Tartalomjegyzék az 575. oldalon található.
Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=p8XYAAAAMAAJ.
Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.
A »Kisfaludy-Társaság« három ízben (1901, 1902 és 1903-ban) bízott meg a székely népdalok és néphagyományok gyűjtésével, hogy így a székely népléleknek még föl nem jegyzett, már-már veszendő, naiv megnyilatkozásaiból megmenthessük azt, a mi még megmenthető.
Mert a meghamisítatlan néplélekben gyökeredző népdal, népmese vész, pusztul. A művelődés nyomában járó új eszmék, új irányok, új törekvések átalakítják a népet s a néplélek individualitása rohamosan olvad fel a civilisatiónak mindent egybeolvasztó kohójában.
A siker kevés reményével, de annál nagyobb lelkesedéssel kezdtem meg a gyűjtést, mert éreztem, hogy a székely népköltészet egykor oly virágzó mezején, a melyben egynéhány lelkes gyűjtő a világ népköltészetének legszebb termékeit gyűjtötte össze, én leszek talán az utolsók egyike (adja az ég, hogy ne így legyen!), a ki még újat találhatok. VI.
Törekvésemet siker kísérte. Már az első évben annyit gyűjthettem össze, hogy a Kisfaludy-Társaság, jelentésem tudomásul vétele után megbízott, hogy az 1902. év nyarán is folytassam a gyűjtést. Ezt követte a harmadik megbizatás, s ma már egy jó kötetre való anyag áll a Kisfaludy-Társaság rendelkezésére.
Mivel a gyűjtésre csak a nyári szünidőket használhattam fel, természetesen oly területeket kellett kiválasztanom, a melyekben a nép, megegyező külső ethnographiai arczulat mellett, az ethos termékeiben is közösséget tüntet fel, hogy így a gyűjtött anyag, midőn képét adja a vidékek népköltészetének, egyszersmind a jövő gyűjtőjének, ethnologusának is irányító, vezető tanulságokkal szolgáljon.
Mert sajnosan tapasztaljuk, hogy a régi Erdély magyar népe gyakran még ugyanazon megye területén is oly elütő ethnographiai sajátságok letéteményese, melyek egy egységes kép kidomborítását rendkívül megnehezítik. A vidékenkint zárkozott, önálló vagy külső befolyás által nagyon is érintett fejlődés, a századokon át megújuló viharok, melyek a haza e legveszélyezettebb határszélére dobott csekély magyarságot is súlyosan érintik, a szomszédos vagy ugyanazon területen lakó népek befolyása mind oly tényezők, melyek mintegy megszaggatták azt a területileg is összefüggő egységet, melyben a székelységnek egykor e vidéken laknia kellett.
Hisz a régi Erdély bármely vidékén is gyűjtsünk, VII. sehol sem menekülhetünk attól a gondolattól, vajjon e vagy ama jelenség, vonás nem az oláh vagy esetleg a szász nép útján került-e a magyar nép eszmekörébe. Mert igen gyakran idegen, nem magyar hang üti meg fülünket, érinti lelkünket s kétkedve állunk meg, hogy eleven magyar érzékünk itélőszéke elé vigyük azt, a mit sem historiai, sem ethnographiai tudásunkkal el nem dönthetünk.
Az oláh nép által leginkább befolyásolt vidékeket utaztam be tervszerűen azzal a szándékkal, hogy megtudjam: van-e az oláhságnak lényeges, a nép lelkét megtámadó befolyása a székely népre? És ha van, – és a százados érintkezés következményeképen lennie kell – vajjon ez a lényegtelen külsőségekben vagy már a lényeges, a nép benső valóját is megtámadó hatásokban jelentkezik-e? De tudnunk kell főleg azt, hogy a székelység mily ellenállást tanusít e befolyásokkal szemben. Megfoghatatlan, még eddig ki nem mutatott, csak hatásaiban érezhető befolyás ez, mely a székelység szellemi termékeiben lépten-nyomon felüti fejét, eredetiségéből ugyan nem vetkőztet ki, de aprólékos vonásokban beszinleli magát a nép lelkének termékeibe s nyomán haladva érezzük – ha mindenütt nem is tudjuk kimutatni, – hogy itt egy lassú, hatásaiban csak az éles megfigyelő által észrevehető átalakulási folyamat megy végbe, mely eredményeiben, ha szilárd ellenállásra nem talál, a nép érzületét is megtámadja: lappangva, de ijesztő következetességgel. VIII.
A közös területen lakó vagy egymással szomszédos s így sűrű érintkezésre kényszerített nem egyfaju népek történelmében nem egyedülálló átalakulási folyamat ez; a létért való küzdelem nagy époszában csak egy epizód, melyben minden külső nagyobb rázkodtatás nélkül vetkőznek ki faji jellegükből, olvadnak be, sőt tünnek el embertömegek a történelem szinteréről.
Az idegen befolyás kérdését, nemcsak nemzeti, de ethnographiai tekintetben is igen fontosnak tartom, ezért a népköltészet és néphagyományok gyűjtése során tett tapasztalataim alapján e helyen megkisértem e kérdést bár egy pár sugárral megvilágítani.
Tanulmányútam megkezdésekor azért is féltem a sikertelenségtől, mert azt hittem, nem gyűjthetek olyat és annyit, hogy a Kisfaludy-Társaságnak e gyűjtéshez fűzött reményeit megvalósíthassam. Hisz egy idegen ajkú nép nagy tömegei közt élő gyér magyarság népköltésének gyűjtéséről volt szó. Kételyek merülhettek fel bennem: vajjon e befolyásolt vidékeken a magyar nép lelke közvetlen megnyilatkozásaiban megtartotta-e a magyar jelleg fővonásait?
A mitől tartottam, nem következett be; mert daczára, hogy az oláh befolyás nem egy nyomára IX. akadtam, most is eleven a székely nép lelkében a népdal iránti érzék s ha közvetlen kitörő érzelmei őseredeti lényegökben, a művelődés hatása folytán is, megfogyatkoztak, a népköltészet nem bő, de elevenen buzgó forrása nem egy gyöngyöt dob felszínre. Pedig érzületének tisztasága sok megpróbáltatásnak van kitéve. A székely számottevő része, mondhatni csak lélekben, gondolatban lakik szülőföldjén. A kenyérkereset rákényszeríti az idegen felkeresésére. Egy része katonáskodik, másik tutajával evez le Szegedig, fiatalságának egy számottevő része szolgálatban van elszórva a szomszédos megyék, sőt távoleső vidékek városaiban. De nem csekély azok száma is, a kik gyékény, kosár, posztó, szőnyeg és fehérnemű árúval bolyongnak széles e hazában szanaszét. Ezek közül nem egy, ösztönözve a szerzési vágytól, külföldre is eljut.
Szétforgácsolt e nép teste. Csoda-e ha egységét féltjük? Más, kisebb ellenállási képességgel megáldott nép régen beolvadt volna az oláhságba, vagy az idegenségben maradt fiait siratná megfogyva, megtörötten. Ettől megmentették a székely népet az erőteljes egyéni jellemvonások s a szülőföldhöz való szívós ragaszkodás. – Mert a székely nép értelmes, intelligens, erőteljes nép. Művelődésre nagy hajlama lévén, igen fogékony a külső benyomások iránt, de mivel határozottan kifejezett, a szenvedések, nélkülözések által meg nem törhető egyénisége van, a külső benyomásokat nem tartja meg úgy, X. ahogy átveszi, hanem lelke lényegéhez idomítja, lelke kohában átalakítja.
A székelység által lakott terület nagy része nem tejjel, mézzel tele Kánaán, hanem vadon: őserdők vadonja. A havas szöréből élő székely nehéz munkával, sok veszélynek kitéve szerzi meg mindennapiját. A küzdelem megedzte lelkét, testét a szenvedésekre, megszilárdítá kitartását. Talán a kéteszüségről szóló szállóige is abban leli magyarázatát, hogy míg más könnyebb viszonyok között élő ember egy észszel is beéri, a székelynek kettőre volt szüksége, hogy nehéz életviszonyai között boldogúlhasson.
Földje kevés, épen ezért földéhes; görcsösen ragaszkodik minden barázdához, ezért aztán perlekedő és nem hagyja jussát, hisz oly kevés az, hogy a legnagyobb erőmegfeszítéssel is meg kell tartania utódjainak. Ha saját érdeke nincs koczkán vagy fölöslege van, talán az altruistikus érzelmektől sem idegen, de saját érdekét mindig szem előtt tartja, megvédi, ha kell még az egyenes úttól eltérve is. Szándékában meg nem ingatható, okoskodó s okoskodásának eredményeitől még józanabb érvek által sem tántorítható el. Szülőföldjét határtalanul szereti. Távol szülőföldjétől állandó összeköttetést tart fenn a falubeliekkel s mihelyt egy kis pénzre tett szert, hazatér, hogy ismételve megpróbálkozzék, hátha otthon is megélhet. Ily tulajdonságok mellett lehet-e félteni a népet az idegen befolyás túlsúlyától? XI.
Egy másik aggályom az volt, hogy kevés olyat fogok találni, mi ismert ne volna. Hisz oly sokan és oly sokat gyűjtöttek már! Tartottam attól is, hogy a művelődés által nem csekély mértékben befolyásolt nép, az újabb műdalok befolyása alatt, elidegenedett az egyszerű lelke közvetlen érzelmeit kifejező népdaltól. Tény, hogy a művelődés befolyása, a kisdedóvodák és iskolák hatása megérzik a nép költészetén. Az eleven érzék, a közvetlenség kopik, fakul; új eszmék, új tanok furakodnak be a nép lelkébe, melyek a meg-megújuló generatiók fejlődési fokozatán át a nép eszejárását átalakítják. Az őseredeti vonások, a népnek szívós megtartási képessége mellett is, az új impressiók által háttérbe szorítva, elmosódnak, vagy ha nem, legalább is elhalványulnak. Az új tudás új eszmehalmazzal tölti meg a nép lelkét, melynek gyakran meg nem értett s így zilált tömkelegében elmosódik az ősi, tisztán ki nem jegeczedik az új s végeredményben sejtelmét kelti egy oly időnek, midőn a nép lelkéből önkényt fakadó, a közvetlenség zománczában csillogó, meg nem fertőztetett, a lelket megkapó, mert örökszép népköltészetről talán nem is beszélhetünk. Ez az idő még messze van, de előre veti árnyékát. Jelek mutatják, hogy a haladás szele nem haladt el nyom nélkül e nép feje felett.
De ennek a végeredményeiben ijesztő képpel rémítő átalakulásnak talán csak a kezdeténél vagyunk. A művelődés járulékai, – mert lényegről XII. még alig beszélhetünk – ezer szálakon furakodnak be a nép lelkületébe. A nép gondolkodásmódja, életfelfogása ezek által lehet infitiált, de lelke mélyében, még ott él a traditió; érzelmi köre, vágyai, reményei odasimulnak ahhoz a röghöz, mely számára minden szépnek, jónak, nemesnek forrása. A gyermekkor emlékei, első szerelmének színhelye, a falu meséi, mondái, dalai, oly varázserővel tartják fogva a nép leányának, fiának lelkét, hogy a külső benyomások nem képesek azon erőt venni.
A székely nép sokat olvas. Majdnem minden faluból kerül ki egy-egy tudós ember: pap, tanító, jogász. Ezek tanuló korukban sok új nótával, sok új műdallal tértek haza. Ezek útján ismeri a nép Csokonait, Kisfaludy Sándort, Petőfit, Aranyt stb. De csodálatos, hogy ezeknek befolyása a népdalban alig érezhető. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a nép költője lelkének közvetlen kitörő hangulatával nem illeszkedik be a neki idegen eszmekörbe. A szűk látkörben mozgó hagyományos eszmék, a szűkkörű megfigyelések szülte, a nép lelkének jellemző vonásait visszatükrőző hangulatok, mondhatni oly távol állanak még a legnépiesebb műköltő lelkének megnyilatkozásaitól, hogy a népköltő bár érzi, hogy ezek szépek, meg is tanulja őket, de lelkét dalra nem ihletik, a népköltészetet át nem alakítják. Sajátos azonban, – de csak eltünő jelenségként említem fel, – hogy az újabban divatba jött Dankó-féle nóták mily népszerűségnek örvendenek a székelység XIII. között. Majdnem minden dalos ifjú, leány kínált vele. Pedig ezek (Eltörött a hegedűm… Göre Gábor nótái) idegenszerű vonatkozásaikkal, erőltetett helyzeteikkel oly messze állanak a székely nép lelkületétől, mint akár a svéd vagy portugál népdalok. Szolgálatból jött leányok, legények terjesztik ezeket. A nép felkapja, énekli őket, de megtartani nem fogja. A dallam talán, mert behizelgő, népies, megmarad a népnél, de évek mulva, ha még dalolja, más szöveggel fogja ezeket dalolni.
A nép nem vesz át minden dalt, a mi a faluba kerül. Többször katonaviselt emberektől jegyeztem fel oly dalokat, melyeket a Dunántúl vagy a Tisza-mentén énekelnek. Ezeket azonban csak az illető tudta s dicsekedve dalolta, de a falu népe nem vette át tőle, mert oly képzetek, oly helyzetek fordultak elő bennük, melyek e nép lelkének idegenek.
A reminiscentiák imitt-amott nyomot hagynak a népköltészetben. De lehet ez másként? Az ifjú leány városban szolgál, uraságoknál. A kisasszony, úriasszony zongorán játszsza az újabbnál újabb műnépdalokat. Egy-egy sor megkapja lelkét, érzelme húrjait érinti; a dal új dalra inspirálja, melyben a hallott új dal egy-egy sora előfordul s alapeszméje, alaphangja lesz az új versnek.
A ponyváról szedett füzetek is megfordulnak a nép kezén. Ezekből is egyet-mást átvesz, de sohasem tartja meg úgy a mint átvette, hanem átalakítja: kihagy belőle, told hozzá vagy a községben XIV. közszájon forgó népdalokhoz idomítja, hasonló alakú dalba beilleszti.
Ily befolyásokkal kell számolnia a gyűjtőnek, ha munkáját kritikával akarja végezni.
A gyűjtést Udvarhelymegye éjszaki részén kezdtem meg, oly vidéken, mely az idegen befolyástól talán legkevésbbé érintett. Hisz ez classicus földje a székely népköltészetnek. Itt gyűjtötte Kriza a világirodalom legszebb népdalait, itt születtek azok a népdalok, melyek a régi Erdély magyarságának ajkán még most is élnek s a nép lelkéből sarjadzott közvetlenségüknél fogva a magyar népköltészetre még most is termékenyítőleg hatnak.
Ismernem kellett e tiszta székely vidék népköltészetének jelen állását, hogy átmenve a már idegen elemek által befolyásolt területekre (Kis-Küküllőmente, Nyárádmente, Maros felső folyásának vidéke, Mezőség, fel az Aranyosig) megállapíthassam, elkülöníthessem azon vonásokat, melyek a székelység népköltészetére átalakítólag hatottak és hatnak jelenben is.
1901-ben Etéden kezdve gyűjtöttem Martonoson, Tarcsafalván, Tordátfalván, Kobát-Demeterfalván, Szent-Mihályon, Malomfalván, Szent-Léleken, Diafalván és Oroszhegyen. Innen vissszatérve folytattam XV. gyűjtéseimet Farkaslakától fel Korondon át Szovátáig. Szovátán találkoztam itt nyaraló, a székelységet talán legjobban ismerő jeles elbeszélőnkkel Petelei Istvánnal, a ki szándékaimban megerősített, biztatott s jóakaró tanácsaival látott el. Szovátán töltöttem hosszabb időt s innen utaztam be a Kis-Küküllő mentét (Sóváradtól Gyalakutáig.). Közben gyakran rándultam át Parajdra, a hol sok becses adat birtokába jutottam. Parajdon nem mulasztottam el a Rapsonnéra vonatkozó hagyományok kutatását. Itt egy pár, e mondát kiegészítő részletet jegyeztem fel.
Rapsonnénak volt egy leánya: Ilona, kit Elemér szeretett. Az ördög elment Elemérhez s így szólt: »Ne hidd, hogy Ilona szeret, lesd meg csak és megládd, hogy megcsal, mert mással enyeleg. Ha nem hiszed, megmutatom.« Ilona holdkóros volt s minden éjjel fennsétált a meredek hegy tetején. Egy éjjel az ördög kihívja Elemért a szikla tövébe, hogy Ilonát meglessék. Mikor oda megérkeznek, Ilona már fennsétált a sziklán. Ekkor az ördög leventévé változik, felszökik a sziklára s Ilonával enyelegni kezd. Elemér haragosan rákiált Ilonára; ez felébred, lezuhan a szikláról, hogy holtan terüljön el a szikla tövében zöldelő gyepen. Elemér ekkor észreveszi, hogy az ördög rászedte; felrohan a sziklára s leugrik a mélységbe.
A bűvös hatalom, melylyel a nép képzelete Rapsonné várát most is körülveszi, maig sem vesztette XVI. el hatását. Több parajdi leány ment ki a Kis-Fényes kőhöz. Az egyik leány vitatkozott a többivel s ráült egy kőre, mondván: »Ha hazudok, váljak kővé.« Menten kővé változott. Esküre feltartott újjal most is ott látható.
Az ördög, nem régen, szép sípszóval becsalt egy juhászt a hegybe, ott megtöltötte kalapját aranynyal, de mikorra a juhász a hegyből kijött, nyáját nem találta meg s az arany göröngygyé változott.
A Kis-Küküllő mentéről a Nyárád völgyére tértem át. E völgyön az oláh befolyás már feltünő. A nép ethnographiai arczulata székely, de nyelve sajátosan átalakult. A zárt »ë« iránti érzék kiveszett. Sajátos az »a«-nak »o« ejtése, mely sajátság átmegy a Maros-menti magyarságon fel az Aranyosig. (Pl. óra helyett ara; »oda« helyett »ada« – »molnár« helyett »malnár« – olvas helyett – »alvas« stb.)
E völgy népének költészete tősgyökeres magyar, akár a székelység legérintetlenebb vidékén. Itt azonban azon szomorú meggyőződésre jutottam, hogy e vidék népe a magyar dalok egy részét oláh dallamra énekli. Már Szováta környékén megütötte fülemet egy-egy idegenszerű dallam, de azt hittem, hogy ez a nép dalainak amúgy is hasonló voltából származó egyezés. Hiszen ha a nép dallamának keletkezését megfigyeljük, lehetséges az, hogy hasonló külső befolyások mellett (Erdőzugás, patakcsobogás, tilinkózengés, harangszó, madárdal) a nép dallamai XVII. is hasonlókká alakulnak. Hasonló hangulatot keltő külső befolyások talán hasonló dallamra késztik a nép fiának lelkét.
Az oláh és magyar verselési alak, versszerkezet sok vonásban hasonlít egymáshoz. Ez rákészti a népet a dallam kölcsönzésére. A dallam átvétele azonban nemcsak a faluban történhetik. A katonáskodás szenvedései lélekben szorosabban egymáshoz fűzik a magyar és oláh legényt s így ha eszmét ritkán – mert egymás nyelvét nem értik annyira – de dallamot kölcsönöznek egymástól. Mert e dallamátvétel kölcsönös. Az oláh legény és leány is dalolja az oláh szöveget magyar dallammal. De a míg az oláh dallamnak a székelységnél való elterjedése sajnos következetességgel majdnem mindenütt észlelhető, addig az, hogy az oláh magyar dallamra énekli az oláh szöveget, – eddigi tapasztalataim szerint – csak ritkán előforduló jelenség. A nép soha sem felejti el, soha sem dobja el régi dallamait, de ujakat vesz át, mert tetszetősek, behizelgők. Az átvétel teljesen öntudatlan, bizonyítja ezt a következő eset. Szent-Gericzén megnéztem a tánczot. A czigány oláh tánczdalokat játszott s a fiatalság vígan járta az oláh tánczokat. Megbotránkozva kérdeztem a birót, a ki tősgyökeres székely ember s avval dicsekedett, hogy 60 éve daczára, mikor jó kedve van, még most is tánczol: »Miért engedi meg, hogy a czigány oláh nótákat, tánczokat húzzon?« – A biró megbotránkozott s váltig erősítette, XVIII. hogy ezek nem oláh tánczdalok s ennek bizonyítására tanukat is hivott fel. Nem volt kivel beszélnem, mert talán a nemzeti önérzetet sértettem volna, ha állításomhoz szigoruan ragaszkodom. Csak a később húzott magyar nótára lejtett, helyesebben ropott táncznak az előbbitől elütő sajátosságaira figyelmeztettem a bírót, a ki belátta, hogy ez bizony más táncz s megigérte, hogy ezután csak ilyen tánczot enged meg. A muzsikus-czigány szerepel itt mint az idegen dallam terjesztője, mert úgy az oláh, mint a magyar vasárnapi táncz alkalmával ugyanazon egy pár betanult nótát játszsza el válogatás nélkül.
A Nyárad mentéről a Maros középfolyása mellett fekvő magyar, de fölös számú oláhsággal vegyesen lakott községekre mentem át (Székely-Kocsárd, Földvár, Felvincz, Magyar-Décse, Miriszló, Csombord, Lőrinczréve, Magyar-Lapád, Kis-Solymos). E vidéken még szembeötlőbb a nép külső ethnographiai arczulatának átalakulása. A székely kapunak, a nép faragóművészete e legtypikusabb megnyilatkozásának még nyomát is alig találjuk; az építkezés magyar jellege elmosódott. A nyelv is több új, az ősi nyelvérzék kiveszéséről, vagy idegen hatásról tanuskodó jelenséget dob felszínre. Így az o helyett már következetesebben használja az »a«-t. A mesemondó így beszél: »Hát lelkem kirájam, aggyan nekem mast egy kacsit és négy lavat és egy kacsist, hagy vigyem haza a feleségem az én országamba XIX. hol az ördögök kirájja lakatt«.1) E vidék vegyes népe már jól érti egymás nyelvét. A fiatalabb generatio gyakran egyaránt beszéli a magyar és oláh nyelvet, de a mi még sajátságosabb, egyaránt énekel magyarul és oláhul. Egy 20 éves oláh leány ajkáról jegyeztem fel következő két szöveggel ugyanazon dallamra énekelt népdalt.
Oláh szöveg:
Ki van zárva az a feltevés, hogy itt egyszerű fordításról van szó. Az alapeszme, az alak ugyanaz, de úgy az oláh, mint a magyar abban az egy pár elütő vonásban, ráüti e versre saját egyénisége bélyegét. Hogy melyik nép dalolta e dalt először, azt nehéz eldönteni, de ezen egy példa is meggyőz arról, hogy e népek kölcsönöznek egymástól eszmét is s felvilágosít a kölcsönzés vagy átvétel mikéntje felől is.
A Maros mentéről az Aranyos völgyére mentem át azon szándékkal, hogy Tordától kiindulva nyugatnak azon határvonalig hatolok be a hegyek közé, a hol már a tiszta oláhság kezdődik. De itt már kifogytam az időből s így csak Szentmihályfalván, Várfalván és Rákoson gyűjthettem.
1902-ben a gyűjtést ismét Szovátán kezdtem meg. Tettem ezt, mivel itt két kiváló mesemondóra akadtam, a kiket a nagy munka idején lehetetlen volt hosszabb időre lekötnöm. Ezektől ez évben több mesét reméltem s reményemben nem csalódtam. Különben is Szováta és Parajd egyike az ethnologiai szempontból legérdekesebb vidékeknek. Fekvése teszi azzá, mert itt halad át a Székely-Udvarhelyről Maros-Vásárhelyre vezető országút, ide torkollik a Kisküküllőmegyét végigszelő főút. Parajd pedig XXI. a gyergyói főút végpontja. Itt találkozott és találkozik mai napig is négy székely megye népe, sót hordva gyékényfedelű szekerén szanaszét. Nyaranta pedig a közel és távoli vidék földmívelő népe is Szovátán keres enyhet csúzos bántalmai ellen. – Ezektől különböző vidékekről származó népdalokat jegyeztem fel. Szovátáról Kelementelkén át Maros-Vásárhelyre mentem, majd Tompa, Nyárád-Szereda és Nyárád-Szentannán gyűjtöttem. Innen lejöve a Maros mentén Alsó-Fehérmegye nyugati részét utaztam be. Maros-Ujvártól kezdve gyűjtöttem Nagylakon, Maros-Csucsón, Czintoson, Maros-Ludoson, majd Magyar-Bükkösön. Legérdekesebb e vidéken Magyar-Bükkös és Ozd népe. Magyar-Bükkös népe jobbágy volt s ez a nép költészetén meg is látszik. Szükszavuság, zárkózottság jellemzik e vidék népét, ellentétben a szókimondó, merész sokszor hányaveti törzsszékelységgel. De épen a zárkózott, nyomott viszonyok között való fejlődés, egy bensőség- és közvetlenségben párját ritkító népköltészet forrása lett.
Még ez év őszén, az ujonczok bevonulásakor (október első napjaiban) lementem Balavásárra, innen Kis-Kend, Nagy-Kenden, Egrestőn át Szent-Demeterre. Majd Balavásártól kiindulva csatlakoztam a vasuton utazó ujonczokhoz s elkisértem őket Küküllőszegig. Ez alkalommal sok katonadal birtokába jutottam.
1903-ban ott folytattam a gyűjtést, a hol előző évben félbenhagytam. Udvarhelymegyében a XXII. Szent-Demeterrel határos Bordoson kezdtem meg a gyűjtést s innen Véczke, Magyar-Zsákod, Szent-Erzsébet és Kis-Solymoson át Székely-Kereszturra, majd Székelyudvarhelyre jutottam. Később Háromszékben Előpatak vidékén gyűjtöttem és azon szándékkal, hogy az Erdővidéket is beutazom, Homorod-Hévizre mentem le, de itt már kifogytam az időből. Közben kiegészítettem gyűjtésemet Balavásáron és Szovátán is.
Gyűjtésközben oly vidékek népdalainak birtokába is jutottam, a hol meg nem fordulhattam, mert Déván és az útba ejtett városokban is kikérdeztem a szolgalegényeket, szolgáló leányokat s így is sok érdekes dolgot jegyeztem fel.
Miként az előzőkből kitűnik, az általam beutazott vidék népköltészete, daczára a sokféle befolyás- és egyik-másik beszivárgott idegen vonásnak alaphangban és érzületben tiszta székely.
Ha valamely vidék népdalait gyűjtöm, természetesen csak oly népdalt keresek, mely e vidéken termett, mely a tanulmányozott nép lelke mikéntjét tárja elém. De gyűjtésközben épen a sokszerűség gyors egymásutánjában feltűnik a különbség egyik-másik népdal alaphangja között s figyelmeztet, hogy óvatossággal kell a népdalok hovatartozandóságának elbirálásában eljárni.
A Duna-Tisza közéről, a Tisza mellékéről, sőt a Dunántúlról is igen sok népdal kerül be a székelység közé. Ezekben többnyire nincs oly vonás, melyből XXIII. megitélhető volna, hogy nem a székelység között termettek, de a székely jellemének, lelki tulajdonságainak meg nem felelő helyzetek útján s a már ismert népdalokkal való összehasonlítás alapján eldönthetjük, hogy ezek nem e nép lelkéből nőttek. Ezeket nem vettem fel gyűjteményembe. A népdalok gyűjtése közben egy-egy erőltetett, nem a közvetlen érzelmet visszatükröző hang érinti fülünket. Kezdetben arra gondolunk, hogy az ilyfajta verseket valamely gyengébb tehetségű népköltő csinálta. Később rájövünk, hogy a rossz népköltő még oly rossz költeményére is ráüti naiv lelke bélyegét. Itt tehát a népiest utánzó gyenge tákolmányról van szó. A tanulók, kántorok, papok belekontárkodnak a nép dolgába; verseket faragnak s a nép, talán tekintélyi érvektől indíttatva, átveszi, eltanulja őket. Ilyen úgynevezett népdal igen sok van Kriza János, Erdélyi János, sőt még az Arany-Gyulai féle gyűjteményben is. Eleven kritikai érzékkel könnyen felismerhetők, mert abból a zománczból, melyet a nép von dalaira, mintha lepattant volna egy rész.
De mivel itt a szigoru határt meg nem vonhatjuk s az ily dalokban is itt-amott felcsillan a nép eredeti eszmemenete: gyűjteményemben »Kétes eredetű népdalok« czím alatt mintaképen felveszek egynéhányat.
Az eddig megjelent népdalgyűjteményekben előforduló dalok változatait csak akkor veszem fel e gyűjteménybe, ha az általam feljegyzett dal alapeszméje, XXIV. szerkezete az eddig közlött népdaltól egészen elütő s az egyezés egy, vagy egy pár sorra terjed.
Hogy oly népdalt ne vegyek fel, a mely valamely népdalgyűjteményben már megjelent, már tanulmányútam megkezdése előtt, most a szerkesztés közben pedig ismételten áttanulmányoztam az összes hozzáférhetővé vált magyar népdalgyűjteményeket. Hogy azonban ily óriási népdaltömeg mellett a tévedés nincs kizárva, az természetes.
De ne téveszsze meg a szives olvasót, ha imitt-amott egy versszakot kezdő sorban vagy sorokban ismert gondolat üti meg fülét. A magyar népdal egyik lényege a számtalan »szálló gondolat« (talán jobb mint a »szálló ige« kifejezés), melyek ugyanazon alakban vagy sokszerű változatban előfordulnak úgy az alföldi vagy dunántuli, mint a palócz vagy székely népdalban. Egy-egy gondolat közvetlensége, melegsége vagy megkapó festőisége megkapja a nép lelkét, ajkról ajkra száll s a népköltő lelkében mindig visszhangra talál. Ez öntudatlanul elsajátítja, változtatja, hozzáfűzi gondolatait vagy belefűzi egy új népdalba. E classicus rövidséggel egy-egy egész érzelemvilágot visszatükröztető gondolatokhoz fűzödnek a magyar népköltészet legszebb dalai.
A gyűjtött népdalokban, épen mert a beutazott vidék egyöntetű nyelvjárást nem tüntet fel, nem jeleztem mindenütt a kiejtést. A nép is következetlen a kiejtésben s azt is tapasztaltam, hogy ott is, a hol a közbeszédben határozottan szinezett XXV. nyelvjárással is beszél, a költemények elmondásánál már következetlen; talán mert illendőbbnek tartja a költeményekben »uribb« nyelvet használni s a »parasztos« beszédet mellőzni, vagy egyes vidékeken azért, mert olvasottsága önkénytelenül az irodalmi nyelv használatára készti.
A gondolat oly gazdagon, az érzelem oly sokszerűen jut a nép dalaiban kifejezésre, hogy rendezésük fölötte nehéz; mégis a nagyobb csoportokon belül is igyekeztem a dalokat alapgondolat szerint rendezni.
Így a szerelmi dalokban a megismerkedést, a megszeretést, a szerelemre késztést daloló költeményektől kezdve, a szerelemről való felfogás, a szerelem megnyilatkozásának módja, a szeretett lény ecsetelése, a féltékenység, csalódás, elválás mind oly különböző hangulatot lehelő költeményekben jutnak kifejezésre, hogy ezeket, ha nem is élesen elválasztó vonalakkal, de az alaphangot színező bizonyossággal elkülöníthetjük.
A katonadalokat is oly módon rendeztem, hogy a czédulahuzásról, sorozásról, behivásról szóló dalokat a csoport élére tettem; ezeket követik a szerető és anya bánatát, az elválást, a katonai szenvedéseket, szabadságolást, hazatérést ecsetelő dalok.
Szóval, a hol tehettem, ily módon rendeztem a dalokat, mert meg vagyok győződve, hogy – ha csekély számú népdalnál nem is – de egy nagyobb gyűjteményben a rendezés fontos tanulságokkal járhat. XXVI.
Így válik a népdal néppsychologiai tanulmányok alapjává, midőn bizonyos benső kapcsolatokat érzékeltető folytonosságban állítja szemünk elé a nép lelke megnyilatkozásainak különböző phasisait.
Végül egy nehány népmesét is csatolok e gyűjteményhez. Ezeket minden kihagyás, toldás vagy átalakítás nélkül úgy közlöm, miként a mesélő ajkáról feljegyeztem, mert ha az ősi felfogás, hit és nyelvezet ezen legfontosabb forrásain változtatunk, önmagunkat csaljuk meg.
Híven az elvhez a tájszólást is megtartottam s lehetőleg jelzem.
Ne ütközzünk meg azonban azon, ha e mesék valamelyikében egy-egy ismert s más magyar mesében is előforduló vonással találkozunk. Lehet egyik-másik typus vagy mesehelyzet ismert, de van e mesékben sok eredeti, új felfogás; szerkezetük pedig jellemző, sajátos.
Ennyit tartottam szükségesnek tájékoztatóul e kötet élére iktatni. A mit végeztem, lelkem és erőm legjavának odaadásával végeztem, hálás elismeréssel azok iránt, a kik e tevékenységre módot nyujtottak.
Déva, 1904. május hó 8-án.
Mailand Oszkár.
A)
(Balavásár.)
B)
(Magyar-Lapád.)
(Martonos.) -7-
(Miriszló.)
(Szt.-Mihályfalva.)
(Rákos.)
(Parajd.)
(Rákos.)
(Kis-Kend.) -14-
(Maros-Ludas.) -15-
* * * -16-
* * *
(Etéd és Szováta.)
(Balavásár.) -18-
(Nyárád-Szentanna.) -19-
(Nyárád-Szentanna.)
(Szent-István.)
* * *
* * * -22-
* * *
* * *
(Csitt-Szentiván.)
(Töredék.)
(Csombord.) -24-
(Tarcsafalva.) -25-
(Csombord.)
(Maros-Csúcs.)
(Szent-Gericze.)
(Csombord.) -30-
(Balavásár.)
(Szent-Háromság.)
(Parajd.) -31-
(Szováta.)
(Hadadtő.)
(Balavásár.) -32-
(Parajd.)
(Kibéd.)
(Parajd.)
(Sófalva.)
(Miriszló.) -34-
(Sóvárad.)
(Parajd.)
(Szováta.)
(Magyar-Bükkös.)
(Szováta.) -36-
(Szent-Demeter.)
(Miriszló.)
(Parajd.)
(Kelementelke.)
(Sóvárad.)
(Balavásár.) -38-
(Magyar-Bükkös.)
(Szováta.)
(Magyar-Lapád.) -39-
(Parajd.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Miriszló.) -40-
(Csekelaka.)
(Maros-Csúcs.) -41-
(Maros-Décse.)
(Miriszló.)
(Egrestő.)
(Martonos.)
(Kibéd.) -43-
(Szentmihályfalva.)
(Szentmihályfalva.)
(Pálfalva.) -44-
(Torboszló.)
(Lőrinczréve.)
(Magyar-Bükkös.) -45-
(Kis-Kend.)
(Rigmány.)
(Magyar-Bükkös.) -46-
(Balavásár.)
(Szent-Gericze.)
(Köszvényes-Remete.)
(Asszonynépe.)
(Csombord.) -48-
(Nyárád-Szentanna.)
(Szováta.)
(Miriszló.)
(Magyar-Becze.)
(Magyar-Bükkös.) -50-
(Makfalva.)
(Csokfalva.)
(Szentmihályfalva.) -51-
(Magyar-Bükkös.)
(Nagy-Kend.)
(Magyar-Lapád.) -52-
(Balavásár.)
(Balavásár.)
(Gyalakuta.) -53-
(Szováta.)
(Maros-Csucs.)
(Magyar-Bükkös.) -54-
(Magyar-Lapád.)
(Nyárád-Cserefalva.)
(Héderfája.) -55-
(Balavásár.)
(Parajd.)
(Bordos.) -56-
(Csókfalva.)
(Miriszló.)
(Parajd.) -57-
(Miriszló.)
(Kibéd.) -58-
(Szent-Demeter.)
(Kibéd.)
(Szováta.)
(Szováta.)
(Kelementelke.)
(Szent-Erzsébet.)
(Nagy-Kend.)
(Magyar-Bükkös.) -61-
(Asszonynépe.)
(Magyar-Becze.)
(Lőrinczréve.) -62-
(Nagy-Kend.)
(Rigmány.)
(Csekelaka.)
(Parajd.) -64-
(Parajd.)
(Tarcsafalva.)
(Tompa.) -65-
(Parajd.)
(Előpatak.)
(Nagy-Ajta.) -66-
(Magyar-Lapád.)
(Szováta.)
(Szováta.)
(Parajd.)
(Parajd.)
(Magyar-Becze.)
(Magyar-Lapád.) -69-
(Miriszló.)
(Parajd.)
(Miriszló.)
(Parajd.)
(Parajd.) -71-
(Miriszló.)
(Martonos.)
(Szováta.) -72-
(Maros-Décse.)
(Miriszló.)
(Miriszló.) -73-
(Nyárád-Szereda.)
(Balavásár.)
(Köszvényes-Remete.)
(Balavásár.)
(Nyárád-Szentanna.) -75-
(Magyar-Becze.)
(Parajd.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Vaja.)
(Rigmány.) -77-
(Ozd.)
(Csokfalva.)
(Balavásár.) -78-
(Tompa.)
(Ákosfalva.) -79-
(Nyárád-Szentanna.)
(Tarcsafalva.)
(Magyar-Becze.)
(Tarcsafalva.)
(Egrestő.) -81-
(Csekelaka.)
(Magyar-Bükkös.)
(Magyar-Bükkös.)
(Nagy-Kend.) -83-
(Maros-Csucs.)
(Csombord.)
(Szent-Erzsébet.) -84-
(Kis-Kend.)
(Miriszló.)
(Torboszló.) -85-
(Rákos.)
(Szováta.)
(Csombord.) -86-
(Szent-Gericze.)
(Maros-Csucs.)
(Magyar-Bükkös.)
(Nyárád-Cserefalva.) -88-
(Balavásár.)
(Balavásár.)
(Magyar-Bükkös.)
(Homoród-Héviz.)
(Magyar-Becze.) -90-
(Parajd.)
(Sófalva.)
(Parajd.)
(Szent-Háromság.)
(Szováta.)
(Szováta.)
(Parajd.)
(Szent-István.)
(Szováta.)
(Parajd.) -94-
(Miriszló.)
(Szováta.)
(Asszonynépe.) -95-
(Balavásár.)
(Kis-Kend.)
(Héderfája.)
(Szent-Demeter.)
(Magyar-Bükkös.) -97-
(Makfalva.)
(Szent-Gericze.) -98-
(Miriszló.)
(Bordos.)
(Szováta.) -99-
(Szent-Erzsébet.)
(Magyar-Lapád.)
(Parajd.)
(Szováta.)
(Tompa.)
(Parajd.) -101-
(Miriszló.)
(Ozd.) -102-
(Maros-Csucs.)
(Tarcsafalva.) -103-
(Parajd.)
(Martonos.)
(Rákos.)
(Szent-Gericze.)
(Csombord.) -105-
(Magyar-Lapád.)
(Sóvárad.)
(Parajd.) -106-
(Szent-Erzsébet.)
(Etéd.)
(Etéd.) -107-
(Martonos.)
(Parajd.)
(Csombord.)
(Nagy-Kend.) -109-
(Szováta.)
(Miriszló.) -110-
(Kibéd.)
(Szent-István.)
(Magyar-Bükkös.) -111-
(Magyar-Lapád.)
(Oroszhegy.)
(Torboszló.)
(Szováta.)
(Rákos.)
(Csombord.) -114-
(Nagy-Kend.)
(Magyaros.)
(Szováta.)
(Magyar-Bükkös.)
(Maros-Csúcs.)
(Nyárád-Cserefalva.)
(Nagy-Kend.)
(Sófalva.) -117-
(Parajd.)
(Etéd.) -118-
(Csombord.)
(Szováta.)
(Szent-Gericze.) -119-
(Szent-Gericze.)
(Sófalva.)
(Egrestő.) -120-
(Martonos.)
(Parajd.)
(Miriszló.)
(Baczka-Madaras.)
(Miriszló.)
(Sóvárad.)
(Baczka-Madaras.)
(Csombord.) -123-
(Csombord.)
(Héviz.)
(Siklód.)
(Magyar-Bükkös.)
(Szováta.) -125-
(Egrestő.)
(Oroszhegy.) -126-
(Martonos.)
(Kibéd.)
(Csombord.)
(Nagy-Kend.)
(Nagy-Kend.) -128-
(Tarcsafalva.)
(Kis-Kend.)
(Parajd.) -129-
(Szováta.)
(Kibéd.)
(Csekelaka.) -130-
(Magyar-Bükkös.)
(Baczka-Madaras.)
(Szent-Gericze.)
(Makfalva.)
(Kis-Solymos.) -132-
(Szováta.)
(Parajd.)
(Sóvárad.) -133-
(Szent-Gericze.)
(Magyar-Lapád.) -134-
(Miriszló.)
(Egrestő.)
(Hidvég.)
(Szent-Demeter.)
(Miriszló.) -138-
(Miriszló.)
(Szentmihályfalva.)
(Csekelaka.)
(Csekelaka.)
(Csombord.)
(Kis-Kend.) -140-
(Magyar-Bükkös.)
(Csekelaka.) -141-
(Lőrinczréve.)
(Magyar-Lapád.)
(Maros-Csúcs.) -142-
(Csombord.)
(Csekelaka.)
(Lőrinczréve.) -143-
(Magyar-Bükkös.)
(Véczke.)
(Balavásár.) -144-
(Magyar-Bükkös.)
(Magyar-Bükkös.)
(Maros-Csucs.) -145-
(Balavásár.)
(Lőrinczréve.)
(Maros-Csucs.) -146-
(Kis-Solymos.)
(Magyar-Lapád.) -147-
(Csombord.)
(Szent-Gericze.)
(Szent-Erzsébet.)
(Kobát-Demeterfalva.)
(Szent-Erzsébet.)
(Szováta.)
(Szováta.) -150-
(Szováta.)
(Szováta.)
(Szováta.) -151-
(Szent-László.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Tompa.) -152-
(Csekelaka.)
(Csombord.)
(Csekelaka.)
(Magyar-Bükkös.)
(Sóvárad.) -154-
(Szent-Háromság.)
(Szováta.)
(Szováta.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Tompa.) -158-
(Magyar-Bükkös.)
(Balavásár.)
(Magyar-Bükkös.) -159-
(Rigmány.)
(Gyalakuta.)
(Kelementelke.)
(Parajd.) -161-
(Kis-Solymos.)
(Sóvárad.)
(Héviz.)
(Parajd.) -163-
(Sóvárad.)
(Oroszhegy.) -164-
(Gyalakuta.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Szováta.) -165-
(Tarcsafalva.)
(Alsó-Boldogasszonyfalva.)
(Asszonynépe.)
(Kis-Solymos.)
(Torboszló.)
(Magyar-Bükkös.)
(Tordátfalva.)
(Parajd.)
(Makfalva.) -168-
(Sóvárad.)
(Nagy-Kend.)
(Balavásár.) -169-
(Ozd.)
(Szováta.) -170-
(Martonos.)
(Maros-Csucs.) -171-
(Martonos.)
(Martonos.)
(Magyar-Bükkös.)
(Magyar-Bükkös.) -173-
(Nyárád-Szentanna.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Sóvárad.)
(Kis-Kend.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Balavásár.)
(Balavásár.) -176-
(Magyar-Bükkös.)
(Szováta.)
(Szováta.)
(Kibéd.) -178-
(Szováta.)
(Nyárád-Szentanna.) -179-
(Parajd.)
(Balavásár.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Szentmihályfalva.) -181-
(Havadtő.)
(Bölön.)
(Bordos.)
(Balavásár.)
(Maros-Ludas.)
(Szováta.)
(Maros-Csucs.) -184-
(Balavásár.)
(Sóvárad.) -185-
(Tarcsafalva.)
(Balavásár.)
(Balavásár.) -186-
(Nagy-Solymos.)
(Csombord.)
(Nyárád-Szentanna.) -187-
(Koronka.)
(Rigmány.)
(Balavásár.)
(Szent-István.)
(Szentmihályfalva.) -190-
(Maros-Décse.) -191-
(Magyar-Lapád.)
(Nyárád-Szentanna.) -192-
(Csekelaka.)
(Hidvég.)
(Kelementelke.)
(Csombord.)
(Martonos.)
(Szent-Erzsébet.)
(Várfalva.) -195-
(Magyar-Becze.)
(Nagy-Kend.)
(Szent-Erzsébet.) -196-
(Parajd.)
(Kis-Solymos.) -197-
(Baczka-Madaras.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Rigmány.) -199-
(Nyárád-Cserefalva.)
(Szent-Háromság.) -200-
(Parajd.)
(Tordátfalva.) -201-
(Szováta.)
(Miriszló.) -202-
(Maros-Décse.)
(Maros-Décse.)
(Gyalakuta.)
(Szováta.)
(Parajd.) -204-
(Szent-István.)
(Parajd.) -205-
(Parajd.)
(Parajd.) -206-
(Bordos.)
(Parajd.)
(Bölön.) -207-
(Maros-Csucs.)
(Parajd.) -208-
(Szováta.)
(Tordátfalva.) -209-
(Sóvárad.)
(Balavásár.) -210-
(Hidvég.)
(Etéd.)
(Balavásár.)
(Szováta.)
(Tarcsafalva.) -214-
(Martonos.)
(Martonos.)
(Héviz.)
(Szent-Gericze.)
(Szováta.)
(Balavásár.)
(Magyar-Becze.)
(Magyar-Becze.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Balavásár.) -222-
(Szent-Demeter.)
(Szent-Demeter.)
(Héderfája.) -223-
(Bordos.)
(Lőrinczréve.)
(Szent-Demeter.)
(Siklód.)
(Sóvárad.)
(Miriszló.)
(Rigmány.) -226-
(Kobát-Demeterfalva.)
(Szent-Simon.) -227-
(Szenterzsébet.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Magyar-Bükkös.) -228-
(Magyar-Bükkös.)
(Magyar-Bükkös.)
(Miriszló.)
(Parajd.)
(Szováta.)
(Szent-Háromság.)
(Köszvényes-Remete.) -231-
(Sóvárad.)
(Csokfalva.)
(Nagy-Kend.)
(Miriszló.) -233-
(Balavásár.)
(Makfalva.)
(Balavásár.)
(Magyar-Lapád.) -235-
(Magyar-Lapád.)
(Miriszló.)
(Balavásár.)
(Nagy-Kend.) -237-
(Csekelaka.)
(Tarcsafalva.)
(Torboszló.) -238-
(Szováta.)
(Nagy-Kend.) -239-
(Parajd.)
(Magyar-Bükkös.)
(Nagy-Kend.)
(Tarcsafalva.) -241-
(Szent-Simon.)
(Szováta.) -242-
(Magyar-Bükkös.)
(Parajd.)
(Magyar-Becze.) -243-
(Szent-Gericze.)
(Magyar-Becze.)
(Magyar-Becze.) -244-
(Nyárád-Cserefalva.)
(Magyar-Lapád.)
(Miriszló.)
(Szent-Gericze.)
(Magyar-Bükkös.) -246-
(Magyar-Bükkös.)
(Miriszló.)
(Parajd.)
(Alsó-Boldogasszonyfalva.) -248-
(Héderfája.)
(Magyar-Bükkös.)
(Vaja.) -249-
(Szováta.)
(Kelementelke.)
(Magyar-Bükkös.) -250-
(Magyar-Bükkös.)
(Magyar-Becze.)
(Parajd.) -251-
(Szent-Gericze.)
(Bordos.) -252-
(Bordos.)
(Csokfalva.)
(Bordos.)
(Nyárád-Szereda.)
(Héviz.)
(Tarcsafalva.)
(Szováta.) -256-
(Szent-Gericze.)
(Csekelaka.)
(Csekelaka.) -258-
(Szováta.)
(Nyárád-Szentanna.) -259-
(Magyar-Bükkös.)
(Magyar-Bükkös.)
(Tompa.)
(Szent-István.) -261-
(Szent-Gericze.)
(Szováta.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Parajd.)
(Parajd.) -263-
(Bordos.)
(Magyar-Bükkös.)
(Csekelaka.) -264-
(Egrestő.)
(Magyar-Bükkös.)
(Magyar-Bükkös.)
(Balavásár.)
(Nyárád-Cserefalva.)
(Lőrinczréve.)
(Lőrinczréve.)
(Farkaslaka.)
(Parajd.)
(Baczka-Madaras.) -271-
(Lőrinczréve.)
(Csombord.) -272-
(Magyar-Becze.)
(Magyar-Lapád.) -273-
(Rákos.)
(Mogyorós.)
(Csekelaka.)
(Kelementelke.)
(Mogyorós.) -275-
(Maros-Csucs.)
(Magyar-Csucs.)
(Csombord.)
(Szováta.)
(Magyar-Bükkös.) -278-
(Magyar-Bükkös.)
(Miriszló.)
(Szent-Erzsébet.)
(Szent-Demeter.)
(Nyárád-Cserefalva.)
(Ózd.)
(Balavásár.)
(Lőrinczréve.) -285-
(Magyar-Bükkös.)
(Tompa.)
(Lőrinczréve.) -286-
(Magyar-Bükkös.)
(Szováta.)
(Szováta.) -287-
(Szováta.)
(Magyar-Bükkös.)
(Csekelaka.) -288-
(Nagy-Kend.)
(Martonos.)
(Egrestő.) -289-
(Magyar-Bükkös.)
(Magyar-Becze.)
(Czikmántor.) -290-
(Szent-Erzsébet.)
(Nagy-Kend.)
(Nyárád-Szentanna.) -291-
(Lőrinczréve.)
(Csekelaka.)
(Kelementelke.) -292-
(Tarcsafalva.)
(Szováta.) -293-
(Szent-Gericze.)
(Csombord.)
(Csekelaka.) -294-
(Miriszló.)
(Maros-Décse.)
(Kibéd.) -295-
(Tompa.)
(Tompa.)
(Csekelaka.) -296-
(Koronka.)
(Miriszló.)
(Kibéd.) -297-
(Magyar-Bükkös.)
(Lőrinczréve.) -298-
(Magyar-Bükkös.)
(Miriszló.) -299-
(Csekelaka.)
* * *
(Bordos.)
(Szováta.) -301-
(Szováta.)
(Tompa.)
(Czikmántor.) -303-
(Szováta.) -304-
(Magyar-Bükkös.)
(Maros-Vásárhely.)
(Nyárád-Szentanna.)
(Sóvárad.) -306-
(Egrestő.)
(Héviz.)
(Parajd.) -307-
(Szováta.)
(Oroszhegy.) -308-
(Miriszló.)
(Sófalva.)
(Balavásár.)
(Bordos.)
(Miriszló.)
(Martonos.)
(Miriszló.) -311-
(Lőrinczréve.)
(Nagy-Kend.)
(Egrestő.)
(Mogyoros.)
(Magyar-Lapád.)
(Szent-Demeter.)
(Sóvárad.)
(Szent-Demeter.)
(Nagy-Kend.) -320-
(Szent-István.)
(Rákos.)
(Martonos.)
(Kibéd.)
(Lőrinczréve.)
(Parajd.) -323-
(Nagy-Kend.)
(Etéd.) -324-
(Vaja.)
(Szováta.) -325-
(Nyárád-Szentanna.)
(Szováta.) -326-
(Magyar-Bükkös.)
(Szent-Demeter.)
(Szent-Gericze.)
(Sóvárad.) -328-
(Szováta.)
(Etéd.)
(Tordátfalva.)
(Maros-Décse.)
(Kibéd.) -331-
(Rákos.)
(Parajd.) -332-
(Szenterzsébet.)
(Bölön.) -333-
(Héviz.)
(Balavásár.)
EGY LEVÉL VERSBEN. -336-
-337-
(Az ajtónál.)
(Bordos.) -338-
(Kis fiu köszöntője.)
A)
(Etéd.)
B)
(Etéd.)
(Két kis fiu fakarddal megindul s házról házra járva, így veszekedik.)
Első fiu:
Második fiu:
Első fiu: (Eléje szökik.)
Második fiu: (Felkapja a kardját.)
Első fiu:
Második fiu:
Első fiu:
Második fiu:
Első fiu:
Második fiu:
Első fiu:
Második fiu:
Első fiu:
(Miután a piros tojást megkapták, így búcsuznak.)
(Udvarhely m.) -344-
(Etéd.)
(Etéd.)
(Etéd.)
(Szent-Háromság.)
(Szent-Háromság.) -352-
(Szent-Háromság.)
(Sóvárad.)
(Egrestő.)
(Balavásár.)
(Nagy-Kend.)
(Kelementelke.)
(Lőrinczréve.)
(Magyar-Bükkös.)
(Magyar-Lapád.)
(Miriszló.)
(Csekelaka.)
(Rigmány.)
(Szent-Erzsébet.)
(Rákos.)
(Parajd.)
(Szováta.)
Vót egyszer egy jó gazdaember és felesége. Dehát azoknak soha gyermekük nem vót. Egyszer azt mondja az a jó gazdaember a feleséginek:
»Nó asszony, gondoltam én egyet.«
»Há mit apjok?«
»Én egyebet nem, hanem elmenyek az erdőbe s én fából faragok egy gyermeket.« Aztat nagyon elkaczagták a cselédek és a felesége, hogyhát ő fából farag egy gyermeket!
»Nohát feleség, tarisnyájj fel engemet harmadnapi eleséggel, hogy én menjek ki az erdőbe.« Fel is tarisnyátta őtet a felesége kenyérrel, szalonnával s egy korsó jóféle pálinkával. És kiment a gazdaember a nagy havasba. Ő ottan megtalált valami szuszékfaragó embereket.
»Adjon Isten szerencsés jó napot kedves embereim.«
»Isten hozta magát is jó ember.«
»Ugyan maga miféle járásban van itt?«
»Én – azt mondja – csekélységbe, de üljenek s igyanak egy kis pálinkát.« -372-
Le is ülnek s kezdenek inni a jóféle pálinkából. Hogy ittak belőle, mondja a gazdaember:
»Adjanak nekem egy kicsi csutak fát, én megvenném pénzzel.«
»Nem kérünk mi semmit sem, hanem, ha tudunk, mi is segítünk magának.«
»Nem kell semmi segítség, hanem ha elhasítsák, megköszönöm.«
Hát röktönd elhasítsák s avval hozzáfogott ő s faragott egy gyermeket.
Estére a gyermekkel hazaérkezett, pont mikor az vacsora készen vót.
Nagyon elkaczagták a cselédek és a felesége, hogy ő fából hozott egy gyermeket.
Ekkor állította az ajtó sarkába s beültek az asztal mellé s vacsoráztak. A hogy vacsoráztak megmaradt egy kis étel. Még mondja az asszony:
»No épen a fiunk részére megmaradott.«
Nohát lefeküsznek. Így feleli az asszony az urának:
»Menjen apjuk, hozza a gyermeket, fektessük magunk közé, ha egyszer gyermekünk van.«
Ekkor felkőtt a gazdaember, kapta a gyermeket s tette maguk közé. Elaluttak. Egyszer éjfél felé megszólal a gyermek:
»Ho, hó kedves édesanyámasszony, alusznak é erőssen?«
»Nem aluszunk édes gyermekem.« -373-
»No ha nem alusznak, keljen fel s adja ide az vacsorarészemet, hogy egyem meg.«
Egybe mind felébrettek s nagy rémülködésbe estek, hogyhát fából a gyermek megelevenedett. Addig gyönyörköttek, diskurálgattak, hogy szépen meg is megvirradott. Ahogy megvirradott, hivják a papot, hogy keresztelje meg s komának hivják a megyebirót s a falusbirót. Eljön a pap, de nem hitte s kaczagta, hogy gyermekük van s elcsodálkozva lássa, hogy biza ott az megelevenedett gyermek. Kérdi a pap, hogy minek kereszteljék. Kiáltja a fiu:
»Hát Fából-Faragott Péternek.«
Meg is keresztelte a pap Fából-Faragott Péternek. Mikor három napos lett volna, kérte, hogy engedjék ki az utczára, hogy keressen magának játszótárst. Kiment a kicsi fiu az kapu elejibe; hát mikor kilépett volna, épen egy fiu várta őtet. Kérdi Fából-Faragott Péter:
»Hé, te pajtás, lakik-é ebbe a városba kardmájszter?«
Felelé a küs fiu:
»Hogyne laknék testvér, épen ahajt van, nem messze.«
»Nó – azt mondja – várjál egy küsség, hogy fussak bé, de egybe jövök vissza.«
Avval bémegy az apjához s mondja:
»Legyen szives adjon nekem nyócz krajczárt.«
»Ó kedves gyermekem, ott vagyon arany, ezüst, -374- gyémánt, a mennyi szükség épen annyit végy magadhoz.«
Mondja a fiu:
»Nekem csak nyócz krajczár kell.«
Avval ő kifutott s elment a pajtásával a kardmajszterhoz s bement. Mondja Fából-Faragott Péter:
»Adjon Isten jó napot kardmajszter úr; legyen szives adja nekem ide nyócz krajczárért azt a kardot, a mit legelébb csinált.«
Mondja kardmajszter a küs fiunak:
»Ó kedves öcsém, azt eddig a rozsda is megette, de itt van réz-, arany- és gyémánt-markolatu, a melyik tetszik azt vegyed, én nem kérek azért egy krajczárt sem.«
»Nem gyermek kezébe való az – mondja Fából-Faragott Péter – hanem keresse ki azt a kardot, a melyen legelébb tanult, ez kell nekem.«
Elmenyen a kardmájszter s addig hányja a kardokat, a míg megkapja azt a rozsdás kardot, a mit legelébb csinált. Ujból hányni kezdi s megkapja azt a tokot, a melyikbe a kard talál.
»Nos ni, itt van az a kard, a mit legelébb csináltam.«
Fából-Faragott Péter vette a kardot, felkötötte. Hát úgy talált a testire, mintha onnan nőtt volna ki a dérékából. Mondja Fából-Faragott Péter:
»No itt van a nyócz krajczár, mert az első munkát is meg kell fizetni.« -375-
Ekkor nagy örömmel elment haza. Éppen másnap következett egy sokadalom abba’ a városba’.
Azt mondja Fából-Faragott Péter az édesapjának:
»Édesapám, menjünk ki a vásárba, hogy lássam milyen gyülekezés van ott.«
»De épen úgy is akarék, kedves fiam, hogy menyjünk s vegyünk két ökröt.«
Járnak ők a piaczon az ökrök között, hát egyszer hallják, hogy hírdetik, hogy van itten két ökör két aranylánczczal összekötve. A melyik vitéz találkoznék, hogy kettévágja a lánczot, azé lessz a két ökör. Azt mondja Fából-Faragott Péter az édesapjának:
»Menjünk apám arrafelé, hadd lássam mijjen két ökör az.«
»Épen úgy is akarék édes fiam.«
Hát lássák, hogy mijjen szép két aranyökör; de már annyi a csonka kard körülöttük, hogy már a szügyüket éri a sok kardvég.
Azt mondja Fából-Faragott Péter:
»Ha megengednék én hëzzávágnék.«
Elcsodálkoznak, hogy mit akar ez a küs fiu, de muszáj vót megengedni.
Ekkor Fából-Faragott Péter hëzzávágott s úgy elvágta az aranylánczot, hogy annak csengése, pengése, tizenhét országon keresztül is hallott. Ekkor a két ökör felcsapta a farkát s egyenesen futott hozzájuk az istállóba. Ekkor az ember elkezdte: -376-
»Nos, nó, te Fából-Faragott Péter, menj haza s add ki az övéket, de tudd meg, hogy ezeket hejába kénálod akármiféle jóféle takarmánynyal, mert ezek csak prázsát esznek.«
No akkor Fából-Faragott Péter hazament s tizenkét öl fát meggyujtott. Az a tizenkét öl fa mikor elégett volna s mind prázsává vált volna, akkor vette az itatócsebret s hánta a prázsát belé. Akkor a két ökör mind egy szálig megette a tizenkét öl fa prázsáját. Nodehát most a két ökör felhánta az farát; egyik ment napnyugatra, egyik ment napfeljöttre. Ekkor mondja Fából-Faragott Péter az édesapjának:
»No édesapám, jöjjön velem, mutatok én magának egyet.«
Akkor ment az apja s kimentek a kapu elejébe. Fából-Faragott Péter az kapusarkába két hejre beleütötte az ujját s egyik hejből fójt tiszta piros bor, egyikből fójt tiszta pálinka.
»No édesapám, ide tegyen asztalokat, üvegeket s itt ihatik mindenki a mennyi neki kell.
No most édesapám lássa ezt a szántótaligát?«
»Látom kedves fiam.«
»Hát ezt a malomkövet lássa é?«
»Látom kedves fiam.«
»No mikor ez a szántótaliga elé áll az ajtó elejébe s ez a malomkő felmenyen a szántótaligára magától s az bor változik vizzé, az pálinka pediglen piros vérré, akkor tudja meg, hogy én meg -377- vagyok halva. Akkor ha fel akar keresni, üljön fel arra a szántótaligára, mert az épen oda viszi, a hol én vagyok. Most kedves édesapám nekem el kell menni világot látni, szerencse próbálni.« De kéri az édesapja Fából-Faragott Pétert:
»Ne menj el fiam, van itt elég jó élésed, akár soha egy forgácsot se hányj elé, ugyis ezt a vagyont nem tudod elhasználni.«
De Fából-Faragott Péter elindult, hét országon, hét világon keresztül ment s érkezett egy királyvárosba.
»Adjon Isten jó napot felséges királyatyám.«
»Isten hozott téged is ëcsémuram. Miféle járásbeli vagy?«
»Nem vagyok semmi rosszféle járásbéli, hanem elindultam szógálni, szerencse próbálni.«
»Éppen az asztalinasom most halt meg; mit kérsz egy esztendőre?«
»Nem kérek én semmit csak ételt, italt, év végén csak azt a mit érdemlek, fizesse.«
Nodehát Fából-Faragott Péter fojtatta az ő asztalinasi dolgát. Ojjan ügyesen és kellemesen járt, hogy az öreg király nagyon megszerette. A királynak vót egy leánya, ez úgy megszerette Fából-Faragott Pétert, hogy már meg akart halni, ha nem adják hozzá feleségül.
»No – azt mondja a király – mintsáb, hogy elpusztítsa magát, inkább megengedem, hogy hozzá menjen.« És azonnalt hirdettek nagy lakodalmat. -378- Jöjjenek elé grófok, bárók, herczegek, princzegek, papok, hóhérok. Pap eskette, hóhér seprüzte. Aztán úgy éltek az királyi udvarban mint férj és feleség.
Nodehát egyszer jön a királyhoz egy ojjan irás, hogy fűt fát állitson glédába s itt s ott jelenjen meg az háboruban. Mikor az király ezt meghallotta, nagyon sirt. Kérdezi Fából-Faragott Péter:
»No felséges királyatyám, hát te miért sírsz?«
»Hát hogyne sirnék kedves fiam, mikor egy ojjan írás érkezett, hogy fűt fát állítsak glédába s itt s ott jelenjek meg a háboruba.«
»No azért felséges királyatyám sohase búsujjon, mert én elmegyek oda egyedül is.«
»Ó te kedves fiam, mit érsz te ott egyedül, csak mint a szúnyog a bival mellett.«
Akkor Fából-Faragott Péter elment egyedül s annyira harczolt, hogy már ojjan sok volt a test mellette, hogy már csak fenn a karja tudott mozogni. Akkor az ő fejét is levágták. Nodehát egy reggel, mikor szépen virradott volna, a szántótaliga elment az ajtó elé, az malomkő felment a szántótaligára magától, a bor változott vizzé, a pálinka piros vérré. Akkor a gazdaember felült a szántótaligára s elment oda, a hól Fából-Faragott Pétert levágták. Hát lássa, hogy annyi hólttest van ott, hogy egy fűszál sem látszik ki tőlük. És napkeletről az egyik, napnyugatról a másik arany ökör úgy jön, hogy azt gondolja az ember, hogy -379- ég, föld össze kell, hogy szakadjon. Ekkor a két aranyökör hányni kezdi a szarvával azt a sok testet, a míg Fából-Faragott Pétert kiveszik onnét. Nodehát neki a nyaka le vót vágva s semmi élet nem vót benne.
Akkor kérdezi az egyik ökör a másiktól:
»Hát te mit tudsz?«
»Én tudok annyit, hogy összetudom ragasztani.«
»Hát te mit tudsz« felelé a másik.
»Én lelket tudok ereszteni belé.«
Ekkor az egyik összeragasztotta, a másik lelket fútt belé.
Mondja Fából Faragott Péter:
»Jaj, hogy elaludtam.«
»Elaluttál volna bizony örökre, ha mi nem lettünk volna.« Akkor megindult Fából-Faragott Péter és hazamentek. A hogy hazaértek, a király összehítta a grófokat, bárókat, herczegeket, princzegeket, válogatott czigánylegényeket és felszentesítették királynak. Még mai napig is folytassa az királyságot, ha meg nem hót.
(Bere.)
Nos tehát egy időben vólt egy igen nagy gazdag király. Annak a királynak volt egyetlenegy szép fia. Azt mondja a királynak a fia: -380-
»Édesapám, eresszen el engem a tizenkét jágërral vadászni.« Azt mondja az édesapja:
»El is eresztenélek, édes fiam, de nem birod meg a ló rázását.« Azt mondja a kis fiu:
»Legyen szives nyergeltesse fel a lovat, a tizenkét jágërt készíttesse el, hogy azokkal elmehessek, ha meg is ráz a ló egy kisség.«
Avval nekiáll s kimennek a vadászhelyre, a havasra s itt megállapodnak egy fa alatt. Itt mondja a kis fiú:
»Kedves társaim, én meg vagyok bággyadva s lefekszem, ti tizeneggyen menjetek el vadászni a tizenkettedik maradjon itten.« El is menyen a tizenegy jágër vadászni s a tizenkettedik ott marad mellette. Egyszer az úton három királykisasszony menyen el. Azt mondja a legnagyobbik:
»Kedves húgom, né milyen szép királyfiú fekszik ott; ha én ezt magaménak tudnám tenni, az egész katonaságot egy órsófonálból egy esztendeig ki tudnám állani.« Azt mondja arra a közbelső leány:
»Ha én ezt a királyfit magaménak tehetném, egy árpaczipóból az egész katonaságot ki tudnám tartani.« Mondja a legkisebbik:
»Kedves két néném, ha magamévá tehetném azt a királyfiút, olyan tizenkét aranyhajú gyermeket szülnék neki, mint tizenkét tulipánt.«
A királyfiú nagyon aludt s nem hallott semmit, csak a jágër hallotta, hogy mit mondanak. -381- Egy kicsi légy megcsipi a királyfiút s arra megébred. Azt mondja a jágër neki:
»Kedves királyfiú, legyen szíves, ha szóval meg nem sérteném, hallgasson meg, egy hírt mondanék:«
Kap a királyfiú rajta. »No csak rajta, mondjad.«
Ekkor a jágër elmondja szép rendbe, hogy mit mondtak a királykisasszonyok, a míg a királyfiú aludt. Ekkor a királyfiú a jágërral megfuvassa a vadászkürtet s a többi jágërek összegyűlnek. Mondja a királyfiú:
»Kedves jagër barátaim, szedjétek össze magatokat, többég nem vadászunk.« Megindulnak hazafelé.
Az édesapja kiszökik elejükbe s leveszi a ló hátáról a fiút s kérdi:
»Kedves fiam, nem lett semmi bajod.« Feleli a királyfiú:
»Nem lett semmi a világon.«
Csakhamar bémenyen a királyfiú: egy pohár bort megisznak, egy darab kenyeret megesznek s röktön mondja az apjának:
»Egy hintó elé négy lovat fogasson be nekem.«
Röktön az apja négy lovat befogat egy hintó elejébe s elmennek a Fekete-király kastélyához. Bémennek, köszönnek:
»Jó napot felséges királyom.«
»Isten hozott kedves gyermekem, mi járásbélik vagytok.« -382-
»Jöttönk a felséges királyhoz, hogy nézzünk szerte, de leginkább azér jöttünk, hogy a kisebbik leányát adja nékem feleségül.«
A király röktönd oda is adja a leányát s felteszik, hogy mikor legyen meg a lakodalom, de sokáig az időt nem töltik ott. Megindulnak s mennek hazafelé s mondja a királyfiú az édesapjának:
»Kedves, édesapám, azér jártunk, hogy feleséget kértem magamnak.«
Nodehát nagyon készülnek itt is ott is a lakodalomra. El is elmennek huszonnégy hintóval az leány után s elhozzák s eltelik a lakodalom s azontúl boldogul élnek. De megbúsulja az királynak az más két leánya magát, hogy a legkisebb testvérüket férjhez vitték, ők pedig maradtak otthon. Mondja az nagy leány az édesapjának:
»Édesapám, hogy volt magának annyi esze, hogy a legkisebb leányát férjhez adta s minköt pedig itt hagyott szégyenben.« Mondja a középső:
»Édesapám, ha minköt itt hagya szégyenben, csináltasson nékünk egy nagy havasban egy két emeletü palotát, hogy menjünk oda lakni, mert a szégyentől itt a háznál többet nem ülhetünk.«
A király röktönd összeszedett kőmiveseket és pallérokat s megcsináltatja a palotát; ellátta mindenfélével a mi a királyi életbe talál s odaköltözött mind a két leány. A kisebbik királykisasszony teherbe esett s jött az idő, hogy a királyfiúnak el kell menni háboruba. Megbúsul a királyfiú nagyon -383- s kéri a szüleit, hogy olyan gondját viseljék a királykisasszonynak, »Hogy különben mint nekem kicsikoromba, nehogy valami bántódása legyen neki a míg haza gyövök.« Azt mondja az édesapja:
»Ne féjj semmit, mert ha az Isten megsegít, a míg te ottléssz, gondját fogjuk viselni.« Evvel nagy sírva elbúcsuzik a fiatal király a feleségitől s elmenyen hazunnat. Mikor esztendeje lett volna, hogy odavan, a felesége megbetegszik. Egy hassal tizenkét aranyhajú fiút ojat szült, mint tizenkét tulipán. Az áldott napra is lehetett nézni, de még azokra is igen. Megörvendnek az öregek erősen, hogy az Isten ő felsége az ők menyüknek milyen szép tizenkét aranyhajú fiút adott. Mámost hozattak neki bábasszonyt négyet is, doktort is tizenkettőt melléje, nehogy valami bántódása legyen. Azt mondja az öreg király:
»Fiam, legyünk mi most azon, hogy a fiúnkat is értesítsük az örvendetes ujságról.« Röktönd írt a király egy levelet és lepecsételi. Vólt az udvarba egy öreg ember. Feltarisnyázzák s a levelet kezibe adják, hogy röktönd menjen s adja oda a felséges királyfiúnak. Menyen az öreg azon uton, azon a havason keresztül, a hol a Fekete-király két nagyobbik leánya lakott, épen az út mellett. Meglássák a fellegvárból a leányok az öreget, behívják a várba s kérdezik, hogy mi járásban van? Az öreg elbeszéli a dolgot. Röktönd leültetik, etetik, itatják. Az öreg úgy leissza magát mint egy disznyó, s a királykisasszonyok -384- elveszik a levelet tőle. Kicserélik egy másikkal s megparancsolják neki, hogy mikor visszatér, jöjjön bé hozzájuk. Mikor az fiatal király olvassa a levelet, úgy elkezdett sírni, hogy a kik mellette voltak, mind sírva fakadtak bánatukban. Az volt a levélbe írva: »No ugyan édes fiam, hoztál nekünk egy olyan menyet, hogy tizenkét kopókölyket szült neked.« Visszaírja a királyfiú: »Az Isten ő felsége rosszul látogatott meg engemet, de ha kutya-, ha macskakölyök, viseljék gondját a míg hazamenyek.« Ismét megy az öreg a havasi kastély mellett s a királykisasszonyok behívják, lerészegítik, hogy nem tud magáról s a levelet kicserélik. Beleírják abba: »A tizenkét aranyhajú fiút dobják bele a tengerbe, a feleségemet pedig vagdaltassák ëssze.« Hazamenyen az öreg ember s adja a királynak által a levelet. Mehelyt belenézett röktönd hullani kezdett a könyve. Fut az öreg királyné is arra, hogy mér sír a király s az is helyből sírni kezdett. Azonnal mondják egyik a másiknak, hogy micsoda szív fekszik benne, hogy azt a tizenkét szép gyermeket hányják a tengerbe s az anyjokat vagdalják össze? Bémenyen a király a menyihez s lássa az menye, hogy oly erősen sír az király. Így kérdi az menye:
»Mi az kedves édesapám, hogy már két éve itt vagyok s még eddig sírni nem láttam soha.« Mondja erre a király:
»Hadd el fiam, mert nem lessz javadra a -385- mér én sírok.« Röktön kérdi a fiatal királyné, hogy talán levelet küldött az ő ura. Mondja hogy: »Adja ide, hogy olvassam fel én is.«
Odaadja a király, belenézett a levélbe és lássa, hogy mi van beleírva, úgy kezd sírni mint a záporeső. »Ha tudta, hogy engem elpusztít, akkor mér nem hagyott békét nekem.«
Röktön összeszedett a király ácsokat s egy bárkát csináltatott neki s tizenegy gyermeket belehánták a tengerbe a tizenkettediket tették a bárkába melléje, őt is avval beeresztették a tengerbe. Így szól a király:
»Isten viselje gondodat, kivánom.« Egy év mulva hazajött a királyfi, de nagy bánattal vót, hogy az ő feleségit elposztították. Helyből elvette feleségnek a felesége nagyobbik nénjét. Tenger viszi erre is arra is. A hogy elmegyen a bárka messze messze, kiveti őket a tenger egy tengerszigetbe. Ekkorra a fiu akkorát nőtt a bárkába, hogy alig tudott férni benne. Megrúgta a fiu a bárkának az oldalát s ez azonnal széjjelomlott. Kijöttek belőle s a térre állottak úgy adtak hálát az Istennek, hogy kivezérelte őket a szárazra. Ekkor Krisztus azt mondja Szent-Péternek:
»Péter, nézz le a fődre, mit látsz?«
»Uram teremtőm, látok egy asszonyt, vagyon egy kicsi fia: térden állva kérik az Istent.« Mondja Krisztus: -386-
»No lásd te Péter, az a fiu nincsen megkeresztelve, menjünk le és kereszteljük meg őtet.«
Elmenyen Krisztus-Úrunk Péterrel s leszáll hezzájuk s megkeresztelik a fiut Nád Péternek. Röktön azt mondja Krisztus-Úrunk Szent-Péternek:
»No ajándékozzuk meg őtet valamivel.«
Adtak neki egy egész rend gunyát s adtak egy olyan nyilat neki, hogy akármihez lőtt a világon, annak el kellett esni. Krisztus-Úrunk adott neki egy almát is s azt mondja neki:
»No te Péter, menj el s keress magadnak egy olyan szép helyet, a hol te szeretsz lakni; dobd fel ezt az almát s lesz belőle egy kétemeletű palota, s a míg éltek édesanyáddal ellakhattok benne.«
A hogy mennek elérnek egy térségre. Ekkor mondja az édesanya:
»Most hova menjünk édes fiam, mert nincs sem országunk sem házunk.«
»Hadd el édesanyám, mert rendelt az Isten.«
Ekkor feldobta az almát s meglessz a kétemeletű palota. Ekkor élnek ők boldogul az édesanyjával ebbe a kétemeletes palotába. De Krisztus-Úrunk adott neki egy aranyvesszőt is s Nád Péter átaldobta az aranyvesszőt a tengeren keresztül s lett belőle egy akkora hajó, a kivel szekeret is átal tudott vinni. Egyszer jő az édesanyjának az udvarából három béresszekér; vitt a Zöld király katonaságának eleséget átal. És mikor odaérkeznek hezzuk, bé menyen egy béres s mondja a fiunak: -387-
»Hajóslegény legyen olyan szíves s vigyen minket átal pénzér’.« Kérdi Péter hogy: »Honnan jönnek maguk?« Nevezi, hogy a Veres királytól jönnek. Ekkor Péter is nem lessz rest, felszökik kiszalad s meglássa a szekereket a terüvel. Röktön behijja a béreseket s asztalba ülteti; étellel, itallal ellássa, ugy bocsátotta őket keresztül a hajón. Másnap jönnek vissza a béresek. Ujra átalhozza, behijja s eltarcsa őket esmén. Megindulnak a béresek, hogy menjenek haza. Volt Péternek egy kicsi kutyája. Azt mondja a legnagyobbik béresnek:
»Kedves jó Bácsi legyen szíves ezt a kicsi kutyát vigye el magáhal. Mikor bé fog menni maga a királyhoz, ezt is ereszsze bé, de arra vigyázzon, hogy mikor maga kijön, ő is kijöhessen.«
Hazaérkeznek, a marhákat kifogják s békötik a hejjekre. Szalad a béres, hogy jelentse, hogy hol jártak. Igy mondja a béres a királynak:
»Szerencsés jó estét adjon Isten felséges királyatyámnak.«
»Hál’ Istennek, hogy hazajöttetek.«
»De hoztam egy hírt a felségednek.«
»Szaporán szeretném meghallgatni a hírt« mondja a király.
»Felséges királyatyám, szépen kérem, olyan hírt hoztam, hogy itt és itt a tengersziget mellett vagyon egy hajóslegény. Kénáltuk pénzzel a mér’ átalvitt, de azt se vette el. Vissza is visszahozott, -388- de akkor se kért semmit; étellel, itallal jól tartott.« Feleli erre a királyné:
»Annál nagyobb hazugságot tudok én mondani.« Mondja a király:
»Szeretném meghallani, hogy mi lessz az.«
»Itt és itt a tenger mellett vagyon egy akkora kan mint egy hároméves tulok. Ha találtatnék olyan ember, a ki odamenne, hogy azt a kant elvinné onnét s birna vele; annyit szántana egy esztendőn keresztül, hogy még hat évig sem tudná elhasználni.« Eztet a kicsi kutya mind hallgatta. Avval elbúcsuzik a béres, megnyitsa az ajtót s kijönnek onnat. Megindul a kicsi kutya s egy szemhunyás alatt otthon van. Kérdi pedig a gazdája, hogy mit hallott a királynál. Mondja a kicsi kutya:
»Nagyobb az, hogy meg vagyok ehülve, nem érkezem beszélgetni.« Röktön enni ad Péter a kutyának s jollakik s igy mondja Péternek:
»J’azt mondja a királyné, hogy a tenger mellett vagyon egy akkora kan, mint egy hároméves tulok. Ha találtatnék olyan ember, a ki odamenne, hogy azt a kant elvinné onnat s birna vele; annyit szántana egy esztendőn keresztül, hogy még hat évig sem tudná elhasználni.«
Node Péter reggelre kerül, felöltözik s veszi a nyílját a vállára, megindul a tengersziget mellett s egyszercsak megtalálja a kant; reá tartsa a nyílját, hogy lőjje keresztül. Azt mondja a kan: -389-
»Hó, te Péter, ne lőjj keresztül engemet, mer’ a mér’ jöttél teljesíteni fogom, hanem gyere ide ülj fel a hátamra, mer én hazaviszlek. Felült Péter s elmentek haza. Ekkor a kan elment a mezőre s annyit túrt s vetett, boronált, hogy már annál többet nem lehetett. Mikor megért a gabona, le is vágta s haza is hórdta, ki is csépelte s hambárba is rakta s mindent a világon ellátott.«
»Nó kedves gazdám Péter, készen vagyon minden, én elmenyek, maradjatok vigan.«
Estére kerekednek s mikor lefeküdtek, olyan keserves sírást hallanak künn, hogy Péternek a lelke is megesett rajta. Azt mondja az édesanyjának:
»Keljen fel édesanyám, gyújtson lángot, keressük meg a mi künn sír.«
Fel kel az édesanyja s lángot gyújt, hogy keressék meg. De mikor kimentek volna az útra, akkor semmi sírás nem volt sehol. Bemennek, hát isment olyan keservesen kezdett sírni, hogy nem lehetett kiállani. Esment kimennek s keresni kezdik. Meg is látják, hogy két ember a sánczba belevagyon esve. Felveszik őket úgy sárosan s beviszik a szobába, belefektetik az ágyba s ételt italt adtak nekik. Mikor elaludtak volna, azt mondja Krisztus Szent Péternek:
»Azér próbálgatjuk az én keresztfiamat, hogy nem hitte é el magát? Hogyha valami szegény útonjáró ember járna éczczaka, vajon behínna é -390- a házába s adna neki bár szállást? De látod, hogy nála a jólelküség örökké egyformán áll.«
Reggelre kerülnek s Krisztus adott neki egy aranyalmát s avval elmennek. De meghagyta Nád Péternek, hogy az almát vesse átal a tengeren. Átalveti Péter az almát s egy ojan aranyhíd lessz belőle, mijent ember szemeivel sohasem látott. Nemsokára a veres királytól három szekér jön át a zöld királyhoz. Meglássák a béresek messzire, hogy milyen ragyogós híd vagyon annál a hajósnál. Mikor odaérkeznek, nem mernek a hídra menni, a míg meg nem kérdezik a hajóstól. Bémenyen a nagyobb béres:
»Szerencsés jó napot adjon Isten hajóslegény.«
»Adjon Isten maguknak is.«
»Megengedi e, hogy ezen az aranyhídon keresztül menjünk?«
»Hogyne engedném, mikor hogy nem csak azér adta az Isten ő felsége, hogy csak én járjak réta.« Kérdi Péter hogy: »Honnan jönnek maguk?«
»Nevezi, hogy a veres királytól jönnek.«
Röktön behíjja a béreseket, az asztalba ülteti; étellel, itallal ellása, úgy bocsátotta őket keresztül a hídon. Másnap jönnek vissza a béresek. Ujra átalereszti, behíjja s eltarcsa őket esmén. Megindulnak a béresek, hogy menjenek haza. Péter esmén odaadja a kicsi kutyáját s azt mondja a legnagyobbik béresnek: -391-
»Kedves jó Bácsi, legyen szíves, ezt a kicsi kutyát vigye el magával. Mikor bé fog menni maga a királyhoz, ezt is ereszsze bé, de arra vigyázzon, hogy mikor maga kijön, ő is kijöhessen.« Hazaérkeznek, a marhákat kifogják s bekötik a hejjekre. Szalad a béres, hogy jelentse, hogy hól jártak. Igy mondja a béres a királynak:
»Szerencsés jó estét adjon Isten felséges királyatyámnak.«
»Hál’ Istennek, hogy hazajöttetek.«
»De hoztam egy hírt felséges királyatyámnak.«
»Szaporán szeretném meghallgatni a hírt,« mondja a király.
»Felséges királyatyám, szépen kérem, olyan hírt hoztam, hogy itt és itt a tengersziget mellett vagyon egy hajóslegény, annál vagyon egy olyan híd, a milyent emberi keresztény szem nem látott. Még messziről az ember a ragyogástól megijed. Kénáltuk pénzzel a mér átaleresztett, de azt se vette el, vissza is visszahozott, de akkor se kért semmit; étellel itallal jól tartott.«
Ekkor fordul az asszony:
»Ennél nagyobb hazugságot tudok én mondani.« Igy mondja az asszony: »Itt és itt a tengersziget mellett lakik tizenegy koronás hattyu. Tíz hattyu olyan szépen játszik napestig, hogy gyönyörűség nézni, de a tizenegyedik olyan keservesen sír s bújdosódik, hogy a ki aztat hallja s lássa, a szíve szinte meg kell hasadjon. A ki azt a tizenegy -392- hattyut meglövi, olyan királyságot nyer, hogy egy madár egy év alatt sem tud keresztül repülni rajta.« Ezzel a béres megnyitsa az ajtót s kijönnek onnat. Nóde Péter reggelre kerül. Addig megy a tengersziget mellett, a míg szinte álló dél lessz. Meglássa távolrul, hogy tíz koronás hattyu olyan szépen játszik, hogy gyönyörűség nézni, de a tizenegyedik olyan keservesen sír és bujdosódik, hogy a ki aztat lássa és hallja, a szíve szinte meg kell hogy hasadjon. Felszóval kiáltsa Péter:
»Kedves testvér, ne sírj s ne bújdosodj, én vagyok a testvéred, szállj le hozzám, már rég hogy nem játszodtunk együtt. Tik legalább tizenegyen voltatok testvérekül, de én csak árvasággal nevelkedtem egyedül.« Leszáll reptiből az ëcscse s mind a tizenegyből olyan fiu lessz, mint a mijen volt s nyakába szëkik mind a tizenegy s ësszevissza csókolják. Megindulnak tizenkét testvérekül hazafele. Mikor meglássa édesanyjuk, hogy a tizenkét gyermeke menyen haza, röktön elájult. Odaszökik a tizenkét fiú s felmozsdassák s mind a tizenkettőt összecsókolja, hogy az Isten ő felsége még egyszer egy hejre rendelte őket. Másnap reggel ujra jönnek a veres király béresei s bémenyen a nagyobb. Mikor belépik az ajtón elbámul, hogy ojan tizenkét legény ül az asztal mellett, mint tizenkét tulipán. Igy mondja a béres:
»Kedves fiuk, legyenek szívesek a hídon átalereszteni.« Kiszökik Péter behíjja őket, az asztalba -393- ülteti, étellel itallal ellása, úgy bocsátotta őket keresztül a hidon. Másnap jönnek vissza a béresek, hogy menjenek haza. Péter átalereszti, de a kicsi kutyát nem kűldi velük. Hazaérkeznek, a marhákat kifogják s bekötik a hejjekre. Szalad a béres, hogy jelentse, hogy milyen csudát láttak. Igy mondja a béres a királynak:
»Szerencsés jó estét adjon Isten felséges királyatyámnak.«
»Hál’ Istennek, hogy hazajöttetek.«
»De hoztam egy hírt felséges királyatyámnak.«
»Szaporán szeretném meghallgatni a hírt« mondja a király.
»Felséges királyatyám, vagyon a hajóslegénynél tizenegy olyan legény, mint tizenegy szál égő gyertya, mint tizenkét hajnalcsillag.« Erre a szóra a királynak a korona a fejéből kiszökik s leesik az asztalra, a királyné alól pedig kiszökik mind a hét párna s a királyné leesik a földre. Elig várja a király, hogy reggel legyen; felöltözik s kapja a fegyverit s megindul a hajóshoz. Mikor beérkezik az ajtón s meglássa a feleségit s a tizenkét fiut, az ajtó közé leromlott. Odaszökik a felesége tizenkét fiuval s röktön felmozsdassák. Ekkor felébred a király s örömmel kérdezi az okát, hogy így vagynak. Mondja a királyné:
»Látod látod te rosszlelkű, tizenegy gyermekemet a tengerbe hányattad, engemet a tizenkettedikkel egy bárkán tengerbe eresztél, de az -394- Isten gondot viselt reánk s nem hagyott el.« Ekkor a király sírni kezd s mondja: »Hál’ Istennek, hogy ismét láthatlak; a másik feleségemet, a ki titeket el akart pusztítani, négyfelé vágatom s hammát a város négy szegletén a széllel elfujatom.« Ekkor a király czirkulártassa hetedhét országon keresztül, hogy királyok, herczegek, bárók jöjjenek össze. Ujból megesküszik s boldogul élnek.
(Szováta.)
Nós tehát, egyszer volt egy szegény asszony egy királyvárosba. Az a szegény asszony fonásból élt, de már a fonnivalót úgy felszedte, hogy semmiképen nem kinálkozott kapnivaló. Igy gondolta magába, hogy még a királynénál nem jártam, de már elmegyek oda, hogy kérjek fonnivalót.
»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királyné!« Felelé vala az királyné: -395-
»Tessék leülni öreg n’anyó!«20)
»Felséges királyatyamné, sokat nem ülnék, mert azért jöttem, hogy felséges királyatyámné legyen olyan szíves, hogy neken egy kis fonnivalót sziveskednék.«
»Ó öreg n’anyó, nekünk nincsen, mert a szolgálók mind megfonták.«
»Ó felséges királyatyámné, sziveskednék akármiféle fonnivalóval, mert harmadnapja, hogy étel a számba nem járt.«
»Ó öreg n’anyó adok én valami ennivalót addig, míg fonnivalót kapna.«
»Dehát felséges királyatyámné én addig el nem mehetek, míg valami fonnivalót nem kapok.« Akkor felelvén az királyné az szógálónak:
»Erigy szógáló, a disznópajtánál vannak kenderpozdorják, vegyen a n’anyó egy öllel, hogy legalább tüzet csináljon.«
Ekkor a vénasszony elvive egy öl pozdorját és mög es mögfonta és tiszta ezüstöt font abból a pozdorjából. Ekkor a vénasszony vitte a királyatyámnéhoz:
»Adjon Isten jó napot, felséges királyatyámné! haza hoztam a fonalat.«
»Ó öreg n’anyó, mér’ nem adta el valakinek, hogy kapott volna belőle?«
»Ó felséges királyatyámné, hogy adtam volna -396- el azt a fonalat, mikor azért kaptam, hogy megfonjam.«
Ekkor elévette a vénasszony a fonalat. Ekkor lássa a felséges királyatyámné, hogy tiszta ezüst fonalat vitt. Ekkor örömében nem tudta, hogy mit csináljon ennek a vénasszonynak, hogy ilyen szép ezüstfonalat vitt. Ekkor a felséges királyné ësszehánta az egész házbali portékát és megkapott egy fő kendert s odaadá vénasszonynak.
»No n’anyó, még eztet fonja meg.«
Ekkor a királyné az vénasszonyt feltarisnyálta. Elment a vénasszony haza s abból a kenderből font tiszta gyémánt fonalat. Vitte haza vénasszony a fonalat. Mikor királyatyámnénak udvarába bément volna, egy kicsi kan az vót az ganejdombon s felelte az kicsi kan az vénasszonynak:
»Nós n’anyámasszony, az felséges királyné magát kénálja aranynyal, gyémánttal és ezüsttel, de semmifélét el ne vegyen, hanem mondja, hogy künn az ganejdombon vagyon egy kis kan, felséges királyatyámné, ha ideadja aztat szívesen, elviszem.«
»Adjon Isten szerencsés jó napot, felséges királyatyámné.« Ekkor elévette az fonalat a felséges királyatyámné; de mikor meglátta, hogy tiszta gyémánt fonalat vitt ez a vénasszony, örömében nem tudta, hogy mivel ajándékozza meg. Mondotta a n’anyó felséges királyatyámnénak:
»Felséges királyatyámné, én egyebet nem -397- kévánok, hanem künn az ganejdombon vagyon egy kis kan, sziveskedjék avval megajándékozni.« Ekkor felele az királyné:
»Kedves öreg n’anyó, menjen hátra a kerbe, ott vagyon tizenkét gönne azok alatt vannak goczák, a méket szereti aztat vigye.« Felele az vén n’anyó:
»Felséges királyatyámné, nekem azokból egy sem kell, hanem tessék sziveskedni evvel a kicsi kannal.« Ekkor felelé a királyatyámné:
»Azt már nem engedem, hogy maga az városon végig vigye, hogy kérdezzék, hogy ki adta azt a varras kant.« Ekor felelé a vén n’anyó:
»Nos tehát jó egészséget adjon az Isten.«
Az királyatyámné kénálta aranynyal és gyémánttal és ezüsttel, de nem kellett. Evvel az vénasszony elindula. Mikor az kapun ki ment vóna, az királyné megsajnálta és a szógálót utánna küldötte, hogy héjja vissza. Elfuta a szógáló és visszahitta. Ekkor felséges királyatyámné a vénasszonyt feltarisnyálta aranynyal ezüsttel és gyémánttal. Ekkor mondja felséges királyatyámné, hogy vigye a kis kant, csak takarja el, hogy ne lássák, mit viszen a királynétól. Ekkor a vénasszony hazavitte a malaczot és bétette a kemencze megé s egy kis szalmát tett bé a küs kan alá. Mikor harmadnapja van, hogy a kis kan ottan van a vénasszonynál, akkor de felelte a küs kan:
»Nos nó édes anyámasszony, menjen fel a felséges -398- királyatyámhoz s mondja meg, hogy Disznyóficzkó azt mondta, hogy holnap nyócz órakor az leányát takarítsa feleségnek.« Ekkor mondá a vén asszony Disznóficzkónak:
»Hogyha eztet mondom fel királyatyámnak, akkor fejemet veszi.«
»Ne féljen semmit, menjen csak bátran.« Felméne a vénasszony a királyatyámhoz:
»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királyatyám!« Fogadván felséges királyatyám, kérdé vala:
»Mi az ujság öreg n’anyó?«
»Egyéb nem felséges királyatyám, hanem Disznóficzkó azt izente; hogy holnap nyócz órakor a leányát takarítsa feleségnek.«
Ekkor a királyatyám a tizenkét tudósát esszegyűjtötte s tették a törvényt, hogy miféle nemzet lehet az a Disznóficzkó. Ekkor esszehánták a lélekkönyveket, dehát Disznóficzkónak még hírit sem hallották. Azt egyezi ez a tizenkét tudós, hogy a felséges királyatyám adjon valami próbát, ekkor megtudják, hogy miféle nemzet lehet. Akkor monda felséges királyatyám vénasszonynak:
»Menj haza, mond meg annak a Disznóficzkónak, hogy itten vagyon egy nagy kőszikla, aztat egy ecczaka elpusztítsa s annak a helyén külömbnél külömb szőlők teremjenek. Egy része virágozzék, egy része érjen s reggelre ide az asztalomra egy tál szőlő s egy éveg bór, hogy meglegyen, mert -399- ha nem lessz akkor fejét veszem.« Ekkor elment haza a vénasszony és azt mondja Disznóficzkónak:
»Az izente a királyatyám, hogy itten vagyon egy kőszikla, aztat egy ecczaka elpusztítsd s annak a helyén külömbnél külömb szőlők teremjenek. Egy része virágozzék, egy része érjen s reggelre a királyatyám asztalára egy tál szőlő s egy éveg bór hogy meglegyen, különben fejedet veteti.« Azt felelte Disznóficzkó:
»Kissebb nagyobb gondom legyen annál.« Estére kiállott az ajtó elejébe s belenyult balfülibe s kihúza egy tolluszáru sípot s belefúva abba a sípba s széledes világon a mennyi ördög, pokolsánta mind előtte van. Ekkor felelék:
»Mit poroncsossz kedves jó gazdám?«
»Én egyebet nem poroncsolok, hanem az éczczaka azt a nagy kősziklát pusztítsátok el s annak a helyén külömbnél külömb szőlők teremjenek. Egy része virágozzék, egy része teremjen s reggelre a király asztalára egy tál szőlő s egy éveg bor, hogy meglegyen, külömben fejemet veteti.«
Még a száján ki se mondta s meg volt téve. Az király mikor megébredett, hát lássa, hogy az asztalán vagyon a tál szőlő és a kupa bór. Ekkor megrettent a királyatyám, hogy »Már most nem tudom, hogy kivel beszélek.« Ekkor felséges királyatyám a tizenkét tudosát esszegyűjtötte és teszik a törvényt, hogy mit tudjanak csinálni. Tizenkét -400- tudos aztat tanácskozta, hogy felséges királyatyám adja azt a próbát, hogy Disznóficzkó ajtajától fogvást, a királyatyám ajtójáig egy tiszta gyémántút legyen; annak az útszejje kétfelől meg legyen rakva külömbnél külömb gyümölcsfákkal, egy része virágozzék, más része érjen, a harmadik peniglen: az út közepén legyen egy tiszta gyémánt kút, a mellett a kút mellett egy aranyvállu és egy aranyvedör, a ki merje a vizet abba a válluba, hogy mikor királyatyám viszi a leányt Disznóficzkónak; tizenkét lovának, hogy legyen mit innya. Eltelik a nyócz óra, el a kilencz, el a tíz, mégse vitte felséges királyatyám a leányát!
»Nós nó n’anyámasszony, menjen fel a királyatyámhoz s mondja meg, hogy nekem ne figurázzon, hanem holnap nyócz órakor, ha a leányát nem takarítsa feleségnek, akkor higgyje meg a felséges királyatyám, hogy a fejével játszom.« Ekkor elment a vénasszony a királyhoz. Vénasszony nagy hathatósan köszöne:
»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királyatyám!« Fogadván felséges királyatyám, kérdé vala:
»Mi ujság öreg n’anyó?«
»Egyéb semmi, hanem Disznóficzkó azt izente, hogy holnap nyócz órakor a leányát takarítsa feleségnek.« Akkor mondá felséges királyatyám vénasszonynak:
»Menj haza, mond meg annak a Disznóficzkónak, -401- hogy az ő ajtajától fogvást az én ajtómig egy tiszta gyémántút legyen; annak az útszéjje kétfelől meg legyen rakva külömbnél külömb gyümölcsfákkal; egy része virágozzék, más része érjen, a harmadik peniglen: az út közepén legyen egy tiszta gyémánt kút, a mellett a kút mellett egy aranyvállu és egy aranyvëdör, a ki merje az vizet abba az válluba, hogy mikor megyek s viszem a leányomat Disznóficzkónak, tizenkét lovamnak, hogy legyen mit innya.«
Elment haza a vénasszony s mondá, hogy a király azt izente vissza:
»Próba legyen, hogy a te ajtódtól fogvást a királyatyám ajtójáig egy tiszta gyémántút legyen, annak az útszejje két felől meg legyen rakva külömbnél külömb gyümölcsfákkal; egy része virágozzék, más része érjen, a harmadig peniglen: az út közepén legyen egy tiszta gyémánt kút, a mellett a kút mellett egy aranyvállu és egy aranyvëdör, a ki merje a vizet abba a válluba, hogy mikor a királyatyám jön s hozza neked a leányát, tizenkét lovának, hogy legyen mit innya.« »Kisebb gondja nagyobb legyen annál kedves öreganyámasszony.« Ekkor estét ére és kiméne az ajtója elejibe s belenyúlt a bal fülébe s elévett egy tolluszár sípot s belefuva. A mennyi széjedes világon, amennyi ördög volt, mind előtte van.
»Mit poroncsolsz kedves jó gazdánk?«
»Én egyebet nem poroncsolok, hanem az -402- ajtómtól fogvást a királyatyám ajtójáig egy tiszta gyémántút legyen, annak az útszejje két felől meg legyen rakva külömbnél külömb gyümölcsfákkal; egy része virágozzék, más része érjen, a harmadik peniglen: az út közepén legyen egy tiszta gyémánt kút, a mellett a kút mellett egy aranyvállu és egy aranyvedör, a ki merje a vizet abba a válluba, hogy mikor jön az király s hozza a leányát, tizenkét lovának legyen mit innya.« Egyrészére még ki sem is mondta, már meg is vót téve. Megébred reggel felséges királyatyám, kitekinte az ablakon, hát lássa, hogy a tiszta gyémántút készen van. Ekkor az király az városban hirdette, hogy minden ember az kapujába egy vállu moslékot tegyen ki, mert a királykisasszony menyen férjhez Disznóficzkóhoz. Ekkor a király a leányát felülteté a hintóba. Ekkor megindulnak, hát lássák, hogy az út a vénasszonynak az kapujára menyen. S odaérkeztek. Ekkor a királykisasszony leszálla a hintóból. Eléállott a Disznóficzkó – mint ő, hogy kan is – s királykisasszonynak megfogta a szájával a köntösit és úgy indultak meg menyegzőre. Avval Disznóficzkó megfutamodott, az egyik váluból a másikba szökött s ott a moslékba mind bugyburékolt. Mikor az templomhoz érkeztek Disznóficzkó állott az királykisasszonyhoz. Bemenének a templomba s az oltárral szembe fordútak. Kérdezé vala a pap, hogy kihez legyen szerencsém esketni? Ekkor felelték, hogy királykisasszonyt Disznóficzkóval. Ekkor kérdezé -403- a pap, hogy hát szereti-e? Felelte a királykisasszony:
»Hogyne szeretném, hogyha az Isten azt rendelte nekem.« Ekkor a pap megeskette. Már mostand elmentek haza a vénasszonyhoz. Estét érének, felelvén vala a vénasszony:
»Kedves menyemasszony szüvesen vetnék ágyat, úgy mint királykisasszonynak, de bizon nekem semmim sincs, hanem egy kis szalmát kérek és arra tessék lenyugonni.« Lehoz a vénasszony egy kis szalmát és a háznak egyik szegeletjébe letette. Ekkor gondolta vala az királykisasszony magába, hogy: Istenem én már nem bánom már, hogy férhez mentem, csak szeretném a kihez mentem, bár az hátam megé fekünne, ha mindes Disznóficzkó. Ezalatt az vénasszony elaluva. Ekkor Disznóficzkó gondolt egy tiszta gyémánt ágyat s gondolta, hogy a királykisasszonyról minden gyúnya lemenjen s le is ment s a királykisasszony is ledőlt. Ekkor Disznóficzkó kiállott a kemencze megül, keresztül bükött a fejin, lett belőle egy tiszta gyémánt királyúrfi s azt a varras bőrt akasztotta az ágy lábára. Ekkor felelvén Disznóficzkó:
»Ó szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, már mostand engem szeress!« Mondá a királykisasszony:
»Szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, a mit béfalok, jobb nem szeretem mint tégedet, a mennyire szeretlek.« Ekkor felelt Disznóficzkó: -404-
»No szivem szerelme, egyre felkérlek, hogy énbennem három napig meg ne dicsekedjél, mert ha megdicsekedel nem leszünk egymásé.«
No hát ezen az écczaka együtt háltak s királykisasszony azonnal meg is terhesedett. Nodehát az királykisasszonynak úgy volt dolga, hogy talán az édesanyjának még a méhében sem volt külömben. Reggelre kerekedett s Disznóficzkó visszabükött a bőribe s bebutt a kemencze megé. Mikor a harmadik napjára kerekedett volna, akkor gondolta a királykisasszony, hogy felmenyen a királyatyához: »Hogy hal21) lám mit mondanak a királyatyámék.« Ekkor felméne és köszöne az édesanyjának. Sirván kérdezé az édesanyja a leányától, hogy hogy vagyon dolga? Ekkor felelé királykisasszony:
»Kedves, édes anyámasszony, úgy vagyon dolgom, hogy talán az édesanyám méhében sem volt külömben.« Nagyon örvendeze az királyné, hogy a leánya szomoru szóval nem biztosítsa. Már mostand kérdezi a királyné:
»Mond meg nékem édes leányom, hogy a te urad valamifélekép változik-é?« Felelvén vala a leánya, hogy nem változik semmifélét. Ekkor megindula királykisasszony hogy menyen haza. A n’anyója egy kamarába főzte a pálinkát és meglátja a királykisasszonyt és kiáltja a n’anyója:
»Gyere bé kedves unokám!« -405-
»Kedves n’anyó sietnék haza.«
»Hát gyere csak bé egy perczet.«
Beméne a királykisasszony. A vénasszony egybe egy pohár itallal megkenálá; annak az ereje a fejébe méne s egybe az esze megserényedett. Kérdé vala az öreg n’anyó királykisasszonytól, hogy:
»Kedves unokám, mond meg nekem, hogy hogy van dolgod s a te úrad valamifélekép változik-e?«
»Nem változik semmifélét.«
»Az nem lehet, mert tudnivaló, hogy az ilyen kell hogy változzék.« Ekkor felelte:
»Ó kedves n’anyó, mikor este van, akkor keresztülbükik a fején s tiszta gyémánt királyurfi lessz belőle.« Kérdé a vénasszony:
»Hát azt a varras bőrt, a ki rajta van, azt hova teszi?«
»Aztat teszi az ágy lábára.«
»No jól van kedves unokám.« Ekkor hazamene az királykisasszony. Ekkor a királykisasszonynak tiszta gyémántasztal magától meglett s tiszta gyémánt ital és étel magától meglett s mikor szükség vót, akkor ehetett és ihatott.
Harmadik estére kerekedtek. Ekkor Disznóficzkó keresztülbükött a fején s lefeküdtek. Ekkor ecczaka vénasszony elment oda s a kemenczét meghevitette s a királyúrfi úgy elaludt, hogy ő semmit se vett észre. A vénasszony bement a házba s azt a varras bőrt leakasztotta az ágy lábáról, a kemenczébe -406- bevetette s elégette. Reggel a királyúrfi mikor megébredt, hát kapott a bőr után, de hát nincs ott. Ekkor felelt a királyúrfi a királykisasszonynak:
»Nos nó szivem szerelme szivemnek kegyese, megmondottam én neked, hogy énbennem három napig meg ne dicsekedjél, mert ha megdicsekedel nem leszünk egymásé, de mégis megdicsekedtél, most gyere velem, épen az áldott nap jő fel az égre.«
És kimenének az ajtó elejébe és a nappal szembe fordultak. S a felesége derekát kétszer megölelte s szökött két vasabroncs reá. Ekkor mondá a királyúrfi:
»Nos szivem szerelme, szivemnek kegyese, addig róla meg ne szabadulj, valameddig én a te derekadat meg nem ölelem. Tudja az Isten mikor lessz ez!«
Már mostand a királyúrfi keresztülbükött a fején s lett belőle egy fehér vadgalamb és felrepült az ajerbe. Már mostand királykisasszony megbúsulta magát és felment a királyatyámhoz, úgy mondván vala a királyatyámnak, hogy csináltasson neki egy pár vasbocskort s egy mankós páczát. Elindula hétfő nap a királykisasszony s elérkezett Szent-Hétfőhöz. Áldott Szent-Hétfő kérdezé:
»Királykisasszony hova utazik?«
Igy mondá vala a királykisasszony, hogy elindult Disznóficzkó felkeresésére. »Áldott szentatyám, ha tudna engemet utasitani.« Ekkor Szent-Hétfő mondá vala, hogy mindjárt utasitlak. Ekkor Szent-Hétfő kiment az ajtó elejébe s trombitába belefútt -407- s a széjedes világon a mennyi ördög, pokol-sánta, elejébe került. Kérdezé Szent-Hétfő, »Disznóficzkónak hírit hallottátok-e?« Ekkor felelték az ördögök:
»Se nem hallottuk se nem láttuk.« Ekkor Szent-Hétfő bement és mondotta, hogy nem tudnak semmire sem utasitani; hanem menjen Szent-Keddhez, az hogyha nem tud valamire utasitani. Ekkor megindul királykisasszony, elérkezett Szent-Keddhez.
»Adjon Isten szerencsés jó napot, áldott Szent-Kedd atyám.«
Kérdezé vala Szent-Kedd, hogy miféle ujságba jár? Ekkor felelé vala királykisasszony, hogy Disznóficzkó felkeresésére indult. »Áldott Szent-Kedd atyám, ha tudna valamire utasitani?« Ekkor mondotta Szent-Kedd hogy: »Mindjárt valamiről tudósitalak.«
Ekkor kiment az ajtó elejibe s egy sípba belefútt s széjedes világon a mennyi ördög, pokol-sánta, mind előtte vót. Kérdezé hogy: »Disznóficzkó hírit hallottátok e?«
»Se nem hallottuk se nem láttuk.«
És monda királykisasszonynak, hogy se nem látták se nem hallották. És mondotta Szent-Kedd: »No te királykisasszony menj el Szerdához, áldott Szereda, hogyha valamire utasit!« Ekkor megindul királykisasszony, elérkezett Szent-Szeredához:
»Adjon Isten szerencsés jó napot áldott Szent-Szerda atyám.«
Kérdezé vala Szent-Szereda, hogy miféle ujságba -408- jár? Ekkor felelé vala királykisasszony, hogy Disznóficzkó felkeresésére indult.
»Áldott Szent-Szereda, ha tudna valamire utasitani.« Ekkor mondotta Szent-Szereda, hogy:
»Mindjárt valamiről tudósitalak.« Ekkor kiment az ajtó elejébe, elévett egy ostort, egyet csattintott a széjedes világon a mennyi ördög, pokol-sánta, mind előtte vót. Kérdezé, hogy »Disznóficzkó hírit hallottátok e?«
»Se nem hallottuk se nem láttuk.« És elment Szent-Szereda és monda királykisasszonynak, hogy se nem látták se nem hallották, nem tudtak semmire sem utasitani, hanem menj el Szent-Csütörtökhöz, az hogyha nem tud valamire utasitani. Ekkor megindult királykisasszony, elérkezett Szent-Csütörtökhöz:
»Adjon Isten szerencsés jó napot, áldott Szent-Csütörtök atyám.«
Kérdezé vala Szent-Csütörtök, hogy miféle ujságba jár? Ekkor felelé vala királykisasszony, hogy Disznóficzkó felkeresésére indult.
»Áldott Szent-Csütörtök atyám, ha tudna valamire utasitani.« Ekkor mondotta Szent-Csütörtök hogy:
»Mindjárt valamiről tudositalak.« Ekkor kiment az ajtó elejébe, elévett egy ostort s egyet csattintott s a széjedes világon a mennyi ördög, pokol-sánta, mind előtte vólt. Kérdezé hogy: Disznóficzkó hirét hallottátok-e? -409-
»Se nem hallottuk, se nem láttuk.«
És beméne Szent-Csötörök és mondá királykisasszonynak, hogy se nem látták se nem hallották. És mondotta Szent-Csötörtök: »No te királykisasszony, menj Szent-Pentekhez, hogyha az valamire utasit!« Ekkor megindult királykisasszony, elérkezett Szent-Péntekhez:
»Adjon Isten szerencsés jó napot, áldott Szent-Pentek atyám!«
Kérdezé vala Szent-Pentek, hogy miféle ujságba jár? Ekkor felelé vala királykisasszony, hogy: »Nem vagyok semmiféle rossz járos-béli, de Disznóficzkó felkeresésére indultam.
Áldott Szent-Pentek atyám, ha tudna valamire utasitani?« Ekkor mondotta Szent-Pentek hogy:
»Mindjárt valamiről tudositalak.« Ekkor Szent-Pentek kiment s egy vasabroncsot bevitt s a királykisasszony fejére tette. Ekkor elévett egy ostort s olyat csattintott egyet, hogy tizenhét országon, tizenhét világon keresztül hallott s a széjedes világon a mennyi ördög, pokol-sánta, mind előtte vót. Kérdezé, hogy: »Disznóficzkó hirét hallottátok e?«
»Se nem hallottuk se nem láttuk.«
És beméne Szent-Pentek és mondá királykisasszonynak, hogy se nem látták se nem hallották. És mondotta Szent-Pentek: »No te királykisasszony, menj el Szent-Szombathoz, hogyha ő valamire utasit.« Ekkor megindult királykisasszony, elérkezett Szent-Szombathoz. -410-
»Adjon Isten szerencsés jó napot áldott Szent-Szombat atyám.«
Kérdezé vala Szent-Szombat, hogy: »Miféle járásbéli vagy.« Ekkor felelé vala királykisasszony, hogy: »Nem vagyok semmiféle rossz járásbéli, de Disznóficzkó felkeresésére indultam, áldott Szent-Szombat atyám, ha tudna valamire utasitani.«
Ekkor mondotta Szent-Szombat:
»Mindjárt valamiről tudositalak.« Ekkor Szent-Szombat kiméne az ajtó elejébe s elévett egy tolluszár sípot s úgy belefútt, hogy tizenhét országon, tizenhét világon keresztül hallott s a széjedes világon a mennyi ördög, pokol-sánta, mind előtte vót. Kérdezi Szent-Szombat, hogy: »Disznóficzkó hirét hallottátok e?«
»Se nem hallottuk se nem láttuk.«
És bémene Szent-Szombat és monda királykisasszonynak, hogy se nem látták se nem hallották. És mondotta Szent-Szombat: »No te királykisasszony, menj el Szent-Vasárnaphoz, áldott Szent-Vasárnap, hogyha valamire utasit, mert azután nincs már suvá,22) hogy menj.« Ekkor megindult királykisasszony, elérkezett Szent-Vasárnaphoz:
»Adjon Isten szerencsés jó napot áldott Szent-Vasárnap atyám.«
Kérdezé vala Szent-Vasárnap hogy: »Miféle járásbeli vagy?« Ekkor felelé vala királykisasszony: -411-
»Nem vagyok semmiféle rossz járásbéli, de Disznóficzkó felkeresésére indultam, áldott Szent-Vasárnap atyám, ha tudna valamire utasitani.« Ekkor mondotta Szent-Vasárnap:
»Mindjárt valamiről tudósitalak« Ekkor Szent-Vasárnap hét vasabroncsot ütött a királykisasszony fejére, hogy a nagy csattanástól szinte elhasadt a feje és kiméne az ajtó elejébe s elévett egy ostort s olyant csattintott, hogy hetedhét országra elhallszott s a mennyi ördög, pokol-sánta, mind előtte vót. Ekkor Szent-Vasárnap az ördögöket kezdte megolvasni s kérdé:
»Hát egyik ördög hól vagyon?«
»Hátra vagyon maradva« – azt mondják.
Elérkezett ez is és kérdé Szent-Vasárnap:
»Láttad e Disznóficzkót?«
»Nemcsak hogy láttam és hallottam, de bajom volt vele, mert ő lőtte le a féllábamat.«
»Nos röktönd a királykisasszonyt vedd a hátadra és vigyed oda, a hol Disznóficzkó vagyon.«
»Ó áldott Szent-Vasárnap ő is másodmagával van23) én is másodmagammal vagyok, négy testet, hogy viszek én oda?«
»Nó csend! több beszélgetés ne legyen, hanem röktönd kapod és vigyed?«
Ekkor felvette a hátára és megindult. Elérkezett az ég rámájához és kiérkezett egy dombra. -412-
»No« – azt mondja – »szállj le hátamról.«
»Látod e abba a gödörbe azt a tiszta gyémánt palotát?«
»Látom.«
»Menj le oda, épen most Disznóficzkó az ágyában aluszik.«
Megindul a királykisasszony, egyenesen megyen hozzá. Mikor belépett lássa, hogy egy aranybölcsőbe, egy aranylánczczal Disznóficzkó fel vagyon kötve a padlóra s ottand aluszik Disznóficzkó egyedül. És elment oda s szépen megölelte Disznóficzkó urát és megcsókolta. A mint megcsókalta Disznóficzkót, forró könnye Disznóficzkó arczára csepegett. Ebbe megébredett Disznóficzkó a mély álomból s meglátta a szép szeretejét, hogy ottand vagyon. Akkor monda:
»Szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, most mondom, hogy nagyon szeretsz engem, mert felkerestél.« Ekkor megölelte két részben a derekát s a hét vasabroncs lepattogott a derekáról. Abba a helybe szült egy aranyhaju gyermeket. Ekkor ők hárman keresztül büköltek a fejükön s lett belőlük három fehér vadgalamb és felrepültek az ájerbe és belőlük lett az fiascsillag, a ki mai napig is az ég rámáján látszodik. A ki nem hiszi ezt a mesét, tessék este kimenni az ajtó elejébe, tessék feltekinteni az ég rámájára, ottand meglássa az fiascsillagot.
(Szováta.) -413-
Hát bizony vót, ha vót, hetedhétországon túl es vót. A hól a tetüt, bolhát száz mázsa vassal patkolják, hogy a súlyba bele ne üsse a lábát. Nincs hazugság nélkül, de ha ma nem vót, lehet holnap, egy szemhunyoritás és megtörténhetik: Egyszer vót egy király. Ennek a királynak vót három szép fia. Az a király feleségével együtt elhott, de halála előtt megporoncsolta a királyfiuknak, hogy vegyék el a Kutyafejü király három leányát. Dehát egyik királyfit úgy hitták, hogy Hamujutka Jancsi. Ez örökkétig az gócz alatt üldegélt és a hamuban játszott, az két nagyobbik bátyja fojtatta az gazdaságot. Egy este mondja az nagyobbik királyfi:
»Bujj ki te Hamujutka Jancsi az gócz alól, örökkétig az hammot ne őröld, hanem csinálj tüzet.«
Felelte reá Hamujutka Jancsi:
»Énreám hiába haragusztok, mert énnálam nélkül a mire vágyakosztok, aztat el nem tudjátok hozni.«
Akkor a két bátyja megharagudt, két fát kapott elé s úgy eltángálták, hogy a bőre mind felsírült. Hamujutka Jancsi akkor, mikor a két bátyja elaludt volna, kiment az istállóba s a háromlábu kabalát megnyergelte. Avval reálült s egyenesen -414- felugrott az ájerbe; onnet a ló hanyatt visszaereszkedett. Szintég mikor a fődre érkezett vóna, akkor a ló talpra állott. Felelte az ló:
»Kedves jó gazdám, mi volna a kivánságod?«
»Nekem más egyéb kivánságom nincs csak a kutyafejü királyhoz akarok menni.«
Avval a ló egyet nyeritett, egyet toppintott, hogy tizenhét országon, tizenhét világon annak csengése keresztülhallott. Akkor egyet ugrott s a Kutyafejü király kapujában megállott. Hamujutka Jancsi bement a Kutyafejü király kastélyába s ottand lássa, hogy egy szobába ég négy szál gyertya s lássa, hogy a nagyobbik királykisasszony ottand alszik egy aranybölcsőbe aranylánczczal felkötve a padlóba. Onnét ment a második szobába. Ottand lássa, hogy a középső királyleány asztalán ég öt szál gyertya s a királykisasszony ottand aludt egy aranybölcsőbe lánczczal felkötve a padlóba. Onnét ment a harmadik szobába, hát lássa, hogy az asztalon ég hat szál gyertya s ottand aluszik a kisebbik Királykisasszony aranybölcsőbe, aranylánczczal felkötve a padlóba és a nap vót a mejjin és a hód vót a homlokán a jobb csicse alatt pedig ki vót nőve nyócz arany hajszál. Ekkor gondolta magában Hamujutka Jancsi királyfi:
»No most mind a három királykisasszony jöjjön utánam.« Felvette őket a kabalára, egyet nyeritett egyet toppantott, egyet ugrott a kabala s ottan vót a hazájába. Mikor belépett az udvarba, -415- a három királykisasszonyt tette a szobába s bement s kőtögette a két bátyját:
»Keljetek fel, mert elhoztam, a mit kivántatok, elhoztam a szeretőtöket.« A két bátyja nagyon fellázadott, hogy az bolond öcscsük nem hogy nekiek nyúgtot s mondtak Hamujutka Jancsinak:
»Eredj az anyádba, mert neked könnyü, hogy egész nap a hamuban játszadozol, de mi napestig furt dolgozunk s el vagyunk bággyadva.« Ekkor felelé Hamujutka Jancsi:
»Csak ájjatok talpra, mert a kiért fájt a szüvetek, azt én elhoztam.« Mondja a nagyobbik bátya a középsőnek:
»Állj fel öcsém, nézzük meg, hogy elhozta-e a szeretőnket, mert ha nem hozta el, akkor röktönd megöjjük, hogy énvellünk többe ne csúfolodjék.«
Ekkor mennek a nagyobbik királykisasszony ajtajára s hát lássa az ő bátyja, hogy ottand vagyon az ő szeretője. Kérdezi Hamujutka Jancsi:
»No bátyám meg vagy-e elégedve?«
Meg biz a kedves öcsém, most már nem mondhatsz ojjat, hogy én azt megszegjem, mert elhoztad azt, a kiért én annyit küzdöttem. Mondja Hamujutka Jancsi a középső testvérinek:
»Gyere lelkem középső bátyám nézd meg te is a tiedet.«
Megnyissák az ajtót, hát lássa középső királyfi a szeretőjét, hogy alszik. Örömében ëssze vissza csókolta. Ekkor mondja ujból Hamujutka Jancsi: -416-
»No most kedves, bátyáim, jertek nézzétek meg az enyémet is.«
És mennek a küsebbik királykisasszony ajtójára. Mikor megnyissák az ajtót, hát lássa a két nagyobbik bátyja, hogy ojjan szép gyönyörü fehérnép, a mijet szejjedes világon nem hogy látást láttak volna, de még hirül sem is hallották.
Mikor másnap reggelre kerekedtek, megébred a Kutyafejü király, hát lássa, hogy az ő három leánya nincs otthon. Ekkor mondja:
»Nos nó, te Hamujutka Jancsi, tudtam jól, mikor akkora vótál mint egy czire foghagyma, az anyád méhiben, hogy együtt vitánk lészen.« Ekkor a Kutyafejü király feltüzült s röktönd a katonaságát ësszeszedte s megindult, hogy Hamujutka Jancsit elpusztitsa. Nodehát Hamujutka Jancsi a két bátyát kiállitotta az udvarra.
»Nos no, te nagyobbik bátyám, magad az nőddel állj az első kapuba, mert mostand a mü apósunk jő egész tábor ellenséggel, hogy minköt röktönd elpusztitson, – dehát ne féjj semmit, hanem ahogy érkezik elődbe, ojjan prézentirt vágj, hogy kardod elszakadjon. Magad középső bátya, te állsz a középső kapuba. Az nagyobbik bátyám vág prézentirt, vagy sem, hanem te magad ojjant vágj, hogy a kardod hat darabba szakadjon.« Nodehát érkezik a Kutyafejü király, de meghadta a legénységinek, hogy nem szabad senkihez sem bátorkodni, a mig ő nem mondja. Felállitsa a katonaságot -417- s kihuzott karddal tüzesen ment, hogy ő az vejit elpusztitsa. Amint odaérkezett volna, a nagyobbik veje ojjan prézentirt vágott, hogy a kardja két darabba szakadt. Akkor felelte j’az királyúrfi a Kutyafejü királynak:
»Hó, hó, felséges királyatyám, szünjél a buzgóságoddal, mert mi fogantoztunk, hogy mi felséges királyatyámhoz állunk, hogy segitségére lehessünk, csak a Hamujutka Jancsit tudja meggyőzni.«
Mikor elmentek a középső kapuhoz, a középső királyfi ojjan prézentirt vágott, hogy a kardja hat darabba szakadt. Mondja középső királyfi:
»Nos, no felséges királyatyám, szüntesd buzgóságodat, mert mi arra fogantoztunk, hogy segitségedre legyünk, csak Hamujutka Jancsit tudjad meggyőzni.«
Most mentek a Hamujutka Jancsihoz a harmadik kapuhoz. Itten Hamujutka Jancsi ojjan prézentirt vágott, hogy kardja tizenhatba hasadt s úgy hányta a szikrákat, hogy Kutyafejü király fogta a szemit, hogy ki ne szökjék.
»Nos nó, – mondja a Kutyafejü király, – szünjék a buzgóságod, mert mikor még anyádban oly kicsi vótál, mint egy csire foghagyma tizenhatezer darabba vágva, tudtam, hogy vitánk lessz egymással.« Ekkor felele Hamujutka Jancsi:
»Mi összefogantoztunk, hogy felséges királyatyámnak segitségére legyünk.« A Kutyafejü király ijjen szóval megnyugudt s lakodalmat hirdettek. -418- Tizenhét világon, tizenkét országon át czirkulártassák, hogy grófok, herczegek, princzegek, válogatott czigánylegények jöjjenek. Pap, hóhér érkezik. Pap eskette, hóhér seprüzte. Már most fój a nagy lakodalom.
Hogy eltőtt a lakodalom, Hamujutka Jancsi az udvarra csináltatott egy vas filigóriát a feleséginek és odamentek lakni. Egyszer csak az veres király czirkulártassa, tizenhét országon, tizenhét világon keresztül, hogy az a ki az ő irásának másolatját tudja, az minden napra kap másfél véka aranyat. Így mondá Hamujutka Jancsi:
»Nos nó, szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, nagyon szeretném elmenni ahhoz a veres királyhoz irnoknak, hogy egy kevés pénzt szerezhetnék onnét.« Felelt a felesége:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, azt én ugyan nem bánom, hanem csak hogy hát szégyen az a mi fejünknek, hogy egy király, menjen irnoknak.« Mégis azt mondja Hamujutka Jancsi:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyese, az igaz, hogy van nekünk mind pénzünk, mind vagyonunk, de mégis szeretném, ha több lenne.« Felelt a felesége:
»No, ha ojjan nagy kedved van, én nem bánom, ha elméssz.«
Akkor nekiállott Hamujutka Jancsi s kivitt az udvarra két kis széket s egymásmellé tette: -419-
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, gyere ülj le erre a székre.«
Leültek ők egymásmellé, de ojjan egymásmellé ültek, hogy egy tűt sem lehetett volna közéjük szurni. Nos, felelte Hamujutka Jancsi:
»Én ezt a kardot felhajitom az ajérbe, a mék igaz szívvel egyik az másikhoz nem lessz, ez a kard sértse meg, ha pedig mindketten igaz szívvel, hüséggel maradunk egymáshoz, egyiket se sértse meg.«
Ekkor felhajitotta az kardot az ájerbe s az úgy lesuvadt a két szék között a földre, hogy bár még a gunyájukat sem sértette meg. Ekkor mondja Hamujutka Jancsi a feleséginek:
»Megnyugudt szivvel hagylak itten, mert tudom, hogy igaz szivvel leszel hozzám.«
Avval elutazott Hamujutka Jancsi a veres királyhoz, hogy beálljon irnoknak.
»Adj Isten jó napot felséges királyatyámnak.«
»Isten hozott te Hamujutka Jancsi, hát mi ujság?«
»Nem hallottam semmiféle ujsagot felséges királyatyám, csak azt, hogy szüksége van egy irnokra.«
»Nos, no kedves fiam, ha a te irásod az én irásomnak párja, úgy minden napra kapsz egy és fél véka aranyat.«
Fogja Hamujutka Jancsi s ojjan rend irást vág a papirosra, hogy szakasztott párja volt a veres király irásának. Hát mondja az veres király: -420-
»Nos, nó fiam, hadd most félbe a dolgot s menj sétálni, nézd meg a városomat.« Hát a mint a piaczsorba beérkezett volna, lássa, hogy egy öregrendü ember két fehérnéppel sétál kartönd. Mondja Hamujutka Jancsi annak az öreg embernek:
»Hó, hó, bácsika, ez a két szép gyönyörű fehérnép nem magát illeti?«
»Ó kérem«, – mondja az öreg ember. – »Nem hogy ezekkel nem sétálnék, hanem még a maga feleségit is el tudnám bolonditani.«
»No te öreg ember, hogyha te azt megteszed s megmondod, hogy a feleségemnek micsoda jegye vagyon, akkor röktönd átadom neked fele kirájságomat; ha pediglen meg nem teszed aztat, a mit mondtam, röktönd felakasztatlak.« Mondja az öreg ember:
»Nos, nó felséges királyfi, megteszem a mit mondassz, csak engedj három napot.« Engedett neki a királyurfi három napot. Az öreg ember mostand már nagyon meg vót ijedve, hogy vége az ő életinek, mert hogy tudja ő megmondani, hogy micsoda jegye van a királynénak. Nodehát ő már azt gondolta magában, ha már az életjének így is úgy is vége, hogy legalább elmegyen abba a városba, hogy tudja meg, hogy hol lakik az királyné. Ő estére kelve odaérkezett abba a városba, a hol a királyfiu felesége lakott. A hogy ott jár a felszegen és az alszegen idestua, gondolkodott magában, hogy hol kapna szallást. Bément egy házhoz egy ëzvegyasszonyhoz -421- s kért tőle szállást. Az ëzvegyasszony meg is megadta a szállást. Mikor ketten diskurálásba elegyedtek, kérdi az ëzvegyasszony:
»Hát maga miféle járásba indult?«
»Panaszolja ő, hogy a Hamujutka királyfival fogadást tettek, hogy ő megmondja, hogy a feleséginek miféle jegye van.«
»Dehát én azt nem tudom megtenni«, – mondja az öreg ember. »Tudom jól, hogy most már vége az életemnek.« Ekkor felelé az ëzvegyasszony:
»Én éppeg járok be a királyasszonyhoz, talán segithetek.« – Felele az öreg ember:
»No te ëzvegyasszony, ha te annyira tudsz menni, hogy én megtudjam, miféle jegye van a királynénak, akkor én téged elveszlek feleségemnek s mi leszünk királyok.« Felelte az ëzvegyasszony:
»No, hadd csak el azt, mert én mindjárt eligazitom.«
Egyben elment az ëzvegyasszony; egy szekrényládát keritett, annak a ládának az oldalára furt két likat s ezt az öreg embert belezárta abba ládába. Akkor elment az ëzvegyasszony a királynéhoz:
»Adj Isten szerencsés jó napot felséges királyatyámné!«
»Isten hozta öreg mámi, mi az ujság?«
»Hát felséges királyatyámné, én azért bátorkodtam bé ide magához, hogy a mit a felséges -422- királyatyámnétól kicsi pénzt kapogattam, én azt meggyüjtögettem. Most valami rablók észrevették, hogy egy kicsi pénzem van s engem ki akarnak rabolni. Hogyha felséges királyatyámné megengedné, hogy a ládámat ide behoznám az ecczakára, ugyan megköszönném a felséges királyatyámnénak.« Mondja az királyné:
»Tessék csak hozza be bátran!«
Ekkor elszalada az ëzvegyasszony haza s röktönd négy embert hivutt s azt a ládát bevitette a királynéhoz s úgy tette le azt a ládát a királyné szobájába, hogy az a két lik a királyné ágyával szembe vót. Avval az ëzvegyasszony elment s a királyné röktönd zárba tette az ajtót. Mikor az királyné vacsorázott, akkor az ingit levetette s bolhászodott. No ekkor az öreg ember a ládából meglátta, hogy a mejjin ott vagyon a nap, a homlokán a hód s a jobb csicse alatt pedig nyócz arany hajszál vagyon kinőve. Ekkor az ëzvegyasszony reggel a ládát vitette haza, kizárta s kikőtt az öreg ember a ládából. Kérdezte az öreg embert:
»Hát mit láttál az écczaka?«
»Szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, megláttam biz én minden jegyet, most már én a tied, te az enyém; most röktönd megyek, a jegyeket adom fel a királynak s én jövök s veszlek el.«
Azonnalt elment az öreg ember a királyhoz pont mikor a három nap tőlt vóna bé.
»Adj Isten jó napot felséges királyatyám!« -423-
»Isten hozott öreg ember, hát mi ujság?«
»No te Hamujutka királyfi, láttam az te feleségedet. Ott vagyon a mejjin a nap, a homlokán hód s az jobb csicse alatt nyócz arany hajszál vagyon kinőve.«
Akkor Hamujutka vitéz az hóhérokat röktönd állitotta össze s a fekete tenger közepibe felakasztotta magát. Megörvendett az öreg ember s elfutott a királyi kastélyba. Ottand a királynét kisuppultatta a kastélyból, ő feltette az királyi koronát s elvette az ëzvegyasszonyt. Most már úgy fojtassa tovább a királyságot.
Nodehát a szegény királyné megbúsulta magát, gondolja magába:
»Istenem, mit tudott csinálni az én férjem, hogy igy elhagyott engem. Én már egyebet nem csinálhatok, ha azt is tudnám, hogy a két lábam a térgyemig elvásna, addig megyek a mig az én férjemnek hirit nem hallom.«
Ő meg is indult s hetedhét országon keresztül ment. Érkezett az veres királynak az udvarába. Ottand tudakolja, hogy a Hamujutka királyfinak hirit hallották-e?
»Hogyne hallottuk volna, mikor láttuk is ahun felakasztotta magát a fekete tenger közepibe. Ekkor a királyné elment hozzá az akasztófa alá s hát lássa, hogy az ő férje még él.« Igy monda sirva:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, -424- hogy tehetted te azt, hogy te magad felakasztottad?« Akkor felelte az ő ura:
»Menj el innen te büdös szemét a szemeim elől, a hóttestet ne ébreszd, mert te etted meg az én életemet.« – Ekkor felelte az királyné:
»No te Hamujutka királyfi, szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, már most nézd meg, hogy én beleszököm ebbe a tengerbe. Ha én hibás vagyok itt pusztuljak el a tenger szigetjébe, ha peniglen igaz szivvel vagyunk ketten egymáshoz, te is azon az akasztófán soha meg ne hajj, mig mi még nem találkozunk.«
Ekkor az királyné belevetette magát a tenger közepibe.
Az királyné utadzott a tengernek a fenekén s annyira került az tenger fenekin, hogy neki az hajába az halak belekötöttek s róla minden ruházat lerothadott. Mikor hét esztendeje vót, hogy ő a tenger fenekén utadzott vóna, pont a mék24) órán tőtt be a hét esztendő, ő azon az órán kikerült a tenger partjára s ott kezdett járkálni. Megtalál ő egy remeteg küs házat s lássa, hogy hát egy ember vágja a fát. Messzünnöt kiácscsa:
»Hohó kedves bácsikám, meg ne rettenjen tőlem, mert én Isten teremtése vagyok.« Ekkor kiátotta a hajós:
»Nos nó jere csak bátran akármiféle állat vagy.« -425-
Érkezik közelebb az hajóshoz, hát ez lássa, hogy egy fejérnép.
»Adjon Isten szerencsés jó napot hajós bácsi.«
»Isten hozta magát is, de üjjön le, mert látom nagyon ki lehet fáradva.« Mondja királyné:
»Köszönöm szépen, nem jöttem ülni, de felkérném, ha lenne szives ingem felőtöztetni.«
A hajósnak felesége fel akarta őtöztetni az ő gunyájába, de ő szépen megköszönte s felelte az királyné:
Nekem nem kell fehérnépi gúnya, hanem ha adnának nékem egy harisnyát, egy ujjast s egy rossz sipkát, valami rongyosokat, nagyon szüvesen megköszönném.
Nodehát a hajós nagyon jó lelkü ember vót s a maga uj rend gunyáját odaadta neki. Felöltözött az királyné a férfiruhába, kézenfogvást elbucsuzott a hajóstól s Isten nevibe megköszönte a hozzá való jóságát. Ekkor ő megindult s elérkezett az veres királynak az városába. Ő egyenesen ment fel az királyhoz.
»Adjon Isten jó napot felséges királyatyám.«
»Isten hozott téged is ëcsémuram, micsoda járásbéli vagy?«
»Felséges királyatyám, én azért bátorkodtam a felséges királyatyámhoz, hogy én a rendes sorozást bejártam, de nem soroztak be katonának, de most bé akarok állani katonának, hogy felséges királyatyámat hüségesen szolgáljam.« -426-
Azonnal az király el is fogadta, katonai ruhát hozatott s felöltöztette. De ojjan okos vót a legény, hogy egy hónap mulva meg lett kapitánynak, három hónap mulva, meglett brigaderosnak. Ekkor megkérte az királyt hogy engedje meg neki, menne egy század legénységgel annak az királynak a városába, a mejiknek az ő férje vót a királya, hogy nézzen széjjel. Igy felelte a király:
»Vigyél fiam egy ezred katonaságot magaddal, nehogy valami bajod legyen.«
»Nem kell nekem csak egy század,« felelte az legény, ő avval megindult. Mondja a tiszteknek:
»Ti tisztek, mikor mi az városba megérkezünk, meglássátok, minket meghínak vacsorára. A mit én ott beszélni fogok azt ti irjátok le loppal, a mit az a király beszélni fog, azt is külön irjátok le.«
Akkor a legényeknek kiadja a parancsot, hogy a mig ő nem parancsolja, addig nem szabad semmihez sem nyúlni. Estére kelve megérkezett abba a nagy királyvárosba. Nohát a király a tiszteket meghivta vacsorára. Elmentek s béültek az asztal mellé s kezdtek innya és enni. Annyira elmulattak ők, hogy nagyon jó kedvük ereszkedett. A sok beszéd között eléhozodott, hogy mék25) hogy lett tiszt. Ekkor elkezdi az brigadéros:
»Hallgassatok, hogy én hogy lépesedtem fel, mert én szegény favágó ember gyermeke vagyok, -427- de bémaradtam katonának és ügyesen és kellemesen viseltem magamat. Akkor az király maga mellé vett ordináncznak. Nosdehát vót az királynak egy szép leánya, ez úgy belém szeretett, hogy bolondult meg szeretetiben. Az leány megterhesedett s azt mondta az édesapjának, hogy kardba ereszkedik, ha én el nem veszem. Az király látta, hogy már nincs mit ellenkezni s nekem adta a leányt feleségül. Meg is tett engemet brigadérosnak, hogy ne kellessen szégyenleni a vejét.«
Akkor egyet nagyot kaczagtak reá.
»Nos, nó, én még könnyebben kaptam meg a királyságot, mondá az öreg király, mert én a Hamujutka Jancsival fogadtam, hogy milyen jegye van a feleséginek. Ekkor odamentem az ő királyvárosába s egy öreg asszony megsegitett, hogy egy ládába bújva meglestem a királynét mikor bolhászodik. Hát mit láttam. Ottand fénylik az nap a mejjin, a hód a homlokán s a jobb csicse alatt ki vót nőve nyócz arany hajszál. Akkor elmentem Hamujutka Jancsihoz s montam neki, hogy mit láttam. Hát röktönd felakasztotta magát az tengersziget szélire.«
No de hát erre egy nagyot kaczagtak, csak a brigadéros nem kaczagott.
Reggelre kelve fordult meg a brigadéros és ment vissza a Veres királyhoz. Röktönd a hóhérokat hivatta s kűdte őket az akasztófához.
»Menjetek el fiam az akasztófához s akármi -428- kis csontikáját, porczikáját megkapjátok, hozzátok ide elémbe.« Mondák a hóhérok:
»Ó kérem tizenkét álló esztendeje, hogy felakasztottuk, annak biza még a hamvát is elfutta a szél.«
»Egyébről ne gondoljatok, hanem akármi morzsalék csontja maradt, hozzátok ide«, felelte az brigadéros.
Nem vót hova lenni a hóhéroknak, elmentek oda. Hát lássák, hogy még tiszta épen, életben vagyon Hamujutka Jancsi az akasztófán.
Nohát akkor az hóhérok vágták őtet le. Feleli nekik Hamujutka Jancsi:
»Menjetek el innen, ne bántsátok a holttestet, mert én a földön nem akarok többet járni.« Felelik a hóhérok:
»De épen jó, hogy életben kaptunk, legalább nem kell, hogy átalvetőben vigyünk haza.«
Röktönd vitték a brigadérosnak az szobájába. No már most hivassa a brigadéros a Veres királyt és a tiszteket s feleli vala:
»Nos no, ti tisztek, most vegyétek elé az irásokat s olvassátok el, hogy mit mondtam én és mit mondott az a vén tolvaj király, a ki az én feleségemet megcsalta.«
Veszik a tisztek az irást s olvassák, hogy az öreg ember annak a vénasszonynak a segitségével egy ládába bújt s úgy megleste, hogy a királyné bolhászodott. Hát mit látott? -429-
»Látta, hogy ott fénylik a mejjin a nap, a homlokán a hód s a jobb csicse alatt ki vót nőve nyócz arany hajszál.«
Ekkor kérdezte a brigadéros:
»Nos no te királyfi, ha most meglátnád a te feleségedet még életbe, hát te még magadhoz vennéd-e?«
»Hát most látom, hogy én vótam a hibás, mert meghallgattam a panaszokat, pedig a feleségem semmiben sem vót hibás. Ojjan jó szivvel venném magam mellé, hogy soha még azt sem mondanám, hogy ájjon tovább.«
Ekkor a brigadéros kigombolja magát s feleli vala:
»No most nézz rám!«
Mikor ránézett Hamujutka Jancsi, hát lássa, hogy a mejjin ott vagyon a nap, a homlokán a hód s a jobb csicse alatt ki van nőve nyócz arany hajszál.
Röktönd ők egymásra borulnak s nagy sirással és zokogással csókolták egymást ësszevissza.
Ekkor tudta meg a veres király is, hogy kiből csinát vót brigadérost. Összehivta katonáit s Hamujutka Jancsit a feleségivel ültette hintóba s mentek hazafelé. Mikor megérkeztek Hamujutka Jancsi országába s hivassa a verös király a két huszárlegényt s köttette a szegény embert s a feleségit a lovak farkához s mondja:
»Nos no, úgy ësszejárjátok ezt a várost s minden szegelikát, hogy minden csontjuk tizenhatezer darabba szakadjon.« -430-
Most Hamujutka Jancsi ëremiben, hogy az Isten az ő társával ismét ësszerendelte, hirdetett egy nagy lakodalmat. Tizenhét országon, tizenhét világon keresztül czirkulártassa, hogy bárók, grófok, herczegek princzegek jöjjenek, hóhérok siessenek az lakodalomra. Pap eskette, hóhér seprűzte; most sincs a lagzinak vége.
(Szováta.)
Volt egyszer egy igen szegény asszony, a kinek egy hassal hat fia lett. S ujra megterhesedett s ismét lett hat fia. A mikor ő megszülte azt a tizenkét fiut, olyan egyszerre nevelkedtek fel, hogy egyik olyan volt mint a más. De hogy ők nőni kezdtek, az édesanyjuk a surczával nem tudott eleget hordani nekik. Mikor menyen haza egyszer, a gúnyát is mind tépték le róla. Erősen meg volt keseredve a szegén asszony, hogy úgy megtámadták őtet. Így szól a szegény asszony:
»Istenem adj belőlük tizenkét koronás hattyut, hogy csak napkeleten ájjanak meg s addig ők attól meg ne szabaduljanak, a míg egy leánytestvérek csihánből tizenkét inget nem köt nekik, de ugy, hogy a mig köti, egy szót sem fog beszélni.« Nodehát ez meglett s a hattyuk elrepültek. Ekkor az asszony -431- addig búsult, a míg ujra férjhez ment. Megterhesedett s lett neki egy gyönyörüséges kis leánya. Mikor ez annyira nevelkedett, hogy lett egy tíz éves, hallotta a többi asszonyoktól, hogy neki milyen tizenkét bátyja volt. Benéz a kis leányka a szobába az anyjához s mondja:
»Édesanyám, hát vót-e nekem még tizenkét testvérem vagy nem?«
»Feleli az asszony, hogy vótak bizony, ojanok mint tizenkét gyertya, de én megátkoztam őket, hogy adjon az Isten belőlük tizenkét koronás hattyut, hogy csak napkeleten ájjanak meg s addig ők attól meg ne szabaduljanak, a míg egy leánytestvérek csihánból tizenkét inget nem köt nekik.« Ekkor a kis leányka is felpakolta magát s elindult napkelet felé, hogy keresse fel testvéreit. Addig menyen a rengeteg havason keresztül, hogy elsetétedett s egy fa tövére lefeküdt s ott megviradott. Reggel elindul s elérkezik estére egy nagy siátságba s meglát egy kicsi házikót. A leányocska bémenyen oda s lássa, hogy tizenkét ágy vagyon egy sórjába. Röktön kiseperi a szobát, megveti az ágyakat, tüzet csinál s vizet teszen a tüszelyre. Egyszer hall a leányka valami zërgetést s beszökik a kemencze mellé. Menyen bé a tizenkét bátyja s lássák, hogy nem ugy van a ház, a hogy hadták. Néznek szerteszéjjel, de senkit sem látnak. Meglássa egyszer a nagyobbik, hogy egy fehérnépféle van a kemencze mellett s kérdik tőle: -432-
»Hogy jöttél ide leányocskám.« Feleli a leányocska sirva, hogy azér búdosott el, mert édesanyjának vót tizenkét fia. Ojanok vótok mint tizenkét gyertya, de édesanyjuk megátkozta őket, hogy adjon az Isten belőlük tizenkét koronás hattyut; hogy csak napkeleten ájjanak meg s addig ők attól meg ne szabaduljanak, a mig egy leánytestvérek csihánból tizenkét inget nem köt nekik, de ugy, hogy a mig köti »egy szót sem fog beszélni.« Röktön megismerte a tizenkét bátya, hogy ez az ők testvérök s ëssze-vissza csókolják a leányocskát. Reggelre a tizenkét bátya elindul s a leányocska is ësszeszedi magát s elmegy a mezőre csihánt szedni. Megszedi a csihánt a leányocska, meghántja s leül az erdő közepébe, hogy kössen három vagy négy inget. Eczczer szertenéz s meglát egy réten egy nagy bugját. Odamegy és csinál magának ojan hálóhejjet, hogy sem eső sem szél nem érheti. Eczczer az királynak a fia megindul vadászni s ahogy a leányocska az erdő között kötötte az ingeket, hát reáakad a vadászkopó. Odamenyen az ugatásra a királyfiu s meglássa, hogy milyen szép kicsi leányocska üldögél a fa tövén s röktönd kérdi tőle:
»Miféle járásbéli vagy, hogy jöttél ide?« A leányka keservesen nézi a királyfiut, de nem szól semmit. Így szól a királyfiu:
»Ne féjj semmit, mert nem bántalak, karjaim közé veszlek és hazaviszlek.« Ahogy a leányocska erre -433- sem szól semmit; megfogja királyfiu s felteszi a hintóba. A vadászoknak megmondja a királyfiu, hogy estig vadászszanak csak, mert ő menyen haza, hogy a leányocskát megmutassa az apjának. Röktön hazamenyen a királyfiu a leányocskával s örvendve mondja az apjának:
»Né apám mit rendelt nekem az Isten az erdők kebelén.« Ilyenformán feleli a király:
»Elég szép, elég ügyes, csak ki tudja miféle rangból való; nem kérdezted e, hogy honnat jött vagy hova való«?
»Kérdeztem biz én, de e’iszen féltibe nem mer szólni.« Igy mondja a királyfiu:
»Hanem hagyja el apám, majd megszólal, ha beviszem a szobába.«
Beviszi a királyfiu a szobába, eléggé vallassa, faggassa, de mégsem tud semmire menni vélle; s leányocska csak fonja, köti az ingeket szüntelen s akarki akármit szól neki ő még szemit se veti reá. Lakott egy ördöngős szüle a kapu sarkánál s ez igy szól a királyfiunak:
»Felséges királyfiu, az a leány tökéletlenségből nem tud szólani, szeméről is jól látszik, hogy beszélni tud; meg kell jól vallatni, mert ha szépen meg nem szólal, majd megszólal csúful.«
De hiába volt minden, a leányocska csak hallgassa, hogy mit beszélnek és fojtassa a dolgát, pedig úgy szerette a királyfiut, hogy a szemit le se tutta róla venni. Eczczer az öreg király azt mondja: -434-
»Ëssze kell gyüjteni a tanácsosokat s meg kell jëvendöltetni, hogy mivel pusztitsuk el ezt a leányt; akkor majd meg fog szólalni.« Esszegyülnek tizenkét tanácsosok; mondanak egyet, mondanak mást, de a legöregebbik mondja:
»Két öl fát ëssze kell hordani, melléje kötjük a leányt, a fát meggyujtjuk s ha akkor sem szólal meg, akkor bele kell vetni a tüzbe.«
Ësszehordják a fát, meggyujtsák s a kis leányocskát kötözik melléje. De a kis leányocska csak nézi keservesen a királyfiut s köti az ingeket szüntelen. Már annyira kötötte a tizenkettedik inget, hogy csak egy ujja kellett volna. Már megfogják a leányocskát, hogy vessék a tűzbe, de lássák messzire, hogy tizenkét lovaslegény úgy jön, hogy ég, főd szakad ëssze. A lovaslegények kiáccsák meszszire:
»Pardont kérünk, felséges királyatyáinktól, a míg odaérkezünk.«
Odaérkezik a tizenkét lovaslegény s igy kiáltsák:
»Ne vessék belé azt a leányocskát, mert az a mi testvérünk. Tizenketten vótunk királyfiuk, mint tizenkét gyertya, de anyánk megátkozott, hogy adjon az Isten belőlük tizenkét koronás hattyut, hogy csak napkeleten ájjunk meg s addig attól meg ne szabadujjunk, a míg egy leánytestvérünk csihánból tizenkét inget nem köt nekünk, de úgy, hogy a míg köti, egy szót, a mi sok, egy szót sem -435- fog beszélni. A szegény kis testvérkénk elindult minket keresni s csak kötötte a tizenkét inget, de most bevégezte s mi meg vagyunk váltva a hattyuképéből.« Ekkor a királyfi kézen fogta a kis leányocskát s bevitte a palotába. Hirdettek nagy lakodalmat s megesküdtek.
(Szováta.)
Egyszer vót egy üdőben egy igen nagy gazdag király, de annak a király feleséginek sohasem voltak gyermekei. Azon kértek az Isten ő felségit, valamiféleképen adjon nekik egy magzatot. Vót nekik tizenegy bótjuk s mondja az királyné:
»Elmegyek az bótokba, hogy kiseperjem.«
Elmegyen az királyné, veszen egy seprüt az kezibe s kezdi seperni az bótokat. Mikor az tizenegyedik bótba érkezik, hát akkor egy küs borsszem felszökik a pudli tetejére. Kétszer, háromszor is lehárintsa onnat, de ujra felszökik.
»Ennye te küs haszontalan borsszem, ilyen -436- figurát tudsz tenni véllem: négyszer, ötször is téged lehárintottalak s mégis te ujra felszököl; állj meg mert mindjárt nem figurázol te véllem.«
Röktönd kapta s béfalta a borsszemet, s azonnal megterhesedett tőle. Nagyba megörvendtek, hogy az Isten ő felsége nekik egy magzatot adott vénségükre s azonnal bált csináltatott a király örömiben. Nodehát midőn felidő eltőt vóna, hogy megterhesedett az királyné, az gyermek az méhiben röktönd sírni kezdett. Nagyon megbúsult a király s a királyné, hogy szent Isten ő felsége nekik egy magzatot igért s azt is annyi szomorusággal meglátogatta, hogy azt se tudja szerencsésen megszülni s hogy a méhiben idő-nap előtt sirni kezdett. Nodehát már most a király röktönd czirkulárist26) eresztett hét országon keresztül, hogy herczegek és bárók s princzegek s válogatott czigánylegények menjenek oda, a ki csak valamit tud mondani. Már most el-is elmentek, de senki sem találtatott közülök olyan, hogy az ki az gyermeksirást az anya méhiben megtudja állitani. Vót a kapu sarkánál egy öregasszony, vót annak egy tiz éves fia. Azt mondja az édesanyjának:
»Édesanyám, menjen fel az királyhoz s mondja meg az királynak, hogy én fogok az a fiu lenni, az ki meg fogom állitani az sirást az felséges királyné mehiben.« -437-
No már most felment az öregasszony az királyhoz.
»Jó napot felséges királyatyám!«
»Isten hozott te szegény asszony!«
Hát mér jöttél s milyen kereseted van nálam?
»Azér’ jöttem felséges királyatyámhoz, hogyha számmal meg nem sérteném, hogy van nekem egy tiz éves küs fiam s azt izente felséges királyatyámnak, hogy ő fog az a fiu lenni, a ki a felséges királyanyánknak az méhiben a gyermeksirást megállitsa.«
Röktönd az király szólitsa elé az kocsisát s befogat négy lovat a hintó elejibe. Felülteti az öregasszonyt az hintóba s leviszi az öregasszony házához. Az király egy rend ruhát kűd a fiunak, mert tudta, hogy szegények és rongyos az gúnyája. Röktönd felöltöztetik a fiut, elébe fognak a hintónak s viszik fel a fiut az palatába. Hűségesen szökik le a fiu a hintóból s elkiáltsa magát:
»Én fogok az a fiu lenni, a ki megállitsa a gyermeksirást felséges királyanyám méhiben. Felséges királyatyám, szépen megkérném, legyen olyan szives rendeljen nekem egy olyan szobát, a hol senki se járjon; ott nekem egy ágyat készen vessenek meg és mosdótáltól pókarongyig, minden készen legyen meg, mikor nekem szükségem leszen reá.«
Megfogja a fiu az királynénak az kezit s bévezeti az szobába. -438-
»Felséges királyatyámné! – mondja a fiu – legyen szives, hogy vetkezzék le s feküdjön le az ágyba, de megkérem felséges királyatyámné, hogy a mit én mondok magának, hogy aztat utánam mondja háromszor.« Elkezdi a fiu:
»Hallgass hallgass te Borsszemvitéz, mert neked adom szép Juliát, a ki erdőt ződit s mezőt virágoztat.« – Hogy háromszor eztet elmondták, azonnal megszületett Borsszemvitéz. Nyakra főre szalad a király, hogy a gyermeksirást meghallotta.
»Kedves tássam, hál’ Istennek, hogy te megszabadultál.«
Röktön a küs fiut öllel fogják s úgy viszik ki a szobából, ültetik asztal mellé s úgy mulatnak. Röktönd a király örökös fiának fogadta s ráirassa fele királyságát s minden vagyoni állásának felit. Borsszemvitéz nevekedik úgy, hogy mikor háromnapos lessz, akkora lessz, hogy tiz évesnek is számot tenne. Egyszer mondja Borsszemvitéz az édesanyjának:
»Édesanyám, mondja meg nékem, hogy mit igért vót, mikor én még a maga méhiben vótam?«
Azt feleli az édesanyja, hogy:
»Kedves fiam, semmit se.«
Olyan beteg lessz a fiu, hogy még a lábán se tud állani. Megbúsul az édesanyja s kezd gondolkozni, hogy neki mit igért vót, mikor a méhiben vót. Azt mondja egyszer a fiu az anyjának:
»Édesanyám jöjjön ki a csűrkertbe, hogy mondjak valamit.« -439-
Mikor a csűrhez érkeznek, azt mondja az édesanyjának:
»No édesanyám, legyen olyan szives, hogy a csűr talpa alatt adja nekem ide a csicsit.«
Azt mondja az édesanyja neki:
»Hát hogy tudjam én neked odaadni, mikor én azt nem tudom felemelni.«
Megfogja Borsszemvitéz a csűrtalpának a szegit, s az kis ujjával annyira felemeli, hogy az édesanyja a csicsit keresztül tudja dugni. Ekkor mondja a fiu:
»No édesanyám most mondja meg nekem, hogy mit igért mikor még a méhiben vótam.«
Azt feleli az anyja:
»Kedves fiam semmit se.«
Avval az anyja csicsire ereszti a csűr talpát egy küsség s ujra kérdi:
»Édesanyám, megmondja-e, hogy mit igért maga nekem, mikor még a méhiben vótam.«
Azt feleli az édesanyja:
»Édes fiam semmit se.«
Akkor a fiu egészen reáereszti a csűr talpát.
Elkiáccsa az édesanyja magát:
»Kedves gyermekem, ereszd fel a csicsemet, mert megmondom, a mit én neked igértem vót. Neked igértem szép Juliát, a ki erdőt ződit s mezőt virágoztat.« – Ekkor az édesanyját a csűr alól felereszti s bémennek a szobába. Azt mondja erre a fiu az édesanyjának: -440-
»Édesanyám legyen szives, fehér ruhával s ellátással tarisnyájjon fel ingemet.«
Kezd sirni az édesanyja, hogy ő országolni akar indulni.
»Kedves fiam, ne menj el s ne hagyj itt minköt, ne maradjunk árvaságra csupa ketten itthon.«
De nincs hova legyenek, a fiu mindenképen el akar menni, muszáj őtet feltarisznyájják. Az édesapjának elékéri a régi kardját, a kivel az ütközetbe járogatott s felszóval kiáltsa: »Isten segéljen utazásomban.« Az apja felülteti a lovára s kikisirik a város végire. A város végére mikor kiérkezik, apjától, anyjától elbúcsuzik s az egész városi községi néptől. Megindul Borsszemvitéz, ugy elmenyen, minél jobban nem lehet. Megérkezik estére kelve egy rengeteg nagy havas közepire. Néz szerteszéjjel, hogy hol keressen magának az écczakára megnyugovó helyet. Megköti a lovát egy fához s avval ő megindul. Meglát a rét közepiben, mint a lába egy akkora helyt, hogy a fődből jő ki a füst. »Istenem, miféle állat lakhatik itt, hogy itt semmiféle ház nem látszik s mégis füst jő ki innet.« Kerülni kezdi ő azt a helyet és meglátja, hogy menyen bé egy grádics a fődbe. Bémenyen, hát látja, hogy ott ül a tüszelyen27) egy olyan öreg ember, hogy négy vasruddal van a szemepillája feltámasztva. -441-
»Szerencsés jó estét édesapám!«
»Isten hozott Borsvitéz, feleli az öreg.«
»Hol jársz, hol jársz? mikor a te országodból még madár sem jár erre.«
»Kedves apám ne is kérdezze: futnék, fáradnék szép Juliáért a ki erdőt ződit, füvet virágoztat. Valahol hirit nem hallotta-e?«
»Kedves gyermekem, nem hogy hirit hallottam volna, de még nevit sem tudtam idáig, hanem ma écczakára szállást adok neked, ha lovad van bekötöm s neked jó ágyat vetek, hogy megnyughatol csendesen; de ha reggelre kerülsz, akkor innet tőlem megindulsz s esztendő ilyenkor estére elméssz az közepső bátyámhoz s az hogyha nem tud téged valamire utasitani.«
Reggelre kerül Borsszemvitéz, felkel, megmosdik, frustukot csinálnak, avval megköszöni a szállást az öreg embernek, felül a lovára s úgy elmenyen hetedhét országon keresztül, hogy minél jobban nem lehet. Elérkezik estére kelve egy nagy siáltságba; néz szerteszéjjel, hogy hol legyen az ő meghálása. Megköti a lovát s megindul, hogy keressen helyet magának. Egyszer csak meglássa, hogy a rét közepiben, mint a lába egy akkora helyt a fődből jő ki a füst.
»Istenem, miféle állat lakhatik itt, hogy itt semmiféle ház nem látszik s mégis füst jő ki a fődből.« – Mondja Borsszemvitéz.
Kerülni kezdi ő azt a helyet és meglátja, -442- hogy menyen bé egy grádics a fődbe. Bémenyen, hát látja, hogy ott ül a tüszelyen egy olyan öreg ember, hogy hat vasruddal van a szemepillája feltámasztva.
»Szerencsés jó estét édesapám!«
»Isten hozott Borsszemvitéz!« – feleli az öreg.
»Hol jársz, hol jársz, mikor a te országodból még madár sem jár erre.«
Kedves apám ne is kérdezze: futnék, fáradnék szép Juliáér, a ki erdőt ződit, füvet virágoztat; valahol hirit nem hallotta-e?
»Kedves gyermekem, nem hogy hirit hallottam volna, de még nevit sem tudtam idáig, hanem ma ecczakára szállást adok neked, ha lovad van bekötöm s neked jó ágyat vetek, hogy megnyughatol reggelig, de ha reggelre kerülsz, akkor innet tőlem megindulsz s esztendő ilyenkor estére elméssz a nagyobbik bátyámhoz, hogyha ő téged nem tud utasitani valamire.«
Megindul Borsszemvitéz nagy búval, hogy ezek őtet nem tudták utasitani. Elérkezik estére kerülve a két öreg nagyobbik bátyjához s lássa mikor bémenyen, hogy ennek a szeme tizenkét vasruddal van feltámasztva s macskakölykök heverésznek a szempilláján. A hogy Borsszemvitéz meglátja, megborzad.
»Istenem, hogy tud ez ilyen öreg ember élni.« Gondolkozik, hogy megszólitsa-e az öreg embert? -443- – Kapja magát. »Már lessz a hogy lessz« s köszön az öreg embernek:
»Szerencsés jó estét édesapám.«
»Isten hozott Borsszemvitéz« – feleli az öreg. – »Hol jársz, hol jársz, mikor a te országodból még a madár sem jár erre.«
»Kedves apám ne is kérdezze: futnék, fáradnék szép Juliáér, a ki erdőt ződit, füvet virágoztat; valahol hirit nem hallotta-e?«
»Kedves gyermekem, nemhogy hirit hallottam volna, de még nevit sem tudtam idáig, hanem ma écczakára szállást adok, hogy megnyughassál. Innen megindulsz reggel s ki fogsz érkezni, valahol, a szántóföldekre fogsz te vetemedni s járnak ott népek erre is arra is s ott ha nem utasitanak valamire.«
Reggelre kerül Borsszemvitéz és megindul. Elérkezik egy dél tájékán két tollófődre28) s hálát ad az Istennek, hogy őtet megsegitette, hogy még egyszer a nagy havasokból kiérhetett. Hát egyszer csak meglátja, hogy a tolló között ott egerész egy róka. Azt kérdi tőle az a róka:
»Hol jársz, hol jársz te tollóvitéz, mikor a te országodból még madár se jár erre.«
»Hát mit mondjak én neked, te haszontalan róka, mikor te úgysem tudsz utasitani engem semmire se.«
»Dehát attól te mégis megmondhatod, hogy te -444- mibe jársz, mert te azt nem tudhatod, hogy én téged tudlak-e utasitani vagy sem.« – Azt mondja Borsszemvitéz:
»Én futnék, fáradnék szép Juliáér, a ki erdőt ződit, füvet virágoztat; valahol hirit nem hallottad-e?« Azt mondja akkor a róka neki:
»No látod te Borsszemvitéz, már eddig is megmondhattad volna, épen szinte minden nap az udvarából hozok egy csürkét.«
Úgy megörvend Borsszemvitéz, hogy a lováról röktön leszökik s azt mondja a rókának:
»No hát kedves róka fogadjunk komaságot, hogy soha sem hagyjuk el egymást a mig lehet; légy olyan szives s vezérelj el engem oda, a hol lakik, mert jó váltságát kapod.« Azt mondja erre a róka:
»No most még nem mehetünk oda, mert te is meg vagy bágyadva; menjünk mi most az én tanyámra.«
Megindulnak és elmennek a róka tanyájára. Meglássa Borsszemvitéz, hogy olyan háromemeletü palatája vagyon, hogy a récze térdre áll s úgy néz bé az ablakon. Bémennek ők a házba, étel, ital készen van s ülnek az asztal mellé, hogy egyenek. Borsszemvitéz nem nyughatik tőlle; a nap bajosan telik, neki mind csak azon jár az esze, hogy rövid időn láthassa meg a szép Juliát. Reggelre kerülnek Borsszemvitéz megtakaritsa a lovát, gunyáját s megindulnak. Elmennek ki egy nagy -445- hegynek a tetejire. Az róka azt mondja Borsszemvitéznek:
»Hát kedves barátom, légy szives a szómat meghallgatni. Innet én tovább nem mehetek, mert engem, ha a faluban megláthatnak, röktön megölnek, mert sok tyukot, ludat elhordtam s azért reám haragusznak; hanem látod azt a nagy kastélyt tua a város közepében, az az ő palatája. Egyenesen bémehetsz a kapu elejibe, de arra kérlek, hogy te az ő beszédjét keresztül ne hágd soha, se ő a tiedet át ne hágja, mert akkor csendesen élhettek, de hogyha egyik a más szavát meg nem fogadjátok, egyik a másikkal lakni nem fogtok.«
Megindul Borsszemvitéz nagy örömmel, hogy ő menyen már most a kedves feleségihez. Bémenyen a kapu elejibe s megáll a lovával. Kimenyen gyorsan egy szógáló a tornáczba s meglássa Borsszemvitézt, hogy a kapu előtt álldogál. Fut bé nyakra-főre, a szolgáló és mondja az asszonyának:
»Na Julia kedves asszonyom, itt van Borsszemvitéz, a kit örök életiben óhajtott.«
Ugy megrugja pofon a szolgálót, hogy orrán száján megindul a vér.
»Menj ki innen te ringyó, ne háborgass hazugságaiddal.«
Kifut a másik szógáló, hogy megtudja, igaz-e, vagy nem? Az is meglássa, hogy csakugyan igaz, hogy ott vagyon Borsszemvitéz. Visszafut nagyhamar az is. -446-
»Kedves asszonyom, szép Julia, csakugyan nem hazudott, mert itt vagyon Borsszemvitéz.«
Úgy megvágja azt is, hogy a grádicson lehöngörödött. Elmegyen be a középső szobájába szép Julia, nyakába veti az ünnepnapi gunyáját s kimenyen az kapuba. Azt mondja a cselédeknek:
»Hogyha igaz nem talál lenni, mindegyiknek az fejit elvétetem.«
Hát mikor meglássa Borsszemvitézt, a nyakába szökik s össze-vissza csókolják egymást.
»Kedves Borsszemvitéz, hol jársz, mikor a te országodból még madár se tud erre járni?«
»Addig futtam-fáradtam, mig téged fel nem találtalak.«
Ekkor kartőnfogvást bémennek a palotába. Czirkulárist eresztettek hetedhét országon keresztül, hogy bárók, grófok, herczegek, princzegek, válogatott czigánylegények jöjjenek oda, mert egy olyan lakodalom tartatódik, a milyen még hetedhétországon még nem vót.
Eltelik a lakodalom és csendesen élnek. Egy reggel szép Julia befogat a hintóba, de tizenhárom kúcsot ad Borsszemvitéznek s azt mondja:
»No kedves férjem, én elmenyek a harmadik országba a templomba, de van itt tizenhárom bót, itt vannak a kúcsok, de csak 12 bótba menj be, a tizenharmadikban nem, mert ha beméssz, akkor nekem füst, neked tüz.«
Elmenyen szép Julia s Borsszemvitéz itthon -447- marad. Összejárja mind a tizenkét bótot s a tizenharmadikra is bémenyen s lássa, hogy ezen olyan tizenkét lakat van, mint tizenkét itatócseber. Kezdi emelgetni a lakatokat, hogy milyen nehezek s igy mondja magába:
»Istenem, mennyit futtam-fáradtam érette s mégis ő a kincsit eldugja s nem akarja, hogy én aztat meglássam.«
A hogy a lakatokat emelgeti, egyszer csak hallja, hogy ott benn valami megszólal. Azt mondja valami Borsszemvitéznek a szobából:
»Istenre kérlek, ha lelkes állat vagy, szólj valamit!«
Erre megborzad Borsszemvitéz, hogy miféle ember lehet oda bezárva. Ekkor azt feleli Borsszemvitéz neki:
»Kedves barátom, nem tudom miféle állat vagy.« Feleli a szobából:
»Én lelkes állat vagyok, olyan mint te, hanem ha lehet, légy szives engem szabadits ki innet.« Feleli Borsszemvitéz:
»Hogy tudjalak én innet kiszabaditani tégedet, mikor olyan tizenkét lakat vagyon az ajtón, mint tizenkét itatócseber.«
»Megmondom én neked, hogy tudd azokat levenni. Menj el oda, a hol jártok ti fel a grádicson, legalul vagyon egy márványkő-grádics, azalatt van egy forrás s menj el az aranypohárral, melyből ti isztok, s avval a pohárral merits s tölcs -448- belőle a tizenkét lakatra, tizenkét cseppet s akkor lepattogzanak az ajtóról.«
Elmegyen Borsszemvitéz, merit az aranypohárral a vizből s tizenkét cseppet csepegtet a tizenkét lakatra. Mikor kinyitsák az ajtót, hát lássa, hogy olyan huszonnégyfejü sárkány vagyon a falra felfeszitve mint egy bival. Azt mondja Borsszemvitéz:
»Ej te dög, milyen jó dolgod van neked itt, én futok-fáradok a melegen, te pedig itt heversz az árnyékban.« Feleli a huszonnégyfejü sárkány:
»Ne csúfolkodj Borsszemvitéz, inkább ments meg engem, holtig való rabságomtól, mert én is megmentelek tizenkét bünödtől.«
Ekkor nekiáll Borsszemvitéz s azt mondja:
»Hogy tudjalak én téged innen megmenteni, mikor te 12 vasruddal s 22 vaslánczczal vagy a falra feszitve.« Azt mondja 24 fejü sárkány:
»Kisebb gondod s nagyobb legyen annál, menj hozz még egy pohár vizet a márványgrádics alul, aztán a tizenkét vasrudra tizenkét cseppet, a 22 vaslánczra 22 cseppet s akkor lepattog rólam minden.«
Borsszemvitéz meg is fogadta szavát s hozott az aranypohárba vizet, megcsepegtette a rudakat és vaslánczokat s ezek mind lepattogzottak. Mondja a sárkány Borsszemvitéznek:
»No te Borsszemvitéz most, hogy mentselek meg én is téged a tizenkét bünödtől, mert te is megmentettél hótig való rabságomtól.« -449-
Ekkor úgy megnyujtozott huszonnégyfejü sárkány, hogy a háznak oldalát mind kidöfödi.
»Tudod-e te Borsszemvitéz, hogy mentlek én meg téged tizenkét bünödtől?«
»Hát hogy mentesz meg te rút eb?« Ekkor azt mondja huszonnégyfejü sárkány:
»Most én téged ebbe a bótba fődhöz ütlek, hogy elig szeded össze magadat addig, a mig a tizenkettedik szobába érkezünk. A tizenkettedikbe úgy ütlek a fődhöz, hogy a csontod még a máknál is apróbb lessz.«
»Bizony te sárkány, hogy tudhatszt te velem így bánni, meg is érdemeltem tőled, mert ha meg nem mentelek, itt ettek volna meg a nyűvek és kigyók.« Erre a sárkány feleli:
»No hát hágj fel a lovadra s elpusztulj ebből az országból, hogy ne lássalak többet itt, de még madár se hozza hirül nevedet.«
Elmenyen Borsszemvitéz, felül a lovára s nagy sirva megindul hazafelé. Elérkezik ki a róka komjához.
»Isten áldjon meg róka komám!«
»Isten hozott Borsszemvitéz, tán valami baj vagyon köztetek, hogy eljöttél hazunnat?« Azt mondja Borsszemvitéz arra:
»Kedves róka komám, bizony vagyon: keresztülhágtam a te szavaidat, szerencsétlenül is jártam; huszonnégyfejü sárkányt kiszabaditottam, ő most ott a gazda s engemet elkergetett a merrül jöttem, arra.« Kérdi Borsszemvitéz: -450-
»Kedves róka komám, vajjon szép Juliát még valaha látom-e még?« Mondja a róka:
»Minden hajnalban megláthatod ezután, mert arra a kutra jár, a melyikből mi iszunk, mert az urának hord mozsdóvizet onnan.« Ekkor hazamenyen estére szép Julia. Mikor meglátja, hogy a huszonnégyfejü sárkány a tornáczban álldogál, a kezeit összecsapta s elejébe a fődre esett. Megragadja a huszonnégyfejü sárkány s beviszi a szobába:
»No te b.... k.... eddig tartottál magadnak latrot s enni sem adtál, most már én vagyok az ur; ha még meglátlak vele, összeváglak vele együtt.«
Reggel nappalra kerülnek s szép Julia elindult a kancsóval a kutra vizért. Borsszemvitéz már annakelőtte régen, hogy a kutnál várja. Elmenyen szép Julia s mondja Borsszemvitéznek:
»Ugy-e megmondtam, hogy tizenkét bót vagyon, menj be mindegyikbe, de a tizenkettedikbe ne, mert ha abba bé messz, nekem füst, neked tüz, de te nem akartad, hogy mi egymással csendesen éljünk.«
»Dehogy nem akartam szép Julia feleségem, hát nem azér futtam-fáradtam, hogy téged feltaláljalak; hogy ne akartam volna véled csendesen élni!«
Ekkor Borsszemvitéz fordiccsa a lovát, felteszi reá Juliát s megindul vele, hogy elmenyen minél jobban nem lehet. A tizenkétfejü sárkánynak volt egy háromlábu kabalája. Olyant nyerit egyet a -451- pajtába, hogy a fedél mind hullott le róla. Kifut a huszonnégyfejü sárkány s kiáltsa:
»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs mit egyél, vagy nincs mit igyál.« Feleli vissza az ló:
»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát, asszonyomat.« Feleli a huszonnégyfejü sárkány:
»Ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet s elérjük-e?« Feleli a ló:
»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is, egyet tánczolhatsz is, alhatsz is s úgy is elérjük.«
Evett is, ivutt is, pipázott is, tánczolt is egyet a huszonnégyfejü sárkány, azután még aludt is s felült a háromlábu kabalára. A ló csak kettőt-hármat szökött s utólérte Borsszemvitézt a feleségivel épen akkor, mikor az apjok határába akartak belépni. A hogy beérték Borsszemvitézt, röktön leszállitotta huszonnégyfejü sárkány a ló hátáról s mondja Borsszemvitéznek:
»Tudtam még akkor mikor az anyád mehibe voltál, hogy vélled még bajom fog lenni. Most mond meg, hogy mit csináljak veled? Elnyeljelek vagy összeszaggassalak vagy összevágjalak?«
»Nem bánom te büdös eb, akármit csinálj, mert nálad van most a hatalmasság, hanem mégis jól tennéd, hogy engem összevágj, mert megmentettelek hóltig való rabságodtól; nyűvek, kigyók megettek volna, ha én nem vagyok.« -452-
»No te Borsszemvitéz, másodszor is megbocsátok neked, meghagyom még az életedet, de mármost úgy elkotrodj innet, hogy még a madár se hozza hirül a nevedet, mert ha még meglátlak itten, több irgalom nálam nem lessz.«
Evvel Borsszemvitéz megindul; huszonnégyfejü sárkány a lovával egyet-kettőt tappogtatnak s otthon vannak. Megindul Borsszemvitéz nagy búval visszafelé és elérkezik estére a róka komjához; a lovat béköti s lefekszik; alusznak reggelig. Hajnalba felkél s kimenyen a kuthoz lovával együtt s várja szép Juliát, gondolja magába: »Nem bánom, ha meghalok is, de még meg kell hogy lássam szép Juliát, feleségemet.« Kimenyen szép Julia a kancsóval a kuthoz. Ekkor Borsszemvitéz fordiccsa a lovát, felteszi reá szép Juliát s megindul vele, hogy elmenyen minél jobban nem lehet. Nyerit a háromlábu táltos a pajtába, hogy az egyik oldala összedől. Kifut a huszonnégyfejü sárkány s kiáltsa:
»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs mit egyél, vagy nincs mit igyál, hogy úgy pusztitod a pajtát?« Feleli vissza a ló:
»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát, asszonyomat.« Feleli huszonnégyfejü sárkány:
»Mond meg fiam, ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet, alhatom-e egyet, -453- megszánthatjuk, bévethetjük-e a tizenkét köbölre való buzaföldet s úgy is elérjük-e:«? Feleli a ló:
»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is egyet, tánczolhatsz is, alhatsz is, meg is szánthatjuk, bé is vethetjük a tizenkét köbölre való fődet s úgy is elérjük.«
Evett is, ivutt is, pipázott is, tánczolt is egyet a sárkány, azután alutt s megszántották, be is vetették a tizenkét köböl buzára való fődet s elindulnak. Kettőt-hármat toppogtat a ló s utólérik Borsszemvitézt s a feleségit épen mikor az apjok határába beléptek. A hogy beérték röktön leszállitotta a ló hátáról Borsszemvitézt s a feleségét huszonnégyfejü sárkány. Azt mondja huszonnégyfejü sárkány:
»Tudtam még akkor, mikor az anyád mehibe voltál, hogy bajom lessz veled; hogy pusztitsalak el most, elnyeljelek, összeszaggassalak vagy összevágjalak?« Azt mondja Borsszemvitéz huszonnégyfejü sárkánynak:
»Itt van az átalvetőmben egy piros abrosz, édesanyám tette be odahaza; tedd le azt a fődre, állits reá s úgy vágj össze, a hogy neked tetszik s aztán minden izem, csontomat szedd össze, kösd az abroszba s dobd átal a lovam hátán; vágj reá a lovamra s mond neki: »Czu! kutyák igyák véredet, kutyák hordják el husodat, hordozd ott gazdádat holtja után is, a hol életedben hordoztad.«« -454-
Összevagdalta ekkor huszonnégyfejü sárkány Borsszemvitézt s belekötötte az ő abroszjába s minden izit, csontját összeszedte s feltette a lova hátára az átalvetőt. Ekkor Borsszemvitéznek a lova visszaindult azon a nyomon, a hol járt ő róka komjához, a huszonnégyfejü sárkány pedig feleségivel hazament. A ló mikor elérkezik a róka palotájának a kapujához, úgy elnyeriti magát a kapu előtt, minél jobban nem lehetett. Szalad ki a róka, hogy tán nem a komjának a lova nyeritene. Lássa a róka, hogy az átalvetőn keresztül az vér buggyozik. Megbúsul a róka erősen, hogy a huszonnégyfejü sárkány az ő komját elpusztitotta. Ekkor nekiáll s leveszi az átalvetőt a ló hátáról s elviszi bé a házába; béteszi egy nagy dagasztóteknőbe, összegyurja s egy emberformát csinál belőle. Ekkor otthagyja a róka Borsszemvitézt s elindul hetedhétországon keresztül, hogy hozzon élőhaló füvet s élőhaló vizet. Meglát egy nagy havasba egy nagy kigyót, akkorát mint egy bivalderék, hogy megyen fütyörészve az erdők között s viszen a szájában élőhaló füvet s élőhaló vizet. Feleli a róka:
»Te kigyó barátom, honnan jössz olyan örömmel?«
»Hát minek beszélgessek én neked sokat, hogy honnan jövök?« Mondja a kigyó:
»Hát csak azér, hogy tudjam én is.« Feleli a kigyó:
»Hát a szekér elnyomta a fiamnak a fejit s -455- viszek élőhaló füvet s élőhaló vizet, hogy velök támasszam fel fiamat.« Feleli a róka:
»Légy olyan szives és adjál nekem is belőle, mert erős szükségem van reá nekem is.«
»No ha erős szükséged van reá, menj el oda, a honnan én hozom; elmehetsz az én nyomomon s tés is hozhatsz.« Azt mondja a róka:
»Elsőbb egy király mint a te fiad.«
»Elsőbb az én fiam, mint egy király.« Mondja a kigyó.
Megharagszik a róka s nagy dühösen nekifut a kigyónak, reászökik a derekára s mindent elhány a kigyó magától. Összeszedi a róka az élőhaló füvet s az élőhaló vizet s nagy örömmel megindul hazafelé. Elérkezik a róka haza; s Borsszemvitézt megmossa élőhaló vizzel s élőhaló füvel s hétszerte külömb királyfi lett belőle, mint annakelőtte vót. Felszökik Borsszemvitéz s kiáltsa:
»Ej róka komám, hogy elaludtam vót!«
»Bizony elaludtál vóna örökre, ha én nem lettem vóna.« Ekkor feleli a róka:
»Kedves jó komán, eddig hattalak, hogy járj a te akaratodban, de ezután már nem hagyom.« Kérdezi Borsszemvitéz:
»Kedves róka komám vajjon még látom-e még valaha szép Juliát, feleségemet?« Feleli a róka:
»Minden hajnalba megláthatod, mert arra a kutra jár, a melyikből mi iszunk, hanem azt mondom neked kedves komám, hogy te tudakozd ki -456- tőle, hogy csikókorában hol kapta vót huszonnégyfejü sárkány azt a háromlábu kabalát, mert hogyha te is egy olyat tudnál kapni, akkor szép Julia még a tied lenne, de ha nem, akkor sohase.«
Ekkor Borsszemvitéz elmenyen ki hajnalba a kut mellé. Jön szép Julia is a kancsóval vizér’. A hogy meglássák egymást egymásra borulnak s össze-vissza csókolják egymást. Ekkor feleli Borsszemvitéz:
»Szép Julia, kedves feleségem, légy szives értem egy pár pofot elszenvedni, de tudakozd ki attól a büdös ebtűl, hogy csikókorában hol szerezte azt a háromlábu kabalát. Ekkor jere ki s mond meg, hogy tudjak magamnak egyet szerezni.« Szép Julia hazamenyen s szomoru arczot mutat az ura előtt. Kérdi huszonnégyfejü sárkány:
»Mér szomorkodol, talán Borsszemvitézt siratod?« Feleli szép Julia:
»Hogy sirassam, mikor az meg van halva s többet erre a világra nem jő.«
Megmozsdik huszonnégyfejü sárkán, asztalhoz ülnek, frustukolnak; szép Julia lehuzza a fejét huszonnégyfejü sárkánynak s úgy néz a fejibe,29) de ez csak arravaló vót, hogy megtudja tőle, hogy hol kapta vót azt a háromlábu kabalát csikókorában. Elkezdi szép Julia:
»Szivemnek szerelme, lelkemnek kegyese, már -457- rég az ideje, hogy együtt vagyunk, de még sohasem kérdeztem, hogy hol is kapta maga azt a háromlábu kabalát csikókorába? Mondja meg most nekem.« Szép Juliát akkor huszonnégyfejü sárkány úgy megrugta pofon, hogy szájából, orrából kezdett jönni a vér. Azt feleli huszonnégyfejü sárkány:
»Talán azér tudakozod, hogy engem pusztitsatok el?« Ekkor azt mondja huszonnégyfejü sárkány a feleséginek:
»No te én mégis megmondom neked, mert ugyis összevágtam a szeretődet, de oda még az apádnak az apja s az egész nemzetséged se tud eljutni, a honnan én hoztam azt a háromlábu kabalát csikókorában, mert az a hely ott vagyon a tengersziget mellett; a hol fa verekedik fával, fű verekedik fűvel, kő verekedik kővel, a viz a vizzel, a hob a hobbal. Annak a verekedésnek szünetje nincsen csak álló délkor egy órát.« Evvel Julia kimenyen a konyhára, egy kicsi levélre eztet leirta s fut vele a kuthoz hajnalba. Odajön Borsszemvitéz össze-vissza csókolják egymást s a levelet átaladja neki. Evvel szép Julia szorgosan hazament, Borsszemvitéz pedig elmegy róka komjához.
»No kedves komám, feltarisznyálok, elmegyek innen addig, a mig azt a kabalát fel nem találom, ha azt tudom, meghalok is.«
Elindul Borsszemvitéz s ugy elmenyen egy rengeteg havason keresztül, mentől jobban nem -458- lehet. Egyszer megbággyad Borsszemvitéznek a lova s ő is megéhezett s lát egy akkora fát, hogy egy félországnak árnyékot tartott, azalatt volt egy szép forrás s a lovának jó élés. Borsszemvitéz lenyergeli, kicsapja a lovát s lefekszik, hogy nyugodjék. Egyszer azt kiáltsa a fáról egy griffmadárfióka:
»Te Borsszemvitéz innen menj el, mert ha édesanyám eljön röktön elpusztit, de attól ne is félj olyan erősen, hanem van egy hétfejü sárkány. Anyám minden évben kőt egy fiókát s mindjárt érkezik, hogy pusztitcson el s ha téged itt talál lovastul elpusztit.« Ekkor feleli Borsszemvitéz:
»Isten után én nem félek, de mond meg miféle jellel érzik?« Mondja a fióka, hogy mikor érkezik; akkor ójan kék láng jő előre, hogy összeéget mindent. Elmenyen Borsszemvitéz a patak mellé, kap egy lapos követ, addig feni a kardját vélle, a mig ojan éles lessz, hogy még a hajszálat is elvágja. Ekkor Borsszemvitéz megbujik a fa oldalához. Egyszer érzi, hogy ojan lángsütés jő reá, azt hiszi, hogy el kell olvadjon. Egyszer érkezik a hétfejü sárkány s teszi a fa oldalára a fejit. Mikor feltette vóna a fejit Borsszemvitéz is elészökik s egyszerre mind a hét fejit lekapja. Ekkor a griffmadárfióka is kiugrott a fészekből s összehordtak egy csomó fát rearakták a sárkányt s úgy elégették, hogy csak a hamma maradt ott; még a hammát is a széllel elfuvatták. Ekkor tudakozzik a griffmadárfióka, hogy hova legyen el Borsszemvitéz, -459- hogyha az anyja jön, nehogy elpusztitsa. Azt mondja egyszer az egyik:
»Vegyük fel a fészekbe lovastul együtt. És felveszik Borsszemvitézt a fészekbe lovastul együtt s kihuznak egy szál tollat egynek a szárnyából s reávetik, hogy ne látszódjék ki alatta. Egyszer menyen a griffmadár s lássa, hogy a fiai élve vannak, ugy megörvend, hogy azt se tudja, hogy mit csináljon nekik.« Mondja az griffmadár:
»Istenem mi az oka, hogy háromszázhatvanhat esztendős vagyok s egy fiamat is felnevelni nem tudtam, de hál’ Istennek most megmaradtak.« Kérdi a griffmadár:
»Hát ki mentett meg tüktöket a sárkánytól.« Mondja a fia, hogy egy királyfiu az éles kardjával levágta a sárkánynak a hét fejit. Feleli a griffmadár:
»Hát mér eresztettétek el a királyfiut, hogy megajándékoztam volna, a mér tüktöket a haláltól megmentett.« Mondja a griffmadárfiu:
»Édesanyám, nem eresztettük el, itt megmutatjuk neked, csakhogy féltünk, hogy elpusztitcsa.« Ekkor mondja griffmadár:
»Hát hogy pusztitcsam el, mikor tüktöket megmentett a haláltól.«
Röktönd Borsszemvitézt kitakarják és elémutassák A griffmadár röktönd elnyeli örömiben. Kezdnek sirni a fiai, hogy mér nyelte el azt, a ki őket megmentette a haláltól. Ekkor griffmadár -460- röktönd visszaokádja épen abban az állapotban, a melyikben vót. Kérdi Borsszemvitéztől a griffmadár:
»No te Borsszemvitéz, mit kivánsz ajándékul, a mér megmentetted az én fiaimat az haláltól.« Azt mondja Borsszemvitéz:
»Kedves öreganyám, semmit sem kivánok, hanem, van a tengersziget mellett egy hely, a hol fa verekedik fával, fü verekedik füvel, kő verekedik kővel s viz a vizzel, hob a hobbal, ott vagyon egy csipkebokor, azon vagyon egy kantár felakasztva, azon vagyon egy szürke kabala, annak a ballábából kéne nekem egy csikó.« Mondja a griffmadár:
»Ej kedves gyermekem, nagy fát mozgatsz erősen.« Mondja Borsszemvitéz:
»Már kedves öreganyám, ha ezen nem tud segiteni, úgy ajándék nekem nem kell semmi ezen a világon.«
A griffmadár fiai kezdik kérni az anyjokat, hogyha lehet, segitene rajta. Ekkor a griffmadár leszóllitsa a fiait a fészekből s azt mondja nekik:
»Menjetek fiaim szerteszéjjel az havasba s a hol találtok medvét, rokát, nyulat, őzet, szarvast, szedjétek össze s hordjátok ide rakásba.« Elmennek a griffmadár fiai s hátukon annyit hordanak, hogy olyan rakással gyül össze, hogy alig lehetett szemmel felérni. Ekkor röktönd őket mind megnyuzzák s a bőrükből csinálnak egy átalvetőt. Azt a sok hust összedarabolják s az átalvető egyik felibe rakják, a -461- másik felit megtöltik vizzel. Ekkor azt mondja az öreg griffmadár:
»No fiaim fogjátok meg s tegyétek fel az átalvetőt az én hátamra.«
Mikor felteszik a tetejibe Borsszemvitézt is felültetik. Azt mondja az öreg griffmadár:
»No te Borsszemvitéz, a mikor én hátranézek, egy darab hust vess a számba s egy marék vizet öncsél belém.«
Megindulnak Borsszemvitéz a griffmadárral s úgy mennek, hogy a griffmadár egyik szárnya hasitsa az eget, a másik a fődet. Mikor közeledtek vóna már nemsokára a tenger szigetjéhez, elfogyott az eleség. Hátranéz a griffmadár, de nincs mit vetni a szájába. Mennek egyet tovább, ujra hátranéz griffmadár s Borsszemvitéz akkor sem vet semmit se. Megbusulja magát Borsszemvitéz: »Már mi lessz velem? ha nem tudok neki semmit adni, nem tudunk odaérkezni.« Ekkor Borsszemvitéz kapja a kardját, vág egy nagy darabot a czombjából s mikor a griffmadár visszanéz, beledobja a szájába. Avval épen odaérkeznek a tengersziget martjához. Mikor odaérkeznek, pontosan álló dél vót, minden meg vót csendesedve akkor. Azt mondja a griffmadár:
»Nos nó, kedves gyermekem Borsszemvitéz, légy ügyes ember mármost, mert élethalál keziben forgunk itt. Menj el ahhoz a csipkebokorhoz, arra fel van akasztva a rézkantár. Azt a kantárt vedd a kezedbe s mikor az a kabala a ballábából rug egy csikót, -462- az úgy menyen neked, hogy azt hiszed, mindjárt béfal. Akkor te ne ijedj meg tőle erősen, hanem a kantárt fogjad keményen és a mikor a fejébe csaptad, szökjél a hátára s úgy elmenj vélle, mint a gondolat, mert én is utánad eredek.« Borsszemvitéz úgy is tett, leugrik, a lováról, odamenyen a csipkebokorhoz, leveszi a kantárt s mikor egy óra vót a szürke kabala odamenyen a csipkebokorhoz s annak a leveliből harap egyet, megnyeriti magát s a ballábából egy csikót rugott. Felugrik Borsszemvitéz a csikóra s úgy elmenyen, hogy minél jobban nem lehetett. Elérkezik annak a fának az árnyékába, a hol vót a griffmadár fészke, leszáll a csikóról s megköti egy helyre. Érkezik csakhamar a griffmadár haza. Borsszemvitéz mikor indulni akar haza, mondja a griffmadár:
»Kedves gyermekem, még baj van, nem lehet indulni.« Azzal griffmadár felülteti Borsvitézt a csikó hátára s egy kenderfejet köt a csikó farkára, aztat meggyujtsa griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:
»No kedves gyermekem úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy hetedhétországnak minden likát összenyargald velle; akkor gyere vissza ide a fa alá.«
Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak minden likát, hogy minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett, akkorra -463- a kenderfej úgy összeégett, hogy szinte a farka vége is elégett vóna. Ekkor mondja griffmadár:
»No kedves gyermekem, még nincs minden rendben.«
Ekkor ráköti a csikó farka végére a másik kenderfejet s meggyujtsa griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:
»No kedves gyermekem, úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy hetedhétországnak minden likát összenyargald vélle, akkor gyere vissza ide a fa alá.«
Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak minden likát, minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett, akkora kenderfejnek fele már el vót égve. Mondja griffmadár Borsszemvitéznek:
»No kedves fiam, még nem elég erős a csikód.«
Evvel reáköti a harmadik kenderfejet s meggyujtsa griffmadár s azt mondja Borsszemvitéznek:
»No kedves gyermekem, úgy elmenj most hetedhétországon keresztül, hogy hetedhétországnak minden likát összenyargald vélle, akkor gyere vissza ide a fa alá.«
Megindul Borsszemvitéz s úgy összenyargalja hetedhétországot s annak minden likát, hogy minél jobban nem lehetett. Mikor visszaérkezett a fa alá, hát látják, hogy csak akkor akart meggyuladni a kenderfej. Azt mondja ekkor griffmadár:
»No kedves fiam Borsszemvitéz most már -464- olyan csikód vagyon, hogy ilyen sehunt a világon egy láb sincs, egy órák alatt a világból ki tudsz vélle repülni.« Ekkor Borsszemvitéz fennszóval köszöni az minden jóságát s bucsuzik el a griffmadártól. Azt mondja a griffmadár:
»No hát kedves gyermekem, még nem mehetsz el, mert még bajom van vélled. Tudod, mikor érkeztem vóna a tengerszigethez, nem vót mit vessél a számba; hát honnan vetted azt a hust?« Elmondja Borsszemvitéz, hogy azt a czombjából vágta s pökött egyet utána viz helyett.
»Azt mondom talán semmi hiányossággal ne menj el innen« mondja a griffmadár; egyet okádott s visszaadta azt a hust, a mit Borsszemvitéz a czombjából vágott. Ekkor úgy odacsapta a hust Borsszemvitéznek a lábához, hogy úgy odaállott, hogy külömben mint valaha. Ekkor Borsszemvitéz egyet toppintott s ott vót a komjánál. Kérdi ekkor a róka:
»Kedves komám, széna vagy szalma.« Mondja Borsszemvitéz:
»Sarju s még annak is a lelke.« Feleli a róka:
»Hál’ Istennek, azt örvendem én is.«
Bort hordnak, étel, ital kerül elé s mulatnak úgy, hogy a föld süjjed el alattuk. Ekkor hajnalra kerülnek. Borsszemvitéz kimenyen a kuthoz lovával együtt s várja szép Juliát. Kimenyen szép Julia a kancsóval a kuthoz; összeölelkeznek összecsókolóznak s Borsszemvitéz fordiccsa a lovát, felteszi reá -465- szép Juliát s megindul vele, hogy elmenyen, minél jobban nem lehet. Nyerit a huszonnégyfejü sárkány háromlábu kabalája egy olyant, hogy az istállója röktönd összedül. Kifut a huszonnégyfejü sárkány s kiáltsa:
»Ennye, hogy a kutyák igyák véredet, hollók hordják husodat, vagy nincs mit egyél, vagy nincs mit igyál, hogy elpusztitottad a pajtámat?!« Feleli vissza a ló:
»Az is van mit egyem, az is van mit igyam, de viszik szép Juliát, asszonyomat.« Feleli huszonnégyfejü sárkány:
»Mond meg fiam ehetem-e, ihatom-e, pipázhatom-e, tánczolhatom-e egyet, alhatom-e egyet, megszánthatjuk, bevethetük-e a tizenkét köbölre való buzafődet s úgy is elérjük-e?« Feleli a ló:
»Ehetel is, ihatol is, pipázhatol is egyet, tánczolhatsz is, alhatsz is, meg is szánthatjuk, be is vethetjük a tizenkét köbölre való fődet, de mig a világ soha utól nem éred őket, mert alatta van a legkisebbik öcsém.«
Evett is, ivott is, pipázott is, tánczolt is egyet a sárkány, azután alutt s megszántották, bevetették a tizenkét köböl buzára való fődet s felköti huszonnégyfejü sárkány a tüzes sarkantyuját s kezdi sarkantyuzni a lovát. Azok csak lassan mentek. No jól van. Mikor a huszonnégyfejü sárkány megközeliteni kezdi ugy nyócz-kilencz stáczió távolságra, kiáltsa huszonnégyfejü sárkány: -466-
»Érjed lovam, érjed.« Mondja a ló:
»Nem érem me’ vérem.«
Azt kiáltsa huszonnégyfejü sárkány lova Borsszemvitéz lovának:
»Állj meg édes testvérem, ne huzasd ki evvel a büdös sárkánynyal a vérem.« Feleli vissza Borsszemvitéz lova:
»Nem állhatok meg biz én, mert gazdád összeapritja a gazdámat ha utoléri, de az már nem lessz többé módjába; hanem idősebb vagy mint én, hát nincs annyi eszed, hogy szökjél fel vele úgy, hogy a hajnalcsillagba üsse a fejit? Akkor szökjél ki alóla s úgy esik a fődre, hogy szertemegy mind a huszonnégy feje.«
Megugrik huszonnégyfejü sárkány lova, beleüti a sárkány a fejit a hajnalcsillagba s úgy esik le a fődre, hogy izre porra megy minden csontja s hetvenhét havasba szerteszéjjel szoródik. Ekkor megáll Borsszemvitéz lova s huszonnégyfejü sárkány lova utoléri őket. Felülteté reá feleségit s úgy mennek vigan haza szép Julia házához, kéri szép Julia Borsszemvitézt, hogy maradjanak s lakjanak ott, de Borsszemvitéz nem áll rá. Befogat huszonnégy hintó elejibe harminczkét lovat s megindulnak hazafelé. Mikor érkeznek Borsszemvitéz apjának városához, hát látják, hogy az gyászba van takarva. Levétetik a gyászt s bémennek, hát fogadják nagy örvendezéssel. Olyan lakodalmat csaptak, hogy tizenkét esztendeig tartott. -467-
(Szováta.)
(Tündér Ilona.)
No dehát volt egy szegénember, annak a szegénembernek annyi gyermeke volt mint a rosta lika s még egygyel több. Ujban a feleséginek egy hassal lett két gyermeke. Igy mondá vala a szegénember a feleséginek:
»No feleségem, a faluban a legkisebbtől fogvást a legnagyobbig mind kománk; gondoltam egyet, hogy elvinném én magam a szomszédfaluba kereszteltetni, mert komát hivunk s még a sincs, a mit mi magunk elhasználjunk.« Igy felelte a felesége:
»Vigye el ke apjuk a szomszédfaluba és kereszteltesse meg, mert az Isten azért münköt nem ver meg, mert jól lássa, hogy szegénségben vagyunk.« -468-
Ekkor a szegénember egy átalvetőbe belétette a két gyermeket és felvette a vállára és vitte. Mikor a város végére érkezett volna, hát lássa, hogy jő egy kereskedő gróf négy lóval. És meglássa a gróf, hogy jő egy szegénember s mongya a kocsisának:
»Nézd ott jön egy szegénember, nohát mikor szembe érünk, állitsd meg a szegénembert, hogy vegyem meg a báránt.« Felelvén vala a gróf:
»No te szegénember: add nekem azt a báránt, hogy vegyem meg.« Igy mondá a szegénember:
»Hó, hó gróf atyám, énvelem ne figurázzák, mert én nem báránt, hanem két gyermeket viszek kereszteltetni.« Igy kérdé vala a gróf:
»Mi okra viszed a szomszéd faluba kereszteltetni?«
»Azért, hogy annyi a gyermekem mint a rosta lika.«
»No te szegénember add nekem azt a két gyermeket, hogy vegyem meg.«
»Kedves gróf atyám, hogyha lenne olyan szives, hogy várjon egy kicsit, hogy hazamenjek és megkérdezzem a feleségemet, hogy eladhatom-e vaj sem?« Hazafutott a szegénember, mondja a feleséginek:
»Né, egy gróf kéri a gyermekeket aggyuk oda pénzér, mit mon’sz odaadhassuk, vaj sem?« -469-
»Menynyen apjuk aggya oda, mert az Isten minköt nem ver meg, mert lássa, hogy elig élhetünk egyik napról a másikra.«
Visszafut a szegénember a grófhoz.
»Kedves gróf atyám, aztat mondja a feleségem, hogy annyi pénzér, a mennyit a két gyermek lehuz odaadjuk.«
»Te szegénember, menjünk a városba kérni slagot,30) hogy ott méregessük? hanem az átalvetődnek mind a két felit megtőtöm ezüsttel, aranynyal, jó lessz-e?«
»Jó lessz kedves gróf atyám!« Má most megtőtötte az átalvetőnek mind az két felit, ekkor a küs gyermekeket vette az hintóba és mondá a kocsisnak:
»Rögtön visszafordulj, és hajts ugy, hogy azt gondolod, hogy minden stáczióba négy ló megdöglik; ha megdöglik es, röktönt mást állitunk.«
Meghallja a grófné, hogy mijen nagy csengés, pengés van, fut ki a kapuba, hát lássa, hogy az ura, ugy hajtat, mintha szemevilága se volna; röktönt az kaput megnyitotta s lóhalálában ugy hajtott bé azon az ő ura. Dehát rögtönt megállitotta az ura az udvaron az lovat s igy kérdé vala őt a felesége:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, mi az oka, hogy olyan gyorsan hajtottál haza?« -470-
»Ó kedves feleségem, azt hoztam, a mi nekünk nincs, két küs gyermeket.« Kap az grófné rajta, egybe az hintóból leveszi, hát lássa, hogy egyik fiu, másik leán. Azonnalt megkeresztelte, pediglen a fiut »Virágfi János«-nak, és pedig a leánt »Ződhaju Marczellának.« Rögtönt dajkát állitott melléjök. Dehát azok ojan jó növők voltak, hogy három napra akkorát nőttek, mint akár egy tizenhárom éves. Ekkor a gróf iskolába kezdte járatni. Mikor három napja vót, hogy az iskolába járnak Virágfi János többet tudott mint a tanitó; az leán Ződhaju Marczella még egy héttel tovább járt iskolába, mint a testvére. Ekkor a grófné mondgya az urának:
»Ó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, mint szeretném én is sokadalomba elmenni, hogy látnám meg, hogy mijen gyülekezet van.« Mongya az gróf:
»A két bótot kire hagygyuk.« Felelte a grófné:
»Az két gyermeket tegyük az két bótba, mert jól tudnak árulni.« Mongya az gróf:
»A két gyermeknek agygyunk két abrakos talisnya pénzt, hogy ők avval játczodjanak, a még mük eléjövünk; peniglen az két bótot zárjuk bé.«
Evvel a gróf feleségével elutaza a sokadalomba. Itthon a fiu és a leán kezdtek kártyázni. Addég kártyáztak, a még Ződhaju Marczella Virágfi Jánostól a pénzt mind elnyerte. Mondá vala Virágfi János:
»Kedves testvérem, légy ojan szives, aggy nekem kőcsön egy pengőt.« Mongya Ződhaju Marczella: -471-
»Bizon te Virágfi János, egy ojan okosnak mint te a mijen vagy, egy ojannak egy krajczárt sem adok.« Mongya Virágfi János:
»Nohát testvér, aggy a kabátomra egy pengőt!« Akkor monta Ződhaju Marczella:
»Itt van ez a pengő.«
Ujban kezdtek kártyázni. Ződhaju Marczella ujban Virágfi Jánostól elnyerte a pengőt. Ujban mongya Virágfi János:
»Testvérem, aggy az kalapomra egy pengőt!« Monggya hathatósan:
»Ne itt a pengőd!«
Ujban kezdtek kártyázni. Ujban Ződhaju Marczella Virágfi Jánostól elnyerte az pengőt. Má’ most Virágfi János ujban monda:
»Ződhaju Marczella, légy ojan szives aggy a nadrágomra egy pengőt.«
Ződhaju Marczella ujban adott egy pengőt. Ujban kezdtek kártyázni. Ujban Ződhaju Marczella csak elnyerte a pengőt.
»Nohát te Ződhaju Marczella te tudod, hogy testvérem vagy.«
»Hát hogy ne tudnám.«
»Hát légy ojan szives, hogy aggyál még egy pengőt.«
»Bizon tudom, hogy nem adok egy ojan okosnak, mint a mijen vagy.«
»Nem accz te testvér?«
»Nem biz én.« -472-
»No ha nem accz, akkor az ördögök elrepitenek.«
Akkor vitte az ördög. Kiátotta a testvére:
»No, no, ne vigyétek, mert nem azér mondtam, hogy elvigyétek.«
Dehát már késő vót mondani, mert addig elvitte. Nodehát má’ most busul Virágfi János, hogy ő egyedül maradt.
»Má most ha haza jő a gróf és lássa, akkor mi lessz vellem?«
Érkezik haza a gróf s lássa, hogy Virágfi János egyedül vagyon és egy ingbe és gatyába. Mongya a gróf:
»Nos no Virágfi János, hol van a testvéred?«
»Nem tudom kedves gróf atyám.«
»Nem-e? ha nem tudod hol van, addig menj a még megkapod.«
Megbusulta magát Virágfi János, ugy elment hatodhét országon s még azontul is. Érkezett egy kirájvárosba. A kiráji kastéj előtt, mint a hogy szokott lenni, ülni való padok voltak és leült oda. Mind kirájnak szokott lenni: agarai, szamarai és kopói, azok az kapun belülről mind ugattak. És megsokalta egy kocsis, hogy ennyiég ugatnak az kopók; gondojja magába, hogy megnézi, hogy miféle állatot ugatnak ott az kopók. Hát lássa, hogy egy ügyes legén üldögél az kapuba. Kérdezi a kocsis:
»Hova utazol?«
»Én biza megindútam szógálni.« -473-
»Ha felséges kirájatyám megfogadna két vén ló mellé, eljőne-e?«
»El biz én szivesen.«
Akkor felmene az kocsis az királyhoz:
»Felséges kirájatyám, életem halálom kezibe, künn az kapuba üldögél egy ügyes legén, jó vóna megfogadni a két vén ló mellé.«
»Eriggy hát hidd fel azt a legént.« Felméne a legén, köszöne a kirájnak:
»Adj Isten jó napot felséges kirájatyám!«
»Isten hozott te küs legény; miféle járásbéli vagy?«
»Nem vagyok semmi rosszféle járásbéli. Elindultam szógáni, szerencse próbálni.«
»Hát ha megfogadnálak, eljönnél-e hozzám?«
»El biz én, felséges királyatyám.«
»Mit kérsz esztendőre bért?«
»Én nem kérek egyebet, csak ruházatot és ételt; esztendő végen, a mit érdemlek, aztat fizesse felséges királyatyám.«
No de ekkor a két vén lovat atták a kezire. Nodehát ő kurálni kezte azt a két lovat. Olyan lett belőlük, mint egy három éves paripa. Nodehát neki nem vót semmi dóga; igy gondolta magába:
»Hogyha nékem egy puskám vóna, kimennék a havasba, vaj egy nyulat, vaj egy galambot lőnék s a felséges kirájatyámnak aztat ajándékoznám.« És gondolta magába: »Felmegyek a felséges királyatyámhoz, kérek magamnak egy puskát.« -474-
»Adjon Isten felséges kirájatyám!«
»Hát mi az ujság kocsisom?«
»Egyéb nem semmi felséges királyatyám, hanem minélfogvást, hogy nekem dolgom nincs sok, felséges kirájatyámtól kérnék egy puskát, hogy mennék a havasba, hogy járnám meg a havast; hogyha felséges kirájatyám ha valamikor elkűdene az havasba, hát tudnám, hogy merre kéne menni.«
»No te küs fiu, ott vagyon a fegyver, ott van a töltén, a mennyi szükség, annyit vigy magaddal.«
Ekkor megindula az havasba. Menyen ő az erdő között, dehát ő semmiféle állatot nem talált. Egyszer hallja, hogy egy kopó hajt. Igy gondolta magába:
»Akárkié legyen az a kopó, akármit hajtson, én előle ellővöm, mert ebből nem parancsol senki.« A mint utaza vala az kapónak az ugatása felé, rátalálkozott egy küs mezőre, abba a mezőbe egy tejtó vala, ott lássa, hogy tizenkét vadrucza abban fürődzik. Igy gondolta magába: »Ezekből egy párt lelővök, ezt legalább haza viszem.« Mikor letérdepelt vóna a tejtó martjára és a puskáját fertig31) vette, mikor czélozni akarta vóna a legszebbik ruczát, akkor kiátotta átkozott rucza:
»Ho hó, te Virágfi János, azt a fegyvert a -475- hogy ámba32) vetted épen ugy levedd és tedd le a fődre!«
Akor átkozott rucza kijött a tóból, keresztül bükött a fején, lett belőle egy gyémánt-kisasszon. Igy monda vala Tündér Ilona:
»Nos nó Virágfi János, gyere má most ide hozzám.«
Ekkor Tündér Ilona gondolt egy asztalt egy pár embernek valót, ételt, italt; megvót.
»Gyere most Virágfi János ülj mellém szivemnek szerelme, szememnek kegyese.«
Mámost ők délebédeztek együtt. Mikor eltőtt vóna délebéd, ekkor mondá vala Tündér Ilona:
»Nos nó te Virágfi János, énbennem meg ne dicsekedjél, hogy mijen szeretőd van neked, hanem énérettem harmadnapot tőccsél el úgy, hogy senkinek meg ne dicsekedjél.«
»Eltőtöm én, szivemnek szerelme, szememnek kegyese.«
»Nos nó te János, van-e neked kőtőpénzed?«
»Van egy nehány krajczárom.« Akkor mondta Tündér Ilona:
»Ne ez a bugyeláris, ebbe a pénz úgy áll, hogyha egyebet nem csinálsz, ha mind hányod ki belőle, ugyis teli vagyon örökkétig. No te Virágfi János, hónap pontosan álló délkor, tizenkét órakor itten legyél a tejtó martjánál.« -476-
Ekkor megfogott két vadruczát Tündér Ilona és Virágfi Jánosnak odaadta.
»No eztet vidd el s ajándékozd be a kirájnak, de a mint méssz, nehogy az Isten ojan észt aggyon, hogy te bémenj vendéglőbe és te ott igyál, hogy te ott megdicsekedjél énbennem, hogy milyen szeretőd van.«
»Ne félj semmit, mert én meg nem dicsekedem.«
Evvel ő megindult. Mikor elérkezett volna király kastélyához, hallja; hogy a legények a vendéglőbe énekelnek. Igy gondolja magába, elmegyek bé és egy pohár bort legalább megiszom. Mikor bément igy köszöne:
»Adjon Isten jó napot fogadós ur, kérek egy fertály bort.« Röktönt a fogadós adott. Az ajtó megett aztat iddogájja. Mondják a többi legények:
»Látszik a ki koldus s a kinek nincs pénze, mert hátul az ajtó megett ott iddogájja az egy fertály bort.« Ekkor felelte Virágfi János:
»Kinek nincs pénze, te?«
»Hát neked?«
»Hát nekem sincs, te?«
»Hát neked hát!«
»Fogadós ur mennyicske bora lehet?« Kérdezé Virágfi János.
»Hát tudja az Isten, a mig föl nem számitom, addig nem t’óm, hogy mennyi van.«
»Hát a fogadós urnak van-e egy üres pinczéje?«
»Van.« -477-
»Ha telehányom huszassal, tallérral, jó lessz-e?«
»Jó.«
»Nohát tessék jöjjön velem, nyitsa meg az ajtót.« Akkor állott az ajtóba s ugy telehányta azt a pinczét huszassal és tallérral, hogy a minél több egy szikra sem fért belé.
»No te legények menjetek s a hordókat a pinczéből hajcsátok ki, igyatok annyit, a mennyi kell.«
Evvel ő elment és bemutatta a királynak azt a pár vadréczét. Nagyon megörvendett az király, hogy az ő kocsissa egy pár vadruczát vitt. Következett más napra 12 órakor, odaérkezett Virágfi János a tejtó martjára. Átkozott-rucza kibükke a tóból, keresztülbükött a fejin, meglett belőle tiszta gyémántkisasszon. Ekkor monda Tündér Ilona:
»Megmondtam neked, hogy meg ne dicsekedjél énbennem, hanem ez még kicsiség s ujban megkérlek, hogy meg ne dicsekedjél s hónap álló délkor tizenkét órakor légy itt.«
Ekkor megfogott egy pár vadruczát.
»No ezt vigyed haza.«
Megindult hazafelé, hát hallja, hogy a fogagóba a legények énekelnek. »Elmegyek bé, hogy igyam meg egy pohár bort.«
»Fogadós ur kérek egy pohár bort.«
Röktönt a fogadós adott. Az ajtó megett aztat iddogájja. Mondják a legények egyik a másiknak: -478-
»Ki a te szeretőd?«
»Az enyém a falusbiróé.«
»Hát a tiéd?«
»Az enyém a jegyzőé.«
»Hát a tiéd barátom?«
»Az enyém a szolgabiróé.«
»Lácczik a ki csóró,33) mert annak nincs, me’ ha vóna ő is megmondaná, hogy ki.« Igy mongya vala Virágfi János:
»Kinek nincs szeretője te?«
»Hát neked.«
»Nekem ojan szeretőm van te, hogy az én szeretőmnek a talpa szebb, mint a tü királynétoknak az arczája.«
Ekkor röktönt a legények rajtakaptak, kezték verni. Észrevette az király, hogyhát az ő legényét verik, kiálcsa a király:
»Hóhó, ne verjétek!«
»Haggya el felséges királyatyám, mert ha tudná, hogy mér’ verjük, a felséges királyatyám is verné.«
»No csak haggyatok békét, hozzátok fel hozzám s mongyátok meg, hogy mit hibádzott.«
Hát mongyák a legények, hogy azt mondta, hogy neki ojan szeretője van, hogy szeretőjének a talpa szebb, mint a mü királynénk arczája. Akkor mondja a király, hogy bé kell zárni. Ekkor nekiállott -479- Tündér Ilona és irt egy czédulát és a kicsi kutyától felküdte az kirájhoz. Olvassa az kiráj a czédulát. Az van belé irva:
»Nos nó te kiráj! a mely fogojt te bezárattál, annak festett asztala legyen, tizenkét szál gyertya furt,34) hogy előtte égjen; az ételek s az italok külömbnél külömbfélék, hogy menjenek elébe. Te peniglen hónap nyócz órakor a gyémánthintód elejébe a tizenkét lovadat fogasd bé. Ültesd fel a feleségedet a leányodat s azt a fogojt hátul a bakk végire ültesd fel. Vele együtt hónap álló délkor jelenj meg a tejtónál, mert ha meg nem jelensz, hidd meg, hogy a fejeddel játszol.«
Ekkor nem vette tréfára a kiráj s pontban nyócz órakor a lovakat a gyémánthintó eléje s felültek s mennek a tejtó felé. Elérkeztek oda a tejtó martjára. Akkor felelé átkozott-rucza.
»No te kirájné nézz bé a tejtóba, mit látsz?«
Hát látja, hogy tiszta aranygyöngyökkel ki vagyon rakva.
»Nézz belé te kirájkisasszon, te mit látsz?«
Hát látja, hogy a tejtó feneke tiszta gyémánt fülbevalókkal vagyon kirakva.
»No te kiráj, nézz belé hogy mit látsz?«
Belenézett a kiráj, hát lássa, hogy átkozott ruczának a talpa szebb, mint az ő feleséginek az arczája. Ekkor mondá vala átkozott rucza: -480-
»No te kiráj elmehetsz, te majd János maradj itt. No te kiráj mikor az országutján fordulnál keresztül, váljál kőbálványnyá mindenestül fogvást.« Ekkor felelte kiráj:
»Szamárbőgés nem hallszik menyországba.«
Ekkor mondja Tündér Ilona Virágfi Jánosnak:
»Megmontam ugye, hogy meg ne dicsekedjél bennem, kellett volna bár, hogy egy huszonnégy órát eltőccs, akkor egymásé lettünk vóna, dehát igy mámost el vagyunk egymástól maradva örökre.«
Ekkor elbucsuzott Virágfi Jánostól: »Tudj’ az Isten lessz-e még találkozásunk vagy sem.« Ekkor Átkozott-rucza tizenketted magával felreppent és elment a sinai hegyre. Mámost Virágfi János megbusulta magát s igy gondolta magába:
»Addég megyek a mig hírit hallom valahol Tündér Ilonának.« Ugy elment, hogy hét országon, hét világon keresztül érkezett. Érkezett a fekete tenger mellé, ottan meglát egy malmot. Igy gondojja magába: »Tizenhét álló esztendeje, hogy nem ettem egy falást sem; elmegyek bé s kérek egy kis kenyeret vagy egy falás puiszkát.« Menyen bé, hát lássa, hogy mónár nincsen.
»Há, hó’ vagy mónár!«
»Há itt vagyok tejkén.35)«
Há felmenyen oda, hát ügyeli a mónárt, hogy hol van, hát nem lássa sehun sem. Ujból ellkiáccsa: -481-
»Hól vagy mónár«?
»Hát a fene a szemedet egye ki, hát nem látod, hogy itt vagyok a tejkén jártatom a buzát.«
Hát odanéz, hát lássa, hogy egy Hüvejmónár ott van. Kérdezi Virágfi János:
»Nos nó te Hüvejmónár kinek tudod őröni ezt a buzát?«
»Én eztet őrölöm átkozott ruczának.«
»Hát ki hordja el ezt a buzalisztet?«
»Három hattyu.«
»Mibe viszi?«
»Három tannával.36)«
»No te mónár mit fizessek én neked, hogy engem fenekejj belé az egyik tannába.«
»Ó – mondja – nekem ne fizess semmit, én ugy is belefenekellek, de mikor az a három hattyu kiviszen az éveghegy tetejire, ha észrevesznek, hogy te megmozdulsz benne, ugy visszavetnek, hogy a te csontod apróbb lessz a muntlisztnél.«
»Ne félj semmit, mert én nem mozdulok meg.«
Ekkor nekiállott a Hüvejmónár és belefenekelte egy tannába. Érkezik a három hattyu. Az három hattyu a három tannával felreppent és kimenének az éveghegy tetejére és letették a nyugvóhejekre. Kérdi az egyik hattyu a másiktól:
»A tietek nehezebb-e most mint máskor?«
»A mienk nem nehezebb.« -482-
»Nodehát ez az enyém sokkal nehezebb mint máskor.«
Virágfi János nem állotta meg, hogy a féllábára meg ne mozdujjon. Észrevették s ugy visszadobták az éveghegyről, hogy mikor leérkezett az ő testje apróbb volt mint a muntliszt. Ekkor elment a mónár oda s összeszedte minden morzsalékját s elvitte haza s kiformált egy embert. Akor reálegyintett egy kis ruhával, akkor röktönt feltámadott. Ujból mondja Virágfi János:
»Nos nó te Hüvejkmónár, mond meg nekem, hogy hogy tudnék én odamenni?« Azt mondja a mónar:
»Nó te Virágfi János, látod-e idele azt a házat?«
»Látom.«
»Ottan lakik egy istentelen kovács, ennek van egy háromlábu kabalája, azt ha te megtudhatnád venni, akkor visszájára megvasaltatni és a kocsisát, szekerét hámostól megtudhatnád venni, akkor vele el tudnál menni.« Elment oda:
»Adj’ Isten jó napot te istentelen kovács, mit adjak, hogy nekem adjad azt a háromlábu kabaládat, s a kocsisodat, szekerestől, hámostól, mert megakarnám venni?«
»Nincs annyi pénzed, hogy megvegyed.«
»Hát mit kérsz te?«
»Hát rakd be minden szál szőrömet pénzzel.« Mondja ekkor Virágfi János: -483-
»Te, azokkal ne tőccsük az időt, hanem van-e neked üres kamarád?«
»Van!«
»Hát ha telehányom huszassal, talérral, jó lessz?«
Azt mondotta, hogy jó lessz. Ekkor megtőtötte a kamarát huszassal és tallérral. Ekkor nekiállott és befogta a háromlábu kabalát a szekér elejébe. Mondja a czigánné a kocsisnak:
»No te – azt mondja – látod-e, hogy mennyi pénzünk van?«
»Én igen.«
»No hát ne ez a czigánytő; mikor kimentek az éveghegy tetejére a nyugovóhejre, akkor Virágfi János egy hejre ledől. Ezt a tőt visszajára szurd belé a kabátjába.«
És ugyanis ugy tett. Mikor kimentek a tetőre, akkor Virágfi János ledőlt egy fa alá és ez a kocsis visszajára a tőt beleszurta a kabátjába. Ugy elaluvék Virágfi János. Átkozott-rucza tizenketted magával odament. Megfogták Virágfi Jánost, ugy elloptázták tizenkét versen, hogy mentől jobban nem lehetett; tizenkét versen a könyvükbe megfürösztették, tizenkét versen megszárasztották, de mégsem ébredt meg. Ekkor mondta Átkozott-rucza annak a kocsisnak.
»Mond meg gazdádnak, hogy azt mondottam: hónap álló délkor, tizenkét órakor itt legyen, de ha akkor is olyan mély álomba lessz mint mostand -484- a milyen vót, akkor nem fog találkozni többet velem.« Ekkor Átkozott-rucza tizenkettedmagával felreppent s elment. Ekkor a kocsis a kabátjából a czigántőt kihuzta. Ekkor megébredett Virágfi János. Mondja a kocsis:
»Látod-e, hogy hol menyen?«
»Látom.«
»No azt mondta, hogy hónap álló délkor tizenkét órakor itt legyél s ha akkor is ilyen álmos leszel mint most a milyen vagy, többet vele nem találkozol.«
Ekkor visszamentek a kovácshoz. De a kovácsné pompás vacsorával várta ezt a Virágfi Jánost. Dehát Virágfi Jánosnak bujába nem kellett az étel, hanem ő elég várta, hogy másnapra kerekedjék, hogy még egyszer, hogy mehessen ki az éveghegy tetejére. Másnap délkor, tizenkét órakor kimentek az éveghegy tetejére. Ujban egy árnyékba ledőlt. Akkor nekiállott ez a kocsis és a czigánytőt visszájára kabátjába beleszurta; ugy elaludott hogy mentől jobban nem lehetett. Odaérkezett Átkozott-rucza tizenkettedmagával. Felvették Virágfi Jánost tizenkét versen elloptázták, tizenkét versen könyvükbe megfürösztették, tizenkét versen kiszárasztották, mégsem ébredt meg. Ekkor Átkozott-rucza kihuzta a kardját, az kardja lapjára azt irta: »Az kardodat akaszd a kisebbik szegről a nagyobbik szegre.« Ekkor mondja Átkozott-rucza:
»Mond meg a gazdádnak, hogy többég én utánam ne fáradozzék, most tanálkoztunk volna, -485- most az egyszer, de már többég nem fogunk tanálkozni együtt.« Ekkor Átkozott-rucza felreppent tizenkettedmagával és elrepült. Ekkor a czigánlegén kihuzta a tőt az kabátjából. Ekkor megébredett Virágfi János:
»No látod-e, hogy hól menyen Átkozott-rucza, azt mondta Átkozott-rucza, hogy többet utána meg ne indujj, mert tudja Isten találkozásunk lesz-é vagy sem. Hanem azt mondta, hogy mongyam meg neked, hogy a kardodat akaszd az küssebbik szegről a nagyobbik szegre.« Ekkor elment vissza a kovácshoz s kapta az kargyát s essze-vissza vágta a kovácsot házi családostul együtt. Ekkor megindula s hetedhétországon keresztül érkezett egy nagy havasba. Ott meglátott egy palotát. Igy gondolván magába: »Elmenyek fel abba a palotába, tizenhét álló esztendeje, hogy étel nem járt az számba, kérek egy falás kenyeret, vagy egy kicsi pujiszkát, kivel az lelkemet megenyhiccsem.« Felmene az palotába, hát látja, hogy ottand egy asztal meg vagyon teritve, egy embernek vala étel-ital, de sehun senkit sem lát és kiabál, de senki sem felel. Igy gondolta magába: »Akárkié legyen ez az étel, én ezt megeszem, mert neken van annyi pénzem, hogy én ki tudom fizetni.« Mikor megette volna az ételt, hall egy keserves fütyölést; kitekint az ablakon, hát lássa, hogy egy roppantat óriási kigyó menyen föl egyenesen a kastéjba, menyen bé abba a szobába, hol ő van. Az óriás kigyó bebutt -486- az asztal alá, az kereszttalpra reátette a fejit, koncsorodni kezdett be s az egész szoba főggyit bélepte kerekségivel; ekkor a testinek a fele még künn vót. Ekkor kérdezé Virágfi Jánostól:
»Féssz-e37) éntőlem?«
»Előbb rendibe, mikor megláttalak, akkor egy kicsit féltem, de má’ most nem félek.«
»Nohát te Virágfi János mondok én neked egyet: három écczakát érettem tőccsél el, me’ jó tetted után jót vársz, neked ételed, italod, mikor tetszik lessz, ott a dohány, az pipa és az gyufa, ott az játékos kártya, a mikkel tetszik avval mulasd magadat, hanem este annak a vetett ágynak tetejire feküdj reá, belül felől, az fal felől. Tizenkét óriás be jő ide, azok itt megvocsoráznak s azt mondják az küsebbiknek: »Vesd meg az ágyat;« s menyen és veti az ágyat s megkap tégedet ott. Te se ne szólj, se ne mondj semmit, csak hagyjad, hogy csináljanak veled a mit akarnak.«
Ugyis tett. Felfeküdt az ágynak tetejire belül felől, hát jön a tizenkét óriás. Megvacsoráznak s mondják a küsebbiknek:
»Te vesd meg az ágyat.«
És veti és megtalálja Virágfi Jánost. Akkor mondja:
»Kaptam egy fődi egeret.« Mondja a többi:
»Hozd ide!« -487-
Odavitte s ugy ellaptázták, hogy mentől jobban nem lehetett. Ekkor mondják a küsebbiknek:
»Nos nó rázd ki az ablakon!«
S kirázta az ablakon. Röktönt érkezett a fődre s hétszerte külömb lett mint azelőtt a mijen vót. Ekkor felment ujból s evett és ivutt. Mikor elvégezte vóna, hát halotta a keserves énekszót. Néz ki az ablakon, hát lássa, hogy menyen az kigyó, dehát le a csicsiig már fehérnép test. Ekkor bémenyen az kigyó az szobába s kérdezé Virágfi Jánostól:
»Féltél-e az écczaka?«
»Nem féltem én egy szikrát sem.«
»Szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, énértem töcsd el ezt a két éjszakát, me’ jó tetted után jót vársz.«
Ekkor elméne az kigyó. Virágfi János lefeküdt a vetett ágy belső felére. Ekkor a tizenkét óriás bément és vacsoráztak. Mondák az küsebbiknek:
»Vesd meg az ágyat.«
Odamenyen és meglássa. Ujból mondja, hogy:
»Egy fődi egeret ismét kaptam.«
»Add ide, hogy loptázzuk el.«
És el is ellaptázták és mondák a küssebbiknek:
»Rázd ki az ablakon.«
És ki is rázta s még le sem érkezett a fődre, hétszerte külömb ember lett, mint a mijen vót, Akkor felment ujból ebédelt. Ebédközbe hajja a nagy énekszót. Kitekint az ablakon, hát lássa, hogy a kigyó menyen, már le s derékig fehérnép testbe -488- vagyon. Ekkor felment az kigyó az szobába és mondja:
»Nó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, most még egy écczaka ne alugyál egy cseppet se.« Ekkor mongya:
»Ajtót, ablakot nyiccsál ki végre, ide jön tizenkét bandás, azok állnak ajtóra, ablakra és ott muzsikálnak. Te magad furt sétájj a szobába; téged ajtón és ablakon hínak ki, de te oda ne közeledjél s ha valamelyik bé akar lépni azonnalt levágd.« Este következett. Odament a tizenkét bandás, ajtóra, ablakra állottak, ott nagy czifrán elkezdették a bandázást. Hitták Virágfi Jánost, de ő csak nem ment ki. Tizenkét órakor a zenészet megszünt, a bandások is elmentek. Ekkor ő is megveti az ágyat és lefeküdött s el is aludott. Tündér Ilona reggel ment hozza s össze-vissza ölelte és csókolta. Virágfi János megébrede a forró csóktól, hát lássa, hogy előtte van Tündér Ilona. Ekkor monda Tündér Ilona:
»Nó szivemnek szerelme, szememnek kegyesse, én a tied, te az enyém.«
Ekkor ők ettek és ittak. Virágfi János ekkor megsújtá a palota négy szegit egy aranyvesszővel, lett belőle egy arany alma s azt tette a zsebibe. Megindulának s tizenhét országon, tizenhét világon keresztül menének. Ekkor elértek egy küs mezőbe egy rengeteg házat és bémentek oda. Ott lássák a szobába, hogy az ő ruhája a szegen vagyon s meglátá -489- Ződhaju Marczellát, esszeölelkezének, esszecsókolodzának.
»Jaj lelkem testvérem be jó, hogy még életben találkoztunk, má’ mostand együtt menyünk haza.« Erre mondja Tündér Ilona:
»Legyünk ott, hól én gondolom!«
S már akkor otthon a város végin voltak. Virágfi János elévette az aranyalmát ugy felhajitotta, mentől jobban nem lehetett s lett belőle tizenkét emeletes palota egy kakas lábra, egy aranycsillaghoz egy aranylánczczal felkötve s arra fordul a merre az áldott nap. Tizenhét országon czirkuláztassa, herczegek és grófok, princzegek és válogatott czigánylegények jelenjenek meg a lakodalomba, oda papot, hóhért. Pap eskette, hóhér seprüzte, má’ most fójj a nagy lakodalom.
(Szováta.)
Nodehát vala egy öreg, a ki vala hatvan esztendős. Az a hatvan esztendős fehérnép megterhesedett és következett a szülőórája. Vacsorakor szült egy fiut, éjfélkor egy mást, hajnalban esmint. Az hajnalban, a ki született kis fiu, röktönd ült a puczokba és monda vala az édesanyjának, hogy röktönd egy keresztapát hozasson ide. És odament a keresztapja és monda a fiu: -490-
»Röktönd egy papot hozasson ide, hogy minket megkereszteljen.«
Ekkor elhitta a papot. Mikor bément a pap, kérdezte:
»Kihez legyen szerencsém?« Akkor felelte:
»Az Hajnalhoz, Éjfélhöz és Vacsorához.«
Ekkor észrevette az király, hogy az écczaka ez a három fiu lett meg és mondotta:
»Tük az écczaka lettetek, az én három leányom is az écczaka odalett, röktönd induljatok utána keresésire, mert ha haza nem hozzátok a három leányomat, higyjétek meg, hogy a fejetekkel játszom.«
Ekkor megindult a három testvér s ugy elment, hogy hetedhétországon is tulment. Érkeztek ők egy ezüst erdőbe s ott megtaláltak egy czigánylegényt. Kérdezék vala:
»Hova utazol testvér?« Ekkor monda a czigánylegény:
»A szeretőm elbujdokált és megyök az keresésire.«
Ekkor felütöttek egy kardot s ők egyik a mást fogadták édes testvérnek, hogy egyik a mást egy csepp vérig nem hagyják. Ekkor megindultak s ugy elmentek, hogy hét világon és hét országon keresztül érkeztek. És elérkeztek ők egy tiszta gyémánt erdőbe. Ottand lássák, hogy le lehet mászni az alvilágra. Igy monda vala Hajnal:
»No három testvér, mit tudjunk feltalálni, hogy az alvilágra le tudjunk menni.« -491-
Tanakodnak, de semmifélét nem találhatnak. Ekkor mondá vala Hajnal:
»Csináljunk egy száz öles kantárt.«
És megcsinálták azt a száz öles kantárt. Ekkor a Hajnal gondolt egy kis traktért.38) Ekkor mondá az három testvérnek, hogy akármelyik menjen le az alvilágra, a még itten három fennmarad, ebbe a traktérba ehetik és ihatik is. Ekkor felütöttek egy kardot s megesküdtek ők négyen, hogy akármelyik megyen le az alvilágra, addig az más három innen el nem mozdul, a mig vissza nem jön. Ekkor kérdezte Hajnal, hogy melyik megyen le. Akkor Vacsora felelte:
»Lemenyek én.«
Felült a Vacsora a kantárba. Mikor egy ölnyéig leeresztették volna, akkor kiáltotta, hogy:
»Huzzatok vissza, mert a szivem elhasad!«
És visszahuzták. Akkor mondta Éjféle, hogy:
»Lemenyek én.«
Ekkor Éjfélét leeresztették. Mig másfél ölnyéig leeresztették volna, kiáltotta a tolvajt, hogy huzzák vissza, mert az szive mindjárt kettéhasad. Akkor viszszahuzták. Akkor felelte a czigánylegény, hogy:
»Lemenyek én.«
Mikor felült a kantárba, ők eresztették le. Mikor két ölnyéig lement volna, jaj szóval kiáltotta, -492- hogy huzzák vissza őtet. Ekkor visszahuzták. Ekkor mondotta a Hajnal:
»Lemenyek én.«
És elbucsuzott és felült a kantárba és leszállott az alvilágra. Ő utazott ott az alvilágba. Elérkezett egy királyvárosba, a mely királyváros kereken be vólt vasrostélyozva. A kapun, melyen bé kellett volna menni, két oroszlán állott kétfelől. Hajnal gondolta magába: »Én Istenem, hogy tudok bémenni.« Ekkor gondolta magába, hogy a karjából levág két darab hust s a két oroszlánnak odaveti, hogy még azt lenyelik, ő bészökik a kapun. Volt a városba egy tizenkét emeletü palota, egy kakaslábra, egy aranylánczczal felkötve egy aranycsillaghoz s arra fordult, a merre az áldott nap. Ekkor látta, hogy királykisasszony, az aranyhimöt varrta az ablakba s felment oda hozzá.
»Adjon Isten szerencsés jó napot királykisasszony, Vacsorának a szeretője.« Ekkor felelte királykisasszony:
»Ó szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, talám a halál hozott ide?«
»Nem az halál hozott ide, hanem jöttem nektek a megváltástokra.« Ekkor mondá a királykisasszony:
»Itt az étel, itt az ital, egyél és igyál s menj el innet, mert mindjárt az én uram érkezik haza s röktönd elpusztit tégedet.«
»Mijen jellel szokott eléjönni a te urad?«
»Avval az jellel jő elé, hogy egy három mázsás vasbuzogányt hajit elé erre az asztalra; hogy -493- az étel se hideg, se meleg ne legyen.« – Ekkor Hajnal felelé:
»Kisebb gondod nagyobb legyen annál.« Ekkor leültek ők ketten asztal mellé s ettek és ittak. Mikor az ételt elvégezték volna, akkor a három mázsás vasbuzogány szökött az asztalra. Ekkor kapta Hajnal azt a vasbuzogányt s ugy visszahajitotta, hogy az óriáson túl ment még hét merfőddel. Ekkor felelte az óriás:
»Ho, hó, nagyobb vitéz lakozik énnálam, mint enmagam milyen vagyok.«
Ekkor Hajnal beállott a kemencze mejjé. Érkezett haza az óriás. Kérdezé az feleségétől az óriás, hogy:
»Miféle idegen szag van az én házamban.« Akkor felelte királykisasszony:
»Nincsen itten semmi idegen szag, csakhogy oda voltál országpusztitani s az a sok idegen szag járt ëssze.«
Akkor forditotta az óriás a kezit s ugy pofonvágta a királykisasszonyt, hogy azt gondolta királykisasszony, hogy minden hegyen völgyen lakodalom van. Ekkor eléállott Hajnal a kemencze megül. Akkor mondá Hajnal:
»Ho, hó, te óriás, mer’ én is itt vagyok.« – Akkor felelte óriás:
»Tudtam jól te Hajnal, mikor akkora voltál anyád mehiben mint egy czire foghagyma ezer -494- darabba vágva, hogy nekünk ketten még kell vijjunk.« – Ekkor mondá Hajnal:
»Hogy menjünk, derékon-e vagy kadra?« Mondá a Hajnal:
»Menjünk először derékba.«
És kimenendettek az udvarra, ottan ëssze fogantottak küzdeni. Ugy elküzdöttek, hogy mentől jobban nem lehetett. Egyszer megharagudék az óriás s ugy belévágta Hajnalt a fődbe, hogy hogyha meg nem ragadta volna a haját, lefutott volna a főd gyomrába. Ekkor Hajnal is megharagudt s ugy vágta az óriást a fődbe, hogy hogyha a feje tetején meg nem ragadta volna a haját, lefutott volna a főd gyomrába. Ekkor felelt az óriás:
»Hej te! menjünk kardra harczolni.« Ekkor karddal harczoltak és az óriás Hajnalnak az kicsi ujját megvágta. Hajnal meglátta a szép piros vérit s ekkor megharagudt s haj ugy esszevágta az óriást, hogy a máknál is apróbb vót s akkor odahánta az agaraknak és kopoknak, hogy tessék! Ekkor ërëmében felment a királykisasszonyhoz s az aranygyürüjét oda adta jegybe. Ekkor mondá Hajnal:
»Légy csendességbe királykisasszony, a meddig én visszajövök.«
Ekkor elindult királyurfi, hogy hetedhét országon és hét világon át érkezett. Elérkezett egy királyvárosba. Az a királyváros egész kereken kőfallal volt körülkeritve. A kapu között két medve -495- vólt. Igy gondolta magába, hogy mit csináljon, hogy bémenjen. Ő bújába kezdett fütyölni. A két medve ugy kezdett tánczolni, hogy a szemek világuk elveszett s Hajnal aközben beszökött a kapun. Hát lássa, hogy van a városon vagy tizenkét emeletü palota egy réczelábra, egy aranylánczczal felkötve egy aranycsillaghoz s arra fordult a merre az áldott nap. Ekkor látta, hogy királykisasszony az aranyhimöt varta az ablakba s felment oda hezza.
»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királykisasszony.«
»Isten hozott királyurfi, talám a halál hozott ide?«
»Nem az halál hozott, hanem jöttem megváltásodra.« Ekkor felelt királykisasszony:
»Ülj az asztal végére, egyél és igyál és menjél, mert az én uram röktend érkezik haza s téged mindjárt elpusztit.«
»Mijen jellel szokott hazajönni a te urad?«
»Avval az jellel jő elé, hogy egy három mázsás vasbuzogányt hajit elé erre az asztalra s a buzogány járja az ördögtánczot, hogy az étel se hideg, se meleg ne legyen.« Ekkor Hajnal felelé:
»Kisebb gondod nagyobb legyen ennél«.
Ekkor leültek ők ketten asztal mellé s ettek és ittak. Mikor az ételt elvégezték vólna, akkor a hárommázsás vasbuzogány szökött az asztalra s járta az ördögtánczot. Ekkor kapta Hajnal azt a -496- vasbuzogányt s ugy visszahajitotta, hogy az óriáson tul ment hét mérfőddel. Ekkor felelte az óriás:
»Hó, hó nagyobb vitéz lakozik ennálam, mint enmagam milyen vagyok.«
Ekkor Hajnal beállott a kemencze mejjé. Érkezett haza az óriás, kérdezé az feleségétől az óriás, hogy:
»Miféle idegen szag van az én házamban?« Akkor felelte királykisasszony:
»Nincsen itten semmi idegen szag, csakhogy odavoltál, országpusztitani s az a sok idegen szag járt essze.«
Akkor forditotta óriás a kezit s ugy pofonvágta a királykisasszonyt, hogy azt gondolta királykisasszony, hogy minden hegyen-völgyen lakodalom van. Ekkor eléállott Hajnal a kemencze megül. Akkor mondá Hajnal:
»Hó, hó, te óriás, már én is itt vagyok.« Akkor felelte óriás:
»Tudtam jól te Hajnal, mikor akkora voltál anyád mehében, mint egy czire foghagyma ezer darabba vágva, hogy nekünk ketten kell vijjunk.« Ekkor mondá Hajnal:
»Hogy menjünk, derékon-e vagy kardra?« Mondá Hajnal:
»Menjünk először derékba.«
És kimenendettek az udvarra, ottan ësszefogantottak küzdeni. Ugy elküzdöttek, hogy mentől jobban nem lehetett. Egyszer megharagudék az óriás -497- s ugy belevágta Hajnalt a fődbe, hogy hogyha meg nem ragadta volna a haját, belefutott volna a főd gyomrába. Ekkor Hajnal is megharagudott s ugy vágta óriást a fődbe, hogy hogyha a feje tetején meg nem ragadta volna a haját, lefutott volna a főd gyomrába. Ekkor felelt az óriás:
»Hej te! menjünk kardra harczolni.« Ekkor karddal harczoltak és az óriás Hajnalnak az középső ujját megvágta. Hajnal meglátta a szép piros vérit s ekkor megharagudt, forditotta a kártyát s ugy ësszevágta az óriást, hogy a máknál is apróbb vót s akkor odahánta az agaraknak és kopóknak, hogy tessék! Ekkor ërëmében felment a királykisasszonyhoz s az aranygyürüjét odaadta jegybe. Ekkor mondá Hajnal:
»Légy csendességbe, királykisasszony, a meddig én visszajövök.« Ekkor elindult királyurfi, hogy hetedhét országon és hét világon át érkezett. Elérkezett egy királyvárosba. Az a királyváros egész körödeskörül márvánkőből volt körül csinálva, a kapu között peniglen két elefánt volt. Igy gondolta magába Hajnal, hogy »Mit tudhassak csinálni, hogy be tudhassak menni.« Nagyon elkeseredett Hajnal s elkezdett sirni. Ekkor az a két elefánt kétfelé dőlt a kapu között és ők is sirtak. Erre Hajnal röktönd beszökött. Hát lássa, hogy van ott egy tizenkét emeletü palota, egy ludlábra, egy aranylánczczal felkötve egy aranycsillaghoz s arra fordult a merre az áldott nap. Ekkor látta, hogy -498- királykisasszony varrta az aranyhimöt az ablakba s felment oda hezza.
»Adjon Isten szerencsés jó napot felséges királykisasszony.«
»Isten hozott királyurfi, talán a halál hozott ide.«
»Nem az halál hozott, hanem jöttem megváltásodra.« Ekkor felelt királykisasszony:
»Ülj az asztal végire, egyél és igyál és menjél, mert az én uram röktend érkezik haza s téged mindjárt elpusztit.«
»Mijen jellel szokott hazajönni a te urad?«
»Avval a jellel jő elé, hogy egy három mázsás vasbuzogányt hajit elé erre az asztalra s a buzogány járja az ördögtánczot, hogy az étel se hideg se meleg ne legyen.« Ekkor Hajnal felelé:
»Kisebb gondod nagyobb legyen ennél.«
Ekkor leültek ők ketten az asztal mellé s ettek és ittak. Mikor az ételt elvégezték volna, akkor a hárommázsás vasbuzogány szökött az asztalra s járta az ördögtánczot. Ekkor kapta Hajnal azt a vasbuzogányt s ugy visszahajitotta, hogy az óriáson tul ment tizenhét mérfölddel. Ekkor felelte az óriás:
»Hó, hó, nagyobb vitéz lakozik énnálam, mint énmagam milyen vagyok.«
Ekkor Hajnal beállott a kemencze mejjé. Érkezett haza az óriás, kérdezé az feleségitől az óriás: -499-
»Miféle idegen szag van az én házamban?« Akkor felelte királykisasszony:
»Nincsen itten semmi idegen szag, csakhogy odavoltál országpusztitani s az a sok idegen szag járt ëssze.«
Akkor forditotta az óriás a kezit s ugy pofonvágta a királykisasszonyt, hogy azt gondolta királykisasszony, hogy minden hegyen völgyön lakodalom van. Ekkor eléállott Hajnal a kemencze megül. Akkor monda Hajnal:
»Hó, hó, te óriás, már én is itt vagyok.« Akkor felelte az óriás:
»Tudtam jól te Hajnal, mikor akkora voltál anyád mehében mint egy czire foghagyma ezer darabba vágva, hogy nekünk ketten kell vijjunk.« Ekkor abba a helybe kimentek az udvarra s ottan ësszefogantottak küzdeni. Ugy elküzdöttek hogy mentől jobban nem lehetett. Egyszer megharaguvék az óriás s ugy belevágta Hajnalt a fődbe, hogy hogyha meg nem ragadta volna a haját, belefutott volna a főd gyomrába. Ekkor Hajnal is megharagudott s ugy vágta óriást a fődbe, hogy hogyha a feje tetején meg nem ragadta volna a haját belefutott volna a főd gyomrába. Ekkor felelt az óriás:
»Haj, te! menjünk kardra harczolni.«
Ekkor karddal harczoltak s az óriás Hajnalnak a nagy ujját megvágta. Hajnal meglátta a szép piros vérit s ugy kimérgelődött, hogy az óriást -500- olyan apróra vágta mint a muntliszt a milyen apró. Ekkor ërëmében felment a királykisasszonyhoz s az aranygyürüjét odaadta jegybe. Ekkor kérdezte Hajnal:
»No szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, ezt a palotát hogy lehessen elvinni innet.«
»Látod-e azt az almáriumot?«
»Igen.«
»Ott vagyon egy aranyvessző, sujtsd meg ennek a palotának négy szélit.«
És megsujtotta az aranyvesszővel s lett belőle egy aranyalma. Ekkor nagy ërëmmel ketten megindultak. Elérkeztek a középső királykisasszonyhoz. Ők most ott hárman esznek-isznak és mulatoznak. És kérdé vala az Hajnal az középső királykisasszonytól, hogy hogyan lehessen elvinni ezt a palotát?
»Látod-e ezt az almáriumot?«
»Igen.«
»Ott vagyon egy aranyvessző, sujts meg ennek a palotának négy szélit.«
És megsujtotta az aranyvesszővel s lett belőle egy aranyalma. Ekkor nagy ërëmmel megindultak s elérkeztek a nagyobbik királykisasszonyhoz. Ő most ott négyen esznek-isznak és mulatoznak. És kérdé vala az Hajnal az nagyobbik királykisasszonytól, hogy hogyan lehessen elvinni ezt a palotát.
»Látod-e ezt az almáriumot?« -501-
»Igen.«
»Ott vagyon egy aranyvessző, sujtsd meg ennek a palotának a négy szélit.«
És megsujtotta az aranyvesszővel s lett belőle egy aranyalma. Tette zsebibe az almát s megindultak négyen s megérkeztek oda, a hól a felvilágra fel kell menni. Ekkor megránditotta ő a kontárt s a két testvér s a czigány helyén állott. Hajnal feltette legelőbbre az Éjféle menyasszonyát az kantárba s felhuzták az felvilágra. Azután feltette, a középső királykisasszonyt a Vacsora menyasszonyát, a kantárba s felhuzták a felvilágra, azután a kisebbik királykisasszonyt is felhuzták. Gondolta Hajnal: »No, no, most csak én vagyok idele. Ők már fenn vannak a három leány s a három férfi, most már mi lessz velem, ha én fel találok ülni az kantárba s engem eleresztenek, nekem az életem el lessz pusztitva.« Gondolta magába, egy olyan nehéz követ feltesz a kantárba, mint a milyen nehéz ő, hogy lássa meg, hogy mit csinálnak vele. Ugyanis ugy tett, hogy felfelé egy követ tett a kantárba. Mikor felhuzták félig, akkor visszaeresztették. Akkor mondja Hajnal: »Épen én is igy jártam volna.« Leült és elbusulta magát és az alvilágon kezdett bujdokolni. Elérkezett ő egy majorhoz. Az a majoros feleségestül együtt vakok voltak. És köszönt Hajnal:
»Szerencsés jó napot major bácsi.« -502-
»Isten hozott ki tudja micsoda, nem tóm fehérnép-e vagy férfi?« Felelte Hajnal:
»Férfi.« Kérdezé az major, hogy miféle járásbéli.
»Elindultam szogálni, szerencsét próbálni.« Felelte a major:
»Megfogadnálak, ha eljönnél a juhok mellé, mert az én juhaim tiszta magoktól megjárnak.«39)
»Hát én szivesen beállok.«
Ebbe az ülőhelybe enni és inni fogtok neki. Mondotta a Major:
»No fiam menj el a juhokkal, de a juhokat hadd a maguk mentire, ők menjenek arra, a merre akarnak, te csak menj utánok, mert ők megjárnak magukra.«
A mint ő ment a juhokkal, egy mezőszélen megtalált egy szép kutat. Gondolta magába, hogy abból a szép vizből egyet iszik s ledölt a kut mellé. Ekkor két holló leszállott egy fára s mondta az hollónak a fia:
»Édesanyám leszállok arra a dëgre,40) hogy lakjon jól belőle.« Monda a hollónak az anyja:
»Ne szállj le fiam e, mert látod, hogy élő.« Mondta az hollófiu:
»Nem élő az édesanyám.«
Akkor a hollófiu leszállott a Hajnalnak a -503- mejjére s ottan az oldalkassát kezdte enni. Mikor jóllakott volna, akkor megragadta az hollófiut. Akkor monda az hollónak az anya:
»Megmondtam ugye, hogy ne szállj le mer élő ember.« Monda az holló hajnalnak:
»Te Hajnal ne pusztitsd el a fiamat, mert neked mondok egy jót: mindjárt ebből a kutból tizenkét órakor jő ki egy óriás, azonnalt annak a fejit vedd el. Annak a kutnak a fenekibe vagyon egy lapos kő. Azt a lapos követ emeld fel, az alatt a kő alatt vagyon egy csupor, abba a csuporba vagyon a te gazdádnak és asszonyodnak a szeme. Azt a szemet szép tiszta folyóvizbe meg kell mosni. Ekkor te hazaméssz és megkérdezed gazdádtól és asszonyodtól; hogyha valaki a szemevilágát meghozná, mivel fogná megajándékozni? Akkor neked igérnek aranyat és gyémántot, hanem magad egyebet ne végy el, hanem vagyon egy háromlábu kabala, mondjad, hogy azt ha neked adják, akkor a szemök világát meghozod. Legelsőbb az asszonynak egy szemet tégy be, mikor ő szertenéz a gazdaságon, akkor mondja az urának, hogy: »Adjuk oda apjuk, mert mi anélkül meg tudunk élni.« Akkor mondja az major, hogy: »Azt nem adjuk.« Akkor vedd ki az asszonynak azt a szemét s tedd a majornak oda. Akkor odateszed az majornak az szemet. Mikor ő szertenéz a gazdaságon, akkor mondja az asszonynak: »Nem bánom, ha odaadom is.««
Nodehát má most, addig a hollófiát el sem -504- is eresztette, valameddig a sárkány fejit nem vette s a kutból a csuprot ki nem kereste. Megkapta ezt a csuprot s a hollófiut azonnalt eleresztette s elment elé az majorhoz. Ekkor kérdezte a majortól és a majornétól, hogyha valaki a szemök világát eléhozná, mivel ajándékoznák meg? Igérnek aranyat és gyémántot, örökös gyermeknek fogadják. Ekkor az asszonynak egy szemet helyretett. Monda az majorné az urának:
»Ó kedves apjuk, csak egy szemet tett hejre s ugy látok, mintha kettő volna. No kedves apjuk akármit kér adjuk oda.« Monda a Hajnal:
»Egyebet ne adjanak, de vagyon egy háromlábu kabala, vagy semmit sem; de azt adják ide.« Felelte az major:
»Azt nem adjuk, de akármi egyebet kérj a világon minden egyebet igen.«
Ekkor kivette az asszony szemit s tette az majornak oda. Ekkor felelte az major:
»Adjuk öcsém uram az háromlábu kabalát.«
Akkor mindkettőnek a szemevilágát hejretette. Ekkor Hajnal nekiállott s megfogta a háromlábu kabalát. Felelte a háromlábu kabala:
»Kedves jó gazdám Hajnal, mire van kévánságod?«
»Nekem egyébre nincsen, csak a felvilágra felmenni.«
»No hát nyergelj meg ingem s jere ülj fel a hátamra.«! -505-
Meg is megnyergelte, fel is felült a háromlábu kabala hátára. A háromlábu kabala azonnalt egyet nyeritett, egyet tappantott olyant, hogy annak csengése, pengése keresztülhallott tizenhét országon, tizenhét világon. Ekkor egyenesen felugrott az ájerbe s hanyatag visszaereszkedett a fődre s talpraállott. Felelte az háromlábu kabala:
»Nos nó kedves gazdám, jó bátorság, most hogy menjünk-e, ugy mint a szél vagy mint a gondolat?« Felelte Hajnal:
»Ne menjünk ugy mint a szél, de menjünk mint a gondolat.«
Egyenösen felmentek a feső világra, érkeztek a királynak a városa végire. Ekkor Hajnal leszállott a lováról s mondta az lova:
»Nos nó kedves jó gazdám, engem vágj a fődre, lessz belőlem egy rojtos acskó,41) ingem tehetsz a zsebedbe. Mikor szükséges vágj a fődre, olyan leszek a milyennek gondolsz.« Ekkor Hajnal elment az királynak az kovácsához:
»Adjon Isten szerencsés jó napot kovács ur!«
»Isten hozott téged is öcsémuram; miféle járásbéli vagy?«
»Nem vagyok semmi rosszféle járásbéli; elindultam szógálni, szerencsét próbálni, felkérném szépen kovács urat, hogyha lenne olyan szives, hogyha -506- befogadna engem inasnak, mert én szivesen szolgálnám kovács urat.«
Meg is megfogadta inasnak. A kovácsnak volt tizenkét legénye. Harmadnap ment a király oda, mondta a kovácsnak, hogy a nagyobbik királyleánynak egy jegygyürüt kell csinálni, me’ menyen férjhöz. Felelte az kovács:
»Felséges királyatyám nem tudok csinálni jegygyürüt.« Hát azt felelte az tizenkét legény is, hogy nem tudnak csinálni jegygyürüt. Ekkor felelte a kicsi inas:
»Felséges királyatyám, hogyha gazdám megengedné én csinálnék.« Mondta a kovács, hogy szivesen lehet. Mondá az inas:
»Kérek magamnak külön egy szobát, egy üllőt s egy kalapácsot.«
És be is bevitték neki egy szobába. Ő be is bement és be is zárta az ajtót. Ő egész éjjel kopogtatott. Reggel korán az király megyen fel az kovácshoz s kérdezi, hogy kész vagyon-e? Felelte, hogy kész vagyon és odaadta a gyürüt s igy monda vala a király:
»Hó haj, épen olyan gyürü, mint a milyen volt az királyleányomnak, az nagyobbiknak az jegygyürüje, mert azon is az én nevem rajta volt s a leányomé.«
Ekkor száz forintot letett a király a gyürüért. Evvel elment a király. Gondolta Hajnal magába, könnyü volt olyat csinálni, mikor a leányodé vólt. A kovács egy nagy gazda volt s az király megszolitotta -507- a lakodalomba. Ekkor a kovács készült egész házicsaládostul a lakodalomba. Monda az kovács az inasának:
»Jere te is lakodalomba.«
Ekkor monda az inas, hogy nem szegény legénynek való. Odamennek és megindulnak a templomba a lakodalmi népek. Haj! gondolta magába Hajnal, most épen az oltár előtt vannak. Ekkor ő is csak kiment, zacskóját vágta a fődre s gondolt a zacskóból tiszta ezüst lovat s ő magát is tiszta ezüst ruhába. Ekkor felpattant a lovának a hátára s gondolta magába: »Elől világosság, hátul sötétség«; egyenes beugratott a templomba s az oltárral szembe fordult s végighallgatta, hogy Vacsora a nagyobbik királykisasszonynyal esküszik. Akkor Hajnal megfordult és kiugratott a templomból. Mikor hazaérkezet, akkor a lovát fődhözvágta s lett belőle egy rójtos acskó s tette a zsebibe. Érkezett haza az kovács családjával együtt. Mondta az kis inasnak:
»Mért nem jöttél el a templomba, mert az Isten volt ott csodalátására.« Felelte a kicsi inas:
»Nem szegény legénynek való oda menni olyan hejre.«
Másnap reggel ujból ment az király az kovácshoz.
»No te kis legény, csinálj az középső leányomnak egy aranygyürüt, mert menyen az éjfélhez hozzá.« -508-
»Szivesen csinálok.«
Ekkor ismét egy szobába vitték s a szobába bézárta az ajtót. Egész éjszaka furt csengetett, pengetett. Reggel megyen az király oda s kérdi:
»Kész van-e?« Monda hogy:
»Itten vagyon.« Monda a király:
»Hej, ha! Épen olyan, a milyen a középső leányomnak a milyen jegygyürüje volt; éppen arra a nevem is fel volt vágva s a leányomé.«
Ekkor száz forintot letett a király a gyürüért. Evvel elment a király. Gondolta Hajnal magába: »Könnyü volt olyat csinálni, mikor a leányodé volt.« A kovács egy nagy gazda volt s az király megszólitotta a lakodalomba. Ekkor a kovács készült egész házicsaládostul a lakodalomba. A kovács hija a fiut:
»Jere te is lakodalomba!« Ekkor mondá az inas, hogy:
»Nem szegény legénynek való.«
Ekkor mennek az esküvőre a templomba. Most Éjfelével eskette a pap a király középső leányát. »Haj!« – gondolta magába Hajnal. – »Most épen az oltár előtt vannak.« Ekkor ő is csak kiment, zacskóját vágta a fődre s gondolt a zacskóból tiszta aranylovat s ő magát is tiszta arany ruhába. Ekkor felpattant lovának a hátára s gondolta magába: elől világosság, hátul sötétség, s egyenesen beugratott a templomba s az oltárral szembe fordult s végighallgatta, hogy Éjféle a középső királykisasszonynyal esküszik. Akkor Hajnal -509- megfordult és kiugratott a templomból. Mikor hazaérkezett, akkor a lovát fődhözvágta s lett belőle egy rojtos acskó s tette az zsebibe. Érkezett haza az kovács, családjával együtt. Mondta az kis inasnak:
»Mért nem jöttél el a templomba, mert az Isten volt ott csodalátására.« Felelte a kicsi inas: »Nem szegény legénynek való oda menni olyan hejre.«
Másnap reggel ujból ment a király az kovácshoz.
»No te kis legény, csinálj a kisebbik leányomnak egy aranygyürüt, mert menyen a czigánylegényhez férjhez.«
»Szivesen csinálok.«
Ekkor ismét egy szobába vitték s a szobába bezárta az ajtót. Egész éjszaka furt, csengetett, pengetett. Reggel menyen a király oda s kérdi:
»Kész van-e?« Monda, hogy:
»Itten vagyon.« Monda a király:
»Hej ha! Épen olyan, a milyen a kisebbik leányomnak, a milyen jegygyürüje volt; éppen arra a nevem is fel volt vágva s a leányomé.«
Ekkor száz forintot letett a király a gyürüért. Evvel elment a király. Gondolta Hajnal magába: »Könnyü volt olyat csinálni, mikor a leányodé volt.« A király egy nagy gazda volt s a király megszólitotta a lakodalomba. A kovács hijja a fiut:
»Jere te is lakodalomba!« Ekkor mondá az inas: -510-
»Nem szegény legénynek való.«
Ekkor mennek az esküvőre a templomba. Most a czigánylegénynyel eskette a pap. »Haj! – gondolta magába Hajnal – most épen az oltár előtt vannak.« Ekkor ő is csak kiment zacskóját vágta a fődre s gondolt a zacskóból tiszta gyemánt lovat s ő magát is tiszta gyemántruhába. Ekkor felpattant lovának a hátára s gondolta magába: »Elől világosság, hátul sötétség« s egyenesen beugratott a templomba s az oltárral szembe fordult. A Hajnal azt mondja a papnak:
»Szállj le most te pap az oltár elől, hogy én álljak fel, hogy én eskessem meg ezt a pár népet.«
Akkor leszállott a pap és felállott a Hajnal. Akkor kérdezte a czigánylegénytől.
»No fiu mond meg aztat, hogy hól váltottad meg ezeket a fehérnépeket.«
Felelte a czigánylegény, hogy lement az alvilágra, sokat járt, sokat fáradott s ugy váltotta meg. A királykisasszonynak bujába az könyve ugy hullott, mint a záporeső, hogy neki az czigánylegényhez kellett, hogy menjen férhöz. Ekkor Hajnal belenyult a zsebibe s kivette az három gyürüt s felkiáltotta, hogy ki ismeri magáénak ezt a gyürüt. Három királykisasszony egyszerre a nyakába szökött s mindnyája kiáltja:
»Szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, te váltottál meg minket a bünös haláltól.« -511-
Akkor a kisebbik királykisasszony szökött a Hajnalnak a nyakába.
»Ó szivemnek szerelme, szivemnek kegyese, én a tied, te az enyém.«
Ekkor a háromlábu kabala ugy kirugta a czigánylegényt a templomból, hogy ezer darabba szakadott. Monda Hajnal:
»No most gyere pap eskess meg münköt.«
Megeskette pap őket. Mikor kijöttek a templomból, akkor Hajnal gondolt egy lakodalmi vendégséget. Oda papot, hóhért, pap eskette, hóhér seprüzte. Már mostand fólj a nagyszerü lakodalom. Ezzel, evvel fogunk maradni.
(Szováta.)
No de hát! Egyszer volt, hól nem volt az hetedhétországon és az operenczián is tul, és a bátyám háza mellett felnövekedett egy jegenyefa. Annak volt 366 ága; peniglen annak az ágain 366 holló, peniglen a tövin 366 szamár, ki az én mesémet elkaczagja, vagy tréfára véli, az a 366 holló vájja ki a szemit, az 366 szamár az döfödje meg. Nodehát! Egyszer volt egy szentes leány, melyent férfira nem is nézett rea. Egy reggelibe felkőt az ágyából és seperte a szobáját. Egy szem bors keredett a talpa alá. Azt a szem bórsót vetette ő előbb -512- és hátra is és mindig a talpa alatt vót. Ő gondolta magába, hogy befalja azt a szem borsót. És be is befalta, s azonnalt megterhesedett. Ő gondolta magába, hogy mütevős legyen, hogy azt meg ne tudják, hogy ő megterhesedett. Ő gondolta magába, hogy kimén a havasba, hogy őtet ott a vadak és a varjak megegyék. És ki-is kiment a havasba. Ottan megtalált egy udvas fát és muhából vetett ágyat és lefeküdt oda. Mihent lefeküdt, azonnal szült egy aranyhaju leányt. Hogy meglett, gondolta magába: »Mint szeretném most városban lenni, hogy megkereszteltessem ez aranyhaju leányt.« Azonba a Szüz Mária elejébe ment és mondta a Szüz Mária:
»Mit gondolkozik komámasszony?«
»Én azon gondolkozom, hogy szeretném megkeresztelni leányomat« Szüz Mária azt mondta:
»Elviszem én, megkereszteltetem s addig nem adom vissza, a mig tizenkét éves nem lessz.«
Avval elvitte a leányt és megkereszteltette. Mikor harmadnapos volt, akkorára növelkedett, mint egy 13 éves leány. Akkor mondotta Szüz Mária:
»No keresztleányom! tizenegy szoba van, tiz szobát minden reggel söprögess, a tizenegyedikbe ne nézz be!« Seperte a kis leány hat napig, de a hetedik nap nem állta meg, hogy a tizenegyedik szobába be ne nézzen. Ottan látta, hogy Krisztus Urunk, Szent Péter és Szüz Mária álltak. Krisztus Urunk tartotta a Szent misét és Szent Péter és Szüz Mária hallgatta. Elment Szüz Mária s kérdezte -513- a keresztleányától, hogy mit látott a tizenegyedik szobába. Azt felelte a leány, hogy semmit sem látott. Második nap reggelen ujban seperte a tiz szobát; akkor sem állta meg, hogy a tizenegyedikbe be ne nézzen. Akkor látta Szent Pétert, hogy tartotta a szent misét, Krisztus Urunk és Szüz-Mária peniglen hallgatta. Ekkor elment a Szüz-Mária és kérdezte a keresztleányától:
»Mond meg keresztleányom, mit láttál elsőbbször, mit láttál másodszor.«
»Keresztkomámasszony se nem láttam, se nem hallottam semmit.«
Ujban harmadik reggel seperte a tiz szobát. Akkor sem állta meg, hogy a tizenegyedik szobába be ne nézzen. Ekkor látta, hogy a Szüz-Mária tartotta a szent misét, Krisztus Urunk és Szent Péter hallgatta. Ekkor elément a Szüz-Mária és kérdezte:
»Nos, no kedves keresztleányom, mond meg nekem mit láttál elsőbbször, másodszor és harmadszor.«
»Se nem láttam se nem hallottam semmit.«
»No ha nem hallottál semmit, keresztleányom, akkor jere velem a rétre, ott a réten a nagy fennálló fa.
No keresztleányom, látod annak a fának a tetejét, ha meg nem mondod nekem, hogy mit láttál elsőbbször, másodszor és harmadszor, annak a fának tetejébe méssz.« S akkor ottan volt a keresztleánya a fa tetején. -514-
»Nó most keresztleányom, ha meg nem mondod nekem, hogy mit láttál elsőbbször, másodszor és harmadszor, te onnat a fa tetejéről lebüköl.« Akkor felelte a leány:
»Se nem láttam se nem hallottam semmit.«
»Akkor se ne láss, se ne hallj!«
Ekkor a fáról lebükött, de ő magát meg nem sértette. Ekkor ő a réten kezdett mászni és ottan volt egy szénabuglya és az alá ő bebútt. Abba a mezőbe volt egy kút s egy királyurfi mindennap odajárt vadászni s annál a kutnál délebédezett. Annak a királyurfinak az volt a szokása, hogy legelsőbben a kopójának vágott egy sorkalat kalácsot és vetette az kopójának. Ekkor a kopója felvette azt a sorkalat kalácsot és elfutott vele az szénabuglya tövéhez. Ujban visszament az kopója s az királyurfi csodálkozott, mert hogy eztet soha sem tette az ő kopója. Igy gondolta magába: »Hogy még vágok egy küs kalácsot s odaadom az kopómnak, hogy nézzem meg, hogy hova viszi.« Egyenesen menyen a szénaboglyához. Hát lássa, hogy egy tiszta aranykéz nyúl ki az boglya alól. Azonnalt megfogta ezt a királyurfi és kihúzta onnét. Hát lássa, hogy olyan szép gyönyörü leány, a milyent széledes világon még hirül sem lehetett hallani, nem hogy látásképen ilyent, hogy látott volna az ember. Igy gondolta magába, hogy elviszi magának feleségnek. Azonnalt őt kartőn haza is vezette és az ő szobájába bevitte. Ő ment és jelentette királyatyjának: -515-
»Felséges királyatyám! Életem, halálom kezibe ajánlom, hoztam magamnak feleséget.« Felelte a felséges királyatya:
»Szeretném meglátni.«
»Tessék felséges királyatyám megnézni, itt az én szobámba.«
»Ó kedves fiam! olyan szép, gyönyörü ez a leány, hogy széledes világon nem hogy hirül hallottam volna ilyen szép gyönyörü leányt, csak az a baj, hogy kinevetnek minket, hogy az királyi családunkba egy vakot s egy siketet, hogy tartsunk királyi koronánk alatt.« Felelte az királyurfi:
»Felséges királyatyám! készebb leszek, hogy felséges királyatyámék megnevessenek, mintsáb, hogy én ettől, hogy én elmaradjak.« Akkor mondotta felséges királyatya:
»No, ha csakugyan olyan kedved van, élj boldogul! mert mink meg nem utálunk azér.’«
Telik mulik az idő. Ezalatt a királyné megterhesedett s jött az öreg királynak egy olyan irás, hogy füvet fát állitson kardba s ezen s ezen az órán s itt s itt jelenjenek meg a háboruba. Mikor az öreg király olvasta ez irást, hullott a könyve. Kérdezte az ifju királyfi:
»Felséges királyatyám, mi az oka, hogy felséges királyatyámnak hull a könyve?«
»Hogy ne hullna, mikor azt irták, hogy füvet fát állitsak kardba s ezen s ezen a napon jelenjek meg a háboruba.« Akkor felelte az királyurfi: -516-
»Felséges királyatyám! Ha lessz olyan gondviselője az én feleségemnek, mint én magam, akkor elmegyek én a csatába.« Akkor felelte felséges királyatyám:
»Hogy talán külömb gondviselője leszek.«
Ekkor elment királyurfi a csatába. A mikor harmadnapja volt, hogy elment, a felesége megbetegedett s szült két aranyhaju gyermeket. Irta felséges királyatyám a királyurfinak, hogy az felesége melyen két aranyhaju gyermeket szült az világra. Akkor irta az királyurfi:
»Felséges királyatyám, nagyon figyelmeztetem, hogy jó gondviselőjük legyen.«
Ekkor egy este Szüz-Mária elment a királynéhoz s kérdezte:
»Nos nó, keresztleányom! tudod-e mit szültél a világra?«
»Kedves keresztanyám, biz én nem tudom.«
»No hát nyisd ki a szemed!«
Ekkor kinyitotta a szemit.
»No« – visszamondja – keresztleányom látod-e, hogy mit szültél ez világra.
»Látom, kedves keresztanyám.«
»No« – azt mondja Szüz-Mária – látod ezt a nagy véres kést?
»Látom, kedves keresztanyámasszony.«
»No, keresztleányom, ha meg nem mondod, hogy mit láttál elsőbbször, másodszor és harmadszor, akkor elviszem a két aranyhaju gyermekedet, -517- ezt a véres kést peniglen itten hagyom melletted s reggel a király mikor megébred és mikor béjő és lássa, hogy a két gyermek nincs melletted, akkor röktönd elpusztit.«
»Kedves keresztanyámasszony! se nem láttam se nem hallottam.«
»Ha nem láttál és nem hallottál, akkor ne is láss és ne is hallj!«
Evvel elment a Szüz-Mária s elvitte a két gyermeket. Reggel korán megébred felséges királyatyám. Azonnalt ment be a menyihez. Hát lássa, hogy egy nagy véres kés van mellette. Azonnalt irja az felséges király az fiának:
»Né az écczaka mi történt itthon: az asszony az écczaka megölte a két gyermekét s megis megette: Ird meg kedves gyermekem, hogy mitevősök legyünk vele, hogy pusztitsuk el.« Ekkor irta a királyurfi:
»Ó felséges királyatyám, szépen felkérem, legyenek csendességbe, valameddig én hazakerülök, hogy még egyszer nézhessek a szeme közé.«
Azonban hazakerül az királyurfi, hát ugy vagyon beteljesedve, a hogy a királyatya irta neki. No most a tizenkét tudóst összegyüjtötték és teszik a törvényt, hogy hogy pusztitsák el. Egyik mondta, hogy fel kell akasztani, a másik mondta, hogy főbelövés kell. A közben volt egy tudós, a ki 366 esztendős volt. Az mondotta, hogy »Hozzák be a vasrudat s emeljék fel a szëmëm pilláját és a szëmëm -518- sorkát, hogy vessem reá szëmëmet s nézzem meg az asszonyt.« Azonnalt bé is béhozták a vasrudat s fölemelték a szëmëpilláját s rávetette a szëmét s igy monda vala:
»366 esztendős vagyok, de nem hogy látást láttam volna ilyen szép asszonyt tizenhét országba s tizenhét országon, még hirül sem hallottam, hanem ennek a pusztitására felséges királyatyámnak egy vadaskertje vagyon, abba bé kell vetni a vadak közé, hogy röktönt azok a vadak szaggassák össze.«
Azonnalt alkonyattájban bevitték a vadaskertbe. Röktönt a vadak kitátott szájjal futottak rája, hogy szaggassák össze. A vadak közül a legöregebbik azt mondá a többieknek:
»Hohó! nehogy bántsátok, mert ez az uj királynénk és jött nekünk csodálatunkra; hanem röktönt melléje kell állni kereken és kitátott szájjal és a meleget fujjátok rája, hogy nehogy megfázzék a mi királynénk.«
Ekkor odament a Szüz-Mária és kérdezte a keresztlányától:
»No hát tudod-e hol vagy, kedves keresztleányom?«
»Nem tudom, kedves keresztanyám asszony, hanem azt tudom, hogy jó melegbe vagyok.«
»No hát nyisd ki a szemedet keresztleányom!«
Ekkor kinyita a szemit, hát lássa, hogy az szejjedes ez világon a mennyi vad vagyon, mind -519- kürülette állnak kitátott szájjal, csak az héjja, hogy béfalják. Most mondja a Szüz-Mária:
»Hiszed-e keresztleányom, hogy mostand veszendő az életed.«
»Hiszem má’ most kedves keresztanyám.«
»No hát keresztleányom, mond meg nekem, hogy mit láttál elsőbbször, másodszor és harmadszor.«
»No most kedves keresztanyámasszony, má most megmondom, mé’ látom, hogy csak addig az életem, a még a számon kimondom. Kedves keresztanyám asszony, azt láttam előbbször, hogy Krisztus Urunk, Szent Péter és Szüz-Mária álltak a tizenegyedik szobában. Krisztus-Urunk tartotta a szent misét, Szent Péter és Szüz-Mária hallgatta. Másodikszor peniglen azt láttam a tizenegyedik szobába, hogy Szent Péter tartotta a szent misét, Krisztus Urunk és Szüz-Mária hallgatta. A harmadik napon peniglen azt láttam, hogy Szüz-Mária, Krisztus Urunk és Szent Péter álltak a tizenegyedik szobában s Szüz-Mária tartotta a szent misét, Krisztus Urunk és Szent-Péter hallgatta.« Akkor felelte Szüz-Mária:
»Ládd keresztleányom eddig is megmondhattad volna eztet, a mit láttál, mert nem szenvedtél volna annyit.«
Ekkor a Szüz-Mária gondolt egy tiszta gyémánt palotát, tizenkét emeletüt, egy kakaslábra, egy aranylánczczal egy arancsillaghoz felkötve s ez a palota -520- arra fordult a merre az nap. Akkor a két szép gyermeke is mellette volt. Ekkor mondotta a Szüz-Mária:
»Élj boldogul kedves keresztleányom!«
Ezalatt a király megbetegedett, hát lássa, hogy az egész kastélya tüzbe borult s röktönt lázadást csinált. Dehát nem tüz volt az, mert az vadaskertbe egy tiszta gyémánt palota van. Mostand a király czirkuláztassa tizenhét országba, tizenhét világon: herczegek és princzegek és grófok és válogatott czigánylegények jöjjenek össze, a kinek lessz rá vitézsége, a ki felmegyen abba a gyémánt palotába, a ki megnézi, hogy miféle nemzet lakozik ottan, annak adja fele királyságát éltéig és holta után egész királyságát. Esszegyültek herczegek és princzegek és grófok és válogatott czigánylegények. Dehát a sok közül egy sem kerekedett olyan vitéz, a ki felmenjen ebbe a gyémánt palotába. Igy hát az királynak az fia azt felelte:
»Nos nó, felséges királyatyám! nekem igyis ugyis veszendő az életem. Most az egész községtől engedelmet kérek, mert mostand én megyek s tudja Isten, hogy megélek-e vagy meghalok.«
Ekkor megindul az királyurfi és ment fel a palotába. Mikor a tizenhetedik szobaajtót megnyitotta volna, olyan világosság csapott szembe, hogy röktönt hanyatag esett. »Ekkor a két gyermekem röktönt mellém szökött, azonnal felölelték és gyémántos tivánra letettek és aranyvizzel megmozsdattak és -521- megeszingettem.42) Mármostand megnyitottam kastélyem ablakát és kihajoltam és vivátot kiáltottam. Éljen! Mert a királyurfi két szép gyermekével és a feleségével szivinek szerelmivel itten beszélgetnek. Már mostand örömömbe, hogy az Isten visszavezérelte gyermekeimet és feleségemet, menyek a menyegzőre; tizenhét országba s tizenhét világon czirkuláztatom, hogy herczegek, princzegek, grófok és válogatott czigánylegények jőjjenek össze az lakodalomra.« Má’ mostand mennek az esküvőre, az zenészek fujják. (Énekli a Rákóczyt.)
(Szováta.)
Vót egyszer egy király, annak vót három leánya és egy gyémánt köntöse. Azt mondja egyszer a király a leányainak, hogy menjenek el eprészni s a melyik leghamarabb teleszedi az aranykantárt, azé legyen a gyémántköntös. S hát elment az a három leány egy rengeteg havas közepibe s nekidurálják magukat eprészni. Hát a legkisebbik leány térülfordul s teleszedi az aranykantárát eperrel. A másik két leány nem tudta teleszedni, mert egy szemet tettek a kancsóba, egyet ettek meg. A két idősebbik királyleány tanakodik, hogy mit csináljanak a legkisebbik királyleánynak, mert már teleszedte -522- a kantárját s az övé lessz a gyémántköntös. A legkisebbik leány haza akart menni, de a legnagyobbik nem hagyta. Azt mondja a nagyobbik:
»No hát nyivaszszuk meg s tegyük bele a kerékvágásba.« Mondja a középső:
»Ne öljük meg Király Derzsát, legkisebbik testvérünket, mert ő a legkisebbik és legügyesebb.« Azt mondja a legnagyobbik:
»Ha te ezt mondod, akkor én téged is megöllek.« Ekkor Derzsát megfogták, megölték és a kerékvágásba tették. Azok most megtöltötték a csiprokat eperrel s avval hazamentek. Kérdi a király:
»Hát Derzsa hol maradt?« Hát mondják:
»A biz a hátramaradt; mert a csiprát még nem szedte teli.« Este következett s a király busul, hogy nem jő Derzsa.
Vót a királynak egy majora s abban volt neki egy pakulárja. Hát ez a pakulár mikor a juhait őrzi azon a helyen, a hol Király Derzsa el vót temetve, kedve jön, hogy egy furulyát csináljon abból az akáczfából, a melyik a Derzsa sirja felett nőtt. Aztán mikor megcsinálja a furulyát, hát kezdi funni:
Arra az pakulár megijedett, hogy vajjon ez mi a? Hazamegy este az pakulár s odaadja az furulyát az királynénak, hogy fujja és hajja meg milyen szók vannak abba a furulyába. Hát mikor a királyné megfujja igy szól:
Az anya megijedett s odaadta a furulyát a királynak. Hát fujja a király s azt fujja:
Ekkor behivták a leányokat s odaadták, hogy fujják meg ők is. Megfujja a nagyobbik leány s a tilinkó igy szól:
Ekkor a nagyobbik királyleány ugy megmérgelődött, hogy kifutott a tilinkóval s a sütőkemenczébe belédobta. Ekkor kiszökött egy szikra s a legkisebbik leány ujból meglett, de még szebb volt mint azelőtt. Mikor megtudták, hogy a testvérei ölték meg, a két nagyobbik leányt levetkeztették és elcsapták.43)
(Szováta.)
Egyszer vót, hol nem vót, hetedhétországon tul; a hol a bolhát rézpatkóval verték, hogy a sulyba a fenékbe meg ne botorkázzék. Egyszer volt egy ögyvez királyné, annak vót egyetlen egy fia. Erőltette az édesanyja a fiát, hogy párasodjék meg, de azt mondotta volna j’az fia:
»Miért párosodjam meg édesanyám, mikor még nagyon nevendék vagyok megpárosodni.«
»De mégis, édes fiam, kiváncsi volnék s várnám aztat, hogy te megpárosodjál, mert én már mindjárt odakerülök, hogy ma-hónap az életem, s szeretném tudni, hogy hogy élhetsz a tulajdon pároddal.«
»No édesanyám ugylátszik, hogy nagy kivánsága engem megpárositani, tarisnyájjon hát fel -525- engemet, hátha a jó Isten rendelne nekem egy jó tássat valahol.«
Elindult a fiu s megérkezik egy nagy havasba. Ottan meglát egy nyáj aranyszőrü juhot s egy óriás ember őrizé. Azt kérdi az óriás ember:
»Mit keresel itt, te emberiszing, hogy vetődtél ide, a hova még a madár se jár.«
»Elindultam szerencsét próbálni« – felelé a fiu.
»Nohát gyere te hozzám«, – mondja az óriás ember – »szállásba écczakára, majd én meg fogom neked mondani, hol találod meg a szerencsét.« Ezzel elindultak a nyáj juhokkal elé a szálláshoz. Behajtja az óriás ember turma44) juhát vaslappancsa alá, ő bemenyen a setét kőpalotába s mondja a kis fiunak:
»Arra kérlek te küs fiu, nagyon nyughatnám vagyok, egy küsnyég meg akarok pihenni, légy szives ottan a szegletbe a kád tejet fórrald fel. Mikor az a tej legjobban lobog, kőccsél fel ingemet, hogy keveset használhassál belőle.«
Ott ugyan a küs fiu meg is fogadá az óriásnak kivánságát, de mivel Isten hatalma által nem engedte, hogy a küs királyfiu elpusztuljon, sugarával sugároltatta hogy:
»Te küs fiu, nehogy felköltsed óriás embert, mert neked nagy veszedelmedre lessz, hanem mikor legjobban buzug a tej, végy a gerendából egy nagy -526- kovácskeverő kanált, mericsd teli a nagy kádból tejjel s vágd a szeme közi.«
A fiu megcsinálta a tüzet, felforralta a tejet s mikor legjobban lobogott a tej, akkor a küs fiu a kovácskeverő kanalat elévette, belemeritett az forró tejbe s ugy vágta az óriásnak szeme közi, hogy azonnalt kiesett a két szeme. Felugrik az óriás ember, megijed a küs fiu, hogy mi történik most vele. Futott a fiu az ajtó sarkához, kezdte kerülni a szobának belvilágát, hogy hua legyen. Megkapott a fiu egy köböl diót, kiódta ott a zsákot, de egyéb gondolatja nem volt, hanem belemarkol a zsák dióba. Keresi vala az óriás ott a szobába, hogy hova lett a küs fiu. De a küs fiu elszórta a diót a markából a ház főggyire, hogy ide-oda höngörögött a sok dió s az óriás azt tudta, hogy mind ott jár a küs fiu s ott kereste az óriás. A fiu nagyon féldegélt vala s észrevétel nélkül kiosonkodott a szobából az udvarra. Ottan az óriás embernek aranyszőrü berbécsit megnyuzta vala királyfiu, mert kénytelensége reáhajtsa vala, hanem45) soha meg nem szabadul vala. Ekkor belebutt királyfi az aranyszőrü berbécsnek bőribe. Mialatt fiu eztet megtette vóna, azalatt az óriás is kimene a házból:
»Várj, várj, te utonjáró, rablótolvaj, megcsufoltál engemet, kifogyattál minden életemből, hanem én is megmutatom, hogy te ki nem méssz az életemről; -527- vagy megadd magadat, vagy étlen vagy szomjan ki kell hogy mulj az világból.«
De keresi vala az óriás életje körül a királyfiut, holott ő nem is gondolhatta vala, hova lehetett az fiu. Mind keresi még se kapja meg. Ezzel béméne óriás tapogatva szobájába; ott búslakodik vala egész écczaka. Mondogatta magába az óriás: »Talán meg se virrad soha!« Gondolta utoljára, hogy: »Talán eddig felvirrasztott az Isten, kimenyek, elbocsátom a nyájamat.« Kimene az óriás az udvarra, vitte a markába a nagy lakatkócsot, kinyitja három mázsás vaslakatot, felkapcsolja a vaslappancsot s monda vala az óriás maga-magába: »Édes kicsi nyájaim, már kibocsátlak a mezőre, mert már eleget éheztetek idegen vándor tekergő-bódorgó mián.« Az óriás odamene vala szejjelvetette a lábát a vaslappancs alatt, füttyögtette vala nyájait egyenkint, hogy bocsássa ki. Mind megtapogatta vala az óriás minden darab juhát szőrénél fogvást, vajjon nem a királyfi menyen ki a lába között. Legkésőbbre maradt az aranyszőrü berbécs. Ment a királyfi aranyszőrü berbécs képibe, megfogja vala az óriás lába között aranyszőrü berbécsnek a gyapját:
»Eriggy édes kicsi aranyszőrü berbécsem, mert benned van minden gyönyörüségem.«
Mikor a királyfi az aranyszőrü berbécs képiben kimene vala, kibujék vala a berbécs bőréből, összeütötte bokáját s felelé vala:
»Itt vagyok te vak tolvaj, bennem tudom -528- nincs semmi gyönyörüséged, mert szabad vagyok magammal, Isten ő felsége kiszabaditott a te kénos kezeid közül.« Feleli vala az óriás:
»Ó te kis fiu, csak tréfálkoztam veled, gyere vissza, né milyen ’jandékot adok én neked. Mért ijedtél meg tőlem, hiszen én nem bántalak téged. Itt van egy aranygyürü, huzd fel az ujjadra.« Felelé vissza a királyfiu:
»Hé, nem csalsz meg vén kutya, ha ide akarod adni azt a gyürüt, hát dobd ide!«
Oda is dobta vala óriás a gyürüt a királyfiunak. A királyfiu felveszi a gyürüt a fődről és behuzza az ujjába. De a gyürü egy percz alatt ugy bedagadt a fiu ujjába, hogy semmi letteképen ki nem tudta venni többé. Elkezdte a gyürü királyfiu ujjábán kiáltva:
»Erre, erre vak óriás erre!«
Erre már megijed a királyfiu, hogy már most vége az életinek. Mit volt mit tenni, kivesz egy bicskát a zsebiből s mindjárt levágja az ujját s beledobja egy tóba. De a gyürü ott is mind azt kiáltotta:
»Erre, erre, vak óriás erre!«
A vak óriás ment a gyürü után s egyszer csak beleszakadt a tóba. Mostan már megindult a legény a világba. Utközben találkozik egy nagy fekete medvével. Szembeáll vele a medve s mondja:
»Hát te emberiszing, most már megeszlek, miért vakitottad meg a bátyámat.« -529-
Eleget könyörgött a királyfiu, igyis meg ugyis, de azt mondja a medve:
»Életedet meghagyom, de ha megpárosodol, akárhol ott leszek s vége az életednek.«
No de már most még jobban megbusult a királyfiu s mondta magába: »A biz én elpusztitom magamat, hisz ugy sincs semmi hasznom az életben, ha már megházasodni sem szabad.« Ment mendegélt tovább, egyszer csak egy nagy erdőbe érkezik. Az erdő közepén volt egy kis házikó; hát látja, hogy ott benn van egy vén boszorkány. Kérdi tőle a vén boszorkány:
»Hát te mit keressz itt?«
»Én bizony szolgálatot keresek öreg nanyám.«
»Hát én megfogadlak.«
Meg is fogadta a vén boszorkány a királyfiut. Mindennap kellett a királyfiunak vadászni, hogy egy nyulat lőjjön. Volt a boszorkánynak egy ügyes, szép leánya. A királyfiu beleszeretett a leányba s feltette magába, hogy ő bizony megkéri a vén boszorkánytól a leányt. Ugy is tett, megkérte a leányt s a vén boszorkány oda is adta s mondja, hogy ásó, kapa válaszsza el egymástól. A mint mennek az esküvőre s a templom előtt vannak, valami nagy bődülést hallanak. Szertenéz a királyfiu, hát látja, hogy egy nagy fekete medve jő le a hegyen. Mindjárt ráismert, hogy ez az ő fekete medvéje, a ki egykor meghagyta vala, hogy soha meg ne házasodjék. Mindjárt a jegygyürüjét -530- kettéharapta, a zsebkendőjét kettészakitotta s felét adta a leánynak, fele maradt neki s avval elbucsuznak egymástól. A mint megy mendegél a királyfiu hetedhetországon tul is, talál egy kis házikót. Ő bemegy oda s lát ott egy vén ősz embert, lehetett száz esztendős. Köszön neki szépen:
»Szerencsés jó estét öregapám.«
»Jó, hogy öregapádnak szólitál, mert különben helyben halálfia lettél volna. Hát mit keressz te itt, mikor már száz esztendeje, hogy embert nem láttam.«
A fiu elpanaszolja, hogy vele mi történt s az öreg ad neki egy gyürüt s mondja neki:
»Nó fiam innet három nap járásra találsz egy nálamnál még öregebb embert, menj el hozzá, hátha ő is ad valamit.«
El is megy a királyfiu s harmadnapra elérkezik egy kis házikóhoz. Ő bemegy oda s lát egy olyan öreg embert, hogy a fehér szakállával seperi a ház főggyit s ha nem volt száz esztendős, soha sem lessz többet annyi.
»Jó napot öregapám!«
Fogadja az öreg: »Szerencséd, hogy öregapádnak szólitottál, mert különben egy az életed, az sem sokáig lett volna.« Kérdi az öreg, hogy miféle járatban van? Elpanaszolja, hogy mi történt vele s hogy egy öreg ember igazitotta ide. Arra az öreg odaad egy gyürüt neki s azt mondja, hogy:
»Ide három napig való földön tul van még -531- egy nálamnál öregebb ember, menj el hozzá, ő többet tud mint én.«
El is megy a fiu s elér egy nagy erdőségbe. Annak közepébe állott egy házikó. Ő bemegy oda s lát egy öreg embert. Olyan öreg volt ez az ember, hogy a lába gyökeret vert sok ültiben s a patkányok fészket raktak a szakállában.
»Jó napot öregapám!«
Fogadja az öreg: »Szerencséd, hogy öregapádnak szólitottál, mert egy az életed, az sem sokáig tartott volna.«
Kérdi az öreg, hogy miféle járatban van. Elpanaszolja, hogy mi történt vele s hogy két öreg ember igazitotta ide. Erre az öreg ember odaad neki egy gyürüt s azt mondja neki:
»Innet egy naprajáró, ott van egy nagy siátság, mikor odaesteledel, a három gyürüt tedd le a siátság közepibe s reggel mikor felébredsz, ottan lessz három nagy kutya. Ezeket mind neveken szólitod. Az egyiket hijjok, Földneheze, a másikat Mindenttudónak, a harmadikat Világotlátónak.«
Ugy is tett a királyfiu. Mikor odaért a nagy siátságba, letette a három gyürüt a siátság közepibe s reggel mikor felébredt, ottan lett három nagy kutya. Szólitja a kutyákat nevüknél s kezdik nyalni kezit, lábát. És elindul a királyfiu a faluja felé, mert most már nem félt a medvétől. Mikor a falujába ért, kérdezősködik, hogy mi hir van idehaza. Hát mondják, hogy egy leány menyen férhez; -532- az a leány pedig épen az ő kedvese volt azelőtt. Mindjárt felöltözik koldusgunyába s elmegy a lakodalmas házhoz. Ahogy meglátja a menyasszony, mindjárt viszen neki egy darab kalácsot s egy pohár bort. A koldus azt feleli:
»Kedves menyasszony, én felét megiszom, te is idd meg a más felét.«
Ugy is tett a fiu, megiszsza a bornak felit s a fél gyürüt, a mit egykoriban kettéharapott, beledobta a pohárba. A leány, mikor megitta a bort, meglátja a félgyürüt a pohárban s kérdezi a királyfiut:
»Hát kend hól kapta ezt a gyürüt?«
»A hól te a másik felit«, feleli vala a királyfiu.
Ekkor megtöröli a száját a fiu a zsebkendővel.
»Hát ezt a fél zsebkendőt hól kapta kend?«
»A hól te a másik felit«, mondja vala a királyfiu.
Ekkor megismerte, hogy ez az ő kedvese, a kivel egykoriban jegyben járt. Össze-vissza csókolódznak s a vőlegénynek utat adnak. Ekkor csaptak olyan lakodalmat, hogy egy évig tartott s az öreg Mihók bá ott törte ki a lábát a nagy tánczolásba. Ha nem hiszik, kérdezzék meg tőle.
Ekkor a királyfiu nagyon örvendezett, hogy megint visszakapta a régi kedvesét és járt mindig vadászni, de a vén medve mindig nyomban kisérte, csak félt bántani a királyfiut a nagy kutyák mián. Összeegyezett a vén boszorkánynyal a medve, hogy -533- miképen pusztitsák el a legényt. Azt mondja a vén boszorkány, hogy bizza csak reá, ő majd eligazitsa. Másnap a vén boszorkány nem engedte, hogy a fiu a kutyákat magával vigye vadászni, hanem nagy kőfalak közé rakta bé a kutyákat. Mikor estefele jön elé a királyfiu, hogy haza menjen, hát látja, hogy jő vele szembe a nagy medve. A királyfiu nagy ijettibe felszalad egy fára. »Szaladhatsz« – kiáltja a medve – »a világ végére is, ott is megfoglak.« Feleli vala a királyfiu:
»Tudom, hogy kifogyatsz az életemből, de engedd meg, hogy hármat kiáltsak.«
»Kiálthatsz tizenhármat is, mégis szétszaggatlak.« Mondja a medve.
Kiáltja egyszer a királyfiu:
»Ne Mindenttudó ne!«
Meghallja ezt a kutya s mondja a többinek:
»Hé, valaki nevemen szólitott.« Mondja a többi:
»Ne csaholj hé, hiszen csak álmodtál« Ekkor megint kiált egyet a fiu:
»Ne Világonátlátó ne!«
Meghallja eztet Világonátlátó s mondja a másikoknak:
»Most engem szólitott.«
»Te is csak álmodtál.« Mondja a többi.
»Ne Földneheze ne!« kiáltja a fiu.
Erre felugrik a Földneheze, Mindenttudó rug egyet a kőfalra, hogy megrendül bele. Rug egyet Világonátlátó, hogy meghasad a kőfal. Rug egyet -534- Földneheze, hogy az egész kőfal összeomlott. Kiszabadulnak a kőfal közül s Világonátlátó lépik egyet s épen a fánál áll meg. Ugrik egyet Mindenttudó s épen a másiknak nyakáig szökött. Megragadja Földneheze a medvét s ugy vágja a földhöz, hogy a hetvenhetedik csontporczikája is hetvenhét felé szakadt. Erre hazamentek, a boszorkányt összevissza morzsólták s csendesen éltek. Elindulnak hazafelé a királyfiu édesanyjához. A nagy havasokban odaadják a kutyákat az öreg embereknek s ők elérkeznek az ögyvez királynéhoz. Összevissza csókolja őket a királyné s csapnak nagy lakodalmat. Herczegek, grófok, princzegek most is járják a csűrdöngölőt.
(Martonos.)
Egyszer egy király élt a feleségivel száznegyven esztendőt, száznegyven esztendő alatt soha gyermekük nem vót. Mikor a száznegyven esztendő betőtt vóna, akkor született a királynénak egy fia. Azt ők hát, hogy csak az az egy vót, tizenkét esztendő előtt a napra ki nem bocsátották. Mikor a tizenkét esztendő betőtt vóna, mondja a királyfiu:
»Felséges királyatyám, ajj mint szeretném a katonaságát meglátni.«
Az király kiállittassa a katonákat s a királyfiu végig ment köztek. Azok ugy nézték, hogy majd a szemeket rajta hagyták. De a balszárnyon vót egy -535- öreg katona. Az a szemit semmikép nem vetette reá. Mikor a királyfiu felment a királyhoz, mondja, hogy a katonák mind nézték, de egy öreg katona a balszárnyon még a szemit se vetette reá. A király mindjárt tudja, hogy melyik az s felhivassa.
»Nos no, te János, mi az oka, hogy ojjan szép fiu nincs a világon mint az enyém s még se nézted.«
»Felséges királyatyám, há’ mér nézzem meg? mikor én annál hétszer is szebbet láttam.«
»Hunnét láthattál? mikor a világon ilyen szép suhunt sincs.«
»Hogyne láttam volna, felséges királyatyám – feleli vala János – mikor az Zorombarát46) király leánya hétszerte szebb, mint a felséges királyatyám fia.«
»Hát hól lehet megtalálni« – kérdezi a király:
»No mindjárt megmutatom.«
Mennek fel a tizenkettedik emeletibe a kastélynak, veszik a perpektivát; hát látja a király és a királyfiu, hogy mijjen gyönyörü leány az Zorombarát király leánya.
»No atyám – mondja a királyfiu – ha az a leány nem lessz az enyém, meghalok érette.«
»No fiam – mondja a király – nem tudom hogy segitsek? segitsen rajtad az, a ki megmutatta.« Azt mondja az öreg Katona János: -536-
»Ha engem holtig testvérednek fogadsz, akkor a leány tied lessz.«
Ekkor Katona János az kardja markolatján megesketi tizenkét versen, valameddig ők élnek e világon, mindig ugy hijja őtet: »Édes testvér bátyám!« Ekkor ők ketten utnak indulnak. Elérik ők a Fekete-tenger martját. Hát lássa az öreg Katona János, hogy egy ló az iszapba belé vagyon dőlve. Kihuzza onnét, megnyuzza s a Fekete-tengerre csinál belőle egy hajót. Ekkor lehuzza a papucsát, belerugja a hajóba s lessz beléje egy arany bót mindenféle portékával telis-teli. Annak a hajónak csinált ő egy köszörümankót s avval hajtotta. Mikor elérkezik a Zorombarát király udvarához, kikötte a hajót a királyi udvar falához. Dehát kijött egy fraj; hát látja, hogy mijjen bót vagyon odanyulva a tengerről:
»Felséges királykisasszony jöjjön ki s nézze meg, hogy mijjen szép bót vagyon átalnyulva a tengerről a felséges király udvarára.«
»Ne beszélj ojjanokat, mikor még madár sem tudja keresztülrepülni azt. Mondja a királykisasszony. Tessék felségednek megnézni.«
»No, ha igazat beszéltél, menj le s válaszsz nekem egy báli papucsot.«
»Hát te mér jöttél«, mondja a bótos.
»Hogy válaszszak felséges királykisasszonyomnak egy báli papucsot.«
Mondja a bótos: »Eriggy, mond meg a felséges -537- királykisasszonynak, hogy jöjjön le, a milyen a lábára talál ojjant válasszon.«
Felöltözik királykisasszony a legszebb gunyájába, két fraj kartőn fogja s leviszi az bótba.
Elékerül a bótos, a két frajt visszakűdi s a királykisasszonyt beereszti a bótba. Mikor a második szobába került vóna, Világszép urfival találkozott. Ekkor az öreg katona a hajót meginditsa s hozza reggeltől östig. Öste kiköt s vacsorát ad nekik. Kimenyen és silbakot áll mellettek, hogy valamiféle állat nehogy elragadja őket. Tiz órakor három galamb odaszáll s kérdik egymástól:
»Hát mi hirt hoztál az ország széjjiről?« Azt mondja az első galamb:
»Az Isten ësszeteremtette világ két szép népjét, de Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mer amint mennek hazafelé, két generális három lóval jó eléjök s felültetik Világszép kisasszonyt a lóra s meghal a ló hátán.« Ezt hát nem hallotta senki, csak az öreg Katona János. Ha megmondja valakinek, térdig kőbálványnyá csattanjon. Reggel ismét megindulnak s viszi egészen östig. Öste ismét kiköt, bémenyen s vacsorát ad nekik. Viszi Katona János a puskát s silbakot áll ott mellettük, nehogy valamiféle állat elragadja őket. Odaszáll tiz órakor megint három galamb s kérdik egymást:
»Mi hirt hoztál a világ széjjiről?«
Mondja a második galamb: -538-
Az Isten ësszeteremtette világ két szép népjét, de Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mer mikor asztal mellé ülnének, az pohár Világszép királykisasszony előtt tiszta méreggé lessz változva s szörnyü halált hal tőle. Ezt senki sem hallotta, csak az öreg Katona János és ha valakinek elmondja, derékig kőbálványnyá csattanjon. Az öreg katona a hajót meginditsa, megint mennek reggeltől östig. Öste kiköt és vacsorát ad nekik, kimenyen és silbakot áll mellettük, hogy valamiféle állat nehogy elragadja őket. Tiz órakor három galamb odaszáll s kérdik egymástól:
»Mi hirt hoztál az ország széjjiről?«
»Az Isten ësszeteremtette világ két szép népjét, de Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mer a mint lefeküsznek éjjel tizenkét órakor a Gyehenna király lánggal kicsap a föld gyomrából s világszép királykisasszonyt elviszi magának feleségül, hogy senki sem tudja többé visszahozni.«
Ezt más nem hallotta senki, csak az öreg Katona János s ha valakinek elmondja, nyakig kőbálványnyá csattanjon. Ekkor János reggelre kél, meginditsa a hajót s haza érkeznek. Mikor haza érkezetek vóna, János megrugja az hajót s lett belőle a ló s elrugja az bótot s lett belőle a papucs.
Mikor jönnének a város végéig, két generális három lóval jő velük szembe.
»Azért jöttünk felséges királykisasszony, hogy eleget gyalogolt, most űjjen fel a ló hátára.« -539-
Azt mondja az öreg Katona János:
»Nem engedem, hogy felüjjön, mert gonosz lessz a ló s leveti, hanem ha megengedik, hogy én üljek fel s látom, hogy szépen jár, akkor megengedem, hogy felüljön felséges királykisasszony.«
Felül János a ló hátára egy ezüst sarkantyus csizmával a sarkantyu taréját beüti a ló oldalába s a ló abba a helybe megdöglik.
»Fel kell akasztani Jánost, mert a lovat elpusztitotta.«
»Meg kell engedni Jánosnak, mert ő tudja, mit csinál.« Mondja világ két szép népje.
Ekkor hazamennek s külömbnél külömb asztalt teritenek s asztal mellé ülnek. Az öreg Katona János végignéz az asztalon s lássa, hogy mindegyik előtt tiszta píros szin a bor, de a melyik Világszép királykisasszony előtt van, tiszta fekete. Elveszi Katona János Világszép királykisasszony elől a pohár bort s teszi a magáét helyibe. Akkor megnyissa az ablakot s az poharat kidobja. Ekkor mondják királyi herczegek:
»János eldobta Világszép királykisasszony elől a bort poharastul.«
»Nem kell bántani, mert ő tudja, mit csinál.« Mondja világ két szép népje.
Keresik az ágyat, hogy feküdjenek le. Az öreg Katona János Világszép királykisasszonynyal egy szobába esett hálni. -540-
Mikor elaluszik világ két szép népje, öreg Katona János eléveszi rozsdás kardját s kezdi fenni. Éjfélkor a Gyehanna király a föld gyomrából megindult. Mikor dugná ki a pádimentomon a fejit, Katona János egy vágásból keresztülvágja a nyakát. Visszaesett a teste s utána a feje.
Ekkor Katona János keresett rongyokat, mivel azt a sok vért feltörölte a padimentomról. Végignéz, hogy világ két szép népje milyen szépen aluszik, hát lássa, hogy egy csepp vér Világszép királykisasszonynak az arczájára van szökve. Ezt gondolja magába János: »Ha letőrlöm, majd álmosan, a mint lessz, megijed, ha lenyalom és valaki meglássa, azt hiszi, hogy talán csókolodom vele.« A vén király épen akkor akart kimenni a belső házból s meg akarta nézni a kócslikon, hogy az fiu a menyével hogy alszik. Az öreg Katona János épen akkor találta lenyalni azt a csepp vért Világszép királykisasszony arczájáról. Ekkor a vén király meglátta a kócslikon, hogy Katona János csókolja Világszép királykisasszonyt; haragjában visszament és lefeküdt.
Reggel összegyüjti a tanácsos tisztjeit s azt mondja:
»Jánost el kell pusztitani, mert az ecczaka láttam, hogy a menyemmel csókolódott.«
Azt tanácsolják, hogy Jánost délkor fel kell akasztani. Viszik Jánost akasztani s világ két szép népje hátul kisérte. -541-
Mikor az akasztófára felvitték volna, mondja János:
»Felséges királyok és herczegek, három beszédem van, hadd mondjam el, nem bánom, ha akkor felakasztanak is.«
Azt mondják az királyi herczegek, hogy nem bánják, hát mondja. Mondja János:
»Mikor világ két szép népjét ësszeteremtettem, hoztam őket. Mikor első öste megpihentünk volna s én silbakot állottam, hogy valamiféle állat el ne ragadja őket, jött három galamb. Mondja az egyik galamb, hogy Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mert a város végin két generális jön eléjbünk s elragadják Világszép királykisasszonyt. Második öste, mikor silbakot állottam volna, jön a három galamb s mondja az egyik, hogy Világszép királyfinak nem lessz semmi öröme benne, mert mikor asztal mellé ülnének, az pohár Világszép királykisasszony előtt tiszta méreggé lessz. Harmadik öste ismét jött a három galamb és mondja az egyik, hogy Világszép királyfiunak nem lessz semmi öröme benne, mert éjjel tizenkét órakor a Gyebenna király lánggal kicsap a föld gyomrából s Világszép királykisasszonyt elviszi magának feleségül, hogy senki sem tudja többé visszahozni.«
Mikor ezeket János elmondta, nyakig kővé csattant. Leveszi világ két szép népje s hazaviszik s teszik a tükör alá. Hét esztendő multával születik világ két szép népjének egy fia és egy leánya. -542- Ezek nőttek és ojjan szépek lettek mint az apjuk s anyjuk. Egy vasárnap mondja Világszép királykisasszony:
»Kedves kincsem, ügyejj a gyermekekre, én elmenyek a templomba.«
Addig játszadozik Világszép királyurfi a két gyermekével, a mig elaluszik. Azt lássa álmába, hogyha ő a két gyermeknek a nyakát elvágná s aztat egy teknőbe kieresztené, akkor avval a vérrel megöntözné azt a kőbálványképet, János kiszöknék tizenhét esztendős korában. Peniglen ha azt a két gyermeknek a testit ësszevágná s bevetné a halastóba, még a két gyermek is megvolna. Ekkor Világszép királyurfi megébred, egy tekenőt hoz és egy kést s a két gyermeknek a nyakát mindjárt levágja. Avval a vérrel megöntözi azt a kőbálványképet s János kiszökik a tükör alól tezenhét esztendős korában.
»Jaj kedves ëcsém, mint elaluttam«, mondja János.
»Alhattál volna még száz esztendeig, ha én nem lettem volna.«
Mondja Világszép királyurfi:
»Hanem most jere együnk, igyunk, mert rég nem ettünk, ittunk együtt.« Hogy leülnek az asztal mellé, mondja Katona János:
»Nos no, kedves királyurfi, nézz ki az ablakon, nézd meg, hogy a két gyermeked egy aranyalmával hogy játszadozik.«
Elmennek le ketten s a két gyermeket nagy -543- örömmel felviszik az palotába. Akkor jő Világszép királykisasszony a templomból.
»Na kedves kincsem, miért választottál te magadnak ilyen fiatal katonát.«
»Nem választottam édes kincsem, mert ez az öreg Katona János.«
»Lehetetlen, hogy az legyen, mert ez igen fiatal. De ha az, hát vesse ki az ingit, mert láttam egy jegyet a hátán; ha azt meglátom, akkor hiszem, addig nem.«
Kivetette János az ingit a nyakából, hát lássa Világszép királykisasszony a jegyet s megismerte.
»No már most hiszem, hogy te vagy János. Hála legyen az Istennek, hogy megkerültél.«
Most tizenkét versen ismét testvérséget fogadtak s igy élnek mai napig.
(Szováta és Nagy-Solymos.)
Egyszer vót, hól nem vót, még az operencziás tengeren is tul vót, a hól a tetüt és a bolhát rézpatkóba verték, hogy a jégverembe be ne botorkázzék, vót egy nagy kapu. A mellett a kapu mellett vót egy nagy jegenyefa, annak a jegenyefának vót 99 ága, a 99 ágán vót 99 szoknya, a -544- 99 szoknyának vót 99 ráncza; a 99 ránczába vót 99 bolha. Az a 99 bolha hulljon annak a nyakába, a ki beszédemet meg nem hallgassa. A ki pedig beszédemet szépen meghallgassa s másnak el nem mondja, annak az a 99 szoknya mindenestül fogva hulljon a nyakába. Azokon a szoknyákon tul egy sánta araszszal, egy bolhaugrással s egy tetülépéssel is tul vót valamennyivel, csakhogy épen mennyivel, azt én sem tudom, mennyivel, csak hogy vót, csakhogy épen ugy láttam mint öregapám, a ki vak vót, vót egy szegény ember. Ez a szegény ember elment egy bornyával a vásárba s ott olcsón elcsalták tőle a zenészek. No gondojja magába a szegény ember: drága lessz nektek az olcsó hus. S a biz a vót neki egy kicsi sapkája. Elment avval vissza egy korcsmába s kérdezte:
»Hogy egy vider pálinka.« Megmondják az árát s ki is fizeti. Elmegy egy másik korcsmába s ott is megtudja a pálinka árát s kifizeti előre. Már most sétál a piaczon s találkozik a zenészekkel, kéri őket, hogy jöjjenek vele, mert hogy igyák meg a borju áldomását. El is elmentek s vett nekik egy vider pálinkát. Mikor fizetni kellett, mondja a korcsmáros, hogy már ki van fizetve. Kérdik a zenészek:
»Hogy, hogy?«
»Hát biz a kifizette a sapkám, mert ez ojjan sapka, a mi mindent ki tud fizetni.« Mennek a második korcsmába s ott is hallják a zenészek, hogy a sapka már kifizette a pálinkát. Mikor utban -545- volnának a harmadik korcsma felé, mondják a zenészek, hogy adja el nekik a sapkát.
»Szivesen« – mondja a szegény ember – »ha visszaadjátok a borjumat.«
Vissza is adják s a zenészek elindulnak a korcsmába, hogy még igyanak, mert ugyis fizeti a sapka. Bemennek a korcsmába s kérik a legdrágábbik finom italokat. Mikor megitták, kéri a korcsmáros a pénzt, de ők azt mondják:
»Fizet a sapka.«
De biz az nem fizetett semmit s a korcsmáros jól elverte őket. Akkor a zenészek megindulnak, hogy adják vissza a sapkát. Meg is kapják a szegény embert odahaza. Épen a pitvarban áll egy nagy késsel, mert disznót öltek. Mikor meglátja a zenészeket, egy vérrel teli disznógömöczet köt a felesége inge alá s teszi magát, mintha nagyon haragunnék a feleségére, hogy a vacsora későn jön, pedig már jönnek a kedves vendégek. Mikor a zenészek odaérkeznek, épen beleszurja a kést a feleségébe, hogy a vér mindjárt ellepte a ház padját. A zenészek mikor el akartak futni, mondja nekik:
»Soh se fussatok, bolondok, mert van nekem egy 360 éves muzsikám; ha azt meghuzom, nincs az a prédikácziós halott, a ki fel ne ébredjen.«
Meg is huzza nagy keservesen a muzsikát. Hát a felesége lábra áll, elkésziti a vacsorát s mulatnak reggelig. Reggel kérik a zenészek a szegény embert, hogy adja el nekik azt a muzsikát. El is -546- adja a szegény ember a muzsikát 100 forintért. Hazamennek a zenészek s a primás beledöfi a kést a feleségibe. Huzza a muzsikát, hogy a felesége felébredjen, de biza nem akart felébredni. Mondja a másik:
»Ajj meg, hogy őjjem meg én az enyemet, hátha te nem ölted jól meg, azért nem akar felébredni.« Hát meg-is megölte, de biz a semmi muzsikaszóval nem tutták többé felébreszteni. Felherren a sok zenész s mondják:
»Nó ez a gazember kifogyasztott a feleségeinkből.«
Ekkor elindultak a szegény ember házához. Mikor oda megérkeztek, a szegény ember épen egy kutat ásott s a kut belsejéből kiáltotta:
»Jertek ide, jertek ide, huzzatok ki, mert beleveszek!«
Hát mennek a czigányok egyenkint, próbálják kihuzni. A mint egyenkint bemennek, egyenkint levágja őket, hogy mint ott pusztultak a zenészek.
(Szováta.)
Népk. Gyüjt. = Népköltési Gyüjtemény.
Népd. és Mond. = Népdalok és Mondák.
k. = kötet.
ol. = oldal.
d. = dal.
vsz. = versszak.
1. A), B). Szőcs Mári. Változatai: Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k. 212. ol. 57. d.; Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« I. k. 378. ol. 381. d. és Szini Károly: »A magyar nép dalai és dallamai« 74. ol. 53. d.
Az Erdélyi- és Szini-féle változat, kivéve a Szini-féle változat utolsó négy sorában előforduló s a vers tartalmához semmiképen nem illő, erőltetett erkölcsi tanuságot, teljesen egyező.
E két változat inkább elbeszélő népdal mint ballada. A cselekményt nem viszi előbbre a párbeszéd következetesen. Hézagos mind a kettő, de hézagai nem balladai hézagok, hanem a költemény eredeti lényeges alkotó részeinek kiesései.
Az Arany-Gyulai-féle változat már jobb, de ebben is hiányzik az izgatott, rövidlélekzetü balladai menet. Legjobb az itt közlött 1. számu ballada,47) melyben mindvégig az eleven párbeszéd kapcsán siklik tova a cselekmény s teljesen uj vonásokban gazdag. Uj benne a hangulatkeltő bekezdés, az anyától való búcsuzás s a költőileg igen szép befejező rész. A 2. sz. alatt közlött ballada rövidített, törött változata a 1. számunak. -549-
2. A sólyom. A négy első sor előfordul Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k. 228. ol. 76. d. (Hegyi tolvaj), de a többi rész egészen uj.
6. Az eladott leány. Változatai: Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k. 148. ol. 6. ballada (Boriska). Ugyanott 180. ol. 23. ballada (Világszép Erzsok) és Kálmány Lajos: »Koszoruk« II. k. 53. ol. 1. ballada.
Az a vonás, hogy a töröknek eladott leány búcsuzik ruháitól, virágaitól s felhivja őket, hogy sirassák meg őt, sajnálkozzanak rajta, előfordul minde változatokban. Míg azonban e gondolat a balladák keretében az előrehaladó cselekmény egy-egy mozzanatát képezi, addig az itt közlött balladában a fősúly csak e vonások kidomborítására van fektetve.
8. Túr a disznó. Változata: Kecskeméthy Csapó Dániel: »Dalfüzérke« I. füzér 32. ol. 32. d.
10. Tallos Erzsi. Változatai: Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k. 209. ol. 53. és 54. ballada (Kuris Pista). Mindkettő töredék. Erdély J.: »Népd. és Mond.« III. k. 153. ol. 260. ballada. Kálmány Lajos: »Koszoruk« II. k. 64. ol. 8. ballada. Limbay Elemér: »Magyar Daltár« VI. k. 139. ol. 1117. dallam. Változatát közölte Versényi György Székely balladák (Tollasi Erzsi). Ethnographia 1902. évf. 6. sz. 273. ol.
A halálratánczoltatott leány tragikus sorsáról daloló e
változatokban érdekes az, hogy a feldolgozás mindegyikben más-más.
Az általam feljegyzett székely változat az esemény eleven menete s
a fővonások balladai csoportosítása tekintetében a jobb változatok
közé tartozik. Leginkább egyezik vele a Limbay-féle változat. A
halálratánczoltatás oka kifejezést nyer az Arany-Gyulai- (I. k.
54.) és Erdélyi J.- (III. k. 260.) féle változatok e soraiban:
Ha enyem nem
löttél
Hát másé se
lögyél.
-550-
11. Kendi molnár lánya. Ugylátszik e dalban is halálratánczoltatásról van szó, de csinálhatták e dalt egy olyan tánczban telhetetlen menyecskéről is, a ki a sok tánczolásba belepusztult.
12. Rossz feleség. Az első versszak változatai Bartalus István »Magyar Népdalok« I. k. 15. ol. 15. d. és Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« III. k. 179. ol. 181. d. E változatokból hiányzik az általam feljegyzett ballada második czolásba és harmadik versszaka.
13. Az eszéki rab. Székely katona-rab lehetett az, a ki
az eszéki börtönben sínlődött s kit valamely, talán megcsalt rácz
leány vitt a veszedelembe. Lehet azonban e ballada valamely
dunántúli katonalegény utján a székely népköltészetbe került
átszürődés. Változata, hasonló vonásokkal: Papp Gyula: »Palócz
népköltemények« 56. ol. 74. d. E ballada egyes vonásait
megtaláljuk. Ethnographia XI. évf. 33. ol. Fujdogál a szellő cz.
dal. Barla Szabó István gyüjt. Hencse. Somogy vm. Ugyanott 168. ol.
Rab-ének, Nagy-Bajom Somogy vm. (Friedmann Bernát gyüjtése.) A
rabságról szóló magyar népballadák e par excellens szálló
gondolatának:
Rab
vagyok, rab vagyok
Szabadulást
várok.
A jó Isten tudja,
Mikor szabadulok.
változatai előfordulnak: Arany-Gyulai: »Népk.
Gyüjt.« I. k. 192., 193. és 194. ol., 34., 35., 36. és 37. sz.
balladák. Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« III. k. 57. ol. 120. d.
Limbay Elemér III. k. 196. ol. 545. dallam 5. Szini Károly: »A
magyar nép dalai és dallamai« 132. ol. 112. d. és 142. ol. 122. d.
Gyüjteményem »Balladák és rokon.« 17. sz. és »Szerelmi dalok« 159.
sz. E négy sorban kifejezett gondolat folyvást vándorol, majd itt,
majd amott bukkan felszinre s sajátos példája annak, miként lapózik
be egy-egy a nép lelkéből nőtt, a nép lelkét -551- mindig
megkapó, szépen kifejezett gondolat az egymástól távol keletkező,
gyakran egészen elütő tartalmu népdalokba.
14. Szegény legény. Változata Limbay Elemér V. k. 48. ol. 837-ik dallam.
15. A bosszúálló férj. E ballada számbavehető változatait, tekintve a tragikumot mozgató, előidéző okot, két csoportba sorolhatjuk. Az egyikben az asszony elégetésének indító oka az, hogy az asszony levelet ir, izenetet küld, melyben a tolvajt elárulja. (Ezért kell meghalnia.) (Levél.) (Népk. Gyüjt. 228. ol. 76. ballada és III. k. 88. ol. 44. ballada.) A másik csoporthoz tartozó balladákban a férfi az asszonyt hűtlenségen éri s ezért kell az asszonynak tüzhalállal elpusztulnia. (Népk. Gyüjt. I. k. 149. ol. 7. ballada. Barcsay.) Kriza: »Vadrózsák« 381. ballada. Az e gyüjteménybe felvett ballada a második csoporthoz tartozik. Kidolgozása a többi változatoktól független s eleven balladai menete révén egyike a legérdekesebbeknek.
Mindezen változatokban közös vonások: A férfi meglesi az
asszonyt, a két első változatban áruláson, a két utóbbiban
hűtlenségen éri. A férfi felszólítja az asszonyt, hogy a három
(Népk. Gyüjt. I. k. 228. ol. 76. balladában csak kettő) halálnem
közül válasszon. Az asszony minden változatban s az itt felvett
balladában is a gyertyaállást választja. Az asszony minde
változatokban a sirás okául a cserefa füstjét hozza fel, de a
második csoport változataiban a sirás nem indokolt, hanem az első
csoport változataiból van mintegy öntudatlanul átvéve. Az itt
közlött balladában egy uj vonást találunk e két sorban:
Leszen
tebelőled
Pálinkaforró
üst.
Felcsillan a férj agyában az elevenen megfőzés szörnyü gondolata is. -552-
A férjet az apának eláruló levél tartalma s a cserefafüstje, mint a sirás indoka előfordul Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k. 195. ol. 38. (»A zsivány felesége« czímü töredékben.)
Hasonló vonásokat találunk több oláh balladában, de különösen egy általam Sztrigy-Szentgyörgy-Vályán feljegyzett »Bogdán és Iliána« czímüben (Lásd Mailand Oszkár: »Az oláh néphit és népköltészet jellemző vonásai«. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai XXXII. kötet.)
17. A rab. Hasonló gondolattal találkozunk Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« I. k. 419. ol. 415. d. 3. és 4. vsz. Ugyanott 431. ol. 433. d. Az utolsó sorok változata Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« I. k. 444. ol. 452. d.
18. Barna Péter. Változata: Erdélyi Népd. és Népmondák I. köt. 380. lap. Az Alföldről kerülhetett a székelység közé. Itt csak töredék, Erdélyinél ellenben kerek egész, s egyike a legszebb alföldi népballadáknak.
4. A második versszak változata előfordul Arany-Gyulai: »Népk.
Gyüjt.« II. k. 134. ol. 128. d. 4. vsz.
Nem tehetek róla,
Hogy szerelmes vagyok.
Az anyám is az volt,
Én meg
lánya vagyok.
Az »anya« és »leány« helyett: »apa« és »fiu« fordul elő. Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« II. k. 159. ol. 174. d. 2. versszakában.
19. Az első versszak utolsó sora így is: »Megmutatom bírok vele« – »Tudja Isten bírok vele« – »Meglátod, hogy bírok vele«. -553-
34. Változatai Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k. 213. ol. 3. vsz., II. k. 99. ol. 62. d. 4. vsz. Erdélyi »Népd. és Mond.« II. k. 159. ol. 311. d. A négy első sor egyezik: Kriza, »Vadrózsák« 210. ol. 421. dallal. Az alapgondolattal az oláh népdalköltészetben is találkozunk.
38. Az első és harmadik sor egyezik: Arany-Gyulai »Népk. Gyüjt.« III. k. 162. ol. 105. d. 2. vsz.
40. Második versszakának változata: Erdélyi: »Népd. és Mond.« II. k. 160. ol. 311. d.
44–50. E dalokban az a gondolat jut kifejezésre, hogy hány szeretőt tart az ifju, leány, s hány szeretőt tartani jó vagy rossz. A következő népdaloknak is ugyane gondolat az alapeszméje: Kriza: »Vadrózsák« 36. o. 60. d. Erdélyi: Népdalok és Mond. I. k. 53. ol. 76. d. és 75. ol. 114. d. III. k. 55. ol. 117. d. Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt«. I. k. 252. ol. 20. d. és 257. ol. 29. d. III. k. 160. ol. 100. d. – Kunsági: »Sárréti Dalkönyvecske« XVIII. d. Pap Gyula: »Palócz népdalok« 33. ol. 32. d. 2. vsz. és 53. ol. 69. d.
78. Páva alatt valószinüleg legényt kell értenünk, a ki Korond felől jön át Parajdra leányt kérni.
79. A két első sor változata előfordul Erdélyi: »Népdalok és Mond.« III. k. 68. ol. 144. d. 1. vsz. A 2. és 3. sor előfordul Erdélyi »Népd. és Mond.« II. k. 135. ol. 264. d. első sor.
86. A benne előforduló vonatkozások alföldi eredetre utalnak.
91–92. Két első sor változata Erdélyi: »Népd. és Mond.« II. k. 78. ol. 149. d. 5. vsz. és ugyanott 203. ol. 388. d.
93–94. Változata Erdélyi: »Népd. és Mond.« I. k. 84. ol. 130. dala; de gyüjteményem 93-ik dalában előforduló szép réja Erdélyinél teljesen hiányzik.
A 87–94. alatt közölt népdalok csoportja, miként más népdalgyüjteményben előforduló, de kevésbbé jellemző népdal, a szőke és barna leány összehasonlításával foglalkozik. -554-
A népdal szerint a szőke »Csapodár«, »A szőkének szeme sem jól áll« Kálmány L.: »Koszoruk« II. k. 119. ol. 92. d. »A szőke urifajta«, – »A szőke beteges«, – »Vetett ágya bus falevél«, – »A szőke az árnyékot keresi«, – »A szőkét az Isten adta«, – »A szőke szelidebb«, de: »Világát mással éli«, – »A világát búval éli«, – »A világát ingyen éli«, – »A fehér bőrét kiméli«, – »A szőke hű szerető«. Limbay: »Magyar Daltár« V. k. 207. ol. 972. d.
A barnáról így vélekedik: »Mert a barna lombos cserfa«, – »A
barnától vámot kérnek, a szőkére rá se néznek«, – »A barnát a víz
hozta«, – »A barna jó dógu lehet«, – »A barna hamis fajta«. Limbay:
»Magyar Daltár« V. k. 207. ol. 97. d. »A barnának szeme kacsintásra
áll« Kálmány L.: Koszoruk. II. k. 119. ol. 93 d. A piros haju
leányt is jellemzi a népdal. Igy Arany-Gyulai: Népk. Gyüjt. III. k.
227. ol. 36. d. és Kriza: »Vadrózsák« 149. ol. 312. d. 4.
versszakban:
Piros
leányt ne szeress,
Mert az részeges
lehet.
Ezenfelül a népdal a piros lányt legtüzesebbnek tartja. (Kriza: »Vadrózsák« 149. ol. 312. d. 4. vsz.)
Az összehasonlítás, úgy látszik, a barna javára üt ki. A nép
csapodár fia azonban néha nem is igen válogatós, mert így dalol:
A szőke az én
galambom,
A barnára sem
haragszom.
96., 97. és 98. Számos népdalban szálló gondolatként fordul elő e dalok első sora. Így: Erdélyi: »Népdalok és Mond.« I. k. 78. ol. 119. d. »Az én szeretőmnek dombon van a háza«. – Ugyanott II. k. 168. ol. 328. d. »Az én galambomnak parton van a háza« – Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k. 69. ol. 4. d. »A főbíró háza dombon van.« Ugyanott I. k. 273. ol. 65. d. »Az én galambomnak dombon van a háza.« -555-
99–100. A szerelmesek találkozása elé gördített akadályok
gondolatával találkozunk más népdalokban is. Így: Arany-Gyulai:
»Népk. Gyüjt.« I. k. 244. ol. 4. d. Ugyanott 275. d. 67. ol. A hegy
elhordásának, erdő levágásának gondolata előfordul több oláh
népdalban is. Így a Kisfaludy-Társaság »Évlapjai«-ban XXV. k.
»Ujabb adatok az oláh nép költészetéhez« czímü közleményemben 103.
ol.
Adjunk tüzet az
erdőnek,
Azt a szedret jer együk
meg.
Vágjuk le azt a két
hegyet.
S egymást el ne hagyjuk
többet.
Ugyanott XXXII. k. »Az oláh néphit és népköltészet jellemző
vonásai« czímü értekezésem 129. ol.
Istenem! vágd le a hegyet,
Hogy lássam meg kedvesemet.
Lássam arczát, árnyékoljam,
Keszkenőmmel betakarjam.
102. A titkon találkozó ifjak életében természetesen nagy szerepet játszik azon »zár« és »kilincs« minemüsége, a mely a találkozást elősegíti v. akadályozza. Mint szálló gondolat előfordul több népdalban.
106. Hogy a polgári esketéstől teszi függővé a találkozást, e dal ujabb keletére mutat.
116. Az ë (A rejának ezen ritkán előforduló alakja) meg van e gyüjtemény. Szerelmi dalok 137. dalában is »ó« alakban. Inkább kihangzás, mely a dalban nyújtva cseng tova s ez utóbbi alakban az oláh népköltészetben is előfordul.
122. Az első versszak változata Erdélyi Népd. és Mond. I. k. 85. ol. 132. d. 3. vsz. A második versszak változata Arany-Gyulai: Népk. Gyüjt. II. k. 115. ol. 92. d. Erdélyinél I. k. 85. ol. 132. d. A harmadik versszak változata Népk. Gyüjt. I. k. 219. ol. 68. d. A negyedik versszak és a harmadik vsz. első két sora előfordul Népk. Gyüjt. 219. ol. 68. d. E dal szerkezete uj, de a népköltő más népdalokból már -556- dolatokból állítja össze. Szemléltető példája e dal a reminiscentiák öntudatlan befurakodásának.
126. A száraz fa, járomszeg, kóró kizöldülése, mint a lehetetlenséget par excellence kifejező szálló gondolat előfordul más népek költészetében is.
135. salló = sarló. Rotacismus. Néhol az »l« helyett »r«-et találunk. Így »legel« helyett »regel« – fátyollal helyett fatyorral. (Lásd »Katonadalok« 48. d.)
137. Lásd »Jegyzetek« 116. dal.
140. »Gondja.« Itt szándékot jelent. Az oláh a magyarból vett »gând« szót szándék jelentéssel használja.
144. Változata Erdélyinél: Népd. és Mond. II. k. 22. ol. 36. d. A két első sor előfordul Erdélyi I. k. 45. ol. 58. d.
154. Ugyane dal tévedésből a »Bubánat dalai« 14. sz. alatt is előfordul.
159. A második versszak két első sora szálló gondolata több
népdal- és néprománcznak. Előfordul ily alakban:
Ha kérdi, hogy
vagyok,
Mondjad, hogy rab
vagyok.
Erdélyi: »Népdalok és Mond.« I. k. 52. ol. 71. d.
Lásd: Népballadák és rokonnemüek jegyzetei 13. d.
Rebben = reszket.
160. Változata Erdélyinél II. k. 45. ol. 83. d. Itt azonban hiányzik a szép réja. A két első sorral találkozunk Limbay: »Magyar Daltár« I. kötet 278. ol. 154. dalban.
165. Gyüjtésközben, már ismert s így fel sem jegyzett
népdalokban többször találkoztam e két sorral.
Tán azt tudod, te
szigoru,
Érted vagyok oly
szomoru.
Kriza: »Vadrózsák« 178. ol. 358. d. 2. vsz.
173. Változata: Kriza, »Vadrózsák« 322. d. utolsó versszakának
két első sora. -557-
Meg kell a buzának érni,
Mert a nap erősen éri.
174. A két első sor változata: Erdélyi: »Népd. és Mond.« II. k. 19. ol. 30. d. 1. vsz.
180. Változata Kriza: »Vadrózsák« 65. ol. 145. dal. 1. vsz.
181. A két első sor szálló gondolata előfordul számos népdalban. Így: Erdélyi: »Népd. és Mond.« II. k. 17. ol. 26. d. Kriza: »Vadrózsák« 28. ol. 38. d. 4. vsz. és 184. ol. 369. d. 1. vsz. Bartalus István: »Magyar Népdalok« I. k. 42. ol. 48. d. 2. vsz.
186. Egy Parajdon feljegyzett változat szerint »Feleségnek jó volna.«
191. A harmadik versszak változata Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« II. k. 133. ol. 126. d. 2. vsz.
194. Sajátos, a költészetben mondhatni egyedülálló verselési alak. Az első sor ismétlődik az utolsó sorban. A szó, a melyen az első sorban a gondolati hangsúly van, ismétlődik a második sor elején. Ez mind a három versszakon át következetesen keresztülvitt szerkezeti sajátság. Valószinü, hogy e dalt valamely »fogósdi« vagy csókolódzással járó játék- vagy tánczközben énekelték. Megvan e vers szerkezete Erdélyinél I. k. 6. ol. 7. d., de itt az első sor nem azonos az utolsó sorral, hanem inkább réja, melyet az utolsó sorban gondolattá egészit ki a verselő. Az Erdélyinél közlött dal nem a népé; valamely pap vagy mester illesztette be gondolatait a határozottan népies formába.
201. »Három bokor muskáta«, – »Három bokor saláta«, – »Három fuszujkavirág« számos népdalban fordul elő. A »sárgarigó« alatt itt legényt kell értenünk.
202. Szállógondolatként bukkan fel számos nép dalban az a bizonyos pohár, a mely »búval«, »méreggel« megtöltve a bánattal terített asztalon áll. A hosszas szenvedés jelképe. -558-
211. Az első sor előfordul: Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« III. k. 185. ol. 8. d. – »A kaszárnya fala de sárga.« – »A kaszárnya fala sárgára van festve«, – »Sárga a kaszárnya fala«, – katonadalokban ismétlődő szálló gondolat. A második versszak első sorának változata: Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt«. II. k. 185. ol. 28. d. »A szegedi városháza de sárga« – Kálmány Lajos: »Koszoruk« I. k. 15. d.
217. Az első sor változata Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« II. k. 151. ol. 156. d. 1. vsz.
218. Szálló gondolata az Alföldről szivárgott be s előfordul más népdalban is, de e dal gondolatfüzése uj.
219. A második versszak utolsó négy sorának változata Kriza: »Vadrózsák« 46. ol. 87. d.
224. Első versszak változata Kriza: »Vadrózsák« 197. ol. 388. d. 7. vsz.
226. Az első versszak változata Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« II. k. 105. ol. 73. d. 1. vsz.
235. Az első sor előfordul Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« II. k. 140. ol. 137. d. 1. vsz. és 126. ol. 109. d. 2. vsz.
236. Az első versszak előfordul Erdélyinél: »Népd. és Mond.« II. k. 26. ol. 45. d., de a második versszak eddig ismeretlen.
237. Az a gondolat, hogy az út a kedves előtt rózsává váljon, nemcsak a magyar, de más népek költészetében is gyakori.
244. Czifrafa, talán czitrusfa?
267. Megvan e dal Erdélyinél: »Népd. és Mond.« I. k. 68. ol. 99. d. Krizánál, »Vadrózsák« 21. ol. 18. d. Felvettem e dalt, mert az a pár vonás, a melylyel az Erdélyi és Kriza által közlött daloktól elüt, gyöngédebbé, közvetlenebbé teszi.
273. A székely több vidéken »egyvez«-nek mondja az »özvegy«-et. -559-
7. Az első versszak változata Bartalus István: »Magyar Népdalok« II. k. 92. ol. 161. dalban, de a második versszak uj.
10. Hasonló gondolat, Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k. 186. ol. 27. d. s ugyanott III. k. 119. ol. 6. d.
11. Az első versszak változatai Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« II. k. 112. ol. 88. d. 2. vsz. Erdélyi: »Népd. és Mond.« II. k. 56. ol. 102. d. 1. vsz. Limbay Elemér: »Magyar Daltár« III. k. 172. o. 523. d. 4. vsz.
17. A két utolsó sor változata »Nyelvőr« IV. k. I. füz. Rokonföldi feljegyzése: Klézsa (Moldova).
18. Az első két sor előfordul Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« III. k. 162. ol. 104. d. A négy utolsó sor ismeretlen.
21. »Milă« oláh szó, könyörületet jelent. Alsó-Fehérmegye magyarsága, – sajnos, – beszédközben sok oláh szót használ.
28. Lásd Jegyzetek »Szerelmi dalok« 202. d.
30. E dal 8. és 9-ik sorának változata Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« III. k. 159. ol. 96. d. 1. vsz. 1. és 2. sora.
31. Hasonló gondolatot dob felszinre egy általam a
»Kisfaludy-Társaság« Évlapjaiban XXXII. k. 124. o. közlött oláh
népdal:
A ki
énekemet hallja,
Azt hiszi, be vagyok
rúgva,
Pedig italt nem is
láttam,
Dalolok nagy
bánatomban.
A jó kedvet csak
mutatom,
Hogy ne kelljen sírva
járnom.
Változata: Erdélyi: »Népd. és Mond.« III. k. 43. ol. 91. d. 4. vsz. -560-
45. Az első versszak gondolata több változatban fordul elő a nép költészetében. Megkapó, uj a második versszak gondolata, mely kifejezi a szülői háztól elvált, szolgálatra kényszerített leány aggodalmát a fölött, hogy a városban őt ostromló sokféle kisértésnek aligha lesz képes ellentállani.
48. Változata Kriza: »Vadrózsák« 208. ol. 417. d. 5. vsz. Az utolsó két sor változata Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« III. k. 131. o. 29. d.
1. Az első versszak 3. és 4. sora előfordul Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« III. k. 205. ol. 43. d. Kálmány Lajos: »Koszoruk« I. k. 150. ol. 39. d.
2. Az első két sor az 1. alatti dal 3. és 4. sornak változata.
3. Hasonló gondolat Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« III. k. 194. ol. 23. d. 2. vsz., de itt az »öcs« helyett három árva felneveléséről esik szó.
14. Lásd: Jegyzetek, »Szerelmi dalok« 201. d.
38. Az elválást ezen par excellence kifejező hasonlat a népdalban gyakran fordul elő. »Mint a levél a fájától«, – »Mint a levél az ágától.«
55. A harmadik versszak változata Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« II. k. 182. ol. 22. d. 5. vsz.
76. Eredetileg a »A brassói czenkoldalon« lehetett az első sor.
77. »Bátyám«. Az oláhban bade = juhászt, legényt, szeretőt jelent. Oláh befolyás alatt ily értelemben használja itt a nép költője. -561-
85. A Küküllőmenti Szent-Istvánban e változtatással éneklik:
Édesanyám én is
ojan, ojan kék inget veszek,
Tudom én
is kékinges huszár leszek.
91. Változata Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« III. k. 185–186. ol. 8. d. 2. és 3. vsz.
95. Az első versszak gondolatát megtaláljuk Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k. 240. ol. 91. d. II. vsz. Változata a »Magyar Nyelvőr« 1878. VII. k. IX. füzet. Balassy Dénes közleménye.
107. Parajdon még pár évvel ezelőtt gyufagyár volt.
110. Antrétolja = Antreten német szóból származott.
118. Mind a három versszak első sora egyezik Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k. 286. ol. 13. dalával. Ugyancsak az első sorok egyeznek Limbay Elemér: »Magyar Daltár« II. k. 246. o. 370-ik dalával. Az általam feljegyzett népdal tartalma azonban mindkettőtől elütő.
120. Érdekes ujabb keletü dal, tele már ismert népdalokban előforduló vonásokkal.
121. Boka = baka; kevén = kevélyen.
122–124. Svicczer baka. A temesvári 7. hadtest parancsnokát Switzernek hivták.
124. A 2. vsz. két utolsó sorának változata e gyüjteményben »Balladák és rokonnemüek«, »Szegény legény magyar baka« 2. vsz.
6. Mintsáb = mintsem. Mesékben is gyakran fordul elő.
9. Agál = büszkélkedik, feszít. A régi Erdély régi latinos köznyelvében általános. -562-
11. Vidrik huszár = Friedrich huszár.
12. »Fakón marad az orczátok.« E sor előfordul egy gúnydalban Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« II. k. 222. ol. 10. d. 2. vsz. 4. sz.
13. Változata e gyüjteményben »Szerelmi dalok« 53. ol. 67. d.
18. Rakoncza = örvény vagy a viz esése. Karincza v. katrincza oláh szó, kötényt jelent.
23. Alighanem a »glaceé«-ből csinált a nép »laszti«-t.
24. Hettyen-pettyen = magát fitogtatva, hetykén.
26. Az első versszak változata Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« III. k. 114. ol. 214. d. 1. vsz. változata. Ethnographia XII. évf. 10. sz. 12. d. Kalocsavidéki népdalok. Gyüjtötte Boromisza Jenő.
29. Változata Limbay Elemér I. k. 169. ol. 92. d., de ebben a réja nincs meg.
31. Az első sor az utóbbi időben általánosan felkapott szálló
ige, melylyel több ujabban keletkezett népdal kezdődik. Így
széltiben éneklik a Székelyföldön:
Lányok, lányok a faluba,
Faluvégen szépen szól a muzsika,
Addig iszom, mulatok,
Míg csak
be nem rukkolok,
Berukkolok
katonának,
Siratnak engem a
lányok.
Csuhajja!
35. Tőrnyő = orbáncz. Teljesen uj változata egy általánosan
ismert régi népdalnak. Az első versszak harmadik sorát így is
éneklik:
Vagy az
ülyü megette, vagy valaki elvitte.
A második versszak két első sorát így:
Ördög bujjék komámasszony
bocskorába,
Miért is ül éjjel-nappal
a kocsmába?
-563-
37. A három első sor egyezik László Imre gyüjtésének 7. sz. dalával (Ethnographia XI. évf. 8. sz. Adalékok a dunántúli népköltészethez.)
38. Valószinü, hogy a vendégét rosszul ellátó gazdasszonyt gúnyolják e dallal, de nem lehetetlen, hogy a szegény nép ily ételekre lévén rászorulva, önmaga szegénységét teszi gúny tárgyává.
40. Egy ételek dolgában szegényesen sikerült lakodalmat gúnyol ki a nép költője. Galavér = gavallér.
46. Az első versszak változata Erdélyinél: »Népd. és Mond.« II. k. 330. ol. 539. d. 2. vsz. Erdélyi dalában laza az összefüggés, az utolsó versszak nem a népé, erőltetett. Nem valószinü, hogy a nép leányának eszébe jutna vadruczatollal tölteni meg párnáját.
47. A czigánylegény, kinek ajkáról e dalt feljegyeztem, czigányos nótának nevezi. Dallama is czigányos.
48. Alapgondolatának változata előfordul Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« III. k. 93. ol. 184. d. 4., 5. vsz. Ugyanott 97. ol. 191. d. 1. vsz. Mindkét helyen e népdal alapgondolata az előző és következő versszakokkal alig van összefüggésben.
56. A két utolsó sor előfordul Bartalus István: »Magyar Népdalok« II. k. 31. ol. 41. d.
62. Komoly változatát Baczka-Madarason jegyeztem fel:
Elment az én
babám
Idegen országba.
Azt izente vissza nekem:
Hogy menjek utána,
Nem menyek
utána
Idegen országba,
Meggyászolom, ha még élek
Fekete ruhába.
Délig
feketébe,
Délután
fehérbe,
Nyócz órától tiz
óráig
Fődig sötétkékbe.
-564-
Változatai Pap Gyulánál »Palócz népköltemények« 21. ol. 12. d. Az első és utolsó négy sor változata. Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« III. k. 67. ol. 142. d. 1. és 4. vsz. Kriza: »Vadrózsák« 152. ol. 317. d. 4., 5., 6. sz.
74. és 82. A »Dáma« a székely népnél rossz erkölcsü, faluról városba került s ott elzüllött fehérnépet jelent.
81. Petikula = tetü.
83. Lényegtelenül elütő változata az Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« II. k. 224. ol. 15. dalának, de e reja teljesen uj.
79. Az első versszak változata Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« III. k. 216. ol. 8. d. 3–4. vsz.
93. Az első versszak változata Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« 217. ol. 9. d. 1. vsz. A második versszak változata. Kriza: »Vadrózsák« 50. ol. 99. d. 3. vsz.
94. Változata Kriza: »Vadrózsák« 50. ol. 99. d. 3. és 4. vsz. Az első versszak változata gyüjteményem »Gúnydalok« 88. d. 2. vsz.
101. Magyar-Bükkösön megkérdeztem egy okos vénasszonyt, a ki fölötte sok népdalt tudott, hogy most csinálnak-e népdalokat, vagy csak a régieket dalolják? Hogyne! szólott az öreg s nagy nevetés közben pár szót váltott a mellette ülő asszonynyal. Pár percz mulva megvolt a részeges Vas Pistánéról szóló rögtönzött e gúnydal.
102. Az utolsó két sor változata gyüjteményemben »Gúnydalok« 105. d. 1. vsz. 3., 4. sor.
1–2. E dalok alapgondolata előfordul több oláh népdalban. A nép hisz az átok megrontó erejében s szerencsétlenségében keresi azt, a kinek átka sújtja. -565-
3–4. Az utolsó négy sor változatait megtaláljuk: Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« II. k. 133. ol. 126. d. 2. vsz. Limbay Elemér: »Magyar Daltár« II. k. 3. ol. 21. d. 3. vsz. Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« I. k. 56. ol. 79. d. 2. vsz.
9. Talló = Tarló. Salló = sarló.
10. Czoki. Indulatszó, melylyel a kutyát szokták kergetni, uszítani. »Menj el«, »takarodj«, »hátrább az agarakkal« értelemben használják az egész Székelyföldön.
20. A 15. és 16-ik sor változatait megtaláljuk más-más összefüggésben. Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« I. k. 383. ol. 386. d. Kálmány Lajos: »Koszoruk« II. k. 60. ol. 5. d. 12. vsz. Limbay Elemér: »Magyar Daltár« II. k. 107. ol. 267. d. 2. Papp Gyula »Palócz Népköltemények« 16. ol. 9. d. (Fehér Anna.). Tással = Társsal. Tüszely = Tüzhely.
22. Ugy hiszem, egy románcz töredékével van dolgunk. A négy utolsó sor be van szöve Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« I. k. 456. ol. 476. számu átkozódó dalának 2-ik és 3-ik versszakába.
3. Változata Elekes István: »Székely Népdalok« 1. d. (Ethnographia XI. évf. 6. sz.) Hasonló vonásokat találunk Kálmány Lajos: »Koszoruk« I. k. 126. ol. 119. d. E dal azonban nem a nép lelkéből fakadt, hanem, egyik-másik népies vonás felhasználásával, műköltő által összetákolt verselmény. A négy első sor előfordul Kriza: »Vadrózsák« 237. ol. 474. d. 2. vsz.
8. A két első sort 1901-ben Maros-Ujvárt így jegyeztem fel:
Házamhoz szállott
egy fecske
Nem rúg, nem döf, mint egy
kecske.
-566-
(E két sor változata »Népd. és Mond.« III. k. 243. ol. 32. tánczszó.)
Sejtettem, hogy elrontott szöveggel van dolgom s 1902-ben meg is találtam az eredeti, itt közlött szöveget Lőrinczrévén. Makranczos fiatal menyecskéről szól e dal, a kit a férj szépszerivel akar magához édesgetni. Változata Kriza J.: »Vadrózsák« 25. ol. 29. d.
11. A két első sor előfordul Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« III. k. 18. ol. 36. d. 3. vsz., de egészen elütő gondolatkapcsolatban. Az első versszak változata ugyanott 65. ol. 138. d. Kriza J.: »Vadrózsák« 68. ol. 154. d. 3–4. vsz.
19. Változata Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« II. k. 144. ol. 282. d.
20. A Rajna a szászok útján kerülhetett a székely népdalba.
23. Buszujok a bazsilikum (Ocynum basilicum) oláh elnevezése.
24. Változata Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« I. k. 80. ol. 224. d. Kriza J.: »Vadrózsák« 201. ol. 397. d. Szini Károly: »A magyar nép dalai és dallamai« 130. ol. 110. d. – Az Erdélyi és Szini-féle változat egyezik az itt közlött dal három első sorával, de a 4., 5., 6-ik sor mindkettőben hiányzik. Hasonló vonásokkal találkozunk Bartalus István: »Magyar Népdalok« II. k. 44. ol. 74. d.
28. A második versszak rythmusa törött, de tartalma az első versszakhoz simul. Eredeti alakjára nem tudtam ráakadni. Érdekességeért így is közlöm.
32. A »be« szócska itt »de mennyire«, »ugyan« értelemben van használva.
40. Pettyelt módra = Bizonyos rythmusra üti össze.
42. Az Alföldről kerülhetett a székely nép közé.
44. Tua = tova. E dal első versszakának változata Kriza: »Vadrózsák« 65. ol. 144. d. 1–2. vsz.
46. A második szakasz változatai Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« I. k. 189. ol. 30. d. (Bándi úrfi.) Ugyanott -567- III. k. 35. ol. 19. d. (A székely katona.) E dal első része azonban a változatokban nincs meg.
50. A két első sor változata Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« 106. ol. 205. d. 3. vsz. 1–2. sor. Az utolsó négy sor változata Kriza: »Vadrózsák« 88. ol. 233. d. Ezekből azonban hiányzik a vas kovácsolását oly szépen ecsetelő réjá.
52. Kolindalni, oláhból átvett szó: énekelve, kéregetve házról-házra járást jelent.
53. Pendli a német Bündel = Batyu.
56. Fáncza = Bányászmécs. – Egy egrestői ifjutól hallottam, a ki a petrozsényi kőszénbányákban dolgozott.
65. Változata Kriza: »Vadrózsák« 227. ol. 457. d. A két első sor változata ugyanott 111. ol. 250. d. Az általam itt közlött változat második része egy eddig ismeretlen szép költői gondolatot dob felszinre.
66. Változata Arany-Gyulai: »Népk. Gyüjt.« III. k. 135. ol. 37. d. Míg azonban e változatban a bánat átokra nyitja a népköltő ajkait, addig az itt közlött dal a lehető legszebben kifejezett áldást szórja az őt megszomorító kedvesre.
A két első sor gyakran fordul elő a székely népköltészetben s
mondhatni a bánatot legbensőbben kifejező szálló gondolata e nép
költészetének. A bánatot legközvetlenebb vonásokkal ecsetlő
erejével csak a következő, szintén gyakori szálló gondolat lehet
párja.
A hol én
ëmenyök, ott a fák is sírnak
Gyönge
ágaikról levelek lehullnak.
(Kriza: »Vadrózsák« 18. ol. 13. d. 2. vsz.)
67. Noha a két első sorban kifejezett gondolat nem uj; közlöm e dalt, mert a nép költője az ismert szálló gondolathoz uj szép gondolatokat fűz. Változata Limbay Elemér I. k. 105. ol. 53. dallam.
68. A 85 éves aggastyán, a ki nekem e verset elmondta, így magyarázta meg tartalmát. A leány a legénynek légyottot -568- ad s e verssel határozza meg annak idejét, helyét. A forgács a tányér (azt hiszem inkább ételmaradék), a kender az abrosz, a világ a gyertya; az a hely pedig, a hol a száraz (koró) a zölddel (szőlőtő) összecsavarodik, ez a szőlő. Találkoznak tehát vacsora után a szőlőben.
7. A bekezdő sorok ismert szálló gondolat, de az egész népdal ily alakban s különösen az utolsó két sor ismeretlen.
10. Változata Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« III. k. 170. ol. 280. d. és Kecskeméthy Csapó Dániel: »Dalfüzérke« III. füzér 25. ol. 24. dana. Az utolsó nyolcz sor változatát találjuk Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« I. k. 447. ol. 456. d.
Nyika oláh keresztnév (Anikó). A 11–14. sor előfordul egy
általam Hunyadmegyében feljegyzett oláh népdalban. Mivel az egyezés
feltünő, ide iktatom:
Spunem dragă, spunem dragă:
Mondd kedves, mondd kedves:
Fată
esti tu orĭ nevastă?
Leány vagy te,
vagy menyecske?
Nu mis fată nicĭ
nevastă.
Nem vagyok leány, sem
menyecske.
Eu mis flóre di pe
mare.
Én vagyok virág a
tengerről.
Cine me sărută
móre.
Ki megcsókol,
meghal.
-569-
3. Bertalan Elek etédi földmives és megyebiró feljegyzéseiből közlöm e mysteriumszerü veszekedő verset. Ehhez hasonlót sehol sem találok feljegyezve, de hiszen, hogy ilynemü tréfás, a nép humorát jellemző ünnepi párbeszédek másutt is előfordulnak.
4., 5., 6. Felvettem e gyüjteménybe egy pár jellemzőbb lakodalmi verset, mert sok valódi érzelem, gyöngédség s a népélet éles megfigyelése nyilvánul meg bennük. Bizonyítékai e versek annak, mennyi ragaszkodó szeretettel veszi körül a székely nép övéit s mily sokat adott az erkölcsösségre, mely, sajnos, most már, a mióta e nép ifjusága hazátlan e hazában, a világ sarába kidobott gyöngy, nagyon meghalványodott.
9. Egy pár sorának változata Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« I. k. 129. ol.
11. Álljon itt e levél, mintegy mutatványul. Általános szokás, hogy a székely legény, leány versben irta meg szerelmes leveleit. E levelek szerkezetében nem sok a változatosság, de irójuk tehetsége szerint változik tartalmuk. Érdekesek és becsesek, mert irójuk jobbára reministentiákból dolgozik, azaz a népdalköltészetből meríti gondolatait, noha egy-egy uj szép gondolat is simul az ismert gondolathoz. A nép fia, leánya természetesen a lehető legszebben igyekszik kifejezni érzelmeit s így a népdalok szebb részleteit szövi be leveleibe; ezért gyüjtenünk kell őket, mert sok, másutt már meg nem található népdalrészletekben gazdagok. -570-
Most már nem oly általánosak mint csak pár évvel ezelőtt. Némely faluban csak elvétve hallunk egyet-egyet s ezek közül is igen sok annyira trágár, hogy a toll nem türi meg. Az ügyesebb legények városra mennek szolgálni, a hol annyira megfinomul izlésük, hogy az efféle »dib-dáb semmiségeket« megvetik. Itt-ott a pap vagy biró lebeszélése folytán hagyják el őket; úgy hogy maholnap ezek, a sok selejtesség mellett, a közvetlen érzés és éles megfigyelés kincseit rejtő verspárok végleg kihalnak. A hol még divatjuk járja, ott még most is él a Kriza által feljegyzett tánczszólamok legtöbbje.
1. Fából faragott Péter. A parazsat evő ló előfordul Merényi László gyüjteményében többször, de a parazsat evő ökör eddig ismeretlen vonás.
2. Nád Péter. Az a vonás, hogy az első leány egy szál kenderből fehérruhát, a második egy szem buzából kenyeret igér a királyfi regementje számára, a harmadik pedig aranyhaju gyermeket (gyermekeket) igér a mese hősének, előfordul, Gaal György: »Magyar Népmesegyüjtemény« I. k. »Jankolovics« (200–201.) cz. meséiben. Hasonló vonással találkozunk Kálmány L.: »Koszoruk« I. »A három mosóleány« cz. mesében, de itt a legkisebbik leány oly gyermeket szülne a királyfiunak, hogy két csillag a vállán, holdvilág a homlokán, nap a mejjin s sarkig érő aranyhaja volna. (Hasonló vonás 4. »Hamujutka Jancsi« cz. mesémben. Lásd idevonatkozó jegyzeteket.) Előfordul még e vonás Gaál Györgynél III. k. »Az aranyhaju hármasok« cz. meséjében.
Az a mesehelyzet, hogy a háboruban levő királyt -571- gyermekei születéséről értesítő levelet a gonosz nővérek (Erdélyinél az anya) a királyné megrontására a leitatott szolgától elveszik, kicserélik, előfordul Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« III. k. »A kezetlen leány« czimü mesében. Az asszony és a gyermekek feltalálásának részletei e két mesében elütők. Kriza: »Vadrózsák.« Irigy testvérek cz. meséjében is előfordul e vonás.
3. Disznóficzkó. Ismert mesevonás a három próba (Feltétel), melynek teljesítéséhez van kötve a leány elnyerése, előfordul Merényi László: »Sajóvölgyi népmesék« I. k. »A török Zultán fia.« cz. meséjében. Kriza: »Vadrózsák« »Halász Józsi« cz. meséjében. Arany László: »Magyar Népmese-gyüjtemény« »Ráadó és Anyicska« cz. meséjében.
4. Hamujutka Jancsi. »Ott vagyon mejjin a nap, a homlokán a hód s a jobb csicse alatt nyócz arany hajszál.«
E vonás változata előfordul Merényi: »Dunamelléki népmesék« I. k. »A három aranygyürü« cz. meséjében. Itt melle egyik halmocskáján egy csillag ragyog, a mellin ott fénylik a hód, a homlokán ott ragyog a tündöklő nap. A mesekeret az én mesémben egészen más.
Erdélyi J.: »Népd. és Mond.« II. k. »A két legkisebb királygyermek« cz. mesében előfordul a királyleány, a kinek homlokán a nap, jobb mellén a hold, bal mellén pedig három csillag van. Ezeket a herczeg egy a királyi palotába vitt ezüst ló belsejéből (nálam asszony a ládából) lesi meg.
E mese különösen azért érdemel nagyobb figyelmet, mert Vitéz Francisco történetét alakította át benne a nép.
5. A tizenkét koronás hattyu s a csihán inget fonó testvérkéjük. A mese cselekményét mozgató átok hasonló következményekkel előfordul Merényi László: »Dunamelléki népmesék.« I. k. »A tizenkét fekete varju« cz. mesében. Itt az anya váltja meg megátkozott gyermekeit avval, hogy a hüvelykujjából kieresztett vérrel tizenkét pár inget, gatyát köt.
6. Borsszemvitéz és Szép Julia, ki erdőt ződit s füvet virágoztat. Merényi László: »Sajóvölgyi eredeti népmesék« -572- II. k. »Szép Miklós« cz. meséjében a »Vasderes« az ólban megérzi, hogy mikor szökteti meg a hős Tündérszép Ilonát s dörömbözéssel figyelmezteti urát. A sárkány és ló közötti párbeszéd is előfordul e mesében hasonló vonásokkal.
Előfordul e vonás Mailáth János: »Magyar regék, mondák és népmesék«. Kiadta Kazinczy Gábor 1864. »Tündér Ilona« cz. meséjében. Itt is a ló (Talygarőt) megérzi Tündér Ilona elrablását. E mesében is a hősnek egy oly lóra kell szert tennie, mely gyorsabb Tündér Ilona elrablójának lovánál. Ezt a lovat a vasorru bába segítségével szerzi meg s meg is menekül Ilonával együtt. A csikó megszerzésének körülményei elütők. A sárkány Merényinél más viszonyok közt szabadul ki, mint az én mesémben. Merényinél a sárkány nem küzd meg a hőssel s hiányzik itt a róka és kigyó szereplése is.
Merényi L.: »Dunamelléki népmesék« I. k. »Világszép Sárkány Rózsa« cz. meséjében a fiu anyjának emlőjét a mestergerenda hasadékába szorítja, hogy megtudja tőle a titkot. (Nálam csür talpa.)
A tiszteletreméltó s költői lelkületü Mailáth János meséit csak ez egy esetben veszem összehasonlításaim alapjául, mert e meséket nem tartom eredeti magyar népmeséknek. Eredetiségükből kivetkőztetett, átgyúrt, sokszor nem is magyaros, hanem idegen szellemmel telitett mesék ezek, melyeknek a magyar népmeséhez csak annyi közük van, hogy egy-egy általános magyar mesevonást találunk bennük.
7. Átkozott rucza. Hogy a hőst valamely varázslat következtében álom lepi meg, s ezért nem találkozhatik kedvesével, v. ezért veszti el kedvesét, előfordul: Merényi L.: »Dunamelléki népmesék« I. k. »A három aranygyürü« és Gaál Gy. I. k. »Magyar népmesegyüjt.«, »A zöld dragonyos« czímü mesékben. Merényinél a tündérek álomszelet bocsátanak a hős szemére, Gaálnál a csaplárosné, az általam közlött mesében a czigányné varázslata folytán alszik el a hős. Hogy a testvérek kártyáznak, a leány pedig elnyeri a fiu -573- pénzét, ruháját s ezért a fiu a leányt megátkozza, előfordul. Merényi László: »Dunamelléki ered. népmesék« I. k. »Az örökbefogadott testvérek« és Gaál György: »Magyar népmese-gyüjtemény« I. k. »A testvéri átok« cz. mesékben. Az átok következtében Merényinél a sárkány, nálam az ördög ragadja el, Gaálnál a föld nyeli el a megátkozott leányt. Mindhárom mesében azért veszti el a hős kedvesét, mert eldicsekszik vele. A reábizott lovak segítségével nálam tizenkét ruczára (köztük Tündér Ilona), Merényinél tizenhárom hattyura (köztük a tündérkirályné), Gaálnál Világszép asszonyára akad a mesehős. Daczára több egyező vonásnak, mesém szerkezete uj, s különösen második részében több eddig ismeretlen mesehelyzetet dob felszinre.
8. Hajnal, Vacsora és Éjféle. A mese első részének változatát megtaláljuk Gaál György: »Magyar népmese-gyüjtemény« III. k. »A három királyleány« cz. meséjében. Itt a hősök nevei, »Estve«, »Éjfél« és »Hajnal«. A mese váza azonos az én mesém vázával, de mintha Gaál meséje csak kivonata volna az általam feljegyzett mesének; kidolgozása töredékes, csak a fővonások vannak meg benne minden mesés szinezés nélkül. Mesém második fele a Gaálétól teljesen elütő.
Azon vonások, hogy a hős az alvilágra megy le; itt három királyleányt a sárkány hatalmából megment, de feljövetelénél testvérei megcsalják s őt az alvilágon hagyják; hogy a hős kovácslegénynek áll be s az általa készített gyürük segítségével nyeri el kedvesét, előfordulnak Gaál: »Magyar népmese-gyüjtemény« III. kötet »Szalonnavár«, »Istvánffy Gyula«, »Babszem Jankó«, Erdélyi J.: »Népdalok és Mond.« III. k. »Juhász Palkó«, cz. meséiben. Hogy a hős a vak majorospárhoz áll be szolgának, ezek szemevilágát megszerzi és a czigánylegény szereplése uj vonások, melyek becsuszása mesémet szerkezet és felfogás tekintetében ujjá teszik.
9. Szüz-Mária és keresztleánya. A mese váza egyezik Merényi László: »Sajóhelyi eredeti népmesék« II. k. -574- »A keresztleány« cz. meséjével, de a részletekben mesém elüt a Merényi-félétől. A mese bonyodalmát vezető fővonás (mit is látott a leány a 13-ik szobában) különböző. Hogy vasruddal kell az öreg embernek szemepilláját feltámasztani, előfordul: Merényi L.: »Dunamelléki eredeti népmesék« II. k. »A kárvallott juhász« és Merényi L.: »Sajóvölgyi eredeti népmesék« I. k. »Az ólombarát« cz. meséjében.
10. Király Derzsa. Farkaslaki változat szerint: A király megindult fiával sétálni. Megállanak azon akáczfa alatt, a mely a Derzsa sirjából nőtt ki s a fiu kéri az apját, hogy csináljon neki egy furulyát. Az apa megcsinálja a furulyát s a fiu elkezdi fujni.
E mesét Tompa is feldolgozta »Rege a jávorfáról« czímű költeményében, legutóbb pedig népballadában feldolgozva közölte Vikár Béla a »Vasárnapi Ujság« 1903. évf. 18. számában.
12. Világ két szép népje. Arany-Gyulai: »Népkölt. gyüjt.« III. k. »Szerencsének szerencséje« cz. meséjében a varjak elmondják, mi veszély fenyegeti a szerelmes párt. A katona megmenti őket, de mivel szavát megszegte, kőbálványnyá válik. Az a vonás, hogy a király megöleti két gyermekét s avval nyomorékká lett (mesémben kőbálványnyá csattant) barátját meggyógyítja s a király gyermekei megelevenednek, előfordul Gaál György: »Magyar népmese-gyüjtemény« I. k. »Világbiró Mátyás« cz. meséjében. Az Ethnographia XII. évf. 1901. 7. sz. 321–325. oldalain. Ősz János egy Kibéden feljegyzett mesét közöl »Hajnalcsillag« czím alatt. E mese váza azonos az általam közlött mese vázával, de mesém bevezetése, befejezése s több lényeges vonása elütő amattól. A kibédi mese szerkezet, mesefüzés és nyelvezet tekintetében nem teszi mindenütt a közvetlenség benyomását; a beszőtt vers pedig mintha nem a mese keretébe tartoznék. Több ősi vonás: Zorombarát, Gyehenna király a kibédi meséből kiesett.
1) A nyelvészeti dolgokat csak érintem, de magyarázatukba, nem lévén ez feladatom, nem bocsátkozhatom. Az általam megjelölt irányban nyelvészeti tanulmányokat tenni, igen hálás feladat volna.
2) Nyársfa = nyárfa. (Tréfás szólam.)
3) »Vetett ágya bús-falevél.« Czuczor.
4) Legel.
5) Kecsegteti.
6) Tövissel.
7) Három héttel ezelőtt, hogy Magyar-Lapádon megfordultam, Magyar-Bükkösről egy lapádi legény feleséget hozott, kiről tudva volt, hogy nem férjét szereti, hanem egy ügyes bükkösi legényt, szeretője Bükkösön maradt. Érdekes bizonyítéka annak, hogy most is keletkeznek népdalok. A menyecske, fecske: ősi felfogás.
8) Csinálok.
9) Mnyila (oláh: milă)
Értelme: Könyörület, szánalom.
10) Tyika oláh szó, hajfonatot jelent.
11) A német Rüstungból.
12) En carrièreből lett.
13) Medgyesen »Czekes«-nek nevezik azt a városrészt, a melyben a huszárkaszárnya fekszik.
14) Kehrt euch.
15) Laufschritt.
16) Antreten német szóból.
17) A pavillon ferdítése.
18) Ez a két sor Czuczor dalaiból ment át a nép ajkára.
19) Batyu.
20) Nagyanyó.
21) Hadd.
22) Sehova.
23) Vonatkozás arra, hogy az ördög két alakban is megjelenhet.
24) Melyik.
25) Melyik.
26) Körlevél.
27) Tűzhelyen.
28) Tarlóföld.
29) Keresgél a fején.
30) Mérleg.
31) Készen tartotta. (Katonai kifejezés.)
32) Ámba vetted = arozodhoz emelted.
33) A czigány gunyneve.
34) Folytonosan.
35) A garat teteje.
36) Tonna
37) Félsz.
38) Vendéglő.
39) Őrizet nélkül is megjárják a legelőt.
40) Dögre.
41) Zacskó.
42) Magamhoz tértem.
43) Megcsapták.
44) Turma. Oláh szó, nyájt jelent.
45) Különben.
46) Zorombarát = A Merényinél is előforduló »Ólombarát«.
47) A gyűjtő úr kissé túlbecsüli e változat értékét. Valamennyi között legbecsesebb az Arany-Gyulai-féle, melyet úgy balladai hangja, mint a benne lüktető hatalmas szenvedély, magasan a többi fölé helyez.
A szerkesztő.
* * *
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
12 | Azt sem tudom miért. | Azt sem tudom miért.« |
15 | Menjen be, kőtse fel, | »Menjen be, kőtse fel, |
20 | Te szép barna kis lány, | »Te szép barna kis lány, |
27 | 1. SZERELMI DALOK. | SZERELMI DALOK. |
39 | Nyarád-Szentanna | Nyárád-Szentanna |
116 | bús fejemet | bús fejemet. |
141 | hogy búsulok | hogy búsulok. |
149 | Szóváta | Szováta |
213 | levegőben fennjárva | levegőben fennjárva. |
220 | festék van a pofáján | festék van a pofáján. |
240 | Megölelném. megcsokolnám | Megölelném, megcsokolnám |
243 | Mayyar-Becze | Magyar-Becze |
257 | Úgy szetetem uramat | Úgy szeretem uramat |
258 | Nyarád-Szentanna | Nyárád-Szentanna |
262 | Nyarád-Szentanna | Nyárád-Szentanna |
325 | Eltitkolnám, ha lebetne | Eltitkolnám, ha lehetne |
374 | »Nem gyermek kezébe való az« | »Nem gyermek kezébe való az |
375 | vegyünk két ökröt. | vegyünk két ökröt.« |
375 | én hëzzávágnék. | én hëzzávágnék.« |
376 | »No most édesapám | No most édesapám |
377 | szerencse próbálni. | szerencse próbálni.« |
377 | hozzá menjen. | hozzá menjen.« |
380 | mint tizenkét tulipánt. | mint tizenkét tulipánt.« |
381 | egy hírt mondanék: | egy hírt mondanék:« |
382 | itt hagyott szégyenben. | itt hagyott szégyenben.« |
387 | »Hazaérkeznek, a | Hazaérkeznek, a |
388 | itallal jól tartott. | itallal jól tartott.« |
388 | »Node Péter reggelre | Node Péter reggelre |
390 | »Röktön behíjja | Röktön behíjja |
392 | repülni rajta. | repülni rajta.« |
392 | nevelkedtem egyedül. | nevelkedtem egyedül.« |
394 | nem hagyott el. | nem hagyott el.« |
394 | széllel elfujatom. | széllel elfujatom.« |
394 | negyfelé vágatom | négyfelé vágatom |
395 | »Ekkor a vénasszony elvive | Ekkor a vénasszony elvive |
395 | királyatyámé! haza hoztam | királyatyámné! haza hoztam |
396 | szívesen, elviszem. | szívesen, elviszem.« |
397 | Kedves öreg | »Kedves öreg |
398 | takarítsa feleségnek. | takarítsa feleségnek.« |
406 | felment a királyatyámhzz | felment a királyatyámhoz |
407 | nem hallottuk se men láttuk | nem hallottuk se nem láttuk |
407 | valamire utasit! | valamire utasit!« |
409 | »Áldott Szent-Pentek | Áldott Szent-Pentek |
410 | suvá, hogy menj. | suvá, hogy menj.« |
410 | »Kérdezé vala Szent-Vasárnap | Kérdezé vala Szent-Vasárnap |
411 | »Elérkezett ez is | Elérkezett ez is |
414 | jöjjön utánam. | jöjjön utánam.« |
415 | elhoztam a szeretőtöket. | elhoztam a szeretőtöket.« |
415 | ne csúfolodjék. | ne csúfolodjék.« |
416 | vitánk lészen. | vitánk lészen.« |
416 | darabba szakadjon. | darabba szakadjon.« |
421 | »Egyben elment | Egyben elment |
423 | »Istenem. mit | »Istenem, mit |
427 | szégyenleni a vejét. | szégyenleni a vejét.« |
427 | tengersziget szélire. | tengersziget szélire.« |
428 | vigyünk haza. | vigyünk haza.« |
433 | veszlek és hazaviszlek. | veszlek és hazaviszlek.« |
434 | meg fog szólalni. | meg fog szólalni.« |
445 | »Megindul Borsszemvitéz | Megindul Borsszemvitéz |
446 | csókolják egymást.« | csókolják egymást. |
448 | No te Borsszemvitéz | »No te Borsszemvitéz |
450 | mozsdóvizet onnan. | mozsdóvizet onnan.« |
452 | Juliát, feleségemet. | Juliát, feleségemet.« |
453 | életedben hordoztad.« | életedben hordoztad.«« |
457 | délkor egy órát. | délkor egy órát.« |
460 | melyikben vót.« | melyikben vót. |
460 | rokát. nyulat, őzet | rokát, nyulat, őzet |
460 | ide rakásba. | ide rakásba.« |
461 | öncsél belém. | öncsél belém.« |
463 | ide a fa alá. | ide a fa alá.« |
464 | vetted azt a hust? | vetted azt a hust?« |
465 | elpusztitottad a pajtámat?! | elpusztitottad a pajtámat?!« |
468 | viszek kereszteltetni. | viszek kereszteltetni.« |
473 | mellé, eljőne-e? | mellé, eljőne-e?« |
473 | aztat ajándékoznám. | aztat ajándékoznám.« |
474 | parancsol senki. | parancsol senki.« |
477 | meg az ajtót. | meg az ajtót.« |
479 | »Hát látja | Hát látja |
481 | ezt a buzát? | ezt a buzát?« |
481 | A mienk nem nehezebb.« | »A mienk nem nehezebb.« |
483 | üres kamarád? | üres kamarád?« |
484 | többet velem. | többet velem.« |
485 | tanálkozni együtt. | tanálkozni együtt.« |
485 | nagyobbik szegre. | nagyobbik szegre.« |
487 | a fődre. hétszerte | a fődre, hétszerte |
497 | én visszajövök. | én visszajövök.« |
497 | be tudhassak menni. | be tudhassak menni.« |
497 | elkezdett sirni.« | elkezdett sirni. |
500 | ezt a palotát?« | ezt a palotát? |
501 | Éjféle menyasszonyat | Éjféle menyasszonyát |
501 | lessz pusztitva. | lessz pusztitva.« |
503 | Monda az holló hajnalnak | Monda az holló hajnalnak: |
503 | ha odaadom is.« | ha odaadom is.«« |
506 | az ajtót Ő egész | az ajtót. Ő egész |
509 | czigánylegényhez férjhez. | czigánylegényhez férjhez.« |
510 | hátul sötétség | hátul sötétség« |
512 | aranyhaju leányt. | aranyhaju leányt.« |
512 | ne nézz be! | ne nézz be!« |
515 | meg a háboruba. | meg a háboruba.« |
519 | Szent-Péter hallgatta. | Szent-Péter hallgatta.« |
521 | össze az lakodalomra. | össze az lakodalomra.« |
524 | a hol‘ a bolhát | a hol a bolhát |
527 | tekergő-bódorgó mián. | tekergő-bódorgó mián.« |
528 | kezeid közül. | kezeid közül.« |
530 | sokáig lett volna. | sokáig lett volna.« |
533 | Tudom, hogy kifogyatsz | »Tudom, hogy kifogyatsz |
537 | ojjant válasszon. | ojjant válasszon.« |
537 | a ló hátán. | a ló hátán.« |
538 | többé visszahozni. | többé visszahozni.« |
539 | a bort poharastul. | a bort poharastul.« |
542 | ittunk együtt. | ittunk együtt.« |
546 | nem akar felébredni. | nem akar felébredni.« |
550 | »Nagyar Népdalok« | »Magyar Népdalok« |
550 | »Szerelmi dalek« | »Szerelmi dalok« |
559 | változata Arany-Gyulai, | változata Arany-Gyulai: |
565 | »Népd. és Mond. I. k. 56. | »Népd. és Mond.« I. k. 56. |
575 | Bevezetés I–XXVI | Bevezetés V–XXVI |
575 | Balladák és rokonnemüek 3–26 | Balladák és rokonnemüek 1–26 |
575 | Tánczszólamok 359–368 | Tánczszólamok 357–368 |
575 | Mesék 371–546 | Mesék 369–546 |
582 | drága lélek 608. | drága lélek 308. |