Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=Ix9bAAAAcAAJ.
Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.
AZ
IFJUSÁG HASZNÁLATÁRA.
DR. PEREGRINY ELEK,
A MAGY. AKAD. S A PESTI MAGY. KIR. EGYETEM
TAGJA,
FINEVELŐ INTÉZET IGAZGATÓJA
ÁLTAL.
V. KIADÁS.
PEST, 1861.
RÁTH MÓR.
Mióta az emberi testet a halhatatlan lélek megelevenítette, azóta szünteleni mozgásban, munkásságban fáradozik; ezen munkásságot tettnek nevezzük; ezen tetteknek előszámlálását és hiteles, nem hamis, ál előadását pedig Históriának, Történetnek mondjuk.
A történet tehát azon tudomány, melyből az emberek jeles cselekedeit, azoknak indító okait, folyamatát és következéseit, az előfordult polgári nagy változásokat, úgy a mint történtek, tanuljuk ösmerni.
Ha a történet földünk valamennyi lakosainak jeles cselekedeteit ösmerteti velünk, az egyetemes történetnek neveztetik; ha csak azokat beszéli el, melyek egy földrészen, országban vagy polgárzatban követtettek el, akkor részletes történet; a mennyiben pedig egy embernek viselt dolgait IV. adja előnkbe, különös történet a neve, vagy életirás, biographia.
Ezen kivül ismét a történet még azon időszak szerint, melyben a dolgok viseltetnek, három korra osztatik.
Az első az ó kor, a világ kezdetétől, vagy a legrégibb időktől fogva a nyugoti római birodalom feloszlásáig, vagy is 476 Krisztus után.
A második a középkor, a nyugoti római birodalom feloszlásától Amerika fölfedezéseig, vagy is 476–1492-ig.
A harmadik az ujkor, Amerika fölfedezésétől a legujabb időkig.
De honnét tudhatjuk mi azokat, mik sok száz vagy ezer évvel előbb történtek? – Oly érdemes és értelmes férjfiak irásaiból, kiktől a hazugság vagy álnokság gyanúja is távol van, kik részrehajlatlanul jegyzék föl a látott, vagy hiteles szájból hallott tetteket. Azokon kivül még józanon következtetünk a reánk hagyott maradványokról, u. m. pénzekről, emlékkövekről, oszlopokról, fegyverekről, épületekről, házi eszközökről stef., melyeket történeti bizonyítványoknak, kútfőknek nevezünk. – Mindazon történeti adatok, melyek ily bizonyítványok nélkül szükölködnek, csak mendemondák. V.
Az időjelelés az évek sora szerint foly, a mívelt keresztény népeknél Krisztus Urunk előtti és utáni számítással. Száz évet századnak mondunk; most tehát Krisztus Urunk születése után a XIX. században vagyunk.
A történettudomány azon jeles gyönyör és kellem mellett, melyet nekünk nyujt, teméntelen haszonnal is bir; mert jogaink ösmerete csupán eldődeink tetteinek pontos ösmeretéből fejlődhetik ki; a nélkül haladásunk mindig gátoltatik, s minden törekvésünk sikeretlen marad. Ebből várjuk mi az Örökkévalónak felettünk uralkodó hatalmát s véghetetlen jótékonyságát.
Itt csupán Magyarországnak tettekkel gazdag történetét kivánom elődbe bocsátani; mert örömest hiszem, hogy az édes hon szeretete melegíti a kis keblet is, s nem tiszteletlenségre s háladatlanságra mutatna az, ha te, kis barátom, nem akarnád tudni, mit tettek atyáid, őseid? – Ez gyalázatra méltó, rosz szivet árulna el.
Országnak nevezzük az oly kijelelt határok közé szorított darab földet, melynek lakosai bizonyos törvények alá egyesültek, vagy hódítattak. A történet közönségesen a fejedelmek sora szerint beszéli el a viselt dolgokat, minthogy a főhatalom ezek kezeiben lévén, az ország valamennyi lakosainak tetteire befolyással vannak. VI.
Midőn tehát a fejedelmek, királyok tetteire akarunk pillantani, ösmernünk illik, mi a király és honnan eredtek a királyok.
A király azon fölséges személy, ki a törvények végrehajtója lévén, valamely kiterjedtebb tartományon uralkodik. Az első, legrégibb korban átalában minden személy, ki valamely társalomban főhatalommal birt, mint családatyák, főnökök sat. királyoknak neveztettek.
A mindenható Isten az embereket sok jó tulajdonokkal megáldva, a széles földnek szabad független lakosaivá tevé. A körülmények azonban, a józan ész hamar megkivánták az előljáróságot. Vad állatok nyugtalaníták a föld szabad, elszéledt lakosát, s élte minden percben veszélyben forgott; az emberi kajánság, irigység, boszúvágy egymás alá vájta a vermet; az erősebb dühösen fojtá le a gyengébbet, és igy egy ember a másiktól nem volt biztosságban. Mi lehete ennek természetesb és józanabb következése; minthogy a gyengébbek az erősebbek segedelmében ajánlák magokat, s viszonyaik, egyenetlenségök eldöntésére igazságos birókat választottak; mert hogy az ember saját birája nem lehet, oly alaptétel, melyen senki sem kételkedik; – azok figyelmeztek s ügyeltek tehát javaikra és életökre, kik háladatosságból, s mivel az ily felügyelőknek idejök sem volt a közmunka vitelére, VII. adóztak. Mig a nép földmiveléssel, marhatenyésztéssel foglalkozott, a felügyelőnek, a fejedelemnek kellett a rendre figyelmezni, s az irigy szomszéd lépéseit éjjel nappal szemmel tartani; ugyan minő zürzavar lenne az iskolában is, ha a tanító mindenik helyét ki nem szabná, s ott nem létében vigyázókat nem rendelne, kik a rendre és csendre felügyeljenek, nemde egyik a másik helyét akarná elfoglalni, mi hány veszekedés- sőt verekedésre adna alkalmat? – igy van az a nagy iskolában is – a világban.
Nem vak eset szerzé tehát a fejedelmek lételét, de a kényszerítő szükség, vagy is inkább a józan ész, az égnek e megbecsülhetlen ajándéka megkivánta az oly személy választását, ki az emberi csapongó indulatokat féken tartsa. Tartsa fel a békét, őrizze mindenki jogát, oszlassa el az egyenetlenséget, miszerint úgy együtt munkálva a közjón, tenyésszen a tudomány, gyarapodjék a mesterség, művészet, és minden hív, jámbor polgár azon boldogságban éljen, melyet a földön elérhetni.
Ezen tartományt, melyet most Magyarországnak nevezünk, az ó korban külünféle népek lakták, és a népvándorláskor az erre vonultak közt sok véres ütközet színhelye volt. A történetben csak a rómaiak által lett ösmeretes.
Legrégibb lakosaiul a pannonok, géták, gepidák, marahánok, dákok, jászok és más szarmata, tót eredetü népek említetnek; már Julius Caesar alatt szállítattak ide gyarmatok, mig Augustus egész pannoniát (dunántuli Magyarországot) meghóditá. Trajánus első vitte át seregét a Dunán, s a dákokat legyőzvén, az egész jelen Magyarországot római birtokká tevé. Probus császár hozta be az első szőlőtőkéket, nemzeti gazdaságunk egyik tetemes ágát. Galerius a tavak lecsapolása s a puszták termékenyítése által egy egész tartományt nyert. A IV. században Kr. u. már ötven város virágzott itt; nagy Constantin négy püspükséget alapított, de a kereszténység mindamellett még oly gyenge lábon állott, hogy a népvándorláskor a pogányságnak engedett. Ezután (374.) a jászok, -2- quadok, vandalok és góthok boríták el, kiket csak hamar (383.) kiszorítottak a húnok, és ezekkel kezdődik a mostani lakosok története.
Melyik korban, s hanyadik századdal kezdődik tehát honunk története?
A húnok Ázsiából, keletről nyomultak nyugot felé; a Tanais folyón (most Don), Balambér vezette őket át Europába (374.). A hét vezér: Balambér, Karaton és Uldin, a rómaiak baráti, azután Mundzukus, másképen Bendekuc, Oktár, Rua és Attila ritka szerencsével mulák fel mindazon akadályokat, melyeket a helyöktől nem örömest váló nemzetek elejökbe vetének. A roppant római birodalmat is megrendíték.
A hét vezér közt legnevezetesb volt Attila – Etele, kit sok történetiró igen méltatlanul barbárnak nevez. Attila azonban tisztelte az erényt és csak ellenségei iránt volt barbár és kegyetlen, de nem valami sajátságos hún módon, hanem az akkori időben közönségesen gyakorlott hadi szigoruság szerint. A fényüzésnek épen nem volt kedvelője; mig társai és vendégei arany billikomból ittak, ő egyszerü fapohárral megelégedett; aranyat, drágaköveket se ruháján, sem kardján, sem lova szerszámain nem viselt. Alattvalói szerették és tisztelték; mert szeliden és igazságosan uralkodott. – Mindenki tulajdonát védte, naponkint a szabad ég -3- alatt itélőszéket tartott és mindenkinek igazságot iparkodván szerezni, itéleteit nyilvánosan kimondá; a szegények elnyomását keményen tiltotta.
Attila rémitő sereggel boritván el a keleti császárságot, Theodosiust háromszor győzte meg, hetven városát pusztítá el, és csak 700 font aranyból álló adóért kötött békességet. Jeles tanuságát adta itt a barbár névvel rágalmazott hős nagylelküségének. Egykor midőn Bizancban egyik követe, Edeko, a császári palota pompáját és teméntelen kincseit csodálná, vezetője Crysaphius a császár kedvence, a ravasz Bigilas nevü tolmácscsal, kivel már régen lesé az alkalmat a hun követet megkeríteni, szemtelenül mondá neki: „reád is ily szerencse vár, ha hun kunyhód homályát pompás palotánkkal fölcseréled; fényes hivatalok, véghetlen gazdagság a jutalmad, ha a császár szolgálatjába lépendsz.“ – „Nem illik s nem szabad“ – felelé szerényen Edeko – „a becsületes szolgának derék urát önkényt elhagyni.“ Későbben ismét kérdé, minő hivatalt visel a hunoknál? – „Attila“ – viszonzá Edeko nemes büszkeséggel – „barátjának nevez, és testőrje vagyok.“ – „Hivatalod“ – mond Crysaphius – „a legjobb eszközt nyujtja kezedbe a császárnak a legfontosabb szolgálatot tehetni, mi által saját szerencsédet is előmozditanád. Döfd át Attila mellét, s fuss Bizancba, a császári palota szentségébe, nagylelkü tetted jutalmát elfogadni. Száz font arany lesz a tied!“ – A nemeslelkü követ eliszonyodék a gonoszságon, de elrejtvén boszuságát, elfogadja az ajánlatot, hogy az elvetemedett árulókat Attila kezeibe játszhassa. Edeko haza -4- menendő, a további terv kidolgozására Bigilast magával kéré menni. Haza érkezvén, alattomban legottan értesíté szeretett urát a bizanci cselszövényről, ki felbőszülvén az iszonyú vétken, halálos boszút állandó az orgyilkosokon, Crysaphiust kiadatni kivánta, de Anatolius, császári követ, kérésére nem csak megbocsátott a vétkeseknek, hanem azt is megigérte, miszerint a császárt többé háborgatni nem fogja.
Attila ezután Galliába vonult, és hogy szivének az emberiség nemesb és finomabb érzései nem voltak idegenek, sehol sem tünt ki annyira, mint ezen útjában. Már közeledésének hirére is a lakosok drágaságaikkal, elhagyva házaikat, az erdőkbe futamodtak, hol kétségbeeséssel küzdve találta őket Attila, és mennyire elcsodálkoztak, midőn a barbár hős szeliden megdorgálván rémülésöket, vigasztalva haza útasítá őket. Még a hála és örömlárma harsogott füleiben, midőn ismét egy más szívrázó jelenet tartóztatá fel haladását. Egy asszony hozatott tudniillik elejébe, kit emberei épen akkor fogtak el, midőn magát vizbe akará ölni. Egy csecsemő függött mellén, s kilenc nyomoruságra született gyermekei sápadtan és kiéhezve oldala mellett mutatták az inség és nyomoruság eleven képét. Hidegen, minden köny nélkül veté magát a nő a király lábaihoz, magának és gyermekeinek a jótékony halált esdeklő. Attila leugrott lováról, kezét nyujtá a vigasztalhatlanoknak, fölemelé őket, a gyermekek könyüit törlé, magát az atyai édes nevezettel gyönyörködtetvén, melyet félig meredt ajkaikkal dadogtak, gazdagon megajándékozá őket, és igy sorsukkal kiengesztelvén, haza küldé. -5-
Galliában a chalonsi (sálóni) mezőkön ütközött meg Attila Valentinián császárnak Aetius nevü vezérével (451.), ki a nyugoti góthok által segíttetett. E had kimenetelében a történetirók nem egyeznek, annyi bizonyos, hogy Attila itt nagy veszteséget szenvedett. A következő évben uj alkalmat kapott, fegyverét a nyugoti császárság ellen fordítani; mert Honoria, a császár testvére, kezét ajánlá a félelmes hősnek, mire Attila Honoriával a császár birodalmának felét is kérte, s minthogy ez megtagadtatott, rémítő erővel rohant Italiába; útjában a városokat feldúlá, és Romával is hasonlót vala teendő, ha I. Leo pápa, ki egész pompával ment elejébe, ékes beszéde által ki nem engeszteli, mire Attila ismét visszatért Pannoniába. Ekkor történt, hogy Aquilea város lakói biztosságot keresvén, az adriai tenger szigeteire vonultak, és a majdan virágzó Veneciát alapitották.
Pannoniában megtelepedvén, épen midőn a frankok Ildiko nevü leányával lakodalmaznék, azt mondják, orra vére eleredt és megfúlt (454.). Attila építette Budát, melyet saját nevéről Etelvárnak akart neveztetni, hanem népe Buda nevü öcscsét tisztelte meg azzal, miért is Attila, s még azért is, hogy vetélytársától meneküljön, Budát titkon megöleté, és ezen testvérgyilkosság nem kevéssé homályosítja győzelmi dicsőségét. -6-
Attilának három fia maradt: Ellák, Dengesich és Irnák; mások szerint: Aladár és Csaba, kik az örökség felett összeveszvén, egymás ellen fegyverre keltek. A háboru a nemzet veszedelmével végződött; mert a szomszéd legyőzött népek mindnyájan ellenök fordultak. Aladár népe egészen tönkre jutott, Csaba pedig csak mintegy 15 ezerrel menekült Görögországba, néhány ezeren azonban elszakadván Csabától, Dáciába, a mai Erdélybe futottak s a hegyek közé vették magokat, kiknek maradékai a derék székelyek.
A húnok elpusztulása után a gepidák, herulok (488.) laktak itt. Ezek után jött Theodorich a keleti góthokkal, kik 525-ben Italiában elnyomattak. Nem tovább tartott a longobárdok uralkodása is (568.).
Az Avarok, – Scytha eredetü, húnivadék nemzet, Chagan vezérlete alatt jöttek be, kik az országot elfoglalván, csakhamar oly hatalmasak lettek, hogy minden ellenségeik meghódoltak s Bizanc adófizetőjök lön. Azonban még is csak rövid ideig uralkodtak itt, mert Nagy Károly, a frankok királya, ki ellen Thassilo bajor herceget védték, (791.) egész birodalmukat feldúlta, fejedelmük lakhelyét bevette, erősségeiket lerontotta, s a békét -7- kérő avarokat, megengedvén nekik törvényes chanokat (igy neveztettek fejedelmeik) választani magoknak, a frankok vasallusaivá – hűbéreivé – tevé, hanem egyszersmind a kereszténység fölvételét is kikötötte; igy lett első keresztény chanuk Thudun. A frankok alattvalói maradtak az avarok egészen a magyarok idejöveteléig.
A magyarok első hazája Ázsiának belső része volt, hol pásztor életet éltek, de a szomszéd népektől háborgattatván, a fegyverforgatásban nagy előmenetelt tettek, különösen mint lovagok és nyilazók tüntették ki magokat; egyébiránt nemes, szabad nép volt, a fényüzést és bőséget nem keresvén, ellenségeit férfias bátorságban iparkodott felülmulni; a munkát és fáradságot, hideget és meleget egyiránt türé. Onnét, egyenetlenség támadván közöttök, némelyek fölkerekedtek s elhagyák előbbi földjeiket, és Irtis folyó mellett telepedtek meg. Onnan ismét hét kapitány vezérlete alatt tovább jöttek, s azután Álmost, mint legérdemesebb hazafit, mert kegyes, bőkezü, bölcs, nagy vitéz volt, fejedelmül vagy fővezérül választották, és pogány módon véröket ontván, megesküdtek, hogy bár hova vezetendi őket, mindenütt hiven fogják követni, úgy szinte arra is lekötelezték magokat, hogy mindig az ő nemzetségéből fogják választani fejedelmöket. De o! mennyi vérontásra, testvéri, rokoni háborúkra hagytak nyilt -8- útat, hogy meg nem határozták, ki kövesse a nemzetségből az elhúnyt fejedelmet az országlásban; a szomoru példákat látni fogjuk a királyok alatt.
Az említett törvényeket szabva, 895. táján mostani lakó helyökre, a Kárpátokon átjövén, itt különféle népekre és fejedelmekre találtak. Erdélyben oláhok laktak és a székelyek; Erdélytől fogva a Szamos, Maros és Tisza vizek közti földet Ménmaróth birta, a Bánátot Gaad vagy Glád; a Tisza, Duna és Garam közt a Kárpátokig Zalán parancsolt; a Vág mindkét mellékén Garamtól a Morva folyóig Zvatopluk morva fejedelem uralkodott, a dunántuli részt pedig, vagy Pannoniát, a rómaiak birták. – Sok baj, fáradság és munka közt értek ezen vidékre, s azután negyven napig nyugodtak. A főhelyet a nagy munkától Munkácsnak nevezték. Érkezésök oly félelmet támasztott, hogy a hegyi szlávok, ámbár Zalán alattvalói voltak, minden ellentállás nélkül meghódoltak. Munkácsról Ungvár felé vonultak. A vár Laborc védelme alatt állott, de ez megszökött, azonban egy folyónál utoléretvén felakasztatott; azóta a folyót Laborcának nevezék. – - Ung bevételét négy napi lakomával ünnepelték meg. Innen tovább haladván, hol a Bodrog a Tiszába ömlik, Álmos a fővezérséget Árpád fiára ruházta át, ki is koronázás helyett, az akkori szokás szerint, egy paizson fölemeltetett, s igy ünnepélyesen a magyarok fővezérének ösmertetett el. -9-
Árpád ezután Zemplényből követeket küldött Zalánhoz a letelepedésre földet kérendő. Und és Rétel, az első magyar, a másik kún, voltak a követek. Ezek útjokat a zemplényi hegyek alatt folytaták, hol most Ujhely Sárospatak fekszik. A mint egy kis folyón átmentek, Rétel abba majd belefult; társai megszabadították és a folyót Rételpataknak nevezték el. Tovább gyalogolván, egy hegyet találtak, melynek alakja különösen feltünt előttük, s fogadtak, hogy ki fogja először a tetőt elérni; a fogadást Turzol nyerte meg s a hegyet az ő nevéről Tarcalnak nevezték el, mely maig is azon névvel bir, és jeles boráról nevezetes. A hegycsúcsról a kilátás meglepő; tág síkság nyúlt el előttök, északról magas, nyugotról közép hegyektől keritve, a Sajó és Hernád folyóktól öntözve, délre a mérhetlen rónán veszett el a kilátás, melyből a Tisza mint ezüst szalag csillámlék ki. Mily bájolónak látszott ezen vidék egy oly népnek, mely vadászat- és állattenyésztésből élt! – Örömükben legkövérebb lovukat leölték s nagy áldomást (lakomát) tartottak, Turzolt pedig legottan Árpádhoz küldék, az ország szépségéről és termékenységéről hirt adni. Und és Rétel tovább folytatták utjokat és Zalánt Alpáron a Tiszánál találták, ajándékul tizenkét fehér lovat vittek neki és a Sajóig minden földet magoknak kikérték. Zalán ellentállásra nem levén elkészülve, ily félelmes kérőknek semmit sem mert megtagadni. Árpád tehát a Sajóig vonult és Szerencse mellett (most Szerencs) tábort ütött. – -10- Mily fontos lehetett előtte a követség sikere, bizonyitja Rétel iránti bőkezüsége. Rételpataka és Tolcsva közt az egész földet neki ajándékozta, későbben pedig azt is, hol a Vág a Dunába folyik; itt épitette azután Tulma, Rétel fia, Komáromot.
Kevesebb szerencsével jártak Usubu és Welek, Maróthoz küldött követek, kik a Szamos táját és a Nyírt kérték. Maróth mindent megtagadott, mire Árpád két sereget küldött ellene; az egyik Szabolcs és Tós vezérlete alatt a Szamosig hatott; minden reszketett és meghódolt. Ekkor épité Szabolcs a hasonnevü várat. Szatmár ellentállott, de végre elesett. A Kőrösnél találkoztak Maróthtal, ki az átkelést meggátlá, s igy a sereg visszatért Árpádhoz. A második sereg Tuhutum és fia, Horka, vezérlete alatt a Meszesen (hegy) áttört Erdélybe, és Zilahot megszállotta; innen Tuhutum kémeket küldött az ország kiösmerésére. Az öreg Mándi kecsegtető hírrel tért meg, s Tuhutum legottan megindult. Gelo oláhaival Almás folyónál táborozott. Tuhutum megosztá seregét; az egyik rész jó távol átkelt a folyón, s Gelot hátulról megtámadta, mialatt Tuhutum szemközt harcolt. Gelo elesett, emberei szétoszlottak, és Tuhutum Erdélynek ura lőn.
Egy uj követség vitte meg Zalánnak e győzelem hírét, és most a Zagyváig nyúló földet kéré ki. Zalán nem mert ellentállani; engedett a kérésnek; de alattomban intézkedett kedvező alkalommal az elveszetteket ismét hatalmába keriteni.
A magyarok diadalainak hire Németországba is eljutott. Arnulf császár szövetséget kivánt velök -11- kötni s a marahánok ellen fölingerelni, miért is kalauzokat ajánlott nekik a hegyek közé. A magyarok megörültek a fölhivásnak, és a marahánokat megtámadták. Zuard és Kadusa, mindketten Hulek fiai, velök Huba voltak a vezérek. Mentökben elfoglalták Zalán birtokából Gömört és Zólyomot. Zalán, ki eddig görög és bolgár seregeket gyüjtött Titelnél, hol a Tisza a Dunába ömlik, elkeseredvén az uj veszteségen, kedvezőnek találta az alkalmat, a magyarokat a hegyek közé visszaszorítani; ellenök indult. Alpárnál, hol az első engedményt tevé, volt az ütközet; ezt elveszté és örökre eltünt a fejedelmek sorából, – seregének nagyobb része a Tiszába fuladt. – A marahánok ellen indult sereg némi kisebb harc után a szlávokat elnyomá, s Nyitráig jutott. Itt Zobor, Zvatopluk vezérének bátorsága és ereje három napig gátolta haladását, mig végre a magyarok győztek. Zobor, Kadusától megsebesítetvén, elfogaték, és miután Nyitrát erős ostrommal bevették, egy hegyen fölakasztatott; e hegy mai napig Zobor névvel bir. A környékben lakó szlávok minden ellentállás nélkül megadták magokat. Galgóc, Beckó, Trencsin a magyarok kezébe került, kiknek hatalma már most a Morváig terjedt.
A Tisza és Duna közti föld a magyarok hatalmában volt. Árpád lakását egy nagy szigeten üté fel, és a szigetnek egy kúnról, ki előtte nagy kedvességben volt, Csepel nevet adott. Mig azonban a Tisza bal partja idegen urnak hódolt, az erdélyi magyarokkal bizonytalan volt az egyesülés; e fölött még a Tisza melletti síkság is megtetszett, -12- minthogy különösen szerettek folyók mellett táborozni. – Árpád tehát sereget küldött Glad ellen, kivel a Begánál találkoztak; a magyarok a szokott csellel éltek, seregöket megosztván, egyik rész alattomban átkelt a folyón, mig a másik fegyveres kézzel akart áttérni. Glad a csatát s vele országát elveszté. – Kadusa hirnököket küldött Árpádhoz, a Dunán átszált, Szervián, Bosnián keresztül Horvátországba nyomult, a tengerig ment és csak három év mulva tért vissza. Ezek után Maróthot támadták meg, ki Bihart sereggel ellátván, az ingfáni erdőkbe futott. Bihar tizenkét nap után megadta magát, mire Maróth a vezérnek nagy ajándékokat küldött, és Zoltánnak, Árpád fiának, feleségül egyetlen leányát ajánlá. Árpád elfogadta az ajánlatot és Bihart a már elaggott Maróthnak lakásul meghagyta.
Igy tehát már egész Erdély, s onnan a Morva folyóig terjedő föld és a Duna bal partja a Magyarok hatalmában volt, ők azonban a jobb partot is óhajták birni, ennélfogva nem messze Budától, Magyarérnél (ma Megyer) Szent Endre irányában átkeltek a Dunán, s először Ó-Budánál, azután Hanszabégnél tábort ütöttek.
Innen két irányban haladtak előre; a sereg egyik része Baranyának, a másik Veszprémnek tartott. Tiz napi bajnoki védelem után Veszprém elesett s a magyarok a Rábáig mindent elfoglaltak és diadalmasan tértek Árpádhoz, ki a torbágyi erdőkben vadászott. Nem sokára a Rábán tuli föld is a magyaroké lőn. Zvatopluk fiai, Moymir és Zentobolch, a helyett hogy az egyesülésben -13- biztosságot kerestek volna, egymásközt civakodtak. Árpád átkelt a Rábán, s a marahánok birodalma e részen is megszünt.
Igy lett a föld, mely most Magyarországnak neveztetik, szerezve! – A honszerző Árpád még előadott csatázásai közben összehivta a nemzet nagyait, és harmincnégy napig tanácskozott velök az ország ügyeiről. Itt határoztattak meg a jogok és kötelességek, itt szabályoztattak a nép, főrendek és fejedelem közti viszonyok; meghatároztatott, miként szolgáljon a nép a fejedelemnek s előljáróinak; hogyan tartassék itélet a bűnös felett, s mi legyen minden vétek büntetése.
Árpád, miután népét fia hűségére megesketé (907.), meghalt.
A dicső honszerző Árpád tetteit emlék nem örökiti, hanemha a hálás emlékezet minden igaz magyar szivében, melyet Ti is kegyelettel őrizzetek meg, és a hon élni fog!
Zoltán még kiskoru volt, midőn atyja elhalt, a miért a nemzet fejei gyülést tartván, hadvezéreket és kormányzókat választottak. Zoltán férjfiuvá növekedvén, igen harcias szellemü, uralkodni szerető lett; a szomszéd német tartományokat iszonyuan pusztította, mig a madárfogó Henrik császár elfogván egyik fővezérét, csak kilenc évi békekötés föltétele alatt bocsátá szabadon. A gondos császár ezen idő alatt népét a fegyverforgatásban gyakorlá, várakat építetett, és városait megerősíté. -14- A béke idejét a magyarok hiven megtartották, hanem elkelvén a kilenc év, követeket küldöttek Henrikhez s évenkinti adót követeltek tőle. Henrik az adó helyett egy rühes kutyát küldött nekik, mire felboszankodván, nagy sereggel Szászországba ütöttek, de a már fegyvert megszokott németek által Merseburgnál rettenetesen megverettek, 36,000 esvén el közülök. – Zoltán érezvén, hogy erejével szerencséje is fogy, Taksony fiának 946. átengedte a vezérséget.
Taksony sem hagyta nyugodni fegyvereit; először is Olaszországot támadta meg, hol győzedelmeskedvén, II. Berengár király tiz véka pénzt fizetett neki. Azután Ludolf, alemann herceg, atyja és Konrád ipa, Otto császár ellen fegyvert fogván, Németországba hivták a magyarokat, de ők az ütközet napján a császárral kibékültek és szinte a magyarok ellen forditák fegyvereiket, és igy a magyarok annyira megverettek, miként csak kevesen, mint némelyek irják, csak hét fogoly, maradtak életben, kik levágott fülekkel küldettek haza, az iszonyu veszteséget hírül viendők. E szerencsétlenek itthon büntetésül, hogy magokat gyáván elfogatni hagyták, javaiktól megfosztatván, családjaikkal együtt, szolgaságra vettettek s magyarkáknak vagy gyászmagyaroknak gúnyoltattak, még gyermekeiket is e szomoru sors érte, mig végre szent Lázár kolostornak ajándékoztatván, szent Lázár szegényeinek hivattak. Konrádot a forró -15- csatában, midőn sisakját fölemelé, hogy fris levegőt vehessen, a magyar táborból repülő nyíl arcban találá s leterité. Ezután ismét a bolgárokat és görögöket nyugtalaniták. – A sok háboruk által a nemzet megfogyván, Taksony, hogy népét erősitse, számos vendégeket telepitett meg az országban; ekkor vándoroltak be az izmaeliták, kiknek Taksony Pest várát és vidékét tűzte ki lakhelyül. A németek boszujától is tartván, velök békét kötött s megengedte az evangelium hirdetését. – Taksony 972-ben halt el, Geiza és Mihály fiakat hagyván maga után, kik közül az első követte a fejedelemségben.
Geiza elődei nyomdokát követve, a hadakban és keresztények üldözésében kereste dicsőségét, hanem tetemes veszteségeket szenvedvén, szelidebb indulatokra tért át. Szomszédjaival békét kötve, megengedte az idegeneknek Magyarországba költözködni. Azután az erdélyi fejedelem keresztény leányával, Saroltával, házasságra lépvén, a keresztényeket nem nyomta többé, sőt azokat pártfogása alá vevé, és a kereszténység nyilvános gyakorlását is megengedte; mert a görög keresztények, kik első téritők voltak Magyarországban, már többekbe oltották az igaz vallás magvát. Csak miután Geiza a kereszténység nyilvános gyakorlatát megengedte volna, jöttek a romai téritők, kik buzgóságban, jámbor és ájtatos életben felmulák a görögöket, s igy sokan az új (romai) kereszténységre tértek, -16- elhagyván az előbbi görög papokat; innen eredt az ó hit nevezet. Hogy a görög keresztények száma nem kicsiny lehetett, abból kitetszik, hogy későbben sz. István király is több klastromot épített e felekezetnek. – A kereszténység gyakorlásának engedelmével nyitotta meg Geiza a mivelődés kapuját, mert számos keresztény mesteremberek és kereskedők jövén az országba, például szolgáltak a csupán hadhoz szokott magyaroknak. Midőn Geiza Vaik egyetlen fiát II. Henrik, bajor herceg, Gizela leányával akarta volna egyesiteni, de mint pogánytól megtagadták volna, szent Adalbert prágai püspök által, ki buzgó ájtatossága által már sokakat téritett az üdvös hitre, magát és egész családját megkeresztelteté. Vaik a keresztségben István nevet nyert. Mily homályos és gyenge volt még ekkor a kereszténység a magyarok közt, abból láthatni, miszerint sokan, s Geiza maga egyszersmind az ősi vallást is gyakorlák. Midőn Adalbert Geizát e miatt megdorgálná, azt felelte, hogy ő elég gazdag mind a két vallásra. Geiza, miután Pannonhalmán a maig fenálló monostor építését megkezdette volna, 997-ben végzé életét. István fián kivül három leánya maradt: Judith, I. Boleszló lengyel fejedelem, Gizella, Urseoli Otto, velencei herceg és Sarolta, Aba Sámuel nádor női.
István. A keresztény jámbor élet nem fért össze soknak nyugtalan, csapongó indulatával, és -17- Istvánt mindjárt uralkodása kezdetén súlyos gondok terhelék. Kupa, somogyi vezér a főhatalmat, az ősi vallás rendithetlen pártolása által, számos néppel fellázadva, akarta magához ragadni. De István is haladék nélkül összevonván seregét, még azon fogadást tevé, hogy ha szerencsés leend az ütközetben, a somogyi dézsmát a pannonhalmi monostornak ajándékozza. Kupa az ütközetben Veszprémnél megöletvén, a lázzadók engedelmességre kényszeritettek, és a keresztény hit az egész országban elterjedt, minek következtében István tiz püspökséget alapitott, azokat az esztergomi érsek hatalma alá rendelvén.
Ily hathatós előmunkálatok után Astrikot, a pannonhalmi apátot, II. Silvester pápához küldötte, hogy a magyar nemzetet az anyaszentegyház kebelébe venné be, s adna koronát, melylyel királyi módra megkoronáztassék. A pápa, kérelmei teljesitése fölött, még az apostolság jegyét is, a keresztet, megküldötte, megengedvén, hogy István az ő személyében a magyarországi püspökök felett rendelkezzék.
A magyarok ősi vallásáról csak igen kevés és homályos tudósitások maradtak reánk, s igy azt tisztán meghatározni még eddig egy történetirónak sem sikerült. A legujabb időkben nagy érdemeket szerzett e tárgyban tudós Ipolyi Árnold „Magyar Mythologia“ munkájával. -18-
A perzsák, kik az ó korban Azsiában igen elhatalmaskodtak, aligha nem terjesztették vallásukat is; a mit őseink vallásáról birunk, az nagy részint összeüt a perzsa tüzimádással. Egykorú tudósitás szerint, a magyarok a tüzet, eget, levegőt, vizet és földet imádták. Legalább több istenséget hittek; egy törvény, melyet I. András szerze: „hogy a scytha hitről és a hamis bálványozásról mondjanak le“ eléggé bizonyítja. A perzsák szerint ők is jó és rosz daemonokat (lelkeket) hittek. Az Isten – e szó is aligha nem a perzsa izdan-tól származik – azon jó lényt jelenté, ki mindeneket teremte. A rosz lény ismét a perzsa ahrimán után ármányos-nak – régenten arimanios – nevezteték; egyébiránt a mostani ördög, a régi magyar nyelvben urdung volt. A lélek halhatatlansága nem volt ösmeretlen előttök. A lélek nevezet annyit tesz, mint a leheletnek (Istennek) teremtménye. Az örök boldogság helye menny volt, mert a földi életen kell átmenni az örökké tartó boldogságba. Azonban ezen boldogságról való képzetök egészen földi életmódjuktól eredt: szünteleni szerencsés vadászat, mindig kedvező halászat, derék paripák, számtalan szarvas marha, szeszes italok bőségben, győzelmeik ünneplése, ivadékaik csatáiban való részvétel voltak az örömök, melyeket a csillagok felett elérni reménylettek. – Hitték-e a jövendő kárhozatot, az bizonytalan; a pokol nevezet későbbi eredetü.
Vallási szertartásaikat az áldomás és áldozat tevé. Az áldomást, mely vendégeskedésből állott, vállalatjaik szerencsés kimenetelekor tarták; ezért szokás még most is honunknak több vidékein, -19- főképen adásvevés végeztével, áldomást inni. – Az áldozatra marháikat ölék le, s azután azzal vendégséget ütöttek; legkedvesebb volt előttök a lóhus. Ezen áldozatokat kutaknál, fáknál, szikláknál tartották. Papjaik Táltos nevet viseltek, kik lovaikból a jövendőt fejtegették. Innen emlékezetesek maig is a tátos lovak. – A házasulandó férjfinak vásárolni kellett nőjét a szülőktől, azért mondják még most is: eladó leány. Halotti szertartásaikról alig tudunk egyebet, mint hogy folyók mellé szerettek temetkezni, s a halottnak atyafiai, baráti többször meglátogatták a sirt, és ott vendégséget tartván, dalokat énekeltek az elhunytnak emlékére.
Naponkint uj tagokat nyert az anyaszentegyház a magyarok közt, s igy lőn, hogy Augusztus 15-én épen 1000. esztendőben az országnak majd valamennyi nagyai hit- és szeretetben egyesülvén, Esztergomba gyültek, az első koronás magyar királynak hódolataikat tenni. Csak kevesen ragaszkodtak már az ősi pogánysághoz, és nem is volt erejök az új hit terjedését gátolni. Leghatalmasabb volt még köztök az ifjabb Gyula, erdélyi helytartó, de 1002. esztendőben István őt is fegyverrel megtörte, és feleségével, gyermekeivel elfogva, Magyarországba hozta, Erdélyt pedig Magyarországgal szorosabban összekapcsolta s benne püspökséget alapitott. Kean, a bolgárok fejedelme is, ki Gyulának -21- segedelmére jött, a hadban elesvén, a csend helyre állott és Magyarország szerencsés jövendőnek nézett elébe, mert István hathatós törvényekkel és rendelésekkel iparkodott népét boldogítani.
Az országot vármegyékre osztá; a király és nemesség jogait meghatározta. Számtalan templomokat, sz. Benedek szerzeteseinek több monostort, s három apácaklastromot épitetett, és királyi bőkezüséggel gazdagította azokat. A püspököknek kiterjedt fekvő jószágokat s a megyéikben termő gabonák tizedét ajándékozta. A nevelés ügye sem kerülé ki a gondos király figyelmét, és az akkori időhöz képest több iskolákat alapított, melyekben ugyan csak latin imádságokat és énekeket tanultak; mert a papok, kik közül István főtanácsosait választá, külföldről jővén, a magyar nyelvet kellőképen nem beszélték, maga István is jártasabb volt a latin és görög nyelvben.
Országa boldogságának alapját letévén, hogy azt állandóvá tehesse, fő gondját utódjának, Imre herceg, egyetlen fiának nevelésére forditotta. Mindenekelőtt a keresztény hit szeretetére és előmozdítására ösztönzé, azután pedig hű magyarjait ajánlá neki, mondván: „azok legyenek neked, kedves fiam, atyáid, testvéreid, azokon harag, kevélység és irigység nélkül békeségesen, alázatosan, szeliden uralkodjál!“ – Jámbor, ájtatos életével István nem csak fiának, de az egész országnak például szolgált. Éjjeket töltött a buzgó imádságban és olyankor ismeretlenül alamizsnát osztogatott a szegényeknek, kik gyakran méltatlanul viselék magokat, de a szent király szeliden és alázatosan tűrte azt, a kegyes -22- idvezítőt tartván szemei előtt, ki még többet szenvedett az emberiség javáért.
Azonban háború ütött ki, mert II. Konrád császár azon ürügy alatt, hogy követe át nem bocsátatott az országon, Magyarország szélén pusztítgatott, de visszaveretvén, 1031. békességre kényszerítetett.
A győzelem örömeit Imre herceg halála szakítá meg, mi mind a királyt, mind a népet keserü búval töltötte el. István a mély fájdalommal nem birván, nagy betegségbe esett, és egyre növekedett aggodalma a következő király iránt. Négy rokonvérü herceg volt még életben. Vazul, Geiza fejedelem Mihály testvérének fia; Mihály második fia László, már meghalt, de három fiai: András, Béla és Leventa életben voltak. Mert a még Álmosnak tett fogadás szerint Vazult illette a királyság, kit István könnyelmü élete miatt a nyitrai várban fogva tartatott. Magához hivatá tehát őt, de az udvarnak hatalmasb emberei, többnyire jövevények, egyetértvén a királynéval, ki szinte külföldi volt s a magyar hercegeknek nem barátja, oly bűnt követtek el, mely sz. Istvánt keserü könyhullatásokra fakasztotta, és még ma is megborzasztja a hazafiui érzésü embert. A király követével a királyné is Nyitrára szalasztotta embereit, kik előbb érvén oda, Vazulnak szemeit kiszurák, és füleibe forró ólmot öntöttek. Szent István ily nyomorult állapotban látván atyafiát, igen elkeseredett, és betegsége miatt a vétkeseket meg nem büntethette, sőt László fiait is féltvén, azt tanácsolta nekik, futnának ki az országból. Ők tehát a király tanácsát követvén, -23- Csehországba menekültek, hanem ismét Lengyelországba vették magokat. Ily bús körülmények közt, hogy halála után az országot veszélyes viszálkodásoktól megóvja, Gizela hugának fiát, Pétert, ki már azelőtt seregeinek fővezére volt, utána következő királynak nevezte.
Az idegennek trónra emeltetése által István sok előkelő urnak indulatjait fellázitá, kik közül négyen István meggyilkolására összeesküdtek; gonosz tervük azonban nem sikerült, mert midőn egyikök estve titkon a király hálószobájába lopódzék, a kardot elejtvén; a király a zörrenésre fölébredt, mire a gyilkos megijedvén, a király lábaihoz borult és bocsánatért esdekelvén, az árulást fölfedezte. Ez ugyan bocsánatot nyert, de bűntársai életökkel lakoltak.
István egészségét naponkint fogyni érezvén, magához hivatá a püspököket és a főurakat, hathatósan intette őket, hogy a szent hittől el ne pártoljanak, az igazságot és egyetértést tartsák fel, és miután Magyarországot az Isten anyja pártfogásába ajánlotta volna, Augusztus 15-kén 1038. nagy boldogasszony napján végzé be ájtatos életét; eltemettetett Fehérvárott. Szent László uralkodása alatt 1083-ban VII. Gergely pápa Istvánt Imre fiával együtt a szentek sorába igtatta. -24-
Péter, ki az olaszok valamennyi vétkeiben, de egy erőnyében sem tünteté ki magát, csak kevés ideig dühöngött a trónon, mert keményen és kevélyen parancsolt. Seböst, a Vazul megnyomoritóját, udvarába hiván, kegyekkel tetézte; az özvegy királynét, kinek, István rendelete szerint, a kormányban vele osztoznia kell vala, egy várba záratá; az ország nagyait megvetette, a főhivatalokra idegeneket, olaszokat és németeket emelt; midőn pedig e fölött panaszaikat előadták neki, azt felelé: „ha élek, annyi sok idegennel töltöm be az országot, miként a magyaroknak sem föld, sem hivatal nem marad. Szenvedjetek!“ – Ily elégtételt nyervén panaszaikra, a magyar főurak és nemesek nem türhetvén az ily méltatlan bánásmódot, a püspökök tanácsára összegyülvén, Aba nádort, sz. István Sarolta hugának férjét, királynak választották.
Aba Sámuel. Sámuel legottan tetemes sereget gyüjtött, és Pétert megtámadni szándékozott, ki elégtelennek látván magát a védelemre, Henrik császárhoz futott. Most nyerék a gonoszok jutalmukat a Vazulon elkövetett istentelenségért. Buda, -25- a nemzetnek halálos ellensége, Péter tanácsosa, összevagdaltatott, két fia megvakítatott; egyiknek, ki Vazul szemeit kitolta, kezei, lábai összetörettek, némelyek agyonköveztettek, mások más kínok közt haltak el. Azonban Henrik fegyveres erővel akarta Pétert a trónra visszahelyezni, de Sámuel ajándékokkal és nagy igéretekkel kiengesztelte, hanem mivel igéreteit nem teljesítheté, s a főurakon és nemeseken kegyetlenkedék, – Csanádon ötven főnemest akasztatott fel – a nemzet is elidegenülvén tőle, már az országba hatott Henrik seregéhez csatolta magát. Győr körül megütköztek, hol Sámuel futásnak eredt, de elfogták, és Péter, miután őt Henrik Fehérvárott ismét a trónra emelé, fejét vétette.
Igy jutott Péter 1044-ben ismét a királyi székre, hanem előbbi viszontagságain csak annyit okult, miszerint gonosz viseletének és feslett erkölcseinek a magyarok ezután is aligha fognak hódolni, minélfogva ő nem elég biztosan ül a királyi széken, hogy tehát magát biztositsa, Magyarországot a császár főurasága alá akará juttatni, a miért is a következő évben a császárt Fehérvárra meghivta, hol Magyarországot egy aranyos dárdával, térdelve, átadta neki a magyarok és sok németek előtt. – Péternek ezen cselekedete annyira fölingerlé a magyarokat, hogy Csanádon összegyülvén, követeket küldöttek Russiába Andráshoz, hogy egész Magyarország hiven várja őket, mire András csakugyan meg is érkezett. -26-
Sokkal szomorúbb volt Magyarország helyzete, hogy sem képzelhette András, mert a magyarok nem csak a királyok ellen voltak fölingerülve, hanem azok kegyetlenségeiket, igen hibásan, a kereszténységnek tulajdonították, és igy dühöngve kijelentették Andrásnak, miszerint mindaddig nem fognak Péter ellen küzdeni, míg a kereszténység eltörlését meg nem igéri, és a pusztítást meg nem engedi. – András kénytelen volt e kivánságnak engedni. Borzasztó jeleneteknek volt most a haza kitéve, iszonyu lármával: „veszszenek a papok, veszszenek a németek és olaszok, veszszen el Péter emlékezete örökre és azután!“ rohantak a keresztényekre, rémitő gyilkolásokat vivén végbe. Ekkor taszítatott le sz. Gellért csanádi püspök is a Buda melletti sziklákról, melyek mai napig is e buzgó hazafi s ájtatos pap nevét viselik. Péter ismét Ausztriába akart menekülni, de az igazságos boszú Mosony vidékén utóléré, itt elfogatott és szemei kiszúrattak. A vak Péter előtt megnyiltak Fehérvár kapui, hol még azon év folytában meghalálozott.
Lecsilapodván a zürzavar, András 1046-ban megkoronáztatott, és most fő gondja volt a kereszténység viszszaállitása, mi végre királyi tekintetét használván, legottan fővesztési büntetés alatt parancsolá az ősi pogányság elhagyását, és sz. István -27- törvényeit ismét erőbe hozta, mire kivánt csend nyugvék az országon. – Leventa elhalt.
Béla, másik testvére, még mindig Lengyelországban volt, mert oda vetődvén a pomeraniai herceget párviadalban meggyőzte, mire Micislo lengyel fejedelemtől leányát és vele jegyajándékul a pomeraniai adójövedelmet nyerte. András király Béla öcscsét ily tartalmú levéllel hítta meg honába (1048.): „Mi, kik hajdan együtt szenvedtünk szükséget és nyomoruságot, kérünk téged, kedves atyámfia, ne késsél hozzánk jöni, hogy most együtt örüljünk és birjuk az ország javait. Mert nincsen örökösem, sem kivüled más testvérem; te légy örökösem, te országolj utánam.“ – Haza tért tehát Béla s András az ország harmadrészét neki engedte át. Az ország ezen első feldarabolása számos belviszályok fő forrása gyanánt tekinthető, mert a főhatalom feldarabolása a király és hercegek közt, utóbb mintegy rendszabálylyá látszott válni.
Hív és hasznos szolgálatára volt azután Béla a királynak, midőn III. Henrik császár Péter halálát megboszulandó, az országot több izben megtámadni merészlé. 1052-ben maga szállotta meg Pozsont, de Zothmund, Henrik eleséges hajóit igen ügyesen a Duna alatt kifurván, kénytelen volt a békepontokat elfogadni, melyek közt az is foglaltatott, hogy Péter által neki ajánlott magyarországi jogáról lemond; a béke megerősitésére leányát Salamonnak, Béla bejövetele után született, András fiának eljegyzé. -28-
A szerencsésen végzett külháborút nem sokára belső forrongás követé, mert Andrásnak fia születvén, noha Bélát Lengyelországból az utána való uralkodásra hítta meg, a hét éves Salamont még is megkoronáztatá, mit Béla sem ellenzett, és az egyetértés nem bomlott meg a testvérek közt, de némely rosz akarók egymás ellen forralt incselkedések gyanujával töltötték el őket. – András bizonyos kivánt lenni, s e végre Bélát egyszer magához rendelte. A király pamlagra dűlve fogadta testvérét, előtte egy szőnyegen a korona és egy kard feküdt – a királyság és hercegség jelképei – „válaszd a kettő közül, a melyik tetszik!“ mondá a király. A szobában poroszlók voltak elrejtve, kik Bélát, ha ő a koronát választaná, meggyilkolják. Béla értesítve volt a feje fölött forgó veszélyről, és elég szemes volt a kardot választani. András örömében átkarolta öccsét; de kinek a gyanú eltölté egyszer mellét, nem könnyen lesz az őszinte és tiszta érzésü; igy járt Béla is. András ismét fölingereltetvén, új cselt szőtt ellene, hanem Béla is Boleszlótól segedelmet nyervén, táborba szállott a két testvér. András az ütközetben lováról leesvén, agyon gázoltatott. 1061. Eltemettetett Tihanyban, az általa épített kolostorban. Salamon sógorához, IV. Henrikhez menekült Németországba.
Béla rövid uralkodása jeles tettekkel diszlik, melyek valamint a hon javát tetemesen előmozdíták, -29- úgy nagy elméjének, bő tapasztalásának és emberösmeretének szép tanujelei. A királyságra jutván, minden gondját arra fordította, hogy a nemzet hajlamát megnyerje. E végből sok vámokat és adókat eltörölt, a népet állandó lakhelyre szoktatta s az által a földmivelést, mely még kevesek által üzetett, terjesztette; ezüst pénzt veretett, mi által az adásvevést megkönnyebbitette; mindennek árát megszabta, és a rendes vásárokat is behozta. Tudta ő, hogy a kereskedés fő rugó az ország mivelésére. A pogány vallást örökre kiírtotta, mert midőn számtalan sokaság sürgette volna az ősi vallás visszahozását, három napra halasztá feleletét, mely idő alatt sereget gyüjte össze, és a vészt nem sejdítő tömegre ütvén, vezéreiket levágván, a békétleneket szétverte. Még Salamon ellen is biztossá akarván magát tenni, Dömösre országgyülést hirdetett, hol a királyi szék leomlása, vagy a ház összedülése által agyonzúzatott. (1063.). Tetemei Szegszárdra vitettek. Három fia maradt: Geiza, László és Lambert.
Salamon csak azon föltétel alatt emeltetett a trónra, hogy Béla fiai az ország harmadrészét hercegi cimmel birandják. Geiza ekkor mutatá ki tiszta honszeretetét, mert a nemzet őt akará királyának vallani, ő azonban tudván, hogy az által az ország -30- pártokra szakadna és Salamon sógorától is, a császártól, segítetnék, készebb volt a koronáról lemondani, mint sem a nemzetet külső és belső háborúk által fogyasztatni látni, hív és engedelmes maradt tehát koronás fejedelmének, ki Pécsett ismét megkoronáztatott, testvéreivel együtt. Azonban Vid, bácsi főispán, az ifju király gonoszlelkü, nagyravágyó tanácsosa, mindaddig fondorkodék, mig az egységet megháboritotta. Salamon megtagadta a hercegektől az igért részt, mit azok erővel is készek voltak kicsikarni. A fegyvert csak a püspökök közbenjárására tevék le, mely szerint Geiza Magyarország harmadrészét hercegi címmel megnyerte.
Hasznos volt Salamonra nézve a kibékülés, mert ezen atyafiai vitézségének köszönheti a horvátokon, morvákon és kúnokon nyert győzedelmeit. Meggyőzték helyette a görögöket, bolgárokat és besenyőket; Belgrádot három hónapig ostromolták, midőn egy fogoly magyar leány a várost több helyen felgyujtván, az innét támadt zavarban a hercegek a városba törtek és elfoglalták. Niketás görög vezér őrsége maradványával a fellegvárba vonult, de miután Geiza neki és seregének szabad kiköltözést igért, a várat is feladta, s magát Geiza ótalmába ajánlotta. – A nyert zsákmány elosztásánál uj viszálkodások támadtak a király és hercegek között; Vid tanácsára ugyan is Salamon a foglyokat elosztatni kivánta, Geiza azonban adott szavánál fogva, azok szabadon bocsátását sürgeté, a miért a -31- király őt a többi martalék elosztásánál rövidítette meg. Midőn pedig a következő évben Dukas Mihály, görög császár, Geizának a Niketás és katonáinak pártfogásáért egyéb drága ajándékok közt egy arany koronát küldött (ez utóbb a sz. Istvánéval összekapcsoltatván, mind maig alsóbb részét teszi a magyar koronának), az álnok Vid nem szünt meg a királyt istentelen tanácsaival ostromolni, miért végre csakugyan megegyezett rokonai meggyilkoltatásában, kik hirt kapván a fejök felett forgó veszélyről, életöket biztosítandók, sereget gyüjtöttek, s a királyt Cinkótánál meggyőzvén, kiszoritották az országból; Vid, a polgárháború élesztője, mint gonosz tervének martaléka az ütközetben elveszett 1074-ben.
A szelid indulatu Geiza nem akarta Salamont a koronától megfosztani, és csak a nemzet hathatós kéréseire vállalá el a királyságot. Még azután is hajlandó volt visszaadni Salamonnak a koronát, kit IV. Henrik császár és VII. Gergely pápa minden módon ajánlottak a magyaroknak. De ezen nemes viseleteért annál inkább ragaszkodott hozzá a nemzet. Talán meg is lett volna Salamonnal az egyezés, ha Geizát a hozzá igen hajló magyaroktól el nem ragadja a halál 1077-ben. Kálmán és Álmos fiakat hagyta maga után. -32-
László, a meghalt király testvére, csinos külseje, tiszta vallásossága, szigoru igazságszeretete és hajthatlan bátorsága és vitézsége által már régen meghódította a magyarok szivét, kik most királyokul üdvözlék. László azonban nem akará a királyságot mindaddig elfogadni, mig Salamon, szinte törvényszerüleg koronázott király, arról önkényt le nem mond. Salamon is megilletődék e nagylelküségen, és nem volt ellene László megkoronáztatásának, de kikötötte, hogy királyi címét megtarthassa, és királyi méltóságához illő jövedelemmel elláttassék. László tehát megkoronáztatott, hanem Salamon nem sokára megbánta igéretét, s a király élete ellen áskálódott, a miért is elfogatván, a visegrádi várba záratott, mire László az ország állapotát vevén gondjai alá, Pannonhalmára országgyülést hivott öszve, hol a közigazgatás, a polgári és büntető igazság kiszolgáltatás ügyében több üdvös törvények alkottattak. Felettébb bélyegzők az akkori magyarok erkölcsi viseletére a tolvajok iránt hozott rendeletek; ugyan is, hogy a tolvaj, bár mely rendből való, még akkor se mentessék fel a büntetés alól, ha a károsodottal kiegyezkedett volna is; a tetten ért tolvaj, ki tiz fillérnél nagyobb értékü jószágot orzott el, halállal bünhödjék; kisebb értékü lopásokért szemvesztéssel, a legcsekélyebbekért, ha a tolvaj -33- szolga, orrcsonkítással lakoljon. A nemes a lopott jószágot tizenkétszeresen tartozzék megtéríteni, s még egy ökörben marasztaltassék el, stb.
Nagy nemzeti ünnepet tartott az ország 1083-ban, midőn István király és fia, Imre herceg testeik koporsóikból fölvétettek. Ily napon lehetetlen volt Lászlónak rokonát börtönben tartani. Salamon tehát szabadon bocsáttaték; ő pedig külsegitséget nyervén, haddal támadta meg Lászlót, melyben életét veszté; mások szerint pedig a had szerencsétlen kimenetele után Polába, Isztria fővárosába vonult, hol remete életet élvén, bünbánatban mult ki.
1089 táján Horvátországban Zvoinimir fejedelem, ki nőül László testvérét Ilonát birta, meghalván, a kiütött belzavarok lecsilapítására Ilona több főrendüekkel Lászlót hivta meg, ki csak hamar megjelenvén, ott a lázangókat legyőzte, s Horvátországot Magyarországhoz kapcsolta; a kereszténység megszilárdítására a zágrábi püspökséget alapította, s Álmos vezért, Geiza fiát, kormányzóul ott hagyván, visszajött Magyarországba, hol a kúnokat, kik Kutesk vezérlete alatt az országot pusztítani merészlék, szétveré, az elfogottakat pedig keresztényekké tevé. Midőn László ezután a tengerparti városok bevételére készült volna, a kúnok még nagyobb haddal törtek az országba, és azt tüzzel vassal pusztították. László azonban ott termett, a királyi vérszinü zászlót maga ragadta kezébe, s a sokkal számosabb ellenségen fényes diadalt nyert. A foglyoknak csak -34- szolgaság és a keresztény hit fölvétele maradt választásul, mire azok megkeresztelkedvén, a Tisza és Zagyva közt, a mai Jászságban telepítettek meg. – 1092-ben Szabolcson országgyülést tartott.
A jövő évben már ismét táborba szállott, mert Ulászló lengyel fejedelem által segitségül hivatott fel az oroszok ellen, kik a kúnokat Magyarország pusztítására nógatván, szabadon átbocsátották országukon. László a mint Galliciába ért, a fejedelem annyira megrettent, hogy harcba sem ereszkedvén, magát László pártfogása és főuri hatalma alá vetette, mire László nagylelküen a fejedelmet tartománya birtokában meghagyta, hanem Galliciára a magyar korona jogát megalapította.
László jámbor és igazságos uralkodásának dicsősége a külföldre is kihatott. Igy történt, hogy a németek a császársággal is megkinálták, mit ő el nem fogadott, teljes erejével Magyarországnak kivánván élni; az egyesült europai fejedelmek őt érdemesíték a keresztesek fővezérségére, mely dicsőségben már nem részesülhetett, mert midőn némely hercegi atyafiak között támadt egyenetlenségek eligazítására Csehországba menne, Nyitrán 1095-ben meghalt. Eltemettetett Nagyváradon. Fiai nem maradtak. A magyar nemzet három évig gyászolta nagy és szent királyát.
Kálmán, I. Geiza idősb fia, követé sz. Lászlót az uralkodásban; teste hibáit, mert púpos és sánta -35- volt, szellemi ébredsége és hasonlíthatlan elmebeli tehetségei pótolták ki; széles tudományáról és világos miveltségéről közönségesen könyves Kálmánnak neveztetett. – Mindjárt országlásának kezdetén a keresztesekkel gyült meg a baja. Nagy divatban volt ugyan is ekkor Jeruzsálembe, a szent földre való búcsujárás, mely földek a törökök birtokában voltak, kiktől az ájtatos, néha dologkerülő, zarándokok sokat szenvedtek. A visszatértek rémitő színekkel festék az ott lakó keresztények állapotát, különösen Péter, amiensi francia remete megjövén Jeruzsálemből, rávette II. Orbán pápát, hogy minden fejedelmeket és népeket hadra gyulasztana a szent földnek elfoglalására. Péter azalatt járt kelt, futkosott tartományról tartományra s bátoritott mindenkit. Sőt azt állította, hogy Krisztus, megjelenvén neki, inditá e követségre. Igy hitegeté az együgyü és buta embereket. Számtalan nép csődült össze, de a nagyobb rész csavargókból, munkakerülőkből állott, kik mindenütt iszonyú pusztitásokat és rablásokat vittek véghez.
Kálmán, miután látta volna a keresztesek indulatát, azoknak meg nem engedte az országon való átköltözést, s midőn azok erővel berontottak, és szokott módjok szerint prédáltak, derekasan megverte és szétűzte. Ellenben azokat, kik békeségesen viselték magokat, becsülettel átbocsátotta az országon. – 1102-ben a zenebonáskodó horvátokat minden vérontás nélkül lecsendesítette. Dalmátiát Magyarországhoz kapcsolta. -36-
Kálmán törvényeivel bizonyította be felvilágosodott tudományát és bölcseségét. A boszorkányokról való pöröket egészen eltiltotta, melyek az akkori babonás időkben számtalan ártatlanok életét emészték fel. A tüzes vas és forró viz általi elitéltetéseket a püspöki székekhez és némely nagy prépostságokhoz rendelte. – A Tarcalon tartott országgyülésen alkotott törvényeket magyar nyelven szerkezteté, hanem, fájdalom! annak csak latin fordítása maradt fel.
Dicsőséges vala Kálmán országlása, de azt élte estvéjén egy iszonyú tettel fertőzteté meg. Félvén ugyan is, hogy testvére Álmos, ki külföldön segítséget keresett, hogy Horvátországot magának megszerezhesse, az ő halála után még a magyar koronát is magához ragadná, őt, Béla öt éves fiával együtt, megfogatá és szemeiket kiszuratá, sőt halálos ágyán még megöletni is rendelte. – Világos példa ez ismét, hogy a földi javak a legbölcsebb embert is legutálatosabb vétkekre csábíthatják. – Kálmán ezen tette után kinos fejfájás közt 1114. elején meghalt, István fiát hagyva maga után.
István, atyja halála után, mint tizenhárom éves ifjú jutott a trónra; ő senki tanácsát sem akará -37- elfogadni, magától pedig épen nem volt képes atyja bölcseségével uralkodni. A magyaroknak királyuk iránti határtalan tisztelete, az uralkodás hatalma érettlen kezek közt elvakíták őt, s makacs és igen elbizakodott lett: bölcsnek mondá magát mint Salamon, bátornak mint Dávid, erősnek mint Sámson, mi épen nem volt, igy tehát az ország kül- és belállapotának megkellett változnia. – Mindjárt országlása kezdetén fegyverre kénytelenítetett szólitani a nemzetet; mert a velenceiek, kiktől Kálmán Dalmátiát elfoglalta, s fegyvere által félelemben tudta tartani, most a fiatal királynak gyöngeségét hasznukra fordították, Dalmátiát, Horvátország kikötőivel együtt visszafoglalták; de Jádrát és a szigeteket kivéve, visszanyerte azt István, és öt évi békeségre lépett velök, mire Ausztriát támadta meg, mely háború következtében Magyarország sokat szenvedett. A tüzes vérü király még ezután sem hagyta nyugodni fegyvereit, táborát, Jaroslaw lodomeriai fejedelmet segitendő, Oroszországba is átvitte, hol midőn Kiowot megszállotta volna, több főnemesek az egész tábort felláziták, hogy miért ontanák ők véröket más idegen nemzetért. István tehát kénytelen volt haza térni, hol azután kemény boszút állott azon nagyokon, kik külföldön megtagadták az engedelmességet. Nevezetes István uralkodásából, hogy 1124-ben a kúnokat a Tisza és Duna közt azon a földön, mely maig Kis-Kúnságnak neveztetik, megtelepítette.
Minekutána több évi házasságából gyermek nélkül látná magát, súlyos aggódás lepte meg az örökös miatt, és csak ekkor tudósitották, hogy Béla, -38- Álmos fia, a pécsváradi monostorban él, kit azonnal magához hivatott és megkoronáztatott. Halálához közeledvén, szerzetes ruhába öltözött s élte virágában halt el 1131-ben.
Vak Béla csak nevét viselte a királynak, mert helyette nője, a férjfias elszántságú Ilona uralkodott. István halála után azonnal Aradra országgyülést hirdetett, hol midőn a vak király a rendekkel tanácskoznék, belépett Ilona négy fiával, és keservesen elpanaszolván férjének vakságát, dühös szánakozást gerjesztett az egybegyült rendekben, kik iszonyú boszút állottak mindazokon, kik tizenkilenc év előtt e tettben részt vettek.
Bélára és az egész országra szomoru következést hozott e keménység, mert a megbüntetett családok tagjai Oroszországba futottak, Borich herceget, ki magát Kálmán fiának lenni állítá, a királysággal megkinálni. Igy ismét polgárháború dúlá az országot, mig végre Béla részére dült el a had kimenetele. Ekkor Bosznia is szorosabban összekapcsoltatott Magyarországgal. – Meghalván 1139-ben Ilona, Béla vaksága kínjait enyhítendő, mértéktelen boritalra adta magát, miből vizibetegségbe esvén, 1141-ben meghalt. Három fia maradt: Geiza, László és István; Álmos még atyja életében halt el. -39-
Csendes volt Geiza uralkodásának kezdete, minélfogva el sem mulasztotta a béke áldásai alatt a mesterségeket s a hazai ipart előmozdítani. Látván, miszerint magyarjai inkább születtek a földmivelésre és marhatenyésztésre, 1142-ben behivá Németországból a szászokat, s a bányák mivelésére Erdélyben megtelepitvén, külön kiváltságokkal megajándékozta őket. Ily hasznos vállalataiban a had lármája háboritotta meg, mert Borich ismét fegyverhez nyult s az országba tört, a háborúban azonban tulajdon kún katonája által leszúratott. Geiza ezután le nem tehette a fegyvert, mert István, testvére, a trónra vágyván, Lászlóval együtt Manuel görög császárhoz mentek segitséget keresni. Geiza azalatt Oroszországban dicsőséggel fordult meg. Sógora, Isiaslaw nagyherceg, egyenetlenségben élt több orosz hercegekkel s Geizától kért és kapott segítséget. Az első segédsereg igen szerencsétlen volt, miért is a másodikát Geiza maga vezette László testvérével Oroszországba, hol Wladimirko, a legfélelmesb ellenfél, megsebesítetvén, megfutamodott és követeket küldött Geizához, kik adnák elő, miszerint ő elkövetett hibáit szivéből bánja, hogy Wladimirko Geiza atyját a lengyelek ellen segitette, hogy halálához közeledvén, a király nagylelküségében bizik, fiát is az ő kegyelmébe ajánlja, csak Isiaslawtól fél. – Ez nem is volt hajlandó a -40- békére, de Geiza azt mondá: „lehetetlen azt megölnöm, ki hibáját megbánja; az ég is megbocsát a töredelmes bünösnek,“ sőt esküvel igéré: „ha Isiaslaw megszegi a békét, meg fog szünni uralkodni, vagy én vesztem el koronámat.“ – Be szép példája ez a háladatosságnak és felebaráti szeretetnek! Ekkor volt a második keresztes háború, melyben Magyarország ismét nem vett egyéb részt, a csapongó átköltözés kellemetlenségeinél.
Geiza, mint szelid király és tartományainak szerencsés védője, harminckét éves korában halt el 1161. István, Béla, Árpád és Geiza fiainak atyja.
István, II. Geizának fia, hogy nagybátyjai áskálódásai ellen magát biztosítsa, megkoronáztatásakor az egész ország adóját három évre elengedte; de Manuel addig háborgatta a magyarokat, mig azok Lászlót, II. Béla fiát, csakugyan megválasztották és megkoronázták.
II. László azonban félévi országlás után kimult, és helyébe István testvére lőn király.
IV. István csak öt hónapig ült, vagy inkább dühöngött a trónon; III. István pártjától tartván, igen kegyetlenül viselé magát, mi által csak elüzetését siettette, mert III. István fölkerekedvén hiveivel, kiszoritotta őt az országból. Hiában igyekezett Manuel őt ismét a magyarok nyakára tolni, sőt utóbb maga Manuel is elvált tőle és békeségre -41- lépett III. Istvánnal, kitől csak azt kérte, hogy nevelés végett küldené hozzá Béla testvérét, mert fimagzata nem lévén, őt teendi örökösévé. Mária leányát is eljegyezte Bélával. De miután fia született volna, nem csak az örökséget, de leányát is megtagadta Bélától. Testvérének ezen viszontagságát szivére vévén a nemesérzésü fiatal – alig huszonhat éves – király, hirtelen meghalt 1173-ban. Gyermekei nem voltak.
III. István halála után Bélát illette a korona, ki mint már mondatott, a görög császár udvarában neveltetett. Nem örömest hajoltak hozzá a magyarok Manuel miatt, kinél neveltetett; mert a magyarok gyülölték a görögöket, s most attól tartottak, hogy Béla, görög nevelésénél fogva, görögösen fog Magyarországon uralkodni, és a görög császárnak aláveti magát. Ezen véleményökben még inkább megerősödtek, midőn Manuel esküvel kötelezé Bélát lemondani a görög császárság követelhetéséről, s hogy mind azt, a mi a császárnak hasznára leend, buzgón eszközlendi. Az esztergomi érsek Bánfy Lukács attól is tartván, miszerint az ó hitre hajlana, ismételt felszólításokra sem akarta megkoronázni. Az ország ismét pártokra szakadt, hanem Béla magát a kalocsai érsek által – a pápa jóváhagyásával – Fehérvártt megkoronáztatta.
Geiza, ifjabb testvére, még ekkor sem nyugodott, hanem anyja által is buzdítva, kül segitség -42- után nézett, a miért Béla anyját is előbb tisztes őrizet alá, későbben pedig, saját kivánatára, Görögországba vitette; a szökevény Geizát a cseh fejedelem kiadván, fogságba tétette, hol azután tizenöt évig tespedett.
Béla igy megszabadulván vetélytársától, hatalmas kezeibe vette a kormány gyeplőit, s ekkor a nemzet reményét túlhaladta, minthogy mindenben az ország javát és mivelődését buzgott előmozdítani. s igy a gyanú s idegenség helyét köztisztelet és szeretet foglalta el. Mindenek előtt a tolvajokat és rablókat, kik a zavaros időben felettébb elszaporodtak, szigorú rendszabályai által kiirtotta. – Minthogy eddig minden nyilvános és magános ügyek csupán szóval tárgyaltattak, minden panasz, még a királynak is, személyesen adatott elő a felek által, Béla tehát mindezeket irásba rendelte foglaltatni, s az udvarnál és törvényszékeknél szokásba hozta a könyörgő leveleket. Ekkor állítatott fel a királyi jegyző vagy kancellár fényes hivatala. Igen valószinü, hogy az országbáróságok, milyenek a pohárnoki-, lovász-, ajtónálló-mesteri udvari főtisztségek is, a Konstantinápolyban keleti fényhez szokott Béla által hozattak divatba. A királyok és nemzet történetét névtelen (neve nem tudatik) jegyzője által összeiratta.
A velenceiekkel, Dalmátia és a szigetek végett, több háborúkat viselt nem minden szerencse nélkül, -43- a midőn a derék Schinella testvéreket, kik utóbb Frangepán nevet vettek föl, Modrus vármegye örökös főispánságával s összes javaival ajándékozta meg hasznos szolgálataikért. Ezenben a szomszéd Galliciában nagy egyenetlenség volt, s Béla abba keveredvén, András másodszülött fiát akarta azon trónra emelni, de az elfogott Wladimir herceg sátora vásznait szétvágta, kötéllé sodorta és úgy ereszkedett le a várból és szerencsésen elillant. Gallicia aztán hosszú vérontások után a magyar korona főurasága alatt Wladimir birtokában maradt.
Az akkor (1196.) keletkezett harmadik keresztes háborúban is részt akart venni, de betegsége meggátolta; igy Imre fiát nevezvén örökösének, András fiának tömérdek kincset hagyott, s atyai átokkal fenyegeté, ha a szent földi háborúkban helyette részt nem venne. Most I. Fridrik (Barbarossa) császár vezérlete alatt tisztességesen viselék magokat a keresztesek, s a császár és Béla becses viszonajándékokkal tisztelték meg egymást. – Nagy befolyással volt az országra Margit királyné, Fülöp francia király testvére, kit Béla 1186-ban vett feleségül. Ez által az ország szorosabb viszonyba lépett Franciaországgal; ifjaink közől többen a párisi főiskolában tanultak, honnan haza térvén, s főbb hivatalokra emeltetvén, a tudományokat terjesztették. – Béla a szent gothárdi apátságot alapította a cisterci szerzetesek számára. – Béla 1196. halt el az egész hon nem kis szomoruságára, mert érdemeit illően méltánylották. -44-
Imre sem uralkodhatott békeségben, mert fivére, András, uralkodásra vágyván, a kezeiben lévő kincset nem fordította, atyja meghagyása szerint, keresztes hadra, hanem seregeket gyüjtvén, három izben támadta meg Imrét. Midőn a harmadik ütközetben Imre magától többeket elpártolni látna, csak egy rendkivüli, merész cselekedet által, mely lelki elszántságát és ébredtségét bizonyítja, tartá meg a koronát. Látván ugyanis a veszedelmet, veszszőt, vagy némelyek szerint, a királyi pálcát, fogván kezébe, a pártos sereg közepén át ment András sátoráig, hangosan kiáltva: „majd meglátom ki fogja merészleni kezeit ura és királya ellen fölemelni!“ Andrást saját kezeivel megfogta s a táboron, mindenek szemeláttára, kivezeté és Kene várába záratá. Fogságban maradt András mindaddig, mig Imre erejét fogyni érezvén, őt kiereszté s megkoronázott fiának, Lászlónak, gyámatyjává rendelte. Imre 1204. mult ki.
András kezébe jutván a királyi hatalom, a mi után annyira esengett, a királyi címet is igényelte. A haldokló testvér kérései nem inditották meg, s az özvegy királynét az árva királyi gyermekkel együtt annyira mellőzte, hogy azok jónak látták Leopold -45- osztrák herceghez menekülni, hol László fél év mulva elhalt, és helyet csinált Andrásnak.
Szomorú volt a hazára András uralkodása, ki Gertrud nejének tanácsára idegeneket emelt a hivatalokra, nevezetesen a királyné fiatal és igen tanulatlan testvérét, Bertoldot, a horvátországi bánsággal és kalocsai érsekséggel diszesítette, kiről a pápa azt irá Andrásnak: „mi őt mesterek mesterévé tettük, pedig nem érdemes, hogy tanitványok tanitványa legyen,“ s oda utasította, hogy menjen elébb Vicencába tanulni. – Ez által egészen elidegenítette magától a magyarokat, s midőn Kálmán fiát Galliciában megkoronáztatná, itthon Bánk nádor, ki a bánságot Bertoldnak kénytelenitetett átengedni, az önkényes királyné szobájába törvén, őt meggyilkolta. Haza érkezvén András nem a bünösöknek érdemök szerint való megbüntetésén, s a csend helyreállitásán igyekezett, hanem új házasságra lépvén, készületeket tőn jeruzsálemi utjára. Az atyjától e célra hagyott tömérdek kincset a testvér háborúk elnyelvén, most minden szép, nem szép úton gyüjtötte a költséget; igy a veszpremi főtemplomból Gizela koronáját is elvitte. El is ment 1217-ben a Szentföldre. – Ha hallottuk a külföldi keresztesek disztelen kicsapongásait, illik megemlékeznünk arról is, hogy a magyar keresztesek békével, jó -46- renddel utaztak s mindenütt örömmel és pompával fogadtattak. A királyt püspökök és sok főurak kisérték. A sereget tizezer lovas és az erdélyi szászok képezték, jelen voltak több jeles külföldi fejedelmek is. – Ott, a szent földön, azután több izben szerencsésen küzdött a törökök ellen, látván, azonban, miszerint az egyesült fejedelmek közt meghasonlás történt, visszatért Magyarországba a nélkül, hogy költséges vállalatának valami hasznát érezhette volna, sőt távolléte alatt itt is elégedetlenség tört ki, s András, hogy az utra fölszedett adósságait könnyebben fizethesse, a népre nagy adót vetett, a templomok és egyházak javait elkobozta, sőt Dénes nádor az e miatt ellenszegülő barátokat meg is verte: az ezüst pénzt megrontotta, az ércbányákat, minden egyéb királyi jövedelmekkel együtt, a zsidóknak bérbe adta, min a magyarok szerfelett megboszankodván, nyilván kijelentették, miként többé nem Andrást, de Béla fiát ösmerik királyuknak, ki szinte kész volt atyja ellen fegyverhez nyúlni. E súlyos körülmények közt tartá András a nevezetes 1222-iki országgyülést. Ekkor szerkesztetett azon igen nevezetes decretum, mely aranybulla név alatt ösmeretes a függő arany pecsét miatt. Ebben András a nemesség jogait helyreállította és megerősítette. Ámde ezen nevezetes decretum sem volt képes csendet szerezni, s András haláláig (1235.) a legszomorúbb állapotban tengett az ország. – Andrásnak Béla, Kálmán, András és István fiai maradtak. -47-
Leirhatlan zavarban hagyta el András az országot, melyre Béla fényesebb napokat vala derítendő, ha épen alatta a legkeményebb csapás nem éri hazánkat. A zürzavar eloszlatására férfias elhatározottsággal fogott; mindazokat, kik András alatt az országot megzavarták, különféleképen megbüntette, Dénes nádornak szemeit tolatta ki; továbbá azt parancsolá, hogy az érsekek, püspökök és főurakon kivül senki a király jelenlétében leülni ne merészeljen; megujitotta III. Béla törvényét, mely szerint kéréseit kiki irott levélben adja be, s a fontosabb dolgokat maga elejébe kivánta adatni, a csekélyebbeknek elintézését a kancellára bizván; végre az elajándékozott királyi fekvő jószágokat visszaszedte, kivévén azokat, melyek valódi érdemek megjutalmazása végett adattak. E veszteséget sokan türni nem akarván, mindjárt 1236-ban összeesküdtek ellene, s Fridrik osztrák herceget hivták segitségül, ki midőn Magyarországba átkelt volna, Bélától megszalasztatott. – Ezután Béla a tatárok által szoritott kúnokat az országba fogadá azon föltétel alatt, hogy keresztényekké legyenek, Kuthen királyuknak, kinek ő maga lett keresztapja, Pesten adott lakást, a negyvenezernyi családot a vármegyékbe osztá, s a főispánok itélete alá rendelé.
Ezen időszakra esik azon iszonyú tatárjárás, mely Europa több tartományait, de leginkább -48- Magyarországot, annyira, feldúlá, hogy ahoz hasonló pusztitást az egész történet tömött tárában nem találhatni. Maig is azon hit uralkodik felőlök a köznép közt, miként azok nem emberek, hanem kutyafejü szörnyetegek voltak. Ázsia belsejéből jött e durva, tudatlan és kegyetlen ellenség. Dsingiskáhn (mindenek ura) volt azon szörnyü nép méltó fejedelme, ki ez egész világon akart nem uralkodni, hanem dühöngni. Fegyvere Azsiában pusztitott, fia Oktai, folytatta a világ meghóditását, s nyugot felé haladva Europába is átszállitotta iszonyu dühét. Oroszországban, noha szabad elmenetelt igértek a Kiewet védő fejedelemnek, azt még is elfogták, s még más két orosz fejedelemmel, két deszka közé szoritották, s egy vendégségnél pad gyanánt használák. Dimitri azután azt tanácslá, nyomuljanak inkább előbbre, hol majd virágzó országokra fognak akadni. A mongolok követték tanácsát, s egyszerre, elboriták Lengyelországot, Sléziát, Morva- és Magyarországot; Oroszország mindazonáltal nem maradt ment, mert kétszáz esztendeig nyomorgott a mongolok járma alatt; az orosz fejedelmeknek a kengyelt kelle tartani, midőn a mongolok lóra ültek s őket beretválni!
A szomorú hírre, hogy a mongolok Magyarországnak tartanak, Béla Hederváry Dénes nádort Mármarosba küldé az utakat védeni. A szörnyü ellenség ötszázezerre ment; dühösen áttörtek a Kárpátokon s az ország szivébe nyomultak. Ép lakhely nem maradt utánok; tüz és vas emésztett föl mindent, a mi eleven volt, kardra hányatott. A nádor éjjel nappal lovagolt, a királynak a vészt hirül -49- adni. A nádor megérkezte után három napra Pesten voltak; a király nem akart még megütközni. Vácon a nép a templomba menekült, s erősen védte magát sok idegenekkel; valamennyien tűz prédájává lőnek. Igy jutottak Pestre 1241-ben Batu vezérlete alatt. A magyarok közül sokan a kúnokat vélték e szerencsétlenség inditó okának, a miért Kuthent, leginkább Fridrik eszközlésére, ki a magyar trónra vágyván, az inséget öregbiteni szinte Pesten volt, meggyilkolták, mire a kúnok felbőszülve a tatárokhoz csatlakoztak, s velök együtt pusztiták uj hazájokat. Béla Kálmán öcscsével elejökbe ment; a mohi pusztán Borsód vármegyében, a Sajónál találkoztak, de meggyőzetvén, csak futás által menthették meg életöket. Kálmán sebjeiben elhalt. A gyilkolás iszonyu volt; két napi útra feküdtek a holttetemek, köztök az esztergomi, kalocsai érsekek sok püspökökkel és főurakkal. Béla király igen vitézül viselé magát. Midőn egy tüzes csatában egy mongol agyon akará vágni, Detrik, Mohol fia veté magát a csapás alá s királyáért halt. Béla, látván a nagy veszteséget s kikerülhetlen vesztét, futásnak eredt; az ellenség utána. Egy Ádám nevü lengyel elejökbe ugrott s egy karját veszté oda; a királyt még mindig űzték, s Ivánka, látván, hogy a király lova kifáradt, saját lovát adta alá, midőn pedig az is kifáradt volna, Rugács ajánlá lovát, és ezzel menekült meg Béla üldözői elől. Rugács a halottak közé veté magát, és igy kerülte ki a halált. A szerencsétlen király Austriába vette magát, Fridriktől, kihez már előbb küldé feleségét fiával együtt, segitséget reménylvén; de Fridrik megfosztván -50- őt maradt kevés kincsétől országából kitiltotta. Csak bujdosva jutott Dalmátiába, hol Frangepán családja és Szubich méltán fogadák a szerencsétlen királyt néhány híveivel együtt, de mintha a szerencsétlenség nem lett volna kimerítve, Bélát, mint atyát is súlyos csapás érte; két virágzó leányát temette itt el.
Most minden ellentállás nélkül dúlták a tatárok az országot. Kevés nap mulva a mohi ütközet után Batu ismét Pesten volt. Százezer ember egy nap halt itt meg; rendbe álliták őket nem s kor különbség nélkül s úgy döfék gyilkaikat sziveikbe. A gyermekek a fogoly gyermekeken tanulták az öldöklést; dicséretet nyert, ki egy vágásra ölé meg a kis keresztényt. Miután Pestet vagyonaiból egészen kifosztották s lakosaiból kipusztitották, megértvén a honi zavarokat, visszatakarodtak 1242-ben.
Visszajött ezután Béla is, de könyes szemekkel látta virágzó városainak és faluinak düledékeit; az egész ország lakatlannak látszék. Csak bajjal lehetett az erdőkbe és barlangokba menekült csekély számu lakosokat összegyüjteni; a szomszéd tartományokból tehát uj gyarmatokat telepített, az elpusztult várakat, városokat; templomokat fölépitette, az uravesztett földeket az uj lakosok közt elosztotta, s igy lassan lassan iparkodott országát helyreállitani; ekkor ismét éhség támadt; a farkasok annyira elszaporodtak, hogy a fegyveres embert is megtámadták. -51-
A velenceiek az ország mostoha állapotát hasznukra forditván, Dalmátiába törtek és Zárát elfoglalták. A király kénytelen volt ezt türni; mert minden gondját a belállapotra forditá, s azon felül még előbb Fridrikkel akart számolni. Nem is halasztotta sokára Fridrik becstelen tettének megboszulását; 1246-ban beütött Austriába s Fridrik – utolsó herceg a babenbergi házból – az ütközetben Béla szemeláttára Frangepán Bertalan által megöletett.
Béla ezután Stájerország végett Ottokár cseh királylyal keveredett háborúba, azonban lemondván Stájerország birtokáról, vele békét kötött. Még Ottokárral volt Béla elfoglalva, midőn a tatárok Nogáj kán alatt ismét roppant sereggel beütöttek, most azonban egy véres harc után, melyben ötvenezer esett el közülök, Béla az országból őket kiűzte.
Elte fogytáig (1270.) kisérék e nagylelkü fejedelmet a viszontagságok; még egyetlen fia István is ellene lázadt.
István a csehekkel hadakozott, de fegyvereit nem kisérte szerencse, s midőn ehhez még döghalál is járulna, keservében elhalt 1272-ben. Kún születésü nejétől László és András fiai maradtak. -52-
László tiz éves gyermek korában jutott atyja halála után a trónra, minél fogva sok ideig gyámság alatt volt, a kormányt helyette anyja, az özvegy királyné és Pektári Joákim vették át, de ezek sem igen sokat gondoltak az ország javával, önkényök által annyira vitték a nemzetet, hogy a zavarok az udvarnál és országban nőttön nőttek, minek következtében a királyné elfogatott és Turul várába záratott. Kaplony Endre pedig Lászlót nem sokára koronáztatása után még meg is korbácsolta.
Ezen időtájban választatott az erőteljes, nagy tekintélyü habsburgi gróf, Rudolf, a német császárságra, kit a dölyfös Ottokár, cseh király, nem akart urának elismerni, s a hübéri eskü letevése helyett haddal támadta meg; a császár a magyarokat segítségül hiván, ezek Ottokárt a Morvamezőn vivott csatában megölték, s Rudolfnak a császárságot biztosították, s igy lettek a magyarok a dicső habsburgi háznak, mely már csirájában veszendő vala, alapitói, erős támaszai (1276.).
László roszlelkü emberektől vezettetve, oly erkölcstelen és feslett életet vitt a kúnok közt (ezért kún Lászlónak is neveztetik), hogy a püspökök s néhány világi urak látván, miszerint az elcsábított ifju mind magának, mind az országnak veszedelmére indul, őt Fintha nádor vezérlete alatt elfogták s tisztes őrizet alá tették. Itt józanabb gondolatokra tért, javulást igért és kiszabadult. Mire a fellázadt -53- kúnokat megtörte, azután pedig az ismét pusztító tatárokat elölte. Hanem ismét előbbi feslett életébe dölt vissza, a kúnok s azután tatárok közt mulatozott, mig három kún férjfiú által: Árboc, Törtel és Kemencse, 1290-ben megöletett. Gyermekei nem maradtak.
III. András II. Andrásnak István fiától született. Minthogy nem volt több fiörökös az Árpád-családból, egész országlása alatt folytonosan a magyar korona után esengő külföldi vetélytársakkal vesződött, mindazáltal szerencsésen megtudta tartani az elsőséget. A valláson és országon ejtett sérelmeket orvosolni vágyván, szigorú törvényeket hozott, a miért sokan elidegenedtek tőle, s a tizenkét éves Robert Károlyt, kit a pápa már előbb királylyá nevezett, Nápolyból Zágrábba hozták s ott megkoronázták. András az innen eredő veszélyt meggátolandó, 1300. végén a jövő tavaszra közönséges fölkelést hirdetett. Ezt azonban már nem élte meg, mert mindjárt az 1301. év elején a fiatal, ép erejü király hirtelen, mint némelyek irják, méreg által, fimagzat nélkül, elhalt. Erzsébet leányát Vencel cseh herceg jegyezte el.
Ezen időtájra esik honunkban a céhek eredete, valamint a papiros ösmerete és használata is. Első papirosra irt levélnek állitják a történetirók azt, melyet az erdélyi püspök, a pápa követjétől vett; előbb pergamen használtaték.
Kifogyván Magyarországban az Árpád véréből származott férjfinem, a már szinte szokássá vált meghasonlás és pártoskodás még inkább nőtt, s még inkább éleszté azt VIII. Bonifác pápa azon állitásával, hogy Magyarország az anyaszentegyház tulajdona, minélfogva ő – a pápa – adhat királyt az országnak. Hogy ezen állitásának erőt adjon, Robert Károlyt, a nápolyi király fiát, Romában Magyarország királyává meg is koronázta. Örömest fogadták volna a magyarok a jeles tulajdonságokkal diszlő herceget, hanem attól tartván, netalán ezen esetből a pápa későbbre is jogot tulajdonítson -55- magának kénye szerint az országnak királyt adni s átalában az ország ügyeibe avatkozni, a kalocsai érsek és Csák Máté trencséni főispán vezérlete alatt inkább a cseh királyt Vencelt, ki IV. Béla leánya által volt az Árpádokkal rokonságban, kinálták meg a koronával. A cseh király nem fogadta el maga számára a koronát, hanem hasonnevü tizenkét éves fiát ajánlotta, kit Fehérvárra vittek és ott megkoronázták. A pápa azonban egyházi átokkal fenyegette Vencel pártját, a miért a cseh király fiát féltvén, 1304-ben seregével az országba jött, s miután Esztergomban a templom és levéltár kincseit rabló módjára lefoglalta, a koronát is kezére juttatva, útközben a vidéket pusztitva, fiával együtt visszatért honába.
Még az egyházi átok sem kötheté a hazájok jogaihoz tántoríthatlanul ragaszkodó magyarokat Robert Károlyhoz. Vencel eltávozása után ismét Otto, bajor herceget, IV. Béla unokáját kinálták meg a királysággal, ki megkapván Venceltől a koronát és a többi királyi ékességeket, titkon, mint kereskedő, jött be az országba, mert a pápa párthivei a határokon cselt vetének elébe. Otto azonban szerencsésen kijátszotta őket, hanem útjában a koronát, mely egyéb portékák közé volt pakolva, elvesztette. Biztos emberét küldvén annak fölkeresésére, -56- az a koronát valóban tokjával együtt egy pocsolyában megtalálta; Otto még azon évben a veszprémi püspök által megkoronáztatott. – A pápa – most már V. Kelemen – még mindig Károlyt pártolta, azért Otto, hogy magát szorosabban a magyarokhoz kösse, Erdélybe utazott, Apor László vajda leányát nőül venni szándékozván, de a vajda őt megfogatta, bebörtönözte és a mindenkor magával hordott koronától megfosztotta. Otto későbben kiszabadulván fogságából, visszatért Bajorországba, élte fogytáig megtartván a magyar király cimet.
Otto viszontagságai után a pápa követe a királyválasztásra összegyült nemzetet ismét Robert Károlyra akarta kényszeríteni, midőn pedig látná, hogy a pápa tekintélyének erősen ellenszegülnek, sőt a budai egyház a pápára szinte átkot mondana, kijelenté végre, hogy válasszanak, a kit tetszik, a pápa semmi jogot sem követel a választásban. Erre az összegyült rendek szabad akaratjokból, kényszerités nélkül királyuknak nyilvánitották Károlyt, s minthogy a szent István koronája még mindig Erdélyben volt, uj koronát készítetvén, ismét megkoronázták. De a nemzet előtt még ezen koronázás sem volt érvényes; a nemzet hézagot látott Károly jogában, melyet csak sz. István koronája tölthet ki. Két év mulva sikerült, nagy igéretek által, Lászlótól a -57- koronát visszakapni, mely örvendetes hír a Rákoson hirdettetett ki épen sz. István napján, s igy végre Károly, Fehérvárt felvette sz. István koronáját.
Csák Máté igen hatalmas és garázda főur, ki Trencsén várától Komáromig, innen Hollókőig Nógrádban és Visegrádig nem csak földesuri, hanem királyi jogokat is zsarnok kénynyel gyakorolt (azon föld maig Mátyus földének neveztetik), pénzt veretett, udvarát királyi módra főhivatalnokkal, nádorral, kincstartóval sat. látta el, ezután sem akarta Károly király hatalmát elösmerni, ellene több évig harcolt, s csak halála által – mint mondják, tetvek bujván ki testéből, azok ették meg – szünt meg a tizennyolc évig tartott polgárháború. A király ezután lakását Temesvárrá tette át, s Visegrádot királyilag fölépitvén, későbben ott lakott. Nagy veszélyben forgott itt egyszer a király, egész családostul; mert Zách Felicán, előbb Csák Máté nádora, azután Károly bizodalmas embere is itt tartózkodván, leánya a bájos szépségü Klára a királyné palota hölgyei közt tündöklött. Minthogy ez Kázmér fiatal lengyel herceg, a királyné testvére által, meggyaláztatott, az e fölött dühbe jött apa (1330. apr. 17-én), midőn a királyi család ebédelt, rettenetes kardjával reájok rohant; a királynak karját megsebesitvén, a királyné fejének vágott, ki kezét fölemelvén, négy újja veszteségével vásárolta meg életét, ezután a hercegekre tört, de nevelőik testökkel elborítván őket, felfogták az irtóztató vágást, melynek következtében meg is haltak. Ekkor az eléugrott udvari cselédek által Felicián leterítetett és felkoncoltatott. Feje Budára küldetett, kezei, -58- lábai, más városok kapúira szegeztettek; a szép Klárának ajkai, orra, fülei és újjai levágattak, és úgy lóra ültetve hurcoltatott városról városra. Felicián egyetlen fia lófarkára köttetett, idősb leánya lefejeztetett, s ennek férje börtönbe halt meg, s még mind ez nem elégité ki a király boszúját, Feliciánnak egész nemzetsége harmad iziglen vagy kivégeztetett, vagy jószágaitól megfosztatván, számkivettetett.
Károly e borzasztó eset után Bazarád, oláh vajdát, minden ok nélkül megtámadta; az elrémült vajda hiában igért hűséget és a hadi költségek megtéritését, csak a háború nyomoraitól kimélje meg országát. Károly nem hajtván e könyörgésre berontott Bazarád tartományába, hol azonban a hegyek közé szorítatott, seregének nagyobb része oda veszett s ő maga is csak álruhába öltözvén osonhatott el.
Ezután a tatárokat, kiknek ismét kedvök jött Magyarországot pusztitani, derekasan megverte. – Az ország belső erejét és mivelődését jelesen előmozdította az által, hogy az akkori rosz pénzek helyett, jó ezüstből ujakat veretett. Aranypénzt első veretett a magyar királyok közt; eltörölte az ártatlanságnak tüzes vas és forró viz által tétetni szokott borzasztó próbáit; a nemeseknek bizonyos cimereket adott, mi által a festés és rajzolás előmozdítatott. A magyar nyelvet udvari nyelvvé emelte, melyen több okleveleket adott ki. Átalában ereje, ügyessége és bölcsesége által oly fényt terjeszte a magyar trónra, miként a lengyelek -59- Lajos, a nápolyiak pedig András fiát királyuknak fogadták. Ezen kitünő érdemekkel diszlő király életének köszvényes fájdalmak vetettek véget 1342-ben.
Megemlítendő, hogy ezen korban alakult szent Pál remetéinek szerzetes rende Magyarországban, az egyetlen szerzetes rend, mely honunkban vette származását, – Szinte Károly uralkodása alatt 1329-ben jelenik meg az első üvegablak a Telegdy Csanád primás által épittetett sz. Albert kápolnán; mert noha az üveg feltalálása a legrégibb időre esik, azt még sem tudták táblává lapitani.
Választás és minden ellenszegülés nélkül foglalta el a tizenhét éves Lajos, atyja halála után, a királyi széket, és országlása alatt oly erőt, hatalmat, szemességet és bölcseséget fejtett ki, miszerint őt a legnagyobb uralkodók sorába emelik, Magyarországot is annyira kimüvelé, hogy a mesterségekben ipar- és tudományokban is virágozni kezdett. Szeliden és kegyesen uralkodott mint atya alattvalóin, kik hálásan a legbensőbb szeretettel ragaszkodtak hozzá. Noha egész élte folyása haddal van eltelve, még sem hiányzanak országlása alatt a béke áldásos gyümölcsei. Pécsett állította fel az első akademiát; a budai királyi várlakot, melyet IV. Béla 1267-ben kezdett volt építeni, méltóságához illőleg bevégezte. Érdekesek és üdvösek voltak törvényei is. II. András -60- arany bulláját megerősítette. A Zách családján és rokonain végbevitt boszú szivére hatott az emberszerető atyai fejedelemnek, s azért törvényesen megállapította, hogy az ártatlan gyermekek, szülőik vétkeiért ne büntettessenek.
Az erdélyi szászokat, kik a vajda igazságtalan zaklatásai miatt fellázadtak, úgy szinte Bazarád oláh vajdát és a horvátokat minden vérontás nélkül lecsendesítette.
Mig Lajos ily szerencsésen uralkodék Magyarországon, Nápolyban az öccse András, Johanna neje tudtával egy éjjel (1345.) megfojtatott és az ablakon kiakasztatott. Iszonyodva hallá Lajos a gonoszságot s nemes büszkesége, testvéri szeretete egyiránt fellázadván benne, kevés magyarjaival Olaszországba ment testvére meggyilkoltatását megboszulni. Nápoly meghódolt, s a vétkesek lakoltak, de a főbünösök, a királyné második férjével, Lajos tarenti herceggel, Franciaországba szöktek. Jeles tanuit adta itt Lajos vitézségének, meg azt is megmutatta, mily kedves és becses előtte minden egyes emberének élete. Volturno folyóhoz érvén seregével a folyót annyira megáradtnak találta, miszerint a rohanó habok miatt az átmenetel lehetetlennek látszék. A király azonban sietett, parancsolja tehát Szereday Ferenc apródnak, keresne biztos utat a folyón. Be a hű apród, – de a sebes folyó lovastul együtt lecsapja, s Ferkó már haldokolva hempelyeg az irtóztató hullámokon. A király, a mint -61- látja hű emberének életveszélyét, nem késik mások felszólítgatása által veszni hagyni őt, beugrik lovával, megragadja a félholtat, s majd majd ő is veszve, partot ér. Képzelhetni, mint fogadta az egész tábor e dicső elszánást! – Hasonló tettek által tudta Lajos katonái sziveit meghatni s hóditani, kik imádott fejedelmük erényeit méltányolván, híven követték mindenütt.
A pápa a vétkes Johanna iránt engedékenyül viselvén magát, Lajos másod izben is megjelent Nápolyban; most is a boszuló testvér volt az egész seregben a legmerészebb, legvitézebb; Canossa ostrománál első hágott a létrán a falakra, honnan a védők egy nagy követ görditvén fejére, hanyat-homlok esett, és halálos sebet kapott; felgyógyulván azonban a várat bevette. A merre zászlója – ez fekete volt, s rajta András képe – lobogott, mindenütt diadal követte, de látván, hogy a pápa mindig Johanna pártján van, nagylelküen még a háromszázezer darab aranyat is elengedé, melynek fizetésére Johanna itéltetett volt, s a magyar őrsereget is visszahitta. De a királyné azért ki nem kerülte a nemesis – boszuló istennő – büntető kezét, mert későbben az olaszok által megfogatván, börtönében megfojtatott.
Lajos ezután Lengyelországot Magyarországgal egyesítette, Moldovát elfoglalta, Szerviában a kereszténységet kiterjesztette, Lodomeriát kereszténynyé, a tatárokat adófizetővé tette, Velencétől Dalmátiát visszafoglalta, és adófizetésre kötelezte, azonkivül a szent Márk terén felállított cedrus árbocokon a -62- magyar lobogónak kellett lengeni; végre Bolgárországban a törököket is megverte.
Minthogy gyermeke nem volt, Károly durazzói herceget rendelte maga után királynak, későbben azonban leányai születvén, Károlynak megszerzé a nápolyi királyságot, megesketvén őt, hogy leányaitól nem fogja követelni a magyar trónt, mire Károly el is utazott. Lajos Mária leányát eljegyezvén Zsigmond brandenburgi herceggel, meghalt 1382-ben. Országlása a magyar történet fénypontját teszi; ekkor birt Magyarország legkiterjedtebb határokkal, mint a költő mondja: három tenger vetett határfalat.
Mária a királyi koronával igen éles és súlyos tövis-koronát tett fejére. Csak rövid ideig volt ő az atyjáról reá maradt Magyarországnak, Dalmátiának, Horvát-, Bolgár- s Oláhországoknak, Moldova-, Gallicia-, Lodomeria-, Szervia-, Boszniának ura; mert Erzsébet anyjával együtt csupán Gara nádor tanácsait követvén, a többi főurakat és nemeseket maga ellen fölingerelte, kik Nápolyból Károlyt meghiván, királynak kikiáltották.
Lajosnak tett esküje ellenére jött Károly Nápolyból, s a királynék jelenlétében Fehérvárt -63- megkoronáztatott, Erzsébet azonban Garával élete ellen áskálódott. A koronázásról visszatérvén Budára, az uj király olasz testőreibe bizván, a királynőkkel együtt, a királyi palotába vette lakását. Itt Februar 6-kán Erzsébet magához kéreté Károlyt azon szín alatt, hogy Zsigmondtól érkezett némely fontos irományokat kivánna vele közölni, és a király megjelenvén, ott Forgács Balázs a ruhája alá rejtett fokossal fejbe sujtotta, ezután az olaszokra ütöttek, kiket részint levágtak, részint megszalasztottak. Károly sebe dacára börtönbe vettetett, majd Visegrádra vitetett, hol tizennyolc napra sebei, vagy méreg következtében elhalt.
Mária ismét királynak kiáltatott ki egy résztől, de Horváth János bán fölkerekedvén, Garát és Forgácsot megölte, a két királynét Novigrádba záratá, hol Erzsébet, Mária szemeláttára, kegyetlenül megöletett. Megérkezett a szomorú hirekre Zsigmond is, és Fehérvárt magát megkoronáztatván, Máriát fogságából kiszabadította.
A királynék szabadítására az egész ország kezett fogott, mindenki Zsigmond táborába sietett, még a gyermekek is játékaik közt táborokat képeztek. Egy ily csoport játszógyermekekre akadván Zsigmond, a legidősbet, ki egyszersmind zászlótartó volt, magához hivatá, s ily beszélgetés támadt köztök:
Zsigmond: Ki katonái vagytok?
A zászlótartó: Az országé. -64-
Zsigmond: Ki a királytok?
Zászlótartó: Zsigmond.
Zsigmond: Hát hol van Zsigmond?
Zászlótartó: Nem tudom. Uram!
Zsigmond: Hát ha én Zsigmond lennék, elfogadnátok-e engem királytoknak?
Zászlótartó: El. Uram! –
Ezen beszéd annyira meghatotta Zsigmondot, hogy miután a királynét megszabadította, azon ífjút magához vette, nagy jószágokkal megajándékozta, a legfőbb hivatalokra emelte, és Guth nevét, első feleletének emlékére, Ország névre változtatta.
Zsigmond hosszú uralkodása szerencsétlenül ütött ki Magyarországra nézve. Hirtelen harag, szószegés, restség voltak fő sajátságai, melyekkel nem volt képes a pártokra szakadt országot kiegyeztetni, és magához hódítani, sőt idegenekkel környezvén magát, azokat, kivált a cseh Sternberget, a lengyel Stibort, a német Cilleit, különösen kitüntette, azért mig ő Horvátországban a pártosok üldözésével foglalkozott, mi alatt Mária nője is elhalt itthon, koronavesztettnek nyilvániták, és Hedvig Lajos leányának férjét, majd Lászlót, a meggyilkolt Károly fiát, választák királyul.
A kiütött háborgásokról értesítetvén, haza sietett Zsigmond, a pártvezéreket hatalmába keríté és -65- harminckettőt közülök, mind főurakat, ki sem hallgatva, Budán a sz. György terén lenyakaztatta. Ezen kegyetlenség és önkényes kormányzása még inkább elidegenitette tőle a nemzetet, azért midőn Csehországból, hol majd egy egész évet töltött, Vencel testvére s Jodok morva herceg ügyeiben, Budára érkezett, nagy számmal palotájában fölkeresték, és sok szemrehányások után elébb Visegrádon, azután pedig Siklóson elzárták. Tizennyolc heti fogság után azon igérete folytán bocsátatott ki, miszerint magát megjobbítja, és az ország törvényei szerint fog uralkodni.
Háborúiban átalában szerencsétlen volt, nevezetesen a törökök Nikápolynál egész táborát úgy szétverték, hogy maga Zsigmond is csak nagy bajjal szabadulhatott meg egy csónakon, és hosszú bujdosás után tért vissza Magyarországba.
Ezután több hasznos törvényeket szerzett, de a mit az által javitott, pazarlásai által ismét elrontotta; több jószágokat eladott, s a merre segitséget keresett, adósságot csinált, mindenütt Magyarországot kötötte le örökségül, minthogy figyermeke nem volt. – 1410-ben német császárrá választatván, még inkább elvonult a magyar ügytől, minél fogva nem igen volt siralmas 1437-ben bekövetkezett halála. Tetemei, kivánsága szerint, Nagyváradra vitettek.
Zsigmond még életében jegyezte el Erzsébet leányát Albert osztrák herceggel, meghagyván, miszerint -66- ha fimagzatot nyernének, azt Budán neveltessék. Zsigmond halála után a magyarok királynak megválasztották és azon föltétel alatt, miként ha a német császárságra meghivatnék, azt nem fogadja el, megkoronázták 1438-dik január 1-ső napján. Mindazonáltal rövid idő mulva a német fejedelmek mellette nyilatkoztak, s minthogy a baseli zsinattól megkérettek, nem ellenezték, hogy Albert a császárságot elvállalja, de Budán lakjék. – Albertnek rövid uralkodását nevezetes törvények teszik emlékezetesekké; ilyenek: hogy leányait a király az ország rendei tanácsával adja férjhez; a király az országban lakjék; a nádor, kit eddig a király nevezett ki, ezután az ország rendei által választassék; hogy idegenek semmi hivatalokra ne alkalmaztassanak, sat. – A törököket, kik Magyarországba akartak törni, haddal támadta meg, hanem a táborban dühöngő vérhas és görcsmirigy nyavalya ütött ki, a miért az egész hadsereg szétoszlott, sőt maga a király is megbetegedvén, visszafordult, s midőn Bécsbe sietett volna, betegségét utközben vigyázatlan dinnyeevés által még inkább nehezitvén, Neszmélyben elhalt.
Albert halála után Erzsébetre szállott a korona, ki midőn hallaná, hogy a törökök uj erővel készülnek Magyarországba rontani, azt tanácslá a -67- magyaroknak, választanának inkább oly férjfiat, ki a hatalmas ellenséggel megmérkőzni képes. Igy közakarattal Ulászló lengyel királyt választották, azon föltétel alatt, hogy Erzsébetet nőül vegye. Legottan követek küldettek Ulászlóhoz. Mig azonban a követség oda járna, fia született Erzsébetnek, ki tehát most megbánta ajánlását; hirnökök futottak a követek után őket visszahivni, de későn, mert Ulászló már utra kelt. A királyné csecsemő fiát azonnal megkoronáztatá. – Ulászló nem kereste a magyar királyságot, de miután arra meghivatott, kötelesnek érzé magát azt megtartani. Párthivei Fehérváron sz. István koporsójáról levévén a koronát, megkoronázták. Ebből polgárháború támadt.
Erzsébet, hogy a hadat viselhesse, a koronát, Sopronyt több városokkal és várakkal együtt Fridrik császárnak huszonhatezer darab aranyért elzálogositotta, s fiát is gyámsága alá küldötte. – Külön szerencsével folytak a viszálkodások, mig Erzsébet 1442-ben e világból kimult s vele a polgárháború is.
A törökök mindegyre békételenkedtek, de egy hős lépe fel ellenök, ki a büszke félholdat megtörte, s kinek dicső emlékezete az utolsó magyarig fog élni, és örök példája marad a valódi hazafiságnak. A hős neve: Hunyady János.
Hunyady tős-nemes, de elszegényedett családból származván, csak a hadi pályán érheté el azon szerencsét és fönséget, melyre a természet annyi -68- erőt és oly hathatós vágyat önte keblébe. Már Albert alatt erdélyi vajda, temesi gróf s belgrádi kapitány volt, most pedig nyitva állott előtte minden ut az ország legelső hivatalaira és méltóságára: de Hunyady csupán az érdem utján járt. Önérzetének emelése s nem tekintélyének tágítása feküdt neki szivén. A szerencse mindenütt követte, de enyelgéseivel el nem bájolhatá s el nem altathatá őt; feszült szemeivel jobb vezetőket követett ő, a közvéleményt és becsületességet. Felvilágosodott fő, érzékeny sziv, erős szenvedély és érett tapasztalás tették őt, mint polgárt nagygyá, mint hőst győzhetlenné. Szabadság és hona iránti elragadtatását vallásosság szentelé, az emelé érzelmeit, az tartá őt szakadatlan munkásságban, az tevé benne az áldozatot könnyüvé, s a nagylelküség gyakorlatát szokássá. Hol mások még tanakodtak, ő már munkált; cselekvő akarat, nem kétséges remény volt az ő vállalatainak lelke. Tettekkel dús élete folyvásti győzelem volt majd a hon ellenségei, majd érdemeinek álnok üldözői felett; de az önzést és boszút nem ösmeré. Igy a jóktól szerettetve, a roszaktól félve, senkitől kevéssé becsültetve, futott ő az erény és dicsőség utján a nyert halhatatlanságra.
II. Murad török császár látván a magyar viszonyokat, Erdélybe ütött. A félelmes Hunyady vezeté a kicsiny csoportot ellene, és a török hátrált. Murad hirtelen nagy jutalmat tevén Hunyady fejére, az egész török tábor csupán őt keresé, s igy bizonyos volt a nagy hazafi veszte. Azonban a magyarok értesítetvén kémeik által a veszélyről, Kemény Simon, hazájának hű fia s Hunyadynak -69- igaz barátja, legottan eltökélé magában, a vezért, bár életébe is kerüljön, megtartani. Elcserélte Hunyadyval ruháját és lovát; a dühös ellenség csak hamar megölte Keményt – de a nemzet háláját századok sem törlék el. – Hunyady győzött, tizenötezer török feküdt háromezer keresztény mellett a csatatáren. Ezután még ötször verte meg Hunyady a törököket.
Ennyi győzelem által felingereltetvén a pápa, egész Europát fellázitá a török ellen, mit Murad megértvén, csak hogy Hunyady fegyverét kikerülje Ulászlóval tiz évre békét kötött. Ulászló az evangeliumra megesküdött, és Szegeden esküje erősitéseül meg is áldozott. Hunyady is örült a békének és szeretett családja körébe tért, hol ismét a leggyöngédebb atya volt.
A béke azonban nem sokáig tartott, mert a pápa annak ellene mondott, Ulászlót esküje alól feloldá, s Julián bibornok által addig unszolá, mig csakugyan megszegte esküjét s fegyvert fogott, Hiában tanácsola Hunyady ellenkezőt; László és Mátyás fiainak nevelését tehát Vitéz János tudós papra bizván, megjelent a táborban, Ulászló egészen a Feketetengerig jutott s Várnánál megütközött. Hunyady karja és elméje most is győzelmet szerze, mely örömében a király elragadtatván, a legsűrübb ellenség közé vágott és a janicsároktól leszúratott 1444. nov. 10-dikén, mire a magyarok szétfutottak. Julián bibornokot is futás közben az oláhok megölték, Hunyady maga az oláh vajda fogságába jutott, de rövid idő mulva szabadon bocsátatott. Murad ezen ütközetben nyolcvanezer emberét vesztette el. -70-
A várnai veszedelem után uj zavar támadt az országban. – László, Albert fia, még csak öt esztendős volt, s Fridrik nem akará kiadni. Ennél fogva Hunyady kormányzóvá választatott, ki azután Fridrikkel a pápa ösztönzésére békét kötött. 1448-dikban a várnai veszedelem megboszulására egész erővel a török ellen fordult. Murad nyolcvanezernyi seregével a Rigómezőn találkozott, mig saját táborában csak huszonhatezeret számlált. Két napig tartott a véres ütközet. Végre a magyarok vesztettek, nyolcezer esvén el közülök, de a törökök közül harmincnégyezer boritá a csatatért. Hunyady maga is két ellenséges katona kezeibe került, de mig azok a nyakláncán függő kereszten civódtak, az egyiket saját kardjával leszúrta, a másikat pedig megszalasztotta. Igy, mond egy történetiró igen szépen, mentette meg Hunyadyt, ki mindig a kereszténységért küzdött, a kereszténység szent jele. Erre ismét Hunyady más veszedelembe került, mert midőn Belgrádba igyekeznék, vezetője Szendrőbe vezette, hol György despota fogságba veté, ki sem ereszté mindaddig, mig László fiát maga helyett kezességül el nem hivatta; Lászlót aztán a következő évben fegyveres erővel szabaditotta ki.
Nem csak kivül, az országban is voltak oly alacsony lelkek, kik a nagy ember érdemei ellen fondorkodtak. Igy midőn a garázdálkodó cseheket -71- akarta az országból kiszorítani, sok főurak és nemesek hütelenül épen azon pillanatban hagyták el, midőn éjjel Giskra által megtámadtatott. Hunyady ezen árulást látván, noha könnyü lett volna neki a királyságot magához ragadni, seregeit Ausztriába szállitá, a császárt Neustadtban (1452.) ostrom alá vette, ki látván a kénytelenséget, végre eleresztette a magyar királyt, a fiatal Lászlót, Cilley Ulrik gróf gondviselése alá bizván őt.
Igy jutott V. László Hunyady hűsége és ereje által a trónra, mely érdemeiért őt nem csak megerősité méltóságában, de még Erdélyben a besztercei örökös grófság cimével is földiszesitette. László uralkodása szerencsésen ütött volna ki Magyarországra, mert ő szerette a magyarokat, s azt mondá nekik, minthogy ő is magyar, náluk akar maradni, s azért Budán vette lakását: ha a császár, ki a magyar trónra vágyott, vesztére igyekezvén, Ulrikot nem adja mellé, ki László király anyjának testvére volt, egyébiránt álnok, hitszegő, hiú, feslett életü, a nagynak és érdemnek ellensége. Az ily ember Hunyadynak sem lehete barátja, ki az erény utjáról nem távozván, az erénynek valódi őre volt. – Ez szúrta Ulriknak szemét, most tehát mindent elkövetett, hogy az ifju király szivét megrontsa, s rá tudta venni, hogy Hunyady meggyilkoltatásában megegyezett, úgy mindazonáltal, hogy az titokban történjék. A gonosz tett végrehajtását a pokolfaj magára vállalta, s azért Hunyadyt szép szóval Bécsbe hivatá. A bécsi uton Ulrik néhányad magával lesbe állott, s mint dühös farkas rohant az arra jövő magyar hősre, ki elég szemes volt néhány jól ösmert -72- barátainak segitségét meg nem vetni; ezek távolról kisérték, s Hunyady szavára eléugrottak. Mint utonállót, orgyilkost Hunyady könnyen megölhette volna Ulrikot, de ő csak szemére vetvén gyalázatos gonoszságát, keményen megdorgálta. Ilyen volt Hunyady! –
1445-dikben feldúlván II. Mahomed a görög birodalmat, Magyarországnak indult, s Hunyady, a védangyal, midőn király és Ulrik kétségbeestek, a rajta elkövetett méltatlanságok ellenére is, hazájáért lángolván, Belgrádnál kapisztrán János, szent Ferenc rendi szerzetes társaságában a kétszázezernyi ellenséget megtámadta, s győzelmesen megverte, azonban nem sokára megbetegedvén, a főurakat és fiait a király iránt való hűségre és egyetértésre intvén, meghalt a nagy hős, kit semmi körülmények sem voltak képesek a hon szeretetétől és királya iránti hűségtől eltántorítani.
Az örög Hunyady halála után könnyebb volt Ulriknak a még életben való nagyreményü fiatal Hunyadyakat üldözni; el is végzé azok kiirtását. László, a huszonegy éves, nándorfehérvári (belgrádi) kapitány volt, ott meglátogatta őt a király Ulrikkal együtt, hol ezen utóbbi, mig a király templomban volt, Hunyady Lászlót agyon akará vágni, ki felkapván karját csupán nagy gyürüjével akadályozta meg a halálos csapást; de a lármára heronhanván emberei, a ruhája alatt páncéllal fedett -73- Ulrikot halálra vagdalták, ki magával együtt a Cillei grófok nemzetségét is sirba vitte.
Szilágyi Erzsébet, Hunyady János özvegye, a király boszújától tartván, fiaival együtt Lászlónak lábaihoz borult, bocsánatot esdeklő, mire a király nem csak azt igérte, hogy Ulrik halálát meg nem fogja boszulni, de legkegyesebben Erzsébetet anyjának, fiait pedig testvéreinek nevezé. Azonban a Hunyadyak ellenségei addig incselkedtek a király körül, mig az Lászlót és Mátyást elfogatá, s az elsőt 1457-diki mártius 16-án Budán a sz. György terén lenyakaztatta. Senki sem kételkedett, miszerint Mátyásra hasonló sors vár, mit anyja meggátolandó, minden kincsét katonaszedésre forditá, s rövid idő alatt annyi fegyveres nép gyült Szilágyi Mihály, Hunyadyné testvére, zászlói alá, miként már a király seregével is szembe szálhatott. László király a veszedelem elől előbb Bécsbe, s onnan Prágába futott, Mátyást is foglyul magával vivén. Kevés idő mulva itt hirtelen, mint némelyek állítják, méreg által elhalt (1457).
V. László király halálának hirére az ország rendei Pestre gyültek királyt választandók, s midőn a választásban nem egyeztek, Szilágyi negyvenezer emberből álló seregét a megfagyott Dunára állitá, s velök Hunyady Mátyást királynak kiáltatta ki. A -74- sereg kiáltására a népszava felelt: éljen Mátyás király! Ezt hallván az egybegyült rendek, a következésektől félvén, megegyeztek a választásban. Követek küldettek azonnal Csehországba, hol Mátyás még mindig fogságban tartatott. Podjebrád György, ki azután magát szinte királylyá választatta Csehországban, hatvanezer darab arany váltságdijért szabadon bocsátá, Katalin leányát is eljegyzé vele. Mátyás ezután a nép örömriadásai közt nagy fénynyel vonult be Buda várába. Ekkor csak tizenöt éves volt, még tanulásait sem végezte be, hanem azért mint király is buzgón folytatta azt Szilágyi Mihály, anyjának bátyja, adatott mellé kormányzóul.
Mátyás noha nem született a trónra, mindamellett országlása közben jeles uralkodói tulajdonságokat fejtett ki, s ő bizonyosan azon nagy fejedelmek sorába tartozik, kik egész lélekkel kivánták országuk javát előmozditani, hanem nevöket mindaddig nem hitték örökítve s dicsőítve lenni, mig azt fegyverrel, véres betükkel nem irták a történetekbe. – A fiatal tűz s atyjának diadalai ingerlék Mátyást a kardot le nem tenni kezéből. Szilágyi korlátolni akarta az ifju heves indulatját, s azért Mátyás Világos várába záratá őt, honnan szakácsa szabaditotta ki; ez t. i. hirtelen nagy lármát ütvén: „itt a török!“ az őrsereg elejébe ment a hiresztelt töröknek, s a szakács addig urát kiszabadította. Szilágyi azt irá Mátyásnak, hogy többet köszön szakácsának mint öccsének. Mátyás elpirula a levél olvasásán, és Szilágyit szabadságban hagyá, ki azután egy török elleni csatában elfogatván, iszonyú -75- kinok közt végeztetett ki. – Mátyás első győzelme azon főurakon volt, kik mint László testvére kivégeztetésének okai, Mátyás boszújától félvén, Fridrikhez szöktek, s őt akarták a trónra emelni. A győzelem után a pártosoknak kegyelmet és bocsánatot igért, mire azok meghódolván, a pártütés is lecsilapodott. A koronát azonban Fridrik mindaddig ki nem adta, mig Mátyás hatvanezer darab aranyat le nem fizetett, s meg nem igérte, miszerint halála után Fridriknek s maradékainak engedi Magyarországot (1463).
A jövő éven, miután II. Mahomeden tökéletes győzelmet vett s egész Boszniát meghóditotta, mártius 29-dikén a legnagyobb öröm közt megkoronáztatott. Egész Europát áthatotta a magyar fegyver hire. – Lecsendesítvén ezután Erdélyt, s az elpártolt Moldovát engedelmességre hozván, a pápa unszolására ipját, a cseh királyt támadta meg, kitől ugyan Morvát Szileziával együtt elfoglalta, de a cseh királyságot, mire annyira vágyott, el nem nyerhette, mert Podjebrád rá tudta birni a cseheket, hogy halála után Kazimir lengyel király fiát, Ulászlót, választák meg királyuknak, kivel Mátyás békét kötött. (1478.). Ezután Beatrix nápolyi hercegnővel másodszori házasságra lépett.
Még a cseh háborúk folyása alatt az esztergomi érsek Vitéz, Mátyásnak hajdani nevelője, s több főrendüek nehezen nézték, hogy Mátyás az ország erejét szükségtelen háborúkra vesztegeti, minélfogva ők is Ulászlót meghívták a királyságra. -76- Ezt megértvén Mátyás, itt termett, és Vitézt Visegrádba záratta; kieresztette ugyan őt nem sokára, de az érsek elkeseredvén, még azon évben elhalt.
Alig végzé be a cseh háborút, bizonytalan okokból ismét Fridrikkel csatázott, kit majd minden tartományaiból kiüzvén, azokat meg is tartotta, a meddig élt. Még ezen háborúi közt részint maga, részint vezérei, különösen Báthory István és Kinizsy Pál által a törökökön több izben fényes győzelmet nyert. Legnevezetesb ezek közt a Kenyérmezői, nem messze Gyulafehérvárhoz Erdélyben, hol Báthory a hatvanezernyi török sereget megtámadván, a magyar sereg megzavartatott, Báthory alatt két ló lövetett le, maga pedig több súlyos sebből vérzett; ekkor még idején előtört a rettentő Kinizsy, mindkét kezében karddal Báthoryt megszabaditja, és harmincezeret levágván a törökökből, azokat a hegyeken átüzte, mire a magyarok nagy lakomát csaptak, s Kinizsy egy törököt tartva fogai közt, táncolt a holttetemek fölött. Báthory az itt elhullott magyar vitézek sirja felett kápolnát épitetett. (1479.).
Mátyás az osztrák ügyek miatt 1490-ben Bécsben tartózkodván, virágvasárnap éhgyomorral ment a templomba, honnan visszajövén, fügét kivánt enni, s minthogy roszakat kapott, azon annyira felindult, hogy a szélhüdés szavától és eszméletétől megfosztotta s harmadnapra, aprilis 6-dikán, negyvenhét éves korában, meghalt. -77-
Dicső fényt deríte Mátyás uralkodása az országra. Tömérdek költséggel hivattak Olaszországból épitő, festő, képfaragó mesterek, kertészek és gazdák; Németországból énekesek. A budai és visegrádi királyi lakokat a legpompásabb lábra állitá, s általában számtalan épületei, kertjei a müvészet remekei voltak. A tehetősbek a király példáját követvén, a mesterség s izlés gyarapodni kezdett. De még fényesebbek érdemei a tudomány világában. Ő maga jeles országló, törvényszerző s hős, egyszersmind tudós, a tudományoknak is nagy előmozdítója volt. Pozsonyban uj akademiát alapitott, a budait gazdagon emelé; a könyvnyomtatást ő hozta be Magyarországba. Hess András volt azon férjfiúnak neve, ki az első műhelyt állitá fel honunkban. Roppant költséget fordított a legjobb könyvek megszerzésére, s Budán, királyi lakában volt az akkori idő legpompásabb könyvtára Europának. A külföld tudósait és müvészeit jutalmakkal és tísztelgésekkel ide édesítette, s a királynak e dicső szelleme a nemzetet is áthatotta. Elég csodálatos, hogy Mátyás országlása előtt s alatt is még oly ritkaság volt az irás, hogy az országbiró, sőt kanonokok sem tudtak irni; ha csak el nem hiszszük, miként a nemesség becsületének tartá, hogy nevét sem tudá leirni.
Megemlitendő még igazságszeretete is, és annak szigorú kiszolgáltatása. Elhatározottságát leginkább kimuttatta akkor, midőn egy felső rangú tisztviselőt, a nép nyomása miatt, hivatalából kitett. Zápolya, -78- már az örög Hunyady meghittje s barátja, esdekle a vétkesért, de Mátyás szilárdul itélete mellett maradt. Zápolya megneheztelvén e miatt, jószágára vonult, lemondván a közügyek további részvételéről. Vitéz elejébe adta Mátyásnak e veszteséget. Egyiket, viszonzá Mátyás, el kelle vesztenem, Zápolyát vagy az igazságot. – Vitéz Zápolya elvonulásának káros és veszélyes következéseit festé előtte, mire ismét azt felelte: ha az egész ország ellene lázzad is, még sem fogok eltérni attól, mit lelkiösmeretem igazságosnak sugall: – Ily példák után maradhata a magyar nép szájában a közmondás: meghalt Mátyás király, oda az igazság.
Magyarország mivelt, szerencsés állapotának izmos alapjait rakta meg Mátyás, de halála után ismét oly vészes idők és tehetetlen uralkodók következtek, hogy a nagyszerü alapok nem csak tovább nem folytattattak, sőt még a nagy gonddal, fáradtsággal létrehozattak is elpusztultak, és Magyarország még alább sülyedt, mint valaha állott.
II. Ulászló, Kazimir lengyel királynak fia, Fehérváron királylyá kenetvén, legottan egyességre lépett vetélytársaival, mi által Csehországot Albert testvérének engedte át. A Mátyás által elfoglalt Ausztriát, Stájert, Kraint és Karinthiát Miksának, Fridrik fiának, visszaadta és még kárpotlásul százezer darab -79- aranyat fizetett; ha fimaradék nélkül halna el, Miksának és maradékainak igérte Magyarországot, miben a magyarok is megegyeztek. – Ezután egy ideig dicséretesen vitte az ország kormányát, és a törököket, kik ismét az országot pusztították, vezérei által annyira megtöré, hogy II. Bajazet szultán hét esztendeig tartó fegyvernyugvást kért és nyert (1503.). Ezek után felhagyott előbbi szorgalmával, az ország dolgaival mit sem gondolt, mindenre csak azt felelé lengyelül: dobzse, mi magyarul annyit jelent: jól van, miért Dobzse Lászlónak neveztetett el. A pénztár kiürült, a katonai fenyiték ellágyult, a tudományok, és azokat mivelő intézetek elnyomorodtak; nagy adósságokat csinált, melyekért a királyi várak fekvő jószágait elzálogositotta. Ily sanyarú körülmények közt az ország rendei Rákos mezejére gyülvén, azt végezték, hogy ha Ulászló fia meghal, soha sem kell nekik külföldi király, mely végzésre Ulászló, tartván Miksa pártjától is, Lajos csecsemős fiát megkoronáztatta.
Ulászló idejében még egy rémitő csapás érte a hont, t. i. a keresztes hadak hirdetése; mert a parasztok elhagyván földes uraikat, Dózsa György keresztes vezér zászlói alá gyültek, s midőn őket a földmiveléstől elereszteni nem akarták, az országot, tüzzel vassal pusztitották, földes uraikat különféle módon halálra kinozták, mig Zápolya a temesi vidéken őket semmivé tette, s vezéreiket elfogván iszonyú kinok közt kivégeztette. Dózsát ugyan is, -80- minthogy a keresztesek királyának cimezteté magát, izzó vas trónba ültették, tüzes vas koronával megkoronázták, s kezébe szinte izzó királyi pálcát adtak, igy félig sült husát kiehült cinkosainak kellett megenni. Igy lett vége a négy havig tartott szörnyü pórlázadásnak. – A bün még további büntetést is vont maga után. Ugyan azon évben (1514.) a hazai rendek az ily pusztító féktelenséget meggátolandók, a parasztságot költözködhetési jogától kivetköztették s gyermekeikkel, barmaikkal együtt földjeikhez kötötték. Csak harminchárom év mulva mentetett föl a nép e rabszolgasághoz hasonló büntetés alól. Ezen szerencsétlen esemény után még két évig élt Ulászló; utána Lajos fia jutott a trónra.
Nevezetes ezen időtájból, hogy a Szepességben, Lőcsén volt 1516-ikban az első toronyóra.
II. Lajos tiz éves korában jutott a trónra, s mind magának, mind az országnak szerencsétlenségére György brandenburgi markgróf vitte főképen nevelését, ki maga kivánván cinkosaival uralkodni, nem hogy tanulásra ébresztette, s az erény utján vezette volna, de játékokkal, mulatságokkal, gyönyörködésekkel iparkodott a fiatal fejedelmet megrontani. Nem is sokat gondolt Lajos az ország dolgaival, s igy a hatalmas főurak kényök szerint viselék magokat. Nem csuda tehát, hogy a királyi -81- tekintély végképen elveszett, s a féktelen főurak csufot üztek belőle; a király jövedelmein osztakoztak, mi által a gyámoltalan király anynyira jutott, miként jó csizmája sem volt, s hogy élelemmel ellássák, ékszereit és ezüst edényeit kellett a zsidóknál elzálogosítani, sőt gyakran a lisztet is másoktól kölcsönözték ki. Igy az ország, mely már Lajos atyja országlása alatt romlásnak indult, most véginségre jutott. E bajok orvoslására országgyülés hivatott össze, hol némely üdvös törvények alkottattak ugyan, de nem volt, ki azon törvényeket végrehajtsa; mert a csak saját javakról gondoskodó főurak sem a királynak sem az ország tisztviselőinek szavára nem sokat ügyeltek, ezek pedig nem birtak elegendő erővel a rakoncátlanokat engedelmességre szorítani. – A király házassága Mária, Miksa császár leányával, sem segített e zavarban.
Látván ugyan is Szolimán Magyarország szomorú állapotát, követeket küldött Budára (1520.), hogy az Ulászlóval kötött fegyvernyugvás ideje meghoszszabbítassék, Lajos azonban a követekkel méltatlanul bánt, mire Szolimán felboszankodván, több izben ide küldé seregeit pusztítani, s minthogy azok erős ellentállásra találtak, sőt meg is verettek, Szolimán kétszázezer emberrel maga jött Magyarországba, az egész hont végpusztítással fenyegetvén. Könnyü volt szavát tartani, mert Németországból a reformatio honunkba is elhatott, s igy az előbbi zavart vallásos pártoskodás, egyenetlenség növelte. Siklósy Mihály mint első predikátor s a buzgó Dévay Mátyás leginkább tünnek ki a reformatio ügyében; az első templomot számukra Sárospatakon Perényi Péter épitteté. -82-
Az inséges állapotban Lajos minden fejedelemnél segítségért kiáltozott, de hiában, egyedül a pápa küldött ötvenezer darab aranyat. Lajos tehát csak huszonhatezer fegyverest tudott gyüjteni, s Mohácsnál állott meg azokkal, és Tomory Pál kalocsai érsek tanácsára be nem várván Zápolya János erdélyi vajda negyvenezernyi, s Frangepán Kristóf, tizenötezernyi segédhadát, augusztus 29-ikén 1526-ban megütközött a legszerencsétlenebbül. A püspökök, ország bárói, a nemesség virága nagy részt mind elesett; a foglyokat, hitetlenül, a törökök mind leöldösék, a tábort feldúlták, és csak kevesen menekülhettek meg Báthory István nádorral; a király is futással kivánta életét megmenteni, de midőn Cselye helységnél egy patakot akarna átugratni, kifáradt lova hanyatt esett és a királyt a mocsárban agyon nyomá. Csak két hónap mulva találtatott meg teste. Volt a királyi méltóságnak, e vészes időben is, oly tisztelője, ki a szerencsétlen király testét föltalálván, sírt ásott s betemette. A királyné küldöttei ezen egyszerü sirból, melyre egy kis fakereszt vala tüzve, a király azonban diszöltözékében volt. – Fehérvárra vitték a királyi sirboltba. Szolimán akadály nélkül prédálta az országot, a fényes budai várat, Mátyás drága könyvtárával együtt felégette, s pusztitásainak csak azon hír vetett véget, hogy Ázsiában zavar támadt, s igy oda kelle sietnie, de mintegy százezer fogolyt hurczolt el magával. -83-
A gyászos mohácsi veszedelem után az ország egy része a dúsgazdag Zápolya Jánost ösmerte királyának, s Fehérvárt meg is koronázta, (1526. nov. 11-ikén) mig az erősb fél I. Ferdinándot, osztrák herceget, Ulászló Anna leányának férjét, kinálta meg a koronával, minél fogva jelen siralmas állapotában, ismét polgárháború is gyötré az országot.
Zápolya János, hogy magát a trónon megerősítse, Máriát, az özvegy királynét több izben felszólította, hogy vele házasságra lépne, a királyné azonban nem fogadván el az ajánlatot, pártjának testvérét, Ferdinánd főherceget ajánlotta királyul, kit a csehek is megválasztottak, s kinek a horvátok is már meghódoltak. Ferdinánd az inségre jutott országot örömest megkimélte volna a belháborútól, miért is követei által békességre iparkodott birni Zápolyát, de ő erővel, bár hazája vesztével is, király akart lenni. Budára országgyülést hirdetett martius 17-dikére (1527.), melyből hivei értésére adák Ferdinándnak, hogy a II. Ulászló alatt hozott törvénynél fogva sem ő, sem más idegen nem léphet a trónra; itt egyszersmind határoztatott, -85- miszerint azon hűtlenek jószágai, kik Ferdinándot királylyá választották, elkoboztassanak. Ferdinánd azonban seregét Katzianer vezérlete alatt az országra küldvén, maga sok egyházi és világi urak kiséretében Budára indult, utjában a várakat bevette, s Budára – melyet Zápolya gyáván elhagyott, bevonulván, oda sz. Mihály napra országgyülést hirdetett; az országrendei innen Fehérvárra mentek, s ott a Perényi Péter által idő közben megkerített szent koronával november 3-kán megkoronázták; erre Zápolya a haza ellenségének nyilvánitatott, s igy utána küldvén Ferdinánd vezéreit, táborát szétveré, s magát Zápolyát, Lengyelországba szalasztotta. Zápolya szorult állapotában a pápától s más fejedelmektől kért segítséget: de midőn semmit sem nyert volna, vég eszközhöz nyult és Szolimánnal lépett szövetségre, mire a szultán maga vezette át Magyarországba háromszázezernyi seregét. Zápolya elejébe ment s Mohácsnál találkozván a török sereggel, Szolimánnak jobbját megcsókolá. Innen egyenesen Budának tartottak, melyet elfoglalván, Bécset is ostromolni kezdé Szolimán, de onnan visszaveretett; átadván azután Budát Zápolyának iszonyú zsákmánynyal és hatvanezer fogolyt rabszíjra fűzve, tért Konstantinápolyba, mely látványon Zápolya maga is könyekre fakadt. A szerencsétlen foglyok közt volt Jakusich is, Oroszlánkő ura, (Trencsin vármegyében) hiv szolgájával Budjács Andorral. Úr és szolga egy láncra verettek, s a legsúlyosb munkákra forditattak. Egykor őrizetlenül térvén haza munkáikról, Budjács egy éles baltát pillantott meg, azt magával vitte s gondosan elrejté. -86- Azonban hiában törekedtek ezer szerrel is erős láncaikat szétzúzni; – kétségbeesésök nőttön nőtt. Az oroszlánkői hős a legkeserűbb veszéklésre fakadt, hogy szeretett hitvesét, kedves gyermekeit s a magyar hon szent földét többé soha sem látja, – soha! Ezen jajgatások szétszakíták a hű szolga szivét, szemei villogtak, – rendkivüli tűz látszék tagjain keresztül villanni. „Uram, ez inségnek tovább tanuja nem lehetek. Örömest meghalok, de halálom szabadítson meg;“ – egy hatalmas vágás – és Budjács békós lába szárától elválva a földre hullott, – le vele a gátló lánc is, legnagyobb akadálya a szabadulásnak és szökésnek. Hideg oszloppá meredt Jakusich nagylelkű szolgájának ily elszánásán. Segítni akart rajta, s a patakzó vért elállítani. Budjács uri keménységgel s hathatósan parancsolá, hogy siessen, ha feláldozását sikeretlenné nem akarja tenni; Jakusich futott, s végre elérte a forrón szeretett anyaföldet. – A török is megindult a szolga nemesszivüségén, Budjácsot kigyógyítatá s megajándékozván hazájába ereszté, hol Jakusich tetemes javakkal gazdagította, a király pedig nemességre emelte, cimerébe adván a levágott lábat.
Zápolya is szivére vette az ország sorsát s Nagyváradon békét kötött Ferdinánddal, de annak is kevés foganata lett, mert Zápolya 1540-dik évben, Erdélyben meghalt, hol előbb Zsigmond fiát ajánlotta a rendeknek, kit magyar párthivei is királynak választottak és Szolimán pártfogásába -87- ajánlották. Ferdinánd a váradi szerződés szerint az egész országnak ura lett, de Szolimán, Zsigmond védelmére ismét megjelent, Budát csel által (1541.) maga kezére kerítette, mely időtől fogva a török száznegyvenöt esztendeig terhelte és pusztította az országot. Nemzeti öltözet, szokások és nyelv sokat szenvedtek, s a török baromiság erkölcsi romlást is vont maga után. Török kézre került Pécs, Fehérvár, Siklós, Esztergom, Visegrád, Nógrád, Lippa, Temesvár, Nána s még több várak és városokkal együtt, úgy hogy Ferdinánd csupán az Ausztriával határos részt és a bányavárosokat birta Magyarországból.
V. Károly császár lemondása után Ferdinánd 1558-ban császárrá választatván, az akkori zavaros körülmények miatt gondjai tetemesen szaporodtak; nevezetesen, a pápa nem akarta császárnak elösmerni, minthogy nem ő koronázta meg, s Romába parancsolta fiával együtt – minthogy ezt protestans nevelte – bünhödni. De Ferdinánd nem csak hogy oda nem ment, sőt azt is kivívta, hogy a pápa ezután egy császárt sem koronázott, s befolyását is egyházi sz. körébe szorította. – Látván Ferdinánd, hogy a törökök nagy erejével nem mérkőzhetik, nyolc évi fegyvernyugvást kötött Szolimánnal, kinek évenkinti harmincezer darab aranyból álló adót igért (1562.). A jövő évben Miksa fiát megkoronáztatván, meghalt Bécsben.
Ezen zavaros időkben gyökerezett meg Magyar- és Erdélyországban a protestans vallás, mert itthon az iskolák kiveszvén, a kik tanulni vágytak, Németországba kénytelenítettek utazni, hol már a nagyobb -88- rész Luther tanát követte. A magyar fő nemesekből is sokan áttértek, ilyenek: Perényi Péter, Révai, Drágfi, Török Bálint, Thurzó Elek országbiró, gyaníthatólag Nádasdy Tamás nádor is, kinek pártfogása alatt adta ki Erdősy protestans pap az első magyar grammatikát. – Ferdinánd uralkodása alatt hozta be Oláh Miklós esztergomi érsek a Jézus társasága szerzetét. – 1543. táján kezdék a tüzköves puskákat és pisztolyokat készíteni. – 1566-ban történik első emlités a zsebórákról.
A hazai és testvéri szeretetnek egy kitünő példáját kell még megemlíteni. Batthányi Farkas és Orbán testvérek Izabella királynéval, Zápolya özvegyével, tartottak, s kivált Orbán nagy támasza volt Izabella ügyének. Ez egy utjában Móré László hatalmába került, ki Ferdinánd pártján lévén, fogva tartotta őt, nagy váltságdíjt reménylvén kapni érette. A pénz azonban szükében volt, Farkas tehát neki szánja magát s Móréhoz megy, „add ki testvéremet – mond – én itt maradok zálogul helyette, mig kiváltanak.“ E nagylelkü elszánás meg nem indította Mórét, Orbánt elereszté, de Farkasra láncot veretett s nánai várának alsó tömlöcébe vetette. Midőn épen a váltságdíjjal mennének Móréhoz Orbán követei, Haszán bég Nánát bevette, és Mórét is elfogta. Hallván a török Farkas nemes tettét, szabadon bocsátá őt, Mórét pedig Stambulba vitte, hol csak halála szabadította ki sötét tömlöcéből. -89-
Miksa országlását is Zápolya Zsigmond háborgatá, mert meg nem nyervén Erdélynek függetlenségét, a Tisza melléken háborúskodott, de szerencsétlenül, mert Schwendi Lázár csak hamar elfoglalta Tokajt, Szerencset, Szatmárt és Erdődöt; midőn pedig látná, hogy nem képes a király seregeivel megmérkőzni, ismét Szolimán segítségeért könyörgött; az öreg szultán 1566. iszonyú táborral Magyarországnak indult s hidat vervén a Dráván, Szigetvár ostromához fogott, melyet Zrinyi Miklós védett. Tizenötszáz, többnyire paraszt néppel védte magát e nagy hős a török kétszázezerből álló rémitő csordája ellen, s törhetlen bátorsága húsz ostromot vert szerencsésen vissza. Szolimán boszújában szélhüdés által kimult, vezére azonban a halottat pamlagra ültetve hordatta körül a táborban, mintha szemlét tartana. – Zrinyi látván, hogy a védfalak megrongáltattak, elszánván magát vitéz társaival inkább meghalni, mint a várat feladni, kirohant a várból és vitézül harcolva, bajnokaival együtt a hazáért elesett. Szigetvár romjai a törökök kezére jutottak, de a szultán és húszezer török élete is oda lett.
Szolimán helyett II. Szelim lett szultán, ki hajlandóbb volt atyjánál a békességre, s Miksa és -90- Zsigmond közt is megtörtént az egyezés. De Zsigmond nem sokáig élhete azzal, mert 1571-dikben Gyulafehérvárott elhalt, sirba vivén magával a Zápolya nemzetséget.
Erdély, szabad választásánál fogva, a jeles tehetségü Báthory Istvánt választotta fejedelméül, mely választásban mind Miksa, mind Szelim megegyezett. Báthory bölcs, igazságos országlása túlhatott a kis Erdélyen, úgy annyira, hogy a lengyelek, noha Miksa is vágyott a lengyel királyságra, elmellőzven őt, Báthoryt emelték a trónra. Báthory itt is dicsőséget gyüjtött a magyar névre, s áldást a maga emlékére.
Miksa uralkodása alatt csak annyiban változott a haza állapota, miként a mi Ferdinánd alatt megkezdetett, most gyarapodott. A reformatio mind inkább haladott, s a béke idején legottan a tudományok terjesztésére iskolákat alapítottak. – Blandrata György, Zsigmond orvosa, Erdélybe az unitarius tant hozta be.
Miksa 1576-ban halt el. E kegyes fejedelem a latin, német, spanyol és olasz nyelveken kivül, magyarul és csehül is beszélt, úgy hogy akármely alattvalójával annak anyai nyelvén szólhatott. Öt fia közül a két idősb, Rudolf és Mátyás magyar király lett.
Rudolf a trónra jutván, semmit sem ohajta forróbban, mint az atyja által a fényes portával (igy -91- is nevezik a török udvart), kötött békesség megujítását; de némely basák nyughatatlanságai megsemmisíték azt, és az apróbb csatákból tizenöt esztendeig tartó háború kerekedett. Százötvenezernyi fegyveres néppel küldé Amurath szultán a fővezért uj pusztitásokra. Győrt 1594-ben Hardegg gróf árulása által megvette, ki azután Bécsbe haditörvényszék elé állítatván, két kezei s azután feje levágására itéltetett, a jövő évben azonban Schwarzenberg herceg és Pálffy Miklós vitézsége által Győr visszafoglaltatott. A király Pálffy vitézségét százezer darab aranynyal akarta megjutalmazni, de ő el nem fogadta, azt állítván, miszerint ő a haza hű fia lévén, életét, erejét a honnak szentelte, és szenteli jövendőre is. A folytatott háborúkban a szerencse majd egy, majd más részre hajlott, s igy husz évi béke köttetett.
Rudolf több gyönyört talált a tudományokban mint a csatatéren, a fegyverforgatásban, s már eddig is inkább testvérei intézték és vezették az ország dolgait, ezután pedig tartományai kormányzását a hercegek közt kiosztotta, s ő leginkább Prágában a csillagászattal foglalkozék; a magyar ügyeket Mátyás kormányozta. – Kétségtelenül hihetni, hogy Rudolf, ha eleinte a török háborúk, azután pedig az erdélyi viszálkodások nem gátolják, a tudományokat és mesterségeket hazánkban is fölélesztette volna.
Erdélyben előbb Báthory Zsigmond szakitá meg a csendet, kinek halála után a hatalmasb Bocskay István lépett föl; a békére vágyó király a többi közt, e nevezetes pontok alatt lépett vele egyességre: hogy Bocskay Erdélyt, Magyarország némely -92- vármegyéivel örökösen birja, ha pedig örökös nélkül halna meg, minden tartománya szálljon vissza Rudolfra a örököseire; a protestansoknak szabad vallásbeli gyakorlásuk legyen. – Bocskay nem sokára méreg által mult ki.
Megszerezvén a békét, Rudolf Magyarországot Mátyás öccsének, ki erre őt fegyverrel kényszeritette, átadta, ő pedig egészen Prágába vonult, hol 1612-ben a halál tudományos foglalkozásai közt érte.
A Rudolf alatt hozott törvények nem adtak elég biztosságot a nemzetnek, s a kötött béke is, úgy látszik, csak a fegyvert tétette le az elégületlenekkel; mert az ország rendei Pozsonyba összegyülvén, addig meg nem akarák Mátyást koronázni, mig a következő törvénycikkeket meg nem erősítette: mindenkinek saját lelkiösmerete szerint, szabad legyen akarmely vallást követni; a király háborúba nem avatkozhatik, s békét sem köthet a rendek megegyezése nélkül; a külföldi katonaság az országból minél előbb vitessék ki; a király Magyarországban lakjék, s Illésházy István nádorrá választatott. Ezek elfogadása után Mátyás 1608-ban megkoronáztatott, és az igy szerzett csendet egész országlása alatt fel is tartotta Magyarországban.
Illésházy nádor már a következő évben elhalván, uj nádorválasztási országgyülés hirdettetett, -93- melyben Thurzó György köz felkiáltással választatott nádorrá, ki azután, mint az ágostai vallástétel egyik legbuzgóbb híve, 1610-ben Zólyomban zsinatot tartott, melynek határozatai ellen Forgách bibornok óvást tett. – Ezen időben lépett föl Pázmány Péter jezsuita, ki irással és szóval hatalmasan küzdütt a protestantismus ellen.
Erdélyben Báthory Gábor, nemzetségének utolsó ivadéka, vitte a kormányt oly kegyetlenséggel, hogy Erdélynek nagyobb zsarnoka még nem volt, a miért többen összeesküdtek ellene, s végre, a szultán a derék Bethlen Gábort nevezé ki Erdély fejedelmévé; Báthory Nagyváradra menekült, hol meggyilkoltatott. Bethlent II. Mátyás is elösmervén, vele Nagyszombatban békét kötött. – Meghalván Forgách esztergomi érsek, helyébe a király az egyház iránt sok érdemeket szerzett Pázmányt nevezte ki. – Miután még Pozsonyban országgyülés tartatott volna, melyben Thurzó helyett, ki a protestansok nagy kárára elhalt, Forgách Zsigmond választatott volna nádorrá, Mátyás a cseh ügyekre fordítá figyelmét, miközben meghalt Bécsben (1619.).
1623-ban építette Spillenberg Samu Szepességben, Lőcse mellett, az első papiros malmot.
Ferdinánd uralkodásának történetét súlyos hadviseletek töltik el. Alig lépett ugyan is a trónra, a csehek vallási szabadságukat szorítatni látván, -94- Thurn Mátyás gróf vezérlete alatt fegyvert fogtak; igy kezdődött azon rémítő forrongás, mely harminc esztendeig tartott háborút gyulasztott, s a vallásháború név alatt ösmeretes, mely Csehországból Német- és Magyarországba áthatott, mert a csehek Bethlen Gábort felizgatván, ez negyvenezernyi sereggel Magyarországba jött, s a felső részen Pozsonyig, a bányavárosokkal együtt, mindent elfoglalt. Pozsonyban a szent korona is kezébe került. Ezután győzelmes seregeit Ausztriába is át vitte, és Bécset ostrom alá fogta, de minthogy a német sereget ütközetre nem birhatta, Bécsújhelyig pusztított; e közben Sopront bevette s a dunántúli megyéket is meghódoltatta, s igy tért vissza Pozsonyba, hol az ország rendei még mindig együtt tanakodtak, hova a császár is meghatalmazottakat küldött, mire azonban ezek megérkeztek, a protestáns rendek panaszt emeltek, hogy vallásuk szabadságában minélinkább gátoltatnak, minélfogva azt határozták, hogy Ferdinánd letétessék s helyébe uj király választassék; már a felavatási oklevél is elkészült, midőn Ferdinánd meghatalmazottjai megérkeztek, s a nádor közbejárásával, kit a felingerült rendek az ablakon akartak kidobni, végre sikerült a tornyosuló vészt eloszlatni, miután Bethlennek kedvező föltételeket szabtak. Bethlen elfogadván a föltételeket, Besztercére országgyülést hirdetett, azonban még mielőtt ez összeült volna, a csehek megujíták a háborút, és Bethlent ismét pártjoknak megnyerték. A besztercei gyülés igen izgatott volt, s itt Bethlent királynak kiáltották ki, ő azonban nem koronáztatá meg magát, sem a királyi cimmel nem akart élni. -95-
Ferdinánd nem mervén seregét Németországból kihozni, békességet kötött Bethlennel, de ez kétszer is megszegte azt, mig végre nem kaphatván meg nőül Ferdinánd leányát, mire nagyon vágyott, a brandenburgi herceg testvérét, Katalint vette el, s igy Ferdinánd által német birodalmi herceggé neveztetvén, Sleziában Oppeln és Ratibor hercegségeket, Magyarországon Szatmár, Szabolcs, Ugocsa, Zemplin, Borsod és Abauj vármegyéket kapta volna több várakkal, a békét többé meg nem szegte. Meghalt 1629-ben vizkorságban. Utána az erdélyiek Rákóczy Györgyöt választották fejedelmökül.
Németországban még mindig folyt a vérengzés, nálunk azonban lecsilapodván a vész, számos iskolák emeltettek; nevezetesen Pázmány Péter nagy tudományú és ékes beszédü esztergomi érsek által a nagyszombati egyetem. – Ferdinánd 1637-ben halt el, Ferdinánd és Leopold fiakat hagyván maga után.
Egy jeles történetiró igy festi Ferdinánd életét: jámbor és kegyes életü fejedelem volt, buzgó katholikus, az igazgatásban szelid; mindenek, még ellenségei iránt is, oly kegyes, hogy általában azt mondották felőle: a ki Ferdinándnak legnagyobb jóakaratával akar élni, először ellensége legyen; végre oly erényes volt, hogy Gusztáv Adolf svéd király gyakran azt mondá felőle, miként ő csak Ferdinánd erényétől fél; Bethlen pedig azt vallotta felőle, hogy veszedelmes Ferdinánd ellen hadakozni, mert ő sem a szerencsétlenségen nem aggódik, sem a szerencsének nem örül; Musztán, budai vezér pedig azt állította, hogy Ferdinánd szent, és az Isten hadakozik vele és mellette. -96-
Még III. Ferdinánd alatt is folyt Németországban a vallásháború, Magyarországban pedig a protestansok a reformatio kezdete óta hozott törvények ellenére is, hogy kiki szabadon gyakorolhatja vallását, sem voltak elegendő biztosságban, sőt még üldöztettek is, ennélfogva a magyarok, kiknek nincs vérében a törvénytelenséget megszokni és annak hódolni, I. Rákóczy György vezérlete alatt, ismét fegyvert fogtak, de örömest letették, midőn Ferdinánd Pozsonyban országgyülést hirdetvén (1647.) bölcs törvényeivel a viszálkodó feleket kiegyenlité. Itt ismét megállapitatott, hogy minden vallás szabadon élhessen tulajdon templomával, harangjával, sat. s egymást a vallás gyakorlatában ne háborgassák. Ezen sikeres határozat által Ferdinánd a linci béke által Németország csendét is helyre tudta állítani. – A felhagyott üldözések csak hamar buzgó vetélkedéssé változtak, minden felekezet iskolákat állított fel vallása erősítésére, minek azon üdvös következése lőn az országra, hogy a tudományok szépen gyarapodtak, s minden részről jeles tudósok léptek föl, honunkat nem kevéssé diszesítők.
III. Ferdinánd látván a nyugalmat naponkint erősödni, fiát IV. Ferdinándot Pozsonyban megkoronáztatá, ki azonban még atyja életében meghalt. Ennélfogva ismét Leopold, másod szülött fiát -97- ajánlotta a rendeknek, ki szinte megkoronáztatott 1654-ben. Harom év mulva ezután halt el a szerencsés fejedelem.
Alig lépett Leopold a trónra, az erdélyi öröklési civódások miatt török háborúba keveredett. Kara musztafa nagyvezér ugyan is kétszázezerből álló sereggel indult Magyarország felé. Leopold nem lévén fölkészülve ily tömérdek ellenségnek gátot vethetni, a németek vezérévé Montecuculit, magyarokévá pedig Zrinyi Miklóst tette. Zrinyi apró csatázásaiban, a hol lehetett, tetemesen fogyasztotta az ellenséget, teljes győzelmet is vehetett volna talán rajtok: de Montecuculi, a számos ellenségtől félvén, nem csak meg nem ütközött, hanem Zrinyi dicsőségét akadályozni is iparkodott, sőt még Zrinyivárat alattomban fel is gyujtotta. Ily méltatlanságon elkeseredvén Zrinyi, a hadi pályáról magános életre vonult, s későbben vadászaton egy vad kan által megöletett. Vannak, kik azt állítják, hogy a vadászaton bérencek által gyilkoltatott meg. – Montecuculi ezután (1664.) szerencsésen megütközött sz. Gothárdnál, hol tizenhatezer török esett el, s száznegyven zászló az egész táborral együtt a győző kezeibe jutott.
Most a török kért békét, mely husz évre Vasváron meg is köttetett, a magyarok hire tudta nélkül, -98- mit a főrendek nehezen viselvén, csak hamar többen Leopold ellen összeesküdtek: első összejövetelük a trencséni fürdőben volt, hol Rákóczy Ferenc Zrinyi Ilonával menyekzőjét tartotta, utóbb Murányban Vesselényi nádornál, hova az erdélyi fejedelem is követeket küldött volt (1665.). Az ingerültség eloszlatására a király Besztercére hivta egybe az ország rendeit, hogy oda küldendő királyi biztosával sérelmeik orvoslásáról tanakodnának. Az összegyült rendek azonban gróf Rothal elnöklete alatt nem akarván tanácskozni, az országgyülés eloszlott, mire az elégületlenek Vesselényinél titkosan tanácskoztak, s azt határozták, hogy hadakat gyüjtvén, a törököt és erdélyieket segedelemre hiván, a királyt követség által kérjék föl, tartaná meg, a mit a felavatási oklevélben esküvel igért; a magyar ügyeket ne tárgyaltassa a magyarok ellenségei által, az idegen katonákat vigye ki az országból, s a hivatalokra magyarokat alkalmazzon, és csak azután, ha a király a nemzetnek ezen igazságos kérelmeit meg nem hallgatná, nyuljanak fegyverhez II. András törvénye szerint szabadságaik védelmére; de a király személye s méltósága tiszteletben tartassék. Vesselényi azonban nem sokára elhalván, az összeesküvés fölfedeztetett, Zrinyi Péter, Frangepán Kristóf, Nádasdy s több mások lefejeztettek, sokan jószágaiktól megfosztattak és számüzettek, legtöbben pedig vár vagy gályarabságra vitettek.
Ezután még nagyobb forrongások ütöttek ki; mert Leopold, leginkább a jézsuiták, s Lobkovicz és Hocker minisztereinek tanácsára, kik úgy hivén legkönnyebben a protestansokat elnyomhatni, ha -99- Magyarország osztrák tartománynyá változtatik, – a magyar katonaságot elbocsátotta, s az országot német zsoldosokkal öntette el; minden különbség nélkül mindenektől adót vett, a protestansok jogait szükebb korlátok közé szorította, a nádorispányi hivatalt eltörölvén, Ambringen Gáspárt, a német rend nagy mesterét, tette Magyarország kormányzójává, mellé egy tanácsot rendelvén, mely magyarok és németekből állott.
Az alkotmánynak ily hirteleni feldöntése nem maradhatott következés nélkül; Leopold ellen pártok alakultak. Midőn pedig Ambringen, de főképen a Kobb vezérsége alatt volt német zsoldosok felső Magyarországban minden csekély gyanúra is nagyon kegyetlenkednének a lakosokon, a pártosok száma növekedett, s a baj annyira elhatalmazott, miszerint már orvosolhatlannak látszék. Köz lázadás és polgár háború támadt, melyben mindkét fél véres nyomokat hagyott maga után. Ezek látására Leopold hajlandó lett volna a béke visszaállítására, de Tököly Imre XIV. Lajos francia királytól pénzbeli, Apaffy erdélyi fejedelemtől pedig hadi segitséget nyervén, magát a pártosok vezérévé választatta. – Ezen Apaffyról mondják, hogy egy pipát kapván az érsekujvári basától ajándékban, első dohányzott a magyarok közt.
Tököly fegyvereit felső Magyarországban szerencse követte, s a bányavárosokat csak hamar el foglalta, mit Leopold nehezen nézvén, (1681.) országgyülést hirdetett, hová Tökölyt is meghivta, ki -100- azonban meg nem jelent. Leopold ekkor a nemzeti alkotmány visszaállításával, lecsendesítvén a fölkelőket, Tököly pártját igen megfogyasztotta. Ez, veszedelmes állapotát látván, a husz évi béke eltelése előtt a török nagy vezért, Kara Musztafát, háromszázezer fegyveressel Magyarországba hivta, ki is (1683.) iszonyú pusztításokat vitt végbe, és egész táborával Bécset megszállotta. Leopold a veszedelem elől Lincbe menekült, s a császári székváros felmaradását csupán Károly lothringiai hercegnek, Stahrenberg grófnak, a bajor és szász fejedelmeknek, de leginkább Szobjeszky János lengyel királynak köszönhette, kik tökéletes győzelmet vettek a törökökön; ezek nyakra főre futottak vissza, de Párkánynál eléretvén, másodizben is megverettek, mely szerencsétlenségöket Tökölynek tulajdonítván, őt a váradi basa által elfogatták, s török fogságba magokkal elhurcolák, mire pártosai a király hűségére tértek. – Ez időbe esik a kávé használatának kezdete.
E kettős veszteséggel a törökök bátorsága megtöretvén, és seregök is tetemesen megfogyasztatván, Károly lothringiai herceg csak hamar ezután Budát is megszállotta, de kénytelen volt, az ott vezérlő basa erélyes ellentállása miatt, azzal felhagyni, miután azonban Visegrádot, Érsekujvárt, Esztergomot felszabadította a török járom alól, s Kassa, Onod, Szolnok több más várral meghódolt volna Leopoldnak, 1686-dik junius havában kilencvenezernyi sereggel ismét ostrom alá fogta Budát, melyet a vitéz -101- hitehagyott Abdi basa tizenhatezer próbált harcossal védelmezett.
Abdi francia Sveiczban szegény sorsú, de becsületes szüléktől származott, s már gyöngéd korában a juhok őrzésére használtatott. Neve Kunyí volt. A természet nem hivta őt a pásztori csendes és ártatlan foglalatosságra; mert ő tüzes elmével birván, maga gyakorta a hegyeken mászkált, nyáját pedig valamelyik pásztortársára bizta. Egykor visszatérvén, hallja, hogy a farkas egy kecskéjét elragadta; szigorú büntetéstől félvén, a tizennégy éves ifjú a szomszéd Franciaországba futott és katonává lett, hol annyira kitünteté magát, hogy kapitányságra emelkedett. A szent Gothárdi ütközetben Magyarországban azon sereggel, melyet a francia király Leopoldnak küldött volt, részt vett, hanem elfogatván, csak azon föltétel alatt menekült meg a rablánctól, hogy Mahomed hitére állott. A törököknél is oly derekasan tudta magát forgatni, miként nem sokára benderi, azután pedig budai basává neveztetett. – Junius 18-án megszálván ismét Budát a magyar és német hadak, a várvívás oly szorgalommal és sebességgel folyt, miszerint már julius 13-án ostromra mehettek, hanem Abdi emberkedése által visszaverettek. Hiában iparkodott a császári sereg őt a vár feladására birni; nemes elszántsággal meg nem szünt embereit utolsó lehelletökig buzdítani a vár védelmére, s igy lőn, hogy csak september 2-án, midőn mindkét fél a legnagyobb tüzzel és bátorsággal küzdött, s az ostromlók nagy veszteséggel mindaddig visszaverettek, mig a vitézül küzdő Abdi egy golyótól találva, le nem rogyott, veretett -102- ki a vezérétől megfosztott őrsereg. Igy jutott végre Magyarország fővárosa törvényes királya hatalmába a száznegyvenöt évi török iga alól.
A keresztény fegyver e jeles győzelmét pompás diadali szertartással ülte meg Károly herceg, és az ünnepet a keresztény erény győzedelme még inkább dicsőitette. A vitéz ostromlók közt Szápáry Péter különös példáját mutatta a hazáért való feláldozásnak: a hol legnagyobb volt a veszély, ott Szápáry küzdött, ki egy előbbi csatában török fogságba esett volt. A durva Hamzsabég először is kétszáz korbácsot veretett a nemeslelkü honfira, azután földalatti tömlöcbe vetteté, hol a megkinzott hős csak penészes kenyéren tengődött, ágya pedig rothadt szalma volt. Midőn erős természete a roszul ápolt sebeket meggyógyítá, a legnemesb bajnok és férjfi a legalacsonyabb rabszolgai munkákra kényszeríteték, a legkegyetlenebb bánást és gúnyoltatást kelle kiállania; sőt annyira ment a törökök vadsága, hogy járomba fogaték, s mint igás baromnak földet kellett szántania. Ily sanyarú helyzetben csupán hite s azon reménye vigasztalá, miszerint az, ki e nehéz próbát reá küldé, érdemetlen szenvedéseinek majd véget is fog vetni; – s vetett is, mert barátja Batthyányi egy elfogott agáért kicserélte, és Szápáry ismét hazájáért harcolhatott. A szerencsés budai ostromnál Hamzsabég elfogatott, s Károly herceg most Szápárynak adá őt át, hogy a rajta elkövetett méltatlanságokat kényére boszulja meg, mire Szápáry az elrémült törököt ily szavakkal lepé meg: a keresztény nem ösmer boszúállást, mert a szelid Jézus azt tanította, szeresd ellenségedet is. Hamzsabég, -103- én megbocsátok neked, – szabad vagy! – E szavak megrázák Hamzsabég szivét, s megilletődve felelé, hogy ily bánásmódot nem reménylvén, már mérget vett; Szápáry tehát tüstént orvosért küldött, s még néhány hétre megnyujtatá a török életét, ki az alatt a kereszténységre tért, s megkeresztelve hunyt el legnemesebb ellenségének karjai közt. Szápáry boszúja tisztelettel lebegett szájról szájra, s Leopold e hős vitézségét, s keresztény gondolkodás módját grófi méltósággal jutalmazá.
A budai fényes nap után a nagyvezér sietve Belgrádnak indult, hanem Károly herceg sem veszteglett; még azon évben, mielőtt a tél beállott volna, Simontornyát, Pécset, Siklóst, Szegedet bevette, a jövő évben (1687.) pedig augusztus 12-én Mohácson megütközvén húszezer törököt vágott le, és Eszéket, Péterváradot, egész Tótországot és Szerémséget vissza foglalta.
Ennyi csapás és veszteségre a törökök uj terveket koholván, Tökölyt fogságából kibocsátották, ki miután felső Magyarországon a lázadás zászlóját ujra kitűzte volna, számos követőkre talált, mire a király Karaffát Eperjesre küldé, hogy nyomozást tartván, a bünösök ellen a magyar törvény értelme szerint járjon el. Karaffa saját ablakai előtt állítatta fel a vérpadot, és kinzások által kicsikart vallomások- és gyanúból is a legtekintélyesebb polgárokat halálra itéltette. Leopold értesítetvén -104- Karaffa iszonyú eljárásáról, megszüntette ugyan azt, hanem Tököly pártjával uj támaszt nyert a törökökben, kik több izben megveretvén, 1697-ben a szultán maga állott serege élére, de Eugen, savoyeni herceg, Zenta mellett találkozván vele, hirtelen megtámadta őt, és egészen tönkre tette; az ijedtében megfutott szultán minden ezüst szereit, összes lőszerét, kilencezer szekeret, hatvanezer tevét, tizenötezer ökröt, hétezer lovat, s az egész pénztárt három millió forinttal a győztes seregnek hagyta. A törökök a folytonos vereség által annyira megrongáltattak, hogy Karlovicon 1699-ben huszonöt évre békét kötöttek. – Tököly, mint csapláros Bithiniában halt el.
Még ezen utóbbi háborúk folyamata alatt Leopold Pozsonyba országgyülést hirdetvén (1687.), ott azt kivánta, hogy az ország rendei József fiát koronáznák meg, s egyszersmind állapítatnék meg az ausztriai ház (habsburgi) örökös joga Magyarországban; el is fogadták azt a rendek, abban egyezvén meg, hogy mindig a legidősb fimagzat uralkodjék; kikötötték azonban, hogy a királyok a koronázáskor mindig ünnepélyes esküvel biztosítsák a nemzetet, miszerint az ország szabadságait s törvényeit szentül megfogják tartani. Ezen országgyülésen eltöröltetett II. András arany bullájának 11-dik cikkelye.
A török háborut ismét polgári lázadás követte, mert a karlovici békekötésre a magyarok közül -105- senki sem hivatott meg; a papi és világi hivatalokra külföldiek tétettek, s az idegen katonaság mindeddig sem vitetett ki az országból; állandó adózás hozatott be; a protestansoktól ujra sok templomok elvétettek, s más több effélék történtek a nemzet szabadságainak ellenére, mit sokan oly nehezen szenvedtek, hogy Leopold ellen fegyvert fogni magokban eltökélték, vezérül választván II. Rákóczy Ferencet. Igy ütött ki 1700-ban a kuruc világ név alatt ösmeretes polgárháború, melyet Leopold, a spanyol örökség iránt való háborúval foglalkozván, szerződésekkel akart lecsillapítani, de sikeretlenül; mert az elégedetlenek szerencsés előmenetelöket látván, folytatták a hadat, s ha a király szerződések, uj igéretek és eskü által kivánná a sérelmeket orvosolni, minthogy ezeknek sikeretlenségét már több izben tapasztalták, azt kötötték ki, hogy a békepontok megtartásáért a szárazföldi hatalmak kezeskedjenek, mibe Leopold átalában nem akart megegyezni, a háború folytattatott tehát a király haláláig (1705.), sőt fiára is átszállott.
Leopold uralkodása alatt 1666-ban hozatott be Magyarországba a kegyes iskolák rende.
József az 1687-ki országgyülésen megállapított örökösödési törvény szerint a magyar trónra jutván, minden erejét az elégületlen nagyok lecsendesitésére fordította, hogy a békét helyre állítsa. A -106- Magyarországon döhöngő német tábornokokat visszahivta, a protestansok jogait megerősítette, s 1703-diki majus 10-kén átalános bünbocsánatot hirdetett ki mind azoknak, kik a hűségre visszatérnek, hanem Rákóczy e derék fejedelemnek jó szándékát féreösmervén, az ország nagyobb részét elfoglalta, zászlóira, pénzeire s fegyveresei sisakjaira Pro Patria et Libertate (a hazáért és szabadságért) édesgető szavakat tétette, s már erdélyi fejedelemmé választatta magát. Azonban seregei Trencsinnél tetemes veszteséget szenvedvén, párthivei közül sokan a király hűségére tértek. Hiában iparkodott ezután magát ismét összeszedni, s külhatalmasságok által biztosítani, mert József, Pálffy János és Károlyi Sándor grófokat megbizván, Szatmárba meghivta a békételeneket, hol is azok egészen lecsendesítettek, de a szelid és igazságszerető király nem éldelheté a béke örömeit, mert még mielőtt az bevégeztetett volna, himlőben meghalt 1711-ben, kinek halálát Pálffy mindaddig titokban tartotta, mig a béke cikkelyei tökéletesen meg nem erősitettek s aláirattak. – Fiai nem voltak.
III. Károly, I. Józsefnek testvér öccse, Spanyolországból visszahivatván, előbb német császárrá, azután pedig a pozsonyi országgyülésen magyar királylyá koronáztatott. Mint császár VI., mint magyar -107- király III. Károly nevet viselt. Hogy a polgárháborútól megrongált országot ismét fölsegíthesse a szatmári béke feltartása mellett az ország szabadságait és jogait megerősítette, Rákóczynak is bünbocsánatot ajánlott minden jószágainak meghagyásával, de Rákóczy több társaival együtt, különösen Bercsényi gróffal e kegyességet el nem fogadta; készebb volt számkivetésben élni mint magát megalázni s több viszontagságok után Törökországba vette magát, hol 1735-ben Rodosztóban meghalt.
III. Károly mindjárt uralkodásának második esztendejében arról kezdett gondoskodni, hogy a férjfi-ágra szorított öröklési jogot a habsburgi ház leány-ágára is kiterjessze. Ezen törvényes trónörökösödés Sanctio Pragmatica nevet nyert, a melyet, miután a többi örökös tartományok elfogadták volna, Magyarország rendei is törvényeik közé iktatták (1722.), kikötötték mindazonáltal, hogy az uralkodó fejedelmek romai vallásuak legyenek, és országlásuk kezdetén a nemzet szabadságainak és az ország törvényeinek megtartására magokat különös oklevéllel és esküvel kötelezzék. – 1715-ben az állandó katonaság tartására katonai adó hozatott be.
III. Károly csendes uralkodását két török háboru szakítá meg, melyekből az első igen szerencsésen ütött ki, mert az által a temesi bánságot, Nándorfehérvárt, Szervia, Bosznia és Oláhországnak nagy részével együtt, birodalmához kapcsolta; de a -108- második török háborúban, a temesi bánságot kivéve, mind azokat ismét elvesztette. Ezen háború után még csak egy évig élt Károly; meghalt 1740-ben fimagzat nélkül. – Országlása honunkra nézve igen nevezetes; mert az igazság célirányos kiszolgáltatására a kerületi táblákat alkotta, ezen felül pedig helyreállította Pesten a királyi és hétszemélyes táblákat. Számos gymnasiumokat alapított, s a külföldi egyetemekben tanított tudományok előadását nálunk is törvényesen meghatározta. – 1735-ben hozta a Bánátba Mercy gróf a selyembogarakat, de az ipar és kereskedés ezen jövedelmező ága egy század alatt sem tudott elterjedni.
Mária Therezia még atyjának, III. Károlynak, életében Ferenc lotharingiai herceggel házasságra lépett, halála után pedig mind azon országokat és tartományokat általvette, melyek a Sanctio Pragmatica szerint őt illeték, de mindjárt országlása kezdetén iszonyú veszély fenyegette; mert több europai fejedelmek, az elösmert Sanctio Pragmatica ellenére is, majd egész Ausztriát, majd annak külön részeit magoknak követelték. Igy történt, hogy a fiatal királynő egyszerre hét ellenségtől faggattatott, kik birodalma némely részeit már el is foglalták. E súlyos helyzetben egész birodalmát a vitézségben és nemes elszánásban magát többször jelesen kitüntetett magyarjaiba helyezé; ennélfogva Pozsonyba -109- országgyülést hirdetett, hol gyászba öltözve, fekete szőnyeggel bevont trónon, József kis fiát ölében tartva, fogadta a királyné az országnak egyházi és világi, számszerint hatodfélszáz rendeit. (1741-dik september 21-kén). Latin beszédében könnyes szemekkel panaszlá el az európai fejedelmek hütelenségét, magát és gyermekeit a nemzet tapasztalt vitézségébe ajánlotta. A harcias férfiak szemei könybe lábbadtak, és szent lelkesedés hatván meg sziveiket, kardot rántva, ezerszeresen hangzott: Moriamur pro rege nostro, Maria Theresia!! (haljunk meg királyunkért, Mária Thereziáért). A hetvennyolc éves ősz Pálffy nádor zászlói alá ötvenezer fegyveres rendeltetvén, Eszterházyak, Károlyi, Csáky, Baranyay, Festetics, Koháry, Nádasdy tábornokok az előre hatott ellenséget legyőzték, s a habsburg-lotharingiai ház uralkodását örökre megszilárdították.
Hálaérzéssel fogadta a dicső Mária Therezia magyarjainak igy bebizonyított hűségét, s hosszú uralkodása alatt a nemzet iránti legbensőbb ragaszkodással viseltetett. Ennélfogva József fiának nevelését is Batthyányi Károly hercegre bizta. A háborúk alatt tetemesen megrongált budai királyi várat és lakhelyet fölépíttette. A magyar nemes ifjak nevelését az általa Bécsben alapított nevelő intézetben (Theresianum), valamint a bécsujhelyi katonai akademiában is megengedte (1746.) Selmecen (1660.) bányász iskolákat szerzett, melyek mai napig szép előmenetellel virágoznak. A magyar koronához -110- tartozó tengermelléket, a fiumei kikötővel együtt Magyarországhoz kapcsolta (1766.), s ugyan ezen évben Erdélyt Nagyfejedelemség cimével ékesítette. 1772-ben a Zsigmond király által elzálogosított tizenhat szepesi várost kiváltotta: Galliciát és Lodomeriát visszavette. A Pázmány Péter által Nagyszombatban alapított egyetemet, eltörültetvén a Jézus társasági szerzet, Budára áttette, s az iskolákat egész országban célszerű rendre állította. A katholikus püspökségeket héttel szaporította. 1764-ben állítá fel a szent István apostoli királyi rendét; 1760-ban a magyar testőr sereget. 1767-ben hozta be királyi biztos által az urbariumot. – Ily dicső uralkodás után négy fiat s hat leányt hagyván maga után, tartományainak mély szomorúságára 1780-ban mult ki.
E valóban nagy fejedelem dicső anyjának köszönheté az egész világtól nagyrabecsült tetteit; mert legcélszerübb nevelését bevégezvén, vele tartományait s a külföldet beutaztatta, s igy 1765-ben uralkodó társává nevezte. Ily előkészületek után méltán mondhatni, miként még egy fejedelem sem lépett annyi tehetséggel felruházva a trónra, ki sok utazásai és tanulmányai által szerzett ösmereteit, alattvalóinak boldogítására ügyekezett fordítani; minélfogva mindjárt uralkodása kezdetén erélyesen belekapott nagy terveinek kivitelére. – Mindjárt -111- első rendelete mindenütt figyelmet és örömöt gerjesztett, mert a pénztárt nem csak kiürülve, hanem adósságokkal terhelve találván, az államkiadásaiban takarékosságot hozott be, s ezt is jó például saját udvarában kezdte meg, honnan a tulságos fényüzést kitiltotta. Ezután hogy alattvalóinak érzelmeiről, kivánatairól biztos tudomást szerezhessen, a sajtónak szabad működést engedett; legfőbb gondját azonban a vallási ügyekre fordította, melyeket illetőleg kibocsátott rendeletei nem csak alattvalóit, hanem az egész mivelt Europát csodálattal töltötték el. Több egyéb intézményei közt a szerzetes rendeket nagyobb részint eltörölte, s bevont javaikat a plébániák szaporitására fordította, s hogy birodalmát minden kül befolyástól megóvja, a püspököknek megtiltotta bár miféle cimért, engedmény vagy kegyelemért a pápához folyamodni, minden pápai okiratot, kihirdetése előtt, maga elejébe terjesztetni parancsolt, s ezen rendeleteihez annyira ragaszkodott, miszerint azok visszavonására még a Bécsbe utazott romai pápa. VI. Pius, kit katholikuskoz illő tisztelettel fogadott ugyan, sem hirhatta. – 1781-ben a vallási egyenetlenségek kikerülésére s a jó egyetértés előmozdítására a Tolerantiale Edictumot, vagy is türelmi rendeletet adta ki, melynek erejénél fogva a protestansok és ó hitüek szabadságot nyertek, vallásukat mindenütt háborítatlanul gyakorolhatni, templomokat és iskolákat építeni.
Hasonló erélyességgel fogott politikai ujitásaihoz is; az egyesült udvari kamarát eltörülte, magyar ügyeit a Kancelláriára bizván, melylyel az erdélyi kancelláriát egyesítette: a nádori hivatalt mellőzvén -112- a helytartótanácshoz egy elnököt és két alelnököt nevezett ki, s az igy ujonnan szabályozott kormányszéket Pozsonyból Budára, az ország közepére tette át. A közterhek viselésére uj adórendszert dolgoztatott ki, s a földet vevén alapul, azt rendelte, hogy mind a jobbágy, mind az uri telkek – legyenek azok akár magánosak, akár papok vagy korona birtokai – terjedelmök és termékenységök aránya szerint rovassanak meg, minek kivitelére az egész országot fölmérette s a népet összeiratta. Az örökös jobbágyságot fölmentette. A kereskedés előmozdítására a tengeri városokat különféle kiváltságokkal megajándékozta. Az egyetemet Budáról Pestre vitte át, Pesten és Pozsonyban papnevelő intézetet, a nép müvelésére minden nagyobb plébánián nemzeti iskolákat állított. A megyei hatóságokat megszüntetvén, az országot polgári tekintetben tiz kerületre osztotta, melyek igazgatását királyi biztosok, (Commissariusok) vezették. Minden iskolában és hivatalokban a német nyelv bevételét parancsolta.
Sok üdvös és igazságos volt a nagylelkü királynak felhozott intézkedéseiben, hanem mivel magát meg nem koronáztatá, sem országgyülést nem tartott, rendeletei, mint az önkény kifolyása, a törvényimádó magyarokban – mind egyháziak, mind világiakban – aggodalmat költöttek, ennélfogva a megyék gyüléseket tartván, feliratokban kérték ő felségét, hogy elődeinek példájára s eskü kötelezettségénél fogva, jönne az országba, s koronáztatná -113- meg magát; József azonban választ sem adván a megyék felirataira, még a koronát is Bécsbe viteté.
Ezen munkálkodásaiban többféle lázadások és háborúk akadályozák, u. m. Erdélyben az oláhok Hóra és Kloska vezéreik alatt haramiáskodtak; ezen lázadásnak összesen hatvankét feldúlt s felégetett falú, százharminckét nemesi udvar és négyezer emberélet esett áldozatúl, mig végre Hóra, alvezéreivel együtt elfogatván, kerékben törettek. – A belgák szabadságaik és kiváltságaik megsértése miatt békételenkedtek. Ugyan ekkor (1788.) a törökkel is kénytelen volt megvívni, de az reá nézve szerencsésen végződött; mert Laudon és Hadik vezérei nem csak megtörék az ellenséget, de Belgrádot is elfoglalták. Ezután gyöngélkedni érezvén egészségét, s látván a nemzet elégületlenségét és ingerült állapotát, mi már annyira nőtt, hogy több megye eddigi törvényellenes ujításait tettleg eltörülte, felirataiban pedig az országgyülés mielőbbi megtartását zajosan sürgette; ne hogy tehát az országot ő is forradalomba hozza, s úgy hagyja utódára, halála előtt minden ujításait, kivéve a vallási türelem, a plébániák szabályozása s a jobbágyok állapota iránti rendeleteit, melyeket teljes épségben fentartatni kivánt, visszavonta, a szent koronát is Budára visszaküldötte. – Meghalt 1790-ki februar 20-kán; gyermekei nem maradtak.
Józsefnek minden cselekedetei nagy lelket, fáradhatlan munkásságot, önzéstelen szeretetet mutatnak, és sok századoktól fogva nem volt hozzá hasonló nagy fejedelem. -114-
II. Leopold Mária Thereziának másodszülött fia, mint nagyherceg huszonöt esztendeig oly ügyesen és kegyesen uralkodott Toskanában, hogy a jó és bölcs fejedelem nevét vívta ki magának. József fivérének halála után reá szállván a magyar korona, az országot nem igen csendes állapotban találta; a nemzetiség elnyomására hozott intézkedések fölébreszték a nemzet gondolkozó tagjait, s eddigi hibáikat jóvá teendők, nemzeti ruhába öltözködtek, a hazai nyelv hanyatlását figyelembe véve lelkesedve kezdék azt mivelni, a tudósok egy magyar tudós társaság létrehozásán törekedtek. A megyék is felvillanyozva a nemzet jogai és szabadságának megőrzésére és biztosítására erélyesen fölléptek. Leopold az ország nyugalmát uralkodásának fő céljául tűzvén ki, a nemzetet jogai fentartásáról bíztosította, a miért is Budára országgyülést hirdetett, a nádor választását elrendelte, s igy rövid uralkodása alatt is oly tetteket vitt végbe, melyek az ország előmenetét és nyugalmát megalapították. Legnevezetesebb a vallás szabad gyakorlatának törvényes megállapítása, és a jobbágyok szabad költözése. Megemlítendő az is, hogy az egyetemben, az akademiákban s gymnasiumokban, hol mindenütt a tannyelv latin volt, a magyar nyelv tanitását behozta; hogy a jászok, kunok és hajdu városok az országgyülésre követeket küldhessenek, megengedte. -115-
Mig Magyarországban ily bölcsen uralkodott, a törökök a poroszoktól támogattatván, ismét fegyverre készültek, visszaadván azonban Leopold Belgrádot, Orsovát s a többi, József által elfoglalt helyeket, a háború ki nem ütött, hanem a belga ügyek miatt a franciákkal elegyedett hadba, melyet azonban, rövid betegség után meghalván 1792-ben, fiára hagyott.
Ferenc – II. Leopold fia – hosszu uralkodásának felét nehéz gondok alatt tölté, mert I. Napoleon francia császár, ki egész Europát megrendíté győzelmes fegyvereivel, Ferencet is megtámadta, meggyőzte, több tartományait elfoglalta, s mindaddig nyugtalanította, mig Ferenc a több europai fejedelmekkel egyesülvén, a félelmes hőst, az angolok a messze tengeren, egy sziklaszigetbe zárták. Ferenc 1804-ben osztrák császárnak nyilatkoztatván magát, 1806-ban a német császárságot letette. Ezután béke nyugvék az ausztriai tartományokon, s Ferenc tömérdek áldozatokkal járult Ausztriának, különösen Bécsnek, felvirágoztatására; mindazonáltal Magyarország sem maradt hátra, mert még midőn az ország egy része a csatamezőn királyáért harcolt, a másik rész nemes elszántsággal iparkodott a haza díszét és javát emelni. Nemes honfiak voltak azok, kik a XIX. század kezdetével a hazaszeretet -116- legtisztább érzelméből a tudomány és mesterség gyarapítására összeállván, több intézeteket alapítottak, ilyenek: a váci siketnémák intézete; a keszthelyi gazdasági iskola, Festetics György gróf által alapítva (1802.), a nemzeti muzeum, melyet Szécheny Ferenc grófnak köszönünk (1803.). Több lelkes hazafiak bőkezűségéből támadt 1825-ben a vívó intézet Pesten; a lófuttatási egyesület, állattenyésztő társaság, s az ezekből keletkezett gazdasági egyesület Pesten; a nőegyletek, kisdedovó intézetek, s a mi legfőbb befolyással lett az országra, a „legnagyobb magyar“ Széchenyi István – Ferenc fia – gróf indítványára és szép példájára a magyar tudós társaság szinte adakozásokból állottak össze. Ugyan ezen nemes gróf több hazafiakkal egyesülvén, alkotta Pesten a nemzeti társalgási kört, Casino név alatt, s innen, az ország szivéből, sugárzott ki az egyesületi szellem, mire az ország külön vidékein hasonló körök támadtak. A kereskedés előmozdítására szinte egy társaság építé a Ferenccsatornát, és a Fiuméhoz a magas helyeken át vezető nagyszerü Ludovicea nevű útat. – A gőzhajózás a Dunán nagy sikerrel megkezdetett.
A hosszú francia háborúk költségei roppant adósságba verték a birodalmi kincstárt s az egész pénzügyet nagy zavarba bonyolították. A kormány e szomorú állapot enyhítésére többféle pénzügyi munkálatokat kisértett meg, de mind hasztalan; a szörnyü zavarból csak a devalvatio, vagy is a -117- papirpénz értékének egy ötödre való leszállítása által lehetett kibontakozni (1811.), minélfogva öt forint egy forinttá lett, s igy az államadósság összege is, mely ezerhatvan millió forintra rugott, kétszáztizenkét millióra leolvasztatott. Hasonló leszállítás érte a magánosok pénzügyeit is, mi által sokan, kik előbb gazdagok voltak, elszegényedtek. E csapást még növelte az 1817-ki szük termés, minek következtében éhség támadván, számosan estek áldozatául. – Az ország ekkor mind hiában sürgeté, hogy országgyülés tartassék a pénzügy elintézésére, a kormány ezt, mint az egész birodalmat illető tárgyat, nem engedte a magyar országgyülés által eligazítatni, s ezután országgyülések csak 1825-ben és 1830-ban tartattak, mely utóbbiban Ferenc első szülött fiát, Ferdinánd főherceget, Pozsonyban september 28-án a nemzet örömnyilatkozatai közt nagy pompával megkoronáztatta. – A jövő év nyarán az Azsiában dühöngő epeláz – cholera – Europába átjövén, s hazánkat is meglepvén, számtalan lakost, különösen a köznépből, néhány órai kinos szenvedés után ragadt el, mire az elrémült, tudatlan nép azon gyanúból, hogy az urak a kutakat megmérgesítették, több helyen, kiváltképen pedig Zemplin, Sáros, Abauj megyékben fellázadván, az urakon irtóztató kegyetlenségeket követett el, míg gyors katonai erő és számos kivégeztetések által rendre nem szorítatott.
Ferenc az 1832-dik év végére országgyülést hirdetvén, 43 évi uralkodása után meghalt 67 éves korában, 1835-ben. Bölcs uralkodása által Magyarország alkotmánya megőrzése mellett az olasz -118- forradalmat több izben szerencsésen elnyomta, s az osztrák birodalmat első rangú hatalommá emelte.
Harmadévben folyt az országgyülés Pozsonyban, midőn I. Ferenc király elhalt, s a már 1830-ban királylyá kent Ferdinánd a trónra lépett, ki bebizonyítandó, mennyire kivánja az ország törvényeit tiszteletben tartani és tartatni, az országgyülést folytatni rendelte; azután is a tapasztalt és törvénytisztelő nádor, József főherceg tanácsával élvén, oly szelíden uralkodott, miszerint jóságos melléknevet nyert; mindjárt koronáztatása után a nemzettől neki ajánlott ötvenezer darab aranyat, fejedelmi bőkezűséggel, részint a szükölködő adózó nép enyhítésére, részint a magyar tudós társaság pénzalapjának gyarapítására ajándékozta, s midőn látná a magyar nemzet nemes buzgóságát, és lelkes előretörekvését, tettleges részt sietett venni a hazai vállalatokban, mely dicső fejedelmi tulajdonságának méltányos elösmerésére, elegendő legyen itt csak annyit mondani, miként alig van intézet hazánkban, melynek létesítéséhez nem járult volna e fölséges fejedelem; az országgyülést is a törvényes időben, minden harmadik évben megtartotta.
Az 1836-ki országgyülés legnevezetesb törvénycikkei: az uri és jobbágyi viszonyok elintézése; a muzeum fölépítésére rendelt költség, és hogy a törvények magyar szerkezete eredetinek mondatott -119- ki. – 1838-ban a Duna kiöntvén, iszonyú pusztításokat tőn; Pesten 2281 házat döntött halomra és számos életet temetett hullámaiba, Budán mintegy 500 ház roskadt össze; a két városban az épületeken történt kár sok millióra rugott, s az árviz még több áldozatba került volna, ha a fiatal, nemesszivü István főherceg – a nádor fia – és ennek példájára több derék s nemeslelkü mágnások csónakokba szállva, saját életök kockáztatásával az összedült házak közt mint védangyalok meg nem jelennek. Igy tudta a magyar nemesség mindig a veszély idején valódi nemes tettei által a nép tiszteletét, bizalmát kiérdemelni.
Az 1839-ki országgyülésen mezei rendőrség s váltótörvény alkottatott, melyek végrehajtására váltótörvényszékek állíttattak fel; épitendő vasutak, csatornák a törvény ótalma alá vétettek; a nemzeti szinház, melyet Pest megye buzgó fiai létre hoztak, 450-ezer forinttal segítetett. – Még fontosabb az 1843-ki országgyülés, melyben a magyar nyelv az igazgatás minden ágaiban teljes diplomatikai polcra emeltetett; nem nemesek birtok és hivatalképességet nyertek. – Ily jóságos fejedelem uralkodása alatt az ország mindinkább virágzóbb lőn; tudomány, művészet, ipar haladásnak indúltak, mit hathatóul előmozdítottak, a Pesten felállított József-ipartanoda, a Tiszaszabályozó társulat, mely kezdetének rövid ideje óta is már nagyszerü eredményeket mutat; az ipar és műegylet, zenészeti és festészeti akademia, takarék-pénztárak, dolgozó házak, biztosító társulatok, az épített vasutak; s igy az osztrák császár az alkotmányos Magyarországban hatalmas -120- erőt és támaszt birván, még mindig első hatalom volt Europában.
Az 1847-ki év eleje gyászba borította a nemzetet, mert januar 13-án a szeretve tisztelt József főherceg ötven évi nádorsága után, mindenek kimondhatlan fájdalmára, elhalt. Az év végére összehivott országgyülés szép reményekkel kecsegteté az országot, azonban 1848-ki februar havának végén Párisban forradalom törvén ki, melyben a franciák királyukat elüzték, s csak hamar egész Europát megszállotta a forradalmi szellem; Bécsben már mártius 13-kán, s két nap mulva Pesten ütött ki a zaj. Bécsben egy nagy tömeg tódult a császári lak ellen, hangosan a köztársaságot ordítozván; ezen a fölséges uralkodó házat vég veszélylyel fenyegető rakoncátlanságnak csak a Pozsonyból épen jókor érkezett magyar országgyülési küldöttség vetett határt, mely kijelenté a tomboló bécsi népnek, miszerint a reformok – ujítások – miket Magyarország is ohajt, csupán a fölséges uralkodó ház iránti hüségen alapulhatnak! mire a jóságos fejedelem osztrák tartományainak az alkotmányt is megadta. Magyarország – hol a papság még a szent István király által neki adományozott tizedről nagylelküen lemondott, a nemesség, a földes urak pedig a jobbágyaik által eddig hübérül birt földeket kárpótlás mellett a jobbágyoknak engedték, az adózást a nép terhein segítendők elvállalták, s a népet átalában magok kiváltságaikban részesítvén, igy örök hálára -121- lekötelezték – külön kormányt kapott felelős magyar ministeriummal. Örömben uszott az ország, és királya iránti lelkesedése határt nem ösmert; az országgyülés még azon évben Pestre hivatott egybe. Fájdalom, a magyarok örömét és boldogságát több német és cseh urak irigy szemmel nézték, kik Magyarországon a külön nemzetiségeket felizgatván, itt polgárháború ütött ki, s miután e miatt az udvar és magyar ministerium közt viszálkodás támadt, hazánk is forradalomba sodortatott, mire V. Ferdinánd az uralkodásról lemondott
részére, ki erős hadakkal, s azon kivül az orosz cár által tetemes sereggel segítve, több véres csatákat vívott, s miután a magyar tábor fővezére a sereggel Világosnál, Arad megyében, 1849-ki aug. 13-án a fegyvert az orosz fővezér és tábora előtt letétette, a forradalmat megszüntette; a forradalom fejei részint a külföldre menekültek, részint Pesten, Aradon kivégeztettek. Vonjunk fátyolt a gyászos eseményekre! Ezután fölséges urunk leginkább német tanácsosokkal környezve Magyarországot, alkotmányát eltörülvén, mint örökös tartományt, az osztrák birodalomba kebelezte. A német és cseh urak elhagyván I. Ferenc és V. Ferdinánd politikáját, egy hatalmas egységes osztrák birodalmat kivántak teremteni. Nagyszerü eszme! de az eredmény megmutatta, miszerint az csak bolygó tüz, mely az utána futókat mocsárba vezeti, melyből bajosan lehet kigázolni. – A jólét és hatalom növekedése helyett a birodalom, ily rövid -122- idő alatt is, szörnyen eladósodott, a népek elszegényedtek, s a köz elégűletlenség miatt hatalma annyira csökkent, hogy 1859-ben Olaszországban több csatákat vesztve, Lombardiát elvesztette. – Fölséges Urunk szivére vévén birodalmának inséges állapotát, különösen a magyar főurak közbenjárására, 1860-ki october 20-kán Magyarország törvényes alkotmányos állapotának visszahelyezését megparancsolta, s magát megkoronáztatni igérte.
A törvényimádó ország lelkesedve és kegyelettel nyúl ezred éves törvényeihez, általánosan ott fogván fel azokat, hol megszakadtak, s igy
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán!! –
Bécsben, nyomatott Jacob és Holzhausen-nél.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| VII | fôldmiveléssel | földmiveléssel |
| VII | tndomány | tudomány |
| 9 | tetőt elérní | tetőt elérni |
| 9 | előttök. északról | előttök, északról |
| 36 | oszággyülésen alkotott | országgyülésen alkotott |
| 38 | 1131-ben | 1131-ben. |
| 40 | ha Isiaslaw | „ha Isiaslaw |
| 41 | mert a magyarök | mert a magyarok |
| 53 | eredete. valamint | eredete, valamint |
| 59 | Erdekesek és üdvösek | Érdekesek és üdvösek |
| 77 | általábau számtalan | általában számtalan |
| 89 | atyjánál a békessségre | atyjánál a békességre |
| 107 | trónöröködés | trónörökösödés |
| 112 | feliratai, Az | feliratai. Az |
| 112 | nagyleelkü királynak | nagylelkü királynak |
| 121 | bo ygó tüz | bolygó tüz |