A tartalomjegyzék a 147. oldalon található.
Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=WvVDAAAAYAAJ.
Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.
ELBESZÉLÉSEK
IRTA
BRÓDY SÁNDOR
BUDAPEST
KIADJA SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE
ANDRÁSSY-ÚT 10.
Ha egy gombostüt leejtettek volna a szobában, messze hallszik okvetetlen, olyan csend volt. Elmerülve, kéjjel, lélekzet-visszafojtva hallgattak mindannyian. A Vratarits nyitott ajkára rászemtelenkedett egy légy, nagyon zavarta, még se merte elhesselni. Nem volt itt bátorsága senkinek, még csak megmoczczanni is.
Phaedra ép most panaszolta el Ariciának hogy szereti Hippolitoszt. Az előrebocsátottakból pedig mindenki tudta, hogy ez a Hippolitosz a tulajdon fia. Neki mostoha, hanem a férjének édes.
Voltak itt urak, a kik Racine nagy munkáját nem látták még a szinpadon, azok fáztak, az augusztusi meleg daczára, de voltak olyanok is, a kik már látták a nemzetiben s ezek bizonynyal azt gondolták magukban, a mit egyikéjük ki is mert – ha susogva is – nyilatkoztatni:
– Jobb mint… -4-
… És ez a kis Phaedra mit sem törődve a borzongókkal, sem az olvadókkal: nyögött, sikongott, szenvedélyeskedett tovább. Kivágott kis princzesz derekának halhéjjai egyet-egyet csattantak minden szenvedélyesebb mozdulata után, mig végre ott, a hol halálvágyáról beszél: a hajába füzött kék galand is eloldódzott és nagy fahéjszinü haja felbomolva hullott le arczára, nyakára.
Egy pillanatnyi általános némaság. A Phaedrához közel állók érezték, hogy hirtelen átható illat vegyült a levegőbe. Valahonnan, a szoba valamelyik sarkából szakadozott sóhaj hallszott fel. Vratarits, a karmester, elkergette ajkáról a legyet és felkiáltott:
– Nagyszerü!
Egy pár kövér tenyér összeverődött. Utána hatalmas taps.
Megrepedt princzesz derekában a kis «Phaedra» kimerülve, de plasztikusan feküdt a földön, az ágyteritőből rögtönzött szőnyegen.
Husz kéz akarta egyszerre fölsegiteni. De Phaedra behunyta szemét s nem kapaszkodott egyik karba sem. Hirtelen felugrott, elkaczagta magát s átfutott a szomszéd szobába. De csak egy pár perczig hagyta magára a társaságot. Hirtelen ismét köztük termett. Hirtelen mint egy jelenés és kék szatén nadrágban, mint a hogy Cherubint, a szerelmes apródot, ábrázolja a szinpadon egy szőke szinésznő.
A meglepetés legkülönfélébb kifejezései, hangban és mozdulatokban. Az öreg Vrataritsot az izgatottság miatt előfogta az asthma. Ugy lélekzett, -5- mindha aludnék s horkolna. Egy fiatal, ritkaszakállu ur elkiabálta magát: «Éljen!» ketten vagy hárman sóhajtottak, egy fiatal ember elpirult s valamennyiük közül nem volt csak egy, a kinek nem volt nyitva az ajka.
«Cherubin» mosolyogva, mégis komolyan odaállt a zongora mellé a podiumra, végig nézett, nem, szemeivel végigsimogatta a társaságot, megvető tekintetet villantott az egyedül csukott ajku November Dávidra és szavalni kezdé az ismeretes románczot a szép keresztanyához.
A hatás strófáról strófára fokozódott. A bájos költemény átirva a szavaló, hizelgő, kicsiny de tiszta hangjára, hatást keltett volna akkor is, ha nem is olyan kitünő másolata az ismert szőke Cherubin hires szavalatának.
Az utolsó strófánál alig volt itt ember, a ki ne lett volna valami furcsa mámor rabja; alig volt egy-kettő, a ki nem érezte, hogy szerelmes avagy szerelmes tudna lenni ebbe a pajzán, epedő szerelmes, naiv apródba, a kinek lánysága még nyilvánvalóbb és bájosabb volt a kék bugyogóban s a ki csak egy pár perczczel elébb oly komoran fenséges, oly pathetikusan hatalmas volt mint Phaedra, az igazi.
Egészen hátul, egy zsámolyon ülő, excentrikus ruháju öreg asszony könyezett. A társaság tapsolt. Vratarits orditott:
– Genie!
Az öreg asszony a háttérben sipogva kiabált: -6-
– Genike, kendőt a nyakadra.
Genike mozdulatlanul, még mindég mosolyogva, de egy kissé halványan nézett szét a háborgó társaságon, aztán hirtelen ráütött egy sima arczu, nagy aczélszürke szemü fiatal ember vállára és szólt:
– Singer, jőjjön, csináljuk el Romeót és Juliát, maga hallgat és enged magával csináltatni, a mit csak akarok.
Azzal, még mindig Cherubin nadrágjában, átfogta a fiatal ember nyakát, erősen arczához szoritotta a majd rózsaszinüre, majd szederszinüre változott arczot s szavalá:
„De hátha méreg, melyet a barát azért adott, hogy csalárdul megöljön.“
… Ki kellett nyitni az ablakokat, nagyon meleg volt benn. November Dávid is izzadt. Különösen nagy szeplős orra. Vratarits már alig tudott itt lélekzeni. Idegesen, apró lépésekkel, egy helyben fel s alá járkált, érezte, hogy mennie kell, s mégis maradnia muszájt.
Délután öt óra volt. Alant a pékműhelyben már fütöttek az éjszakai sütés alá… Még egy elhaló mondása a szerelmes Juliának, még egy értelmetlen nyögése az akaratlan Romeónak – és Genike hirtelen a haldoklási jelenetbe kezdett. Majdnem öt perczig tartott vivódása az álhalállal. Még egy szakadozott sóhaj, ideges csuklás és Phaedra-Cherubin-Julia ujra élettelenül feküdt a földön.
Uj hangulat, a megdöbbenésé, vett erőt a hallgatókon. Alig tudtak felocsudni, de a lány hirtelen -7- csattogó kaczajjal szökött fel és bohókás pirouetteel szólt:
– Most már az önöké vagyok! November, ne mosolyogjon olyan szemtelenül…
November Dávid, az orvosnövendék, tovább mosolygott. Tudniillik vékony és hosszu ajkainak alsó felét közelebb huzta orrához. Ez a groteszk, sőt egy kissé gunyos mosolygás és a Genike örökös pajzán mosolya volt itt az egyedüli vigasságos vonás. A vendégek inkább lelkesültek voltak, egy részök még extazisban, a többi pedig komolyan ült szakadozott nádszékén, a ruganyra-törött diványon, ablak előtt álló ferslágon, mely azonban kartonnal volt leteritve.
Genike felült a podiumra a zongora mellé. Onnan fogadta az udvarlásokat, itt hallgatta ama beszédeket, melyeknek tárgya ő s mindig ő volt.
Vratarits, a karmester szólott:
– Ha én venném a kezembe a kisasszony hangját, Pattit csinálnék belőle.
Egy rücskös, magas, dús haju fiatal ember közbevágva mondá:
– Ma a drámai szinésznőnek is elég fizetése van már… persze csak az elsőrangunak, de hát ez biztos, mi… én… a kezünkben van a dolog!
Az aczélszin szemü Romeo irigykedve nézett a beszélőre, a ki hirlapiró volt egy háromkrajczáros -8- lapnál. Egy jogász, a kinek ritkán volt alkalma szinházba járni s igy nem igen volt ismerős a szinházi ügyekkel, szólott:
– Legyen tragika!
– Inkább naiv! – szólt egy másik.
– Vigjátéki szende! – hangzott a sutból.
– Drámai hősnő!
– Operette-primadonna!
– Mama!
– Sarah Bernhard!
Kiabáltak, ajánlgattak össze-vissza, miglen kifogytak a szerepkörökből s egy pillanatra ujra csend lőn. November Dávid reszelős hangja megszólalt:
– A kisasszony minden szeretne lenni! – mondá szárazon, majd még ridegebben hozzá tette: – Minden szeretne lenni egyszerre, tragika és naiv, operának divája és vigjátéki szende. Ha ő rajta állana, lelökne mindenkit a szinpadról, hogy csak egyedül maga lehessen ott… Ne imádjon a publikum rajta kivül más idegen istent!
– Szemtelen! – vágott közbe egy éles, kellemetlen hang, a lányé.
Dávid zavartalanul folytatá:
– És szeretné, ha ezentul csak ő érte lőnék magukat főbe a balga fiatal emberek és a dőre öregek. Virágcsináló bukétát másnak ne csináljon, Kugler-czukerlit más nyelve ne nyalogathasson.
Iphigenia piczi piros nyelve egy pillanatra láthatóvá lőn. Az orvosnövendék egy kissé alig észrevehetőleg elpirult, a hangja még reszelősebb lett: -9-
– Őt dicsőitse a «Zenith és Nadir, a szélvészek zeneharcza, az égi láng villáma…» Az egész főváros levegőjében ne legyen még csak gomba-csira se, az ő nevével legyen telve minden. Legfőképen persze az arczképével a kirakatok…
Az ujságiró és a ravasz karmester zugott. Egyedül e két ur értette meg az orvosnövendék gunyolódását, a többi nem tudta mit tartson e beszédről, voltak olyanok is, a kik bóknak vették. Ezek egyike, természetesen rajztanárjelölt volt, egy másik meg festő.
Az orvosnövendék nem hagyta magát zavartatni, beszélt tovább, mind tüzesebben:
– Ma még Singer-Romeo, én meg egy akczeptált drámai papa, Vratarits bácsi pedig «félig boldogtalan szerelmes». De mivé leszünk holnap? Az, a kinek az utczán se köszönnek vissza!
– Rágalom! – suttogott közbe a szinészkisasszony, de olyan arczczal, olyan álmélkodó kifejezéssel s halaványan, mintha meg volna lepetve, hogy im e nagyorru eltalálja a gondolatait. Ez mit sem törődve a képébe vágott jelzővel, mintha csak könyvből olvasna, tovább beszélt:
– Ma még jó vagyunk mi is, tarthat előttünk próbákat, ha nem lehet hintón vágtatnia, jó a talyiga is!… de ha egyszerre megáll a háza előtt a koronás, czimeres hintó?!…
A lány arcza hirtelen kitüzesedett. November meg egyszerre sietve folytatá:
– De ha nem áll meg? Ha ezekből az álmokból -10- nem válik valóra semmi, ha a korfolyamat rossz fordulatot vesz, a prognosis nem sül el és a Genie kisasszonynyal az történik, a mi szép társnőivel, annyi szini iskolai növendékkel megtörtént már! Lekerül Barsba vagy Békésbe s nem kerül többé ide vissza. Grófok helyet megyei aljegyzőkkel, pezsgő helyett csigerrel, Monaszterli helyett Svarcz nőszabóval kell megelégednie!
A leány elhalaványodott.
– Elég, – szólt elfojtott, dühvel telt hangon.
Az ajtón kopogtattak, a kisasszony egy tanára lépett be. Egy kissé elhizott, de még mindig deli ur. Büszkén, mint Don Caesar de Bazan, – játszotta a vidéken, – közeledett a kisasszonyhoz, a ki egyszerre felvidulva, bohókásan hajlott meg előtte s megcsókolta a kezét. A tanár viszont a haját simogatta és panaszkodott, hogy nagyon meleg van. Orrán keresztül hangosan lélekzett s megkérdé a mamát:
– Hogy viseli magát Genike?
Kellemetlen, feszes hangulat kezdett urrá lenni a társaságban. Dávid kivette óráját és szólt:
– Hét óra.
A lány megvető tekintetet lövelt rá, majd fejéhez kapva, nyögve suttogá:
– Uraim, rosszul vagyok… kérem…
Két percz alatt üres volt a nagy szoba. Kevés vártatva csöngettek a konyhán. Genie sietve surrant át a szobából a konyhába, tudta, hogy a lakás egyedüli szobájának bérlője: a könyvvivő, mint mindennap rendesen ilyenkor, hazaérkezett. -11-
A lány és anya behuzódtak a konyhába, mely egyszersmind éjjeli és nappali szobájuk volt.
Genie sóhajtott és levetette magát az ágyra, a mama tüzet élesztett a kályhában. Tüzelő fa nem volt, az asszonyság tehát a szemetes ládát feszitette széjjel. A nagy, életlen kés, melylyel az öreg asszony a görcsös deszkát vagdalta, mintha minden ütésével a szegény kis Genike testébe vágódnék:
– Iszonyat… iszonyat… nyögte kétségbeesetten; majd befogta füleit, befurta arczát a párnába.
Kevés vártatva éget a tüz, nagy vasfazekakban főtt, forrott valami. Rövidesen nehéz szagu gőzök töltötték meg a hézagot…
– Iszonyat… iszonyat…! sóhajtá a lány s orrocskáját is befogta.
Kinyilt ablak, ajtó. Egy furcsa asszony lépett a konyhába. Piros napernyő a kezében, a mellén rózsa s a válla hajlott, a haja ősz.
Szégyenkezve adta elő, hogy neki «Ninon»-szappan kell. De jó helyen jár-e? A nagysága-e az, a ki hirdeti magát az ujságban?
A mama adott a hölgynek egy darab stanniolba burkolt szappant s egy nagy névjegyet, melynek irását a hölgy nyomban hangosan elolvasta:
– «Paulus Sidonie ‚orvos‘ leánya, szépitő szerek feltalálója ‚Ninon szappan‘, nagy raktár szépitő és illatszerekből». Ez az, helyes! -12-
Az asszonyság átvette a szappant, de mielőtt fizetett volna, megkérdezte, hogy nem svindli-e ez a dolog? mert ő már többször megjárta, fenyitő följelentést is tett egyszer. Valami bécsi öt lat tiszta kőport adott el neki öt forintért…
Sokáig beszélt volna még a piros napernyős hölgy, de a szag mind erősebb lőn a konyhában s nem tudta tovább állni.
Anya és lánya ujra magukra maradtak.
– Mit akarsz vacsorálni? – kérdé az öreg asszony.
– Milyen megaláztatás! – nyögte kezeit tördelve a leány.
– Kell jeges kávé?
Genie kitörő zokogása volt a felelet. Sirt, keservesen, dühösen, mint minden estve a mikor igy magukra maradtak. Elkeseritette, sirásra fakasztotta a nyomor, dühösitette anya mestersége s az azzal járó megalásztatás. És a magány, az utált, az undoritó magány megrontotta, százszorosan ingerlékenyé tette minden érzékét.
– Mikor lesz ennek vége? Vége… mikor…! – nyögte fájdalmas refrainképen, mig a kiadott szobában, a hol egy negyedórája még ő volt az ur, müvészetének, egyéniségének varázsa a bálvány: okarinázott a könyvivő, okarina-etudeőket, nagy komolysággal, iszonyatos türelemmel.
– Genie egy kanál vizbe is szivesen megfojtotta volna ezt a szobaurat, de az havonta 15 forintot, évente tehát 180 forintot fizetett nekik. Az egész -13- házbért kifizette értük az egyetlen szobáért, nem lett volna hát méltányos meggyilkolni.
Méltányos! gondolt is ezzel a kis szinészleány. Méltányos volt mindaz, a mi neki jól esett, méltánytalan mindaz, a mi jó másnak jutott.
Az osztályában volt egy zsidó növendék-lány csodálatos szépségü és erejü alt beszélő hanggal – hát gyülölte.
Tanitotta egy tanár, a ki régen özvegy volt már s végre szerelmes lett egy kis jelentéktelen tanitványába s eme érzelmeit nem feledte el a tanitás alatt. Genie türelmesen nézte a dolgot egy darabig, mig végre névtelen följelentő levelet irt az igazgatónak – irigységből és gyülöletből.
A tanitás bevégezte után az iskola kapujában vártak a lányokra a szeladonok. Ő reá is várt rendesen valaki, de a többire is. Betiltattak hát ez ártatlan találkozásokat s udvarlóinak ezentul a Rókusnál kellett reája várniok.
Szabad irásbeli dolgozatot kellett irnia: thémául a luxust, a női fényüzést választotta. A szép ruha az erkölcstelenség – ez volt a moto, mert ő nem járhatot szép ruhában, pedig vágyot arra, imádta a drága, finom szöveteket, mintha élők valakik volnának. És utálta a szegényes, szürke, kopott, formátlan ruhát. Egyszer nyáron kénytelen volt szürke desszénű, olcsó szatén ruhában járni s a ruha égette testét, hólyagocskákat csalt karjaira, szerette volna letépni magáról a «nyomorult» rongyokat.
Nem szeretett senkit… Talán csak a szinház -14- második hős szerelmesét. Ezt a bübájos hangu hatalmas alakot, a ki olyan volt mint egy görög isten s mint egy görög isten minden lányba bele kötött. Udvarolt neki is, szokott modorával, czinikusan…
Álmodott hát róla, mint lánypajtásai valamennyien. Álmában gyakran meg is csókolta szép fehér, férfiatlan, de erős nyakát, nőies, de nagy kezét…
Ezenkivül még egy asszonyhoz érzett vonzódást. Valamelyik szinház primadonnájához, a ki a világ legszebb kalapjában járt és akaratlanul jó szivvel tönkretett minden férfit, a ki csak közelébe tévedt. Szive tele volt a franczia szindarabok humánus idealizmusával, de feje egy kéjencz angol bankár számitó raffinériáival volt teli.
– Ha idősebb leszek, külsőleg olyan leszek, mint ő – mondá Genike.
Bensőleg már is olyan… csakhogy maga a kisebbitett kiadás. Egy elméleti kokott, tizenhét éves korában. Fiatal méreg-fa, a mely még nem hozott gyümölcsöt, de már benne van a képesség, hogy hozzon. Csak az évek, a nap és az eső hiányzik. A nap: a nyilvánosság, az eső – az aranyeső…
Ezt sugta fülébe valaki, a kit most másodszor látott életében. Először akkor látta, a mikor az orvostanárnál járt, hogy vajjon nincs-e tüdőbaja, mert társnői közül egy pár a sok sikoltozás s egyéb okok következtében köpött egy kis vért.
Tüdőbaja nem volt, hanem megismerkedett a -15- tanár gyakornokával, November Dáviddal, a ki mindjárt az első látogatásnál sietett gorombáskodni.
A mama, az «orvos lánya», azonnal ki akarta hajitani, de a lány egy kicsit képen legyintette. Számitott rá, bár maga se tudta miért s azonkivül jó kedve volt ezen a napon.
Ekkor érkezett az első ajánlat. Egy kuriai biró… öreg és majdnem báró (a felesége az volt). De nem épen gazdag. A lány majd-majd belecsapott a kövér, de már reszketeg marokba… Unta itt ezt a konyhát, az okarinázó szobaurat, a tavalyi divatu ruhákat, meg lányságát is…
De a mama könyezve magyarázta meg a dolgokat Iphigeniának s az elutasitotta az alázatos kérelmező birót.
– Várjunk! – mondá az orvos leánya.
– Várjunk! – szólt Genie.
De hiába vártak. S most a csirketollal töltött párnát könyeiben eláztatva, zokogástól megszaggatott hangon suttogá:
– Oh mama, mama, miért nem hagytál!…
S ha most belépett volna az öreg Szentkátai, a biró, felszökött volna nyakába.
De nem jött senki, sem ő, sem más, csak November Dávid.
Alig köszöntötték egymást.
Az öreg asszony kérdé:
– Fizetett már kapupénzt? -16-
Már fizetett. Szidták a házmestert, korán zárja a kaput. Azután Dávid kinálás nélkül leült. A kisasszony a fal felé fordult az ágyon, de elcsendesedett.
November a zsebéből pakolódzni kezdett. Két, boltból való őszi baraczkot és ujságot, fekete szemű Szent-György-szőlőt hozott. Odaadta a háziasszonynak, az meg feltette az ágyra, a lány párnája elé.
– Hagyjatok békén, – szólt a lány tettetett ingerlékenységgel. Hanem azért lassanként csipegetni kezdett a szőlőből.
Dávid és az asszony szépitő szerekről beszéltek. A szigorló orvos sok jó reczeptet adott az orvos leányának. Igérte neki – ezenfelül – hogy kisérletezni fog s ha csak lehet, feltalálja a miteszszerek elleni szert.
– Azzal milliókat szerezhetnénk – mondá végül.
A milliók emlitésére békülékenyen tekintett fel Iphigenia. Sőt kevés vártatva szamárfület is mutatott Dávid felé, a mire ez az ágyhoz közelebb huzta székét.
– Talán beteg? – kérdé.
– Az, megöl ez a boszorkány-konyha.
A lány kinyujtotta a kezét, a férfi nagy csontos markába szoritotta sokáig, azután azt mondta:
– Van egy kicsi.
Talán a saját lázát érezte a lány csuklóján. Talán gondolt is eme tévedésre? Voltaképen mindig félt attól, hogy ennek az éles vérű lánynak valami tüdőbaja lesz. Szerette volna megvizsgálni, de félt -17- ettől a forró, üde kebel érintésétől, ugy félt, a milyen közönyös volt neki holt törzsekben vájkálni.
A lánynak is eszébe jutott, hogy jó volna mellét vele megvizsgáltatnia. De nagyon jelentéktelen férfi volt neki ez az ember.
Mégis majdnem mindaketten s majdnem egy egész félóráig erre gondoltak. Már tizenegyedfélre volt s November alig beszélt husz szót. Pedig az asszony magukra hagyta őket. Azt mondta, hogy a szomszédba, a suszternéhoz megy beszélgetni, voltaképen a pinczébe ment le, harmincz krajcárért zsákot foldozni egy buzakereskedőnek.
Dávid becsukta az ablakokat, az ajtót. Mérges ez a fővárosi éjjeli levegő. A petroleumját folyton csepegtető lámpást feltette a siffonra. S igy olyan világitás volt a szobában, mint holdfénynyel odakünn.
– Miért rekedt maga ma? – kérdé a lány, a kit egy kissé kellemesen izgatott ez az egyedüllét.
– Sokat tanultam, – hangosan – egy pár nap mulván lesz az utolsó szigorlatom.
– Akkor orvos lesz?
– Az. Miért kérdi?
– Nem tudom, eszembe jutott, hogy beszéljek.
– Nem is érdeklődik az iránt, hogy végre én is független, önálló úr leszek annyi nyomor után.
– Sokat nyomorgott?
– Egy félesztendeig éltem egyszer kenyéren és szalonnán, volt azonban szalámi időszak is életemben. Tanitottam Kispesten havi 5 forintért.
– Örül, hogy vége lesz a nyomoruságnak? -18-
– Nem, félek, hogy csak most kezdődik.
– Hogyan?
– Egyszerűen. Azelőtt, hat éven keresztül, csak a gyomrom volt elnyomva, mostantól kezdve nem lehetetlen, hogy minden izem szomjazni, vágyakozni fog, reménység nélkül, örökké.
– Mi baja?
– Megmérgeztem magam.
– Hogyan, mivel?
– Kivel? Magával.
Éjjel is éhes, álmatlan legyek zsongtak, szálltak, mászkáltak mindenfelé a falakon. A szerek még mindig főttek-forrtak a tüzhelyen. Alul a pék ugyancsak fütött. A szobában már nem okarinázott, horkolt a könyvvivő. Mint a padláson, nyáron olyan nehéz dohos, fülledten égett levegő volt itten.
November Dávidon kivert a hideg verejték. A fejét odatámasztotta a falhoz s annak mészszine összefolyt arczának ténjével. A lány kipirulva, izgatottan, vad, kaján gyönyörrel halgatta a folyékonyan, sőt sebesen beszélő férfit.
– A dolog egyszerü. Minden embernek van egy asszonya a világon, a kit, ha megismert egyszer, nem tudja aztán nélkülözni többé. Hogy miért ennek az, miért jutott nekem épen maga, annak az oka eddig ismeretlen. Valami bolondosan gonosz, az összeviszált szerető törvény lesz annak az oka, hogy én ugy vágyakozom maga után, mint a szomjuhozó ember a vizet nem adó tanyai kut mellett – egy ital viz után. De mig ez az ember elhull, ha -19- szomját sokáig nem olthatja, én csak szomjuhozom, tovább szomjuhozom…
A lányt olyan nevetségesen-kellemesen csiklandozta ez az exotikus vallomás, hogy nevetnie kellett s akaratlanul is igy szólnia:
– Igyék, ha szomjas, grenadinet…
– Helyes, ön tréfál. Az egész dolog nagyon tréfás. Gonoszul az. Mint mikor valakivel tréfából csillagot rugatnak. A kezem lekötve, a láng perzsel s én nem tudok ellene tenni. Mindig azt hittem hogy hazugság a költők sablonos hasonlata a szerelemmel és azzal a lánggal. Félig sem az. Ime: tudom, hogy maga kicsoda. Azt mondják, a ki szeret valakit, jónak is hiszi azt, bármilyen fertelmes legyen az. És én tudom, hogy maga kicsoda. Egy lány a kiben nincs jóság, nincs hűség, nincs szeretet. Kivülről-belülről a megjegeczesedett hazugság. De milyen felséges formában, hogy belenyomultak ezek a formák fejembe, vérembe, minden porczikámba. Mást nem szeret, engem nem szeret, magát imádja. Undorodik a tisztes szennytől és imádkozik a bearanyozott piszokhoz. És a mikor maga alacsony, azt kivánja mástól, egy férfitól, hogy nagy, hatalmas, erős, ártatlan, dús és lángeszü legyen. Nagy, hatalmas, erős, mint egy obeliszk, ártatlan, mint egy szál buzavirág, dus, mint egy ó-kori Caesar. És a többi. Ha elvenném, ha eljönne hozzám, megcsalna. Ha én csalnám egy kissé a betegeimet, hogy aranyszőttes párnán vessem meg az ágyát: jóizüt feküdne a gazdag ágyon s utálna -20- engem csalásomért. Minden, mi rosz, minden, mi csunya, a mi bünnek csirája, vétek, méreg asszonyban: ott van ébren vagy álomban – magában; s nekem van bátorságom megküzdeni azzal a mi éber, felkölteni azt, a mi álom, karomba ölelni, enyémnek vallani, érte küzdeni, izzadni, meghalni mindezekért összevéve – egyedül magáért.
Dávid feje reszketett, mig beszélt. A hangja, az száraz volt, s hogy nem volt benne tüz, nagyon nevetségesnek tünt fel a lánynak. Mintha leczkét mondana fel. Mintha betanulta volna, a mit mond. De nem, Genie érezte, látta, hogy igaz az mind egy szóig. Talán igaz az is, a mit ő róla mond. Sokban igaz, de egészben gazság.
Százszinü gondolat, de csak egyetlenegy érzés gomolygott fel benne. Gondolatban még tán mentette is ezt a férfit, de szivében: utálatot, félénk undort érzett iránta. Valami képes könyvben látott egyszer egy kimeredt szemü éhes sakált. Oh, milyen fertelmes ez a vágyakozó sakál, ez a férfi! És minden izében remegett eme képtől, ettől az érzelemtől. Nagy nehezen tudta csak magát lebirni. S a lány felett, a ki él a természetben, felkerekedett a lány, a ki él a társaságban, és ez szólt – bátortalanul:
– Ön el akar venni?
– Azt! – mondá a férfi határozottan, szinte kellemetlen erélylyel, a mit hirtelen szokatlan szelidsége váltott fel. Suttogva, lágyan, reszketeg hangon beszélt tovább: -21-
– Hat évig sanyargattam magamat. Tudja-e, mi az a hatéves bőjt? hát én azt csináltam végig. Nappal éheztem, előadásokat halgattam, tanitottam, éjjel tanultam. Néha birtam tudomással még arról is, hogy más nembeliek is vannak a világon, olykor egy évben egyszer kétszer szivaroztam is. Bolond, de kellemes dolog ez a füstölés, elhatároztam, hogy a rászokást akkorra hagyom, a mikor orvos leszek. Mindent ekkorra tartottam fenn. És eddig, ugyszólván, az volt egyetlen gyönyörüségem, hogy arra gondoltam: milyen máskép lesz az, ha valahol a vidéken körorvos leszek. Szép dolog is az. Kényelmes, csendes és szép. Ritkán kerül ott még csak bonczolásra is a dolog. Leginkább hideglelést kell gyógyitani, meg a gyerekeket. Szivós nép ezek a parasztgyerekek… Azután az ember alig egy pár forintért csodálatos szépségü lakást kaphat. Csupa kert az egész. Hátul istálló. Alig kerül valamibe lovat tartani. Ön is, mint minden lány, biztosan szereti a lovat. Én a majorságot az udvaron, a sok cselédet. Mert az ember is olcsó ottan… Meg milyen ur egy ilyen orvos a vidéken. Könnyen tesz szert pénzre. Persze barátságot kell tartani a falubeli paraszt urakkal s a megyei ur-urakkal… Az ember vendégeskedik is, jó az néha… Szereti ön a vendégséget?
November Dávid hirtelen a lányra veté tekintetét. Az behunyott szemmel feküdt az ágyon. Aludt vagy tetette az álmot. A férfi néma kétségbeeséssel nézett maga elé. A lány kinyitotta szemeit: -22-
– Beszéljen tovább, olyan jó altató – szólt s kaczagott hozzá egy cseppet.
A férfi elvörösödött, de azért tovább beszélt:
– Azonban itt a fővárosban se volna nehéz valami szerény állást szereznem. A tanárok szeretnek, valami kórházban vagy egyletnél… önnek tovább lehetne tanulnia. Vennénk valami nett kis lakást. Butort mindenki kap ma hitelbe. Aztán a szigorlatpénzen kivül kérnék még valamit kölcsön a sógoromtól…
– Hisz azt mondta, hogy özvegy anyján kivül nincs rokona?!
– Még ez az egy, nem tartottam azelőtt rája számot soha. Megölte, agyonkinozta az egyetlen testvéremet. És engem – bolond dolog – szeret. Évek óta nem beszéltem vele, de most maga miatt lealáznám magamat, kérnék tőle kölcsön, hogy letehessem az utolsó vizsgálatot…
– S ha én nem volnék?
– Nem tenném be a lábam hozzá. Küzködnék tovább, eladnám magamat, vagy krajczáronként gyüjteném össze a pénzt.
A lány ezen is mosolygott, a mit ezután beszélt a férfi, mindenen mosolygott. Csak a mikor fenyegetődzni kezdett, akkor döbbent megy egy kissé. Szerencsére megjött a mama, a «beszélgetéstől» kigyulladt szemmel. Alig vett észre valamit, csak akkor lepődött meg, a mikor leánya igy szólt hozzá:
– Mondd meg ennek az urnak, hogy takarodjék -23- ki innét… és ne merészeljen belépni többé az én szobámba.
Nem tudtak aludni.
Iphigenia egy darabig azzal mulattatta magát, hogy a nyitott ablakon át kinézett a folyosóra, a hol valami cseléd beszélgetett a péklegénynyel. Majd behunyta szemeit s November Dávidra gondolt. Roppant groteszk volt az az alak, a mit ő az orvosnövendék alakjának látott ez álmatlan éjjelen. Hanem azért bánta egy kissé, hogy elutasitotta és kiüzte. Végre is egy imádó, a ki most már talán ki is ábrándul? Hogy lehet módja a kiábrándulásra: ez a gondolat egészen elkedvetlenitette. De talán vissza fog jönni mégis?
– Mit gondolsz, visszajön? – kérdé anyjától, a ki a konyha másik végében aludt.
– Vissza. Hogyne.
– Ha visszajön, megmondom neki, hogy gaz.
– Miért?
– Azért.
Az anya makogott valami érthetetlen mondást, de a mikor a lány kérdezte, hogy mit mond, eltagadta.
Ujra csend lett. Csak a legyek zugtak, zümmögtek. És ezeken a vékony fővárosi falakon áthallszott itt-ott a horkolás, amonnan a gyereksirás. Az utczán még egyre dübörögtek a kocsik, sőt por is szállt be a nyitott ablakon. A szegény főváros nyári éjjelének minden kellemetlensége vette -24- körül a leányt. Forró, büzös levegő és légycsipés vezették a kórust.
Ugy érezte, hogy nem tudja elviselni ezt az állapotot. Hánykolódott ide-oda, majd felköltötte már szundikáló anyját, hogy beszélgethessen vele.
Ritka kegy, az «orvos leánya» örült neki.
– Ugy-e, jól tettem? – kérdé a leány.
– Jól, de…
– De?
– Lásd, olyan nehéz ma férjhez menni, olyan nehéz! És lánynak még is… még is –
Iphigenia haragosan közbevágott:
– Hagyd el, te is csak hasznot akarsz belőlem huzni. Nyugalomra vágyol, nem szeretsz dolgozni, küzdeni…
Az asszony megfélemlitve hallgatott el. Magában arra gondolt, hogy csakugyan mintha fáradt volna egy kissé. Ezek a szépitő szerek alig hoznak ma már valamit. És egyéb munka olyan ritkán akad, néha olyan nehéz, meg nem is fizetik. A dolog nem sokáig marad még igy sem. Egyszer csak vége lesz… elesik valahol és leánya magára marad.
Iszonyat! Kevés vére megdermedt e gondolatra.
De a leány nem rettegett ugy tőle. Gyakran szóba hozta: «Ha magam volnék, egészen, de egészen máskép rendezném be». Sőt egyszer, az igaz, hogy dühében, ezt is mondta: «Te csak ártasz nekem!»
És ez álmatlan éjjelen mindaketten hasonló gondolatokkal foglalkoztak. Arra gondoltak mind -25- a ketten: ha majd Iphigenia egyedül lesz. Az ajtón csak ez a felirás «Paulus Genie». Az egyik vizitkártyát leszakitják.
A lány nem rémült meg az árvaság gondolatától. Az anya reszketett takarója alatt. A lány megszólalt:
– Hány éves vagy, mama?
– Hatvanegy! – felelé az öreg asszony, és sóhajtva hozzátette: Hosszu idő, egyszer majd csak azt mondják: elég. Egy reggelen… csak látod… nem hozzák a reggelit ágyadhoz…
Csakugyan. Mégis rettentő lenne. Vége minden kényelemnek! gondolta a lány s szive elszorult egy pillanatra. De csakhamar ismét arra gondolt, milyen más lenne akkor: nem kellene itt laknia, nem muszájna érintkeznie ezzel az aljas néppel az udvarban és az undoritó főzetek eltünnének a tűzhelyről… Egészen más világ! Önálló, szabad, gazdag lenne, mert egy egyedül álló lánynak, mint ő, nagyon jól tudta, okvetlen akad azonnal nagylelkü védője. Sőt egyszer egyik tanárja is mondta neki: ha majd egyedül áll, jőjjön csak hozzám, el kell jönnie.
Egy kissé megrémült, ha arra gondolt: im előtte anyja holtteste kiteritve. De mint minden nem jó indulatu embernek, neki se volt fantaziája, s nem tudta ezt az esetet élénken elképzelni, inkább magával a tiszta fogalommal foglalkozott s az nem volt előtte rettenetes. Egészen tárgyiasan tudott róla beszélni s amikor eszébe jutott valami, kimondta nyiltan: -26-
– Ugy-e, azt hiszed, én meg nem élnék nélküled is? azt hiszem, még jobban. Kényelmesebben, szebben mindenesetre… ti azt hiszitek: elvesznék nélkületek, pedig gyakran csak ártotok…
Valami visszhangozta ezt a szót «ártotok». Az öreg asszony volt, de egészen változott hangon hebegte utána kegyetlen mondást.
Aztán mindketten elcsendesültek. Kékes szürke szineivel közeledett a hajnal. A lány elaludt. Álmában mintha édes anyja ránczos, petyhüdt arczát az övéhez nyomna. Aztán beesett ajkaival mintha égető csókot nyomna ajkára. Kellemetlen érzés fogta el. Felébredt s látta, hogy az öreg asszony ott áll előtte s félénken motyogja:
– Csak betakartalak!
A tejes asszony vette másnap reggel észre.
Már nyolcz óra volt, ragyogó nap odakünn. Iphigenia édesdeden aludt, miglen a tejes asszony kiabálása felverte.
A puszta divány sötétzöld vásznán szintoly szinü hulla feküdt. Az «orvos leánya» halva.
A konyha-asztalon egy képes ujság szélére a következő, czeruzával, zsidó betükkel irt pár sor:
«Hogy ne ártsak, igy tán jobb lesz neki. Nem igaz, hogy keresztény vagyok. Zsidó. Egyetlen rokonom van Kecskeméten, a hugom, «Gelbné».»
Iphigenia iszonyattal nézett végig anyja elváltozott holttestén, megfagyott benne a vér, amint -27- megmagyarázták neki a zsidó irást s azt, hogy anyja az éjjel megmérgezte magát.
Önvád, fájdalom, kétségbeesés, düh, elkeseredés, gyávaság fogta el egyben. Azután iszonyatos főfájás.
Fejét az ágyba temetve, sirva nyögte ez értelmetlen szavakat:
– Vége a szinház…
A holttestet elvitték a Rókusba… A leány magára maradt. Egész napon át, valami véletlenből, az öreg Vrataritson s a könyvivőn kivül nem jött senki. Az öreg karmester nagyon megijedt a halálesettől, alig volt ott egy pár perczig. A könyvelő fölmondani jött. A házmester is felnézett estefelé, figyelmeztetni a leányt, hogy anya még csak felét fizette ki a házbérnek.
Az asztalon 2 frt 23 kr. A kávé is készen, vizbe hütve. Iphigenia nem nyult ételhez egész napon át. Eladatta ruháinak nagy részét s vett egy ócska gyászöltözetet. Az egész napon át nem tért vissza lelkének ruganyossága, le volt sujtva végkép.
Másnap reggel, már sokkal jobban érezte magát. A fájó nyomasztó, kellemetlen érzéseken áttetszett a fényes, édes jövő reflexe. De azt a halvány fényt csak pillanatokra látta. Ismételten a sötét vigasztalanságba sülyedt. Délután jött ugyan egy pár fiatal résztvevő, de ezeknek semmiségét sohse látta ugy még mint ma. -28-
Nagyon, egészen egyedül érezte magát. Ugy látta, hogy megcsunyult, meglanyhult, összetört. Meghalhat éhen vagy dolgoznia kell. Nem fog érte jönni senki. A tanárnak megirta a szerencsétlenséget, az levélben udvariasan vigasztalta.
Tehát dolgozni! nem.
Otthagyni a szinpadot! nem.
Lenni közönséges rosz lány! nem, nem.
Mivé lesz hát?
Estefelé megérkezett a válasz, megjött anyjának huga, Gelbné, egy kövér kis zsidó asszony a ki, miután kisirta magát s megcsókolta az eddig ismeretlen hugát, azt mondta röviden:
– Pakolj, holnap a temetés után megyünk… Vége van a bolondságoknak… Nekem ugy is a piaczon az almánál kell lennem… te majd otthon.
Elmenjen ezzel az asszonynyal, a ki zsidóul beszél s ilyen durva? Erre a válaszra a felelet: inkább meghal.
Tehát meghal. Még sem. Előbb a biróra gondolt, de szinte örült annak, hogy az ugy sincs most itthon. Hivatta November Dávidot.
A folyóson várt reá és azonnal szólt:
– Meggondoltam a dolgot.
Az orvos szomoruan mosolygott.
– Én is, én is… Ma lettem orvos, a más, egy leány pénzével. A rigorozum-pénzért eladtam magamat. Siettem, féltem magamtól, féltem magától. -29- Aztán a szegény anyám is eszembe jutott. Tegnap mikor a kötvényt irtam, akkor volt az eljegyzés. Csak azt mondtam, hogy becsületemre.
Halkan, de most is nagyon folyékonyan érthetően beszélt. Nem ugy, a hogy ilyen helyzetben novella-hősök szoktak: csukolva, reszketve. Csak nagyon szomoru és bágyadt volt. Olyan mint egy beteg majom.
Be se mentek a szobába, Iphigeniának a szeméből két könycsepp hullott alá… November pedig kicsuszamlott hanggal kérdé:
– Nincs-e valamire szüksége?
Majd kevés vártatva halk, monoton hangon szólott:
– Bolond szó… becsületemre…
És mint egy megvert eb tova sompolygott.
A kupé ablakán már látszott a város.
– Itt vagyunk, állj fel, ne álmélkodj, hol a kuffered?! – szólt a nagynéni Iphigeniához, a ki kimeredt szemmel, zugó agygyal, az egész utazás alatt némán ült a kupé egyik sarkában. Alig értette, mit beszéltek hozzá s ülve maradt.
– Zseni alszol? nem hallasz? itt vagyunk! – kiabált fülébe a kis öreg asszony.
A lány megborzongott, azután feltápászkodott nagynehezen. A néne odahuzta az ablakhoz:
– Ez az, ott a város, bizony nem olyan szép, mint Pest. -30-
Nem olyan szép! Iphigeniának ugy tetszett, mintha egy gyilkos, büzös mocsárba vinnék, amibe hosszu kinlódás után beleful majd. És marczangolta magát, hogy eljött, hát ott maradt volna akárminek is. Lett volna akár micsoda. Vagy halt volna meg…
Talán még nem késő?
Im megáll velök a vonat, végsőt fütyül a gép, szól a villamos csengetyü. Az éjjeli levegőtől rekedt hangon kiáltja a konduktor a város nevét. Kiszállanak. Körülöttük a világos éjben furcsa élénkség. Emberek hordókat görgetve, asszonyok gyümölcsös puttonynyal a hátaikon.
Olyan különösnek tetszett a lánynak, hogy az emberek még dolgoznak; miért nem fekszik valamennyi az amott tovarobogó vonat elé?! Őt magát isten tudja hányadszor megcsapta a vágy: szétroncsoltatni a gőz-óriástól, de most is, mint a temetés után, alig egy pár órája Budapesten, csakhamar elirtózott.
Élni, élni, akárhogyan is!
És a nénivel megindult gyalog a kisváros felé. Gyönyörű gyümölcsösök között mentek előre. A megáldott ágak, a szagos körték, az augusztusi virágok illata, minden, minden halottszagu volt neki. Meghalt, rothadt, megsemmisült minden.
Halott: a tündérséges szinpad; halott a dicsőség, a gazdagság, a fény, a kéj… Dög minden s mindenütt…
– Állva is alszol! – szólalt meg mellette -31- a néni. Otthon voltak. Egy kétablakos kis ház előtt. Benn világosság még. Vártak reájuk ébren.
Kalappal fején ült a szobában Iphigenia. Két férfi vette körül kedveskedve. Az egyik a nagybácsi, még fiatal és erőteljes, meg egy 20–21 éves fiatal ember, a fiuk. Egészen jóképű emberek; a lány szinte felüdült látásukon. Lassan-lassan majdnem visszanyerte ruganyosságát, régi nézését. Azt a sajátságos, lágy, orvul megejtő tekintetet, a melyet, hogy reávetett uj rokonaira, azok olyan szokatlanul jól, furán érezték magukat, mint a ki először eszik arzént életében…
– Bácsi, Péter, fogtok-e szeretni? Azt akarom, hogy engem mindenki szeressen! – szólt a lány, mielőtt aludni ment volna. És ujra rájuk nézett. Kegyetlen gyönyörűség volt neki látni azt a zavart, a mit egyszerű nézése végbevitt. És ebben a pillanatban felvillant előtte ujra a régi jövő… az igaz, hogy más alakban.
Lefeküdtek. Aludt az egész város.
Anyák és lányok között talán akadt egy-egy a ki kinos álmában hangosan felnyögött, megsejtve a közelükbe érkezett veszélyt. Anyák és lányok között bizonynyal volt egy-kettő, a ki megálmodta, hogy ime a pusztulás megérkezék közibük.
A Veszély, a Pusztulás, a jövevény, fiatal lány képében: nyugodtan feküdt ágyában. Kezdetben zavarta, bántotta egy kissé a szoba falusi szaga, a svájczi órának komoly ketyegése, de -32- mindezeket megszokta egy negyedóra alatt. Most már csaknem jól érezte magát. Egy darabig a két uj férfirokonra gondolt s arra, hogy ezek, a kiket megbűvölt, bizonynyal vele foglalkoznak most. Gyenge izgalom fogta el, olyasfajta, mint akkor, midőn szavalt, poseolt valamely közönség előtt.
Az izgalomnak ez a bágyadtsága s az álom megzsongitották idegeit. Már csak homályos sejtelmek reszkettek végig lelkén.
Sajátságos sejtések arról, hogy a két férfirokon meg mindazok a férfiak, a kik itt laknak ebben az alma-szagú városban, mint fognak majd reszketni tekintetének hatása alatt… Kéjesen, félénken, kinosan, boldogan… Azt teszi velök, a mit csak akar s azt akarja, hogy szolgája, lépcsője, lábpárnája legyen mind, mind…
A bosszúállásnak valami homályos ösztöne szállta meg. Veszteségét még érezte, de a kárpótlás megtalálta már abban a pusztitásban, a mit véghez fog vinni itt ebben a házban, ebben a városban, mely mind csendesebb lett körülötte.
Aludt mindenki. Legfelebb, ha egy-egy anya és leány volt ébren, kinos álomból felrebbenő. Valami látomással teli asszonylélek talán meg is érezte, hogy a veszély, a pusztulás immár közöttük van.
Egy fiatal, hamvas arczu, mosolygó lány, a ki most csendesen, nyugodtan, édesdeden alszik. Holnap pedig már megkezdi rettenetes munkáját: elcsábitja a feleségtől a férjet, menyasszonyától a vőlegényt, szeretőtől a kedvest… Pisztoly -33- durranása, halálhörgés, rimánkodás, szitkok, átok, kín, sirás, kéjes és boldogtalan sóhajtások fognak itt felhangzani a levegőben, melyet most csak tücskök csiripelése, alvók szuszogása, álmatlan ebek csaholása zavar meg.
És mindazok egy lány körül, egy lányért, a ki csendesen alszik puha ágyán, s szeliden mosolyogva álmodik valamely dicsőségről.
Vittek, vittek… A rabszállitó kocsi homályában felém csillogott az eskorteos káplár szeme, követte minden mozdulatomat, kinézett velem együtt a kocsi zsaluja mögött. Eddig vasuton jöttünk s éjszaka, nem láttam még semmit a csehek hazájából, egy pár tömpe, esőre álló orr, tubákoló posztókereskedő, wasserzakos porczellán-pipák, aztán egy szép, kedves cseh leány – ez minden, mit a kupé lámpása mellett kincséből mutatott Bohemia. Aztán a világ legszebb, legpirosabb s leglágyabb zsemlyéje – cseh «halbicsku», melyet a szép Libussának hozott kisérője, jegyese, férje, szeretője, – szöktetője? De az eskorteos nem enged regényeket kutatni s a gyászruhás lány ellebbenti ajkai elől a fekete fátyolt s belé harap a zsemlyébe. Soha nagyobb ajkakat, csunyább fogsort s terjedelmesebb harapást! Pedig milyen szépen kigondoltam már magamban az egész verscziklust, a mit majd ez ismeretlen hölgyhöz intézek. Alig láttam, alig jelent meg nekem, már is eltünik örökre, visszahozhatlanul. -36- Ő Prágába talán nászuton, én Josefstadtba, rabságra talán. Tragikus helyzet s ideális alak s most mindennek egy nagy harapással vége s vége a regénynek!
Visznek, visznek… Közeledünk a vár felé. A mint fölfelé haladunk a dombon, mindjobban tágul a láthatár. Mikor eljöttem szép Magyarországból, már virágoztak a fák s az uti sáron fehér lipék lakmároztak, éhesen, vidáman, mint egy gyermekcsoport. Itt keresem a tavaszt: nincs. Csak fehérre meszelt pedánsul nőtt gyümölcsfák művészi madárléppel, ládákkal tar koronájukon. Vizes ködös, szürke és kiállhatatlan szinü levegőég: ez a tavaszi reggel itten. Madárcsicsergés helyett tambour-jelöltek dobpergése s czigány hornyisták tülkölése. Amott egy szántó. Büszke Cselő, gőgös Csákó s bojtos szarvu vidám Virág helyett egy törpe svajczer tehén huzza az ekét, nadrágos cseh szólongatja finomul, se pattogó ostor, se nóta, se káromkodás, semmi, semmi! Csend! Majd halk mormogás, olyan, mint egy nagy gépé. Hát motorrá változott itt a természet!?
Az első felvonó hidon dübörög keresztül a kocsi. A vár első kapuja. Hideg borzongás fut végig rajtam. Alattunk megdagadt hullámokkal zug tova az Elba s bekeriti a várat, bekerit bennünket. Egy pillanatra visszatükrözi a sárga kocsit s a sárga halált, melyet annyi derék magyar gyerek talált fel benne. Kigyózik, kereng felénk a lila Mettau is s ujra uj gyürüt alkot mögöttünk. Kapura -37- kapu, bástyára bástya, mind gyorsabban haladunk s mind magasabbra. A látóhatár egyre tágul, amott szürke fellegekbe bujva hires Königgrätz a peremen némi fényben a porosz gránicz hegyei s itt előttünk a várpiacz, tiszti kardok csillámlása, csengése, «szé–vasz» hangok, virginiák haragos bajszok alá dugva, buta regruta arczok, gőgös hadnagyocskák – és teméntelen ágyúgolyó garmadába rakva, mindenfelé a földön. Ez a vár belseje, a város, hires Josefstadt, csendes Josefov. Magyar bakák söprik a köves utczáját, a kaszárnyák elejét s a mint megállunk, csendes hangu nóta szoritja még összébb a szivemet. A kórház óriási épülete előtt rab-baka seper s dudolja:
Mint egy székesegyház kriptája, olyan ragyogó tiszta, olyan hideg s olyan világos a katona-rabok kórháza. Mikor a cseh jáger becsukta utánam reám az ajtót, ugy éreztem: el vagyok temetve. Nem szóltam, lefeküdtem, szememre huztam a pokróczot. Egy darabig szólongattak a társak, beszéljek hazulról, meg biztattak: tiz hónapot kaptam-e, brigádból jövök-e szöktem vagy verekedtem? Igazán beteg -38- vagyok-e vagy csak nem szerettem «rétbe» menni a rabokkal s megcsaltam az orvost, hogy ide küldjön. Hogy nem feleltem, csufolódni kezdtek, még a poszt is nevetett.
– Ne bántsátok a szegényt, alszik! – szólalt meg a szomszédom.
Kidugtam a fejemet s a szemébe néztem. Tömzsi paraszt baka volt, piros az arcza, de mind tele dagadva, csupa golyva a nyaka. Alig tudott beszélni.
– Maga is szökött, földi?
– Nem én.
– Hát honnan?
– Egerből.
– Volt-e már Kis-Tállyán?
– Hogyne.
– Én meg oda való vagyok. Ha ösmeri az apámat, a nagy utczán széltül. Stefán Dobi ő is.
És Stefán Dobi Kis-Tállyáról kezdett beszélni. Hogy ismerem-e a kis-tállyai gazdákat. Pályi Pap Juliánnát csak ismerem? Mert az az ő édes anya testvérének a lánya. Ha templomban voltam láthattam. Olyan széles czitromsárga piros virágos pántlika van a hajába fonva, mint egy tenyér. A szép szőke hajába… És vajh igaz-e, hogy az Imre József uraságék kocsisa már négy lóval jár. Négy pejjel. Mert egy kis-tállyai fiu mondta aki csak egy éve jött hazulról. Itt volt de elvitték hét évre Königgrätzbe… Ott fog megrohadni. Soha se látja többet Kis-Tállyának tornyát… -39-
Már a fő-fő orvos elé csengettek s még mindig a falujáról beszélt Stefán Dobi. El kellett harapni a szavát, hogy nyilt az ajtó. Szeme csilogását az alattvalói félelem se tudta elvenni. Ugy nézett maga elé, mintha nem is a nagy, hatalmas, szigoru urakat, de falujának barátságos tornyát látná maga előtt. Meg se nézték az orvosok, csak jöttek egyenesen felém. Előadatták a holmimat, kikutatták a zsebeimet. Leszakadt s örökké felvarrandó gombok s egy pár levél volt a martalék. Valami gyürődött szerelmes levél, ártatlan leány bizalmas, érzelmes, gyengéd sorai jutottak durva, profán kezekbe. Oh, egy igazi troubadour nem adta volna oda csak élete árán, de a modern kor léha ifja, én, bizony meg nem haltam érte és – pedig milyen szép fordulat lett volna! – odaadtam. Aztán elvették azt a kivágott ujságczikket is, melyben a szülővárosom lapja először nevez «ama fénysugárnak, mely világosságot ömleszt rájuk», s elvették s elolvasták azt a levelet is, a melyet egy szépirodalmi napilap szerkesztője intézett vidéki irójához egykor s a miben az volt kifejezve, hogy az ő lapjában megjelent novella olyan műfaj, melyért a muzsa megsértése nélkül nem lehet honoráriumot fizetni… Már most ezt – s én nem tehetek róla – az orvosok utján tudja az egész tisztikar…
Aztán tudtomra adták, hogy felügyelet vagy vizsgálat alatt állok. Rossz ajánló levelekkel küldtek engem ide az ezredemtől. Hogy lázitom a legénységet… Nem hitték el azt se, hogy beteg vagyok. -40- Az öreg katonaorvos forgatott ide-oda. Hallgatódzott a mellemen. («A vén süket!» mormogta tán szakállába a szanitécz-tiszt. «Mintha ő már meg tudná hallani».) Végre is tisztába jöttek velem, hogy svindlér vagyok, csak teszem magam, meg is mondták. De az öreg törzsorvos még mindig forgatott s nézett. Kérdezősködött családi viszonyaim után. Özvegy anyám van-e? Szegény öreg özvegyasszony!
Olyan részvéttel beszélt, hogy azt hittem, menten kiereszt. Vissza, vissza,… A helyett a posztnak hagyta meg, hogy vigyázzon reám. S mormogta kimenet: «ferfluchte anarchist!» a jó öreg, érzékeny, részvétteljes öreg!
Tehát végre is itt maradtam, itt vagyok, bezárva, idegen földön, elhagyatva. Meddig? Biztattak a többi jó fiuk: majd kitart! Csak Stefán Dobi nem hitte, hogy a ki itt van, annak valaha «kitart». Meg egy német tüzér ijesztgetett:
– Még el se itéltek; én már két éve ülök, hol a brigádban, hol, ha megunom itten. Nyolcz hónap nekem már, nyolcz kis hónap, még se tudom, kitart-e valaha.
Egész napon azt számitgatták, mikor telik le. Egy kalendárium egy éve még, vagy több? Ki a századhoz, vissza a börtönbe, vagy haza. A magyarok vágytak legjobban haza, meg a német. A csehek nem igen ábrándoztak a szülőföldről. Egy Radetzky-huszár azt mondta, nincs is rá nagy okuk. -41-
A nemzetiségek egyáltalán nem voltak valami nagy barátságban. A magyar «poszt»-ok hirül hozták, hogy kinn a magyarok vasárnapon már megint tiz csehet mártottak a Mettauba.
– Megszabadult-e egy? – kérdezte a Radetzky-huszár.
– Éppen egy!
– Be kár!
A cseh jágernek, a ki lopásért volt köztünk, czimborái, talán testvérei voltak a vizbefultakban. Aznap sokat kötekedtek; halgattam.
Jobban gyülölték ezek egymást, mint az ellenséget. Magyar ezredbeli baka mondta:
– Az ezredesünk is azt mondta, hogy kimutassa magát mindig a magyar…
Erről az ezredesről egyáltalán sokat beszéltek. A magyar ezredbeli baka kocsigyártó volt s egyszer két álló napig festette az ezred zászlaját. Az óbester magukra zárta az ajtót, tartotta a pózna végét, ő meg festette… Ételét, italát is odahozatta az öreg, magára nem hagyta volna egy perczre.
Az elrongyollott, diadalmas zászló, a mint az öreg óbester tartja: éhes rémlátó szemeink előtt megvillant egy pillanatra. Legalább volt mit látni, nem csak a roppant szoba fehér falait. Ezeket a rettenetes falakat, melyek olyan barátságtalanok voltak, hogy még az árnyékot sem türték meg magukon.
De a fiuk gondoskodtak róla, hogy árnyakban rémekben ne legyen hiány. -42-
Mindennap arról folyt a vita, hogy ha igy tart a dolog, senki se megy haza az ezredből szép Magyarországba. Öldösik magukat a fiuk. Bogsán Laczi kezdte. Mindjárt a hogy idekommandirozták az ezredet. Az uj ezredes meglátta az utczán leszakadt zsinórral… Az alezredestől végig a majoron le az őrmesteréig kikapott miatta mindenki. Ezért azután ő rá járt a rud. A menázsiját se ehette meg nyugodtan. Egyszer a szájába lőtt. Megirigyelték a temetését, jött utána Matiász Takó. Épen kiirták a puskaporoshoz őrségre, a mikor ettől az idegen viztől kilelte a hideg. Nem merte jelenteni, kiment, állt a hidegben, fáradtan, betegen. Elaludt, meglepték, brigádba küldték, ott a profosz puskájával lőtte magát sziven. Matiász Takó után Stefán Faragó lett a soros. Azután oszt össze-vissza. A kis-debrei fiuk mind a négyen, – nem megy haza egy se… És még öreg bakák is.
Drót zárkában égő lámpás kicsi világánál egész éjszakákon által elbeszélgettek a fiuk azokról, a kik sohse mennek haza. Én, meg a Stefán Dobi csak hallgattuk őket s a mikor már csend lett s az ablakon át kezdett a feketéből kisárgálni a szomszédos kaszárnya – ez volt a mi hajnalunk – egymás felé fordultunk.
– Mire gondol földi?
– Hazunnan.
– Én is.
A magunk módja szerint mind a ketten hazagondoltunk. Kék hegyek alján, zsuppos ház belsején -43- tán össze is találkozott lelkünk, de csak ottan, az enyém oszt elvált az övétől s szált magában lázas röppenéssel.
Idegen földön, beteg rabkatona visszagondol a legelsőre, a ki neki lány volt. Már azt hitte: elfeledte egészen, a mikor közelében volt nem régen; alig dobbant meg a szive és egyszerre – visszaérzi az első kézszoritás rejtelmes, titkos, megmagyarázhatlanul édes gyönyörét. Behunyja szemeit s megöleli a kemény szalma-párnát, rányomja az ajkát, s ujra érzi a legelső csókot. Két ország választja el a lánytól s hajának illatát véli beszivni, a mint vállára fekteti fejecskéjét s kar karban sétálnak együtt a kertben. Este. Szerelemtől fényes bogarak csillognak az orgona-bokrokon.
A kép villámgyorsan változik. A barátságos bokrok ágyas szobává változnak át. Ott is épen hajnalodik. De milyen hajnal! Fehér függönyök az ablakon. Tavaszi virágok az asztalon…
Dobi István egyszerre elkiáltja magát:
– Csiba te!
– Mi baj, földi?
– Semmi. Csak ez a bolond álmodozás. Pedig nem is aludtam. Nem aludtam, ugy-e? Az volt az eszembe, mintha buzát vinnék be Egerbe a hetivásárra s a kutyánk a kerék alá feküdt volna. Pedig nagy kár azért, ha eb is. Az ivóba, a mikor Horváth Szilaj Andrásék, öten nekem estek, ő volt velem, a ki lefogta mindnyájokat…
Stefán Dobi meg meg Kis-Tállyáról kezdett -44- beszélni. A két tarka üsző borjujokról, a ki volt akkor, hogy eljött, de most hiába kérdi, nem irják be a levélbe, meg van-e még? Aztán az édes szülőjéről, a ki még most is tultesz akármelyik marokszedő lányon. Hogy most már vetnek otthon biztosan. Egy uj nótát nem hallottam-e? Mikortájt ő eljött, Büszke Veron volt a nótába, hogy a császár arra jártában megszerette volna. Pedig az nem lehet igaz. A császár…
A császár! ezt a nevet végtelen tisztelettel ejtette ki Stefán Dobi. Csodálatos fogalmai voltak róla. Mindenhatónak hitte, mint az istent. A Radetzky-huszár azt mondta:
– Az is csak virgóniait szí!
Dobi a fejét rázta:
… Mert ha a császár akarja, akkor ebben a minutumban hazaeresztenének bennünket. Nem szolgálna hevesi fi senki. Mind a tótokból; oláhokból szednék a katonát. Apám mondja, már volt is ugy egyszer.
A fiuk ellene mondtak, csak én hagytam helyben. Meg is szeretett s a mig reggelire és vacsorára nem kaptam csak levest, ő adott a kenyeréből. A mi neki megmaradt, azt se tudta megenni. A golyva napról-napra jobban ellepte a nyakát. És egy reggelen a jó öreg orvos – a ki mindig az öreg anyámra kérdezősködött – dühös lett, a mint a fiu csak nagyon rekedten tudott neki visszafelelni. Belül is elepte már a baj. -45-
– Hány heted van még szolgálni való? – kérdezte az orvos.
– Négy.
– Ha ez letelik, akkor oszt’ mehetsz haza!
Stefán Dobi az utolsó hetet morzsolta. Már nem számlálta többé a napokat, hanem az órákat számoltatta vélem. Néha éjszaka is annyit hánykolódott ágyán, hogy felköltött. Feléje fordultam.
– No, mit üzen haza, földi? – kérdé.
– Semmit. Talán nem is gondolnak már otthon én reám. Ha el akarnak feledni, hadd feledjenek.
Szegény fiu vigasztalt. És biztatott, hogy itt hagyja a kis tükörjét, a mikor elmegy, de visszajön érte s hoz öt rövid szivart nekem. Az éjjel, ha a poszt nem látja, elszivhatom.
Ugy vártuk, hogy legalább Stefán Dobi megszabaduljon már. És meg is szabadult, gyorsabban, mint hittük.
Négy napja volt még hátra. Az orvos háromszor is feljött hozzá mindennap. Egy napon aetherszag ömlött el a rabkórházban. Az éltető illat, a mit a halál bűze szokott felváltani.
Paszulyt kaptunk azon a napon. Neki csak leves volt felirva a tábláján.
– Nagyon jól érzem magam, adjon egy kis paszulyt, földi; ha Kis-Tállyára jön, visszaszolgálom. -46-
A beteg jóllakott paszulylyal. Utána egy kicsinyt nehéznek érezte magát.
– Mintha sár volnék! – mondá.
Csakugyan olyan volt, mint egy alaktalan sártömeg. A börtön, majd a rabkórház levegője, de legfőkép ez az idegen ország, s a mint ő mondta: ez a «kéneső»-viz elgenynyesztette minden csepp vérét, elposhasztotta minden mirigyét. Még élt, még beszélt, midőn már rohadni kezdett. De a jó öreg orvos igyekezett lassitani a halál munkáját.
– Még csak négy nap! – mondá az utolsó estén – Stefán Dobi, négy nap, mehetsz haza ló-abrakolni, legyél katona!
Beszélhetett már hozzá akárki. Stefán Dobi nem látott már senkit, csak falujának tornyát, nem hallott már semmit, csak egy dalt, a miről tán azt hitte, hogy a határon kender-tiloló lányok fogadják vele. Utána is dudorászta:
… Rátették a csákóját, szuronyát a katonásan szép halottas kocsira, a tisztje deffilirozott a holttestének, a katona-banda rázenditette a legszomorubb indulóját és vitték ki a cseh temetőbe.
Engem meg vittek, küldtek – haza!
Haza! Szidjatok, nyomjatok el; verjetek meg, tiporjatok össze s a mig egy kis élet marad ebben -47- az elnyomorgatott testben: ez a haza, ez a föld, ez a rög, csak ugy szerettem lesz, mint akárkinek közületek. Csak ugy az enyém, szentem, magasztosam, mint bárki másnak!
Két nap, két éjjel robog előre a vonat Magyarország felé; oh, mily lassan mén! De im egyszerre ismerős hegyek tünnek fel, magyar szó az állomáson. Itt vagyunk. Milyen más itt. A földnek szine, illata van… Szines ég, meleg nap, ismerős arczok, mintha mindannyian rokonok volnának… Milyen nagyok már a gyümölcsök a fán, a harangoknak milyen ismerős csengése van… nekem ismerős és kedves mondások hangzanak ki csengéséből, de mást… mást hall ki zugásából egy öreg asszony, egy fiatal leány – –
Tavaly, junius elején, abban a kis városban voltam, a hol születtem. A városban most is az a sajátságos csend, mintha halottak közt járnék.
Két hét alatt beteltem vele, kivágytam belőle; akár hova, csak ki innét.
– Menj ki Buzáshoz! mondták a fiuk.
– Miféle Buzáshoz, hová?
– Ide a szomszéd faluba, – Buzáshoz, nem is emlékszel?
Buzás? Az ujra fölhangzó név most már megütötte a fülemet. Emlékeztem, hosszú idő után most emlékeztem először, hogy egy ilyen nevű fiuval jártam együtt még a kis iskolába. A név nyomán alakja is eszembe jutott s ujra láttam a tömzsi kis Buzás Lászlót, pulykatojásos, fanyar kis képével…
Megindultam a falu felé. Estellett. Se előttem, se hátam mögött egyetlen egy élő lény, de oldalt az út eleven szegélyei – óriási agg jegenyék – zúgtak, susogtak, beszélgettek. Pedig nem -50- fútt egy leheletnyi szellő se s az árnyékok változatlan terpeszkedtek keresztül-kasul előttem.
Az út közepe táján még szebb lett. A város lesülyedt a völgybe, nem láttam többé csak az esteli harangszó halk zúgása hallszott felém. Az is elhalt, a mint mind jobban közeledtem a falu felé. Már nemcsak a templomot, hanem a paplakot is láttam s leverődött hozzám a négylábu bakterok, a nagy fehér kutyák együttes ugatása. Ez közelről olyan kellemetlen csaholás, melyet a távolság szinte melodikussá tesz.
A faluban már aludtak s én alig tudtam rátalálni Buzás Lászlóra. Egy elkésett mezei munkás vezetett el – nagy tisztességtudással – a tanitó urhoz.
Esteli kilencz órára járt már az idő s László még nem aludt. A mint beléptem az alacsony, de jó tágas szobába, azonnal megismert.
Nagyon megörült s azt mondta, sokat gondolt rám.
– Nem csuda, ti itt ráértek.
Mosolygott erre a megjegyzésre:
– No no, te nem vagy néptanitó, mint én s neked biztosan nincs fent a fővárosban száz egynehány tanitványod, mint itt nekem… Meg aztán…
– Aztán?
– Csak azt akartam mondani, hogy nem panaszlom. Csak mind eljárna rendesen, de különösen ilyenkor alig lehet őket becsalni, megmarasztalni -51- az iskolába. Az ember szinte resteli, hiába huzza a fizetést…
– Elég-e legalább?
– No nem sok, de meg lehet belőle élni. Száznyolczvan pengő, de a kommenczióval felrug majdnem négyszázra.
– Sok pénz!
– Magányos embernek nagyon elég. A plébánosnál eszem… Okos ember… jó koszt.
– E szerint elégedett vagy?
– Több, – boldog.
Boldog! Milyen különösen hangzott ez a szó, ebben a dohos-szagú, szegényes, divány nélküli oduban. És ennek a kis kopott embernek az ajkáról.
– Boldog! Az! – ismétlé s föl s alá járkált a szobában. Észrevettem, hogy egy kissé biczczent is; emlékszem most már: gyermekkorában is.
– A mikor «dögész» voltam (igy hivják benn a városban a jövendőbeli tanitókat) nem hittem, hogy ilyen jól fog kiütni a dolog, nem hittem…
Széles arczán a mosolygás még erősebbre vált. Ajkai reszkettek: valamit akart mondani, de hallgatott pillanatokig, mig végre az asztalfiából egy füzetet vett elő:
– Valaki mondta, hogy te is irsz, mi mindnyájan irunk, a kik akkor együtt jártunk… szerencsés osztály volt az…
– Versek?
– Akarsz meghallgatni… -52-
A kis tanitó két szerelmes verset – gyenge Petőfi-utánzatokat – olvasott fel. Udvariasságból elkértem tőle, hogy majd valami lapnál megpróbálom kiadatni. Nem engedte:
– Nem a prenumeránsoknak irtam, hanem nekünk! – szólt elvörösödve.
– Tehát szerelmes vagy?
Ez a kérdés megolvasztotta tartózkodását. Beszélni kezdett szerelméről, terveiről, – átmegy Leleszre, ott kétszázhusz forint a fizetség, aztán, aztán meg fog történni az a dolog, a mi neki mindenek tetőpontja. El fogja venni… feleségévé teszi…
– Az a lányon is áll!
László boldogan, ámbár egy kis elbizakodottsággal hunyoritott kicsiny barna szemeivel:
– El van végezve… szeret.
– Szép?
– Nagyon. Szőke nagy haja… halavány arcza… mit tudom én… csakhogy szép nagyon.
– Parti?
– Mi az?
Kezemmel a pénzt jeleztem.
Megharagudott, rám förmedt, de kibékült csakhamar, voltaképen tán nem is értett meg jól. Aztán elbeszélte, hogy a mindenek fölött álló lányt Fiala Boriskának hivják s itt lakik lent a pataknál az erdészházban, az anyja erdőmester özvegye s penzióból él. Ha nem volna ilyen késő, el is vinne hozzájuk, de majd holnap reggel. -53-
Ott maradtam éjszakára. Jó darabig borozgattunk, beszélgettünk az iskolabeli dolgokról, a fiukról – ő még mindegyikre jól emlékezett – s a tanárokról, a kiket most sokkal jobban szeretünk mint gyermekkorunkban. De a hogy lefeküdtünk és sötét lett a szobában, László ismét Fiala Boriskáról kezdett beszélni s a máskülönben akadozó, szintelen szavu ember ugy kiszinezte ezt az alakot, hogy nekem is kedvesnek, kivánatosnak tetszett.
Reggeli nyolcz órakor már ott voltunk az erdészház pitvarjában. A mama jött elibénk s bevezetve a nagyon tágas szobába, nyomban asztalunkra tette a pálinkás butykost. Aztán megkérdezte «mi ujság Pesten?» Majd kiállt a pitvarba s kiáltott «Bori, Boris!»
– Hol van Boriska? kérdé László.
– A főzelékes kertben, földiepret szed.
Egészen igy képzeltem; földiepret szedve, a világ legpoétikusabb ennivalóját, kezén kis kosárkával.
De a kosár nem volt kicsiny, valóságos főzelékes kosár volt az, melylyel a lány megjelent. Sőt szőke se volt, hanem haja, szemöldöke, vizes szinü szemeinek pillája olyan, a mit itt felénk fakónak szoktak mondani.
Csunya volt, nem: több ennél – jelentéktelen; szin, báj, forma nélkül való. A hangja is olyan kopott, mint sárga barézs-ruhája.
László bemutatott s eközben elpirult egész a füléig. Aztán megkérdezte – valami bókkal egyetemben -54- – hogyan aludt, mit álmodott? A lány azt mondta: elfeledte, de…
– Nézze, tegnap itt hagyta a pipáját!
És átnyujtotta a cserép-pipát. Uj bojt, «szerelmi kézimunka» volt rajta. László szemei villogtak. «Milyen lány, ugy-e milyen lány?» kérdezte tőlem némán, felém hunyorgatva.
A lány felém fordult. Ő is megkérdezte, mi ujság Pesten? Aztán kérdezősködött egy hires szinésznőről s kérdezte:
– Igaz-e, hogy egy gróf fogja elvenni?
Hamar kifogytunk a beszédtárgyból. Akkor oszt’ a lány kérte Lászlót: szavaljon valamit Petőfitől. Például az «Egy gondolat bánt engemet»-et. A kis tanitó szavalt, elhalgattunk.
Kilenczkor Lászlónak el kellett néznie az iskolába. Elkisértük a lánynyal, aztán magunkra maradva, fölmentünk a kalváriára, sétálni a cserek alá.
Igy, magunkra maradva, még jobban szemembe tünt a lány jelentéktelensége, olyan szük volt az értelmi képessége, alig volt a fejében egy pár száz fogalom.
S ez boldogit egy férfit, ebbe szerelmes valaki!
Ez a gondolat harangozott minduntalan a fejemben, mig a lányt néztem, mig beszélgettem vele. Alig tudott másról beszélni, mint Lászlóról, meg Lászlóról. Hogy szereti a plébános, hogy járnak ki hozzájuk az urak a városból.
Valami ördögi hatalom arra birt, hogy megmagyarázzam -55- a lánynak, micsoda nevetséges alakra pazarolja szerelmét. Gunyolni kezdtem gyermekkori barátomat. A lány nem reagált. Nyiltabban beszéltem, meg nem értett. Boszankodtam a dolgon kereken szóltam. Le volt verve, csüggeteg lett, mint egy jeges eső verte madár. Majdnem sirva fakadt s rekedten szólt:
– Nincs igaza… nem, nem, nincs igaza!
Alig tudtam megbékiteni, alig tudtam elhitetni vele, hogy csak próbára akartam tenni.
Délben Buzással együtt ebédeltünk a plébánosnál. Késő délután keltünk fel az asztaltól. Ujra estellett, a mikor haza felé ballagtam. László kikisért a határon túl.
– Nos? – kérdé nyomasztó hallgatás után.
Nem tudtam neki mit felelni, mit hazudni.
– Szép? – faggatott a szerelmes.
– Szép.
– Ugy-e milyen okos?!
– Okos.
– S milyen jó!
– Az… az…
Helyben hagytam mindent, sőt mosolyogtam is azon, mint rakja fel a szerette lány alakjára kelet minden ékszerét, a nyugati regényhősnő minden báját. De mégis, mintha valami irigység, gyöngeség, Isten tudja: mi szállt volna meg. Talán az a gyarló, eszelős emberi vágy: elűzni az illuziókat, a magunk és a mások illuzióit. Erőnek erejével kutatni -56- amaz igazságokat, melyek egy fapolturát se érnek, de igazságok.
Fel akartam világositani Lászlót, hogy ki az, a kit ő szeret. A Fiala Boriska igaz képét akartam elébe állitani. Gunyolódva kezdtem, közbe vágott:
– Hagyd, én jobban tudom, csak én látom őt igazán…
És apró szemei ragyogtak, kitágultanak. Ott tükröződött bennünk látomása, a megzavarhatatlan, a megingathatatlan ideál.
Mosolygott hiú erőlködésemen. Sajnált vakságomért.
Vajjon nincs e igaza? ez a gondolat gyötrött az egész uton, haza felé. Igaza van, nincs igaza – ezzel foglalkoztam – a mig csak kijártam a gyerekkori pajtáshoz, a sajátságos idill fura légkörébe.
Augusztusra esett a tanitó esküvője.
A fehérre meszelt kis templom apró ablakai tölgyággal, friss falevelekkel betömködve. A falak félhomályban valami résen bemászott egy-egy intenziv, tüzes napcsík s futkározott a templomban: tüzes gyík, égő szalamander.
Templom és szertartás soha igy meg nem hatott. Alig tudtam megőrizni a hivatalos méltóságot. Egy vőfély, a ki el van érzékenyedve!
A nyoszolyó-lányom mosolygott rajtam.
– S a czinizmus? – kérdé gunyolódva.
A mikor elhangzott e szó, már ismét itt volt az a hatalom, a mit kifejez s átvette fölöttem uralmát. -57-
A szertartás kezdődött, a pap föllépett a szószékre s beszélni kezdett: «Máté evangéliumá»-ból indult ki… A tanitó és menyasszonya fáradtan egy kissé, de láthatólag tulboldogan álltak az első pad előtt. Uj szalonruhájában a férfi még esetlenebb volt. A menyasszony elálló, durva moll-ruhájában, pomádéval simára és fényesre fésült hajával, suta fejével: olyan sivár, olyan fakó. Alig lehettek teljesen öntudatuknál s mégis végtelen szerelemmel, mámorral teli tekintetet loptak egymásra.
Mellettem a nyoszolyólányom – a járásbiró leánya – unatkozva nézett maga elé. Rettenetesen tudott unatkozni ez a fiatal, alig tizennyolcz éves leány. Arczán a türelmetlenség kifejezése, alakján ideges izgultság. De ezek a torzitó vonások se tudták elrutitani.
Ragyogó vörös haja, vakitó fehérségü arczszine, nyulánk, ideges alakja, külön-külön is széppé tudott volna tenni egy fiatal leányt, hát még igy összevéve, az egészségtől, az üdeségtől duzzadozva – egyen, egyben.
Megérezte, hogy ránézek s reám vetette hosszú metszésü, világoszöld nagy szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás sugárzott felém.
– Miért néz rám olyan merőn? – kérdé tőlem csodálatosan lágy suttogással.
– Azt nézem, hogy milyen szép ön.
– Hát ön is ilyen gyenge… Milyen kár, pedig ép az imént gondoltam önre s elhitettem -58- magammal: ön más, mint a többi. De a mikor arra gondoltam, hogy tudnám-e önt csak ezredrésznyire is ugy szeretni, mint az a lány ott a maga barátját: hát nemmel feleltem magamnak. Pedig mennyivel különb ön ott annál a vőlegénynél…
– S ön mennyivel fölötte áll, milyen hasonlithatlan magasságban ott ama leány felett…
– Szóval, kölcsönösen bámuljuk egymást…
– Én ezer báját tudom önnek.
– És én önnek száz előnyét látom…
– Tudjuk tehát kölcsönösen: kik és mik vagyunk. És én szeretném: szeretni önt.
– Talán kaczér vagyok… de mintha én se bánnám…
A prédikáczió eközben véget ért. Karon kellett fognom a nyoszolyóleányomat s vele az uj pár mögé állnom.
– Ugy-e, jó ezeknek! – susogtam alig hallhatólag.
– Jó, de hiszen vakok… sugta vissza a leány…
«Hiszen vakok!» hangzott fülembe a vigasztalás, a mint a szertartás végeztével karonfogva a kis skeptikust, kimentünk a templomból.
«De hiszen vakok!» – hangzott mindegyre fülemben a vigasztalás.
Vajjon azok-e, vajjon nem mi vagyunk-e a vakok, a kik tudunk s tágra nyitott szemekkel, kicsinyes kutatással bemeredünk az óriási kikutathatatlan életbe?…
– Csak ma mosunk… csak ma… néha… ritkán… szólt az öreg asszony, a mikor megnéztem a kiadó szobájukat s im, hogy beköltözködtem ide: egyre mosnak, egyre szapulnak.
A konyhából betolul a meleg gőz szobámba, alig birok benne lélekzeni, látni is alig. Azután meg az az örökös zümmögés, a fővő ruha örökös mormogása, az asszonyok suttogása, mely alig-alig szünik meg egy pillanatra…
Ezt a folytonos, lassu neszelést kellett hallgatnom estétől reggelig. Ez nem hagyott elaludni s ez ébresztett fel kora hajnalban.
– Meddig lesz ez igy?!
– Csak ma… csak ma még… könyörgött az öreg asszony. S olyan szánalmas volt igy, a mint fogadkozott, olyan furcsa, elválhatlan fehér, nagy és tiszta hálófőkötőjében, hogy nem volt szivem, nem tudtam itthagyni.
Maradtam hát s laktam a mosókonyha mellett, -60- szittam a gyilkos levegőt s megszoktam végre azt a sajátságos örökös neszelést is.
Magát a háznépet azt nem lehetett megszokni, lehetetlen volt kiismerni.
Annyian voltak s annyira hasonlitottak egymásra. Nagyon sokáig nem tudtam, hogy tulajdonképen kinél lakom hát?
Hajnalban, a mikor künn a konyhában hozzá kezdtek a munkához s a nagy háromemeletes házban, s a belvárosi utczán még alig moczczantak az emberek: suttogásuk tisztán behallszott hozzám.
Azt kivettem, hogy hárman is beszélgetnek. Három egymáshoz nagyon hasonló hang, kopott, erélytelen, fogatlan öreg asszonyok hangja, öreg asszonyok szükkörű beszéde.
Leginkább a házmestert szidták, a ki fenyegetődzött, hogy kidobatja őket, ha továbbra is itt mosnak… Gyakran beszéltek a kuncsaftokról is, olyanokról, a kik alig két inget, de hozzá husz gallért mosatnak, nem nagy kegyelettel emlékezvén. A kereskedősegédeket és egy-egy könyvvivőt általában dicsértek, mig egy Kemecsey nevü jogászról igen szigoruan emlékeztek meg.
Mulattatni kezdettek ezek a jellemzések, melyek leginkább a legerélyesebb hangu asszonyságtól eredtek. Később kivettem, hogy ezt az asszonyságot a másik kettő doktornénak is nevezi s hogy az valószinüleg valami régesrég elhalt orvos özvegye. A beszélgetésekből az tetszett ki, hogy férjére már nagyon homályosan emlékszik, néha dicsérte ugyan -61- annak dus haját, tisztaságát, de leginkább arról a jólétről emlékezett meg, a melyet oldala mellett élt át. Talán akkor még a maga ruháit se mosatta otthon…
Szobám falán – Batthányi kivégeztetésének szomoru képe mellett – arany keretben föl is fedeztem a néhai doktor diszes oklevelét. A sárga pergamenten még egész fekete volt a név «Vilhelmus de Wald» s odább: «1838», mig maga a jó doktor biztosan régen porrá vált már.
A szoba butorai, a régi módi iróasztallal: lehet, hogy az ő idejéből valók még, olyan avultak, olyan roskatagok; kivánkoztak utána.
A minthogy minden a házban: az enyészettel való, utolsó, gyenge de elkeseredett küzdelem.
Az az öreg asszony, a ki reggelente be akart fűteni szobámban: nem tudott felkelni, ha egyszer lekuporodott a kályha mellé. S egyszer, a mikor ki akarta vinni téli kabátomat, hogy kikefélje – elbukott vele. Le kellett szálnom az ágyról, hogy fölemeljem. Motyogott valamit s köszönte, a mikor fölmentettem a ruhatisztogatás és fűtés alól.
Ezentul nem jött be többé reggel, hanem már hajnalban. Körülnézett, közeledett ágyamhoz, megleste, alszom-e már, s ha azt hitte, hogy alszom: lekuporodott nagy kinnal a kályha mellé s egy pár darab fát szedett a kötényébe. Aztán ravaszul mosolyogva, kisompolygott a szobából.
Lopott. Szégyeltem rászólni. Egyszer azonban nem tudtam türtőztetni magam s rákiáltottam: -62-
– Hová viszi?!
Megrettent, elhalványodott, kiejtette a fát kötényéből s kétségbeesve motyogá:
– A Károly… Károly…
Ezt a nevet gyakran hallottam emlegetni.
– Csendesen, a Károly alszik!…
– A Károlynak a czipőjét…
– Reggelit a Károlynak… a Károly nem eszi a sárgarépát…
A Károly, a Károly! hallszott minduntalan.
Néha – de ritkán – különös asszonyok jöttek látogatóba. Olyanok, a kik csak Budán lakhatnak s onnan csak minden esztendőben jönnek át Pestre, a melyet nagyon rosznak tartanak. Avagy nem is ismerik ezt a várost, eltévednek az utczákon, keresik a régi kis utczákat, a melyek már régen nincsenek meg. Egyikéjük-másikájuk még krinolint is hord, a harmincznyolczadiki árvizről ugy beszélget, mintha tegnap lett volna s a királyt császárnak nevezi, de Zsófia főherczegnőről nem beszél nagy előszeretettel.
Ezek a furcsa főkötős asszonyok a mint tettek-vettek, jártak-keltek a konyhában: még avatagabbá tették ezt a házat. A mint súgtak-búgtak beszélgettek régi dolgokról, a mint dicsérték Hollósy Kornéliát: ugy éreztem magamat, mint a mikor régi ujságokat olvasok.
És szinte rosszul esett – a mint a vékony -63- falon át meg kellett hallanom – egy erőteljes férfihang modern gorombasággal közibük kiabált:
– Kérek csendet… olvasok…
A pletyka hirtelen benszakadt s kevés vártatra a némult csendben ijedten suttogta a doktorné:
– Csitt… a Károly olvas…
Ennek a Károlynak okvetlen a konyhánytuli, másik szobában kellett laknia.
Kezdetben azt hittem, hogy a másik «szobaur», mert annyi figyelemmel bántak vele s annyi figyelmet követelt ő magának. Ha otthon volt – hallottam – minduntalan kért, parancsolt valamit, reggelente nem egyszer költött fel haragos kiáltása: «Mikor hozzátok már azt az ujságot!» Vagy: «Ezt a kávét nem lehet inni!»
Tegezte az öregeket, hát aligha volt szobaur, hanem – gondoltam magamban – valami dusan fizető rokon.
Egyik sem volt. Egy este halottam, hogy igy szólt: «Mama, ne dolgozzatok már, nem tudok aludni!»
Fia, ugy látszik egyetlen, s valószinüleg beteges, elkényeztetett fia a doktornénak, a kit mint egyetlen férfi személyt a házban, a másik két öreg asszony is nagyon respektál, fél, tisztel. Nem is feküdtek vele egy szobában, hanem künn a konyhán, egy korhadt fiókos ágyban, együtt. -64-
A Károly, ugy látszik, csakis egy asszonyt, az anyját, türte meg szobájában. Anyját s még valami más asszonyt, a kit még nem láttam soha s csakis azt tudtam róla, hogy korán reggel elmén s késő este jő haza. A hangja egy kicsit hasonlitott a többi asszonyszemély hangjához.
A falopó, a legöregebb asszonytól végre megtudtam, hogy mindannyian testvérek. Négyen vannak, a doktorné a középső köztük, az egyedül férjezett, míg ők hárman kisasszonyok. Az apjuk kádár volt Budán s nagyon szigoru ember, az idő igy haladt el fölöttük. De a legkisebbik testvér még csak harmincznégy éves. Segéd-gyermekkertésznő Ujpesten… s ha leteszi a vizsgát…
Kétségtelen, hogy ez a legfiatalabb kisasszony tartotta fenn a házat, s a mosás csak mellékjövedelmük volt. Hallottam is, hogy némi respektussal beszélnek vele. De azért korántsem olyan tisztelettel, mint a Károlylyal, a kit sohse sikerült megpillantanom, s nem sikerült megtudnom róla micsoda.
A falopó öregasszony csak annyit tudott, hogy hivatalnok, a házmester azt hitte, hogy: irnok valami minisztériumban. Ez is volt az igaz, csakhogy még dijtalan minőségben szolgált.
– Szekretárius lesz… mondá az én öreg asszonyom.
És valamennyien előlegeztek neki a jövendő nagy tisztességéből és rája költötték a jövedelmüket, mert azt természetesnek találták és mert -65- – titkon magukban – azt hitték, hogy uzsorás kamattal adja majd egykor vissza.
Nem tudom: a fiatal ember gondolt-e mindezekre. Annyi bizonyos, ezt tapasztaltam rajta, a mikor legelsőbb megláttam, hogy önérzettel és büszkén viselte magát sajátságos helyzetében. Azonkivül meglátszott rajta, hogy jól érzi magát. Mintha mindamaz izom és erő, mely hiányzott anyja és nénjei sovány alakjáról, neki jutott volna. Széles vállu szép szőke fiatal ember volt. Elég elegáns és ragyogóan tiszta, olyan kiválóan tiszta ember, mint a milyen – a doktorné előadása szerint – még csak egyetlenegy volt a világon: az apja, a megboldogult Wald.
Wald Károlylyal nem sikerült megismerkednem személyesen, de azért – a vékony falon át minden behallszott – megismertem életét, jellemét, elveit.
Politikai elveivel hamar tisztában voltam. Egy idő óta – reggelenkint – mig szobájában takaritottak, a konyhában hangosan olvasta fel az ellenzéki ujságok vezérczikkeit. Szépen, helyes hangnyomattal olvasott. Hévvel, talán belső meggyőződéssel olvasta el azokat a dörgő szavakat, melyeket a lap publiczistái valószinüleg fáradtan és mesterségszerüen irtak meg. A hölgyek visszafojtott lélekzettel halgatták.
Károly nem volt barátja a kormánynak s ellensége az állameszmének. Például iszonyatos -66- dühre hajszolta az, hogy im, ha az állam akarja, neki mint katona-kötelesnek oda kell mennie, a hová akarják. Szenvedni fáradságot, türni éhséget, talán vérét is kiontani s mindezt azért, mert az állam ugy akarja!
Az állam, az állam!
Az öregek halkan, tört szavakkal tóditották szitkait s a nélkül, hogy tudták volna, mit mondanak, szintén dühösen emlegették: «az állam… az állam!»
A dijnok már türhetetlennek találta az állapotokat. Sem elvei, sem meggyőződése, de legkiváltkép karaktere nem engedték meg neki, hogy az állam szolgálatába álljon s egy nap bejelentette a hölgyeknek, hogy otthagyta hivatalát.
Azok megszeppentek. Utaltak a jövőre. Féltették a karrierjét.
– Bizzátok rám! szólt Károly méltóságteljesen.
És végre is rábizták. Ezentul oszt’ még gyakrabban hallottam szidni az államot, még sürübben az ellenzéki ujságok vezérczikkeit.
Ha országgyűlés nem volt, a dijnok egész délelőttön át odahaza politizált. Ha valami eseménydus országgyűlés után hazajött: akkor még nagyobb volt a lárma. Birálta, szidta a szónokokat, a kormány tagjait nem is birálta többé, csak iszonyatos elementáris dühvel szidta.
Aztán kérte az ebédjét és veszekedett, ha nem volt többé meleg. Egyszer tányérostól együtt kidobta a konyhába. -67-
Az öregek kétségbeesetten halgattak. Összebujva, meglapulva, mint a rajtakapott cselédek: egyikük se mert mukkanni.
Az exdijnok pedig mindegyre kegyetlenebb lett. Szemére vetette az anyjának, hogy elpuczoskodta az örökségét s végül kijelentette, hogy itt fogja őket hagyni. Vette kalapját, hogy elmenjen, de az ajtóban elfogták, megkérlelték. Maradt tehát ujra és az ételmaradékot olyan gyilkos megvetéssel fogyasztotta el, mintha csak az annyira gyülölt állameszmét kellene ezzel megsemmisítenie.
Ilyen világot éltem a mosókonyha melletti szobában. Mindennap heves jelenetek, mindennap politika, veszekedés.
Mindez azonban semmi volt ahhoz képest, a mi egy estén hirtelen kitört.
A legfiatalabb kisasszony bátorkodott megjegyezni:
– Károly, jó volna talán mégis… ha felhagynál… ha elhagynád ezeket… Igaz, de te csak egy ember vagy, nem segithetsz a bajokon… S aztán mi lesz veled, mi lesz velünk… nem azért mondom, de talán jó volna, ha hivatalt…
Károly orditva felelt ezekre a félénk szavakra.
Fenyegetődzött, hogy itt hagyja őket, sohse látják többé, hogy nem is tudja, mért lakik együtt ilyen «ordináré» néppel.
És egyikéjüknek se volt elég bátorsága megjegyezni, -68- de talán egyikéjüknek se jutott eszébe, hogy aki itt tartózzik: az nem ők, hanem ő.
Ijedten kérőre fogták a dolgot. Még rosszabb volt: Károly annál jobban megvadult, ujra vette kalapját:
– Hát megyek… miattam akár éhen halhattok…
Majd eldobta a kalapját s azt mondta, hogy nem megy el, itt marad s majd megmutatja ő: ki az ur a házban. Csapkodta a székeket, széthányta az ágyát, az anyjára azt mondta:
– Hallgass, rosszabb vagy mint…
Itt egy kormányférfiu nevét emlegette.
A hölgyek hiába csititották: dühe egyre növekedett egészen a tombolásig.
A lakók összesereglettek az ablak előtt, vihogtak a cselédek, szitkolództak az urak, kiabáltak a házmester után, a ki végre egy titkos rendőr és egyenruhás biztos kiséretében megjelent a lakásban.
Károly hirtelen elnémult. Az öregek fogvaczogva vették körül, hogy elrejtsék.
– Mit akarnak önök? suttogta remegve a legfiatalabb kisasszony.
– A fiatal urat felhivjuk, hogy jöjjön velünk, szólt a dedektiv.
– Minek, miért, mi jogon? suttogá hallotthalványan a fiatal Wald.
– Majd meg fogja tudni, nem lesz semmi baj…
A doktorné kezeit tördelve jött be hozzám s összefüggés nélküli szavakkal azt akarta tudtomra -69- adni, hogy a Károlyt im beakarják csukni… Menjek, segitsek, akadályozzam meg.
Könnyű volt. A detektivvel megértettem, hogy nem igaz a házmester feljelentése: a fiatal úr nem azért kiabál, mert őrült, a kit a lakók nyugalma miatt a Rókusba kell szállitani: hanem egyszerűen hangos beszédű ember.
– De ez már egy éve igy megy! szólt közbe a házmester. Őrültet nem szabad a házban tartani…
A detektiv megintette az exdijnokot: viselje magát csendesen, különben… aztán elment.
Wald ur fellélegzett. Megköszönte közbenjárásomat, aztán tudakozódott:
– Mit akartak?
– Félreértés!
– Félreértés? – szólt gunyosan mosolyogva. – O nem, én tudom – az állam… az állam!
Ezen a réven benfentes lettem a családban, A minek rám nézve ez a különös haszna is megvolt, hogy a szobám megszünt egyedül a magamé lenni. Nem egyszer leptem meg a kisasszonyok legfiatalabbikát, a mint tükröm előtt fésülködött. Először zavarban volt, engedelmet kért, később megszokta és természetesnek találta a dolgot. Sőt egyéb más dolgokat is. Például, hogy toiletteszereimmel rendelkezzék.
Egy idő óta különösen sok gondot forditott külsejére a segédgyermekkertésznő. E gond okát -70- csakhamar felfedeztem; egy férfi, egy valóságos állami tanitó volt az.
Olyan negyven-ötven éves férfi, a ki mert tanitó volt: hatvannak is látszott, de azért gyakorta ugy viselkedett, mint egy gyerek.
Ujpesten, a kisasszony közelében volt az iskolája, a hol a haladottabbakat, a harmadik elemi osztályt vezette vagy harmincz esztendeje. Ez az egyforma foglalkozásban eltöltött idő nagyon sajátságossá tette. Mintha nem élt volna az életben, mintha a könyvekből élt volna. Bizonynyal megvoltak a maga olvasmányai, azokból bizonynyal kivette a maga mintaképeit s azok szerint élt, viselkedett.
A kisasszonyt mindennap haza kisérte. A háziakkal beszélt egy pillanatra, aztán visszament Ujpestre. S ez mindennap ismétlődött s mindennap az volt a bucsuszó:
– Szép álmokat kisasszony, isten önökkel!
Károly nem szenvedhette ezt az embert, sose fogott vele kezet, alig állt szóba véle s ha igen: bizonyos leereszkedéssel. Ha jó kedvében volt: gunyolódott is sajátságos alakja, nagy feje, fejénél vékonyabb melle fölött. A hölgyek – a gyermekkertésznő kivételével – szivesen nevettek élczein, gúnyolódásán. Elszoktak már a férfiaktól, erőszakos, rossz, sajátszerű, titokzatos népnek találták valamennyit.
Maga a gyermekkertésznő se tartott rólok sokat… hanem ez az egy, de ez egy! -71-
Milyen szépen mondta, hogy: szép álmokat s neki csakugyan milyen szép álmai voltak egy idő óta.
Boldogságról való álmodozások: édesebbek magánál annál a bizonyos boldogságnál: vették körül minduntalan. Először félve, sejtve csak: gondolt a házasságra, később azonban mind merészebb lőn tervezgetéseiben s már nemcsak azt a jelenetet merte elgondolni, a mint a tanitóval az oltár előtt áll, hanem azt is, a mikor végre együtt egyedül vannak az édes kis otthonban, Ujpesten, két kis szoba, – garnitura az egyikben – konyha világos… Maga jár a piaczra…
– Mit eszünk ma?
– Ujságot uram, ujságot, zöld borsót, először…
Ó istenem, mégis csak nagy boldogság ez az élet! Csakhogy mikor boldogságát érezzük: olyan, mintha csak álmodnók, de ha nyomorát, fájdalmát, kinjait; ó, akkor nagyon is ébren vagyunk.
A legfiatalabb kisasszony egyre álmodott. Rövidesen az arcza is olyan lett, mint az alvajáróé, a tekintete mindig merev, vékony, hosszu, szintelen ajka félig mindig nyitva…
Nagyon keveset beszélt, későbben jött haza, mint rendesen. Egyszer, már esti tizenegy óra is volt, a mikor a tanitó kiséretében megjelent a gőzzel teli konyhában.
Rátámadtak.
– Ne tessenek haragudni – szólt a tanitó -72- – a kisasszony nem hibás, ha van bűnös, az én vagyok… Bátor voltam a kisasszony kezét megkérni az uton…
– És te? szólt közbe Károly, legifjabb nénjéhez fordulva.
A gyermekkertésznő, kék-vizszinű szemeit a földre csüggesztve, reszketve szólott:
– Én… én… bocsássatok meg.
Nem, senki sem bocsátotta itt meg neki, hogy eljegyezte magát a tanitó urral, hogy férjhez akar menni, boldog akar lenni. Károly Bükkerti urat – igy hivták a tanitót – ostoba kutyamosonak nevezte s kijelenté, hogy csak az állam lehet ily haszontalan… ilyen embereket tartani, ilyenekre bizni a nevelést!
A doktorné s a két idősebbik testvér azonképen boszus, elégedetlen volt. Ha férjhez megy, nem hozza haza többé a fizetését se s akkor mi lesz a Károlyból. Igyekezték lebeszélni. A lány nem felelt kérdésükre, nem hederintett faggatásaikra, némán, álmatagon tűrte szemrehányásaikat s csakis ezekre a szavakra: «mi lesz akkor a Károlyból», jelent meg fáradt, vörös szemhéjjain egy-egy vastag könyű.
Ugy látszott, mintha küzdenének benne: kései szerelme, ez a friss és elementáris érzelem azzal a régi bálványnyal: öcscsének eredendő, vérébe átment, természetes imádatással. Még mindig természetesnek -73- tetszet neki, hogy fel kell áldoznia magát Károlyért: de nem volt többé ereje a mártiromságra, meggyöngitette szive legtitkosabb helyén meggyülemlett érzése: a szerelem.
Iszonyatosan, láthatólag kinlódott e küzdelem közben. «Az Irén megint nem tudta meginni a kávéját», szólt reggelente ott künn a konyhában valaki.
Nem evett, nem aludt, nem álmodott többé. És az öregek, meg az exdijnok: nem is sejtették e küzdelmet. Nevelték kinjait, tele voltak szemrehányással. S a mikor látták, hogy ez sem használ: a legöregebbik kifundált valamit.
Megtudták, hogy Bükkerti urnak ezelőtt huszonöt évvel volt már felesége. Egy hentes leánya, a kit a tanitó agyonkinozott. A szegény asszony egy évi boldogtalan házasság után meghalt.
Egyike ama budai öreg asszonyoknak tanuja volt a néhai, az első feleség keserves szenvedéseinek s látta, milyen brutális volt a részeges férj.
Ezt a történetet – melyben, hogy mennyi az igaz, mennyi a kitalált? már az öregek se tudták – meg kellett hallania a gyermekkertésznőnek is. Az nem hitte a dolgot. S a következő estén a konyhában – én is künn voltam épen – megkérdezte:
– Bükkerti ur, igaz, hogy önnek volt már egyszer neje?
A tanitó rettenetesen megzavarodott. Elpirult elhalványodott, makogott értelmetlen nyelven, értelmetlen -74- szavakat. Nagy nehezen és perczek mulva tudta csak kinyögni:
– Istenem, igaz… de egészen el is feledkeztem már a megboldogultról… régen volt s alig éltünk együtt a szegénynyel aztán meg féltem is önnek elmondani: hát ha megveti az özvegy embereket…
– Elég! szólt a menyasszony rekedten. Majd fölemelve aszu kezét: suttogva, csukolva, alig állva reszkető lábain – az ajtóra mutatott:
– Menjen el… és ne jöjjön többé vissza!
A kis tanitó nem is mert többé visszajönni, ámbár a kisasszony, az néha mégis mintha vissza várta volna. Ugy egyszerre nem tudott lemondani a boldogságról, az életről.
Lassan cselekedte mindezt. Néha-néha remélte még a régi idők visszatértét. S ha késő estve váratlanul nyilt az ajtó: bizonynyal arra gondolt, hogy Bükkerti ur jön és igazolja magát.
Nem jött, végképen nem jött, hibás volt, bünös volt, rosz a lelkiismerete.
S végre még ő köszönte nénjeinek, hogy megóvták a szerencsétlenségtől, attól a «vadállattól». De azért még mindegyre gondolt erre a «vadállatra».
Nem, egyszerre nem tudott a szegény vén lány lemondani a boldogságról, az életről. Hanem lassan-lassan mégis csak megcselekedte.
Lassanként fogyott el. Alig betegeskedett, -75- alig maradt el egyszer-kétszer az iskolából. Még csak nem is köhögött, láza is csak kicsiny volt, fájdalomról nem panaszkodott soha.
– Fáradt vagyok… nem tudom miért, de olyan fáradt.
Ha hazajött, csak kapta magát és mindjárt lefeküdt.
– Lusta! – szólt Károly.
– «Elhagyja» magát! – mondá a doctorné.
– Sajátságos – szólt az orvos – olyan baja van, a mi csak a gyerekeket szokta bántani… Tisztára atrophia.
A háziak nem hittek neki, nem hittek a bajában az utolsó perczig se. Sőt boszankodtak is, a mikor az utolsó napon megint a tanitót emlegette:
– Nézzetek ki… azt hiszem, valaki jött… faggatta őket untalan.
– Aludj! szóltak a testvérek.
És engedelmeskedett a vén leány: aludt s reggel hiába rázták, nem akart, de talán nem is tudott felébredni.
– Mint egy gyerek ugy halt meg, mint a gyerek…! ríttak másnap a mosókonyhában. Károly is meg volt rémülve, el volt keseredve, szép piros ajkát kétségbeesetten harapdálta, majd mozgatá hangtalanul… Ugy vettem ki mintha ujfent az államot emlegetné. -76-
Másnap azonban nem ment fel az országgyülésre, sőt panaszosan emlegette, hogy nincs étvágya se. Olyan hanyagul, olyan mélán evett…
Láthatólag megkönnyebült, a mikor elvitték a halottat, melyet ő is kikisért – ujdonatuj fekete keztyüben, kezében esernyővel, hogy legyen mire támaszkodnia.
A hölgyeknek kocsit juttatott a «Frida» temetkezési társulat, melynek az Irén kisasszony tagja volt. A legöregebbik nővér talán most ült először életében hintón s talán ez volt az oka, hogy fájdalmába, mely az öregek rendes, tompa fájdalma volt, némi gyerekes öröm is vegyült. Láttam – a mint beült a hintóba – hogyan görbülnek ajkának szélei fölfelé – mosolygott valósággal és megsimogata az ülés bársonyát.
… A temetés után jöttek ama budai asszonyok jártak, keltek, csoszogtak, sereztek, kávéztak, de mindezt oly félelmesen.
A munka szünetelt ezalatt. A hölgyek egyre sirtak, de a sirásukban mintha valami keserű szemrehányás lett volna.
Titokban, magukban, öntudatlan: bizonynyal vádolták is a legifjabb testvért, hogy megszökött a kötelesség, a Károly iránt tartozó kötelessége elől.
Károly szive az sokkal jobb volt s tele engesztelődéssel. Sőt alkalom adtán szemére hányta anyjának s nénjeinek: -77-
– Ti öltétek meg, mért nem hagytátok férjhez menni!? de szükségetek volt arra a kis fizetésére.
Valóban szükségük volt, valóban hiányzott. A legöregebbik testvérnek – ugy emlékszem Linkának hivták – le kellett mondania például az uzsonnakávéjáról. Mikor először evett száraz kenyeret délután, akkor bejött hozzám panaszkodni, hogy a doktorné «tirán» és hogy a Károlyba tömnek mindent, reggel két ujság kell neki, ebéd után kávéházra, meg ruha, meg mi minden. Jó, hogy szeretőt nem tartanak neki… de a doktorné mondta is…
És a megnagyobbodott, a gyengeség folytán megerősödött gyomor birokra kelt az öreg kisasszony szive bálványával, az ifju, az utolsó Walddal.
Ez a küzdelem volt olyan erős, mint a milyen a szerelmes kisasszonyé volt. Csakhogy rövidebb ideig tartott.
Linka kisasszony sokat mosott, azonkivül a házbeli dolgokat is ő végezé. Azonkivül hosszu idők óta ő volt a szerencsés a Károly czipőit s ruháit tisztitani. Most még több dolog esett rája, mert mindannyian jónak, sőt szükségesnek találták a munkaerőt nevelni s egyéni szükségleteiket leszállitani. Csak igy eshetett meg az, hogy Károly régi és kedves szokásaihoz hű maradhatott.
A doktorné ugy gondolkodott: «Mi nők, könnyebben módosithatjuk életrendünket, de egy férfi…»
Utóvégre Linka néni is belenyugodott a dologba s nem panaszkodott többé, csak mormogott, mormogott folytonosan. Csupán a fehérnemüek haza -78- hordását nem tudta megszokni, igen ügyetlen volt a nagy kosárral kezében, nevetségesen ügyetlen, az ifju Wald meg nem állhatta – habár épen valami komor parlamenti vitáról jött is haza – hogy el ne nevesse magát a fura-alakon.
– Vigyázz, egyszer elesel! figyelmezteté jóakarólag a nénit.
– Ugy-e megmondtam, figyelmeztettem! szólt egy héttel ezután, a mikor egyenruhás szolga valami czédulát hozott a Rókusból, melyben az állott, hogy Wald Linka k. a. az utczán elesett és reménytelen állapotban a Rókusba szállittatott.
Csak hárman maradtak most már. A munkás kezek megfogytak és meg is gyengültek.
Károly áldozatra határozta el magát. Hivatalt keresett, de lehetőleg nem az államnál s legszivesebben valami hirlapnál. A képviselőházban megismerkedett egy journalistával, a ki megigérte neki közbenjárását s utközben bemutatta egy kardalosnőnek, a kivel véletlenül találkoztak.
Emez időponttól fogva a fiatal Waldnak felszaporodtak a szükségletei. A zálogház is kezdett szerepelni. A doktorné s a nővér jónak látták az éjjel egy részét is munkálkodásra forditani, de még igy se volt kikerülhető, hogy Károly változtatni ne legyen kénytelen férfias szokásain. Például egyszer-kétszer az is megesett, hogy nem várta otthon vacsora. Kezdetben zugolódott, szekálta az asszonyokat, -79- de megszokva a dolgot, sóhajtozott, a fogát piszkálta vagy az ellenzéki hires szónokok aznap beszédeit olvasta fel, vervvel, dühvel, orditozva olykor.
Ezen közben ki is tavaszodott. A mi itt a fővárosban rettenetes dolog. A szagok felszabadulnak a boulevard fái kiczifrázva – mintha zöld papirosból gyerek vagdalta volna ezeket a fris lombokat. Azután meg a házbér! A májusi negyed.
Néztem, mi lesz ebből a dologból. A ház, melyen urrá lett a pusztulás: érdekelt mind jobban, jobban. A mint az öregek elhaltak, a butorok összeroppantak, széthullottak: néztem, néztem.
Ki marad meg utolsónak, marad-e valaki? bizonyos voltam benne, eldönti a – május.
De már áprilisban elhalt a doktorné. (Mintha csak a házbér elől szökött volna meg.) S ugyane hónap végén megtörtént az a csufság, hogy az egyetlen hölgy, a kinek bátorsága s erélye volt megmaradni a «poszton» Károly mellett: zálogba adta egy kuncsaft összes fehérneműit. Majdnem börtön, skandalum lett a vége, a mellett, hogy a kuncsaftok majdnem teljesen elmaradtak s a kisasszony – a kinek uri hajlamai voltak s hacsak lehetett, hárászkeztyűt viselt – kénytelen volt cselédekre mosni.
A napi eleség mégis csak kikerült. Károly most is magánosan ebédelt, mint azelött, de meginvitálta a nénjét, hogy jöjjön be a szobába aludni, árt neki -80- a gőz. Voltaképen egy idő óta félt magában s rettegett valamitől.
Ugy lehet a jövőtől. A néne vigasztalta:
– Mi még erősök vagyunk, mi még dolgozunk s nem hagyjuk el egymást.
Csakugyan a legerélyesebb volt mindannyijuk között. Ápril 24-én még egészen vig, nevetett is. Egy budai asszony megigérte, hogy némi ágynemüekre nagyobb összeget fog kölcsönözni neki. Csak a hó legutolsó napján sült ki, hogy a dunyhákban nem lud-, hanem régi csirketoll van s igy az asszonyság kénytelen volt ajánlatát visszavonni.
Eloszlott hát minden reménység. A házmesterné már is kiabált az udvaron s jelezte, hogy bizonyos partájok holnap ki fognak vettetni…
Károly egész napon át a diványon feküdt, néha-néha kiszólván a nénéhez, a ki odakünn a konyhában mosogatott:
– A ti gazdálkodástok… ez a ti gazdálkodástok!
Estefelé elment hazulról, dühösen, kegyetlenül becsappantva maga után az ajtót.
Éjjel együtt érkeztünk a kapuhoz s együtt várakoztunk legalább egy negyedóráig a kapunyitásra.
E rövid negyedóra alatt összes elveit, egész világnézletét kifejtette előttem a kis hivatalnok. Gyülölet, gyülölet, gyülölet – ez volt alapelve, világnézletének sarka.
– Gyülölöm az államot – mert bár én nem -81- adtam beleegyezésemet alakulásához: mégis kénytelen vagyok beléje tartozni. Békóiba, igájába szorit, parancsol velem, hatalmaskodik rajtam – jogtalanul…
– Gyülölöm a tulajdont, gyülölöm a nyomort, gyülölöm az életet és a halált egyben…
Fiatal férfi ifju hölgygyel karonfogvást jött felénk. Valószinüleg uj házasok voltak, mert még az utczán is szeretkőztek.
Károly dühösen mutatott rájok:
– Gyülölöm azt az urat is, mert ő szeretkezik s nem szeretkezhetem én az asszonyával…
A házmester megunta a sok gyülölködő csengetést s végre is kinyitotta a kaput. Persze, hogy én fizettem a nyitásért járó dijat. Vajjon gyülölt-e ezért is az irnok?
Együtt nyitottunk be a konyhába. Az ajtó mellé, mint rendesen, most is oda volt téve a gyertya. Gyufát gyujtottam. S a mint a kénes láng egy pillanatra bevilágitotta a sötét konyhát: hátrahököltem. Mintha valami rémeset láttam volna… Alig birtam meggyujtani a gyertyát, a kezem reszketett, a faggyu-gyertya bele serczegett, pislákolt, mig végre fellobbant és sárga fényénél világosan láttam, hogy az üstök mellett, egy ruhaszáritó kötélről lóg le valami zörgő szárazságu alak. A vén kisasszony, a legutolsó.
Oda világítottam a gyertyával s Károly csak most látta, mi történt.
Felorditott. Kövér, husos arcza gipszfehér lett. -82- Szemei majd kiugrottak üregükből. Odarohant a halotthoz s megrázta.
– Léni, Léni!
A megfeszült kötél még egyet ereszkedett, aztán elszakadt s a halott lezuhant a téglára, ruhájának szelével a gyertyát is eloltván.
Vérfagyasztó pillanatokig tartó csend. Aztán ujra egy rettenetes orditás:
– Gaz… gaz…!
Vajjon kire vonatkozhatott e jelző, melynek hangjában benne volt – ha csak fojtva is – a kijátszott, a megcsalt, az elhagyott tehetetlen dühe?
A mamákra, a nénékre, a vén komikus pelikánokra, a kik elszöktek s magukra hagyták a szegény árvát? Avagy az életre, a világrendre, a társadalomra, – államra – a munkára?
… Nagy nehezen ujra meggyujtottam a gyertyát s az árvát fölemeltem a földről. Pillanatokig álltunk egymás mellett szótlanul, mereven. Aztán hirtelen valami jutott az eszembe: vállánál fogva az öngyilkos felé forditottam Károlyt. Megfogtam nyakát s kényszeritettem, hogy a halott szederjes arczába nézzen s – igy a halottra mutatva – felkiáltottam:
– Te okoztad…! te cselekedted…!
Az «árva» összeborzadt, majd elvörösödött s a földre sütve szemeit, motyogá:
– Az állam… az állam…
Uj hálóköntösében nézett ki a folyosóra. A rácson át kirázta a törlő rongyot s szétnézett a nagy háromemeletes ház udvarán. Fiatal asszonyok férjeikre várva könyököltek a folyosó párkányán. Dél felé járt az idő.
Az ő férje jött haza leghamarabb. Zömök, kopasz kis vén ember, májszinű arczczal, lassu lépésekkel támolygott feléje. Alig köszöntötték egymást, lenéztek mindketten az udvarra.
– Miért jöttél ilyen korán haza? Mindég olyankor jösz, a mikor meg az ebéd nincs készen! Nincsen üzlet? – szólalt meg az asszony. A férj nem felelt, nézte a mint a sötét, barátságtalan aszfaltos udvaron legkisebb gyermeke, szép szőke kis fia játszik.
Az asszony ujra megszólalt:
– Mit nézel?
– Ezt az udvart! Nehezen látom többet… Beteg vagyok nagyon, nem leszek többé ember! Vegyétek le az ajtómról a czimtáblámat! -84-
Még egy tekintetet vetett az udvarra, azután reszkető kézzel srófolta ki az ajtóból a czimtábláját. A czink-lemezt, melyre aranybetükkel volt irva: «Nagy József alkusz.» Aztán bement és lefeküdt. Behunyta szemeit, de megdagadt pillái alól egy öreg köny lopódzott alá.
– Mi bajod? – kérdé az asszony.
– A régi – a szivem. Az utczán ismét görcs fogott el, lerogytam a földre, szolga vezetett haza. Tudtam, hogy ez lesz a vége; a lábam iszonyuan fáj, mintha vér helyett forró viz folynék ereimben… Az ágyat vessétek meg.
– Ne hagyd magad! Az orvos azt mondta, semmi bajod…
– Semmi, csak meghalok! Mi lesz veletek?
– A lánynyal?
– Veled!
– S a gyermekkel…
Visszafojtott sóhaj tört ki széles melléből. A kis gyerek elkényeztetett hangon kérdé:
– Papa, hoztál valamit?
– Semmit!
Bejött leánya is. Legidősebb gyermeke. Akár az édes anyja! Magas, mogyoró száju, ives szemöldökü. Alig tizennyolcz éves s az álla alatt is ott van az a kis tejes, rózsás szinü szakocska. Mintha két testvér volna édes anyjával, a mint egymás mellett állanak.
Az alkuszt, a mint nézte őket, vad, majd megadó kétségbeesés fogta el. Mi lesz feleségéből, -85- mi lesz eladó lányából, ha ő meghal? Az asszony talán még elmehet valamelyik rokonához kegyelemkenyérre. De a lány? Hogy fog férjhez menni, ki veszi el pénz nélkül? Senki! Vagy valami durva mesterember, a mi még rosszabb. Hogy fog elzülleni legnagyobb fia, ki nem javult semmit, bár teli van észszel: jó fiu, de most is kártyázik valahol, tegnap óta nem látta itthon senki. Meg utoljára az, ki majdnem ugy szivéhez nőtt, mint a felesége, hová lesz legkisebb öt éves kis fia, gyönyörü gyermeke?! Hisz olyan finom, olyan uri, nagy urnak született, isten tudja, mivé nevelte volna, ha élve marad.
De nem lehet, az alkusz érezte, hogy meg kell halnia. Még egyszer-kétszer a régieknél is hevesebb szivgörcs fogta el, aztán megdagadtak lábai, kitört, a mire el kellett készülnie, a mit iszonyattal, de mégis várt, mint a halálra itélt a feje fölött függő bárdot, megjelent a – vizkór.
Apja s két bátyja ebben halt meg. Az alkusz látta betegségüket fejlődni, ismerte az okokat, melyek a katasztrófát siettetik – az izgatott vabanque játékot az élettel; – ott volt midőn apja egy izben alkuvás közben összerogyott a tözsdén, tudta azt az esetet, midőn egyik bátyja valami kötvényszerencsétlenség következtében viruló emberből egyszerre haldokló vázzá lett. Látta mindannyiukat s az ő haldoklásuk is ugy kezdődött, mint az övé.
Nem rémitette volna meg ugy a közeledő halál képe – bár ugyan szép az élet, a kinek van -86- miből élnie – de hogy most kelljen meghalnia, családját itt hagynia, midőn mi készpénze sincs, most, midőn még a jövő negyedévre való házbért sem tudja kifizetni. Egypár hónap mulva egészen maskép lett volna. Addig, ha a föld alól is, vagyont szerez.
A beteg egyedül van szobájában. Esteledik. A nyitott ajtón keresztül látja a szalonban ülő vendégeket. A függő lámpa otthonos fényében oly barátságosak, szelidek az arczok. Lánya ott ül az asztalnál s teát önt be szomszédjának. Az erős barna fiatal ember mosolyogva köszöni meg. A leány ajka vonaglik, a mikor vele beszél, s olykor-olykor elpirul egész ragyogó nyakáig. S a fiatal ember nem hallgat másra, nem szól máshoz. S az alkusz szive még jobban elfacsarodik, a mint látja ezeket a szerelmeseket. Nem lehetnek azok soha egymáséi! De ha életben maradt volna vagy ha vagyont hagyna hátra!?
Egészen megfeledkeztek a betegről. S az visszafojtja nyögését, hogy ne zavarja a mulatókat, a vidám beszélgetést, a halk kaczajt. Felesége és leánya kaczaját, mely nemsokára görcsös sirásra válik. Mikor majd megtudják, hogy fényüző kényelmes életük csalás volt, s a tőke nincs sehol. Mikor majd árverezik a butorokat, az ágyat s ruhákat és az árverezők között egy halk nyilatkozás adódik tovább: «Szédelgő volt ez is…!» Kikergetik őket e kedves szobákból s a hova innen lakni mennek, a pinczébe, oda nem megy utánuk ezekből a vendégekből -87- senki, s nagy szerelme daczára eltünik leánya melől a régi, a hű udvarló is…
Gyertyát hoztak, megjött az orvos:
– Semmi baj – mondá – csak egészségére vigyázzon…
Az asszony kiment utána:
– Meggyógyul? – kérdé röviden.
– Igen! – felelt az orvos.
– Mikorra?
– Egy-két hét mulván… Azaz, hogy – van-e elég bátorsága?
– Van. – Meghal?
Az orvos merően nézett az asszonyra.
– Egy-két hét alatt bizton. Legyen ön elkészülve.
Az asszony láthatólag megremegett s vonásai eltorzultak egy pillanatra.
– Nos, mit mondott a doktor? – kérdé a férj.
– Semmit… A havi pénzem elfogyott. Mit tegyünk? Nem vársz pénzt?
– Az üzletek le vannak bonyolitva.
– Hát mi lesz velünk?
A beteg fájdalmasan nyögött fel, az asszony folytatá:
– Zálogba kell valamit tennünk.
– Mit?
– Értékpapirost a kaszszából.
Az alkusz fölemelkedett ágyában s rekedt majdnem fuldokló hangon szólt: -88-
– Az nem az enyém!
– Kié?
– A gróf bizta rám, hogy játszam vele a tőzsdén.
– Visszaadod neki, ha felgyógyulsz.
– Nem kelek fel többé.
– S ha nem kelsz fel? Neki marad még…
– Az az övé.
– S mi?
Görcsös zokogás volt a felelet, az asszony nem elégedett meg a válaszszal.
– Koldusok leszünk?
– Az…
– Én, lányod gyermekeid?
– Mindannyian.
– S ez jól van igy?!
«S ez jól van igy?!» ez a rettenetes szemrehányás zugott ezentul egyre a beteg fülében. S ez jól van igy? ismételte egy nap tizszer is az asszony. Sugta, majd kiáltotta hangosan. Ezekkel a könyörtelen szavakkal volt tele az éj, mely a szegény vizkórosnak nem hozott többé álmot, csak rémitő sötétséget. Egy-egy éjszakán megfejthetlen erővel feltápászkodott ágyából s átlopódzott a másik szobába, a hol legkisebb gyermeke mélyen, boldogan aludt, ágyához kuszott, oda szoritotta tüskés arczát a kis sima arczhoz s hangtalanul sirt. A gyermek olykor felébredt s megrémült, elirtózott csuf beteg apjától!
Mint egy megvert kutya, ugy sompolygott vissza ágyába az alkusz s a könyörtelen kérdés még -89- jobban zugott s zuzott össze minden csöp nyugalmat kóros szivében.
«S ez jól van igy?!»
Másnap még rosszabbul érezte magát. Gyomra is felpuffadt, olyan lett, mint egy tömlő. Nem tudott többé feküdni s lélegzése is nagyon megnehezült.
– Nincs a piaczra pénzem, szólt az aszszony.
Aznap tették az első értékpapirt a zálogba. A pénzben tartott egy pár napig. De a midőn egy másikhoz akartak nyulni, megjött a gróf levele, irta: «Hallottam, hogy beteg. Maga József mindég becsületesen szolgált, de mitsem lehet tudni. A titkárom holnap felutazik az értékpapirokért»…
Az asszony olvasta fel a levelet.
– Nos? – kérdé.
– Oda kell adni, ha jön.
– Jól van ez igy?
Ismét ezek a szavak. Az alkusz délfelé megszólalt. Először csak magának susogta:
– Nincs jól, nem lehet…
Délután ismét eljött a barna fiatal ember. Még csak praktikáns volt, mikor ide kezdett járni. Az asszonynak volt földije. Nagyon szerették a házban. Az alkusz szerzett neki helyet, ő szerezte be könyvelőnek egy nagy czéghez… Ugy szerette, mint a saját fiát. De a mióta beteg volt, nem türte a szobában. Most azonban behivatta mégis.
Felesége, lánya is benn volt a szobában.
Egy darabig némán nézte őket. Majd közelebb hivta magához leányát: -90-
– Johanna, akarsz a Paul ur felesége lenni?
– Akarok! mondá határozott hangon a leány.
Ujra csend lőn. Az alkusz lehunyta szempilláit s homlokáról törölve a verejtéket, gondolkozott.
– Csukjátok be magatok után az ajtót – szólalt meg végre a beteg s félénk tekintettel nézett szerteszét. Az ablakot is befüggönyöztette s aztán odaviteté magát a vaskaszszához. A belső fiókból egy csomó értékpapirt vett ki s megszámláltatta.
– Nyolczvanezer forintnyi érték! – mondá a könyvelő.
– A grófnak annyi ez, mint nekünk egy krajczár – jegyezte meg az asszony.
A grófi titkárt másnap azzal fogadták, hogy az alkusz elutazott. Nem tudni hová, nem tudni mikor jő vissza. A titkár kereste még egy párszor, de midőn megtudta, hogy halálos betegen fekszik szobájában – nem jött fel többé.
A büntető biróság emberei jelentek meg a szobában. Az alkusz várt rájuk, s pokoli láz fogta el már napokkal előbb.
- Ha jönnek, szimuláld… mintha nem tudnál magadról… sugta fülébe a felesége s leányával együtt elment otthonról. A haldokló magára maradt s bármint szerette volna, nem vesztette el öntudatát. Nagyon jól hallotta, a hogy szeliden kérdezte tőle a gróf; Istenem, hisz soh’se bánt vele ugy, mint egy zsidóval – a mint szinte könyörgött neki. -91-
– József, hisz te becsületes ember vagy… add ide a pénzem.
Az alkusz összeharapta ajkait s nem felelt, bár irtózatos vágyat érzett megmondani: «A leányom jegyesénél van, odaadtam, el akartam lopni a családomnak. Megbántam, vegyétek el, becsületesen akarok meghalni!»
Családja iránt való vak szeretete küzdött benne a becsületes emberrel. Az előbbi győzött. Lehunyta szemeit s nem birtak belőle kicsikarni egy szót is. A grófot irtózatos dűh fogta el:
– Uraim, a pénzem akarom megkapni! Hát nem fogom megkapni a pénzem?! Hurczolják el, vigyék a börtönbe!…
Nem lehetett elvinni. Az illetékes orvos kiállitotta a bizonyitást, hogy életveszély nélkül nem lehet átszállitani az alkuszt. A vizsgálatot s a kutatást meginditották mindenfelő, a gróf gyanakodott a főváros összes üzéreire, belekeverte ez ügybe az alkusz rokonait, viszgálatot követelt az egész világ ellen. Csak a házibarátra, fiatal könyvelőre nem gyanakodott senki. Nem adták hirül a minapi eljegyzést, melyet közvetlenül előzött meg a sikkasztás. S a könyvelő egy darab idő óta fel sem járt a házhoz. Az alkusz felesége személyesen értesitette a történtekről. S egy pár nap alatt nagyon is sok történt.
A beteg vádlottat ismételten ki akarták hallgatni. A vizsgálóbiró szelid szavakkal beszélt szivéhez. A gróf is biztatta, hogy az értékpapirok felét -92- neki adja, ha megmondja hova tette, hol van. Hivatkozott sok évi összeköttetésükre, ugyszólván baráti viszonyukra. Az asszony félt többé a beteget magára hagyni, tartott tőle, hogy az egyszerre mindent kivall.
A kihallgatás alatt mindegyre reá szegezte kérő, esdő, parancsoló tekintetét.
S az alkusz szimulálta az öntudatlanságot, nem mentek vele semmire, eltávoztak siker nélkül. Pedig ha kitartóbbak: vallomásra birták volna a meggyötrött bünöst. A vágy: becsületesen halni meg, perczre, pillanatra felülkerekedett benne s megrémitette az asszonyt. S ezektől a perczektől kezdve lázas izgatottsággal várta férje halálát.
S épp ebben az időben – ugy látszott – fordulat állott be a betegségben. – Jól kezdte magát érezni. Bizni kezdett:
– Az Isten nem akarja, hogy becstelenül halljak meg, élni fogok! – mondá feleségének s annak kövér kezeit ajkához vonva, csókolta hevesen.
– Életben maradok… Most már jöhetnek, visszaadom a pénzt. – Hol van Paul? Hivasd, adja ide a papirokat, meg akarok szabadulni…
Az asszony egész nap remegett, ha a folyosón lépteket hallott; hátha a vizsgálóbiró? Akkor vége mindennek! S ugyanezen lépéseknek ugy örült a beteg: végre valahára, csak jönnének már, csak itt volnának… Ha már levethetné a bünsulyt szivéről. -93-
A délelőtt folyamán nem jött senki. Délben jött az orvos. Mosolygott, a mint javulásával dicsekedett neki a beteg.
– Ezek az utolsó napok! – mondá az asszonynak a folyosón.
– Ma? – kérdé a feleség.
– Lehet, de nem bizonyos. Egy hétig is elélhet még ebben az állapotban s mindegyre jobban érezheti magát. Egész az utolsó perczig – a szivszélhüdésig.
Délután sem jött senki. Az asszony magára zárta az ajtót s ugy várta a halált. S hogy nem jött az minden neszre megremegett: a biróságtól jönnek! Nem jött senki.
Eljött az éj. A beteg nyugodtan aludt. S álmai közben az életkedv mosolygott le kipirult arczáról. A szomszédszobában halványan kimerülve feküdt az asszony álmatlan ágyán és reszketve várt, egyre várt.
A beteg másnap ismét jól érezte magát. S egész megkönnyebültnek érezte szivét. Csak azért türelmetlenkedett, mert se a könyvelő, se a vizsgálóbiró nem jött. Az asszonynak azt kellett hazudnia, hogy elküldött értük. Pedig az ajtót is elreteszelte, nehogy valaki bejöjjön. Csak késő este ment le ügyvédjéhez, attól megtudta, hogy holnap ismét s biztosan jönnek. Nem tudta mit tegyen? könyörgött férjének, hogy játsza ismét az öntudatlant, ha vallatni fogják. A beteg fejét rázta:
– Nem, nem, mindent meg fogok mondani… -94- Becsületes akarok maradni: semmi szemrehányás. – Becsületes akarok maradni!
S ujra beköszöntött az éj. Anya és leány virrasztottak a beteg ágyánál. Szinte jókedvü volt az. A jövőről beszélt. Üzleti terveiről.
… Oh, mennyi gyilkosságot követnének el, ha az nem járna erőszakossággal!…
A leány könyekkel szemében horgolt, az asszony olvasott. Fel-feltekintett olykor könyvéből, megnézni az órát. Közeledett a hajnal, egy-két óra mulva reggel lesz és ujra jönnek… Remegett. Iszonyatos sebességgel multak a perczek.
Még sem.
De. A halál erőszakos keze vágott végig az alkusz arczán. Egy-két rángás… Megduzzadt ajka levegő után kapdos, összegöbörödött kezeivel levegő után nyul… Majd egy rövid harsanás – olyan mint mikor a lapda lyukat kap – aztán vége.
Az asszony felsóhajt. S mintha ez a sóhaj azt mondaná: Végre!
Reggel volt, de a nagy házban még mindig mintha estve volna. Pedig a házmester már a kaput is kinyitotta.
Cselédek már vitték felfelé a reggelihez való kiflit.
Két szempár összevillant. Az egyik: világosszürke, nagy, a másik: fekete, mint a cseppentett szurok s kicsiny: mint a kökény.
– Szép szeme van! gondolta magában mind a kettő, a férfi és az asszony.
Mást nem igen vehettek ki tisztán egymásból. Az udvarban nappal sem volt valami nagy világosság, igy késő délután meg éppen csupa homály.
– Mit akar itt ez az asszony? kérdé a házmestertől a férfi.
– Behurczolkodott s estefelé jött, hogy ne lássák milyen kevés holmija van. A hátulsó lakásban, Bondáéknál fog lakni… a lányával, azt mondja, hogy szinésznő.
Este, mikor a házmester lehozta a bejelentő czédulát az állitólagos szinésznőhöz, az egy vidéki szalonhölgy fesztelenségével fordult hozzá:
– Ki az a szőke fiatal ember?… egész délután kinézett az ablakon. -96-
– Valami jogász… nem igen eleven ember, egész nap itthon ül vagy fekszik a diványon, sötétben, magában.
Egy diófa két kisebb vadgesztenye, egy pár törpe rózsaszin virágu akácz volt az udvarban, melyet azért «kertnek» neveztek mindannyian, a kik itt laktak a régi Pest e maradék házacskájában. A legtöbb ablak ide a kertre nyillott s nyitva volt olykor egész napon át.
Mert ilyenkor a nyár első melege felforralja a főváros kisebb lakásainak dohos levegőjét. Hadd jőjjön be a fák illata a «részletfizetések» városrészébe s legyen üdvözölve a szabad természet apró részlete: nyolcz darab sárgás levelü, hervadt virágu fa!
Esténkint künn ült az egész ház. A légszeszt is eloltották már, sötét volt, csak a szempárok csillogtak, egy-egy idetévedt exczentrikus Szent-János-bogár fénylett valahol a magról kelt fűben. De a nagy, szürke, meg az apró fekete szemek nem látszottak sehol. Lehunyott szemhéjakkal feküdtek ágyaikban: férfi és asszony. Egy egész lakás választotta el őket egymástól, de tekintetük első összevillanása jobban összekötötte őket, mintha egymás mellett lettek volna.
– Milyen szelid és milyen fiatal… a haja szőke… gondolta magában az asszony. -97-
– Szinésznő, sokat szenvedhetett, sokat csalódhatott…
Nappal, a mikor az egyik tudta a másikról, hogy nincs otthon: el-elsétáltak lakásaik ablaka előtt.
«Kovács Ida, az opera tagja», olvasta a férfi az asszony ajtaján.
«Borza Béla!», kiáltott be a levélhordó a fiatal ember ablakán, a mikor a szinésznő éppen arra ment.
Kovács Ida és Borza Béla junius elsején látták egymást először, az egész hónapban nem váltottak egymással egy szót is, de az egész időn át alig gondoltak egyébre mint egymásra.
Juliusban a fiatal embernek haza kellett volna mennie, de valamelyik vasutnál véletlenül irnoki állomást kapott, hát fenn maradt a fővárosban. Ezentul kevesebbet feküdt a diványon, ritkábban volt otthon, de mindig korán jött haza.
Egyszer elkésett mégis, már majdnem éjfél felé járt, a mikor csengetett a kapun. Két percz telt el, a házmester nem jött, hanem egyszerre csak a szinésznő közeledett feléje.
Köszöntötték egymást.
– Tetszett már csengetni? kérdé az asszony.
– Igen, csakhogy nem jön.
Majdnem egy negyedóráig álltak igy egymás mellett, mig Kovács Ida – kifelé fordulva az -98- utcza felé s ugy mintha csak magának beszélne – szólni kezdett:
– Milyen jó volna most bolyongani…
– Igen, bejárni az utczákat, az egész városrészt.
Most már mind a ketten az eget nézték s aligha jutott eszükbe, hogy mért állanak itt.
Borza Bélának jutott előbb eszébe:
– De miért is állunk?…
– Igaz, ugyis hiába, meghalt vagy elaludt az öreg. Talán…
– Gyerünk, járjunk egyet, ha nagysága –
– Éppen kérni akartam.
Nekiindultak a néma utczáknak, halkan léptek, egy szót se szóltak. Mind a kettő arra gondolt, hogy nem igy képzelték az első találkozót. Mind a kettőjük elképzelte már, mit fog mondani egymásnak, meghatót, érdekest, ugy, hogy szivök azonnal forró barátságban egyesül. De a való és képzelt igazságokból szövődött szép beszédek összeszakadoztak, ajkuk elakadt egy pár szó után. «Mi ez?» kérdezték maguktól; egymástól azonban csak köznapi dolgot mertek kérdezni, ilyeneket:
– Sokáig tartott a mai darab?
– Igazán gyulai ön? Megvan-e még a szép várkert, Kelechényivel voltam ott, próba után; de sok kellemes délelőtt volt ott; hát a lovag, a kedves, jó lovag?
– A kicsike már nagy, mért hivják Ilonának?
Furcsa nevü, ismeretlen kis utczába értek. -99- Ugy érezték, mintha igy éjjelente különösen üditő volna a főváros levegője.
– Nézze, milyen tiszta a levegő! szólt az asszony s az opera palotájára mutatott, melyen árnyék és fény olyan éles volt mintegy falusi házon, tiszta, holdas éjelen.
Ez a városrész, mely jó távol volt az ő lakásuktól, közelebb hozta őket egymáshoz. A szinésznő rá-rámutatott egy-egy ablakra.
– Itt lakik Szervánszky Eta… Szabó Regin… Veizer Szidi… az én osztályostársaim.
– Miben?
– A kórusban. Ott, hol a müvészi ambicziók legszomorubb temetője van. Eleven holtak, a kik föl se támadhatnak, meg se halhatnak.
A fiatal ember szive elszorult: «ime!» – Kovács Ida folytatá.
– Lányok, a kiknek van tehetségük, de nincsen szépségük; szépek, tehetségesek, de szépségüket áruba nem bocsájtók, elzüllött vidéki primadonnák, elszegényedett urihölgyek, a kik nem régen még aranyakkal fizették énekmestereiket: itt vagy erre laknak hónapos szobákban, hónapos ágyakon, néha nagy lakásban kicsiny becsülettel, néha kis zugban sok gyerekkel…
– És ön?
– Én – tudja – nem itt lakom, de vagyok elzüllött primadonna. Imádtak a vidéken, tönkretettek a vidéken s jöttem meghalni a fővárosba.
Megálltak valami sarkon. Lámpa égett fölöttük, -100- ennek a világánál, azt hitték, jól látták egymást.
A nagy szürke szemek igy nézték Kovács Idát:
Szenvedés, elszántság a királynői alakon.
A kicsiny fekete szempár a mit a másikon látott, az mindjárt érzésre vált: «oh, az édes, együtt érez velem, végre egy férfi…!» ezt gondolta azután.
És szemben állottak egymással. A nagy, csontos, erős homloku, fekete asszony; egy gracziöz magas lány, – kiégve, egykor – talán csak tiz év előtt is – isten tudja milyen bájos, most pedig csak rom. Aztán a férfi, kicsiny, gyengéd, nem több huszonegy évesnél. És nem fogták meg egymás kezét. Az asszony szólt:
– Beszéljen ön magáról valamit!
– Mit?
– Mindent.
– Olyan jól esnék, ugy sincs senki, meg kell fulni, bezárva magamban. Azelőtt szerettem igy; szerettem, hogy más vagyok mint a többi, olvastam, könyvekkel beszélgettem, barátkoztam képzelt alakokkal, szeretkeztem Beatricsékkel, imádtam a cziprus lombok szőke hősnőjét, lady Annát, Hugo hölgyeit, a büszke franczia kisasszonyokat – a szinpadról ismerem mindegyikéjük – a Jókai önfeláldozó kisasszonyait máskor…
– És most?
– Most is ezekkel vagyok. Ha munkámat -101- elvégeztem – behunyom szememet s velük foglalkozom. Az utczán, ha járok, őket keresem.
– Megtalálta?
– Nem. Pedig vannak; érzem de megfogom-e találni, megfogom-e?
A fekete ég sötétkékre vált; hajnallott. Csikordultak, nyiltak a kapuk zárai. A pék gacsos menése visszhangzott a szomszéd utczákból.
– Van-e az ön alakjai között egy szerencsétlen asszony, a ki nem volt soha olyan rossz, hogy meg ne érdemelne egy kis szeretetet s a kinek ön elnéző barátja tudna lenni?
– Van. Nem egy a könyvekben – és az életben.
– Az életben?
– Ön.
Visszaérkeztek abba az utczában ahol laktak. Már ide látszott kis sárga házuk, homlokzatán a lakatos czégé rét, a nagy aranyozott kulcsot már jól kivehették.
Egy kissé megdöbbentek. Fájt nekik, hogy ez a séta, meg maguknak minden tekintet nélkül való föltárása itt – legalább egyelőre – véget ér. És érezték, hogy talán csak ketten vannak a világon, akik egymás rajongását meg tudják érteni.
– Jőjjön be aztán, le fogom festeni.
– Fest?
– Modellirozok is… Édes jó isten, verseket is irok. És ha ezek nem volnának!
A kapu már nyitva volt, nem egyszerre mentek be. Buzás még járkált kissé az utczán. -102-
Édesdeden gondolt egy regényalakra. Franczia művésznő, genie, de lángesze megtörik asszony voltán. Szeret, de folyton csalódik, mig meg nem találja az igazit. Magas, a keze nagy és kemény…
Ez az alak állt előtte, beszélt vele, tárta fel bensejét, ez hallgatta annyi szeretettel, a mit ő belső világáról mondott. Isten tudja, hogy hivják a regényben, itt a neve Kovács Ida. És eddig soha nem érzett, kéjjel töltötte el az a gondolat, hogy ezt az alakot csak egy lakás vékony fala választja el tőle.
Augusztusban nem választotta el őket többé semmi.
Két hónapon át hangsulyozták folyton tiszta barátságukat, mig egyszer forró arczuk véletlenül összeért s a kis Kovács Hanna nem volt otthon.
A férfi szégyelte magát s egy kissé könyezett azután. Az asszony mosolygott, megifjodott, szinte megszépült arczczal.
– Oh, milyen régen szerettem! – szólt Borza Béla.
– Mikor először villant szemembe szemed – szólt az asszony.
A kis Hanna hazajött az iskolából:
– Éhes vagyok! mondá és a szinésznőnek kávét kellett főznie.
Borza Béla a szerelemről gondolkodott. -103-
A szerelemről, rajongása egyedüli tárgyáról, melyet megénekelt apró versekben, a melyeket azonban nem mutatott meg soha senkinek. «A szerelemről», mely czime volt egy vastag könyvének, melybe beirta mindazt, a mit ebben a tárgyban olvasott. Egész verseket, idézeteket, reflexiókat.
A világirodalom jelesei és törpéinek egymással megegyező vagy homlokegyenest ellenkező hite, vallomása, gondolata a szerelemről: ezzel, tehát örök igaszságokkal s folyton váltakozó abszurdumokkal volt tele ez a könyv. Praktikus ideális, naiv és misztikus szerelmek voltak itt leirva, megénekelve, áldva, megátkozva.
S ebből a könyvből vonta el Borza Béla a szerelemnek sajátságos, óriási, de alaktalan képét, ezekkel foglalkozva támadt benne valami különös kultus; e könyvön át jutott el oda, hogy nemcsak mint érzést, de mint fogalmat is imádta a szerelmet.
Maga a szó is egészen másképen hangzott fülében, mint akármi más. Sokszor leirta pusztán ez egy szavat latin, góth, czirill s görög irással, hanyagul, kiczifrázva, nyomtatva, könyveiben aláhuzta s a midőn a szinpadon hallotta, szinte megdöbbent.
Férfiakkal azonban sohasem beszélt róla, se arról a mi ezzel a fogalommal összefügg. Ha mégis beszéltek neki ilyesmiről: zavart lett s ha tehette, -104- elmenekült. Az egyetemre legfőképen azért nem járt, az első éves polgárok különös gyönyörüséget találnak abban, ha minél czinikusabb beszédet tesznek. A férfiasság e bizonyitása nem imponált neki, sőt inkább megvetette őket érte, elhidegült volt iskolatársaitól, barátságot csak egy földijével tartott, nyolczadik iskolás deákkal, a kinek szép kis testvére volt otthon.
Ezt a jó fiut kinozta, ha a lányokról valami konkrétet akart megtudni. Neki sohse volt nőtestvére se unokatestvére; s nem ismerte, hát hiányoztak életében azok, a kiktől hölgyismereteink leglényegesebb, mert legintimusabb részleteit, szerezzük. A diák csak éretlenségeket tudott neki mondani, női ruhák titkáról beszélt, de teljesen összezavarta a dolgokat s amint az ő hamis képe összefolyt a jógász alkotta asszony-tipussal: valami titokzatos alak állt elő. Egész más, mint a férfiak, más törvényen élők, édesek, szentek, titokzatosak, magasztosak.
Azok a hölgyek, a kik áruba bocsájtják magukat: rémitő sok gondot okoztak Borza Bélának. A legtöbbször tragikus alaknak látta őket, néha azonban pokoli gonoszság sugárzott ki szemeikből. Huszonhat forint havipénzt kapott ugyan mindössze hazulról, de szivesen odaadta volna egész havipénzét s örömmel éhezett volna ha – megmerte volna őket szólitani. Sokszor akarta, de nem volt rá képes: lélekzete elállt, szédülni kezdett már akkor is, ha csak tervelgetett ilyesmit. -105-
Kovács Ida jóizüen nevetett, amikor alkalommal s jól beburkolva a jogász elmondta neki sikertelen kisérletét. Aztán hirtelen elkomolyodva megjegyzé:
– Különben az én karakteremben is van ehhez hasonló valami… Vigyed haza, olvassad.
Egész augusztus elején minden éjjel a «vidéki primadonna naplójá»-t olvasta Borza Béla. Kovács Idának önvallomásai eloszlatták azt a nyomasztó érzést, mely a férfit viszonyuk kezdetén elfogta. Nem volt bizonyos abban, hogy szerelem-e az, mit ehhez az asszonyhoz érez. Valamivel nagyobbszerünek gondolta s egy-egy pillanatra szerelme tárgyában kereste a hibát.
Oh, lehet-e nem szeretni ezt az asszonyt, a ki oly tiszta tudott maradni a vidéki szinészet szemétdombjai közepett! Olyan tiszta… olyan sokáig! Lehet-e nem szeretni ezt a gyönge nőt, a ki minden este beirja naplójában uj meg uj megkisértetését, de ezzel az utóirattal: «Nem, nem akarom, várok reá!»
Rája várt, ez a «reá» bizonynyal ő. Közbe esik egy férfi, lángeszü gaz, erőszakos szatir, egy ut közben, vasuti kupéban született kis lány…
Két lap az egész naplóban, könnyen keresztül lehet lapozni.
Ősz felé Kovács Ida elhurczolkodott. Csak a szomszéd utczában ment át, ott két szobát kapott -106- majdnem olyan olcsó áron, mint a mennyit azelőtt egyért fizetett.
– Nézd, az ajtót becsukjuk, akár egy siffont is teszünk oda közfalnak! szólt az asszony.
Együvé mentek lakni, de a siffon kezdetben csakugyan ott volt közöttük.
A kis Hanna egy megjegyzésére vették el.
– Béla bácsi ugyis mindig itt van! mondá minden panasz nélkül.
A kis leány kezdetben örült a mama barátjának. Jó volt vele dominózni, a mikor a mamának dolga volt a szinházban. Néha hozott is valamit és a mi a legjobban tetszett neki: a mikor ő ott volt, sohasem kapott ki, akár milyen későn jött is haza.
Nagyon keveset törődtek vele s ez jól esett neki. Ha két kiflit evett meg az uzsonnánál, anyja sohasem nézett rá szemrehányó tekintettel, mint azelőtt.
Csak akkor lett rosszkedvó, a mikor anyja egyszer csak igy szólt hozzá:
– A Béla bácsit ugy kell szeretned mint az apádat…
– Jó, de hiszen ő nem az én apám!
Nyolcz hónap mult el már azóta, hogy a szürke meg fekete szempár legelőször összevillant. A kis Hanna konstatálta magában, hogy már csak egy párnán fekszik s az anyja az ő vasárnapi ruhája övszalagját nem köti meg annyi gonddal mint azelőtt.
– Itt van… eredj! igy szól hozzá. -107-
És este olyan unalmas, olyan dolgokról beszélgetnek, a mikből ő nem ért semmit. Aztán a mama babaruhákat készit – a melyeket nem akar neki adni…
Szerencsére szinházi szünidőre esett a keresztelő.
Ficzere volt a keresztapa; Ficzere Antal, Borzának ismerőse, a ki kispap volt, de amióta kilépett a szemináriumból «szabad gondolkodó»-vá lett, versei jöttek fővárosi lapokban, barátai a «költő»-nek nevezték.
Neki nagyon tetszett ez a dolog. Ágyában a gipszfehér arczu, elkinzott asszony, a kinek suttogó, tört szavai csodálatos boldogságról beszéltek. Az ágy fejénél összefont karokkal Borza Béla, egy kissé megnyult arczczal, nagyra nőtt hajjal. Ruháskosárból készitett bölcsőben, felszallagozott czifra pólyában feküszik a kicsi és olyan vigan gőgicsél a tejes üveg gummicsövén, mintha anya keblét színá…
– Mire kereszteljük? kérdé végre is a szemlélődő Ficzere.
A fölött már régebben megegyeztek, hogy csak igy itthon, minden egyházi szertartás nélkül – a mely egy kissé avult és költséges is – adatik név a kicsiny fiunak.
– Keresztelni mindenki keresztelhet, én csak ugy, mint Pecci gróf, a római pápa! állitotta a -108- «szabadgondolkodó», hozott is szentelt vizet, ámbár: «viz – viz!» mondá.
Hanem a név sok vesződséget okozott. Sándornak szerette volna nevezni az apa, Dumas Sándorról, az ifjabbikról. De szerette volna, ha egyben Imrének is nevezheti, Madách Imre emlékére. Az anya a Béla nevet pártolta, Ficzere Ágoston szeretett volna, Comte Ágostonról, a kit nagyon szeretett azóta, hogy a positiv bölcselő munkáinak egy kivonatát olvasta. A kis Hanna Lászlót emlegetett, valószinüleg az a gimnazista László jutván az eszébe, a ki már napok óta les rá s megkergeti, a mikor az iskolából jön.
A vitát Ficzere Antal komoly méltóságu szava – amennyire egy huszonkétéves emberé az lehet – szakitotta félbe.
– Én megkeresztellek téged az Atya, Fiu s Szentlélek Isten nevében Sándor Ágost Imre Bélának, Ámen! mondá s a czuczlit kivette a kis gyermek szájából, arczát meglocsolta vizzel.
Majdnem egész éjjelen át sirt a kicsike. Ezen az éjszakán az ajtón át s gorombaságok kiséretében mondott fel a háziasszony.
De Borza Béla nem ezekért nem tudott aludni. Ismeretlen öröm szinte lázra izgatta. Gyermeke van. És a neve: Sándor Ágost Imre Béla.
Csak négy név, mert a Kovács Anna Lászlóját figyelmen kivül hagyták. -109-
A férfinak 56 forint havi jövedelme volt; 26 forintot kapott a gyámjától, harminczat a vasutnál keresett. Az asszony havonta mindössze csak ötven forintot hozott haza, kivéve a karácsony és husvét hónapját, a mikor templomban is énekelt husz husz forintért.
Nem éppen nagyon sokat nélkülöztek, hát éhezni sohasem éheztek, ha nem volt vacsora, Hannus hozott turót, vagy más valamit hitelbe a házban lakó krájzlertől.
Csendesen, nyugodtan s nem a legrosszabbul éltek. Nem járt hozzájuk senki, legfölebb Berill jött el néha. Berill, a tenorista, a ki kénytelen volt szintén a karban énekelni, bár jobban énekelt mint az első tenor s meglehetősen előkelő családból ered. Bizonyos napokon más és más apát vallott szülőjének, leginkább grófokat s minisztereket, legtöbbször a kormányelnököt, a ki titokban segélyezi is.
Berill rá akarta birni Buzás Bélát, hogy csináljanak együtt népszinmüvet, ő mint szinházi ember, a kinek a technika a kisujjában van, fogja scénákba szedni, rendezni a mesét, melyet a jogásznak, mint inkább költői léleknek kellett volna szolgáltatnia.
De ez a terv kivihetetlennek mutatkozott. Berill is elmaradt, már csak a tejes asszony, fás embert s a szomszédból egy könyvkereskedő-segéd felesége járt be hozzájuk.
Majdnem egész napon s estén át egyedül voltak. -110- És még mindig volt mit beszélniök egymással. Novemberben tea mellett – nagy szamovárt vásároltak – éjféli egy óráig is «cseréltek eszmét».
Hanna meg Sándor stb. aludtak, ők pedig csendesen beszélgettek a szerelemről általában s különösen az ő szerelmükről. S mintha csak valami konkrét tárgyról beszélgettek volna, úgy szóltak:
– Tizennyolcz éves vagyok ujra! mondá az asszony.
Valamivel többnek látszott, különösen a legutolsó időben. Gyermekágya közben haja egyszerre erős őszülésnek indult, a szemöldöke fölött egy széles ráncz képződött. S ha nevetett, akkor ötven évesnek tetszett.
Egy-egy pillanatra maga Borza Béla is látta ezt az ötven éves asszonyt; megdöbbent, de csak egy perczre, szemei elé nagy hirtelen ujra leereszkedett valami különös rajongás aranyos köde, melyen át szépnek, fiatalnak, üdének látta azt, a ki minden volt, csak az nem többé.
– Hogy szerethetsz ilyen rut banyát? kérdé a szinésznő gyakorta.
– Ki nekem ilyen szép? felelte a férfi.
Néha akadtak ilyenek mégis, sőt egy-egy olyan hölgy is került, a ki még kivánatosabbnak tetszett előtte mint ő. Mellettük lakott egy szőke tanitóné, széles, friss, hamvas képü, a kiben lopva gyönyörködött is.
Szemrehányásokat tett magának eme titkos gyönyörüségért. Ugy tetszett neki, mintha az ilyesmivel -111- profanálná a szerelem szentségét, bepiszkolná magát, megcsalná Idát, a jót, a szépet, az önfeláldozót.
Nem, csak őt, egyedül őt szereti! erősitgeté magának. És szereti nem kötelességből, hanem önként – ezt állapitotta meg napról-napra. Ő a szépség, jóság, a boldogság, a gyönyör. De ijedelemmel vette észre néha, hogy ajka hideg, a mikor megcsókolja, és mintha csak a saját kezét csókolná meg.
Végre is kimagyarázta ezeket a jelenségeket is a kék-kötésü nagy könyvből, melynek czime – aranyos betükkel – «Szerelem».
Ficzere véleményét kérték ki: «mit gondol, szükséges-e pappal is megáldani frigyüket?»
A szabadgondolkodó kereken azt felelte: «nem!» Az asszony az ő pártján volt, de Borza Bélának kételyei támadtak, ugy érezte, hogy szerelmén kivül még más valamivel is hozzá kell kötnie magát Kovács Idához.
– Ha megun – elhagy; ha meghalok – eltemet; ennyi az egész! szólt a szinésznő őszinte lemondással.
A szegény fiunak pedig ezalatt könyek gyültek a szemébe. Szinte remegett a meghatottságtól, olyan puha és olvadékony lett, hogy alig ismert magára.
Ilyenkor érezte a szerelmet, azt az örök lázat, melynek gondolatával agyának minden sejtje tele volt. Ilyenkor büszkén látta magában az igazi szerelmest, a ki áhitozik az önfeláldozásra, szomjas -112- valami hőstettre, gyönyörről gondol, akár a halálra is, ha érte halhat meg.
Azok voltak a jó napjai, a mikor ilyen érzékeny jelenetek játszódtak le. Ilyenkor szinház után is jó sokáig fennmaradtak, nézték az erősödő Sándort, nevettek Hannán, aki álmában beszélni szokott.
Ugylátszott, hogy a kis lány nappali szótlanságát pótolja ki ilyenkor. Mert egy idő óta alig lehetett szavát venni. Nem búslakodott, sem daczos, sem melancholikus nem volt, csak nem beszélt.
Nem igen ütköztek meg rajta, bár jól bántak vele, különösen a férfi, a ki esténként – a mikor Idának a szinházba kellett mennie – kártyázott is vele. Filkót játszottak a legutóbbi időben fricskában.
Egyszer egy estén folyton a jogász nyert s a játék végén meg akarta adni mind az orrverést. A lány elfutott előle a másik szobába, a hol a sötétben aludt a kis fiu. Buzás Béla utána szaladt s megtalálta a leányt, a ki előle egy szekrény mögé bujt el. Közeledett hozzá, az halkan, elfojtott hangon kaczagott.
Buzás Béla elengedte az orrverőket, hanem e helyett büntetésből megcsókolta a lányt.
És megrémülve vette észre, hogy milyen gyönyört okozott neki ez a csók, s milyen forró a tizenötéves leány ajka.
Megdöbbent, észre tért.
Hiába, az örök láz sorvasztó heve megcsapta, megrázta – most előszörre, igazán.
Tizennégy évig várt férje halálára. És egypár héttel előbb őt fogta el hirtelen rosszullét. Megrettent. Tehát hiába várt, meg kell halnia, mielőtt szabad lett volna! De nem, a sors csak pajzánkodott vele.
Itt fekszik előtte a holttest.
Az ajtók be voltak csukva, hogy a gyerekek be ne jöhessenek. Az ablakok előtt szalmával volt beszórva a gyalog-járó, nem hallszott föl a kocsik lármája. A redőnyök leeresztve. Minden a hallotthoz igazódott itt; a hideg, sötétség, a néma csend, mintha része lett volna a sötéten szederjes, meghidegült arcznak, a néma ajkaknak.
Az asszony arczczal ráborult a kerevetre, agya zúgott, szive vert, oly lázasan, mint a ki szerelmi légyotra készül, mint a ki hosszu rabságból először lép ki a szabadságba. -114-
Tizennégy év óta várt erre a pillanatra s most, a mikor elkövetkezett: férjének halálküzdelme, az elmulás iszonyatos képe alig borzongatta meg erősen telt vállait. Nagy barna szemeiből esett egynehány köny mégis, a cselédek, a rokonok azt mondták rá, «szegény!» s ő igy szólt magában:
– Végre!
S kikeresvén báli keszkenőjét, sajátkezével kötötte fel a hallott állát, a nyitva hagyott szemre letolta héját, elhivatta a hallottkémet, értekezett a temetésrendezővel, értesitette az orvosi kört – melynek a hallott tagja volt – elhivatta a rokonokat, ujra sirt azokkal egy verset s a mint ugy délfelé maga maradt a hallottal, befurván fejét a diványpárnába, zürzavaros érzés fogta el; érzések, melyek ha tömörültek volna s ha egy néven nevezné őket, felkiáltana:
– Diadal!
De ez a környezet, a gyerekek, a kik a szomszéd szobában suttogtak, a tömjénél kifüstölt szoba nehéz illata s a hallott férj, a kit maga mögött érzett: fakulttá tették érzéseit s csak annyit susogott:
– Mégis… szeretett!
«Szerette? Hátha még most is szereti? Ha él, ha halála: álom?» Ijedten szökött fel helyéből s oda állt a hallott elé.
Nem, a kegyetlen szerelmes nem szerette többé. -115-
Mint a villám a zivatarban, a halott arcza képeket világitott meg agyában. Régi képeket, melyek most világosabbak, mint a mikor ujak voltak.
Tizennégy éve. A gyermekek a cselédekkel távol. A férj, mint rendesen: betegeinél. A láz fogát vaczogtatja, a mint az első szerető jövetelét várja. Jön; egy órájuk van csak s ezerszer szeretnék egymást ölelni. S alig hangzottak el a csókok: érzi, hogy valaki van közelükben. Nem közelükben, – előtte. A férj.
Hidegen mutat ajtót a szeretőnek. Magukban maradnak. Csend. A férj megszólal:
– Ön még itt?
Aztán ujra csend. Ujra a férj szólal meg. Ugy beszél, a mint az orvosok beszélnek akkor, ha betegről mondanak le:
– Ön el fog menni s nem jő többé vissza soha. Mindenütt lehet, csak ott nem, a hol én s gyermekeim vannak.
Csengetett a cselédnek. Az nem jött, maga hozta el a felöltőt s a kalapot. Reá adta s elvezette az ajtóig. Ott kinyitotta s arczából kivetkőzve, hangjában megváltozva orditá:
– Takarodjék!
A nyitott ajtón át látta, hogy jőnek meg gyermekei. Az egyik, a mint meglátta, kiabált feléje: «mamma!»
Lerogyott s odaborult a férj lábához, könyeivel áztatta czipőjét: -116-
– Gyermekeim… a gyermekeim…! Kegyelem…!
A férj vállába rugott – és megbocsájtott neki.
Nem mondta ki e szót, csak annyit mondott:
– Marad – aztán hozzá tette alig hallhatóan, alig érthetően:
– Egyetlenegy mosoly… csak egyetlenegy…!
Nem volt szabad mosolyognia előtte. Nem másra mosolyog-e? Tilos volt mosolyognia magában: a cselédek, a drágán megfizetett kémek – megmondhatták neki s ő előfoghatta. «Ida, ön vidám! Mért változnak oly rohamosan az ön hangulatai?» S az a tekintet, mely az ilyeneket kisérte, az a szivbe furó, fürkésző tekintet! Ezek a savószinü szemek, melyek akkor is rá voltak szegezve, ha aludt. S a melyek miatt nem aludhatott nyugodtan, mert a mint kémlelték: felébredt azonnal, mintha valami undoritó állat tévedt volna arczára. Megirtózott, megremegett.
– Ön fél – szólalt meg a férj – mért retteg ön, beteg?
És gyógykezelte idegbaj ellen. Elhanyagolta betegeit. Tanulmányozta, vele volt folyton. Ölelte, mig gyenge, vézna karjai belefáradtak. Ugyanabban a pillanatban még sem ölelheti más!
Oh, ez az élet, ezek a szeretkezések! Minden csókkal fokozódott undora iránta s eme számtalan -117- csók mindegyike erősbbé tette benne a vágyat a szerető csókjára.
Tizennégy éven által mennyire gyarapodhatott ez az undor s milyenre fokozódhatott ez a vágy! Felcsapott fölötte, mint az örvény, belémerült.
Mérget szerzett. Előbb magának szánta – azután férjének.
A nyolczadik év végén volt már. Nyolcz éve nem beszélhetett már a szeretővel. És mégis – négy gyermeke volt már, nagyok lettek s oly szépek, ugy szerette őket, megkegyelmezett az apjuknak, megkegyelmezett magának – és várt tovább.
Várt, várt. A férj, mindjárt házasságuk után betegeskedni kezdett. Valami gerinczagybántalma volt, mely nagyon lassan haladt előre.
– Ilyen bajjal, mint az enyém, apám 70 évig élt el – szólt hozzája gúnyos mosolylyal. Egyszer pedig hozzá tette:
– Ida, ön aggaszt. Mindha szivbillentyüelégtelenség kezdene fejlődni önnél… az aconitum nem öl biztosabban. De csalódom…
Csalódott. A sziv ép volt és szeretett. Annál jobban szeretett, mennél jobban tiltva volt szeretnie.
Kezdetben gyakran, aztán ritkábban látta azt, a kiért e pokoli szenvedést élte; s ha látta: ugy érezte, még nagyobb szenvedést is – ha van ilyen – kiállana érte. Idősebb lett, de férfiasabb, nőtlen -118- maradt és nagy karriert csinált. És szerette őt, kitetszett tekintetéből, benne volt levelében, melyet férje elfogott előle, de megmutatta neki mégis, elolvasta: «Csak ennyit irhatok: szeretem, rendelkezzék velem!»
– Nos, nem rendelkezik? susogta fülébe s iróasztaláról elővevén pisztolyát, játszott vele:
– Hat golyó van benne: önnek és gyermekeinek. Kinek a hatodik? Nem tudom.
És neki hallgatni kellett. Pedig hogy rengett agya, vére, mindene az elfojtott kiáltástól:
– Oh, te nyomorult!
S a titkos öröm láza fogta el, amint bizonytalan, beteges járását nézte.
– Végre is, el fogsz pusztulni, meg fogsz… gondolta magában. És gyermekeire gondolván, a kiket szeretett, az életet érezvén, a melyhez ragaszkodott, ebben a rettentő helyzetben, melyben megszokta már, hogy nem mert mozdulni, – megfogta hideg kezét a férjnek és szólott:
– Lengyel István, ön kegyetlen!
– Szerelmes vagyok!
– Mikor leszek már vén és rút mikor szünik meg szeretni!
– Soha. Ha meghalok. Akkor sem!
De. Második napon feküdt már a hallott a ravatalon s az özvegy, ahogy ránézett az arczra: ugy látta, hogy ez nem Lengyel István többé, nem a szerelmes férj, csak agyagmintája annak. Egy rosszul szinezett teracotta-szobor. -119-
A rokonok, a barátok, a résztvevők gyülekeztek a szomszéd szobában. A plébánián elejbe csenditettek a temetésnek.
A nászra hivó harangszót hallotta ki belőle az asszony.
A gyermekeket kiküldte a szigetre – este jőjjenek haza. Ismét egyedül volt, mint akkor. Egészen egyedül. Nem várt haza senkit. Nem félhetett, hogy betegek kopogtatnak be, az orvos czégtáblája napok óta levolt már véve. A helyén egy kis látogató-jegy fehérlett: «Özvegy Lengyel Istvánné».
Leeresztette a függönyöket, levetette gyászruháját, fehér hálóköntöst vett magára és ujra – várt.
Nem kellett olyan sokáig várnia. A szerető nagyon pontosan érkezett. Karjaiba zárta mohón, mintha a tizennégy év el se viharzott volna felettük, vagy ha igen, csak tizennégy perczczel előbb.
– Hadd hallom a hangod! – szólt a férfi. S az asszonynak ugy tetszett, hogy ez a hang megváltozott.
Leültek egymás mellé szorosan. A férfi csókokkal boritotta el szemét, ajkát, nyakát, karjait. S neki ugy tetszett, mintha a csókok forróbbak lettek volna – akkor.
És az ölelés, a szeretkezés, az eskük közepette emlékezett az «akkor»-ra. Mintha az a különbség, -120- mely im megvillant előtte, az a hideg kard lenne, a mit a mesében a szeretők közé tesznek.
Visszacsókolta a férfit, de fázott. Tudta, hogy egészen egyedül, biztonságban, jogában van s öntudatosan egy tárgyat keresett, mely az «akkor»-ra emlékezteti. Meg is találta.
Véletlenül itt maradt s csendesen ott függött a fogason a férj egy kalapja. Rémitgette magát vele, alakot képzelt alája. Hiába volt minden, asszonyi szeme, felviharzott idegei nem tudták elhitetni vele azt, hogy im él s gyilkoló tekintetével reá mered az – a ki fölé ő maga is vetett göröngyöt.
Nem! Egészen egyedül vannak. Nincs a ki számon kérje tőle e pásztorórát, nincs a kinek joga volna megzavarni e kéjes csendet. Itthon van, ur, parancsol magával.
– … Oh, hogy mulnak az évek! szólalt meg egyszerre.
– Mulnak, mulnak! visszhangozta a férfi s a mint ajkát kitárta: betett fogait meglátta az asszony. Gyengéden eltolta magától és szólt:
– Megöregedtünk.
– Ön soha.
– Érzem. Az öregség előre fújja havát – szivemre, testemre. Vagy ha nem az, nem tudom mi lelt. Emlékszik-e akkor! Milyen már, mintha nem szeretném ugy többé.
Fátyolozott hangon ejtette ki a szavakat. -121- Már bennük volt a sirás. Ki is tört; csendesen, szenvedélytelenül sirni kezdett.
A férfi vigasztalta:
– A halott… a temetés… a gyász… a hatások…
A szavak nem használtak; a férfi mámora, fékevesztett szenvedélye csak hidegségét nevelték.
És körülnézvén az üres, a csendes, az elhagyott lakásban, felugrott:
– Az istenért, a gyermekeim… jönnek… távozzon!
Kezébe adta kalapját s kituszkolta az ajtón.
Nem jött senki. Maga volt. Az utczai ablakok függönyét beárnyalta a közeledő éjjel. Felhuzta a függönyt s kinézett az utczára s látta, hogy majdnem mindenki párosával mén ott.
Csak ő van magában, most már egészen magában.
Meghagyta a cselédeknek:
– Ha egy férfi látogató jő, nem fogadom, semmi esetre sem fogadom el.
És nem fogadta el azt, a kiért tizennégy évig várta férje halálát s a kiért tizennégy évig epedett, nem vágyta elfogadni többé sohasem.
Dohánygyári leányok majdnem minden este czipeltek haza valamit. Utoljára is kisült, hogy meglopták a gyárat s a mi kis budai utczánkban titkos, de kiterjedt dohánykereskedést folytattak.
Pénzügyőrök és a dohánygyár nagyobbszerü hivatalnokai – kik nem loptak dohányt – szállták meg a mi kis partunkat; azt a szűk utczát, mely alsó torkolatával beleszakadt a zajongó gőzös fővárosba, mig felvége a budai hegyek szőlőire nyilott. Felül Gül Baba, az igaszhivő alszik kupolás sirjában, borutáló dervis zengi fölötte a szurát, az alsó soron meg sashegyi mellett mulat a gyaur…
Abban az időben a mi kis utczánk akármelyik korcsmájába – pedig minden harmadik ház az volt – nem lehetett bemenni, nem lehetett leülni, hogy idegen alakok ne feszélyezzék az embert.
Annakelőtte hozzá voltam szokva, hogy az utcza ismerős alakjait látom megszokott korcsmámban s mindennapi félmeszely boromat jóizü beszélgetés -124- között ihatom meg. S most beszédes gyári munkások, patriachális háziurak, kik egyetlenegy lakójukkal jártak el a «Kis Tükör»-be, meg a többi jó barátok helyet finánczokat találtam asztalomnál. Csak két idősebb ujságkihordó leány, aztán Karola – a kit az én kiadóm nyomdája foglalkoztatott – meg egy javithatlan lump pipatisztitó s a vén asztalos nem tágitott még akkor sem. Szégyenlem megvallani, hogy addig voltak már, mikép a jó bor utáni vágy képes volt bennök kioltani a szaglászok iránt való eredendő gyülöletet, a jó tónust s mindazt, a mivel az én utczám népe, ezekkel a finánczokkal szemben, maga iránt tartozott.
És én… Én is, szakadatlanul eljártam a «Kis Tükör»-be.
Érdekelni kezdtek ezek a duhaj hivatalnokok, kik egész nap a korcsmában ülve, teljesitették a vizsgálatot. Emlékeztem egy rokonomra, ki miután már pinczér is volt, a Dunába akarta veszteni magát, de meggondolta a dolgot – és fináncz lett. Tehát csak két dolog közt van választása a tönkrejutott férfiunak: elveszti magát vagy – a mi még rosszabb – mondta a familiám – pénzügyőrnek csap fel.
Késő estén a dorbézolás zaja, össze-vissza ének ritmus nélküli akkordjai csiklandozták fel a bűnös partmenti utczát. Ott virradtak meg a finánczok az én kis korcsmámban. A két ujságkihordó leány már be is csipett, nagyot is aludt a lóczán, haza is bandukolt. Karola meg a pipatisztitó és a -125- vén asztalos ujólag eljátszották – csakhogy komolyan – Polichinellet: először összecsókolóztak, aztán összevesztek, hajba kaptak és szokás szerint hazakisértetének a korcsmáros fia által. Csak négy közönséges pénzügyőr maradt ott és én. Már virradt és még mindig nem hallottam valami szomoru történetet elzüllésről, tönkremenésről s ilyenfélékről, a mi az én zsánerom, mert ezek a dolgok már magukban véve oly meghatók, hogy nem kell hozzá sok költészet s igy feltalálva is hatnak az olvasóra… És mindenki ugy segit magán, a mint tud…
Már hallható volt az utcza ásitozása s a beteges nyujtózkodás nesze, mely a fővárosban a kelő napsugarak helyett jelenti a hajnalt – és a tárgy, a szüzsé, még mindig váratott magára. Egy kis fináncz érdekesen hazudott, az igaz, de ez még nem elég az üdvösségre. Elbeszélte a korcsmárosnak – néha felém is fordult – hogy micsoda nagy ur volt ő s hogy az apja alispán, meg az uri lányok hogy veszkődnek érte a «Nyir»-ben, de bár egy kollégája tanuskodott is mellette, sőt a korcsmáros is csodálkozva «ümmögött»: részemről majdnem bizonyos vagyok benne, hogy a kis fináncz valami felvidék tót-magyar gyerek s valaha tán inas is volt egyik-másik kanonoknál, – de elcsapták.
A kollega, ki oly készségesen tanuskodott mellette, szinte nem volt valami kiváló alak. Folytonosan rokonaira panaszkodott, kik veszni -126- hagyják szivtelenül. Felemlitette, hogy bérlő korában fehér nadrágban s lakk-csizmában járt be pusztájáról a városba s könnyen csinálhatott volna «egy hatezer forintos házasságot is!» Irigykedett az egész világra s szerette volna, ha az övé lett volna minden s másnak nem lett volna semmije.
A harmadik fináncz – ez a prózai ember – nem panaszkodott; meglehetősen meg volt elégedve sorsával, szép fekete bajusza volt, jó ruhában járt, meghizott – «Te paraszt vagy, komám!» mondta neki az «alispán-fiu». S csakugyan az volt, szegény szolgalegény, ki katonáéknál megtanult irni, felvitte a káplárságig, be is kapulált, de mivel nagyon verte a regrutákat, kiadták az utját. Mit tegyen, hozzá volt szokva a hivatalhoz: fináncz lett.
A negyedik finánczról nem lehetett megtudnom mit sem. Közönyös dolgokról beszélt s elég értelmesen, majdnem intelligens módra. Beszélgetés helyett inkább ivott, hosszan és élvezettel. A mint azonban egészen kihajnalodott, kissé nyugtalan lőn és gyakran kinézett az ablakon.
– Mintha az elébb valaki benézett volna az ablakon.
– A pipatisztitóné biztosan, Hapuák megint elment a Karolával s a felesége hiába várja! mondja a korcsmáros s ujra bort hozott a kármentőből.
A negyedik fináncz nyilt, férfiasan szép arczára ujra visszatért a vigasság: -127-
– Ehj, igyunk! mondá s egy hajtásra leöntötte a pohár tartalmát.
– Többet ért ez az itóka – tevé hozzá aztán – mint egy rövid élet s egy vak ló, bőrőstől együtt, összevéve!…
– Kapitánysági irnok voltam Ballán, Dunántul… igy kezdé beszédét a negyedik fináncz, midőn a bor végre nyelvét megoldotta. A korcsmáros közelebb ült az asztalhoz s engem is invitált. Vonakodtam.
– Pedig ezt meghallgathatja az ur is – mondá az elbeszélő – s váratlan hirtelen, olyan nyilt s beszédes lett, mint a milyen zárkozott volt elébb.
Odaültem:
– Kapitánysági irnok volt… szép hivatal! hm, meg is látszik rajta! – Hozzak még egy kis bort? szólott a korcsmáros, teljes elismeréssel tekintve a volt kapitánysági irnokra. Az mosolyogva öntött az ujonnan hozott borból s lekönyökölve az asztalra beszélni kezdett:
– Ballán voltam kapitánysági irnok. Iskolákat végeztem s könnyen lehettem volna alkapitány is. Szerettek a városban… A főkapitány el volt hizva, szép vagyont kapott a feleségével, a polgárok – nem tudom miért – bálványozták, szóval nekem kellett dolgoznom helyette is. Nyári délutánokon nem is igen jött fel a hivatalba s ilyenkor -128- én voltam a főnök, az irnok, a börtönőr – minden. Télen – ha nem volt nagy sár – négy óra felé feljött mégis.
Egy téli délután azonban már hamarább ott volt a hivatalban mint én.
Rendőrök a vasuttól valami szép fiatal leányt hoztak s én éppen abban a pillanatban léptem be a hivatalos helyiségbe, mikor a főkapitány vallatta a leányt.
– Hogy hivják? kérdé, kis lábaitól szép szőke hajáig végigmérve a leány remegő testét. – A leány nem felelt; lehajtotta fejét s a földre nézett.
– Hogy hivják? kérdé – még egyszer, de most már ugyancsak keményen.
A leány halgatott.
– Irnok ur – mondá percznyi szünet után kapitányom – üljön asztalához. Jegyzőkönyvet fogunk felvenni. Irjon!
Kezembe fogtam a tollat. A kapitány diktált:
– Január hatodikán – a ballai vasuti állomáson, a ballai rendőrség által egy leány – 17–18 év között – tartóztattatott le; sem a tovább utazásra nem lévén költsége, sem igazolni nem tudván ama czélt, mely miatt Balára érkezett. A főkapitányi hivatal által személye iránt kikérdeztetvén, minden felvilágositást megtagadott s igy hovatolonczoztatása ügyében mit sem lehetett tenni. – Készen van?
– Igen. -129-
– Most pedig megfogja motozni a leányzót, mert nem lehessen tudni…
Közeledtem a leányhoz! Némi kiváncsisággal, de hidegen, nem most teljesitettem először ilyen szolgálatot.
A leány sirva fakadt.
– A sirás nem használ semmit! – mondá a kapitány, a ki régebben – mint annyi vidéki kartársa – mészáros volt. – Sirni sirhat mindenki… Irnok ur, teljesitse kötelességét!
Gyengéden megfogtam a leány kezét:
– Lássa, kisasszony, jobb lesz ha szépen megmondja a nevét s azt hogy hová való.
Válasz helyett a leány fölemelte rám hidegvette finom kis kezét – mindjárt észrevettem, hogy finom és kicsiny – és kipirulva a düh és sirástól, kiáltá:
– Ugy nyuljon hozzám, hogy kikaparom mind a két szemét!…
– Hohó! kiáltott fel a kapitány jó kedvvel. A kisasszonynak nem tetszik a fiatal ember, no, majd én!
És a kapitány ur – régi mesterségéből reá maradt ügyességgel – egyszerre csak derékon kapta a leányt; egy pillanat alatt lefegyverezte körmeit, – vastag karja alá szoritván a leány gyönge karját – s mig a bőszült kis teremtés harapásától védte puffadt arczát, reám kiáltott.
A leány harapott, rugott, sikoltott, a mig erejében volt, de csakhamar elhalt az én kapitányom -130- erős karjai között s félájultan, a tehetetlen dühtől halotthalványra válva, lihegett.
– Most motozza meg! szólt hozzám a kapitány, kit mulattatni látszott ez a kis testgyakorlat.
Haboztam. Féluras ruhájában, kibomlott szöszke hajával, ártatlan kifejezésü kis arczával, gyöngéd tagjaival oly igéző volt ez a dühösen küzdő, majd elkinzott madárként gyáva leány, hogy szivesen hittem minden büntől, vétségtől mentnek. Aztán nagy szürke szemeit is olyan kérőleg vetette felém, hogy nem tudtam engedelmeskedni a parancsnak.
– Nem, kapitány ur, nebántsuk! Nem olyan leány ez… Valami családi tragédia. A mostoha anyja kiüldözte, teszem fel, ugy-e, kisasszony?
A lány nemet intett fejével.
– Hát akkor mondja meg szépen, hogy hivják?
– Muzslai Eszter! – rebegte alig hallható hangon a «bűnös».
A kapitány kibocsátotta karjaiból:
– No lássa, kár volt mindjárt nem igy kezdeni! – Hová való?
Mindent elmondok! szólt hirtelen elhatározással a leány. – Mindent elmondok, tegyenek velem, a mit akarnak, zárjanak be, de többé nem akarok… haza menni! Ne küldjenek haza! fordult hozzám s rimánkodva – édesen – tette össze picziny kezeit.
Aztán lassan, lassan mindent kivallott. Szenvedélyes szavain meg volt az igazság bélyege. -131-
Igy hazudni még a nők sem tudnak.
Huszonkét éves voltam (Ugy-e most jó harminczasnak látszom, pedig korántsem vagyok annyi.) De hát akkor nem is akartam volna többnek látszani.
Lélekzetemet visszafojtva hallgattam a mit Muzslai Eszter csalódásáról, égető szégyenéről beszél:
… Pesten laktunk… A néném és én. A néném «probir-mamzell» a váczi utczában, sokat keres… Engem nem engedett munkára menni. Ő már idős, szabadra jöhet, járhat a váczi utczán is… Szoba-urat is tartottunk. Gyorsan változtak, én otthon voltam s ők udvaroltak. Tisztogattam rájok, meghallgattam őket, de nem sokat törődtem velök… Hanem egy… A mikor kivette a szobát, a mint megszólitott: «kiadó a szoba, kisasszony»…
Eszter szavait itt ez egyszerü köznapi szavaknál fuldokló zokogás fojtotta el. Majd abbanhagyott a roham s a leány csendesen zokogott. Egy kicsinykét sirt még, de végre is kiapadtak könyei és majdnem rideg apathiával beszélt tovább. Elbeszélte élete történetét, egész ama pontig, hol a ballai redőrök, mint «faczér» leányt a vasuti állomásnál letartóztatták.
– A szoba-urat – azt az utolsót – Pálnak hivták. (Eszter elhallgatta a vezetéknevét.) Pesten készült a birói pályára. Barna volt és magas. (Eszter kicsiny és szöszke, mint a hamvas fehér gohér.) Megszerették egymást, Pál egy napon pakolni -132- kezdett, hivta Esztert, hogy segitsen. «Megyek haza, haza kell mennem», mondá. «Vigy el!» könyörgött a leány. Pál gyorsan határozott – elvitte. Szöktek együtt. Eszter nem szólt a testvérének, hogy elmegy s Pál nem irt az apjának, hogy leányt visz haza. Két napig utaztak. (Közben kiszálltak valami kis városban – pihenni.) Végre ide értek Ballára. Pál apja közel lakik ide, valami faluban – kocsit küldött fia elébe. Pál megcsókolta még egyszer – hányadik csók lehetett – Esztert s igy szólt hozzá: «Én megyek előre, előkészitem apámat s délre itt leszek érted! – Mégsem lehet ajtóstól a házba rohanni… Te addig szépen megvársz itt a váróteremben!»
Muzslai Eszter várt délig. Pál nem jött. Estig várt: Pál késett. Egy iszonytató éjjel ott virasztott végig magányosan… Reggel lett – nem jött érte senki. Gyalog akart megindulni Pál hazája felé. Az éhség és izgatottság okozta szenvedés és gyengeség elvették lábának erejét. Várt. Nem jött senki mig végre a rendőröknek feltünt és letartóztatták.
… Itt vagyok. Mit tesznek velem? Bezárnak, börtönbe vetnek? Ez lesz a legjobb… Oh, ha joguk volna azt cselekedni velem, a mire magam nem vagyok képes: megölni… megölni!
Égető szégyenérzettel födte el orczáját, ajka vonaglott, egész kis teste remegett a vágytól: megsemmisülni!
Néztem, belétapadtam szememmel, szivemmel egész mindenemmel. Megmagyarázhatlan gyengeség -133- és végtelen erő futott át rajtam. A részvét, a szerelem.
Odaléptem a leányhoz, ki még mindig ismételte végső szavait:
– Megölni… megölni…
– Nem megölni! Meghalni sem! – szóltam lelkesülten, megfogva kezét s ő nem vonta el azt, csak csodálkozva nézett rám nedves, fényes szürke szemeivel.
– Meghalni, nem! Hisz ön nem tett semmi rosszat: szeretett – csalódott. Nincs abban bün. S ha hiszi, hogy el tudja feledni e csalódást, ki tudja törülni emlékéből élete e részét – ugy én ismerek olyan férfiut, ki szintén elfeledi e multat, mint valami rossz álmot… – – Muzslai Eszter, az én kezem tiszta s ez a tiszta kéz méltónak találja, hogy az öné után nyuljon. Akarja-e, hogy e két kéz örökre egymásra fogódzék, akar-e az én feleségem lenni?
Eszter izgatottan szoritotta meg kezemet. Én azonban hangos választ szerettem volna.
– Akar-e?
– Akarok…! suttogá végre a leány.
– Tudod-e, öcsém – szólalt meg ekkor a főnököm, ki eddig csodálkozva hallgatott – tudod-e, hogy én nős irnokot nem türök magam mellett…?
– Tudom. És mégis elvettem a leányt…
– Én is ugy tettem volna! – vágott közbe az «alispán fiu».
– Helyesen tette! szólt a korcsmáros és leánya. -134-
– Majd megválik, hogy ugy-e! szólt keserüen az elbeszélő, a ki ugy beszélt, mintha már le is irta volna valamikor ezt a történetet. Tisztába volt az egésszel, részletezett mint valami iró. Csináltság és közvetlenség váltakozott előadásában. De mégis, mintha igazat beszélt volna…
– Helyes, helyes! ismételte a közönség.
– Majd elválik… Mindenekfölött azonban, bort a poharamba. Mert ez a kis itóka, végre is ér annyit, mint egy szép asszony szerelme – és egy vak ló, szőröstől-bőröstől összevéve!
– Május huszonkettedike volt – folytatá beszédét a fináncz, megtörülvén a bor után szép szőke bajuszát. – Május huszonkettedikén ép harmadhónapos házas voltam. Nagyon is meleg volt ez májusi napnak és én nem tudtam dolgozni. (Elfeledtem mondani, hogy csakugyan ott kellett hagynom a kapitányságot, de azonnal kineveztek irnoknak a törvényszékhez. Közel hatszász forint az akczidencziákkal együtt.) Forgattam kezemben a tollat egyre, néztem a papirost, de a dolog sehogy sem ment. Valami terjedelmes végzést adott ide lemásolni az ujonnan kinevezett jegyzőnk, Farkas Pali. A mint behozta, maga hozta be, kétszer is a lelkemre kötötte: «Plank ur, ennek ma öt óráig okvetetlen készen kell lenni. Nagyon fontos, csak magára merem bizni. Fogjon hozzá s meg se álljon -135- addig, mig készen nem lesz… Hatig készen lesz vele».
Délutáni három felé járt az idő s én még egy sort sem irtam. Mindössze harmadhónapos házas voltam akkor s nagyon szerettük egymást a feleségemmel. Olyan nehezen eresztett el aznap délután. A nyakamba csimpeszkedett még a kapuban is és mondá:
– Ádám, ha nem lesz dolgod, jer haza…
– Dehogy jöhetek, édes, annyi a munka! – mondok.
Most azonban, sürgős dolgaim daczára, utoljára is elhatároztam, hogy haza megyek, haza kell mennem, ha az izgatottság s a hirtelen feltörő szenvedélytől nem akarok megőrülni. Zsebembe tettem a sürgős végzést – majd lemásolom otthon – s hazafelé indultam.
Künn laktunk a maklári hóstyan, egy kis zsellérházban, egyedül. Két bejárat volt a portánkra: egyik az utczai kapun, a másik meg a patak partjára nyiló kertajtón. Az utóbbi bejáratot könnyebben értem el, arra mentem. Be volt zárva. A garád azonban alacsony volt, a kert puha és homokos, átvetettem rajta magamat.
Május volt, buján nőtt minden a patakparti kertben. Frissen sarjadt lombok zugtak, most született s ujra kelt bogár-nép zsongott: lépteim neszét elnyelték. S a kifüvezett uton mintha selyembársonyon jártam volna.
Az, hogy nem hallom lépteim neszét, egy -136- furcsa gondolatot érlelt meg bennem: meglepem feleségemet. Zajtalanul háta mögé kerülök, a mint teljes kényelemben, öltözék nélkül, a kereveten hűtözik; félkezemmel befogom szemeit s a másikkal megölelem. Soha még ilyen élvezettel nem számitottam ölelésre.
S csakugyan megtettem, a mit elhatároztam, megleptem a feleségemet. A konyhaajtóhoz kulcsom volt, nesztelenül nyitottam ki – még az udvaron levetettem czipőmet – és zajtalanul a szobaajtóhoz léptem.
Idegen hang ütötte meg fülemet, idegen hang, melyet egy pillanatra elnyomott vérem hirtelen felzajló zugása.
Kiáltani akartam, de valami ösztön nem engedett, összeszoritotta tüdőmet. Reszketve nyomtam oda verejtéktől csuronviz fejemet az ajtóhoz. Hallgatóztam.
Az idegen hangot a Farkas Pálénak, ujonnan kinevezett jegyzőnkének ismertem fel, pedig nagyon is halkan, majdnem sziszegve beszélt:
– Bocsáss meg, Eszter, meg kell bocsátanod, ha megtudod, mi történt. Mikor magadra hagytalak, itt a vasuti állomáson, s elmentem apámat előkésziteni, hogy feleséget visszek a házhoz, már akkor sulyos betegség üszke emésztett. Nem szóltam neked, azt hittem, hogy muló, de nem volt az. Ájultan vitt haza a kocsi, otthon lefektettek. Két hétig feküdtem öntudatlanul, álmaim sem voltak, csak egyszer rólad. Mikor valamennyire felocsudtam, -137- rólad kezdtem beszélni otthon, hogy keressenek fel, hogy hozzanak hozzám. Azt hitték, hogy lázban beszélek s elcsititottak, igértek mindent. Mindegyre vártalak, de nem jöttél. Végre fellábadtam, időközben megkaptam kinevezésemet ide, eljöttem s igy kellett téged feltalálnom. A más méltatlan karjában… Nem az enyém, nem az enyém!
Egy pillanatnyi szünet következett. S e pillanat alatt keresztül villámlott agyamon a kérdés, mit fog felelni Eszter? Azt fogja-e felelni, a mit felelnie kell: «Másé lettem, azé, a ki megmentett a gyalázattól, a ki imád, bár mindent tud, a kinek Istennél többel tartozom, de a kit szeretek is!»
Nem azt felelte, hanem igy szólt:
– Másé vagyok a törvény előtt, de mit nekem a törvény… Másé lettem – s a tied maradtam, a tied vagyok!
És nyakába borult, megölelte egyszer körülölelte, összecsókolta, oh, de hányszor, hányszor! S én tönkresujtva éreztem e csókokat, de nem kéjét, hanem annyi fájdalmat, a mennyi kéjt nyujthatott – végtelent!
Egy házikalapács volt, a mit a konyhában leltem, azzal rontottam a szobába.
– Térdre! – orditottam feléjök.
Az asszony térdre rogyott. Farkas Pál azonban az ablak felé menekült. A hazug, a csábitó, a kéjencz!
Bezuzta az ablakot s azon át akart elszökni. Lehuztam az ablakfáról s össze-vissza vertem a -138- képét kezemmel, aztán eleresztettem; ő átvetette magát az ablakon, én meg az asszony mellé rogytam…
Plank Ádám, a fináncz, arcza eltorzult. Mintha ujra érezte volna e jelenet sulyát.
– Bort, bort! kiáltá. Ég, száraz a torkom.
A korcsmáros ujra bort hozott.
– Kár volt azt a nőszemélyt elvenni, mindjárt meglátszott az elején, hogy nem jóféle? mondá, miközben töltött.
– Csak házileányt vegyen el az ember. Én mindig… én soha se vennék el mást… szólt az alispán fiu.
– Haj, haj! Romlik a világ! nyilatkozott az ex-káplár.
– Romlott biz az egy kicsit! mondá az elbeszélő.
Ivott, aztán folytatá:
– Esztert nem üztem el, nem öltem meg. Ugy szerettem, hogy kimentettem magam előtt. Ő meg teljes bünbánást mutatott és örök hűséget igért. Utoljára még én kezdtem őt sajnálni…
Hisz nem történt semmi. A csábitó óriás volt, mint ördög s Eszter gyenge volt, mint – angyal. Ez az egész, más semmi sem történt.
Ha csak az nem történt, hogy a törvényszéktől el kellett mennem. Farkas Pál, a kit megütöttem, kihítt párbajra. Két megyebeli urat kértem -139- fel segédemül. Nem voltak ugyan barátaim – nekem nem volt barátom párbaj-segédnek való – de becsületes embereknek látszottak.
A kőporosi erdőben álltunk szemben egymással. Az első lövés joga enyém volt. Élni akartam vele, meg akartam ölni. Izgatottam vártam, hogy tölti egyik segédem pisztolyomat.
– Plank ur, ön bizalmatlan, ezt nem érdemeljük, mondá az egyik segéd s kezembe adta a pisztolyt.
Megvizsgáltam – a cső egészen tele volt puskaporral; két lépésről sem lehet igy találni ezzel. Visszaadtam a fegyvert:
– Tévedés, urak. Én nem akarok tréfálni, nem jöttem játszani ide; én ölni vagy halni akarok.
– Jó – mondá az egyik segéd s ujra töltött.
Ránéztem s aztán az ellenfél segédeire vetettem tekintetemet s láttam, a mint összemosolyogtak. Összejátszottak. Hallgattam s átvettem a fegyvert, de megvizsgáltam ujra.
Nem volt benne golyó.
– Eh! önök gazemberek! kiáltottam fel s ellenfelemhez suhintottam teljes erőmből az egész fegyvert.
A nyakán érte: Farkas Pál összerogyott.
Én rólam meg egy becsületbiróság kijelentette, hogy lovagiatlan ember vagyok. A törvényszéken a legutolsó dijnok se szólt hozzám.
Rápöktek a kenyeremre, kiüldöztek a helyemből. Magamtól kellett elmaradnom. -140-
Elmentem a szomszéd városba állomást keresni. Találtam is. Rég nem érzett örömmel léptem be kora hajnalban házamba.
Eszter ágyát üresen találtam. Egy szó, egy sor irás nélkül hagyott el. Elment Farkas Pállal – a kinek az apja időközben meghalt – elment egy czudarral, mint ágyas a becsületes ember felesége!…
Az elbeszélő kollégái, különösen az «alispán fiu» kifejezték undorukat a «nyomorult» asszonynyal szemben. Plank Ádám csak hallgatta, majd halkan, kéjes susogással szólott:
– Kerestem akkor, ha rátalálok: megölöm!
– Én hasonlólag cselekszem! mondá az alispán fiu.
A korcsmáros ezuttal megilletődve hallgatott ujfent bort tett az asztalra.
– A barátságért! szólt Plank Ádám s koczczintásra emelte poharát. De hirtelen letette s a fejéhez kapott:
– Nem, nem iszom többet. A fejembe hasgat… Hol is hagytam el? Igen.
Az erdőben vagyok. (Mert nem mentem a szomszéd városba irnoknak, hanem messze Borsódba, egy fakereskedőhöz holmi faktotumnak.)
Már hét hónapja lakom az erdőben. A százados fák – a szivem fájt a mint egyet-egyet -141- kivágtunk – a fák azt mondták: «ha az emberek megcsaltak, megtapostak, lepöktek: itt vagyunk mi, mi is élünk, beszélni is tudunk, ölelni is a friss lombjainkkal; szemünk is szebb van, mint a legszebb leánynak s nem egy, de száz, de ezer: virágozunk neked tavaszszal, magérlelő késő juliusig»… Hallgattam a fákra s megenyhültem egy kevéssé. A nagy, a terhes munka is segitett rajtam s magam is akartam. Ember vagyok vagy mi!?
Kezdetben nem volt percz, hogy Eszterre ne gondoltam volna. Később már ritkábban jutott eszembe. De még mindig eszembe jutott. Egyre elől marad a fejemben. S ha rágondoltam, az jutott eszembe:
«Voltam boldogok közt legesleggazdagabb, a mig az enyém volt, mig enyémnek hittem, és most…?!»
Azért a rendes időben és helyen meginditottam ellene a válópert. (Kálvinisták voltunk mind a ketten.) Eszter nem akart vagy nem mert egyetlenegy tárgyalásra is megjelenni. Hét hónapba tellett, eddig huzódott, mig elválasztott bennünket a törvény, minket, kiknek a szive már hét hónappal előbb elvált örökre. Végre megkaptam a végelválasztásról szóló jogerős itéletet.
Nincs hozzá tehát semmi közöm többé. Miattam, ha akar, utczai leány is lehet már. Fetrenghet a sárban kedvére, mélyen alól…
Az erdő fái, lombos topolyák, az ezüstös leveleikkel mind lesimogatták a redőket homlokomról. -142- S az uradalmi vadásznak a leánya – ott étkeztem – vigan szólt hozzám:
– Mégis csak jobb kedvü már most, Plank ur!
Megmutattam a jó kis leánynak a végelválasztó itéletet. Nem igen értette, hanem az apja megmagyarázta neki, ott én előttem:
– Az van benne leányom, hogy a szomszéd mától fogva olyan legény mint más, házasodhatik s még téged is elvehet…
A leány pirulva futott el.
Én meg beleütöttem az öreg markába:
– Bátyám, ha nem sajnálja tőlem a leánya kezét, elszolgálom! Azt hiszem, egyikünk sem bánja meg…
A leány szeretett, régen láttam én azt. Ugy szeretett, mint az erdő egy-egy hű madara a másikat… Nekem is tetszett, meg aztán élni akartam, akartam élni.
Eljegyeztem. Ki volt tüzve a menyegző is; alig hiányzott két hét – itt volt.
S két héttel az esküvő előtt, sötét estén, kopogtattak az ablakomon.
Eszter volt. Lábaimhoz borult s megölelte, megcsókolta térdemet.
– Visszajöttem. A szivem visszavonzott hozzád. Elszöktem tőle, megutáltam s téged nem tudtalak elfeledni. Előttem voltál a szép szigoru fejeddel, boszuálló hatalmas karoddal… Azzal a karral, melylyel most le fogsz sujtani. Sujts le! -143- Azért jöttem, mert meg akarok bünhödni, meg akarok halni – de általad!
Felöleltem magamhoz Muzslai Esztert!
– Megölellek két erős karommal, szigoru fejemet lágyá teszed csókkal; megvertél te engem, kinoztál halálra – felelek rá: jóval!
A főnökömmel áttétettem magamat más erdőbe.
S egy árva hang, egy szó bucsuzás nélkül hagytam ott én kis hű madaram.
Elvitt magával Eszter.
Nem bántam meg, sokáig nem bántam meg. Két hónapig nem.
Két hónapig volt hű. Második hónapra egy munkásom karjai között találtam. Mielőtt megölhettem volna, elszabadult.
Száguldottam utána. Égtem kiömlő vérét látni. Egy hónapon által futottam nyomába. Egyszer majd elértem, de kisiklott körmeim közül.
Ő is, a hivatal is kisiklott. Ujra kiüldözött, ujra hely nélkül maradtam.
Utolsó pénzemen egy forgópisztolyt vettem s homlokomra irányoztam csövét.
De hirtelen eszembe jutott, hogy az első golyó ebből nem engem illet.
Eszternek szántam. Hirtelen örömmel gondoltam rá, hogy még elébem kell kerülnie. Elhatároztam, hogy várok. De addig is élnem kell. Zsebembe tettem a pisztolyt s beálltam fináncznak.
A ruha itt rajtam s a revolver zsebemben… -144-
Plank Ádám kivette zsebéből a pisztolyt s élvezettel nézett csövébe:
– Ha hatszor tudnám megölni: hatszor ölném meg!
Alig mondta ki azonban e rettenetes szavakat, kinézett az ablakon s elhalványodott:
– Valaki leselkedik az ablakon…
És kezében megremegett a töltött fegyver.
– Ádám! hangzott fel az ajtóban egy reszketeg, beteg hang.
Muzslai Eszter ott állt birája előtt. Kicsiny, fáradt, fakóképü asszony volt, szemébe csügő sűrű szöszke hajjal. Sovány karján, félig födött emlőjéhez bujva, sárgaképű gyerek gőgicsélt.
Muzslai Eszter egészen közel ment a megcsalt férjhez. Ádám egy kissé hátrahökölt. Hátra lépett, mint a bősz paripa, ha gyerek akasztja fel utján: egy perczre megijed tőle, de a másik pillanatban eltiporva lohol rajta keresztül.
A férj agyát a fegyver ravaszára nyomta. Eszter látott mindent s volt elég bátorsága nyugodtan szólni, hazudni szomoru mosolygással.
– Ádám, eljöttem utoljára; ma éjszaka felriadtam, valami sugallat azt mondta: meghalsz! Beteg vagyok, nem tudok élni, nincs élnem miből, a gyerekem véremet szivja… nem ettem tegnap reggeltől óta… -145-
Kerestelek. Rád kellett találnom. Nincs jogom, hogy ugy haljak meg mint más becsületes asszony, neked tartozom – a halálommal…
– Meg fogsz halni! – hörgé Plank Ádám. Az asszony folytatá:
– Ide a mellemre, hogy ne fájon nagyon… A gyerekemet ne vegyék el… haljon meg az is… hiszen a tied…!
Görcsös fuldoklásba veszett hangja. Ádám elforditotta róla véres tekintetét, de kinyujtotta, lövésre nyujtotta ki kezében a fegyvert.
– Meg fogsz halni, beszélj, de meg fogsz halni! hörgé diadalittasan.
– Van rá jogod! szólt az asszony s kitárta mellét.
Ádám mintha egy pontot kereset volna ezen a mellen, a hová lőjjön.
– Jogom van! suttogá.
– Azért jöttem, hogy legyen vége… De mielőtt megölnél, megmondom, hogy…
– Hallgas! – orditá a férfi.
Meg kell mondanom, hogy mégis téged… téged szerettelek… a legjobban!
Ádám fejéhez kapott. Kezeivel hadonászot a levegőben, aztán magasra emelte a fegyvert.
Mindnyájan megremegtek. Senki sem tudott szólani. Már fényes reggel volt odakünn. A lóvasut dübörgése már javában hallszott.
Az asszony remegve állott Ádám előtt; behunyta -146- szemeit s magához szoritotta gyermekét, a csecsemő sirni kezdett.
– Imádkozzál! suttogta Ádám.
– Szeretlek… sugta vissza majdnem hangtalanul Eszter.
Görcsös kaczagás hangzott fel, aztán eldördült a lövés…
És Plank Ádám haldokolva rogyott az asszony lábai elé. Szeme már felakadt, nyaka már-már merev lett, tüdeje hörgött még csak s mintha e hörgés hangján át egy-két szót ejtett volna:
– Az órám, gyürüm… a gyereknek!…
S ezzel lehunyta, örökre lehunyta szemeit, azokat a szemeket, melyeken át végzete szivébe lopódzott.
Egy perczre a megmerevedés némasága vett erőt a korcsmán. Az «alispán fiu» szólalt meg legelőszörre:
– Ezt nem tettem… ezt mégse tettem soha!…
S valóban csaknem meglátszott rajta, hogy nem tette ezt még soha…
* * *
A sujet végre is megvolt. Az igaz, hogy egy kissé keresett drámaisággal van beállitva, felépitve. De esnek néha ilyenek s talán lehet belőle valamit csinálni.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| 6 | akaratlan Remeónak | akaratlan Romeónak |
| 13 | Talán csakszianház | Talán csak a szinház |
| 26 | «Gelbné». | «Gelbné».» |
| 29 | szobába, Imphigeniának | szobába, Iphigeniának |
| 74 | regen volt | régen volt |
| 82 | tehetetlen dühe | tehetetlen dühe? |
| 97 | »Kovács Ida | «Kovács Ida |
| 97 | be a lévélhordó | be a levélhordó |
| 105 | Nem, nem | «Nem, nem |
| 132 | a váróteremben! | a váróteremben!» |
| 137 | konyhában eltem | konyhában leltem |
| 140 | szólt Blank Ádám | szólt Plank Ádám |