The Project Gutenberg eBook of Hétfalusi csángó népmesék (Népköltési gyüjtemény 10. kötet) by Antal Horger

E mesegyüjtemény a Magyar Népköltési Gyüjtemény uj sorozatának immár tizedik kötetete, igazolva, hogy népi költésünk bányájának gazdag ere, melynek feltárásában nemzedékek munkája váltja egymást, még mindig nem merült ki.

Távolról sem állítom, hogy a mit egy-egy uj kötetünk nyujt, az mind merőben uj. Sok darab csak változata az ismert réginek. Kivált a népmeséknél találkozunk lépten-nyomon ismerős inditékokkal, jól ismert helyzetekkel. Ezen nincs mit csodálkozni. Maga a világ mesekincse aránylag kevés motivum kombinácziójából áll; de azért a meseszövés, uj fordulatok teremtése, uj szinek, uj vonások felrakása elég teret ád az eredetiségnek, s hiba volna a tárgy hasonlósága vagy rokonsága miatt mellőzni a különben értékes s eredeti vonásokkal is biró változatokat.

Magáról e gyüjteményről fölösleges volna szólnom, a szakavatott gyüjtő a könyvhöz irt bevezetésében eléggé tájékoztatja az olvasót. Tájékoztatja VIII. nemcsak a mesékről, hanem a csángók történetéről s néprajzi sajátságairól is.

E kötet, mint gyüjteményünk megelőző kötete, szintén kizárólag népmesék közlésére szorítkozik. A bevezetésben ennek az eljárásnak az igazolását is megtalálja az olvasó. Ha a csángók népköltészete kötött formában csak szegényesen s minden eredetiség nélkül nyilatkozik meg, valóban helyesebb volt mellőzni a csekély értékü anyagot.

BEVEZETÉS.

A hétfalusi csángók mesekészletének költői és tudományos szempontból legértékesebb darabjait gyűjtöttem össze e kötetben. Az irántuk érdeklődő olvasó talán szívesen veszi, ha mintegy bevezetésképen némi tájékozást szerezhet magának arról a magyar néptöredékről, a melynek körében e mesék, ha nem is születtek, de mégis napjainkig fennmaradtak. Megkisértem tehát néhány lapon rövid, de eléggé tájékoztató képét adni múltjának és jelenének.

A hétfalusi csángók Brassó-megyében laknak és azért mondják őket hétfalusiaknak, mert hét faluban vannak megtelepedve. Mind a hét falu, név szerint Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszufalu, Tatrang, Zajzon és Pürkerecz, a Barczaság nevű síkság délkeleti szélén fekszik, a tömösi és bodzai szorosok közötti vonalon. Az első négy hosszú sorban egymás végébe épült, a másik három azonban kissé odébb fekszik. Ez utóbbiak nincsenek ugyan összeépítve, de mégis nagyon csekély távolságra vannak egymástól.

Hogy mikor keletkeztek e csángó községek, arra nézve nincsenek semmiféle adataink. Bizonyos csak -2- annyi, hogy 1366-ban már léteztek, mert Nagy Lajos királynak egy ekkor kelt oklevelében már szó van róluk. Nem lehet azonban föltenni, hogy valamely messze múltban keletkeztek volna, mert a csángók sajátságos földbirtokviszonyai arra a következtetésre kényszerítenek, hogy falvaik csak a barczasági szászoknak 1211. évi beköltözése után keletkezhettek. Feltünő ugyanis, hogy a hétfalusi csángóknak nincsen szántóföldjük (vagy csak olyan kevés, hogy szóba sem jöhet) és évszázadok óta kénytelenek a két szomszédos szász község, Prázsmár és Szászhermány, fölös termőföldjét bérelni. Ezt a sajátságos körülményt alig lehet másképen magyarázni, mint úgy, hogy a csángók olyan időben kerültek ide, a mikor a művelhető föld már le volt foglalva, s azért kénytelenek voltak a síkság szélén, szorosan a hegyek lábán meghuzódni. Mert azt csak nem lehet föltenni, hogy birtokba ne vették volna azt a dúsan termő gazdátlan síkságot, hanem megelégesznek a köves házhelyekkel és hegyi legelőkkel, ha előbb lettek volna itt, mint a szászok! Még kevésbé hihető természetesen az, hogy önként átengedték volna a jövevény idegeneknek azt a termőföldet, a melyet ők az első foglalás jogán bírnak vala, ha már a szászok bejövetele előtt is itt lettek volna!

De honnan kerülhettek e csángók (valamikor 1211 és 1366 között) mai lakóhelyükre?

Ez is olyan kérdés, a melyre a történetírás – hiteles adatok híjján – eddig ugyan nem tudott válaszolni, de a melyet ma már eldöntött egy más tudomány, -3- a nyelvészet. A székely nyelvjárások összehasonlító vizsgálata ugyanis kiderítette, hogy a hétfalusi csángó nyelvjárás minden lényeges vonásában megegyezik a Háromszék keleti síkságán, Kézdivásárhelytől délre elterülő székely községek nyelvjárásával. Ebből tehát az következik, hogy nincsen semmi komoly okunk arra, hogy e csángókban (a mint némelyek gondolták) valamely különös, talán besenyő vagy kún népfajtát keressünk. Nyelvjárásuk tanúbizonysága szerint nem lehetnek ők egyebek, mint elszakadt része annak a székely törzsnek, a melynek legnagyobb csoportja Kézdivásárhelytől délre telepedett le. (Ugyane törzsnek más csoportja Csikszereda környékére, sőt egy-egy töredéke a nagyküküllőmegyei Halmágyra és az udvarhelymegyei Zsomborra is elkerült.)

Az összes csángók (mert vannak tudvalevőleg Moldvában, Bukovinában és a gyimesi szorosban is csángóknak nevezett magyar néptöredékek) nyelvjárási és telepedési viszonyainak vizsgálata a csángó szó származását és eredeti jelentését is megfejtette. A kutatás egész menetét talán hosszas volna e helyen vázolni,1) azért csak azon eredményének közlésére szorítkozom, hogy a csángó szónak eredeti, de ma már elfeledett jelentése: kóborló, vándorló, nomadizáló volt.

A hétfalusi csángók tehát olyan székelyek, a kiknek ősei még akkor is nomadizáló életmódot folytattak, -4- a mikor a többi székelység legnagyobb része már meg volt telepedve és az állattenyésztésről áttért a földmívelésre.

A hét faluban való végleges letelepedésük úgy látszik kapcsolatban van a törcsvári királyi vár keletkezésével, mert a későbbi időknek számos oklevele bizonyítja, hogy Törcsvárának várjobbágyai voltak s községeiknek fekvése fölötte valószinűvé teszi, hogy telepítésük a tömösi, ósánczi és bodzai szorosok őrzése czéljából történt. Királyi várhoz való tartozásuk magyarázza meg azt is, hogy a Hétfalu politikailag sohasem tartozott a Székelyföldhöz, hanem az egykori (számos kisebb-nagyobb csoportból álló) Fehér-megyének volt egyik része.

Az 1498. esztendővel új, és kedvezőnek éppen nem mondható korszak nyílik meg a Hétfalu történetében. Brassó városa ugyanis ebben az évben 1000 forintot kölcsönöz II. Ulászlónak és ezért zálogba kapja Törcsvárát. A következő években több részletben 6300 forintra egészíti ki a kölcsön összegét, s ekkor Ulászló az egész törcsvári dominiumot adja neki zálogul, tehát a várhoz tartozó több más községgel együtt a hét csángó falut is. Minthogy utódai elmulasztják a zálog kiváltását, Brassó a kölcsön adott 6300 forint fejében háborítatlanul élvezi a várnak és hozzátartozandóságainak jövedelmét 1848-ig, sőt még azontúl is.

Kétségtelen, hogy a város ezen egész idő alatt joggal követelhette magának a Hétfalu lakosaitól mind -5- azt a készpénzbeli, terménybeli vagy akár munkabeli szolgáltatást, a melylyel ezek Törcsvárának már akkor is tartoztak, mikor a vár még a királyok vagy erdélyi vajdák kezén volt. De Brassónak a XVI. sz. első évei óta meglevő számadásaiból kétségtelenül kitűnik, hogy a város jogtalan sarczolásokra is kihasználta a csángó községeken elég könnyen szerzett hatalmát, úgy hogy mai szegénységük és elmaradottságuk jó részben Brassó városától való szinte négy százados függésükben találja okát. Az említett számadásokból pl. kitűnik, hogy a város nemcsak a census ordinariusnak nevezett pénzbeli adót szedte tőlük, hanem mindenféle ürügy alatt minduntalan újabb és újabb rendkívüli adókat is vetett ki rájuk. A csángók ezenkívül természetesen dézsmát is fizettek a városnak, még pedig az összes gabonaneműek, továbbá a len, a gyümölcs, a bárányok és a méhek után. Igaz, hogy más jobbágyok is adtak földjük terméséből tizedet, a hétfalusi csángók azonban szántóföldjeik tulajdonosainak, a szászhermányi és prázsmári szászoknak, már úgy is fizették az úgynevezett taksát, a dézsmával tehát valójában kétszeresen voltak megterhelve. 1848-ban megszabadultak ugyan úrbéri tartozásaiktól, de a város sem járt rosszúl, mert 346.772 frt 92 krt kapott az államtól úrbéri kárpótlás czímén, s így már ezzel is busásan megtérült Törcsváráért és tartozandóságáért való minden egykori kiadása.

Valószínű, hogy a census ordinariust és a termények után való tizedet a Törcsvárához tartozó -6- községek már akkor is fizették, a mikor még várnépek voltak, a vár pedig még nem volt Brassó birtokában. A malomjog és a korcsmajog azonban a XVI. században, sőt azontúl is még sokáig bebizonyíthatólag a községeké volt, de a város a XVIII. század folyamán véres erőszakkal mindkettőt a maga számára foglalta le s a Hétfalu (a legújabb időben) csak 371.000 forinton válthatta vissza e két erőszakosan elkobzott jogát. Ez az adósság persze még nincsen leróva; a csángók most is viselik még a törlesztés és kamatfizetés terhét.

Még érdekesebb ennél a hétfalusi erdők ügye. A Hétfalu fölött az oláh határig terjedő erdőséget a csángók eleinte teljesen szabadon használták. 1658 óta azonban (a községek állítása szerint, csak ajándékképen és csak a városi tanács kérésére) úgynevezett karácsonyfát adtak a városi tanácsház fűtésére, s ime, száz esztendő múlva Brassó erdei taksa czímén már évi 150 frt fizetésére kényszerítette a községeket. A legújabb időben pedig a Hétfalu hosszas perlekedés után kénytelen volt összes erdőségének és havasi legelőinek egy harmadát átengedni Brassónak, csakhogy a többit békén bírhassa.

Már az eddigiekből is láthatta a szíves olvasó, hogy szegény csángó népünknek évszázadról évszázadra mind küzdelmesebbé vált az élete, mert az adók terhe mind súlyosabban nehezedett vállára, jövedelme pedig mindig igen csekély volt. De hogy más vidékekhez képest való elmaradottságát kellőképen -7- megérthessük, hozzá kell gondolnunk azt is, hogy mit szenvedhetett e szegény nép a XVI. és XVII. század háborus világában itt, a hadak országútja mellett, a török, tatár, oláh és császári német seregek fegyveres és gyujtogató kezétől. És mindezek tetejében ennek a népnek, a mely a szenvedésből nagyon is kivette részét, a vallás vigasztalásában is csak félig-meddig volt része. Mert azóta, hogy – bizonyára Brassótól való függése következtében – a reformatio idején a szászokkal együtt áttért az ág. ev. vallásra, mindig csak szász papjai voltak; vagy ha volt is egyszer-másszor egyik-másik falunak magyar születésű papja, az csak olyan lehetett, a ki megbízható szász érzelmű volt és – szász leányt vett feleségül. Hogy e szász, vagy szász érzelmű papok nem sokat törődtek híveik anyagi és szellemi javával, az tiszta sor. Semmiesetre se törődtek vele annyit, mint a szász községek szász lelkészei, a kik évszázadok óta igazi vezérei voltak népüknek; még pedig anyagi és szellemi téren egyaránt. De a mi szegény csángó népünk századokon át nem sok reális jót köszönhetett papjainak. Akadt ugyan ezek között is mindenkor egy-egy derék, népe testi-lelki javával igazán törődő pásztor, de a mit ő egy élet munkájával épített, azt ismét lerontotta az utódok közömbössége. Igy volt ez a legújabb időig, szinte addig, a míg sikerült elszakadniok az erdélyi ág. ev. szász püspökségtől és csatlakozniok a tiszai ág. ev. egyházkerülethez (1887). Most már mindegyik községnek nemcsak magyar születésű, hanem magyar -8- érzésű papja is van. Remélhető tehát, hogy ennek jótékony hatása nem is fog elmaradni.

Szellemi téren máris szemmel látható a haladás, mert a Hétfalu iskolaügye ma már olyan rendezett, a milyen hazánknak nem sok vidékéé. Szívesen említem fel ezt, mert ez az első örvendetes dolog, a melyet a Hétfalu története felmutat. De a midőn megemlítem, nem hallgathatom el azt sem, hogy ez majdnem kizárólag a hosszufalusi származású Molnár Viktor vallás- és közoktatásügyi államtitkár úr érdeme. Nyugodt lélekkel mondhatom ki – s a nélkül, hogy a hízelgés vádjától kellene tartanom – hogy évszázadok óta ő volt a csángó nép első jóltevője.

Minden nép jelene múltjában gyökerezik. Mai anyagi és szellemi állapota csak olyan lehet, a milyenné a múlt századok folyamának kedvező vagy kedvezőtlen viszonyai között kialakult. Minthogy a hétfalusi csángók sorsa az utóbbi 3–4 évszázad folyamán meglehetősen mostoha volt, mindenesetre mostohább, mint a magyar nép nagy tömegének átlagos sorsa, sajnos ugyan, de érthető, hogy mai állapotukról sem lehet sok örvendeteset mondani.

A mívelésre alkalmas föld csekély terjedelme miatt a múlt századokban csak úgy tudta e nép magát fenntartani és csak úgy tudott megfelelni a szántók szász tulajdonosaival és Brassó városával szemben való -9- súlyos kötelezettségeinek, hogy a gazdálkodást legtöbbször asszonyára hagyta, férfia pedig más keresetforrás után látott. Iparűzés útján biztosítani a megélhetés föltételeit, lehetetlen volt, mert ezt Brassó városa szigorúan tiltotta, nehogy az ő szász iparosai ezáltal megrövidüljenek. Annyira ügyelt erre, hogy a 20.000 lakost számláló Hétfaluban a hatvanas évek elején még egy fia varga se volt megtelepedve. Jobb mesterség híjján tehát fuvarozásban keresték a csángók nélkülözhetetlen mellékjövedelmüket és az öregek még ma is sokat tudnak beszélni róla, hogy Budapestig és Galaczig, sőt le a Balkán-félszigetre is szekereztek, közvetítvén a brassói kereskedőknek egykor nagyon tekintélyes árúforgalmát. E jövedelmező fuvaros-mesterség azonban a vasutak kiépülésével rögtön megszünt, s helyébe lépett – a romániai kivándorlás.

A Romániába való kivándorlás, mai napon legfőbb keresetforrásuk, községeiknek határszéli fekvése és gyenge anyagi helyzete miatt természetesen régen sem volt ismeretlen a hétfalusi csángók között, de tömegessé, rendes, megszokott kenyérkeresetté csak azóta vált, mióta a vasút véget vetett a fuvarozásnak. Azóta alig van férfi vagy nő, a ki éveinek kisebb-nagyobb számát Romániában ne élte volna. A legutóbbi népszámlálás alkalmával is Hétfalu lakosságából csak 22.526 lélek volt jelen, 3512 pedig távol volt, azaz – talán csak egy csekélyke töredék kivételével – Romániában. -10-

A romániai kivándorlást, elfogulatlan szemmel tekintve, nem lehet föltétlenül károsnak mondani. Eltagadhatatlan tény ugyanis, hogy a csángó sokkal jobb keresetet talál Romániában, mint akár Brassóban, akár a Székelyföldön, szülötte falujáról nem is szólva. A míg pl. a cselédek Romániának akármely városában legalább kétannyi bért kapnak, mint Brassóban, mindaddig teljesen hiábavaló sopánkodni azon, hogy miért mennek a csángó leányok szolgálni oda és nem ide. S a ki néhány esztendei romániai tartózkodás után hazatér, szinte mind hoz magával egy kis megtakarított tőkét, a mely persze az egyesek szerencséje, ügyessége és takarékossága szerint nagyon változó. Akad közöttük azonban olyan is, különösen mesterember, a ki hosszabb idő múlva, tekintélyes vagyonnal tér vissza. Érdemes megemlíteni ezek sorából egy derék ember nevét, a bácsfalusi Simon Istvánét, a ki 1849-ben mint egyszerű csángó legény kiment Romániába, ott becsületes szorgalommal vagyont szerzett s négy esztendővel ezelőtt hazatérve, azon való örömében, hogy a jó Isten megengedte visszatérnie hazájába: szülőfalujának vízvezetéket építtetett, egyházközségének pedig orgonát és temetőhelyet vett, összesen 38.720 koronán.

A romániai kivándorlás káros következményei sorából mindenesetre legkárosabb az, hogy sokan végleg künnrekednek s így a magyarság számára mindenkorra elvesznek. Mert ha ők maguk talán még nem is, de gyermekeik már föltétlenül eloláhosodnak. -11- Sok panasz szokott esni ugyan arról is, hogy milyen erkölcsi veszedelmek fenyegetik különösen a Romániában szolgáló cselédleányokat, de én nem hiszem, hogy ebben a tekintetben ott sokkal kedvezőtlenebbek volnának a viszonyok, mint Brassóban vagy bármely nagyobb magyarországi városban. Legfeljebb a hallatlanul magas romániai dajkabérek gyakorolhatnak e részben kedvezőtlenebb befolyást; mert hogy ilyen ok mennyire megkönnyíti a leányokban és szüleikben az erkölcsi érzés lazulását, az könnyen elgondolható.

Az oláhokkal való sürű érintkezés (Romániában is, meg itthon is, a csángó falvakban) egyébként is erős nyomot hagyott a csángók ethnikumán. Észrevehető ez először is azon, hogy minden csángó, szinte kivétel nélkül, tud oláhul. (Viszont azonban a hétfalusi oláhok távolról sem tudnak mind magyarul.) E kétnyelvűség következményeként aztán sok oláh szó honosult meg a hétfalusi csángók nyelvjárásában. Ezt bizonyára e kötet olvasója is észre fogja venni a közlendő mesék szövegében. A hétfalusi csángó népnek a megszokott átlagnál is erősebb babonás hajlama bizonyára szintén oláh hatásnak tulajdonítandó. Súlyos betegség esetén pl. sokan még ma is jobban bíznak az oláh pópában, mint az orvosban és szívesebben adnak pénzt az oláh pópának imádkozásáért, a mit oláh szóval dëszkintálásnak mondanak, mint a legolcsóbb orvosságért.

Nyelvükön és lelki életükön kívül még külsejükön is meglátszik az oláh hatás. A férfiak pl. szinte arasznyi -12- széles bőrövet viselnek, a melyben pénzüket, dohányukat, késüket s egyéb apróságaikat tartják, s a melynek dészü a neve. (A köznyelvi tüsző szó változata.) Ezt és az alóla arasznyira kilógó ingnek divatát az oláhoktól vették át.

Érdekes azonban, hogy a nők viseletén nem oláh, hanem szász hatás mutatkozik. A leányok és fiatal menyecskék fejéről pl. a szász női viselet módjára, ünnepi alkalmakkor széles himzett szalagok lógnak le szinte a czipő sarkáig. A szászoktól vették át a 3–4 ujj széles, aranyozott pléhből, esetleg ezüstből készült és színes drágakő-utánzatokkal diszített övet is és az ugyanilyen technikájú tenyérnyi boglárt, a mely keblüket diszíti.

A szász hatás természetesen nyelvükben is kimutatható, bár szász eredetű tájszavaik száma távolról sem olyan nagy, mint az oláh eredetűeké. Szász egyházi hatóság alá való tartozásuknak ez egyszer valóban üdvös hatását kell látnunk még abban is, hogy a fiatalság régebben a község lelkészének vezetése alatt álló és pontos rendtartásokkal biró legény- és leánytársaságokban volt szervezve. E társaságok a szász községekben még ma is nemcsak fennállanak, hanem virágzanak is, a Hétfaluban azonban már régóta csak tengtek-lengtek. Újabban az országosan szervezett ifjúsági egyesületek vették át erkölcsi feladataik művelését. Működési terük lesz elég, mert a csángó erkölcsök, sajnos, elég fogyatékosak. Általános a panasz, hogy bizonyos vadság és durvaság jellemzi -13- őket, s erről a hétfalusi szolgabiróság és a brassói törvényszék aktái is sok szomorúat beszélhetnének. Igaz, hogy a rideg valóságban a székely ember sem egészen olyan ám, mint a milyennek az irodalomban és a közfelfogásban meglehetősen elterjedt romantikus színezet láttatja, de a csángók között nagyobb mértékben és sürűbben jelentkeznek az erkölcsi fogyatkozások. Nem láttam okát ez igazság elhallgatásának vagy bár kendőzésének, de szívesen elismerem, hogy ebben nagy része lehet a hosszú nemzedékek óta tartó hányódó-vetődő életmódnak is. No meg természetesen a 7 falu 67 korcsmájának és pálinkamérésének is, a melyek valósággal sisiphusivá teszik az egyház és az iskola munkáját.

Azt hiszem eltéveszteném czélomat, ha e bevezetésben teljes néprajzi leírását akarnám adni a hétfalusi csángóságnak; ha részletesen el akarnám mondani mindazt, a mi e nép mai testi-lelki életében valamilyen okból figyelemre és feljegyzésre méltó. E vázlatban az én nézetem szerint csak annak lehet helye, a mi más vidékek magyar népétől, különösen pedig a székelységtől megkülönbözteti, a mi tehát mintegy sajátos, jellemző vonása a hétfalusi csángóságnak. S e megkülönböztető vonásokat, a mennyire néprajzi és nyelvészeti tanulmányaim folyamán tudomásomra jutottak, az eddigiekben már jóformán mind előadtam. Csak egy-kettőnek felhasználása van még hátra, hogy a kép lehetőleg teljes legyen.

Negativ vonása a csángóság néprajzának, hogy a -14- székely háznak közöttük már szinte nyomát se találni. A telek és a ház beosztása és belső berendezése nagyjában még meglehetősen egyezik ugyan a székelyekével, de már se czifrán faragott deszkával elzárt eresz (a mely különben már a Székelyföldön is fölötte ritka), se székelykapu nincsen a Hétfaluban. Faházat se igen látni már; az újabb házak már mind téglából vagy kőből vannak felépítve. Hogy a népies ősi építkezés helyébe az építő iparos munkája lépett, abban bizonyára a város közelségének hatását kell látnunk.

A népszokások sorából, mint hétfalusi különlegesség, említést érdemel e helyen is a boricza-táncz, a melynek részletes leírását az Ethnographia X. kötetében közöltem. Körtáncz ez, a melyet a legények deczember 28-án, aprószentek napján járnak. Egy-két héttel e nap előtt a legügyesebb tánczost megválasztják vatáfnak, a kinek az a feladata, hogy begyakorolja velük a táncz bonyodalmas figuráit s majd előadását is vezesse. Magának a táncznak négy része van: egyes, kettes, hármas és török boricza. Előadásakor csizmaszáruk külső oldalára piros posztódarab van varrva, a melyen párosával 6–8 őrharang zörög, kezükben pedig egy-egy czifrán kifaragott és kifestett lapoczkát tartanak. Utczáról-utczára járva minden leányos ház udvarán bemutatják tánczukat. Útjukban két álarczos kuka kiséri őket, a kik a szünetek alatt mindenféle tréfájukkal mulattatják az egybesereglő közönséget, és két nyárshordozó, a kik a megtisztelt házaktól ajándékul kapott ennivalót gyűjtik. Ebből -15- aztán este a korcsmában víg lakomát csapnak, a melyet rendesen tánczmulatság követ.

Hétfalusi csángó tanulmányaim során igyekeztem természetesen népköltészetükkel is megismerkedni. Engem ugyan ennek termékei első sorban a népnyelv hagyományos emlékeiként érdekeltek, de nyilvánvaló, hogy mint a csángó népléleknek legnemesebb megnyilatkozásai is kiváló figyelmet érdemelnek. Hosszabb ideig folytatott gyűjtésem anyagából az tűnik ki, hogy lírai költészetük mennyiségileg ugyan nem mondható éppen szegénynek, de értékesebb darabokban nem bővelkedik. S a mi becsesebb akad is az e nemű termékek közt, annak is legnagyobb része ismeretes már a különböző székely népköltési gyűjteményekből. Még szegényesebb azonban verses elbeszélő költészetük. Ennek hajdan bizonyára virágzó gazdagságából már csak alig-alig őriztek meg valamit. Balladafélét pl. mindössze hármat találtam: Kőmives Kelemennét, Szabó Vilmát és Tollas Erzsit. Feltünő ezzel szemben, hogy népmesékben még ma is meglepően gazdag a Hétfalu költészete. A költeményekben való szegénység talán abból volna magyarázható, hogy a hétfalusi csángók évszázadok óta politikailag el voltak választva a Székelyföldtől, közigazgatásilag pedig előbb Fehérmegyéhez, utóbb Brassóhoz tartoztak. Ilyen elszigetelt állapotukban aránylag keveset érintkeztek székely társaikkal, énekelt költészetük tehát föl nem frissülhetett, hanem lassan-lassan szegényedett és csenevészedett. De miként magyarázható -16- ezzel szemben a mesélő kedvnek el nem lankadt, máig is friss ereje? – Lehetséges különben, hogy a hétfalusi csángók mesekészletének gazdagsága csak látszólagos. Talán csak azért tetszik ilyen gazdagnak, mert a nagy Székelyföldről eddig még aránylag kevés népmese van közölve.

Kissé talán már hosszúra is nyúlt e bevezetés, pedig hátra van még a tulajdonképeni bevezetés kötelessége: az itt közölt népmesék anyagának és alakjának, valamint e kötet szerkesztése módjának néhány szóval való ismertetése.

A hétfalusi csángó népmesék java részét a kilenczvenes évek végén gyűjtöttem, a mikor népnyelvi tanulmányok kedvéért ki-kirándulgattam a közeli Hétfaluba. Mindjárt kezdettől fogva gyorsírással jegyeztem őket, de eleinte csak abból a czélból, hogy mondattani tanulmányokhoz minél több összefüggő szövegre tegyek szert. A mint azonban az anyag gyűlt, s a mint észrevettem, hogy a forrás még távolról sincsen kiapadóban, csakhamar felébredt bennem e mesék közlésének vágya, bár akkor a közölhetés reménye még igen-igen csekély volt. Folytattam azonban a gyűjtést, a hogyan időm engedte és az alkalom rá kedvező volt, s mire megbizonyosodtam róla, hogy a Kisfaludy-Társaság szíves áldozatkészségével lehetővé teszi e kötet megjelenését, már száznál jóval több mese volt birtokomban. S ezeket is (egynehány -17- hosszufalusi kivételével) még csak Pürkereczen, Zajzonban és Tatrangon gyűjtöttem. Csernátfaluban, Türkösön és Bácsfaluban nem igen kutattam utánuk azért, mert első sorban csángó meséket óhajtottam megismerni, e községekről pedig nyelvi és némely történelmi adatok alapján bizonyos, hogy lakosságuk a XVIII. század folyamán Háromszék területéről való székely telepedőkkel gyarapodott. (Akkor ugyanis még abban a hitben voltam, hogy csángók és székelyek közt valami származásbeli különbség van.)

Az így gyűlt anyagból a szíves olvasó e kötetben azt találja meg, a mi költői és tudományos szempontból a figyelemre méltóbb. Kiselejteztem ugyanis először is mindazt, a mi a tartalom vagy a forma tekintetében értéktelennek vagy közölhetetlennek bizonyult. A megmaradt anyagot összehasonlítottam az összes eddig megjelent és tudományos czélból készült (tehát nem pusztán az ifjúság vagy a nép számára való) magyar mesegyűjteményekkel, s csak azon darabokat soroltam a közlendők közé, a melyek eddig a maguk egészében vagy legalább lényeges részükben még ismeretlenek. Kivételes esetben fölvettem ugyan egyik-másik már máshonnan ismeretesnek a Hétfaluban talált egyszerű változatát is, de a közlés okát ilyenkor mindig megadom a hozzávaló jegyzetben. Természetes azonban, hogy az ilymódon kiválasztott mesékről még nem szabad azt gondolni, hogy egytől-egyig a csángók mesealkotó képzeletének tulajdon termékei. Hétfalusi csángó népmesék czímén való közlésük -18- csak annyit akar mondani, hogy a Hétfaluban élnek s máshol eddig (legalább ilyen alakban) még nem jegyezték fel őket.

Hogy a gyűjtött anyagból mit kell közölnöm, azzal könnyű volt tisztába jönnöm, de már nem olyan könnyű volt eldönteni a szöveg közlése módjának kérdését. Mert hiszen igaz, hogy a nyelvtudomány csak fonétikus írású szövegnek veheti teljes hasznát, de viszont igaz az is, hogy kár a nem-nyelvész olvasót folyton-folyvást megakasztani a szavaknak neki szokatlan fonétikus szóképével, mikor a nyelvészek is sokkal kényelmesebben vehetik tudomásul az őket érdeklő nyelvjárási sajátságokat az e nemű nyelvi jelenségeknek szakszerű összefoglalásából, a mire már volt és bizonyára még ezentúl is lesz alkalmam. Miért írjam pl. egy, a nagyközönségnek is szánt szövegben, hogy doptam vagy fokták, mikor úgyis országszerte minden magyar ember így ejti a dobtam és fogták szókat? Miért írjam az egész kötetben mindvégig, nehány százszor vagy ezerszer: jártom, várnok, lábo stb., mikor a nyelvészek számára egy mondatba foglalhatom össze, hogy a csángók á hangú szótag után következő a helyett o hangot ejtenek?

A kérdésnek alapos meggondolása után tehát arra határoztam el magamat, hogy nem jelölöm a kiejtésnek olyan fonétikus sajátságait, a melyek országszerte ismeretesek, és nem jelölöm a hétfalusi csángó nyelvjárásnak azon sajátságait sem, a melyek hangtörvényszerűek, azaz adott esetben vagy helyzetben -19- föltétlenül érvényesülnek, tehát határozott szabályba foglalhatók. De már esetleges, nem szabályszerű hangváltozás esetén híven leírom a szónak Hétfaluban ejtett alakját és híven megtartom a tájszókat is és a legaggodalmasabb pontossággal adom vissza a népies mondatszerkesztésnek és elbeszélő stílusnak minden szép vagy nem szép, művészi vagy művészietlen, de mindenképen jellemző vonását. Ha tehát pl. a Hétfaluban azt mondják, hogy lapis, vagy küzsdik, nem írom helyette, hogy lapos vagy küzd; ha egy mesében féregről van szó, természetesen nem írok helyette egeret; s a múrt vagy a hubëszt se fordítom kőfalra vagy lepényre. Azt hiszem, hogy ilyen eljárás mellett nem riasztom el a laikus olvasót e kötet elolvasásától, nem fosztom meg a nyelvészt a szövegek tudományos tanulságaitól s nem törlöm le a mesékről sem népi eredetük színes zománczát, a mely sokszor göröncsös és durva ugyan, de a mely viszont nem ritkán a legmélyebb és legigazibb költészet fényével ragyog.

A népköltési gyűjteményekben már szokottá vált magyarázó jegyzeteket én sem kerülhettem el egészen. Tartózkodtam azonban bennük minden száraz adatközléstől és elhagytam belőlük az egyes motivumok eredetére vagy vándorlására vonatkozó nagy philologiai apparatust, a mely úgyis csak a szaktudóst érdekli és – úgy se lehetne teljes. Főleg csak arra szorítkoztam e jegyzetekben, hogy megmagyarázzam azt, a mi tartalmi vagy formai tekintetben magyarázatra szorul, vagy hogy okát adjam egyik-másik darab felvételének. -20- A mi a mesék anyagában az összehasonlító mesevizsgálat szempontjából értékes, azt a philologusok úgyis észreveszik majd, ebben bizonyára nem szorulnak az én útbaigazító jegyzeteimre.

A kötet végén lajstromba szedtem a mesék szövegében előforduló hétfalusi csángó tájszókat. Tettem ezt az olvasóknak azon, bizonyára legnagyobb része kedvéért, a kiknek nem áll rendelkezésükre Szinnyei Magyar Tájszótára. Minthogy mindössze csak 60–80 körül van a magyarázatra szoruló szavak száma, lajstromba szedésük haszna bizonyára nagyobb lesz, mint volt e csekély munkatöbblet fáradsága.

És ezzel elmondtam mindazt, a mit tudni az olvasónak szükséges vagy legalább is nem fölösleges, mielőtt a mesék olvasásába fog.

1. A csodamadár feje és zuzája.

Volt egyszer egy király s volt neki két fiúgyermeke. Egyik egy nyolcz éves és egyik egy hat éves. El kellett ő menni, úgy jött a sorsa, háborúba messze. Otthon maradt a felesége s a két fiú. S volt nekik egy oan madaruk, hogy mindennap egy arany tojást tojt. Hát a király hosszú időre ült ott a háborúban, nem jött vissza. Az asszony kíváncsi volt a férfiúhoz, hát ő tartott magának egy szeretőt. Hát hogy nem jött hosszas időre, eltartott hat-hét évet, már bizonyosra tartották, hogy odaveszett a király. Hát ők aval aztán összebarátkoztak annyira, féltek, hogy ha hazajő a király, hát a fiúk kivilágosítják, hogy ők hogy voltak.

No de az asszonyt az a férfiú, a ki ott tartózkodott vélle, arra vette, hogy azt a madarat mellyeszsze meg és készítse meg, hogy megegyék. Levágta az asszony a madarat, megmellyesztette, mindenestől bétette egy lábosba és ott főzte. A mint főzte, hát a gyermekek künn, a mint játszadoztak, bément a nagyobb gyermek, azt mondta az anyjának: -22-

No az asszony kiveszi a fejét a lábasból s odaadja a nagyobb fiának. Az megette. Akkor bémënyën a küssebbik fiú. Az ës kérdi:

No este odamënyën a latra (szeretője) a királynénak. Eléteszi a lábassal, hogy egyenek, és a fiúk az ágyban aludtak. Mëgnëzi jól a lábasban, és hogy látja, hogy az a két darab nincs ott, hát azt kérdi, hogy hol van. Azt mondja a királyné:

Hát a szereteje nem akart enni, hogy azokat mért adta oda. Ott ők ketten osztoztak sokáig a felett. Azt mondja a szereteje a királynénak:

– Ha meg nem öljük a gyermekeket és ki nem veszszük belöllik azokat, többé nincs barátság velünk.

No de az asszony, hogy szerette a szeretejét erőst, rëahajlott. A fiúk, mintha ott hátul künn volnának az ereszbe (konyhában) lefeküve, és ők, mintha itt benn. A nagyobb fiú nem aludt. A mint hallotta, mit beszéltek, megtaszítja a küssebbet, feltaszigálja -23- álmából. Megsuttogja neki, hogy mit akarnak véllik. Izibe felkelnek onnét és kimentek az életből (a házból).

Mentek, elmentek, mintha innen elmennének a Takrang vizéhez. Ott lakott egy özvegy asszony a leányával egy kis kunyhóban. Ők abba bémentek. Hogy sötét volt, nem volt merre menjenek. Reggelre kelnek, és onnan megindultak és értek egy várost, mintha Barassót érnék. A nagyobb azt mondja a küssebbnek, mikor a városhoz érnek, hogy:

– Te maradj itt künn, én bemënëk a városba, hogy valamit ha kapnék, hogy együnk.

A nagyobb bément a városba, a küssebb ott künn maradt, a város kapuján küjel. Este lett, setét, a nagyobb nem jött ki. Ott eltétovázta az üdőt, a kaput bézárták. A küssebb, hogy nem jött ki a bátyja, ő onnét megindult. Örökké jött, míg visszaért oda az özvegy asszonyhoz, a hol megháltak. Ott lefeküdt a küssebb fiú, elaludt.

Reggel az asszony s a leány hamarébb felköltek mind a fiú, hát látják, hogy a fiúnak a szájánál két arany van. Minden éjjel két arany lett a fiúnak a madárnak a zuzájából. No akkor azt a két aranyat az asszony eltette, nem mondott semmit a fiúnak, de a fiú aztán ott maradt nállik. Más éjjel még lefeküdt, hát reggelre, mikor felkölt, az öreg asszony esmég két aranyat kap a fiúnak a szájánál. Akkor még (ismét, újra) eltette az asszony, nem mondta meg a fiúnak. Harmadik éjjel esmég két aranyat kapott reggel. Azt ës eltette. Hát aztán a fiú megszerette a leányt. -24-

A fiú elment ki, ott keringett ide, tova, találkozott ő három ördöggel. Azok igen-igen veszekedtek egymás között, mert maradt azoknak az apjuktól egy ostor s egy palást s egy kalap, és mindeniknek a kalap kellett, mert a ki feltette, ott ehetett, ihatott a legnagyobb urak közt, nem látta senki. A palást esmég oan, hogy a ki azt felvette, azt mondta: hipp, happ, ott legyek! – abban a perczben ott volt. Az ostor esmég oan, hogy a kire rëasújtott, egyszeribe megholt.

Nohát ő, hogy odament, és azok veszekedtek, czivakodtak, nem tudtak megosztozni, azt mondták neki:

– Te menj ide, te oda, te oda, a melyik hamarébb idejő, azé lesz a kalap, a melyik másodszor, azé a palást, a melyik harmadszor, azé az ostor.

No el ës mentek azok az ördögök. Hogy megindultak, no visszafelé futottak ők mind a hárman. Mikor odaért volna az első, a második kájtott:

A másodikra és a harmadikra ës rëasújtott. Mikor a harmadik ës odaért, az ës meghalt. Nohát neki maradt mind a három jószág. Feltette a kalapot, felvette a köpenyeget:

A szeretejénél volt. Hát azok a két aranyból jól ettek-ittak éppen, mikor ő odaért. Ő a kalapot feltette -25- és béült közikbe, s ő ës jól evett s ivutt, nem látták azok.

Más este megint úgy elment, a kalapot feltette s közöttük ëtt, ivutt. No, hogy ő aztán a kalapot levette, a szereteje addig simándiskodott, aztán ő megmondta, hogy milyen palástja ës van neki és milyen kalapja. A fehérnép azt mondta, hogy takaródzzanak ők belé ketten, hogy úgy háljanak. Nos, bétakaródznak ők ketten. A legény elaludt, de a leány nem. Hát akkor azt mondja a leány:

Őket odavitte hamar a tenger közepére a kőszálra. Akkor kihúzta a legény alól a köppenyeget, és megint azt mondta:

No hát ő most mit csináljon a fiú, ő ott kellett hogy üljön (maradjon). Szerencsére egy hajó oda talált s őt kivitte a szárazra. Hogy kiszabadult a tenger közepéről, elment abba a városba, hogy meglássa a bátyját.

Elment ő abba a városba, hát a bátyja akkor éjjel benn maradt a városban, hogy a kaput bézárták. Hát akkor éjjel egy porka havacska lett, úgy egy tenerni. Ő a kapun belűl ott virradt, és ott sétált elé, hátra. Neki akkor éjjel a madar fejétől arany korona lett a fejébe. S éppen abban a városban a király meghalt volt, s őt hogy ott megkapták, hogy arany -26- korona van a fejében, hát egyszeribe királynak tették.

Az ëcscse, hogy oda ment a városba, há ment a királyhoz panaszra, hogy hogy megcsúfolták őt, az az özvegy asszony s a leánya. A király minyát megüsmerte, hogy az az ő ëcscse. No aztán a király elküldött valami katonákat, a vén asszonyt s a leányt bévitték a városba. A vén asszonyt s a leányt ës lófarka után köttette, úgy pusztultak el.

Az alatt az üdő alatt hazajött a király a háborúból. A király az asszonyt fërhërëszte: hol a fiúk, hol a madar? Az asszony csak azt állította, hogy elmentek a fiúk, és el a madar, és ő nem tudja, hogy hova. De oda kerekedtek ők ës a városba, a királyhoz törvénybe. Ott a király azt a törvényt tette, hogy ő mindjárt megismerte az anyját, hogy:

– Mivel ingem és az ëcsémet meg akartatok ölni, hát tégedet ës meg kell ölni.

Hát az anyját és a latrát négyfelé vágták és a városnak a négy szëgire tették. S az apja, s az ëcscse, ott maradt vélle, s máig ës élnek, ha meg nem holtak.

2. A táltos ökör és gazdája.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy szegény ember s annak volt egy fia. A szegény embernek a felesége meghalt és ő vett -27- egy más asszonyt feleségül. És annak az asszonynak volt öt leánya. És a legküssebbiknek három szeme volt, a másodiknak volt négy, a harmadiknak volt öt, a negyediknek volt hat s az ötödiknek volt hét; egy leghátul a nyaka csigáján volt.

Volt a szegény embernek két ökröcskéje és a csás ökröt Szilajnak hítták. Hát a fiú mindennap űzte ki az ökröket a legelőre. A mostoha anyja a fiúnak mind korpából sütött neki kenyeret merëndébe. A fiú mind azt ëtt, korpakenyeret, de a csás ökör megsajnálta és megszólította a fiút:

– Édes jó gazdám, te mind korpakenyérrel élsz. Van nékem a jobb szarvamba elég éleség, csak ügyelj magadra. Húzd ki a jobb szarvamat, s a mit akarsz, azt egyél belölle.

A fiú kihúzta az ökörnek a jobb szarvát és mindjárt megterült egy asztal magától. A fiú ëtt s itt és visszadugta az ökörnek a szarvát.

Ez így folyt napról-napra, s a fiú mind kövérebb és jobb színbe lett. A mostoha anyja mind csudálkozott, hogy a mostoha fia a korpától hogy lehet mind jobb színbe. És azt számította, hogy elküldi a legküssebb leányát, hogy őrizze a fiút, hogy lássa, mit eszik. A legény este kiment s az ökröknek ennik adott. De az ökör tátos volt, már tudta, hogy holnap mi történik. Megmondta a fiúnak:

– Vigyázz, holnap jő a háromszemű leány velünk. Addig mind játszodj vele, míg elalszik. De vizsgáld meg jól a szemeit, hogy mindegyik szemével -28- elaludjék, mert különben meglátja, hogy te honnét eszel, s neked jaj lesz.

A fiú úgy ës csinált. Addig játszadozott a leánynyal, míg a leány elaludt s mindegyik szeme bé volt hunyva. S akkor kihúzta az ökörnek a szarvát s ëtt jól, s megint visszadugta a helyére. Haza mentek este s kérdette az anya a leányától:

Elküldte másnap a fiúval a négyszeműt, hogy vizsgálja meg, hogy a fiú mit eszik. De az ökör megint csak mondta, hogy vigyázzon és játszadozzék megint, még a leány elalszik mind a négy szemével. A fiú úgy ës csinált. Addig játszadozott, még egészen elaludt. Megvizsgálta, mikor aludt, kihúzta az ökörnek a szarvát, ëtt, itt, és megint visszadugta. Este hazament, s kérdette az anya a leányát, hogy mit látott, s az nem tudott mondani semmit.

Másnap megint számította az anyja, hogy elküldi az ötszeműt. De az ökör megint megmondta a fiúnak, hogy mi lesz. Játszodjék vele, míg mind az öt szeme elalszik. A fiú úgy ës csált. Addig mind játszodott a leánynyal, míg elaludt. Ett s ivutt jól, visszadugta az ökörnek a szarvát és a korpakenyeret elészedte, kínálta a leányt ës, hogy egyék. A leánynak volt más merëndéje ës, és abból ëtt, nem akart a korpából enni. Hazamentek este s azt mondta anyjának, hogy nem -29- látott egyebet, csak korpakenyeret. – Még éngem ës kinált belölle.

Másnap elszámította az asszony, hogy küldi a hatszeműt és ugyan rëáparancsolt, hogy ügyeljen, mit csál a fiú. Az ës csak úgy járt, mind a többiek. Este az anyja jól elverte, mérthogy ő se látott semmit. És elszámították este, hogy menjen el a hétszemű leány. De az ökör megint elmondta a legénynek, hogy ügyeljen magára. Az ökör sírva mondta el, hogy:

– Avval a hétszeművel addig játszodjál, míg mind a hét szemével elalszik. Jól vizsgáld a szemeit, mert hanem pórul járunk!

És addig játszodott a fiú, míg a leány elaludt. Megvizsgálta a szemeit, de egyet a nyakacsigáján nem látott meg, s avval nem aludt a leány. Meglátta, hogy a fiú kihúzta az ökörnek a szarvát s ëtt s ivutt. Este megmondta az anyjának, hogy a fiú mért van olyan jó színben s miért olyan vidor. Mert a fiú oan ételeket eszik, hogy még a bárók sem különbet, a Szilajnak a szarvából.

Az asszony betegnek tette magát és azt mondta a férjének, hogy ő addig meg nem gyógyul, míg a Szilajnak a húsából nem ehetik. Valami nagy nehezen ráadta magát az ember, hogy az ökröt vágják le. Az ökör a fiúnak sírva panaszkodta el, hogy mi történik vélle, mert a fiú semmit se tudott.

– Tudd meg édes fiam, engem holnap levágnak. Hanem ügyelj, mert mi ketten el akarunk szökni. Holnap, mikor visznek a vágóhídra, hát kérjed édes -30- apádat, te vezess engem a vágóhídra. És mikor én letérgyepelek, te ugorj a szarvam közi.

Másnap vitték az ökröt levágni. A fiú, mikor az ökör letérgyelt, felszökött a szarva közi, s az ökör többé nem ment a földön, hanem felemelkedett a levegőbe. Elrepűltek a fiúval, és a többi a faképnél maradott.

Mentek az ökörrel, sokáig repűltek, és elértek nagy üdő múlva egy szép rézerdőhöz. És a fiú megkivánta a szép rézvirágokat, és mondta az ökörnek, hogy leszakít egyet és a kalapja mellé tűzi. Leszakított egyet és a kalapja mellé tűzte. Az ökör azt mondta:

– Édes fiam, mért nem hagyod békén? Mert én mindjárt megint kell, hogy szenvedjek.

– Hó, megálljatok! Mért bántottátok az én rézerdőmet? Most, Szilaj ökör, velem meg kell, hogy küzsdjél.

Megküzsdöttek, s a harmadik öklelésnél úgy felkapta a farkast, hogy három ölnyég vetette a levegőben. Mire a farkas visszaesett a földre, nyaka, lába ki voltak törve, nem bírt többet mozdulni. A fiúnak mondta az ökör:

– Na látod, hogy én egykönnyen martalékul eshettem volna a farkasnak? Ne próbálj hát az erdőből szakítani. -31-

Mentek, mendegéltek, sokáig mentek, míg végre elértek egy szép ezüsterdőbe. Az erdő nagyon szép volt, ezüst lombokkal, virágokkal teljes volt, s a fiú kezdett rimánkodni az ökörnek, hogy ő mégës csak szakít egy virágot innet ës. Az ökör eleget kérte, hogy ne szakítson, mert azért ő kell, hogy küzsdjék megint, de a fiú addig rimánkodott, még az ökör megengedte, hogy szakaszszon egy ezüst virágot az erdőből.

Mentek tovább, kiértek az erdő széjire. Mikor kiértek, eléáll egy oroszlán.

– Szilaj ökör, mit csengett az erdő? Valamit hallottam, bántottátok az ezüst erdőm.

Megküzsdnek az oroszlánnal, azt úgy megöklelte, hogy az oldalán a szarvai keresztül mentek. Mégës az oroszlán valahogy a jobb fülét leharapta az ökörnek.

– No, – azt mondja az ökör a fiúnak – látod, most má jegyes vagyok. De harmadszor ne próbáld, mert akkor életemet veszítem.

Mentek, mendegéltek tovább, nemsokára elértek egy tiszta aranyerdőt. Az erdő szép arany virágokkal volt tele. A fiú rimánkodni kezdett, hogy ő mégës csak szakít egy arany virágot. Az ökör sírva kérte a fiút:

De nem fogadott szót a fiú, mégës csak szakított egy virágot. Az ökör a fejét megcsafarta:

– Látom mán előre, hogy végem lesz. Hanem ha megküzsdöm a kis nyúllal, hát a jobb szarvam elesik messze töllem, de te ügyelj és a hogy felvetted, -32- rögtön dugd el a zsebkendődbe, mert ott lesz néked éleség elég.

Nohát az erdő széjire érnek, eléállít egy tigris, egy háromfejű sárkány és egy küs feteke nyúl.

– No Szilaj ökör, most akár add meg magadat, rabszolgánk léssz, míg élsz a fiúval együtt, akár pedig egymásután mind a hárommal meg kell, hogy küzsdjél. Mér bántottátok az aranyerdőt!

A fiú búsulni kezdett és sírt, hogy az ökör elpusztúl, de az ökör azt mondja:

Másnap délkor megverekedtek és az ökör a tigrisnek nyakát keresztülöklelte egészen. Aval elment legelni s azt mondta a fiúnak:

– Ha valaki keresni fog, mondjad, hogy holnap délkor itt leszek, s ha késztet, fújjad a furulyát s itt leszek mindjárt.

Eljő egy küs fekete nyúl, azt kérdi a fiútól, hol a Szilaj ökör. A fiú megfújta a furulyát, de még igazi vígon, táncznótára. Azt mondja a küs feteke nyúl:

– Hagyj békét a furulyának. Csak azt mondd meg, hogy holnap délben véllem verekedjék meg, mert a háromfejű sárkány, az erdőnek királya poroncsolta.

– Hogyne fújnám, mikor ide jött egy küs nyúl s azt mondta, hogy veled kell, hogy megküzsdjön. -33-

Megküzsdnek az ökörrel. A küs nyúl csak mind forog ott az ökör körül, míg végre bébújt az ökör hasa alá. Úgy feldobta az ökröt, hogy az ökör minyát kétfelé hasadt s a jobb szarva két-három ölnyire szökött el tölle. A fiú felvette a szarvat és belédugta a zsebkendőjébe.

Mënyën tovább nagy búsan egyedül. Többiek közt elért egy szép rétre. Ott egy forrás felett leült, kihúzta a szarvat, ëtt s ivutt, lefeküdt s elaludt. Mikorrá felébredett, látja, hogy az egész rét teli van nyájakkal. Búsulni kezdett, hogy hogy tudja majd visszaűzni a szarvába, mert azok mind onnat jöttek ki, de nem bírta eltalálni.

Hát jött egy öreg asszony, és az egy valóságos boszorkányné volt. Látja a fiút, hogy búslakodik, s elpanaszlotta a fiú, hogy mi van a dologba, hogy:

– Ha csak az a baj, – mondja a boszorkány – az nem nagy baj. Én béűzöm, nem ës nagy a fizetség. Csak arra esküdjél meg, hogy soha meg nem házasodol.

A fiú nagynehezen megesküdött és az öreg asszony egy hapra elévette a mesterségét és béűzte. Aval elbólcsúzott az öreg asszonytól és ment tovább.

Nemsokára elért egy malomba és ott szállást kért. A molnárnak volt egy igen szép leánya. A fiú ës megszerette a leányt és még a leány ës meg a fiút. -34- A leány még inkább, mint a fiú, és kérte, hogy vegye el őt feleségül. De a legény megmondta, hogy néki milyen esküje van, hogy sohasem bír megházasodni.

– Ha csak az a baj, – mondta a molnárné – segítek én azon. Légy bátor, mert semmi bajod sem lesz.

Esszekelnek a leánynyal, megesküsznek, eltelik a vendégség, lefekszik az egész háznépe, de a molnárné feltett egy kenyeret az asztalra és egy korsó vizet, és a vaskalánt felállította a nyelére az ajtó mellé, a seprűt ës a nyelére az ajtó mellé. Éjfélakkor jő a boszorkány. Kiájcsa a seprűnek:

– Hát te kutya boszorkányné, nem megengedhetsz, mind én megengedek? Engemet elvetnek, megnövök, azután lekaszálnak, azután megcsépelnek, megőrölnek, vízzel összegyúrnak, megsütnek, azután megesznek. Ennyi ként én mind kiállok s megbocsáttok!

– Ejnye teremtette! – kiájtotta a boszorkány – itt nagyobb boszorkány van nálamnál! -35-

A boszorkányné erre úgy megharagudott, hogy rögtön ketté hasadott. A fiatalok máég ës élnek, ha meg nem haltak.

3. Erős János.

Volt egyszer egy özvegy asszonynak egy fia. Felnőtt mán tizennyolcz esztendős koráig, semmit se akart dolgozni. Jánosnak hítták a fiút. Az anyja búsult nagyon, hogy mi lesz az ő fiával, mikor még egy szikrát se akart tenni egyik helyről a másikra, csak béült a sutuba és… őrölgette a hammut. Mikor húsz esztendős lett, építettek egy házat a szomszédban. Éppen a gerendákat akarták felhúzni a házra. Azt mondja az anyjának:

Elment, hát éppen a gerendákat húzták fel a házra. Kénlódnak ide ës, tova ës, nem bírják.

Aval megfogja a gerendákat és felhányja a házra. Lett néki becsüllet aztán, mindenüve elhítták napszámba. -36- Megéltek becsülletesen az anyjával, a mit keresett, abból.

– Szegődj hëzzám János. Eltartlak esztendeig édes anyáddal együtt, csak bért egyebet nem adok, hanem a melyik hamarébb megharagszik, annak a hátából egy pár bocskorszíjut és bocskort ki kell hogy vágjunk.

– No János, egyéb dolgod nincs, kiűzöd a juhokat és a czihert kivágod mind őszig.

Kiűzi János első nap a juhokat. Nëzi a tarisnyában, hát nincs semmi étel. Ő ës bizën nekiállott, megfogott két juhot, a legszebbeket, megnyúzta és megette. Tüzet csált, megsütötte s megette.

A biró azt gondolta, a czihert vágta ki, a legszebb bokrokat, kettőt. Másnap megint kihajtja a juhokat, merëndébe akkor se tettek semmit. Akkor nap ës megfogott két juhot, megsütötte s megette. Harmadik napján ës csak úgy csált. Negyedik nap kiment a biró maga, hogy lássa, János mit dolgozik. Hát látja, hogy a juhokban hiányzik hat, cziher semmi sincsen kivágva. -37-

Számbavette a biró, hogy Jancsinak enni kell, mert egyébaránt nem dolgozik és a juhokat ës mind megeszi. Másnap tett neki kenyeret, szalonnát, hagymát és egy kicsi pálinkát ës. János nekiállott és mind kitépte, egy szikrát se vágott.

No elfogyott a cziher. Hát másnap elmentek szántani a biró úr s János. Volt egy nagy csomó faszujkakaró hazavive a biró úr házához. Délben, mikor az ökrök ettek, s a biró úr ës, s ő ës, azt mondja:

– Biró úr, én egyet bogározhatnám haza. Nékem oan szokásom van, hogy mikor szántok, bogároznom ës kell.

Megindult János, mind futott hazáig. Ott volt a kántor, a birónénak volt szereteje. Hogy látja Jánost, hogy jő messziről, azt mondja:

– Azt mondta a biró úr, hogy a fuszujkakarót mind hányjam bé a pest megé.

Kapta magát János, béhányta mind a hegyével, a hogy meg volt hegyezve. Jól ësszeszurkálták a kántort, Aval visszafutott a mezőre. Kérdi a biró: -38-

No estig szántottak. Este hazamennek, panaszkodik a biróné, hogy János hazajárt s né mit csinált. A faszujkakarót mind béhányta a pest megé. De azt nem mondta meg, hogy a kántor ott volt.

Másnap megint elmennek szántani, délben megint elbogározik. Akkor ës elmënyën haza, és a kántor ott volt. Meglátja a biróné:

– Egye meg a manó Jánost, mert vaj tátos, vaj paraszt (bolond). A multkor ës jól megszurkált, ma vajjon mi történik véllem?

– Menjen csak, bújjon el hamar, mert itt van. Az ajtó megett van egy kád gyapjú, abba kuczorodjék bele.

– Azt mondta a biró, főzzek két üst vizet s forrázzam meg az ajtó megett a kád gyapjút.

Úgy ës tett János. A biróné ellenkezett, de nem volt mit tegyen, mert János felfőzte a vizet, rëaöntötte a gyapjúra, s visszabogározott a mezőre.

Dolgoztak estig, este hazahajtottak. Felesége megint panaszkodott, hogy János odahaza járt s a -39- gyapjút megfórózta, ő nem akarja Jánost többet tartani szolgának.

– De hogy pusztítsam el, hogy küldjem el, mikor fogadásunk van? Minnyát a bocskort meg a szivut a hátamból kivágja.

– Menj el János – azt mondja a biró – van nekem egy disznyócsordám s egy disznyópásztorom az erdőben. Vigyél néki egy inget s egy gagyát. Mondjad, vegyen fehér inget s fehér gagyát, mert már rég nem vett. S hajtsátok haza a disznyókat.

Elmënyën János, de a birónak nem volt disznyócsordája semmiféle, csak azt számította a biró, hogy az erdőben a vadak egyék meg.

Mënyën János, viszi az inget és a gagyát, de jár az erdőben ide s tova mindenfelé, sehol disznyócsorda, se disznyópásztor nincs. Egyszer a nagy erdőben talál egy csoport vaddisznyót, a medve mellette, kerítette a medve a vaddisznyókat. Meglátta János, gondolta a disznyópásztor.

– Álljon meg – azt mondja – vegyen inget s gagyát, hoztam fehért, s hajtsuk akkor haza a disznyókat.

– Ne ma (majd), ne ma, most rögtön vegye az inget, azt poroncsolta a biró úr!

– Miklós bá – azt mondja – itt az ing s a gagya. Vegye fel s hajtsuk a disznyókat!

A medve nem akart. János megfogta s vaj két pofot adott neki. A medve megint elkezdi: mammammamm.

– Szálljon le onnat Miklós bá, hajtsuk a disznyókat, elkéstünk, este lesz.

– Mind csak ma, mind csak ma. Most rögtön! – mondta, s megragadta a fülét. Egy jó pofot rittyentett neki s húzta. A rúddal kerítette a disznyókat, a más kezével fogta Miklós bát. A disznyók ës, hogy látták, hagy a rúddal egyet-egyet kapnak, ësszegyűltek csokorékba s mentek. Csak egy kan, az nem akart menni, mind ment Jánosnak, hogy harapja meg. Úgy agyon csapta a rúddal, hogy minnyát felfordult. Megmejjesztette s megsütötte, odaadta Miklós bának, hogy egye meg.

Megették jól, ettek, megint elindultak. Miklós -41- bát eresztette s kajátott rá, hogy kerítse a disznyókat. Csak ódarolt ide s tova, nem akart semmit se dolgozni. Megfogta még (ismét) a fülét s vitte.

– Úgy ës hazahajtom a disznyókat, s magát ës hazaviszem. A biró úr poroncsol egy szolgának.

Hazamennek, a mikor a kapun bé akarnak hajtani a disznyókkal, hát látja a biró.

– Jaj szerelmes istenem – mondja a feleségének – jő megint János, űz egy csomó disznyót.

– Ez a Miklós bá nem ér meg két karajczárt. Feladtam a fehér inget, fehér gagyát, s még sem akar jőni. De nagyon jól eszik, a kenyérnek a felét megette. Ennek ne adjon egy bért ës, nem érdemli meg.

– Jól van János fiam, nem ës adok egy karajczárt se, nem életrevaló ember.

Úgy ës tett János. Bérekesztette a disznyókat a csűrbe s Miklós bát a disznyópajtába. De másnap azt mondja a biró:

– Mit adjunk ennek a sok disznyónak enni? Megeszik a fejemet, ha vissza nem űzzük az erdőbe – azt mondja a biró. – De azt vissza kell űzni!

– Én disznyópásztor nem leszek. A biró úrnak ha tetszik, űzze ki. Ha nem, Miklós bával űzesse ki s verjen rëa, ha nem akar. -42-

De a biró egyikhez se mert menni. Se a disznyók közi, se Miklós bához. Azt mondja:

No vágni kezdik. Vágják két nap a disznyókat s pergelik meg szalmával. Harmadik nap elfogyott a szalma. Mivel pergeljék, nem volt.

– János fiam – azt mondja – erigy, menj el a szomszédba, kérj kölcsön szalmát.

Elmënyën János a szomszédba s kér szalmát a szomszédtól. Azt mondja a szomszéd:

János az egész bugja szalmát felveszi s viszi az udvaron át a kertből. De a csűr szëgébe megakadt, nem tudta tovább vinni. Kérdi a szomszédot, hogy szabad-é a csűrt egy cseppet mozdítani?

Gondolta a szomszéd, hogy szabad-é vinni? (T. i. hogy János azt kérdezte.) János megfogta a csűrt, taszította a csűrt, s elvitte a szalmát. Megpergelték a többi disznyókat, a mi még hátra volt, s gondolkoztak, hogy hova tegyék a sok húst, szalonnát. Hova, merre?

A biró mind azon törte a fejét, hogy Jánost hogy pusztítsa el valamerre. Volt egy nagy kút, a kibe nem volt víz, az udvaron. A biró azt számította, hogy a disznyóhúst rakják bé abba a kútba. No beállította Jánost a biró, rakta bé a húst. Mikor felét bérakták a kútba, akkor egy nagy malomkövet a kút szádára -43- tétetett a biró, hogy János ne tudjon kijőni. János látja, hogy nem adnak több húst, hogy rakja, két lábát két oldalba veti és kijő a kútnak a szádához. Hát látja, hogy a malomkő ott van a kút szádánál. Ő bizën neki, s a fejét bédugja a malomkőnek a likába. Kiáll a kútból a malomkővel a fején, mënyën a biró elejébe s jó napot köszön.

– Adjon isten jó napot biró úr! Ilyen kalapja biró úrnak sose volt. De azt kérdem, hát húst mért nem adnak többet?

Hát akkor jő egy híradó, hogy kell egy húsz-harmincz ember a faluból. Nagy verekedés van, az országot el akarják foglalni mások. Megörvend a biró, hogy most Jánost csatába küldi, háborúba. Eléhívja Jánost s azt mondja:

Volt a birónak egy fehér lova. Bémerëndélt Jánosnak, tett piliszkát, lisztet, disznyóhúst, egy nagy serpenyőt. János elindult. Odaér a háborúba, hát azt mondja:

A mint főzte a piliszkát, hát jöttek az ágyúgolyók az ellenségtől. -44-

– Ma (majd) bizën kidöntitek a piliszkafőző üstömet. De lesz bajotok, csak helytelenkedjetek!

Hát egy ágyúgolyó többek közül ëpp az üstöt találta. Darabokra tört, s a piliszka kiömlött. János megharagszik. Volt közel egy sátor, kikapott egy sátorlábat, rëaront az ellenségre és mind ëssze-visszapallotta őket.

Meghallja a király, hogy milyen ember jött, hogy az ellenséget megverte. Eléhívatta és megtisztelte jól, a leányát feleségül adta. Csaptak egy nagy lakodalmat. Tál, kalán elég volt, de istenes ember volt, ki egy csepp levet kapott volt. Én ës odamentem, kértem, adjanak egy kicsi húst. Egy ember a csonttal jól megdobta a ballábamat, máig ës sántikálok vélle. Itt közél a szomszédban volt egy öreg embër, annak a feje tiszta kopasz volt. Fejér Márton Samunak hítták volt, az ës odajött volt s kérte, hogy adjanak egy csepp levet. Egy megharagudott s egy tál forró lével leöntötte. Szegény feje úgy halt meg, kopasz fővel. A fiatal párok máig ës élnek, ha meg nem hóltak. Itt a vége, fuss el vélle.

4. Buhú.

Volt egyszer, hol nem volt, egy leány, és annak volt egy tanyittó mestere. A leány nagyon szép volt, és tanította a mestere hét évig. A tanyittó mestert úgy hítták: Buhú.

A hét év leteltével a leány felszabadult s a mester megbánta, hogy miért nem csúfolta meg a leányt valamivel, mert mindég ketten voltak. A leány királyleány volt. Elkérte a királytól a leányt, hogy kihívja valamerre s ott erőszakossan megcsúfolja valamivel.

Hát úgy ës lett. Kicsalta a leányt az erdőbe sétálni és ott erőszakkal akart rajta csúfot űzni. A leány a sok küzsdés között elszabadult és hazafutott, de nem mondott az atyjának semmit, az anyjának sem. Nem merte mondani.

Nem nyúgodott Buhú, megint elcsalta a leányt ki a tengerre hajókázni. Mikor a tengerbe jól bémentek, előfogta a leányt és kezdte megint kínozni, de a leány itt sem engedte magát megcsúfoltatni. Buhú haragjában, hogy a leány nem engedte magát egyképen se, megfogta és belédobta a tengerbe. A leányon tiszta fehér selyemgúnya volt, s az a gúnya nem engedte alámerűlni a vízbe. Jöttek valami kereskedőhajók s elvitték a leányt. Buhú azt mondta, hogy a tengeri rablók elrabolták a királyleányt, a kereskedőhajók pedig elvitték a leányt más országba s ott eladták szolgálónak a királyhoz.

A leány nagyon jól viselte magát és ott béjutott -46- a királyi udvarba szobaleánynak. De nem mondta, hogy ő királyleány volna. S annak a királynak ës volt egy fia. A királyfi alattomosan mindig szerette a leányt. S eltelve jó üdő, a király késztette fiát, hogy házasodjék meg. De a királyfi nem akart házasodni egyképen sem, s az apja mindig kínozta vele, s végre rëaállott, hogy gyűjtsék ëssze a városnak összes leányait s ő majd választ belőllük.

A kitűzött napra kiállottak szolgáló, leány, mindenféle, a városból egy helyré. Ez a szolgáló, ő ës odaállott nagy későre, jóformálag meg se mosakodott és a királyfi csakugyan ezt választotta, mert legszebb volt az egész között.

Nohát az apjának akaratja ellenére ës muszáj volt, hogy a leányt megkérjék feleségének. S akkor a leány ës elmondta, hogy e s ennek a királynak a leánya, s kereskedők hozták a hajóval. De azt nem mondta, hogy Buhúval mi történt s vélle. S kérte a leendő férjét, hogy vigye őt haza az apjához, addig ne csináljanak vendégséget.

Nohát levelet írtak a királynak, hogy a leánya itt van s el akarja venni esse (ez s ez) a királyfi feleségül.

A leánynak az atyja megörvendett s küldött hajót a leány elébe. S kapta magát Buhú s most ës mind ő ment a leány elejébe. A mind a tengeren jöttek hárman, Buhú, a leány és a királyfi, Buhú egyszer nagy lármát csapott és belévetette a királyfit a tengerbe, s azt mondta otthon, a királyfi magától, véletlenségből esett belé a tengerbe. -47-

És Buhú most kényszerítette a leányt, hogy menjen hëzza most feleségül. Az apja ës erőltette, de a leány egyképen se akart. Utoljára abban egyeztek meg, a leány és az apja, hogy építsenek neki a város végén egy kastélyt, és az atyja adjon neki annyi éleséget abba a várba, hogy ő tudjon adni minden vándornak egy délebédet, vagy egy frustukot. S ő ott ül hét esztendeig, ha hét esztendeig elé nem kerül az a királyfi, hát ő elmënyën Buhúhoz feleségnek.

Telt, múlt az üdő, éppen a hét esztendő vége felé, hát ment egy vándorlegény nagy szakállal. Az ës betért oda enni. De ő mán hallotta, hogy a királyleány abban a kastélyban van, még se mondta meg, hogy ő ki az. Hát mikor ëtt, a pohár borba bétette a jegygyűrűt, a kit a leánytól kapott. Aval tovább ment. S a szolgáló kiöntötte a pohárból a mi bor maradt, kevés, és a jegygyűrűt megkapták.

Utána szaladtak és visszahítták a vándorlegényt, és gúnyát mást adtak neki. És megberëtválkozott, és elszámították, hogy mi tévők legyenek most. Abba egyeztek meg, hogy a leány igérje meg magát, hogy elmënyën feleségül Buhúhoz.

Úgy ës lett. A leány azt mondta apjának, hogy elmënyën Buhúhoz. S mikor esküre mentek, az a királyfi ës ott volt az esküvőn. Mikor ëppen a papnál kellett mondani az esküt, hát akkor elejébe állott Buhúnak és azt mondja:

– Te vén ördög, hogy szeresselek én tégedet, mikor te engemet két ízben meg akartál rontani, és -48- hogy nem tudtál semmire menni velem, hát bevetettél a tengerbe! És most ës, mikor utánam jöttél, az én kedvesemet bévetetted a tengerbe. De az Isten nem hagyott el. Itt van, és te akasztófára való vagy!

Buhút elzárták, aztán felakasztották és vendégséget csináltak, nagy lakodalmat csaptak. Tál, kalán elég volt, de istenes ember volt, ki egy csepp levest kapott volt. Itt a szomszédunkban van egy sánta ember, s az ës ott volt, s kérte, hogy adjanak néki enni. És nem akartak néki adni, haragudtak, s haragukban megdobták a lábát. Sántának maradt, el ës nevezték Sánta Samunak. A királyfi és a királyleány máig ës él, ha meg nem hóltak.

5. A herczegfiú és a medvék, farkasok, rókák királya.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óprinaránczán ës túl volt, a hol a tetűt és a bolhát rézpatkóval verték, hogy a sújba és a fenébe meg ne botorkázzék, még azon ës túl volt egy nagy jegenyefa, azon volt kilenczvenkilencz varjú, s a ki az én mesémet meg nem hallgatja, a szemét vájják ki.

Az igaz, hogy volt egyszer egy herczeg, annak volt egy fia s egy leánya, s az öregek meghaltak, s ők -49- ketten elmentek vándorolni. A mint mentek, mendegéltek, találtak egy keresztes nagy követ, a kin ujan írás volt, hogy csak a herczeg fia tudta elolvasni. A volt írva a kőre, hogy a ki azt a követ kiemeli, a kő alatt fog lenni egy tángyér, s a ki azt a kebelére béteszi, ujan erős lesz, a milyen még a világon ember nem.

Kapja magát a herczeg fia a leánynyal, a követ kidőtik, megkapják a tángyért, s béteszi a fiú a kebelébe. No most mán mennek és találnak egy várost. De abban a városban egy ember sem lakott. Elmennek ők, találnak egy nagy kuriát, a melyben volt tizenkét szoba, s meglátják, hogy abban a házban sül valami pecsenye. No gondolják, e nekik nagyon jó lesz most, mert nagyon éhesek voltak. S mikor ennének, tizenkét tolvaj odamënën. Azt kérdik:

– Hogy mertetek tük idejőni, mikor mük ebből a városból az embereket mind mük pusztítottuk el!

No most mán a herczegfiú azt mondja, engedjenek meg, míg jóllakott, s adjanak neki egy kardot, a melyik legrosszabb, és megáll véllik viaskodni. De a tesvére nagyon mëgjedëtt, könyörgött, hogy engednének meg az ő bátyjának. No most mán egy legrosszabb kardot adtak a bátyjának, és kimentek a mezőre, megkezdődött a viaskodás. A herczegfiú három-négygyel húzta a kardját, és mindegyiknek a fejét elvette.

No most mán hazamentek, vígan voltak az ő tesvérével. S a herczegfiúval, a mint vizsgálnák a szobákat, egy tolvajt találtak egy hordóban béabroncsozva. -50- És hogy meglátta, bézárta az ajtót, és a tesvérének megporoncsolta, nehogy oda bé merészeljen bényittani. De a tesvére elig hitte, hogy a bátyja elment, máris bényitott a szobába, s a tolvaj, hogy meglátta, egyszerre egy pohár vizet kért tölle. Adott, és rögtön lement mind a három abroncs.

Mán most kifordult a tolvaj, és a leány nagyon megszerette, mert nagyon ügyes ember volt. Elbújtatta éczczoka, és nappal mind együtt voltak a leánynyal. Azon tanácskoztak, miképpen lehetne elpusztítani a bátyját. Azt találták ki, hogy tegye betegnek magát éczczoka a leány, sikoltsa el magát, hogy ő micsoda beteg. Mondta, hogyha hozna valaki neki élő-haló vizet, ő attól megjavulna. A bátyja fel ës fogadta, hogy ő elmënën és hoz, ha mindjárt az életébe kerülne ës.

Elment egy nagy kertbe, a hol a mennyi róka a világon, mind ott volt. Ő kezdte vagdalni, hát mind levágta, hogy éppen három maradt meg. Azok könyörögtek, hogy ne vágja le, mert adnak egy ujan sípot, hogy ha beléfúj, segítségére fognak lenni. El is vette a sípot töllik, merített az élő-haló vízből, és hazavitte, odaadta a testvérének. Ivutt belölle, és minyát megjavult, mivel hogy nem ës volt beteg.

No mámost megint azon tanácskoztak a tolvajjal, hogy más éczczoka ës legyen beteg, sikoltsa el magát, és mondja, hogyha hozna néki valaki három arany almát, attól ő megjavulna.

El ës ment az ő testvérbátyja megint egy kertbe, -51- a hol a világon a mennyi farkas, mind ott volt. No már most még nagyobb baj volt a farkasokkal viaskodni, de azokat ës mind legyőzte, csupán hármat hagyott meg, a kik könyörögtek az ők életükért. Megint adtak egy sípot, hogy mikor szüksége lesz, csak fújja meg, mert segítségére fognak menni. Elvette a sípot, hazavitte a három arany almát, odaadta a testvérének, s minyát meggyógyult.

Na már most a tolvaj s az ő testvére nagyon megijedtek, hogy nem lehet semmiképen elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit. Hogy lásson álmot és sikoltsa el magát. Mondta, hogy halálos beteg, de ha hozna három arany körtét, ő attól meg fogna gyógyulni.

El ës ment másnap az ő bátyja megint egy kertbe. Ott volt a mennyi medve a világon, mind ott volt. Most már még nagyobb baj volt, de azt számította, hogy:

– A testvéremért megpróbálom, de ha életembe kerül ës, körtét hozok neki.

No már most megkezdődött a viaskodás. A medvéket csak úgy aprította, mind más ember a fűszálakat. Csak megint három maradt meg, s azok könyörögtek, hogy az életüket hagyja meg, mert adnak egy sípot neki, mikor szüksége lesz, fújjon belé és segítségére fognak menni. Elvette a sípot és a három aranykörtét hazavitte a testvérének, megette és rögtön megjavult.

Most már még inkább mëgjedëtt a tolvaj és a -52- leány ës, hogy semmiképen se tudják a bátyját elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit és azt mondta a leánynak, csináljon fërëdőt neki, mondja meg neki, hogy őt a rókák, a farkasok és a medvék mind lefújták, jól esik egy kis fërëdő.

Este, mikor haza mënyën a bátyja, már kész a fërëdő. Mondja a bátyjának, vetkezzék le és fërëdjék meg. Mennyit fáradott utána. De azt felelte, neki nem kell fërëdő. De annyit mondott a testvére, hogy mégës levetkőzött, béült a fërëdőbe, de a tángyért vitte magával. De a testvére addig mondotta, nincs mitől félni, a tángyért senki el nem viszi, míg letette. Akkor a leány elsikojtotta magát. De hogy szovam ne felejtsem, a tolvaj el volt bújtatva. Akkor rögtön eléugrott és a tángyért elkapta, bétette ő a kebelébe. Azt mondja a herczegfiúnak:

– Várj, hogy öltözzem fel. Vagyon három sípocskám, hadd fújjak három keserves nótát, aztán nem bánom, akármiképen vegyétek el az én életem.

Meg ës engedi a tolvaj, felöltözik a herczegfiú, kimennek az udvarba, eléveszi a három sípot, beléfúj. S a hogy beléfúj, rögtön, a világon a mennyi róka, a mennyi farkas, medve, mind eléjöttek.

– Azt poroncsolom, szolgáim, hogy ezt a gazembert, a tolvajt, rögtön szaggassátok ëssze. -53-

Rögtön ëssze ës szaggatták, azt se hatták, hogy még egyet szóljon. No mán mostan a testvérét elészólítja. Azt mondja:

– Ehhez voltam érdemes? Ilyen igaz testvérem voltál-é hëzzám. Mán most egyébbel nem büntetlek, hanem a hol a tolvaj volt, abba a hordóba béabroncsozlak.

No mán mostan a rókakirály, s farkaskirály, s medvekirály semmiképen se akart tölle elmaradni. Hát négyen indultak el a nagy világba. Mentek, mendegéltek, elértek abba a városba, a melyikben a király lakott. S abba a városba, mikor bémentek, egy kórcsomába értek. Kérdezték a kórcsomárost, mi az oka, hogy ez a város egészen fekete gyászba van húzva. Azt mondja a kórcsomáros:

– Csudálom, hogy nem tudod, hogy itt milyen nagy baj van. Itten a városban csak egy kút van, a melyből az egész város népe iszik, s abban a kútban vagyon egy kilenczfejű sárkány. Minden évben egy leányt kell belévetni a kútba, mert ha nem, annyi vizet ád ki a kútból, hogy az egész város elmerül. Most mán a király leányán vagyon a sor, hogy bévessék. Azért vagyon a város ujan fekete gyászba béhúzva. A király kihirdette, hogy a ki a kilenczfejű sárkányt legyőzi, annak adja a leányát s fele királyságát, de még eddig nem találkozott semmi vitéz ember, a ki vélle megküzsdhetett volna. -54-

A herczegfiú ezennel megörvendett, s azt mondta, hogy ő meg fog küzsdeni a sárkánynyal. El ës mentek a királyhoz, és béjelentette, hogy ő lesz az a vitéz, a ki a sárkánynyal meg fog küzsdeni. A király rögtön ës neki igérte fele királyságát és a leányát.

Elment a király s az ország nagyja, hogy nëzzék, mikor meg fog küzsdeni. Oda ës ment. A sárkány, mikor kijött a kútból, rögtön levágta két fejét. De mán akkor nagyon meggyengűlt a herczegfiú, s az ő társai, a medvekirály, a farkaskirály, a rókakirály, szaggatták egy-egy fejét a sárkánynak, míg ő egy keveset megpihent. No most mán újra erőt vett magának, egy csapásra lecsapta három fejét. Még csak egy maradott. Ekkor mán a sárkány úgy nekidühödött, hogy ha nem lettek volna a medve és a farkas és a róka, rögtön vége lett volna. De azok nekiszöktek, az utolsó fejét ës leszaggatták.

No mán most igazi nagy öröme volt a királynak, hogy az ő egyetlen egy leányát megszabadította. Örvendett az egész nép. Kikájtották királyuknak. Azon volt az öreg király, hogy rögtön házasodjanak meg, de ő nem fogadta el, azt mondta, hogy még egy esztendeig el fog menni, hogy szerencsét próbáljon. A királyleány se maradott el tölle, hanem azt mondta:

Mentek mán most öten a nagyvilágba. A mint mentek, mendegéltek, értek egy nagy szép zöld hegyre. Ki voltak fáradva, és lefeküdtek a herczegfiú, meg a királyleány. Elaludtak. A medve meg a -55- farkas elmentek vadászni, hogy valami nyulat fogjanak, hogy délre készítsék pecsenyének. A rókát ott hatták, hogy őrözze. De ezalatt egy nyúl elfutott, és a róka utána.

No mán most egy nagy czigány odamënën egy karóval. Éppen akkor ëbredëtt fel a királyleány, s azt mondja a czigány, hogy:

A herczegfiúnak kihúzta a kardját és a nyakát ketté vágta. Hétszer megeskütte a királyleányt, hogy együtt hazamennek és felesége fog lenni neki, azt állítja, hogy a sárkányt ő győzte le.

De hogy szovam ne felejtsem, a herczegfiú a nyelve hegyét levágta a sárkánynak, de a czigány ës levágta, a mi még megmaradott volt, annak bizonyságául, hogy ő győzte le a sárkányt. No most mán hazamennek, és a királynak jelenti, hogy ő most mán átólveszi a leányát, mivel a sárkányt ő győzte le. A király belé ës egyezett, csakhogy a leánynak nem volt semmi kedve.

Hát a farkas meg a medve visszatért és látták, hogy az ő gazdájuk meg van halva s a királyküsasszony nincsen ott. S a hogy a róka eléjött, jól felpofozta a medve, hogy nem tudta ügyelleni az ő jó herczegüket. Rögtön megporoncsolta, hogy a róka hozzon élő-haló vizet és a farkas hozzon élő-haló burujánt. El ës mentek, hozták, megöntözte a helyet, -56- a hol elvágták a nyakát, élő-haló burujánnal békötözte, beléfújt a szájába. Csakhogy mi történik? Felül, és mondja a medvének:

No most mán tüzet raktak, jól ettek, és visszamentek a városba, abba a vendéglőbe, a hol meghallották, hogy mér van a város gyászban. Most mán mindenki vígan volt, mert ëppen a király a leányának tartotta a lakodalmát.

Azt mondja a róka, hogy ő el fog menni abba a menyegzőbe, hogy lássa meg, hogy miféle veje fog lenni a királynak. El ës mënën a róka, rögtön megüsmeri a királyleány, rögtön egy kosarat megtöltött mindenféle süteménynyel és étellel s a nyakába akasztotta, s a rókát ës jól megvendéglette.

Mikor indult hazafelé nagy jó kedvvel a róka, a kutyák, hogy meghallották, hogy milyen vígan orgonál, mindent elloptak a kosárból. Mikor mán hazament, a medve jól felpofozta.

Most mán a farkas kéredzett el. El ës mënën, rögtön felüsmeri a királyleány, azt ës jól megvendégli, egy kosarat tëszën a nyakába mindenfélivel. Felkötötte a nyakára és ment hazafelé. De ő mán most vitte haza, hogy a gazdája ës ehetett, meg a medve ës belölle.

No mán most a medve kéredzett el a gazdájától. -57- Ez ës elment, s hogy meglátta a királyleányt, annak ës adott egy kosárba éleséget. A mint ment hazafelé, jól elvágta magát. A kutyák megint eléjöttek, de ő csak a fogát csattogtatta, s mind elfutottak tölle, s mindent hazavitt szerencsésen.

No mán most elmënën a herczegfiú ës, hogy lássa meg estére, hogy az ő menyasszonyával ki kerülhetett ëssze. De még ő ott üdőzött, az ajtót bézárták az urak. Azt mondták, minden ember mondjon itten egy mesét. A herczegfiúra ës elkerült a sor, hogy mondjon. A czigány, a ki a király leányát vette meg, mindegyre csak mondta, hogy aval ne mondassanak, mert az úgy se tud semmit.

De hogy szovam ne felejtsem, a czigány kilencz párnán ült. S az urak nem hagytak békét a herczegfiúnak, muszáj volt, hogy mondjon.

A herczegfiú, a mind elkezdte a mesét mondani, hogy mi történt vélle, a czigánynak a feneke alól mindegyre egy párna kiszökött. Mikor a mesét bévégezte, hogy a sárkányt ő győzte meg, mutasztotta, hogy ha nem hiszik, nëzzék meg a sárkány nyelvének a hegyét. Hát ëppen úgy találták, hogy mind talált. S a czigányt rögtön a király a ló farka után köttette s a város utczáin széjjelszaggattatta, s a herczegfiúnak adta az ő leányát. Olyan lakodalmat csáltak, hétszerte nagyobbat, mind azelőtt. Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, a ki egy csepp levest kapott volt. Holnap legyen a kietëk vendégsége.

6. A korhely katona.

Volt, hol nem volt, hetedhét országon ës túl, a hol a tetűt és a bolhát rézpatkóval verték, volt egy gazdag ember, a kinek volt három fia. Mind a hármat elvették katonának. Kettő jól viselte magát, de a legküssebb nagyon korhely volt. A nagyobból kapitány lett, s a közepsőből főhannagy, de a küssebb örökké bé volt zárva, mert nagyon korhely volt.

Ezt a két bátyja nagyon szégyenlette. Kitaláltak ők egy ördöngős helyet, oda küldték vártára, hogy ott pusztuljon el. De ő azzal nem törődött semmit. Kiállott posztra, húzott egy várat magának, közephelyré egy keresztet, s rëá állott. Éjjel tizenegy órakor mán az ördögök mentek tüzes lovakkal, tüzes szekerekkel, de ő a kereszten állott, s meghaltolta.

Az ördögök mëgjedtek és adtak neki egy zacskót, a kiből az arany sohse fogyott ki.

No ott elvette a zacskót és elment haza és még nagyobb korhely lett belőle. Mindegyre egy szeretejével csak kártyázott, s hogy látta (a szeretője), hogy a pénzt semmiképen se tudja elnyerni, megrészegítette és elvette a zacskót tölle.

No mán most nagy szomorán hazament, megint csak bézárták. A két bátyja még jobban haragutt rëa. Kitaláltak még egy nagyobb ördöngős helyet, oda küldték, de ő megint semmit nem törődött, hanem pipára gyújtva kiállott, várat csinált magának, egy -59- keresztet beléje s rëa állott. Megint, hogy látja, hogy megint mennek az ördögök, meghaltolja. Az ördögök mëgjedtek, megint adtak neki egy kalapot. Hogyha felteszi, ehetik s ihatik, nem látja meg senki, hogy ki van benne.

Elveszi a kalapot, elmënyën a szeretejéhez, s mind ott ëtt vélle. Egyszer, a mind a húst kivette a tálból, leesett, s mikor lehajolt utána, kiesett a kalap a fejéből. A szereteje meglátja, megöleli, kérdezi, hogy miféle kalap.

– Jaj, e ujan kalap, hogy a ki a fejébe teszi, ehetik s ihatik, mert nem látja meg senki.

No most mikor haza ment, megint bézárták a bátyjai s kitudtak még egy hétszerte ördöngősebb helyet s oda küldték ki posztra.

Megint elmënën, de most ës egy várat csinált magának, beléje egy keresztet s rëa állott. Mikor mentek az ördögök, meghallotta őköt. Az ördögök mëgjedtek s adtak neki egy dobot. A hányat üt, annyi regement katona jő ki belölle. S a másik felét ha üti, a katonák megint visszamennek.

No most mán a dobot elvette, s vígan haza ment. Elment a szeretejéhez s a dobot megütötte, annyi katona jött ki belölle, hogy a szemével nem lepte bé. Poroncsolta, hogy a házat ágyúkkal szaggassák ëssze. Mëgjedëtt a szereteje, megigérte, hogy a zacskót és a kalapot visszaadja. Aval elvette a zacskót meg a -60- kalapot, s a dobnak más végére ütött hármat-négyet, s a katonák ismét eltűntek.

No most mán újra mulatni kezdtek, s a szereteje addig itatta, hogy úgy megittasodott, hogy elaludt. Akkor elvette a szereteje a dobot, el a zacskót s el a kalapot. Most mán, mikor felëbredëtt, nem volt se zacskó, se kalap, se dob.

Megbúsúlta magát a legény, s a nagyobb bátyjának, a kapitánynak, ellopta a lovát. Elment a nagyvilágba. Addig ment, hogy zöldet, vereset látott a szemével, úgy megehűlt. Akkor az ördög elejébe állott ember képében, és azt mondta neki:

– Poroncsolj nekem háromfélét, hogy megteljesítsem. Ha meg tudom teljesíteni, akkor az életed az enyim. Ha nem tudom teljesíteni, akkor adok neked egy ujan sapkát, hogy a világon a mit gondolsz, minden előtted termik.

Kapja magát a katona, megcsinálják a szerződést. Legelsőbe is azt mondja a katona:

– Én nagyon éhes vagyok. Legyen inni, enni való elég itten nékem ës, meg a lovamnak ës.

No ezt az ördög egy szempillantatra eléteremtette. No akkor az ördög azt mondta:

– Itt alábbacska vagyon egy mély sáncz. Én a lovammal keresztülszöktetek, s míg keresztülszöktetek, addig a lovamról a patkót húzd le és üss új patkót rëa. -61-

– Itt van megint egy sáncz, azon ës keresztülszöktetek. A lovam f...... egy nagyot, fogd meg, csinálj belölle egy arany patkót és azt verjed a lábára.

No mán ezt nem tudta csinálni, és a katona megnyerte a sapkát. – De hogy szovam ne felejtsem, megmondta az ördög, hogy a sapkát a fejéből soha le ne tegye. – S az ördög azonnal eltűnt onnan.

Felül a katona a lovára, ment, mendegélt, elért a mezőben egy kutat, a kibe egy sánta koldus nézegetett belé. De az az ördög volt koldus képében. S kérdi a katona:

– Egy nagy zacskó aranyat beléejtettem a kútba. Ha valaki kivenné, felét annak adnám.

Kapja magát a katona, levetkezik tiszta csóréra, hogy ő bémënyën a kútba. Bé ës ment, addig a koldus felöltözött a katonagunyába, feltette a sapkát, felült a lóra és elnyargalt vélle. A katona, mikor kijött, nem volt se ló, se gúnya. Mit csináljon ő most?

Egy kicsi tó volt, beléheverészett, mind a disznyó. Estefelé meglátja, hogy valami kereskedők disznyókat hajtnak arrafelé s azok ës mellé feküsznek. Mikor a -62- kereskedők a disznyókat kiköltették a tóból, a katonát négykézláb béhajtották a városba s egy kórcsomában szállást kértek. A disznyókat egy kertbe rekesztették, s a katona addig abba a szobába, a hol a kórcsomárosné lakott, bébújt az ágy alá.

De hogy szovam ne felejtsem, a kórcsomárosnénak egy szereteje volt. S a kórcsomárosné annak jól készített, bort mézelt, malaczot ës sütött. Mikor legjobban ennének, hazajő a kórcsomáros. Mán most a szereteje mëgjedëtt, mert hogy szovam ne felejtsem, mëszáros volt a szereteje. Azt mondja a kórcsomárosné bújjon bé az ágy alá, ëppen a hol a katona volt. Azt mondja a kórcsomárosné:

Most mán, hogy elbújt, a kórcsomárosné kinyitja az ajtót. Azt kérdi (az ura):

– Sebaj – mond a kórcsomáros – a mit kapok, eszem, mert nagyon fáradt vagyok.

S azzal lefeküdt s minyátt elaludt. De a katona kinyúl az ágy alól, megrántja az asszonynak a szoknyáját, s a kórcsomárosné rögtön ad jó süteményeket s jó borokat.

Jól ëtt s ivutt a katona, akkor elkezd fütyűlni s énekelni a katona. Azt mondja a mészáros: -63-

Addig fütyűlt, hogy minden gunyáját odaadta a mészáros, csakhogy hallgasson. Mikor mán felöltözött jól a mészáros gunyájába, kibújt az ágy alól, nagy kopogtatva kiment, s a kórcsomárosné az ajtót bézárta, mert azt tudta, hogy a szereteje ment ki.

No most mán a katona kereste a zsebében, hogy mit talál, s kapott (talált) száz forintot. Reggel még elig virradott meg, s odament a kórcsomárosnak az ablakja alá, kopogtatott:

Kinyitja a kórcsomáros az ajtót, s bémënyën a katona, kér egy iccze bort. Azt mondja a kórcsomárosnak:

No a katona ígéri, hogy ki fogja hajtani, ha ad hatszáz forintot. Csak azt mondja, hogy van-é köleskásájuk? Egy nagy üsttel főzni kell, s mikor leginkább főne, hát akkor egy szakácskalánt adjanak neki, s a -64- kórcsomáros álljon az ajtóba, hogy nëzhesse meg, ha ő a késértetet kihajtja.

A mészáros mindent hallott. Úgy reszketett, mind a kit a hideg ráz, hogy mi fog vélle történni.

No mán most a kása, mikor legjobban főtt volna, odaállítja a kórcsomárost az ajtóba, az ajtót kinyitják, és a főtt kását az ágy alá a szakácskalánnal amúgy hányja bé. Addig hányja, hogy tovább a mëszáros nem tűrheti, csórén kifut az ágy alól. S úgy mëgjed a kórcsomáros, hogy az ajtóban elesik, s a mëszáros máig ës fut, ha meg nem állott. Holnap legyen a kietëk vendége.

7. Szent Péter és a katona.

Mikor Krisztus és Szent Péter még jártak a földön, Szent Péter gyalázta a katonát, hogy milyen rossz a katona. No de azt mondja Krisztus urunk:

– Elváltoztatlak, hogy léssz egy koldus. És tudom, hogy a katonának csak három krajczárja van, és menj, és kérj tölle alamizsnát.

Úgy ës lett. Szent Péter egyszerre ott termett. Koldus lett, csak egy falába volt, és odaáll a katona elé és kér egy alamizsnát. A katona megnëzi és azt mondja:

– Aj, csak három krajczárom van a lelkem alatt, de én egészséges ember vagyok, ha dolgozom, szerzek. De te, félszeg, nyomorék vagy. Ne egy krajczár! -65-

– No menj el, és kérjed a mást ës. Most úgy tëszëm, hogy a fél szemedre vak léssz.

Úgy ës lett. Szent Péter ott termett egyszeribe mint vak koldus. Odaáll a katona elébe és kér egy kicsi alamizsnát.

– Isten előtt panasz ne legyen, de még egy koldusnak adtam egy keréczárt. Te vak vagy, neked ës vetek egyet. Marad még egy, de nem baj.

Odamënyën Szent Péter megint Krisztus urunkhoz, és Krisztus urunk kérdi, hogy adott-é még valamit a katona. Azt mondja Szent Péter, hogy adott még egy keréczárt.

Ott termett megint Péter a katona előtt, kéri az alamizsnát. A katona megcsaffargatja a fejét:

– Isten panaszként ne vegye, de volt három keréczárom. Kettőt mán odaadtam két félszeg koldusnak, a harmadikat neked adom.

Odaadta ezt ës, de mind Péternek. S Péter visszamënyën Krisztus urunkhoz, s mondja, hogy megadta a harmadik keréczárt ës a katona. Azt mondja Krisztus urunk: -66-

– Látod, milyen jószívű a katona? No most menjünk elejébe és a három keréczárért, a mit kér, azt adunk neki.

– A három keréczárért, hogy ujan jószívű voltál, a mit kérsz, azt adok.

A katona nagyon pipás volt, hát azt kérte, hogy az első keréczárért adjon neki olyan pipás zacskót, hogy abból sose fogyjon el. Szent Péter eleget súgta, hogy: Kérjél lélekidvësséget! – de a katona mégës csak a pipás zacskót kérte.

Szent Péter most ës súgta: Kérjél lélekidvësséget! – de a katona részeges volt, és azt kérte a második keréczárért, hogy ujan palaczkót adjon, hogy abból a pálinka soha ki ne fogyjon. Megadta Krisztus urunk azt ës a katonának.

Most kért egy zsákot és egy botot. Ha akarja, az ellenségei bújjanak bé, s ha azt mondja: Üssed bot! – a bot csak üsse, verje. Szent Péter most ës súgta, de csak azt kérte.

Mind a hármat megadta Krisztus urunk, és elmënyën egy faluba (t. i. a katona). Szállást keres, és bémënyen a kórcsomába és kéri a kórcsomárost, hogy engedje meg, hogy háljon ott az éjjel. Azt mondja a kórcsomáros: -67-

– Én szüvessen megengedem, de ide az ördögök járnak éjjel, és itt nem tud senki meghálni, még én se tudok.

Béült a szobába, elévette a palaczkót és ivutt. De azalatt, míg inna, valaki az ablak alatt azt kájcsa:

De egyszeribe megtőlt a szoba, és mind ördögök voltak, még a kürtőn ës szotyogtak bé, és őt úgy odaszorították a falhoz, majd megnyuvasztották. Kapja magát, eléveszi a zsákot:

– Bújjatok a zsákba, és a ki bé nem fér, ragadjon a zsákhoz, és üssed bot!

No egyszeribe benn voltak az ördögök a zsákban, és a ki bé nem fért, az a zsákhoz ragadott, és a bot ugyan ütötte őket, az ördögöket. De kérték, hogy ereszsze el őket, mert annyi aranyat hordnak neki, a mennyi kell. No el ës eresztette őket, és annyi aranyat hordtak bé a kórcsomába, hogy reggel a kórcsomáros az ajtót nem tudta kinyittani. Bészól a kórcsomáros:

– Nem vagyok meghalva, de az ablakon, ha tud, adjon bé egy lapátot, hogy hányjak ösvent.

A kórcsomáros keres egy lapátot, béadja az ablakon, ösvent hány a katona, kinyitja az ajtót. Azt mondja a kórcsomáros: -68-

Azt mondja a kórcsomáros, immán oszszák el az aranyat, de a katona azt mondja, neki nem kell egy ës, neki van minden a mi kell, maradjon minden a kórcsomárosnak.

Na hát mënyën a katona, találkozik egy emberrel, az a halál volt. Azt mondja:

Addig osztoznak, hogy bé a zsákba, üssed bot! Egyszeribe benn volt a halál a zsákban és ütötte a bot, de ugyan ütötte. Kéri a halál, hogy eressze ki, mert feleje se néz többet. No, hogy megigérte, kieresztette. Addig élt, hogy mán egy czőkbe bé lehetett volna tenni, úgy el volt fogyva.

Hát azt számította, hogy elmënyën a pokolba, mert mán a halál se viszi el. El is ment oda, de az ördögök mán üsmerték, féltek tölle és várat akartak építeni. Kilenczvenkilencz kőmiest fogadtak, hogy építsék, hogy a katona ne tudjon közél menni hëzzik. No de aval úgy bézárkódtak az ördögök, hogy a katona nem tudott bémenni.

Ott a kilenczvenkilencz kőmiest elvitte magával a mennyországba. A mennyország kapuját megkopogtatta. Szent Péter azt mondja:

A kilenczvenkilencz lelket béolvasták, béeresztették, de őt nem, mert hát nem mondta akkor Krisztus urunknak, hogy adjon neki lélekidvësséget. Megharagszik a katona, csak azt mondja Péternek: Bújj belé, üssed bot!

– Ó Péter, hát nem emlékszel, hogy milyen jószívű volt? Három krajczárja volt, és mind a hármat neked adta. Mán meg kell néki bocsáttani.

8. A tréfás legények.

Lakott két ögyvez asszony két faluban. Annak volt egyiknek ës egy fia, s a másiknak ës. Elindulnak ők, hogy keressenek helyet, hogy szolgáljanak együtt. Elmennek egy városba és ott egy öreg asszony egy kapuban állott. Kérdette:

– Mink bizën elmenünk szolgálni. Kenyeret keresünk öreg ögyvez anyánknak.

– Gyertek hëzzám, mert én megfogadlak. Oan nagy dolgot se adok nektek. Vagyon nekem egy tehen, azt őrözze az egyik, a másik addig az istállóból a ganyét takarítsa ki. -70-

Másnap a küssebb legény kihajtja a tehenet a legelőre. A hogy a városból kihajtja, futni kezd a tehen, utána a legény, addig futnak, hogy mindakettő hobba keveredik. De a tehent mégës úgy megőrzötte, hogy haza nem tudott futni.

– Abbizë bátya, nagyon jól viseli az a tehen magát. Mert a hogy a városból kihajtod, minyát lefekszik, egész nap ott hever. Tés tudnál eleget aludni mellette, de nagyon vizes a hely, ezért nem tudsz lefeküdni. Hanem te jó erős vagy, kössünk fel egy jó nagy mosópadot a hátadra, hogy tudhass heverni.

Fel ës kötik másnap a hátára, és kihajtja a tehent. A hogy a városból kiér a mezőre, futni kezd a tehen, utána a legény a paddal, hogy a hob szotyogott le mindkettőről. De mégës megőrzötte úgy a tehent, hogy haza nem eresztette.

– No most mán hazamennek. A kapun elig ér bé, és azt mondja az ëcscsének:

– No én ëcsém, én többet nem őrzöm ezt a tehent. Hogy te ingem úgy megtromfoltál, azt se felejtem el. Ingem fizessen ki az asszony, mert én többet itt nem ülök.

– Gyertek bé, hogy fizesselek ki, mert még ilyen szolgáim nem voltak, a kik a tehent úgy megőrözzék, mint tü. Van itt az ereszbe egy nagy -71- szuszák félig aranynyal. Vegyetek magatoknak, a mennyit tetszik.

De most mán egyik se akar bémenni (a szuszákba). No most mán bémënën a küssebb. Elkapja a zsákot, tölt egy vékányi aranyat, és ő ës bébúvik a zsákba, és felnyujtja a zsák szádát. A nagyobb megkapja, nem ës ügyeli, hogy mi van benne, kihúzza, és felveszi a vállára. Elfut vélle ki a mezőre és ott ledöndíti a zsákot. A küssebb legény azt mondja:

Aval, hogy kikőlt a zsákból, a nagyobb elaludt. A küssebb az aranyat felvette a hátára és elvitte egy erdőbe.

A nagyobb mit szokotál, mit nem, elmënën a városba és vëszën magának egy szivuostort és a végére egy selyemcsapot. És szép holdvilágos éczczoka volt, elindult ő ës, elér abba az erdőbe. Kezd igen-igen rittyegtetni, mintha hat ökröt hajtana. Híj, de Rendes, Csendes! – mintha igazi nagy terit vinne.

Odaviszi, s akkor látja, hogy az az ő pajtássa, a kivel az aranyat együtt szolgálták.

No most mán együtt viszik haza a pénzt. A küssebb úgy a tëplom mellett közél lakott, mind itt né, -72- Fejér tiszteletes. A másik meg mind ide Zajzon felé. Este meggyújtották a gyórtyát, hogy oszszák el a pénzt. De hogy szovam ne felejtsem, a nagyobbik más faluban lakott. Azt mondta, hogy estére el fog jőni, hogy vigyék a pénzt a tëplomba és oszszák el. De hogy a nagyobb hazament, a küssebb az aranynyal a szomszédba ment, és ott egy rakás bakócz volt, és bébújt az alá.

A nagyobb mikor lejött, hogy eloszszák a pénzt, a küssebb már el volt bújva. Kérdi a nénjétől, ugyan hova mehetett. De az azt mondja:

Kapja magát a nagyobb és odament a szomszédba. Hányni kezdi a bakóczot, és bömbölni kezd, mind a bika. Egyszer a küssebb mëgjett és a bakócz alól kezdi mondani:

No most mán kihozta a pénzt. Elmentek a tëplomba, meggyújtották a gyertyákat. Mikor a pénzt majd mind elosztották volna, hát né, tizenkét tolvaj ës odament volt, hogy a mit raboltak, oszszák el. Ezek (a két legény) megjëttek, és egyik magát felfeszítette a fára, a küssebb bébújt a székek alá.

A tolvajok nagyon megörültek a sok aranynak, és mikor majd mind elosztották a pénzt, a tolvajok kapitányuk azt mondja: -73-

– Tegnap vettem egy kardot. Megpróbálom ebben a holttestben, hogy lám hogy vág?

Akkor a küssebb a székek alatt dörgetni kezdett, s úgy mëgjettek a tolvajok, hogy mind elszaladtak.

No most mán pénz nekik elég maradt. Mikor mind elosztották volna, a küssebbnek egy keréczárral kevesebb jutott. De a tolvajok kapitányuk azt mondja a tolvajoknak, hogy egy darabig futottak, hogy egy menjen vissza közülük s nëzze meg, ha nincsenek sokan a halottak, menjenek vissza, és vegyék el a sok aranyat. Az ablakon békukucsált egy tolvaj s meglátja a nagyobb legény, kikapja a sapkát a fejéből. Azt mondja a küssebbnek:

– Csak fussunk, mert annyian vannak a halottak, hogy nem jut mindenikre egy keréczár!

No má mostan a sok pénzzel hazamentek, és oan nagy gazdák lettek belöllik, aminyent többet nem lehet találni. Megnősültek, boldogul élnek, máig ës élnek, ha meg nem haltak.

9. A zöld király fia.

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon ës túl, volt egyszer egy zöld király, a melynek egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Volt néki három fia. Annyira felnövekedtek a legények, hogy mán nagykorúak lettek, s nem tudták, hogy az atyjuknak mért sír az egyik szeme, a más meg nevet.

Hát a fiúk megkérdezték az atyjuktól, hogy hogy van az a dolog, hogy ők nem bírják meglátni egész vígságát, az egyik szeme mindég csak sír. Mondta nékik az öreg király:

– Hát fiaim, ki kell, hogy mondjam ezt ës nektek, hogy vagyon nékem egy barátom, most százötven esztendeje, hogy a csatatéren együtt jártunk, s az el van veszve én töllem mán százötven esztendő óta. Nékem azért sír egyik szemem, s a másik nevet, mert én most mán vén koromban az üdőmet azzal a barátommal tölteném el ezen a világon.

– No de szeretett atyám, hol lehet az a barátja? Mondja meg nekünk, hogy hol lehet és mi felkeressük, hogy együtt lehessenek, amíg élnek.

– Ó fiaim, – azt mondja, – az én barátom van a selyemréten, innét odáig nem ës lehetne elmenni.

– Szeretett királyi atyám, bocsánatot kérnék, ha szüveskednék s elbocsátana éngem, hogyha megtalálnám azt a szeretett barátját. -75-

El ës ment a szegény legény. Lovat nyergelt, elindult s elutazott. Addig utazott, még elérte a réz hidat. Onnat egy darab deszkát felszakított, de a lova mán tovább nem bírta, vissza kellett, hogy térjen. Mondja az öreg király:

– Édes apám, bocsáss el éngem, mert én a küzdelemben még erősebb vagyok, mind a bátyám.

Ő ës elment. Utazott, vándorlott lóháton, míg elérte az ezüst hidat, de tovább nem bírt menni, nem győzte a ló. Egy darab deszkát visszahozott ő is.

– Szeretett édes apám, én még küskorú vagyok, de engedd meg, hogy menjek én el. Az én bátyáim nem bírtak eleget tenni, majd elérek én, üdőtelve.

– Jó, – azt mondja az apa – de te még küskorú vagy, nem jó néked ez a világkereset, hogy te ország-világon át járj.

– Nem bánom, ha oly kedved van, próbáld meg magadat, hátha még ügyesebb ember lesz belölled, mind a két bátyád volt. Már, – az atyja mondja, – elbocsátlak akaratod szerint, légy boldog, de szerencsésebb, mind a két bátyád volt.

Kiment a legény, hogy nyergeljen meg egy lovat, -76- a királyi istállóba. Találkozott egy öreg asszonynyal az udvaron. Azt mondja:

– Fiam, neked én megtanácslom, hogy mit művelj. Azt mondom neked, hogy apádnak nagyon sok ménese vagyon, a melyik legutoljára jő bé abból, azt nyergeld meg. A melyik sánta, a legrosszabbikat.

Ő ki ës fogta azt a lovat, a ki leghátul jött haza a ménessel. Megkantározta azonnal, s hát a ló kezdett vélle beszélleni. Mondja neki:

– Kedves kicsi gazdám, látom, hogy nagy útra akarsz engem vinni magaddal együtt. Adjál nékem öt köböl zabot, három köböl búzát és két köböl rozsot, hogy én azt egyem meg előre, mert többet nem eszünk, míg vissza nem jövünk.

– No tisztelt gazdám, mán most apádnak van az istállóban a színy alatt egy régi kantárja, régi nyerge, nyergelj fel azzal.

– No – mondja neki – most mán vezess ki a kapun küjel engemet, az udvaron ne ülj reám. Mondja a ló neki:

– Hunyd bé a szemedet. Hogy menjünk? Mind a sólyom, vaj mind a gondolat? Addig fel ne nyisd a szemedet, míg én nem szólok egyet.

Mentek hegyen-völgyön keresztül, míg elérték -77- a rézhidat. Látja, hogy egy hídlás hiányzik a hídból. Azt mondja a ló:

– No látod, eddig ért a bátyád. Ezt vitte haza apádnak jegyűl, hogy itt járt. No most kicsi gazdám, hunyd bé a szemed újra, mert úgy mënünk mind a levegő.

Hát látja, hogy az ezüst hidat elérték már. Ott ës egy doczka hiányzott, mikor oda értek.

– No látod, kicsi gazdám, a második bátyád csak eddig bírt eljőni. Onnat egy darab doczkát hazavitt jegyűl. Jó – azt mondja, – most mán hunyd bé a szemed kicsi gazdám.

Mentek hegyen-völgyön keresztül mind a sólyom s elértek az üveghegy aljáig. Találtak ott egy öreg asszonyt, ott ágált ott egy nagy kasornyával.

Megmondja a gyermek neki, hogy mi utazásban vannak, hova akarnak ők eljutni. Mondja az öreg asszony:

– No fiam, ennek baja vagyon, hogy tü odáig jussatok, hanem én segítek majd irányotokban. Adok én majd neked négy arany patkót, szeggel ellátva, de azt a lovat, melylyel te útra keltél, arra kérlek, szedd le a patkóját minden lábáról és üsd fel az arany patkót, ha azt akarod, hogy az üveghegyre érj vele. -78-

– No kicsi gazdám, eddig nem féltél. Még hírét sem hallottam az üveghegynek, de már most ülj fel a hátamra, mënyünk az üveghegynek.

Megindultak az üveghegynek. Csak úgy, mintha nagy térség lett volna az üveghegy. Azt mondja:

– No látok – azt mondja – egy nagy térséget, olyan szép, mintha selyem volna, s egy kicsi, mind egy höncsöktúrás, benne áll.

– No látod, az a selyem rét, a hová kell, hogy menjünk. Ott van a te apádnak az ő barátja, a kiért egyik szeme sír s a más nevet. No – azt mondja – kicsi gazdám, hunyd bé a szemedet, mert mënyünk, hogy érjük el azt a selyem rétet.

– Ó látom – azt mondja – egész selyembe változtunk, egész selyem az egész világ.

– No, – azt mondja a ló, – az egy kicsi házikó, abban lakik a te apádnak a barátja.

Mire odaértek a házhoz, leszállott a lóról, megkötötte a lovat s bément a házba. Meglátta, hogy egy öreg ember alszik benne az ágyban. De ő nem költötte fel azt az öreg embert, hanem künn lefeküdt az ajtó elé egy kis szalmára, hogy nyugodja meg magát. De ő elaludt úgy, hogy nem bírt magával s az öreg ember hamarébb felëbredëtt, mind ő. Kiment hozzá, és nëzi, hogy miféle idegen ember ment hozzá. Hát felköltötte őt:

– Honnan jöttél ide, a hol én ilyenféle embert még nem is láttam ezen a helységen?

Hát ő kibeszélte magát, hogy melyik királynak a fia, s az édes apja hogy várja a barátját, mert szeretné az ősi életet együtt eltölteni vélle. Azt mondja neki:

Ó fiam, mi nagy fáradságot tehettél te ennyi nagy úton ide. Jól tetted, hogy ide jöttél, majd elmegyek én ës veled vissza, töltsük el együtt életünk hosszait. De hogy ne hogy üdőzzünk sokat, menjünk bé és valamit együnk és igyunk egy pohárral.

Hát a míg ők ebédeltek, odajő egy fehér holló. Azt mondja, ő jött Izraelből, a hol van a kutyafejű király. Azt mondja a legény:

– Ne ës kivánd látni, milyen utálatos állat. -80- Ember és kutyafeje. Ő roppant erővel bír, kilencz kilométerre a buzogányát haza hajítja.

– Ó fiam, ha olyan kedved van néked, nem bánom, de az üveghegyen túl van az a király. Hát ha meg akarod nëzni, ülj fel a lovadra. De van-é rajta aranypatkó? No – azt mondja – indulj neki annak a nagy hegynek, de én adok néked egy nagy kardot, mert máskép nem bírsz vele, hanem akkor győztes vagy te.

Kiment az üveghegy tetejére. Leindul a lüjtőre, lát egy szép kaszárnyát benne a téren. Azt mondja a ló neki:

– Kicsi gazdám, már most menjünk, hogy elérjük azt a helyet, hanem vigyázz magadra!

Oda értek ők az udvarra, leszállott a lóról, a lovát megkötötte s felmënyën a házba. Ott van egy szép gyönyörű kisasszony. Mondja neki:

– Hol jársz te itt, a hol én ilyen embert még nem láttam, mert ha hazajő az én uram, a kutyafejű király, a te életednek vége van.

– Nem bánnék én azért semmit sem. Ne sajnáljon engemet kisasszony, kérem, majd meg fogok én felelni ott, a hol kell.

Hát egyszer leszáll a küsasszonynyal az udvarba. Azt mondja a küsasszony neki:

– Szeretett fiú, én szeretném magát, csak éppen -81- az életét veszti a kutyafejű királylyal. Engemet ës úgy rabolt el a világból. Hát én magának mondom, hogy hol van néki az ereje s mibe. Vagyon itt a pinczében egy hordó bor. Én adok egy palaczkot magának, maga menjen le és töltse meg abból a borból, a melyikből én mondom. Mikor abba az ujját belemártja, száz embernek az erejével többet bír, mind a mennyit addig bírt.

Egyszer csak azt veszik észre, hogy a nagy buzogány jő a felhőből s leesett az udvar közepére. Mondja a legény a küsasszonynak:

– Valami haragjából dobta azt a buzogányt haza. Má most jő, mi lesz vélled?

Egyszerre csak jő az udvaron ló hátán a kutyafejű király. Megragadja őt, azt mondja:

– Hát bocsánatot kérek felséges királyom, vándorlási utamban ide bétaláltam.

Addig ő csak egyszeribe a palaczkot a zsebéből ki, s az ujját belémártja. Ők viaskodni kezdtek ketten. Megfogta a kutyafejű király őt, úgy bévágta a földbe, -82- hogy bément övig. Ő kérte a bocsánatot, hogy engedjen.

– Nem engedek – azt mondja – elpusztítlak. Te neked ihol semmi jogod, hogy engem keressél.

Akkor ő megragadta a kutyafejű királyt, hogy meglátta az ő életének vég sorsát.

Úgy vágta a földhöz, hogy ketté hasadt a feje a kutyafejű királynak s még akkor levágta a nyakát. No de a gyönyörű királyleány hátra maradott, a kutyafejű elpusztult.

– Kedves vitézem, látom a szűszereteted irányomban. Megmentettél ettől a kutyafejű királytól, ki a világon a legrútabb állat vala, azért már most felkarollak én ës tégedet, mind egy hütös társamat. Legyen a mű szüvünk összeolvadva, mind a tenger vize a part széjivel.

– Nohát már most hogy mënyünk tovább? Ló hátán menni nem bírunk, hát két lovat béfogunk, útra kelünk. Elviszlek kedvesem az én atyám házához. De még van nékem egy bátyám, a kiért elutaztam eddigelé. Ott lakik ő az üveghegyen túl. Nohát elmënyünk ketten felkeresni azt az embert.

Odaértek és felvették az öreg embert, útra indultak hetedhét országon keresztül, mindig vándoroltak, -83- míg el nem érték az atyai lakást. Haza értek egy estére, napmenetkor. Mondja az atyja neki, a zöld király:

– Ó szeretett atyám, többre vándorlottam mind a bátyáim. Elhoztam a te szeretett barátodat, a kiért egyik szemed sírt, a másik nevetett.

– No fiam, szeretném látni azt az embert, hogy lássam, az-é az én barátom?

– No szeretett barátom, hogy sírtam én utánad, mert üdőtöltött ember vagyok, hogy mulathatnánk együtt!

– Kicsi gazdám, majd ki vagyok éhezve! Adjál nekem most három köböl kölest, hogy egyem meg. Mert ha én ne lettem volna, bizony azt a selyem rétet meg nem láttad volna!

– No fiam, bocsánatot kérek, s mind a két bátyád ës tőled, hogy a kettő között te vagy a legügyesebb legény. No de fiam, arra kérlek má most, mondd meg, mit láttál utadon keresztül.

– Ó atyám – azt mondja – még az üveghegyen túl ës mentem, még a kutyafejű királylyal ës birkóztam és le ës győztem. -84-

– S hol lehet az? – mondja az apa, – mikor nem látok semmit, csak magadat látom.

– Ó fiam, álmodol – azt mondja. – Hogy beszélsz ilyen hiábavaló beszédet?

– No királyi atyám, hídd elé az egész előljáróidat, nëzzék meg, hogy én mit hoztam neked, mert az én bátyáim egyik elért csak a réz hídig, a másik az ezüst hídig, én meg béjártam az óperencziás tengeren ës túl. Tessék, most kimegyek az udvar közepére a legszebb helyre.

– Akkor kiment, belefújt a tojásba, s az egész rëzëdënczia ott volt. A gyönyörű küsasszony, a kutyafejű királynak a felesége az ablakon kikönyökölt. Akkor azt mondja az apja:

– No fiam, látom, hogy nem hiába vándorlottál, látom, hogy vitézül béjártad a világot. Megérdemled a világ előtt a tiszteletet és a becsületet, azért a királyságomat reád hagyom. Fiam, látom a te gyönyörű vállalt hütös társad, hogy az óperencziás tengeren túl hűséget fogadtatok egyik a másnak, azért elbocsátlak benneteket, mind egy hűséges házaspárt. Isten legyen ti veletek, szeretett barátommal s velem is.

10. A vasfejű farkas.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy igen-igen szegény ember, annak volt egy egyetlen fiacskája, annak az édes anyja meghalt. Felnevelte azt a legényecskét annyira, hogy egy tizenkét éves koráig. Akkor feltarisznyált neki, azt mondta neki:

– Na kicsiny fiacskám, ennyire felneveltelek, de már nem bírlak ruházni. Hát vedd el a legnagyobb utat és indúlj el, mert már kenyeret kereshetsz fiam.

A gyermek elment, hetedhét országon keresztül mind ment. Egy nyári alkonyatestén, szürkület tájban, elért egy roppant nagy erdőbe. Nézett erre, nézett arra, de nem volt hova menjen tovább.

Látott ő egy kis gyertyavilágot egy helyen. Hát ő odavánszorgott, hogy lásson, mert abban az erdőben valami keresztény ember kellett lakjék, mert gyertya égett.

Odament a házhoz az ablak alá. Bétekint a házba, hát mit látott, mind egy öreg, vén, szakállos embert! Gondolkozott, hogy bémenjen-é a házba, mert irtózott ës attól az embertől. Bément a házba.

– Adjon Isten jó estét, apám uram, – így szólította meg az öreg embert.

– Te kicsiny ember, hát hol jársz? Kilenczszáz esztendő óta lakom ebben az erdőben s még sohasem -86- láttam ilyen embert, mint te vagy. Mi járásban vagy te, hogy erre hányódtál, erre a ligetre?

Meghalt neki az édesanyja, – mondja a fiú, – s az édes apja nem bírja többet nevelni.

– No fiam, jó hogy az Isten ide vezérlett, innét nem bocsátlak tovább. Van nekem két malaczkám és felfogadlak téged két esztendőre szolgának, hogy azokat őrözzed.

Akkor este megvacsoráltak együtt ketten, és mikor reggelre virradtak, feltarisznyált az öreg ember neki napi éleséget. Azt mondja neki:

– Na fiam, most kibocsáttom a malaczokat. De te azért ne búsulj, ha futnak, engedd addig menjenek, míg kedvük tartja, csak menj utánuk.

S a malaczok szaladni kezdettek, mind a kettő, s a gyermek utánuk; a tarisznyát vitte, míg elértek egy sebes folyóvizet. Azon általmentek a vizen s ő is utánuk. Mire által értek a vizen, olyan soványak lettek a malaczok, hogy alig tengettek s mégis mentek. Tovább elértek egy csendes folyóvizet, azon ës általmentek. Mihelyt általmentek, a malaczok olyan kövérek lettek, és ő ës olyan. Már tovább mentek a malaczok, s mit látott ő? Egy kopasz hegyet, melyen csak imitt-amott volt egy szál fű. Egy nagy csorda ökör volt rajta s olyan kövérek voltak, hogy csak alig voltak el azon a kopasz dombon. Tovább mentek, akkora nagy füvet értek, hogy alig látszott ki még a fejük ës, s olyan hitványok voltak az ökrök abban a nagy fűben. Tovább mentek, s mit látott? Látott egy nagy -87- kertet, abban két szelindek kutya úgy verekedett, hogy vérbe keverték egymást. Hát ő már hátra maradt, annyira csudálta azokat a hitvány ökröket, s most mit látott? Egy kicsi házikót. Már elébb mentek a malaczok s megnyílt az ajtó s a malaczok bémentek. Mire ő odaért, bénézett az ajtón s látja, hogy két angyal lett a malaczból, s terített asztal, s étel, ital az asztalon. Ő nem ment be a házba, csak küjel maradt. Elévette a tarisznyáját s ette, amit adott a gazdája. Estére felé a két angyalból malacz lett újból. Kijöttek s az ajtó becsapódott utánuk. Onnan a malaczok mentek egyenesen haza, s ő vándorolt utánuk. S másnap ugyanvalóst azt az utat járták.

No kitőlt a két esztendő neki, mert két napból állott a két esztendeje. Mondja a gazda neki:

– No szeretett fiam, minekokáért hogy hűségesen viselted magadat, hát én megajándékozlak tégedet egy pikszissel. Hanem azon pikszist soha fel ne nyisd, valameddig vissza nem térsz a te édes apád házába. Én neked feltarisznyálok fiam, útravalót, hogy visszatérj a te hazádba. De minekelőtte elbocsátanálak, még tégedet felkérdelek, mit láttál te a te jártodban?

A gyermek mondta, hogy a malaczok mentek játszadozva egy sebes folyóviznek, s által a vizen, s ő is ment utánuk. Olyan soványok lettek a malaczok, s ő is, hogy alig bírtak már menni tovább. Erre azt mondja az öreg ember neki: -88-

– No fiam, ez azt jelenti, hogy levetkezted a te bűneidet, az ó Ádámot, s Isten néked megbocsát a te új utadon. No hát fiam, tovább mit láttál?

– Ez azt teszi fiam, hogy az Isten előtt bevallottad a te bűneidet s Isten az új Ádámot felöltöztette reád, újjá születtél. Hát tovább még mit láttál?

– Láttam egy nagy kopasz hegyet, itt-ott volt rajta egy csokort fűszál, s rajta egy nagy csorda ökröt, alig bírták magukat a nagy kövérségtől.

– Ez azt teszi fiam: a mely gazda az ő keresményével megelégszik és marháját az ő igaz tulajdonából táplálja, azt az Isten is megáldja. Hát tovább még mit láttál fiam?

– Láttam egy szép mezőn de roppant magas füvet, egy nagy csorda marha benne volt, oly soványak voltak, hogy egy jó szél megfújta volna, elestek volna a lábukról.

– Ez azt teszi fiam, hogy a mely gazda a máséból akarja hizlalni a marháját, hogy abból majd meghíznak, hát annál soványabbak, mert az olyan átkozott jószág nem használ senki marhájának. Hát tovább mit láttál fiam?

– Láttam, egy nagy kert volt, kétfelül két szelindek kutya úgy verekedtek, vérbe keverték egymást.

– Az azt teszi, hogy a mely emberek ezen a világon összeszólalkozva, haragudnak és a végórán is meg nem bocsátnak egymásnak, a másvilágon is ilyen -89- zavarban vannak egyik a mással. Hát tovább még mit láttál fiam?

– Láttam egy kis kápolnát, mire odaértek a malaczok, bémentek oda. Mire én bétekintettem a házba, roppant fényesség volt a házban, két angyal ült a terített asztalnál. Onnan aztán estefelé kijöttek, két malacz lett a két angyalból és újra visszatértek a gazdájukhoz. – S a gazda azt mondja, hogy mennyország volt az a ház, a hol a malaczok ëttek.

– No látom fiam, hogy egyszerű meggondolású gyermek vagy, azért már visszabocsátlak a te apád házához.

– Isten veled fiam, és Isten velem is. Azt az egyet meghagyom néked, hogy azt az ajándékot, a melyet én néked bétettem, fel ne bontsd, még az apád házába nem érsz.

Szegény gyerek útrakelt hazafelé. A mint jött hetedhétországon keresztül, egy erdőn jött által, egy nagy erdőn. Nyári nap volt, meleg idő, ő elért egy forrásig, ott leült, hogy igyék egy kis vizet s egyék ës. De ő gondolkozott magában mitévős legyen, hogy az a remete úgy meghagyta, hogy fel ne bontsa a pikszist. De addig, addig, hogy megtekinti, hogy mi van abban. Elévette, meg felnyitotta. Egyebet nem látott belölle, mint két pillangót, s a kirepült belölle. Üresen maradt a pikszis. -90-

Ő mán sírt, búsult magában, hogy mitévős legyen. Odatalál egy vasfejű farkas, azt mondja neki:

– Hogyne sírnék, mert két esztendei szolgálatom elvesztettem. Azt mondja a vasfejű farkas:

– No fiam, ha te szót fogadsz, a mire én felkérlek tégedet és megtartod hűségesen, hát én vissza fogom hozni azon kincseket. – Azt mondja neki:

– No fiam, fogadd fel itt előttem, állj térdre, fogd fel a te két kezedet a fejedhez, a mire én most felkérlek tégedet, hogy te azt megtartod hűségesen. Neked nem szabad neked feleséget venni sohasem, sem fehérnéppel egy házban lakást nem szabad venni! Erre megeskette őt. – No fiam, – azt mondja, – nyisd ki a te pikszisedet. Én kimegyek egy nagy hegyre, egyet, kettőt, hármat kiáltok és annak vissza kell menni, ha a föld el nem hasad.

Mikor kiáltott egyet, olyant ordított, hogy a fák a hegyükkel a földre hajoltak. Mikor a másodikat kiáltotta, ëppen mind a fegyverből a golyók, a pikszisbe visszamentek az elvesztett kincsek és ő bézárta a pikszist. És még egy harmadikat is rikójtott a farkas. Onnat aztán visszament a vasfejű farkas a gyermekhez.

– No fiam, a melyet felfogadtál, azon hűséget -91- tisztán tartsd meg a te fejedben. Elbúcsúztak egymástól: Isten veled, Isten velem!

– Ó fiam, ilyen kurta idő alatt, mennyit vándorlottál! Nem tudom mi kincset hoztál az én örömömre?

Akkor letette a tarisznyát az asztalra s még volt benne éleség, a kit a gazdája rakott bele. Mondta az apjának, hogy vacsoráljanak immán, mert még hozott onnat, a hol lakott. Az apja nem egyezett belé, mondja neki:

– No fiam, elébb mutasd meg a kincseket, melyeket hazahoztál a te járásodból s a szolgálatodból.

Akkor kivette a tarisznyából azon pikszist, letette az asztalra és felnyitotta.

– Itt vannak apám, azon kincsek, melyekkel az én jó gazdám megajándékozott engem az én fáradságom után.

Annyi arany kiduvadt belölle, hogy az asztalnak a széjin és a szegletén folyt le.

– Látom, hogy hűségesen szolgáltál, mert annyi kincset hoztál olyan rövid idő alatt. Hol szerezted ezt a nagy kincset? Most mán hálistennek van miből éljünk, fiam, szerencsés vagy ezen a világon.

– Fiam, csináljunk már most egy ügyes házat, mert van miből költsünk. És csináltattak egy szép házat, mely sarkon forduló volt.

Időtelve a legény felnőtt húsz éves koráig, de ő mindig csak szomorú volt, örökké, életében. Ezen fogadás örökké a szíve mellett feküdt, a mit ő felfogadott a vasfejű farkasnak. Volt neki egy testvérnénje is, férjnél volt. Meg a szomszédasszonyai kérdezték, mért olyan bús mindenha, mikor mindenük van most. Addig tudakozódtak tölle, a míg elmondta, hogy mi történt rajta. Mondták:

– Ó ne búsulj te azért. Az a vasfejű farkas Isten tudja hol jár eddig, azért te megházasodhatol, ne búsulj egyet ës! Elmentek a szomszéd faluba, hogy kérjenek meg egy leányt feleségül. Meg is igérték neki a leányt, elment a nászszal a leány után, hogy elhozza.

Mire hozták, áthatoltak egy kis erdőn, abban volt egy kis forráskút. Megállították a szekeret és leszállottak, hogy igyanak friss vizet. Mire odaértek volna a kúthoz, ott volt három szelindek kutya s...en ülve. Féltek odamenni a kúthoz. A vőlegénynek volt a zsebében egy darabocska kalács, melyet a menyasszony adott volt. Három részre törte és a három kutyának odavetette. A kutyák nem bántották, ittak rendesen vizet. Mire megfordultak volna, odaért a vasfejű farkas. Most a menyasszonyt nem volt hová vigyék, hát visszavitték, a honnan hozták.

A szegény legényt elvitte a vasfejű farkas az ő tanyájára. Volt neki kilenczszáz darab juha és tette -93- ő juhásznak, hogy nem tartotta bé fogadását. De az a három szelindek kutya nem maradt el tölle, mind kisérték őt.

A vasfejű farkasnak még élt az ő anyja az ő barlangjukban. Mondta a fiának, hogy mért vitte azt az embert az ő tanyájukra? Meg a fia elmondta, hogy ni milyen fogadást szerzett vele s nem teljesítette.

– Hogy bátorkodnám? Három kutyája van, nagyobbak mind én, azok megesznek engemet.

– No ha másképen nem mersz hozzáfogni, nyúzzál meg kilencz berbécset, vidd bé ebbe a barlangba, melyen vagynak három vaskapuk s hídd bé a kutyákat, hogy egyenek ott. Akkor zárd le őket, meg künn a pusztán csinálhatsz vele, a mit akarsz.

Úgy ës cselekedett a vasfejű farkas. Akkor kiment a pusztára a legényhez, felkérdte, hogy miféle halált kiván most, hogy nem bírta fogadását teljesíteni. Akkor a legény azt mondta:

– Nem bánom, csinálj velem, a mit akarsz, csak hágjak fel erre a fügefára. Van nékem három nótám s kilencz kiáltásom. Akkor csinálj velem, a mit akarsz.

No akkor ő elénekelt egy nótát s rikójtotta a kutyákat. Egyet hívott Audznak, egyet Rigónak s s egyet Kopacznak. A kutyák hallották a barlangban s azt mondta Audz:

Megint énekelt másodszor ës, mëgest rikójtotta: Audz, Rigó, Kopacz! Harmadik nótát ës elfújta s rikójtotta a kutyákat, akkor leszakították a vaskapukat és odarohantak hëzza. Mondták:

– Lássátok, szeretett kutyáim, ez a vasfejű farkas az én életemből ki akar pusztítani. Csináljatok vele, a mit akartok. Akkor az Audz megragadta a vasfejű farkast, odadobta Rigónak, a Rigó meg a Kopaczhoz lökte. A Kopacz úgy elnyelte, mintha sose lett volna, ő meg leszállott a fáról.

Nem volt más, csak a három kutya s ő s a juhok. Visszafordította s elűzte a vasfejű farkasnak a barlangjáig, meggyújtotta a barlangot, még elégette a vasfejű farkasnak az anyját. Akkor eljött egy forgószél, még a hammát ës elvitte. Ő meg elhajtotta a juhokat hazájába.

Este hazaért az ő apjának a házához, az udvarba. Az apja nem gondolhatta, hogy ki hajtja azokat a juhokat az ő házához s örvendett, hogy az ő fia megint egy nagy sereg juhokkal hazaérkezett, az Isten megsegítette.

Mire ő bément volna a házba, a három kutya odaállott az ablakhoz és azt mondták neki:

– Szeretett gazdánk, minekutánna mi el voltunk átkozva a mi anyánk méhétől fogva, hogy addig ne szabaduljunk a kutyabőrtől, valameddig egy keresztyén embert meg nem mentünk a haláltól, meg az a keresztyén ember nékünk hármunknak egy vágásra -95- a nyakunkat el nem vágja, hát azért, szeretett gazdánk, holnap hat órakor hárman egy széjben az ajtó előtt állunk, hogy egy vágásra levágjad a fejünk.

De a szegény legény búsult, hogy az ő szeretett kutyáit hogy bírja elpusztítani, a kik őt megmentették. De a kutyák azt mondták, ha nem teszi meg, hát vége életének. Szegény fejének nem volt kardja, kése, a mivel egy vágásra levágja a nyakukat. Elutazott a biróhoz, kérte, szüveskedjék vaj kést, vaj kardot rendelni, mert né, hogy van néki a sorsa. A bíró bévezette egy házba, ott voltak felakasztva kardok, kések, válogatták ott, s egy rozsdás leszökött a szegről a földre. Ő azt hazavitte, megfente, de ő akkor éczczoka még álmodni sem bírt bújában. Reggel mikor kivirradott, ment ki a karddal. A három kutya az ajtóban állott. Csak ránëztek, mintha megsiratták volna őt. Megfordítja hatszorig a kardot a kezén, meg akkor lecsapja a nyakukra úgy, hogy a háromnak három felül esett a feje. A három kutyabőrből kibújt három királyfiú, letérdeltek elibe, köszönték az ő jó cselekedetét, hogy megmentette őket a kutyabőrtől. Köszönték minden jóságát meg elvándorlottak onnat.

No most volt a szegény legénynek juh elég, pénz elég, az Isten megáldotta őt mindennel. Még elmentek a menyasszony után, elhozták azt ës nagy vígan, oly nagyszerű bált építettek, mely keresztül hallatszott hetedhét országon, még az óperencziás tengeren ës túl. Tál, tányér elég volt, czipó, leves kevés volt, istenes ember volt, ki egy falást kapott volt. -96- Czinege, czubók, nyirfa horog, havat ettek, vizet ittak, jeget haraptak, csak úgy laktak. Maradt bellöle két darab, mind a kujakom.

11. A háromágú tölgyfa tündére.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon ës túl volt, még az óperencziás tengeren ës túl lakott a zöld királynak egy fia. Ő, mint egyedül volt a rëzëdëncziában, unta magát. Vette a fegyverét, kiment vadászatra. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy kis nyulat. Azt ő czélba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:

Meghatta az életét, nem bántotta. Tovább ment, a nyúl ës elszaladt. Talált egy rókára. A rókát ës czélba vette, és a róka ës azt mondta:

Aztot ës elbocsátotta és elment tovább az erdőbe. Talált az erdőben egy kis őzet. Aztot ës czélba vette, hogy lelője, az ës visszaszólt neki, azt mondja:

– Királyfi, bocsánatot kérek tölled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, mit megköszönsz.

– Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Hotolj bé az erdő közepéig. Találsz ott egy -97- háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy szálat, majd abból kijő egy tündér küsleány, mely néked lesz feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán még szükség lëszën rëa.

El ës ment, meg ës találta, le ës vágta, abból kijött egy szép tündér leány, abból a tölgyfaágból. Rikótott neki:

Ő forgott ott körül kereken, hogy a vizet elévegye, de a flaskó feldűlt és a víz ellett. A szép tündérleány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.

– No kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el ide s ide az erdőbe, a hol még egy tölgyfát levágtál volt. Vágj le még egy szálat, mert abból egy szép tündérleány jő ki. De vizet vigy neki, nehogy szükség legyen rëa.

Eleget járt ő erre, arra, hogy vizet kapjon, ott az erdőben, de nem talált. Volt neki egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát ez ës jó. Megint úgy járt, mind a másikkal. Levágta, kijött a szép tündérleány belőle, ő bort adott neki, de úgyës meghalt, igen erős ital volt. No most mán nagy búja volt, hogy abból ës kifogyott. Felvette aztot ës, hazavitte nagy búson, hogy milyen szerencsétlen ember lett belőle. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem bírja felhasználni. Eltemetteti azt ës szép rendesen. -98-

No mán búsult egy darabig, és megint elment az erdőbe vadászni. Még akkor találkozott a nyúllal.

– No kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hogy mutassam meg, hol van az élő víz.

Megtalálták a tölgyfát, a honnat kettőt levágott, a harmadik megvolt még.

A küs nyúl kapja a kancsót, odaemeli a küs leánynak, ivutt belölle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a küs leány letérdelt előtte, a királyfi előtt, bocsánatot kért tölle, hogy megszabadította a tölgyfától. Azt mondja neki:

– No tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon, ezzel köszönöm jó tettedet. Mert mű meg voltunk mindhárom testvér, anyánknak méhétől fogva átkozva, hogy ne tudjunk megszabadulni a tölgyfa gyükerétől, valameddig egy keresztény ember le nem vágja, jótett irányában. Ezen túl mán ketten leszünk ezen a világon ës, meg a paradicsomban ës.

Megölelték egymást, megcsókolták. A küs nyúl ugrált előttük, örvendve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát. -99-

No útra keltek mind a hárman. Mentek, az út közbe, minek előtte haza érkeztek volna, a váron kűjel volt egy szép kút. Oda leültek, ott elbeszélték a maguk sorsukat. Azt mondja a tündérleány a királyfinak:

– Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, én a tündér ruhában nem vagyok bátor bémenni a te laktanyádra. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél el haza, hozzál nekem új ruhát.

Ott maradt, és elment a királyfi, hozott neki ruhát, de örömében sokáig múlatott, míg ruhát csináltatott a tündérleánynak. No mán hagyjuk a királyfit, még nem érkezett vissza.

Jártak oda a kútra vízért. Hát hogy őt ne lássák ott a kútnál tündér ruhában, volt egy nagy fiszfa, árnyékot tartott a kútnak, arra felmászott. A küs nyúl elment éleséget keresni magának. Kiment a kútra egy boszorkányné vizet meríteni. Bétekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. Mert a tündér mán fenn volt a fiszfán. Ő azt gondolta, hogy ő az. Tekintett erre, arra, nem látott senkit, gondolta, mégës csak az ő képe. Meglátta végre a tündérleányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A megmondta, hogy në, hogy történt vélle, egy királyfi őt megszabadította. És mindent elmondott annak a boszorkánynénak. Hogy várja ő a királyfit, hogy hozzon neki gunyát.

Akkor a boszorkányné megfogta és bédobta a kútba a tündérleányt. Volt neki egy leány, a boszorkánynénak. -100- Elment haza, kivezette a maga leányát oda, meg felhágtatta a fiszfára.

Odaérkezett a királyfi a gunyájával. Mondja neki, keresi körül kereken, hogy hol lehet az ő menyasszonya. Mán a tündérruhát felvette volt a boszorkányné leánya, csak mégës feteke, csúnya volt. Meglátja a küs nyulat a királyfi és mondja neki, hogy hol van a leány?

– Itt hattam – azt mondja a küs nyúl – a kút mellett. Elmentem valami éleséget keresni, mire visszatértem, hát fel a fiszfára felmászott.

No mán nézik körül kereken, hát ott van a leány a fán. Mondja a királyfi neki:

Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatját, hogy csúnya, feteke, pedig milyen szép volt. Mi történt vélle?

– Ó lelkem, kedvesem – azt mondja a czigányné leánya – a nap sugara reám rohant, megfogta egész ábrázatomat.

No felöltöztette a királyfi, ő gondolta, hogy a tündérleány. Elvitte haza. De abból a tündérleányból, melyet a czigányné bévetett a kútba, lett egy szép aranyhal. – No mán hagyjuk az aranyhalat a kútban.

A czigányleány éltek a királyfival, felesége volt neki. Elment a vén boszorkányné oda a leányához. Mondta neki:

– Vajjon valami nem történik-é még abból? Mert én kijártam a kúthoz, egy szép aranyhalat láttam -101- a vízben. Netalán abból a leányból lett volna az a hal. Hát én azt tanácsolom neked fiam, – mondja a leányának – tedd magadat beteggé. Mondjad a királyfinak, addig meg nem fogsz gyógyulni, míg nem, abban a kútban van egy arany hal, hogy azt ki nem fogatja.

A királyfi azt ës megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték, evett belölle és meggyógyult. Azt mikor a szakácsné takarította az ablak alatt, egy pénzecske az oldaláról leesett a földre. Hogy az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa, mely minden écczoka megvirágzott, délig megért az alma rajta, más écczoka elvitték a gyümölcsét.

Gondolta a király, vajjon mi lehet abban, hogy ők annak a gyümölcsét nem tudják használni. Annak a gyümölcsét a tündérek hordták el. No de a boszorkányné megint elment a leányához. Mondta a leányának:

– Mi dolog ez? Nehogy később rëautasodjanak, hogy nem ő a tündérleány. Ki kéne vágatni azt a fát.

– Semmi hasznát nem veszszük annak a fának. Vágasd le onnat, hogy többet ne ës lássuk, mert úgyse lehet semmi hasznát venni.

Volt a szomszédban egy szegény ember. Meghivatta a király, hogy vágja le azt a fát. Le ës vágta a fát rendesen. A szegény ember, mikor elródalta, hasigálta, egy küs darab kiesett belölle. A szegény ember, hogy látta, hogy olyan aranyfa, azt a küs darabot bétette a zsebébe, hogy hazavigye kincsnek. No mán a -102- király nem tudta, hogy a szegény ember valamit viszën el onnat. Megfizette a fáradság díját és a szegény ember hazament. Letette azt a küs darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé egy küs szëgëlletbe. Az ott maradt, de a többi fát a királyné elégettette.

A szegény ember, esve lett, nem tudta mi dolog nálla, olyan világosság van a házban, gyórtya nélkül láttak eleget. Mondja a feleségének:

– E kell legyen, ez a küs fadarabocska, bizonyára e világít úgy nállunk.

Másnap elmentek munkába a szegény ember, a felesége, meg volt egy nagy leánya, a királyhoz. Jó reggel, még a házat ki se seprették s ágyat se csináltak jól. Esvére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukba, ki járhat az ő házukban, a ki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.

Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz munkába. De honn hatták a leányt elrejtve, hogy tudják meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hatták szerteszét minden portékájukat. A leány az ablak alatt állott, titkon, hogy lássa, ki lehet az. Hát a küs fadarabból kijő a tündérleány, kezd sepergetni a házban szép rendesen. Ágyat megveti, mindent, a szegény ember leánya csak nézte, hogy mint dolgozik az a leány s abból a fácskából jár ki. Nagy hirtelen megnyitja az ajtót, bészalad a házba, a fácskát megragadta, mire a tündérleánynak híre lett volna, nem bírt többet visszamenni a fába. -103-

No megkapták a tündérleányt. Hát nem volt mit csinálni, ott maradt véllik a tündérleány ës. És azután a két leány együtt ment el a király udvarába munkába. Ott szërre mondtak egyik egy mesét, a másik más mesét, rëajő a sor a tündérleányra egyszer Mondja a király:

– No mondjál mán tésës egyet, te vagy a legszebb, lássuk, mit láttál, próbáltál életedben.

– Egyszer volt, hol nem volt, egy királyfi egyedül. Kiment vadászatra, találkozott egy küs nyúllal… stb… No én vagyok az a tündérleány, a kit a királyfi a tölgyfából kivett!

Megölelte a királyfi, a czigányleányt pedig lófarka után köttette a királyfi s máég ës élnek, ha meg nem haltak.

12. Mátyás király aranyszőrű báránya.

Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király, hogy:

– Igaz – azt mondja – nekem van a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, és oan csobánom van, hogy sosem hazudott. -104-

– De én megmutatom, hogy hazud, mert én megcsalom, hogy muszáj, hogy hazudjon.

Jó, mán kezet fognak, aval jócczokát mond a burkus király és elmënën onnat más szállására. Ott felöltözött a burkus király ilyen parasztgúnyába né, és elment ki a tanyára. Köszönti a csobánt. Fogadja a csobán.

– Adok én neked sok pénzt, és hat lovat és hintót, add nekem az aranyszőrű bárányt.

– Jaj, – azt mondja – a világért se adnám, mert felakasztatna Mátyás király.

Haza mënyën nagy búsan a szállására, és ott búsul, és ott volt a leánya ës. Azt mondja:

– Ne búsuljon, mert elmënyëk én egy csomó szín aranynyal és megcsalom én.

Vitt egy ládácska szín aranyat és egy üveg bort jó mézesen, hogy a csobánt megcsalja. De azt mondja a csobán, hogy neki nem szükös a pénz, Mátyás király felakasztatja, ha kérdi, hogy hova lett az aranyszőrű bárány. Addig mondott a leány, addig incselkedett, hogy megitták a bort, de a leánynak kellett elébb innia belölle, hogy lássa, nem tett-é valami étőt beléje. Oan kedve kerekedett aztán a csobánnak, hogy azt mondja: odaadja, ha hagyja, hogy vélle háljon, de pénz néki nem kell, mert pénz neki elég van.

Sokat nem szokotálódott a leány, hagyta hogy vélle háljon. No azután azt mondja a leány a csobánnak, hogy:

– Nyúzd meg a bárányt és a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell, csak a bőre.

Hazavitte nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No örvendett az apja ës, hogy a leánya meg tudta csalni a csobánt.

De reggel lett, és búsult a csobán, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Jött haza a csobán, hogy a királynak mondja meg, ha mit tud hazudni. Útközben bészúrta botját egy féreglikba (egérlyukba), és a kalapját rëa tette. Elhátrált tölle, még neki ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király: -106-

– Ott bizën nincs más, az aranyszőrű bárány elveszett, a farkas megette.

Aval kivette a botját és hazament esmég a király felé. Esmég talált egy féreglikat, és esmég beletette a pálczáját, rëa a kalapját és köszöntötte király uramnak:

Esmënt kivette a pálczát és ment hazafelé. Harmadszor ës talált egy féreglikat, belétette a pálczáját, rëa a kalapját, és köszöntötte király uramnak.

Kivette a kalapját, és tovább indult Mátyás király palotájába és ott a burkus király ës a leányával az asztalnál ülnek. No osztág bémënën és köszönti a két királyt és a leányt ës. De mán a bőrt oda vitte volt Mátyás királynak a burkus király és most várták, hogy hazud-é, mert ha hazudott volna, Mátyás király -107- elvesztette volna a fele királyságát. Kérdi Mátyás király:

– Nincs semmi egyéb, mint az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránynyal felcseréltem.

– Brává – mondta Mátyás király a csobánnak – hogy nem hazudtál, má most néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tölle elnyertem.

– No – mondja a burkus király, – én ës odaadom a leányom, úgy ës megkóstolták egymást.

13. Mátyás király és a székely ember leánya.

Mátyás királynak volt egy hű szolgája. És kiküldte, az országút mellett volt egy kő, és azt mondta:

– Minden embert, a ki az országút mellett jár, keríts oda, hogy a követ nyúzzák meg, mert a király poroncsolatja és a király akaratja.

Egyszer egy székely ember is ment arrafelé a leányával. Azt ës odakerítette a szolga, hogy segítsen a többinek. Egyszer azt mondja a leányocska, hogy ott szokotálnak:

– Apám, menj fel Budára Mátyás királyhoz, és mondd meg, hogy vétesse elébb a kőnek vérit, akkor majd megnyúzzuk.

– Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én elébb vétessem vérét a kőnek? Te furfangos ember!

No mondja, hogy egy leányocskája van, s ammondja. No hogy ammondta, adott neki két divót és egy csumó pénzt. Mondta:

– Vidd el ezt a leányodnak, ültesse el. Mikor azok a divók megnőnek, hát akkor jőjj fel hëzzám.

De hogy odavitte, a leányocska egyszeribe feltörte és megette a divót. No mondja a székely ember:

– No menj fel apám Mátyás királyhoz, és mondd meg neki, hogy mán kifejlődtek a divók. – E volt a két csecse a leánynak. -109-

Akkor adott a székely embernek két szál kendert Mátyás király. Mondta, hogy abból a két szál kenderből csináljon főkötőt a királyi rëzëdëncziának. Esmënt adott a székely embernek egy csomó pénzt, és a székely ember azt a két szál kendert vitte haza a leányának, hogy csáljon főkötőt. És mondta a leányának:

– Vidd fel Mátyás királynak, és mondd meg neki, hogy csináljon abból a két forgácsból ësztovátát, csőllőt, vetéllő fát, akkor csinálok főkötőt abból a két szál kenderből, a mennyi kell.

– Mondd meg a leányodnak, hogy ha az ujan okos, akkor jőjjön hëzzám: se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha ujan szép arczulatja van, akkor meg ës veszem. – Mert Mátyás király akkor még nőtlen volt. – Hozzon ajándékot, s ne ës, köszönjön ës, s ne ës.

Egyszeribe a leány fogott egy verebet – az az ajándék – s mikor a királyhoz ért, akkor eleresztette. Meghajtotta magát egy kicsit, de nem szólt egyet ës. Az apjának volt egy nagy háló, abban ment a király elé. Az apjának volt egy szamár, annak megfogta a farkát és mind a szamár nyomán ment. Hát nem az az ország útján jött, hanem a szamár nyomán. -110-

No mikor odaért a királyhoz és meghajtotta magát, az ajándékot megmutasztotta és el ës repítette a madarat. De nagyon szép fehérnép volt. Egyszeribe megcsókolta, kezet fogott, megmátkásodtak, meglett a nagy bál, ujan bál volt, hogy a Duna vize akkor vállott volt borrá, mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.

Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak. De egyszer lett egy sokadalom abban a városban, Budán. Amind a szekerek ësszegyuróztak, egy szegény embernek a kanczája nagyon csitkózó volt. Lefeküdt és megcsitkózott és egy más embernek a szekere alá nyomta ki a csitkót. Mikor a szegény ember meglátta, hogy a kanczája megcsitkózott, ki akarta húzni a csitkót a szekér alól, de a kié a szekér volt, a nem engedte, azt mondta, hogy az ő szekere csitkózta. Felpanaszolták, hogy hogy történt a dolog, de azt mondta Mátyás király ës, hogy a szekér alatt volt a csitkó, tehát a szekér csitkózta és nem a kancza.

Úgy megbúsulta a szegény ember magát, no de kijőnek onnat a törvényházból, és ő bizony hallotta, hogy a királyné még okosabb, mind az ura, és szokotálja, hogy bémënën és kér tanácsot. Bémënën a Mátyás király feleségéhez és elpanaszolja a baját.

– Óh te szegény ember, látszik, hogy szegény ember vagy! – Azt mondja a királyné: – Menj el és keress egy hálót és egy gübülőt, a mint a vízben szokás halászni. Menj ki a mezőre, és ott a homokban szúrjad a gübülővel, – és hogy halászszon a hálóval. -111-

Úgy ës tett a szegény ember. És a király meglátta és behívatta, hogy micsoda szamár ember, hogy a homokban halat keres. Azt mondja a szegény ember:

– Óh te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta ezt. No de nem baj, legyen abba, visszarendelem neked a csitkót.

De aval a király úgy megharagudott, hogy a felesége mért adott ujan tanácsot a szegény embernek. Bément a feleségéhez, mondta, eltakarodjék, a királyi életben a nap meg ne süsse többet.

– Nem bánom, el ës megyek, csak engedd meg, hogy a mit szeretek, kedvelek, el ës vihessem magammal.

Aval elköltözött a felesége. Tudta, hogy az urának olyan szokás van, hogy este lefekszik a paplanos ágyba és ott elalszik. Akkor négy emberrel odament, és a paplannak négy szegét megfogatta, és elvitette a királyt ës oda, a hova ő költözött, egy bándoros ablakos házba. Mikor másnap mëgëbredëtt, és látja, hogy alig lát ki a bándoros ablakon, azt mondja:

– Te megengedted, hogy elvigyem, a mit legjobban szeretek, hát elhoztalak magammal!

14. A két aranyhajú gyermek.

Volt egy embernek két gyermeke, anyjuk mostoha volt. Azt mondja a felesége az urának, pusztítsa el ezt a két gyermeket, mert ő nem tartja. No az apja azt mondja:

– Vegyetek egy tarisnyát és menjetek akármerre, mert az anyátok nem akar az életben szenvedni.

No a gyermekek megkeseredve elindultak. Találkoztak egy őzecskével. Kérték, hogy nincs-é valami, hogy egyenek, mert ők megehültek, hogy vándoroltak. Az őzecske azt mondja:

A leányka nem akart inni, hogy ő őzecske legyen, de a fiucska ivutt, őzecske lett belölle, azt ett, a mit a többi őzecskék, ott maradott az erdőben.

No de a leány ment, vándorolt tovább, elért egy városba, ott elhítták napszámba, kendernyőni. Ott aztán, a mind a kocsik jártak, hát ő neki kivánsága volt arra, ha őt megvenné (elvenné feleségül) az a -113- kocsibeli úr, hát ő szülne egy pár aranyhajú gyermeket neki. No jő egy királyfiú, s így szól neki:

– Végy fel király, végy fel kedves királyfiú, mert én megékesítem a te életedet egy pár aranyhajú fiúval.

Aztán felvette, elvitte az ő nagy királyi palotájára. Az asszony megterhesedett, s a királynak eljött az a rendelete, hogy menjen verekedésbe. Mikor aztán jött az üdő, hogy a terütől megmentődjék, hogy az asszony megszaparodjék, az ő anyja a hiuba igazította, hogy ott szülik bé (t. i. a kürtőn át) az első gyermeket, mert pogány volt. Az az ő anyósa két kupókölyköt vitt bé az anya alá, és az ő két aranyhajú gyermekét a ganyéba temette bé.

No immán a királynak nehezen esett, hogy ő oan társat vett, hogy kupókölyköt szült, és bétemette a földbe, és a két kupókölyök úgy szopott belölle.

A két gyermekből két szép fa lett, aranyas levelesen. Az a két fa a királynak mindig meghajtotta magát, és azért az úrnak az anyja levágatta azt a két fát, hogy ott ne legyen. Azt mondta, vágják le azt a két fát onnat, csáljanak ágyat belölle. De azt mondja a király:

– Ha az országnak a negyed részét adnád, úgy se vállanám meg a két fától.

De a királyné azt mondja, hogy meghal, ha le nem vágja. Nohát azt mondja (a király), hogy csináljanak hát ágyat belölle. Egyikbe ő feküdt, a másikba az asszony. -114-

Immán az ágyat elégették, és a deszkából kiszökött két szikra s lett belöllük két aranyszőrű bárányka.

Aztán az öreg asszony azt ës levágatta, mert azt látta, hogy a királyúrfi, az ő fia, azt ës nagyon szereti. Aztán az az öreg asszony, amind a báránykákat megnyuzatta, a belét kiküldte két szolgálóval a folyó vizére. De a leányoknak meghatta az asszony, hogy nehogy valamit elszalaszszanak belölle, bár annyit, mind az ujjam. De az egyik elszalasztott egy darab belecskét, csak annyit, mind az ujjam. Aztán a másiknak könyörgött, hogy szalaszszon el ő ës, mert nagy tilalom alatt voltak. Aztán a nagy folyóvíz odavitte, a hol a sok kövécs szárazon maradott, egy porondra.

Ott ők aztán, mert két szép aranyhajú gyermek voltak megint, kopaszon, csórén voltak a víz között. Aztán a hold meglátta éjjel, hogy ott két arany gyermek játszodik csórén. A hold, a mint hazament, az édes anyjának elbeszélte, hogy mit látott az éjjel. Aztán az édes anyja a holdnak kész volt, hogy megruházza bár két sapkácskával. Csinált ës mindakettőnek. A holdnak az anyja mondta a fiának: -115-

– Én fiam csálok, de a nagyobbat add a küssebbnek s a küssebbet a nagyobbnak, mert ha édeseggyek, megcserélik.

Most immán a nap látta meg nappal, hogy két aranyhajú gyermek futkos ott mezittelen, csak egy sapkácskában, és most ő mondta az anyjának, hogy csáljon nekik valami ruhát. Az anyja csált nékik két inget, egyet nagyobbat, s egyet küssebbet, s megporoncsolta a fiának, hogy a küssebbnek adja a nagyobbat oda, s a nagyobbnak a küssebbet, mert ha egytestvérek, megcserélik.

Immán a szél akadott rëik, hogy ott játszadoznak kopasz lábbal. Mondta a szél ës az anyjának, s a szélanya csált nékik küs papucsot, és a szél aztán béfútta őket egy faluba, egy városba. És a szél éppen oda fútta, abba a városba, ahol az apjuknak éppen vendéglése volt. Aztán jelentették a királynak, hogy milyen szép küs gyermek van, hogy ereszszék bé. És a király bé is hítta.

A gyermekeknek ennik adtak a vendégségben, és odaültette a király őket maga mellé. Aztán mondotta az apjuk:

– No fiuk, tü tudnotok kell valamit, valami beszédet, vaj mit. Mondjátok meg.

– Vaj igen, mondhatunk mü egy beszédet. Volt egy embernek két gyermeke, és mostoha anyjuk volt. Azt mondta akkor a mostoha az urának, hogy pusztítsa -116- el a gyermekeket, mert ő nem tartja többet, stb., stb.

Csak azt a beszédet mondták el a királynak. És az édes anyjuk mindaddig örökké bé volt ásva derekáig az udvar közepébe, s a két kupókölyök mind szopta. A mikor mondták, a királynak az anyja kilencz párnán ült és mind egy-egy párna kifordult a feneke alól. Mind mondta:

S megmondták. S a királynak a boszorkány anyját akkor kötötték ló farka után, a feleségét kivették a földből és máég ës élnek, ha meg nem haltak.

15. Az agárbőrös királyfi és felesége.

Egyszer egy asszonynak sose lett gyermeke. Hát ő sepergetett, hát ő azt szokotálta, hogy’ nem ád az isten néki akarmilyen gyermeket, ha minyátt agárbőrös volna ës. Hát ő bizën elterhesedett és éppen agárkölyke lett. De ő királyi rangban volt. Az aztán annyira nőtt, hogy mán házasságra kivánkozott az agárfiú. Fellépett házaskorra. Azt mondja néki az anyja:

– Tudom egy országban egy királynak három leányát, és egyet megkéretek.

Hát aztán, a mint hozták a kocsival, mert csakugyan megkérette, a falu végére leült egy vén boszorkányasszony. Azt mondja a menyecskének:

– Te ifjú leány, hogy nem búsulsz? Te nem ës tudod, kinek visznek feleségnek. Annak az agárkölyöknek, a ki a lovak mellett jár.

– Engem királyfinak kértek, s ha királyfiú lesz, úgy becsüllöm, mint király fiát, s ha agárkölyök lesz, úgy becsüllöm, mint agár kölykét.

Aztán abbizën az anyjuk lefektette a fiatalokat, a mikor vége volt a vendéglésnek, és az agárkölyök megölte a szép menyecskét, hogy mért mondta neki, hogy csak úgy becsülli, mind agár kölykét. Aztán reggel a királyné kérdi a vőlegényt:

– A pinczébe bétemetem, de megkérem kiedet, ne szóljon senkinek. – Ott van éppen még két leány, ahonnét azt hozta.

– Te ifjú leány, ha te tudnád, kinek hoztak, hát nem ringatnád magadat abban a kocsiban. -118-

A vőlegény azt a menyecskét ës megölte. Aztán kérdi az anyja megint, reggel, hogy hol a felesége. S azt mondja:

– Én megöltem, mert azt mondta, hogy én agárkölyök vagyok, amint hoztuk.

Aztán az az agárbőrös királyúrfi mind ment a harmadikhoz ës. Mondotta az öreg asszony:

– Te királyküsasszony, ha te tudnád, kinek visznek, nem ringatnád magadat úgy a kocsiban.

– Hogy ne legyek örömben? Mert engem egy kegyes királyfinak kértek, s én úgy becsüllöm, mint kegyes királyfit.

Mert az anyja, hogy megátkozta, mikor született, még nem látta (az igazi) bőrét. Akkor arra tanította az anyját a menye, hogy este leveti az agárbőrét. Aztán mondotta az anyósa a menyének:

– Tegyünk egy fazék szenet, édes fiam, és te taszítsd bele az agárbőrt, hogy elégjen.

S úgy tettek, hogy mind elégett. De az agárbőrös megëbredëtt écczoka. Mondta nőjének:

Aztán búsult igen-igen az a király, a kinek agárbőre volt, hogy mért égett el. Aztán az asszony terüben maradott volt, s a férje tett a felsége tíz ujjába tíz arany gyürűt, aztán a derekára szép ezüst övet, mert terhes volt, s a lábába selyem papucsot hagyott az ura neki. Akkor a feleségét megölelgette s bólcsúzott el:

– Feleség, míg én a derekadat meg nem szorítom, soha meg ne szülj semmit, mert két aranyhajú gyermek van nállad. S a tíz ujjadból a tíz gyűrű, s a lábadból a selyem papucs fel ne bomoljék, amíg én meg nem ölellek.

Aztán az asszony nem tudta mit csináljon egyebet, vett három háromsinges vaspálczát, mert az ura azt ës meghatta, és háromsinges vasbocskort.

– Hogy ingemet olyan csúffá tettél és a bőrömet -120- elégetted, soha le ne szabaduljanak a testedről. Háromsinges vasbocskort végy, háromsinges vaspálczát végy, mégsem találsz rëám.

No most utazott az asszony, a férjét, hogy keresse meg, hol van. Hát ő bizën elvetődött éjjel a holdnak az anyjához. Mikor odaért, a holdnak az anyja azt mondta annak az utazó asszonynak:

A hold mikor hazament, haragudott ës az anyjára, hogy mért eresztette bé az idegen fehernépet. A holdnak az anyja kérelte a fiát, hogy:

– Az egy utazó asszony és az ura után verdődik. Inkább, ha láttad valahol, igazítsd meg.

– Adjanak annak egy arany guzsalyt, és igazítsa a naphoz, mert én éjjel nem látok mindenhova bé. Árnyék ës van.

A nap se látta. Adatott az anyjával egy arany orsót. Azután azt mondja a nap, hogy menjen el a szélhez, a legjobban tudja hol van. A nagy vasbocskor majd elváslott, míg megtalálta az urát.

A szélnek az anyja ës azt mondta, hogy a fia haragosan mënën haza, de a szél aztán megigazította, hogy hoa menjen, hogy melyik városba menjen. Adott neki egy arany matollát, és azt mondta, hogy az ura abban a városban mán megházasodott, vagyon három gyermeke. A szél arra tanította azt az asszonyt, hogy menjen el abba s abba a kapuba. Ott leültette, -121- azt mondta, hogy üljön a kapuba, és vegye elé az arany guzsalyt, orsót és matollát, és hogy a leánya kijő, hogy megvegye a guzsalyt. És mondja meg, hogy ő oda adja, de ő együtt akar hálni az apjával.

A kapuba mind ott perregtette az orsót, s kijött a leány, hogy megvegye. Aztán meg ës mondta a leány az anyjának (t. i., hogy mit üzent a künn ülő asszony), és az anyja azt mondta, hogy adjanak álomport az urának, akkor nem tudja, ki fekszik mellette, nem látja azt a czigánynét. Mert most czigányné formára volt a felesége.

Hát a szolgaleány oda adta az úrnak az álomport, és aztán megleste, hogy mit fognak beszélni. És azt hallotta, hogy a czigányné azt mondta neki:

– Édes uram ölelj meg, mert a tíz ujjamat a tíz gyürű szorítja, s a derekamat ës öleld meg, és a papucsomat ës húzd le a lábamról, mert fiat szülhetnék.

Másodnap ës kiül a kapu elejébe az arany guzsalylyal. Odajő az ura leánya, hogy megvegye.

No az anyja esmég álomport adatott az urának, s mikor az asszony lefeküdt melléje, sírva mondta:

– Édes uram lelkem, ölelj meg, még csak egy éjem van ezen küjel, nem tudom megszülni a gyermekemet.

A gazda s a szolga elmentek vadászni, de a -122- szolga nagyon szomorú volt. És azt mondja neki a gazda:

– Hát hogyne volnék szomorú, mert ha maga hallotta volna, amit én, még inkább búsulna.

Akkor kérte a szolga, hogy megmondaná, de ha megmondja is, úgylehet meglövi. Mondotta a szolga az urának:

– Itt egy czigányné árult itt háromfélét, és a királynénak kedve volt, hogy megvegye, de a czigányné nem árulta máskép, csak hogy a királylyal feküdjék egy ágyba.

Aztán a gazdának lebeszélte, hogy hogy történt. Hogy kérelte, hogy ölelje meg, de álomport adtak bé neki, azért nem ëbredëtt fel. A gazda mondta a szolgának:

– Mikor még az estét érem, és megveszik a matollát, akkor az álombort öntsed bé a fërëdőbe.

Aztán meghallotta a király, a mint könyörgött, és megölelte a feleségét, és az ő (öv) lepattant a derekáról, a gyürűk ës az ujjából és a papucs a lábáról és megszülte a pár aranyhajú gyermeket.

16. A sárig kicsi kígyó.

Volt egyszer egy szegény ember és a felesége. Azok merén búsultak, hogy egy gyermekük sincsen. Egyszer felkel egy reggel az asszony és azt mondja az urának:

– Csak hallgassa meg, milyen paraszt (bolond) álmot láttam én az écczoka. Azt láttam álmomban, hogy egy öreg ember nálunk jött és azt mondta: Tudom én mért búsultok. Tü azért búsultok, mert nincsen gyermeketek. Reggel menj ki a kapu elejébe, ha valami lelkes, vaj lelketlen állat mënyën a kapu előtt, fogadd el, és al lesz a tü fiatok.

No reggel mondja az asszony az urának, hogy ő milyen paraszt álmot látott az écczoka. Azt mondja az ura:

Kimënyën az ember a kapuhoz, ott áll egy darabig, és látja, hogy mënyën arra felé egy sárig kicsi kígyó. No, ördögadta varasgyékja, no megfogta és a keblébe tette. Bévitte a feleségének és ott jól tartották tébe mártott kenyérrel. Egyszer azt mondja a sárig kicsi kígyó:

– Mit akarsz te szerencsétlen teremtés, sz a király minyát fejemet véteti. -124-

El ës ment a szegény ember a királyhoz. Há éppen a katonákkal vizsitálódott a király. Mondja neki a fia szándékát. A király nagyot kaczagott, még a könnye ës kijött beléje. Azt mondja a király, jól van te szegény ember, fiadnak adom a leányomat, ha három fő feltételre megfelel. Első feltétel a lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér Ilona kertjéből. Ha ezt meg nem teszi, fejét vétetem néki ës, néked ës.

No búsult a szegény ember, hogy most kifogy abból az egy fiából ës. Haza mënën és sírva mondja a fiának, hogy milyen nagy dologra adta a fejét. Ha holnap reggel három arany alma nem lesz a Tündér Ilona kertjéből, fejét véteti néki ës s a fiúnak ës. Azt mondta a sárig kicsi kígyó:

Azzal kisirült az ajtón, meg se állott a Tündér Ilona kertjéig. Itt a kerthasadékon bébujt a kertbe, felmászott a legelső fára, egy aranyalmát leszakasztott. Erre oant csendült a kert, hogy hét országba elhalczott. Csak bújik elé a hétfejű sárkány, mert az őrzötte a kertet. De a sárig kicsi kígyó bébujt a fa odvába, hogy a sárkány nem látta meg, és a sárkány nagy mérgesen elment. Ekkor kibujt a sárig kicsi kígyó, még leszakasztott kettőt, és azzal haza sietett. Azt mondja az édes apjának: -125-

Azzal a szegény ember tarisznyába tette, és elvitte a királynak. A király jól megvizsgálta az almákat, s látta, hogy csakugyan tiszta aranyalmák. És azt mondta a szegény embernek:

– No, szegény ember, egy feltételt megtett a fiad, még kettő hátra van. Második a lesz, hogy ha holnap reggel oan palota nem lesz a te házad helyén, milyen az enyém, halálnak haláláal haltok meg.

Csak most búsult igazán a szegény ember, hogy hogy tudja megtenni a kicsi teremtés. Lopni csak lophat, de hogy építsen, azt nem tud. Haza menyën és sírva mondja a fiának:

– Látod fiam, mire adtad a fejedet? Mindenképen el akar pusztítani a király münköt. Ha holnap reggel oan palota nem lesz a házunk helyén, mind a királyé, halálnak haláláal halunk meg.

– No édes apám, ha még ezen ës tud búsulni – mond a sárig kicsi kígyó – feküdjenek csak le, majd reggel másként ëbrednek fel.

Erre a sárig kicsi kígyó kiment az udvarra, elévett egy kicsi sípot, belé fuvintott, hát annyi ördög kerekedett az udvarra, hogy a csillagok fényét ës elvették. Csak elébilleg egy sánta ördög, azt kérdezi:

– Tépjétek le ezt a kunyhót innen és reggelig oan palotát építsetek, mind a királyé. -126-

Hëzza fogott az a sok ördög, csak surrogtak-burrogtak, mikor virradott már, kész volt a palota. Felëbredëtt a szegény ember, csak dörgöli a szemét, fel a felesége ës, csak törli a szemét, kérdezik egyik a másiktól, hát vajon ők-é? Odaszökik a sárig kicsi kígyó és azt mondja nekik:

Arra a szegény ember elindul a királyhoz, hogy bémutassa a palotát. A király mán a tornáczból nézte a maga palotájának a társát. Azt mondja a szegény embernek:

– Bé se jöjj, te ördöngős fiúnak ördöngős apja, hanem vidd a harmadik fő feltételt. Ha holnap reggel a két palotát arany lánczczal össze nem köti, s arany híddal, s a hídnak két szélén arany madarkák nem énekelnek, halálnak haláláal haltok meg.

Azzal hazament a szegény ember, de mámost nem ës búsult, tudta, hogy a fia azt megteszi, csak arra ës megsegít az Isten.

Hát reggel a fiával az arany hídon, arany hintóba ment a királyhoz, és a király néki adta a leányát. De a királyleány sírt, búsult, hogy ő nem lesz a felesége, annak a csúnya sárig kicsi kígyónak. Ha hëzza talál nyúlni az écczoka, megfogja, s kitekeri a nyakát. De mit volt tenni, felesége kellett hogy legyen.

Erre este lett, az új házaspár külön szobába ment, de a királyleány sírt, hogy ő nem fekszik melléje, inkább elszakasztja, s a tűzbe dobja. De mégës csak le kellett feküdni vélle. Erre a sárig kicsi kígyó keresztül -127- bucskázik a fején, lesz belölle egy dali szép királyúrfi. Azt mondja a királyúrfi:

– Ne sírj, szép királyküsasszony, nem vagyok én sárig kicsi kígyó, én vagyok egy elátkozott királyfiú. Apám arra átkozott, hogy hét esztendeig, hét hónapig, hét napig kígyóbőrben járjak és még nem tölt ki az átok ideje. De erről te apádnak semmit ne mondj, mert akkor erősen megbánjuk mindaketten.

De reggel a király kérdi leányát, hogy volt az álma a sárig kicsi kígyóval? A királyleánynak nagy öröme volt, mert a királylegény nagyon szép volt és belé ës szeretett erősen. Elmondta az apjának, hogy bizony nem sárig kicsi kígyó, csak átok alatt hordja a kígyóbőrt. Azt mondja a királyné:

Azzal volt a palotában egy vén asszony. A királyné azt mondja, menjen bé a szobába és bújjon el az ágy alá. Mikor a sárig kicsi kígyó leveti a bőrét, azt égesse el.

Úgy ës tett. Mikor a sárig kicsi kígyó levetette a bőrét és elaludtak az ifjúak, a vén asszony kibújt az ágy alól és elvitte a kígyóbőrt. Reggel felkel a királyúrfi, fel akarja venni a bőrét, de nem volt sohult. Akkor azt mondja a feleségének:

– Szovamat nem fogadtad meg, a bőrömet valaki elvitte, nekünk válni kell egymástól. Én mënëk haza az apám házához, te jőnöd kell utánam egy ingben és mezítláb. Mert még csak hét napom -128- volna, hogy az átok ideje kiteljék, de addig mennem kell apám házához. Hát addig ës egy arany abroncsot teszek a derekadra, hogy senkinek kedvese ne légy. És eljősz az apám házához és hét nap és hét éjjel mind kiábálod: Gyere ki te elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az arany abroncsot a derekáról!

Úgy ës tett a királyleány. Utána ment és hét nap és hét éjjel mindig ezt kiábálta a kapunál:

– Jere ki te királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az arany abroncsot a derekáról!

Mikor eltőlt a hét nap és hét éjjel, kitőlt az átok ideje a királyúrfinak, és kijött a palotából, megölelte a feleségét, és leesett az arany abroncs a derekáról. Azzal felkerekedtek ketten, egy divóhéjba bételepedtek, a Nagyküküllőn leereszkedtek, holnap legyenek a maga vendégei.

17. Az ezeregyedik.

Volt egyszer egy öreg király, annak nem volt egy gyermeke se. Mimmerén búslódott a királynéval, mért nincs nékik vaj egy gyermekük. Hát ők bőjtöt fogadtak, hogy bőjtölnek, hogy adjon az isten nékik vaj egy gyermeket. Hát elmënyën a király egy pénteken a hivura, hogy hozzon fuszujkát. Mártott a rostával fuszujkát, és gondolja magában, ha néki az isten annyi gyermeket adna, ahány szem fuszujka van a rostában. Hát ott hëzzafogott és a fuszujkát megolvasta. -129- Hát talált ezeregy szemet. Mikor bément a házba, hát volt ezeregy gyermek, és ő jettibe eldobta a rostát és elfutott az erdőbe. Mëgjedëtt, hogy annyi gyermeke lett oan hirtelen.

No felnőttek a gyermekek, mindig kérdezték az anyjuktól, hogy há nékik nem volt édes apjuk? Az anyjuk, mivel nem tudta, hogy merre van, azt mondta, hogy nekik nincsen apjuk. De a legküssebb, az ezeregyedik, at tátos volt. Mikor húsz évesek lettek a legények, azt mondta az édes anyjának:

– Mü addig nem tudunk megházasodni, míg édes apánk oan embert nem keres, akinek ezeregy leánya van. Mü azokkal tudunk csak megházasodni.

Az apjának csáltatott vasbocskort, és adott néki vaspálczát a kezébe. Azt mondta, addig haza ne jőön, míg nem talál oan embert, a kinek ezeregy leánya vagyon.

Az öreg király vándorolt három évig, és oan embert nem kapott, kinek ezeregy leánya legyen. Haza ment és azt mondta a fiának:

– Házasodjatok meg, mert egész világon oan -130- embert nem lehet kapni, a kinek ezeregy leánya legyen.

De még egy útra elküldte a legküssebb fia, és akkor megkapta az öreg király, hogy vagyon egy papnak ezeregy leánya. Hazament, és mondta a fiának:

Azzal csáltatott ezeregy kucsit és a bátyjai mind elmentek a leányok után. Ő maga az édes apját küldte maga helyett a legküssebb leány után, hogy ő odahaza marad, hogy csáltasson ezeregy kastélyt, míg a bátyjai megérkeznek a fejérnépekkel, és a legküssebb leányt az édes apja hozza a maga kucsijában.

Igy hát az ezer legény elindult ezer kucsival a feleségük után. Mikor ën nagy kerten mentek volna keresztül, el volt zárva az út előttük, hogy seholt el nem tudtak kerülni. A kőkerítésnek volt egy kapuja és emellett állott egy tërpe emberke. Azt mondta a királynak:

– Addig nem tudtok menni, míg a reménységedet nékem nem adod. – Mivel a királynak a legküssebb fia volt a reménysége. De a király ezt nem tudta, és véletlenül odaajándékozta. És elmentek, s a paptól a leányokat elvitték. Az öreg király a legküssebbet a maga kucsijában vitte, mivelhogy a legküssebb fia odahaza maradt. De mikor fele úton mentek, hát mán a legküssebb fia ment szembe, mert ő tudta, hogy az édes apja őt az ördögnek ajánlotta. Azt mondja az édes apja: -131-

– Vigye haza az én feleségemet. Mindegyiknek a palota készen van, kiki szálljon bé a maga feleségével együtt. A legküssebb leányt, az én feleségemet tartsa magánál, mert ingemet az ördögnek adott, mikor a kapun keresztül mentek, és én mennem kell a pokolba. De onnat ës kiszabadulok, és jól kapjam a feleségemet.

Azzal hazamentek a bátyjai, kiki a maga szobájába vitte a feleségét. De mivelhogy soká maradt el a kicsi királyfi, az ő feleségét libapásztornak tették ki a mezőbe.

Elmënën a kicsi királyfi az ördöghöz, mivelhogy akkor csak egy ördög volt a világon, és béköszön hëzza:

Az ördögnek tetszett a fërëdés s azt mondta, nem bánja, ő mëgfërëdik. A királyfi megtöltött ën nagy kádat tével, és akkor bément az ördöghöz és azt mondta az ördögnek:

Elment a királyfi és csakugyan megkapta a kantárt. Aval a földhöz ütött, és a tátos ló kijött a földből. Akkor azt mondja a lónak a királyfi:

A ló csakugyan belefújt a tébe, hogy az igazán főtt a kádban. Azt mondta most a lónak:

– Fújd meg a tetején, hogy csak kissé legyen meleg, de alatta főjön a kádban a té.

Akkor bément az ördöghöz és azt mondta neki, hogy mán készen van, jőjön fërëdőre. Az ördög kiment és látta, hogy csak gyenge meleg a té, és beleugrott a tébe, a kádba. Akkor azt mondta a királyfi a lónak:

És az ördögöt megfőzte és kiszedte a csontjait és ësszetörte mozsárban és a szélnek eresztette. Abból minden morzsából egy ördög lett, s azután lett a nagy pokol.

Ekkor felült a tátos lóra és hazament az édesapja házához. A kis leány, az ő felesége, őrzötte a libákat a mezőn, és ő az ostorával egy ütésre tizet lecsapott. A kis leány sírt, hogy azért a bátyjai meg fogják ölni. Azt mondta a királyfi:

– Én palotát csináltam néktek, az én feleségemet -133- rátok bíztam, tü pedig libapásztornak tettétek, engemet ördögnek adtatok, de onnét ës kiszabadultam, de nektek most pusztulni kell!

Azzal a lovával elfuvatta a palotákat, hogy csak a poruk maradt a helyén. Az öreg király pedig királyságát neki adta, és máig ës élnek, ha meg nem haltak.

18. Ezeregy János.

Volt egyszer egy ember, Ezeregy Jánosnak hítták. Volt neki ezeregy fia, s ő úgy akarta, hogy azokat egyszerre házasítsa meg. Elindult az úton, hogy kapna valahol ezeregy leányt. A mint ment, mendegélt az úton, egy vasárnap reggel, hát látta, hogy egy ember a jegenyefa tetején cséplett kölest. S kérdette tölle:

– Hogyne dolgoznám, mikor ezeregy leányom vagyon. Muszáj, hogy dolgozzam, csépeljek, mert nem győzöm őket étellel, ruhával.

– Nékem ezeregy fiam van, úgy akartam, hogy kapjak valahol ezeregy leányt, hát jó hogy összetalálkozunk. Gyerünk, nézzük meg a leányokat.

Azonnal meg is kérte őket, mikor megnëzte. Egyik mezítlen volt, a másik még mezítlenebb, hát gyenge állapotban voltak. Oda ës igérték. -134-

Aval hazament Ezeregy János. A legküssebb fia már tudta, mert a tátos volt, s azt mondta, hogy:

– Jó, hát menjenek el és hozzák el a leányokat, addig mindnyájoknak házat csálok. De van egy gyémánterdő s egy aranyerdő és egy ezüsterdő. De arra menet vagy erre jövet egy ágat se bántsanak, mert jaj lesz nekem.

El ës mentek, azt fogadták, hogy nem bántnak semmit. Ott a többi mëgeskëttek a leányokkal, csak ő nem, mert nem volt ott. És hogy ettek s ittak jól, megittasodtak. Mikor visszajövet a gyémánterdőn és aranyerdőn keresztül mentek, nem bántottak semmit, de mikor az ezüsterdőn jöttek, kezdték az ágakat tördelni le, mert azt hitték, hogy ott már nem bántja senki. És mikor kijöttek az erdőből, a hétfejű sárkány elejükbe állott, hogy mért rontották ëssze az ezüsterdőt, és azt mondta, hogy egyiknek sem szabad elmenni, még meg nem fizetik az erdőt, vagy egy fiát ott nem hagyja.

Az atyjuk azt gondolta fel magában, hogy azt a fiút, a melyik otthon van, azt odaigéri, mert abból úgy se lesz semmi.

Mikor hazaértek, az ezeregy ház készen volt az ezeregy fiúnak. De az otthon való fiú búsult erősen, mert tátos volt, mert tudta, hogy mit csináltak az édes apjáék. Kérdezte a fiút:

– Mért búsulsz fiam, mert elhoztuk neked ës a feleséget, mind a többieknek.

– Nékem jábo (hiába) hozták, mert megmondtam, ne bántsanak semmit egy erdőn ës keresztül. Engemet mán odaigért a hétfejű sárkánynak, mán holnap oda kell menjek és itt kell hagyjam a feleségemet.

– Azzal ne törődj semmit, mert nem kell menned, csak kóbítottunk neki, azért ne menj el.

– De nekem mennem kell, – azt felelte, és el ës indúlt, és mikor odaért a sárkánykirályhoz, köszöntötte:

– Hát akkor itt maradsz nállam addig, míg hogy három kérdésemre meg nem felelsz. Itt az égő kemencze, ha ki nem találod, a mit kérdek, ezer itt elégett már, te léssz az ezeregyedik.

A fiú azt felelte, hogy jó lesz, és azt kérdezte tölle (t. i. a sárkány), hogy:

– Van nékem három leányom. És egyforma a három. Holnap reggel, ha meg nem mondod, melyik a küssebb, fejedet veszem.

És elrekesztette a legényt egy külön szobába. És a leány is, a legküssebb, tátos volt. Mikor az apjáék lefeküdtek, a sárkánykirály, akkor a leány a legényhez bébútt a kócsjukon s azt kérdezte tölle:

– Nézd meg, nekünk az ujjunkon mindegyiken egyforma gyürű van, és az én középső ujjamon küjebb lesz húzva a gyürű, mind a többiekén s arról megtudod, -136- hogy én vagyok a legküssebb. És édes apám reggel körbe állít hármunkat és az ujjamon a gyürűt nëzd jól.

Reggel korán a sárkánykirály eléállította a leányokat és a tátos legényt elévezette és kérdette:

– No most mondd meg, hogy melyik a legküsssebb leányom, mert hanem a fejedet veszem.

Úgy még visszatette a szobába, hogy holnap reggel mutassza meg, hogy melyik lesz a második leányom.

És úgy a második leány ës bébútt a kócsjukon és azt mondta a legénynek, hogy az ő fejrevalója (kendője) nem lesz úgy megkötve, mind a többieknél, meg lesz tágítva a fején.

Reggel korán megint sorba állította őket és még eléhívta Jánost, hogy mondja meg, melyik a második leányom, mert hanem fejét veszi. És János egy keveset gondolkozott, és mindjárt megmondta, hogy melyik a második leánya. És azt mondta a sárkánykirály:

És így történt a harmadikkal ës mind. Mikor kijött a harmadik próbára, akkor ës rëaüsmert, hogy -137- melyik a nagyobbik leánya, mert meg volt tágítva a fülbevalója. S ismét mondta a király:

– Igazad, van János, ha meg nem tanított rá senki. Hát téged megszabadítlak, hogy nem égetlek el. De itt tartlak élted hosszáig, itt szolgálj engemet.

Hát míg ott szolgált, szerelembe esett a küssebb leánynyal. És mindig kéregette a sárkánykirályt, hogy adja neki a legküssebb leányát. De a király sohasem akarta a leányt oda adni a szolga legénynek. Hát egyszer ësszebeszéltek a leánynyal, hogy ugorjanak meg, vessenek kecskebucsát. S lett belöllük két galamb, s úgy elrepültek, hogy máig ës repülnek, ha meg nem állottak valahol.

19. A csaló vándorló legények.

Voltak egyszer valami vándorló legények hárman. Ők vándoroltak, elmentek egy városba és nékik nem volt egy keréczár. Hát azt számították, hogy menjenek és egyik egyet szerezzen bé, a másik mást.

Az első azt mondja, hogy ő megy, és kenyeret szerez. Hát ő elment. A mind a szolgáló mënyën a kenyérszërën, kérdi tölle:

– Álljon meg egy kicsit, leteszem a kast, visszafutok haza, és hozok én egyet magának. -138-

No letette a szolgáló a kast, és visszament. Addig a vándorló legény a kast csak fëlvëllintëtte, és elment oda, a hol voltak szállva. No immán a kenyér megvolt.

Most a második elment, a hol árulták a halakat. Volt egy cseberben egy tíz darab pisztrang, egy öreg ember árulta egy gyermekkel. Azt mondja az öreg embernek, hogy mit kér azért a tíz darab halért. No hát a mit kért, megigérte, s hogy ő azt viszi a főtisztelendő úrnak, és hogy a gyermek menjen vélle, és ott kifizetik.

Elvitték egy oan helyré, a hol egy ajtón bément, és ott letette a halakat, aztán bément a tiszteletes úrhoz és azt mondta:

– Itt van egy gyermek, a ki meg van hibázva az eszében, és hogy imádkozna réta, hogyha tudna segíteni réta. Itt hagynám a gyermeket a főtisztelendő úrnál.

Hát ő ott ës hagyta a gyermeket, de a halakat a nagy pap nem látta. Ő a halakkal elment, és a gyermek ott maradt. A gyermek hallgatott, és a pap imádkozni kezdett. És egyszer azt mondja a gyermek, hogy:

No immán, kenyér volt, hal volt, no immán a harmadik szokotáljon bort. Elment a kórcsomába, és mind ott leskelődött a pincze torkában. Éppen a szolgáló -139- hozta ki a bort egy nagy korsóval. Azt mondja a szolgálónak, adjon neki egy deczi pálinkát. A szolgáló leteszi a korsót a borral, és elmënyën a pinczébe hátra, hogy hozzon neki egy deczi pálinkát. No ő aval felvette a korsót a borral, és elment a szállásukra.

No most ettek, ittak, minden volt elég. Immán azt számították, hogy hogy mesterkedjenek ők, hogy pénzt tudjanak faszolni. Hát a három vándorló legény közül egynek jó ismerős volt egy nagy gazdag uraság. Azt mondja a vándorló legény:

– Menjünk el, kérjük el a kocsiját s a lovait, s a legszebb öltöző ruháját.

Elmentek ők oda és elbeszéli ez a legény, hogy ők el akarnak menni egy másik városba, hát legyen szíves adja oda a hintót a lovakkal, s a legszebb öltöző ruháját csak huszonnégy órára. Adnak száz forintot, de csak akkor fizetik meg a pénzt, mikor visszajőnek.

No odaadta, felültek ők hárman. Az öltöző ruha bé volt pakolva egy kocsiládába. Elindultak, a mint mentek a mezőben, találkoztak egy sátoros czigánynyal. Azt mondja egy a három közül a sátoros czigánynak:

– Dobd el azt az üstöt a hátadról, jere ide, légy király, mert né ebbe és ebbe a városba kell király, és most megyünk, hogy keressünk.

No a czigány eldobja az üstöt, egyszeribe levetkeztetik, de mossák igen-igen mindennel, de úgy ës feteke volt. Felöltöztetik abba a szép rend öltöző ruhába, felültetik a hintóba, elmennek abba a városba, -140- a melyikbe volt szándékuk. Elmennek egy nagy vendéglőbe, békéredznek, kérdik a vendégfogadóst, hogy lenne-é egy tisztességes szoba a király számára, külön.

Bévezetik a czigánykirályt egy szép terembe, ëppeg esve volt vacsorakor, egy hat órakor. No hát viszik a királynak az ételeket, italokat, de ő nem tudott németül, és meg volt tanítva, hogyha kérdik, hogy az étel hogy tetszik, mondja, hogy: ja ja. Csak annyit mondjon.

No hát aztán a czigányt esve, mikor le kellett feküdni, a királyt levetkeztetik abból a gunyából. Ott volt egy szép vetett ágy, a czigányt mezíttelen oda lefektetik.

No hát reggel ezek felköltek hamarébb a vándorlegények, s azt mondják a vendégfogadósnak, adjon nekik egy ezer forintot, hogy ők menjenek ki a piaczra egyet-mást vásárolni, míg a király ő felsége felkel, aztán ő megfogja fizetni. Egyszeribe kiolvassa a vendégfogadós nekik az ezer forintot, felülnek a hintóba, mennek a vásárba, de többet vissza se mentek.

Várja a vendégfogadós, hogy vissza menjenek, vagy a király ő felsége felkeljen, de nem mentek vissza, a király se kőlt fel, mert csórén volt az ágyban, hogy keljen fel? Egy tíz órakor nem győzték várni, elmënyën egy inas, megnyitja az ajtót és visszahúzza magát. Elmënyën a másik, az ës megnyitja az ajtót, hát akkor a király felemelkedik mezittelen. Mondja a legény a vendégfogadósnak: -141-

Oda mënyën a vendégfogadós, látja minyát, hogy meg van csúfolva. Elvëszën egy kólbácsot, úgy elverte a czigányt, hogy azt a szép házat mind összegazolta, a mint sokat ëtt volt az este a jó ételekből. No hát ennyi volt a dolguk, az ezer forintot elvitték.

20. A három tanács.

Volt egyszer egy gazdag ember, és annak volt egy fia, de leánya nem volt. És az anyának segítsége nem volt, egy szolgáló leányt kellett tartani. És a leány, szegény, szép, de nagyon szép volt, és a gazdag ember fia nagyon megszerette. A szolgáló leány elterhesedett, és a gazdag ember nagyon megharagudott a fiára. Úgy se engedi, a szegény szolgáló leányt hogy feleségül vegye. De a legény azt mondta, néki az mindegy, mert ő a leányt szereti és feleségül elveszi. Az édes apja azt mondta, van az udvar széjin egy kicsi kunyhócska, aztot odaadja, hogy benne lakjanak, de egyebet semmit nem fog adni.

No a legény búsult, mert nem volt miből élődjenek. Hiába az apjának sok vagyona van, mert nékik nem ës volt mit egyenek. Kiment egy écczoka az udvarra, felsóhajtott az úristenhez, hogy vegye ki az ő feleségét az ő szüvéből, hogy ő menjen el vándorolni, keressen, hogy legyen miből elődjenek. -142-

El ës ment húsz esztendeig. A királyhoz talált menni, és ott töltötte le a húsz évet szolgálatban. Mikor a húsz év letőlt, eszébe jutott az ő kedves felesége. Mindennap szomoruan ült az udvaron, nem volt semmi kedve. Mondták a többi szolgalegények a királynak, hogy:

A király felhívta magához és felkérdezte, hogy mi oka lehet az ő szomoruságának. És ő megmondotta, hogy húsz éve, hogy eljött az ő feleségétől, és most eszébe jutott, és nem marad többet, hanem hazamegy, hogy lássa, hogy az ő felesége él-é, vaj nem. A király felhozatott egy kenyeret, azt kettőbe vágta, a belét kivájta és a kenyérnek a héját megköttette (valószínűleg nyelvbotlás: megtőttette helyett), egyet aranynyal, a másikat ezüsttel. S azt mondta a szolgának, hogy:

– Menj az istállóba és hozz ki egy lovat. Nem ës a legjobbat, nem ës a leghitványabbat.

És ő bément, kihozta a leghitványabbat. De a királynak nem tetszett ez, és a király maga hozta a legjobbat ki az istállóból. A kenyeret bétette az átólvetőbe, az egyiket az egyikbe, a másikat a másikba. (T. i. az átólvetőnek, a kettős tarisznyának egy-egy felébe.) Adott neki egy puskát és azt poroncsolta:

– No te hűséges szolgám voltál, fogadd el, ezzel én mëgjándékozlak. És fogadd meg az én tanácsomat. Mikor mész, menj az igaz úton, ne térj az ösvenútra. És a hol meghálsz, a hol háboruság van az életben -143- (a házban) az asszony az urával, ott meg ne hálj, hanem keress a szomszédban alkalmatos szállást. Az estvéli haragodat hadd el reggelre, és a reggelit estvére. És azzal elbócsúzott.

A mint ment, találkozott két más utazóval. Mentek továrosságban együtt. A két utazó ember eltért az ösvenútra, de néki eszébe jutott a király tanácsa. Mikor mentek egy darabég, az ösvenúton, a két utazó embert a tolvajok megfogták és meg akarták fosztani. Azok kiábáltak, ennek híre lett, az erdőn keresztül vágott és rëok lőtt. Úgy futottak el a tolvajok. Akkor ez a két utazó ígért kétszáz forintot az ő megmentésükért. Ő megköszönte, de nem fogadta el.

Mentek aztán hárman együtt. Béesvéllëdëtt, mán meg kellett szállaniok. Egy vendéglőbe mentek, ott a kórcsomáros veszekedett a feleségével. A király szolgája nem hált meg ott és hítta ezeket ës. Ezek azt mondták:

A király szolgája a felső szomszédba ment szállásra. A kórcsomárosnéhoz a pap járt. Nagyon örvendett a kórcsomárosné, écczoka kimentek a pappal, elbeszélték együtt, hogy öljék meg a kórcsomárost s tegyék a kést a két utazó átólvetőjébe s úgy azt mondják, hogy ezek a két utazók ölték meg. De a király szolgája mindent hallott, mert écczoka kiment az udvarra sétálni. A sziny (kocsiszin) alatt volt ez a beszéd, s ő egy hasadékon keresztülnyúlt, a papnak -144- a rókját keresztülhúzta, s egy darabot kivágott. Azt gondolta magában:

Úgy ës lett. Reggel zaj kerekedett: a kórcsomárost megölték. Az utazókat elfogták, hogy ők ölték meg a kórcsomárost. Elvitték a bíró elejébe és felmondták az itéletet, hogy őket fel fogják akasztani. A király szolgája ës felkérte, hogy őt ës megengedjék, hogy látására odamenjen. Oda ës ment s felmondta a bírónak, a mit hallott. A bíró odahivatta a kórcsomárosnét és a papot. A pap ëszre se vette, hogy a rókjából ki van vágva. Mikor felhítták, ők tagadták, hogy nem igaz, mert a két utazó ölte meg, annak találtatott az átólvetőjében a két kés véresen. Akkor a király szolgája kivette a róknak a darabját, és a bírósággal megnëzették, hogy éppen talál a papnak a rókjához. Aval megszabadult onnét ës a két vándorló legény. A papot és a kórcsomárosnét felakasztották, és ők hárman elutaztak együtt. Ott ës igértek neki kétszáz forintot, de ő nem vette el töllik. A két utazó megköszönte a szüvességét, és ő eltért más útra, hazafelé.

A mint hazaért, hát bé ës esvéllëdëtt. Elment haza a feleségéhez, de nem ment bé, csak bénëzëtt az ablakon. A feleségének, terhes volt, mikor elment, és két ikergyermeke született és mindakettő fiú. A felesége kitaníttatta, egyiket deáknak (kántornak), a másikat papnak. Mán másnap reggel esketni kérték fel a két ifjút. Az anyjuk futott egyiknek, csókolta, futott a másiknak, azt ës csókolta. Ezt az ura meglátta. -145- Bé akart lőni az ablakon, de eszébe jutott a király tanácsa, hogy az esvéli haragját hagyja el reggelre. S azzal leeresztette a puskáját és elment a szomszédba. Ott kért szállást, hogy kitudja, hogy az ő felesége micsoda fiatalokkal csókolódzik.

A szomszédban beszélték, hogy húsz éve, hogy az ő ura elment, s a fejérnépnek ikergyermeke született. Isten tudja, hogy nevelte fel őket apa nélkül. És most a szegény asszony azért csókolja, bólcsuzik töllik, mert holnap esketik fel az egyiket papnak, a másikat deáknak. Sajnálta, hogy meg kell válni töllik.

És kiváncsi volt ő ës elmenni az esketésükre. Reggel el ës mënën. Mikor megeskették őket, hazamentek. Akkor ő ës odament hëzzik és kérdette az asszonyt, hogy:

A nő elbeszéllëtte, hogy mióta elment a férje, semmit nem tud felölle. A férje kérdezte:

Akkor az ember kirántotta az ingét a nyakába, és az asszony mindjárt megüsmerte, hogy az az ura. Egymásra borultak, úgy sírtak örömükben. De az egyik fél kenyeret adta a gyermekeinek, az aranynyal, a másikkal ők élődtek. Nagy öröm lett az apjának, és nékik ës egymással. És máig ës élnek, ha meg nem haltak.

21. Palkó és a boszorkány.

Volt egy szegény embernek két fia. Azokat nevelte szegénységgel, s mikor húsz évesek voltak, elmentek országot-világot látni, s azt mondták az anyjuknak, hogy süssön nékik pogácsát. Az anyjuk sütött pogácsát nékik, de mindkettőnek egy-egy hármat. Bétarisznyálta s kikisérte a falu végéig, és sírva haza kellett menni, elbólcsuzott töllik.

Mennek, mendegélnek, elérnek egy nagy erdőbe. Egyik fiút Jankónak hívták, s a mást Palkónak. Mikor mennek egy kicsidég, azt mondja Jankó Palkónak, hogy:

Hátra nézett, egy nagy lompos farkas okádta a tüzet az oldalára. S azt mondja Palkó Jankónak:

És ő bédobott egy fél pogácsát, s a farkas úgy megpajtásult, hogy ment utánuk örökké, nem hagyta el. Mikor mennek még egy kicsidég, azt mondja:

Hátra nézett, akkor egy nagy medve okádta a tüzet a bal oldalára. Azt mondja: -147-

Abba ës belédobott, s úgy megszelidült a medve, hogy mind ment utánuk. Mikor még mennek egy kicsidég, azt mondja Jankó Palkónak:

S akkor még egy nagy oroszlán hét singnyire okádta a tüzet mind a két oldalára néki, Jankónak. S azt mondja:

Akkor ës dobott belé, és megszelidült, és mentek utána mind a hárman. Mikor mentek még egy kicsidég, azt mondja Palkó:

És hátra nézett, és egy farkas okádta a tüzet az oldalára. S akkor ës belédobott a szájába egy fél pogácsát és ment utána. S későbben egy medve, s az után egy oroszlán. Mind a kettőnek bédobott a szájukba egy fél pogácsát és mentek utánuk.

Most mindenik fiúnak volt három állatja. Az egyiknek is, s a másiknak is. Mennek, mendegélnek ketten, az erdőben egy nagy tisztát találtak s egy friss forrást. Tüzet csináltak, s ettek ott. Azt mondja Palkó Jankónak:

– Itt van két keresztút, te menj jobbra, én mënëk balra. Akármelyik visszatérjen, vaj egyik meg -148- lesz halva, hát a forrásból vér jőjön víz helyett. Arról tudjuk meg, hogy él-e vaj hal, mikor visszajövünk.

Elindul Palkó a jobb úton, mënën, mendegél, elér egy országot. Elér egy országot és látja, hogy gyászba van borítva, mindenütt gyászlepedők vannak. Bémënën egy öreg asszonyhoz, hogy kérjen vizet. Megkérdezte, hogy hát ez az ország mért van gyászba borítva. S elmondta az öreg asszony, hogy az ország szélén egy nagy tó van, a melyikben egy tizenkétfejű sárkány lakik. S minden harmadik nap egy huszonegy éves leányt kell adni neki, addig nem ad vizet, s most a király leányára került a sor, s azért van gyászban az ország. S kihirdette a király, hogy a ki megváltja, a leányát a sárkánytól, hát neki adja, s fele királyságát.

Palkó, hogy hallotta az öreg asszonytól, hát elment az országba, és szerzett magának egy rozsdás kardot. S eljött a nap, a melyikben a király leányát kivezessék a sárkányhoz. Akkor ő is elment a tóhoz, három állatjával. S egyszer csak a víz kezdett a tóban hánykolódni, hányta magát, a sárkány jött fel a tó fenekéről. S azt mondta:

– Te emberi lélek, te ingem akarsz legyőzni? Azt a királyleányt te akarod elvenni?

S kezdtek verekedni a sárkánynyal. A sárkány ës megfogta, s ők ës négyen, de egyik se győzött. -149- Addig verekedtek, míg elfáradtak, s a sárkány lement s azt mondta:

– Megállj! Ha tudtam volna, nem állottam volna meg, küzsdöttem volna tovább.

S azok megfogták, s felhúzta a kardját s egy vágásra mind a tizenkét fejét levágta s a fejekből a nyelveket kivette s a táskába bétette. Akkor a királyleány a vállára borult s örömében sírt. Azt mondta:

Hazamennek, látja a király, hogy megváltotta a leányát, s örvendett. Megmátkásodtak, lett a lakadalmuk másnap aztán. Az asztalnál mindenki mondani kellett egy verset. Mikor erre a legényre került a sor, hát a táskája ott volt vele, s azt mondja:

– Felséges uram, királyom, megszabadítottam a leányát a tizenkétfejű sárkánytól, itt vannak a nyelvek.

S megmutasztotta a nyelveket. Mindenki örvendett, s a lakodalom után éltek boldogul, s máig ës élnek, ha meg nem haltak.

A király leányát ott hatta az apjánál s ő elindult hazafelé. S mikor elért oda a tisztához, a hol tüzet csináltak volt, hát lájta, hogy a forrás igen tiszta, hogy a bátyja még él. S ott futott el egy nyulacska, s meglőtte s nyársra húzta s a tűz mellett sütötte. S a mind ott sütötte, egy nagy fa volt ott a tűz mellett, s arra szállott valami s kájtotta ott, hogy:

És Palkó elvette és a három állatjára tette. Akkor kőbálványnyá váltak a három állat, s akkor nem félt a boszorkányné. Akkor leszállott, kígyót, békát fogott egy nyársra s ott sütötte. S azt mondta Palkónak:

– Adok én néked. Nem érsz meg aval, hogy ideeresztettelek a tűz mellé, hogy melegedjél?

S ott kezdtek verekedni a nyárssal. De mivel az állatok nem voltak meg, legyőzte a boszorkány Palkót, összevagdalta egy tekenyőbe s feltette egy fának a tetejébe. -151-

Hát egyszer visszatért a testvére is, Jankó. Látja, hogy a forráska megállott a tűz mellett, látja, hogy a forráskából vér jő, nem víz. Azt mondja:

S ott futott el egy nyulacska, s meglőtte ő ës és nyársra húzta. S akkor ës arra a nagy fára szállott a boszorkányné. Azt mondja:

Ő igaz, hogy elvette, de nem tette az állatokra, hanem a tűzbe bévetette, s a boszorkányné nem vette számba, hogy ő a tűzbe vetette. Leszállott, húzott egy nyárs kígyót, békát, s azt mondja néki:

– Adok én neked! Nem elég, hogy idehíttalak, még nyúlhúst enni akarsz? Csak hetvenkedj, ne hogy megverjelek.

S aval verekedni kezdtek a nyársakkal, s Jankó egyet füttyentett, s a három állat eléjött s megfogta a boszorkánynét, s könyörgött a boszorkányné, hogy hagyják meg az életét. Azt mondta:

– A testvéredet ës én pusztítottam el, s ha meghagyod az életemet, akkor felélesztem. -152-

– Hágj fel a fa tetejébe s veregessed, ott van egy tekenyőbe, mert feléled.

S azok megfogták, mind a vasat, nem tudott mozdulni. S felment a fára aval a pálczával s kezdte veregetni. Látja, hogy egyik darabocska ës, meg a másik ës, mind úgy szërre (rendre) forrnak össze, míg egy test lett belölle. Akkor felült s kezdett dermeszkedni az a test. Mondja ő:

– Aludnál bizony te bátya, ha én ne lettem volna, még máig (mostanig) ës.

Kérdezte, hogy hát mért? És elbeszélte, hogy ő hogy járt. S akkor az ő három állatja még átváltoztak, a hogy voltak, farkasé, medvéé s oroszláné. Akkor megfogták nyolczan, hat állat s két fiú, s ësszetépték, tűzön elégették s a hammuját a széllel elfújatták. Azért nincsenek most boszorkányok.

S ők mennek, mendegélnek, elmennek haza az öreg anyjukhoz, elbeszélik, hogy hogy jártak. S csudálkozott az öreg anyjuk. S azt ës kocsiba tették s elvitték magukkal a királyhoz. Élnek öten boldogul, ha meg nem hóltak.

22. A disznyópásztor leánya.

Volt egyszer egy szegény disznyópásztor, annak volt egy igen szép leánya. S kihajtják a disznyókat ők a tollóra. Abban a városban volt egy gazdag kereskedő ember, annak ës volt egy fia s aztán eljött mán az üdő, hogy megházasodjék. Hát ő egy écczoka azt látta álmotta, hogy menjen ki jó reggel s talál egy szegény leányt, a ki vizet viszen a korsóval. Kérjen vizet tölle s azt vegye nőül.

Nohát ëppen annak a szegény disznyópásztornak a leánya ment s vitte a vizet. Megszólítja a leányt, hogy adjon neki vizet, hogy igyék. A leány szüvesen odaadta s mondja az úrfinak, ilyen jó reggel hogy esik jól neki a víz? Mondja:

– Azon ne csodálkozzék, kedvesem, mert az éjjel sokat mulattunk s jól esik.

No de ő azt mondta, hogy hogy ës kéri őt, mikor ő olyan szegény leány, tám csúfolódik vélle. De a legény csak azt mondja neki:

– Menj el haza s űzzétek el a disznyókat apáddal s kéredzz el tölle. Mondjad apádnak, hogy valami dolgot keressz a városban s gyere az én ruhaboltomba.

A leány úgy is tett. Elkéredzett az apjától, s rögtön elment az úrfinak a boltjához. A legény ës rögtön bészólítja s azt mondja:

A leány választott ës magának tetőtől talpig egy rend szép gunyát s felöltözött beléje. Oan gyönyörű szép küsasszony lett belölle, a milyent soha életében se látott. Most azt mondja az ő kedvese:

– Vesd le azt a gunyát, hogy pakoljam bé. És adok még száz darab aranyat, vidd haza, és tedd el szépen a ládába úgy, hogy senki semmit róla ne tudjon. És apádnak készíts jó gazdag vacsorát.

És mikor az öreg hazaért, megérzette az öreg a finom jó vacsorát. Még künn mosolygott a jó büzütől hogy:

De csak akkor örvendett az öreg igazán, mikor a disznyósültet elejébe rakja az ő leánya, és egy kulacs bort. Azt mondja:

– Leányom, én téged még máskor ës eleresztlek a városba, hogy keress dolgot magadnak.

– De azt jól teszi apám – mondja a leány – mert ëssze volt beszélve az ifjúval, hogy ő még két reggel elmënyën a más boltjához, mert három boltja volt annak.

El is mënyën a leánya, nem várja, hogy kecczër -155- (kétszer) mondják. És ismét elment az úrfinak a más boltjához és az úrfi mán az ajtóban várta.

– Ó be jó, hogy jösz, kedvesem. Jer be és válassz magadnak még szebb öltöző gunyát, mind a más volt. Tiszta selyemből hogy legyen.

Oant választott a leány, hogy még hétszerte inkább megszerette az ő kedvese.

– No most mán vesd le, hogy pakoljam be és vidd haza. És adok hozzá még kétszáz aranyat, tedd a ládádba. Ne mondj semmit az öreg apádnak, hanem megint készíts neki jó vacsorát.

No most oan jó vacsorát készített az ő atyjának, hogy még messze volt és örvendett már örvendett az ő leányának, hogy olyan jó vacsorát készített. Bémënyën az öreg és kérdi az ő leányától:

– No leányom – mondá – holnap reggel, ha kiüzzük a disznyókat, csak még menj el.

El ës ment az ő leánya harmadszor ës az ifiúr harmadik ruhaboltjához. Itt már nagyon várta az ő kedvese s mondá:

– Most válaszsz magadnak aranyszínű gúnyát, milyent még szem nem látott.

Kapja magát a leány és oant választ magának, hogy mikor felvette, úgy megszerette az ő kedvese, hogy ki se akarta ereszteni. De mégës azt mondja:

– Vetkezz le, hogy pakoljam bé s mesze, mostan adok háromszáz darab aranyat, vidd haza és tedd -156- bé a mások mellé a ládába, mert én utánad fogok jőni, hogy menjünk el a bálba.

Hazajött a szegény disznyópásztor, megérzi a sok jó büzüt, azt mondja a leányának:

Történt abban a városban egy nagy bál. Meg volt híva a kereskedőnek ës a fia és ő kocsit rendel, elküldi a szegény disznyópásztornak a házához. Azt mondja:

Azzal felülnek a kocsiba és elmennek a bálba. Olyan szép küsasszony volt, hogy mindenkinek szeme-szája tátva maradt. Húzzák a mozsikások, és tánczba kerekednek. Kézről kézre veszik, mind a mennyi úgy szereti, hogy mán a kereskedőnek a fia kiveszi onnan és a kocsiba ülteti és haza mennek. Azt mondja neki, hogy ha még majd bál fog történni, még kétszerig vele menjen el.

Úgy ës történt, még lőn egy nagy bál. Akkor ës kocsira ül és elhajtatott a szegény disznyópásztorhoz. Azt mondja a leánynak:

Felveszi a leány és oan szép küsasszony lett belölle, hogy oant még életébe sohase látott. S most mán elhajtnak. Bémennek a bálba s minden vendégnek a szeme csak a szép küsasszonyon volt. Most mán esznek és vígan lakomáznak, míg a mozsikások húzni -157- kezdik, és mindenki a szép küsasszonynyal akarnak tánczolni.

– Megállj! – gondolja magában a kereskedőnek a fia – így nem jó ám a dolog. Menjünk haza.

Magára veszi, felöltözködik. Oan szép küsasszony lett belölle, hétszerte szebb, mint máskor. Most mán esznek, isznak, vígan vannak, de mindennek a szeme csak a szép küsasszonyon volt. Ott volt a király fia ës, úgy megkedvelte, hogy azt mondja:

– Jó volna fiam, ha megházasodnál. Néztünk ës ki leányt a te számodra egy nagy herczegi családból.

De a legény azt mondta, hogy neki nem kell más. Hanem úgy ës beléegyeztek, mert nagyon szerették a fiút. Azt mondták, hogy a leányt vigyék el egy más rokonukhoz, városba.

Másnap este két jóbarátja a legénynek és a legény beállnak a disznyópásztorhoz, köszöntik és hogylétéről tudakoznak, a mire az öreg nagyon megijedt, hogy még ilyen nagy úr nem jött bé a házba. Mostan széket vesz elé és leülteti őket és kérdi a jó öreg, hogy miben fáradnak. A mire a kereskedőfiú kijelenti áperté, hogy az ő leányát kérné nőül magának. Mire az öreg azt felelé, hogy tán csúfolódnak az ő leányával. Melyre a legény kijelenti komolyan, hogy ő már érte jött volna. Az alatt a leány felöltözött abba a a szép gunyába, a kit elsőben adott. Olyan szép küsasszony lett belölle, hogy az öreg is egészen elbámult, hogy hát ezt a leány honnan kapta.

El ës vitték. Most mán kocsiba ültették a szép leányt és elvitték egy atyjafiához, onnét vitték a kereskedői nagy kastélyba.

Tőlt-múlt az üdő s a gazdag kereskedő meghalt, csak a fiú maradt. A fiára maradt minden gazdagság és kereskedés. Boldogul ës éltek az ő szeretett kedvesével, hogy mindenki irigyelte az ő jó életüket.

Egyszer útra kelt a gazdag kereskedő, hogy portékát -159- vásároljon az ő boltjába. Ez alatt az ő nőjére bízza a boltokat s elindul, hogy vásároljon. Elbúcsuzott az ő nejétől, de mikor elindult, az ő nőjét terhesen hagyta.

– A három boltom és a kastélyom mind a tied legyen és én neked legaljasabb szolgád fogok lenni.

Má most meg volt kötve azzal, a mit a kereskedő mondott, és elindult a sok szekérrel, hogy portékát vásároljon.

Ezalatt az ő nője fiat szült, és a zsidó szövetkezett a bábával, hogy ő egy üres ládába béfekszik, a kin likak vadnak, és a bába kérje meg az asszonyt, hogy azt a ládát vihesse bé, a hol ő hál. Ezennel a bába kéri a kereskedőnét, hogy engedje meg, hogy a ládát vihesse bé, mivel ott sok portékája van és az ura részeges, könnyen kivehetne belőle valamit, hogy ide tenné be, a mit a kereskedőné szívesen meg ës engedett, No most mán béviszik a ládát és oan helyré viszik, a hol ő mindent láthat.

Estére levetkezik a kereskedőné meztelenre, s meglátja, hogy a bal csöcsü alatt vagyon egy sümölcsü (szemölcs).

No most mán lefeküdt a kereskedőné és első -160- álmába elaludott. S a zsidó kijött a ládából, elvette a fehér zsebkendőt és a jegygyűrűt, és szépen eltakarodott.

De azonban érkezik meg a hír, hogy jő a gazdag kereskedő a sok portékával. És a zsidó elejébe mënyën, azt mondja neki, ismeri-é ezt a zsebruhát és ezt a jegygyűrűt, a melyen a kereskedőnek a neve volt.

Hazament és a feleségét egy ládába bézárta és a tengeren leeresztette. No most a tenger vitte egy dararabig, míg kifogták a halászok. Hagyjuk a kereskedőt, hogy szolgálja a zsidót.

No má most az asszonyt a tengerből kifogták a halászok, orvost híttak és azonnal életre hozták. S kérdi a halásztól, hogy ő hol van, mert mán egész más országban volt. No má most megköszönte az ő jótevőinek az ő szabadítását és elindult, hogy menjen hazafelé.

De egy mezőn kellett keresztül menjen, a hol száz tolvaj volt. No má most ő mit tegyen, mert elfogták a tolvajok. És a tolvajok kapitányuk megszerette. Azt mondá:

Mi jutott eszébe az asszonynak? Egy faoszlopot felöltöztet, mintha ő volna, és megindul hazafelé. A tolvajok vígan esznek, isznak, hogy az ő kapitányuknak olyan szép asszonyt tudtak szokotálni. De az asszony már messze elhaladt egy erdőbe.

Csodák-csodája, hát mit lát álmában? Egy öreg ősz ember odament és azt mondja neki:

– Kelj fel, nem messze innét e fa mellett van egy forrás, kinek oly csodás ereje van, hogy mindenféle szembetegséget meggyógyít. Itt van egy korsó és töltsd meg, vigyed magaddal, nemsokára nagy szerencséd vár reád.

Úgy ës tett az asszony. Felkelt s úgy találta, a mint az öreg ember mondta. Megtalálta a forrást és merített egy korsóval, és ment, míg elért egy nagy városba, a melyben a király lakott. És ottan a királynak a leánya nagy szemfájós betegségben volt. A király kihirdette, hogy a ki leányának a szemét meggyógyítja, a leányát és fele királyságát adja neki.

Meghallja ezt az asszony és vëszën magának orvosi gunyát, jelenti a királynak, hogy ő volna egy orvos, a ki a leányának a szemét megjavítaná (meggyógyítaná). Erre a király nagyon megörült és jutalmul a fele királyságát és a leánya kezét igérte.

Az asszony most a leányt egy külön szobába vezette, háromszor abból a vízből megmosdatta és mindjárt megjavult (meggyógyult) a királyleány szeme. A király annyira megörvendett, hogy vivátot -162- ës lövetett, hogy éljen a jó király. De ő ezt el nem fogadhatta, hanem azt mondá, hogy neki van felesége, adjon a király, a mit a szüve kíván.

Most mán a király a legvitézebb huszáraiból négyszáz huszárlegényt rendelt, s egy kocsit aranynyal. Úgy hajtottak most a városba, a hol az ő urának a kastélya volt, a melyben egy zsidó lakott most.

A zsidó elejükbe ment és nagy alázatossággal béereszti a katonákat és az orvost vagy tisztet, mert olyan, mind egy kapitány, olyan volt, bé az első szobába. És a hogy kitekint az ablakból, meglátja az urát nagy bocskorosan és rongyosan, hogy hányja a ganyét az istállóból, a lovak alól. Kérdi a zsidótól, hogy ki volna az az ember?

A mire a zsidó nagyon meg volt ijedve, de mégës csak bé kellett hogy hívja azt a szolgát.

– Jó ember, ez egykor, ez a kastély, úgy hallottam, a magáé volt. Hát hogy került ennek a zsidónak a birtokába? -163-

– Fogadást tettem ezen kereskedő zsidóval, és azt mondta, hogy ő a feleségemmel hál és én odaigértem a boltjaimat, a kastélyomat, minden gazdagságomat, és én neki legaljasabb szolgája leszek. Úgy volt a fogadásunk kikötve, s én egykor megérkeztem a portékáimmal a város végére s elémbe jött és a zsebruhát és a jegygyűrűt, a kin a nevem volt, megmutatta, és én mondám, hogy ez még nem elég, és ő akkor mondá, hogy a bal csecse alatt még egy sümölcsü ës van. Akkor mán egészen hittem neki.

Akkor a felesége kibongolja az ő lájbiját s mutatja mind a kettőnek s mondja a zsidónak:

Jó két pofot adott a zsidónak, s az urának ës, mire a zsidó egészen megvallotta, hogy vele nem hált, s hogy mesterségből tette. S úgy megharagudott az asszony, hogy felakasztatta a zsidót. Ott minden vagyonukat kezéhez vette s boldogan élnek ma ës, ha meg nem haltak.

23. Az ágy alá esett gyűrűs ujj.

Volt egyszer egy király a feleségével s egy leányával. Ez a királyleány nagyon szelid volt. Csak az az egy volt, az anyja nagyon őrzötte, hogy ne menjen akárhova. Egykor odament két királyleány s hivták, hogy menjen el véllik sétálni. A királyné gondolkozott, -164- hogy vajjon elereszsze, vagy ne ereszsze. Az a más két királyleány erősen biztatták az anyját, hogy jó helyré mennek s visszajőnek, de elvezették messze egy erdőbe. A mint mennek, mendegélnek, elfáradott a királyleány. Leültek, az álom megütötte s elaludt. Az a más kettő irigyek voltak rëa; ott hagyták aluva s eljöttek.

Mikor megébredett, hát már este felé volt. Búsult, hogy má most ő hazamenne. Megindult s ott az erdőben látott ő egy szép házat, s bátorkodott, s elment ahhoz a házhoz. Ott volt egy öreg szakácsné. Mondta az az öreg szakácsné:

Akkor tanította az az öreg szakácsné, hogy menjen bé a közepső szobába, bújjék bé az ágy alá. S ő elment, mert bátor volt. Bénézett az első szobába ës, hogy ott mi van. Ott látott mindenféle szép küsasszonyi gunyát, királyi gunyát, mindent. Ott volt egy oldalszobácska ës, bénézett oda ës, hát ott látott mind küsasszonyfejet és emberfejet. Akkor megirtózott, kijött abból a szobából s az ágy alá bébújt. Ő gondolta magában: Isten velem!

Akkor jöttek három királyfiforma, de csak azok a tolvajok voltak. Vittek egy küsasszonyt, aval úgy bántak el, hogy ő egészen megijedett. Levágták a fejét, de elsőbe levették róla a szép öltözetet. Volt egy szép arany gyűrű, az az ujjában volt s a neve rëa volt vágva. Nem tudták kihuzni azt a gyűrűt az ujjából s -165- úgy levágták, hogy az ágy alá bészökött oda a királyleány mellé. Akkor nagyon megijedett, hogy ott kapják. Akkor mondta az egyik:

Akkor ettek, ittak azok a tolvajok, azután lefeküdtek s aludtak. Még abban az ágyban ës volt egy, amiik (a melyik) alatt volt az a királyleány. A mikor elaludt, a leány felkőlt, azt az ujjacskát elvitte, s úgy elutazott vélle. Akkor ő hazament reggelig.

A királyné s a király nagyon megörvendett, hogy hazament az ő leányuk. Akkor elbeszélte az ő sorsát, hogy ő hogyan járt. Akkor az édes apja, a király, hogy hallotta, hogy a leány mit beszél, mondta, no ő csinál egy bált s ad ételt, italt, a kik oda mennek. De azok a tolvajok béjártak a városba, a leányokhoz, még kérték ës feleségnek. No most azt számította, hogy csináljon ő egy olyan vendégséget. Azok a tolvajok olyan királyi gunyában jártak, s meghítták azokat ës abb a vendégségbe. Amind az asztalhoz ültette őket, hát ültetett egyik felől ës egy csendőrt s a más felől ës, körbe vétette azt a tolvajt. S akkor több népet is oda gyüjtött.

No már most ettek, ittak, mert volt mit. No most, mikor jól laktak, akkor mondta a király az egésznek, mindegyik mondjon egy mesét el, hogy teljék az üdő. Mondta az egyik, a mit tudott, s a más ës, a mit tudott. No egykor rëa jött a sor a királyleányra ës, hogy -166- mondjon. Akkor a leány azt mondta, hogy ő nem mond mást, mert ő csak álmot mond. Kezdette mondani itt a történetet álomnak. Mondta, hagy ő álmában azt látta, elment a két kisasszony barátjaival az erdőbe sétálni s az ő jó barátjai irigységből ott hagyták az erdőben. Ő elaludt, ott maradt az erdőben, s látott egy szép pompás házat, márványköves udvara volt. De ő álmában olyan bátor volt, hogy ő bément abba a szép szobába, ott az öreg szakácsnét megtalálta s az az öreg szakácsné jobban megijedett, mind ő. Most a szakácsné kérdezte:

Panaszolta, hogy eljött két barátnéjával s most este lett. A szakácsnénak megesett a szüve.

Ekkor az a két tolvaj irult-pirult, mert odabeszélt az a kisasszony. – Ő bément a szobába s ott látott csupa emberfejet s kisasszonyfejet. Akkor bénézett más szobába ës, s látott szép királyi gunyát s kisasszonyi gunyát. Ekkor hallott egy jövést, de ő azt álmotta (álmában) látta, s bébújt hamar az ágy alá. Ez alatt bévittek egy királyleányt, levették róla a szép gunyáját, levágták a fejét, levágták az ujját a gyűrűvel. – Most a két tolvaj nagyon elsárgodott ott az asztalnál. – Az ujj bészökött hëzza az ágy alá a gyűrűvel. Akkor felkiájtott s kivette a gyűrűt a zsebéből:

Most a király felszólott a csendőröknek, hogy kardot kell rántani s fejét kell venni annak a két tolvajnak. Akkor, azt a kettőt hogy eloltották, megüsmerték azt az ujjat a gyűrűvel, hogy kié. Mostan híre futamodott, hogy hol vannak azok az elveszett küsasszonyok. No akkor kocsira ültek s elmentek abba a szobába, az erdőbe. Ottan még a szakácsnét ës levágtak és lófarkra kötötték, hogy mért nem tett előbb hírt, hogy milyen rablás vagyon ott.

Im máig ës örvend a király, hogy milyen bátor küsasszonya volt. Sokan örvendettek, hogy azokat a rablókat elpusztították a királyleány után. No ezek máig mind élnek, ha meg nem haltak.

24. Oktáviánus császár.

Volt egyszer egy császár, ezelőtt ki tudja mikor, Oktáviánus császár. Az azt hitte, hogy mán nincs isten. Mindig azt mondotta, nállánál nagyobb isten nincsen a világon. Egyszer elment, hogy fërëdjék a fërëdőben. Mikor levetkezett s bément a fërëdőbe, a vízparton hagyta a gunyáját s a lovát. Míg ő ott fërëdëtt, addig az angyal odament, felöltözött a gunyájába s felült a lovára, elment haza a császárnéhoz.

Mikor kijött a vízből, látja, hogy nincsen gunyája. No hát már most mit tegyen csórén a császár? Nem volt mit csináljon a császár, azt gondolta magában, elmënyën csórén ës haza. No hát nem eresztettek bé -168- a kapun, mert hiába mondta, hogy ő a császár, nem hitték el, mert meztelen volt.

De az angyal benn volt. A gunyájába felöltözve ëppeg olyan volt, mind a császár. Azt mondta a császárné, hogy vegyék el a kolbácsot s verjék meg. Verték és űzték, de nem akart elmenni, mert azt mondta, hogy ő a császár, megmutatta a gyűrűt az ujjába. Hát az angyal béhívatta s odaadta neki a ruháját. Azt mondta, hogy azért tette vélle, hogy mért fuvalkodott fel. Hát azt kérdezte tölle, hogy ezentúl még fogja mondani, hogy nincsen isten más, csak ő?

Úgy alázta meg magát, nem volt többé oan gonosz. Az angyal eltünt s ő megint megmaradott a házba. Még máig ës él, ha meg nem halt.

25. A kicsi kígyó, a macska és a féreg.

Volt egy árva gyermek, neki csak anyja élt.
Küldi két krajczárra eczetért a fiút.
Hozának egy macskát megverték a fiúk.
– Adjátok a szegényt nekem
– Mit adsz érte
– Édes anyám küldött két krajczárra eczetért,
Egyiket nektek adom.

Viszi haza a macskát,
Anyja jól megverte: ennek is kell enni!
– Felit adom macskámnak! iszë fiatal még!
-169- – No te akkor étlen maradsz.
– Béosztom magamat.

Elküldi az anyja négy krajczárra sóért.
A fiúkat találja. Hoznak egy kis kígyót,
Essze van rongálva.
– Ne bántsátok szegényt, adjátok nekem!
– Igen, van ës mivel megvedd ezt a kígyót!
– Anyám adott négy krajczárt, hogy vegyek sót. Kettőt
Nektek adok érte.

Haza viszi a kis kígyót.
– Hát ezt miért hoztad?
– Látod anyám, fiatal még. Még valami lesz belőle.

Elküldi az anyja öt krajczárra pálinkáért.
Hozának egy férget (egeret), ëssze van rongálva.
– Adjátok nékem a férget, ne bántsátok!
– Igen, van ës mivel megvedd ezt a férget!
– Hiszëm a csak kicsi állat!

Haza viszi a férget.
– No most van mit táplálj!
– Hadd el anyám, majd béosztom én magamnak.

Mindennap ëtt a fiú. Azoknak ës adott
S még maradt neki ës. Felnőttek mind hárman.
Azt mondja a kígyó:
– Menjünk el apámhoz.
-170- – De hogy merre menjünk? – azt mondja a fiú, –
Utat ki mutat meg, te csúszó és mászó?
– Hadd el kicsi gazdám, az én fejem útmutató.
Én feltekeredem a te nyakacskádra.
A merre a fejem, hogy előre mutat,
Arra szegődjél csak, mert mi így elmegyünk.

Úgy ës tesznek ketten, elmennek szépecskén.
A kígyó előre nyujtogatja fejét,
Lába viszi őtet, merre kanyarodik.
Mennek, mendegélnek, egyszer csak elérnek
Egy nagy sürüségbe. Azt mondja a kígyó:
– Engedj nekem fiam,
Mert én most, én téged megtanítlak hogy járj.
Mënünk az apámhoz, nagy bazsilikushoz,
De vigyázz magadra, mert ő örömében
Mindjárt elnyel téged, de megint visszavet
Kérdi tőled, mit kérsz? igér néked mindent,
Ezüstöt, aranyat, mindenféle kincset,
De néked, gazdácskám, legyen annyi eszed:
Ne kérj gazdag kincset, kérd a varázsgyűrűt.
– Te kígyó, mi van abban?
– Abbizën gazdácskám, amit te felgondolsz,
Rögtön megtörténik. A nyelve alatt van.
A bazsilikusnak, az édes apámnak.
Igaz, rosszul (rossz szívvel, nehezen) adja, de te ne hogy tágíts,
Oda adja minyát, ahogy engem meglát.

Úgy ës tëszën a fiú, semmit se tágított.
-171- A nagy bazsilikus a fejét kidugja
S azt mondja:
– Nem adom, nekem legfőbb kincsem.
– Add át édes apám, mert fiad még jobb lesz.
E nevelt fel engem, az édes gazdácskám.
– Mesze, itt van nohát! De ezzel csalódol.
Tudom, hogy megcsalnak vélle egyszer-kétszer.
De vigyázz magadra, viseld gondját ennek,
Mert biz e jó szerszám!

Haza megy a fiú az édes anyjához.
Rozzant kis hajlék volt, a mibe belépett.
Gondolta meg magát:
– Most már én magamon immá segíthetek.
Szép ház áll ott szembe, abban egy szép leány,
Annak volt (talán: van) egy kedvese, a vörös kapitány.
Nohát állj meg leány, én viszlek el téged,
Nem a veres kapitány!
Gondolja meg magában:
– Ez a mű küs házunk
Legyen külömb, mind a veres kapitányé,
Még ötszöriziglen. Gyűrűm nyelvem alatt,
Azt ez megteheti.

Reggelre virradnak, hát van egy palota,
A kin az embernek szeme-szája elállott.
S a fiú különb volt, mind egy ezëredës.
Anyja álmélkodik, hogy szemét kinyitja,
Nem tudja, hogy hol van.
-172- – Fiam, hol lehetünk? Hisz ez bárói ház.
– Nem anyám, csak nyugodjál! Nekem van egy gyürűm;

Poroncsolj csak kávét, értsd meg, rögtön hozzák!
Úgy tesz öreg anyó, rögtön, mindjárt hozzák.
Van cseléd tizenhat, madarak a gángba
Énekelnek, fütyörésznek.

Meglátják ott szemközt:
– Hej az a kis kunyhó
Milyenné vált! Ötször nagyobb mind a miénk!

De kiáll a fiú. Nem ës az a fiú,
Gondolják a többiek. Jó reggelt kivánnak.
– Édes fiam hogy vagy?
– Én bizony jól, szomszéd.
– Látom, hogy jól vagytok, de ennyi kincs honnét?
– Nekem van, nekem van, mert a mit gondolok,
Mindjárt megtörténik.
– Jaj, édes fiam, igen szépen kérlek,
Ez a mű szép házunk legyen mind a tiétek!
– Igen, szomszéd, igen, csak egy a kérésem:
Leányát adja nékem.
Velem boldogul él, megviseli magát.
– Nohát, nohát, nohát, csapjunk mű egy csudát!
De a mit én mondtam, történjék meg mindjárt.
Azonnal átadom a leányt én néked.

Elalusznak szépen, hát különb palota van
Ellenben szomszédnak.
-173- Megy által a fiú a jó szomszéd úrhoz.
– Én megtettem apám, a mit maga kérdett (kért),
Most én kérdem magát, adja át a leányt.
– Nohát édes fiam, rögtön megkeresem.

A leány csak nyúzva mënën a legényhez,
De kedvet jót mutat, s összepárosodnak.
No vërës kapitány, most te mit gondolhatsz?
Úgy vagy mind a korró a mező közepén.
A leány ës vissza húzná a fejét
És kibújna a nagy gazdag palotából,
De mégës gondolja:
– Talám jobb, meghúzd a fejedet egy kicsit,
Mig az üdő érkezik, amely megszabadít.

Egyszer a többek közt férje jól békáfol.
Kérdezgetni kezdi:
– Miféle dolog ez,
Hogy a mit te gondolsz, rögtön megtörténik?
– Édes fiam ne bánts, mert ha én kimondom,
Tü az én fejemet mindjárt megbántjátok.
– Nem úgy fiam, nem úgy, mond csak el rendibe,
Hiszëm a te jó nőd talám nem árul el?
– Nem hiszek én néked, mert biz te csalfa vagy,
Kétszintséggel kivájsz töllem mindeneket.
– Óh én édes férjem, nem bántalak téged,
Mondd ki csak hamarébb, nem lesz bántásodra.
– Asszony, asszony, asszony, a fejemet bírod.
Kimondom hát mégës, legyen a te károd.
-174- Van egy varázsgyűrűm az én nyelvem alatt,
A megcsinál mindent, a mit én gondolok.
Hanem azért fiam, édes feleségem,
Miattam te, míg élsz, boldog lehetsz örökké,
Csak nőnek nem hiszek, mert te káromra jársz,
Te vërës kapitányt még most ës szereted.
Ha kikapod töllem, én rögtön mehetek,
Földönfutóvá én azonnal válhatok.
– De én, édes férjem, téged nem árullak.
Éltessen az isten sok számos éveken,
Hogy boldogan éljünk családunk körében.
Hozd bé hát a kávét, Furuzs, aztat kérdem,
Csináld meg az ágyat, édes szobalányom.
Lejárt már az üdő, kilencz felé vagyunk,
Nyughassunk békével, míg majd felvirradunk.

Lefeküsznek szépen s kezdenek játszani
Az a fiatal pár, egymást csiklandani.
Addig csiklandozza a nő az ő férjét,
Míg a varázsgyűrű kiszökik helyéről
S egyet nagyot koppan.

– Hadd el édes férjem,
Csak a kemenczéről, csak a gyórtyatartó.
A macska elfutott, az ütte le onnat.
– Nem úgy asszony, nem úgy! Itt valami történt.
Mondám ugyebár, hogy fejemet elteszed?
Vedd fel szépen, vedd fel, addsza ide nékem
Azt a varázsgyűrűt, mert az az én kincsem.
-175- – Néked én drágább mindeneknél vagyok,
Hadd a gyűrűt nékem, próbáljam meg én ës.
– Legyen hát a tiéd, de csak károdra lesz.
Tudom én jól, hogy ti mostan elteszitek,
De van még egy macskám és egy kicsi férgem,
Visszahozzák azok, ne féltsen engemet.

Azzal elalusznak. Mikor megvirradnak
Az asszony s a fiú – a régies kunyhó!
Úgy maradtak szépen, mint volt régi időn.
A fiú megtudta, hogy ő meg van csalva;
Nem volt mit csináljon, – az idő sorra jár.

A nő vërës kapitánynyal szegődött el szépen.
Gyűrű hatalmával oczeán tengeren,
Nagy oczeán felett, egy vár lánczon függött:
Vërës kapitány és a nő benne éllëtt.
A fiú megtudja, hogy hova ment nője.
Kérdi a macskáját:
– Nohát édes macskám,
Tám megöregedtél? Legyél segítségül
Az én bajaimban.
– Csak ne búsulj gazdám! Meg-megindulhassunk,
De háromiziglen meg kell hogy mi térjünk,
Mert a nagy óczeán hobokkal van teli.
De mit ës nézünk, mit! Még vagyon egy férgünk,
Vigyük el gazdácskám, hátha hasznát veszszük!

Elindulnak hárman, mennek, mendegélnek,
Oczeán martjára sötétben érkeznek.
-176-

Azt mondja a fiú:
– Óh édes jó macskám, már most mit csináljunk?
Arany függő várhoz, hogy mi eljuthassunk?
Adj tanácsot macskám, el vagyok búsulva
S nincsen honnan várjak segítséget, nincsen.
Előttem csak a víz, szinte közepéig,
Arany függő várnak lombja odaérik.
– Nem úgy gazdám, nem úgy! Én téged tanítlak,
Próbáljunk csak úszni.

De meg kell térjenek, nem tudnak evezni.

Fonnak ők egy jászjot (jászolt), azon megpróbálják,
De csigojavessző vizet átereszti.
Vissza kell térjenek, nem akarnak halni.

Megint tanácskoznak mi tévők legyenek.
– Hadd el édes gazdám, – a macska azt mondja –
Mert én kisegítlek.

Közel volt a nádas, fonnak ők egy gyékényt,
Azon próbálnak hát arany várhoz jutni.
Nem lehet, nem lehet, a nád gyenge, hajlik,
Vissza kell jőjenek egészen a martig.

– No macskám, no macskám, édes kicsi macskám,
Adj tanácsot mostan, mert a szüvem reped.
Elére most végem, segíts rajtam, kérlek.
– Megmondtam, ugyebár, édes kicsi gazdám:
Háromszor kell térni, negyedszer próbálni!
-177-

Elmënyën a macska a nádasba vissza,
Mondja a gazdának:
– Édes jó gazdácskám!
Köss egy kéve nádat, ülj rá mint lóhátra,
Lovat szoktad ülni. Végy ölödbe engem,
Férget kebeledbe, itt (így?) tám elmehetünk
Függő várhoz érve.

El ës érték szépen a nagy függő várat,
Arany lánczon függött óczeán közepén,
Vërës kapitány ott benne büszkén élhet,
De most ostromolják, csellel mit tehetnek.

Tanácskoznak szépen. Azt mondja a macska:
– Várjuk el setétig, akkor mán tehetünk,
Amit nékünk tetszik.

Azt mondja a féreg:
– Biz jól gondoltátok, mert én akkor teszek,
Mit tű nem ës tudtok! Kirágom az ajtót.
Egy kis likat rágok, a hol én béférek.
Ajtót nyitok nektek, tű ës béjöhettek,
Csakhogy csúszva s mászva, léptetek ne hallszék.
Ajtó csikorgása töllem nem hallatszik.
De mi ott, ne! mi a? Talám bors, paprika?
Farkom ës van hátul? Van víz ës? – Bémártom,
Ugrok egyet elől, bé a paprikába,
Azután én sóba, borsba, egybe-másba!
A farkamat így én jól megvastagítom,
-178-

Veres kapitánynak száján végig húzom!
Ptüsszent egyet-kettőt, még hurut is tölle,
Édes jó gazdácskám: Varázsgyűrű mesze!

– Jól van férgem, jól van, e kellett én nékem.
Már most nem búsulok, itt van az én kincsem!
Gondolja magában:
– E függő palota
Aranyos lánczostól, minden szerszámostól
Távozzék most vissza az én kis kunyhómra.
A veres kapitány, az én csalfa nőm ës
Vélle együtt vissza. Aludjanak szépen,
A hol most alusznak, míg áthívom őket,
Az ő apját s anyját. Csalfaságnak vége,
Eltörött a lába!

Azt mondja a macska:
– Hadd el, hadd el, hadd el,
Majd meglátják őtet! Eljő édes apja,
Ez a csalfa nőnek egyet rittyent kettőt,
Az álom kiszökik a nőnek szeméből.

Azt mondja az apa:
– Hát te mit csináltál?
Nem megmondtam néked, hogy ne kelljen kettő?

A veres kapitány a veszélyre felkel.
Megfogja a fiú, nyomban megnyuvasztja,
A macska ës szökik, torkát megszakítja.
-179- A nőt vitték, vitték, óczeán martjára,
Onnan elvitték őt egy nagy szigettájra,
Egy kis burdét ástak a csalfa nő számra,
Ott hagyták őt szépen – ezt megérdemlette.
Csalfaságnak bizën ez mindig a bére.

Nem hazudtam én se, mástól hallottam ës,
Én mástól hallottam, bocsássatok tű ës.
Arra kérlek tüktököt, higgyétek el nékem,
Mesémnek itt vége.

26. A megvakított óriás.

Vuot ëcczër, hól nem vuót, hetethiét órszágonn ës túl vuót, miég az uópërëncziás tengërënn ës túl vuót, hól a kúrta fârku malacz túrt, vuot ëcz szegény embër. Annak nem vuót sënkije, csak ëgy nëhán juha és három gyêrmëke. S a juhok szaparottak, s ëcczër aszt határoszta az öreg embër, hogy êlmënnek az êrdüőbe s ott ety kicsi ësztënát csálnok.

– Fiaim, ién êlmënyëk haza, hogy hozzak merëndiét, s mikor estve lëssz, tű fejjétëk mëg a juhokot s csájjotok turuót, mim máskór szoktunk. De jakárki këjájt, ne szójjatok sëmmit, ne këjájcsatok ki ja házbuól. -180-

De ja fijúk nem târtották mëg. Ecczër, mikor este lëtt, hajják, hogy valaki jasz këjájcso: hëhëhé! S a lekküssebb fijú monta eleget:

Akkór (az idősebbik) mëkszitta a küssep fijút, s akkór miék hâlnak ëty këjájtást mëssze az êrdüőbüől, s akkór kikëjájtott a közepsüő fijú jës. S hát ëcczër lássák, hogy ëgy nagy uórijás embër jő, nyiccsa ki jaz âjtuót. Akkora nagy vuót, hogy elik tudott biébúni az âjtuón.

A fijúk busúltak, de úgy ës mënni këllëtt utánno. Hát biéjérnek ëgy naty kővárbo s ott miég annyi ju vuót, hogy az udvar teli vuót, s abba biéjüsztiék a juhokot.

Nagy vaslakatval lezárto a kaput az uórijás, hogy ne tuggyanak kijőni, s akkór biémëntek a házbo s az uórijás lefekütt s fëltëtt egy nagy-nagy üs vizet s aszonta:

A legnagyop fijú fëlküőtötte s akkor az uórijás a fijút ëcczëribe mëkfórászto, a legnagyobbat, és mëgëtte. És esmiég fëltett egy üs vizet, és miég asz monta, mikor az ës fëlfüő, akkor miég küőcsék fël üőt.

S mos fëlküőtötte a közepsüő fijú az uórijást, s eszt ës mëkfórászto s mëgëtte.

Mikór miék fëltëtt egy üs vizet, a lekküssebbnek -181- monta, hogy üőt küőccse fël. De jez nem küőtötte fël, hanëm mikor a viz igazán füőtt, akkor az uórijásnok a szëmit kifórászto.

Mos fëlküőt az uórijás, s kereste a fijút a szobábo. De ja fijú mind a padok alatt bújkált el, hogy a kezit ne tëgye rëja, hogy mëkfogja. S kinyitta az uórijás az ájtuót s kimënt az udvarra, s:

– Te utójjáro benn foksz maradni, s akkór mëkfoglak tiégëdët s mëgëszlek.

Míg az uórijás a juhokot ólvasta, ëgy bêrbiécs mëgmaradott, s a fijú mëgőlte ja bêrbiécsët. S annak harangja jës vuót, s akkor a fijucska fëlvëtte ja bêrbiécs büőrit a hátáro s úgy mënt ki ja kapun. Az uórijás aszt hitte, hogy a bêrbiécs e, s miég juól mëgverëgette ja hátát. Nem gondólta, hogy a fijucska.

Most a fijú elüszte a nagy serëg juhokot az apjánok. Mikor ëgy darabig üszte, akkor a bêrbiécsbüőrt levette (levetette) a hátáruól. S az uórijás kérte, hogy ájjom mëg, hogy a fiúnak aggyon ëggy aranygyürüt. A fijú nem mêrte êlvënni, met fiélt, hogy mëkfogja jaz uórijás. Aszt monta, hogy tëgye le ëty tőrsökre, s onnan üő mâjd êl fogja venni.

A fijú êlvëtte, biédukta az ujjábo, s akarmêre mënt a fijú, mind aszonta a gyürü:

S a vak embër mindég a nyomábo vuót a fijúnak, hogy a gyürü hítta. Mos mi csinájjon a fijú? Nem tutta kivënni ja gyürüt az ujjából. Pruóbálto, eleget pruóbálta, de nem akârt lejőni. No levákto az ujját, biévette (bevetette) ëty feneketlen tuóba. S a gyürü ott ës mondotta:

A fijú elüszte ja sok juhot az apjánok s elbesziéllëtte, hogy üők hogy jártok az uórijásval. Az apja örűlt, hogy bár mëgmaradott a lekküsebb fija, met aszt legjobban szerette. S miég májég ës mind őrvennek a küs fiávól, ha mëg nem hóltak.

27. Hogyan nyerte el a szegény csobán a császár leányát.

Hát volt egyszer, hol nem volt, volt egy öreg csobán, és annak volt egy kis gyermeke. De ezt a törökbúzaföldön találták, nem volt sem apja, sem anyja. Annyira felnevekedett, és elindult az országba. Gondolta magában, hagy hát valahol tanyát kap. Elindult s vándorolt. A mint vándorolt, hát eltalált egy királyhoz. A király azt mondta nékie, van néki egy ezüst birkája, s ha ő aztot megőrzi, akkor a három leánya közül a legküssebbiket, vaj a melyiket szereti, néki adja. De úgy szegődtek, hogy egy éven átol megőrözze -183- a birkát. Azt mondta a csobán, hogy minden bizonynyal ő megőrzi a birkát, csak hogy néki adja azt a leányt, a melyiket ő szereti. Azt fogadta az öreg király, hogy neki adja. Azt mondta a csobán, ő megőrzi a birkát.

Volt a királynak három ezüst erdeje és három arany erdeje és akkor minden esztendő csak egy napot szolgáltatott, és a három esztendő csak három napból állott. Volt neki egy szamara, s egy furulyája, de annak a furulyának oan értelme volt, hogy még az ág ës tánczolt, a mikor fújta. De azt az öreg király nem tudta, s elküldte az ezüst erdőbe.

Volt az ezüst erdőben egy híd, melyik alatt egy víz folyt le. Mihelyt a hídon átolért, minyát a boszorkány, a tizenkétfejű sárkány tüzet fútt feléje. Kezdette mán a subája szőrét pergelni. Azt mondja a csobán magában:

– Na, héj gyilkos teremtette, minyát kijátszasz véllem. Beléfuvok én a furulyámba!

Elévette a kis furulyáját, belefútt. Mihelyt bele fújt, a tizenkétfejű sárkány azt mondja neki:

– Majd elbánok én vélled, te hunczut gazember. Majd fújod, míg a suj mëgëszën.

De mán annyira, hogy egy fél felűl lepergelte a bajuszát. Azt mondta a juhász magában:

És elkezdett furulyázni. Elsőben is elkezdette a lassu csárdást. Lassacskán fujogatta, de sokáig. De -184- a csobán nem valóban, csak tréfából fújta a furulyát. Látja a csobán, hogy a tizenkétfejű sárkány csak komédiából tánczolja ezt. Eléveszi a tizenkétrészű csárdást s fújja hármoslag, hogy a sárkány lelke szakadtából tánczolja tovább. Azt mondja a sárkány a csobánnak:

– Majd fújod te, míg az ördög elviszen, vaj megállasz (elfáradsz). Többet nem fújod a furulyádat.

A csobán pedig szorosan fogta, s fújta, de ugyan sebesen fújta. Egyszerre a sárkány a földre heveredzett. Azt mondja a csobánnak:

– Ne fújj többet, mert neked adom a birtokomat, csakhogy taníts meg furulyázni.

– Te sárkány, én megtanítlak téged furulyázni, néked ës adom a furulyámot, csak csináld meg, a mit én mondok. Igérsz nekem valamit?

– Van nekem egy ezüst erdőm, van abban egy ezüst ló, egy ezüst kantár és egy ezüst síp.

– Hát átal ës adom, az ezüst sípot, az ezüst császári ruhát, és az ezüst kastélyt, a hol én lakom, csak taníts meg ingem furulyázni evel a furulyával.

Aval odaadja jókedvibe a sárkány az ezüst kóccsát az ezüst palotának, s hogy odaadja, azt mondja neki a csobán:

Volt a csobánnak fészije (fejszéje), s bévágja egy bikfába, a bikfa meghasadt, s hogy nagyon meghasadt, azt mondja a sárkánynak:

– Én nem teszem belé, míg meg nem próbálom, hogy hogy állanak az ujjaim a furulyán. – S aval rëatette a furulyára a kezét.

Azonnal bétette a sárkány abba a hasadékba, a hova a fészit bévágta a juhász. Aval azt mondta a sárkány:

Azonnal kirántotta a csobán a fészit a bikfából, -186- és ott maradt a sárkány a kezivel bészorítva. Azt mondja a csobán neki:

Azt mondja a sárkány vissza, hogy ő semmiképpen nem, hogyha ő meg nem enged. Vette a fészit, s mind a tizenkét fejét levágta. Már ekkor este lett, és a csobán hazafelé indult a birkával.

A császár látta, hogy mán jó kedvvel mënën hazafelé. Gondolta magába, mi az oka lehet, hogy el nem pusztította a sárkány. A birka, a mint ment hazafelé, mind tánczolva ment, a csobán addig a szamár hátán furulyázgatott. Jó kedve volt a birkának, mert a csobán furulyált. Látta azt a császár legküssebbik leánya, s nagyon megszerette a csobánt. Azt mondta a császár legküssebbik leánya, hogy:

– No csobán, minyát te az enyém, s én a tied leszek, csak ügyelj magadra, mert holnap az én apám téged elküld az arany erdőbe.

Haza vezeti a csobán a birkát, megfeji, s a meddig feji, a császárnak a legküssebbik leánya ott állott a csobán mellett. A csobán pedig, mikor egy palaczkóval fejt, akkor megkinálta a császárnak a leányát. Aval azt mondja a leány:

A császárné elveszi a csobántól és elszűri a birkának a tejét. Azt mondja a császár a csobánnak: -187-

– Holnap küldlek másfelé. Ha annak gondját viseled, hát csak egy marad hátra.

De a szakácsné merëndébe csak tojást tett neki. Gondolta magában, hogy mér tett csak tojást neki? Gondolta, mijejt hazamënën, megkérdi a szakácsnét, mér tett neki csak tojást merëndébe.

Aval elindult másnap reggel az arany erdőbe, és a mint ment, ott ës volt egy arany híd. Egy arany víz folyt el a híd alatt. És gondolta magában a csobán: ez a híd mire való? Mert az ezüst hidat nem nézte meg, hogy az miért van oda felállítva. A mikor a híd végéhez ért, meglátott egy táblát, s elolvasta rajta: abban az erdőben vagyon a huszonnégyfejű sárkány. S a volt írva ria, hogy ügyeljen magára az a jó ember, hogy a huszonnégyfejű sárkány el ne égesse. Abbizën mikor átólment a hídon, már jött a sárkány, az a huszonnégyfejű. Gondolja magában a csobán:

Elévette a furulyáját, és kezdett furulyázni, de mán a bajuszának a széjit ës égette, de nagyon. Gondolta magában a csobán:

– Majd elégetem én a tiédet ës, csak gyere közelebb. Mindjárt véget vetek én neked, – gondolta a csobán haragjában.

– Inkább engedd meg, hogy a szárikám szőre ne pergelődjék meg, akkor én ës megengedek néked.

De a sárkány annál nagyobb tüzet fújt ria. Kénytelen -188- volt elévegye a küs furulyáját, s belefújt. Azt kijájtja a sárkány a csobánnak, hogy:

Elkezdi legelsőbe a mazurpolkát fújni a furulyával. Azt mondja a sárkány a csobánnak:

A mikor meghallotta a csobán, hogy azt mondta, hogy hát most van jó kedve a tánczhoz, akkor rëafordította a sebes polkára. Fújta, de ugyan fújta, de keservesen fújta, a míg látta, hogy mán a sárkány a nyelvét kivetette. Akkor azt mondja a sárkány a csobánnak, hogy:

– Te csobán barátom, te látom, hogy ügyes ember vagy, hát taníts meg éngem furulyázni.

– Én megtanítalak te sárkány barátom, de megpergelted a bajuszomat és a szárikámat.

– Van nékem egy arany palotám, és abban van egy arany ló, és annak az arany lónak van egy arany kantárja, egy arany szegre felakasztva. És annak a lónak van egy arany trombitája, és ha abba te beléfújsz, -189- abban az erdőben te minden vadat összegyűjtesz.

– Köszönöm a jóságodat. Jere, tanítsalak meg furulyázni. Odaadom a furulyámat és tedd rëa az ujjaid hegyét.

Elveszi a sárkány a furulyát, és annak ës gömbölyűek voltak az ujjái, a sárkánynak. Azt mondja a csobán:

Aval elévette a fészit, belévágta egy bikfába, meghasadt a bikfa. Azt mondja annak a huszonnégyfejű sárkánynak:

Beléteszi a sárkány, hát akkor összeszorult a fa, odaragadt a fába mind az egész ujja. Akkor arra kérte a csobánt:

– Te csobán, engedj meg. A mi jószágom vagyon, mind néked adom, csak hogy bocsáss meg.

Aval a csobán elévette a fészit, a melyiket a fába vágott, mert kirántotta volt a fészit, kapta, s levágta mind az egész fejét a sárkánynak, azt a huszonnégyet. Itt mán az övé lett az arany erdő ës, mert nálla volt az arany kócs a palotába. -190-

Akkor mán el volt állva a csobán nagyon. Azt mondja, hogy tovább nem bírhatja, mënyën haza. Felült a szamárra s a birka mán játszodva ment hazafelé. A császár legküssebbik leánya mán a pityvarra volt és má messziről látta a legküssebbik leánya a császárnak, hogy jő a csobán. De még inkább várta a szakácsné.

Mikor hazament, nekikezd a birkának, hogy fejje. Akkor a császár legküssebbik leánya lement hëzza. Aval leszalad és azt kérdi:

Aval kezdi fejni a birkát. A hogy kezdi fejni a birkát, a legelső kupával neki adja, a császár leányának (t. i. a tejet). Azt mondja neki:

– Csak ügyelj magadra csobán, mert különben elveszted a bücsülletedet és felakasztnak.

Aval megitta a tejet a császár leánya és megköszönte a csobánnak. Hogy megitta a tejet, aval felment, s nyomába lejött a szakácsné. De a szakácsné nem mondotta, hogy mért ment oda, hanem a csobán azt kérdette, hogy:

Tudta mán a csobán, hogy mi baja vagyon neki. -191- Azt kérdette a szakácsnétól, hogy mért tett neki csak tojást merëndébe. Azt mondta a szakácsné:

Tudta mán a csobán, hogy mi baja van a szakácsnénak. Écczoka elment fel a szakácsnéhoz és elboldogult vele. Hogy azon éjjel megelégítette a szakácsnét, hát abbizon a szakácsné reggel húst tett neki merëndébe.

– Hej csobán, még csak egy nap, vagy egy év, akkor én a magáé s maga az enyim.

Aval meghallgatta a császári leány a csobánnak a szovát ës. Azt mondta a csobán a császári leánynak, a legküssebbnek.

– No majd elválik a mái nap a szív a májtól. – És aval elindult a szamárral és a birkával.

Még bé sem ért a gyémánt erdőbe, hát mán a sárkány, a harminczkétfejű, má nagy tüzet fújt ria, hogy a szárikájának egyik része má megpergelődött. Azt mondja a csobán:

Minél közelebb jött hëzza a sárkány, mán száz mérföldre volt tölle, a bajuszát kezdette mindjobban pergelni. Azt mondja a csobán:

– Te sárkány! Hogy mered az én bajuszomat lepergelni! Nem tudod, hogy én kedved szerint elbánok veled, a hogy neked tetszik? -192-

Aval hirtelen elékapja a furulyáját és kezdi fújni. No hogy kezdi fújni, azt mondja a sárkány a csobánnak:

– Te csobán! Fújjad, de csak fújjad, majd elállasz te, majd végire járok én neked!

A szegény csobán fújta. Elsőbe elkezdette a sebes polkát. Már látta, hogy a harminczkétfejű sárkánynak vége van. Akkor azt mondja a sárkány a csobánnak:

Akkor elkezdette a csobán fújni a briut. Fújta, ugyan keservesen fújta, hogy mán a sárkány, ha minyát harminczkét feje volt is, de ugyan kivetette a nyelvét. Abbizën egyszer történt, azt mond a a juhásznak:

– Te csobán barátom, ne fújjad, inkább neked adom ezt a gyémánt erdőt, csakhogy add meg az életemet.

– No te harminczkétfejű sárkány, látom, hogy neked tizenkét ujjad van, de egy sem talál az én furulyámnak a likjára, mert a te ujjaid igen nagyok és kerekek. Majd meglapisítom én, csak gyere velem.

– Tudod mit, sárkány? Nekem vagyon egy rövidnyakú fészim, és én bévágom a fába. A fa meghasad, és te tedd oda mindakét kezedet, ha minyát tizenkét ujjad van ës.

Mindenütt utánozta a sárkány a csobánt. Elment a csobán, belévágta a csobán a fészit egy cserefába. Azt mondja neki:

– Na héj, barátom! Eddig nagy úr voltál, de most még nagyobb lészsz, hogyha béteszed a két kezedet oda, a hol meg van hasadva.

A harminczkétfejű sárkány örvendett a csobán mondásának. Azt mondja a csobánnak a sárkány:

A sárkány bétette mind a tizenkét ujját a fa hasadékjába, akkor a csobán hirtelen kirántotta a fészit, és ott maradt a harminczkétfejű sárkánynak bészorítva az ujja bëgye. Kapta a fészit és levágta mind a harminczkét fejét.

De ekkor a csobán megkésett. Bészürkült volt, a mikor haza indult. De a küsasszony mán a pityvarba várta. Azt gondolta a legküssebbik leány, hogy vége már a csobánnak, mert tudta, hogy a harminczkétfejű -194- sárkánynak mán nagy az ereje. És akkor mégis megörvendett a császár legküssebbik leánya a pityvarba, a mikor látta már messziről, hogy jő a csobán. Gondolta magában, már most a csobán az övé.

Haza ës ér a csobán a császár udvarába. A pityvarban állott a császár legküssebbik leánya, és már setét volt. Jó estét köszön a csobán a leánynak, a leány szüvesen fogadja. Azt mondja.

Aval békötötte a szamárt a pajtába, ott hált reggelig. De este elmënën a szakácsné, jó eledelt készített a csobánnak, gondolta, hogy mán ma este ës hëzza mënën a csobán. De a csobánnak semmi esze erre nem járt, csak a király legküssebbik leányára. Mert avvót a legszebb, és a legjobb, és a legügyesebb.

Aval reggel korán felkelt és bément a császárhoz, hogy kapja meg az ő bérét. De a császár azt mondta a csobánnak:

– Te csobán, nékem még egy kérésem van. Hogyha te azt megteszed, úgy minden bizonynyal néked adom a legküssebbik leányomat.

– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom! Én megteszem, mit poroncsolsz nékem?

– Csináltatok egy tarisnyát. Aval vedd le az égről a holdat, a napot és egy csillagot. Akkor neked adom a leányomat.

Csináltatott a császár egy tarisznyát, odaadta a -195- csobánnak, és elindult a csobán a tarisznyával. A mint ment a csobán, mendegélt, négy nap már elment, akkor találkozott egy emberrel, a ki egy tó mellett állott. És abb a tóba furt folyt a víz és mégës szomjan majd meghalt.

És aval szövetséget kötött a szomjas ember a csobánnal, és mentek tovább.

Egy hét mulva találkozott egy emberrel. Az út széjin volt harminczkét kemencze, abban a harminczkét kemenczében sült mindenik kemenczében harminczkét kenyér, mégës az ember kenyérhéjakat rácskált, mégës majd meghalt étlen a sok kenyér mellett. Azt mondja a csobán annak az embernek:

– Nëzd meg barátom, hát né, ennyi kemencze mellett mégës meghalok étlen.

Szövetséget kötöttek, és elindult a nagyétű ember ës vélle. A hogy elindult a nagyétű ember vélle, ammán égig ért az a nagyétű ember, s azt kérdi a csobántól, hogy:

Aval mennek, mendegélnek. Már csak négy napja volt, hogy a két hetet bé nem töltötték menéssel. Elérnek egy nagy hegynek a tetejébe, a hol volt egy ember: tizenkét tűz körülötte és harmincznégy szárikával felöltözve, ës mégës majd meghalt a hideg miatt. Azt kérdi a csobán tölle:

– Hát lássad, barátom. Nëzd meg, tizenkét tűz ég körülöttem, és ennyi szárika rajtam, és mégës majd meghalok a hideg miatt.

– Te úgy látom barátom, hogy nagyon hidegrázós vagy. Jere velem, majd megállítom én!

Aval minyá szövetséget kötött, és elbeszélte, hogy mire van néki szüksége, és azt mondta:

– Majd meglátom én ës, hogy leveszitek-é a napot, a csillagot és a holdat.

Kötötték mind a három ember magukat, hogy ők má minden bizonnyal leveszik azt a három mirhát. Aval felmentek a hegynek a hegyére. Egy kicsit esett azonn az éjjel. Azt mondja a hidegrázós ember:

Nem ës tétováztak tovább, hát elmentek és felmentek a hegynek a tetejes tetejére, és elvárták a holdat, a míg feljött. És akkor az az égig érő ember, az a harminczkét kenyeres, felnyúlt utána és levette a holdat. Mihelyt levette a holdat, aval minyát feljöttek a csillagok. Levettek egy csillagot, azt ës bétették a tarisnyába. Most mán minyátt elvárták, a míg a nap jő, mert mán a csillag és a hold a tarisnyában volt. Elig serkent fel a nap, az az égig érő ember a napot ës lekapta. És bétették abb a tarisnyába, és elindultak haza. De a csobán azt a három mirhát vitte magával, és három hét mulva értek haza.

– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom. Elhoztam a napot, a holdat és a csillagot.

– Menj és ereszd ki, mert már három hete, hogy az én embereim a földemen nem dolgoznak és nem látnak.

Aval kiment a csobán a tarisnyával, és kioldta a tarisnya szádát és eleresztette a napot, a holdat és a csillagot. És bément, vissza a császárhoz. Azt mondja a csobán a császárnak:

– Még van egy követelésem tölled, csobán. Még egyet mondok, s tedd meg azt, akkor néked adom a leányomat, a legküssebbiket, a melyiket szereted. -198- Vagyon nekem 330 darab ökröm, 330 darab lovam, 330 darab johom és 330 darab birkám. Ha azt az écczoka levágod, gulyásnak készíted és reggelig megeszed, akkor neked adom a leányomat.

Aval elment a csobán, és künn a kapunál állott az a három bajtársa, a melyiket hozott magával. Azt mondja annak a nagyétű embernek:

– Te barátom, van ennyi darab marha megenni való. Reggelig vágd össze, főzd meg magadnak tokánynak és edd ës meg a sok tömérdek marhát.

Ejfélakkor a király kiállott a pityvarra, hogy átadja a csobánnak a sok marhát. De a csobán pedig este mán átadta a nagyétű embernek. A mikor éjfélakkor kijájtotta a császár, akkor má meg volt éve a sok temetetlen marha. Azt kijájtotta vissza a csobán, mikor kérdette a császár:

Mert a mikor átadta a csobán annak a nagyétű embernek, hát azt mondta neki, hogy vágja le és főzze meg. De az a nagyétű ember azt mondta a csobánnak:

– Te barátom, minek? Iszë én szőröstől-bőröstől megeszem. Úgy se lesz elég reggelig.

– Látom, ügyes ember vagy, ezt ës megtetted, de még van egy alacsony kérésem. Van a pinczémben, a kit te jól tudsz, kilencz millió veder borom romolva. -199- Akkor, ha ezt megiszod reggelig, akkor néked adom a leányomat.

– Jól van, császár ő felsége, életem-halálom kezedbe ajánlom, azt ës megteszem.

Estére kerekedve átadja a csobánnak a pincze kócsát. A csobán pedig eléhivatja azt a szomjas barátját, a melyik a két tóból ivutt. Hát azt mondja neki:

– No barátom, itt van ennyi s ennyi bor. Nézd meg, sokacska. Ha reggelig megiszod, itt vannak a kannák, és mérj ki belölle.

Még éféla se volt, a szomjas ember mán megitta a sok temetetlen bort. Ejfélakor már rëakijájtott a császár a csobánra, hogy:

– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom, ha három ennyi volna ës, reggelig nem volna elég.

Mëgjedëtt a király, hogy mi oka lehetett ennek. Gondolta magában, mégës elveszi a leányát.

De elment a csobán azon az écczoka az arany palotába, és elkészítette azt az arany lovat. Arany nyerget tett rëa, és a mikor feltette az arany nyerget, akkor eléállott egy ember. Azt mondja a csobánnak:

– No barátom, te csobán vagy, a császárnak a legküssebbik -200- leánya téged szeret. De minden bizonynyal a császár csáltat három aranyalmát, és azt a három aranyalmát adja a három leányának. És elszámította (a császár), hogy a kinek vetik, a mikor ësszegyűjtötte a császárokat, a herczegeket, bárókat és grófokat, hát a kinek vetik a császár leányai az almát, azok lesznek az uraik.

És a császárok összegyűltek mind, s hogy ësszegyűltek, nagy vendégséget indítottak, kibe felgyűltek mind a herczegek, grófok a palotába. S hogy felgyűltek, hát elveszik a három almát a három leány, s odavetik a két nagyobbik leány két császári fiúnak. De a legküssebbik leány semmi úton-módon nem tudta odavetni, mert a csobánt nem hítták fel. Azt mondják a leánynak a legküssebbnek, hogy:

A csobán még fel sem ért a terépeken, már a leány neki vetette az almát. Azt mondja a császár, az apja, hogy:

– No leányom, ha a csobánnak vetetted az almát, egyebet nem adok, hát a tyúkketrecz lesz a tiétek.

Aval a csobán kartőn fogja a császár legküssebb leányát, és leviszi őt a tyúkketreczbe. A tyúkketreczet -201- kitakarítják és benne ülnek ők ketten. A két nagyobb leánynak az apja nagy vendégséget csapott, de a csobánt s az ő feleségét nem hítták meg. A mikor éppen a sok vendég le voltak ülve az asztalhoz, a sok étel, a sok ital má mind az asztalon volt, akkor a csobán azt mondja az ő feleségének.

– Te feleség, münköt nem híttak meg, hogy mű ës együnk. De hadd el, mert a lakodalmasok se esznek, se nem isznak azokból a borokból.

A csobán elvette a furulyát s felment a vendéges házba. Az ajtó mellett megállott, hirtelen megfújja a furulyát. Akkor az egész nép elkezd tánczolni. Aval ësszecsődültek, hogy ki az, a ki furulyál. A mikor látta a csobán, hogy minden étel, minden ital kárba ment, akkor kapta magát s leszaladt a terépeken. Azt mondja a feleségének:

Aval összegyüttötték a lakodalmasok a kárbament jogot, és aval estére eltávoztak a lakodalmas háztól a lakodalmasok.

Másnap reggel a két sógor, a császárnak a két nagyobb veje, elkészültek az ezüst erdőbe vadászni. Azt számították, hogy a csobánt ës híjják el, hogy menjen ő ës vadászni. De a csobánnak nem volt paripája, csak egy szamárja. Bészól a két sógor a csobánhoz jókor reggel:

Aval felteszi a szamár hátára a kápát, de azt ës megfordítva tette; felveszi a fegyverét a vállára, de azt ës megfordítva tette; felült a szamárra, de oda se ült úgy, a hogy kellett volna, egészen megfordulva ült a kápába. Elkaczagta a két sógor, hogy milyen bolond a csobán. Elkezdik mondani neki:

– Jaj bizony, én egészen megfordítva dolgoztam. – S kapja magát a csobán, leszökik a szamár hátáról, feloldja a kápát s jól helyhezteti a szamár hátára. Ekkor ő ës felül, s elindulnak ki a kapun.

A mint bémennek az ezüst erdőbe, hát egy híd volt ott, s a víz kiterült az ezüst hídnál s nagy tó lett körülötte. A két sógor ment mán a hídon ës átol, de a csobánnak a szamárja erősen félt a hídtól, a mint fényes volt. Kapja magát a csobán s egyet húz a szamárra, a szamár pedig béfutott a sárba, s nem tudott kikelni. Aval elment a csobán s azt mondja:

– Héj, sógor, jertek vissza, segítsetek nekem, a szamárt vegyük ki a sárból.

A két sógor megtér, megkötik a paripákat a fához, odamennek a csobánhoz s kisegítik a sárból. Aval köti jól a kápát.

Egy szarka azalatt a víz túlsó partjára szállott, azt lőtte a csobán. Kapta a puskáját és meglőtte a -203- szarkát. Csudálkozott a két sógor a csobán bolondságán, s akkor elment a csobán, felvette a szarkát s rákötötte a szamár hátára. A két sógor kezdette a csobánt híni, hogy ne kötözze azt a csúnya állatot, azt a szarkát, hanem, hogy lőjenek őzeket, nyulakat. De a csobán nem ment, csak kötötte a szarkát a szamár hátára. Otthatta a két sógor a csobánt, és elmentek, bé az erdőbe.

A mikor látta a sógor, hogy mán bémentek erősen az ezüst erdőbe, kapta magát és elment az ezüst palotába. Kinyitja az ezüst palotát, kihozza az ezüst paripát, és a fényes ruvába felöltözik. Akkor felül a paripára, bémegy az erdőbe, belefúj a trombitába. Annak a trombitának oan ereje volt, hogy amikor beléfújt, az erdőben az egész vadállatok odagyűltek melléje.

S aval bizën a két sógor egész nap jártak az erdőben, de hírül se láttak, még csúfságból ës egyet. Mán estére kerekedett az üdő s a két sógor egyet se lőtt, a csobán pedig a sokból vaj egy tizenötöt meglőtt. Felkötötte azokat az ezüst paripára s ment az erdőbe a két sógor felé, hogy lássa, megüsmerik-é?

– Abbizën a két sógor találkozik a csobánnal. Fejet hajtnak neki, köszönnek, azt gondolták, ki tudja miféle király vagy császár oan arany gunyába felöltözve. Azt mondja a két sógor a csobánnak:

Azt mondja, ő eladja mind, ha kell. Azt mondják a két sógor, hogy mit kér érte. A csobán egyebet nem -204- kért, hát azt a két arany almát kérte, a melyiket a feleségüktől kaptak. S azt mondja a két sógor egyik a másiknak:

Aval odaadják a két arany almát, a csobán ës odaadja az egész vadállatokat, a melyiket lőtt. Aval elbócsuzott a csobán, de a két sógor mégse üsmerték meg, hogy a csobán lett volna. A csobán pedig egy más úton átvágott az ezüst palotába, leveti magáról a császári gunyát, az arany paripát mán béköti, a sípot szegre akasztja. Aval bezárta a palotának az ajtóit és elment megint a szamárhoz.

A két sógor még nem érkezett oda, de mégës, mikorrá már megkötötte volna a csobán a szarkát, már akkorrá a két sógor ës odaérkezett. Azt mondja a két sógor a csobánnak:

Aval a két sógor büszkén, sok vadat lőve, mentek -205- hazafelé, de a szegény csobán pedig vitte a szarkát. Mikor a kapun a két sógor béérnek a paripákkal, azt kérdi a két sógortól a császár:

– Zárjátok bé a kapukat, bé ne ereszszétek, hogy bé ne hozza azt a csúnya állatot, azt a büdöst, ide!

Aval bézárták a kapukat s nem eresztették bé a csobánt. Azt mondja a csobán:

– Tudtam, édes apám, hogy nem ereszt bé, pedig minyen szép tarka-barka! Nem ës tetszik ő felségének egy szálat se ez a szép tarka-barka madár?

Ezekkel a beszédekkel telve (az idő), leoldja a szamár hátáról a szarkát és elveti. Akkor azt poroncsolja a császár:

– No most nyicscsátok ki a kaput, ereszszétek bé azt a szerencsétlen flótást!

Aval kinyitották a kaput, béeresztették a csobánt, a csobán pedig megköti a szamárt egy fához. Bémënyën a házba a csobán, elbeszéli a feleségének, hogy nem tetszett, a mit lőtt. Aval a felesége az ételt megkészítette s meddig az étel elkészült, addig a csobán elévette a furulyát, kiment a szëmëtre, a hol a tyúkok kapartak és kezd furulyálni, a tyúkok pedig elkezdnek tánczolni. Tánczolnak a tyúkok, tánczolnak, de kivált a kakas. Meglátja a két sógor ës -206- fenn a pityvarról, hogy minyen bolond a sógor; tánczoltatja a tyúkokat. A sógor megtánczoltatá a tyúkokat s bément, az asztal mellé ült és ëtt. Jóllakott és mindjárt lefeküdt.

Másnap reggel jőnek a két sógor megint, híjják a csobánt, hogy menjenek az aranyerdőbe vadászni. Aval fel ës kel a csobán, felakasztja a puskát a vállára, elindulnak az aranyerdőbe. A mint bémennek, ott ës híd volt. A két sógor ment elől, a csobán ment utánuk. A lovak nem féltek, de a szamár úgy félt, mert fényes volt erősen a híd. Csúful kezd bánni a szamárral a csobán, hogy nem akar a hídon átólmenni. Aval a szamár félretér és bészalad a tóba. Úgy bérekedt a szegény, hogy se tova menni nem tudott, se kijőni nem lehetett. Aztot látta a két sógor, minyen bajban van a csobán, visszatérnek és kisegítik a sárból. Aval egy pacsirta odaszállott a hídra. Kapta magát a csobán, levette a puskát a válláról, puff, meglőtte a pacsirtát. Azt mondja a két sógornak:

Odamënyën s felveszi a pacsirtát a csobán, kezdi kötni fel a nyeregkápára. Hogy felkötötte, merébe hítták a két sógor, hogy menjen az erdőbe, de ő azt mondja, hogy egy lépést se tovább, mert néki ez elég.

Aval ott hagyja a két sógor s elmennek bé az erdőbe, a csobán pedig kapja magát, megköti a szamárt egy fához, s bémënyën az arany palotába. Az arany palotában pedig volt egy arany paripa, egy -207- rend császári gunya aranyból, és egy kantár és egy síp. Felveszi magára a csobán a ruhát, zsebre vágja az arany sípot, felül az aranyszőrű paripára és mélyen bémënyën az erdőbe. Akkor beléfúj a trombitába és összegyűlnek mindenféle vad, a mi abban az arany erdőben volt, mind. Aval meglő közülök vaj tizenöt darabot, felkötözi az ezüst szőrű paripára, s elindul azon az úton, a hol a két sógor bément vadászni.

A két sógor addig majdnem estig járt az erdőben, de még csúfságból egy vadat se láttak. Megtértek hazafelé. A mint jőnek hazafelé, találkoznak a csobánnal. Messziről tanakodnak egyik a mással a két sógor, hogy miféle császár lehet az unyan szép ruvában.

– Annyi vadat lőtt s mű írul, egyet se kaptunk. Ha ad el belölle, megpróbáljuk, kérünk s veszünk tölle vaj négy-öt darabot, pénz úgyës elég van.

Ezt beszélte a két sógor. A mikor majd hogy közél érnek hëzza, fejet hajtnak neki s nagyon tisztelik, mert azt gondolták, hogy kitudja miféle császár. Azt mondják neki:

– Császár ő felsége, életünk, halálunk, nem ad el belölle vaj egy darabot?

– Nekem pénzem elég van, pénzért nem adok, hanem van nállam egy szamárpatkó, és csájjatok -208- tüzet, veresítsétek meg, és engedjétek meg, a mikor legveresebb, legjobban meg van melegedve, hogy nyomjam a feneketek tomporjára.

– Megengedjük, mert ha a csobán hazament eddig, ő vitt legalább egy pacsirtát, de mű semmit se.

A csobán aval eléveszi a szamárpatkót a zsebéből, a két sógor tüzet csinál, béteszik a két patkót a tűzbe. Amikor legjobban megveresült, akkor azt mondja a csobán, taszítsák le a nadrágjukat. A nagyobb sógor letaszította a nadrágját, a csobán pedig riasütötte a szamárpatkót. Aval azt mondja a nagyobb sógor a küssebb sógornak:

Aval letaszítja a nadrágot, és a sógor rianyomja a patkót a s..e czimpájára. Aval átadja a vadakat a két sógornak, elbócsuzik töllik és elmënyën. Egy más úton visszafordul, leteszi az arany ruhát, az arany paripát, az arany kantárt és az arany sípot az arany palotába. Visszamegy a szamárhoz, hát a mikor visszamegy, jő a két sógor ës, megterhelve a lovakat vad állatokkal. Azt mondja a két sógor a csobánnak:

– No nem jöttél vadászni. Mennyi sok szép őzet, -209- nyulat lőttünk, egészen el ës vagyunk állva, úgy megfáradtunk.

Aval híjják a csobánt hazafelé. A két sógor hazamënyen, ő ës felül a szamárra, és elindul haza. Mikor bément a két sógor a kapun, azt kérdi a császár a két nagyobb vejétől:

Azt mondja a császár nagyobb veje, hogy lőtt egy pacsirtát. Azt mondja aval a császár, hogy:

– Ereszszétek bé, ne zárjátok bé a kaput, mert nem valami csúnya portéka. – De azt ës a császár csak kételenedve mondta.

Felkiájtja a csobán, látta, hogy nagyon haragos a császár, hogy talán nem ës tetszik, a mit ő lőtt? Azt mondja a császár:

Aval leoldja a pacsirtát a szamár hátáról, de meg volt kötve erős kötelekkel, béviszi a feleségének és azt mondja:

– No, a meddig én a tyúkokat megtánczoltatom, feleség, ezt a pacsirtát készítsd meg nekem vacsorára.

Ő addig elévette a furulyát és elment megint a szëmëtre a tyúkokat megint megtánczoltatni. A mikor mán a tyúkok egy jó csomót tánczoltak, akkor bément, azt mondta a feleségének: -210-

Készen volt, fel ës volt tálalva. És a hogy fel volt tálalva, melléje ül és eszik. Hogy evett, azonnal lefeküdt és alszik reggelig.

Reggel jőnek megint a két sógor, elindulnak megint a gyémánt erdőbe vadászni. Megint megpróbálják, hogy a csobán nem mënyën-é véllik vadászni. De a csobán bátor volt. Csak egyszeribe felkél, felveszi a fegyverét, feloldja a szamárt a fáról, ül rëa, s elindulnak a gyémánt erdőbe vadászni. A gyémánt erdőben ës volt egy ujan híd, mind az arany és ezüst erdőben. Ott ës szertefolyt a víz a híd körül, nagyon fényes volt a híd a víz tükrétől, és a szamár nem mert átólmenni a hídon, mert unyan fényes volt a híd, hogy még az embernek a szeme ës káprázott. Eleget ütötte a szegény csobán a szamarát, de a szamár semmiletteképpen nem akart átólmenni a hídon. Kapja magát a szamár és béfut megint a tóba, a csobán pedig teli torokkal kájcsa:

Aval megtér a két sógor és ki segítették a szamárt venni a tóból. Még ki se vették becsületesen, hát a hídra szállott egy nagy istennyila saskeselyű. De akkora volt majdnem mind a szamár. Kapja a fegyverét a csobán, puff neki, meglőtte a saskeselyűt. Azt mondja a két sógor neki, hogy:

– Én nem, mert jókor megkaptam a szerencsémet – felelte vissza a csobán. Aval a két sógor utat vett maga elé, elindultak bé az erdőbe. A csobán pedig kapta magát, kötötte a saskeselyű fiút a szamár hátára. Aval, még fel se kötötte becsületesen, kapta magát, elment a gyémánt palotába, felöltözött gyémánt császári ruhába. Gyémánt paripát vett, és zsebrevágta a gyémánt sípot, és bément az erdő közepébe. Beléfújt a gyémánt sípba, a gyémánt sípnak pedig oan ereje volt, hogy a gyémánt erdőből még a legküssebb vadat ës ësszegyűjtötte. Aval egy húsz darabot meglőtt belöllik, feltette őket a gyémánt paripára, elindult arrafelé, a merre a két sógor ment.

Már estefelére volt az idő, a két sógor visszatért. A hogy visszatért, meglátják messzünnet. Azt mondja az egyik a másiknak:

– Miféle császár vagy király lehet az tiszta gyémánt ruhában? Annyi vadat lőtt, s mű egyet se, még csúfságból se.

Elszámítják, hogy valahogy mégës kérnek tölle bár egy párt, mert a csobán lőtt egy saskeselyűt, de ők semmit se. Mégës vesznek ők attól a fényes császártól. Ott már messziről fejet hajt a két sógor a csobánnak, és kérdik, honnat lőtt annyi vadat. Ő azt mondja, hogy itt az erdőben lőtte őket. Aval azt kérdi a két sógor, hogy nem ad-e el belölle. Azt mondja a csobán, ő el, ha kell, mind. Kérdik, hogy mit kérne érte. Azt mondja: -212-

– Ha megengeditek, hogy kitépjek öt szál szőrt…, akkor néktek adom mind.

Gondolta a két sógor, az nem olyan nagy dolog, azt meg lehet tenni. Aval a nagyobbik sógor letaszítja a nadrágját, a csobán addig a zsebéből elévesz egy sillát és egy helyré beleszúr. Azt mondja a csobán:

– Két szál szőr! – A harmadik helyré ës megszúrja, de akkor mán tűrhetetlen volt. Azt mondja a sógor, hogy:

Azt mondja a nagyobb sógor, hogy immán húzza ki az ötödik szál szőrt is, hogy legyen vége egyszer. De ammán nagyon keményen fájt. Azt mondja a nagyobb sógor a küssebb sógornak:

A csobán pedig nekifogott megint a küssebbnek ës. Annak ës kihúzott öt szál szőrt. Akkor megköszönték a császárnak, mert azt tudták (hitték), hogy császár, pedig a csobán volt.

Aval a csobán elment, rögtön szaladott egy más -213- úton, és letette a gyémánt paripát, a gyémánt ruhát és a gyémánt sípot. A hogy letette a gyémánt sípot, azonnal ment a szamárhoz a csobán, megkötötte ügyesen a saskeselyűfiút a szamárra. Mikorrá megkötötte a saskeselyűfiút a szamár hátára, akkor jő a két sógor ës. De gyalog, nem tudtak a ló hátára ülni. Azt mondják a csobánnak:

– No, nem jöttél velünk vadászni. Úgy elállottunk, nem tudunk még lóra sem ülni.

Aval kapta a csobán magát, felsirült a szamár hátára, s hazavágtat a szamárral. Mihelyt a kapuhoz ért, leoldta a saskeselyűfiút a szamár hátáról. Senki számba nem vette, és felszegezte a kapu eleibe. Azért szegezte, hogy a két sógornak a lovai ijedjenek meg. Bément a szamárral a csobán, megkötötte a szamárt a fához, és bémënyën a házba.

Jő a két sógor, megterhelve a lovakat vad állatokkal. Mikor majd a kapuhoz értek volna, a lovak semmiletteképpen nem akartak bémenni. Nem gondolták, hogy mi lehet ennek az oka. Hát meglátja a nagyobbik sógor a saskeselyűfiút felszegezve. Leveszik a kapuról és elvetik a saskeselyűt. Aval bémënyën a két sógor, leszedik a sok vad állatokat, és elmennek fel, elbeszélik a császárnak, hogy hogy elállottak ők. A császár pedig nem ës aggódott rajtuk, csak mondotta nekik, bizony nagy fáradság van, míg annyi vad -214- állatot ësszeszednek. Azt kérdi a császár a két nagyobbik vejétől:

– Igen, egy saskeselyűfiút lőtt, azt ës felszegezte a kapura, a lovaink nem mertek béjönni:

A csobán akkor este elfelejtette, hogy megtánczoltassa a tyúkokat. Reggel jókor felkelt, akkor vette elé a furulyát és kiment, még a tyúkok a pajtában voltak, elkezd furulyázni és a tyúkokat tánczoltatta. Egy óra múlva véget vetett a furulyázásnak, bément s frustukozott.

S történt éppen azon a nap, hogy a császárnak egy jó barátja eljött meglátogatni. S a császár pedig elbeszélte a jó barátjának, hogy milyen jól férjhez adta a leányokat, mind a hármat. Aval azt mondja az a jó barátja, hogy hozzák elé azokat az almákat, hogy ő ës lássa. Azt mondja a nagyobbik vejének, hogy hozza ki az almákat, a melyiket a leánya adott, A két sógor ës egyik a mással szemközt néznek, azt mondja neki a nagyobbik veje:

– Édes apám, a mikor az erdőben jártunk vadászni, elvesztettük az almákat.

Azt mondja a császár a küssebbik vejének, küldjön le egy szolgát, hátha a csobánnak megvan.

Leküldnek a csobánhoz egy szolgát, azt mondja a szolga a csobánnak, hogy jöön fel, mert a császár hivatja. Azt feleli vissza a csobán:

Felmënyën a szolga és megmondja a császárnak, hogy azt mondta a csobán, ha valami beszélni van, menjen le hëzza. Aval megharagutt a császár, rögtön küld két szolgát, hogy hozzák fel, ha nem akar feljőni ës.

Lemënyën a két szolga a tyúkpajtába, hogy vigyék fel a csobánt. De azt feleli a csobán, hogy az egész katonaságot küldje és úgy se bírják felvinni. Aval meg akarják fogni a csobánt, a csobán pedig kapja a furulyát és kezdi fújni, az a két szolga pedig kezd tánczolni muszájból. Egyszer kapja magát a császár és lemënyën, hogy mi az oka, hogy nem jő a két szolga. Már mikorrá leért a császár, annyit fújt volt, hogy a két szolga leesett. A hogy bément a császár, megállott a furulyával, nem fújta többet. Azt kérdi a császár:

Azt feleli a csobán, ha jött volna maga, ő ës elhitte volna, hogy ilyenre (t. i. az arany almára) van szüksége. Aval zsebébe teszi mind a három almát. A császár mënyën elől a trépeken és ő utánna. A mikor felértek a palotába, azt mondja a jó barátja: -216-

Azt mondja, az az alma oan, hogy kettőt szaporodott. Aval azt kérdi, hogy hogy szaporodtak azok az almák. Azt mondja a csobán, hogy:

– Mikor az ezüst erdőbe jártunk vadászni, a legelső nap, akkor az az én két sógorom lőve vad állatokat vásároltak töllem a két arany almán.

Akkor mëgjedëtt mindakét sógor, hogy mit beszél. De ő nem akart hallgatni, hanem folytatta tovább. Azt mondja, hogy:

– Második nap, mikor az arany erdőbe mentünk vadászni, akkor még vásároltak töllem vad állatokat evel a szamárpatkóval. – És kivette a szamárpatkót a zsebéből.

– A két sógor ezt a szamárpatkót a tűzbe tartották és megveresítették. A mikor legégetősebb volt, akkor letaszították a nadrágjukat s a s...k czimpájára lenyomtattam ezt a szamárpatkót. Ha nem hiszik, hát taszíttassák le, és rëatehetik ezt a szamárpatkót. Hogyha nem talál, akkor én megengedem, hogy nékem ötöt süssenek fel.

Aval a két sógor egymás szeme közé nézett, csak leszaladnak a császár palotájából, a felesegük pedig azonnal pénzt szedtek ëssze és az isten tudja, elszöktek valamerre. De hogy merre szöktek, azt nem tudták semmiképen mái napig ës felkeresni. A csobán pedig folytatta tovább a beszédet. -217-

– Harmadik nap, mikor a gyémánt erdőbe mentünk vadászni, akkor ës töllem vásároltak vadat, de kihúztam egyiknek ës, másiknak ës öt szál szőrt. De miképen, azt én majd megmutatom.

– Ni apó, evvel a sillával szúrtam öt helyré. Ezért a silláért nem tudtak a lóra ülni.

– Látom, űgyes ember vagy csobán, mindenféleképen kipróbáltalak. Legyen a tiéd az én birtokom, nekem pedig add ide azt, a hol te most lakol, a tyúkpajtát.

– Nem kell nekem a te vagyonod, van nekem – azt mondja a csobán – több mind neked, apám.

Aval kimënyën, feloldja a szamárt a fától, elmënyën a gyémánt erdőbe, bémënyën a gyémánt palotába, kiveszi a gyémánt paripát, felöltözik gyémánt ruhába, a szamárt pedig ott hagyja, s ő felül a gyémánt paripára és elmënyën az arany erdőbe. Az arany erdőben ës elment az arany palotába, onnat ës kiveszi az arany paripát, a feleségének pedig egy rend arany ruhát. Ott megint felül a gyémánt paripára, maga mellé veszi pedig az arany paripát és ëlmënyën a császárhoz. És a hogy elmënyën, hát minyátt azt mondja: -218-

– Isten veled, jó császár, édes apó, isten veled. A leányodat én elviszem most, légy boldog!

Aval felöltözteti a feleségét az arany ruhába, ő pedig felül a gyémánt paripára, a felesége az arany paripára, elbócsúztak a császártól, elmentek a gyémánt palotába, ott élnek boldogul még mái napon ës, ha meg nem haltak.

28. A szegény leányról, a ki arany virágot lépik.

Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek volt két gyermeke. A nagyobbik volt leányka, a küssebbik pedig volt fiucska. A leányka tátos volt.

Egyszer a fiacskák megnőttek s elmentek, szegények voltak, kéregetni az utczára. Bévetemedtek egy ögyvez asszonyhoz. Az ögyvez asszony adott nekik egy szelet kenyeret. Azt mondja a leánykának:

– Leányka, mondd meg édes apádnak, hogy ha elvëszën, akkor tüktököt tébe, vajba fërësztlek.

S még ad egy-egy szelet kenyeret. A leányocska s a fiucska elvették a szelet kenyeret, elmentek haza. Hogy elmentek haza, mondják az édes apjuknak:

– Édes apó, azt mondta egy ögyvez asszony, hogy ha őt anyónak elveszi, akkor münköt tébe, vajba fërëszt. -219-

El ës ment másnap, feleségül elvette. Két hétig tébe, vajba fërësztëtte a leánykát s a legénykét, két hét múlva azt mondta az urának:

A szegény ember, mit volt hogy csáljon, béfogta a két tehenkéjét a szekérbe, felültette a két gyermeket a szekérre, elvitte őket az erdőbe. Ott egy kalibát csált, a kalibába béhejhësztëtte őköt s azt mondta a leányának:

– No leányom, mikor visszatérek, akkor haza viszlek. Mënyëk, hogy rakjak egy szekér fát.

A leányka tátos volt, tudta, hogy mit akar az apja vélle. Az apja pedig levette a szekérről a fészit, megtérítette a szekerét és elindult hazafelé. S a mint ment hazafelé, a fészi fokával mindenik fára ütött egyet-egyet, hogy gondolják azt a leánykáék, hogy készíti a fát a szekérre. Hanem elment haza, otthatta a gyermekeket az erdőben a kalibában.

A leánykáéknak pedig ott telt sok idejük a kalibában. Egy nyári nap kiment az erdőbe a leányka, hát az erdő közepében volt egy szép kaszálócska. Ott volt egy purkoj széna, de az a kaszálócska oan szép volt, hogy a napra inkább lehetett nézni, de arra a kaszálócskára nem.

Egykor kimënyën egy királyfiú az erdőbe vadászni. -220- A mint vadász az a királyfiú az erdőben, hát ráakad arra a kaszálócskára. Hát a fiúcska s a leányka ëppen kiköltözött volt ebbe a szénapurkojba. S a királyfiú meglátta azt a szép helyet, látta, hogy van ott egy keves (így) széna, azt számította, hogy abból a szénából ad egy keveset a lovának, hogy egyék. Hát bizë, mikor odamënyën, ejjed (elijed), hogy minyen szép fiút s leányt látott. Nagyon megtetszett a királyfiúnak. Azt mondja a királyfiú a leánynak:

Azonnal elévesz ő egy füsűt, megfüsülködik a leány, unyan két szép virágot füsült a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nëzni, de erre a virágra nem. Azt mondta a királyfiúnak:

– Ezt a két szép virágot magának adom. Vigye haza az édes anyjának, tegye az ablakba egy pohár vízbe, és ha holnap jőnek értem, akkor elmënyëk én ës.

Hazamënyën a királyfiú a két szép szál virággal, elbeszéli az anyjának, hogy járt ő egy leánnyal az erdőben, és a leány küldötte neki ezt a virágot, hogy tegye a pohárba, vízbe, és tegye fel az ablakba. Elbeszélte az édes anyjának, hogy holnap ő elveszi a leányt feleségül. S azonnal ës nem bánta az anyja. Gondolta, az jó lesz neki menyének.

De hogy szovam ne felejtsem, a királyfiúnak egy boszorkánynénak a leánya volt a kedvese. És elmentek -221- másnap utána. S hogy elmentek a szegény leány után, a legutolsó kocsira felült a boszorkányné a leányával. Elmennek a szegény liányhoz, felteszik a kocsiba a liánt ës, az ëcscsét ës, és visszatérnek hazafelé. A mikor az erdőszéjbe érnek, akkor a boszorkányné a kocsit megállította, de úgy, hogy senki semmit se tudott. Elment, s a királyfiú mellől a szegény leányt levette a kocsiból. Levetkeztette, az ő leányának a ruháját feladta a szegény liányra és a szegény liánynak a két szemét kivette, és – a közelben volt egy nádas – a nádhoz megkötötte. A boszorkányné a liányát melléje ültette, a királyfiú mellé, a szegény liány pedig ott maradt a nádasban.

Visszament a boszorkányné a kocsihoz és a kocsit elindította. Elmentek haza, otthon pedig ësszehítták nagy vendégségre a herczegeket, grófokat, bárókat, meglett a nagy lakodalom.

De nagyon búsult a királyfiú másnap reggelre kelve. Hogy a királyküsasszony megfüsülködött, nem virágot füsült, hanem tetüt. Gondolta magában, mi a baja lehet ennek? Búsult nagyon.

Történt egyszer, egy öreg halász, ëppen a nádas mellett volt egy tó, s az az öreg halász odajárt halacskákat halászgatni. S a mint ott halászgatik, szegény leány a hajától megkötve eljajdulta magát, s az öreg halász meghallotta a jajdulását. Azt kiájtja vissza:

Meghallotta a szegény leány s mégegyszer feljajdult. -222- Odamënën a szegény halász, feloldja a hajától fogvást, s elviszi magához haza, az ő szegény házába.

Egyszer azt mondja a szegény leány, adjanak neki egy fösüt. S megfüsülködik a szegény leány, unyan két szép szál virágot füsült a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nëzni, de erre a két szál virágra nem. S azt mondja az öreg embernek:

– Öreg táti, vigye el ezt a két szál virágot a városba, s adnak ezért a két szál virágért három-négy szekér aranyat. De kied ne adja ezért a három-négy szekér aranyért, hanem mondja azt: A báránykám erdőben járt s a bal szemét kiütötte; a ki neki bal szemet ád, annak adom a virágát!

Aval elindult az öreg ember a városba. A mint mënyën a városba, igérnek a két szál virágért négy-öt szekér aranyat. De az öreg ember nem akarja adni a virágot, csak azt mondja: A báránykám erdőben járt s a bal szemét kiütötte; a ki neki bal szemet ád, annak adom a virágát.

Erre elért ëppen a király kapujába. Meghallja az öreg boszorkányné, hogy milyen két szép virágot árulnak, s bészalad, azt mondja a leányának:

– Te leányom! Urad úgy sincs itthon, menj vedd meg a két szál virágot. Mikor hazajő, nagyon örvend azért a két szál virágért, azt gondolja, a fejedből füsülted.

Kümënyën a királyküsasszony s igér öt-hat szekér aranyat a két szál virágért, de az öreg ember nem akarja adni. Azt mondja, hogy a báránykája az erdőben -223- járt s kiütötte a bal szemét. A ki neki bal szemet ád, annak adja a virágát.

– Menj te leányom, hozd ki a pesmëg megől a bal szemét annak a leánynak, a melyiknek az erdőben kivettük a szemét.

Bémënyën a boszorkányné liánya és kihozza a bal szemét, odaadja az öreg embernek, az öreg ember pedig odaadja a virágot és elmënyën haza. Hogy hazaért, odaadja a szemet a liánynak. A liány korán reggel felkelt, s odaadta az öreg ember a szemét neki, a leány pedig kiment s harmatcseppel megmosta s feltette a szemét, hát hétszerte szebben látott, mind azelőtt.

– No – azt mondja a liány – most egyik szemem helyre jött, most jó kedvem van.

Jó kedvében lépett két szál virágot, de ez a két szál virág még hétszerte szebb volt, mind az a másik, a kit a fejéből fésült. És azt mondta az öreg embernek, hogy vigye el ezt ës a városba. Igérnek érte tíz szekér aranyat, tizenegyet, de oda ne adja, hanem mondja azt, hogy a báránykája az erdőben járt s a jobb szemét kiütötte, s a ki neki jobb szemet ád, annak adja a virágot.

Nohát igértek érte tizenegy-tizenkét szekér aranyat, ezért a két szál virágért, a városban, de az öreg ember nem akarta adni, csak azt mondta, hogy a báránykája az erdőben járt s a jobb szemét kiütötte, s a ki néki jobb szemet ad, annak adja a két szál virágot. Elért megint a király kapujába s meghallotta a -224- királyküsasszony, hogy minyen két szál virágot árulnak. Megállítja az öreg embert a királyküsasszony, azt mondja neki:

Aval bészalad a királyküsasszony s kihozza a jobb szemet a pesmëg megől s odaadja az öreg embernek, az öreg ember pedig odaadja a virágot. A szemmel pedig elmënyën haza s odaadja a liánynak a szemét. Hogy odaadja a liánynak, a liány jókor reggel felkel, kimënyën, helyre teszi a szemét, harmatcseppel megmozsdik, a szemét megmossa, hát hétszerte szebben lát, mind a másikkal. S azt mondja az öreg embernek:

– Eddig, nagyapó, nagyanyó, szüvesen gondomat viselték, már most gyűjtsék ëssze minden edényüket, hozzák bé a ház közepére s rakják egy rakásra.

Az öreg ember nem szégyelte magát, egyet fordult előtte, hát egy tizenhat éves fiú lett belölle.

Az öreg asszony ës fordul egyet, hát tizennégy esztendős leány lett belölle. Akkor elévett egy fösüt -225- s azokat az edényeket, a melyeket béhordtak a ház közepébe, mind tele fösülte aranynyal. Akkor azt mondja az öreg embernek s az öreg asszonynak:

Aval elindult a városba, elbócsúzott töllik. A mint mënyën a városba, elér a király kapujához a leány. Azt mondja a szakácsné neki:

Bémënyën a szakácsné, s megjelenti a királyfiúnak, hogy egy leány künn a kapunál, és neki jó volna mosó leánynak. S kimënyën a királyfiú, s megfogadja a szakácsnénak segítségére.

Ott ült (maradt, időzött) egy három hétig. Három hét mulva egy vasárnap reggel azt mondja a szakácsnénak:

– Szakácsné, legyen oan szüves, engedje meg, hogy én ës csáljak egy palacsintát.

A szakácsné megengedte. Ő es csált egy palacsintát, abba a palacsintába pedig azt a gyűrűt, a melyiket a királyfiú az erdőben adott neki, a mikor a két szál virágot adta, bétette abba a palacsintába. Az a palacsinta pedig délebédkor ëppen a királyfiú elejébe került. A királyúrfi, a mint ette, hát beléharapott a gyűrűbe. Kiveszi a gyűrűt, hát látja, hogy a gyűrű a királykisasszonyé. Felkel egyszeribe az asztaltól -226- s kimegy a konyhára. Azt mondja a szakácsnénak:

A szakácsné azt mondja, hogy más senki, csak ő. De mégës kezdi faggatni a királyfiú a szakácsnét. A szakácsné megmondta, hogy a szolgálónak engedte meg, hogy csináljon egy palacsintát.

Odamënyën a szolgálóhoz, kezdi kérdezni, hogy ő csinálta a palacsintát? Azt mondja a szolgáló, ő nem. Abbizë a királyúrfi egy pofot ütött a szolgálónak, a szolgáló pedig elkaczagta magát s jó kedvében elébb lépett előtte. Hát a nyoma után unyan két szép szál virág lett, a milyent a királyúrfi sohase látott.

Minyátt megösmerte a királyúrfi, hogy az az ő kedvese. Azonnal kartőn fogta, felvitte az asztalhoz és az asztal mellé ültette. Azután pedig leköttette a boszorkánynét és a leányát, és kivallatta, hogy hova tették a liánynak az ëccsét. A boszorkányné s a liánya bérakták a szegény liánynak az ëccsét a kőfalba. És a királyúrfi onnan kivette, de őköt bétette egy nagy-nagy hordóba, a nagy hordót kerekedes-kereken hosszú szeggel megverték s kivitték egy nagy hegyre, onnan béeresztették, mind izzé-porrá törték. A királyfi pedig őt elvette feleségül. Nagy lakadalmat csaptak, s mái napig ës lakadalmaznak, ha meg nem haltak.

29. Jézus Krisztus keresztlánya.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény ember, annak a szegény embernek nem volt egyebe, csak egy szamara. Azt számította, hogy ő azt a szamarát elviszi eladni. El is vitte a vásárra a szamárt. A hogy elvitte a szamárt a vásárra, igérnek érte húsz aranyat. Nem akarja adni a szegény ember semmiképen, csak a ki az ő leányát eltartja. Volt neki egy szép leánykája, s azt mondta egy király neki, hogy ő eltartja a leánykát, csak adja neki a szamárt, de most a felesége nem akarta adni a leánykát a királynak. Ha nem, visszatértek és elvitték a szamárt haza s a leányocskát ës, mert nem volt, hogy megegyezzenek.

Abb az időben Jézus Krisztus és Szent Péter a földön járt, a szegény ember pedig béfogta a szamárját és elment a mezőre füvet tépni a földről. Jézus Krisztus és Szent Péter azon az úton utaztak, meglátták, hogy a szegény ember tépi a füvet a szamárnak. Azt mondja Jézus Krisztus Szent Péternek:

– Füvet tépek a szamaramnak, mert nincs mit egyék szegény. A háztájam is egészen szegény. -228-

Aval Szent Péter visszamënën Jézus Krisztushoz és megmondja neki, hogy mit mond a szegény ember.

Mikorrá hazamentek, úgy történt, hogy a leányka meghalt. Azt mondja a szegény embernek Jézus Krisztus:

– Ne búsulj te szegény ember, mert nem ment rossz helyré a leányod. Úgyës a feleséged erősen terhes.

Aval eltemette a szegény ember a lëányocskát. Hogy eltemette, Szent Péter és Jézus elutaztak onnat, aval a szándékkal, hogy a szegény emberrel még találkoznak.

Elmúlt három hét, a szegény ember megint a mezőre ment egy nap, hogy füet (így) szedjen a szamárnak. Aval, a mint szedegeti a füet, megint Jézus és Szent Péter arrafelé utaznak. Azt mondja Jézus Szent Péternek:

Elmënën Péter és megkérdi a szegény embert. A szegény ember azt mondta Szent Péternek, hogy ő elviteti az ő házához. Aval arrafelé hajtja a szamárt a szekérbe fogva. Jézus és Szent Péter és a szegény ember felülnek a szekérre, és elmennek arrafelé a község felé, a hol a szegény ember lakott.

A hogy béértek a faluba, hát egy helyt kenyeret sütöttek. Jézus és Szent Péter nagyon éhesek voltak. Azt mondja Jézus Szent Péternek, hogy:

– Menj bé Péter, kérdd meg, van-é vaj egy kicsi kenyerük, hogy adjanak nekünk. -229-

Aval bément Péter, ëppen a kemenczét meghevítették, két fehérnép dolgozott a kemencze körül. És kér Szent Péter egy kis kenyeret. Azt mondja az egyik fehér nép, hogy:

– Nincsen nékünk most, hanem majd csinálunk a maguk számukra ës egy küs czipót.

Aval eltávozott Péter. Azt mondta Jézusnak, hogy azt mondta a fehérnép, mikorrá visszajőnek, akkorrá nékik ës sütnek egy czipót.

Aval elutaznak, elmennek a szegény emberhez, a szegény ember pedig lakott a másik végén a falunak egy rossz házban. Bémennek, jónapot köszönnek, szüvesen fogadják a házi gazdák. Azt mondja aval Péternek Jézus, hogy:

– Látom, ezek az emberek igen nagy szegénységben vagynak. Menjünk el ahhoz az asszonyhoz, a melyik sütötte a czipót, hozzuk el, ajándékozzuk meg ezt a szegény embert vélle.

Aval jó egészséget kivánnak, a szegény embertől elbúcsuznak, és azt mondja a szegény embernek Jézus, hogy majd nem sok idő mulva visszatérnek, mert látják, hogy a szegény ember felesége erősen terhes. Azt mondja még Jézus a szegény embernek, hogy nemsokára reggelre kelve a felesége megszüli a gyermeket. Aval eltávoztak a háztól, elmentek oda, a hol a czipót sütötték.

Hát bizën abból a kis czipóból nagyobb kenyér lett, mind a másokból. Az a fehérnép pedig megsajnálta, hogy odaadja azt a kenyeret. A mihelyt meglátta -230- ezt a két embert, kapta magát és bébujt a tekenyő alá. Bémennek a házba, azt mondja Jézus Péternek:

Péter kájtott vaj egy hármat, négyet, de semmi szót, semmi zörgést nem hallottak. Aval azt mondja Péternek Jézus, hogy:

Aval Péter ës tudta, hogy hol van a fehérnép. A fehérnép a tekenyő alatt volt. Azt mondja Jézus Péternek:

Aval onnat elutaztak, és megint elmentek vissza ahhoz az emberhez, a honnat eljöttek. Akkorra mán este lett. A szegény ember szállást ad nékik, beszélgettek, majdnem éjféláig. Éjfélakkor azt mondja Jézus Péternek:

Kimënyën Péter, visszajő, azt mondja Jézusnak, hogy borult, de úgy ess, mintha fokánból öntenék.

Leülnek és beszélgetnek tovább mind egy órát. Megint azt mondja Jézus Péternek: -231-

Kimenyen Péter, nëzi, hát látja, hogy egész világ tűzbe van. Bémënyën s jelenti Jézusnak, hogy milyen üdő van künn. Aval azt mondja Jézus Péternek:

– Ülj le Péter, hogy beszélgessünk tovább, hogy az écczoka ne aludjunk egy cseppet ës.

Aval leül Péter és beszélgetnek tovább. Éjféla után egy két órakor megint azt mondja Péternek Jézus, hogy:

Kimënyën, hát látja, hogy oan szép üdő van, mintha aranyba húzták volna az egész világot.

Aval éppen szülte meg a szegény ember felesége a gyermeket. Megszülte, szült egy leánygyermeket. Azt mondja Jézus a szegény embernek, hogy engedje meg, hogy ők kereszteljék meg. A szegény ember megengedte, hogy ők kereszteljék meg a gyermeket. Aval elviszik a gyermeket és megkeresztelik.

Megkeresztelik, hazajőnek a keresztelésből, és minyát asztalt terít a szegény ember. Volt nekik kis kenyerük, de Jézus úgy megáldotta a kenyeret, hogy még megszaporodott. A miután ettek, hát azt mondja Jézus Péternek, hogy:

– Mikor egy hónapos lesz, hát mintha egy esztendős volna. Beléegyezel-é Péter? -232-

– Ha magad megáldottad aval, hát akkor engedd meg, hogy én ës áldjam meg, hogy mikor már annyira felnő a leányocska, hogy mikor sír, mind gyémánt gyöngyszem hulljon könnycsepp helyett a szeméből, és ha kaczag, szép két rózsa nyíljék az arczáin mindannyiszor, a hányszor kaczagni fog.

Aval beléegyezett Jézus ës a Szent Péter igéretébe. Jó egészséget kivánnak a szegény embernek és eltávoztak onnat.

A leányocska gyorsan nevekedett. Egyszer úgy történt egy nap, hogy a szegény ember a feleségével hátramentek kapálni a kertbe, és ott hatták a kicsi gyermeket a bőcsüben. S a hogy otthatták a bőcsüben, nem jutott eszükbe egy darabig. Egyszer azt mondja a szegény ember a feleségének:

– Te feleség, menj elé és nëzd meg, hogy a gyermek mit csinál a bőcsüben.

Hát a szegény leányocska annyit sírt, hogy a fél bőcsü mán megtőlt volt gyémánt gyöngygyel. Elijedtek, hogy mi van a leánynyal. Rögtön az asszony hátra mënën a kertbe, megmondja az urának, né, mi történt a gyermekkel. Elémënën az ember ës, s ahogy elémënën, ő ës elijed a sok drága értéken. Aval kiveszik a gyermeket a bőcsüből, kiszedik a sok gyöngyöt, és másnap elviszik a gyöngyöt a vásárra, és ott sok pénzen eladták, de kimondhatatlan sok pénzen.

Hazamennek és nekifognak, hogy építsenek egy szép kőházat. Építettek ës egy nagy-nagy kőházat. -233- A leányocska nevekedett, mán tizenegy hónapos volt, de akkora volt, mind a melyik leány tizenegy esztendős.

Egyszer úgy történt, hogy építették azt a nagy kőházat, a király fia arrafelé ment volt vadászni. Azon a községen ment átol, és a leányocska ki volt az ablakon könyökölve. A királyfiú pedig nagyon szép ruhába volt felöltözve. Azt mondja az anyjának a leányocska kaczagva, hogy:

A mint kaczagva nézte a királyfiút, a királyfiú ës nézte a leányocskát. Hát az alatt két szép rózsa nyílt az arczáján. Oan a minyent nem ës lehetett látni azon az országon.

A királyfiú ezt nagyon megjegyezte magában, s azt számította, hogy ő elmegy oda vizitába, guzsajasba. Eltőlt még vaj három hónap, azt számította a királyfiú magában, hogy ő ma este mámost elmënyën oda guzsajasba. Ekkor mán a leányocska tizenöt hónapos volt, de akkora volt, mintha tizenöt esztendős lett volna.

Elmënyën este guzsajasba a királyfiú, és nagyon megtetszett néki a leányocska. Azt számította, hogy megmondja az apjának, hogy ő azt a leányocskát elveszi feleségül. Azon az este, a mikor ott volt guzsajasban, hát oan két szép virágot nyílt volt az arczája, a mint a leány elkaczagta magát, a minyent ő még nem látott soha. Gyönyörködött erősen a királyfiú -234- abban a két szép virágban. Ezt látta a leány, hogy hogy gyönyörködik a királyfiú abban a két virágban, azt mondja neki, hogy:

– Látom, maga nagyon kedveli a virágot, hát én ezt a két virágot odaadom magának, vigye haza, adja oda az anyjának és az anyja tegye az ablakba két pohárba, s tartsa ott.

Aval eljött az idő, hogy hazafelé induljon. Elbúcsuzik a szegény ember leányától, a két virágot pedig elvitte a királynénak és odaadta.

– Apám, van egy szegény leány, én azt elveszem feleségül, mert né, ez a két szál virág az arczáján nyílt ki, a mint elkaczagta magát.

– Én nem bánom fiam, de én ës elmënyëk elsőbb, hogy megnëzzem egy este.

Másnap este elmënyën a király ës a fiával, hogy lássa meg, milyen az a leány. De a mikor odament a király, a leányocska megijedett, egész éjjel nem fogta el a kaczagás.

Reggelfelé elment onnat a király a fiával, de a király fiának mind csak a szüve vágyott a leány után. A király pedig nem akarta, hogy elvegye a leányt feleségül, mert nem igaz, hogy rózsa nyílik arczáján. Azt mondja a királyfiú az apjának, ha meg nem engedi, hogy azt a leányt elvegye feleségül, akkor elpusztítja magát. Nem volt mit csináljon a király, meg -235- kellett engedni, hogy elvegye a fia a szegény ember leányát.

A szegény ember szomszédjában lakott egy boszorkányné. Annak a boszorkánynénak is volt egy leánya, éppen oan színben volt, mind a szegény ember leánya, ha egymás mellé állították, hát nem tudták kiválasztani, hogy melyik a szegény ember leánya, és vaj melyik a boszorkányné leánya.

Aval egy este eljő megint a királyfiú, és megjelenti a szegény embernek, hogy ő elveszi a leányát feleségül. Azt mondja a szegény embernek, minden bizonnyal elveszi. De a szegény ember pedig meg volt kételenedve, azt mondja a királyfiúnak:

– Hogy adnám én egy királynak az én leányomat, mert nem érdemli meg! Nincsen nekem annyi birtokom, a mennyi kell.

Aval elbúcsúzik, és mikor kimënyën az ajtón, azt mondja vissza a szegény embernek, hogy:

– Te leány, menj el a szegény emberhez és hídd el a szegény ember leányát ide. S te maradj ott, és a mikor ide-odamegy a király fia, beszelj jól vélle, mert én a szegény embernek a leányának a szemét kiveszem és elviszem az erdőbe.

Aval elment a boszorkányné leánya a szegény -236- emberhez, és elhíjja oda hëzzájuk. A mikor bémentek oda a boszorkányné házába, akkor a boszorkányné leánya visszatér, és elmënyën a szegény emberhez. A szegény ember pedig nem ismerte meg, hogy nem az a leány. A boszorkányné pedig a szegény ember leányának kivette a két szemét, elvitte ki az erdőbe.

Történt egyszer, hogy arrafelé ment egy szegény ember, a ki az erdő széjibe lakott, egy romlott házban, és meglátta, hogy a szegény leány ott hever a sok lapiban. Annyit sírt a szegény leányocska, hogy övig mán gyémántgyöngyben volt. Elmënyën ő, és felhúzza onnat, és megrakja a tarisznyáját gyémántgyöngygyel, és elviszi magához. Enni és inni ad, tartogatja a szegény vak leánykát a szegény ember.

A királyfiú pedig másnap a kocsit elkészítette, és nagy-nagy vendégséget csináltatott, és elindult a menyasszony után. Hogy elindultak a menyasszony után, hát fel is tették a kocsira, és elvitték. Megcsinálták a nagy vendégséget. Kés, villa, kalán, tál elég volt, csak istenes ember volt, a ki egy csepp levet kapott. Éltek boldogul a boszorkányné leányával a királyfiú.

A szegény ember pedig tartotta a szegény vak leányocskát. Egy reggel a szegény ember kihajol az ablakon, hát arrafelé repül két galamb. A szegény ember nézi, hogy vajjon merre szállnak. Hát látja, hogy ëppen az ablak felé tartanak. Fejükön keresztülbucskáznak, emberekké lesznek. Az volt Szent Péter és Jézus Krisztus. -237-

Azt mondja a szegény ember, hogy van. Aval azt mondja, hogy nincsen szeme, mert egy boszorkányné kivette mind a kettőt. Azt mondja a szegény embernek, hogy:

– Te szegény ember, me (nesze) ez a két babszem. És reggel, jó reggel, tedd a szeme helyére, és mosdódjék meg harmatcseppel.

Aval úgy ës tett a szegény ember, a hogy poroncsolták neki. Elbúcsúznak a szegény embertől Szent Péter és Jézus Krisztus, megint a fejükön keresztülbucskáznak, galambokká váltak és elrepültek.

A szegény ember másnap reggel jókor, mikor felkelt a leány, béteszi azt a két babszemet a szeme helyére, s kivezeti a parragra, és a fűről harmatcseppel megmosdódik a leány. A szeme világa úgy helyrejött, hogy még hétszerte jobban látott, mind azelőtt.

Jézus és Szent Péter azt mondta a szegény embernek, hogy mondja meg a leánynak, hogy másnap reggel jókor az ablakon legyen kikönyökölve. Az öreg meg ës mondta a leánynak, a leány pedig elig tudta várni, hogy jöön a másnap reggel, hogy kikönyökölhessen az ablakon.

Jókor reggel felkel a leány és kikönyököl, hát látja, hogy jő két galamb. Azt számítja magában, hogy megnézi, hova repül ez a két galamb. Az a két galamb pedig Jézus és Szent Péter volt. A mint az -238- ablakhoz érnek, a fejükön keresztülbucskáznak és emberekké válnak. Hoztak három rend rovát magukkal. Azt mondja Jézus a leányocskának:

– Kikönyököltem – felelte a leány – nézem a szép világosságot, mert mán rég, hogy nem láttam.

– Mű ës azért jöttünk, hogy nëzzünk meg téged, hogy látsz-é? Me, itt vagyon három rend ruha. Egy ezüst, egy arany és egy gyémánt. Tedd a ládádba, és mikor vasárnap jő, menj a templomba.

Aval elveszi a leány a három rend ruhát, és jó egészséget kiván Jézus és Szent Péter, a leányocska pedig megköszönte a jóságát.

Azt számította a leányocska, hogy ő elmënyën a városba valahol szolgálónak. Béteszi a ruháját a ládába, bézárja, és a kulcsot odaadja az öreg embernek. Azt mondja az öreg embernek a leányocska, hogy ügyeljen, mert vasárnap idejő. Megköszöni a jóságát és búcsúzik. Aval elindul és elmënyën a városba.

A mint ment a városban, hát kérdezték egyik ës, másik ës, hogy hova mënyën. Nagyon búsult ő, mondotta mindegyiknek, hogy ő elszegődnék valahova szolgálónak, de nem fogadjták sehol. Elér a király kapujába és béfogadja a szakácsné mosóleánynak.

No hogy befogadta a szakácsné mosóleánynak, eltelt egy hét, eljött a vasárnap. Azt mondja a szakácsnénak a mosóleány: -239-

– Szakácsné, legyen oan szües és ereszszen el, hogy menjek el a templomba.

Aval kapja magát a leány, és elvégzi minden olyas dolgát, és elmënyën a szegény emberhez, öltözzék az ezüst ruhába és menjen el a templomba.

A mint bémënyën a templomba, hát az egész népnek a szeme a szegény leányocskán volt, mert azt tudták (hitték), hogy miféle császári leány lehet az, oan fényes ruhában. Ezt meglátta a királyfiú ës, amiik (amelyik) a boszorkányné leányát vette el feleségül. Azt számítja magában, hogy ő valahogy beszél vélle. De a leányocska, mikor mán végefelé volt a misének, azonnal kapta magát és kiment az ajtón. Elment a szegény emberhez, lerakta az ezüst ruháját. Hogy lerakta, elment megint a szakácsnéhoz, és azt mondja a szakácsnénak:

– Szakácsné, nem volt a templomban. Milyen szép küsasszony volt, az egész népnek rajta volt a szeme, kiváltképen a királyfiúnak, a ki itt az életünkben (házunkban) van!

– Hadd el, majd elmënyëk én ës vasárnap, megnézem, hogy milyen az a küsasszony.

Eljött a más vasárnap ës, megint jelenti a mosóleány, hogy megint elmenne a templomba. A szakácsné megint azt mondja a mosóleánynak, hogy:

– Végezd el minden dolgodat, s elmehetsz, mert -240- én nem tudok elmenni semmimódon, mert a királyfiúnak vendégei jőnek és asztalt kell terítsek.

Aval elvégzette a leányocska a dolgát, és megjelenti a szakácsnénak, és elmegy az öreg emberhez, felveszi az arany ruhát magára, és elmënyën a templomba. De mámost százszorta szebben nézett ki, mind az ezüst ruhában, hogy a templomban a mise helyett bizë a leányocskát nëzték. A királyfiúnak ëppen igen nagyon megesett a szüvébe, hogy miféle leány lehetett az. Muszáj neki megkérdje, hogy ki az. De a pap még a misének végét nem szakasztotta, ő mán kiment az ajtón, s a királyfiú nem tudott vélle semmimódon beszélni. Azt számította a királyfiú, hogy ha más vasárnap ës el talál jőni, akkor semmi szégyen nélkül meg fogja kérdeni, ki az.

Elment a leányocska és elrakta az arany ruháját és elment a szakácsnéhoz, és mondja a szakácsnénak, hogy máma még annál szebb küsasszonyt látott, mint elmúlt vasárnap, mert az egész népnek, a mi a templomban volt, szája fülig tátva maradt a küsasszony szépségén. Aval azt mondja a szakácsné a mosóleánynak:

Következett más vasárnap. A mosóleány megint azt mondja, hogy ő elmënyën még ma a templomba. A szakácsné ës elvégzette minden dolgát, azt mondja a mosóleánynak, máma ő ës elmënyën a templomba. De a mosóleány hamarébb elvégzette a -241- dolgát, elmënyën az öreg emberhez és felvette a gyémánt ruhát. A hogy felvette a gyémánt ruhát, hát még százszorta szebb volt, mind az arany ruhában.

Elmënyën a templomba a leány, de mámost kiváltképen az egész népnek rajta akadott meg a szeme. Még a papnak ës. Mind mondta a pap a misét, de belé-belé botlott a misébe. A királyfiú azt számította, hogy ő mënyën, hogy megkérdje, hogy miféle nemből van. A leányocska üsmerte a királyfiút, hogy az ő gazdája az, a melyik őt kérte feleségül. A leányocskának ës a szeme mind a királyfiún volt, és a mikor látta, hogy a királyfiú akar feléje menni, akkor kapta magát és kiorsant az ajtón. Ezen mán elbámult az egész népség. Gondolták magukba a sok nép, hogy hogy lehet, egy oan szép fehérnép, hogy otthagyja a templomot. A szakácsné ës ott volt, de nem üsmerte meg a leányt, a ki neki mosogatott.

A leányocska elment haza, lerakta a gyémánt ruhát és hogy lerakta, elmënyën haza a szakácsnéhoz. Azt mondja a szakácsnénak:

– Ujant még nem láttam, világ életembe – azt felelte a szakácsné. Aval dolgoztak tovább a szakácsnéval.

A mikor, hogy a királyfiú nállik volt, az édes apjáéknál, a mikor az arczájából nyílt a két szép virág és átoladta a királyfiúnak, hát akkor adott neki egy -242- arany pénzt, a melyikre a királyfiú képe fel volt téve. És történt egy vasárnap, hogy sok vendégeik voltak a királyfiúnak, sütöttek sok placsintát, s azt mondja a szakácsnénak:

– Szakácsné asszony, van nekem egy aranypénzem a zsebemben, én ezt az aranypénzt kaptam és ezt az aranypénzt tegyük bé, mert az épen a mü gazdánké. Tegyük bé egy placsintába.

Aval a szakácsné elveszi az aranypénzt és nëzi, hát látja, hogy valóban a királyfiúnak a képe. Bétette egy placsintába. Azt számították, ha egyik nem, a másik úgy ës rátalál a placsintába.

Hát ëppen úgy történt. Délben, mikor ettek, az a placsinta, a melyikbe volt az aranypénz, hát ëppen elejébe került. Ette a placsintát a királyfiú, beléharapott az aranypénzbe, gondolta magában, mit tettek ebbe a placsintába, hogy ezt nem lehet keresztül harapni. Elszakasztja a placsintát, hát látja, hogy egy aranypénz van benne. Nëzi-nëzi, hát látja az ő képét, benne. Otthagyja a vendégeket az asztalnál, ës mënën rögtön a szakácsnéhoz, hogy kérdje meg, hogy ki csinálta a placsintát.

Azt mondja a szakácsné, hogy ő csinálta mind az egészet. Kérdi a királyfiú:

Aval rögtön hivatja a mosóleányt, kérdi, hogy hol -243- kapta azt az aranypénzt. De abbizën, a mosóleány elkaczagá magát. A mint elkaczagá magát, a két arczájából unyan két szép virág nyílt, aminyent még a királyfiú sose látott. Gondolta minyát, hogy az a leány az, amelyikhez ő járt guzsalyasba. És kezdi kérdeni, hogy hát hogy vetemedett (vetődött) ő ide. És elbeszéli a leány, hogy az apja szomszédjában a boszorkányné kivette a két szemét és elvitte az erdőbe s oda letette. S a hogy letette, hát ő annyi gyémánt gyöngyöt sírt, hogy övig volt benne. Őt pedig feltalálta ott egy öreg ember, elvitte a házához és szemet csinált neki, a melyikkel hétszerte szebben látok, mind azelőtt.

Megint folytatá a leány, hogy ő, mikor az öreg ember neki szemet csinált, hát egy reggel kinëzëtt az ablakon, hát jött feléje két galamb. És a hogy a fejükön keresztülbucskáztak, adtak neki három rend ruhát, a melyik most ës megvan innet nem messzi az öreg embernél az erdőben.

– Első nap voltam én a templomban az ezüst ruhában, és láttam, hogy a király úr mindig csak -244- engem nézett. Aval még a misének vége előtt elvittem és eltettem a ládába. Megint ide hazajöttem a szakácsnéhoz. Másnap megint elkéredzkedtem, felvettem az arany ruhát, elmentem a templomba. De ekkor mán tízszerte szebb voltam. Az egész népnek a szája tátva maradt reám, és még a király úrnak ës. Aval még a mise vége előtt hazamenék és letevém a ruhát az öreg emberhez. Harmadik vasárnap is elmentem a templomba, de most a gyémánt ruhában. Hát láttam, hogy a király úr már felém akar jőni, akkor kiorsantam az ajtón. Elmentem, leraktam a gyémánt ruhát, és hazajöttem. És a mái vasárnap elévettem azt az aranypénzt, a kit kied nekem adott. Bétettük a placsintába és ëppen a kied szeme elé került.

Aval megölelte a királyfiú a mosóleányt, és elvitte a szobájába, felöltöztette királyi ruhába, és elvezette a szüleihez, a hol a vendégei voltak, és bémutatta, hogy az az ő igazi felesége.

De ekkor mán a boszorkányné leánya nagyon meg volt ijedve, hogy mi lehet velük. A királyfiú pedig egyebet nem csináltatott velük, hanem a boszorkánynét és a leányát kivitette a városból, és minden legküssebb gyermekkel letöpette (leköpette), és azután a kettőt két ló farka után köttette, és mind ízre-porra szaggattatta. A királyfiú pedig azt a szegény öreg embert, a ki az erdőben lakott, azt a palotájába vitette, és boldogul töltötte vele a napokat. És a szegény ember leányát pedig nagy díszben tartotta. Nagy vendégséget csapott, sok királyt, császárt, herczeget -245- ësszehivatott. Levágtak vaj egy nyolczvan mosópadot, vaj egy százharmincz fűrészlő kecskét, nagy lakadalmat csináltak. Mikor vége volt, minden ember eltávozott haza, és ők pedig boldogul élnek mái szent napig ës, ha meg nem haltak.

30. A három mirha.

Volt egyszer egy király, annak volt három fia. A három fiú között meg akarta osztani a birtokát az öreg király. Azt számította az öreg király, hogy a birtokát adja a két fiának, és volt neki még három érdeke, annak a három érdeknek olyan ereje volt, hogy a mit gondolt, mindjárt meglett. És azt adta a legküssebb fiának. A más kettő elvette a künn való birtokát és aval az öreg király elhagyományozta a birtokát. Az öreg királyné elküldte a legküssebb fiát iskolába, s két hét alatt az öreg király meghalt.

Hogy meghalt az öreg király, átvette a két nagyobb a birtokot, a királyné elvette a legküssebb fiúnak a három érdemét. A legelső érdem volt az aranyóra, s ezt átadta a legküssebb fiúnak. Ez a fiú elvette az aranyórát és járt az iskolába. Többi társai ës jártak iskolába és gondolták, hogy hogyan van néki annyi pénze, mikor hazunnat nem küldnek sehogysem. De a királyfiú nem mondta meg, hogy hát mi az oka.

Történt egy vasárnap, hogy elment ki sétálni, s a mint sétált egy leánynyal, a leány azt kérdi tölle: -246-

– Nëzd meg ezt az órát. Ezt a zsebedbe teheted, mindenféle meglesz, a mit gondolsz, unyan nagy ereje van.

Sétáltak egy erdő alatt. A mint az erdő alatt sétálnak, azt mondja a leány neki.

Aval letelepedtek a zöld pázintos helyre, a királyfiú a fejét a leány ölébe tette, s elaludt. Hogy elaludt, elvette tölle az órát, a királyfiútól, s ott hatta aluva.

A királyfiú felébredt, elment haza, elbeszélte az édesanyjának, hogy hogy járt ő egy leánynyal. Az édes anyja megporoncsolta a királyfiúnak, hogy az asszonyi állattal ne társalodjék többet. Azt mondta neki:

– Hát csak kettő vagyon, édesanyám? Még egyiket adja ide, úgyës még marad egy.

Az édesanyja odaadta a nyaklánczát, és elment a fiú az iskolába. Megint az a leány meglátta, hogy méges csak unyan díszbe jár. Elszámította a leány, hogy majd megkérdi, hogy mi annak az oka. És meg ës történt. Más vasárnap elment a leány sétálni és találkozik ës vele, s megkérdi, hogy mi annak az oka. De a királyfiú nagyon szerette azt a leányt, s megint megmondta, hogy minek van unyan nagy ereje. Elmentek újra arr a helyre sétálni, leültek arr a helyre, -247- a hol voltak azelőtt. Abbizën a legény elaludt, a leány elvette tölle a nyaklánczát, otthatta a királyfiút. Megkérdette, a mikor felkelt a királyfiú, hogy vajjon merre ment. Egy öreg ember állott mellette, azt mondta az öreg ember, a leány rég elment.

A királyfiú sirásra kerekedettt, elment megint haza az édes anyjához, és az öreg anyja eljedëtt, hogy mi van a fiával. Azt mondja:

– No fiam, még csak ez az egy nyakkendőd van, ha ezt ës elveszted, mindenedet elvesztetted édes fiam. Unyan erősen ügyelj, mind a két szemedre.

A fiú megint elment az iskolába, felfogadta magába, hogy asszonyi állattal nem beszél. A más vasárnap délután találkozik ugyanezzel a nővel. Kezdette kérni a két elvesztett érdekét. A leány azt mondta, hogy este visszaadja. No jó, ha visszaadja, gondolta a fiú, elvárja ő estig. Azt mondja a leány a fiúnak:

Mennek arrafelé, a hol azelőtt sétáltak. Letelepednek arr a helyre, ahol azelőtt letelepedtek. Azt mondja a leány a királyfiúnak, hogy tegye az ölébe a fejét. Azt mondja a királyfiú, hogy elsőbb (előbb) letelepíti azt a nyakkendőt a földre. A leány azt mondja, nem bánja, terítse le. A leány tudta, hogy már milyen ereje vagyon annak a kendőnek. Mihelyt a királyfi az ölébe tette a fejét s lefeküdt, azonnal elaludt. Szépen kihúzta alólla a nyakkendőt, és feltette a királyfiúnak -248- a hátára. És azonnal azt gondolta, hogy legyenek ëppeg a világ végén. A hogy kigondolta, azonnal a világ végén lettek mind a ketten. A leány levette a királyfiú hátáról a nyakkendőt, most leterítette a földre, s reája ült. Azt gondolta, hogy ott legyen, a honnan elindultak. A hogy kigondolta, ott ës lett, a honnan elindultak.

A királyfiú magára maradt a világ végin. Felëbredëtt egyszer a királyfiú, mëgjedëtt, hogy ő milyen csodálatos helyt van. Megindul ő egy úton, s a mint megyen az úton, elér egy folyóhoz. Annak a folyónak olyan ereje volt, hogy a ki abból a vízből ivutt, minden hussa a csontról leszakadozott. Abból ő vett egy kulacs vizet, nyakára akasztotta, s ment tovább. No és a mint ment, mendegélt, talált egy almafát, azon voltak unyan nagy piros almák. Azt gondolja magában, hogy szakaszt rólla vaj kettőt-hármat. A mint zsebretette a három almát, hát lát egy táblát, ria felírván, hogy a ki abból eszik, akármilyen beteg, egészséges lesz. És még szakasztott hármat, azt ës bétette a zsebébe, s elindult.

Egyszer elérkezett abba a városba, a hol az a leány volt, s felöltözött ő mind orvosi ruhába. Éppen akkor az a leány majdnem halálos beteg volt. Meghallotta akkor a leánynak az édesanyja, hogy minyen nagy orvos érkezett a városba, s egyszeribe küldnek utána.

Elmennek az orvos után és elhozzák. Az, mihelyt bémënyën a házba az orvos, hát megüsmerte a leányt, de a leány a királyfiút nem üsmerte meg.

Azt kérdi, mi a baj. Azt mondja, hogy nagyon fáj minden. Azt mondja az orvos a leánynak, hogy ő nem tudja meggyógyítani addig, azt mondja, amíg a három mirhát az asztalra nem teszi, a melyiket a királyfiútól elvett. Azt mondja a leány, hogy:

– Itt a kócsa a ládának a zsebemben, és nyissa ki. A szögelletben van a három mirha. Egy arany óra, egy arany nyakláncz és egy nyakkendő.

Odaadja, iszik a leány abból a kulacsból, minden hussa a csontról leszotyogott. Hogy látta az orvos, hogy már a leánynak vége, azt mondja a leánynak:

– No leány, üsmersz ingem? Én vagyok az a királyfi, a kitől elvetted ezt a három mirhát.

– No – azt mondja – én elveszem ezt a három mirhát, ezek az enyimek, és még adok egy almát neked, holnap reggel edd meg.

Aval elbólcsuzott a királyfiú, elvitte a három mirhát. Elment vélle az édes anyjához, és megmondta, -250- hogy visszahozta a három mirhát. Azt mondja a királyné a királyfiúnak:

– No fiam, szerencsés ember vagy most, viseld magad boldogul, én elmegyek innet hazunnat, te itt maradsz.

Aval elbólcsuzott az anya, a fiától, elment hazunnat. A királyfi egyedül maradt három hétig odahaza, s hogy az édesanyja nem jő vissza, elmegyen, hogy felkeresse. Meg ës találta, a legnagyobb bátyjánál, de már ekkor a padra volt téve (meghalt). Ő hát azt számította, a három mirhát zsebre teszi, és elmegyen a világba. Elment s mái napon ës mënyën, ha meg nem halt.

31. A paraszt ember találósa.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óperencziás tengeren ës túl volt, hol a tetüt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a sujba és a fenébe meg ne botorkázzék, – volt egyszer egy asszonynak három leánya. Ez a három leány unyan szép volt, aminyent kimondani nem lehetett volna. Mind a háromnak ugyan erősen rendelte a gunyát az isten! Arany meg ezüst ruhákat! És minden reggel az erdőben külön-különféléket kaptak (találtak). S ez a három leány az édesanyjával együtt laktak volt az erdőben egy kis házacskában. Csak négy ablak volt, a házacskából kinézve. -251-

Ez a három leányocska, a mint kimentek egy délben az erdőbe, hát akkor az erdőnek a fejedelme éppen hazajárt vadászni. S a mint egy őzet űzőbe vett, hát az őz igyenest azok felé a leányok felé szaladott, és a fejedelem ës éppen utána a leányok felé.

A mint eléré a fejedelem azt a három leányt, csodálkozik, hogy micsoda leányok lennének azok, mert ő még soha világéletébe inyent nem látott. Gondolkozik magába, hogy megkérdje, hova valók és miféle nemből.

Jelentik a liányok, hogy ők mind egy anyától vagynak. De a legküssebb legeslegszebb volt. És úgy mondja magában a fejedelem: a legküssebb jó volna nekem feleségül! Tehát azt feleli a fejedelem mind a három liánynak:

– Én veletek elmënyëk a tü házatokhoz, hogy megnëzzem, hogy hol laktok tük.

Aval fogadta ës a három liány, hogy ők elvezetik az ők házukhoz. El ës vezették ahoz a négy ablaku házhoz és leültették asztal mellé, hogy egyék. De csak ëjed a fejedelem, hogy alábbnál alább való tálakat és poharakat hoznak elejébe. Pedig látja, hogy milyen nem szegény állapotba néz ki a háztája. Úgy jő magába a fejedelemnek, hogy ő megmondja az asszonynak, hogy a három közül egyik leányt adja feleségül neki. Gondolkozik a fejedelem, vajon megmondja-é vaj elhagyná, mert lehet nehezségére esik az öreg asszonynak. És megint gondolkozik, hogy hátha beléegyezik az öreg mámi és a három liányok közül egyet odaad. -252-

Úgy ës tett, a hogy magába gondolta. Megjelenti az öreg asszonynak, hogy a három liánya közül egyet adjon neki, akármelyiket.

Azt feleli az öreg asszony, hogy válaszszon magának, melyik tetszik. A fejedelem ki ës választotta a legküssebbik liányát az öreg asszonynak. Elvitte feleségül.

Hogy elvitte feleségül, abbizony elterhesedett a fiatal asszony a fejedelemtől és született egy fiú. De annak a fiúnak nem volt elégséges esze és úgy gondolkozik magába az édesapja, vajjon mit csináljon vélle, hogyha megnő. És annyira mán felnövekedett, hogy iskolába adja a fiát a fejedelem. Az iskolát pedig rendesen végezte, de a fiú a bolondságát még se hatta el.

Az édesapjának nem volt, hogy mit csináljon, hanem engednie kellett a fiú után. Vett a városban egy rozsdába esett házat és oda vitte a kedves feleségét a fiú, és a miután odavitte, boldogul kezdettek élni.

Hanem volt nekik egy háj, és azt elviszi magával és azt mondja, eladja. A hogy mënyën, felköti egy hosszú pálczára. Amint kiindult a kapun, az után egy kutya meglátja ezt a hájat és kezd utána szaladni. Azt mondja a paraszt (bolond) fiú: -253-

A kutya merébe hizelkedett hëzzája. Azt mondja neki a paraszt fiú, és odaveti neki a hájat a kutyának:

Aval a hájat elvitte a kutya s szaladott el. Elért egy újon épült házba, a hol még nem volt feltincselve, csak fel volt rakva (t. i. a ház). A kutya oda felszalad a házba, hogy a hájat megegye, a paraszt fiú ës utána nyomba, hogy fizesse meg a hájat a kutya. Hát abbizony a kutya megette volt és kiszökött az ablakon.

Abban az újon épült házban volt egy fehér kő. Ő azt tudta (hitte), hogy az a háj, a melyiket a kutyának adott. Felveszi a követ, hogy megkösse a kötélre, és mikor felveszi, egy fazék aranyat kap (talál) alatta. Azt mondja magában a paraszt:

– No mégës becsületes kutyának adtam én a hájat, mert meg sem ette és mégës megfizette.

Felköti a követ a pálczára, az aranyat a fazékkal pedig zsebre vágja és mënyën hazafelé.

Mikor hazaér, elëjed a felesége, hogy a háj helyett követ viszën. Azt mondja neki:

– No hát megfizették a hájat – azt feleli a feleséginek. – Egy becsületes kutyára akadtam, mert meg ës fizette és vissza ës adta, nem ette meg.

Odaadja a bolond ember a pénzt a feleségének és ő leül a sutuba. A hogy leül a sutuba, aval a felesége egy kolbászt apróra vág és felmënyën a híba. S a hogy felmënyën a híba, kezdi a kolbászt hányni lefelé. Az bizony a paraszt embernek jól esett, kezdette felszedni. A felesége annyira hányta mán a kolbászt, hogy a paraszt ember jóllakott. Akkor lejött a felesége a híból. Azt mondja az ura:

Egynéhány nap mulva ëszrevették, hogy a paraszt ember elvette a pénzt az újon épült házból, és elmennek hëzza. Azt mondják néki:

– Hallja maga, paraszt ember! Maga kapott pénzt, ekkor s ekkor, itt s itt abban a házban.

– Én nem tagadom, hogy nem kaptam. Én akkor kaptam, mikor kolbászt esett a kürtőn.

Gondolják az urak: e tám bolond, nem tudja mit beszél. Hiszen kolbászt sohasem esett a mi hirünkkel.

Annyira kerekednek, hogy a biróhoz mennek. A bolond ember a birónál lepanaszolta, hogy ő -255- nem tagadja, akkor kapott pénzt, mikor kolbászt esett.

Azt mondja a biró a többi embernek, hogy az nem igaz, mert kolbászt sohasem esett. Aval elcsapta onnat a biró, és nálla maradt a pénz, a paraszt embernél.

Miután hazamënyën, hát a szomszédjának volt egy tehene. Tavasz üdő járt s azt mondja a szomszédjának:

– Hát szomszéd, magának van egy tehene, én ës veszek egyet, összefogunk és úgy szántunk.

Elment az a paraszt ember és vett egy tehenet. De a szomszédja nem volt bolond. Összefogják a két tehenet és elmennek szántani. Mikor nekifognak, hogy szántsanak, azt mondja az okos ember a parasztnak:

Kezdettek szántani, de az okos ember mind a bolond embernek az ökrét (tehenét) hajtotta, hogy majdnem kidüllött a borozdából.

Aval odaadja az okos ember az ostort és kezdi hajtani a bolond, de mind csak az okos embernek a tehenét űzte. A mikor látta már az okos ember, hogy az ő tehene nem bír, megint azt mondja neki, a bolondnak:

Odaadja a bolond, tartja az eke szarvát, és az okos ember kezdi hajtani a teheneket, és addig hajtja a bolond embernek a tehenét, hogy abbizony a borozdába feldőlt és megdöglött.

Kapja magát a bolond ember és egyszeribe lehúzza a bőrét a tehénnek és ő belébújik a bőrébe. Nem sok üdő múlva rászállnak a csókák, meg a varjak, meg a saskeselyűfiúk. És kikiáltja a bolond ember a bőrből:

A mikor mán látta, hogy javába eszik a sok saskeselyűfiú, kiugrik a bőrből és egyet megfog a sok közül. Megköti aval a kötéllel, a melyikkel meg volt kötve a tehene, s azt mondja neki:

Felveszi hátára s mënyën vélle. Estére kerekedve nagyon esett. S elért egy molnárhoz. Hát a molnár éppen nem volt otthon, el volt menve az erdőre fáért, a molnárné pedig az asztalnál a latrával vendéglette magát. Voltak nagy sütemények csinálva, akkorák, mint egy talyigakerek, vaj egy három üveg megédesítve, pálinka. Volt két récze megsütve.

Hát egyszer csak jő a molnár haza egy szekér -257- fával, és ëszrevette a molnárné, hogy jő az ura haza. Ez a bolond ember a saskeselyűfiúval a hátán mind az ablak alatt jól látta, hogy mit csinál a molnárné a latrával. Hogy észrevette, hogy az ura jő, a latrát bébújtatta a tekenyő alá.

A bolond ember ës, a saskeselyűfiúval a hátán kiáll a kapuba. A hogy kiáll a kapuba, a lovak félnek bémenni. A molnár azt kiáltja:

A bolond ember félrehúzódik, a molnárember pedig béjő az udvarba. Megáll, hogy a lovakat fogja ki. Aval egyszeribe jő (t. i. a bolond), leveti a saskeselyűfiút a hátáról, megköti a kerekhez és segít, hogy a lovakat kifogják. Aval kifogták a lovakat, békötik a pajtába és kijőnek. Azt mondja a paraszt ember a molnárnak:

Elmënyën a bolond ember, feloldja a saskeselyűfiút a kerektől. Hogy látta a molnár, hogy olyan bátor ember, azt kiáltja neki, hogy hozza bé.

Hogy béérnek, a feleség egyszeribe asztalt terít a molnárnak, és a molnár leül, hogy egyék. Azt mondja annak a paraszt embernek:

Leül ő ës az asztal mellé és kezd enni. A molnár pálinkát ës egy pohárral tölt és odaadja neki. Miután már ettek, azt mondja a bolond ember a molnárnak: -258-

– Álljon csak meg; lássuk, hogy mit mond az én találósom ës. Mert ez, a mit mond, az mind igaz és mind kitalálja.

Beléegyezik a molnár, hogy lássa, mit mond a saskeselyűfiú. A bolond ember a nyakára veti a kötelet a saskeselyűfiúnak, és egyet ránt, a saskeselyűfiú pedig elkezd gágolni. Azt kérdi a molnár:

– Azt mondja, hogy a ládában van egy akkora nagy sütemény, a mekkora nagy egy talyigakerek.

Kinyitja a molnár felesége a ládát, hát igaza van, mert benne volt a nagy sütemény. Kiveszi és az asztalra teszi.

Megint rëaránt a bolond ember a nyakára és elkezd gágolni. Kérdi a molnár:

Azt feleli a paraszt ember, hogy az asztalfiában van három récze kisütve. Hát kinyitja a molnár felesége az asztalfiát, hát benne volt a három récze. Azt ës az asztalra teszi.

– E mellé még ital ës kellene. Lássuk, azt nem talál-é az én találósom?

Aval megint megrántja a nyakát, megint elkezd gágolni. Azt kérdi (a molnár):

No má most kivette a felesége az üvegeket és odatette. Leülnek és esznek-isznak. Miután ettek s ittak, azt mondja a bolond ember:

Aval megrántja a bolond a nyakát a saskeselyűfiúnak, és elkezd gágolni. Kérdi tőle:

– Az én találósom azt mondotta, hogy a te feleséged latra ott van a tekenyőbe bébújva.

A mikor ezt kiszóllotta a bolond ember, ujj! kiszökik a tekenyő alól a lator és kiszalad az ajtón. A molnár felesége is utána. Otthagyták a szegény molnárt.

Ezen csak csudálkozott a molnár s ott tartotta a bolond embert a molnár vaj három nap, hogy lássa, nem jőnek-é vissza. Hogy látta, hogy a felesége nem jő vissza, azt kérdi a bolond embertől, hogy: -260-

Azt feleli a paraszt ember, hogy ő eladná. Kérdi a molnár, hogy mit kér érte. Azt mondja a bolond ember: háromszáz forintot, a két lovat és a szekeret. Belé ës egyezik a molnár és odaadja a háromszáz forintot, a két lovat és a szekeret. Miután odaadta, azt kérdi:

Azt feleli a bolond, a mikor ő már elhaladott száz mérföldre, hát csak akkor rántsa meg a nyakát és akkor megtudja, hogy a felesége hol van.

Felül a bolond ember a szekérre és vígan elindult haza. A molnár pedig, mikor gondolta már, hogy az száz mérföldet meghaladott, elkezdi a saskeselyűfiút rángatni, a saskeselyűfiú pedig merébe gágogott, de a molnár nem értett semmit se belőle. Megfogta a saskeselyűfiút s úgy a padláshoz vágta, hogy mind szertement. Hogy hogy meg tudta az a bolond ember őt csalni, azon ölte a méreg. Úgy maradt a molnár ló, szekér és pénz nélkül.

A bolond ember pedig hazament a feleségéhez és elbeszélte, hogy hogy történt vélle. Vigan kezdett élni a feleségével együtt és most ës vigalomban vannak, hogyha meg nem haltak.

32. Erőn túl való.

Volt egyszer egy szegény asszony, a ki nem tudta, merre hajtsa a fejét (t. i. olyan szegény volt). Az erdőben lakott szegény feje. Nem volt idős asszony, alig volt egy 26–27 éves. Ott megúnta magát, kijárogatott az erdőbe, hogy ne töltse unyan búsan az idejét. Az erdő közepében volt egy lófej, s addig nézegette azt a lófejet, míg elterhesedett a fehérnép és született neki három ikergyermeke. Az a három ikergyermeke oan erősen nevekedett, hogy a mikor egy hónaposok voltak, mán egy esztendősöknek lehetett számítani őköt.

Az a három fiú mán nagyra felnevekedett, de unyan kemények voltak, hogy párjukat nem lehetett volna találni ezen a világon. Egyiket elnevezte Kőmorzsálónak, a másikat Fahorgasittónak, a harmadikat Erőn túl valónak. A Kőmorzsálónak unyan ereje volt, hogy akármilyen nagy kősziklát ësszemorzsált, unyané (olyanná) csinálta, mind a lisztet. A második fia pedig unyan erős volt, hogy akármilyen nagy vastag fát, ha igyenes volt, meghorgította. A harmadik is, unyan ember nem volt, a ki vélle bírjon, vaj megkötözze. A küssebb fiú félbolond volt, nem volt elég esze, a második pedig igen okos, a harmadik legokosabb. Számították, hogy elpusztítják a bolond ëccsikët. Czélt ës tettek rëa, hogy elpusztítanák, de semmimódon nem tudták.

Az anyjuknak volt egy bikája, de unyan szép -262- bika volt, hogy azt kimondani nem lehetett. És ëppen halálán volt az öreg asszony. Azt mondja a három fiának:

– Hát egyéb jussom nincs, hogy megajándékozzalak tüktököt, hanem azt a bikát oszszátok el.

Amikor mán ezeket elhagyományozta az öreg asszony a három fiának, hát meghalt, lejártak az öreg asszonynak a végső órái.

Elkezdnek egyezni a három testvér, hogy oszszák el a bikát, de hogy milyen formán, azt csak ők tudhassák. Azt számítják, hogy a bikát hajtsák ki az erdőre, és mindegyik csináljon egy-egy pajtát (istállót) egymás mellé a három testvér.

Úgy ës tettek. Csináltak három pajtát. A két testvér kőből nagy czifra pajtát, a bolond pedig csak kertből (kerítésből) csinált és sok leveles ággal befödte. Elmennek a bika után, hogy hajtsák haza, és meg ës egyeztek ők, hogy a kinek a pajtájába a bika bémënën, hát azé lesz. Hajtják a bikát hazafelé, és a mikor a kapun béért a bika, igyenest fut a bolond pajtájába, és kezdi enni azt a sok zöld levelet, a melyikkel béfedte a pajtát. Igy hát a bolondé lett a bika.

A két testvérnek nagy nehézségükre esett, hogy a sok pénzt ők elverték a pajtákra és a bika nem lett az övék. Megint czélt tesznek és azt számítják, hogy megütik (agyonütik) a bolondot. Egy estére kerekedve a bolond kiment az erdőre sétálni, és a két testvér botot vesznek a kezükbe és lesbe állanak, hogy ha jő hazafelé, hát akkor agyonütik. De a bolond mikor -263- megtért, a két testvér meg volt bújva két fa háta megé. Visszajövetelében megpillantja a két bátyját két bottal. Felkap egy kőszikla darabot és úgy megvágja a nagyobbik bátyját, hogy minyát szörnyet halt. Ezt mán látja a küssebbik bátyja. Elejébe fut és kéri, hagyjon békét, bár őt ne üsse meg, ha a bátyját megütötte. De erre a bolond nem akart heveritteni, hanem kivette a bátyjának a kezéből a botot, és a küssebb bátyját úgy ütötte fejbe, hogy minyát meghalt. Aval indult hazafelé.

Mikor hazaért, hát a bika mán megette volt a pajtát, a melyiket ő épített. Kijött a kapuba, kezdett ordítani. Azt mondja neki:

A bika pedig ordított tovább. Gondolta magában, hogy a bikának nagy kedve van, hogy az erdőbe kimenjen, ő elereszti. És kieresztette a kapun, s elment az erdőbe a bika, ő pedig nem ment utána, hogy nëzze, merre mënën. Azt számította, hogy az erdőben fű elég van, ott az ő marhája jól él.

Eltelt vaj négy-öt nap, ő pedig nem ment a bika után, hanem elhatta, csak számította, tán csak visszajő. De többet soha vissza nem került. Úgy gondolkozik, ha a bikája elveszett, ő most a sertéseket ës mind elpusztítja. Elment bé és egyenként kezdi kiereszteni a sok disznyót a pajtából. Elveszen egy fészit, és a hogy a disznyók jőnek egyenként ki, mind agyonveri őket. A mikor mán az utolsót agyonütötte, azt mondja magában: No mámost -264- szerencsére megmentődtem a disznyóktól ës, most van hogy mit egyem.

Kicsit gondolkodott és egy oan gondolata jött, hogy ő mënyën valahova szolgálni. Kimënyën az erdőbe, és ott azt számítja, hogy ő elmënyën csépelni a királyhoz. Vág ő cséphadarót, hogy készítsen csépet, oan vastagot, mind egy itató cseber, és egy csépnyelet, oan vastagot, mind egy kártya (fakanna). A cséphadarónak a hosszúsága volt egy meteröl (így), és a a csépnyelnek (így) pedig két meteröl. Elviszi haza és a disznyóknak a bőrükből csinál nyaklót, ësszeköti a nyaklóval a cséphadarót a nyelhez.

Ez a bolond nem volt magos ember, de ereje erőn túl volt. Elveszi a csépet a vállára és elindul a királyhoz, hogyha adna a király csépletni. El ës mënyën, és látja a királyt éppen a pityvarban. Azt mondja neki:

– Király ő felsége, életem-halálom kezébe ajánlom, vagyon neked csépletni való gabonád?

Azzal a király megörvendett, hogy hiszen a nem sok, ha csak annyit viszën, a mennyit elbír, és átoladja neki a csűr gabonát. És kezdi csépelni, de napjában kicsépel 50–60 hektó búzát. Ezt látta a király, hogy milyen ügyes ember, hogy mennyit tud csépelni napjában, kérdi tölle, hogy hát hol lakik. S azt mondja, -265- hogy ott az erdő közepében van neki a háza. Megint kérdi a király:

Elbeszéli a bolond legény, hogy neki volt anyja és két bátyja, és okosságuk miatt mindakettőt agyonütötte.

Csépelt három hétig a királynál, mán elfogyott a három asztag gabona, a negyedik asztag búzának a más héten kezdett nekifogni. Egy vasárnap elmënyën a királyhoz, és mondja a királynak, hogy ő elmënyën, hogy csináltasson zsákot, hogy a mibe hazavigye a részét, mert csak zsákot hoz, aztán visszajő, kicsépli a más asztag gabonát ës.

Elment ő a községbe, és a hol csak zsáknak hírét hallotta, mind ësszeszedte és kiszabta egybe, hogy annak a négy asztagnak a gabonája mind beléfért abb a zsákba. Elvitte hátra a csűrbe és letette, és elmënyën, és jelenti a királynak, hogy ő hozott zsákot, és nekifog a negyedik asztag búzának, hogy kicsépelje. Leülteti a király és enni-innya ad. Miután ëtt s ivutt, hát azután elment ki, elvette a csépet, kiterítette a sok temetetlen búzát és azon a héten kicsépelte. Kész volt mán vele, és nekifogott, hogy bérakja a zsákba. Hát abbizën a sok búzát a zsákba mind bérakta, és felvette a hátára, és elindult vélle ki a kapun. Azt kiájcsa a királynak:

– Jó egészséget király ő felsége, mert én kivettem a részemet és megyek!

Kiszalad a király a csűrbe, és látja, hogy nincs -266- egy szem se, és mind viszi a sok temetetlen búzát. A királynak volt egy igen hamis bikája. A király haragjában kiereszti a bikát, hogy ölje meg azt a paraszt legényt. Igyenest a bika annak a bolond legénynek futott, de lekapja a csépet a válláról és úgy üti a bikához, hogy minyát megdöglött a bika. És azt ës felkapja a vállára. Felteszi a bikát a zsák tetejére, és elindult haza. Azt számította, hogy má most van mit egyék. A király pedig úgy maradt, mind az ujjam, gabona nélkül. Azt számítja a király, majd elpusztíttatja ő.

Másnap kerekedve, elhivatja azt a paraszt (bolond) fiút, és béfogta neki négy ökrét, hogy menjen el a vadkertbe és hozzon el neki egy szekér fát, hátha a vadak megeszik.

El ës mënyën ő, béfog négy ökröt és mënyën a vadaskertbe. És a hogy bémënyën, egyszeribe nekitér egy fának, és kifogja mind a négy ökrét, megköti a négy ökrét a négy kerekhez (így), és nekifog egy nagy fának, kidőti a gyükeriből, ágostól, bogostól, levelestől együtt felteszi a szekérre. Ő hazunnat merëndét tett magának, és leült, hogy egyék. Amint eszik, hát egyszer jő egy medve, és nekifog egy ökörnek és megeszi, és ahogy megeszi, hát elakar menni. Ő pedig felkel és azt mondja a medvének:

– Hohó, nem úgy barátom! Ha megetted az ökröt, nem én húzom haza a szekér fát, hanem te!

Megfogta a medvét és megkötötte a lánczczal a kerekhez, ahol volt az ökör megkötve. Miután megkötötte -267- a medvét, újra leül, hogy egyék, hát látja, hogy jő egy oroszlán ës oda. Az ës igyenest nekimegy egy ökörnek és megeszi. Má most csak két ökör maradt. Azt ës megfogja a paraszt legény és megköti a más kerekhez a láncczal. Odament egy elefánt ës. Az ës mëgëtt egy ökröt, az ës el akart menni. És azt mondja:

Megfogja és megköti azt ës a más kerekhez. Most csak egy ökre volt és három vadállatja. Hát látja, hogy jő a tigris. Ammán messziről csitórgatta a fogát az ökörre. Az ës odamënyën és megeszi a negyedik ökrét ës. Hanem ő nem volt rest, megfogja a tigrist, és azt ës megkötötte. Aztán megint leült és eszik. Miután ëtt, hát elment és vágott egy ostornyelet, s az ostornyelre egy hatöles hosszú kötelet kötött. Béfogja a szekérbe a rúdra a medvét és az elefántot, elől pedig a tigrist és az oroszlánt, és akkor eléveszi a hosszú ostort, irgalmatlanul kezd pattogtatni ki a vadaskertbe, hogy még a vadak ës rezzentek a csattogás mián (miatt).

Ezt látta a király mán messziről, hogy hajtja a bolond legény a négy vadállatot, lezáratta a vaskaput, hogy bé ne hajtsa oda. Elért a bolond legény a király kapujához, hát látja, hogy a kapuk bé vannak zárva. Visszatér és elindul az ő házához és odaviszi a fát. A mint a kapu nem volt az övé olyan széles, hogy a fa bétérjen, hát abbizën a háznak egyik oldalát lehúzatta. Bémënyën, kifogja a négy vadállatot, bévezeti -268- őket azokba a pajtákba, a melyiket az ő két okos bátyja építtetett a bika számára. De mámost azt számítja magában, hogy a vadállatoknak enni ës kellene. De honnan adjon, mikor nincsen, csak gabonája?

A király városában volt egy gazdaember, a kinek sok báránya volt. Elgondolkozik és elmënyën ahoz a gazdaemberhez, hogy vegyen tölle bárányt. Azt kérdi, hogy mit kér annyi bárányért, a mennyit ő elbír a hátán. Azt feleli az a gazdaember, hogy harminczkét forintot. Belé ës egyezett a bolond legény és kifizeti. Elé hajtat a gazdaember vaj négy sereg bárányt, hogy válogasson, a melyiket akarja, azt vegye. Aval kapja magát a bolond elmënyën haza, elveszi azt a nagy zsákot, a melyikbe a búzát a királytól hazavitte és elment oda a zsákkal a juhász gazdához. Azt mondja neki:

Elé ës hajtják a bárányokat és nekifog és a négy sereg bárányt mind beléhányta a zsákba. Békötötte a szádát és szaladt hamar haza, hogy adjon enni az ő kedves marháinak. Csak tátva maradt a gazdaembernek a szája, mert az a paraszt legény mind elvitte a sok bárányt.

Ennik ad a vad állatoknak, egyszer eszébe jut, hogy a kopacz hídláson, hogy nem tudnak heverni, az igen erős. Gondolkozik, hogy honnat vásároljon szalmát a vadállatok alá. -269-

A mezőben volt valami négy asztag szalma, kirakva kaszajba. Odamënyën ahoz az úrhoz, a kié volt a szalma, és megkérdi, hogy nem adna-é el abból a csumó szalmából. Azt feleli az úr, ő el. Azt kérdi, hogy mennyi kell. Azt feleli a paraszt, csak négy háttal kell, és kérdi, hogy mit kér azért a négy hát szalmáért. Azt mondja az úr, hogy ő négy hatost kér. Odaadja a négy hatost, és elmënyën ki a mezőre, egy kaszaj alá béfurja magát, egyszerre viszi haza az egészet. Három kaszajt, háromszor elvitt. Az úr pedig nem ment ki, hogy lássa, hogy mennyi szalmát viszën, mert gondolta, hogy három hát szalma a nem ës üsmerszik egy kaszajból.

A bolond utánment a negyedik kaszaj szalma után ës, de abból a negyedik kaszaj szalmából hibádzott vaj négy szekérrel. A bolond pedig elment az úrhoz, és megjelentette, hogy három öl szalmát elvitt. És egyszer azt mondja, hogy hájszë (hát hiszen) ott elég szalma van, vegyen a mennyi kell. Azt feleli vissza a bolond az úrnak:

Ejjed (elijed) az úr, hogy hát mit mond a bolond, és kimënyën, hogy megnëzze a szalmát. Hát látja, hogy csak egy kaszaj szalma van, amelyikből eladott négy szekérrel. Egyszer megint felel a bolond, hogy adjon neki még négy szekér szalmát. Nem volt mit csáljon az úr, perbe kerekedtek. Mikor a perbe mentek, azt mondja a parasztnak a biró: -270-

– Vettem négy hát szalmát, és a négy hát szalmáért adtam négy hatost.

Aval bizën a törvénynek eleget tett a bolond, és az úr meg kellett hogy vegye azt a négy szekér szalmát, a melyik hibádzott a kaszajból. Felvette a hátára a negyedik kaszaj szalmát ës, és elvitte haza.

Nagyon örült a bolond annak a négy marhának, a melyik neki volt. De a király a gondolatját nem vette le még a legényről, csak azon volt, hogy valahogy mégës elpusztíttassa a bolondot. És elhivatja.

Volt neki egy ház, oda az ördögök szoktak járni. Azt számítja a király, hogy odaküldi, és az ördögök széjjeltépik egy éjjel. Hát abbizën el ës hivatja a bolondot és azt mondja neki:

És azt ës mondta, hogy néki merëndébe tegyenek vaj öt oldalast, vaj négy kenyeret, mert ő sokat eszik. Hát úgy ës tett a király. Bétett vaj öt oldalast, vaj négy kenyeret, felveszi a paraszt a hátára, és elmënyën abb a házba, hova a király küldötte őt. Este lefekszik, de nem tudott aludni. Megint felkel, tüzet csál, húst sütött, és az asztal mellé ült, hogy egyék. Hát egyszer csak egy ördög kopogtat az ajtón és azt mondja: -271-

Aval az ajtó kinyílik, és az ördög bélépik az ajtón, és igyenesen tart az asztalhoz. El akarja venni elölle a húst. S azt mondja a bolond az ördögnek:

Hëzza akar nyúlni az ördög a kezével az asztalon való húshoz, megkoppantja a kezét a bolond legény és azt mondja neki:

– Vedd el innét ezeket a hargas karmaidat! Nem megmondtam, csak az asztal alatt a csontocskák a tiéd?

Mikor mán a beszédet végbe szakasztotta, megint egy kopogtat az ajtón. Annak ës azt mondja:

Bémënyën a második ördög ës, és az ës egyenest az asztalhoz tart, el akarja venni előlle a húst. A bolond legény annak ës megüti a kezét és azt mondja:

– Vedd el a hargas karmaidat, csak az asztal alatt való csontocskák a tiéd!

A mikor mán ezeket ës kibeszélte a második ördögnek, a harmadik ës kopogtat bé az ajtón. De annak mán mérgesen kezdi kiabálni, hogy jöön bé, mert itt benn nem fázik. Béjött a harmadik ördög ës, az ës igyenest az asztalhoz tart. Annak ës csak azt mondja, a mit a más kettőnek mondott azelőtt. Ett csendesen, a három ördög pedig nëzték, a míg ëtt. -272-

Egyszer felkel a bolond legény az asztaltól és azt mondja a három ördögnek:

S azt feleli a három ördög a bolond legénynek, hogy azért jöttek, hogy kössenek barátságot egymás közt. Azt feleli a bolond legény:

– Velem csak úgy köttök barátságot, ha innet, ebből a házból ki nem mentek, és a mit én poroncsolok néktek itt bent, ha tü azt megteszitek.

A három ördög szívesen megmutasztják mind a hat kezüket, és azt mondja nekik:

A három ördög béteszi a kezüket az ajtó sórkához a nyillásba, és akkor riacsapja az ajtót és bécsipedte az ördögöknek a kezét.

Az ördögök pedig el kezdtek ordítani istenül, kérték, hogy ereszsze el őköt, mert annyi pénzt hoznak, -273- a mennyit csak kéván, a mennyi abb a házba belé fér.

Elsőben is ő a kérésére csak egy ördögöt eresztett el. Az az ördög egy óra alatt annyi pénzt hozott, hogy felét a háznak majd megtöltötte pénzzel. Akkor azt mondta neki:

Miután elment az ördög dolgába, hát azután a másikat ereszti el, az ës annyit hozott, hogy mán csak annyi hely maradott, a hol az ajtó ki tudott nyílni. Annak ës azt mondta:

– Ez elég barátom tölled. Hanem menj dolgodba és mondd meg, ha vaj egyet látsz oan barátodat, hogy erre ne jöön, mert valami nem jól jár.

Aval az ördög megköszönte a jóságát, hogy eleresztette és elment. Azt mondja a legutolsó ördögnek a bolond legény:

Az ördög pedig nagyon kérte a bolond legényt, hogy ereszsze el. Azt mondja az ördögnek a bolond legény:

– Én eleresztlek tégedet, de a hivu a házfödele alatt üres, és ha azt megtöltöd te azt reggelig pénzzel, hát akkor aztán elmehetsz a barátaidhoz.

Az ördög mennyre, földre esküdt, hogy ő reggelig megtölti a hivut pénzzel, a bolond legény eleresztette. Még nem ës virradt meg, mán az ördög meghordta azt a sok pénzt, hogy nem fért volna bé még egy egy -274- darabocska se. Elbúcsúzott az ördög a bolond fiútól és azt mondja:

– Köszönöm barátom a szüvességedet, hogy nékem elégséges pénzt hoztál, hanem erre a földre többet ne jere, mert ha én valahol meglátlak, akkor másképen beszélek én veled!

Az ördög el ës ment, elig várta mán, hogy kiszabaduljon a bolond ember kezei közül.

Reggel felé a király a szolgálóját odaküldi ahhoz a házhoz, a hol az ördögök szoktak járni. Elmënën a szolgáló az ajtóhoz és kezd kopogtatni. Azt kérdi a bolond legény, hogy ki a. Mondja a leány, hogy a király küldi, hogy nëzze meg, mit csinál. Azt mondja a leánynak:

– Menj haza és mondjad a királynak, hogy küldjön szekeret vaj egy hatot, mert az éjjel az ördögök annyi pénzt hoztak, hogy mind a hat szekér megrakodik belölle.

A szolgáló ezekre a szavakra azonnal ment a királyhoz és megjelentette, hogy né annyi pénzt hordtak az ördögök abb a házba, a hova a bolond legényt tette, hogy őrözze. Azt izente a bolond legény, hogy küldjön vaj egy hat szekeret, hogy hozzák el. A király ezt nem hitte, hanem még jól felpofozta a szolgálót, hogy mit beszél. Vaj talán csak álmadozik?

A király elküldte most a legokosabb szolgáját. El ës ment a szolga, hát látja, hogy annyi pénz van, hogy még az ajtót se bírják kinyittani a pénz miatt. Visszatér és megjelenti a királynak, hogy nem hazugság, -275- a mit a szolgáló beszél, való szent igaz. De a király annak se adott egészen hitelt, hanem ment saját ő maga a király, hogy nëzze meg, hogy él-e még az a bolond legény, vaj meghalt, vaj talám a szolgáló és a szolga hazudott néki. Hát a mikor odaér, hát elijed a sok temetetlen pénzen és kérdi a bolond legénytől, hogy ki hordta azt a sok pénzt abb a házba. És azt kérdi a bolond, hogy mért nem hozott szekeret. Azt feleli, hogy nem akart hitelt adni a szolgának és a szolgálónak. Azt mondja a bolond:

– Láss utad után, ha te egy becsületes embernek és egy fehérnépnek nem akarsz hitelt adni.

Aval a király eljött onnat, ő pedig hazament a házhoz és elvette azt a zsákot, a melyikbe a gabona volt és hazavitte az egész aranyakat.

33. A mesemondó királyfi.

Egy királynak volt egy fia s annak megint volt egy szolgája, de a félig-meddig oan tátos volt.

Kihirdette egy királyküsasszony, hogy ő mesét fog mondani, s a ki az ő meséjét eltalálja, ahoz mënyën férjhez. Nahát a kik odamentek mesemondóra, s el nem találták az ő meséjét, azoknak fejét vette. -276-

Meghallja a királynak a szolgája, hogy itt né milyen dolog vagyon, milyen mesemondás, felbiztatja a királyt, hogy a királyúrfit engedje el vélle mesemondani. A király nem igen akart, de mégës annyira beszéllëtt, hogy mégës beléegyezett.

Másnap felkészülnek, megnyergelnek két paripát, hogy menjenek mesemondani. S a mint mennék, hát arra tanítja az úrfit, hogy vigyázzon, mikor ebbe s ebbe a faluba mennek, ott kihoz egy küsasszony egy pohár bort, de akkor, mikor elveszi a bort, mert a bor meg van mérgezve, a lovát sórkantyúzza meg, hogy ejtse el a pohárt.

Úgy ës tett. Elvette a pohár bort, de ő akkor megérintette a sórkantyúval a lovát, s a ló megszökte magát, s a pohár bort kiejtette a kezéből. Egy csepp a ló lábára cseppent a pohárból, s elig mentek egy kilometernyire, s a ló megdöglött. Elbúsulja az úrfi magát, hogy most mit csináljanak. Azt mondja a szolga az úrfinak, hogy:

– Nem kell búsulni, csak maradjon veszteg. Én elmënyëk s más lovat hozok s addig csak üljön (maradjon) itt.

Míg ő ott veszteg ült, addig két fekete holló odament, a lóból enni kezdtek, s megdöglött mind a kettő.

Megnyergelik most az új lovat s felülnek s esmég mennek. Hát mán elszürkültek, nem tudtak elérni éppen a királyküsasszonyhoz, hát találnak egy tüzecskére. Hát ott tizenkét tolvaj hever. S ők felhúzzák -277- a két hollót, meg voltak mejjesztve, a nyársra és sütni kezdik. Elig sül meg félig, s a tizenkét tolvaj leszaggatja a nyársról, s megeszik, s mind a tizenketten meghalnak.

– No most ne búsuljon az úrfi, mert most elmehetünk mesemondani, mert az a könyübe (könyvben) nincsen megírva a küsasszonynak.

– Egy csepp semmi megölt egyet, egy megölt kettőt, kettő megölt tizenkettőt.

Hányja-veti a könyvét, de sohult se kap semmit, nem tudja megmagyarázni a mesét nekik. Kér harmadnapig gondolkozást. No megadták a három napi gondolkozást neki. Azt mondja a szolgalegény a királyúrfinak:

– Maga feküdjék benn a királyküsasszonynál, én künn fekszem az istállóban.

No hát kiküldi a szolgaleányt éjjel tizenkét óra tájba, hogy valamiképen kitudakozza azt a mesét a szolgától. Kimënyën a szolgaleány, hogy valamiképen mondja meg neki azt a példabeszédet, hogy hogy mentek keresztül. Azt mondja a szolga:

Mikor az úrfi kiment, s azt mondta volna, hogy -278- abrakolni kell a lovat, akkor a leány megijedëtt, s jettibe kifutott a más ajtón.

Másik éjjel kiküldi a más szolgaleányt Aval ës éppen úgy járt, hogy mikor punt tizenkét órakor kiment, hogy abrakoljon, az ës kifutott a más ajtón. No úgy azt mondja a nagyságos küsasszony:

– Én látom, hogy tü mind szerelmeskedni jártok oda, én nem bízom immán reátok, elmënyëk én a harmadik éjjel.

– Ezen a harmadik écczoka maga háljon itt ezen a helyen, de mikor a küsasszony bément, addig ne mondjon semmit, csak ha a köntösét levetette, akkor mondjon meg mindeneket, hogy hogy mentek keresztül.

Úgy ës tett. Harmadik éjjel bément az úrfi az istállóba, s a küsasszony kényszerítette, hogy mondja el azt a példabeszédet, hogy hogy ment el. Hát az úrfi megmondotta.

– Mikor itt s itt jöttünk, egy pohár bort kihozott egy küsasszony. Én azt elvettem, s a lovamat megsórkantyúztam s a pohar (így!) kiesett a kezemből. Egy csepp a lovam lábára cseppent belölle. Elig mentünk egy kilometernyig, a ló megdöglött. Két fekete holló a két szemét kivájta, megették, megdöglött mind a kettő. Idébb jöttünk, meg kellett, hogy háljunk, nem érkeztünk az nap idáig. Tizenkét tolvaj ott volt. Felhúztuk a két hollót a nyársra, mikor félig megsütöttük, a tizenkét tolvaj leszaggatta, -279- megették, mind a tizenkettő meghaltak. Nohát egy csepp semmi megölt egyet, egy megölt kettőt, kettő megölt tizenkettőt, ez a mű mesénk.

Nohát reggelig a küsasszony béírta a könyvébe ezt a mesét. Akkor eléhíjja a tanácsosait, hogy jőjenek s tegyenek itéletet, mert a mesét megmagyarázza. Mikor a tanácsosai odajöttek, kezdi:

– Egy csepp méreg megölt egy lovat, a ló megölt két hollót, két holló megölt tizenkét tolvajt. Hát nem igaz-é?

– Vaj igaz, de a küsasszonynak mű ës adtunk három napi gondolkozást, nekünk adjon csak három fertály órát – azt mondják – mű nem kivánunk többet, csak három fertály órát.

A múlt éjjel elküldött az úrfi engem vadászni, és én elmentem és lőttem egy őzet. Néhol itt a bőre. Második éjjel megint elküldött, és megint lőttem egy őzet. Néhol itt a bőre. – Akkor elévette a szolgálónak, a másodiknak a köntösét. – Harmadik éjjel az úrfi ment el vadászni, és ő ës lőtt egy őzet. – És ő ës elévette a küsasszonynak a köntösét. – Nohát ha a mű mesénket ilyenformán ki ne találták volna, a mű mesénket soha ki nem találták volna.

S akkor a küsasszony az úrfinak a nyakába borúlt, mert soha ki nem találta volna.

34. Aki elszolgálta az ördög monyasának a csikóját.

Volt egy királynak egy igen-igen gyönyörű szép felesége, de oan büszke volt, hogy nem bírt magával. Mindegyre kérte a férjét, hogy ereszsze ki, hogy a hintóban paczérozza ki magát. No hogy nem volt maradása, az ura beléegyezett, ő nem bánja, ha elmennek. Béfogatott kocsisával négy paripát a hintóba, elindultak, s viszi, viszi, viszi, s egyszer csak hátranëz, hát a királyné sohult sincs. Akkor mit csináljon, mi tevős legyen, keresi napnyugatig, akkor hazamënën, mondja a királynak, hogy mi történt vélle, hogy a királyné nincs sohult.

Rejtezik a király, hogy ő mit tudjon csálni, hogy az ő felesége merre van s hol. Holddal, nappal, széllel komás volt, ő bizën elmënyën a holdhoz elsőbe. Kérdezi, hogy hát:

– Valamerre, te mindenfelé bésütsz, a feleségemet nem láttad-é valamerre?

Elmënën a naphoz, kérdezi azt ës, az se látta sehult se, azt mondja. Elmënën a szélhez, az azt mondja:

– Vaj láttam, a feteke városban, az ördög elrabolta, mert büszke volt, s most feleségül ott van.

No de ő most mit csináljon? Ő azt számította, hogy bocskort köt, s elmënën, s addig jár, a míg megkeríti a feleségét. Elmënën a hold komájához. -281- A hold komájának volt egy nyolcz lábú lova, aval elmënën, hogy hát a feleségét hazahozza.

Mikor odaér, hát ëppen a vízen kapja a feleségét s felülteti hátul a nyolcz lábú lóra. Aval az ördögnek a monyasa dörgetni kezd, kimënën az ördög, kérdi:

– Van-é annyi időm, hogy megegyem egy sitet kenyeret s megigyam egy vidër bort?

Aval egy perczre elérik. Lekapja a feleségét, má mind a királynét, és hazaviszik.

No má most a király mitevős legyen? Azt számította, elmënyën a naphoz, tölle kérjen tanácsot. A nap azt mondja:

– Van nekem egy tizenhat lábú lovam. Ha aval nem tudtad elhozni, evel elhozod.

No elmënën s a tizenhat lábú lovat, azt ës elkéri, s elindúl utána megint. Akkor ës a vízen kapja a fehérnépet s felülteti hátul a lóra megint. Hordni -282- kezdi, s aval megint dörgetni kezd az ördögnek a monyasa.

– Van annyi időm, hogy megegyem két sitet kenyeret, megigyam két vidër bort s kipipáljak két pipa dohányt?

Aval még (ismét) elérték, s egyszeribe lekapta az asszonyt, a királynét, aval jól el ës náspágolta. Azt mondja:

– Tám azt gondolja az urad, téged elrabol, míg az én monyasomnak a csitkóját el nem szolgálja?

Az asszony feküdt a földön s úgy elájélva hallgatta. No aztán az asszony meg ës mondta a férjének, ne ës fáradjon utána, mert míg azt meg nem teszi, nincs módja benne, ok nélkül fárad. No hogy a férje ezt meghallotta, hát többet nem ës próbálta. Felkészült, hogy menjen szolgálni. -283-

Ő mán felkészült szolgálni, egy karabélyt maga mellé vett, s a mint ment az úton, ő bizën megszonnyult s lehajolt a vízhez egy helyré. Egy halacska odament, és ő kikapta a halacskát. Azt mondja a halacska:

Ő a vízbe bé ës bocsátotta a halacskát s aval útnak indúlt tovább. A mint ment, hát meglát esmég egy madarat egy helyt, hát ő bizën hëzza akar lőni. De a madar (így) megszólal:

Megint mënën, s a mint mënën, találkozik négy paripával s egy hintóval az úton. Kérdik, hogy hát:

– Hogyha én megfogadlak, nem adok én egyéb dolgot elődbe, hát van egy kanczám két csikóval, őrözd meg.

No megszegődnek ők egy csitkóba, hogy egy csitkót adjon neki. S olyan idő volt akkor, hogy három esztendő volt három nap.

– No jól vagyon – azt mondja – menj csak haza, én ës mënëk mindjárt, s hogy hazamënëk, kiadom neked a parancsolatot.

– Ezeket űzd el s őrözd meg, hogy semmi veszélybe valamely baj ne érje, akkor űgyes ember vagy.

De abban az üdőben úgy volt, hogy tátos volt az a kancza ës, és a gazda azt mondta neki, hogy bújjék el úgy, hogy az ember utól ne érje. Ő búfejjel el ës hajtja a kanczát a csitkóval. Nohát aznap lesz egy kicsi eső, eső után egy kicsi napfény lesz, s őt bizën az álom megüti s ott elszunnyodott. A kancza addig a csitkóval ellett (eltünt) úgy, hogy ő sohutt, de eleget járt, sohutt se kapta. Búsul ő, jaigat, mitévős legyen, nem kapja a kanczát a csitkókkal sohutt. Hogy menjen ő most haza, mi lesz vélle? Hát a mind alá s fel jár bújában, egy patak mellett mënën s egyszeribe eszébe jut, hogy a halacska néki mit mondott, hogy:

– Né reám bízták a kanczát csitkaival s úgy ellettek, de sehutt, de sehutt! Hát most hogy menjek én haza?

– Ne búsulj azon egyet se, hanem menj el erre s erre az utczaszegletre s ott várd meg, mert ők odafordulnak. De nem abban a szőrben vannak, hanem el vannak változva. S akkor csapd bé a kantárt -285- a fejükbe s mondd: Fë kum máj foszt! – s oanok lesznek, mind voltak.

Ő úgy ës tett. Elment oda, leült oda a kőre s mindjárt hamarjába-egyszeribe ott voltak. Akkor a kantárt bécsapta a fejükbe s azt mondja: Fë kum máj foszt! – s a lovak oanok voltak, mind annak előtte. Akkor hazavitte őket, s a gazdája elbámészkodott, hogy:

S megverte jól a kanczát, hogy mért nem tudott elbújni elölle, pedig ő elbújt, csak ennek ës volt társa, a hal.

Másnap még elküldte, hogy vigye őket, mert úgy volt elszegődve. Akkor megint úgy lett, hogy eső lett, eső után szép napfény, s ő elaludt. No esmég nem kapta suhutt, ellettek. Akkor megint jár ő alá s fel, futkos erre-arra, nincsenek, nem kapja sohutt. Mënën egy berkesen keresztül, lát egy madarat, eszébe jut, hogy az ő madara mit mondott, s né, az ő madara ott van. Kérdi:

– Menj el a városnak ennek s ennek az utczaszegeletjére. Ők kerülnek, s ott várd meg. Mikor jőnek, csapd bé a kantárt a fejükbe s mondd: Fë kum máj foszt! – s megint oanok lesznek, mind voltak. -286-

Úgy tett, s a kantárt bécsapta a fejükbe, s oanok lettek, mind voltak. Aval hazavitte őket, s a gazdájuk még jobban megverte a kanczát, hogy mért nem tudtak jobban elbúni elölle.

– Én úgy látom, hogy én a tiéd s te az enyém. Hát mű elmënyünk, de ma oant kerülünk, hogy te elúnsz még várni ës münköt. Hanem menj el megint ide s ide, ennek az utczának a szegletire, s ott várj meg, míg jövünk. De én oan rossz leszek, hogy a világon, amelyik legrosszabb állat, az se rosszabb, mind én leszek. Hanem te azon semmit se törődjél, csak fogadj el ingemet mégës, ha rossz vagyok ës, mert gazdám ígér néked véka pénzt, igen kettőt, igen egy hektót ës. Azt a rosszat szégyelletemben sem adnám néked, mondja, amilyen hűséges szolga voltál, ennyi pénzt adok inkább. De te ne fogadd el, csak ingemet. Ingemet a fülemen fogva czipelj ki a kapun küjel.

No elűzi harmadnap ës a lovakat, a kanczát a csitkóival, akkor esmég lesz eső, igen napfény ës eső után, de ő azon semmit se törődött, nyugudtan volt. Elment oda az utcza szegeletire, a hol a csitkó mondta, bévárta őket s hazavitte. Akkor a gazdája kérdezte:

– Én azt szégyelletemben sem adnám néked, hogy ilyen hűséges szolgám voltál. Adok egy véka pénzt.

No a csitkót odaadta ő néki. Megfogta a fülét s a hogy lehetett, dërëkból, s mindenképen kiczipelte a kapun küjel. Akkor oan lett belölle, hogy egy csepp ës megállott volna rajta, mind a tündér, oan paripa lett. Elbólcsúzott a gazdájától s felült a csitkójára. Arra azt kérdi a csitkótól:

– Azért, mert anyámat kecczër megverték érted. Ülj fel, mert többet nem doblak le.

Aval felült s eljött haza, a hazájába. Felkészültek, hogy no most menjenek már a királyné után. Utánmentek, megint a csorgón találták a királynét, a vizen, megint künn volt. Felülteti megint hátul a lóra, aval kérdi a kis monyasát:

Aval dörgetni kezd megint az ördögnek a monyasa. Kimënën, kárinkodik az ördög:

– Van annyi időm, hogy megegyem három sitet kenyeret s elpipáljak három pipa dohányt?

No aval felül ria, s mennek. Sórkalja, sórkalja, a sórkantyúval addig sórkalja, hogy a két sórkantyú -289- ësszeér, mégse tudják béérni. Akkor azt nyeríti a monyas az ëccsinek, hogy csendesedjék, ne sebesedjék. A meglassudott annyira, hogy mikor megközelítették, hogy után akart volna nyúlni, hogy lekapja, akkor az ördögnek a monyasa kiugrott alóla. Igy a király a feleségét s mind a két monyasát elnyerte. Az ördögöt otthatták az úton.

35. Rogozsin király.

Volt egy igen-igen szegény czigány. De olyan szegény volt, hogy nem volt mibe öltöződjék, még a szeméremtestét ës rogozsinával takarta. Annak volt egy macskája. Nem volt mit egyenek, piliszkát csináltak, hogy ëppen élődhessenek. Na jól van, azt mondja a macska neki:

– Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet szerezzek neked.

– Mit akarsz te! Hova akarod hozni a fehérnépet, mikor látod, hogy magunknak sincs mivel éljünk, keverttel élünk.

Úgy Zajzonban, a hol a Gízel életje vagyon, mintha lakott volna egy király. No ő felkészül és el ës indul a macska, mint neki szokása vagyon, egy este. Mikor a zajzoni hídig ér, hát kűjjel felől -290- vannak oan kőbányák. Ő meglátja, hogy egy nyúl ott vagyon. Azt mondja neki:

– Gyere velem – azt mondja a macska – ha többen volnátok, el ës vinnélek vacsorára tüktököt.

Elmënyën, híja őket, s elindulnak mind a százan, vélle százegyen vannak. Mikor addig érnek, kaput nyit, bébocsátja, az egészet bérekeszti a macska.

No aval felmënyën a király az ablakba, nëzi, hogy néki mennyi vadat küldnek. Felmënyën a palotába (t. i. a macska) s kérdi a király, hogy ezt ki küldte. Ő hát, hogy a gazdája oan szegény volt, hogy a szeméremtestét rogozsinával takarta, Rogozsin királynak mondta az urát. Ők ott ketten beszélgetnek, de nem hoznak elő semmit egymásról. Aval hazamënën, s másnap megint elkezdi a gazdájának, hogy:

Aval megint elmegy, s mikor megint a zajzoni hídig ment, hát megint egy róka állt elejébe.

– Ne késleld utamat, mert várnak vacsorára. Ha többen volnátok, elhínálak.

Elhítta s együtt elmentek megint. Mikor odaértek, bébocsátotta őket, s azokat ës elrekesztette. Akkor felmënën megint a palotára, s jelenti a királynak. S kérdezte a király, hogy hát ki küldte ezeket. Akkor ës azt felelte, Rogozsin király. Elcsudálkozott a király, hogy miféle lehet az, hogy annak annyi majorsága vagyon, hogy százanként küldi neki. No akkor ott beszélnek, nagy szóba erednek ők együtt, és leánykéréshez fog a macska. Oda ës igéri a leányt, hogy oan módos (t. i. Rogozsin király).

– Ne haragudjál, hanem fogadj szót, a hogy én poroncsolom. Gyere most velem, én téged gazdaggá teszlek, feleséget szerzek neked jót.

Mikor megint elérnek a zajzoni hídig, most ki van töltve, de akkor ott egy nagy tófenek (így) volt. Hát azt mondja neki:

– Né, a mint jöttünk itt s itt, négy paripával, hintóval, az erdőben haramiákkal találkoztunk, a négy paripát s hintót elrabolták, Rogozsin királyt pedig a gunyájától megfosztották, levetkeztették anyaszűlt meztelenen, békeverték a tóba.

A király elborzadott, hogy mi történt vélle. Ijedtében azt se tudja mit mondjon. Egyszeribe mondja a szolgáknak: -292-

– Fogjatok bé négy paripát a hintóba, s igazi vőlegény gúnyával elejébe kell menni.

No odajő a kocsis, felöltöztetik űgyesen. No mikor odamennek a házhoz, letelepednek. Ámde a czigánynak sose volt ilyen ruhája, ilyen űgyibe való, hát nézegetni kezdi. Odamënën a macskája, de nem volt macska, mert most mán el volt változva, s azt mondja neki:

– Abbizën szereti – feleli a macska – de neki otthon mind aranyos gunyái voltak.

– Te ne nézegesd magadat annyit, nehogy levetkőztessenek, s a se legyen rajtad, a mi van.

Nohát a leánykérés, lakoma, minden megtörtént az écczoka. Másnap már azon töri a fejét a macska, hogy az asszonyt hova vigyék. Elindul ő előre, s mikor az Eger alá odaér, ëppen a csordát kiűzték volt, s aval ijeszti a pásztorokat, hogy háború lesz, s mondják, hogy a marha a Rogozsin királyé s akkor nem bántja senki.

Aval ő fut elébb, a macska, s a magos marton -293- ezelőtt az óriások ott tartózkodtak, s ott volt akkor egy szép vár. Azt mondja:

– Tű itt lakomáztok? Oan háború jő, hogy vesz a világ, oan csata lesz minyátt!

Mán jő a nász, a hintók, hozzák a királyi asszonyt. Ő elejükbe kiáll s mondja nekik:

Odahajtottak, ott már fel volt tálalva minden, hogy éppen enni akartak az óriások, hát volt étel elégséges. No ott béhajtnak, letelepednek, jól lakomáznak ott együtt, mulatnak. No mán mikor a vígság eltelt, mindenki eltakarodott haza a szállására hazájába. Akkor a macskája azt mondja a gazdájájának:

– No látod, hogy én téged gazdaggá tettelek? De most én ës megérdemlem, hogy ennyi jót vélled megtettem, hogy temettess el pappal.

De mind a macskának szokása, hogy ő oan nërávás, ő felül az üszök farkára (t. i. a tűzben égő fahasáb végére) s ott eleresztette magát, hogy meg van dögölve.

Hát látja Rogozsin király, hagy a macska meg van dögölve. Azt kiáltja a király: -294-

– Jöszte bé, te Jóska, hozd bé a vasvillát, ezt a macskát vesd ki a trágyára!

De a macska elhallgatott, meddig a kocsis eltakarodott onnat, úgy tette magát, mintha csakugyan meg volna dögölve. Aval bëmënen s azt mondja:

– Úgy-é, hogy én téged gazdaggá tettelek, s te azt fogadtad, hogy pappal temettetsz el éngem? No hát én ës teszem veled még, hogy a szeméremtestedet rogozsinával takarod!

Aval a gazdája átokkal felfogadta, hogy hűtlen nem lesz hëzza, s azt éri, hogy csakugyan megdöglik, vaj meghal, hát pappal temetteti el.

Hogy abban a községben nem kapott papot, a ki hogy oan állatot eltemessen, ment más községbe s hozott oláh papot, fizetett néki egy véka pénzt, s eltemette.

36. A tizenkettedik fiú.

– Várj fiam addig, míg a legküssebb öcséd ës házasodik, hogy egyszerre házasodjatok mind a tizenketten. -295-

Mán megszomorodik a nagyobb fiú, hogy mikor lesz az, hogy mán a tizenkettedik ës megéri azt azt kort. Addig ő megöregedik. No mán nem volt mit csáljon, muszáj volt engedelmeskedni.

Vár ő addig, míg a legküssebb ëccse lesz 16–17 éves, egy afféle, akkor azt kérdi tölle:

– Vaj igen, bátyám – azt mondja. – Csudálkozom, hogy te mért nem házasodtál meg, iszën mán a legényeknek apjuk s csunyájuk vagy!

– No felséges atyám, most megházasodom, mert van kedve mind a tizenegy ëcsémnek.

Béhívatja az atyjuk egyenként mind a tizenegyet vélle együtt. Felkérdezi, van-é kedvük házasságra, hát volt ës mindannyinak. Nohát azt feleli a király nékik:

– No édes fiaim, van nekünk tizenkét ménesünk, tű tizenketten vattok, mindamennyi válaszszon egy lovat egy-egy ménesből magának, a milyent szerettek, mert van miből válaszszatok.

Akkor megnyergeli a király maga mind a tizenkettőt a tizenkét fiának, ád ő mindeniknek aranyat, a mit a szüve húzott neki, kinek mit akart. Akkor azt mondja:

– Fiaim, az isten adjon szerencsét házasságtokra, -296- de addig feleséget ne találjatok, míg olyan tizenkét testverleányt nem kaptok, mint tű vagytok.

Mennek ők má most tizenketten lóháton feleségkeresni. Béérnek ők egy vadonba. Hát este lesz, écczoka, hogy elég volt min tanácskozzanak, merrefelé fogjanak. Azt mondja a legküssebbik:

Akart mindamennyi. Nohát ott maradnak reggelig, hajnalig, mán a vadonban. Reggel azt mondja a legküssebb ëccsik:

– No édes bátyáim, jábo (hiába) mënünk mű mind a tizenketten egy úton, mert usse kapunk oan tizenkét testvérleányt, mind mű vagyunk. Hát inkább menjen mindegyik egyedül, ki merre lehet.

Beléegyeztek a bátyjai, mind a tizenegy. Akkor bényúlt a zsebébe s kivesz egy tizenkét élű bicsakot.

– No bátyáim – azt mondja – a tizenkét élű bicsok ëppen olyan, mind mű vagyunk, tizenkét testvérek. A legnagyobb élű legnagyobb bátyám számára, második a másodikra, ilyenformálag mind rendre, a hogy mű vagyunk testvérek. A legküssebb éle az én számomra, én vagyok a tizenkettedik. Nohát látjátok? – Akkor kimutasztotta.

– Én béütöm err a helyre ezt a bicsakot most. -297- A melyik bátyánk vagy ëcsénk, mikor visszakerekedik, ezt a bicsakot húzza ki innét. Melyiknek az éle, melyiknek a számára van téve az az éle, a mint kihúzza, fényes lesz, mint most, akkor tudjuk meg, hogy az az ëcsénk vagy bátyánk él. De a melyik rozsdás lesz, a mán meg van halva, azt ne várjuk. S ha valamelyik hamarébb visszakerül, egyenként itt várjuk meg egyik a mást.

Má most ők kezet adnak egymásnak, aval elbócsuznak s el ës indulnak, kiki merre lehetett. – Hagyjuk el a tizenegy bátyjait, mentek, hova isten vezérelte, forduljunk a legküssebbre.

Mënën ő hegyen, völgyön, erdőn, mezőn, szárazon, vízen, hol csak lehetett, éj, nap. Egyszer kiér egy kis sík mezőre. Azt mondja a lova, megszólamlik:

– Héj gazdám – azt mondja – ne vándorolj többet, hát hallgass az én szavamra. Majd megtanítlak én, mi legyen veled. A te tizenegy bátyáid innét a hetedik országban egy királynál vannak, kocsisok. Annak a királynak tizenkét leánya van, mint tű testvérek voltatok tizenketten. Tizenegy bátyád a tizenegy leánynak kocsisa, de a legküssebb leány olyan, kilenczvenkilencz kocsisnak a fejét vaskaróba húzta idáig. Te jól vigyázz, te léssz a századik kocsisa, de hallgass reám, majd megtanítlak én, nem bánt senki. Má most hogy vigyelek? -298- Fent, vagy alatt, vagy a levegőben? Mind a szél vigyelek, vaj mind a gondolat?

Aval felkapja a lova a levegőbe, s úgy viszi, mind a szél szokott menni. De egyszer mégës felpillantja a szemét, a mint fenn vitte. A mint lepillant, meglát egy arany hajszálat a földön.

– Megmondtam, ne nyisd fel a szemedet, mert e néked nem lesz javadra. De ha megláttad, szállj le s vedd fel, nem hagyhatjuk itt.

Hunyja, hunyja a szemét, mégës nem tudta tartani magát, még (ismét) felnyitja a szemét, meglát egy arany lópatkót a földön.

– No mán ülj fel, de hunyd bé a szemedet, többet fel ne nyisd. Egyszer még felnyitja, nem tudta tovább tűrni magát. -299-

– Megmondtam, ne nyisd ki a szemed, de szállj le, s vedd fel, nem hagyhatjuk itt. De hunyd be a szemed, s többet fel ne nyisd, valameddig a király kapujához nem érünk.

– No most szállj le, mert itt vagyunk. No hát most szállj le. Belöllem lesz egy kis borzasszőrű csitkó. Te bémënsz a királyhoz, mert a királynak nincs felesége, meg van halva, csak a tizenkét leánya van.

– Vagy igen – azt mondja a király – mert éppen tennap temettük el legküssebb leányomnak kocsisát, hát megfogadlak.

– Felséges király, van egy kis csitkóm, az ës férjen az istállóba a más lovak között.

– Felséges király, megfogadom úgy, hogy egy hétig az én istállómba ne legyen szabad senkinek béjőni, még bé se nézni. Ha tetszik, úgy fogadjon meg, de ha nem, nem.

No most ő bé ës kötötte az istállóba, akkor a bátyjainak hír ment, hogy mán a kis ëccsik ës oda ért. Örvendnek, hogy jó egészségben vadnak egy helyt. Mámost mennek mind a tizenketten reggelre a királyhoz. Mind a mennyinek volt négy ló a keze alatt. Annak a négy lónak volt reggelre négy porczió szénája és egy véka zab, délben ës annyi, este ës annyi. No mámost kiveszik reggel a négy porczió szénát és a véka zabot. De mind külön istállóban voltak, nem egy helyt.

Nomán ő bémënën az ő maga istállójába, akkor azt mondja neki a csitkója, tegye bé az istállóajtót. Bé ës teszi. Kérdi, lát-e ki valahol az istállóból. Nem lát ki sehol, csak az ajtó kócslikán. Akkor ad egy szeget a csitkó, hogy verje bé azt oda, hogy ne lásson küjelről be senki. No most azt monda a csitkó:

– Vedd elé azt az arany hajszálat, akit lőltünk az úton, s tedd fel a gyórtyatartóra.

Fel ës tette gyórtya helyett, úgy villogott, mind mikor a villám ég. Akkor neki terített a csitkó egy asztalkát. Italt, ételt rája, étel után pipát s dohányt, s csak úgy dohányozik ott. Azt kérdi akkor a csitkójától:

– Semmit – azt mondja a csitkó. – Hát ne ez a somfabot. Talpától fogva fel tetőig üsse, míg a csitkó mondja. -301-

No mámost ő addig üti azt a négy lovat, hogy a bőr ës majd lemënën a hátukról. Akkor azt mondja:

Akkor még leül az asztalhoz, s dohányozik. Hát mán jő dél. Kiájcsák a bátyjai, hogy menjen enni. Ő egy szót se szólott vissza, semmit. Kiájcsák, hogy jőjön szénáért, de ő nem ment, csak kérdette a csitkót, hogy adjon-é a lovaknak ennik. A csitkó még azt mondta, hogy üsse a somfabottal, amég ő mondja, akkor ës. Úgy elverte akkor ës, mind éppen reggel. Ennik nem adott, (habár) meg volt a széna ës, meg a zab ës. Enni se ment, mert néki volt ott minden. Eljött este, esmét kiabálják a bátyjai, hogy menjen enni, akkor se ment. Kiábálták szénáért, azért se ment, zabért, azért se ment, csak akkor ës jól elverte étel helyett a lovakat, mind reggel és délben. Kiábálták gyertyáért, a mi legyen écczokára, de nem ment, mert neki az arany hajszál világított gyertya helyett. Mán eljő holnap reggel, akkor ës csak úgy, mert mától mához egy hétig, vaj nyolcz reggel, mindennap háromszor ilyenformán verte meg a lovakat, mind első nap. Neki még megvolt a négy porczió széna, meg a véka zab mindétig. Elig várta a király, hogy mán jőjön a nyólczad nap, hogy mit tudott ő tenni, s mit adott a lovaknak. Azt mondja hetedik este legnagyobb bátyjának a király:

– A ki meg tudja lesni, hogy ő minél ül ott, mi világít neki, nagy jándékot kapna érette. -302-

Fogja magát a nagyobb bátyja, kócslikból kiveri azt a szeget, a ki bé volt verve, bénéz az ajtón, hát látja, hogy egy arany hajszál világít gyórtya helyett, hát látja, hogy neki egy asztal terítve, étele, itala, dohánya. Hát látja, hogy a négy porczió széna még megvan, a kit első reggel kiadtak volt és a véka zab is. Hát látja, hogy a négy ló ott fekszik az istállóban, mind összetörve, még bőr sincs rajtok. Bémënën, s mondja a királynak:

– Felséges király, a te négy lovad olyan, mind négy kutya, összetörve mind. A négy porczió széna még meg van, s a négy porczió zab. Egy arany hajszál villog gyórtya helyett. Néki egy asztalán étel, ital, amúgy dohányozik.

No mán elig várja a király a nyolczadik reggelt, teljék ki a hét, hogy mi legyen abból. Még nem virradt ki jól, s mán küldte a küssebb leányt, hogy kiájcsa, hogy fogjon bé. De azt felelte vissza, míg ki nem virrad, nem.

Akkor azt mondja a csitkója, adjon oda egy porczió szénát a négynek, mikor azt megették, a véka zabnak negyedét. Mán odaadta a négy porczió szénát négyszer s a zabot ës négyszer. Akkor azt mondja, hogy vegye elé az arany kendőt, a kit lőltek volt az úton, pallja le aval a kendővel azokat a lovakat. Lepallja szépen, s lett négy aranyszőrű ló a négyből. Egyszerre a hámokat rájok tette, aval kiment az istállóból, kinyitotta az ajtót, s a sóp alól a kocsit kihúzta. Mikor másodszor kiájtotta a királyleány, -303- a tizenkettedik, hogy fogjon bé, csak egyet szólott a lovaknak, s mind a négy kiállott a kocsi mellé. Bé ës fogta, fel ës ült a királyleány nagy mérgesen a kocsira, el ës vitette magát oda, a hol kilenczvenkilencz kocsisnak vaskaróba volt húzva a feje. Ennek ës béhúzta volna, de mán a lovak elvoltak változva. Aval visszatért és hazahajtott a királyi udvarba.

Aval azt mondja, nem lehet, mert a lovak nem azok. Mert addig a négy ló, négy ördög volt, de most a csitkó elváltoztatta. Mënën a király mármost mérgében, eléhivatja, azt mondja a kocsisnak:

– Má most, hozd el nékem, azt az aranyhajú leányt feleségnek, a ki néked villogott gyórtya helyett egy hétig az istállómban.

– Honnét hozzam el felséges király? Mikor én jöttem a csitkómmal, az úton lőltem.

No mán ő megbúsulta magát, szomorán megy bé az istállóba. Azt kérdi a csitkója:

– Adjon nékem tiszta új öt vaskantárt, mert tudok én – azt mondja – abban s abban a vadonban -304- egy vas bábát, annak van egy szép aranyhajú leánya. Elhozzuk mű feleségnek, csak ő legyen embere.

Bémënën a fiú, s mondja a királynak, hogy néki szüksége van öt vaskantárra. Meg ës adta a király rögtön. Kivezeti a csitkót és lesz belőle a paripája, mind azelőtt. A csitkó el ës kapta abba a vadonba, a hol a vasbába volt. Csak messzünnen mutatja meg a vasbába lakását a fiúnak. Azt mondja:

– Most belöllem lesz egy kis szamarka, bórzos, nagyszőrű, csúnya. Belölled lesz egy igen-igen csúf czigány, öreg ember, köldökig érő szakállal. Ezt az öt vaskantárt most felakasztod a karodra, és ezt a rongyos, hitvány szőrű szamarkát vezeted éppen a vasbába ajtajánál. Oda megállítod az ajtajánál, és bényitsz az ajtón. Megmondod néki: Jó reggelt, öreg anyám! De úgy szólj, mert egyszeribe vágja le a nyakadat. Mondjad, hogy: Tíz éve, hogy itt keringek, evel a szamárral, ebben a vadonban, s kifogytam minden élesegemből, s van né öt vaskantárom, valakinek eladnám, ha adna egy darabka kenyeret érette. – Mert néki kenyere nincs, de az öt vaskantárra szüksége van, muszáj mindhalálra megvegye. Azt mondja: No fiam, várj egy kissé, mert nekem nincs, de én minyátt hozok, ha vársz. Akkor eléveszi a csöllő kereket, elé egy vasgerebent, kiindul az ajtón, a csöllő kereknek (így) béül a torkába, és elindul a városba, hogy -305- hozzon kenyeret. Akkor, mikor ő elment, belényílik egy szobaajtó, bémënsz azon a szobaajtón s az ajtó sórkánál fekszik az aranyhajú leány egy ágyban. De hogy téged meglát, hogy idegen nép vagy, egyszerre kecskebukát vet, s lesz egy nagy varasbéka belölle. De te ne félj semmit, fogd meg a békának a lábát, tegyed bé a kebeledbe, aval ki az ajtón s gyere csak, míg reám ülhetsz.

Úgy ës tett az öreg czigány. Mikor felült a rossz szőrű szamárra, hát már az asszony né a csöllő kerekkel ott volt. Hozza a kenyeret, ëszreveszi, hogy mán az ajtó nyitva van. Nëzi, hát nincs aranyhajú leány. Eszrevette, hogy mán ez a tolvaj. Kikapja a csöllő kerekből a vasgerebent, utánuk hajtja, de mán nem érte a gerebennel, mert mán elébb voltak.

Mikor a király kapujáig értek, még lett a paripából csak egy csitkó, mind azelőtt volt. Hát vezeti bé a fiú a csitkót a király ajtaján. Fennáll a király a galarián, azt kiájcsa:

Akkor bényúl a kebelébe, azt a nagy varasbékát húzza ki a kebeléből. A király nëzi a galariáról, de a béka leugrik a kocsisnak a kezéből a földre, -306- a király szeme láttára, és lesz belölle egy szép fehér galamb. Akkor felrepül a galamb a galaria tetejére, a hol a király állott. Akkor azt mondja a király:

Akkor le ës szökött a galamb, hát lett belölle egy szép aranyhajú leány, megmutatta, hogy ő az az aranyhajú leány. Mikor meglátta a király, majd kihasadt a szüve, de akkor még galamb lett az aranyhajú leányból, meg felszökött a galaria tetejére. Akkor még azt mondja a király:

– A meddig, a hol én feküdtem, a fejem felett egy galiczba vannak zsoltármadarak, énekelnek mind az orgona, míg ide nem hozatod azt ës.

No mán akkor poroncsolja esmënt a kocsisnak, menjen el s hozza el azokat a madarakat, a hol a leány feküdt, a feje felett. Sír a kocsis, hogy menjen ő oda? Mert né az anyja a gerebennel majd agyonütötte most ës. De hát muszáj, mert azt mondja a király, ha nem, fejét véteti. Mënën a kocsis, mondja a csitkónak nagy búsan:

– Ne búsulj gazdám – azt mondja. – Mondjad -307- a királynak, adjon most csak öt új párnahéjat, csak adjon azt.

No mán adott ës a király öt új párnahéjat. Még kivezeti a csitkót s ráül, még odaviszi a paripa, mert paripa lett belölle küjebb. Mikor mán odaértek esmënt a vadonba, azt mondja a csitkó:

– Vigyázz most jól a beszédemre. Belöllem lesz most egy hitvány kicsi lovacska, nagy szőrű, oan bogok oldalomon, lábamon, mind egy-egy kenyér. Belölled lesz egy igen-igen megöregült, fehér szakállú molnár. Elig-elig tudsz szóllani, oan öreg léssz. Vezetsz ingem ott elé, s akaszd a karodra az öt új párnahéjat. Most tudod az ajtót, nyisd meg esmét, mondjad: Adjon isten jó reggelt, öreg anyám! – Megmondja az öreg: Adjon isten, fiam! De szerencsés, hogy öreg anyádnak szólítottál. Mi járásban vagy itt, mikor tölletek madarnak (így) se szabad idejőni? – Mondjad: Tíz éve evel a hitvány, bogos lovammal itt az erdőszéjen őrlök. Kifogytam mindenből, semmim sincs, csak ez az öt új párnahéj. Ezt eladnám, ha valaki adna bár egy puiszkalisztet, mert úgy meg vagyok ehülve, elig vagyok el. – Na jól van – azt mondja – nekem liszt nincs, de én minyátt hozok a városból. – De mán te tudod a járást, most, mikor ő elment, menj bé azon az ajtón újra, ott van a galicz a madarakkal, a hol a leány feküdt. Akaszd le s gyere ki, ne törődj semmit.

Mikor ő levette a galiczot s mán kijött, ült fel -308- a lóra, hát a vasbába mán hazajött a liszttel, hát ëszrevëtte, hogy mán a madarakat ës ellopták. Esmënt utánvágta a vasgerebent. Egy keveset érte a lovának az oldalát, de nem erőst. Azt kiájtotta ott:

Aval mán elértek a király kapujáig. Mikor bévitték, úgy szóllottak azok a madarak, mind az orgona, a király udvarában. No mán most azt mondja a király a galambnak a galaria tetejére:

Nohát most eléhíja a kocsist esmënt a király s poroncsolja neki, hogy a veres tengeren van egy ménes, hozza ide, mert ha nem, fejét véteti. Azt mondja, hírét se hallotta a veres tengernek. Mënyën búsan az istállóba esmënt. Kérdi a csitkója:

– Ne búsulj semmit – azt mondja a csitkó. – Mondjad, kilenczvenkilencz bihajbikáját ölesse meg, s annak a bőrét mind adja ide nekünk.

Hát mán meg ës tette a király és átol ës adta a kilenczvenkilencz bihajbikának a bőrét. Aztán kimentek, elvitte a csitkó, ő tudta, hol az a ménes. De mikor odaértek a veres tengerhez, azt a bőrt mind felrakta a kocsis a csitkójára, mintha fel lett volna verve mind, szép rendesen. No akkor azt mondja a csitkó a gazdájának, hogy maradjon ő a parton egy darabig.

Elémënën a csitkó, a marton egyet nyerít, meghallja a ménesből a ménló, az a vad ménló, egy idegen ordítását. Aval csak megkerüli a ménest nagy dühüttségében. Odaszalad a martra, meglátja ezt az idegen lovat ott állva, hármat rúg rëa ez a vad ménló. Leszakadt mán harmincz bihajbikabőr három rúgásra. Aval visszamënën s mind megkerüli a ménest. Még úgy ës még hëzzarúg háromszor, még leszakad harmincz bőr. Még visszamënën s még mekkerüli a ménest. Aval elindult az egész ménes. Mikor még hëzzaért, még rúgott hármat, és harmincz esmënt le vagyon szakadva.

Aval elindul a csitkó és azt mondja a gazdájának, üljön rá. Rá ës ült, de mán mënën az egész ménes utánuk. Egyszer visszanëz a gyermek a hátáról s azt mondja:

– Vesd le az arany hajszálat, a kit lőltünk volt – azt mondja a csitkó – abból lesz egy nagy cseplesz cziher erdő utánunk. A meddig abból kiëszkápálnak, addig mü jól elhaladunk.

Úgy ës lett. Meddig onnét kiszabadultak, addig jó darabot mentek. Egyszer még visszanéz:

– Ne búsulj semmit. Vesd le azt az arany lópatkót, a kit lőltünk volt, lesz egy nagy kőszál utánunk. A meddig azt lerontják, tova haladunk.

No mán le ës rontották, de egyszer majd elérik esmënt. Visszanéz és azt mondja:

– Ne búsulj semmit. Vesd le az aranykendőt, abból lesz egy nagy cserés erdő. Míg azt lerontják, épp a király kapujához érünk.

– Én bémënëk az istállóba, te ott maradsz a kapu sórkánál. Mikor az egész ménes béjő utánam, a küs ajtót tedd bé és a galarián gyere elé.

Úgy ës lett. Mikor az egész ménes benn volt, azt mondja akkor a király a galambnak a galaria tetejére:

Poroncsolja a kocsisnak most a király, hogy fejje meg azt a ménest egy kádba a király életében (udvarán). A kocsis mëgjedëtt, hogy azok vad állatok voltak mind. Nagy búsan mënën az istállóba, esmënt kérdi a csitkója:

– Hogyne búsulnék! Né mit poroncsolt a király, hogy fejjem meg ezt a ménest egy kádba.

– Nincs baj semmi – azt mondja a csitkó – csak azt mondjad, tétesse ki a kerítés közepébe a kádat.

Ki ës tétette a király a kádat. Akkor mán a csitkó az istálló ajtaján a fejét kidugta, egyet nyerített, egyenként mind a kádhoz jöttek az a ménes. Meg ës fejte egyenként mind a kocsis. Úgy főtt az a téj a kádban, mind az üstben a víz. Mikor ez meglett, azt mondja a király a galambnak fel a galaria tetejére:

Jól van, má most poroncsolja a kocsisnak a király, hogy né, ezt meg kell, hogy tegye. De sír a kocsis, hogy ő hogy fërëdjék meg abban. De muszáj, azt mondja a király, élet-halál, mert ha nem, fejét véteti.

– Ne búsuljon a király. Csak mondjad a királynak, hogy engedje meg, hogy a csitkóm ës legyen künn, nëzze a halálomat.

No míg vetkezett a kocsis, addig a csitkó belénëzett a téjbe, a kádba, és ezerannyi jeget beléokádott a kádba, hogy meghűtötte gyengére a tejet. Mikor mán mëgfërëdëtt, még hétszerte különb gyermek, mind addig volt.

Azt mondja a kocsisnak a király, ereszsze ki a csitkóját, hogy nëzze őt ës. Azt gondolta ő ës oan (t. i. szép) gyermek lesz, mind a ki elhozta. De a míg a király vetkezett, a gunyát levetette, addig -313- a csitkó belétekintett a kádba, annyi tüzet okádott belé, ezer annyit, mind a mennyi téj volt. A hogy a király tette belé a lábát, csontostul, bőröstül elégett, téjjé vállott.

Akkor leszökött a galamb a galaria tetejéről, mikor mán ez ës meglett. Változott még aranyhajú leánynyá, mind azelőtt volt. Akkor megölelte a gyermeket, a ki őt elhozta, a kocsist:

– Én a tiéd, te az enyém – azt mondja – a halál s a harang válaszszon el.

Akkor lett a tizenegy bátyja neki kocsisa, s ő ott maradt az aranyhajú leánynyal a király palotájában, s a tizenkét leány, a királyé, lettek neki szolgálói, mind a tizenkettő. S ha meg nem hóltak, most ës ott élnek. Sose házasodtak meg a bátyjai.

37. Tündér Ilona és az arany hajú ifjú.

Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt három szép nagy leánya, azok nyári napban kimentek a mezőre kendert tépni, mint szokás szerint van máig ës. Tépi a három nagy leány a kendert egy országút mellett, mënën az úton lóháton egy császári fiu. Azt mondja, mikor továbbacska halad, a nagyobb leánytestvérük:

– Jaj tü, ha ingem az a császári fiu feleségül venne, én egy kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának lenne, s nekünk ës maradna. -314-

Meghallja ezt a császári fiu, de nem szól semmit. Gondolja, vajjon mond a másik ës valamit? De azt mondja a közepső (így) leány:

– Jaj tü, ha ingem megvenne az a császári fiu, én egy szem búzából annyi prófuntot sitnék, minden katonának jutna s nekünk ës maradna.

Ezt ës meghallja a császári fiu. Meglassítja a lovát, azt mondja akkor a küssebb:

– Jaj tü, de ha ingem megvenne, én oan két arany gyermeket szülnék a világra, hogy a milyen sose volt.

Mán ők ezt tréfából, a három testvérek, leányok, egymás között beszélik. A császári fiu meghallja mán a harmadiknak a beszédét, szépen hazamënën, és nem mond senkinek semmit. Másnap reggel korán béfogat négy lovat egy kocsiba, kimënyën, hogy lássa, azokat a leányokat ott találja-é? No bizonyosan azok még odamentek arra a helyre – gondolta – tépni. Nem szól semmit, csak elviszi a legküssebb leányt, hogy vigye mán magának feleségnek. A leány igen-igen húzódik, hogy hát ő, hogy lehessen, hogy ilyen férjhez menjen. Nem számított semmit, csak vitte magával a kocsival, el ës mátkásodott a leánynyal szépen, meglett a vendégség és jól ës éltek roppantott.

De volt az atyja életében (házában) egy szakácsnéjuk, s annak volt egy igen-igen szép leánya. A mind gondolta, hogy mán jó lesz a császári fiunak feleségnek. De mán látta, hogy ezt elhozta, nagyon -315- kezdett boszuskodni, este, reggel, de mindenkor. Csak hiába, mert a császári fiu nem ës gondolt aval semmit ës.

Telik az idő, múlik az idő, el ës terhesedik az ifju császárné. No mán mikor majd a szülés napja lett volna, néki el kellett menni háborúba. Mán most meg ës született az ifju császárné egy fiat s egy leányt. Olyan szép aranyhajuk volt mind a kettőnek, a milyen nem volt a világon. Ezt megboszulta a szakácsné most, hogy tudjon ő rosszat tenni? Elvette a két arany gyermeket, bépólált két kutyakölyköt dugva. Odatette, hogy szopják azok az ifjú császárnét, és a két gyermeket átóladta a férjének, hogy vigye el az erdőbe, vadonba, ölje meg, a szemüket és a májukat hozza vissza mindakettőnek jegybe. – Hagyjuk el mán a gyermeket, hogy mán vigye a szakácsnénak a férje.

Levelet küldnek a fiatal császárnak, hogy mán született két kutyakölyköt a felesége. Mán azt írja vissza, hogy:

De hogy hazajött a levél, harmadnapja mán őkeme is haza érkezett. Meglátta, hogy az ő feleségét szopja két kutyakölyök. Megbúsulta magát, egyet se szólott. De a szakácsné ingerelni kezdte, ne búsuljon, de pusztítsa el a feleségét. Gondolja magában, hogy pusztítsa ő el? Egyebet nem tett, a kapuja sorkánál mesteremberekkel kibontatta a -316- múrt, hogy rakják bé oda elevenen az asszonyt, a feleségét.

No mán volt egy kis szolgálócska, ki a pulykáknak ennik adott. Erősen szerette az asszonyt, bément a szobába és kihozott a mesterembereknek egy tángyér arangyat, csak az ő asszonyát ne pusztítsák el. Mán a mesteremberek tettek ës a kőfalba egy bő rakást, hogy ne szorítsa, s egy lappancsot, hogy ő oda bé tudjon adni enni az asszonynak. No mán ezt nem tudta senki, csak azok s a leányocska, a pulykapásztor. Akkor jelentették a mesteremberek az ifju császárnak, hogy mán készek a munkával. Meg ës vizsitálta s jónak találta. No mámost azt vette nőül, a szakácsnénak a leányát. – Most hagyjuk, éljenek ők mán boldogul, forduljunk a szakácsnénak a férjére, mi lett a két arany gyermekkel.

Megsajnálta, hogy az erdőbe vitte, hogy megölje, csinált egy szép bárkácskát és belétette, s a vizen leeresztette. Megfogott az erdőben két bagolyfiat, azoknak kivette a szemeit, megölte, s a májukat hazavitte a feleségének, hogy mán megölte a két gyermeket. No mámost megörült a szakácsné, hogy megvannak ölve, nem félt semmit.

Mámost viszi a víz azt a bárkácskát lefelé, lebegteti a víz tetején. Lakott egy igen-igen öreg halász, 125 éves volt. Meglátja, hogy valami jő a víz tetején lefelé. Bémënën a vízbe, és egy hosszú horoggal a bárkát feléje húzza, kiviszi a szározra. Hát -317- felbontja ott künn a szárazon, megtalál két aranyhajú gyermeket benne, egyik fiu, egyik leány. Imádkozik, hogy mán milyen két aranyhajú gyermeket adott az Isten, mert nékik 125 éves korukig sose született. Nagy örömmel fogja, hazaviszi a feleségének.

Mikor a felesége meglátja, úgy megörülnek mind a ketten, mintha saját az övéik lettek volna. Mán ők hírré teszik egyszerre, hogy mit kapott ő a vízen, de arra nem találkozik senki, a ki rëa ismerne. Nevelni kezdik a két aranyhajú gyermeket. Azok mán mikor egy évesek voltak, a más gyermekek még két éves korukban se voltak oanok, mind azok. Neveli őket öt évig, hatig, akkor iskolába adja mind a kettőt. No mán egy télen mán jártak iskolába, de a második évben meghólt a halász, meghólt a felesége ës. Maradott az a két gyermek mámost a halász házánál, élnek ők szépen ketten.

– Hallod-é – azt mondja a testvérének – mennyi szép madar (így) mindenféle jő ide, ha én vadász lehetnék, hogy én lőném meg azokat.

Hát ő gondolkodott és csinált ő magának egy nyilat. Hát a nyíllal látja, hogy meglő egy madarat, vaj kettőt, holnap tovább még nagyobbakat, rigót.

Annyit jár ő ide s tova, tovább, hát nem lakott az ő édes atyja messze onnan, de ő mán nem tudta -318- azt. Ott az ő atyjának volt egy szép kertje, s abban volt mindenféle állat megkötve a kertben szépen. Meglát ő ott egy szép nyulat, megkötve szép sárig lánczon. Elgondolja, hogy megkötve meg tudja lőni, nem fut el onnan. Mikor czélba veszi, hogy mán meglője, addig a császári atyja a küs ajtóból nézte, hogy e mit akar a nyúllal. Kiájt egyet egyszeribe, hogy álljon meg, de a gyermek megijedett, azonnal elfutott onnat egy hoppra. Pedig a császár nem bántotta volna, csak megkérdezte volna, hogy honnan való.

No mán a gyermek elfutott, de bémënën a császáratyja az ő szobájába s búsulni kezd, hogy oan szép aranyhajú gyermeket látott a kertjében. Eszébe jutott az első felesége szova a kenderben. Kérdi az anyós, mán a ki most anyós, a szakácsné:

– Hogyne búsulnék? Egy oan aranyhajú gyermeket láttam, jaj nekem, ha nem beszélhetek vele.

Eszébe jut a szakácsnénak, hogy vajjon az ő férje, azokat a gyermekeket megölte-é vajjon, vaj nem. Szed ő bé a kötényébe kenyeret, egyet-mást, szalad le a halászházhoz, a hol az a két gyermek lakott. Nem kapja honn csak a leánygyermeket. Kérdi tölle:

– Jaj, te – azt mondja – né mit hoztam én néked – azt mondja. – Ne mondd meg a bátyádnak, -319- hogy én tanítlak, csak mondjad azt néki, ha hazajő, hogy menjen el, te azt álmodtad, hogy menjen el s Tündér Ilonának van egy tátos lova, lopja el. Járjon lóháton, ha vadászgyermek.

– Mán én azt álmodtam, Tündér Ilonát keresd fel, s néki van egy tátos lova, lopd el s azon járj vadászni.

– Jól van – azt mondja a fiu. – Hadd el jó reggel, mert este későn van mán. Reggel fel fogom keresni, ha megsegít az isten.

Reggel felkel, megmosdik, immátkozik, aval el ës indul. Mënën, mënën, mikor kimënën a tanyára, találkozik egy juhászszal. Azt mondja a juhásznak:

– Azt álmodta a testvérem, hogy Tündér Ilonának van egy tátos lova, keressem fel s lopjam el s aval járjak vadászni, mert vadászfiu vagyok.

– Jól van, vadász barátom, csak megállj egy szóra. Most mënsz ezen az úton. Mikor szépen meghajnalodik, holnap reggel, érsz egy nagy kőkerítést. A kőkerítés előtt lesznek strázsák, de azok el lesznek -320- aluva, mikor te odaérsz, és a kapu megnyílik. Menj bé hátra végig azon az udvaron. Az istállóban van két rend ló. De egy lefekszik a ganyéba a mások s...üknél. Fogd meg azt s vezesd ki, ne számítsad, hogy ganyés. Mikor kijöttél, ülj fel rëa és mehetsz bátran, nem lesz semmi bántásod.

No mán ő meg és találta, úgy a hogy a juhász tanította. Szépen haza ës jött vele, az ő testvéréhez. Ő nem gondolt a lóval, megkötötte oda az udvarba, vette a nyilat s ment a császár kertjébe, hogy lője meg azt a nyulat. Mikor czélba vette, hát esmént kiájtja a császári atyja, hogy álljon meg. Ő még megijedett s elfutott, ott hatta a nyulat, nem lőtte meg.

Még inkább búsul a császár esmënt, hogy nem tudott beszélni a fiuval. Még kérdi a szakácsnéanyósa:

– Hogyne búsulnék, mikor oan szép arany fiút láttam s nem tudok vele beszélni.

De aval nem volt rest a szakácsné, sok mindent ësszeszedett megint a kötényébe, még pénzt ës, csak elvitte a halászházhoz, az aranyhajú leányocskához s átadta neki. Mondja most, ha hazajő a bátyja, né, azt álmodta most, hogy Tündér Ilonának van egy oan bándája, hogy hét országban hét királynak sincs oan. Lopja el azt, hogy legyen bándája ës, azt álmodta. -321-

– Meg ne mondd, hogy én tanítlak, mert még többet fogok adni, ha megteszed.

Mert azt gondolta mán, ha odaküldi, elpusztul s nem mënën a császár kertjébe többet, hogy meglássa a császár.

– Lovad van, kivel vadászni járj, most menj s lopd el Tündér Ilonának a bándáját, mert az oan, hogy hét országban hét királynak sincs oan.

No reggel felkel esmënt, felöltözik, megmosdik, immátkozik, aval elindul. Még (ismét) találkozik a juhászszal mind azon a helyen.

– Megyek – azt mondja – mert azt álmodta a testvérem, hogy lopjam el Tündér Ilonának a bándáját, annak hét országban hét királynak sincs oan.

– Jól van, vadász barátom, csak várj egy pár szóra. Most tudod az utat. A mikor bémentél azon -322- a kerítésen, a hol az istálló van, odahátra az istálló előtt van egy nagy aranyfa. Abból törjél egy oan ágat, bár mind egy tő (tű). Hozd s ne búsulj semmit, mert azután jő a bánda egyedül.

No mán ő megköszönte a juhásznak a jó tanácsot, szerencsésen meg ës találta az aranyfát, mért hogy tudta az utat. De egy oan ágat tört, mind a karja. Mikor ő hazaért aval az ággal, a kit letört onnén, hát úgy szólott a bánda az udvaron, hogy mindenki megrémült. Oda volt jőve a bánda.

De ő hatta a bándát, vette a nyilat és ment a császár kertjébe. Mikor czélba vette a nyulat esmént, császáratyja még leste a küs kapun. Esmént kiájcsa, hogy álljon meg, mert beszélni akart aval a fiúval. Mëgjedëtt s esmént elfutott.

Most búsulni kezd még inkább a császár roppantott, hogy nem tud beszélni aval a fiuval. Kérdi a szakácsné esmënt, mért adta magát oan nagy búnak esmént. Egy oan arany fiut látott, azt mondja, ha még nem beszél vele, elpusztítja magát, mert a gyermek mindennap szebb volt.

No mán nem volt rest a szakácsné, esmég ësszeszed egyetmást a kötényébe, elmegy a leányocskához esmënt, az aranyhajú leányhoz.

– Jaj, te – azt mondja – ezt hoztam néked s még azt adok. Mondjad, hogy van Tündér Ilonának oan tükre, ki magától szól s mindent megmond a világon. Azt álmodtad, hogy lopja el azt ës. – Gondolta, az a házban van, azt nem tudja ellopni. – -323- Meg ne mondd, hogy én tanítlak, mert ha megteszed, ezt meg ezt adok.

– Azt álmodtam, van egy tükre Tündér Ilonának, a ki mindent megmond a világon. Lopd el azt ës.

Reggel még felkel, felöltözik, immátkozik, még elindul isten segedelmével. Megtalálkozik a juhászszal mind azon a helyen.

– Mënyëk, mert a testvérem né mit álmodott most. Lopjam el a Tündér Ilona tükrét, a ki mindent elmond a világon.

– Jól van, vadász barátom. Most tudod az utat. De mikor bémentél abba a kerítésbe, balra megnyílik egy szobaajtó. Ott ne állj meg, hát menj bé a hetedik szobába, ott egyedül van felakasztva, semmi sincs a szobában, csak az a tükör. Azt mán híják Mindentudó Tükörnek.

No mán megköszönte a juhásznak, aval el ës indult. Mérthogy tudta a járást, meg ës találta, el ës hozta azt ës szëpen. Mikor hazahozta, szólott a -324- bánda az udvaron. Letette a tükröt, nem gondolt semmire, vette a nyilat és ment, hogy lője meg a nyulat a császár kertjében.

Mikor czélba vette, esmént várja császáratyja a küs ajtóba, örökké leste. Kiájcsa, hogy álljon meg, de megijed s elfut akkor ës. Mán mit gondol a császár? Nagyon búsul esmënt, hogy ettől az aranyfiutól meg van csalva annyiszor. Gondolja holnap reggel felül a lovára s ott lesi lóháton. Esmënt kérdi a szakácsné:

– Ó menjen, ne kérdezze – azt mondja a császár. – Még egyszer elvárom s ha nem beszélhetek vele, elpusztítom magam.

De nem rest a szakácsné. Egy jó marék pénzt a markába és fut a leányhoz.

– Te – azt mondja – mondjad bátyádnak, hogy lova is van, bándája is van, tükre is van, azt álmodtad, hogy lopja el Tündér Ilonát magát feleségül.

Azt számította ő magában, hogy azt mán semmiképen se tudja megtenni, elpusztul.

– Lovad ës van, bándád ës van, tükröd ës van, menj el most, lopd el Tündér Ilonát feleségül, hogy legyen feleséged ës.

Reggel felkel esmént, immátkozik, felöltözik, feloldja a lovát most, hát hiszen nem mënën gyalog most feleség után. Felül a lóra, mikor kimegy a juhászig:

– Mënyëk – azt mondja – mert a testvérem né most né, mit álmodott. Lopjam el Tündér Ilonát feleségnek.

– Nem tudom, vadász barátom, nem biztatlak, azt mán nem tudod megtenni. A meddig lehetett, tanítottalak, mit tudtam segítettelek, most nem tudok semmit, pedig én vagyok a Krisztus. Jobb lesz, ha visszatérsz a magad szerény hajlékodba, mert jaj neked úgy ës.

– Mi vagy te? – azt mondja. – Te vagy a Krisztus? Nem vagy te a Krisztus, nem hiszem el.

Elmennek egymástól és ő el ës indul a lovával, mert tudta az utat. Jól van, de mán most, a mint mënën egy darabig, de addig nem volt víz, de most oan vizet ér, hogy a meddig a szemével lát, nem lát egyebet egy tiszta víznél. Neki szorítja a lovát és belévágtat a vízbe. De akkor megszólamlik a lova alatta: -326-

– Hát vadász gazdám, aval csúfolódtál, pedig az a juhász Krisztus volt. Annak nem fogadtál szót, de fogadd meg bár az én szovamat. Én átólviszlek ezen a vizen, mert én sokat jártam keresztül-kosul. Holnap reggel, mikor hajnalodunk, mű ott leszünk a kerítésnél, hol te bémentél. A Tündér Ilona kerítéskapuja elejében belöllem lesz egy űgyes, szép bolt s egy vasajtó, belölled meg lesz egy szép boltoslegény s te árulsz egy szép köntöst szép hajnalban. De az a köntös oan lesz, a milyen a világon szépség nincs. Még van három köntös bétéve elé-elé egy skotujában, de te csak azt az egyet árulod, a másikat nem veszed elé. Mikor reggel felkel a Tündér Ilona szolgálója, a legelső, meglátja, hogy a kerítés előtt, küjel a kapunál van egy szép bolt, s szép boltoslegény árul egy oan szép köntöst, a milyent a még nem látott soha. Költi az asszonyt, keljen fel, mert né, milyen bolt van a kapu előtt s milyen boltoslegény milyen köntöst árul. Aval megszidja Tündér Ilona a szolgálóleányt:

– Te álmodba láttad! Ki tegyen boltot a kapu elé, mikor tegnap még semmi híre se volt?

Azonnal felkel Tündér Ilona, kitekint az ablakon, látja a kapu előtt egy szép boltban egy szép legény szép köntöst árul. Egyszeribe azt mondja a szolgálóleánynak: -327-

– Menj el, kérd el a boltoslegénytől a köntöst, s ha talál reám, a mit akar, azt adok érte.

De te azt mondjad a Tündér Ilona szolgálójának, tessék, ő maga jőön, mert e drága portéka s ha nem talál rëa, elmocskolódik.

No mán úgy ës lett. Nem akarta odaadni egyként se a leánynak. Akkor Tündér Ilona felkel az ágyból, hogy visszamënën a leány, bélép az ő gyétéjébe, egy nagy rovát fejére vëszën, kiáll a trépre s kiáltja a kocsisnak, fogjon bé egyszeribe négy lovat, hogy ő hajtson oda. Béfog négy lovat, oda hajt, s akkor belélép a kocsiba, kihajt a bolt elejébe, ott megállítja, leszáll, bémënën a boltba. Egyszeribe köszön a boltoslegénynek, s kéri a köntöst. No mán ő rëaadja a köntöst, de talál ës rëa. De mikor azt felvette, s kérdeni akarja, mi az ára, akkor, te húzd ki azt a más skotulyát, s vedd ki azt a más köntöst, s mikor azt látja Tündér Ilona, az elsőt ledobja, mert a még szebbecske, a másik. Mikor azt rëavette, a másodikat, akkor vedd elé a harmadikat, akkor leveti azt ës, s azt veszi fel, mert még szebbecske.

No mán erre tanította a tátos a gazdáját, mikor benn voltak a vízben. No mán most, mikor hajnalodott, akkor vette ëszre magát, mikor a boltban volt s egy szép boltoslegény volt. Úgy ës lett, a hogy a lova tanította. Meglátja Tündér Ilona leánya a szép boltot, a legényt, s a köntöst, mondja asszonyának, asszonya szólítja a kocsist, mënyën a -328- boltba, próbálja a köntösöket. De a kocsi mind ott állott a bolt előtt. A meddig a három köntöst rëavette, addig a bolt kocsistól, Tündér Ilonástól, mindenestől mind ment. No mán mikor a harmadik köntöst kérdeni akarja, mi az ára, akkor mán annak a víznek a túlsó szélén voltak. No mán most nem ës kérdette, mert ëszrevette magát, hogy mán a vizen túl vannak. Akkor azt kérdi:

– Nohát a lovamat ellopták, bándámat ellopták, tükrömet ellopták, ingem ës elloptak?

– Te kell az a tolvaj lenni! – azt mondja. – Én a tiéd, te az enyém, a kapa válaszszon el és a nagy harang.

Akkor egyet rittyen a boltajtó, a boltajtóból lett a tátos ló, a ki volt, s a boltból lett semmi, s ők ketten beleülve abba a kocsiba, a kiben Tündér Ilona jött. Akkor azt mondja Tündér Ilona:

A tátos ló oda volt kötve a kocsi után. No jól van, hát ők most mentek a halászház felé. De mán hét kilometerre hallczott a bánda szova elejükbe. Azt mondja:

El ës érték, hát oda ës mentek épp abba az udvarba. -329- Mikor bémentek, megtalálták a bándát, meg a tükröt, meg a testvérét, az aranyhajú leányocskát. Nagy öröme lett.

De az aranyhajú fiu leszállott a kocsiról, hagyott mindent, vette a nyilat, ment a kertbe a nyúl után. No mán most mondja Tündér Ilona:

– Állj meg szüvemnek szép szerelme, tanítsalak én ës szóra! Úgy menj a császáratyád kertjébe vadászni, ülj fel a lóra, a kit töllem elloptál. Mikor czélba veszed a nyulat, úgy vigyázz, császáratyád int, hogy állj meg. De te állj meg szüvessen, nem csinál semmit, csak hivu holnap ebédre. De te mondjad erre:

– Elmënyëk, felséges atyám, egyet se félj, ebédedre, ha harmad magammal béfogadsz ebédedre. És a kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a kőfalba, vétesd ki azt ës, hogy legyen ott az ës az ebéden.

No mán most fel ës ült a gyermek a lóra, a kit lopott Tündér Ilonától. Bé ës megy a kertbe lóháton. Az atyja ës lóval várta, még hétszerte jobb lova volt az atyjának, mind néki. Gondolta, ha elfut, úgy ës elfogja, mert az ő lova eléri. Egyszerre kiájcsa, hogy álljon meg. Aval meg ës állott az aranyhajú fiu, a hogy czélba vette a nyulat. Odamegy a császár s kezet ad és hívja holnap ebédjére. Akkor azt feleli a fiu:

– Elmegyek, felséges atyám, ha béfogadsz harmad -330- magammal ebédedre, és a kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a múrba, vétesd ki, hogy az ës legyen ott az ebéden.

Mikor azt meghallotta a császár, egész fejtetőtől talpig elsápadtodott. Aval elbucsuznak. A császár bémënyën, a fiu meg hazamënyën.

Mámost poroncsolja a császár, fogjanak hëzza a holnapi ebéd készítéséhez. Meghívott mindenféle királyokat, herczegeket, jó embert, mindenfélét. Mikor eljő holnap az ebédnek az ideje, összegyűl az egész vendég, a kit hivatott. Kivéteti szépen az első feleségét a kőfalból, hát él, mert az a pulykapásztor táplálta a maga élelméből dugva hét évig. Mikor meglátta életben, nagyon megszomorodott a császár. No most mán minden nap ott várja a császár, ki legyen az, azt mondta, harmad magával fogadja bé.

No mán most készülnek ők ës, Tündér Ilona, az aranyhajú fiu, s az aranyhajú leány. De azt mondja Tündér Ilona, hogy mikor oda bémennek, senkinek semmit se szóljon, mind egy született néma, mert megfelel ő helyette.

No jól van, érkeznek ők hárman a négy lóval s a kocsival. Szépek ës voltak, az aranyhajú fiu, s az aranyhajú leány, s Tündér Ilona még szebb volt. No mán egész világ őket nézte, mikor leszállottak a kocsiból. Helyet rendelnek nékik szépen. Mikor legjavában mulatnak mindenfelé, szól Tündér Ilona és az aranyhajú leány ës, de az aranyhajú fiu senkinek -331- semmit. Mindenki azt mondta, hogy e néma. Azt mondja a császár:

– Hogy lehessen az? A tegnap, mikor ebédre hívtam, kezet adott nékem, vele beszéltem, mint most magukkal.

Eleget kérdezte mindenki, semmit se szólott. Egyszer csak feláll Tündér Ilona, a felesége.

– Felséges császárok, királyok, itt az egész vendégek, nem néma, csak fiatal. Ilyen helyt sose volt s szégyell. Hát tessék meghallgatni, szólok helyette.

– Nagyságos királyok, herczegek, volt egyszer egy szegény asszony, annak volt három nagy leánya. Azok kimentek nyárba a mezőbe kendert tépni. A mint tépték a kendert, tréfálódtak a leányok. Azt mondja az első: Jaj tű, ha éngem megvenne az a császárfiu, a ki arra lovagolt, én egy kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának jutna.

– A második azt mondja: Ha éngem feleségül venne, egy szem búzából annyi kenyeret sitnék, minden katonának jutna, még nekünk ës maradna.

– A harmadik azt mondta: Ha ingem megvenne, én két aranyhajú gyermeket szülnék néki a világra.

Akkor szépen fogta az aranyhajú fiut és aranyhajú leányt, odaállította maga elé és azt mondta:

– Tessék megnézni, megnézni ezt az aranyhajú fiut s ezt a leányt, s az meg az anyjuk, a ki mondta.

Akkor a császár nem engedte, egy szót se, hogy szóljon többet. Egyszer megfogta az első feleségét, megcsókolta, megölelte s vitte a két gyermek mellé. Megölelte az aranyhajú fiut s meg a leányt, s azt ës megcsókolta. Akkor mán bé kellett vallja a szakácsné, hogy hogy történt. Eléhítták az urát, hogy ő hogy tette a bárkába, és leeresztette a vizen.

Akkor fogta az anyósát (a király) és békötöztette rogozsinába és öntöztette gázzal (petroleummal) és az egész vendég szemeláttára kivitette az udvarra és elégettette a rossz tettéért. S a leányát, mán a ki felesége lett, azt béverette deszkába, mind darabokra vagdaltatta, elhányatta a sasoknak és a hollóknak számukra.

Ott tartotta a mulatságot, vendégséget, hét nap és hét éjjel. Mind tartott a mulatság egész Bécsig. Tál, tányér, kalán elég volt, istenes ember volt, a ki egy csepp levet kapott volt. Ki horgos lábú ember volt, mind ott kapta azt a hibát, a mint kidobigálták -333- a csontokat. A ki kopasz most, rëacseppentették a levet, attól lett kopasz. Én ës megkopaszodtam, tán kigyend volt, a ki rëám öntötte a meleg levet.

38. A holló, medve és hal sógora.

Volt egyszer egy öreg király, annak volt három szép, nagy leánya s egy kis fiacskája. Nohát a király kicsit itkányos volt. Hát ő megiszsza minden pénzét a fogadóban, mámost neki nincsen egy fillére ës király létére. Hazamënën s megbúsulja magát, mert király létére nincs pénze. Mit csináljon ő most? Kimënën vadászni. Gondolja: Kimënëk az erdőre s lövök valamit.

Mikor kimënën lőni, akarja, hogy mán kapjon valamit, hát ehon jő egy feteke holló egy fára, a falu szélére. No ő gondolja magában: Lám az én fegyverem jó, én meglövöm azt a feteke hollót. Mikor czélba vette a hollót, azt mondja a holló:

Akkor a leány megszomorodott, de mérthogy király volt, engedelmeskedni kellett a leánynak.

Hát ő el ës vitte arr a helyré, a hol tegnap a hollóval beszéllett. No mámost ott van a holló a véka aranynyal, átadja a holló a véka aranyat a királynak, átadja a király a leányát a hollónak. Egyik a mástól mámost elbúcsuztak. Hagyjuk el most a hollót, elvitte a leányt, és forduljunk most a királyhoz, a véka aranynyal. Mi lesz belőlle?

No mámost ő megfogja a zsákocskát a véka aranynyal, de nem bírja. Czepeli ide, czepeli oda, de nem bírja. De mégës addig, hogy a fogadóhoz valahogy elhúzza. Mámost ő béadja a kocsmároshoz a véka aranyat zálogul, hogy ő adjon neki, a mi kell. Az ës, a kocsmáros, mán látta, hogy van pénze. Ad ma, ad holnap, a jövő héten ës ad, mindig ad, mert volt pénze a véka aranyból. Hát belételik -335- az idő, kit eltëszën a kocsmáros, kit megiszik a király, egyszer csak azt mondja, hogy:

Mámost megbúsulja a király magát, hogy egy véka aranyat béadott s egy hónapig elfogyott. Pénz sincs, becsület sincs. Mi tévős legyen? Király létére mán ő szégyelte magát.

Hazamënyën este nagy búsan, kit alszik, kit nem reggelig. Reggel felkel, veszi a fegyverét, gondolja magában, hátha talál valamit még lőni, hogy legyen néki ës becsület valamiért.

Mikor kimënyën a városból a vadon széléig, megtalálkozik egy nagy roppant, iszonyatlan medvével. Gondolja magában, meglövi a medvét, az a bőr megér valamit. Akkor megszólamlik a medve:

– Holt, király! – azt mondja. – Ne lőj meg, inkább add nekem a második leányodat feleségül.

– Jól – azt mondja a medve. – A minap adtad a nagyobb leányodat egy hollóhoz, és az adott egy véka aranyat érette. Most, ha nékem adod a második leányodat, én ës adok egy véka aranyat érette.

– Holnap reggel te légy itt a leánynyal, és én itt leszek a véka aranynyal, abb a helyben, a hol most találkoztunk.

Aval elbúcsuztak. A medve elment, s ő ës mán -336- hazaindult, a király. Nem szólott semmit a leányának egész reggelig. Reggel azt mondja:

– Hogy lehessen, édes apám? Nagyobb nénémet adtad egy hollóhoz, ingem most egy medvéhez.

Engedelmes kellett legyen a leány, készült, s indultak. Megtalálták a medvét éppen azon a helyen, a hol a tegnap beszéltek. Várta a medve a véka aranynyal ott a királyt.

– Itt – azt mondja a medve – tessék, itt van a véka arany, egy zacskóban.

Átadta nagy szomorúan a leányt, de a leánynak nem volt szabad semmit se szóljon. Mámost hagyjuk el, a medve elfogta a leányt és el ës ment vele, forduljunk a királyhoz.

Megfogta a zsákot, húzza erre-arra, nem bírja, mert egy véka arany nehéz. Czipálja ide-oda, még (míg) a fogadóhoz czipálja valahogy. Béadja zálogul esmég a kocsmárosnak, s azt kérdi a király:

Iszik ő felsége, mulat, haza se ment, még abban a pénzben tartott, még egy hónapig. Hát egy hónap mulva azt mondja a kocsmáros:

Mámost mi tevős legyen? Még (ismét) hazamënyën szomorán a maga házához. Reggel, mikor felkel, azt mondja a küssebb leányának:

– Hogy lehessen az? Nagyobb nénémet adtad egy hollóhoz, a másikat adtad egy medvének, édes apám. Azt tudom, hogy a holló a földön él, a medve ës a földön, de a hal a vízben. Hogy tud engem oda vinni a vízbe, hogy én ott éljek?

Felkészül szépen, mint szokás, el ës indul édes apjával a királylyal. Hát mikor a városon túl érnek, a patak előtt várja a hal, az igért ajándékkal, csak a véka aranynyal, mind a más sógorai. Átadja a leányt a halnak, nagy mély sírással a küssebb leányt, de nem volt mit tegyen, mert az apja nem sokat törődött a leány sírásán, örvendett a véka aranynak. Hagyjuk el, a hal elvitte a leányt, a király maradt a zsákkal. -338-

Húzza, czipálja, nem bírja esmënt, de most csak közelebb volt a városhoz. Czipálja, czipálja, míg a fogadóba czipálja esmënt. Béadja esmënt a kocsmárosnak zálogul újra.

No mámost a királynak van odahaza egy kis fiú legénykéje. Hát az most magában eljovasolja, mint egy fiúgyermek: Istenem, az én atyám a harmadik leánynak az árát iszsza meg király létére, majd elfogy az ës. Vaj kinek fog engem eladni később üdőbe? Jobb lesz, ha felszedem a sátorfámat, s elindulok vándorolni. Ki tudja, kinek adhat el az én apám engem ës. Ejszëm (elhiszem) én megfogom keresni az én nénémet. Mikor nagyobb néném ment egy hollóhoz férjhez, adott nékem egy zsebrovát (zsebkendőt) emlékül. Mikor én ezt a rovát eléveszem, emlékezzem, hogy a nagyobb néném egy hollóhoz van férjhez menve. A második néném ës adott egy zsebrovát mind csak úgy, mikor ment egy medvéhez férjhez. Mikor eléveszem, jusson eszembe, hogy ő egy medvéhez van férjnél. Küssebb néném ës adott emlékül egy zsebrovát sírva, reszketve, hogy ő menën egy halhoz férjhez a vízbe és ő ott meg kell halni. Jó mán neki, többet nem szólhatok.

No mán ő utat fogott, mënën ő hegyen, völgyön, -339- erdőn, mezőn, vizen, szárazon, a hol csak talált. Béér egy rengeteg erdőbe, mámost nem tudja merre menjen az erdőben, mint a ki sose járt. Hogy mënën az erdőben, meghall messziről valami nagy sikoltást, rikoltást. Közeledik, mi lehet ott az a sikoltás, rikoltás? Mikor megközelítette, ér egy ballangot. Abban a ballangban volt három ördögfiú. Fiak mind a három, azoknak elhalt apjuk, anyjuk, azoknak maradt a ballang, egy ostor, egy bocskor és egy palást. Az az ostor, bocskor és a palást oan hatalmas volt, hogy egyik a másik nélkül nem tudott dolgozni. Ők azt nem tudták elosztani, vívtak hárman, melyiké legyen.

Mikor odaért ez a királyfiú, hát őt valami nagy vitéznek állították (vélték). Ő jóreggelt köszönt az ördögfiaknak, de meg se látták őt, valameddig jóreggelt nem köszönt. Mind a hárman megijedtek a jó reggel szótól, és meg ës állottak a verekedéstől egy hoppra.

– No vitéz – azt mondják az ördögfiak – ha az isten téged ide hozott közénkbe, tégy itéletet a mü három beszédünknek, mert különben itt szakad a nyakad.

– Elholt apánk, anyánk, maradott ez a ballang, egy ostor, egy bocskor, egy palást. De annak oan -340- ereje van, hogy a ki azt a bocskort felköti, s azt a palástot rëaveszi, s a kezébe veszi az ostort, egyet suhánt (suhint), csak azt mondja: Hipp, hopp, ott legyek, a hol én akarok, – azonnal felkapja, bárhol legyen, odaviszi, a hova ő gondol. No most te vitéz, ebből tégy itéletet, melyiké legyen a ballang és ez a három darab.

Mán ő most gondolkozik ide is, oda is. Azt mondja nekik, melyik a legnagyobb közülük. Eléáll egy, s azt mondja:

– No – azt mondja – te most menj erre a hovasra, de elébb adjam ki a másoknak ës a tanácsot.

– De úgy, hogy adjátok azt a bocskort, palástot és ostort nekem, s a melyik elébb lesz itt, azé lesz a három.

No mán oda ës adják neki azt a három darabot. El ës indultak nagy roppant messze. De ő nem volt rest. Hogy a fiak elmentek, felköti a bocskort magára, s a palástot felveszi, akkor egyet rittyentett az ostorral: Hipp, hopp, legyek a legnagyobb nénémnél. Akkor felkapta az ostor s a palást őt, mind egy sebesen zugó szél. Úgy elvitte onnat, mintha sose lett volna ott.

Mikor visszajöttek az ördögfiak, a legnagyobb volt legelébb. Hát mámost mi tevősök legyenek, -341- mert nem volt vitéz, a ki őket utasította, se bocskor, palást, ostor. Mámost ők meggyőződtek, hogy hiába vívnak, ott maradtak lakósok mind a hárman abban a ballangban. Mán hagyjuk a három ördögfit abban a ballangban, forduljunk a királyfiúhoz.

Ledobta az ostor s a palást egy nagy hovas alá őt. Mámost ő erre, arra néz, nem tudja merre menjen. Neki fog a nagy hovasnak, s indul kifelé. Látja a hovasban, a kősziklában mintha valami út forma volna. Odamënyën s bénéz, látja, hogy belül még szélesebb a hely. Bémënyën oda, hát beljebb mind szélesebb. Beljebb mënën, valami megvillámlik, mintha lámpás vagy gyertya volna. Mënën beljebb, hát lát egy szép házat. Hát látja az ablakon onnat a világosságot. Mënën ő oda, míg az ablakhoz ér, akkor bénéz az ablakon, látja, hogy a nagyobb nénje, ki a hollóhoz jött, az asztalon varrja a hímet, a kit otthon ës varrott sokszor. Mindjárt megüsmeri, bé ës szól:

– Nem vagyok én nénéd – visszaszól a testvérje. – Menj el innét, akárki vagy, ide keresztyén embernek nem szabad jőni. Az én uram egy holló, s ha hazajő, itt kap, jaj lesz néked ës, nékem ës.

– Én vagyok a küs ëcséd. Mikor a hollóhoz jöttél férjhez, adtál nékem egy zsebrovát emlékül. Tessék, nézd meg, ha nem vagyok a küs ëcséd.

Akkor a nénje szemmel az ablakra kapott belülről, meglátta a zsebrovát, s rëa ës üsmert egyszeribe. -342-

– Jaj te kis ëcsém, hogy jöttél ide? Az én uram egy holló, s ha hazajő, minyát elszaggat.

El ës bújtatta ugyancsak, hova ő tudta. Hát egykor jő a holló haza, egy nagy roppantott holló, éppen ebédkor, délkor. Azt kérdi legelsőre:

Nem volt mit tegyen, elé kellett, hogy adja. Mikor eléadta, a holló lábát kéz helyett nyujtja neki.

– Szerusz sógorkám! Hogy vagy? Jól? Hát – azt mondja a holló – látod sógorkám ki vagyok?

– Nohát ebédeljünk – azt mondja a holló – majd ebéd után megmutasztom, ki vagyok.

Aval csak a holló kiteríti szárnyát, jól megcsattogtatja, akkor lesz belőle egy űgyes szép királyfi.

– Majd adok neked most egy szép új skotuját. Húzz ki mámost a szárnyamból egy tolut, tedd bé az új skotujába, s mikor valami bajod lesz a világon, ha sokáig élsz, fujintsd meg ezt a tolut és ha mán nem lesz üdőd megfujintani, csak gondolj rám, mert ott fogok lenni segítségedre.

No mámost a fiú megörült, hogy mán tudja a nagyobb nénjének milyen ura van a hollóval. Szépen elbócsuzik töllik és kijő abból a kősziklából.

Mámost esmënt útnak indul, erdőn, völgyön, hegyen, vizen, szárazon mënëgetëtt. Eszébe jut mámost, hogy szeretné megnëzni a közepső nénjét, Felköti a bocskort esmént s a palástot, egyet rittyent az ostorral: Hipp, hopp, legyek a középső nénémnél. Felkapja az ostor, a bocskor s a palást őt, mind egy sebesen zúgó szél. Úgy elvitte onnén, mintha soha ott se lett volna azon a helyen. Hetedik országba onnén, egy nagy kőszikla elé ledobta esmént oda.

Mámost mënën ő ezen a kősziklán, nem tudja, mi tévős legyen ilyen idegen földön. Meglát a kősziklában egy nagy roppant ballang formát, mënyën ő béfelé majd féltibe ës, beljebb, beljebb, mind -344- beljebb, ott ës meglát egy szép küs világosságot. Minyát megörül, hogy csak itt kell legyen az én középső nénénmnek.

Ott ës volt egy ház építve, onnét ës tetszett a világosság az ablakon, hát látja, a nénjét, énekel és varr, mind odahaza szokott.

– Nem vagyok én nénéd. Akarki légy, távozz innét, mert az én uram egy nagy medve. Majd haza jő ebédre, ëssze fog szaggatni, távozz innét.

– De én vagyok a kis öcséd. Mikor jöttél férjhez, adtál egy zsebrovát emlékül. Itt van édes néném, tessék nézz az ablakra, hát meg fogod üsmerni.

Akkor az ablakra terítette, a nénje rá ës nëzëtt, meg ës üsmerte. Béhítta, ölelgette, csókolgatta, de egybe el ës kezdett sírni.

– Hogy tudtál te idejőni, mikor az én uram egy medve? Ha meglát, minyát ësszeszaggat.

Jő dél, hazajő a medve. Még bé se lépett az ajtón, má mind mammammammogott, hogy:

Azt hazudta az asszony, hogy szinét se látta, hírét se hallotta, a mióta eljött hazól. De mit volt mit csáljon, elé kellett, hogy adja, mert az ura poroncsolta. -345- Mikor meglátta a fiút, felállott a hátulsó lábára, és nyújtotta neki az elülső jobb lábát keze helyett. De oan körmös volt az ujja, hogy ugyan rizëgëtt a királyfi az egész testében.

– Szerusz sógorkám! Jó hogy idejöttél hëzzánk. De tudod-é, hogy ki vagyok én?

Aval kecskebukát vetett háromszor ës, és lett belőle egy űgyes, szép király, de oan űgyes, hogy ragyogott a ház a fényes gunyájától. No leültek az asztalhoz, ettek, ittak, mulatoztak, vígan voltak majd estig. Akkor azt mondja az a fiú, hogy ő most elmënyën, hogy keresse meg a harmadik nénjét ës.

Felkelnek, de a medve, vaj az a fényes király, esmënt kecskebukát vetett, és még lett belölle az a medve, a ki volt. De azt mondja a sógorának:

– No sógor, kicsi sógorkám, nyúlj belé a bundámba, húzz ki három szál szőrt, de tedd el jól, s ha bajod van, csak huzogasd, ott leszek én!

No megköszönte, elbócsúztak, hátára vette a palástot, lábára a bocskort, egyet rittyentett: Hipp, hopp, legyek ott, a hol az én néném van! S egyszeribe ott volt annál a pataknál.

De hogy menjen ő bé abb a vízbe? A hovasban, az erdőben, tudott járni, a ballangban ës tudott, de hogy tudjon ő most bémenni abb a vízbe? Gondolkodik, -346- gondolkodik, eszébe jut a holló sógora, hátha tudna segíteni az ő baján. Eléveszi a kotuját (skatulyát), megfuvintja a tolut, hát látja, hogy jő a hovas oldalából egy nagy felhő, a felhőben egy nagy fekete holló. Egyszeribe leszáll előtte a földre. Azt mondja:

– Nem egyéb, hanem, hogy mehessek én el a harmadik nénémhez, mikor itt van a vízben?

És bémënyën a vízbe, csattogtatja a szárnyát, hogy fërëdjék meg. Mëgfërëdik benne, s úgy kiszárad a víz, hogy három nap ës mehetnél fel ës, alá ës, nem találsz egy cseppet se.

Megköszöni és látja, hogy minyát előtte a mart alatt vagyon egy ballang száda. Elindul, hogy ott kell legyen az ő nénje, a ki a halhoz ment férjhez. Mënyën, mënyën, mind csak mënyën a nagy setétségben, hát egyszer csak lát egy kevés világot. Tovább mënyën, tovább mënyën, mind világosabb lesz. Még mënyën, hát ér egy szép tér mezőt, annak a közepében volt egy nagy palota, de mind évegből volt az egész ház, s ott ës az asztalnál ül a küssebb nénje, varrja a hímet.

De hogy odaért, minyát meglátta a nénje, a mint üvegből volt a házfal. Kiszalad elejébe:

– Hogy tudtál idejőni küs ëcsém, mikor az én uram egy hal. Ha meglát téged, minyát békap, ha kitátja a száját. -347-

Bémennek a házba, ott ficzánkodik egy padon a hal. A hogy meglátta a sógorát, egyszeribe lebucskázott a padról, lett belölle ës egy királyfi, de százszorta szebb, mind a más két sógora. Ölelték, csókolták, jól tartották, de a királyfiú nem akar maradni, mert esmënt megindul a víz s ő ott reked.

– Ha úgy talál bajod lenni, hogy a víz mellett vagy, vesd a vízbe, majd ott leszek én!

No elbócsuznak, a királyfiú mënyën, mënyën, kiér a martra, de még híre se volt a víznek, úgy kiszárasztotta a holló.

No elmënyën a fiú esmënt haza az apjához. Egyszer azt mondja a fiú az apjának s az anyjának, hogy ő elmënyën mesterséget tanulni, csizmadiának. Eleget mondja az apja s az anyja:

– Ne menj fiam, iszëm (hiszen) a királyság reád marad, minek neked a mesterség?

Hanem ő nem hallgatott az apjára s az anyjára, hanem béállott csizmadiainasnak. Úgy kitanult egy évre, hogy oan csizmadia lett belölle, a milyent nem lehetett hallani ës. Elment haza és az apjának és az anyjának oan czëpőköt csinált, a milyen a lábukban még sose járt. Azt mondja most az apja s az anyja:

– No fiam, oan mesterséget tanultál, hogy ha a királyság nem maradna reád, úgyës meg tudnál élni. -348-

– Em még nekem nem elég. Én bállok a kőmiesekhez és megtanulom a kőmiességet.

Mert azt gondolta, hogy az apja megissza az egész országát, mert mind ivutt az öreg. El ës ment, és egy évre úgy kitanulta, hogy a leghíresebb pallér lett belőle. Hazament, elhányta a királyi palotát (és olyant épített helyébe), a milyent nem lehetett látni.

– No – azt mondja – fiam, most igazán megélhetsz, igazi mesterséget tanultál kettőt.

– Em még nem elég apám, én béállok még más mesterségre. Hallottam, hogy ebben s ebben az erdőben tanyázik száz tolvaj, és én béállok közükbe.

De hogy ezt a szót ejtette, sírt az apja, sírt az anyja, hogy mán meg akartak halni bújukban. Eleget lebeszéllették a fijukat, hogy ne menjen, de mégës csak beállott oda.

Álló délkor jelentette magát a tolvajkapitánynál, hogy neki miféle szándéka van, hogy ő béáll közükbe. De a tolvajok kapitányuk azt mondja:

– Fiam, eleget látom, hogy űgyes fiú vagy, de mán százan vagyunk és százegy nem szerencsés. Hanem ha mégës egy próbát megtéssz, a mit mondok, béfogadlak, utánam való léssz. – Itt azt mondja – egy gazdag kereskedő jár lóháton, ha annak a lovát elhozod, vagyon egy aranynyal tőlt átólvető a lován, s ha azt idehozod aranyostól, lovastól, akkor mán béfogadunk. -349-

El ës ment a királyfiú, a hová igazította, hogy jár a kereskedő, s ott egy fára felakasztotta magát. S mikor jő a kereskedő, feltekint a fára, úgy tëszën (t. i. ég felé emeli két kezét):

Aval ott hatta és elment. S ez megint leszállott a fáról, s más úton elejébe került. A gunyáját megváltoztatta és megint egy fára felakasztotta magát, A lábával fel s a fejével fütyögött alá.

Ott a fához közél volt egy kút és a kereskedő a lovát megkötötte, hogy pihenjen. Azt számította magában, hogy visszamënyën, hogy megnëzze, hogy az az ember ott vagyon-é, a kit elsőbb látott felakasztva. Akkor leszállott a királyfiú a fáról, felszállott a lóra, odavitte a kapitányhoz a sok aranynyal együtt.

No most mán megdicsérte a tolvajok kapitányuk és befogadta. No mán mostan annyit loptak, raboltak aranyat, hogy mán a pénz erőst meggyült. Azt számították, hogy menjenek bé a városba, vegyenek meszet, téglát, csináljanak múrt az aranynak. Bé ës mentek a városba, vásároltak meszet, téglát, kivitték az erdőbe. Ez a királyfiú jól értette a kőmiességet. Megcsinálták a múrt, aval a sok aranyat elrejtették. De ezt más senki se tudta, csak a tolvajok kapitányuk és megint ez a királyfiú.

No mán azt tanácsolta a királyfiú, hogy menjenek abba a városba, a hol a király (de nem az ő -350- apja) lakik, és ott azokat a nagy kereskedőboltokat verjék fel. Eleget mondja a tolvajok kapitányuk, hogy ne menjenek, mert ott a sok katonaság és őket elfogják, de úgy ës lett.

Bémentek abb a városba, mikor az első boltot felverték, a katonaság mind elfogta őket. De ez a királyfiú elszaladott. Elment a város végére és ott egy öreg csizmadiánál béállott inasnak.

Az öreg embernek volt egy öreg szolgálója, úgy tartotta, mintha felesége lett volna, hogy neki főzzön. De ezt a királyfiat még inkább szerette, mind az öreg embert, mert ügyes ember volt. De hagyjuk el, hogy ők dolgozzanak, forduljunk a tolvajok kapitányukhoz és a királyhoz.

Most a király elé vitték a tolvajok kapitányát, hogy hogy voltak oan bátrak, hogy azokat a boltokat felverjék. Azt mondja a tolvajok kapitányuk:

– Nállomnál még egy sokkal erősebb ember volt, de az elfutott, a nincs itt.

Azt mondja a tolvajok kapitányuk, hogy van nekik az erdőben sok arany bémúrozva. Oda a király csináltasson egy vasat, mert el kell hogy oda menjen, hogy a mikor odamënyën, fogja el a vas.

No a királyfiú, a mind ő dolgozott a sustërnál, megtudta, mert odajártak az emberek és mindent kibeszéltek. Azt mondja egyszer az öreg sustërnak, hogy tud ő az erdőben sok aranyat, és menjenek, -351- és hozzanak maguknak, a mennyi kell. Az öreg sustër nagyon kapott az alkalmon, elmentek ketten. A liknak a szádához odaküldi az öreget, és az öregnek a fejét megfogta a vas és leszakasztotta. Ő az öregnek a fejét félretaszította, és bément, és egy vékáni aranyat elvitt, de megporoncsolta az asszonynak, nehogy abból az aranyból egy krajczárt ës elköltsön.

S a király a tolvajok kapitányukkal mindennap odament, hogy vizsgálják meg, hogy volt-é valaki ott. Megkapják (megtalálják) a holttestet, szépen hazaviszik, béteszik egy koporsóba, és hordozzák házon szerte, hogy vajjon ki üsmerne rëa. Mert mán tudták bizonyosan, hogy az ő pajtásuk volt.

Hordozzák házon szerte, de nem siratja senki. De mikor a falu végére értek, az az asszony éppen vágta a fát és megüsmeri, hogy az az ő ura, mán a ki tartotta. Kezdi siratni. Meghallja a királyfiú benn a házban, a mint dolgozik, s elvágja az ujját. Elvëszën egy kolbácsot, ki, és üssed az asszonyt!

– No – azt mondja – hogy a fene ett volna meg. Hogy az ujjamat elvágtam, mit sírsz? Azért még el tudlak tartani.

S úgy a király a tolvajok kapitányukkal, s a halottal kénytelenek voltak elmenni. Odavitte a király a halottat magához és kénytelen volt őt eltemetni. És azt határozták, hogy minden boltosnál, a ki ilyen, meg ilyen aranyat talál odavinni, azt az embert rögtön zárják bé. -352-

Hát ëppen a susztërnak a felesége egy aranyat elvett és elment a mészároshoz, hogy vegyen húst vélle. Hire lesz a sustërnak, elviszi megint a kolbácsot, és utána, az asszony után, kezdi igazán pallani, hogy ő több egy hónapjánál, hogy ezért az aranyért dolgozik, hát el akarja költeni? – hogy a mészárosoknak a szemük, szájuk tátva maradott, az aranyat vissza kellett adni, s az asszonyt hazáig pallotta az ura.

De mán azt mondja a tolvajok kapitányuk a királynak, hogy a királynak volt egy igen szép leánya, és hirdessék ki, hogy minden embernek szabad odamenni vizsitába, mert tudta, hogy elmënën oda ës.

No mán úgy ës lett. Kihirdette a király, hogy mindenkinek szabad a leányához menni vizsitába. Ez a sustër ës vett magára nagyon szép gunyát, felöltözött és elment oda. De a király leányának oan tömlő volt, hogy mihent meglegyezte vélle, minyát elaludt.

No mikor mind az egész bégyült a leányhoz, ez a sustër ës megjelent. De elkapta a tömlőt, mindamennyit meglegyezte, mindamennyi elaludt, de ő a leánnyal jól kimulatta magát, s aval eltakarodott.

Mikor a király odament a tolvajok kapitányukkal, mindamennyien alusznak. No most mán minyát tudták bizonyosan, hogy ott járt az ës.

Más estére ës ki volt téve a hirdetés, hogy oda lehet menni a leányhoz. Más estére oda ës mënyën a sustër megint, hanem a királyi gunyát felvette -353- magára, ria megint egy más rend gunyát. S megjelent más estére ës a királyleánynál, mert nagyon szerette. Mámost engedte, hogy a királyleány őt ës lefujtassa a tömlővel, és ő ës elaludt.

Reggel, mikor mënën a király a tolvajok kapitányukkal, hát rëaüsmernek. No elé a katonaságot és poroncsolja a király, hogy vigyék akasztani. De búsúlt a királyfi, hogy mért szerette oan erőst azt a küsasszonyt, a küsasszony ës sírt, mérthogy szép legény volt, de mérthogy nagy tolvaj volt, viszik akasztani.

Viszik akasztani, és akkor mán ott volt a király és a herczegek és a bárók és a sok katonák, hogy nëzzék a nagy tolvajt, de akkor egyszeribe bényúl a zsebébe, húzza ki a három szál szőrt a kit a medve sógorától kapott.

Akkor mán egyszeribe ott volt az az iszonyatlan nagy medve, csattogtatta fogát, tátogatta száját.

– Nem egyebet, hanem ez a király fel akar akasztatni tolvajul s nem tudja, hogy királyfiú vagyok, pedig inkább nékem adná a leányát.

De mëgjedëtt a király, térdre esett a medve s a királyfi előtt, s igérte, szentül fogadta, hogy odaadja a leányát, csak ne bántsa az a nagy medve.

– Jobb ës, hogy odadd, mintsem hogy szétszaggassalak minden katonáddal együtt!

No hazamennek, a király egyszeribe vejének fogadja, és a más királynak hírt adnak, az apjának, -354- az ës elment a vendégségbe. Két királyságot kapott a fiú, hát oan nagy vendégséget csaptak, amilyennek még híre, helye se volt. Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, ki egy csepp levet kapott volt. Máig ës élnek, ha meg nem haltak.

39. A pórul járt szerelmesek.

Csíkban volt egyszer egy csizmadia, és annak igen-igen szép felesége volt. De a papnak és a kántornak és a harangozónak a szomszédságában lakott. S minden reggel ment a vízre, a kútra, és találkozott a tiszteletessel, s jó reggelt köszönt neki. Fogadta, s egyszeribe aval a tiszteletes azt mondta:

Nohát aztán mënyën tovább, találkozik a kántorral ës. A kántor ës azt mondja:

– Holnap este, mert a férjem nem lesz honn. Falura, munkára. De egy tíz órakor. – Mert a papnak azt mondta kilencz órakor.

– No te, a tiszteletes úr, a kántor és a harangozó utánam kapott, kedvük volna, hogy idejőjenek hëzzám. Meghíttam őket holnap estére.

Arra kapta a csizmadia magát s felkészült reggel. Felszedték a pakját és úgy intézte, hogy a papnál és a kántornál és a harangozónál elbúcsúzott, hogy mënën el a faluról. Erre nagyon örvendettek ezek, hogy elmënën a faluról, hogy alkalmuk lesz. De egyik se tudta, hogy mind a hárman elmennek oda este.

Ahogyan hát nem tudta egyik ës, hát este kilencz órakor a tiszteletes úr elment. Egy szombat este volt. S mire odament a tiszteletes úr, egy kicsit beszélgetett az asszonynyal, no hazadöbbent a férje az asszonynak és kopogtatott az ablakon. Kérdette, hogy ki az, az asszony. Ő mindjárt felelt, hogy ő az, a férje. -356-

Az asszony kivezette a konyhára, bébújtatta fejjel a katlan felé. S a hogy bébújtatta, bémënën a férje, ott jár ide-tova, keresgél, a mi neki kell. Ott megtalálta, hogy bé van bújva. Kérdi:

Azt mondja az asszony, ő bizën nem kongatta meg. Arra kapja a férje magát s vëszën egy pálczát s jól hëzzavág a fenekére a tiszteletes úrnak. A tiszteletes úr kezdett, mintha szólna az üst, kangalangala, szólni. Arra azt mondja a férje:

S még rëaütött egyet. Nohát aval kihúzza onnét a csizmadia, megüsmeri, hogy a pap. Aval kérdezi, hogy itt mit keres. A pap arra nem felel semmit, csak nézett. Jól megrégulázta a csizmadia a papot, aztán bézárta egy szekrénybe.

No aval tovább megy megint a csizmadia hazól. A hogy elment, hát mindjárt érkezett a kántor az asszonyhoz. S a hogy odaérkezett a kántor, egy keveset beszél, a csizmadia rögtön megint kopogtatott -357- az ablakon. Kérdi, hogy ki az, és ő mindjárt azt feleli, a férje, hogy:

Levetkezett, s bétette az asszony az asztal alá, mintha kicsi borjú lett volna, bétakarta. S az ember mënën bé, s kérdi:

Kivezeti, s a kántor úr ment, mint borjú, négykézláb az istállóba. Odateszik, hogy szopjék a tehentől. Ő kezdett ott matatni, hogy szopjék mint borjú a tehen alatt. A tehen, hogy nem ës volt borjú, elrúgta onnét. Kezdett úgy bőgni mind a borjú, a kántor. A csizmadia arra haragosan megfogja a borjút, a kántort, s úgy üti, hogy szopjék. Jól rëarak, hogy szopjék, de nem tudott szopni, mert a tehen -358- nem engedte. Akkor kezdett a kántor sikoltani, bőgni, hogy ne üsse. Megüsmerte, hogy a kántor.

De nem tudott semmit mondani a kántor, mert szégyelte. Hát jól rëavagdalt a csizmadia. Őt ës bécsukta a szekrénybe a tiszteletes úr mellé.

Aval megint elment a csizmadia hazunnat, és roppant oda a harangozó az asszonyhoz, hogy elment a csizmadia, mindjárt. Ott egy keveset beszéllett a harangozó az asszonynyal, hát arra kopogtatják az ablakot. Kérdi az asszony, hogy ki. Hát a férje azt mondja:

Az asszony kapta magát és bébújtatta a talpak közi. Bémënën a csizmadia s keresni kezdi a talpat, hogy ő vágjon talpat. Ott a talpak között hát rátalál a harangozóra. Jól elrégulázta s bézárta őt ës a tiszteletes úr mellé s a kántor mellé. Szomszédja volt, hát üsmerte. Kérdi:

Nohát, hogy odazárja a mások mellé, ott mán a pap töprenkedni kezdett, hogy:

– Holnap vasárnap s mindahárman itt vagyunk. Ki fog harangozni s ki mënyën a templomba, hogy misét tartson? -359-

De hogy ők beszéltek ott, hol bé voltak zárva, a pap könyörgeni kezdett a csizmadiának, hogy ereszsze el, mert ő ad neki négyszáz forintot. Nohát belé ës egyezett a csizmadia s eleresztette. S a kántor ës könyörgeni kezdett, hogy ő ad kétszáz forintot, csak ereszsze el. De a harangozónak nem volt pénz, hogy igérjen. Könyörgött, hogy őt ës ereszsze el. De nem eresztette el.

S a csizmadia meggyujtott egy gyórtyát, bédugta – no mán tudja az úr hova – a harangozónak, hogy tartsa a gyórtyát, míg ő tëszën egy pár talpat a csizmának, aval büntette. Arra eleresztette őt ës.

Azután reggelre mán jókor ment a harangozó harangozni a templomba. És aztán, hogy harangozott rendesen, a pap ës a kántor ës a templomba mentek. A templomban már énekeltek, s jött az üdő, hogy a pap felhágott a szószékre. Felhágott a szószékre s prédikált. Prédikaszó közben béjött az asszony, az a csizmadiáné, Mári küsasszony a templomba. S a papnak a szeme odakapott, hogy béjött az asszony. A mind odakapott, kezdte ő, a hogy a katolikusok énekelnek:

40. A kendőütött-, papucsütött-, ingütött-városi király kisasszony.

Volt egyszer egy király. Hol s hol nem volt, azt nem tudom, hogy hol volt, annak volt egy igen szép leánya, csak egy. A felesége mikor halálán volt, a leányának felhúzta a papucsát, hogy talál-é a lábába. Hát talált a leánynak a papucs a lábába. Akkor, mikor halni akart meg, odahítta a királyt s azt mondta neki, hogy csak azt szabad hogy elvegye feleségül, a melyiknek talál az ő papucsa a lábába. A király meg kellett hogy fogadja a feleségének, hogy azt veszi el.

Meghólt a királyné, eltőlt a gyász éve, akart a király nősülni. Most mán találtatta a küsasszonyok lábába, de nem talált senkinek a papucs a lábára. Most felpróbálta az ő leányának, az ő leányának talált. Most azt mondja:

– Most te már, te kell, hogy feleségem légy, mert édes anyád meghatta, csak azt kell hogy vegyem feleségül, a kinek talál a papucs. Én megfogadtam néki, hogy azt veszem el s nem tudom a szovamat átolhágni. -361-

– No neked muszáj – azt mondta – kérj töllem, a mit kévánsz s mindent megteszek. Hogyha oant tudsz kérni, a mit nem tudok megtenni, akkor megengedek.

Nohát kért egy arany köntöst és egy gyémánt köntöst. Hát azt megtette az apja, megadta neki. Most a leány sírt, hogy most már megtette az apja, ő felesége kell lenni. De jött egy más királytól egy levél, hogy ő utazzék oda, valami háború felett hogy szövetkezzenek ëssze. Míg a király odajárt, addig a leány elment a jósnőhöz. Mondta neki, hogy jósolja meg neki, hogy mit tudjon csinálni, hogy tudjon szabadulni az apjától, mit tudjon kérni, hogy ne tudja megadni az apja. Azt mondta, kérjen egy bolhabőr köntöst, mert azt nem tud csináltatni.

Hazajött az apja s mondta neki, még neki kell egy köntös, s ha azt meg tudja csinálni, hát akkor lesz felesége. Hát most azt mondta:

Hát kijelentette a király mindenfelé, hogy a bolhabőrt gyűjtse össze mindenki, mert jó pénzzel fizeti, s vigye el ehez s ehez a szabóhoz. A szabóhoz vitték s annyit gyűjtött a szabó, hogy mind felraggatta -362- egy vászonra, abból kiszabott neki egy köntöst. Mikor az ës készen volt, akkor igen menni kellett a királynak a háborúba. Azt mondta a király:

A leány fogadta, mert nem volt mit csáljon. Még (ismét) elment a jósnőhöz, hogy most mit csáljon, mert az ës készen van. A jósnő azt mondta neki:

– Egyebet nincs mit csálj leányom, szedd ëssze a gunyádat és a te portékádat rakd bé a kufërba, öltözzél fel parasztleánynak, piszkold bé magadat s menj el más országba. Menj el a fejedelemhez az udvarra, vegyenek bé téged ës valami cselédnek oda. Örökké járj piszkosan, hogy ne tudjon apád rólad semmit megtudni, hogy merre vagy.

Elment egy más királynak a kapujához s ott üdőzött többet egy hétnél. Könyörgött a cselédeknek, hogy jelentsék bé az asszonynak, hogy vegye bé őt ës az udvarba valami cselédnek. Azt mondta a királyné, hogy mindenféle cselédje van, nem szükség. Node ő mégës könyörgött, hogy vegye bé őt ës az udvarba. Nohát nem bánja, hogyha pulykapásztornak szegődik, hogy őrözze a pulykákat. Hát bészegődött pulykaőrzőnek.

Hát az alatt az üdő alatt, míg ő ott szolgált, akkor a királynak ës volt egy fia. Az az apjával a háborúban volt. Mikor hazajöttek, kérte az apját, engedje meg, hogy ő most nősüljön meg. Nem bánja az apja, azt mondja, csináljanak egy bált, abba a -363- bálba híják meg a jobb küsasszonyokat, s azok közül a melyik tetszik, egyet válaszszon feleségnek. Megcsálták a bált, s mikor az úrfi öltözködött, megmosdott, odament a pulykaőrző s elpiszkolta a kendőt (törülközőt). Mikor az úrfi meglátja, hogy a kendő piszkos, kezdett lármázni, hogy ki piszkolta el az ő kendőjét. Azt mondták, a pulykaőrző. Béhítták oda, s hëzzaverte a kendőt. Öltözött s elment bálba.

Mikor a bál megkezdődött, csak a pulykaőrző maradott a szakácsnéval odahaza. Kezdett könyörgeni a szakácsnénak a pulykaőrző, hogy ereszsze el őt ës, hogy nëzze meg a bált. Nem tudott kiállani a szakácsné elölle, hát eleresztette. Csak azt mondta, rövid üdeig üljön ott, nehogy valami bajt csáljon, jőjön hamar haza. Megköszönte s kiment. Elment az ő szobájába és felöltözött. Felvette az arany köntösét, elment a bálba.

Mikor bément, egy sem volt oan szép küsasszony, mind ő. Az úrfi megkedvelte, mindjárt hítta őt a tánczba. A tánczot elhagyták, leültek a székre, kezdte az úrfi kérdeni, melyik városi. Ő azt felelte, hogy kendütött (kendőütött)-városi. Még (míg) az úrfi még egyet fordult, ő addig a bálból elfutott, sohult nem kapta meg az úrfi őtöt. Hazament, mondta a szakácsnénak:

– Jaj de nagyon szép bál van! De bément egy küsasszony, s az úrfi megkedvelte, minyát tánczba kérte őt. A tánczot elhagyták, székre ültek ketten, -364- kezdett vele beszélgetni, s talám őt akarja feleségül venni.

– Igen egy, apám, de rövid üdeig tudtam vele beszélgetni. Elfutott, többet nem kaptam meg.

Megcsálták a második bált. Akkor ës, mikor az úrfi készült, elpiszkolta a pulykaőrző a czipőjét. Megmérgelődött, kérdezte, ki piszkolta el. Pulykaőrző kellett, mert ő járt itt, azt mondták. Béhítta s hëzzaverte a papucsát. Nem szóllott semmit akkor ës, kiment.

Az úrfi még elment a bálba, a szakácsnétól a pulykaőrző még elkéredzett. Eleresztette a szakácsné. Megint kiment a szobájába, felöltözött a gyémánt köntösébe, ő ës elment a bálba. Mikor bément, az úrfinak még (ismét) ő tetszett meg. Tánczba kérte őt, egyet tánczoltak, még leültek a székre. Kezdte kérdezni, melyik városi. Pulykaőrző azt mondta: papucsütött-városi. Esmét elfutott.

Az úrfi még hazament, s a király reggel kérdezte, -365- hogy há választott-é küsasszonyt magának. Egyet kedvelt, azt mondta, de a még elfutott.

Megvolt a harmadik bál, megcsálták a harmadikat is. Akkor, mikor az úrfi készült, elpiszkolta az ingét. Akkor mérgesen még béhívatta őt, hëzzaverte még az ingét. Azt mondta neki:

– Te piszok, miánnad még szerencsém sincsen. Multkor elpiszkoltad a kendőmet, most elpiszkoltad az ingemet!

S akkor hëzzaverte. Ő nem szóllott semmit, csak kiment s az úrfi még elment a bálba.

Mikor elment, ő még elkéredzett a szakácsnétól, a pulykaőrző. A szakácsné eleresztette. Megint kiment a szobájába s felvette az arany köntösét, ő ës elment a bálba. A hogy bément, az úrfinak még megtetszett. Őt tánczra kérte, leültek vélle, a hogy a tánczot elhatták, a székre, kezdte kérdezni, melyik városi. Ő azt mondta: ingütött-városi. Hát akkor az úrfi gyűrűt cserélt vélle, nehogy elszalassza, nehogy elfusson még. Ő elvette a gyűrűt, de úgyës elfutott. Hazament, azt mondja a szakácsnénak:

– Jaj de szép bál van. Az úrfi, egy küsasszony bément, minyátt elvitte, tánczra kérte őt. Leült vele a székre s talám azt kéri meg feleségnek.

Az úrfi még nem ës várta, hogy a bál elteljék, hát hazament, úgy elbúsúlta magát, hogy még elfutott a küsasszony tölle. Reggel még kérdezte a király őt:

Keresték ők eleget, de nem találták meg. Kijelentette a király, hogy melyik küsasszonynál van a gyűrűje az úrfinak, nagy büntetésbe jő, hogyha nem jelenti meg magát. Hát ussem (úgy sem) jelentette meg magát egy sem. Nem kapták meg. Azt mondta a kiráy:

– Csáljunk egy bált az udvaron s tegyünk asztalt ës a vendégeknek s akkor a melyik megtetszik, onnat válaszsz egyet.

Hát úgy tettek. Megtették az udvari bált ës, a negyedik bál az udvaron volt. Töltöttek pulykákat az asztalra. Könyörgött a pulykaőrző a szakácsnénak, hogy engedje meg, töltsön ő egy pulykát. A szakácsné megszidta, hogy:

– Menj el te piszkos, mert ha megtudják, -367- ingem még fel ës akasztnak, hogy te csinálsz itt valamit.

– Engedje meg, hogy töltsek én meg egyet, mert a melyiket én megtöltöm, legszebb lesz.

Aztán hatta a szakácsné, egyet megtöltött ő ës. Abba, mikor töltötte, a gyűrűt belétette. Úgy ës volt, a sült meg legszebben. A volt a legszebb, azt az úrfi elébe tették kisülve, hogy vágja fel azt a küsasszonyoknak. Mikor az úrfi vágta, a gyűrűt megtalálta. Hivatta bé a szakácsnét, hogy jöön az asztalhoz. Akkor a szakácsné mëgjedëtt, kezdette szidni a pulykaőrzőt, hogy:

– Most mit csáltál nékem, most hogy mondjam meg, hogy te töltötted meg a pulykát!

– Menjen ki s mondja meg a pulykaőrzőnek, öltözzék fel abba a köntösébe, a melyikben a bálban gyűrűt cserélt s jöön az asztalhoz! -368-

– Most mit csáltál? Azt mondta az úrfi, öltözz fel abba a köntösbe, a melyikben a bálban voltál, mikor gyűrűt cseréltél, s te nem voltál! – s menj az asztalhoz.

Felöltözött s bément az asztalhoz. Mikor bément, csak ő tetszett meg az úrfinak. Azt mondta az úrfi:

– Mondd meg nekem, mért ültél te ilyen piszkosan eddig az udvarban? Mért nem tudattad meg magadat, hogy ki vagy, mert ilyen gunyája egy paraszt leánynak nincsen.

– Elmondom én azt röviden, hogy mi okáért ültem én az udvarban piszkosan. Azért, hogy az én anyám meghólt s csak én voltam egy leánya apámnak. Azért ültem piszkosan, hogy az én atyám ne tudja hollétemet, mert ha nem, hogyha megtudta volna, felesége kellett volna hogy legyek. Azért futottam el, hogy ne legyek felesége, mert anyám, mikor meghólt, azt hatta atyámnak, hogy akinek az ő papucsa talál, azt vegye feleségnek. Csak nékem talált, másnak senkinek, s azért futottam el, hogy szabaduljak tölle. Hát te, mint királyfiú, mikor mondtam, hogy kendőütött-városi vagyok s ingütött-városi s papucsütött-városi, mért nem gondoltad meg, hogy olyan város nincsen. Azt te nem -369- tudtad, hogy hëzzám verted? Úgy hát többet tudtam én, mint te!

Úgy aztán papot híttak s eljegyezték egymást. Úgy lett a pulykaőrző a felesége a királyúrfinak.

41. Édesapám keresztelője.

Mikor apámat keresztelték, tizenöt esztendős fiú voltam. S a bába elküldött a Tatrang vizére, hogy hozzak egy korsó vizet, hogy megkereszteljék. Én elmentem a Tatrang vizére, de a Tatrang vize egészen bé volt fogyva. Ütöm a lábammal, ütöm a kujakommal, s nem törött bé. Kapom a fejemet s bétöröm a jeget, de a fejem belészorult.

Hozok egy korsó vizet s jövök a Döblönnél hazafelé. Három csíki cséplő úgy csépel a fiszfákon, hogy a szem mind felakadt, de a szalma lehullott a földre. Mondom nekik:

Kapok hátul, s hát nincs ott a fejem. Visszamënyëk, hát a fejem bogáncskóróból lábat csinált, úgy iszánkodik a jégen. Eleget intem, hogy jőön ő hëzzám, s nem akar. Kapok egy követ, utánhajítom s letörtem mindakét lábát. Helyretettem a fejemet s hazajöttem. A bába még jól megszidott, mért ültem (maradtam) annyit. Mondta, hogy: -370-

– Tégy fel tizenkét köböl búzát s vidd a malomba. Őröltesd meg, sissünk egy hamupogácsát apádnak keresztelőjére.

Felrakom a búzát, béfogom a tizenkét ökröt, mënyëk a malom felé, hát egy sëppedésbe megreked a kerek. Eleget hajtom én jobbra, balra: nem bírják. Leszedem a búzát a szekérről, befogom az ökrök helyett, az ökröket pedig a szekérre: elérek a malomhoz. A malom nincs odahaza, elment eperért.

No, én az ostornyelet felütöm az ökrök elejébe, kimënyëk a hegyre a malom után. Hát akkora epreket kapok (találok), mind egy nagy feteke csiki fazék. Eleprészgetem magamat, hát egyszer eszembe jut, hogy a malomba küldtek.

Visszajövök, hát az ostornyelemből olyan fa lett, tizenkétszer a sergës madár beléköltött. Felhágtam a fára, hogy a kiszedjem a madarakat, hát egy nagy lik van a fán. Dugom egyik kezem: nem fér; dugom mindakettőt: úgy se fér; dugom a fejemet: belé férek a fába.

Gondolkozom, mit csináljak én ennyi sok szép madárral. Zsiribiczekötéllel ëssze volt kötve az ingem, a madarakat béraktam a kebelembe. Most gondoltam, hogy én most hogy bújjak ki a fából. Dugom egyik kezemet: nem fér; dugom mindakettőt: úgy sem; dugom a fejemet: úgy sem. Eszembe jut, hogy van egy baltácskám, elfutok haza s kivágom magamat.

Kimënyëk a fa tetejére, gondolom, le se szállok, -371- most repülni tudok. Repülök az Olt felett, két szászné mosott az Olt széjin. Felnéznek, csudálkozva mondják: okhár, okhár! Én azt gondoltam, azt mondják, hogy oldjam hát meg a gagyám kötelét. Meg oldtam, béestem a Dunába. Annyi halat kiütöttem belölle, hogy tizenkét esztendeig vastalpú szekerekkel hordták, mégse tudták elhordani. Csóré czigánygyermek, a kinek inge sose volt, kebelébe hordta el a fogyatékát.

Én nagy bajjal hazajutottam, idehaza apám jól elvert s elkergetett. Elmentem Márkosba szolgálatot keresni. Akadtam egy jó gazdaasszonyhoz, elpanaszoltam, hogy én szegény árva gyermek vagyok, sem apám, sem anyám. Az asszony szánakozva béfogadott, erős kását adott ennem, béfektetett a sutuba, s adott egy zsiribiczekötelet, kössem ëssze az ingemet. Volt az asszonynak egy hamis ura. Mindig a kórcsomában többet ült, mind otthon, s mozsikás ës volt. Hazajött s kérdi:

– Most gyere fiú, egyél! – s a kólbácsot a vállára tette. Én eleget könyörgöttem, hogy nem eszem, mert ettem, a néki nem volt elég, muszáj volt, hogy én ës egyem. De mivel én jól voltam lakva, s láttam, hogy a gazda kólbácscsal jár, mindjárt gondoltam, hogy rossz ember lehet. Én a kásából az én részemet béraktam a kebelembe, hogy majd holnap legyen mit egyem.

Mikor a gazda jóllakott, elévette a hegedűt, hegedülni kezdett és ingem erőltetett tánczolni. Én eleget jajgattam, hogy én nem tudok tánczolni, de a kólbácscsal vaj kettőt suppantott. Akarva, nem akarva szöktem, s a zsiribiczekötél elszakadt, a kása kiömlött a földre kebelemből.

De míg a gazda a kólbácsot elészedte volna jóformán, kiugrottam az ajtón, elfutottam igyenëst Szentgyörgyre. Ott bészegődtem egy jó gazdához, s kiküldött a lovakkal a gyepre, hogy őrözzem. Én ott a más gyermekekkel ësszebarátkoztam, ostorokat fontunk, rittyëgtettünk, s a lovak a tilalmasba mentek, béhajtották. A gazda megfenyített, hogy hát megbékóz a ló lábához, ha nem őrzöm. Én nem hallgattam reá, hát egyszer kijő, megbékóz a lóhoz. Egyik békót a lónak, a másikat nekem tette a lábamra. Volt egy fanyelű bicskám, s a lónak a lábát a csiklában levágtam, s a békót felhúztam a lábamra, elfutottam Kökösig.

Ott éppen szénatakaráskor volt. Felhágtam egy -373- szénabugjának a tetejére, hogy a farkasok nehogy megegyenek. De odajött egy leány szeretejével s szerelmeskedtek. De mondja a leány, hogy:

Aval leszöktem (leugrottam) s egész hazáig futottam. S a békót itthon apám vette le a lábamról. Ha nem hiszik, menjenek hëzza, s ő megmondja.

42. A magas fa gyümölcse.

Volt egyszer egy király, annak az udvarában volt egy nagy magos fa. Az a király meg akarta tudni, hogy mi a gyümölcse a fának. Kihirdette az egész országban, hogy a ki felmász és megmondja, hogy mi a gyümölcse, annak odaadja egyik leányát, a melyik tetszik.

Mentek oda herczegek, bárók és királyfiak, de egy se tudott felmászni. Hát egyszer, volt egy czigánypurdé az ő udvarában, és az a czigánypurdé mondotta az anyjának, hogy ő bizony, menjen el az anyja a királyhoz és mondja meg a királynak, hogy ő felmász a fára. -374-

– Te úgy se tudsz felmászni! Hát ha fel nem tudsz mászni, akkor a fejedet vétetem.

S azt mondta a czigány, hogy jól van, vágja le a fejét, ha nem tud felmászni. S mondta a királynak, hogy hagyjon neki három napi üdőt, hogy gondolkozzék, s addig csináltatott ő pár vasmacskát a kovácscsal, s akkor kezdett felmászni.

Ment, ment felfelé, három napot ment, és egyszer talál egy házikót a fa oldalában. Bémënyën oda, s bent lát egy nagyon öreg asszonyt, és köszönti, mondja:

– Jó, hogy öreg anyádnak szólítottál, merthanem, rögtön megöltelek volna.

– Öreg anyám, nem tudná-é megmondani, hogy mi ennek a fának a gyümölcse?

– Várj, még a fiam hazajő, majd ő megmondja neked, mert ő minden kis likba béfúj, és azt ës kell tudja.

Ez a szélnek az anyja volt. Este, mikor jött haza a fia, valami szagot érzett, emberszagot. Kérdi az anyjától: -375-

Akkor az asszony azt mondja, hogy jó ember, és azt akarja tudni, hogy mi ennek a fának a gyümölcse. Akkor mondja a szél, mert a volt a fia:

– Hát biz én minden likba béfújok, de sehol sem tudtam meg, hogy mi ennek a fának a gyümölcse.

Akkor a czigány elszomorodott és ment tovább. Addig, a míg felment odáig, az egyik pár vasmacskája elváslott, s aztán más párt húzott fel. Újra ment három napot, akkor újra talált egy házat a fa oldalában. Oda ës bément, köszönti az asszonyt:

A czigány megmondta, hogy annak a fának a gyümölcsét keresi. És mondja az asszony:

– Én bizony nem tudom megmondani, de várj, hazajő a fiam, majd ő megmondja. Ételt adott néki az asszony, mert nagyon éhes volt, és lefektette. Aztán jött a fia, és az ës úgy tett, mind a szélanya fia, hogy kérdi, hogy ki van itten. Az anyja megmondta, hogy jó ember, és mi járatban van. Ez a holdnak az anyja volt. Mondja a hold akkor:

– Bizony én minden helyré békukucskálok, de hogy ennek a fának a gyümölcse mi, azt nem tudom.

Akkor újra felvett egy pár vasmacskát, s a mást ledobta. A földön a királynak a szolgái megkapták s bémutatták a királynak. Gondolta a király, hogy mán jó fenn van a czigány. Ha meg ës kapja a fának a gyümölcsét, úgy se fogja néki adni a leányát.

Akkor a fiú, a czigány, ment tovább, három nap múlva újra egy házhoz ért. Ott ës talált egy öreg asszonyt, de csakúgy járt, mind a többivel, pedig ez a napnak az anyja volt. Akkor ment tovább. Ment, ment, hat napot ment, s mégse váslott el a vasmacskája. Hatodik nap este felért az égbe. Ott az ég kapujánál talált egy nagyon vén embert. Az a vén ember kérdi tölle:

– Hát – felelte az öreg ember – ha el vagy fáradva, ülj le a helyembe, a meddig visszajövök.

A czigány leült, várt egy órát, kettőt, hármat, de az öreg ember nem jött vissza. Akkor fel próbált kelni, de nem tudott, mintha odaragadt volna a székhez. Akkor jött hëzza egy szép leány és kérdezte:

– Mindjárt felkelsz te onnét, mindjárt visszaküldöm azt az öreg embert, amelyik itt volt.

Ment gyorsan Tündér Ilonához és jelentette, hogy az öreg ember nincs a helyén és egy mást hagyott a helyén, a pedig béállana kocsisnak ide, de nem tud felkelni. Akkor Tündér Ilona mondta a flújtárjának:

A flújtárja futott, futott egy napig, nem érte utól. Futott újra egy napig, s este felé utólérte. Akkor jól nyakon csípte s jól eldöngölte s felült a hátára az öregnek s elvitte egész oda a czigányhoz. Ez, a mind odaértek, mindjárt feltudott kelni, a czigány. S a flújtár még jól eldöngölte az öreget s újra visszaültette a helyére.

Akkor ment a czigány Tündér Ilonához kocsisnak. Tündér Ilonának két aranyszőrű paripája volt, s mondta a czigánynak, ha bé akarsz állani hëzzám kocsisnak, akkor fërëdjél meg ebben a kádban. A czigány nem ës várt soká. Levetkőzött s beléugrott a kádba. Egy fél óráig fërdëtt, akkor Tündér Ilona poroncsolta, hogy jöön ki. S amint kijött, hát uram, istenem, oan szép lett, hogy párját a világon nem lehetett kapni. Akkor felöltözött, s bévezették az istállóba. Ott volt a két aranyszőrű paripa, és mondta az a leány neki, hogy:

– Itt van ebben a házban (szobában) arany zab, és mindennap egyszer adjál egy vékát a lovaknak. -378-

Akkor eltünt. A czigány három napig szolgált, s jött újra az a leány vissza, s mondta a czigánynak, hogy a ki tudja utánozni Tündér Ilonát mindenben, azt férjéül veszi. Akkor a czigány megörült és mondta a leánynak:

– Csak vezess bé ingemet Tündér Ilonához, úgy fogom én őt utánozni, mintha csak ő volnék.

Akkor bément. Estefelé volt az üdő, Tündér Ilona egy más ágyat tétetett bé a szobájába, az övéhez egy kicsit távol. Akkor kezdett levetkezni. A mint vetkezett, tizenhat köntöse volt, a czigánynak pedig csak egy nadrágja volt. Összehasította a nadrágját tizenhat darabra és letette szépen egy székre, mint Tündér Ilona tette. Akkor újra ësszeállította a nadrágját és megakarta varrni, de a nadrágja magától ragadt ëssze, és egyik darabot a másik után tette magára. A leány, Tündér Ilona, nagyon csudálkozott ezen.

Akkor mentek mosdani. Mán elé volt terítve két mosdótál. Tündér Ilona tizenhat vízben mosdott, a czigány ës úgy tett, de nem volt neki tizenhat szappanja, hanem az egy szappanja, a mi volt, azt tizenhatra törte és úgy mosdott meg.

Akkor Tündér Ilona ment füsülődni és a czigány ës utána ment. Két tükör volt eléterítve és füsüvel, mindennel ellátva, és kezdtek füsülődni. Mikor Tündér Ilona egyet húzott a fején a füsüvel, akkor a czigány ës egyet. Úgy Tündér Ilona tizenhatot húzott, ő ës tizenhatot. A czigánynak ës hosszú volt a haja, -379- s miután megfüsülődtek, éppen oan lett, mint Tündér Ilona az arcza.

Tündér Ilona, mikor meglátta, nem tudta, mit csináljon örömében. Akkor magához hívta s megölelte, megcsókolta. Akkor nagy lakodalmat csaptak, s elküldte a czigányt, az urát, vadászni, mert mán nem volt czigány akkor. Mielőtt elküldte volna, adott neki egy tükröt s mondta neki:

– Ha akarod látni, hogy én mit csinálok, csak nëzz bé a tükörbe és látod.

Akkor elbócsúztak egymástól, és ment vadászni. A mint ment egy darabig, hát látja a flújtárt előtte, hogy fut. A flújtár azt kiájtotta neki, hogy Tündér Ilona azt mondta, hogy semmi vadat se bántson, csak két nyúlat lőjön. Akkor ment tovább, és a mint ment, mendegélt, egy fél óráig ment, s hát lát egy erdőt, melynek a fája tiszta aranyból volt, és lát egy csoport állatot előtte futni, azok mind aranyszőrűek voltak, de nyulat közöttük nem látott. Mënyën beljebb az erdőbe, újra elémegy egy csapat vadállat, de azok között se látott nyúlat. Újra megy beljebb, megy előtte újra egy csapat vadállat, azok közt ës csak egy nyúl volt. Gyorsan megczélozza és lelövi.

Mënyën beljebb, hogy lőne még egy nyulat. A mint mënyën, semmi állatot nem lát, de ő maga és eltévedett. Most nem tudta, hova menjen. Gondolt egyet, és elévette a tükröt és belénézett. Hát látja Tündér Ilonát, hogy mutatja a kezével, hogy jobbra menjen. Mënyën ës ő jobbra, mënyën, mënyën egy -380- negyed óráig se haladt el, és elémënën előtte egy csapat nyúl. De mit csináljon ő most? Mert nem volt nagyon jó czélzó, félt, hogy nehogy kettőt lelőjön. Várt, várt egy darabig, de nyúl mindig volt előtte sok. Akkor megmérgelődik és közéjük lő, hát látott három nyúlat elesni.

Sajnálta bizony ő, hogy nem tudta megtartani a feleségének a szovát, de úgy ës hazafelé indult. És a mint ment hazafelé, útjába áll egy nagy-nagy magos ember és kérdi tölle, hogy:

Mert az a kettő, a kit lelőtt a három közül, a kettő az övé volt, csak az egy volt a Tündér Ilonáé. S mondja neki:

Nagyon megijedett akkor a czigány és elévette a nyilát s rëaczélzott az emberre. Az ember ës elévette a nyilát, akart czélozni, s addig mán le volt lőve.

Hazamënyën, és látja Tündér Ilona, hogy négy nyúlat lőtt le. Akkor megijedëtt nagyon Tündér Ilona és mondta:

– Jaj, minek lőtted le azt a más kettőt, mert ha megtudja gazdája, minyát megöl téged.

– Csak ezt akartad töllem kérdezni? Hát hogy ne mondanám én meg! Még adok ës belölle, hogy egyél, amennyit csak akarsz.

Akkor gyorsan eléhívott egy szolgát és mondta, hogy hozzon annak a gyümölcséből tizet. A szolga felmászott a fára, de a fának háromféle gyümölcse volt: arany alma, arany szilva, arany körte. Akkor hozott az ember. Akart hozni, de nem tudta felosztani, hogy melyikből hozzon négyet. Gondolt egyet és hozott a szilvából négyet, mert a szilva küssebb, mind a körte és az alma, és bévitte Tündér Ilonának, Tündér Ilona pedig odaadta az urának. Azt mondja az ura, hogy:

Gyorsan poroncsolta, hogy csináljanak egy hintát, a melyik egész a földig ér s beléültette az urát a hintába. A míg az ura csak egyet gondolt, s már alatt volt a földön. A gyümölcs a zsebjében volt, a -382- fa mellett termett ëppen akkor. (T. i. éppen a fa mellett ért le a földre.)

Bément a királyhoz, elémutatta a gyümölcsöt. A király előre (eleinte) nem akarta odaadni a leányt, de a mint látta, hogy oan szép, hát odaadta, de a leány nem akart menni. Gondolta magában, hogy újra oan csúf lesz, mind a milyen volt a czigány. A czigány megfogta a fülénél fogva és elvitte az anyjához, az anyját pedig elhívta és mondta, hogy jöön vélle el, el akar menni valahova. Akkor elment a fa mellé és az anyja kérdezte, hogy mit akar. Hát egyet gondolt a czigány s mán lenn volt a hinta. Béültette az anyját, a királyleányt, meg ő ës belékapaszkodott a hintába. Egyet gondolt újra s mán fenn voltak. Akkor mondta a leánynak:

És megfogta s ledobta a földre. A leány három napig esett, s a harmadik napon leesett a földre. Minden porczikája ësszetörött, és a királynak az egyik szolgája megtalálta a fejét. Csak a feje maradt épen. És egyszerre jutott a királyhoz és bémutatta. A király nagyon szomorú volt és gondolta magában:

– Nemcsak jószüvel odaadnám a leányomat, hanem még a fele királyságomat ës odaadnám, ha feltámadna a leány.

Akkor a czigány hazament és mondta az anyjának, hogy mit mondott a király. Az anyja mondta:

– Nesze, adok egy skotuját. Ebben a skotujában van oan por, hogy ha megkened annak a fejnek az arczáját, minyátt odanő az egész teste.

A czigány gyorsan odament a királyhoz és kérte a leánynak a fejét. A király minyátt odaadta és békente aval a porral a leány fejét. A leánynak minyátt odanőtt a teste, és beszélgetni kezdett. A király odaadta volna most jó szüvel a leányát, de a czigánynak nem kellett. Nem fogadta el és mondta:

Akkor elhívta az anyját, s a fa mellé mentek, s a hinta mán ott volt. S beléültek, a mint beléültek, minyátt az égben voltak. Ott Tündér Ilona nagy örvendezéssel fogadta, nagy lakodalmat csaptak és boldogul éltek. Az anyjának pedig csináltatott egy szép kastélyt és oda béküldte és mondta:

– Mikor csak kivánod, hogy láss engemet, akkor küld el ezt a szolgát és majd eljövök én a feleségemmel együtt.

Akkor hazament és nagy lakodalmat csaptak. A királyt ës meg akarták hívni, de a czigányfiú nem engedte meg, hogy meg akarta csalni, és azért még -384- az egeret ës meghívták vendégül, az ës jól élt. Még én ës kaptam egy czombot és megettem. Aztán ott hagytam őket, és máig ës lakodalmaznak, ha meg nem haltak.

43. Az ördög mint szolga.

Volt egyszer egy szegény ember, volt egy lovacskája, s mindig kereskedett aval az egy lovacskájával. Ment mészszel a város felé, egy vizen kellett keresztül menni. Ott állt három ördögfi. Azt mondja a legküssebbik:

Fogadást tettek, hogy egy évet szolgál, ha bé nem üti a szegény embert a vízbe. Meg ës botlatta a lovát háromszor, de a szegény ember imádkozott, és az ördögfiúnak nem volt ereje, hogy beléüsse a vízbe a lovát.

Utánszaladott, hogy szegődjék fel szolgának neki. A szegény ember nem akarta elfogadni, mert még neki sincs mit egyék, nem kell neki szolga, de az ördög nem távozott tölle.

Ment a város felé, elárulta ő a meszet három annyi áron, mind addig a szegény ember. Hazamentek, -385- a felesége elhajtani akarta szolgástól a gazdát:

De az ördögfiú nem távozott, csak tovább maradott szolgának. Fél év alatt annyira gazdagodott a szegény ember, hogy két ökröt vett. Az egy lovacskáról két ökörre verődött.

Kiment szántani a két ökörrel. János úgy tójta (tolta) a szántó ekét, hogy sokkal jobban bírta a két ökör, mind a más ember négy ökre. Meglátja egy gazdag ember, hogy milyen két kemény kis ökör, adott a két ökörért négyet cserébe. Úgy mán négy ökrös gazda lett.

Azután jött a cséplés. A nemes embernek kellett minden ember menni csépelni egy napot. Kérdezte János, ő ës menjen csépelni? Elészedi a szegény ember a csépeket. János azt mondja:

– Nekünk e még pujiszka keverni ës keves (így) volna, ilyen csép. Láttam egyet a tiszteletes úrnál. Elmënyëk, elkérem.

– Tiszteletes úr, láttam egy csépnyelet itt az udvaron, elviszem, ha ide adja.

Felkapta a vállára. Megijedett a tiszteletes úr, (hogy) a nagy tönköt viszi. Azt gondolta, egy kis -386- csépnyel (így). Hasonlóképen a tanítótól egy ilyen gömbölyű tönkfát kért el cséphadarónak. Elment a kovácshoz ës, és az egy mázsás vasat tett rëa.

De mán délután lett, a mások kifáradtak a cséplésben. Ment ő a nagy cséppel a nemes emberhez, meglátták a többi cséplők, mind elfutottak, hogy milyen nagy csépje van neki, de ő estig mind kicsépelte egyedül, a mi volt a nemes embernek búzája. Azt mondja a nemes ember:

– Hozz János egy zsákot, adjak neked is búzát, mert sokat csépeltél egyedül.

Összeszed ő valami lepedőket a szomszédoktól, csinál ő egy zsákot. Elmënyën a grófhoz, a mit csépelt mind belémérte abb a zsákba. A gróf azt hitte, csak el nem viszi, de bizony János felvette és vitte. A gróf azt mondta:

– Ereszszétek ki a bivalybikát, hogy ölje meg, mert mind elviszi a búzámat.

– Tedd le János a bivalybikát, adok egy véka aranyat – azt kiájcsa a gróf.

Letette s visszament. Mértek egy véka aranyat neki. Tetette magát, hogy nem bírja a véka aranyat. Azt mondja a gróf, hogy tegyenek fogadást. Maradjon -387- ott minden, ha kettőt nem bír. Töltöttek kettőt, akkor felkapta, és elvitte a bivalybikát ës.

Hazament, úgy elgazdagította a gazdáját, két véka aranya nem volt az egész megyének, s még annyi búzája. A szegény ember jól kezdett élni s a felesége kezdett másokat ës szeretni. Szerette még a komám uramat ës.

Megint béállott tavaszszal a szántás. A komám uram ës szántani volt a határban s a férje ës. Sütött az asszony valami jó süteményt, délebédre vigye az urának. De a komámnak vitte, az urának csak egyszerűt. János őt ës megcsalta, mert ő mindent tudott. A komám uramnak vájczi (svajczi) ökre volt, s az asszony arról üsmerte meg, hogy merre van. De János békötötte a fehér ökröt fekete kendővel, az ës vájczi ökör lett, s a komám asszony oda vitte a jó ételt. Evett a gazda, János, még sok megmaradott. Mondta az asszony, abból jó volna egy kicsit a komám uramnak ës vinni, mert jó barátok voltak. Azt mondja János:

De még (míg) odaért, mind eldobigálta a mezőben (t. i. az ételt). Ott azt mondta a komám uramnak:

– Gazduram menjen, a komám uramnak rosszul jár az ekéje, vigye a fészít, koppantson egyet, kettőt rája. -388-

A gazda meg ës fogadta, de mikor közél jött volna, a komám megijedett, mert tudta, hogy hibás. Azt mondja a gazda:

– Édes komám, megengedjen, mert kecczër (kétszer) voltam csak a komám asszonynál.

Nevetett hát és visszatért a gazda. Jöttibe megtalálta azokat az elhányt darab kalácsokat, a kiket János elhányt. Kezdette felszedni. Kérdezi az asszony:

Utánribad a gazda, hogy érje utól a gazdaasszonyt. De szalad az asszony elől, de igen a gazda után. Mikor majd béérte, rákiált az asszony:

– Édes uram ne dobigálj, mert csak kecczërke (mindössze kétszer) volt komám uram nálam.

Hazamentek, elmentek az erdőbe. Ösve (este) hazajött János. Komám uram ott volt, elbújt az ágy alá, mert tudta, hogy a hunczut szolga bárhol -389- megtalálja őt. János azonnal, hogy hazaért, valami fákat meghegyzett s azt mondja:

– Gazdám azt mondta, hánjam bé az ágy alá, hogy száradjanak. Eleget rivánkodott (rimánkodott) az asszony, hogy ne, nem jó hely, János mégës odahányta, szegény komám uramat jól ësszedöfdöste.

Megint elmentek az erdőre másnap, ekkor mán egy hétre mentek, hogy ott maradnak az erdőre. Komám uram, nagy betegen ës elment (t. i. az asszonyhoz). János ösve azt mondja a gazdának:

Hazamennek, a komám uram megint ott volt. János még kifogta az ökröket, béállott a koma egy zsákba. Az asszony békötötte, gondolta, azt nem gondolja János, hogy mi van ott. A békötött zsákot az ajtó mëgi állította az asszony.

Vacsoráznak, hogy kitőlt az év, az ember hozott neki aranyat, ezüstöt, mindenfélét, hogy kifizesse a szolgát. De János semmit se fogadott el, csak kérte azt a zsákot, a ki fel volt állítva. Mert az asszony azt mondta, abb a zsákba nád vagyon békötve, egy bordakötő mester hatta ott. János azt mondta, hogy ő is afféle mester, bordakötő. Eleget nem akarta az asszony, de azt mondta az ura:

Kiegyezés után jócczokát és búcsút mondott János és a zsákot a vállára kapta, a kapufájához -390- úgy odacsapta, hogy minyát meghalt a komám uram a zsákban. János elment, s a szegény ember máig ës él, ha meg nem halt.

44. A legszebb királyné leánya.

Volt egy asszony, egy királyasszony, a ki a világon a legszebb asszony volt. (Küsasszony volt, azt kellett volna írja.) Több királyok kérték, de alig akadt egy, a ki őt el tudta feleségül venni, olyan szép volt. Hëzzaadta magát a legszebb királyfiúnak. Ő el ës terhesedett, várta, hogy legyen néki egy gyermeke. Lett is egy oan szép leánya, a ki még nálánál ës szebb volt.

De volt néki egy félretérítő (csábító?) öreg boszorkánya, a ki azt mondta, hogy:

Ő azért nagyon haragutt, a királyné, hogy mért van nálánál szebb a világon. Azt mondta a vén boszorkány, vessék el az ő leányát, hogy ne legyen szebb mind ő a világon. El ës vetette a vén boszorkány. Bépakolta egy bölcsőbe és elvetette az erdőben. Megtalálták ezt a rablók s felkarolták s felnevelték, isten angyalának nevezték, olyan szép volt.

De tőlt-múlt az üdő, s a bűvös boszorkány adott néki egy tükröt, s a mind azt mondta: szebb a leányod ez világon! No hogy így kitudódott, hogy -391- él, az édes anyja mindig kereste a halálát a leánynak a vén asszonynyal, a boszorkánynyal. A boszorkány ellopta a rablóktól és még visszakerült az édes anyjához.

Ennek az édes anyja megint megundorodott, hogy mért van szebb mind ő a világon. Adott néki egyszer (a boszorkány) egy gyűrűt. Mihelyt rëahúzta (a leánynak) az ujjára, mindjárt meghalt s vitték ki a temetőbe. A rablók ott ës elrabolták, a kiknél volt előre (első ízben). Lehúzták a gyűrűt az ujjából és feltámadott. Mint egy halott szentnek tartották.

De tőlt-múlt az üdő s a tükör esmënt azt mondta: Szebb a leányod ez világon! Az anyja mind sírt, hogy mért szebb a leánya, mind ő. Akkor a vén asszony megint ellopta a rablóktól s egy hajtőt dugott a fejébe. Bétették egy évegkoporsóba s egy iromszarvasnak a szarva közé kötötték.

Hogy az iromszarvasnak jutott a szarva között, ment egy királyfiú vadászni, a kinek sose tetszett e világon leány. A szarvast le akarta lőni, de mégis meglátta, hogy valami a szarva között volt, tám valami koporsó. Nem lelőtte, hát megszelidítette. Meg ës fogta s meg ës szelidült az iromszarvas, hazavitte az édes apjához. A koporsót levették, bévitték a szobába, vajjon mi lehet benne. Ugyan sírt, hogy mit talált benne, egy gyönyörű szép királyküsasszonyt. De kihúzta a hajtőt a fejéből s akkor kiszökött a királyküsasszony belölle. Aztán ő volt -392- neki a kedvese, mint halott kincset tartotta. El ës vette feleségül s még most ës élhetnek, ha meg nem haltak.

45. Ambrus és a sárkány anyja.

Volt egy királynak három fia, az egyik szebb volt a másiknál, és mind a hárman szerettek volna világot próbálni. Elment a két nagyobbik. A küssebbet az apja nem igen akarta, de az ës elment. A nagyobbik fiú volt Endre, a másik András, a másik Ambrus. Megpróbálta mind a kettő a világot, de körülbelül keves (így) szerencsére jutott, csak a küssebbiknek jutott.

A legküssebb találkozott egy oan esettel, hogy három sárkány volt a világban, kilenczvenkilencz legényt kért mindennap ebédelésére. A küssebbik rábízta magát, hogy ő azokat meggyőzi. Rá ës ment a munkára, ráment a csatára. Eggyel győzött, a hétfejűvel. Győzött a másikkal ës, a kilenczfejűvel. A tizenegyfejűvel nem győzött. Kérte a sárkány, változzanak aczélkerekké, menjenek fel egy hegyre, onnan lefutnak s ha ësszeütköznek, a melyikből szikra esik, al lesz a legyőzött.

S felmentek egy nagy hegyre, s leindultak, s a legény kereke szikrát ütött az aczélkerekből, megnyerte. De ez nem volt elég, a sárkányoknak volt háromnak három anyjuk, az egyik nagyobb mérges -393- volt a másiknál. Azt mondta a nagyobbik sárkánynak az anyja:

– Ha megölte fiamat Ambrus, lesz e világnak a színén vér minden forrásból. A ki abból iszik, mind meghal.

– Ha megölte fiamat Ambrus, akkor leszek én egy nagy körtve fa, egy orszgút széjin, s ha valaki az én gyümölcsömből eszik, mind meghal.

– Ha Ambrus megölte az én tizenegyfejű fiamat, akkor leszek én szederinda a világon, s a ki átlépik rajtam, mindenik meghal. De ha Ambrus a kardját átdugja rajtam, akkor hát semmi se lesz.

De a vén bába attól megijedt, mert Ambrus nagy karddal ment elejébe, s elfutott. De Ambrus csinos ficzkó volt, s nagyon megszerette (t. i. a sárkány anyja).

Igy Ambrus tovább vándorlott hazafelé. Nem ës gondolt ő rája, még az öreg asszonynak a szovára se. Ment ő, utazott, meglátott egy kocsit. Megáll a kocsi, hízeleg egy vén asszony belölle s hívja. Ő rëarúgott a lábával a kocsitengelyhez, de rögtön rëaragadt a lába a kocsitengelyhez. Két macska húzta a kocsit, rögtön bé ës vitték a pokolba, mert ëppen a pokol szádán voltak.

Sírt szegény a szabadulásáért, de hiába. A vén asszony mindig csak hízelgett tovább, hogy elvegye -394- feleségül. Ambrusnak má nem volt mit gondolni, csak ott kellett maradni. Kigondolása csak úgy volt:

Mind kérdette a vén asszony, mikor lesz nékik az eskükvésük. Meg ës lett, mert van pokolban ës pap elég. Esszeadták, ësszeeskették, így tovább éldegélt Ambrus a feleségével, a vén vasorrú bábával.

Volt neki egy szép szobaleány, a kit az a földről lopott volt el. A még jobban belészeretett Ambrusba, mind a vén banya. Nagyon keresték elszabadulásukat, rëa ës vitte, mert hát el ës szabanultak. Megkérdezte Ambrus a vén asszonyt, hol van neki az ereje, hol a tehetsége. A vén asszony megmondta. Vagyon neki egy hetvenhét éves bogara, s annak kilenczvenkilencz része, s a kilenczvenkilenczedikben vagyon az ő ereje. Ambrus rögtön a bogarat megölte, elvette a vén asszony erejét. A leány mán tudta minden titkát, rögtön felültek a kocsira hipp, happ! a magyar földön voltak, Igy szabadult Ambrus az alvilágról vissza.

46. Aczél, kova, fitil.

Egyszer volt, hol nem olt, volt egy öreg ember s annak az öreg embernek volt egy tizenhárom éves fiacskája. Ők ketten dolgozgattak úgy lassan, hogy -395- annyit kerestek, hogy úgy megéltek napról-napra. Úgy éldegéltek ők tovább s egyszer bizony a fiút bésorozták katonának. S hogy bésorozták katonának, s a fiú hazunnan nem kapott semmit, hát ő ott ës gyengén éldegélt a katonaságba.

Jött egyszer egy vasárnap, s elmënën délután három órakor ki az erdőbe sétálni. Sétál ő elé s hátra, s a mint ott sétál, jő egy öreg asszony. Hát az öreg asszony azt mondja:

Nohát ő így az öreg asszonyt mányijának fogadta, s az öreg asszony kérdezi, hogy mit keres ő ott az erdőszéjbe. Azt mondta az öreg asszonynak, hogy:

– Édes mányi, szegény fiú vagyok, eljöttem ide sétálni. Édes anyám nincsen, az édes apám nagyon öreg, nem küldnek nekem soha semmit.

S elindultak ők ketten, a katona az öreg asszonynyal, s mentek két egész áldott nap. Harmadik napján béértek egy nagy mezőbe s mentek egészen harmadik napján délig, a mező közepéig. Hát akkor ott értek egy olyan kút formájú lyukat, és az öreg asszony a katonát leküldötte oda, hogy ott van neki három háza, s hozza fel a harmadik házból, van egy tűzvasa, van egy fitíl és van egy darabocska -396- köve. De a szegény katona azt mondta, hogy ő nem mënyën le, hogyha nem ád neki valamit.

– Itt a nyakkendőm és a surczom. Menjen le és az első házban mind rézpénz van, de azt a pénzt őrzi egy nagy fehér kutya. A mint bényit az ajtón, ne ijedjen meg a kutyától, hanem a nyakkendőt és a surczot terítse le az asztalra és a kutyát vegye fel az ölébe s tegye fel az asztalra. S mikor jő ki, a kutyát szépen tegye vissza és a surczot vegye el. És így a második és a harmadik házban ës. Pénzt annyit vihet, amennyit akar, csak az aczélt, a kovát, meg a fitilt adja ide.

Nohát a szegény baka úgy csinált. Bément az első házba és bément a másik házba ës. Hát ott volt egy roppantott nagy feteke kutya. De abban a házban tiszta ezüst pénz volt. És ő kapja magát, leteríti a ruvát az asztalra, rëateszi a kutyát oda. Abbizën ő elhányja a rézpénzt és megrakja magát ezüstpénzzel. A hova csak lehetett, mindenüve tett, még a sapka karimájába ës. Nohát abbizën leteszi a kutyát a helyire, elveszi a ruvát és a surczot, és úgy mënën a pénzzel tovább a harmadik szobába. A mint bényit abba a harmadik szobába, hát látja, hogy van egy roppantott nagy veres kutya. Neki a szeme világa elveszett, mert annyi arany pénz volt abban a szobában, hogy a szeme nem lepte bé. Ő bizën kapja magát, leteríti a surczot az asztalra és a ruvát, felfogja a nagy veres kutyát az ölébe és felteszi az -397- asztalra. Hogy sok arany pénz volt, ő bizën az ezüst pénzt lerakta és megrakta magát tiszta arany pénzzel. És ő akkor keresni kezdette az aczélt, a fitilt és a kovadarabot. Keresi, keresi, s ott megtalálta ëppen az asztalon a pénz között. S elveszi az aczélt, a kovát és a fitilt, és kifelé indul a házakból, hogy menjen ki az öreg asszonyhoz.

Nohát mënën, mënën kifelé. Mikor kijő, félig, az öreg asszony lekëjájt, hogy hát:

Hát így szép lassan kiér a lik szádához, s kéri az öreg asszony tölle a fitilt s az aczélt s a kovadarabot. Azt mondta a katona, hogy hát:

Az öreg asszony azt mondta erre, hogy nem szabad tudja itt senkinek. De a katona mégës vallatta az öreg asszonyt, hogy mondja meg neki mire való az. De hogy az öreg asszony nem mondta meg, ő baonétot húzott és megölte az öreg asszonyt. És nálla maradott a három szerszámdarab.

Nohát ő bizën elment azzal a pénzzel, a kit hozott, a kávéházba. És ő múlatott reggelig s reggel kifizeti, a mit kellett, a vendéglősnek, és elment, csináltatott a szabónál egy rend kadéti ruhát. A szabó kért tölle a kadéti ruháért egy marok aranyat, és ő hármat adott.

Elindult ő a városon végig és ott nem ösmerte -398- meg senki. És ő bément egy más kávéházba és múlatott tizenkét órakorig écczoka. Nohát ekkor kifizette, a mit követelt a vendéglős, és megfizette a kontóját, és akkor azt mondta a vendéglősnek, hogy adjon neki egy szobát. A vendéglős rendelt neki egy szobát, és bémënyën ő abba a szobába és kirakja az asztalra azt a sok pénzt, a kit ő kihozott onnan. És ott múlatgat lassan, egyedül. S abbizën szivaradzott, s elfogyott a mësinája. Szégyenlëtte, hogy a vendéglőstől kérjen, hát abbizën eszébe jut néki, hogy van néki egy fitilje és egy aczél darabja és egy kovadarabja. Nahát ő bizën eléveszi azt a három darabot, és mikor egyet koppant, akkor nem gyullott meg a fitil, de látja, hogy egyszeribe ott van a nagy fehér kutya. Ő bizën még koppant kettőt egymásután egyszerre. Mikor kettőt koppantott, a fitil úgy meggyullott, hogy egy pillanatra öt czentiméter égett el. Akkor ott van egyszeribe a fekete kutya meg a veres kutya is.

– Most nincsen semmi, mert már meggyujtottam a szivarat, de – azt mondja – kell nékem egy szép fehérnép.

Nohát azt mondja a veres kutya, hogy itt a szomszéd országban, azt mondja, van a királynak egy szép leánya. Nohát elmënën a veres kutya és -399- elhozza a leányt, és a kadét megcsókolta szépen háromszor úgy, hogy a leány nem ëbredëtt fel álmából.

Abbizën a kutya visszaviszi s leteszi a küsasszonyt az ágyba, a hol aludt. És a kutya elmënën vissza a gazdájához, és visszaküldi a gazdája mind a három kutyát a szobákba.

És visszamennek a kutyák a helyükre, és mondja reggel a királyküsasszony az édes apjának, hogy né, őt álmában mintha egy kadét megcsókolta volna háromszor. Nohát erre bizën a király felállított egy sereg katonaságot a kapujához posztnak, hogy nëzzék, meg, hogy az ő leányához ki jár bé.

Abbizën felállottak a katonaság, és mikor megint az öste eljött, hát jő a nagy veres kutya, hogy vigye el a királyi küsasszonyt. Akkor a sok katonaság mëgjedëtt s jettibe mindegyik a földre esett, és a kutya úgy megint elviszi a királyi küsasszonyt a kadéthoz. És megcsókolgatta a kadét háromszor a küsasszonyt, és megint a kutya visszavitte.

És kérdezi reggel a király a leányt, hogy hát az éjjel mit látott álmában. Abbizën azt mondta a királyküsasszony, hogy megint azt látta álmában, a mit a múlt éjjel. Abbizën hát a király kimënën s kérdezi a katonaságot, hogy láttak-e valamit. Azt mondták a katonaság, hogy ők bizën nem láttak semmit.

Nohát úgy a király másnap östére felállított három batalión katonaságot posztnak. Nohát eljő -400- öste és várják mimmerén, hogy mi lesz. Ekközben a király felkötött a leánynak egy kupa kását egy tarisznyácskába és a katonaságnak mind egy darab krétát adott a kezébe, hogy a melyik leghamarébb meglátja, hogy hova viszik bé, hogy a kapura csináljanak egy keresztet.

Nohát abbizën a kutya eljött s úgy kivitte a leányt az életből (házból), hogy nem látta csupán egy. Nohát erre az egyre az egész utána mentek a kutya után, és mikor ahhoz bévitte a kutya a leányt, oda csënáltak a kapura egy keresztet.

Nohát a kutya, a meddig a katonaság visszament, addig a kutya a leányt hazavitte. És mikor jő vissza a kutya, ëszrevëtte, hogy né egy ösven van kásából és a kapun egy kereszt vagyon. A kutya megmondta a gazdájának és a gazdája azt mondta, hogy:

– Më, egy darab kréta. – És feltett a kutyának a hátára egy vékáni kását, és hogy menjen onnan addig a kapuig. – És akkor harapd ki a zsákot alól és hordozd el aztot az egész városba és keresztezz meg mindegyik kaput.

És a kutya úgy csënált. És mikor elvégezte, hogy megkeresztezte mindegyik kaput, akkor visszament a gazdájához és megmondta, hogy megcsinálta, a mit poroncsolt.

Nohát abbizën a király reggel megkérdezi a katonaságot, kérdezi a leányát:

A katonaságot megint megkérdezte, még egyszer, és a katonaság azt felelte, hogy:

Nohát felül a kocsiba és elindul ki a városba, hogy nëzze meg, hoa vitték az ő leányát. És a katonaság ment elől, hogy mutaszsza meg, hogy hol van a kereszt a kapun. Hát látja a király, hogy mindenütt a kása elhullatva, és minden kapun meg van keresztezve, és egy se reménykedett, hogy tisztán melyik lehet.

Nohát így elmënyën a király nagy szégyennel, és másnap estére a katonaságnak rendelt kék plajbászt. Nohát megint eljő este és a veres kutya eljő és elviszi a küsasszonyt. És meglátták, hogy viszi és a katonaság utána ment és egy keresztet csináltak a kék plajbásszal a kapura.

Nohát abbizën reggel kérdezi a király a leányát, és a leánya azt felelte, hogy:

De – hogy szavamat ne felejtsem – a küsasszonyt, a meddig hordozták, sose ébredt fel.

Nohát kérdezi a király a katonaságot, hogy láttak valamit-e? A katonaság azt felelték:

Nohát abbizë rëaakadtak a kadétra, és a kadétot elfogták és vasba verték, s elitélték, hogy akasszák fel. Abbizë a kadét a börtönből, a mint kitekintett, meglátott egy izét, egy suszterinast. És mondta neki:

– Me fiam, adok neked két marok aranyat, és me a kócs, és menj el ebbe s ebbe a vendéglőbe. – És megmondta neki az ajtószámot ës. – És van az asztalon egy fitil, egy aczél és egy kova darab, és hozd el azt nekem, és hozd vissza a kócsot ës.

Nohát a fiúcska elmënën s elhozza az aczélt és a kovát és a fitilt, akkor a fiúcska béadja neki és megadja a kadét a fiúcskának a két marok aranyat.

Nohát eljő az üdő, hogy vigyék a kadétot és akaszszák fel. Nohát elviszik a kadétot, a mint viszik, útközben találkozik egy napszámos emberrel. Nohát azt mondja a kadét a napszámos embernek:

– Öreg bácsi, adja nekem a pipáját és adjon nekem egy pipa dohányt, mert adok két marok aranyat.

Nohát az öreg megörült a pénznek, s odaadja a pipát, s ad neki egy fél pakét dohányt. S mikor felakasztanák, azt mondja, hogy engedjék meg neki, hogy még bár egyszer gyujtsa meg a pipáját, hogy még ereszszen bár két füstöt. És megengedték a kadétnak. Eléveszi a pipáját s rëatölt, eléveszi a kovát s az aczéldarabot s a fitilt, s abbizë ő hármat koppant egymásután, hármat gyorsan. Mikor hármat koppantott, ott volt mind a három kutyája. Akkor a sokrémüség nép megijedtek a kutyáktól és hanyatt -403- estek, mindamennyi, ëppen a király maradt egyedül. És akkor ő a királylyal szembement, kihúzta a kardját, hogy vágja le, és a király azt mondta:

– Édes barátom, ne vágj le, mert neked adom a leányomat és neked adom fele királyságomat.

Nohát abbizë úgy ketten hazamentek, és a király odaadta a leányát és rëairatta fele királyságát. Ha meg nem haltak, máég ës élnek.

47. A szabó és az óriások.

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon ës túl lehetett, volt egy szabó. Ez szegényebb volt, mind a más szabók, és ő nem bírt megélni abban a faluban, és elvándorlott más faluba és ott nem üsmerték őt senki. Ott ő mondta, hogy ő olyan ember, hogy ő egy csapásra hetet leüt.

És abba a faluba járt két óriás rabolni, s minden écczoka béjártak a faluba rabolni. A biróság megtudta, hogy van itt egy olyan ember, hogy egy csapásra hetet leüt, és elment a biróság ahhoz az emberhez és mondta néki, hogy itt van két óriás, és ezeket üsse meg (üsse agyon) és kap hat szekér pénzt.

Nohát erre a szabó elvár reggelig és megleste, hogy az óriások merre mennek. S utánuk ment a szabó, s látta, hogy bémentek egy nagy erdőbe. S megleste, hogy mit csinálnak, s látta, hogy le van feküve mind a kettő. -404-

Kapja magát a szabó és felhágott egy nagy cserefára. És a cserefán magok voltak, és egyet leszakított és az egyik óriásnak az órára dobta. És akkor az óriás törölte az órát és meglökte a másikat s azt mondta:

A szabó megint leszakított egy cseremagot és megdobja az előbbszerinek az orrát megint. És akkor megdöfi a másikat, hogy:

És a szabó még egyszer leszakított egy magot és megint a másodiknak az órára dobta. Erre a második megharagutt, és összevesztek. És kikapott az egyik ës egy lábon álló fát és a másik ës. Az egyik éppen azt találta kikapni, a melyiken a szabó volt. A szabót a fa tetejéről eldobta messzire és úgy megvágta a két óriás egyik a másikat, hogy mind a kettő meghalt.

És erre a szabó kapja magát, odamënyën és megnëzi, hogy meg vannak-é halva. És látja, hogy az egyiknek a fejéből az agya van kijőve, a másiknak itt a válla van eltörve.

És a szabó erre nagy örömmel mënyën a városba és jelenti a biróságnak, hogy megütte (agyonütötte) az óriásokat, s azt mondta, ha nem hiszik, nëzzék meg. A biróság kimënyën s látják, hogy az óriások meg vannak halva. Nagy örömmel mennek -405- haza és megadják a szabónak a hat szekér pénzt. És megén megkérte a biróságot, hogy adjanak neki marhákat, hogy ő vigye haza a pénzt. A biróság adott, és így hazavitte a pénzt a szabó, és így lett belölle nagy gazda.

48. A nagy rablóbánda.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy apának három fia. Az egyik volt nagyobb gazda, a másik volt küssebb, s a harmadik szegény ember volt. Hát abbizën, a falu széjinél kezdődött egy nagy erdő s abban az erdőben tartózkodott tizenkét rabló. Hát abbizën az a szegényebbik kapja magát, meglesi a tolvajokat, és a tolvajokat megkapta, hogy egy nagy kőszálba tartózkodtak. S várja ott a meddig egyszer jőnek a tolvajok. Hát egyszer látja, hogy jőnek tizenketten lóháton, hoznak mindegyiken, a mit a ló elbírt, annyi pénzt. Éppen akkor hallatszott, hogy kiraboltak egy nagy gazdát. Hát ő bizën ott lesi, hogy hol mennek bé a tolvajok a kőszálba. Hát abbizën látja, hogy a legnagyobbik megkopogtatja a kőszálat és háromszorig mondja: Zuzám, Zuzám, nyíljál ki! S ekkor a kőszál kinyillott, a tolvajok bémentek.

Ott várja, hogy mikor jőnek ki. Hát egyszer látja három nap mulva, hogy jőnek ki. De ő el volt bújva s őt nem látták. Akkor ő ës neki fogott és bément. -406- Látta, hogy vannak nagy rakás ezüstpénz, aranypénz és bankópénz. Ő bizën kapja magát és még várja, hogy hány nap mulva jőnek vissza a rablók. Hát látja, hogy tizenkét nap mulva jöttek vissza. Ő akkor hazament és három nap mulva oda ment ő ës tíz lóval és minden lóra tett két átólvetőt. Akkor bémënyën ő ës oda s megpakolja mind a tíz lovát úgy, a hogy csak lehetett.

Hát abbizën elmënyën haza, és a bátyja, a leggazdagabbik, az elmënyën száz tevével, hogy hozzon ő ës pénzt.

Ekközben a tolvajok látták, hogy a pénzhez nyúltak. És mikor kijöttek, akkor felírták a kőszálnak az oldalára, hogy ha valakit megkapnak ott benne, hát igyenyësën négy felé hasítják. Hát bémënyën ő ës a száz tevével, de ő már megpakolta a tevéket jól. Ott kopogtatja a kőszálat, hogy jőön ki, de ő nem mondta háromszor, hogy: Zuzám, Zuzám, nyíljál ki, és a kőszál nem nyillott meg.

Ekközben a tolvajok hazajöttek és benn kapták a leggazdagabbikat, a melyik száz tevével elment. És neki fogtak, négyfelé hasították és felállították kívül a kőszálhoz.

És ekközben annak az embernek a felesége elment a legküssebbik emberhez, hogy kérdezze meg, vaon az ő ura hol van, hogy menjen utánna. S megmondta a küssebbik neki, s elment az asszony, s látja, hogy oda fel van állítva a férje négybe hasítva. És mondta a legküssebbik embernek, hogy né az -407- urával mi történt. Hát abbizën azt felelte a küssebbik ember, úgy kell, ha a kevesvel nem elégszik meg.

Ha kevesebbet hozott volna el, lehet, hogy szerencséje lett volna, de így nem lett. S úgy maradott az asszony ögyvezen, s ha meg nem halt, májég ës él.

49. Szépmező szárnya.

Volt egy országnak egy fővárosa, melyben se a nap, se a hold, se a csillagok nem sütöttek. A király kihirdette, hogy a melyik fel tudja hozni a napot, a holdat és a csillagokat, azt fizet, a mit kiván.

Későre talált olyan embert a király, és végre mégis egy özvegy asszonynak volt három fia, s azok ajánlkoztak. A legküsebbiket hítták Szépmező szárnyának. Tizenhat éves volt és nagyon kemény legény. Az azt mondta, hogy majd fel fogja hozni. Elmentek a királyhoz, s a király adott hármuknak három lovat s pénzt az útra. Szépmező szárnya még kért egy mázsa aranyat a királytól és szekeret, hogy azon hozzák.

Hogy elindultak, a várkapuhoz értek. A vár kapusát hítták Ország kovácsának. Idős ember volt, és nagyon erős ember. A még csendesítette Szépmező szárnyát, hogy ne veszítse el fiatalságát ilyen korán, de ő nem hajtott arra. Azt mondja:

– Itt van ez az arany. A király parancsára addig főzze, míg én visszajövök. -408-

Aval elindultak, mentek három éjjel és három nap. A harmadik nap estéjén elértek egy hidat. A hídon mikor menni akartak keresztül, Szépmező szárnyának a lova megbotlott.

– Hallod, – azt mondja Szépmező szárnya a bátyjainak – tovább nem megyünk!

S leszállottak, tüzet csináltak és lefeküdtek. Tíz órakor Szépmező szárnya felëbredt és kiment a hídra sétálni. A hétfejű sárkány, melyik a csillagokat hordozta, a híd alatt nyergelte a lovát. Felült a nyeregbe, alig ment nehányat, megbotlott a lova.

– Hí, kutya igya a véredet! Vaj tám érzed Szépmező szárnyának a szagát?

– Vaj érzed, vaj nem, de itt vagyok! – rikójtotta Szépmező szárnya a hídról.

Küzsdeni kezdnek. Béütötte Szépmező szárnyát térdig a földbe. Szépmező szárnya kiszökött, léütötte a sárkányt egész nyakig. Aval levágta a hétfejűt s a lovát odavezette a tűzhöz.

A bátyjai erről semmit se tudtak, úgy el voltak aluva. Mikor odavezette a lovat, s felköltötte, megjettek, hogy miféle lovat hozott az öccsük oda. A ló olyan szép volt, hogy a bátyjai nem láttak olyant soha. Mind a csillagok, úgy ragyogott. Kérdezték, -409- hogy honnan fogta. Azt mondta, itt a hídon egy egész lóserget űztek keresztül, onnan fogta.

Hogy a sárkányt elpusztította Szépmező szárnya, hát a csillagok mindjárt a városba bésütöttek. A király mindjárt egy zenét küldött ki és várta Szépmező szárnyát örömbe.

Azzal ott maradtak reggelig. Reggel elindultak estig, akkor még elértek egy hidat. A hídon mikor mentek keresztül, Szépmező szárnyának a lova megint megbotlott.

– Halt! – azt mondja a bátyjainak – tovább nem megyünk, mert nem szerencsés.

Visszatértek onnan ës. Tüzet csináltak, a lovakat kikötötték, zabot adtak, lefeküdtek. Tizenegy órakor felébredt Szépmező szárnya, kiment a hídra sétálni. A híd alatt nyergelte a kilenczfejű sárkány a lovát, melyik a holdat hordozta. Felül a nyeregbe, a ló elig lépett hármat, megbotlott.

– Érzi, nem érzi, de itt vagyok! Hogy küzsdjünk, dërëkból-é, vaj karddal?

Küzsdeni kezdtek. A sárkány béütötte Szépmező szárnyát térdig a földbe. Szépmező szárnya kiugrott, és béütötte ő ës a sárkányt, Akkor kiugrott megint a sárkány, és béütötte Szépmező szárnyát a földbe. Szépmező szárnya kiugrott, megmérgelődött és béütötte -410- egész nyakig a kilenczfejűt. Levágta mind a kilencz fejét, s hogy levágta, a hold minyá felsütött, és sütött a városba.

A király a zenét megint kiküldte, várta Szépmező szárnyát. De Szépmező szárnya a lovát odavezette a tűzhöz, felköltötte a bátyjait. A bátyjai elijedtek, olyan szép ló volt, mind a hold éppen. Kérdezték honnan hozta. A hídon egy serget keresztül űztek, s onnan fogta, azt mondta.

Reggel megint elindultak. Mentek egész estig, este megint elértek egy hidat. A hídon megint megbotlott Szépmező szárnyának a lova lába.

Visszatértek, tüzet tettek, a lovakat megkötötték és ennik adtak. Tizenkét órakor megint felébredt és kiment a hídra Szépmező szárnya. A híd alatt a tizenkétfejű sárkány nyergelte a lovát. Felül a nyeregbe, elig lépik a lába hármat, megbotlott.

– Hí, kutya igya a véredet. Talám érzed Szépmező szárnyának a szagát?

Küzsdöttek egy darabig, de nem tudták egymást sérteni, mert egyik oan erős volt, mind a más. Azt mondja a sárkány:

– Látom, hogy nem tudunk semmire menni. Legyen belölled egy fakerek (így), és belöllem egy -411- vaskerek. Te menj ki erre és én erre a hegyre, és ereszkedjünk ëssze, és a miiké (melyiké) ësszetörik, a legyen a vesztes.

– Nem bánom, legyen belöllem egy oan fakerek, hogy félig menjen a földbe, belölled egy oan vaskerek, hogy menjen föld színén.

Úgy ës lett. Kecskebucskát vetettek, és lett két kerek a kettő; egyikből fakerek, a másból vaskerek.

Béereszkedtek, de a fakerek roppant erős volt, bément a földbe, s a vaskerek ësszetört. Akkor a sárkány nem egyezett abba belé, és:

– Úgy nem jó. Legyen belölled egy fehér langocska (így), belöllem egy kék. Melyik összégeti a másikat, a legyen a nyertes.

Aval két langocska lett a kettőből. Kezdték egymást égetni, de addig küzsdöttek, hogy a nap már fel kellett volna jőjön, fel volt annyira a hajnal virradva. Mënyën el három feteke holló felettük, és meglátja a sárkány. Azt mondja nekik:

– Menjetek s hozzatok szájatokban egy kis vizet s öntsétek a fehér langocskára. Egy nagy dögöt teremtek nektek.

– Menjetek el bátyáimhoz. Mondjátok nekik keljenek fel, hozzanak a kalapjukban vizet, mert három királyi loat adok nektek.

Azzal el ës mentek a hollók, fel ës költötték a -412- bátyjait. Vizet vittek és a kék langra öntötték, a ki elaludt, s akkor Szépmező szárnya összeégette a sárkányt. Aval a nap ës minyát bésütött a városba s a király megint a zenét kiküldte Szépmező szárnya elé.

Aval elvette ennek ës a lovát Szépmező szárnya s felültek hárman a három sárkánynak a lovára, úgy mentek tovább. A három ló, a kikkel elindultak hazulról, a ment utánuk. Hogy elindultak, minyát a három feteke holló kezdett gágogni. Szépmező szárnya minyá megállott, bátyjaival megüttette a három lovat, a melyikkel elindultak, s otthatta a hollóknak.

Aval ment tovább, s elértek egy nagy erdőbe. Az erdőben egy alkalmas hely volt, megállottak, a lovakat kikötötték. Szépmező szárnya, volt egy gyalogút, s elment azon. Nem ment soká, csakhamar elért egy nagy kőbe rakott várat. Odamënyën, gondolkozik, hogy hogy menjen bé a várba. Kecskebucsát vetétt, s lett belölle egy darázs. A kócslikon bébújt, de mikor bébújt, elijedëtt, mert ott volt a sárkányoknak a felesége és az anyósa, mind a három. A sárkányoknak a feleségük már megtudták, hogy a férjüket elpusztította Szépmező szárnya.

Felköltötték akkor az öreg sárkánykotát. A mosdó vizet kért, azzal azt mondja a nagyobbiknak, hogy:

– Buszut kell álljunk! Nem lehet, hogy elhagyjuk, mert elpusztította mind a három fiamat!

A nagyobbikat elküldte azon az úton, a melyiken már tudta, hogy elmenjen Szépmező szárnya a város felé, és azt mondta, hogy legyen egy körtefa belölle. -413- Legyen egy nagy éhség, hogy az ember majd étlen haljon meg, s a ki abból a gyümölcsből eszik, haljon meg. Azt mondja a másiknak, mind azon az úton menjen tovább, legyen belölle egy szép vízforrás, s a ki abból a vízből iszik, hogy haljon meg. A harmadiknak mondja, hogy menjen mind azon az úton tovább, és legyen belölle egy nagy híd, és tűz égesse össze. Aval elindultak, mentek, merre menjenek.

Elindultak, és ezalatt Szépmező szárnya ës elindult a lovakhoz, a bátyjaihoz. Ő kecskebucsát vetett és megint ember lett belölle. Felültek a lovakra és elindultak. Hogy elindultak, oan éhség csapta meg, hogy majdnem étlen haltak. Meglátnak egyszer egy körtefát, sietnek arra felé, egyenek a körtéből. Szépmező szárnya megszorította a lovát, megkerülte bátyjait és kardját belévágta a fába. Az ësszerogyott, vérré változott. Kérdezte a bátyjait, még éhesek. Azt mondják: nem. Akkor mennek előre.

Megindultak, nem mentek messzire, akkor úgy megszomjaztak, hogy elig voltak. Meglátnak egy forrást, igyanak belölle, verjék el a szomjuságot. Szépmező szárnya akkor ës megsarkantyúzta a lovát, megkerülte a bátyjait, a kardját belévágta a forrásba, és a vérré vált. Kérdi a bátyjait:

Megindultak, egyszer oan hideg csapta meg, -414- hogy elig tudtak a loon ülni. Meglátnak egy tüzet, sietnek oda, hogy melegítsék meg magokat. Szépmező szárnya akkor ës megkerülte, a kardját belevágta a tűzbe, és a tűz akkor ës összeomlott, vérré vált.

Elpusztította mind a három sárkánynak a feleségét. S a sárkánynak az anyjuk jött utánuk és meglátta, hogy elpusztította a fiainak a feleségét ës. Még inkább megdühösödött. Úgy ment utánuk, hogy szájából két ölnyire jött ki a lang.

Levetette a vakarót és olyan kősziklás erdő lett, hogy míg a sárkánykota át tudott jőni, ők messze mentek. Egyszer megint azt mondja a ló:

Levetette a kefét, abból olyan sűrű cserefa erdő lett, hogy a sárkánynak ki kellett tépni. Míg kitépte az erdőt, és utat csált magának, addig ő messze elhaladott. -415-

Levetëtte, abból egy oan jég lett, befogyott a folyó. Ha a sárkány rëalépett, minyát esëtt el. Le kellett jőön, hogy megpatkolja magát. Míg patkót csinált, megpatkolta magát, és keresztül tudott jőni, addig messze mentek megint.

Mikor majd a városhoz értek, – már a zene künn volt, a város széjin várta Szépmező szárnyát – visszanéz Szépmező szárnya, látja, hogy jő a sárkány dühösen. Aval megszorította a lovát és vágtában rikójtotta Ország kovácsának:

A kaput kinyitotta Ország kovácsa, és leszökött a lováról Szépmező szárnya, s a kaput betette. A kaput elig tette bé, már ott volt a sárkány. A kapu hogy kemény volt, nem tudta béütni, hát a kapu alatt likat ásott, a fejét bédugta, hogy emelje fel a kaput. Akkor Szépmező szárnya a bátyjaival elment az aranyhoz. Az, míg elmentek mind főtt. A forró aranyat rëaöntötték a sárkány fejére, a fejét mind összeégette. Elpusztult már a sárkánynak az anyja ës, az egész nemzetség. -416-

Az a zene békisérte Szépmező szárnyáékat a királyi palotába. A király örömében, hogy felhozta a napot s a holdat s a csillagokat, szép vendégséget, mulatságot csált. Megjándékozta annyi kincscsel, hogy holtig legyen miből éljenek. Máig ës élnek, ha meg nem haltak.

50. A szent leányok ajándéka.

Volt egy özvegy asszonynak három leánya, s azok a legényektől, emberektől nagyon féltek. Az anyjuk megszidta, hogy mit akarnak, mért nem akarnak férjhez menni, megházasodni. De mind el akartak menni hazulról. Az anyjuk látta, hogy nem tud semmire menni véllik, eleresztette. Merëndét tett tarisznyájukba mind a háromnak, s elindultak, mentek, míg abba az erdőbe bévetődtek. Az erdőből eleget siettek, hogy napvilágot érjenek, de nem tudtak, bésetétedtek. De setétbe ës mentek, mert féltek ott maradni, míg elértek egy házat, hol az erdőpásztorok voltak.

Ott az ablakon néztek bé, s látták, hogy pásztorok vannak benne, férfiak. Gondolkoztak, hogy menjenek; s elhatározták azután mégës, hogy bémennek, mert künn ës féltek. A nagyobbik bément, szállást kért, a pásztorok azt mondták, hogy:

– Adhatunk, de nagyon kicsi a hely, hármunknak -417- csak három ágy van. Ha akarnak, hárman hármunknál ës elhálhatnak.

Aztán a liányok beléegyeztek. Lefeküdtek, elaludtak. De écczoka a küssebbik pásztor a küssebbik leányon keresztülvetette a kezét. A felszökött onnan, hogy valami csúfságot akar vélle tenni s többet le se ës feküdt egész reggelig.

Reggel felkeltek a két testvére ës, a két nénje, megmosdódtak. S a nagyobbik liány adott a nagyobbik pásztornak egy selyem kendőt, a közbelső adott a közbelsőnek egy selyem kalapot, a küssebbik nem akart semmit adni a küssebbik erdőpásztornak, mért csálta azt a csufságot vélle. A két nénje biztatták, hogy ne maradjon szégyenbe, kapjon az ës. S volt neki, a harmadiknak, egy gyűrü, s aval meggyőződtek, hogy valóságban tette-é, vaj csak álmotta. Azt mondja a nagyobbik, hogy adja oda azt a gyűrüt, mindjárt megtudja, hogy valóságban tette-é, vaj csak álmotta. Oda adta, s fordította (a gyűrűt a legény), s folyva folyt ki az arany belölle. S látták, hogy nem ímette tette. S aval odaadták néki ës, s elmentek.

A fiúk most azt határozták, hogy lemondnak hivatalukról. El ës mentek bé a városba, lemondtak hivatalukról, aztán elmentek, hogy válaszszanak oan helyet, a melyiket szeretik ők, a hol jó lesz lakni nekik. Mentek, s egyhelyt három felé ment az út, s hárman háromfelé eltértek. A nagyobb ment jobbra, a küssebb ment balra, s a közbelső igyenest. -418-

A nagyobb elment egy városba, s a selyem kendőjével gazdag lett, utóljára király lett belölle. A közepső (így), megint egy városba ment, sok just szerzett (bűvös kalapjával). A küssebb nem kapott semmiképen oan helyet, a hol szeresse, s kiment abból a városból.

Kiment a városból, bément a másba. Hallotta, hogy ott egy oan királyleány van, nem bír senki vélle játszodni, kártyázni. Ki volt hirdetve, hogy a ki meg tud kártyázni vélle, annak a király odaadja a leányt, és fele királyságát, s halála után ő lesz a király. S a ki nem tud megkártyázni, hát ott van a karón kilenczvenkilencz fej, s az övé lesz a századik. Ő elment igyenest oda a királyhoz, s kártyázni kezdett a király leányával. Tizenkét órakor nappal elkezdték, egész écczoka tizenkettőig. Elnyert a leány egy mázsa és száz darab aranyat tölle, de adott a gyűrü eleget. Akkor hozott egy vén asszony két feteke kávét. Azt megitták s mind a ketten elaludtak. Az a vén asszony látta, hogy elaludtak, elment, a gyűrűt elcserélte, mást tett helyébe.

A fiú nem aludt sokat, megëbredt jókor. Hogy látta, hogy nem foly a gyűrűből az arany, elszökött. Elment a közbelső bátyjához, annak hazudott, hogy elveszítette a gyűrüt, s az odaadta a kalapot, menjen s ha neki több (pénze) lesz, mind a bátyjának, hát vigye vissza.

Avval a kalappal ës odament a liányhoz. Kártyázni kezdtek, elnyert két mázsa és kétszáz aranyat -419- a liány. Écczoka tizenkét óráig. Akkor ës az öreg asszony két kávét vitt s elaludtak. Az öreg asszony elment s megcserélte a kalapot ës. A fiú akkor ës felëbredt korán s elugrott akkor ës. Elment a nagyobb bátyjához, az király volt. Annak ës hazudott, hogy elvesztette a gyűrüt. Az ës odaadta:

– Met nékem elég van. Ha egyszer gondolod, hogy néked többed van, hozd vissza.

Aval ës úgy járt. Odament, kártyázni kezdtek, elnyert a liány három mázsát és háromszáz darabot a fiútól. Akkor a vén asszony megint két feteke kávét hozott. Megitták, elaludtak mind a ketten. Az öreg asszony elcserélte a kendőt és mást tett a helyébe. Akkor a fiú késén ëbredt, a liány hamarébb felébredt. Kezdett könyörögni, engedje el, ne vegye fejét, ha annyi pénzt elvesztett. A liány megsajnálta és elengedte.

Most nem ment a bátyjaihoz. Elindult, hogy vándoroljon, utazzon. Ment, egy mezőbe ért, megehült, hogy már nem ës látott a szeméből. Egyszer egy almagyümölcsszag csapta meg. Mënyën arra felé, elért egy szép kertet. Kapu, hogy bémenjen, nem volt sehol. Elhatározta magában, bészökik a kertbe, és úgy ës eszik abból a gyümölcsből. Mert lopni szégyen, de az éhség rëavitte, hogy muszáj lopni.

Bément, megevett egy almát és szarva lett. Mëgëtt még egyet, s akkora szarva lett, hogy a fák között elig bírt bújkálni. Oan nehéz volt, hogy mán elig birta. Látta, egy kasocskában körte volt. Elkezdett -420- bújkálni arra felé. Valahogy odaért, mëgëtt egy körtét, leesett egy szarva. Mëgëtt még egyet leesett a másik ës. Most körtét annyit ëtt, a mennyi neki kellett. Jól lakott. A körtéket a kosárból kiszedte, zsebébe tette. A kertbe, a melyik legszebb hat alma volt, leszakította s bétette a kasba. És ezt a kertet a szent leányok csinálták. Ott voltak, csakhogy ő nem látta. Meg akarták segéjteni, mert nem bánt csúful véllik ott az erdőben.

Aztán bizë bément a városba, és ott kezdte rikójtozni, hogy: vegyenek almát! A király kiment, és a királyné, és a liánya. Megvett a liány kettőt, és a király és a királyné csak egyet. Aztán hogy a királyliány látta, hogy az apja s az anyja csak egyet vett, vett ő nékik még egyet. De az alma drága volt; száz darab arany volt egy. Ő aval elment, ott hagyta őköt.

A király, s a királyné, s a liány, mikor megették az almákat, abb a helybe nem tudtak többé mozdulni. Olyan szarvuk lett, hogy az egyik szegletből a másikba. A király hírré tette, hogy ki meg tudja menteni, az orvosok jőjenek, s a ki meg tudja menteni, fele királyságát adja neki s holta után az egészet.

A mennyi orvos volt az országban, mind odamentek. S a királynak egyik szarvát levágták, lett tizenkettő belölle. Ő elment, a fiú, el a piaczra, s vett egy rend gunyát mind egy orvos. Elkészítette magát mindennel, mind egy orvos. Ment ő ës a királyhoz, mentse meg a szarvaitól. Mikor odament, már nem -421- tértek a doktorok az udvaron, annyin voltak. A mint ott gyúródott bé, azt mondták:

A király el ës kisértette a liányhoz. Ott elévett egy pár kártyát, kezdte hányni, mind a kártyavető czigánynék. Azt mondja:

– Lehet, én tudnék a maguk baján segíteni, de jártak itt valami emberek, itt háltak valami kártyások, a kit megloptak erőst. Elébb vissza kell adni.

A liány minyát eléhítta a vén asszonyt, lássa, hol vannak azok a dolgok, adja elé. Mert a vén asszony megmondta a liánynak, ők együtt dolgoztak. A vén asszony elé ës hozta. A fiú mëgnëzte, foly-é az arany belőllük. Folyva folyt. Hát bétette egymásba, békötözte a ruhába (kendőbe) a kalapot s a gyűrüt. Aval odaadott egy körtét a liánynak, kivette a zsebéből. Megette s egyik szarva leesett. Még odaadott egyet, megette azt ës, leesett a másik szarva ës. Aval a liány kartőn fogta, kezdte csókolni, nem ës tudta, mit csináljon.

A király meghallotta, hogy énekel a liány, rikójtozta, hogy hozzák oda, mentse meg őt ës a szarvától. Odament, a királynak ës odaadott két körtét, és -422- leesett mind a két szarva. Akkor elment a királynéhoz, annak ës adott kettőt, az megette s leesett mind a kettő.

Aval a király mán gondolta, elveszi a leányát, s a királyságnak felét s halála után az egészet, de ő nem akart maradni semmiképen. Hogy nem akart ott maradni, a király pénzt adott neki, kocsit, lovakat, a lovakról czédolát, a kocsist kifizette egy évre a király még. De a fiú kijött a városból odaadta a kocsit, lovat, mindent a kocsisnak, és elment a bátyjaihoz vissza. Visszaadta az egyik bátyjának a kalapot, a másiknak a kendőt, azután ott maradt a nagyobbik bátyjánál s máig ës él, ha meg nem halt.

51. A cseresznyefáról.

Volt egyszer, hol nem volt, még a túlsó világon ës túl volt, volt egy gróf és annak a grófnak az udvarába volt egy akkora cseresznyefa, hogy az ég alatt meghajlott. Hát erre a cseresznyefára sokan fel akartak menni, hogy a grófnak cseresznyét rázzanak. És sokan igérkeztek, hogy felmennek, mert a gróf sok pénzt igért annak, a ki arról a fáról cseresznyét ráz neki.

Hát találkozott egy tizenhárom éves árva fiú. Azt mondja, hogy ő felmász, hogyha a gróf csináltat neki két rend gunyát, egyet posztóból és egyet onból -423- (így), és tëszën neki útravalót, a meddig ő ottan felmënyën.

És a gróf csináltatott és bétette az útravalót és akkor Józsefnek volt egy kis baltája, és akkor nekifogott a fára felmászni. Igy hát a fiúcska mászott. Ott sokan nëzték, és annyira mászott, hogy elig látták a fa oldalán, mind egy kis madarat. Akkor a baltát belévágta a fába és egyet evett s aval neki fogott tovább menni a fán. S ért egy nagy ágat s azt a nagy ágat megrázta, hogy hulljon cseresznye. S annyi cseresznye hullott, hogy az udvar teli volt, térdig jártak a cseresznye közt.

És annak a fának a tetejében volt egy arany város, arany kastély, abban a kastélyban volt egy templom, s a fiú odament a templomhoz rongyosan vaj egy krajczárkát kérjen a népektől. Hát ott olyan népek voltak, hogy a templomban a templomozás nem ment jól, hogyha nem volt ott egy küsasszony. Az a küsasszony meglátta ezt a szegény fiút; de mán körülbé egy tizenhét éves volt, addig mászott a fán. Hát bizën a küsasszony elvitte magához az ő lakására és felöltöztette a fiút rendesen. Hát a fiút odahaza hatta; volt egy szobaleány, és egy szakácsné és a fiú, hárman voltak odahaza,

A fiút annyira megszerette, hogy mán mindegyik szobába megengedte járni. Volt tizenhárom szobája annak a küsasszonynak és a tizenkettőbe szabad volt járni mindegyiknek, csak a tizenharmadikba nem. Abbizën a fiú – a küsasszony elment a -424- templomba – a fiú bizën bénézett a tizenharmadik szobába ës. Hát látja, hogy a tizenharmadik szobában volt egy hétfejű sárkány. Hát a sárkány meglátta ezt a fiút és nagyon dühös lett, és mikor a küsasszony bément hëzza, akkor a sárkány megfogta a küsasszonyt, és kitörte az ajtót és elvitte a küsasszonyt a sárkány az ő lakására.

Abbizën Józsefnek nehezen jött, hogy az ő asszonyát elvitték. Hát ő bizën egyet próbált. Gondolta magában, hátha vissza tudná hozni. Elmënyën, elmënyën s addig mënyën, a míg megtalálja. És egyszer éppen látja, hogy az ő asszonya két kártyával (fakannával) vizért ment. Ő bizën beszélt vele. Azt mondta, hogy jöön el az asszony vele, mert a sárkány úgy se tudja meg. És erre elmënyën az asszony a férfiúval.

Hát egyszer egy darabig várja a sárkány s látja, hogy nem jő. Utánna nëz a merre van az uton, hogy nem látja-é menni. Hát abbizën ëppen meglátta. S utána szaladott s azt mondja Józsefnek:

– Hogyha még egyszer ide találsz jőni, hogy a küsasszonyt elvidd, akkor összetörlek!

Abbizën Józsefnek oan kemény szive lett, hogy ő ilyen csufosan kell hazamenjen. Abbizën, gondolta magában, hazamegy és még egyet próbál ezután. Abbizën hazament és kapott (talált) egy rozsdás kardot. És ő megint elment, hogy hátha valamiképen el tudná hozni.

Elment megint arr a helyré és látja ëppen, -425- hogy a küsasszony megint vizért ment. És akkor még azt mondta a küsasszonynak, hogy menjen vélle mert ha utánna ës jő a sárkány, úgyës levágja. Abbizën az asszony elindult Józseffel, hát egyszer látja, hogy a sárkány mënyën utánna. Hát arra a sárkány utóléri s azt mondja a sárkány neki, hogy:

Amint a sárkány vágta a kardjával, mert a sárkánynak oan kardja volt, mind a beretvakés, hát nekivágott és akkor József az ő kardját mindig fokkal fordította. Egyszer nekiigyorodott és levágta egy vágásra a rossz karddal három fejét.

Akkor azt mondta a sárkány, hogy hát küzsdjenek meg. Abba küzsdeni kezdettek és úgy vágta a sárkányt a földhöz, hogy két nyaka törött ki. És úgy elvitte József a küsasszonyt.

Megházasodtak és akkora víg mulatság volt, hogy akkora hosszú asztalt terítettek, mind ide 2) Zajzon. De istenes ember volt, aki egy csepp italt vaj ételt kapott.

52. A király kisasszony megszabadítása.

Volt egyszer egy király s volt annak sok cselédje (gyermeke), és volt egy leánya ës s a leányát férjhez akarta adni. Odament egyszer egy tündér sárkány képében. Akkor lett egy forgószél, aval a leány felkapódott s a sárkány elvitte a maga országjába.

Nohát a szegény király, mikor hazament, hát a leánya nem volt. És azt mondotta a cselédjeinek ő, hogy a birtokának felét odaadja, a ki a leányát hazahozza. S ha ő meghal, az egész királyság maradjon rëa. De egy cselédje se mert megindulni, hogy megkeresse a leányt.

De volt a kertben az ablakja alatt egy égig érő fa. Ujan fa volt, hogy egy levélen elfért egy ország. És a királynak volt egy pásztorfiúcskája, aki a disznyókat őrözte s egyszer, amint őrözte a disznyókat, egy malaczka hëzzasúrolóskodott s azt mondotta neki:

– No te pásztorfiúcska, mindíg jó voltál hëzzám s jótét helyébe jót várj. Te mondd meg a királynak, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s neked csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát a bőréből. S te vedd elé a kicsi fészidet s aztán menj fel az égig érő fára, de csak addig menj, ameddig a hét rend bocskor s a hét rend gunya leszakad róllad. S akkor ott elérsz egy elényuló ágat s aval szökjél az elényúló ágra, és azon vagyon a sárkány vára. -427-

– Felséges király, vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s nékem csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát s én felmënëk az égig érő fára.

És a király akkorát kaczagott, hogy majd elpukkadt. S azt mondotta az udvari bolondnak:

S a fiú megharagudott erősen s azt gondolta, hogy bolond likból bolond szél fuj.

– Én csak azt mondom, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s hogyha én a királyleány nélkül visszatérek, akkor húzza a nyakamat a karóba.

Csakugyan a király le ës vágatta a csonkaszarvú bivalyát s csináltatott neki hét rend gunyát, hét rend bocskort. A fiú elvette a fészit, elindult az égig érő fára s egy nehány percz alatt úgy elveszett a levelek között, hogy nem ës látták.

Ő csak ment, mendegélt, míg a hét rend bocskor és a hét rend gunya elszakadt. Ott, a mint a kicsi malaczka mondotta, volt egy elényúló ág. A fiút Jancsinak hítták. Jancsi azt mondotta ott magában, mert az az ág éppen akkora volt, mind a karom s nem akart rëaszökni arra az ágra, mert gondolta magában: Ha rëaszököl, leesel s eltörik minden porczikád. De bizony végre azt mondotta, inkább eltöri a fejét ës, mintsem királyleány nélkül térjen -428- haza. És rëaszökött az ágra és az akkorát döndölt, mint mikor egy kecskebéka esik a földre.

S akkor elindult. Volt ott erdő, mező, csak házakat nem látott. És ő ment, mendegélt, elért egy nagy palotát, a mely kakasfarkon forgott. Nekirugaszkodott, hogy felszökjék a terépekre, de nem tudott felszökni, mert sebesen forgott és levetette a földre. De aztán a terépbe belévágta a fészüt s úgy felment a palotába. És mikor béért a palotába, a királyküsasszony elejébe ment és a nyakába borult s azt mondta:

– Jaj, hallgass, Jánoskám, mert ha jőni talál a kilenczfejű sárkány, hát végünk lesz.

– Majd meglátod, hogy nem fele kár, a mit megeszen, hanem egész. Menj, oda lenn a pajtában vagyon egy girhes-görhes ló és te mindig csak abrakot adjál neki, szénát meg zabot. -429-

De mindig egyebet adjon, mind amit a ló kér. Mert az a girhes-görhes ló unyan volt, hogy szólni tudott.

Lement Jancsi és nyögött a szegeny pára, nem tudott felkelni a hídlásról. S azt mondotta Jancsi:

– Jábo (hiába) kénálsz engem a zabbal, mert az én abrakom égő parázsa. Vasárnap, mikor a sárkány elmënyën a templomba, hát akkor te azt a kaszaj fát gyujtsd meg s attól én fel tudok kelni a hídlásról.

És Jancsi csakugyan meggyujtotta azt a nagy kaszaj fát s egy néhány lapáttal bé ës vitte a lónak. A ló, mikor megette, fel ës kelt, s kiment az udvarra és mind megette azt az égő parázsát. És Jancsi elbámult, mikor látta, hogy milyen szép lett a ló. Fémlett a szőre, mind a tükör. És még akkor bámult csak nagyon, mikor látta, hogy nem ës négy, hanem öt lába vagyon a lónak. A ló azt mondotta, hogy odalenn a pinczében vagyon egy nyereg s egy kantár és hozza fel. Jancsi csakugyan le ës ment s mikor kijött a pinczéből, felhozott egy nyerget s egy kantárt. S mikor az ajtón ki akart lépni, kijött a kilenczfejű sárkány.

A sárkány fel ës hozott egy kupa bort a legjobból. Ittak s Jancsi mind kérte, hogy hagyja meg az életét. S a mikor elfogyott az a kupa bor, azt mondotta ez a sárkány:

S mikor megitták ezt a kupa bort ës, a sárkány megrészegedett s úgy aludt, mind a bunda. Akkor Jánoska kivette a kardot a sárkány kezéből s lenyisszentette mind a kilencz fejét. Akkor a karddal, a nyereggel s a kantárral kifutott az udvarra az ötlábú lóhoz s elbeszéllette, hogy ő hogyan járt a sárkánynyal. Fel ës szökött Jancsi az ötlábu lónak a hátára és csak azután kérdette:

– Mënünk az erdőre édes kicsi gazdám. Ott vagyon egy vaddisznyó, vaddisznyónak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátuja és abban az iskátujában vagyon a kilenczfejű sárkánynak az ereje.

El ës mentek s az erdőben jött a vaddisznyó elejükbe. Az ötlábú ló az ötödik lábával megrúgta a vaddisznyót és Jancsi a kardjával levágta a nyakát. S a vaddisznyónak a fejében volt a nyúl s nyúl fejében az iskátuja s abban az iskátujában úgy dongtak-bongtak a darázsok, mintha ördög bújt volna beléje. János aztot letette egy lapos kőre és egy másik lapos kővel úgy összetácskálta, hogy se iskátuja, se semmi nem maradt. -431-

Akkor nyuguttan mentek hazafelé. S mikor hazaértek, elbeszélte a királykisasszonynak, hogy hogyan járt ő. S a királyküsasszony azt mondotta:

S akkor jutott Jánoskának eszibe, hogy minyen félelemmel jött ide. Jánoska azt gondolta, hogy a királyküsasszony leszédül a fáról és ësszetörik minden csontja. S odalenn járt az udvarban s búslakodott, hogy hogyan menjenek haza. S azt kérdezte az ötlábú ló:

S elbeszélte, hogy ő minyen félelemmel jött fel. S azt mondotta az ötlábú ló:

És a királyküsasszony ësszeszedte minden kincsét s felültek az ötlábú ló hátára. S mikor felültek, azt mondta az ötlábú ló:

S mán a király udvarában voltak. A király halálán volt, unyan beteg volt s mikor bémentek, felugrott s majd tánczra kerekedett. S unyan nagy lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országon nem volt párja. S a ki nem hiszi, járjon utána.

53. A tolvaj czigány.

Volt egyszer, hol nem volt, még az óprëczei tengeren ës túl volt, hol a tetűt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a fenébe és a sujba meg ne botorkázzék, volt egyszer egy gazdag czigány és ez a czigány egy királynak a komája volt. Egykor megterhesül a czigánynak a felesége, és elhíja a királyt, hogy nëzze meg, hogy mi baja vagyon az ő feleségének. Mënyën a király és megmondja a czigánynak, hogy:

Ugy ës történt, a hogy mondta. Nem tőlt belé három nap és megszülte a czigány felesége a gyermeket. Eltelik egy hét és a czigány elmënyën a királyi komájához és jelenti, hogy né, a felesége megszülte a gyermeket és jöön el a király keresztelésbe, mert más nincsen, a kit komának híjon, csak a király. Elmënyën a király a czigány komájának a hívására és megkeresztelik a gyermeket.

De a gyermek oan okos fiucska volt, hogy majdnem mikor kétéves volt, beszélni eleget tudott. Elig növekedett mán nagyobbra a czigányfiucska, elment a királyhoz és egyet-mást a játékok közül ellopott. Mán annyira felnövekedett, hogy mán űgyes legény lett belölle. Azt mondja a király a czigány komának: -433-

– Komám héj, mondd meg a fiadnak, hogy többet az életembe (házamba) ne tegye a lábát, mert felakasztom, mert a mindig lop.

De a czigány legény csak erre nem heverített, hanem csak folytatta a lopásokat. Mondta a keresztapjának:

Számította a király, hogy hogy pusztítsa el az ő keresztfiát. És odahivatja az ő czigány komáját és azt mondja:

– Te komám, én azt mondom neked, a fiadat küldd el, a csordámban vagyon egy bikám, azt hozza haza.

De az a bika oan erősen döfött, hogy melléje még a pásztor se tudhatott volna menni. Megjelenti a czigány a fiának, hogy:

– Né, keresztapád mit mondott. Hogy az erdőről hozd haza a bikáját, mert ha haza nem hozod, hát felakasztat.

Elmënyën a czigányfiú és köt egy kötél szénát és siritt megint szénából kötelet és magára felcsafarja, és azt a kötél szénát vetette a hátára és elment a király erdejére, hogy a bikát hozza haza.

Bément a csorda közi és mihelyt a bika meglátta a czigányfiút, igyenëssën nekiszaladt. Volt még egy más bika ës azonkűjel, de a nem volt hamis, mind ez. A hogy látta a fiú, hogy a bikák mennek utána, szaladt előre s a bikák ës szaladtak utána, mert megérzették -434- a szénát, és merébe ettek a czigányfiú hátáról. A mikorrá már majdnem hazaért a fiú, a szénakötés elfogyott a hátáról, csak a mi rëa fel volt tekerve, ammaradt. A mikor majdnem hazaért a czigányfiú s a kapun bément, elig volt annyi széna a kötélből, a mennyi kecczër átért a derekán. Leveti a derekáról és felugrik, egy kaszaj fa volt felállítva és felugrik arra a fára. Ezt meglátta a király és elcsudálkozott a czigányfiú űgyességén, hogy kötélen hazahozta a bikát.

De mëgés abban a szándékban volt, hogy elposztíttatja a keresztfiát. Azt mondja a czigányfiúnak:

– No, én nem bánom, látom, hogy űgyes keresztfiam vagy, de még egyet mondok neked, majd meglátom, azt megteszed-é?

– Az én szolgáim négy ekével künn az erdő alatt szántnak és ha az ökröket béhajtod ekéstől, hogy a szolgák ëszre ne vegyék, akkor megbocsátlak. Hanem elposztítlak.

Gondolkozik a czigányfiú, hogy hát mit csináljon a keresztapja beszédén. Elmënyën haza és megmondja az ő apjának, hogy né, az ő keresztapja mit mondott, a király. Mán a czigány erősen búsult a fián, hogy most vége kell legyen. És elmënyën (a fiú) a vásárra és veszen tizenkét csűrkét kotlóssal együtt. Hazaviszi az apjához, a czigányhoz és azt mondja:

– No apám, én megvettem ezeket, ezekkel meg kell mentsem az életemet. -435-

– Kössél czifra pántlikát a nyakukra, úgy ereszd el őket, ha kimész az erdőre.

– Apám, nem jól tanítasz, mert azt számba veszik a szolgák, tudják, hogy emberi kéz csinálta, hanem tudod mit mondok én? Itt van húsz keréczár, menj, vegyél arany festéket. Béfestjük a csűrkécskéket és a kotlóst, elviszem az erdőszéjbe s ott eleresztem.

Minyátt elmënyën az apja és hoz húsz keréczárra arany festéket és béfestik a csűrkéket kotlóssal együtt. Akkor felöleli a csürkéket és elviszi, a hol a cselédek szántogattak. Hármat az erdő széjibe elereszt a csűrkék közül és a hogy elereszti, hát bizony a cselédek meglátták a szép aranyozott tollú csűrkéket. Azt kiájcsa egyik szolga a másiknak:

– Jere héj, barátom, nëzd meg minyen szép csűrkék vadnak az erdőszéjbe. Gyere, fogjuk meg őket.

Ott hatták az ekéket mind a négy szolga és elmentek, hogy fogják meg mind a szép csűrkéket. A czigányfiú pedig mind bément az erdőbe és a másikok közül ës mind egyet-egyet eleresztett és a szolgák annyit futnak a csűrkék után, látnak az erdőben bennebb-bennebb mind többet. Azt beszéllik egyik a másiknak, hogy:

Akkor gondolta a czigányfiú, hogy elég benn van az az erdőben, hát csak ott hagyja a kotlóst ës. És meglátják a szolgák. Azt mondják egyik a másnak:

– Jertek héj, mert itt van a tyúk ës, ammég szebb és ha megfogjuk, akkor a király elejébe viszszük. Jól megajándékoz ezért a szép tyúkért.

A szolgák kergették eleget a tyúkot, de nem tudták megfogni. A még a szolgák a tyúk után jártak, a czigánylegény kijött az erdőből és úgy, a hogy a földben állottak az ekék, mind egész hazáig hajtotta ökröstől együtt. Kikiájcsa a királyt és azt mondja:

– Én nem bánom, haza hajtottam az ökröket, de nëzd meg, hogy az utat ës felszántottam!

Csudálkozott a czigányfiú űgyességén, hogy hogy tudta ő a marhákat hazahajtani a szolgák hirük nélkül.

Örökké kergették a szolgák a tyúkot, de nem tudták megfogni. Hát, a mint kijőnek az erdőből, látják, hogy nincsen se eke, se ökör. Hát látják, hogy az ország útja ës fel vagyon szántva.

Ezért az űgyességért a király a czigányfiút mëgajándékozta egy tővel (tűvel), de a szolgákat megbüntette erősen, hogy mért mentek el a marhák mellől. Megint azt mondja a fiúnak:

Elmënyën a czigánylegény, elbócsuzik még (a királynak?) az apjától ës, az anyjától ës, és a hogy -437- hazafelé indult, hát egy szénásszekér jött az ő községe felé. Egy jó barátja volt és azt mondja neki:

– Keresztapámtól most bócsúztam el és keresztanyámtól és mëgjándékoztak ingem egy tővel.

Azt feleli a szekeres ember, hogy üsse fel. De nem mondta, hogy hoa. S abbizon, felveti a tőt a szekér szalmának a tetejébe. Többet sose kapta (találta) meg a tőt.

– Apám, keresztapám megajándékozott egy tővel s én felvetettem a szénás szekérre és többet nem kaptam meg.

Ült a czigányfiú vaj három nap odahaza és elbeszélte az apjának, hogy a király azt mondta, hogy innet vándoroljon akármerre, a merre a szemével lát, mert hogyha el nem vándorol, akkor elpusztíttatja hóhérral. Negyedik nap bémerëndél a czigány neki és útnak ereszti, és azt mondja:

El ës mënyën a czigányfiú szolgálni és bészegődik egy paphoz egy esztendőre. S hogy bészegődik, elmennek ketten a pappal az erdőre, hogy vágjának vesszőt. Hát abbizon, vágnak vesszőt, de a czigányfiúnak mi jutott eszébe? Eszébe jutott, hogy a mikor hazunnat elindultak, hogy csak köményes czibrét adott neki a papné enni. Azt számítja magában:

Vágja a szegény pap a vesszőt, ő pedig hordja. De felét mind a vízbe hányta. Elmúlik dél és azt mondja a pap:

Hazunnat a papné délt küldött nekik, tébe kását. És ëppen úgy találta a szerencse, hogy a czigányfiúnak adták a kezébe. A czigányfiú pedig elévette és mind megette. A pap pedig csak vágta a vesszőt. Nem hagyott a papnak egy béfaló falást se. Vágta a vesszőt egész estig a szegény pap, de elig volt még egy fél szekér vessző. Felrakják a szekérre és béfogták a lovakat és elindulnak hazafelé. De a szegény pap úgy meg volt ehülve, hogy a szeme kéket, zöldet, vereset látott az éhség miatt. Azt mondja a szolgának a pap:

– Hajtsad édes szolgám a lovakat, mert éhel majd megdöglünk az úton. -439-

Hazaérnek és elbeszéli a papné a papnak, hogy hát ő küldött ételt. S kérdi a pap, hogy kitől. Azt feleli a papné, hogy a szolgától küldte oda. Eléhivatják a szolgálót és kérdik, hogy kinek adta a tébekását. Azt mondja a szolgáló, hogy a szolgának adta, a czigányfiúnak, a fazék kását. Ezeknek hallatára azt feleli a czigánylegény:

– Ó tiszteletes úr, a kerék talpához ért a fazék oldala és eltörött a fazék és nem mertem megmondani.

Ezt most látta a pap, hogy csak kifogás a szolgától, mert este, a mikor a vacsorához ültek, sem igen kellett a szolgának az étel, mert jól volt lakva kásával.

Gondolta magában, hogy tudná ő azt elirtani a háztól? Egyszer elmënyën a pap – volt neki vaj több mint hat-hét bihaja – béviszi a bihajokat az istállóba és megköti a válluhoz, ennik ad, kihíja a papnét és megfejeti, a tejet pedig vitte a templomba, hogy ott aludjék meg, mert ott nem nyúl hëzza senki. Ezt a szép szolgaja, a czigánylegény, látta, hogy a tejet a támplomba vitték. Addig leste a papot, hogy hova teszi a kócsot, hogy écczoka majd elveszi a kócsot.

Miután lefeküsznek a pap, hát csak elveszi a kócsot, elmënyën a támplomba és a tének a fölét mind leszedi és mind megeszi, és a támplomban való szent képeknek a száját mind békeni tével. Kiváltképen legjobban békente a Jézus képének a száját. -440-

Reggel odamënyën a harangozó, kinyitja a támplomajtót, hát meglátja, hogy a té mind meg van éve és a festett képeknek a szájuk mind bé van kenve. Szalad a paphoz és megmondja:

Elmënyën a pap ezekre a szavakra a támplomba és a festett képeket egytől-egyig mind megveri. Kiváltképen a Jézust úgy megverte, hogy majdnem ësszetörgelte darabokra.

Ezt a czigány szolga mind jól látta, hogy mit csinál a pap a festett képeknek a téj megevésén. Aval elmënyën, gondolkozik a czigánylegény, majd csinál abból ő egy komédiát.

Estére kerekedve a dolog, elmënyën és megint meglesi, hogy hoa teszi a pap a kócsot. Kezére veszi és ellopódzik megint a támplomba és a Krisztus képét ellopja a támplomból. Elviszi egy zöld burusztujos helyré és eldugja.

Másnap reggel a harangozó megint bémënyën a támplomba, hát látja, hogy a Jézus képe nincsen ott. Szalad megint a paphoz és mondja neki:

– Né, nincsen a Jézus képe sohól, mert megverte és a tisztán elszökött.

Aval megëjed a pap, elmënyën a támplomba és látja, hogy a Jézus képe sohól sincs. Mënyën haza és kérdi a czigánylegény szolgáját, hogy nem látta-é valahol. A czigánylegény azt feleli, hogy ő honnat lássa? Nem látta még a színét se. Azt mondja a czigánylegény a papnak, engedje, hogy ő menjen -441- utána, hátha megtalálja az úton. Azt poroncsolja a pap:

– No hamar, fogj hát lovat és tégy kötelet a szekérre. Né, adok ötszáz forintot. Ha megtalálod, fogd meg és kötözd le, de jó keményen.

Rögtön béfogja a czigánylegény a lovakat a szekérbe, zsebére vágja az ötszáz forintot, elmënyën egy más faluba, jól ria múlat az ötszáz forintra, ott ül valami két nap. Akkor elment és a burusztujból elveszi a képet és megköti a szénába és viszi hazafelé a papnak. Az aztán nagyon megörvendett, mikor visszahozta a Jézust. Még meg ës köszönte.

És azalatt ki ës telt a szolgának az ideje. És adott neki a pap egy esztendeig való szolgálatért egy ekevasat. A czigányfiú nem felejtette el, a mit az édes apja mondott, hogy a tőt a kalapjába kellett volna szúrni, hát kivágta a kalapját és az ekevasat feltette a kalapjába.

Elbócsuzik a paptól és mënyën haza a czigánylegény. Mikor hazaért, azt mondja az apjának:

– Te talán bolond vagy fiam. Az ekevasat nem teszik a kalapjukba, hanem azt béteszik egy tarisznyába.

– No hagyja el apám, mert ha elmegyek még szolgálni, akkor úgy teszek, hogy bérakom a tarisznyámba. -442-

Elig ült otthon egy három nap, megint beléunt az otthon való dologba. Megint elbócsuzik az apjától és elmënyën megint egy esztendeig szolgálni. Bészegődik egy jómódú gazdához. Megalkusznak egy tehenbe (így), hogy a gazda ád egy évért egy tehent. Becsületesen viselte a czigánylegény magát, egy esztendeig ott ült a jómódú gazdaembernél. Kitelt az esztendeje, a jómódú gazdaember odaadja a tehent. Kapja a fiú a fészit és a tehent mind ízre-porrá vágja. Bérakja a tarisznyába és felveszi a hátára és hazaviszi az édesapjához. Mikor hazaér ejjed (elijed) az apja, hogy mennyi éleséget hoz a fia. S azt mondja a fiú:

Azt kérdi a czigány a fiától, hogy elevenen adták a tehent? Azt feleli a czigányfiú az apjának, elevenen.

– No akkor nagyon rosszul tetted. Nem úgy kellett volna, hogy te bérakd a tarisznyába, hanem tettél volna kötelet a nyakába és úgy vezetted volna haza.

– No hagyja el apám, ha még elmënyëk szolgálni, akkor úgy teszek. Kötelet vetek a nyakára.

Elig telt belé egy három-négy nap, újra beléúnt az otthon való ülésbe. Azt mondja:

Elbócsuzik és elmënyën. Mënyën egy erdőháton. A mint mënyën, hát bizën kap (talál) ő egy ezüst kést -443- és egy ezüst kalánt és egy ezüst villát. Úgy számította magába, ő nem mënyën tovább szolgálni, hanem megint elkezd lopni. Tolvaj akar lenni. Mert ő kapott egy ezüst kalánt és egy ezüst villát és egy ezüst kést és ő abból majd megél, ha melléje lop.

A mint mënyën át az erdőn egy ösvenyen, hát mënyën utána egy pap és a vezet egy kecskét kötéltől fogvást. Hát a mint vezeti átol, megéhezik s úgy mondogat a pap magában:

– Ha én kapnék egy kést és egy villát, hát én minyátt egy jó vendégséget indítanék a kecskéből.

Ezt meghallotta a czigányfiú. Mënyën egy dobásnyira és le veti az ezüst kalánt, még mënyën egy darabig, akkor leveti az ezüst villát, mëg mënyën egy darabig, akkor leveti az ezüst kést. A pap pedig ment utána. De nem vette fel sem az ezüst kalánt, sem az ezüst villát, azt számította magában, hogy ha kalán van és villa, akkor kés ës kell melléje. Ha megkapja mind a hármat, akkor megköti a kecskét és visszatér és felszedi a kést ës, a villát ës és a kalánt ës. Igy tovább mendegél a pap és megtalálja az ezüst kést ës. Azonnal megköti a kecskét egy fához és visszatér, hogy szedje fel a kést, a villát s a kalánt. Addig a tolvaj czigány elvágta a kötelét a kecskének és egyszeribe megnyuzta. A bőrébe bétette a kecskének a husát és bébújt egy magyaróbokorba. A kecskének a fejéről nem vette le a bőrt, hanem közél volt egy tó, a kit Ördögtónak híttak és abba a tóba a kecskének a fejét bédobta. -444-

Visszatér a pap és meglátja, hogy a kecske nincsen a fánál, csak a kötele. Gondolta magában, hogy hova lehetett a kecske. Hát meglátja a tóban. Gondolta, hogy nagyon szomjú volt, hát elszakasztotta a kötelet és bément, hogy igyék. Kezdi híni a kecskét, de a kecske nem akart kijőni a tóból. Levetkezik a szegény pap, hogy menjen és húzza ki a kecskét a tóból. A czigány látta, hogy mán levetkezett a pap s bément a tóba. Addig szépen odament és a papnak a ruháját ellopta.

A szegény pap, a hogy a tóba bément, hëzzanyúl a kecskének a fejéhez, a kecskének a feje pedig belébillent a tóba. Azt számította a szegény pap, hogy az ördögök megették tisztán. S kijő a tóból, hát látja, hogy a gunyája sincs. Úgy fél hangon mondja magában, nem bánja, volt háromszáz darab arany a zsebében, ezüst kalán, ezüst villa és ezüst kés, nem bánná, ha el is vesztette, csak a ruhája volna meg, hogy szégyennel telve ne menjen haza. Aval kiszól a tolvaj czigány a bokorból:

Kiveszi a zsebéből a háromszáz aranyat, a kést, a villát, a kalánt, s kiveti a papnak a gunyáját, a pap pedig felvette magára és elment haza búsan, mert most nem volt se kecske, se kés, se kalán, se villa, se pénz.

A tolvaj czigány felvette a bőrbe kötött húst a hátára, zsebre vágta a pénzt és ment az erdőn keresztül. -445- Béért egy más királynak a tartományába. Annak a sűrű erdőnek a közepében volt egy romlóban való ház. Bémënyën, hát látja, hogy senki se lakja. Hát gondolja, jó lesz neki. Lerakja minden bágázsiáját abba a régi felhagyott házba. Aval gondolkodik, hogy jó volna most az apjáékat ës idehivatni, itt jobban élnének, mind odahaza. Azonnal a tolvaj czigány levelet írt az apjáéknak. Minyát felkeresték és látták, hogy minyen nagy boldogságban van a fiuk. Éltek valami három hónapig, nem háborgatta őket senki, abban a felhagyott házban.

Egyszer abb a tartományba való király elmënyën abb az erdőbe vadászni és rátalál arr a felhagyott házra. Bémënyën abb a házba és látja, hogy a czigány és a felesége és a fia van benne. Kérdi töllik, hogy mióta, hogy ott laknak abban a házban. Azt feleli a czigány, hogy majd három hónapja, hogy itt vannak. Kérdi a király, hogy miből élnek, mi a foglalkozásuk. Azt feleli a czigány:

– Király ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom, az én fiam nagy tolvaj és hord nekünk mindent, a mi kell.

– Igen, nagy tolvaj? Hát akkor holnap reggel jöön hëzzám az udvaromba. Van nekem egy csitkóm és ha azt ellopja, kap háromszáz darab aranyat. Hogyha el nem tudja lopni, akkor felakasztatom.

Elmënyën másnap reggel a czigányfiú a királyhoz. -446- Megjelenti a királynak, hogy ő jött, hogy megnëzze azt a csitkót. Azt mondja:

– Né, itt van a csitkó. De ha holnap reggel nem lesz ellopva a csitkó, akkor tudd meg, hogy felakasztatlak, de ha ellopod, akkor háromszáz darab aranynyal megajándékozlak.

Úgy ës tett a czigánylegény. Elment haza az apjához, elküldi és vétet az apjával három liter álombort. Felöltözik egészen koldusgunyába és elmënyën a király kapujához. A mikor elér a király kapujához, hát látja, hogy a kapuban két őr áll. Oan nagy hideg idő járt és kérte a két őrtől, hogy lëenek oan szüvessek, és ereszszék bé az écczokára, bár a kapun belől. Azt felelik az őrök a tolvaj czigánynak, hogy nem lehet, mert az écczoka egy tolvaj jő. Van egy csitkó az istállóban, azt el akarja lopni. Azt feleli a tolvaj czigánylegény, inkább ő ës őrzi. Odanyujtja a palaczkóban való álombort, hogy igyanak egyet-egyet belölle. Az őrök bizony elvették a palaczkót, egyszer-egyszer felhajtottak mind a ketten. S a hogy felhajtottak, mindjárt elaludtak.

Ezt látta a czigánylegény, mënyën az istállóhoz, hát látja, az istállóajtóban ës két őr áll. S azt mondja neki a tolvaj czigánylegény, hogy ereszszék bé az istállóba, mert itt künn igen hideg van, erősen fázik. Elbeszéllik az őrök, hogy nem tudják béereszteni, mert el akarja lopni egy tolvaj a csitkót. De mégës annyit kért a tolvaj czigánylegény, hogy megengedték. Béeresztik a pajtába a czigánylegényt. -447-

Odamenyen és látja, hogy a csitkón ül egy, egy fogja a farkát és egy a kantár szárát. Azt mondja nekik:

Leakasztja a nyakából a palaczkót és odaadja a ló mellett valóknak, hogy igyanak. Mindahárman ittak egy-egy keveset a palaczkóból. Miután ittak, odaviszi a palaczkót a két őrnek, a melyik a pajtaajtónál állanak és azokat ës megkínálja a palaczkóval. Azok ës isznak egyet-egyet belölle, de azt mondja a tolvaj czigánylegény:

Még egyszer-egyszer felhajtják mind a ketten, hát addig a más három, a kik a lovat fogták, elaludtak. A ki a ló hátán ült, aztot tette közephelyré a srajfára, a ki a farkát fogta, annak adta a seprü bütüjét a kezébe, a ki pedig a kantár szárát fogta, annak siritett szalmából egy hosszú kötelecskét és aztot tette a kezébe. Akkor megfogta a csitkónak a kantárszárát és kivitte a pajtából és elvitte.

Másnap reggel viszi vissza a tolvaj czigány a csitkót a királyhoz. Mielőtt megérkezett volna a czigány a csitkóval a király udvarába, már azelőtt jóval a király felkelt és kiment a pajtába, hogy megnëzze, a csitkót ellopta-é a tolvaj, vaj nem. Mihelyt a pajtaajtóhoz -448- ért a király, látta, hogy a két őr aluszik. Gondolta magában, hadd aludjanak, mert az écczoka őrözték a csitkót és most elfáradtak nagyon. Bémënyën a pajtába, hát látja, hogy nincs a csitkó, elvitte a tolvaj. Látta a czigánylegénynek az ügyes mesterségét. Azt kiájcsa a király annak az embernek, a ki a csitkó farkát fogta:

Az jettibe, a mint a seprübütü a kezében volt, azt gondolta, hogy a ló farka van. Úgy esett hanyatán, hogy a feje majd izré-porrá szakadott. A ki pedig a srajfán ült, azt kiájcsa:

A félfelől esik le a srajfáról. A ki a kantárszárat fogta, annak azt kiájcsa:

Akkorrá megérkezett mán a czigányfiú a csitkóval. Jelenti a királynak, hogy ellopta a csitkót. Azt feleli a király:

– Látom, barátom, czigány, hogy űgyes tolvaj vagy, nesze itt van a háramszáz darab arany. Hanem még egyre kérlek. Hogyha ezt megteszed, akkor négyszáz darab aranyat kapsz, de ha meg nem teszed, akkor felakasztatlak.

– Megjelentem néked. Az écczoka, ha a feleségem ujjából a gyűrűt ki nem lopod, akkor holnap reggel az akasztófán léssz. S ha pedig kilopod, akkor négyszáz darab aranyat kapsz.

Akkor nap éppen három embert akasztottak volt fel az akasztófára. Elbócsuzik a királytól, elmënyën haza, odaadja apjának a pénzt. Estére kerekedve elmënyën az akasztófa alá és egy embert levág az akasztófáról. Felveszi a hátára és mënyën a király udvarába. A mint bëmënyën a király udvarába, hát látja, hogy a királyi palotában még világ van. Odaviszi az akasztott embert és felnyujtja az ablak alá. A király pedig meglátja és azt mondja a feleségének:

Akkor még feljebbecske nyomta az akasztott embert, a király pedig kapta a fegyverét és rialő arr az akasztott emberre. Akkor a tolvaj hanyatán ereszti azt az akasztott embert, és szalad minyátt a király palotájának az ajtajához és az ajtó sórkához megbújik. A király pedig azt mondja a feleségének:

Aval kiment. Egy kicsi vártat mulva elmënyën az ablakhoz a tolvaj czigánylegény. Hát látja, hogy mán a királyné eloltotta a lámpát. Mënyën bé igyenëssën a királynéhoz. A mikor béér a királyné szobájába, a királyné mán álmos volt. Azt mondja a királynénak: -450-

– Add ide a gyűrűt, mert holnap elmënyëk ebbe s ebbe a városba, hogy legyen nállam.

A királyné pedig odatartja a kezét és a tolvaj czigánylegény kihúzza a gyűrűt az ujjából. S aval azt mondja a királynénak:

Meglátja a király sisakját az ablakfára letéve s egyet, jó nagyot ibrikál belé. S aval kimënyën.

Aval megharagutt a király, tudta mán, a tolvaj ellopta a gyűrűt. Felkel mérgesen, a sisakját felveszi, mérgéhez képest bévágja a fejébe. De jól le ës tisztelte az ábrázatját. Nem volt mit csináljon a szegény király, meg kellett mosdódni. Miután megmosdódott, lefeküdt a felesége mellé és nyúgodalmasan aludt reggelig.

És reggel korán jő a tolvaj, hozza a gyűrűt. -451- Jelenti a királynak, hogy ellopta a gyűrűt és kéri a fizetést. De a király négyszáz darab arany helyett nyolczszázat adott és azt mondta neki, hogy:

– Ezt a nyolczszáz darab aranyat csak azért adom, nehogy te valamelyik embernek megmondd, hogy beléibrikáltál a sisakomba, mert én ezt nagyon szégyellem.

A tolvaj elment haza, elvitte a sok pénzt az apjának. A czigánylegény újra elment egy más városba. Megúnta már a lopást, bészegődött két napra szolgálni. Két nap szolgált egy libát. De még nem felejtette el a czigánylegény, hogy mit mondott az apja, mikor a tehent hazavitte a tarisnyában. Hát most a kötelet riatette a liba nyakára és úgy húzta hazáig, hogy majdnem a szegény liba megfuladott, a mikorrá hazaért. Azt mondja az apjának:

– Látom, csak nem így kellett volna csinálni, hanem csak felöleld a libát.

– Látom apám, a mit én szolgálok, neked nem tetszik semmi. Hanem én többet nem megyek el, ha úgy beszélsz, szolgálni. Meg kéne házasodjam, mert né, most a libám él és feleséget kéne vegyek.

Nohát jó, az öregek el ës mennek, megkérik a -452- leányt. De addig az időig, addig a liba vaj tízet mán tojt, tíz tojást és kezdi kotolni. Megültetik a libát, hogy kotolja ki, de a czigánylegénynek minden gyönyörűsége csak a libájában volt, mert az volt neki a marhája.

Eljő az idő, ësszegyűlnek a násznépek, a lakodalmasok, hogy menjenek a menyecske után. Hát el ës mennek a menyecskéhez és kikérik és elmennek a támplomba, hogy eskesse őket ëssze a pap. S a mikor az oltár elejébe mennek, csak eszébe jut a czigánylegénynek a libája. Azt mondja az egész násznépnek, hogy csak várjanak, mert visszajő minyát, mert ő valamit odahaza felejtett.

A czigánylegény bizony elindult és elment haza. A hogy hazaért, bément a pinczébe, és ott levágja a libának a nyakát. Hát letépi a sok tolluját és magára rakja s riaül a tojásokra, és ott kezdi kotolni és otthagyja a sok lakodalmast a támplomban. A lakodalmasok várják erősen, hogy jőön a vőlegény, de a vőlegény nem akar jőni. Utána mennek, keresik a házban, de sehol sincs. Kezdik kiabálni: Vaszi hé! Vaszi hé! ő pedig a pinczében elkezdi: gi gá gá, gi gá gá, mint a hogy a liba szokott. Furt kiabálják, de csak libaszólást hallnak, egyebet nem. Azt számítják, hogy a liba csak csúfolódik véllik. Lemennek a pinczébe. Lehet, hogy kikotolta a liba és azért kiabál. És látják, a mikor a pinczébe bémentek, hogy nem a liba, hanem a czigánylegény ül a tojáson. Azt kérdik tölle: -453-

Kihúzzák onnat a pinczéből, felöltöztetik megint, elviszik a támplomba és összeesketik a menyecskével. Onnat hazajöttek, a támplomból és nagy lakodalmat csaptak. Vaj haromszáz döglött lónak a csontjából jó húros húst készítettek, vízzel aztán jól boroztak. Miután a lakodalom elmúlt, az apjáékkal egy házba összefértek, boldog életet élnek a menyecskével. A ki nem hiszi, elmehet a czigány burdéjukba, hát megtalálja őköt. Minden községben találhat egy-egy ilyen tanyát.

JEGYZETEK.

2. Rövidebb és kevésbé szép változata Lázárnál (Alsófehér vm. Magyar Népe, 177. l., XX. sz. m.). Más változatának irodalmi feldolgozása Arany Lászlónál (A veres tehén. Magyar Népmesegyüjt. [2. kiad.] 36.). A csángó változat mindkettőnél kerekdedebb és teljesebb.

5. Második fele, a sárkány megölésétől kezdve, többszörösen is közölve van. (V. ö. Erdélyi, Népd. és Mondák I. 459., Gaal, Magy. Népm. II. 100., Merényi, Ered. Népm. I. 79., Istvánffy, Palócz mesék, 107.)

6. A koldussal, a mészárossal és a korcsmárossal való jelenet előfordul Kálmánynak egy meséjében is, de nagyon zavaros, szinte érthetetlen előadásban. (A szabadságos katona, Szeged Népe II. 123.).

7. Nem nagyon népies és némely lényeges részében eltérő változatát l. Gaal, Magy. Népm. I. 104. (A szökött katona.) A csángó mese általában sokkal kedvesebb, de nincs benne megmagyarázva, hogy a katona miért viszi magával a kilenczvenkilencz kőművest. Gaal meséje szerint csak azon föltétel alatt ereszti ki az ördögöket a zsákból, ha egy pár elkárhozott lelket adnak ki neki a pokolból.

8. A tehénőrzés, az arany elvitele és a tolvajokkal való jelenet megvan Arany Lászlónál is (Dongó meg Mohácsi, Magy. Népmesegy. 218.), az utóbbi azonban ott nem olyan ügyes. Csak az utolsó jelenet külön, önálló meseként Lázárnál (Alsófehér vm. Magyar Népe, 168. l., XVII. sz. m.) és Magy, Népk. Gyüjt. III. 397. (A fotosi ember polturája.) -456-

9. Több csángó mesét, a melyek puszta változatai a Kriza-féléknek, kihagytam a közlendők sorából, de ezt, bár cselekvése szinte ízről-ízre egyezik a Mirkó királyfi czíművel (Vadr. 436.), mégis kiadom, mert tanulságosan bizonyítja, hogy Kriza meséiben éppen úgy ki van kerekítve és meg van stilizálva esztétikai szempontok szerint az elbeszélés népi anyaga, mint pl. Merényi vagy Arany László meséiben. A különbség csak annyi, hogy míg Merényi zsíros népiességgel, Arany László pedig irodalmi nyelven, addig Kriza kedves székely nyelvjárásban írta meg a maga meséit. A székely népnyelv tanulmányozása szempontjából éppen azért megbecsülhetetlen értékűek Kriza meséi, a magyar meseanyag tudományos kutatásában bizonyára tartalmuk is nyugodtan felhasználható, de a nép szerkesztő képességéről és elbeszélő stílusáról hamis képet adnak. Lehetetlenség, hogy a nép embere ilyen minden ízében kikerekített mesét tudna mondani. Az a mese, a melynek alapján Kriza vagy valamely gyüjtője megírta a Mirkó királyfit (természetesen kisebb-nagyobb eltérésekkel) csak körülbelül olyan lehetett, a milyen ez a csángó változat.

10. Első fele változata Kriza Möndölöcskéinek (Vadr. 449.) és az Angyalbárányok czíműnek (Magy. Népk. Gyüjt. I. 376.). Folytatásának számos pontban eltérő változatai A vasfejű ember (U. ott II. 375.) és A házasodni akaró királyfi (U. ott VII. 524.).

11. A bevezetés kivételével megegyezik Arany Lászlónak A tündérkisasszony és a czigányleány és Erdélyinek A három pomarancs cz. meséjével (Magy. Népmesegy. 148. és Népd. és Mondák II. 345.). Minthogy szebb meséink közé tartozik és eddig csak irodalmi feldolgozásban volt ismeretes, talán megérdemli a nép szájáról följegyzett alakban való másodszori közlést.

12. Jelentéktelen eltérésekkel megvan Erdélyinél is (Magy. Népd. és Mondák III. 306.). Szintén az előbb említett okoknál fogva tartom kívánatosnak újabb közlését. -457-

13. Két motivuma megvan az ismeretes Okos leány czíműben (Magy. Népk. Gyüjt. I. 478.).

14. Lényegében ugyanaz, mint Erdélyinél A mosolygó alma (Magy. Népmesék, 42.). Eleje és vége azonban ott nincsen meg, és a csángó változat egészében is sokkal költőibb. A három leány fogadkozása több más mesében is előfordul.

15. Változatait l. Gaalnál (A kígyó-királyfi, Magy. Népm. III. 86.), Merényinél (A kígyőbőr, Ered. Népm. I. 3.) és Mailandnál (Disznóficzkó, Magy. Népk. Gyüjt. VII. 394.). Mindegyiktől több tekintetben különbözik.

20. Megvan Gaalnál is (Magy. Népm. I. 222.), de csángó változata ügyesebb és közelebb áll külföldi rokonaihoz. (V. ö. Katona Lajos czikkét Ethnogr. XIV. 421.).

21. Az Erdélyinél (A három királyfi, Népd. és Mondák I. 459.) és Gaalnál (A kővévált királyfi, Magy. Népm. I. 159.) olvashatóknak szebb s jóval népiesebb változatai. Megvan Merényinél is (Vizi Péter és Vizi Pál, Ered. Népm. I. 79.), de más mesével összevegyülve, vagy a közlőtől eltorzítva.

22. Egy rövidebb változat Lázárnál (Alsófehér vm. Magy. Népe 179., XXI. sz. m.), egy hosszabb pedig Mailandnál (Magy. Népk. Gyüjt. VII. 413.). Csángó alakja annyira eltér mindkettőtől, hogy megérdemli az újabb közlést.

25. E mesét, mely verses formájánál fogva unikum a magyar népmesék közt, 1899 tavaszán jegyeztem le Fazekas Fóris Mihálytól, Pürkerecz legügyesebb mesemondójától. Fóris, egy akkor 45 éves csángó ember, könyv nélkül tudta az egészet, és világos tudatában volt annak, hogy rigmusokat mond, mert többször megakadt, ha a rigmust eltévesztette s ilyenkor gyakran helyesen ki is javította a legutóbb mondott sor szövegét. Minthogy a verses forma népmeséink közt egészen szokatlan, közelfekvő a gyanú, hogy talán valamely -458- kántor szedte versekbe, én azonban ezt nem tartom nagyon valószínűnek, mert Fóris, saját állítása szerint, még legényke korában tanulta két öreg pürkereczi csángótól, Móki Gyurkától és Szakál Istvántól, a kik 1899-ben már nem éltek ugyan, de a maguk idejében több ember egybehangzó tanusága szerint híres mesélők voltak. Ugyancsak ő tőle tudtam meg azt az érdekes adatot is, hogy Móki Gyurka és Szakál István a havasi erdőkben favágás vagy fürészelés közben rendesen a fejszecsapások vagy fűrészjárás taktusára mondták ezt a mesét, még pedig felváltva, néhány szót vagy sort az egyik és néhányat a másik. – Tárgya különben nem új. Változatait l. Gaalnál (Magy. Népm. III. 116.) és Istvánffynál (Palócz Mesék, 43.).

26. Az egész mese (a bevezetés kivételével) epizódként előfordul Mailandnál is (A házasodni akaró királyfiú, Magy. Népk. Gyüjt. VII. 524.) egy egészen más tárgyú mese keretében. Bár e szerint csak puszta változata egy már eddig is ismeretesnek, mégis közlöm annak bizonyítékául, hogy önállóan is él, de főleg tárgyának mesetani fontossága miatt, mert első fele, a gyűrü motivumáig, nyilván nem egyéb, mint az Odysseiának Polyphemos-mondája. Az óriás megvakításának motivuma előfordul különben Erdélyinek egy meséjében is. (A három vándorló. Magyar Népmesék, 148.) – Ezt az egy mesét a kiejtésnek hű jelölésével közlöm, hogy az olvasó egy kis fogalmat szerezhessen magának a hétfalusi csángó nyelvjárásról.

27. Bár szinte minden motivuma kisebb-nagyobb eltéréssel előfordul máshol is – a vadászjelenet pl. megvan számos mesénkben, a fázós, éhes, és szomjas ember motivuma Merényinél (Az ólombarát, Sajóv. Népm. I. 1.), de nagy mértékben stilizálva; teljesen új talán csak a szakácsnéval való epizód és a sárkányok ujjainak meglaposítása – mégis egyike a legérdekesebb magyar meséknek. Ügyes elbeszélő stílusa, és főleg meglepően egységes szerkezete, a mely a mese hosszúságát tekintve valóban bámulatos, páratlanná teszi az előzetes -459- simítás nélkül, híven eredeti alakjukban közölt magyar népmesék közt.

28. Hasonlít hozzá Arany Lászlónál Az aranyhajú herczegkisasszony cz. (Magy. Népmesegy. 184.).

29. A gyermek születésével kapcsolatos égi jelenésekre nézve l. Gaalnál (Magy. Népm. III. 23.) és Magy. Népk. Gyüjt. I. 501.

30. A mirha szóban e mese érdekes nyelvtörténeti régiséget őrzött meg. Nem egyéb, mint a köznyelvi marha szó, a melynek a régi magyar nyelvben tágasabb jelentése volt, mert bármiféle értékes dolgot jelentett, tehát (mint pl. e mesében) bűvös erejénél fogva értékes órát, nyaklánczot, nyakkendőt is. A csángók mindennapi nyelvhasználatában a marha szónak már nincsen meg e tágasabb jelentése, s az elbeszélő nem is tudta megmagyarázni értelmét; s minthogy csak itt fordul elő, ebből a mesének is régi voltára következtethetünk. A mirha alak nem a szónak mai, hanem régibb morha alakjából lett, valószínűleg a székely nyelvjárásokban elég gyakori o–i hangváltozás útján. Lehetséges azonban az is, hogy asszocziácziós úton összevegyült a bibliai mirhával, s hogy ennek hatása következtében került belé az i.

31. Második fele (a tehenek motivumától kezdve) megvan Kálmánynál (A szögény embör jövendő mondója, Szeged Népe, II. 128.).

33. A mese elején bizonyára tévedett a mesemondó. Helyesen úgy volna, hogy a királyleány kihirdette, hogy felesége lesz annak, a kinek találós meséjét meg nem fejti, de fejét véteti annak, a kiét megfejti. – Gyöngébb változata megvan Magy. Népk. Gyüjt. III. 339. (A táltos királyleány.)

34. Hasonlít hozzá a Merényinél olvasható Szép Miklós cz. (Sajóv. Népm. II. 1.) és Mailandnál a Borsszemvitéz cz. (Magy. Népk. Gyüjt. VII. 435.) Rövid kivonata megvan Vikárnál is, egy egészen más tárgyú mese végéhez tapadva. (Magy. Népk. Gyüjt. VI. 334.) E szerint az ördög lova azért kéri a csikóját, hogy várja meg, mert gazdája -460- véresre sarkantyúzza, a csikó pedig csak az alatt a feltétel alatt várja meg, ha gazdáját leveti. A csángó meséből nem tünik ki, hogy a monyas mért veti le végül az ördögöt.

35. Egy-egy változatát lásd Kálmánynál (A kis ürge, Szeged Népe I. 124.) és Krizánál (Csihán királyúrfi, Vadr. 472.). A csángó változat mindegyiknél ügyesebb.

36. Változatai Gaalnál (Egy tátosról, Magy. Népm. III. 15.), Merényinél (A hamupipőke, Ered. Népm. II. 1.), Papnál (Hamishitű Jancsi, Palócz Népk. 75.), Istvánffynál (Jankó, meg az aranyhajú leány, Palócz Mesék 68.) és Vikárnál (Jankó, Magy. Népk. Gyüjt. 320.). Mindezektől többé-kevésbé lényeges részekben eltér. A változatok tanúsága szerint a fiú aranyhajszálat, kacsatollat és aranypatkót talál, s a leány csak akkor lenne a király felesége, ha elhozatná neki azt a kacsát és azt a ménlovat, a melyek a tollat és a patkót elhullatták. A csángó meséből nem világos, hogy miért kívánja a leány a zsoltármadarakat és a ménest.

37. Eleje (a három leány fogadkozása és a gyermekeknek kopókölykökkel való felcserélése) többször fordul elő mesegyüjteményeinkben, de a cselekvény folytatása mindenütt eltérő. Folytatásában csak Kálmánynak egy meséje hasonlít hozzá (A kővel berakott királyné, Koszoruk I. 236.).

41. Első fele Krizánál (Az apám lakodalma, Vadr. 429.). Egyes motivumai itt-ott más hasonló fajú mesékben is, mások azonban egészen újak.

44. Nagyon elnyújtva és kiczifrázva megvan Erdélyinél egy mese első feleként. (A világ szép asszonya, Népd. és mondák III. 195.).

45. V. ö. Erdélyinél A három királyfi, a három sárkány és a vasorrú bába czíműt (Népd. és Mondák III. 225.). Nem lehetetlen, hogy ez is és az előbbi is közvetetlenül Erdélyi gyüjteményéből származik, mert mindkettő olyan kivonatszerű. De az előbbi a tőlem följegyzett alakjában, bár sokkal rövidebb, mindenesetre szebb, poétikusabb. -461-

49. Szép változata a Merényinél olvasható Ólombarát czíműnek (Sajóv. Népm. I. 1.). Rövidebb és kevésbé szép változata Kálmánynál is (Nap, Hold, Csillag kiszabadítása, Szeged Népe III. 160.).

50. Gyöngébb változatát lásd Magy. Npk. Gyüjt. III. 343. (A három szerencsepróbáló.)

53. Ebben nyilván összevegyült két eredetileg különálló mese. Egy, a mely az ügyes tolvajról, és egy, a mely a bolond fiúról szól. Az előbbinek egyes részletei előfordulnak Erdélyinél (Zsivány Gyuri, Népd. és Mondák III. 325.), Merényinél (Tilinkó, Sajóv. Népm. II. 171.), és Magy. Népk. Gyüjt. III. 389. (Többet tud az apjánál). Az utóbbit (a melynek ide csak néhány motivuma tévedt) l. teljesen Merényinél (Bolond Jankó, Ered. Népm. I. 195.) és Magy. Népk. Gyüjt. I. 422. (Ihók s Mihók.)

Lábjegyzetek.

1) Az iránta esetleg érdeklődő olvasó megtalálhatja az Erdélyi Muzeum XXII. kötetében megjelent A csángó nép és csángó név eredete cz. dolgozatomban.

2) Brassóban mondta el.

50	testvérbáyja megint	testvérbátyja megint
144	útra, hazafelé,	útra, hazafelé.
150	S a kkor	S akkor
150	de én a nyúlhúst	de én a nyúlhúst.
152	Fogjátok meg jól	Fogjátok meg jól.
172	ez bárói ház	ez bárói ház.
179	Onann elvitték	Onnan elvitték
180	këjájcson sënkinek	këjájcson sënkinek.
181	juól mëgverë gette	juól mëgverëgette
227	hogy megegyezze-zenek	hogy megegyezzenek.
235	mondja a leányának	mondja a leányának:
272	sórkához a nyillásba,	sórkához a nyillásba.
366	Kije-jelentette a király	Kijelentette a király
428	mondotta, hogv:	mondotta, hogy:

Megjegyzések:

HÉTFALUSI CSÁNGÓ NÉPMESÉK

TARTALOMJEGYZÉK.

ELŐSZÓ.