The Project Gutenberg eBook of Eredeti népmesék (1. rész) by László Merényi

Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, kidült-bedült kemenczének egy csepp oldala se’ volt, a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem volt, volt egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopaszhegyen hét sugár jegenyefa, ennek minden ágára egy-egy ringyes-rongyos pendel akasztva s ennek minden korczában, ránczában egy-egy véka bolha, – s ezen bolhacsordának az legyen pásztora, ki az óperencziából hozott mesémre figyelmesen nem hallgat. Ha pedig csak egyet is elugrat: akkor az a bolhacsorda iszonyú vérontásának legyen kitéve, s csipdessék agyon!

Volt egyszer hát egy szegény ember, s ennek egy magtalan felesége. Már tiz éve, hogy házasságban éltek, még se’ volt egy fia gyermekök, csak akkorka sem, mint a kis-ujjam. Egyszer boszuságában, emigy fakadt ki a szegény asszony: Istenem! adj nekem egy gyermeket, ha mindjárt fél-kigyó, fél-ember lesz is! Kérése foganatos volt; az asszony érezte hogy vastagodik, s méhének gyümölcse megmozdult a szive alatt. -6-

Itt, eljön a szülés ideje, s az asszony lebetegszik; de uramfia! az asszony gyermeke, kérése szerint, fél-kigyó, fél-ember volt; úgy annyira, hogy midőn a bába e csodát meglátta, el akarta metszeni élte fonalát, de az anyja nem engedte, mondván, a mivel meglátogatott az isten, békén viselem; ölébe vette össze-visszacsokolta, mintha ez lett volna a világon a legszebb gyermek. S e csodaporonty is pihent a hófehér mezőben s a két szép aranyalma bimbójából szítta a méznél édesb anyatejet.

Már 17 éves s 11 hónapos volt e csodabogár, s még se’ járni, se’ beszélni nem tudott; mindig ott ült úgy a kemenczepánkon mint egy hat akós hordó; csak mikor kigyófarkát maga alá csapta s megzörrent sárga pikkelyes nadrágja: ez volt a beszéd, ez az élet jele.

Midőn ép 18 éves volt, se’ több, se’ kevesebb, világ csodájára meg szólal a csodaszülött s legelső szava ez volt:

– No ha most kérik férjhez: úgy menjen el édes anyám a királyi rezidencziába s mondja meg a királynak, hogy köszöntetem szépen adja nekem azt az egyetlen 16 esztendős leányát feleségűl.

Itt, másnapra kelve a szegény asszony felöltötte legjobb ringy-rongy ruháját s beállitott a királyhoz. Köszön neki e szózat szerint:

– Nagy az én szívem szomorúsága s most is azért fordultam felségedhez, hogy azt tetézzem! A mint felséged is tudhatja, van nekem egy csodaszülött fiam, – de, ha már megvan, hát hagy legyen!… ez a fiu 18 esztendős koráig néma volt, s isten csodájára ma szólalt meg legelőször s azt mondta nekem, hogy kérjem meg az ő számára felségednek egyetlenegy világhírű szép leányát. Azért ha kerékben törnek, elevenen eltemetnek is, itt állok felséged előtt.

A király semmitsem szólt, hanem ebrúdon hajitatta ki a szegény asszonyt a rezidencziából.

Haza bandukol a szegény asszony nagy sirva-riva s elpanaszolja a fija előtt, hogy mi történt vele. -8-

A csodaszülött csak biztatta, csak vigasztalta, hogy jóra viszi mindazt a köszörű, s megkérte édes anyját, hogy forduljon ki egy kicsit a szobából.

Hogy kiment a szobából a csodaszülött anyja: a fiú leszállt a kemenczepánkról, megrázkodott s lehullt róla a kigyóbőr s ime! oly szép legény vált belőle, hogy tündérek között is megjárta volna, hogy az első székbe üljön; de elébb betette az ajtót, kihúzta a kilincsmadzagot s az ablakot is beterítette, hogy azon semmiféle teremtett állat be ne lásson.

Aztán kezébe vette a kigyóbőrt s megrázta hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mondván, megjelentek a szolga lelkek.

– Nem egyebet, mint azt, hogy tüstént, ebben a szempillantásban, teremtsetek elő nekem érczvirágból, sáraranyból, ezűstszálból font kosárkát, s abba szedjetek a tündér kertből, a boldogság fájáról mindenféle aranyalmákat. Alig hangzott el a parancs utolsó igéje, ime! már az asztalon állt a csodaszülött kivánsága. – Abban a kigyóbőrben, melyet az emberek csodájára kellett neki viselni, állt minden bűvereje.

Aztán a csodaszülött ismét magára vette a kigyóbőrt, levetette a závárt, befűzte a madzagot, levette a teritőt az ablakról, s bekiáltotta édes anyját. -9-

– Édes anyám! itt van ebben az érczvirágból, sár aranyból, ezüstszálból font kosárban aranyalma, vigye ezt el a királykisasszonynak ajándékba, mondja, hogy én küldtem a nevenapjára.

Elviszi a szegény asszony az ajándékot a királykisasszonynak s leteszi a puszpángfa asztalra.

Itt a királykisasszony megörül az ajándéknak, egyenest berohant vele az apjához s kizúditotta az aranyalmákat az asztalra. Megörül ennek a király, hivatja a szegény asszonyt, hogy jőjön be a fehér házba. Bezzeg nem vettette ki most ebrudon mint tegnap, hanem oda ültette maga mellé az aranylóczára, megfogta a kezét, azt a fekete kérges kezet, melyben a retek is kikelt volna, s azt mondta neki:

– No szegény asszony, menj haza, mond meg a fiadnak: hogyha holnap reggelre az én házamat a te gunyhóddal aranyhíd köti össze: neki adom a leányomat.

Hazamegyen a szegény asszony s elmondja a fiának, hogy mit üzent a király: hogyha holnap reggel az ő házát, meg a mi gunyhónkat aranyhíd köti össze: akkor neked adja egyetlen-egy világhirű szép leányát. A csodaszülött mindezekre nem szólt semmit, csak a fejét hajtogatta, csak mosolygott.

Hogy leáldozott a nap; hogy a szegény ember házában is le pihentek: a csodaszülött úgy éjféltájban -10- fölkelt, levetette a kigyóbőrt s megrázta hétszer, közbe-közbe bűvös szavakat mondván, megjelentek a szolgalelkek.

– Nem egyebet, mint azt, hogy e viskót a király palotájával aranyhíd kösse össze, s rádásul az aranyhid alatt ezüst-folyó csergedezzék s ebben aranyhalak ficzkándozzanak. Az ezüst folyóból, zöldbársonyszigetek merűljenek fel s ezen terüljön el egy virágtenger, tengernyi virág, a virágokon aranyos lepkék szedjék a virág-izt s minden hajnalban, rózsatányéron vigyék királyi mátkám ajakára, hogy annak édessége költse fel a hajnali álomból. Alig röppent el az ige: a varázsszóra teljesítve lőn a csodaszülött parancsa.

Reggelre kelve fölébredt a király hajnali álmából, hirtelen az ablakhoz szaladt s kitekintett rajta, s imhogy sóbálványnyá nem változott csodálkozásában, midőn ott látja az aranyhidat, aranyhid alatt ezüst-folyót, ezüst-folyón zöldbársonyszigetet, zöldbársonyszigeten virágtengert, tengernyi virágon mindenféle dalló, éneklő madárkákat s virág-ízt gyüjtő aranylepkéket. A világhirű szép királykisasszony pedig, midőn a legédesb hajnali álom tejét színá, rászállt ajakára látatlan alakban a virág-ízt hozó lepke, s annak mézével édesitette meg ajakát. Alig izlelte a -11- virágízt, álmot látott, s azt álmodá: hogy őt egy gyöngyadta csodaszép királyfi látogatta meg, oda lépett az ágyához, megölelte s megcsókolta.

Hogy a csókra fölébredt a világhirű szép királykisasszony: az ágyában egy aranyhajszálat és egy aranykigyópikkelyt talált. Fölvette mind a kettőt s a kebelébe dugta. A dologról senkinek sem szólt semmit; de mikor bejött hozzá édesatyja, tudtára adni szerencséjét, vagy tán szerencsétlenségét, s mikor kérdezte tőle, hogy hozzá megyen-e a csodaszülötthöz, azt felelte, hogy hozzá. Harmadnapi határidőt tűztek ki a menyegzőnapjául.

Három napja volt még a csodaszülött fél-kigyó fél-embernek, három ajándékkal kedveskedett mátkájának, a következő renddel:

Midőn az első napon mindenki szemeit lecsukta az álom: leszállt a csodaszülött a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mondván, megjelentek a szolgalelkek.

– Nem egyebet, mint azt, látjátok-e azt a nagy vadonerdőt az ezüstpatak mentében? No, ha látjátok, úgy azt, egy szempillantás alatt, vigyétek el -12- a forrótenger kellőközepébe s hagyjátok ott. Mikor letettétek, jőjjetek vissza, s annak a helyén találtok majd egy kerekdombot: arra a kerekdombra ültessétek a boldogság kertjét a kerek föld legszebb virágival. Mikor aztán ezekkel készen lesztek, a kert kellőközepén emeljétek fel a boldogság palotáját, két szerető, egy boldog pár fészkét, gyémánt oszlopokon, szivárvány-bolthajtásra, melyen annyi ablak legyen, a hány nap van egy esztendőben. Czímerül a palota tetejére, hozzátok el tündérország napvilágosságu karbunkulusát, hogy ott semmiféle világitásra ne legyen szükség. Hét szobát, a mátkám számára, a nap hét szinével fessetek ki, s a földjét ugyancsak olyan bársonynyal vonjátok be, nyolczadik legyen a mátkám hálókamrája. Erre legtöbb gondot forditsatok; mert ez lesz a hűség kamrája: azért ezt az ártatlanság szinével, tiszta fehér bársonynyal vonjátok be s csináljatok bele termőaranygalyból font nyoszolyát, igaz-gyöngygyel kiczifrázva, gyémántszeggel kiverve.

Alig hangzott el a parancs varázs-szava: már teljesitve volt az s ott állt a tündöklő palota, tündöklő kert közepén, ugy a mint rendelve volt; aranyos fészek, egy pár aranyos madár számára.

Reggelre kelve a mint meglátta a király, meg a felesége, meg a királykisasszony az ajándékot s a mint megértették, hogy ez jegyajándék: szivöknek -13- im hogy szárnya nem támadt, imhogy el nem repült, ugy repesett.

Az első nap ez volt a jegy-ajándék. A második nap, midőn az álom rózsaujjával a szegény ember viskójában mindenkit megkötözött: leszállt a kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat mondván, megjelentek a szolgalelkek:

– Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó félember, mint azt: szálljatok le a mély tengerfenékre, keressétek fel ott a tündérkirálynét, ki a vizek felett uralkodik, s menjetek be a vízi palotába, melyet nagy bajúszú czethalak őriznek s mondjátok meg a királynénak, hogy köszöntetem s adja át nektek azt a gyöngyház-szekrényt, tizenkét szobaleányával együtt, a mely megilleti az én mátkámat nászeste előtti napon. Mikor ezt a kezeitekhez kaptátok, tegyétek le világhirű szép mátkám puszpángfa-asztalára, hogy a mint szemét legelőször fölveti a hajnali álomból, erre vesse az ő tekintetét.

Alig hangzott el a varázs szó, már teljesitve volt a parancs; ugy annyira, hogy mikor a királykisasszony fölvetette a szemét, legelőször a gyöngyház-szekrényt -14- pillantotta meg, s aztán körül tekintvén, intésére tizenkét, szebbnél szebb szemérmes szobalány várt. Hirtelen kiugrott az ágyból, csak valami nagy kendőt vetett a nyakába, rohant a gyöngyház-szekrény nézésére.

Először kivűlről nézte meg össze-vissza, sokat mondogatta magában nagyokat nyelve: be szép, be gyönyörű! aztán megnyomott egy kis aranygombot s tüstént felpattant a gyöngyház-szekrény teteje.

A szoba egyszerre megtelt azzal a jóféle illattal, melynek szaglása után megifjodott az ember. Ebben a gyöngyház-szekrényben voltak különféle apró kis szelenczék.

Felnyitja az elsőt. Ebben volt tündér bűvös-szer, melyet hajnal hasadáskor, apró-cseperke tűndérkék méhszárnyakon gyűjtöttek össze a virágokról. Egy csepp belőle, az ősz hajat is aranyhajjá változtatta.

Felnyitja a másikat. Ebben szép-ir volt, melyet tűndérek szedtek össze, ezerféle virág-irból. Egy csepp elég volt belőle, hogy a legránczosabb, mohotkás arczot is, oly szépségűvé tegyen, mint mikor a fehér rózsára piros szint lehel a hajnal!

Felnyitja a harmadikat. Ebben balzsam volt. Egy csepp belőle, egy egész kádvizet oly balzsamfördővé változtatott át, hogy abban, ha a legnyomorultabb -15- béna koldus fördött volna is meg, mégis 24 éves tündérszépségű ifjúvá változott volna.

Felnyitja a negyediket. Ebben asszonyoknak való csecse-becsék voltak melyeknek csak azok tudják hasznokat venni: azért ezeket el se beszélem.

Aztán a szobaleányok szépen felöltöztették a királykisasszonyt: az egyik kifonta sarkig érő hosszú haját, a másik megkente a bűvös szerrel s ime! az aranyhajjá változott; a harmadik fördőt készitett s cseppentett bele balzsam-irt s ime! alig hogy megfördött benne a királykisasszony, eddig is szép volt, de ezután hétszerte szebb lett; a negyedik megmosdatta a szép-irban s ime! oly tündöklő szépségű lett az arcza, mint mikor a fehér rózsára piros szín van lehelve! ugyannyira, hogy mikor egészen felöltöztették, s beszaladt a szülőihez, azok alig ismerték meg s kérdezték magokban: ez a tűndérkirályné-e a mi leányunk? És ezt mind a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember cselekedte!…

A második nap ez volt az ajándék. Következett a harmadik nap, az utolsó nap.

Valjon mit küld most az én mátkám jegyajándékul? kérdezgette magában a szép királykisasszony. Szinte már számot tartott rá, annyira megszokta, tán ha elmaradt volna, beborult volna fényes napja, -16- tán nemcsak beborult volna, hanem esett volna is?! esett volna gyöngy-csepp, kék égből, a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember tündöklő egéből?! –

Itt eljőn a harmadik nap estéje, s midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával a szegény ember viskójában mindenkit lekötözött: leszállt a kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázza ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mormogván, tüstént megjelentek a szolgalelkek.

– Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt, hogy hozzatok az én mátkám számára a nap fényes tárházából ékes mennyasszonyruhát, a hold sátrából ezüst fátyolt, a csillagok táborából arasznyi övet. Mikor ezeket mind elhoztátok, menyjetek el a legmagasabb hegy tetejére, mely az eget támasztja. Annak a hegynek legmagasabb csucsán van egy virágcserép-alakú kőszál, ennek a kőszálnak tetején virit a lotus-virág, égi-virág, melyet a tűzmadár begyéből öntöz égi harmattal. Ezt az egyszáron nőtt égi virágot hozza el nekem a tűzmadár s tegye föl az esketés napján menyasszonyom fejére.

Alig hangzott el a parancs varázs-szava, az teljesitve lőn; a szolgalelkek három dió-szekrénybe zárva elhozták a menyasszonyi ruhát, ezüstfátyolt, csillaglátta -17- övet; s a tűzmadárnak is meg volt hagyva, hogy mihez tartsa magát.

Reggelre kelve, hogy fölébredt a királykisasszony, első tekintete az asztalra esett s meglátja ott a három aranydiószekrényt. Vizsgálgatja, forditgatja össze-vissza s mondja magában: be szép, be gyönyörü! de valjon mi lehet ezekben? Megnyom egy kis aranygombot, azonnal felpattan az aranydiószekrény fedele s kihull belőle a csillaglátta arany-öv, mely nem volt nagyobb egy ember-arasztnál. Itt kezébe veszi a másik aranydiószekrényt is, megnyomja az aranygombot, felpattan a fedele, s kihull belőle a bársony szőnyegre a hold sátrából hozott ezüstfátyol. Hirtelen a fejére illesztgette, természetesen jólállt neki! Annyira megörült a jegyajándéknak, imhogy ki nem bújt a bőréből; össze-vissza csókolgatta, s ugrált mint a gyermek, midőn vásárfiát kap. De, csakhamar a harmadikat is kezébe veszi s kérdezgeti magától, hát ebben valjon mi lesz?

Megnyomja az aranygombot, felpattan a diószekrény fedele s kihull belőle olyan fehér selyem menyasszonyruha, mely magától is megállt a szoba pádimontomán, mégis dióhaj volt a szekrénye! s a selyemruha fehér földjén kék csillagok tündököltek; nem híjában hozták ezt a szolgalelkek a nap tárházából, oly kimonhatatlan gyönyörves volt, hogy ki se látom -18- mondani! Ugrált örömében a királyleány s szaladt egyenesen király atyjához, hogy neki milyen jegyajándékot küldött a vőlegény!

– Van itt leányom különbnél-különb, szebbnél-szebb ajándék, csakhogy a vőlegény milyen?!

Beborult a királyleány fényes napja, szótlanul bandúkolt ki uraatyja szobájából, s ment egyenesen a hálókamrájába. – Itt, benyúlt a kebelébe, elővette az aranyhajszálat és az aranykigyópikkelyt. Hol az egyiket nézegette, hol a másikat s mikor az aranyhajszálra tekintett: nevetett az egyik szeme; mikor az aranykigyópikkelyre nézett: könybelábadt a másik szeme; olyan volt ekkor, mint midőn süt is a nap, de az eső is esik.

Az esketés előtti estvén, midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával a szegény ember viskojában mindenkit megkötözött: a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember leszállt a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat mondván, megjelentek a szolgalelkek.

– Nem egyebet, mondja a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt, hogy holnap reggel kilencz órakor olyan üveges hintó álljon a házam előtt, melynek mindene, a ráftól kezdve a legutolsó szegig, vert-ezüst legyen. Ebben az üveges hintóban pedig hat, -19- tátostejet szopott, hámtól szűz, seregélyszőrű csikó legyen fogva, – s ezen hat lónak a szerszámán minden, de minden a legutolsó rézcsattig, tiszta vert-arany legyen.

Másnap reggel kilencz órakor, a parancs szerint, a szegény ember háza előtt ott állt az üveges hintó, elől kocsis, hátul huszár, csak a parancs szóra várt; de arra nem sokáig kellett várnia, mert izibe bele ült a vőlegény, áthajtatott az aranyhídon s bevágtatott az apósa palotájába, a királyi rezidencziába.

Itt megtörténik nagy pompával, királyi czeremoniával az esketés; midőn azonban az oltár előtt állna az egy pár cseléd, egyszerre távolról gyenge ének hallatszott, mely mindinkább erősebb erősebb lett. Ime a templomba hat fehér hattyú repül be, ember nemhallott hangon énekelve, középütt szállt a tűzmadár, szájában hozván a lotus-virág koszorút s azt a menyasszony fejére tette. Mikor aztán ezzel is készen voltak, a mint jöttek, ugy el is távoztak. Ugyanekkor a menyasszony a vőlegényre tekintett, hát látja, hogy a mellett kétfelől, két igen szép tűndérifjú áll, s a feje főlé napsugárból font koszorút tartottak; de ezt csupán a menyasszony látta, rajta kivül senki, egy teremtett lélek se. Az emberek ugyan látták a fényt, tekintgettek körül, hogy honnan jön a világosság forrása; -20- de semmitsem láttak; a halandó szem nem láthatott be a tündértitokba.

Mikor eljött a lefektetés ideje: a menyasszonyt hálókamrájába, tizenkét galambfehér ruhájú nyoszolyó-lány kisérte be s a hegedősők húzták a menyasszonyaltató nótát, melynek hallattára sírt is, nevetett is az ember. Úgy éjféltájban a vőlegény is bejött, s ekkor a tizenkét nyoszolyó-lány odahagyta a hálókamrát.

Alighogy kettecskén maradtak: a vőlegény berekesztette az ajtót, megnézte, hogy jólvan-e becsinálva az ablak, aztán megrázkodott s lehullt róla a kigyóbőr, s ime! egy gyöngyadta, 24 éves, tűndérszépségű ifjú, leeresztett aranyhajjal, lépett a szemérmes, lesütött szemü menyasszony elé, ki tűndérek között is megjárta volna királynak. Aztán megölelték, megcsókolták egymást, s a vőlegény ezt sugta menyasszonya fülébe:

– Haj, szivem szép szerelme, mondanék én neked valamit, csak asszony ne volnál, csak megtudnád a titkot őrzeni! mert nekem egy nagy titkom van; de a titok, csak addig titok, mig egy tudja; mihelyt csak kettő tudja is, mingyárt nem az; de minthogy mi most egygyé lettünk, ha te azt nekem erőshit alatt fogadod, hogy azt senkinek, ha mindjárt tulajdon édes -21- anyád kérdezné is, el nem beszéled: akkor én azt elbeszélem neked.

Az asszony igérte, eskűjével megpecsételte s a lelkét lekötötte, hogy senkinek egy árva szót sem szól.

– Különben, folytatá a vőlegény, ha te azt valakinek elárulnád s fogadásodat megtörnéd: beborul ma a mi napunk, s még azt a fényes csillagot is, mely a fejünk felett ragyog, feketének látnád. Hogy mikor derülne az ki, vagy valaha, vagy soha, azt csak a jó isten tudja.

– Hát csak azt akarom mondani, szivem szép szerelme, hogy én nem vagyok csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt sokan gondolják, hanem vagyok ép kéz-láb, mint más ember. Hogy ezt a kigyóbőrt kell viselnem: ez átok rajtam. Én egy tűndérkirálynét szerettem, de mivel hűtlennek gondoltam, hű létére, cserbe hagytam: ez engem megátkozott; hogy mindaddig viseljem e kigyóbőrt, mig attól házastársam egy évi, egy napi s egy órai titoktartása föl nem oldoz. Ha ezt meg tudod állni: boldogok leszünk; ha pedig elárulod valakinek, ha mingyárt tulajdon édes anyádnak is: boldogtalanok.

Aztán megölelték, megcsókolták egymást, mindkettő -22- egymás vállára hajtotta le a fejét, s ugy aludtak el, mint egy pár madár az aranyos fészekben.

Csak a királyné nem alhatott, csak az törte magát, hogy valjon leányával mi történt. Ennek megtudása végett álmatlanul virasztotta át a tengernyi éjszakát s még alig pitymallott, mikor kikönyökölt palotája ablakán, várta, hogy e házasságot tiszta vagy borus arczczal nézi-e a nap; ha borus lesz tündöklő isteni arcza: e házasság akkor boldogtalan lesz s az istenek nem helyeslik; ha pedig nyájas, sugárzó: akkor ez örömöt, boldogságot hirdet.

Már a hajnal fel szállt az égre s utána csakhamar a tündöklő arczú nap is. A nap szépen sütött; arcza felhőtlen volt.

– Oh, hála neked tündöklő nap, boldog lesz egyetlenegy leányom házassága; mert maga az ég is mosolyog felette.

Innen szaladt a hálókamra ajtajához, s ott várta az egypár cselédet, kezében tartván egy kalán mézt, melyet azoknak meg kellett izlelni, hogy, valamilyen édes az a kalán méz: oly édes legyen a házasságuk.

Soká, soká kellett neki ott várnia; háromszor is az ajtóhoz ment, meg vissza tért, mig egyszer valahára csakugyan megnyilt az ajtó, s kilépett rajta a -23- vőlegény és a menyasszony; mindkettő arcza, ragyogott az örömtől, a boldogságtól, nem volt az borús, hanem fényes mint ama tündöklő nap!

Aztán megizlelték a kalán mézet, melyet a küszöbnél álló anyós nyujtott oda s tartott a szájukhoz, mondván:

Aztán a királyné a leányára tekintett, hogy mit olvas le az arczáról, de oda íratlan betűkkel csak boldogság volt írva.

A királyné azt gondolta magában, hogy ezzel a leánynyal, valaminek kellett történni, de majd meg kérdem tőle, hisz az anyjának csak megmondja!

No ez abban maradt, hanem két hét mulva, a mézes-mákos hetek eltelte után, a királyné kérdőre vonta a leányát, s szép szóval, kéréssel, fenyegetéssel kicsalta belőle a titkot; a világhirű szép királykisasszony mindent kibeszélt a mit a férje mondott.

– Hát leányom, igazán oly szép fiatal ember az a te férjed!? kezdé beszédét a királyné.

– De gyermekem, minek várunk mi még egy évet, egy napot és egy órát? Sok idő az! Mondanék egyet, kettő lesz belőle: ma, éjfélután befüttetem a kemenczét, úgyis kenyeret süt a gazdasszony s égessük -24- el azt a rút kigyóbőrt. Majd, én úgy éjfélután két órakor, valami szín alatt, beküldöm a szolgálót, te pedig nyisd ki az ajtót. – Ha a férjed feltalál ébredni s kérdi, hogy mit akar az a leány? majd megtanítom én a szolgálót, hogy azt mondja, hogy a köntösödet, melyet reggel szoktál magadra venni, elfelejtette bevinni s most azt hozta be, pedig a kigyóbőrért küldöm be.

Ha a szolgáló a kigyóbőrt kihozza a hálókamrából, én aztán bevetem az égő tűzes kemenczébe.

Úgyis történt. – Úgy éjfélután két órakor zörget a szolgáló a hálókamra ajtaján, hogy ereszszék be. – Hogy meghallotta az ifjú királyné, fölkelt a férje mellöl s kinyitotta az ajtót; de erre a férje is fölébredt s kérdezte a szolgálót, hogy mit akar.

– A reggeli köntöst elfelejtettem behozni, azt hoztam be, felelt a szolgáló.

A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember elhitte, a mit szolgáló beszélt s másik oldalára feküdt s elaludt, az pedig megtalálván a kigyóbőrt, kivitte azt. A királyné már előre várakozott rá, a kigyóbőrt elvette tőle s bevetette az égő tűzes kemenczébe. Ime! a kigyóbőr minden aranypikkelyéből egy-egy tűztojás lett, s azok a meleg, forróság miatt felpattanván, belőlök egy-egy tűzmadár kelt ki. Ezek voltak a szolgalelkek, kik az égő tűzes kemenczébe -25- volt urukért, a csodaszülöttért, iszonyú siralmas nótát kezdtek énekelni, bőven hullatván könyűjöket; úgyannyira, hogy az izzótűz kialudt a kemenczében, s mikor aztán egészen aszott zsarátnokká változott, a tűzmadarak, mindmegannyi esti denevérek egyenként repültek ki a kéményen. Ezek láttára a királyné elszaladt s meg sem állt, mig a szobájába nem ért, hol neki esett a hajának, s tépte mint a kendert.

Mikor aztán az utolsó tűzmadár is elrepült; mikor a kemenczében az utolsó szikra is kialudt: a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember is fölébredt iszonyú hánykodtatásaiból, borzasztó álmaiból. Hirtelen felugrik az ágyából, keresi a kigyóbőrt, de nem találja, s ezen annyira megijedt, hogy majd szörnyet-halt; mindjárt tudta, hogy hányadán van a dolog, hogy hányat ütött az óra!

– No szivem szép szerelme, véged van! elárultad a titkot. Én téged a végzetek szerint, megátkozlak: „mindaddig viseld szived alatt szerelmem gyümölcsét, mindaddig forduljon a te emlőd almája befelé, s tápláld a bubánat keserű könnyével magzatidat: mig én, hűséged nem tapasztalván, az alól, kezemnek kebledre tevésével, fel nem oldozlak.“ – Nekem itt tovább egy szempillantásig sem lesz maradásom. Hogy hova megyek: ne kérdezd; úgy sem érhetnél oda s elébb -26- elkoptatnál tizenkét pár vasbakancsot mégsem juthatnál el oda.

– Nó szivem szép szerelme! mondja a királyné, ha te engem megátkoztál: én is megátkozlak téged! Ime, felhasadt az én ujjam vége s kibugyant piros vérem fehér ingedre hullt: ezt a három csepp piros vért mindaddig viseld az ingedben, mig én azt saját kezemmel ki nem mosom; ha pedig ezt az inget elvetnéd: az a piros vér homlokodra hulljon s ott száradjon meg. – A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember pedig ködalakban mint pára, mint fűst eltünt s ott hagyta a feleségét.

Már hét esztendeje, hét hónapja, hét hete, hét napja s hét órája mult el annak, hogy eltünt a fiatal királyné férje; már ugyanannyi idő óta érezte magát anyának, a nélkül, hogy eltudta volna szülni magzatait: pedig még eddig se hirét, se nevét nem hallották a csodaszülött fél-kigyó, fél-embernek; pedig fütül-fától tudakozták; pedig követeket is küldtek a világ négy iránya felé s ezek is már mind visszatértek s egyse hallott felőle semmit.

A királyné egyre sírt, egyre bánkodott; úgyannyira, hogy naponként két három kendőt is tele sirt; folyt a könnye mint a záporeső, hogy szinte medret mosott magának: a bubánat medrét. Naponként fogyott, mint a férges oltvány; úgy annyira, -27- hogy még az ellenségének is megesett volna rajta a szive, az is megszánta volna!

És ily terhes állapotban elindult a nagy világba átok alatt hagyó férje fölkeresésére.

Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, elárvulva, gaztépte ruhával, kő-ütötte, tövis-szúrta lábbal; szép piros vére hullásával jelölte az utját, egyszer mégis valahára egy völgybe ért, hol a selyemréten selyemszőrű fehér nyájak legelésztek, melyeket fehér lelkű pásztorok őriztek.

Ezen a selyemréten talált három palotát. Bemegyen az elsőbe, melyet ezüstvirágú kert vett körül, az ezüstvirágu kertet pedig tej- s mézfolyók szeldelték át. Ezeken az ezüstvirágokon termett az égi manna, melyeket arany tollú madárkák danolva csipkedtek le s lehullatták a pusztában vándorló embereknek. Mondom, hogy ideért bemegyen az első palotába, hol Dávidné, a hold anyja lakott. Köszön neki:

– A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem: nem hallott róla valamit édes öreg anyám?

– Én nem hallottam; hanem várakozzál édes leányom, ma jön haza Dávid fiam; ő a kerek földet összejárja, – ha csak ő nem tud felőle, úgy senki -28- a világon! Hanem a mint látom, te éhes is vagy, fáradt is vagy, szomjas is vagy?

– Nó leányom, itt van ez a kobak, ép most merítettem tele a tej- s mézfolyóból, húzz belőle.

A szegény asszony elvette a kobakot s jót húzott belőle. Ettől a csoda italtól elébbi erejét mindjárt visszanyerte.

– Nó leányom, itt van ezen a rózsatányéron madár-látta, madár-szedte égi manna: egyél belőle, lakj jól.

A szegény asszony, hogy éhes volt, jóllakott az égi mannából; ettől még jobban megerősödött.

– Nó édes leányom, várj csak egy kicsit, majd mindjárt aratok én a selyemréten ezüst-sarlóval selyemfűvet: feküdjél le rá, pihend ki magad.

A jó öreg asszony pedig elbiczeget a selyemrétre, kezébe kapván az ezüst-sarlót, hirtelen egy egész kötő selyemfűvet aratott s ezzel tért vissza. Hirtelen a kamrába, hogy a fia meg ne lássa, jó ágyat vetett a selyemfűből s beteritette ezüst lepedővel.

Jó édes anyja elébe megyen, megfogja a kezét, megsimogatta az állát, s azonnal lesimult égfelé álló ezüstszakála.

– Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a más világról van itt egy szegény asszony, ki csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjét keresi, ki őt átok alatt hagyta: nem tudsz-e felőle valamit?

– Mindennap megkerűlöm a kerek földet, de még ilyen embert se nem hallottam, se nem láttam; hanem itt, a szomszédban lakik az apám a Nap, menjen oda az a szegény asszony, ha az nem tud felőle, úgy senki e világon!

Hogy a szegény királyné éhét, szomját, testének fáradalmát megnyugasztotta: egész ujult erővel ébredt fel. Hogy fölébredt, a hold anyja ujra megvendégelte, s elmondta hogy mit mondott a fia, – s azonkivűl, hogy legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt két szép aranyhallal, melyeket a tej- s mézpatakból biborhálóval fogott.

A szegény asszony megköszönte a hozzája való szivességet s elindult a Nap palotája felé.

Megyen, mendegél a selyemréten levő aranyfővénynyel hintett gyalogúton, egyszer beér a Nap kertjébe, mely nem ösmeri az éjszakát s aranyvirágokkal -30- van beűltetve, melyeket aranyöntözőkkel láthatlan lelkek öntöznek a tűzforrásból.

Belép a Nap palotájába, mely a kert kellőközepén állott, de itt egyszerre, mintha elmetszették volna, elvesztette szeme világának fényét; nem látott, csak tapogatott mint a vak. Egyszerre egy bűvös kéz érinté, ezt mondván: láss! s azonnal látott. Szétnéz, hát egy öreg asszonyt pillantott meg, ki a Nap anyja volt.

– Fogadj isten édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár se jár?

– A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem, ki engem átok alatt hagyott, nem hallott valamit felőle édes öreg anyám?

– Én édes leányom, nem hallottam; hacsak a fiam, ki az egész világot összejárja, nem tud felőle valamit, úgy senki a világon. De a mint látom, te szomjas is vagy, éhes is vagy, fáradt is vagy: elégitsd ki testi lelki fáradalmaidat.

– Nó édes leányom, ha szomjas vagy: ne, itt van, igyál ebből a kobakból, ép most meritettem a fris forrásból; tűzital van benne.

A királyasszony elvette a kobakot s jót húzott a tűz-italból. Egyszerre, mintha kettévágták volna -31- fájdalma fonalát, azonnal megszüntek minden kinjai s minden porczikáját valami álomhoz hasonló zsibbadtság fogta el.

– De édes leányom, királyi testedet az út tövisei összekarczolták, össze vérezték: jer, förödjél meg harmat-szíkba.

A szegény királyné megfördött a harmatszík tömlőbe s egyszerre testén minden seb, minden karczolás begyógyult; az egész teste oly fehér lett, mint a patyolat, oly gyenge, mint a harmat s oly sima mint a márvány.

– Nó édes leányom, ha étlen vagy: ne, itt van ez az egy pár aranyalma, edd meg.

A királyné, hogy megette az egy pár aranyalmát, éhsége, mintha ketté vágták volna, egyszerre lecsillapult.

– De te édes leányom fáradt is vagy: jer a hálókamrába, ott én neked ágyat vetek aranysarjúból, melyet sugár-sarlóval aratok s arany lepedővel takarok be.

Lefekszik a szegény királyné az aranysarjura s azonnal elnyomta a buzgóság: elaludt.

Elébe megyen jó anyja, gyenge kezekkel megsimogatja -32- tűzszakálát s azonnal, lesimulván szakála, kiderült homloka.

– Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a másvilágról van itt egy, ilyen, meg ilyen asszony, ki átok alatt hagyó, csodaszülött, fél-kigyó, fél-ember férjét keresi: nem láttad-e világ jártodban?

– Én édes anyám nem láttam; hanem itt egy napi járó földre lakik a fiam a szél, ő neki nyulánk teste van, mert még a tűfokán is keresztül tud bújni: ha ő nem tud felőle, úgy senki e széles világon!

A szegény királyné reggelre kelve testben lélekben megerősődve kelt föl. A Nap anyja kézen fogta őt s kivezette a Nap kertjéből, de elébb megvendégelte aranyalmával. Sok mindenféle fura dolgokat látott itt: látta az óriási keresztes pókokat, mint szövik-fonják, megevett aranyszöszből, a hajszálnál véknyabb, üvegnél átlátszóbb tündér vásznat, látott itt-ott, helylyel-közzel elültetett napsugár virágokat, melyek egy-egy égi madárkának szolgáltak hajlékul.

Hogy kiértek a Nap kertjéből: a Nap anyja, a jó öreg asszony, hogy legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt egy aranyguzsalylyal s két szép aranyorsóval.

Megyen, mendegél a szegény királyné, egyszer, -33- úgy alkonyat-felé elér egy kertbe, mely a Szélé volt. Már távolról megütötte a fülét valami ének-hang, mely, hogy közelebb-közelebb jött, mint az ár, egyre növekedett. Hogy egészen oda ért, hát látja, hogy ott kifeszített aranyhúrokon a Szellő játszott s hozzá a Vihar bőgte a vastagját. Erre a csodálatos muzsikára tánczra kerekedtek a Forgó-szelek; örege-apraja egyaránt járta az öröktánczot.

Itten, a kert kellőközepében állott a Szél palotája, gránit-sziklán, melyet haragjában a Kaukázusról harapott le. Bemegyen a palotába a szegény király asszony s ott egy öreg asszonyra, a Szél anyjára talált. Köszön neki:

– Fogadj isten, édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár se jár?

– Átok alatt hagyó, csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjemet keresem: nem hallott-e valamit róla édes öreg anyám?

– Én nem hallottam; hanem majd haza jön a fiam a Szél, ki a tű fokán is keresztűl bujik: ha csak az nem hallott felőle valamit, ugy senki a világon!

– De te leányom, a mint látom, éhes is vagy, szomjas is vagy, fáradt is vagy.

A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy úgy van! -34-

– Nó ha éhes vagy, itt van ez a egypár aranykörtve, melyet a fiam a Hajnalkertben szakitott, edd meg ezt.

A szegény királyné elvette az egypár aranykörtét s megette: ime! egyszerre mintha ketté vágták volna benne az éhség fonalát: az azonnal lecsillapult.

– Nó édes leányom, ha szomjas vagy: itt van, igyál ebből a kobakból, bájital van benne, melyet a fiam szüretel virágtőkékről.

A szegény királyné elvette a kobakót s jót huzott belőle: egyszerre visszatért arczának hajdani szépsége, s ismét olyan lett az arcza, mintha a fehér rózsára biborszínt lehelnek.

De te leányom fáradt is vagy. Jöszte az én hálókamrámba, feküdjél le az én virágnyoszolyámon levő selyem-füre, melyet az imént arattam holdsarlóval.

A szegény király-asszony lefeküdt a selyemfűre s a rózsás ujjú álom azonnal lecsukta a szemét.

– Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek! Egy szál szakála a tenger közepébe esett s az attól fenekestül együtt felforgott.

Itt, elébe szalad édes anyja, s megsimogatván hosszú szakálát, azonnal elcsendesűlt a Szél. -35-

– Nem idegen bűz az édes fiam; hanem a másvilágról van itt ilyen, meg ilyen szerencsétlen asszony, ki átok alatt hagyó csodaszülött félkigyó, fél-ember férjét keresi: nem hallottál róla valamit?

– Hahó, anyám! de biz’ hallottam! hanem ő ilyen állapotban, soha oda el nem ér, mert a tűfokánál szükebb lyukon kellene neki átbújnia; mert a vár körös-körül égő sövénynyel van bekeritve; hanem majd fölveszem én őt az őlembe, majd beviszem én őt az égő sövény tetején is s leteszem a kertbe. A többi aztán az ő dolga!

Itt, reggelre kelve, a Szél anyja megvendégelte a szegény királynét s hogy legyen miről megemlegetni: adott neki aranyszöszt, melyet egy sűdő forgószél szakálából tépett ki; maga pedig az öreg Szél úr az ölébe vette s hogy meg ne fázzék: palástjával betakarta, aztán egy nótát kezdett el danolgatni, s ugy ringatta az ölébe, mint bölcsőben a gyermeket a dajka; úgyannyira, hogy a királyné elaludt s mikor fölébredt, már ekkor egy tópartján találta magát.

Itt, leül a tópartjára s a két aranyhalacskát beeresztette a tóba, hogy hagy igyanak; aztán elővette az aranyszöszt, melyet emlékezet okaért a Szél anyjától kapott, megtépte, megágyazta, összegöngyölítette -36- bábuba, aztán felkötötte az aranyguzsalyra s fonogatni kezdett az aranyorsóra.

Csak fonogat, csak fonogat, egyszer a tóra két asszony jön mosni. A mosólábat letették a tópartjára, s elővették csodafa sulykukat, és sulykolni kezdték a ruhákat, közbe-közbe bemártották a tó vizébe.

A két asszony csak mos, a királyné csak fonogat, egyszer a két asszony egyike, kezében tartván egy fehér inget, csak elkezdte.

– Hej Harmatvíz, így hítták azt az asszonyt, kihez a beszédet intézte, ide nézz! Látod-e ezt a vérfoltot? ha mi ezt ki tudnánk mosni, a világon mink lennénk a leggazdagabbak, mert ennek a kimosásaért a mi urunk számnélküli sok pénzt igért; de próbálták is ezt már mindenben: főzték, szapulták, szappanyoszták, tán ispiritussal is: de senki sem tudta kimosni!

A királyné úgy fél-füllel hallgatta a beszédet, s úgy félszemmel, lopva, odatekintett az ingre: hát, benne tulajdon férje ingét ösmeri fel! ez volt a megátkozott ing, ez, a melyre ő piros vérét hullatta és az még most is csak oly piros volt.

A két asszony odaadta. A királyné két nagy -37- könycseppet hullatott rá, megdörgölte egy kicsit s ime! a vérfoltnak még csak helye sem volt látható!

Haza szalad nagy örömmel a két mosóasszony, s egyenest be az urukhoz, hogy itt, meg itt, a tópartján van egy asszony, ki aranyorsóra, aranyszöszt fonagat aranyguzsalyról, ki alighogy kezébe vette az inget, alighogy egy pár könycseppet hullatott rá, azonnal kiment a vérfolt, még pedig úgy, hogy még a helye se látszik; ha nem hiszi felséged, hát itt van az ing, nézze meg.

Bezzeg nem nézte az inget a tündérkirály, hanem lóhalálába rohant ki az udvarra s ott parancsot adott ki a szolgalelkeknek, hogy itt, meg itt a tópartján van egy asszony, azt rögtön keressék föl, ültessék be az üveges-aranyos hintóba, melyet tátoslovak, tündérparipák vonjanak; aztán vigyék el a balzsam-fördőbe és fördessék meg; mikor ez meg lesz, öltöztessék fel biborba bársonyba s vigyék be a palota legszebbik szobájába; mert őt úgy tiszteljék, úgy nézzék mint királynéjokat.

Alig hangzott el a parancs, azonnal teljesítve lőn. A királyasszonyt üveges-aranyos hintón behozták a balzsam-fördőbe és ott megfördették; innen aztán bevitték a tündér öltözőszobába, hol a fal oly fényes volt mint a tűkör, vagy még ennél is fényesebb; csak a falra kellett tekinteni s azonnal, tetőtől -38- talpig meglátta magát az ember. Itt, tizenkét szobaleány felöltöztette biborba bársonyba, hosszú aranyhaját, mely már hét esztendő óta nem volt megfésülve, tündér ügyességgel úgy kibontották a kagyló fésűvel; hogy egy szál aranyhaj se esett le a fejéről, egy szálat se szakított ki a kagylófésű. Aztán fontak bele szivárványszinű pántlikát s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak.

Mikor igy fel volt öltöztetve egész parádéban: bevitték a legszebb szobába, s ott lefektették egy virágnyoszolyára. Egy aranyhajszál világitotta be a szobát nappali fénynyel.

Itt, nyilik az ajtó s belép rajta, többé nem a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, hanem a legszebb, huszonnégy éves, hervadatlan szépségű és örökifjúsággal biró tündérkirály, az ő legkedvesebb, rég nem látott férje!

A tündér-király odalépett a beteg királyné ágyához, két újját a mellére, a szive tájékára tette s a királyné azonnal minden fájdalom nélkül két szép aranyhajú gyermeket szült. Az egyik fiú, a másik leány volt; az egyiknek a nap, a másiknak csillag volt a homlokán; mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja.

Hogy elszülte a két szép gyermeket, betegágyából a királyné azonnal fölkelt mert semmi fájdalmat sem -39- érzett. A tündérkirály aztán kézen fogva az egyik oldalról az egyik hét éves kis fiút, a másik oldalról a másik hét éves kis leányt bevezette a tündér palotába, hol a királynét a trónusba ültette, melyet már körül állottak az összesereglett tündérek s őt mint királynéjokat köszöntötték. Minthogy a királyné a balzsam-fördőbe megfördött: ő is örök-ifjúsággal bírt, mint a többi tündérek, s rádásul ő volt a legszebb minden összegyült tündérasszonyok és kisasszonyok közt; királyné volt a szépségben.

Aztán nagy mulatságot csaptak; egyszerre lakodalmat is keresztelőt is ültek s három asszonyt: a Hold-, Nap- és Szél anyját hivták meg keresztanyának, keresztapának pedig ezeknek fiait, kik is nagy pompával ott megjelentek s csaptak oly vígságot, minek a hire hét világra szólt.

A SZÁRDINIAI KIRÁLY FIA.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy vén szárdiniai király, s annak egy gyöngyadta 24 éves fia. Ez a királyfi oly gyöngyörves volt, hogyha valamelyik fehérszemély rávetette a szemét: jobb lett volna annak vakon születni; mert azonnal elvesztette az eszét; mind utána bolondult.

– Édes fiam! az én vállamra és mellemre két teher nehézkedik, mint a ki elől is, hátul is terhet visz: az egyik hetvenesztendő, a másik pedig a királyság.

Azért fiam, te még fiatal vagy; könnyits vén apád terhein: vedd el az egyiket, vedd el a királyságot. De minthogy itt az a törvény, hogy addig senki sem uralkodhatik, mig magának illő társat nem szerzett: azért fiam azt mondom, házasodjál meg.

A királyfi bevette az öreg király tanácsát s elindult a nagyvilágba házasodni, feleséget keresni.

A mint megyen, mendegél, egyszer oly királyi rezidenczia mellett haladt el az ő ebhűségű inasával, hol a kertben három királykisasszony varrogatott egy parapli-ágáczfa alatt. -44-

A három királykisasszony látta az országúton jőni a királyfit, s a kert mellett elhaladni; de a királyfi nem látta meg a három ékes virágszált, mely egy tőről hajtott ugyan, de mégis a legkisebb volt a legszebb. Olyan volt mint az esthajnali csillag, vagy tán még ennél is szebb!

De az ebhűségű inas elmaradt a királyfitól s ez kihallgatta a három madár, a három ékes virágszál csevegését.

– Ha az a királyfi, mondja a legnagyobb királyleány, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy szál gírba-gurba kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, hogy egy egész ármádiának elég lenne, s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna, hanem mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon.

– Ha az a királyfi, mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg egy gírba-gurba kalászból sütnék főznék neki annyi kenyeret, hogy egy ármádiának elég lenne, s a ki csak abból ennék, világéletében soha meg nem éheznék.

– Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan egy pár gyermeket, az egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a -45- nap, a másiknak csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja…

Hogy kihallgatta a három királyleányt az ebhűségű inas; gazdája, a királyfi után loholt, kit utol érvén, szót szólt hozzá:

– Felséges királyfi! mondanék én felségednek valamit, csak bántódásom ne lenne?!

– Óh, jó Jancsi, hisz nem ugy szegődtünk mi egymáshoz, hogy titok legyen köztünk; hanem azt mondtuk: hogyha én hallok valamit, azt én mondom el neked, ha pedig te hallasz valamit, azt te mondod el nekem: azért itt van parolás tenyerem, hogy bármit mondasz, még a hajad szála sem görbül meg.

– Hát a mint az imént hátra maradtam, hát látom, hogy három ékes virágszál, három szép király-kisasszony varr egy parapli-ágáczfa alatt, s egyszer csak elkezdi a legnagyobb: Ha az a királyfi, már mint felséged, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy gírba-gurba kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, mely egész ármádiának elég lenne s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna, hanem mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon. Ha az a királyfi, mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne, s ha az engemet elvenne: egy gírba-gurba kalászból sütnék-föznék neki annyi kenyeret, mely egy egész ármádiának elég lenne, s a ki csak abból -46- ennék, világéletében soha meg nem éheznék. Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan egy pár gyermeket, az egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a nap, a másiknak csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja.

Visszafordul a királyfi ebhűségű inasával s még a parapli-agáczfa alatt találta a három ékes virágszált, a három királyi hajadont.

Hogy meglátta a kisebbiket, tetszett személye személyének s azt mondták egymásnak: Én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el egymástól!

Azzal lakzit laktak, fagyat hoztak, azzal világitottak, hordót fúrtak, szenet vágtak, tökkel kolompoztak, faharanggal harangoztak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesbe, s még az árva gyermeknek is akkora kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát!

Itt a királyfi hazaviszi nagy parádéval a feleségét s a vén király húsz évvel lett fiatalabb, hogy ily szép menye volt. -47-

Már jó darab ideig boldogul élt az egy pár cseléd, de az ördög megirigyelte ezt a nagy boldogságot: azért saját képében elküldte a török zultánt.

Azaz, nem is maga jött el személyesen a török zultán, hanem csak a levele. Az volt pedig a levélbe irva: Hogy te emilyen, amolyan szardiniai király, ha van bátorságod: állj ki a sikra; ha pedig nincs, majd megtanítlak én keztyűbe dudálni!

Erre a vastag pennával írt levélre, az volt kivül írva: hogy ezen levelem adassék a szardiniai királynak.

Mint már mondtam, a szárdiniai király vén ember volt, de különben is már a fiának adta által a királyságot, ennek kellett tehát a háborúba menni; pedig ép legrosszabbkor, mert a királyné várandós volt.

De el is felejtem mondani, hogy volt a királyi rezidencziában egy vén asszony, vénebb a Sz. Gellért hegyénél, öregebb az országútnál s az ördögnél csak félgrádussal szebb. Ezt a vén bűnt rikácsoló hangjáért, melytől majd mindenkit imhogy a hideg ki nem tört, Kuviknak nevezték.

Ez a Kuvik, ez a halálmadár, ki ott szokott huhogni a haldokló ablakánál, s a ki felett egyszer elkiáltotta magát, az már olybá tarthatta mintha meghalt, eltemették volna, mondom ez a halálmadár, gonosz egy vén csont volt. Megérdemelte volna a jó meleg fördőt: forró zsírból, olvasztott -48- ólomból, felforralt olajból; meg még azt a tiszteletet is, hogyha, mint az afféle jó lelkeket szokták, büdöskő-tömjénnel füstölték volna is körül.

Hej, sok viz lefolyhatott addig a Dunán, mikor ennek a Kuviknak, ennek a halálmadárnak azt mondta volna valaki: szivem szép szerelme!…

S ez a Kuvik bejáratos volt a királyi rezidencziába; mert habár – patvar vigye! – vén csont volt is, de nem volt vén a tudománya! ezért hát szerették is, meg nem is!

Egyszer hívatják a Kuvikot. A ki pedig hivatta, nem volt egyéb mint az ifju király; tanácsot akart tőle kérni: hogy nem tud lelkének hova lenni, kire bizza várandós feleségét?

– Hacsak ez a baja felségednek, mondja a Kuvik, bizza reám, úgy se bizná jobb kezekre; mert én anyja helyett anyja, bába helyett bába, dajka helyett dajkája leszek.

– Hej nagy kincset bizok rád, mondá a királyfi, azért jobban őrizd mint a két szemed világát!

A Kuvik égre-földre igérte, hogy ugy fogja őrzeni, mintha a királyfi saját két szeme világát állitaná oda, de még az sem őrzené meg jobban. Igy az ifjú király, mintha legjobb rendben volna a szénája, egészen megnyugodva ment el a háborúba.

Hej pedig, dehogy volt jó rendben; akár a -49- macskára bizták volna a tejfeles fazekat, akár ebre a hájat, mint erre a Kuvikra a várandós királynét; mert ez is tojt egy szép madarat, de milyent?! No de, mint a szóbeszéd tartja: nem esik messze a gyümölcs a fájától! de biz ez sem esett! S mi több, ezt az égi csodát-facsomót szánta a királyfinak hitestársul.

Itt eljön a szülés ideje: a vén Kuvik, a halálmadár elámitotta, szép szóval, kéréssel és fenyegetéssel rávette a királynét, hogy ő nálok az a szokás, hogy a terhes asszony a padlásra megyen szülni. A szegény királynét felvitte a padlásra, hol is a kémény mellett holmi ócska bunda darabokon helyet csinált neki és lefektette.

A királyné nagy fájdalmak közt elszülte az isten áldását. Valóban isten áldása volt! mert a királyné, mint virágzó hajadon korában előre megmondta, két olyan szép gyermeket szült, hogy még a rosz szemnek is kár lett volna ránézni! az egyik fiú, a másik leányka volt; az egyiknek a homlokán ragyogott a nap, a másiknak pedig csillag s mindkettőnek sarkigérő aranyhaja volt.

Mig a királyné a nagy fájdalom miatt el volt ájulva: addig a Kuvik, a halálmadár, a már előre elkészitett, vesszőből font, szurokkal bélelt kosárkába belefektette az egypár cselédet, s aztán belevetette a -50- mélységes tengerbe; helyettük pedig egy pár kopókölyköt tett a királyné kebelére.

Itt a királyné felocsúdik nagy fájdalmából s kérte a Kuvikot, hogy adja oda a gyermekeit, hogy hagy ölelje, hagy csókolja meg.

– Ott nyivákol melletted, mondja a Kuvik, megis ölelheted, megis csókolhatod, akár megis sütheted, mert két kopókölyköt szültél!

– Én, felelt a királyné, a nagy fájdalomban nem tudom hogy mit szültem, de világéltemben mindig hallottam, hogy lelkes állat nem szülhet lelketlen állatot.

A Kuvik aztán egyet kuvikolt s ott hagyta a királynét a faképnél, hogy csináljon gyöngyörűséges magzatjaival azt a mit akar; a királyfinak pedig levelet írt, melyben őt erős kegyetlenül elvádolta, hogy az aranyhajú gyermekek helyett két kopókölyköt szült s hogy tegyen vele a mit akar.

Olvassa a királyfi az ördögi fortélylyal írt levelet és ekkor azt gondolta, hogy saját halálos itéletét, vagy tán még annál is rosszabbat olvas.

Haragjában azt akarta visszaírni: vessék a királynét a két kopókölyökkel együtt a mélységes tengerbe halaknak, tengeri férgeknek eledelül; de ebhűségű inasa ép ekkor lépett be a sátorába, ki, midőn elolvasta a levelet, azt mondta a királyfinak: -51-

– Felséges király! bizony bizony mondom, hogy nem jól cselekszik felséged akkor, mikor ily levelet ír; mert világéltemben mindig hallottam, hogy lelkes állat nem szülhet lelketlen állatot: azért irja felséged: varrják a szegény királynét hét bivalybőrbe s állítsák ki szégyen szemre az utczára oda, hol legtöbb járókelő megfordul, országot követni s egy katona álljon mellette sirbakot, a két kutyakölyköt pedig vessék a tengerbe.

Ugyis lett. Miután a király megírta s elküldte a levelet, melyet ebhűségű inasa dictált neki: a szegény királynét hét bivalybőrbe varrták, kiállitották az utczára, még pedig oda, hol legtöbb járó-kelő megfordult, országot követni s egy katona állt mellette sirbakot, a két kopókölyköt pedig a tengerbe vetették.

Itt, hazajön a királyfi a háborúból, bár megverték az ellenséget, de azért nem volt az ő szivének semmi gyöngyörűsége és semmi öröme; olyan volt mint a férges oltvány, mely mindennap sárgább, sárgább lesz. Az ő férge volt pedig a búbánat, ez rágódott élte gyökerén.

A Kuvik pedig csufnál csúfabb leányával megigézte, megbabonázta a királyfit s azt kötötte a nyakára, – és ő ezt is csak azért cselekedte, hogy annál több terhet akasszon a nyakába, hogy annál több oka legyen a busulásra. -52-

Az egy pár cselédkét pedig a mélységes tenger vette pártfogása alá s vitte az ölében csendes ringatással mintha dajkájok lett volna. S addig-addig ringatta, addig-addig danolgatott felettők, mig azok álomba nem merültek. Mikor aztán álomba merültek, kitért minden ellensége elől; még a Szél királyt is megkérte, hogy most neki nyugtot engedjen és békét hagyjon, mert az ölében két kis alvó gyermeket visz s azt ne költsék fel.

A Szél király pedig oly jó volt, hogy hajlott kérésére; minden szelet haza parancsolt, csak egyedül maga lengedezett, még pedig ő is gyenge lehellettel arra-felé fújt, a merre a mély tenger vitte az egy pár gyöngyadta gyermeket. Viszi, viszi a tenger, messze, messze, túl az óperenczián, hetedhét ország ellen s ott szépen kitette a tengerpartra, hol is egy halász akadt rájok, ki nagy örömmel, hogy kitudja mi van abban a kosárban, hazavitte.

– Nó anyjuk! megadta isten nekem a szerencsét, tán egész éltemre valót halásztam: azért hozd be azt a rozsdás baltát, hagy feszítsem föl ezt a kosarat.

Behozza az anyjuk a rozsdás baltát, az apjuk pedig fölfeszíti a vesszőből font, szurokkal bevont kosárkát. Hát, uramfia! ott fekszik az egy pár cselédke, csendesen, mint egy pár gerlicze a fészkében. -53-

A két jó öregnek, mikor ezt a két gyönyörves gyermeket meglátták, csak úgy repesett a szive örömében; mert az ég őket magzattal sohasem áldotta meg, mert magtalansággal, meddőséggel verte meg, mint a mely fa gyümölcsöt soha sem terem.

– Nó anyjuk, úgy-e mondtam, hogy ezt nekünk az isten adta! azért ugy bánjunk velök mint az isten adományával szokás. Tiéd lesz a kis leány, az enyim pedig a kis fiú; te megtanítod azt sűtni főzni, én pedig ezt halászni, mindkettőt pedig az iskolába járatjuk.

Az egy pár cselédke már hét esztendő óta volt a halásznál s azok úgy bántak velök, mintha tulajdon magzatjuk, mintha a testökből való test, lelkökből való lélek, mintha apjok-anyjok lettek volna.

Egyszer azonban az anyjuk egy két krajczáros butykóst vett, melyet úgy az asztalszögben levő fogason tartott. Itt az anyjuk leveszi a butykóst a szegről s azt mondja a kis leánynak: hogy izibe szaladjon a tengerpartra, meritse tele a butykóst és hozza haza; de jól vigyázzon, nehogy még eltörjön!

Szalad a kis lány a tengerpart felé, hát sarkig érő aranyhaja, mely két fontsikban volt fonva, lebomlott, megbotlott benne, s púff! a butykos összetört!

– Énye, emilyen, amolyan ebadta, ördögdobta, vizhozta, gazvette fattya, hát minek törted el a butykost?!

A kis fiú ott hasalt ugy a kemencze-pánkon. Csak hallgatja, csak hallgatja, hogy mit beszél az ő édes anyja: „ebadta, ördögdobta, vizhozta, gazvette fattya?“ Ilyent édes anya tulajdon magzatjának nem szokott beszélni: ez nekem nem édes anyám! ez engem nem hordozott szive alatt s nem szült fájdalommal a világra!

– Nem akartad? csak még az kellene, hogy akartad volna!… Hol az a kantárszár?! – Ezzel lekapta a kantárszárat a rúdról, mely úgy a kürtő előtt függött, hosszú aranyhaját a kezére tekerte s ütni-verni akarta.

Az öreg halász ép ekkor toppant be a házba s kivette a kis leányt a kezéből.

– Asszony! minek bántod ezt a kis leányt, he! nem megmondtam, hogy egy ujjal se merészeld illetni?!

Azzal az öreg halász a hálóból a zsineget kihúzta s meg akarta verni a feleségét. Azért akarta pedig a hálózsineggel megverni, mert minden halász -55- azt gondolja, hogy az ő hálózsinegje a világon a legjobb fegyver. –

De a két gyermek nem engedte; sirva-riva az egyik az egyik felöl, a másik a másik felöl a karjába csimpaszkodott. Igy nem verte meg a feleségét az öreg halász.

Aztán az anyjok, minthogy ez soha világéltében nem esett meg rajta, bár már ötven esztendő óta éltek házasságban, bár már kenyerének javát megette: sirva fakadt s kötényével a szemeit törülgette.

A két gyermek kontrázott neki. Végre az öreg halász sem állhatta sokáig a dicsőséget: szemeiből két nagy könycsepp gördűlt le, végig szaladt orczáján, végig ezüstszakálán s annak végén, mint két gyöngyszem, megállott.

Mikor aztán elhagyták a sirást, csak azért, hogy megpihenjenek, csak azért hogy ujból kezdjék: megszólal a kis fiú, de elébb aranyhaját elsímítván, naptündöklésű homloka sugárzani kezdett, mely pedig nem volt egyéb, mint az anyajegy: a nap.

– De nem azt mondom én édes apám! hanem azt: kendtek nekünk nem tubus szüléink; – kend nem édes apám, kigyelmed pedig nem édes anyám; mert hát minek mondta volna az imént édes anyám, szót szólva: „ebadta, ördögdobta, vízhozta, gazvette fattya“?… nekem valami azt sugja, hogy micsoda? -56- azt nem tudom! hogy én más fának vagyok a gyümölcse, nem a kigyelmeteké.

– Édes gyermekeink! mi tűrés-tagadás: ez itt nem anyátok, én pedig nem vagyok apátok; mert egyszer titeket, a mint a tengerparton halásztam, egy vesszőből font, szurokkal bélelt kosárban találtalak, mely kosár emlékezetnek okáért még most is ott van a mestergerendán. Aztán hazahoztalak titeket, s azóta mindketten anyátok helyett anyátok, apátok helyett apátok voltunk; minthogy pedig bennünket magtalansággal, meddőséggel vert meg az isten, azt gondoltuk, gyermekeink helyett gyermekeink lesztek s öregségünkben gyámoló istápunk.

– Elhiszem biz én, ha kigyelmed mondja, szólt a kis fiú, de most nekem ez szóm és mondásom: mi elindulunk a nagyvilágba s ha addig megyünk is, míg a két szemünkkel látunk, míg a lábunk térdig el nem kopik; mégis fölkeressük szülő anyánkat és nevelő apánkat, kik tán most is keserű könyhullatások között keseregnek utánunk. Azért, a miért eddig minket fölneveltek, az isten áldja meg kelmeteket; mást most jó szón kivül úgysem adhatunk.

– Ha már igy van a dolog, szólt az öreg halász, nem tartóztatlak gyermekeim.

Az anyjuk pedig azalatt megfejte a kútágast; -57- minthogy se hajts ki, se hajts be, s kakastejjel és a hordófenéken összesöprött lisztből hamuban sült vakarót sütött s azt maga-szőtt fehér vászon-tarisznyába téve, a fiú nyakába akasztotta.

A halász pedig papirosba tekerve két kis pénzt dugott a kis fiú zsebébe; de azért ő adott legtöbbet, többet egy királynál, mert mindenét odadta; de erről a kis fiú mitsem tudott.

Az egypár cselédke aztán ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl. S ha elestveledtek is, ha olyan sötét volt is, hogy a kanál is megállott volna benne: aranyhajuk világított, még se tévedtek el!

Ha az erdők vadai elő-utó találták is: csak az aranyhajukat símították el a homlokukról, s a nap és csillag ragyogástól a sűrű erdőbe futott a vad, még se ették meg!

Ha olyan hideg volt is, hogy a pipiske az uton-utfélen hullott el: aranyhajok sátora alatt soha meg nem fáztak s még se fagytak meg!

Ha úgy szakadt is az eső, mintha kannából öntötték volna, csak aranyhajok sátorát bontották ki s még se áztak meg!

Egyszer, midőn a napfényén a verőfényben sütkéreznének, száritgatnák aranyhajukat: egy koldús került elébök, ki alamizsnát kért tőlük. -58-

– Mit adjunk, oh jó ember, szólt a kis fiú, mikor magunknak is csak a testünk, csak a lelkünk! Hamuban sűlt vakarónk van, ha kell, ebből szivesen adunk.

– Édes fiam! szólt a koldús, nem szorultam én a ti hamuban sűlt vakarótokra; hanem nyúlj be csak a te jobb oldalon lévő zsebedbe, ott papirosba tekerve két kis pénzt találsz; add ide nekem az egyiket.

Benyúl a kis fiú a jobbik oldalon levő zsebébe, hát meglelte a két kis pénzt s az egyiket odaadta a koldúsnak.

Itt térűl-fordul a koldús, újra elébe került a két szép gyermeknek s alamizsnát kért tőlük.

Most a kis fiú semmitsem szólt, hanem egyenest benyúlt a jobbik oldalon lévő zsebébe, s kihúzván onnan a kis pénzt, szó nélkül odaadta a koldúsnak.

Nó édes gyermekeim, jótét helyébe jót várjatok! nem vagyok én koldús, hanem rég óta csak azért űlök itt az útszélen, mert ti reátok várakoztam. Azért várakoztam pedig, hogy jó szivetekről meggyőződvén, titeket az igaz-útra vezéreljelek. Azért itt van, tegyétek el a két kis pénzt, majd még hasznát veszitek!… Ha nem mondjátok is, hogy hová igyekeztek: ugy is tudom; de hamarább elkopnék a ti lábaitok térdig, mielőtt ily állapotban hazaérnétek, hanem jőjetek utánam, én majd haza szállítatlak. -59-

Megyen a két gyermek a koldús-forma ember után, egyszer elértek a selyemrétre, hol is a zsombikokat egyenként egy, kettő, három stb. számlálgatni kezdte s mindaddig olvasta, mig a hetven hetedikhez nem ért.

Mikor a hetvenhetedik zsombikhoz ért: megrúgta azt oly erősen, hogy a porából forgószél kerekedett s bekiált a lyukon:

De Gubb nem jött ki az első hivásra, hanem aludt mint a gözű, mint a juhászbunda.

Megrúgja másodszor is a koldús-forma ember, még erősebben, hogy a porából forgószél kerekedett s bekiált a lyukon:

De Gubb nem jött ki a második hivásra sem; hanem aludt mint a gözű, mint a juhászbunda.

Megharagszik a koldús-forma ember, s megrúgja harmadszor is úgy a selyemrét hetvenhetedik zsombikját, hogy a porából forgószél kerekedett és bekiált a lyukon:

– Hej, Gubb, te égi meszelő, te babkaró, te égi lajtorja, jöszte ki, ha mondom!

Itt, kiugrik Gubb a hangya-zsombikból, s hogy kinyujtózott, oly magas lett, hogy a fejével még az ég boltját is imhogy fölebb nem tolta! -60-

– Hát te égi meszelő, te égi lajtorja, hogy adom én fel neked ezt az egypár cselédet, he?!

Azzal oldalba üti a koldúsféle ember Gubbot s az oly kicsi lett, úgy összetöpörödött mint Borsszem Jankó. S az aztán az ölébe vette a két gyermeket s akkorákat lépett óriási lábával, – hogy ha kicsit nem mondok, – hosszabb volt egy mérföldnél; ugy hogy három nap, három éjszaka múlva azt mondhatták: otthon vagyunk. Ha ugyan otthon lettek volna! ha egyenesen, hibele-Balázs, lovat ad az isten módjára bementek volna a szárdiniai király rezidencziája ajtaján.

A szárdiniai király rezidencziájától nem messze állt egy sivár, kopaszhegy. Vén volt már a kopaszhegy, mert igy hiták; – itt-ott lengett a tarkóján egy-egy árvalány hajszál; de ezt sem fonta be foncsikra semmiféle természeti erő, s nem fűzött e közé szép piros szalagot, szép piros virágot. Azért csak vadaknak és csak férgeknek szolgált lakhelyül.

Gubb ezt a vadak tanyáját szemelte ki a két gyermek lakhelyéül; ez illette meg őket.

De ez a Gubb, közbe légyen mondva, ezermester volt; mert e kopaszhegy tetején egy parancsszavára, mint varázslat, tüstént előállt egy kakaslábon forgó, réztetejű vár, s itt tartotta ő a két királyi gyermeket.

Egyszer történt, hogy Gubbnak nagy kedve jött -61- a vadászatra. De még ebben is ezermester volt: a sok vadat neki szoritotta egy völgyszorosnak, s ott puszta kézzel egyenként fojtogatta rakásra.

Megtudta ezt a Kuvik, a halálmadár, mert közbe légyen mondva, ha Gubb ezermester volt, de ez se volt kevesebb. Azért bement a leányához, a királyasszonyhoz, szót szólván:

Jaj, be cseng a fülem! jaj, be ugrik a szemem! jaj, be ég a képem! jaj, be viszket az orrom! én leányom, gyöngyvirágom, királyasszony rosz hírt hallok!

– Jól mondod anyám! Azért cseng a füled, mert rosz hírt hallasz; azért ugrik a szemed, mert sirást érez; azért ég a képed, mert gyalázat ér; s azért viszket az orrod, mert bosszúság környékez. Igy van ez megírva a mágyiás könyvben. Hanem menj ki a keresztútra, piszkáld meg a fogad akasztófáról szakított szálkával; rakj ott szalma tüzet, ugord át háromszor, majd megjelennek neked a rosz lelkek s azok megmondják, hogy miért cseng a füled, miért ugrik a szemed, miért ég a képed és miért viszket az orrod?

– Én leányom, gyöngyvirágom, (még az ördögnek is van gyöngyvirága) királyasszony ne tanitsd anyádat, kinél magok az ördögök is csak egy kanpoltrával érnek többet; tudom én annak az okát, -62- hogy mi búsit engemet: férjedurad első felesége kölykei itt vannak, az az őrdöngös Gubb, – hogy a patvar vigye el! – hozta a nyakamra; de jó helyre jöttek, mintha a bárány a farkas barlangjába jőne, mintha a galamb az ölyv fészkébe repülne, mintha vaktában meztelen késbe szaladnának, mint a kinek isten elvette az eszét! Gubb most elment vadászni, azért azonnal elindulok szerencsét próbálni.

Itt megrázkodott a Kuvik, a halálmadár s azonnal átváltozott egy szép pásztorfiúvá, ki Gubb vára hegy-oldalán báránykáit terelgette. Ott somfordált, ott furugjázgatott szebbnél szebb nótákat.

Egy szerencséje van a két szép madárnak, a két gyöngyadta gyermeknek, hogy aranyos kalitkában vannak zárva: igy nem repülhettek ki, de a Kuvik, a halálmadár se nyulhatott be a kalitkába, mert annak az ajtaja be van zárva, erős lakatra van vetve, mit nem nyit fel sem a négy levelű lóhere, melyet a hetedik gyermek szokott találni, – sem a világot nemlátott gyermek kis-ujja.

E kalitka: Gubb vára és rajta a lakat: lángkerités, égő sövény, mely mindenkit húsz lépésre kerget vissza.

A Kuvikból lett pásztorfiú csak furugjál, csak furugjál s meghallották ezt a kalitka aranyos madarai, oda szálltak az ablakhoz, kinyitották azt, s kitekintettek -63- rajta. Hát látják, hogy egy szép pásztorfiú az ablak alatt terelgeti kis bárányait s ott az furugjálgat.

A Kuvikból lett pásztorfiú, a mennyire csak lehetett, odament az ablak alá s megszólitotta az egypár cselédet.

– Szép gyermekek, oly szépek vagytok mint az ég angyalai, de mégsem irigyelem állapototokat!

– Nem egyebet, mint azt: tündértükörre tegyetek szert, és abban az egész világot meglátjátok.

Azzal a Kuvikból lett pásztorfiú, mintha legjobb rendén volna a szénája, tovább terelte a nyáját.

Itt nagy haraggal jön hazafelé Gubb, s kettőt lép egy helyett. Egy lépéssel túl tette magát a lángsövényen, túl a kapu tetején s egyenesen az udvarba lépett.

– Hej! emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már itt volt a Kuvik, itt a halálmadár, érzem a szagáról; mert az ördög szagát már két mérföldről is megérzem! Mit akart itt a vén boszorkány?

– Nem vén boszorkány volt az, hanem szép pásztor fiúcska, ki azt mondta nekünk: hogy nem irigyli a mi állapotunkat; mert még világot se láttunk, -64- – s addig nem leszünk boldogok, mig a tündértükröt meg nem szerezzük, melyben az egész világot meg lehet látni: bennünket azért ereszsz el, elmegyünk érte s hacsak lehet, elhozzuk.

– Tudom mibe sántikál a gonosz, de nem eszik belőle! nem eszik a ti gyenge húsotokból; nem iszik piros véretekből! Fogadom az istenemre, hogy nem lesz az idős!… Jertek ide gyermekeim, figyeljetek szóm minden igéjére: én vissza nem tarthatlak, mert nem áll hatalmamban: azért tehát induljatok el; de míg mentek az úton, egymás kezét soha el ne ereszszétek, hanem kézenfogva menjetek; ha ezt cselekszitek, igy az ördögnek nem lesz rajtatok hatalma; megtörik az ördög ereje, ha a testvér fogja a testvér kezét. A tündértükröt egy szolgalélek őrzi. Majd ha hozzája értetek, majd kér ő titeket, ezt mondván: Szép gyermekek! fogjátok meg a fegyveremet; haldokló apám ágyához kell mennem. De ti erre csak azt feleljétek, hogy az egyik fületeken bocsássátok be, a másikon pedig eresszétek ki. Hanem te kis fiam, nyúlj be a jobb oldalon lévő zsebedbe, vedd ki a két kis-pénzt s add oda a katonának, mondván: itt a katona lénungja. S azzal a szegről bátran levehetitek a tündértükröt és bátran, minden szó nélkül, mint tulajdon jószágtokat elhozhatjátok.

Ment, mendegélt aztán az egypár cseléd kézen -65- fogva tüskön-bokron keresztül, soha egymás kezét el nem eresztve, mintha egy test, egy lélek lett volna, egyszer mégis elértek oda, hol a szolgalélek katona képében a tündértükröt őrizte.

– Hová mentek szép gyermekek? kérdi a katona, jertek kis szolgáim, fogjátok meg a fegyveremet; mert haldokló apám ágyához kell mennem.

De az egy pár cseléd most az egyszer úgy tett, mint a ki nagyot hall s azt felelték, hogy az egyik fülökön be- a másikon pedig kieresztették.

Ezer volt a szerencséjök! mert mihelyt azt a fegyvert kezükbe vették volna, ott, azon szempillantásban, ízzé-porrá égtek volna!

A kis fiú benyult a jobb oldalán levő zsebébe, kivette az egyik kis-pénzt s oda dobta a szolgaléleknek, mondván:

Azzal levették a szegről a tündértükröt s visszamentek azon úton, azon a módon a mint idejöttek és semmi bajuk sem történt.

A Kuvik, a halálmadár mérgében annyira dúlt-fult, imhogy a kezét-lábát meg nem ette; de mit használt vele, csak a magáét ette.

Gubb másnap újra vadászni ment. Alig húzta ki a lábát, alig lépte át a küszöböt; a Kuvik, a halálmadár -66- ismét pásztorfiú képében a vár alatt sonfordált s elkezdett ott furugjázgatni.

Az egy pár cseléd oly édes örömest hallgatta a furuglyaszót, hogy szinte elcseppent bele ajkuk méze s nagyokat nyeltek utána, mint a kik száj-iznek kedves ételt esznek.

A Kuvikból lett pásztorfiú, hogy meglátta az isten-adta egy pár cselédkét: egészen odament az ablak alá s megszólitotta az egy pár cselédet ilyeténképen:

– Nó lássátok ékes virágszálak, kik beillenétek az ég virágai közé s még ott is a legszebbek lennétek, no lássátok, úgy-e hogy javatokat akartam; úgy-e van már tündértükörtök; úgy-e hogy már boldogabbak vagytok?

– De én azért mégis csak szánni tudlak titeket; mert mi hasznát veszitek a tündértükörnek, ha nincs igétek.

– Nem egyebet, mint azt, hogy holnap lesz az isten napja, holnap papolnak a királyi rezidencziában: jőjetek el oda. Majd a merre mentek, elő találtok egy hét bivalybőrbe varrt asszonyi állatot, kit minden arra jövő-menő arczul-csap, ráköpköd: üssétek ti is nyakon és köpjétek tele a szemét, mert -67- az egy országosan megbélyegzett személy, ki két kopó kölyköt szült. – Azzal ott hagyta az egy pár cselédet.

Itt Gubb nagy dérral-dúrral jön haza a vadászatból s egy helyett kettőt lépett. Egy lépéssel túltette magát a lángsövényen, túl a vár tetején s egyenest az udvarra lépett.

– Hej, emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már újra itt volt az az ördögborda; érzem a szagáról, mert az ördög szagot már hét mérföldről megérzem… Mit akart itt az a boszorkány?

– Nem boszorkány volt az, hanem szép pásztorfiúcska, ki bárányait terelgetve, furugjázgatott, – ki nekünk azt mondta: nem irigyli az állapotunkat, mert mi haszna birjuk a tündértükröt, ha nincs igénk: azért ereszsz el holnap a templomba.

– Tudom miben sántikál a gonosz, de nem lesz az idős! El kell menni a templomba, mert nem áll hatalmamban azt meggátolni. Ne féljetek; elkisérlek láthatlan alakban egész a templom küszöbéig, de nekem azt nem szabad átlépni, mert olyan az nekem, mint az ördögnek a tömjén. Út közben egy hét bivalybőrbe varrt asszonyi állatot találtok, ki mellett egy katona áll sirbakot; azért áll pedig ott a katona, mert ennek az asszonyi állatnak országot kell követni: ezért őt minden arra jövő-menőnek arczul kell ütni s a szemébe köpni. De ti gyermekeim ezt ne tegyétek, -68- mert az nektek tulajdon édes anyátok, ki fájdalommal szült titeket a világra.

– Azért, folytatá Gubb, vigyetek magatokkal habszappanyt, aranyfésűt és aranytörűközőt. S te fiam édes anyád orczáját tisztitsd meg a pökésektől, s mosd meg harmatvízbe. Lehelj aztán háromszor a szemeire, s azok tüstént felnyílnak. Mikor ezt elvégezted: törüld meg az orczáját az aranytörűközőbe. Te pedig leányom bontsd ki az aranyfésűvel hosszú aranyhaját, mely már hét esztendő óta nem látott fésűt s fésűld meg.

Aztán majd meglátjátok, hogy mily napszépségű, csillagragyogású anyátok van nektek!

De legelőször, majd el is felejtem mondani, édes anyátok kezeit megcsókoljátok, s ha a katona nem engedné, ki mellette sirbakot áll: vessétek oda neki a másik kis-pénzt, mondván: itt a katona dupla lénungja! Ha pedig azt mondaná, hogy fogjátok meg a fegyverét, mivel haldokló apja ágyához kell mennie: azt feleljétek, hogy az egyik fületeken be- a másikon pedig kiereszszétek. Hogy pedig a templomba legyen mibe elmenni: itt van ez az egy pár dió-szekrény, nyissátok fel a tetejét, találtok benne olyan bibor-bársony ruhát, milyent csak a hajnal, csak az ég virága visel. A templomban pedig mindenki feláll előttetek, még maga a király is, s majd kinálnak, -69- hogy üljetek le; de ti azt ne cselekedjétek, hanem állva maradjatok; mert a Kuvik, a halálmadár, hogy odaragadjon a köntöstök, minden padot szurokkal kent be. Mikor a pap rámondja az „Ament“, azonnal fussatok ki a templomból, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson. Azzal, édes anyátoknak kezet csókolván, jőjetek haza.

Itt a gyöngyadta egy pár cseléd felöltözködik a bibor-bársony köntösbe, sarkig érő aranyhajukat szépen felfodorították s homlokukon kiderült a nap és a csillag.

Mennek, mendegélnek aztán az utczán, soha egymás kezét el nem eresztve, egyszer elértek azon helyre, hol édes anyjuk hét bivalybőrbe volt bevarrva.

– Hová mentek szép gyermekek? kérdi a katona, – jertek ide kis szolgáim, fogjátok meg a fegyveremet, mert haldokló apám ágyához kell mennem.

De az egy pár cseléd most az egyszer úgy tett, mint a ki nagyot hall s azt felelték, hogy az egyik fülökön be-, a másikon pedig kieresztették.

S ezer volt a szerencséjök! mert mihelyest azt a fegyvert kezükbe vették volna, az, azon szempillantásban lobbot vetett volna s izzé-porrá égtek volna!

Itt aztán a kis fiú benyúlt a jobb oldalán lévő zsebébe, kivette a kis-pénzt s oda dobta a katonának, mondván: -70-

Azzal oda szaladtak édes anyjukhoz, két kezét megragadták, az egyik az egyik felől, a másik a másik felől és össze-vissza csókolták.

A bivalybőrbe varrt királyné alig tudott eltelni a csodálkozás miatt; hej, nem kézcsókhoz, hanem arczulcsapáshoz, szembe pökéshez volt ő szokva!

Minthogy le voltak szemei ragadva, hogy gyalázatát ne láthassa: nem vehette ki, hogy kik lehetnek azok, kik gyalázat helyett tisztelettel illetik: azért szót szólva kérdést intézett hozzájok.

– Hát nem ismer édes anyám, mondták ketten is egyszerre: mi vagyunk a te gyermekeid, kiket fájdalommal szültél a világra!

– Megálljatok! az én gyermekeim jegyesek voltak: az egyiknek a nap, a másiknak csillag ragyogott a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja volt: azért jertek ide, hagy tapogassalak meg titeket.

– Odaborul az egy pár cseléd az édes anyjuk keblére, ki, hol az egyiknek, hol a másiknak tapogatta a homlokát és selyempuha aranyhajukat simogatta, – s aztán egyet se szólt, hanem szótlanul mindkettőt a szivéhez ölelte. Bár hét bivalybőr zárta el a királyné szivét, de azért az a hét bivalybőrön -71- keresztül is beszélt hozzájuk hangos dobogással! s az egy pár cseléd édesen hallgatta, hogy mit beszél édes anyjuk szive.

A kis fiú aztán megmosta édes anyja arczát a harmatvízbe, habszappanynyal bedörgölte, s ime! minden szenny, minden mocsok, melyet mások oda rondítottak, mintha soha ott nem lett volna, egyszerre eltünt. Aztán leragadt két szemére háromszor rálehelt s ime! az azonnal felnyílt s újra látta az isten ragyogó napját, ragyogó csillagait, két szép gyermekét. A kis leány pedig azalatt hét esztendő óta fésűt nem látott aranyhaját oly ügyesen kibontotta és megfésűlte, hogy egy szál haj nem sok, de annyi sem esett le a királyné fejéről. A királyasszony aztán oly szép, oly napragyogású lett, hogy soha többé az arra járó-kelők, gyalázattal illetni nem merészelték, hanem úgy néztek rá mint valami oltárképre.

Aztán hogy ezt elvégezték: hirtelen összeszedték magukon a köntöst és siettek a templomba.

Itt mindenki, még maga a király is felállt előttük, kinálgatták, hogy üljenek le; de ők, megemlékezvén Gubb beszédére, hogy a Kuvik minden padot szurokkal vont be, hogy megfoghassa a két aranyos madarat, nem ültek le, hanem mig csak az íge hallatszott, a tornáczban állva maradtak.

Mintha az egész templomnak egy szeme lett -72- volna, mindenki ő reájok nézett; még maga a pap is, ha rájok tekintett, angyalokról kezdett beszélni.

Alig hangzott el az utolsó íge; alig mondta rá a pap az „Ament“; az egy pár cseléd azonnal kiszaladt a templomból, mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson! s azonnal, mintha a föld nyelte volna el, vagy angyal szárnyakon az égbe repültek volna, eltüntek az emberek szemei elől.

A király is tüstént utánuk szaladt, de semmitse látott. Ezért nagy búsan hazafelé bandúkolt, s otthon gondolkozásba esett; eszébe jutott, hogy volt neki egy igen szép felesége, ki azt igérte neki: hogyha őt elveszi, két szép gyermekkel ajándékozza meg; az egyik fiú, a másik leány lesz, az egyiknek a nap, a másiknak csillag lesz a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja! És ő ma ép ilyent látott a templomban! És az az asszonyi állat, ki neki ily szép igéretet tett, már hét esztendő óta sinlődik hét bivalybőrbe varrva, országot követve, kit minden arra jövő-menő gyalázattal illethet, arczul csapkodhat, a szemébe pökhet, mint a legutolsó személynek, ki a szemétdombon született, ott nőtt fel, még most is ott lakik, nem pedig biborban-bársonyban, aranyos palotában mint az a királyasszony?! Tüstént parancsot adott ki, hogy azt az asszonyi állatot, ki hét bivalybőrbe van bevarrva, abból azonnal fejtsék ki s -73- mondják meg neki, hogy menjen oda, a hová neki tetszik, csak az ő szeme elé ne kerüljön. A parancs azonnal teljesítve lőn s Gubb saját várába vitte a királyasszonyt.

De el is felejtem mondani, hogy a mint a két gyermek kijött a templomból, egyenest édes anyjuk felé tartottak s kezet akartak neki csókolni; de a katona nem engedte, mivel most nem adtak neki dupla lénungot.

Oda ugrik e sirásra a mi Gubbunk s úgy vágta pofon a katonát, hogy rögtön kolimászszá változott: azóta kenik a szekeret kolimászszal.

Hogy kezet csókolt az egy pár cseléd édes anyjuknak, futottak egyenest hazafelé s elértek Gubb várához. Itt a lángsövény előttük magától ketté vált s miután beszaladtak a várba, az ujra magától becsúkodott utánuk.

Ime a Kuviknak már két fogása nem lett idős s a kivetett háló nem fogta meg a királyi vadakat; a galambok nem repültek az ölyv fészkébe. A vén banya ezért annyira haragudott, imhogy a kezét-lábát meg nem ette; de mit nyert vele, csak magát ette.

De azzal kecsegtette magát, hogy hátra van még egy fogása és az sikerül. S ha a bárány nem szaladt a farkas barlangjába; ha a galamb nem szállt az -74- ölyv fészkébe, azon gondolatra jött, hogy a farkas keresse fel a bárányt és az ölyv röpüljön a galambfészkébe; mert éhes a farkas, éhes az ölyv, éhezik a bárányhúsra, éhezik a galamb piros vérére, éhezik a két szép gyermek lelkére testére. Azért alig fogamzott meg e gondolatja: azonnal beállitott királyi veje elé, ki még most is ott ült nagy búsan a bibor trónuson.

– Felséges vőm! kezdé a banya, ujságot mondok, még pedig nagyot: felséged nemis tudja, hogy birodalma egy főfő-személylyel szaporodott, valami ismeretlen gróffal, vagy tán ép herczeggel, ki a Kopaszhegyen ütötte fel sátorát, s ott pompás kakaslábon forgó, réztetejű várat épittetett. Ennek az ismeretlen személynek annyi a pénze, hogy majd fölveti; mert már eddig is láng ütötte ki magát s köröskörül ég a vár. Azért tanácsom veleje oda megyen ki: küldjön felséged a várba egy követet azon üzenettel: hogy felséged egész királyi háznépével ekkor meg ekkor látogatóba megyen hozzá. Mi pedig majd hajdúkat és a legerősb katonákat felöltöztetjük grófi-, bárói ruhába. Azért öltöztetjük pedig fel, hogy ezekkel próbát tegyünk a vár elfoglalására nézve. Mikor aztán egyszer bent leszünk, könnyű lesz az egész várat, számlálhatlan kincsével, hatalmunkba keriteni.

A király, hogy hogy nem, ráadta a fejét erre -75- s tüstént egy követet küldött Gubb várába azon üzenettel, hogy holnap, ha szivesen látja, egész királyi háznépével látógatóba megyen hozzá.

Gubb pedig azt üzente vissza, hogy igen szivesen látja király ő felségét egész királyi háznépével.

Itt, alig érkezett meg a fényes had egész királyi pompájában; alig huzta be a legutolsó a kapú ajtaját: Gubb, hogy onnan semmiféle teremtett állat az ő tudta-híre nélkül ki ne mehessen, égő sövénynyel vonta be az egész vár kerületét; pedig ott volt a Kuvik is, a halálmadár is.

A király, a mint dukál, az első székbe űlt s körülötte hosszú sorral az álruhába öltöztetett grófok, bárók és herczegek, kiknek fényes ruhájuk alatt ott volt a kifent fegyver, a kiköszörült kard.

Gubb azalatt pecsétes levél által az egész országból összegyüjtötte a valódi herczegeket, grófokat, bárókat és vezéreket, kik a szomszéd szobában hallgattak csendesen, minthogy Gubb már eleve mindent elbeszélt és fölfedezett előttük, s várták a dolog kimenetelét.

Gubb, mintha a királynak valamit akart volna mondani, valami titkosat, mit nem kötnek minden ember orrára: kihivatta őt a szomszéd szobába. Ugyan e szobában voltak az összehivott nagyurak, s köztök az első helyen bibortrónon ott űlt a király -76- első felesége, mellette kétfelől pedig a két gyöngyadta gyermek állt hófehér köntösbe, hófehér lélekkel, mint égből jött két angyal, s csak a szárny hibázott. S ha tán szárnyaik lettek volna, mindjárt elrepültek volna az isten seregébe.

A király, hogy belépett, alig bírt szóhoz jőnni a csudálkozás miatt; de hogy is ne! midőn országa nagyurai között ott látta első feleségét viruló szépségben; midőn ott látta két szép gyermekét, mint szakasztott képmásait, csak azzal a különbséggel, hogy az egyiknek a nap, a másiknak csillag volt a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja.

Azonnal megösmerte rég nem látott, sokat szenvedett feleségét és két szép gyermekét. Odarohant hozzájuk, megölelte, megcsókolta őket, hol az egyikre, hol a másikra, hol a harmadikra tekintett. Szólni nem tudott, de beszélt a nyelve helyett dobogó szive hangos dobogással; mintha ki akart volna az oldalán jőni, azt annyira verte, hogy lássák azt a nagy örömet, hogy érezzék azt a nagy örömet, minek a terhe alatt ő majd megszakad.

Végre szóhoz jutott s az összegyült herczegekhez, grófokhoz, bárókhoz és vezérekhez fordult, kérdezvén tőlük, hogy mit érdemel az olyan személy, ki ilyen egy pár cselédet elválaszt egy mástól?

A Kuvik, a halálmadár ép most vetődött be a -77- szobába, s azt gondolta, hogy saját fonnyadt gyümölcséről van szó, hangosan, hogy mindenki hallhassa, felkiáltott:

– Nem egyebet, felséges vőm, mint ló farkára kötni, tűzes vassal csipkedni, hétszer meghordozni a beretva hídon. A mi kevés pedig megmarad belőle, azt négy felé vágatni, s az ország négy részén világ csufjára kiakasztatni.

A grófi ruhába öltöztetett hajdúk aztán azonnal lefülelték a vén banyát és a lányával együtt szilajló farkára kötözték, tűzes vassal csipkedték, meghordozták a beretva hídon, kikből aztán a mi kevés megmaradt, azt négy felé vágták s az ország négy részén világ csufjául kiszegezték.

Most az egyszer a Kuvik, a halálmadár is magának kuvikkolt; most az egyszer maga rohant vaktában a meztelen késbe, mert az hegygyel fordult feléje.

Volt ennek a pokolpozdorjának egy varjú madara, ez holta után a Kuvik teste maradványaira szállott s mindig azt kiabálta felette: kár… kár… kár!… azért kiabálnak a varjak még most is így: kár… kár… kár!

VÍZI PÉTER ÉS VÍZI PÁL.

Volt egyszer egy nagy birodalom, annak egy öreg fejedelme és az öreg fejedelemnek szép leánya.

Nem hazudtam akkor, mikor azt mondtam: szép volt a leány; mert úgy jártak a nézésére, mint a búcsúra, mintha e széles világon minden út csak ide vezetett volna, mintha e lett volna a világ közepe; mindenki ide ért, mindenki ide sietett; mintha nem is anya szülte volna, hanem úgy lopták volna az égből.

Egykor a vén király álmot látott s annak veleje im ide ment ki: hogy az ő kedves, egyetlenegy leánya két korsó vizet öntött ki a földre s a kiöntött víz, mint az áradat, egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a tengernyi áradat nemcsak az ő birodalmát, de az egész világot özönvízzel boritotta el s ő magát is, mint az ürgét a lyukából, kiöntötte.

A vén király erre kiugrott az ágyból s többé aztán hasztalan feküdt le; mert nem tudott elaludni, igy a tengernyi éjszakát álmatlanul virasztotta át.

Itt még jó formán alig pitymallott, midőn a király -82- kiadta a parancsolatot, hogy széles birodalmából minden irástudó, álommagyarázó, jós és csillagász az ő királyi rezidencziájába gyüljön össze.

Össze is gyültek szép renddel azok a nagy okos emberek, kiknek aztán a király elébök terjesztette az álmát, hogy magyarázzák meg, mit jelent az.

Meg is magyarázták azok s álom fejtésök veleje im’ ide ment ki: hogy a két korsó víz, két hős fiat jelent, kiket leánya szül a világra; a kiöntött vízáradat pedig: a két fiú világra-szóló vitézségét; végre az egész birodalmat, sőt az egész világot elboritó tengernyi özönvíz, mely ama vízáradatból származott: a két fiú hatalmát, kik nemcsak nagyapjok birodalmát, de az egész világot meghódítják.

Az öreg király ez álomfejtés hallattára szörnyen megíjedt s tanácsot kérni az ország tátosaihoz és bölcseihez fordult.

Ezek tanácsának veleje oda ment ki: épitessen az öreg király a legmagasb hegy tetején egy vasházat, még pedig olyant, hogy azon sem ajtó sem ablak ne legyen, csupán csak akkorka lyuk, a melyen egy messzős csupor befér. – Mikor aztán ez kész lesz, ebbe zárassa el legkedvesebb leányát, hogy az férfit soha, de soha se ösmerjen.

Minden jó király hallgat tátosai és bölcsei szavára: -83- úgy a mi mese-királyunk is megfogadta azoknak beszédét.

A legmagasb hegy tetején azért egy irdatlan vasházat épittetett, melybe aztán egyetlenegy legkedvesebb leányát befalaztatta. Ajtót vagy ablakot rajta sehol sem hagyott vágni, csak akkorka lyukacskát, melyen egy messzős csupor befért; hol aztán neki ételeket adogattak be, hogy mégis a lelkükre éhen-szomjan meg ne haljon!

Mikor a szép leányt elevenen ebbe a koporsóba eltemették: az egész ország kikisérte, az egész ország megsiratta; de mit értek egy ország könyei, ha nem segithettek rajta?

Itt a királykisasszony azzal mulatta magát, hogy egész istenadta nap egyre sírt-rít, s hullt a könye mint a záporeső.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem! a vasház földjéből egy édes forrás buzogott fel, s hogy im a királykisasszony szomját ebből oltotta: tőle teherbe esett s egyre vastagodott; de nem csak vastagodott, hanem két aranyhajú gyermeket is szűlt, még pedig mind kettő fiú volt.

Hogy pedig az egy pár cseléd Péter-Pál napkor született; hogy víztől fogantatott: elnevezte az egyiket Vízi Péternek, a másikat pedig Vízi Pálnak.

A királyleány többé nem sírt, nem könyezett, -84- hanem az egy pár cselédkét térdén dajkálgatta és ringatgatta.

Addig-addig ringatgatta a két gyermeket, míg azok hét esztendősök nem lettek. Mikor ép betöltötték a szent hetes számot: neki vetették a hátukat a vasháznak, kidöntötték az oldalát, s kiléptek koporsójukból az isten szabad ege alá. Minthogy édes anyjukat úgy sem vihették magokkal; minthogy nem volt sem testöknek, sem lelköknek hova lenni: közösen abban állapodtak meg, hogy őt mindaddig itt hagyják, míg ki nem szabadíthatják. Azért újra felállitották a vasház oldalát s azzal tovább mentek.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziástengeren is túl, hét esztendő hét hónap és hét hétig, egyszer oly útra találtak, mely kétfelé vezetett; az egyik hajszra, a másik csaléra. Ez út mellett állott a világ jósfája, mely az ember minden kivánságát teljesítette.

A hatalmas két gyermek leheveredett a fa alá. Egyszer Pál, a kisebb, csak elkezdi:

Alig ejté ki kivánságát: ime! egy sűlt liba repült le a fáról. Kivántak aztán még kenyeret is, s hogy ez is leesett, jó izűn elköltötték az isten áldását.

Hogy megeléglették az isten áldását, azt mondja Péter, az öregebb testvér, a kisebbiknek: -85-

– Nó öcsém, itt az út két felé vezet. Minthogy te kisebb vagy, téged illet az elsőség, válaszsz: hajszra, vagy csaléra mégysz-e? – Pál azt mondta, hogy jobbfelé megyen.

– De öcsém, folytatta Péter, még mást is akarok mondani: itt áll ez a jósfa, szúrjuk ennek az oldalába a késeinket. Azért szúrjuk pedig bele, hogy ha valamelyikünk megakarja tudni, hogy él-e, hal-e a másik testvér, csak ehhez a fához kell neki jönni. Ha él: fehér víz folyik ki belőle; ha pedig meghalt: piros vér.

A mint mondták, úgy cselekedének, bicskájokat mindketten a jósfába szúrták. Aztán megölelték, megcsókolták egymást s elváltak, az egyik, Péter az öregebb, bal-, a másik pedig, Pál az ifjabb, jobbfelé ment.

Megyen, mendegél Péter, a balfelé vezető úton, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hol már messziről meglátott egy farkast, mely az út mellett az alfelén űlve guggolt.

Itt Péter a húrra illesztett egy nyilveszőt, hogy majd agyon lövi az ordast.

A Megyen, mendegél tovább, előtalál egy tigrist. Erre is ráfogja a nyilát, hogy majd agyon lövi.

Péter leeresztette a nyilat s a tigrist nem lőtte agyon; de a tigriskölyköt elfogadta.

Megyen, mendegél tovább a nagy vadon erdőben, egyszer lát az út mellett a két lábán űlni, egy nagy oroszlánt. Péter is ráfogta a nyilát, czéloz, hogy majd agyon lövi, de az oroszlán megszólalt, mondván:

Megyen, mendegél az ő három állatjával, egyszer elér egy olyan városba, mely egészen gyászszal volt bevonva, mintha az egész városnak halottja lett volna.

Vízi Péter bemegyen a legszélső házhoz, hol egy özvegy öreg asszony lakott. Köszön neki.

– Hahó királyfi! nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! meglelheted pedig itt e gyászszal bevont városban.

– De el is felejtem kérdeni, mondá a királyfi, mi dolog az, hogy az egész város gyászszal van bevonva, mintha mindenkinek halottja volna?

– Haj! igazán mondja: itt mindenkinek halottja van! a halott pedig nem egyéb, mint a király egyetlenegy, 18-éves, hajadon leánya, egy ékes virágszál, ki beillenék a csillagok közé is, de még ott is ő lenne a legszebb! S ezt a kerek föld legszebb virágát egy rút, tizenkét fejű sárkány gyomrába akarják eltemetni, a kigyók, békák temető helyére!… de majd el is fárad az állásban a királyfi?… tessék ide a melegre, a tűzlóczára leűlni, míg elbeszélem a történetét.

– Köszönöm szépen, de inkább szomjas mint fáradt vagyok: azért egy korsó vizet kérnék.

– Vizet, vizet! aranyért se’ lehet azt a mi várasunkban kapni, de csak tessék leűlni, majd elbeszélem a historiáját; azonban tejjel szolgálhatok, – mi magunk is hét számra nem iszunk egyebet!

– Huszonnégy esztendeje már annak, kezdé beszédét az öreg asszony, hogy városunk kútjában egy felette elrepülő sárkány egy nagy ebadta sárkány -88- tojást hullatott. A sárkánytojásból kikelt egy tizenkét fejű sárkány, mely a kútat magáénak tartotta s adót vetett rá. Az adó pedig nem volt egyéb, mint minden évben egy 18 éves leány. Már az egész város 18 éves leányát adóba fizettük, csak egy van hátra, s ez: a király egyetlenegy hajadon leánya. Most tehát ezen van a sor; ezt kell eltemetni a sárkány gyomrába, kigyók, békák temető helyére! mert különben, bárha az egész város szomjan veszne is el, egy csepp víz nem sok, de még annyit se enged meríteni. S ha pedig oda addják neki a király egyetlenegy 18 éves leányát: többet nem kiván semmit, hanem elszáll vele messze, messze nagy Sárkányországba. Ezért van felséges királyfi az egész város feketével bevonva, ezért van mindenkinek gyásza, ezért van mindenkinek halottja, kit reggel, délbe és este mindig sirathat. Azért az öreg király az egész országban kihirdettette, hogy az, a ki a leányát megmenti s legyőzi a tizenkét fejű sárkányt: annak adja feleségül fele birodalmával együtt. S holnap lesz az a nap, hogy vagy a sárkányt ölik meg, vagy a leányt vetik be a kútba!

Vízi Péter nem szólt semmit az özvegy asszonynak, de azért föltette magában, hogy ha addig él is, megküzd a sárkánynyal; ezért másnap még hajnalban fölkelt, fente erősen a kardját s jól tartotta állatait. S mikor mind ezzel egészen készen volt, kieresztette -89- aranyhaját, felöltötte legszebb köntösét s ekkor ugy nézett ki mintegy csillag.

Az egész országban csak két ember jelentkezett, hogy meg küzd a tizenkét fejű sárkánynyal: Vízi Péter és valami Vörösherczeg; de ez utóbbi, mikor meglátta a tizenkét fejű sárkányt: ijedtében a kút mellett lévő görbe fűzfára mászott fel s onnan nézte, hogy Vízi Péter mint verekedik meg a sárkánynyal.

Hárman voltak jelen: a király leánya, biborba-bársonyba öltözve, a sok drágakő: arany, gyémánt csak úgy csillogott rajta, mint az égen a fényes csillag; Vízi Péter három állatjával és a fára futott Vörösherczeg.

A sárkány, hogy meghallotta, hogy addig nem adják oda neki a király leányát, míg az ország vitézével meg nem verekedik: csak úgy okádta ki a kútból a vörös, kék és zöld lángot, hogy jobban se kellett!

A vörös, kék és zöld láng után a sárkány dühösen kiugrott a kútból s akkorákat fújt, hogy még egy gályavitorlát is képes lett volna fenekestől együtt felforgatni; aztán neki rontott Vízi Péternek. Összecsaptak. Vízi Péter csak azon volt, csak azon mesterkedett, hogy a fejéhez férhessen; a sárkány pedig csak azon, hogy pikkelyes-pánczélos farkával mellen üthesse a vitézt. Ezért szüntelen kerülgették egymást. Már-már Vízi Péternek majd kampesz lett; jó kardja -90- hagyta cserbe, mert a mint döngetni kezdé a sárkány pánczélos mellét: ketté pattant tövében. Búgott a tört kard, hasitotta a levegő-eget s ép a Vörösherczeg hátában állott meg. Nagyot sikoltott ez, ugy annyira hogy ennek hallatára mindkettő felhagyott a küzdéssel. De a királyleány sem rest: izíbe más kardot adott Vízi-Péternek.

Ezt látva a sárkány, csikorgatta két sorfogát, s orrán-száján okádta a különféle lángot.

Most kétszeres erővel rontott a királyfira s az már hátrálni kezdett; de most Vízi Péter három állatja is kedvet kapott a küzdésre, rárohantak a tizenkét fejű sárkányra s körbe-körbe forgatták; farkát akarták elkapni. A tigris végre mint legügyesebb ugró, elkapta a fenevad farkát; utána a farkas is belecsimpaszkodott, végre az oroszlán is legnehezebb csombókul odakötözte magát.

A tizenkét fejű sárkány mindenkép szabadulni akart e három csomboktól: azért összeszedvén minden erejét, farkánál fogva a levegőégbe magasra emelte a három állatot s a földhöz ütötte; ujra fölemelte s ismét a földhöz ütötte; de azért, bár nagyokat nyekkent a három szegény állat, azok nem tágítottak, hanem annál jobban szoritották a sárkány farkát! Igy tizenkétszer emelte föl a levegőbe s tizenkétszer ütötte a földhöz. -91-

De ezalatt Vízi Péter se pihent, hanem beugrott a sárkány tátott szájába s hogy fejére le ne csukódhasson e furcsa madárfogó: buzogányával peczkelte ki. S kardjával aztán véres útat vágott magának. E véres úton haladva fölkereste a sárkány lelkét, mely fekete galamb-forma volt; s azt szíven szurva, megadta neki a halálos döfést.

Hogy kirántotta kardját a fekete galamb szivéből, fekete vére három sugárban magasra szökelt fel s befecskendezte az ifjú királyfit. – A fekete galamb halálosan vergődött saját fekete vérében, mindig lassabban-lassabban pihegett melle, míg utoljára egészen lecsendesűlt s ekkor hangos roppanással ketté szakadt a sárkány élte-fonala.

Vízi Péter ekkor sorba járta a sárkány tizenkét fejét s mindegyikbe egy-egy aranyalmát talált. Ezeket zsebre rakván, a sárkány oldalán ajtót vágott magának, s kibújt rajta nagy lucskosan és nagy véresen.

Három állatja még most is tartotta a sárkány farkát s csak akkor eresztették el, mikor gazdájuk egyenként névről szólitotta; de eléb még ekkor is egy jót haraptak rajta.

Vízi Péter hogy igen el volt fáradva, lehajtotta fejét a királyi hajadon ölébe s elnyomta a buzgóság. Hasonlókép cselekedett három állatja is; elnyujtózva heverésztek körülötte s aztán azok is elaludtak. -92-

Ezt látván a fűzfán űlő szép madár, lerepűlt onnan s hírtelen, hogy ne kiálthasson, a király kisasszony száját bekötötte, aztán fölvette a királyfi kardját s Vízi Péter fejét hóhérmódjára levágta.

A királyi hajadonnak pedig erős kegyetlenül megparancsolta, hogyha nem hallgat s hogyha nem azt mondja a mit ő: halálnak halálával öli meg.

Aztán nagy diadallal vonult be a városba, hogy ő ölte meg a tizenkét fejű sárkányt, hogy már szabad a város egyetlenegy kútja és hogy már most az övé a jutalom bére: a szép királyi kisasszony tizennyolcz szűz esztendejével, tizennyolcz tavaszával, tizennyolcz bimbajával és a fele királysággal.

Természetesen mitsem tudtak a városban a dologról, a királyleány pedig nem mert szólni: odaadták neki a szép leányt feleségül a fele királysággal együtt, s lakták a hét világra szóló lakzit, mely hét napig, egy álló hétig tartott.

Itt, fölébred a három állat, hát látják urok veszedelmét, csúfos halállali kimultát: elkezdtek az égfelé tartott fővel csunyául vonítani s szükölni, még pedig oly keservesen, hogy a ki azt hallotta volna, bíz megesett volna a szive rajta.

– Az én apám királyi udvarában egy túdós -93- orvos im ezt beszélte: az úti-lapu minden sebet begyógyit, és minden vágást összeforraszt: azért próbáljuk meg ezt az orvosságot. S te tigris koma, minthogy legjobb futó vagy, szaladj lóhalálába s hozz nekünk úti-laput.

A tigris se hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem a fejét a szügyébe vágta s lóhalálába rohant úti-lapuért.

A mint igy nyakra-főre rohan, előtalál egy nyulat, mely ép úti-lapot vitt fiainak.

Szalad a tigris az úti-lapuval s átadta a farkasnak, mely köztök a legjobb orvos volt.

A farkasból lett orvos Vízi Péter fejét az úti-lapu segítségével oda ragasztja; de most az egyszer, a nagy sietség vagy mi miatt, elég az hozzá, az orvos úr ügyetlen volt, mert a tirkóját forditotta előre, a képesfelét pedig hátra.

Az oroszlán, mint a kinek legtöbb esze volt, azonnal észrevette a galibát s figyelmeztette rá az orvos urat. -94-

Az orvos pedig a főt hirtelen lekapta, mely már kezdett odaforrni, aztán pedig megigazította úgy a mint kellett: a képesfelét forditotta előre, a tirkóját pedig hátra.

Ugyan megjárta volna a szegény Vízi Péter, ha oly állapotban, mint azt az orvos ur legelőször oda ragasztotta, talált volna fölébredni; elől lett volna a tirkója, hátul pedig a képesfele!

Az úti-lapu csakugyan használt! mert Vízi Péternek semmi baja sem lett, csak egy veres vonal látszott a forradás helyén.

Nó, megállj Vörösherczeg, mondta magában a királyfi, még te is rá kerülsz az ebharminczadjára s megfizeted ennek az árát busásan; szeget szeggel: életért éltet, nyakért nyakat és fejért fejet!

Midőn aztán a királyfi ezeket mind elgondolta, felállván, a sárkány tizenkét fejéből kiszedte az aranyfogakat, melyek mindegyik szájban párosan találtatának. Mikor aztán ezekkel is készen volt, az aranyfogakat tarisznyára tette, az ő három állatjával együtt a város végen lakó özvegy öreg asszonyhoz szép csendesen haza ballagott.

Itt az egész város, az egész ország készül a királyi lakzihoz: tehenet vágnak, ökröt sütnek, száz akós hordót fúrnak s boldognak, boldogtalannak szólt a muzsika, húzta a czigány: – csak Vízi Péternek nem, -95- neki szíve húzott busabbnál búsabb nótákat, hogy az a nagy erős vitéz ennek hallatára majd sírva fakadt, mint egy gyermek és mint egy asszony, kik, hogyha valami baj éri, egyebet sem tudnak, csak a szájukat vonják félre.

Az egész várost a fekete posztó helyett pirossal vonták be, az útakat virágokkal hintették meg. Minden szív virágzott, minden arcz, mint ama tündöklő nap az égen, fénylett az örömtől: – csak Vízi Péter viselt gyászt, fekete gyászt, szomoruság jelét; csak az ő arcza volt sötét.

Hej! abból a nagy búbánatból és abból a nagy szomoruságból jut még valakinek! s jaj neked, ezerszeres jaj Vörösherczeg, mert ha ezer lelked volna is, mégis mindegyiket kioltaná Vízi Péter azzal a nagy sötétséggel, mely őt gyászszal boritotta be.

De még a királyfi csak várt, csak várt; még nem volt idős a haragja; hagy nőjön, hagy erősödjön: ezért epével, embersárral, emberméreggel etette-itatta; mert a harag azt eszik, azt iszik s attól hizik meg akkorára, hogy óriás lesz belőle!…

De azonban Vízi Pétert, meg a három állatját egy lánczos kutya kezdte mardosni, mely rettentő szájával, s ebben két sor iszonyú fogával a gyomruknak esett s horgas inával horpaszukat szoritotta. Ez -96- a lánczos kutya volt pedig az éhség; pedig úton útfélen szólt a hegedű, pedig az emberek lakzit laktak mintha mindenki újra megházasodott volna, vagy mindenki most adta volna férjhez egyetlenegy legkedvesebb leányát.

– Eh, gondolta magában Vízi Péter, ez igy nem jól van; ezen segíteni kell!

Azért elküldte a lakodalomba a farkast, nyakába akasztván egy nagy irdatlan kosarat.

Megyen, mendegél a farkas a nagy kosárral, de a király kutyái, melyek akkorák voltak mintegy szamár, nadrágot, szűk nadrágot akartak neki szabni. De a farkas az ily szabókat nem szerette, azért kifizette őket apró pénzzel. Ez az apró pénz volt pedig éles fogai harapása.

A Vörösherczeg alól azonnal kiugrott egy aranyvánkos. Hasztalan tették alá, újra kiugrott; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki alóla, végre abba hagyták.

Az ékes mennyasszony pedig a farkast azonnal felösmerte; fölkelt a négy vánkosról, mert ilyen alkalommal a királyi mennyasszonyok és vőlegények négy-négy vánkoson szoktak űlni, – s úgy megrakta -97- a farkas kosarát, hogyha még többet akartak volna is rárakni, még se fért volna!

De a farkast, a mint kiment a rezidenczia udvarára, újra elővették udvari szabói, hogy majd megnadrágolják; de a farkas se vette tréfára a dolgot, kiugrott a palánk tetején s a kosár fölöslegét kizúditotta. Igy menekedhetett meg a lakodalomból, hol ő kegyelmét akaratlanúl is megtánczoltatták.

Ez az elemózsia elég volt két napig s a lánczos kutya elhallgatott; de harmad napra újra ugatni kezdett: azért, hogy elnémitsák, mert vess a kutyának majd nem ugat, a királyfi harmad napra a tigrist küldte el még nagyobb kosárral a lakodalomba.

Ezt is előfogták a király kutyái, hogy majd megtánczoltatják: ezért a legerősebb kutya két lábra állt s átölelte a szinte két lábra álló tigris darázskarcsú derekát s elkezdték kettecskén a német tánczot járni; de a tigrisnek is olyan kedve kerekedett, úgy belejött a tánczba, hogy a király kutyáit mind sorra tánczoltatta; mind a palánkhoz és házoldalához verte. Aztán diadalmasan nyitott be a palotába s megállt az ajtó megett.

A Vörösherczeg alól újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan raktak alá, mindig kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki s végre abba hagyták. -98-

Hogy meglátta a tigrist a király leánya: azonnal megösmerte, fölkelt az aranyos négy vánkosról s megrakta úgy a kosarat, hogyha még akartak volna is rá tenni, még se tehettek volna.

A tigris szájába vette a kosarat, kiment a palotából; de a kutyák feléje se mertek szagolni, csak a ház végéről ugattak.

Ez az elemózsia ujra elég volt két napig. Hogy jóllakott a lánczos eb, elnyúgodott; de harmad napra újra fölemelte rettentő száját, s elbüffentette magát: azért Vízi Péter most már az oroszlánt küldte el, egy irdatlan nagy kosárral.

De már ennek a királyi kutyái feléje se mertek szagolni, szükölve futottak szanaszét, ki a házvégére, ki a csűr megé.

Itt, bemegyen az oroszlán a királyi rezidencziába, a Vörösherczeg alól újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan raktak alá, mindig kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki, végre abba hagyták.

A királyleánya, az ékes mennyasszony, hogy meglátta az oroszlánt az ajtószegben a nagy kosárral: azonnal megösmerte, s úgy tele rakta a kosarát, hogy ha még akartak volna is rá rakni, még se fért volna.

Ez az elemózsia újra elég volt nekik két napig, s -99- hogy jóllakott az örves kutya: elnyugodott, de harmad napra ismét fölemelte a fejét s elbüffentette magát.

Látogatóba? véres lakodalomba, hol emberhús az étek, hol embervér a piros bor.

Hogy belépett Vízi-Péter, a Vörösherczeg alól tüstént kiugrott a negyedik aranyos vánkos, s a csupasz lóczán űlt.

Hej, inkáb űlt volna ő a puszta földön, hej, nemcsak a puszta földön, hanem a puszta éles kövön is meztelen testtel, mint azon a csupasz aranylóczán.

Vízi Péter egyszál kardra hítta ki a nyomorultat, s kétfelé hasitotta a fejét. Kiomlott fekete vére, fekete lelke pedig elszállt, meg se állt a pokol gyehenna lángjáig, hol a mint a felett repült volna, két szárnya, két légi evezőlapátja összeperzselődött s a tűzbe esett; ott égett eléghetlenűl, ott vergődött szabadulás nélkül. Ha sírt is s ha jajgatott is, csak a tűzet élesztette s az annál jobban égett.

Most a királyleány, az ékes mennyasszony az egész történetet színről színre, úgy a mint történt, elbeszélte. -100-

– Hogyha nem hiszik, vette át a szót a menyasszonytól Vízi Péter, im itt van tizenkét aranyalma, melyeket a sárkány fejeiből szedtem ki; ime itt van huszonnégy sárkány fog, melyeket a sárkány tizenkét szájából törtem ki.

Senki se emelt szót ellene, még maga az öreg király is jobb szerette e csinos királyfit, mint ama Vörösherczeget, ki magán hordta a nevét, pedig tudjuk, mint a szóbeszéd mondja: vörös ember, vörös ló, vörös kutya, egy se jó.

Ekkor kezdődött el mégcsak a hadd el hadd! bezzeg nem hét napig, hanem hét hétig tartott a lakzi; térdig jártak abba a jóféle tyúkhús levesben, s még az árvagyermeknek is akkora darab kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát!

– Óh, szivem szép szerelme! mondja a királyné, ne menj a Boszorkánytanyába vadászni, mert sötétebb az a csillagtalan éjfélnél, rosszabb a pokolnál; mert nincs rá eset, hogy onnan valaki, a ki oda bevetődött, kijött volna s isten fényes napját valaha látta volna.

Vízi Péter égre-földre igérte, hogy kerüli a Boszorkánytanyát, mint ördög a tömjént, pedig magában elhatározta, hogy egyenest a Boszorkánytanyának -101- fordítja a szekérrúdját, de vele volt három állatja is.

Mi dolog ez, gondolkozik magában Vízi-Péter, az ő keze sohasem szokott hibázni?!

Megyen, mendegél odább vagy száz lépésnyire, ujra felugrik előtte a sánta nyúl.

Vízi Péter sem rest, kapja a nyilát s czélba veszi a nyúlat, de ismét nem talál.

Mi dolog ez, tanakodik magában Vízi Péter, az ő keze sohasem szokott hibázni?!

Vízi Péter sem rest, czélba veszi az átkozott sánta nyúlat s czéloz, – de harmadszor is vad helyett bakot lőtt.

Most a vitéznek ideje sem volt a haragra és bosszankodásra; ime! mintha az isten fényes napja egyszerre leszakadt volna a feje felül és mintha egyszerre elvesztette volna a szemevilágát: egy nagy vadon, sötét erdőben lelte magát. A három állat is megszeppent s szükölve futkározott gazdája körül.

Vízi Péter is hasztalan tekintett fel a verőfényes égre, neki az nem sütött, neki az nem világitott, mert -102- ott olyan sötét volt, hogy a kanál is megállott volna benne s a legvékonyabb sugárka is, habár oly vékony lett volna is, melyet tündérek szoktak tőfokába húzni, s azzal mint valami aranyfonállal tündéröltönyt varrnak, mondom az ily vékony sugárka sem bírta volna hegyes lángdárdájával keresztül ütni azt a koromfekete sötétséget.

Ime! Vízi Péter a Boszorkánytanyában, a sötétség országában, a poklok hálójában volt megfogva!

Itt Vízi Pétert mindenféle vörös szemű, csuszó-mászó állatok raja özönlötte körül; százlábú csodabogarak, egy fejjel és egy szemmel; sárgahasú kigyók, piros fulánkkal és lángnyelvvel, – apró sárkánykölykök tizenkét, huszonnégy fejjel, mindenik fejben két sor foggal s a két sor fog közül hosszú lángfullánkkal, lángdárdával és a lábai alatt vörös szemű varancsos békák ugráltak odább-odább, melyek oly méreggel köpik tele az ember szemét, hogy belőle csak egy csepp is örökre kioltaná az ember szeme világát.

Megyen, mendegél odább Vízi Péter, tapogatva mint a vak. Itt a feje fölött fekete denevérek csaptak el. Sebes repülésükkel és szárnyaikkal arczul csapdosták a királyfit, aztán czinczogva-vihogva lecsaptak a fejére, s aranyhajának estek. S tán azt tövestől mind kiszaggatták, megették és felfalták volna, ha az be nem lett volna fedve a sisakkal. -103-

Hogy a királyfi odább megyen, a fekete denevéreket baglyok tábora, kuvikok, halálmadarak serege váltotta fel s űzte tovább. Ott huhogtak, ott kuvikoltak a fülébe. A bagoly huhikolás, halálmadár kuvikolás pedig a halál, a fekete halál előjele, előpostája.

Megyen, mendegél odább a királyfi, mint a vak tapogatozva, itt, vörös szemű ebek csordája, vérbe forgó szemekkel, csaholva-ugatva vették körül. Majd farkaikat lábaik közé csapván, vonitani kezdtek. S ettől ez a nagy erős ember is ugy reszketett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél, mint a gyáva gyermek, ki még az orrát sem tudja megtörölni.

És e kutya vonitás is mind a halál, a fekete halál előjele, a halál postája!

Megyen, mendegél odább, itt-ott, helylyel-közzel embercsontok voltak elszórva; itt egy kéz, ott egy lábszár, emitt egy kézfő, amott egy koponya… Az embercsontok mindig gyakoriabbak, gyakoriabbak lettek, mignem Vízi Péter egy patak partjára ért, de itt is a patakban víz helyett embervér folyt s véres főket hordott a hátán.

Ezt látva Vízi Péter – valjon nem gondolt-e arra, hogy igy még az ő vére is folyhat, s az ő feje is lehet hajó, csolnak, vagy tán dereglye e furcsa patakon?!

De ha akart volna is igy gondolkozni, nem ért volna rá, mert irtóztató lárma ütötte meg a füledobját; -104- még pedig olyakat ütött rajta, hogy majd beszakította!

Megyen a lárma-felé, hát látja, hogy ott meghalt vén asszonyok nyelvei, melyeket még holtok után is fejszefokkal kellett volna agyonverni, hogy elhallgassanak, tövestől kiszakítva ott handrikáltak mindenféle másvilági dolgokról; perlekedtek, veszekedtek túlvilági pletykákról, ki véknyabban, ki vastagabban, mint az orgonasípok, s oly lármát csaptak, hogy attól még Jeriko falai is leomlottak volna!

Melyek aztán elkezdték a német tánczot járni, körbe-körbe forogván iszonyú forgással, hogy láttukra szinte káprázni kezdett az ember szeme.

Mindegyik forgószél neki állt egy-egy sudarfának, azt tövestűl kiszakasztották s elkezdtek azokkal ujra tánczolni. S azokat úgy megforgatták, hogy mikor letették, pozdorjává változtak.

Vízi Péter ide sodortatván három állatjával együtt, futott volna innen, de már késő volt, nem lehetett; mert a forgószél árja magával sodorta s mintha örvénybe -105- jutott volna, először nagy karikákban kezdett tánczolni, mely mindig kisebb-kisebb lett, mig utoljára egy forgószél derékon kapta, mely ép a középen forgott mintegy sergetyű s úgy megforgatta, úgy megtánczoltatta, hogy ő egészen elszédült, hányni kezdett s a tánczosnéja, a forgószél ruháját, lehányta.

E forgószél kellőközepén mint valami hintóban űlt egy vén asszony, ki nem volt más, mint maga a forgószelek királynéja.

Vízi Péter ezt a királynét ép szemen köpte. A forgószél királyné erre dühbe jött, ezért Vízi Pétert a feje fölé magasra fölemelte s ott, mint a gyermek a parittyáját, meglóbálta háromszor, négyszer s aztán őt messze, messze elhajította.

A forgószélkirályné parancsára a másik három forgószél is Vízi Péter állatjaival hasonlókép cselekedett; mert azokat is a királyfi után dobták.

Repült Vízi Péter akaratlanúl, szárny nélkül. Hosszú aranyhaja egészen lebomlott s mint üstökös farka, maga csillaglevén, lebegett utána. Ezer volt a szerencséje, hogy leomlott aranyhaja! mert hogyim a légi úton magához tért, hogy nagyon meg ne üsse magát, ha leesik: aranyhaját kétfelé választotta, karjára tekerte s vele mint aranyszárnynyal evezett a légi uton; úgyannyira, hogy mikor leesett, nem -106- halt meg; annyivalinkáb, mert homoktengerbe, puha homokágyra esett.

Vízi Péter három állatja is hasonlókép cselekedett, azok is serényükkel, mint valami légi evezőlapáttal eveztek, feltartott farkaikkal pedig gazdájok felé kormányoztak; ők is végre leczuppantak a homoktengerbe, a puha homokágyra.

A mint mondtam, ez volt itt a homoktenger, fenektelen tenger, hogy a ki abba bele esett, soha többé nem látta isten szép napját, hanem egyre sülyedt lefelé, míg valahol a másvilágon ki nem lyukadt.

Vízi Péter is három állatjával együtt hasonlókép járt; elkezdtek egyre lefelé sülyedni. Eleinte szabadulni akartak, kászmálódni kezdtek, de csak azt nyerték vele, hogy annáljobban sülyedtek, minéljobban fészkelődtek.

Minél lejebb sülyedtek, annál hígabb volt a homok, annál jobban mentek; végre azt mondták magukban: add meg magad Oláh Geczi! valahol majd csak feneket érünk?!

Igy három napig szünetlenűl haladtak lefelé. Negyednapra, lábuk nem érzett homokot, hanem meleg pára ütötte meg testüket. Egy láthatlan kéz végre őket lábuknál fogva lerántotta s egy mélységes vízbe czuppantak le. Ez okozta, hogy izzé-porrá nem szakadtak. Innen valahogy csak kiúsztak s itt oly nagy -107- hőség volt, hogy mihelyt a partra vergődtek, tüstént megszáradtak.

Megyen, mendegél Vízi Péter a földalatti birodalomban, egyszer borzasztó nagy üstök és katlanokhoz ért, melyek alatt láthatlan szolgalelkek büdöskővel és kőszénnel fütöttek.

Mikor abban a borzasztó nagy üstökben és katlanokban legjavában forrt, zubogott az erős sziksólúg és a kátrány, úgyhogy már felfújt pofával a tűz közé is kezdett köpködni: bele hányták azoknak az embereknek fekete lelkeiket, kik világéltökben a hét halálos bűnben vétkeztek, de különösen azokét főzték legjobban, kik hazaárulók és a harczban gyávák voltak.

De még itt a fekete lélek egészen nem tisztult meg, hanem ebből kivették s bevetették a gyehennalángjai közé.

Ott sírtak, ott jajgattak a tűzben – hasztalanúl; mert sírásaikkal, könyeikkel nemhogy oltották volna a tűzet, de még szitották s annál jobban égtek. Igy égtek ott ezer esztendeig, mígcsak oly fehérek nem lettek, mint a ma-esett hó.

Mikor a lélek a gyehenna lángjaiban egészen megtisztult, hófehér szárnyai ujra kinőnek s elrepül -108- az igazlelkek, a fehér lelkek hazájába, hol a hősök, a csatában elestek nagy tisztességben élnek.

De minthogy Vízi Péter hős volt, vitéz volt: nem ide való volt. Azért a Szél, ki itt tisztogatni és sepregetni szokott, irtóztató nagy tüdejét felfujván, úgyhogy még a pofája is széllel volt bélelve, kifújta őt, három állatjaival együtt a földalatti birodalomból s a lyúk szájánál szép csendesen letette.

Ez a pokollyúk pedig a Boszorkánytanyában ütötte ki magát, s igy Vízi Péter ismét e boszorkányfészekben találta magát.

A mint megyen, mendegél, messziről meglát egy nagy rakás tüzet, mely mint a pásztor-tűz, mint földi csillag, távolból ragyogott feléje.

Az volt ez: pásztor-tűz, földi csillag, csakhogy ördögpásztor tűze, ördög csillaga, hol az ember még király se szeretne lenni.

Hogy Vízi Péter az ő három állatjával a tűzhöz ért: itt egy lelket se látott; ott égett az magában eléghetlenül, mert ha egy darab fa zsarátnokká változott is, azonnal, valami láthatlan szőrös kéz, új darabot tett rá.

Vízi Péter már megis éhezett; elhiszem azt, harmadnapja már annak, hogy csak annyi kenyér se volt a szájában, mint a mennyit egy légy is elvinne a szárnyán! -109-

Ő azért előre forditotta a vadásztarisznyát, szalonnát és kenyeret vett ki belőle. A szalonnát nyársra húzta, piritani kezdte, a forró zsírt pedig kenyerére csepegtette, s igy ette a zsiros kenyeret.

Csak eszik, csak eszik, egyszer valaki ép mellette megszólal repett fazék-hangon:

Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki körülötte repett fazék-hangon:

Vízi Péter újra körülnéz, de senkitsem látott s azért folytatta az evést.

Föltekint Vízi Péter a fára, hát látja, hogy ott a fatetején egy vén asszony űl, ki a hidegtől-e vagy mitől, úgy reszketett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél.

– Nem ám, csak egy kicsit – megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat mindegyik hátán végig fekteted: akkor lemegyek.

Lehajitja a vén banya az aranyhajszálat, Vízi Péter pedig mind három állatján végig fektette. A vén banya aztán lemászott a fáról, oda űlt a tűz mellé s fűtözni-sűtkérezni kezdett; majd fölkelt, a haraszt közül egy varancsos békát keresett elő, ízíbe megnyúzta, nyársra húzta és a tűznél sütni, piritni kezdte.

Csak süti, csak süti, egyszer egy kis idő múlva meg szólal a vén banya, mondván:

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát.

De a vén asszony nem hallgatott el, hanem újra folytatta a maga mondókáját ilyetén képen:

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát.

– Eszel bizony majd megmondom, hogy mit! s ha tüstént nem fogod be a szádat, mindjárt a pofádhoz ütöm ezt a szalonnát!

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát. -111-

Vízi Péter se veszi tréfára a dolgot, hanem minden nyársastúl együtt, ugy mint süstörgött a tűzön, a vén asszony pofájához vágta a forró szalonnát, mondván:

De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldván nyelve kerekét, elkezdett darálni asszony módjára:

– Hát azt gondolod jó bolond, hogy félek tőled!… én itt királyné vagyok, de te féregnek is kevés!… vagy tán állataidban bizol?! nézd meg csak, kővé vannak azok válva!…

Vízi Péter híja és szolitgatja állatait, de egyik se jelent meg; kővé voltak válva.

Most összetűztek. – S nem sok idő telt el bele, hogy Vízi Péter vére is a vérpatakban folydogált, hátánvive tátogó levágott fejét, – a testét pedig a boszorkánykirályné besózva nagy kádakba rakta el.

S a Boszorkánytanyán azonnal megszünt a Kuvik, a halálmadár, a bagoly huhogás, a denevér czinczogás és elhallgatott az ebek vonítása, melyek mind-mind a halál, a fekete halál postájai valának.

Midőn a másik testvér, Vízi Pál a csodafához visszajött, kihúzta bátyja kését: ime! a lyukból vér, piros vér folyt ki, hármat bugyborékolva.

És a testvér megértette a vér beszédét. Azért elhatározta magában, hogy fölkeresi meghalt bátyját és megbosszúlja.

A mint megyen, mendegél, ő is előtalálta a három állatot: a farkast, a tigrist és az oroszlánt. Ő is agyon akarta ezeket lőni, ezért már fel is fogta a nyilát, de mégis megkegyelmezett nekik; élet-adóúl azonban elfogadta a három kölyköt: s igy már neki is volt farkasa, tigrise és oroszlánja.

Hogy elért annak a városnak végére, hol a bátyja a királykisasszonyt megszabadította a tizenkét fejű sárkánytól s hol ezért a vitéz tettért az ékes virágszált, a fele királysággal együtt el is nyerte, mondom, hogy ideért: elébe harangoztak, bátyja felesége pedig nagy pompával, hatlóvas, üveges-aranyos hintón ment ki a fogadására. Az ékes királyasszony aztán őt magához az üveges-aranyos hintóba fölvette, de eléb össze-visszacsókolta, mondván:

– Csakhogy ujra itt vagy, – csakhogy gonoszul nem vesztél abban az átkozott Boszorkánytanyában… úgy-e megmondtam, hogy ne menj oda?…

Közbe légyen mondva, a két testvér annyira hasonlított egymáshoz a legutolsó hajszálig, hogy köztük még saját édes anyjuk is alig tudott különbséget -113- tenni; sokszor megesett rajta, hogy Pétert Pálnak, Pált Péternek szólitotta.

Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy mit beszél ez a szép asszony s egyszerre, mint a nap, világos lett előtte, hogy bátyja a Boszorkánytanyán veszett el. Azért elhatározta magában, hogy bátyját, ha addig él is, fölkeresi s megbosszúlja szomorú halálát – de erről természetesen semmitse szólt a szép asszonynak, hanem hallgatott mint hal a vízben, csak az ékes virágszált hagyta csevegni, gondolván magában, hogyha asszony, hát hagy beszéljen; de különben még azért is hallgatott ő kigyelme, nehogy magát, mint a haris, a szavával elárulja.

Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is. Vízi Pálnak mit volt, mit tenni, a bátyja feleségével egy ágyba le kellett feküdni. Az asszony a nagy öröm vagy mi miatt sehogy se tudott nyugodni, mert férjét mindig ölelgetni csókolgatni szerette volna; Vízi Pál pedig pihenni, aludni szeretett volna: azért a kardját fektette közébük, a fiatal menyecskének pedig azt mondta: hogyha kezét, vagy akármi részét a fele közepe ágyon átteszi, azt a részét a közébük tett kard azonnal elmetszi, elvágja.

Az asszony meg akarta próbálni, hogy valjon igazat mond-e az ő kedves férje, vagy nem: kendőjét áthajtotta a kardon, s ime! a kendő kétfelé vágva, -114- kétfelé esett. Az asszony aztán csendesen maradt s nem mert többé Vízi Pálhoz nyúlni, hanem gondolkozóba esett s elgondolta, hogy most ez az ő kedves férje mily különös ember! hogy az most nem akar játszani!

Reggelre kelve Vízi Pál azon szín alatt, hogy vadászni megyen, elbúcsúzott bátyja feleségétől. A fiatal menyecske pedig sírva fakadt, hogy férje-ura jobb szereti a vadakat s azoknak társaságát, mint őt; de ezzel Vízi Pál mitsem gondolt, eléb való levén előtte bátyja, mint ez a síró szép asszony könyei!

Megyen, mendegél Vízi Pál az ő három állatjával, egyszer a sánta nyúl ő előtte is felugrik. Ráfogja a nyilát és czéloz, – de nem találta.

Ő előtte is háromszor ugrott fel a sánta nyúl, háromszor vette czélba és háromszor hibázta el.

Mikor harmadszor pattant el a nyil, mintha nem is a sánta nyúlra, hanem magára arra a fényes napra lőtt volna s az szakadt volna le az égről: egy nagy vadon sötét erdőben lelte magát.

Ő is hasztalan tekintett a fényes égre, neki az nem sütött, neki az nem világitott; mert itt oly sötét volt, hogy a kanál is megállott volna benne s az a legvékonyabb sugár is, habár oly vékony lett volna is, a milyent tündérek szoktak tőfokába húzni, s vele mint valami aranyfonállal, tündéröltönyt varrnak, -115- mondom, még az ily vékony sugárka sem bírta volna azt a nagy sötétséget lángdárdájával által ütni!

Ő is a Boszorkánytanyán, a sötétség országában járt s a poklok hálójában volt megejtve.

Ő azonban oly szerencsés volt, hogy a vörös szemű csúszó-mászó állatok raját, a denevér sereget, a baglyok táborát, a vörös szemű ebeket, vérbe forgó szemeikkel, irtoztató vonitásaikkal és a vérpatakot, mely embervérrel folyt s ember főket hordozott, kikerülte s egyenesen a tűznek tartott.

Hogy Vízi Pál három állatjával együtt a tűzhöz ért; körülötte egy lelket sem látott; ott égett az magában eléghetlenűl, mert ha egy darab zsarátnokká változott is, azonnal valami láthatlan szőrös kéz új darabot tett rá.

Vízi Pál éhes is volt, fáradt is volt. A vadásztarisznyát azért előre forditotta, belőle szalonnát vett ki, nyársra húzta, és sütni, piritani kezdte a parázstűznél. A süstörgő forró zsírt kenyerére csepegtette s úgy ette a zsiros kenyeret.

Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon megszólal valaki, mondván:

Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon újra megszólal valaki ilyeténképen: -116-

Vízi Pál föltekint a fára, hát látja, hogy ott a fatetején űl egy vén asszony, hidegtől-e vagy mitől dideregve, hogy szinte a foga is vaczogott bele s remegett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél.

– Nem ám, csak egy kicsit – megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat mindegyik hátán végig fekteted, akkor lemegyek.

A vén banya leveti az aranyhajszálat, de ez a tűzbe esett s ott elégett; de ezt a boszorkány nem vette észre. Ezért nagy bizton lemászott a fáról, odaűlt a tűz mellé, elkezdett sűtkérezni, fűtözni; majd fölkelt, megfogott egy varancsos békát, a kabátját ízibe lerántotta, nyársra húzta és a tűznél piritani, sütni kezdte. -117-

Vízi Pál csak nézi, csak nézi, de nem szólt semmit, gondolván magában, hogy ki-ki egye meg a maga pecsenyéjét; de a vén asszony egy kevés idő múlva csak elkezdi:

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát.

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát!

– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel békát.

Vízi Pál se veszi tréfára a dolgot, hanem a forró szalonnát, úgy a mint süstörgött a tűzön, minden nyársastól együtt a vén asszony pofájához vágta, mondván:

De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldotta a nyelve kerekét s darált össze-vissza asszony módjára.

– A bátyádat is én öltem meg, téged is én gyilkollak meg; ott ama nagy kádakban van a húsa -118- besózva, a tiéd is odajut; ott ama patakban folyik drága vére, a tiéd is odajut, és ott ama vérpatakban uszik ékes feje, a tiéd is odajut… Azt gondolod hogy félek tőled?! én, a boszorkányok királynéja?!… vagy tán állataidban bizol? azok már rég kővé váltak aranyhajszálam bűvös erejétől.

Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy miket beszél ez az asszony, aztán egyet fűtyentett s a három állat a vén asszonyt ugy közrekapta, hogy az moczczanni sem mert. De nem is lehetett neki, mert a farkas a lábába harapott s annál fogva tartotta.

Itt, bezzeg megszeppent a boszorkány királyné s minden ördögi mesterségeit elővette csakhogy szabadulhasson, ezért mindenféle állattá: kigyóvá, békává, kutyahallá, tengeri kutyává és disznóvá változott, de azért a farkas nem eresztette el, mert annáljobban szorította.

A boszorkány végre átlátta, hogy ez nem fizeti ki magát, azért a könyörgéshez fogott.

– Csak éltemnek kegyelmezz, mondá Vízi Pálnak, feltámasztom a bátyádat; feltámasztom mind azokat, kik általam gonoszul vesztek.

A vén banya aztán mindenféle apró üvegeket szedett elő, melyekben egy-egy csepp vér, a megöltek -119- tulajdon vére volt, – s ezeket a vércseppeket bele öntötte a vérpatakba, ime! a vérfolyása azonnal megszünt s mindenki vére külön vált a másikétól. Ezt a külön vált vért zsalytárokkal merte ki, aztán a besózott ember-húsra öntözte. Mikor ezzel is készen volt, a besózott húst bűvös szerrel meglocsolta, közbe-közbe varázsigéket mormogván, mindenkit egyenként nevéről szólitott.

S ime! a boszorkány királyné e varázsigéjére az idézett személyek, testestől-lelkestől, úgy a mint az életben éltek, egyenkint megjelentek.

Legelőször jött elő Vízi Péter, ki alighogy testvérét meglátta, oda szaladt hozzá s ugy össze-visszacsókolta, ölelgette, hogy majd kiszorította a lelket belőle; mert a pihenésben, besózásban mindenki hétszeres erőt nyert vissza.

Aztán jöttek hírneves vitézek, jó katonák a szomszéd városból, hol már Vízi Péter uralkodott. S ezek mind-mind éltöket véröket felajánlották Vízi Pálnak, hogy készek érte még a sárkánynyal is megküzdeni, s ha kell, a világból is kimennek vele.

Minthogy Vízi Pál boszorkánynak, rosz léleknek tett fogadást: azt nem volt köteles megtartani, – az alól azért maga-magát feloldozta, gondolván, hogy istennek kedves dolgot cselekszik.

Ő azért éles kardját kihúzván, sziven döfte a -120- vén banyát, kinek, ezzel a szurással, ezzel a halálos döféssel, fekete lelke világát azonnal kioltotta.

Ime! hogy a boszorkány fekete lelke a pokol gyehenna lángjai közé elrepűlt, mintha e Boszorkánytanya ettől lett volna oly sötét: az egyszerre megvilágosodott s feltünt az isten drága napja! A sötétség lakói, mintha a pokol nyelte volna el azokat, mind eltüntek. A haraszt alól, piros, kék, fehér, ezer meg ezerféle virágok és erős fakadású füvek bújtak elő, melyeket szelid őznyájak, szarvas-tehenek csipegettek; a vérpatakok helyén tiszta víz csörgedezve, beszélgetve, futott odább; a baglyok, kuvikok és denevérek helyett, dalos madárkák vidámitották a tájat. Minden, minden megváltozott s a sötétségországa helyett, a világosságországa állott elő.

A testvérpár aztán hat állatjával és a feltámasztott nép kiséretében bevonult a városba. Itt, elébük harangoztak s nagy lőn minden szív öröme azon, hogy a király megérkezett és hogy nincs többé Boszorkánytanya.

Maga a fiatal királyné pedig üveges-aranyos hintón férje-ura elé ment, de bezzeg meg volt akadva akkor, mikor meglátta férje szakasztott mását, s el nem tudta találni, hogy most már melyik az övé, melyiknek boruljon a nyakába, melyiket csókolja össze-vissza? -121-

Vízi Péter végre előlépett s szeliden megérintette felesége gyenge karját, a szemébe tekintvén, szót szólt hozzá:

– Hát nem ismersz aranyos rubintom, éltem bimbaja; hisz szivem szép szerelme én vagyok a te férjed?!

Csak ekkor ösmerte fel férje-urát, csak ekkor esett a nyakába s csak ekkor csókolta össze-vissza: nevetett is, sírt is.

Most Vízi Péter egy nagy darab földet felszántott, vasboronával megboronálta s hengerrel apróra törte. Mikor ez meg volt, a felszántott földbe a sárkány szájaiból kiszedett fogakat, az égtől kérvén rá áldást, elvetette.

S ime! a sárkányfogak kikeltek és kihajtottak. A hajtások pedig ékes virágszálak, tündöklő hajadonok valának, még pedig oly fölösleges számmal, hogy a Boszorkánytanyán feltámasztott hősök mindegyikének jutott egy-egy feleség, egy-egy szép leány.

De mielőtt e gazdag vetést a szerelem sarlojával learatták volna; de mielőtt az ékes virágszálakat a szerelem kezével le szakitották volna: eléb édes anyjuk kiszabaditására indultak el a testvérek.

Minthogy azonban igen erős férfiak táborán uralkodtak; minthogy hat harczos állatjuk is volt: ezt nem nagy erőfeszitéssel véghez is vitték. Mikor aztán -122- édes anyjukat kiszabaditották: őt bibor-bársony trónba, mint méltó helyre, a mely azt megillette, beültették s megkoronáztatták az aranykoronával.

Mikor ezt is véghez vitték, e világon levő minden országot hatalmuk alá hajtottak, meghóditottak s azokon aztán békeségesen megosztoztak.

Igy teljesedett be az öreg király álma, hogy az ő kedves leánya két korsó vízet öntött ki a földszínére s a kiöntött víz, mint az áradat, egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a tengernyi áradat nemcsak az ő birodalmát, de az egész világot özönvízzel árasztotta el s ő magát is, mint az ürgét lyukából, kiöntötte.

Hogy bevégezték a munkájokat, már ekkor szépen felnőtt a sárkányfog vetés; viritottak a 18 éves hajadonok. Minden vitéz harczost egy-egy szép leánynyal jutalmaztak.

Hej! ezek az asszonyok nem hijába hogy sárkányfogakból származtak, de közülök egy-némelyik valódi emberhúst evő sárkány! És annyi csakugyan szent igaz, hogy minden haragos, zsémbeskedő, pörlekedő rosz asszony sárkányfogból való; az volt neki a magja, abból fakadt, abból nőtt ki.

KILINKÓ.

Egy szép verőfényes napon kivitte őket az erdőre. Csak mennek, csak mennek, egyszer felszólal a legnagyobbik, mondván:

– No te fiam szántó-vető ember leszesz. – S az öreg a gírba-gurba fát azonnal kifaragta ekeszarvnak.

– No te fiam, szabó leszesz. – S az öreg a sudarfát azonnal kifaragta szabó-asztalnak. Azzal tovább mentek.

– No te fiam, zsivány leszesz! – S azzal az öreg kifaragta a somfa-hajtást is bunkós botnak. -126-

S aztán mindhárom fiát elküldte országvilágszerte, hogy ki-ki tanulja ki a maga mesterségét.

Itt, felszabadúl a legnagyobb fiú s készitett olyan ekét, melyen egy vágás, furás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.

A középső fiú is kitanulta a mesterségét s készitett olyan dolmányt, melyen egy ötés nem sok, de még annyi sem látszott.

A legkisebb fiú pedig csinált olyan fütyköst, mindenféle választó vízzel kiczifrázva, hogy azon egy vágás nem sok, de még annyi sem látszott.

Itt a szegény ember, magához vette a három remeket, elment a királyhoz, ott az ujjain sorra elszámlálta, hogy ezt a nagyobbik, azt a középső, emezt pedig a legkisebb fiam csinálta s aztán ajándékképen a királynak adta.

Megörül a király a három szép ajándéknak. Ezért a szegény embert mindenféle jókkal annyira kinálta, hogy még a leülőhelyét is megtörülte s úgy ültette le az aranylóczára. Különösen a bot, a czifra választó vizes bot tetszett meg neki annyira, hogy azonnal rendeletet adott ki, hogy azt tüstént akaszszák a nyereg kápájába.

– Hát a te fiad e szerint botcsináló? kérdezte a király a szegény embert.

De erre a szegény ember, megvakarván a fejét -127- ott is, a hol nem viszketett, ilyen forma választ adott:

– Mi türés-tagadás felséges uram, az én fiam nem bot-csináló – bár az volna! – hanem zsivány.

– Zsivány?! kérdé elszörnyedve a király. No szegény ember menj haza szép csendesen, mond meg a fiaidnak, köszöntetem szépen, hogyha ő olyan mesterember, ha az én királyi ólamból egy álló hét alatt a legkedvesebb almás-pej szörű, csillagos homlokú, kesely lábú, harmad-fü csikómat el nem lopja: karóba huzatom. Ha pedig azt eltudja csenni, egy kas-pénzt adok neki.

Haza megyen a szegény ember nagy búsan, mint a kinek az orravére folyik, hogy már az ő fiját igy húzzák, úgy húzzák a karóba.

Hogy elpanaszolta a fiának az egész dolog sorát-rendjét, az csak azt felelte rá: mit búsul apám-uram? kisebb gondom is nagyobb ennél!

Itt Kilinkó mit, mit nem cselekszik, kapja a lelkét, fölöltözött koldús-ruhába; az oldalára akasztott egy nagy ebadta tarisznyát, egy féloldal szalonnával és egy egész kenyérrel megbélelve; elől-hátul pedig egy-egy miatyánk fityögött; az egyikben a borok apja, a másikban pedig a szílvaláng anyja volt, mit papramorgónak is szoktak csúfolni. Imigy fölfegyverkezve, elment a király legkedvesebb almás-pej -128- szőrű, csillagos homlokú, kesely lábú, harmadfű csikaját elcsenni, melyet azalatt a király parancsára egy egész álló hétig négy katona őrzött; – mert, közbe légyen mondva, ennyi idő volt kitűzve az ellopásra; – egyik a farkát fogta, kettő pedig a kötőfékét tartotta és a negyedik a hátán űlt.

Beköszönt ide Kilinkó nagy dideregve, nagy fázva, mint a kit majd megvesz az isten hidege.

– Hát csak benéztem ide, mert majd megvesz az isten hidege, hogy majd megmelegszem, azért fűtözni jöttem, ha a vitéz urak megengedik… Júj be hideg van! csakúgy pattog a fa, és a pipiske úton-útfélen fagy meg: – én is, mint afféle isten árva madara, kinek nem adott az isten egy kis hajlékot, az útfélen hullnék el, kiről senki sem számol, kit senki sem siratna meg, ha ily könyörülő emberek nem volnának mint vitéz uraimék; meg ha az isten ily áldott papramorgót nem teremtett volna, mint ez a kulacs vére, itt la!

Ezzel felhajtotta a pálinkás kulacsot s jót huzott belőle! tetette magát, mintha ivott volna, nagyokat kortyantott, pedig csak annyit ivott, mitől egy csibe se ütötte volna fére a kontyát. -129-

Aztán kézről-kézre adta a kulacsot s az nyájas kotyogó beszédével biztatta a vitéz urakat ilyeténképen: korty, korty, igyál torok! De a vitéz uraknak nem sok biztatás kellett! hogyim jó volt az istenadta papramorgó, csúszott lefelé, mintha csinált úton haladt volna, úgyhogy, mikor harmadszor járt körül, csaknem üres volt.

De már erre harapni is kellene valamit?! de mit? ha csak azt a csikót meg nem eszik?! azt pedig csak nem ehetik meg, mert annak az élte, az ő életök, s úgy kellett rá ügyelni, mint a szemök világára, vagy tán még annál is jobban!

– Eh, vitéz uraim! mondja Kilinkó, sohase gondolkozzanak oly nagyon az elemózsián, van én nálam az is itt a szerdásban.

Itt, kiveszi Kilinkó a masűlt puha kenyeret, hozzá a jó paprikás szalonnát s odanyujtja a legközelebb levő katonának.

A katona is elővette baranyai bicskáját, neki fogta a kenyérnek, hogy majd leszeli a pilléjét.

– Hej! ha most az a Kilinkó itt volna, igy hasitanám ketté a fejét, mint ezt a kenyeret, la!

Kilinkó pedig csak a bajúsza alól nevetett, megsodoríntván annak a végét kétszer, háromszor is, -130- csak nagy íves szemöldökét mozdította meg; de természetesen ezt a részeg asszonynyá lett vitéz urak észre sem vették, vagy ha észre vették volna is, mit nyertek volna vele, csaknem gondolhatták azt, hogy az, a kinek kenyerét eszik, italát iszszák, az a koldús forma ember, maga Kilinkó legyen?!

Csak esznek, csak esznek, s jó ágyat vetettek a jóféle bornak, mely a Kilinkó csutorájában nyugodott.

De nem nyugodott soká, mert hogyim jóllaktak, ízibe előrántotta azt Kilinkó, kitekervén a nyakát, kibuggyant annak piros vére.

Kilinkó aztán kézről-kézre adta a kulacsot, de eléb, jó szokás szerint, maga huzott belőle akkorát, hogy a vitéz urak is megsokalták, gondolván: hát nekik mi marad; pedig csak ámitotta őket, pedig csak bolondította, mert annyit se ivott, – isten bizony oly igaz, mintha saját két szemökkel látták volna kigyelmetek, – mennyitől egy kis madár se részegedett volna meg!

Addig-addig pityizálgattak ő kigyelmök, míg mind a négy katona olyan részeg nem lett, mint a csap s eldőlt, mint valami lelketlen fadarab.

Ekkor Kilinkó ízibe eloldotta a csikó kötőfékét s kivezette az ólból a király legkedvesebb paripáját. Annak a katonának, ki a lófarkát tartotta, egy seprőt adott a kezébe, a kettejének pedig, kik a kötőféket -131- tartották egy-egy kóczmadzagot nyomott a markukba, – a ki végre a hátán ült, azt egy tilóra ültette.

Az öreg másnap kötőfékénél fogva szépen fölvezette a hires csikót a király színe elébe, s az tüstént kimérte a kaspénzt.

A király erre csak a fejét csóválta s azt üzente a szegény ember fiának: köszönteti Kilinkót s hogyha a pokolból el nem hozza a király öreganyját, karóba huzatja; ha pedig ő arra szert tehet, tizenkét kaspénzt ad neki s rádásul számot tarthat a fele királyságra.

Haza megyen a szegény ember nagy szomorkodva, mint a kinek az orra vére folyik, hogy már az ő fiát igy huzzák, úgy huzzák a karóba.

Kilinkó pedig mindezekre csak azt felelte: sohase busuljon apám-uram, kisebb gondom is nagyobb annál. Hanem, hogy üres ne legyen a szerdás, mert annak bolond a gazdája: amott az országúton hajt egy ember két juhot, azt elcsenem tőle s az erdőben itt megitt a nagy fa alatt megpörköljük. Azért apám-uram forditsa a szekérrúdját az erdőfelé, a hol is a megnevezett helyen rakjon lángos lobogós tüzet.

Úgyis is lett. – A szegény ember elment tüzet rakni, Kilinkó pedig juhot lopni.

Ezermester volt ez a Kilinkó! Most is, mit mit nem cselekedett! valahol, de hogy valóban hol, hol nem? azt egész bizonysággal nem merem állitani, -132- elég az hozzá, valahol egy ökörfarkra tett szert, – s ezt eleve, a merre gondolta, hogy az egyszeri embernek arra kell jönni, elásta valami-valami kátyús, iszapos hely szélére, czővekekkel, kövekkel a hogy úgy, jólroszul, odatákozta, hogy egy ember erejének egykönnyen ne engedjen.

Hogy az egyszeri ember arrafelé terelgette a két juhot: elkezdett Kilinkó iszonyuan kiabálni ilyenténképen:

– Segitség! segitség! az ökrömet mindjárt elnyeli a feneketlen kátyú! csak a farka van ki az iszapból! csak annál fogva tartom!

Az egyszeri ember is hirtelen oda szaladt s juhait ott az útfélen hagyta minden őrizet nélkül.

– Segitsen földi! megáldja az isten! egyetlen pára jószágomat elnyelte a feneketlen kátyú, csak a farka van ki! De, minthogy ketten úgyse bírjuk kihúzni, mig segitséget hozok, nosza földi fogja meg s tartsa a farkánál fogva; mert ha el találná ereszteni, talán a föld fenekéig megse állna, s valahol a másvilágon lyukadna ki!

Az egyszeri ember átvette az ökörfarkot s erősen tartotta a – nagy semmit; Kilinkó pedig azalatt szépen elhajtotta a két juhot s az apja le is húzta a bőrét, fel is aprította, meg is pörkölte. -133-

Mikor egészen készen volt a pörkölthús s az a subaháton elterítve párolgott: azt találja mondani Kilinkó az apjának:

– No apám-uram! fogadjunk, hogy én e pörkült húsból hamarább eszem mint kelmed?

– Ugyan édes fiam, már hogy ennél te ebből hamarább, mint én; – én, ki lerántottam a bundáját, összeaprítottam, megpörköltem s azonfelül apád vagyok?!

– Már akár sütötte, akár főzte kelmed, de annyi szent igaz, hogy én abból hamarább eszem mint apám-uram.

No ez abban maradt. – Itt Kilinkó térül-fordul, a júhbőrt megtömte haraszttal, egy nagy ebadta husánggal irgalmatlanúl püfölni kezdte s fenszóval, torkaszakadtából kiabálta: jaj, nem én loptam el a juhot! jaj, nem én loptam el a juhot! hanem az apám-uram, ki ott a tűz mellett van, la!

Az öreg csak hallgatja, csak hallgatja, ismételvén magában: nem én loptam el a juhot? nem én loptam el a juhot? hanem az apám-uram, ki ott a tűz mellett van?… No itt nem jól van a dolog, kutya van a kertben; utczú vesd el magad! bezzeg nem nézte az öreg, hol a ritka, hol a sűrű, vén létére futott, mint az űzött szarvas.

Kilinkó pedig vissza ment a tűzhöz s már akkor -134- nemcsak hogy jólis lakott, de majd megis éhezett, mikor az öreg, ki kengyelfutónak állott be, visszatért a tatárfutásból; mert, hogy látta az öreg, hogy senki sem űzi, csak bolondjába szaladt világul mint a Kari lova: vissza fordult s csendesen a tűzhöz sonfordált.

– Hol az ördögbe jár apám-uram? én már el is felejtem, hogy ettem: azért újra hozzá látok.

– Ugy-e megmondtam apám-uram, hogy a pörköltből hamarább eszem mint kigyelmed?!

– Hej fiam! ezermester vagy te! de addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.

– Elhiszem azt, ha agyagból van; de én vasból vagyok, ki az ördögök kútján se törik össze. Azért holnap indulok, elmegyek a pokolba s ha csak szerét tehetem, elhozom a király öreg anyját, a vasorrú bábát, ki ott ispiritusban van becsinálva…

Itt, veszen Kilinkó két rosz gebét, még pedig olyant, hogy a gerinczeivel aratni lehetett volna s oldalbordáit egyenként megszámolhattad volna; – oly csunya rosz két pára volt, a melyre azt szokta mondani a magyar ember: eb ennek a gazdája! Rádásúl még ennek a két ánglus paripának az a jó tulajdonsága volt, hogy akkor álltak meg, mikor nekik -135- tetszett, akkor indítottak, mikor nekik tetszett. De fel is kantározta őket illendőképen sallangos szerszámmal: mindkettőnek madzag-hám marta a szügyét s toldozott-foldozott csepű kantárszár rágta a száját. Vett hozzá még egy vedlett fakószekeret, a mi úgy járt négyrétbe görnyedve, mintha a fara lelett volna ütve s oly szépen nyikorgott, mint a vén Runyi hegedűje, mikor könyörületre akarja indítani az emberi szivet.

Akár mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy Kilinkó ily jószágokon indult el a pokolba. De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy fogatott az apjával két sűdő-nyúlat, csináltatott a czigány kovácsnál hat vasbakót és szedetett az anyjával két zsák cserepet. S miután mindezeket a kocsijára felpakolta, csak igy indult el a hosszú útra.

Megyen, mendegél hetedhét ország ellen, még az -136- óperencziás tengeren is túl, csigaszaladással, hangyanyargalással és bolhaugrással olyan göröngyös, röges útakon, hogy majd kirázta a lelkét; tán ki is rázta volna, ha az Kilinkóé nem lett volna!

Kilinkó végre, hogy gyorsabban haladjon, megállitá a két gebét, vagy megse kellett állitani, mert azok maguktól is megállottak, s leszállt a kocsi, vagyis a színe hagyott, vedlett fakószekérről, előkereste az aczélt, kovát és taplót s kiütött. Mikor legjobban égett a tűzes tapló, bekötötte az istenadta két jószág fülébe. Ime! egyszerre, mintha kicserélték volna a két rosz gebét, mintha sárkánytejet szopott volna, sebes vágtatva, mint a legsebesebb forgószél, megindult a pokolfelé s megsem állt, míg annak szájához nem ért.

Hogy ideért Kilinkó, hogy megállt a két rosz gebe: leszállt a kocsi ülésről, a hátára vetette a két zsák cserepett, a hat vasbakóval együtt s úgy lezúditotta a pokol ajtaja előtt, hogy annak megrendűlt még a boltive is s minden ördög, apraja-nagyja abba hagyta a munkáját, annyira megijedt. Itt, Kilinkó elkezd iszonyuan csörömpölni; verte a hat vaskóval a cserepeket.

– Nem egyebet, felelt Kilinkó, mint itt kápolnát -137- épiteni s titeket a pokolból kipapolni! Azért csak szedjétek össze a sátorfátokat, ingó-bingó holmiteket, mert itt többé nem lesz sötétség, nem lesz pokol, hanem istentdicsérő kápolna, a melyben én leszek a pap!

– Azt kivánom, felelt Kilinkó, hogy izibe adjátok ide a király öreganyját, a vasorrú bábát, ki itt ispiritusban van eltéve.

Az ördögök annyira megijedtek, hogy tüstént odaadták a király öreganyját, a vén vasorrú bábát, ki ispiritusban volt eltéve.

Kilinkó aztán föltette a fakószekérre a király öreganyját s elindult vele hazafelé; de, alig viszi egy félórai járóföldre, utána szalad egy nagy kamasz, ökörfarkú, lólábú, szőrös-bőrös ördög és visszahívta.

– Hallod-e Kilinkó, – vesztél volna az anyádban! – nem addig van az; hanem a ki jobban tud szaladni, azé legyen a király öreganyja, a pokol ékessége!

– Én nem bánom, felelt Kilinkó immel-ámmal, erre is ráadom a fejemet; de van nekem egy hét hetes kisöcsém, az is jobban tud szaladni mint te: hát én akkor hogy tudok!?

– Majd meglássuk, felelt az ördög, hogy hány zsákkal telik: azért nosza, hol az öcséd, álljon ki a sikra. -138-

Itt Kilinkó kinyitja a zsák száját, kiereszti a sűdő nyúlat s az ott hagyta el az ördögöt, a hol találta.

Igy újra Kilinkóé lett a király öreganyja, a vasorrú bába, ki ispiritusban volt eltéve. És azt újra föltette a fakószekérre, a két gebét pedig megabrakolta czigányabrakkal s kihajtotta a pokolból; de, alig ment egy félórai járóföldre, újra utána loholt egy nagy kamasz ördög és visszahívta.

– Csak azért, felelt egy nagy kamasz ördög, kinek akkora füle volt, mintegy két éves tinó lehuzott bőre, hogy a melyikünk ezt a kilencz mázsás vasbuzogányt magasabbra tudja hajítani, azé legyen a király öreganyja, a pokol virága!

– Ha csak azért hívtatok vissza, annak én fittyet hányok s oda se nézek!… no hajítsd fel!

Felhajítja az ördög a kilencz mázsás vasbuzogányt, s a hány mázsa volt, annyi napig ért le a pokolba.

Kilinkó is megfogja a végét, hogy majd felhajítja, – jóllehet meg se tudta volna mozdítani. Fölnéz nagy keservesen az égre s egy álló óráig mindig a holdvilágra bámult.

– No, ha látod, hát tudd meg, hogy ott lakik az én bátyám, ki a Dávid bácsi kovácsa s annak akarom ezt a buzogányt felhajítani, hogy kovácsoljon belőle tűzes istennyilát s vele aztán titeket egyenként verjen agyon!

– Jaj, csak ne tedd, inkább vidd el a király öreganyját, a pokol ékességét!

Igy Kilinkó kiállta a három probát, az övé lett a király öreganyja, a vasorrú bába, a pokol ékessége, ki ott ispiritusban volt eltéve.

Megyen, mendegél hazafelé, de most már nem szaladt utána egy ördög sem s nem hívta vissza; mert egy ördög nem bírt volna vele, kettőt pedig resteltek volna küldeni.

A királynak pedig ez idő alatt se éjjele, se nappala; szüntelen azon törte a fejét: hátha elhozza Kilinkó az öreganyámat a pokolból?… hátha még az ördögöket is meg tudja csalni?… mit csinálok én a vasorrú bábával, hiszen megöl förtelmes tekintetével s rádásul fele királyságomat Kilinkónak kell adnom?! Ezt soha ki nem állom!…

– Takorodjál vissza vele a pokolba s tüstént vidd vissza oda, a honnan hoztad!

– Viszi bíz a Belzebúb!… mondá Kilinkó, fölvett egy nagy ebadta szérűseprőt s a pokol virágát visszahajtotta a pokolba.

Az ördögök egy nagy forgószelet küldtek érte, melynek a kellőközepébe, mint valami hintóba, szépen beleűlt a vasorrú bába. Egy garabonczás diák fogta a gyeplőt, ki rongyos palástjában a bakon űlt s megsem állt vele a pokolig. Mindenütt a merre csak mentek, a jég elverte az emberek vetéseit.

A király most mindig azon törte a fejét, hogy veszithesse el Kilinkót. Egyszer még is rájött a dolog bibéjére. Volt ugyanis a királyi rezidenczia kellőközepén egy muzsikáló száz öles kút, s ennek a szépszólású kútnak elromlott a muzsikája. Az irástudók, és a bölcsek azt mondták, hogy azért nem szól a kút, mivel száz esztendő óta nem tisztitották. A király azért azt mondta Kilinkónak, hogy mindaddig nem adja által a fele királyságot, nagy Meseországnak a felét, míg a szépszólású kút meg nem szólal, míg azt ki nem tisztitja. Pedig, dehogy a szépszólású kút forgott az ő elméjében; egészen más lappangott a dolog alatt; nevezetesen az: majd mikor Kilinkó olyan kis vödörrel, mint egy lugzó, legjobban meri a vizet: akkor a padláson levő huszonhat mázsás harangot lehajítják -141- a kútba, ezzel az óriás födővel szépen leborítják, ott leli sírját, s ez a huszonhat mázsás harang lesz a szemfödele.

Kilinkó erre csak azt felelte, hogy legyen meg ő felsége akaratja; kész a kútat kitisztítani.

Úgy is lett. – Kilinkó lebocsájtkozott a száz öles kútba; huszonhat ember pedig szépen odahengeritette a huszonhat mázsás harangot s lezuditották a fejére. De nem úgy volt az megírva, hogy Kilinkó ily csunya véget érjen; mert ő eleve, – élt a gyanúperrel, – szépen behúzta magát a kút pandaljába: így, mikor leesett az óriási födő, megfogta azt fülénél fogva s ki hajította a kútból, mondván:

A kút kávája mellett ép ott állt a király s azt a 26 mázsás harang úgy agyonütötte, úgy szétmált, hogy kanállal se tudtak volna belőle annyit összekaparni, mint a körmöm feketéje.

No most az volt a kérdés: ki legyen a király?… ki más mint Kilinkó! úgyis már az övé volt a felekirályság!

Volt a harang alatt megboldogult királynak egy gyöngyadta gyönyörű 18 éves leánya, ki szerelemtől lelkezett ékes virágszál volt. Ezt a virágot Kilinkó -142- a kebelére tűzte s élete párjának, felesegitségnek, feleségének eljegyezte. De különben, könnyű Katót tánczba vinni; könnyű a szép leányt leszakasztani, ha a szerelem keze tépi; mert alig pillantották meg egymást, azt mondták egymásnak:

Szivem szép szerelme! én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el egymástól.

A KEREK KŐ.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, mindkettőjöknek pedig annyi gyermeke, mint égen a csillag, mint réten a fű. A szegény ember halászattal kereste véres verejtékkel szerzett kenyerét; mert oly szegény volt, mint a templom egere, vagy még ennél is szegényebb, mert ennek hébe-hóba csak jut egy-egy kövér légyczomb, kenyérmorzsa és hízott szúnyog; de ő neki csak a teste-lelke, meg egy kétszáz szemes hálója, pedig a halász, mint a szóbeszéd mondja, éhen kórász.

Volt ennek a szegény embernek egy igen gazdag bátyja s ennek annyi gyermeke, mint kákán a csomó, de azért, ha a szegény ember, hébe-hóba, nagy szükség idején, isten látogatásakor egy véka életért elküldött hozzá: a csúf még így felelt: akkor adok egy véka életet, ha egy gyermeket adsz; különben harapj levegőt, egyél jeget, igyál vizet s rádásul sírás-pityergés legyen a fűszerszámod.

Sok gyermeke volt a szegény embernek, de azért neki mégsem adott csak akkorkát sem, mint a kisújjam! -146-

A szegény ember asztalfiókjában már egy álló hét óta kenyér nem volt, csak holmi gyökereken, mezgerelt krumplin élődtek, mint Toldi Miklós lova a szeméten; csúnya szeles idő járt, nem lehetett halászni. Midőn hetednapra megcsendesűlt az idő, a szegény ember halászni ment.

Már éjfélután kettőt ütött az óra s innen-onnan pitymallani, szürkülni kezdett az idő; de a szegény ember, egy szálka-hal nem sok, de még annyit se’ fogott! Kétszázszor is betette a hálóját és kétszázszor is kihúzta – pufra.

– Beteszem még utoljára, mondja magában, ha lesz benne: jó! ha nem lesz: az is jó; legyen meg az isten akaratja! Piszt! van benne valami, érzi a kezem!

Vigyázva huzta fel a hálót, kiveti a partra s ime! egy gömbölyű, kerek követ huzott ki a vizből.

– Hacsak kő! minek ez nekem; gyermekeim ezt nem ehetik meg!… A szegénynek még a szerencséje is szegény!… Ezzel a kerek követ a víz kellőközepébe bevetette.

Beteszi a szegény ember ujra a hálóját, megint megmozdul a káva, húzza nagyvigyázva s újra benne a kerek kő!

– Hacsak kő! minek az nekem?!… én istenem hát már én csak követ halászok?! Biz isten, szót se’ -147- szólnék érte, ha oly gyomrot adtál volna, mely a követ is megemésztené!… Ezzel a kerek követ újra behajította a víz kellőközepébe.

A szegény ember harmadszor is beteszi a hálóját és ismét benne a kerek kő!

– Istenem! vagy minden hal kővé vált, vagy az ördög űz velem csalfa játékot; de ez nem lehet jó lélek műve, hanem a gonoszé! Minek ez nekem?… ha kenyérré válna!… Ezzel a követ harmadszor is bevetette, de csak úgy a víz szélére.

Hogy nem fogott a szegény ember egy szálka halat sem, de meg már el is fáradt: megrázta utoljára a hálóját, leoldozta a káváról és a csúhujjába tette, s azzal nagy búsan bandúkált hazafelé, mint a kinek az orravére folyik. De egyet gondolt, mintha az isten sugallta volna neki, visszafordult, a kerek követ magához vette, mondván: jól lesz a gyermekeimnek kenyér helyett játszani.

Hogy a háza közelébe ért, a gyermekek kifutottak elébe s kérdeztek tőle, hogy mit hozott… nem hozott-e vásárfiát?

– Nem hoztam én semmit, csak egy kerek követ. – Itt van, játszatok vele s hentergessétek a ház földjén.

A szegény ember családja heted napra is étlen-szomjan feküdt le; de a gyermekek, hogy volt mivel játszani, játszottak. -148-

A szegény ember úgy feküdt a kemenczepánkon, a felesége pedig a legkisebb gyermekkel a vaczkon.

A gyermekek csak játszanak, csak játszanak; hentergették a követ. Egyszer csak elkezd a kő fényesedni s mindig fényesebb fényesebb lesz, úgyhogy a kis házat világossággal egészen betőltötte, mintha a nap sütött volna, – pedig még csak reggeli három óra volt.

Itt a pánkon fekvő halásznak szemébe tűnik ez a nagy fény. Mi dolog az? se’ gyertyája, se’ mécse, se’ tört-fáklyája, mégis oly világos a viskója!?

– Hej, anyjuk, kelj föl! nézd csak ezt a követ, úgy fénylik, mint sötétben a revült fa, vagy mint a Sz.-János-bogár, vagy mint a csillag, vagy még ennél is jobban!

– Apjuk! mondja a halász felesége, világszép éltemben mindig hallottam, hogy van a világon oly fényes kő, melyből csak akkora is mintegy mákszem, egy ökröt is megér; valjon nem abból a fajtából való-e ez?

– Oh te golyhó! hol vennénk mi olyan követ! az nem minden bolond házában akad meg; de a szó a mi szó! kell a dologban valaminek lenni, mert annyira fénylik, hogy még a szemem világát is elfogta s szikrát hány tőle.

Itt a szegény ember leszállt a kemenczepánkról, -149- elvette a kerek követ az apró cselédségtől s maga kezdi pártját fogni; dörgöli fűhöz, fához, falhoz, földhöz és hamuhoz, szóval ahhoz, a mi a kezeügyébe akadt, mig az utoljára egészen fényes lett, s aztán betekerte holmi ringy-rongy kapczába, hogy ne világosítson olyan nagyon, hogy aludhassanak a fényétől.

– No asszony! vedd fel azt a jobbik ruhádat, melyet ünnepre zsugorgatsz, hogy legyen miben istent dicsérni, vidd el a királynak ezt a követ ajándékba, s mondjad, hogy én küldtem. – S vigy el magaddal egy tálacskát, talán ad érte egy kis lisztet: legalább ezeknek az istenadta gyermekeknek lesz miből sütni egy kis hamuba sült pogácsát.

A szegény ember felesége fölvette a jobbik ruháját s elment a királyhoz. Hogy odaért, köszön neki a mint dukál:

– Az uram küldött egy kis ajándékot, ki az ér mellett a dombtetőn lakik s halászattal keresi kenyerét.

– Ugyan jó asszony, mit hozhattál te nekem, mikor magadnak sincs? De azért kedves az előttem, -150- mert látom, hogy szivesen adod: azért jöjj be az én királyi hajlékomba.

Bemegy a szegény ember felesége a rezidencziába, kibontja a kendőt s leteszi az aranyasztalra a kerek követ.

A király alig bírt szóhoz jutni a csudálkozás miatt, mert a kerek kő, olyan igaz minthogy élek, gyémánt volt, még pedig olyan, minőt a királynak az apja, nagyapja, de még a szépapja se’ látott.

– Az uram halászni volt és ő fogta. Háromszor vetette bele a vízbe, háromszor húzta ki; én azt gondolom ezzel a paraszt fejemmel, hogy ezt neki az isten adta.

– No szegény asszony, mondja a király, én a gyémántot megtartom magamnak; hanem adok érte neked 1000 forintot.

– Űhm, ezer forint (a szegény asszony nem azért tett igy, mintha keveslette volna az 1000 ftot, hanem a sok pénznek).

– Tudod mit szegény asszony! menj haza, hozz három zsákot s az egyiket tele adom aranynyal, a -151- másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel. A szegény asszony vitt három zsákot, a király pedig az egyiket tele adta aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel, s még rádásul azt az emberséget is megtette, hogy két ökröt befogatott a szekerébe s azon küldte haza a három zsák pénzt.

Itt a szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy csak párját kellett volna keresni!

– No édes feleségem, mondja a szegény ember, ezt a sok pénzt már megis kellene mérni, hogy valjon hány véka?

– Küldj el ahhoz a fösvény bátyánkhoz, tán csak add egy üres vékát; csak lesz annyi lelke? Eredj kis szolgám Pista, kérj attól a jóféle bátyánktól egy vékát.

– Vékát?!… pattant fel a fösvény bátya, vékát… ki hallott ilyent, üres vékát!… Minek volna az nektek, hacsak titeket, anyádon kezdve, sorba meg nem mérne! Nem jól hallottad te azt!

– Én meg csakúgy bolondjába nem adok vékát, -152- hanem takarodj haza s kérdezd meg, hogy üres vagy tele vékát adjak-e?

A szegény fiú sírva-ríva haza bandúkolt s elmondja a szüléinek, hogy mit üzent a bátya.

– No, nem tesz az semmit, csitítja az apja, majd megfizet az a jó isten kinek-kinek az ő érdeme szerint, hiszem azt az egyet! hanem szaladj te Marczikám, s ha kérdi, hogy mit mérünk vele, mondjad hogy pénzt.

Elszalad a Marczi egy babszekéren, kezébe vesz egy malaczkergető-ostort, melyet néha napján csent kenderből, hármas ágba a körmén fonogatott, ahhoz a jóféle bátyához, kit, hogy már hetvenhétszer el nem vitt az ördög, bolondul cselekedett.

– Köszönteti általam tubus apám bátyám-uramat, hogy adjon egy üres vékát, mert pénzt mérünk.

– Pé… pé… pé… pénzt! adok fiacskám, adok. Hány kell?… im, ki nem látom mondani…!

– Itt van, hanem, ha hamus lesz a véka, ha ezt adtatok el a zsidónak: úgy majd lesz ne mulass!

Haza szalad a Marczi a vékával s megmérik a pénzt, ép’ tíz véka volt kongóban. Hogy a szegény ember megmérte a pénzt; Geczi fiától küldte haza a vékát, de eléb az abroncsát köröskörül rakta vert aranynyal. -153-

Geczi alighogy haza vitte a vékát és alighogy visszajött, már a nyomába kullogott a jóféle bátya, kit, hogy hiba ne essék benne, nem kár volna kezét lábát összekötni s a füstre akasztani.

– Adjon isten jónapot, édes kedves öcsém! (már ekkor „édes kedves“ volt, pedig azelőtt még öcsém se’).

– Fogadj isten, bátya! Be nagy ujság nálunk! üljön le ide ni a tűz-lóczára a patka mellé. – Mi jót hozott? azelőtt még hírrel se’ láttuk!?

– Biz én nem hoztam semmit, hanemcsak azért jöttem, hogy a gyermekedtől hallottam, hogy pénzmagra tettél szert?

A szegény ember csak hallgat, csak hallgat, nem szólt semmit, csak merően a jóféle bátya szeme közé néz, gondolván magában, megállj rosz bátya, majd megtréfállak, majd megjátszom veled!…

– Tudod, hogy nekem nincsenek gyermekeim, holtom után ugyis minden a tiéd, mert magammal a koporsóba csak el nem vihetem: azért, ha megmondod is hogy hol vetted, csak a magad javát mozdítod elő.

– Hol vettem? hát a macskám tegnap fijadzott meg, a királynak pedig annyi az egere, annyi a patkánya, hogy tőle szép szerével még enni sem lehet, mert minden falat után hat patkány is ugrik, úgy hogy a királyt mig eszik, katonáknak kell kivont -154- fegyverrel őrzeni s ezek kergetik el: én tehát kaptam magam, a szűröm a nyakamba galyabítottam, a két kis macskát pedig tányérra tettem s odaajándékoztam a királynak. Megörült az neki s örömében még a helyemet se’ találta; – a királyné pedig ép a kötényével törölte le a port az aranylóczáról, odaültetett maga mellé s kérdezte tőlem: hát az anyjukom hogy van? S aztán a király tíz véka pénzt mért ki a számomra. Ha nem hiszi bátya, itt van a kamrában, jőjön nézze meg.

– Sose’ fárazd magad öcsém: elhiszem, minek nézném? De az isten áldjon meg, haza megyek!

– Dolgom van otthon; valamit elfelejtettem, azért sietek olyan nagyon, – fillentett a jóféle bátya.

A gazdag ember alighogy hazaért, már a felesége után kajdászott. Hogy az előjött, elbeszélte neki az egész históriát, hogy, miként jutott halász-öcscse a temérdek kincshez, – s aztán kettecskén szépen kifőzték, hogyha az öcscsük három macskát vitt, majd visznek ők három zsákkal s ezért a király mennyi pénzt ád? E végett három faluból szedették össze a macskákat, de még a hetedikből is hozták, hallván, hogy Nekeresden milyen jó ára van a macskának; de nem is csoda! mert, ki mit kért, azt adott neki; -155- vékabuza, zsákkrumpli, oldalszalonna, bödönytúró, akóbor és tonnapálinka vándorolt el egy-egy macskáért, úgyhogy, mikorra beszerezték a három zsák macskát, kamra, padlás, pincze és verem, de minden kiürült, de bezzeg volt macska egész dögével!

Elindul a gazdag ember szolgájával együtt a hosszú útra, befogja jó négy lovát a kocsiba s felpakolja a három zsák macskát. Képzelhetni, hogy ez a temérdek macska, mindenütt a merre csak mentek, milyen nyavukolást vitt véghez, úgyannyira, hogy ország-világ kiállt csudájára; a gyermekek az egyik faluból a másikig kísérték, a kutyák pedig megugatták, s lőn oly iszonyatos zaj, hogy a gazdag ember megőszült bele.

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis elértek a rezidencziába.

– No Jancsi – mondja a gazdag ember – te maradj itt a kocsinál, hogy valamit el ne körmöljenek, majd én bemegyek. De add csak ide azt az ostort, hogyha azok az otromba patkányok az orromnak esnek, legyen mivel köztük szétütni. Beállit a gazdag ember a király elébe s köszön neki:

– Ajándékot hoztam fölségednek, s csak azért -156- nem hoztam be, mivel nem tudtam, hogy hova parancsolja fölséged szállítatni, ide-e vagy máshová?

– Mit hoztam? azt hoztam a mi fölséged előtt a legkedvesebb s aranynyal és ezüsttel fizet érte.

– Mi lehet? majd meglátja fölséged; ha én azt megmondanám, tudom hogy még a szavamat is megaranyoztatná.

– Hogy teljék fölséged kivánsága, megmondom: azt hoztam a mit az öcsém hozott, s már annak tetszik ösmerni személyét személyének?

– Ösmerem; ő az ér mellett, a domtetőn lakik s halászattal kereste kenyerét.

– Nohát, csak ízibe hozd be, majd én addig behívom a feleségemet, a dámákat és az urfiakat.

Kimegyen a gazdag ember s a szolgájával ketten beczipelik a fehér házba, a király szobájába, a három zsák macskát. Imhogy meg nem szakadtak alatta; de, hogyis ne! 12 kontignácziós volt a rezidenczia.

Hogy a gazdag ember a szobába ért, hirtelen kioldja a három zsákot s kizudítja a pádimentomra a sok macskát.

Hogy már egy álló hétig nem ettek; hogy egy -157- hét óta zsákba voltak: elzűllőtt, elvadult a sok macska; de tett is olyan cseté-patét, olyan pusztitást, milyent még ember nem látott! egyik az ablaknak, másik az aranytükörnek szaladt, harmadik pedig az üvegalmáriomba rontott be, s ott mindent összetört; üvegeket, azt a drága poharakat, findzsákat, csészéseket s tudja isten még mit nem!

A király ijedtében kiabálni kezdett, a királyné sikoltozott – mert egy macska ép hófehér karját karmolta meg; kibuggyant szép piros vére s fehér selyem ruháján végig folyt. – A kis királyfiak pedig torkaszakadtukból visítani kezdtek.

Hogyím az ajtók nyitva voltak: a macskák az egész rezidencziát elárasztották s mindent, a mi csak törékeny jószág volt, összetörtek; alig maradt épen egy tükör, egy ablak és egy üveges almáriom.

A nagy lármára és sikoltozásra végre beszaladtak a katonák, ki bottal, ki puskával s ezek verték agyon a macskatábort, de csak azt, a melyik azalatt az irháját ki nem tette az ablakon.

János gazda, mert igy hívták a gazdag embert, se holt, se eleven nem volt, csakúgy állt ott, mintegy gyermek, a ki tudja, hogy rosz fát tett a tűzre s ezért kikap. De mint a gyermek is megugrik a verés elől, hogyha szerét teheti: úgy János gazda is illa berek, nád a kert! utczú, vesd el magad! szépen -158- elbucsúzott a kapufélfától s szaladt világul, mint a Kari lova! S még most is szalad, ha meg nem állt. Soha többé a maga falujába nem mert haza menni; mert otthon csúfnéven: ‚macska-kereskedőnek‘ nevezték. Egyszer a macskakereskedőnek holthirét hozták, hogy itt meg itt az ormodi árok mellett megfagyott s utána nem sokára a felesége is elköltözött ez árnyékvilágból. Hogy az isten őket gyermekkel nem áldotta meg, hogy magtalansággal verte meg: mindenét a halász örökölte; de lett is belőle olyan gazdag ember, hogy még magának a királynak is csak egy kanpoltrával volt több pénze.

A FARKAS ÉS A RÓKA KOMASÁGA.

Verembe esett a farkas, a róka, a vadmacska és a nyúl. Csak megvoltak ők addig, mig a róka meg nem éhezett; de, hogy ez a gonosz mulatság bekövetkezett, a róka praktizálni kezdett s hozzá fogott a dologhoz ilyeténképen:

– Farkas: szép, róka: szép, vadmacska: szép, nyúl: nem szép – együk meg.

Megfogták a szegény nyúlat s megették; de mi volt ez ennyi kamasznak? annyi, mint nagy szárazság idején egy csepp eső; de mégis megvoltak ők az nap, mert máskép nem lehetett; mert nagy úr az a ‚muszály‘, de még nagyobb a ‚lehetetlenség‘.

Megették. – A róka maga alá kaparította a vadmacska belét, de a farkas ezt nem tudta.

Másnap megint nem volt mit enni. A róka maga alól csak húzogatja, csak tépegeti a vadmacskabélt; -162- de a farkasnak nem volt mit enni. Meglátja a farkas, hogy az ő rókakomája eszik valamit, kérdi azért tőle:

A farkas is belevágja a hasába a fogát s jót hasít rajta; de csakhamar vonítva hagyta abba, hogy neki ilyen mulatság nem kell!

Már két álló hétig voltak a veremben. A rókának se tartott őrökké a vadmacskabél, ő kegyelme is megéhezett és csak ekkor kezdett gondolkozni a szabadulásról, s azt mondja a farkasnak:

– Nem egyebet farkas koma, csak azt szeretném tudni, hogy milyen magas vagy; mert világéltemben mindig hallottam, hogy te is magas vagy, de a medve náladnál mégis magasabb: azért nem próbálnád meg s nem állnál fel?

Feláll az ordas s ugy kinyujtózkodott, hogy az ina szinte ropogott belé. A róka egyszerre átlátta, hogyha felállhatna a farkas hátára, szépen kiugorhatna a veremből.

– Nem azt mondom én farkas koma, hanem azt: hátha én téged kihúználak. -163-

– Hátha felállnék a válladra, ha nem tudnék is kiszabadulni, de legalább megmondanám, hogy milyen idő van oda kinn!

A farkas ráállt, a róka pedig felállván ennek a vállára, innét aztán könnyű volt neki kiugrani. Mikor aztán kinn volt, illa berek, nád a kert! azt se mondta a farkasnak, hogy: ‚bá‘; hanem egyenesen berontott egy lúdólba s lakzit csapott; bevert vagy három lúdat. – De a komájáról se feledkezett meg; mert vitt neki egy lúdczombot. Mikor a farkas elnyelte a lúdczombot, elkezd előtte sopánkodva panaszkodni ilyeténképen:

– Ej, farkas koma, de megjártam! hát az imént hogy elmentem, azzal a szándékkal, hogy vagy egy lúdat hozok a számodra, rajta vesztettem; mert csak a lába maradt a számba s azt is neked hoztam. Úgy-e, hogycsak jó komád vagyok?!

– Jól van jól, morgott az ordas, azt se mondom, hogy jó vagy, azt se, hogy nem; hanem mindenek előtt húzz ki innen a veremből; – nyujtsd be a farkadat.

– Ej, farkas koma, a rókafark könnyen szakad, még vagy vissza esnél s megütnéd magadat, vagy tán ép a nyakadat törnéd ki, mi aztán nekem -164- holtig tartó bánatot okozna, (pedig a ravaszdi csak jó bőrét féltette, nehogy a farkas, nehezebb levén mint ő, visszarántsa) engem pedig megfosztanál legszebb ékességemtől; hanem majd hozok én egy galyat, majd kihúzlak én azon.

Benyujtja a vékonyabb galyat, húzza föl felé a farkast, s mikor már fele-útban volt, egyet rántott rajta, a galy kettépattant, a farkas pedig visszaesett, hogy szinte nyekkent bele. A farkas nagyot orditott, a róka pedig nagyot kaczagott. – Aztán mégis csak kihúzta az erősebb galyon.

– Hallod-e farkas koma, én mindig a te javadat akartam, most is azt akarom; mindketten éhesek vagyunk, de itt meg itt ép lakzi van s tudom a bejárást a kamarához, menjünk oda a lakodalomba.

Hogy elértek a lakzis házhoz; hogyim a lakzis nép mind a szobában volt, miután az idő ép vacsora után volt, ezért tánczoltak: a két czimbora résen volt s beszökött a kamrába. A gazda pedig, hogy már a kamrában semmi dolog sem volt, azt lakatra vetette, s igy a két jó madár benszorult. A róka ízibe észrevette a dolgot, hogy nem jó rendben van a szénája, de a farkas, hogy éhes volt, kedvére evett. Hogy jóllakott a farkas, oda űlt a csap alá s -165- ivogatott. A róka csak azon törte a fejét, miként szabadulhatna ki; de a farkas, hogy a füle melegedett, semmivelsem gondolt. A róka utoljára is, mint a csizmadia az ajtószögben, feltalálta magát; a talpfa alatt lyukat kezdett ásni. A farkas mint a kefekötő egyre ivott; köszöngette magára a poharat ilyeténképen: Isten éltesen ordas! isten áldjon meg! – Utoljára mégis észrevette, hogy a róka sonfordál valamiben s ezért megszólitotta:

– Hahó, farkas koma! itt lesz még a valami; itt van elásva a csörgefánk, hogy meg ne száradjon, – ez lesz ám még a jó borkorcsoja!

– Eh, csörgefánk ide, csörgefánk oda, jöszte igyál; mert különben rád öntöm.

A róka átlátta, hogy részeg asszonynyal van dolga: ivott, s azzal tovább ásott.

– Róka koma, jer igyál! mert ha nem jősz, megfogom a hátadon a bőrt, majd eljősz aztán, vagy akarsz vagy nem!

– Csendesebben farkas koma; mert majd meghallják oda benn s jól ellazsnakolnak!

– Eh, mit nekem csendesség?!… róka koma! be danolhatnám van!… No, te vagy a menyasszony, én pedig a vőlegény, jer, járjuk el a menyasszonytánczot!… Igen jó kedvem van; jer, hagy -166- öleljelek meg. – A róka már ekkor félig-meddig készen készen volt a lyuk ásással, gondolta magában: no várj, majd megöleltetlek, majd megdanoltatlak, majd megtánczoltatlak, hogy szinte izzadsz bele!

A róka már ekkor készen volt a lyukkal; ő is tehát egy hanggal fentebb kezdte a mulatságot.

– Ok, nem ok… dallok én s jöszte velem tánczolni. Én vagyok a vő… vő… vőlegény… te vagy a meny… meny… menyasszony!

Aztán össze ölelkeztek, össze-vissza csókolták egymást s danolni kezdtek kotta nélkül ily ékes hangon:

– Au… au… au… aúúúv!! Aztán tánczolni kezdtek s mindent tővel-hegygyel összeforgattak.

Ugyan mi lehet az… ugyan mi lehet az?… tanakodtak a vendégek oda bent… Az bíz farkas orditás és róka kontrázás… az bíz farkas orditás -167- és róka kontrázás… de hol vannak… azok bíz a kamrában vannak… ott bíz a!…

Közbe-közbe hallatszott az ékes nóta: Au… au… au… aúúúv!! A farkas primázott, a róka pedig kontrázott, kotta nélkül.

A bíz a kamrában van… botra, csűlökre legények… farkas van a kamrában…

Itt levetették a lakatot, kinyitják a kamrát, hát uramfia! mit látnak?! egy részeg farkast, mely tele torokkal a csapra ütött hordó mellett danolt, mellette pedig egy félrészeg róka kontrázott… Ily vendégeket nem hítak a lakziba!… agyon kell verni!

A róka, hogy szorult a kapcza, szépen kibújt a lyukon s a farkas is utána akart menni; de, hogy im ő kegyelme nagyobb állat volt mint a róka, nem fért ki a lyukon: benrekedt!… Csihí-puhí! ütötték-verték, mint a két fenekű dobot! végre nem állhatta sokáig a dicsőséget: beállott festőlegénynek s a kamra falát szépen kipingálta!

Mikor már a farkast félig agyon verték, valahogy mégis kiszabadította a fejét s kiszaladt a tárt ajtón. Ennek is megesett a lakzi, mint Kenyeresnek a bab; ez se megyen többé a lakodalomba hivatlanul!

A róka most is szárazon vitte el az irhát! de azért elvetette magát az útfélen, hogy ő meghalt, hogy őt igy verték, ugy verték agyon. Ezért a fülét-farkát -168- eleresztette, még a szemét se hunyoritotta, hanem ott feküdt mintegy darab fa.

Arra jön egy halas kocsi, hát látja a gazda, hogy ott az útfélen egy döglött róka fekszik. Ennek se kellett több, fölvette a rókát s bevetette hátul a saroglyába.

A róka sohase volt ily nagy úr, szekéren vitték; de, hogyim az orrába ütődött a jó halszag, kurázsit kapott az evésre; hozzá is látott amúgy magyar-miskásan.

A halász hátra se tekintett, csak az ökreit hajtogatta: csále Bimbó, hajsz Csákó!

A róka a mit meg nem ehetett, egyenként lepogyogtatta a szekérről s mikor megeléglette, utána maga is leugrott. – A szegény ember észre sem vette a gazdálkodást, csak az ökreit hajtogatta: csále Csákó! hajsz Bimbó!

A róka aztán a sok halat fölszedte, ölre rakta. Csak viszi, csak viszi, egyszer ép szembe találja a kullogó, vert ordast, – s ekkor még neki állt fölebb, hogy ő igy megmondta, úgy megmondta, minek danolt a koma, – a mit keresett, megkapta! Addig beszélt a róka és addig mentegette magát, mig utoljára is kibékültek. Hogy szent lett a barátság, azt kérdi a farkas a rokától:

– Szivesen. Hátha valahol lékot találok, beledugom a farkamat, a sok hal mind rá tódul s alig birom kihúzni.

– No, hogy ne mond, hogy nem voltam jó komád: jer, izleld meg előb az én halászatomat, s ha jóllaktunk, én is elmegyek veled.

Hogy jóllaktak, kapják a lelkét, elmentek halászni. A róka kiválasztotta a legnépesebb lékot, hová legtöbben jártak mosni.

Bedugja az ordas a farkát s midőn egy kicsit odafagyott, próbálja húzni, nem ereszti valami, – ő tehát azt gondolta, hogy hal van rajta.

– Róka koma! van már ezen; mert valami nehezet érzek a farkam végén. Azért húzhatom-e már?

Hitt a bolond ordas a rókának, úgy annyira, hogy egészen odafagyott a farka.

– No majd segitek én. Beleharap a róka az ordas szügyébe, annál fogva vonczolta s mikor már jól elkinozta, csak akkor szólalt fel.

– Én sem ám; – de mondok egyet, kettő lesz belőle: rágjuk el a farkadat, nekem jó éles fogam van; – de a farkas nem engedte.

Itt, már az idő pitymallani, szürkülni kezdett, úgyannyira, hogy meg is viradt. Hogy megviradt, az asszonyok mosni jöttek a vízre. Hogy odaérnek, hát látják, hogy egy irdatlan farkas ott űl a lék szélén. Először azt gondolták róla, hogy csak csupa mulatságból, csupa parádéból űl ott, kurjásznak rá, de bíz az nem szaladt el… Az bíz oda van fagyva, az bíz oda van fagyva. Hajigálják, – ki sulyokkal, ki a mosószék lábával, decsak nem szaladt el, végre észrevették, hogy hányadán van a dolog.

Itt az asszonyok vérszemet kapnak; mert ilyenkor még a galamb is ölyv erejével bír: a szegény farkast mosóruhának nézték s úgy megsulykolták, úgy megszapulták, hogy mig él sem felejti el. -171- Hijába! mint a szóbeszéd tartja: sok lúd farkast győz.

De az ordas sem állhatta sokáig a dicsőséget, szép farka hijával megszabadult. – Csakhogy még igyis elillanhatott, mert bizony csúnyát látott volna! Csak úgy lézengett aztán mint az agyonvert.

A róka itt is szárazon vitte el az irhát, – s azalatt valahol belefeküdt a pozdorjába; gubanczos szőre mind tele lett, aztán pedig elvetette magát az útfélen, hogy ő igy agyon van, úgy agyon van verve.

– Ugyan már hogy kérdezhetsz ilyent, mondja a róka, hiszen félig-meddig agyonvertek!

– Nekem minden csontomat úgy összetörték, nézd csak, hogy áll ki a bundám szőre közül!

Hogy a farkas hátára vette a rókát, egyszer az csak elkezd annak a fülébe sugdosni, ilyeténképen:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent. -172- Pedzi a farkas a fülét, hogy valjon mint mond a komája? A róka csak sugdos, csak sugdos, mondván:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent. A farkas csak hallgatja, csak hallgatja.

– No róka, eb legyen a te komád, nem én; róka voltál, róka vagy, róka leszesz s mindaddig az is maradsz, mig az ördög el nem viszen.

– Ne nevezz úgy, mert mindjárt összetéplek; eb legyen a te komád, nem én!

Itt a farkas, meg a róka összecsattogtatták a fogaikat, hogy szinte szikrát hánytak, s elváltak egymástól; az egyik jobb-, a másik pedig balfelé tartott. Ez napságtól fogva nem komája a farkasnak a róka s ez időtől fogva mondják azt a szóbeszédben: elsza... mint róka a komaságot.

A SZEGÉNY EMBER ÉS A KOMÁJA.[1]

Volt egyszer egy szegény ember s ennek annyi gyermeke, mint rostán a lyuk, mint hálón a csomó; pedig oly szegény volt, hogy még a kenyérből sem ehetett eleget.

Hogy szegény volt az ember: az egész faluban nem akadt komája, pedig tiz sorjával is bejárta.

– No, ha már ebben a faluban nem akad komám, majd csak akad valahol; de mégis keresek magamnak, ha mindjárt addig megyek is, míg a szememmel látok, mig a lábom térdig el nem kopik!

Itt a szegény ember vetett a szerdásba négy vagy öt sült földialmát s elindult a hosszú útra komát keresni.

A mint mén mendegél, egyszer lát feléje közeledni valakit. Ez pedig nem volt egyéb, mint maga a Krisztus; de ezt a szegény ember nem tudta, még csak nem is álmodta.

– Elmegyek komát keresni. Tiz sorjával is bejártam szülöttehelyemet, még se’ akadt senki. Majd csak akad valaki, ha mindjárt addig megyek is, mig a -176- szememmel látok, mig a lábam térdig el nem kopik!

– Ej, te nekem nem kellesz, mert te egyiktől elveszed és a másiknak odadod; egyiket felgazdagítod, a másikat pedig elszegényíted!

Azzal a szegény ember tovább ment. A mint mén, mendegél, egyszer előtalált egy hosszú embert, ki nem volt más, mint maga a halál.

– Elmegyek komát keresni. Tiz sorjával is bejártam szülöttehelyemet, még se’ kaptam. Majd csak akad valaki, ha mindjárt addig megyek is, mig a szememmel látok, mig a lábom térdig el nem kopik!

És a halál lett a szegény ember komája; de ő a komáját semmivelse tudta megkinálni; mert sem egy falat kenyere, sem egy korty itala, szóval semmije se’ volt.

– Hallod-e te szegény ember, mondja a halál, egyet mondok, kettő lesz belőle: te a mint látom igen -177- szegény vagy, de majd felgazdagítlak én téged, csak ide hallgass. Itt van egy csomó fű, tedd el ezt jó helyre, akár a ládába, akár a mestergerendára. Ez a fű téged oly orvossá tesz, hogy a híred hét világra szól; majd jőnek te érted még üveges hintóban is, majd hínak téged még grófok-, herczegek- és királyokhoz is. Egész mesterséged pedig csak ebből áll: te engem minden halottnál meglátsz; s ha látod, hogy a lábánál állok, csak ebből a fűből adj be neki s tüstént meggyógyul az; de ha látod hogy a fejénél állok, csak azt mondd: halál ellen nincs orvosság! – s az azonnal meghal.

Ugy is lett. A szegény ember aztán eljárt gyógyítgatni s ha látta, hogy halál komája a beteg lábánál állt, annak csak abból a fűből adott be egy vagy két kanálnyit és az azonnal meggyógyult; ha pedig az a beteg fejénél állott, csak ezt felelte: halál ellen nincs orvosság és az tüstént meghalt.

Itt lelkem teremtette a szegény ember híre hét világra szólt, hogy itt meg itt milyen jó doctor van; de el is jöttek érte üveges-aranyos hintón még idegen országokból is s mindenki gazdagon megajándékozta.

Itt lelkem, mi kerül a dologból mi nem, a szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy még a királynak is ő kölcsönzött.

Egyszer, sok idő mulva, kopogtat az ajtón a komája; -178- de most bezzeg megtudta ám vendégelni, még pedig úgy hogy az, míg él, sose’ felejti el; egy kis lakzival ért fel.

– No koma, mondja a halál, ha te engem ily becsületesen megvendégeltél, úgy hozza magával a becsület, hogy én azt visszaadjam. Azért jöjj el hozzám vendégségbe, szívesen látlak.

Elmegyen a szegény ember halál komájához vendégségbe, hát mulatság közben térül-fordul s látja, hogy a koczikon számtalan sok, ezer meg ezer mécses ég, – ki tele, ki félig, kinek a fenekén itt-ott volt egy csepp s az ilyen már csak úgy pislogott mint a Pilátus macskája, mint a kialvó tűz; csak néha vetett egy-egy lobbot.

– Talán ezzel a tengernyi sok mécscsel a pinczébe borért – vagy a kamrába élelemért jársz?

– No koma, ha már oly igen rám estél, megmondom: ez az emberélet világa, kinek-kinek van egy.

– Nem jó azt halandónak tudni; mert egy halál helyett hetvenhétszer halnál meg!

Oda megyen a szegény ember s megnézi a mécsesét, hát látja, hogy csak itt-ott a fenekén van egy csepp; már alig pislogott. Ez nagy szeget ütött a fejébe.

No ez abban maradt s folyt a mulatság újra tovább, mintha semmisem történt volna. Egyszer az isten postájának valami dolga akadt, a gazdag ember pedig térül-fordul, mit, mit nem cselekedett: egy másik mécsesből, mely még egészen tele volt, a magáéba öntött, de ezt a halál mindjárt észrevette.

– Ne mond, tudom én azt, ha nem láttam is. Azért, a ki másnak vermet ás, maga esik bele: csak egy imádság az életed.

Imádkozik a gazdag ember, elmondja a Miatyánkot, de a végéről mindig kifelejtette az Ament. Igy a halál semmire se tudott vele menni; akárhányszor elmondatta vele a Miatyánkot, a végéről mindig elhagyta az Ament: e nélkül pedig nem halhatott meg. Igy jött vissza a szegény ember a vendégségből, s igy nem halt meg.

Hogy haza ért a másvilágra, ezután is csak ugy járt gyógyitani mint annak előtte. Még aztán is sokszor látta halál komáját, de ez őt sohasem tudta levágni, mert az imádság végéről az Amen mindig elmaradt.

Midőn egyszer a szegény emberből lett gazdag ember tizenkét öles portát épittetett volna: a halál fölöltözött ácsruhába s fölkereste a komáját. Ez őt természetesen meg nem ösmerte. Itt a halál kivesz a -181- csizmaszárából egy mértéket s vele elkezdi ott a házat széltébe-hosszába méregetni.

– Ezt az épületet, s a mint látom a szarufák igen hibásan vannak felállitva; egy jó szél ledönti.

– Ejnye, emilyen-amolyan pokolból jött kontárja, hogy gáncsoskodik a más ember dolgában!

– Hát, hogy meri kend ilyen ember léttére azt mondani, hogy kontár vagyok?!

– No koma, mondja a halál, véged van! jer velem! Csak ekkor ismert a szegény ember a komájára. -182-

A VÉN KIRÁLY.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, volt egyszer egy vén király s ennek három fia.

Itt, megbetegszik a vén király s halálos ágyán fekszik. – Bemegyen azért hozzá a legidősb fia s kérdi tőle:

Itt, meghal a vén király, el is temetik, s a három fiú a nagy várhegy ásatásához fogott.

Ássák, ássák, egyszer találnak egy nagy vasas ládát, a vasas ládában volt egy serpenyő, a serpenyőn -186- egy vasfedő, a vasfedő alatt egy kis nyúl, a kis nyúlnak igen rövid volt a farka, mert ha hosszabb lett volna, az én mesém is hosszabb lett volna.

A MEDVE ÉS A FARKAS.

M. Tán éhes vagy? mert oly csikasz a horpaszod: mint valami szúnyog kisasszonyé?

F. Azzal ám, csakhogy a legerősebb, a leggonoszabb atyámfiával – az emberrel volt bajom.

F. Hacsak ember?… de koma, nincs annál erősebb állat!… De halld a historiát, aztán beszélj. Igen megéheztem, pedig te is tudhatod, hogy a gyenge malacz-, bárány-pecsenyét igen szeretem. Ezért bekullogtam a faluba, de most az egyszer torkomra forrt; mert rokonom a kutya fellázadt ellenem, s gazdájának elárult; ugatni, csaholni kezdett. Kiugrik erre az ember s fényes farkával, mit ők baltának neveznek, -190- ugyancsak elpáholt, helybehagyott, hogy az irhámat alig tudtam tovább czipelni.

F. De koma, én is mondtam a mit mondtam s most is azt mondom; nincs annál erősebb állat!

M. Nézd koma, így tépném össze, mint ezt a galagonyabokrot. – Ezzel a medve nagy mérgesen tövestül együtt kirántott egy galagonyabokrot s mint a kenderszálat, pozdorjává, diribra-darabra törte.

Fogadtak abba, hogy a medve mindig legyőzz egy embert, s ezt a farkas tagadta. E fogadás következtében lesbe álltak; az ország-út mentében egy bokor megé elbújtak. -191-

Most a medve kiűlt a töltés [2] kellőközepére s elállta a huszár útját. A farkas pedig csak a bokorban maradt, onnan nézte az egész dolgot.

-192- Meglátja a huszár a furcsa út-levél vizitálót, elkáronkodta magát, megtőltötte pisztolyait s kétszer rálőtt. Mind a két lövés talált, mert a maczkó kissé megrázkódott, de azért fel se’ vette, csak ott maradt elébi helyén.

A huszár se vette tréfára a dolgot, kirántván fényes kardját, a meztelen fegyverrel beretválgatni kezdé az útlevél vízitálót, – természetesen saját omló vére volt a meleg, a forró szappanléh.

De a medve sem állhatta sokáig a dicsőséget, hanem ízibe hátat forditott. Bezzeg nem gondolt a fogadással s nem nézte, hogy hol mély az árok hol nem, hanem illa berek nád a kert, tüskön-bokron keresztül a vadon erdőbe menekült!

A huszár nem űzhette tovább, mert nagy pecsétü levelet vitt: így a maczkó megmenekült a kész haláltól.

Egy hét múlva, a medve eddig betegen feküdt, – találkozik farkas komájával s a következő beszédet váltottak egymással:

M. Vagy akarom, vagy nem, el kell hinnem! Hanem soha világ éltemben nem láttam én oly fura állatot, mint az az ember; mikor két lábra állva -193- feléje mentem, már vagy harmincz lépésről, mint a vadmacska a szemem közé köpött, még pedig úgy, hogy még a bőröm is borsodzott tőle. De ez még hagyján lett volna! de mikor hátulról kihúzta fényes nyelvét; mikor ezzel nyalogatott, pofozgatott: teremtútse, ki nem tudtam állni, hanem hátat forditottam!

BOLOND JANKÓ.

Volt egyszer egy szegény embernek egy bolondos fia. Hogy bolondos volt: az apja semmitsem tudott rajta venni. Hiába vasalta a munkára: a bolond mindenütt bolond, ha Bécsből hozzák is, vagy ha odaviszik is, – kapja a lelkét, mit, mit nem cselekedett vele, elküldte szolgálni.

Elment Jankó szolgálni s beszegődött egy vén asszonyhoz. Három napból állt egy esztendő s szolgált egy gombostőt.

A mint megyen, mendegél hazafelé, előtalál egy szénás szekeret, kapja a lelkét, beleszúrta a gombostőt.

– Egyszer kereszt-útra értek; a szénás szekér hajszra, Jankó pedig csáléra ment: ezért bolondos Jankó rákiált a szénás szekérre, hogy álljon meg.

Keresik, keresik, szálanként válogatják a szénát, egyszer valahára mégis megtalálják a gombostőt s kérdik tőle, hogy valjon nem olyan volt-e? Ilyen -198- volt, ép’ ilyen volt, válaszolt a bolond s örült neki, mint vak Laczi a két szemének.

Itt a mi Jankónkat előveszi a gazda s amugy magyar miskásan jól meghányta, még pedig úgy, hogy szinte nyögött bele; mert hogy merte őt bolondá tenni.

Itt a mi Jankónk nagy busan, nagy verten vánczorog haza s otthon kérdik tőle, hogy mit szolgált?

– Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni; hanem a kalapod mellé szúrni s úgy haza hozni.

Jankó újra elment szolgálni. Három napból állt egy esztendő. Szolgált egy eke-vasat.

Kapja a lelkét a bolond, mit, mit nem cselekszik, az ekevasat a kalapja mellé szúrta s úgy vitte haza. Nehéz volt ez ekevas-bokréta, egészen félre húzta a nyakát s úgy megfájdult belé, hogy miatta egy álló hétig nyomta az ágy deszkáját.

– Hát, a mint apám-uram mondta, a kalapom mellé tűztem; de igen nehéz volt; majd kitört a nyakam belé. -199-

Elment a bolond újra szolgálni. Szolgált egy borjút. – Ő tehát kötélre kötötte azt, a hátára vette s úgy czipelte haza. A borjú természetesen mig haza ért, megfúlt a kötélen.

– Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni, hanem kötélre kötni, szépen magad mellett haza vezetni, itthon az ólba kötni, szénát tenni elébe, hogy egyék, s aztán megitatni a rocskából.

Itt Jankó újra elmegyen szolgálni. Ekkor szolgált egy szép leányt. Ő tehát kötélre kötötte a szegény leányt s maga mellett vezetgette. Hogy haza ért: bekötötte az ólba, szénát tett elébe, hogy egyen. Mikor aztán ilyeténképen dolgát végezte, bement a szobába.

– Nem egyebet, mint, a hogy édes apám-uram mondta, kötélre kötöttem, magam mellett vezetgettem s hogy haza értem, bekötöttem az ólba, szénát, vizet tettem elébe, hogy egyék, igyék.

– Nem úgy kellett volna azt édes fiam, hanem megölelni, megcsókolni, s kézen fogva haza vezetni.

Összeadták Jankót a szép leánynyal s lakzit laktak. A lakzi előtt azt mondja a menyasszony a vőlegénynek:

– Hallod-e te Jankó! te igen sokat szoktál enni, már pedig ez a vőlegénynek nem illik, mert megszólják az embert: azért ha megnyomom a lábodat, többet ne egyél!

Itt, behozzák a jóféle marhahús-, tyúkhúsleveseket, alig eszik Jankó egy-két kanállal, beszalad a kutya s ráhágott a lábára: ezért Jankó tüstént letette a kanalat s többet egy falatot sem evett. Kinálják erősen, apja, anyja és a felesége, de nem evett, s mindenkinek csak azt mondta, hogy már jóllakott.

Itt, elkövetkezik az estve. Ezért a vőlegényt meg a menyasszonyt lefektették a kamrába. – Egyszer csak elkezdi Jankó:

– Oh te bolond! hisz az a Bodri kutya volt. De, ha már oly szörnyen éhes vagy, menj, ott a pánkon van egy kis körömfaladék [3], egyél belőle; de vigyázz, mert ott paradicsom is van sorjába lerakva, valahogy abból ne egyél.

Bemegy a bolond a szobába, nem találta a körömfaladékot, kezibe akadt a paradicsom, azt ette meg.

– Jól ám, csakhogy igen émelygős izű volt, még most is kovályog a gyomrom tőle, de a fejem is szédül.

– Hát eredj, ott az ajtó mellett van két fazék, az egyikbe tejfel van, a másik pedig üres, aba rakodj bele.

– No bolond, úgy oda a tejfel! hanem takarodj tüstént s vágd a kapufélfához. -202-

A bolond ugy értette: az apja hátához, s a szegény öreg hátához vágta a tejfeles fazekat, úgyhogy az csupa tejfel lett. A szegény öreg nem tudta hogy mi leli, hogy honnan jön rá az áldás, ijedtébe kiszaladt a házból s végig az utczán. A kutyák megérezték a tejfelszagot, utána mindenütt a nyomába, összevesztek a tejfelen s lőn olyan nagy zsibaj, hogy az egész falú mind fölébredt. Azt gondolták, hogy tűz van, a harangot félre verték, s horták ide-tova a sok vizet.

Vissza megyen bolond Jankó a felesége oldala mellé s ez kérdi tőle, hogy oda vágta-e?

A bolond úgy értette, hogy kövezd meg. Szed egy ingújj követ, s az épen hazatérő atyját megkövezte.

Elszaladtak. A mint a kerten kiértek, azt kérdi a feleség bolond urától, hogy behúztad-e az ajtót?

A bolond úgy értette hogy hozd el az ajtót. Visszaszalad, leveszi az ajtót, fölveszi a hátára s loholni kezd a felesége után.

Mikor már egy jó darabot a hátuk megett hagytak, a bolondnak nehéz volt az ajtó, azt mondja a feleségének:

Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy vadon erdőben értek. Itt ép’ 12 zsivány jött rájuk szemközt. Ijedtökben ezért felmásztak egy fára; az ajtót is felvitték magokkal, -204- nehogy erről a zsiványok reájok ismerjenek. A 12 zsivány ép’ azon fa alá űlt le a lopott pénzen osztozkodni. Itt elfáradt Jankó s már nem bírta tovább tartani az ajtót, s ezért azt mondja a feleségének:

– Szivem szép szerelme! már nem birom az ajtót tovább tartani; mindjárt leesik.

– Jaj, az istenért le ne ejtsd! mert csúfhalállal mulsz ki, zsiványok keze által.

Az ajtó ép’ egy beszélő zsiványnak úgy a fejelágyára esett, hogy az rögtön elharapta a nyelvét.

Erre a 11 zsivány elszaladt világul mint a Kari lova, a sok pénzt pedig otthagyták. A 12-ik zsivány is utána a többinek, hogy beszélni nem tudott, mindig ezt kiabállta utánuk: emberlót! emberlót! – e helyett: ember volt. A 11 zsivány még most is szalad, ha meg nem állt.

Jankó, meg a felesége aztán lejöttek a fárol, a sok pénzt fölszedték s alig birták hazaczipelni.

A Jankó apja az igaz hogy beteg volt, de ennek a temérdek sok kincsnek láttára egyszerre meggyógyult. És ez a sok pénz még bolond Jankónak is meghozta az eszét.

NÉPTALÁNYOK.

II.

III.

IV.

VI.

VII.

VIII.

IX.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

XXI.

XXII.

XXIII.

XXIV.

XXV.

XXVI.

XXVII.

XXVIII.

XXIX.

XXX.

XXXI.

XXXII.

XXXIII.

XXXIV.

XXXV.

XXXVI.

XXXVII.

XXXVIII.

XXXIX.

XXXX.

XLI.

XLII.

XLIII.

XLIV.

XLV.

XLVI.

XLVII.

XLVIII.

XLIX.

LI.

Midőn egy magyar leánytól azt kérdezték, hogy hány éves, következőleg válaszolt:

Én, annyi a mennyi! az anyámasszony két annyi, az apámuram pedig öt évvel idősb anyámasszonynál, mindhármunk ideje pedig száz esztendő.

LII.

Midőn egy másik magyar leány előtt, ki lúdjait hajtogatta hazafelé, valaki azt találta mondani: amott megyen húsz lúd, az imigy felelt:

LIII.

LIV.

Egyszer két deák kapott egy kulacs bort, melyben épen nyolcz itcze bor volt. Minthogy kiki a maga borát máshol akarta megpityizálni; minthogy semmiféle mérőedényök nem volt, csupán két kulacsuk, még pedig az is az egyik három és a másik ötitczés: kérdés, hogy mérhették kétfelé a bort, hogy sem az egyik, sem a másik meg ne csalódjék? 54) -220-

LV.

LVI.

LVII.

Hogy van az: hogy félszemü ember többet lát egy szemével, mint te kettővel? 57)

LVIII.

LIX.

LX.

LXI.

LXII.

Hogy lehetett az, mikép Putnokon az országos vásár alkalmával egy disznó Hétfelé szaladt? 62)

LXIII.

LXIV.

LXV.

Hogy van az: hogy a szomszéd faluban fát vágnak, mégis ide hull a forgácsa? 65)

LXVI.

Amott van azon a fán húsz veréb, ha én abból tizet lelövök, hány marad a fán? 66)

LXVII.

LXVIII.

LXIX.

LXX.

LXXI.

LXXII.

LXXIII.

LXXIV.

LXXV.

LXXVI.

LXXVII.

LXXVIII.

LXXIX.

LXXX.

LXXXI.

LXXXII.

LXXXIII.

LXXXIV.

LXXXV.

LXXXVI.

LXXXVII.

LXXXVIII.

LXXXIX.

LXL.

LXLI.

LKLII.

LXLIII.

FELÓLDÁS.

1) Anyatej.

2) Tükör.

3) Olló.

4) Emlő.

5) Kolomp.

6) Kocsikerék.

7) Hegedű.

8) Vöröshagyma.

9) Lábas.

10) Kulacs.

11) Hegedű.

12) Délibáb.

13) Krumpli.

14) Köd.

15) Mák.

16) Harmat.

17) Harmat.

18) Nyereg.

19) Gyertyavilág.

20) Láncz.

21) Hold.

22) Csiga.

23) Hegedű.

24) Betű.

25) Menyasszony.

26) Lovashuszár.

27) Mák.

28) Dió.

29) Hó.

30) Év.

31) Fejes káposzta.

32) Szita.

33) Harang.

34) Rák.

35) Medve.

36) és
37) Értsd úgy, miként mondva van.

38) Pecsét.

39) Kerékvágás.

40) Irás.

41) Hó.

42) Kémény.

43) Eső.

44) Dió.

45) Júh.

46) Szita.

47) Füst.

48) Holdvilág.

49) Láncz.

50) Tükör.

51) A leány volt 19, az anya 38 és az apa 43 éves.

52) Nyolcz.

53) Huszonnégy.

54) Először tele töltötték a három itczés kulacsot s azt az öt itczésbe kotyogtatták; aztán másodszor is tele öntötték a három itczést, s azt újra az öt itczés kulacsba fordították; de minthogy a középső kulacsba csak öt itcze fért: így a bárom itczés kulacsban maradt egy itcze bor. Most a tele öntött öt itczés kulacs tartalmát vissza fordítottak a nyolcz itczésbe, a legkisebb kulacsban maradt egy itcze bort pedig az öt itczésbe kotyogtatták, s aztán harmadszor is tele töltötték a három itczés kulacsot a legnagyobb kulacsból, s azt az öt itczés kulacsba fordították. Így a középső öt itczés kulacsban, úgyszinte a legnagyobb nyolcz itczésbe is 4–4 itcze bor maradt. –

55) Három garas.

56) Mikor ketté vágják.

57) Csak úgy, hogy ha te a félszemű emberre tekintsz, csak egy szemét látod, míg ő, ha rád tekint, két szemedet látja.

58) A viszhang.

59) Fejsze.

60) Vizes kő.

61) Fordulás nélkül.

62) Csakúgy, hogy Putnok közelében fekszik Hétfalu, s affelé szaladt.

63) Egyet; már a többi nem éhomra lenne.

64) Mikor megfagyott.

65) Harangszó.

66) Egysem.

67) Láttam mikor kenderben állottam.

68) A sötétség.

69) Azért, mert könyv nélkül is tudja.

70) A lábos.

71) A repedés.

72) Mikor nyársra húzzák.

73) Sárgarépa.

74) Egy sem.

75) Volt.

76) A patak.

77) Hét.

78) A szőrén.

79) A tréfa.

80) A hol semmi sincs.

81) Egy zsákra irnék egy I betűt.

82) A másik fele.

83) A kandalló.

84) Hallgatni.

85) Sehol, mert már le van kaszálva.

86) A vak ló.

87) A temető.

88) Harmincz évig.

89) Mikor a harmat esik.

90) A csiga.

91) Mával is kevesebb.

92) Gyertya.

93) Rosta.

JEGYZETEK.

[1] Jelen népmondához hasonló, n. Erdélyi János úr által szerkesztett népmonda-gyűjteményben is megjelent. S ha e két népmondát összehasonlítjuk, úgy találjuk, hogy bennök az alapgondolat egy, de az előadási módban különböznek: ezért jónak láttam közölni.

A gyűjtő.

[2] Töltés: tájszó = ország-út.

[3] Körömfaladéknak nevezik a lakodalomból megmaradt elemózsiát.

TARTALOM.

Transcriber’s Note:

Alternative spellings have been retained as they appear in the original.

List of corrected typographical errors:

Page 8, "megrázkodott s lehultt" changed to "megrázkodott s lehullt"
Page 8, "teremsetek elő nekem" changed to "teremtsetek elő nekem"
Page 9, "– Edes anyám!" changed to "– Édes anyám!"
Page 11, "Háromnapja volt még" changed to "Három napja volt még"
Page 12, "a kertkellőközepén" changed to "a kert kellőközepén"
Page 12, "hozzátok el tünderország" changed to "hozzátok el tündérország"
Page 14, "Először kivűlról" changed to "Először kivűlről"
Page 27, "égi manna, melylyeket" changed to "égi manna, melyeket"
Page 28, "pihend kimagad" changed to "pihend ki magad"
Page 32, "helylyel-közel elültetett napsugár virágokat, melylyek" changed to "helylyel-közzel elültetett napsugár virágokat, melyek"
Page 35, "nem halottál róla valamit?" changed to "nem hallottál róla valamit?"
Page 47, "ha van bártorságod" changed to "ha van bátorságod"
Page 47, "az örödögnél csak félgrádussal szebb" changed to "az ördögnél csak félgrádussal szebb"
Page 47, "elkiálltotta magát" changed to "elkiáltotta magát"
Page 50, "kérte a Kuvikót" changed to "kérte a Kuvikot"
Page 50, "saját halálos itétetét" changed to "saját halálos itéletét"
Page 63, "irigyli a mi allapotunkat" changed to "irigyli a mi állapotunkat"
Page 65, "megnem ette" changed to "meg nem ette"
Page 107, "nagy üstök és katlonakhoz ért" changed to "nagy üstök és katlanokhoz ért"
Page 110, "én eszem szalonnát, de eszel békát" changed to "én eszem szalonnát, te eszel békát"
Page 115, "csúszó-mázsó állatok" changed to "csúszó-mászó állatok"
Page 121, "anyjuk kiszabaditására idultak" changed to "anyjuk kiszabaditására indultak"
Page 138, "Itt Kilinko" changed to "Itt Kilinkó"
Page 138, "magasabbra tudja hajtani" changed to "magasabbra tudja hajítani"
Page 138, "no hajtísd fel!" changed to "no hajítsd fel!"
Page 141, "élt a gyanúperrel –," changed to "élt a gyanúperrel, –"
Page 147, "nem hozott e" changed to "nem hozott-e"
Page 161, "de mégis megvolták ők" changed to "de mégis megvoltak ők"
Page 165, "faltalálta magát" changed to "feltalálta magát"
Page 165, "Mit csinálcsz" changed to "Mit csinálsz"
Page 223, "Mi eszi meg magamagát" changed to "Mi eszi meg magamagát?"

EREDETI NÉPMESÉK.

A KIGYÓBŐR.

A SZÁRDINIAI KIRÁLY FIA.

VÍZI PÉTER ÉS VÍZI PÁL.

KILINKÓ.

A KEREK KŐ.

A FARKAS ÉS A RÓKA KOMASÁGA.

A SZEGÉNY EMBER ÉS A KOMÁJA.[1]

A VÉN KIRÁLY.

A MEDVE ÉS A FARKAS.

BOLOND JANKÓ.

NÉPTALÁNYOK.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.

XV.

XVI.

XVII.

XVIII.

XIX.

XX.

XXI.

XXII.

XXIII.

XXIV.

XXV.

XXVI.

XXVII.

XXVIII.

XXIX.

XXX.

XXXI.

XXXII.

XXXIII.

XXXIV.

XXXV.

XXXVI.

XXXVII.

XXXVIII.

XXXIX.

XXXX.

XLI.

XLII.

XLIII.

XLIV.

XLV.

XLVI.

XLVII.

XLVIII.

XLIX.

L.

LI.

LII.

LIII.

LIV.

LV.

LVI.

LVII.

LVIII.

LIX.

LX.

LXI.

LXII.

LXIII.

LXIV.

LXV.

LXVI.

LXVII.

LXVIII.

EREDETI
NÉPMESÉK.