The Project Gutenberg EBook of A bihari remete, by Aurél Kárpáti
This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or
re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
with this eBook or online at www.gutenberg.org
Title: A bihari remete
és egyéb történetek
Author: Aurél Kárpáti
Release Date: December 23, 2006 [EBook #20169]
Language: Hungarian
Character set encoding: ISO-8859-2
*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A BIHARI REMETE ***
Produced by Tamás Róth, Szever Pál and the Online Distributed Proofreading
Team. With special thanks to the library of Pécs, especially to the
director, József Kereszturi for the help in selecting and borrowing the
books.
Az aedilis
A tábornok
A bihari remete
Lullus Raymundus
Őszi hegedűk
Öreg Sinka György
Ördögszekér
Stratfordi hajnal
A napóra aranyozott rúdjának árnyéka a kilencesen állott.
A Forum fölött sárgán hullámzottak az óriási selyemernyők, amik nyáron át hűvös árnyékot vetettek az egymás fölé emelkedő terraszokra. Kékes homályban álltak a fehér márványszobrok, Tarquinius nagy csatornájának vörös palatetői, a szónokok emelvénye, amit az antiumi hajók vassarkantyúi díszítettek s a comitiummal szemközt sorakozó régi tabernák. Csak a tér mélyén csillámlott föl itt-ott a talajvíz a kockakövek hasadékaiban, emlékeztetve a mocsárra, amelynek nádasában az anyafarkas szoptatta Rhea Silvia ikreit.
Concordia templomának lépcsőin, ahonnan ki lehetett látni egész a Via Sacra ékszeresboltjáig, két fölszabadított rabszolga ült és kockázott a márványba karcolt táblán. Beszédük és a festett puszpángkocka csattogása visszhangozva járta be a bazilikákkal szegett teret. Mindketten ama gyűlölt és megvetett Corneliusok közül valók voltak, akiket Sulla bosszúja szabadított rá Rómára a második proscriptio után s akik szennyes, foltozott köpenyükkel minden utcasarkon előbukkantak a henyélők, tolvajok és kolduló papok zajongó tömegében.
—Damon, te lator,—kiáltott az egyik, dühösen borzolva hátra rőtes haját,—a Tiberis halai nem oly falánkak, mint te vagy. Tizennégy szeszterciusszal úszom egy óra óta.
A Damonnak szólított, kurtára nyírt, fekete szakálas, szikár, nagycsontú macedóniai gúnyosan villantotta ki fehér fogait, azután szótlanul pörgette meg ujjai között a kockát.
A vöröshajú tovább folytatta:
—Holnap újra eladhatom magam Dolabellának, a legpiszkosabb uzsorásnak, akinek valaha lapos körmei voltak Rómában.
Ebben a pillanatban egy bíborszegélyű tóga csücske lebbent meg fönn, a templom oszlopai között. Egy szokatlanul fiatal aedilis közeledett a játszók felé, lassan, elgondolkozva lépegetve az árnyékos csarnokban. Simára, borotvált fehér arca kissé duzzadt volt és álmos kifejezésű, amivel éles ellentétben álltak energiától sugárzó, fényes fekete szemei. Gondos fürtökbe szedett haja elöl már ritkulni kezdett, aminek eltüntetése éppoly gondokat szerzett a fiatal patríciusnak, mint Licinus borbélynak. Kezében pergamentekercset szorongatott, talán Theokritosz egy idilljét, talán egy adóslevelet. Eleganciájához és pompás megjelenéséhez mind a kettő egyformán illett.
Már csaknem odaért a libertinusok háta mögé, akik nem vették észre a közeledőt, mikor egyszerre a nevét hallotta említeni, összeráncolta sima homlokát és megállt. Figyelni kezdett.
—No hiszen,—mondta epésen a macedóniai,—Dolabella másról sem álmodik, mint hogy nálad kamatoztassa pénzét, mikor már Cinna veje sem biztos adós. Az aedilis kétezer talentummal tartozik neki és a diktátor barátságával sem dicsekedhetik. Vagy miből telnék ezüsttel díszíteni a színpadot és selyembe takarni a napot? Hat,—kiáltotta újra leejtve a színes kockát a sima márványra,—nyertem.
A másik bosszúsan oldozta le nyakáról a piszkos bőrzacskót és odadobta a macedóniai elé.
—Koszos kutya,—mormogta fogai között. Fölkelt és karjait lustán himbálva átvágott a téren egy szűk utca irányában, amely a halpiacra vezetett.
A macedóniai mohón kezdte számlálni a pénzt.
Az aedilis ott állt tíz lépésre mögötte egy oszlop mellé húzódva. Arcán elégedetlenség és harag tükröződött.
—Hát már a csőcselék is tudja,—gondolta, kellemetlen borzongást érezve egész testében, mintha egy utálatos, nyálkás állat érintette volna meg.—És milyen jól vannak tájékozva, jobban mint magam. Csakugyan, ennek a fahéjszínű gazembernek igaza, van. Az utolsó játékok alatt, amikkel atyám emlékét tiszteltem meg, százhúsz gladiátorom maradt itt a téren. Mindegyik egy talentumba került. A delosi és corinthusi ezüsttálakat, szobrokat és festett márványokat sem adják ingyen. Azután a szakácsok, pékek, gyaloghintó-hordók, énekesek és hárfások... De ezek nélkül lehetetlen élni. Az ember csak a szép, gazdag dolgokon keresztül tudja eléggé becsülni önmagát és gyűlölni az uzsorásokat. Dolabellát fel fogom akasztatni, de addig is most szűk nekem Róma. A Láz istenének oltárán már meggyújtották a lángokat és nincs rosszabb az egészségtelen levegőnél, amely a hideglelést jelenti. Egy negyedév a tenger túlsó felén és Crassus ezüstös zsákjai mindent rendbehoznak. Ej, nem érdemes ma elővenni a tegnapi gondokat, amik a hajó után elsimuló hullámmal együtt enyésznek el. Aemilius gályája az éjjel indul Görögországba.
Arcára újra kiült a nyugalom derültsége, mikor fölpillantott.
A macedóniai még mindig ott ült a lépcsőn és köpenye alól előhúzott kurta kardjával valamit vésett a csikorgó márványba. Előrehajolva térdelt, kardját két kézre fogva s az izzadságcseppek odahullottak homlokáról elébe, a fehér kőre.
Az aedilis elmélázva, szeretettel nézett körül a Forumon, mintha annak minden részétől külön akarna búcsút venni. A sárga selyemernyők alatt olyan volt az egész tér, mint egy óriási terem, aminek túlsó felén, az árusok bódéi között mintha hangyák nyüzsögtek volna. Az aedilis, mint minden római, rajongott a Városért, amelynek gyönyöreiről annyi rosszat mondtak a költők s most kissé kesernyés gúnnyal mormolta maga elé: Cumaeban a platánok alatt lakik a boldogság...
A macedon saruinak csoszogása rázta föl álmodozásából.
A libertinus egy csapszék fele igyekezett, amelyből részeg matrózok kurjongatása hallatszott.
Az aedilis kilépett az oszlop mögül s tógája ráncait összébb fogva, megindult a lépcsők felé. A játszók táblái mellett friss karcolás nyomai csillogtak a márványban. Odapillantott és elolvasta az ormótlan betűket:
VINCIS, GAVDES
Egy pillanatra megállt. Az arca elváltozott, fekete szemeiben különös fény lobbant fel, aztán gyors léptekkel sietett el a Via Sacra irányában.
Az éjszaka első órája már nem volt messze, mikor az aedilis gyaloghintója föltűnt az ostiai kapu mögött. Kíséret nélkül indult útnak, mintha csak sétát akart volna tenni a Városon kívül, a nyaralók között. Még feleségétől sem búcsúzott el. Nem akarta, hogy idő előtt értesüljenek távozásáról. Nyolc afrikai rabszolga vitte a gazdagon faragott gyaloghintót, amelynek félrehúzott zöld függönyei mögött fél könyökre támaszkodva feküdt a puha melittai szövettel borított vánkosokon. A vánkosokat minden nap friss rózsákkal tömték meg.
A széles, kövezett út egyik emelkedettebb hajlásánál az aedilis kihajolt a gyaloghintóból és visszatekintett a város felé. Bármennyire könnyelműen szánta is rá magát Róma elhagyására, most megilletődve és fájdalmasan gondolt mindarra, amit elhagyott.
A hét halom fölött az ég krétás kékjében lebegni látszott a Capitolium márványkoronája, büszkén és hódítóan, nem árulva el a férgek nyüzsgését, amik alapjait megingatták. A Világ Ura gőgösen emelte homlokát s mögötte a végtelenségig átlátszó zománca a szemhatár felé lágyan olvadt át az alkonyat narancssárga színeibe. A szűk utcákon ott most zsebmetszők, orgyilkosok, hamis tanuk és szájhősök közt mulatnak a henyélők; a disznóhúsevők puritánságát kéjencek, piperkőcök és kurtizánok gúnyolják az esteli korzón és az örökké jókedvű ványolók Sulla dicséretét éneklik. Mindegy. A Capitolium még áll és ragyog.
Az aedilis hosszasan, merengve nézett a mezők felé, amiknek sárguló füve fölött aranyos por szállongott. A Tiberis messziről csillogó szalagja felől favágók nótáját hozta át a szél a dombokon s csendesen borzongtak a sötét píniák a szelíden ereszkedő lankák oldalában. Boldog, enyhe nyugalom borított be mindent, a gondtalanság tücsökzenéje szólt a bokrok alján.
Az aedilis intett a rabszolgáknak s azok megkettőztették lépteiket. Az út nemsokára a Tiberis felé kanyarodott s attól alig egy kődobásnyira párhuzamosan haladt tovább a part bólogató füzesei mellett. Néha egy földmívessel találkoztak, aki jobbra-balra himbálódzva sietett öszvérén, hosszú botját keresztbe fektetve maga előtt a nyergen, köpenye csuklyáját fejére húzva.
A Tiberisen csónakok úsztak, amikben ittas társaságok mulattak ének- és lantszó mellett. Odább sűrűn követték egymást a pénzemberek és gazdag polgárok villái, amiknek falait ellepték a vadszőlő és a borostyán kuszált fonadékai. A kerteket egyenes gyertyán- és platánsorok szegélyezték, míg a kavicsolt utak szélén madár- és vázaformára nyírt bokrok sorakoztak.
A mérföldmutatók rendre maradoztak el a gyaloghintó után, amelynek ritmikus hintázása félálomba ringatta az aedilist.
Jó két óra múlva, mikor az este szürkesége már egybeolvadt a mocsaras rónáról felszálló nedves gőzökkel, a gyaloghintó elérte az isola sacrát, ahol a folyó két ágra szakad. A láthatár alján a kelő hold fényében megcsillant a tenger s fölötte az ostiai világítótorony máglyatüze.
A kikötő a Tiberis félköralakú hajlásában feküdt, a folyó torkolatának szögében. Közepén húzódott a közraktárak utcája, amelynek magtáraiban a Karthagóból és Alexandriából hozott gabonát halmozták föl. Innen keskeny utcák vezettek a parthoz, amit a sárga hullámok iszapja évről-évre magasabbra emelt.
A város előtt, az út két oldalán fekvő temető egyszerű kolumbáriumai között haladó rabszolgák babonás szorongással tekintgettek a holtak városának sötét emlékei felé. Az aedilis a gyenge holdfényben úszó kikötőt nézte és eltűnődött:
—Mennyi bölcsesség lakott Romulusban, hogy városának falait nem itt a tenger szélén mérte ki. A tenger hullámai ellenséges gályákat hajtanak a part felé és az idegenek megölik a régi erkölcsöket, mint a görög szigetek városaiban. De a Város atyja azt is tudta, hogy a római hősökben nemcsak világhódító vágyak, hanem uzsorás kalmárhajlamok is élnek. Szeretik a babért, de a percenthez is éppúgy ragaszkodnak. És mert tudta ezt, azért szállott alá a Tiberishez, amelynek a háta a bárkákat fáradhatatlanul hordja a tenger felé. Ancus Martius, aki Ostiát építette, csak befejezte az első király gondolatát.
Az aedilis lehúnyta a szemét és arra gondolt, mi lehetne Rómából, ha egyszer valaki eltakaríttatná a kikötő felgyülemlett iszapját, hullámtörő gátat emeltetne és megépíttetné a rakpartot. Elmosolyodott:
—Talán majd egyszer én,—és gyenge pirosság futott át halvány arcán.
A rabszolgák a város kapuja elé értek, de az aedilis nem állapodott meg az utasok fogadójában, amelynek homlokát kőből faragott daru díszítette. A gyaloghintó áthaladt a hatalmas kapubolt alatt a hajcsárok, teherhordók és fügeárusok között, akik a fal vasgyűrűjébe tűzött fáklya vörhenyes fényében csoportokba verődve zajongtak. Az aedilis összevonta a hintó függönyeit. Demokrata volt, de az isteni nép szennyét és szagát nem bírta el.
A rabszolgák lihegve vágtak át a városon, elhaladtak Jupiter templomának porticusai előtt, azután lekanyarodtak a kikötőhöz. Egy lehorgonyzott bárka előtt álltak meg, amelyet széles palló kötött össze a parttal.
Az aedilis kiszállt s halk hangon utasításokat adott a rabszolgák vezetőjének. Négy rabszolga fölkapta az üres gyaloghintót és csakhamar eltűnt vele egy szűk utca sarkán. A másik négy afrikai követte az aedilist a bárkába, amelynek túlsó oldalához egy csónak volt kötve. A rabszolgák beugrottak a csónakba és az evezők után nyúltak. Az aedilis a kormány mellé ült.
A hold rezgő, csillogó hidat vert a vizen és zöldeskék fátyollal terítette be a vidéket. A part mellett álló bárkák oldala visszhangosan verte vissza az evezőcsapások zaját. A víz sodra a torkolatnál hihetetlenül erőssé vált s a nehéz csónak szinte repült a hullámok fölött. Az aedilis kemény kézzel tartotta a kormánylapátot. Bő ruhája lobogott a szélben.
A tenger felől egy háromsorevezős gálya óriási árnyéka tűnt föl a holdfényben. Lomha, fekete teste mozdulatlanul meredt ki a vízből, mint egy szörnyű, százlábú vízibogár. Az aedilis egyenesen neki irányította a csónakot. Nemsokára elérték a gályát, amelynek orrán a hold megvilágította a vörösbetűs fölírást: Isis Aemiliana.
Az aedilis félkézzel a magasba emelte a súlyos lapátot, mire egy létrát eresztettek alá a hajó fedélzetéről. A létra kinyúlt az evezők felett csaknem a víz színéig. A végén vaskarmokkal volt ellátva, amikhez a rabszolgák hozzákapcsolták a csónakot. Az aedilis egy párduc könnyűségével futott föl a nyaktörő úton. A virágillattal hintett tunica és a gazdagon hímzett köpeny egy atléta izmait takarták.
A fedélzeten egy olajbarna bőrű, mindig mosolygó arcú, sovány alak állt, a lovagok bíborcsíkos, keskeny tógájában.
—Aemilius,—kiáltott vidáman az aedilis,—együtt hajózunk a hazugok gyönyörű földje felé,—és megölelte barátját.
A négy afrikai a matrózoknak segített a létra végéhez akasztott csónak felvonásában s egy óra múlva az óriás bogár megmozdítva rengeteg lábait, aranyos orrát délnek fordítva, úszni kezdett a végtelen vízen.
Tíz nap múlva a Myrtousi-tenger kék tükrén vertek fehér tajtékot az Isis evezői. A rozsdaszín vitorlák megereszkedve lógtak rúdjaikon, mint a keselyű törött szárnyai. A szél utolsó lehelete még valahol Szicília partjai körül elmaradt s a hajó mélyén, az evezőpadok között, sűrűn csattogott a korbács az izzadó, görnyedt hátakon.
Az aedilis és barátja a kapitánnyal beszélgettek a gálya farában, ahol a rabszolgák a triclinium fölállításán fáradoztak. Közelgett az ebéd ideje s a két jókedvű római a kapitányt is meghívta asztalához, akit láthatólag meghatott a kitüntetés.
A kapitány, bizonyos Ancus Porcius Testa nevezetű pohos és gömbölyűképű bortömlő, aki már tíz év óta parancsnokolt Aemilius Gemellusnak, a gazdag római gyapjúkereskedőnek hajóján, sietett kiadni a rendeletet, hogy a triclinium fölé ponyvát feszítsenek ki a nap égető sugarai ellen. Nemsokára mindhárman magukra öltve a tarka görög szintéziseket, ott feküdtek a nyugágyakon s a szolgák az asztalra állították a fűszeres salátával és tojással telt tálakat. Chiosi bort ittak, aminek elfogyasztásában a kapitány különösen serénykedett. Az agyagdugóval és szurokkal betapasztott korsókat egymásután bontogatták a rabszolgák.
A kapitány hosszú, unalmas értekezésbe kezdett a Cales-vidéki boroknak füstön való érleléséről, de az aedilis félbeszakította:
—Mondd meg inkább ó Testa, hogy arcod vörösséget Lunától kölcsönözted-e, vagy a sabinumi szőlők nedvétől?
—Sabinurni!—rázkódott össze a kapitány.—Hiszen az rosszabb a tengervíznél. Az ember vízkóros lesz tőle, mint Syrus.
Az aedilis nevetett és Aemiliushoz fordult:
—Ismerted Publilius Syrust, a bohózatíró rabszolgát? A legszellemesebb és legvízkórosabb ember volt, akit valaha ismertem. Egyszer a városon kívül találkoztam vele. A forró napsütésben feküdt a füvön. Odakiáltottam neki: mit csinálsz Syrus?—Vizet melegítek,—felelte bosszúsan és a másik oldalára fordult.
Az aedilis vidáman hahotázva intett az egyik rabszolgának, aki almával és gesztenyével rakott tálat tartott a kezében.
Az árboc csúcsán kémlelő matróz kiáltása ebben a pillanatban hajó közeledését jelezte. A kapitány, bár kissé nehezére esett, fölugrott és a legénység közé ment.
—Kalózhajó, a görög szigetek felől,—kiáltott újra az őrtálló matróz.
A gályán kavarodás támadt.
Az Isisszel szembejövő hajó, amint már a fedélzetről is ki lehetett venni, gyorsan közeledett. Nagyobb liburna volt. Csúcsán fekete zászló lengett s vagy negyven megrakott csónak követte.
A kormányos a kapitány parancsára északnak fordította a hajót s az evezők erősebben kezdték paskolni a vizet. De a liburna egyre közeledett.
Egy óra múlva már újra elvágta a gálya útját.
Aemilius sápadtan állt barátja mellett a hajó tatjában. Az aedilis vállára tette a kezét és nyugodtan mondta:
—A rakomány elveszett, az bizonyos. Állíttasd meg a hajót, harcra menni velük lehetetlen. Mindnyájunkat legyilkolnak. Jobb lesz, ha kiegyezünk. Váltságdíj ellenében megszabadulunk.
Aemilius egy pillanatig habozott azután intett a kapitánynak. Az evezők megálltak s leeresztették a vasmacskát.
A kalózok csónakjai körülfogták a gályát s a liburna egészen melléje siklott. A födélzete íjjasokkal volt megrakva.
Ancus Porcius Testa, a kitűnő kapitány sietett megmenteni, ami még menthető. A tricliniumhoz lépett s egy borral színültig telt korsót két kézre kapva, csodálatos gyorsasággal kezdte kortyogtatni annak tartalmát. A fejét hátrahajtva, lábait szétvetve ivott, minduntalan odasandítva a liburna felé, amelynek szélén harminc csáklya emelkedett a levegőbe. Abban a pillanatban azonban, amint a fölemelt csáklyák ropogva vágódtak bele a gálya oldalába, hogy a két hajót összekapcsolják: Testa rémülten eresztette el a korsó füleit s a vörösbor végigömlött ruháin, nyakától a talpáig. A korsó cserepekre törött a fedélzet kemény deszkáin.
Az összekapcsolt hajók között most széles pallókat fektettek át a kalózok s egyszerre ellepték a gályát. A kalózfőnök, egy vörös selyemmel szegett fekete köpenyes, bozontos szakálú, herkulesi termetű ember, meztelen kardja után kapott, de az aedilis egy parancsoló tekintete lefegyverezte.
—Váltságdíjat kaptok, ha senkinek sem lesz bántódása,—szólt kemény hangon az aedilis.
A kalózfőnök arcán gúnyos mosoly futott át és hetykén kérdezte:
—Ugyan? És megértek ti mindannyian húsz talentumot? Én te érted magadért kívánok ennyit.
—Micsoda esztelenség,—kiáltott az aedilis kiegyenesedve,—nem tudjátok, ki került a kezetekbe. Ötven talentumot kaptok.
A kalózfőnök nem bírta elfojtani a meglepetés kiáltását.
—Ki vagy te?—kérdezte gyanakodva.
Az aedilis meglebbentette tógája bíborszegélyét, hogy kivillantak alóla a curulisi méltóságot viselők magas, veres cipői:
—Caius Julius Caesar vagyok,—és kissé ironikusan mosolyogva megbiccentette fejét.
—Azt hiszed, most már többet tudok?
—Római aedilis, barbár tulok, láthatod,—szólt Caesar indulatosan,—és olyan ember, aki nem szokta meg, hogy kételkedjenek a szavában.
A harag pírja futotta el arcát, de azután türtőztette magát.
A kalózfőnök maga köré intette alvezéreit:
—Ez az ember, halljátok, Caius...
Megakadt és kérdőleg nézett az aedilisre.
—Julius Caesar,—segítette ki az, újabb gúnyos fejmozdulattal.—Majd megtanulod még.
—Julius Caesar, ötven talentum váltságdíjat ajánl föl, ha a gályán senkinek sem lesz bántódása. Oldjátok el a megkötözött matrózokat és rendeljétek vissza az embereket. Ki fogja fizetni a váltságdíjait?—fordult megint az aedilishez.
—Crassus, Rómából. És ennek a hajónak a kapitánya fogja elhozni a megjelölt helyre. Hol van Testa?
Aemilius, aki szótlanul állt barátja mellett, a hajókabin felé mutatott, amerről egy ijesztő alak tántorgott elő. A kapitány volt.
Szörnyű harciasan nézett ki. Köpenyén óriási vörös foltok éktelenkedtek, a vörös bor nyomai, mintha nyakig gázolt volna a vérben. Torkaszakadtából bömbölt és a mellét büszkén kifeszítve, bizonytalan léptekkel közeledett.
—Én római polgár vagyok,—üvöltötte öklét rázva,—engem nem lehet elfogni. Nem lehet, ha meggebedtek, akkor sem lehet,—ismételte makacsul és pislogva nézett körül.
A kalózok nevettek és lökdösni kezdték. Az egyik mélyen meghajolt előtte, két karját a mellén keresztbetéve, aztán gúnyosain mondta:
—Ki akar téged elfogni, tiszteletreméltó disznóhólyag? Távozzál szabadon, amerre tetszik, mennél hamarabb, annál jobb,—és a részeg kapitányt a hajó széle felé lökte.
Testa rémülten csapta szét kezeit és vérfagyasztót ordítva, hasravágódott, épp a kalózfőnök lábai előtt.
—Senkinek se legyen bántódása,—szólt az keményen.
A kalózok csendesen kuncogva húzódtak hátrább. Julius Caesar a kalózfőnökhöz fordult:
—Még ez órában megírom Crassusnak a levelet s a gálya visszaviszi Rómába. Mire a hold másodszor megújul, itt lesz a pénz. Hol talál meg a követ?
—Rhodusztól délre, az első sziklaszigeten,—válaszolt a kalózfőnök.
Az aedilis intett egyik afrikai rabszolgának, aki egyiptomi nádtollat, zsinórral összefűzött kis papiruszkönyvet és gyantás koromból készült híg folyadékot hozott elő. Caesar a tricliniumhoz ment és hozzákezdett a levélíráshoz: Caesar Crasso salutem optimam...
Eközben a kalózok fölforgatták az egész gályát. Mindent kikutattak s ami érték volt, magukhoz vették. A gyapjúval tömött zsákok egymásután vándoroltak át a liburnára. Az aedilis nyugodtan írt.
—Vale,—kanyarította végre oda az utolsó szót s forró viasszal zárva le a levelet, rányomta pecsétgyűrűjét. Azután átadta a kormányosnak, meghagyva, hogy másnap, ha a derék Ancus Porcius Testa kijózanodik, juttassa annak kezéhez. A kormányos meghajolt és köpenyébe rejtette a levelet.
Miután a gályát teljesen kifosztották, az aedilist, barátjával és négy fekete rabszolgájával tíz kalóz fogta közre és átkísérte a liburnára. A csáklyákat kihúzták a gálya oldalából, a kormánylapát recsegve fordult kifelé s a két hajó ellenkező irányban kezdett távolodni egymástól. Az Isis nyugatnak fordította orrát, amelyen az aranyos farkasfej ragyogott a lemenő nap bíborában. Kapitánya még mindig ott feküdt a födélzetén, de most már a hátára fordulva és hangosan hortyogott.
A liburna, nyomában az apró csónakokkal, nemsokára eltűnt a keleti szemhatár kékes ködében, amelynek bizonytalansága annyira illett foglyai sorsához.
Rhodusztól mintegy kilenc mérföldnyire meredek hegycsúcs emeli ki sziklás homlokát, a tenger hullámaiból. Északi része hajóval megközelíthetetlen, részint a függélyesen fölmeredő sziklafal részint a lábánál megtörő és harsogva kavargó örvények miatt. Délről is szaggatott kőbástyák koszorúzzák az apró, névtelen szigetet, de a kutató szem figyelmét nem kerüli el egy mélyen benyúló öblös szakadék, amelynek végén alacsony, homokos part ereszkedik alá a tölcsérformájú völgyszorosból. S míg a vörhenyes sziklák a tenger felé csak sivár oldalaikat mutogatják, amelyeken legfeljebb a tengeri iszalag és moha festenek sötét foltokat, belül, a völgykatlan mélyén dús vegetáció élénkzöld színei csillognak a napfényben. Ebben a csendes öbölben, amelynek vize mozdulatlanul áll, mint a tükör lapja, vetett horgonyt egy este a kalózok liburnája.
Pár nap múlva a völgy alján egész sátorváros támadt s a sziklaszoros bejáratánál ide-oda siklottak az őrszemek csónakjai. Az aedilis és barátja szabadon jártak a karókra feszített ponyvák között, amik alatt napbarnított arcú, kapzsi tekintetű, szennyes, félmeztelen alakok hevertek és zajongtak. Az aedilis és barátja eleinte nagyon rosszul érezték magukat a furcsa társaságban. Különösen Aemilius folyton mosolygó arca nyúlt meg s egész nap alig lehetett szavát venni. Hiába hangoztatta előtte Caesar a bölcs mondást, komikus szónoki pózba vágva magát: Viseld el és ne hibáztasd, amin úgysem lehet változtatni,—a fiatal lovag arca nem akart földerülni, ő a maga pénzét vesztette el, míg az aedilis csak Crassusét. De végre is megnyugodott. A kalózok bizonyos tisztelettel tekintettek rájuk, amit a váltságdíj nagyságán kívül az aedilis vidám és tréfára hajló viselkedése csalt ki belőlük.
—A nevetés megöli az unalmat,—mondta ismételten Caesar és nem sajnált a jókedv ébrentartásáért semmi fáradságot. Szelleme épp úgy, mint teste, egy pillanatra sem vesztette el rugékonyságát. Egész nap tornászott, úszott, sziklákon ugrált és adomázott. Levetve tógáját, birokra kelt a legizmosabb kalózokkal s egymásután dobta őket a fövényre. Olyan volt, mint egy pajkos, rakoncátlan suhanc, aki elszabadult tanítója szigorú kezéből. Duzzadt az erőtől, az életkedvtől és hiányát sem érezte az elpuhult római élet kényelmeinek. Rusztikus humora elbájolta a nyers kalózokat, akik valósággal lelkesedtek érte. Esténkint egy parti sziklára állva néha szónoklatokat tartott nekik, amelyekben hol a második pún háború okait fejtegette Caelius Antipater nyomán, hol a genus Atticum sima és egyszerű mondataival ajkán ostorozta az optimisták túlkapásait. A szájtátó banda persze egy szót sem értett a nagyszerű beszédekből s megrökönyödésük halálra mulattatta az aedilist, aki rútul lepiszkolta őket tudatlanságukért. Azután szavalni kezdett, verseket, miket maga költött s amik szinte roskadoztak a dagályos képektől és szóvirágoktól.
—Tapsoljatok,—kiáltott tettetett bosszúsággal,—barbár csorda, vagy fejetek homokkal van megtöltve és szőrös füleiteket a teherhordó öszvérektől kaptátok? Ha kiszabadulok, mindnyájatokat keresztre feszíttetlek!
A kalózok majd eldőltek a nevetéstől és Caesar is velük nevetett.
Közben másfél hónap telt el. Aemilius már aggódni kezdett Testa késlekedése miatt. Mindennap várták a váltságdíj megérkezését.
Egy délután Caesar megint maga köré csődítette a kalózokat. A kalózfőnök is köztük volt, aki szinte sajnálni kezdte, hogy az aedilis nemsokára elhagyja őket:
—Maradj velünk, Julius Caesar s egy holdév múlva első alvezéremmé teszlek, ötven elszánt embernek leszel az ura életre-halálra és minden útban talált hajó zsákmányának egyharmada a tied. Szíved és eszed is van hozzá. Kár neked visszatérni Rómába. Nem lesz ott belőled semmi.
Az aedilis leeresztette hosszú szempilláit és szarkasztikus mosoly jelent meg ajkai körül:
—Ajánlatod nagyon megtisztelő, nemes férfiú, de sajnálattal kell mégis visszautasítanom. Ne vedd rossz néven, de hogy is mondjam csak, a ti mesterségtek kissé véres. És én irtózom a vértől még a cirkuszban is. Egy disznót sem tudnék megölni...
Egyszerre kitört belőle a jókedv.
Leült egy kőre és szinte hömpölyögni kezdett a kacagástól. A térdeit csapdosta és egész testében rázkódott.
Hirtelen fölugrott és komoly arcot öltve, szavalni kezdett a szemüket meregető kalózoknak:
| Honnan fúj a szél, nem tudom: innen is, Hab habra hányva hömpölyög: onnan is; S kéttornyú ár közt, elsodorva, Úgy vitetünk mi sötét hajónkon... |
Alkaios költészetének varázsa őszintén lenyűgözte. Hatalmas alakja még nagyobbra nőtt, arca ragyogott és fekete szemei lángoltak. A körülállók zavartan néztek rá.
Az öböl felől most kiáltozás támadt. Két csónak sebes iramban közeledett a parthoz s a bennülők felindultan jelentették a kalózfőnöknek, hogy kétmérföldnyire a szabad tengeren egy háromevezős gálya vetett horgonyt. Orrán aranyos farkasfej ragyog.
—Megérkezett a váltságdíj,—kiáltott Aemilius, megölelve Caesart, aki, mintha álomból ébredt volna föl, csodálkozva nézett rá.
Nemsokára egy nagyobb csónak jelent meg az öböl bejáratánál. Crassus követét hozta, aki megállapodott a kalózfőnökkel a váltságdíj átadásának és a foglyok kiszolgáltatásának módozataiban.
Mire a nap vörös golyója elmerült a tengerben, az aedilis és barátja már az Isisről tekintettek vissza az egyre kisebbedő sziklaszigetre. Miletus felé siettek.
Egy hónap múlva Miletus kikötőjéből csekélyszámú, de erős hajóhad indult el az Isis vezérlete alatt. Rhodusz táján a sziklacsoporthoz érve éppen útban fogta a feketezászlós liburnát, amely indulóban volt. A katonákkal megrakott gályák körülállták az öblöt s alig egy órai harc után a liburnát hatalmukba kerítették. A kalózok egy részének sikerült elmenekülnie a könnyű csónakokon, más részük elesett, mintegy hetvenen pedig foglyul estek. A kalózfőnök négy nyíltól átfúrva feküdt a liburna fedélzetén. Ancus Porcius Testa tisztelettel vegyes félelemmel nézte vérbe kevert, elnyúlt alakját.
Az aedilis komolyan vette az ígéretet, amit nevetve tett a kalózoknak. A hajóhaddal Pergamusba ment, a kormányzóhoz, hogy kikérje annak beleegyezését az elfogattak kivégzéséhez. A kormányzó, egy minden hájjal megkent ravasz római azonban hímezni-hámozni kezdett; jobb szeretett volna váltságdíjat kapni a foglyokért. Caesart elfutotta a méreg. Otthagyta a kormányzót. A kalózok kincseit szétosztotta a gályák legénysége között, a Crassus által küldött váltságdíjat pedig megtartotta magának. Azután, nem habozva tovább, keresztrefeszíttette az elfogott kalózokat a maga felelősségére és a lehető legrövidebb úton visszatért Rómába, ahol újra gondosan ápoltatta elhanyagolt körmeit és illatos fürdőjében feküdve, megelégedetten gondolt a kellemesen eltöltött nyárra.
Görgey Arthur emlékének.
Hajnali két órakor a segédtiszt belépett a tábornok szobájába és jelentette, hogy a járőrök elindultak a hodricsi úton. Az asztalra állított petróleumlámpa körül szétteregetett tereprajzok és jelentések hevertek, rajtuk keresztbe dobva egy ezüstgombos lovaglópálca.
A tábornok a szoba közepén állt és hideg arccal hallgatta a segédtiszt szavait. Kurtára nyírt szakála rőtesen csillogott a lámpafényben. Aranykeretes szemüvege mögül jeges nyugalommal csillámlottak elő kék szemei. Csupa energia volt ez a hat láb magas, karcsú ember, aki egy hónap előtt vette át a feldunai hadtest parancsnokságát. De most mégis, mintha valami fáradtságot vagy inkább fásultságot árultak volna el mozdulatai.
Némán bólintott s mikor a segédtiszt mögött becsukódott az ajtó, kimerülten dobta magát a kopott díványra.
Két nap óta mindig talpon volt s egyik izgalom a másik után érte. A Szélakna irányában fekvő főcsapat felé haladó ellenség már egy napi előnyt nyert a Zsarnócra kirendelt zászlóalj parancsnokának ügyetlensége folytán. Első felindulásában maga vette át a zászlóalj vezényletét s negyvennyolc óra óta egy percre le nem hunyta a szemét. Izgatta az is, hogy esetleg elvágják a derékhadtól, ha ugyan be nem kerítik. A legénység pedig javarészt újoncokból áll, azok is leginkább tótok, akiket végképp elcsigázott az olvadó hótól csatakos hegyi utakon való menetelés. Csodálatosan józan, gyors eszű és bátor katona volt, bálványa különösen huszárjainak, utált minden érzelgést és romantikus ellágyulást, de most mégis nehéz szorongást érzett a mellében. Vagy csak a túlfeszített, lázas türelmetlenség hajtotta szivére erősebben a vért?
Hirtelen fölugrott, fölcsatolta a kardját és a besiető segédtisztnek kiadta a parancsot az indulásra.
Negyedóra múlva már ott ült nyeregben a templomtér szélén.
A januári hold bronzvörös gömbje párák közé sülyedt a hodricsi magaslatok fölött. Az erdő felől éles szél csapott alá a völgybe és szaggatottan, sikoltva hordta szét az ébresztő kürtszót az alvó város utcáin. A tábornok föltűrte köpenye gallérját és kissé előregörnyedve, szorosabbra fogta a kantárszárat. Sötét sziluettje élesen rajzolódott ki a templom fehér falára, mintha egy fekete lovasszobor állt volna őrt a gyengén emelkedő tér sarkán. Türelmetlenül tekintgetett a homályos utcatorkolatok felé.
Az ébresztő még egyre sikongott.
Az alacsony házak ijedten nyitogatták piros szemeiket, a gyenge holdfényhen alig villanó ablakokban egymásután lobbant föl a világosság.
Mindenfelé mozgolódás támadt, mintha maguk a házak ébredtek volna föl.
Hosszú, reszkető lónyerítés keresztezte a trombita hangját s a templom előtt a parancsőrtisztek lovai nyugtalanul dobogtak a kerekfejű gránitköveken. Izgatott kiáltozás s egyre közeledő lábdobogások zaja verte fel a hajnali csendet. Sötét alakok rendetlen csomókba verődve futottak a templom felé, útközben igazgatva meg egy-egy fegyverszíjat. Gyenge zsongás töltötte be a teret s a fölvonuló sorok között minduntalan összekocódtak a puskacsövek s a fekete léniák jobbra-balra hullámzottak. A tér túlsó felén egy század huszár fejlődött föl, néma csendben várva a parancsot.
A fehérszíjas gyalogság már egészen betöltötte a teret, mikor a fő-utcán föltűntek a dübörögve közeledő ágyúk.
A parancsőrtisztek a helyükre lovagoltak. Kurta, kemény vezényszavak röpködtek oszlopról-oszlopra s a következő pillanatban lassú, egyenletes mozgással indultak meg a csapatok. A tábornok, vasderes lován, az előcsapat élén ügetett. A trombiták és dobok hallgattak, csak a sáros hóban cuppogó lépések ritmikus zaja hallatszott. A gyalogságot nyomon követték a huszárok s pár lépésre mögöttük egy tüzérüteg zárta be a menetet.
A város alatt némán kanyarodtak le a Hodrics felé vezető útra. A hold már eltűnt az erdős hegyhát mögött s sűrű köd párázott föl a völgy fenekéről. Palaszürke felhők torlódtak az égen s mire leértek a völgy alján kanyargó szekérútra, havazni kezdett. Szurkos sötétség borított be mindent, csak a fák tövében meggyűlt hó világított. A síkos úton horkanva lépkedtek a lovak s a gyalogosok zárt sorokban, komoran haladtak. Alig lehetett látni két lépésre. Szorosan egymáshoz feszültek a csontos vállak s az újoncok álmosan borzongtak. Félig alva, gépiesen emelkedtek a lábak egymásután. A szél szembe vágta a nagypihéjű havat, amely a földön rögtön sárrá olvadt. A tisztek minden szót eltiltottak, de ez fölösleges volt. Senkinek sem volt kedve beszélni. Néha egy kő megindult valamelyik vízmosás szélén s csattogva ugrált lefelé a sziklákon. A rongyos bakancsokba beszivárgott a hóvíz s az elgémberedett ujjak görcsösen szorongatták a ragadós puskaszíjat.
A negyedik században egyszerre mozgolódás támadt. Elfojtott káromkodás hallatszott az utolsó sorokban. Egy hosszú tót legény menetközben elaludt és fölbukott. Az utána jövők keresztülestek rajta. Az egész csapat megállt s a föltápászkodók le sem törülve arcukról a sarat, fásultan álltak vissza a sorba. A vállak újra egymáshoz surlódtak, mintha a szélsők tartották volna az egész sort s a lábak újra cuppogni kezdtek a sárban.
Végre sápadni kezdett a homály. Hat óra lehetett. Az erdő sötét foltja egyre határozottabban vált ki a meredek hegyoldalakon.
A völgytorok kiszélesedett s a szél gyenge harangszót csendített a fáradt katonák fülébe. Nemsokára beérték Hodricsot. A falu alján pihenőt tartottak s egy félóra múlva mentek tovább a Szélakna felé húzódó keskeny völgyben.
Az út lassan emelkedni kezdett a baloldali hegyoldal lejtőjén. Már egészen kivilágosodott s a hó is elállt. De a köd annál sűrűbb lett s amint az úton egyre följebb haladtak, alattuk a völgyet egészen eltakarták tejfehér gomolyagjai.
A tábornok leszállt a lóról és segédtisztjével csendesen beszélgetve haladt a csapatok előtt. Csizmája bokáig sáros volt s kardját a hóna alá fogva gyorsan lépkedett. Nyoma sem volt rajta az éjszakai fáradságnak, mintha a nyeregben töltött négy óra visszaadta volna rugékonyságát. Friss volt, nyugodt és energikus.
A csapatokba is visszatért az élet a rövid pihenő után. Az éjszaka sötétjével mintha valami fojtogató érzés tűnt volna el a fehér szíjak alatt dobogó szívekből. A hosszú tót fiú, aki útközben elaludt, most végképp fölébredt s halkan, keservesen nyújtva kezdte dúdolni:
Cservena vinkó, bile kolácsi...
A következő pillanatban azonban már abba is hagyta. Egy puskatus, barátságos nyekkenéssel vágódott az oldalába. Némán mentek tovább.
Kilenc óra lehetett, mikor a köd szakadozni kezdett az előbújó napfényben. A havas erdő tele lett aranyos ragyogással. Az olvadó hó csepegve hulldogált az ágak között és egyhangúan kopogott az avaron. Langyos zsongó muzsikája betöltötte az erdőt. A gyenge szélben nedves földszag érzett s a katonák nehezebben lélegzettek.
Az út egyre meredekebb lett.
Balról, a sűrű tölgyes oldalából keskeny patakokban ömlött alá a hóvíz s keresztülfutva a szekérúton, gyors szökkenéssel táncolt lefelé a meredek mélységbe.
Óvatosam, a legnagyobb rendben haladtak a csapatok.
Egyszerre gyönge pukkanás zavarta meg az erdő halk muzsikáját.
Mindenki összerezzent.
A fegyverek idegesen csörrentek meg s utána félelmes csend támadt. Mintha az ágakról permetező vízcseppek is fönmaradtak volna.
Megálltak.
Az altisztek suttogva adták tovább a parancsot.
A pukkanás újra fölhangzott, most már valamivel erősebben. Nyomon követte a harmadik, negyedik.
A kaptató hajlásánál futó alakok tűntek fel. Patrulok voltak. Puskájukat kezükben tartva bukdácsoltak lefelé a hepe-hupás úton.
Lihegve jelenttették, hogy az ellenség csatárjai az útra dűlő hegyoldalt megszállva tartják, mintegy negyedmérföldre, olyan ponton, ahonnan golyóik az országutat hosszában söprik.
A tábornok gyorsan rendelkezett.
Egy századot felküldött az erdős hegyoldal tetejébe, hogy azok az ellenség csatárjait kimozdítsák helyükből. Az ütegből két ágyút előrehozatott és lemozdonyoztatott a keskeny szekérút két oldalán. A gyalogság rohamoszlopban állt, készen az előnyomulásra az erdőszél födözete alatt, míg a huszárok hátvédül maradtak az üteg többig ágyúja mellett.
A hegytetőre küldött század megkezdte a tüzelést. A kopár fák közt piszkos füstfelhők gyülekeztek az éles dörrenések nyomában. A tábornok kivont karddal állt a gyalogosok élén.
Ebben a pillanatban nyolc-tíz huszár rohant el mellette, váratlanul előretörve az országúton minden parancs nélkül. Úgy látszik, elunták hátul a várakozást az ágyúk mellett s most vad kiabálással vágtattak az ellenség hadállása felé. A tábornok ajka elsápadt a dühtől.
De mielőtt még szólhatott volna, sűrű fegyverropogás hangzott s a huszárok ész nélkül robogtak visszafelé. Az ellenség golyói oldalba fogták őket. Két ló hörögve bukott el s a többiek keresztülgázoltak rajta, őrült iramban zúdulva neki egyenest a felállított rohamoszlopnak.
A tábornok látta a veszedelmet s előreugorva a legelső huszár lovának szügyébe döfte a kardját. Az erős penge elpattant s a tábornok arcába forró vérsugár szökött. A ló, fején keresztülbukva, maga alá temette lovasát.
De ez már nem használt. A fejvesztett kis huszárcsapat belegázolt a gyalogság tömör soraiba.
Rettenetes fejetlenség támadt.
A zárt oszlop rendje megbomlott és szakadozni kezdtek a sorok. A hátul álló újoncok eldobták fegyvereiket és futásnak eredtek.
A tábornok szava élesen süvített át a zsivajon:
—Szuronyt szegezz! Előre!
A megingott hadsorokból alig egy század teljesítette a parancsot. A tábornok az indulattól remegve rohant velük előre. De az első tömeges tüzelésre ez a csapat is megfordult és lehetetlen volt megállítani, annál kevésbbé, mert a szekérúton már föltűnt egy ellenséges vadászosztag, amely futólépésben, szuronyszegezve közeledett.
A futó gyalogság képtelen rémülete magával ragadta a két lekapcsolt ágyú legénységét is.
Az egész zászlóalj futásnak eredt. A hátul álló huszárok útjokat akarták állni, de a futók a lovak hasa alatt kúsztak tovább, mikor a lovasok közéjük vagdostak. Az iszonyú zavarban az ágyúslovak nekivadultak s csaknem az egész üteg hanyatt-homlok a mélységbe zuhant. Az ütegparancsnok legázolva, véresen feküdt egy tölténykocsi mellett.
A tábornok hasztalan igyekezett, hogy néhány bátor emberét legalább a lemozdonyozott ágyúk fedezésére együtt tartsa, nyomról-nyomra hátrább szorult. Végre azon a ponton találta magát, ahol a két lekapcsolt ágyú állott. Itt azután az egymást követő vadászgolyók hangos fütyülése azt a néhány embert is megszalasztotta, akik még kitartottak mellette. Segédtisztje is eltűnt mellőle. Egyedül maradt.
Az ágyúk mellett, keresztben az országúton egy tölténykocsi állt. A tábornok a kocsi mögé vonult s elszántan várt, maga sem tudta, mire. A szégyen és a tehetetlen düh égette a torkát. A völgybe lerohanó csapatainak csörtetése egyre gyöngébben hallatszott fel hozzá.
Pár perc mulva az ellenkező oldalról fölhangzottak az osztrák néphimnusz szakadozott ütemei s az út legközelebbi kanyarulatánál kibukkantak az ellenséges vadászok.
Erre a tábornok is megrendült.
Minden elveszett s a természetes ösztön menekülésre késztette. Halotthalványan, elhomályosuló szemekkel nézett megfutott csapatai után, majd visszafordult az ellenség felé.
Ebben a pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a vadászok a nekik szegzett ágyúktól megrettentek volna. Hüledezve bámultak, lábuk elakadt s a hurrázás elhalt az ajkukon.
A tábornoknak minden vére a fejébe tódult. A józan, hideg és számító katonát, aki nem hitt a romantikus hősökben, a lehetetlent megkísérlő pillanatok szédítő láza fogta el. Kemény, sápadt arca, amely mögé mindig el tudta rejteni fölindulását, most kigyúlt és hűvös, kék szemében heroikus tűz lobbant fel. Forró agyán átvillant a gondolat:
—Még megfordulhat a kocka. És én egyedül, két ágyúval föltarthatom az ellenséget.
Őrület volt, de szép, csodás, nagyszerű őrület. Ebben a pillanatban egy lángeszű költő állt az elhagyott ágyúk mellett.
Keze izgatottan kapott a gyújtózsinór után.
A kanóc nem volt seholsem. A gyáván megfutottak azt is magukkal vitték.
A varázsnak vége volt.
A tábornok feje, mintha villamos ütés érte volna, fakón esett vállai közé. Vad elkeseredéssel dobta el csonka kardját és kilépve a tölténykocsi mögül, aminek oldalán egyre vésztjóslóbban kopogtak az ellenséges golyók, befutott a fák közé. A kiálló fagyökerek közt megbotolva, a sáros talajon minduntalan megcsúszva, ziháló mellel, halálrafáradtan botorkált előre. A golyók ide is követték s feje fölött recsegve töredeztek az apró galyak. A háromnapos kimerültség a pillanatnyi lázas fellobbanás után ólomsúllyal nehezedett rá. A gerincén jeges borzongás futkosott. Szinte öntudatlanul csapott le újra a védtelen országútra. Kemény sapkája megingott a fején és szemébe billent. Egy golyó fúrta át a tetejét. Meg sem rezzent, futott tovább, elakadó lélekzettel, megalázva, remény és cél nélkül.
A meredek úton minden lépéssel alábukott az üldözők lővonalának. A golyók ártalmatlanul zúgtak el a feje fölött.
Amint ezt észrevette, újra visszanyerte hidegvérét. Segédtisztjében kezdett bizakodni, aki bizonyosan a megfutottak összeterelésén fáradozik.
Óriási ugrásokkal haladt előre.
—Kicsit kevesebb mohóság és több hidegvér a célzásban,—mormogta fogai között, amint a golyók egyre magasabban fütyültek el fölötte.
Hirtelen fölujjongott.
Alatta a kanyarodónál föltűnt segédtisztje egy század tót gyalogossal.
—Nem csalódtam benne,—gondolta és egyezerre minden erejét visszatérni érezte.
—Katonák,—kiáltotta elfulladva,—utánam. Még mindent meg lehet menteni.
Megfordult és a csapat élén rohanni kezdett fölfelé.
Sűrű golyózápor sivított el fölöttük.
—Bátorság, fiaim, hiszen nem találnak.
A katonák rendületlenül követték. De ebben a pillanatban egy legény ordítva bukott arcra.
Egyszerre vége volt mindennek.
A visszaterelt csapat rémülten rohant hátrafelé. Nem volt többé hatalom, amely megállíthatta volna őket. A szűk úton egymást gázolva őrült üvöltéssel menekültek.
A tábornokot segédtisztje ragadta karon és vonszolta lefelé.
A váratlanul fölmerült végső reménynek hirtelen megsemmisülése megbénította minden gondolatát. Mint két mozgó tárcsa futottak a vadászok golyói között, a fölfreccsenő sárban, halottakon és eldobott fegyvereken keresztül. Gépiesen, öntudatlanul, torkukban a fojtogató sírással és szívükben a szégyen keserűségével.
Mögöttük gyors egymásutánban villantak föl a fegyverek és ők sárosan, megtépve, halálrahajszolva futottak tovább lefelé a lejtőn.
Százkilenc esztendő előtt sugarasabb ősz járt a berettyókovácsi pusztán.
Dér alig fogta a hervadó füvet. A lápos elmélyült ezüsttükrében vénülő szépasszonyok telhetetlen hiúságával nézegette magát a felhőtlen magasság s lenn a síkon, az istrázsát álló jegenyék fölé, hálós aranysátort vert délszínben a nap. Nagy, égig érő csend rejtegette a messzi tanyákat, a töretlen náderdőt, a löszpart meredekjén bókoló rozmaringfűz-sövényt s a lankás dombolt martjából kimagasló fehér udvarházat, melynek zsindelysüvegét a néhai bécsi királynő újmódija szerint vonatta dupla peremre Bessenyey György úr. A délnek szaladt nyár siettében ittfelejtett néhány hév hetet. Csak alkonyattájt sétált, végig a bihari rónák szélén a közelítő November, violás köduszályát elterítve a friss szántások fölött.
Az öreg úr, aki egyre ritkábban mártotta meg elébb oly szapora lúdtollat a kalamárisban,—írás nélkül is fogyott abból a ténta,—mogorva szótlanságban járta a kúria pipafüstös, homályos szobáit s gyakorta tekintett ki az ablakon túl esteledő őszbe. Mi járhatott eszében: Isten tudja,—Isten, akit Monsieur Voltaire bőrbe kötött, aranyba metszett könyveinek gonosz syllogismusával tagadott,—talán a pataki kisdiák betűirtózása, amely nagy egészséges ösztön szégyenkezésbe betegedett a királyasszony tudós városában, hol annyi átvirrasztott éjszakán ismételgette a frantzia grammatikátska rendhagyó verbumait, míg a többiek, a sárga csizmában, aranypaszomántos veres dolmányban, párducos mentében ékeskedő ármális nemes ifjak, hajporos dámákkal enyelegtek a schönbrunni rózsalugasok alatt, avagy talpas poharat hajigáltak a GrüneKatze pókhasú csaposának fejéhez. De az is lehet, hogy ez enyhe őszön emlékezései támadtak az őz-szemű bétsi grófnéról, aki mosolygó komolysággal hallgatta a megtanulhatatlan nyelven írott tragédia recsegő sorait:
| Véres áldozatját látom
trónusomnak, Mely kínos hatalma van királyságomnak, Ágist örökösen kesergem vesztével, Mert noha elpártolt, de nagy volt szívével... |
Ilyen csendes őszidőben sok régi dolgok megfordulnak öreg emberek fejében.
Derék úr volt, testes, vállas, sűrűvérű besenyőfajta, hatvanhárom esztendős korára is kemény bikanyakkal s bár járása kissé elnehezedett, sohase vesztette el egészen a hajdani testőr mozdulatának feszes rugalmasságát. Ha egy-egy mérges indulatú, disznótoros, boros estéjét követő hajnalon kihozatta rázós szekerén a váradi olasz sebészt, aki Erdélyországban is híres volt a köpölyözésről, utána nyeregbe zökkent s kilenc agárral késő délutánig futtatta a nyulat a Berettyó síkján. Hanem azért a haja csak szép, tiszta ezüstbe keveredett, mint régi allonge-barókája,—ahogy Nalátzi uram szokta volt emlegetni a parókát. S hogy ő maga is az elmúlás borús gondjaiba tévedt olykor, arról nemcsak a Természet világa vagy a józan okosság dicsérete s a Bihari remete kerekbetűs kézirat-tekercsei árulkodtak ott a kicsiny, házi bibliothékában, hanem a deckás kert sarkában álló almafa is, amelyet fej fául rendelt magának öreg Bessenyey György, még a múlt tavaszon kimérve tövében síri ágya helyét. Kínzó titkokat rejtegetett ez a pusztai egyedülségben lemorzsolt huszonöt esztendő, a lét és halál fejthetetlen kérdéseiről, a múltba ereszkedett ifjúság visszahozhatatlanságáról s a komor agglegénység család után sajgó epekedéséről. De minden titkai között legfájdalmasabb, mert legmagyarabb, annak a nagy értetlen erőnek csudája, amely a Musákkal szeretkező daliás testőr kezéből kiütötte a rigmust kereső tollat s a sima gallus nyelven társalkodó udvarból visszasodorta egy nap az ősi portára, villásszarvú ökrei és faggyús üstökű béresei közé. Micsoda hatalom hajtotta, hogy levesse a szűk karmazsin dolmányt, fölrúgja az incselgő Grátziát, hogy megszaladjon a bársonyszájú grófné forró csókja elől, megtorpanjon Nyugat nyíló Szezáma küszöbén s hogy hazatérüljön,—szügybevágott daccal, kopott décbundát vonván araszos vállára,—tajtékpipák érését vigyázni, parasztszolgálók állát csipdesni, póri meséit hallgatni, maga borát inni, elzsírosodni s végtelen őszi napokon egykedvűn nézni az ónos eső függönyét a fekete barázdák fölött? Ki rendelte, micsoda homályban lakó istenség parancsolta rá ezt a sorsot, amelyről ma sem biztos, hogy rontás-e avagy szentséges kiváltság, önmagába visszaforduló ereje a titokzatos ázsiai léleknek?
Százkilenc esztendő előtt Bessenyey György úr, a néki megadatott utolsó őszön gyakorta töprenkedhetett eme hiábavalóságokon. Nyugtalanul méregette az öblös szobákat, mindenféle régi írásokat hányt föl, pattogva szidta a lusta cselédeket s egyre sűrűbben küldött be Váradra az olasz felcserért. Álmatlan éjszakáin pedig hangos perbe szállt az Istennel, akit nyakas kálvinistasága pápista úton sem bírt egészen megtalálni.
Egy estébe hajló délután épp a nagyház ablaka előtt álldogált, mikor kerékkattogás verte fel a csendet s bőrfedeles, magas ringóra szíjazott vén hintó fordult a kúria elé. A bakon pofoncsapott-kalapos kocsis tartotta a gyeplőt s fehérkeztyűs inas eresztette le a vashágcsót egy selyemmantillás idősebb delnő előtt, öreg Bessenyey György kicsit megtántorodott, hogy ráismert a váratlan vendégre. Valami gonosz nyilallás vágott a mellébe s hirtelen megfogódzott a faragott szék támlájába. Harmadnapos szakállal, elnyűtt csizmában, pipafüstszagú, pecsétes házikabátban, de meg így, itt, annyi esztendő után—nem lehet ma ezt a vendéget fogadni.
Elfulladt sietséggel szólt át a húgának a másik szobába:
—Eredj le szaporán a hintóhoz s mondd meg a bécsi grófnénak, hogy én már ott lakom a kertben, az öreg almafa alatt... az utolsó köszöntést néki küldtem...
Aztán vigyázva lopakodott vissza az ablakhoz s ugráló szívvel leste, mint fehéredik el a hírre az őz-szemű, bársonyszájú asszony, mint indul el-elakadó léptekkel a kert felé s mint kulcsolja össze kezét, lehajtott fejjel állván hosszan, mozdulatlanul a leveletlen almafa előtt.
S csak akkor szakadt föl mély sóhajtása, mikor a grófné már visszaült a hintóba s a pofoncsapott-kalapú kocsis megcserdítette az ostort az ágaskodó lovak fölött.
A hintó elgördült, vissza Várad felé, ahol hosszabb látogatóban járt a bétsi grófné.
Öreg Bessenyey György pedig nem sokkal ezután nyergeltetett, Nyakába vonta kopott décbundáját, fölfordult a lóra s nyomába vágott az elporzott hintónak. Nem sietett. Lépésben haladt. Nem akart utólérni senkit. Semmit. A határ domb tetején aztán megrántotta, a lova száját. Megállott. Áthajolt a nehéz vasderes nyaka fölött, szeme fölé ernyőzte tenyerét s elnézett messze nyugat felé a gyengén párázó violás ködökbe, amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl, Dunán túl.
Mögötte, a berettyómenti síkon, elfeketedtek az árnyak. Utolsó sugara is kilobbant a lefutott napnak.
Abban az időben, amikor Aragónia legbékésebb királya az Isuela völgyén átlovagolva, Huescába tette át székhelyét, élt az udvarnál bizonyos Vicente Garcia di Castello nevű zsoldoskapitány, tejtestvére annak a boltanai tudós vikáriusnak, akiről Tritheim apát is megemlékezik Steganographiájában. Ez az erőszakos, bikanyakú fickó, akitől semmi sem állt távolabb, mint tiszteletreméltó rokonának szelíd erkölcsei, a legrettegettebb korhely volt, aki valaha ólomkancsóval verte be jámbor polgárok fejét a székesegyház mögött lévő fogadóban. A nap legnagyobb részét ivással és kockázással töltötte, s felesége, a szép és erényes Ambrosia, sokszor egész éjszaka hiába várta haza, egyedül virrasztva mennyezetes ágyában.
Különösen mióta Lullus Raymundus, egy fiatal mallorcai nemes érkezett az udvarhoz, voltak hangosak az éjszakák a Mór királyhoz címzett fogadóban, ahol a kapitány előtt mindig tele kráterrel állott a nehéz ó-bor, Raymundus lovag úri barátságából.
A lovag éjszínű hollótollat viselt fövegén s úgy beszélték, annyiszor cserélte azt fel újjal, ahányszor szívéből egy-egy szerelmes galambot kiröpített. A huescai asszonyok becsületére legyen mondva, a hollók még máig sem pusztultak ki az Isuela völgyéből, bár az sem tagadható, hogy tollazatuk még ma is ritkább, mint más vidéken.
Egy nyári hajnalon, mikor a Mont Perdu csúcsait már kénsárga fátyolba takarta az Ebro torkolatában fürdő nap, Raymundus lovag elszántan söpörte le a boros asztalról a színes kockákat. Odakönyökölt Castello kapitány elé s utánozhatatlan nyugalommal, szemét egy pillanatra le nem véve annak duzzadt, karmazsínvörös arcáról, így szólt hozzá:
—Barátom, a te feleséged a legszebb asszony egész Aragóniában és én halálosan szerelmes vagyok bele.
A zsoldoskapitánynak tátva maradt a szája a meglepetéstől. Aztán egyszerre olyan rettenetes kacagásra fakadt, hogy homlokán kötélvastagságúra dagadtak az erek. Az egész szoba rengett a nevetésétől s közben úgy szuszogott, mintha szélmalmot készülne hajtani.
Lullus Raymundus továbbra is csendesen könyökölt a feldöntött cinpoharak között s mozdulatlanul meredt maga elé:
—Szeretem, halálosan szeretem...
Castello kapitányt még mindig rázta a nevetés s elfulladva, szakadozottan hörgött, húsos tenyerével térdét csapkodva:
—Részeg vagy, cimbora, a bölcs Ramiróra mondom, aki tizenhat főnemesnek egyszerre vágatta el a torkát ezen a piacon... az én feleségembe szerelmes... az én feleségembe... nagyon jó...
És újra hanyattvágta magát a faragott támlájú széken, a rázkódó kacagástól eltorzult arccal.
Raymundus felállott, fejébe csapta tollas föveget s bosszúsan kérdezte:
—A pokolba is, de hát mi van ebben olyan mulatságos?
A kapitány szeméből csorgott a könny, az ajka rángott s nagyokat nyögve tapogatta nyilalló derekát. Olyan volt, mint egy szétrepedni készülő borostömlő.
—Ülj le és hallgass rám, cimbora,—mondta végre összeszedve magát,—derék pajtásom vagy, megérdemled, hogy őszintén beszéljek veled.
Két kézre fogta a tele krátert, ajkához emelte s szürcsölve kezdte inni a fűszeres bort. Raymundus vállat vont, felcsatolta tőrét és az ajtó felé indult. De a kapitány, aki a borosedény karimája mögül félszemmel sandított rá, hirtelen az asztal közepébe vágta a súlyos krátert, felugrott s úgy megmarkolta a karját, hogy Raymundus felszisszent.
—Hol láttad először?—kérdezte durván.
—A székesegyházban. San Pedro alabástrom szobra előtt imádkozott.
A kapitány közelebb hajolt hozzá.
—Látod,—mondta rekedten,—te is a templomban láttad. Csak ott lehet őt látni, ő a legerényesebb asszony egész Huescában. Olyan erényes, hogy senkit sem szeret, még engem se. Én is a székesegyházban láttam meg először, mikor idejöttem a király zsoldosaival. Ott szerettem bele s ott, a templom kapujában kértem meg a kezét. Hozzám jött, pedig nem szeretett. Ö csak San Pedrót szereti, a szentet, akit valami olasz faragott toszkánai kőből. Az ő szívét is abból faragták, cimbora, az ő szíve is fehér és hideg... nem szeret, mert nem tud szeretni. Templomba jár, imádkozik értem, hű... csak nem tud szeretni...
A kapitány véres szemét gyenge fény fátyolozta be:
—Hűséges, jó, szent asszony... és én mégis korhely vagyok... ej, mondom, csak San Pedrót szereti... ezért nevettem az előbb, cimbora... nem földi embernek való az ilyesmi. Verd ki a fejedből, bolondság. Én mondom neked, elhiheted... Gyere, igyunk inkább és vessünk kockát.
Visszaült az asztal mellé s az ólomkarikás ablakon átszűrődő kékes sugarakba hunyorgatva, a részegek makacsságával, elérzékenyülten ismételte:
—Szent asszony... szent és hű... senkit sem szeret...
Lullus Raymundus elgondolkozva nézett a kapitányra, aztán hirtelen megfordult és kisietett a homályos csapszékből. Castello álmosan, értelmetlenül bámult utána.
Egyszerre fázósan összeborzongott.
Az ötlött eszébe, hogy Raymundusnak éppen olyan fehér az arca, mint San Pedro szobráé a székesegyházban.
Raymundust ettől kezdve nem látták többé együtt Castello kapitánnyal.
Az udvarnál sem mutatkozott. A mulatozást abbahagyta. Fövegén kifakult, eltöredezett a hírhedt hollótoll, de nem cserélte fel másikkal. Szótalan lett és komor. Tekintete álmodozóvá vált, mint az esti tűz, amelyet pásztorok gyújtanak a Maladetta szakadékai között.
Reggelenkint a székesegyházba járt az első misére s egy oszlop árnyékába húzódva, elszoruló szívvel várta Ambrosiát, aki mindennap egy órát térdelt San Pedro szobra előtt. Csak mikor a szép asszony fölvonta arcáról selyemfátyolát, ragyogott föl Raymundus szeme s derült ki komor arca. Ilyenkor mindig föltette magában, hogy megvárja a templom kapujában, mikor komornájától kísérve hazafelé indul és megszólítja, de mindannyiszor valami fájdalmas elfogódás vett rajta erőt. Talán mert arra kellett gondolnia, hogy Castello kapitány itt kérte meg a kezét.
Egy nap—virágvasárnap volt,—Ambrosia, mikor kifelé indult a nagyhajóból, leejtette kezéből a szentelt fűzbarkát. Raymundus mellette termett s felemelte a lehullott ágat. A keze reszketett, mikor átnyújtotta.
—Köszönöm,—mondta halkan Ambrosia s sűrű szempilláit fölvetve, ránézett a fiatal lovagra. De hirtelen elpirult, zavartan sütötte le szemét és kisietett a templomból. Raymundus tekintete mintha megégette volna.
Másnap mégis mosolyogva bólintott feléje, mikor Raymundus mély bókkal meghajolt előtte. Később már pár szót is váltottak, jelentéktelen, közömbös szavakat, de amelyek mélyén—Raymundus úgy érezte,—szerelmi vallomás lángolt.
Ambrosia pedig éjszakánként felkönyökölve ágyában, álmodozva nézte a fehér holdfényt, amely élesen rajzolta ki az erkélyajtó patkós ívét s akaratlanul Lullus Raymundusra gondolt, aki már egy hónapja nem tűzött új tollat a fövegéhez. Olykor elővette csiszolt acéltükrét s sokáig, érdeklődve nézte benne magát, mintha valami idegen arcot vizsgálna. Hajnal felé aztán reszketve temette fejét a forró vánkosokba s görcsös zokogás fojtogatta a torkát.
Egy reggel Raymundus hazakísérte a székesegyházból.
Szótlanul, lehajtott fejjel ment mellette, e mikor a komlóval befuttatott kapubolt alá értek, hirtelen szembefordult vele:
—Ambrosia... meg kell mondanom...
Lullus Raymundusnak elakadt a szava.
Ambrosia halkan felsikoltott s kezét szívére nyomva futott föl szobájába. Azt hitte, összeroskad. Lihegve állt meg a szoba közepén. Szédült és magában ezerszer befejezte—ijedten és boldogan—Raymundus félbemaradt szavait: szeretlek... szeretlek...
A szíve hangosan vert.
Egész estig ki nem mozdult a szobájából s elhatározta, hogy másnap nem megy el a templomba. Korán lefeküdt, de nem tudott elaludni.
Éjfél felé fölkelt, egy könnyű mantillát kapott magára s kiült az erkélyre. A Monté Aragon felől langyos szél fujt. Csodálatosan csendes és átlátszó volt az éjszaka.
Egyszerre összerezzent.
Az erkély alatt megmozdultak a komló vastag fonadékai s a következő pillanatban a kőoszlopba fogódzva fölbukkant előtte Raymundus. Hajadonfővel volt s a hold éppen az arcába sütött.
Ambrosia megrettenve ugrott föl.
Lullus Raymundus átdobta magát az erkély korlátján s letérdelt előtte:
—Bocsáss meg, Ambrosia, de el kellett jönnöm.
Ambrosia hátralépett s karjait védőleg terjesztette maga elé.
—Ne húzódj el tőlem,—folytatta Raymundus, akinek szavai egyszerre fölszabadult áradatban ömlöttek,—az a szerelem, amely engem idehajtott, tiszta és szent, amilyen te vagy, nincs rajta a föld szennyéből semmi. Egész életemet betölti, mint a napfény a világot. Szeretlek, Ambrosia, szeretlek... A csillagok szeretik így az éjszakát, füvek a hajnali harmatot...
Ambrosia szeme előtt elhomályosodott a világ. Túláradó szívvel, a beteljesült boldogság sugárzó szépségében állott Raymundus előtt. Forróság öntötte el egész testét, torka kiszáradt s remegő kezei tétován kapaszkodtak az erkély korlátjába.
—Kelj fel,—mondta végre fojtott hangon,—kelj fel és távozz. Ha valaki meglátott volna... Megbocsátok, de távozz...
Raymundus felemelkedett:
—Ne űzz el, Ambrosia. A hitetleneknek száz szavuk van a szerelemre, én nem tudok egynél többet mondani: szeretlek. S a nap minden óráját csak azért szeretném lábaid előtt tölteni, hogy újra ezt ismételjem.
Ambrosia nem tudta kikerülni Raymundus tekintetét. Hosszan, némán nézte a rajongó lovagot s lassan, szomorú mosolyban simult el arcáról az izgalom.
Azután beszélni kezdett:
—Raymundus, én hiszek neked. Hiszek abban a csodás, tiszta szerelemben, amely most olyanná teszi arcodat, mint az ifjú San Pedróét. Hiszem, hogy ez a szerelem örök és földöntúli, de... én nem tudok ilyen szerelmet viszonozni. Erre én méltatlan vagyok. Ilyen mélységes lángolást nem tud megérteni földi asszony. Ha halhatatlanná tudnál tenni, ha nem omlanék porrá a testem, ha örökre élhetnék: örökre szeretnélek. Ó ha megtalálnád az élet örök titkát, amelyről a bölcsek szólnak, s amely megadja a halhatatlanság gyönyörét... Tégy halhatatlanná, Raymundus, keresd meg az élet vizét és én a tied leszek—örökre.
A lovag úgy hallgatta, mint egykor Odysseus a tenger leányainak énekét.
Hirtelen leroskadt Ambrosia elé, ajkához szorította annak keskeny, fehér kezét s megittasultan mondta:
—Megkeresem és elhozom neked, senora... az Isten engem úgy segítsen...
A hold magasan állt a székesegyház karcsú tornya felett s lenn az utcavégen fölhangzott Castello kapitány borízű kurjantása.
Raymundus átugrott az alacsony erkélyen, köpenye csuklyáját fejébe húzta és elindult a Monte Aragon felé, amerre a San Miguel de Foces-kolostor romjai feketedtek.
A huescai udvar hölgyeinek lovagja eldobta a gazdagon hímzett bársonyruhát. Fekete kámzsát öltött s elvonult a romok magányosságába, papyrus-tekercsei, chaldeusok írásaival telerótt pergamenjei és kabalás fóliánsai közé.
Hét nap alatt megtanulta az írás és olvasás nehéz mesterségét, amit kétszáz évvel később is csak Paracelsus mestere, a sponheimi bencés apátúr tudott utánacsinálni.
Megismerkedett a démonológia umukjaival, amelyek felhozzák a rontást és megtanulta a nagy maszkimok elleni bűvölés örökbecsű szavait. Tudta, hogy a homlok betegsége a pokolból jött, hogy Namtar maga a döghalál s hogy Asusu-Niamir visszahívta Istart, a hajnali csillagot. Esztendőket töltött az egyiptomiak theurgiájába mélyedve, ismerte a Ker-neter rejtelmeit, ahol a Horusz mérlegén könnyűnek találtaknak fejét a nilusi ló harapja le. Olvasta a Halottak könyvét, Hermesz Triszmegisztos Chená-ját, értette Demokritoszt, az abderitát és Zozimes Africanust. Megtanult bánni az auripigmentummal, amely a melegség hatása alatt részben arannyá változik, sőt Geber homályos könyvének "második rendbeli medicináit" is elkészítette. Minden nap gazdagabbá tette tudományban és bölcsességben, végül az alchimiának már csak a bölcsek kövével foglalkozó része érdekelte.
Esténkint Albertus Magnust olvasta. Ez a nagyszerű teuton delejes erővel vonzotta, kivált mióta megtudta róla, hogy mikor Vilmost, a németalföldi királyt vendégül látta Vízkereszt-napján a domokos-klastrom kertjében, a zord téli idő ellenére levelek és virágok nőttek egy szavára a zuzmarás fákon. Legszívesebben azonban könyveinek azokkal a fejezeteivel foglalkozott, amelyek a nagy elixiriumról szólnak. Ezeknek rejtett értelmét kutatta olykor egész éjszakán át s észre sem vette az idő múlását.
A még épen álló refektórium egyik sarka tele volt különböző alakú cserép- és bronz-edényekkel, szárított füvekkel, madár- és gyíkcsontvázakkal, vasfogókkal és fúvókkal. Egész nap égett itt a tűz három hatalmas kőlap között s Lullus Raymundus gondterhes arccal állt előtte, míg szikár fejét félelmes fénnyel világították meg a gyantáktól színes lángok.
Egy esős, télvégi estén végre sikerült metallurgiás kísérlete.
A kénarzén titokzatos keveréke, mint egészen tiszta, aranysárga por omlott szét a kezében tartott átlátszó kristály-fiolában. Cinpoharat vett elő, félig töltötte vízzel, elmondta fölötte az örök változás kilenc szavát s pár szemet szórt bele a megtalált kincsből.
Reszkető kézzel emelte szájához a drága folyadékot...
Megrázkódott.
Forró tűz járta át testét s ettől kezdve sem ételre, sem italra nem vágyott többé. Lullus Raymundus megtalálta a halhatatlanság titkát.
Két hónap multán, hogy megbizonyosodott munkája sikeréről, elhagyta a romokat, felöltötte a régi bársonyruhát s kezében a nagy elixiriummal, megindult az úton Huesca felé.
Enyhe áprilisi nap volt. Az égen ezüstös felhők fodrozódtak s az aranyeső halványzöld ágai között csillogó bogarak keringtek.
Lullus Raymundus dobogó szívvel, görnyedten, lassan lépegetett lefelé a lejtőn. Mikor áthaladt a város kapuján, alig tudott tájékozódni. Mintha idegen városba került volna, úgy megváltozott körülötte minden.
Egy szembejövő fügeárushoz fordult:
—Hallod-e, barátom, hol lakik Vicente Garcia di Castello kapitány?
—A temetőben. Már tizenkét éve,—felelt az nagy nyugalommal.
Lullus Raymundust hirtelen szörnyű félelem fogta el. Most jutott először eszébe, milyen hosszú időt töltött innen távol. Szinte fuldokolva kérdezte:
—És az özvegye... a szép Ambrosia? A fügeárus furcsán mosolygott:
—A szép Ambrosia?... Ott lakik a túlsó utca végén, abban az erkélyes házban...
Lullus Raymundus föllélegzett s megkönnyebbülten sietett arrafelé.
A boltozott kapunyílást szelíden koszorúzták a komló óriásira növekedett fonadékai s az erkély egészen eltűnt a zöld indák között. Raymundus lihegve sietett föl a lépcsőn s mámoros örömmel lökte be a nagyszoba ajtaját.
Csodálkozva állt meg a küszöbön.
A szoba üres volt. Csak később vette észre, hogy az erkélyajtóhoz állított karosszékben egy sárgásarcú, összetöpörödött, öreg asszony ül, aki ijedten, bizalmatlanul nézett rá.
—Senora Ambrosia nincs itthon?—kérdezte kissé megzavarodva.
Az öreg asszony felemelkedett, szemében különös fény csillant föl, aztán intett Raymundusnak, hogy lépjen közelebb. Erős reszketés fogta el s alig hallhatóan susogta:
—Raymundus... nem ismersz? Én vagyok... Ambrosia...
Lullus Raymundus megtántorodott. Nem tudott szólni, csak kezét nyújtotta előre, amelyben szikrázva villant meg a kristály-fiola.
Ambrosia keserűen mosolygott:
—A nagy elixirium... harminc év után?... Most akarsz halhatatlanná tenni, így, öregen?... Későn van, Raymundus, ide nézz...
Letépte melléről a ruhát s Raymundus elszörnyedve látta testén a rákbetegség gyilkos nyomait.
Ambrosia fölzokogott:
—Azt akarod, hogy ilyen nyomorúságban éljek—örökre? Kímélj, Raymundus és szánakozz rajtam.
Lullus Raymundus öreg mellét is megrázta a fojtott zokogás.
Kezéből kihullott a kristály-fiola s hangos csattanással millió csillogó porszemmé omlott szét a márványpadlón.
—Ambrosia,—nyögte leroskadva,—te szabad vagy. Beléphetsz fa mennyei halhatatlanságba... de én itt maradok a földön-örökre... nem találkozunk soha...
A többi megolvasható régi krónikákban. Lullus Raymundus Ambrosiai halála után belépett a ferenciek rendjébe. De zaklatott szíve nem talált nyugtot. Nemsokára elment Afrikába, hogy a mohamedánok közt terjessze az evangéliumot. De hiába kereste a halált, bár többször rettenetesen megkínozták a pogányok,—nem tudott meghalni.
Isten végre megkönyörült rajta s meghallgatta imádságát.
Egy éjjel a mohamedánok kihurcolták a város elé és megkövezték. Keresztény utazók találtak rá másnap vérébe fagyva. Még élt. Magukkal vitték hajójukra, amely útban volt Mallorca felé.
Mikor szülőföldje partjára tették, meghalt. Hamvai ott nyugszanak a pálmai székesegyház oltára alatt.
Valakinek a Paradicsomban.
Poe.
Ilyenkor már csak Beleznay úr jár a Füvész-kertbe.
Beleznay úr, a művész, aki harminc évig énekelte Papagenot a pesti dalszínházban, jóllehet, titokban fájva álmodott Tristan szerepéről. Ám tapsok helyett így is learatta a csendes öregséget. Kecsegeorrú gombos cipőben, derékba szabott szűk kabátban, magasra csavart fehér shawlja fölött keményre vont állal s egérszürke kürtőkalapja alatt bánatos gondolatokkal sétál minden délután az elárvult szilfasoron. Néha megáll a repkénnyel futtatott, aranybetűs, rózsaszín márványoszlop mellett, gondosan beretvált állát nádbotja csontgombjára támasztva vagy elnézve hosszan papirszivarkájának füst-arabeszkjeit, amelyek olyanok, mint a szultán irádeján a virágos betűk: érthetetlenek és haszontalanok. Máskor elandalodva fordul be a kígyózó, keskeny útra, fejét féloldalt hajtja, mintha láthatatlan zenészek hegedűinek taktusára lépegetne a rivalda szélén.
A díszlet tökéletes.
A háttérfüggöny porcellános kékjét már elfutotta a November lehellete. Jobbra ritkuló bokrok, szétnyíló legyezői fölött aranyló kadmiumfoltok, mögöttük öreg vadgesztenye, harsanó indiai veresben. Odább álmatag nyírfák krétás dereka, ólomfehérbe mártva, platánok tompa kékezüstje, violába tévedt orgonával átszegetten, míg túlnan, a néhai tó horpadásában, az elgurult ecset méregzöld csíkja tüzel a pázsiton. A pálmák üresre fosztott köröndjét talán egy pointillistai-festő tarkázta lehullott hárslevél millió pettyével. Csak a baloldali jegenyék lombdárdáján komorlik föl az ég párás tükréig az umbra temetői setétje, mint nehéz és fájó emlékezés egy drága halottra. Az üvegház: gyöngyfényben úszó óriás koporsó s előtte a buxus illedelmesre nyírott, négyszögbe zároló szalagja szinte úgy rémlik: fekete szegély a nyár gyászjelentésén.
Beleznay úrhoz, aki elmúlott ifjúságát sétáltatja az alkonyodó kertben, fölöttébb illik ez az Olgyay-színekbe hangolt szomorúság. Ö maga talán legjobban érzi ezt s míg egyenesre húzott derékkal ballag a néma úton, szívét befelé hulló könnyek esője veri.
Az árnyékkedvelő növények lejtője felől,—ahol titkon csókolódzó szerelmesek bujnak meg minden tavaszon,—most gyenge szél kapatja szárnyát. Meglibben a sárguló levelek pilleraja s a cserjés vesszőin simán fektetik keresztbe vonóikat a titokzatos zenészek.
A nyitány megkezdődik.
Mélyhegedűk bánatos andantejával indul, hosszan, vontatottan a halk őszi muzsika: Hallgasd csak, hallgasd a Vágyak énekét...
—Minden mozdulásod, szándékod és tetted ősi éltetője végokon: a vágy. Mindig hiányát érzed valaminek, ami után kezed kinyújtsad, sohase vagy egész, zárt és befejezett. Ha nevetsz, hiányzik a sírás lázas forrósága, ha ölelsz: az epedés fájdalma, ha révbe érsz: a küzdés izgalma, örök kettősségét sejted meg a világnak s örök tragikumát magadnak.
Beleznay úr elfúló mellel vigyázza az ősz hegedűversenyét. A lelke most kinyitott ajtó s visszhangos zúgással árad be rajta a prestosoba lendülő szonáta első tétele:
—Nincs, nincs soha egészen betelő vágyad. Ha a csók, a siker édességét issza a szád, hol van kínzó gyönyöre az útnak, mely odáig vezetett? Vágyódás és elért vágy, együtt, egyszerre kellene, kívánság és beteljesülés, együtt, egyszerre lenne csak teljesség. De jaj, sohase juthatsz el eddig. Ezért sajog betöltött álmod mélyén a csalódás fanyarsága, mint színméz édességében a fulánk mérge. Boldog vagy, ha virágos nyoszolyádba fekteted szerelmes párod, de a boldogság—amíg csak álmodtál róla,—odavan, többé már nem adatuk meg néked. Ezért nincs, nincs soha egészen betelő vágy, csak vágyakozás az elérhetetlen után.
Az új tétel tajtékos hullámai már vágtatnak, mint az elszabadult csikók, lebegő sörénnyel. És viharos crescendóba zendül a megsokasodott hegedűk vad zokogása:
—Mi után futsz hát? Amit elérhetsz, sohase teljesség. Amit elnyersz: azért nem érdemes küzdeni, amiért érdemes: soha el nem nyered. Futsz mégis, vergődsz és gyötrődöl, miért, miért? Magadat keresed talán a szörnyű kört futván, de tegnapi vagy holnapi magad soha utól nem éred. Nincsen és nem lesz soha beteljesülés.
Beleznay úr egy hársnak dőlve, elfehéredett arccal hallgatja a tomboló furiosót, amely végre megcsendesedik a zárótétel ünnepi hömpölygésében:
—A te tragikumod mégis az Élet éltetője. Az egészen betelt vágy örök megnyugvás lenne, maga a halál. Egy, egyetlenegy csók kellene csak, egy szín, egy illat, egy hang és ki lenne merítve a világ gazdagsága. Megszakadna az örök folytonosság, míg így minden csalódás új vágy magját csiráztatja. Érzed az őszi kert terhes földszagában a jövő tavasz ígéretét? S ha kevés ez a bölcsesség, ha hideg és nyugtalanító: óvakodjál a teljesedéstől. Őrizd meg álomnak az álmot, vágynak a vágyat, sóvárgásnak a sóvárgást. Hogy ne csalódjál: óvakodjál a beteljesüléstől.
Lassan, ahogy a sóhajtás hal meg, hallgatnak el az őszi hegedűk. Beleznay úr még sokáig ott áll az öreg hárs törzséhez támaszkodva. Talán Tristanra gondol, kinek aranyhímes palástja csak álmaiban lengett vállán és egész bizonyosan Isoldéra, akit nem csókolt meg harminc év előtt a májusi nászlugasban.
Azután...
Azután csengetnek az őr kis házikója mellett, mert már hat óra van és hat órakor bezárják a Füvészkertet. Beleznay úr pedig elmegy haza s lehajtja öreg fejét a boldogtalanság párnájára, amelybe áldott kezek valamikor az illúzió kék virágát hímezték vigasztalásul.
Élete hatvanadik nyarán—mint a többi parcellás-paraszt,—letette a kapát s kiköltözött a péterszögi szőlőbe. Nem dolgozott többet, csak pipált és szemlélődött, hallgatván a füvek növését s a jegenyésben csörgő seregélyek lármáját. Nem unta el majd egy emberöltő hosszat. Hetenkint egyszer—tisztát váltani—beballagott a messzi kúntorony alá, a városba, ahol a fiai, unokái "tükörbül fésülködő" urak voltak. Nem szerette őket, minthogy talán senkit sem szeretett igazán egész életében Szekerka Palcsin, az öreg cseléden kívül, aki minden hónap elején lenyírta ráncos álláról a havas szakáltarlót.
A nagyapja még szabadhajdú volt, aki akkor hagyta abba a marhahajtást, mikor az első venyigét bujtatták a Nyilas homokjába. Annak a szigorú, kemény erkölcsét őrizte kilencvenesztendős öreg Sinka György. Vasalt csizmában járt, hosszú üstökét fésűbe szorította, a három nagy ünnepen meggyónt és mindennap hét messző bort ivott.
—Aki száz évig ilyen bort iszik,—mondta esténkint, szaporábban emelgetve a virágos cserépkorsót,—az sokáig él.
—Igazság,—bólogatott rá ilyenkor komolyan Szekerka Palcsi, míg fölverte a venyigetűz lángját, hogy rózsaszínbe borult a gunyhó fehér fala.
Különben kevésbeszédű, magánakvaló ember volt öreg Sinka György. Illett nagyon a szomszédjaihoz, akik alkonyattájt átjöttek hozzá s hallgatva ülték körül a tüzet. Csupa kivénült, ereskezű, szikárnyakú, deresfejű paraszt, nem igen kapnak a szón, de maguk is nehezen adják.
Csak akkor támadt nagyobb mozgalom, ha valamely szőlők közt tévelygő kuvasz akadt fenn a Szekerka Palcsitól eszközölt kutyafogóban. Ilyenkor többször járt körül a mázas cserépkorsó s egy-egy kifakadás is elhangzott:
—Affene a rusnya férgit!
Mintha csak torát ülték volna a szegény állatnak. Szekerka Palcsi sűrűn fordult az üres korsóval s szította a hamar hamvadó parazsat. Olykor hajnalig is fönnmaradtak a zordon, vén ivók, mint ükeik hajdan az áldozati tűz körül, köszöntve a lángoló napot.
Öreg Sinka György bírta az áldomást.
Pár esztendő óta ugyan mintha kissé megroggyant volna, de azért, ha megmozdult a vére a szőlő levétől, még rácsapott tenyerével a csizmaszárra, sőt a szüreti tüzet is átugrotta, hogy lobogó gatyáját nem is simította a láng.
Ez az utolsó szüret aztán különösen emlékezetes maradt a Nyilasban.
Öreg Sinka György fiai, unokái, de a dédek is, teljes számban gyűltek egybe vacsora után a tűz körül. Szekerka Palcsi a gunyhó küszöbén ült s harmonikázott, tempósan, öregesen. Öreg Sinka György most se beszélt sokat, csak ivott s a nóta irányában ingatta a fejét.
Egyszer aztán felugrott s magosat rikoltva, nagyot dobbantott. Táncolni kezdett, feje fölé emelve a virágos korsót. Vadul, szilajon ropta, akár hatvan esztendő előtt.
—Melyik lábom jár jobban hé?!—kiáltott a nagy vígságba esett apró népre.
—A szélső, nagyapám,—kacagtak az unokák.
—Hejnye, ebatta fattya, iszen mind a kettő szélső,—káromkodott mérgesen. De azért csak járta, hiába kérlelték a fiai, nem hagyta abba, míg ki nem dőlt.
Úgy kellett betámogatni a gunyhóba, ahol horkolva aludt el a földre vetett subán.
Másnap reggel aztán öreg Sinka György nem ébredt fel. Elszállott lelke, mintha ott komorlott volna a szedett venyigésből fölpárázó ködben, az ólmos őszi felhők alatt.
Mikor ilyen keskeny a hold karéja, mindig eszembe jut találkozásom az ördögszekérrel.
Felejthetetlen nyáréjszaka volt.
A vonat nagyokat kattogva húzott át a váltókon s érezhetőleg lassította futását. A huszonkettes őrház zöld lámpája csendesen siklott el a félhomályos fülke ablaka előtt.
—Végállomás!—kiáltotta egy mély, rekedt hang s a kocsisor zökkenve állott meg.
Kiszálltunk.
Tizenegy óra lehetett. A félemeletes falusi állomás nehéz tömege köröskörül egybeolvadt az éjszaka feketeségével. Csak a kijárat fölött himbálódzó lámpa álmos fényében villant elő itt-ott egy piros téglasor. A szemafórjelző hosszan, egyhangúan csilingelt s a mező felől tücskök muzsikáját hozta felénk a júliusi éjszaka langyos szellője.
A vonat dohogva indult a gépház felé.
Skubinyák, a jegyszedő dörmögve ment le a töltés szélén.
Egyedül maradtunk.
—Menjünk, nagyon fáradt vagyok,—mondta Leontin s belekapaszkodott a karomba.
De mikor kiértünk az állomás mögé, meghökkenve álltunk meg.
A kocsi nem volt sehol sem.
—Istenem, apáék megint elfeledkeztek rólunk,—mondta Leontin panaszosam s én is bosszankodva bámultam az országút szürke sávját, amely alig pár lépésnyire látszott csak előttünk.
—Jó egy órába telik, míg hazaérünk,—mondtam inkább magamnak, mint Leontinnak, aki tanácstalanul tekintgetett körül.—Hiába, a kocsi most már úgysem jön, legjobb lesz, ha nekiindulunk.
Sűrű, meleg, bársonyos homály borult mindenre.
Az útszéli jegenyék alig váltak el az ég sötétjétől. Szorongató, vaksi homály terpeszkedett kétoldalt s alig húsz lépésre előttünk is keresztülfeküdt az úton. Néha szinte úgy tűnt fel, mintha élne s gyűrűzve, lomhán kúszna, csúszkálna körülöttünk.
Éreztem, hogy a húgomnak remeg a karja.
Az országút nyílegyenesen húzódott a falu felé, de néhol lejtett, majd ismét erősen kaptatóra vált.
Egyszerre, mintha világosodni kezdett volna. A nagy kőhíd vastag korlátjai kiváltak a homályból, az országút fakó szalagja hosszabbra nyúlott s a sötét jegenyék sziluettjei élesebben rajzolódtak rá a nyugati égre.
Messze, a temető mögött, a hold keskeny, halvány sarlója bátortalanul szállt fölfelé.
Leontin beszélni kezdett, halkan, erőltetetten, de mégis majdnem vidáman, mint azok az emberek, akik fölül valami rettenetes, nyomasztó érzés múlott el s ami után nem lehet tovább bírni a hallgatást.
Hirtelen megakadt.
Fojtott, tompa zúgás vágta ketté a csendet. Egyre erősödő, berregő hang verte fel az éjszakát. Hátunk mögött két-háromszáz méternyire két óriási, fehér szem villogott a sötétben.
—Automobil,—rezzent meg Leontin s ijedten rántott az út széle felé.
—Várjuk meg, míg elmegy,—mondtam kelletlenül s félrehúzódtunk, egy kőrakás mellé.
De az automobil nem közeledett. Úgy látszott, mintha egy helyben állana s félelmesen búgott. Néha felhorkant s utána még rettenetesebb berregésbe kezdett. Két lámpa-szeme mereven, furcsán villogott, mintha egyenesen ránk nézne.
—Eh, menjünk,—szóltam türelmetlenül,—majd kitér, ha...
És már indultunk is tovább.
Ismét felhangzott a gép vésztjósló bőgése s a két éhes, csillogó szem nagyobbnak tűnt föl előttem, amint visszanéztem.
Az automobil lassan közeledett.
Megdöbbenve álltunk meg.
A gép is megállt.
Egy pillanatra rettenetes csend lett.
A szám széle fázósan reszketett s valami oktalan félelemtől megriadva meredtem bele a nagy, kerek tűzszemekbe.
Azok fenyegetően, hideg mozdulatlansággal ragyogtak vissza.
—Mi ez?—kérdezte a húgom megborzadva. Egész testében reszketett és rettenetesen sápadt volt. Nem tudtam válaszolni. Aztán egyszerre erősen magamhoz rántottam és szinte rohanva vittem magammal. Egy kaptatóhoz értünk. Zihálva, elfulladva, száraz torokkal kapkodva lélegzet után, siettünk előre. A szemünk kitágult s verejtékező homlokkal, hangosan dobogó szívvel iramodtunk el a szikár jegenyék mellett.
A hold már feljebb hágott, csak a kőrakások és a fák tövében gyűlt össze egyre sűrűbb és hosszabb foltokban a feketeség. Elakadva gázoltunk a süppedő, mély porban előre. Halálosan kifáradva értük el a lankás tetejét.
Visszanéztünk.
Mélyen lenn, a homályban, égett a két parázsszem, de már nem volt benne semmi borzalmas. Fellélegzettünk s nyugodtan, lépésben indultunk lefelé a hosszú lejtőn. Szólni nem tudott egyikünk sem. A Sirató mellé értünk. A zizegő sás feje koppanva ütődött össze a gyenge, simogató szélben. A falu felől szakadozott tülökszó hangzott. A toronyőr féltizenkettőt jelzett.
Már csak félórai út odáig.
Csendes és nyugodt volt minden. Az automobil elmaradt. A szörnyű szempár nem látszott.
Egyszerre rettenetes bődülés harsant fel szinte a fejünk fölött.
A két óriásira megnőtt, kegyetlenül villogó szem a dombtetőről gúnyosan hunyorított utánunk. Ugató, hörgő üvöltés szakadozott föl a szörnyeteg torkából s mi csüggedten, halálra gyötrötten hajtottuk le a fejünket. Megadtuk magunkat és fásultan, megalázva siettünk tovább. Tovább, egyre tovább.
Most már ő parancsolt, nem lehetett elmenekülni előle. Űzött, hajtott maga előtt és mi megrogyó térddel, kábultan vonszoltuk magunkat.
—Át kellene vágni a mezőn,—gondoltam és mentünk tovább az úton, az ismeretlen rém előtt, amerre ő akarta.
Néha futottunk.
Kövek gurultak szét a lábaink alatt. Majd megálltunk és szembenéztünk a kísértettel. Néha elmaradt s csak távoli, rohanó dübörgése hallatszott. Aztán megint utánunk jött és mi legyőzve, agyonhajszolva, tehetetlenül vánszorogtunk tovább, előre.
Már nem tudtunk visszafordulni sem. Csak mentünk, rohantunk, menekültünk.
Végre feltűnt a falu.
A fák fekete foltjai közül fehéren ütköztek ki a házak s a torony magas sudara, amelynek élén, mint egy megakadt, villódzó selyemfonál, ragyogott a fogyó hold sápadt fénye. A sűrű akáctömegből kicsillant a nyaraló ablaksora. A terrasz széles ernyője alatt lámpák égtek s rószaszín fényük átverődött a világos vászonfalon.
—Még fönn vannak,—gondoltuk egyszerre megkönnyebbülten és megálltunk.
Hátrafordultunk.
A homályt és csendet nem zavarta semmi. Messziről a tücskök monoton cirpelése hallatszott, úgy, mintha álomban hallanánk.
Az automobil eltűnt.
Kimerülten vánszorogtunk haza. A terrasz lépcsőjén alig bírtunk felmenni. Vendégek ültek a nagy kerti asztal mellett s mindnyájan meglepődve bámultak ránk. Sápadtan, szótlanul álltunk ott a vakító lámpafényben.
Hirtelen hosszú, elnyújtott, rekedt üvöltés hangzott az országút felől. S a kivilágított terrasz előtt, mint valami elszabadult szörnyeteg, nagyokat ugorva, bömbölve rohant el egy óriási, vörös automobil.
Nem ült rajta senki.
Az ólomkarikás ablakok kitárva álltak s a langyos tavaszi éjszaka beáradt a szobába, ahol még érzett Jonson Benjámin úr pipájának kesernyés füstszaga. A lombosodó fák mögött, a kert alján álmodozva villant meg az Avon gyöngyházszín tükre.
A hajdani keztyüs fia tíz óra tájt felvette a haldoklók szentségét s most lázas homlokkal feküdt a mennyezetes ágyban. Szürkülő, gyér haja csapzottan folyta körül duzzadt arcát. Szaggatottan, nehezen lélegzett. Mégis, leeresztett szemhéjai alól, olykor mintha tréfásan pillantott volna Ward Jánosra, a stratfordi papra, aki merev mozdulatlansággal ült ágya mellett az egyeneslábú széken.
Csend volt, csak Charlecot vadasa felől hallatszott néha egy-egy rövid füttyentés: őz-suta adta a vészjelt.
Anna asszony, aki a szoba túlsó, homályos sarkában gunnyasztott, öregesen csoszogva lépett az asztalhoz s megigazította a lámpa olajospapir ernyőjét. Aztán aggodalmas arccal tekintett az ágy felé.
—William,—kérdezte félénken,—hogy vagy?
A beteg nem felelt.
—A bor árthatott meg neki,—fordult suttogva a lelkészhez,—nagyon sokat ittak, egész délután. Drayton úrral együtt. Az a bolondos Ben Jonson pedig éppenséggel elázott.
Ward János komoly arccal, rosszalóan bólogatott:
—Persze. A régi barátság, a viszontlátás örömére.
A beteg hirtelen megszólalt:
—Eredj pihenni, Anna. Ne aggódj értem, jól vagyok.
Az öreg asszony kissé megrettenve, némán intett s sietve tűnt el a nyikorgó ajtó mögött.
A megnövekedett csendben a toronyóra éles zendüléssel ütötte el a hármat. Az éjszaka hűvösebb lett.
William egyszerre felkönyökölt a süppedő párnára s jobbjával az ablakok felé mutatott. Lihegve, izgatottan kiáltott a papra:
—Küldd ki őket, János. Nem akarom, hogy itt legyenek. Hátha bejön a leányom s meglátja... Nézd, ott a függöny árnyékában lapul a fehérképű dán, mellette az a két sunyipofájú fickó: Bardolph és Pistol, a szerecsen, meg Richárd, a sátán... Nem akarom látni őket...
Ward János összeborzongott, de a beteg most már megnyugodva folytatta:
—Úgy, köszönöm, János. Mind elmentek. De hallga... Mintha az a bortömlő énekelne itt valahol a ház körül. Istenemre, ez Sir John Falstaff! Nem hallod: "Gallért, gyöngyöt, kalárist..."
A lelkész gyöngéden hajolt hozzá:
—Semmi, William. Szél zúg a fák közt.
A beteg elmosolyodott s titokzatosan mondta:
—Igen, a szél, de a lombok közt Puck és Ariel nevet.
Feje visszahanyatlott a párnára. A csend szinte átharsogott a szobán. A pap szája némán mozgott az ima szavaira.
A beteg újra megmozdult.
—János,—kezdte alig hallhatóan,—ez mind bolondság, szót se érdemel. Londonban... Blakfriarsban csak komédia volt, álarcos játék. Most vagyok igazán: én—és ez a valóság. Enyém a legszebb, legnagyobb ház Stratfordban. Három házam van és százhét hold földem, itt, ahol harmincegy év előtt Thomas Lucy, a békebiró megvesszőztetett... Zsuzsannának és Juditnak nem megvetendő örökséget hagyok, neked és barátaimnak egy-egy gyűrűt, hogy emlékezzetek reám. Az ég igazságos volt hozzám... magam ültethettem kertem fáit... ezüst kehelyből ittam a magam borát... mit kívánhatnék még?... Boldog vagyok, János, boldog.
Ward János kenetteljes szigorúsággal válaszolt:
—Az Úr megalázza kevélységedet, testvérem.
De William úr ezt már nem hallotta. Arcán mozdulatlanná hidegült a mosolygás, a lélegzet fönnakadt nyitott ajkán.
Kinn, a keleti égen violás felhők úsztak s messze, a város szélén egy kakas, "a reggel harsonája, metsző hegyes torkával fölveré a Napnak istenét".
646-647. SZ. 1037
End of the Project Gutenberg EBook of A bihari remete, by Aurél Kárpáti
*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A BIHARI REMETE ***
***** This file should be named 20169-h.htm or 20169-h.zip *****
This and all associated files of various formats will be found in:
https://www.gutenberg.org/2/0/1/6/20169/
Produced by Tamás Róth, Szever Pál and the Online Distributed Proofreading
Team. With special thanks to the library of Pécs, especially to the
director, József Kereszturi for the help in selecting and borrowing the
books.
Updated editions will replace the previous one--the old editions
will be renamed.
Creating the works from public domain print editions means that no
one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
(and you!) can copy and distribute it in the United States without
permission and without paying copyright royalties. Special rules,
set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project
Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you
do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose
such as creation of derivative works, reports, performances and
research. They may be modified and printed and given away--you may do
practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is
subject to the trademark license, especially commercial
redistribution.
*** START: FULL LICENSE ***
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase "Project
Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
Gutenberg-tm License (available with this file or online at
https://gutenberg.org/license).
Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
electronic works
1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
works. See paragraph 1.E below.
1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the
collection are in the public domain in the United States. If an
individual work is in the public domain in the United States and you are
located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
are removed. Of course, we hope that you will support the Project
Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
the work. You can easily comply with the terms of this agreement by
keeping this work in the same format with its attached full Project
Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.
1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in
a constant state of change. If you are outside the United States, check
the laws of your country in addition to the terms of this agreement
before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
creating derivative works based on this work or any other Project
Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning
the copyright status of any work in any country outside the United
States.
1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate
access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
copied or distributed:
This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or
re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
with this eBook or online at www.gutenberg.org
1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
and distributed to anyone in the United States without paying any fees
or charges. If you are redistributing or providing access to a work
with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
1.E.9.
1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked
to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
permission of the copyright holder found at the beginning of this work.
1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg-tm License.
1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
word processing or hypertext form. However, if you provide access to or
distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
License as specified in paragraph 1.E.1.
1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
that
- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
you already use to calculate your applicable taxes. The fee is
owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
has agreed to donate royalties under this paragraph to the
Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments
must be paid within 60 days following each date on which you
prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
returns. Royalty payments should be clearly marked as such and
sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
address specified in Section 4, "Information about donations to
the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."
- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
License. You must require such a user to return or
destroy all copies of the works possessed in a physical medium
and discontinue all use of and all access to other copies of
Project Gutenberg-tm works.
- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
electronic work is discovered and reported to you within 90 days
of receipt of the work.
- You comply with all other terms of this agreement for free
distribution of Project Gutenberg-tm works.
1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
electronic work or group of works on different terms than are set
forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the
Foundation as set forth in Section 3 below.
1.F.
1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
works, and the medium on which they may be stored, may contain
"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
your equipment.
1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH F3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.
1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium with
your written explanation. The person or entity that provided you with
the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
refund. If you received the work electronically, the person or entity
providing it to you may choose to give you a second opportunity to
receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy
is also defective, you may demand a refund in writing without further
opportunities to fix the problem.
1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER
WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any
provision of this agreement shall not void the remaining provisions.
1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
with this agreement, and any volunteers associated with the production,
promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
that arise directly or indirectly from any of the following which you do
or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.
Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of computers
including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists
because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
people in all walks of life.
Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need, is critical to reaching Project Gutenberg-tm's
goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
and the Foundation web page at https://www.pglaf.org.
Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive
Foundation
The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at
https://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
permitted by U.S. federal laws and your state's laws.
The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
throughout numerous locations. Its business office is located at
809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact
information can be found at the Foundation's web site and official
page at https://pglaf.org
For additional contact information:
Dr. Gregory B. Newby
Chief Executive and Director
gbnewby@pglaf.org
Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation
Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
spread public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.
The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To
SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
particular state visit https://pglaf.org
While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.
International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including including checks, online payments and credit card
donations. To donate, please visit: https://pglaf.org/donate
Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic
works.
Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm
concept of a library of electronic works that could be freely shared
with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project
Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.
Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily
keep eBooks in compliance with any particular paper edition.
Most people start at our Web site which has the main PG search facility:
https://www.gutenberg.org
This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.