The Project Gutenberg eBook of Rejtelmek (1. kötet) by Sándor Bródy

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 131. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=yV9GAAAAYAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

REJTELMEK

Szerelmes halottak.

Nem volt vérem, ennyi az egész. De annyira nem volt, hogy az orvosok nem értették, hogyan élhetek tovább, ellenére az ő hypotheziseiknek és a közönséges gyakorlatnak. Valóban, csakis az asszonyoknál fordul elő hasonló állapot, a mikor a titokzatos piros nedv ismeretlen okból és láthatatlan módon elhagyja a test sok ezer csatornáját. Minden erő elvész, enni nem lehet többé, a sziv szinte eláll és az orvos literszámra löveli be a sós vizet az elszáradt asszony tetemébe. Sós viz! Ez az egyedüli táplálék, ez az élet, ez a lélek! És a sziv egyszerre megmozdul.

Mi helyettesitette nálam a sós vizet, nem tudom. Talán a nap, a melyért fölbotorkáltam a várbeli bástyára. De tél volt és a nappal ritkán esett találkozásom. Egyáltalán igen komor, kivételes és elrémitő tél volt tavaly. Azaz az én állapotom volt ilyen kivételes és megdöbbentő. -8-

Jó lesz végre tisztában lenni, hogy is volt csak. Annyi bizonyos, hogy ez az idő rám nézve elveszett az aktiv életből. Vér nélkül, mint egy árnyék járkáltam az emberek között. Novemberben lettem beteg és ettől fogvást nem ettem és nem nevettem. Nem nevettem, ez az a mi fontos! Gyászoltam magamat. Az emberek is elkomorodtak, ha rám néztek. Igyekeztek lerázni a nyakukról, mintha testi fájdalmat okoztam volna nekik, elforditották rólam a tekintetüket. A legnagyobb mértékben kellemetlen voltam nekik, mint egy megelevenedett, közöttük járó, izgága reklámja a halálnak… Azonfelül leszámoltak velem. (Megvallom, én is ily hamar szoktam leszámolni elbetegesedett embertársaimmal.) Nem árthattam és nem használhattam többé nekik. Az iró nem várhatott tőlem magasztaló kritikát, a szerkesztő szép regényeket, a szinész pompás szerepet, a potyabarát apró kölcsönöket. Szóval: a barátaim szántak, az ellenségeim nem vettek észre többé. Legfeljebb egyik-másik tisztelt meg bucsuzóra egy nem gyengédtelen hátbaütéssel.

Mindez semmi. De nekem ugy tetszik, mintha a gyermekeim is elidegenedtek volna tőlem abban az időben. A két kis porontyom! Mintha féltek volna tőlem, mintha elvesztették volna a kedvüket hozzám. Igaz, hogy nem játszottam -9- velük, nem mosolyogtam rájuk, nem hoztam nekik semmit, nem mertem megcsókolni őket, nehogy a bennem duló ismeretlen baj rájuk ragadjon.

Mindezt ma értem nagyon. Akkoriban nagyon fájtak ezek a dolgok és nagy lelki erőm lehetett, hogy nem látszottam szentimentálisnak. Igaz, hogy legelsőbben is fakó testem, elszürkült lelkem minden részét át meg átjárta a halálos gyülölség. Öldöklő gyülölség lakozott bennem: ugy lehet, ebből táplálkoztam.

Emlékeztem mindazokra, a kik régen megbántottak és a kik iránt szivem már régen megenyhült. Most ujra gyülöltem őket és a sértések, a megalázások most jobban fájtak, mint mikor frissek valának.

Ölni, ölni, ölni! Dőljön előttem a vér, a melyből bennem nincs egy csepp sem. Emlékeztem egy urra, a ki három év előtt kétszer lőtt rám egy ostoba párviadalban. Vadászidény volt, hó. Ugy vett czélba, mint egy vad madarat, vagy mint egy semmi áron nem apportirozó kutyát. A golyók elfütyültek a nyakam mellett. Aztán én lőttem: föl a levegőbe.

«Mért lett volna érte kár? Mért nem lőttél rá? Hát ha ő lőtt volna meg téged? Ő nem sajnált, czélba vett, mint egy kutyát!»

Láttam kegyetlen, a vadász-szenvedélytől szinte ragyogó arczát és az elkésett dühtől összeszoritottam markomat; oh – ha most vezényelnének: egy, kettő, három!

Kisiklott a körmeim közül, örökre. Dehogy is örökre, elhatároztam, hogy ujra szembeállok összes régi ellenfeleimmel. Megverekedem akár az egész világgal. És a kardot se tudtam a kezembe fogni, tényleg nem birtam kivágni öt moulinetot. Elmémben, képzeletemben akár – akár ötezret is. Láttam, hogy nincs jártányi erőm sem és elszabadult lovakat szerettem volna megfékezni, kihajigálni egy egész korcsmát.

És még csak nem is mosolyogtam magamon. A józanság olyan kis mértékre redukálódott bennem, hogy meg se döbbentem e roppant ellentéteken, a melyek való egyéniségemből kiforgattak egészen.

Igy esett aztán, hogy bár bizonyos voltam kora halálomban, ámbár ugy éreztem, hogy már is meg vagyok halva, mégis: teli, de teli voltam forró szerelmi vágygyal és egész lényemet állandóan teleárasztotta és megfeszitette egy fenséges, szinte tragikus hit, az, hogy egy -11- nagy, nagy, soha még nem érzett, uj, a szivek világtörténetében egyedül álló szerelem előtt állok.

II.

Kopottan, csaknem rongyosan ténferegtem az utczákon. A tél elején belevettem magam egy ruhába és hónapokon át megmaradtam abban. Ezzel egyébként évek óta igy vagyok: Csak nyáron, tavaszszal és őszszel tartom érdemesnek, hogy az ember csinositsa magát. Télen okosabb bebujni egy nagy télikabátba, de ugy bebujni, hogy csak az orrod lássék ki. Én legalább igy cselekedtem. Igy jelentem meg a szinházakban, a szerkesztőségekben, az utczán. (Ismerősöket, rokonokat nem látogattam meg az egész évad alatt.)

Arról még nem is beszéltem, hogy a munkától minden kedvem elment. Nem csináltam semmit; őgyelegtem és azzal foglalkoztam, hogy az asszonyokat néztem és tápláltam magamban az eljövendő nagy szerelem hitét.

Ki lesz az a lány? Hol fogom meglátni? Nem te vagy-e, fekete ruhás leány, egy fejjel magasabb, mint az utczán járó társaid, gőgös és kopott, sötét leány? Messziről láttam, jön egy régies landauer, a hó két női arczot világit meg benne. Az egyik vajjon nem ő-e? Szivdobogva vártam, a mig elrobogott mellettem -12- a kocsi, de a hölgyek arczát nem láthattam, nem felém forditották a fejeiket. Pedig, hátha az egyik mégis az volt. Az, az! Még nem is ismertem és már mostan is csaknem őrültté tett. Kínzott a zárkózottságával, gyötrött a szelidségével, megölt a szenvedélyességével. Csókoltam a lábait és féltettem; egy trónt csináltattam neki jegesmedve gereznájából és aranyozott szandálfából, de egyszersmind kegyetlen voltam hozzá. A karaktere készen volt a lelkemben, szerelmünk története máris folyt, vele éltem már: és nem volt még sehol.

És nem volt egy asszony az egész városban, a ki bár csak egy kiváncsi tekintetet vetett volna rám.

Nem vettek észre, vagy ha megláttak, szánakozó, még inkább boszankodó tekintetet vetettek reám. Egyik-másik meg is rémült tőlem és a jól táplált arczokon láttam a borzongó érzést:

– Ez engem akar. Ez a halálra vált, ez a hideg váz, ez az elszáradt zsidó! Meghalnék, ha hozzám érne, fujj!

Az energikusabb hölgyek meg valósággal dühösek voltak rám a mohó, beteg tüzben égő, ruhájukat leperzselő tekintetemért:

– Hát ez mit akar, mért nem megy haza, mért nem fekszik le, mért eresztik az ilyeneket az utczákra, mért nem hal meg az ilyen? -13-

Meghalni! A mikor soha még igy nem értettem az életet, a mikor rettentő szépsége és mélysége világosan áll a lelkem előtt. Meghalni! De a mikor nincs semmi bajom, csak vérem nincs, csupán a testem vesztette el életképességét, de a mi embert emberré tesz, a képesség és vágy a szerelemre, oly hullámokat ver bennem, oly hatalmasakat, oly fenségeseket, oh, ha látnák.

Találtam valami szegény kis kokottra. Oly nyomorult volt a lapos kis buta fejével. Udvaroltam neki; kinevetett:

Látni se akartam többé. Nála még az a hatalmas szinésznő is szimpatikusabb volt, a ki, mikor elébe járultam, ajkbigygyesztve nézett végig, mintha azt mondotta volna:

El vagyok hát itélve végkép! Néha magam is elhittem ezt, és egyszer – mért tagadnám el – kétségbeesetten, dühösen sirtam. Igy kell hát elmulnom nap nélkül, szerelem nélkül, semmivé lenni, mint egy hójegecz, a szürke, fagyos, vigasztalan télben! -14-

III.

A mi fentartott, a mi éltetett: egy kedves, kis fekete leányfej volt. Annak a leánynak az arcza, a kiről biztosan tudom, hogy szeretett. Csaknem egy évtized mult el azóta, a mióta elváltunk. Tiz esztendeje, hogy megirtam neki: nem szeretem többé, menjen férjhez. És itt a levele – rajta a megőrzött boritékán a nyolczszáznyolczvankettes postai bélyeg. – «Jól van; hát én sem. És ugy fogok cselekedni, a mint mondta!» Jól emlékszem még, hogy akkoriban sem tudtam egész világosan, mért szakitottam el magamat tőle: azért-e, mert szerelmünk már elérett, ellanyhult, vagy mert beláttam végre, mily botor dolog abban reménykedni, hogy valaha egymáséi legyünk. Ugyszólván egyidősek voltunk és a családalapitásra egyéb alapom nem volt, mint az édes, közös tőke: a reménység. Elváltunk, nem haltunk bele. De vajjon lehet-e elválni az első szerelem tárgyától, elválasztott-e bennünket az ő férje, gyermekei, a nagy távolság? (Drezdába vitték; ő kivánkozott messze, messze!) Ostobaság azt hinni, hogy elválni lehet azoknak, a kik évekig voltak egyek abban az időben, a mikor dicsőséges, szép állatja az istennek: az ember, fiatalságának erejével be bir törni az egymás lelkébe, az egyik kedve szerint átadja -15- magát a másiknak, összeforr örökre és változhatatlanul.

Tiz éve nem láttam már azt, a kivel – a közbeeső szerelmek daczára – még mindig éreztem a szoros összetartozandóságot. Hát ő vajjon érzi-e? Bizonyos, hogy ugy van mint én, kétségtelen, hogy csak szólanom kellene neki:

És neki is csak meg kellene jelennie hátam mögött, barna kezecskéjét a vállamra kellene értetnie csak:

Mennék minden gondolkozás nélkül; hisz ez oly természetes. De mért is nem keressük fel egymást. Egyszer-egyszer már indultam volna feléje. De észre tértem, elmosolyodtam, maradtam.

Hisz ő, a hol van: ott nincs többé. Itt van körülöttem, a levegőben, bennem, abban a reménységben, mely egy ily nagy szerelemmel biztat. De itt van ő maga is, az alakja, az arcza, a járása; ő egészen. Egészséges koromban is találkoztam vele, egy hozzája megszólalásig hasonló másával, nem egyszer. Leányokkal, a kik épp abban a korban lehettek, mint a milyenben ő volt, a mikor elváltunk és utoljára láttuk -16- egymást. Már messziről és leginkább az utczán láttam meg e hasonmásait, a kik száz ember közül kikeresve engem, reám néztek, szerelemmel, barátsággal, olvadó érzéssel.

Soha, valami nagy szerencsém nem volt a leányok körül, sokáig és kitartóan kellett hizelegnem nekik, mig bizalommal, érdeklődéssel, vagy szerelemmel tették a kezüket a kezembe, és ezek, a kik ő hozzája voltak hasonlatosak, a kik egy-egy pillanatra csalódásba is ejtettek, hogy bennök igazán őt látom viszont: ugyszólván a karjaimba hulltak az első pillanatra.

Amig vérem vala, nem sokat törődtem ezzel a büvös problémával, de tavaly télen minduntalan ez a kérdés suttogott előttem, magános sétáimban egyre csak igy szóltam magamhoz:

Nem, ebben az egyben nem képzelődtem. Igaz volt, ugy volt. Szánalmat keltve, csaknem megvetve bolyongtam a tarka asszonytársaságban és az irántam közönyös tömegből egyszerre kivált egy kis fekete fej. Ez hosszu, hamarosan szegre hajló, egy kissé összehuzott barna szemeivel figyelmesen, édesen, szerelmesen nézett reám. Hivott, vont a tekintetével, s hosszu, meggypiros ajkai reszkettek, beszélni akart volna -17- hozzám, kiáltani a távolból, de nem lehetett neki, hiszen ugy váltunk el, hogy ne találkozzunk többé soha. És mégis, jó isten, nem kápráznak-e a szemeim, a kezével is, mint egy gyerek, ugy hiv!

Nem mertem hozzájuk közel menni, hát ha csakugyan ő? De hisz tiz év mult el azóta és ezek itt: hasonmásai tiz év előtt. Azóta mi lett ő belőle!

Egyszer még se birtam ellentállni, a szinházban, az erkélyen ült, onnan keresett ki engem. Fölsettenkedtem hozzá, egészen közel melléje.

Megszólalt, beszélt a szomszédjához. Ez a hang nem volt az övé soha. Egyébként ő volt egészen, még a ruhája is.

Még mindig kiváncsian nézett reám, de egyszerre elszomorodott ő is, csalódott bennem? Kinek vélt? Miben csalódott?

IV.

Februáriusban oly komor lett az idő, mint egy szivtelen aggastyán. Nem mosolygott többé, egy pillanatra sem, a napot nem láttam többé. Oly mértékü fázékonyság vett erőt rajtam, hogy hiába ültem a meleg kályha mellé: dideregtem. Szinte óhajtottam a lázt, az fölmelegitene egy kissé.

El innen, el! Egyszerre őrült félelem fogott -18- el, hogy most halok meg, ebben a vigasztalan, zord hidegségben. Ilyen esztelenség! Ha hihettem volna, hogy meleg homok, napsütötte göröngy, vidám gyepágy borulna rám: oly szives örömest fektettem volna fejemet örök álomra. De igy szabadulni, minden áron szabadulni akartam az örök álom elől.

Szöktem a haláltól és hittem, hogy megszökhetek. Ha napfényre találok, az megvált. Elindultam hát utra, délszakra a napsugár után.

A tengeri hajón kilestem a kabin ablakán és láttam mosolyogni a hullámokat, mint valami szörnyet. Nápolylyal egy irányban járhattunk már, de azért hideg volt, a takaró alatt is vaczogott a fogunk.

Éjjel is köd borult az Amphitritére. A kürtök mindegyre bugtak, nehogy valami más tengeri szörny belénk ütődjék, vagy mi bele vágódjunk abba. És bőgtek a hajó istállójában a holnapi ebédre szánt tehenek. Csak a sirályok kisérnek bennünket nesztelen szárnycsattogással, jönnek velünk Trieszttől folyvást; hová, minek?

Egy nap és egy éjjel tartott ez az éjszaka. Nem maradt senki lábon az utasok közül; betegek, tehetetlenek lettünk mindannyian, mint kis halak egy nagy halban, gyomrában az exotikus hajónak. És hiába hallottam, hogy elromlott -19- a gép, hiába késtünk már második napja: nem volt annyi erőm, hogy föltápászkodjam megnézni, mi a baj? A kameriérek rémhireket suttogtak a folyosón, a hajó óraszám állott és a mikor megmozdult, olyan volt, mintha sülyednénk.

Hát sülyedünk, gondoltam magamban és nem gondoltam semmi egyebet. Morfiumtól elkábitott fejemben nem sokkal több öntudat vibrálhatott, mint egy szárazra dobott haléban. És ugy amint ez, szárazra kerülvén, egy homályos, de erős vágyakozással lehet teli a viz után, ugy szomjazott bennem egy kábult valami egy darabka napos földért. Ámbár kissé homályosan emlékeztem már az egészre és amikor a köd a tenger egyetlen dühös mozgására eloszolván, hirtelen kikötöttünk: azt hittem tündérországban vagyok, pedig csak Palermo volt, a hová megérkeztünk.

«Ballo di bambini!» hirdették mindenfelől sárga falragaszok. És csakugyan voltak gyermekek is a rengeteg fa-szállában. De sokkal több volt az asszony, minden kis gyerekre legalább három mama is jutott. Ez a természeti csoda volt a legelső, amely megvillant szemem előtt, aztán legalább egy pillanatig – hogy ne hazudjak – nem láttam semmit. -20-

Ugy két, háromszáz szép asszony ült szorosan egymás mellett, sőt voltak egész sorok, ahol tiz-tizenöt, szinte egyforma szépség foglalt helyet. Mintha testvérek volnának, pedig nem is szólnak egymáshoz, pedig nem is ismerik egymást. De nem két család-e az egész kör? Az aczélszürke szemüek családja az egyik, a fekete szemüeké a másik.

Láttam itt szempárokat, melyekben nem egy lélek, de egy egész korszak története tükröződik. Például a lovagkor története és magyarázata. Málta, a lovagok fészke, közel van ide és egyetlen egy tekintet pillanatra való fölvillanásában világos előttem: Szűz Mária szépséges legendája.

A Madonna, a ki bűn nélkül fogamzott és fiat szült, testre is halhatatlant. Mi van ebben hihetetlen és ki kételkedik abban, hogy igy volt, nem másképp! Kár, hogy a hölgyek modern ruhában vannak. Milyenek lehetnének biborszegélyes hófehér ruhában? Olyan kosztümben, mint a hogy a kétezer éves görög hamvvedreken láttam őket. Mily könnyedek, mily vidámak, kigunyolják a kis terrakotta koporsót, a melyre rá vannak vésve. Kaczérkodnak a halállal.

Ezek az élők pedig nem kaczérkodnak velem, az élővel. De élek-e vajjon igazán? -21-

Egészen magamra hagyatva, csaknem elvesztettem magamat. Kétségbeesetten ragaszkodtam azokhoz a levelekhez, a melyek számomra otthonról érkeztek. A czimem, a nevem, az otthonhagyott levélpapirosom: bizonyitékok voltak számomra, hogy vagyok, én vagyok, a hiba csak ott van, hogy elszakadtam mindattól, a mi meghatároz, elkülönit, körülrajzol mint egy valakit. Szükségem volt e bizonyitékokra, mert különben nagyon könnyen azt hihettem volna, hogy már meg is haltam és az élet, a mit itt viszek végbe ebben az idegenben, már egy másik világban való vergődésem.

Soha se hittem volna, hogy az «Én», a szerelmes, elkényeztetett, édes «Én» ilyen gyenge lábon álljon bennem. Minduntalan meg kellett erősiteni, mintegy hozzám lánczolni, mindenféle tényekkel és ostoba fogásokkal. A mig ebben buzgólkodtam: sokszor kinevettem magamat. Azt hiszem, mások is segitettek nekem ebben. Különösen azok az emberek, a kikbe minden áron beléragaszkodtam, hogy beszélgessek velük. De hiába erőlködtem, nem tudtam a nyelvükön. Abba is hagytam és csaknem egy teljes hónapig nem beszéltem a hotel portásán kivül senkivel. Az se állt velem szivesen szóba, sok dolga volt -22- és ha ideje akadt, legszivesebben társalgott a cselédséggel. Boszantotta, ha megzavartam. Kénytelen voltam neki nap nap után borravalót adni. De ha valamelyik nap elfeledtem neki kiadni a lirát, hát bevonult előlem a fülkéjébe, mindenáron kocsikázni küldött, vagy a mi még jobban fájt, elnézett a fejem fölött és «igen», «nem»-nél nem szólt egyebet.

Egyedüli beszélgető társamnak, hiv barátomnak megmaradt a szicziliai bor. A palermoi piros, mindig csak a piros.

Talán megszólnak érte, de bevallom mégis: mindennap kétszer voltam részeg. Délben és estve.

Már tiz órakor ott ültem a korcsmában, az első vendég. Elébem tették a kedves, drága üveget.

Bache, evan, evoe! Éljen a részegség! Ha nem volna bor és nem lenne mámor: a meghasonlás, a bu, a kietlenség érzése ugy öldösné az embereket, mint a szolgálók az ujszülött macskákat… sokan vagyunk, el velük a patakba, ne vinnyogjanak itt, vigye őket lefelé a viz…

Ha felébredtem reggel, csak az nyugtatott meg, hogy délben részeg leszek. Néztem az órát, vártam az időt és morfondiroztam magamban, hogy micsoda ostoba erkölcsi elv az, mely -23- a részegséget tiltja és elitéli. Van abban bün, ha az ember boldog akar lenni, ha javitani akar az állapotán? Igen ám, de a következő nemzedék megsinyli ezt a boldogságot! feleltem magamnak.

Egy liter vörös – akkoriban – tökéletesen elegendő volt nekem. Ettem egy-két harapást, tojást, vajat, egy kis sós halat, néhány diót, de csak azért, hogy még jobban essen rája a bor. Aztán sietve lenyeltem a magam porczióját, az utolsó pohár előtt siettem fizetni, de már ekkor sem emlékeztem tisztán, hogy mit hoztak az asztalomra; a pinczér méltányolta az állapotomat, egy vastag bajuszu toszkánai legény volt; a mikorra megittam az utolsó csepp palermoit is, hát kedvem lett volna minden pénzemet odaadni az ormótlan ficzkónak. Nagyon jó, igen naiv és humoros fiunak látszott.

Köszöntem a vendéglősnek: a rividerci! Hiszen ő barátom! És barátom e kerek világon mindenki, jöjjetek a kebelemre.

Bandukoltam haza felé a hotel de la Franceba. (Német fogadós birta, németek lakták. Mindenütt németek! De szeretem még őket is.) Nappal nem volt semmi baj, mentem a pálmák irányában, a giardino Julia felé. Czikkczakkban -24- mentem, sok szidást kaptam, nem egy oldalbaütésben részesültem, de végre is csak hazaérkezém.

Az esti mámor után azonban bizonytalanabb volt a hazajutás. Mindjárt, mindjárt utána baktattam egy szép asszonynak és rendszerint eltévedtem. Mint két lidércztüz vontak, csalogattak maguk után asszonyszemek, ki az ingoványba, ismeretlen, elhagyatott városrészekbe és a nélkül, hogy észre vettek volna, eltüntek előlem és magamra hagytak a sötétben.

Halálra fáradva testemben és energiámban, leültem valami kődarabra és vártam, ha jönne valami kocsi, de minthogy rendszerint nem jött, ott ülve töltöttem a hüvös éjt. Kutyák szaglásztak körülöttem, csavargók közeledtek felém, lassan jött egy, még egy, körülfogtak s bandita szemeikkel a szemembe világitottak, az egyik megszólitott minden teketória nélkül, a másik kereste velem az érintkezési pontokat.

Hebegésem mulattatta és egyszersmind meggyőzte őket, hogy nincs rajtam mit keresni valójuk, csak olyan szegény ördög vagyok mint ők, csakhogy beteg és elzüllött. -25-

Figyelmeztettek a rendőrségre, sőt figyelmemet egy jó fekvőhelyre is fölhivták, a tenger mellett, a monte Pellegrino alatt, ide egészen közel, pompás sziklaágyak vannak, vánkos is van, mohából, paplan is tengeri füből, az il mare mormol altató danát és egyszer-egyszer lágyan megnyalja a képedet.

De nem igen tudtam megmozdulni a helyemből, vártam a reggelt, a mig kipihenhetem magam és jön valami kocsi. Agyonüthetnek, csinálhatnak velem a mit akarnak, még csak nem is kiabáltam volna.

Az ilyen éjszakák után, másnap, pihenőt kellett tartanom a bor dolgában. Iszonyu, iszonyu, nem tudtam inni! Egész napon át ott feküdtem az ágyon, felöltözve, mozdulatlanul. Estefelé föltápászkodtam s lementem a tavola rotundához, nem azért, hogy egyem, hanem hogy lássak esetleg vagy egy szép asszonyt.

Csunyák voltak rendszerint, és egészen elkeseritettek azzal, hogy végigették az egész menut, ha már megfizették. A hotel-tulajdonos, a pinczérek meg egyre arra lestek, mi marad meg, mit lehet eltenni holnapra? Mohóság és kapzsiság, ez az egész világ!

Tökéletesen visszaestem a magyarországi állapotba. Ha a mámor elmult, elhagyott az élet: halott voltam, egy szerelmes halott. Mert -26- az élet hatalmas ösztönei közül csak ez az egy, a legelső, maradt meg bennem. Ez is tárgy nélkül, a kielégitettés reménye nélkül, csupa vágy, egy hőmérsék nélkül való óriási láz, valami iszonyu lelki szomjuság.

VI.

Kimentem a vasuthoz. Még bennem volt a déli mámor, még kedvesnek és vidámnak láttam a világot. A vasutról vártam valakit. Kit? Ki jöhet? nevettem magamon. «Kevés ilyen nagy bolond van ez időszerint a világon, mint én!» mondottam hangosan, és mindjárt jól mulattam a magam megjegyzésén. Egyáltalán, a részegség tipikus ismérvei közül csak ez az egyetlenegy, a hangos, magammal való beszélgetés kedve ütközött ki rajtam. Jól esett magyar szót hallanom, egyáltalán jól esett valakivel beszélgetnem, még ha ez a valaki csupán én voltam magam.

Bementem a váróterembe és a következő rövid felhivást intéztem magamhoz:

Hogy ne emlékezném. Ilyen kérdés, ostobaság, hogy lehetne az ilyesmit elfeledni? A -27- váró-terem volt nekem egykor legkedvesebb helyem. Ott találkoztam az egyetlen lánynyal, a ki szeretett. Kicsi volt az állomás, a vasut csak kétszer állt meg napjában, az egész délután a mienk volt, mienk. Az állomásfőnök kártyázott a kaszinóban, a személyzet aludt, a váró-terem nyitva, télen befütve: az isten áldja meg az államot, a mely ily pompás találka-helylyel segitette elő szerelmi boldogságunkat. Mig egy vén pénztáros-leány jött, reánk lesett és nem találkozhattunk többé zavartalanul. Külön-külön sokáig kijártunk még és üzeneteket vittünk egymásnak a fali mappára, a képekre, a vasuti tarifákra… «Szeretlek», «Én jobban».

Itt, a palermoi állomáson, a messinai vonatra várva, körülnéztem, nem lát-e valaki és loppal, lázzal, boldogan, valami képes hirdetés géniuszának a szoknyájába beleirtam apró betükkel: «Szeretlek, felelj!»

Kit szeretek, ki feleljen? Erre nem igen gondoltam, hanem ha nagyon ködösen is, derengett bennem a remény, hogy megkapom rá a feleletet.

Erősen mámoros voltam e napon, az igaz. Érzésem és gondolkozásom oly merész szárnyalást vett, mint a hogy csak álomban szokott. De azért ébren voltam, sőt kinoztam a vasuti személyzetet is, mikor jön meg már a vonat? -28-

Megérkezett. Kevesen érkeztek rajta, megnéztem külön-külön mindenkit, a szivem hangosan dobogott ezalatt. Senki ismerős, senki, a kire várok! senki? De hát kit akarsz.

Beültem a hotel emeletes kocsijába, éppen indulófélben volt már. A teteje megrakva málhákkal, az ablakai befüggönyözve sürün, mint rendesen. A szikrázó levegő, a szemkápráztató nap miatt és azért, is, hogy az érkező utas az ut alatt meg ne lásson valami gyönyörü fekvésü hotelt és kedve támadjon – a kocsibért kifizetve – oda kiszállani.

A kocsi tele volt, de akik benne ültek, azokat nem láttam. Azok sem engem. Csak a hol fejünk a függönyhöz ért, ott rajzolt a nap egy jó vastag és sötét arany konturt. E körvonalakból tudtam, hogy két asszonynak kell velünk együtt jönnie. Az egyik mellettem ült, a másik szemben. Egymáshoz tartoztak, de nem beszélgettek. Bizonyára idegen országbeliek vagyunk valamennyien, senki sem szól. Valaki pénzt olvas, ásit egy másik. Most a mellettem ülő asszony – leány bizonnyal – megszólal. Nem tudom miféle nyelven beszél, ugy tetszik mintha angolul, de még sem ugy. Valami ismeretlen idioma, de a hang olyan édes, ismerős, szelid, panaszkodó, meleg. Álmos, éhes és mégis vidám a kicsi. Elhallgat, kényelmesen akar -29- elhelyezkedni, kiterjeszté karjait és meleg kezét az én mindig hideg kezemre teszi. Nem rebben meg, nem vonja vissza kezét, nyugtatja az enyimen tovább; vigyázok, hogy meg ne mozduljak.

A kocsi megáll a hotel előtt. Az ajtót leveszik, a vendégek kiszállanak. Kereskedelmi utazók, két pap, az angol, legvégül pedig az enyémek. Előbb egy öreg asszony. Egészen elaggott, meghajlott, az első pillantásra megismerik, hogy se nem hall, se nem lát jól többé. Azért ő segitette le a másikat, a fiatalt.

Lassan lépett le az a legfelsőbb lépcsőről. Beléfogódzkodott az öreg asszony reszkető karjába. De nem mert lépni többet, körülnézett, nincs-e valaki itt, a ki segitsen. A szálló személyzete már odabenn alkudott a kereskedőkkel, egyedül én állottam a kocsi előtt; felém forditotta fejét. Odamentem hozzá és megfogtam a vékony kacsócskáját, lesegitettem. A mikor már lent volt, csak akkor néztem meg.

Nem voltam meglepődve, nagyon természetesnek találtam, hogy ez az a lány, a kire vártam. Ugyanaz az arcz, ugyanaz az alak, mint a ki engem egykor, régen, olyan nagyon szeretett. Az, a kinek csak az imént irtam a váróteremben. Eljött meghozni a választ. Csak hogy egy kissé fiatalabb mint az, és szegény fáradt. -30- beteg. De a muskátlit épp ugy szereti mint ő. Halványbarna feje körül van tűzködve az égő vörös, buja mégis gracziőz virággal. A hajában pedig egy világos piros pelargonia. (A vasuti állomások garádja erre csupa ilyen virág. Ott szakithatta és ott szórhatta fejét, mellét ezekkel tele.) A virágok az ut alatt elhervadtak egy kissé, de szinük tüzelt és fényt szórt az egész alakra. Különösen homlokára és szemébe.

A leány mosolyogva, kiváncsian, hosszan nézett reám. Látta rajtam, hogy nézem a virágjait és arra gondolhatott, hogy szeretnék egy szálat. A melléhez nyult, hogy onnan tépjen egyet és nekem adja. De meggondolta és nem adott, a helyett mondott valamit. Valószinüleg megköszönte a maga nyelvén, a mért lesegitettem a kocsiból.

Az esti mámor alatt meg voltam győződve, hogy ezt mondta: «Köszönöm». Egész világosan ezt: «Köszönöm!» De mégis, ugy lehet csak annyit mondott: «Holnap!»

Reggelre kelve, mint rendesen összetörve, oly józanon és oly élettelen, megállapitottam magamban a nyomorult valóságot. Nem mondta «köszönöm», nem mondta «holnap» hanem azt mondta «thank jou» és nem az én lányom, a kinek üzentem, hanem egy haldokló árva skót leány. -31-

De olyan kedves, olyan bájos és az már mámor nélkül is egész bizonyos, hogy mélységes szeretettel nézett reám, megölelt a tekintetével és gyönge karjait képzeletében kinyujtotta az én elsorvadt fejem körül.

Hálából, a miért lesegitettem? Mert én is beteg vagyok! Nem, nem, hogy is lehetne igazuk ez orczátlan piaczi okoknak! Ujra a régi jelenség áll előttem, a megdönthetlen, de érthetetlen törvény: senki se néz engem, mindenki utál engem, csak az jön egy rögtön ébredő forró érzéssel felém, a ki a régihez, az igazihoz, az egyetlenhez hasonló!

VII.

A skót leány hivatott; mindjárt az első héten, estve. Azaz, hogy éjjel volt már, sőt aludtam is, a mikor a szobaleány felköltött.

Sietve kaptam magamra valami ruhát és átmentem. A lány is alig volt felöltözködve, egy szál kék ruha rajta, egy darabból való az egész, olyan, mint a milyent a gyermekek viselnek. Köszöntünk egymásnak, mosolyogva fogtunk kezet, a nélkül, hogy megmondtuk volna egymásnak a neveinket. Mindegy. A lány fölkelt -32- és intett, hogy menjek utána a másik szobába és vigyem magammal a gyertyát is.

A lány mondott valamit angolul, de én nem értettem. Kértem, hogy francziául ismételje szavait, nem értett meg. Olaszszal, némettel próbálkoztam, mindhiába. Magyarul szólaltam meg: gyengén elpirult és mosolygott. Egyáltalán nem volt megrémülve, ugy lehet nem tudta, hogy egy halott fekszik előtte, vagy ment volt attól az emberi babonától, mely félelmessé és irtózatossá teszi a halottat. Megfogta az öreg asszony kezét, szólongatta: Lizzie, Lizzie! Kezeivel mutatta, hogy nem érti a dolgot. Aztán meg egy kis ijedséggel már arról beszélt, hogy a néni kisebb lett az éjszaka, egy éjszaka alatt olyan kicsiny lett, mint egy gyerek. Valószinü, hogy azt mondta, de azért nem állithatom bizonyossággal. Ő sokkal jobban megértett engem és helyeselte, a mikor mindenféle jelekkel megmagyaráztam neki, hogy jó volna orvost hivatni.

Csendesen ültünk egymás közelében, ő az ágy fejénél, én az ágy lábánál, a mig az orvos jött. Nem szóltunk egy szót sem, pedig nekem nagy gyönyörüségem telt volna abban, ha elmondhatom, hogy az, a ki mellett virrasztunk, az már halott, halott egészen. De az -33- okosság és a gyengédség reám parancsolták, hogy hallgassak erről, a mig jön az orvos. Többe, mint másfél órába beletellett, a mig az megjött. Előbb el kellett neki küldeni a tiszteletdiját és a szegény leány nem tudta, hogy a halott hová tette a pénzt. Végre is a szobaleány találta meg az öreg asszony párnája alatt.

Egy kecskeszakállu, ordináré ember jött és hamarosan konstatálta a halált. A leány kétszer is megkérdezte: de hát csakugyan-e? Aztán oda lépett az öreg asszonyhoz, megcsókolta a homlokát, megigazgatta a haját és miután elmondott valami rövid imádságot, megköszönte, mert átfáradtam hozzá.

Reggel volt, a gyertya még égett az asztalon. Leült melléje és fejét kezeibe temette. Csendesen mondott valamit a szobaleánynak, a ki az ablakokat nyitogatta ki. Megkérdeztem, hogy mit szólt. «Most már nincsen senkim!» ezt mondotta.

De azért még csak nedvesek se lettek a szemei. És a mikor harmadnap a nénit eltemették, – lopva, hogy a vendégek meg ne ijedjenek, – még csak más lakásba se ment át. Sőt midőn ötöd- vagy hatodnapra lejött a table d’hôtehoz, vörös pelargonia volt a hajába tüzve. -34-

VIII.

Ő: én voltam és én: ő. Két árvaság; egy pár: elhagyatottság. A giardino Juliában találkoztunk minden napon, egyedül voltunk a világ legelső kertjében. Leültünk valamelyik lóczára, a hová legjobban tűzött oda a nap, és a mig láttuk egymást, meg nem mozdultunk onnan. Miért nem ültünk egymás mellé, miért játszottunk bujósdit, mért nem fogtuk meg egymás kezét? Nem látta volna senki, csak a pálmák, és azok szeretik az ilyen dolgokat, mindegyre csókolóznak a gyenge szélben. Semmi, de semmi magyarázata nem volt egymástól való tartózkodásunknak, hiszen minden bizonynyal mi voltunk egymásnak a legjobb ismerői a világon, összetartozandók, egymáshoz kapcsoltak, ismeretlen és mérhetetlen idők óta.

Egyszer, egy délután esett az eső. A leány behuzódott egy fedett fülkébe, én meg, valami különös, ismerős illat után behatoltam a kert mélyébe. Megtaláltam az illat forrását: viola-táblát. Szerettem volna megszólitani a fehér virágokat, mint valami földit. E helyett nekiestem és letéptem belőlük egy ölre valót.

Aztán egyenesen siettem az én kis fázó leányomhoz. Az ölébe hánytam a virágokat. Mérhetetlen volt az öröme, mindjárt tele tűzködte -35- magát vele. Nekem is egész bokrot tűzött a kabátomba. A mig reszketve motozott a ruhámon, megcsókoltam a kezét. Bámulva nézett reám és hirtelen elhatározással fogta a kezemet és megcsókolta.

Egymás mellé szorultunk a fülkében. Beboritott bennünket a fehér viola, fogtuk az egymás kezét és néztük az esőt.

Kerültük egymást aztán. Valamelyik nap beüzentem hozzá, beküldtem a névjegyemet is. Visszaüzent, hogy nem ismer. «Most beteg», tette hozzá a szobaleány, a szobaleányokkal vele-született jóakarattal.

Ujra és még nagyobb hévvel adtam magamat a boritalra. Rátaláltam a régi Asztira, mely pezseg a pohárban, de nem nagyon. Egy félvér pezsgő, melyen még sem érzik a csináltság. Raszig bor! mint a hogy némely, messze innen élő barátaim mondanák. Egy vékony nyaku üveg tökéletesen elég volt nekem belőle. Ezek a kedves flaskák! Óh édes kis Asztim, szerelmes angyalom! Szerettem volna megölelgetni, aztán belevágni a szemben levő tükörbe, a honnan egy hozzám hasonló vázalak kancsalitott reám; egy csúf, hosszuképü ember, a ki nyilván gunyolta a bennem élő kerek arczú, életerős, vidám alakot.

Egyenesen hazamentem a becsipések után. -36- Egy estén igen hamarosan végeztem és különösen siettem el a korcsma nagy világosságából. Oly boldog voltam, hogy kerestem a magányosságot, helyesebben a tête a tête-et az éjszakával. Nagyon is hamar érkeztem haza. A hotel ablakai még nyitva, a legtöbb világos, most ágyaznak a szobaleányok. De egy sötét. Hanem a sötétségben egy mozdulatlan fehérség látszik. Nem emberi test, hanem valami különös világosság.

Vár reám, hiv magához! Siettem föl a lépcsőn és minden gondolkozás nélkül léptem a szobájába. Világ ott sem égett, a kandallóban morgott valami kis tüz. És az ablakok nyitva, benéznek rajta a pálmák, csodálkozva a télen, a melyet az északi asszony itt is érez és a melyet ők nem ismernek, csak szomorú mesékből…

Az én édes, szerelmes halottam ott maradt az ablaknál, megfordult, meg nem rezzent, föl nem kiáltott, csak olyan hangot hallatott, mint a galamb, ha a kánya száll felé… Nem nyujtotta a kezét, leült, inkább lerogyott az ablak előtt, szemben a sötétséggel. Mellé ültem, megfogtam a kezét.

– Beteg voltam! mondá angolul, és olyan hangon, mintha bocsánatot kérne tőlem. -37-

Megértettem; különös, csaknem minden mondatának értelmét kivettem ezen az estén. És ő is érteni látszott, a mikor valamit mondottam a magam nyelvén. Különben ő nem sokat törődött azzal, hogy értem-e, nem-e? Hirtelen beszélő kedve támadt és megállás nélkül pergett a szó láthatatlan ajakáról.

Azt hittem, nem: bizonyos vagyok benne, hogy arról beszélt, a miről az asszonyok minden találkozáson, a mely az elsőt követi.

Hirtelen megakadt, de csak egy szótag kimondásának időtartamára. És folytatta megállás nélkül, mintha leczkét mondana föl:

Borzalmas és fenséges érzés, hogy mi ketten igy külön vagyunk, hontalanitva az emberek társaságából, az élő lények közül. Nekünk nincsenek törvényeink, mi nem tudunk semminemü konvenczióról, mi vagyunk azok, a kik meghaltak már, de még szeretnek.

A leány csicsergett tovább. Kinyujtotta nyelvét a halálra. Egy-egy szava ugy hatott rám, mintha a sötétség hirtelen izzó napra vált -38- volna és forró sugarai az én testemet elboritanák. Ő meg fázott, azt mondotta, és hozzám bujt a sötétben. Didergett és reszkető ajkakkal mindegyre azt sugta.

Magamhoz szoritottam, de a láz mégis birtokába vette. Szemeit, jéghideg ajkait csókoltam, magamhoz öleltem. – Kimerült, mozdulatlan lett, szemeit lehunyta, ajkát becsukta.

«Meghalt!» gondoltam magamban lassan, álmodozva, minden félelem nélkül. De nem halt meg, megmozdult, kinyitotta a szemeit és egyszerre oly forró lett, hogy szinte sütött. És én bennem – ugy lehet, hogy e melegtől – olyan ereje kelt az életnek, annyi vidám, friss és egészséges szenvedély, hogy husz évesnek éreztem magam ujra. Vagyok a régi, régi szerelmes legény és a tiz év, a mely azóta eltelt, csak tiz percz, éppen annyi, a mennyi ideig az elsőre, az igazira szoktam várni az alföldi város háza előtt. Nem mult el semmi, vagy minden visszajött: a vissza nem térő elmult idő itt van és megtaláltam azt, a ki mindörökre elveszett nekem. Itt fekszik a leány karjaimban szerelmes szókat suttogva nekem, átadva magát mint a régi, szinte könyörögve, hogy letépjem… Az ostoba erkölcs, a gyáva álszemérem mindeddig megmarkolta a kezemet. -39- Eh, enyém az erő, kiszabaditom magamat…

A diadal gunyos demonja kibontotta bennem a szárnyait. De mintha maga a lány is ugy érezte volna, pár pillanatra elengedtük egymást.

– Már azt hittem, hogy ugy kell meghalni…! – mondá az én szerelmes halottam csendesen. Aztán a nyakam köré fonta a karjait. Nem szólt többé, csak ha kérdeztem. Akkor is csak azt felelte, a mit én akartam:

– Hol csókoltalak akkor meg legelőször, -40- emlékszel-e még? Gondolkodott és mondta ugy, a hogy volt.

A tenger éjjeli zöld világossága lassanként elveszett az elnémult szobában.

IX.

Másnap mozdulatlanul feküdtem az ágyamon. Nyitott szemekkel, de nem látva semmit. Harmadnap fölfrissülve ébredtem föl és siettem át hozzá.

– A kisasszony a tengeri hajóval utra kelt. Csak az utat addig kibirja! – mondá a hotel titkárja.

Rohantam ki a partra és még láttam a hajót, mely őt elvitte. Sőt talán őt is láttam, de oly kicsiny volt mint egy fehér sirály, a mint átszáll a látó határon.

Az öreg fiatal-ember.

Egy szép, kövér, fiatalember élt Budapesten, a bodzafa-, később a Mária-utczában, ezernyolczázhetvenhatban. Azoknak a hölgyeknek, akik a kövér fiatalurakat – némi okkal – nem szenvedhetik, előadom, hogy Babics Sándor nem volt igazán kövér, hanem inkább csak erős. A feje nem nagy, a mi a fődolog, hanem a nyaka, a vállai voltak igen kifejlettek. Egy kissé maga is félt attól, hogy hasa lesz, mielőtt megházasodnék és ha nem lett volna jól nevelve, ha különféle könyvekből nem tanulja vala meg, hogy a férfi-hiuság rut dolog és különösen, ha a férfi-vállfüzők nem lettek volna olyan drágák, bizonyára megpróbálja karcsuvá tenni magát.

Ez a fiatal ember egy szombati napon, déli tizenkét órakor lebotorkált a lakásáról és egy bérkocsi-állomásra ment. A zsebében nem volt egy krajczár sem. Ott somfordált egy darabig, a mig kinézte magának a legrongyosabb fiakkert, a legrosszabb lovakat, a melyek elé a heves nyár daczára csukott hintó volt fogva. -44- Jól megvizsgálta a fiakkerest, aztán egy hirtelen mozdulattal beleugrott a kocsijába:

Szerencséjére éppen a betegek látogatására kiszabott idő volt és igy hamarosan beeresztették.

A szép és tiszta, ugyszólván kellemes palota, nagy kertjével, lépcsőházának és folyosóinak templomszerü csendjével: nagyon kellemesen hatott reá.

– Be jó világ van itt! – mondá magában. Egy darabig álldogált a folyosón és lenézett a kertbe. Látott igen jól táplált betegeket és egy másodszor virágzó vadgesztenyefa alatt megpillantott egy csinosan öltözködött, valószinüleg fiatal és urileányt. Ez talán nem is a benlakók közül való – gondolta magában. De egy ápolónő állott a közvetlen közelében. A leány hamar észrevette őt és feléje fordulva, a kezét szeme elé tartva nézte. Majd intett neki a fehér kezével. Vissza akart inteni, de hátul valaki megszólalt:

– Az az én privát ügyem! – mondá Babics Sándor ingerülten. Elfordult az ápolótól, a kit meglehetősen megutált mindjárt az első pillanatban.

A kövérkés fiatalembert megint roppant idegesség fogta el. Ugyszólván beesett a főorvos szobájába. Két alakot látott ottan. Az egyik felé fordult:

A doktor, a ki ritka és homlokán magasra felhuzódott szemöldeivel, tágra nyilt pupilláival inkább látszott elmebetegnek, eléje lépett.

A fiatal ember nem értette a kérdést, ebben a pillanatban elfelejtette a legközönségesebb társadalmi formákat és zavartan kérdé:

Az elmebeteg vendég elment, bucsuzóra -46- egy roppant szánakozó tekintetet vetvén Babics Sándorra.

– Már most nyiltan beszélhetünk! – mondá az orvos. – Miben lehetek szolgálatára?

A főorvos mereven, hosszan nézett reá, aztán igen határozottan, sőt kellemetlen éllel mondá:

– Bocsánatot, azt hittem, magunk között vagyunk. Megsérteni nem akartam. Pusztán és egyedül azt akartam kifejezni, hogy bizonyos mértékig mindenki beteg, vagy őszintén beszélve: egy kissé mindenki bolond. Önnel is megesik, velem is megesik, hogy egyszer-másszor szeretnők a saját fejünket leharapni. Remélem, nem veszi sértésnek, de az emberi öntudat oly hitvány, oly gyenge lábon áll, hogy valamely szokatlan szellő fuvására azonnal meglebben. Az egész dologban semmi veszedelem nincs, csak nem kell megijedni mindjárt.

Igen barátságosan mosolygott. Babics -47- Sándor valamivel nyugodtabb lett, de végképp elkomorodott. Tökéletesen lehangolva, csüggedt hangon mondá:

– Miért nem? Igen szivesen, ha ön ide kivánkozik. Aztán azonban én nem vagyok kompetens ebben, én csak megvizsgálom. Az a kérdés, hogy rendben van-e? Az iratait értem. De essünk tul a formaságokon. Neve:

– Hát protekczió kell ahhoz, hogy valaki a bolondházba lakónak bejusson! – tört ki a a fiatalemberből a nyers keserüség.

– De mennyire, – vagy maga az állam protegálja, avagy valaki, a ki az államban oszlop.

– Az is valami, de sokkal jobb lenne, ha itt, a József- vagy Ferenczvárosban lenne előkelő választó.

– Utólag szerzek magamnak ajánlatokat, becsületszavamra igérem, csak most legyen -48- kegyes és vegyen föl. Nem tudok elmenni többet innen, erőhatalommal se visznek ki. Megölöm magam, ha innen elkergetnek.

– Ez egy érv. De lássuk, mit képzel ön szenvedésének. Hogy hivták a leányt?

– Leányt, sehogy? Semmi közöm hozzájuk. Az ember iszik vizet, eszik kenyeret. Az asszony is ilyen szükséglet, semmi egyéb. Én legalább igy vagyok vele.

A fiatal ember kinyujtotta a nyelvét és komolyan, – kiváncsian várta az itéletet.

A főorvos most hozzáfogott a fizikai vizsgálathoz unatkozottan, gépiesen csinálta végig a dolgát, ugy, mint a ki megteszi szokásból, de nem hisz benne.

Megpróbálta kisütni, hogy nincs-e a gerinczagyban elváltozás, behunyatta vele a szemét és jártatta a sötétben, egyenesen járt, nem bukott fel, csak reszketett egy kissé.

– Félek a józan emberektől és nem akarok, nem tudok köztük élni. Azt hiszem, hogy -49- az életemre törnek és nem akarnak maguk között megtürni semmi áron.

– Nem. Nem tudom hogyan. Azt hiszem, mert jól esett! – mondá akadozva. Megint csak zavarba jött. Ha az orvos nem a hátizmait piszkálja, hanem a szemébe néz, meglátja rajta, hogy most hazudik.

Volt valami igazság abban, a mit elmondott, de csak egy tizedrésznyi. Részeges lett, hogy az éhségét csillapitsa. Sehol nem volt hitele többé, csak egy borkereskedőnél – és tapasztalta, hogy a szesz táplál. Az ember megeszik egy-két zsemlyét naponta és rá becsip, egész tisztességesen megél egy darabig. Elvégre is, hol van az megirva, hogy főtt ételt kell enni. Egy fél év alatt nem evett tizszer, mégis megvan, itt van. Igaz, hogy itt, de ez nem a legutolsó.

Olyan pompás itt a levegő, béke és csend van. A nyitott ablakon keresztül vidám leánykaczagás hallatszott be. -50-

Az orvos diszkrét dolgokat kérdezett a fiatal embertől. Majd megkérte, hogy beszéljen neki, mint élt a legutóbbi esztendőben.

– Nem sok mondani valóm van! – szólt Babics Sándor. Azt hiszem, ezeket szükséges rólam megtudnia. Elég jómódu embereknek vagyok a fia. Az apám törvényszéki biró volt Erdélyben. Enyeden tanultam. Majd idejöttem jogra. Negyven forintot kaptam otthonról minden hónapban, egész tavaly januárig. Apám meghalt, anyám nem kapott nyugdijat, csak kegydijat. Öt forintot küldött minden elsején. De nehogy azt tessék hinni, hogy ebből az öt forintból éltem, kerestem tizenötöt még egy ügyvédnél s a többit kölcsön kértem. Ugy egy fél esztendeje azonban igen megundorodtam a munkától, a kölcsönforrásokat is kimeritettem. Haza akartam menni, de az anyám egy vén kisasszony nénjéhez költözött. Haza – nem volt többé.

Egy reggelen, a mint pörköltet ettem a Szikszaiban, a rendes két pohár sörrel, – nagy gyönyörüségem volt mindez, – egymagamban morfondirozva, két dolgot állapitottam meg. Ugymint: hogy az egész Budapesten nincs senki, a ki nekem egy forintot adna kölcsön. És nincs egy leány sem, nem ismerek olyan asszonyt, a ki engem anyagi érdek nélkül megcsókolna. -51-

Egyszerre roppant undor fogott el, legelsőbben is magam, aztán pedig – még erősebb – a világ ellen.

Hazamentem és ettől fogvást egy félesztendeig nem mentem ki a szobámból. A másodig hónapban még egyszer támadt kedvem a világi életre, szerettem volna kimenni, ismerősöket látni, de a nadrágom és a czipőm igen elrongyollott. (Nem tetszik látni, be van varrva és megtintázva mostan, hogy a fiakkerosnak, a ki idehozott és a ki lenn hiába vár a pénzére, bizalma legyen irántam) Néha még egészen jól éreztem magam a vaczkomban. Minden este szabályszerüen berugtam és minden hajnalon nehéz fejjel és kissé éhesen fölébredtem, átmentem az ágyamba és aludtam délig. Pompás és igen hosszadalmas álmaim voltak.

– Becsületes embereknél. Egy családnál, a melynek minden tagja gyermek-dobokat készitett. Egy igen rossz életü leány volt közöttük, a ki arra spekulált, hogy elveszem ha végképp elzüllöttem. Azért türték hogy hónapról-hónapra adós maradjak a szoba árával. Sőt néha süteményt is küldtek be hozzám; – marhafaggyuval főztek, undorodtam a főztjüktől. Azonfelül, ugyszólván, csak egy tésztát ismertek, -52- az almásrétest. De nem untatják ezek a részletek.

– Igen, néha. Sőt diskréczió alatt szivesen bevallom, hogy némi ravaszságot is fejtettem ki abból a czélból, hogy ki ne lökjenek. Szóltam egyszer-másszor a gyermekdob-készitő kisasszonynyal, sőt Tóth Kálmán egy szerelmes versét irtam le az emlékkönyvébe. Érzem, hogy pirulok, de bevallom mégis: nagyobbára engedtem őt remélni. Azonban igen keveset érintkeztem a családdal. Ugy szerepeltem előttük, mint a ki beteg és nem lát szivesen maga körül senkit.

– De. A végrehajtó kétszer. Egy vidéki iskolatársam és egy szinésznövendék barátom, a ki kölcsön akart tőlem kérni két forintot és egy frakkot. Hordárok jöttek, a kiknek tartoztam, ezekkel egyáltalán nem szakitottam meg az összeköttetést. Kölcsönkérő levelekkel küldözgettem őket, nyiltan és előre bevallva, hogy csak abban az esetben honorálhatom őket, ha a levél, a mit visznek sikeres lesz. Sok belement az alkuba, sok nem. Végül egy sem. Ugy hiszem, az egész kar megtudta, hogy a hitelem végképp elveszett… -53-

A főorvos vidáman huzta föl azt a néhány hajszálat, a mely ott nőtt neki, a hol másnak a szemöldök. Reá sandalitott a kövér fiatalemberre:

A harmadik hónapban igen sokat foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogyan lehetne valami olcsó dekoktumot késziteni, a mely elvegye az ember étvágyát, de egyszersmind táplálja is. Mert élni csak kell!

A fiatal ember kémkedve nézett a doktorra, de tekintetéből azt olvasta ki, hogy csak tréfál. Folytatta tehát:

– Kisérleteztem is, bebüdösitettem a szobát, elpazaroltam a havi pénzemet, mégsem sikerült a dekoktumot felfedeznem. Megpróbáltam hát novellákat irni, mert azt hallottam hogy az ujságok fizetnek. Irtam vagy kettőt.

– Nem volt protekczióm, nem ismerték az irásomat. Az egyik nem is válaszolt. A másik megüzente, hogy csinos, csinos; talán. Erre a talánra sok pénzt költöttem el akkoriban, mindennap megvettem az ujságot. Azt hiszem, a tárczarovat-vezető elsikkasztotta az elbeszélést. Mindegy, visszatértem a borhoz. Nem untatom?

– Hogy fölvétessem magam. Már egy hónapja készülök. Körülbelől azóta konstatáltam magamban, hogy valami lelki bajnak estem a martalékául. Valamelyik napon, félmámoros állapotban. Akkor volt, a mikor a gyermekdobkészitő-anya nyersen megszólitott, hogy mi lesz? meddig bolonditom a lányát? Vagy nyilatkozzam, vagy hurczolkodjam ki azonnal.

– Nem, az önfentartási ösztön oly mértéktelenül ravaszszá tett, hogy a nyakamhoz értetett kést egy mozdulattal, egypár szóval eltávolitottam. Az asszony egy járásbirósági irnokságot ajánlott föl, de én kijelentettem, hogy reményem van a minisztériumhoz menni… Addig felfüggesztettem a kérdést. Az asszony megnyugodott, kiment. Én pedig, elérkezvén a szürkület, lefeküdtem a diványra. (Mindig -55- gyertya nélkül feküdtem le, rendes időben, a bor ugy müködött bennem, oly pontossággal, mint egy óra.)

Legelsőbben is megállapitottam magamban, hogy ugy, mint mindörökre, hogy is mondjam, minden akczióra képtelen vagyok. Nincs erőm, nincs kilátásom, de talán kedvem sincs, hogy ebből az állapotból kibonyolódjam. Ha ugy végeztetett, hogy megrothadjak ezen a diványon, hát ugy lesz…

Van egy egyetemi tanár nagybátyám, Kolozsvárott, ha annak irnék? Kaczérkodott velem egy emlék, a cselekvés régmult idejéből. Poklot, poklot, poklot! nem irsz senkinek, nem csinálsz semmit, itt fekszel és azzal vége.

Az «öreg» fiatalember elgondolkodott, beszédre nyitotta ajakát, de nem szólt, szavak után kapkodott:

– Jó, jó, – mondá a doktor keresetlen ridegséggel – ön el akarja leplezni, hogy miért jött ide és miért akar itt maradni. Én megmondom önnek. -56-

– Kedves fiatal barátom – mondá a főorvos szeliden – ne teketóriázzunk, kegyed az ugynevezett «reszketési agyőrjtől» legalább is esztendőnyi távolságra van még, akkor is, ha folytatja régi, helyesebben, utóbb megszokott étrendjét. A bor jól meghizlalta, ennyi az egész. Mi orvosok régen ismerjük a szesznek ezen hatását. Azonban abszolute nem engedhetem, meg, hogy előttem lelki betegnek adja ki magát.

Kegyed egyszerüen inkább bolondnak adja ki magát, mintsem hogy dolgozzék. Igaz, vagy nem igaz?

Kegyed el kivánja magát helyeztetni ebben az állami intézetben, mert magányos óráiban kieszelte, hogy itt cselekvés vagy felelősség nélkül lehet élni. Igaz, vagy nem?

Ha a városi szegények házába nemcsak aggastyánokat vennének föl, ön talán elébb oda pályázott volna. De mert tudja, hogy olyan ifju ember, mint maga, legfeljebb egy főherczeg pártfogásával juthatna be oda: hát minden borzongása daczára, idemenekült. Igazat mondok-e vagy sem?

Az ön lelke egészen elernyedt. Csak enni, inni, feküdni és aludni kiván. Az ifjuság velője kiszáradt az ön vékony csontjaiban, a fiatalság ruganyossága el, kiillant az ön inaiból, az életkedv bolondsága sorvadt el kegyedben időnek -57- előtte… következésképpen önt ezennel józanabbnak konstatálom, mint bármely kortársát. És éppen ezért a legnagyobb örömmel fogom elhelyezni intézetünkben és magamra vállalok minden felelősséget az eljárás körüli esetleges szabálytalanságokért. De legelőbb is választ kérek arra, hogy a főbb pontokban igazam van-e, vagy nincs?

– Ezek után azt kérdezem, hogy hajlandó-e ön arra, hogy a magam igazolására hamis adatokat vezessek be a mi könyveinkbe?

– Elküldjük. De nem ez a kérdés; örülök különben, hogy a morál némi maradványait találom önben. Hanem ez is mellékes. Fontos most meghatározni azt, hogy miféle könnyebbfajta mániát vállaljon el ön az intézet vezetősége és személyzete előtt. Válaszszon mi kell. Képzelje ön magát királynak. Mondhatom, hogy nincs lényeges különbség az elképzelt királyok és a ténylegesek között. Az egyik ugy hiszi a hatalmát, mint a másik, csakhogy azoknak, a kik a mi falaink között tartózkodnak, sokkal jobb az álmuk, az étvágyuk. Hagyjuk a filozofiát. Ne legyen király még sem, jobb, ha egy fiatal ember lesz, a ki azt hiszi, hogy mindenki szerelmes belé. -58-

– De mi czélra? A doktor ur fel akarja ültetni és le akarja leplezni kollegáit?

– Ostobaság! Hogyan tehet fel ön rólam ilyesmit. Egész más a czélom önnel.

– Semmi baja. Egyéb baja nincs, csak az, hogy nem hiszi el vőlegénye halálát. Egészen közönséges – alapjában – az ő tragédiája. A vőlegénye ilyenfajta kövéres, csinos fiatal ember volt, mint ön; kilencz nappal az esküvője előtt halat ment vásárolni a Duna-partra. Nagy meleg volt, igen befrüstökölt és a mikor beszélgetett a halászszal, egyszerre megütötte a guta. Éppen csak egy nagy tokot alkudhatott meg. Ez a bárkán történt. Onnan fordult be a vizbe. Eluszott Promontor alá. Jó későn, talán egy héttel utóbb, találtak rá. Kiteritették, a menyasszonya azt mondta – előbb sokáig nézte – aztán azt mondotta: ez hazugság, ez nem ő. Egészen bizonyosan nem ő. -59- Nem is ijedt meg a maczerált hullától, nyugodtan nézte. «Miért akartok megcsalni engem ezzel?» mondta. A temetésen nem zokogott és nem akczeptálta, hogy az ő kedvesét eltemették. Elment – vissza fog jönni. Ezt hite szentül, ezt hiszi most is.

Ezek a leányok közönségesen azt hiszik, hogy el nem mulhatik az, a kit ők szeretnek. Ez a hit magában véve nagyon is általános bolondság, de ennek az én kis lányomnak az a különössége, hogy egy és bizonyos személytől – a ki meghalt – tágitani nem akar. Mások eltagadják a helyettesitést, egész jóhiszemüen, hiszen az átmenet olyan lágyan mosódik el a lelkükben… De ez a kisasszony, marad az ő vőlegénye mellett és habár az nem jöhet többé, visszavárja. A mint láthatja, szelid egy hölgyecske, éppen csak akkor lesz dühöngő furiává, ha valaki szerelmese haláláról beszél neki. Először mosolyog, elpirul, sir később. Majd összecsikorgatja a fogait: «Nem, nem és nem. Csak halat ment venni, mondtam, hogy férfi ilyenbe ne avatkozzék. Eltévedt azon az ostoba dunaparti piaczon. De majd csak rátalál az utra!» Voltak, különösen a mig szülei körében és nem itt élt, a kik fel akarták – ha szeliden is – világositani. Egy ilyen felvilágositó nagynénjének leszedte arczáról a bőrt… -60-

Nem ajánlom önnek se, hogy felvilágositsa, ha találkozik vele. Ellenkezőleg:

Ajánlom és viszontszolgálatképp megkövetelem, hogy megerősitse fixa ideájában. Ön higyje el neki vőlegénye visszatérését.

II.

A főorvos – a szokásos formaságok elintézése után – bevezette Babics Sándort szobájába. Küldött neki vacsorát, három deczi bort is. Aztán magára hagyta.

Estefelé járt már az idő. Sándor az ablakhoz lépett. A budai hegyekre, a völgybe, az egész vidékre az este bánatos nyugodalma szállt. A csend zavartalan, csak azt hallja, hogy egy hintó tovarobog, mind messzibbre, elhallatszik egészen.

Biztonságban és egészen jól érezte magát. Megvacsorált, aztán odaállott az ablakhoz. Szerette volna megczirógatni a kert lombos fáit, oly melegen támadt föl benne az élet szeretete.

Aztán eszébe jutott a leány, aki idejövetele pillanatában ismeretlenül intett felé. Vajjon -61- nincs-e itt, vajjon nem ez-e az a szegény teremtés, a kivel dolga lesz?

A belső kertben kigyult a világosság. Néhányan sétáltak még. Valószinüleg az orvosok és nehány kiváltságos beteg. Most megpillantotta a főorvost is, a mint karonfogva sétált egy sugár leánynyal, a ki sötétben volt egészen, csak arczéle volt fehér világossággal megvonva.

Megállapitotta magában, hogy ez az. Nézte, minden fölizgatott és a tulcsigázásban rendkivül kiélesedett érzékével figyelt rájuk. Most megállnak. A főorvos szertartásosan meghajlik, a leány ide-oda forgatja a szép fejét, majd felkiált.

Ugy megértette ezt a jelenetet, hogy a nagy távolság daczára, hallani vélte a párbeszédet is, a mely lefolyt odalenn.

– Ugy-e mondtam, hogy megjön. De hol van, hol? A jó istenre kérem, vezessen hozzá.

III.

Babics Sándor volt az egyik ünnepi szónok. Ő a terem közepén állott, együtt az orvosokkal, az ujságirókkal, az ép elmejü közönséggel.

Jobbról a teremben, rácscsal elválasztva állottak az intézet férfibetegei. Balról a lelkibeteg asszonyok, ugyancsak kordonnal elválasztva. Ezek is, azok is, kiváncsian mérlegelték, nézegették egymást.

Nagyon egyszerü volt mindez. Sehol semmi rémes. A betegek közül csak azokat eresztették ide, a kiknek nyugodt viseletére számitani lehetett. Alig volt közöttük feltünő jelenség, kivéve néhány sovány, középkoru férfiut, a kiknek feje lapos volt, orruk nagyon éles lett. Kettő ezek közül fekete stechert tartott szemei előtt.

Az öreg fiatal-ember kiváncsian nézett szét maga körül. Az elmondandó beszéd, szereplése, izgatták egy kissé, de egészen meglepődött, hogy az őrültek társaságát ilyen kevéssé borzasztónak találta. Némiképpen még csalódottnak is érezte magát.

Különösen a hölgyek szelid és okos magaviselete tünt föl neki és a mig az ünnepelt -63- körül a kartársak, a személyzet és az ujságirók csoportosultak; jól betanult beszédének egyes mondatait ismételvén magában: kereste az ő kis betegét.

Valamivel későbben jött le, mint a többi. Elébb rá kellett beszélni, hogy megjelenjék, mert aggályai voltak, hogy szabad-e társaságban megjelennie – nélküle? Végre engedett, de dacz és elégedetlenség volt a piros arczán még most is.

Nem volt szükség erre a figyelmeztetésre, megismerte volna enélkül is. De messziről látva csak, nem képzelte, hogy közelről ilyen bájos, ennyire kivánatos legyen. Mint a nagy, korán érő olasz baraczkoké, olyan volt az arczszine.

Kereste a lányon tragikuma nyomait: nem találta sehol. Egészségesnek, frissnek, ruganyosnak látszott. A szemei nem voltak zavarodottak, szerényen foglalt helyet két kövér, méla asszony között és zavarában elpirult, a mikor a terem közepéről a főorvos, tüntetőleg és jelentőségteljesen intett felé.

– Nincs ennek semmi baja! – szólt az «öreg» fiatal-ember a mellette álló főorvoshoz. -64-

Elhallgattak. Most mondotta el az utolsóelőtti ünnepi beszédet az intézet gazdája. Mindjárt Babics Sándorra került a sor.

Babics Sándor egy kissé elfogódva lépett az emelvényre. Végre is meglehetősen bonyolódott helyzetbe jutott. Legelőször is, őrültnek adja ki magát, a mikor nem az, és itt mint a lelkibetegek képviselője szerepel. Aztán mindjárt egy «mélyen érzett» hálát kell emlegetnie, a melyhez igazán, csak igazán semmi köze. Talán meg is fogják tapsolni és bizonyos, hogy az ünnep után gazdag reggeli várja a főorvos lakásán. Látta a kuglófokat és a tejszint egy vakablakban, ezeknek örült előre. De flegmatikus lelke egy kissé megroppant ennyi komédiázás alatt. Azt érezte, hogy komisz szélhámos, a ki a más helyét bitorolja, a mikor az emelvényre lépett. Még a szalonruhát is, a mely megfeszült rajta és még fehérebbé tette arczát, a főorvos adta neki kölcsön.

Az ujságirók kiváncsian néztek reá és szivesen el voltak készülve arra, hogy ünnepi beszéde közben egyszerre csak valami hallatlan -65- bolondságot követ el. Valami hallatlan gorombaságot mond vagy pláne tesz a legszebb floskulusok közben. És egy botrányos fiatalságu zsurnaliszta, a ki legjobban vágyott erre a jelenetre, meg is jegyezte:

Hangját most elvágta a nagy csend. Sándor szólni kezdett. Mint minden gyakorlatlan szónok, kezdetben reszkető, a belső izgatottságtól csaknem siró hangon. Hanem frázisai, a melyeket szépeknek tartott, előtte ismeretlen, de most érvényesülő szónoki temperamentuma és annak az izgató, homályos érzése, hogy két nedves leányszem tapad reá: kivágták a szorongásból, legyürték gyávaságát.

Elég szépen mondotta el a maga készitette és egy költői hajlamu segédorvostól átnézett ünnepi beszédet, a melynek tartalma – a nélkül, hogy tudott volna a mintákról – a szokásos volt. A lelki betegek helyzete. Az, hogy kint élnek a társadalom határain túl. Vágynak oda vissza. A jó Isten és a názárethi Jézus, a tudomány hatalmával és az igazgató-főorvos segedelmével majd visszavezérli őket. Hogy ujra hasznos szolgálatokat tegyenek a hazának, a családnak, a társadalomnak…

A betegek egyrésze sirt, különösen a társadalom -66- emlitésénél. Egy gombkötő-mestert el kellett vinni, ugy elérzékenyedett. De valamelyik fiskálisnak ellenvetései voltak, perorálni akart. A főorvos azonban megnyugtatta, felhiván, hogy a beszéd ellen való kifogásait majd adja be irásban.

A kis laposképü beteg lopni igyekezett, a hölgyek egyrésze vidáman beszélgetett, semmit sem törődvén az egészszel. Hanem a mikor a beszéd véget ért, valamennyien nagy örömmel és lelkesedéssel kiáltották el az éljent. Kivéve természetesen azokat a szegény komor alakokat, a kik bolondságnak tartották ezt az egész czifraságot.

Az öreg fiatalember egy pillanatig még az emelvényen maradt. Az igazgató megölelte, az orvosok és a körben álló egészségesek kezet fogtak vele, egy beteg asszony erőnek erejével meg akarta csókolni, de nem eresztették hozzá, tudván, hogy a szerencsétlennek passziója csók örvén orrokat harapni le.

Az öreg fiatalembert egy kissé föllelkesitette a siker, nem érzett maga iránt oly nagy degoutot és a beszéd befejezése után néhány perczczel öntudata is visszatérvén, kereste az ő sugár és kivánatos lányát.

Az egy székre állva, mosolygott reá és a mikor észrevette, hogy a férfi is ránéz, feje egy -67- könnyed meghajtásával intett neki. A férfi ugyancsak igy. Majd kezével is intett.

A főorvos ott állott közöttük. Hol egyikre, hol másikra nézett és a tömeg között, birka szemének fölélénkült tekintevel folyton összekötötte őket és a mikor el akartak szakadni, nézésüket összekapcsolta ujra.

– Látod! Vigyázz, rajta! – Ezt mondotta néma, de érthető szóval, Babics Sándornak.

Majd elbocsátotta őket, nem akarván túlságosan kihasználni a hatást. Hanem, a mikor ápolónője kiséretében a leány kifelé ment a teremből, az ajtó előtt ujra reácsapott a leányra:

– De mi tudjuk, ugy-e, a mit tudunk! Ez az ember más, mint a kinek tartják, ez az ember nem beteg és csak azért csempészte be magát ide, hogy kivigyen innen valakit, a ki beteg… Ki az?

IV.

Az épület két ellenkező szárnyában laktak és a jubileumot követő egész hét alatt nem látták egymást egyetlen egyszer sem. Pedig Sándor leskelődött a leányra, a jólét csendjében és unalmában sokszor gondolt rá és ha csak módját ejthette: beszélgetett róla a főorvossal.

– Arra magam is kiváncsi vagyok. Most még csak azt tudom, hogy maga szerencsés egy ur.

– Mert önt már is akczeptálta helyettesnek. Én semmiféle praktikával nem tudtam arra kényszeriteni, hogy elfogadjon a néhai képmásának. Pedig minden ördögöt elkövettem erre nézve. Apróra megtudtam a vőlegény viszonyait, -69- kedves szineiről, ételeiről informáltattam magamat; hogy kik verték meg a gimnáziumban és kinél vásárolta a nyakravalóit: mindezt nagy fáradsággal megtudakoltam. Ugy fésülködtem, mint az…

Kinevetett, megharagudott rám Pedig nem is erőszakoskodtam vele. Már-már attól tartottam, hogy elvesztem a reá való befolyásomat, a mikor ezt tapasztaltam: máról holnapra elfeledi az udvarlásokat.

A leány másnap tényleg nem igen akart tudni arról a fiatalemberről, a ki becsempészte magát az elmebetegek házába, hogy onnan őt kivezesse. Emlékezett rá, de nem érdekelte többé és nagyobb erővel, mint az utóbbi időben, neki adta magát maniakus gondolatainak.

Találkát kellett kieszelni. A főorvos a regényes helyzeteket pártolta. Babics Sándor a kényelmesebbet szerette volna jobban. Végre is abban egyeztek meg, hogy egy kerti séta alkalmával egy bokorból ki fog lépni hirtelen és reá kiált:

Esetlegekre számitva, a főorvos átadta az -70- öreg fiatalembernek amaz irásokat, a melyek a lányra és vőlegényére vonatkoztak.

– Olvassa el, a részletes élettörténetük ez. Itt van a vőlegény arczképe is, igyekezzék ilyenformán nézni, haragosan egy kissé. De az ajkával mosolyogjon, ha lehet. Itt megtalál mindent, nincs is mit hozzátennem.

Babics mosolyogva kapkodott a zsebeihez. – Pardon! itt van egy ötvenes. De visszaadja majd. Ha az ember egy hölgygyel beszél, kell, hogy pénz legyen a zsebében.

– Csak jó, ha van. Emeli az ember önérzetét, biztosabbá teszi a föllépésében.

– Barátom! – mondá laposakat pislantva. – Én azt hiszem, hogy az a fiakker, a melyet ön megbliczczelt és a mely önt ide hozta, a boldogulás utjára vitte?

– A hogy önnek tetszik, kedves öreg fiatal-ember. Isten vele! Tanuljon valami szép pózét holnap délutánra.

Babics Sándor, a mikor egyedül maradt, -71- legelsőbben is megnézte magát a kis kézitükörében.

A nyugalomban eltöltött pár hét jót tett neki. Nem hizott tovább, de a szine jobb lett. A sok jó tejszines kávé, a mit megivott: kisimitotta bőrét és szemének fényét is visszaadta. Most megint olyan férfi lett, a kire a lányok azt szokták mondani, hogy «szép szeme van».

Meg volt magával elégedve és ledőlvén diványára, olvasni kezdte Pati Ida életrajzát.

«Ida hozománya: 220 ezer forint. Ebbe beleszámitva nincs egy vén kisasszony nénjétől reámaradó, czirka: 90–94 ezer forintnyi örökség.

A vagyon áll: jórészt készpénz, első hazaiban. Ház: Bodzafa-utczában, svábhegyi nyaraló, kis birtok, Veszprém mellett, a Balaton partján.

«Gazdálkodni a Balaton partján. Egyáltalán gazdálkodni és csendesen élni! Czigarettázva ülni a vizparton, a mig az ökrök lassan, lágyan huzzák az ekét… Ez a kép, ez a gondolat jutott az eszébe.»

«Néha az ember főz halászlevet, jó paprikásat!» – tette hozzá aztán, barátságosan simogatva a saját maga haját. -72-

Nem mintha elégedetlen lett volna ezzel a helylyel. De örökké csak nem maradhat itt még sem. Valamikor csak kisül a turpissága és kidobják innen.

Hová megy aztán, hová? Mit fog tenni? Az élettel és életért való küzdelem gondolata undorral és félelemmel töltötte el. Veszekedni megint a hordárokkal, megalázkodni a korcsmáros előtt, tanakodni a felett, hogy a zsemlyét mind kisebbre sütik… irtóztató.

Mily kényelmes mindezekkel szemben az itten való tartózkodás. A gondoskodás helyette, a tutorság fölötte. Ha ugy akarja, az ápoló még meg is eteti, meg is mosdatja.

– Gyönyörü dolog mégis ez az állam! – igy beszélt magához. – Az ember csak ilyen helyen tudja meg, hogy micsoda. Eddig csak az ujságokból olvastam, hogy létezik! – igy folytatta azután.

Valóban sem adót nem fizetett még, sem nem katonáskodott eddig. Most látta először az államot személy szerint, inkarnálva egy jó öreg, de egészséges bácsi képében.

Babics Sándor, a mint látható is, nem volt valami kiválóan okos ember. Éppen csak magához való esze volt neki, több egy csöppel sem. Ez is meglanyhult az utolsó időben. Csupa kis dolgokról gondolkozott, huzamosabban egyről -73- soha, mélyebben meg éppen nem. Gondolatai inkább csak a felületen játszadoztak és egy felsőbb öntudat, az ellenőrző ön-analizis képessége jórészt hiányzott belőle.

Elővette a főorvostól kapott ötven forintot és nézegette. A bankó-pénz szép, uj, biztató és barátságos képü volt. Máskor is felizgatta volna, most meg éppen nyugtalanná tette. – Ebből a lap papirból legalább is ötvenféle momentán, de azért nem jelentéktelen változást lehetne előidézni mostani nyugodalmas helyzetében.

Összegyürve az ötvenest, egyet fordult a diványon és olvasta tovább a jegyzeteket:

«Ida az angol kisasszonyok Lipót-utczai intézetébe járt. Legjobb barátnéja egy hirneves halász-mester leánya. Több házimulatságon volt, de bálban csak egyetlen egyben, az épitészek és vállalkozók nagy házimulatságában. Vállalkozó épitész volt az apja is, sőt az egész család minden férfitagja az. A vőlegénynek is ez volt a mestersége, csakhogy az mérnökséget is tanult Zürichben.

A sok száraz adat közé került egy-egy kedves és mulatságos is. Ida énekelni szokott a belvárosi plébánia-templomban, de egyszer belesült. Ugy elszégyelte magát, hogy nem mert emberek közé menni: el kellett vinni utazni, -74- külföldre. Soha ágyban nem feküdt, mindig csak diványon. Oly kicsiny diványon, hogy érthetetlen volt, hogyan tudta magát kinyugodni rajta.

Henye részletek nem magyaráznak meg semmit, de kedvesek! Ezt gondolta magában Sándor, a mig az irásokat olvasva, nagy fontoskodással felcsapott pszichiatrának. Kereste a leány betegségének az okait, tudott valamit az öröklés tanáról és nem értette, miért nincs nyoma a jegyzetekben annak, hogy milyen egészsége volt a fölmenő ágbeli és oldalrokonságnak. Elévelődött ezen a hiányosságon, a mig egyszerre fölkaczagott.

Olvasta: Ida imádta az iróstésztából készült kis baraczklekváros kifliket. Főzni nem tudott, de ezt kitünően készitette. A kis iróasztalában mindig volt egy tál ilyen kifli.

Az életrajz e részletéhez a főorvos a következő magyarázatot tette zárójelek közé:

(Általános lány-jellemvonás. Különösen a kiflik iránt a nagy az előszeretet. A habos, crèmes tészták szintén kedveltek. Egy kedves szin, egy kedves nóta, egy kedves sütemény: mánia kicsinyben!)

Az öreg fiatal-ember a lány üde ajkára -75- gondolt most. Jó volna ajkát e kedves, falánk szájra szoritani.

Az idea meglehetősen felizgatta. Szerencsére nem volt olyan természet, melynek devizéje: most, vagy soha, azonnal, rögtön. Olyan volt, a kinek jelszava: majd, majd.

Belenyugodott hát abba, hogy azonnal nem csókolhatja meg a szegény kis Pati Idát. Kellemetes, állandó vágyakozást érzett, sietett hát lefeküdni minden oldalról kipárnázott ágyába, tapasztalásból tudván, hogy ott, a jó melegben, fejét behuzva a paplan alá – mig a gyertya ég – pompásan esik az ábrándozás.

Soha leányra ily hosszu ideig még nem gondolt. De azért eszeágában sem volt ebből az alkalomból azt kérdezni magától: nem vagyok-e szerelmes? Inkább azt forgatta a fejében: mi lesz holnap délután. Nagyon szerette volna, ha holnap diadalmaskodik, ha a leány elfogadja halott vőlegénye helyett. Ezen és csak ezen járt az esze.

Ezt hajtogatta magában. De arról sejtelme se volt még, hogy mit mindent tesz majd a siker érdekében.

«Az a fődolog… az a fődolog…» mondogatta félhangon. «Mi a fődolog?» tette hozzá aztán szórakozottan. -76-

És mintha csak erre a kérdésére felelni jönne, bekopogtatott, gyékény-papucsban becsoszogott hozzá a főorvos. Hozott neki egy szép nagy Kálmán-körtét. Ő maga is beleharapott egybe. Mindaketten ettek.

– Magára is hagyom; olvassa, megyek aludni már. De ha olvassa, ugy olvassa, hogy az apró jegyzetekből kikeljen szemei előtt a a valamikor létezett eleven alakja. Kétszer is olvassa el, hogy milyen ruhát viselt. Olvassa el háromszor és egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy ön hordja az ő ruháit. – Ez a fődolog.

– Egyszerüen csak az, hogy ön kapja be és nyelje el az irásokból kikelő szellemalakot. Hasonitsa, ha igy jobban tetszik. Vagy hogy még homályosabban beszéljek: fogadja el az ő énjét és mondjon le a magáéról. Volt oly derék ember, mint ön. Aztán meg nem is olyan -77- nagy kázus az az «én», csak egy rossz szokás, vagy a mint a tárczairók mondják: malotte csupán. Az «én» egy megrögzött előitélet, melyet egy becsületes vértorlódás lefuj. Fontosabb ez a vértorlódás, még fontosabb az organizmus, a melyben ez a vértorlódás végbement.

– Én már egy időben voltam bátor leszokni a saját magam «én»-jéről. Más szóval: bolond voltam. Mert bolondnak nevezzük az ilyeneket. De hol van az megirva, hogy nem éppen olyan bolondok azok a józanok, a kik makacsul ragaszkodnak egy «én» ideához. – Fárasztom?

– Rövid leszek hát. Én két évig voltam Döblingben. Nem mint orvos, hanem mint beteg. Sokan elvesztenék ezért bizalmukat hozzám – ha tudnák, – pedig éppen ellenkezőleg: ugyanezért kellene bennem bizniok. Csak egy ex-lelkibeteg képes megérteni a lelkibeteget. Ki mit nem próbált: nem mestere annak…

Egy csomó közmondást idézett. Beszélt, beszélt, felületes és mélységes, érthető és érthetetlen dolgokat. Legalább egy negyedóráig -78- szónokolt egyfolytában, sebesen, megállás nélkül, mindegyre az öreg fiatal-emberre pislantván, a ki kigyult arczczal, de megduzzadt és mindjobban nehezülő szemhéjakkal, negyedrészt aludt már.

– Igen. Ugy van. Én is azt hiszem! – vetette közbe, a beszélő iránt való figyelemből.

A doktor elhallgatott. Kivette a Babics Sándor kezéből a füzetet és olvasott belőle:

– Tegyük föl, hogy ön ez a Hennig Arthur, a ki a zürichi technikát középszerü eredménynyel abszolválta. Mondjuk, hogy ön az Ön: Hennig Arthur.

– Én vagyok… Arthur! – motyogta félálomban az öreg fiatal-ember. Pillái alól csak szemefehérjének egy sávja látszott ki immár.

– De nem tréfából, valóban. Ön az. Nem halt meg. Ostobaság, hogy meghalt. Hogyan is halhatott volna meg, a mikor egy szép és gazdag leány nászágya, kitárt, fehér, forró karja várja…

Az öreg fiatal-ember nem birt tovább testének bágyadtságával. Szemhéjai lecsukódtak, aludt. De azért lelkének valamely része ébren és nyitva volt némely hatások és benyomások elfogadására, sőt ajka makogott is egy-egy szót: -79-

A doktor összehuzta magát székén. Nyitott szájjal lélekzett, nehogy a legkisebb zajjal is zavarja a szoba csendjét, helyesebben: azt a csendes dorombszóhoz hasonló muzsikát, a mely betöltötte. Mintha távol, valahol egy óriási kandur dörömbölne.

A megnyálazott ujjaiból csinált koppantót és azzal eloltotta a gyertyát, aztán zajtalanul kisuhant, magára hagyván az öreg fiatal-embert a jegyzetkönyvvel ágyán és viharos, nehéz álmokkal fejében.

Egy óra után lehetett. Kettőkor – pontban – álmának valami kinos részlete felköltötte Babics Sándort. Kábultnak, de a mellett oly könnyünek érezte magát, mintha a levegőben szállna. Sejtelme se volt arról, hogy kicsoda és hogy hol van.

Öntudata egy darabig vergődött. Egy pillanatra, az első pillanatra akczeptálta, hogy ő az a fiatal ember, a ki meghalt, miután egy szép nagy tokra megalkudott. Ő maga már is elfogadta magát Hennig Arthurnak. Majd rendes, -80- valóságos énje is átderengett öntudatának homályosra befuttatott ablakán. Ekkor a két én küzködni kezdett érte, majd feleztek rajta.

Perczek teltek belé, a mig megállapitotta, hogy ő az a fiatal ember, a kit a gyermekdobkészitő család ki akart dobni és a kit egy vedlett fiakkeros hitelbe ide hozott.

Fekszik egy ágyban, a mely körül a falak is ki vannak párnázva. Egy őrült számára készült ágy ez. Megborzadt. Nem őrült-e?

Mindegy, ha az is. Az öregség kitört rajta ujra és megnyugtatta. Mindegy, csak ne kelljen élelméről, magáról gondoskodnia, emberekkel érintkeznie, szobaasszonyokkal, hordárokkal, szabókkal ravaszkodnia.

A láthatatlan nagy kandur dorombolt; hallgatta. Felült ágyában és ugy hallgatódzott. Az egyhangu muzsikát most mindenféle lárma zavarta meg.

Az álmatlanságban szenvedő lakók káromkodása. A melancholikus sóhajai, a dühöngő orditása. Valaki ugy kiabált, mintha verték volna. Most egyszerre elhallgatott. Bedugták a száját?

Megint a macska lett az ur. Sok, sok perczig csak az egyhuru muzsika hallatszott, a mig felcsendült egy tiszta, de még meg nem csattant női hang.

És ez a lágy és szilaj dal jobban felizgatta és megnémitotta Babics Sándort, mint bármi más.

A csinosan berendezett szobában mégis csak jobb, mint odakünn a sárban, a piszokban.

Elővette a Hennig Arthur élettörténetét és olvasta tovább. Valósággal habzsolta magába a részleteket, érdekelte a legunalmasabb kimutatás is.

Egy jól berendezett, jómódu, igen erőteljes, de éppen nem vidám fiatal-ember közönséges élethistóriája volt a dilettáns történetiró papirosára leirva. A harminczéves ember életében csak két sulyos jelenség. Az egyik, hogy csaknem két esztendeig szenvedett gyomorkatarrhusban, a másik pedig, hogy az elsők egyike volt, a kik Budapesten meghonositották a biczikli-sportot.

A harminczhét nagy quart oldalon semmi rendkivüli. Mindaz, a mi ott meg volt irva, ugyszólván minden középszerü fiatal-ember története a mi napjainkban. Babics Sándor temérdek közös, sőt azonos vonást talált maga és a derék Arthur között. Mindkettőjüknek volt párbajuk az egyetemen, a zsidókollegákkal szemben -82- elfoglalt elvi álláspontok miatt. Annak idejében mindketten huszárönkéntesek akartak lenni, de az arczátlanul nagy költségek miatt inkább a tüzérekhez mentek. Ugyanazon vártüzérekhez. Közös tisztjeik is voltak bizonynyal.

Valóban, ha a szegény Hennig Arthur élne, ő maga se emlékeznék élete apró körülményeire jobban, mint ő.

Megitta reggelijét, elszitt egy «szultán»-t és az ablakon beáradó heves, nyári nap izzasztó takarója alatt elaludt.

Délben ébredt föl. Evett hamarosan, kicsinositotta magát és minden gondolkozás nélkül sietett a főorvoshoz. Köszönés nélkül lépett be, kéretlenül ült le.

A doktor valami nagy vonalozott könyvre irkált s éppenséggel nem volt hajlandó vendégére reflektálni. A mikor nagynehezen észrevette, egyet bicczentett a fejével és roppant gőgösen elnézett a feje fölött. Aztán becsapván a könyvet, még mindig nem nézve az öreg fiatal-emberre, csak ennyit szólt: -83-

– Azt hiszem, sokan vagyunk. Ugy vélem, a kelleténél többen vagyunk az intézetben.

Babics Sándor kémlelődve nézett a doktorra. Az most rátekintett, oly hidegséggel, hogy a fiatal-ember háta végigborzongott.

– Legyen máskor szerencsém, most nincs érkezésem! – mondá az orvos és elfordulva tőle, kinézett az ablakon.

Lebandukolt a széles lépcsőn, ki a kertbe. A mogyoró-bokrok között talált valami tisztásra és oda lefeküdt szomorkodni.

Kegyvesztett lett. Innen kifelé áll a rudja. El kell mennie innét. De mi történt?

Akármi történt, az bizonyos, hogy más vaczkot kell keresni. Keresnie kell, mintha erre képes volna! Itt fog feküdni, mig erővel el nem vitetik.

Sirni lett volna kedve, egy pár köny ki is hullott a szeméből. A mióta a gimnáziumban utoljára verték meg, azóta nem sirt, csak most. Ez a kalendáriumi adat még jobban összeszoritotta szivét.

Homályos volt előtte a jövő, mint ez a buvóhely itt. Oly sürü, hogy nem tetszett át rajta semmi.

Azzal mulatta magát, hogy nézte mint mozognak a mogyoró-bokor levelei. Különösen -84- két nagy, fejlett levelet obszervált. Ha azok összehajolnak – ugy határozta – minden jó lesz még. De a leveleket inkább kétfelé fujta a szél és az igy támadt féltenyérnyi hézagon valami ruhának uj vörös szine rikitott be.

– Ida! – szólt önkénytelenül hangosan, felugrott, kilépett és a leány elé állott.

Csakugyan a kis Pati Ida volt, egy tavalyi divatu, de elegáns ruhában, sétára felkészülve, nagy, fehér napernyővel a kezében. Épp abban foglalatoskodott, hogy egy ismeretlen okból izgatott hangyabolynak kényelmes gyalogutat csinált.

Sándor köszönt, hangjában azzal a szomorusággal, a mely szivében, szemeiben rezgett még.

A leány egy pillanatig kémlelődve nézett reá, aztán keztyüs kezét odanyujtotta neki.

– Olyan édes ma a levegő, az ember meghalni szeretne! – mondá az öreg fiatal-ember.

A Petőfi forditotta gyönyörü vers jutott Babics Sándor eszébe. Iskolában tanulta még és azóta nem is tudta, hogy tudja. Bánatos hangján oly szivhez szóló egyszerüséggel mondta el.

– De élni olyan gyönyörü! Főképp ha az ember egyszer már a halál torkában volt.

A leány elhallgatott. Némán mentek egymás mellett egy darabig. Kiértek a fák alól, a virágszőnyegre tévedtek.

Napernyője alul kémlelődő pillantást vetett Pati Ida az öreg fiatal-emberre. Az nyiltan, bátran, sőt tűzzel nézett szemeibe.

Elhatározta, hogy udvarolni fog a leánynak, de ez elhatározás nélkül se tehetett volna egyebet. A hizelgő szavak önkényt jöttek ajkaira; valami, vagy valaki, rajta kivül levő erő reáparancsolta, hogy meghóditsa, egyetlen fogással megmarkolja ennek a szegény leánynak a szivét. Kipihent, annyi ideig ugaron álló akarata esze nélkül rohant előre.

Nagyon meg volt lepődve, nem is sejtette, hogy a leánynak van fogalma helyzetéről. Nem adott róla számot magának, de ugy képzelte el, hogy a szegény kicsike nem is tudja, hol van és állandóan fantáziál. Különben is nagyon kevés leányt ismert, olyanról pedig, a kinek lelki egyensulya megbomlott, nem volt fogalma sem.

Nyomban meg akarta kezdeni a csalást, a más képében való szereplést, de visszarettent. A kis Ida, bár időnkint gyanakodólag és zavartan nézett reá, egészen okos, normális, bájos, bár egy kissé szeszélyes teremtésnek látszott. -87-

Leültek egy padra. A férfi inditványozta, a leány elfogadta menten; mindazonáltal megjegyezte mégis: – Talán nem is illik, hogy én itt ülök önnel, egyedül.

Babics Sándor nem faggatta hogy miért nem? Inkább ő szolgált egy bokréta konvenczionális bókkal.

A leány mereven maga elé nézve, egészen elszomorodva hallgatta. – Majd hirtelen közbeszólt:

– Mert az én igazi nevem más. Majd megmondom egyszer, hogy mi. Vagy ki fogja találni magácska magától. -88-

– Különben nem vagyok rá kiváncsi! – szólt a leány, ajkát felbigygyesztve szeszélyesen.

Adta a haragost egy darabig. A napernyőjével játszott, dobálta ki a hajába tüzött virágokat.

Sándor szépen felszedte szálankint és eltette. Ida nem törődött vele, nem is nézett az öreg fiatal-emberre egy jó darabig. Majd hirtelen feléje fordult, elpirulva, meleg, reszkető hangon kérdé:

– Miért oly szomoru maga? Miattam? Én miattam ne legyen szomoru, lássa én oly vidám vagyok!

– Lássa, nincs nekem semmi bajom. Semmi nincs már. Rosszul voltam képzelődtem.

– Én láttam magát és mindjárt megismertem. A jubileumon. Gyönyörüen beszélt. Mondja el nekem megint azt a verset, a mit az imént elmondott. Nem, ne mondja el. Hallgassunk, lesnek reánk.

A főorvos ment keresztül a kert tulsó részén. Nem nézett feléjük, de látta őket okvetetlen.

– Ez az ember szerelmes belém. Én félek ettől az embertől. Belém szerelmes! – szólalt meg Ida láthatóan megborzongva. -89-

Sándor megfogta a leány kezét. Az nem vonta el; hagyta. Szelidnek, kedvesnek, szinte elégedettnek látszott.

Mily emlék gyulhatott föl a szük, kis homlok mögött? mely boldog óra titkos képe gyulhatott ki fantáziájában? Perczekig ráfeledkezett mindezekre, ábrándos, vidám és szép volt. Hite, vagy ha ugy tetszik, mániája, elemében volt most és mint a kiéheztetett ártatlan csecsszopó megkinoztatva és elkábulva, elfogadja végre az idegen emlőt: a szegény jó leány megragadta az öreg fiatal-ember hangját, szavait és dőzsölt rajtuk.

– Emlékszem! – ismételte. – Ámbár mindenki ki akarta törülni eszemből az emlékeket, el akartak hazudni mindent, mindent. Én küzdöttem ellene, de megzavart a küzdés, tudom, hogy megzavarodtam. Őrültnek tartanak és lássa, néha magam is azt hiszem, hogy az vagyok. Néha ugy tetszik nekem, mintha én nem volnék és hogy magamat messziről szemlélem. Nem tudok bizonyosat semmit, csak azt, hogy az enyém, az én Arthurom nem hagyott itt engem. Hol van, merre jár? Nem tudom. Azt se tudom, -90- hogy kicsoda. Sirni szeretnék, mert félek, hogy nem ismerem meg. A mig magát nézem, néha azt hiszem, hogy maga. Ismertesse el velem, győzzön meg, bizonyitsa be, maga-e?

– Én vagyok! – szólt Babics Sándor, büszkén, parancsolólag, ellenmondást nem türő hangon.

– Én vagyok és nem más! Parancsolom, hogy higyje el. Hát nem ismersz-e rám? Én vagyok az igazi. Nem türöm, hogy máshol keresse, mint bennem. Én vagyok, azért jöttem el. Lásson, lásson!

– Lásson, lásson! – folytatta az. – Oszoljon el a homályosság édes fejedből Érjen már véget a bubánat mámora.

Csupa szép szó, ékesszólás volt az öreg fiatal-ember. Nem volt magánál, nem volt józan, nem maga immár. Soha neki ilyen beszédek eszébe nem jutottak volna. Sem tehetségében nem állott ilyeneket mondani, sem soha ilyen röptü gondolatokat nem forgatott a fejében. A páthosznak ez a mértéke másé volt, valakié, a ki belelehelte erre a válságos pillanatra. Ki volt ez a valaki? Egy szempillátlan kuruzsló doktor, az ő életfentartási ösztöne, a mely a legbutább emberben is hallatlan ravaszságokat -91- szül, ha megszoritják, vagy egy ébredő szerelem, a mely született költővé teszi a kukát is, avagy csakugyan valami felsőbb törvény, alantas ördögi machinácziónál fogva egy volt, egyenes folytatása lett egy bizonyos Hennig Arthurnak, a ki szerelmese volt e leánynak és meghalt, miután egy tokra megalkudott?!

Az öreg-fiatalembernek sejtelme se volt a rettentő csalásról, egy sir bitor kifosztásáról, egy halott megrablásának és egy tébolyult leány gyengéjének kihasználásáról, mindama bünökről, a melyeket itt elkövetett.

– Te még kétszer megcsókoltad a vállamat mielőtt elmentem. Éreztél valami rosszat?

– Egy sütemény-darabot tettél a szájamba. Magad sütötted. A baraczklekvár ize a szájamban van még most is.

Pati Ida megdörzsölte szemeit és egyszerre, mint egy roham, iszonyu sirás vett rajta erőt. A fiatal-ember közelebb ült hozzá.

Az ápoló elszunyókált a nagy melegben. Az egész kertben csak alig voltak néhányan. Nem láthatta őket senki, csak egy ismert festő, aki abba bolondult bele, hogy a világon mindent modellnek nézett. Az szemlélte őket egész nyugodtan és a kedves gruppot ráfestette az éppen készülő tengeri tájképre.

Később egy kertészlány jött és gereblyélt mellettük, lassitotta a munkáját, szeretett volna ijedtében sikoltani és fölverni az intézetet, de a látvány sokkal jobban lekötötte, mintsem hogy meg tudta volna tenni; aztán meg jó volt szemlélni azt.

Perczek teltek el és még mindig a leány könyjeinek árjában, összeölelkezve ültek ott. Végre is a nap figyelmeztette őket, hogy menjenek odább; a térdükre sütött.

– Nem csalsz meg, ugy-e, nem fogsz -93- megcsalni, megmondod, ha nem te vagy az?! – szólalt meg tréfás szemrehányással. – Vallatni foglak! – tette hozzá tettetett szigorusággal.

Nem félt, hogy zavarba jön, most már egész biztonságban érezte magát. Sőt el is feledkezett arról, hogy nem az, aki és ha hamarjában valami idegen ember megkérdi, hogy mi a neve? egészen jóhiszemüleg feleli:

– Vallass csak! – sürgette, a mikor a leány elhallgatott. – Emlékszel-e még, a svábhegyi nyaralótokban voltunk, éppen eljegyzésünk délutánján…

Egy soha át nem élt nap édes emléke melegitette föl fantáziáját. És a leányra, a kit csak itt ismert meg, emlékezett amaz időkből. Egészen ott volt már ama momentumban, a mikor nem is hazudott többé, ő volt Hennig Arthur tökéletesen, a halott vőlegény levegőben, lakástalan, fejletlen, árva lelke reátalált és benne felütötte tanyáját.

– Ne haragudj reám, – mondá a kis Ida – de a sok szenvedés miatt az arczodra nem is emlékeztem már világosan, nem a te képed, de az én lelkem homályosodott el. Éppen csak a szemeid… -94-

Egy kissé közellátó volt, megfogta a képét, ugy vizsgálta a Babics Sándor szemeit. A miért a szegény piktor haragra kerekedett, elrontották a gruppját. Elkezdett hápogni, köhögni, krákogni. Észrevették és fölállottak.

Indultak befelé az intézetbe. Sándort az ösztön arra kényszeritette, hogy hamarosan végezzen:

– De nem szabad tudni a dologról senkinek. Értsed, senkinek. Nem kell félned, velem vagy.

– Holnap délben, a mikor ide lejösz és a mikor itt látogatók járnak, szépen kisétálunk. Fátyolozd le magad erősen. Nekem ugy is szabad az utczán, a ház előtt járni. Tégy ugy odafent, mintha a kertbe mennél. Én a lépcső alján várlak. Egyenkint, szépen, lassan sétálunk ki. Fölfelé megyünk szorosan a ház eresze alatt, be a kukoriczába. Estig ott meghuzzuk magunkat. Ha esős idő lenne holnap, várunk, a meddig napos lesz. Megértett, mondja el, a mit az imént mondtam? -95-

Másnap délben forró, álmositó nap volt. Szépen, lassan, egymásután kisétáltak a komor házból, az illatos, friss mezőre.

VI.

Az öreg fiatal ember az egész napon át ujságot olvasott, ezt csinálta. Gyönyörüsége telt abban, hogy az egész világ mint tesz-vesz, már el se tudott volna lenni e folytonos akczió nélkül.

– Szeretek élni ebben a lázas élétben! mondá, a mikor reggelente megkávézott az ágyban és pompásan kialudva magát, elővette a világhistóriáról szóló négykrajczáros lapokat.

Egyébként feleségének és gyermekeinek élt. Három év alatt – ennyi idő telt el a budai szökés óta – két kis lány és egy kis fiu született. Három szép, egészséges gyerek, a kiket a lány sorsával hamarosan kibékült család mindegyre vizsgált:

A familia legrosszabb szemü tagjai se találtak a gyermekek és a szüleik között mi hasonlatosságot sem. Nagyapák, nagynénik mindkét ágon kikerestettek, mindhiába. Voltak, a kik azt -96- hazudták – hizelgés okáért – hogy a kis fiunak éppen olyan a szeme mint az apjának, de az apának nagy és hosszukás, a fiának kis és kerek szeme volt. Egy szegény rokon a nagyobbik leány orrát és lábát találta szakasztott olyannak, mint a milyen az anyjáé, de kicsinyben soha nagyobb ellentétet! Sok vita esett mindezek miatt és eme vitatkozások közben egy pirosképü vidám és kövér menyecske-rokon – a paplanosné – a következő bolondot mondta:

– Mondjatok akármit, nevessetek ki, akármi legyek, de mind a három gyerek: Hennig Arthurhoz hasonlit… Ha sokkal előbb meg nem halt volna… De igy, csoda, csoda!

VII.

Általában boldogan éltek együtt. A kis Ida lelke mintha meggyógyult volna. Az a temérdek gond, a melyet gyermekei szereztek neki, időt sem engedtek arra, hogy magával törődjék. Lelkét meghármaztatva osztotta el kicsinyei között. Oly sok baja volt azzal, hogy három hasacska rendben legyen, hogy ideje sem volt szivének szubtilis érzéseire figyelni.

Férjével a házbeli gondokról, a gyerekekről, azok kedvességéről, okosságáról, a konyháról, a család tagjairól, a lakás berendezéséről beszélgettek a leggyakrabban. Az elmultakat a -97- legritkábban emlegették és csak akkor, a mikor éjjel, sötétben, a szerelem láza boritotta el mindkettőjüket. És ilyenkor nem hóbort a hóbort, és a leghevesebb őrültség helyénvaló.

A férjnek ilyenkor mindig el kellett játszania a régi komédiát. Beszélnie kellett a multról, közös titkaikról, mindazokról, a miket az orvos jegyzeteiből és házasságuk óta tőle magától megtudott. Néha abszolute nem tudta a szegény asszonyt megnyugtatni és türnie kellett, hogy a mellette fekvőt halálos szomoruság fogja el egy másikért, forró könyek árasztották el ágyában, a melyek egy halott vágytársért omlanak.

Ilyenkor egy darabig türelmesen csititgatta, majd meg odább állott az utjából. Meggyujtotta a gyertyát és átment egy másik szobába. Onnan hallgatta az asszony keserves zokogását, félelmetes magánbeszédeit. Rettegett érte, magáért és gyermekeiért.

Ezek az éjszakák kezdetben nagyon gyakoriak voltak, de szólni nem mert róluk senkinek. A hallgatag egyezség különben is az volt a családban, hogy nem beszélnek a multról, Hennig Arthur nevét soha ki nem ejtették Ida -98- előtt. És sejtelme sem volt senkinek arról, hogy a halottnak az árnyékát képviseli a mind jobban gömbölyödő öreg fiatalember, hogy annak a kegyelméből, annak a kiraboltatása árán van itt. Mindenki csak azt a nagy szerelmet látta, a mivel az asszonyka férjén csügg és a mi kigyógyitotta örökösnek hitt bajából.

Babics ur kezdetben meglehetős sokat szenvedett. Néha kedve is lett volna kilépni passziv magatartásából. Egyszer-egyszer forró vágy szállotta meg, hogy visszakapja – a saját maga énjét.

Különösen ebéd és vacsora után foglalkozott azzal a témával, hogy «ő tulajdonképpen nem is egzisztál már». «Egyénisége oltárán idegen isteneknek áldoz», tette hozzá olyankor, ha egy kissé be volt rugva. Normális körülmények között azonban számtalan alkalma nyilt énjét érvényre emelni; segélyezhette anyját és kisebb kölcsönöket adhatott annak a szinésznövendéknek, a ki betegsége alatt is fölkereste és most is fölöttébb ragaszkodott hozzá.

Voltak azonban esetek, a mikor Babics Sándornak tökéletesen el kellett tünnie a világ szinpadáról. Ezek a titokzatos éji órák, a mikor meg kellett magát tagadnia, megtagadni magát egyenest.

– Miért neveznek téged Babics Sándornak? -99- A fejem fáj, gondolni se merek rá, de nem értem…! kérdezte reszkető ajakkal az asszony.

– A világ miatt. Ne kérdezzed az okát. Álnevet kell viselnem, bujdokolnom kell. Hogy mért? ne kérdezzed! Nagy baja esnék a gyermekeknek, ha firtatnád! Az vagyok, a ki tiéd volt régen, a te Arthurod vagyok! – mondá Babics Sándor, minden hebegés nélkül, biztosan és szépen hazudván. Másnap reggel azonban nagyokat káromkodott magában. Nem tudta már mire vélni a dolgot, mennyi az őszinteség, mennyi a komédia felesége magaviseletében.

És csakugyan, a legszemesebb lélekbuvár sem tudta volna már megállapitani az igazságot itten. Nem hiszi-e az asszony maga is, hogy csalja magát? Nem csupán a szép mese kedvéért tartja-e fenn régi őrültségét? Vagy talán nagy időközei vannak józanságának, egyszer beletörődik abba, hogy a miben él, az csak önámitás, máskor meg teljes érvényében van meg benne a régi mánia?

Babics Sándornak voltak pillanatai, a mikor széthasitani szerette volna a szép fejecskét, hogy megtudja: mi van benne?!

Pedig igen szelid lény volt az öreg fiatal-ember, -100- a hiuságból se kapott valami nagy osztalékot, és élete abszolute nem volt hivatva arra, hogy ez utálatos, rut és gyönyörüen szép tulajdonságot nevelje benne.

Elment, fölkereste a főorvost, akivel a régi barátságot fentartotta, sőt kisebb-nagyobb ajándékokkal nevelte is.

Rendszerint kávéházakban szoktak találkozni, a hol a doktor a vidéki ujságokat olvasta nagy előszeretettel.

A doktor idegesen billentgette szempillájának néhány szál szőrét. Erősen elgondolkozott. Czeruzát kért a pinczértől és a márvány-asztalra mindenféle számokat irt, látszólag gyököt fejtett.

– Meg kell neki mondani az igazat. El kell neki beszélni a maga egész szivreható történetét. Emlitse neki, hogy ivott. El ne feledje ezt emliteni. És hogy általa szokott le erről a csunya szenvedélyről. Az asszony az ilyesmiért mindent megbocsát.

– Különben – tette hozzá némi gondolkozás -101- és sok fejvakarás után – én az ön helyén még hallgatnék egy darabig.

– Ezt értem. Összecseréli magát azzal az elmult másikkal? Vannak perczei, amikor siratnia kell Babics Sándort, mert meghalt!

– És ha még csak ez volna! De másrészt toporzékolok a dühtől, hogy nem tudok kivégezni egy árnyék-embert és hogy az igazabb életet él, mint én, az élő.

– Ez csak metafizikai hóbort, erre nem adok semmit. Az a kérdés, mit akar ön?

Abban állapodtak meg, hogy miben sem lehet megállapodni. Várni kell egy esetlegre. Babics Sándor busan ment haza és rossz étvágygyal ebédelt, zsirtalannak találta a tésztát és egy kis házi veszekedést is rendezett.

Testi egészsége azonban oly pompás rendben volt, lelki emócziói pedig oly kis számmal és annyira gyengék valának, hogy végre is megint csak jól érezte magát a maga öregségében. Nem boszantotta többé az sem, hogy egyre hizott, mellénye folyton-folyvást gömbölyödött és mind rövidebb lett. Ezen különben -102- maga az asszony is mosolygott és azt mondta rá, hogy «kedves».

Szerették egymást, mi kell több ennél? «Azt a kis idegességét elnézhetem neki» nyugtatta meg önmagát az öreg fiatal-ember. Ámde könnyü volt igy gondolkoznia, a mikor csend és nyugalom uralkodott körülötte, de a mikor jöttek a katasztrófák!

Hogy megjött az esős, rosszkedvü október és a legkisebb gyermeket is elválaszthatták, a mikor ujra kizárólagos birtokukba vették hálószobájukat: nap-nap után, helyesebben: éjjelről-éjjelre ismétlődtek ezek a katasztrófák.

A kis Ida nem tudott aludni és nem hagyta az öreg fiatal-embert sem. Belecsimpajkodott a nyakába, agyonsirta, közel tartotta arczához a gyertyát, ugy nézett rá hosszan, zavartan, vadul.

– Legyen vége a bolondságnak! Nem türöm tovább! – orditott rá egyszerre, ugy, hogy az asszonyka kiejtette kezéből a gyertyát.

Sötétben maradtak; az asszony reszkető kezeivel belefogódzkodott a férfi karjába. Az orditott:

– Nem türöm, nem türöm! Utálom ezt az affektácziót, nem türöm, a gyomrom nem veszi be.

Az asszony fuldokolva hallgatta; még jobban belekapaszkodott, Babics Sándor folytatta: -103-

– Én vagyok ur és senki más. Maga ezt éppen olyan jól tudja, mint mindenki. Ne csináljon nekem komédiákat. A ki meghalt, meghalt, béke poraira. Nekem ne komédiázzék…

Ida elengedte a férfi karját; fogainak vaczogása hallatszott az éjszakában.

Az öreg fiatal-ember gyufát keresett, talált, fölemelte és meggyujtotta a földre esett gyertyát. Azzal a kezében folytatta tovább, csendesebben, de még nagyobb elkeseredéssel:

– Hát temető-őr vagyok én vagy mi? Egy kutyának jobb sorsa van, mint nekem. Bujkálnom kell, mint valami gonosztevőnek. Hát tudja meg, hogy nem bujkálok, hogy nem akarok és nem tudok tovább… Se a reszketésére, se a sirására, se a kiabálására nem adok semmit. És ha tudni akarja, én vagyok én. A nevem: Babics Sándor. Magát szeretem, de semmi közöm semmiféle Arthurhoz. Nem vagyok én szinész!

Pati Ida megnyugodott egy kissé, ha a megmerevedést is nyugodtságnak lehet nevezni. Szemeit le le nem vette a beszélő ajkáról. Minden erejét összeszedte, hogy megérthesse. Ennek az akarásnak a kínja és zavara megismerszett arczán. Szeme, ajka, álla vonaglott.

– Ugy?! – mondá elfuló hangon. Azzal -104- elfordult férjétől és lassan kiment a gyermekek szobájába.

VIII.

Határozottan meggyógyult, nem komédiázott többé. Nyugodtan viselte magát és most már egészen objektive beszélt betegségéről. Lehetett beszélni előtte Hennig Arthurról, elhitte, hogy meghalt, fölkereste sirját is. Visszafelé jövet a temetőből, elmeséltette magának férjével az összes, ködös történeteket. Az öreg fiatal-ember boldog volt, hogy végre kipakolhatott.

Ebédeket kezdtek adni, a zárkózott életnek vége lett. Babics Sándor ismeretségeket, sőt valóságos barátságokat kötött a körben. – Fiatal és özvegy embereket hozott haza ebédre minden bejelentés nélkül.

Ida ebben az időben volt legszebb, gyerekeket nem akart többé, egy kissé megsoványodott. Szinházjáró, vidám asszony lett, a családban hirre vergődött a kitartó, hangos nevetése.

Az öreg fiatal-ember kénytelen volt magának frakkot csináltatni; bálba jártak.

Egy ilyen báli éjszaka után, szokása szerint, délutáni két órakor kelt föl Babics Sándor. Jól kialudta magát és már előre örült a kolbászos káposzta-levesnek, a mit ilyenkor rendesen megtalált az ebédlő asztalán. -105-

A leves csakugyan ott párolgott az asztalon. De a háziasszony és a gyerekek nem voltak sehol. Babics ur csöngetett, az inas bejött és egy névjegyet adott át.

«Nem maga volt, talán egy másik. Én megyek a gyerekekkel. Itt elélhet. Talán az sem, a kivel elmentem. Talán az is hazudott. Majd keresek egy másikat! Megint egy másikat!»

Az öreg fiatal-ember megette a levest. Letette a kanalat az üres tálba és felsóhajtott:

Fölkelt az asztaltól, elhatározta, hogy többet nem eszik. Megint csak lefeküdt. Érezte, hogy minden lelki ereje meg van bénulva ismét. Tehát végképpen elöregedett. És mint a Mária-utczai lakásban, szeretett volna eltemetkezni, de ugy, hogy szervezete tovább funkczionáljon.

Elaludt, estefelé ébredt föl. Felöltözött és fölkereste a főorvost. Nagy szüksége volt arra, hogy egy pár szót beszéljen vele. Megmutatta a névjegyét, elmondott neki mindent. -106-

A doktor pedig szerfölött vidám lett – fütyült a szájával, a szemével, az orrával is.

– Csak arra vigyázzon, hogy a gyomra rendben legyen. Maguknál ez a fő. Sok ásványvizet ne igyék és szép öregsége lesz.

Az orvos fölhuzta szemöldeit, de ugy, hogy apró szemei csaknem kiugrottak üregükből.

– Addig ismertetni fogom az esetet a «Lancet»-ben és több orvosi archivumban… És várok, hátha a sor rám is kerül.

Mese a szamár-emberről.

Nem volt ideje felelni. Két ember állott a padjuk elé. (Ingyen padon ültek a Ferencz-köruton.) Két ismeretlen ember, Adolf és egy szőke. Adolf igy szólott:

Az öreg ember az ismeretlen parancsára megindult. De oly lassan ment, hogy a két ismeretlen férfi majd megfult nevettében. Adolf sürgette, hogy siessen, biztatta, késztette, mindhiába. Nem tudott jobban, ha öt forintot igértek volna is neki. Pedig minden valószinüség szerint ki akarta tüntetni magát.

– Az a kérdés, hogy becsületes ember-e? – jegyezte meg végül és miután társával alattomban összeintettek, ott hagyták őket. És a szamár-ember most már felelhetett tegnap szerzett barátjának, a hely nélküli kőmivesnek theologiai kérdésére.

Dél volt. A szemben épülő palota munkásai ebédhez ültek. A tótok turót ettek, a magyarok szalonnát. Az almát a lányok ették meg utána. A két őgyelgő ember szeme szikrát hányt az éhségtől.

– Nem az ebédért jöttem, hanem azt hiszem most, még ma valami fog történni! – szólt és leült az asztal mellé, a mely fölött, mint a nagy tengeri hajókon, «punkák» függtek. Mert itt volt az asszonynak az ő üzlete is, az amerikai mosoda. Mindenféle uri ingek és -111- más fehérnemüek voltak fölteregetve a szobában. Egy-egy vizes ingujj lenyulott az öreg ember orrára és idegessé tette, lóditott rajta egyet.

Merész kedvében volt ma és méltán. Estefelé megjött Adolf egyedül. Családja körében akarta megnézni és megbeszélni vele a dolgokat. A felesége is, a két lánya is jelen voltak. Hermin, a nagyobbik, vasalt, és Adolf laposakat pislantott a lány vastag karja felé.

– Látom, hogy jó család! – mondá. Aztán a tárgyra tért. Egy állást ajánlott a szamár-embernek, egy állást, melyet neki teremtett az Isten. Nagy ablaküvegeket, kizárólag kávéházak számára készülteket kell hazavinnie egy könnyü kocsin. Elviheti egy gyermek is, egy szamár is, de sem az első, sem a második nem megbizható. Egy komoly férfiura van szükség, de a ki lassan jár.

– Értem – mondá az öreg – egy szamár-emberre! És nagyot csapott az Adolf tenyerébe, aki nem volt maga az üveg-gyáros, hanem csak egy helyszerző-segéd, de rendkivül becsületes ember.

A szamár-embert, vagy ember-szamarat – ahogy jobban tetszik – installálták hivatalába. Tudta ő, hogy még boldog lesz! Senki sem bizott többé a sorsában és családja egészen belenyugodott, hogy holtig ők fogják eltartani. Nem értett semmihez, csak a raktárnoksághoz és ebben eljátszotta a karrierjét. Hamar játszotta el, csak tizenöt esztendeig keresett. Házassága huszadik évében egyszerre, minden igaz ok nélkül elkezdett feltünően lassan járni. Egyszer az omnibusz el is gázolta.

És mégis ez a testi különössége tette boldoggá. A külföldi gyáros nem adta volna semmiért, hogy rátalált. Oly meggondolva ment, mint egy király; a villamos is kitért neki. Sokkal, de sokkal fölötte állott egy csacsinak és nem került többe, mert az állathoz legalább is gyermek kellett volna kisérőül. A vásárlók is megszerették, rendesen adtak neki borravalót, mert nem rosszak az emberek.

Szivarozva huzta a könnyü taligát és otthon nagy becsülete lett ismét. Főképp amikor szemei is elkezdtek romlani és kénytelen volt szemüveget viselni munkája közben. Oly nevetségesen komoly lett, hogy most már egy forintnál -113- kevesebb borravalót nem mert adni neki senki, aki csak azt nem akarta, hogy egy furcsa ember átka legyen a megnyiló üzletén.

Egyszer amint megy, mendegél a szamár-ember, hát látja, hogy a lánya, Hermin közeledik felé kalapban és Adolffal. De a mint őt meglátták, visszafordultak és elmentek másfelé. Tisztában volt azzal, hogy nem viszonyukat titkolják, hisz az szerencsére nyilvánvaló volt már és az eljegyzés kitüzetett a következő szombatra.

– Szégyelnek! Szégyellik, hogy az apjuk egy ilyen ember, egy ember-szamár! – gondolta magában. Ezuttal először tünt föl neki hivatalának különössége. Elkomolyodott, de aztán hirtelen vidám lett ujra.

– Okos lány az a Hermin! Csupa ész. Kár, hogy az iskolából ki kellett venni. Férjhez adja magát, csak igy-ugy.

Még örült annak, hogy elkerülték. «Milyen ravaszok, látták és elmentek, hogy ne kompromittálják magukat!» – folytatta a monologizálást. Nem haragudott, sőt hat pár harisnyát vitt haza ezen az estvén.

Tél volt. Már az uj lakásban éltek. Egy -114- köruti ház negyedik emeletén, a melynek három ablaka a vak-udvarra nézett. De mert mellettük ház nem állott még, ki lehetett látni az épülő városrészre.

Nagyon élvezett ez estén, különösen arra a gondolatra, hogy milyen rossz dolguk van most a komfortáblisoknak. A hó a szemükbe fuj, a bajuszuk összecsapzik a hidegtől.

Semmi sem zavarta meg a szép kilátásu lakás boldogságát. Mind több kávéház épült, más üvegkereskedőknek is kedvük támadt rája. De ő nem hagyta magát szerencséjében eltántorittatni. A felesége inkább elbizakodott és valamelyik ünnepnapon egy bádogszelenczét tett az asztalra.

– Te már nem ismered magadat! – mondá az öreg és rossz kedvü lett. Zsémbelt, nem nyult a bádog-dobozhoz.

… Minthogy a fiut is a zsidó-vallásban akarták fölnevelni: meghivták a hitközség két hivatalnokát is a keresztelőre. Adolf reszketve tartotta kezében a gyermeket; elhalványodva, de boldogan. A lelke örült, a mint a piros paplanos ágyra nézett, a melyben Hermin feküdt, vágyakozó tekinteteket vetvén a szépen megteritett asztalra. A hitközségi hivatalnok énekelni kezdett.

Ha későn bár, megjött a gazdag rokon, egy gőgös, pohos ember, egy faügynök a feleségével, a ki fekete selyemruhát és bársony-kabátot vett ez alkalomra.

Nyár volt. A szép kilátásu ablakok előtt már állott az uj ház. Nem lehetett lélegzeni és nem lehetett látni.

A szamár-ember feltolta homlokán a szemüveget, a kopasz fejét bársony-sipka födte, hangos énekszóval dicsérte az urat.

Bevégezvén a bevégzendőket, mielőtt asztalhoz ülnének, megtekintették az ujszülöttet. Az arcza kék volt, a feje sárga, oly türelmes -116- és filozof volt a tekintete, mint egy csecsemő csacsié. Mindenkinek igen tetszett.

Ettek, aztán fekete kávét ittak. A hivatalnokok felfaltak mindent, egy kalács csücskét hagyták ott mindösszesen. Két óra után egyedül maradtak az asztalnál az öreg, felesége és veje. Anya és gyermeke szoptatás közben elaludt. Halkan beszélgettek a régiekről. Különösen arról, hogy Adolf miként talált rá apósára a Ferencz-köruton.

– Minden a véletlen szerencse! – szólt az asszony, az öregnek megigazitván a kravátliját.

– Én is vagyok csak valami! – mondá az öreg. Igen beebédelt volt; paprikáshalat evett, mint raktárnok korában és olasz bort ivott, bőven. Valami német verset szeretett volna elmondani, de nem emlékezett reá. Belekezdett, de mindhiába; káromkodott, mire az ujszülött fölébredt és orditott egy hosszut, éleset. Ki kellett volna szaladni a ruháért a konyhába, de se Adolf, se az öreg asszony nem emelkedett föl a helyéről.

A szamár-ember kelt föl s indult kifelé. De oly gyorsan lépett, oly váratlanul és szokatlanul frissen, hogy mindannyian, isten nevét emlegetve, ijedten csapták össze a kezeiket. -117-

Mindnyájan isten kezében vagyunk. Lehet, hogy Kalivodának egyszerre, minden igaz ok nélkül, visszatért a régi rendes járása. Mindenesetre el kell mennie orvoshoz.

A többi betü.

Nem, a jó isten megőrizte őt és megmaradhatott hivatalában mindaddig, a mig egy részeg fuvaros, nem annyira vigyázatlanságból, mint inkább hirtelen támadt ellenszenvből, el nem gázoltatta a lovaival, a József-köruton, éppen a szerencsés hetes szám előtt.

Kaál Samu.

Fent a hegyen Fedémesen polyák ulánusok éppen akkor cselekedték meg, hogy szerdán reggel jó korán lóval, munitióval, mindennel kivonultak az exerczirplaczra és délelőtti harangszóra már az egész falu lángban állott.

A hegyaljában, a Bikken keresztül átvilágolt a rettenetes fény egészen Szépasszonyfalváig.

Itt a matyók sürüen hányták magukra a keresztet s az asszonyok – ámbár csak szerda volt – töltött káposztával lakatták a katonáikat. Csak el ne menjenek.

A legényekben pedig mintha megroggyant volna a bátorság, ha a kocsmában katonák mulattak, ők hazamentek szépen.

Az egész falu abban volt, hogy jobb félni s eltürni a sorsot, mint megijedni majd. Hetven óta különben is megszokták ezt az állapotot. Ugyanabból a huszárezredből ugyanaz a két század feküdt közöttük azóta.

A legénység – nagyrészt rusznyákok, de negyedrészt hazabeliek is – változtak minden három évben, de az állapot a régi maradt. -122-

Selyem volt a takarmány az egész völgyben, de a lovuk mégis görhes, fáradt, sovány maradt; a legfinomabb, a legszagosabb szénát előttük etették fel a katonák a saját lovaikkal. Előttük lopták meg a félszert, s jaj volt annak a matyónak, aki szólni merészelt. A Kiskaptósy fiu egyszer… Szép vers van a fejfáján fiatal életéről, szomoru haláláról. Vagy le is kopott azóta, azért a szépasszonyfalviak el nem felejtették.

Az istálló, a ház, minden falat legkülönb részét ezek a mamalikok szedték el előlük. És a hazabeliek is egészen hozzátörődtek ezekhez a sáskákhoz.

Nem volt mit tenni. Panaszt kinél tenni? Csuffá tett legények mégis a falun a legártatlanabb nótát énekelték búsan, szomoruan:

A tisztek – kapitány volt köztük a legfőbb – megtanultak valamelyest magyarul, s ugy tudtak kaczagni, a mint keservesen bőgött a paraszt.

Máskép is alig lehetett itt egyebet tenni, mint nevetni és sirni megint. -123-

Nyomorult falu, a tisztek halálra unták volna magukat, ha mégis olykor egy-egy kis heccz nem akad.

Éjjeli muzsikát adtak boldog-boldogtalannak, a Samu zsidó feleségének, a Paklincs leányoknak, mindenkinek. Az orvos feleségét hagyták csak békén, maguk sem értették: hogyan.

Aznap a fedémesi autodafé nem hagyta a tiszteket aludni. Hajnalfelé eloszlottak mégis. Brandel báró – a hadnagy – nem tágitott, egyedül. Fogta a czigányokat, s ment egyesen az orvos háza felé.

A muzsikusok ráhuzták. A báró énekelte hozzá a szerenádot. S a mikor az orvos megjelent az ablakban, még dühösebben énekelte.

Az ablak becsapódott s egy pár percz mulva az orvos ott állott a katona előtt.

A hadnagy nevetett, s intve a fiuknak, hogy: «Mars», kardjára tette kezét és szólt:

Egy pof csattant el a levegőben. A katona kardjához kapott. Az orvos egy pisztolyt vont ki zsebéből.

Hadonázva kardjával, szitkokkal ajkán – négyszer is nekiugratott. De amikor közvetlen közelébe ért s világosan látta, mint mered rá a halál a kis forgó pisztoly csövéből – karja, ajka egyszerre elállt. Hiába tüzelte magát, a vér megfagyott ereiben, a mint az utolsó megrohanásra nyaka mellett süvitett el a golyó és megpörzsölte állán a szakállt.

Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt szolgája. Megrugta derekát. Kaál Samu felugrott:

Bort kellett felhoznia a pinczéből. Meggyujtotta a lámpát, s az italt oda tette az asztalra.

– Maradj! – szólott szeliden. Aztán odalépett -125- az asztalhoz. Bort öntött a poharakba, s az egyiket a szolgának nyujtá:

Kaál Samu széles matyó arczát hol félelem huzta össze, hol kiszélesitette az öröm.

Hajnali három órakor az orvos épp felszállott a kocsijára. A kerületébe akart indulni. A kocsis szólt: «gyű!»

Huszárkarabélyból egyenesen a szivébe ment a golyó. A kocsi mögött, a bodzagarád alatt, korán kelő kofaasszonyok egy huszár közkatonát láttak:

– Kaál Samu mit tettél… Mit tettél? – kiabáltak utána, a mint a közkatona eldobva fegyverét, neki futott a partnak…

Kaál Samut vitték a miskolczi brigádba. Mosolyogva ballagott az eszkort között. «Bolondok» gondolta magában, «ezek azt hiszik, hogy a halálra visznek!»

– Busuljon a ló!… Azt felelte. Szerették volna megtudni, kérdezték egyre:

Összeszoritotta a vékony pittyét, felhuzta a ritkássárga szemöldeit s hallgatott.

A börtönben sem tudták szólásra birni. Hiába vesződött vele a profosz, a hadbiró; bohókás tekintetet vágott, sunyin vihogott, sőt ugy sandalitott az őrnagyra, mintha azt akarná mondani: «Jó, jó!»

Nap-nap után, böjt-böjt után múlott. Nem messze volt Szépasszonyfalva, egyszer csak a tisztje is bejött hozzája.

Hogy örült, hogy törülte a markával a nyúlszemeit. A vén profósznak majd kiesett a könyü a szeméből.

Szolgát és gazdát magukra hagyta a börtönőr. Az ajtón át hallotta, hogy vigasztalja a báró a matyó-gyereket. S hogy rimánkodott az:

– Kedden volt, a lovat becsméltem – megütött az ostorral… Meg kell halnod ezért… -127-

Előtte való napon tisztát hozott Kaál Samunak a szülője. Tisztát is, egy kis ennivalót is. Mind a kettővel bebocsátották.

Hadd sirják ki magukat! Sirt is az öreg asszony az egész falu helyett. A fiu vigasztalta furcsa beszéddel, mintha megzavarodott volna:

– Eladó-e még a Bándi Ferusék félfertálya az emienk mellett…? – szólt fennen s belenyult a lajbija zsebibe, mintha az eladó föld árát akarta volna onnan kivágni.

Még mást is szeretett volna mondani, ejtett is egy-egy szót a gazdájáról, arról, hogy tán-tán hamarább megy haza, mint a többi; de az egész olyan zavaros volt, hogy az öreg asszony még jobban nekibusulta magát.

Kaál Samu fütyörészett, a mikor a birósága elé vitték. A tiszta uj ruhája, csizmája, orczája, nagy kajla fülei ugy ragyogtak, mint csákóján a rózsa.

– Helyes fiam! bátoritotta néma tekintettel a gazdája, aki ott volt a biróságban, fessen, mint mindig, de halványan, mint még soha.

Sárga arczát a szolgának hirtelen árny boritotta el. De megint csak kiderült, peczkesen szalutált, elvezették.

Katonáéknál nem késlekednek a megtorlással. Kaál Samut meg se hagyták melegedni a brigádban. Elvették a szép katonaruháját, a régit, a parasztit hozták elő a magazinból. Óh hogy megörült neki. A bekecse zsebében még ott volt – ha két év alatt megszáradt is – az a két szál rozmaring… Ott volt, az volt…

Mégis csak kiesett a könyü a szeméből. Mégis csak hazamegy. Igaz hát, hogy áldja meg az isten… Elkapta a kezét a gazdájának – mert meg-meg csak bejött az hozzá – s csókolta hevesen.

– Csak okosan, okosan! Nem félni! szólt az s magára hagyta – a siralomházban.

– Csak okosan, okosan! Nem félni! Nem is félt már az öreg asszony; azt se tudta, hol van, ki fia, ki az istene: ugy rázta a hideg…

Hajnal volt, havas, világos téli hajnal. Az ablakon keresztül be lehetett látni az egész udvart. Tele volt ölfával. Csak szélről látszott ki egy vékony gerenda. Czivilek mozgolódtak körülte. -129-

Kaál Samu nézte, nézte. Mennyi komédia! – gondolta magában. De azért fázott. Bátoritotta magát. Talán éhes? Evett s szivarozott. Még félig se szivta ki a virgóniát – azt is a gazdája küldte – elvették a szájából. Több volt mint a fele, ej jó kis szivar! Sajnálta, feltette a polczra.

Már akkor ott állott az udvaron a százada: valamennyien ünnepi ruhában, czakonpakk. Intett nekik a fejével, sandalitott rájuk a szemével. Biztatni akarta őket, szeretett volna szólni: «fiuk ne féljetek!»

Félni! Hiszen ott volt százada előtt gazdája, a hatalmas, az erős, a mindenható tiszt. Aranyrojtos ruhájában, mellén a ragyogó rendjellel – kis isten! Kaál Samu nézte, nem tudta levenni róla a szemeit.

Bizalmat, bátorságot, biztosságot szerzett magának e sárga arczból, a hegyesre kifent bajuszból.

Arczczal a bajtársak felé forditották. A hadbiró őrnagy mormogott valamit, Kaál Samu nem hallotta, nem is volt rá kíváncsi. A gazdájára -130- nézett. Az sárgán, mint egy halott, de kidülledt mellel, mint egy igazi huszár, tekintett rá vissza:

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

5	Szerelmes halottak	Szerelmes halottak.
29	nagyon szereretett	nagyon szeretett
49	az adagolást	az adagolást?
62	érezte magat	érezte magát
62	mig az ünnepetl	mig az ünnepelt
66	megölelte. az	megölelte, az
93	Vallatnifoglak!	Vallatni foglak!
102	az aszony is	az asszony is
102	Utálom eztaz	Utálom ezt az

Megjegyzések:

REJTELMEK

Szerelmes halottak.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

Az öreg fiatal-ember.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

Mese a szamár-emberről.

A.

B.

C.

D.

E.

F.

G.

A többi betü.

Kaál Samu.

TARTALOM.

Javítások.