| Megjegyzés: | Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=cjo-AAAAYAAJ |
| Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam |
Testamentum
BENEDEK ELEK
*
BUDAPEST, 1896
Singer és Wolfner kiadása
CORVINA irodalmi és
nyomdai részvénytársaság
Budapest, Révay-utcza 14.
Megirom már most a végrendeletemet, fiam. Ne félj, még nem akarok meghalni. Szeretnék élni bár még annyi esztendőt, a mennyit eddig éltem. Szeretném megérni bár azt a pillanatot, melyben szárnyadra eresztlek. Ha kisebb testvéreid szárnyrakelését is megérhetném, Istennek különös kegyelmét látnám e nagy jótéteményben. De nem is merek reményleni ennyi jót. -8-
Pedig, mikor e sorokat irom, a legszebb férfikorban vagyok. Tele élet- és munkakedvvel. Szeretném, ha száz kezem volna, hogy dolgozhatnám sokat, megmérhetetlen sokat. De vannak napok (eleinte csak pillanatok, később órák, most már napok), mikor lelkemre nehezedik valami megmagyarázhatatlan, sejtelmes borongás, s a két kezemet is sokallom; a mikor sötétnek, hidegnek látom az egész világot; a mikor csak egyetlenegy gondolatom van: a halál. A halál, mely orozva lep meg. Talán épp abban a pillanatban rántja ki kezemből a tollat, mikor áradozó szivvel irom: de szép az élet, ó de szép!
Az élet semmilyen körülményei közt nem értem magam gyávaságon, fiam. De a haláltól félek, a halállal szemben -9- megdöbbentően gyáva vagyok. Néha megesik, hogy, menvén az utczán, a szívem elszorúl, s mintha egy láthatatlan kéz megmarkolná kegyetlenül: fájdalmasan vonaglik. Tudom, hogy nincsen szívbajom, s én mégis megreszketek egész valómban. Istenem, ha meghalok itt, az utczán, messze tőled, tőletek, egy búcsuszó, egy búcsucsók nélkül!
Ép hát csak megirom a végrendeletemet, fiam. Majd elolvasod, ha nagy leszel. Ha öreg kort érek, talán ki is pótolom, élőszóval vagy irással, ahogy lehet.
Vagyonról nem kell rendelkeznem. Az nincs. Nem is lesz. Egy pár könyv, amit irtam és irok még talán, amelyek második kiadást sohasem érnek, nyilván azért, mert elsőt sem kellett volna -10- érniök: ez a te örökséged. Jó magyarán mondva: „hat ökörnek kötele, három vasvilla nyele“. De ez téged ne búsítson, fiam. Voltak ugyan rövid időszakok az én életemben is, mikor bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém. Nem mintha kényelemben, pompában kivántam volna élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyottak könnyeit, s szövetkezvén a jók legjavával, megnépesíteni hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám kérdés, hogy, ha milliókkal birnék, ugyanigy gondolkoznám-e. A gazdagság, a jólét nem rontaná-e meg szívemet; nem ölné-e ki kebelemből az idealizmust s a sok izmus közt azt, mely a századvég modern, kozmopolita fiainak szemében -11- a legnagyobb mértékben nevetség tárgya: a chauvinizmust?
Inkább maradjak szegény, semhogy a vagyon kiforgasson valómból. Inkább maradj te is szegény, a ki jó szívvel ad egy darab kenyeret a nálánál is szegényebbnek, semhogy duskálván a földi javakban, szív nélkül, tüntetőleg, az egész világ szemeláttára dobj kalácsot az éhezőnek.
A meddig csak vissza tudok menni régi irások kalauzolása mellett: a mi familiánk az arany középszeren felül sohasem emelkedék. Sem anyagi, sem szellemi javakban. Épp annyija volt nagyapádnak, ükapádnak, hogy a maga lován, a maga kardjával szolgálta a hazát és a királyt. Verekedtek törökkel, tatárral, burkussal, francziával -12- s ezenközben pusztult otthon a gazdaság. Soványodott és fogyott a föld. Nekem már sem ló, sem kard, sem föld nem maradt. Ami kevés föld reám nézett, kicseréltem tudományra. Tudományra! Kevés földdel még tudományt is keveset lehet venni, fiam! Ha megnőssz s én is élek, nem lesz nehéz észrevenned ismereteimnek nagy hiányosságait. Ám én az iskolákban, mesterekben nem válogathattam, édes fiam. S mikor kiléptem az életbe, csak akkor láttam nagy szívbeli keserűséggel: mennyire el vagyok maradva a sors ama kegyeltjeitől, akiket tudós tanárok és nyelvmesterek kísérnek bölcsőtől a sírig.
Hanem egyben mégis előnyben voltam fölöttük, fiam! Abban, hogy falun -13- születtem, gyermek- és ifjúkorom javát a mezőn, mesélő, nótázó parasztok közt töltöttem el. Hogy megismertem fenékig a népnek minden örömét, búját-baját, sok nagy nyomorúságát. Hogy részem volt munkában, sanyarúságban, s ez megedzé testemet, lelkemet. Te fiú! neked hiányozni fog a falú egész életedben. Félek, hogy üvegházi nővevény maradsz, mely az első szélfuvintásra elhervad, letörik. Ha én nem élnék serdülő korodban, nehogy te idegen országokban való „tanulmányutakra“ indulj. Ráérsz arra későbbet is. Eredj le az atyádfiaihoz, azokhoz a derék, szorgalmas gazdaemberekhez, de nem uraskodni, hanem végy a kezedbe kapát, sarlót, kaszát s dolgozz versenyt velök. Hidd meg nekem, hogy csak az -14- a valamennyire egész ember, kinek könnyü a toll s nem nehéz a – kasza. Látod, fiam, ha én hivatalnok volnék, sohasem félnék a kormány ellen szavazni. Kiüzhetnének a hivatalomból, lehetetlenné tehetnének mindenféle pályán: volna még mindig egy biztos menedékem: a falú. A föld, az édes anyaföld, melyet ha becsületesen megművelsz, meg nem csal. Egyszer többet, másszor kevesebbet, de mindig ád valamit.
Hát én úgy nevelődtem, hogy: egyik kezemben sarló, a másikban könyv. A te nagyapád, ez a szegény öreg ember nevelt igy, a ki sohasem olvasott pedagógiai könyveket, de a természetes esze többet ért sok tudományos, innét-onnét összeollózott könyvnél; -15- a ki filozófusok könyveit sem olvasta, de életfilozófiája okvetlenül tisztább, többet érő volt annál, mint amit könyvekből össze-visszaszedhetsz. Ám azért csak olvasd el a könyveket is.
Nem lehetetlen, hogy iró lesz belőled. Már most sokat firkálsz s korodhoz képest elég ügyesen. Meglehet, hogy éppen az apád mesterségét folytatod: ujságot irsz, csinálsz majd te is. Egy szóval sem tanácsolom, hogy ujságiró ne légy. Te később ezen csodálkozol, mert hallani fogod, hogy a legtöbb apa a maga mesterségét ócsárolja s a fiának mindenféle pályát ajánl, csak a magáét nem. Fiam, tudván, hogy e soraimat érett korban olvasod, megmondhatom már most, hogy az apáknak ebben az egy dologban rendesen -16- nincs igazuk. Minden pálya terhes többé-kevésbbé s azok az emberek, kik erősen megdolgoznak a mindennapiért, nem látják a mások nehéz munkáját, talán mert nem érnek rá a magukétól. És nincs pálya, mely a kellemetlenségeknek, időnként lehangoló, elkeserítő momentumoknak egész sorával ne kedveskednék. De ha van pálya, hol a szegény ember aránylag boldognak érezheti magát: az ujságiró pálya ez. Az egyetlen, hol a szegény ember megőrizheti függetlenségét, szabadságát. Ezrek, milliók gondolatának, érzelmeinek lehet tolmácsolója egy egész életen keresztül; tollával megvédelmezheti az elnyomottat, az ártatlanul üldözöttet; egy czikkel, melyet úgy röptében vet a papirra, ezreket vigasztalhat meg; egy -17- röpke szózattal milliókat bátorít, tüzel nemes akczióra; egy rövidke ujdonsággal lelepzi, pellengére állítja a becstelent, ki köztiszteletet bitorolt addig, holott titkos üzelmeivel régen rászolgált a közmegvetésre.
Egyáltalán a vagyonszerzést életed czéljáúl ki ne tűzd. Jó, ha van; jó, ha Isten becsületes munkásságodat mindenképpen megjutalmazza. De a mint föltetted magadban: pénzt és pénzt szerzek minél többet, számolj is le sok minden dologgal, a melyek birása nélkül közelebb állasz az ördöghöz, mint az Istenhez.
Ne mosolyogj e szóra: Isten, – ne mosolyogj, te századvégi gyermek! Mind hazudik, a ki tagadja Istennek létezését. Okosabbnak, bölcsebbnek akar -18- látszani más teremtett lényeknél csupán, de a mint bajba kerül, az Istenhez fohászkodik. Az Istenhez, a ki áld és ver. A ki meg-megszomorítja a jókat is, nyilván azért, nehogy elbizakodjanak. Hiszen tanúja valál, hogy szegény nagymamád, kit fiatal korában ért a bús özvegység s ki egymaga nevelt föl nyolcz kis gyermeket, dolgozván, megtoldván a napot az éjjel, mikor már munka, gond nélkül élhet vala, kényelemben, szerető gyermekektől, unokáktól környezetten – jön egy gyötrelmes betegség s szörnyü halálnak halálával hal meg! Hol itt az igazság? – kérdezed. Miért nem a késő öregségben halhatott meg, nagy kínok nélkül, csöndesen? Igaz, igaz, de tudhatja-e a gyarló ember, mit rejt méhében a jövő? -19- Nem volt-e vajjon csekély az a kín, mit szenvedett, ahhoz képest, a mely érheté vala, ha tán egy gyermekét szerencsétlennek látja majd? S nem az volt-e vajjon az ő rendeltetése, hogy, nagyra nevelvén apró gyermekeit, még a testi kínok kínjait is szenvedje át; hogy azok, kik életüket adták volna életéért, nagy fájdalmukban megkönnyebbedést érezzenek: Istenem, csakhogy már nem szenved!
Fiam! A természet rendje szerint én elébb halok meg, mint édes anyád. Népes családom eltartása a te válladra nehezül talán. Jól megjegyezd, hogy azt a végetlen szeretetet, ezer gondot, aggodalmat, önfeláldozást, könnyet, azokat az átvirrasztott éjszakákat – soha vissza nem tudod fizetni az édes anyádnak. -20- Lehetsz a legjobb fiú, a szíved arany; lehetsz figyelmes, gondos; anyádnak betegségben ápolója: századrészét nem fizetted meg az anyai szeretetnek. Az apa is tud szeretni: semmi ez az anya szeretetéhez. Az apa kínlódhatik, hullathatja véres verejtékét éj, nap, hogy meglegyen gyermekeinek a mindennapi: felét sem tette érettük annak, a mit egy jó anya tesz. Nehogy azt hidd hát, hogy, ha majd édes anyádnak adsz annyi pénzt, a mennyiből megélhet, leróttad iránta minden tartozásodat.
A szeretődet kifizetheted pénzzel, az édes anyádat nem.
Szeretetért szeretetet vár az anyai szív.
S ne feledd, hogy az anya, ha meg is szünt dajkálni téged, nem szünt meg -21- aggódni éretted utolsó pillanatáig. Ismertem anyákat, kik a fioktól kapott járadékot titkon félrerakták, hogy, ha tán rosszra fordul fioknak a sorsa, fölsegítsék. Hol az a fiú, a ki a szüleitől kapott pénzből ezzel a gondolattal félretesz? – S hát azt mondjam-e, hogy a legszegényebb anya hamarább állit sírkövet meghalt gyermekének, ha még olyan rossz vala is, mint a legjobb fiú az édes anyjának?
Nem, nem folytatom az összehasonlítgatást. Olyan jó nem tudsz lenni az édes anyádhoz, a mily jó ő te hozzád. Hát én nem is kivánok tőled lehetetlent: légy olyan jó, a milyen jó csak lenni tudsz. Példákban nem szűkölködöl. Eredj János bácsihoz. Nézd meg, hogy eteti, itatja, dajkálja, őrzi az öreg nagymamát. -22- S ez is semmi ahhoz, a mire egy anya szerető szíve képes.
A századvégnek két sötét foltja: a stréberkedés és hozományvadászat. Nehogy kisértetbe vigyen egy-két stréber könnyü szerencséje, fiam! Semmit meg ne kivánj, a mi becsületes munkával el nem érhető. Sokszor félrelöknek talán utadból, de te ne csüggedj: ha van benned tartalom, erő, – stréberkedés, reklámhajhászat nélkül is eléred czélodat, csak a czélt erődhöz mérjed. Ha nem, akkor te is stréber vagy, fiam, s megérdemled, hogy visszaessél.
Csak minél kevesebbet beszéljenek rólad! Mai világban nemcsak az az asszony gyanus, a kiről sokat beszélnek, hanem a férfiu is, hacsak nem politikus. Könyvet ha irsz, ne bántson -23- se a malicziózus kritika, se a malicziózus hallgatás. S bár a nagyközönség nem lát a kulisszák közé, ne házalj a redakcziókban reklámok után.
Az a tudat, hogy bár egy embernek is igaz lelki gyönyört szerzettél irásoddal, nekem legalább többet ér, mint száz irótársnak a reklámja, émelygős, hazug dicsérete.
A házasságodba nem szólhatok bele. Remélem, oly nőt veszel feleségül, a kit szeretsz és a ki téged szeret. Ma ugyan ez nem szokás, de te csak ne szégyelj szeretni, fiam! Jó, ha pénzt hoz a házhoz a feleséged, de jobb, ha nem hoz. A férfi dolgozzék, az asszony tartsa rendben a házat, nevelje a gyermekeket. Nem is lehet igazi boldogság ott, a hol semmi gond a holnapra. Ez -24- forrasztja, ez, az élet gondja, egy lélekké a férjet és a nőt. Nem tudom, mi czélja lehet az oly életnek, mely mindent készen kap s csak arra van gondja, hogyan verje el a pénzt és időt?
Hol a legtöbb boldogtalan házasság? A gazdagok közt, hol az asszonynak soha sincs alkalma megsímogatni a férj gondoktól redős homlokát; a hol sohasem érzik egy pár gyermekczipő megszerzésének az örömét; a hol nem veszi észre a férj, ha ma egy tál étellel több került az asztalra, mint tegnap; a hol van minden, de minden, csak gond nincs!
Gunyoljanak papucshősnek, filiszternek: ne törődj vele. Nevessenek, hogy nem jársz kávéházakba, nem vacsorálsz korcsmákban, te csak siess haza, ha -25- munkádat elvégezéd. Hidd el, sehol úgy nem örülnek neked, mint odahaza. Senki oly édes csókkal nem vár, mint a feleséged, gyermeked. Senki a te gyöngéid iránt nem oly elnéző, mint a feleséged, a családod. Sehol oly puha ágyat nem vetnek, mint otthon. Senki oly hamar észre nem veszi, ha bántja szívedet valami, mint a feleséged és senki oly igaz lélekkel nem igyekszik megvigasztalni, mint a feleséged.
Hát – ne félj, ne szégyelj szeretni, fiam!
… És aztán ne félj, ne szégyeld szeretni a hazát! Ma a világpolgáriasság a divat, de te ne hódolj e divatnak. Inkább légy „vad magyar“, mint „szelid hazafi“. Mennél jobban szaporodnak a szelid hazafiak, annál inkább lesz szükség -26- a vad magyarokra. Ám ezzel nem mondtam azt, hogy a politikába nagyon beleártsd magadat. Legfőképpen honatyaságra ne aspirálj. Ez nem szegény embernek való. Várd meg az idők és emberek javulását, a mikor pénz nélkül is meg lehet szerezni a dicsőséget, hogy mint törvényhozó szolgálhasd a hazát!
… De érzem, hogy ebbéli tanácsom kárba veszhet… Tégy bölcs belátásod szerint.
Most jer velem, jer az udvarra ki és hallgasd azt az édes-bús éneket, mely a budai völgy öléből minden este fölszáll ide hozzánk. Tudod-e, miféle ház az odalent? Árvaház, fiam… Árva gyermekek énekelnek esteli imát. Hallod, fiam, hallod? Hálaéneket zengnek -27- a jó Istenhez, a ki az árvákat nem hagyja el.
A ki gondot visel rád is, ha én meghalok.
Te csak nyargalj vesszőparipádon, fiam, sejtelmed se legyen arról, hogy én ez órában a halál gondolatával foglalkozom, irván, folytatván végrendeletemet. Dalolj versenyt a dalos pacsirtával, mely ott fönt lebeg a magas levegőégben s nyilván azt hirdeti: de szép az élet, óh de szép!
Nézd, csak nézd azt a vak fiút, ki mindennap kibotorkál a hegyek közé, -28- egyedül, egy pálczika nélkül, – meg-megáll ez is, fejét fölemeli s mosolygó arczczal hallgatja a pacsirta dalát. Tele tüdővel szívja az üde levegőt, a vadrózsák illatát s e pillanatban talán ő is azt suttogja: de szép az élet, óh de szép! Pedig ő nem látja a virágot, ám érzi illatát; pedig ő nem látja a pacsirta szárnyalását, ám hallja csattogását; pedig ő árva, apátlan, anyátlan, kegyelemkenyéren él, s im lásd, e pillanatban örül az életnek mégis.
Ez csodálatosnak, rejtelmesnek tetszik tenéked. De te csak a botorkáló vak fiut látod, lelkének tartalmát nem ismered. Te még nem tudod megbecsülni Istennek végtelen jóságát, a mely téged ép kézzel ajándékozott meg; te még nem tudod, hogy e kézzel majd -29- felemelheted a gyöngét, leverheted a gonoszt; szerezhetsz vele kenyeret magadnak és adhatsz vele e kenyérből másoknak; és megajándékozott ép szemmel, melylyel nézheted mindazt, mit látni szép, s melyet behunyhatsz, ha nem akarod látni mindazt, mit látni kellemetlen. Ah, Isten őrizz, ha csak egy idegszál hiányoznék tested épségéből, mely nagyot emelkednék becse a meglévőknek! Hidd el nekem, hogy annak a vak fiúnak édesebben csendül szívébe a madárdal, mint a tiedbe. Hidd el nekem, igazibb öröme van neki abban, hogy bár tapogatózva, botorkálva, de járhat-kelhet az édes anyaföldön, mint tenéked, hogy ugrálhatsz árkon, bokron át, megmászhatod a magas hegyet, leszaladhatsz a virágos völgybe, s eszedbe -30- sem jut, hogy mindezt nem tehetnéd, ha Isten tőled is megtagadja azt, mit attól a vak fiútól jónak vélt megtagadni az ő végtelen, beláthatatlan bölcsessége.
Természetesen, te ma még azt hiszed, hogy nem lehet nagyobb csapás, e földön nagyobb nyomorúság a vakságnál. Igazad van, nincs is ennél nagyobb testi nyomorúság. De megtudod, látni fogod majd az én irásom nélkül is, hogy van ennél egy nagyobb, rettentőbb nyomorúság: a lelki vakság. Látni fogsz Isten képére teremtett embereket, akikből első tekintésre nem hiányzik semmi, a mi az embert egész emberré teszi; más-más a ruhájuk, ruhájuknak a kelméje; a szabása; más-más talán az arczuknak a szine; rövidebb, hosszabb, vékonyabb, vastagabb a termetük, de egyben mind -31- egyenlők: Istennek képére vannak teremtve valamennyien. Látni fogod, hogy Istennek napja egyformán világít valamennyinek s im mégis milliók tapogatóznak, botorkálnak, éppen mint az a vak fiú. Van szemük a látásra és nem látnak. Van fülük a hallásra és nem hallanak. Látni fogod, hogy Isten képére teremtett emberek idegenül haladnak el egymás mellett. Látni fogod, hogy az „egy akol és egy pásztor“ irott malaszt, melyet állandóan hazudtol a valóság; hogy az aklok száma megszámlálhatatlan, a pásztoroké még inkább… Meg fogod látni, mely éberen őrködnek e pásztorok az aklok kapujában s csodálkozással szemléled, hogy hamarabb engednek kiszaladni hármat az akolból, mint beereszteni egyet, a -32- mely – szerintük – nem az ő aklukba való. Ezen nevet az én paraszt-eszem, de jegyezd meg, fiam, hogy nemcsak paraszt-ész van e világon. A mit én természetesnek találok, a természettel ellenesnek talál tán millió ember és viszont.
De félek, hogy véletlenül már most kezedbe akad irásom s nem szeretném, ha legalább a velejét meg nem értenéd. Félek különösen attól, hogy, ha nem értenéd meg azt, mit mondandó vagyok, megkésve értenéd meg, a mikor már téged is elsodort valamely áradat. Félek, hogy mire kikerülsz az életbe, mindabból, mit az iskolában tanultál, csak annyi marad meg, a mennyivel megkeresheted a kenyeredet, talán vagyont is gyüjtesz, nagy vagyont általa, de -33- üres lészen a szived, szeretet nélkül való. Avagy megmarad tán szívedben a szeretet, de dresszirozva, mint egy komédiás ponny. – Szívednek melegét nem azokra árasztod, a kik szeretetet szeretetnél egyébbel nem viszonozhatnak, hanem azokra, kik, szeretet nélkül élvén az életet, bolond szívedet még majd kinevetik.
Látom, éppen most tanulod a bibliai történeteket. Szépen megmagyarázza Jézus a törvénytudónak, hogy mi az a felebaráti szeretet. A kirabolt, félholtan fetrengő utason nem könyörül a pap. Hasonlóképpen nem könyörül rajta a lévita. Végre jön egy szamaritánus. Bekötözi sebeit, elviszi a városba, elhelyezi egy háznál s még pénzt is ád a gazdának, hogy ápolja őt. -34-
– E három közül ki volt felebarátja a sebesültnek? – kérdé Jézus.
– A ki könyörült rajta, – felelé a törvénytudó.
A tanulságot ebből igy vonja le könyvecskéd: „A valódi könyörületes szívü ember sohasem kérdezi: micsoda nemzetből vagy vallásfelekezetből való az, a ki nyomoruságban szenved, hanem segíti embertársát azért, mert tudja, hogy az Istennek gyermeke, tehát neki testvére és segedelemre van szüksége.“
Tehát Jézus, Istennek fia, a felebaráti szeretetet a könyörületesség egy példájával magyarázta meg. Ne feledd, fiam, hogy Jézus ennek előtte kétezer esztendővel járt és tanított e földön. Hogy abban az időben még a könyörületesség volt a szeretet legszebb nyilatkozása. -35- Ne feledd, hogy bár Jézusnak bölcseje jászol vala, királyok borultanak le e bölcső előtt. Királyok és pásztoremberek. Olvasd a históriát s látni fogod, mint verődnek a népek külön kasztokká. Az erős leveri és ráadásul még meg is veti, lelkében megalázza a gyöngét. Fejébe veszi, hogy csak ő az Isten képére teremtett ember, s a kit szegénysége, gyámoltalansága, gyengesége lenyügöz, az az ő szolgája. A kinek kenyeret dob, hogy éhen ne veszszen, de szive melegéből nem juttat neki egy leheletnyit. Akit, Istentől nyert lelki adományok révén bár fölemelkedik a porból, magával egyenlőnek nem ismer el, mert amannak bölcseje durva deszka volt, az övé aranynyal, selyemmel, biborral ékes. -36-
Ha majd szíved, lelked ki lészen művelve; ha majd nemcsak látsz, de a látottakon gondolkodol is: csak akkor döbben meg a szíved, fiam, csak akkor szorongatja majd vasmarokkal a keserű fájdalom, látván, hogy boldogtalanabb vagy az éhező koldusnál, mert annak nem fáj, ha pénzt vet lábához a nagy úr, a mint elrobog bársonyos hintaján; de neked fájni, kegyetlenül fájni fog, a midőn tisztességtudó kalapemelésedre könnyü, megvető fejbiczczentéssel válaszol a gőgös, de máskülönben könyörületes szívü nagy úr!
Könyörületesség! Ki nem könyörületes manapság? Kinek nincs egy fillérje, egy falás kenyere a koldusok számára? Ki mer manapság nem lenni könyörületes szívű? Ma, mikor az ujságok számon -37- tartják, ki mennyit ád a kárvallottaknak s ki nem ád semmit? Manapság, mikor a könyörületesség – mulatság, sport? Mikor fényes, drága toálettekben, keringőzve vagy csárdást ropva törülik le a szenvedők könnyeit!?
De én egyebet kérek tőletek, könyörületes szívek! Nekem van kenyerem; nekem van ruhám, divatos szabású; tanultam, a mit tanultam; tudok, amit tudok; vagyok legalább is „átlagember“, vagyok; beszédem nem sima, de nem is goromba; ha éppen elkerülhetetlen, még a lovakról is tudok társalogni; könyörüljetek rajtam s ne kérdjétek, paraszt vagyok-e vagy nemes; kereszténye-e vagy zsidó. Vegyetek úgy, a mint vagyok. Szeressetek, ha van bennem szeretni való; vessetek -38- meg, ha van bennem megvetni való. De ne legyetek az őseimre kiváncsiak, mert ők alszanak, porladoznak régen; kegyes érdeklődésteket meg nem köszönik: ruházzátok rám ezt és én megköszönöm, meghálálom nektek. Szeretetért szeretetet adok.
Ez a legnagyobb summa, fiam, melylyel a szeretetet megfizetni lehet: maga a szeretet. Ne sajnáld, ha többet adsz ebből másnak, mint a mennyit más ad tenéked. Örülj ennek, hisz akkor te vagy a gazdagabb.
Mikor e sorokat irom, édes fiam, nagy kérdések foglalkoztatják az elméket. Nagy kérdések, melyeket tán még az én életemben paragrafusokba szednek, de te késő öregséget érhetsz, akkor sem lesznek – megoldva. Bölcs, -39- nagy elmék kigondolnak sok szépet, üdvöset, törvénykönyvekbe be is iktathatják: rideg paragrafusok még soha meg nem változtatták a társadalomnak szellemét.
Ha én zsidó volnék s reczipiálnák az én vallásomat, megköszönném szépen, de megkérdeném: hát engem mikor reczipiálnak? Ha én zsidó volnék s feleségül vehetném a keresztény leányt, akit szeretek, a nélkül, hogy meg kellene tagadnom a hitemet, megköszönném szépen, ah, de mi a törvény jótéteménye ahhoz, ha látnám, ha érezném, hogy van egy törvény, mely a szivekben lakozik: a szeretetnek törvénye, mely nem lát különbséget ember és ember között!
Törvények még nem döntöttek le válaszfalakat, fiam, azt nekünk magunknak -40- kell ledöntenünk. De nehogy azt mondd majd szűkkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget s közömbösen nézd embertársaidnak küzdelmeit. Ha csak magadra gondolsz, ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, lakjál a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön, sebedet gyógyítsd füvekkel: igy is lehet élni, a mig halálod órája üt. De ha emberek közt élsz, vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből. Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek, hatalmasok oldalán harczolni nem virtus. Ne ejtsen meg a könnyü, puha élet varázsa; nehogy cserbe hagyd a veled egysorsuakat, mert téged talán megtűrnek a felsőbbek között. Neked ez nem okozhat akkora -41- örömet, a mekkora keserűséget azoknak, a kiket te cserben hagyál. S ha még ez sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj reám, kinek az életét nemcsak a nehéz munka rövidité, de végetlen lánczolata az emésztő gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor megakasztják tollamat, megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a vészes áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget…
Lehet belőled nagy ember, – és hadd legyen! – de szív nélkül, szeretet nélkül igazán nagygyá nem leszel. Ne bizd el hát magad, ha csodálják elméd tündöklését: sok fényes elme elhomályosult már, de a szív, – jó vagy rossz – megmarad utolsó dobbanásig annak, a mi volt első dobbanásakor. -42- És te, fiam, kicsinyelheted majd tán elmémnek szűk körben való forgását, de egyet ki kell érezned e sorokból: tele volt a szívem szeretettel. Jutott ebből mindenkinek és nem fogyott soha, de sőt inkább növekedett. Nem osztályoztam a szeretetet: mindenkinek annyi jutott, a mennyit megérdemelt. Némelyiknek több is, de kevesebb soha senkinek.
És nem félek, hogy kifogyok a szeretetből, fiam! Ha egyéb nem, ez eltart a sírig. Ha egyebet nem, kaphatsz ezt tőlem halálom után is s ha majdan talán üresnek érzed szívedet, gyere ki síromhoz, meglásd, megtelik szeretettel! Ha majdan talán bántani fog az emberek gőgje, gyere ki a temetőbe s megvigasztalódol. Porrá lesz itt gazdag -43- és szegény, gőgös és alázatos. Az egyiknek gránit jelöli emlékét, a másiknak egyszerü fejfa, de porrá lesz mind a kettő. Itt ember és ember közt nincs különbség. Gránit és fa: ennyi az egész.
Jere ki a siromhoz, fiam!
Még hét esztendős sem vagy, Jankó, s már el-eltünődöm, hogy mi lesz belőled. Ugy tetszik nekem, hogy a betű iránt nincs tebenned valami nagy hajlandóság, s hacsak természeted meg nem változik, tudományos pályán aligha boldogulsz.
Valószinű, hogy nemcsak kedved, de tehetséged sincs arra, hogy megharczold a tankönyvekkel való nem közönséges harczot s a mint én erről meggyőződtem, hidd el, fiam, jobban -48- szeretlek, semhogy erőszakolván arra, mire való nem vagy, megrontsam egész életedet.
Már most megmondanám neked, ha megértenéd mondásom velejét, hogy, ha majd látom kedved és tehetséged hiányát, sohasem ijesztlek azzal: tanulj, Jankó, tanulj, különben suszterinasnak adlak. Nem, fiam, hanem, elvégezvén tehetséged szerint a törvénykötelezte iskolát, szeliden megfogom a kezedet s mondom neked a következőket:
Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedved, sem tehetséged a tanulásra. Szeretném, ha becsületesen végezhetnéd az iskolákat, de minthogy ezt nem remélhetem, valami mesterségre adlak, fiam.
Többször megfigyeltem, hogy kezed rááll a faragásra s zsebkéseddel nem -49- egy csinos munkát végezél már. Fiam, Jankó, beadlak asztalos-inasnak.
Na, ne pityeregj, nincs abban semmi szégyenleni való. Szégyelje magát az a gyerek, ki ok nélkül költeti a szüleit; kit esztendőről-esztendőre ajándékkal és könyörgéssel mentenek meg a bukástól. Te fiam, légy büszke rá, hogy nem akarod csalni szüleidet s még idejében oly pályára mégy, a hol talpig ember válhatik belőled. A becsületes munka nem szégyen, fiam. S ne hidd, hogy csak azokból a fiukból lesznek boldog emberek, kik tehetséggel vagy tehetség nélkül, végigtanulják az iskolákat. Száz példát mondhatnék neked arra, hogy gazdag és szegény szülők keservesen megsiratták, a miért kedv és tehetség nélkül tanuló gyermeküket végig erőszakolták -50- az iskolákon s mikor már arra került a sor, hogy megéljenek a maguk emberségéből: elzüllöttek, mert csak névszerint jártak iskolába, valójában lopták az időt s szüleiknek a pénzét. Ismerek szülőket, fiam, kik minden vagyonukat gyermekük iskolázására költék; a kik nem hittek a tanárok őszinte szavának, nem akartak hinni saját maguknak s most, midőn elfogyott a vagyon és az idő, kétségbeesetten vádolják magukat, hogy a mikor még nem volt késő: miért nem adták mesterségre gyermeküket! Igazabban: mért szégyelték mesterségre adni gyermeköket!
Mert jegyezd meg jól, fiam, minden szülő szereti gyermekét (az állat is szereti a magáét) – de nem minden -51- szülő szeret okosan. Nemrég kaptam egy levelet, melyben egy kétségbeesett apa tanácsot kér tőlem: mit tegyen a fiával. Azt irja: a fiu jó, engedelmes, de nincs tehetsége. Azt szeretné, ha legalább addig tanulhatna a gimnáziumban, mig beadhatja a katonatiszti akadémiába. Kérdi, ismerek-e oly iskolát, a hol jó pénzért keresztülviszik a fiát a hátralevő osztályokon? Mert – irja tovább – „nem becstelenithetem meg családomat azzal, hogy fiamat iparosnak vagy kereskedőnek adjam!“
A ki ezt a levelet irta, előkelő földbirtokos, fiam. Családja ős idők óta nemes s ezért gondolja megbecstelenitőnek az iparosságot, a kereskedést. Ám azt nem tartja megbecstelenitőnek, hogy vesztegetés árán tolja keresztül -52- a fiát az osztályokon. Ha ez az apa, édes fiam, okosan szeretné a fiát: azt a pénzt, mit a manapság oly rettentő drága iskoláztatásra s ezen felül még a tanárok megvesztegetésére is szánt, szépen félretenné esztendőről-esztendőre s mikor fia akár önálló iparos, akár önálló kereskedő lesz, mondaná neki: ime, fiam, ezt a pénzt a te számodra takaritottam meg, kezdj vele valamit.
Tudod-e, fiam, mi az igazi magyarázata annak, hogy úri szülők, kiknek különben néha a legszükségesebbet is meg kell vonni saját maguktól, csakhogy gyermekük gond nélkül lehessen az iskolában, – annyira féltik gyermeküket az iparosságtól? Talán mert nehéz a kalapács, a gyalu, a bárd? Nem, fiam, hisz a gyalu, a kalapács, a bárd nem -53- nehezebb a könyvnél, a tollnál, a czirkalomnál. Ezek a szülők nem a gyermekeiket, hanem saját magukat féltik. Attól félnek – mint ama levél irója is – hogy a mesterség megbecsteleniti a családot. Félnek azoktól a kérdésektől, melyeket majd ez is, az is intéz hozzájok: nos, mi lett a fiából? hol van? mit csinál? Hogy nekik azt kelljen válaszolni: a fiam asztalos! A fiam kereskedő! Félnek attól az időtől, midőn az iparosfiu elvesz egy magához illő, tisztességes, egyszerü leányt s ezt is be kell mutatni: a menyem!
Félnek azoktól az óráktól, mikor a kérges tenyerü fiú hazajön vasárnap a szülei házhoz s a vendégeknek be kell mutatni őt is épp úgy, mint a Brachfeld-kendős jogász-fiút: A fiam! -54-
Félnek attól a rettenetes eshetőségtől, hogy iparos fiokkal egyszer majd végig kell sétálni a váczi-utczán, egy sorban kell haladni vele, éppen mintha – édes gyermekük volna!
Hát édes fiam, a ki a gyermekét, a saját véréből való vért szégyenli, csak azért, mert mesterember, az a gyermekét nem szereti igazán. Földháborodik a szivem, egész valóm, arra a gondolatra, hogy lehetnek szülők, kik naplopó, gavallérkodó, léhütő, a jó Isten tudja miből élő fiok miatt nem pirulnak, ellenben röstellik az utczán megindulni becsületes, tisztességes iparos gyermekükkel. S bánt, erősen bánt, látván, hogy száz meg száz jóravaló úri család inkább tönkre megy, s tönkre teszi egész életére a gyermekeit -55- is, semhogy iparosnak vagy kereskedőnek nevelje, a kik becsületes iparkodással talán még visszaszerezhetnék az elzüllődött ősi birtokot s kalapácscsal vagy rőffel, de visszaszereznék a család régi fényét. Bánt, végtelenül bánt, látván, miként pusztul az egykor erős, gazdag dzsentri s csak mikor már az élet kegyetlenül a földhöz verte, megczibálta, mikor már nincs sem égen, sem földön semmi: akkor alázkodik le a kalapácshoz, a rőfhöz.
Fiam, még ha jól tanulsz is, akkor is örülnék, ha kedvet éreznél iparosságra, kereskedésre. Mert ma már az iparos is, kereskedő is, csak az boldogul igazán, ha nemcsak a keze áll a munkára, de az esze is pallérozódott. Nem kell oly sokat forgatni a -56- könyvet, mint a tanárnak, a doktornak, a fiskálisnak, de a neki való, mesterségébe vágó könyveket, czikkeket olvasgatni kell; érdeklődni minden ujítás, találmány iránt – és hogy egyszerűen necsak iparos, necsak kereskedő legyen: ismernie kell hazája történelmét, irodalmát. Iparos is, kereskedő is egész ember csak így lehet.
Bármi lesz belőled, meg kell szerezned az általános műveltséget, fiam. Ez adja meg az igazi jogot, hogy helyet foglalj minden rendű és rangú emberek között. Az általános műveltség s mesterségednek tisztességes űzése. Ha e kettőt megszerezted, egyesek és társadalmi osztályok előítéletétől, elfogultságától ne félj. Nincs joga senkinek, hogy lenézzen, megvessen téged, ellenben -57- te méltán sajnálhatod azokat, kik lenézni próbálnak téged.
Manapság nemcsak az úrnak fia akar úrnak maradni, de úrrá akar lenni a szegény ember fia is. Te ne akarj úr lenni, fiam. Ez az a „pálya“, mely leginkább el van árasztva a magyar hazában s épp azért e pályán a legnehezebb a boldogulás. Valakinek dolgozni is kell s hidd el nekem, az az igazi úr, a ki semmihez sem jut – ingyen, munka nélkül. Ez tesz magaddal megelégedetté s a megelégedésnél nagyobb kényelmet én nem ismerek.
Megértettél-e, Jankó? Ugy-e meg? Csak azt akarom, fiam, hogy megérts. Kedved, vagy sorsod vigyen bárhová, ne félj, aggódó szeretetem árnyékodba jár. S kérges tenyérrel ha majd megtérsz -58- a szülei házhoz, nem lészen kisebb az én örömem, mintha bátyád vagy öcséd diplomát lobogtat puha, finom kezében. S fogadván a vendégeket ünnepi lakománkra, boldogan, büszkén mutatok rád: János, az iparos fiam.
A világon sem voltál, s már igaztalan valék tehozzád, Aranyvirág, édes kicsi leányom. Búsitott, levert a gondolat, hátha leány lesz első gyermekem. Féltem az ismerősök szánó mosolyától: leány! Na, – gratulálok. A te nemednek bús végzete, Aranyvirág, hogy nem szeretik sehol, ha elsőnek röppent be a gólyamadár s im alig tollasodol meg, alig melegszel meg a fészekben, mindenféle ragadozó madarak kerengnek, vijjongnak körülötted s mi még -62- örülünk, ha e vijjongó szárnyasok közül egy megragad s visz, elröpül veled, talán messze idegenbe… A te nemednek gyászos végzete, Aranyvirág, hogy, ha szép vagy, körülzsongnak a férfiak, mint virágot a méhek; nyomodban járnak, mint az árnyék; esekednek egy szép szavadért, egy mosolyodért, de lelkednek tengermélységébe nem tekintnek s bele is tekintvén, drága tartalmát soha meg nem ismerik. Soha, soha. – Egészen, valójában soha. – S mely kegyetlen végzet! A férfinak nem elég egy élet, hogy megismerjen, lelked tartalmának értéke szerint megbecsüljön s a te szemednek elég egy pillanat, hogy a férfi-lélek fenekére pillants, – ah, mért hogy akkor rendesen, a mikor már késő, mikor már ott vergődöl -63- tört szárnyakkal s csak egy igaz menedéked van: a halál!
Dalolj, dalolj, Aranyvirág, édes kicsi leányom, hadd csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán elüzi bús gondolatimat… Te ide settenkedel az ablak alá, mosolyogva pipiskedsz föl s hallom: apa, kukk! Oda nézek, már nem vagy ott. Lent kuporogsz a fal tövében, összehúzódva, mint egy piczi bogárka a füszál tövén. Irok tovább s hallom ismét: kukk, apa, kukk, mit irsz?
– Aranyvirág, ne háborgass, verset irok.
– Kinek?
– Neked, Aranyvirág, neked.
Hallom, amint szaladsz a fiúkhoz s dicsekedel: az apa verset ír nekem! Csend, fiuk, csend, az apa verset ír… -64-
És írok tovább. Már nem hallom hangodat, az édesen csengőt; nem látom ragyogó fekete szemedet, a mindig nevetőst. S nem látván, nem érezvén közelemben senkit, messze jövendőbe kalandozik lelkem. A mikor te már nem vagy csacsogó leányka s egyszerre csak – mi történt veled? – te, ki még tegnap hangos nevetéssel himbálóztál a térdemen, ma nem találod helyedet ottan, zavartan feszengesz s bár szólni nem mersz, érzem, hogy igyekszel megszabadulni tőlem. Sétálunk az utczán, s te, ki még tegnap bátran, senkivel nem tőrődve, hangosan beszélgettél velem, az édes anyáddal, megláttál, észrevettél mindent és mindenkit, ma nem látsz, nem hallasz, nem beszélsz: lesütött fejjel -65- haladsz közöttünk, csak egy pár lépést nézvén előre… Otthonn is mintha már nem volnál annyira élénk, bátor, mint annakelőtte. Gyermekesen örülsz a hosszú ruhának, de csak addig, a mig egyszer-kétszer végig lebegsz a szobákon, aztán, úgy tetszik nekem, hirtelen lecsöndesülsz s komoly vagy, komolyabb, mint a hogy szeretném…
Ó, Aranyvirág, miért nem maradhatsz mindörökre csacsogó kis babácska! Im, már gyötrődöm jövendőd miatt. Látlak ragyogó szép leánynak, a kit nyomon kísérhet, a kinek elejébe kerülhet s szemtelenűl a szemébe nézhet minden ripők; látok körötted üres fejü s még üresebb szívü, de rettenetes gonddal öltözködő ifjakat, kik csak szépségedet látják, nemes tartalmát -66- szívednek észre nem veszik, nem is keresik; a kik áradozva dícsérik toálettedet, mely úgy-e bécsi szabónál készült? s hazug meglepődéssel nem akarják elhinni neked, mondván: ó nem, együtt varrtuk az édes anyámmal!
Aminthogy az nem is lesz másként, Aranyvirág. Korán, ó talán nagyon is korán látni fogod, hogy a te apád szegény munkás-ember. Tollal vagy gyaluval keresi-e meg a mindennapi kenyeret, a ruhát, a czipőt, neked és nektek: egyre mén; ne áltasd magadat azzal, hogy a toll több a gyalunál. Sőt én azt hiszem, – kevesebbet érő…
Én majd csak megleszek valahogyan.
Csodálatos dolgokat művelnek a kabátjaim. Esztendők viharzanak el felettük -67- s meg sem érzik. Meglepődve látom, hogy minden esztendőben mintha megujhodnának. Ugy tetszik nekem, este, mikor levetettem, mintha a könyökén kikopott volna: nézem reggel s hát álom volt az egész. Tündérujjak babráltak rajta nyilván. Keresem a foltot s nem találom. Aztán reád nézek. Te mosolyogsz ártatlanul, ám látom szemed alján a kékes karikát.
– Édes leányom! Megint virrasztottál, ugy-e?
– Nem, édes apám, nem!
Tisztes szegénységünket, bár nem titkoljuk, nem látják az emberek. De én álmatlan éjeket virrasztok át – miattad. Szeretném, ha mindig: halálomig itt látnálak fészkünkben. S mint egykor, mikor térdemen himbáltalak, -68- átöleltelek, hogy le ne essél: most önkénytelenül védőleg emelem föl kezemet, nehogy elraboljanak. – És hiába, elvisznek egyszer mégis…
De ki lesz az, vajjon lesz-e férfi, a ki elődbe lép s mondja: kisasszony, én szeretem önt. Nem a szépségének, – a lelkének lettem rabja. A fizetésem nem nagy, nem igérhetem, hogy élete gond nélkül való lesz oldalomon, de ha úgy tudna szeretni, mint én szeretem önt, aggodalom nélkül adhatja kezét!
Ez a férfi, – ha eljön éretted – ez a férfi nem azok közül való lesz, Aranyvirág, a kik hangos lármával zsongtak körül az utczán s maguk közt sajnálkoztak fölötted: be kár, hogy szegény! Ez a férfi talán nem is mert feléd közeledni amazoktól s szívében fájdalommal -69- kisért messziről, féltve, hogy fejedet megkábítja a léha beszéd, a külső csillogás, s őt nem is veszed észre soha. Ez a férfi el-eljár házunkhoz s mig a többi ki nem fogy a beszédből, a traccsból, hallgat és hallgat, pedig annyi mondanivalója volna!
Fölháborít már most a gondolat, Aranyvirág, hogy majdan tudakozódni fognak: vajjon van-e pénzed és mennyi? Meg fogom tudni, ó biztosan fülembe jut, hogy Iván ur, a kinek nevét én oly sok regényben olvasám, csillagokat lehozó szerelemmel kapcsolatban, szeret téged s el is venne szivesen, ha volna bár harmincz ezer forintod. Ám ő úgy van informálva, hogy csak huszonöt ezer néz reád. Az is csak, ha meghal az öreg. „A vén szamár“. Már -70- pedig neki éppen harmincz ezer forint kellene!
Felháborítanak a mindennap hallott házassági üzletek, melyek megfeneklődnek pár ezer forint „differenczián“. Hallom szidni a „csaló“ apákat, kik azt mondták: ötvenezret adnak a lányukkal s im az utolsó pillanatban csak negyvenezret adhatnak. És az utolsó pillanatban „visszamegy a parthie.“ A tegnap még szerelmi őrjöngést színlelő gavallérnak a szép, művelt, az egész üzletben ártatlan leány nem pótolja ki szépségével, műveltségével, jóságával a tizezer forintos differencziát!
Pfuj! S ezek férfiak! Ezek házasodnak! Ezeknek majd gyermekük lesz! És ezeket a gyermekeket ők még nevelni fogják! És Isten majd ezeket az -71- embereket még meg is áldja – hiszen Isten jósága megmérhetetlen! – olyan édes, csacsogó leánykával, a milyen te vagy, Aranyvirág!
… Dalolj, dalolj, édes kicsi lányom, hadd csengjen a ház, az udvar. Csengő éneked talán elűzi bús gondolatimat…
Édes Margit,
Tegnap, midőn elváltunk, az volt utolsó szava hozzám: „beszéljen a mamával“, s lám, a helyett, hogy édes parancsának mindjárt engedelmeskedném, egy hosszú, magam sem tudom még, hány oldalas levelet irok önnek.
Üljön le szépen, Margit, s olvassa nyugodtan levelemet. Nem lesz benne semmi különös. Csupán azt akarom, -76- hogy egészen ismerjen. Mert ön, édes, szép Margit, bár négy év óta ismer, nem tud többet az én életemből, csak ennyit: „már huszonnyolcz éves korában egyetemi tanárrá lett, amit harmincz éves korában azzal hálált meg a kormánynak, hogy fellépett ellenzéki képviselőnek, sőt meg is választották.“
Ezenkivül mit tud rólam? Tudja, hogy a legujabb divat szerint öltözködöm, feljárok a nemzeti kaszinóba, eljárok a lóversenyekre, ott vagyok mindenütt, amint azt sürün olvashatja is az ujságokban: ott volt Bándi Miklós…
A társaságokban érdemen fölül kitüntetnek. A lapok riporterei, a kik jól tudják, hogy a princzipálisukkal jó pajtásságban élek, már nem egyszer neveztek -77- ki a „társaság lelkének“. Mindegyre fölvillanyozom a társaságot szellemes élczeimmel, elmés ötleteimmel, miket a maguk helyén talán szellemeseknek és elméseknek is találtak, én azonban egy pillanatig sem áltatom magam ezzel. Rendesen üres csevegések, szószátyárkodások voltak ezek. Tantusz, mit az elite-társaság csengő arany gyanánt fogadott.
Higyje meg, édes Margit, soha, egy pillanatig sem éreztem magamat jól e társaságokban. A legélénkebb csevegés közepett éreztem, hogy hirtelen elborul az arczom, s én önkéntelenül a fejemhez kaptam, mint a kinek hirtelen fejgörcse támadt. Megesett nem egyszer, hogy észrevette a figyelmes háziasszony s részvéttel kérdé: Bándi, mi lelte? -78-
– Semmi, semmi, muló főfájás… már semmi bajom – s arczom egyszerre földerült.
Oh, ha sejtette volna valaki, hogy egy kép, messze-messze földről, villant meg ilyenkor lelkemben s ez vala, mitől arczom elborult!
Nem sejtette senki. Csodálatos, édes Margit, hogy mennyire szerencsés valék én e pillanatig minden dolgaimban. Száz embert ismerek, a ki megjelen a társaságban; előkelő a viselkedése, biztos a fellépése, előkelő az állása is s mégis egyszerre csak elkezdik kérdezni a társaságbeliek egymástól: de hát ki is tulajdonképpen ez az X? Hol a hazája? A családja? Az atyafisága? Nyilván azt kell hinnem, hogy azok az urak és hölgyek, a kik gyermekkoruk óta fátyolfinom -79- légkörben éltek és élnek, egy semmiségből: egy szóból, egy mozdulatból észreveszik, hogy ez meg ez közénk keveredett, de nem közülünk, tehát nem közibünk való. Lehet, édes Margit, – ámbár nem, nem hiszem, hogy úgy legyen! – lehet, mondom hogy én nem vettem észre, de annak nagyon a hátam mögött kellett történni, ha valaki azt kérdezte: de tulajdonképpen ki is ez a Bándi Miklós?
Ön mosolyog, Margit, s tán idegesen toppant lábacskájával: Ki?! hát ki? Egyetemi tanár: és képviselő!
De, édes Margit, a társaságban nem úgy vetik föl a kérdést, hogy erre azzal lehessen válaszolni: én Bándi Miklós egyetemi tanár és képviselő vagyok. -80-
Sokat tünődtem már azon, hogy miért soha senki sem mutatott érdeklődést az én családi viszonyaim iránt. Azt hiszem, csak egy elfogadható oka van ennek: a nevem. Anélkül, hogy én akartam és kivántam volna, ez nyilván tévedésbe ejtette a világot. Az én szűkebb hazámban, Erdélyben, édes Margit, háromféle Bándi van. Az első a dzsentri Bándi, – de minden vagyon nélkül. Földhöz ragadt, méltóságos koldusok, a kiknek létezéséről tudnak idefönt, de a kik közül negyven év óta még egy eleven Bándi sem fordult meg Budapesten. A második a kurta nemes Bándi. Ezeknek van egy kevés földjük, ezt szántják-vetik, élnek máról-holnapra. A harmadik a paraszt Bándi. Egyszerű földműves nép, negyvennyolcz előtt -81- jobbágy, ma szabad és szegényebb, mint valaha.
Tudom, tudom… látom innét, hogy már el is találta, melyik Bándi vagyok én. Az, az, a harmadik. Egy szegény, törődött, öreg ember az én apám. Egy meggörnyedt hátú öreg anyóka az én anyám.
Olvassa tovább, édes Margit. Ismerje meg őket s akkor megismert engem is.
Emlékezem, nyolcz-kilencz éves fiú lehettem, mikor az édes apám, akkor még daliás, szép, erős ember, azt mondta az édes anyámnak: feleség, beszéltem a tisztelendő úrral. Azt tanácsolta, hogy Miklóst vigyem a városi iskolába. Mi szegények vagyunk, kevéssel segíthetjük, de, feleség, nem bánom, ha ez a kis földem, a mi van, rámegy is, urat -82- nevelek a fiamból. Eleget sanyarogtam én, ne sanyarogjon a fiam is.
Az édes anyám sirt.
– A mint kigyelmed akarja.
Szüleimnek rajtam kívül nem volt több gyermeke. De ez csak annyit jelentett, hogy édes anyám, ha elemózsiát küldött a gimnáziumba, egy-két forintot is csusztathatott az elemózsia közé. Urfiak szolgája voltam nyolcz esztendőn át. Ezekre takarítottam, ezeknek kenyerén tengődtem. Rendesen én csináltam meg a penzumukat s ezért időnkint egy pár hatost is adtak.
Az egyetemi életemet meg sem próbálom leírni, édes Margit. Rettenetes nélkülözés, rongyoskodás, éhezés, irodáról-irodára való kopogtatás. De ez nem tartott igy végig. Társaimat a harmadik -83- évben sorban elütöttem a pályadíjaktól. Egy szép napon úgy jelentem meg az egyetem ódon falai közt, mintha skatulyából húztak volna ki. Kollégáim először nagyot néztek, később azonban megszokták, hogy mindig elegáns vagyok. Azt hiszem, el is feledték, hogy valaha szegény, rongyos, kiéhezett arczú diák voltam.
Csak az Isten a megmondhatója, hogy mennyit tünődött az édes apám, mennyit sírt az édes anyám, kiknek sohasem panaszkodtam, de a kik tudták, hogy nagy nyomorban élek. Annál többet panaszkodtak a szegény öregek. Keservesen megbánták, hogy iskolába adtak. Ha otthon maradok, nekik is van segítségük öreg napjaikban s én nem nyomorgok a messze idegenben, abban -84- a rengeteg nagy városban, a hol az emberek a szomszédjukat sem ismerik.
A mint módomban volt, pénzt küldöttem nekik. Visszaírtak: ne küldj, gyere inkább haza. Nem akarjuk, hogy éhezzél miattunk. Hiába írtam: van elég, nem hitték. Minden levélben azt írta édes apám: ne küldj pénzt, édes fiam, mert édes anyád folyton sir, éjjel-nappal. Azt hiszi, hogy éhezel. Én is azt hiszem.
Hazamentem. Nem azért, hogy otthon maradjak, hanem, hogy a jó öregeket megnyugtassam. Egy csomó ujságot vittem haza magammal. Azokból bizonyítottam be, hogy van állásom. Hazavittem a könyveimet. Nézzék, itt a nevem. Én írtam. -85-
Istenem, hogy sirtak a szegény öregek! Az apám mondta: örömmel fekszem koporsómba, édes fiam.
– Én is, – sirt az édes anyám – én is.
De a pénz, a mit hazaküldtem apródonkint, ott hevert érintetlenül a tulipános láda fiában.
– Tedd el fiam, nekünk nincs rá szükségünk. Te nagy úr vagy, neked kell a pénz.
Vissza kellett vennem.
De ön azt kérdi, édes Margit, mért hogy mindezt nem mondtam el eddig, már régen? Ön, édes Margit, soha sem kérdezett az én családi viszonyaimról, pedig én úgy szerettem volna beszélni az én édes jó szüleimről. Ám ha én hozakodok elő vele, nem vette volna-e -86- kérkedésnek? Igen, kérkedésnek. Hogy nagyra vagyok szüleim szegénységével, egyszerüségével, holott kellemesebb volna az ellenkező, ha beszélhetnék uradalmakról, nagy családi összeköttetésekről, hires nagybácsikról, előkelő nagynénikről.
De hisz, úgy-e, feleségül vehettem volna önt, anélkül, hogy valaha lássa szüleimet. Igen, ezt tehettem volna, de éppen ez, a mit tenni nem akarok.
Oh, Margit, ha hallotta volna ezeket az elaggott öregeket, mikor esténkint szóba került az én házasságom!
– Soha sem fogom látni az én menyemasszonyomat, – sóhajtozott az öreg asszony.
– De még én sem, feleség. – S hozzátette az öreg, miközben rajtam -87- pihent becsületes tekintete: – Fiam, én tudom, hogy te nagyúri házból veszel feleséget. Mi együgyü emberek vagyunk. Nem kivánom, hogy megmutasd nekünk. Elég nekünk, ha híredet halljuk. Elég, ha tudjuk, hogy boldog vagy. Ha tudná, ha látná a feleséged, hogy szegény paraszt fia vagy, talán nem is lenne hozzád többé melegséggel. A féllábunk már úgy is a koporsóban. Fiam, ne hozd haza.
– Ne, ne, én is azt mondom. Ó, pedig úgy szeretném látni, – epekedett az öreg asszony. Csak egyszer megcsókolhatnám hófehér arczát, azt a kicsi kezét a lelkemnek!
– De édes anyám, még nincs is feleségem. Aztán tudják meg, mondám, az én feleségem nem lesz ám olyan -88- finnyás, kevély úriasszony. Szeretni fogja, látni kívánja férje szüleit.
– Ezt a csúnya vén embert, meg ezt a csúnya vén asszonyt, – mondta kedves évődéssel az öreg ember. Hiszen – s itt már legénykedett – még harmincz esztendővel ezelőtt megakadt ám rajtam az asszonynép szeme. Még az úriasszonynépé is, úgy-e feleség? De az anyád is szép egy asszony volt ám.
– Most is szépek maguk, édes jó öregeim.
S igazán, édes Margit, olyan szép öreg emberek az én szüleim. Ha látná egyszer, csak egyszer őket. S a házukat, az udvarukat. A kis virágos kertecskét. Reggeltől-estig kint tipegnek-tapognak az udvaron, a kertben. Mindig rólam beszélnek és önről. Arról a szépséges -89- szép kisasszonyról, a kit Miklós feleségűl vesz. A kit ők sohasem láttak, sohasem is látnak talán. A kiről nem tudják, hogy az apja cs. és kir. kamarás, az anyja baronesse. De mintha ott lebegne előttük kibontott aranyhajával. S az öregek rajtakapják magukat nem egyszer, hogy ennek az aranyhajú leánynak az arczára hangos csókokat czuppantanak. Már t. i. a levegőbe.
A hosszú téli éjjeleken le nem hunyják a szemüket.
– Alszol-e, feleség?
– Nem, uram, nem. Nem tudok aludni.
– Én sem. A fiadról gondolkozol úgy-e?
– Arról, uram, arról. S a menyemasszonyról. Kegyelmed is, úgy-e? -90-
– Arról, feleség, arról.
Már pitymallatkor fent van az öreg asszony s átcsoszog a szomszéd szobába. Ez a fiatalok szobája. Ide senki lélek be nem lép az öregeken kivül. Az öregasszony esztendők óta bútorozza, szépítgeti, csinosítgatja. A fakanapén, az asztalon, az ágyakon, a tulipános ládán az ő keze fonta-szőtte, régi módi, de olyan szép, olyan ízléses takarók. Az asztal közepén soha el nem hervad egy hosszu nyakú kancsóban a bokréta. A két kis ablak is tele virággal: majoránna, verbéna, fukszia, piros szegfű. Este, reggel öntözi. Az ágyak fölött is virágkoszorúk. Mind az öregek fonják.
Aztán egy nap százszor is kilépnek a kapun s végignéznek az utczán. Hátha -91- egyszer csak itt teremnek. Levelet sem írnak, csak jőnek.
– Csak jőjjetek, csak jőjjetek, a királyasszony is ellakhatnék abban a szobában.
Margit! Ezek az én szüleim. Ezeknek utolsó napjait akarom én megaranyozni.
Szeretem önt, Margit, egy becsületes férfiú szerelmével. Ön egyetlen, első és utolsó szerelmem. De ha választani kellene… Margit, édes Margit, ne engedje befejeznem e mondatot.
Most, most feleljen: beszélhetek-e a mamájával? Csak egy szóban kérem a feleletet: igen vagy nem.
Kezét csókolja:
Bándi Miklós.
Kedves Bándi,
Ön arra kér engem, hogy csak egy szót válaszoljak levelére: igen vagy nem. Hogy most mondjam, most, levelének olvasása után: „beszéljen a mamával!“
Igen vagy nem… Hiszen, ha az volnék, a ki tegnap valék, könnyű volna a válaszom, habozás nélkül írnám le akár az igen-t, akár a nem-et. De értse -93- meg, Bándi Miklós, hogy Szemerjai Margit, a ki önnek tegnapelőtt azt mondta: „beszéljen a mamával“ – volt és nincs többé. Nézem, hosszan nézem arczomat a tükörben, de egy idegen leányt látok ottan. Más az arcza, más a szeme, a szemének a csillogása – – ki ez a leány? – önkéntelen kérdem.
Bándi Miklós, ön megírta nekem az élete történetét. Megírta, hogy az egyetemi tanár és képviselő, az előkelő társaságok „lelke“, a ki előtt nyitva állanak a szalonok: egy szegény, földhöz ragadt jobbágynak a fia. Hogy az az előkelő megjelenésű fiatal ember, a ki a legujabb divat szerint öltözködik, finom szivarokat szí, jár a kaszinóba, ott van a turfon, ott van mindenütt – – – még nem olyan régen kiéhezett arczú -94- diák volt, a kit odahaza éjjel-nappal siratott egy öreg ember s egy öreg asszony… De a kik most olyan boldogok s a kiknek ön szeretné megaranyozni az utolsó napjait… Kivel? Velem.
Velem!
De, Bándi Miklós, tudod-e, ki vagyok én?
– Tudom, tudom – mondod te – egy cs. és kir. kamarás és egy bárónő egyetlen leánya.
Nem tudsz semmit, Bándi Miklós. Az apám cs. és kir. kamarás. Ez igaz. – Az anyám bárónő. Ez is igaz. De aztán többet te sem tudsz rólam.
Uram, vessen meg engem, de mikor azt mondtam önnek: szeretem én is, beszéljen a mamával, – hazudtam, nem -95- éreztem én ön iránt szerelmet. Nem, egy szemernyit sem. Mint olyan leány, a kit okosnak neveltek: minden kelléket megtaláltam önben, a mi egy Szemerjai Margit férjévé kvalifikálja. Előkelő állás (hozzá még fiatal korban), előkelőség a viselkedésben, könnyed mozgás a társaságokban, szép termet és arcz, melyen a szem megakad – s hogy mindehhez nem hiányzik a családi föltétel is: erre nem is gondoltam. Olyan természetesnek találtam, hogy ön jó erdélyi családból való, hogy sértésnek vettem volna a kérdezősködést. Hisz ráérünk arra még az – eljegyzés előtt is. Ha valaki nékem még egy hét előtt azt mondja, hogy a te kezedet megkéri egy nemtársaságbeli ember: kinevetem. S mindenkire gondoltam volna családunk ismerősei közűl, -96- csak önre nem, egyedűl önre nem, Bándi Miklós! Jaj nekem, ezerszer jaj, ha valaki más mondja, hogy ön paraszt szülők gyermeke! De jaj, százszor jaj akkor is, ha ön nem őszinte s akkor mondja meg, mikor már szavam, becsületem megtiltotta volna a visszalépést nekem!
Szerelem nélkűl megyek önhöz, a mi világunk könnyü gondolkozásával: elég a rokonszenv, minek a szerelem? Életem annyit változik, hogy ezentúl nem a mamával járok, hanem az ön oldalán. Ön elvisz engem mindenüvé, a hová vágyakozom: bálba, hangversenybe, a turfra, a Stefánia-utra, a kioszkba, fürdőkbe. Kifogástalanúl elegáns és korrekt az életünk. Én szívesen vagyok az ön oldalán, mert hisz ön szép -97- ember, előkelő ember, szellemes ember, udvarias is; s ön is szívesen lát engem az oldalán, hisz én nem vagyok olyan csúnya, liba sem vagyok, tudok öltözködni, háziasszony tisztjét szeretetreméltóan betölteni…
Hát ilyenformán képzeltem én a házaséletet. S mikor a pap áldást ad reánk, ön kivisz a vasúthoz és Velencze helyett Brassóba vált jegyet: jerünk, édesem, az én szüleimhez. Az én szegény szüleimhez. A kik egyszerű, de becsületes, jó népek!
Megborzadok, egész valómban reszketek, ha meggondolom, hogy mily rémülettel töltött volna el e váratlan fordulat. Hogy én, Szemerjai Margit, egy jobbágy-családdal kerülök atyafiságba! Irtóztató! Irtóztató! Sokkal üresebb -98- volt a szívem, hogy amúgy is boldog, igazán boldog lehetett volna a mi frigyünk, de hát éltünk volna azért szépen, sőt tán másoktól irigyelten is. De a mi erre következik, az már nem is boldogtalanság lett volna. Lábaim elé hordhatta volna a világ minden kincsét, szerelme kiapadhatatlan forrása lehetett volna a gyöngédségnek, figyelemnek: gyűlöltem volna önt, mert kelepczébe csalt! Ezt a vádat szerelmének mélységes tengervizével sem mosta volna le.
De im, most itt áll ön előttem, s ah, megsemmisülve tördelem a szókat: bocsásson meg, uram, bocsásson meg! Látom, mint nő alakja szédítő sebességgel s mint zsugorodik össze a büszke, gőgös Szemerjai Margit. Mily nagy ön s mily kicsiny én! -99-
Miklós, Bándi Miklós! fogd meg a kezemet s emelj, emelj, mert elsülyedek! Áraszd reám szívednek melegségét, hogy oly mélyen s igazán tudjalak szeretni téged, mint te a – szüleidet. Azokat az öreg embereket, a kik nap-nap után csinositgatják, virágozzák számunkra a kis szobát; a kik mindegyre kitipegnek-tapognak az utczára, hogy nem jönnek-e a fiatalok? A fiunk, a Miklós fiunk, a ki annyit nyomorgott s a ki most oly nagy úr s a menyemasszony, az aranyhajú menyemasszony, a kinek az öreg asszony szeretné megcsókolni hófehér arczát, kis kezét. Ah, az én arczomat, az én kezemet! Én, én, én ha megcsókolhatnám már azokat a kérges kezeket, melyek a porból téged fölemeltek, csak azért, csak egyedűl azért, -100- – mert érzem, hogy Istennek végetlen kegyelme van velem – hogy most te meg fölemelj engem lelki nyomorúságomból!
Miklós! Hallgass ide. Üres szívem megtelt soha nem ismert érzelemmel. Kezedben a sorsom, tied vagyok. Szemerjai Margit, a kinek te szerelmedet megvallád – nincs többé. Egy új Szemerjai Margit áll előtted, a ki neked vall szerelmet. Mit nekem a világ! Nem törődöm vele. Szeretnék fönt lenni a legmagasabb hegynek az ormán és onnan kiáltani: Bándi Miklós engem szeret!
Te Miklós, te nem érted azt, hogy mit tesz az, mikor valaki egyszerre csak megérzi, hogy szíve van. Te nem érted, mert neked mindig volt szíved. Nekem csak azóta van, mióta leveledet olvasám, olvasom és olvasni fogom mindig, valahányszor -101- szükségét érzem annak, hogy az Istennel beszéljek.
Gyere, gyere, beszélj a mamával. Jöhetsz, repülhetsz. Apám, anyám tudnak mindent. Apa olvasta a levelet. Mama hallgatta. Apának arcza – ah, mily élesen figyeltem! – egy pillanatra elborult. A mama elsápadt. De… aztán egyszerre csak – ó, ha láttad volna! – megeredt a könny az apa szeméből szavai zokogásba fúltak – s a levélnek még végére sem ért, egymás kebelén sírtunk mindahárman.
– Ó, Istenem, – zokogott édes apám – köszönöm neked, hogy fiú helyett fiút adtál nekem!
S a komor arczon, mely Andor testvérem halála óta nem vídult fel soha – im, mennyei öröm fénye ragyog. -102-
Miklós! Te már megaranyoztad az én szüleim utolsó napjait. Most már rajtad áll, hogy én is megaranyozzam a te szüleidét. Parancsolj velem!
A tied
Margit.
Édes fiam, Miklós!
Könnyes szemekkel olvasók leveledet, melyben hírűl adád nekünk, szegény szüleidnek, hogy Istennek bölcs rendelésiből hites társul veszed méltóságos Szemerjai Gábor úr egyetlen leányát. Az égnek áldása legyen ti rajtatok, lelkem gyermekeim. Mikor a leveled olvasók, sirtam én is, sirt az édes anyád is, sirunk azóta mindig, de most a nagy -104- szívbeli örömtől. Ó, lelkem gyermekem, mennyit sanyarogtál, míg a jó Isten ide segített. De megsegített, áldott legyen szent neve érette. Hát én mennyit békétlenkedtem: minek is adtalak iskolába, mért nem hagytalak az eke szarva mellett, hogy túrjad a földet, mint az apád, a nagyapád. Az anyádat örökké attól féltettem, a sok sirásban elveszti a szeme világát. Mennyit zsémbeltem rá: ne sirj, feleség, ha te elébb halsz meg, mint én, mi lesz belőlem? Mert, édes fiam, jaj az öreg paraszt embernek, ha magára marad a világon. Az asszony-ember, az ügyesebb, még ha öreg is. Könnyebben elél; a férfi-ember gyámoltalan, nyüg mindenkinek.
Mi, édes fiam, nem megyünk el a te lakodalmadra. Nem valók vagyunk -105- mink gála úri népek közé. Lenéznének minket is, téged is. Itthon megbecsül mindenki, mert a madárnak sem vétünk, senkinek az útjába nem kerülünk, odafel a fényes urak és dámák között csak szégyenkeznénk s neked is csak terhedre lennénk. Pedig az anyád de szeretne ott lenni, hogy senki se lássa őt! Úgy én is szeretnék, mondom az anyádnak. Éjjelenként, mikor szemeinkre nem jő álom, örökké arról diskurálunk: hogy lehetnénk ott látatlanúl. A gőzösre nem igen merészkednénk ülni, mert hogy azon még sohasem ültünk, csak egyszer láttuk elszaladni Brassóból jövet, a mikor egy szekér buzácskát vittünk. Annak az ára éppen elég volna, – mondja az édes anyád. De két szekér buza ára is felmenne, – mondom én. Mi már nem -106- ülünk gőzösre, édes fiam, nem is nekünk való ez. Csak az édes anyád nem tud megbékülni, mindig azon sóhajtozik, hogy ő bizony hozzátok repülne, ha szárnya volna. Hiszen akkor én is odarepülnék, tréfálkozom az öreg asszonynyal.
Irod leveledben, édes fiam, hogy szegény házunkhoz is ellátogatsz feleségeddel. Ó, fiam, gondold meg jól, mit cselekszel. Mi látni való van mirajtunk, elöregedett, együgyü embereken! A mi házunk tiszta, de nincs benne semmi úri czifraság. A mi van a házunkban, az mind a házunktól is került ki. Finom úri ételekkel sem traktálhatjuk a feleségedet, pedig a szívünket is neki adnók különben. No, hanem az édes anyád nem olyan csüggedős, mint én. Azt -107- mondja, csak írjam belé a levélbe, hogy jőjjetek. Majd a menyemasszony eligazgat mindent gusztusa szerint. A faluban van egy nőszemély, ki sok évekig szolgált úri házaknál, ezzel már szóba is van az öreg asszony. Ez – úgy hirlik a faluban – olyan úri ételeket főz, hogy még a királyné is megszopná az ujját utána, tisztesség nem esik mondván.
Hát akkor, mondom az anyádnak, csak jőjjetek Isten hirével. A kicsi szoba, azt magam is mondhatom, olyan mint egy kápolna. Az édes anyád, a mi szép képet talált az ujságokban – ó fiam, minek küldöd, ha sok pénzedbe kerül! – mind berámáztatta. A két ágyon kilencz-kilencz párna, a nagyanyádtól való, de még egy sem volt használatban. Eleget mondom az édes anyádnak, elég -108- három-három párna is, az urak még ennyit sem használnak. De az édes anyád azt mondja: ha megannyi volna, azt is mind kirakná, mert tudja, hogy a drága menyeasszony el van kényeztetve. No, ezt én is elhiszem, – mondom én. Az apja kamarás, a mi valami erősen nagy hivatal, úgy-e fiam? az anyja pedig báróné. Ugyan bizony, hogy meréd megkérni a kezét, édes fiam! Ez semmiletteképpen nem fér a mi fejünkbe. Megkérdeztük a tisztelendő urat: ugyan mit szól, tisztelendő ur? Legyen áldott minden szava, úgy megkönnyítette a lelkünket. Megmagyarázta, hogy a ki igazán szeret, nem nézi a szíve választottjának alacsony származását. Azt is mondta, édes fiam, hogy te valami nagyon derék ember s előkelő úr volnál -109- a kibe szerelmes lehet egy grófkisasszony is. Hálát adtunk az istennek, az anyád is, én is. Csakhogy így van s nem másképpen.
Reszket már a kezem, édes fiam, eddig is alig birám az írást. A szemem mindegyre könyvedzik s nem látok, pedig az ókulárét feltettem. Azt mondja az édes anyád, hogy az övét tettem fel, azért nem látok. Pedig én azt hiszem, mindegy, mert egy fábrikában csinálták mindakettőt. Talán el sem tudod olvasni az én gyenge irásomat. Ugy-e, jobb lett volna, ha a tisztelendő úrral irattam volna. Hanem most mindenképpen úgy jött, hogy én irjak. Az édes anyád is akart vetni rá egy pár betüt, de az már nem fért belé. De úgy is azt irta volna, hogy: jere haza, édes Miklós fiam, hozzad -110- az én aranyhajú drága menyemasszonyt is, eszem azt a gyémántos szívecskéjét. No hát ezt én ide irám.
A méltóságos apósodat, anyósodat igaz szívvel tiszteljük s mondd meg alázatos üzenetünket, hogy drága leányukért, a mig nálunk lészen, ne aggódjanak, hűséges szeretettel gondját viseljük. Téged fiam az egész falu népe tisztel, nagy bandaszóval s felbokrétázott kapu előtt vár a faluvégén. Mi már csak az udvarunkon várunk s
maradok a te édes apád
Bándi János.
Édes mamám,
Egy hete már, hogy kifejlettem ölelő karodból, egy hete, hogy asszony vagyok én is, a legboldogabb asszony a világon. Felesége Bándi Miklósnak, a szegény jobbágy fiának… Álom ez vagy valóság? Egy-egy pillanatban azt hiszem, hogy álom s ijedten rezzenek föl: hátha álom, szeszélyes álom… Nem úgy gondolom, édes mamám, hogy én, a -112- cs. és kir. kamarás leánya, hogyan lehetek egy szegény paraszt ember fiának a felesége. Nem ez az, mit ma sem akarok elhinni. Ellenkezőleg: néha egy különös gondolat száll meg… Vajjon nem egy szép mese volt-e mindaz, a mit Miklós irt vala az ő szüleinek szegénységéről, gyermek- és ifjúkorának szenvedéseiről, hogy jobban megejtse szívemet… Mert tudd meg, mamám, most az tenne boldogtalanná, ha Miklósom nem az volna, a ki: egy öreg, kérges tenyerű szegény embernek a fia…
Nem, nem, mindaz, a mit Miklós megirt nekem: nemes szívének vallomása első szótól az utolsóig – igaz, édes valóság. Édes valóság, mondom én, mert így szeretem én Miklóst. Képviselősége, egyetemi tanársága, a nagyvilági életben -113- való csodálatos otthonossága – mind mellékes előttem. Én az igazi férfit imádom benne, a ki nem vezetett oltár elé, míg élete nyitott könyvként nem állott előttem; és imádom benne a gyermeket, a ki előkelő állásában, hiú fényesség, ragyogás közepett sem feledkezett meg agg szüleiről, ezekről az egyszerű, szegény emberekről. Ezekről az áldott jó öregekről, a kiket – ó ne vedd zokon, édes mamám s te se, drága apuska, – „szint-édes-szinte“ (ezt a kifejezést itt tanúltam) úgy szeretek, mint titeket!
Jaj mamám, de kedves szép öreg emberek a Miklós szülei! Azt én le sem tudom irni. Az öreg Bándi, a ki fiatal korában még valamivel magasabb lehetett Miklósnál, olyan szép öreg ember, a milyen még csak az én Miklósomból -114- lesz… Az arcza ennek a hetven esztendős öreg embernek piros, mint a rózsa. De nem az egész arcza, csak egy piczi helyen, mintha egy piczi rózsa oda festődött volna. Nekem ez feltünt. Azt mondja az öreg ember: ez családi szín… Hát a Miklós arcza miért nem ilyen rózsás? – kérdezém. – Ó, az más, menyemasszony. Az ő arcza is ilyen volt, a mig el nem került közülünk. – A pesti levegő, menyemasszony, az törölte le a rózsát, – magyarázza az öreg asszony.
Az öreg asszony! Ő róla még nem is irtam. Azaz, hogy az öreg emberről sem irtam. Nem is tudom, hogy melyikkel kezdjem. Ez az asszony csupa szív és ész, édes mamám. Csodálatos egy ilyen egyszerű asszonyban. Én ezt álmodni -115- sem mertem volna. Ó, sohasem feledem a pillanatot, mikor megérkezénk. Persze hogy úgy volt, a mint az öreg irta esküvőnk előtt. A falu kapujánál, mely fel volt virágozva, kendőzve, muzsikaszóval várt az egész falú népe. A tisztelendő úr szép beszéddel fogadott.
Miklós hebegett valamit. A könnyek elfojtották a szavát. Az én szemem is könnybe lábbadt. Nem láttam, csak éreztem, hogy asszonyok, leányok odaszaladtak hozzám s csókolták a kezemet, a ruhámat. Pedig én semmi jót nem tettem ezekkel a szegény népekkel. Hallottam, a mint mondták: az öregek otthon várnak. Az udvaron…
Ott voltak, ott. Úgy, a mint elképzeltem. A galambdúczos kapu kitárva. Ott állott levett kalappal, könnybe lábbadt -116- szemekkel egy öreg ember, ünneplő ruhában. Mellette egy jóságos arczú öreg asszony. Nem tudom, hogyan szállottam le a kocsiról. Az öreg Bándi vett-e le vagy Miklós. Csak azt tudom, hogy hosszú ideig pihent a fejem annak az öreg asszonynak a mellén, a kinek nem volt több szava: édes gyermekem! A többi belefúlt omló könnyeibe. Mikor kifejlettem az édes ölelésből, az öreg ember, kinek szemében még csillogtak a könnyek, szeliden megfogta a kezemet a jobb kezével, balkezét gyöngéden a vállamra tette s csak annyit mondott, miközben erősen rám szegeződött a tekintete: Most már hiszem, hogy igaz szeretetből lett a Miklós felesége! Azután nem is tudom, hogy is volt. Mi fogtuk-e közre az öregeket, az öregek-e -117- minket: beléptünk a pitvarba (itt eresznek hivják), onnét jobbra a mi szobánkba… Abba a kis szobába, mely igazán olyan, a milyennek Miklós leirta. Abba a kis szobába, mely évek óta zárva volt idegenek előtt. A hová mindennap becsoszogott az öreg asszony, rendezgette, csinosítgatta, hogy, ha majd megjön Miklós „az aranyhajú“ feleségével, a királyné se átaljon belépni…
Mamám, édes mamám, mily kedves, meleg fészek ez a kis szoba! Fehérre meszelt falán itt egy kép, ott egy virág-, amott meg egy buzakalász-koszorú, aztán ismét egy kép. Ujságból kivágott képek, de mind hires emberek arczképei. Semmi fölösleges bútor, de semmi sem is hiányzik. Van még diván is, az öreg asszony keze szőtte-fonta csíkos gyapjú-szövettel -118- bevonva. Még az ágyak takaróját is mind az öreg asszony szőtte. Hát a vánkos-végeken a himzés, a varrás! Megannyi művész-munka. S milyen tisztaság bent a szobában és kint az udvaron. S a virágos kertben! Két ablak nyilik erre s behajlik a szobába az égő vörös mályva. Egy ablak az udvarra nyilik s egy kicsike a veteményes kertbe. Ez a tyúkleső ablak. Innét lesi anyámasszony, hogy a tyúkok nem gyomlálnak-e az ő palántái közt. Képzeld csak, mamám, tegnap, a mint kinézek a tyúklesőn, hát egy öreg kotlós ott gyomlál a káposzta-palántákban. Eleget hessegettem: hess, hess, ne kapard ki az anyámasszony palántáját, de rám sem hederített. Nosza szaladtam ki, az ereszben fölkaptam egy nyirág-seprűt, ki a -119- kertbe. Persze, hogy a másik pillanatban tyúkasszonyság már túl volt árkon-bokron szörnyű kotkodácsolással. Épp a hogy fordulok vissza, lép be anyámasszony. Összecsapta a kezét s áradozva mondta: ó édes aranyszájú csirkém!
Jött mindjárt az öreg Bándi is, a kit én apámuramnak szólítok. (Úgy-e kedves megszólítás?) Apámurammal Miklós.
Mondta apámuram enyelegve: no lám, adjuk is át a gazdaságot a fiataloknak, feleség. Ők éppen jól eligazgatnák. Mi összetennők a kezünket s élnénk a készből.
– Ó, mit beszél maga, pirongatja az öreg asszony.
– Hadd beszéljen, – biztatom én – nekem olyan jól esik.
És apámuram csakugyan egész napon tréfál, adomázik. Itt a faluban vén -120- huszár a neve. Igy szólítja anyámasszony is. Mennyi sok érdekes dolgot mesél abból az időből, a mikor ő huszár volt! Mert az volt ő is, az apja is, a nagyapja is. A Miklós nagyapja „kint volt a francziára is“. Volt Párisban.
– Az ám csak a nagy város, – mondja a vén huszár az apja után. Falú ahhoz képest Pest. Bár megesméri, hogy azóta Pest is nagyot nevelkedhetett.
Anyámasszony folyton csitítja: Ó az Isten áldja meg, ne beszéljen annyi haszontalanságot. Hiszen azt a mesét már tizszer is elmondta a menyemasszonynak!
S az öreg asszonynak igaza van. Apámuram mindennap elmeséli egy pár kedvencz dolgát, de én olyan áhítattal, olyan komolyan hallgatom. S roppant -121- erősítem anyámasszonynyal szemben, hogy ezt még nem hallottam. Csak mondja apámuram, mondja!
S apámuram mondja és olyan hálás azért, hogy én hallgatom. A Miklós csak mosolyog, szorongatja a kezemet, hosszan néz a szemembe… ő is olyan hálás, hogy az öreg meséit hallgatom… És hidd el nekem, mamám, hogy igazán élvezet hallgatni az öreget. Sokat tapasztalt s a mit nem is hittem volna: sokat olvasott. Miklós mindig küldött neki könyvet, ujságot s apámurammal mindenről lehet beszélni – a szinházon kivül. Azt mondja, a mit erről irnak az ujságok, azt nem érti…
Este, mikor magunkra maradunk, Miklós mindig vallatóra vesz: édesem, légy őszinte, – akarsz-e tovább menni? -122- Melyik fürdőre vigyelek? Itt van közel – Tusnád, Borszék…
– Nem kivánkozom sehová, – tiltakozom én. Itt szeretnék maradni egész nyáron, itt, az öregeid között!
S ez nem affektálás, édes mamám, te elhiheted nekem. Miért is kivánkoznám én innét tovább? Akárhol járnánk, mindegy volna nekem, csak Miklós velem legyen. De örülnének-e bárhol is úgy nekem, mint a hogy örülnek ezek a jó öregek? A mig lehet, nem fosztom meg őket a fioktól. Hisz úgy is megfosztottam már őket. Egy hét, két hét mulva elmegyünk s ki tudja: látják e többé mindenüket, legdrágább kincsüket. Az ő napjaik meg vannak számlálva, s kettejük közül egyiknek vajjon ki fogja be a szemét, ha majd üt az -123- utolsó óra? Mi örömük is van tulajdonképpen abban ezeknek az egyszerű embereknek, hogy a fiok nagy urrá lett (a mint ők mondják), ha nem láthatják napról-napra, ha nem lehetnek közelében? Fölneveltek egy gyermeket… kinek nevelték? Nekem, egyedül nekem! Nem volna-e szívtelenség, ha sajnálnám tőlük ezt a pár hetet! Miért ne aranyoznám meg utolsó napjaikat, mikor ezzel nemcsak nekik, nemcsak az Istennek, de magamnak is tetsző dolgot cselekszem!?
Ó ha látnád, édes jó mamám, mily gyöngéd, aggódó szeretettel vesznek körül engem ezek az egyszerű emberek! Nem dicsekesznek ők senkinek, nem ütik dobra a boldogságukat. S mennyire vigyáznak, hogy valamiképpen alkalmatlanok ne legyenek nekünk, bolond -124- szerelmes fiataloknak. Mert bizony mi, édes mamám, bolond módra szeretjük egymást…
Ki-kisétálunk a rétre, a rozsföldekre, a közel erdőbe, bejárjuk mindazokat a helyeket, melyekhez Miklóst gyermekkori emlékek kötik. Én mindig hívom az öregeket, jőjjenek ők is. Látom a szemükből, hogy mennyire szeretnének jönni. Eltotyognának velünk a világ végére is. S nem jőnek mégsem. A világ minden kincséért sem. Ki nem fogynak a kifogásokból. Hogy ők már nem birják a gyaloglást. Hogy a sétálás nem is való olyan egyszerű embereknek.
– Csak menjetek, édes gyermekeim, menjetek. Az öregeknek sutban a helye. – Ott, ott.
De a kapuig elkisérnek. És a meddig -125- csak látnak, le nem veszik rólunk a szemüket. Mi vissza-vissza fordulunk, búcsut integetünk, ők is. S mintha hallanám az öreg asszony szavát: – Ó édes, aranyos csirkém! (Ez én vagyok.)
S az öreg ember motyogását: Derék pár ember, igazán derék egy pár ember.
Mikor befordulunk egy másik utczába, még azután is sokáig ott állnak s néznek, néznek hosszasan a messzeségbe, hátha valahol fölbukkanunk s még egyszer látnak.
Nem, nem irom tovább, édes mamám… Oly végtelenül boldog vagyok, hogy meg-megreszketek, hátha ekkora boldogság nem is tarthat sokáig. Mindent megtalálok én itt, csak ti hiányoztok. Tudod mit, édes jó mamám? Jertek le! Lepjetek meg az apuskával! A vasútnál találtok -126- fiakkert. Abba üljetek bele. Mondjátok a kocsisnak: hajtson Baczonba. Mikor aztán a falúba értek, akár ne is kérdezzetek senkit: hol lakik az öreg Bándi János. Csak hajtson a kocsis egyenesen, az útból ki nem térve. Addig hajtson, míg egy magas, galambduczos kapuhoz nem ér az út jobb oldalán. – De lehet ám több galamb duczos kapú is, – mondod te. Van bizony. De az apámuram kapujára ez van irva:
„Isten segedelméből építették Bándi Huszár János és felesége Nagy Borbála.
Áldás a béjövőknek – béke a kimenőknek!“
Ezen a kapun hajtsatok be bátran. Jertek, jertek!
Kezeteket csókolja:
Margit.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| 116 | egy öreg emher | egy öreg ember |