Project Gutenberg's Thury Zoltán összes művei, vol. I, by Zoltán Thury

This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
with this eBook or online at www.gutenberg.org


Title: Thury Zoltán összes művei, vol. I
       Ketty és egyéb elbeszélések

Author: Zoltán Thury

Release Date: November 10, 2006 [EBook #19749]

Language: Hungarian

Character set encoding: ISO-8859-2

*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK THURY ZOLTÁN ÖSSZES MŰVEI, VOL. I ***




Produced by Tamás Róth, Szever Pál and the Online
Distributed Proofreading Team. With special thanks to the
library of Pécs, especially to the director, József
Kereszturi for the help in selecting and borrowing the
books.

THURY ZOLTÁN

ÖSSZES MŰVEI

ELSŐ KÖTET

KETTY ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

Nyomatott a kiadó Kner Izidor könyvnyomdájában

GYOMA

1908

TARTALOMJEGYZÉK

Ketty
A sztrájk
A sütemény
Kőművesek
Becsület
Az egér
A legszegényebb vértanú
A vacsora
A miniszter vendégei
A hatodik
Az ezred
A gyermek
Kálvária
Az igazság
Anna
A vasut
Urak és parasztok
Este
Éjjel
Orvosságok
Szerencsétlenség
A botrány
A két Glubovitz
A komponista
A szerző
Rubin urnál
Az öregrendü ur
A tisztességes emberek
Az utolsó órában
Két boltos
Tercsa néni gyermeket nevel
Logika
Át kell dolgozni a könyvet
Sötétség
A király és a pipacs
A farkas
A két fiu
Raffay tisztelendő ur
A specziálista
A Flórián filozófiája
A lovak

KETTY

I.

A bürgerstrassei nagy czivilkaszárnya dobrakerült s jó olcsón jutott hozzá a szép nagy házhoz valami Huber nevü vastag, goromba képű bajor. A müncheni házakon nagyon sok az adósság, annak esett áldozatul a czivilkaszárnya is. Nem valami túlságosan nagy épület ez, hanem a környezet kunyhói közül ugy kiemelkedik a négy emeletével, mint a milyen nagy egy hegy a hangyazsombék mellett—és szabályos, mint egy koczka, nincs rajta semmi felesleges. A falait már megszürkítette a sok hó és eső s csupa szűk, munkásemberek számára épített lakosztály miatt lett kaszárnya a neve. Huber ur másnap beköltözködött a földszintre s minthogy meg akarta ismerni a lakóit, mindjárt ebéd után behivatta a házmesternét.

—No csak őszintén rukkoljon ki mindennel. Fizetnek a lakók?

—Hát igen, igen—hümmögött az asszony.

—Pontosan?

—Igen, igen... Látszott, hogy szeretne el is hallgatni valamit, ez az ember nem ugy néz ki, mint aki kegyelmet ismer a lakókkal szemben, de Huber ur nem elégedett meg a felelettel.

—Számlálja elő, kik fizetnek pontosan s kik rendetlenkednek... No, befagyott a szája?

A szegény jó asszony látta, hogy itt nincs mentség, pontosan beszámolt hát a lakókról.

—Az első emeleten a kárpitos megkésik néha egy-két nappal, hanem azért nagyon becsületes ember. Erre az emeletre aztán nincs panasz. A második egészen pontos, sokszor még előre ideadja a pénzt egynémelyik, nehogy elköltse. A harmadik emeleten lakik egy vámhivatalnok...

—Balra, jobbra?

—Jobbra, az egy kicsit kártyás, de ha szerencséje van, két-három hónapról egyszerre teszi le a gondját. Fenn az atelierben egy festő lakik, az bizony nagyon szegény ember. Beteges is, sokszor hetekig fekszik, nem tud dolgozni sem...

—Menjen fel s mondja meg neki, hogy holnap reggelre költözzék ki.

Az asszony megijedt.

—Én mondjam neki?

—Maga hát.

—Én nem, kérem.

—Miért, talán nagyon mérges ember.

—Nem, dehogy, de félek...

—Mitől?

—Nagyon szegény ember az és szerencsétlen is, meg beteg, csak nem maradhat lakás nélkül. Tél van most, uram, nem nyár. Sohase venném a lelkemre, ha nagy elbusulásában valami kárt tenne magában.

—Mondott valami ilyest?

—Mondott bizony, azt mondta, hogy ha már innen is kizavarják, agyonlövi magát. Várják meg, a meddig készen lesz valamivel, négy-öt képe is munka alatt van, majd csak sikerül szereznie valamit. A volt háziur rá is hagyta a dolgot, szívesen várt neki, mert látta, hogy máskülönben derék ember. Várjunk talán mi is még egy kicsit.

—Ezzel majd elvégzem én—mondta Huber ur és fölment az atelierbe.

Kopogására egy sápadt, szikár fiatal ember kiáltotta ki a szabadot s bizonyosan azt hitte, hogy valami megrendelővel van dolga, mert öröm szaladt végig az arczán. Huber ur azonban gyorsan észretérítette s végzett is vele hamar.

—Ön lakik ebben a szobában?

—Én, szolgálatára lehetek valamiben?

—Huber vagyok, az uj háztulajdonos. Hallottam, hogy uraságod rendetlenül fizeti a házbért. Ugy rendeztem be a dolgomat, hogy csupa jó lakóim legyenek, azért holnap délig fizesse ki egy hónapra a házbért, vagy hurczolkodjék ki. Azt is mondta a házmesterné, hogy főbe akarja magát lőni. Ebben az esetben legyen szives megkímélni a házamat a botránytól, elég nagy az angolkert. Ehez tartsa magát, kérem, mert én nem szeretem a teketóriát.

A szegény festő kapkodott ide-oda, valamit felelni akart, de mire szóhoz jutott volna, Huber ur már lenn járt a vámhivatalnoknál. Nem tudta, hogy mit tegyen? Sirni szeretett volna, de nem jött köny a szemébe, csak nagy keserűség töltötte el egyszerre s annál inkább dúltak benne az indulatai, mert érezte a tehetetlenségét. Ha néhány aranya lett volna, hogy a szeme közé vághatná annak az arczátlan gazdag embernek, megkönnyebbülne, de nincs és ki fogják kergetni az utczára. Hogy azután mi lesz, arra nem is gondolt, csak a csúfos elmenetelre. Kikaczagják majd ezek az emberek a művészt, a kinek még annyi pénze sincs, hogy ki tudná fizetni ezt a lyukat. Homlokán megfeszültek az idegei, ugy eltelt gonddal az agya. Hiába gondolkozott, el se tudta képzelni, hogy honnan vehetne pénzt. Közel volt a megfulladáshoz, annyira ránehezedett mellére a fülledt levegő s a nagy gond. A töprengésben megfájult a feje, majdnem öntudatlanul botorkált ki az ajtón s le a lépcsőkön, ki az utczára.

Künn a szállingó hópelyhekkel küzdött egy kis márcziusi napfény, mintha kergetőznének a sugarak a hóval, csupa játék az egész levegő. Egy gyerek meglökte futtában, de ezt észre se vette, csak ment előre, maga se tudta merre. Bejárt egy csomó utczát, a csipős hideg megkékítette arcza halványságát s vékony, kopott ruháin átjárt a szél. Betévedt egy műárushoz, a kinél már sokat alkalmatlankodott. A mint belépett az ajtón, már idegessé lett a nagytekintetü férfiú s meg se hallgatta a hebegését.

—Nem lehet kérem, a mi üzletünk nem előlegekre van építve.

—A nélkül nem dolgozhatom...

—Szomorú, de nem tehetünk róla.

Sóhajtva ment haza, egyszerre eloszlott még az a kis önérzete is, a mit eddig olyan féltékenyen ápolt. Sehol se veszik semmibe, önmagának csak nem hazudhatik egyebet, a mikor látja a valóságot. Bolondság igy élni, a leghalványabb kilátása sincsen a boldogulásra. Mit akar hát még? Ezen töprengett, mire hazaérkezett.

II.

Atelierjében egy szép, fiatal leánykát talált. A nagy ablakfal előtt állott s érdeklődve, kiváncsian lapozgatott egy vázlatkönyvben. A művész abból a sorsból szedi legszebb hangulatait, melyben él, csupa nyomor volt a könyvbe rajzolva. Rongyos nagykendő, vén olasz modellek, ellesve az akadémia előtti hidegben, éhes gyermekek, akikről czafatban lógott le a ruha, beesett, sápadt, sovány arczok, minden lapon egy-egy vergődő élet. A lány komoly, odaadó figyelemmel mélyedt bele egy-egy vázlatba, rátapadt a tekintete a vonásokra s látszott az arczán, hogy nagyon meghatották a képek. Nagy, komoly szemeit fölvetette, amikor fölnyilott az ajtó s nem ijedt meg a szokatlan helyzet miatt, hanem egyszerüen, természetesen köszöntötte a festőt.

—Jó napot, bocsásson meg, hogy itt várakoztam önre, de nem akartam a lépcsőn utját állani.

—Ki ön, kisasszony?

—A háztulajdonos leánya vagyok, Ketty.

—Valami ujat izent talán az apja?

—Nem, azt sem tudja, hogy itt vagyok. Magam akarom önt valamire kérni.

—Mi az?

—Fessen le engem.

A festő elkényszeredve nézett erre-arra, nem volt biz' itt semmi olyasmi, amivel képet lehetne kezdeni. Egy csomó festék száradt a palettájára, azt már fel nem higítja semmiféle olaj, sehol egy darabka vászon, egy pillanatig azt gondolta, hogy talán gunyolódni akar vele a leány, de mikor az arczára nézett, nagy jóakaratot olvasott le róla. Azt felelte hát neki, ami épen az ajkaira jött.

—Kisasszony, én nagyon szegény ember vagyok, megrendelése engem nagy zavarból ment ki, csakhogy ha előlegesen is nem segít rajtam, hozzá sem tudok kezdeni a képhez.

A leány egészen természetesnek találta igy a dolgot s egy ötven márkás bankjegyet tett az asztalra. Szépíteni se igyekezett a dolgot s olyan egyenes komolysággal beszélt, mintha legalább is tiz esztendővel idősebb lenne.

—Szívesen adok rá előleget s apámtól azt is tudom, hogy ön szegény. De ez nem tesz semmit, még jobban szeretem igy, tudom, hogy nagy gondot fordít majd az én csúnya képemre. Holnap már ülhetek, ha ugy tetszik.

—Köszönöm, higyje el, hogy nagyon szorgalmas leszek.

A festő fölhivta a házmesternét, s leküldte a pénzt a házi urnak. Elégülten gondolt arra, hogy valamennyire elégtételt szerzett magának ezzel a néhány márkával. Másnap jó kedvvel kelt fel, befüttetett, valamennyire rendbehozta a fészkét s mikor a leány feljött, elkezdték a munkát.

III.

Mikor a piktor közbe-közbe letette a palettát, sokat beszélgettek. Mindenről össze-vissza, egyformán, rendszertelenül, szabadon gondolkoztak mind a ketten s néha alig jutott eszükbe, hogy ujra munkához kezdjenek. A lány azt mondta:

—Az ülés fárasztó, a beszéd pedig élvezetes. Inkább beszéljünk.

—Hát a képpel mi lesz?

—Az is elkészül, csak valamivel lassabban. Nem baj az. Ugy is apámat akarom meglepni vele s neki mindegy, akár ma, akár egy hét mulva kapja meg.

—Nem sokat törődik a képekkel?

—Semmit.

Már voltak annyi bizalommal egymás iránt, hogy a festő megkérdezhette:

—De a leányával igen?

—Velem se nagyon,—mondta a lány s keserűen legyintett kezével a levegőbe. Nem tartozom az üzlethez, ő pedig csak üzletember. Egész nap nincsen itthon, szaladgál a városban, mint valami commis, gorombáskodik itt is, ott is; nyer, veszt, de én senki vagyok neki. Tehetek amit akarok, élhetek ugy, a mint épen a legjobbnak látom, neki az mindegy.—Egy kicsit elmélázott, hátradőlt a széken és sóhajtva beszélt tovább.—Egy kis szeretet nagyon boldoggá tenne, nem lenne olyan üres az életem, mint most. Érzem, hogy senki se áll hozzám közel. Kár is beszélni ilyesmiről, mert csak nagyon elkeseredem s azért nem változik semmi.

A festő szórakozottan állott a vászon elé s a háttért kezdte átfesteni valami sötétebb szinnel. Inkább a földet nézte, mint a vásznat, nagyon elgondolkozott s neki is voltak észrevételei arra, a mit a lány mondott.

—Igy van mindenütt, fogy a szivünk s nő az eszünk. Komoly dolog ez, nagy átalakulást jelent, megsinyli minden. Nem az ön állapotára mondom, talán tulozza is kissé, a mit mondott, hanem látom napról-napra mindenütt. Kevés az emberekben a szeretet, sok az üzlet. A ki nem érti a kereskedést, az elbukik. Mi nem értjük.

Sokáig hallgattak aztán mind a ketten. A piktor szólalt meg előbb s nagy volt hangjában az erő.

—Én megmaradok annak, a ki voltam. Végre is a mi igazságunkért is kell, hogy küzdjön valaki. Szeretni kell mindent. Ki kell tárni a szivünket s nem elzárni. Ez a föld, ugy a milyen, soha se fog fölemelni, sok benne az, a mi bepiszkít, de az én eszményem szép, az nekem az anyag a művészetben, nem a mire nézni sem tudok. Szerelem, hála, becsület, jóság, természet—semmiben sem fogadni el azt, a mivé tették az emberek, hanem a mint mi nézzük. Hogy naivak vagyunk, az nem tesz semmit, én megvetem azt, aki ezt vádként hozza fel ellenem. Legyen más az okos, én csak szeretni akarok s nagyon szeretni, ugy, a mint ma már csak kevesen tudnak.

A lány magába szivott minden hangot s tágra nyitott szemekkel várta, hogy még beszéljen a festő. Az pedig elgondolkozott s öntudatlanul babrált a képen. Az napra vége is lett a munkának, gépiesen fogtak kezet egymással. A leány még visszafordult az ajtóból, mintha mondani akart volna valamit, de azután mégis csak szó nélkül ment el.

Lenn nem találta otthon az apját s örült, hogy egyedül maradhatott egész este. Beült a maga kis szobájába, lámpát se gyujtott, a mikor már besötétedett, csak a sötétben gondolkozott a divány támlájára dőlve. Valahogy igy gondolta ő ezt eddig is, csak formát nem tudott adni a gondolatnak. Igen, igen, mindenben az eszményt, meg kell a salaktól tisztítani az ideált, nemessé lenni a gondolkozásban, kiválni a tömegből. Megtisztulni, megtisztulni!

Körülnézve a szobában, szinte fázott. Ha az apjára gondolt, érezte, hogy milyen messzire van tőle. Magasan fölötte áll s valami megvetésfélét érzett iránta. Most csak egy emberben látja az igazit, utána vágyott, hallgatni szerette volna mindig, a mit mond gyönyörködni benne s magában ismételgette minden szavát, mintha meg akarta volna tanulni az egészet. Perczről-perczre érezte, hogy mennyire távolodik azoktól, a kikkel együtt él s ha eddig valamennyire vonzódott hozzájuk, most üresség maradt a vonzalom helyén a szivében s egy csomó mély fanatizmus, csupa olyan tanok, a melyek korlátot emelnek közte és a többi ember között. A többi ember pedig első sorban az apja volt, ezt ismerte a legjobban s mig magában fölépítette a maga hitvallását, megborzadt, hogy neki ilyen apja van. Behivta a cselédet.

—Ha apám hazajött, mondja meg, hogy már lefeküdtem és hogy beteg vagyok.

IV.

Másnap nem ment föl az atelierbe, félelmet érzett magában. Még folyton tartott lelkében a forradalom, elzárkózott mindenki elől s csak magában szinezte ki a gondolatait, kislányos élénkséggel, de öntudatosan. Harmadnap már fölment, de a kép keveset haladt. Sokat beszéltek most már közelebbről, egymás mellé ülve. A férfi néha kipirult, a magáéban felejtette a leány kezét. A leány csak hallgatta, mint egy idegen országból jött szép szavu apostolt s tágra nyitott mély szemeiben látszott, hogy meg is érti s hogy lázba hozza az a tüz, a melylyel a fiatal ember védi a maga igazságát.

Megértették egymást teljesen a maguk külön világában s zavarólag hatott rájuk még a hang is, a mi alulról egyszer-egyszer felhangzott. Egymás után vágyakoztak mindig, szomoruan váltak el, örömmel találkoztak ujra s ha kezük az egymáséhoz ért, delej szaladt végig rajtuk. Mikor a fiatal ember észrevette, hogy szereti a leányt, megijedt. Egyszerre eltávolítani igyekezett magától. Bármily nehezére esett is, kevesebbet szólott hozzá s szorgalmasabban dolgozott a képen. A szegény leányt lehangolta ez a magaviselet, szomorúan ült a helyén s egész más kifejezést vett föl az arcza, mint a mi a képre volt rajzolva. A festő nem bánt semmit, csak legyen már vége az egésznek, sietett, félt magától.

Ketty sokszor fejfájásról panaszkodott s előbb elment. Lassan haladt le a lépcsőkön s igazán ugy nézett ki, mintha beteg lett volna. A festő utána nézett s akkor sem tudta betenni az ajtót, mikor már eltünt a szemei elől.

—Szegény gyermek...

—Már nem vagyunk mi egymáshoz olyan őszinték, mint eddig,—mondta egyszer a leány s megteltek a szemei könynyel.

—Miért? De igen...

—Miért nem beszél nekem többé arról, a mint gondolkozik? Olyan szép volt...

—De nem igaz.

—Nem! Ön mondja ezt? Ön?

—Én, beláttam. Csak egy az igaz, az élet, ugy a mint van. Ne hallgasson semmi egyébre, egyéb minden hazugság. Lássa, itt élünk, egyedül vagyunk milliók között, mit akarunk egyebet mint a milliók? Ha lázadók vagyunk, legázolnak minket, sokan vannak.—Kis szünetet tartott, keresett érveket ehhez az uj okoskodáshoz, de nem tudott meggyőződés nélkül ugy beszélni, hogy a leány el is higyje, a mit mond. Kapkodott erre-arra, érezte, hogy gyönge s ez elkeserítette. Mit tudjon mondani ennek a leánynak, a ki ugy néz rá most is, mint a papra.—Az az igazság, hogy gyengék vagyunk, a mi fajtánk kihalt már, vagy átalakult. Én is azon az uton vagyok, hogy más ember legyen belőlem. Megjózanodtam, nem akarok áldozatul esni egy olyan vallásnak, a miben nem hisz senki.

—Én hiszek.

—Mi ketten, de aztán mutasson még valakit, Senki sehol... Mi lesz belőlünk. Ketty, menjen szépen haza, hagyjon engem el. Nincs igazam, szégyenlem magam, hogy telebeszéltem a fejét bolondsággal. Mit csinálunk mi ketten.—Hátra huzódott és intett, hogy csak menjen, menjen a leány. A szegény fiatal embert pedig lázassá tette a sok beszéd, egyszerre megrémüli, mikor már a leány a küszöbre tette a lábát, utána rohant s megfogva a kezét, visszahuzta.

—Vagy maradjon, de aztán legyen készen mindenre. Szegények leszünk, kinevetnek, megvetnek.

Karjaiba fogta, a leány mosolyogva sírt a vállára hajolva. Nem szólottak semmit, csak ölelték egymást, mintha féltek volna, hogy most mindjárt elröppen a másik.

A SZTRÁJK.

I.

A bácsi kenderfinomító-gyárban egy hete szünetel a munka. Az elmúlt szombaton deputácziót küldtek a munkások az igazgatóhoz s béremelést követeltek. Az igazgató a legkerekebben visszautasította őket s csendőrségért telegrafált a parancsnoksághoz. Ezzel nem szabad késni, mert később aztán nagyon megbánhatja az ember. A tüzeket kioltották az egész gyárépületben, raktárak, gépház, műhelyek kapuira a zár mellé föltették a lakatokat is. Kizavartak az udvarból minden oda nem tartozót s elnémult az egész telep. A munkások a gyár kantinjai helyett szétoszlottak a falubeli kocsmákban, szónokoltak, ittak s kimondták, hogy gazember az, a ki munkába áll, mig követeléseiknek eleget nem tesznek. Éjfélkor már az asszonyok is énekeltek, szemérmetlen, részeg tömegek ölelkeztek a füstben s egy részük az asztal alatt hemperegve, teljesen elázva kezdte élvezni a szabadságot. Az igazgató s a gyár hivatalnokai átvirrasztották az egész éjszakát családjaikkal együtt. Tizenkét órakor begyültek valamennyien a nagy tanácsterembe s az igazgatóné teát szolgáltatott fel az egész társaságnak.

Másnap reggelre megérkeztek a zsandárok.—A kapus páholyába három legénynyel beült az őrmester s a falu is tele lett szuronynyal. Csak a rendet tartották fenn, nem elegyedtek semmibe, a mi a sztrájkolok közt folyt. Őrizkedtek attól, hogy magukra vadítsák ezt a most már mindig részeg tömeget s ha néhány nagyhangú rendetlenkedőt elfogtak, éjjel, titokban szállították be őket a városba.

Egyszer aztán a sztrájkolókhoz beállított a szükség. Kevés megtakarított pénzük volt és azzal is ugy bántak, hogy: vigye az ördög, most már ugy is mindegy—fölették, fölitták s hamarosan elfogyott. Kezdtek kijózanodni. Keserűség, düh fogta el őket. Az okosabbak megtanították őket, hogy mennyire igazuk van és hitvallássá vált közöttük, hogy most már semmi sem segít, csak a kitartás. Soknak már kenyérre valója se volt, éhesen, szomjasan csavarogtak a többi közt s mikor hiába vártak segítséget, sehonnan se jött, a tehetetlen ember vak dühével vetették bele magukat a nyomorba, káromolták a czudar világot, a mely dőljön össze, mert úgy se ér semmit; eladták a hátukról az utolsó zubbonyt kenyérért és pálinkáért s aztán kábultan várták, hogy mi lesz. Lassan-lassan levetkőzött az egész tömeg. Az elvesztegetett czókmókjaikkal eldobálták maguktól azt a kevés józanságot és megfontolást is, a mi addig meg volt bennük s a rettenetes nyomorúságban magával ragadta őket a láz, az éhes ember őrjöngése. Most kezdtek csak igazán félelmesek lenni. Ha az igazgató úr a csendőrhadnagygyal s hátuk mögött néhány szuronyos legénynyel végigment a falun, visszaborzadt némely arcztól s mikor folyton ismétlődtek ezek a tekintetek, az ő arcza is fehér lett, mint a kréta s szinte menekülve ment vissza a gyárba. A hadnagynak izgatottan magyarázta meg, hogy most már nemsokára baj lesz, a faluban szerte pedig hirdetésekkel ragasztatta tele a falakat s tudtára adta a munkásoknak, hogy egy heti ideje van még mindenkinek, hogy viszatérjen a gyárba. Némi engedményeket is igért az esetre, ha jövőre ilyen rendzavarás többé nem történik. Ez csak olaj volt a tüzre. A vezérek a hirdetések nagy sárga papirosát lobogtatva, szónokoltak a kocsmákban s tele ordították a szegény nyáj fejét azzal, hogy fél a gyár, megijedtek. Most már csak azért se térnek vissza. Minden kell, vagy semmi. A szegény embernek is olyan igazsága van, mint az úrnak. Ők eleget koplaltak, majd kikoplaltatják az urakat is. Egymás után ugráltak fel az asztalra szónokolni, a tömeg belefulladt a sok szóba s az általános hangulat magával ragadott mindenkit.

—Megmutatjuk nekik!—ezzel váltak el egymástól s ezzel jöttek ujra össze. Némelyiket már ingre vetkőztette a nyomor, ezekből rohammal dőlt a szó és a káromkodás s ha rájuk nézett az ember, igazán azt hitte, hogy igazuk van. Forrott, sistergett az egész tömeg, mint egy izzó katlan s egy este nekimentek a gyárnak. Mig a nagy kaput döngették, valaki fölrántotta belülről a kis ajtót és csendőrök állották el a küszöböt. A kik az első sorokban állottak, meghökkentek kissé a szuronytól, de hátulról nyomták őket, nem lehetett visszatérni. A hadnagy kiállott emberei elé s revolvert tartott a kezében. Halavány volt, tanácstalanul nézett végig a sok ember feje fölött s mikor a tömeg a falhoz szorította, ujra visszament az udvarba, a nélkül, hogy valamit rendelkezett volna. A tömeg zugott, csak a legközelebb állók szavát lehetett kivenni.

Egy öreg, kis szürke ember állott az első sorban, élénk szemeivel jobbra-balra nézett s menekülni szeretett volna. Már nem lehetett, remegett az izgalomban, mig előre tolták egy-egy lépéssel s mikor már látta, hogy okvetlenűl a szuronyok közé jut, reszketve szólott a csendőrökhöz:

—Eresszetek be testvér, ti is szegény emberek vagytok.

Hátulról mindig előbbre tolták, egy csendőrkáplár mellbevágta a puska agyával. Az ütéstől elszédűlt s támolyogni kezdett, valamit keresett, a mibe megfogódzzék. Ránczos, barna homlokáról folyt az izzadtság s kis szemei nyilás után kutattak, a hol elszaladhasson. A zsandárok kiabáltak, előkerült a hadnagy is és vezényelt, de a tömeg már nem hallott semmit, csak nyomta előre az előlállókat.

A kis öreg kétségbeesve tett egy-egy lépést s gyönge lábait megtámasztotta a küszöbön. Visszaakart tartani mindenkit. Esedezve nézett a zsandárokra s még egyszer elmotyogta nekik, hogy: bocsássák be őket, hiszen mindnyájan szegény emberek. Mikor belökték a küszöbön, félre akart hárítani utjából egy szuronyt, kétségbeesve nyomta oldalra a puskacsövet s mutatta, hogy nem tehet róla, utána jönnek. Még annyit látott, hogy a melléből kiömlik a vér s egy utolsó, szemrehányó tekintettel végigesett a küszöbön. Szomszédai is melléje buktak s az utolsó hang, amely átkísérte őket erről a világról a másikra, a csendőrök sortüzének dörrenése volt, mintha csak az ő tiszteletére sütötték volna el a puskákat.

II.

Most már vér is folyt, sok vér. Gőzölgő vörös tócsák aludtak meg a kapu előtt s folytak el keskeny, kanyargó árkokban a kövek közt. Az emberek elfordították tekintetüket s megátalkodott tekintettel, összeszorított ajakkal mentek tovább. A kapu előtt asszonyok és gyermekek jajveszékeltek, egyenkint eresztették be őket az udvarra s átadták nekik a halottjaikat. A sebesülteket benn ápolták a gyárban, a nagy szövőterem megtelt ágyakkal, melyek közt föl és alá járt egy-két csendőr. Délután megkezdődött a temetés. A csendőrök párosával, komolyan kisérték el a koporsókat, mintha ők is a gyászolókhoz tartoznának. Egy másik csapat egy csomó munkást lánczra fűzve hajtott be a városba, a falu pedig mintha megdermedt volna, nem mert mozogni. A kocsmákba, a söntés mellé csendőrök szállásolták be magukat s fegyvereiket egy-egy üres hordóhoz támasztva, figyeltek. Némelyiknek egy-egy pillanatra leragadtak a szemei, de a másik fölrázta. Negyvennyolcz óra óta nem aludtak. A hadnagy álmosan járta sorba a posztokat, halvány volt a fáradságtól meg a sok vértől. Néha azon vette észre magát, hogy sirni szeretne és sóhajtott.

Egy kocsmában mégis összeverődött néhány munkás. Itt csendőr se volt, nem jutott mindenhova. Csendesen ittak, suttogva beszéltek s az elfüggönyzött ablak mögött is összedugták a fejőket, komor arczczal cserélve ki egy-egy szót s keresve valamit a füstben. Mikor egy nyulánk, szőke fiatal ember belépett közéjük, összenéztek s némelyik sóhajtott. A fiatal ember a kis szürke munkás fia volt. Szomoruan ült le az asztal végére, elfogadta a bort, de nem tudott inni. Gyorsan pislogott, hogy ne sirjon s csak egy-egy szóval válaszolt a kérdésekre. Legjobban szerette volna, ha nem háborgatják.

—Hát eltemettétek?—kérdezte az egyik munkás.

—El.

—Ott volt a zsandár is?

—Ott.

—Nem vágtad agyon?

A fiatal ember csak intett a fejével, hogy: nem. A másik mosolyogva méregette végig a szemével s mutatni akarta, hogy kevésre becsüli.

—Én leütöttem volna az öklömmel.—Mutatta szőrös, durva kezeit s ujra mondta:—az öklömmel. A fiu elgondolkozott, hosszasan bámult bele a pohárba s mikor fölemelte a fejét, azt kérdezte:

—Hát azután?

A másik fölvonta a vállát s ivott:

—Az mindegy. A mi azután jön, az nekem semmi, hanem a zsandárt leütöttem volna.

—Nem jól tetted volna, nem jól—erősítette a fiatal ember s a többihez fordult, mintha igazságot kérne. De azok nem adtak neki igazat. Egy másik is mutatta az öklét, az asztalra vágott s ő is elmondta, hogy mit tett volna.

—Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, hogy mer odajönni?

Sokáig hallgattak. A kis szürke ember fia gondolkozott, a maga igazságát mérte össze a másikkal s a végén nem adta meg magát s míg beszélt, látszott rajta, hogy nagy átalakulás ment benne végbe tegnap óta.

—Én is gondoltam rá—mondta—de nem jól tettem. Ők az erősebbek. Most már látom, hiába minden. Hát ha leütöm a zsandárt, mi lesz? Engem is leütnek. Hát a kis fiam, abból mi lesz? Abból embert kell csinálni, nem olyant, mint a milyen szegény ördög az apja, hanem urat.

—Mégis leütöttem volna!—állitotta konokul a másik.

—Le, mert nem vesztettél semmit.

—Hát az öcsém, ott fekszik a zsandárok közt a kórházban.

—Meggyógyul, de az én apámat már sehogy se tudod felkölteni.

Nem annyira a beszéd, inkább a végtelenül szomorú arcz hatott a többire. Elhallgattak.

—S még vissza akarnak hivni, mondta végre az egyik s rámutatott a falon függő sárga hirdetésre.

—Én vissza is megyek, ha bevesznek, mondta csendesen a fiatal ember.

—Te?—riadtak fel a többiek.

—Én hát!—s most már valami dacz is vegyült a szavába, kezdte megvetni ezeket az embereket, a kik nem tudják megérteni.

—Hát a szegény apád vajjon mit szólana hozzá?

—Nem szól ő már semmit.

Vette a kalapját és indult. Már a járásán is látszott, hogy egy nap alatt nagyon sokat vénült. Támolygott s alig találta meg a kilincset. Az ajtóból még egyszer visszafordult s komolyan szólott a többihez:

—Jertek ti is vissza.

Az egyik elkiáltotta magát:

—Mi? Hogy mi menjünk vissza?!

A másik hozzá akart vágni egy poharat. Annak, a ki legelőször szólott, megint a temetés jutott az eszébe, mert újra elmondta:

—Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, oda mer jönni.

III.

A szegény fiu pedig elbódorgott az utczákon, maga se tudta, hogy merre megy. Mindig az apja járt az eszében s úgy mosolygott, mint egy csendes őrült. A gyár előtt megszólították a csendőrök:

—Hogy hivnak?

—Vas József.

—Mit keresel az utczán?

—Hát csak úgy járok.

—Eredj haza, a mig jó dolgod van.

Haza nem akart menni. Úgy tett, mintha szót fogadna, gyorsabb léptekkel indult el lefelé az utczán, de mikor már nem láthatták, ujra ellankadt s úgy húzta maga után a lábait, mint a megvert komondor. Kétszer is elment a házuk előtt, látta, hogy világosság van odabenn, talán éppen vacsorát ad az asszony a gyerekeknek, de azért nem ment be. A nélkül, hogy tudta volna, merre megy, kiért a faluból. Mikor már nem látott házakat maga körül, szétnézett, törülgette a szemét, hogy jobban lásson s megdobbant a szive, mikor balra észrevette a temetőt.

—Én Istenem, hát idekerültem?—kérdezte magától s elindult a halmok között megkeresni az apja sirját. A fellegek mögül előderengett egy kis holdvilág, könnyen rátalált. Sokáig nézte, arra gondolt, hogy a tavaszon kijön majd egyszer az asszonynyal s bevetik az egészet fűmaggal, akkor majd nem lesz ilyen fekete. Fáradtnak érezte magát, leült a sirra és szórakozottan simogatni kezdte a hevenyében, két faágból összerótt keresztet. Imádkozni szeretett volna mindenáron, de alig mondott el egy-két sort a Miatyánkból, már másfelé kalandoztak a gondolatai s egyebet motyogott a fogai között.

—Látod öreg, nem jól van az, hogy úgy előre mentél. Most is élnél, együtt lennénk.

Rémülten kapta föl a fejét, mikor lépteket hallott a háta mögött s a kibukkanó hold fényében megcsillani látta a szuronyokat. Két csendőr jött. Az uj sirok körül czirkáltak. Mire azonban megállottak előtte, visszanyerte a bátorságát. Ok nélkül csak nem bántják, emberek ők is. Hogy ide jött, abban ugyan semmi rossz sincs.

—Mit akarsz itt?—kérdezte az egyik csendőr.

—Hát csak kijöttem. Apám van itt alattam.

A csendőr gondolkozva nézett rá, nézegette az arczát, aztán gyöngéden odébb tolta s ő is leült a sirra.

—Adj egy kis helyet.

Intett a társának is, hogy üljön le. Egy darabig hallgatva ültek egymás mellett, vontatottan indult meg egy-két szó közöttük. A fiu huzódott, félszegen mindig több, több helyet adott a másik kettőnek, azok pedig fáradtan, komoran bámulták maguk előtt a földet.

—Öreg volt már? kérdezte az egyik s befelé mutatott a földbe.

—Olyan hatvanas.

Az idősebb csendőr gondolkozni kezdett s kétszer, háromszor is végignézte a fiút, a mig szólott.

—Egy kis szürke, szakálla és bajusza is volt? Ugy-e?

—Az, az, ismerte talán?

A csendőr meglökte a társát s odasúgott neki valamit. A fiu annyit hallott belőle: a kapuban, de erre fölkapta a fejét.

—Talán látta szegényt? Bár ott lettem volna.

A csendőr gondolkozott, találgatta magában: megmondjam, ne mondjam?—de mikor végignézett a fiatal ember szelid, szomoru arczán, mégis elmondta.

—Látod fiam, szomoru ez, én voltam éppen az, a kivel összejött az öreg. Meg kellett neki halni.

A fiu utána mondta:

—Meg, meg.

Kiváncsian mérte tetőtől talpig a csendőrt, tudni akarta, hogy hogy néz ki egy ilyen ember. A csendőr tovább beszélt:

—Miért jött oda... Öreg ember létére tudhatta volna, hogy az nem tréfa. Ha én nem lettem volna ott, ott van más, mindegy.

—Persze, sokan vannak, jegyezte meg a fiu és sóhajtott. Ez elragadt a csendőrökre is, elszomorodtak. A fiu jött elébb szóhoz, megint az apjáról beszélt és most már sírt is.

—Rosszul tette pedig káplár úr, jó munkás volt s vénebb katona, mint maga.

A csendőr intett, hogy kár érte. A fiut meghatotta a részvét, egyszerre szükségét érezte annak, hogy bizalmas legyen és beszélni kezdett a maga dolgairól.

—Én már megmondottam mindent. Hiába erőlködünk, az urak csak azt csinálják a mi nekik tetszik. Visszamegyek a gyárba. Szóljon káplár ur egy-két jó szót az igazgató úrnak. Sokat köszönhet most a gyár maguknak, tán hajt a szavára, ajánljon be neki. Megteszi ugy-e? Hiszen maga káplár úr olyan jó embernek látszik.

A SÜTEMÉNY

A kis Terka az ablak mellett gubbasztott, mint valami kopott kis madár és átbámult a szomszéd falra. Reggel óta mindig ott ült és hallgatta annak a vedlett akácznak a zizegését, a mit az udvar közepén koppasztott le még szegényebbre a szél. Csak egyszer szólott oda a bejárónénak, a ki a konyhán tett-vett, hogy adja a lába alá a kis széket. A háta mögé is tétetett, egy párnát s kicsi, sovány, szintelen fejét az ablaküveghez támasztva, üresen bámult tovább maga elé. Pedig szép nagy fekete szeme volt, az egyetlen szép és nagy azon a kicsi fejletlen gyermektesten, a mi éppen csak akkorácska volt a piczi lábakkal és kezekkel, mintha a gyermekiskolából vitték volna férjhez. Nagyon nehezen birta magát. Utolsó napjaiban volt annak az időnek, a mire az anyaság következik az örömökkel, a mosolygó megelégedéssel, mig a gyermek szopik, mig kapkod a levegőben, a mikor már gyermek az a sejtés, a mi most remegés, félelem, nyugtalanság és örökös halálos képzelődés. Aztán tükröt kért a bejárónétól, a kit most egy-két hónapra fogadott melléje az ura, és csinosította magát. Különféle maradék pántlikákat csokrozott össze a sovány nyakán meg a mellén, a hajába is kötött egy vörös máslit, vastagabb volt a szalag, mint az egész tekercs a mit összefogott. Aztán friss fehér réklit vett elő a szekrényből, nyögött, mig ide-oda vonszolta magát, fölvette s azután megint elhelyezkedett a széken az ablak mellett és bámult a világba megtört, bágyadt nézéssel, mintha vizes hályog ereszkedett volna szemére. Az asszony ki- és bejárt és csörömpölt a konyhán az edénynyel s aztán becsapta maga után a külső ajtót s elment valamerre egy kicsit. Egy délelőtt tizenötször is elszaladt egy kicsit s pálinkaszag ömlik a szájából, ha visszajön. Olyankor a kicsi madárasszony zsebkendőt tömött az arczára és szenvedett. Szólani azonban nem mert, mert ha a vénasszony itt hagyná, egészen egyedüli maradna egy doromboló nagy lusta macskával, a kit nem lehet átküldeni a tudományos asszonyságért, ha már egyszer ugy adja az isten, hogy ott kell hagyni az ablakot.

Délben hazaszaladt az ura egy kis félórára. Csak éppen hogy hamarosan bekapta az ebédet, a mit a vénasszony főzött, s már menni is akart vissza a munkába. Szigorú rend van a gyárban, tiz percz késés öt hatos, húsz percz egy forint büntetés, ha még tovább késik, akkor be se menjen többet. A férfi szép, nagy legény volt, egy kicsit tulságosan katonás, amolyan altisztes intelligencziáju, kemény vonásokkal. A mesterségére nézve bádogos. Jó munkáju, józan ember, a ki egy szoknyában vette magához a kis leányt és bebutorozkodott, a maga emberségéből, meg éves lakást tartott kétszáztiz forintért. Mikor ujra el akart menni, az asszony a nyakába csimpaszkodott, lehúzta magához és remegve csókolta—és suttogott neki.

—Estére talán itt lesz. Állj meg majd az ajtóban s hallgatózz. Majd rikkant egy nagyot.

—Gondolod?

—Talán... Egy kicsit megállott a szive verése, rémület szaladt végig az arczán...—De hát én, vajjon hol leszek én?

A férfi indulatosan vágott közbe. Nem akart goromba lenni, de már annyiszor hallotta ezt a sejtést és annyira nem tudta megérteni, hogy dühbe jött, ha ujra ismételte az asszony.

—Ugyan ne beszélj marhaságot!—mondta.—Itt leszel, hát hol lennél, itt...

—Vagy másutt.

—Fenét!... De észrevette, hogy a kicsi test megvonaglik s mindjárt sirás lesz a feleselésből, hát erősen a karjaiba szorította az asszonyt s nagy, mohó csókokat nyomott a nyakára, ott, a hol finom rövid hajszálak váltak ki a kis czopfból, a mi mint valami finom szőke szálakból összesodort kötélvég esett végig az asszony hátán a fehér réklin. Mikor mégis csak megindult a homályos szemekből a köny, az ölébe vette és csitította.

—No fiam, hiszen tudod, hogy nem komolyan veszem... Csak mérges vagyok, hogy annyit emlegeted... No, ne sirj... ugy megsajnál az ember, ha még sirsz is.

—De megházasodol ujra, ugy-e meg?

—Bolond vagy. Hagyj nekem az ilyesmivel békét.

Hallgattak s a férfi az asszony feje fölött átnézve, szintén a szomszéd falra bámult. Ott is volt két ablak, valami olyasféle kis lakásnak a szemei, mint amilyen az övék volt. Abban a partájban egy lokomotiv-vezető lakott, a ki Budapesttől Predeálig utazott, meg vissza, aztán aludt egyet itthon s ujra ment Predeálra meg vissza. Csak a felesége volt itthon, egy nagyon szép, széles csipőjü, vállas kövérkés asszony, a kinek halovány, urias fehér volt az arcza. Sok regényt olvasott kék táblás könyvekből és sokat és jó ételeket evett. Szeretett jól élni, hozzátartozott ez a polgárias nyugalomhoz, a miben igy egyedül élt a vándor urával, aki mindig halálra fáradtan jött meg s mig a vacsorájából az utolsó falatokat ette, már aludt. Gyermek se volt a házban, még egy macska se és csak éppen néha jöttek látogatóba a szomszédasszonyhoz élemedettebb urféle népek, akikről rosszat suttogott az udvar. De ez inkább azért történt, mert a szép asszony nem igen elegyedett össze az udvar egyéb népeivel. Örökké bezárkózva olvasta a regényeket és ha szép drága ruhában elment hazulról, megemelintette a csipkés szoknyáit az árok fölött, ahová a szegény asszonyok öntik ki a mosogató vizet és ugy hordta a fejét, mint a páva. Ez rosszul esett a szegény népeknek és szivesen beszéltek hát rosszat a lokomotiv-vezetőnéről, a kit különben maguk között csúfondárosan a nagyságának neveztek.

Mig a szegény kicsi fakó Terka meg az ura átbámultak a szomszéd falra, egyszerre az ablakhoz jött a szép asszony is. Egy kicsit elmosódott a figurája a két üvegen keresztül, de azért látszott rajta a szépség, meg az egészség és az étvágy. Nagy tál fánkot hozott magával valahonnan belülről, bizonyosan a konyháról, egymás tetejébe dobva egy csomó habkönnyü, nekipirult drága süteményt, a mit egyszerre töm a szájába az ember s nem is érzi, hogy eszik. Még nézegette, mosolyogva, gyöngéd beczézéssel s megevett egyet a tetejéből, aztán meg letette az egész garmadát az ablak párkányára és a nélkül, hogy csak egy pillantásig is törődnék az udvarral, visszament a szoba szürkeségébe. Csak éppen a szép, kövér vállai látszottak még, a mint a derekán rengve tovább úsztak bele a sötétbe és utána világított a tele tál fánk, a jó élet, a hizás.

A szegény kicsi asszony, a bádogosné, éhesen meredt rá a süteményre. A szája is tátva maradt, kifeketéllettek belőle a rossz fogai és összecsattogtak, a mikor már sokáig nézte a finom ételt. Érezte, hogy harapnia kell belőle, vagy mindjárt meghal. Az ura rámordult:

—Mit bámulsz? Még megkivánod...

Az asszony mohón még a szemeit is tágra nyitotta, mintha azzal is enni akarna és epekedve, beteg vágyban nyögve kunyorált.

—Hozzál belőle. Csak egyet. Csakhogy beleharapjak...

—Én odamenjek?

—Menj, az isten is megáld. Aztán inkább kiköpöm, csakhogy a számba vegyem... Belebetegszem, ha nem eszem belőle.

—De fiam.

A bejáró asszony éppen el volt a háztól egy kicsit és most jött meg. A mikor meghallotta, hogy miről van szó, lelkendezni kezdett s pálinkagőzzel vegyesen ontotta magából a szót.

—Jaj, drága lelkem, ha kívánja, hát adni kell neki, mert rámehet a szegény lelkem asszony egészen. Csak menjen uraság, nem gyermekség az. Az ilyen asszony kivánós. Ugy kell bánni vele, mint a tojással. Menjen csak, menjen, hozzon neki vagy hármat.

A bádogos nem szívesen indult el. Meglátszott a készülődésén, a hogy a kabátja ujjával a kalapját kefélte, meg a hogy határozatlanul, rákészülve arra, hogy bármelyik pillanatban hátrafordul, végigment az udvaron. A tulsó ajtóban is megállott még egy pillanatig s olyan illedelmesen kopogtatott, mintha igazán valami urhoz menne be—és azután egészen csend lett. A szél megint nekifeküdt a gyérlevelü fának és kopasztotta, némelyik vessző már egészen csupaszon hajladozott rajta, majd meg az udvaron kerekedett egy kis tánczra a sok aszott levél s fütyölt hozzá az eresz alatt a csatorna és aztán megint egészen mozdulatlan lett a világ, elült még a por is és mintha lassu, nagy, az egész kicsi udvart magába nyelő sóhajtás ereszkedett volna le a házon, fájni kezdett a kicsi asszonynak a csend.

—Hol ül olyan sokáig? Nézzen utána,—mondta a bejáró asszonynak, a ki a konyhán csoszogott előre-hátra.—Nézzen utána...

Az asszony rá sem hallgatott.

—Jaj lelkem, csak nem ártom bele magam.

—Mibe?

—Hát a mit az ur csinál. Majd jön mindjárt. Csak kell neki beszélgetni egy kicsit, nem kaphatja föl az ételt, aztán hogy csak jőjjön, mint egy paraszt. Vagy igen ?

—Nem, nem, de most már nem is kell semmi. No, menjen utána...

Ezt mondta még néhányszor, mig ráhatározta magát az asszony, hogy nekimenjen az udvarnak. Lustán csoszogott végig a piszkos kövezeten s kopogott a tulsó ajtón. Aztán várt egy darabig s a kis formátlan asszony az ablak mögött, egyéb időmérő hijjában, számlálni kezdett hangosan: egy, kettő, három, négy—és lassan mormogott tovább mindig komorabban ... tizenkilencz, husz, huszonegy ... aztán meg dühvel, hogy gyorsan, szakadozottan lihegett bele s kis, lapos mellét szinte dobálta az indulat, a mig számlált, a fejébe tolult a vér s most már majd kiszakította az arczát a forróság... Végre nyilt az ajtó s az ura jött ki, de csak a küszöbig. Egy tányéron néhány fánkot hozott magával, odaadta az asszonynak s újra becsukta az ajtót. Az asszony visszaindult keresztül az udvaron. Cseppet se sietett, aztán hallszott, hogy nyitja a konyhaajtót és csoszog befelé s a kicsi szegény némber fölugrott a székről és iramodott feléje, belevágva magát szekrénybe, asztalba és rikácsolt belőle a düh:

—Vissza! Vissza! Nem kell, egye meg... Mit csinál ott annyit?

—Hát beszélget. Csak nem jöhet ki, mint egy suta, hogy meg se köszönje.

—Ne köszönje, nem kell—mondja meg neki. S a kis szegény teremtés leesett a földre s tehetetlenül vergődni kezdett, mint valami beteg veréb... Lassankint csendesedett le, a mikor vizet is adott neki az asszony s ekkor már csak panaszkodott pihegve, alig-alig hogy megérteni lehetett a gyönge szavát:

—Ott ragad. Annak a nőnek kell a szép ember, ott tartotta. Mi lesz velem, Istenem, Istenem...

A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül szólott rá, ha kicsuklott melléből a sirás.

—Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd jön, mulat még egy kicsit...

Egyszerre aztán jött az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett. Fölvette a kabátját, fejébe csapta a kalapot s rá se nézett az asszonyra, mig bucsuzott.

—Hát szervusz, most már csak szaladjak...

—Jól mulattál?

—Likőrt adott, finom, édes pálinkát, meg beszélgettünk...

—Hazajössz korán?

—Persze, amint lehet.

Az asszony fakó kis madárarczára kaczér mosolygást erőltetett s okvetlenül meg akarta még ölelni az embert.

—Már mindegy, egy perczig még maradhatsz.

—Nem, de hát mit akarsz?

—Csak hallgatózzál majd az ajtó előtt. Ne nyiss be mindjárt.

—Jó, jó.

Délután szemmel tartotta egymást a két asszony. Először csak úgy véletlenül találkozott össze a pillantásuk, aztán egymásba tapadtak s azzal végződött a fojtogató, gyilkos verekedés a szemek mérgével, hogy a szép, nagy asszony előrehuzta az ablakon a függönyt s csak az egyik szélén hagyott egy kis nyilást, hogy átnézhessen a szomszédra. Az pedig tompa fájással bámult át az udvaron és mert szégyelte a vénasszony előtt a beszédet, csak magában motyogott, keservesen nyögve, mintha főbeverték volna és kábult lenne:

—Végem van, végem van...

Mikor este hazajött az ura, csak nagyon szomorúan mosolygott reá és nézte, hogy mit csinál. Az ember az új holmiját szedte elő a szekrényből, öltözködött és lopva pillantott az asszonyra, a mikor azt hitte, hogy az nem veszi észre. De mindig azzal a szomoru mosolygással találkozott, a mi zavarba hozta s végre is rákiabált a szegény kis nyavalyásra:

—De jó kedved van. Folyton vigyorogsz.

Az asszony mellére ejtette a fejét s keservesen sóhajtott.

—Nem állok utadba.

—Mit, nem állasz utamba? Hogy mondod?

—Nem állok utadba.

A férfi bevágta maga után az ajtót s a konyhában kezdett el kiabálni:

—Utamba? Hát micsoda utamba? megyek a hova akarok...

A kapuig úgy ment, hogy kopogott a sarka a kövezeten s azután a kicsi asszony csak érezte, hogy valahol itt van a közelben, de nem hallotta. Egy kicsit még bámult a homályba s aztán egyszerre csak maga se tudta, hogy mi következik s lefordult a székről, mint egy lötyögős kis tarisznya. A fejét belevágta az asztal lábába s alig hogy érezte, csak éppen kábult volt s megveszekedett forgatagba szaladt össze a feje fölött a világ.

KŐMŰVESEK

Borus, kesergős idő volt, hosszu, már tizennégy nap óta tartó napfogyatkozás. Egy haragos, fekete felleg folyton eltakarta előlünk a napot, az eső hidegre csapolta le a levegőt, néha egy kis hó is hullott alá, vagy jég kopogtatta meg az ablakot és augusztus közepén fölvettük a télikabátot s befűtöttünk a kályhába egy kis tavalyi szénnel. Egy barátom, az ablakom alatt elszaladva, a prémes gallérból fölkiáltott hozzám: No nesze természet, süsd meg!—Szóval föl volt fordulva minden. Én is éreztem a többivel, hogy be vagyunk csapva, ez se nem nyár, se nem ősz, valami habarék a négy évszakból összetéve. Olyan fekete, hideg és vizes, hogy elmegy benne mindentől az ember kedve, csak bámul, vár valami változást és fázik.

Az utcza túlsó oldalán építenek. Ezelőtt két hónappal egy szegény kis viskó szégyenkezett a nagy puszta telken, ma már két emeletnyire haladtak a nagy bérházzal. A télre készen kell, hogy legyen az egész négyemeletes épület, sietnek vele. Mindennap kétszer-háromszor látom erre hajtani a pallért. Kis kocsija van, elül magas, széles üléssel és egy mindig izzadt, nagy fekete ló van befogva. Egy-két perczre megáll, s szalad tovább. Közben háromszor is megnézi az óráját, s lihegve kapaszkodik föl a bakra, hogy újra kezébe vegye a gyeplőt. Az épülő uj ház egy egész világot vett el előlem. Ugy éreztem magam, mintha falun laktam volna. A kis ház teteje fölött elnézhettem, mig csak ellátott a szemem, messze ki a vidékre, tul a gyakorlótéren, tul a vasúti vonalon, egész a ködös kék hegyekig. Jól visszahúzódva a szobába, nem láttam a többi emeletes házat, csak a nyilt, szabad világot. Innen kaptam a levegőt is, mindig üdét, frisset, egy-egy kis szelet, az eső után nedves, borzongató, de azért kellemes párát s nagyon megérezte a lelkem az építkezést. Mintha a fejemlágyára hordták volna azt a sok téglát, amiből fölépítik ezt a négyemeletes polgári kaszárnyát, ugy nyom a nagy lárma, s elkedvetlenít ez az elhízott, aranylánczos ur a kopott kocsijával s a lovával, a mely olyan fekete, mintha valami temetkezési társulat szolgálatában állott volna eddig.

Nagy futásra, amelynek már a hangjából ki lehet érezni, hogy a futók menekülnek, jajveszékelés lármájára az ablakhoz szaladtam. Eszeveszetten, nagyokat ugrálva lefelé, rohant le egy ember az állványról. Ez volt az utolsó a falon, a többiek már mind félkörben állottak az utczán s töprengő tartózkodással bámultak a falakra. Némelyiknek tisztán leolvastam az arczáról, hogy szeretne egy lépést előre tenni, de nem mer. Az asszonyok tátott szájjal, nehezen lihegve huzódtak meg a férfiak háta mögött, s csak lassan indult meg a beszéd, pár szó, mintha féltek volna megzavarni a levegőt.

—Befelé hajlott, láttam,—mondta egy öreges, meggörnyedt vállú asszony s ledobta válláról a nehéz téglahordó kast.

—Ropogott is,—tódította a második s mindjárt akadt több is, aki hallotta ropogni a falat. Több hang összevegyült, már egyszerre beszéltek:

—Megfagyott a vérem...

—Alig birt a lábam...

Megkerülve a telket, előjöttek azok is, akik a hátsó falhoz hordták a meszet és téglát. Kérdezték, hogy mi baj s arra újra elkezdődött a szegény tudatlan emberek kevésszavú beszéde, hogy: ropogott is, meg hogy befelé hajlott a homlokfal, s az öreg asszony újra ismételte, hogy: megfagyott a vére, a másik pedig, hogy alig birta a lába. Az uj asszonyok, leányok érkezésével nagyobb lett a lárma, az utcza közönsége is megállott, perczről-perczre nőtt a csoport. A férfiak komoran bámulták maguk előtt a földet s durván visszalökték azt, aki előre akart tolakodni. Aggodalmasan nézték a falat s várták, hogy bedőljön.

Az asszonyoknak nem volt igazuk, a fal nem befelé hajlott meg, hanem egyszerre, mint egy meghajlított késpenge, a közepén ki az utcza felé kezdett domborodni. Tetejétől az aljáig s lassan, valami olyas hangot adva, mintha egymáshoz dörzsölnének két követ. A ház előtt tágulni kezdett a kör, pár asszony befogta a fülét, hogy ne hallja majd azt a robajt, amelylyel összedől a fal. Az utcza túlsó végén vágtatva jött két rendőr, s bár semmi szükség nem volt reá, egy megijedt ember hívására sebes galoppban, nagy csilingeléssel érkezett meg egy mentőkocsi. A lovasrendőrök sippal hivtak még magukhoz néhány gyalogost a közeli utczákból s a hivatalos kordont is megvonták a ház előtt. Egy munkást elszalasztottak a pallér után s a reszkető, aggodalmas emberek nagy csendességében tovább várta a tömeg, hogy mi lesz.

Már mindenki türelmetlenkedett. Lesz valami, nem lesz? Éppen az ablak alatt két öreg ur beszélgetett arról a hallatlan könnyelműségről, amelylyel manapság építenek s az egyik azt mondta, hogy meg kellene csapatni minden pallért, aki ilyen hitvány ember. A másik tovább ment, azt mondta, hogy a piaczon, a városháza előtt, kellene megcsapatni, ugy, ugy... Elhallgattak, mindenki figyelmes lett egy munkásra, aki az utczába befordulni látván a pallér kocsiját, szitkozódni kezdett. Visszafeleselt a rendőröknek s durván esküdözött, hogy ha az Isten mondaná, akkor se hallgatna. Ez a hangulat ragadós, nyugtalan lett egyszerre a többi is, s csak akkor csendesültek el kissé, a mikor látták, hogy egy rendőrtiszt is ül a kocsin. Mormogtak, mint a cseléd, aki nem mer hangosan veszekedni a gazdával.

A fal megállapodott a fele utján s hiába várták, nem akart beomlani. A pallér bosszankodva, minden szavát heves mozdulattal kisérve, magyarázott valamit a rendőrtisztnek, az pedig csak a vállait vonogatta. A fellegek mögött lassan lefelé csúszott az égbolton a nap. Néha a vékonyabb rétegeken átszűrődött egy-egy sugár és sárga pontokkal szórta tele a sáros utczát. Valami bucsuféle volt ez. Esteledett, nem telik bele másfél óra és sötét lesz. Ez még türelmetlenebbé tett mindenkit.

A pallér hátulról megkerülte a falat, s visszajött. A rendőrtiszthez ment s ugy, hogy más is hallja, hangosan mondta:

—Nem dől be.

A tiszt nem akart sokat beszélni, unatkozva kijelentette, hogy mindjárt megérkezik a városházáról a bizottság, az majd megmondja, hogy mit kell tenni. Jött is nemsokára három ur. Az egyik távol maradt a veszedelmes helytől, félszegen ódalgott be a munkások közé. A másik kettő és az építőmester egészen a fal mellé merészkedett. Sokat beszélgettek halkan egy téglarakás mellett s nem tudtak elnyomni bizonyos fontoskodó kifejezést az arczukon, mikor visszajöttek.

—Momentán nincs veszély—mondta az egyik, s mert hirtelen nagyon megtetszett neki ez a különös hangzású szó: momentán, többször is ismételte. A másik ráhagyta, hogy ugy van. A rendőrtiszt kissé hitetlenül hallgatta őket s csendesen, alig észrevehetően mosolygott és kijelentette, hogy le kell dönteni a falat, semmiesetre sem engedi meg, hogy éjszakára is állva maradjon. Az urak megint visszamentek a falhoz, körülnézegették minden oldalról.

—Félóra munka két ügyes embernek—mondta az egyik.

A munkások lassan közeledni mertek. Az egyik uri ember a bizottságból közéjük ment s biztatni kezdte őket.

—Szép pénzt lehet szerezni. Két ügyes ember egy félóra alatt széthányhatja.

Néhányan a fal felé pillantottak s az egyik azután komolyan maga elé nézett, mintha ki akarna valamit számítani magában. Mások várták, hogy mit akar s mikor látták, hogy már majdnem elhatározta magát, kezdtek kedvet kapni a munkához. Még féltek egy kicsit, de az egyik, mintha ketté akarná vágni a dolgot, gyorsan a pallérhoz ment s beszélni kezdett vele. Ketten-hárman utána indultak, az egyik a fél uton visszatért. A pallér pénzt vett elő s megmutatta az embereknek. Azok összenéztek, az egyik sóhajtott s azt mondta: Isten nevében, a másik is rántott egyet a vállán, mint minden nagy elhatározás után tenni szokta s a két ember elindult a fal felé.

A visszatért munkás elkényszeredett mozdulattal mutogatott feléjük s a körülötte állóknak tövéről a hegyére elmondta a dolgot.

—Neki mennek a falnak, Körösi ur husz-husz pengőt igért nekik. Meg vannak bolondulva, ugy odalapítja őket a földhöz, mint a legyeket. A vak is látja, hogy be fog dőlni velük a fal, kevés a malter, sok a tégla, két ember nem semmi...

—De ha az urak azt mondják, hogy megbírja...

—Az urak?—Megvetőleg legyintett a kezével.—Mit tudnak ahoz az urak?

A rendőrök közül elő akart törni egy asszony, de nem bocsátották előre. Az egyik munkás felesége volt s csak most vette észre, hogy mire vállalkozott az ura. Sirva kiabált utána, mire látta, hogy az erőszakoskodás hiábavaló, a rendőrök nem engedik előre jönni.

—Ferencz, Ferencz! Gyere vissza!

Az egyik kőműves megfordult útközben s a határozatlan mozdulata arra vallott, hogy szeretne visszatérni, már megbánta az alkut. De ez csak egy pillanatig tartott, elszégyenlette magát s erős léptekkel indult neki a falnak.

Az asszony tovább kiabált. Egy rendőr rámordult, hogy maradjon veszteg. Mikor az urát meglátta a fal tetején, egyszerre el is némult. A szemeiből kibeszélt a kétségbeesés. Egyszerre valami belső ösztön arra késztette, hogy letérdeljen és imádkozzék. Nem létezett számára, körülötte senki, félig önkivületben kezdett el imádkozni. Semmi új sem jutott az eszébe, pár szót ismételt folyton a Miatyánk elejéről. Mellette a mentőkocsi elé fogott ló kaparta a földet és nyerített az istálló után.

A két ember pedig ontotta maga alatt a falat, tompa puffogással hullott a tégla a sárba. Óvatosan keresték a szilárd talajt, arczukról csurgott a verejték s háromszor is megrugdosták a helyet, a hova léptek. Lassan eltűnt egy emelet, szabadabban kezdtek lélegzeni az emberek. Néhány gyerek éljent kezdett kiabálni s a hátsó fal egy üres ajtónyiláson át látni lehetett, amint az én ismerős kék hegyeim mögül lassu méltósággal elindult útjára a hold.

BECSÜLET

Csinos, finom ur beszélgetett a közélelmezési osztály előadójával szép, szőnyeges hivatalszobában. Az előadó ur nemkülönben finom úrnak látszott, különösen ilyen szép szobában, amibe, mintha csak mellékesen, amugy véletlenül tévedt volna be az íróasztal. Inkább asszonyos volt benne minden, puha, kicsi, selymes a divány, a székek, süppedő finom állatbőrök a földön és parfüm meg finom halványkékes czigarettafüst a levegőben. Mintha valamelyik sarokban a nehéz, nagyvirágos szőnyeg alatt selyembe öltözött szép leány bujt volna el s annak a lehellete táplálta volna a szobát...

A vendégnek egyszerre eszébe jutott valami:

—Kellene nekem egy ember—mondta. Egy ember.

—Minek?

—Valami ember, akinek a zsebében megférne egy kis mellékes pénz. Valami ördög, afféle szegény nép, aki körmölget, ha munkát kap. Akad nálad ilyen bizonyára.

—Hogyne.

—De megbízható...

—Persze...

—Mert kényes kissé a dolog, tudod, olyan ember kell hozzá, aki nem fecseg. Valami leány pört akasztott a nyakamba egy gyermekért, a mi hát: lett. Lett valahogy, megszületett. Az ügyvédem most arra az álláspontra helyezkedik, hogy ő akasztotta magát a nyakamba. Bizonyítani is tudjuk. Egész csomó levelem van tőle, a miben kunyorál, hogy csak még egyszer lásson, meg még egyszer. Ezekről kell másolatot venni... Hát ha az embered arravaló, beszélnénk tán vele.

—Most mindjárt?

—Most, ha már itt vagyok.

—Majd a Kulecz megcsinálja.

Az előadó ur becsöngetett egy szolgát s még mindig az érdekes ügy járhatott a fejében, mert mosolyogva adta ki neki a parancsot.

—Küldje be a Kuleczet.

Vártak egy darabot és az ajtót nézték. Odakünn valaki a lábát törölte a pokróczon, de még mindig nem jött be. Talán megnyálazta a kezét s végigkefélte vele a kabátját. Valami olyas nesz hallszott, aztán meg halk, tartózkodó kopogás és Kulecz benyitotta az ajtót.

Kómikus kis szürke ember volt, hosszu fekete felöltőben, a mit a szobában se vetett le magáról. Nagy csizmáin megfeszült a nadrág s mintha a nagy, kitaposott lábbelibe ólom lett volna öntve, ugy látszott, hogy nélkülök, csak a maga erején, mindjárt földőlne a kis vézna, öreg test. Aztán nagyon bő, hosszu formátlan mellénye is volt még és módfölött nagy zsebei a kabáton. Most semmi se volt bennük és mégis ugy lógtak kétfelől, mintha teljesen hozzáformálódtak volna már a sok burgonyához, zöldséghez, a miből egy-egy nagy kosárra valót czepelt haza bennük a kicsi vén ember. Csetlett-botlott az öreg, a megriasztott állat félő pillantásával nézett ki pillái alól az urakra és pislogva gyámoltalanul várta, hogy mi következik.

Az urak mulattak rajta, de csak magukban s hagyták várni. A főnök ur egy kis tréfát is megengedett magának.

—Fegyelmi, öreg, fegyelmi...—mondta neki.

Az öreg elsápadt s félszegen kapkodott, mintha megingott volna alatta a csizmatalapzat.

—Nekem?

—Persze. No ne ijedjen meg. Nem igaz. Csak ugy mondtam.

Az öreg azért még nyögött egyet. A főnök megsajnálta és sietett elmondani a jó hirt.

—Egy kis munkát kap öreg, otthonra. Itt a nagyságos ur valami megbizható embert keres, a ki lemásoljon egyetmást, hát én magát ajánlottam. Kényelmesen csinos kis pénzt szerezhet, csak pontosság, tudja, pontosság, az a fő...

Az öreg föllélegzett s boldog mosolygás telepedett aszott, ránczos arczára.

—Ez már jobb—motyogta.—Sokkal jobb. Mikorra tetszik?

—Hát elvállalja?

—A nagyságos ur meg lesz elégedve. Biztosítom.

A nagyságos urat mulattatta az a nagy készség, a mivel ez a vén ember kapálózott a husz-huszonöt forint után, a mit majd fizet neki s lassan, kimérten kezdett el tárgyalni, hogy tovább görnyedjen előtte a vén legény.

—Fontos dologról van szó, öregem. Nem szabad megmutatni senkinek. Titok, érti? Hol fog majd dolgozni? Otthon? Néhány napig eltart a munka.

—Otthon. Ugy szoktam, hogy a leányom diktál én meg irok, mint a viz, olyan gyorsan. Meg lesz elégedve a nagyságos ur.

—Leánya is van?

—Van.

—Szép-e?

Az öreg hallgatott, de a főnöke megfelelt helyette.

—Persze. Ugy nézz erre a vén kujonra, hogy gyönyörű lánya van. Általában szépség dolgában nem lehet panasza a familiájára. A felesége ma is szemrevaló asszony, olyan kövérkés... Hazajött már?

Az öreg komoran nézett maga elé és a vendéghez szólott.

—Mikor jöhetek el az írásért?

Egy kis csend lett, de aztán megint szaporán beszélt az előadó ur.

—Otthagyta az öreget. Fiatalt keresett magának. Vagy igazabban az öreg kidobta...

—Igazán?

—Persze. Hét gyereket hagyott otthon. Jó vérű fehérnép...

Az öreg ember remegett a nagy csizmákban és annyira felizgatta a beszéd, hogy kettétörött a szájában minden szó, mig kijutott a világra.

—Mikor mehetek az írásért nagyságos ur? Hét gyerek, igaz, hét... Mikor mehetek?

A vendég ur gyorsan felelt:

—Majd én viszem el magához. Este csak várjon rám. Nem szabad erről az írásról tudni senkinek, hiszen mondtam már.

Este, kissé későn is már, kis levélcsomaggal ment el az öreghez. Nagyon szegény kis kétszobás lakásban lakott a vén irnok. Az udvarról kellett benyitni hozzá s az első szoba már akkor sötét volt. Az ágyakban, meg a földön, szalmazsákokon sorjában aludt a sok gyerek. Izzadtság és forró meleg párolgott föl a párnákról s valamelyik a nagyobbak közül horkolt is, ütemesen, hosszan elnyujtva, mintha lassan végig huzgált volna valaki mindig egy mély hangot a csellón. A másik szobában várt az öreg meg a lány.

Mikor a finom ur jött, fölállottak mind a ketten s nagyot és alázatosat bókolt az öreg. A leány inkább csak éppen hogy köszönt s ugy nézett végig a vendégen, mintha idegenkednék tőle kissé. A nélkül, hogy ismerné, csak éppen mert olyan a kedve, hogy ne lássa szívesen. A vendég is hamar végzett vele. Gyorsan, a nélkül, hogy jóformán rápillantott volna, meghajolt előtte egy kicsit s azután az öreggel tárgyalt. Hosszan magyarázta neki a leveleket. Passzusokat mutatott, a miket ki kell majd hagyni a másolatban, megkérdezte, hogy van-e pénze pennára, papirosra s tiz forintot tett az asztalra, hogy azzal szerezze be a holmit, a mire szüksége van. Lopva nézett néha a lányra, aki megbántottan, néma dühvel pillantott vissza rá, a mikor látta, hogy ő ugy áll ebben a szobában, mintha nem is léteznék. Észre se veszi ez az ur. Nem a szegény uri kisasszony forrott benne, hanem a lány, az örök lány, a minden lány, a kit szabad szóval akár összetörni, de nem szabad észre se venni. És szép volt, máskor talán nem is annyira, mint most. Magas, szálas, merész nézésű s azért mély szemű, kopott, de majdnem kihivó büszkeség volt benne, ami néha kivirul a rongyból, ha arravaló a rongy, szép asszonyforma leány, aki urnak termett. És ez az ember ugy ment el, hogy megint csak alig pillantott reá, csak éppen hogy mondott valamit, mint a hogy odamorog az ember akárkinek az utczán. Csoda, hogy nem hozta magával az ostort is, a mivel rókát hajszol, a mikor arravaló kompániája van. A leány nagy fekete szeme ugy villant utána, mintha a szikrájával leütni akarná s mikor visszament az apjához, csak ennyit mondott, kibámulva a sötét, szegényes kék vászon holmival elfüggönyözött ablakon át az udvarra:

—Utálatos. Csupa gőg egy ilyen ur.

Mindjárt munkához láttak. Az öreg szép sima papirost terített ki maga elé az asztalra és a körmén próbálgatta a pennát. A mikor rendbejött, a leány előszedegette a leveleket s lassan, hogy az írással mindig utolérje az apja, olvasni kezdett a szagos papirosokról. Mig az öreg irt, előreszaladt a levelekben. Rohanvást ment végig a szegény otthagyott leány nagy szerelmén, a mi epekedett, sírt, fenyegetőzött és követelt s az öregnek néha rá kellett szólani:

—No, hogy megy tovább?

Másnap újra jött a finom ur és harmadnap is. Akkorra már vége volt a munkának, de ujat hozott. Most már egy csomó versre volt szüksége írásban, nagy, hosszú versekre, amiket mind be akart tanulni. Vagy talán nem is igaz, hogy ez volt a szándéka, mert a verseket furán válogatta ki. Számokat irt egy papirosra: négy, nyolcz, kilencz, tizenegy...

—Ezeket irja ki öregem—mondta—azután ha készen van, csak szóljon. Aztán majd kijegyzem a többit.

S a sötét szobából, a gyermekálom nagy békességéből, néha behallszott egy-egy fojtott hang, amint a férfi rekedtesen beszélt a leánynak. Egy-egy szék is megmozdult s nagy csend következett a lármára. Aztán halk, lehelletszerü beszéd, csak éppen hogy sejteni lehetett, hogy valaki szólott valamicskét, megmozdult a levegő, a lusta—s az is hallatszott, hogy a szép, nagy leányban pihegve zakatol az indulat s beczézi a fiút:

—Te rossz, otthagytad. Mindenkit megbolondítasz. Te kisasszonyfiu, te szép...

S egy délelőtt, vasárnap, amikor kibeszélte magát az ember, komoran, egészen összetörve mondani kezdte a leánynak az öreg, a mi összegyűlt benne, mig a sok verset összeírta a könyvből.

—Nem tudok beleszólani a dologba. Csináld, ahogy tudod. Szemrehányást se teszek neked, ha valami olyat cselekszel, amiért szigorú birója voltam a feleségemnek. Nem törődöm az éjszakáddal, de a mig ennyi szegény gyermek van reánk szorulva, add nekem a nappalod. Ha reám hagyod őket, elpusztulnak, pedig hát kötelességünk az, hogy neveljük őket, a mig lehet. Már nem vagyok követelő. Szegény, összetörött ember vagyok, csinálj, a mi neked tetszik. De a gyerekekből embert kell csinálni valahogy. Ez a becsület.

AZ EGÉR

I.

A Repcze-utcza künn van majdnem a város végén s csupa szegény ember lakik benne. Kicsi az egész, alig néhány ház, meg egypár üres telek, telve burjánnal, szeméttel, korhadt, félig bedőlt kerítésekkel a gyalogjáró mellett. Kiizzadt, kormos lakatosok, kovácsok, nyakig meszes kőművesek mennek végig rajta esténkint hazafelé, az asszonyok künn várják őket a kapu előtt, mezitlábos, gatyás gyerekek játszanak a porban s megbámulják a tisztességesen öltözött embert, mint a csodát. Szomszéd minden család. Átjárkálnak egymáshoz, a fiatalok összeölelkezve sétálnak vacsora után le és föl az utczán, a férfiak is együtt színak még el egy pipa dohányt s az asszonyok tereferéjét végighordja a szél az utczán egyik sarokháztól a másikig, mig az utolsó lámpással együtt csendes zsongással kialszik az élet. Még itt-ott elszomorkodik egy-egy legény a sipogó harmonika mellett, de azután legyőzi az álom s a munkás emberek nehéz szuszogásával alszik el az egész utcza.

Valósággal felfordult a csendes utcza egész rendje, a mikor hire ment, hogy egy igazi tekintetes asszony jön ide lakni. Egy hivatalnok ur özvegye fogadta ki az uj fertályra az egész Farkas-féle házat. Ez a ház eddig is bérbe volt adva, de néha két-három családnak is, mert négy szoba volt benne. Előbb csak homályos hirek keringtek az uj lakóról. Némelyek azt mondták, hogy nem is igaz az egészből semmi. Ezt maga Farkas ur czáfolta meg, mikor felmutatta a szerződést. A sok kíváncsi ember belebámult a papirosba, de nem igen lettek okosabbak ezután se, mindössze az uriasszonyság nevét tudták meg belőle : Szoboszlay Pálné. Némelyik ismert névről Szoboszlayakat. Az egyik valami irnok volt a megyénél és vagy tiz esztendő előtt halt meg, hanem azt talán mégis Károlynak hivták. A másik Pál volt, de szörnyen nagy ur, valami biró vagy mi,—bizonyosan idegenek lesznek. A Repce-utczában az uraság felől még mindég nagyon homályos fogalmuk van az embereknek—szóval, majd elválik, csak türelem.

Egy napon beköltöztek az uj lakók, Szoboszlayné és leánya, Berta. Két kocsin elfért minden holmijuk. Az asszony kissé megkopott fekete ternó-ruhát viselt, a leány pedig sima szürke köntöst. Hamarosan berendezkedtek s harmadnapra már megjelent a szobaur is. Magukkal hozták a korábbi szállásról, ugy mondták, hogy nagyon jó, ha két gyönge asszony mellett mindig van egy férfi. Ő is szivesen jött.

A kis utczának pedig semmi szenzácziója sem maradt a beköltözés nagy napja után. A Farkas-féle házban csendes, falusias életet éltek, az uj lakók kedvéért sohase fordult be az utczába valami uri hintó, a mit meg lehetett volna bámulni, ők se sokat járkáltak. Szóval olyan maradt az utcza, mint amilyen volt. A szobaurtól vártak még valamit, de itt is cserbenhagyta a remény az utczát. Gergely urat alig látták napjában kétszer. Reggel korán a kőmüvesekkel egyszerre szaladt be az egyetemre, délre vissza se jött, este azután éppen olyan szaladva, gyorsan jött haza, mint a hogy reggel elment. Az feltünt, hogy szép fiu. Az asszonyok beszéltek róla, néha s a lányok kileselkedtek utána az ablakon. Csak ne lett volna olyan nagyon ügyetlen. Nagyokat lépett, lóbázta a karját a levegőben s kevés gondot fordított magára. Sokat tanult; a kis hátsó szobában, amelyben lakott, néha reggelig is égett a lámpa. Szoboszlayné és Berta aggódtak is miatta, de birta, vasból volt az akarata és a teste. Kenyeret akart minél hamarább, mert szörnyen sokat nélkülözött már.

Szoboszlayékhoz még diák korában költözött, a leányt tanította s ezért adták a szállást és a kosztot. Mikor az idők változtak, Szoboszlay meghalt és a leány is kinőtt már a keze alól, ottmaradt továbbra is. A néhány év alatt belső, családias viszony fejlődött ki köztük. Az asszony sokszor mondta neki: kedves fiam s beavatta benső ügyeibe. A szegény diáknak jól esett ez a szivesség s tetszett neki ez a szerep, hogy ő a férfi a háznál. Pontosan fizetett, igyekezett kevéssé alkalmatlan lenni, tovább azonban nem merészkedett és nem is vágyott. Jó pajtása volt a lánynak. Néha, ha egy-egy félórára szabadságot adott magának s ott hagyta a könyveit, kaczagva, jókedvüen, pajtáskodtak el egymással. A fiu azonban még mindég nem tudta egészen elhinni, hogy a leány már nagy s nem gyermek többé; máskor félénk, kissé bizalmatlan természete bizonyos sajátságos erélylyel párosult, mikor komolyan beszélt vele és ez imponált a leánynak. Felnézett néha rá és elkomolyodott. Ha azonban a fiut nagyon elfoglalták a könyvei, napokig sem beszéltek egyebet, csak éppen, hogy köszöntötték egymást.

Egyszer a leány a maga kedves, kisleányos modorában utját is állotta, a mint ebéd után gyorsan szobájába akart menni, hogy tovább tanuljon.

—Tudja Gergely ur, hogy maga nagyon goromba?—kérdezte és kihivólag, valósággal vakmerően nézett fel a nagy emberre.

Gergely mosolygott, ki akart volna békülni, de a leány intett, hogy az nem megy olyan könnyen.

—Miért nem szólt hozzám már három nap óta?

—Tanulok.

—Kilyukad a feje. Nem fél?

—Még a vizsgáig kibirja, azután már ugy sincs szükség reá, lesz diploma.

Nem békültek ki. Mosolyogva váltak el, de Gergely hiába nyújtotta a kezét, a leány nem fogadta el. Mérgesen nézett utána, de ez a tekintet olyan rosszul sikerült, hogy egyszerre nevették el magukat reá mind a hárman. Még sokáig hallani lehetett, a mint a könyvből mormogva tanult odabenn a nagy diák. A lány és az anyja egymásra néztek, látszott a tekintetükön, hogy mindaketten Gergelyre gondolnak. Intettek egymásnak a fejükkel, mintha mondták volna: milyen derék fiu.

II.

Lehetett talán már éjfél is, amikor egyszerre éles sikoltást hallottak a Farkas-féle házból. A leány reszketve állott az ebédlőben s a két kis öklével verte a hátsó szoba ajtaját.

—Gergely ur, Gergely ur, az Istenre kérem, hamar, félek...

A nagy diák egyszerre talpon volt s rohant az ajtó felé. Talán fel is nyitja, ha akkor meg ujra könyörögni nem kezd a leány:

—Ne jőjjön, ne jőjjön...

—Mit tegyek hát, mi baj van?

—Ne jőjjön ki! Nem vagyok felöltözve, czipő sincs a lábamon. Nyissa ki az ajtót, hogy világosság legyen de ne jöjjön ki.—Hallani lehetett, hogy mint reszket szegény.—Gergely kinyitotta az ajtót s vissza ment a szobába. A leány csendesedni kezdett, már nem félt olyan nagyon. Nyitva hagyva minden ajtót, elbátorkodott a szobájáig, futva hozta vissza egyenkint a ruháit az ebédlőbe és ugy öltözködött. A diák pedig már nagyon türelmetlen volt, nagy botot forgatott a kezében s minden perczben kiszólott a másik szobából:

—Készen van?

—Még nem, csak egy kicsit még, mindjárt...

—Hát mi baj van, beszéljen már.

—Valaki van a szobában, mozgott...

—Ember?

—Nem tudom, mindjárt kiszaladtam. Költsük föl a mamát is.

—Hagyja majd megnézem, készen van?

—Jöhet már.

Gergely kijött, megfogta a leány reszkető kezét, együtt mentek el addig a szobáig, a hol az aludni szokott. A kis fehér szobában semmi különös jel nem mutatott arra, mintha betörők lettek volna benne. A leány csak az ajtóig mert menni, s ott is minden pillanatban készen volt arra, hogy visszafusson. Gergely összekeresgélt minden zugot, felnyitogatta a szekrényeket is és kijelentette, hogy itt semmi sincs.

—Pedig mozgott, halottam, erősitette a leány s megrázkódott, mikor eszébe jutott a hang, a melyet hallott.

Gergely csak nézte s mikor látta, hogy még mindig nagyon fél, fejére tette a kezét. A leány megnyugodott s nedves, siró szemeivel bizalommal nézett fel reá.

—Meghaltam volna, ha nem lett volna itt,—mondta hálás, megindult hangon, de ebben a pillanatban megint valami nesz halatszott. Erre mind a két kezével egyszerre ragadta meg a férfi karját s csak a fejével mutatott be a szobába, hogy: ugy-e mondtam, van itt valami. Szótlanul, lélegzetüket is visszafojtva várták, hogy mi lesz,

Egyszerre aztán elő is jött valami.

A kemencze mellől, erre-arra nézegetve, óvatosan mászott elő egy egér, Gergely erősen szorította a leány karját s intett, hogy hallgasson. A szürke kis állat pedig mind bátrabb lett, kijött már a szoba közepéig, szaglászott a földön, mintha valami kis ennivaló után keresgélne s kezdte otthon érezni magát.

—Milyen csinos—súgta Gergely a leánynak.

Borzasztó—felelte a leány, de nem tudott elég halkan beszélni, mert az egér is meghallotta s gyorsan vissza szaladt a kemencze mögé.

Lássa elkergette...

Gergely most már szépen jó éjszakát kivánt s vissza akart menni a szobájába. A leány azonban csak nem bocsátotta el a karját s rémülten kérdezte:

—Itt akar hagyni?

—De hát mit csináljak, látja, hogy nincs már baj.

—És az egér?

—Már visszament, szegény.

—Visszajön.

—Istenem, hát baj az? Egy kis egér...

—Nagyon utálatos! Maradjon még...

—Ha akarja, szivesen, de egy kicsit furcsa...

—Nem, nem, ne féljen,—összetette a kezeit és ugy kérte.—Meghalnék félelmemben, ha itt kellene hogy maradjak egyedül. Felszaladna a párnára is, fel... Beszélgessünk.

Gergely letette a lámpát az asztalra s leültek egymással szemben. A férfi lassan emelte föl tekintetét a leányra s azután olyan hosszasan nézte, hogy az lesütötte a szemeit. Nagyon kedves volt ez a kis borzas fej, a tiszta homlokkal és az őszinte nézésü, nagy fekete szemekkel. Gergely nem tudta levenni róla a szemeit s egyszerre elfelejtett mindent, amit ma tanult. A helyzet is nagyon különös volt számára. Ebben a lányszobában csak egyszer volt még, mikor a nagy, nehéz ruhaszekrényt egyik sarokból a másikba tolta s most éjjel egyedül van benne a leánynyal. Gondolatban meleg szeretettel vette körül a reszkető gyermeket s a szoba illata elkábította. Érezte, hogy szédül és lehunyta a szemeit. Hallgattak mindaketten, nem tudtak beszélni. A férfit egyszerre fogta el a varázs, ami megdöbbentette, érezte, hogy szerelmes. Félt már egyedül maradni a leánynyal s menni szeretett volna.

—Fél még?—kérdezte. Komoly, nyugodt akart lenni, de már ez a két semmit sem jelentő szó is lágyan, szerelmesen hangzott.

—Nagyon félek—felelte elkényszeredve a leány s megijedt attól a gondolattól, hogy egyedül marad.—Maradjon, majd beszélgetünk, hozza el a könyvét, tanuljon itt, csináljon valamit, majd én is dolgozom.

Gergely is ugy találta, hogy az lesz a legjobb, ha közöttük lesz a vaskos könyv. Tanulni kezdett, a leány kézimunkát vett elő és dolgozott. Néha szólottak egy-egy szót, de lopva sürün pillantottak egymásra. A hajnal is igy találta őket, s mikor az első napsugár besütött az ablakon, egymáshoz ölelte a könyvre és himzőrámára hajolt két fejet.

III.

A szürke kis vendég pedig állandóan megjelent. Ugy látszik, hogy több rendbeli kijárásokkal rendelkezett földalatti palotája, mert ha az egyik lyukat betömték, más oldalról sétált elő. Ha személyesen nem jelentkezett, akkor a falban rágcsált, s ez már magában is rettenetes. Szoboszlayné kétségbe volt esve, de segíteni nem tudott a bajon, csak jajgatott. Valamelyik szomszédtól kaptak egy öreg macskát, de az egér mindig gyorsabb volt, mint a macska. A fiatalok pedig észre se vették, hogy mennyire vágyakoznak már egymás után. Ha a férfi késett, a leány sokszor szaladt az ablakhoz, megnézni, hogy jön-e már, s olyan titokzatosan mosolyogtak néha össze, mintha mondani akarnának egymásnak valamit. A leány beállott jogásznak, hallgatta, nézte, a mint tanult Gergely. Néha órákig elültek egymással szemben, anélkül, hogy hangosan beszéltek volna, de a szemük sokszor összetalálkozott. Máskor meg elmondtak egymásnak mindent, ami csak eszükbe jutott, ilyenkor a férfi megfogta a leány kezét s el se eresztette, míg csak búcsúzni nem kezdtek egymástól. Ez tartott a leghosszabban, pedig csak pár lépésre váltak el egymástól.

—Megbukom a vizsgán, nem tudok tanulni—mondta egyszer a férfi.

—Tud már eleget,—mondta a leány s büszkén nézett rajta végig.

Sokáig tartott, mig annyira mentek, hogy a férfi beszélt is arról, a miről eddig csak gondolkozni mertek.

—De én nem tudok majd maga nélkül élni—tört ki egyszer belőle s megragadta a leány kezét.

A leány csak nézett és mosolygott a nagyon szerelmes szüzek tiszta, boldog mosolygásával s folydogálni kezdtek szeméből a könyek.

A LEGSZEGÉNYEBB VÉRTANÚ

Eszembe jut egy öreg, bolond kocsis története, ugy a mint azt nekem az én müncheni barátom, Sipniewski Franck elbeszélte. A vén szolga addig mesterkedett, mig feljutott oda, a hol az igazi lengyel hazafi megtalálja végre az őt megillető tisztességet, felhuzták az akasztófára. Mert a lengyelnek olyan szent az akasztófa, mint nekünk a kereszt. A legkomolyabban beszélnek arról, hogy majd egyszer, tudja a jó Isten hogy mikor, ha majd szabadok lesznek, Varsó piaczán akasztófát állítanak föl az elnyomatás emlékére s egy márvány falba belevésik mindazok neveit, a kiket bitón fojtott meg a fehér czár nevében, a muszka igazság. Ha majd fölépítik azt a falat, a te neved se fog hiányozni róla, öreg Demeter.

Az öreg Sipniewski nagyon kompromittálva volt a hatvanharmadiki fölkelésben. Egyik éltető lelke volt az egész mozgalomnak. Nem volt politikus, csak hős. Elszánt és naiv, mint a felkelők nagy része. Megesküdött akár a szüz Máriára, hogy győzni fognak, de egyéb alapja nem volt a hitének, mint a nagy bátorsága, vagy az, hogy most már bizonyosan velük lesz az Isten. Elég sokáig volt ellenük.

Mikor már rendben volt minden, olyan titokban, hogy csak a vak nem látta, gyülekezni kezdett a tábor. Az öreg Sipniewski befogatott egy könnyü kocsiba, Demeter, a vén kocsis felült a bakra, ur kocsis nagyon elbúcsúzott hazulról, sirva kisérte ki őket a kapuig a háznép s a kis kocsi mögött gyorsan felporzott az ut, hogy aztán beálljon az az ijesztő csend, a minek okvetlenül el kell következni, ha olyan valaki hagy el bennünket, a kit nagyon szeretünk s egyszerre eltünik szemünk elől még a por is, a mit a kocsija fölvert. Az országút pora még ismerős, de a mi azután következik, ismeretlen, idegen világ.

A naiv katonában mégis volt annyi politika, hogy a meglepetés ellen biztosítani akarta magát. Hogy aztán gyerekes idea született meg becsületes agyában, az megint rávall a hősre, aki sehogy sem tud komédiázni.

Azt hitte, hogy valami nagyon furfangos cselt eszelt ki, megállította a kocsit s tanácsot tartott Demeterrel.

—Te öreg—mondta neki—ha kozákokkal találkozunk, rá se hederíts, hajts tovább. Ha megállítanak s kérdezik, hogy hova megyünk, azt feleljük, hogy Varsóba. Hogy honnan? Hát Kocinski urtól.

—Igen, Kocinski urtól.

Mindenki tudta, hogy Kocinski az oroszok részére dolgozott. A ki tőle jön, az csak nem lehet gyanus. Ur is, kocsis is jót mosolygott ezen a tréfán. Demeter még hátra is nézett, megbámulta az urát, hogy milyen okos ember. Összekacsintottak, két ilyen vén róka mindenkit lefőz. Majd megnyulik a kozákok orra ők meg vigan hajtanak tovább.

De nem igy esett.

A legközelebbi dülőnél három kozák nyargal a kocsihoz. Az altiszt elkérte az irásaikat s faggatni kezdte őket.

—Hova mennek?

—Varsóba.

—Mit akarnak ott?

—Lovat venni.

—Nincs most vásár.

—Lesz a jövő héten.

—Honnan jönnek?

Sipniewski erősen a kozák szeme közé nézett s kivágta a feleletet.

—Kocinskitól.

A kozák megkérdezte Demetert is.

—Honnan jösztök?

—Kocinski urtól.

—Otthon volt az ur?

—Otthon.

—Hát az asszony?

—Az is.

Erre szó nélkül közrefogták a kocsit s a szegény Demeternek arra kellett hajtani, a merre ők parancsolták. Visszavitték őket az első katonai állomásra, átadták a tisztnek. Demeter behuzta vállai közé a fejét s nem szólott többé egy szót sem. A tiszt más kiséretet adott melléjük s tovább kisértette őket. Negyednapra már a hadbiróság előtt állottak. A nemes ur egyenesen, mint a ki helyt áll mindenért, Demeter pedig a lengyel paraszt csökönyös makacsságával, inkább csak rásandított az aranyos, czifra urakra. A hogy lesz, ugy lesz, de tőle ugyan nem hallanak egyebet, mint a mit a gazdája parancsolt.

Demetert kiküldték s a biróság elnöke vallatóra fogta Sipniewskit.

—Hol voltak?

—Kocinskinál.

—Nem igaz, Kocinski három hét óta Varsóban van; most újra kérdem, hogy hol voltak?

A szegény sarokba szoritott ember komoran maga elé bámult s nem felelt. Nem azon gondolkozott, hogy mit mondjon, de az suhant át egyszerre az agyán, hogy veszve van s ez elkeserítette. Még ki sem lőhette a pisztolyát s már is véget ért számára minden. Mig szótlanul ott állott, köny is gyült a szemébe s motyogni kezdett: szegények, szegények. A családjára gondolt, tudja a jó Isten, hogy mikor látja őket még egyszer. Talán soha. A tiszt érdeklődve nézett reá s gyöngédebben szólott hozzá:

—Olvassa itt maga, az ön neve is benne van a jegyzékben. A felkelőkhöz ment, igaz? Ne tegye még sulyosabbá a helyzetét.

Sipniewskinek eszébe se jutott, hogy tagadjon, elpirult, hebegett volna, ha megkisérti. Ugy érezte magát, mintha fojtogatnák, leesett egy székre s reszketett a hangja, a mint egy-egy szót kinyögött.

—Igaz.

Behivták Demetert. Az öreg ugy kullogott be az ajtón, mint a hogy egy ilyen furfangos emberhez illik s talán mert félt, hogy váratlanul végighuz valaki a hátán, még mindig vállai közé szedte be a fejét s csak ugy a gallérjából nézett a világba, mintha nem akarna künnebb jönni. Mikor egy pillanatig azt hitte, hogy senki se néz reá, odasandított a gazdájának: mi már értjük a dolgunkat, ugy-e uram?

—Hol voltatok?—kérdezte a tiszt.

—Kocinski urnál.

A tiszt Sipnievskihez fordult s intett neki hogy beszéljen a kocsisával. A szomoru ember könyes szemmel s fájdalmasan mosolyogva czáfolta meg a szegény Demetert.

—Nem ott voltunk, fiam. Hazulról jöttünk, mondd meg az igazat.

Demeter előbb meghökkent, de azután visszamosolygott a gazdájára.—Átlátok én a szitán mondta a szemeivel, mert hangosan nem szólhatott.—Neked ezt mondanod kell uram, de én nem vagyok olyan bolond, hogy utánad beszéljek.—A tiszthez fordult s bizonykodott az igazsága mellett.

—Kocinski urtól jöttünk bizony, Kocinski urtól.

A gazdája egy lépést tett feléje s beszélni akart vele, de a tiszt nem engedte meg. E helyett ő igyekezett kiszedni Demeterből az igazat.

—Van-e feleséged?—kérdezte tőle.

—Van.

—Gyermek is?

—Hát hála az istennek, mind fiu.

—Egyet se látsz többé közülük, ha hazudsz.

Demeter meg volt sértve. Végignézett a tiszten, azután a mellére tette mindkét kezét, mintha kérdezné, hogy csakugyan róla beszélnek-e? A tiszt türelmetlenkedni kezdett, mégegyszer rászólt a szegény ostoba kocsisra.

—Hol voltatok?

—Kocinski urnál.

A kozákok kilökdösték szegény Demetert az ajtón s lezárták egy sötét pinczébe. Az uri rab fenn, a hivatal mellett kapott börtönt, amig itt van, megbecsülik, azután vezesse a sorsa. A hadbiró este kártyázott vele s elnyert tőle vagy hetven rubelt. Ittak is, a fogoly sóhajtozott, haza gondolt, a biró vigasztalta s biztatta, hogy ne féljen, nem kötik fel. Sok az enyhitő körülmény, hanem az a szerencsétlen Demeter nagyon elrontotta a dolgát. Holnap próbálnak még vele.

Reggel felhozatták ujra.

—Hol voltatok?

—Kocinski urnál.

A gazdája megfogta a gallérját, a szemébe nézett s az izgalomban reszketve beszélt hozzá. Néha megrázta, hogy jobban megértse azt, amit mond neki s a fülébe kiabált, mintha süket volna a szegény ember.

—Demeter, ne légy bolond. Mindennek vége, most már ne légy szamár. Mondd meg az igazat.

—Azt mondom.

—Nem igaz. Nem voltunk Kocinskinál. Őrült! Vigyázz magadra. Beszélj igazat. Látod, hogy én már mindent elmondtam, nem kell, hogy tagadj. Honnan jöttünk?

—Kocinski urtól.

—Meg vagy veszve!

Demeter ránevetett a gazdájára és sehogy se tudott tisztába jönni a dologgal. Mit akarnak itt vele? Hanem az a másik ember, akiről tudta, hogy mind a kettejüknek ellensége, gyanusnak tünt föl neki s hamarosan elbirálva a helyzetet, rájött a szerencsétlenségére, hogy itt hazudni kell tovább is. Azt hitte, hogy ráparancsoltak a gazdájára, hogy előtte igy beszéljen. Nem, nem, rajta nem lehet kifogni.

—Kocinski urtól jöttünk.

A gazdája kétségbeesetten nézett reá és várta, hogy térjen magához. Sirt dühében s összeszoritotta az öklét, hogy agyonvágja a vén kocsist s lihegve alig birva magával, ujra elkezdett beszélni.

—Demeter! Édes öregem, szegény szolgám, fiam, mond meg az igazat. Hol voltunk? Ugy-e otthon, ugy-e?

Demeter még jobban beletemetkezett a gallérjába, nagy küzdelem folyt le a szegény paraszt lelkében, de azért nem hagyta magát elbolondítani.

—Nem, Kocinski urnál.

A hadbiró erre azt monta, hogy: elég. Demetert visszavitték a pinczébe s megmondták neki, hogy imádkozzék annyit, a mennyit csak tud, mert két óra mulva meghal. A szegény ember kimeresztette a szemeit erre a beszédre, nézett ide-oda, de azután azt mondta, hogy jól van, egyszer ugyis el kell menni, hát mindegy.

Két óra után felhozták. A szegény jó embert nagyon megviselte ez a kis idő, megtörpült, keserü vonás huzott barázdát az arczára, de azért nem hagyta magát. Élénken nézegetett körül, várta, hogy valaki segitsen rajta. Mikor az akasztófa alá állitották, felnézett, dörzsölni kezdte a homlokát, hirtelen szedte magába a lélegzetet s összemenve, reszketve várta, hogy mi lesz.

Pár perc mulva lejött néhány tiszt s köztük a hadbiró. Mikor meglátták ezt a szegény, bolond figurát, szorongva néztek össze. A biró valósággal dühbe jött, láza is volt, mert ugy ráordított a szegény öregre, hogy az majd leesett a lábáról.

—Hol voltatok te barom! Beszélj!

—Kocinski urnál.

A tisztek elfordultak. Demetert megragadták a kozákok s amig az ember százig elszámlál, Demeter már meg volt halva.

A VACSORA

Csendesen ültünk a kávéházban, egy kis lengyel-magyar sziget a nagy német óceánban; csupa idegen gondolkozásmódu, előttünk épp olyan érthetetlen emberek között, mint ahogy ők képtelenek minket megérteni. Valósággal ostobák vagyunk egymásra nézve. Ők elképednek azon, hogy egy hevesvérü, hirtelenbeszédü lengyel "czudar"-nak nevezi Bismarckot, vagy keserüségében sírva beszél Szibériáról. Lehet más igazság is, mint a mit a történelem csinált? És ez a sápadt, villogó szemü ember képviseli ezt a másik igazságot? Hihetetlen, igazán hihetetlen. Néha valamelyik ismerős közülük leül a lengyel asztalhoz s ki is mondja a maga véleményét arra a kisebbségre, amely képtelen nyugton maradni három nagy birodalom nyomása alatt. Mit akarnak?—magyarázzák meg neki—és elkezdődik egy heves tüzzel, keserüséggel teli verekedés a szavakkal. Az asztal köré gyül a publikum, a pincérleánynak egész tömegen kell áttörnie magát, ha valaki vizért kiált. A billiárdozók leteszik a dákot s a nagy lármára kiváncsian néznek be az utcáról az emberek.

Tegnap is igy esett, nagyon összevesztek a lengyelek a németekkel, ökleikkel verték egymás előtt az asztalt s néha a nagy zürvavarban nem lehetett tudni, hogy ki beszél. Mikor legnagyobb volt a riadalom, egy kis, őszes ember erőszakolta át magát a publikumon, előbb kiköhögte magát, mert nagyon megszorongatták, mig az asztalig eljutott s németül kezdett beszélni.

—Lengyelek az urak?

Mikor megmondták, hogy igenis lengyelekkel van dolga, egyszerre lengyelül beszélt tovább s mi csak pár szót értettünk meg abból, amit mondott:—liberal, szoczial, egy lengyel ujság czimét és hogy oroszokról, lengyelekről, Varsóról beszélt. A lengyelek tágra nyitott szemekkel, csodálkozva hallgatták. Egy nagy pózeni fiu, akit a többiek tagbaszakadt volta s harczias bozontos bajusza miatt jenerál-nak hivnak maguk közt, nem tudott elfojtani egy-egy indulatos kifakadást s meghatottan méregette maga mellett a kis, szürke embert. Az egyik lengyel egyszerre felugrott az asztal mellől s elveszve a nagy indulatokban, szinte öntudatlanul, felállásra kényszeritette a kis jövevényt, s beszélni kezdett.

—Itt a bizonyság, nézzék ezt az urat, jól nézzék meg, lengyel regényiró, költő és ujságszerkesztő; jól nézzék meg. Most szökött meg Varsóból, a feleségét és gyermekét hozta magával, a harmadik gyermek, egy kis leány, ott maradt, mert nem tudták hamarosan előkeriteni. Az iskolában tanultam a verseit s most ... kell-e még több? Az önök poétái palotákban laknak, a mieink pedig egy valamivel liberálisabb czikk miatt, mint amilyen a mérték, futnak a rendőrség elől. Itt van ez az ur, ez az önök találmánya...

A kis szürke ember majdnem az asztal alá zsugorodott, mikor körülnézve, észrevette, hogy mindenki őt nézi. A lengyel fiatalember pedig szerette volna, ha az asztalra áll, hogy jobban lássák s fogta a kabátját, hogy el ne szaladjon. A jenerál szitkozódott és sírt, nagy, esetlen testében még mindig gyermek maradt az érzés, a körülállók pedig lábujjhegyre állva néztek át egymás vállán, csakhogy jobban láthassák ezt a nevezetes kis öreget. Egyszerre elhallgatott mindenki s lassan oszlani kezdett a publikum. Mikor egyedül maradt a társaság, a kis ember elmondta nagy szégyenkezve, hogy szörnyü nyomorban vannak, mindenük zálogban van már, az asszony és a gyermekek ki sem mozdulhatnak a szobából, mert egy-egy rongyon kivül nincs a mit magukra vegyenek. A hotelier pénzt kér s ha legalább tiz márkát nem fizetnek le a tartozásból, kidobja őket az utczára; ezért bátorkodott fölkeresni az urakat. Pirult, szégyenkezett, de valahogy kinyögte, a mit mondani akart s lesütött szemekkel várta, hogy mi következik most. A fiuk összenéztek. Az, aki előbb a leghangosabban veszekedett, dühös sietséggel kutatta ki a zsebeit, de nem talált bennük egy fillért sem s kényelmetlenül, szégyenkezve nézett az öregre, mintha bocsánatot kérne azért, hogy igen szegény. Mindenki hallgatott. Az öreg ember arczán látszott, hogy szörnyen megbánta már a kisérletet, végre is a jenerál törte meg a csendet, vette a kabátját s menni készült.

—Kérem, csak egy keveset várjon itt; azonnal jövök.—Mikor visszajött, nem volt már felsőkabátja. Karonfogta az öreget és vitte magával, ugy látszott, mintha a hóna alá vette volna, a kis ember majd eltünt mellette. Az uton megbeszélték a dolgot.

—Van egy márkám és ötven fillérem—kezdte a jenerál. Megosztozunk rajta. Hányan vannak?

—Négyen.

—Nyolcz kenyér: huszonnégy fillér, a többiért hideghust veszünk. Menjünk az én hentesemhez, udvarolok a leányának, majd sokat ad. Van gyertyájuk?

—Nincs.

—Akkor azt is kell venni, de gyertyát kapok hitelbe is, azért nem kell pénzt adni.

Hosszu lábaival akkorákat lépett, hogy a kis fáradt ember alig birta követni. Közben megvásárolta a gyertyát, hust, kenyeret s a hotel kapujában odaadott mindent a vendégnek. A kis szürke ember azonban nem akarta elbocsátani. Nagyon hálás volt, meg akarta neki mutatni a családját, meg talán arra is gondolt, hogy beigazolja a nyomoruságát, nehogy azt higyjék, hogy hazudott. A kapus kedvetlenül nézett végig rajtuk, kellemetlen, kopott embereken s kopogásukra egy csinos arczu, de beteges szinü asszony nyitotta fel a szoba ajtaját.

A gyermekek, mint valami éhes farkaskölykök, egyszerre nekiestek az ételnek, nem sokat törődve azzal, hogy ki vette. Az asszony nem tudott rendet tartani közöttük, az apjuk egy-egy szigoru pillantást váltott velük, de azok figyelembe se vették s a jenerál tanácstalanul, ügyetlenül állott még mindig a szoba közepén.

—Kenyeret még! Kolbászt, sok kolbászt!—kiáltották a gyermekek s ökleikkel taszigálták az apjukat.—Az odaadta nekik azt is, a mi éppen a kezében volt, csakhogy hallgassanak. Az asszonynak alig jutott valami, a kis éhes rablók mindent elvettek tőle. Egyszerre azonban elszégyenlették a kapzsiságukat, észrevették, hogy igazságtalanul osztották fel a vacsorát s visszaadtak egy-egy falatot az anyjuknak. Értelmes arczukat odadörzsölték a sovány karjához s kétfelől is nógatták nagy szeretettel:

—Egyél mama, egyél, édes!

A férfi csüggedt, sötét arczczal bámult rájuk s visszafojtotta a sóhajtását, hogy ne zavarja őket. A jenerál az ágy szegletére ült s ugy összehuzta magát, mintha nem akarná észrevétetni, hogy itt van. Nagy fejéhez mérten aránytalanul kis szemeivel a gyermekek felé pislantott néha s megijedt, amikor egyet nyikorgott sulyos teste alatt az ágy deszkája. Érezte, hogy alkalmatlan, de nem tudott hamar alkalmas okot találni arra, hogy elillanjon. Szerettek volna beszélni, de nem tudtak. Nagyon idegenek voltak egymásnak. A jenerál a maga naivságában is megérezte, hogy zavarná őket, ha kérdezősködnék; egy pillanatra azt hitte, hogy átlát a két előtte ülő alak koponyáján, s mint egy zsongó méhsereg, ugy tünt fel előtte a kis szomoru ember fejében a sok gond, baj, hozzá nem szólt volna a világért. Az asszony szótlanul ült az asztal mellett s hálásan nézett az idegenre, a miért nem háborgatta. A gyermekek egy durván összeszegezett ládára ültek le a sarokban s egymás között suttogtak valamit. Az asztalon füstölögve, unalmasan pislogott a hosszu, vastagbelü gyertya s ugy tánczoltatta a falon az árnyakat, mintha zsinegen rángatták volna a négy fekete foltot valami bábszinházban. Végre a férfi szólt, csak azért, hogy valamit mondjon.

—Egy nap megint a hátunk mögött van.

Az asszony sóhajtott és elfordult a gyermekek felé, mintha valami dolga lenne velük. A kisebbik fiu mosolyogva ránézett s bámulva kérdezte:

—Miért sirsz?

Az asszony zavarba jött, védekezett, de nem birta ki sokáig, egyszerre hangosan kezdett sírni. A jenerál, mintha csak engedelemre várt volna, hogy beszélhessen, hozzáment, ügyetlenül motyogott, hogy: nem lesz mindig igy és hogy megsegít az Isten, s mert nem tudta szóval elmondani, a mit gondolt, nagy tenyeres kezeivel ügyetlenül kalimpált a levegőben s azután már csak nyögött, erőlködött, hogy valamit mondjon.

A gyermekek elkomolyodtak, kutatólag néztek körül s a nagyobbik visszatolta öcscsét a sarokba, a mikor kiváncsian előre tolakodott.

Nagyon rosszul érezték már magukat valamenynyien. Örültek, mikor a jenerál hirtelen elhatározással a kalapja után nyult s elment: legalább egyedül maradhatnak. A kis szürke ember lekisérte a vendéget. Szótalanul, lassan haladtak le egymás mellett a rossz lépcsőn s csak az első emeletnél állottak meg egy szóra.

A jenerál akart valamit mondani, de nagyon nehezen ment a beszéd. Százszor bocsánatot kért és még se mondott még semmit, végre előkereste mellényzsebéből a maradékpénzt s a kis ember markába nyomta. Ujra hadonázott lapátkezeivel a levegőben, mert anélkül nem lehet értekezni.

—Holnapra, reggelire, délelőtt majd dolog után látunk...

A szegény ember szégyenkezve huzta be vállai közé a fejét s elkényszeredve kinálgatta vissza a pénzt. A jenerál azonban nagy esküdözéssel fogadkozott, hogy neki kimeríthetetlen hitele van, annyit ehetik felirásra, amennyit akar s voltaképpen nagy teher rá nézve, ha pénze van. Nem tud vele mit csinálni.

A MINISZTER VENDÉGEI

A miniszter a napokban levelet kapott egy hajdani iskolás társától, Szüts Tamástól. A levéliró igy kezdte a mondanivalóját: "Mélyen tisztelt Kegyelmes Barátom Ur"—s elmondta, hogy addig is, mig a hivatalos irást megrajzolná az ottani polgári iskola rajztanára, értesíti, hogy a város megválasztotta diszpolgárának, és egy hét lefolyása alatt jönnek a deputáczióval. Ő mint polgármester, szintén fölrándul ez alkalomra s örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy kegyelmes barátját tiszteletteljesen üdvözölhesse. Hiszi, hogy nem méltóztatott még teljesen elfelejteni a várost, melyben született, amelyben együtt iskoláztak s amely most a díszpolgársággal leróni igyekezett háládatosságának egy kis porczióját.

A kegyelmes ur egy perczig azon gondolkozott, hogy mi is hát voltaképpen érdeme a díszpolgárságra—és rájött, hogy semmi. Szégyenlette magát a levél elolvasása után, mert bizony igazán elfeledkezett erről a kis fészekről, Szüts Tamásról, meg a többiekről. Mosolygott, ujra elolvasta a levelet s hátradülve székében, teljesen átengedte magát az emlékeinek. Lassankint megformálta magának az egész kis várost, a milyen most lehet, Szüts Tamást, a ki nyurga, a sok tanulástól meggörnyedt diák volt s most bizonyosan még hosszabb s még görnyedtebbé tette hátát a sok városi gond. Kellemes meleg töltötte el a visszaemlékezésben s pajkos örömet érzett a Szüts Tamás látogatásán, mig arra gondolt, hogy nagyon kellemes lesz össze-vissza kérdezősködni a deputáczióban. E perczben annyira megszerette ezeket a régi jó, becsületes embereket, hogy türelmetlen lett s szerette volna, ha mindjárt benyitnak az ajtón.

Nem kellett sokáig várni rájuk, a másik hét szombatján már megjelentek. A kegyelmes ur kiment eléjük az előszobába és Szüts Tamást rajta kapta azon, hogy még utoljára elolvasta a beszédét, melyet hozzá akart intézni. Erre azonban nem volt idő. A kegyelmes ur karonfogta, boldogan megveregette a hátát egy öreg urnak, aki szintén a deputáczióhoz tartozott s vitte őket befelé. Utánuk ment egy harmadik ur is, aki a diplomát szorongatta a kezében. A miniszter csak akkor vette észre, hogy ezt is a város küldte fel, mikor már be akarta csukni előtte az ajtót s szeme a polgármester kétségbeesett tekintetével találkozott.—Aha! Tehát háromtagu a küldöttség, gondolta magában s mosolyogva, kézen fogva vezette be a künnrekedt szalonkabátos urat.

Szüts Tamás hozzá akart fogni a beszédhez, de a kegyelmes ur útját állotta a jó szándéknak. Elvette az oklevelet s maga se értette, hogy miért olyan boldog, de ugy érezte, hogy össze-vissza csókolná Szüts Tamást, ha egyedül volnának. Hasonlított egy ismeretlen boldogságba cseppent diákhoz, végigömlött rajta az öröm, kisugárzott a szemeiből, az arczából. Aki a diplomát hozta, szerényen hátrahuzódott. A miniszternek nagy jó kedvében pajkos, diákos ötlete támadt, s hozzáment és bemutatta magát, megmondta a nevét és hozzátette azt is, hogy mi a foglalkozása: magyar királyi miniszter.

A meglepett uri ember kapkodott, ijedten nézett két társára, mintha tanácsot kérne s szintén bemutatta magát.

—Becski Samu igazgató-tanító.

De már másfelé járt a kegyelmes ur, a Szüts Tamás kezét szorongatta s nevetve mérte végig.

—Jó husban vagy, öreg...

—Hál' istennek, hát igazán nem kegyeskedtél megfeledkezni...

—Dehogy, dehogy.—Van-e feleséged?

—Van.

—Hát gyerek?

—Az is.

—Hány?

Hogy hány a gyerek, azt már nem hallotta, mert a mint a mellette feszengő öregre nézett, egyszerre eszébe jutott, hogy ki is voltaképpen ez az úr. Elkomolyodott, kedves emlékek támadtak föl a lelkében, könyek gyültek a szemeibe és sóhajtott.

—Alig, alig ismertem meg, Babarczy bátyám. Jól tette, hogy eljött. Él-e még a néni?

—Csak betegeskedik szegény feje.

—Hát a műhely?

—A fiamnak adtam, én már penzióba tettem magamat.

—Jól megy a munka?

—Nincs panasz rá.

Elhallgattak. Az igazgató-tanító keveset értett az egészből, ő később származott be a városkába A másik három ember boldogan mosolygott, egyszerre összeomlott közöttük minden korlát, meghatva, könyes szemekkel nézegették egymást. Az öreg Babarczy asztalosmester a szemeit törölgette s apránkint eldicsekedett mindazzal, mire az uton elkészült.

—Megvan még a gyalupad, kegyelmes ur, amin gyalulni tetszett. A gyalut, mindjárt hogy el tetszett kerülni tőlünk, a fiókba tette a feleségem emlékbe. Nagyon szerette a kegyelmes urat...

—Hát szilvaizes pánkó van-e még a világon, Babarczy bátyám?

A kegyelmes ur kis diák korában mindennap átjárt az öreg Babarczy műhelyébe alkalmatlankodni. Gyalult, furt, faragott, elfáradt a nagy munkában s jóllakott a mesterné asszony hires lekváros pánkójából. Most egyszerre az ötlött az eszébe s az a gyermekes reménye támadt, hogy talán hozott magával vagy egyet a zsebében. Egy lekváros pánkóért a régiek közül örömest lemondott volna egy udvari ebédről.

Az öregnek felragyogott az arcza s boldogan hadart.

—Meg, meg, megmondom az asszonynak, hogy még emlékezni kegyeskedik a pánkójára. Nagyon boldog lesz. Ha tudná, hogy mi itt most miről beszélünk!

Az igazgató-tanító kelletlenül szorongott. A kegyelmes ur észrevette ezt s hamarosan pár kérdést intézett hozzá.

—Hány iskolaköteles van a városban?

—Háromszáznyolczvannégy.

—Sok a mulasztás?

—Szigoruan járunk el, kegyelmes uram.

—Nagyon helyesen.

Az idegennel szemben egyszerre miniszteri sablon lett belőle s ujra felderült az arcza, mikor visszafordult a két régi ismerőshöz.

—Nálam ebédeltek ma, öregem, ugy-e Babarczy bátyám.

A két ismerős majdnem ujjongott örömében, nem tartottak már meg semmi formát, csak a régi jó barátok voltak. Kényelmetlenül néztek össze, mikor eszükbe jutott az igazgató-tanító, de a miniszter egyszerre kisegítette őket zavarukból.

—Igazgató urat is szivesen látom.

Mindjárt át is vezette az urakat a lakásába s négynek teríttetett. A Kaszinóból hozatta át az ebédet s a három régi ismerős pillantásai összeölelkeztek az ételek gőzében. Mosolyogva kinálgatták egymást, sokat koczintottak s az öreg asztalosnak sokszor eszébe jutott a felesége. A miniszter kiolvasta a szemeiből, hogy mire gondol s olyan falusias jó kedvében volt, hogy elérzékenyült s egy pohár pezsgővel felköszöntötte Babarczyné asszonyt. Áthajoltak az asztalon s ugy beszéltek egymáshoz. A házigazdát minden érdekelte, a mi ujságot csak mondtak. A református templomot újra fedték, az öreg kántor helyett uj énekli már a zsoltárokat, a Zsoldos-utcza most már hosszu, kinyulik egész a határba, tavaly fölépült az első kétemeletes ház, a vén városi mérnök leánya férjhez ment a járásbiróhoz, mind, mind nagyon érdekes dolog. Egy-egy perczre elhallgattak, máskor meg, hiába integetett az igazgató-tanító, egyszerre beszélt a két vendég s a miniszter hátradőlve a székén, nedves szemekkel hallgatta őket.

—Édes jó parasztjaim—gondolta magában s hagyta, hogy beszéljenek, ő csak hallgatott s ha az igazgató-tanító ur nem lett volna ott, egyszerre ölelte volna magához mindakettőt. Becsületesség, jóság, egyszerüség sugárzott le az arczaikról, ez ugy hatott reá, mint egy pohár kristálytiszta forrásviz.—Édes jó embereim—ismételte magában sokszor áradozva.

Az inas zavarta meg őket. Belépett és komolyan, mint a ki elítéli az ilyen kirugásokat, jelentette:

—A miniszterelnök ur ő excellencziája várja a kis szalonban a kegyelmes urat.

A kegyelmes ur átment a kis szalonba s komolyan néztek össze a vendégek. Suttogva szólott az igazgató-tanító:

—Lehet, hogy áthozza és bemutat neki.

—Már hogy gondol ilyent—utasította rendre a polgármester.

—Valami nagy baj lehet az országban, ha még az ebédnél sem hagyják szegényt nyugodni—mondta az asztalos.

A többiek ráhagyták, hogy bizony meglehet, komor idők járnak.

Mikor visszajött a kegyelmes ur, szerették volna leolvasni az arczáról, hogy baj van az országban, de éppen ugy mosolygott, mint előbb, csupa megelégedés, öröm öntötte el, mikor ujra megpillantotta a vendégeit.

A polgármester mindjárt el is mesélte, hogy egyszer-másszor vele is megesik, hogy a főispán megzavarja az ebédet, pedig hát az embernek egyéb nyugalma sincs, csak éppen amig eszik.

—Legjobb az iparos dolga, senki se parancsol neki—véleményezte az öreg Babarczy s nem tudott elfojtani egy sajnálkozó mosolygást, a mint végignézett a hivatalnokokon. Az igazgató-tanító meg előhozakodott, hogy neki is vannak néha kellemetlenségei a tanfelügyelővel, de ezt már nem hallgatta senki, a vendégek és a gazda hallgatva gyönyörködtek egymásban a jó ebéd után s csak egy kézszorítással mondták el egymásnak a jó kivánságot, hogy: egészségére adja Isten, a mit megevett.

Az igazgató-tanító aztán odahaza ilyenformán adta elő a dolgot:

—A miniszter látta, hogy bennem tanult emberrel van dolga, meghívott ebédre, a másik kettővel nem tudott mit csinálni, hát azokat is meghivta, pedig mondhatom, hogy igazán illetlenül viselték magukat, különösen az öreg Babarczy. Előre megmondtam, hogy nem kell mesterembert küldeni föl a kegyelmes úrhoz.

A HATODIK

Egy kis szünet után—talán pár hét lehetett mindössze—ujra láttuk, hogy a Veressék háza előtt megjelenik az öreg Bojth doktor ócska batárja. Az öreg ur besántikál a házba, a vén lovak bóbiskolva dőlnek neki a rudnak s a nemkevésbbé kiszolgált fehérhaju, ősz bajuszu kocsis pipára gyujt a bakon. A kik arra mentek, részvéttel jegyezték meg, hogy: Veresséknek ujra betegük van.—Félóra mulva kijött az öreg Bojth, Veress elkisérte a kocsiig s türelmesen hallgatta, a mint motyogva magyarázott valamit: kávéskanállal kétóránkint, azután jön a por ostyában, erős leves, csirkehus, a többit aztán elvégzi az Isten. Veress ráintett a fejével, hogy: igen, a többit majd elvégzi az Isten, s azzal visszament a házba. Az öreg doktor fölkapaszkodott a kocsiba, a kocsis hátrafordult, de nem azt kérdezte meg, hogy hova mennek, hanem az indulás előtt még bizalmasan, öregesen elbeszélgettek egy keveset. Az egyik ló hátrafordult s megnézte, hogy fölült-e a gazda s amikor látta, hogy csakugyan benn van már a kocsiban, odakoczintotta a fejét a másik koponyájához, mintha mondta volna, hogy: no már most induljunk, öreg czimborám—s el is indultak. A kocsis meg kérdezősködni kezdett:

—Melyik beteg?

—Most a Jenőke.

—Mi baja van? meghal?

—Meg.

—Ez lesz a hatodik halál náluk mostanában.

Az öreg doktor előbb mintha számítgatott volna magában, de aztán intett, hogy igen ez lesz a hatodik. A kocsis előrefordult, rászólott a lovakra: gyí hé!—s tovább mentek.

Most, sok év után, ha visszaemlékezem a Veressék házára, hiányos, zavaros kép áll elém. Nem igen emlékezem már, hogy hány szobájuk volt s négy-e vagy öt ablakon át világított be hozzájuk az utcza felől a nap, de amint rájuk gondolok, rögtön az orromba csap a házuk szaga, az az orvosságszag, mely beleette magát a falba, butorokba, szőnyegbe, függönybe s a mely elkisérte Veresséket mindenhova. A gyerekek elvitték az iskolába, Veress a hivatalba s az asszony a piaczra, boltba, soha ki nem fogytak belőle. Szük előszobán át kellett belépni a lakásukba. Mióta csak emlékezem, mindig ott állott egy nagy zöld függönyös szekrény, ebbe hordták ki az üvegeket, skatulyákat, amiből már kiitták, kiették az orvosságot. Volt ott kék, vörös, zöld, sárga üveg, kétóránkint, óránkint, félóránkint felirattal s lassankint tele lett velük minden polcz. Ha félrerebbent a függöny, végigfutott az ember hátán a hideg. A patikárius, jólelkü öreg ur, egyszer majdnem kidobta a Veressék cselédjét.

—Vigyetek már a henteshez is valamit a pénzetekből!—kiáltotta reá és majdnem elsirta magát, mikor a cseléd elmesélte, hogy ilyen unalmas szolgálata soh'se volt. Inkább menne a kórházba, mert ott legalább tudná, hogy hol van.

Akkor az öreg asszony volt beteg. Napjában tizszer is át kellett emelni egyik ágyból a másikba, vele volt elfoglalva az egész család. A gyerekek lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek s a félesztendő alatt, mig nagyanyjuk a halállal küzködött, megránczosodott a képük s elfeledték azt, hogy gyermekek. Veress megpróbálta kivinni őket a mezőre, hogy ugrálják, kiabálják ki kedvükre magukat, de ezek a kis öregek nem éltek a szabadsággal. Az apjuk sóhajtott, nem erőszakolta a dolgot.

Aztán beteg volt ott mindenki. Alig vitték ki az öreg anyót, az ujra áthuzott ágyba lefeküdt Veressné. Az öreg Bojth doktor kocsija megint megállott a ház előtt, az öreg ur rendelt valamit, ujra jött, ujra ment s a lovak ugy beletanultak már a mesterségükbe, hogy maguktól megállottak a Veressék háza előtt akkor is, a mikor véletlenül odabenn nem is volt beteg. Sokszor megesett, hogy ketten is nyomták az ágyat, ilyenkor nem kellett társaságról gondoskodni a beteg számára, átbeszéltek egymáshoz. Közben ki-kiszegezték a kapura a fekete posztót, feltüztek rá gombostüvel egy gyászszegélyü czédulát, délután megjött a városi, megyei tisztikar, kirukkolt a tüzoltóbanda s mint valami keserves sírás, felhangzott az udvaron a Beethoven-induló. Ez volt az egyetlen jajszó. A család már beleszokott a gyászába, nem tudtak sírni. Veress mindig összébb esett, a gyerekek tekintetébe pedig a korai komolysághoz töprengés, bámulás vegyült, kezdték nem érteni a dolgot. Az öreg asszony után elment Veressné, egy pár gyerek, valami unokahug, s szép csendesen egészen megtelt a zöld függönyös szekrény az előszobában.

Most Jenőke lett beteg, dagadni kezdett a torka s azt mondta, hogy bajosan tud nyelni. A nagynéni, akit az anyát helyettesíteni hozott magához Veress, tapintatos, gyöngéd módot keresett, amivel tudtára adja a dolgot, de erre nem volt szükség.

—El kell hivni Bojthot—mondta Veress s egy kanállal leszorítva a gyermek nyelvét, belenézett a torkába. Nem is volt nagyon megilletődve, egy karosszéket hozott az ágy mellé, s szótalanul várta az orvost. Sovány, fehér kezét rátapasztotta a gyermek homlokára, nézte maga előtt a földet. Azon gondolkozott, hogy mi lesz most már belőle, ha az utolsó gyermeke is meghal, miután teljesen elfogyott körülötte a család. Hogy másként is végződhetnék a betegség, arra nem is gondolt, már megszokta, hogy az ő betegei meghalnak. Rendbeszedte emlékében a halottait s mikor a végére jutott, odasorozta már a beteg gyermeket is. A temetkezési társaságokról ugy beszélt, mint akik szivesek voltak elkezelni mellőle a familiát, s most a beteg gyermek mellett állva, nézve a vergődő kis lázas testet, csak az bántotta, hogy ezt is azok az idegen emberek fogják elkezelni. Miért? Olyan szépen elvinné ő maga az ölében, megásná a sirt, addig lefektetné a pázsitra, beszélne hozzá:—mindjárt készen leszünk, csak egy kicsit várj még, rögtön, rögtön, aztán odaadná a földnek, legyen az övé. Az eszébe se jutott, hogy talán életben marad a fia. Hogyan lehessen azt elképzelni, hiszen a többi is mind meghalt. Az ő agyában egészen más filozófia fejlődött ki, mint a milyen a mienk, a kiknél még mindig ujság s valami rendkivüli dolog a temetés,—teljes megnyugvás a kényszerüségben s tagadása mindennek, a mi segíthetne.

A mikor az öreg doktor megirta a reczeptet s adott egy csomó utasítást és a többit az Istenre bizta—mosolygott és kicsufolta magában az öreget:

—Ilyen öreg lettél s mégsem tudod, hogy ez mind nem segít. Nem szégyenled magad?—gondolta s szeretett volna a szemébe kaczagni.—Vén ostoba! mondta, amikor becsapta mögötte az ajtót s komikusnak találta a lovát, kocsiját, minden tudományát. Mikor másnap ujra eljött, azért elébe ment, hallgatta amit mondott, mert ebbe is ugy beleszokott, mint a hivatalba, vagy abba, hogy a nap bizonyos időszakaiban enni kell, de magában kinevette s nem hitt neki egy szót se.

Amikor megint eljött a megyei és a városi tisztikar s a tüzoltó-banda, bizonyos megkönnyebbüléssel adta át nekik a kis halottat eltemetni. Arra gondolt, hogy már nem alkalmatlankodnak többet, nincs kit elvinni s mikor arra a jó tréfára gondolt, hogy a doktor lovait ujra nógatni kell, hogy tovább menjenek a kapu elől, behunyta a szemeit és mosolygott.

AZ EZRED

I.

Az ezredes éppen gyakorlatra készült, atilláját gombolta össze és kinézegetett az ablakon, hogy elővezetik-e már a lovat. Kissé türelmetlen is volt s már maga akart lemenni az istállóba, mikor az előszobában beszédet hallott. Inasa igyekezett visszatartani valakit, aki be akarta küldeni a névjegyét.

—Az ezredes ur éppen ki akar lovagolni, nem hiszem, hogy fogadna.

—Kisértse meg.

—Amint parancsolja uraságod—s a szolga befelé indult a névjegygyel.

Az ezredest zavarta volna a látogatás. Olyan izgatott volt a nagyobb gyakorlatok előtt, mint egy kis hadnagy, aki először vezényel. Fölnyitotta az előszoba ajtaját. Maga akarta megkérni látogatóját, hogy jőjjön máskor, mikor azonban meglátta az előszobában álló fiatal embert, egyszerre földerült az arcza s szives örömmel szólott hozzá:

—Ön az, jőjjön, jőjjön. Ferencz nem ismeri még, különben nem csinált volna annyi czeremóniát.

—Kissé korán jöttem...

—Mindegy, mindegy... Adj konyakot.

A fiatal emberre kellemesen, de kényelmetlenül is hatott a nagy szivesség. Az ezredes önkéntes korában szerette meg, mert jó katona volt és kitünő lovas, de az olyan természetesnek tünt föl előtte, hogy valaki jó katona és jó lovas, hogy nem tartotta ezt elég érdemnek arra a megkülönböztetett jóságra, a mivel elhalmozta az öreg katona. Érezte, hogy ügyetlen, amint karöltve vezette be a szobába ez a nagy tiszt s ez bosszantotta. Igyekezett fesztelenül viselni magát, mintha ez a nagy közelség egészen természetes lenne, de nem tudott erőt venni tartózkodásán és hamarosan átgondolva a helyzetet, észrevette, hogy igy van ez legjobban, Ez a nagy tiszt nem azért tünteti ki, hogy komázzék vele. Szerényen állott meg előtte és alig akart leülni.

Az inas behozta a konyakos üveget. Az ezredes szembeült a fiatal emberrel, mosolyogva nézegette az egészséges, piros arczát és türelemmel várta, hogy mit akar. Mikor látta, hogy kényelmetlenül feszeng, s nem tudja elkezdeni a mondanivalóját, segíteni próbált neki.

—No, mit hozott Kadar barátom a faluból? Lovat? Van eladó lova?

—Nincs, ezredes ur, a mi arra való volna, még fiatal; volna egy, de az az anyám kedvencze, nem adhatom el.

—Egészséges ő nagysága?

—Az, igen...

—Hallottam, hogy gyöngélkedett.

—Meghütötte magát, de most már jobban van.

Akadozva beszéltek. Csak az arczára kellett nézni a fiatal Kadarnak s rögtön látni lehetett, hogy nem azért jött, hogy az anyjáról és a lovairól beszéljen. Az ezredes megint töltött az üvegből, s a mint poharát a másikhoz koczintotta, mélyen belenézett a fiatal ember szemébe és megadta neki azt a komoly teketóriát nem ismerő hangot, melyet ide-oda nézegetve keresett a szobában, mintha a falakról akarná leolvasni.

—Miért jött, valami mondanivalója van talán?

—Van, sok mondani valóm van, ezredes ur. Másnak talán könnyü lenne előállani vele, de nekem nagy dolog. Egy nagyon jó embert keresek, hogy tanácsot adjon s azért jöttem ide. Magam ugy el vagyok kényszerülve, hogy már gondolkozni sem tudok.

—Mi baj van?

—Voltaképpen semmi, ugy van minden, a mint eddig volt, csak én lettem más. Olyan haszontalan életet élek, hogy önmagam előtt szégyenlem magamat, ha meggondolom, hogy mi is vagyok voltaképpen. Semmi, igazán semmi. Ez az üresség rettenetesen hat az emberre, ha egyszer rájön.

—Gazdálkodik.

—Dehogy, ezredes ur, ez csak tévedés. Én is hittem ezt egy darabig, de már látom, hogy nem igaz. Ha ott vagyok, akkor is az az én gazdaságom, mint ha nélkülem csinálják. Ha dolgozom, az is haszontalan, mert érzem, hogy az ispán mosolyog a hátam mögött s alig-alig várja, hogy tovább menjek és helyrehozza, a mit én elrontottam. Az ember! Érti a dolgát. Mindenkit bámulok, a ki valami tud lenni legalább, magamat pedig unom. Ne méltóztassék azt hinni, hogy egy rossz hangulat s rögtön ide szaladtam panaszkodni. Már régen magamban hordozom azt, a mit most elmondani szeretnék, hogy utálom ezt az örökös urfiéletet, szeretnék valami lenni, valami olyas, aki nem ingyen eszi a kenyeret, akit meg kell becsülni...

Az ezredes fölállott s gondolkozva ment el az ablakig. A többit már kitalálta s azon a formán töprengett, a hogyan majd felelnie kell. Kadar nem akarta zavarni, elhallgatott, de a szemeivel élénken, lépésről-lépésre kisérte az ezredest. Mikor a válasz késett, mintha jobban meg akarta volna győzni, ujra beszélni kezdett, de most már halkabban, tartózkodóbban...

—Valami olyas foglalkozás után akarok nézni, ahol hasznomat vehetik, nem leszek terhére magamnak se, másnak se...

Az ezredes gyorsan visszafordult s szárazon kérdezte:

—Katona akar lenni?

Kadar fölállott és most már határozottabban felelt:

—Az.

Mindaketten elhallgattak. Mikor már hosszu és igen kinos lett a szünet, Kadar azt hitte, hogy nem beszélt elég világosan, nem lehetett a szavaiból mindent ugy megérteni, a milyen igazán ő érzi a dolgot s ujra mondani akart még valamit. Az ezredes azonban félbeszakította s másfelé nézve, kérdezősködött.

—A mi ezredünkben... Tényleges tiszt?...

—Ugy szeretném, nagyon szeretném.

Egyszerre fölállottak mindaketten. Az ezredes a fiatal ember vállára tette kezét s nagyon rosszul esett neki, hogy kellemetlent kell mondania.

—Az nem lehet. Gyöngéden visszaerőszakolta a székére Kadart s közel ülve hozzá, komolyan, részvéttel beszélt.—Valamit ön is érezett ebből, különben nem fordult volna hozzám igy. A ki legjobban sajnálja a dolgot, az én vagyok, de nem tehetek semmit. Volt szó róla, tavaly is emlegették, hogy Kadart be kellene hivni, hanem azután mégsem lehetett belőle semmi. Ez már olyan dolog, hogy én nem is beszélhetek róla, csak ugy mondom, hogy mégis tájékozva legyen.

Kadar lecsüggesztett fejjel, komoran nézett maga elé. Ajkain volt a kérdés—hogy miért?—de nem merte kimondani. Erős melle nehezen lélegzett, egyszerre gyorsan pislogni kezdett, mert kihullott volna szeméből a köny. Az ezredes igazán szánta, aggodalmas jósággal nézett reá, de most már, ha benne volt a beszédben, el akart mondani mindent.—Jobb igy, ugy gondolta, azután egyszerre vége lesz s hamarabb megnyugszik ez a szegény fiu is.

—Lássa, fiam—megfogta a Kadar kezét és ugy beszélt tovább—az a baj, hogy ez az ostoba világ mindent a szájára vesz, mint valami kofa. Piaczra viszi a családi titkokat, a mihez csak annak van köze, a kit illet. Ez voltaképpen nagyon kényes dolog, de mi beszélhetünk róla itt, a négy fal között. Az én véleményemen semmit se változtat az, a mit a világ beszél, de hát a tisztikar. A mikor önről volt szó, ő nagysága is szóba került.

—Anyám...

—Igen, azután ez is mondott valamit, az is... Hogy régen igy volt, meg ugy volt. Ő nagyságáról sokat mesélnek itt is, ott is, kényes dolgot. Szóval, nem lehet, nem lehet...

Ez az ősz katonafej olyan lenyügöző hatással volt a szegény fiatalemberre, hogy bár forrott a vére s minden keserüsége egyszerre nagy indulatba gyült össze azok ellen, a kik kirekesztik maguk közül, felállani sem tudott, csak nézett maga elé olyan kétségbeeséssel, hogy csak most lehetett igazán látni, milyen nagy a vesztesége. Akart volna mondani még valamit, olyas gondolata támadt, hogy: hiszen az anyám előbb élt, mint én, mit tehetek róla,—de még elég korán elhallgatott.

Szó nélkül bucsuzott s az ajtóban még megállott egy pillanatra, mert reszkettek a lábai s össze akarta szedni magát. Az ezredes valami vigasztalót keresett számára s végre is kitört az öreg katonából az őszinte szó.

—Szamarak vagyunk, fiam, azok, az egész menázs!...

Kadar már ezt nem hallotta. Kocsija a kapu előtt várta, felült s rögtön hazaindult a faluba.

II.

A félúton rákiáltott a kocsisra:—fordulj vissza! Az jutott eszébe s ebben az eredményben összpontosult minden, a mit zavarosan összegondolt az uton, hogy visszamegy, együtt vacsorázik a tisztekkel és mond nekik valamit. Maga se tudta, hogy mit, de valami rettenetesen gorombát, sértőt, hogy ugy szökjék az arcukba a vér tőle, mint a hogy pirulnia kellett neki ma. Hogy azután mi lesz, az mindegy.

Alig mentek pár lépést visszafelé, ujra egyebet gondolt. Kivette a kocsis kezéből a gyeplőt s megint hazafelé fordította a lovakat. Hajtani próbált, de unta. Összezsugorodott a hátsó ülésen, mintha beteg lett volna s behunyta a szemét, hogy ne figyelje a távolságot, a mi még a házától elválasztja. Látta, hogy már gyorsabban nem győzik a lovak s mégis néha ki akart ugrani a kocsiból, hogy eléjük vágjon. Otthon akart már lenni s megnyugodott kissé, a mikor egyszer hátranézve, semmit, egy kéményt se látott többé a városból. Valamire készült, kegyetlen, durva tervekkel volt tele. Meg nem állapodott semmiben, de beszélni akart még ma az anyjával. Vad, állatias düh fogta el s kéjelgett abban a gondolatban, hogy el fog mondani mindent, meg fogja mondani, hogy:—Miért mentél férjhez?—Miért lettél anya?—Mindent, mindent megmond, különben megölné a belső láz, a kinlódás. A lejtőn nem engedte megkötni a kocsi kerekeit, majd leverték a lovakat s galoppban mentek föl a hegyre.

Este volt mégis, mire hazaértek. Otthon azzal fogadták, hogy a legkedvesebb lovát megnyilazta a kovács, talán komolyabb baja is van, mert a szegény állat sokat nyerít és nem akar enni. Az ispán elhivatta az állatorvost s most kalaplevéve várta, hogy mi legyen a kovácscsal.

—Mondja meg neki, hogy még ma kotródjék ki az udvarból.

Az ispán intett, hogy ugy lesz. Élelmes ember a kovács, holnap ugy is visszakunyorálja magát.

—Levelek is jöttek.

—Majd holnap.

—Sürgősek.

Kadar annyira megszokta már ráhagyni mindent erre a józan egyszerü emberre, hogy még a mostani lelki állapotában is gépiesen engedelmeskedett neki s együtt mentek fel a szobába. Az iróasztalon meglátott egy szivarskatulyát s erről eszébe jutott, hogy reggel óta nem szivarozott. Most sem kivánta, de rágyujtott s oda sem hallgatva a levelekre, intett mindenre, hogy jól van. Egyszerre a fojtott levegőben érezte hogy szédül. Fölnyitotta az ablakot, erősen kihajolt, át meg átjárta a fejét a szél. Még mindig zsongott az agya, de már valamivel rendesebben gondolkozott. Lenn a csurgóról jöve, parasztleányok mentek végig az utczán és dudorásztak majdnem magukban. Az ég megnépesült, a nyugaton, a fákon átszürve fényét, elindult utjára a hold és innen-onnan mindenünnen előjöttek a csillagok. Fehér, hullámos felleg takarta el néhol a kék végtelenséget s a forró nap után mintha föllélegzettek volna a mezők, kertek, friss illatot hozott magával a levegő.

Sokáig ülhetett a fiatal ember az ablakban, míg föl tudta adni magának a kérdést, hogy mit is akar hát? Nem tudott felelni reá. Valamit, de hogy mit, a jó Isten tudja.

A szobalány vacsorára hivta. Lement.

A nagy asztal egyik sarkára volt fölterítve kettőjük részére s az egyik teríték mellett már ott ült az anyja: vézna, sáppadt arczu, kicsi öreg asszony. Csupa gondoskodás volt szegény, maga szolgálta ki a fiát s kérdezősködött mindenről. Vékony, majdnem áttetsző, gyönge kezei erőtlenül bántak a villával és a késsel, ugy evett, mint egy kis öreg madár s mikor egyszer megnyomta a villamos gombot, nem szólott utána a csengetyü, még ebben is segítségre volt szüksége, olyan ügyefogyott, gyámoltalan öreg asszony volt már.

A fia előbb nem tudott ránézni. Ha fölemelte a szemét, hogy az anyjára tekintsen, egyszerre erőt vett rajta az indulat. Komoran, szemeit a tányérra szegezve, felelt egy-egy szóval a sok kérdésre s ugy gyült benne lassankint a keserüség, hogy már nem tudta volna kiállani sokáig. Azon töprengett, hogy miért eszik ő voltaképpen egy asztalnál ezzel az idegen asszonynyal.

Az öreg pedig csak tovább faggatta.

—Eligazítottál mindent?

—El.

—Nagyon komor vagy.

—Az.

—Valami kellemetlenséged volt?

—Volt... sok.

Felpillantott s ez a nézés elárulhatott valamit abból, a mit érzett, mert az öreg asszony egyszerre letette a villát s mintha valami világosodni kezdett volna az agyában, sápadtan, hebegve kérdezte:

—Rám haragszol?

Az erős, nagy férfi fölállott s az öregasszony is lecsuszott a székről. Mikor igy egymás mellett állottak, a férfi elmosolygott. Nevetségesnek tünt fel neki a sok zavaros gondolat között, hogy ez a cseppnyi asszony ilyen nagy fájdalmat tudott neki okozni. Ha mellé áll, akkora, mint egy árbocz. Semmit sem érezett iránta, csak végtelen szánalmat, a miért olyan kicsi. Ha más volna, talán összetörné.

Az öreg asszony még egyszer kérdezte, de most még halkabban s félve, reszketve emelte föl a szemeit a fiára.

—Reám haragszol?

A férfi kurtán felelt s visszaült a helyére.

—Nem.

A GYERMEK

Az egész bohém kompániában csak egy legénynek volt felesége, az igaz, hogy neki volt hozzá a legtöbb pénze is, mert rendes havi gázsit huzott az egyik gazdag nagybácsijától. Ez a kis punktum asszony egy nap alatt magába bolondított mindenkit s olyan kedves, olyan jó volt, hogy egy hét alatt már valamennyien azzal tiszteltük meg, hogy tegeződtünk vele. Mikor azután már igen nagy volt a barátság, a banda közé csapott a férj, rettenetesen veszekedett, hogy ő csak magának házasodott s megtiltja, hogy a feleségének udvaroljanak, meg hogy beveri a fejét akárkinek, a ki nem viseli magát jó társasághoz illően—de kinevette mindenki, még az asszony is.—Erre aztán ő sem tehetett egyebet, lelkéből kaczagott, leragyogott az arczáról a nagy öröm és büszkeség, hogy ilyen édes kedves kis felesége van, a kit egyszerre megszerettek a fiuk, ezek a szegény árva legények, a kiket egy idegen városba toborzott össze a sorsuk. Nagy áldás volt nekünk ez az örökké mosolygó, kedves, csinos, kicsi asszony, mellette a legfüstösebb, legnémetebb korcsmában is otthon kezdtük érezni magunkat. A bálványimádásig mentünk vele szemben. Minden ok nélkül csókoltuk a kezét, gyönyörüséggel türtük, ha nyakon teremtett érte és soha, de soha se tudtunk komolyak lenni, ha ő köztünk volt. Vele együtt mindnyájunkat elragadott valami gyermekes pajzánság, öntudatlan jókedv, a mit magával hozott. Különben szerette az asszonyságot játszani, szigorúan megintette az illetlenkedőket s mindennap megigérte, hogy nem jön többé ilyen szemtelen verébtársaságba, a hol az embernek folyton pirulnia kell, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a társadalmi illendőség. Ezt a férje is megerősitette s hozzátette, hogy a felesége kitünő nevelésben részesült s ha egyebet nem is, de az ilyen vad ficzkóknak legalább a jó nevelést illenék respektálni. Az asszony sóhajtott s lemondással nézett végig rajtunk, javíthatatlanokon, miközben kereken kimondta a véleményét:

—Kutyából nem lesz szalonna.

Minthogy már benne volt a visszaemlékezésben, elszavalt egy franczia verset, éppen ugy, mint a hogy pisze orrán át egy kicsit dunnyogva beszélt az a franczia leány, a ki megtanította rá. Két karját olyanformán mozgatta a levegőben, mint a madár, ha repülni készül. Nagyon kedves volt. A ki legközelebb ült hozzá, kezet csókolt neki és semmi bünbánás nem mutatkozott megátalkodott arczán, mikor összeszidták érte. Ebből az alkalomból azt is elmesélte az asszonyság, hogy ő kitünő családból való s hogy náluk odahaza, a mig férjhez nem ment egy ilyen mihasznához, minden héten volt két három szoáré s hogy a mamájával bejárta Londont, Párist, Velenczét s hogy olyan kocsijuk is volt, a melynek a kerekei gummival vannak behuzva és a mamának sokszor volt migrénje. A férj türelmetlenül de büszkén nézett végig rajtunk s mint a ki kilőtte az utolsó argumentumot, lesujtott közénk.

—Ennyi, azt hiszem, elég; vagy talán van itt még valaki, a kinek migrénes mamája lenne?

Összenéztünk, néhányan elkényszeredve huzták föl a vállukat! Nem, nem, mi ilyen mamát nem tudunk felmutatni. Megilletődve fordult az asszony felé a közvélemény. Nagy, nagy vagy, ó Mari!—szavalta egy hosszú plebejus s hamarosan megszerkesztettünk egy hódoló feliratot, a mely igy kezdődött: Mi Királynőnk;—s telve vagy egy csomó haszontalansággal, a min azonban jól el lehet mulatni.

Egy este a férj kijelentette, hogy nemsokára hárman lesznek. Ugy összenevetett az egész társaság, mintha mindnyájunkat érdekelt volna a dolog. Az egyik elkiáltotta magát: Éljen!—Bizonyos megkülönböztetett tisztelettel nézett mindenki az elkomolyodott kis asszonykára s a nagy csendesség beszélt mindenki helyett; azt mondta: Ejnye, ejnye, kis játszópajtás, nem hittük, hogy ilyen komolyan fogod fel a dolgot.—Az asszony megértette a csendességet s félig hangosan felelt reá: Ugy, ugy, gyerekek. Körülnézett s a mikor ezt a sok megilletődött arczot látta, megtelt a szeme csillogó könnyel, a nélkül, hogy sírt volna. Végigmosolygott a fiukon, s szeretettel teljes, lágy tekintete megállapodott a férjén. Ölelkeztek a pillantásaik s a nélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna észrevenni, olyan szép volt a pillanat, hogy belső meghatottságában nem merte megzavarni senki. Lassan-lassan bontakoztunk ki belőle, szokatlanul hosszura kezdett már nyulni a csend. Az egyik fiu gondolatait követve, önkénytelenül hangosan kérdezte meg:

—Félsz, Mari?

Az asszonyka megborzongott, mintha fázott volna. Látszott rajta, hogy ő is ezzel a kérdéssel foglalkozott s inkább csak magának felelt, mikor révedezve, csendesen válaszolt:

—Azt hiszem, igen, egy kicsit.—Sóhajtott és hozzátette: Én Istenem, hiszen olyan különös...

A férj nevetett s erre mintha egy karmester ütött volna le a pálczával, mosolyogni kezdett mindenki, erőszakosan, kelletlenül. Ez a nagy igyekezet még jobban meghatotta az asszonyt; visszamosolygott ránk, de sóhajtva, könnyein keresztül.

Az egyik valami nagyot akart mondani s összecsapta hozzá a bokáját.

—Én kilenczedik gyermeke vagyok az anyámnak.

A másik túlliczitálta:

—Mi az? Semmi, én tizennegyedik vagyok. Az én mamám csak ugy csinálta az effélét: hipp hopp, s megvolt egy gyerek.

Mari azonban már nem igen hallgatott reánk, valahol messze kalandozott az esze, ahová mi nem tudtuk követni. Különben is éreztük valamennyien, hogy olyan hétköznapiak vagyunk mellette, mint a templomos vasárnaphoz a kedd vagy a péntek. Csak bucsuzáskor elevenedtünk fel egy kissé. Az asszony derültebben mosolygott s bágyadt volt, mintha elálmosodott volna. Az egyik fiu végignézett kis gyermekes termetén, bizalmasan bólingatott s nevetve jegyezte meg:

—Milyen furcsa leszel, sehogyan sem tudlak elképzelni.

Erre mindenki alkotott magának valami képet a kis asszonykáról s az nagyon komikus lehetett, mert mindnyájan nevettek. Jóakaratu csengő kaczagás töltötte be a szobát s az asszonyka talán sohase érezte annyira a nagy szeretetet, a mely körülvette, mint most. Ezt lehetett leolvasni az arczáról s gyöngéd, jóságos pillantásából, a melybe mindnyájunkat beleölelt.

—Ha fiu lesz, Fridolinnak hivjuk! kiáltotta az egyik s nagyon tetszett neki az ötlet, mert hatalmasat kaczagott neki.

—András!

—Mihály!

—János!

Mindenki szavazott, össze-vissza kiabáltak. Még sehol sem volt az urfi s már keresztelni szerették volna és mindenki a maga izlése szerint. Akkor jutott eszébe az egyiknek az az eshetőség, amire eddig senki sem számított.

—Hátha leány lesz?

—Bedobjuk a vizbe, mint a kis macskát—kiáltott az egyik s ijedten nézett körül, hogy vajjon nem esik-e rosszul valakinek, talán éppen az anyának ez a banális megoldás, de megkönnyebbülve látta, hogy mindenki nevet.

Az asszonyka aztán kimaradt közülünk, de mi meglátogathattuk, szabad volt. Rendesen az ablakhoz huzott kényelmes nagy székben ült, majd elveszett benne. Valamit varrogatott, de legtöbbször térdeire fektette a munkáját s lustán maga elé nézett, mintha keresne valamit a padlón. Egy öreg tudós német asszony sürgött körülötte, örökké rendezett, takarított s látható ellenszenvvel fogadott minket. Sehogy sem akarta megérteni, hogy mint fogadhat egy ilyen állapotban.

S egy éjjel váratlanul közénk pottyant az uj ember. Templomi hangulatban vettük körül az ágyat, a melynek magas párnáira bágyadtan hajtotta le frissen fésült csinos fejét a kicsi asszonyság. Mellette széles, puha párnán, jóllakva szuszogott ez a követelő kis állat, a kit mi sokkal szebbnek képzeltünk el, mint a milyen volt a valóságban. Az asszony szeretetteljesen hordozta végig rajtunk tekintetét, de csak visszatért a fiához. Álmosan tiltakozott, mikor valaki Fridolinnak szólította a gyermeket s nem akarta megengedni, hogy tréfára vegyük a dolgot.

—Magatok látjátok, gyerekek—mondta nagy komolyan—hogy most már anya vagyok.—Olyan szokatlannak tünt föl előtte is ez a nagy komolyság, hogy mosolyogva folytatja:—Komoly kötelességeim vannak, értitek, gyerekek, komoly...

Az ura nem engedte, hogy tovább beszéljen, mert félt, hogy elfárad. Kikergetett valamennyiünket s azt mondta, hogy családtalan semmirekellők vagyunk, a kik nem tudnak az asszonynyal bánni s csak az ajtón keresztül kiabálhattunk vissza a szobába:—Szervusz, Mari, aludjál jót, gondolj reánk,—s ettől a naptól kezdve a mi kis asszonyságunk számunkra elveszett,—az a kis vörös jószág elkövetelte tőlünk.

KÁLVÁRIA

Az ég egyik oldalán, ahol messze éppen rámutat egy hosszu, vékony fekete torony, haloványodni kezdett a hold. Tulfelől pedig előre küldte a tüzét a nap, valami párás vöröses gőzt, mintha lenn, a katlanban sustorogva izzana a tüztányér. A gomolygó fehér világosság belenyomult az éjszakába és a hold már csak olyan lett, mint egy sarlóforma halvány anyajegy az ég testén, mintha csak valami bárányfellegből szakadt volna le. És körül ébredni kezdett a világ. Előbb csak az állat... Valahol messze nyerített egy ló... Még azt is hallani lehetett a hüvös néma reggelben, hogy jó kedve van. Röhögött a sarjunak s aztán mintha harapott volna belőle. Aztán sürü vakkantással bulikutya veszekedett valami nagy döggel, a ki lustán böfögve ugatott vissza rá—és igazságot tett talán köztük egy tehén, mert hosszan bőgött... Ez is mind messze van valahol, inkább sejtés, mint a milyen körül a sok falu sürü kék füst alatt, a mit nem enged fölszállani a nehéz, vizes köd. Némelyik egészen beesett a hegyek közé, sok fa alá s csak egy két ház maradt fönn a gerinczen, másik valami kis templom köré, tisztásra telepedett... Ha ugy a kaptatóról nézi az ember, mintha sok kis fehér csibe ült volna le a porondra... Némelyiknek világít a szeme. Ott korán fejnek s voltaképpen az álmosan ődöngő leányok keltik föl a kakast. Az is belerikkant a csendbe, hogy minél nagyobb hitelességü legyen a hajnal s mintha a párák, ködök rétegein ököllel kellett volna utat törnie, diadalmasan belefogózkodik a föld szélébe a nap. Még csak a tüzes tar koponyája látszik, lassan, méltóságosan búvik elő, mig parázsgolyóbis lesz belőle, hogy ha valami arravaló legény megrugná, körül gurulna annak az erdő, mező, hegy, völgy tányérnak a szélén, a mi most már tiszta, világos és csillog, mintha csupa drágakő-harmattal lenne teleszórva. És hangos, füszinü fürjek csattognak valahol jól elbujva a még zöldes vetésben, fönn az éhes madarak lármáznak, csomóba gyülve csipog a veréb, a faluk mintha átszólanának egymásnak jó reggelt kivánni, zsonganak, élnek. Most már az ember kerekedett fölül. Vontatott tülökbőgés hallatszik fölváltva hol itt, hol ott; ostorpattogás, egy-egy kurjantás, a miről nem igen lehet tudni, hogy a jószágnak szól-e, vagy a szomszédnak; gyerekrikkantás, valami kondás-segítség torkában nem fér meg a hang, a mi egész éjjel meggyült benne s a nagy összevisszaságból lassan-lassan kiverekedi magát egy csomó fuvaros ember szava, a ki mind a lovat biztatja, csattog az állat hátán az ostor s csikorogva, nehezeket zökkenve a frissen kavicsozott uton hosszu sor kocsi bontakozik ki a lejtő alján a fák közül.

A kadarékiak jöttek káposztával. Kis zömök lovak huzták a kocsikat szomoruan bandukolva fölfelé a hegyre. A kocsik mellett kendőbe bónyált fejű asszonyok mentek s az idő meg a piacz felől tárgyaltak a fuvarosokkal. Mind gyalogoltak, hogy könnyebben huzzák a terüt a lovak, csak éppen egy kocsi tetején ült egy leány. Ennek a dolgát is megbeszélgette a többi. A kórházba vitték s mert az apja, a kovács nem akart külön fuvart fizetni, a Dombi fiu hajtott a műhely elé hajnalban. A káposzta már föl volt rakva. Gyönyörü haboslevelü, nagy kerek fejek, a minek a felső levelei kifoszlottak a nagy belső nyomás alatt, csupa óriási kőkemény káposzta, hogy tál legyen, a mibe befér belőle egy is. Recsegett, ropogott alatta a kocsi s igazán szép volt a Dombi fiutól, hogy még azzal a beteg lánnyal is bajoskodott. A kovács az ölébe hozta ki a leányt, fölhágott vele a ferhérczre s ugy adta oda a fiunak föl a kocsi tetejébe. Csupa nagykendő volt szegény, de azért reszketett. Vértelen, viasz kezeivel belefogózkodott az erős nagy fiuba, de lecsusztak az ujjai s kimerülten hagyta, hogy czepeljék. A fiu félrerakott néhány fej káposztát az oldalokra s a süppedésbe ültette a leányt. A kovács komoran bámult föl a halvány-sárga arczra s szó nélkül fordult be a mühelybe, mikor a leány kimerülten behunyta a szemeit s szenderegni kezdett. Aztán pálinkával jött ki s szó nélkül nyujtotta oda a fiunak az üveget. A legény még mindig a lánynyal foglalatoskodott. A háta mögül is kiszedte a káposztát, hogy ledülhessen s rátakarta a subáját, hogy ne dideregjen. A leány meg se mozdult. A vékony, vedlett rékli alatt rendetlenül pihegett a melle s a kezeivel fáradtan integetett, mintha álmodnék.

—Már alszik—mondta a Dombi fiu.

A kovács komoran felelt.

—Hogy abból kigyógyitanák legalább. Pár hét óta ugy van, hogy a mint leül, elalszik. Eldül, mint egy darab fa. Semmi hasznát se látom. Eddig még tett-vett valamit, látta a keze nyomát az ember.

Sóhajtott s ment befelé a pálinkás üveggel. Az ajtóból még visszaszólt:

—Hát aztán majd megköszönöm...

A fiu megsuhintotta az ostort s elindultak, jobbról-balról több kocsi fordult ki az udvarokról s egymás után sorjába zökögve kanyarodnak fölfelé a hegynek. Mintha fellegben lett volna a tető, letakarva egy pászma sürü köddel, a mi övig takarta el az Ur Jézust a feszületen. Azontul a dereka és a feje mintha maga lett volna a föltámadás, lebegett a rezgő hajnalban, a hogy a szél belefujt alatta a ködbe. A beteg leány föl-fölrezzent egy-egy pillanatra s fölmeresztette szemeit a feszületre és mosolygott. Ha véletlenül ugy fordult a kocsi a sok kanyarodón, hogy nem látta nyugtalan lett. Türelmetlenül leste, hogy mikor pillantja meg ujra s aztán ujra mosolyogva bágyadt el, ha megpihent a szeme a nagy szenvedőn.

A Dombi fiu néha fölkapaszkodott a kocsira s gondosan betakargatta a leányt, ha a zökögés lerázta róla a subát. Simogatta a lágy pillantásával s fátyolos lett a szeme, hogy ugy össze van törve.

—De kicsi helyen elférsz—mondta neki, a mikor ébren találta.

A leány mosolygott. Fáradtan gyöngén beszélt, a fiunak is a káposztára kellett fölmászni, hogy megértse a szavát.

—Fogja meg a kezem. Tartsa egy kicsit.

—Fázol még?

—Nem, csak jól esik. Szoritsa...

—Egészen kipirultál. Olyan vagy, mint az élet.

A leány hátraejtette a fejét s tágranyitott szemmel bámult föl az égre. Csak akkor fordult vissza, ha a a legény eleresztette a kezét. Nem ide gondolt, de valami meleg kapocs kellett neki a másik meg e között a világ között. Szórakozottan, fáradtan felelt a fiunak, ha kérdezett valamit s közben-közben el-elszunnyadt. Ha aludt, gyönyörü lett. Vér ömlött az ajkaiba, kipirult az arcza is és mintha mesét hallgatott volna, beszédesek, derültek lettek a vonásai. A fiu most már el se eresztette a kezét, hanem lázasan bámult reá. Mikor fölnyitotta a szemeit, ráhajolt s ugy beszélt hozzá, hogy majdnem csókolta az arczát.

—De szép vagy! Mint egy kisasszony, csak éppen uri gunyát kellene rád adni.

A leány most már a feje alá huzta a fiu karját s kipirulva, a szemeit is lehunyva hallgatta. A fiu meleg lehellete mintha életet adott volna bele. Gyönge szive rendkivüli erővel küldte szét a lábaiba, karjaiba a vért, egyszerre nagyon egészségesnek és boldognak érezte magát. Aztán nagy elbágyadás következett, vértelen, fehér lett az arcza, a keze s csak suttogni tudott.

A fiu ujra ráhajolt s beszélni kezdett neki.

—Csak gyógyulj meg hamar. Én nem tudom, hogy esett, de mindég a bátyámék mentek a lovakkal hozzátok. Nem is igen láttalak még, csak gyógyulj meg. Nekem nincs még senki szeretőm, nem is volt. Csak gyere haza, de hamar.

A leány alig tudta felemelni a karját. Kétszer-háromszor is visszaesett a keze, de aztán mégis sikerült átfogni a legény nyakát. Mintha el se akarta volna ereszteni többet, ugy fogta és sugdosott a fülébe:

—Csókoljon meg. A számat...

A fiu elrémült s a kocsik mellett ténfergő sok asszonyra mutatott.

—Meglátják. Hogy gondolod az istenért...

—Nem baj. Engem még soha se csókolt meg senki...

A fiu ráhajolt, mintha a kendőjét igazítaná s gyorsan csókolta meg. Sietett s aztán ijedten nézett előre. De a leány boldog volt. Fölnyitotta a szemeit s a hegytetőre bámult. Azzal oda is tapadt a nézése s lassan-lassan elszintelenedett az arcza.

Még egyszer a fiuhoz fordult s elküldte maga mellől.

—Takarjon be jól s aztán menjen.

—Ne fogjam már a kezed?

—Nem, hagyja... Köszönöm, hogy elhozott.

—Szeretnék melletted maradni.

—Most már ne.

Türelmetlenül intett a fejével, hogy menjen. A fiu erre leszállott és ment a kocsi mellett. Kábult volt, nem igen tudott gondolkozni se, csak az járt valahogy tompán a fejében, hogy mikor jön vissza a leány. Arra gondolt, hogy akkor is ő jön majd utána. Üres kocsin mennek haza, egymás mellé ülnek.

Mintha csendes sóhajtást hallott volna a kocsi tetején. Fölmászott és a mikor a leányra pillantott, rémülten kiabálni kezdett.

—Mit csinálsz? Mit csinálsz?

A kocsi mellé jött egy-két ember meg asszony s egy öreg felszólt hozzá:

—No fiam. Mi van?

A fiu üresen bámult végig rajtuk s nagyot rántott a gyeplőn, hogy egyszerre megálltak a lovak—és leszállott.

Lenn megint nógatták:

—Mi az, no?

Nem tudott mindjárt felelni. Egy kicsit pihent s aztán fölmutatott az ostorral a kocsi tetejére:

—Meghalt.

AZ IGAZSÁG

A reggeli kávé után kifelé tartottam már a kávéházból, amikor a tulsó sorokból a nevemet hallottam. Előbb egy férfi kiabált, azután egy nő is. Visszafordultam, áttörtem magamat a még tegnap estéről halomra rakott székek közt s amikor asztalukhoz értem, alig-alig tudtam megismerni őket. Egy régi házigazdám s az özvegyasszony nővére ült az asztal mellett. Előttük bor és ásványviz állott az asztalon, olyan érintetlenül, mint ahogy a pinczérleány odatette.

Mindaketten nagyon megváltoztak azóta, hogy utoljára láttuk egymást. A férfi sokkal tisztességesebben volt öltözve, mint azelőtt. Valami szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az ő osztályában első utmutatói annak, hogy valaki szegény emberből gazdagra változott. Az asszonynak komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngő arany óraláncz. De nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak volna s talán még most is közel állanának hozzá. A férfi zsebkendőt szorongatott a kezében.

Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.

A találmány bevágott—mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott.—A czéget Pohl et Comp.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat ügynök utazik az üzlet részéről, s mindenütt képviselve vannak. Haj, haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két bolonddal, azt csak ő tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek, már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott. Egyszer az egyiket kidobta az üzletből, s a könyveket mindig a Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen töméntelen pénzt kellett kidobni az első időkben, összeverekedtek volna.

—Igy is volt elég skandalum!—mondta sóhajtva—erről csak annak lehet fogalma, a ki látta.

—Most ki maradt odahaza?

—A könyvelők meg ők. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy perczre.

—Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?

Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a nővérével, hogy ijedten néztem rájuk.

—Nem... nem... nem hivatalos—mormogta s élénken figyelni kezdte az utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy: nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erőlködve azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte elmondani, hogy miért jöttek.

—Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy beteg, szegény...

Az asszony rámondta:

—Szegény, szegény...

—Mi baja?

—A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem tudom, hogy mi lesz.

Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt; annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az első feleségétől az énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében majdnem művész. A társaitól teljesen elütő rendes életmódot folytatott, elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is. Hozzám sokszor bejött, Herr Ungar-nak szólított, néha nekem mutatott be először egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelméről, meg a válópörről.

Róla gondolkodtam, meg az ő szerencsétlen boldogságáról, a mely bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony,—a mikor hátam mögött megszólalt a hangja:

—Á Herr Ungar!—Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.

—Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.

Fészkelődött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment. Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt a hó, s metszőn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi, fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg, megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit, bizonyosan azt mondta: legyen erős—azután szigoruan nézett reá s megvetőleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény embertől, hogy miért olyan gyáva. Pohlék is fölugráltak, amikor megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s továbbhajtatott.

—Menjünk utána—mondta az asszony.

—Azt mondja, hogy nem ereszt be—felelte a szinész.

Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az utczán. Az asszony izgatott volt, mindig előttünk járt s csuklott, mert erőszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült, erőszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Később hozzánk csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.

—Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari beteg. Mit mondott a doktor?

—Biztatott—felelte vontatottan a szinész—de ez igy ment mindig. Nem hiszek én neki.

Pohl előre ment a nővéréhez s karonfogta. A szinész most már egyedül volt velem. Párszor rám nézett, mintha az után kutatott volna, hogy mit gondolok. Az én arczomon bizonyára nagy szomorúságot látott, mert igazán nagyon el voltam keseredve a sorsukon. Egyszerre csak azt kérdezte:

—Emlékszik még a: Was ich nicht sagen mag-ra.

Amint zavarosan elkalandoztak a gondolatai, ez a couplet-refrain jutott az eszébe. Csodálkozva bámultam rá, nem tudtam megérteni, hogyan gondolhat ilyesmire, de ő nem várta be a feleletet, hanem egyszerre hirtelen megállott, s fojtott hangon kezdett el beszélni, hogy az elülmenők meg ne hallják. Ez a küzködés még jobban elárulta a dühét, s mig lihegve, sebesen beszélt, ökölre fogta a kezeit, mintha valakit agyon akarna vágni.

—S az én első feleségem hogy hizik! Hogy kövérebb legyen, négyszáz markot fizettetnek velem a kosztjára. Az a másik pedig meghal.—Majd lerántotta rólam a kabátomat, ugy megfogta.—No, Herr Ungar, van igazság?

Pohlék visszafordultak, fáztak. Ha kocsi jött, összenéztek s ujra lekapták a szemeiket egymásról. A két férfi komoran bámult maga elé, a szinész úgy kutatta a földet, mintha elvesztett volna valamit s azt keresné, az asszony pedig talán imádkozott magában, mert kissé mindig elmaradt s nem hallotta, hogyha valamit kérdeztem tőle.

ANNA

A somorjai báró urfi nemrégiben egészen a bánatnak adta magát. A máskülönben is fura formáju fiut nagyon megviselte a mértéktelen szomoruság, mintha elrontotta volna vele a gyomrát. Hegyes madárfeje belezöldült a betegségbe, siralmasan elgyöngült, tántorogva botorkált, mintha örökösen részeg lett volna s lázas éjszakákon sírt, nyögött és egy egészen közönséges leánynevet suttogott bele az átizzadt párnába.

—Anna, Anna...

S akkortájban esett meg az, hogy a méltóságos asszony lehivatta magához a nevelő kisasszonyt s szokása ellenére ezuttal az irásos forma mellőzésével élőszóval tárgyalt vele. A méltóságos asszonynak ugyanis az volt a divatja, hogy a kisasszonynak napiparancsokban adta tudtára a mondanivalóit a kis kisasszonykák nevelésére vonatkozólag. A parancsokat cselédek hordták föl a második emeletre, a hol a komornyik és a parádés kocsis szobái között kis, két szobás lakása volt a kisasszonynak, fehér, tiszta, mint a pohár, de szigorúan egyszerü és kellemetlenül száraz és hideg... Ebből a leányból kellett bele valami, egy kis friss, üde uri leányillat, hogy ne legyen egész közönséges, mint tovább a folyóson a szobalányok szobái. A cselédek vigyorogva kézbesítették a parancsokat, amikben mindig foglaltatott egy csomó kellemetlenkedés, halk, ki-kitörő meg ujra lenyelt viczogással vették tudomásul azt, ha a kisasszony kilépett a gangra, a szemétből kiszórtak az ajtaja elé egy csöppet, csak annyit, ami a bosszantásra elég s lenn a nagy ebédlőben, a mikor a szegény cselédkisasszony is ott ült az urakkal az ebéd meg a vacsora mellett, olyanformán kinálták meg a tállal, mintha valaki közülük jutott volna ahhoz a tisztességhez, hogy az asztalához ültesse a báró és ez mulattatná őket, szórakozottan fitymálva, türelmetlenül. Egyszer egy lány a fülébe is pusmogott:

—Tessék már kivenni, nem állhatok itt estig.

Amint ebből látni méltóztatik, a méltóságos asszony teljességgel nem kényeztette el a nevelőkisasszonyt. Annál nagyobb feltünésre számíthatott tehát az az eset, hogy szokatlan időben, a mikor máskülönben a frizérnével szokott foglalatoskodni, fölizent hozzá, hogy jőjjön le. A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást. A méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra támaszkodva zsiros, gömbölyű öklével s még ebben a nagy térben is majd agyonnyomta méltóságával a kis nevelőkisasszonyt. A leány elveszett a sok nagyuri holmi között, szinte keresgélni kellett utána. A szomszéd ajtó függönye meglibbent kissé, a mikor belépett s tejfehér, nagyszemü és rőthajú gyermekfej kukucskált be a szobába. Aztán egy kis vihogás hallszott s a kis leány eltünt. Anna pedig még mindig az ajtóban állott. Most már összeszedte magát valamicskét s tőle telhetőleg keményen nézett vissza a nagy, kövér asszonyra.

—Hivatni méltóztatott.

A méltóságos asszony meg se mozdult, csak intett neki, hogy jőjjön közelebb. A leány előrejött, megállott az asztal másik oldalán s várta, hogy mi lesz. Most mintha megint libbent volna egyet a függöny s ujra kaczagott volna a gyermek, sejtve, hogy kikap a kisasszony. A leánynak ez a czérnaszál vékony hang arczába kergette a vért s igy esett meg az, hogy a köteles tisztelet daczára ő szólalt meg először:

—Méltóztassék növendékemet eltávolítani, méltóságos asszony. Ha valamelyik mindig tanuja annak, hogy méltóságod megaláz, képtelen vagyok a feladatra, amivel megbiztak.

—Honnan tudja, hogy miért hivattam?

—Rendesen az következik, hogyha lehivat méltóságod.

A méltóságos asszony mosolygott. Mintha a nagy hatalom tetszett volna neki, ami alatt összegörnyed az efféle népség. Gőgös és száraz maradt a hangja, pedig egy kis szívességet akart belevegyíteni. Sehogy se ment. Mikor azt mondta a leánynak, hogy üljön le, az is inkább parancs volt, mint szives kinálás.

—Nincs szó most ilyesmiről,—kezdte—egyebet akarok mondani. Valamire kérni... Egy kis szivességre, a mit megtehet azért a sok jóért, a mit tőlünk élvezett, a mióta itt van. A fiamról van szó.

A leány halványan bámult rá a nagy asszonyra s idegenkedve huzódott el tőle, amikor közelebb huzta hozzá a széket. A méltóságos asszonynak pedig tetszett az összegubbaszkodott, törékeny kis figura a másik széken s csak vontatottan, lassan folytatta a mondanivalóját, mintha ilyen semmiséggel szemben érdemes se lenne a sietség.

—A kisasszony egészen elvette ennek a fiunak az eszét. A kisasszony azzal köszönte meg azt a jóságot, hogy a házunkba fogadtuk, hogy hódított. Meghódította a bárót s most már meg a fiatal bárót is. Ez csunyaság a kisasszonytól.

A leány fölállott a székről s az ajtó felé indult. Az arcza előbb föllángolt, aztán halvány lett, kicsi, még gyermekforma teste reszketett s olyan megvetéssel nézett vissza a nagy asszonyra, hogy az is meghökkent kissé és nem ment utána. A szoba közepén azonban már elhagyta az ereje, megtántorodott s keserves, hosszú sóhajtás szakadt föl a melléből. Panaszosan, inkább nyögve szólott:

—Igy ne beszéljen velem, nem hallgatom...

A méltóságos asszony is észrevette, hogy ezzel a hanggal nem megy sokra s másképen próbált beszélni.

—Maradjon a kisasszony. Minek olyan érzékeny? Végre is én nemcsak a gazdája vagyok hanem asszony és anya is, akinek a kisasszonnyal számadása van. A kisasszony hódít... Azt hiszi, hogy nem vettem észre, hogy milyen melegen néz magára a báró... Félrehuzódik egy szögletbe s csak magára bámul, hogy majd beleolvad. Szereti a kisasszonyt.

A leány nyugodtan felelt:

—Talán fölfedezett bennem valamit, amit meg lehet becsülni.

A méltóságos asszony belevágott a leány szavába.

—Mindegy. Nem törődöm ezzel. A fő a fiam dolga. Nem türöm, hogy ez a fiu tönkremenjen a kisasszony miatt.

—Miattam?

—Persze, akármilyen ostobán is hangzik az, hogy a kisasszony szóljon bele a somorjai bárók élete sorába. Nem türöm, hallja, nem türöm. A fiam beteg, maga után vágyakozik, lázas. Különben is gyönge, regényes természet, afféle ábrándozó. A kisasszony büszke, nem tudom, hogy mire, de büszke s meg se hallgatta a fiam. Az én fiam... Elutasitotta, mint valami közönséges más fiut.

—Nem szeretem.

—Mindegy. Azért nem lett volna szabad a kisasszonynak olyan kurtán végezni az én gyermekemmel. Az nem az a fajta, akinek ajtót lehet mutatni. Mondhatott volna neki egy pár jó szót.

—Minek?

—Hogy a fiu el ne keseredjék. A sok jó után, amit ebben a házban kapott, ennyit megérdemeltünk volna a kisasszonytól.

A leány tétován bámult az asszonyra s huzódozott tőle. Félni kezdett attól, ami következik s torkán akadt a szó, a mint beszélni kezdett.

—Nem értem, nem tudom, hogy mit akar.

Most már gát nélkül tört ki a nagy, kövér asszonyból a gőg. Mintha meg se értette volna az akadékoskodást, amit ez a polgár sorsu szegény tanitókisasszony megenged magának, követelt, parancsolt s csak arra döbbent meg kissé, mikor mind magasabbra, nagyobbra egyenesedett ki előtte a leány és szép lett, ragyogott mint a napsugár, bevilágositotta a szobát.

—Nem érti? Hát értse meg. Ketten vagyunk, nem hallja senki, hát mondok magának valamit. A fiam azzal fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát, ha maga nem lesz az övé. Az övé... Azt a gyerek másképpen gondolja, mint én. Ő ostobán, szerelmesen, én meg ugy, hogy mindannyian meglehetünk vele elégedve. Ő is, aki szerelmes maga is, aki nem szerelmes és én is, akinek gyermekem életére vigyázni kell. Azt mondom magának, hogy az én gyermekem nem a senki fia. Hallgassa meg s nem lesz belőle kára. Ne adja a büszkét és a szentet, hanem türje el, ha közeledik magához. Az a fiu somorjai báró, nincs hozzászokva ahhoz, hogyha szerelemről van szó, kiadják az utját. Ha magának ez áldozat, hát én megfizetem, de nem türöm, hogy egy ilyen magaforma leány miatt elpusztuljon a fiam. Értette? Most már tudja, hogy mit akarok. Ha egy kicsit nyersen mondtam el, hát nem tehetek róla. Nem vagyok olyan kedvemben, hogy a kisasszonyt kiméljem a magam rovására.

A leány egy nagy bőrösszéknek vetette a hátát s olyan rémülettel nézett az asszonyra, mintha vad előtt állana, aki most mindjárt ráveti magát. Majd elesett, jobbra-balra ingott s keményen megmarkolta az asztal szélét, hogy le ne roskadjon. Agyában zavarosan gomolygott minden, amit most hallott, behunyta a szemeit, hogy egyedül legyen s összeszedje a gondolatait, de csak mégse értette az egészet. Czafatok váltak ki a zürzavarból, egy-egy szó, durvaságok, utálatos dolgok, amik elrémítették s arra nógatták, hogy szaladjon, de lábait megmozditani se tudta. Végre valamicskét tisztán látott. Megrázta magát, mintha leakarta volna dobni a testéről mindazt a sarat, amit rádobáltak s kiegyenesedett.

—Elmegyek innen.

Az asszonyból most már féktelenül dült ki a düh. Az asztalt rázta s durván kiabált:

—Azt nem! Itt marad. Ha kell, magukra csukom az ajtót, majd megszelidül. A fiam nem hagyom elpusztulni egy rongyos leány miatt, aki nálam öltözött ki kisasszonynak. Az én pénzemen. Ha bolondítani tud, hát bolonduljon is...

A leány már oda se hallgatott, csak ismételte:

—Elmegyek.

—Itt marad!

—Elmegyek.—Aztán, mintha magához beszélne, indulat nélkül, szomoruan szólott.—Nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, hogy mit mondott.

Az asszony mintha ráfeküdt volna, egészen melléje ment, hogy összefolyt a szájukból a lehellet s tulkiáltotta a csendes beszédet.

—Tudom, de nekem a gyermekem drága, nem maga, maga semmi... Maga senki... Ha a fiam a maga szeméért meg találna halni...

A nagy hangra bejött a báró. Kicsi, értelmes képü öreg ur, kis, szurós nézésü szemekkel, amikkel mintha egyszerre mindent látott volna... Hosszu, meleg pillantással mérte végig a leányt s szárazan szólott rá az asszonyra:—Mi a baj?

A leány felelt.

—Elmegyek innen.

Az öreg ember egy kicsit gondolkozott s bólintott a fejével.

—Jól teszi.

A méltóságos asszony beleszólott a beszédbe:

—A kisasszonynak szerződése van. Azt be kell tartani...

Az öreg ur ugy tett, mint a karmester, aki leinti a fölösleges lármát s csak annyit mondott:

—A kisasszony elmegy.

Aztán megfogta a leány kezét s elhomályosodott a nézése, amint beszélt:

—És magával együtt elmegy a tisztesség is innen, leányom. Elmegy...

A VASUT

Alig egy esztendeje, hogy a falum határán átvezették a vasuti vonalat. Egy nagy legelőt szeltek ketté a töltéssel s éppen szemben a község házával, a rét közepére építeni kezdték az állomást. Idegenekkel telt meg a falu. Az olaszok esténkint tulordították a korcsmában a benszülötteket s meghonosult nálunk is a harmónika, a mitől veszettül vonítottak a kutyák s káromkodtak a zsandárok, mert ahol megszólalt, ott bizonyosan verekedés lett a nagy mulatság vége. Az uraknál szétszórva laktak a mérnökök, a megye adott melléjük hajdukat s ezek a czifrazsinóros hivatalos emberek bizonyos elitet képeztek a többi cselédség és a parasztok közt, külön asztalhoz ültek a korcsmában, a munkáról beszéltek s bort ittak és nem pálinkát. Reggelenkint megindult a bucsujárás a vasuti vonalhoz, a hajduk hátukon vitték a háromlábu magas asztalokat, lánczot, vonalzókat; a gyermekek tágra nyitott szemmel-szájjal bámulták meg a sok furcsa holmit, a parasztok pedig komoran mentek be házaikba, hogy ne kelljen köszönteniök a mérnököket, a kiket urasági fogatokon vittek ki a vonalhoz.

Erre a szerencsétlen falura végzetes volt ez a vasuti vonal. Két város közt fekszik és kis határában alig terem meg a kenyérre való buza. Vannak nagybirtokos uraik, de ennek nem látja hasznát a paraszt. Fuvaros itt minden ember, aki csak összekuporgatott két lóra és egy ócska kocsira valót. Mindig van valami szállítani való, tavasztól a másik tavaszig. Kezdődik a zöldségen, azután következik a gabona, gyümölcs, káposzta s a szállítmányhoz tartoznak mellesleg a kis diákok is, akiket tizenöt-húsz krajczárért meg egy kis üveg pálinkáért ültetnek föl a zsákok tetejére. Azután következik télire a kő. Hosszu vonalon ők hordják be kavicscsal az országutat, nem is ért ahhoz más igazán. És mindehhez nem kell egyéb, mint két lovacska, amely koplalni tud s nem veszti el a fejét a nagy hágón, hanem belefekszik a hámba és huz négy helyett, egy goromba lőcsös szekér és egy jó, mogyorónyi bogokra kötött kurtanyelü ostor.

Mikor megérkezett az első mérnök s a szögmérőjével kiment a határba, elindult a suttogás és kérdezték az emberek egymástól, hogy: mi lesz? A felelettől féltek, fogalmuk se volt még arról, hogy mi következik, de érezték, hogy valami rossz; s amikor a mérnök egyedül sétálva hazafelé tartott, nem merte megkérdezni senki, hogy mit akar a határban. Azután rájöttek maguktól, amikor mind több-több idegen ur érkezett s hosszú városi kocsikon elhozták a sineket s egy kijelölt vonal mellé falat raktak belőlük. Lassan-lassan közeledett a munka, mind közelebb-közelebb hallották az olasz munkáshad nótáját:

mintha bizony valami érdeme lett volna Garibaldinak, hogy kiépült a szárnyvonal. Egyszer azután elkészült az egész. Olyan egyenes volt a vonal, mint egy lénia. Az állomás épületébe beköltözött egy czifra, aranysipkás ur s egy napon bőgve, megvadulva szaladtak szét a töltés mellett legelő barmok, végig ment a vonalon az első masina. Kigyült a csodára az egész falu, mikor visszajőve megállott a pályaudvaron: körülvették, tapogatták s eloldalogtak, mikor a tréfás gépész egy csomó gőzt bocsátott reájuk az egyik csapból. Néhány öregasszony rögtön összedugta a fejét s nagy sápítozással állapodtak meg abban, hogy: elvész a világ, most már bizonyosan elpusztítja az Isten.

A világnak nem sok bántódása lett a vasut miatt, mindössze abba a nagy hálóba, amely körülöleli, behimeztek egy uj kis szálacskát, hanem a mi embereink nagyon pórul jártak vele. Nem kellett már ezután senkinek se a kocsi, se a ló, hetekig a szegen lógott az ostor, éhesen őgyelegtek a gyerekek az utczán s tele lett a kocsma. Ha még kétakkora lett volna is, akkor se jutott volna hely mindenkinek. A ki eddig feléje se nézett, most már az is itt tanyázott, mohón ette, a mit a többiek beszéltek s ütötte az asztalt és ivott éppen mint a többi.

—A keservét a kormányának! kihuzták a lábunk alul az országutat... igy beszéltek.

Mikor egyszer a Vajda Tamás kis fia benyitott közéjük s az apjához fordulva elmondta hogy az anyja azt üzente: menjen haza vacsorára s vigyen szalonnát és turót: a durva, félig részeg ember kilökte a gyermeket az ajtón s utána kiáltotta:

—Mondd meg anyádnak, hogy keressen más embert magának, hagyjon nekem békét.

A gyerek pityeregve sántikált végig az utczán, a kocsmabeliek pedig eszelősen a sok pálinkától azt mondták, hogy jól van ez igy, meg kell mutatni a kormánynak, hogy ur marad a paraszt azért, a portáján, ha ide hozták is a vasutat. Vajda ordította a legjobban, hogy megmutatja ő, csakhogy már egyszer lássa azt a vasutat. Csak félig volt részeg, az indulat tette vaddá. Arra gondolt, hogy a lovai ugy lesoványodtak, mintha agarak volnának s mikor hazament s elébe nyerítettek a szegény párák, a szivét járta át ez a hang. Ugy összeszokott ezzel a két vén állattal, hogy sírt keserüségében a mikor már az istálló tetejéről a szalmát is megetette velük, s most már igazán semmit se tudott nekik adni. Háromszor is behajtotta őket a szomszéd hetivásárra, de ugyan ki vesz télire lovat, ugyis porczióba kell kötni a takarmányt s csak kóstoltatni az állattal, hogy kijussanak vele tavaszig. A lovacskák mindig visszajöttek s Vajdában, ha az ágyban feküdt, vagy a kocsmában duhajkodott, egyformán gyült napról-napra a méreg.

Az első kocsikkal a miniszter ment végig a vonalon.

—Meglátom én azt a minisztert!—mondta Vajda s a szomszédokkal kiment az állomáshoz, hogy lássa. A perronra nem engedték be, telve volt a pályaudvar urakkal és zsandárokkal. A vonalhoz se lehetett férni a határ mentén. A csendőrök puskatussal fenyegetőztek, s hivatalos komolysággal posztoltak le és föl a vonat mentén. A parancsnokság informálva volt már a nép hangulatáról s megijesztette a sok csákóval, puskával. A parasztok a réten csoportosultak s csak messziről látták a fellobogózott kocsisort s a lokomotiv kéményére akasztott óriás koszorut, amelyről két felől széles szalag uszott a levegőben. Csendesen, inkább a földet nézve állottak ott, alig egy-két száj mormogott valamit s a többi csak rá intett, hogy ugy van.

—A mi pénzünkön az adóból koldussá tesznek.

—Mehetünk legelni, ha már megdöglöttek a lovak.

Vajda nem szólott egy szót se, elkényszeredve, szomoruan bámult maga elé s mikor már érezte, hogy nem birja tovább, hanem legalább egy zsandárt leüt, lefeküdt a földre s bepörzsölte az arczát a harmatba. Keservesen sóhajtott, aztán messze magasra követte szemeivel a gép füstjét, mintha ott keresne valami kárpótlást, azután megrázta magát a ruhában s odaszólott az asszonynak, meg a gyereknek:

—Gyerünk, nó!

Az uton arról beszélt, hogy ha mindenki olyan buta lenne, mint a többi paraszt, soha se lenne igazság a világon. Azután hallgatott hazáig. Délben sokat ivott s délután főbeverte a lovakat. Az asszony jajgatott és szidta: te bolond, te haramia—az ember azonban vissza sem felelt, hanem átment a kocsmába. Délután végigsétált a falun szép asszony feleségével az állomásfőnök. Az asszony fölfogta ruháját a sárban, megmutogatta hófehér csipkés szoknyáját s czukrot akart adni egy gyereknek, a ki a száraz árokban halászott. Mikor a gyerekhez közeledett, a házból mérgesen kiáltott ki egy paraszt menyecske:

—Józsi! Gyere be!

A gyerek félve kotródott be a házba.

Mikor a főnök a kocsma előtt haladt el, néhány dühös megjegyzést hallott és sietve vonta magával a csodálkozó, ijedt arczu asszonyt. Mikor már a réten voltak, meg is magyarázta, hogy mi a baj.

Leesett a hó. Az első fagy után csilingelve suhogtak végig az uton az urasági szánkók, a parasztok pedig tömeges falopást rendeztek az erdőben. Eddig becsületes uton szerezték meg a tüzrevalót, telt a fuvarukból, most már nem volt mivel kifizetni a fa árát. A kerülő egymásután csukatta be őket, az asszonyok jajgattak, be-be szaladtak az urakhoz a városba s mindig kedvetlenebbül jöttek haza. Ha fütyölt a masina és lassu méltósággal begurult az állomásra, átkozódtak s olyan szemet meresztettek a csinos, kaczér állomási épület felé, mintha föl akarnák gyujtani egy pillantásal. Némelyek már mondogatták, hogy majd megmutatják ők a kormánynak, hogy mi az, kivenni az ember szájából a falatot s hogy lesz még követválasztás ... de ezeket megvetette a többség. Mindenki látta, hogy csak a szájuk jár s ha ezután öt forint helyett tizért adják el a szavazatukat, azzal ugyan nem bukik meg a vasut. Pedig ide az kellene. Felszántani a töltést, bevetni a helyét luczernával, hogy meg se lehessen ismerni többet, felégetni azt a czifra házat s belefektetni a hunczut kormányt, az isten verje meg az egész vasutat!

Kezdtek inkább azokban megbizni, a kik nem kiabálták tele a falut. Közben megesett egy-egy kis temetés. A gyerekek unták meg leghamarabb a dolgot, költözködtek a másik világra. Vajdát is azzal fogadta egy este az asszony, hogy félrebeszél a gyerek. Két napig virrasztottak mellette, egymás karjába adták a forró kis testet s a férfi feléje se nézett a kocsmának. Csak magában átkozódott, intett az asszonynak, mikor fütyölt a vonat, hogy hallod, hallod s az asszony ráintett a fejével: hallom. Akkor tört ki az emberből először hangosan a düh, mikor meghalt a gyerek. Lecsapta az ágyra a kis élettelen testet s kiment a ház elé szitkozódni. Dült a szájából a szó, szidta a kormányt és vasutat, mindennek ez az oka s a ki hallotta, mind ráhagyta, mert ez már vallássá lett a szegény emberek között s meszsziről megfenyegették a prüszkölve rohanó gépet. Az ember pedig visszament a házba, hangosan szuszogott, nézte, hogy mint mossák, öltöztetik az asszonyok a gyermeket. Este leakasztotta a szegről a pisztolyt, félrelökte az asszonyt, mikor kérdezősködött, hogy mit akar, s elment. Kiment az állomásra. Itt járkált még egy keveset a perronon, bután hallgatta a táviró-gép kopogását. Mikor benézett az iroda ajtaján, a czifrasapkás főnök éppen nagyot nevetett. Ez a fejébe kergette a vérét, felszakította az ajtót s rásütötte a pisztolyt a főnökre.

—Nem kell ide gőzös!—kiáltotta.

A főnök kapkodott a levegőben, nem érte a golyó, de nagyon megijedt. A szoba tele lett csipős füsttel, minden lámpa elaludt, a szomszéd szobából sikoltva szaladt be az asszony, s esszeveszettül kezdett berregni a táviró-gép, talán a golyó érte. A pénztáros a bakter és a raktáros után kiabált s megkönnyebbülve lélegzett föl, mikor a sinek mellett két csendőrt látott szaladni az állomás felé. Az egyik csendőr rettenetes pofont adott a szegény embernek, csupa szokásból, mert szükség igazán nem volt reá, megvasalták, hogy jajgatott bele, észak felől pedig nagy sipolva érkezett meg a vonat. A fuvaros behunyta a szemét, hogy ne lássa.

URAK ÉS PARASZTOK

Dél felé kezdett el esni az eső, de csak permetezett s ugy tréfázott, hogy abbanhagyta, meg ujra kezdte. Nem volt valami komolyan nagy idő, bár fekete volt az ég, mint valami sötétbarna posztó, a mire piszkos kék tintafoltokat mázoltak el fellegnek. Inkább a dörgés volt ijesztő. Valami messze búgással kezdődött el, mindig közeledett a hangja s olyan rémséges hangos lett, mintha valami ennél a világnál nagyobb vadállat ordítana le messzi magasról s ugy hallgatott el, mint Urnapján a rossz sortüz, a mit a rekrutákkal vegyes század puffant a levegőbe a templom előtt. Még elpukkant utána egy-egy láthatatlan röppentyü, a minek a nyomában aztán egyszerre lángba borult az ég és fölváltva vörös, sárga meg fehér szinekben égett az egész óriás kupola, mintha elképzelhetetlen nagy rémek csapdosták volna egymásba az ember feje fölött a fáklyákat. Szinte sziporkázott a mindenféle nehéz szagokkal telített sürü levegő, a mely pedig tunyán mozgott erre-arra egy-egy libbenéssel s még a füstöt is a földön hagyta, a helyett, hogy játszott volna vele, mint máskor, jobb kedvében. És az egészben az a legnevezetesebb, hogy a réten egyszerre megbolondult a csorda. Az ökör föltartotta az orrát a levegőbe s szagolt mint a kopó, aztán meg ideges lett a buta nagy állat, elkezdett remegni, döfölte egymást, nagyokat bőgött s vad rohanással haza indult, be a faluba. A tanyafészerre rá se néztek, amikor bőgve eliramodtak mellette s negyedórával később értek nyomukba a gulyások. Akkor már benn a faluban, emberek között huzta meg magát a sok barom, és elcsendesedett a pajtákban, lihegve a nagy futás után, körül pedig még feketébb lett az ég, tisztára éjszaka s künn a falu körül szomoruan hajtotta le a fejét az istenitélet előtt a buza meg a rozs.

Estefelé érkezett meg a patak. Még messze volt, a mikor már hallani lehetett a szavát. Zugott s a mint leszakadt a hegyek közül, egyszerre háborgó, piszkos szürke tenger lett a határ. Percz alatt megteltek a kubikgödrök, aztán nagy viztábla lett az egész rétség, jobbra is, balra is elkezdtek kongani a harangok a szomszéd falvakban s az ember a végtelen viz közepén tanácstalanul, bambán bámulta az eget. Olyan beláthatatlan volt a veszedelem, hogy haszontalan gyerekjátéknak látszott ellenében minden. Csak kiabáltak: uram segíts s most már itt is rángatták a harangot, a kicsit is, meg a nagyot is, de nem ugy, mint vasárnap, hanem mintha belebolondult volna a bajba a harangozó is.

Az öreg Rettegi Sándor a szép, régi kőház tornáczán állott s onnan kiabált le a béreseknek az udvarra. Mellette az asszony gyapotkendőbe bujva reszketett s egy kis cseléd a kisasszony után jajgatott. A gazda is halvány volt és aggodalmas, hanem keménykedett s gorombán leszidta a siránkozó gyermeket:

—Eredj pokolba: mit nyávogsz itt a nyakamon. Majd megjön, ne félj.

A kisasszony még reggel bement a városba. Négylovas kocsira pakkolták föl egy csomó komisszióval, a mik külön-külön czédulákra voltak irva. Azonkivül neki magának is volt elég dolga. Vitt magával vagy husz forintot, hárászra, selyemre... Az anyja most már hangosan sírt az ura mellett és kunyorált neki:

—Csinálj valamit... küldjél valakit eléje Sándor, ez nem tréfa, nem tréfa...

—Hazahozza az a négy ló, ha már utban vannak. Ha pedig még nem indultak el, csak van eszük s nem jönnek.

—Honnan tudjam én azt? Fogass be, én megyek eléje. Sándor, ha baj éri... Tudod, hogy kettő már meghalt... Ha ez az egy is meghal, akkor elvesztem az eszem...

A gazda megfogta az asszony kezét, magához vonta s most már szorongva bámult bele a viharba maga is. Lenn a cselédek a pinczét üritették ki. Közéjük kiáltott:

—Pista! Nyergelj!...

Az asszony erre még jobban megijedt.

—Nem te! nem engedlek...

A férfi kibontakozott s indult lefelé a lépcsőn:

—Menni akarok.

Lenn a vizben állva várta meg, mig elővezették a lovat, fölkapaszkodott a nyeregbe s nekivágott a tengernek. Az asszony pedig végig esett a kis cseléd mellett a kövön s nyitott szemmel és hangtalanul lihegett. A kis leány az ölébe vette a fejét és dörzsölni kezdte a homlokát, hogy térjen magához. És nagy nyomasztó csend lett a házban. A többi cseléd is eltátotta a száját s bámulták a kapu nyilását, a melyen kilovagolt az ur. Mig hallották, hogy hogyan csapja be ütemesen a vizbe a lábait a ló, még suttogtak, azután pedig megvette őket a rejtelem, a mibe eltünt a ló meg a lovas, meg az egész nagy kép körös-körül és csak néztek erre-arra s várták, hogy leessék a vállukról a gond. A kastély lépcsője volt a legmagasabb, arra gyültek föl tanácsba s összedugva a fejüket, reszketve pusmogtak.

Azalatt pedig már régen elakadt az uton a kisasszony.

Gerend táján érte el a kocsit a viz. Akkor már az ut töltésére is fölhágott az ár és a kavicsrakások mutatták még egy darabig, hogy merre van az ut. Visszafordulni már nem lehetett, mert hátul még veszedelmesebb volt a világ... A lejtőn nagyon ömlött le a viz s a mikor a lány egyszer hátrafordult ijedten kapta vissza a fejét. A város tornyai feketén meredtek bele az égbe, mint valami magas, szimmetrikusra formált árnyak s mintha ugy inogtak volna jobbra-balra, mint a jegenye, ha szél fuj. Ettől megijedt s remegve szólott a kocsisnak, hogy gyorsabban hajtson.

A vén kocsis kibontotta az ostort s nagyot kongatott a lovak feje fölött, de azért csak lassan, a lábaikat óvatosan rakva küzködtek az állatok az árral s némelyik hátranézett néha, a nagy értelmes szemeit a kocsisra meresztve, mintha mondani akart volna valamit. De azért csak mentek s csak akkor bicsaklott meg bennük az erő, mikor egy kis lejtőre kerültek s a bordáikat kezdte mosni a viz. A kocsis pokróczokat dobált hátra a kisasszonynak, hogy csak takaródzzék be jól és káromkodva dörmögött:

—Itt pusztulunk, kisasszony.

A leány fölhuzta a lábait az ülésre s fehérre válva várta, hogy mi lesz. Mikor apadt a viz s reménykedett, hogy még se vész el ebben a szürke lében, a mi beláthatatlanul körülölelte, haza gondolt s ő kiabált ki a lovakra, hogy siessenek, mintha ez használt volna. Aztán meg, a mikor újra ellepte a viz a kocsit, imádkozni próbált. Valahogy rendetlenül összeszedte magában a miatyánkot és mondta, mint a gép. Mozdulni se mert, mert a kocsit jobbról-balról lökdöstek a hullámok. A kocsis is eleresztette a gyeplőt, belefogózkodott az ülésbe és ő is motyogott csendesen valamit, a mihez megemelintette a kalapot. Aztán sokszor hátrafordult, mondani akart valamit, de mindig csak lenyelte. Mikor uj kaptatóra értek s megint előttük állott a lejtő, amin uszik majd a ló is, meg a kocsi is, végig törülgette az arczát egy nagy vörös kendővel s csendesen beszélni kezdett a leánynak.

—A kisasszony fiatal s ha veszni kell, az a rendje, hogy én pusztuljak, a vén. Az már ugy lesz. Azért kérem alázatosan, hogy ha itt maradnék, tessék gondot viselni a kis unokámra. Ugy áldja meg az én Istenem a kisasszonyt, mert én se voltam soha rossz cseléd.

A leány fölbámult a bakra, a hol a vén ember beszélt, de nem is igen tudta megérteni, hogy mit mond. Összezavarodott az agyában minden arra a gondolatra, hogy nem kerül haza. Érezte, hogy fulladozik, pedig még csak a félelem fojtogatta. Nem az a végtelen piszkos viz, amely a kocsi oldalait nyalja és utána nyulkál. Pihegett s egyszerre fölugrott a kocsiban és megragadta a kocsis karját:

—Hajts!

—Nem lehet, kisasszony.

—Verd véresre a lovat, szakadjon ki a lelke, csak menjen...

Mikor a vén ember csendesen intett, hogy nem lehet erőszakoskodni, visszarogyott az ülésre s tompa elfásulásba esett. Behunyta a szemeit és várta, hogy mi lesz. Most már nem is imádkozott. Úgyis mindegy... Arra riadt föl, hogy a bakon rémülten kiabálni kezdett a vén ember.

—Végünk van.

—Mi baj?

A kocsis szakadozott szürke tömegre mutatott jobbra, ahonnan az ár jött. Nagy csomó tuskót hozott rohanásban a viz, egyenesen neki a lovaknak. A fa tompán koppant, amint egymáshoz ütődött és rohant lefelé. Nyihogva igyekeztek félreugrani a lovak, de a szerszám összetartotta őket s egymást rugdosta és marta a négy állat. Aztán panaszosak lettek. Özönnel jöttek a tuskók bele a szügyükbe, meg az oldalukba. A szögletes hasábok fölhasították bőrüket, a mi utánuk jött, az már a húsba vágta be magát. Az első két ló lefeküdt a vizbe s tölcsért fujtak maguk előtt a sürü zagyvalékba. A második kettő még állotta egy darabig a veszedelmet s aztán az egyik ezek közül is elbukott, egészen be a viz alá. Esésében oszlopot fecskendezett föl a vizből és sárgás lével lett tele a kocsi. A negyedik reszketve állott. Patakzott belőle a vér... Homályos szemeivel néha hátranézett nagy szomorúan, a vén kocsis pedig leeresztette a karját s elkezdett keservesen sirni:

Hirtelen hátrafordult s rekedten, egészen belelágyulva a fájdalmába, szólott a kisasszonyhoz:

—Ne felejtse el, a mit a gyerekekről mondtam.—Aztán előre mutatott a lovakra:—Ezeknek már vége.

Messziről hangos szó hallatszott:

—Eszter! Eszter!

A lány fölugrott és egy füzfa mögött messze, hogy alig ismert rá, az apját látta. Az öreg Rettegi lóháton küzködött az árral, de nem tudott előbbre jutni s a füzfa alatt megállott. Megint kiáltott a leánynak:

—Ülj fel egy lóra és jer ide.

A leány összeszedte minden erejét és visszakiáltott az öregnek:

—Nincs ló!

Az öreg olyant szorított maga alatt a lovon, hogy az állat nyivogni kezdett s nekiindult a viznek. Az ár azonban visszasodorta a fa alá. Azalatt a kocsit döngették a hasábok. Már majdnem szétmállott az öble is. Kerekei már összetörtek s most már igazán a viz himbálta az egészet, mint valami ladikot. A leány ujra visszaesett az ülésre s azon gondolkozott, hogy mi az, ha az ember megfullad a vizben. Eláll a lélegzete... Fog-e nagyon fájni? Befogta a száját és próbálta, hogy mi lesz majd. Rémülten kapkodott a levegő után, a mikor belemeredtek szemei a próbába s meghült benne a vér.

És akkor valaki a kocsi mellé állott. Erős nagy paraszt került oda valahonnan, mintha a vizből bujt volna ki s szó nélkül kiemelte a lányt a kocsiból s ugy az ölébe fektetve, mint a hogy a gyermeket szokás, megindult vele keresztül a réten. Pár lépés után visszafordult s kiabálni kezdett a füzfa felé, a hol az öreg Rettegi kínozta a lovát.

—Csak menjen haza az ur. Akkorra mi is ott leszünk.

Azzal megint nekiindult a viznek. Derékig ment benne, de birta. A leány remegett a karjaiban s egyszer, mikor nyakig belemerült a szürke vizbe, körülfonta karjaival a nyakát. A nagy paraszt pedig rámordult:

—Csendesen legyen a kisasszony... Itt maradunk mindaketten.

Mikor pedig elért a régi kőházig, fölvitte a leányt a tornáczra, maga pedig nehezen lihegve leült a küszöbre pihenni. Fenn zavaros nagy lárma lett. Az asszony nagyot sikoltott s mind a kettejüket egyszerre ölelte magához a férfi. És sírtak, fuldokolva, ujjongva, lenn pedig térdig vizben éljenzett a cselédség. Végre eszükbe jutott a nagy paraszt is.

A vén Rettegi lejött hozzá s kezet nyújtott neki. A paraszt azonban visszavonta a magáét. A gazda meg volt bántva s mérgesen szólott reá.

—Mi baja Kovács Ferencz? Nem jó kéz tán ez magának?

Csendesen felelt a paraszt.

—Pörösködünk. Mig az a négy hold ide nem megy, vagy oda nem megy, nem barátkozom.

Az öreg Rettegi gondolt egyet s megint nyujtotta a kezét.

—Hát menjen oda. Maga haza hozta a leányomat, én megköszönöm.

—Köszönje meg az ur, de ne igy.

—Hát hogy?

—Ugy, hogy: köszönöm. Arról pedig majd tesz a törvény. Annak a dolognak nincsen semmi köze ehhez a dologhoz. Igazságot itél majd nekem a biró.

ESTE

Estefelére fordult már az idő; némely ablakokban, a melyeken belül hivatalos emberek dolgoztak meg nagy asszonytársaságok kávéztak, megjelent a magas négyszögbe kivágott sárga esti fény, a mi fehér foltban esett le a gyalogjáró szürkeségére. A világosság-koczkákba néhol egy-egy, a lámpa meg az ablak közé helyezkedett otromba nagy fej hullott bele az ablakból, másutt hosszú vékony karrikatura emberek mozogtak s mindenen végiglaposodott az utcza népe jövet-menet lökdösve egymást fázósan, sietve... Az égből lomha ólmos eső hullott alá. Eredetileg hó akart lenni, de útközben fölolvadt a mindenféle füstben meg párában s hideg izzadtsággal vonta be a göröngyös utat. És szürkeséget, vigasztalan komor ködöt vert le az utakra, a miből mintha torlaszszal küzdene, nehezen bontakozott ki messze az ut végén a villamos kocsi... Azután is ugy jött, mintha tapogatódznék és csengetett s eldöczögött a házak között egy sor homályos, zörgős ablakkal, a melyek alatt szürke iszappárába vesztek el a kerekek. Ki a köztemető felé hosszu magas kőfal szaladt az ut mellett bele a levegőtengerbe s annak is a végén átküzdve magát a homályon, piczi gombostűhegyni csillag ragyogott már vagy negyedóra óta...

A fal alatt pedig egy férfi ment, meg egy asszony. Nem egymás mellett, hanem sorjában. Elől az ember meggörnyedve, mintha nagy terhet czipelne s nehézkesen topogva a vizes porondon. Nagy csizmaszárak lötyögtek a lábain. Szikár, öreges legény volt, ugy negyvenöt esztendős, de a hogy nagyon szuszogva baktatott, ötvenötnek is látszott. Hátul az asszony sokkal fiatalabb volt. Nagy kendőbe bónyált arcza nem is olyan régen szép volt, rajta maradtak mostanáig is a kedves szelid vonások, a mikben a becsületesség tükrözik vissza. Nehezen ért az ura nyomába. Kis, leányos, a sok munkában félbemaradt testét formátlanná tette az, hogy közel szállongott a feje fölött valahol a szürke párában az anyaság. Sirt is. Nem hangosan, csak ugy, hogy néha fölcsuklott s azután nyögött: Jaj Istenem, jaj Istenem, elvetted, elvetted...

Az ember elöl fülére húzta a sipkát, hogy ne hallja s bosszankodott. Egyszer aztán az asszonyt se hallotta már, elmaradt. Hátranézett, kereste s mikor visszament és a kőkerítéshez dülve, zokogva találta, méregbe jött.

—Hagyd már abba! Ugy siratod, mint valami uri asszony siratná, ha csak egy volna neki. Van még otthon elég s jön még több is. Mert a szegény emberhez jön az is, a minek a gazdaghoz kellene menni...

—Az isten adta.

—Az, de a költséget nem adja hozzá.

Letette maga elé a földre a pakkját, egy kis kék koporsót, a minek a fedelén egybefolyt a sötétségben a durván rámázolt fehér virág és lábra segítette az asszonyt. Messze az utcza végén a város felől ujra belefúrta magát a sötétbe egy vörös lámpás villamos kocsi s mig jött, az asszony gondolt valamit.

—Tán fölvenne. Próbáld meg.

—Hogy próbáljam? mit próbáljak rajta? Muszáj neki. Személyszállítás ez, rá van irva. Gyere csak.

—De hát ez ni.

—Személy, halott személy...—Lassankint méregbe jött, a mint arra gondolt, hogy talán nem veszik fel a kocsira és káromkodott.—A fejibe verem neki, ha akadékoskodik. Mert az urnak jó dolga van még ebben is. Előáll a batár a fehér lovakkal, a kék batár, a mi gyermeknek való, aztán beülnek az uri népek, elől az üveg ferslógba beteszik a kis koporsót s kocsikáznak még a bánattal is. Az urnak még a temetés is mulatság.

—Ne mondjál ilyet! Rosszul esik az embernek.

—Nem bántalak én téged.

—Sirnak ők is, nekik is fáj...

—Igen a batárban mégis csak más az, mintha itt czipelem még a testet is. Gyere nó...

Indulatosan fogta meg az asszony kezét, hogy magával huzza a legközelebbi lámpáig, a hol megáll a kocsi. Még idejében odaértek. A hosszu sor vizes ablak épen előttük állott meg s az ember előbb a kocsi fölugrójára tette a kis koporsót s aztán fölkapaszkodott ő maga is. Lenn az asszony várta, hogy mehet-e utána. Nem mehetett. A kalauz éppen akkor jött ki a kocsiból s előbb nagyot bámult, aztán meg szitkozódni kezdett.

—Elment tán az esze? Na még mire gondol.

Az asszony hátul rémülten rángatta az urát.

—Vedd el, még lelöki...

—Majd lelököm én őtet.

—Vedd el, János, ne erőszakoskodj.

A kalauz csengetett s a kocsi megindult. Az ember ugy kapta róla le a koporsót, hogy utána ment vagy két nagy lépéssel és fenyegetett utána az öklével.

Az asszony csitította:

—Mindjárt mondtam, hogy ne is próbáld...

A kis mérges ember még mindig kiabált:

—Vesszen meg a fajtád,—s csak akkor csendesedett meg, a mikor már elkanyarodott a kocsi és a csengettyüje is alig hallszott. Már csak sötéten bámult bele a tüzvonalba, a mit a vörös lámpa nyomán még mindig maga előtt látott az alkonyatban s magában dörmögött:

—Ha tiszt ül fel vagy valami dáma, vele engedik még a kutyát is. A szegényt nem, pedig ez a kicsi kutya itt már nem ugat meg senkit.

—Gyerünk szép lassan.

Megint nekivágtak az utnak a kerítés mellett. Minden lépésnél sötétebb lett már s az asszony néha megbotlott egy-egy kőben. A férfi is megállott ilyenkor egy pillanatra és korholta. Valami olyan paraszt gyöngédséggel szólott hozzá, a miben benne van a nembánomság is, de még az is kitetszett a szavából, hogy rosszul esnék neki, ha baj érné az asszonyt.

—Elbukdácsolsz. Nem tudsz a lábad alá vigyázni. Mindjárt ott hagyhatjuk aztán ezt is a másik mellett.

—Az isten őrizzen.

—Nehéz ez a gyermek, megfekszi a karom.

—Viszem én egy kicsit.

—Már csak elbirom odáig. Vissza ugy is könnyebben jövünk majd.

Az asszonyból megint kitört a sirás. Megállott az uton olyan szomoruan, mint egy esőverte szürke kis madár s görcsösen fuldoklott.

—Ott marad szegényke... ott marad—ezt hajtogatta, de ugy, hogy félbemaradt a szájában a szó s mig a másik fele következett volna, egy csomó keserves jaj, jaj, jaj tört ki belőle.

A férfi is meghatottan fordult hátra, miután előbb konokul meg se akarta hallani a sirást, remélve hogy majd csak utána megy amugy is az asszony. Mig nézte, megtelt a szeme könynyel s még jobban rálöttyent kis szikár teste a nagy csizmaszárra. Akkor szégyenlette el magát, mikor észrevette az asszony arczán, hogy annak is jól esik az ellágyulása. Kemény szóval ment neki s aztán dörmögve indult el ujra előre.

—Ott marad? Hát hol maradna? Vissza csak nem hozzuk. Ott kell neki maradni.

Már nem volt messze a kapu. Széles utcza két magas oszlop között, a min hatlovas szekeren mennek át az urak s még hely is marad a lovak meg a kerekek mellett minisztránsnak, fáklyásnak, effélének. A szegény emberek ugy lopták be magukat, mintha tilosban járnának. Az egyik oszlop tövében osontak el s indultak befelé a széles egyenes uton, a minek az egyik kis sikátorában már készen várta a kis kék koporsót a gödör. Azért mégis meglátta őket egy hivatalnok s rájuk is szólott, a mikor már elmentek:

—Késő van hej. Máskor korábban kell jönni.

Rémület fagyott az asszony arczára, amint visszapillantott. Egyszerre az otthonmaradottak sorsa hasította végig a szivét, meg azé a cseppé, aki még meg se született, az, hogy miért jöjjön ő még máskor is ide? De az ember sietve ment elől és nógatta:

—Gyere már.

Az este már egész rátelepedett a kertre. Inkább csak tapogatóztak s az ember egyszer gyufát is gyujtott, hogy megnézze a numerust egy léczen az ut mellett. Végre rátaláltak a maguk ösvényére s azután csupa kis sirok közt jártak, néha a lábukkal tapogatva jobbra-balra, hogy tájékozzák magukat a csupa egyforma felosztásban, amiből egy csöppel se jutott ki nagyobb egyik gyermeknek, mint a másnak. Idáig mindig csak halmok voltak, azután jöttek a gödrök.

Azok közül egybe beletette az ember a koporsót s nagyot szusszant.

—Csakhogy itt vagyunk már. Kifáradtam, a teremtésit...

—János!

—Jól van nó... Mondjál hát valamit, mert én nem igen vagyok embere az ilyesminek.

Az asszony komolyan töprengve, hogy meglátszott az arczán a gond, gondolkozni kezdett, hogy mit mondjon. De csak sopánkodott: Uram Isten elveszed... el, el... és egyéb nem jött az eszébe.

—Valami imádságot!—sürgette az ember.—Imádságot, ne csak ríjj, a hogy ő is tudna, hanem valahogy ugy beszélj, mintha pap is lenne itt. Egy kis káplán legalább, aki nem igen tud még szépen beszélni...

És a szegény asszony gondolkozott, hogy mit mondjon, de csak mindig visszakerekedett oda, a honnan elindult:—Uram Isten elveszed, el, el...—Még tovább is mondott valamit, valami ilyest:—Nem is mondom, hogy add vissza; csak becsüld meg szegénykét, én édes drágámat. Olyan szép volt már; hogy' beszélt, mennyi mindent mondott, kutya, macska, ló, anya, apa, Sári!... mind, mind mondta. Kicsi Jézus, akinek majd az inasa lesz, gondolj rá, hogy mennyi mindent mondott...

Az ember beleszólott.

—Ne ilyen bolondságokat beszélj. Még én se tudom hallgatni.

Lassan, csak ugy a tenyerével lapátolni kezdte a koporsóra a földet s attól kezdve hallgattak mind a ketten. Az asszony a sir fejénél gubbasztott, kimeresztve a nagy szemeit, az ura pedig most már a nagycsizmás lábával is szórta a földet a kicsi gödörbe, a mi pedig, mintha ette volna a rögöt, alig akart megtelni.

Mikor mégis fölkerekedett kettejük közé a pup, elsőnek fölállott az ember s valósággal fölczibálta maga mellé az asszonyt.

—Gyere már no! Nem éjszakázhatunk itt.

És körül már egészen beesteledett és megindult megint elől az ember s utána az asszony és sulyos lépésekkel taposta a sarat az és botorkálva ment utána a másik. Egész uton csak egyszer kezdett el minden igazi ok nélkül keservesen sírni, beleborulva a vizes utba, a szegény kicsi formátlan szürke madár, s az ura bután meghatva állott meg fölötte.

ÉJJEL

Köröskörül fekete korom volt a világ, egészen mozdulatlan a föld, az ég is csak annyiban nyugtalan, hogy az alján óriás fekete figurákképpen egymást taszigálták a csodálatos, soha nem látott állatok formájában gomolygó fellegek. Mikor tizenkettőt kongatott az óra az igazgatóság nagy zárdaszerü szürke házán, egy csomó fáklyás árnyék indult meg a mázsaépület felől s mintha a lábuk se érné a földet, a lépések minden lármája nélkül jöttek felénk. Egy-egy arczot néha megvilágított a fáklya, ha földhöz verték, hogy erőre kapjon, de különben a fenyőrud végén lobogott a szurok s szinte láthatatlan volt az a sok ködember, aki hozta a világosságot. A mi embereink elibük mentek, ezek közül már csak talán minden harmadiknak a kezében füstölgött egy-egy végigégett fáklyaüszök s a mikor fáradtan, csodálatos bamba nézéssel meg tántorgó járással elhaladtak mellettünk, egészen sötét lett. A másik sor ember fölváltani jött ezt a csapatot, de idő telt bele, mig hozzánk értek. Most már a mi fáklyásaink is elmentek, amazok is messze voltak még s a feketeségben, a mi körülvett, rettenetesen nyögtek és sóhajtottak az emberek a szalmán.

Alattunk pedig kezdett átmelegedni a föld, mintha valami óriás sütőkemencze tetején taposnók az agyagot. S mintha megmozdult volna, éreztük, hogy reszket. A fáklyások jöttek. Szabályos négyszögben fölállottak, minden kettő közé egy-egy katona jutott feltüzött bajonettel s kivül a kvadráton sok zsandár sétált. Ezek kiabáltak is és ha a nagy hang se használt, szidták az Istent és visszalökdöstek egy pár asszonyt, aki okvetlenül be akart rontani a fáklyások közé, mivelhogy kereste az urát, vagy a gyermekét, a kiről nem tudta, hogy él-e, hal-e?

—Azt kell előbb megvizsgálni, hogy ki melyik a sok között. Nem érti?

A felelet is eljutott hozzánk. Rekedtes, kongó hang volt, valami nem egészen öreg asszonyé, mert fiatalos volt benne az erő.

—Nem, nem értem. Oda akarok...

—Ha az megvan, kikapja mindenik a magáét.

A tárnaháznál tülköltek. Erre mélységes csend lett, s azt is hallani lehetett, hogy csikorog a kötél a felhuzó gép csigáján. Odameresztette mindenki a szemeit a nagy ajtóra, a mit a messze külső világítás feketén hagyott. Aztán hangos szó hallszott:—Fogd a fejénél! Emeld, jobbra—s négy ember lassan kiczepelt egy ajtódeszkára fektetett testet és lefektették a szalmára, ami hosszu vonalban el volt már készitve azoknak, akik még következnek. Másik négy jött, azok is hoztak valakit, a fáklyások tovább adták a hireket, a mint uj meg uj teherrel jöttek ki az emberek a kapun.—Ez még él, annak már vége, szuszog, ebben van még lélek s némelyik katona tátott szájjal előrehajolva bámult.

Lenn a föld megsokallotta, hogy mind kihordják a gyomrából, amit már megevett, nagyot bődült és vonaglott, a népek sápadtan bámultak egymásra, künn pedig, a hol a mindenféle közönséges ember állott, jajgatni kezdtek az asszonyok.

A tárnaház most már egyenletes lassu tempóban egymásután adta ki magából a sok fekete testet. Az emberek belejöttek a munkába, most már nem is csináltak nagy czeremóniát. A kiben semmi élet se volt már, azt csak lefordították az ajtódeszkáról a zsupra, ami éppen következett, gyorsan fordultak be a kapun, meg ujra ki, csak hang nem volt semerre semmi egészséges, emberi. Egy-egy láncz csikorgott vagy messze keservesen vonított egy kutya. Arra következett egy kis mozgás, hogy az igazgatósági házból lejöttek a direktorkisasszonyok, s dideregve, az egész fejüket bebónyálva a nagykendőkbe, végigjárták az egymás mellé fektetett emberek sorát s egy-egy czikk narancsot dugtak a nyitott szemü, még pihegő emberek szájába, vagy konyakot adtak annak, aki meg tudta inni. Az istenes munkába belefáradtak, egymást támogatták s némelyiket a cselédek vitték, csak éppen hogy a lábán járt. Az apjuk küldte őket; azt mondta, hogy ez jó vért szül a gyászos emberekben.

A tárnaházban megint csikorgott a láncz a felhuzó csigáján s most ujra megindult egymásután a négy-négy ember; ugylátszik egész rakást hozott fel egyszerre a bennrekedtekből a lift.

—Vannak még?—kérdezte valaki egészen a sor végén. A szalmán feküdt és a lábaira egy ócska zubbony volt terítve. Mellette lehorgasztott fejjel, komoran egy fáklyába bámulva, fiatal uri ember állott, valami hivatalnok az igazgatóságtól. Mikor a hangot hallotta, gépiesen hátrapillantott s aztán körülbámult a nagy feketeségbe czél nélkül, bizonytalanul. A lábainál megmozdult az ember. Rettenetes kínnal föltámaszkodott a könyökére, a zubbony alól pedig vékony, fekete csermelyben megindult s a fiatal ember csizmái alá folyt a vér. Az ember összeszorította az ajkait, hogy ne kiáltson, beledülledtek a szemei a fájdalomba s a mikor már egy kicsit hozzászokott a kínhoz, suttogva szólította meg ujra a hivatalnokot.

—Fülöp ur, meghalok?

A fiatal ember rábámult s olyan kábult volt, hogy nem értette meg egyszerre a kérdést. Csak ugy felelt az esze nélkül:

—Meg, meg, mind...—A mikor rápillantott az emberre, lehajolt hozzá és jól megnézte.—Maga az, Fábián!

—Mi a bajom? A lábamat nem érzem... Emelje fel a zubbonyt, nézze meg.

A fiatal ember irtózattal meredt rá s rémülten tiltakozott.

—Nem, azt nem teszem, nem tehetem...

—Mert én nem érek odáig.

Nagy csend lett, a két ember egymásra bámult. Az ur félelemmel, irtózattal, a paraszt nyugodtan, csak éppen hogy elfáradva. Ő is szólalt meg ujra először.

—Az baj, hogy reggelig se élek. Meg kellett volna még mondani egyet s mást az asszonynak. Ugy látszik, hogy nem engedik ide, mig a többi is ki nem kerül a tárnából. Hallom a zsandárt, azért mondom. Hát Fülöp ur, jó hogy itt van. Tessék beszélni vele, hogy menjen azután Sándor bátyámhoz Abonyba, a gyerekeket pedig küldje fel Pestre a Ferihez. A mi kis pénzt kap utánam, abból élhet valahogy. Miklós legyen asztalos, beadhatja a Sallay gyárba, Pistuka pedig majd az lesz, a mire kedve van. A nagy ládában jobra, lenn éppen a deszkán pénz is van. Tán irná fel Fülöp ur, elfelejti...

A hivatalnok rábámult elképpedve, de melegen és mikor vonaglott egyet a suttogó ember arczán a fájás, feje alá tette a karját s apás igyekezettel emelte a levegőbe... Az ember sziszegett s a szemeit lehunyva könyörgött:

—Velem ne törődjék...

—Fábián...

—Tessék?

—Hát aztán igy elmegy, ilyen könnyen...

Az ember lehunyta szemeit s most ugylátszik, eltompult benne a fájdalom, mert kisimult az arcza. A másik pedig töprengett felette. Ilyen közvetlen közelből látta a véget s meglepte az, hogy olyan könnyü a meghalás. Ráhajolt a sápadt arczra s belemeresztette a szemeit abba a kiolvashatatlan világba, a mi a kettő közt van, ott, a hol az élet végződik és kezdődik a nihil, a végtelen rejtelem, a mibe az ember beleőrül. Szerette volna megrázni ezt az embert s kifaggatni belőle azt, hogy mit lát, mit hall, mit érez, de arra is képtelen volt, csak bámult és motyogott, magában tépelődve.

—Ilyen könnyen Fábián, ilyen könnyen?... Igy megy el az ember?...

Az ember fölnyitotta a szemeit s mintha csendes mosolygás suhant volna végig az arczán.

—Ki igy, ki amugy...

—Borzasztó!

—Egyszer meg kell halni.

—De igy!

—Igy, vagy ugy, mindegy.

—Mondtam, hogy az István-folyosót be kell falazni. Mondtam, hogy emberpusztulás lesz a vége. Mondtam, mondtam, én nem vagyok a hibás, Fábián. Az igazgató ellenkezett...—Hogy erre gondolt, féktelen dühbe jött s tehetetlenségében a szalmába markolva sírni kezdett és egyre azt hajtotta:—Mondtam, én megmondtam nekik...

Előtte mindig gyöngébb és gyöngébb lett a sáppadt ember hangja.

—Mindegy az... A fába is beleüt a menykő. Meg nincsen olyan erős ház, a mi egyszer össze ne dülne... Száz esztendeig nem mindenki élhet, nem is lenne jó, nem... Miért legyek én nagyobb ur, mint más, mindenki meghal, mindenki... Jönnek mások, mennek, jönnek.

A fiatal ember fölállott és lázasan, mintha beteg lenne, motyogott magában:—Mennek, jönnek, mennek... Egyszerre gyorsan visszafordult az emberéhez s kiváncsiságban égve sürgette a szemeivel, hogy mondjon még valamit. Az összetört ember most már egészen mozdulatlanul, nyugodtan feküdt, csak a zubbony alul kicsergedező vér mutatta, hogy még nem aludt el benne az élet. Mosolygott; mintha mulatott volna azon az egészséges férfin, a ki mellette guggolt. Aztán eszébe jutott valami, de már olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett megérteni a hangját.

—Ne felejtse el Fülöp ur, a gyerek menjen a Sallay-gyárba, az asszony Sándorékhoz, aztán csak éljenek, a mig lehet.

ORVOSSÁGOK

Tulajdonképpen már szombaton kezdődött el a munka. A férfiak a földek közepe táján, hogy minden oldalról egyformán közel legyenek a keresztek, szérüt csináltak. Hig anyagot kentek szét a tarlón, akkora négyszögbe, mint egy pokrócz, bokáig bennetapostak eleintén, aztán mindig künnebb és künnebb húzódtak belőle, mig olyan sima lett, mint az asztal; körül azalatt megrakták kévével a szérüt, falat emeltek a kalászos zsupokból, mintha az a négyszög lenne a szegény gazdaember vára. A kévehordás nyomában verebek szedték a szemet s rá se hallgattak a kereplőre, mely a föld végén, az országut mellett lármázott. Épen ugy hozzászokott már a madár is ehhez a csatarához, mint az ember. Vasárnap nagy pihenő következett. A legénynép mulatott csak, meg a lányok. A férfi korán feküdt, hogy ereje legyen holnapra, a mikor az következik, hogy az ember kiveszi a termésből a szemet, hasznát látja a mult esztendőnek. Reggel kimentek a szérüre és a mikor az ég rámáján fölbukkant a nap, már puffogott mindenfelé a szalma kalászos felén a hadaró, ritmikusan, megczifrázva, mintha három-négy kovács verné az üllőn a lágyvasat. A férfiak különben komorak voltak s talán még nehézkesebbek, mint máskor. A termés nagyon rossz volt. Nagy polyvafellegek kavarogtak a levegőben a fejük fölött és alig-alig maradt valami kis szem a szérün, a mikor elkapták felőle a kivert fejü szalmát. Bennről a faluból leányének hallatszott ki időnkint: egyetlen hang, a mire ideges lett a sok paraszt. A mikor pihentek, némán bámultak a kis szemetes buzacsomókra a lábuk alatt, mindenik osztotta a szemével három-négy porczióba, számítgatta az adót s némelyik ugy verte földhöz a csépét, mintha nem is venné fel ujra. Azonközben dél lett. Leányok, asszonyok jöttek kifelé az uton az ebéddel s fáradtan, ellanyhulva érkezett ki a földekre a harangszó.

A falu üres volt. A nagy familiákból maradtak otthon néhányan, az asszony, a gyermekek, az egészen kicsik s egy-két cseléd. Ebéd után lassan, folyton törülközve mentek végig a posta felé az urak és békességesen utánuk bódorgott egy-két kutya, a ki éppen itthon maradt. Kocsinak hire se sehol, csak éppen a felső uton jött egy, de az is letért a malomhoz. Annál inkább kirítt a némaságból, a mibe csak messziről dongott bele a puffogás, a jajgatás, a mivel kiszaladt az utczára Varga Boldizsárné. A nehéz, nagytestü asszony sietve topogott át az uton egy másik kicsi házba, éppen a bolt mellett s a tornáczgerenda oszlopához támaszkodva jajgatott.

—Kata, Kata, jöjjön ki kománé lelkem...

Másik asszony jött ki a házból, de lomhán, mintha még mindig aludt volna. Ennek más volt már a formája is. Szikár, keményarczu asszony volt; a mi előlátszott a szoknyája meg az inge alól a bőréből, az sárga, mintha valami szintartó festékben fürdött volna s kis, alig ujjnyi vastag hajfonat csüngött le hátul a feje búbjáról. Szurósan nézte végig az asszonyt s ugy beszélt, mintha nem is akarná eltitkolni azt, hogy nem szereti ha zavarják.

—Mit akar?

—Jöjjön át hamar. Az isten megfizeti, jöjjön. A maga keresztfia, a Béni valamit csinált magának. Az elébb jött haza a szérüről, azt mondja, hogy kalászt vertek a szemébe. Meg is van dagadva a szeme, ugy hogy már alig látszik. És ordit... Jőjjön kománé...

Akkora már elevenebb lett a rideg asszony. Bezárta az ajtót és sietve ment át a másik házba, el is maradt mögötte a másik, az anya, aki jajgatott és az ut közepén megállott imádkozni.

—Édes istenem, édes teremtőm!...

A gyermek valami hat esztendős fickó, a pitvar közepén feküdt a földön és már belekábult a fájdalomba. Piszkos kendőt szorított a szemére és csak nyafogott, mig azt nem érezte, hogy valami beleszur a fejébe a szemén keresztül, ami áthasogatja a bőrt, meg a csontot, mindent... Ilyenkor visított, amig birta s aztán erőtlenül esett vissza a földre.

A két asszony megállott mellette és egymásra bámult. Az anya kétségbeesetten, mintha rögtön belebolondulna abba, hogy igy kínlódni látja a gyermekét, a sovány sárga szomszédné pedig inkább vizsgálódva, mintha orvos vagy valami afféle lenne. Végre is lehuzták a gyermek kezét a szeméről. Csunya vörös daganatot takart a piszkos kendő. Az anya elsáppadt és a falnak esett, ugy elrémült. A másik is megilletődve szólott.

—Ilyenkor megtesz az ember mindent. A gyermek mégis csak beteg, csúnya a szeme. Valamit be kellene talán adni neki.

—Vagy megkenni...

—Ugyan! Nem külső állapot ez... Különben én nem is ártom bele magam. Talán ha elszaladna a kapitánynéhoz, az tudna valamit mondani.

A nehéz kövér asszony már ment is. Porzott utána az ut, ahogy szaladt, lihegve s megállva egy-egy pillanatra, mig kifújta magát, mert már-már összeesett. A kapitányné lenn lakott a falu végén s mindenre tudott valami orvosságot. Nem drágát, rendesen olyant, ami mindjárt kitelt a háztól, de ha boltba kellett menni érte, akkor is sokkal olcsóbb volt, mint a patika. Varga Boldizsárnén is segített s a kövér asszony nemsokára visszafelé rohant az uton. Valósággal beesett a házba s rekedten nyögte ki, hogy mit tanácsolt a kapitányné.

—Anyatejet kell fejni a fájós szemébe. Honnan vegyem? Honnan?

Zavartan, tétovázva nézett a mellére s az ajtófélfához verte a fejét kétségbeesésében.

—Honnan, honnan?

A másik asszony elsuhant mellette s nem telt bele egy kis negyedóra, már visszajött a pakulárnéval, akinek éppen három hete adott az Isten egy leánygyermeket. A fiu akkor már az ágyban volt s az anyja mellette sírt most már csöndesebben, inkább reménykedve, mint vigasztalanul. A pakulárné becsületes nagy barna arcza sugárzott az örömtől. Boldogan hajolt a gyermek fölé s tele kebléből bőségesen ontotta a vörös daganatba a tejet. A gyermek visított s rugott, de a két asszony lefogta a kezét, lábát s az anyja fáradtan könyörgött a pakulárnénak:

—Még, még... A magáé is jóllakik, meghálálom...

Valamicskét mégis enyhitett a gyermek tüzén a friss tej. Végigfolyt az arczán s hütötte... Behunyta a másik szemét is, ami pedig már szintén dagadni kezdett és fájt... Mégis csendesebb lett s az asszony, aki a mellében hozta el az enyhülést, büszkén huzta össze a nyakán az inget és mosolyogva, boldogan ment vissza a szép egészséges kis leányához, aki azalatt egy szürön, a kutya mellett rugdalózott és nagyokat rikkantott.

Estére se harangoztak még s már nyilvánvaló lett a két asszony előtt, hogy az anyatej nem sokat használt. Talán még ártott is. A gyermek szeme mind nagyobbra dagadt s véresebb lett és most már folyton hasonlatosabb lett hozzá a másik is, mintha valami utálatos, borzalmas nyavalya el akarta volna lepni az egész fejét. Néha a homlokához kapott s még élesebben visított. A száraz, sovány asszony ilyenkor elfordult. Nem birta nézni, hogy hogyan kinlódik a gyerek, s belelágyult, valósággal elolvadt a szánalomban. Azon töprengett, hogy hova kellene menni orvosságért. A gyermek most már egészen az ő kezében volt, az anyjának nem vehette semmi hasznát. A nagy, erős asszony az ágy szélére dülve hangtalanul vonaglott; azt se érezte volna, ha ütik, ha rúgják... Semmi lett belőle.

A sovány asszony egyszerre fölkapta magát és elment. Az ajtócsapásra fölrezzent a gyermek anyja, de rögtön visszaejtette a fejét az ágy fájára. A gyermek utána nyult, kereste a kezét és rimánkodni kezdett neki:

—Nem látok semmit se, magát se. Gyujtson lámpást.

A szomszédné egy másik asszonnyal jött vissza. Éppen az uton találta, amint a szérüről jött vissza s mindjárt hozta is. A magáéból igért neki lisztet és darát s tolta maga előtt, mintha valami állatot hajtana. Az asszonynak az volt a hire, hogy nagyon jó doktor. Tömlöczben is volt már s mostanság már csak akkor hajlandó megosztani a tudományt a szenvedőkkel, ha semmi gyanus ember nincs a közelben, teszem fel kisbiró, zsandár, vagy valami ur. A házba sompolyogva elgondolkozva állott meg a gyermek fejénél. Nem tudott rögtön tisztába jönni magával; ilyen esete nem igen lehetett.

—Talán egy kis porczukrot kellene a szemébe fujni szegénykének—mondta—vagy hogy eczetes tormával borogatni. Talán kámforos pálinka se volna rossz.

—Csak egyet mondjon, ne annyit. Megbódul az ember.

—Hát az eczet, az való neki. Csak rá kell tenni. Ha nem használ, akkor már az Isten ő szent felsége se akar segíteni.

Maga is letelepedett az ágy mellé s a szakajtó rongyba gyömöszölt eczetes tormát ő szorította le a saját két nagy vörös kezével a gyermek szemeire. A gyermek magasra dobta magát az ágyon s hörgött perczekig, mig össze tudta szedni magában azt a hangot, ami végtelen fájdalmának megfelelt. Akkor borzasztót kiáltott, mint egy férfi, akit fejbevágnak s felült az ágyban. Piczi karjaival hadonászott, megmarkolta az ágy deszkáját és rázta, hogy majd leszakadt alatta a nyoszolya s lassan-lassan halt ki belőle a hang. A doktorasszony vállat vont s némileg aggodalmasan suttogott a másiknak.

—Nem tűri, nem hogy használjon.

A szegény asszony szemeiből kicsordult a könny, a földhöz csapta és az agyagba taposta a szakajtórongyot. Azután a két száraz keze közé fogta a gyermek fejét s beszélni kezdett hozzá, mig könnyeivel az arczát mosta.

—Buksi, te kicsi, no fáj...

A gyermek elalélt. Valami kicsi megkönnyebbülés látszott rajta. Feje visszaesett a párnára, kis szintelen kezecskéivel belefogózkodott a szikár, csontos karba, a melyre ránehezedett forró, lázas teste s inkább csak egészen magában, hogy csak kitalálni lehetett, de hallani nem a szavát, az anyját szólította. Az összetört asszony erre fölnyitotta a szemeit s mereven bámult rá a gyermekre.

—A magáé no! Mit nézi!—mondta az idegen asszony s dühösen rázta meg, a mikor erre se akart életre ébredni.

A másik asszony szórakozottan állott föl az ágy mellől, kétszer-háromszor végigjárt a szobán, látszott az arczán, hogy valamin töpreng s aztán egyszerre föllódította a helyéről a doktornét.

—Nem tud maga semmit, de azért megkapja a lisztet meg a darát, ha hamarosan fuvart kerít.

—Honnan lelkem? mind a szérün vannak.

—Józan Sándor itthon van, oda menjen. Mondja neki, hogy négy pengőt adok Mária-Büdig. Legyen itt mindjárt.

Az asszony elment s a szomszédné letérdelt a másik mellé a földre és a fülébe kiabált, hogy hátha megérti.

—Vargáné, elmegyünk a szent Szüzhöz, Büdre. Annak segíteni kell. Nekem nem vérem itt ez a gyerek, de azért ugy imádkozom, hogy tán jobban mint maga.

Az asszony intett, hogy érti. Fölállott s szép rendesen kezdett készülődni. A gyermeket lepedőbe hengergették, mielőtt elmentek volna, a Mária-kép alatt meggyujtottak egy mécsest s a tornácz padkájára egymás mellé ülve, szó nélkül várták a kocsit. A mikor megjött, fölültek, az egyik asszony a gyermek fejét, a másik a lábait szorította magához s mind a ketten elkezdtek halkan a fogaik között imádkozni. Már alkonyodott. A gyermek testén néha, mintha a hideg futott volna végig, ugy megreszketett. Az anyja jobban a fejére huzta a lepedőt s a mikor rápillantott, megragadta a másik asszony karját és nyögve beszélt.

—Nézze, mintha feketednék.

Az is belenézett a lepedő tölcsérébe s halványan meredt reá a mozdulatlan gyerekre. A fiúcska halántéka igazán feketedni kezdett, előbb csak egy karikában, aztán mindig sötétebb lett a folt. De élt. Mintha vigasztalni akarta volna a két asszonyt, egyet-egyet rugott rajtuk, vagy a kezével bökött beléjük, de gyengén, alig-alig hogy észrevették.

Hallgattak aztán az egész uton. A sovány asszony átfonta még a szomszédját is az egyik karjával, nehogy kiessék a kocsiból s ugy kiabált a lovakra: gyihé! gyihé!—A hangja rikácsolt s a kis lovacskák igazán megijedtek tőle, mert galoppban iramodtak neki a büdi kaptatónak.

A csodatevő szüz asszony képe a templomban volt Büdön. A két asszony nyitva találta az ajtót. Akkor már csak az anyja karjában volt a gyerek s a nehéz nagy asszony végig esett a kövön s a feje fölé tartva a hideg, most már csak alig pihegő kis testet, rikoltva követelőzött.

—Itt van, no most! Lássam, hát lássam! Mária, add vissza, Mária, ne vedd el.

A sovány szomszédné hátrább huzódott és ugy imádkozott, hogy egy pillanatra meg nem állott a szája. Gyors, sietséges motyogása volt a kiséret ahhoz az őrjöngéshez, a mivel a másik asszony sikongott a szeliden mosolygós asszonykép előtt.

És lassan egészen fekete este lett.

SZERENCSÉTLENSÉG

Kérem szépen, az a baj nem ott kezdődik, a hol mondani méltóztatik, hogy az asszony bejött a kávéházba, hanem előbb, messze, a hova visszamenni nem is volna eléggé fontos a nagyságos uraknak. Ha ugy parancsolják, hogy mondjam, hát mondom, csak éppen hogy az ügyvéd urral szeretnék pár szót váltani, mert nem akarnék csak ugy a magam jószántából valami olyast mondani, a mi megnehezítené az ügyemet. Elég sulyos az már ugy is.

Ott kezdtem, hogy sokkal hamarabb születtem meg, mint a hogy apám elvette az anyámat. Csak ugy együtt éltek s én kilencz esztendős voltam, a mikorra anyám addig kunyorált, hogy az oltár elé mentek. Apám ácspallér volt s elejétől kezdve nagyon dühös volt rám, hogy csak én voltam az oka a házasodásának. A hol csak előkapott, megpofozott, fölrugdalt s rám kiabált, hogy egy ilyen ostoba béka miatt sok előnyös pártit elmulasztott. Tehettem én arról? Egyszer ugy megütött, hogy belesántultam, azóta biczegek a ballábamra. Most még nem annyira, mert jó meleg idő van, de ha változik a temperatura, bizony nagyon észre venni, akár mekkora sarkot rakatok is a csizmám alá. Félénk beteges gyermek lettem az apám miatt s tán a fejemben is volt valami baj, mert biz én még ma sem vagyok valami értelmes ember; csak éppen hogy dolgozom, a mihez éppen értek s a mihez nem kell olyan nagy tudomány, mint teszem fel a betüvetéshez, meg a rajzhoz s több afféle uri munkához.

Anyámnak volt egy bácsija Oláhországban. Timár, meg finomabb dolgot is elkészít, szattyánt ilyesmit olyan puhára, mint a bársony. Annak irt, hogy vegyen magához, aztán fizet értem tiz pengőt a kosztra, meg a kvártélyra s tanuljam ki a mesterséget. Igy kerültem oda le. Nem volt kedvem a timársághoz, de hát láttam, hogy végre is valamit meg kell tanulni. Mig rendesen megérkeztek a tiz forintok, nem is volt semmi bajom, de egyszer anyám betegeskedni kezdett, akkor azt irta, hogy legyenek egy kicsit türelemmel, aztán meghalt, hát egészen egyedül maradtam s most már ott kezdtek verni. Egészen belebutultam, még gyávább és siránkozóbb fiu lettem s egyszer aztán nekiindultam a világnak.

Azóta aztán csavargok. Nem loptam, nem csaltam, csak legföllebb koldultam, ha már nagyon éhes voltam, de azért senki világtolvaját annyiszor be nem zárták, mint engem. Mintha csak arra lett volna mindenfelé a zsandár meg a policzia, hogy engem lökdössön be a tömlöczbe, ki a tömlöczből, meg utaztattak, kikergettek a városokból, elküldtek a határra, lefotografáltak egy numerussal a kezemben, rámfogták, hogy valamibe töröm a fejem, pedig sohase akartam egyebet, mint megszerezni egy darab kenyeret. Nem kellettem senkinek. Egyszer, a mikor már nagyon el voltam keseredve, azt hiszem Brüsszelben vagy Lyonban—eljutottam én kérem szépen mindenfelé—egy korcsmába ténferegtem. Sok szocziálista munkást találtam ott, a kik éppen arról szónokoltak, hogy milyen lesz a jövő társadalma, meg hogy minden ember egyenlő.—Ezek az én barátaim,—gondoltam,—de aztán kicsufoltak és kidobtak. Nekik se kellettem. Megpróbáltam mindent, de hát nem ment. Akkor aztán mondta valaki, hogy legyek pinczér. Valami első nem leszek ott se, de hát megélhetek valahogy. Azóta egészen jó dolgom van, hogy soha jobbat ne is adjon az Isten. Egész jól elbiczeghettem volna odáig, a hol aztán már többet nem biczeg az ember...

Akkor aztán közbejött az, hogy megházasodtam. No, ez nagy eset volt az én szegény életemben. Sohase is mertem volna gondolni arra, hogy nekem valaha saját ágyam legyen, meg éves lakásom, rendes kosztom, a mit az asszony tálal fel... Mégis megesett... Most már elég baj lett belőle, hanem akkor nem birtam magammal az örömtől. Lágy természetü ember vagyok, minden megríkat; akkortájban sokat sírtam; magam se tudtam, hogy miért, csak potyogott a könnyem s csendes megelégedés töltött el.

—No öreg fiu, mondtam magamnak—hát csak neked is megvirrad. Egy kicsit kevesebbet iszol ezután, mert akkor tetszik tudni, ugy éltem, mint a többi pinczér; aztán hozzá se nyulsz a krajczárokhoz, a mi összegyülekezik a zsebedben, aztán jól lesz... Nem is értettem egészen a dolgot. Furcsállottam... Mivel érdemeltem meg? Hát mindegy, megtörtént, akadt párom nekem is.

Nem volt szép, öreg is már egy kicsit... A nyári lokalitásban ismerkedtünk meg. Egy másik leánnyal vetődött ki oda, meg egy rendőr is jött velök, a ki meg a bátyja volt. Szivesen beszélt... Aztán mondta, hogy tegyek forró fokhagymát és ineresztő pópiumot a lábamra, arra kinyulik. Ez nekem jól esett... Lám, lám... gondoskodik rólam... Ott maradtam egy-egy perczre az asztalnál... Beszélgettünk... A másik leány kaczagott; azt hiszem azon mulatott, hogy hogyan tánczolnak a kezemben a sörös poharak, a mig járok; ő leszidta, hogy viselje becsületesen magát; ezt mondta a rendőr is, aztán jöttek máskor is és hamar rendbehoztunk mindent. A főnököm adott negyven forintot, azzal vettünk butort, asztalt, székeket, szekrényt, lámpát, már a mi kell; ő is ide adta, a mije volt, azzal fizettük meg a papot s éltünk szép csendesen, boldogan; hogy milyen boldogan, azt nem is tudja az, a ki csak ugy könnyen jut a családhoz, a szép ember, meg a ki ép, egészséges. A mikor tellett az időmből, hazaszaladtam, néha még délután is, három és öt óra között... Később diványt is vettünk... Ott hevertem, a mig az asszony a tüz mellett elmosta az edényt s dudorászott... A szekrényben egyszer ezüst forintokat is láttam egymásra rakva. Nem szóltam egy szót se, csak egyszerre ugy éreztem, hogy ur vagyok s arról kezdtem gondolkozni, hogy hol nyitom meg majd a kávéházat.

Akkor már kávéházban voltam. Ott több ember megfordul. Mégis csak jobban összeszedi magát az ember. Sokat kell eltürni; ugy beszélnek az emberrel a vendégek, mint a kutyával, hanem hát nem az a fődolog, hogy czirógassanak, hanem, hogy éljünk.

Igen, erről akartam beszélni...

Nincs annak terminusa, hogy mikor, nem is ment egyszerre, hanem lassan-lassan, nagyon büszke ember lettem. Nem a vendéghez, hanem csak ugy magamban, meg az asszony előtt. Gondoltam, hogy nem vagyok éppen hányt-vetett ember, éves lakásom van, családom, becsületes keresetem, minek engedjem meg, hogy minden lump belém törülje a lábát. A kávéházban nem szóltam semmit, a vállaim közé húztam a fejem, hanem otthon kezdtem nagyobbnak mutatni magam, mint a milyen voltam. Gondoltam, hogy az asszony előtt csak megmentem a becsületet. Lassan kezdtem, aztán mindig többre bátorkodtam, mert láttam, hogy jól esik neki, de meg hát legfőképpen nagyon jól esett egy kicsit kiegyenesedni. Mondtam neki:

—No te asszony, a pinczérnek ugy általában nem igen megy jól a sora az üzletben. Nem igen bánik vele valami tisztességesen se a kávés, se a vendég, hanem nekem semmi bajom. Ugy megbecsülnek, hogy szinte csoda. A multkor is egy társaság megkinált sörrel, kávét meg annyit ihatom, a mennyi belém fér.

Aztán azt mondtam egyszer, vagy nem is éppen azt, hanem olyasformát:

—Az ember igazán nem is érzi, hogy ki kell szolgálnia a vendéget. Azt mondják: kérek szépen egy kapuczinert, egy sört, meg-megköszönik; ilyen helyen csak jól érzi magát az ember. Müvelt emberekkel van dolga, nem érzi, hogy fárad.

Aztán meg olyast is mondtam, hogy majdnem ugy vesznek a vendégek, mintha én volnék a gazda. Még a főnök is. Olyan társforma vagyok, mintha nekem is lenne pénzem az üzletbe fektetve. A tüzlegény a multkor is mondta:—Hej Ferencz ur, csak nagy becsülete is van itt magának. Azelőtt még pofon is csapták minálunk a pinczért...

Az asszony ugy nézett rám, hogy aztán már egészen beleszoktam a hazudozásba. A mint betettem magam után a kávéház ajtaját, mintha kicseréltek volna. Ugy mentem haza, mint valami hivatalnok az irodából, pedig hát egyszer-másszor ugyancsak bajos volt már lehazudni, hogy milyen keserves volt a dolgom a kávéházban. Én voltam a viccz, tetszik tudni. Volt egy vendég, aki mindig ugy jött be, mint a hogy én biczegek a ballábamra; figurát csináltak belőlem, lökdöstek az asztalok között, a kávés tegezett és kiabált reám:—szedd a lábad te sánta lidércz! odább te göthös!—A vendégek kaczagtak, egyszer a konyhából bekérték a kalapomat, teleöntötték sörrel s a fejembe csapták; én voltam a kávéház komédiása. De nem szóltam egy szót se. Most már gyerek is volt odahaza, fiu, a kiből ugy határoztam, hogy tanult embert nevelek, meg az asszony, aki mosott reám, meg ugy gondoskodott rólam, mintha az édes anyám lett volna, hát csak elnéztem mindent. Bánja a fene, gondoltam, szenvedek, legalább van miért. Leginkább a mészáros legények jártak hozzánk a vágóhidról. Mit kezdjek ki velük. Elcsapnának, aztán a gyerek, meg az asszony... ördög vigye... Nagyobb szerencsétlenség is megesett már sok emberrel, mint hogy röhögtek rajta.

Otthon pedig azt mondtam, hogy a kávés megkinált, hogy álljak be melléje kompánistának. Pénz nem kell semmi, csak éppen hogy részesedem a haszonból, meg hogy felügyelek a személyzetre...

És itt ütött be aztán a baj. Innen kezdve már ismerik a dolgot a nagyságos urak. Nem védelmezni akarom én magam azzal, a mit elmondtam idáig, csak éppen azt akartam elérni, hogy tudja meg a törvény, miről van szó.

Egy délután,—ott meg is van irva az irásokban, hogy mikor, én már nem emlékszem tisztán vissza,—éppen nagyon tréfás kedvökben voltak a mészáros legények. Azzal mulattak, hogy egyik is meg a másik is kinyujtotta elém a lábát s nem engedett tovább, hacsak át nem ugrom, ami egy ilyen csámpás embernek nehéz dolog. Az alatt elől az üveges ajtón bejött az asszony. Nézte az egészet s a mikor előre jöttem, ijedten rám szólott:

—Mit csinálsz?

Nagyon megzavarodtam, de azért valahogy csak kivágtam magam.

—Tréfálkozom az urakkal. Igy napközben eljátszunk egy kicsit.

—...A fájós lábaddal...—ezt már ugy mondta, hogy láttam a szemében a tájékozatlanságot, a hogy körülnézett, meg elrémült. Hanem azért, ha akkor mindjárt vége szakadt volna a dolognak, nem lett volna semmi baj. Otthon majd csak beszéltünk volna valahogy... Hanem a vendégek garázdák lettek. A mikor nem mentem vissza, kiabáltak utánam.

—Jösz-e már te sánta majom?

—Hol maradsz te Luczifer?

Az asszony bámult ide-oda, elképedt, sírt; egyszerre vége lett mindennek, amit szépen megépítettem otthon. Mondani akartam, hogy:—hát bizony édes fiam, a te urad nagyon keservesen vájja ki a garast keresetnek, hogy kutyája mindenkinek, de azért mink csak mink vagyunk, éves lakás meg... Hanem akkor előre jöttek a vendégek, elől az, aki mindig kifigurázott a járásomban, s most pedig kiabált, hogy:—te biczegő majom—és több efféle. Elfutott a düh, ami nálam olyan hirtelen jött, mintha egy pohár nagyon erős pálinkától egyszerre részeg lesz a gyengefejü ember, mellettem volt az a dákó, ott a tekintetes törvény asztalán, a fejébe csaptam s aztán vége lett.

Igy áll a dolog, könyörgöm alázatosan.

A BOTRÁNY

I.

Kevesen látták a dolgot, de az a kevés tovább beszélte a sokaknak, s mára már kész a világra szóló skandalum. Tegnap délben a legelevenebb uton, ott a hol a nagy emeletes kávéház és vendéglő kaczérkodik a komoly, csupa oszlop Operával, megállott egy kocsi. Egy öreg ur ült benne és egy szép fiatal, barna leány, tizenhat-tizenhét esztendős, nem is egészen hosszú ruhában, csak olyanban, a mi bokáig ér. Az inas leugrott, föltárta az ajtót s lesegítette a gyermeket, a ki egy kicsit körülnézett, keresett valakit. A lámpa mellett egy kopottas fiatal ember állott. Bátor nézésű, jó vidéki fiu, bizonyosan valami egyetemi hallgató, vagy még inkább valami teknikus, a ki az apróhirdetések között nagyon szerény feltételek mellett olyan haszontalan kölyköket keres, a kiket szekundába ponáltak a professzorok s most valahogyan ki kell rántani a sárból. Mikor a leány meglátta a fiut, merészen hozzálépett, mondott neki pár szót s megfontoltan, komolyan, minden sietség nélkül megcsókolta az arczát. Akkorra már néhány kiváncsi ember állott meg körülöttük s ügetve jött egy lovasrendőr, hogy lássa, mi a baj. Az öreg ur végignézte az egészet a kocsiból; mikor a leány visszafordult, eléje nyujtotta a kezét, bevonta maga mellé, az inas becsapta az ajtót s a nyugtalan, ideges két nagy nyulánk ló megindult. A fiatalember tovább ment s valami jegyzetekért betért egy antikváriushoz. A kiváncsiak is eloszlottak százfelé kolportálni a hirt, a mi az estilapokról már lekésett, bár egy éppen arra lézengő riporter nagyon utána vetette magát a dolognak.

Hogy ne tessék valami nagyon rosszat gondolni arról a kis leányról, ime, elmondom a történetről azt is, a mi az eleje volt.

II.

Körülbelül egy hete Rácz Lajos teknikus ur, a kinek még csak éppen egy szigorlata hiányzik ahhoz, hogy gépészmérnök legyen, fölmászott egy omnibusz tetejébe s kiment a ligetbe tanulni. Ilyenkor ott nagy csend van, még a verebek is hangtalanul gubbaszkodnak össze a hidegben. Ha végigjárkál az utakon, nyugodtan gondolkozhatik az ilyen diákember, a kit nem bánt a fagy meg a dér. A nagy kocsi lassan döczögött előre a sima uton, a diák fölállott a kocsi korlátja mellé s azon mulatott, hogy benézett a földszintes lakásokba s egy szép ebédlő berendezést keresett magának arra az időre, a mikor majd ebédlője lesz.

Könnyü, nagy kosárforma kocsi közeledett gyors ügetésben az ut végén. Gyönyörü, könnyü lábu, karcsu lovak voltak elébe fogva. Fiatal ember tartotta a gyeplőt s nem ült mellette más, mint egy őszes bajuszu, pörge kalapos kocsis. A diáknak megakadt rajtuk a szeme, kihajolt a korláton s ugy nézte, hogy hogyan jönnek s hogy suhannak el majd az omnibusz ablakai alatt, gyorsan, tünemenyszerüen, mint a gondolat, a mi csak átfut az ember agyán. Mosolygott s egyszerre följajdult és az arczához kapott. Bal fülétől a szájáig hosszú vörös vonal egy szempillantás alatt, mintha késsel hasították volna végig. Az urfi, a ki a lovakat hajtotta, végighuzott rajta az ostorral. A szegény fiut előbb megbénította az éles fájdalom s mikor jajgatni kezdtek körülötte az emberek, hogy—gazság, aljasság, ha tanu kell, hát ők itt vannak valamennyien...—neki pirult az egész arcza, hogy elveszett benne a vörös vonal s lebotorkált a lépcsőn s futni kezdett a kocsi után. Mire néhány lépést tett, már eltünt a fogat s a diák tehetetlen dühvel állott meg az utczán. Azalatt végigfolyt a kabátján a vér s gyülekezni kezdtek körülötte a jó emberek, hogy megvigasztalják. Rettenetes volt a szép nagy fiu. Szemeiből csurgott a könny, fáradtan lihegett a nagy indulatban, a mi majd szétvetette, fuldoklott. Tisztelettel bámult rá a tömeg s jött egy rendőr is, a ki azt mondta, hogy menjen be a kerületi kapitánysághoz, ott majd kinyomozzák, hogy ki volt az a betyár...

A fiu menekült előlük. Zsebkendőjét folyton az arczára szorítva indult el az utczákon kóborolni. Egy-két óra alatt lehült egy kicsit, nyugodtabban gondolkozhatott a módokon, a hogy utána járhatna az ostorosnak. Végre is nem tudott egyebet kiokoskodni, mint hogy néhány lapban apróhirdetést adott ki, a miben felszólította azt az urfikocsist, a ki megütötte, hogy jelentkezzék, különben gyáva kölyöknek tartja.

A hirdetések árát a házi asszonya adta kölcsön s ő borogatta éjjel az arczát is jeges ruhával, mig a fiu lázasan s izgatottan elaludt egy-egy negyedórára.

III.

Három nap is elmúlt s az urfi még mindig nem jelentkezett. A negyedik napon másik házba, sokkal szebbe és előkelőbbe költözött át a történet. Báró Tomahidy Ferencz urnak az öregebb kocsisa, a ki szintén Ferencz, de csak az egészen közönségesek közül, elfogta a lépcsőn a kisasszonyt és alázatosan megkérte, hogy szólhasson egy pár szót, mert már nem birja tovább magában tartani, ha kocsis is az ember. Van benne becsület, különösen, ha annyi derék urat szolgált, a milyen a fiatalok között már nem igen akad...

—No hát mi baj?

—Nagyon megköszönném, ha a méltóságos báró urfival ezután a Gábor menne kocsizni. Fiatal mind a kettő... Én meg megmaradnék a kisasszonynak meg az öreg báró urnak...

—Miért?...

—Hát mert ha véletlenül ugy előfognák az ifju urat, hogy elrakják, hát én már nem igen volnék melléje való. Nem tudom, hogy ugy feledékenységből, mert nem ismerném meg benne hirtelenében a gazdámat, nem-e ütnék én is rajta egyet-kettőt...

A kisasszony bámulva meresztette a szemeit a vén emberre.

—De hát mi történt?...

—Benne áll már az újságban is, itt hátul... Elől ugy látszik szégyelték kiirni.

Egy gyürött lapot huzott elő a zsebéből. A leány sápadtan kapott utána, de a kocsis nem adta mindjárt oda. Előbb körülvonalozta a körmével a helyet, a mit el kellett olvasni s méltatlankodva dörmögött:

—Nagyon keresi az a fiatal ember. Én se hagynám annyiba.

A leány nekidült a karfának, egy darabig szótlanul maga elé bámult, sirni szeretett volna, valamit megsiratni, a keserüség összeszorította a torkát s erősen összenyomta az ajkait, hogy valahogy ki ne szaladjon a száján valami keserves nagy hang.

—Ő volt?...—kérdezte halkan.

—Igenis, kérem szépen. A mikor ki akartam rántani a kezéből az ostort, még rám is kiabált, hogy: marha, barom!... Nem szoktak igy beszélni az emberrel... Kérdeztem, hogy minek bántotta azt a fiatal embert; azt mondta, hogy csak ugy, mert tetszett neki... Bizott a lóban, az elvágtat majd vele... De az a fiatal ur utána jött, itt van ni...

—Jól van.

A kisasszony alatt megingott a föld. A kocsis lármázta elő a szobalányokat. De mégse volt szükség rájuk, a maga erején ment fel a második emeletre, a hol a bátyja lakott. Az inas utját állotta s azt mondta, hogy a gazdája még alszik.

—Keltsd föl rögtön.

IV.

Mikor bejutott a rendetlen szobába, ráesett egy székre. A bátyja álmosan kérdezte meg:

—Mi bajod?

A leánynak reszketett a hangja, a mig csendesen, visszafojtott indulattal beszélt:

—Küldd ki Tónit az előszobából, mert kiabálni fogok.

—Nem baj.

A leány kiszólott az ajtón:

—Hivja fel a papát!

A bátyja nagyot nézett erre.

—Minek?

—Legyen itt. Ismerje meg a fiát.

—Mit akarsz?

A gyönge gyermekleány hangosan zokogni kezdett és jajgatott, mintha ütnék.

—Kiabálni, kiabálni...

A bátyja most már csakugyan megijedt s hozzá akart menni, hogy segítsen rajta.

—No mi bajod?

A leány most már fölállott, nekitámaszkodott az asztalnak, hogy erősebb legyen s most már keményen, olyan érdesen beszélt, a milyen hangot ebből a szép, piros, üde gyermekszájból nem várhatott az ember.

—Mit akarsz? Azt akarod, hogy belehaljunk mind a szégyenbe, a mit ránk hozol? Meddig megy a hitványságod? Te férfi, te ur, hát a kocsisok tanítsanak meg becsületre, arra vársz?

Oda dobta neki az ujságot, kicsi öklével rácsapott arra a helyre, a mit a Ferencz vastag, paraszt körme körülvonalozott.

—Láttad?

Most már a bátyja is elsápadt és hebegett, mint a megfenyegetett gyermek.

—Igen.

—És nem mentél oda megmondani, hogy te voltál?

—Nem... Valami ripők...

—Rossz ember! A mama már meghalt bánatában, hogy ilyen semmi a fia, a papa megőszült és meggörnyedt, mintha százéves lenne, én tönkre komolyodtam, elvetted tőlem a gyermekségemet... Te ember vagy? Milliomszorta emberebb vagyok...

Az öreg báró jött be s tétovázva állott meg az ajtóban. A leány hozzá szaladt s a kabátját rángatva, huzta be a szoba közepébe.

—Papa, ez az ember itt a te kocsidon, a te lovaidat hajtva, a te ostoroddal arczul csapott egy fiatal embert, a kit először látott életében. Most az keresi az újságban, hogy ki volt a bántalmazója. A te fiad tudta ezt és nem mer oda menni, hogy azt mondja: engedj meg uram, én egy hülye urfi-gyerek vagyok, sajnálom, hogy bántottalak, vagy hogy kiálljon vele kardra, vagy nem tudom én mire. Itt hever, mint egy lusta állat és hozzám jön panaszra a kocsis, hogy ő szégyenli ilyen ficzkóval egy uton járni...

Az öreg ember szó nélkül várt, hogy talán mond valamit a fia és a mikor látta, hogy hiába várakozik, elfordult és indult kifelé... A leány azonban utána kiáltott.

—Papa! Még valamit akarok mondani. Itt halljátok mind a ketten... Ugy nyugodjék sirjában a mama, ugy légy boldog te, ugy szeress engem, a hogy megteszem, a mit mondok. Elégtételt akarok adni annak a fiatal embernek. Rögtön irok neki s ha az utczán bántották, hát az utczán teszem jóvá a bátyám aljasságát. Velem jösz holnap és én megcsókolom azt az embert ott, a hol ez a ficzkó megütötte. Megmondom neki, hogy egy gyáva sihedernek vagyok a húga, ne panaszoljon ránk, mi nem vagyunk az okai annak, hogy ez lett belőle. Megcsókolom...

—De fiam...

—Papa velem jösz. Esküdtem... A mama nyugalma...

V.

Ez a botrány története. Ne méltóztassék nagyon szigorúan megkritizálni azt a drága barna kis leányt.

A KÉT GLUBOVITZ

A fiatalabb Glubovitz jóformán suhanczkorában került fel a fővárosba, de már akkor se igen látszott meg rajta, hogy vidéki. Roppant finoman öltözködött s a modora is olyan előkelő volt, mint valami hivatalnoké. E miatt valami megkülönböztetett szivességgel bántak vele a boltosok, a kiknél segédkedett. Csak ugy szóltak hozzá: Szabad kérnem Glubovitz ur, kérem, sziveskedjék Glubovitz ur... És különösen kitüntették az asszonyok, a vevők. Órákig elültek az áruasztal előtt a törpe zsöllyéken s várták, a mig Glubovitz ur mással végzett, hogy rájuk került a sor, mint a patikában. A többi segéd azalatt a pudli körül ácsorgott s jóformán csak a keze alá adtak holmit, a mint parancsolta. Azalatt pedig alattomosan pislogtak reá és névtelen levelekkel igyekeztek bemártani a főnöknél. Glubovitz mindennel szemben érzéketlen maradt. Azzal az elegancziával szolgálta ki a hölgyeknek a csipkét, szalagot, fodrot, mint a bankár a grófokat a büróban; szó nélkül jött, ment, pontosan, mint valami óramű, senkit se engedett közel magához, hozzáférhetlen, hideg, mindig frissen vasalt uri ember volt, a kinek csak akkor villant meg a szeme, ha sok pénzt olvasott. Ilyenkor lázas, mohó vágygyal tüzelt le a pillantása a bankókra és reszketett a keze. Különben egy viczeházmesternél volt hónapos ágya s retket, vagy ha éppen pazar kedvében volt, turót vacsorázott. Ebből a vizes lyukból, a mosókonyha mellől indult ki minden reggel a sok nagy ház közé, a mik közül néhányat már kiválogatott magának akkorra, a mikor sok pénze lesz s a kiéhezett ember végtelen étvágyával nézte a sok boltot, a mit majd mind fölfal, ha egyszer elég pénze lesz ahhoz, hogy a maga kezére kezdjen üzletet.

Igy élt ugy tiz esztendeig s akkor aztán fölmondott a főnökének s a szomszédban bérelt egy kétakkora boltot, mint a milyenben eddig szolgált s bevonult belé, mint egy fejedelem. Sok ládával, szövettekercscsel megrakott kocsi kisérte s hátul egy egylovas szekér hozta a nagy, kétajtós kasszát, a mit nyolcz legény czepelt be rudakon a sarokba mindjárt a gázóra mellé. Oda készitették el az irodát is csupa üvegfalból s beállitottak két iróasztalt is. Egy tekintélyeset a főnök urnak s egy kicsi szerényet a fal mellé valami hivatalnoknak, a ki majd a könyveket vezeti.

Akkor irta az öreg Glubovitzné levélben, hogy jó volna talán a nagyobbik fiunak is Budapestre jönni. Csinálja be valahová az öcscse, vagy adjon neki egy kis állást vagy valamit, szerényet. Nem sok kell neki, csak éppen hogy éljen. A fiatalabb Glubovitz erre irt, hogy csak jöjjön a bátyja. Azt gondolta, hogy ugy is szüksége lesz valami megbizható emberre, fölhozta tehát Adolfot és beültette maga mellé az üvegirodába.

A bátyja azonban falusi volt, nem igen ismerte ki magát itt az urak között. Esetlenül, a nagy testü emberek tempós lassuságával mozgott, dörmögve, nagyokat nyelve beszélt s a mikor már néhányszor kegyetlenül leszidta az öcscse, óvatosan vigyázott, hogy ne mondjon valami olyast, a mire az megint ostobának meg marhának mondja el. Különben egészen jól elvégezte a dolgát a sok üzleti könyv között, a melyeket mintha egytől-egyig hozzámértek volna; dolgozott három ember helyett. A fiatal Glubovitz különben alul tejüveget vágatott az iroda falába s ilyenformán a vásárló nagy uri közönség szemét se zavarta a nagy falusi zsidó, a mint neki dülve a könyveknek, széles háta kifeszült a zsiros, kopott barna kabátból.

Azonközben hire ment a fiatal Glubovitz szép nagy üzletének otthon is, és felkivánkoztak az öregek. A vén Glubovitz sétálva pipázni akart a szép boltban, a mama pedig csak nézni a sok csipkeholmit és simogatni a szemeivel a selyem és bársonyfélét. Különben azt is irta, hogy szeretné valami jó tanárral megvizsgáltatni magát, mivelhogy napról-napra nehezebbnek érzi a gyomrát meg a lábait s azt hiszi, hogy vizkórsága van. Az idősebb Glubovitz, az Adolf megijedt erre. Nagy keze reszketve ügyetlenkedett a könyvekben, sürüen törülte a szemeit egy nagy kék keszkenővel.

—A mama, a mama,—motyogott s idegessé tette az ifjabb Gluboviczot, a ki már nem volt ennyire naiv. Rákiabált a nagy aggodalomba egészen belebutult emberre, hogy ne marháskodjék s fogja be a száját. Azt mondta, hogy ő tovább lát az orránál. A mama föl akar jönni a nyakára, annyi az egész. A vén fiu, az Adolf belebujt a könyvekbe és rázta a fejét.

—Nem igaz, nem igaz.

Hogy mennyire igaza volt az Adolfnak, az hamarosan kisült. Az öreg asszony állapotát veszedelmesnek tartotta a tanár s azt mondta, hogy jó lesz mindjárt ott tartani a szanatóriumban. A három Glubovitz visszament a boltba s az öreg, a falusi mindjárt meg is engedte magának azt a gyönyörűséget, hogy sétálva pipált ott, a hol az uri dámák alkudtak a sok czifra semmiségre. Rémülten lökdöste be az üvegketreczbe a kisebbik fia. Mig maga előtt taszigálta, azt mondta neki:

—Parancsoljon beljebb kerülni, tessék...

Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy az a nagy csizmás, falusi zsidó az apja. Az Adolf tájékozatlanul, bután bámult reá s csak akkor jött méregbe, a mikor az öcscse már künn tárgyalt a dámákkal a boltban. Az apja azonban keményen lehordta:

—Te mindig olyan nagy barom voltál, hogy megijedtek tőled a népek. Igaza van neki. Finom ember kell az üzlethez, finom...

Különben a vénebb Glubovitz fiunak anyai részről is kijárt a maga porcziója, a mikor befőttet meg narancsot vitt a szanatóriumba. A nyögős, mindig panaszos öreg asszony se igen válogatta meg a szót, ha ezzel a nagy, esetlen ficzkóval beszélt. Sírt, ha megforgatta a feje alatt a párnát s a térdével meglökte az ágyat s azzal aludt el, hogy leszedett a vén fiuról minden becsületet, mig mind nagyobbakat és nagyobbakat pislantott s fáradtan, inkább nyögve tudtára adta a véleményét.

...—Gyula más... Abban örömöm telik... Finom szép üzlete van. Ő maga is urfi... Te utálatos bivaly, ugy lökdösöl, de ugy...—Ilyenkor már nehéz lélekzettel, erősen szuszogva elaludt s a nagy bivaly Adolf, sóhajtva járta körül az ágyat, hogy betakarja a fölfuvódott formátlan testet.

A tanár különben nagyon hallgatagon viselte magát, mint a tudósok általában, hanem egyszer mégis megmondta az Adolfnak, hogy a vén asszonyra már ne igen sokáig számítsanak, mert egyszer csak elmegy. Máskülönben nagyon nehézkes, de ha eljön az órája, akkor olyan fürgén kilibben ebből a világból, mint egy kis lepe. Csak a szivére kell, hogy menjen a viz,—mondta némileg népiesen a tanár ur, hogy az Adolf is megértse—s akkor aztán vége.—Akkor nap erőszakkal kellett eltávolítani Adolfot a kis üvegirodából, mert kihallatszott a görcsös, csuklós zokogása a boltba. És ekkor történt meg az, hogy a mikor az öcscse már nagyon durván szidta, a vén fiu fölkapta az egyik nagy könyvet s agyon akarta csapni a finom uri boltost. Szerencsére nem sok uri dáma volt az üzletben éppen abban az órában.

A vége pedig az lett a dolognak, hogy egyszer csakugyan a szivére ment az öreg asszonynak a viz. Az öreg Glubovitz már vagy három nap óta mellette volt a szanatóriumban. A két fiu pedig éppen fenn volt a raktárban, a mikor lenn a kis üvegbüróban csengett a telefon s a tanár beszélni akart valamelyikkel a testvérek közül. Egy kis szőke segéd szaladt a telefonhoz s aztán meg fel a raktárba elmondani, hogy mi az izenet; ő maga is izgatott volt egy kicsit s a mikor lejött, kocsiért rohant.

Az öregebbik Glubovitz ugy rohant le a kis csigalépcsőn, hogy majd összetörte magát, hátul pedig erélyesen rákiabált a másik.

—Micsoda buta szaladás... senki se kerget...

—A mama, a mama.

—Azzal nem segitsz rajta, ha kitöröd a nyakad.

Akkor már leérkeztek a boltba s a gazda intézkedni kezdett.

—Krausz! Üljön a pénztárhoz. A Liza kisasszony menjen le a pinczébe s mig visszajönnénk, nézze meg a japán selymeket. A mi csak egy kicsit nyirkos, azt külön kell tenni. Majd én aztán gondoskodom róla. Fekete ur menjen a vámházhoz. Hol van Fekete ur?...

Fekete urat előbb elő kellett keresni, mert nem volt a boltban. A vénebb Glubovitz ész nélkül szaladgált künn az udvaron, meg benn a pinczében, mig előkereste valahol. Ugy hozta, mintha rabot sürgetne a biró elé s izgatottan pusmogott az öcscsének.

—Siess kérlek. Menni kell már.

Mérgesen felelt a fiatalabb Glubovitz:

—Csak intézkedni kell előbb, vagy mi?

A vénebb igazat adott neki, de szorongva leste, hogy vége legyen már a beszédnek.

A mikor még egyre halmozta egymásra a sok utasítást az öcscse, szembe került vele a pudli mögé s lihegve, kinban könyörgött neki a szemével, hogy siessen. Az ifjabb Glubovitz pillantása párszor bosszankodva siklott rajta végig, de végre is méregbe jött a gazda s csunyán lehordta az okvetetlenkedő vén fiút.

—Eredj a pokolba! Hagyj nekem békét! Ugy hagynád itt az üzletet, mint a kocsis az istállót, hogy pusztuljon benne minden. Szégyeld magad!

—Szégyenlem, de gyere, kérlek szépen. Talán már nem is találjuk életben.

—Hogyne, mert olyan könnyen megy az.

—Elég könnyen, gyere Gyula, gyere.

A fiatalabb most már igazán dühbe jött.

—Hallgass! Nem vagyok kiváncsi az óbégatásodra. Én nem vagyok magadfajta vén szamár, fogd be a szádat. Kérem a Gizi kisasszonyt.

A kisasszony nem igen sietett, s az öregebb Glubovitz a sorsába beletörődve, csendes megadással várt hátul, nekivetve a hátát egy oszlop batiszt kelmének.

—Gizi kisasszony, ne mulassa el a napot az inasokkal!

—Nem, kérem.

—De igen, kérem. Ha szüksége van rá az embernek, sehol se találják. Tartsa itt az orrát! Menjen fel a raktárba s a nyári holmiban csináljon egy kis rendet.

Hátul csendes, rekedtes hang szólott bele a beszédbe.

—Gyere már.

Mérgesen riadt rá a vén vidékire a fiatal Glubovitz.

—Intézkedni csak kell! Hívják ide a Ferenczet!

Mindenfelé kiabáltak:

—Ferencz! Ferencz!—Hátul pedig sötéten bámult a sok ember közé az öregebb Glubovitz.

Végre elindultak. A fiatalabb testvér az egész uton szidta az öreget. Azt mondta, hogy még ez se jutott az eszébe, az se, ilyen hajszában az ember mindent elfelejt... A vén fiu pedig nyögött mellette:

—A mama, a mama...

A szanatóriumban szomoru csend fogadta őket. Mikor az öregasszony szobájához értek, éppen kifelé jött a tanár.

—Már késő kérem. Meghalt.

Az öregebb testvér neki vágta magát az ajtónak... Lihegett a melle s ordítani kezdett mint egy nagy állat.

—Mama, mama!

Az öcscse csitította.

—Ugyan hallgass! Ne bolondulj meg... Összeszalad a ház...

A KOMPONISTA

Az egyenesre szabott rekettye-bokrok közül frissen kavicsozott rázós utra ért a kocsi s belülről idegesen zörgette meg a kocsis háta mögötti ablakot az egyik utas.

—Lassan! kirázod a velőt a fejemből.

Hátul mind inkább homályba veszett a palafedelü nagy ház. Egybefolytak rajta az ablakok s szürkült a falában a vörös tégla; mikor fölértek egy kis kaptatóra, már geometriai vonalakból egymásba görbülő czifra figura lett a ház körül kiczirkalmazott nagy kert is és az orvosságszagot legyürte a friss széna meg a páfrány meg levendula meg rezeda, a mi a földekről és körös-körül a szegény zöldséges asszonyok kertjeiből kiáradt. S hogy egyszerre vége legyen még az emléknek is, csendes permeteg indult meg, föllocsolta a port s nedves, esővizes meleget lehelt be a kocsiba. Az urak megállottak, leeresztették a kocsi fedelét és az egyik, a betegebb forma levette még a kalapját is.

—Meghülsz, minek gyerekeskedel?

—Dehogy. Nem is képzeled, hogy milyen jól esik. Érzem, hogy hogyan melegedik át a koponyám és eláll benne a fájás. Azok odalenn soha se bántak velem ilyen gyöngéden.—Valamin gondolkozott, de ugy megerőltette a munka, hogy könnybe lábadtak a szemei.

—Min töröd a fejed?—kérdezte a másik.

—Valami hasonlaton és nem jut az eszembe semmi. Pedig minden munkám tele van hasonlatokkal és micsoda friss és találó valamennyi. Ugy voltam azzal mindig, hogy a kép mellett rögtön ott láttam a másikat is, a mit ha nekem ugy tetszett, melléállítottam. Hát egészen elbutultam ott lenn? No nézd csak...

—Ne erőlködj. Minek?

—Akarok, akarok...

—Hiszen nem fontos az, hogy most képeket keresgélj. A miket összeirtál, abban se az volt a lényeg.

—Nem, de sokat magyaráztam vele. Iskolát csináltam abból, hogy nem sokat beszéltem, hanem az ismeretlent megvilágítottam az ismeretessel. Most is irnak még igy? Mióta nem olvastam, Istenem, Istenem, mióta...

—Majd minden megjön idővel...

—Megvan! Ez az eső mosolygás, gyermekmosolygás, ártatlan, jótékony. A hogy pedig odalenn azok a hóhérok szapultak, az röhögés, durva, utálatos, állatias, a mit a lótól tanult el a goromba lelkü ember... Aztán hová megyünk most?

—Anyádhoz. Vár már. Nagy lesz az öröme szegénynek, hogy ilyen szépen meggyógyultál.

—Igen, igen.

Lassan zökögött rá egyik kavicsról a másikra a kocsi s mire leértek a város alá, elállott az eső. A beteg ember egy kicsit elszunnyadt; társa plédet terített a térdére, összegombolta mellén a kabátot s gyér, szőke szakállát lesimította egy könnyű legyintéssel. A közben olyan szomorúan nézett reá, hogy belelágyult a bánatba az arcza. Mikor egy nagyobb zökkenésnél fölriadt, már mosolygott.

—Aludtál egy kicsit.

—Fáradt vagyok, pedig az, hogy itt ülök a kocsiban, csak nem munka.

—Majd megerősödöl.

—Meg, meg, csak egy kicsi tintát lássak, mindjárt jobban érzem majd magam. Annyi mondanivalóm van... Tervezek egy nagy regényt, nagyot, széles, szocziális alapokon, ugy épül föl majd, mintha csupa mázsás kőből raknál össze egy nagy házat, a minek a tetején amorettek csókolóznak. Mert egy idill lesz a mellett az egész. Gyermekszerelem... Különben nem tudom még, nem tudom, nem is egészen tiszta még a dolog... Ez a nagy büzös verestéglaház is benne lesz a sok üvegcsével, a min mind apró czédula van, és a tusok, meg a lepedők... Majd megírjuk... Az lesz a kegyelemdöfés a szanatóriumoknak. Azután már nem létezik több. Szétveri a fundamentumát a tömeg, ha meghallja, hogy mit akarnak építeni föléje azok a rablók... Kérlek, most, hogy egy pillanatra elszunnyadtam, már róluk álmodtam. Borzasztó, hogy mit csinálnak ott az emberekkel. Egész csomó volt ott olyan, a ki már alig volt néha-néha észnél. Egy öreg muzsikus, valami komponista, a ki ugy látszik igen sokat komponált, egész nap egy roppant nagy zsölyében ült s a padlót bámulta. Egy szó nem sok, de annyit sem szólott. Ha fölnyitotta a száját, üvöltött, mint az állat s aztán kimerülten hátraesett. Én segítettem néha rajta, mig meg nem borzadtam tőle, de azután be sem tudtam menni hozzá. Kérlek szépen, nem csoda. Én elvégre a könyörület embere vagyok, hanem a könyörület egy bizonyos pontnál megszünik vagy pedig másképpen nyilvánul, mint a hogy ezek a gazemberek csinálják a dolgukat. Egy golyó... jól irányozva, éppen a vakszemnél be, azután az agyvelőn keresztül ki a tulsó oldalon.

Valamicskét kiegyenesedett az ülésen. A barátja támogatta. Mikor erőre kapott, ujra beszélt, kinosan lihegve, nagy pauzákkal, a mialatt begyült a tüdejébe a levegő, a mi a következő mondat elmondására szükséges volt, az agyába pedig az a kis logika, a mi nélkül szertebeszélt volna, éppen mint a hogy nézett kifelé, mindenfelé, mintha örökké keresne valamit.

—Te persze nem érted. Nem igen sok bajod van az eszeddel. A hivatalt el lehet látni a nélkül is. De az a komponista megijesztett. Tudod, én is komponálok, nem muzsikát, de engem meg a betü zavar össze... Például, hogy a b-nek jobbra van a hasa, a d-nek pedig balra, meg ilyen szamárságok.

Indulatosan rákiáltott a kocsisra.—Álljon meg!

Mikor már állottak, keservesen panaszkodni kezdett:

—Ugy zug, zug minden.

—Szedd össze magad egy kicsit.

—Igen, hát mit mondtam?

—Ne törődj vele.

—De igen fontos. Gyere le, járni akarok.

Nyögve szállott le a kocsiról s a barátjára támaszkodva megindult a gyepen, az árok mellett. Mikor pár lépést mentek már, fáradtan megállott s halkan, titkolózva beszélt.

—A kocsis ne hallja, a mit mondok. Az ilyen barom nép nem érti meg mélyebben az embert.

—Beszélhettél volna francziául.

A beteg ember fáradtan tépelődött valamin, a mit nem értett meg s szorongva ismételte: francziául, francziául, ugy már nem tudok. De hát ez mindegy. Arról van szó, kérlek, hogy az a komponista megijesztett. Néha, ha hosszasan néztem, lassan-lassan átváltozott a feje éppen olyanra, a milyen az enyém. Akárcsak a tükörbe néztem volna. Hátha egyszer ilyen leszek én is. Ugy mozog a fejem a nyakamon, mintha dróthoz lenne füzve és ugy bámulok majd a világba, hogy semmit se látok. Akkor aztán ujra a te dolgod következik. Állj meg. Esküdj.

—Mire?

—A mit én kérek tőled, azt meg kell tenned. Én nagyon, de nagyon megijedtem a komponistától, nem akarok olyan lenni. Ha egyszer látod, hogy olyan bután bámulok rád, mint a hogy ő meredt reám, lőjj agyon. Szó nélkül... Csókolj meg előbb, vagy még azt se, utálatos az olyan fej, a miben megbomlott a velő; csak lőjj agyon. Én talán félnék, vagy nem tudnám felfogni a dolgokat... Esküdj...

—Fiam, ne beszélj ilyet.

—Addig nem megyek tovább.

Kimerülten roskadt le a gyepre s bágyadt könyörgéssel nézett föl a szép szál emberre, a ki lehajolt utána.

—Elpusztulok itt, de nem megyek. Esküdj meg...

—De ez bolondság. Értsd meg.

—Nem igaz. Te nem láttad azt az embert. Nem akarok olyan lenni.

—Meggyógyulsz.

—Akkor ugyis mindegy. Veszed a revolvert s elvégzed helyettem a dolgot s aztán ledobod mellém a földre. Biztosítani akarom magam. Esküdj meg...

—Majd beszélünk róla.

—Nem megyek tovább. Nem... Vakon nem mehetek bele a világba. Igérd meg. Mondd, hogy becsületedre...

—Ne kivánj ilyent, őrültség.

—Csak annyit mondj, hogy igéred.

—Gyerünk.

—Nem megyek.

Az egészséges ember elkényszeredve nézett le a betegre, tanácstalanul állott s annyira meggyötörte a kinos állapot, hogy beleizzadt. Végre is intett a fejével, hogy jól van. Erre föltápászkodott a földről a beteg s megindultak a kocsihoz vissza. Mig odaértek, folyton bizonykodott.

—Férfi vagy, bizom benned, férfi vagy...

A párnán ujra elaludt. Szaggatottan lélegzett s ritkás szakálla lobogott. Mikor a barátja egyszer föléje hajolt, hogy kisimítsa szeméből a haját, halálos rémülettel riadt fel s fuldokolva nyögött:

—Még ne, még ne...

A SZERZŐ

A szinház éhes volt már valami őrült nagy sikerre. Esztendők óta csak ugy élt valahogy nagyon szegényesen, nem volt egyetlen olyan estéje se, a melyen kijött volna a sodrából a publikum s lármázott volna egy kicsit. A szinház nem beszéltetett magáról. Olyan igazi hétköznapi intézet féle lett, a mit megszoktak az emberek, mint az ebédet meg a vacsorát, kopott, fakult. Egy óriás, ötven esztendőben egyszer lehetséges tombolás kellene neki, hogy beszéljenek róla, hogy divatba jöjjön, és uralkodjék minden más teátrumok felett. Sóvárgás, éhség volt már a vágyakozás erre az estére. A legutolsó kórista, a ki nem tudott nevet adni a vágyának, szintén érezte, hogy kapkod valami után; ragadós volt a láz, valóságos erőszakoskodás. A körmükkel akartak kiásni valamit a semmiből.

Az igazgató mindennap korán jött a szinházhoz. Az ócska szekrényekből maga elé rakott egy nagy csomó régi darabot s lázasan kutatta közöttük a gyöngyöt. Ebben a hajszában elvesztette a judiciumát. Le, le szaladt a szinpadra, föltaszigált maga előtt a meredek, csavaros lépcsőkön egy-egy rendezőt, vagy szinészt, a kit épen galléron foghatott és jeleneteket olvasott föl neki egy rongyos, fakóbetüs könyvből. Mikor már más is hallgatta, rendesen kitünt, hogy sületlenségen akadt meg a szeme. Boszankodott s a kincskereső konokságával bujta tovább a régi irásokat, a melyek már esztendők óta hevertek a nagy almáriumokban. Aztán szétosztotta a darabokat, csákányt adott a mások kezébe is, hogy csak vájják a sziklát, majd csak ráakadnak az aranyra, a minek ott kell lenni valahol.

Egy reggel az egyik rendező nem minden szó nélkül adta vissza a rábizott darabot.

—Nézze öregem, mondta, ez itt mintha igérne valamit. Roppant egyszerű, ugy folyik, mint a Duna, nagy mederben szélesen, lassan, de hatalmas.

—Olvassuk!

A darab tényleg nagyon érdekes munka volt. Klasszikus igazsággal elbeszélt történet, a melyben mintha csak ugy találomra eresztették volna le háromszor a függönyt, talán ott, a hol az iró már kifáradt. Nagy, a közönség átlaga előtt ismeretlen nyomoruság volt megfestve benne, egy fiatal ember tragédiája, a ki mert türelmetlenül szerelmes, elvesz egy szép, szegény és ostoba leányt s aztán züllik, megöli az asszony butasága. A vége szegényember-halál, olyan, a milyent a mosónék szoktak berendezni maguknak. Egy csomó szén kékes, gyilkos lánggal pislog a kályhában s egy kis görcscsel, önkivületben átvándorol az egész familia a siralom völgyéből valami másik völgybe. Egy naiv léleknek hallatlan vakmerősége volt az egész munka. Szuverén megvetése minden dramaturgiának, uj iskola, a mi a régiből éppen csak azt vette át a drámába, hogy beszéltette figuráit; egy kiszámíthatatlan alkotás, a mi, ha akad olyan elszánt ember, a ki szinpadra viszi, vagy rettenetes nagyot bukik, vagy egyenesen fölmagasztosul, mint a szentek. Az pedig, a ki irta, vagy nagyon sokféle fából faragott talentum, vagy a világ legártatlanabb zsenije, a ki semmiről sem tehet, arról se, ha megpofozzák az előadás után s arról se, ha az ölébe kapja a publikum s a karjaiban hordozza meg, mintha Messiás lenne, a ki megszületett mindnyájunk jóvoltára.

A két borotvált képü szinházboltos sunyin pislogott össze. Egyik se akart előre nyilatkozni; már az járt a fejükbe, hogy egymás nyakába sózzák majd a felelősséget s elkaparintják egymástól a fölfedezés dicsőségét.

—Megvernek valamennyiünket.

—Leszednek a szinpadról. Megcsókolnak.

—Bolond, ámbár az is megeshetik.

—Előadjuk?...

—Próbáljuk meg, mit veszthetünk vele?

—Irasson hát az atyafinak... hogy hívják?

—Tóth Balázs.

—...hogy előadjuk a darabját s tiz százalékot kap s ha lecsepülik, hát magára vessen.

És lázba jött az egész szinház. Előbb egy kicsit hidegen fogadták a szinészek a darabot. Megborzongtak tőle. Aztán belemelegedtek, törték magukat utána, délelőtt, délután próbáltak, a lélegzetüket is visszafojtva, lesték egymás ajkain a szót, megdöbbenve a képtől, a mi ebből a sötétségből kidomborodott, aztán siettették az előadást, át akartak esni rajta vagy erre, vagy arra; készületlenül is nekimentek volna már; vénjét, fiatalját egyformán vissza kellett tartani. A közönség is érdeklődni kezdett. Tóth Balázsról százféle hiresztelés kelt szárnyra. Bizonyosat nem tudott senki. Mondták ezt, mondták azt, vidékről jöttek is levelek, hogy egy ideig a Bánságban lakott, aztán Debreczenbe ment, tovább is kisérték az utján, de egyszerre csak nyoma veszett. Ő maga nem bujt elő, valósággal kurrentálni kellett, hogy csak valahogy nélküle ne essék meg a première.

Az előadás előtt két nappal érkezett tőle levél a szinházhoz. A titkár végigkiabálta vele a folyosókat, mig eljutott vele az igazgatóhoz.

—Megvan, megvan!

—Ki?

—Tóth Balázs... Direktor ur itt van Tóth Balázs. Itt a levélben... Azt irja, hogy küldjünk neki tizenhat forintot, mert másképpen nem tud följönni a darabjához. Kért ott mindenfelé pénzt, de nem adtak, hát kénytelen alkalmatlankodni...

Az előadás előtt alig néhány perczczel érkezett meg Tóth Balázs. Félénk egy kopott ember volt Tétován bámult bele a világba. Közönyösen, minden érdeklődés nélkül járt a szinpadon, óvatosan kikerülve mindent s fénynélküli nagy szemeit le-lecsukta egy-egy hosszú pillanatra, mintha bántotta volna a sok gázláng fénye. Már majdnem fölhuzták a függönyt, a mikor mégis ráhatározta magát, hogy kér valamit attól a barátságos embertől, a ki oly szivesen vezetgette erre-arra.

—Itt van a feleségem is, meg a gyermekek. Könyörgöm, ha valami helyet kaphatnának...

—Hol vannak?

—Itt tul a vendéglőben, a hova beszállottunk...

Egy rongyos csapszékből kelletett előkeriteni őket. A zenekarba tettek be még egy pár széket nekik s a zsufolt szinházban egyszerre kitalálták, hogy kiket vezetett be a szőnyegajtón a titkár. Egyszerre zsongani kezdett az egész ház, az asszonyok fölágaskodtak, egymás feje fölött nézték meg azt a kidudorodott ajku, széles orru, durva kezü asszonyt, a ki a székeken a gyermekekkel egyetemben, elhelyezkedett. Egyszerre hangos lett a csalódás.—Hát ilyen? Az iró felesége?—Valamit megsejtett a zsibongásból az asszony is, mert félénken hátrapislogott, olyanforma alattomos pillantással, mint a megriasztott állat. Szeretett volna kimenekülni innen, a hol annyian nézik s magában szidta az urát, hogy minek csinál ilyen ostobaságokat. Igy ideczepeli őket ennyi ember közé...

De már fölhuzták a függönyt. Egy-két szék ülését még lecsapták itt-ott, gyorsan elkészült egy csöndes félórára a publikum s fönn a szinpadon megindult a szegényes, végtelenül egyszerü, megdöbbentően igaz akczió. A közönség összezsugorodott, a lélegzetét visszafojtva hallgatott; megállottak, mint valami nagy szárnyu madarak, lankadtan lehullottak a legyezők. A levegőben tisztán lehetett hallani egy betévedt dongót, a publikum idegesen kapkodta a fejét föl a mennyezet felé s mikor a szinpadon a szegény diurnista, a passziv nyomorult, valami keserves megpróbáltatás terhe alatt összeroskadt és az asztalra esve sirni kezdett, sóhajtani kezdett a földszint. A közönség belebolondult az emberébe. A blazirt főváros egyszerre gyermek lett. Megvette a levegő, a mi kiáradt a szinpad nyomorúságából, megindult a szegény ember utján s aztán nem hagyta el egy pillanatra se. Megütődött kissé, mikor rapszódikus tempóban ott bocsátották le a függönyt, a hol legkevésbbé várta, de aztán megértette a dolgot. Ez egy olyan történet, a mi akkor igaz, ha nem szcenirozzák furfangos szinpadi emberek, maga a világ, az élet; és fölállott az egész nép, tombolt a szinház, valósággal őrjöngött ez a sok ember, hogy az asszony elől a zenekarban reszketve bámult szét az egész házban.

Mikor egy szinész meg egy szinésznő között kijött Tóth Balázs és meghajtotta magát, egy pillanatra csönd lett. A rendező fekete kabátért szaladgált, hogy ráadják ebben az ünnepi momentumban, de a direktor visszakiabálta.

—Hagyja, maradjon olyan, a milyen. Igy szép az.

És a szerző ugy jött ki a közönség elé, a hogy kiszállott a harmadik osztályu vasuti kocsiból. Hosszu nagykabát volt rajta, tele fehér szőrrel, mert az uton magára vett még egy pokróczot is, a lábán szélesre taposott nagy sáros csizma, behuzva a szűk nadrág alá, a nyaka körülcsavarintva egy nagy piros sálba, a minek a két vége elől a kabáton lógott, az egyik kezéből sehogysem eresztette ki a sipkáját, mintha félne, hogy ennyi ember között ellopja valaki s esetlenül hajlongott. Az arczát elöntötte a vér; mialatt még jobban kiszöktek a pofacsontjai, a szája folyton járt, mintha mondott volna valamit s kómikus lett volna, ha nem olyan végtelenül szánalmas, éhes, betegformáju ember. A csöndre egyszerre még hangosabb lett a tombolás. Az asszonyok kendőket lobogtattak, egész csomó rózsát, szegfüt dobáltak neki föl a szinpadra, a gyönge dobók virágai csak a zenekarig jutottak s behullottak a kótatartók közé; tapsolt, a padlót verte az egész szinház s nem akarták visszaengedni a szinfalak mögé a szegény vedlett embert. Mikor lassan lefelé indult a vasfüggöny, dühöngve tiltakoztak az erőszak ellen s Tóth Balázsnak még a kis ajtó mögé is ki kellett jönni néhányszor, a mig lassan-lassan lecsöndesedett a tömeg.

Odabenn reszketve esett le egy székre. Az igazgató szorongatta a kezeit s ugrált körülötte, simogatva még a pillantásával is ezt a csodaembert.

—No, ugy-e jól tettük, hogy kiástuk. Nagy dolog, óriási dolog...

A szegény ember hitetlenül bámult maga elé, mintha álmodnék.

—Nem hittem, nem hittem...

Tovább is még folyton nőtt a siker. Hallatlan lett, csudát müvelt a publikum. A darab végén már vonszolni kellett ezt a szegény nehézlábu embert. A közönség sem akart hazamenni. Mikor már ürült a szinház, ugyanaz a publikum rohanta meg a pénztárakat, a mely végignézte a darabot. Látni akarták holnap is és nagy tömegben gyültek össze a szinpadi bejárónál, éljenezve a félszeg, hosszu, sovány embert, a ki a direktorra támaszkodva, botorkált lefelé a lépcsőkön, folyton azt hajtogatva:

—Nem hittem, nem hittem...

Mikor este már egy kicsit ivott, akkor eredt meg a nyelve:

—Azt hittem, hogy az lesz a végem. Bedugom egy este a kályha szelelőjét, megtömöm szénnel, aztán reggelre fölfordulunk mind. Hát irtam; gondoltam, majd megsajnálnak, a kik itt maradnak.

RUBIN URNÁL

Két gyerek találkozott az utczán. Uri fiucskák. Az egyiknek összeszijazott korcsolyák voltak átvetve a vállain, hogy mind a két fényes aczélsin a mellére lógott le. Ez kissé legényesen járt, a mellét kidüllesztve és szemmelláthatólag nem sokat törődve az utczával, meg a mindenféle népekkel. A másik fényes viaszkos vászonba pakkolt és átszijazott könyvcsomót vitt a hóna alatt. Ez olyan ugynevezett értelmes arczu gyerek, okos szemekkel, amelyek azonban inkább a földet nézik, bár hamisság csillog ki belőlük. Olyanforma a gyerek egész megjelenése, mintha otthon vernék is. A barátjával szemben valami neki szokatlanul önérzetes hangot használ, amit a másik bizonyos kétkedéssel, olyanformán hallgat, mint a ki tisztában van az emberével s nem engedi félrevezettetni magát.—Csak itt mersz henczegni—mondja a pillantása.

—Szervusz István—köszönti a gyereket.—No, kaptál-e sok pofont mostanában? Apád még mindig olyan alávalóan bánik veled? Nem türném. Van arra törvény, hogy nem szabad a fiut verni. Még az inasokat se, hát még a gimnazistát mennyire nem... Ha az ember egy kicsit a maga esze után megy, azért még nem kell lehuzni a bőrét. A te bőröd olyan lehet, mintha a rosta. Az én apám ügyvéd. Gyere el egyszer, majd megmondja neked, hogy mit tégy.

István: Igazán?

A korcsolyás: Miért ne? Mert még nem tudsz fizetni? Hidd el, hogy sok nagy ember is elmegy a pénzzel. Ha megfelelő előleget nem tétet le az apám, hát rendesen kárba marad. Még a kész kiadást se kapja meg. Ő mondja. S ebből azt a nagy háztartást vezetni, mit gondolsz, nem csekélység... De azért csak gyere fel.

István: Látod, ezért bolondság tanulni. Kinlódik az ember, aztán hiába. Semmi láttatja.

A korcsolyás: Láttatja? Mi az, hogy: láttatja?

István: Anyám igy mondja. De az iparosnak sincs jó dolga. Azt meg adóval zaklatják. Láttam a Rubinnál. Van czigarettád?

A korcsolyás: Nincs, de veszek. Gyere.

A gyerek egy kicsit eltünődött, hogy visszaforduljon-e az utjáról. A másik vigyorgott ezen, mire hirtelen elhatározta magát s megfordult.

A korcsolyás: Nem kapsz ki otthon?

István (felhuzva a vállait, kissé elkényszeredett mosolygással): Tán nem. Majd mondok valamit.

A korcsolyás: S mit mondtál az adóról? Hogy van az? hogy: zaklatják... Ki az a Rubin?

István: Könyvkötő. Most ott voltam nála egy ideig. Tisztességes ember máskülönben...

A korcsolyás (kelletlenül méri végig a barátját): Rokonod?

István (élénken tiltakozva): Dehogy. (Már füstöl a szájukban a czigaretta, mire ő is a korcsolyáshoz méltó, könnyed, elegáns akart lenni. Sokkal folyékonyabban, a czigarettafüstből táplálkozó uri egyszerüséggel beszél.) Hát tudod, az ugy volt, hogy amikor a latinból meg a történetből hazavittem az intőt, hát az apám már mindjárt kiabálni kezdett. Hogy ezt az osztályt is nem járatja kétszer velem s neki már nincs pénze, és efféle, már amint ilyenkor ők beszélni szoktak. Anyám a pártomra állott, amennyiben én azt mondtam, hogy az intő még semmit se jelent, az még nem négyes és éppen csak megeshetik, hogy az lesz belőle. Mit tudja az ember azt előre. Hát anyám is mondta,—jó asszony, becsületemre mondom, nem azért, mert az én anyám, hanem keresni kell a párját...—hát mondta, hogy várjuk be az értesítőt. S egyszer hallottam, hogy veszekedtek. Apám kiabált, anyám meg felelte: Hát csakugyan olyan nagyon ki van az zárva, hogy a gyereket üldözik a tanárok...—Már mint engem.—Nem szopja az ujjából. Ha a gyerek mondja, hogy üldözik, hát legalább utána kellene járni. Képviselő vagy, aztán még annyit se tudsz elérni a kormánynál, hogy annak a szegény fiunak nyugta legyen az iskolában.—Az apám megint kiabált valamit, hogy nem kell efféle ostobaságokat beszélni, s magam is megijedtem egy kicsit.—Jól adja,—gondoltam magamban—már mint az anyám. Tudod tiszta majom szeretettel viseltetik a gyermekei iránt. De hát mindenkinek megvannak a maga apró gyöngéi. Azért nem szabad elitélned.—Hát akkor abban maradt a dolog. Hogy miről beszéltek, azt is csak később tudtam meg. Amikor hazavittem a kiskönyvet. Volt abban minden, csak jó nem.

—Megbuktál?

—Nem, csak négyest kaptam. A latin-tanárt, meg a történet-tanárt csakugyan nem csalta meg az előérzete. Korai még azonban bukásnak nevezni a dolgot, majd csak az év végén következik, ámbár azt hiszem, hogy igyekezni fogok. Meg kellett igérnem apámnak. Az öreg nagyon kellemetlenkedett s ilyenkor tőlem mindent kicsikar. Addig azonban még sok minden történt. Látom, hogy apám csapkod, lármáz s mama jár utána. Velem a haragosat adta. Nem szólott hozzám s ugy ment el mellettem, hogy meg se látott.—Na fiatal ur,—mondja egy reggel a szobaleány—majd mesterségre adják. Most mondta a nagyságos ur.—Ej, ha,—gondoltam, ennek fele se tréfa. Emlegettek affélét azelőtt is, de annyira komoly még egyszer se volt a harag. Apám gyönyörüen tartotta magát; micsoda jellem ez az ember... Azonban néha észrevettem azért, hogy már szeretne barátkozni. Ellágyulva pillantott utánam, ha keresztülmentem a szobán s gondoltam: no most mindjárt békül. Erre mégse került a sor. Egy délelőtt azonban látom, hogy nagyban készülődik valamire. Mi lesz ebből? Végre is csak nem fog most szcénákat csinálni, amikor már feledésbe ment az ügy... Ez izléstelenség volna. Nem tette. Délben egész határozottan azt mondja nekem: Fiam, elhatároztam, hogy nevelésedben más irányban indulok meg, illetőleg, hogy ugy mondjam, itt kissé zavarba jött az öreg, mert a mama rámeresztette a szemeit—hogy ugy mondjam, teljes fordulót csinálok. Arra nem vagy alkalmas, hogy tanult ember legyen belőled. Hát légy iparos. A ki ezen a téren megállja a helyét, az éppen olyan derék ember, mint a kinek diplomája van.

—No már megengedj...

—Ő mondta. Hát csak hallgasd. A mama erre mondott valamit németül, de apám az asztalra csapott s azt kiáltotta: svájg! Én még azt sem tettem meg, hogy egy bátorító pillantást vetetettem volna a mamára. Őszintén szólva, megsajnáltam ezt a derék embert. Sok baja van velem, hát csak beszélje ki magát. Azt tudtam, hogy az iparból ugy se lesz semmi. A mama effélét meg se enged. Ha pedig rám akar ijeszteni, hát legyen meg az öröme neki. Kétségbeesett képet vágtam, a szájam széle begörbült, a mama rám nézett, megint mondott valamit németül, aztán előkapta a zsebkendőjét, szemeire nyomta s kiment, keményen bevágva maga mögött az ajtót. Apám egy kicsit összezsugorodott a széken s ugy nézett utána, én akaratom és föltett szándékom daczára is elmosolyodtam kissé s erre hamar összeszedte magát.—Délután elviszlek Rubin urhoz, aki derék mesterembert nevel majd belőled. Aki nem szereti megtanulni, az még mindig nagyon szépen bekötheti a könyvet. Ha nem akarsz urfi lenni, hát légy inas. Csak pofozzon a Rubin...

Anyám kiáltott a másik szobából:—Gyere csak, kérlek.—Apám bement, megint beszéltek valamit németül. Pedig hát ha titkot akarnak tartani, inkább vennének elő egy darab papirost s arra irnák fel egymásnak a kérdéseket és feleleteket. Azt nem hallja az ember a másik szobában. A beszédet igen s mindegy az, hogy érti-e a szavakat vagy nem. Azért tudja, hogy miről beszélnek. Még azt is, hogy mit. A mama kiabált, apám kibékítette s végül ugy látszik, megmagyarázta neki azt, a mit én amugy is tudtam, hogy tréfa az egész. Arra való, hogy én majd jöjjek könyörögni, hogy tanulni akarok. S ha rossz fiu volnék, hát alaposan megszekirozhattam volna apámat. Ő jött volna engedelmet kérni. Azonban én már akkor elhatároztam, hogy kedvére intézem el a dolgot. Majd megkérem, hogy vigyen vissza az iskolába. Végre is csakugyan sokat költ reám, hát miért ne legyen neki igaza? Délután a mama ölelt-csókolt, aztán meg ujra ölelt, magához szorítottt, unalmas volt! Apám egyikünkre se nézett, csak szörnyű komolyan elindult, én utána, s igy kerültem Rubinhoz.

—Inas lettél?

—Csak hallgasd. Rubin, aki néha negyven-ötven forintos számlát is hoz mihozzánk, mindjárt eleintén elkezdett velem szemtelenkedni. Ugy látszik, hogy ki volt adva neki az utasítás. Tegezett s valami ponyvában hulladékpapirt hordatott velem hátra valami raktárba.—Ugy?—gondoltam magamban.—Igy bántok ti velem? Majd megtanítlak én titeket. Szépen belejöttem a könyvkötészetbe s amikor egyszer Rubin példálózgatni kezdett, hogy talán már meg is lehetne kérlelni a kedves papát, hát azt mondtam neki:—Hallja maga Rubin ur, én szeretem az iparomat. Ha magának nem kellek, hát majd kitanít más.—De fiatal ur...—kezdi ő, s látom, hogy szörnyen megdöbbent. Aztán egy kicsit gondolkozott, megkefélte a kalapját s elment. Persze hogy apámhoz ment s beszámolt neki a meglepetéssel. Délután a mama háromszor is elsétált a mühely ablaka alatt s fölpislogott, másnap meg apám jött, s rám se nézve, valami könyvekről tárgyalt Rubinnal. Elment s hirtelen megint visszajött és másik aranyozást kivánt az egyik könyv sarkára. Ezen jól mulattam. Lesz szegénynek otthon jó dolga. Majd ad neki a mama könyvkötészetet. Másnap, már mint tegnapelőtt, ujra nálunk járt. Engem is félrehivott egy pillanatra s szigorúan kérdezte, hogy: no, nem gondoltuk-e meg a dolgot? Nem jobb lett volna-e tanulni?—Nem—mondtam neki hidegen.—Hajlandóságom van az iparra.—Ugy?—kérdezte nagyon megnyult ábrázattal s zavarba jött.—De hát édes fiam—kezdte ujra—én ebbe nem egyeztem bele.—Odajött Rubin is.—Ifju ur—mondja—ifju ur, ne tessék megszomorítani a papát.—Szeretem az iparomat—mondtam én.—Apám kiabált. Ostobaság! Marhaság! Azt hiszed, hogy én ezt eltüröm!—Egyszerre azonban szép kérésre fogta a dolgot.—Nézd, édes fiam, megigértem anyádnak, hogy nélküled nem megyek haza. Ne hagyj engem szégyenben. Gyere haza, édes fiam, aztán igyekezzél egy kicsit, légy jó fiu... Gyere drágám... Végre is megsajnáltam az öreget, hát hazamentem vele.

A korcsolyás bólintott.

—Jól tetted.

AZ ÖREGRENDÜ UR

A szobalány azzal jött be, hogy egy öregrendü ur akar beszélni a nagyságával. Öregrendü ur? Micsoda öregrendü ur?—Hát egy öregrendü ur.—S a nagyságával akar beszélni?—Igen.—Micsoda öregrendü uraid vannak neked?—Vannak, vannak...—Hát jöjjön az öregrendü ur.—Azzal én bementem a másik szobába, hogy ne legyek terhére az öregrendü urnak s állítólag újságot olvastam, voltaképpen azonban kifigyeltem, hogy mit beszél az öregrendü ur, aki mintha különösebben érdekelt volna, mint valami más ember. Talán azért, mert a cseléd se azt nem mondta, hogy: öreg, se azt, hogy időses vagy vén, hanem egyszerüen megtette egy rend tagjává. Az öregrendüek... Istenem, vájjon leszek-e én öregrendü?...

Az ember beszélni kezdett künn.

—Klatz vagyok, nagyságos asszony.

—Glatz?

—Nem, Klatz, K-val. A Guravecz és Társa czég beltagja, ahol tegnap meg tetszett fordulni. Gyerekholmit tetszett vásárolni, ingecskéket, harisnyát s czipőt is. A czipővel különösen el tetszett véteni az adreszt. Mert mi, kezeit csókolom, csak nagyon mellesleg foglalkozunk czipővel. Czipő és kesztyü, az nálunk éppen csak hogy van, de nem jófajta. Tartjuk, mert a publikum, különösen a hölgyek, szeret egy boltban mindent megvenni. Leülni a pult elé, aztán odaparancsolni az egész listát, amit felirt magának otthon. Hát van nekünk, hanem nem fektetünk sulyt reá. Tetszik tudni, ahhoz egy külön ember kellene. Külön osztály s ember, aki vásárolni tud bele. Nálunk azonban csak a Guravecz ügyetlenkedik, mert ezt ő sem érti.

Künn nevetett az asszony.

—Hát irják ki az ajtóra, hogy czipőt vásárolni menjen másfelé a publikum.

Kicsi szünet után, ami alatt—azt hiszem—nagyot bólintott az öregrendü úr, válaszolt a férfi.

—Hát igen. Az kellene. Az volna a tisztesség. Mert nálunk, kérem, haszontalan kis gyerekczipőt legalább is három hatossal fizet tul a nagysága. Nincs raktár, nincs befektetés, tehát nincs reális alapja az üzletnek. Magunk se a gyárból vásárolunk, tehát mindenki előnyben van felettünk, aki a gyárba megy beszerezni a készletét. Mi előttünk már a gyár is, meg a nagykereskedő is nyert az árun. Tehát ketten. A másik boltost pedig csak a gyár előzi meg a nyereségben. Ért engem a nagysága? Ért? Mert az asszonyoknak ugy általában—tessék megbocsájtani—csak jár a szájuk, hogy ilyen olcsón vásároltak, meg olyan olcsón vásároltak, voltaképen azonban az asszonyokat legkönnyebben csapja be az, akinek az a kenyere. Teszem fel Guravecz...

—Ön talán most különválik tőle és másik boltot nyit?

Csend, aztán egy kicsit sértődötten felel az ember.

—Nem, nagysága. Nem arra indultam meg, hogy kuncsaftot hajszoljak, hanem csak ugy, a kedvemből.—S aztán mintha valami kis gőg lett volna a beszédében, bár egyszerűen, csendesen, öregrendüen beszélt.—A kedvemből. Mert hát a nagysága a három pár cipőcskénél egy forinttal károsodott. Tudniillik, ahogy én hallom, hogy Guravecz azt mondja, hogy kettő husz, már minthogy: két forint és husz krajczár, hát előveszem a megrendelési könyvet s konstatálom, hogy ez a gazember lehúzza az embereknek a bőrét. Tessék elhinni, hogy tegnap is kiköptem a boltajtó küszöbén, mielőtt bementem volna levelezni. Mert én végzem a levelezést. Ebben is szép disznóságokat kell hogy leírjak. Guravecz mindig csőddel fenyegeti a gyárakat, hogy aztán futhatnak a pénzük után s cigánykodik s én meg irom a leveleket ebben az irányban, nagysága. Hát mit csináljak? Guravecz tudniillik az üzlet lelke, hanem rossz lelke, kérem. Micsoda hitvány ember!... Ha arról a vevőknek fogalmuk volna, hát nem botlanának be mihozzánk. Annál kevésbbé, mert mindjárt a harmadik házban igen szolid üzlet van. De micsoda tisztességes üzlet!... Lankaszter és Bogyó. Két nagyszerű zsidó, kérem. Finom üzleti emberek. Azok, kérem, számitással dolgoznak s ha nekem kell, mint a hogy most kell például, mert nagyon kifogytam belőle, egy tucat hálóing, hát odamegyek. Azt már csak nem teszem, hogy Guravecz kezeire adjam magam. Nem ismer az se istent, se embert, se kompanistát, Olyan ember az kérem...

Az asszony türelmetlen lett, félbeszakította.

—Tehát ön visszahozta a forintot, a mivel becsaptak.

Az öregrendü ember elképedve bámult reá.

—Dehogy, kérem. Hogy tehessem én azt? Én nem igen szólhatok bele semmibe. Csak emésztem magam, de ugy emésztem magam, hogy némely este betege vagyok a boltnak. Tántorogva megyek haza, mintha részeg volnék. Mert igy nagyon utálatos ám az üzlet. Az igaz, hogy ugy se szép, a hogy én csináltam a magamét, a mig egyedül voltam... Mert hát én lelket adtam bele az üzletbe. A tisztesség alapján állottam s a ki csak egy kicsit ugy nézett ki, hát annak volt hitele nálam. S kiszámítottam, hogy ennyi kell az életre, ennyi kell arra, hogy félretegye az ember—s aztán azonfelül egy krajczárt se vettem el. Aztán tönkrementem. Nem a tisztesség miatt, kérem, hanem inkább a hitelért, mert a tisztesség jó az üzletben. Tessék elhinni, hogy semmi sem fizeti ki jobban magát. Ezt dudálom ennek a szerencsétlennek is... Mert szerencsétlen, kérem. Hiszen ha az ilyen embereket se akasztják fel, hát akkor mire való az akasztófa?... Ez az ember tudniilik arra való szimattal dolgozik, hogy micsoda-forma vevő jön be a boltba. Hogy kitől mit lehet kicsalni. Olyan szimatja van, mint a kutyának. A hogy a vevő bejön, már mint az asszonykuncsaft s a segédek meg az inasok kiabálnak hogy: kezeit csókolom, kezeit csókolom, ő már nézi, hogy mit ér az illető. Megolvassa a pénzt a zsebekben—engedelmet kérek—a szoknyán keresztül. S egy és ugyanazon szövetet nála ötféle áron is meg lehet kapni. Ez pedig gyalázat, kérem mert... Elég az ahhoz kérem, hogy gyalázat s én igen nagyon pirulva végzem a levelezést ebben a boltban, a mi az enyém is és a miben az én nevemben is folyik ez a—engedelmet kérek—rongykereskedés.

Hallottam, hogy fölállott. Recsegett a czipője is, meg a padló is lába alatt.

—Sőt, kérem—mondta s a szaván hallottam, hogy mosolyog—én érvényesítem is az elveimet az üzletben, csak hogy hát, kérem, módjával. Mert ugy áll a dolog, hogy tönkrementem s az apósom adta a pénzt, a mivel itt társ lettem. Ujra adta s azt mondta, hogy jó lesz mellém valami üzleti szellemet keresni, mert hogy én nem vagyok arra való ember, hogy megállják a magam lábán. Hát azért állok én most ennek a Guravecznek a lábán, ő az üzleti szellem. Azonban nekem kiabálni mégse szabad, mert tönkrement ember vagyok s most már a második hozomány van befektetve az üzletbe s nekem nézni kell, hogy hogy gyümölcsözik. Mert jól megy nekünk. Hanem a tisztelt férjét becsülöm, mert mindig tisztességesen ir az újságba. Ha nincs odairva a neve, akkor is megismerem. Kérem, ezt ne tessék ugy venni, mintha hizelegni akarnék, hanem igy van, hát igy van s a mikor be tetszett diktálni, hogy hova küldje a pakkot a Guravecz, hát mindjárt megütötte a fülemet a név. Ejnye, hogy a fene egye meg ezt a bitangot, már mint a Guraveczet, gondoltam magamban, hát ilyen becsapás már még sincs rendjén s hát gondoltam, hogy feljövök.

—És aztán mit érek vele?

—Nem sokat, kérem, mert ha Guravecz bevesz valami pénzt, hát abból már vissza nem lehet kapni semmit. Igen hitvány ember. Nála el van temetve a pénz. S ezzel szemben hiábavaló az én minden mesterkedésem. Mert, kérem, megesett az, hogy a belső irodában leveleztem s ő üzletfelekkel jött be s hazudott nekik s én mindig intettem a háta mögött az illetőknek, hogy: nem igaz, nem igaz—és azért mégis ugy csinálta meg az üzletet, a hogy ő akarta. Mert rám nem is néztek. Számba se vettek. Ő ott táncolt, keringett és mindenféléket összehandabandázott s én hiába pusmogtam, hogy: hazudik, hazudik, azért csak neki volt igaza. S én, kérem, kénytelen vagyok ennek a hitvány embernek a svindlijéből élni. S hogy keres, kérem! Gyönyörűen. Soha még olyan bőviben nem voltam a pénznek, mint a mióta ez a gazember forgatja a kis tőkémet. Hanem hát, kérem, mégis utálatos igy élni. Én, kérem, elhatároztam, hogy kinyilatkoztatom, hogy én nem vagyok részes az üzletben. Csak zsebrevágom a pénzt; hanem én egész másképpen csinálnám. Egy ár. Mindenkinek egy ár. Az a bizonyos ár, amiben én tönkrementem. Mert én azt gondolnám, nagyságos asszony...

—No mit?

—Azt gondolnám, hogy talán tetszenék mégis bejönni holnap a boltba s megmondani, hogy a czipőcskékre ráfizettem egy forintot, a három párra s az egyebekre is vagy három forintot. A mire én—kérem—nem vagyok tanu. Azt én nem tehetem, én mint társ. Hanem a nagysága kérje vissza a pénzét. Nekem nagyon kellemetlen az, hogy lefeküdjem azzal a tudattal, hogy a nagyságától is annyit loptunk, meg mástól is, hogy lopunk, csalunk, s ahogy szombatonkint pénzt ad ki nekem Guravecz a pénztárból, hát mindig eszembe jut az egész heti bün. S azt érzem, mintha összevernének, ahogy megyek haza s feleségem azt kérdi:—mi bajod? Pedig hát semmi egyéb bajom nincs, csak ez a pénz.—Hát talán tetszenék mégis holnap benézni hozzánk s esetleg visszaad Guravecz valamit. Tessék mondani, hogy illetékes forrásból tudja, hogy az áru sokkal olcsóbban kapható és hogy be van csapva...

A vendég felállott. Ugy látszott, hogy megy. Az asszony pedig naiv kiváncsisággal kérdezte tőle:

—De hát micsoda boltos ön? Ide jön denunciálni a saját üzletét...

—Én kérem, én...

—Ön hát.

—Én ur vagyok, kérem. Nem boltos. Engem megöl a piszok. Tessék elhinni.

A TISZTESSÉGES EMBEREK

Valami különöset gondoltam,—mondta egy fiatal ember a másiknak s mosolygott. Olyan formán azonban, hogy elgondolkozott a mellett s látszott a szemein, hogy nem mulatságos az, amit különösnek mondott. Éppen csak vértezte magát a mosolygással az ellen, hogy a másik esetleg kineveti. Gyere, neked mondom el először.—Elhuzódtak. A ki még a teremben volt, nem igen figyelt rájuk. Kártyáztak egy asztal körül, amire a tömegen át csak fölágaskodva lehetett belátni, nagy pénzben; a fal mellett a széles bőrdiványokra némelyek a lábaikat is fölrakták és halkan beszélgettek; másfelé indulatos szóváltás hallszott; egy asztal fölé két emberfej borult, mintha rövidlátók lettek volna, bámulták a sakktáblát; mellettük fakó képü, kiéhezett formájú ember egy virzsiniavéget rágva, révedezve, nem igen nagy figyelemmel nézte a játékot; a terem közepén pedig billiárdgolyók kocogtak s a szörnyü füstből kiválva, meg ujra elveszve benne, emberek kerülgették az asztalt. A két fiatal ember behuzódott egy sarokba s az, a ki valami különöset gondolt, beszélni kezdett.

—Hogy ez a népség itt nagyon is vegyes, azt magad is látod. Nem gondolkozom valami bolond arisztokratikusan, hanem rosszul érzem magamat ebben a társaságban. A hogy igy körülnézek, nemcsak hogy egyikhez se köt semmi, hanem mindenkitől elriaszt valami. Vagy én ismerek valami fekélyt rajtuk, vagy mások beszélnek efféléről. És olyan mosolyogva, annyira tréfába véve a fogyatkozásokat, a mi jellemző a morális felfogásra, ami ebben a büdösségben dühöng. Ebben a lokalitásban derülten tárgyalják le például azt, hogy valaki közülünk lopott. Kezet fognak az illetővel s mig magukban mosolyogva mondják, hogy: tolvaj, tolvaj,—leülnek vele szemben az asztal mellé kártyázni. Van itt iró például, a kinek soha egy eredeti gondolata nem volt—innen is, onnan is elcsen valamit—s megbénult alak. Rettenetes az, hogy a bohémben nincs becsület. Ugy általában tudniillik... Én istenem, az, hogy az ember küzd a mindennapi kenyérért, nem ok még arra, hogy hátat fordítson a tisztességnek. Rosszul érzem magam itt. Nincs bennem semmi abból a czinizmusból, a hogy itt felfogják az igazmondást, meg egyéb kellemetlenséget, a mivel az embernek meggyülik néha a baja. Az lenne a természetes, ha be se tenném ide a lábamat. Azonban társaság nélkül se tudok élni. Valakire, akárkire szüksége van az embernek, hogy szót váltson vele. Egyedül, nagyon is egyedül vagyok. A multkoriban például megesett velem az, hogy ültem a korcsmában ebéd után és sehogy se tudtam fölkelni az asztal mellől. Mit csináljak, hova menjek, ha bezárul mögöttem a vendéglő ajtaja? Idegenkedtem attól, hogy az utczára menjek s aztán körülbámuljak, hogy merre is induljak meg hát. Nem vár senki. Hát elkezdtem diskurálni egy uri emberrel, a kire máskülönben nem tudok undorodás nélkül nézni. Rávitt a szükség. A társaság után érzett vágyakozás. Ez az ember,—mondják—mi előtt megnősült, az anyósának volt a szeretője. A házasság csak arra való volt, hogy az öreg asszony mindig maga mellett tudja a legényt. Társaság nélkül tehát nem lehet megélni. Azonban mi áll utjában annak, hogy az ember egy, az igényeinek megfelelő társaságot hozzon össze? A tisztességes emberekét... Ez az, amire gondoltam...

A másik ember mosolygott.

—Nagy arroganczia.

A fiatal ember megütközve nézett reá.

—Miért? Hát például te nem szivesebben jönnél el hetenkint egyszer-kétszer ilyen társaságba, mint ide, a sokadalomba? Kevesen lennénk. Szigoruan összeválogatott kis csoport, amiben azonban egy se akadna kivetni való. Mégis csak jó az, ha az ember tudja, hogy kivel ül egy asztal mellett. Annyi ember között mindenféle akad, de a mi kis társaságunkban csak becsületes emberek volnának. Egy kis sziget volnánk az óczeánban. S megközelíthetetlenek. Szegények, de korrektek, fanatikusan tisztességesek... Ha egy kéz átnyulna az asztalon a boros palackért, tudnám, hogy tiszta...

A másik kedvetlenül dunnyogott.

—Jó, jó...

—Nem tetszik neked a gondolat?

—Nem.

—Miért? Pedig—lásd—azt hittem, hogy ha valaki, hát te lelkesedni fogsz érte. Egy kis titkos,—semmiféle hivatalos jelleget nem fitogtató, barátságos liga, asztaltársaság, valami kis korcsma külön szobájában... Nem volna kellemes? Egy kis felüdülés, megkönnyebbülés az után, a hogy meghentereg az ember a közönséges életben, mindenféle piszokban, a miben elvégre meg kellene fordulni ezután is, mivel hogy a mi szegény kis kompániánkban nem volnának se kiadók, se megrendelők, se pöfögő meczenások. Ha ezeket bebocsátanók, egyszerre vége lenne az egésznek. Megváltoznék a karaktere...

—Hát aztán hol a biztositék arra a nagy tisztességre, a mit vársz a szemelgetésből s a mi egyébként egy kicsit unalmas is lehet.

—De megnyugtató.

—Honnan tudod, hogy csupa olyan becsületes ember kerülne össze, a kinek alkalma is volt már arra, hogy válogasson a becsület és a becstelenség között. A kit nemcsak a félelem tartott meg ez ideig a becsület utján. Mert hát, én istenem, az ember egyáltalában csak azért nem lop, mert azt, a mit ellopni érdemes, vigyázza a rendőr, vigyázza a gazda, a szomszéd, az egész érdekközösség. S a ki nem lop, az csak igen kis részben becsületes ember, nagyjában csak gyáva, hát hogyan válogatod ki az óvatosak közül a becsületeseket?

—Az érzésemmel, az ösztönömmel, meg a tieddel, a mindnyájunkéval. Annak, a ki csak gyáva, hiányzik a szeméből a nézésnek az a bátorsága, a mi benne van például a te szemeidben. Az ilyen szembe belenézni jólesik, eltelik az ember bizalommal. S tiz ilyen megbizható szempár egy asztal körül, hogy az ember senkire se gyanakszik...

—Az órádat félted?

—Nem, magamat. Tiszta akarok lenni, s bemocskol, magamtól elidegenít az érintkezés is az olyan elemmel, ami nem kedvemre való. Semmim sincs, nem vagyok genie, a talentumom se valami tulságos, hát legalább azt az értéket akarom nagyra nevelni magamban, hogy becsületesen éltem becsületes emberek között. Ilyenformán aztán el tudom képzelni azt, hogy az ember mosolyogva hal meg.

—Csak azért?

—Az élet is más. Derüsebb.

—S hol a próba? Végre is, ha az aranynak ki kell állani a próbát, a te embereidet is alá kellene vetni valami kisértésnek. A bizalomnak anélkül semmi alapja nincs. A szem, ahogy mondod? Hátha hályog borul a szememre, már nem vagyok neked elég becsületes ember? Ámbár...

A fiatal ember körülnézett, gondolkozott s kissé kedvetlenül felelt:

—Gondolkoztam a próbán is. Nem is próbán, mert hiszen én bizonyos lennék a dolgomban. Hanem tegyük föl, hogy van egy sorsjegyem s én lenn vagyok Lovranában, vagy másutt, hiszen ez mindegy, s a kezembe akad egy ujság s olvasom, hogy nyertem negyvenezer forintot. Nem jöhetek haza. Beadósodtam a hotelben, innen várom a pénzt. De hát most már van magamnak is, csak éppen egy megbizható emberre van szükségem, akinek elküldjem a sorsjegyet s aki kezeimhez juttatja a pénzt. Hát ugyan kinek küldeném itt, mondd? Kire bizhatnám rá ugy, hogy én odalenn ne remegjek a pénzemért? Éppen csak hogy megértsd azt, hogy mi az, amire én gondoltam, azért hozom fel ezt a példát. Ha tudniillik megcsinálnám az én társaságomat, annak küldenem el benne a sorsjegyemet, akinek éppen eszembe jutna a neve. Akármelyiknek. S aztán a jobb fülemről ráfordulnék a bal fülemre s boldog nyugalomban horkolnék tovább. Például neked küldenem, ámbár te itt vagy társaság nélkül is...

A másik ember elgondolkozva nézett reá s lassan, vontatottan kérdezte:

—Nekem?

—Neked.

Hallgattak s végre is az, akinek a czimére majd elindul a sorsjegy, egy kis, ő maga előtt is nevetséges szorongással, aggodalmasan egyezett bele a dologba.

—Hát jó, hanem ne a házbérnegyed idején. Ilyenkor semmiféle jótállást nem vállalhatok. Ha az embert nagyon szorongatják, elkölcsönöz a negyvenezerből pár száz forintot. Nem gondolod?

AZ UTOLSÓ ÓRÁBAN

Kényelmes uri lakásban, utolsó óráit élte egy asszony. Besüppedt az arca, szemei alatt rozsdás foltok ültek a csontokon. Tegnap talán még láz, ma azonban már inkább szederjes, zöldes, fakó foltok. Az ágy lábánál egy kékruhás ápoló-nővér összegubbaszkodva imádkozott, s ha jött az orvos, fölnézett rá, mintha kérdezné: mehetek? Az azonban észre se vette. Szórakozottan járt ki és be s valószinűleg hireket vitt ki valakinek. A férjnek. A férj egy Kafter nevezetü vállalkozó volt. Kis, őszes, igénytelen ember, aki éppen csak ennek az ügynek az elintézésére szaladt haza valahonnan messziről, s mintha türelmetlenkedne. Végre is van az embernek egyéb dolga is. Töméntelen üzlet, amit mind le kell bonyolítani. Egy csomó asszony volt még a szobában. Egy egészen fiatal, aki finom csipkekendőbe könnyezett és sokszor emlegette a kedves nénit. A férj ilyenkor idegesen nézett oda. Aztán volt ott egy öreg asszony, akinek az arcán azonban müvészileg el voltak kenve a ránczok s akinek pompás kalapja alól éppen csak egy kicsit szürkébe játszó haj kunkorodott elő. Egy másik asszony valami szegény rokon volt. Régimódi vikler volt a vállán s minden különösebb érdeklődés nélkül bámult maga elé. Őt is a kötelesség hozta ide és sürün nézte az órát, hogy mikor szabadul már. Volt ott még egy kis kövérkés nőcske is. Az a férjet szerette volna foglalkoztatni, s minduntalan mondott neki valamit és mindig igy: kedves Kafter. Ezen diskréten mosolygott az öreg hölgy. Egyszer aztán kijött az ápoló-testvér s minden oldalra meghajtva magát, átment a szobán. Nyomában az orvos jött s csendet intve a hölgyeknek, suttogva beszélt:

—A nagyságos asszonyon már nem segít a tudomány, de talán megkönnyíti utolsó perczeit az, ha maga körül látja azokat, akiket szeret. Tessék bemenni, de minél kevesebbet beszélni. Ha azonban ő mondana valamit, hát jól jegyezzék meg maguknak. Ez fontos néha. Hát ne fárasszák hiába.

A hölgyek egyenkint bevonultak, legutolsónak a szegény rokon maradt a sorban. Szőcsné. Kafterné is csak igy hivta. Bágyadtan nézett végig rajtuk, amikor letelepedtek az ágy mellé, egyszerre azonban mintha érdekelni kezdte volna valami. Előbb csak bizonytalanul révedezett a pillantása az öreg asszony feje fölött, de aztán csillogva pihent meg a kalapon. Sokáig nézte s mormogott is valamit, amit azonban nem lehetett megérteni. Az asszony feléje hajolt s édeskés figyelemmel kérdezte:

—Mit mondasz, kedvesem...

A haldokló a kalapra bámult s elragadtatás és irigység telepedett ki az arcára.

—Gyönyörű—rebegte.—Egy kicsit igen is dus...

Ezt egészen tisztán meg lehetett érteni. Szőcsné is odahajolt s aztán a kalapra pillantva, valami, cselédhez illendő alázattal igyekezett kedvében járni a haldoklónak, amikor igazat adott neki.—Csakugyan,—mondta—hanem a nagyságának ilyen kell. Ami sokat takar és egy csöpp árnyékot vet az arczra is.

—A másik asszony átbámult az ágy kék selyem paplana fölött s előbb meghökkent a váratlan támadásra, de aztán elnézett a Szőcsné feje fölött. Összeszorította a fogait s egy hangot se felelt. Közöttük a beteg azonban föltámaszkodott a fél karjára s kérdőleg nézett mind a két asszonyra. Szőcsnének még mintha intett volna is, hogy csak előre. Uszította, mint a harapós kutyát, s megerőltetve a szemeit és az agyát, leste, hogy hogyan fog elsápadni a kenőcs alatt is a hiu vén asszony. Szőcsné azonban mintha egyebet gondolt volna. Ugy látszik, hogy nem volt eléggé tele epével, éppen csak a szegénység mérge ágaskodott benne a módosabb ellen. A haldokló asszony arczán látható volt a bosszuság, amikor lassan Szőcsné felé fordította a pillantását s látta, hogy az körülbámul a szobában s aztán, mintha elszégyelte volna magát, a paplanra süti le a szemeit. Elhaló hangon éppen csak annyit sóhajtott oda a szép kalap alatt némán figyelő asszonynak:

—Bizony, téged is csunyán megtépett az idő, édesem... S hirtelen Szőcsnéhez fordult, és ha nem lett volna végképpen fogytán az ereje, talán a hajába markol. Annyira dühbe hozta az, hogy most a jó barátnőjének nem mondogatott oda ő helyette. Utoljára. Mert arra, hogy bizalmasan csevegve marják egymást, már többé nem lesz alkalom. Bágyadt, le-lecsukódó szemei mélyéről káröröm villant elő, még suttogott, maradék erejét nagyon kimélve szólott:

—Szőcsné, hajolj ide. Közelebb, hogy halljad. Megemlékeztem rólad a végrendeletemben.

Az asszony arcát ellepte az öröm. A másik ebben gyönyörködni látszott, s mintha magában mulatva fürkészte volna a nagyszerű hatást. A harmadik asszony, a szép kalap alatt, nem figyelt oda. Nem érdekelte a végrendelet. Azon mérgelődött még mindig, hogy ez a rongyos asszony, a cselédforma, bántani merte. Szőcsné titkolni igyekezett kitörő örömét s meghatottan rebegte:

—Te mindig jó voltál, Teréz.—S annyit legalább megengedett magának, hogy a betegtől elfordulva, diadalmasan nézzen végig a többin. Talán gazdagabb lesz, mint akármelyik. Valamelyik emeletes házra gondolt. Volt ilyen a haldoklónak több is. Egyet neki hagyott. Vége a nyomoruságnak, a pletykahordásnak, kegyelembarátságnak. A haldokló azonban most már eltorzult arccal, vigyorogva suttogott neki tovább:

—Neked hagytam a szürke nagykendőmet. Azt neked ki kell szolgáltatni a hagyatékból...

Szőcsné rámeresztette a szemeit, s most már nem türtőztetve magát, dühben remegve beszélt bele a haldoklónak még vigyorgóbbá vált arczába:

—Ó, te hitvány személy, te... Hát ezért használtál ki ugy, mintha a belső cseléded lettem volna... Ez a jutalom... Ó, te hitvány...

Most a jóbarátnőn volt a sor, hogy közbelépjen:

—Ne izgassa a beteget.

A haldokló asszony ujra felkönyökölt a párnára, s gyönyörködött a gyilkos villantásokban, amik a szép kalap alól átjárják a most már némán összegubbaszkodott, reménykedésében porig alázott, mozdulatlan fakóarczu asszonyt. Megelégedett pilantása mintha azt mondta volna, hogy: no ez is megkapta a magáét. Valami azonban egyszerre figyelmeztette arra, hogy mi vár reá. Az ápolóné bejött s az ágyhoz csoszogva, ünnepélyes ábrázattal szólott:

—A tisztelendő ur itt van.

Az asszony ijedten hebegett:

—Még nem. Még nem.—S valamicskét emeltebb hangon szólott rá a még mindig az ágy mellett gubbasztó ócska viklerre:—Szőcsné, adj másik kabátot reám. A fodr...—Iszonyu, görcsös köhögés jött rá s a közben intett egy elalvó pillantással az ágy mellett a székre, hogy: ott van. Szőcsné mint egy masina, lélek nélkül, tisztán csak a megszokás igája alatt, segített neki. Lehuzta róla a gyürött hálókabátot, még egy szánakozó pillantást is vetett az összehorpadt, nyomorult testre, s ráadta a friss kabátot. Azalatt az asszony még körülnézett a szobában, s a fiatal leányra tapadt a pillantása. A hang után találta meg. Az tudniillik az ágy feje mögé húzódva, még mindig csendesen sirdogált és panaszosan suttogott: édes néni... Az édes néni hirtelen végzett vele. Még a kezét is fölemelte, s feltartott, átlátszó mutatóujját meglóbázva a levegőben, ugy vigyorgott reá, mint az imént Szőcsnére.

—Te se kapsz semmit. Te szeretsz... szer... a nélkül is. Azt mondtad...

A leány oda se hallgatott, csak arcát a tenyereibe temetve zokogott. Az asszony felült az ágyban, egy pillanatig meglepetten bámult reá. Hirtelen elfordult azonban, mert az ágy lábánál megsuhogott egy ruha. Azt hitte, hogy a pap, s rémülten nézett oda. Amint azonban meglátta a kis kövérkés, rózsaszin arczbőrü, élettel teli asszonykát, hirtelen megváltozott az arczkifejezése. Boszusággal nézett rá, s mint aki még tartogat valamit, de már siet, türelmetlenül szólott arrafelé, ahol az asszonyka ült:

—Te meg az uramat nem kapod meg.—Pihent, erőt gyüjtött, hogy kimagyarázza magát. Levegőért kapkodott. Szőcsné megtámasztotta a tenyerével a hátát, s aztán tovább folytatta:—A végrendelet olyan, hogy nem kaphatod meg. Csak addig az övé a vagyonom, amig meg nem házasodik.—Majdnem megfulladt, s most már alig lehetett érteni a szavát.—Értetted?... Pénz nélkül tönkre ... megy ...—Még egyszer körülnézett az egész társaságon, s elhaló, de diadalmas hangon szólt:—Hogy tetszik? Menjetek... Szőcsné indulj... Emlegessetek meg... nem voltam ostoba... Indulj... Csak beteg, de nem ostoba... Menj...

S hátraesett a párnára.

KÉT BOLTOS

Egy vidéki városban volt a többek között két bolt. Az egyik modern. Nagy tükörablakok mögött két kirakata is volt, mind a kettőben egy-egy teljesen felöltözött, mozdulatlan urhölgygyel, a kik a tüll, selyem, csipke, vászon rengeteg tömegét taposták. Benn csinos urak szolgálták ki a hölgyeket, egy szintén elegáns, de rut embernek a vezérlete alatt. Ez az ur apró szemü, a közepesnél valamivel alacsonyabb termetü, nagyon szőke, majdnem kenderszinü, ritkás bajuszu, kiálló pofacsontu, nagyfogu ember volt. A tulajdonos. Hevessy Valér a neve. Sokat adott a nemességére s valami kis leereszkedés is volt a modorában, a mikor elszedte az asszonyságoktól a pénzt, s kielégíthetetlen, brutális éhséget fejeztek ki a szemei és a széles szája, a miből kissé mindig elővillogtak a nagy, lapos fogak. A bolt mintha nem lett volna valami igen nagyon szolid. Kicsi volt a két nagy ablakhoz mérve s mögötte a raktárban sok volt az üres polcz. Egyszer hirtelenében küldött át a másik boltba pár vég vászonért. Csak kölcsönbe, mert—a mint izente—délután már megérkezik a vasutról az ő rendelménye is. Ebből pör lett. A másik bolt indította, mert sohse kapta vissza a vásznát,—s el is vesztette, mert nem volt tanu arra, hogy csakugyan átvittek egyik boltból a másikba vásznat.—Hevessy ur azonban nagylelkünek bizonyult a másik pör folyamán, a mit tudniillik ő indított a másik boltos ellen becsületsértés miatt. Nem kivánta a megbüntetését s ez bizonyos megilletődést eredményezett, hogy: lám, ni, csakugyan van benne egy kis tisztesség. Ugy áll tudniillik a dolog, hogy akkor már ugy nagyjában tisztában volt a város azzal, hogy Hevessy ur nem tulságosan becsületes ember. Kimondani azonban nem merte ezt senki. Előzékeny volt, szerény, kalapot emelt mindenkinek, választékosan öltözködött, beszélt, mosolygott, hát nehéz egy ilyen tökéletes embert olyan váddal illetni, a mit bizonyítani nem tud az ember. Akkoriban különben eladó volt a szép bolt. Hevessy ur azt mondta, hogy megelégelte a kis várost s miután a szomszéd boltost tönkretette, tuladott az üzleten és elhurczolkodott. Mondták, hogy talán Pestre.

A másik boltos is utána jött néhány év mulva. Az egészen másforma ember volt. Kis, fakóképü, beteges formáju, köhögős. A boltja, mig volt neki, szük, alacsony, hosszu folyosó volt, a minek a belső részében nappal is állandóan égtek a gázlángok. A boltos vásárokra járó gyolcsos volt fiatalabb korában, egy kicsit korlátolt ember, de alapos kereskedő a maga kis körében. Hamar betelt azonban a kocsizással, a mi megviselte a ládák tetején utazó embert, s mert abban a városban tetszett neki a piacz, megtelepedett. Egy kicsit kiterjesztette az üzletét. De nem nagyon. Kész toalettekről nála szó sem volt. S boldogult, mig meg nem nyilt vele szemben a szép bolt, s el nem hódította a vevőit. Még a falusiakat is. A pangás, a szép bolt elleni küzdelem egyszerre letörte. Ez már sok volt neki az üzletből. Arról az ideig nem is álmodott, hogy eféle küzdelmekben legyen része a boltosnak. Hiányzott a gyakorlatából a verseny, s a mint megjelent, leverte a lábáról. Néhány évig még tengődött a boltban, pislogó, vizes szemekkel nem látta a lassu elmulást, s egyszerre aztán egy hét alatt kiárulta a holmit s egy horpadt kézitáskával a kezében feljött ő is Pestre. Ez a város tudniillik olyan város, hogy mindenkinek jut benne egy harapás kenyér. Odalenn a vidéken legalább ez a hire.

Idefent megint összeakadt Hevessy urral. Egyszer futólag találkoztak az utczán, s a kis fakó boltos, a kinek különben Maricsek János volt a neve, babonás félelemmel tért ki előle.—Akkor már vége,—gondolta magában,—akkor én már nem jutok álláshoz, ha te is ebben a városban vagy. Te keresztülhuzod az én kis számadásomat.—S a hogy gyámoltalanul visszanézett, látta, hogy egy pillanatra megfordul a másik ember is és csunyán vigyorog. Otthon mondta is az asszonynak, hogy találkozott Hevessyvel s hogy annak, ugy látszik, jól megy a sora. Hosszu kabát volt rajta, meg czilinder a fején, a kezében ezüstfejü bot... Az asszony korán megsavanyodott, örökké nyögdécselő szegény kis teremtés volt, a kinek azonban egyszerre vad reménység, bizalom villant meg a szemeiben, a mikor erről az emberről beszéltek.

—Majd megalázkodnak a hivalkodók. Ne félj te semmit. Majd megalázkodnak...

Az embernek forgott valami a fejében, de mintha félt volna kimondani, előbb egy kicsit elment az asszony mellől s messziről vizsgálta az arczát.

—Nem fogsz megharagudni nagyon, ha mondok valamit?—kérdezte.

Az asszony vállat vont.

—Nem.

—Meg kellene békülni vele. Javamra lehetne. Fölkeresném, elmondanám neki, hogy most már konkurrencziáról szó sincs, letört ember vagyok. Talán szerezhetne valami kis kondicziót.

Az asszony fölállt s lázfoltok gyultak ki a szemei alatt. Rekedten hörgött a hangja, a mint fuldokolva kitört a melléből a rettenetes méltatlankodás.

—Ő! Neked! Előbb engem temess el. Te akarsz vele békülni, te, a ki tudod, hogy gazember. Erről ne beszélj.

—De édes lelkem...

—Te akarsz kezet szorítani azzal a bitanggal. Te, a ki soha se csaltál meg senkit s a kit ő tönkretett. Dehogy. Várd meg, a mig megalázkodik, s akkor rugd fel. Hát nincs a férfiban egy csepp becsület se? Még a becsületesben sincs?

—Elfogy a pár forintunk, fiam, s aztán mit csinálunk? Valahova csak be kell hogy jussak.

Az asszony már nem beszélt többet, csak erősen lihegett és a szemei szikráztak. A kis, együgyü ember vállai közé huzta a fejét s elment a dolga után. A dolga az volt, hogy kávéházakba járt, mindenféle ügynökkel tárgyalt s előlegeket adott nekik. Azok azután másnapra, vagy a jövő hétre igértek neki valami biztosat s összemosolyogtak, a mikor ujra meg ujra jött a kis, ügyefogyott vidéki s bocsánatot kérve még a széktől is, a mit meglökött, kérdezni iparkodott, hogy vajjon nincs-e valami ujság. Nem volt. Egyszer azonban az egyik ügynök egy üzletvezetői állásról beszélt valami rosz czégnél. Rosen és Stein. Az talán megfelelő lenne, ámbár másforma ember kellene oda. Agilisabb... Különben is egyszerre tárgytalanná vált a dolog, mert egy másik ügynök közbevágott:

—Az már be van töltve.—A kis, félénken mosolygó emberke felé fordult s egy kis szánakozással mondta neki:—Lássa bácsikám, ilyen embernek kellene magának is lenni. Olyannak, mint a ki ezt az állást elnyerte. Hogy is hivják, ejnye, nem jut az eszembe a neve. Az azt csinálta, hogy a mikor megtudta, hogy Rosen, a kitől több függ, mint Steintől, nagyobb a részesedése is, hát a mikor megtudta, hogy Rosen bevásárláson van Párisban, hát elment hozzá Párisba. A Rosen, hát az, tudja, egy parvenü. Annak nagyon tetszett az, hogy ez a jó családból való, elegáns fiu nem sajnálta a költséget, s hordozta őt mindenfelé Párisban s beleragadt, mint a bojtorján. Ez lett a vége. Élelmesnek kell lenni manapság. Hogy a fenébe is hivják, valami magyar nevü ember...

A kis, fakó emberke összegubbaszkodott a székén, s inkább csak hangosan gondolkozott, a mikor kimondta ezt a nevet: Hevessy...

—Az, az! Hát honnan tudja?

A boltos mindenkinek meghajolt: azoknak, a kik nyujtották a kezüket, kezet adott s csak annyit mondott:—Tudom.—Kimenet azon gondolkozott, hogy ő bizony nem szeretne a Rosen és Steinék bőrében lenni. Félt ettől az embertől s jól teszi más is, ha fél tőle. Valami tiszteletfélét is érzett azonban iránta. Meg nem tudta magának magyarázni azt, hogy egy ilyen hitvány lelkületü ember, egy ilyen szegény, nyavalyás, hogy tud ennyire boldogulni. Mi az ereje a világban? Lám, ő nem csalt, nem lopta el senkinek a tiz vég vásznát, nem esküdött hamisan,—és mégis itt kuncsorog az utczán, jóformán a holnapra való kenyér nélkül. Kell valami hatalomnak lakozni abban a rongy emberben. S derengett a szegény, kis, egyszerü embernek az agyában valami.—Ahá,—mondta—talán a feleségének a nagy bátorsága. Persze. Meg hogy határozottan a szemébe tud nézni az embereknek, holott, ha csak egy kis szemérem volna benne, hát el kellene, hogy bujjék előlük. Ez az, a mi pozicziót biztosit számára és mindig az arra érdemesebbek, de ügyetlenebbek rovására.—S a szegény, kis szürke ember ebben a pillanatban keserves irigységgel gondolt arra a másik emberre, a ki egyszerre csak előtte termett az utban. A vedlett kis boltos meghökkenve bámult föl reá.

Az csunyán vigyorgott s mintha csak tegnap váltak volna el egymástól és pedig barátságban, bizalmasan hunyorgatva szólott le rá:

—No, hát még mindig semmi? Állás után jár, ugy-e? Nehéz dolog. Sok a munkanélküli ember. Csupa jó erő. Hát sehogyse megy a dolog?

A kis boltos hebegett.

—Sehogy.

Az előkelő uriember megfogta a karját s kedélyeskedve biztatta:

—Majd csak akad valami. De, ha minden kötél szakad, hát nézzen el hozzám. Egy ötforintocska mindig akad. Isten áldja meg.

Gyorsan otthagyta, s az ügyefogyott kis boltos tátott szájjal, sápadtan, aztán meg a kopott hajáig kipirulva bámult utána. Még kiabálni is megpróbált, hogy: hallja, hallja!—de csak ártikulálatlan hangok jöttek ki a torkán. Ugy fojtogatta a düh, hogy lekapta a fejéről a kalapot s föltépte az inge gallérját. Attól félt, hogy mindjárt megfullad. Figyelni kezdtek rá az emberek, s egy hordár a karja alá nyult, hogy el ne essék. A fulladozó ember halkan szólott:—kocsit. Csak a kocsiban szedte össze magát valamennyire. Elhatározta, hogy otthon nem szól semmit, hanem majd este, a mikor ujra találkozója van egy ügynökkel a kávéházban, levelet ir annak az embernek. Elmondja a véleményét az ilyen eljárásról. Megmutatja, hogy a tönkrement embernek is van önérzete... Egész este volt egy kis borzongása, de azért elment a kávéházba. S mig az ügynökre várt, egy levélpapir felett mindenfélét kigondolt, a mit meg kellene irni. Azonban nem jutott hozzá, mert ismerősök jöttek. Körültelepedték az asztalt. Az egyik mindjárt ő hozzá kezdett beszélni, s látszott az arczán a becsületes megelégedés, hogy a sok előleg fejében most már talán mégis hozzásegíti valamihez ezt a szerencsétlen embert.

—No, bácsikám, hát ha ismeri azt a Hevessyt, most üsse a vasat. Ő az ur a czégben. Nagy czég, ott kell ember bőven. Ha valami szerényebb munkakörrel megelégszik, ott akad hely. Ha most nem, egy-két hét mulva. Stein ki van dobva, Rosen kifizette, s most ez a másik lett társ az üzletben. S ahogy én látom, hát kimarja ez Rosent is. Valami aféle ember lehet.

A kis boltos bódultan, tántorogva ment haza. Mintha részeg lett volna, tétova, zavaros pillantással nyitott be a szobába otthon. Az asszony ijedten sietett eléje, s leültette egy székre.

—Mi a bajod? Az Istenért...

Aztán egyszerre azt hitte, hogy fölfedezte, hogy mi a baj. Fanatikusan ragaszkodott magában ahhoz, hogy mindennek, nyomoruságnak, csapásnak, betegségnek az a bizonyos egy ember az oka, s szilaj gyülölettel kezdett róla beszélni.

—Ő! Megint találkoztál vele? Bántott. Ne törődj vele. Majd megalázkodik a felfuvalkodott, s akkor köpjél a szemébe. Csapd pofon... Csak várj...

A kis boltos bágyadtan mosolygott, s pihegve, fáradtan felelt:

—Csakhogy én azt már nem igen érem meg. Olyan sokáig nem várhatok.

TERCSA NÉNI GYERMEKET NEVEL

Kártyáztunk az ebédlő asztal mellett. Valaki azt mondta: kvint, kontra. A többi kérdezte: mi? A valaki most már nagyot kiáltott: kvint, kontra.—A kiabálásra azért volt szükség, mert a gyermekszobából kiindulva s aztán szerteáradva rettenetes lárma töltötte be a lakást. Féktelen, vad topogás, ének, közben a Talpra magyar-ból egyes töredékes sor, a mint egy már nagyobbacska fiu harsogta: esküszünk, esküszünk. Közös erővel pedig egy lapjával lefelé fordított asztalt toltak jobbra-balra a szobában. Az automobilt. A ki a mulatságból kirekesztettnek érezte magát, egy tömzsi kis fiu, sírt.—Az anyjuk azt mondta, hogy ő már nem bir velük. Erre fölkelt az asztal mellől a nagyapjuk s most már ő is kiabált odabenn. Aztán egy szintén szigoru nagybácsi is. A gyermekek pedig csak egymással törődtek. Kiszaladtak, egyik a varrógép tetejére mászott valami czérna-karika után, a másik az ágy alá bujt be, kettő pedig az ebédlő asztal körül megüresedett székekre telepedett le. Egy kis parasztlány, a kinek a hasa fölött, majdnem a mellén vékony pertlivel volt megkötve a köténye, közönyös arczczal, inkább csak megszokásból lamentált:—Tessék bejönni pubika, ne roszalkodjék Bözsike! S benn a gyermekszobában egymásra bámult a magára maradt két szigorú ur.—Nyilvánvaló, hogy ez az egész terület a gyermekeké. Mi csak megtürt lakók vagyunk rajta. Az élet, a gondatlanság az övék.—S ezt nem tudjátok, ti vének?

Hátradültem a széken s egy pillanatra lehunyva a szemeimet, eszembe jutott Tercsa néni. Teréz, a kit nálunkfelé a többek közt Tercsának is beczéznek.

Testvére volt egy nagybácsimnak, a kinek Rendes György volt a neve. Falusi kisbirtokos volt s a mi a falu berendezésében szokatlan, nem a főutczán volt a háza, hanem egy, a főutczát derékszögben keresztező mellékutcza végében. Olyanformán, hogy az ut a kapuján át bevezetett az udvarra, mint valami szőnyeg, a mi az előszobában indul meg s az ebédlőben tünik el. Az udvar nagy sivár terület volt, amin kedvetlenül bódorogtak a kutyák. Szeszélyesen volt beépítve. A kapuval szemben főépületnek állott a csür, a mit azonban inkább kocsiszinnek használtak. Ebben rendkivül nagy, rugó nélküli ernyős kocsi állott, a mibe azonban akkor volt utoljára ló befogva, a mikor Enyedről hazavitte a kocsigyáros. A nagybátyám ökörfogattal utazott Kolozsvárra, Fehérvárra, vásárokra, meg látogatóba is és rendesen olyanformán, hogy a hosszu szijostort a nyakába kanyarítva, az ökrök mellett sétált. Néha elővette azonban Vergiliust és olvasott belőle. Egyébként a Hármas kis tükör czimü könyvet is olvasgatta s nekünk is gyakran ajánlotta, hogy ne hanyagoljuk el az irodalmat. Ma is őrzök egy csiziót, az ajándékát. A kocsit azonban tyukok, csibék használták nyugalom idején, s ha valami utra elhatározták magukat a bátyámék, hát nemcsak alaposan le kellett tisztogatni, hanem ki is kellett füstölni. A csür mellett voltak az istállók, három is, s mintha füst szállott volna fel belőlük, ugy párállott az aljukon az esztendők óta föl nem takarított trágya, a miből a küszöbök alatt büzös fekete lé folyt ki az udvarra. Gyönge, valamiféle rendszerekkel, de rosszul táplált ökrök tántorogtak ki meg be az ajtón, sovány tehenek s azóta se láttam olyan komor borjukat, a milyenek ezeknek a tőgyét bökdöstek. Ezek mögött az épületek mögött óriás szérüskert terült el kis boglyákkal, a melyek közül némelyeket feketére pörkölt az idő. A lakóházba külön sövénykerítésen át lehetett bejutni és pedig a kaputól balra kanyarodva, virágágyak között, a melyeknek azonban már csak a formájuk volt meg. A házban három szoba volt, de csak egyet használtak belőle arra, hogy benne lakjanak. Abban volt két ágy egymás végtében a fal mellett, egy asztal, a minek a tetejét ketté lehetett nyitni, a falnál egy végighasadt tükör alatt lócza s az asztal körül pár szék. A másik két szobát állandóan bebutorozni készültek s többször el is jutottak már odáig, hogy a városokban, a hol megfordultak, néztek butort. Egyszer megnézték különben a ház zsindelyfödelét is, azon a tájon, a hol a konyhába becsurgott a viz, de annak a kijavítása is annyiba maradt. Minden annyiba maradt, mint a hogy valahol, még gyermekkorában félbemaradt ember volt a bátyám is. A felesége hozzáalakult az évek folyamán. Három testvére volt. Az egyik elkerült valamerre, talán Oláhországba. Egy molnárhoz ment volt férjhez, a ki legutóbb Galaczról irt ezelőtt harmincz esztendővel valami hagyatéki dologban. Nem válaszoltak neki s ő se erőszakolat a dolgot. A másik két testvére leány maradt.

Már abban az időben, a mikor engem a bátyámhoz küldtek vakácziózni, lehettek negyvenesztendősek. Két-három év volt köztük a különbség. Külön-külön laktak, mindegyik a maga birtokán, közelben azonban, az egyik jobbra, a másik meg balra a kis utczától és sürün ellátogattak a bátyjukhoz. Naponkint körülbelül ötvenszer. Az is megesett, hogy csak jött valamelyik, körülnézett s miután meggyőződött arról, hogy legutóbbi látogatása óta semmi változás se adta elő magát az udvarban, szó nélkül távozott. A kapuban találkozott a másikkal; bár nem voltak haragban, köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Láthatólag unták magukat. A fiatalabbik, a kinek—ha jól emlékszem—Zsuzsa volt a neve, megpróbált embert szólani unalmában. Mindenféle történetekbe belekezdett, de a második mondat közepén fölállott s kemény lépésekkel távozott; s miután megfordult otthon s figyelő, bár kissé merev pillantással körülnézett az udvarán, ujra visszajött. Megnézte a csür nyitott kapuját, sarkon fordult és megint elment. Magas, száraz, laposmellü lány volt. Nagy lábai és kezei voltak s aránytalanul hosszu, sovány karjai, a melyeket menetközben ugy lóbázott, mint a katonák. Mindig egyenesen, egy kicsit hátradülve tartotta magát, nagyokat lépett s kiabálva, hadarva beszélt. A nézése nagyon határozott volt, majd átszurta az embert, azonban jobbra, balra, mindenfelé kapkodta a pillantását, tehát semmi határozott kifejezésre nem tudott jutni. Az ajtókat keményen bevágta maga mögött. A bátyja gyerekeit állandóan rekczumozta. Ő azt mondta, hogy: kordában tartja őket. Azok pedig mosolyogva néztek végig rajta s már ott tartottak, hogy ki se nevették. Számba sem vették. Ha az utczaajtó nagyot pattant, oda se néztek. De még a kutyák se. Tudták, hogy ki jön. Pár nap alatt kiismertem a viszonyokat én is.

Egyszer valami nyolcz krajczárról volt szó. Nem emlékszem, hogy miért. Talán loptuk a pénzt, de az is megeshetett, hogy találtuk vagy talán éppen csak volt valahogy nyolcz krajczárunk. A summa fele egy nagy vörös négykrajczáros pénz volt, erre biztosan emlékezem. Mintha most is érezném a tenyeremen a nagy kerek pénzdarab bevágását, a karikát, a mit a tenyerembe nyomott, ahogy szorongattam. Azt hiszem, hogy a költekezés keltette föl a figyelmét. A többiek azonban, beleértve a másik nénit is, a csöndest, megelégedtek egy kis lomha hümmögéssel. Tercsi néni azonban, ha már egyébért nem, jövőnk érdekében tisztába akart jönni a dologgal. A boltba nyargalt, verte a pultot, kidülledt szemekkel hallgatta végig a kis vörös zsidót, a ki előadta, hogy mi mindent vásároltunk, s rohant vissza. Az utczaajtó olyat csattant mögötte, hogy az oszlopfa a kilincs felőli oldalon egyet biczczent, mint a sánta ember, s aztán helyreállott mint a jó katona, a ki még betegen is egyenesen megállja a posztját.—A hogy igy helyrebillent az oszlop, elfoglalva régi helyét a már kitágult gödörben, az nekem nagyon tetszett. Azt néztem, mig mint a szélvész, elrohant mellettem Tercsa néni. S rémítően kiabált, visított. Egy-egy dühroham végén szoknyáit szerteterpesztve, fáradtan dült neki a sövénynek. Azt hajtotta, hogy mindnyájan az akasztófán fogunk meghalni. Nem vett azonban időt magának arra, hogy kifejtse az alapot is, a mire ezt a következtetését fölépítette. Perdült egyet s hadonázva, mintha cséphadaró lenne mind a két karja, a kendő alól kilengő őszes tincsekkel megint nekivágott az utczának. Az embereknek odakiabálta utközben, hogy miről van szó. A papnak is, a ki éppen arra jött. Az utcza végéről, mielőtt befordult volna a maga utjára, visszakiáltott:—megirom anyádnak.—Már mint az én anyámnak. S visszavánszorgott. Az egyik fiu figyelmeztetett, hogy: ni, hogy lóg a köténye.—Az bizony csakugyan eloldódott valahogy s rajta taposott, a mikor ujra bevágta maga után az ajtót, az udvar kövezetén termett s kiabált:—Ide gyere! Kitekerem a nyakad! Ide gyere! A mikor senki még csak oda se hallgatott, az égre dülesztette a szemeit és körülbámult, mintha arról akarna meggyőződni, hogy nem sülyedünk-e? Nem. Erre uj bizonyítékokért nyargalt s az ajtóból visszakiabált: semmit se használ a tagadás.—Nem használ!

...Fölnézek körül a szobában. Nagy nyargalás. Az élet vulkánja pirosra fösti az arczocskákat. Kis lábacskák botorkálnak körül a szobában, fürgén, bár esetlenül, hogy az ember mindig attól fél: no, most töri össze magát. Székek hátába bonyolódik bele a gyeplő, felköltik a nagyapjukat, a bácsit, az anyjukat, félrelökik az utból a foteleket, foglalkozást adnak a tétleneknek, rikoltoznak, mintha mértföldeket kellene átkiáltaniok s tátott szájjal bámul egy a nagyobbacskák közül, a mikor az anyja magyarázza neki, hogy mi is ott vagyunk.—Az ám, csakugyan. Inkább csak szokásból én is kiáltok egyet, hogy: csend legyen! s mosolygok azon, hogy micsoda nevetséges figurák vagyunk mi nagyok. Nekik tudniillik, a kiknek a világát a mienkhez akarjuk idomítani. Olyan szánalmasak, mint a milyen Tercsa néni volt, a mikor gyermekeket nevelt.

LOGIKA

Egy Róza, Sugár Róza nevezetü leány volt alkalmazásban egy budapesti boltban. Kishirdetés révén jutott be. A kishirdetésben tudniillik az is állott, hogy: ajánlatok fényképpel kéretnek... s a lány harmadnapra már megkapta a czég levelét, hogy jöhet. Gyönyörü lány volt tudniillik. Nem mozgó szépség, hanem inkább kasszába való. Trónra. A kassza fekete márványlapja fölött s mögötte a tükörben méltóságosan érvényesültek gömbölyü vállai, lágy, alabástromos fehérségü nyaka s gömbölyü, a bluz alatt minden mozdulatára, még a lélekzetvételére is ingerlően ringó keblei. A haja fekete volt. Nem is fényes, hanem olyan komor fekete, mint a szén s rögtön a haj alatt befoglalva a hatalmas, nehéz, de puha keretbe—olyan fehér és tiszta volt az arcza, mint a frissen hullott hó. A szemei nyugalmas, mély pillantásuak voltak, szája kicsi, husos—s éppen csak a homloka kissé nyomott.—A szép lány jelenlétét határozottan észre lehetett venni a bolt forgalmán. Sok fiatal ur jött s nyakkendőket vásároltak, meg keztyüt s a pénztárra pislogva válogattak. Az is megesett, hogy a segédek elbámészkodtak rajta s este a két főnök egyformán törte magát azon, hogy ő számoljon le a lánynyal. Olyankor már vártak rájuk a feleségeik s gyönyörü kalapjuk alul gyilkos pillantásokat vetettek a lányra. Az üzlet azonban gyönyörüen ment, s ha volt benne része a lánynak, hát kár lett volna kiüldözni a boltból.

Ugyis elég hirtelen ment el, alig valamicskét több, mint egy esztendővel azután, hogy belépett. A pénztár mellett, a hosszu bolti asztal folytatásaképen magas iróasztal állott s e mellett délutánonként egy fiatal ember dolgozott. Rengeteg foliánsokban elkönyvezte a sok mindenféle üzleti tételt s pihenőnek egy-egy pillanatra lenézett a lányra. Az érezte, hogy valami átmelegíti a fejebubján a haját s előbb egy kis bosszusággal, azután meg mindig barátságosabban pillantott fel a fiatal emberre. Az tudniillik olyanforma ember volt, a kihez nőül lehet menni. Komoly, munkás, jó jövedelmü. Ha ez érdeklődik iránta, az nem afféle kedélyeskedés, a mit végbevisznek a kassza előtt más fiatal urak. Az efféle ember ugy szerelmes, hogy mindjárt jön a házassági ajánlattal is, hogy: kisasszony, ennyi a jövedelmem, nem vagyok gazdag, de a feleségemet tisztességgel el tudom tartani—és efféle.

Egy este a fiatal ember a magas asztalról egy sokrétbe összehajtogatott czédulát ejtett le a pénztár márványára s a könyvre hajolva, félszemmel nézte, hogy mit szól hozzá a lány. Az sokáig szorongatta a papirt s megilletődve, lassan bontotta ki. Az volt ráirva:—Kisasszony, kérem szépen, várjon reám a zárás után. Valamit szeretnék mondani, a mi talán mindkettőnkre nézve fontos.—A lány zsebretette a levelet s konokul elfordult az iróasztaltól. Később, a mikor már elment a kalapja után is és látta, hogy a fiatalember könyörögve pillant rá, odasúgta neki:—ma nem.

Kimenve a boltból, már megbánta, hogy elszalasztotta a mai napot, hanem aztán idegenkedve gondolt arra, hogy ennek az embernek legyen a felesége. Egy ilyen bolti embernek. Még valami államhivatalnok is akadhat, vagy orvos, vagy mérnök, azok közül, a kik az üzletbe járnak. Igen közönséges ember egy ilyen könyvvezető, a kit a multkor is csunyán összeszidott az egyik főnök. Hogy türheti ezt el egy férfi? A hogy lassan ment az utczán, megállapodott abban, hogy ő pofonvágta volna a főnököt, s ha egy falat kenyere sincs másnapra, hát akkor is pofonvágta volna. Erre az emberre pedig többé rá sem néz.—Másnap azonban az övé volt az első pillantása s a mikor egy pillanatra egyedül maradtak az ablak mellett, hirtelen rátámadt a fiatal emberre:

—Miért türi, hogy ugy bánjék önnel Frank? Hogy kivánja akkor a más becsülését?

A fiatal ember lassan, komolyan felelt:

—Magáért türöm. Nem akarom elveszíteni az állásomat, mert akkor nem mondhatom el magának azt, a mit mondani akarok.

—Ugy?

—Nem találta ki?

A lány halkan s egy kicsit bután felelt:—Nem.—Hát azért?—Este pedig egy pillanatra ráhajolt az asztalra s belesugta a nagy könyvbe:—várom.

Künn találkoztak. A fiatal ember szó nélkül a karját nyújtotta s szorosan összefogózkodva s hallgatagon élvezve az egymás közelségét, czéltalanul járták az utczákat. Észre se vették, hogy messze kimentek a külvárosba, csupa apró ház közé. Mintha valami vidéki városkában lettek volna. Porondos uton mentek, zizegő fák alatt s egy kis ház előtt leültek egy padra. A férfi itt kezdte elmondani azt, hogy mennyi a jövedelme, s hogy nem gazdag, s a leány belekapaszkodott a karjába s lassan a vállára hajtotta a fejét. Most már érezte, hogy ez az ember lesz az ura. Ugy kell ennek lenni és arravaló ember, derék ember, s lassan, lassan fölemelte a karját, hogy magához ölelje.—Ebben a pillanatban valaki kicsapta a fejük fölött belülről az ablakot s egy korsó viz ömlött a nyakukba. A hogy fölugrottak, benn iszonyu röhögés támadt. Többen is lehettek a szobában, férfiak, asszonyok vegyesen.

A fiatal ember éppen csak az arczát törülte végig a kezével s egy rántással lehuzva a válláról a leány kezét, az ajtó felé indult. A pár lépés alatt, mig elérte a kaput, gondja volt a lányra is.—Várjon csak itt, majd megtanítom a bitangokat.

A lány azonban nem maradt el mellőle. A kabátjába kapaszkodott s könyörgött neki:—Csak nem teszi ki magát effélének! Ki tudja, hogy hányan vannak. Ne kezdjen ki velük. Ha szeret, hát nem teszi koczkára az életét ezekkel a gyalázatosakkal szemben... Akkor már eléje került s elállotta a kaput. Fennről kiabáltak:—Hát gyere be! Gyere, ha mersz. A lány meg most már a férfi mellére dült, magába olvasztotta az ölelésével és sugdosott neki:

—Nem megy. Akasszák föl magukat! dehogy megy. Meg kellene engem verni, ha hagynám, hogy maga ezekkel kikezdjen. Az ilyennek kése is van. És aztán mi lesz velem? Az imént mondta, hogy feleségül akar venni, hát akkor beleszólhatok.... Jöjjön, jöjjön...—Huzta magával s a férfi megindult. Nagyon lihegett s kedvetlenül ment a lány mellett, a ki még mindig beszélt neki. Benn a városban, a ház előtt, a hova a lány fölment, kissé már megcsillapodva azt mondta, hogy csakugyan jobb igy. De mennyivel jobb.

Melegen, kissé elérzékenyülve szorongatta a lány kezét.

—Maga nélkül valami komisz verekedésbe kerültem volna. Az ember mérges, ha inzultálják...

A lány hosszan nézett végig rajta s aztán egy kis keserüséggel mondta:

—Azért nem ártott volna végigverni rajtuk. Ha az embert bántják...

—Akartam.

—Akart? Mi az? Azt is láthatta, hogy engem is bántottak. A ruhám csupa viz s azok a rongyosok még most is röhögnek. Bizonyosan röhögnek...

—Arról már nem tehetek.

—Nem? Hát mért nem forrasztotta a torkukra? Ha meghátrál előlük...

A fiu tátott szájjal bámult rá, s azután, mintha hirtelen megütötték volna. Hebegve beszélt, most már igazán nem tudva azt, hogy voltaképpen mit akar tőle a lány.

—Én? Hiszen nem bocsátott be a házba... Elhuzott. Ugy megölelt, hogy mozdulni se birtam. Azt hittem, hogy szeret, hogy attól fél, hogy valami bajom támad, s ha mentem magával, hát az csak azért volt, mert olyan nagyon kért...

A lány idegesen, gonoszul kaczagott:

—S ez persze jó volt magának. Megkimélte a a bőrét. Jó bőr, ha mindent eltűr...

—Ne bántson. Meg fogja bánni, ha igazságtalan. Belekapaszkodott a karomba. Nem igaz.

—Hát el kellett volna, hogy lökjön. Oda kellett volna vágni engem a falhoz s berohanni a házba.—Ilyen hősből nem kérek. S hogy ne is lásson többet, hogy ne legyek örökös szemrehányás magának azért, hogy ilyen gyáván viselte magát, hát nem maradok többé abban a boltban. Maga csak türje, hogy Frank lemarházza hölgyek jelenlétében, maga csak türjön mindent, maga arra való; hanem nékem ilyen ember nem kell.

A férfi a lányra bámult, s elkényszeredetten vont vállat. Bennről pedig hallatszott a csoszogás, hogy jön a házmester, kinyitni a kaput.

ÁT KELL DOLGOZNI A KÖNYVET

Klein Efraim rabbinus urhoz beszaladt a gyerek az udvarról s mondta, hogy uri asszonyság jön. Délután volt. A rabbi a vadszőllős verandán ült s hirtelen magára kapta a kabátját. Bor volt előtte az asztalon s egy másik üvegben talán még egy ujjnyi savanyuvíz. Az asztal körül három hosszulábu, magas gyerekszék is volt s ezeknek a székeknek a tájékán pecsétes, maszatos volt az abrosz. A vendéget végigkisérték az udvaron a gyerekek, de aztán, a mikor az apjuk eléje ment a veranda lépcsőjére, otthagyták. Az asszony fiatal volt, magas termetü, gömbölyü vállú, telt karu, fehér husos, lágy nyaku és szép asszony. Egy kicsit, alig észrevehető átsuhanásban hamiskásan mosolygott, a hogy körülnézett ezen az egészen idegen helyen s mintha ugy pillantott volna hátra a kapu felé, hogy visszafordulni volna kedve. Bár az egész megjelenése elárulta az asszonyt, a kinek az otthonában egész csomó gyereket sejt az ember, volt valami tartózkodás a fellépésében. Zavartan nézte a rabbit s ugy ült le az odakinált székre, mint a ki nem biztos abban, hogy vajjon helyesen cselekszik-e vagy nem. Sötét, nagy, egy kicsit bágyadt szemeibe az a nyugtalanság telepedett bele, a mivel a kézen vezetett gyerek bámul utánunk, ha hirtelen elbocsájtjuk s egyszerre csak egyedül marad az uton.

—Parancsoljon nagyságos asszony—mondta a rabbi s maga is leült a vendéggel szemben.

Az asszony mosolygott. Azon mulatott, hogy idejött s most nem tudja elkezdeni a mondanivalóját. Egyszer aztán nekivágott.

—Hajdu Dávidné vagyok. Ugy berontottam tisztelendő urhoz, mint egy fergeteg.

—Dehogy, dehogy...

—Hanem egy kérdésem van s ma már nem akartam tovább halogatni... Hát hirtelen felkészültem s itt vagyok. Nyolcz éve vagyok asszony. Négy gyermekem van. Az uram hivatalnok s nem valami kényelmes államhivatalban, vagy a fővárosnál, a hova—a mint tetszik tudni—nem igen engedik be a zsidó embert, hanem magánvállalatnál s tessék elhinni, hogy reggeltől késő estig kell neki dolgozni, hogy azt a szerény, de tisztességes polgári megélhetést biztosítsa számunkra, a miben élünk. A drágaság nagy, a gyerekek nőnek, mindig több és több kell s mindig több és több szükségünk van az én szegény uramnak az erejére. Ebben a dologban jöttem...

A férfi nagyot nézett.

—Ebben? Én ilyen irányban nem igen lehetek segitségére...

Az asszony naiv, nagy bizalommal nézett rá.

—Dehogy nem! Sőt ebből az esetből kifolyólag segithet másokon is. Ilyenforma asszonyokon, a milyen én vagyok. Ugy áll tudniillik a dolog, hogy én, a mint itt lát tisztelendő ur, nagyon vallásos asszony vagyok. Tudom, hogy ez manapság szokatlan. Uri nő is, fiatal is, csinos is—nem igen szokott előállani ezzel. Nem teszi ki magát annak, hogy lemosolyogják. Én azonban nem sokat törődöm ezzel, hanem belekapaszkodom az Istenbe, hogy el ne hagyjon valahogy—mindenbe, mert gyámoltalan vagyok, nem tudok eléggé a magam lábán járni, hanem legkülönösebben az Istenbe. Az atheistáknak pedig, a kik körülvesznek, mert hiszen manapság jóformán az egész világ templomkerülő, hát azt mondom nekik, hogy csak hagyjanak meg engem a hitemben. Nekem az bizodalmat ad még az olyan nehéz órákban is, a mikor például anya lesz az asszony.

—Mindenesetre, mindenesetre...

—Csak azért mondom ezt el olyan hosszadalmasan, hogy tessék megismerni engem. Ilyen vagyok. Gondolkozás nélkül elfogadom mindnyájunk felett állónak az Istent s minden este imádkozom. Az ön könyvéből, a minek az a czime, hogy: Az áhitat könyve. Nagyon szép könyv. Kivülről tudom—s világért se higyje azt, hogy meg akarom kritizálni. Egyéb könyvet igen, hanem az imakönyv... Azt nem szabad... Éppen csak föl akarom hivni a figyelmét arra, hogy az én édes uramról, mert én csak a magam dolgát tudom, hát róla beszélek, hogy az én uramról igen kevés van beleirva a könyvbe. Kérem, ez az ember reggeltől késő estig fárad érettünk, néha utazik is üzletileg, vonatról le, vonatra föl, s mégis csak annyi van ez imádságban, hogy:—családunk fentartóját tartsa meg erőben érettünk küzdeni.

—Ne volna több?

—Nincs. Tessék megnézni, egy sor sincs több. Ez pedig csak kevés. Sokkal többel tartozunk neki. Nekem eleinte fel sem tünt a dolog. Elmondtam azt, a mi a könyvben van s azzal már aludtam is. Hanem egyszer hazahozzák az én uramat az irodából. Kocsin, mellette ül a könyvvezető, velük szemben egy gyakornok s támogatják fölfelé a lépcsőn. Nyolcz hétig feküdt betegen.—Hát ez mi?—gondoltam.—Az én uram beteg? Hát ez hogy lehet?—Azután rémitő sok átvirrasztott éjszaka után előveszem ujra a könyvet s olvasom s egyszerre látom, hogy ez az egy sor bizony kevés. Egy asszony, a ki a gyermekeit, az otthonát, az egész világát az urának köszönheti, hosszabban kell hogy imádkozzék érette.

A férfi mosolygott s ezen egy kicsit megbotránkozott az asszony.

—Ne tartson butábbnak, tisztelendő ur, mint a milyen vagyok. Tudom, hogy idegen világ az, a miben élek, de megmagyaráztam, hogy én a gyöngeségemben csak akkor kaphatok valami kis erőre, ha nem engedem kizavarni magamat a hitemből. S tessék elhinni, hogy hiányos a könyv. Nem mondom én azt, hogy azért lett beteg az uram, mert csak azt az egy sort imádkoztam érte, de talán azért is. S azóta én már ki is okoskodtam. A mikor ahhoz a fösvény sorhoz érek, leteszem a könyvet az ágyra, behunyom a szemem s elmondok én mindent az uramra nézve, a mi még benne kellene, hogy legyen a könyvben. Hanem hát mindenki nem jön rá erre s én is drágán tanultam ki, hogy mi a baj.

A férfi most már nem mosolygott, hanem olyan meglepetés rögzött meg a szemeiben, mintha valami más világrészből való asszony ülne előtte. Ugy látszik, hogy nem képzelte el, hogy igy is tudnak még imádkozni, s valami megmagyarázhatatlan belső ijedtség szállotta meg. Arra gondolt, hogy ha most valaki összeméri őt ezzel az asszonynyal, ha hirtelenében előkerülne valami olyan apparátus, a mivel összehasonlításokat lehet tenni a hit dolgában, hát az asszony mögött maradna. Mintha félt volna ettől az asszonytól, gondolatban önkénytelenül is elhuzódott tőle s türelmetlenül várta, hogy elmenjen már.

Az asszony békétlenkedni kezdett.

—Vagy kérem, jól esnék-e önnek, ha a felesége ezzel az egy sorral imádkoznék önért? Ezeknek a gyerekeknek az apja, az ő ura ettől a sortól várna mindent... Hát nem kevés ez? Nem?

—De igen, csakugyan...

—Ugy-e ir még hozzá?

—Igen, igen, nagyságos asszony, átdolgozom a könyvet.

Az asszony már fölállott, bucsuzott, s boldog nyugalomban indult hazafelé.

SÖTÉTSÉG

Tanár ur! Nem azért jöttem önhöz, hogy tréfálkozzék velem. A mit gondol, azt mondja ki nyiltan, őszintén, himezés-hámozás nélkül. Ha ép az eszem, hát ép, köszönöm, ha nem az, az se ejt kétségbe, el vagyok készülve rá. Majd elmegyek valamerre hidegvizre, kikuráltatom magam, mert valami nehéz nem lehet a betegségem. Soha maniatikus hajlamaim nem voltak... De igen, mégis egyszer, ez is inkább komikus, de ön előtt nem akarok elhallgatni semmit. Egyszer azt hittem, hogy üldöznek. Már nagy deák voltam, hetedik vagy nyolczadik osztályos... Különben mit tartozik ide az egész.

Hogy mondjam? Hát mondom, ha tetszik, de megzavart az, hogy a tanár ur olyan furcsán néz reám, mintha igazán kételkednék a józanságomban. Sohase iszom. Nehogy azt higyje, hogy kapatosan jöttem ide. Az a história, hát az ugy volt, hogy valami tömegbe keveredtem az utczán. Emlékszem, nagyon sokan voltak, tán ezeren, vagy még többen kiabáltak, hadonáztak botokkal, néha megzörgött egy-egy bevert ablak; hogy mit akartak, azt már nem is tudom. Aztán jött egy csomó rendőr, meg katonák is, lőttek, mi szétszaladtunk s ész nélkül rohantam be a gimnáziumba, hátra-hátra nézve, hogy vajjon nem csattog-e a hátam mögött a ló. Ott leestem, ugy szedtek fel a kapu alól, mint egy zsákot és folyton félre beszéltem. Nem is igaz, nem beszéltem mást, mint a mi az eszembe járt folyton, de mások persze azt nem tudták, azt hitték, hogy megzavarodtam. Én csak féltem, minek szégyeljem, féltem nagyon mindenkitől, a kinek kard van az oldalán, vagy puskát, revolvert hord. Mindig a katonákat láttam, a mint rohannak utánam és sokáig az édesanyám kisért el az iskolába s azután az egyetemre is. Mosolyog? Nem nevetni való ez pedig. Az embernek csak egy igazi bizalmasa van, az az anyja. Ő megérezte a bajom s ha élne, most se önhöz jöttem volna, tanár ur, hanem ő hozzá. Hogy tudott gyógyítani! Csak rám lehelt és megkönnyebbültem.

Rá is voltam szorulva nagyon. Roppant vékonyka, átlátszó bőrü szőke fiu voltam. Alig volt bennem valami kis vér, zörgött a csontom. Amellett mindég éhes az ismeretlenre, folyton a könyveket bujtam, tanultam, tudni akartam mindent, bosszantott a távolság, elkeserített a végtelen kupoláju ég, a mely erőszakosan bezárul az ember szeme előtt s egyszer se hasad meg csak egy pillanatra is, hogy beláthassunk. Betege voltam az epesztő kinnak, hogy nem tanulhatok meg mindent. Az édesanyám aggódott is értem. Azt mondták neki, hogy még az egészséges falusi kölyköt is megviselné az a mértéktelen tanulás, hát még egy ilyen gyönge ficzkót. Eldugta előlem a könyveimet, vizet töltetett a lámpába petróleum helyett s ha aztán elkezdtem éjszakánkint keservesen sirni, hozzám jött, mellém ült, megölelt, vigasztalt és elaltatott. Mikor éjjel felriadtam, akkor is ott találtam még az ágyam szélén, a mint suttogott:

—Uram Isten segíts meg, Uram Isten, ne vedd el az eszem.

Mikor ez a katonahistória történt s hat hétig föl se keltem az ágyból és rettenetes dolgokat beszélhettem össze-vissza, visszaadta a könyveimet meg a lámpámat s akkor emlékszem, sokat pusmogtak a másik szobákban. Egy-egy hangból azt vettem ki, hogy a könyvekkel akarják kikergetni a fejemből a katonákat. Hanem hiába. Én akkor már tudtam, hogy ezek a rettenetes emberek üldöznek. Megpróbáltam mindent, hogy rám ne ismerjenek. Sokféle ruhát hordtam, különféleképpen nyirattam, beretváltattam magam, egyszer—emlékszem—sántítottam is a jobb lábamra, hogy majd talán nem ismernek meg, de hiába. Ha találkoztam egygyel, nagyon megnézett, átdöfött a szemével; tudtam, hogy, ha a föld tulsó oldalára megyek, akkor is rám találnak. A mikor ezzel tisztába jöttem, akkor éreztem az agyamba először valami olyas nyomást, mint most s óráról-órára azon tünődtem, hogy mi lesz belőlem, ha majd meg bolondulok. Akkor emlékszem, valami tervet is dolgoztam ki, hogy majd igy teszek, vagy ugy elmegyek anyámmal valamerre s ő mindig simogatni fogja a fejem.

Erre azonban csak kitértem, mert nem találom fontosnak az egészet. Azt hiszem, hogy valami egyéb bajom van. Nincs bennem rendben valami, valami egyéb. Azt kérem, ha megvizsgálná. Önnek, azt mondják, olyan szeme van, hogy belát az emberbe, mintha csak szétnyitná a mellen a bőrt meg a hust s fölfeszítené a csontot is. Hát nézzen ugy belém, mert elvégre elhiheti, hogy nekem csak fontos tudni, hogy bolond vagyok-e vagy sem. Most különösen. Diszkrét dolog, de hát önnek csak elmondom mégis. Különben most elhagyom, nagyon elfáradtam s aludni szeretnék. Nagyot, hosszut, tudja olyan mély álmot, amikor az ember nem érzi az eszét, meg semmit csak elzsibbad. Ha igy sokat beszélek, mindig ugy vagyok. Lássa, ilyenkor volt nekem nagyon drága az édes anyám. Egy nagy kopott divánunk volt a hátulsó szobában, azt nagyon szerettem. Ő leült az egyik végére, én meg végig feküdtem a divánon s az ölébe fektettem a fejem. Az csodálatos volt, meg a hangja, a hogy mondta:—aludj drágám, aludj drágám,—nohát erről ne is beszéljünk, mert felizgat... Hagyjuk, mondom, hagyjuk ezt. Tanár ur, ha faggat, itt hagyom... Hogy igyam sok tejet, meg sétáljak? Ezt teszem folyton s már nem is hiszek a tejben meg a friss levegőben, hanem ha ön mondja, Isten neki...

*

A multkor valami diszkrét dolgot emlegettem s azóta folyton ezen jár az eszem. Félek, hogy azt hiszi, hogy valami disznóságról van szó. Nohát ez nagyon bántana. Én bizom önben, megbecsülöm a tudományát, tetszik nekem önben az egész ember s boszantana, ha rosz véleménye lenne rólam. Az egész nem olyan fontos, hogy kázust lehetne belőle csinálni, hanem egy olyan embernek, a kinek kevés a barátja, mégis csak kellemetlen. No, ugye hogy igaz?

A mi diszkrét ebben a dologban, az csak annyi, hogy még nem nyilvános, hát nem igen illik fecsegni róla. Találtam egy leányt, a ki nagyon hasonlít az édes anyámhoz. Éppen olyan szabása van az arczának, a szeme is ugy néz; ha megöregszik, szakasztott olyan lesz, mint az én szegény jó öreg angyalkám. Nohát ezt a leányt én elfogom venni. Ha szegény, nem baj, ha gazdag, hát én is az vagyok, végre is ez nem fontos. Elveszem, és ez a fő.

Nyugalmat akarok. Most már túlságosan megviselt ez a sok üldözés. Belefáradna egy igazi bolond is. Hogy én egyszer behajítottam néhány ablakot, ez csak nem elég ok arra, hogy kiüldözzenek az emberek közül. S ezt már megsugom önnek, nem kell továbbadni. Azt hinnék, hogy önzés az egész szerelem, pedig nem igaz. A leánynak, ugy hallom, van egy őrnagy nagybátyja, valami tekintélyes katona, tudja, akinek adnak is valamit a szavára. Ez az ember is kell nekem. Ha ez egyszer bemegy a tiszti kaszinóba, összehivja a tiszteket s azt mondja nekik, hogy: nézzétek kamerádok, van itt egy szegény fiu, a kivel szemben ti nagyon igazságtalanok vagytok. Halálba kergetitek. Ez a szegény fiu elvette húgomat s most már azt mondom, hogy vége legyen a komiszkodásnak, mert a ki még ezután is üldözi, annak velem gyülik meg a baja.

Ennyit csak elvárhatok majd tőle, nem? Persze, tudtam, hogy igazat ad. Gondolkozzék mindég józanul az ember. Azért ne értsen félre. A lány szép, okos, jó... Hogy beszéltem e vele? Dehogy, hát hogyan beszéljek, addig csak nem járhatok ki az utczára, a mig rendben nincs ez a dolog.

*

A miket eddig összebeszéltem, most már vegye ugy, mintha nem mondtam volna. Haszontalanság az egész, volt, nincs. Azóta nagyot változott a dolog. Most már bizonyosan tudom, hogy bolond vagyok. Egy barátom azt mondta, hogy beszél az őrnagygyal. Ennek van már vagy két hete, és még sem változott semmi. Ugy látszik, hogy már ő se tud segíteni rajtam. Ostobaság olyan nagyon törődni vele, hiszen az embernek egyszer úgyis meg kell halni, hanem azért mégis bánt, hogy annyira haragszanak reám.

A leányról már ne beszéljünk. Hagyja, annak vége... Ennyit legalább vártam a familiájától. Anélkül nem alkuszom, Azt szeretném, hogy én járjak erre, arra, ahová én akarok, nyugodtan, hogy ne bántson senki, szeressenek. Gondoltam, hogy talán így megérem. No hát ez bolondság, ez semmi, ennek már vége. Majd beszélünk még róla, ha egészen elmulik. Most még bánt, fáj, ha hozzá érnek. Ha enyém lehetett volna a leány, meg a major! Akkor én ma nem igy beszélnék önnel, hanem hagyjuk az egészet, mert sajog bennem minden, ha ez a megszabadulás az eszembe jut. Majd talán még egyszer beszélünk erről, addig hagyjuk.

*

Tanár ur, én elmenekültem önhöz. Meg akarnak ölni. Ülök az ablakban, arra jönnek sokan, csupa katona, sor sor után, egyik haragosabb, mint a másik, rám néznek s most láttam, egyszerre mind rám fogja a puskát, mind, mind. A tiszt volt az első... Hogy a tisztnek nincs puskája?... Azt ön nem tudja, van, van, mindkét vállán egy-egy. Előbb jobbról vette le, lőtt, aztán balról, azután mind, mind lőttek be az ablakon s kiabáltak; majd megbolondultam, rettenetes volt, ebbe belehalok. Csakhogy elszaladtam, ez segített. Én élni akarok, élni. Tanár ur, ön tisztességes ember, ide jöttem, dugjon el valahova, beszéljen velük, mondja meg nekik, hogy én nem bántok senkit, hagyjanak engem élni. Mondja meg nekik, mondja meg.—Az őrnagy, mit beszél az őrnagyról, abban már nem lehet bizni, ha akart volna valamit tenni, nem jutottam volna ide a rettenetességbe.

A KIRÁLY ÉS A PIPACS

Egyszer, még a messze időben valaha régen volt egy nagy ország. Csupa okos, tudományos ember állott az élén. A király csak ugy ott szolgált mellettük, aláirta az irásokat, meg leragasztotta a sok pecsétes levelet, hanem azonkivül aztán nem is adtak neki semmi dolgot, mert nagyon furcsa ember volt. Egy kicsit hóbortos, bolond is, vagy mi, mert bár nem volt rá semmi szüksége, minden ott termett előtte, a mit a szeme, szája megkivánt, mégis folyton olyasmin törte a fejét, a mihez az ilyen jobbmódu embernek semmi köze. Ha néha beszabadult abba a szobába, a hol a bölcsek azon tanácskoztak, hogy a hajókon kétszer, vagy háromszor kiáltson-e hurrát a legénység, a mikor a szomszédból a másik király megérkezik, vagy hogy egy vagy két soros gombu frakkban tisztelegjen ő eminenciájának a kadarikai érseknek a deputáció, olyan hiábavalóságokkal állott elő, hogy a népnek nincs kenyere, egymásután hullanak el a falukban a gyermekek, mert a föld még korpát se ad és sírva ődöng a főváros felé a sok paraszt. Segíteni kell, még akkor is, ha az utolsó kabátunk adjuk oda.

A bölcsek nagyon megbotránkoztak ezen a kellemetlenkedésen. Az egyik föl is állott s illendő tisztességtudással, amugy tessék-lássék, a mint hogy hát ez kijár az ilyen mindenbe belekotnyeleskedő czimzetes királyoknak, elmondta a maga véleményét.

—Kérem szépen, itt most fontos politikai érdekekről beszélünk...

—Mi az, semmi. Már tanulhattatok volna annyit, hogy az első az ember. Mentsétek meg először az itthont, azután menjetek a szomszédba söpörni. Ez csak világos...

—Ugyan kérem.

Az egyik bölcs odavágott a másiknak a szemével s azután meg az okvetetlenkedő urra és súgva mondta:

—Bolond, ugy-e bolond?

A másik szomoruan felelt.

—Az, tisztára az, most már egészen vége.

Egy lakáj, a ki az ilyen kényes helyzetekben feltalálja magát, karonfogta a királyt s gyöngéden kivezette a teremből. A király csak az ajtóban vette észre, hogy ő voltaképpen nem akar még elmenni, de akkor már későn volt, mert a lakáj ismerte a gyönge oldalát s a fülébe súgta:

—Jöjjön felség, jöjjön, várja a pipacs.

A királynak kiderült az arcza, fénylett a szeme, amint körülnézett.

—Hol, hol?

—Otthon, csak menjen hozzá, felség.

—Kiengednek a kapun?

—Ki, ki, csak mondja meg a portásnak, hogy én megengedtem, hogy kimenjen...

—Te, te engeded meg, te pimasz!

A lakáj okos ember volt, nem ellenkezett. Azzal vágta el a dolgot, hogy csak tessék menni, fölnyitják a kaput. Ez a fő. Az csak mindegy, hogy kinek az engedelmére. Még együtt mentek át egy udvaron. Ezt az időt fölhasználta a király arra, hogy mondjon egy két szót a lakájnak azokból, a mi éppen az eszében járt.

Mert tudod, fiam, ugy kell annak lenni, hogy mert az ország a népé, hát a nép legyen az uralkodó. Ők milliók s hogy mi lesz a sorsuk, az csak fontosabb, minthogy lehull-e egy-két korona. Én nem sajnálnám az enyémet, hidd el. Utálatos ember az, a ki mindig a maga hasznát nézi. Jó lehet dolgozni, szép lehet, de nem ilyen hiábavaló munkát, hanem okosat, a mibe belefárad, megizzad az ember, hogy estére tudjon beszámolni magának az életének egy napjáról. Hiába volt-e vagy nem. Érted?

A lakáj rábámult és megrázta a fejét, hogy nem érti.

—Nekem megvan a kenyerem. Igen, igen. Te nem értesz. Arról van szó, hogy mindenkinek meglegyen a magáé, meg hogy az egyik ne legyen állat, a kivel ugy bánnak a kocsisok, a hogy nekik tetszik, a másik meg az ur, csak ur s egyéb semmi...

A lakáj bambán bámult a királyra s minthogy már elvált az utjuk, befejezte a vitát a maga módja szerint.

—Mindenkinek megvan a hivatala.—Én meg vagyok elégedve, mit törődöm mással.

A pipacs szilaj, vad leány volt. Ez a csufneve volt, valahogy másképpen is hivták. Künn lakott a város végén egy kis házban, ahonnan nem is volt szabad bejönnie soha, mert mindjárt elfogták és tömlöczbe dobták a zsandárok. Szép tiszta kis szobája volt, tele irással, könyvvel, a melyekhez visszatért, a mikor már elfáradott erdőn-mezőn a kóborlásban. Azt tartották róla, hogy bolond s azért csatangol annyit a fák közt, meg a rögös mezei utakon, ő azonban nem sokat törődött ezzel. Szerette a fáit, a füveit, lobogó magas vetést éppen ugy, mint a kiszáradt, sárgára aszott rétet. Azt mondta, hogy mindenből lehet tanulni valamit, csak nézni kell, hallgatni, figyelni, okoskodni s az ilyen eszelős leány még a mérföldes tarlón sincsen egyedül, mert vele van az Isten.

Mikor a király bekopogott a friss zöldre mázolt salugáteren, eléje szaladt a leány, vonta be maga után a szobába s annyi mondani valója volt, hogy a beszédében ide-oda kapkodott s elállott a lélekzete is, ugy igyekezett megértetni magát ezzel a komor emberrel, a kinek az arczárói leolvasta, hogy nem hoz számára semmi vigasztalást.

—Nézd csak! mondjuk igy, hogy én vagyok a nép, én egyedül, vagy nem is másként. Én vagyok a szellem, a melybe beleköltözött minden, a mit erre-arra mindenfelé összeszedett a szegény emberek között. Egy csomó panasz, szemrehányás, keserüség, düh és elmondom elejétől végig. Te pedig ur vagy, olyan nagy ur, a kinek nem parancsol senki. Az se áll a jó lelked utjába, hogy talán nem értene meg az eszed, hát hallgass meg. Nem lassan, hanem egyszerre tönkre megy az országod, mert rájár a csapás, tüz, viz, szárazság, dögvész, minden egyszerre. Az emberek már káromkodva mennek el a templom mellett, mert hiába imádkoznak, nem jön eső s nem születik az elhullott helyébe uj barom. Az ég sem kék már arra kifelé, hanem fekete. Eredj haza, csinálj rendet. Segíts népeden, mert ha az elpusztul, elveszett az ország.

A király leült egy ládára, a két összeszorított öklére hajtotta a fejét s ugy érezte, hogy egy csomó tüzes vasmarok nekiment a szivének és tépi, tépi mindenfelől. Rettenetesen fájt benne minden, az agya elkábult, szemei nekimeredtek annak a semminek, a mibe összeszaladt előtte a világ, a torka kiszáradt, érezte, hogy szomjas és annyira gyönge, hogy ha csak az Isten keze meg nem fogja, lefordul a szegény leány ládájáról és meghal, az agyagos földre ejtve a koronás fejét. Künn pedig őrült tánczba kezdett a ház körül a nyomor és a kétségbeesés. Más nem látta, csak ők ketten, de majd belebolondultak ebbe a látományba. Kisértetnek öltözött minden nyomoruságba fulladt paraszt, férfiak, asszonyok, leányok és összefogózkodva, őrjöngve körültánczolták a házat. Bezörgettek az ablakon, mintha a vihar rázta volna meg a kis üvegtáblákat, döngették a falat s néha ugy megingott az egész kis gyönge házikó, mintha belekapaszkodott volna a szél s el akarta volna vinni a negyedik határba. A király mellé húzódott a lány is és suttogott a fülébe rettenetes dolgokat.

—Igy lesz, mondom neked. Egyszerre csak mind eljönnek, oda be hozzátok. Hidd el. Én mondom, megtanított reá a mező, az erdő, a törvény, a mi ezekbe a könyvekbe meg van irva, az élet, a kenyér törvénye, a mi csak ideig-óráig türi meg az igazságtalanságot. Rendszerbe szedik egyszer ezt a tánczot s azt le nem győzi aztán semmi erő, mert itt aztán vagy az általános, mindenséges elzüllés következik, vagy a diadal. Menj, menj, szaladj haza, csinálj rendet az embereid között.

A szegény király kirohant az éjszakába, be a városba, föl a palotába, egyenesen a bölcsekhez, a kik még mindig tanácskoztak s most már arról, hogy az ágyulövések száma és a szines, zászlós vitorlák között milyen legyen az arány, hogy se sok ne legyen, se kevés.—A király berontott a szobába és nagyot csapott az asztal közepébe.

—Emberek, elpusztítjátok az országomat, egyenesen beleteszitek a sirba. Térjetek észre. Itt a veszedelem, nem a holdban...

Az urak kelletlenül néztek össze s az egyik fölállott és illendőség- és tisztességtudással szólott:

—De felség, hiszen most a külpolitikáról van szó.

A többi rámondta:

—Persze, persze, nem lehet megbontani a rendet.

A lakáj megint bejött és karonfogta a rendetlenkedő urat.

—De felség, hát modor ez? Pihenje ki magát, jöjjön, jöjjön...

A király ment, mint egy masina, végig a sok udvaron. Nem látott, nem hallott, inkább csak megsejtett egy aranyos czifra padot valamelyik sarokban. Erre leesett s megvigasztalhatatlanul, kimerülten hunyta le a szemét.

A FARKAS

Vendég voltam a falun s végigjártunk már minden uri szomszédot. Elvittek mutogatni erre-arra, messzebb is, mikor egyszerre kifogytak a vendéglátóim minden uri ismerősből. Akkor nagy tanakodás következett, hogy kit lehetne még meglátogatni a környéken. Sokszor hallottam, hogy valami öreg Halmágyiról beszélnek, hogy ahoz még el lehetne menni, de aztán mindig halogatták ezt a látogatást.

—Vén bolond az, mondta a házigazdám—nem érezné jól magát nála.

—Fura ember... Meg aztán hátha kiszabadulnak a farkasai.

—Micsoda farkasokról beszélnek?

—Az a vén eszelős egész csomót tart ketreczben, mint más ember a ludat. Néha éjszakánként, ha csendes idő van, idáig elhallszik az ordítozásuk. Van neki már vagy negyven. Ez a szenvedélye...

—Hát aztán miért?

—Mert bolond.

—S megengedik a hatóságok az ilyen passziót?

—Miért ne. Nem bánt senkit. Még hasznunkra van a bolondsága. Jobb nekünk, ha nála ordít az a sok vadállat, mint ha a környéken csatangol. Aztán, ha jól bezárja őket, kinek mi köze hozzá. Ur az, nem lehet neki olyan könnyen parancsolni.

—Gyerünk el hozzá.

Egy kicsit huzták, halasztották még a látogatást, hanem már nem hagytam nekik nyugtot. Látnom kellett azt a furcsa embert. Egy reggel aztán felkészültünk, revolverekkel dugdostuk tele a zsebeinket, nem tudhatja az ember, hogy mi minden történhetik, előállott a kis kocsi két fürge hegyi lóval s elindultunk Halmágyihoz. Hajnalban már előrelovagolt egy legény, hogy bejelentsen bennünket nála. Igy is attól féltek a gazdáim, hogy kiizen elénk valami hazugságot s nem fogad el.

—Nem igen szereti az embereket. Kevés szavu, gyülölködő, zárkózott lélek s lehet, hogy éppen a lajstromon dolgozik.

—Micsoda lajstromon?

—Azt mondják, hogy a vadállatait tartja számban. Összeir róluk, toronyát-boronyát, az isten tudná, hogy mivel van tele egy ilyen bolondnak az esze.

Mikor fölkapaszkodtunk a hegyre, nagy lejtő következett s a hegy alatt, sok fa között a hol már ritkásan, mogyoróbokrokkal, alacsony, félbenmaradt tölgygyel, juharral, cserrel elkezdődött az erdő, ott volt a vén Halmágyi háza. Magas, foszlott vakolatú, falkerítés vette körül az egészet, csak a hegy tetejéről láthattuk a ház tetején a zsindelyt, melyet buján nőtt be a moha, azután, amint lennebb ereszkedtünk, elveszett előlünk a ház. Egy csomóban sok fekete fa lengett lomhán jobbra, balra, a mint északról, vagy délről fujt a szél s a nagy csendbe néha egy-egy hosszu vonítás, veszedelmes ismeretlen hang üvöltött bele. Félelmes kezdett lenni a vidék. Hallgatva éreztük mi is, a lovak pedig nyihogva, nagyokat fujva rohantak lefelé az uton s néhány erős ostorcsapással kellett észretéríteni őket, mert a legszivesebben inkább visszafordultak volna. Különösen az egyik remegett s néha magasra fölkapta a fejét, ugy szaglászva, mint a vadászkutya.

A nehéz kapu előtt egy kis öreg ember topogott a hideg őszi sárban. Mikor odakanyarodtunk a kocsival, élénken elénk szaladt s mig kibontott a takarókból, folyton beszélt, megtapogatta a lovakat és segített mindenkinek a leszállásban.

—No Feri, csak hogy egyszer téged is lehet látni. Örvendek uraim, örvendek s a pesti urat is elhoztad, szép, szép, tessék beljebb, előre, előre uraim.

Azután a kocsisnak rendelkezett.

—Te lekerülsz az istállókhoz. Jobbra fordulj be az uton a kerítés mellett; mondd csak, hogy a Farnos tekintetes ur lovai vagytok, aztán kapsz mindent. Én küldtelek, értetted, én küldtelek, azt mondd meg az ispán urnak, aztán nem lesz panaszod. Biztosítalak, biztosítalak. Feri, csak hagyd, a kocsin maradhat minden, nem lopja el senki. Csak előre, előre uraim.

A nagy, nehéz kapu mellett volt a kis ajtó. Azon mentünk be nagy csendesen egy piszkos nagy udvarra, a mit gazzal hordott tele az ősz. Belesüppedtünk a rothadt falevél rétegbe, a miből minden lépésnél sárga, szennyes viz szivárgott ki. Egyikünk se szólott egy szót se, csak a házigazda tánczolt körülöttünk fürgén, hol az egyik, hol a másik vendégét ragadva karon s folytonosan beszélve hebehurgyán, minden összefüggés nélkül összehadarva mindent, a mi csak a megrongált agyából a nyelvére tolongott. Egy-egy pillanatra megállottunk. Rettenetes nehéz, dögletes levegőt czipelt felénk a szél, mikor egyszer-egyszer meglendült a levegő s távolabb, de már nem messze, egymás szavát tulkiabálva ordított egy csomó vadállat, a ki annál félelmetesebb volt, mert csak a hangját hallottuk. A kis öreg ember mosolyogva nézett ránk.

—Én már meg sem tudnék lenni nélkülük.

Körülnézett, hogy kinek beszéljen s hirtelen karonfogva engem, pár lépéssel előbbre vitt, mintha titkot akarna mondani.

—Nagy tanulmány ez kérem, nagy tanulmány. Hiszen uraságod gondolja már, elvégre literátus ember, a kinek nyitva van a természet. Jöjjön csak, jöjjön...

Egyszerre azonban hátrafordult s engem eleresztve ott kezdett beszélgetést.

—Te Feri, tudja ez az ur az alapelvet.

—Nem.

—Nem?

Arra megint hozzám szaladt s huzott maga után, mig egy csendes sarokba nem értünk. Itt hirtelen elmondott mindent, a mit előbb tudnom kellett, de nagyon izgatott volt, a mig beszélt. Féltem tőle, huzódtam s néztem a szemét, hogy milyen zavaros, üres, fénytelen. Ugy látszik észrevette az idegenkedésemet, mert igyekezett megnyugtatni.

—Csendes öreg ember vagyok, ne tartson semmitől. Szeretem, ha gondolkozó elmékkel találkozom, azért rohanom meg ugy. Én ugyan tisztában vagyok a magam dolgával, hanem azért mégis szeretek elbeszélgetni egy-egy okos fővel. Ezek a falusiak itt jó emberek, hanem hát mégse tudhatnak mindent. Meg sem értik, ha mond nekik valamit az ember. Mutatják, hogy: igen igen, odahallgatnak, hanem azért látom, hogy csak a repczén jár az eszük, meg az őszi vetésen, az emberi agy belső világa előttük érthetetlen. Ahoz szegények, hanem hát ön, elvégre fővárosi ember—van ott néhány barátom is, nem ismeri őket? Naláczy Pista, Góth Samu... nem? Egyiket se, nohát mindegy, a fődolog az alapelv, vagy eszme, vagy tény, de hát az is mindegy, hogy hogyan mondjuk, a honnan kiindulunk. Ugy-e az a fődolog?

—Az, az bátyám...

—No lám, hogy mindjárt megérti. Hát itt van egy csomó farkas, de egyik se az, a melyiket én keresem. Tudja melyiket keresem?

—Nem bátyám, nem...

—Furcsa, hát nem preparálták előre arra, hogy bolond vagyok? Itt mind azt mesélik a környéken... Hát azt keresem, a melyik a fiamat elvitte. Egy-két szóval elmondom a történetet, hogy tudjon valami faktumot is. Nem régen házasodtam s aztán gyönyörü fiam született. Szép egy kölyök. Tudja három éves korában már olyan kis Góliát volt, derék ficzkó, mondhatom. Egyszer télen lement a cselédházba. Kis dolmány volt rajta, belül prémmel, meg nadrág, meg csizma s fütyülni tanult a kocsistól. Kijött, bement, lármázott, mi, én meg a feleségem, a ki szegény azóta megbolondult s Szebenben van a tébolydában, a tornáczról néztük, hogy mit csinál. Egy kicsit késői gyerek volt, hát roppant mód rajta csüngtünk. Egyszer jön egy állat, valami nagy kutya, ugy láttam az első perczben s felkapja a gyereket a cselédház elől s eliramodik vele. A gyermek visít, igy: Jaj! Jaj! én beszaladok a puskáért, de a mire kijöttem, már vége volt mindennek. Farkas volt, nem kutya. Ide beszemtelenkedett s elvitte a fiam. Ezt keresem, ezt a dögöt, hanem még nem találtam meg.

A szivembe szaladt minden vérem. Egyebet se hallottam, mint a hogy az öreg elmondta, hogy mint visított a fia: Jaj! Jaj! aztán nehéz lett az agyam s mig rámeredtem a kis öreg emberre, ugy éreztem, mintha összezavarodnék bennem minden. Hangosan gondolkoztam, egy párszor kiszaladt a számon a végtelen sajnálkozás: szegény, szegény, de az öreg meg se hallotta, most már egészen az alapeszmével volt elfoglalva.

—Érdekes, ugy-e érdekes, most csak meg kellene találni azt a disznót, a ki elvitte, de nincs köztük, nincs... Jöjjön nézze meg...

Megint fürgén fölugrott s vitt magával a csürig. A nagy kapu előtt egy legény járt le és föl vasvillával, mint valami katona. Az öreg idegesen intett neki, hogy nyissa ki a kaput. A legény leszedte a nagy lakatokat s föltárta a két nagy kapuszárnyat. A csür nagy szája vasrácscsal volt elválasztva a világtól s benn egymást hajszolva tolongott egy egész csomó farkas. Rekedten ordítoztak, a mikor rájuk csapott a hideg szél s csak a mikor egy kicsit megszokták már a világosságot, mentek neki a rácsnak, vicsorgatva a fogukat és ordítva veszett módon, hogy megremegett bele az ember. Csak az öreg maradt nyugodt s olyan feszült figyelemmel kísérte minden mozdulatukat, mint a hogy a természettudós figyeli meg a tűre szegzett bogarat.

—Arra ott ni sokáig gyanum volt, de aztán rájöttem, hogy mégse ő volt. Sokkal nyugalmasabb természet. Ott balra az a másik, az ott ni, a melyik éppen a falhoz dörzsölődzik, talán inkább lehetett, hanem az sánta. Nem vettem észre pedig, hogy sánta lett volna az a bitang. Pedig semmi baja sincs a lábának, ugy "külsőleg" megvizsgáltattam, szóval nem az volt. Ez itt mintha sunyin nézne rám, a mikor idejövök, hanem ez kicsi, igen kicsi. Amaz nagyobb volt, sokkal nagyobb: különben hiszen mind benne vannak a lajstromban, szépen sorjában. Nincs köztük, nincs mondhatom. De majd megkerül, ha csak addig valahol bele nem döglik az éhségbe. Csupa verem az egész vidék, mind belehullanak, aztán hozzák őket és én figyelem. Persze addig semmit se tehetek, a mig biztosat nem tudok. Utálatos volna csak ugy gyanura cselekedni. Majd megjön, akkor aztán még nem tudom mi lesz, hanem rettenetes valami lesz. Nem tehetek róla, de borzasztóan nekimegyek, kitépem a belit a fogammal.

Lihegett, megtörülte az arczát s leült egy pillanatra pihenni...

—A fogammal, igen, igen, hanem hát csak ugy gyanura nem lehet elindulni.

A KÉT FIU

I.

A lakodalmas vonat egy kis késéssel érkezett meg az állomásra. A tisztviselők és a szolgák az állomásfőnök köré gyülekeztek a perronra és vártak. Ugy beszélték meg, hogy egy kis fogadtatást rendeznek a raktárosnak, a ki ma hozza haza a feleségét. Mig a vonat megérkezett, három négy csoportba összeállva beszélgettek külön-külön a tisztek, altisztek és a munkások, tárgyalták a házasságot, ez volt ma a legaktuálisabb megbeszélni való a pálya-udvaron. Néha valaki kivált egyik-másik csoportból s a sinek közé állva, kezével ernyőt tartva a szemei elé, belenézett a két hosszu vonalba addig, a mig összeérnek és ugy szaladnak tovább a hosszu egyenes pályán, de aztán visszament a többihez, még sehol semmi. A főnököt most már az nyugtalanította, hogy többet késik a vonat, mint a mennyit előre jeleztek. Benézett az irodába, de már a küszöbről visszatért, mert a feje felett megszólalt a jelzőharang, jelenteni, hogy a legközelebbi pálya-udvar már kibocsátotta magából a vonatot. A korlát mögé rekesztett olcsópublikum erre czihelődni kezdett, tolongtak az ajtó felé s mintha az egész tömeg ráfeküdt volna, recsegett előttük a korlát.

Végre, jóval négy óra után, a pályaudvar véges-végén megjelent egy kis füstpászma, olyan kicsi, mint a czigaretta füstje. A mint közelebb jött, mindig nőtt, már azt a fekete pontot is meg lehetett látni alatta, a mely innen hallva ugy zakatol, mint egy varrógép a harmadik szobában s mig az ember elszámolna százig, ott dübörgött már a lokomotiv a raktárak előtt, lassu méltósággal közeledve, forró lehelletét kifujva magából mind a két oldalán, mintha fáradt volna. A napos tisztviselő kivált a csoportból s átvette a kalauz jelentését. Mikor a jelentés érdekes kezdett lenni, odaintette a főnököt is, hogy ketten hallgassák.

—Azért késtünk annyit—jelentette a kalauz—mert vészjelzés volt az uton. Egy gyermek kinyitotta az ajtót s lemászott a lépcsőkre, nem lehetett visszavinni a kocsiba, a mig meg nem állottunk. Akkor is ugy ordított, mintha a bőrét nyuzták volna le.

—Ki állította meg a vonatot?

—Az apja, vagy mije, a raktáros ebből az udvarból. A feleségeé a gyerek, hat vagy hét esztendős. A harmadik kocsi lépcsőjéről szedtük le. Ugy fogta a korlátot, mint a majom, minden ujját külön kellett lefeszíteni róla. Csoda, hogy pozdorja nem lett belőle, az Isten őrizte, vagy mi...

Lassan elindult arra felé, a hol a raktáros adogatta le egy hordárnak a holmiját. Egy perczre odalapultak a kocsikhoz, mert sisteregve szaladt el mellettük a gép, visza a kuthoz vizért. Azalatt a két hivatalnok összenézett, a kalauz pedig mellettük állva várta, hogy mit mondanak.

—Irunk jegyzőkönyvet a dologról? kérdezte a napos hivatalnok.

A főnök gondolkozott, s aztán hirtelen kivágta magát.

—Jelentse be a legközelebbi állomáson—mondta a kalauznak s azzal gyorsan a raktárosék kocsijához ment, hogy mint fő-főember a pályaudvarban fogadja az uj asszonyt.

—No, megjöttek Karacs ur?—kiáltotta már messziről.—Csakhogy itt vannak!

Akkorra leszállott már az asszony is. Elvette a bokrétát, a mit az altisztek adtak be neki, szagolgatta a virágokat s nagy zavarban volt, mert a kocsiban erőszakosan sivítani kezdett a fiu és semmivel se lehetett rábirni, hogy leszálljon. A raktáros nagyon restelte a dolgot s mérges pillantásokat vetett a kocsiba, erre még jobban ordított s rugdosni kezdte az anyját a gyermek, a ki erővel akarta kihuzni a kocsiból. A kocsik tengelyét és kerekeit végig kalapálva elindult a vonat mellett egy lakatos a gépházból. A mint a raktárosék kocsijához ért, átlátta a helyzetet, kormos fekete arczát bedugta az ajtón és rákiáltott a gyerekre:

—Takarodsz ki, haszontalan kölyök!

Az asszony is huzni kezdte a gyereket és aggodalmas hangon szólítgatta:

—Jóska gyere, megesz a bácsi:

Jóska erre kijött a kocsiból, de mikor látta, hogy a fekete ember kaczagva megy tovább, dühbe jött és nagyon megharapta az anyja kezét. Az asszony felsziszszent és a zsebkendőjébe takarta a kezét, azonban olyan nagyon fájt a harapás, hogy bármint igyekezett mosolyogni, könnyezni kezdett. A férje odaszólt neki: halgass az Istenért—a többi pedig nem tudta, hogy mihez kezdjen. A pénztáros boszankodva hátat fordított az egésznek és bement az irodájába. A főnök mégis akart valamit mondani, megsajnálta a szegény asszonyt. A gyerekre mutatott, intim igyekezett lenni:

—Ma egy kicsit haragos a kis fiu, ugy látszik.

A raktáros boszankodva felelt:

—Az, az uton is komédiázott, alig birtunk vele.

Látszott az arczán, hogy szeretne végig vágni rajta.

A főnök most már végét akart vetni a faggatásnak. Még egyszer az asszony felé fordult és szivesen kezet szorított vele, vigyázva, hogy be ne vérezze a kezét, mert a kendőn már átszivárgott a vér.

—Kivánom, hogy jól érezze magát nálunk, Karacsné asszony. Az ura jó ember, derék tisztviselő...

Az asszony zavarban volt, alig lehetett hallani, hogy mit felel:

—Igen, jól fogjuk érezni magunkat.

Azzal elindultak a második lépcső felé, a mely fölvezetett a raktáros lakásába. A gyermek az anyja szoknyájába kapaszkodott, az asszonynak valósággal hurczolnia kellett maga után.

Az urak összenéztek s szó nélkül indultak vissza a hivatalos szobákba. Nem akart egyik se addig szólani, mig az altisztek és a szolgák rájuk figyelnek. Benn se beszéltek sokat, csak elkomolyodtak, nyomasztólag hatott valamennyiükre az a család, a melynek már a megérkezése olyan különös, hogy lehetetlen jó végre számitani ilyen kezdettel. Mig az asztalra hajolva dolgoztak, meglátszott rajtuk, hogy egy gondolat jár a fejükben. Néha át is pillantottak egymáshoz s aztán megint lekapták a fejüket a papirra. Akkor oldódott meg a nyelvük, a mikor a főnök kijött a szobájából s a nélkül, hogy megmonda volna, hogy kiről beszél, az kérdezte:

—Hát aztán kapott-e legalább ez a szerencsétlen valami pénzt ezzel az asszonnyal?

Most már mind belemelegedtek a beszédbe s meghányták-vetették a raktáros dolgát.

—Valami keveset, pár ezer forintot.

—S ezért a nyakába vette ezt a kölyköt.

—Mi lesz vele?

—Hiszen ez a bömbölő ficzkó nem is gyerek, hanem majom. Nézték az arczát? A homloka hátraesik, ha volna is alatta agy, agyonnyomná.

—De nincs, hiszen hülye.

A gyerek ezalatt fenn elaludt. A raktáros elment a dolgára s az asszony megállott a vetetlen ágy előtt, melyen a paplant maga alá gyürve, tátott szájjal, valósággal részegmódra, nagyokat szuszogva aludt a fia. A mig nézte, végtelen reménytelenség és szomoruság ömlött el az arczán. Mikor érezte, hogy most már nemsokára sírni fog, elindult a szobákban rakosgatni, hogy egyeben járjon az esze ne a fián, ezen a nagy nyomoruságon, a kit akárhogyan is kéri, nem akar elvenni az Isten.

II.

A raktárosékról aztán nem sokat lehetett hallani. A férfi csendesen mázsált, egész nap fülére huzva mindig a nagy kongó raktárban a gyapot sipkát, mintha nem csak a levegőtől félne, hanem a hangtól is. Idegenkedve nézett mindenkire s meg volt győződve arról, hogy itt tréfát üznek belőle, a mióta bevonult az asszonnyal, meg azzal a hülye gyerekkel, a ki csak ugy az ágról, vagy honnan szakadt reá. Ha mosolyogva ment el mellette egy munkás, gyanakodva nézett utána s ugy fürkészte az embereket, mintha a lelkükbe akarna látni. Ez nyomta is szegény fejét nagyon, olyan volt, mintha mindig fáradt lenne.

Azt is hitte, hogy megvetik. Már bizonyára mindenki tudja, a mit eltitkolni szeretett volna még önmaga előtt is, hogy az asszony fenn Pesten együtt élt egy gazdag urral és az adta neki a háromezer forintot meg a gyereket is. Ő pedig elvette a pénzt, azzal a a gyereket is ide hozta az asszonyt is. Nem igen mert a szeme közzé nézni senkinek. Mintha attól félt volna, hogy rákiált valaki:

—Ugyan, ugyan, ne adja ugy a becsületest, maga komisz ember.

Ilyenformán érezte magát otthon is, a mikor leült a felesége mellé. Igyekezett jó lenni az asszonyhoz, az örökké zugó nagy raktárhoz szokott hangját hozzá szoktatta ahhoz, hogy suttogjon, ha a szükebb négy fal közé kerül, szeliden, csendesen beszélt vele, mert félt, hogy egyszer a fejéhez vágja azt, hogy nem tisztességes ember az, a ki feleségül veszi a más ember szeretőjét.

A gyermektől pedig félt. Nem tudta, hogy miért, de nagyon tartott tőle. Mig a szerencsétlen bambán bámult reá a szögletből, azt hitte, hogy borzong a háta. Félve pillantott egyszer-egyszer oda, de hirtelen elfordult, mert megijedt attól a csunya, majomforma fejtől, a melyen ugy hátrasimult a homlok, mintha lefésülték volna s alatta a nagy vizes szemek, a melyekkel a szerencsétlen kibámult a világba a nélkül, hogy megértett volna valamit s mintha mindig panaszolt volna, hogy: lássátok, milyen butának teremtett engem az Isten.

A raktáros csak belső ösztönnek engedett, a mikor elkezdett komolyabban s a mennyire a kis intelligencziája megengedte, mélyebben foglalkozni a gyerekkel. Érezte, hogy ellenséggel áll szemben, fel akart fegyverkezni ellene, mert csak tudnia kell, hogy mi lakik abban a csunya majomban, a kitől még az édesanyja is idegenkedve elhuzódik, mintha meg akarna tagadni vele minden közösséget.

Egyszer, vagy hat hónap után először, kalácsot hozott neki a városból s melléje huzódott a sarokba. Az asszony nézte, hogy mit csinál s hagyta őket, hogy csak barátkozzanak, ha tudnak. A gyerek azonban nem barátkozott. Gyanakodva nézte ezt a közeledést, elhuzódott, mindig csak félszemmel, alattomosan nézve vissza, hogy nem követik-e ellenségesen, a fogait vicsorgatva fordult vissza, a mikor látta, hogy a raktáros utána ment. Azután is hiába való volt minden. A mint nőtt, az anyjához is mind idegenebb lett s a helyett, hogy a mint remélték, az évekkel megvilágosodott volna egy kissé az agya, mindég zárkózottabb és félszegebb lett. Utóbb már átalakult valami alkalmatlan butorrá a házban, ide-oda taszigálták, de aztán nem sokat törődtek vele.

A raktáros aztán egyszere az asszony ellen fordult. Beteggé tette az, hogy nem tudott menekülni a vad gyerektől, a ki közéjök állott, az agyában elkisérte a raktárba, ki a sinekre, mindenüvé és akar vele valamit. Hogy mit, azt az Isten tudja. Mig a szegény megkinzott ember szó nélkül bódorgott a munkája után, mindig ezen töprengett, utóbb azonban már megformálta magának azt, a mit mintha a fülébe kiabált volna a gyerek, folyton hallott, zavarosan, érthetetlenül de mindig.

—Én vagyok a mult, a megbüntetés, ráadás a hozományra.

Lassan-lassan rettenetes lett az asszony sorsa. Kiméletlen, durva veszekedéseket kezdett vele az ura, azután meg elkezdte verni. Előbb félve nyult hozzá, megijedt az első ütés után, mert azt hitte, hogy a szeme közé ugrik a gyerek, de a mikor látta, hogy ki sem mozdul a sarokból, csak egy kicsit előrenyujtja a nyakát, hogy jobban lásson, ugy érezte magát, mintha szövetségese volna. Az asszony kimondhatatlan bánattal nézett végig a gyereken, a ki mindennek az okozója, nem ment bele a verekedésbe, nem ütötte vissza az ütést, szó nélkül türt. Még valami elégtételfélét is érzett magában, mikor nagyon megszenvedett, azt hitte, hogy vezekel és ez jól van igy.

Egyszerre azonban beköszöntött a raktáros házába a megváltó.

Egy reggel, mikor már hetekig ki sem mozdult a szobájából az asszony, egészséges, hangos sirás hallatszott ki tőlük. Egy idegen asszony ki- és be szaladgált az ajtón s a raktáros, a mint csak tehette, fölugrott az emeletre egy-két perczre. Mig a lépcsőt járta, alig ismertek rá, ugy elváltozott. Előbb aggodalmas volt ugyan, aztán ragyogott az arcza s a ki szembekerült vele, mindenkinek elujságolta a nagy örömét:

—Fiam van, ma reggel jött a világra...

—Hát az anya egészséges-e?—Kérdezgették meg az asszonyok.

—Mint a makk, nincsen semmi baj.

—Hála Istennek.

Mutogatni szerette volna a gyermeket. Lábujjhegyen surrantak be utána az első szobába azok, a kiket csak elfoghatott. Az idegen asszony egy kis vörös gyermeket hozott ki a másik szobából és sorra járt vele, hogy mindenki lássa. Az emberek ráhajoltak, megcsudálták, az asszonyok azonban igazán megvoltak hatva, mert inkább az anyára gondoltak, a ki nehéz álomba merülve pihegett benn a másik szobában. A régi gyermeket alig vette észre valaki. Az nem volt kíváncsi semmire; valami czérnakarikákkal babrált a sarokban s föl se nézett, hogy legalább körülnézzen.

A szobában csend volt. Az egyik sarokból egy teknőből forró pára szállott föl, a teherpénztáros cselédje pedig hideg vizet hozott fel vedrekben a kutról. Az idegen asszony munkához látott, a többi pedig jó lélekkel vette körül a teknőt és mig az uj gyermek megkapta az első fürdőt, egymást érte a sok megjegyzés, csupa jó tanács.

Azt is találgatták, hogy vajjon kire hasonlít.

—Egészen az anyja.

—Inkább az apjára üt bizony, kék lesz a szeme.

—Milyen okosan néz.

—Már is több esze van, mint annak a suta Jóskának s a mint az asszonyok a sarokba pillantottak, szinte undorodva fordultak el a szerencsétlentől, a ki, a mikor a nevét hallotta, bambán végignézett rajtuk.

A raktáros akkor már nem volt ott.

Leszaladt a pálya-udvarra keresni még valakit, a ki nem tudja az ujságot. Talált is. A főnök épen a hétórai személyvonatot indította tovább, köpenyegébe burkolva sétált a sinek között. Mikor már elindult a vonat, akkor szólította meg a raktáros.

—Főnök ur, nagy ujság, fiam született...

A főnök mosolyogva nézett végig rajta és megrázta a kezét.

—De aztán most már más lesz a világ, ugy-e?

A boldog ember áradozni kezdett:

—Hogyne, hogyne, megbolondul az ember a nagy boldogságban, persze hogy más, ujra kezdjük.

III.

Az uj gyerek nőtt, fejlődött, szépült. Kedves gyermeke lett a pálya-udvarnak, mindenki formált hozzá valami jogot. Az egyik asszony pólyázta valaha, a másik az első falovacskát vásárolta neki kilencz hónapos és két hetes korában, a harmadik az anyja ágya mellett virrasztott át egy-két éjjelt, mig az asszony a nehéz napjait élte. A raktáros boldog mosolyával látta, hogy hogyan kapkodják el egy-egy csókra a kis fiát, lehült, megnyugodott a nagy elégedettségben s a csendes, gondnélküli emberek komolyságával végezte dolgát. Ő maga is felszaladt egy-egy perczre a fiához a munkából, csak mondott neki valamit, hogy lássa és hallja, a mint csengőn, bátran felel. Néha ugy érezte, hogy ha lehetne, magába lehelné ezt a gyermeket, hogy egészen az övé legyen és féltékenykedett az asszonyra, a ki egész nap otthon van. Ez az érzése azonban szelid volt, az ellágyult jó ember ingerkedése inkább, sokszor, ha erről beszélt, könnybe lábbadt a szeme és ölelni szerette volna az egész világot. Megosztoztak a gyereken békességgel s egyik sem irigykedett nagyon, ha a másiknak véletlenül több jutott belőle.

Csak azon lázadtak föl, ha részt kért belőle magának a régi gyerek is. Pedig ez is megesett. Egy reggel a bölcső mellett találták a fiut. Szintelen szemeivel rábámult a gyermek mosolygós arczára, éppen a mikor ébredt. Mikor az anyja bejött, szó nélkül tovább állott, visszahuzódott a vaczkába és onnan bámulta végig, hogy mi történik azután, hogy a gyermek tele szájjal szopik, kapkod a kezecskéivel a levegőben és kiabál. Bamba mosolygásra huzódott az arcza, tetszett neki ez a csepp ember. Azután megint sokáig nem törődött vele, de reggel, a mikor az anyjuk nem volt a szobában és sírni kezdett a gyerek, kivette a bölcsőből s karjára vette s magával vitte a sarokba. A gyerek először nagyon megijedt, de azután kibékült s kiszabadítva kezecskéit a békóból, végigsimogatta a szegény eszelős gyermek arczát.

Mikor az asszony kijött, halálra rémült. Elkapta a fiutól a gyermeket s rettenetesen szitkozódni kezdett:

—Te majom, hogy mersz hozzányulni, te bestia!

A hülye dühbe jött. Szük kis agyában megforgatta az egész dolgot s ugy találta, hogy nem tett semmi rosszat. Rárontott az asszonyra, hogy rugja, harapja, de éppen akkor nyitott be a raktáros. Ez aztán kegyetlenül végzett vele, a mikor megtudta, hogy miről van szó. Nagyon megverte a szerencsétlent. A nagy ordításra összeszaladtak a szomszédok és igazat adtak neki, a mikor megtudták, hogy miről van szó.

—Nyuzza le a bőrét a czudarnak.—Kivette a bölcsőből...

A teherpénztárosné kedvet érzett magában arra, hogy ő is adjon neki néhány pofont s mintha a csecsemő lett volna a szobában az egyetlen élő ember, a ki tiltakozik a verés ellen. Sírni kezdett. Mikor vége lett a szörnyüködésnek, a szerencsétlen föltápászkodott a földről, lebotorkált a pálya-udvarra. Átcsatangolt a sineken s elindult a töltés másik oldalán. Csak késő este került haza. Nem tudta megmondani, hogy merre járt, de nem is sokat kérdezősködtek utána.

Attól kezdve, hogy most már rendesen kijutott neki a verés, még konokabb lett. Napokig nem lehetett szavát venni, csak bámult maga elé, sunyi módon fürkészte azt, a mi körülötte történik s leste különösen a gyermeket. A hogy a kis fiu kinőtt a pólyából, a mint járni és beszélni kezdett, annak ő volt a leghivebb tanuja. Kiváncsi volt erre a kicsi emberre, hogy vajjon mi lesz belőle.

A gyermek is huzódott hozzá, különösen a mikor észrevette, hogy ennek a nagy kamasznak belekapaszkodhatik a hajába, a fülébe a nélkül, hogy kiáltana s ütheti, megrughatja, mindent eltür. A nagy erős fiu a gyermek rabszolgája lett, vitte a hátán, előtte csuszkált a porban s lassan-lassan olyan pajtásság fejlődött közöttük, a mit nem lehetett már kiverni belőlük. Ha az egyik nem volt ott a játékban, kétségbeesve kereste a másik. A nagy fiu egyszer kemény öklével bedöngette a szomszéd szoba ajtaját, mert elakarták zárni előle a gyermeket, a kicsi pedig betege volt annak, hogy elakarták választani a barátjától. Megszökött vele, mindenütt a nyomába járt, mint a kis csikó s ha valahol megpillantotta az ember a nagy eszelős ficzkót, a mint bizonytalan nehéz lépéseivel barangolt a mezőkön, bizonyosan vele volt a kis barátja is és tipegett utána fáradhatatlanul, nehogy elmaradjon.

A raktárost elkedvtelenítette ez a nagy barátság, félt tőle. Azon gondolkozott, hogy hogyan szabadulhatna meg a nagy fiutól, a ki mindinkább a nyakára nőtt már s olyan erős kezd lenni már is, hogy nem tanácsos kikötni vele, különösen ha dühben van. Rendre levelezte az intézeteket, a hol talán bevennék nevelőbe, de mindenünnen elutasították. Ez a gond valósággal megtörte. A kis fiu vézna, gyönge gyermek maradt, az a ficzkó pedig olyan, mint egy bika. Elél száz esztendőt, a helyett, hogy akár holnap elvenné az Isten.

A pálya-udvaron pedig sokat beszéltek a dologról. Senkinek se tetszett az, hogy olyan nagy barátságban van a kis fiu a bátyjával, aggodalmaskodtak s az egyik asszony ki is mondta nyiltan, hogy fél a szerencsétlenségtől.

—Nem lesz jó vége az egésznek. Annak a vadállatnak annyi esze sincsen mint egy tyuknak. Kárát vallják még annak, hogy igy szabadjára eresztik őket.

Mindenki elhitte, hogy baj lesz a dologból. A raktárost is figyelmeztették s ezzel a szegény embernek még nehezebb lett a feje. Töprengve végezte a dolgát, babonás félelem szállotta meg, olyan, mintha egy nagyobb hatalommal állanna szemben. Mikor a nagy fiu elibe került, ideges reszketés fogta el. Egyszerre ránehezedett minden, a mit átélt, a mióta feleséges ember s érezte, hogy gyöngül a karja, ha megakarja rohanni ezt az ellenséget s elzsibbad az akarata. A fiu szemében is felfedezett valami ijesztőt s elfordult, ha az ránézett, vagy lesütötte a szemét, mintha szégyenlené magát. Most már a tébolydákhoz folyamodott. Igért sok pénzt, a mennyit meg se tudott volna fizetni, csak vigyék el előle ezt a rémet, de mindenütt azt mondták, hogy a fiu nem bolond.

Az asszony részese volt mindenben, lesoványodott, a nagy gondban betegeskedni kezdett és sokat panaszkodott mindenkinek, a kit csak előtalált!

—Ez lesz a halálom, ez a bárgyu...

Egy reggel aztán vége lett mindennek.

A nagy fiu lihegve és rettenetes halványan jött haza s keresni kezdte a kicsit. Nem szólott semmit, csak nem értette meg, hogy hova tünt el a barátja. Az anyja nyomon követte, leste minden mozdulatát, nem tudta, hogy mit keres. Félt megkérdezni, várt, hogy szólaljon meg magától. Mikor azonban látta, hogy nem beszél, már nem birta tovább, most már bizonyos volt előtte, hogy miért jött haza a fiu.

—Hiszen veled ment el!—kiáltott rá magánkivül.

—Igen, nem—gagyogott a fiu—de most nincs sehol.

Az asszony arcza elfehéredett, mint a tej és hátraesett a széken. A fiu ettől még jobban megijedt, meg fölhányta az ágyakat s benézett még a szekrények alá is a barátja után, igyekezett elmondani a dolgot ugy, a mint volt.

—Mentünk... mentünk a vason, a melyiken a kocsik járnak. A kezemet fogta, énekelt, aztán egyszerre nem tudom hova lett. Talán a kocsik vitték el, sok jött, nagyon sok, elől az, a melyik füstöl. Nem láttuk, egyszerre ott volt mind, én is elestem, megütöttem a fejem. Mikor elmentek a kocsik, sehol se volt.

Bambán rámeredt az anyjára és még egyszer megkérdezte:

—Nem jött haza?

RAFFAY TISZTELENDŐ UR

A mult szombaton, a mikor a hittan órára csődült össze a parókiára a fiu- meg a leányiskola, különösen kegyetlen kedvében volt a tisztelendő. Sorra kérdezte a katekizmust s könyv nélkül mondatta fel a szentek csodatételeiről szóló történeteket, a melyek mind igen szépen meg vannak irva a vallásos elmélkedésekről szóló könyv utolsó harmincznyolcz oldalán, a függelékben. A ki valamire nem tudott megfelelni, annak belekapaszkodott a hajába s rázta a sivalkodó kis kölyköt, még csak bele nem fáradt a keze.

—Gombozni, istentelenkedni a templom udvarán, azt tudsz, de tanulni nem. Majd megtanítalak.

Akkor már tanította is. A szomszédok elszörnyülködve sugdostak, hogy ezt már még se lehet türni s meg kell jelenteni a dolgot a tanfelügyelőnek.

Ezt különben folyton tervezték, de soha se lett belőle semmi.

—Kiss Ferencz, mit tudsz szent Antalról? Mondd szóról-szóra.

Mikor a gyerek hallgatott, közelebb ment hozzá. A fiu is hátrált egy lépéssel s maga elé emelte mind a két kezét, mig jajgatva siránkozott.

—Tudtam, tudtam, de elfelejtettem... Csak egy kicsit gondolkozom...

A hátráló s már a falhoz lapult gyermeket látva, rettenetes dühbe jött a tisztelendő. Sürün csapdosott a pálczájával a fejére és a vállára s mig egyet-egyet ütött reá, az arczába kiabálva kérdezte tőle:

—Tudtad, elfelejtetted, tudtad...

Aztán kiverte az egész gyereksereget, közéjük suhintva a pálczával, a mig menekültek előle s mikor már egy se volt a szobában, fáradtan esett le a díványra. Nagy durva teste lihegett s egy kék kendővel törülte magáról az izzadságot. Tompa kábultságba esett a nagy csöndben. Feje a mellére hanyatlott s bután bámult a padló deszkájában egy szöget. Mikor már sokáig nézte, tánczolni kezdett vele az egész ház, megindult alatta a divány s forgott körben, mindig körben sebesen, sebesen. Csak akkor állott meg, ha behunyta a szemét. Igy egyszerre nyugalom lett körülötte.

Arra rezzent föl, hogy künn gyermekek kiabáltak az ablaka alatt. Félre huzta a függönyt és kinézett.

Az utcza tulsó oldalán egy kis fiu játszott egy leánykával. Simogatta a haját és ölelte s valami olyast beszéltek, hogy: te leszel a mama, én az apa, aztán megyünk, megyünk kézenfogva a gyermekkel...

A pap egy darabig hallgatta s érezte, hogy az agyába tódul a vér. Az volt az első gondolata, hogy jó messze lemegy a kertjében, megkeríti őket, rájuk ront és üti, üti, hanem aztán még se ment odáig. Csak fölrántotta az ablakot és kikiabált, hogy a két gyerek egyszerre elrebbent, maguk után hagyva a porban a babát, egy czifrára mázolt, szegényes kis rongyos jószágot, a miben igazán nem volt semmi szép se, csak a neve, hogy ő a gyerek. Két ártatlan cseppség szeretetében odaelőlegezett jövendő.

Mikor a tisztelendő visszafordult, Mari asszony már fölterítette az asztalt. Egy gyürött, foszlott szélü asztalkendőt terített az asztal sarkára, rátett egy tányért, egy poharat s indult kifelé, hogy behozza az ételt. Akkor azonban a tisztelendő hirtelen megingott, ujra azt érezte, hogy forog körülötte minden. Nekiesett a falnak s megkapaszkodott egy székben. A vén asszony hozzászaladt s támogatta a diványig, a mire ugy végig esett mint egy oszlop.

—Mi baj az istenért, már megint...

—Igen, szédülök.

—Csak maradjon egy kicsit magára, feküdjék nyugodtan. Hunyja be a szemét, ha ugy jobb, ugy...

Szürke kendőt kötött a fejére s elszaladt. A pap utána meresztette a szemeit s a mikor már elment, akkor is mindig az ajtót nézte fáradt bámulással. A pilláit már nem birta nyitva tartani, mint valami elromlott redőny, barna, ránczos szemhéja mindegyre lehullott s szemmel láthatólag erőtlenedett el az egész ember. Mintha valami láthatatlan rémség kerülgette volna s azt vigyázná, ugy hallgatott, visszafojtva a lélegzetét is s csak néha hörögve, ha már nagyon kiigyekezett belőle az erő.

Mikor az orvos jött, fáradtan, lustán panaszkodott.

—Megint kerülget. Itt van mellettem, csak a kezem kell kinyujtani s megfoghatnám, hogyha teste volna. Iszonyu, borzasztó nyavalya, még senkise látta s mégis ugy szorítja a torkom, de ugy...

—Megint bosszankodott tán a gyermekekkel?

—Igen, megint... Aljasok, hitványak... Most is itt kettő, egy fiu meg egy leány...

—Hagyja... Lássa, ez a baj. Minek izgatja magát. Nem kell ugy rájuk erőszakolni a hittant. Hagyjon nekik békét. Adjon be neki annyit a vallásból, a mennyi nem rontja meg a gyomrukat, de beléjök öklözni, bottal... Minek?

A pap csak nézett. Belsejében forrott a méreg s nem volt ereje ahhoz, hogy kitörjön. Az a csendes öreg ember, a ki mellette ült a divány szélén, dühbe hozta. Nem tudta, hogy mi baja van, de érezte, hogy az orvos képtelen felfogni a baját. Csendes lett és igyekezett megmagyarázni, hogy mit érez.

—Nem az a baj. A vallás, meg a könyv, meg a csodák, az mind semmi. Ha már jönnek, az is dühbe hoz, magamon kivül vagyok, nem birok magammal, perczről-perczre érzem, hogy mint hatalmasodik el bennem a vadállat. A sok kölyök mind olyan egészséges és szép... Doktor, maga is olyan papforma ember félig, magával lehet komolyan beszélni, esküt tett maga is arra, hogy nem jár el a szája, ha valamit kikottyant az ember maga előtt egy-egy bolond pillanatban, hát higyje el, hogy csak félig vagyok ember, a testem az, meg a reverendám, meg a formám, hanem a másik felem, a kutya...

—Ugyan, ugyan...

—Lássa, erről kellene maguknak irni egy könyvet, erről a félig emberről, a kinek, mikor a szemét behunyja, vége van nem jön utána senki. Arról, hogy embertelen dolog engem körül venni gyermekekkel a mi mind a másé, hogy... mondja is meg az iskolában, hogy ide többet ne küldjenek egyet se, mert kitekerem a nyakát...

Kimerült, csendesebb lett s aztán már csak sugva mondta el azt, a mit behunyt szemmel maga előtt látott.

—Ha nekem csak egy volna... Egy leány, a kinek vennék szép kis fehér ruhát, a haját befonnák világoskék pántlikába, azután jönne a püspök, megbámulná, férjhez menne és folytatódnék az Isten mun-munkája... Vagy egy kölyök, egészséges, verekedő ficzkó, a ki okos, a ki szép...

Ugy nézett maga elé, mintha ott látná valahol a ködben a fiut is, a leányt is.

A SPECZIÁLISTA

Tekintetes rendőrkapitány ur, tudom én, hogy mi az elővizsgálat, a min át kell esni az embernek, mig eljutna az ügyészséghez, a hol jobban bánnak a rabokkal. Nem adhat föl nekem olyan kérdést, a mire szép csendesen meg ne felelnék, csak ne nézzen rám olyan szigoruan, mert igazán nem szükséges. Lenn is megszorongatták a torkom, a mig idehoztak, pedig a kis ujjam se nyujtottam ki ahoz, hogy védelmezzem magam. Intelligens emberrel nem kellene olyan keményen bánni. Minek az?

Hát hogy hogyan történt az egész? Nagyon egyszerüen. Most világosan áll előttem mindennek a menete. El se hiszem, hogy másként történhetett volna.

Beteg voltam. Már régen az vagyok. A mellemben szurásaim vannak. Nézze, most is micsoda bunda van rajtam, pedig mások már tavaszra öltöznek. Most már birom valahogyan magam, hanem a tél elején szörnyen összementem. Éjjeli munkám is akadt hivatalon kivül, nem sokat törődtem azzal, hogy megárthat. Szerettem volna valami szép ajándékravalót összespórolni, hogy ne legyen száraz karácsonya az asszonynak, szegénynek. Akkor aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy mind az emberek feltünően érdeklődnek az egészségem iránt. Csupa részvét mindenik, hogy ugy nézek ki mint a halál, meg lefityegnek a füleim, szörnyen uri bőrben vagyok, meg több efféle s egyszer aztán egy orvos pajtásom, a ki el-eljárt hozzám, meg a feleségemet is kezelte ugy kisebb bajokban, hurutban, hideglelésben, igazán beteg sohase volt szegény,—hát az orvos pajtásom azt mondta szerencsétlenségre akkor, a mikor az asszony is hallotta, hogy:—pajtás, szedd össze magad s még ma indulj el Meránba. Ott négy-öt hét alatt megint ember lesz belőled, de ha tovább is itthon maradsz, nem állok jót semmiért. Ugy elpatkolsz, hogy olyant még sohse láttál. Olyan vagy már is, mint egy gebe.

Gondolt az ördög Meránra. Nem szegény hivatalnok embernek való az. Hanem az asszony nem hagyott békét. Belémcsimpajkodott, Meránnal keltünk, Meránnal feküdtünk, azzal boszantott egész nap, hogy csak menjek, menjek. Pénzt is adott. A fehérnemüs szekrényben csupa frissen mosott, szép fehér ruha közé eldugdosott szép lassan, én nem tudom mikor, nyolczvan forintot. Ebből a sarokból előkerült egy ötös, a másikból egy tizes, aztán ezüst forintosok, a markomba nyomta mind, csak menjek.

Nagyon nehéz volt elmenni. Az asszony akkor már nagyon közel volt ahhoz a stádiumhoz, a mikor még a himfarkas se hagyja egyedül a párját. Biztatott, hogy ne féljek, ő se fél. Át kell esni ezen is, ha asszony lesz a lányból; az anyjának is volt gyermeke, de mennyi, a nénjének is, meg a szomszédasszonynak is, ennek is, annak is, sehol se történt semmi baj, meg a te egészséged, a tied drágám!—már mint az enyém... ugy mondta, hogy még most is hallom. Kiéreztem a szavából, hogy neki drágább az én beteg hörgő mellem, mint akár magamnak is, és elmentem.

De nem, kifelejtem a legfontosabbat. Mielőtt elmentem volna, gondolom egy-két nappal, de hát az mindegy... Nem mindegy? Hát szerda volt, azt tudom, most már csak annak járjanak utána, hogy mikor utaztam el, mert erre nem emlékszem biztosan. Szerdán délelőtt elmentem Hallerhoz. Gondoltam, erre az emberre bizhatom rá legnyugodtabban az asszonyt. Speczialista, hires doktor s egyszer, a mikor dolga volt nálunk a telekkönyvnél, szivességet tettem neki. Nem volt nagy dolog, leirtam neki egy csomó C. lapot. Nem fizetett érte semmit, hanem azt mondta:

—Kedves barátom, ha egyszer szüksége lesz reám, hát csak szóljon. Feleséges embernél könnyen megeshetik, hogy egy és másért doktort hivnak a házhoz. Hát ha olyan baj volna, a mihez egy ilyen magamformáju ember kell, csak szóljon. Ott leszek.

Erre gondoltam s elmentem hozzá szerdán délelőtt. Sok beteg volt nála, későn került rám a sor. A mikor bementem mindjárt megismert. Azt mondta:—kedves barátom, no mivel szolgálhatok? Sok a dolgom, de nem baj, megteszek, a mit tehetek.

Nagyon szépen megkértem, hogy váltsa be az igéretét. Azt is mondtam neki, hogy nem kivánom ingyen.

—Doktor ur—igy mondtam—szegény hivatalnok ember vagyok, hanem azért nem szorultam rá arra, hogy ingyenben kérjek valamit. Itt a közelben van egy rácz bérlő, a kinek nagyon sok dolga van nálunk a hivatalban s mindig velem tárgyal, mert azt mondja, hogy mással nem tudja ugy megértetni magát. Ez az ember minden ujesztendőben küld nekem ötven forintot. Az idei ötven pengőt a doktor urnak szántam. Tudom, hogy nem sok pénz, hanem egy ilyen magamforma ember nem képes többre. Arra kérem, hogy a mikor ideküldenek majd tőlem, hogy baj van, legyen szives azonnal az asszony mellé menni és segíteni rajta. Megteszi?

—Hogyne kedves barátom...

—Mondja becsületszavára.

—Nevetséges. Persze, becsületszavamra, barátom, nyugodtan elmehet... Ha én egyszer megigérem, mérget vehet reá...

Elutaztam Meránba. Nem igen nyugodtan, mert az egész uton az asszony járt az eszemben, meg ott is. A mikor a fenyők alatt zörögtettem a csontjaimat, akkor is folyton haza gondoltam s éjjel néha arra ébredtem, hogy sikoltást hallok:—Ferencz! segíts! Regelenkint azonban rendesen, pontosan, mint az óra, beállított a levélhordó s jöttek a drága, édes levelek, hogy készül a kicsi kelengye, a fejkötő már nincs divatban, de annál több lesz a meleg rékli, meg az ingecske, meg a mama is megjött már, hozott egy csomó vásznat, szabnak, varrnak egész nap s rólam is diskurálnak, hogy: a Franczi eddig bizonyosan nagyon összeszedte magát, kalandokkal gyanusítottak, a mi nekem nagyon jól esett, humort olvastam ki belőle.—No—gondoltam—ha ily jó kedvük van, akkor nincs semmi baj. Egyszer aztán durván, rettenetesen pofoncsaptak. Engedje meg, hogy erről ne sokat beszéljek, jött egy telegramm az anyósomtól, hogy ha még életben akarom találni a feleségemet, hát csak jöjjek a leggyorsabb vonattal. Ötször voltak Hallernél, mindig megigérte, hogy azonnal ott lesz és egyszer se ment el. Utoljára az anyósom ment el hozzá, de nem bocsátották be, valami elegáns beteg volt benn. Akkor más doktor után szaladtak, de már késő volt minden. Mikorra én hazaértem, tudja az Isten, hogy hogyan jutottam el Meránból idáig—már meg volt halva.

...Kapitány ur! Soha szebb halottat. Gyöngéd, rózsás pirosas volt az arcza, aludt, tisztára aludt... Rám nem lehetett panasza senkinek. Nyugodt gyászos ember voltam, az anyósom, mintha meg is neheztelt volna egy kicsit rám, olyan jól viseltem magam. Hanem akkor már jól tudtam, hogy mit teszek azután. Ha arról van szó, hogy előre megfontoltam-e a szándékomat vagy sem, hát ne tessék tovább firtatni. Megvallom én magam is, hogy igenis, még a vonaton elhatároztam a dolgot. Azt mondtam magamban,—olyan józan voltam, mint most—azt mondtam:—Ha még él az asszony, pofoncsapom azt az embert, aztán felrugom a piacz közepén s elkiabálom, hogy nézzétek: ez az a bitang, a ki nekem szavát adta, hogy a feleségem mellett lesz, ha ágyba esik s nem ment el, pedig ötször hivták. Ha meghalt az asszony, hát akkor más történik, más, előre tudtam a kocsiban.

A temetésről szépen hazamentünk. Az anyósom elkezdett keservesen sírni s azt mondta, hogy sírjak én is, mert az jól esik. Én azonban csak körülnézegettem. Gyermekem nem volt, azt magával vitte szegény lelkem a földbe, semmi se volt; nem is bucsuztam a lakásomtól, mintha nem is lett volna már az enyém az a két szoba meg a konyha, a hol a cseléd iszonyuan ordított, emlékszem azt hajtogatta: szegény jó asszonyom! szegény drága teremtés! Isten nyugosztalja...—boszantott, utáltam. Mikor az anyósom elfordult, az éjjeli szekrényből kivettem a revolverem, zsebrevágtam és elmentem az uri kaszinóba.

Tudtam hogy Haller esténkint odajár. A szolgának adtam egy forintot s azt mondtam, hogy küldje ki a doktor urat.

—Kit jelentsek be?—kérdezte.

—Senkit. Mondja, hogy egy ur várja az előszobában. Röviden végez, csak éppen kérdezni akar valamit.

Mikor Haller kijött, agyonlőttem, aminthogy az csak természetes is. Hogy most mi lesz? Bánom is én, csak a mig itt vagyok, kérem bánjanak velem emberségesebben. Intelligens ember csak számíthat egy kis udvariasságra.

A FLÓRIÁN FILOZÓFIÁJA

I.

Az apám temetéséről jöttünk haza. Szép, nagy gyászos ünnepség volt. A katonakórházból indultunk ki, lenn az udvaron a banda játszott s a mikor abbahagyta és megindult a sok tiszt meg legény, egy fekete posztóval bevont dobot vertek. A nagy üveges kocsi előtt a fekete lovak nyugtalanul rágták a zablát, fenn prédikált az esperes, a környékről mind összegyültek a népek, fekete volt velük az utcza is, mint a milyen fekete lepel lengett alá a szomszéd házról, a hol a tiszti kaszinó gyászolt s mindenütt ott sürgött-forgott egy kis sötét ember, a ki folyton rendelkezett haragosan hol az egyik, hol a másik kocsist tanítva emberségre, mert a ficzkók megunták a hosszú prédikácziót s összeállottak beszélgetni a gyalogjáró mellett. Aztán megint recsegett a trombita, a kapu alól kiindult a banda, utána a katonák, a publikum, az üveges kocsi, azután mink szegény gyermekek levett kalappal és a sok kocsi, mig körülszaladgálta az egészet a kis köpczösfekete ember...

Emosódik az emlékezetemben minden, csak némely jelentéktelen dolgok kerülnek vissza az eszembe. A kis fekete embert például folyton látom, azért beszélek róla annyit, meg aztán különösen az egyik ló maradt meg az emlékemben. Ez valami temetkezési remonda lehetett, mindig trappra fogta a lépést s annyira nem viselte komolyan magát, hogy egy fordulónál nekivadulva ágaskodni kezdett s vitte magával a másik három lovat is, a mint neki indult vágtatva a hegynek. Aztán egyszerre odaugrott a kis fekete ember, belekapaszkodott a vágtató paripa orrába és káromkodott:

—Te komisz, te disznó...

A temető kapujáig hurczolta magával a ló a kis tömzsit, ott már belefáradt s letette. A kis öreg pedig, a ki—hiszen ezt már körülbelül tudjuk—a temetésrendező volt, egyenesen odament a kocsishoz, a miben az anyám ült s valami hizelgőt mondott neki, ilyenformát:

—A kapitány ur majdnem, hogy vágtatva ment a másvilágra, hanem nekem sikerült észretériteni a lovat, kezét csókolom.

...És mentünk... Szomoruan, bandukolva, mig odaértünk, a hol vége van mindennek. Ott nagyot lőttek egymásután hármat a katonák, aztán imádkoztunk s elindultunk haza. Anyám mellé a kis öcsémet s egy rokon asszonyságot pakkoltam be, én pedig megindultam magamban, egy ösvényen a kocsiuttól messze.

Itt találkoztam Flóriánnal.

Ő is fenn volt a temetésen, hanem hamarabb feljött s ebből az alkalomból kifolyólag, hogy ne mult légyen el hiába az idő, meglátogatta a maga halottait. Lenn a völgyben álldogált egy sir mellett s szivarozva bámulta a vidéket. A mikor látta, hogy jövök, elém került. Minden különösebb meghatottság nélkül nyujtotta a kezét s a másik karjával egy nagy kört irva bele a levegőbe, a miben benne foglaltatott az egész temető, azt jegyezte meg, hogy:

—Mind idekerülünk, mind, mind...

—A bizony, mind...

Akkor már mentünk lefelé. Flórián a teljesen közönyös ember nyugalmával járt mellettem. Egyszerre azonban hirtelen eszébe jutott valami s gyorsan felém fordult.

—Egy kis számla is maradt a kapitány ur után. Czukor, kávé, szappany, bor... ki fogja azt most már rendbehozni?

—Én.

—Hát majd átirjuk, szólok az öcsémnek is.—Lennről még egyszer visszanézett a csendes világra. Már homályos szürke volt az egész tájék, ráereszkedni kezdett az este. Messze hátul a szilfák között, a hol a zsidó temető hozzáér a mi földünkhöz, köd gomolygott s egészen távol, a hova már ugyancsak mereszsze az ember a szemét, hogy belásson, egyetlenegy csillag ragyogott az égen, valami halvány reménység a halottas csendben. A temető kapujára nagy tábla volt fölszegezve s vigasztalónak az volt ráirva, hogy föltámadunk.

A kis örmény egy darabig a csillagot bámulta s mikor visszafordult, megkopogtatta botjával a táblát.

—Nem igaz... persze, hogy nem igaz. A mi ide be van raktározva, az jól el van téve. Kezeskedem róla. Nem segít itt már semmi. Nekem fölirhat ide, amit akar.

Akkor már künn voltunk az utczán s mentünk hazafelé.

Egy utczában laktunk. Tőlünk számítva, a harmadik házban volt a Flóriánék boltja, az övé meg az öcscséé, szép nagy kereskedés, heringes hordókkal az ajtó előtt. Nagy, sötét és dohos üreg volt a bolt, a közepén mindig égett egy gázláng, hogy valami kis világosság legyen benne. Aztán azért volt olyan jó bolt, mert minden, de minden akadt benne, a főrevaló keszkenőtől a mustármagig, meg kis perczentre dolgoztak a testvérek, nem nyuzták le a bőrét a vevőnek.

Mikor az ablakaink alatt elmentünk, láttam, hogy benn világosság van a szobákban és a sok rokon és ismerős mind nálunk gyült össze a temetés után. Hivtam Flóriánt is, hogy jöjjön be, ő azonban nem akart.

—Fölösleges az, kár, hogy mások is ott őgyelegnek, a hol semmi dolguk.

—Dehogy, örül annak az ember, ha körülveszik ilyenkor...

—Én nem... Különben is még el kell, hogy könyveljem a kapitány urat.

—A számlát? Olyan sürgős?

—Nem, az izét... a halottkönyvet. Tán nem is tudja, hogy mi az? Én azt vezetem pontosan, benne van minden jó emberem. Tiszta dolog, valahová csak föl kell jegyezni, hogy mit nyer, meg mit veszít az ember a családban, meg a rokonságban, meg azok között, a kiket ismer. Jó kis jegyzék, pontos, nézze meg...

Nekem sem tetszett otthon a sok gyászos ember, elmentem vele a boltba.

II.

Az üzlet háta mögött két kis udvari szoba volt a lakás. Az egyikben Tódor lakott, a fiatalabb, a másikban pedig az én emberem, az öreg Flórián. Innen nyiltak kifelé az ajtók, egyik a konyhába, másik az udvarra s a kettő között volt a pokróczczal leterített ágy, meg egy nyitott szekrény, a miben sok ruha lógott. Alul néhány könyv is volt. Lezárt, az esztendő végével szépen elraktározott nagy bőrös könyvek, egyikre az volt irva: Főkönyv, a másikra: Pénztári napló, meg Árukönyv, aztán egy másik, a mire ez a szó volt irva: Hitelügyletek. Ezek közül szedte elő Flórián azt a könyvet, a miben éppen el akarta könyvelni az apámat.

—Mig elvégzem, lesz szives helyet foglalni—mondta s bemártotta a tintába a tollat és elkezdte kitölteni a rubrikákat egy üres lapon, a minek a tetejébe édes apám neve volt fölirva. A mikor rendbe jött a dologgal, a füle mellé szurta fel a pennát s a könyvet egy kicsit továbbtaszítva, hogy nyugodalmasan száradjon rajta a friss irás, beszélni kezdett. Nem ugy, mintha helyén lett volna az esze, nem is kivánom senkitől, hogy okos embernek tartsa Flóriánt, hanem mint egy bolond, a kiben minden bolondsága mellett megmaradt még egy kis, még itt-ott derengő józanság a körüllévő emberi haszontalanságokkal szemben, mint a milyen például a halál is, meg a születés s egyéb fázisai az életnek.

—Beirtam a kapitány urat. Tizenegy esztendőt vesztettem rajta, de azt hiszem, hogy azt az egy pár évet majd behozom Sturmon.

—Ki az?

—Itt a szomszéd boltos. Sokat igér. Csupa egészség. Ámbár ez a számítás már kezd megingani egy kicsit, mert hát a kapitány ur is sokat igért még csak ezelőtt két hónappal is. Mindegy, ebben az emberben megbizom. Nem igen volt még beteg...

—Hogy sokat él, azt gondolja?...

—Nem sokat. Mindössze hatvan évet szántam neki. Más ugyan elszámította volna magát, ha ezt a nagy egészséget látja, hanem én már kitapasztaltam mindent. Jön egy betegség, aztán vége. Az ember csak ember. Hanem azért bizom benne.

Halgattunk és én azon gondolkoztam, hogy kivel van dolgom. Micsoda ember ez a Flórián? Ő mosolyogva pislogott reám s a mikor már megszáradt előtte az irás, a térdeire fektette a könyvet s magyarázni kezdte, hogy mi van benne...

—Tiszta dolog az egész, tessék idenézni: ... honvédszázados, született ebben és ebben az esztendőben. Baja: májbetegség. Állása hozzám: rendes vevő és jó ismerős. Remélhető életkor! hatvan év.—Igy van ez mindenkinél, a ki benne van a könyvben. Amolyan határidőüzlet forma az egész. Legföllebb csak az lehet benne feltünő, hogy nem pénzbe megy. De hát csak a pénz az érték? Kérem, hát csak az a kopogó ezüst vagy arany ér nekem valamit? Én ugy vagyok vele, hogy nem sokat adok reá. Törődjék vele Tódor. Neki sohase volt felesége, gyermeke, végezze az üzlet dolgát, ugy sincs egyéb baja, hanem én már körültekintek erre is, arra is, hogy miben lehet valamit csinálni. Igy például, ez sem haszontalanság.

—Nem, teljességgel nem...

—Ugy vagyok vele, hogy számot vetek előbb mindennel s aztán megállapitom, hogy kire meddig számíthatok azok közül, a kik körülöttem élnek. Ezt csak fontos tudni. Aztán bevezetem a könyvbe, nézze: Kelemen János városi tanácsnok, koma—a szegény kis fiamat tartotta a keresztviz alá, hetven év. Ez itt ki van huzva. Időközben elköltözött Bécsbe, most már semmi közöm hozzá, ez a másik pedig tömlöczbe került csalásért, hát ezzel se törődöm.

—Aztán mi haszon van ebből a könyvből?

—Sok, nagy haszon, engem nem érnek meglepetések. Nálam kiegyenlíti egymást a sok eshetőség. Ha az egyik becsap s nem tartja be a határidőt, itt marad helyette a másik. Abban tovább remélhetek. Ha a végén majd összeadom az eredményeket, higyje meg, jól jövök ki az üzlet mellett. Olyanforma ez, mint az olyan üzletember dolga, a kinek boltja van Budapesten, Kolozsvárt, Debreczenben, Nagyváradon, Kecskeméten, Szófiában, Belgrádban, s ha négy helyen pang az üzlet, a másik négy helyen virul. Nem mond csődöt olyan könnyen, mint a másik, a kinek egy raktárba van belefektetve mindene.

Az üveges ajtón, a mi a másik szobától választott el bennünket, meglibbent a fehér függöny s a nyiláson Tódor kukkantott be. Mikor látta, hogy odapillantok, a homloka közepére támasztotta a mutató ujját s Flórián felé integetett.

—Nincs rendben az esze, tessék elhinni, hogy nincs rendben.

Visszaintettem neki, hogy csak menjen onnan s néztem az öreg Flóriánt, a ki keresgélt a könyvben s némely tételnél nagyon elgondolkozott. Vártam még tőle valamit, hogy világos legyen az egész állapot. Addig már nem megyek haza... Egyszerre csak talált valami érdekes megjegyzést a könyvben, mert földerült az arcza.

—Azon gondolkoztam, a mivel tisztába kell jönni az embernek, hogy micsoda komplikáczióknak vagyok kitéve, még azokon felül, a melyeket már kitapasztaltam. Most rájöttem... Nagyon kellemetlen meglepetéseket hoznak nekem a járványos bajok. A múlt kolera alkalmával igen nagy veszteségeket állottam ki. Meg az öngyilkosságok. Néha szezonja van ennek is. Erre csak nem lehet számítani. Daliás szép urak sétálnak az utczán, a szájukban szivar, mosolyognak s aztán puff, puff, itt is, ott is... Az ilyesmi teljesen készületlenül talál.

Betette a könyvet s csendesen ráütött az öklével, mintha ez azt jelentené, hogy: no, mára rendben van.

Már majdnem eltette, a mikor megint eszébe jutott valami. Rátámaszkodott a vállamra s vizes lett a szeme, a mig beszélt.

—Az aztán a legnagyobb baj, hogyha későn kezdi el az ember. Akkor már bajos behozni némely nagy veszteséget. Például hát itt van az én dolgom. A mikor a feleségem meghalt, még nem vezettem könyvet. Aztán jött a difteritisz s elvitte a gyerekeket is. Micsoda fiu volt, bizonyosan diplomás ember lett volna belőle. Beleszólt, a mikor a nagy emberek beszéltek, politizált, a tanárok mindig izentek, hogy ne hagyjam annyit tanulni, vigyem a mezőre... Hát aztán vittem a mezőre, vissza sem hoztam... Ezt nem lehet behozni. Adok még magamnak vagy harmincz esztendőt, hanem ez is kevés. Nem, nem, teljességgel nem lehet behozni.

A LOVAK

I.

Gyéreséknél közönséges vasárnap délelőtt volt. Nem vártak senkit. Csendes, hangtalan volt az udvar, egy-egy ember mozgott rajta néha, mikor a ház előtti gyepágyakat öntözni kezdte a kertész s az istállókból elővezettek egy-egy lovat a kuthoz. Hátulról, a szérüs kertből tompa puffogás hallatszott elő s ott, a honnan a hang jött, aranyos könnyü polyva felleg libegett a levegőben. Egy-két részes csépelt, olyan szegény emberek, a kik nem várhatják be a nagy masinát. Mikor lenn az utcza végén harmadszor is harangoztak a templomban, a tágas veranda lépcsőin lefelé elindult a nagyságos asszony a maga rendes vasárnapi utjára. Kicsi, félénk, amolyan gyermekforma jószág volt a nagyságos asszony, a széltől is féltette az ember, nehogy valami erősebb rohanás ketté törje derékban s aztán elvigye, hogy ne maradjon belőle semmi. Vele mentek a cselédek is és a mig végigmentek az udvaron, a konyhaajtóból szájtátva bámult utánuk a fehérkötényes, fehérsapkás szakács, a ki éppen valami czifra madárról kopasztotta le a sok fényes, aranyos tollat. Közben megint visítani kezdett a kut csövében a szivattyú, vedrekkel rakták körül az istállófiuk a kerekre szabott pázsitot a kut körül s az istálló tornyában, a minek olyan szép bádogfedele volt, mint a templomnak, megszólalt egy kis csengettyü, olyanforma, mint a mi a nagy harang mellett van az unitáriusoknál.

Lassu sorjában kifelé lépdeltek az ajtókon a lovak. Csupa gyönyörü nagy állat, tipus mindenik a maga formájában. Kicsi fejü, nyulánk, hosszu testü, agár formáju paripák jöttek előbb, aztán alacsonyabb, tömzsi kanczák, kicsi fejjel, temperamentumos, ideges állatok, nyerítve, ficzánkolva, aztán magas, nagyon finom testü lovak, a melyeknek járás közben reszketett a lábuk s füleik, megijedtek még arra is, ha jobban összeharapták a zablát, aztán olyan erőszakos dögök, a melyeket két ficzkó vezetett végig az uton, belekapaszkodva a szijjakba. Ezek voltak a legszebbek. Némelyik két lábra állott, ha csak hozzáért valamelyik legény, félre ugrott, hogy földre rántotta volna a lovászokat, ha inkább nem engednek, arra ment a merre ő akart s nem oda, a hova vezették, ha megrántották szájában a zablát, fölugrott és nyihogott, igazi vadak. Leghátul pedig egy kis fehér lovacskát vezetett elő egy gyerek s hosszu sorban, egyesével a széles kerti uton megindult a sok ló meg a sok cseléd a kut felé.

Mikor már már kigabalyodott a csavaros gruppok közül az egész, kijött Gyéres is a házból. Utána ballagott egy hosszu fiatal ember is, a kis urfi tanitója s belesüppedt egy nagy puha székbe a verenda korlátja mellett. Amolyan szegény diák forma fiu volt, a ki minden iránt érdeklődik, ha muszáj, de legjobban szereti a csendet. Gyéres kihajolt a korláton s tágra nyitott szemekkel, mint valami gondos kasznár, vizsgálni kezdte a lovakat. Nem szólott egy szót se, pedig lett volna mondani valója. Ez meglátszott az arczán, meg mozdulatain, a mint néha félrekapta a fejét s a tanitóra pillantott. Ilyenkor azonban elkedvetlenedett, kapkodta a nézését ide-oda, nyugtalankodott s az olyan embernek a kellemetlensége látszott meg rajta, a ki valami fontos mondandójához publikumot keres és senki sincs körülötte, a ki megértse. Egyszer hosszasabban nézett a tanitóra s erre az fölugrott a székről.

—Parancsol nagyságos ur.

—Nem, nem, semmi. Maga nem érti. Ha maga konyítana a lóhoz, urrá tenném. Próbálja meg, tanuljon bele...

—Bajos az, nagyságos ur...

—Bajos, persze, hogy az... Hirtelen a kut felé meredt a szeme és retteneteset kiáltott.

—Tódor! Te bitang! Jobbra, jobbra!—Megint a diván felé fordult s most már dühös volt nagyon.—A Czézár majd agyonrugta Menelaust. Rongy paraszt, ugy czibálja a ló, a hogy akarja.—Megint kifelé nézett s ujra rákiabált a legényre.—Marha! Bolondulj meg! Tovább, ha mondom!—S egyszerre a nélkül hogy valami átmenetet talált volna a dühből idáig, lelkesedni kezdett.

—Most nézze, most. A feketét... Ni, hogy vezeti a lovászt. Több esze van, mint annak a baromnak, azt mondhatom. Megállott s ugy bámulta a lovat, a mely akkorra már szétugrott a többi közt s két lábra ágaskodva nyerített föl a tornáczra. A formáit nézze, a csipőjét, meg a lábát, hát a hogy ideszól, nem ész az, nem?...

A diák visszasüppedt a székbe s azt mondta, hogy: de igen, igen, szép, gyönyörü állat.

—Bolond maga! Ha embert akarok látni ezen a vidéken, akkor a lovat nézem. Az individuum, karakter, tiszta egész. Csupa nemesség. Az akar, az parancsol, az hasonlít hozzám, a ki ur vagyok. Csak nem akarja melléjük állítani ezeket ni. Csupa hülye, én mondom magának. Maga se jobb náluk. Az ember csak ember, de a ló... maga ezt nem érti. Nekem itt köröskörül van egy csomó földem. Csak egyszer láttam volna, hogy a paraszt felesel velem, ha én azt mondom, hogy igy legyen, vagy ugy, megbecsülném az embert. A ló folyton opponál. Vérbelit kell venni belőle, a milyen ez vagy az s aztán látom, hogy mi az akarat. Ha ráülök, földhöz akar csapni, azt mondja, nem vagy olyan ur, hogy meg nyergelj, ha beleütöm a sarkantyut, fölugrik az égig. Látja, olyan bolondok maguk mind, hogy a lóról ugy beszélnek: állat, négylábu, esze sincs. Én tudom, hogy magukat sarkantyuzom, ütöm, rugom, a mikor nekem tetszik s egyszer se nyerítettek ellenem, hát maguk-e az emberek, vagy a ló?

Valósággal önkivületben kitárta a karjait, mintha magához akarta volna ölelni az istállókat is.

—Drágáim...

II.

Lenn az utcza végén ujra harangozni kezdtek. Vége volt a templomnak s nagyon halk, a levegőn átszüremlett hangokban valami olyast lehetett hallani a templomi énekből, hogy: téged Isten dicsérünk... Ketten, hárman, szépen egymás mellett fölfelé jöttek az emberek, aztán meg a lányok, asszonyok, tiszta, szép ünneplőben s a sok hivő ember mögött még lenn a meredékes utcza végén látszott a kicsi nagyságos asszony a cselédekkel, a mint hazafelé tipeg. A nélkül, hogy a vonásaiba beleláthatott volna az ember, meglátszott az arczán a hivőknél templomozás után elkövetkező meghatottság, a mint jött szép csendesen és nézte maga előtt az utat alázatosan, az Isten szolgálóleányához illendőségesképpen. A cselédek is ilyenformán igyekeztek utána.

Benn az udvarban ezalatt végeztek a csépléssel a részesek. A polyvafelleg lassan-lassan alábbszállott, mig bele nem kapaszkodott egy szélpászma s el nem hordta az egészet s az emberek bejöttek az udvarba, hogy osztozzanak. Mikor a nagyságos ur elé járultak a kérelemmel, az nagyon dühbe jött.

—Vasárnap? Hogy én majd odaállok nektek vékát méregetni?... Pusztuljatok mindjárt...

Egy öreg paraszt előczihelődött a többi közül, hogy majd megfelel, de a mikor már beszélnie kellett volna, még mindig csak a kalapját forgatta a kezei között nagy zavarban s motyogott, hogy ugy, meg ugy, vasárnap is enni kell, meg az urnak könnyű, annak nincsen különbség a pénzében meg az idejében... Hátul elvezették már a lovakat. A sor eleje már eltűnt az istálló fekete szájában, a mikor egy magas, karcsú fekete paripa az utolsók közül kirántotta a kötőfék szárát a lovász kezéből s visszanyargalt a tornácz felé. Rohantában harsányan röhögött. A parasztok a tornácz falához lapultak előle s az öreg keresztet vetett magára.

—Vége, vége... agyontapos...

Az ur fenn az erkélyen egyszerre elfeledkezett róluk s mosolyogva, ragyogó arczczal csak a lovat nézte. Az állat nyihogva kapálta a földet s nagyokat fujt a porba. Mintha csak jó reggelt akart volna mondani. Mikor a kocsisok utána futottak, ezeknek is az arczába fujta orrából a forró gőzt s a nélkül, hogy megfogták volna a fék szárát, elindult előttük az istálló felé. Gyéres erősen megfogta a tanitó kabátját s előbb a még mindig a tornácz alatt szorongó parasztokra mutatott, azután meg a ló után mosolygott.

—Nohát, lássa. Hogy elrémült ez a sok bamba. Utálatos... Hát emberek ezek?... Mikor lenn megint szervezkedni kezdtek a parasztok, hogy elől kezdjék az ügyüket s az öreg ujra hebegni kezdett, rettenetes dühbe jött...

—Most már elég. Kihozom a botot s szétverek köztetek. Mars! Ki innen!

A parasztok lassan huzódtak a kapu felé. Mikor már jó messze voltak, megállottak egy perczre, mint a kivert állatok és összeröffentek.

—Megbánja még... Nem lesz ez mindig igy.

—Többet ér neki egy lova, mint mi mind...

Fenn a tornáczon pedig ujra lelkesedni kezdett Gyéres. Karonfogta a tanítót és huzta maga után.

—Jöjjön, jöjjön.—Mig átmentek az udvaron, éppen befordult a kapun a nagyságos asszony. A tanító köszönt s oda akart menni, de Gyéres nem engedte. Oda se nézett az asszony felé, hanem nekipirulva, lázasan ment a maga után utján, maga után vonszolva a fekete kabátos, hosszu fiút. Az istálló ajtóban megállott, nagyot kiáltott:

—Czézár! Menelaus!

Mikor a lovak nyerítve feleltek, a fiuhoz fordult.

—Hallja! Hallja!—Egyik lovától a másikhoz szaladgált, simogatta őket, némelyikkel beszélgetni kezdett.—Hogy vagy? Jó volt a zab, a széna?—Nézze, a szeme beszél, hát nézze! Itt ez a csillogó pont az öröm, itt a másiknál a sötétes folt, ez a kis elhomályosodás éppen a pillák alatt, az a bánat.—Valami baja van. No mi az, mért sirsz? Hallja, a másik hogy kaczag. Mennyire szeretnek.—Egy nagyszügyü pejnek átölelte a nyakát. Az erős, nagy állat fölkapta a levegőbe és lóbázni kezdte. Gyéres kaczagott.—Igy, igy mulassunk.—Egyszerre eleresztette a ló nyakát s leesett a friss alomba a jászol mellé. A ló félreugrott, a tanító meg a kocsisok megijedtek, de a gazda befeküdt még mélyebben a szalmába, behunyta a szemeit is s boldogan elnyult a ló előtt, a mely most már idegesen szaglászni kezdte, mintha idegen volna.

—Ne rugjál agyon öreg, ne rugjál...

A tanító kiabálni kezdett.

—Jöjjön nagyságos ur, jöjjön.

—Maga nem érti, nem érti...

A tanító már kezdte érteni. Megijedt tőle. Azt gondolta, hogy most visszaviszi ezt az embert a házba, azután fut, amerre lát. Nem marad egy fedél alatt az ilyen bolonddal. Rémülten czibálta föl a szalmáról az istállógőzbe belebódult embert s ugy lökdöste maga előtt, mint a gyermeket.

Az udvaron megint ott lézengett néhány paraszt. A részesek jöttek vissza, még egyszer megbeszélni az osztozkodás dolgát. Azt mondták, hogy nekik a malomba kell menni. Ha most elindul az ember, akkor se érkezik vissza holnap reggelig a liszttel. Nagyon megbámulták a nagyságos urat s abból, ahogy a fekete kabátos hosszu ember elbánt vele, látták, hogy megint csak nem beszélhetik meg az osztozkodás dolgát.

—Pedig semmi se volna az egész. Két zsák neki, egy zsák nekünk, megint kettő neki, aztán egy nekünk.—A hogy a kezeit a levegőben lóbálta, mintha a zsákokat czipelné, hamar eligazította az osztozást, hanem hát a valóságban nem megy az olyan könnyen. Most már elkeseredve, csendes dühhel mentek el.

—A szegény ember kutya neki. Majd egyszer csak megjárja.

—Segítnek abban a lovak is.

III.

Azután egy darabig beteg volt Gyéres. Valami értelmetlen betegsége akadt. Az orvosok se igen tudtak kiokosodni belőle. Egy csomó jeges-zacskót raktak a fejére, szörpös, émelygős orvosságokkal teli kanalakat erőltették be az összeszorított fogai közé, de a mellett napról-napra semmi ujat se tudtak mondani a nagyságos asszonynak, ha az ura állapotáról kérdezősködött. Már az Istennel is kezdtek előhozakodni, a mikor pedig a doktor, akárhogyan is szájára veszi az Isten nevét, akkor baj van.

Azután azonban mégis csak segített az Isten. A beteg lassan-lassan föl is kelt az ágyból. Rátámaszkodott a nyurga diákra s a mikor sütött a nap, már ki is sétáltak. Azért még nagyon gyönge volt. Egy darabig tartotta magát, aztán egyszerre összeesett benne az erő, nyögött, sírt és sóhajtozott a lovai után, meleg délelőttökön kiült a tornáczra és végig nézte az itatást. Ilyenkor különösen fészkelődött a helyén és sokszor elfulladt a hangja, mig rá akart kiabálni egy-egy kocsisra, a ki ugy vezette ki a lovat, mintha tehenet huzna maga után. A doktorokkal pedig veszekedett, hogy lóra akar ülni, hajtani akar, az istállóba akar. Egyszer aztán nagysokára megengedték neki, hogy lovagoljon. A nagyságos asszony kis fehér kanczáját nyergelték meg neki. A mikor elővezették a lovat, siránkozni és nyöszörögni kezdett a nagyságos ur, mint egy gyermek.

—Miért nem ültetnek bárányra, vagy valami juhászkutyára? Ezt a kis rongyot hozzák ide. Letörik a dereka...

Kétfelől tartották, amig elhelyezkedett a nyeregben. Amikor elindult már mosolygott. Kezdte jól érezni magát a nyeregben. Egyszerre csak megindult lassan trappba, aztán ki a kapun s a tornáczról már csak annyit láttak, hogy galoppba iramodott a megrémült kis fehér lovacska s eltünt az utcza végén.

A nagyságos asszony nagyon megijedt. Lihegve szaladt le az istállóba s rákiáltott az első lovászra, a ki a jászol mellett ácsorgott.

—Vincze! Lóra hamar. Nyargalj a nagyságos ur után, tudod milyen gyönge.

A nagyságos ur pedig már jött vissza. Reszketett alatta a ló, a zabláról tenyérnyi czafatokban szakadt le a tajték, a lovasnak pedig a boldogságba belebágyadt a szeme, ragyogott az arcza. Egyenesen belovagolt az istállóba s parancsolni kezdett.

—Elő a kocsit, az enyimet. Kettőt elől, hármat a rud mellé... Vadakat... ló legyen, nem szamár... Czézár, Menelaus, Didó, a rud mellé... Hozd le az ostoromat... Repülni akarok...

Amikor látta, hogy nem sietnek s a sok kocsis összebámul, a zekéje zsebéből előrántotta a revolvert.

—Agyonlőlek kutya, ha gondolkozol mikor én beszélek.—Már lőtt is. A golyó elsivított az egyik lovász füle mellett s tompa koppanással lehullott a falról.

Erre szétszaladt mindenki, csak az asszony maradt ott. Kérlelni kezdte a nekibolondult embert.

—Ne még. Két-három hét mulva...

Gyéres rá se nézett. Türelmetlenül tappogott az agyagos padlón s nézte, hogyan vezetik elő a lovakat. Egy inas lehozta az ostort. A kezébe vette, nézte, hogyan hajlik, aztán kiment az istálló elé, egyet-kettőt kongatott vele a levegőben, de türelmetlenül, inkább csak azért, hogy teljék az idő. Azalatt azt nézte, hogy hogyan fognak be. Előhuztak egy két kerekü kis kocsit, a mi egyéb sem volt, mint kerék, meg egy ülés s eléje sorakoztatták a lovakat, csupa pihent állatot, mindeniket egy-egy lovász tartotta féken. Az asszony körülszaladgált s a mikor látta, hogy csakugyan nem tréfa a dolog, segítségért kiabált.

—Doktor! Doktor!

Nem jött senki s már elkészült a fogat. A lovak nyihogva ágaskodtak, még egy pár szijat kellett becsatolni, de Gyéres már felugrott az ülésbe. Pillanat alatt rendbeszedte kezében a gyeplőszárakat, egy szempillanatra felállott, kieresztette az ostort, vadat, hangosat kiáltott, a miben azonban benne volt minden szenvedélye, a mit az előtte toporzékoló állatok iránt érzett, lovászok szétugráltak előle s a két nagy kerék őrült iramodásban kikanyarodott az udvarról. A kicsi asszony szájtátva bámult utána s a mikor a porát se látta, egyszerre, mintha csak most ébredt volna fel a kábultságából, térdre esett az istálló előtt s imádkozni kezdett.—Miatyánk, ki vagy a mennyekben...—Nem tudta tovább mondani, megkapta hirtelen a sejtés s jajgatva szaladni kezdett. A kapunál már elhagyta az ereje és csak nyögött.

—Sohase jön vissza... vége, vége...

Gyéres pedig rohant. Egyszer megakarta törülni a homlokát s ezzel leverte a fejéről a kalapot. Betegsége alatt megnőtt a haja s most lobogott utána a levegőben. Lábait nekifeszítette a kocsi deszkájának s erősen tartotta a gyeplőt. A mikor a keze fáradni kezdett, engedett. A falu végén bekanyarodott a tarlóba. A mint ott rohant végig, egy-egy rögön magasra ugrott vele a kocsi. Még mindég nem rohantak elég vadul a lovak. Most már a gyeplővel nem is sokat törődött, csak az ostorral cserdített be egyszer-egyszer az állatok közé s hátravetette magát a keskeny párnára, hogy csak ugy uszott előre s a lovakat nézte, hogy hogyan vágtattak a földekbe, a messzibe, a semmibe s egy-egy pillanatra behunyta a szemét, mint a gyermek a mikor hintázik.

Messzire egy vesszőkerítést pillantott meg. Most már akadályt akart, valamit, a mit keresztül törjön. Arra fordította a lovakat s önkívületben látta, hogy most már mindjárt ott vannak, nekimennek. Ujra fölállott várta, a mig odaérnek, hogy keresztülgázolnak majd ezen a semmin, valami rongy parasztnak az összelopkodott korlátján... egy pillanatig azt is látta, hogyan buknak egymásra a kocsi előtt a lovak s aztán ő is beesett közéjük.

Már nem tudta megkülönböztetni a sok közül, hogy melyik ló az, a melyiknek a kemény czombjára ejtette le a fejét... Még érezte, hogy a mellébe, meg az oldalába rug valamelyik állat a sok közül, de a mire körül akart nézni, az agyát tompította el egy patkó, a mi belemélyedt a fejébe. Még nyögött, a mikor kiszaladt segítségnek a paraszt.

End of Project Gutenberg's Thury Zoltán összes művei, vol. I, by Zoltán Thury

*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK THURY ZOLTÁN ÖSSZES MŰVEI, VOL. I ***

***** This file should be named 19749-h.htm or 19749-h.zip *****
This and all associated files of various formats will be found in:
        http://www.gutenberg.org/1/9/7/4/19749/

Produced by Tamás Róth, Szever Pál and the Online
Distributed Proofreading Team. With special thanks to the
library of Pécs, especially to the director, József
Kereszturi for the help in selecting and borrowing the
books.


Updated editions will replace the previous one--the old editions
will be renamed.

Creating the works from public domain print editions means that no
one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
(and you!) can copy and distribute it in the United States without
permission and without paying copyright royalties.  Special rules,
set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project
Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you
do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose
such as creation of derivative works, reports, performances and
research.  They may be modified and printed and given away--you may do
practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is
subject to the trademark license, especially commercial
redistribution.



*** START: FULL LICENSE ***

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase "Project
Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
Gutenberg-tm License (available with this file or online at
http://gutenberg.org/license).


Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
electronic works

1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
even without complying with the full terms of this agreement.  See
paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
works.  See paragraph 1.E below.

1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the
collection are in the public domain in the United States.  If an
individual work is in the public domain in the United States and you are
located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
are removed.  Of course, we hope that you will support the Project
Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by
keeping this work in the same format with its attached full Project
Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.

1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in
a constant state of change.  If you are outside the United States, check
the laws of your country in addition to the terms of this agreement
before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
creating derivative works based on this work or any other Project
Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning
the copyright status of any work in any country outside the United
States.

1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate
access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
with this eBook or online at www.gutenberg.org

1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
and distributed to anyone in the United States without paying any fees
or charges.  If you are redistributing or providing access to a work
with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
1.E.9.

1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked
to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg-tm License.

1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or
distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
that

- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is
     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
     has agreed to donate royalties under this paragraph to the
     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments
     must be paid within 60 days following each date on which you
     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and
     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
     address specified in Section 4, "Information about donations to
     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."

- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
     License.  You must require such a user to return or
     destroy all copies of the works possessed in a physical medium
     and discontinue all use of and all access to other copies of
     Project Gutenberg-tm works.

- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
     electronic work is discovered and reported to you within 90 days
     of receipt of the work.

- You comply with all other terms of this agreement for free
     distribution of Project Gutenberg-tm works.

1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
electronic work or group of works on different terms than are set
forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the
Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
works, and the medium on which they may be stored, may contain
"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
your equipment.

1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH F3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from.  If you
received the work on a physical medium, you must return the medium with
your written explanation.  The person or entity that provided you with
the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
refund.  If you received the work electronically, the person or entity
providing it to you may choose to give you a second opportunity to
receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy
is also defective, you may demand a refund in writing without further
opportunities to fix the problem.

1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER
WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any
provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
with this agreement, and any volunteers associated with the production,
promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
that arise directly or indirectly from any of the following which you do
or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.


Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of computers
including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists
because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need, is critical to reaching Project Gutenberg-tm's
goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
and the Foundation web page at http://www.pglaf.org.


Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive
Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification
number is 64-6221541.  Its 501(c)(3) letter is posted at
http://pglaf.org/fundraising.  Contributions to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
permitted by U.S. federal laws and your state's laws.

The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
throughout numerous locations.  Its business office is located at
809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact
information can be found at the Foundation's web site and official
page at http://pglaf.org

For additional contact information:
     Dr. Gregory B. Newby
     Chief Executive and Director
     gbnewby@pglaf.org


Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
spread public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment.  Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements.  We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance.  To
SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
particular state visit http://pglaf.org

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations.
To donate, please visit: http://pglaf.org/donate


Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic
works.

Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm
concept of a library of electronic works that could be freely shared
with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project
Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.


Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily
keep eBooks in compliance with any particular paper edition.


Most people start at our Web site which has the main PG search facility:

     http://www.gutenberg.org

This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.