The Project Gutenberg eBook of Erdély aranykora by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 283. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=etxiAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

ERDÉLY ARANYKORA

I. EGY VADÁSZAT 1666-BAN.

Mielőtt átlépnők a Királyhágót, búcsúzzunk el egy tekintettel Magyarországtól.

Egy jelenetet fogok előtökbe rajzolni, mely félig vaksors, félig mysterium, – félig vigalom, félig gyász. Egy pillanatnyi véletlen, s mégis egy-egy század fordulópontja.

Lelkemet nyomja a fölidézett események súlya, a megjelenő elmult idők alakjai elvakítják szemeimet. Vajha kezeim elég erősek legyenek visszaadni azt, a mit a lélek a bűvtükörben látott!

A Dráva mellékén vagyunk, egyikében azon végtelen lankaságoknak, mikben a vad is eltéved. Mindenfelé erdők, százados ihar- és égerfák, és az erdők tövében víz. Nagyszerű mocsár, melyből vizi virágok és sás helyett óriási szálfák nőttek elő, miknek lehajló galyairól gyökereket húz az élő víz szine. Ide építi rejtett fészkét a hattyú, itt tanyáz a koronás gém, a vak varju, az arany lile s egyéb fajai az emberkerülő vizi vadaknak, miknek alig téved ritkaságul egy-egy példánya a lakottabb vidékekre. Néhol egy-egy dombosabb helyen, honnan késő nyáron a víz aláapad, virágok nőnek fel, minőket tán csak az özönvíz után mutatott fel a föld, oly buják, oly ismeretlenek, minden fű, rekettye óriásira nő az iszapos földben, a tölcséres folyondár, a télizöld repkény oly vastag indákat hajtanak, mint a szőlő venyigéje, mik, egyik fáról a másikra kapaszkodva, összefonják azoknak derekait, lecsüggenek virágos sarjaikkal -2- a sötétkomoly iharfákról, mintha valamely hamadryad koszorúzta volna fel a neki szentelt berket.

S ha alászáll az est, akkor kezdődik a vizek országainak élete; egész falkái a vízlakó madaraknak szállanak fel a légbe, s az ungok egyhangú rekegési közől kiszólal a vízi bika szomorú kürthangja, s a zöld teknősbéka fütyülése; a hattyú megszólal, elmondja négyhangos énekét, melyet már a mesevilágba számítanak; mert hisz itt nincsen ember közel, e hely még az Istené!

Akadnak ugyan néha merészebb vadászok, kik messze be mernek hatolni ez uttalan, fűzfa- és nyárbokrokkal ellepett tömkelegbe, néhol csónakon kell a fák között bujkálniok, melyet minden pillanatban felfordítnak a víz alatt messze elnyulongó szakálas gyökerek; pedig ott alant több ölnyi víz a mélysége, s a sötétzöld hinár és a sárga mocsárvirágok, és a kis feketepiros gyíkok, mik köztük futkározva oly közel látszanak, mintha kézzel le lehetne értük nyulni, mind oly magas víz alatt vannak, mely a legszálasabb férfit is elnyeli. Másutt a sűrű rengeteg állja útját a naszádnak, a fák, miket ember soha sem irtott, ezredek óta halomra düledezve, ott rothadtak; a lehullott törzsököt kővé változtatta a víz, a hinár gyökerei, a fűnyüg fonalai, az iszalag indái össze-vissza nőttek, erős szivós bürűt képezve a víz szine fölött, mely hajlik, ingadoz, de le nem szakad a léptek alatt. A tórongy fodros szövevénye azután folytatni látszik a bürűt, tovább futva a víz szinén, de már az nem tartja fel a rá lépőt; még egy lépés, és ott a halál. Ez ismeretlen, szokatlan vidéket nem látogatja jótét-lélek.

Délfelé egyedül a Dráva szab határt e lankaságnak, az erdő szélin levő fák bele düledeznek a habokba, miket sokszor medrébe sodor a kiáradt folyam, a hajósok veszedelmére.

Északnak tovább tart az erdő, csaknem Csáktornyáig, s a hol megszünik a mocsár, ott makkos fák, cser, tölgy és bükk diszlenek, oly magasak, oly egyenesek, minőket Magyarországon alig látni másutt. A széles rengeteg tele mindig -3- a vadak minden nemeivel, legnagyobbak a vadkanok benne, mik nappal a mocsárban henteregnek; a szarvas sem ritkaság, s a mit találni, az nagy, erős és bátor; sőt akkoriban még bölényt is láttak e tájon, a mint esténkint a közelben fekvő totoveczi kölesvetésekre ellátogatott, hanem az a legkisebb üldözésre a mocsár belsejébe vette magát, a hova azt követni nem lehetett.

Az erdő szélében állt akkoriban egy vadásztanya, melynek több rendbeli épületei tanusítani látszának azt, hogy e vidék régóta kedvencz helye lehet valamely magyar vagy horvát főurnak. Némely épület egy századdal látszott idősebbnek a másiknál. A legódonabb egy tölgyfaderekakból jól-rosszul összerovátkolt kunyhó volt, tetejét benőtte a moh, oldalait befutotta a repkény, egészen be volt huzva élőzölddel, ajtaja fölé egy nagy szarvasfő volt kiszegezve huszonnégyágú fejdiszével. Az a körülmény, hogy a kis kalyibát a későbbi építkezők nem pusztíttatták el, némi kegyeletet enged gyanítani annak első alkotója iránt; beljebb az erdő felé látszott azután egy hosszú, pajtaforma deszkaszín, melynek egyetlen terme a később megnépesült vadásztársaságokat szokta magába fogadni; urak, csatlósok, paripák és agarak itt fértek meg bizalmas közelségben, ha a zivatar összeszorítá őket. Egy vén, terebélyes tölgyfa oldalához volt köröskörül építve egy csodás remetelak, úgy, hogy a középre maradt tölgy látszott egyetlen oszlopzata lenni. Az egész lak csupa vadkan-koponyákból épült, melyeket egyetlen vadászaton ejtettek el.

Végül egy emeltebb dombon, hol a kiirtott fák egy mosolygó tisztás tért engedének látni, tünt fel a legújabb épület. Egy kisded izléses mulatókastély, oszlopos homlokzattal, piros tetővel, márvány erkélylyel, kiülő rondellákkal, szines ablakokkal s a középkori építészet egyéb sajátságaival. A közelében fölhányt és félbenhagyott bástyák, egy-egy nagy rakás négyszögű kőhalmaz, a mély sánczárkok s magának a mulató kastélynak szertelen széles falai arra látszanak mutatni, hogy a ki építéséhez kezdett, -4- várat akart itt alkotni, tán a török ellen? két hosszú sugárágyú s egy nagy vastaraczk, miknek eredetét bizonyítja a török fölirat, most is ott hevernek a ház hátuljában; hanem azután változtak az idők és kedélyek, s a későbbi utód tusculanumot épített a várnak szánt alapra.

Azon évnek egyik legderültebb napján, melyben eseményeink fonala kezdődik, számos vadásznép sürgött, forgott a vadásztanyán.

A nap alig veté szét első sugarait a sűrű fák között, a csatlósok, peczérek elővezeték aklaikból a paripákat, s a pórázra fűzött kopókat, melyek jókedvük előérzetében vihogva ugráltak vezetőik vállaira.

A hosszú társzekerek, mikbe bivalyok voltak fogva hatával, tizével, előre megindultak a kitüzött helyekre, hová az elejtendő vadakat fogják majd összehordani; a hajtásra kirendelt falusi nép baltával, villával, itt-ott puskával is fegyverkezve, csoportonkint elosztatott a vadászok által, az erdő hosszában ketten-hárman egy-egy faderékból vájt csónakot is vittek vállaikon, kiknek rendeltetésük volt az űzött vadat a mocsár felől visszariasztani, ha arra találna menekülni.

Minden emberen, minden állaton látszott az a vágy, az a sietség, maradni nem tudás, mely a vadászok előtt oly igen ismeretes, csak néhány vénebb vadász ért rá egykedvüen leülni a tűz mellé, szalonnáját pirítva.

Végre hallatszott a vadászkürt jeladása a mulatóház tornáczáról, a kisérők örömujongva ugráltak tüsszögő lovaikra, a peczéreket egyszerre jobbra-balra húzták a csaholó, ficzánkodó kopók, a vadászok föltekerték nehéz, kulcsrajáró puskáikat s várta mindenki készen az érkező úri népet.

Nemsokára egy csapat lovas szállt alá a mulatókastély dombjáról, néhány apródtól kisérve. Legelől jött egy magas, izmos termetű férfi, a vidék földesura, a többiek mintegy önkénytelenül maradtak hátra mögötte. Széles vállai, nagy domború melle herkulesi erőre látszottak mutatni, -5- arcza naptól barnult, s oly csodálatosan ép, hogy semmi korosság nyoma sem látszik rajta; rövidre vágott szakálla, s erős bajusza, mely fölfelé van fésülve szálasan, martialis tekintetet adnak arczulatának, az erős hajlású sasorr, s a bokros, sűrű, szénfekete szemöld, büszke, parancsoló vonásokat rajzolnak arra, míg az ábrándos metszésű ajkak, a hosszúkás szelid kék szemek, s a tiszta, redőtlen magas homlok, valami költői fényt és árnyéklatot vonnak a különben oly daliás arczra. Rövidre vágott üstökét gömbölyű prémtelen süveg fedi, melynek tetejéből egy sasszárny mered föl; egyszerű zöld szőr-zeke van fölöltőül rajta, melynek zsinórjai össze sincsenek gombolva, láttatni engedve az alsó öltözetet, mely fehér szarvasbőr dolmány, szélein vékonyan sujtásozva ezüst zsinórzattal, oldaláról széles elefántcsont hüvelyű görbe kard lóg alá, s tenyérnyi vörös bogláros övéből egy görbe török kés gyöngyházas markolatja látszik elő.

A férfi mosolygó, szelid, halavány arcz, dúsgazdag gesztenyebarna hajfürtei körülomlanak vállaira, kis bajusza alig árnyékozza még be felső ajkát, kék szemeiben örök mosolygás, gondtalanság, könnyelműség tündököl, s ha izmos karjai, termete, melynek idegei minden mozdulatnál keresztüllátszanak a feszes dolmányon, el nem árulnák benne a férfit, ábrándos gyermeknek lehetne őt tekinteni. Fejét kócsagtollas nyusztkalpag fedi, öltözete nehéz, sodrott selyemszövet, vállairól pompás tigrisbőr csüng alá, mely körmeivel átkarolva az ifju nyakát, egy nagyszerű zafiros csattal van összekapcsolva. Paripája bogárfekete török mén, skófiummal és pillangókkal kivarrott csótárján gyöngéd hölgykezek himzései látszanak.

Az amazon kihez az ifju olykor áthajolva édes szavakat -6- látszik sugdosni, épen ellentéte ennek s épen azért illik úgy hozzá.

Komoly, bátor, életszinű arcz, szemei ragyogóbbak a gránátnál, gyakori szokása ajkait kissé fölvetni s szemöldeit, mik vékonyak, de sürűek, levonni szemeire, mi arczának némi büszke, megvető tekintetet ad, s ha azután ismét fölvillannak szemei, s ajkai, a korallnál pirosabbak, a lelkesülés egy saját mosolyától nyilnak meg, egy hősnő áll előttetek, kinél kar, szív és fő oly erős, mint bármely férfiunál. Jaspisfeketeségű hajkötegei félig lebocsátva vállaira, végeiknél fogva fel vannak szorítva hermelin kalpagja alá, melyről pompás paradicsommadár tollbokrétája hajlik féloldalra. Magas, délczeg termetét lilaszín világos bársony amazon-öltöny fedi, feszesen simulva karcsú derekához, s hosszasan folyva alá nehéz redőivel a rózsafehér arab mén oldalán. Elől ki van gombolva s kétfelé hajtva az amazon-öltöny, szabad tért engedve a lihegő kebelnek, mely egész nyakáig van fedve csipkefodraival. Az öltöny rövid ujjai szintén patyolatra himzett habzó csipkéken végződnek, melyeket sokszorosan tartanak fenn a kapcsoló aranyzsinórok. Bal lába fölött, mely a kengyelben nyugszik, fel van csiptetve a hosszú öltöny, háromszoros redőt képezve felakasztott rubin gombjaival s a fehér habzó selyem alsóöltönyt engedve láttatni, és a piros szattyán sarukba fűzött kicsiny kis lábacskák egyikét. Mezetlen hófehér karjai félig selyemmel himzett szarvasbőr keztyűkkel vannak védve, nem takarva el egészen annak hamvas bársonyát, melynek gömbölyű idomain keresztül látszanak olykor rándulni az idegek mozdulatai.

Az egész alak és arcz inkább hódolatra hí, mint szerelemre. E vonások nem mosolyognak soha. Nagy, sötét, tengermély szemei olykor a felé hajladozó ifjura vetődnek, és akkor annyi bűbáj, annyi szerelem sugárzik azokból, de az arcz még akkor sem mosolyog. Valami magasabb, nemesebb vágy látszik még akkor is arczán, mely több a szerelemnél, több a dicsvágynál, azon nagy lelkek önérzete -7- talán, a kik előre sejtik, hogy neveik örökké emlegetve fognak lenni?

E szép pár háta mögött két, öltözetéről főnemesnek látszó férfi lovagol. Egyik mintegy harminczéves férfi, hosszú, fényes fekete szakállal, csillagos homlokú erdélyi telivér paripán, a másik egy sáppadt, hajlott korú ember, kinek hosszú szőke bajusza őszbe látszik már csavarodni, nagy, kopasz, redős homlokát asztrakán süveg fedi, szakálla szorgalmasan van borotválva; öltözete a keresettségig egyszerű, ruháján, csizmáin semmi paszománt, lován semmi czafrang, nyakravalója, mely dolmányára kilóg, ócskának is beillik.

A környezők e legutóbbi férfit nem látszanak valami különös tiszteletben tartani, mely azáltal lesz még felötlőbb, hogy okos, úgy szólván ravasz arcza észrevehetőleg viseli magán a neheztelés nyomait az érzett mellőztetés miatt. E férfi arczát jól megjegyezzük, mert sokszor fogunk vele találkozni. Hideg, száraz vonások; – ritka haj és bajusz, szőke, őszszel vegyülve; – hegyes, kettészelt áll; – gúnyos, halavány ajkak; – veressel körzött élénk tengervízszín szemek; – messze kiülő szemöldök; – magas, kopasz, fényes homlok, mely az indulatváltozatok alatt keresztülkasul van szeldelve redőkkel. El ne felejtsük ez arczot; a többiek: a herkulesi dalia, a mosolygó ifju, a délczeg amazon csak futó képek leendnek előttünk, melyek jöttek, hogy elenyészszenek; csak ez utóbbi fog bennünket végig kisérni a történetek folyamán, rontva és teremtve mindenütt, a hol megjelenik, s kezében forgatva nagy emberek és országok sorsát!

A kopasz férfi közelebb húzódik mellette lovagló társához, ki a kezében levő kopjákat látszik hajtásra próbálgatni, s mintha régibb párbeszédet folytatna, dörmögve szól hozzá:

– Hagyjon kegyelmed ma nekem békét a politikumokkal, szólt ez türelmetlenül fölpattanva, kegyelmed egy -8- napig sem élhet cselszövény nélkül, de erre az egy napra kikérem, hogy hagyjon ki belőlök; én ma vadászni akarok, tudja, hogy milyen szenvedélyem.

Ezzel sarkantyúba kapva lovát, előre nyargalt, a daliás férfihoz csatlakozandó.

A kissé hevesen visszautasított férfi bosszúsan szorítá össze ajkait, s azzal egyszerre mosolyogva fordult az előtte haladó ifju leventéhez:

– Gyönyörű reggelünk van, kegyelmes uram, vajha mindenütt ily tiszta volna láthatárunk.

– Valóban. Felelt az ifju, azt sem tudva, hogy mit szóltak hozzá, míg a delnő közel hajolva hozzá, sötétlő arczczal susogá:

– Nem tudom miért, de nem tudok bízni ez emberben. Mindig kérdez, és ő maga soha sem felel.

E perczben a daliás férfi a vadászcsoporthoz ért, s hangos üdvözléseiket nemesen viszonozva, megállt közöttük.

– Dávid! kiálta egy vén ősz bajuszu vadászra; az levett süveggel oda lépett hozzá.

– Mindenki, kegyelmes uram. Csónakokat is küldtem a mocsár felől, hogy a vadat visszariaszszák.

– Ember vagy, Dávid. Most tehát indulj meg a vadászokkal és peczérekkel magad s kerülj el azon az uton, a melyen rendesen szokás járni, mi magunk úgyis elegen leszünk arra, a mit akarok. Mi egyenesen fogunk keresztülvágtatni az erdőn.

– De, kegyelmes uram, szólt ellenkezőleg a vén vadász, ismét levéve sipkáját fejéről, – én ismerem azt az utat, az nem istenfélő embereknek való. Az áttörhetlen bozót; a feneketlen vizek, a süppedő dágvány ezer életveszélyt mutatnak, végre a széles ördögárok, mely keresztben vonul át az erdőn, azon még senki sem ugratott át paripával. -9-

– Mi átmegyünk rajta, jó öreg, jártunk mi már gonoszabb helyen is. A ki velem jő, semmi baj sem éri, hisz tudjátok, hogy engem pártfogol a sors.

– Kegyelmes uram, szólt nyugodtan, csaknem sarcasmussal, én ugyan nagy balságnak tartom, hogy az ember semmiért veszélyeztesse az életét, kivált mikor arra nagyobb szükség van, hanem ezt már egyszer kimondta kegyelmed, tehát jól tudom, hogy meg fog történni; de tessék egy kissé széttekinteni és észrevenni, miszerint mi nem mindnyájan vagyunk itt férfiak, hanem oly nemből is van közöttünk valaki, a kit kalandjainkkal életveszélybe vinni gyöngédtelenség.

A dalia e beszéd alatt nem a szólóra, hanem folyvást az amazonra nézett, s nőttön nőtt és gyuladt a büszkeség lángja arczán, a mint észrevevé, hogy a délczeg hölgy mily nyugodtan néz végig kéretlen szószólóján, s azután mily önérzettel nyul azon strucztollakkal ékesített kopják után, melyeket apródja vitt utána, s azok közől egyet kiválasztván, nyeleit nyeregkápájába támasztva, valódi matadori állásban támaszkodik reá.

– Oda nézzen kegyelmed! kiálta föl a lelkesülés villámaival szemeiben a dalia. Ezt a leányt félti? Az én unokahugomat?

A dalia exaltált szavai, mint a harangszó zengtek vissza az erdőben. Nem hallatszott azon időben az övéhez hasonló hang; oly dörgő, oly mély, és mégis annyira csengő és átható.

Az amazon átengedé ölelni karcsu derekát a daliától, ki őt unokahugának nevezte, meg hagyta csókolni rózsapiros arczát, mert a magyar hölgy még akkor is el szokott pirulni, ha rokon csók éri.

– Hát hiába volna ő az én vérem, ha oly bátor nem tudna lenni, mint a legjobb férfi? Ne féltsétek ti őt, nagyobb -10- veszélyben is fog ő még lenni, mint most – és ott is helyt fog állni.

E jóslatterhes szavak után sarkantyúba kapta paripáját a dalia; a megbántott paripa toporzékolt, ágaskodott, de a vaskemény férfi térdeinek egy szorítása ismét megalázta. «Utánam!» kiálta az, s a tüneményes csoport eltünt nyomában az erdők sürűjébe.

Előzzük meg őket. Kerüljünk oda, hol a szarvasok delelnek az árnyékos ligetben, hol a tekenősbéka sütkérez a napon, s a kócsagok fürdenek.

Micsoda hajlékok ezek itt? ötével, hatával egy rakáson, itt a víz és pusztaság közepett, e leásott czölöpökből készült gunyhók, gömbölyű, agyaggal tapasztott, vesszőkkel befont tetővel; ki építette ide ezt a gátat? hogy a víz soha el ne fogyhasson a házikók küszöbétől. Ah, itt a kedves, szorgalmas hódok laknak, kiket a természet megtanított házat építeni, ez itt az ő telepük; e vastag gerendákat ők rágták le fogaikkal, ők hozták ide, ők ásták földbe gátnak, s évről-évre vigyáznak rá, hogy el ne romoljék. Ime, épen egy most búvik elő gömbölyű hajléka legelső emeletéből, mely a víz alatt van. Oly szeliden tekintget szét, soha sem látott még embert.

Jerünk odább. Vén odvas fa tövében egy szarvascsalád pihen. Egy szarvasbika és egy szarvastehén két kis ünőjével.

A hímszarvas kiállt a napfényre, délczeg alakja tetszeni látszik önmagának, meg-megnyalja sima, fényes szőrét, ágasbogas szarvával megvakargatja hátát, s büszke rátartó járással lépked körül, kényesen szedegetve vékony lábait, karcsu alakjának izmai hullámzanak mozdulatai közben.

A nőstényszarvas nagy lustán fekszik a süppedező fűben, olykor fölemeli szép fejét s oly okosan, oly érzően tekint társára nagy fekete szemeivel, vagy játszódó ünői után, s ha látja, hogy azok messze találtak távozni, valami nyugtalan, nyihogó, szűkölő sirást hallat, melynek hallatára -11- aztán előfutnak az egymást kergető kis eleven állatok, körültánczolják, átszökdelik anyjokat, lehenteregnek körüle, s annyi bohó, szeszélyes ficzánkodást követnek el, egy perczig sem tudnak nyugton maradni, minden tagjok mozog, és minden mozdulatok oly kedves, oly eleven, oly szeretetreméltó.

Egyszerre megáll merően a hím s elröffenti magát. Veszélyt érez, orrát feltartja magasra, orrlyukai széttágulva szaglálnak szét a levegőben, lábaival nyugtalanúl kapar, fejét leszegezve körülnyargalja a kis tért, s ágasbogas szarvait rázza fenekedve. Ismét megáll. Tágan kinyilt szemei mutatják az ijedelmet, mely ösztönében támadt. Egyszerre odafut nőstényéhez; valami mondhatlanúl gyöngéd nyihogással értetik össze orraikat; nekik is megvan a saját beszédjük, melyen egymást megértik. A kis ünő rögtön félve oda bujik anyja mellé, szüntelen reszketnek gyönge kis tagjai. A hímszarvas erre lassú, óvatos lépéssel eltávozik az erdőbe, alig hallik lépteinek ropogása. A nőstény pedig ott helyben marad, reszkető ünőit olykor meg-megnyalva, melyek visszacsókolgatják piros nyelvecskéikkel, s hirtelen fölkapva fejét s füleit hegyezve, ha valami zajt vél hallani.

Egyszerre fölugrik. Valamit hallott, a mit emberi fül még alig volt képes meghallani. Messze, igen messze elkezd az erdő zengeni. A vadászok előtt ismeretes ez a hang. A szarvastehén nyugtalanúl tekint szét, azután visszafekszik helyére s ott marad. Társát tudja, hogy visszajő, azt meg kell várnia.

A hajtás mindig közelebb-közelebb érkezik, s nemsokára csörtetve jő vissza a hímszarvas, szokatlan makogást hallatva fordúl társához, s ez arra hirtelen felszökik, s rézsút véve az utat a hajtás vonala előtt, két kis ünőjével együtt elszalad; a hím még néhány perczig ott marad s szarvaival fölhányja a földet, tán dühből, vagy elővigyázatból, hogy társa fektének nyomát eltörölje. Akkor fölnyújtja nyakát, s mint ezt ravaszabb szarvasoknál többször -12- tapasztalják a vadászok, elkezd hangosan ugatni, utánozva a kopók csaholását, hogy ez által azokat tévútra csalja. Azután hirtelen megugrik, s szarvát hátára kapva, eltünt nősténye után iramodik.

A hajtás hangjai mindig közelebb érkeznek. Az ebek csaholása vegyül az ütött bokrok zörejével, s a puskások kiáltozásaival; az erdő megnépesül, a fölriasztott nyulak, rókák sűrűen futkároznak a fák között, mindenünnen üldöző hangoktól riogatva; néhol egy nyilt oduba siet menekülni a lihegő róka s ismét visszaszökik onnan, visszariasztva a bennlakó borz tűzszemei által. A futó nyulak közt őgyeleg itt-ott egy ordas farkas, vérszomjat felejtve, néha megáll, farkát hasa alá csapva, szétnézve, hogy nincs-e valamerre menekülés, s üvöltve nyargal ismét tovább, kergetve az üldöző hangoktól.

Pedig mindez állatokra senki sem vadász, nagyobb, nemesebb vad van a hajtásban, egy czímeres szarvas. A hajtás csomózata mindig összébb hurkolódik, a kopók már nyomon vannak, egyszerre azon oldalról, merre a szarvas elfutott, megzendül a riadó kürtszó, jeléül annak, hogy a szarvas üldözőbe került!

Hajrá! hajrá! hangzik messzünnen; a szemközt jövő hajtók megállnak helyeiken, elállva az utat. Az üldöző zaj sebesen közelít.

Nemsokára hanyatthomlok rohanó csörtetés hallatszik, s a cserjéken keresztül vágtatva, eltünik az elfutott két szarvas, két kis ünőjével. Egy nagy, széles árok fekszik közöttük s a hajtók között; a két nemes vad villámsebesen szökell keresztül az összedőlt faderekakon s nemsoká az árokhoz ér. Elől is üldözik, hátul is, de hátul félelmesebb, a daliás férfi, a merész amazon s a szenvedélyes erdélyi vadász. A hím legkisebb erőfeszítés nélkül ugrik keresztül a széles árkon, lábait egyszerre kapva föl s fejét hátravágva, a nőstény is hozzákészül az ugráshoz, de ünői visszaijednek s elfutnak a parttól. Ekkor a nőstény szarvas összerogy, térdei megtörnek, s fejét hátrahajtva, ott marad -13- ünői mellett. Egy kopja, melyet az erdélyi vadász hajított rá, oldalába furódik. A megsebesült vad oly fájdalmas sirást hallat ekkor, mely az emberjajgatáshoz hasonló, még annál is szörnyebb, megölője sem mer hozzányulni sajnálkozásában, míg végig ki nem szenvedett, a kis ünők nagy szomorúan ott maradtak holt anyjuk mellett, elevenen hagyva magokat megfogdosni.

A keresztülszökelt hímszarvas azonban vérben forgó szemekkel nyargalt a szemközt jövő hajtókra, kik útját elállták, mérgesen, dühösen rázva nehéz szarvát. A hajtók ismerve a kétségbeesés által szerzett bátorságát e különben félénk állatnak, egyszerre arczra veték magokat előtte, szabad tért engedve neki, néhány kopó nyargal csupán elébe, azokat a dühös vad föltaszítá szarvaival, hogy véresen terültek el a földön, s azzal vágtatott a mocsár felé.

– Utána! ordítá mennydörgő hangon a dalia, s nekiugratott lovával az ároknak, melyen a szarvas átmenekült.

– Jézus segíts! Kiáltának az innenállók elszörnyedve, de a következő perczben örömujjongásra vált ijedelmök, a paripa átszökelt az árkon a merész lovaggal.

Az egész kiséretből csak ketten merték őt követni. A délczeg amazon és a szelided ifju. Mindkettőnek paripája egy perczben repült át az örvényen, a hölgy bársony ruhája, mint egy zászló lobogott röptében, mikor átszökelt, még visszatekinte büszkén, mintha kérdte volna, hogy lesz-e férfi elég merész, a ki utána rohanjon?

A kisérők jónak látták nem koczkáztatni e merényt, csupán az erdélyi ifju vágtatott neki, bár paripája az erdőben hátulsó lábát megsértette, s bizonyosan tudhatá, hogy az ugrást meg nem győzi; szerencséjére a szökés előtt egyszerre ketté szakadt nyeregszorítója, s ő épen a parton esett le lováról, mely csak első lábaival érhetve a túlpartot, végerejével egyet vágva magán, hanyatt zuhant a szakadékba.

A három lovas egyedül űzte tovább a kimenekült szarvast, mely egyszer kiszabadulva, vitte üldözőit magával -14- a lápos ingovány közé. A dalia legközelebb érte, az amazon és lovagja oldalvást futtattak, a sűrű fák miatt nem törhetve az egyenes irányba. A szarvas végre belevágta magát a sűrű náddal benőtt ingoványba, s uszott benne odább, a dalia mindenütt nyomában. A mint azonban a két ifju lovas szintén a sűrű nád közé vágtatott, egyszerre vad horkanással röffen föl előttük két undok vadállat. Egy vadkan fészkire bukkantak; a két szurtos vadállat ott hevert nagy süketen a nádból és sárból lehevert alomban, s csak akkor vette észre a közeledőket, midőn az ifju paripája épen rajtuk hajtva, egy párt az anyjukat döfölő koczák közül agyongázolt, a többi kis csíkos állatocska sikoltozva futott szerte a nádasban, míg a két vén fenyegető röfögéssel rohant megtámadóira. Az emse egyszerre felugrott s vaktában egyenesen neki vágtatott az ifjunak, a kan még egy perczig ülve maradt, sertéi szélylyel borzadtak, füleit fölhegyezé, agyarait összecsapkodva, s azzal hirtelen felszökve, vérben forgó szemekkel rohant az amazon felé, tompa röfögés közt.

Az ifju messziről, biztos kézzel hajítá el kopjáját az emsére, a süvöltő dárda megrendülve állt meg a futó vad koponyájában, hegyével agyvelejeig hatolva. A vad még futott odább, a fejébe vágott gerelylyel, mint egy monstrosus egyszarvú, szemeivel nem látott már, elfutott a lovag mellett, s nyögés nélkül bukott el távolabb.

A hölgy nyugodtan várta be a tajtékzó vadkant. Kopjáját visszakézre fogva, hegyével aláfelé irányzá, s lova kantárát rövidre szedte. A nemes paripa mozdulatlanul várta be veszett ellenfelét, füleit hegyezve, nyakát kissé félrehajtva nézett alá a vadkanra, s azon pillanatban, midőn az épen hasa alá ért s egy dühös vágással felcsapott hasához fehér agyarával, egyszerre felszökött a betanított mén, keresztül ugrott megtámadóján, mialatt az amazon ügyesen meghajolva a vadkan bal lapoczkája fölött mélyen döfte kopjáját.

A halálra sebzett vadkan ordítva dült el a fűben. Még -15- egyszer neki akart rohanni a hölgynek, de az ifju lovag leszökött paripájáról s egy karddöféssel megadta neki a kegyelemszurást.

E perczben hallatszott távolabb a kürtriadó. A dalia elejté a szarvast. A többi lovagok, kik nagy kerülő után csak most érkeztek a vadászat hőseinek nyomába, kitörő éljenzéssel fogadák a nap hőseit, a daliát, az amazont és az ifju lovagot.

A herkulesi férfi nyakig volt sárral befecskendezve, a többiek is mind, csupán az amazon öltözete volt tiszta és szakadástalan. A hölgy még ilyenkor is tud vigyázni ruhájára.

A dalia meglátva az unokaleánya által elejtett vadat, mely holtan elterülve még nagyobbnak látszék, az első tekintetre megdöbbent, mintha a veszélyre gondolna, melynek kedvenczét kitette s ijedten kiáltá el magát: «Ilonkám!» azután mosolyogva nyujtá neki kezét s diadalmas arczczal tekinte szét a körülállókon.

Mindenki sietett valami bókot mondani a bátor delnőnek, ki ezuttal azon szokatlan megelégülést látszék érezni, mely a szerencsés vadász tulajdona.

A dalia büszkén látszék szemeivel keresni az erdélyi ifjut, ki ismét uj paripára ült s kérkedve szólt hozzá, az elejtett vadkanra mutatva:

Az erdélyi vadász, némileg ingerült lévén előbbeni balesete miatt, de meg, mint erdélyi ember, nem hagyhatva szó nélkül, hogy valami különbnek tartassék Magyarországon, mint Erdélyben, – daczosan viszonza:

A kérdezőt e perczben semmi sem haragíthatta volna jobban ily feleletnél. A szenvedélyes vadásznak azt mondani, hogy szebb vad terem másutt, mint a mivel ő dicsekszik, kivált mikor azt kedvencze ejté el! -16-

– Jól van, jól van öcsém, dörmöge mogorván a dalia. Hiszen majd meglássuk.

Ezzel elfordult tőle a neheztelés nyilvános jeleivel arczán s parancsot adva, hogy az elejtett vadakkal térjenek vissza a tanyára, egész odáig senkihez sem szólt egy szót sem, csupán kedvenczével beszélt, annak hizelkedett, azt magasztalá.

Késő délután volt, mire a vadászok lakomához ültek; egy nagy sík pázsitos téren volt számukra fölterítve az erdő közepében az egyszerű, izletes ebéd; a bor és a víg szó helyrehozá a kedélyeket, beszéltek egyről-másról, háboruról, vadászatról, szép asszonyokról, költészetről (akkor ez divat volt a magasabb körökben, nem úgy mint most) és udvari intriguekről, össze-vissza; de a sok víg beszéd után sem felejtheté el a dalia, hogy neheztelőleg el ne mondja: «hát csak különb vadak teremnek Erdélyben!»

Az erdélyi ifjut nyügözni kezdé a tárgy, nem oly komolyan mondá ő azt; – a kopasz férfi észrevéve a feszültséget s más irányt adandó a beszédnek, fölvevé kupáját és elköszönté:

– De biz annak ne adjon, a bancsokos fejének, kiálta fel duzzogva, ha megvénültem úgy, hogy mindig verekedtem vele, csak nem fogok most imádkozni érte. Bolond az, a ki csak azért fárad, hogy gazdát cseréljen.

– Nekünk kegyelmes urunk a török, szólt közbe kétes mosolylyal az erdélyi ifju.

– Nem mondtam? nálatok még a török is szebb és jobb mint minálunk. Hisz úgy van! Erdélyben minden különb terem, mint Magyarországon; a vaddisznók nagyobbak, a törökök kisebbek, mint itt.

E pillanatban odalépett a daliához Dávid, a vén vadász, ragyogó szemekkel sugva valamit fülébe. A dalia arcza -17- egyszerre kiderült e szóra. Hirtelen felszökött helyéről: «adjatok egy puskát!» kiáltá s hosszú ezüst-veretes lőfegyverét kezébe kapva, ragyogó arczczal fordult vendégeihez: «Csak maradjatok csendesen, egy roppant óriási vadkan van a közelben. Meg fogod látni öcsém, szólt Miklós vállára verve. Kétszer űztem már ezt a vadat, most el fogom hozni. Valóságos utóda az aper caledoniusnak!»

S azzal ment szenvedélyes önfeledséggel az erdőrész felé, melyet a vén vadász mutatott neki. Azt is visszaparancsolta, senkit sem engedett magával menni.

– Én nem tudom mit érzek? szólt Ilonka suttogva a mellette ülő ifjuhoz, mintha attól félnék, hogy valami veszély éri nagybátyámat. Úgy szeretném, ha te ott volnál mellette.

– Nehogy utána menj, – szólt az erdélyi ifju, észrevevén annak készülését, dühbe hoznád azáltal, elvégzi ő azt maga is; a ki egész tatárhadakat emésztett föl, csak el tud bánni egy oktalan barommal.

A menni készülőt ott marasztották. A férfiak tovább ittak, a hölgy magábavonulva ábrándozott, minden perczben nyugtalanul tekintgetve az erdőszél felé.

Néhány percz mulva hallatszék a vadkan veszett ordítása, de nem azon ismeretes ordítás, mely a halálra sebzett vadkané, inkább valami sajátszerű meg-megszaggatott küzdés hörgő hangja. Mi ez? kérdezék egymástól. Tán csak kiáltana, ha valami veszélyben forogna? Erre ismét egy lövés hallatszott. Hát ez mi volt? kiáltának fölugrálva.

– Menjünk, menjünk oda, rebegé minden tagjaiban reszketve a leány, az egész társaság útnak indult a hallott lövések tája felé.

Alig haladt a dalia mintegy négy-ötszáz lépésnyire a berekben, midőn megpillantá egy nagy cserfa tövében a keresett vadállatot. Roppant túlizmos kan volt az, hátán és homlokán arasznyi magasan állt a fekete sörte, vastag nyakán ránczot vetett a pánczélkemény bőr, lábai hosszúk voltak és izmosak, nagy röfögő orrával fekvet turt magának a cserje között, s abba nagy idomtalanul végig hevert, a mint roppant fejét elhelyezte, agyarainak egy-egy ütésével karvastagságú csemetéket törve ki gyökereikből.

A mint a közelgő férfi lépteit meghallá a fenevad, boszusan emelé föl fejét s haragos agyarkodással tátotta el száját, féloldalt nézve megtámadójára.

A férfi féltérdre hajolt, hogy jobban czélozhasson, s hosszú fegyverét a vadnak irányozva, azon perczben lőtt rá, midőn az fejét egyszerre fölkapta. A golyó a vad koponyája helyett annak nyakába furódott, csak sebet ejtve rajta, a helyett, hogy megölte volna.

A megsebesített vad egyszerre dühösen ugrott fel fektéből, görbe agyarai szikrázva csattogtak össze, a mint egyenesen ellenfelére rohant; az ily dühös roham elől félre lehet ugrani, de a dalia nem volt az az ember, a ki ellenségét ki szokta kerülni. Elvetve puskáját, kardját rántotta ki, s szembe rohant a vaddal s egy irtóztató csapást intézett annak fejére, mely képes leendett azt állkapczáig ketté hasítani.

A veszélyes csapás a vadkan agyarát érte, e kőkeménységű csontot, s a kard markolatban törött ketté.

A csapás megszédíté a vadkant, s a mint agyarával felcsapott a férfihoz, csak könnyű sebet ütött annak czombján, mire ez két kézzel megragadva annak füleit, bősz dulakodásba eredt vele. Fegyvertelenül küzdött a fenevaddal; az hörögve, röfögve csavargatta fejét, de a férfi aczélöklei legyőzhetlen erővel fogták széles füleit, s midőn egyszer a fenevad két hátulsó lábára ágaskodott, hogy ellenfelét feltaszítsa, ez egyszerre óriás erővel egyet csavarított rajta s a vadkant hanyatt vágta, maga is rá esett s -19- akkor felkerekedve, lenyomta a hatalmasabb erő ellen hasztalan küzdő vadállatot s hasára ült nagy diadalmasan.

A vadkan egészen meg látszott magát adni, hályogosodó szemei elfordultak, orrán, száján folyott a vér, megszünt ordítani, csak hörgött, lábai begörbültek, orrát hanyatt szegte, néhány percz mulva bizonyosan el kellett volna vesznie.

A daliának csak kiáltani kellett volna nem messze levő társai után, hanem ezt szégyenlé, – vagy elvárni, míg a vadkan vérvesztés miatt magától kimúlik, ezt meg unni kezdé; ekkor hirtelen észrevevé, hogy török kése övébe van dugva s egyszerre véget vetendő a további tusának, fél térdével lenyomta a vadkan fejét, hogy azalatt, míg kését kiveszi, félre ugorhassék, s egyik kezével övébe nyult.

E pillanatban valahol az erdőben egy lövés roppanása hallatszék. A legázolt vadkan érezni kezdé, hogy ellenfele kezeinek s térdének nyomása gyengül, s azzal végső erejével egyszerre lehányva magáról a férfit, még egyszer hozzácsapott agyarával, és e csapás halálos volt: a férfi torkát hasítá fel.

Az odaérkező rokonok és vendégek a megölt vadkan mellett haldokolva találták a daliát. Jajgatva futottak hozzá, torkát kendővel kötözve be.

– Szegény hazám! rebegé keservesen Ilona, könnyes szemeit az égre emelve.

Csak a kopasz férfi vette más felé az útját: «mondtam, hogy másra is kell az élet, dörmögé magában. Ejh! másutt is él még férfi! Egy országgal megyünk odább».

Ez volt halála az ifjabb Zrínyi Miklós-nak, hazája legnagyobb költőjének s legvitézebb fiának.

Így halt meg a férfi, kit a sors mindig tenyerén hordozott, – honának szerelme, véde, dicsősége.

A vadásztanyát, a mulatókastélyt, hiába keresnétek ott. Elenyészett minden, a hős neve, családja, emléke.

A hadvezért, a státusférfit elfeledték, csak egy maradt fenn belőle, de él örökké: a költő.

II. AZ EBESFALVI HÁZ.

Egy egyszerű nemesi lak áll előttünk Ebesfalva aljában, szinte legutolsó ház a helységben.

Az épület inkább hasznosság, mint regényesség nézetei szerint van építve, minden czélra külön épület, alakra, minőségre, elhelyezésre. Két oldalt ólak, aklok, kocsiszinek, kőből, vályogból, vagy keményfa-deszkákból, ketreczek, szárnyas állatok számára külön csűrök, zsuppal fedve, s nagy tetejű birkarekeszek, hátul gyümölcskert, melyből egy méhes félszeg teteje látszik ki, s a széles udvar közepén a fehérre meszelt lakóépület, félszárnyra építve, előtte árnyékos diófák, melyek alatt malomkőből hevenyészett gömbölyű asztal áll. A lakó-udvar kőkerítéssel van elválasztva a szérüskerttől, melyben hegyesre rakott boglyák, megkezdett szénakazalok, s roppant nagyságú asztagok láthatók, miknek bubjáról kellemetlenül kiáltoz egy fölreppent páva.

Este van, a béresek haza takarodtak, az ökröket kifogták a széles társzekerek mellől, melyek érett tengerivel rakottan tértek haza, a juhnyáj kolompolva jön meg a legelőről, a sertések végig röfögve az uton, vágtatnak be a nyitott -21- kapun egyenesen futva vályuikhoz, a kakasok czivakodnak a nagy diófákon, hova már naplementkor elültek; a távolban hallik az estharangszó, még távolabb a kútrajáró falusi lányok éneke, a béresek marháik után látnak, ki egy nagy nyaláb friss kaszált muhart hoz, ki meg nagy sajtárban hozza a már kifejt habzó, illatozó sárgafehér bivaltejet. A konyhából kivilágít a lobogó tűz, melyre piros-pozsgás leány tart egy nagy serpenyőt, a jó rántás-illat messzire elérzik. – Majd hozzák az ételt nagy zöldmázos tálban, a cselédség a malomkőasztal körül telepedik s eszik jó étvágygyal, a fehér kuvaszok áhitattal néznek fel a falatozókra. Aztán elhordják az edényt, leszórják a tengerit a szekerekről az ereszek alá. Innen-onnan a szomszédból átjönnek a leányok, a tengeri-fosztásban segíteni. Ráülnek az illatozó halmazra, mely átfülik a nyers melegségtől, valami pajkos fiú érett tököt vájt ki, annak szemet, szájat vágott, s gyertyát gyujtva bele, kitette lámpásnak, a leányok úgy szeretnének tőle félni. A hozzáértő legények hosszú füzéreket fonnak a megfosztott tengeriből, megfordított szakajtóra ülve, és e csöndes munka közben foly a víg dal, folynak a tündéres mesék aranyhajú királylányról, s árva gyermekekről. Itt-ott csók nélkül nem is esik meg a tréfa, a mit hangos sikoltozás kiván tudtul adni; a kis gyermeknépek örülnek, ha tarka vagy piros csövet találtak a sok közt. S addig ülnek ott és mesélnek és dalolnak és nevetnek a legcsekélyebb semmiségek fölött, míg semmi sem marad alattuk, akkor jójczakát kivánnak egymásnak és csevegve, sikongva elbúcsuznak hosszan, a távozók végig dalolnak az utczán – féltökben vagy jókedvükben.

Azután letakarodnak mindannyian, becsukják az ajtókat, eloltják a tüzet, a komondorok felelgetnek egymásnak a faluban, a félhold feljön, az éji őr elkezd kiáltozni vontatott rithmusokat, a többiek alszanak és nem hallják az abban foglaltatott aranymondatokat. Csupán egy ablakában a faluvégi nemes háznak látszik még valami világ, ott nem feküdtek le. -22-

Egy vén, tisztességesen megaggott cseléd s egy ifjabb szolgáló a virrasztók. A vén asszony valami zsoltárból olvas keservesen, melynek minden sorát könyv nélkül tudja már; a szolgáló pedig, mintha nem dolgozott volna naphosszant eleget, guzsalynak ült s hosszú szálakat ereszget a selyemsima lenből, melyet tegnap tilózott, s ma gerebenezett el.

Eredj fekünni, Klári, szólt jó szívvel a vén asszony, elég lesz, ha én fenn vagyok. Holnap úgy is majd korán kelsz.

– Úgy sem tudnék addig elalunni, míg nagyasszonyom haza nem jő, szólt munkáját folytatva a leány, ha minden férfi itthon van is, úgy félek, mig ő meg nem jött, s ha pedig nagyasszonyom itthon van, olyan bizton érzem magamat, mintha kerített várban volnék.

– Biz’ leányom, sok férfinál többet ér ő. Hogyne, szegény? Annyi esztendő óta minden gond az ő vállán van, a mi csak egy férfit illet. Az egész nagy gazdaságot neki kell folytatni, s mintha nem lett volna a magáé elég, testvérei Bánfiné és Telekiné nagyasszonyomék itt lévő jószágait is hozzá vette bérbe. Mennyi processusa van majd ezzel, majd amazzal, szomszédokkal, atyafiakkal; de bezzeg emberükre találnak ő benne; maga megy a birákhoz, a törvényszékre, s olyan okosan beszél, hogy tanulhatna tőle akármicsoda prókátor; hát mikor Bánfi János uram eljött ide legyeskedni, azt gondolva, hogy asszonyom is csak olyan fajta szalmaözvegy, hogy kiadta neki az utat! A jó ur azt sem tudta, melyik lábával lépjen ki? pedig királybiró volna. S aztán boszujában sarczoltató hadnagyot küldött ellenünk egy csoport lándzsás gyülevészszel. Ott voltál, úgy-e, mikor azokat kiverette asszonyom a faluból? Hogy elfutottak szegények, mikor meglátták, hogy asszonyom maga is puskát ragadott ellenük.

– Hiszen csak ne futottak volna! beszélt közbe kérkedőleg a tűzről pattant leány, tudom istenem, hogy majd én is végig huztam volna egynek a hátán a pemetefával.

– Látod Klári, hát mikor az asszonyember annyi ideig -23- kénytelen magára hagyatva a házat vezérelni, magát és családját maga erejével védelmezni, utóbb maga is hozzászokik ahhoz, hogy magát egészen férfinak tekintse. Azért van asszonyunknak olyan kemény tekintete, mintha soha sem született volna leánynak.

– De hát mondja meg kend nékem, Magda néni, szólt a leány közelebb húzva székét az asszonyhoz, sohasem fogjuk mi már látni nagyurunkat?

– Hjah, annak az Isten a tudója! sóhajta föl a vén dajka. Mikor szabadul ki, szegény, fogságából? Hej, de jól éreztem én a dolgot előre, de meg is mondtam, de nem is hallgatott rám senki. Mikoriban az Istenben boldogult fejedelem, György úr, nem érve be a maga országával, kiment lengyel királyságot keresni a szép feles magyar nemességgel, akkor ment el Mihály úr is vele. Hogy elmarasztottam, a nagyasszonyom is, mert csak fiatal házasok voltak még, magának sem nagy kedve volt hozzá a jó úrnak, mert inkább szeretett itthon ülni, könyveket olvasni, malmokat építeni, fákat oltogatni, de a becsület kivánta, hogy elmenjen. Én csak arra kértem, hogy legalább Bandi fiamat is vigye el magával. Jól is adta az Isten, hogy az is vele ment, mert a nélkül tán soha hirét sem hallottuk volna nagy uramnak. Mert a fejedelem úr, a holott meglátta, hogy a nagy marhasokaságú tatárt ellene hozzák, ő maga elszaladt haza, s a szép vitézlő rendeket mind ott rabolta el a pogány tatár, s elvitte keserves rabságba Tatárországba. A fiamat Bandit aztán, hogy hasznát nem vehették, mert a dereka megroppant, nagy kértére hazabocsátották, ő hozta hírét, hogy Mihály úr ott sínlődik a szomorú fogságban, s minthogy a tatárok észrevették, hogy a többi fogoly által milyen nagy becsületben tartatik, azt hitték valami herczeg, s oly iszonytató váltságdijat szabtak érte, a mennyit minden jószága, ha pénzzé törődnék, sem ér. Nagyasszonyom mindamellett nagyon megörült, azt hallva, hogy férje él, s mindjárt futott fáradott, hogy a váltságdíjt kiteremtse. De bizony sem atyafi, sem jóbarát nem adott ő néki semmit, -24- még csak zálogra sem, mert háborús időben fekvőre nem örömest adnak kölcsön. Ő tehát eladta minden drágaságait, a mit anyja házától elhozott, a szép ezüst tányérokat, drágaköves kösöntyűit, metszett arany serlegeit, mik mind őseiről maradtak volt még reá, meg a nagy, selyemmel hímzett, skófiummal kivarrott palástokat, filigrámos mentéket, gyűrűit, boglárait, rezgőit, hajszorítóját, karbunkulusos csatjait, igazgyöngyét, briliánt fülönfüggőit, egy szóval de mindenét, a miből pénzt csinálhatott. Úgyde mindez még fele sem volt annak, a mit a tatár kivánt. Ő tehát rögtön kivette bérbe testvére jószágait, törette, szántatta az elparlagult földeket, erdőket irtatott ki, hogy helyökbe gabonát vettessen, éjszakából csinált nappalt, hogy ideje teljék minden munkára; semmi nemét a gazdálkodásnak ki nem felejtette, a miből valami pénzt teremthetett, majd vályogot vettetett, s kőbányát fejtetett, a miért pénzt adtak a környékben, majd göbölyöket hízlaltatott, a mit örmény hajtsárok vettek meg tőle; maga járt vásárra mindenüvé, borát elvitte Lengyelországig, gabonáját Szebenig, mézét, viaszát, aszalt gyümölcseit Brassóig, sőt a gyapjuval Debreczenbe járt el, hogy jobb áron adhassa. S maga e mellett mily szigorúan élt. A cselédtől ugyan nem húzta el a magáét, de saját szájától mennyire megvonta a falatot; takarítás idején, hogy a mezőn egész nap künn volt, hetekig sem főzetett magának ebédet, egy kis kenyér, a mennyit egy gyermek is keveselne, volt minden étele, s rá egy pohár tiszta víz; elhiszed, hogy sohasem látta őt azért rosszkedvűnek senki, soha egy keserű könycsepp nem esett száraz kenyerére, melyre férje iránti hűsége miatt szorult.

– Úgy, fiam: hogy a mi pénzt ily fáradsággal, szűkölködéssel megtakargatott évről évre, épen ilyen időtájon mindig elhordta Bandi fiam Tatárországba, hogy Mihály úr váltsága leteljék. A szegény nagyasszony ez alatt saját szájától vonta meg a falatot. -25-

– Nem tudom biz én azt, fiam. Bandi mindig elhozta a kutyabőrt, melyre a tatár fölírta, a mit kapott, s a mit még kiván; asszonyomnál megvan, én bizony nem kérdezősködtem utána.

A leány elhallgatott, magában látszék gondolkozni, az orsó kétszerte sebesebben pörgött kezében, szíve gyorsabban dobogott.

– Most is oda van Bandi fiam, szólt az öreg asszony, unva a hallgatást; minden órán várom vissza, majd csak megtudunk már tőle valami bizonyost.

E perczben künn nyikorog a kapu, csörömpölő szekérke hajtatott be az udvarra, s a víg kutyaugatás tanusítá, hogy ismerős érkezett.

– Asszonyunk jő, szól a két cseléd, s mire fölkeltek helyükből, már nyilt az ajtó s belépett rajta Bornemissza Anna, Apafi Mihály felesége.

Délczeg, csaknem férfimagasságú asszony, izmos termetének karcsú, de erőteljes körrajzait az egyszerű, szürke lenszövetű ruha engedi láttatni. Mintegy 36 éves lehet, de arcza egyike azoknak, melyeken a késő vénségig meg nem látszik a kor. A szünteleni naponjárástól elbarnult, de a megtartott ifjúság bársonysíma hamva s az egészség természetes pirja annál sajátságosabb szépséget kölcsönöznek e rendkívüli arcznak. Tekintete meglepő, uralkodó, leigéző, de a varázs, mely benne rejlik, nem a vonásokban tűnik föl, hanem a bennök visszatükröző lélek kinyomatában. Magukban a vonásokban nincsen semmi kemény, semmi durva, éles, vagy férfias, a homlok domború, síma, egyetlen ráncz sem komorítja el, s mégis oly fönséggel tele; a szemöldökök gyöngéden rajzolvák, a szemek metszése bájoló, hosszú pillái félig árnyékban tartják a nagy, de nem vadfekete, hanem inkább mélyvilágú dióbarna szemeket, és e szemekben mégis annyi tűz, annyi villám látszik, és annyi hidegség: az orr, az arcz oválja, mind oly -26- nőiesen szabályos alkotásuak, maga az ajk, ha csukva van, oly szelid, oly édes, a többi vonások erőszakot látszanak rajta tenni, hogy mosolyát nem osztják, és ha megnyilik, mégis parancsoló, oly büszke!

– Mégis ébren vagytok? kérdé cselédeitől. Szava kellemesen csengő volt, bár alhangjai élét kissé tompává verte a bánat.

– Meg akartuk várni kegyelmedet, hogy miattunk ne várjon odakin, viszonzá a vén dajka, tipegve úrnője körül, s annak palástját véve le vállairól.

– Nem jött még vissza Bandi? kérdé Apafiné szinte az elfogódásig mély hangon.

Apafiné hosszan felsóhajtott. Mennyi elfojtott bánat, mennyi messzetünő remény, mennyi lemondás rejlett e sóhajban! A nő erős lelke előtt végig futottak az örömfosztott élet annyi szenvedési, az erős küzdelem sorssal, emberekkel s tulajdon szívével: a fájdalomba oltott szerelem, mely csak vágyakat tudott termeni, élveket nem. Ismét egy küzdelmes éve mult el életének, melynek hangyaszorgalma egyetlen czélra gyűjté áldozatmorzsáit, s ki tudja, mennyi év kelle még, hogy azt elérhesse. És addig mindig fáradni, tűrni és szeretni örömtelenül.

Apafiné visszakényszeríté arczára szokott hidegségét s cselédjeinek jó éjt kivánva, szobájába készült távozni; Klári megcsókolá úrnője kezét, s a nő csodálkozva tekinte rá. Érzé, hogy kezére forró köny hull, s a leány nem akarja azt elereszteni, hanem arczához szorítja.

– Engem semmi sem, zokogá a leány. Hanem úgy megsajnáltam nagyasszonyomat. Már régen gondolkoztam valamiről, de sohasem mertem megmondani. Sokszor beszéltünk róla, hogy urunk fogva van, s váltságdíját nehéz lefizetni; – nekünk a faluban leánytársaimmal mindegyikünknek van nyakbavaló láncza, a mire annyi hiábavaló arany- és ezüstpénz van felfűzve, a minek senki sem veszi -27- hasznát. Mi tehát leányok összebeszéltünk egymással, hogy ezt a pénzt, melyre nekünk úgy sincsen szükségünk, összerakjuk, s odaadjuk nagyasszonyomnak, hogy küldje el nagyuram váltságdíjába. Ha nem lesz is elegendő, de annyival is több lesz.

Apafiné önkéntelen könynyel ragyogó szemében szorítá meg a parasztleány reszkető kezét.

– Köszönöm leányom, szólt megilletődve. Többre becsülöm ajánlatodat, mintha Bánfiné húgom tizezer aranyos nyakkötőjével kinált volna meg. De hisz az Isten majd így is megsegít.

E pillanatban lódobogás hallék künn az udvaron, s az ebek ordítva kezdtek el üvölteni.

– Ki az? – Talán zsiványok? A vörösüngösök, hebegé a vén dajka, s egyik cseléd sem mert az ajtóhoz közeledni.

Apafiné erre fölvevé a gyertyát s bátran az ajtóhoz lépve, felnyitá azt, kivilágítva az udvarra.

– Mink, akarám mondani – én: viszonza egy tétova hang, melyben mind a hárman Bandi hangjára ismertek.

– Ah te vagy az? siess, siess! kiálta örvendve Apafiné s betuszkolta az ajtón a nyilvános zavarban levő cselédet, ki kalapját forgatva kezében, nem látszott tudni, hogy min kezdje a beszédet.

– Egészséges, felele a szolga, örülve, hogy van mihez kötnie a szót, tiszteli, csókolja nagyasszonyomat. Azt izente, hogy – majd jó az Isten.

Bandi felelet helyett ködmöne zsebében kezde keresgélni, s minthogy annak nyilása igen magasan, feneke pedig igen mélyen esett, volt kínja az ábrázatjának, míg -28- a kutyabőrt előkereshette s szinte reszketett, a mint átadta asszonyának.

– Sok van-e még hátra? mit mondott a murza? kérdé Apafiné reszketésre hajló hangon.

– Nem igen sok van már. Mondhatni, hogy kevés, szólt lesütött szemmel Bandi s kalapja szélét kezdé rágicsálni kínjában.

Bandi elvörösödött. – Hát, – hát, – semmi sincs hátra! Kiáltá kitörő hangon s azzal véghetetlenül elneveté magát s rögtön utána sírva fakadt.

– Te ember! kiáltá indulathevesen megragadva a szolga vállát. Te elhoztad férjemet!

Bandi öklével mutatott hátra s fejével némán billentett, egyszerre sírt és kaczagott, szó sem jött ajkára.

Apafiné a végtelen öröm őrült sikoltásával rohant az ajtónak, s az már félig meg volt nyitva, valaki ott hallgatódzott régen és az – Apafi Mihály volt, a régen várt, az annyiszor megsiratott.

– Mihály! férjem! sikoltá az indulattól reszkető nő s magánkívül rogyott férje nyakába, érthetlen szavakat, gyöngédség, öröm és szerelem hangjait suttogva félig aléltan.

Apafi keblére ölelte a nőt, ki görcsösen látszott karjaival körüle fonódni, nem hallatszott más hang, mint a néma zokogás.

– Enyim vagy, – enyim vagy, hebegé suttogó szóval nagysokára az indulat rohamából magához térő hölgy.

– Tiéd vagyok, szólt Apafi, és esküszöm, hogy sem ország, sem világ tőled többé el nem szakaszt.

– Oh Istenem, mennyi boldogság az! kiálta fel Anna örömkönnyes arczát az égre emelve. Mennyi örömet hoztál nekem vissza! rebegé ismét férjére borulva, s arczát annak keblére temetve.

– És ha az egész világ enyim volna is, még akkor sem -29- lennék elég gazdag arra, hogy visszafizessem neked hozzámvaló hűségedet. Isten engem! ha egy országom volna, azt adnám neked, s még az is koldus-jutalom lenne…

Az örvendő, a szerető, a túlboldog pár egyedül maradt örömeivel, boldogságával. Késő éjszakáig égett ablakukban a gyertya. Mennyi, mennyi mondani valójuk lehetett egymásnak.

III. KÉNYSZERÍTETT FEJEDELEM.

Egy év folyott le Apafi Mihály hazaérkezte óta. Az ebesfalvi háznál nagy lótás-futás volt. Egyik kocsi fogatai alig pihenték ki magukat, már a másik indult útnak, a cselédeket küldözték ide-oda; látszott, hogy valami nagy baj van a háznál, de azért még nem tetszett senki szomorúnak.

A bizalmasabb kérdezősködőnek aztán megsugták, hogy Apafi Mihályné asszonyom minden órán várandós.

A jó Mihály úr egy perczre sem hagyta el szenvedő neje szobáját; mint mondják, az érzékeny asszonyságnak nagy vigasztalására szolgált férjét láthatni, ki nem szűnt meg őt édes, hizelgő szavakkal biztatni.

Egyszerre vad robogás hallatszik az udvaron s az őgyelgő cselédek nagy rémülésére mintegy huszonnégy arnót lovas vágtat be a ház elé, kiket egy nagyfejű török aga vezetett. A törökök mind szörnyen föl voltak dárdázva, késezve.

– Itthon urad? kiáltá le az aga az ijedtében sem jobbra, sem balra mozdulni nem tudó Andrásra. No, ha itthon van, folytatá, be sem várva a feleletet, hát mondd meg neki, hogy jőjjön ide, hadd beszélek vele! András még mindig nem tudott szóhoz jutni; a török újra rá nyomta: vagy ha ő nem jön ide ki, hát majd bemegyek én.

S azzal leugrott lováról s benyitott a pitvarajtón. András egy rövid szót bátorkodott hozzá szólni: «de nemzetes uram…»

– Jobb szeretném, öcsém, ha nem papolnál olyan sokat; s azzal belépett a pitvarba.

Apafi épen ekkor lépett ki neje szobájából, meghallva a kardcsörgést s szinte visszahökkent, a mint a nem várt vendéggel szembe találkozott.

– Jól van. Azt izeni kegyelmednek az én uram, a hires Ali basa ő nagysága, hogy menten minden időhaladék nélkül üljön kegyelmed szekerére és jőjjön ki az én uram táborába, Kis-Selyk alá, senkit sem hozván magával.

– No szépen vagyunk, dörmögé magában Apafi. Megbocsásson kegyelmed derék aga, az most épen lehetetlen, a feleségem betegágyban fekszik, egy pillanaton függ, hogy él-e vagy hal, nem hagyhatom most el.

– Hívasson kegyelmed orvost, ha felesége beteg, és gondolja meg, hogy azzal úgy sem fogja meggyógyítani, ha a hatalmas basa haragját magára gerjeszti.

– De csak egy napot engedjen kegyelmed, aztán nem bánom, ha fejem elütik is.

– Semmiképen sem ütik el a kend fejét, ha engedelmeskedik, ha pedig szót nem fogad, akkor hamarább baja lesz. Azért legyen kendnek esze.

Anna meghallá ott benn a szobában a kívül folyó vitát s aggodalmasan kiáltozá férje nevét. Apafi sietett hozzá, ott hagyva az agát a faképnél.

Apafiné azonban meglátta a függönynyilásokon fölül a törökök dárdahegyeit s kétségbeesve sikoltá el magát: «Mihály! téged el akarnak vinni!» s görcsösen szorítá férjét keblére. Nem bocsátlak, inkább öljenek meg engem, -31- mielőtt téged rabságra hurczolnának, hogy ismét elveszítselek!

– Csendesülj, édesem, biztatá Apafi, hisz én magam sem tudom, hogy mit akarnak velem? hisz nem vétettem a jámboroknak. Legfelebb is sarcz kell nekik, azt meg majd előteremtem.

– Oh én rosszat sejtek, szívem szorul, téged valami baj fog érni, rebegé a beteg nő, s azzal heves zokogásba törve ki, férje nyakába vetette magát: Mihály! én soha sem látlak téged többet.

Az aga ezalatt megunta magát odakünn s dörömbözni kezde az ajtón és kiáltozott:

– Apafi! Héj Apafi? Gyere ki, mert én be nem lépek a feleséged szobájába, mivel ez illetlen dolog volna tőlem; hanem azt megteszem, hogy fejedre gyujtom a házat, ha ki nem jösz.

– Már csak elmegyek, mondá Apafi, csókjaival csillapítva feleségét, ha ellenkezem, még nagyobb baj lesz belőle, de visszajövök, amint eresztenek.

Apafi használva e pillanatnyi elszédülés időközét, erőt vett magán s elhagyva feleségét, könnyes szemekkel lépett ki az agához.

– Hát csak nem fog kend kard nélkül jönni talán, mint egy paraszt ember, szólítá meg a török, menjen kend vissza és kössön kardot, s mondja meg a feleségének, hogy semmitől se féljen.

Apafi visszalépett szobájába, s a mint ágya felül leakasztá nagy ezüstös kardját, vigasztalólag mondá feleségének: lásd, aligha lesz bajom, mert akkor nem mondanák, hogy kardot kössek; bízzál az Istenben!

– Bízom, bízom, rebegé a nő, férje kezét csókolva hevesen, s szorongatva lihegő kebléhez, s aztán ismét elkeserülve sírva fakadt. Apafi, ha meghalok, ne felejts el! -32-

– Ah! kiálta fel Apafi, keserűen bontakozva ki neje ölelő karjaiból, s hirtelen kirohant a szobából, s a tenger mélységes fenekére kivánt valamennyi törököt, a ki született és születni fog.

Akkor aztán nagy búsan szekerébe vetette magát, s nem nézett sem égre, sem földre, hanem az egész úton azon eszmével küzködött, hogy ha felesége most meg találna halni, még csak el sem hagyták tőle búcsuzni. Ezzel aztán egész lánczolata a legbúsítóbb eszméknek volt összekötve.

Alig haladott Ebesfalvától egy órányira kiséretével, midőn a törökök egy vágtató lovagot vettek észre, a ki nyilván utól akarta őket érni. Figyelmeztették rá Apafit.

Eleinte hallani sem akarta, hogy mit beszélnek, hanem azután, hogy azt mondták neki, hogy a lovag Ebesfalva felől jő, megállíttatá szekerét s bevárta a hirnököt.

– Mi baj, András? kiálta dobogó szívvel Apafi a szolgára még messziről.

– Jó hír, uram! kiálta Bandi, asszonyunknak fia lett, ő maga, hála Istennek, túl van minden veszedelmen.

– Áldassék az Úr neve, sóhajtá megkönnyebbült szívvel Apafi, s visszabocsátva a hirnököt, a mint bánatának alapeszméje elröppent agyából, elmultak a többi aggodalmak is egyszerre, fiára gondolt és e gondolat mellett a kisérő törököket mind oly derék, becsületes, civilizált embereknek kezdte nézni, a milyet csak látott valaha a világon.

Késő éjjelre értek Ali basa táborába. Az őrök aludtak, mint a tök, az egész tábort el lehetett volna miattuk lopni. Apafit ott várakoztatták a basa sátora előtt, míg ő maga felöltözött, s midőn félrehúzták a sátor függönyeit, unszolva Apafit a belépésre, Ali ott ült a sátor hátuljában leterített szőnyegen, keresztbevetett lábakkal, háta mögött két czifra öltönyű szerecsen, kivont handzsárokkal. A sátor másik rekeszének szőnyegén egy pár hátul álló arcz kiütő lenyomata -33- látszék. Tán a basa hölgyei lehettek ott, kik fölkeltek hallgatózni.

– Kegyelmed azon Apafi Mihály, kérdé a basa az illő üdvözlések megtétele után, a ki több esztendeig volt a tatár murza fogságában?

– Igen is, kegyelmes basa, s a ki énnekem irgalomból elengedé váltságdíjam hátralevő részét.

– Igazítsa meg magát, kegyelmed. A murza elengedé a hátralevő váltságot, mert az én uram, a felséges szultán parancsolá azt ő neki; és még többet is fog kegyelmedért tenni a felséges nagyúr.

– Álmélkodva hallom és köszönöm, nem tudva, hogy mivel érdemlettem e kegyelmet; viszonzá Apafi.

– Hallotta a felséges szultán, hogy kegyelmed szomorú fogságában mily becsülettel, okossággal és emberiséggel viselte magát és hogy annyira meg tudta nyerni a többi foglyok szivét, mikép ámbátor a rabok között nem lehet rang, mert azok mindnyájan egyenlők, mégis a többi fogoly magyarok úgy tekintették kegyelmedet, mint a kire legtöbbet hallgattak. Ezt tekintve, de meg másrészről figyelembe véve azt, hogy a mostani fejedelem, Kemény János uram ő kegyelme, a magas portától nyilván el akar szakadni, elhatározta a felséges nagyúr, miképen kegyelmedet minden időhaladék nélkül Erdély fejedelmi trónjára emelje és abban megerősítse.

– Engemet? tréfálni méltóztatol, kegyelmes úr, hebegé Apafi, káprázván szemei előtt a világ.

– Igen, tégedet magadat, és azon nincs mit csodálkoznod. Ha a felséges úr akarja, basák, fejedelmek lesznek egy intésére rabok, koldusok, vagy halottak, és másik intésére közkatonák, nemesek, vagy rabok lépnek amazok helyébe. Te szerencsés lettél kegyét megnyerhetni. Élj vele és vissza ne élj.

Apafi vállat vont. Érzé, hogy még ilyen bajban nem volt. «Csakugyan megérezte előre a feleségem, hogy valami nagy veszedelem fog ma érni,» gondolá magában.

– Azért minden tétovázás nélkül siessen kegyelmed menten országgyűlést hirdetni, hogy a beiktatás czeremoniái mentülelébb végbemehessenek.

– Én! De hát ki fog az én szóltomra megjelenni? Uram, én legkisebb vagyok az ország nemesei között, kinevetnek vele s azt mondják, hogy bolond vagyok.

– Aztán nem is küldhetnők sehova a leveleket, mert a székelységet kivéve, mindent kezében tart Kemény.

– Azok között sem ismerem én a nevezetesebb embereket, mert nem vagyok közőlük való. Legfölebb oly embereket ismerek közőlük, mint Kun István, meg Daczó János, meg Naláczi István uraimék.

– Hát hívja meg kend Kun István, meg Daczó János, meg Naláczi uramékat, ha becsületes embereknek tartja.

– De hátha, fölteszem, hogy eljönnének, hát hol tartanók meg velök az országgyűlést? helyünk sincsen. Kolozsvárott Bánfi Dénes a sógorom, esküdt ellenségem, és ő a kapitány; Szebenben maga ül Kemény János.

Apafi kínjában elnevette magát. – Hisz nincs itt olyan ház, a hol csak harmincz ember is elférjen együtt! szólt újabb elevenséggel.

– Ott a templom! riadt rá a basa. Megtarthatják benne kendtek az országgyűlést: ha Istent tisztelni eléggé szép a ház, azt hiszem, egy embert megtisztelni is az lehet.

– No mert én nem tudok. Tehát üljön neki kegyelmed és írja meg a rendeknek a levelet.

Egy csausz rögtön asztalt, pergament és veres tintát hozott. Apafi leült, mint valami áldozatra szánt bárány, s első kezdetnek akkora betűt kanyarított a pergamentre, hogy a török fölugrott ijedtében s azt kérdte, hogy mi az?

– Mit «minekutána» és «annakutána»! Mit czikornyázza kegyelmed. Írja kegyelmed úgy a hogy szokás: «Mi Apafi Mihály, Erdély fejedelme, parancsoljuk neked, hitvány szolga, hogy a mint e levelet veszed legottan mi előttünk Kis-Selyk helységében megjelenni, fejed vesztésének büntetése alatt – el ne mulaszd.» Punctum.

Apafinak nagy bajába került capacitálhatni a basát arról, miszerint magyar nemesekkel nem szokás ilyen stylusban correspondeálni: végre is annyit megengedett neki, hogy fogalmazza hát úgy a levelet, a hogy neki jobban tetszik, de tartalma határozott legyen és parancsoló.

Apafi megirta a körlevelet. Ali basa rögtön lóra ültetett egy csauszt s elküldte vele lóhalálában azokhoz, a kiknek szólt.

Apafi kiverte pennáját és fölsóhajtott, mondván magában: Azt az embert szeretném most látni, a ki megmondaná, hogy mi lesz mind ebből?

– Addig pedig, a míg az országgyűlés összejön, itt marad kegyelmed táboromban.

– Hát nem mehetek haza a feleségemhez és fiamhoz? kérdé Apafi szívdobogva.

– Mehet kegyelmed a ménkőbe! majd hogy elszökjék előlünk! Ezek a magyar urak mind így vannak a fejedelemséggel, -36- a ki nekünk nem kell, az mindig a nyakunkon van a fejedelemkéréssel, a kit meg oda akarnánk tenni, erővel szökik előlünk.

S ezzel kimutatva leendő sátorát Apafinak, elbocsátá őt a basa, de a tiszteletére állított őrnek egyuttal az is utasításul volt adva, hogy el ne hagyja őt szökni.

– Ebben ugyan szépen benne vagyunk, sóhajta magában Apafi nagy resignatióval. Csak az az egy reménye volt még, hogy az urak, a kikhez a körlevél szólt, nem fognak eljőni az általa hirdetett országgyűlésre.

Pár nap mulva, midőn Apafi Mihály uram, reggel levén az idő, még tábori ágyán heverészne, ime betoppannak hozzá Kun István, Daczó János és Naláczi István uraimék, a többi székely nemesekkel egyben, a kikhez a körlevél szólt.

– Ugyan az Istenért, kiálta föl Apafi Mihály, hová jönnek ide kegyelmetek?

– Igen, de kegyelmeteknek lehetett volna annyi eszök, hogy ne jöttek volna el. Most mitevők lehetünk?

– Hát azt teszszük, hogy nagyságodat inauguráljuk ünnepélyesen, s ha kelleni fog, meg is védelmezzük székelyesen! felelt erre Kun István.

– Tessék kinézni a sátorból, szólt Naláczi, félretolva a szőnyeget, s egy csoport karddal és lándzsával fegyverkezett székelyt mutatván be, kik a sátoron kívül maradtak. Cum gentibus jöttünk mi, hogy ha fejedelmünknek elfogadtuk kegyelmedet, megmutathassuk, hogy nem tréfálunk.

Apafi Mihály uram vállat vont, s elkezdte csizmáit fölhuzni, de folyvást oly gondolkozó, mélázó volt, hogy beletelt egy órába, míg felöltözködött, mert minden ruháját félszeg vette magára, elébb a dolmányt, utoljára a mellényt. -37-

Körlevelére több száz nemes csoportosult össze Selyk alatt, a mit ő nem is gyanított, de nem is óhajtott.

Ali basa, kijövén sátorából, a vitézlő rendek közé lépett, s Apafi Mihály uramat kézen fogva előttük, egy ujdonatuj zöld bársony mentét adott reá s egy hermelinprémes süveget nyomva fejébe, tudtul adá az összegyűlt rendeknek, hogy tekintsék őt ezentul valóságos és igazi fejedelmüknek. A székelység éljent ordított rá, s Apafi Mihály uramat fölemelék vállaikra, úgy ültették fel a bársonynyal bevont emelvényre, melyet Ali basa készíttetett számára.

– Már most menjenek kegyelmetek a templomba, s esküdtessék meg a fejedelmet a maguk szokása szerint, præstálják a homágiumot egymásnak, már én beharangoztattam, kegyelmetek szolgáltassanak misét, a hogy illik.

– Azt még jobb szeretem. A dolog annál rövidebb bajjal történik meg. Itt van tisztelendő Magyari Ferencz uram, ő mondhat prédikácziót.

Apafi Mihály uram hagyott magával történni mindent, nem tett egyebet, mint hosszú bajuszát simogatta erre arra, s vállat vont, ha valamit kérdeztek tőle.

Naláczi s a többi székelyek jónak látták oly tisztelettel bánni vele a templomban, mely egy fejedelmet illet; Magyari Ferencz uram hatalmas prédikácziót improvisalt ex tempore, dörgő szózattal bizonyítgatva, hogy az Izrael Istene, ki Dávidot a juhok őrzésétől hivta el a királyi székre, s hatalmassá tette minden ellenei fölött, bizonyára tetszése szerint megtartandja most is, a kit kiválasztott, bárha ellenségeinek száma annyi lenne is, mint a mezőkön a fű.

E kis egyszerű templom sem gondolta volna, hogy valaha országgyűlés és fejedelemválasztás szinhelyévé legyen; de még Apafi sem, hogy mindez rajta essék meg.

Nem látott, nem hallott ő sem fölszentelést, sem prédikácziót, mert neki folyvást azon járt az esze, hogy már most ha Kemény el találja őt fogni, feleségét, gyermekét -38- kizavarják jószágából, hová lesznek azok szegények? hol huzhatják meg magukat? Utóbb eszébe jutott, hogy él még a Székelyföldön valahol István testvére, a kivel mindig föntartotta az atyafiságot, az majd csak pártjokat fogja, ha látja, hogy elpusztulnak.

E gondolatok annyira elfelejtettek vele mindent, a mi körüle történik, hogy a mint szónoklat végeztével a gyülekezet fölállott, hangosan rákezdve a «Téged Isten dicsérünk» hymnuszát, ő is felállt, elfeledve, hogy e szertartás most az ő tiszteletére történik.

Ekkor valaki hátulról két kezét vállaira téve, visszanyomta őt székébe, s egy ismerős hang dörmögé:

Apafi odatekintett, s megdöbbenve esett hátra székében. Testvére István állt a háta mögött.

– Kissé elkéstem, szólt István, hanem azért elég jókor jöttem s a meddig kegyelmed parancsolja, itt fogok maradni.

– Már bátya, sorsunk Isten kezében van, de a mi kezünkben is van valami, a mi bele szólhat: mondá ez, kardmarkolatára téve a kezét. – Kemény Jánosból az ország nagy része kiszeretett, nem kell magyaráznom, hogy miért? Kegyelmednek oka is, módja is van diadalmaskodni.

– Korántsem. Sőt nagyon örült neki, azt mondta, hogy -39- Erdélynek nem is adhattak volna jobb fejedelmet kegyelmednél, mert kegyelmed azt megérdemli, jobban mint akármelyik főrendi úr, a ki csak zsaroláshoz és tivornyázáshoz ért; s hogy nagyon sajnálja, mikép betegsége miatt nem jöhet kegyelmedhez, hogy biztatná és erősítené kegyelmedet.

– No akkor hát jobb szeretném, ha őtet választották volna meg fejedelemnek, mondá Apafi Mihály fél tréfásan, fél boszusan.

– Bizony vigyázzon kegyelmed, incselkedék István, mert a menyecske nagyon megszokta már otthon viselni a süveget, megérjük, hogy az ország süvegét is felteszi a fejére ha kegyelmed jól le nem szorítja a maga homlokára. Hanem ez csak tréfából van mondva…

(A közmondás szerint azonban minden tréfában szokott lenni valami valóság.)

IV. EGY LAKOMA A MAGYAR FEJEDELEMNÉL.

Kemény János uram ő méltósága e közben vigan ült és mulatott Nagyszebenben. A jó úrnak kiváló szenvedélye volt az evés; ha az ország minden kereke kihullott volna is, mégsem kelt volna föl ebédjétől s valamennyi tanácsosai közt legfontosabb ember volt mindig a szakács.

Épen ebédnél fogjuk őt találni. A község háza egészen rendelkezésére lévén bízva, azt udvari kisérete végkép elfoglalá; az udvaron sarkantyus, vasas katonák incselkednek a szolgálattevő szász menyecskékkel; az őrségre rendelt egy pár német muskatéros a kapufélfának támasztotta puskáját, s ismeretséget kötve az ételt visszahordó kuktákkal, nagy jucunditással dalol hirtelenében tanult magyar nótákat a kezével magasra tartott pohár bornak, s tánczol valami nagyon ártatlan tánczot, egyik térdét a levegőbe emelve, míg a magyar testőrhajduk, sárga dolmányban, zöld zsinórral nagy hallgatva ülnek itt-amott a fal mellett, -40- meg sem nézve a kezükbe nyomott kupa bort, hanem csak nagy komolyan beöntve az illető helyre egy hajtókával s visszaadva az üres kupát a barátságos kulcsárnak, a ki maga is alig áll a lábán, s nevetve kinálgat boldogot, boldogtalant s mintha könnyebben esnék neki hátrafelé menni, mint előre, neki-neki farol az ételvivő szakácsnak, ki magasra tartva kezeivel egy-egy ezüst tálon majd egy Bábeltornya mintájára épült, fölczukrozott, virágozott mandulatortát, majd egy nagy virágos porczelláncsebret, a melyben forró punchnemű ital fűszeres illata gőzölög szerte, majd egy nagy fatálat, melyen egy egész sült páva fekszik, pompás fejtollai s hosszú farka azon módon rajta hagyva, – bámult terheivel alig tudott végig futni az udvaron a nagy néptömegtől, mely ügyes bajok elintézése végett tódult össze s várja, míg a fejedelem megebédel, kapva azalatt bort, pecsenyét és süteményt, csak igazságot nem, a miért jött.

Benn az étteremben már vígan vannak az urak és asszonyságok. Az ebéd már régen tart, és még soká fog végződni. A franczia szakácsművészet minden tudományát remekbe látszik fölmutatni Kemény lakomáján. A természet minden országa ide van parancsolva az emberek ínyeit csiklandani. A mit Lucullustól kezdve a franczia gourmandokig föltalált a nyalánkság, izletest, szokatlant, rendkivülit, itt össze van hordva. Nagy ezüst hűtőkben mindennemű hazai és külföldi borok, pompás velenczei metszett és szinezett kristályüvegekben, az ezüst tálakon a legritkább vadak és madarak különnemű elkészítéssel; reszkető, átlátszó rózsaszin kocsonyák, miknek magyar ember a nevét sem tudja; nádmézbe főtt ind gyümölcsök, kakastaréjból készült ragoutok, ismeretlen csigák, inkább szemnek, mint szájnak valók; óriás tengeri rákok, ritka tengeri halak, egészen fölczifrázva, ételek, mikről kényes finyáskodásból hitették el magukkal az emberek, hogy jóízüek, mikor már a jót megunták; árticsóka, osztriga, teknősbéka, miket igaz embernek büntetés megenni: -41- rettenetes pástétomok merő csukamájból készítve; nagy kosarakban rózsaszínű hattyutojások, miket a vendégek mulatságul maguk főzhetnek meg a mindenki elébe rakott kis ezüst tojásfőzőben, alágyujtott borszeszlángban, s számtalan csodás ételnemek, miknek mindennapi ember rendeltetését sem tudja, s mindezek olyan halmazban, hogy hatannyi vendég is eleget látna belőlük; aztán a fűszeritalok mindenféle neme, ki milyet kiván, püspökital, barbarász, királypunch, vagy lengyel pálinka, semmi sincs elfeledve.

Minden vendég háta mögött áll egy apród, nagyhamar elkapva előle a tele tányérát, mihelyt oda nem néz s tisztával váltva föl; maga a fejedelem háta mögött Csáky László uram fia áll, ki büszke arra, hogy fia töltögethet a fejedelem poharába.

S a fejedelemnek sűrűen kelle töltögetni. Az erdélyi lakomák rendesen azon szoktak végződni, hogy az urak fogadásból neki ültek egymást leinni. Kemény János helyt szokott állni magáért. Most is fölhivta a bátrabbakat a szokott versenyre. Az urak nagyobb része nem fogadta el a kihivást, a Bethlenek, János, Farkas, Elek, ez a mindig józan faj, megköszönték a tiszteletet, és kihuzták magukat belőle, csak hárman fogadták el: Wenzinger, a német hadak vezére, egy magas, csontosképű, kopaszra nyirott férfi, világos kék szemekkel, kissé meghajlott nyakkal s alig látszó szőke szemöldökkel. A másik volt Béldi Pál, a székelység generálisa, háromszéki főkirálybiró, szép, kedves arczu férfi, komoly, magas homloka nyugalomra mutat, szelid szemei kissé ragyognak a bortól, hallgatag ajkai kissé mosolyognak, egyéb hatását nem venni rajta észre a bornak. Egyszerű, sárga kamukadolmány van rajta, piros ezüstös gombkötőmunka-övvel átkötve, fehér inggalléra szélesen kihajtva sötétkék nyakkendője fölött, sima hajzata középen kétfelé választva, fülei mögé van simítva s egészen hátrahull, kezei finomak és fehérek. Vele átellenben ül a másik vetélkedő, Bánfi Dénes, kolozsvári főkapitány, -42- a vármegyék generálisa. Középtermetű, széles vállu, büszke ember, aristokrata arczán valami vad negédesség uralkodik; nagy sürű szakálla köröskörül meg van hagyva, sötét gesztenyebarna fürtei elől rendezett csigás üstökben feküsznek homlokán, s kétfelől gazdag göndör fürtökben omlanak vállaira, gömbölyű arcza természettől is piros, most a bor még elevenebbé tette. Ragyogó szemei villogva tekintenek szét, ha valakihez szól, tokáját alászorítja, nyakát félreszegzi s éles, bántó hangon beszél, daczosan vagdalva hátra büszke fejét, vastag, fekete szemöldei untalan mozganak homlokán, végtelen lenézést tudva kölcsönözni arczának; öltönye sötétbibor dolmány, nagy zománcz gombokkal, mely fölé nehéz fehér selyem zeke van felöltve, hattyuval prémezve, kis rubin gombokkal, a zeke rövid ujjai könyökön felül nyitvák. Az arany vitézkötés úri hanyagsággal van félvállára vetve.

Maga Kemény János az asztal fején ül, kétfelől mellette Béldi és Bánfi felesége.

Kemény, miként ez Bethlennénál levő arczképén látható, minden érintkezés mellett a nyugati viszonyokkal, még folyvást a keleties viselethez tartotta magát. Nyirott fő, nagy szakáll, komoly, méltóságos arcz és kevés beszéd jellemzék, arczvonásaiban félreismerhetlenül uralgó volt valami végzetszerű kicsinylése mindennek, a mi körüle történik, mi rá nézve később oly veszedelmes catastrophát idézett elő.

A mellette ülő hölgyek egyike Bánfi Dénesné, egy finom, idegzetes gyönge kis teremtés, alig husz éves, tizenhatodik évétől kezdve heves, parancsoló férje jellemének befolyása alatt állva, szinte félénk, mint egy gyermek. Alig meri szemeit felütni, akkor is csak férjére tekint, kit hódolattal szeret. Nehéz habos selyem ruhája nyakát és vállait elfedezve, egy sor briliántos gombbal van összegombolva, nyakán egy széles czikkekből készült aranyláncz, mindegyik czikk közepén egy nagyszerű smaragd, fején gyöngyökkel szegélyezett selyem főkötő, mely csaknem -43- homlokáig lejő, irigyen takarva el a szép nő szőke hajfürteit.

Tulnan Béldi Pálné ül, férje és a fejedelem között. Még most vakító szépség, arcza szine, mint a fehér rózsáé, most át van gyuladva a lakoma hevétől, az egészséges pir szinte égni látszik rajta. Könnyelmű fekete szemei ragyogva tétováznak erre-arra, – piros ajka majd megcsattan, – szemöldeiben annyi beszédes báj rejlik, s ha olykor szempilláit félig lesülyeszti égő szemeire, tekintete elragadó. Fényes fekete fürteit főkötő helyett sajátságos művészettel körülfont gyöngysorok tartják össze; hátul egy kis gyémántos diadémra hajolva fel, melyről hosszú aranyfátyol csügg le a földig. Öltönye kivágott meggyszin bársony magyar váll, mely derékban feszesen simul karcsu termetéhez, elől szélesen szétnyilva s a himzett patyolat felett igazgyöngy zsinórokkal tartva össze, hófehérségű vállai félig kilátszanak a duzzadó rövid ujjakból, melyeket középen egy-egy nagy opál tart össze s fedetlenül láttatják a gömbölyű, tisztán alkotott karokat, melyeket csuklóban egy sor nagyszemű keleti gyöngy vesz körül. Kebléhez könnyelmüen van odatüzve egy halvány-piros rózsa.

Az asztal tulsó végin ülő Bethlenek nyilván szólják a tetszelgő asszonyt, kinek már eladó leánya van s mégis nyitott vállban jelenik meg, de annál nagyobb kedvét találja benne a fejedelem, és a heves Bánfi, s maga a szelid férj, ki bálványozza nejét.

A borverseny már meglehetősen felvillanyozta az urakat, úgy hogy közbe kezdtek dalolni a karzaton levő zenészek nótáiba, melyek egész ebéd fölött hangzottak, midőn nagy sebtében érkezik Haller Gábor, s egyenesen a fejedelemhez sietve, komoly képpel valamit sug fülébe. Kemény ránézett, azután a mint kezében tartá a serleget, azt nagy nyugodtan kiitta, s akkor erősen felkaczagott.

– Mondja el csak kegyelmed ezt az ujságot az uraknak, ők is hadd hallják. Kiálta fenhangon Hallerra.

– No csak mondja el kegyelmed. Ennél mulatságosabb történetet nem mondhatna. Ti oda fenn hallgassatok el a zenével. Ez gyönyörű tréfa.

– Nem sok az egész, – szólt Haller, vállat vonítva, – csupán annyi, hogy Ali basa megtette fejedelemnek Apafi Mihály uramat.

– Hahaha! kaczagott fel az egész társaság e szóra. A fejedelem tréfás negéddel fordult egyikhez is, másikhoz is.

Bánfiné elsápadva kapaszkodott férje karjába, ki oda könyökölve az asztalra, némi restelkedéssel mondá:

– Én ismerem szegényt nagy messziről. A feleségemnek valami rokonát vette el ő is. Sokáig volt tatár rabságban, onnan bizonyosan csak úgy eresztette ki a török, (haragban levén most velünk) ha meg hagyja magát fejedelemnek tenni; különben csak nem veszett meg.

Kemény tenyerével és szemöldei felrántásával mutatá, hogy nem érti a dolgot.

– Ki volt jelen? kik voltak a rendek? hisz a ki csak nevezetes ember az országban, mind itt van nálunk.

– Ott volt Apafi István, Naláczi, Daczó és többek, a székelység, közel egy pár száz.

– No majd megszámláljuk őket, ha egyéb dolgainkat elvégeztük, szólt kicsinylőleg a fejedelem; adjatok széket Haller uramnak!

– De nem várnak azok minket oda, hanem elébünk jönnek, azóta Segesváron vannak. -45-

– Tán biz el akar bennünket kergetni Apafi Mihály uram a maga kétszáz székelyével? kaczagott fel Kemény János.

– Kivánja nagyságod, hogy összedoboltassam a sereget? Nyolczezer fegyveresünk van, ha nagyságod akarja, úgy szétverjük a gyülevész népet, hogy kettő sem marad együtt.

– Maradjon kegyelmed nyugton, szólt fitymálva a dolgot Kemény, üljön le és igyék. Csak hadd jőjenek ők közelébb; mit fáradnánk mi elébük? Akkor legalább lovastul – macskástul elfoghatjuk őket. – Restellem, hogy kegyelmednek atyjafia azon ember, Bánfi Dénes uram; annyit azonban a kegyelmed iránt való deferentiából megteszek, hogy nem töretem kerékbe az embert, hanem – kitömetem.

– Adjatok poharat Haller uramnak! Folytassuk a dolgot. Ti odafenn húzzátok rá az elébbi nótát.

S újra megszólalt a zene, a czigányok palotást húztak, az urak összeütötték poharaikat s elkezdtek dalolni. Ott künn a csatlósok ugyanazt a nótát kezdték rá; a kiivott poharak repültek a falnak. Nem is volt ember, a ki poharát ezer darabra nem tudta törni, csupán Haller Gábor uram, minthogy legkésőbb érkezett s még józan volt, szégyenkedék a drága velenczei kristályban kárt tenni.

– Csapja kend az asztalhoz, hogy összetörjék! kiáltott rá a fejedelem; Haller Gábor uram aztán, hogy a fejedelemnek kedve teljék, szép engedelmesen és csinosan odakoczczantotta poharát az asztalhoz, úgy hogy az nyakban szépen, illedelmesen eltörött, s akkor meghajtá magát a fejedelemnek, szófogadó alázattal.

Bánfiné reszketve sóhajtott magában, rokonaira gondolva. Bánfi azonban, nehogy valaki azt gondolja, mintha az eset őt legkevésbé érdekelné, felugrott székéről s a -46- csárdás hangjai mellett fölkérte a szép Béldinét egy tánczra.

A menyecske készen volt rá, Bánfi átkarolta a szép nő karcsu derekát, s hevesen magához szorítva megforgatá őt maga körül, a heves hölgy tündérkönnyen fordult tánczosa karjain, dereka, csipeje oly érzékien hajlongott, keble hullámokat hányt a lenge patyolat alatt.

A többi urak is, a példától elragadva, felugráltak helyeikről s tánczba ragadva szomszédnéikat, szeszélyesen összezavart tömkeleget csináltak a társaságból, melyben mindenki tapsolt, tánczolt és ujjongott.

Bánfi heves, könnyűvérű ember volt, különben is szerette a szép asszonyokat, most meg a bor is hevíté; a mint egyszer szép tánczosnéja ismét karjára kerülve, égő piros arcza oly közel esett hozzá, egyszerre elfeledkezék magáról s az igéző szép hölgyet hevesen kebléhez szorítva, annak arczára egy forró csókot nyomott.

Béldiné felsikoltott, s eltaszítá az önfeledt férfit. Bánfi maga is megdöbbenve tekinte szét; azonban itt minden ember el volt foglalva saját jókedvével, senki sem látszott észrevenni sem csókot, sem sikoltást.

Béldiné mindamellett is neheztelve hagyta el a tánczot s az engesztelést hebegő Bánfinak boszúsan inte, hogy maradjon el tőle.

Senki sem vette észre, csupán a kit leginkább érdekelt, – a férj. Béldi szemei meglátták azt. Oh nem kell hinni, hogy a férj, a ki szeret, nem félt. Bár úgy tesz, mintha nem nézne, nem hallgatna oda, lát és hall és figyelmez. Ő meglátta, hogy Bánfi megcsókolta nejét, s bár úgy tett, mintha észre se venné neje megzavarodását, ki egészen felindulva kereste föl férjét, megfogta annak kezét s kivezette a teremből, ott künn megparancsolá neki, hogy menjen fel szállására s öltözködjék útnak.

V. BODOLA-VÁR.

Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, a mint az ember a bozai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérczeken keresztülvezető gyalogösvényeknek megkerüli a mély útat, meglátszik a Tatráng völgye.

Köröskörül mély lilaszínbe borult hegyek, melyek hátterében fehéren tünik elő a Kapri előhegy egettartó orma, tündökölve a korán leesett hótul; a köddel fátyolozott völgyben négy-öt falu tűnik elő, fehér házaival, mik kékes füstöt bocsátnak föl a zöld kerti fák közől; a Tatráng vize ezüstkéken csavarog a csendes falvak alatt, itt-ott, a míg a hegyek közől kijut, zuhatagokat képezve, melyek habfehér ködöt mutatnak a távolból; a felhők oly alant járnak a völgyben, hogy néha majd ezt, majd amazt a tárgyat takarják el a hegycsúcson álló szemei elől aranyos fátyoltestükkel; ott látszik Hosszúfalú, messze elnyúlt utczájával, Zajzonfalva, kis templomának hegyes bádogfedele messze elragyog, a hogy a nap rásüt, Tatráng, épen a vízparton, melyre ott magas fa dobogóhíd van építve, messze, igen messze belátszanak nagysötéten, ködösen Brassó falai s akkor még jó karban levő fellegvárának kékes körrajzai. Alant a völgy fenekén van egy szétszórt falu, Bodola. A házak lent, a templom magasabban épült, s átellenben a helységgel látszik valami kis lovagvár, széles tornyokkal, fekete bástyákkal, kiülő ormokkal, nyugatfelé eső bástyája egy meredek sziklára van épülve, honnan épen a házak tetejére eshetik le az ember egy pár száz ölnyi magasról.

Különben csak messziről látszik oly sötétnek ez a vár, közelbe érve, meglátja az ember, hogy a távolból sötétzöld -48- bozótnak nézett koszorúja a bástyáknak mind megannyi virágos kert, – a nagy góth ablakok ékes czifrázatokkal s színes üvegekkel vannak földíszítve, – a meredek sziklákra a legjobb karban tartott kigyóút vezet föl, mohos kőpadokkal minden kanyarodásnál, – a szikla meredekén nagy mellvéd van fölvetve, s a vár hegyes tornyocskái mind pirosra vannak festve, szeszélyes alakú szélvitorlákkal.

A bozai szoroson át, Brassó felé vezető út egy pár órányi távolban visz el e kisded nemesi vár mellett, melyen azalatt, míg Kemény Jánost Szebenben hagyjuk mulatni, egy hosszú sor lovasságot látunk aláfelé szállani. Mintegy kétezer török lovas lehet, messziről megismerhetni őket turbánjaik piros tetejéről, s hófehér kaftánjaikról, köztük néhány száz havasföldi kurtány, barna szűrökben, hosszú fekete csalmákkal.

Az út szorossága miatt csak párjával haladhatnak a lovagok egymás mellett, úgy, hogy a csapat vége még most bontakozik ki a fölül csaknem összehajló hegyek közől, midőn az eleje már Tatránghoz jutott. Egy középtermetű, napsütötte arczú férfi vezeti a csapatot; szemei merészek, megtámadók mint a sasé; homlokán nagy sebforradás vonul keresztbe; szakálla apró fürtökbe van göndörülve állán, bajusza szinte gyors kunkorodással pördül föl kétfelől, e férfi szertelen heves természetét gyaníttatva, mit igazolni látszanak rövid, kemény szavai, fejének büszke emelgetése s heves tagjártatásai.

A falun kívül megállítá a sereget, s bevárta, míg a vége is megérkezik. Leghátul két podgyászszekér és egy nehéz, dinnyealakú hintó látszott döczögni. Ez volt minden nehéz teher, mit a török magával hozott. Az utócsapatot egy fiatal gyermek vezette, kinek telt, gömbölyű arczához oly különösen illett a komoly parancsoló tekintet s a villogó görbe kard. Alig lehet tizenkét éves.

Benn a kocsiban, melynek függönyei kétfelől ki vannak tárva, hogy az esti lég szabadon járhasson keresztül, egy -49- fiatal nő látszik ülni, mintegy 32 éves, félig törökös, félig keresztyénies öltözetben, a mennyiben bő selyem bugyogót s nyitott kék kaftánkát visel, de turbánját leoldta fejéről, s arcza török szokás ellen fátyol nélkül levén, egész nyugalommal nézeget ki a kocsiablakon, vizsgálva a tájat s a jövő-menő parasztembereket.

A török vezér rendbe állítja seregét a falu alatt. Úgy látszik nagy fegyelemhez van az szoktatva. Mindenki vezérére néz és meg sem moczczan. Balfelől a fiatal gyerkőcz, jobbfelől egy magas, szálas férfi állanak a csapat szárnyán. Hátul vannak fölállítva a kurtányok.

– Vitézeim! szólt a basa gyors, kemény hangon a csapathoz: – E helyütt tábort fogtok ütni. Mindenki helyén marad, fölnyergelt lova mellett, s fegyverét le nem oldja. Ferhád aga tizenketted magával bemegy a faluba, s megmondja becsületesen a bírónak, hogy küldjön ki negyven mázsa kenyeret, ugyanannyi húst, kétannyi szénát és zabot, fontját kifizetvén általjában négy asperével; sem többet, sem kevesebbet.

– Ti kutyák! Ne gondoljátok, hogy rabolni jöttünk ide. Helyeitekről meg ne moczczanjatok, mert ha megtudom, hogy csak egy ludat is elloptatok a faluból, kujásaitokat fölakasztatom, titeket pedig megtizedeltetlek.

– Ti követni fogtok engem. A többiek addig pihenjenek, mert még az éjjel folytatjuk az útat. Távollétemben Feriz bég parancsol.

– Ha Feriz bég parancsot fog tőlem kapni eltávozásra, akkor visszatértemig Ferhád agának engedelmeskedtek.

A basa ezzel kengyelvasát lova oldalába vágva, négy kisérőjével Bodola felé elvágtatott.

Ekkor a fiatal gyermek, kit a basa Feriz bégnek nevezett, katonás biztossággal rugtatott elő s csengő erős hangon adott a hadaknak parancsot a leszállásra; keményszájú -50- arab paripája hányta vetette magát alatta, szügyébe vagdalta fejét, két lábra ágaskodott; a kis vezér, mintha észre sem venné paripája ficzánkolásait, biztos öntudattal osztá tovább parancsait.

A vár ura, Béldi Pál, csak előtte való nap érkezett haza feleségével együtt, odahagyva szó nélkül Kemény János udvarát, s épen a tornáczon állott, midőn a török lovagok bevágtattak udvarára. Azon időben oly viszonya volt Erdélynek a törökkel, hogy az ilyes látogatás minden előleges bejelentés nélkül is megtörténhetett.

A basa meglátta Béldit, rögtön leugrott lováról, s a lépcsőkön felsietve hozzá, rövideden bemutatta magát.

– Én vagyok Kucsuk basa. Erre lévén útam, feljöttem hozzád egy szóra, ha ráérsz.

– Parancsolj velem, szólt Béldi, s maga előtt bocsátva vendégét, bevezette őt a várterembe.

Nagy négyszögű szoba volt az, falaira keleti vidékek festve; ablakai között hosszú, földig érő metszett tükrök, ragyogó aczélrámában. A márvány padlaton hosszú tarka szőnyegek keresztül vonva; körül a falakon emlékezetes ősök képei s egy-egy csomó régi fegyver, csodálatos alakzattal és összerakással; közepén egy nagy zöld márványasztal girbegurba lábakkal; szerteszét nagy karszékek, maroquinnal borítva, nehézkes faragványokkal. Egy átelleni ajtó az erkélyre vezetett, honnan messze a havasokra volt a kilátás; az alkony világa piros és lilaszín foltokat vetett a színes üvegeken át a belépők arczaira.

– Jól tudod, szólt Kucsuk, hogy most Erdély fejedelmi széke fölött nagy viszálkodás van az országban…

– Nem törődöm vele. S nem szándékozom magamat sem egyikért, sem másikért beleavatni, – felelt Béldi óvakodva.

– Nem azért jöttem hozzád, hogy vagy tanácsodat vagy -51- segítségedet ez ügyben fölkérjem; azt a kard fogja megoldani. A miért jöttem hozzád, csupán családi ügy s merőben engemet illet.

– Hallottad talán, hogy egy időben egy Kállay-leány itt Erdélyben egy fiatal török lovagba beleszeretett és – természetesen rokonai tudta és akarata nélkül, annak nejévé lett.

– Hallottam. Mondják, hogy a fiatal török ép oly hódító volt az asszonyokkal szemben, mint vitéz a harczban.

– Meglehet. A harcz hódításai azonban letörülték a szerelem hódításait az arczról; a mint láthatod, arczom keresztül-kasul van vagdalva sebhelyekkel; mert azon férfi, ki e nőt elvette, én vagyok.

– Én e nőt mindvégig hódolattal szerettem, folytatá a basa. Ez te előtted furcsán fog hangzani egy török szájából; hanem úgy van. Sem több nőt, sem rabszolgálót nem tarték mellette. Egy fiam van tőle, a kire büszke vagyok. Most oly élin állanak ügyeim, hogy vagy csodákat kell elkövetnem Isten segélyével, vagy elvesznem a harczban. Azt tudod, hogy Mahomed vallása nagyon ajánlja a csatatéri halált, arra én nem sokat gondolok, hanem eszembe jut nőm, ki ha engemet és fiát el találja veszteni, a legkétségesebb helyzetben maradand. Törökországban üldözni fogják azért, mert keresztyén maradt, Erdélyben azért, mert törökhöz ment nőül. Ott az én rokonaim, itt az övéi. E végett jöttem hozzád egy kéréssel. Téged becsületes embernek hallottalak emlegetni, nődet is derék asszonynak. Fogadd nőmet családod körébe. Annyi vagyont hagytam neki, hogy terhedre nem leend; csupán védelmedre lesz szüksége. Ha ezt megigéred, számolhatsz örök időre barátságomra és hálámra s parancsolhatsz kardommal, vagyonommal és életemmel, – azon esetben, ha megmaradok. -52-

– Hozd nődet ide, monda biztatóan, én és nőm mint testvérünket fogjuk őt tekinteni.

– Csak mint testvért ne! tréfálkozék Kucsuk. Nálatok a testvér szó azt jelenti, a mit nálunk az ellenség. Tehát elhozhatom őt?

– Szívesen látandjuk, szólt Béldi s parancsot adott csatlósainak, hogy a basa kisérőit vezessék vissza Tatrángig s onnan fáklyavilággal hozzák föl a basa hintaját.

Béldi ezalatt bemutatta Kucsuk basát nejének, s nem kis örömére szolgált, midőn neje a basa feleségéről úgy emlékezék, mint egyikéről ifjúkori barátnéinak, kit viszontláthatni természetes kiváncsiság és öröm ösztönzé.

Néhány óra mulva megérkezék a hintó, begördülve nehézkes fogatával a négyszögkövekkel kirakott várudvarra; Feriz bég lóháton kiséré.

Béldiné a lépcsőkig lefutott a basa neje elé s a mint az kiszállt hintajából, örömsikoltva fogadta:

A hölgy szintén ráismert Béldinére s azzal a két barátné egymás karjaiba rohant, összevissza csókolózva s kölcsönös hizelgésekbe törve ki, «hogy megszépültél, mily délczeg asszony lett belőled!» stb. stb.

– Nézd, ez itt fiam! szólt Katalin Feriz bégre mutatva, ki lováról leszállva, gyermekes gyöngédséggel sietett anyjához csatlakozni.

– Oh mily gyönyörű fiú! szólt Béldiné elragadtatva s a szép rózsa-arczú gyermeket magához szorítá, összevissza csókolá.

– Oh de nekem is vannak gyermekeim, szólt Béldiné, édes versenyzésével az anyai érzetnek. Látni fogod őket. Tud fiad magyarul?

– Magyarul? szólt Katalin, szinte sértett önérzettel. -53- Egy magyar nő gyermeke, hogy tud-e magyarul? Ilyet csak kérdezhetni is?

– Annál jobb, szólt Béldiné, úgy a gyermekek is hamar meg fognak ismerkedni egymással. Mert ti a mi családunkhoz fogtok ezentúl tartozni. Férjeink már elvégezték egymás között s mi annak igen fogunk örülni.

A kedves eleven házi nő azzal átölelte barátnéját és Feriz béget kézen fogva felvezette családi körébe, folyvást csevegve egymással s ezer kérdést és feleletet téve egymáshoz.

A kis női teremben vigan lobogott a kandalló tüze; nagy nehéz virágos selyemfüggönyök sötétíték el a falakat; kis elefántcsont asztalon pompás álló óra ketyegett, czifrázatai ragyogtak rubintól és chrysoprastól; a terem hátuljában dagadozó kerevetek kinálkoztak, metszett buzavirágszín bársonynyal bevonva; a középen levő kerek asztalon, melyről himzett persa szőnyeg omlott a földig, nehéz massiv ezüst karos gyertyatartó állott, syrent ábrázolva, ki mindkét kezével egy-egy szál viaszgyertyát tart magasra.

A csinos fehérmárvány kandalló előtt álltak Béldiné gyermekei, a nagyobbik Zsófia, egy tizennégy éves felnőtt leányka, finom alakzattal, szemérmetes arczczal, a tüzet látszott rendezni. Haja még egész gyermekesen volt két tömött tekercsbe fonva hátul s csaknem sarkig ért le kétfelől. E leány lett később Wesselényi Pál felesége.

A másik gyermek, – egy négyéves leányka, nénje lábainál térdel s füstölő virágokat szór a tűzbe. Ezt Arankának híják; nevét hajfürtein viseli, melyek aranyszőke csigákban hullanak le kis gömbölyű vállaira; eleven arcza, szemei, kezecskéi szüntelen mozognak, nénjének akadékoskodva, s fel-felkaczag ártatlan kedélylyel, ha nénje haragudni akar érte, a mi annak természetesen nem sikerül.

A két gyermek, lépteket és hangokat hallva az ajtóban, fölrezzen, a nagyobbik látva, hogy idegenek jőnek, ruháját igyekszik helyre simogatni, míg Aranka lármásan szalad -54- anyja elé, s annak térdeit átölelve, nevetően néz föl gömbölyű arczával reá.

Katalin megölelte a nagyobbik leányt, ki félénken hagyta homlokát megcsókoltatni.

– Hát öcsédet? őt is meg kell csókolnod, a kis Ferizt, szólt Béldiné s összetuszkolta a két tétovázó gyermeket, kik alig merték ajkaikat egymáshoz értetni. Zsófia fülig elpirult utána, s kifutott a szobából, s azon este nem lehetett rávenni többet, hogy mutassa magát.

– Oh te szemérmes nebántsvirág, kiálta utána kaczagva Béldiné; bezzeg Aranka merészebb náladnál. Ugy-e kis leányom, te meg mered csókolni Feriz bácsit?

A kis leány feltekinte a gyermekre s anyja köntösébe kapaszkodva, hátrahuzódott, de nagy sötétkék szemeit azért le nem vette róla. Feriz bég is, mintha egyszerre eszébe jutott volna, hogy hisz ő katona! bátran odatérdelt a kis leányhoz s azt magához szorítva, annak gömbölyű fényes arczára egy határozott csókot nyomott.

Aranka ezen átesve, hamar készen volt az ismeretséggel; leültette egy zsámolyra a kandalló mellé a török bácsit, s ölébe dülve, elkezdett tőle mindenfélét kérdezgetni, a mit látott rajta kardmarkolatától turbánja forgójáig.

– Hagyjuk játszani a gyermekeket, szólt vidám kedélylyel Béldiné s őszinte nyilt örömmel vitte barátnéját ki az erkélyre, mely a nő oldalszobájából a tatrángi völgyre mutatott kilátást, melyen végig ömlött most a hold világa.

Itt a két hölgy, – mialatt a férfiak komoly dolgokról értekeztek s a gyermekek játszadoztak, bizalmas beszélgetésbe eredt, mi annyi kellemmel szokott birni a fiatal hölgyek előtt, kik egyedül érzik magukat, s kivált, a kiknek annyi kérdeni és felelni valójuk van, mint ezeknek.

Kucsuk basa neje, középtermetű izmos, erőteljes nőnek látszék, domború keblén, széles vállain megfeszült a selyem kaftán, mely karcsú derekán aranyfonalas sárga -55- övvel átszorítva, kissé hosszabban nyúlt alá a szokottan viselt török női kabátoknál, alig engedve láttatni a piros selyem bugyogó ránczait, melyek kisded sárga papucsaira omoltak. A délczeg nő arcza kissé szokatlanul erős kifejezéssel birt; arczszine a leghevesebb véralkatra látszott mutatni; sűrű szénfekete szemöldei középett csaknem össze voltak nőve, s tekintete szinte égetett; a feltolakodó vér a legkisebb hevületnél kidomborulni kényszeríté ragyogó arczát, s ilyenkor forró piros ajkai szinte megcsattantak, s finom orra rózsaszín czimpáin látható volt a lehellet és vér lüktetése.

Béldiné maga mellé ültette őt s kezét megfogva bizalmasan, félenyelgéssel kérdé tőle:

– Azt gondolod, hogy egy magyar nő azért megy nőül törökhöz, hogy annak rabszolgálója legyen? Oh, férjem engem nagyon szeret!

– Keresztyén reformata, mint te. Reformatus pap esketett össze férjemmel is, tisztelendő Biró Márton uram, ki Konstantinápolyban számüzetésben él s kinek férjem köszönetül Perában parochiát alapított, hová az erdélyi urak s az ott lakó magyarok isteni tiszteletre járhassanak.

– Épen nem. A török azt hiszi, hogy minden vallás jó és mind az égbe vezet, csakhogy a magáét tartja legjobbnak s a legmagasabb égbe vezetőnek. Férjem pedig kitünően jószívű és felvilágosult a többi között.

– Minek? Tán azért, mert a költők rendesen azon szokták végezni regéiket, mikben egy törököt belebolondítanak -56- egy keresztyén leányba, hogy megkeresztelik s mentét adnak rá kaftán helyett? Hadd lássatok most már olyan kalandot is, a hol a nő követi férjét s az áldozza fel érte mindenét.

– Hisz igazad van, Katalin, de mikor ez még is oly különös, hogy keresztyén, magyar nőnek török legyen a férje.

– És lásd Béldiné: Isten még sem számíthatná nekem oly érdemül, ha férjemet megtérítettem volna hitünkre, minthogy hagytam annak, a minek született. Mint keresztyén renegát legfölebb egy széket foglalt volna el a templomban, míg így, mint egyike a legnagyobb befolyással biró basáknak, az egész Törökországban levő keresztyének sorsát oly kedvezővé tette, hogy más országokból, mint az igéret-földére, úgy tódulnak át a határon a keresztyének; sokszor, midőn a hadi zsákmányból kikapta neki járó nagyszerű részletét, nekem csak egy hosszú levelet adott át, melyre azon fogoly hazámfiainak nevei voltak fölírva, kiket a rabságból nagy pénzen kiváltott. Egész roppant kincsét e czélra költötte. S lásd, kedvesem, e nevek olvasása kedvesebb volt nekem Kelet legszebb igazgyöngyeinek látásánál, miket férjem ez összegen bizton megvehetett volna, s ezen tette magasabbra emelte őt előttem, mintha a zsoltárokat mind könyvnélkül tudná énekelni. És ő nem is azon ember, a kitől azt lehet várni, hogy hitét megváltoztathassa: – akár embernek, akár Istennek adta azt; – ha ő le tudná esküdni vallását, nem tudnék hinni szerelmének; mert akkor megszünt volna önmaga lenni: a kinek én ismerem, a kinek én szeretem: férfi, a ki ha egyszer kimondott valamit, a mellett megáll, hátra nem lép, meg nem indul, – sem a halál iszonyától, – sem az asszony könnyeitől.

– Igazad van, Katalin. Minket előitéleteink gátolnak magasabban gondolkozni a mindennapinál. Igaz, hogy a -57- szerelemnek is van hite, vallása; de hát hazád? nem gondoltál hazádra soha?

Katalin büszke önérzettel emelkedett föl helyéről s megszorítá barátnéja kezét.

– Biztosítson a felől, hogy hazámat szerettem, az: hogy most föláldozom érte férjem és fiam életét, kiket ez órában tán utoljára látok.

Béldiné arczáról az látszott, hogy nem fogta fel barátnéja szavainak értelmét, s Katalin már épen hajlandó volt azokat kimagyarázni előtte, midőn az udvarszolga jelenté, hogy az urak rég az ebédlőben vannak, a felhordott estebéddel csupán a hölgyekre várnak.

Béldiné ezzel vígan, kellemteljesen karonfogá barátnéját s átvezeté őt a terembe; a két gyermek is annyira megbarátkozott egymással, hogy Aranka Feriz bég ölében hagyta magát a terembe átvitetni, gyermekes negédességgel játszva az izmos fiú turbánjának drágaköves boglárával.

Az asztalnál a háziasszony mutatta ki mindenkinek a maga helyét, az asztalfőhöz ültette Katalint, jobbjára a basát, balján maga foglalt helyet, az asztal végén ült a házigazda. Feriz és Aranka egymás mellett, Ferizzel átellenben egy üres szék maradt, Zsófia helye, ki szüntelen talált ürügyet az asztaltól távol lehetni. A tizennégy éves leánynak már megsugták sejtelmei, hogy itt pirulnia illik.

Katalin látva, hogy férje elé nagy ezüst boros kanta van téve, hirtelen megcserélte azt a maga előtt álló metszett kristály palaczkkal, melyben tiszta forrásvíz ragyogott. Béldiné észrevette azt s kérdőleg függeszté a zavarban látszó nőre könnyelmű szemeit.

– Nem szokott bort inni, – mentegetőzék Katalin; – árt neki, különben is nagyon heves természetű.

– Mit szépíted a dolgot? mért nem vallod meg, hogy nem iszom bort, mert az Alkorán tiltja, mert török vagyok.

Béldi megcsóválva fejét, tekinte feleségére, s hogy más -58- tárgyat adjon a beszédnek, az egymás mellett ülő gyermekekre mutatott.

– Úgy látszik, Kucsuk basa, fiad már egészen megszokott nálunk. Meglásd, mire visszajösz, milyen magyar fiút növelünk belőle!

Kucsuk és Feriz egyszerre valami büszke tekintetvillámmal néztek egymásra s azután mindketten Béldire.

A gyermek arcza egyszerre elváltozott, s e pillanatban apjáéhoz kezde hasonlítani, ugyanazon kemény szemszögezés, azon merész hátratartás, azon büszke homlokemelés.

– Beszédedből azt kezdem érteni, szólt Kucsuk kemény hangon: mintha te azt hinnéd, hogy én fiamat csak azért hoztam magammal, hogy itt hagyjam.

– Gyermeket? Ő négyszáz lovas spahi parancsnoka, már háromszor volt ütközetben, két lovat lőttek ki alóla, s a legközelebbi harczon seregem balszárnyát fogja vezényleni!

Béldiék csodálkozva kezdének a gyermekre tekinteni, ki észrevéve a rászegzett pillantásokat, még egyszer oly büszke kinézést igyekezett magának adni.

– De kegyelmed legalább fia mellett fog lenni a harczban? kérdezé Béldiné átható aggodalommal.

– Épen nem. Én a derék-sereget vezénylem. Ő is végzi a maga dolgát. – Ily idős koromban mint ő, én már sebhelyet hordtam az arczomon. De reménylem, hogy ezuttal ő sem fog a nélkül visszatérni.

– De ha kardra kerül a sor, s ő a viadalba talál keveredni? kérdezősködék tovább aggódva Béldiné.

– Akkor harczolni fog, a hogy illik, kiálta Kucsuk végig pödörve bajuszát, mely ismét egyszerre helyre kunkorodott.

– Ah! gyenge ő még arra, hogy férfiakkal küzdjön; – szólt Béldiné sajnálkozva.

– Feriz! kiálta fiára Kucsuk, emelj le egy kardot onnan -59- a falról, s mutasd meg barátinknak, ha meg tudod-e azt forgatni úgy, miként valaki más?

A fiú fölugrott helyéről, s a falra aggatott fegyverek közől bizakodó büszkeséggel nem kardot, hanem egy nehéz buzogányt emelt le, s azt legvégén megmarkolva, kimeresztett karral oly könnyűséggel forgatá meg maga körül, mely akármi férfinak is becsületére válandott. Az általános csodálkozás hangjai jutalmazák erőmutatványát.

– Terengette magyarba oltott törökje! kiálta föl meglepetve Béldi; – nem hiába lopták ennek az anyját. Te Kucsuk, add nekem azt a fiút.

– Azt, a melyik mellette ül! épen neki való lesz, mire megnő, s akkor lesz mindkettőnknek fiunk is, leányunk is.

Béldi jókedvűen fölkaczagott, a két nő egymásra mosolyogva, Kucsuk basa elégülten tekinte fiára, ez pedig kirántá turbánja mellől kócsagos forgóját, s leszakítva róla a drágaköves boglárt, mely Arankának legjobban megtetszett rajta, oda nyujtá azt a leánykának nagylelkű galanteriával. A gyermek csak félve mert hozzá nyulni a nagybecsű ajándékhoz, melynek sem anyagi, sem jelképes értékét még akkor sejteni sem tudta, s azután meg, hogy egyszer elvette, le nem tette volna azt kezéből.

Szülőik egyszerre úgy elhallgattak. Arczaik mosolyogtak és szemeikben méla komolyság ült.

VI. A NAGYSZŐLŐSI ÜTKÖZET.

Ezalatt Apafi Mihály Ali basától azon jó reménységben hagyva, hogy nemsokára segítsége fog érkezni, Segesvárra vette be magát s ott várta a sors forgandó voltát.

Kemény János nagy hadsereggel jött ellene, magyar és német hadak feles számmal voltak nála, csupán vállalkozóbb hadvezére hiányzott a hadseregnek. -60-

Mind ezzel Apafi Mihály nagyon kevés erőt tudott szembe állítani. Néhány száz makacs, rendezetlen lándzsás székely, – a melléje állt szász polgárőrsereg, – és a testőrül hátrahagyott kék janicsárok; – mind ez összesen egy tized részét nem érte föl Kemény János seregének.

Apafi István tanácsára tehát elhatározá a fejedelem, hogy Segesvárott védelmi állásban tartandja magát mindaddig, míg a török pártfogótól valahonnan felmentő sereg érkezhetik.

A szász polgároknak tetszett a határozat, kik városaik falain belől tudtak vitézül küzdeni, de a síkon sohasem érezték magukat jól. Épen ellenkező hatása volt a székelyekre.

Naláczi uramra levén bízva, hogy őket harczias hangulatban tartsa, az egy éjjel a bortanyán úgy föl találta őket tüzelni, hogy reggelre virradva nagy kiáltozással mentek a fejedelem ablakai alá, esküdve mennyre-földre, hogy nekik nyittassa ki a kaput, mert ők rajta akarnak hajtani Keményre, s megverekedni vele mind halálig.

A fejedelem és tanácsosai ijedten jöttek le közéjök s minden módon iparkodtak őket felvilágosítani arról, hogy Keménynek csak az udvari kísérete is nagyobb számú, mint ők valamennyien, legalább fele seregének puskás, itt pedig puskával a szász urakon kívül alig tud valaki bánni; ha ők egyik kapun kirontanak, az ellenség a másik kapun bejön, akkor aztán sem kint, sem bent, s több efféle.

Szépen csalódik azonban, a ki azt hiszi, hogy a mit egyszer a székely fejébe vett, azt onnan ki lehessen verni.

– Vagy ereszszenek bennünket az ellenségre, vagy elmegyünk haza: mondának. Mi bizony nem maradunk itt tíz esztendeig, mint a trójaiak, mert nekünk otthon is van dolgunk. Vessék ki minden emberre, hogy kire hány ellenség esik, s aztán vágja le mindenki a maga rátáját, s ereszszék Isten hírével. Mi ugyan nem hagyjuk itt magunkat bekeríteni, hogy kiéheztessen, s kutya- és patkányhúsra szoruljunk. -61-

– Ha nem maradtok, édes atyámfiai, hát elmehettek; volt Apafi végválasza, de csatát bolondjára nem kezdek veletek.

A székelyek egy szót sem szóltak többet, fölvették iszákjaikat, vállukra vették dárdáikat s úgy elmentek Segesvárról, mintha soha ott sem lettek volna.

Halála órájáig ellensége volt e percztől fogva a székely nemzet Apafinak.

A legközelebbi napon már a város alatt voltak Kemény János seregei, hol Apafinak alig volt annyi fegyveres embere, hogy minden kijárást elégségesen elállasson velük.

Az ostrom Wenzingerre volt bízva, mint a ki legtöbbet értett a hadi tudományokhoz.

E hadvezér, azon hadiskola elveihez híven, a melyből kikerült, először szemle alá véve a terrénumot, a föld helyzetét, óvatosan elfoglalt minden pontot, mely valami tekintetben fontos lehetett, ügyelt rá, hogy az ostromló sereg minden oldalról födözve legyen, egy szóval rendszeres eljárása által oly hosszadalmassá tevé a hozzákészülést, hogy mikor már épen meg akarta kezdeni az ostromot, akkor vevé hírül, hogy a török segédcsapatok sietve közelgenek.

Erre ismét rendszeréhez híven, rögtön összevonta széthelyezett seregeit, s mindenestől elébe készült vonulni a közelgő török hadnak, amire a magyar urak is mind egyig készen voltak; de Kemény János ellenzé a szemközt menetelt, attól tartva, hogy ha a török oly haderővel talál jőni, mely őket megszalasztja, akkor hátukban levén Segesvár, könnyen két tűz közé szorulnak s inkább óhajtá bevárni, hogy ellenfele támadjon, s e czélból elvonulva a város alól, helyet foglalt Nagy-Szőlősön, egy oly állásponton, mely később is igen fontos csatahelyül mutatkozék.

S onnan nézte szép csendesen, mint vonul be nagy trombitaszóval Kucsuk basa lovassága Segesvárra.

Apafi már három nap óta sem evett, sem ivott bújában és aggodalmaiban, ily szorongattatott helyzetben, melybe -62- még nem is saját jó szántából került, midőn hírül hozák neki, hogy a segédsereg megérkezett. Késő este volt már, midőn Kucsuk basa a városba vergődött, erőltetett, szokatlan hegyi utakon keresztül tett vonulása után. Apafi elébe lovagolt s üdvözölte a törököt, kit megmentő angyalának nézett. Nagy volt azonban megütközése, midőn kétszer, háromszor is végig lovagolva a hadakon s összeszámlálván azok sorait, alig becsülhette azokat egy ötödrészire annak, a mi ellenükben állott.

– Mi szándéka kegyelmednek ezzel a kisded csapattal? kérdé fészkelődve a basától.

– Azt az Isten tudja, a ki az emberi sorsokat olvassa odafenn; felelt a török végzetlátó hittel s többre nem oktatá a fejedelmet hadi terveiből.

A török hadak azon éjjel a városház piaczán ütöttek tábort, épen a hol a fejedelem lakott.

Apafi az egyszer nyugodtan tudott aludni annyi álmatlan idők után; oly jól esik ablakai alatt hallani a csatamének prüszkölését, az őrtjárók kardjainak csattogását, hogy szinte könnyebbült lélekkel szenderült el e vigasztaló hangok mellett, arra gondolva, hogy ennyi sereggel legalább sok ideig védheti magát s addig ismét történhetik valami.

Még hajnal előtti órákban fölverte azonban deszkakalapálás, melylyel az abrakolás idejét adák tudtára a török lovasságnak. «Ugyan korán abrakolnak», gondolá magában a fejedelem, s befelé fordult és ismét elaludt. Félálmában úgy tetszék, mintha a dervisek énekelnének valamit. Az ő énekük egyébiránt épen alkalmas arra, hogy az is elaludjék alatta, a ki nem is álmos. Erre ismét rögtön recsegő trombitaszó riasztá fel a fejedelmet álmából. «Ejnye no, mit csinálhatnak ily sötéttel?» kérdezé magában boszankodva, s ágyából kikelve, kinézett az ablakon és látá, hogy a sötétben minden török lovára ült, s egy újabb trombitaszóra indul az egész csapat odább, a patkók robogása a kövezeten, s a vezérek jelszava messze hangzik -63- az éjszakában. «Beh nyughatatlan ember ez a basa», gondolá magában Apafi. «Éjjel sem hagyja aludni embereit olyan sok fáradság után» s e gondolattal ismét visszafekve ágyába, még egyszer oly jó izűen elaludt; csak késő reggel ébredt föl.

A nap már magasan járt az égen, midőn Apafi becsöngeté főasztalnokát, Cserei Jánost, ki akkor szinte mindenese vala.

– Még az éjjel kiment a városból, s onnan egy követet küldött vissza, a ki hajnal óta itt ül, nagyságodra várva, valami izenetet hozott.

Kucsuk basa követével egyszerre Apafi István, Naláczi és Daczó uraimék beléptek a fejedelemhez, kik szintén régóta vártak fölébredtére s egyuttal kiváncsiak lőnek megérteni a basa izenetét.

– Nagyságos fejedelem. Az én uram, Kucsuk basa, e szavakat izeni tenéked: te maradj veszteg Segesvárott, és légy jó reménységben. A nálad levő csapatokkal vigyáztass a falakon és a bejárások előtt. Az én uram, Kucsuk basa, az alatt szemközt megy Kemény Jánosra, és valahol őt találni fogja, ottan vele megütközik, és ha minden hadaival ottan kellene is elvesznie, harczot ví vele életre-halálra.

A fejedelem nem tudott szóhoz jőni, a mennyire ez izenet megzavarta. Kucsuk basának számszerint alig volt ötödrésznyi hadereje, mint Keménynek, és az is agyonfáradva a terhes utazásban. A ki itt a győzedelmet remélte, csodákban kelle hinnie.

– Legyünk készen a legrosszabbra, szólt Apafi István, s bizzuk magunkat Istenre. -64-

Apafi Mihály uram tehát engedte történni a történendőket; vigyázott a falakon, a ki akart; – a hadnagyok ott hagyták közlegényeiket, a legények a vártákat; a szó teljes értelmében Isten kezében volt az ország sorsa, mert az emberek mind levették róla kezeiket.

Csupán azt tevé meg a fejedelem, hogy az öreg Cserei Jánost felküldötte a toronyba, hogy ott vigyázzon s mihelyt valami csapatok közeledtét látja, menten tudósítsa felőle az urakat.

Kemény János ezalatt Nagy-Szőlősön állapodott meg, mely néhány órányi távolban fekszik Segesvártól. Ott volt főhadiszállása a fejedelemnek a lelkész egyszerű lakában; maig is mutatják azt a kisded szobát, melyben utolszor megpihent, s a kerek halmot a kertben, melyen akkor egy czifra deszka mulatólak állott, a hol a fejedelem ebédelni kezdett és azt be nem végzé.

A magyar urak Wenzingerrel és a fejedelemmel hosszas ideig tanakodtak a hadjárat teendői felől. Többen azt tanácslák, hogy rohammal kell bevenni a várost, mások, hogy ostromzár alá kell venni s éhséggel kényszeríteni a feladásra.

– Megbocsássatok urak, szólt a tapasztalt német úr, én régi katona vagyok, sok mindenféle harczban megfordultam, ismerem a hadban a számok értékeit, és a helyzetekét is: össze tudom mind a kettőt vetni. Tapasztaltam, hogy néha száz ember kedvező körülmények közt többet nyom ezernél. Azt is tudom, mennyire bírja sokszorozni vagy devalválni a számokat a lelkesülés, vagy közönyösség; külön fegyvernemek nyomatékát is fel tudom számítani, sőt még a nemzetiségek értéke sem ismeretlen előttem. Velünk ugyan tizezer ember van, s ellenünkben aligha van több -65- háromezernél. De föl kell számítanunk, hogy a velünk levő magyarságnak nagyobb része lovas, s lovassal sánczot ostromolni lehetetlen. Még kevésbbé lehető a magyar lovasokat arra rábírni, hogy lovaikról leszállva, gyalog harczoljanak. Sőt azt is meg kell mondanom, hogy bárminő vitéz harczos is a magyar idegen ellenséggel szemben, valahányszor még saját honfiai ellen láttam harczolni, a mire elég alkalmam volt, oly lusta, oly közönyös volt mindig, mintha alig várta volna, hogy valamerre elszabadulhasson a csatatérről. Van még velünk egy csomó rácz, kiket igen jó lövőknek tartok, s ha ők volnának belül a sánczon, tíz annyi ellennel fölérnének, de kívül rajta alig számítnak valamit, bástyát megvédni erősek, bevenni gyöngék, a falakat kellene tehát legelébb is lerontatnunk, erre azonban ágyuink nincsenek, elébb Temesvárra kellene küldenünk ostromlövegekért, s míg azok a rossz útakon megérkeznek, – s még az is nagy kérdés, hogy az ottani parancsnok fog-e adni kértünkre? – azalatt Ali basa újabb erővel térhet vissza, s mi itt csak az időt vesztegetjük nagy hiába. Azért én azt hiszem, hogy itt nekünk nincs mit időznünk tovább. A bennlevő ellenséget ostrommal vagy ostromzárral legyőzni képtelenek vagyunk, oly eszeveszettnek pedig nem hihetjük, hogy őt kicsalhassuk a síkra; e szerint a legokosabb, a mit tehetünk az, hogy minden időhaladék nélkül vonuljunk ki Magyarországba, s ott új hadakat és ágyúkat véve föl, azon legyünk, hogy az ellenséget nyilt harczmezőre szállni kényszeríthessük.

Kemény János nem levén ahhoz szokva, hogy huzamos ideig hallgasson ily bölcs beszédeket, alig várta, hogy Wenzinger megpihenjen s mint ha kisebb gondja is nagyobb volna a hadjárat így vagy amúgy rendezésénél, türelmetlen könnyelműséggel szólt bele:

– Hagyjuk ezt délutánra, vezér úr. Ebéd után más színben fogunk látni mindent.

– De nem délután! pattant föl a német úr, mert itt -66- nincs elveszteni való idő; hadviselés ez, uram, a hol minden óra drága, s nem országgyűlés, a hol egyik esztendőről a másikra lehet halogatni az ügyet.

A magyar urak fölkaczagtak ez ötletre s azzal karonfogva Wenzingert, vitték magukkal nagy tréfálódzva a lakomához; – «ráérünk erre délután!» – mondának nevetve.

– No hiszen, nekem kellene sok ilyen katona, a kinek parancsolni nem lehet, monda Wenzinger, félig tréfából, félig boszúsan s egy szót sem szólt az egész ebéd alatt, csupán ivott kegyetlenül.

Ebéd derekán jön be nagy ijedtséges arczczal Uzdi János uram, a portyások hadnagya, a fejedelem ebédlő sátorába, alig bírva beszélni a nagy igyekezet miatt.

– Ha mulattatja kegyelmedet azokat a porfellegeket nézni, hát csak nézze tovább.

– Én mégis meg akarom tekinteni, szólt, hirtelen előhozatva nehéz lovát, hihetőleg kijött az ellenség, hogy bennünket közelebb csaljon.

Nehány percz mulva azonban jött visszanyargalva Wenzinger, arczán nem bírván elrejteni azt a titkos örömet, a mit professionatus katona szokott érezni, ha terve sikerülni kezd.

– Viktoria! uraim, kiálta belépve; az ellenség mindenestül jön előnkbe. Ha nem csalogat és ütközetet áll, meg van nyerve minden.

Nehányan az urak közől rögtön felugráltak e hírre helyeikről s kardjaikat kezdték felcsatolni. Maga a fejedelem ülve maradt. -67-

– Ül a patvar! kiálta bosszusan a vezér, úgyis alig van időm a sereget mindenfelé elhelyezni.

– Mit helyezgeti kegyelmed? Állítsa egy tömegbe, hadd ijedjen agyon csupa látására az ellenség.

– Igen, de én nem akarom őket visszariasztani, hanem inkább körülkeríteni, felét a seregnek szemközt állítom rá, a többit elosztom. Egy rész a kukoriczaföldek között lappangva elzárja a város felőli útját, a másik a malom árka felől oldalába kerül, a harmadik megmarad tartaléknak. Kegyelmed udvarával együtt a tartalékhoz megyen.

– Mit? kiálta föl Kemény sértődötten. Én a tartalékhoz? Legelől szokott járni a magyar fejedelme a csatában mindig!

– Jó volt az akkor, de combinált ütközetben az olyan becses személy, a kinek életére mindig vigyázni kell, csak útjában van a vezérnek s mindig gátolja a sereg mozdulatait. Hanem, ha úgy kivánja nagyságod, én átadom a vezéri botot s magam a sorba állok; parancsoljon nagyságod. Itt szükségképen csak egy ember lehet egyszerre fővezér.

– Csak maradjon az kegyelmed és intézkedjék, a hogy tetszik, csupán engem hagyjon oda állani, a hova akarok s miattam ne korlátolja magát.

… Alig tette meg Wenzinger a szükséges elhelyezéseket, midőn jöttek jelenteni a fejedelemnek, hogy a sereg csatarendben áll.

Azzal Kemény véghetetlen nyugalommal fölkelt helyéről, fölkötteté kardját, s a mint pánczélját föl akarták csatolni, nem engedé: «Minek az? úgymond, bátrabban ver tán pánczél alatt a szív?» -68-

Erre előhozatá legdélczegebb paripáját, melynek hánykodó fejét két csatlós alig birta tartani kantáránál fogva, a fekete tűzszemű paripa ágaskodott, orrlyukain fúva a gőzt, s a fehér tajtékot szügyébe szórva; hosszú hullámzó farka csaknem a földig ért.

Kemény János nyergébe vetette magát s kardját kivonva, vágtatott a seregek elé. Mindenki bámulta, a milyen jó lovas volt, mintha hozzá lett volna nőve a ménhez, annak minden szökellésével összehangzottak saját mozdulatai; midőn a seregek elé ért, délczeg paripája kevélyen kezdte aprózni lépéseit, sebesen kopogva tánczos lábaival s fejével mintegy köszöntgetni látszott a seregnek, mely egyszerre hangos éljenzésben tört ki; – azon pillanatban megbotlott a fejedelem lova, s a mint két első lábával egyszerre előre bukott, az ezüst zabola ketté tört szájában s a fejedelmet csak a legnagyobb ügyesség és lélekjelenlét menté meg, hogy lova fején keresztül nem bukott.

– Ez baljóslat! nagyságos uram, hebegé Bethlen Elek, üljön nagyságod más paripára.

– Azonban jó volna, ha nem maradna nagyságod rajta. Ez a ló már most mindig botlani fog, mert megijedt.

– Csak azért is rajta maradok, hogy megmutassam, mennyire nem félek az omenektől; monda daczosan Kemény s levétetve lova fejéről az eltört zablájú kantárt, másikat tétetett föl rá.

Ezen pillanatban hangzott fel a távolból Kucsuk basa seregeinek trombita-riadója.

Egy, végeivel hátra felé fordult félholdat képezett a török lovasság, melynek közepében Kucsuk basa lovagolt.

A basa szokatlan pompájú öltönyt viselt ez alkalommal, kaftánja arany virágokkal szőtt nehéz selyemből volt, -69- mely alatt arany fonalakból szőtt dolmány látszott elő; derekát sokszorosan áttekert drága keleti shawl övedzé; visszafelé kötött kardja ragyogott a drágakövektől, s turbánja kontyába egy egész kerecsenszárny volt tűzve gyémántos forgóval. Paripája tűzvérű berber-fajta mén, száraz fővel, hosszú befont sörénynyel s repülő fekete farkkal, büszkén hányta fejét, sallangos csótárját rázva, egész testét valami arany reczés háló ékesíté, s szironyos sallangjairól nagy arany félholdak csüngtek alá, egymáshoz verődve.

A hogy Kucsuk basa meglátta Kemény János fölállított hadsorait, leszállt paripájáról, arczczal a földre borulva, azt háromszor megcsókolá, mind annyiszor térdre emelkedve s kezeit s áhitatteljes arczát föltartva az égre, kiáltá Allah nevét.

Azzal ismét felült lovára s fiát maga elé hivatva, egyet a kontyában levő kerecsentollak közül kiszakasztott s azt a deli ifju kontyába tűzve, így szólt hozzá:

– Menj a sereg bal szárnyára, és ott úgy cselekedjél, hogy vitézül harczolj. Mert jobb, hogy ellenség fegyvere emészszen meg, és halva lássalak, mintsem elszaladván, ez az én kardom (s itt megüté kezével oldalán függő fegyverét) öljön meg.

Feriz bég hódolatteljesen hajtá meg fejét s megcsókolva apja köntösét, büszkén nyargalt a kimutatott helyre: szinte tudta, hogy mindenki azon sastollat nézi most, melyet az apja az ő turbánjába tűzött.

Ezzel végig lovagolt a basa a hadsereg előtt s ily szavakat intéze lovagjaihoz:

– Jó vitézek! im szemeitekkel látjátok az ellenséget. Nem mondom sok-e ez, vagy kevés? mert magatok nézhetitek. Sokkal többen vannak ők minálunk. De bízzatok Allahban, és harczoljatok vitézül, jobb dicsően itt kezünkben levő karddal halnunk meg, mint gyalázatosan elfutnunk. Erdély közepében vagyunk; a ki elfut, mire a határokig ér, az üldözők agyon verik, s a ki megmenekszik, a -70- császár fojtatja meg. Nincs mit válogatnunk, csak a győzelem és halál között.

– Jól tudom, ti kutyák, hogy az első lövésre készen vagytok megszaladni, de meghagytam a határokra rendelt seregeknek, hogy ha csak visszatekintend is valamelyik közületek, ott rögtön fejét vegyék.

Ezzel serege élére állva a basa, kivont kardjával intett, hogy fujják meg a trombitákat, s a mint széttekinte seregei fölött, meglátta, hogy a háta mögött levő szarácsiak, féldinnyealakú rézsipkáikkal, elő kezdik szedni hosszú puskáikat, s lövésre készítik.

– Hát ti mit akartok? riadt rájok a basa. Tegyétek le azt a puskát, több van amott az ellenségnek. Most csak kardra leszen szükség. Mindenki lovagoljon bátran az ellenség elé, s mikor én kardommal inteni fogok, boruljon le a lova nyakára, s nyargaljon minden tétova nélkül előre.

A sereg úgy tett, miként parancsolva lőn. A szarácsiak nyakukba vetették tölcséres lőfegyvereiket s széles pallosaikat kivonva, ügettek mindnyájan előre, a basa nyomdokában.

Kemény seregei mint egy érczfal állottak előttük, elől a puskások, hátul a lándzsás had. Középett Wenzinger, a jobb szárnyon Kemény János. Az oldalhadak a malomárok, s a málé-ültetvények mögött vonultak lappangva a török háta mögé.

Midőn a török had szinte lőtávolságra érkezett Kemény hadához, Kucsuk basa hátra fordulva, jobbra-balra haragos szemmel széttekinte katonái fölött, mire azok egyszerre lehúzva fejeiket lovaik nyakához, kardjaikat előre feszíték s kengyelvasaikat lovaik oldalába vágva, sebesen nyargalva rohantak elleneik sorába.

– Allah! Allah! Allah! hangzék háromszorosan a támadó török kiáltása, s harmadikra roppant dördülés következett; Kemény János seregei egyszerre sortüzet adtak a -71- támadó lovasságra, mely egy pillanatban füstfellegbe borítá soraikat.

A puskatűz rendesen keveset szokott a hadban ártani, s nagyobb a hangja mint a veszedelme. Itt is alig hullott ki miatta egy-két török a sorból, bukfenczet vetve lovával. A többi veszett ordítással vágtatott előre.

Wenzinger észrevevé, hogy lövészei nem érnek rá másodszor tölteni, rögtön a lándzsás csapatokat parancsolá előre. Még azon időkben nem volt föltalálva a puskára alkalmazott szurony, s külön csapat kezelte a puskát, ismét másik a dárdát.

Ha a lándzsás csapatok csak annyi ideig ellent birtak volna állani a lovas rohamnak, míg a puskások ujra megtölthetik fegyvereiket, vagy az oldalt előrohanó seregek a törököt hátul megszorítják, Kemény megnyerendé az ütközetet; de a lándzsás had az összeütközés első pillanatában keresztül lőn törve s kétségbeesett védelem után nagyobbrészint leaprítva, mire a védtelen puskás had tömegestül megfutott, a legnagyobb rendetlenséget idézve elő a hadseregben kétségbeejtő ordításával.

Wenzinger erre rögtön helyre akarva állítani a megbomlott rendet, parancsot adott az egész csatavonalnak a visszavonulásra, s ha parancsát végrehajtják, tán megfordítá még az ütközetet, de a lovasság, melyet a fejedelem vezérlett, ennek büszke ellenparancsára ott maradt elébbi helyén, midőn a többi csapatok már mind megváltoztaták állásukat, egyedül küzdve a neki jutott szakaszszal.

Ekkor a basa rögtön fölhagyva a hanyatthomlok rohanó puskások üldözésével, egész erejével Kemény ellen fordult, a ki egyszerre oldalt és elől levén megtámadva, elveszté lélekjelenlétét s nem levén többé helye és ideje nyugodt visszavonulásra, a merre utat lát, vad futamodással törte magát keresztül, eszeveszett rohantában nem vevén észre, hogy épen saját visszavonulóban levő gyalogságát gázolja el; a mint hogy a lovasság bomlott nyargalással rohanva a még rendben levő sorokra, tulajdon népét kezdte eltipratni, -72- teljesen meggátolva a tartalék kifejlődhetését s a legbomlottabb zavarba hozta az egész sereget. A gyalogság fegyvereit elhányva futott szét az egymást üldöző lovassereg elől; a ki útban maradt, azt a nyargaló tömegek agyontaposták; sem a vezér talentuma, sem egyes vitézek önfeláldozása nem volt képes többé a csatát rendbe hozni, az egyik vad futása zavarba hozta a többit; a csata tökéletesen elveszett.

A bomlott viadalban futott maga a fejedelem is; minthogy a küzdelemben legelől volt, most leghátul maradva, az előtte futóktól alig birt üldözői elől menekülni. A törökök mindenütt nyomukban voltak a futóknak, pusztítva, a kit utólértek; a fejedelem mögé egy fiatal török ifju férkőzött, lovának sokkal könnyebb terhe lévén, mint a fejedelemének, hamar utólérte. A kontyába tűzött sastollról rá lehete ismerni Feriz bégre.

A fiatal levente arcza ifjui hévtől lángolt, a fejedelemé sötét volt düh és szégyen miatt. Hátra-hátra nézett futtában s fogait csikorgatá, hogy egy gyermek elől kell futnia. Sokszor meg akart állani, de elvadult lova magával ragadta.

Az ifjoncz e közben oly közel ért már hozzá, hogy kardjával kezde feléje csapkodni. A fejedelem eleinte védelemre sem méltatá a suhancz támadását, csak a midőn az mindig jobban beérve őt, merészebben kezde hozzá vagdalni, emelé föl kardját, visszasujtva hozzá.

– Elmaradj rólam, fattyú! kiálta dühösen Kemény, vagy ha megfordulok, úgy pofon váglak, hogy minden csikó-fogad kihull.

Feriz erre egy szökéssel épen mellé rugtatott s fényes, karcsu görbe damaszk kardját a fejedelem nyakának mérve, villogó szemekkel tekinte le reá, míg a fejedelem elborult arczczal fogta hátra kardját, egy visszafelé intézett kegyetlen csapásra, mely arra volt szánva, hogy a merész ifjút derékban ketté szelje vele. Olyan volt e két alak egymás mellett, mint egy fiatal sas, mely ujjongva üldöz -73- egy futó párduczot, vérengző agyarkodással kiáltva le és fel egymásra.

Azon perczben, midőn mind a két kard egyszerre süvöltött, Kemény alatt újra nagyot botlott a ló, s megtört lábbal bukott térdre. Kemény csapása az által más irányt véve, Feriz bég helyett, annak lova fejét érte, azt végig hasítva fölfelé, míg Feriz kardja épen a fejedelem homlokára villant.

A lováról lebukó fejedelem sötéten tekinte föl ellenére, homlokáról patakzott alá a vér a fenyegetően összevont ránczok között; még egyszer sarkantyúba kapta paripáját; az inaszakadt mén felrugta magát hátulsó lábaival s azzal lehulló lovagját maga alá temetve, a rohanó ellenség által urastul együtt elgázoltatott.

A vad viadalban senki meg sem jegyzé a helyet, hol a fejedelem elhullott. Csak napok mulva lelték meg a segesvári piaczon hasgatott köntösét és tört fegyvereit, miket török martalóczok áruba bocsátának s miket Apafi Mihály, most már Erdély egyedüli fejedelme, magához váltott s később fogarasi tárházában őriztetett. Az elesett fejedelem testét is sokáig keresteté Apafi a csatatéren, hogy tisztességesen eltemettesse; a megfosztott s eléktelenült hullák között senki sem birt arra ráismerni.

Kucsuk basa megnyerve a csatát, trombitát fuvatott üldöző hadainak, visszatérítve őket a vert had kergetésiből. A takarodó hangjaira visszaszállingóztak a török lovagok, ellenkezőleg azon rendes szokásukkal, miszerint a török seregek megnyert csata után ép úgy szélyel szoktak szórva lenni, mint maga a megvert ellen. Kucsuk szoros fegyelemre szoktatá őket.

A visszatérők füsttel és vérrel voltak lepve, legvéresebb volt mindannyi között Feriz bég, köntösén itt-amott látszottak a keresztül lőtt golyók szakadásai, s a harmadik paripán ült a csata kezdete óta, kettőt megöltek alatta. -74-

Kucsuk szótlanul ölelte fiát keblére s homlokon csókolva, saját arany lánczát akasztá annak mellére, s kardját megcserélte vele, a mi a tiszteletadás elképzelhető legnagyobb jelének tartatott.

De Ferhád agát a jobb szárny vezérét halva hozták a vezér elé, lándzsákra fektetve. Minden nemei voltak rajta a sebeknek, golyó, kardcsapás és lándzsadöfés.

Kucsuk leugrott lováról, sirva borult a holttestre, s össze-vissza csókolá azt, Alláhra esküdvén, hogy egész Erdélyországért nem adta volna ez ember életét.

S addig be nem vonult a városba, míg Ferhádot el nem temetteté. A dervisek rögtön körülállták a halottat, megmosdaták, betekergeték illatos patyolatba, maga a basa keresett ki számára egy szép verőfényes helyet sudaras fák alatt; oda temették el, arczczal napkeletnek fordulva, s lobogós kopját tűzve behantolt sírja fölé; s három napig őrzék ott kiküldött őrök, hogy holttestét meg ne csonkíthassák a boszorkányos dzsínek.

VII. A FEJEDELEMNŐ.

A nagyszőlősi nap után Kemény János hívei kifutottak Magyarországra, az elhullt fejedelem fia, Kemény Simon pártjára esküdve, ki Aranyos-Meggyesen maradt; a hanyatló ügynek azonban kevés barátja szokott lenni; míg Kemény Simon pártja lépésről-lépésre fogyott, Apafié akként nőtt nyomról-nyomra. A diadalmas siker által az ország színe, java meg lőn számára nyerve, a városok főbirái, az előkelő nemesség, a várak kapitányai siettek elő hódolataikkal: az ország minden rendei elismerék őt fejedelműl.

Csupán néhány vár állott még ellent, a hol Kemény pártja német helyőrséget hagyott, s ezek között volt Kolozsvár.

Kucsuk basa megerősített hadakkal hozá Apafit Kolozsvár -75- alá s sátort üttetve számára az Óvár átellenében a Hidelvén, hol még akkor csak szalmaviskók álltak, az új fejedelem ott fogadá el látogatóit.

Alig virradt meg a nap, már ostromolva volt Apafi sátora látogatók, hódolók és kérelmezők seregétől.

Az új fejedelem, azon kellemes helyzet ujdonsága által elragadtatva, mely szerint mindenkinek teljesítheté kivánalmait, alig tagadott meg valakitől valamit.

A mint észrevették, hogy csizmáit huzza, már jöttek hozzá Naláczi és Daczó uraimék, mindegyik egy csoport tisztelkedőt jelentve be, a kik mosolygós ábrázattal vártak ott künn a sátor előtt. Apafi sietett öltözködni, nehogy valaki elkéssék miatta. Alig várta, hogy eleget tehessen mindenkinek.

A betolakodók közt első helyen lehete látni Csáky László uramat. A fiát ajánlotta apródul a fejedelem mellé, ki néhány hét előtt még Kemény János poharait töltögeté. Apafi nem birta eléggé kifejezni örömét ez ajánlat fölött.

Jött Haller Gábor uram, magát véghetetlenül hajtogatva s tíz más társai nevében szép beszédet mondott Apafinak, melyben minden tizedik szó a megszólítás volt, s Apafi alig birta gyermekes örömét elrejteni arczán, midőn magát nagyságos uramnak hallá neveztetni, a mi Erdélyben a nagyfejedelemnek czíme volt. Haller Gábor uramat rögtön meghivá magához ebédre.

A sátor hátterében egy magasabb szék állott, melyet a szégyenkedő fejedelem sehogysem akart elfoglalni, míg testvére István erővel le nem nyomta rá, s minden kérelmező előtt fölkelt s egész az ajtóig kisérte.

A fejedelem mellett álltak Naláczi, Daczó, Apafi István és Cserey János, kiket váltig kinált a jó fejedelem, hogy üljenek le.

A hódolatok elfogadása után, miközben a várkapitányok -76- kulcsaikat rakták le a fejedelem kezeibe, következtek a kérelmezések.

Jött Pók Márton uram, a fogarasi porkoláb, azon alázatos instantiával, hogy miután a fogarasi kapitány Kemény Simonnal elfutott, annak helyébe ő mozdíttassék elő.

Jött Szász János uram, a szebeni főbiró, töredelmes folyamodással elpanaszolva, hogy őt polgártársai üldözik, s a fejedelem védelmeért esedezett.

Következett Zágoni Mózes uram, ki némi számadások elengedtetését kérte, mikkel még Kemény Jánosnak tartozott.

Végtére egy zekés, ködmenes lúfő székely állott elébe, köpczös, tömzsi legény, mint mondá, az oláhfalusi község küldöttje, ki helysége nevében hódolatát adta át a fejedelemnek s két rendbeli furfangos kéréssel járult a fejedelem elé, melyek ilyformán hangzottak: pro primo: engedtessék meg Oláhfalunak az, hogy ezentul Kolozsvártól csak két mérföldnyire legyen (mint tudjuk, messzebb van tőle husz mérföldnél); pro secundo: hozassék a felől törvény, hogy a kinek lova nincsen, járjon gyalog.

A fejedelem nevetve hagyá helybe az agyafurt kivánatokat s rendkivüli jó szeszélybe látszott ez által jőni, mely állapotot Kelemen diák, egy pisze hórihorgas egyéniség, álltól térdig rókatorkos mentébe gombolva, olyformán sietett hasznára forditani, hogy egy kezében régóta tartogatott összegöngyölt pergament térden állva nyujta át Apafinak, ki is másodmagával belekapaszkodva a nagy pergamenbe, a mint azt szélyelhuzá, az Apafi-nemzetség genealogiáját olvashatá róla, zöldleveles családfára festve, mely által családja a Bethlenekkel és Báthoriakkal hozatván kapcsolatba, fölvitetett egészen Aba Sámuel királyig, s ennek a révén a hét vezérek egyike, Hubáig, s itten meg nem állapodva, elszármazott Attila legkisebb fia, – Csabáig, -77- s onnan leányágon fölment Porphyrogenita császár leányáig, fiágon pedig egész Nimródig, a ki legelső király volt a világon.

Apafit némileg boszantani látszék a hizelgés, de nem érze magában elég elhatározottságot a hizelgőt kidobatni a sátorból, tehát csak összegöngyölgeté a genealogiát s háta mögé támasztva, elhatározá, hogy egy pár aranynyal majd kiszurja szemét az impertinens poetának.

Mind a mellett maradhatlan jókedvűnek látszék a fejedelem, úgy látszott rajta, mintha minden ember iránt különös hálával, lekötelezettséggel akarna viseltetni, a ki hozzá közeledék, s miután mindenki folyamodásait kihallgatta, mintha még mind azt kevesellené, oda fordult Naláczi és Daczó uraimékhoz.

– Hát kegyelmetek kedveért nem tehetek-e semmit? Azon hűségükért, hogy első percz óta oldalam mellett maradtak, minő jutalmat találjak kegyelmetek számára?

Naláczi és Daczó uraimék már régóta törték fejeiket ugyanezen kérdés felett, nem tudva, hogy mit kérjenek a fejedelemtől? nehogy keveset találjanak kérni.

– Én csekély érdemeim jutalmazását nagyságod nemes lelkére bízom, felele Naláczi uram, s azt gondolá magában, hogy Béldi helyett aligha új generálisra nem lesz szükség a székelyekhez.

– Én magam említésre méltónak sem tartom azon csekélységet, a mit nagyságodért cselekedtem, szólt szerényen Daczó István, magában arra gondolva, hogy a Bánfi Dénes elfutásával megürült kolozsvári kapitányság épen alkalmas állomás lenne az ő számára.

Apafi rájok nézve a legjobb kedélyben vala, s tán belső tanácsosaivá teendé a két jámbor, de különben elég kevéssé alkalmas úri embert; azonban különös szerencsétlenségükre e pillanatban tolongás kezde támadni a sátor előtt, s a mint a testőrök félre vonták a függönyöket, Kucsuk basa lépett be Apafi elé.

A fejedelem székéről felugorva, elébe akart szaladni, -78- azonban Apafi István megrántá mentéjét, s fülébe dörmögé:

– Tartson kegyelmed tekintélyt a török előtt, ez csak egy alárendelt basa, kegyelmed pedig Erdély fejedelme.

Mind a mellett Apafi meg nem nyugodott addig, míg Kucsuk basa nem inte neki, hogy maradjon ülve, s noha a török állva maradt a fejedelem előtt, mégis az maradt köztük a különbség, hogy Apafi arcza volt a nyájas, háládatos, Kucsuké a büszke, méltóságteljes.

– Mivel hálálhassam meg irántami fáradságait? kérdé Apafi őszinte buzgalommal a basától.

– Hálával nem nekem tartozol, hanem császáromnak, viszonza emez szárazon. Én csak az ő parancsát teljesítém, midőn Erdély trónjára behelyeztelek. Isten segítségével szétverem ellenségeidet, most még e néhány vár van hátra, melyeknek elfoglalása után én bevégzem kötelességemet, a többi azután a te dolgod. Holnap hozzá kezdetek Kolozsvár ostromához, s bármibe kerüljön, addig meg nem pihenek, míg el nem foglalom. Ha az elesett, a többi önkényt utána fog esni.

– Nem találja szükségesnek kegyelmed, hogy a vármegyék banderiumait felültessem? kérdezé Apafi.

– Nincs rájok szükségem, viszonza Kucsuk. Maradjanak ők otthon, s lássanak dolgaik után. Az én hadaim elvégeznek mindent.

Apafi meg akarta köszönni a basa nagylelküségét, midőn egyszerre észrevevé, hogy mindenki a sátor egyik mellékajtajára tekint, melyen valaki minden bejelentés nélkül belépett.

A fejedelem oda fordult, s a mit maga előtt látott, egyszerre elfeledteté vele fejedelemségét, el Kucsuk basát és Kolozsvárt. Neje állt előtte, a szép, a méltóságteljes Bornemisza Anna.

Ez már fejedelmi tekintet volt! az övé. E hódolatra gerjesztő, e parancsoló arcz, mily nyájasan, s mégis milyen büszkén tudott széttekinteni! viseletében nem volt -79- semmi pompa, de kellett-e oda több drágakő, a hol e beszédes szemek ragyogtak, kellett-e bársony vagy hermelin e királyi termetre, hogy annak fönségét mindenki elismerje?

Betegágyából fölkelve, még egyszer oly szép volt, mint azelőtt; a boldogsághoz és kényelemhez szokva, arcza valami átlátszó ragyogást sajátított el, szemei, miket a bánat könye régóta nem látogatott meg, tisztábban ragyogtak, mint egykor, ajkai, melyek régóta csak örömhöz voltak szokva, édesebben mosolygtak, termete megtelt, a karcsuság mellé gömbölydedséget is nyerve, s a bizalmas, öntudatos méltóság, mely minden vonásán, minden mozdulatán meglátszott, oly jól illett ez alakhoz.

Apafi feledve illemet és méltóságot, a mint feleségét meglátta, felugrott helyéről, s elébe sietve megragadá kezét s keblére ölelve a bájoló asszonyt, mint szokta, midőn még csak egyszerű nemes volt, annak arczát és ajkait az összegyült rendek hallatára elég hangosan megcsókolgatá.

Anna engedékenyen simult férje keblére, s női gyöngédséggel nyujtá gyönyörű ajkait annak csókjai elé, de a mellett nagy komoly szemei férje vállain keresztül a sátorban összegyűltek arczait látszottak vizsgálni, egyen-egyen hosszabb ideig megakadva.

Az ölelkezésnek nem látszott Apafi részéről vége szakadni, ki feleségét mégis jobb szerette, mint egész Erdélyországot a partes adnexæ-vel együtt; míg Anna mosolyogva ki nem bontakozott karjai közől, tréfás gyöngédséggel mondva:

– Kegyelmed egyedül rám vesztegeti ömlengéseit, pedig még itt más valaki is van, a ki azokból magának részt követel, – s azzal odainté Sára asszonyt, ki úrnőjét mosolygástól fényes orczával kísérte a sátorba s Apafi örömittas szemei előtt egy kis alvó szép gyermeket takart fel, kit selyem szőnyeggel födve, a vén dajka karjain duczolgatott. -80-

Apafi magán kívül ragadta kezeibe a gyermeket, s összevissza csókolá annak gömbölyű angyal arczát. A gyermek felébredve, engedé magát ölelni, csókolni, a nélkül, hogy megnyikkanna s kis kék szalagos kezeivel apja szakállát tépdesé, minek az még jobban örült.

A körüllevő urak illendőnek tarták a fejedelemnek gratulálni az atyai örömekhez, ki gyermeke arczát feléjök mutatva, örömtől ittas szemekkel monda:

– Nem fognak kegyelmetek neheztelni, ha a fejedelem családörömei és gondjai nehány pillanatot elrabolnak a közügyektől.

– A nyelvemről vette le nagyságod a szót, monda István, épen szólani akartam az urakkal! s azzal a jelenlevőkhöz fordulva, felkérte őket, hogy azon néhány pillanatig, míg a fejedelem e családi jelenettel el leend foglalva, hagyják őket magukra, s vonuljanak addig a sátor mellékrekeszébe.

Az urak természetesnek találták e felszólítást s Kucsuk basát elől bocsátva, kitakarodának.

Anna együtt maradva férjével, kivette annak kezeiből a gyermeket s átadva Sárának, azt is kiküldé a sátorból.

A hogy egyedül maradtak, Apafi gyöngédsége újabb jeleivel közelíte nejéhez. Anna megfogta férje kezét, s komoly arczczal tekintve annak szemeibe, monda:

Apafit kissé lehűté e szilárd tekintet, mit Anna észrevéve, nyájasan simult ismét hozzá.

– Azt kezdém gyanítani, hogy a fejedelemnek több szüksége van rám, mint a férjnek; – s azután ellenállhatlan bűbájával mosolyának tevé utána: Remélem, hogy nem fogod jó indulatomat félreérteni.

Apafi átölelve Annát, maga mellé ülteté. A trón elég széles volt arra, hogy mind a ketten elférjenek rajta. Félig -81- ugyan férje térdén ült a szép nő, hanem az nem tesz semmit.

– Igazad van, szólt Apafi, neked jó én hozzám közel lenned. Valami úgy hiányzik mellőlem, ha téged nem látlak. Mindenesetre megérdemled, hogy legközelebb állj szívemhez, sőt eszedet is latra merem vetni ezen urak bármelyikével, a kik itt körülem vannak.

– Hírükből ismerni fogod őket. Azon nyulánk magas férfi Csáky László uram, a ki fiát hozta apródul.

– Az, hogy mindig ellenségeid kéme volt, ő vitte a legelső hírt Keménynek beigtatásod felől, ő adta hírül Kucsuk basa jövetelét.

Apafi arcza mindig sötétebb kezde lenni. «Pedig ebédre híttam ő kegyelmét» dörmögé fogai között.

– Hát Naláczi és Daczó uramék mit akarnak, hogy oly bizalmasan vannak veled? kérdé Anna.

– De azért nehogy elsőkké tedd őket az országban. Együgyű, tudatlan emberek nagy hatáskörben rosszabbak az országra nézve az okos ellenségnél. Adj nekik saját magukhoz mért jutalmat.

– Hiszen azt akarom, szólt a faggatott fejedelem s mindenkép azon volt, hogy inkább a férj szerepébe vihesse a jelenet folyamát, de Anna nem tágított e tárgytól.

– Azon emberről rossz hírek szárnyalnak. Azt beszélik róla, és pedig nagyon hangosan, hogy fiatal szász -82- leányokat raboltatott el s miután azokat nemtelen vágyainak föláldozá, méreggel gyilkolta meg, hogy láb alól eltehesse. Az elveszett leányok családjai vizsgálat alá vonták az embert, s most az által hisz megmenekedni, hogy kegyedbe fúrja magát.

– De ha így van a dolog, akkor bekötöm a koszorúját Szász uramnak, az én köpenyegem alá ugyan nem veszi magát.

– S vajjon az a becsületes czondrás székely mi jóért jött? – kérdé tovább Anna, mindent meg akarva tudni, – nagyon furfangosnak látszik előttem a képe; a székely, mikor legegyügyűbb képet csinál, akkor legravaszabb.

A fejedelem elnevette magát s alig bírva kaczagás miatt szavait kiejteni, monda:

– A jó oláhfalusiak, folytatá kaczagva Apafi, a kik lepedővel hordják a templomba a világot, s agyonverik a zsebórát.

– Ah, sokat ráfognak a szegényekre, mi nem való. Csak az eszük járása furfangos.

– Igen, mert a kapitány megtiltá nekik az erdőpusztítást, ellenben kivetette rájok, hogy varjufejeket szedjenek, ők tehát keresztbe vitték át az erdőn a hágcsót fészket szedni, s a mi fa közbe esett, azt levágták előtte.

– Ezt jól kimagyaráztad, de az csak nem tagadható, hogy a hegyen nem szántják végig a földjeiket, attól tartva, hogy mire a szélére érnek, fölbillenik velök a föld.

– Ezt azért teszik, mert a föld széle kősziklás, nem fogja a szántóvas.

– Hát még az, hogy követül azt küldik az országgyűlésre, a kire a község ősi zekéje legjobban ráillik. Én fogadom, hogy már láttam ezt a zekét, a mi ezen a követen -83- van, ezelőtt tizenkét esztendővel a kolozsvári országgyűlésen, csakhogy akkor más ember viselte.

– Azt tartják az atyafiak, válaszolt erre Apafiné, hogy úgy sem sok szólója van ott a követnek, ott ülni pedig kényelmetlen oly öltözetben, melyet nem ránk szabtak.

– Te mindennek tudod az okát, jer fejtsd meg azt, a mit ez a székely megigértetett velem. Kettőt kért: az egyik az, hogy hadd legyen Oláhfalu Kolozsvárhoz két mérföld.

– Oh a ravasz együgyűek! kiálta föl Apafiné. Hisz ezzel oda czéloznak, hogy szabadalmuk levén deszkáikat két mérföldnyi távolban árulni, Kolozsvártt is vásárt nyithassanak maguknak.

– Ez ugyan igaz, szólt meggyőződve Apafi; már most a másik kérésük is gyanús előttem, ámbár ez nincs semmi vonatkozással helységükre. Azt kívánták, hogy ezentúl legyen törvényben adva az, hogy a kinek lova nincsen, járjon gyalog.

– Értem! mondá Apafiné rövid gondolkodás után. Újabb időkben a postajárás falujokon visz keresztül, s e miatt sokszor követelnek tőlük lovat a futárok. A jó emberek unják a terhet, s kellene nekik törvény, mely a futárokat gyalog járni parancsolja.

– Lélekadta góbéja! velem ilyen tréfát űzni. No meglásd, mint fogom visszatréfálni őket. Ideje lesz az urakat beereszteni.

– Még egy szóra Apafi, szólt Anna nyájasan, férje vállára fűzve selyem karjait. Kucsuk basát is itt láttam a tisztelgők között, hihetőleg bucsút venni van nálad.

– Korántsem bucsúzni, hisz tudod, mi czélból állunk itt, hogy Kolozsvárt bevegyük. Ez a munka Kucsuk basára néz.

– Mihály! szólt Apafiné a könyörgés reszketeg hangján, összekulcsolt kezeit férje vállára téve. Te a törökkel -84- akarod elfoglaltatni Kolozsvárt? Nem gondolsz arra, hogy a mely magyar várat valaha török elfoglalt, azt önkényt vissza nem adta senkinek? Nem gondolsz arra, hogy ez országod fővárosa, melynek falain belül önnéped, honfitársaid, hitsorsosid laknak, kiket prédára vetsz az ostromlók dühének? És akármik legyenek barátaid, pogányok ők és idegenek, kiket nem szabad nemzeted szívébe markolni engedned. Nem esett meg szíved, midőn megláttad Kolozsvár falait? Láthattad e tornyokat, e házakat, a nélkül, hogy arra gondolj, hogy ez néped lakhelye, hogy ezek Istened templomai, melyeknek az ostromlók üszköt fognak vetni? nézhettél e bástyákra a nélkül, hogy meg ne lásd rajtok az oda csoportosult anyákat, kik repeső csecsemőiket tarták karjaikon, tudatva veled, hogy itt belül saját néped lakik, ártatlan, becsületes nép! s te e nők, e gyermekek felkonczolt holttestein át akarsz országod fővárosába lépni.

Apafi izzadó homlokkal kelt fel ülhelyéről, zavarodott arczán önkénytelen megbánás nyomai látszottak.

– Nem akarok, Anna, nem akarok. Ne képzelj engem oly szívtelennek; én, a ki egy asszony sirását sem bírtam soha kiállani, nem hallgathatnám egy egész népét; de mit tehetek? Szándékom volt az egész banderiumot összehívni, hogy a várost körülvéve, az őrséget föladásra kényszerítsem, de hova tegyem Kucsuk basát? ő ostromolni akarja a várost, s én nem találok okot neki ellenmondani.

– Légy nyugton. Az Erdélyben levő török hadak parancsnokai mindnyájan megkapták fermánjaikat, melyben az van nekik parancsolva, miszerint minél elébb siessenek Érsekújvár alá a fővezér seregéhez csatlakozni, e fermánt hihetőleg Kucsuk is megkapta.

– Kegyelmed is fog ily parancsot kapni a divántól, hogy Érsekújvár alá siessen. Azt mutatva, mintha már e -85- parancs megérkezett volna, könnyű leend a basát szép szinnel és szóval rávenni, hogy hagyja el Kolozsvárt.

– Megteendem Anna, megteendem. Szólt Apafi, föl s alá járva sátorában. Azzal tartozom népemnek; inkább ide hagyom bástyáikat, mint hogy tűzzel, vassal nyissak magamnak rajtok útat.

– Azt ismét nem kell tenned, szólt Apafiné okosan. Van út és mód a vár birtokába jutni, a nélkül, hogy azt ostrommal bevennők.

Apafi megállt, kiváncsian tekinte feleségére, ki aztán közelebb húzva őt magához, titkolózva sugá fülébe:

– Mielőtt Kolozsvár alá jöttetek, Káldit, több benszorult híveinkkel együtt odautasítám, hogy a várőrséget iparkodjanak számunkra megnyerni. Ma reggel tudósítottak kémeink: hogy a gyalogság fraternisatiók, igéretek és a körülmények fenyegetése által annyira meg van számunkra nyerve, hogy a legelső dobszóra, melyet a falakon kívül meghall, kész a kapukat megnyitni s seregestül hozzád átpártolni. A lovasság aztán magában nem állhat ellent.

Anna gyöngéden fogá meg férjét karjánál s trónjához vezetve, abba leülteté.

– A kormánypálcza nem játékszer Apafi, monda komoly hangon a nő, soha se feledd, hogy az utókor és a túlvilág itéletet mond a fejedelemre; minden szava, minden tette a fejedelemnek milliók üdve, vagy elpusztulása. Ugy gondold meg, a mit mondasz és cselekszel. Most Isten veled, légy erős.

Apafiné magasztos arczczal csókolá meg a fejedelem homlokát; e pillanatban Kelemen diák pergamenjére estek szemei.

Apafi restelkedve akarta kivenni neje kezéből. Már késő volt. Anna fölgöngyölgette azt, s meglátva a hizelgő családfát, -86- megpiritó szemrehányással tekinte a szemlesütő fejedelemre.

– Épen nem! siete Apafi válaszolni; valami szemtelen poéta hozta a nyakamra.

– Korbácsot neki, nem aranyat! szólt Anna haragosan, s rögtön újra megszelidültek arczvonásai; mélyen tekinte férje szemeibe s nyájasan monda:

– Légy erős; légy fejedelem! Pártfogás a hűnek, – bocsánat a megtérőnek, – megvetés a hizelgőnek.

S azzal lehajolt, megcsókolva férje kezét, s mielőtt az visszaadhatá neki a kézcsókot, eltűnt a sátorból.

A bejövők arczairól világosan lehete olvasni azon gondolatot, miszerint most a fejedelemtől minden jót lehet kérni és várni, mert az előljáró családi jelenet boldogsága alig engedheti őt oly helyzetbe jönni, melyben bárkitől valamit megtagadjon. Csupán Apafi István volt eléggé józan észrevenni, hogy testvére arczán ezúttal minő változás ment végbe. Igazi fejedelmi szilárdság, méltóság és erély látszott rajta honolni.

– Híveink, szólt Apafi szilárd kemény hangon, nem várva, hogy valaki megszólítsa. Tekintve kérelmeiteket, mikkel hozzánk folyamodtatok, méltó és igazságos választétellel kívánunk benneteket elbocsátani. Hódolataitokat illő méltánylattal fogadtuk s reméljük, hogy a hűségben mind végig állhatatosak lenni meg nem szüntök. Kegyelmednek Csáky László uram, ezennel megengedjük, hogy haza mehessen, házi körének nyugalmát élvezni, fiát pedig saját költségünkön neveltetni fogjuk a külföldön addig, míg szolgálatunkra alkalmas leend.

Csáky László uram savanyú képpel köszönte meg a -87- kegyelmet, mely neki megengedé, hogy eltávozzék, holott ő családostul az udvarnál akart maradni.

Haller Gábort egészen átugrotta a fejedelem, mintha meg sem látná, s azzal Naláczi és Daczó uraimékhoz fordult, kik iparkodtak minden áron alázatosaknak látszani.

– Hívünk, Naláczi István, tekintve kegyelmednek körülünk tett fáradozásait, ezennel kinevezzük kegyelmedet udvari főkomornyikunknak. Kegyelmedet pedig, Daczó János uram, ugyancsak csikszeredai hadnagynak.

A két úr oly képet csinált, mint szokott az, a ki nagyon nagy jutalmat várt s igen keveset kapott. Mosolyog, pedig a méreg eszi belül, szeretne nyugodt képet mutatni, és fülig vörösödik. Alig bírták megköszönni a fejedelem kegyelmét, a nagy elfogódás miatt.

Pók Márton uram e közben előre furakodott, nehogy a fejedelem figyelmét kikerülje, egészen eltakarva alakjával a becsületes Csereyt, ki szerényen húzta magát a többiek háta mögé.

– Miért húzza kegyelmed magát hátra? szólt felé intve Apafi. Pók Márton azt vélve, hogy az intés őt illeti, még előbbre lépett. – Kegyelmedhez intéztük szavunkat, Cserey uram, folytatá a fejedelem. Vagy azt hiszi kegyelmed, hogy mi nem tudjuk magunknak megjegyezni próbált híveinket? Kegyelmed hűsége és okossága ismeretes előttünk, mire nézve jónak látjuk kegyelmedet ezennel fogarasi várunk kapitányává kinevezni.

Pók Márton uram ijedtében a padlásra nézett, azt gondolta, hogy az szakadt rá.

– Pók Márton uramat pedig, folytatá a fejedelem, megerősítjük előbbeni hivatalában, ő ugyanazon vár porkolábja marad.

Pók Márton uram nagyot nyelt, Cserey pedig kifogásokat akart tenni. A fejedelem kezével inte, hogy hallgasson.

– Kegyelmed nagy bűnökkel vádoltatott előttünk, mik alól fölmenteni sem kedvünk, sem hatalmunk nincsen; -88- mire nézve kegyelmed őrizet alatt fog visszavitetni Nagy-Szebenbe, oda levén utasítva, hogy ott tisztítsa ki magát, a hogy tudja.

Szász János uram csodálkozva tekintgetett szemre-főre, sehogysem akarva érteni a dolgot.

– Kegyelmed pedig Zágoni Mózes uram, majd az illető kincstári birák előtt adja be számadásait.

Zágoni jónak látta Szász Jánost vigasztalni, nehogy saját megszomorodását észrevegyék.

Ekkor az oláhfalusi követre került a sor. Ideje is volt már, mert a fejedelem kegyelemosztása alatt lassankint elmult minden mosolygás az arczokról, miszerint épen csak a góbéra volt szükség, hogy az ő rovására némileg ismét fölviduljon minden ember.

– Kegyelmeteknek a mit megigértem, szólt a fejedelem, alig bírva uralkodni belső jókedvén, azt megengedem, ám legyen Oláhfaluhoz Kolozsvár két mérföld, ha ez kegyelmeteknek könnyebbségére szolgál, s járjon gyalog, a kinek lova nincsen, ha kegyelmetek úgy kivánják: hanem azt a záradékot kötöm ki magamnak, hogy a deszkát ezentúl sem árulhatják kegyelmetek Kolozsvárott, s a futároknak kiszolgáltatandják a kívánt előfogatokat.

A székely vigyorogva csóvált egyet fején, megvakarva tarkóját s azután felütötte szemeit a fejedelemre, mintha azt kérdezné, hogy mint találhatta már ezt is ki?

A fejedelem nem állhatá meg, hogy a góbé zavarba hozott ábrázatján el ne nevesse magát, mire a jelenlevők egyszerre kitörtek alig fékezhetett kaczajukkal; a székely azonban, ki egész addig zavarodottan mosolygott, a kaczajra egyszerre elkomolyodék, fejét daczosan hátra vágta s vad tekintettel nézve szét az urakon, félvállra veté zekéjét s pattogva hányta nekik oda a szót.

– Hallják uraimék! – fejedelemtől eltűröm, hogy tréfát űzzön velem, de kegyelmetek kövessék meg magukat, hogy rovásomra ne kaczagjanak.

A fejedelem inte, hogy csendesüljenek el s más tárgyra -89- viendő a figyelmet, jelt adott Kelemen diáknak, ki hosszú száraz lábaival, mikkel úgy lépegetett, mintha mindig térdre akart volna esni, odalippent.

– Meghagytuk kincstárnokunknak, monda a fejedelem, hogy azon munkáért, melyet kegyelmed átadott, magánpénztárunkból fizessen ki kegyelmednek három márjást.

– Jól hallotta kegyelmed. Három márjást mondtam. Ennyit megér a papiros és a tinta, a mit kegyelmed rá vesztegetett, máskor fordítsa idejét hasznosabb munkára.

Azok nagy hajlongások közt elhagyák a sátort; egyedül Kucsuk basa maradt hátra.

Ez egész jelenet alatt meglepetve csóválgatá fejét a basa, mintha mindazt, mi történt, épen nem várta volna Apafitól. És midőn egyedül maradt vele, észrevevé, miszerint Apafit nem kell többé arra figyelmeztetni, hogy fejedelmi tekintélyét mások irányában föntartsa.

Apafi nyájas képet mutatott, de nyájasságán meglátszott, hogy ez fejedelmi leereszkedés.

– Sajnálkozva értettük meg, szólt a basához, miszerint kegyelmedet, kinek vitézségét annyira tudtuk bámulni, barátságát tisztelni, rövid időn el kell veszítenünk.

– Azon fermánok következtében, mik az erdélyi vezéreknek a nagyvezér táborához gyülekezést parancsolnak, kegyelmedet, oh fájdalom, csak rövid ideig fogjuk körünkben láthatni.

Kucsuk mérgesen harapott ajkaiba. «Hát ezt már honnan tudja?» kérdé magában.

– Örömest marasztanók kegyelmedet, mert személye becsesebb előttünk mindenkinél. De tudjuk, hogy a magas porta parancsai haladéktalan engedelmeskedést követelnek. Mire nézve nehogy kegyelmed a hozzánk való túlságos jó akarat miatt oly mulasztást kövessen el, mely a -90- magas porta rossz kedvét vonhatná kegyelmed fejére, úgy intézkedtünk Kolozsvár kézrekerítése felől, hogy az minden ostrom nélkül, capitulatió útján történjék meg, s ez által kegyelmed föl legyen oldva azon terhes állapot alól, hogy seregeit e helyben időztetni kényszerítse. A mi a fejedelemségbeni megerősítést illeti, azt majd Budán a nagyvezérrel elvégezzük, magunk is föl levén rendelve Érsekujvár alá.

Kucsuk basa e beszéd alatt összefont karokkal, kemény tekintettel bámult fel a fejedelemre. Midőn az beszédét végzé, ugyanazon helyzetben maradt s ismét egy szót sem válaszolt.

Apafi nyugodtan folytatá hozzá intézett szavait: – Hogy pedig bár csak kis részben is kifejezhessük azon háladatosságot, melylyel kegyelmed személyének tartozunk, ime fogadja tőlünk ezen csekély ajándékot, inkább tisztelet, mint jutalmazásképen.

S azzal levéve nyakából az ott függő pompás drágakövekkel kirakott aranylánczot, azt a basa nyakába fűzte.

Kucsuk még folyvást elébbi helyzetében állt, szemeivel a fejedelem arczát vizsgálva, s miután homlokán legmélyebben vonta a ránczokat, egyszerre elmosolyodék s fejét előre rázogatva, monda:

– Jól van Apafi, mind jól van ez. Hanem a mint látom, te az eszedet a feleségednél szoktad tartani. Béke veled!

Még Haller Gábor uram várt egy ideig az ajtóban, midőn egy étekfogó kijött hozzá hírül adni, hogy a fejedelem ma családja körében egyedül fog ebédelni.

Pár nap mulva dob- és zeneszóval tartá Apafi Mihály Kolozsvárra bemenetelét. -91-

VIII. AZRAËLE.

Ismét Magyarországon vagyunk, a Homolka hegyei közt. Egyikében az ország azon részeinek, miket még senkinek sem jutott eszébe megnépesíteni. Tíz mérföldnyi távolban nem találni egy falut; az egész hegylánczolaton nem visz keresztül egy járható út! maguk a gyalog-ösvények is rendesen elvesznek a hegyek kanyarodásai közt, – vagy egy elhagyott szénégető tanyán végződve, melynek szenes, kormos szérüjét sokáig nem tudja benőni a fű.

Már a szélei is laktalanok e vadonnak, az egymásra boltozó tölgyek, bükkök alatt órákig eljárhat az ember a nélkül, hogy saját léptein kívül egyebet hallana; egy szál fű, egy virág, egy bokor nem nőhetett sehol; az irtatlan fák alatt csak a fakó haraszt zörög, melyből csodálatos gombák tolják elé minden színű kalapjaikat, csoportosan düledve ki a mohos fák tövei mellől.

Csak ott, hol a hegyekről lejövő folyam ketté szeli a völgyet, tünik elő a zöldes pázsit; a buja fűben hevernek a félelmetlen dámvadak; a vadméhe köpűt ásott a vízre hajló fa odvában s dongva röpkedi körül a havasi virágokat, mik a víz fölött inganak.

Messze, vigasztalan távolban látszanak még magasabb hegyek, mikről a fehér folyam alázuhogni látszik; a reggeli köd növeli a bűvös messzeséget, s ha az ember legvégső pontját elérte a távolnak, még iszonyúbb távol s még kietlenebb hegyek látszanak előtte, fölötte; – mintha lépcsők akarnának lenni az égbe: oly magasak, oly szakadatlanok.

A Rima mindenütt rovátkokat húz ez ősvilági bérczek között, ő az egyedüli lény, a ki elég vakmerő utat törni magának e vad sziklák tömkelege körül. Néhol harsogó robajjal rohan alá a gránitsziklák fokairól, fehér köddé törve, mire aláért, melynek csöppjeiben örökszivárványt -92- képez a napsugár, mintegy tündérhidat egyik bársonyparttól a másikig. A zuhatag közepéből mohos szikla áll ki, azt kétfelé választva, s a mohos szikláról virágos vad bokrok hajolnak alá a szédítő tomboló örvénybe, örök reszketésben tartva az ágaikat hintáló zuhatagtól. Alább szűk bazalt-sziklák közé szorul a szilaj folyam, lassú csörgedezéséből melancholicus zenét sokszoroz a kettős viszhang, átlátszó kristálya feketének látszik medre köveitől, melyben fürge rózsaszín pisztrángok s fehér vízi kigyók uszkálnak ezüst szalagokként; innen kiszabadulva ismét omlik szikláról sziklára, haragosan korbácsolva a medre közepén fekvő óriási sziklaköböt, melyet egykor megáradtan mérföldnyi távolból hengergetett le idáig s a legközelebbi hóolvadás vagy felhőszakadás után ismét ezer ölnyire hengerítend alább a sziklákkal eltorlaszolt völgybe.

Mindig följebb, följebb megyünk. A tölgy- és bükkerdő elmarad, következnek a fenyvesek. A láthatár mindig távolabbnak látszik, az átlátszó köd, mely eddig a magasságot födé, most már a mélységet lepi el. A kis zöldes völgyfoltocskák alig látszanak meg a levegő opálszinén keresztül s az egy sötét folttá mosódott erdős hegyeknek csak a szélei kivehetők, aranynyal vagy lilaszínnel rajzolva a kelő napsugártól.

És előttünk mindig magasabb, magasabb hegyek emelkednek elő. Az ember ingerelve érzi magát ez újabb óriásokra is fölhágni, megtudandó, ha lesz-e hát ezeknek vége? Már a folyam is elhagyott bennünket, mélyen alattunk látszik egy sötétkék kerekded tavacska, mindenütt meredek szikláktól övezve, melynek tükrében fehér hattyúk fürödnek a vízbe hajló fenyők árnya alatt. E tó közepében bukik föl a Rima forrása, öles magasságra vetve föl bugyogó kristályát, örök hullámzásban tartva a tavacskát, mintha valami szellem az egész tavat föl akarná emelni fejével.

Még egy hegyláncz mered föl szemeink előtt, mindenütt benőve sötét fenyvesektől, csak a gerinczeinek nem jutott -93- már növény, azokat hosszában egymásra hányt sziklák födik, mikről semmi zöld sem látszik alá.

Ide is följutva, a legmagasabb pontot véljük elérhetni, midőn egyszerre a sötét fenyvesek fölött egy fehér óriás emelkedik elé, s a kifáradt hegyjáró szemei előtt messze és magasan, az ezüst havasok ragyogó csúcsai rémledeznek föl, magas fehér guláikkal képviselve a lehetlenséget.

Itt állapodjunk meg. A hegygerinczeken végig, kivált a távolban, némi ösvény kanyargása látszik, mely el-elvész a fenyőerdők között s más irányban ismét előtünik, arra mutatva, hogy e vadon közepett valakinek laknia kell, a mi annál meglepőbb, minthogy egész e helyig laktalannak mutatkozik a vadon, s túl rajta a még látogatatlanabb havasok fénylenek.

A hegycsúcsról száz meg száz hegy és völgy látszik meg, egymáshoz mindenben hasonlatosak: a szem elfárad rajtok végig tekinteni s a míg a nap sugarai rézsút feküsznek a tájon, arany ködfátyolt szőve a vidékre, alig lehet egyes tárgyakat kivenni a nagyszerűsége által nyomasztó panorámából.

Lassankint azonban egy tágas sziklaöböl kezdi a figyelmet magára vonni, a bérczek kékesen szürkék, melyek minden oldalról reá omolni látszanak, s e torkolat közepén egy roppant sziklabálvány mered elő, különválva mindeniktől, mintha az égből szakadt volna ide.

A futólagos pillanat elcsúszik a sziklatömeg fölött, de figyelmesebb vizsgáló előtt egy keskeny fa-híd tünik szembe, mely hosszú fenyőlábakra verve, e bérczcsutakot a legközelebb álló meredek falak egyikével látszik összekötni.

S lassankint azt is észreveszszük, hogy e bérczemelvényt nem a természet alkotá ily magasnak; hanem azon egymásra hordott hasonszínű sziklák, mik köröskörül falakat képezve, a bérczet mintegy folytatni látszanak, emberi kéz művei, a köröskörül emelt tömör sziklabástya csaknem olyan magas, mint a talapjául szolgáló bércz maga. S miután -94- a fal mindenütt a szikla meredek széleig van kiépítve, úgy látszik, mintha egyenesen abból nőtt volna ki, s a szikláról a falakra kapaszkodó növények indái csak arra valók volnának, hogy azt összekapcsolják vele.

1664-ben ezen helyről alátekintve, a kopár bástyákon belül tündérien tarka épületeket láthatott a szem. Corsar bég lakott a várban, a környék rémura, s parancsára rózsasövények nőttek a bástyákon, a várudvart egész ligete a narancs- és granát-almafáknak körzé; azon pompás épületeket, miket a keleti pompa a mulandó gyönyör számára épít, lehete látni mindenütt. A kerek, tágas rotondák, gömbölyű kúptetőikkel, mik kívülről égszín kékre voltak zománczolva, hogy a nap tündökölt rajtok, a bástyák tarkára festett tornyai, a mauresque faragványokkal terhelt erkélyek, porczellán virágcserepeikkel; – a karcsú, hófehér minarék, mikre fölfutottak a tölcséres virágok indái; a rostélyos kioszkok vékony, aranyzott oszlopaikkal; mindez oly könnyű anyagokból volt építve, mint egy papirosvár: csupa aranyozott fa és festett üveg, vagy zománczos cserép és tarka szőnyegek. A hegyes rézfödeleken libegtek lobogtak a tarka zászlók, s hegyében ragyogott az arany félhold; minden kioszk hegyén, minden rondellán, minarén félholdak és lobogók. Egy repülni készülő tündértanya.

De a bástyák, melyek e töredékeny tündértanyát köríték, megvíhatlanok voltak.

Köröskörül hozzájárulhatlan meredek, hová ha egyszer bevette magát az üldözött, százannyi üldöző ellen megvédheté magát.

A comparadzsik éjjel-nappal füstölgő kanóczczal jártak a hosszú ágyúk előtt, miket Corsar bég ott öntetett, mert ágyúk számára út nem volt a környékben. Kettő ezek közől a hidnak volt szegezve, azt a megtámadás perczében az első lövéssel összetörendő.

Corsar bég e helyről kalandozott szét az országban; rabolva, leölve, a kit védtelenül lepett, s ha üldöző hadseregre -95- talált, hirtelen megfordítá spáhijait és beduinjait, s míg a hegyutakon öszvérekre rakott zsákmányával várába menekült, addig a lesbeállított timarioták az üldözők elől bevagdalák az utakat s kövekkel verték agyon, a ki a völgyek közé merészkedett utánok eredni; néha pedig egészen vára alá engedte jönni az üldözőket, s míg azok nagy fáradsággal odaczepelt félfontos ágyúikkal lövöldöztek sziklafalaira, s azt hivék, hogy majd kiéheztetik: megtette azt a tréfát, hogy valahol, tán egy földalatti úton, kiszökve várából, egyszer csak a hátuk mögött kezdett el rabolni és gyujtogatni. Minden kisérlet hasztalan volt őt utolérni, meglepni vagy körülfogni. A közellevő falvak lakosai kezdtek távolabb vidékekre vándorolni félelmetes szomszédsága elől.

A szentgothardi csata után, melyet tizenkétezer halottal elvesztett a török vezér a magyar és osztrák seregek ellenében, húsz évi béke lőn kötve a porta, az erdélyi fejedelemség és az osztrák császár között, mely a törököt meghagyta mindazon várak birtokában, melyeket elfoglalt vagy épített Magyarországon. E várak vezérei azután maguk kezére folytatták a háborút, raboltak, gyujtogattak, a merre lehetett. A szultán mindegyiket nem vonhatva személyesen felelősségre, mit tehetett egyebet, mint hogy fölhatalmazza a panaszttevőket, miszerint a hol tudják fogják el a béke megszegőit, s a mit akarnak, azt tegyék velök.

Ilyenkor tehát öt-hat vármegye, vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak népe egyesült, maga rovására a magán ellenséggel háborút viselni. Az országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár figyelmét a spanyol örökösödési had, a szultánét a velenczések ellen viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek birkóztak egymással, a hogy tudtak.

Egy rekkenő nyári alkony óráiban, midőn a sziklák közt megszorult nap melege elfojtja a levegőt, hogy a hang is alig hallik, két alakot látunk ellenkező irányból ugyanazon pont felé sietni: az egyik egy magyarosan öltözött férfi, alacsony homlokkal, kancsal és éles szemekkel, miknek keresztbenézése egyenesen arra látszik teremtve lenni, hogy a kire néz, azt zavarba hozza. A másik egy vén török nő, álla bibircsóiból kondor serték nőttek elő, hosszú, csíkos dolmányának ujjai loncsosan csüngnek alá, turbánjának szurtossága nevezetes, mintha hétről-hétre benne hálna.

A közös találkozási pont, melyhez mindkét alak óvatosan széttekintgetve közelít, egy bokroktól fedett barlang, melynek odvából a várra lelátni.

A két alak egyetértve surran be a barlangba, melynek sötétéből ők láthatják a várat, de a várból őket senki.

– Annyira bizonyos vagyok, hogy felét az igért díjnak előre föl merném venni.

– Azt elhiszem; szólt bántó kaczajjal a férfi, de én meg nem merném előre odaadni, hanem majd csak szokás szerint apródonkint, minden szóért külön.

A férfi meglepetve tekinte szét s azzal erszényét, melyből a nőnek koronkint pénzt adott, megcsörtetve mondá:

– Ez mind tiéd, ha tervünk sikerül. Ha elárulsz bennünket, akkor ez a tőr lesz a tied, mert én életben maradok s föltalállak a pokolban is.

– Ne fenyegess. Meg tudnám én tenni, hogy az a pénz, a mit itt csörgetsz, még e perczben az enyim lenne, s te örömödben, mint egy bolond, úgy csókolnál össze-vissza. Egy levél van nálam, melyet ha urad olvasna, tetőtől talpig megaranyoztatna érte.

– Úgy hát áldjon Isten. – A miért megfizettél, azt tudod; – szólt az asszony s távozni készült.

A férfi boszúsan veté oda az asszonynak az egész erszényt, mire az a barlangnyíláshoz tipegve, mankós botját, mit oda támasztott, előhozá s lecsavarva róla a felső részt, a bot üregéből egy összegöngyölt selyemtekercset vont elő, melyet a férfi szétterítve, a mint elolvasott, arcza repesni kezdett öröm, hihetlenség és meglepetés miatt.

– Ha ez mind így leend, úgy, a mit eddig kaptál, csak felpénz ahoz képest, a mit ezután kapni fogsz.

– Mondtam úgy-e? szólt bizalmas vigyorgással a némber, hogy bátran kifizetheted előre az alkudíj felét. -98-

Ezt mondva a két alak a barlangból hirtelen kisuhant s jobbra-balra az erdők sűrűjében eltünt.

Most el szemeink elől zord külvilág! nyomasztó hegypanoráma, kietlen láthatár!

Tünjetek fel előttünk tündéri teremek! Az álmodott paradicsom földi másolatai! Engedjetek egy pillantást vetnünk a titkos gyönyörök, az elfojtott csókok, a forró sohajok szentek szentébe; a hol nem lakik senki, a hol nem él semmi, csak a szerelem, s a mi a szerelemre emlékeztet.

Egy tágas pompás termet látunk magunk előtt, melynek ragyogványa a mint egyszerre megrohanja a lelket, egy új, egy szebb világba képzeli az magát átragadva, míg a tárgyról-tárgyra repkedő gondolat elfárad átérezni mind azt a szépet, azt az élvadót, a mit a gyönyörvadászat phantasiája fölkeresve, egy édes költői halmazba összegyűjtött.

A gömbölyű terem falai tükrökkel vannak bevonva, miknek örök sugárverése oly különös világítást ad a tárgyaknak, nem engedve, hogy azoknak árnyékuk legyen valahol. A boltozat égszínkék harangját sötétvörös karcsú porphyroszlopok emelik, miket félig takarva tartanak a keleti virágok bozótjai, széles rózsás porczellán vedrekben összecsoportozva s a padlatra hullatva bársonyvirágaik aranyló himporát. És e padlat selyemszőnyegekkel van bevonva, itt-ott mutatva csak ki márványa mosaik-kirakatát. A terem közepén rózsaszín márványmedenczében kristálytiszta víz áll, melynek közepéből magasra szökell föl a szivárványló vízsugár, gyöngycseppekben hullva vissza. E szökőkút vizét rejtett csövek vezetik föl a várba a titkos úton keresztül. A falak mellett köröskörül metszett bársony -99- kerevetek nyúlnak, hengerded virágos kashmir-párnákkal. És mindenütt, mindenütt tündérek, ifjú nevető leányok, a szőnyegeken tánczolva, a kereveteken hentergőzve, a szökőkút vizében locsolódva.

Egy odaliszk csengetyűs dobját verve feje fölött, merész szökelléssel tánczolt a többiek között, kik kezeiket összefogva varázsgyűrűzetként keringnek körüle; három nubiai eunuch énekes melancholicus szerelmes danákat zeng a tánczhoz egyszerű hangszereivel.

A tündér alakok fátyola leng jobbra-balra, fölfedezve arczaikat, miknek ifjú bájait most nem érheti férfi tekintete, lábaik dobbanása alig hallik a puha szőnyegen, mintha repülnének. A vékony mousselin rosszul rejti termetök bájait, s a turbánok alól kiszabadult hajfodrok mint szelid kigyók omlanak a hófehér vállakra.

A szökőkút vizében fekete rabnő játszik az arany halakkal, meg akarva őket fogni, s nagyokat kaczagva, ha e virgoncz állatocskák kisikamlanak kezei közől; oly sajátságos alak: fehér himzett köntöse arany ővvel átszorítva, a mint a rózsaszín márványon ül, ébenfekete keble halmai s gömbölyű karjai a naptól fénylenek, fekete arczán átviláglik az ifjúság pírja, korallajkai átragyogva a jókedv melegétől, a legtisztább két sor gyöngyfogat engedik láttatni, a mint gyermekes jókedvvel nevet együgyű játékának.

Az ovál terem végében néhány lépcsőnyi emelvényen áll egy bíbor ottomán, a mennyezetet képező rózsaszín damaszt-függönyök karvastagságú jazminfákra vannak felbogozva nehéz arany bojtjaikkal; a jazmin ezüst virágain keleti lepék libegnek, ultramarin kék szárnyaikkal; – a zófa fejénél aranyvesszős kalitkában két kis «elválhatlan» papagály sipog, smaragd tolla, carmin feje, mindig csókolgatják egymást.

Hófehér könyöke alatt, melyről a kaftán bő csipkeujja -100- alátüremlett, egy eleven párducz fekszik, mint egy tarka könyökvánkos, sima talpát nyalogatva, s a fejére omló jáspis-feketeségü hajfürtökkel játszva, mint kis macskakölyök.

A hölgy jól választá társát, maga is oly karcsu, mint az, tagjai oly simulók, oly hullámzók, mint azé, karcsu dereka úgy hajlik, s bágyadt szemeiben annyi eltitkolt vad láng ég, mint e szelidített fenevadéban.

A hölgy hosszan elnyúlva fekvék hanyatt a divánon, az illatos nargyleh borostyánköves szopója illetlen volt kezében, a füszeres sherbeth ott párolgott aranyozott csészéjében az elefántcsont asztalkán, melyen széles japáni tálczára halmozott meleg égalji növények kinálkoztak izletes külsejükkel, aranybibircsós dinnyék, ananászok, piros pálmaszilvák, szagos fürtű szőlők, egy ezüst tányérkán hófehér lépesméz teli sejtje, melyet ákászvirágok idején gyűjtöttek a méhek.

Azraëlének egy pillantása sem érinti e zamatos csemegéket. Midőn olykor fölveti bágyadt szemeit, miket a hosszú selyempillák félig elfedeznek, szinte megdöbben az ember; – ily égető szemsugár alig születhetik másutt, mint a délőv napja alatt, melynek nyara is olyan hő, olyan sovár, olyan szomjú, mint hölgyeinek szemei.

Örök vágy ég e szemekben. Mondhatlan, kielégíthetlen, melyet a gyönyör csak növel. Ha a világot adnád neki, egy másik világot követelne. Ha minden érzéke eltelt a kéj-, az élvezettől, a szív mégis üres maradt s elérhetetlenek után eped. Ha szerettetik gyülöl; ha gyülöltetik, szeret, ha meghalsz érte, kikaczag; ha megölöd, imád.

Tojásdad arcza olyan halovány, mintha e gyujtó szemsugarak minden rózsát leégettek volna róla, s ha olykor lehunyja azokat s keble titkos gondolatok hevétől sebesebben dobog, ismét úgy kigyullad az, hogy szinte a vér lobogását látni rajta.

S mint remegnek ezen ajkak! magában van, senkivel sem beszél. Körüle tánczolnak, énekelnek a háremhölgyek, -101- fekete rabgyermek térdel előtte, ezüst tükröt tartva elé, félmeztelen rableányok hintenek rá rózsalevél-esőt, s legyezgetik pávatoll-legyezővel.

Azraële nem látja, nem hallja őket. A tükörbe nézve beszél önmagával, mintha olvasni akarná tulajdon arczáról saját indulatait; ajka reszket, mosolyg, daczol, szeme csábít, eped, könnyez, vagy eltaszítóan villámlik, egy pillanatban a hetedik égig emel, a másikban a földre sujt. Most egyszerre valami gondolata támadt, valami dæmoni eszme: felső ajakát felvonva, összeszorított fogai látszanak, összevont szemöldei reszkető barázdát vonnak fehér homlokára, a szemek csillaga alá mélyed, fölül a szemfehérét láttatva, az ajkszeglettől felvonuló szépségvonalak meggörbülnek, dæmoni, furiai kifejezést adva a gyönyörű arcznak, s a göndör fürtök, mint tekergő kigyók omlanak kétfelől alá. A reszkető ujjak öntudatlanul görcsösen markolnak a párducz sima nyakába; a bántott fenevad felordít.

A hölgy visszaretten önarczától, s a szerecsen fiút tükröstől együtt eltaszítva, csillagos fátyolába burkolózik, s vad tekintettel fekszik karjaira, féloldalra dülve s kisded lábacskáit piros papucsaival maga alá kapva, hajlékony testével a párducz nyakára dül, s oly fenyegetőleg néz mindenkire, hogy tekintete előtt összerezzen, a kire esik, még a vadállat is.

De egy pillanatig sem marad nyugton. A kínzó unalom minden perczben változtatni készti helyzetét. Most hanyatt fordul s karjait feje fölé emelve, fejét hátrafeszíti; minden tagja hullámzik, mint a kigyóé, s szemeiben elfojtott vágyak könyei ragyognak.

Senki sem meri tőle kérdezni, mit kiván; Azraële szeszélyes, meglehet, hogy megtetszenék neki a kérdező s azt kivánná tőle, hogy szemei láttára ugorjék le Corsarvár legmagasabb bástyájáról. Azraëlenek nem üdvös kedvét keresni.

Im azonban egy aranyrostélyos mellékajtó nyílik s -102- Azraële szemeiben könnyű örömsugár kezd derülni, a mint a belépőt meglátja.

Rút, fertelmes arczú duéna; a török nő korán vénül; tíz év előtt Babaye első kedvencz háremhölgye volt Corsar bégnek, most első kedvencz rabszolganője Azraëlének.

A nő mosolyogva ül le Azraële lábaihoz. Neki egyedül van kiváltsága Azraële előtt leülni.

– Unjuk magunkat? kérdezi a nő bizodalmas sipogással a szép odaliszktől, vigyorgó szájában megfeketültek a fogak a czukorevés s betelrágás miatt. Nincs kedvünk semmihez, úgy-e? Nem tánczoltak még a bayadérek égő gyertyák körül? vagy az sem szép többé? Persia selyemszövetei kopottak már s színtelenek? nincs íze többé a lépes méznek, nincs zamatja az ananásznak? Ceylon gyöngyei elveszték ragyogásukat? Boszantanak az olasz eunuch danái? S még a tükör sem mutat többé semmi szépet? Miért oly haragos, miért oly kedvetlen a napok napja? Mi szükség felhőnek vonulni Damanhour egére? Mondjak regét az alabástrom homlok földerítésére? elmondjam a fogoly oroszlán meséjét, melyet Medzsnun, a halhatatlan költő megirt?

– Elfogták az oroszlánt Biledulgherid pálmaerdeiben. Gazdag, hatalmas dey vette őt meg ezer aranyon. A dey hatalmas ember volt, parancsára arany kalitka épült az oroszlán számára, egész pálmafák fértek el benne, s a kalitka boltozata lazúrkővel volt kirakva, messze hegyekről vezettek bele élő szökőkutat, s biborszőnyeggel volt padlata bevonva. Az oroszlán bús volt és szomorú. Egész nap mogorván feküdt, csak mikor leszállott a nap, kelt föl, haragos ordítással rázva kalitkája ajtaját, s ijesztve az éjszaka csendjét. A dey kérdé az oroszlántól; mid hiányzik, szép állatom? Aranyból van házad, velem egy ételből eszel s kristályforrás az italod! mi kell még több? ambraillatban -103- akarsz-e fürödni? s kedvencz rabnőim szívei kellenek-e csemegéül? Az oroszlán ordítva szólt: A kalitka, ha aranyból van is, szoros; e pálmafák nem Núbia ligetei, a medencze itt nem Berzendár puszta forrása. Nem kell nekem füszereid illata, sem rabnőid vonagló szívei; add vissza nekem a pusztát, szabad szeleivel, majd megtalálom én ottan jó kedvemet.

Babaye elhallgatott. Az odaliszk reszketeg sóhajjal csüggeszté le fejét lihegő keblére, s a mint a duéna megszünt beszélni, inte neki, hogy mondjon más regét.

– Akarod hallani a regét a tündérről és a halandó leányról? – «Egyszer a szivárvány tündére meglátott egy szép leányt s szép szavakkal elcsábítva, azon a hétszínű hidon fölvitte magával a harmadik égbe. Minden szebb ott, mint a földön; a virág hervatag gyémánt, a szellő susogása zengő dal, a paloták oszlopai kristály és drágakő, s minden érzék háromszorta többet érez, mint itt alant. A tündér tenyerén hordta a leányt, a tündérek forróan tudnak szeretni, s a leány mégis bús volt, unta magát ott az égben, s ha a tündér olykor eltávozott fölszívni a tengerekből az ég számára a vizet, látta, hogy a leány epedezve néz alá a felhős földre, a szivárványról kihajolva. Mid hiányzik? kérdé a leánytól, miért vagy bús, miért nézesz úgy a földre? Szólj, mi kell? parancsolj és elhozom. Csillagok esnek az égről, szólt a leány, azok hullanak a földre, szeretném hajamba gyöngyfüzérnek. A tündér ment s elhozá a csillagokat. A leány újra búsan nézett a földre. A tündér kérdé: mi bánt? mi van még a földön, a mit szíved megkivánhat? A leány felelt: karcsu leányok ott alant, nevetve tekintgetnek föl reám. Miért boldogabbak ők, mint én? szeretnék fejeikkel laptázni.»

Azraële összevont szemölddel tekinte a nőre s félig fölemelkedve, kis malachitmarkolatú tőrét keresgélé aranyos öve mellett.

– «A leány ismét búsan tekinte alá a földre, folytatá -104- mosolyogva Babaye. Mi van még ott? mit találsz még, a mit kivánsz? kiáltá kétségbeesve a tündér. Deli ifjak járnak ottan, válaszolt reá a leány, mindegyik oly kedves, oly szép. Te tündér vagy, de csak magad vagy az égben. Te nem adhatsz új szerelmet. Bocsáss engem a földre.»

Azraële égő arczczal ugrott föl ottománjáról, s megragadta a nő vállát. Keble zihált, égő arczán fenyegető pir lobogott. Hófehér karjaiban vonaglani látszottak az idegek.

– Jer fürdőszobádba, monda a fölindult odaliszknak. Az achatmedenczében párolog az ambra és nárdus, míg ott magánosan leendsz, majd én mulattatni foglak. Tudok sokkal szebb regéket, mikben gyönyörödet leled.

Azraële reszketve vonta nyaka körül fátyolát s ideges izgatottsággal inte a rabnőknek, hogy távozzanak el. Azok ijedelmes gyorsasággal futottak szét a mellékajtókon. Félelmük oka nemsokára kitünt, mert a mint Azraële eltávozott, az ott maradt párducz, megszabadulva úrnője igéző közellététől, egyszerre fölemelkedék, nagyot nyujtózott s kiöltve piros nyelvét s szétmeresztve éles körmeit, fenyegető ordítással hajtá le fejét, s azzal egy hosszú szökéssel a terem közepére ugrott, s üvöltve szilajon szökelt kétszer háromszor köröskörül a terem falai mellett, minden ajtó mellett beszaglászva, melyen belől az eltünt rabnőket érzé, vérszomjú dühvel kaparva azoknak küszöbét, s boszúsan nyifogva, hogy be nem törhetett rajtok; azután a medenczének állt, két első lábát föltevé rá, hosszú piros nyelvével sokáig ivott a kristálytiszta vízből, azzal lehengeredett a puha szőnyegekre s hosszú csíkos farkát két első lába közé véve játszott, mint egy macska. Akkor ismét fölkelt, ravasz, alattomos szemmel széttekintett, s meglátva egy nagy fehér kakadút rézkalitkájában, a földön elnyúlt hassal közelített felé, s ott egy ideig lehúzott fővel leskelődve, egyszerre kétöles ugrással neki ugrott, s körmeivel megkapta a kalitka pálczáit. A fölriadt kakadú vijjongva csapkodott görbe orrával megtámadója felé, a párducz azonban -105- sem feldönteni, sem szétbontani nem tudva a padozathoz szegzett kalitkát, mérges ordítással ugrálta azt keresztül s aztán leült elébe, farkával verve kétfelől a földet, s nyugtalan ásításokkal mutatá a fenyegetett állatnak ellenséges vérszomját; míg az szárnyrepesve ordított, füttyöngetett s orrával verte a kalitka pálczáit.

A mély úton, mely kacskaringós tekergéssel vonul a völgyeken keresztül Corsarvár felé, lovas csapat ügetése hallik.

Robogásuk hangja előtör az erdőből, mielőtt alakjaikat kivehetnők. Nemsokára fölérnek a hegytetőre, hol az út a hegygerinczre kapaszkodva föl, azon fut végig. Corsar bég maga jő rablócsapatjával.

Előcsapatul a zsákmánynyal megrakott öszvérek jőnek, a fölhalmozott zsákokból kirablott templomok kincsei villognak elő, leghátul a gyalog timarioták maradtak. Középett jön maga a bég, tarkán rendezett lovagjaival, kik közt a török lovasság minden osztályából találni: selyembe öltözött spahik, hosszú dárdáikkal, mezetlen karú bashkirok puzdrával, kézívvel; beduinok hófehér lepleikben, hosszú rézkarikás puskáikkal.

Maga a bég egy élte javában levő férfi, barna, csaknem fekete arczszínéből alig tünik ki a ritka szakáll és bajusz, ajkai és szemei dagadtnak látszanak, arczának kiülő csontjai, széles álla merész, kegyetlen tekintetet adnak neki, melylyel széles vállai, s túlizmos termete összhangzásban látszik lenni. Öltözéke izléstelenül van túlterhelve ékszerekkel, turbánja gyöngyökkel körülfűzve, füleiben nagy arany karikák, válldolmánjára drágakövekből vannak virágok himezve, s paripáján a patkóktól a kengyelig minden vert arany. Gömbölyű paizsa a legfénylőbb ezüst, s buzogányának feje egyetlen darab carniol.

Csapatja hallgatva jár nyomába. Egynek-egynek háta mögé félig alélt keresztyén hölgy van felkötve, kire rablója -106- hátra sem néz. Mindegyik ruhája véres, némely az arczáról is restelte azt letörülni.

Az öszvérek csendesen ügetnek a vár felé, fellah hajcsáraiktól üttetve; a harczi csoport lépést menve poroszkál utánok a hosszú hegy gerinczein, a gyalog timarioták szétszórva kullognak leghátul, összevissza veszve a hátukon czepelt prédán. Senki sem üldözi őket.

A nagy oválterem üres. A háremhölgyek eltávoztak mellékszobáikba. A teremben egyedül van Azraële.

A mint ambraillatos fürdőjét elhagyta, egy függő szőnyeget vonatva keresztül a szökőkút fölött, abban végig feküdt s kedélyesen hintálva magát benne, a felszökellő vízsugárral locsoltatja forró habfehér tagjait.

Keblén összetéve kezeit, önelégült mosolygással nézi, mint törik meg a gyémántos vízsugár márványsima termetén, valahányszor a ringatott függő-ágy bájló terhével átcsap rajta.

E víz a várőrség kútjára folyik le innen, miután az odaliszk testén végig permetezett, ki jókedvűen, kaczagva hintálja magát jobbra-balra, fekete hajtekercseit szélyelbontva s engedve hoszszan végig úszni a víz szinén.

Az alkonyi napsugár elől le vannak bocsátva a piros függönyök, s ezáltal rózsaszín világ ömlik át a teremen, tündéries színezetet adva a tárgyaknak. Az odaliszk úgy tűnik föl, mint egy rózsaszín hableány, ki tarka lotuslevelén hintálja magát a rubincseppekre változó forrás fölött.

A terem légköre valami bűbájos, szerelemnövelő illattól van átfülve. Semmi hang sem hallik körül, csak a medenczébe visszaeső vízcseppek titkos hullása.

Künn egyszerre ismét kürtrivallás harsog föl. A várudvaron robogó paripák tombolása veri föl a csendet. A fegyverek csendülése közől egy ismert hang parancsszava hangzik ki. Azraële mosolyogva ringatja magát hintajában; -107- szemeiben pusztító csáb ül, – a mint az aranyozott ajtóra tekint, fejét hátrafelé szegve.

Percz mulva siető lépés közelít. Corsar bég szerelemtől űzetve jő földi menyországa felé.

Az aranyos ajtóban hallik a kulcs fordulása. Azraële kaczagva himbálja magát tarka szőnyeghintajában.

Az éj árnyai leszálltak. Minden élő alszik mélyen, csak a szerelem van ébren.

– Oh én félek. Szól reszketve az odaliszk s szorosabban simul a vad mór lovag keblére.

– Mitől remegsz? itt vagyok én. Szól az, átölelve a hölgy karcsú derekát.

– Hamaliel rossz álmokat hozott. Szólt a hölgy reszkető hangon. Álmodám, hogy a giaurok éjjel váradra rohantak, téged legyilkolának. Én a bástyákról akartam magamat hanyatt-homlok alávetni, s nem mehettem, fogva voltam. Keresztyén férfi tartott karjai közt. Mash-allah! ez irtózatos!

– Ne félj, dörmögé Corsar. A Korán azt mondja, hogy csak a madár tud repülni; e várba, a ki repülni nem tud, ellenünk nem jöhet; és ha megtörténhetnék is, hogy bennünket meglepjenek, ne tarts tőle, hogy a hitlenek kezére juss, megfertőztetve giaurok érintése által, itt ezen ottoman alatt, melyen fekszünk, van egy kanócz, mely leszolgál a lőporos bástyák alá; ha minden el volna veszve, az éji lámpát e kanóczhoz kellene értetned s az egész vár velünk s elleneinkkel együtt a levegőbe röpülne.

– Oh mily vigasztaló gondolat, susogá halkan Azraële s ajkát Corsar arczára tapasztva, ismét elaludni látszék.

Az éji mécs háromlábú állóján halványan lobogott, saját árnyékát sokszorozva, az ajtók előtt horkoltak az őrök.

Egyszerre sikoltva szökött föl újra fektéből Azraële, magával rántva a béget. -108-

– La illah, il allah! nem hallod a dzsinek robaját, kérdé reszketve minden izében.

A bég ijedten tekinte szét. A vihar őrülten tombolt odakünn, a szélvitorlák csikorogtak, a minarék tetejéről cserepeket hajigált a szél a kioszkok boltozatára; a villám lobogott s a mennydörgés reszketni tanítá a kősziklákat.

– Hallod, mint üvöltenek, mint zörgetik erőszakos kézzel a bezárt ablakot e láthatlan lények!

– Allah árnyékára! igen jól hallom, dörmögé a reszkető férfi, bámulástól, rémülettől meredő szemekkel.

– Irgalom! irgalom! távozzatok e háztól gonosz szellemek, kiáltoza Azraële, fölbomlott hajakkal omolva a szőnyegre s mezetlen karjait kitárva. Legyetek verve a napsugártól, hogy temessen el benneteket a sötétség. Menjetek a keresztyéneket kínozni s törjétek ki szárnyaitokat félholdjaink hegyében, midőn seregestül átrepültök rajta. Hah, mint világítanak szemeik. Allah árnyéka takarjon el bennünket, hogy meg ne lássanak tűzszemeikkel.

A nagy, erős férfi reszketve feküdt arczra Azraële mellett, annak éji palástjával s hajfürteivel takarva el magát. Babonás félelme minden férfierőt kilopott szívéből, reszketett, mint egy gyermek.

– Hallod, hallod: mint mormognak. Mondd el sebesen fönhangon a Naáma imáját, s takard el füleidet, hogy ne halljad, mit beszélnek.

E perczben a szörnyű vihar kiszakított egy ablaktáblát s a szabadon berontó szél elkezdé ingatni a függönyöket s lobogtatni a lámpa mécsét.

– Hah! Látod őt? kiálta Azraële. Csitt, ne nézz oda, ne nyisd föl szemeidet. Takard be képed. Bújj mellém. Takarózzál palástomba. Ez Asasiel, a halál angyala, a ki megjelent. Nem érzed hideg sóhaját tagjaidon? Csitt, takard el magadat, tán nem veend észre.

– Mit akarsz? szólt Azraële, mintegy látott lélekhez -109- beszélve. Kiért jöttél fekete árny, kéktüzű szemeiddel? Itt nincs senki, csak én vagyok. Corsar nem jött haza. Jőjj később, jőjj egy óra mulva. Távozzál, távozzál fekete lény, Allah tiporja el fejedet. Jőjj egy óra mulva s légy átkozott örökké.

Corsar nem merte szemeit fölvetni, Azraële féltestével reá hajolt, mintegy eltakarva a láthatlan lény szemei elől.

A villám e perczben valamelyik bástyába csapott le, megrázva a bérczet fundamentomaiban, s a repedező dörgés, mint pokoli trombitaszó harsogott föl az egekig.

– Ah, sikolta föl Azraële, Corsarra rogyva s karjaival annak termetét ölelve át, s azon helyzetben maradt, míg a dörgés hangjai elzengtek, s utánok a csöndes zápor kezdte el verni az épület rézfödelét, a szél zúgása messzebb távozott, halkabban dudolva az ablaknyilások közt s enyészetes búgással üvöltve a távol erdők között.

– Eltávozott! suttogá alig hallhatóan. Azt igérte, hogy egy óra mulva eljön. Corsar! még egy óra az élet.

– Egy óra? ismétlé Corsar eltompult észszel. Ah Azraële! hová rejtesz el engem?

– Nem lehet többé! Asasiel könyörtelen. Még egy óra, és ő elvisz téged.

– Alkudjál meg vele. Ha halál kell neki, száz rabszolgának üttetem el fejét. Igérj neki vért, kincseket, imádságot, égő falvakat; én mind megadom neki; csak az életet könyörögd vissza.

– Hasztalan. Álmomban kardodat láttam kettétörni. A te napjaid számlálva vannak. Csak egy mód van még a menekülésre; egyetlen egy mód kijátszani a vérengző angyalt; ha volna egy a holtak közől, ki nevét megcserélné veled, s midőn Asasiel téged keres, azt ragadná el helyetted.

– Oh igen, oh igen, hebegé magán kívül rettegése miatt az erős férfi. Keress nekem egy oly halottat, a ki nevét megcserélje velem. Te ismered a büvészet szavait, menj, -110- hívj elő valakit a sírból, igérj neki sokat, mindent; legyen bárki, egy fellah, egy rajah és neki adom nevemet, s elvállalom az övét. Menj. Siess.

– Magadnak kell oda menned, szólt a hölgy, sebesen öltsd föl kaftánodat. Fegyvereidet hagyd itthon, a lelkek félnek az éles vastól. Lemegyünk a temetőbe, a vár bástyája alá; háromlábu serpenyőben ambrát s boraxot gyujtunk meg, s a bűvös vesszőt leszúrva a legifjabb sírba, kényszerítendjük annak lakóját előtted megjelenni. Ha megjelent a lélek, fölállva marad s te hármat lépve feléje, bátran megszólítod, ezt mondva: «Az én nevem Corsar bég, hát te éji szellem ki vagy?» Ekkor a lélek meg fogja magát nevezni s te port markolva kezedbe, hátad mögül előszórod, ezt kiáltva háromszor: «halj meg helyettem». Erre a lélek eltünend s Asasiel nem jön el éretted többé.

– De te közelemben lész? rebegé félelmesen Corsar s erősen fogta a hölgy kezét, mintha attól tartana, hogy ha azt elbocsátá, a halál rögtön elragadja.

Corsar hirtelen magára szedte öltönyét, valami imádság kezdetét tördelve fenhangon, melynek végére nem tudott emlékezni.

– Ne költs fel senkit az őrök közül, szólt óvatosan Azraële. Ha valaki meg talál lesni, a bűbáj hatalma meg lesz törve, mert ellenkező imát talál mondani a mienkkel. Magunk fölnyergeljük a paripákat, a titkos úton lemegyünk. Odáig egy szót se szóljunk, se te hozzám, se én hozzád, se visszafelé ne tekints.

A bég készen volt már; épen prémes kaftánját vevé magára; – úgy fázott.

– Oglán! kiálta a hölgy a szőnyegen nyugvó párducznak, te kisérni fogsz bennünket s őrt állasz, és ha vadra találunk, védni fogsz bennünket.

A vadállat mintha értené úrnője szavát, nyüzsögve ágaskodott föl annak karjaira, míg másfelől a reszkető férfi kapaszkodott belé. -111-

Csodálatos csoportozat. Egy halavány nő, egyetlen fehér lepel redőivel födve, mellette két fejedelmi fenevad: egy daczos, harczedzett férfi, és egy tarka pettyes párducz, s mindkettő szemei tekintetétől kormányozva, üldözve az örömtől a kétségbeesésig.

A török temető a vár alatt cziprusokkal van beültetve. A sötét gyászbokrok közől kisérteties fehéren tünnek elő a turbános síremlékek, széles ágyforma kőboritékaikkal.

A közeledő léptek neszére egy ordas farkas száguld el a sírok közől, különben puszta a tájék. A zápor után fölszakadoztak a felhők, itt-ott láttatva a sötétkék eget gyémánt csillagzataival, a fák leveleiről hullanak az esőcseppek.

A vihar zengése fölmordul még olykor a távolból; a néma villám messze lobog a havasok fölött, egy perczre fehérre festve mindent, a mi fekete. A villámfény épen úgy csak egy színt tud adni a tájnak, mint az éj: ez feketét, amaz fehéret.

Az éj alakjai a föld alatti úton a bekerített temetőhöz jutnak, az árkon belől leszállnak paripáikról. Azraële mindkét paripa kantárát Oglán szájába adja, s az okos állat ott marad két hátulsó lábára ülve, a két horkoló paripát minden czöveknél erősebben tartva.

A mór lovag s az odaliszk egy magas sírdombhoz érnek, melynek sírköve a lehajló szomorú fűz galyaitól alig látszik.

– Ez alatt aligha rabszolga nyugszik, suttogja Azraële a remegő lovagnak s varázs-serpenyőjét a kőalapra téve, phosphor galacsinnal meggyújtja benne a porrá tört ambrát és boraxot, mely lobot vetve, fehér füstöt önt egyszerre szét a sír körül.

S azzal fölemelve varázsbotját, ismeretlen mondatokkal keverve, elmondá a boszorkányos idézetet a sír fölött.

– Te kósza lélek, jelenj meg szavamra! Akárhol vagy; a pokol sötét fája alatt, vagy a húrik kertjeiben; ha alszol tüzes lánczokkal megkötve, vagy fekszel rózsaágyakon, halld meg szavam: röpülj a levegőn keresztül, oszd kétfelé a sötétséget, s a mint éltél, tünj elém veszendő alakoddal. Jelenj meg!

E szavak után pálczájával a sír kőlapjára ütött, mely jelhangra egy magas fehér alak emelkedett ki a sír mögül, fehér lepellel takarva.

– Most lépj hármat feléje, szólt Azraële, az elkábult lovaghoz s szólítsd meg őt.

Corsar bég tétovázó léptekkel ment az előtte álló alak felé s rekedt, remegő hangon szólt hozzá:

– Én pedig Balassa vagyok! kiáltá hangos szózattal az alak, s a fehér lepel lehullván róla, egy izmos szőke férfi tünt elé, kezében mezetlen karddal, – Corsar bég, foglyommá lettél! kiálta a percznyi meglepetéstől megmerevedett törökre.

A következő pillanatban oldalához kapott a bég, s a mint fegyverét nem érzé ott, dühös ordítással rohant elhagyott paripájához s villámsebességgel vetve magát nyergébe, oldalába vágta éles kengyelvasát.

De Oglán erősen tartá fogaival a paripát kantáránál fogva, s a mint az rohanni akart, megfeszítette lábait, s visszafelé ránczigálta.

– Vessz pokolra, átkozott fenevad! ordíta tajtékozó dühvel Corsar, lábaival rúgva a párducz felé, de az, jobbra balra rángatva a kötőféket, meggátolá a paripát a futásban, s ijesztgetve szökdeléseivel, kényszeríté ágaskodva keringeni.

– Szólj a vadnak, Azraële! kiálta a bég hátra fordulva, s a mint szemeivel kedvesét kereste, Balassa keblén -113- látta azt szerelemittasan függni, a fiatal magyar férfi nyakára füződve fehér karjaival.

E pillanatban köröskörül megnépesült az erdő s az elrejtett magyar katonaság lerántá lováról a béget, ki még a földön is fölkapott kövekkel igyekezett magát elszántan védeni.

– Legyetek átkozottak! – hörgé a legyőzött rablóvezér. A támadó csoport szemeláttára vonult be a fölfedett rejtekúton alvó várába, s egy óra mulva fölgyujtott palotája lángjainál szemlélheté, mint ül fel Balassa mögé a lóra kedvencz hölgye, Azraële, őt egy pillantásra sem méltatva többé.

IX. A FEJEDELEM ÉS MINISZTERE.

Néhány év folyt le már, mióta Apafi fejedelemmé lőn. Azon időben vagyunk, midőn Zrinyi Miklós véletlen halála után a magyarországi elégületlen párt széttörve, nagyobbrészint Erdélybe menekült, mely ország akkor, a római és török császárok kölcsönös vetélkedése mellett, független önkormányzat alatt állott. Fizetett ugyan adót a magas portának, de országgyűlésein határozhatott, a mit akart, s ha leégeté is falvait a tatár, de legalább azzal is elismerte, hogy nem tart jogot az országhoz. Minden vár a fejedelem kezeiben volt; tarthatott katonát, a mennyire pénze volt s harczolhatott, a kivel birt; s még azonfelül rá is szedhette a törököt, ha jó kedvében találta.

Az ozmán nem talált semmi megbotránkozni valót az ország alkotmányában, kiváltságos törvényeiben, patriarchalis aristocratiájában, diák nyelvében és magyar dolmányában, sem sokféle vallásaiban, sem három különkormányzatú népeiben; mindezekkel ő nem törődött; tán legfölebb is sajnálta e szegény urakat, kik oly tarkává csinálják maguknak az ország dolgait; hanem azért nem iparkodott őket saját sokkal egyszerűbb systemájával megismertetni; -114- a mondaszerinti törökként, ki látva, hogy mint eszik a magyar ember sajtot kinyitott késsel kezében, leült elébe, azt várva, hogy mikor szúrja ki a magyar saját szemét, a mint a falatokat szájához viszi? s mikor látta, hogy nem történt meg, azzal a hittel ment odább, hogy majd kiszúrja máskor.

Nem az egyszerű nemesi ház többé a fejedelem lakása; távol onnan, egy emeltebb dombon nagyszerű fejedelmi vár épült számára, egyik oldalán magas négyszögű toronynyal, melynek mindegyik szögletén ismét kis hegyes kiülő tornyocskák látszanak. A kapu elejét büszke kőoroszlánok őrzik; homlokzatára kiülő betűkkel van fölírva e mondat:

A vár elején faragott oszlopokon álló tornácz megy végig, annak egyik szárnyát a másikkal összekötve, s czifra aranyozott rostélyzattal borítva.

Az ablakok mind hegyes bolthajtással s ódon czifrázatokkal tünnek elő, s a vár belső udvarára kapu-idomú átjáráson keresztül jutni, mely az épület alá van alkotva.

Az ekék, szekerek helyett sánczpuskákat látunk az udvaron és hosszú csatakígyókat. A béresek helyett sárga dolmányos, piros nadrágos testőrök szédelegnek a kapuk előtt; s a fejedelem szobájáig csak hosszú folyosók s hangos termeken keresztül jutni, melyekben apródok, bejáró cselédek, komornyikok jelentgetik ajtóról ajtóra az érkezőt, ki ha az elfogadási terembe végre eljutott, maga előtt látja, – még akkor sem a fejedelmet, – hanem Teleki Mihály uramat, a fejedelem első tanácsosát.

Ugyanazon kopasz homlokú férfit, kivel Csáktornya alatt találkozánk Zrinyi Miklós emlékezetes halála napján.

Még akkor csak II. Rákóczi Györgynek kegyvesztett -115- kapitánya volt a jó úr, azóta fölvitte Isten a dolgát, most kővári főkapitány s a fejedelem nevében mindenható.

Anyja testvére volt a fejedelem nejének; nénje pártfogása után jutott a fejedelem mellé, ő ugyan mindig hugának szokta a fejedelemnőt nevezni. Az asszonyok az ilyen tévedésekért nem igen mutatnak haragot.

Egyszer a fejedelem közelébe jutva nem volt Telekinek szüksége pártfogásra többé.

Azon mindent fölfogó ész, minő az övé volt, terjedt ismeretei, státusférfiúi ügyessége nélkülözhetlenné tevék őt a fejedelemre nézve, ki szeretett könyvei és régiségei közt buvárkodni, s terhelve érzé magát minden által, mi őt családi vagy tudományos világából kizavarta.

Az elfogadási terem ma is tömve van urakkal, kik a fejedelemmel beszélni akarnak; a magyarországi menekültek azok, kiktől Apafi különösen látszik iszonyodni. E nyugtalan, harczra ingerlő, sötétképű emberek nem az ő nyugalmas szemlélődő kedélyéhez valók. Most is elzárkózott előlük s minden udvarlói közül egyedül tisztelendő tudós Passai János uramat bocsátá maga elé, ki nagyenyedi professor levén, tudománya miatt kedves személy vala a fejedelem előtt.

Apafi Mihály magánszobája inkább hasonlított egy tudóséhoz, mint uralkodóéhoz. Köröskörül aranyozott kötésű könyvekkel rakott állványok temették el a falakat, a szögletekben nagy, összegöngyölgetett térképek álltak halmazonkint. A hol a thecáktól helye maradt egy-egy consolenak, azokra álló órák voltak elhelyezve, miket a fejedelem rendesen maga szokott fölhúzni s a székek, pamlagok elannyira tele voltak előszedett könyvekkel rakva, hogy sokszor, ha bizalmas vendége jött a fejedelemnek, azt sem tudta, hova ültesse le? sőt gyakran maga a padozat is el volt árasztva szétterített mappákkal, poros monumentumokkal s fölnyitott foliánsokkal: hogyha Teleki Mihály uram ilyenkor belépett hozzá, úgy kellett neki ide oda lépegetni, mint a ki nagy sárban keresgeti a jó utat. -116-

A két úr e pillanatban az asztal előtt áll, melyen különféle régi pénzeket látunk heverni. Apafi bőujjú szürke zekébe van öltözve, mely derekán zsinórral van összeszorítva, fején kerek házi sipka. Passai állig van begombolva sötétzöld, czombig érő prémes mentéjébe. Sűrű fehér haja nagy görbe fésűvel van hátrasimítva, arcza, minden ránczai daczára, a legélénkebb pirral bir, s fogai mind épek, akár egy ifjué.

Apafi egyet az aranyak közül figyelmesen vizsgálva, ujjai közt forgat, a világosságnak fordulva. Passai süvegét kezéből le nem téve áll a fejedelem előtt, mint a czövek, s fölránczolt homlokkal figyel a fejedelem arczára.

– Ezek nem római betűk, mormogá haragosan. Nem is görög jegyek. Sem nem cyrill betűk. És egyáltalában nem hunn írásjegyek. Sohasem láttam hasonló jegyeket. Hol akadtak ezekre? kérdé Passaihoz fordulva.

– Várhelyen, nagyságos uram. A mint az oláhok a régi templomot széthányták.

– Úgy hiszem magam is, hanem az oláhok megszoktak már minden romot Erdélyben római emléknek tartani.

– Szentségtörő nép! kiálta föl Apafi. Muzeumi ritkaságokból meszet égetni! s nem iparkodott kegyelmed legalább némi emléket megmenteni belőle?

– Egy faragványos koporsófödelet vettem meg s egy egészen ép sphinxet, hanem az oláh, a ki meg volt bízva az elszállításával, restelte az egészet emelni s eltördelte a szobrokat öt-hat darabra, hogy könnyebben szekérre rakhassa. -117-

– Oh ez az ember megérdemelné, hogy karóba huzassam. Parancsot fogok kiadni, hogy a régiségekre senki se merje többé kezeit tenni.

– Aligha későn nem leend, nagyságos uram, mert a mint megtudták az emberek, hogy én pénzt adok köveikért, elhiresztelék, hogy én azokban gyémántot, meg karbunkulust keresek s ekkor oly apróra törték köveiket, hogy most porzó gyanánt árulhatják.

– Nem adja semmi áron. Azt felelte, hogy neki semmiféle ivadéka sem bocsátá áruba, a mi már egyszer övé volt. Csak legalább kiemeltetné onnan, a hol találta, de nem cselekszi, most is a tehénóla van fölötte, a bivalyok ott hevernek Venus és Cupido kövekből kirakott alakjain.

– Kedvem volna ez embert megnótáztatni, hogy e meg nem becsült kincshez jussak, monda Apafi tudományos boszankodással s újra az ismeretlen arany találgatásához fogott.

E perczben fontos s valami nagy dologra elkészült arczczal lépett be Teleki a fejedelem szobájába s egy selyem zsákba takart iratot kivonva, azt kitártan nyujtá Apafi kezébe.

A fejedelem úgy tett, mintha figyelmesen olvasná az írást s homlokát összeránczolta. Egyszerre örvendve kiálta föl:

– Micsoda? mondá Teleki elcsodálkozva, s tágra nyitott szemekkel: sehogy sem birva fölfogni, hogy mint nézheti a fejedelem a kezébe adott írást dák betűknek?

– Igen, igen. Emlékszem, hogy olvasám valahol, folytatá a fejedelem. Talán Dio Cassiusban, hogy Decebal elveszte után verettek emlékpénzt a rómaiak, dák fölirattal, s túloldalán egy lefejezett meglánczolt férfival. Ime az emblema rajta. -118-

– De nagyságos uram! szólt közbe hevesen Teleki. Azon irat, melyet kezébe nyujtottam –

Apafi most vette még észre, hogy valami pergamen vár a kezében elolvasásra s elégületlenül nyujtá azt vissza Telekinek.

– Mondám már, hogy ma nem beszélek senkivel. Egy hónap mulva megnyilik az országgyűlés, akkor szólhatnak a magyar urak, a mennyit nekik tetszik, a maguk dolgaikról.

– De könyörgöm, ez nem a magyar uraktól jön, szólt Teleki causticus hangozattal, hanem a tatár khán ő kegyelmességétől.

– Hát mit akar? szólt Apafi, s bele tekintve az iratba, a mint meglátta annak hosszúságát, félretevé. Eh! röviden beszélek vele. Ki hozta a levelet?

Apafi rögtön felöltve atilláját s kardot kötve, kilépett az elfogadási terembe.

– Jó napot! jó napot! Kiálta rögtön az egybegyültekhez, rövideden be akarva vágni a hosszadalmas üdvözlések útját, s a csoport közé tekinte fürkésző szemmel. – Hol az emir?

A megszólításra előlépett a tatár küldött. Daczos arczú, fekete képű legény, apró szemei villogtak. Nagy turbánjában akkora kócsag rezgett, mint egy árbocz; piros ujjasa ki volt hánytatva sujtással; széles övében öldöklő eszközök aranynyal kivert nyelei meredeztek. Merészen oda állt a fejedelem elé s mellét kidüllesztette.

Az emir hegyes szemeivel kétszer háromszor végig nézett a fejedelmen, s azzal állát előre ütve, szólt:

– Az én uram, a kegyelmes Kubán khán, ezt izeni te néked giaurok fejedelme: te hitszegő, álnok, hitetlen ember vagy. Te hittel esküvéd, hogy jó szomszédunk fogsz maradni s ime miképen mutatod magadat? Most egy esztendeje történt, hogy a szász földet megkeresvén, ott azon -119- városokat, melyeknek neveit igazhivő nyelve nem képes kimondani, meglátogattuk, s a szokott esztendei sarczot tőlük szépen behajtottuk. Jó fizetők voltak mindig. De egynehányan közülök nem levén elég serények a harács kiszolgáltatásában, az én uram, a kegyelmes Kubán khán, parancsolatjára porrá égettetvén, megfeddetének: hogy máskor megjavítsák magukat. S tán azt hiszed, hogy megjavultak? Korántsem. Mert midőn ez idén újra meglátogattuk őket, ime a puszta falakra találtunk, a mint azokat tavaly leégettük. Ezek a hitetlen kutyák áruló módra megszöktek előlünk s ott hagyták nekünk a semmit. Azért azt izeni tenéked az én uram, a hatalmas Kubán khán, hogy micsoda fejedelem vagy te a magad országában, ha megengeded ezen hitetlen ebeknek, hogy városaikat elhagyják s minket bolonddá tegyenek? Máskor a széna be volt takarítva, a gabona kicsépelve, a marhák kihizlalva, midőn megérkeztünk; – most semmi: csak dudva és benne nyulak, s más tisztátalan állatok, miket ti hitetlenek szoktatok megenni, s hogy még boszút se állhassunk, a város sincs fölépítve! Tehát gondold meg jól, ha a hatalmas khán haragját nem akarod fejedre idézni, hogy parancsold haza ama szökevény népet elhagyott városába, s addig is, míg velük számolhatnánk, parancsold meg a többi szász városoknak, melyek házaikat hitetlenül körülkeríték átmászhatlan falakkal, hogy kapuikat nyissák meg előttünk, különben mi tégedet magadat keresünk fel tűzzel-vassal Kolozsvárott, s nem hagyunk benne egy követ a másikon.

Apafi e beszéd alatt többször kapott kardmarkolatához, utóbb azonban mégis meggondolta magát s egész nyugalommal válaszolt:

S azzal hátat fordíta a követnek, s indult szobájába. Teleki azonban útját állta.

– Ez nem elég, nagyságos uram. Egyszer már véget -120- kell vetni annak, hogy minden kutyafejű tatár ily hangon merjen beszélni az erdélyi fejedelmi trón előtt.

Teleki erre komoly, méltóságteljes arczczal lépett az emir elé, szeme közé nézve jól, szilárd hangon szóla hozzá:

– A te urad nemde nem Tatárország khánja-e? s nem Erdély fejedelme-e az enyém? S a fölséges szultán nem mindkettőnek védura-e? Tehát tudd meg: hogy a felséges szultán nem azért tette uradat Tatárország khánjává, hogy Erdélyben lakjék; sem Apafi Mihály uramat Erdély fejedelmévé, hogy a te uradat tartsa. Ha nem, tehát menjetek a magatok országába haza, s ne jőjjetek ide azon bámulni, hogy ha egy várost minden évben leégettek, az minden évben föl nem épül. Nekünk majd gondunk leend rá, hogy azon helyek újra felépüljenek, de arra is, hogy bástyáik elég magasak legyenek reátok nézve. Ha pedig kedve tartja uradnak bennünket Kolozsvárott meglátogatni, teszünk róla, hogy hiába ne fáradtatok légyen s becsületes ágyuinkkal jó messziről fogunk benneteket szivesen látni.

A tatár fújt dühében s szemeit elfutotta a vér. Kezével tőrén markolászott s elsápadt ajkakkal rebegé:

– Ha az én uram előtt beszélne így valamelyik szolgája, rögtön elüttetné fejét.

Apafi azonban vállára veregetve Telekinek, bajuszát végig pödörve mormogá:

Az emir dühösen fordult meg sarkain s ökleivel fenyegetőzve rohant ki a teremből.

E jelenet különös jó kedvre hangolá Apafit, kivált Teleki irányában, mely hangulatot észrevéve a miniszter a fejedelem arczán, sietett azt felhasználni s egyet a körülálló -121- urak közül kézen ragadva, Apafi elé rántá, e szavakkal mutatva be:

Más bemutatási czím elől aligha meg nem szökött volna Apafi, de ily formában lehetetlen volt azt el nem fogadnia. Kénytelen volt tekintetét az ifjura vetni.

Szép magas sugár ifju volt a bemutatott, eleven piros arczczal, szakállának legkisebb nyoma sem mutatkozott még rajta, s női szépségű vonásaiban csak a büszkeség árulá el a férfit.

– Apád jó barátom volt, mondá, a nélkül azonban, hogy kezét nyujtaná neki.

– De háborgós ember volt az Isten adta. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Szegény megboldogult, ha ráemlékezem, milyen csatákat vívott azzal a félbolond Zólyomi Dáviddal. Két Bethlen leányt vettek el ketten, kik örökségbe kapták Vajda-Hunyad várát. Az egyiknek jutott az innenső fele a várnak, a másiknak a tulsó. Mikor aztán összezördült a két úr, összeszedett cselédjeikkel egész ütközeteket viseltek tulajdon váruk udvarán, s egyik ablakból a másikba ágyuztak. Nagyon szerették a háborút; apád még meghalni sem tudott csata nélkül, neki ágyúdurrogás kellett és ostromlott vár halála órájára. Jó, hogy te nem ütöttél rá. Te oly szelid fiúnak látszol.

– Oh én nem érdemlem e dicséretet, szólt közbe Imre büszkén. Én is ott voltam az ostromlott várban s védtem azt, míg apám meg nem halt.

Imre elvörösödött s nem akart felelni. Teleki némileg korlátozandó az ifju tüzét, kimondá az igazat.

– Olyan fiatal még a legény, hogy az ostromlók figyelmét, nőruhába öltöztetve, könnyen kikerülheté.

Apafit újra jó kedélybe hozta ez ötlet. Tréfásan megveregeté az ifju vérpiros orczáját, s inte Telekinek, hogy már mostan mutassa be a többi urakat is neki.

Csupa magyar menekvők voltak. A fejedelem iparkodott nyájasnak látszani irántuk.

– Reverend uram ő kegyelme, a francziaországi követ, kiván bebocsáttatást.

Apafi észrevehetőleg zavarba jött. Odahúzá Telekit magához s bosszúsan sugá fülébe:

– Nem akarom, nem lehet őt elfogadnom, menjen ki kegyelmed hozzá s beszéljen vele szépen s világosítsa föl.

Azzal Apafi hirtelen megszökött az elfogadási teremből, nagyon örülve rajta, hogy a bajnak a bunkós végét Telekire háríthatta.

Azonban mégis ajtajánál maradt, figyelve, ha nem fog-e valami váratlan explosio törni ki háta mögött?

S csakugyan tört ki valami, csakhogy nem épen valami félelemgerjesztő minőségben.

A fejedelem egy perczre Telekit hallá jovialiter kaczagni, mire egyhangulag a szobában levő urak mind általános hahotába törtek ki, mintha mind valamennyien egy közös mulatságos egyéniséghez intéznének kaczagástól torzított megszólításokat.

«Ez mégis különös tünemény lehet», gondolá magában Apafi, a mi e szomorú urakat ily elvetemedett kaczajra ingerlé, s félig kinyitá ajtaját; nem birta azonban egészen kinyitni, mert tudós Passai uram, ki komolyságáról el volt hiresztelve, elannyira neki adta magát a nevetésnek, hogy hátát egyenesen a fejedelem ajtajának veté.

– Bocsásson ki kegyelmed, Passai uram, kiálta a -123- kiváncsi fejedelem, s rövid időn sikerülvén kinyithatni ajtaját, nyilvánvalóvá lőn előtte az általános jókedv oka.

A jó úr, a mellett, hogy igen respectabilis embonpointtal birt, fülig levén borotválva és szüntelen mosolyogván, oly szeretetreméltó tréfás alakot kölcsönze magának, a minőről csak magyar embernek van fogalma. Mint tudva van, a magyar öltöny igen megkritizálja az ember termetét.

E mellett a derék franczia úgy járt a feszes nadrágban és a sarkantyús csizmákkal, mintha minden perczben az elcsúszástól félne. Az ővet elfelejtette felkötni derekára, a mi rendkívüli furcsaságot kölcsönze öltözetének, hosszú allonge-parókájához, melyben úgy nézett ki, mint egy tökéletes oroszlán, fölnyomta a túri süveget, hosszú kócsagtollal, a mi gyönyörűen illett oda.

Reverend azon könnyűséggel, melylyel a franczia a nevetségest a komolylyal birja párosítni, odalejtett hozzá:

– Nagyságos uram. Miután ön több izben elutasított magától, azon gondolatra jöttem, hogy tán nem jelentem meg ön előtt illedelmes öltözetben, s ime a siker bebizonyítja ötletem életrevalóságát, mert hogy magyar ruhában jelentem meg, vagyok szerencsés önnel szemközt állhatni.

– Parbleu, monsieur Reverend, monda Apafi, alig fojthatva el nevetési vágyát. Én önt mindenkor szivesen látom, csak azt kötöm ki: hogy a politikumokról hallgassunk. Hanem ön nem kötött ővet. Ah, ezt föl kell önnek kötni, e nélkül olyan a magyar öltözet, mintha a franczia a culotteot elfeledné magáról.

Ezt mondva, előhozott a fejedelem egy bogláros övet, s maga kötötte vele keresztül monsieur Reverend figyelemre méltó hasát. -124-

– Aztán mi ez itt? Ki mondta azt önnek, hogy a zsebkendőt a hasítékba kell dugni? azt csak a hajdúk viselik így; a patvarba! nemes ember a kalapjába teszi a zsebkendőjét. Így ni. – Hm. Milyen szép zsebkendője van önnek.

– Valóban az. Selyemmel kivarrott koszorúkkal, szélein arany és ezüst himvarrással. Ilyesmit csak Párisban készítenek.

– Sőt igen. A készítő neve a zsebkendő szögletébe van himezve pompás góth betűkkel.

Apafi sorba kereste a zsebkendő szegleteit. Mindegyikre más volt himezve. Ide egy cserkoszorú, amoda egy diadaljegy, a harmadikon egy török, egy magyar és egy franczia kard, egy szalaggal átkötve, végre ráakadt a negyedikre, hol egy fejedelmi korona alá e név volt himezve: «Apafiné».

A fejedelem fönhangon olvasta el a nevet. A körülálló urak félelmes feszültséggel tekintének arczára, mintha haragja kitörését várnák. Mindnyájuk meglepetésére azonban elmosolyodék a fejedelem, s a zsebkendőt Reverend kalpagjába téve, a kalpagot fölnyomta a követ fejébe s sajátságos bonhomiával mondá neki:

Reverend elnevette magát az ő egyéniségére nézve nagyon tréfás kétértelműségen.

Reverend mélyen meghajtá magát, e mellett fejét fölemelten tartva s finomsággal szólt:

– Ő nagysága Bornemisza Anna, Apafi Mihályné kiván bebocsáttatást a fejedelem elé.

– S azután kegyelmed tanácslá neki, hogy ily maskarában jőjjön ide, hogy engem szép szerével kicsalhasson?

– És kegyelmed tudósítá a fejedelemnőt, hogy most van ideje az általános megtámadásnak?

– Az még nincs bebizonyítva, nagyságos uram. Monda a miniszter lelki túlsúlyának büszke érzetével.

Erre belépett Apafiné a terembe. Fejedelmi tekintetéhez öltözéke is fejedelmi volt.

A jelen levő urak vetélkedve siettek üdvözlésére, Apafi elébe futott, s karját magáéba füzve, magánszobájába iparkodott őt kitünő gyöngédséggel átvezetni.

– Maradjunk itt, monda a fejedelemnő. Kegyelmed hollandi óráit később is idő leend megtekinteni. Most sokkal komolyabb teendők ideje van. A magyarországi urak várnak kihallgattatásra.

– Hallottam már, hogy mit mondanak s megmondtam, hogy nem akarom többet hallani.

– Tehát akkor ki fog kegyelmed hallgatni engem. Igen. Én is magyarországi vagyok, ki hazája nevében segélyért -126- kiált Erdély fejedelméhez. Ne mondják azt, hogy titokban én kormányzom a fejedelem akaratát, ime nyiltan járulok trónja elé, védelmet könyörögve Magyarország számára, melynek fiait idegeneknek nevezik Erdélyben, de melynek én is leánya vagyok!

Apafin látszott, hogy már most örömestebb kihallgatná az urakat, mint feleségét, de fogva volt. Neje, mint folyamodó fél állt előtte, s ő nem látott többé menekülést.

Teleki Mihály kiszólt az apródoknak, hogy senkit se bocsássanak be a terembe többé; Apafi nyugtalan izgatottsággal ült le egy karszékbe, s várta a fejedelemnő szavait.

Anna azonban még el sem kezdheté beszédét, midőn hintózörej hallatszott az udvaron, s nemsokára szilárd léptek hangjai visszhangzottak a folyosón, s egy kemény, parancsoló hang, mely mindenki előtt ismeretesnek látszott lenni, kérdezé: «itthon a fejedelem?» s a mint e szóra az apród útját állotta, hevesen következett rá egy még hatalmasabb kiáltás: «pusztulj az útból, ficzkó!» s azzal erőszakosan fölszakítva az ajtót, berontott a terembe – Bánfi Dénes.

Úgy volt, a mint a kocsiról leszállott. Arcza szokottnál pirosabb, szemei élénken villogók. Egyenesen a fejedelemnek tartott; s első szava ez volt minden bevezetés nélkül:

– Ne hallgasson kegyelmed ezekre az urakra, nagyságos uram. Egy szavukat se hallgassa meg!

– Megbocsásson nagyságod, hogy siettemben elfeledtem üdvözleni; de a mint meghallám, hogy a magyarországi urak vannak itt kihallgatáson, egészen magamon kívül jöttem. Mit akarnak kegyelmetek? Folytatá az urakhoz fordulva. Nem volt elég, hogy fészkelődéseik által elvesztették saját országukat, hanem még a miénket is utána akarják rántani?

– Kegyelmed épen úgy szól felőlünk, jegyzé meg Teleki nyugodt sarcasmussal, mintha mi valami idegen tatárfajzat -127- volnánk, s tudja Isten, mely vad idegen országból származtunk volna ide?

– Sőt ellenkezőleg, úgy szólok kegyelmetekről, magyar urak, mint a kik kezdet óta romlására voltak Erdélynek nyughatatlan terveikkel. A magyarországi emberek mind idioták.

– Kérem észrevétetni, szólt a fejedelemnő, hogy én is közőlök való vagyok.

– Azért én kegyelmednek nem szűnök meg jóakaró rokona lenni. E szavakkal elhagyá a teremet.

– Kegyelmed kissé illendőbb hangon szólhatna a fejedelemhez. Monda Teleki a főurnak élességgel.

– Szóltam én a fejedelemhez egy szót? kérdé Bánfi vállvonítva, hát hozzáférhetek én a fejedelemhez kegyelmetek miatt, kik előtte állanak? én csak azok ellen keltem és kelek ki, kiknek semmi joguk sincs a trón lépcsőin állani. Kegyelmedet is oda értem, Teleki Mihály uram. Oh ismerem én jól azon okokat, miknél fogva kegyelmed annyira szerelmes a magyarországi expeditióba. Kegyelmednek nem elég Erdélyben lenni elsőnek a fejedelem után, hanem nádor szeretne lenni Magyarországon. Oh ti kölcsönösen bolondítjátok egymást. A franczia segítséget igér a magyaroknak, a magyarok nádorságot Telekinek, Teleki koronát Apafinak, s mindnyájan hazudtok és meg fogjátok csalni egymást.

– Uram, szólt Teleki keserűen, lehet-e így szólni vendégekhez, száműzött szerencsétlen rokonainkhoz?

– Engem ne tanítson senki nagylelkűségre, felelt büszkén Bánfi. Nálam a vendég, az üldözött mindig menhelyére talált, s ha azt kivánják a menekvő urak, hogy házunkat és hazánkat megoszszuk velük, itt a kezem, én osztályosaimmá fogadom; de a milyen józan észszel megtiltanám vendégemnek, hogy házamat fölgyújtsa, úgy hazám -128- fölgyujtása ellen is protestálok! s ha kegyelmetek meg nem szünnek az országban fölviruló békét háborgatni: azon leszek minden erőmből, hogy kegyelmetek innen kiutasíttassanak!

– Ne ütközzünk meg e hangon atyafiak, szólt Teleki keserű gúnynyal az urakhoz. A méltóságos úr csak mult években kapott amnestiát a fejedelemtől, azelőtt ellenünk harczolván.

– Szakítsák kegyelmetek végét az ortályoskodásnak; elbocsátom kegyelmeteket. Láthatják, hogy a tanácsurak ellenzik a dolgot, náluk nélkül pedig én semmit sem tehetek.

– Mi appellálunk az országgyűlésre, szólt ünnepélyes hangnyomattal Teleki.

A fejedelem nagy boszúsan távozott el magánszobájába. Az urak ingerülten széledeztek ki a másik ajtón, Teleki hátramaradt.

Bánfi magas lenézéssel fordult hozzá, a mint eltávozott, süvege nyusztprémét rázva helyre.

Miután mindenki eltávozott, Teleki néhány szót sugott egy apród fülébe, ki nemsokára egy szőke kondorhajú fiatal emberrel tért vissza.

Úgy látszik, hogy a férfit láttuk már valaha, csakhogy sokkal rövidebb időre, semhogy ráemlékezhetnénk.

A férfi kopottas öltözetén egy nyakába vetett koldustarisznya csüggött le, kezében görcsös koldusbot.

– Végtére megengedi tehát kegyelmed, hogy a fejedelem elé jussak? monda némi követeléssel Telekinek.

– Üljön kegyelmed ide az ajtóba, monda neki a miniszter. A fejedelem nemsokára itt megy keresztül ebédlőjébe, akkor majd beszélhet vele.

A fiatal ember a koldus tarisznyával sokáig ott ült a fejedelem ajtajában; míg végre Apafi Mihály kijött a -129- terembe, ebédelni menendő. A koldustarisznyás útját állotta legottan.

– Én vagyok azon híres vitéz Balassa Imre, ki egykor az első férfiak egyike volt Magyarországon, s ki most koldustarisznyával áll nagyságod előtt.

– Tán kegyelmed is conspiratióba keveredett? kérdé Apafi, kellemetlenül izgatva.

– Épen nem keveredtem, nagyságos uram. Ha méltóztatnék meghallgatni esetemet, elmondanám.

– Volt Magyarországon egy híres rabló török vezér, Corsar bég nevezetű, a ki sok ideig pusztította a felső vidéket s kit az egyesült vármegyék sem voltak képesek sziklavárából kifogni. Én ez embert csel által kézre kerítettem; olyanformán, hogy kedvencz rabnőjét igéretek és csábítások által részemre hódítva, az egy éjjel valami bűbájos boszorkányság ürügye alatt lecsalta őt a várból egyedül, mely alkalomról engem előre tudósítva, én az erdőben elrejtett lovagjaimmal rárohantam, s az embert elfogtam elevenen, rabnőjével együtt, a ki a legszebb és leggonoszabb leány volt a világ minden asszonynépei között.

– Ezt már hallottam kegyelmed felől, Balassa uram. Ez derék cselekedet volt.

– Halljad tovább, nagyságos uram. Alig futamodik híre e fogásomnak, rajtam izen a nádor, nagy potentiával követelve, hogy a foglyokat adjam át neki. A törökök az elfogott bégért nekem már tizenhatezer arany váltságot igértek, a leányt pedig nem adtam volna semmi áron. Én tehát azt izentem vissza a nádornak, hogy ha bég kell neki, bujjék ki a felesége háta mögül, s fogjon magának egyet, én ugyan a magamét nem az ő számára fogtam.

– Erre megharagudott a nádor s császári parancscsal katonaságot küldött ellenem, hogy vegyék el tőlem a foglyokat. -130- Nagyságod sógora, Bánfi Dénes, ugyanakkor épen menekülőben levén nálam, a fogoly leányt, kibe egészen bele voltam bolondulva, reá bíztam, hogy szöktesse el magával ecseghi váramba, s a mint láttam, hogy a nádor minden alkalomtól megfosztott, melyben a töröknek a kivánt váltságért Corsar béget átadhatnám, miután ő csupán azon czélból akarta azt kézrekuporítni, hogy Budán minden martalóczok példájára fejét vétesse, mérget adtam a töröknek. Az, csakhogy a vesztőhelytől megmeneküljön, köszönettel fogadta tőlem a mérget; eképen a nádor katonái, midőn odaértek, nem kaptak nálam egyebet a kivégzett holttestnél, melyet aztán a törökök megvettek tőlem ezer darab aranyon.

– Én haragudhattam volna, mert tizenötezer aranyat vesztettem rajta, s mégis sikerült neki a miniszterektől elfogatási parancsot eszközölni ki ellenem. Én jól előre megérezvén a bűzit, magamhoz szedtem drágaságaimat, hogy míg a dolog feledékenységbe menend, átszaladok Erdélybe. Első dolgom volt ecseghi váramat útba ejtenem, hová a török leányt küldém Bánfi Dénes uramtól. Még az útban hallám, hogy Bánfi úr amnestiát kapott nagyságod által s elébbi hivatalába visszahelyeztetett. Megörülék neki, gondolván, hogy itt majd nagy pártfogómra találok benne. Ecseghre érve azonban, sem híre, sem hamva nem volt a leánynak, várnagyom azt mondá, hogy Bánfi uram odább vitte azt magával s számomra egy levelet hagyott hátra, melybe ezen sorok voltak írva: «Barátom, tanuld meg, hogy lovadat, órádat és szeretődet sohase bízd másra!»

– Ime, nézze nagyságod saját írását, szólt Balassa, bőrtáskájából elővonva a kérdéses levelet. A leányt, mint mondják, most magánál tartja valahol bánfi-hunyadi erdejében.

– Ez szörnyűség. Azon embernek szép, derék felesége -131- van. Az én nőm testvére s így el tud feledkezni férji kötelességeiről. Ezt nem fogom elszivelni.

– Engedelmet kérek, nagyságos uram. Bánfival nekem semmi bajom többé. Panaszomat most Kapi ellen vagyok kénytelen fordítani.

– Hát azzal mi dolga van kegyelmednek? Hallatlan! Oly szép feleség mellett török rableányt tartani.

– Ez a Kapi volt az, ki erdélyi jószágaimat használatra birta. Én tehát Bánfiról tudni sem akarva többé, egyenesen hozzá szállottam be aranyosi várába. Nagyságos uram, azon pompáról, melyet ez ember űz, fogalmam sem volt ez ideig, pedig én nádori és fejedelmi udvarokat is láttam eleget. Annak a felesége lépni sem tud maga, még a kapuig is aranyozott zselyeszékben hordják, s a mi ruhát egyszer magára vett, másodszor föl nem veszi.

– De van közöm nekem, mert ilyen fényüzés miatt kénytelen aztán a férj imposturákra vetemedni, hogy minden úton módon eleget tehessen a menyecske kivánalmainak. Egyébiránt nagyságodnak lehet köze hozzá, mert az ilyen túlságos pompa egyébre sem való, mint azon ellentétek felötlővé tételére, melyeket észrevesz az ember, ha nagyságod fejedelmi udvarának egyszerűségét összehasonlítja ezeknek a kis királyoknak ragyogó büszkeségével, a mi a külföldről jöttekre nagy benyomást csinál. A mint hogy meg is tette a hatását, mert a hogy a minap a bajor követ Ebesfalváról Aranyosvárra jött, egy ebédnél saját fülem hallatára mondá hizelegve Kapinénak, hogy ő most a valódi fejedelemasszony Erdélyországban.

– Azt mondta? kiálta föl Apafi, rendkivül érdekelve. Folytassa csak kegyelmed tovább. Tehát azt mondta, hogy ő az igazi fejedelemasszony?

– Pedig bizony nyomába sem hághat ő nagyságának, Apafi Mihályné asszonyomnak, sem szépségre, sem tekintetre nézve, mihelyt leveszszük róla a sok drága gyöngyöt, miktől a nyakát sem tudja mozdítani. -132-

– Ez a Kapi tehát egy órában ravaszul elhiteti velem, hogy nagyságod parancsot kapott a nádortól, hogy engem fogasson meg és szolgáltasson kezébe.

– Vesztemre elhittem szavait s nem találva a két tűz közől más menekülést, azt gondoltam ki, hogy erdélyi jószágomat átruházom örök áron Kapira, nehogy a fiskus elvehesse tőlem, ő pedig nekem ellennyugtatványokat ad, miknél fogva azokat, a mikor tehetem, visszakaphatom, s azzal elhatározám, hogy míg a veszedelem tart, kiszököm Lengyelországba. Ő két kalauzt adott mellém, a kik a havasi utakon elvezessenek a határszélig, alattomban pedig tudósítá a határszéli portyásokat, hogy én a római császártól küldött kém vagyok, ki az erdélyi dolgokat kifürkészve, loppal vissza akarok szökni. Azok a zsiványok utamat állották, kifosztottak mindenemből, elvették pénzemet, irományaimat, meghurczoltak gyalog Fehérvárig; ott azután kisült az ártatlanságom, de sem pénzemet, sem irásaimat nem tudtam visszakapni többé. S már most Kapi uram azt állítja, hogy én minden jószágomat eladtam neki s ihon van, most nincs egyebem, mint ez a bőrtarisznya a nyakamban, mehetek vele koldulni.

– Ne féljen kegyelmed, példás elégtételt fogok szolgáltatni, monda a fölharagított fejedelem.

– Ezzel nagyságod saját tekintélyének is tartozik. Ösztönzé őt Balassa. Ezek a főurak oly önkényüleg intézkednek az országban, mintha senki sem volna már fölöttük.

– Legyen nyugton, kegyelmed. Majd megmutatom én, hogy ki hát az igazi fejedelem Erdélyországban?

Két hatalmas ember feje fölött, kik Telekinek útjában álltak, már gyülekezett a zivatar. -133-

X. A CZIRKÁLÓ.

Kelemen diák dugá az ő tollát a füle mellé és olvasá azon szép verseket, melyeket épen leírt vala, s melyekben kétszáz strófán keresztül minden sor ezen szón végződik: «vala», nagynéha szakasztva meg egy-egy «volna» által.

Apafi Mihály uram ő kegyelme rendesen meg szokván bánni, ha valakit megbántott, ez indulatból nem állhatá, hogy Kelemen diákot a minapi kudarcz után meg ne engesztelje, melyet is aképen intéze el, hogy a jámbor poétát kinevezte czirkáló hadnagynak.

Ezen hivatallal sok szép foglalatosság volt azon időben összekötve, melyet Kelemen diák hagyott történni, a hogy akartak; e helyett írt verseket és krónikákat nagy bőséggel.

Tehát most is egy hőskölteményen legelteti szemeit, melyben megiratik: Apafi Mihály uram ő nagysága Érsekujvár ostromához miként indult vala; oda szép bátorságban miként érkezett vala; az ellenséget meglátván, kardjához miként kapott vala; s meggondolva a dolgot, vissza miként fordult vala; vele levők közől egy is ott nem maradott vala.

Kelemen diákot annyira elfoglalá a költői szórakozás, hogy már egy hete, mióta az inasa megszökött s sarkantyus csizmáit szintén elszökteté, s még nem tudott hozzá jutni czirkáló hadnagy létére, hogy a szökevényt fölkerestesse, mindig ebben a circulus vitiosusban tekeregvén, hogy mikor a csizmáit kereste, eszébe jutott, hogy azokat az inasa ellopta, s ha az inasa után akart látni, eszébe jutott, hogy csizmái nincsenek, s ilyenkor mit tehetett egyebet? leült ismét és írt megfoghatatlan mennyiségű verseket.

Szobája számtalan heteken keresztül nem volt már seperve, minélfogva por és pókháló látszott benne elég, hanem a padló tele volt fecskendve tintacseppekkel, az -134- egyetlen asztal körül, melynek két lába téglákkal vala kiegészítve.

A poéta irt, törült, rágta a tolla szárát; az ablak hidján állt egy darab kenyér, meg egy darab sajt: a poétának eszébe jutott, hogy azt neki meg kell enni; de még elébb ki akarta irni a tollába vett tintát, s míg azt kiirná, megint másik gondolat jött bele, azután meg egy harmadik, meg egy negyedik; ezalatt előjött három egérke az ablakból: szőttek, fontak, tánczoltak, neki estek a kenyérnek, sajtnak, azt megették szépen, azután megint bebujtak lyukaikba; a poéta ezalatt ütötte az ekébe fogott pegazust, míg el nem bódult bele, mikor aztán fölocsudott, kereste a kenyeret és sajtot, s a hogy látta, hogy csak a morzsák maradtak ott belőle az ablakon, azt gondolta, hogy maga ette meg s elhitte, hogy már jóllakott és ismét leült és irt.

A mint eképen törné magát az utókor javáért, valaki elkezd kaparászni az ajtaján, elébb az ajtósaroknál keresve a kilincset, s a hogy végtére ráakadt, jobbra-balra nyomogatva ugyan azt, mint a ki nem tudja a nyitját; – Kelemen diákot kellemetlenül zavará föl e zakatolás költői lelkesüléséből, s miután egy párszor hasztalan kiáltá el nagy haraggal: hogy nincs zárva az ajtó! utóbb is kénytelen volt fölkelni helyéről s kinyitni az ajtót, nehogy a bejőni akaró letörje a kilincset, vagy sarkából emelje ki.

Egy tátott szájú oláh állt előtte, pecsétes levéllel kezében, ki rendkívül meglátszék ijedni, a mint meglátta, hogy kinyilik az ajtó, pedig maga is azt akarta.

– No mi kell! förmedt rá Kelemen diák, iszonyúan haragudva, hogy miért nem szól?

Az oláh fölhúzta gömbölyű szemöldökeit, melyek mintha szénből lettek volna kanyarítva az orrtól a halántékig, mozdulataik által szabadon tolták előre hátra a homlokra lenyomott báránysüveget, s fejbenézve a poétát karikára kinyilt szemeivel, ilyen kérdést intéze hozzá:

Ilyen terminológiával írta körül az oláh Kelemen diák hivatalos hatáskörét.

– A dumnye nagyságos úré, a ki ezt a leveledet küldi, felelé az egész ártatlanul.

– Hogy híják az uradat? kérdé emez boszúsan kapva el a levelet az oláh kezéből.

Kelemen diák idáig is dühös volt, végre még azon gondolat, hogy őt valahová hivják, mikor csizmája nincsen, egészen kivette sodrából.

– Eredj! ordítá az oláhra, mondd meg az uradnak, akárki fia legyen, hogy – eb ura a fakó, – ő is annyira van én hozzám, mint én ő hozzá, ha ő akar velem beszélni, ő fáradjon ide. Értetted?

– Értettem, dumnye macska; viszonza az oláh; ijedtében azt a czímet ejtve ki száján, melyen egymás között szokták emlegetni a czirkálót; hanem azután kotródott is.

Kelemen diák pedig nagy prosopopejával helyzé el magát magashátú székére, két rettenetes nagy folianst helyezve maga elé a földre, hogy az érkező észre ne vehesse mezítlábos voltát.

Nemsokára kemény, nyomatékos léptek hangzottak kívül az utczán, s a mint Kelemen kitekinte az ablakán, nagy megütközéssel vevé észre, hogy a ki őt látogatni jő, senki más, mint gróf Csáky László uram ő méltósága, két aranysujtásos hajdú által kisérve.

No Kelemen, gondolá magában a diák, most tarts tekintélyt; ez ugyan gróf és méltóságos úr, de olyan férfi, ki a fejedelemnél kegyvesztésben áll, te pedig grátiában vagy és azonfölül hivatalbeli ember. – Tehát eldugá lábait a -136- könyvek alá s tollát keresztbetéve szájában, engedte Csáky Lászlót maga elé járulni. Föl sem kelt előtte.

– Kegyelmed nagyon fön tudja tartani a hivatali tekintélyt, monda Kelemennek némi duzzogással.

– A mi vagyok, az a fejedelem ő nagysága kegyelméből vagyok, viszonzá csinált büszkeséggel Kelemen, s összefonta karjait nagy kevélyen.

– Hisz én is a fejedelem akaratából jöttem kegyelmedhez. Épen egy igen kényes dologgal bizott meg ő nagysága, melyben kegyelmednek segítségemre kell lennie, hanem az egész titokban végzendő, s csak azért kivántam volna, ha kegyelmed jött volna hintómhoz.

– Engedelmet instálok, hebegé megzavarodva, s fejét alázatosan nyakába húzva, nem tudtam, – tessék leülni. Nem levén azonban több szék annál a szobában, a melyen ő maga ült, fölugrott róla, hogy a grófot leültesse, s ezáltal kitünteté, hogy lábai a szükséges öltözet híával vannak, melyre is Csáky rendkívül jóizűen elnevette magát.

– Mi a patvar, hadnagy uram! Kegyelmed a nagy tisztelet miatt csizmáit veti le, mint a török?

– Instálom, nem vetettem le, hanem az inasom ellopta, mikor aludtam, s ez volt egyedül az ok, mely miatt kénytelen voltam méltóságodnak ama goromba feleletet adni, a melyért remélem, hogy régen megbocsátott.

– Hiszen hacsak ez a baj, azon mindjárt segíthetünk, mondá Kelemen úrnak, s kiáltva hajduinak, megparancsolá, hogy a kocsiládában eltett saját díszcsizmáit hozzák el a hadnagy úr számára.

Kelemen diák szabódni készült, hogy ez rá nagy grátia, hanem azután, hogy megpillantá az elhozott csizmákat, azok rendkívül megtetszettek neki, lévén királyzöld szattyánból, és kivarrva skófiummal, kétfelől széles arany -137- paszománynyal megczifrázva, s fölütve emaillos sarkantyúval.

– Huzza fel kegyelmed szaporán, mondá Csáky, mert azután rögtön útra kell indulnia.

Kelemen diák tehát megfogá a csizmát két fülénél fogva, s miután abba belemosolygott volna, elkezdé fölfelé húzni. Ez persze nem kis munka volt, mert Csáky uram nagy gavalléros szűk csizmákat viselt, Kelemen diák pedig jókora lábakkal volt ellátva, úgy hogy háromszor is hozzá fogott; háromszor kifáradt bele, míg lábát a csizma torkáig birta sajtolni, s e közben úgy dolgozott szemével, szájával, hogy Csáky László kidugta a fejét az ablakon, úgy nevetett. Végre, hogy a sarkánál fönakadt, megfogva a lábtyű két fülét, elkezdé magát bele gázolni, meggörnyedt positurával kopogva körül a szobát, s nagyot nyögve minden dobbantásnál, úgy hogy mire az egyik saruba belerugdalta magát, kidülledtek a szegény poéta szemei, s pofáján csorgott az izzadtság.

Hasonló keserűségbe került a másik sarú felöltése is a jó czirkáló hadnagynak, ki miután hat lóerővel dolgozott, hogy lábait a nem nekik való térbe beleszorítsa, neki vörösödött elégültséggel mosolyogta körül pompás feszes csizmáit, mik gyönyörűen harmoniáztak öltözetének többi poros, tintás és zsiros alkatrészeivel.

– Figyeljen kegyelmed arra, a mit mondok; szólt Csáky leülve úrias positurával az egyetlen székre, míg az állva maradt diák hol az egyik lábát, hol a másikat emelgette sziszegve, s majd kékre, majd zöldre sáppadva, a mint a csizma kezdte szorítani tyúkszemeit.

– Kellene kegyelmednek tudnia. Mért nem jegyzi föl magának? A fejedelem kivánja, hogy menjen kegyelmed tüstént, és tegye meg a czirkálást haladéktalanul, legszigorúbb szemügyre vevén a Toroczkó, Bánfi-Hunyad és -138- Bonczida közt eső helységeket. A szokott kérdő-pontokon kívül, melyeket a nép elé szokás terjeszteni, még e következő kérdést fogja kegyelmed a kikérdezettekhez intézni: «nem látott-e valaki idegen országi állatokat a körül fekvő erdőkben?»

– És ha valahol azt fogják mondani, hogy láttak, elvezetteti kegyelmed magát azon környékre, s mindaddig fog fürkészni, míg csak nyomára nem akad.

– Instálom alássan, miféle állatok lehetnek azok? kérdé szepegve a diák.

– No no, ne féljen kegyelmed, nem hétfejű sárkány az, sem minotaurus, legfölebb is egy fiatal párducz.

– Nem lesz kegyelmedre bízva annak elfogása, vigasztalá őt Csáky, csupán tartózkodása helyét kellend kikutatnia, s azt énnekem hírül adni.

– S vajjon, ha ama fenevad, melyről pedig nagyon kételkedem, hogy Erdélyországban tartózkodjék, valahogy Bánfi Dénes uram territoriumába találna átvetődni? kérdé Kelemen diák, mittevő legyek akkor?

– De az ő birtoka, instálom, liberbaronatus: a hol az én hatásköröm megszünik.

– Kelemen diák, ne legyen kend oly együgyű! kiálta föl Csáky. Hiszen nem mondtam én, hogy oda brachiummal szükség menni, az egész expeditiónak titokban kell megtörténnie. A kalauz és kegyelmed fogják egyedül nyomozni a vadállatot; mely, hogy e környéken van, arról biztos tudomást szereztünk, kegyelmed ügyességétől függ annak határozottabb fölfedezése. A többi azután vállalkozóbb emberek dolga lesz.

Kelemen diák nagyon furcsának találta az egész bizományt, de nem mert szólni, csak meghajtá magát, nagyot sóhajtva. -139-

– Mindenek fölött pedig ügyesség, gyorsaság és titoktartás. E három dolog, melyet kegyelmed figyelmébe ajánlok.

– Tüstént indulok, méltóságos uram, szólt aláhangoltan Kelemen, csak elébb lovat kérek valahol kölcsön, nem akarnám ezeket a szép csizmákat elszaggatni a gyalog utazásban.

– Az egy kissé lassan is fogna menni; hanem azért ne fáradjon kegyelmed ló után, majd egyik csatlósom leszáll a magáéról, s kegyelmed felülhet arra, csakhogy aztán el ne feledjen neki abrakot adatni, nehogy a bőrét hozza vissza.

Kelemen diák magán kívül lőn ennyi grácziára s rögtön sietve köté föl tarsolyát és rezes kardját oldalára, s miután tarsolyába egy tekercs pergament, egy szál irónádat s egy srófonjáró fakalamárist elhelyeze, késznek nyilatkozék a rögtön indulásra.

– «Integer vitæ, scelerisque purus, non eget Mauri jaculis, neque arcu», viszonzá a philosoph, a classikusokat czitálva, s miután kezébe adták a kantárszárat, azon volt, hogy a lóra felülhessen. Az uri paripa azonban, a mint észrevette, hogy a diák egyik lábát a kengyelbe tette, elkezde oldalogni, keringeni, féllábon ugráltatva maga mellett a felülni törekvő poétát, míg a nevető csatlósok zablájába nem kaptak s föl nem segíték a jámbor lovagot, kinek minthogy hosszú lábai voltak, s a gonosz hajdúk igen magasra csatolták fel a kengyelszijat, úgy kellett ülnie a lovon, mint a hogy a tevén szoktak ülni.

Csáky László még egyszer utána kiálta, hogy el ne felejtse a mondottakat, mire a poéta akaratja ellen sarkantyúba kapta paripáját, s eszeveszetten neki rugaszkodék s nyargalt vele árkon bokron keresztül; a mente, fringia és tarsoly csak úgy lódingolt a szerencsétlen lovas után, ki elől hátul kapaszkodott a nyereg fájába, Thoroczkó népének -140- nagy hahotájára, kik sorban ültek künn házaik előtt a szakállszárítón.2)

Legelőbb is Abrudbánya felé vette útját a czirkáló hadnagy; hajdan, míg inasa is volt, abból állott egész úti kisérete, ennek híával kénytelen volt helységenkint a helybeli biróság assistentiájával beérni s magánosan szállinkózni faluról-falura.

A mint egy szűk útból kiérve, egy hegyi patakon keresztül vezető rozzant hidon átbaktatna, a sürűségben nagy tűz körül egy csoport szurtos emberfélét lát guggon ülni. Eleinte czigány családnak nézte őket, míg közel érve hozzájok, nagy rémültére tapasztalá, hogy azok tatárok, kik lovaikat széteresztve, egy levágott ökröt sütnek s azt ülték körül.

Visszafordulni már nem volt tanácsos, az út pedig épen a sütkérező csoport mellett vitt el. Kelemen diák tehát legjobbnak találta olyan képet csinálni, mintha épen nem félne, s nagy nyugodtan kullogva el a rábámuló csoport előtt, úgy tett, mintha különösen érdekesnek találná megszámlálni, hogy hány makk van egy fán? s mintha csak akkor venné észre őket, mikor melléjök ért, megbillenté előttük süvegét s röviden eldörmögé a «salem alek»-et s ment tovább, a nélkül, hogy hátra nézne.

Idáig jól ment minden, hanem e perczben a tűz mellől fölugrott két tatár, s utána kiáltott a lovagnak, hogy álljon meg! Kelemen diák látva, hogy mindkét ember fegyvertelenül rohan feléje, gondolá, hogy tán nem valami gyilkos szándék vezérli őket ellene s bevárta magához.

A mint azonban mellé ért a két kutyafejű, egyik jobb, a másik balfelől kapva a lovagot, megkapák annak lábait s semmitsem akartak kevesebbet, mint azokról a szép zöld csizmákat lehúzni.

– Ejnye beste lélek fiai! kiálta föl, dühbe hozva, Kelemen diák, s kapá rezes kardját, hogy majd mindjárt -141- kihuzza s levágja valamelyiknek a fülét. De a becsületes fringia tíz év óta nem levén kihúzva tokjából, belerozsdásodék abba úgy, hogy Kelemen diák minden erőködése mellett sem birta azt kimozdítani, mialatt a két tatár jobbra-balra czibálta a hánykódó lovagot lábainál fogva, természetesen nem sikerülvén nekik a szűk sarukat azokról lehúzhatni. A tatárok Kelemen diákot, ez pedig őket szidta és mocskolta.

E lármára odaérkezék az aga; egy fehér szakállú, feketeképű sovány orángutáng s rekedt hangon kérdezé, hogy mi baj?

Kelemen diák elővoná mentéje zsebéből az őt hitelesítő pergament s azt mutatá neki, nem birva beszélni dühében, a két tatár pedig mérges taglejtéssel magyarázott valamit idegen nyelven, a csizmákra mutogatva.

– Ki vagy, te hórihorgas hitetlen? kérdé tőle az aga; a ki a próféta szent szinét, a világos zöldet, melyet az igazhivők csak templomaik boltozatán s a padishah turbánján bírnak megtekinteni, öltözeted legalsó részén, a csizmákon viseled, mikkel a sárban szokás járni? hogy égj meg elevenen, istentelen giaur!

– Én Apafi Mihály uram ő nagyságának czirkáló hadnagya vagyok, szónokolta a diák félelmes páthoszszal. Az én személyem szent és sérthetetlen. Én rendelem meg a felséges szultán seregei számára az enni és inni valókat, én szedem be az adót és én hirdetem ki; azért engemet bocsássatok szabadon, mert én nevezetes személy vagyok.

A plaidirozás tetszett a tatároknak, az aga helybenhagyólag inte alattvalóinak, mintha épen ez volna az az ember, a kire szükségük van; s azzal nyájasabb hangon kezde szólni hozzá:

– Te mondád, hogy az adót ki szoktad hirdetni; ime, az én uram, a nagyváradi Ali basa ő kegyelme, azért küldött engem e helyre, hogy az új adót adjam tudtára a népnek; de hát te épen jókor jösz előmbe, nincs is egyéb -142- dolgod, azért okosan fogsz cselekedni, hogyha egyúttal ezt is kihirdeted.

– Megállj még! szólt az aga visszaintve, azt sem tudod még, mennyi lesz az új adó? Potomság az egész. Csupán csak annak elismerésére lesz ez kivetve, hogy mi uraitok vagyunk. Az egész nem több, mint fejenkint minden embertől egy kis pénz. Ez bizony nem sok.

– Csak ne szaladj még! Csitítá az aga. Én nem szeretném, ha e rendeletemet nem hajtanád végre, de miután tudom, hogy ti a nekünk adott szó nem teljesítését nem tartjátok esküszegésnek, tehát egy becsületes szolgámat melléd rendelem, a ki faluról-falura kisérjen, s vigyázzon rád, hogy az adót mindenütt kihirdesd.

– Jól lesz, kegyelmes uram, biztatá őt Kelemen diák, arra gondolva, hogy majd elhagyja ő azt a becsületes embert a legelső faluban.

A megszólított gonosz kancsalszemű szikár legény volt; szurtos, mint a többi, de arczalkotása bizonyítá, hogy nem e fajból való; sőt ha ily jelentéktelen egyéniségekre gondunk volna, ráemlékezhetnénk, hogy már láttuk őt valahol.

– Te pedig, szólt az aga a mindenképen szabadulni vágyó Kelemenhez, levesd azokat a zöld csizmákat a mint haza érsz, mert ha még egyszer meglátom azokat a lábadon, olyan ötszáz ütleget kapsz a talpadra, hogy vőlegény korodban is megemlegeted.

Kelemen diák helybenhagyott mindent s örült, hogy végtére megszabadulhatott, és ügetett tovább Abrudbánya felé. A melléje adott tatár-kisérő hűségesen lovagolt oldala mellett.

Kelemen diák egyszer-egyszer félretekinte kisérőjére, -143- ismét hirtelen visszakapva róla szemeit, mert a török kancsal tekintete miatt sohasem lehetett kivenni, hogy hová néz? E közben elgondolá magában Kelemen diák, milyen könnyen meg fogja ő ezt a tatárt csalni, s e gondolatra titkosan mosolygott magában s szemeivel hunyorgatott s fejével önelégülten biczczente rá.

– De nem fog kend engem rászedni, czirkáló hadnagy uram! Kiálta föl egyszerre véletlenül tiszta magyarsággal a tatár, mintegy leolvasva a gondolatot a hadnagy arczáról.

A megszólított csaknem leesett lováról ijedtében, el nem tudva képzelni, hogy mely ördög ez, a ki leolvassa az ember orráról a gondolatot, s magyarul szólal meg tatár létére?

– Sohase törje kegyelmed rajtam a fejét, szólt nyugodtan a török; én magyar renegát vagyok, hajdan Balassa Imre uramat szolgáltam, én segítettem Corsar béget elfogni és megmérgezni, s hogy e miatt a magyarok elkezdtek üldözni, fölcsaptam töröknek, s ha a próféta segít, még valaha kapudán basa is lehet belőlem. Azért ne is fáraszsza kegyelmed az elméjét azon, hogy engem mint tegyen lóvá? mert láthatja, hogy vén rókával akadt össze.

Kelemen diák keservesen megvakará tarkóját s faluról-falura kisérve a renegát által, miután a hivatalos kérdéseket elvégezte, kénytelen kelletlen kihirdeté az egy kispénz adót is, melyen annyira kapott mindenfelé a nép, hogy ott helyben rögtön lefizeté azt a tatárkisérő markába.

Hanem a párduczról senkisem akart tudni semmit. Ha a paszomántos zöld csizmákat nem respectálják, még tán ki is nevették volna a hadnagyot.

Csupán egy kis oláh falu volt még hátra, messze benn a hegyek között, – Marisel, – azontúl már Bánfi úr hatósága alatti földek következtek, a hová a czirkáló hatásköre nem terjedett.

XI. SANGE MOARTE.

A czirkáló és kisérője fél napnál tovább haladt már a batriniai rengetegben Marisel falva felé; Kelemen diák fűtől fától kérdezősködött, hogy itt lesz-e már a falu? s szüntelen azon választ kapta, hogy még jó messze van.

Majd egy-egy oláh paraszt jött reájok szembe; hosszú szekerébe bivalok voltak fogva; az ember szüntelen kiabált a lomha állatokra s ijesztgető kézmozdulatokkal iparkodott azokat sebesebb menésre serkenteni; majd egy-egy patakon kellett átgázolniok, hol félmeztelen, de rongyaiban is tarka czigánynép mosott a fövényből sáraranyat, a kérdezősködő idegenre bámészkodva vadállat módjára; itt-ott az útfélen mohos fa odvába egy-egy szent kép volt felállítva, melynek elavult festéséből csak a halvány aranyozás látszott még meg; a pudvás fülkébe le volt téve a pomana, egy korsó tiszta forrásvíz, melyet fiatal oláh leány állított oda hagyományos kegyes szokásból a szomjas utazóknak.

Az út majd a mélybe, majd a magasba vitt, az utazók többet vezették lovaikat gyalog, mintsem rajtok ültek. Köröskörül változékony rengeteg; magas egyenes bükkfák, terebélyes tölgyek, néhol sötétzöld fenyves.

Egy helyen kétfelé látszott válni az út; egyik ága ment végig a völgyön, másik felvonult oldalt a meredeknek, egy kopasz hegy tetejére, melyről egy kiálló szikla oly meredeken függött alá, mintha minden perczben alá készülne rohanni.

– No, most merre menjünk? kérdé tétovázva Kelemen, ennyire soha sem jártam.

– Hát csak menjünk a járt úton, felelt Zülfikár, bolond menne fel ide a meredekre? ez bizonyosan valami hámorba vezet.

Kelemen diák kételkedve tekinte szélylyel s ime megpillanta -145- egy embert ott azon sziklán ülni, mely meredeken az út felett függött.

Fiatal oláh legény volt, sápadt arczczal, hosszan lelógó göndör hajfürtökkel, bőrködmene szét volt nyitva mellén; süvege mellette hevert; ott ült gunnyasztva a százlábnyi magas szikla szélén, lábait a mélységbe lógatva, s fagyos arczát két tenyerébe fektetve, mialatt szemei mereven látszottak a távolba bámulni.

– Hej! hopp, frátye! kiálta fel rá Kelemen diák, keverve magyarral és latinnal az oláh szót: ungye méra ista via?

Az oláh hallani sem látszott a kiáltást; azon helyzetben maradt, bámulva és könyökölve.

– Ez süket, vagy meghalt, szólt Zülfikár miután hiába kiabáltak fel rá mind a ketten. Legjobb lesz, ha megyünk odább a tört úton. S azzal ügettek előre.

Már az est is elközelgett s a mariseli útnak még mindig nem szakadt vége, egyik völgyből a másikba ment az át, a nélkül, hogy valahol emberi hajlék mellett vitt volna el, az útban heverő kövek s a keresztül szivárgó vadvíz csaknem járhatlanná tevék.

Végre valahol az erdőben tüzet láttak fellobogni maguk előtt, s énekhangos rikoltozás üté meg füleiket.

Közelebb jutva a helyhez, egész faderekakból rakott máglyát láttak égni egy fáktól beárnyazott téren, melyeknek lombjait veresre perzselé a koronájukon túlcsapkodó láng.

A máglyától nem messze egy csoport oláh tánczolt, szilaj tagjártatásokkal; hosszú botjaikat leütötték a földre, s nagyokat vetettek magukon vele, lábaik rángatózásai jegyeket látszottak írni a földre s kezeikkel vadul hadarászva, átkozódó verseket mondtak közbe, mintha valami boszantó szellemhez beszélnének.

A férfiak körül fiatal lánykoszorú tánczolt, egymás kezét fogva, amazokat körülvevék, s jobbra-balra körül keringék; -146- szép, fiatal, nyájas arczaik, gyöngyökkel és szalagokkal átfűzött fekete hajtekercseik, virágokkal himzett öltözetük, ránczos patyolat-ingeik, széles csíkos katrinczáik, gömbölyű nyakukon csengő-bongó arany, ezüst pénzfüzéreik, sarkas piros csizmácskáik oly kellemesen ellentétezve férfiaik vad, marczona képeivel, a bozontos hajgubanczra felnyomott magas csalmákkal, a vörösre égett mezetlen nyakkal, a zsiros bőrködmönökkel, a széles rézcsatos tüszőkkel s a szíjas bocskorokkal. Még a táncz és ének is oly különböző volt; a hölgyek összefogózva lebegék körül a férfiakat s valami panaszos andalgó danát énekeltek azalatt, míg a férfiak vad rugdalózásokkal tapodták a földet, rikoltozó kurjantással szólva közbe. A mellettük lobogó tűz vörös fényt és sötét árnyat vetett a vad csoportozatra.

Végül egy fatörzsön ült egy vén dudás, kiáltozó kecskebőrét nyeggetve hóna alatt, melynek egyforma czifrázatai szilaj disharmoniával keveredtek az énekbe.

Midőn a máglya már egészen parázszsá égett, hirtelen szétváltak a tánczolók, s előhozva egy szalmából kitömött s rongyokkal felöltöztetett nőalakot, fölfekteték két nagy rudra s vadul kiáltozva: «Marcze Záre! Marcze Záre!» a tűzhöz vivék azt, s ott felkiáltva mindannyian háromszor: «égj meg, átkozott kedden esti 3) boszorkány!» bele hajíták a tűzbe s azzal az összefogózott nők körültánczolák örömdanával a máglyát, míg a báb el nem égett; azután pedig a férfiak ugráltak keresztül a tűzön vad örömriogással.

– Hát ti kik vagytok s mit csináltok itten? kiálta rájok Kelemen diák, kit egész odáig senki sem vett észre.

– Mariseli lakosok vagyunk, Marcze Zárét égettük meg; felelék azok egyhangúan és komoly képpel, mint kik valami bölcs dolgot végeztek. -147-

– No hát csak végezzétek hamar, aztán jertek a faluba, mert törvényt kérdeni jöttem ide, az én uram, a fejedelem parancsából.

– Én pedig az új adót beszedni, folytatá a szót Zülfikár, az én uram, a hatalmas nagyváradi Ali basa parancsából.

Az oláhok szótlanul néztek a czirkáló után, míg szemeik elől eltűnt, akkor ökleikkel fenyegetőzve kiáltának utána:

Azután előlbocsátva a dudást, s hosszú sorban összekapaszkodva, nagy énekszóval vonultak be a nem messze eső faluba.

Hosszadalmas oláh helység volt, melybe a czirkálók jutottak. Egyik ház olyan, mint a másik, magas tetejű sárkalyibák, kiálló szarufáikkal, sövénynyel körülfonva, az ajtók alacsonyak, a ki belép rajtok, fejét alá kell hajtania. A ház egyetlen szobából áll, abban lakik az egész család, gyermekek, vének, és tyúkok és kecskék. A falu elején áll egy óriási diadalív, roppant márványdarabokból összehordva, a portale tetején egy Minerva fő nélkül, a homlokzaton csaták alakjai domborművezetben, alattuk nagy betükkel, római nyelven: «e várost építteté a győzhetlen Traján diadalai emlékére». Túl rajta rongyos, sárral tapasztott kalyibák.

Egy halottas ház előtt ül ledőlt corynthi oszlop capitaléján a legvénebb vénasszony, a prefika, megfizetett jajgatással siratva a benn holtan fekvő fiatal hajadont.

Fűvel benőtt domboldalban látszik valami gömbölyű kőépület; hajdan tán egy római hős emlékére épült fanum lehetett az, most az oláhság elfoglalta azt templomnak, hegyes tetőt épített rá, s belsejét bemázolta szörnyű festésekkel.

A czirkáló más nyilvános hely hiányában a templomba gyűjté össze a népet. A sokaság körül állt, az öregek -148- mankóikra támaszkodva. Az alkony vereslő sugára keresztül sütött a gömbölyű ablakokon, sajátszerű világítást adva az ódon épület belsejének, mely földig tele volt festve idomtalan szentek képeivel, miket paraszt művészek szörnyeteg phantasiája felöltöztetett piros palástokba, sarkantyús csizmákba. A sok csodakép közől nem hiányzott azon szokott allegoriai kép, mely a halált ábrázolja, karjai közt egy királyt, egy koldust és egy papot ragadva magával, s az ájtatos szent képek között ott terpeszkedtek a nyelvöltögető ördögök, elkárhozott bűnösök üstökébe kapaszkodva. Egy-egy alak akkora, mint egy óriás, a másik, mint amannak az ökle.

Az ikonostas mögött állt a pópa és a czirkáló, aranyos képek s szentelt koszorúk özönében: a midőn a czirkáló fölolvasva a nép előtt szokott megbízó levelét, a korláthoz szólítja a birót, egy magas, nagyfogú férfit s e következő kérdéseket intézi hozzá:

– «Vannak-e közöttetek bűbájosak és varázslók, kik az ördögöt segítségül hívják?»

A sokaság félelmes suttogással fogadta a kérdést s hosszú szünet után a pópa felelt:

– Egy volt a mult évben, nagy jó uram; egy istentelen gonosz, kinek májfoltok voltak nyakán és testén, melyek, mint az ördög által az emberi testbe foltozott darabok, ha tüzes vassal süttetének, sem fájtak neki. Ezt még tavaly fölküldtük a synedriumnak Fehérvárra, a holott nem állva ki a vízpróbát, csakugyan meg is égettetett.

– «Vannak-e köztetek boszorkányok, lidérczek, mások gyermekeinek megrontói, kik az emberek belein csomót kötnek, a levegőben járnak, a tejet véressé teszik, s kigyótojásokat költenek ki, vagy zárnyitó füvet keresnek, avagy magukat láthatlanná teszik?»

E kérdésre egyszerre száz felelet szólalt föl, mindenki iparkodott a kérdezőt saját tudomásával megismertetni, kivált a fiatal menyecskék dühösen tolongtak a czirkáló körül. -149-

– Csak egy beszéljen egyszerre! parancsolá a hadnagy tekintélylyel. Szóljon a biró, mit tud.

– Igenis, volt egy vén boszorkány a faluban, nagy jó uram, szólt sunnyogóan a biró, nálunk Dainicziának hítták. Régen rontotta már az embereket, mert veresek voltak a szemei. Ha akarta, olyan zivatart hozott a falura, hogy a házak tetejeit szedte le a szél. Egyszer szintén oda volt jégesőért s a faluban három helyen ütött le az istennyila. Erre az asszonyok felbőszültek, megragadták s beleveték a patakba. Az asszony még ott is azt kiáltotta: megálljatok, visszakérnétek még tőlem azt a vizet, a mit most megitattok velem. Az asszonyok erre kifogták alább, hogy a köveknél fenakadt, karót vertek szivén keresztül s elásva a völgyben, egy nagy követ hengerítettek rá. De az idén csakugyan beteljesült rajtunk boszorkány-átka. Egész nyáron egy csepp eső nem esett a határon! elszáradt mindenünk, barmaink vészben hullottak el. «Az esőt és harmatot mind a Dainiczia itta meg». Erre mi is lementünk sírjához, nagy lyukat fúrtunk belé mélyen, azon keresztül «addig töltöttük bele a vizet, míg csak bevette», ezt kiáltozva: igyál, lakjál jól, átkozott lidércz, ne idd meg tőlünk az esőt és harmatot. Igy fordult el tőlünk a nagy szárazság végtére.

A pópa bizonyítá, hogy az előadás hiteles, Kelemen diák följegyzé azt buzgón a pergamenre.

– «Van-e közöttetek, a ki dohányt mer színi? levelet pipába vágva, avagy tűzre téve, s úgy belehelve».

– Meg se is próbáljátok ismerni, mert a ki rajta kapatik, ország határozatánál fogva a pipaszár orrán keresztül szuratik s a bűnös úgy vezettetik végig a vásártéren.

– «Nem visel-e a parasztok között valaki posztó ruhát, avagy nyestkalpagot; vagy pedig szattyáncsizmákat?» -150-

– Dehogy viselünk, uram, tiltakozék a biró, bárcsak ködmenre és bocskorra telnék szegénységünktől, nem hogy festett posztóra és szattyánra vágyódjunk.

– Ezt tennetek nem is volna szabad, mert az ország rendei «megtiltották a parasztoknak úrias ruhába öltözködni».

– Kik voltak, a kik ellene szegültek az ország azon határozatának, «hogy a parasztok irtsák ki a verebeket?» kicsufolván azon embereket, kik a verébfejek beszedésével valának megbízva?

– Higyje meg kegyelmed, nagy jó uram: a szárazság, a rossz esztendő miatt még a verebek is elpusztultak a határból; – mondja meg kegyelmed a fejedelemnek, hogy egyet sem foghattunk az egész nyáron.

– Bizony mondom, úgy van, állítá a biró, megfogva Kelemen kezét s nagy ügyesen két ezüst máriást csúsztatva markába.

– Végtére, feleljetek azon kérdésre: nem látott-e valaki közületek külföldi állatokat, avagy idegen fenevadakat itt a környékben kóborolni?

– S mely állatok voltak azok? Kérdé Kelemen diák örvendetes kiváncsisággal.

– Bolond! nem olyat kérdeztem. Valami idegen négylábú vad, holmi pettyegett bőrű állat nem jött-e szemeitek elé, mikor erre-arra jártatok az erdőben? hisz ti minden barlangot fölkutattok, mert még most is keresitek Decebal elrejtett kincseit.

A biró fejét csóválta nagy hitetlenül s szétnézve népein, vállat vonva viszonzá: -151-

– Mi nem láttunk semmi ilyes csodát, uram, hacsak talán a Sange Moarte nem látott, mert az szüntelen az erdőket és barlangokat járja bolondképen.

– Hjaj uram, bajos azt megkapni. Ritkán jön a faluba. De itt lesz tán az anyja.

– Itt van, itt van! kiáltozák többen, egy vén, beesett képű asszonyt tuszkolva előre, kinek feje össze-vissza volt burkolva fehér kendőjével.

– Hát kend micsoda bolond nevet adott fiának? riadt rá a czirkáló, ki hallotta azt: valakit «holt vérnek» nevezni el?

– Nem én adtam neki e nevet, uram, szólt tört hangon az oláhnő, a falu népe nevezte őt annak, mivelhogy sohasem látta őt nevetni senki, sem senkihez nem szólt soha, s ha megszólíták, nem felelt rá; apját sem siratta meg, mikor meghalt, sem a leányokhoz nem járt el a fonóba; csak az erdőket járta szüntelen.

– Tudom, uram, hogy ezzel neked semmi bajod; de mégis kell azt tudnod, hogy a falu legszebb leánya, a szép Floricza, az én fiamba volt szerelmes. Nem volt annál szebb hajadon egész Havaselig sehol. Olyan fekete szemeket, olyan sarkig érő hajtekercset, piros orczát, karcsú termetet hetedhét országon nem találnál többet. S hozzá milyen szorgalmas volt és fiamat hogy szerette! Tizenhat hímzett inge volt festett ládájában, miket maga kezével font és szövött, s nyakában kétszáz ezüst és húsz arany pénzből viselt füzért. – Sange Moarte soha rá sem nézett a leányra. Floricza hiába kötött bokrétát, ő nem tűzte azt süvege mellé, hiába adott neki kendőt, nem kötötte gomblyukába; énekelhetett a leány a tűzhely mellett, mikor ő azon ment, akármilyen szép nótákat, Sange Moarte meg sem állott a küszöbnél; pedig úgy szerette a leány! Sokszor mondta neki, ha az utczán találkoztak: «felém sem jösz, még tán akkor sem néznél meg, ha meghalnék». – -152- Sange Moarte azt felelte: «Akkor mégis megnéznélek». – «Meg is halok én hát nemsokára». – Szólt búsan a leány. – «Akkor majd meglátogatlak». – Szólt Sange Moarte s odább ment. – Unod magadat, jó uram? A mesének vége van már. A szép Floricza halva fekszik. Szíve megszakadt bújában. Ott fekszik a ravatalon, a ház előtt ki van tűzve a gyászfenyős armindenu; majd ha meglátja Sange Moarte, s megtudja róla, hogy Floricza halva fekszik, előjön ismét az erdőkből, holt szerelmesét megnézni, a mint annak megigérte, mert ő megszokta tartani szavát. Akkor beszélhetsz vele.

– Jól van, öreg, szólt Kelemen diák elkomorodva s mintegy boszankodva azon, hogy a paraszt embereknek is van költészete, kik Horaczius ars poetikáját sem olvasták. Rá kell lesni a fiúra, mikor oda jön s hirül adni.

– Jobb lesz uram, ha magad jösz oda, szólt az öreg, mert másnak alig hiszem, hogy feleletet adjon akármi kérdésre.

– Legyen hát, vezessetek oda, szólt hivatalos buzgósággal a czirkáló s az egész összegyűlt csapat megindult a falu túlsó végén levő halottas ház felé.

A mariseli falu túlsó vége annyira van a templomtól, hogy mire a gyülekezet odaért, egészen beestveledék.

A hold feljött a hegyek megül; a házak mellé fenyők voltak ültetve, azoknak sötét lombozatán keresztül sütött halaványan az éjszakai világ; – a távolban valami pásztorsíp búbánatos dúdolása hallik; – kis fehér ház előtt sirdogál a fizetett vén asszony; – a szellő lengeti az armindenu gyászpántlikáit; – a kis házban fekszik holtan a szép fiatal leány, várva elbujdosott kedvesét; – a holdvilág rásüt halavány arczára.

A nép körülfogta a halottas házat, tipegve, susogva belopózkodtak az udvaron, benéztek az ablakon; suttogák: «itt van, itt van!» A czirkáló, a pópa, a biró és Sange Moarte anyja beléptek a szobába. -153-

A küszöbön keresztül feküdt holtrészegen a leány apja, ki a nagy gyász miatt még tegnap úgy leitta magát, hogy holnapig föl nem ébred. A szoba közepén volt a fenyőfakoporsó, tarka rózsákkal bemázolva mezei művészek ecsetétől; benne feküdt az alig tizenhatéves leány, szép homloka halotti koszorúval átfonva, egyik kezébe volt adva egy viaszgyertya, a másikba egy kis pénz; fejtől két czifra viaszgyertya égett mellette, egy-egy mézes lepénynyel fedett csuporba dugva, lábánál magas hátú festett széken ült összegörnyedve s merev szemeit le nem véve a leány arczáról – Sange Moarte.

A pópa és a biró babonás kegyelettel álltak meg az ajtóban; Kelemen odalépett a legényhez, s a mint rátekinte, megismeré benne ugyanazt, ki nem akarta neki megmondani az útat.

– Hallod-e, most ide hallgass és felelj arra, a mit kérdek, én vagyok a czirkáló hadnagy.

Sange Moarte némán, elmélázva tekinte Floriczára s oly mozdulatlan maradt, mint maga a halott, még lélekzetvevését sem lehete észrevenni. Anyja, a jó öregasszony, hizelgőleg fogta meg kezét s igazi nevén szólongatá:

– Az én uram, a fejedelem nevében fölszólítlak téged a feleletadásra! Kiálta rá mindig növekedő súlylyal a czirkáló.

– Kérdem tőled: vajjon erre-arra az erdőben kóboroltodban, nem láttál-e külföldi állatokat? nevezetesen egy foltos, sárgapettyes bőrű fenevadat, melyet párducznak neveznek a tudósok?

Sange Moarte összerezzeni látszott; mintha álmából -154- költötték volna föl: merev szemei egyszerre ragyogva tekintének a kérdezőre, arczán valami lázas hevület ütötte ki magát s csaknem reszketve hebegé: «láttam, láttam, láttam».

– Messze, messze! sóhajta az oláh s azzal ismét elnémult, homlokát tenyerébe temetve.

Az oláh félve tekinte szét s mintha hideg borzadály futná át, összerázkódék s félelmetes szemforgással sugá a czirkálónak:

A pópa és biró háromszor vetett magára keresztet, s ez utóbbi nagy áhítattal pillanta egy a falon függő szent Péterre, mintha oltalomra hívná ez alkalommal.

– Te bátor legénynek látszol, hogy az ördög kertjéhez közel mertél menni, szólt a czirkáló; elvezetnél-e engem oda?

– Szent Miklós és minden arkangyalok nevére kérlek, uram, kiálta közbe a pópa, ne menj oda. Még a ki csak azon helyre tévedt, sohasem került többet vissza. Jó lélek sohasem megy annak tájára sem, ezt is csak a bűne vitte oda.

– Magam sem jókedvemből megyek oda, szólt fejvakarva Kelemen, nem azért, mintha a táj nevétől félnék, hanem mivel nem szeretek a hegyeken mászkálni, de hivatalom parancsolja s annak eleget kell tennem.

– Legalább hát tűzzön kegyelmed egy szentelt barkát a süvege mellé, sürgeté őt a gondoskodó lelkipásztor, vagy vigyen el magával egy Mihály angyalt, hogy az ördögök közel ne érhessék.

– Köszönöm atyafiak; jobb lesz, ha egy pár bocskorról -155- gondoskodtok, mert ezekben a sarkantyús csizmákban nem járhatom a hegyeket; ellenszereiteknek úgy sem vehetném hasznát, mert én unitárius vagyok.

– Azt hivém, igazhitű vagy, hogy oly buzgón kérdezősködtél a boszorkányok felől.

– Atyámfia Zülfikár, mondá Kelemen diák a belépő töröknek, mialatt az átvett bocskorokat kötözé lábaira, most már ám lássad, merre indulsz, mert nekem egy kis félreugrást kell tennem a hegyek közé.

– Ha te ugrol, én is ugrom, felelt a gyanakodó renegát, megyek a merre te mégy.

– Jó barátom, nincs ott mit zsebre raknod, a hova én most megyek, hacsak az ördögöket nem, mert ott ember sohasem jár.

– Mit tudom én, hol lakik itt ember a ti görbe országtokban? nekem az a rendeletem, hogy veled menjek, mindaddig, míg oda vissza nem érek, a honnan elindultam.

– Annál jobb, többen leszünk, hanem legalább segítsd kihúzni a kardomat, ha valami baj talál lenni, legalább védhessem magamat.

– Hát te olyan kardot tartasz, a mit csak két ember húzhat ki a tokjából? no add ide.

S azzal neki veté egymásnak a lábát a két férfi s két kézzel kapaszkodva a kardba, egy darabig húzták-vonták egymást annálfogva. Végre kiszaladt a kard hüvelyéből, Kelemen diák szinte hanyatt esett vele.

Azután pedig fogá Kelemen az egyik mézes ibriket s mézzel végig kenve a kard rozsdás pengéjét, úgy dugta vissza hüvelyébe. -156-

– Induljunk, öcsém, mondá az oláhnak. Az sebtében fölvevé a földről süvegét, baltáját s hátra sem nézett a halottra, ment elől.

Sange Moarte oda sem tekinte, kihúzta kezét anyjáéból s ment a két idegen férfival az elsötétült erdők felé.

Egész éjjel haladtak a vállalkozók egy hosszú, mély völgyben, melynek fenekéből csak a minden oldalról emelkedő óriás bérczeket láthaták, legfelül csillogott csak egy foltja a csillagzatos égnek.

Ragyogó látvány! A távolban kristálybérczek gyémántos ormokkal, hóval borított fehér mezők, mik közt borúsan vonul végig egy-egy sötétzöld fenyőerdő; oldalt egy bazalt-szikla, toronymagasságú szegletes oszlopok egymás mellé állítva, mint egy óriási orgona sípjai, tetejükön gömbölyű fákkal koszorúzva, előtte fehér felhő vonul keresztül, a roppant bazaltszikla alapja és teteje kilátszik belőle; néha egy-egy villám lobban ki a felhőből, a visszavert menydörgési viszhangot nagy későre hallatja omlatag accordokban a felséges sziklaorgona.

Amott egy sziklahasadék tünik föl, két átelleni darabja minden töréseivel egymásba látszik illeni, több öles nyilásán keresztül a hideg Szamos egyik eltévedt ága rohan elő, ismét elveszve a partjait ellepő sűrű tölgyek között.

Egy helyütt lépcsőzetet képeznek a sziklák, de azok nem emberi léptek számára vannak alkotva, minden fok egy torony magasságával bir; másutt egymásra vannak döntögetve a bérczek, egyik a másik hátán fekszik, oly alakban, hogy ha a legalsót megmozdítanák, az egész bércztömeg ismét más csoportozattá omlanék.

Minden azt hirdeti, hogy itt vége van a földnek, az ember uralmának, a szédítő magasságból nem látni egy emberi -157- hajlékot, még növényzetnek is gyéren van adva hely, mezetlen sziklák, tátongó örvények látszanak mindenütt, mikben tombolva fut végig a hegyi zuhatag; csak a vad zerge szökell egyik kőszálról a másikra.

– Merre megyünk itt? kérdé Kelemen a vezetőtől, aggodalmas tekintetet vetve a környékre, melyben legnagyobb lehetőség volt örökre eltévedni.

– Csak bizd magadat reám, viszonzá Sange Moarte s vezette embereit biztos helyismerettel a laktalan vidéken. A hol alig látszott valami lehetőség a szakadékos ormokon áthatolhatni, ő ismeré az útat, emlékezék minden gyökérre, mely a szikláról lemászónak hágcsóul szolgál, az örvényeken keresztül fekvő faderekakra, a keskeny sziklapárkányokra, miken csak félrehajolt derékkal s a repedéseken fogózva lehet körülhaladni, s a legbiztosabb tájékozással látszék magát kiismerni a tömkelegben.

– Közel vagyunk! szólt egyszerre, a mint egy meredek sziklafalra fölkapaszkodva, széttekintett s kezét nyujtva az utána kapaszkodóknak, felsegíté őket maga mellé.

A sziklahát, melyre fölkapaszkodának, túlsó oldalán fényesre volt simítva s félkörben körülfutva a vidéket, egy medenczét látszott képezni, melynek száz ölnél mélyebb fenekén egy gömbölyű tengerszem sötétlett barnazöld vizével s bár körül csöndes volt a lég, háborogva hullámzott; tán a tenger dagályát érzé.

A sziklamedencze átelleni oldalát egy óriási havas bércztömeg képezte, csupán legalól benőve fenyőfákkal, s a mint a két bércz egymáshoz ért, a völgy-csatornából egy kis patak csergedezett a tengerszem öblébe, a völgyre omlott jéghegyek kristályboltozatot képeztek fölötte.

– Azon csermely forrásáig! mutatá Sange Moarte, az a jég között barlangot vájt magának s mi e nyomon a keresett helyre jutunk.

– De hogy megyünk odáig? hisz ez a szirtlap olyan -158- mint a tükör, ha az ember megcsúszik rajta, meg sem áll, míg a tóba nem bukott.

– Vigyáznotok kell: hanyatt fekve oldalvást csuszamlunk. Néhol egy-egy bokor fülrózsa látszik, ott meg lehet fogózni; egyébiránt mezitláb nem lehet tartani a sikamlástól; tegyétek azt, a mit én.

Hajborzasztó mulatság. Az emberek csizmáikat levetve, talpaikkal és tenyereikkel tartózkodának a sima kőlapon, melynek meredek lejtője alatt a feneketlen tengerszem sötétlett föl reájok.

Már fele útján lehettek a lejtőnek, midőn az átelleni szikláról egy rejtelmes moraj kezde alázúgni. A szirtet remegni érzék maguk alatt a rajta fekvők.

– Hah! maradjatok ott, kiálta Sange Moarte az utána jövőkre. Egy hófuvatag közelít az átelleni hegyről.

S már a másik pillanatban lehete látni a fehér gombolyagot, mely a véghetlen távol magosságokból meglódulva, veszett sebességgel hömpölygött a meredeken alá, egész sziklákat és kitördelt fenyőket szedve föl útjában s minden pillanatban iszonyúbbra nőve s vad iramodtában megrázva a helyet, melynek lejtőjén ötven öles ugrásokkal szakadt a völgy felé.

– Jézus! kiálta föl Kelemen, félkezével vezetője után kapva rémültében, másikkal a sziklába fogózva. Ez eljön idáig és mindnyájunkat itt csap agyon.

– Maradjatok veszteg! kiálta rájok Sange Moarte, látva, hogy felfelé akarnak kapaszkodni, az elcsúszás veszélyének téve ki magukat. A lavina ott ama sziklaköbnek fog menni, mely útjában áll s ott vagy összetöri magát, vagy fennakad.

És valóban lehete látni, hogy az óriásivá nőtt görgeteg mint vágtat a völgy homorulatán egy kiálló sziklacsúcs felé, mely oly törpének látszott hozzá képest. A lavina mennydörgésitől nem lehete többé hallani semmi hangot.

Most egyszerre az útjában levő szikla mögött megugrik -159- a hógömb s egy iszonyú szökéssel egyenesen annak élére esik, oly ütést adva az egész hegynek, hogy megrendült alatta.

Egy perczre az egész vidék egy gőz-sebességgel szétszórt hófelhőtől lőn ellepve s a végső csattanás után megszünt a dörgés. Arra ismét irtóztató ropogással újra kezdődék az; a görgeteg letörte súlyával az útjában álló sziklát, vele együtt iszonyú forgással zúdulva le a meredeken, egyenesen belezuhant az alatta fekvő tóba.

A felháborított tengerszem szétcsapott két felől, iszonyú hullámával egész odáig feltorlódva, a hol ötven ölnyi magasban a kalandorok kapaszkodtak a meztelen sziklába. S azzal ismét visszacsaptak hullámai, nehány pillanatra középett egy óriási átlátszó zöld szoborrá egyesülve, azután még egyszer meglódult az s ismét visszahullott, s nagy lassan végre elcsendesült.

Kelemen diák inkább halott volt, mint élő; míg Sange Moarte első tekintetével a csermely barlangját kereste, ha nem özönlé-e el a tán túláradt víz?

De a tengerszem egy lábnyira sem áradt meg a belezuhant hótömegtől. Elnyelte azt a véghetlen mélység; a tengerszem soha sem nő, sem nem fogy.

– Most folytassuk az útat, szólt hidegen Sange Moarte, a szikla megnedvesült, annál könnyebb lesz rajta kapaszkodni.

A csermely egy meleg forrás kifolyásából eredett, mely a völgyek vágányaiban végig futva, minden évben jéghegyek és hógörgetegek által szokott eltemettetni. A meleg víz azonban folyosót vájt magának a jég között s meleg gőzével szüntelen olvasztva a körüle levő jégtömeget, annak csak külső legmélyebb rétege maradt meg, mely kívülről szüntelen fagylalva a küllevegőtől, belül szüntelen olvadva a forrás hevétől, mint egy átlátszó kristály-alagút -160- boltozódik vastagon lefüggő ragyogó jégcsapjaival a patak fölött.

Kelemen nem állhatá meg, hogy a mesebeli tündérpalotákra ne emlékezzék vissza, hol az átlátszó vizeken át látják az elbűvölt halandók a napvilágot.

Mindenütt a víz folyásán haladva, egy helyen elkezde sötétülni az alagut világa, az átlátszó boltozatot mindig homályosabb tömegek válták fel, a vastagabb jég mindig sötétebb kékbe kezde átmenni, végre egészen elfeketült, csak a csergedező víz mormogása vezeté még a tapogatózó férfiakat.

Azok térdig felgyürkőzve jártak a meleg patakban, s a sötétebb helyre jutva, mindig forróbbnak kezdék találni a patakot, míg egyszerre sziszegő zuhogást hallva, megpillanták ismét a napvilágot azon sziklahasadékon keresztül, melyen át a patak földalatti barlangjába lerohant.

Itt néhány lelógó gyökérbe kapaszkodva, kikerülék a forró víz rohamát s rövid fáradság után a hegy tulsó oldalán találták magukat, egy mély kútalakú völgyben.

Egy kerekded völgy, melyet minden oldalról száz meg száz ölnyi magas, falmeredek bérczek vesznek körül, mint egy mély kútat. A ki felülről akar belenézni, hasra fekve közeledik a sziklapárkányhoz s még akkor is jó feje legyen, ha el nem szédül.

Lenn a völgy fenekén örökké nyilnak a virágok. Mikor köröskörül legjobban esik a hó, szikrázik a jég, a csikorgó tél derekán lehet látni itt azon széles csipkés levelű sötétzöld virágokat, azokat az apró gömbölyű levelű fákat, minőkhöz hasonlót a környéken sehol sem találni, sőt a bőrlevelű nymphæa sárgafehér tulipánjai épen akkor nyilnak ottan, s a pázsit télen-nyáron a legbujább zöld, s a vadborostyán felkapaszkodik magasra a sziklák repedésein, piros bogyóit hullatva a völgybe, mikor köröskörül holt és hideg az egész természet. -161-

Ezért hivja e helyet az oláh az «ördög kertjének», s fél hozzá közelíteni.

A völgy mélyén egy barlangban forró érczes patak buzog, mely sehol sem törve ki a fölszinre, átmelegíti a fölötte levő földréteget s miután a meleg vizeknek is megvan saját növényzetük, ez ismeretlen bokrok és virágok örökké ott virulnak éltető elemük közelében. Az egész egy a szabad ég alatt, viharok, jéghegyek és hófuvatok között díszlő orangeria!

Sange Moarte némán inté kisérőit maga után, egész lényén valami lázas nyugtalanság volt észrevehető, a mint néhány lépést téve a barlangban, reszkető kézzel egy sötét mélyedésre mutatott, melyen egy vasajtó látszott meg.

– Igen, monda Sange Moarte, kinek vére e pillanatban lángolni látszott, erei szinte kiszakíták halántékait. Amott szokott ő fürödni azon vizmedenczében: naponkint meglestem őt, de nem volt bátorságom hozzá közelíteni, hebegé alig hallható suttogással, de forróan, szenvedélyesen.

– Oh a tündér, rebegé reszkető ajakkal az ifjú oláh s forró fejét kezei közé szorítá.

– Miféle tündér? kérdé Zülfikárhoz fordulva Kelemen. Én egy párduczot keresek.

– Csitt, a vasajtóban kulcs nyikorog! kiálta Zülfikár. El a barlang sötétjébe.

A vasajtó halkan megnyilt s rajta egy hölgyalak lépett ki, kezével arany örvénél fogva egy nyulánk párduczot vezetve magával.

Sange Moartenak volt oka őt tündérnek nevezni. Ragyogó -162- szépségű hölgy, keleties pongyolában: a fürteire szorított piros fez hosszú arany bojtja fehér turbántekercsén keresztül halvány arczára csüng le, a hölgy menyétprémes kaftánjából előfehérlenek elefántcsont-sima vállai, szemei világlani látszanak a sötétben, karcsu termetének mozgása oly hullámzatos, oly varázsló, oly lélekbuzdító.

A három férfi visszafojtá lélekzetét, míg előttük a nő észrevétlenül elhaladt.

A hölgy ez alatt a medenczéhez ért, hova a földalatti víz összegyülekezett s ott egy kőpadra leülve, elkezdé turbánját leoldani. Hosszú jaspisfekete hajfürtjei leomlottak vállaira.

A párducz nyugodtan feküdt úrnője lábainál, okos fejét két első lábaira nyugtatva.

Azraële most tarka perzsa shawlját oldá le karcsú derekáról s ezáltal szétnyilt kaftánkáját készült levetni. Ezalatt kettőt lépve, egy kiálló sziklafal elfedé őt a férfiak szemei elől.

– Megvesztél! dörmögé fülébe Zülfikár. El akarsz árulni bennünket kiváncsiságoddal?

E pillanatban hallatszék a víz locsogása, mintha valaki belépett volna, s a habokat hányná magára.

Sange Moarte eszeveszetten ragadta ki magát kisérői kezei közől s őrjöngő ordítással rohant a medencze felé.

Ez ordításra egyszerre kiugrék Azraële a víztükörből, -163- tündéri szépsége észrontó bűbájában s villámló szemekkel tekintve a vakmerőre, felkiálta dühös, reszkető szóval:

A párducz egész ekkoráig mozdulatlanul feküdt ott; azon pillanatban, midőn úrnéja csatára kiáltá, ordítva szökött fel s megragadva éles körmeivel az oláh ifjut, egy rántással leteperte a földre.

Sange Moarte még akkor sem magát védte a fenevad ellen, hanem könyörögve nyujtá kezeit a bűbájos hölgy felé, szomju szemeivel annak szépségeit akarva elnyelni s közelebb vonszolva magát hozzá, s nyögve, sírva terült el annak lábai előtt, míg Azraële vad szemekkel tekintve rá, hirtelen előkapott leplébe burkoltan nézte, mint tépi szét kedvencz párducza az ifjut, ki senkit sem szeretett éltében, hogy őt szerethesse halálosan.

– Én segítségére megyek, monda Kelemen diák kihúzva kardját, s az iszonyat által dühössé téve.

– Csöndesen. Ne tedd azt a bolondot; szólt Zülfikár. Okosabb dolog áll előttünk. A vasajtó nyitva maradt, míg a nő el van foglalva, suhanjunk be s tudjuk ki, mi van itt? urainkat nagyon fogja érdekelni. Ha a tiedet nem, az enyimet bizonyosan.

Ezzel a két férfi észrevétlenül belopózék a vasajtón s végig tapogatózva a szűk folyosón, mely a sziklába látszott vágva, egy a középen álló lámpa világánál több apróbb ajtót pillanta meg jobbról-balról. Azokba benyitva, csupa kijárástalan üres szobákat találtak; végre megpillanták egy ablakon keresztül a külvilág derüjét. Arra sietve, egy újabb vasajtóra találtak, melyen kilépve, egy tágas udvaron lelék magukat, mely magas bástyával volt körítve. A bástyára fölhágva, a hideg Szamos völgye terült szemeik előtt. Nemsokára egy gyalog ösvényt is megsejtének, mely a bástyáról az alant terülő erdőbe levezetett. Addig lélekzetet sem vettek, míg oda le nem jutottak.

A két férfi csak akkor nézett még egymás szemei közé. Kelemen még most is vélte hallani a dæmoni hölgy vad -164- csengő szavát, a párducz ordítását, s az oláh ifju halálkiáltozásait.

– Jó volt erre jönnünk, monda Zűlfikár. Mert azon az úton, a merre jöttünk, vezető nélkül vissza nem találtunk volna; innen legalább valahogy csak kiigazodnánk.

Csakugyan akadtak is nemsokára egy pár favágóra, kik tutajokat kötöztek a vízparton.

Kelemen hátra nézett, hogy majd megmutatja neki s ime – sehol sem látott olyasmit, a mi egy várhoz hasonlítana, egyik szikla olyan volt, mint a másik.

– Jobb, ha nem szólunk nekik, monda Zülfikár, úgy látszik, maguk sem tudják, hogy mi van itt közelükben! hanem a helyet jegyezzük meg. Kívülről csakugyan nem látszik egyébnek egy darab faragatlan sziklánál, a bokrok eltakarják a nyílást, a melyen kijöttünk.

Azzal útba igazíttatva magukat, a kalandorok szerencsésen visszatértek Mariselbe, a holott meg sem várva, hogy Sange Moarte hollétét számon kérjék tőlük, felültek lovaikra és mentek odább.

Zülfikár még azt kivánta volna, hogy Kelemen diák Bánfi-Hunyadra is elkisérje őt, de megértve, hogy az Bánfi Dénes fenhatósága alatt áll, egyedül indult meg az adót fölvenni; bár Kelemen diák előre biztatá, hogy ott az egyszer hamarább kaphat ütleget.

Kelemen diák elmondván a látottakat Csáky Lászlónak, jutalmul száz aranyat kapott felfödözéseért, a zöld csizmákat nem is említve.

Sokkal különben járt még Zülfikár. Megérkezve Váradra, ott az adót átadta Ali basának s egyszersmind elmondá neki, a mit Azraëléről megtudott. -165-

E hölgyet még tizenhárom éves korában Ali basától szöktette el Corsar bég. Ali volt az első tulajdonos, ki azóta kétszáz arany jutalmat hirdete annak, a ki kedvhölgye lakhelyét kitudja.

Zülfikár kétszáz aranynyal terhelt erszényt hozott ki markában, a basától kilépve. Ezt megtudta az aga, a kinek Zülfikár alattvalója volt, ürügyet talált beleköthetni a renegátba, s száz botot itélt a talpára, ha minden ütleget egy aranynyal meg nem akar váltani.

– Azt nem cselekszem, monda Zülfikár, hanem átadom azon ajándékot, melyet Bánfi Dénes uram küldött Ali basának, midőn nevében fölszólítám, hogy az adót fizesse le. Adjad ezt át te a basának s fogadom, hogy úgy megjutalmaz, hogy egész életedre elég lesz.

Az aga kapott az ajánlaton, s átvéve a gondosan lepecsételt szekrénykét, melyet szintén Zülfikárnak kellett volna a basához vinni, átnyujtá azt annak, hódolatteljes hangon mondva:

– Ime kegyelmes basa, itt vagyon azon fejedelmi ajándék, melyet Bánfi Dénes uram adó fejében küld tenéked.

Ali basa átvevé a szekrényt s a mint annak zsinegeit szétmetélve s pecsétjeit feltördelve, levenné annak tetejét, ime egy rútul összekunkorodott sertésfark hullott ki belőle kaftánjára. A legirtózatosabb megbántás és csúfság, a mit török emberen el lehet követni.

Ali basa csaknem a padlásig ugrott fel dühében s földhöz verve turbánját, rögtön parancsolá, hogy a bámulatában megmerevült agát, ki a szekrényt átadta, kapuja előtt vonják karóba.

XII. EGY FŐÚR A XVII. SZÁZADBAN.

A bonczhidai kastélyban nagy sürgés-forgás volt. A ház urát, Bánfi Dénest várták haza Ebesfalváról.

A vár kapuja, melynek közepén roppant családi czímer ragyogott aranyozott oroszlánok körmei közt, zöld galyakkal s szines lobogókkal volt beárnyazva, az utczán hosszú sorban voltak fölállítva az iskolás gyermekek ünnepi öltözeteikben, tanítóik vezénylete alatt, távolabb állongott vasárnapi ábrázattal a jobbágyság, s a határdomb előtt látszott rendezett csapatokban a kolozsmegyei lovas nemesség hada, mintegy nyolczszáz főre menő lovag, mind derék, harczias alakok, buzogánynyal s széles kardokkal fegyverkezve, kik főnöküket, a nemesség generálisát, elfogadni jöttek.

A bástyákon lehete látni Bánfi Dénes saját harczi népét, mintegy hatszáz pánczélüngös vitézt, hosszú török puskákkal; a Szamos felőli bástyákra föl volt állítva nyolcz taraczk, néhány ölnyi távolságban parázstűz égett, melyben a pattantyúsok hosszú vaspálczák végeit tüzesíték, azokat kanóczok helyett használandók.

Minden kapuban, minden szárnyajtónál két-két apród állott karmazsin piros dolmányban, buzavirágszín feszes nadrágokban, minden öltözetük ezüstös zsinórokkal és vitézkötésekkel sujtásozva.

A legmagasabb torony ablakában ült a toronyőr, kürtszóval jelt adandó a főúr jöveteléről, feje fölött óriási bíbor zászlóval birkózott a szél, alig birva megemelni a rajta csüngő gazdag aranybojtokat.

Az ablakokon mindenütt kiváncsi udvari nép, hölgyek, lovagok látszottak bámuló várakozásban, csupán három ablak volt ment az ünnepi csoportoktól, helyettük hófehér porczellán vázákban illatos jázminok s reszkető mimosák tekintgettek elő, alig engedve észrevenni egy halvány szelid -167- női arczot, ki ábrándos mélázással könyökölt a himzett ablakvánkoskára. Ez volt Bánfi Dénes neje.

Mintegy tíz óra lehetett reggel, midőn az országúton emelkedő porfellegről észrevevé a toronyőr a főispán közeledtét, s kürtjével jelt adva, a taraczkdurrogás rögtön helyére riaszta mindenkit, a papok, a tanítók siettek növendékeikhez, a hadnagyok rendbeállíták dandáraikat, a bástyákra állított trombitások és tárogatófuvók rákezdték az akkor legkedveltebb toborzó danákat.

Nemsokára a tisztelgőkhöz ért a főispán, a többi megyék banderiumaitól kisérve; előtte, utána fegyveres csoportok lovagoltak, miknek viselete, fegyverzete a legnagyobb tarkaságot mutatta föl.

Lehete látni a paripák mindennemű fajait és színeit, arab mént, erdélyi telivért, mokány lovat, nyulánk angol paripákat, a tánczoló berber fajt, testszín sörénynyel, minden szinezetű csójtárokkal, bogláros fékkel, pillangókkal himzett nyeregtakarókkal.

Lehete látni a hajdani csaták minden műszereit, karcsú damaszk kardot, gerezdes buzogányt, görbe orrú csákányt, s kigyózó lángpallost, s azokat a hosszú, remekül kirakott lőfegyvereket, mikkel ritkán lehete lőni többet egynél; itt-ott láthatók voltak már a divatba jött ölnyi hosszúságú háromélű tőrök, miknek hegye a földet horkolá.

Mindegyik dandár saját megyéje czimerét viselte tarka lobogóin, miket délczeg termetű zászlótartók vittek nyeregkápáikban. A harczias csapatok előtt lovagolt a nemesség főhadnagya, Veér György; izmos, köpczös, negyven év körüli férfi, szakálla néhol foltonkint megőszült, bajusza keményen kétfelé pödörve, arcza naptól barna. Nyusztprémes kalpagján opálos forgó mellett egy csomó koronásgém tolla lengett, fényes medvebőr-kaczagányát kövekkel kirakott tenyérnyi széles láncz tartotta elől össze, a vállára fekvő medvefő szemei helyén dió nagyságú chrysolithok ragyogtak; derekára ezüst pánczéling volt vetve, arany csillagokkal, mely alól átlátszott a sötétkék bársony dolmány; -168- oly jól illett kezébe az arany betükkel kivert görbe kard, végén legszélesebb, míg nyeregkápájából egy pár pisztoly rémületes agya látszott elő, melynek gépezete semmivel sem volt egyszerűbb egy mai világbeli gőzhajóénál.

Maga a főkapitány egy nyitott hintóban ült, melybe öt fekete mén volt fogva, aranyos, rózsás szerszámmal; a hintó mindkét ajtajára pompás aranyozással volt kifestve a Bánfi-czímer, hátul két huszár kapaszkodott a bakra ezüstös panyókás mentékben, fehér tollforgókkal.

Büszke méltósággal ült hintaja bársony vánkosai között Bánfi Dénes; mindazon pompa, fény, mely őt körülvette, úgy illett arczához, csillogó fürtei szabadon láttaták magas homlokát, mely őszinte szép szemeivel együtt annyi magas szívjóságot tanusított, míg a bokros szemöldök hajlása, s az ajkak metszése a szenvedélyesebb indulatok bélyegét viselék magukon, s az arcz maga is szüntelen ez indulatváltozások befolyása alatt látszott lenni, majd nyájas, mosolygó, rózsapiros, majd vad, elboruló sötét bíborvörös; a nemes lelkesülés vonalmai, a féktelen heveskedésével egymás mellé, egymás fölé rajzolva, épen úgy, mint voltak a szívben.

A fölállított sorok tisztelkedve hajták meg kardjaikat előtte, a gyermekcsoport énekszóval fogadta, a jobbágyok kalapjaikat lóbálták előtte, a bástyafokon harsogott a zene, a tisztelendő urak diktiókat mondtak, s az ablakokból kendőkkel, kalpagokkal integetett feléje a vendégsereg; és Bánfi mind e tisztelgést megszokott méltósággal, nemes leereszkedéssel fogadá, mint ki érzé magában, hogy mindez őt megilleti; szemei azonban azon három ablakon tévedeztek, mely illatos jázminnal s reszkető mimosával volt lepve, s arcza egy-egy komolyabb vonást sajátíta el, a mint azokban nem vett észre senkit.

A teremnek egyik ablakából egy magas vén férfi tekint le, hosszú, apró gombokkal ellátott reverendaszerű kabátban; fogai kihullván, álla nagyon közel jött orrához s ez viszont nagyon messze esett szemeitől. Tekintete nem -169- mutatja, mintha osztoznék a közös tisztelkedésben. Mellette egy gyászos nő könyököl ugyanazon ablakban, fekete bársony főkötőben, arczán harag és megvetés eltitkolhatlan jelei láthatók. Mindkettőjök mellett Naláczy István uram áll összefont karokkal, furcsa gúnymosolylyal tekintve az egész díszmenetre.

– No nézze kegyelmed, tisztelendő Koncz Márton uram, szól a gyászos özvegyasszony a vén ősz férfihoz, járt valaha ennyi splendorral egy fejedelem, mint ez a simplex báró itten? én voltam coronatión, voltam installatión, inauguratión, triumphalis ovatión, de sohasem láttam, hogy ennyi hűhót csináltak volna privátus emberrel, mint ezzel itten. Ha mégis fejedelemmel tennék, az más volna, de hát micsoda Bánfi Dénes uram? nemes ember, mint akármelyikünk. Csak az, hogy ő arrogálni, prætendálni tud, de bizony ez a fejedelmi splendor neki de jure nem competál. Oh tudom én, hogy mi a jus? mert pereltem én már nagyobb urakkal is, mint ő, eleget!

– Bizony törik magukat a collegák kézcsókolására, dünnyögé magában Koncz Márton uram; ej, ej, tudós Csefalusi Gábor collega uram mint örül, hogy ő kegyességét lesegíthette a hintóból; – no de teheti méltán, mert hisz a kálvinistáknak Bánfi Dénes uram nagy patronusok, az ilyen szegény elvettetett unitárius papoknak, mint magam, csak az ajtó mögött a helyök.

– No, nézze kegyelmed, nézzen csak oda; a derék armalisták fölemelik a levegőbe s úgy viszik a kapuig. Jó, hogy függő hintóba nem tették, mint a fejedelmet szokás; mintha urok volna nekik azért, hogy ma asztalt terített számukra.

– Csak hagyja kegyelmed őket tisztelkedni, nemzetes Szentpáliné asszonyom, szólalt meg erre Naláczy. Majd az én tisztelkedésem adja meg a mulatságnak savát borsát. Tudom, hogy letörik a jó úr szarva tőle.

Bánfi ezalatt feljött a lépcsőkön, az utána özönlő sokaság egyszerre tódult be vele az ajtón, vállain emelve a -170- bárót a terem végén fölállított elnöki székig; a rohanó tömeg között összegyűrve értek a helyeikre a tisztelendő urak is, kiket a pietástalan sokaság kiméletlenül megdömöczkölt, míg Veér György uram becsülendő ökölcsapásokkal fúrt magának utat a főkapitányig. A nemességből betódult a terembe, a ki beférhetett, a többi a folyosókat foglalta el; a jobbágyok az udvaron maradtak, nem hallhatva egyebet a nagy zajnál az ablakon keresztül, de annak is örülve nagyon.

– Nemes atyámfiai, szól Bánfi, némi csendhez jutva, miután szemeit végig jártatta a sokaságon; nem ok nélkül kivántalak benneteket fegyveresen összehívni. Szegény hazánk történetéből tudjátok jól, mennyit szenvedett nemzetünk a miatt, hogy fejedelmeink vagy nem elégedve meg azzal, a mit birtak, vagy nem tudva azt megőrizni, szüntelen idegen hadakat hívtak az országba. A históriaírók csak azt jegyezték fel a harczok napjaiból, a mi a fejedelemnek dicsőségére szolgált, a győzelmeket, a csatákat, a hódításokat, de elfeledték azt is följegyezni, hogy 1617-ben a háborúokozta inség következtében egész Erdélyországban egy gyermek sem született, még anyja méhében elhalva éhség és futások miatt. Mi tudjuk ezt, mert mi éreztük a néppel együtt. Most, hála az egeknek, egyedül maradtunk a magunk hazájában; a szentgotthardi békekötés által mind a római, mind a török császár kölcsönösen megóvák egymást seregeiknek Erdélybe hozatalától, és egymás által visszatartva, megengedték, hogy végre kipihenhessük magunkat s ne legyünk kénytelenek sem az egyikért, sem a másik ellen fegyvert fogni, hanem gyógyítgathassuk a hazánkon ütött százados sebeket. Arany idők következnek reánk; az egész világ harczol és vérzik, egyedül mi vagyunk nyugalomban, egyedül a mi országunkon belől úr és önálló a magyar. Nem nagy ország az igaz, de a miénk s ha kicsiny emberek vagyunk is benne, de nem ismerünk magunknál nagyobbakat. – Most ez aranyidőket, vannak, kik meg szeretnék rövidíteni. -171- Vannak, kik nem törődnek azzal, mibe kerül egy oktalanul megkezdett harcz az országnak? csak az ő dicsvágyuk, csak az ő fösvénységük hizzék meg, s ha győzni talál az, a kit megtámadtak, nem vesznek el együtt a hazával, hanem megfordítják a palástot, a győzteshez állanak, s osztoznak a közös veszteségen.

– Ez rágalom! kiálta föl egy hang a szegletből, melyben Bánfi Naláczy István szavára ismert. A tömeg zúgva fordult azon szöglet felé, honnan a kiáltást hallotta jőni.

– Hagyják abban kegyelmetek, kiálta Bánfi; Teleki Mihály uramnak valami satellese lehet ott – hadd éljen a szólás szabadságával. – Én azonban ismerve az ország rendeinek egyenes gondolkozásmódját, nyugodtan mondhatom kegyelmeteknek, hogy e gondatlan lépés a törvényes úton meg nem történik soha; s ha alattomos cselszövés, vagy véletlen erőszak szándékozik azt kivinni, a mi a nyilt föllépésnek nem sikerült, engem ott is ébren találnak. Én védeni fogom az országot a fejedelem ellen, ha kell! – Ime halljátok, mit gondolt ki a fondorkodás, hogy bennünket akaratlanul visszarántson azon hurkokba, mikből egyszer kivontuk lábainkat. Daczára a békeszövetségnek, majd török, majd tatár üt be határinkon, sarczot vetni a népre, fölégetni a városokat, egy szóval, minden kitelhető módon reánk tolni barátságát. A mult héten elpusztították Segesvárt, azelőtt Csikban kalandoztak; hanem ez mind nem tartozik reám, ez a szász királybirák s a székely generalis dolga. Az én territoriumomra is régen fáj a foga Ali basa uram ő kegyelmének, csak a módját nem találta még ki, mint köthessen belém? E napokban tehát kóbor tatáraival elfogatva a fejedelem czirkáló hadnagyát, azzal az egész környékben kihirdetteté, hogy a nép fizesse meg az adót, fejenkint egy kispénzt. A szegény parasztság örült, hogy ily olcsón szabadulhat tőle s a nélkül, hogy tőlem kérdezte volna: tartozik-e ez adóval? sietett azt rögtön lefizetni. A ravasz török két czélt tudott -172- ezáltal elérni: egy az, hogy elismerteté a néppel az adótartozást, más, hogy e szerint kitudta, hány adófizető van a környéken? s rögtön utána kivetette rájuk az iszonyú harácsot, fejenkint minden emberre két magyar forintot.

– Én rögtön betiltám az adófizetést mindenkinek. Minket ugyan nem terhel az, mert mi nemes emberek vagyunk, de épen azért vagyunk urai a parasztnak, hogy ne engedjük őt utolsó filléreitől megfosztani, és megvédjük minden ellenségtől. Én minden válasz helyett egy bepakolt sertésfarkat küldöttem török uram ő kegyelmének, s hogy ha erővel jő adóját beszedni, fogadom az egy élő Istenre, hogy az orrára ütök úgy, hogy megemleget a míg él!

– Oda ütünk neki! ordítá fel a tömeg, kardját zörgetve, s buzogányait rázva a levegőben.

– Most távozzatok sátoraitokba, feleim, inte nekik Bánfi, a mire szükségtek leend, kulcsáraim gondoskodni fognak róla. Ha harczra leend szükség, azt majd megmondom én.

Az átmelegült nemesség nagy beszéddel s fegyverzörgetéssel távozott el a teremből, csupán nehány ügyesbajos maradt hátra elintézendő panaszaival.

A kolozsvári professzorok nyilvános vizsgálataikra hívták meg patronusokat. Bánfi megigérte, hogy elmenend, s ösztöndíjat adományozott jobb tanulók számára.

Ezek eltávoztával egyenkint szemelé ki a jelenlevők közül, a kikkel előbb akart beszélni. Oda inté legelébb Koncz Márton uramat, a kolozsvári unitárius püspököt.

– Panaszom van, méltóságos uram, felele Koncz lábával hátrakaparva. A kolozsvári tanács via facti elfoglalta az unitaria ecclesia vásárbódéit a piaczon, kérem a repositiót.

– Igen sajnálom, nagytiszteletű uram, hogy ez egyben nem lehetek szolgálatára, szólt rá Bánfi, fogai közt szíva -173- a levegőt s dolmányát gombolgatva be; ez fundationalis ügy, s az a fejedelemre tartozik. A territorium ugyan az enyim, hanem az ügy a fejedelemé.

– A fejedelem ő nagysága épen ezt válaszolta, csakhogy megfordítva; viszonzá Koncz, az ügy maga ugyan én rám tartozik, hanem a territorium Bánfi Dénesé, menjen kegyelmed ahhoz.

– Meglehet, hogy igazsága van kegyelmednek, nagytiszteletű uram, hanem azért mégis aligha fog valamit nyerni.

– Éppen úgy, mint én! kiáltá közbe egy hang s az oda tekintő Bánfi Szentpálinét látta maga felé jőni. – A főúr úgy tett, mintha észre sem venné az özvegyet, s egykedvűleg akasztá ujját mentéje gyémántos nyaklánczába, de az épen az orra elé állt s onnan kezdett el beszélni: «hiába méltóztatik elnézni fölöttem, méltóságos uram, azért itt vagyok én, ha nem hivogatnak is!»

– Vagy talán már el tetszett feledni a nevemet? kérdé az asszony élesen, s azzal mellére ütve szólt: az én nevem: nemes nemzetes –

– Özvegy Szentpáli Györgyné, folytatá zavarodatlanul a nő; a kinek minden ivadéka csak olyan czímeres nemes ember volt, mint maga a fejedelem, a mióta csak az Isten e világot megteremtette! Nem is felejtettem még el a nevemet soha, ha kérdezték; pedig álltam fejedelmek és generálisok előtt, nagyobbak előtt, mint kegyelmed. -174-

– Jól van jól, nagyasszony, tudom én azt már mind, mert sokszor hallottam; mondja el szaporán, mi jóért jött.

– Szaporán? Tán bizony oly röviden el lehet azt mind mondani, a miért négy esztendő óta foly közöttünk a processus? s hatvanhárom óta a város és familiám között.

– Rövidségnek okáért majd hamar elmondom én, vágott közbe Bánfi; a nagyasszony majd csak azt tegye hozzá, a mi utóbb jön. A nagyasszonynak van egy rozzant viskója a kolozsvári vásártér közepén.

– Ez a vityilló régóta díszteleníti már a vásártért, s a tanács hiába alkudozott, perlekedett a kegyelmed családjával a végett, hogy adja el lerontás végett.

– Nem adtuk! úgy van. Igaz nemes ember nem fogja eladni soha vérrel szerzett fundusát! Az az enyim, és azon belül nekem sem ország, sem fejedelem nem parancsol, még generalis uram sem.

– Jó asszony, nem kértem én kegyelmedtől ingyen ezt a tisztes ruinát. Lám, tizezer forintot kináltam érte, a mennyiért az egész czigány-sort megvehetné, pedig nem találna benne rosszabb házat a magáénál.

– Tartsa meg az úr a pénzét, én a házamat nem adom! kétszáz esztendővel ezelőtt építette a hetvenhetedik nagyapám, azért azt ne ócsárolja! abban születtem én, abban volt apám, anyám kiterítve; ha kegyelmed szemeit sérti pompás palotájából az én rongyos házam tetejére nézni, nekem meg jól esik azon szobában élhetnem, melyben szegény lelkem uram meghalálozott s nekem e helyett cserébe senki palotája sem kell.

Az asszony zokogni kezdett boldogult férje emlegetésére; mi által Bánfi szóhoz jutva, kemény, heveskedő hangon felelt:

– A mit kimondtam, meglesz; a kőmívesek már ki vannak küldve, hogy a házat szétverjék: a tízezer forintot fölveheti kegyelmed a tanács pénztárából. -175-

– Nem kell! Ebnek kell! kiálta fel a nő dühösen. Nem vagyok én paraszt ember, hogy kibecsültessenek a telkemből. Be se is lépjen az udvaromba senki, azt tanácslom, mert kiseprűzöm, mint a kurta kuvaszt! Voltam a fejedelemnél, voltam az országnál, ehen van a pecsétes levél, melyen az ország megtiltja minden embernek az én fundusomra lépni. Kiszegezem a kapura; jó olvasható írás; majd meglátom, ki mer akkor benyitni hozzám?

– És én mondom kegyelmednek, hogy holnap szét fogják bontani a házat, ha csupa armálissal lesz is bekerítve, építtesse föl aztán az ország, ha neki tetszik.

A két férfi kényszerített nyájassággal üdvözlé egymást s míg Szentpáliné átkozódva eltávozott, Naláczi édeskés hangon kezde szóhoz, nagy lélekzetvétel után.

– A fejedelem ő nagysága kivánta kegyelmedet egy igen kellemetlen ügy felől értesíteni.

– A török már az idén harmadszor zsarol tőlünk ajándékokat, majd egy, majd más alkalom ürügye alatt.

– Ha nem adunk neki, mindig azzal fenyegetőzik, hogy a portára menekült Zólyomi Miklóst hozza be fejedelemnek.

– Igen, de a fejedelem restelli a sok utálkodást s némiképpen félve is, ráhatározá magát, hogy amnestiát ad Zólyominak s vissza engedi jőni, hogy többet ne ijesztgessék vele.

– Jól van, jól, de azt tudja méltóságod, hogy Zólyomi jószágai most méltóságod birtokában vannak, így a fejedelem kénytelen méltóságodat fölszólítani, hogy e javadalmakat a visszatérendő Zólyominak kiszolgáltatni ne terheltessék. -176-

Naláczi nagyon röviden találta előadni a dolgot, bármennyire pótolta is méltóságos czímmel szavait.

– Mit? kiálta föl Bánfi hátralépve, s azt gondolják kegyelmetek, hogy én azokat visszaadom? Az ország nekem ezen jószágokat oly terhes kötelességgel adta át, hogy értük saját költségemen két ezredet szereljek föl az ország védelmére; én a terhet teljesítem, s most azt hiszik kegyelmetek, hogy a jószágokról le fogok mondani csak azért, hogy egy bolonddal több legyen az országban.

– Ezt a két félreérthetlen igét; szólt Bánfi apróra rágva a szót: «nem adom!»

– Servus! veté utána megvetőleg Bánfi; s azzal kitekintve a folyosóra, a mint ott néhány jobbágyot meglátott kalaplevéve várakozni, kiáltott: jertek be, mit akartok?

A jámbor emberek látva a főúr ingerült kedélyét, átallottak belépni, míg végre a tiszttartó betuszkolá őket.

– A dézmát kellett volna behoznunk; szólt siralmas hangon a legvénebb paraszt, lesütve szemeit; de nem lehetett ám.

– Nincs miből, méltóságos uram; – nem járt eső, – nem arattuk be a vetnivaló magot; a faluban gyökeret meg gombát esznek az emberek, míg benne tart, azután Isten tudja, mi lesz velök?

– Lám, szólt Bánfi, ez is új Isten csapása, s még háborúra vágyunk. Tiszttartó! meg kell nyitni az uradalmi tárházakat s a jobbágyoknak vetnivaló gabonát osztani ki, azonfölül a szegénységnek télire való eleséget, a mennyi elég. -177-

A szegény pór meg akarta csókolni Bánfi kezét; az nem engedé, egy köny ragyogott szemében.

– Azért vagyok uratok, hogy segítsek sorsotokon, ha inségben látlak. A kasznárok teljesítsék akaratomat, ha saját tárházaim kifogynak, hozatni kell gabonát kész pénzért Moldovából.

Ott ült még most is az illatos jazminok, reszkető mimosák között, maga is oly reszketeg, mint ezek, s oly halovány, mint amannak virágai.

Körüle minden pompától ragyog, a falakon metszett velenczei tükrök aranyos rámákban; királyok, fejedelmek arczképei, mik között legújabb Kemény Jánosé, a szerint festve, mikor még a törökhöz hajolt s törökösen borotválta haját s hosszú szakállt hagyott, a mit egy időben nagyon felkaptak a magyar urak.5)

A terem oldalán mesterséges állószekrény, számtalan fiókkal, lazározott teknősbéka-héjjal s gyöngyházzal kirakva; közepén festményekkel tarkázott asztal, mely fölött remekművű ezüst kargyertyatartók állanak; üveges almáriomokban a család drágaságai pompául kirakva: kövektől szikrázó serlegek, emaillos arany szarvasok, miknek nyakát le lehet srófolni, a filigran művészet remekei, egy-egy nagy virágkosár ezüstből, mely alig lehet nehezebb egy tallérnál, a benne levő bokréták mindenszínű drágakövekből vannak összefoglalva villogó virágcsoporttá, melynek smaragd levelén egy arany szitakötő lebeg, oly finoman dolgozva, hogy szárnyain keresztül lehet látni.

A magas ablakról a földig nehéz vörös selyem függönyök lengnek s az ablakközök el vannak borítva az akkori -178- divatvirágok legpompásabbjaival, mik közt a bársony tündöklésű taréjos amaranth, a liriodendron csüngő tulipánaival, s a jégharmattal hintett levelű mesembryanthemum a legkitünőbbek.

Mindezek közül csak a reszkető mimosa s a halovány jazmin illett az úrnőhöz, kinek arcza oly búbánatos ellentétet képezett laka fényével. A kis gyöngéd alak szinte el látszott veszni a magas boltozatos teremben, melyben alig volt képes egy-egy massiv maroquin karszéket helyéről odább mozdítani, vagy egy iszonyú nehéz gyertyatartót fölemelni, vagy egy súlyos atlasz függönyt félrevonni. Úgy látszék, mintha minden tárgy erőtlen voltát juttatná eszébe.

Minden hang, minden dobbanás idegrázólag hatott reá, midőn az ismert lépés küszöbét érinté, minden vére arczába futott, fel akart szökni, s mire ajtaja kinyílt, ismét halovány volt s nem birt székéről fölemelkedni.

Bánfi nyiltszivű örömmel siete reszkető nejéhez, – ki még folyvást nem birt az elfogódástól hanghoz jutni – s megfogva annak két harmatgyönge kezét, nyájas tekintettel néze ábrándos szemeibe.

– E mosoly is oly szomorú… monda Bánfi szelid hangon, felkarolva a tündérlenge hölgyet.

Bánfiné odatapadva simult férje keblére s nyakát körülfogva karjaival, arczát odavoná magához és megcsókolá.

– Mi lelt? kérdé gyöngéden megsimogatva neje homlokát Bánfi. Mi bánt? mért vagy oly halvány? Mid hiányzik?

– Mim hiányzik? viszonzá könyes szemeit fölvetve férjére Bánfiné s nagyot sóhajtva, letörlé könyeit s azzal mintha más tárgyra vinné át a beszédet, karját férjeébe öltve, oda vezette őt virágaihoz. -179-

– Nézd ezt a szegény passiflorát: miként elhervadt, pedig porczelláncserépbe van ültetve s átszűrt folyamvízzel öntözém. Elfeledém a függönyt félre húzni előle, s ime szegényke, mint lefonnyadt. Nem hiányzik semmije, csak a napvilág.

– Úgy látszik, szólt Bánfi elfojtott hangon, hogy a napkeleti virágnyelven beszélünk egymással.

– Mim hiányzik? szólt kitörő zokogással Bánfiné, magát férje nyakába kulcsolva; az én napvilágom, a te szerelmed hiányzik nekem!

Bánfi kellemetlenül érzé magát érintve, s leült neje helyére, őt szeliden ölébe vonva; s a legnyájasabb, de közbe-közbe felinduló hangon kérdé tőle:

– Oh nem kevésbbé; de oly ritkán látlak. Már hatodik hete, hogy eltávozál és én nem lehettem veled.

– Asszony! Nagyravágyó vagy-e? Azt akarod, hogy a fejedelem udvarába vigyelek magammal ragyogni!…

– Oh te tudod, hogy én nem keresem a fényt s nem félem a veszélyt. Mikor száműzött voltál, mikor egy egyszerű gunyhóban meghuzódtunk, néha egy vászonsátorban, melyre kívül hullott a hó; te kebledre tevéd fejemet, betakartál palástoddal és én akkor olyan boldog voltam… Néha a harczriadó s az ágyúk dörgése ébreszte fel bennünket és én mégis olyan boldog voltam… Te lóra ültél, én leborultam imádkozni, s ha olyankor visszatértél vérrel, porral belepetten, milyen boldog voltam akkor!

– Adná az ég, hogy az lehetnél ezután is. De van boldogság, mely elébbvaló a családokénál, vannak ügyek, mikben csupa látásod gátolna, utamban lenne.

– Oh tudom, kedves kalandok, szép hölgyek úgy-e? monda Bánfiné, tréfáló hangon, de talán érző gondolattal. -180-

– Csalatkozol, kiálta föl Bánfi, hevesen kelve föl székéről; a hazát értettem.

Bánfi, leránczolva sűrű szemöldeit, állt meg remegő neje előtt, ki azon néhány percz alatt, hogy férje szobájába lépett, az indulatok minden nemein keresztül vergődött; – öröm és keserv, félelem és harag, szerelem és szerelemféltés egymással harczoltak izgatott szivében.

– Margit! monda tompa hangon Bánfi, te féltesz; s a féltés első lépés a gyűlölethez.

– Inkább gyűlölj, mint elfeledj; szólt a nő indulatos kitöréssel, melyet aztán ismét megbánt.

– De hát mit kivánsz tőlem? Van okod rám gyanakodni? Azt csak nem kivánod tán tőlem, hogy úgy számot adjak, hogy merre jártam, kivel beszéltem? mint egy mamlasz Bertai Gida, a ki naplót visz, ha hazulról elmegy s minden óráról beszámol a feleségének? Lám, én nem tartalak zár alatt, mint Thoroczkai Ábrahám uram, a ki ha nincs otthon, lakatot vet a felesége szobájára, s mikor haza megy, az egész falut megesketi, hogy nem beszélt-e valaki a nejével.

– Te tréfával hárítod el a kérdést. Hiszen én nem vádollak semmivel! én nem leskelődöm utánad; ha megcsalnál, sem tudnám meg soha. De lásd: van valami a női szívben, valami kínos érzés, mely fáj, a nélkül, hogy tudná miért, mely meg tudja mondani, nőtt-e, fogyott-e annak szerelme irántunk, a ki életünknek mindene? a nélkül, hogy annak okait sejtené. Én nem tudom, nem is kivánom tudni, hol jársz? de azt tudom, hogy sokáig elmaradsz és nem sietsz haza. – Bánfi! én szenvedek, jobban szenvedek, mint gondolnád…

– Asszonyom, szólt Bánfi hideg arczczal állva nője elé. Ez országban igen könnyen mennek a válópörök. -181-

Bánfiné lélekzettelen esett vissza székébe, ijedten kapva szivéhez; ajkai, miken egy reszketeg sikoj tört keresztül, nyitva maradtak e sikoltás után.

A nő félájultan bámult férjére: mintha kétkednék, ha nem tréfa volt-e e szó? igen kegyetlen tréfa.

– Te szerencsétlen vagy, folytatá Bánfi, és én nem segíthetek rajtad; te ábrándozni szeretsz, ahhoz én nem értek. Lehet, hogy az én lelkem sérti a tiédet s azt én nem akarom, de a tiéd sérti az enyémet bizonynyal s azt nem tűröm! Zsarnokot nem ismerek fölöttem, még a szerelemben sem, üldözni nem engedem magam, még könyek által sem. Szakaszszuk ketté sziveinket. Jobb, hogy most tegyük azt, midőn még vérezni fognak, mint akkor, midőn önkényt válnak el egymástól. Váljunk. Inkább most, midőn még szeretjük egymást; mint elvárjuk, a míg meg fogjuk gyűlölni.

Bánfiné az egész kegyetlen beszéd alatt szótlanul lihegett, mintha egy nehéz álomlátás nyomná szivét s lekötötte volna szavát, míg végre erőszakosan törve ki szenvedélyének hangja, egy átható sikoltással kiálta föl: «Bánfi! te megölsz!»

Bánfi maga is visszarettenni látszott e hang, ez arcz kifejezésétől s a mint hevesen távozni indult, megállt fele útján, nejére hátra tekintve.

E pillanatban nem vevé észre, hogy az ajtó fölnyilt s rajta belépett valaki; csak azt látta: mint változott el egyszerre nejének kétségbeesésdúlta arcza egy mondhatlan kínba kerülő mosolygásra. Ez a fájdalom vonásaira erőszakolt mosoly valami rettenetes volt! Bánfi azt hivé, hogy neje megőrült.

Ekkor azonban Bánfiné székéről hevesen felszökve, elkiáltá magát: «Anna! testvérem!» s az ajtó felé rohant.

Bánfi csak akkor fordult hátra, s maga előtt látta Bornemisza Annát, Apafi Mihálynét…

Az éleslátású nő szemeit nem kerülé ki azon lélekállapot, -182- melyben a házastársakat meglepé: bármennyire tudtak is azok rögtön indulataikat hazudtoló arczokat ölteni föl; de úgy tett, mintha nem vett volna észre semmit.

Margitot keblére ölelve, nyájasan nyujtá Bánfinak kezét, míg keblére boruló testvére alig birt magához térni.

– Szavaitok hallám kívülről, monda Apafiné, azért tartottam erre minden bejelentés nélkül.

– Oh igen… Kaczagtunk… monda Bánfiné, sietve könyeit fölszárítani kendőjével.

– Minek köszönjük e rendkívüli szerencsét? kérdé Bánfi, udvariassággal palástolva zavarát.

– Minthogy ön felém sem hozza testvéremet, felelt Apafiné mosolygó szemrehányással, én jövök meglátogatni szegény száműzött magyarhoni rokonomat.

Bánfi átértette ez utóbbi szavak fulánkját s szakállát végig simítva dörmögé:

– Itt tehet ön velem, a mit akar, szép rokonom, elménczkedhetik fölöttem, földre sujthat tréfás czélzataival. A fejedelem trónja előtt, az ország termében mint ellenségek állunk szemben; itt uralkodhatik ön rajtam, itt nem vagyok egyéb, mint önnek leghívebb alattvalója, ki ön bájai előtt meghódol; s magánkívül van örömében, midőn önt vendégül elfogadhatja.

Ezt mondva, családias bizalmassággal ölelé át Bánfi Apafiné méltóságteljes termetét, nem minden czélzás nélkül mondva nejének:

– Ha nőm volna ön, aligha nem! Pedig nem messze voltunk tőle. Egy időben kegyedet akartam elvenni.

– Hamar ráismertünk egymásra; folytatá Bánfi; két ily fő, mint a miénk, nagyon sok lett volna egy házhoz, mikor most még egy országban sem férhetünk egymástól. -183- Mindketten parancsolni szeretünk; – nagyon megjártuk volna, ha most egymásnak kellene engedelmeskednünk. Jobban történt így. Ime mind a ketten ráakadtunk a magunk párjára: ön Apafira, s én – Margitra – és mindketten boldogok vagyunk.

E szavakkal gyöngéden megcsókolá neje kezét, mit az hasonló gyöngédséggel viszonozva, Bánfi egyedül hagyá a két testvért.

Anna nemes komolysággal nyugtatá kezét testvére kezében, ki szelid mosolygással tekinte föl reá, mint egy ártatlan gyermek, ki nemtőjével beszél.

– Nem sírtam; szólt Margit, bámulandó lélekerővel mutatva nyugodt arczot.

– Jól van; szeretem hogy titkolod: ez arra mutat, hogy szereted őt; s ha valaha, most van szükség rá, hogy férjedet szeresd, őrizd, védd…

– Már idejöttöm megdöbbenthetett. Gondolhatod, hogy ok nélkül nem kerestem föl udvarodat. Nekünk mindkettőnknek egyenlően van félteni valónk, s ha egymást nem értjük, egyikünk vagy másikunk elvesztheti a magáét.

– Beszélj, oh beszélj; szólt remegve Bánfiné, maga mellé húzva testvérét egy a szögletben nyúló kerevetre.

– A mi férjeink eleitől fogva gyűlölik egymást; szüntelen ellenkező véleményen, ellenkező párton állva, megszokták egymást úgy tekinteni, mint ellenséget. Jaj nekünk, ha e gyűlölet nyilt harczczá fajul s azokat, kiket szeretünk, egymás ellen törni látjuk.

– Oh én bizonyosan mondhatom, hogy Bánfi semmi ellenséges szándékot sem rejteget férjed ellen.

– Én nem Apafit féltem az elbukástól, szólt Anna, hanem férjedet. Apafi lelkében nagy változást tett a trón, melyre erővel hivatott; megdöbbenve veszem észre, hogy ő féltékeny kezd lenni hatalmára. Már Érsekujvár alatt -184- aggodalmasan mondá el a nagyvezérnek, hogy Haller Gábor a fejedelemségre vágyik, a miért szegény Hallert a nagyvezér férjem tudta nélkül nagyhirtelen lenyakaztatá: de Apafi még most is emlegeti, a mit akkor férjed izent neki: hogy nemsokára kirántja nyakából a zöld bársony mentét.6)

– Míg én el nem vesztem férjem kegyét, addig semmitől. Míg ti nyugodtan alusztok, én az indulatok támadásit fürkészve virrasztok Apafi mellett, s erőt adott Istenem oly szörnyek ellen küzdhetnem, mik vérszennyekkel tetézhetnék uralkodása emlékét. De van egy lélekállapota férjemnek, melyben minden befolyásom elveszti talizmáni erejét, mikor kikelve saját természetéből, szelidsége kötekedő durvasággá válik; szemei, mik máskor egy meghalt cseléd fölött könyeztek, vérben forogva, vért látszanak szomjuhozni; máskor oly óvatos, ekkor oly hirtelenkedő lesz. És ez állapota – pirulva kell előtted megvallanom, – az ittasság… Nem panaszul hoztam föl ellene; annak kit szeretünk, nem rójuk föl hibáit, annak mindent megbocsátunk.

– Még azt is, még azt is! sietett Apafiné mondani. Ha éltét kell megmentenünk, még azt is meg kell bocsátanunk.

– Oh Anna, szólt Margit nyugtalanul, te titkokat sejtetsz velem, miket nem akarsz megmondani.

– A mit tudnod kell, megtudandod. Férjed nemrég büszke vakmerőséggel állt útjába egy pártnak, egy hatalmas pártnak, mely királyokkal és királyok ellen szövetkezett; mondhatni, a sorsnak állt útjába. Ő elég büszke számba sem venni a veszélyt, melyet ezáltal magára idézett. Vagy azt hiszi tán, hogy azok, kik egy trónon ülő király ellen fenik a fegyvert, kételkedni fognak, ha egy -185- közőlök való nemes fölüti ellenük fejét? és ezeket Bánfi megbántá, kigúnyolta, fenyegeté, messzeágazó terveikbe kuszáló kezekkel markolt. Leszidta őket és a fejedelmet egymás előtt szemtől szemben.

– Én látom a vihart, mely Bánfi feje fölött gyülekezik. Mámoros korában czélzatokat mondott előttem Apafi, melyek megdöbbenték lelkemet, és én nem akarom, hogy Apafi legyen a kéz, mely őt mások számára elejtse. Minden oldalról bele fognak kötni, de mi ketten vigyázni fogunk rá. Én iparkodom feltartóztatni a csapást, s ha mégis megtörtént az, te el fogod hárítani. Mindkettőnknek teljes mértékben kell birnunk férjünk szerelmét, hogy a lelki mindenhatóság erejével közéjük vethessük magunkat, midőn egymásra készülnek rontani. Lásd: az iszonyatos lenne, ha valamelyik elveszne a másik kezétől s egyikünk oka lenne a másik gyászának.

– A te erőd: szerelem, éberség és önfeláldozás; viszonzá Apafiné magasztos tekintettel iparkodva átönteni saját erős lelkét gyönge testvérébe.

Két ember sorsa két angyal kezébe volt letéve e pillanatban, s e két ember sorsa egy volt Erdélyországéval.

XIII. AZ ÉJI HARCZ.

A mint Bánfi Dénes neje szobáját elhagyva, a hátulsó csigalépcsőn a földszinti tornáczba alászállt, egy fiatal lovagot látott benyargalni az udvarra.

A lovag porral és tajtékkal volt lepve; a mint leugrott lováról, a mén fáradtan feküdt le, maga a lovag sietve kérdezősködék Bánfi után, ki benne Benkő Gáborra ismerve, elébe jött, kérdezve: «mi baj?» -186-

– Uram, szólt lelkendezve a fáradt lovag, Ali basa megtámadta Bánfi-Hunyadot.

– Épen jókor; monda Bánfi, szinte örülve rajta, hogy izgatott lelke elé törni, zúzni valót hozott a sors. Hivjátok Veér Györgyöt; monda tiszttartóinak. Kegyelmed pedig, ha kifújta magát, mondja el a körülményeket.

– Sietnem kell, méltóságos uram. A baj közepéből jöttem ide. Tegnap egy csapat kurd portyász megjelent Bánfi-Hunyad előtt. Méltóságod kapitánya, Sötér Gergely uram, megértve, hogy sarczolni jöttek, utasításához képest a kastélybeli huszárokkal kivonulván eléjök, velök viadalba ereszkedett s rövid tusa után elkergette a sánczoktól, ezzel nem érve be, riadót fuvatott s az elvert csapatot űzőbe véve, utána nyargaltatott Zentelke felé. Míg a kurdok folyvást futottak előttünk, mi azalatt egyszerre oldalról látjuk magunkat megtámadva; – egy percz alatt az egész tér tele volt lovas törökökkel; mint a hangyaboly, úgy jöttek ellenünk. Számukról biztosan nem szólhatok, hanem azt tudom, hogy három lófarkas póznákat is lehete látni közöttök. A mi arra mutat, hogy maga a basa is jelen van. Sötérnek nem maradt ideje többé Hunyadra visszavonulhatni.

– Két-három emberrel harczolt mindegyikünk, maga Sötér egyik kezébe buzogányt vett, a másikba kardot, s a mint mellette voltam, e szavakat kiáltá hozzám: «Szaladj fiam a csatából! vágd ki magad, – fuss Bonczhidára és adj hirt». A mit azontúl mondott, azt már nem hallottam, mert a dulakodó tömegek elszakítának bennünket. Én erre a paizsomat hátamra vetve s fejemet lehúzva lovam nyakára, sarkantyúba kaptam paripámat s vágtattam ki a csatából. Százan is futottak utánam, hogy elfogjanak; paizsomon kopogott a nyíl, mint a jégeső, de okos lovam, érezve a veszélyt, megkettőzteté erejét s üldözőim elmaradtak nyomomból.

– Nem állhattam meg, méltóságos uram, hogy félre ne ugorjak Bánfi-Hunyad felé, az ott maradt lakosságot értesítendő a veszélyről, hogy idejekorán menekülhessenek a havasok felé.

– Korántsem. A vett rémhirt épen Vizaknainé asszonyom portája előtt adám tudtára a népnek. Az arczok elsápadtak, midőn egyszerre előlépett a ház asszonya, kivont karddal kezében s mintha száz férfi lelke szállott volna belé, villogó szemekkel állt meg a nép között, s ezeket mondá nekik: «férfiak vagytok-e? ha igen, fogjatok fegyvert; álljatok ki sánczaitokra s tudjátok megvédeni a helyet, hol gyermekeitek élnek s apáitok eltemetve vannak; vagy ha gyávák vagytok, ám fussatok, a nők itt maradnak velem, s megmutatják a dühös ellenségnek, hogyha az ősi tűzhelyért kell küzdeni, akkor senki sem erőtlen!»

Bánfi rekedt hangon kiálta csatlósainak, hogy hozzák elé pánczélját, kopjáját és sisakját s inte a fuladozó hirnöknek, hogy szóljon tovább.

– E szavakra szörnyű ordítás keletkezett a nép között, az asszonyok, mint megannyi furiák rohantak fegyverekért, s férjeik oldalán, kiket nőik elszántsága hősökké avatott, fölmentek a sánczokra: ki mit kapott, kaszát, ásót, cséphadarót fogva elő. Ezalatt Vizaknainé maga mindenütt járt, biztatá, rendezte a csoportokat, a templomot eltorlaszoltatá; olajat, kénkövet forraltatott; a hidakat letöreté; úgy hogy mire én kijöttem a városból, az már tökéletes védelmi állapotba volt téve. Ezzel én minden kerülés nélkül átusztattam a Körösön s erdőkön s álutakon idáig jövék.

Bánfi ez utóbbi beszéd alatt egészen magánkívül látszott lenni. Nem várta már sem sisakját, sem fegyverzetét, lováért ordított s míg arra fölkapna, a megérkező Veér Györgynek sietve kiáltá:

– Utánam Bánfi-Hunyadra! – Éjjel-nappal jőjjetek. -188- A gyalogság kerüljön a gyalui havasok felé. A lovasság utólérhet Kolozsvárig. Ha közel lesztek, rakjatok tüzeket a hegyeken, hogy az elődandárral egyszerre támadhassam meg az ellent.

– Talán jobb volna méltóságodnak a derékseregnél maradnia? szólt Veér György aggodalmas arczczal.

– Tegye kegyelmed a mit parancsoltam! kiálta Bánfi s sarkantyúba kapva lovát, elszáguldott. Kisérői tízével, huszával nyomakodtak utána.

– Mi lelte ezt? kérdé Veér György, hogy sem minket be nem vár, sem nejét, vagy a fejedelemasszonyt, mint vendéget, nem tudósítja a dologról?

– Megütközött, midőn tudósítám, hogy Vizaknainé védi Bánfi-Hunyadot; magyarázá Benkő, gyermekkori szerelme neki, kit azután később elfeledett, s most, hogy hősi veszélyéről értesült, megdöbbenni látszott rajta.

Veér György helybenhagyá a felvilágosítást s rögtön felültetve hadait, miután Bánfinét néhány szóval tudósítá egy kis félrecsapásukról, a lovassereggel eltávozott Kolozsvár felé; a gyalogság vezetését Angyal Mihály kapitányra bízva.

Elinduláskor előállt egy czondrás székely fiú, halovány orczával, de izmos karokkal. A többiek tuszkolták előre.

Bibliáját előkeresve zekéje zsebéből, annak pergamen táblájára irogatott verseket, mikre dalt szerkesztve, csaták előtt el szokta azokat énekelni; a nemesség utána énekelte az egyszerű harczi danát.

Az ezer meg ezer férfi által énekelt harczi kardal lassankint elenyészett a távolban.

Veér György Kolozsvárra érve, Bánfit már nem találta ott. Kétszáz lovast véve magához, fél órával elébb eltávozott a generalis.

Veér nem sokat pihentetve embereit, még azon éjjel tovább ment Bánfi nyomában, kit sehol sem érhetett utol; a vezér mindenütt előtte járt, néha egy pár óra járással is.

Késő éjszaka volt, midőn Bánfi Dénes kétszáz lovasával oda jutott, a hol a Kőrös vize végig szelve a tájat, kétfelé választja az erdős völgyet. – A hidnál, mely a vízen keresztül vezet, tábort ütött a török; egy csoport beduin ott hasalt a parton, hosszú puskával, fülelve. Meglepni nem lehete őket.

Bánfi a túlparti erdő rejtekében hagyva lovagjait, maga negyedmagával elindult a víz sekélyesebb részén átjárást keresni. A Kőrös itt néhol oly sebes, hogy az embert lekapja lováról. Szerencsére a száraz nyár nagyon kiapasztotta, s Bánfi nemsokára egy helyre akadva, a hol csendesebben folyik a víz, társaival együtt azon szerencsésen átgázolt.

Ezzel egyet közülök visszaküldött, hogy a többieket -190- is vezesse oda, maga addig harmadmagával a túlparton maradt, merően bámulva azon táj felé, a honnan az égés látszott.

Ezalatt egy hat lovagból álló beduin őrcsapat, a folyam partján czirkálva, észrevevé a három lovagot, s vezetőjük rájok kiálta, hogy álljanak meg!

Bánfi erre vissza akart húzódni, de három beduin hirtelen elébe került, s a másik három fölemelt dárdával rohant rá és társaira.

– Hajtsátok le fejeteket a ló nyakára s balkézzel kapjátok le a dárdát; monda ez társainak s azzal kardot húzva, a szemközt jövőkre rohantak; szótlanul összecsapva velük az éj árnya alatt.

Bánfi középett állt, a három beduin dárdája egyszerre süvöltött s Bánfi társai kétfelől egyszerre estek le a lórul átszegezve, míg ő a balkézzel biztos ügyességgel kapva el az őrjáró kelevézét, jobbjával egy csapást intéze hozzá, mely annak koponyáját hasítá ketté.

Erre, meglátva, hogy egyedül maradt, egyszerre fordult mindkét ellenének s egyiket a kopjával, másikat karddal néhány percz alatt leveré.

– Jertek! Dörmögé Bánfi s azzal az iszonyú humorral, mely némely harczosnak a halálveszély pillanatában annyira sajátja, mosolyogva mondá: Majd én tanítalak meg benneteket dárdával bánni! s ezzel lovát egy facsoportnak faroltatva, kardját tokjába dugá s az elvett dárdát kétkézre kapa, nem telt bele két percz, midőn mind a hármat leöklelte lováról.

Ekkor széttekinte, ha nem jön-e több? s örömmel tapasztalá, hogy a hidnak levők a távol miatt nem vették észre a tusát. Kétszáz lovagja pedig már a tulsó parton járt s szép nesztelen átkelt az innensőre.

– Nem lehet, nincs időnk, szólt Bánfi, a vereslő égen jártatva szemeit s azzal a kisded csapat nesztelenül haladt a mezőségeken és harasztokon keresztül.

Nemsokára valami távoli zsibongást kezdének hallani, s a mint egy dombtetőre értek, föltünt előttük Bánfi-Hunyad.

Bánfi könnyebbülten lélekzett; nem a város égett, csupán a kertekben levő kazalok, a lakosok előre leverték házaik tetőit, hogy az ellenség föl ne gyujthassa. A templom és torony is tetőtlenül állott, s lehete látni, mint hemzsegi azt körül a tűz világánál ostromló török had; míg a torony ormairól tűzesőként hullott alá égő szurok és kénkő, néha egy-egy nehéz gerenda is, lesodorva a falakról a fölkapaszkodókat.

Ali basa nem várhatta be ágyuit, mik a rossz utakon elmaradtak s azt hivé, hogy egy ostommal beveheti a parasztoktól és nőktől védett helyet. De a kétségbeesés katonává tesz mindenkit, s az elszánt kezében jó fegyver a fejsze és kasza.

Bánfi arcza kigyulladt e látványra. Egy fehér hölgyalakot vélt látni a torony ormán, s azzal sarkantyúba kapá lovát, s mint a vihar, nyargalt előre, lovagjainak kiáltva:

– Ne számlálgassuk az ellenséget most, majd ráérünk, ha leöltük! s egy óranegyed mulva a város előtti tábor elé ért a kisded csapat.

Itt aludt mindenki. Míg egyik sereg ostromolt, addig a másik ráért pihenni; még az őrök is nyugalomra hajták fejeiket, a lovasok ott feküdtek leczövekelt paripáik mellett, s csak akkor riadtak föl álmaikból, midőn már Bánfi keresztülkasul nyargalt soraikon.

A báró egyedül az ostromlottakhoz akarva sietni, hirtelen -192- keresztül gázolt az eszeveszett seregen, mely álmából fölijesztve, lóra, dárdára kapott, s egymást vélve ellenének, összekeveredék, kölcsönösen rontva tulajdon csoportját, a csauszok hasztalan iparkodtak a bőszülteket rendbeszedni.

Bánfi azonban véletlenül, vakmerően vágott a török had közé, mely a templomokat ostromolta. Az első csapatok ijedten futottak meg váratlan rohama elől, a futókat azonban nemsokára megtorlasztá egy szemközt jövő dandár, mely Ali basa válogatott mamelukjaiból állott.

Egy óriási szerecsen vezette a csapatot. Lova rendkívüli nagyságú, tizenhét markos mén; maga hét láb magas idomtalan alak; félig meztelen kiülő izmai ragyognak, mint az aczél, az égő kazalok pokoli fényében; széles szája vérzik egy kőhajítástól; fekete arczából rémesen világlanak elő szeme fehérei.

– Megállj giaur! ordíta a szerecsen a csatazajt felülmuló hangon, s egyenesen Bánfinak tartott. Iszonyú öklében tenyérnyi széles görbe kard villogott, melyet még neki is súlyos volt megemelni.

Két huszár, ki Bánfi elé vágtatott, két csapására az iszonyú szörnynek jobbra-balra hullott le lováról, egyik fejtelenül, másik övig hasítva. A harmadik csapásra fölállt nyergében a szerecsen, elkiáltva magát dörgő hangon:

– Én vagyok Kariaszár! a győzhetetlen. Köszönd Istenednek, hogy általam halsz meg; s ezzel hátrakapva kardját, egy irtóztató csapást mért Bánfi fejére.

A báró hideg vérrel emelé föl kardját szeme elé, s azon pillanatban, midőn Kariasszár felé csapott, egy ügyes, semmi erőbe nem kerülő, de a villámnál gyorsabb mozdulatot tett vele a szerecsen ökle felé, a vívók belső vágásnak nevezik ezt, s e csapással Kariasszárnak egyszerre négy ujját leütötte, a nehéz pallos csörömpölve hullott alá az ujjatlan marokból.

A fekete arczon meglátszott az ijedtség és düh elsápadása. Iszonyú ordítással veté magát rögtön Bánfira s nem -193- törődve az arczára és vállára kapott sebekkel, balkezével elkapá Bánfi jobbkarját, s brutális erővel egyet taszított rajta úgy, hogy ha Bánfi erősen nem ül lován, kiesik nyergéből.

Ugy látszott, mintha a szerecsen még fél kézzel is képes lenne őt összemorzsolni.

Bánfi azonban jó lovas levén, keményen megszorítá térdeivel paripáját, mire a nemes mén fölágaskodott két hátulsó lábára, s a mint az óriás urával dulakodott, oroszláni erővel tépte annak megmarczangolt karját, – a harczparipa egyszerre neki fordult a szerecsennek, s patkójával czombon vágva, tajtékzó szájával dühösen beleharapott annak húsos mellébe, s a megharapott részen egyet csavarintott fogaival.

Kariasszár elordítá magát bőszült fájdalmában, s hirtelen eleresztve a bárót, handzsárjához kapott balkezével, s azt jajgatva rántá ki.

Bánfi azon pillanatban nyakához vágva az óriásnak, a roppant fő egyszerre alágördült, s míg a levágott nyakból háromágú sugárban szökelt fel a vér, a fejetlen alak neki szabadult lován ülve maradt, s kirántott handzsárjával fejetlenül vagdalkozott még holta után is jobbra, balra, – ijesztő tüneményül saját népeinek.

Az óriás elestének láttára szétfutottak a megrémült mamelukok, egymást taposva s a kerítéseken ugrálva át lovaikról; ugyanekkor a templomot védő nép, elhányva az útból torlaszait, kirontott ostromlóira, elől Vizaknainé kivont karddal, utána a papok, mint zászlótartók, a templomi lobogókkal. A nagy, de két tűz közé szorult ostromló tömeg kétfelé vált, utat nyitva egyfelől a parasztok kaszáinak, másfelől a huszárok csákányainak. Ez utóbbi hatalmas fegyver a vele bánni tudók kezében: ütései csaknem kikerülhetlenek. A csákány hosszú, hegyes orra a lecsapásnál oly erővel hull alá, hogy nincs paizs vagy sisak, melyet keresztül ne üssön s kard meg nem véd görbe, hajlott vasa elől. A két csapat nemsokára összeért, elszórva az -194- útból a janicsárokat, kik még félholtan is csapkodtak handzsáraikkal a rajtuk átgázoló lovak lábaihoz.

Vizaknainé kipirult arczczal szökött Bánfi Dénes elé s lova kantárát megragadta.

– A veszély nagy, méltóságos uram, a török husz annyi erővel van, mint mi együttvéve: jőjjön kegyelmed a templom kerítése mögé.

– Egy lépést sem innen. Mondá Bánfi hideg vérrel. Meneküljenek kegyelmetek vissza torlaszaikhoz.

E pillanatban, mintha a fellegekből szállnának le, vagy a földből támadnának elő, minden utczáról új csapatok rajoznak ki, gyalogok, lovasok, hosszú puskákkal, tegzekkel, szalagos kopjákkal s égbontó ordítás támad minden oldalról:

A magyarság erre hátát a templomnak vetve, csatasorba állott s várta a támadást. Az utcza végéről egy fényes lovagcsoport látszott közelíteni, a spáhik válogatott csapatja volt ez, délczeg arab paripákon, miknek nyeregtakarója smaragdoktól tündökölt a tűzvilágban. Középett lovagolt Ali, karcsú, hófehér berber ménen: kezében gyémántos markolatu görbe kard, fején turbános sisak, nagy szakálla ezüst pánczéljára hullt le. A mint lőtávolságnyira ért Bánfihoz, megállt s csapatjait körül elrendezé.

Bánfi mindekkorig hozzá sem nyult pisztolyaihoz, miknek gyönyörű elefántcsontból faragott agyai kilátszottak nyeregkápájából. Most kivonta azokat s mindkettőt odanyujtá Vizaknainénak.

Ali basa erre egy hirnököt küldött előre, ki a magyarok elé érve, ez izenetet hozá nekik:

– Az én uram, Ali basa, fölszólít titeket, hitetlen giaur -195- nép, nincs hová futnotok, minek erőlködtök ellene tovább: tegyétek le a fegyvert lábaihoz s várjátok kegyelmét.

Alig ejté ki utolsó szavát a hirnök, midőn két lövés hallatszott és a hirnök holtan esett le lováról. Vizaknainé mind a két pisztolyt ő rá lőtte ki – feleletül.

Erre Ali basa dühösen inte a körülálló csapatoknak s minden oldalról nyilak és puskák irányoztattak a magyarság felé.

Vizaknainé e perczben fölhágott Bánfi kengyelvasába s egy kézzel annak vállára kapaszkodva, másikkal megvillantá kardját, kiáltva: «ne féljetek, barátim!» Szavait ropogó dördülés s süvöltő nyilzápor követte. Vizaknainé testével fedezte Bánfit, ki a lövés elhangzása után gyengülni érzé a nő szorítását karján. Egy nyil szive fölött találta a nőt. «E nyil neked volt szánva». Suttogá Vízaknainé, s holtan omlott le a földre.

– Szegény asszony, monda Bánfi utána tekintve. Mindig szeretett és sohasem mutatta.

A magyar csapatot körülözönlé a török raj, de sehol sem birta azt megbontani; Bánfi már a nyolczadik spahival vívott, kik mind elhulltak rendkívüli ügyessége miatt. Ali basa magánkívül jött dühében.

– Nem birjátok hát leverni ezt a csufondáros kutyát! ordítá bőszülten, s szétkardlapozva előtte álló embereit, maga vágtatott Bánfi elé. Én vagyok előtted, hitvány disznó, ordítá rá fogcsikorítva, te kutyák ivadéka.

– Tartsd magadnak czímeidet! kiálta Bánfi s elébe vágtatva, olyat húzott kardjával a basa sisakjára, hogy mind a sisak, mind a kard összetörött. Erre mindkét lovag egyszerre döbbenten hátrált vissza s Ali egy gömbölyű paizst kapott el fegyverhordozóitól, míg Bánfinak aczélcsákányt nyujtottak hirtelenében. Ezzel ismét a két vezér összerontott.

A csákány iszonyú csapással sujtott le a gömbölyű paizsra s lyukat ütött rajta, mire Ali basa kardjával visszavágott, -196- s Bánfit ezuttal csak ügyes félrehajlása menté meg a haláltól.

– Te becstelen asszonyrabló! kiálta tajtékzó szájjal a basa. Te török leányt rabolsz tisztátalan ölelésedre? Ezért én elrablom feleségedet! s hárememben ő lesz legutolsó rabnőm!

– Bánfi előtt felfordult a világ. Három oly sebet kapott lelkén, mely kivette őt emberi alakjából.

– Átkozott ördög! ordítá fogcsikorgatva, s közepén kapva csákányát, közelebb rugtatott Alihoz, s villámsebességgel pörgetve meg harczeszközét, mint a szélmalom szárnya forgott az kezében, majd fokával, majd gombos végével csapkodva az elébe tartott paizsra, s védve és támadva egyszerre. Ali basa meglepetve ez új szokatlan modorú roham által, vissza akart húzódni, de a két harczi mén ezalatt egymás szügyét és nyakát harapdálva, osztá uraik harczát, s nem lehete őket egymástól elválasztani.

A spáhik, látva urok hanyatlását, közbevetették magukat, s elverve Bánfi mellől a védő huszárokat, midőn ez látta, hogy emberei mind a templomba menekülnek, hirtelen egy utolsó csapást adott Ali paizsára, melynek súlyától a csákány átfurta azt, s Ali fölordításából gyanítva, épen ott, a hol az a karhoz volt csatolva. Már a másik csapásra nem ért rá Bánfi, mert minden oldalról körül volt kerítve.

E pillanatban ismeretes trombitaharsogás riadt meg a küzdők háta mögött, s egy új, általános, egyszerre megszólaló csatakiáltás vegyült a zajba: -197-

– Isten! Mihály angyal! ordíta a magasan kilátszó nemes vezér lánczüngében, félvállra vetve medvebőr kaczagányát, s gerezdes buzogányával utat tört magának a meglepett törökök koponyáin keresztül.

A támadás eszesen volt intézve; minden utczáról egyszerre tört be a lovas nemesség, zavarba hozva a török sereget minden ponton: úgy, hogy egyik csapat nem jöhetett a másik segélyére, míg a legszélsőt mindig túlnyomó erő verte tönkre.

Ali basa Bánfi legutolsó csapásától gonosz sebet kapott bal karján, miáltal leveretve, sarkantyúba kapta paripáját, s jelt adott a megfutamodásra.

A török sereg hanyatthomlok üzetett ki a városból; vezéreik a gyalui havasok felé iparkodtak őket terelgetni, melynek utain ismét rendbe gondolák szedhetni soraikat.

A magyarok széthányva az égő kazlakat, az éj sötétében összekeveredtek elleneikkel, csak a csatakiáltásról ismerve meg egymást.

Az üldözött török had a sötétben és zavarban majd ellenségeihez menekülve, majd saját társait öldösve, el akarta tanulni a magyarok harczkiáltását, de ez még nagyobb vesztére szolgált, mert nem tudva kimondani «Mihály angyalt», mindig «Mihál andzsalt» kiáltott helyette 8) s még ismertebbé tette magát a magyarok előtt.

A török sereg tökéletesen meg volt verve, ezernél többen feküdtek halva az utczákon és a templom körül, s csak a mély utak menték meg őket, a hova a magyar seregnek nem volt tanácsos őket követni.

Veér György tehát takarodót fuvatott, míg Bánfi nyugtalan dühvel próbált majd itt, majd amott nyomába törhetni -198- a futó ellenségnek. Hasztalan; minden út el volt hirtelen levágott fákkal torlaszolva.

– Kénytelenek vagyunk őket menekülni hagyni, mondá Veér György, kardját hüvelyébe bocsátva.

– Hátha nem? hátha nem? szólt izgatott hangon Bánfi, s egy dombra fölnyargalva, valamit vizsgálni látszott. Egyszerre örömteljes hangon kiálta föl: Nézzetek oda! A jeltüzek épen most gyulladnak ki.

És valóban, a gyalui havasok felől lehete látni, mint lobbanak föl egyenkint a jeltüzek hosszú sorban.

– Azok a mi embereink ott, kiálta föl Bánfi új lelkesüléssel. Kelepczében van a török. Rajta, előre!

S azzal maga után véve csapatjait, az eltorlaszolt utak felé vágtatott, nem hajtva a gondosabb Veér György figyelmeztetéseire.

Ali basa ezalatt martalékul hagyva sátorait, tevéit és zsákmánynyal terhelt szekereit, előre küldé Dzsem-Hamánt, az arnauták vezérét, hogy a havasokon átvivő utakat tegye járhatókká.

Dzsem-Hamán az éj sötétében előre haladva, a mint arnautáival az utakat egyengetné, egyszerre beszédet hall a feje fölött levő meredek sziklákon s egy csoport fegyveres férfit lát ott megjelenni.

– Én Dzsem-Hamán vagyok, ki Ali basa lábai alól takarítom a köveket, hát ti nem Csáky László emberei vagytok?

– Mi pedig Ali basa fejére gyűjtjük a köveket s Angyal Mihály emberei vagyunk; – kiáltának onnan felülről s egy hatalmas kőzápor gördült egyszersmind az arnauták fejeire documentum-képen. -199-

– Itt is Mihály andzsal! ordíták megrémülve az arnauták, visszafelé értve Angyal Mihály nevét s rémülten futottak vissza, elrémítve az utánok jövőket, hogy körül vannak fogva.

E hirre a török sereg, előlhátul ijesztve, egy rendetlen tömkelegbe szorult össze, melyre hajnal hasadtával a sziklatetőket ellepő magyar fölkelő nemesség roppant szirtdarabokat kezde aláhengeríteni.

Ali basa majd egy, majd más uton iparkodott keresztültörni magát, az alágördült malomkövek és faderekak mindenünnen iszonyú veszteséggel verték vissza; a legbátrabb csatárok, kik karddal kard ellen csatát küzdöttek, sápadva futottak vissza e mennydörgő sziklahasábok elől, mik úgy összezúzták, a ki eléjök állott, hogy nem lehetett rajta megismerni: melyik volt az ember? melyik volt a ló?

Ali szakállát tépte dühében, azt látva, hogy egész seregével együtt el van fogva, és egy oly sereg által, melynél az övé még akkor is erősebb lehete.

– «Nincs védelem és segítség, egyedül a felséges Istennél!»9) Kiálta kétségbeesetten törve ketté kardját, s pisztolyát elővonva, azt mellének szegezte.

E perczben egy kéz félrerántotta fegyverét s Ali basa Zülfikárt látta maga előtt.

– Mit akarsz esztelen? kiálta rá. Tán nem kivánod, hogy élve jussak a hitetlenek kezei közé?

– Allah árnyékára! nagy szót mondál, s ha képes volnál azt megtenni, első vezéremmé tennélek.

– Azt nem szükség elárulnom, láthatja a hegytetőről -200- maga, s te mindenesetre olyan jó helyen vagy, mintha már megvolnál ölve, azért nincs mit válogatnod benne, ha higyj-e nékem, vagy sem? Két nap alatt épen úgy elveszhetsz éhen legvitézebb lovagaiddal, mint én; ebben az egyben most mind egyenlők vagyunk s nincs miért lenéznünk egymást.

– Rávenni Bánfit, hogy a Kalota felé vezető utakról elvigye seregeit s nekünk arra utunk nyiljék megmenekülni.

– Vagy, vagy nem. A hol bizonyos a halál, ott az ember nem koczkáztatja az életet; ha én estig beszélhetek Bánfival, te éjszakára próbáld meg arrafelé a kimenekülést. Ha sikerül, jó; ha nem sikerül, ismét visszajöhetsz.

– E ficzkó merészen beszél. Jó, cselekedjél a hogy gondolod. Rád bízom. Allah látja a titkokat! Eredj.

Zülfikár letéve fegyvereit, neki indult egyedül a Kalota felé vezető mély útnak. A magyar előörsökhöz közeledve, az út hosszában sorban a fák ágaira fölaggatott törökök ötlöttek szemébe. A renegátot nem látszott megzavarni e látvány: bátran a magyarok közé lépett, s a mint azok elcsipték, nyugodtan mondá nekik magyarul:

– Be tudom bizonyítani, folytatá szilárdul Zülfikár s egy összehajtott levelet kivéve turbánjából, a hadnagy kezébe adá.

«Én, Sötér Gergely, tudósítom a magyar csapatvezéreket, miszerint e levél előmutatója, Zülfikár, az én hűséges hadi kémen. Bocsássák őt mindenütt szabadon.»

A hadnagy dörmögve nyújtá neki vissza a levelet s parancsot adott két legénynek, hogy vezessék őt Bánfihoz s azon esetben, ha Bánfi rá nem ismerne, üssék főbe.

Bánfi azonban az első tekintetre megismerte benne -201- Pongráczot, Balassa egykori szolgáját s inte a csatlósoknak, hogy hagyják őt vele egyedül.

– Ne kérdezz uram; úgyis sok mondani valóm van. Ha beszélni hagysz, rövid leszek. Balassa Imre engem elűzött házától, megtudva, hogy Azraëlét én segítém neked elszöktetni.

– Jól van, monda Bánfi összehúzva szemöldeit. A leány tőlem is megszökött, s nem tudom, hova lett?

– Tudod biz azt, uram; de nagyobb baj az, hogy mások is tudják. Egy rejtett szikla-épületed van Gregyina Drakuluj mellett: ő ott lakik.

– Balassa följelentette a nőrablást a fejedelemnek. A dolog nem oly tréfa, mint gondolnád, Azraële a zultán leánya, ki Ali basának volt eljegyezve, Alitól azonban elszökteté őt Corsar bég, s míg Corsart csak Balassa mérge menté meg a selyemzsinegtől, Balassa lett a leány miatt földönfutóvá. E leány vészt hozott mindenkire, a ki őt birtokába vevé. Most rajtad a sor. A fejedelem mindent igérve a kegyvesztett Csáky Lászlónak, ha kifürkészi azon helyet, hová te azon leányt elrejtetted, az a czirkálót ravaszul megbízta, hogy tudakozódjék a nép közt, ha nem láttak-e egy párduczot az erdőben? jól tudva, hogy e szelidített fenevadnak szokása szanaszét kóborolni. E nyomról ráakadtak sziklarejtekedre. Látták a leányt. El van árulva minden.

– Még halld a többit. Csáky közlötte tervét Ali basával, ki a dologban egyik érdekelt fél, s a terv szerint ugyanakkor, midőn Ali Bánfi-Hunyadra tört, Csákynak mintegy kétezer oláhval vadászat ürügye alatt a Gregyina Drakuluji sziklát kelle megostromolnia.

– Ez hallatlan ármány! kiálta fel Bánfi, öklével kardjára csapva. -202-

– Meglehet uram, hogy még jókor érkezhetel, folytatá ravaszul a renegát, ha sokáig nem késel e helyen.

– Rögtön indulunk! szólt Bánfi dühtől sápadtan. Majd megtanítom én e tányérnyaló népet szabad nemes birtokára törni, mig maga a haza ellenségeivel harczol. Néhány száz ember elég lesz Ali basát ez oldalról sakkban tartani. A többivel, fogadom, hogy fülénél fogva hozom el Csáky László uramat, ha határomon belépett.

Ezzel rögtön parancsot adott saját hadainak Bánfi, hogy a legnagyobb csendben induljanak Marisel felé. Az ott maradott kis csapatnak pedig meghagyta, hogy rakjanak sok tüzet az erdőben, hogy az ellenség azt higyje, mintha az egész hadosztály ott volna, s azonnal sietett a veszélyben forgó menedék felé, Zülfikárnak ötszáz aranyat fizetve a hiradásért.

Ali basa pedig az összebeszélés szerint, éjszaka egész seregével a Bánfi által ott hagyott nehány száz főnyi őrségre támadva, azt rövid ellenállás után elverte útjából s kétezer halottat és minden hadi készületét ott hagyva, nagy vereséggel s boszuval haza iramodott Nagy-Váradra.

Zülfikár tőle is megkapta a szerződött ezer aranyat, ilyenformán szolgálva egyuttal magyarnak és töröknek s mind a kettőtől fizettetve magát.

XIV. TÖRVÉNYSZÉK LAKOMA MELLETT.

A vadászkürt rivallása visszahangzott a batrini hegyek között; a hajtás zaja mindig közeleb érkezett; egy csoport uriasan öltözött lovag nyargalt a hajtás csomójában: elől Csáky László uram.

– Utána! utána! hangzott mindenünnen, hihetőleg üldözőben volt már a vad, midőn a nyargaló csoport egy bokros helyen keresztül törtetve, egy szembejövő csapattal találkozék, melynek vezérében mindnyájan Bánfi Dénesre ismerének s megdöbbenve szakíták félbe a hajtást. -203-

– Hozta Isten kegyelmeteket uraim, az én birtokomban. Nagyon örülök, hogy van szerencsém. Hihetőleg eltévedtek önök; vagy ha nem, akkor vendégeim. És így mégis Isten hozta. – De milyen elvadultan néznek önök rám. Szinte eszembe juttatják a bibliai mondást: «a ki az őzet üldözi a berekben, az az oroszlán fektére bukkan».

– Mi nem nézzük kegyelmedet sem őznek, sem oroszlánnak, viszonzá Csáky, zavarában fülig pirulva; hanem azt hivők, hogy jó helyen járunk.

– Bizonyosan, szólt Bánfi bántó nevetéssel, önök az én birtokomon vannak, s ez elég jó hely, és én nem tudok hová lenni e megtiszteltetés miatti örömömben. Önök hihetőleg el lesznek fáradva; mire nézve meghivom önöket magamhoz Bonczhidára egy kis barátságos vendégségre.

– Már az az én gondom. Én nem szoktam soha éhen, szomjan elbocsájtani senkit, a ki hozzám vendégül jött; pedig vadlopóknak csak nem nézhetem kegyelmeteket, tehát vendégeimnek kell néznem.

– Az igaz, lesz időnk rá az ebéd fölött. Fordítsuk Bonczhida felé a kantárszárat, uraim.

– Mit beszél kegyelmed? s oly rosszul ismeri vendégszeretetemet, hogy azt hiszi, miként én kegyelmeteket erővel is el nem viszem magammal? Ah meg kell önöknek Bonczhidát emlegetniök; ha már vadaimat ismerik, ismerjék meg házi állataimat is. Én mindenesetre erővel is elvitetem önöket.

– Én azt hiszem, hogy ti tréfáltok. Legalább én komolyan mondtam, hogy erőszakkal is elvitetlek benneteket.

– Tehát ám lássátok. Monda Bánfi és kürtjébe fúva, egyszerre minden oldalról fegyveres csapatok jöttek elő az erdőből. Csákyék körül voltak fogva.

– Nem, ez csak egy kis farsangi tréfa. Viszonza Bánfi nevetve. Most a vad fogja el a vadászt. Előre atyámfiai! fogjátok meg ezen urak kantárszárait s vezessétek őket utánam Bonczhidára. A ki szép szerivel nem jő, kötözzétek lábait a kengyelhez.

– Én protestálok az erőszakoskodás ellen! kiálta Csáky dühösen. Én fölhivom önöket tanuknak, hogy a hatalmaskodásnak ellent mondék.

– Én pedig fölhivok mindenkit tanunak, utánzá Bánfi nevetve, hogy én ez urakat a legbarátságosabb módon invitáltam vendégségre.

Az urak egy része kaczagott, a másik káromkodott. Utoljára is Bánfi részén lévén az erő, Csákyék duzzogva, haragosan engedtek a kaczagva hatalmaskodóknak, s hagyták magukat vitetni Bonczhida felé, mi közben Csáky, akárkivel találkozott az úton, mindenkire rákiáltott, hogy őt fölhivja tanunak, miszerint Bánfi őt erőszakkal kényszeríté vele menni; míg Bánfi viszont nevetve iparkodott azoknak értésül adni: hogy a jó úr leitta magát s most egy kis nemesi tréfát űznek vele.

A mint azonban egy falun keresztülmentek, egyike Csáky kisérőinek, egy fiatal nemes legény, kit társai Szánthónak neveztek, hirtelen félreugratott a tömeg közől s mielőtt utána rugaszkodhattak volna, elnyargalt. -205-

– Vigye ördög, mondá Bánfi. Nála nélkül is vígan fogunk lenni, ugy-e Csáky László uram?

Csáky lassankint visszanyerte mérsékletét s megszünt dühösködni. Mire Bonczhidára értek, egészen mosolygó képet mutatott, átlátva, hogy nők előtt illetlen és nevetséges is volna dühös arczot csinálnia. Ott tehát minden harag nélkül engedé magát Bánfinénak és Apafinénak mint az uton fölszedett vendéget bemutatni.

Bánfi még azzal is tetézte a csúfságot, hogy az asztalnál legfölül ülteté Csákyt Apafiné mellé s magával szemközt, s folyvást a legnagyobb tisztelgésnek tevé ki őt, melyen keresztül érzett a vérig sértő gúny, s Csákynak nem lehetett azt mutatni, hogy érzi!

Mentől jobban derültek az ebéd vége felé a kedélyek, Csáky annál dühösebb lett: parázson ülni s hozzá mosolyognia kellett. Végre még azt a kínt találta ki számára Bánfi, hogy poharát ráköszöntve, egészségeért ivott. Csákynak poharat kellett vele koczintania, ki kellett azt innia az utolsó cseppig, a körömpróbáig, s látnia kellett hozzá Bánfi nevetését. Minden cseppje a megivott bornak méreggé vált e gúnyos nevetéstől.

S az egész bosszantási tortura oly finoman volt rejtélyezve, hogy a két nő semmit sem vett belőle észre.

Midőn már legvigabban voltak a kedélyek, egyszerre megnyilik a közép szárnyas ajtó, s belép rajta minden jelentés nélkül – Apafi Mihály fejedelem, kinek az elfutott Szánthó hirül vitte Csáky elfogatását.

A két hölgy öröm és meglepetés kiáltásával futott a nem várt vendég elé, az urak azonban rögtön észrevették a fejedelem arczán a fenyegető zivatart s elkomorultak.

Bánfi tudta egyedül szokott nagyúri büszke jó kedvét megtartani, mely még haragját is kaczajjal szokta kifejezni. Hirtelen fölugrott székéről s örvendő arczczal járult a fejedelem elé.

– Istenemre, nagyságod épen akkor nyit be hozzám, -206- midőn egészségeért poharat üríténk, ez már aztán véletlen, de jókori megjelenés.

Apafi néma fejbillentéssel fogadá az üdvözletet s a nőket helyeikre vezetve, ő maga Bánfi Dénes helyét foglalá el. A vendégek közől többen rögtön siettek kínálni Bánfit üléseikkel, de a fejedelem inte neki:

– Csak maradjon kegyelmed állva, úgyis egy kis barátságos törvényszéket kivánunk kegyelmed fölött tartani.

– Ha mi leszünk a birák, nagyságos uram, szólt közbe tisztelendő tudós Csehfalusi Gábor uram, poharára téve tenyerét, mi már eléggé informálva vagyunk.

– Majd csak magam leszek a biró, monda Apafi, ámbátor nem tudom, hogy Bonczhidán én vagyok-e az úr, vagy Bánfi Dénes uram?

– Mindkettőnk fölött úr az ország törvénye, nagyságos uram, viszonzá Bánfi.

– Ez jól van megfelelve. Ez által kegyelmed figyelmeztetni akar bennünket, hogy magyar nemes nem enged maga fölött saját házánál törvényt tartani. Hanem hisz ez csak egy farsangi tréfa. Kegyelmed kezdte és nevezte annak, mi folytatjuk.

A jelenlevők arczain feszült várakozás látszott, nem tudva, ha tréfa lesz-e ebből, vagy komoly ügy?

– Kegyelmed, szólt Apafi, a mi kiküldöttünket, Csáky László uramat, erővel elfogá, s elhozá magához.

– Ah, kiálta föl Bánfi csodálkozást szinlelve. Tehát miért nem mondta nekem ezt a gróf, hogy nagyságod küldé őt jószágaimra vadászni? Aztán nagyságod is, ha megkívánja a jószágaimon levő vadakat, miért nem izent inkább nekem? Tudnék én sokkal különb bakokat lövetni nagyságodnak, mint Csáky László uram.

– Itt nem bakokról van szó, báró úr. Kegyelmed jól érti a dolgot, ne mondassa el itt velem asszonyok előtt.

Bánfiné föl akart kelni e szóra, Apafiné visszatartá: «itt kell maradnod», sugá fülébe. -207-

– Én eddig egy szót sem értek a dologból, szólt Bánfi neheztelő hangon.

– Nem? Tehát majd egy pár körülményt eszébe juttatok kegyelmednek. – A kegyelmed erdejében egy párduczot láttak a parasztok.

– Meglehet, szólt Bánfi nevetve (mert magyar nemes megengedheti magának, hogy vendégével tréfáljon, de hogy hozzá durva legyen, soha, bár mennyire bosszantatik is általa); meglehet, tán még az Árpáddal kijöttek ivadéka lehet, azokat párduczos ősöknek nevezik.

– Nem tréfa ez, uram. Azon fenevad egy oláhot az erdőben mások szemeláttára összetépett; mire nézve én kiküldém Csáky László uramat, hogy azon állatot fölkeresse s megölje s Csáky azon állatot csakugyan meglátta és üldözőbe vevé, midőn kegyelmed útját állta az erdőben.

– Ne kötekedjék kegyelmed. Azon állat barlangjában föl van fedezve! Ért-e már kegyelmed bennünket?

– Értem, nagyságos uram. Azért kár volt Csáky uramnak annyit fáradnia. – Tehát ő fölfedezte ezen sziklatanyát, melyet én ott egy meleg fürdő kedveért vésettem? – Ezért nem fogják őt Columbus Kristófnak nevezni.

– Még mindig gúnyolódunk? még mindig nem alázza meg kegyelmed büszke homlokát. S hátha én azon titkot is tudnám, melyért kegyelmed azon barlangot oly nagy titokban vésette?

Bánfi színét kezdé változtatni; alámélyedt hangon felelt, mint kinek erejére válik, nem mondani igazat.

– Egyszerű oka van annak, uram. Én fedezém föl Borvölgyét is, s alig futamodott hire e forrásnak, a publikum elfoglalta azt tőlem. Emitt a Gregyina Drakuluj alatt ismét egy érczfürdőt fedeztem föl, s nehogy az közhasználatra jusson, titokban a sziklában egy kis kéjházat vésettem egyedül nőm számára. -208-

Ez utóbbi szavakkal figyelmeztetni akará Bánfi a fejedelmet, hogy nejét kímélje; de épen ellenkező hatást ért vele.

– Ah, ez alávaló hypocrisis, uram! kiálta föl Apafi, öklével az asztalra csapva. Kegyelmed nejével akar takarózni, pedig kegyelmed ott török leányt tartogat, kiért a zultán hadat készül izenni az országnak!

Bánfiné fölsikoltott, testvére fülébe súgá: «légy erős, most légy magadnál».

Bánfi dühösen harapott ajkaiba, de egyszerre urává téve magát indulatainak, nyugodtan viszonzá:

– Jól van, báró uram. Minthogy kegyelmed mindent tagad, én mindenről meg fogok győződni. Magam fogok a kérdéses helyre menni, s ha valónak találom, mivel kegyelmed vádolva van, tudja meg kegyelmed, hogy e tetteért háromszoros jelt fog kapni, egyet a töröknő-rablásért, másikat a fejedelem küldöttein elkövetett erőszakosságért, harmadikat a házasságtörésért, s abból pedig egy is elég arra, hogy kegyelmed megszünjék az lenni, a minek képzeli magát. Csáky László uram! vezessen bennünket a mondott helyre: Bánfi Dénes uram itt marad.

Bánfi szinét változtatva állt ott, mintha lábai a földbe gyökereztek volna.

Ezalatt Bánfiné fölkelt székéről, s erőszakosan összeszedve erejét, a fejedelem elé lépett és szólt:

– Uram! – Bocsánat férjemnek. – Ő semmit sem tud, a vétek az enyim; – azon nő, kit önök keresnek, üldöztetve hozzám folyamodott, – s én rejtém el őt azon menedékbe – férjem tudta nélkül.

Minden szó, melyet kimondott, emberfölötti erőbe látszott -209- kerülni a gyenge, halvány nőnek. Apafiné diadalmas arczczal tekinte testvérére, megszorítva kezét.

Apafi észrevevé a nagylelkű ármányt, s hogy általa menekülni ne engedje Bánfit, haragosan fordult hozzá:

– S kegyelmed megenged feleségének ily merényleteket, melyek veszélybe dönthetik családját, veszélybe az országot? Ezért meg kell őt fenyítenie; én kívánom, hogy elégtételül dorgálja őt meg itt vendégei előtt.

Bánfiné lemondásteljesen rogyott térdére a vendégek előtt, lehajtva fejét, mint egy bünhödő, ki büntetésre vár…

– Akkor meg fogom büntetni én! kiálta föl Apafi, s a nő felé lépett. E tény megérdemli, hogy elkövetője fogságra tétessék.

– Azt pedig nem fogom engedni, uram! dörgé Bánfi, fogai közől. Már akkor fehér volt mint a fal; minden tűz, minden vér szemeiben látszott égni. Minden izma reszketett düh és szégyen miatt.

– Uraim! kiálta fel ekkor egy csengő hang, oly jól eső e durva férfi-vita közepett s Apafiné lépett a nő és férfiak közé. Nemes emberek tisztelni szokták a nemes hölgyeket!

– Kegyelmed ismét itt van megvédeni azokat, a kiket én megtámadok? mondá a fejedelem ingerülten.

– Ismét itt vagyok kegyelmedet megőrizni egy igazságtalan tettől; s nekem jogom van testvéremet védni mindig, és kötelességem védni akkor, midőn mindenki elhagyá.

E szavakkal felkarolá Apafiné Margitot, ki, a mint az erősebb lény karjai közt érzé magát, egyszerre elhagyatott erőszakkal gyűjtött lelki és testi erejétől, s ájultan rogyott testvére ölébe.

– Tehát kegyelmed itt szándékozik maradni? kérdé a fejedelem nejétől, harag és szánalom közt ingadozó hangon. -210-

– Testvéremnek szüksége van reám, – kegyelmednek úgy látom, hogy nincsen.

Apafi, mióta nejét szólani hallá, jóval aláhangolódott, s attól tartva, hogy tökéletesen meg talál általa győzetni, sietett féldiadalával elhagyni a csatatért.

A kimenetellel nagyon elégületlennek kellett lennie. Érzé, hogy Bánfit keserves oldalról sebesíté meg, de azt is, hogy nem halálosan; meg volt gyalázva a főúr, de megalázva nem. Annál rosszabb reá nézve.

XV. A GYULAFEHÉRVÁRI ORSZÁGGYŰLÉS.

Némely városnak, sőt némely háznak fátuma: a halál után újra fölébredni.

Egy nép kipusztul belőlök, a falak szétdüledeznek, a város neve feledékenységbe megy, s ismét jön egy másik nép, s a romok tetejére épít s új nevet ád a helynek, s míg az elhányt ó kövek gyászolni látszanak a multat, az új palotáktól ragyogó város, mint a kendőzött hölgy, örülni tud az ifjú kornak.

Azon halmot, melyen Erdély egyetlen egy vára fekszik, egykor Diurbán nemzedéke koronázá meg tömör épületeivel. A névre ki emlékeznék? A római legiók meghódíták a nemzetet, szétszórták az idomtalan bástyákat s a véristennek emberáldozattal mocskolt oltári helyén Vesta temploma emelkedék; a dák vezér fapalotája eltünt, s helyét a proprætor márványlaka foglalta el, corynthi oszlopsoraival, mozaikkal fedett padlatával s művészi istenszobraival. A helyet nevezték Colonia Apulensisnek.

Új, hatalmasb nemzedék jött belé; a paloták, templomok eltemették lakóiakat, s a proprætor palotája helyén megjelentek Gyula vezér hegyes kúpfödelű, aranyozott és mázzal festett épületei, mint egy ezeregyéjszakai tündértanya, -211- s a Vesta-templom romjai fölött a pogány ősmagyar nép szabad ég alá építé oltárait, miknél napot, csillagokat és kivont kardot imádott. Ekkor nevezték a várost Gyula-Fehérvárnak.

E század fordult, s a szent király, István, szétszóratta a napimádók oltárait, s a mely helyen annyi megbukott álisten imádtatta magát, roppant templomot építtetett. A napimádók elenyésztek s a keresztyén világ nevezte a templomot Mihály angyalénak.

Milyen volt a templom? senki sem tudja már. Két század mulva jöttek a tatárok; lerontották a várost és templomot, leölték a népet. Elvonulásuk után siralmas gúnynévvel nevezék a várost Nigra-Juliának (Gyula-Feketevár).

Hazánk legnagyobb embere, Hunyady János, építteté azt föl újra. A nagy góth bolthajtásokból még most is látni valamit. Ide, ennek sírboltja alá temették el Erdély fejedelmeit mind. Itt feküdtek Hunyady és lefejezett fia, László is, faragott kőkoporsókban. Csak feküdtek. Rabló hadak kiszórták a szent maradványokat sírjaikból, elpusztíták a templomot; s a következő fejedelmek, kik azt a török uralom alatt helyreállíttatták, az arab építészet sajátságait toldozák a góth alapzathoz, kigyós oszlopokat s mór faragványokat.

Most mindezekhez az újabb kor javításai is járulnak, négyszögletű, alacsony alakú tornyok, idomtalan portálék; az arabeszkek be vannak meszelve, s ha itt-ott lekopik a vakolat a falról, látni lehet az összehordott köveken, mikből a templom épült, mindenik kor maradványait, mely e helyről nyomtalanul eltünt. Emitt a régi mythras-tisztelet faragványai, ott megcsonkított vestáliák, alant régi oltárcsúcs, a nap összetört képével, fenn virágos arabeszkek.

Azon időben, melyben történetünk alapszik, a fejedelmek beavatása s országgyűlések helye volt e város. A hol most -212- a püspöki lak van, ott a János Zsigmond által megújított fejedelmi palota állott; termei márványnyal kirakva, falai csaták képeivel befestve. A nagy terem, melyben az országgyűlések szoktak tartatni, színes márványból épült korlátokkal volt körülzárva. Körül a falakon vajdák és fejedelmek arczképei, trophæumok között; elől a trón, biborral redőzve, háta mögött zászlók-, paizsok- és buzogányokból összerakott diadalsátor.

A város többi része azonban aligha lehetett összhangzásban a fejedelmi lak pompájával, mert az 1618-ki országgyűlésnek rá kelle parancsolnia a lakosokra, hogy szünjenek meg sátorokban lakni, s építsék föl elpusztult házaikat.

Az ország rendei már felgyülekeztek, kiki a maga helyén van, csak a fejedelem széke üres még.

Ott ülnek sorban az erdélyi patriciusok; a magyar nemesség színe, java, ész, birtok és vitézség előkelői; a Bethlenek, Kornisok, Csákyak, Lázárok, Kemények, Bánfiak, Mikesek. Ezek a középkori clanok, kiknek akarata képviselé a nemzetet; kiknek tettei alkoták a históriát; kiknek ősei, apjai, nagyapjai vagy a csatatéren hullottak el, fejedelmeiket védve, vagy a vérpadon haltak meg ellenük föllázadva, s az utódok még sem szüntek meg őseik példáját követni. Jött új fejedelem, és ők felvevék az apáik kezéből kihullott fegyvert, mellette vagy ellene, a hogy hozta a sors.

A fényes magyar urakkal festői ellentétet képeznek a székely követek és urak, egyszerűbb öltözeteikben s komoly, makacs arczaikkal, s a szász rendek, jámbor képeik, az őskorból származott német viseletük mellett.

A karzatokon s a korlátok mögött egybegyűlt sokaság tarka képet mutat, s ujjakkal mutogat egy-egy ismertebb alakra, néha ököllel is, a kire haragszik.

Végre trombitaharsogás adja tudtul, hogy a fejedelem megérkezett. A seneshalok szétnyitják az ajtókat, a sokaság -213- éljent kiált, s belép a fejedelem, udvari kiséretétől környezve.

Elől jön Bánfi Dénes, mint az ország főmarsallja, jobbjában az ország zászlóját hozva, mellette Uzoni Béldi Pál, a fejedelmi buzogánynyal kezében, mint a székelység generálisa. Utánok az első miniszter, Teleki Mihály, selyem takaróba burkoltan hozva a császári athnámét, mindhárman pompás díszruhában. Középett jő a fejedelem maga, hosszú zöld bársony fejedelmi kaftánjában, hermelin süvegével s a fejedelmi bottal kezében. Körüle és háta mögött a külfejedelmi udvarok követei, kik közt első helyen állnak a török zultáné, gyémántos öltözetben; XIV. Lajos követei, Forval, udvarias tekintetű sima férfi, szalagos selyem dolmányában, aranycsipkés kalappal, himzett kardszalaggal s Reverend abbé, mosolygó arczával, bibor övével lilaszín talárja fölött; Szobieszky követe, hasított újjú bekecsben, mely annyira hasonlít a magyar öltözethez.

Mind ez urak, ki jobbra, ki balra helyet foglalnak. A küludvarok követei a fejedelem háta mögött maradnak, kik közé többen az ismerős magyar urak közől keverednek, élénken beszélgetve az alatt, míg a mult országgyűlések unalmas jegyzőkönyvei fölolvastatnak.

Ez utóbbiak között észrevehetjük Bethlen Miklóst, kinek arcza még Zrínyi vadászatából ismerős előttünk, ez eleven, eszes fiatal embert, ki ifju korában Európa minden műveltebb országait beutazva, azoknak nevezetesebb férfiaival, sőt fejedelmeivel is ismeretségben volt, s a mellett, hogy a korral előhaladt műveltséget elsajátította, nem korcsítá el nemzeti jellemét; sőt, mint ezt a francziák maguk állítják, a huszáröltönyt ő ismerteté meg velök, s a rajta megtetszett öltöny mintájára több ezredet szereltetett föl XIV. Lajos.

Meglátva Forvalt, kivel Francziaországban ismeretséget kötött, oda futott hozzá, s szivesen üdvözlé.

– Nem veszted-e el a tanácskozás folyamát? kérdé Forval, hallva, hogy valamit már olvasnak. -214-

– Ez megesik nálam nélkül is; most még csak arra hoznak törvényt, hogy az inasoknak hány tál ételt kell adni, vagy legfölebb arról, hogy mint lehetne az elszegényült embereket kényszeríteni a meggazdagulásra, hogy azután fizethetnék az adót. Majd ha a java jön, akkor helyre megyek.

– Jőjj tehát, mondd el nekem azalatt, kik itt a derék emberek, s kik nem azok? Hisz Erdélyben minden ember ismeri egymást. (Forval csak most érkezett Erdélybe.)

– Az osztályozás nem megy olyan könnyen, szólt mosolyogva Bethlen. Míg Erdélyből el nem mentem s vagy egy, vagy más párt embere valék, addig tudtam, hogy a ki az én pártomhoz tartozik, az mind becsületes ember, a ki pedig az ellenpárton van, az mind semmirevaló; hanem a mióta odajárván, elszoktam a ligák látogatásától, kezdem észrevenni, hogy biz itt jobbról is, balról is lehet az ember jó hazafi, vitéz ember, becsületes férfi; valamint mind ennek ellenkezője; csak attól függ, hogy ki viszi eszesebben a dolgát? Hanem ha kivánod, elmondom pártnézeteiket. Te azután figyelhetsz rá, hogy melyik viszi keresztül a magáét? – Ez a büszke férfi itt jobbról a fejedelem mellett Bánfi Dénes, túl rajta amaz Béldi Pál. Mindkettő az ország legtekintélyesebb férfia, s mindkettő határozott ellensége az indítandó harcznak; ők egymásnak is ellenségeik, de ez egy elvben elválhatlanul összetartanak. Az egyik, Bánfi, a római császárral látszik összeköttetésben lenni, a másik a törökkel. E két férfi kezében van Erdély békessége. Szerintök Erdély legyen elég erős visszaverni mindenkit, a ki határain erőszakkal betör; de legyen elég eszes, nem törni viszont a máséba. Most nézz azon kopaszhomlokú férfiura a fejedelem balján. Ez Teleki Mihály. Ez embernek esze az, mely ama két férfi hatalmával egyensúlyt bír tartani. A fejedelemnőnek közel rokona, miután a magyarországi nemzeti párt leveretett, az elbukott harczot itt akarja újra kezdeni. Szép leend elnézni az erő és ész küzdelmét e három férfi közt. -215-

– Barátom, itt nem versaillesi udvarban vagyunk, a hol ilyesmit szabad mondani: L’état c’est moi! E férfiak itt mind egyenkint oly hatalmasak, mint a fejedelem maga; hatalmuk egyesülten áll a fejedelem körül; de próbáljon az a nemzet akarata ellen cselekedni, meglátandja, hogy egyedül marad; épen úgy, mint maradnának ez urak egyenkint, ha ők tennének a nemzet határozatai ellen.

– Ezuttal aligha. Még nem látok embert, a kiért ez megtörténhessék. Az egész magyarországi párt közt nincs alak, a ki a harczvágyó népnek ideálja lenne; a főnökök elvesztek, Rákóczy convertált. Teleki tud pártokat megbuktatni, aláásni, de alkotni nem. Ő nem is katona, s oly helyre harczias ember kell. Ő hideg ész, és ott lángészre van szükség. Neki nincs missiója Magyarországért harczot kezdeni, neki csak érdekei vannak. Egyike a magyar főuraknak, ama fiatal bajusztalan ifju amott, Tököli Imre, Teleki leányát eljegyzé, hogy apját érdekeibe vonhassa. Meglásd, ő nem fogja ott végezni, a hol kezdte, őt csak egy eszme viszi: a hatalom, – és a sors forgandó, s az ő eszközei különbözők.

Forvalnak nem tetszett a hideg biztatás. E közben bevégezték az unalmas fölolvasást, s Bethlen helyére ült.

A fejedelem nagy kedvetlenül előadá az uraknak, hogy a miért összehivatta őket, azt majd Teleki Mihály uram szóval tudtokra adandja, s azzal kaftánjába burkolózva, trónja szögletébe húzta magát.

Teleki fölállt, megvárta, míg a népzúgás lassankint elcsendesedik s egy nyugodt tekintetet vetve Bánfira, szóhoz kezdett.

– Vitézlő karok és rendek! Tudvalevő dolog előttetek, a mik legközelebb Magyarországon történtek. Ha nem tudnátok, -216- csak szét kellene néznetek magatok körül, s látnátok e szomorú, kétségbeesés dúlta arczokat, mikkel gyülekezetünk megszaporodott. Magyarországi rokonaink azok: egykor nemzetünk virága, most annak hervadt levelei, miket a vihar messze földre elszórt. Ti nem tagadtátok meg rokonaitokat szerencsétlenségükben: megosztátok velük hajlékaitok, falataitok felét, s osztoztatok könyeikben. Oh de nem irgalomkenyér, és nem asszonyköny az, a miért ők hozzánk folyamodtak! Te Bocskai és te Bethlen! kiknek arczképeik oly néma szemrehányással tekintenek le reánk, kiknek diadalmas zászlói portól belepve függnek a fejedelmi trón körül, miért nem támadhattok fel újra, új alakban, hogy e zászlókat felragadva fülébe döröghetnétek a tétovázó ivadéknak: a számüzöttek hazát kérnek tőletek! A hontalanoknak hazájukat vívjátok vissza!…

Teleki itt megállt, mintha közbeszólásokra várna; azonban még mindenki hallgatott, érezve, hogy ez csak rhetorica. Teleki e hallgatás emphatikus modorát változtatni kényszeríté…

– Ti hallgatással feleltek szavaimra. Ez alkalommal «qui tacet, negat». Nem akarom hinni, hogy elhidegülés volna szívetekben, mely azokat nem engedi lángra gyúlni; ti tétováztok s erőtöket számoljátok. De tudnotok kell, hogy nem egyedül leszünk, kik a síkon fogunk állani. Az elfoglalt templomok, a gályarabságra vitt lelkészek sorsa fegyverbe szólítá Európa minden reformált fejedelmeit. Maga a belga király, kit sorsunk legkevésbbé érdekelhet, erővel szabadítá ki hitsorsosainak lelkipásztorait a nápolyi gályákról, s még Gusztáv Adolf kardja sem rozsdásodott meg hüvelyében. Sőt maguk a legkatholikusabb fejedelmek is, sőt még a Mahomed követői is ügyünk segítségére állanak készen. Ime a franczia király, ez idő szerint Európa leghatalmasabb uralkodója, nemcsak saját országában, sőt Lengyelhonban is seregeket gyűjt segítségünkre, s ha kelleni fog, bizonyára a zultán sem kételkedendik a kényszerítve kötött békét kettészakítani, vagy ha azt nem tenné is, -217- határszéli hadait könnyű lenne zsoldunkba fogadni. És most, midőn köröskörül hangzik a harczkiáltás, midőn mindenki fegyvert fogott, mi fogjuk-e azt hüvelyben hagyni, kik leginkább tartozunk ezzel rokonainknak, tartozunk önmagunknak is. A mi rajtuk megesett tegnap, megeshetik holnap rajtunk, s akkor mely ország lesz az, mely bennünket befogadjon? Azért hazámfiai, úgy hallgassátok meg a száműzöttek könyörgését, mintha helyükön magatok állanátok; mert bizony mondom nektek, hogy jöhet idő, mikor helyükön fogtok állni, s a milyen birái lesztek ti ő nekik, oly birátok lesz tinektek a sors!…

Teleki szavait végezve, Bánfi Dénesen feledé szemeit, mintha előre tudná, hogy az fog neki legelőbb felelni.

Bánfi fölemelkedék. Arczán meglátszott, hogy erőszakot akar tenni természetén s hideg vérrel fog szólani.

«Vitézlő feleim, mondá szokatlan csendes hangon. A szerencsétlenek iránti rokonszenv, s a régi ellenek iránti gyűlölet mind férfiakhoz illő szenvedély. De az országok életében a szenvedélyeknek nincsen játékuk. E helyen egyikünk sem rokon, sem barát, sem ellenség; egyedül hazafi, ki hidegen számít, mert a határozat egy ország sorsát fogja eldönteni, nem kérdezve azt, hogy hányan fognak sírni, hányan örülni felette?… Az a kérdés, hogy Erdély életét koczkára tegyük-e Magyarországért? hogy a mi vérünk föltámasztandja-e őt? – Ne hallgassunk szíveinkre, azok csak érezni tudnak, gondolkozzék a fő. – Most béke van Erdélyországban, a nép kezd boldog lenni, a városok kiépülnek, a gyászruhák lassankint eltünedeznek, s a vérmezők felett megérik a kalász. Most úr a magyar Erdélyországon belől, nem zsarol rajta adót semmi idegen, semmi ellenség, semmi pártfogó; nem szól tanácskozásainkba senki. A szomszéd hatalmak csak védelemmel tartoznak nekünk, a nélkül, hogy mi hódolattal tartoznánk nekik. Gondolkodjatok rajta, midőn mindezt koczkára tennétek. Ismét csatatérré alakulva akarjátok-e látni Erdélyt, hadsereggé jobbágyaitokat, s még kérdés: hogy győztes -218- hadsereggé-e? És ha volna is elég haderőnk, ki lenne vezére? Bethlen és Bocskai szellemét egyikünk sem öröklé; sem én, sem Teleki Mihály uram. Kiben bizhatunk magunkon kivül? XIV. Lajos szeszélyében? Az ő politikáját egy pár szép szem is könnyen megváltoztathatja, s midőn legmélyebben benne leszünk a bajban, közbejöhet egy kis versaillesi intrigua s mi egyedül maradunk a csatatéren.»

«Szobieszky pedig, folytatá Bánfi, nem fog a mi szép szemeinkért minden ok nélkül bele kötni a császárba, mostani szövetségesébe, sem a zultán nem töri meg oly könnyen esküjét, mint Teleki Mihály uram gondolná. Mi marad számunkra hátra? A kóbor tatárokat behívni Magyarországba? Bizonyára megköszönné a szegény magyar nép ezt a segítséget. A vitéz Zrínyi Miklós, a ki minden magyarnak ideálja lehet, mondott erre egykor egy mesét, megérdemli, hogy a későkor számára följegyeztessék: – A székelyt vitte az ördög a hátán; szembejön rá a szomszédja s megszólítja: hova komé? – visznek a pokolba; felel amaz. Ejnye, az bizony gonosz állapot; szól erre a másik. – De még gonoszabb is lehetne, viszonzá a góbé; ha tudniillik ő ülne az én hátamra, s sarkantyút ütne fel és én vinném őtet. – Értsen belőle a ki akar. Én ugyan nem igen tudnék válogatni; melyiktől féljek jobban; az egyik ellenségeskedésétől, vagy a másik barátságától? S mi fog következni e harczból? Ha győzünk a török által, lesz Erdély török basaság, ha legyőzetünk, leszünk osztrák provincia, míg most szabad ország vagyunk Isten kegyelméből. – – Magyarország sorsa azonban minden esetre javításra vár, s ezt én épen úgy szívemen viselem, mint azok, kik karddal hiszik meggyógyíthatni a beteget. Ez úton nem boldogulunk. Mennyi vér kifolyt már, és semmi eredmény! Próbáljunk más útat; hát nem volna a magyarnak annyi szellemi ereje, hogy ha valakit fegyverével le nem győzhetett, lelke hatalmával győzze le? Hódítsátok meg meghódítóitokat! Ti, kik ész, tetterő, vagyon és férfiúi -219- szépség dolgában a birodalom elsői vagytok, mért nem foglaljátok el azon legmagasabb helyeket, melyek benneteket megilletnek? Ha ti ott ülnétek, a hol Pázmán és Eszterházy ülnek, nem maradna üres szék Lobkovicz számára, melyre ő leüljön. Ha ti a helyett, hogy itt-amott apró eredménytelen csatákat vívtok, észszel és befolyással harczolnátok, boldoggá tehetnétek az országot, s vérébe sem kerülne. Rajtatok áll előidézni nagy Lajos korát, midőn az idegen fejedelem beleszeretett választott népébe, s magyarrá tudott válni s ő a nemzet által lett nagy és hatalmas. Ha ti előttetek a nemzet boldogsága az első, cseréljétek meg a szerepeket. Erdély rendei magukra vállalják kieszközleni a békét a császár és a nemzet között, visszaszerezni vagyonaitokat, rangjaitokat s én leszek az első, a ki erre segédkezet nyujtand – és bizonyára Teleki Mihály uram lesz a második. Ha azonban ez ajánlatunkat el nem fogadjátok, ám lássátok, mit cselekesztek? A mi azon jóslatot illeti, hogy ma nektek, holnap nekünk: hogy a ki Erdély határain hódító karddal belép, legyen az akárki, itt megfelelő erőre fog találni; de azt is fogadom, hogy e haderő senki kérelmére idegen ország határain botor merészséggel át nem lépend soha.»

– Tehát kegyelmednek Magyarország idegen föld, ugy-e? Kiálta föl egy gúnyos hang a tömeg közől.

Bánfi e közbeszólásra elveszté mérsékletét. Dühösen fordult azon szeglet felé, melyből a kérdés jött s ott az összecsoportosult magyarországiak hidegen megvető tekinteteivel találkozva, elfeledkezék magáról, a világ elfordult vele s kalpagját lecsapva, fölkiálta:

– Ti mondtátok! Igenis! Idegen ország voltatok ránk nézve mindenha: még több: mostoha gyermekek! Ti vétkeztetek mindig és mi szenvedtünk miatta! Mi harczoltunk és küzdelmeink gyümölcsét ti vesztegettétek el! A ti viszálkodástok háromszor döntötte sirba a hazát, Erdély háromszor támasztotta azt föl újra. Mi adtuk nektek a hősöket, ti adtátok nekünk az árulókat!… -220-

Ez utóbbi szavait már ordítva kelle elkiáltania Bánfinak, hogy a nőttön növő zajból kihallassék.

Nemsokára általános lett a fölkiáltás. A magyar urak fölugráltak székeikről, dühösen kiáltozva Bánfi ellen; s a komolyabb békepártiak aggódva csóválták fejeiket, Bánfinak e meggondolatlan kifejezése által a szenvedélyek terére löketni látva az ügyet.

Béldi fölállt, s többen, kik szerették volna helyreállítva látni a csendet, kiáltoztak: halljuk Béldit!

Ekkor egy fiatal ember rontott át a korlátokon s merész, neki hevült arczczal Bánfival szemben megállt, kezével Teleki székére támaszkodva. Ez volt Tököli Imre.

– Szót kérek én is! kiálta minden zajt túlcsengő hangon. Jog és törvény szerint nekem is van szavam e sorompókon belől; ha ti Magyarországban megtagadjátok édes anyátokat, s korlátokat húztok Erdély s ő közötte, felelek szavaitokra én! ép oly birtokos nemes Erdélyben, mint te büszke kis Isten itt, kinek apja szintén egyike volt azon hősöknek, kiknek nevében szidalmaztad az anyanemzetet!…

Béldi oda akart menni Tökölihez, hogy lebeszélje a szólásról, azonban ekkor valaki hátulról megfogá kezét s ő hátratekintve, megdöbbenéssel vevé észre vejét, Wesselényi Pált, ki egy szóra a mellékterembe hívta félre.

Béldi az előcsarnokba kilépett, mialatt Tököli rettentő szavai behangzák a teremet, túlharsogva a szűnni nem akaró zajt.

Az előcsarnokban lefátyolozott hölgy várt Béldire, ki midőn leleplezte arczát, Béldi alig ismerte meg benne leányát, Zsófiát, Wesselényi Pál feleségét, annyira megváltozott, bú és eltörődés miatt. Szép szemei ki voltak sírva.

– Földönfutók vagyunk, zokogá Zsófia, atyja keblére borulva. Magyarországi jószágainkat elvevék, férjemet kiűzék várából s halálra keresik.

Béldi elkomorodott. Lelkének rosszul esett e nem várt -221- balhír. Benn Tököli lázító hangja dörgött s Béldi már nem sietett vissza azt elnyomni.

– Maradjatok nálam, szólt elbúsult arczczal. Itt békében ellehettek, míg az ország sorsa megváltozik.

– Már késő; monda Wesselényi. Én Boham gróf, frank generalis zászlójához szegődtem közvitéznek.

– Ő nálad marad és özvegy lesz mindaddig, míg Magyarország vissza nem lesz víva!

Ezt mondva, Zsófiát Béldi keblére fekteté az ifju férj, megcsókolá homlokát s könytől száraz szemmel eltávozott.

Belül ordított a nép. Béldi zokogni látta leányát s valami keserűt érze keblén keresztülhevülni; hasonlatost a keletkező boszúhoz. Szinte jól kezdett neki esni, hogy ott benn harczot ordítanak s azon fokon állott, hogy kardját kirántva, ő – a békepárt főnöke – az országgyűlésbe rohanjon és fölordítson: Harcz! harcz! és visszatorlás!

E pillanatban egy öreg, halálsápadt embert vezettek be az előcsarnok ajtaján az apródok; ki Béldit megismerve, oda futott hozzá s reszketeg hangon megszólítá:

– Én vagyok, hebegé el-elhaló szóval a beteg agg, Benfalva utolsó lakója. A többit mind kiölte a harcz, az éhség, a döghalál. – Én maradtam utoljára. – Utánam üres maradt a hely. – Érzem én is, hogy megoszlattatásom közelget. – Elhoztam, hogy kezedbe adjam helységünk pecsétnyomóját – és harangját; – add át az országnak; – tétesse archivumába; – s irassa alájuk: «ez volt Benfalva harangja és pecsétje, mely faluból az utolsó lakó is kihalt».

Béldi csüggedten ejté le kardmarkolatáról kezét. Azután lefejté nyakáról leánya karjait és monda neki: -222-

Azzal elvéve a haldokló öreg kezéből a pecsétnyomót, visszasietett a terembe, a hol Tököli épen akkor végzé el beszédét, irtóztató hatást gerjesztve mindenütt. A franczia követek kezeit szorongaták.

Ekkor a tábla végén megállt Béldi s a kezébe adott pecsétnyomót letevé az asztalra.

– Ime, szólt fölindult hangon. Egy kipusztult falu – utolsó haldokló lakója által – itt küldi az országnak hivatalos pecsétjét… Ily falu van Erdélyben elég, s időjártával lehet több is. Éhség és háború elpusztíták országunk legszebb részeit… Urak, e pecsétnyomót ne feledjétek ki trophæumaitok jelképei közől.

E szavait csaknem suttogóan ejté ki Béldi, s mégis meghallák azt a terem minden szögleteiben, oly nagy vala a csend. Az emberek arczain borzadás futott végig.

– Künn az ajtó előtt valakit sírni hallok… Folytatá Béldi reszkető ajkakkal. Az édes leányom ott, Wesselényi Pálné, kit hazájából elűztek, s ki zokogva veté magát lábaimhoz, hogy sorsáért engedjem föléledni a visszatorlást… És én azt mondom tinektek: sírjon leányom! pusztuljon el ő, pusztuljak el én, ha kell családommal együtt! de Erdélyt ne érje az átok; Erdélyben kívülem senki szeme se legyen nedves az én bánatom miatt. Én, ha mindenki beleegyezett is, ellene mondok a harcznak… Urak, – e pecsétnyomót, – s majd a többit is, – el ne feledjétek diadalaitok jelei közé tenni.

Ezt mondva, Béldi leült; s már rég elhangzának szavai, a teremben mégis halotti csend uralkodott.

Teleki ez elhallgatást Béldi iránt támadt ellenszenvnek tulajdonítva, nagy bíztában fölállott, s a rendeket szavazásra szólítá. Ezúttal azonban roszul tapinta a közérzület üterére, mert a rendek legnagyobb része, az utóbbi jelenettől -223- áthatva, a békére szavazott. Ily nagy vala Béldi és Bánfi befolyása az országra még ekkor.

Teleki zavarodottan tekinte leendő vejére. Az keserű hangon dörmögé, öklét összeszorítva, könyező szemekkel:

Az oszló sokaság között Forval és Bethlen Miklós ismét találkoztak egymással.

– Tehát vége azon reménynek, hogy Erdély fegyvert fogjon, szólt lehangoltan a franczia.

– Sőt most kezdődik a remény, viszonza ez, barátja vállára ütve. Láttad ezt a fiút beszélni?

XVI. A LIGA.

Régi jó szokás szerint minden ünnepélyt lakomával kell befejezni; a zajongó országgyűlést még zajongóbb vendégség követte, melyben szintén Apafi Mihály uram elnökölt s e helyen méltán, miután a krónika szerint egy ülőhelyen kevés volt neki elfogyasztani egy veder bort.

A bor nemcsak a szerelemnek, hanem a gyűlöletnek is ad tüzet. Ha nők vannak az asztalnál, ott vigyázzunk szívünkre, de hol csupa férfiak ülnek együtt, ott fejünk forog veszélyben.

Ebéd után, erdélyi szokásként, állva folytaták az ivást, a beszéd így könnyebben foly, s a fejedelem sorba járt az urakat unszolni, saját kezével nyújtva neki a tele serleget s nem szünve a kinálgatással: «igyék kegyelmetek: az én egészségemért, az ország javáért, s Isten tudja mi mindenért?» -224-

Az urak jó kedvben voltak, jó kedvükből össze-összekaptak, megint kibékültek; csak egy ember volt józan, ki soha sem szokott inni, Teleki Mihály.

Teleki ott járt a versengő és mulatozó urak között s régóta kerülgette Bánfit.

A mint meglátta őt a főúr maga körül sompolyogni, kötekedve fordult feléje.

– Be szomorú kegyelmed, szólt bántó kaczagással, mint a kinek porba esett a palatinussága.

Telekinek csak ez kellett; mosolygással, melyből halálos tőr nyilalt elő, viszonza:

– Az nem méltóságod érdeme. Ha Béldi Pál nincs, kegyelmed separatum votummal marad. Hanem hiába, oly tekintélyes ember előtt, mint Béldi Pál, meg kell hajtanunk fejünket. Az ő szavai ámenek az országban.

Teleki mély áhitatot színlelve hajtá meg fejét, mérges tőrt döfve a büszke főúr szívébe; kit semmi sem sérthete meg úgy, mintha valakit magasabbnak hittek, mint ő, és épen azt, a ki azt megérdemelte.

Innen Béldihez fordult Teleki, s azt egy ablakmélyedésbe vonva, nagy szeliden beszélgetésre hívá föl.

– Én kegyelmedet mindekkorig igen nemeslelkű férfinak tartottam. E mai naptól fogva kétszerte nemesebbnek tanultam ismerni; bárha saját káromon. Az országgyűlés csak azt tudja, hogy kegyelmed leánya iránti szerelmét tagadja meg, midőn a békére szavazott. Én azt is tudom, hogy kegyelmed megtagadta ugyanakkor Bánfi elleni gyűlöletét.

– Tudom miért titkolja kegyelmed e gyűlöletet, mert azt hiszi, hogy okai nincsenek tudva mások előtt… Oh barátom, mi, kik férjek vagyunk, jól tudjuk, hogy egy kardcsapást meg lehet bocsátani, de egy csókot soha!

Béldi összerezzent s nem tudott mit válaszolni ez embernek, -225- ki a féltés legfájóbb tövisének hegyét törve benn szivében, őt mosolygó arczczal hagyá magára.

E perczben büszke arczczal jelent meg Béldi háta mögött Bánfi, kiben forrott a vágy Béldivel éreztethetni büszkeségét s kereste az alkalmat, mint köthessen bele?

Béldi nem vette őt észre, s a mint a fejedelem épen odavetődék egy pompás turquoissal kirakott serleget tartva kezében s familiaris barátsággal kínálva: Igyék kegyelmed, Béldi azt hivé, hogy a kinálás egyedül őt illeti s nem is sejtve, hogy valaki más is nyúl a serleg után, elvevé azt a fejedelem kezéből s ráköszöntve fölhajtá, a midőn épen Bánfi is kinyújtá az után kezét.

Bánfi biborvörös lett mérgében s dölyfösen fordulva Béldinek, sértő hangon reá rivallt:

– Hátrább az agarakkal székely! Megbecsülhetnél engemet, a ki az ország generálisa vagyok, s ne vennéd el az orrom elől a serleget. Elhitesd magaddal, hogyha így haladsz a dölyfben, keresztül esünk egymáson.

Béldi más kedélyállapotban szokott szelíd modorával kimentette volna tévedését; de most neki is kedve támadt szembeállni. Nyugodt arczczal végig nézett Bánfin s csendes haraggal viszonza:

– Elhigyjed Dénes: nehéz székely vagyok; ha fölül találok rád esni, úgy megnyomhatlak, hogy nem emeled föl többet a fejedet.

– Eh! Mit bolondoskodtok! Kiálta a fejedelem közbelépve. Csodálkozom kegyelmeteken. Igyatok most. Inter pocula non sunt seria tractanda. (Poharak közt nem kell komoly dolgokat vitatni.)

Ezzel összeerőlteté Apafi a két főurat s kezet fogatott velük egymással s azután megnyugodva odább ment, azt gondolva, hogy csak ittas koczódás volt az egész.

Teleki azonban észrevevé, hogy e jelenet után mindkét főúr elhagyá a termet, s nemsokára megtudá, hogy Fehérvárról is rögtön eltávoztak, sikerülni hagyva a miniszter további terveit. -226-

– Igyatok urak! Legyetek vígan! Kiálta Apafi. S ne szökdössetek el egyenkint. Ki ment el innen ismét?

– Na jól van. Szegény régen nem látta már a feleségét, hadd menjen, hát még ki?

– Haza ment uralkodni; szólt gúnyosan Székely László, Telekinek egyik teremtménye.

– Nem nyughatik oly helyen, a hol magánál nagyobb embert érez; toldá utána Naláczi.

– Nem is szükséges az neki, szólt közbe Teleki, az athname nélkül is tud ő uralkodni Erdélyországon. A mit ő parancsol, azt tenni kell az országnak, a mit az ország parancsol neki, azt ő megvetéssel utasíthatja vissza.

– Pedig úgy van. Mi harczot akarunk. Ő nem akarja, s nekünk hajolnunk kell. Mi békét akarunk, ő fölkerekedik s maga kezére háborút visel szövetségeseinkkel. Mienk a trón, övé az ország.

– Azt izeni, szólt Naláczi nagy készen, hogy ha az ország a gyalui jószágot visszakéri tőle Zólyomi számára, adja neki cserébe e helyett a szamosújvárit.

– Mit? Kiálta fel a fejedelem. Azt, mely az én élelmemre van rendelve az országtól? az én fejedelmi birtokomat? Ez ember megőrült!

– Ezt mondta és nem adja különben, ha mindjárt ma behozza is Zólyomit a török. -227-

– Ami a fejedelem sérelme, szólt közbe Teleki, azt elhalaszthatja nagyságod, a mikorra tetszik; de nem lehet ujjainkon keresztülnéznünk azt, a mit a néppel, a nemességgel cselekszik. Ime legközelebb nemes Szentpálinén minő hatalmaskodást követett el; – a szegény özvegynek ősi háza szúrta a szemét a nagy úrnak, hogy palotája elől elfogta a kilátást s kapta magát: kibecsülteté belőle a szegény asszonyt. Az országtanács oltalomlevelet írt számára, s a főkapitány úr széttépte az oltalomlevelet s a szegény özvegynek egyetlen birtokát, ősi nyugalmas lakhelyét erőhatalommal szélylyel szóratta, s azt mondá, hogy építse fel az ország, ha neki tetszik. – Uram, az ilyen tettért rendes időkben a fejét szokta veszteni az ember!

– De ez még mind semmi, folytatá Teleki. Egyesek sérelme elenyészik ott, hol az ország sorsa forog kérdésben. E nagy úr oly szépen tud beszélni a békesség áldásairól, s íme, nézzük, mint munkálódik ő ennek fentartásán? kiveszi a mi kezünkből a kardot, befogja szánkat, hogy ne is szólhassunk, midőn a rácz fölégeti Kecskemétet, leöldösi lakosait, midőn templomainkat jezsuiták foglalják el – s ő maga hadat gyűjt, s a törököt ingerli harczra az ország ellen s mi nem győzzük fizetni az ajándékot az ő versengései miatt. Most egyszerre három levél érkezett hozzánk, egyik a váradi basától, másik a budai fővezértől, harmadik a szultántól, melyben mind vagy elégtételt követelnek Bánfi Dénesen a váradi basa megveretéseért, vagy háromszáz erszény pénzt. Ime arról szó sem lehetvén, hogy Bánfitól elégtételt adjunk, gondolkozhatik nagyságod, hogy honnan teremtsen elő ennyi pénzt?

– Sehonnan! Kiálta fel Apafi dühösen, az asztalhoz vágva poharát. Megmutatom, hogy elégtételt fogok adni -228- akárki felett; habár két akkora legyen is, mint Bánfi Dénes uram!

– Akkor szeretném, ha megismertetne nagyságod ez elégtételadás módjával, mert azt tudjuk, hogy Bánfi, ha hivatni fog, meg nem jelenend; ha erővel akarunk rámenni, megmutatja, hogy erősebb, mint maga az ország: felülteti a vármegyéket, a végvárak hadait s akkor úgy járhatunk, mint Csáky László uram, hogy ő fogja el a végrehajtó birákat, s csúffá tesz bennünket.

– Azért első tanácsosunk kegyelmed, szólt Apafi felboszantva, hogy az ily esetekben tudjon tanácsot adni.

Apafi ittassága daczára is visszarettent az eszmétől, s hátravetve magát karszékében, merően tekinte Teleki Mihályra.

– Nem szégyeli magát kegyelmed; szólt dörmögve, a hogy mámoros emberek szoktak dörmögni meg-megszakgatva; szabad nemes ember ellen alattomos összeesküvést indítványozni? Titokban kötni ellene, az ország minden alaptörvényei ellen?

– A szégyen nem engem illet, válaszolt Teleki állhatatosan. A szégyen ott van, hogy az ország nem bir elég hatalommal egy lázadót kérdőre vonni; hogy van ember a hazában, a ki nyiltan daczolhat törvényekkel s kinevetheti a fejedelem határozatait. Ha ily esetben nincs egyéb eszköz a jus ligatumnál, az nem nekem szégyen, hanem a fejedelemnek.

Apafi haragosan kelt föl s végig járt a teremben. Az urak mélyen hallgattak.

Naláczi és Székely egymás szemébe mosolyogtak. A fejedelem -229- fogva volt ez eszme által. Teleki inte Székelynek, hogy íróeszközöket és pergament hozzon s azokat maga elé téve felelt:

– Rögtön felteszszük a vádpontokat, melyek Bánfi ellen szólnak, s ezeket nagyságod aláírva, titokban az ország urait megnyerjük, hogy Bánfinak törvénytétel előtti elfogatásában megegyezzenek s a ligát aláírják.

– Itt úgy veszem észre, nem bízik senki magához, hogy első legyen, a ki nevét a kötés alá írja. Nekem azonban megvan arra az emberem, a ki mind tekintélyre, mind hatalomra egyedül képes Bánfi ellen magát fölemelni, s a ki ha aláírta magát, a rendek mind követni fogják.

– Úgy értettem, hogy ő nem szereti az ujjhúzást senkivel, ő békességes férfiú.

– De én ismerem az ő fájós oldalát, a melyhez ha kis újjal nyúlnak is, ököllel fog felelni, s a bárányból oroszlán lesz. Én rá fogom őt venni, hogy…

E pillanatban megnyílt az ajtó, s mindenki álmélatára a fejedelemasszony lépett a terembe.

Ezúttal nem volt megjelenése a véletlen játéka; arcza fölindulásán látható volt, hogy jól tudja, mi folyik itt a teremben. Az urak megzavarodtak, még Apafi is mámoros ingerültsége daczára annyira megdöbbent neje halavány arczától, hogy hebegve súgá Telekinek:

Csupán Teleki maradt magánál, s a helyett, hogy az írást eltenné, még jobban kiterjeszté.

– Mit csinálnak kegyelmetek? kérdé Apafiné sápadtan, kitörésre hevülő kebellel.

– És egyszersmind kérdjük kegyelmedtől, ki adott kegyelmednek jogot bennünket háborgatni, midőn az ország legfontosabb ügyei fölött határozunk? folytatá Teleki keményen.

– Kegyelmetek az ország legfontosabb ügyei fölött határoznak, ismétlé Apafiné lassú hangon, éles szemekkel tekintve Teleki szemeibe; s azzal egyszerre kitörő, csattogó hangon kiálta föl: és poharak között! Kegyelmetek tanácsot tartanak az ország fölött, midőn az ország feje mámoros, hogy azután a jobbkezét összeveszíthessék a balkezével.

– Nagyságos uram, kegyeskedjék bennünket elbocsátani; a mint látjuk, ez már családi jelenet kezd lenni.

– Anna! kiálta föl Apafi, szégyentül és bortul hevesen, rögtön elhagyd e termet, mi parancsoljuk, s mától számítandó egy hétig előttünk meg ne jelenj.

– Jól van Apafi, veled nincs mit szólanom, te nem vagy magadnál; hanem önhöz van egy szóm, főtanácsos uram, a ki mindig józan. Kegyelmedet én emeltem ki a porból, én segítém oda, a hol mostan áll. Hálából kegyelmed ezért közém és a fejedelem szíve közé fúrta magát, hogy valahányszor férjemhez közelítni akarok, kegyelmedet utamban találjam. Kegyelmed kivevé a fejedelem kezéből a királyi pálczát, s pallost adott helyébe, hogy azzal kezdjen uralkodni, de tudja meg kegyelmed, hogy ha a fejedelem szívéhez nem hagynak férnem, pallosának állok útjába, s valahányszor le akarnak vele sújtani, a csapás és áldozat között engemet fognak találni! És te, két, cselédből -231- válogatott – zászlós úr, Székely és te Naláczi, kik magatok sem tudjátok, hogyan lettetek ily nagy urakká, jusson eszetekbe, hogy a hányszor fordul a kerék fölfelé, annyiszor fordul alá, s a mit itéltek ma másra, holnap az fog végrehajtatni rajtatok! – s ti többiek, mind ármányszövő főurak, kik reszkető szíveitekbe pohárral töltitek a bátorságot, gondoljatok rá és borzadjatok el, hogy azon serlegekben, miket kezeitek érintenek, nem bor, hanem ártatlanok vére habzik! Gyalázat mindnyájatokra, kik bort adtok a fejedelemnek, hogy vért kérhessetek tőle… És most, nagyságos uram, tegyen még két hetet száműzetésem idejéhez.

E szavakkal sebesen eltávozott a fejedelemnő. Az urak hallgattak, s nem mertek egymásra nézni. Teleki fölkelt, bezárta az ajtót, s tollát a tintába mártva mondá: Folytassuk, a hol elhagytuk.

XVII. EGY CSÓKÉRT EGY HALÁL.

Béldi Pál Fehérvárról egyenesen Bodolára ment vissza. Az egész úton gyötörte azon eszme, melynek Teleki szavai új életet adtak.

Egy csók magában véve oly ártatlan. De hogyha más is tudja, más is észrevette? Ez csak a polusa a gyanunak, mely körül a lélek egy egész pokolvilágot bekereng, találgatva, mi történt előtte, mi történt utána? – Más is tud róla! A férj azt hivé, hogy egy csók, melyről senki sem tud semmit, nem ejtett csorbát neje erényén, s ime, mások is beszélnek róla. Talán többről is? Tán, míg a férj jó helyre hiszi letéve becsületét, a világ rég a sárban hurczolja azt hahotázva, s e gúnyhahotának csak most jutott legelső hangja annak fülébe, a ki azáltal halálosan van sértve. És ez leggyűlöltebb ellensége miatt…

Az éjszaka is beállt. A lovak kifáradtak. Béldi nem engedett pihenni sehol, új lovakat váltott. Csak tovább, tovább! -232- – Minél hamarább otthon lehessen. Szeme közé tekinthessen azon nőnek, a ki őt így meggyalázta, és még ki tudja hogy? – De hát elég-e az: egy asszonyt sírni vagy meghalni látni, midőn férfi is van, a kin boszút lehet állni? Egy férfi, a ki mindig ellensége volt, azon időtől kezdve, midőn Bethlen Gábornál apródok voltak, s ki még e legfájóbb részét is felkereste szívének, hogy sértő kézzel nyúljon hozzá.

A vén cseléd megcsóválta fejét, egy mellékúton félretért, s az éjszakai kóborlásban úgy eltévesztette az útat, hogy egyszer kénytelen volt urának megvallani, miszerint nem tudja, merre jár?

Béldi reszketett nyugtalan érzelmek miatt. Körültekintve, az úttól nem messze gyertyavilágot látott meg s kedvetlenül parancsolá, hogy arra tartsanak.

Egy magános mezei lak volt ez, melynek udvarára midőn behajtott Béldi, a komondorok ugatására megjelenő háziurban az öreg Gyergyai Ádámot ismeré meg, egyikét legszivesebb ismerőinek, ki a mint meglátta Béldit, sietett ölelésére s magánkívül volt örömében.

– Hozott Isten édes öcsém, szólt innen is, túl is megcsókolva vendégét a jó öreg; nem is kérdem, mi jó szerencse vezérlett hozzám?

– Az igazat megvallva: eltévedtem. Kolozsvár felé tarték. Még az éjjel odább megyek, csak lovaimat pihentetem ki, ha megengeded.

– Ha csak izenet, úgy mit sietsz magad? Megírhatod levélben, s egy lovas legényem menten elviszi, te pedig itt maradsz.

– Igazad van, szólt Béldi, meggondolva magát; jobb is lesz, ha levélben irom meg. S azzal irószereket kérve, leült és irt Bánfinak. Az irás higgasztani szokta a gondolatokat, úgy, hogy a levél meglehetős mérsékelt hangon -233- ütött ki, tudtára adva Bánfinak, hogy őt Béldi bizonyos férfias ügy elintézése végett kihívja Szamos-Ujvárra. Béldi lepecsételé a levelet, s átadta Gyergyainak, megkérve, hogy legyen szíves azt elküldeni.

– Bánfinak irsz, édes öcsém? szólt ez, meglátva a levél czímét, hisz nemrég beszélhettél vele, mi sürgetős ügyetek van együtt?

– Emlékezel bátya, szólt Béldi, midőn Rákóczy György lovagjátékai alkalmával engem és Bánfit együtt vívni láttál?…

– Nagyon jól. Minden egyéb bajnokot leküzdtetek, csak egymással nem birtatok.

– Akkor azt mondád, hogy szeretnéd látni, ha komolyan menne, melyikünk verné le a másikat?…

– Öcsém, én nem tudom mit tartalmaz e levél? de arczodon látom, hogy mit gondolsz te? Még az apámtól hallottam, hogy a mely levelet haragunkban irunk, sohase küldjük el az nap, hanem tegyük vánkosunk alá, s alugyunk egyet rajta. A tanács nem rossz, fogadd meg és küldd el leveledet holnap, mert én ma el nem küldöm.

Béldi hajlott az öreg tanácsára: a levelet feje alá tevé, lefeküdt, elaludt és álmodott. Nejét és gyermekeit látta, közöttük volt, örült nekik és csak előálló szekerének zörgése költé föl álmából késő reggel. A legelső a mi kezébe akadt, Bánfihoz irt levele volt. Feltöré és újra elolvasá – s nagyon elszégyenlé magát, hogy azt ő irta. – Hol van az eszed, Béldi? kérdé magától mosolyogva: s azzal összetépte a levelet és tűzbe hajítá. Hogy kinevettek volna miatta, gondolá magában. Egy szerelemféltő vén bolond, a kinek öregségére jut eszébe gyermekei anyját félteni egy csók miatt, mely ittasan volt adva, s akaratlanul elfogadva! Milyen szarvat adott volna Bánfinak maga ellen, ha tudatá vele, hogy feleségét félti tőle. -234-

– Menjünk csak Bodolára; mondá nagy szeliden belépő csatlósának s azzal elbucsúzék házi gazdájától.

– Már elküldtem – – a kandallóba; viszonzá mosolyogva Béldi s egészen más érzelmekkel folytatá útját, mint a minőkkel megkezdé.

Bodolára érve, már messziről észrevevé a várfokon ráleső családját, kik, a mint hintaját megismerék, lefutottak eléje. Mire a vár alá ért, mind a parkban találta őket, nejét, gyermekeit, kik örömrepesve kapaszkodtak föl nyakába, s kiket ő egyenkint össze-vissza csókolt; legforróbban a kedves, őszintén mosolygó nőt, kinek látásával nem győzött betelni. Szemeit ragyogóbbaknak, orczáját mosolygóbbnak, ajkait édesebbnek találta, mint valaha.

– Milyen bolond az ember, gondolá magában Béldi; mikor nem látja nejét, minden rosszat képes róla föltenni, s ha szemei előtt van, semmi sem jut róla eszébe.

Ez örömében észre nem vevé, hogy egy idegen is van családja között, de nagy hamar sietett az figyelmét magára vonni. Egy szép délczeg török ifju volt az, nyílt, nemes tekintet, magyarhoz hasonló.

– Engem észre sem vesz kegyelmed, vagy tán meg sem ismer? szólt Béldi Pál elé lépve az ifju.

Béldi rátekinte, s úgy látszott, hogy ismerősöknek találja vonásait, de nevét nem meri rá fogni, mire kisebbik leánya, Aranka, ki enyelgve csüggött apja karján, gyermekes nevetéssel mondá:

Béldi szivesen üdvözölve nyujtá kezét az ifjunak, kinek megférfiasult vonásain nemes komolyság honolt.

– Apám külde hozzád sürgetős izenettel, monda Béldinek, ha nem jösz, épen utánad mentem volna. Ha családi örömeid végezted, szólíts, mert küldetésem sietséges.

Béldit meglepte az ifju komoly hangja, s a mint várába -235- ért, rögtön külön szobájába hívá, a hol az ifjú bég egy sárga pecséttel leragasztott s zsinórokkal átkötött tekercset adott át neki, melyet fölszakasztva, e szavakat olvasá belőle Béldi:

«Üdv és az ég oltalma rád és családodra. – Erdély sorsa veszélyben forog. A nagyúr föl van háborodva a harcz miatt, melyet Bánfi Dénes a váradi basával folytat; azt is mondják, hogy e főúr a római császárral levelez; rajta légy, hogy Bánfit korlátozza az ország; te még hatalommal bírsz. Ha a fejedelem nem fog vele birni, s parancsolni nem tud, a szultán megesküvék, hogy mind a kettőt elűzi az országból, s egy basára fogja Erdély kormányzását bízni.

A váradi és temesvári basák, a határvidéki fejedelmek és a tatár khán parancsot kaptak készen állani, hogy az első intésre minden oldalról Erdélyre rontsanak. Vessetek zabolát azon főúr szájába, mert a halál függ fejetek fölött egy pókfonálnál vékonyabb szálon. Jó barátod: Kucsuk basa.»

Béldi arcza elsötétült e sorok olvastára. Hiába verte hát ki fejéből Bánfi Dénes nevét, e levél újra oly gyülöletes alakban tüntette őt föl lelke előtt.

Összehajtogatá a levelet, s a komoly ifjunak néhány szóval megmondá válaszát.

– Add tudtul apádnak, hogy az érintett ügyet meg fogjuk előzni, az intést köszönöm.

Ezzel Feriz bég elhagyá Bodolavárt. Béldi egyedül maradt szobájában, feszült gondolatokkal járva alá s föl, s lelkében törődve a fölött, mi módon lehetne e veszélynek elejét venni? Nem talált ki semmit. Bánfi büszkeségétől nem lehete azt várni, hogy a basa elől hátráljon, kivált győzelme után és igazságos ügyében. És mégis, a haza javáért el kelle hallgatni az igazságos ügynek.

E töprenkedése alatt észre sem vevé, hogy valaki kívülről kopogtat ajtaján, ki is, midőn a harmadik izbeni kopogásra sem kapott választ, megnyitá az ajtót, s a mint Béldi -236- gondolataiból fölrezzenve odatekinte, – Teleki Mihályt látta maga előtt.

– Kegyelmed csodálkozni látszik jöttömön, szólt Teleki, észrevéve Béldi megdöbbenését, hogy alig egy napi távollét után ily hosszú utat tevék, hogy kegyelmeddel viszont találkozhassam. Azóta nagy változások történtek. Erdélyt veszedelem fenyegeti, melynek sietve kell elejét venni.

– Tudom, szólt Béldi, s a Kucsuk basa által irt levelet, az aláirást eltakarva, elolvastatá Telekivel.

– Istenemre, szólt a miniszter, kegyelmed még azt is tudja, a mit én nem tudok. A mit e tárgyról mondani akarok, az oly titok, melyet még a falaknak sem szabad hallaniok.

– Értem; szólt Béldi, s azzal csatlósainak meghagyá, hogy még a külső tornáczra se engedjenek belépni senkit s ablakai alá őröket állított, s azon fölül függönyeit is leereszté. Csupán egy szőnyeg-ajtó volt még a háttérben, mely egy magánfolyosón keresztül, minőket több magyar uri háznál lehete találni azon időben, felesége hálószobájába vezetett. Béldi elővigyázatból még azon ajtót is bekulcsolá.

– Még egyet. Fogadja kegyelmed becsületszavára, hogy ha azt, a mit tudtára adandok, nem helyeslendi, legalább titokban fogja tartani.

Erre Teleki egy sokszorosan összehajtogatott pergament vőn elő, s azt kibontva, Béldi Pál szemei elé tartá, de úgy, hogy kezeiből ki nem adta.

A Bánfi ellen irott liga volt az, a fejedelem által aláirva és megpecsételve.

Béldi arcza mind sötétebbre vált, a mint a ligát olvasá, -237- s azzal arczát félre fordítva, undorodva tolta el magától az iratot.

Teleki készülve volt ily feleletre, s elővéve ismeretes sophisticáját szólt:

– Béldi! Itt a szűkkeblű észleléssel föl kell hagynunk. Itt a czél forog kérdésben, nem az eszköz, s az eszköz csak azért legrosszabb, mert legutolsó; de legjobb azért, mert nincs egyéb. Ha valaki oly törvényellenes hatalmat szerzett magának a hazában, hogy a törvény karja nem elég erős többé őt itélőszéke elé vonhatni, az magának tulajdonítsa, ha a státus kénytelen ellene összeesküdni. A kit el nem érhet a bakó pallosa, annak megjelenik a bravo tőre! Bánfi Dénes a törvényeken kívül helyezé magát, midőn a fejedelem parancsait megvetette, midőn önhatalmából harczot kezdett. Ilyen esetben, midőn a nyilvános törvénynek nincsen tekintélye többé, a következés természetes: hogy titkos törvényt kényszeríttetünk kötni. Ha engem sért meg valaki, s a törvény nem tud elégtételt adni fölötte, nekem van fegyverem s ott lövöm le, a hol kapom. Ha az országot sérti meg valaki, s büntetni nem lehet, az országnak van jus ligatuma s ott fogatja el, a hol kapja. Ezt kivánja a közjó, erre kényszerít a közveszély!

– Az Isten keze szabad velünk, viszonzá Béldi; ha el akarja veszíteni hazánkat, meghajtjuk előtte fejünket s meghalunk nyugodt lélekkel, meghalunk szabadságunk védelmében. De minmagunk ne emeljük ősjogaink megrontására kezeinket soha, inkább tűrjük a bajt, mely e szabadságból ered, mintsem annak gyökerébe vágjuk a fejszét. Inkább hagyjunk jőni az országra harczot, háborút, mint összeesküvést a törvények ellen. Amaz csak a nemzet vérét ontja ki, ez megöli annak lelkét. Én ezen kötést rosszallom és ellene leszek.

Teleki Mihály e szavakra felkelt székéről s térdre esve Béldi Pál előtt s kezét égre emelve, e szókat mondá:

– Esküszöm az élő mindenható Istenre! a ki lelkem -238- üdvösségét úgy adja meg, életemet, feleségemet, gyermekeimet úgy boldogítsa, a mint én kegyelmed igaz, tökéletes barátja vagyok, s hogy tudom Bánfi Dénes minden törekvését, hogy kegyelmedet egész házával együtt el akarja veszteni, azért jelentem meg kegyelmednek, hogy ha a maga életét, feleségének, gyermekeinek megmaradásokat szereti, előzze meg a magára következő veszedelmet, s irja alá a ligát! Én a mit csak tudtam a kegyelmed és a haza megmentésére, saját veszedelmemmel sem gondolva, kimondám: én mentem lelkemet az Isten előtt.

Béldi nyugodt méltósággal fordult a tanácsúrhoz, s szilárd meggyőződés hangján mondá:

Néhány pillanattal később, hogy Teleki Bodolavárra érkezék, egy lovas hajdut látunk a várudvarra ügetni; András volt az, Apafinénak még mindig leghivebb cselédje, ki Béldiné után tudakozódva, annak egy levelet kézbesíte a fejedelemasszonytól, szóval is elmondva, hogy az annyival inkább sürgetős, minthogy Teleki hintaját megismerte az udvaron, melyet neki meg kellett volna előznie.

«Barátném! Teleki Mihály férjedhez utazott. Czélja Bánfi Dénest Béldi kezei által veszteni el titkos szövetség útján. A főurak összeesküdtek, hogy a törvényeket megcsorbítsák. Szerencsére csaknem mindenkinek van neje, s a nők szivéből még nem haltak ki a jobb érzések; én mindegyiket felszólítám, hogy férjeiket őrizzék meg Teleki Mihály ármányaitól. Óhajtom, hogy kegyelmednél találjak legnagyobb sükerre. Béldi legelső, a ki ha a ligába beleegyezett, a többi követni fogja: de ő a legbecsületesebb ember és legjobb férj. Számolok erődre, mindent elkövess. – Barátnéd Bornemisza Anna.»

Béldiné e levelet olvasva, csaknem összeroskadt. Teleki már szinte félóra óta beszélt férjével s a cselédek hirül -239- adák, hogy még a tornáczról is eltávolított mindenkit. A nő lelke megérte mindent. Megijedt, talán már minden késő? Férjéhez nem lehete férkőznie; mit tegyen? Ekkor eszébe jutott a magán-folyosó, mely hálószobájából férje szobájába vezetett, s a nélkül, hogy ijedelmén kívül egyébre hallgatna, hirtelen átfutott e folyosón s a szőnyegajtóhoz érve, megállt hallgatózni. Egyedül Teleki szavát hallá, mely mindig indulatosabban, néha kitörőleg hangzott elő. Átnézett a kulcslyukon s meglátta, mint térdel Teleki férje előtt s kezét égre emelve, igyekszik őt esküvéseivel rábeszélni.

Béldiné megrémült e látmányra: miért térdelhet a büszke, hatalmas ember Béldi előtt? mit esküszik oly szenvedélyesen? Egyszerre megüté füleit Bánfi neve; erre a nő elszörnyedt, elsápadt, s azon pillanatban, midőn Béldi azt felelé: legyen igazság és veszszen a világ: a nő nem értve a latin szavakat, azt hivé, hogy férje beleegyezett, s kétségbeesetten megragadá az ajtó kilincsét, s a hogy az nem nyilt ki, megrázta azt vad erővel, indulatosan kiáltva: «Férjem! szerelmes uram! szivem uram! ne adj hitelt Teleki szavának, mert el akar téged is veszteni!»

A férfiak fölijedtek a sikoltásra, s Béldi fölkelve helyéről, boszusan ment az ajtóhoz, s azt kinyitva, haragosan kiálta nejére:

Béldiné elveszté lélekjelenlétét, az ijedség nem engedé őt gondolkozni. Azon eszme, hogy férje bele talál egyezni Teleki czéljaiba, megfosztá őt helyzetének felfoghatásától.

Nem gondolt arra, hogy a legjobb férj szégyenleni fogná, ha az nyilvánosan bebizonyulna rá, hogy neje által kényszerítni hagyná magát, s csakhogy az ellenkezőt bizonyítsa, kész lehet saját meggyőződését elhagyni, melyet követett volna, ha nem erőszakoltatik rá.

E helyett Béldiné kitörő hevességgel rontott a szobába s férje lábaihoz rogyva, annak térdeit erőszakos vonaglással karolta át, s szenvedélytől dúlt hangon kiálta: -240-

– Szivem édes uram! A hatalmas Istenért. Ne higyj ennek az embernek. Ne hadd magad rávétetni általa, hogy az ártatlan vére a te fejedre szálljon! Te igaz ember voltál, te nem lehetsz bakó!

– Oh én tudom, mit beszélek. Én láttam őt előtted térdepelni. A ki Istent hisz, nem térdepel ember előtt. Ő Bánfi Dénest akarja általad elejteni; jaj nekünk, ha ezt megteszed: mert ha ő lesz az első, te a második!

Teleki fölfedezve látván titkát, haragba jött s indulatosan kiálta közbe:

– Ha az én nőm tenné ezt velem, kiverném szemeit agyából! Mikor valaki az én megmentésemre valami jó dolgot mondana, megköszönném inkább neki, minthogy a feleségemtől ilyen szégyent hagynék rajta elkövetni.

– Itt vagyok, ha megölsz is, ám lássad, itt életről és halálról van szó, itt családod nyugalma van koczkára téve s ahhoz nekem is van szavam, nekem is van jogom, én kérlek, én kényszerítlek! én nem javallom Bánfi elleni dolgodat.

Béldi szégyenlé e férfiui fensőbbsége elleni megtámadást s alig birta magát többé mérsékleni; és midőn neje Bánfi nevét kimondá, összerázkódott, mintha kigyó csipte volna meg.

– Úgy látszik, hogy a nők könnyebben meg tudnak bocsátani némely dolgokat, mint a férjek…

Béldi lelkén, mint a villám nyilalt keresztül az éles czélzat. Eszébe jutott a csók.

Elsápadt arczczal, szótlanul megfogá neje karját, s a nélkül, hogy annak sirásában egyebet találna a féltése dühét szító leheleténél, kihurczolá őt a szőnyegajtón, s azon kizárta. -241-

A nő ott maradt a küszöbön, hevesen zokogva s fennhangon átkozva a tanácsurat, s öklével verve a bezárt ajtót.

Béldi holthalaványan ült le asztalához s fogait összeszorítva, monda lihegő hangon Telekinek:

Béldi szótlanul vevé irótollát s nevét kemény vonásokkal odairta Apafi Mihályé alá.

A mint ez megtörtént, mégis egy vádló döbbenés ütött Béldi lelkébe. Kezét az irásra téve, komoly arczczal fordult Telekihez.

– Hanem azt kikötöm, szólt rekedt, tompa hangon: hogy ha Bánfi elfogatik, s magát fegyverrel nem védelmezi, a törvény rendes útján jog és igazság szolgáltassék neki.

– Úgy lesz minden, úgy lesz; szólt a tanácsúr engedelmesen s nyult az irás felé.

– Uram! Igérd meg azt, hogy Bánfit nem akarjátok alattomban megölni, hanem ha el leend fogva, rendes törvényszék előtt, szokott alkotmányos módon le hagyjátok folyni perét. Ha erről nem biztosítasz, akkor ketté szakítom az irást, s a fejedelem nevével és a magaméval együtt a tűzbe hajítom.

– Biztosítlak, én szavamra mondom. Igéré a tanácsúr, magában mosolyogva az emberen, ki gyönge addig, a míg áll, s csak akkor készül erős lenni, mikor már elesett.

Az aláirt ligával még az nap elment Teleki Csáky Lászlóhoz; onnan Hallerhez, onnan a Bethlenekhez; Béldi Pál nevét látván, mind aláirták azt, mert Bánfi Dénest mindnyájan gyülölik vala.

Az asszonyok minden háznál összevesztek férjeikkel és Telekinek mindenütt spectáculumokat csináltak, hanem azért a liga létrejött.

XVIII. A FELESÉG ÉS AZ ODALISZK.

Bánfiné ama kínos jelenet óta nem találkozott férjével. A sors úgy hozta, hogy Bánfinak szüntelen távol kellett lennie; alig jött meg a gyula-fehérvári gyűlésről, már Somlyóra hítták, a hol seregei állottak, farkasszemet nézve a törökkel. Azon nehány óráig, melyet házában tölte, neje elzárkózott előle, egyébiránt az udvari cselédség sem látta őt soha. Ki sem járt szobájából, és senkit sem fogadott el…

Egy napon Koppándon lakó Vitéz Gábor uramnak fia születvén, a nemes úr nem tudva semmit a Bánfi és neje közti feszültségről, mindkettőt külön meghívá a keresztelőre komáknak.

Ily meghivást el nem fogadni lehetetlen. A határozott napon Bánfi Somlyóról, Bánfiné Bonczhidáról Koppándra hajtatva, a keresztelő háznál találkozának, egészen tudtokon kívül.

Az első látásra visszadöbbentek egymástól. A hajlam rég kereste e találkozást, de a büszkeség mindig tiltá, s míg egyik érzelem örült, addig a másik boszankodott a véletlenen.

A baráti kör előtt úgy kellett viselniök magukat, hogy arczaikon senki észre ne vehesse, miszerint e találkozás náluk nem mindennapi dolog.

Az ünnepély és lakoma végeztével, mely késő éjszakára lőn befejezve, Vitéz Gábor uramnak gondja volt rá, hogy minden vendégét illő kényelemmel elhelyeztesse. A nők férjeikkel, fiatal leányok egy külön terembe, az ifjak a vadászszobába voltak elszállásoltatva. Bánfi Dénesék számára a külön kertilak készíttetett el, mely elkülönítve az udvari zajtól, legnyugalmasabbnak igérkezett. A házigazda kitüntető kedveskedésből szállítá őket ide. -243-

Ennyi ismerős előtt nem lehetett nekik haragot mutatniok, s kénytelenek voltak elfogadni az ajánlott szállást a sziveskedő házigazdától, ki saját maga kisérte őket odáig, kedélyesen tréfálkozva velük; s ott számos jóéjszakakivánás után magukra hagyá.

Két egymásba nyiló csendes kis szoba volt, melybe Bánfiék vezettetének. Oly nyugalmas, otthonias tekintetű szobácskák. Az egyikben vidor tűz pattogott magasra fölrakva a kandallóban, s a szögletben hosszú fali óra ketyegett csendesen. Az ágymenyezet brocatfüggönyei mögött, mik félig szét voltak vonva, oly nyugalmasan kinálkoztak a hófehér duzzadozó párnák, melyek fölrakott halmazára két kis piros szalagos vánkoska volt téve.

A másik szoba, félig a kandalló tüzétől megvilágítva, egy kerevetet engede látni, medvebőrrel beterítve, egyetlen szarvasbőr-vánkossal. Hihetőleg arra nem is számítottak, hogy ott is alugyjék valaki.

Bánfi szomoruan tekinté nejére. Most látta még csak, minő kincset birt e szép és nemes vonásokban, midőn azokhoz nem volt szabad közelítenie.

A nő szeliden, búsan, szemeit lesütve állt Bánfi előtt. Az ő szivében is annyi áruló indulat szólt férje mellett; a büszkeség, a sértett női erény, ez a hajlatlan biró, már szinte ingadozni kezdett. A nemes kebelben nem gyűlölet váltja föl a szerelmet, hanem fájdalom.

Bánfi közelebb lépett hozzá és neje keze után nyulva, azt megszorítá. Érzé, hogy az reszket, de azt is érzé, hogy az vissza nem szorítja.

Még többet merészelt: magához ölelte gyöngéden, megcsókolá homlokát, aztán arczát és ajkait. A nő engedte tenni, de nem viszonzá. Pedig ha föltekintett volna férje szemeibe, a bánat legőszintébb könyét látta volna azokban ragyogni.

Bánfi szótlanul, sohajtva ült le egy karszékbe, Margit kezét kezében tartogatva, s csak egy nyájas szó kellett -244- volna nejétől, hogy annak lábaihoz omoljon s sirjon előtte, mint egy bűnbánó gyermek.

Bánfit fájdalmasan érinté e szavak hidegsége. Nagy melle reszketeg sohajtól emelkedett, szemei bánatosan tekintének Margit mosolytalan arczának elzárt paradicsomára. Fölkelt a székből szomorúan, ajkaihoz voná neje kezét s alig hallhatóan suttogva: «jó éjt», ingadozó léptekkel a mellékkamarába eltávozott, behúzva maga után a kettőjük szobáit elzáró ajtót.

Bánfiné vetkőzni készült, s a mint magános fekhelyére tekinte, valami fájdalmas érzés állta el szivét, zokogva veté magát vánkosára s mintha nem nyughatna ottan keble háborgásától, fölkelt ismét, egy széket vont a kandallóhoz s oda leülve, arczát tenyerébe hajtá s e helyzetben maradt, mélázva, ábrándozva, álmodozva.

Lehet-e annál nagyobb fájdalom, mint mikor a szív küzd önérzelmei ellen? Mikor a nő meggyőződött arról, hogy szerelme ideálja, kit Istene után imádott, nem egyéb mindennapi embernél? s annak, ki őt oly nemesen szerette, csak megvetésére érdemes? És mégsem tudja őt nem szeretni! Érzi, hogy gyűlölnie kell, s nem tud megválni tőle. Tudja, hogy nem élhet nála nélkül – és szeretne érte meghalni – és az alkalom nem jő a meghalásra.

Csak egy be nem zárt ajtó választja el őt tőle. Alig vannak néhány lépésnyire egymástól. E távolság milyen kevés és mégis milyen sok! Hallhatja sohajtásait; annak sem jő álom a szemeire, hozzá ily közel, kit oly keserűen megbántott. Minő boldogság volna e nehány lépésnyi közt elhárítani, pihenni egymás keblén, felelni egymás sohajára. De a megbocsátás lehetetlen; a szív ugyanazon pillanatban ohajt és iszonyodik, szeret és utál! -245-

– Te magad mondád, hogy váljunk el, mikor még sziveink vérzeni fognak egymásról leszakadva. Miért nem teszed tehát? Miért sohajtasz, ha látsz? miért csókolsz meg? e sohaj, e csók nekem fáj, szívemet bántja. Váljunk el. Te akarod.

A kandallóban parázszsá égett a tűz, a vereslő zsarátnok fölött alig tánczolt még egy halavány el-elváló lánglobogvány, mint a kiégett szenvedély utolsó gondolata. A szoba köröskörül mindjobban elsötétült, a parázs fényében csak a busongó nő alakja volt megvilágítva, tenyerébe hajtott fővel, mint egy a sírok fölött gyászoló márványszobor.

Egyszerre az éj és a gondolatok csendjében úgy tetszék, mintha a folyosó felőli ajtó előtt, melyen bejöttek, halk csoszogás és suttogás hangjai közelednének.

Bánfiné hallotta azokat, de úgy volt, mint ki előálmát aluszsza; hall, de nem figyel arra, a mit hallott: tudja, hogy mi történik körüle, de nem gondolkozik róla.

A suttogás az ablak előtt is kezde ismétlődni, s úgy tetszék, mintha abba itt-ott halk kardcsörrenés is vegyülne. A nő azt hivé félálmában, hogy fölkelt és az ajtót bereteszelé. Csak álomképzelődés volt ez; az ajtó nyitva maradt.

Ekkor valaki a kilincshez ért s a nyikorgás hangjára Bánfiné azt álmodá, hogy férje lépett ki hozzá s engesztelő hangon beszélve könyörög. Az álmodó kimondhatlan iszonyatot érze, a mint ez alak mágneses gőzkörébe lépett. Váljunk el Bánfi! akará a nő mondani, de a szó megfagyott ajkain. Ekkor az álom-alak suttogva monda: «én nem vagyok Bánfi, hanem a bakó!» s kezével megfogta a nő kezét. -246-

Mindkettő ismerős volt előtte. Az egyik volt Kornis Gáspár, marosszéki főkapitány, a másik Daczó János, csiki főkapitány, kik most fenyegető arczczal álltak előtte, meztelen kardjaik hegyét a nő mellének szegezve.

Az előálmából fölriadt nő még alig birt különbséget tenni ébrenléte tárgyai között, s rémületében megbénult lelke nem hagyta szóhoz jutni.

Egyszerre azonban észrevevé az ajtón keresztül a folyósót elállott fegyveres népet s hirtelen magához látszott térni lélekjelenléte. Eszméi utolérték a fenyegető percz jelentőségét s a mely pillanatban Daczó újra fogcsikorgatva kérdé tőle, hol van Bánfi? a nő egyszerre fölugrott székéből s gyorsabban a kimondott szónál, azon ajtóig futott, mely férje kamráját elzárta s a kulcsot hirtelen ráfordítva, minden erejéből kiálta:

Bánfiné azonban ritka lélekjelenléttel a kezében levő kulcsot hirtelen a kandalló tüzébe vetve sikolta:

Daczó ki akarta kapni a tűzből a kulcsot, s kegyetlenül megégette kezét, erre sokszoros dühében a kiáltozó asszonyra rohant kivont karddal, hogy keresztül döfje, azonban Kornis visszatartá kezénél fogva.

– Csendesen, uram. Nekünk a nőt megölni nincs utasításul adva, s az nem is volna hozzánk illő tett: siessünk inkább az ajtót betörni.

Erre mindketten az ajtónak feszíték vállaikat. Daczó káromolva, kiáltozva valamennyi ördögöt, míg Bánfiné -247- térden állva imádkozott Istenhez, hogy férjét engedje megmenekülni.

Bánfi szinte azon perczben szunnyadt el, melyben felesége. Neki is gyötrő álma volt. Börtönben hivé magát, s azon pillanatban, midőn Margit fölsikoltott, ijedten ugrék föl s minden gondolkozás nélkül fölszakítva a mulatólak ablakát, a kertbe kiszökött.

Hirtelen széttekinte. A ház minden oldalról körül volt véve fegyveres székelyektől, a kert hátulját egy széles árok zárta el, tele megzöldült esővízzel. Egy csomóban négy vagy öt csatlós állt gyalog tömegek közt, fölnyergelt paripákkal, mikről a kapitányok szállottak le.

Nem volt gondolkodásra való idő. Bánfi a sötétben hirtelen oda futott a csatlósok közé s egyet közülök ököllel főbeütve, hogy orrát, száját elborította a vér, annak paripájára felszökött s a kengyelvasat a ló oldalába vágta.

A csatlós ordítására, ki a ló alá esve nem szünt meg annak kötőfékét kezében tartani, odarohantak a körül lézengő székelyek vad kiáltozással.

Bánfinak hirtelen eszébe jutott a nyeregkápába nyúlni, a honnan sohasem szoktak hiányzani a pisztolyok, a mint azoknak agyát kezeiben érzé, hirtelen a kétfelől elébe tolakodó tömegek közé lőtt velök, az erre támadt zavar, ordítás és sikoltás alatt neki ágaskodtatva a bőszült paripát, keresztülnyargalt a kerten. A csatlós még mindig nem bocsátá el kezéből a paripa kötőfékét, hanem hurczoltatta magát a földön általa, míg végre egy fatörzsbe vágta fejét, s eszméletlenül ott maradt. Erre Bánfi neki ugratott az ároknak s egy merész szökéssel keresztülszöktetett rajta. Üldözői nem merték ez ugrást utána csinálni s elébb a kapura kellett kerülniök, mialatt Bánfi nehány száz lépésnyi előnyt kapva, neki ereszté az üldözés zajától megbőszült paripát s engedte azt vágtatni hegyen-völgyön keresztül, a merre neki tetszett.

– Oh átkozott némber! ordítá Daczó, öklével fenyegetve Bánfinét, midőn megtudta, hogy férje megmenekült. Te vagy az oka, hogy Bánfi kiszabadult kezeinkből.

A dühödt székely nép elszalasztva a férjet, villogó fegyverekkel rohant az asszonynak, őt meggyilkolandó. Halál reá! halál fejére! ordíták bőszült haraggal.

– Öljetek meg! örülök meghalhatni! szólt Margit magát térdre bocsátva előttük. Nem volt több óhajtásom, minthogy érte halhassak meg. Isten velem.

– Takarodjatok innen! kiálta hirtelen közbe Kornis Gáspár s leverte kardjával a székelyek fegyvereit, hosszú palástjával betakargatá a térdeplő asszonyt. Nem szégyenlitek magatokat? Egy asszonyt akarni megölni. Te tatárnál is pogányabb had! Menjetek Bánfi után, ha elszalasztottátok.

– Megöljük! megöljük! ordítának a góbék, taszigálva Kornist a nő elől.

– Ejnye beste fiai, hát ki parancsol itten? Hát nem kapitánytok vagyok-e én, mi?

– Nekünk ugyan nem. Szólt visszapattogva egy makacs lúfő székely, köpczös vállait rángatva; nekünk Bethlen Miklós uram a kapitányunk, az pedig nincs itt.

– No hát menjetek utána. Most pedig azt mondom, hogy a ki ebből a szobából ki nem takarodik, azt tüstént kolbásznak aprítom.

A székelyek erre megrőkönyödtek, míg valaki hátul elkiáltá magát: «jerünk Bonczhidára!»

Erre a többi is utána ordítá: jerünk Bonczhidára; s nagy káromkodás és rendetlenség között eltávozának.

Kornis Gáspár pedig rögtön kocsira téve Bánfinét, Bethlen várába viteté, mely akkor Béldi Pál tulajdona volt, remélve, hogy Bánfi is szelidebben fogja viselni magát, azt tudva, hogy neje fogva van.

A fejedelem parancsából Bánfi ellen fölültetett székely had azalatt megérkezék Bonczhida alá. A kastély porkolábjának előmutatva a fejedelmi parancslevelet, az minden ellentállás nélkül megnyitá előttük a kapukat, a holott egy csapatot elhagyván Daczó János, meghagyá az ott maradóknak, hogy ha Bánfi haza találna vetődni, őt rögtön elfogják, maga a többi hadakkal kiment Örményesre, a hol szintén kastélya volt Bánfinak, őt ott keresendő.

A Bonczhidán maradt székelyek, a mint megérezék, hogy kapitány nélkül maradtak, nosza úrrá tették magukat az elfoglalt kastélyban; elébb csak a tornáczokba tolakodtak be, azután követelni kezdték, hogy a belső szobákat is nyissák meg előttük.

A kulcsár vonakodott és bebizonyítá, hogy azt neki semmi oka sincsen tenni, és kérte a nemes urakat, hogy maradjanak az alkotmányosság korlátai között.

Erre előállt a föntebb tisztelt köpczös lúfő, s kilencz szál szőke bajuszát végig pödörítve, ragyás képét a kulcsár orrához közel vivé, mondván:

– Micsoda he? Te összeesküvő vagy. Te itt rablóbandákat rejtegetsz a bezárt szobákban. Ki vele! vagy felgyujtjuk a házat.

A kulcsár meg is szeppent, meg is haragudott, e kettős indulatban fölnyitá a székelyek előtt a szobákat, hogy ám nézzék meg, miszerint ott senki sincsen rejtegetve.

Azok bámulatos lelkiismeretességgel fölkutattak minden zugot, még oly helyeket is, hová más gondolni sem tudna, ágyak alját, almáriumokat, bebujtak a kályhákba a lyukon s kijöttek az oldalán; kihányták a könyvtárból a foliánsokat, mintha azok közé is elbujhatott volna valaki, s miután ily rendben minden szobán végig mentek, végre benyitottak Bánfiné hálóteremébe.

– Nené! – ott ül Bánfi! kiálta föl a góbé, elébb visszahőkölve Bánfinak élethíven talált arczképétől, azután pedig neki rohant s dárdájával kiszúrta szemét.

– Hát az a szép asszony ott tán a felesége? kérdé a -250- mellette lévő képre mutatva. Ejnye bizony, majd megtaláltuk ölni, nem tudtuk, hogy ilyen szép. Gyerünk innen komék, ezt a szobát ne zavarjuk föl, mert ez szép asszonyé; s azzal kiterelgetve társait a szobából, egy darab szenet vett elő a kandallóból a góbé s a szép fehér lazúros ajtóra fölirta öreg betűkkel: «ez a szép asszony szobája».

– Csak is azért, hogy ha le találunk részegedni, valami otromba ember részeg fővel be ne lépjen oda.

– Nem-e? Mondd csak még egyszer, hadd halljam. Tudod-e kivel beszélsz komé? Az én nevem Firtos Firi, s ha még egyet szólsz, úgy áthajítlak ezen a házon, hogy négy darabban esel le.

– Mit feleselsz annyit vele? kiálta egy hang a tömeg közől; dobjátok le az ablakon a jó embert.

Kétszer sem kellett azt mondani. A székelyek azonnal megfogadták a tanácsot s fölkapva a levegőbe a kulcsárt, azt minden rúgkapálózásai daczára kivetették az ablakon. A kulcsár talpra esvén, odább futott, mire Firtos Firi megharagudott, valahány kaktuszt és hortensiát kapott az ablakban, azt száraiknál fogva cserepestől mind utána hajigálta s azzal vad üvöltés között rohant le a sokaság a pinczébe.

Annak vasajtaját nem birva kinyitni, nagy hordókat hoztak elő s azokat megrakva kővel, lehengeríték a lépcsőkön, melyek rettentő dördüléssel szakíták be a vasajtót.

A roppant pincze tele volt mindenféle nagyságú hordókkal, melyeknek a székelyek neki esve, fenekeiket buzogányokkal beverték, vizsgálva, hogy mi van benne? A nagybecsű -251- borok kifolytak a pinczében; a székelyek tudtak inni jól, s a mit meg nem ihattak, kiöntötték.

A tömeg itt megrészegülve, ismét fölrohant, s míg helyette újak jöttek, betört a fényes teremekbe, vad dalolással vetve magát a fényes pamlagokra, a keleti szőnyegekre, neki taszigálva egymást tükröknek, bútoroknak, s keresve, hogy mi tréfát kövessen el?

Firtos Firi fölállt egy gömbölyű ébenfa-asztalra, hogy bajuszt fessen korommal egy középkori úri asszonyság arczképének; valaki meglökte alatta az asztalt, a góbé beleesett az üveges almáriomba, melyben a drágaságok álltak. Erre megdühödve, elkezdett hajigálózni mindennel, a mi a keze közé akadt; a pompás aranyserlegek, ezüst tányérok, szelenczék repültek egymás után a székelyek fejeihez, kik azokat ismét visszahajigálták.

Ez jel volt általános rombolásra. Ez a mania ragadós, csak egynek kell megkezdeni a pusztítást és a tömeg, mint ha megőrülne e látványtól, semmire sem kész oly hamar, mint törni, zúzni, szaggatni.

Egy percz alatt össze voltak törve a bútorok, a kelmék lehasogatva, a székelyek ezer darabra téptek mindent, a pompás öltönyöket, a drága prémes mentéket, palástokat; fölhasogatták a dunnákat s az ablakon kieresztve a pelyhet, az alantlevők ordítozták: «hó esik!» s erre azok is fölrohantak, tépni és törni, a mi még megmaradt.

A szép jasminokat összetépték bokrétának; a szőnyegekből, miket Bánfiné saját kezeivel hímzett, nyakravalókat szabtak.

Nem kellett a székelynek a rablás, neki csak pusztításban telt gyönyöre, földhöz csapta a nagybecsű órát, melyet csak egy évben egyszer kell fölhúzni s kerekeit megosztá kantárcsatnak, az ezüst tálakat megönté golyóbisnak s kilövöldözte a levegőbe.

Itt is mulatságos volt látni Firtos Firit, mint iparkodott kitudni, hogy mi mire való? Egy római antik urnát föltett a fejére sisaknak, egy csengetyűszalagot át kötött a derekán -252- öv gyanánt, s egy nagy Gutenberg-szobrot czepelt az ölében, azt állítva, hogy az nagyon jó lesz a somlyai szőlőhegyre Orbánnak.

Az összetört bútorok darabjait fölhalmozták a kandallóba s begyujtottak az ében-, mahagoni- és palisanderfák aranyértékű darabjaival. Ha egy falut fölgyujtottak volna, sem leendett drágább a tüzök ennél.

A tűz tetejébe pedig fölhúztak lánczon egy gyönyörűen kivert corynthi amphorát bográcsnak, azt teleaprították ürühússal s elküldék Firtos Firit, hogy hozzon nekik hozzá paszulyt, sót és hagymát; az hozott nekik kávét, czukrot és ezreket érő hollandi tulipán, jáczint és amaryllis hagymákat; azt mind marokkal hányták a bográcsba, s attól aztán majd megvesztek; minek az lett a vége, hogy Firit kidobták az udvarra.

A dühöngő székely nem szerezhetve magának más elégtételt, lenyargalt a pinczébe, hogy majd ott agyon iszsza magát, de ott ugyan már minden hordó szét volt verve s a bor bokáig ért; megsejt azonban egy mellék-pinczeajtót, azt egy fejszével beüti s nagy örömére egy egész sor hordót lát meg a kezébe kapott fáklya világánál. Mindjárt neki rohant az elsőnek s annak fenekét beütve, oda tartja a fáklyát, hogy mi ömlik ki belőle? Látja, hogy puskapor. Szerencséje, hogy részeg volt, mert különben az egész házat minden bennlevőkkel együtt a legrövidebb úton expediálta volna a mennyországba. Ez nem inni való, gondolja magában s fölüti a másikat, abban is puskapor volt, a harmadikban is, már megesküdött, hogy ha a negyedikben is az lesz, beleüti a fáklyát, ebben tehát méz volt, s akárhányat fölütött azután, nem volt abban egyéb, mint méz. Végre mégis akadt egy akós átalagra, melynek lyukán beszagolva, igen erős borszesz illata ütötte meg orrát. Annál dühösebben fogta azt nyalábra s szájához emelve az egész hordót, nagyokat húzott a kemény lengyel pálinkából s addig el nem vette azt szájától, míg végkép lerészegedve, hordóstul hanyatt nem esett. -253-

Ott a kiömlött mézben jól megforgatva magát, nagynehezen föltápászkodott s néhány lépést botorkázva, megint elesett a puskaporban s abban is összevissza henteregve, ily furcsán kandirozott külsővel ténfergett föl az udvarra, a hol még az volt hátra, hogy mézben és lőporban fürösztött alakjával beledűljön az udvart elárasztó pehelybe, s ott orrahegyétől csizmája hegyéig betollazva magát, ily rémséges alakkal mászszon föl négykézláb a dőzsölő atyafiak közé.

Az ember nem hasonlított ily formán semmi ismeretes állatjához az óvilágnak. A hol fehér nem volt, ottan fekete volt. Leginkább el lehetett volna őt fogadni jeges medvének szőr helyett pehelylyel bundázva, s ordítása különb volt a nilusi lóénál; úgy, hogy épen nem lehet beszámítani a székely atyafiaknak, hogy a mint e négylábon mászó alak megjelent előttük az ajtóban s ott elordította magát: azok halálra ijedten hagyák ott a bográcsot, melyet újra telefőztek gulyáshússal és ugráltak ki eszeveszetten az ablakon, kétségbeesetten ordítva: «a Bánfi ördöge!» – «Itt jön a Bánfi ördöge!»

A székely észrevéve ordítása sükerét, még egy borzasztóat bömbölt a futók után, s azzal elfoglalva a tele bográcsot, kiült vele a parquet közepére s mint egy parlagi manó, belenyúlt marokkal s evett és ordított.

… Ily jelenetek történtek azon teremben, hol néhány nap előtt Bánfiné szelid alakja tünedezett a jazminok és mimosák bokrai között, mint egy busongó tündérvilági árny, ki csak lelkével hall s szemeivel beszél.

Bánfi Dénes ezalatt a Koppándon vetett tőrből kiszabadulva, midőn az üldözés zaja elmaradt mögötte, tájékozni kezdé magát a csillagos éjszakában s erdőkön és tarlókon keresztül oly szerencsésen választá irányát, hogy mire kihajnalodott, Kolozsvár tornyait látta maga előtt.

Az üldöztetés félelmén átesve, a düh és boszú ereje maradt meg szivében. Első gondolatja az volt, hogy az éji roham egyedül magán ellenségei merénye, melyet azok a -254- fejedelem tudta nélkül számítottak ki, jól tudva, hogy a végrehajtott tettre könnyebb megnyerni a jóváhagyást, mint a végrehajtandóra. De a merénylet nem sikerült s a megszabadult oroszlánnak ereje is, akarata is maradt elég, üldözőire visszafordulhatni s őket megtanítani a törvények tiszteletére.

A város alatti mezőn épen hadgyakorlatot tartottak Bánfi seregei a reggeli órákban, midőn vezérük hozzájok érkezett sápadt arczczal, föveg és felöltöny nélkül, fegyvertelenül. Hadnagyai ijedten futottak eléje kérdezősködve.

– Rabló támadás elől jövök, mondá Bánfi rekedt hangon, elfulladt kebellel; ellenségeim orozva reám ütöttek, magam megmenekvém, de feleségem ott maradt. Üldözőim szavában Kornis és Daczó hangjára ismerék.

– Valóban. E paripa nyeregtakaróján Daczó neve van kihímezve; monda az oda érkező Angyal Mihály.

Bánfi arcza egészen zavarodottnak látszék, mintha nem volna tisztában sem a multakkal, sem a jövőkkel.

– Én e dolgokat nem értem, monda hadnagyainak; ha e támadás fejedelmi parancsból történnék, elébb pert, idézést, vagy legalább itéletet kellene ismernem. Ha pedig magánboszú, akkor félkezemre kevés a két jámbor székely. Mindenesetre maradjanak kegyelmetek itt a város alatt indulásra készen, míg én kastélyomba sietek; néhány óra mulva megtudandom, merre kell fordulnunk?

Ezzel Bánfi belovagolt a városba, Angyal Mihálytól kisérve. A mint palotája szegletén befordult volna, azon teleknél kellett elvonulnia, melyen egykor Szentpáliné háza állott. Csak egy szegletkő állt még a lehordott házból, s a mint Bánfi véletlenül odatekinte, ez egyetlen kövön a ház egykori asszonyát látta ülni, ki ott várt kárörömtől sugárzó arczczal a főúrra s a mint az megdöbbenve félrekapta fejét, gúnyosan üdvözlé:

Bánfi büszkén vágtatott tova. Kastélya kapujában már bonczhidai kulcsárja várt reá, ki a székelyek erőszakossága -255- után megszökött, s nem akarva zajt ütni a balhírrel, azt senkinek sem mondta el, s a megérkező főurnak is csak suttogva adá tudtára, hogy palotája szétdulatott, s benne a székelyek gazdálkodnak kedvük szerint.

Bánfi egy szót sem válaszolt rá. Fegyverzetét, csataménét parancsolá s nyugodtan készült.

– Méltóságos uram, jó volna sietni, sürgeté a kulcsár. A székelyek elfoglalták a szobákat.

– De nem jól van, méltóságos uram. Ott benn mindent összezúztak, a szőnyegeket széthasogaták, a drágaságokon megosztoztak, a pinczében a borokat kiereszték, a lovakat elrablák.

– Nem tesz semmit, viszonzá tompán a főúr. Mit érdekelték őt e pillanatban drágaságai, borai, paripái?

– Még többet is tettek, uram. Nőd hálószobájába berontottak s a méltóságos asszony arczképét eléktelenítve czéltáblának tevék ki, s hahotával rútíták össze.

– Mit! nőm arczképét? kiálta fel kardjához kapva Bánfi. Nőm képét, mondád? ismétlé újra, villogó szemekkel. Hah! ordíta s kardját kirántva hüvelyéből, arczát az égnek emelte, oly kifejezéssel, minőt nem látott azon soha senki. Az erővel lelánczolt boszús tigris képe volt ez, vérben forgó szemekkel, a homlokon végig dagadó erekkel, s vérszomjtól reszkető ajkakkal. Isten legyen nekik irgalmas, kegyelmes! hörgé rettenetes hangon s paripájára vetve magát, nyargalt ki a mezőn hagyott seregéhez.

– Barátaim! kiálta még alig érve a sorok elé. Egy rabló darázsraj bonczhidai kastélyomra ütött és azt felprédálta. Szobáimat összezúzták, ólaimat kiüríték, családom kincstárát kirablák. Ezzel én mind nem törődöm. Lakjanak jól az éhenholtak, legyen nekik, a mi még nem volt. Hadd lopjanak. Azért én még úr maradok, s e rablás után is ki tudom fizetni egyik zsebemből valamennyi koldus székely herczeget. De nőm arczképét elékteleníték! Az én nőmét! -256- Ezért boszút állok rajtok, rettenetes boszút. Utánam! A bonczhidai kert fái úgy is régóta nem hoztak gyümölcsöt, most felgyümölcsözzük őket.

A csapatok általános harczordítása bizonyítá, hogy Bánfit kész követni a sereg. A hadnagyok rendbeszedék hadosztályaikat, s már a másik trombitaszó hangzott, midőn egy tizenkét főből álló lovas csapat látszott szemben közelgeni Bánfi seregéhez.

A középső lovagban a fejedelem hirnökét ismerék meg, egy széllesvállú óriási termetű férfit, ki merész rátartással lovagolt Bánfi és körüle álló tisztjei elé, s czímeres botját fölemelve, rájuk kiálta: «megálljatok!»

– A fejedelem Apafi Mihály uram ő nagysága nevében fölhívlak tégedet Bánfi Dénes, hogy az ellened támadt országos vádak ellen magadat törvényes úton védelmezendő, az országtanács előtt Gyula-Fehérvárott a mai naptól számítandó három nap alatt megjelenj; mindaddig nőd kezesül marad tetteidért.

– Elmegyünk: szólt Angyal Mihály. Láthatja kegyelmed, hogy készülőben voltunk, csak azt nem tudtuk eddig, hogy hová?

– Csendesen, hadnagy uram! szólt közbe Bánfi. A fejedelem követéből nem kell csúfot űzni.

– Az idézés nem illeté kegyelmeteket. Hozzátok egészen ellenkező szóm van a fejedelem nevében.

– Azt pedig elhallgasd, vagy akkor nekem is lesz egy szóm hozzád, a mitől megsiketülsz, gúnyolódék a hadnagy, pisztolyát a hirnökre emelve.

– Tegye le a fegyvert kegyelmed, kiálta rá Bánfi. Hadd mondja el a fejedelem izenetét. Adjatok neki tért, hadd szólhasson szabadon.

A hirnök felemelkedék nyergében, s széttekintve a katonákon, messzedörgő szóval kiálta: -257-

– A fejedelem megtiltja tinektek Bánfi Dénesnek többé engedelmeskednetek, a ki fegyverét mellette fölemeli, hazaáruló!

– Az vagy magad! ordítá Angyal Mihály s a következő pillanatban minden oldalról dühösen fordultak a fölbomlott tömegek a hirnök ellen, halált ordítva fejére. Száz kard villant meg egyszerre feje fölött.

– Megálljatok! kiálta Bánfi harsogó hangon, mialatt testével fedezte a hirnököt. Ez ember élte szent és sérthetlen! Maradjatok helyeiteken. Senki fegyverére ne tegye kezét. Én parancsolom tinektek! Én – vezértek!

– Éljen! Éljen! ordíták a dandárok s a parancsszóra helyeikre takarodának, s álltak, mint a fal.

– Nem fogsz neheztelni érte, mondá Bánfi az elsápadt hirnöknek, hogy most az egyszer még nekem engedelmeskedtek. Menj vissza a fejedelemhez, és mondd neki, hogy három nap alatt meg fogok előtte jelenni.

A harmadik trombitaszó is hangzott, a zászlókat kiereszték. Bánfi még mindig szótlanul nézett maga elé, mélázva, sötéten.

– Vond ki kardodat uram! szólítá meg Angyal Mihály; állj elénk, és induljunk. Elébb Bonczhidára, onnan Fehérvárra.

– És nem fogjuk szítani. Ez nem magán ellenségeim harcza többé ellenem, hanem a fejedelemé, s ő országunk feje.

– És kegyelmed országunk jobb keze, s ha ők lángba boríták az országot, mi nem engedjük, hogy azt kegyelmed vérével oltsák el. -258-

– S miért kellene az én véremnek omlani? vétettem én valami főbenjáró dolgot? vádolhatnak engem valamivel?

– Mindegy. Elmegyek én egyedül. Nőm kezeik között van. Módjukban van legérzékenyebben tölthetni rajtam bosszújokat. Ha egyébért nem kellene is megjelennem: őt kiváltanom lovagi kötelesség.

– Nekem nincs mitől rettegnem. Nem tettem soha semmit, a miért az igazság színe előtt elpiruljak, s ha ármányt szőnének ellenem, ti itt maradtok, fölhívjátok somlyai hadaimat is, s csak akkor szóltok közbe, ha velem jogtalanság talál történni.

– Oh uram, nem sokat ér az a sereg, melynek vezére önkényt megadta magát. Még ma a tűzbe menne érted, s kész lenne fejedelemmé kikiáltani, holnap, ha megtudja azt, hogy az idézésre megjelentél, szétfut s megtagadja, hogy valaha látott.

– Nem kell tudatni senkivel szándékomat. Én rögtön kocsira ülök s megyek Fehérvárra. Kegyelmed mondja azt a hadaknak, hogy Somlyóra mentem többi seregeimet is összegyűjtendő s tartsa őket jó rendben addig, míg rólam hír érkezik.

Ezzel Bánfi visszalovagolt Kolozsvárra, míg Angyal Mihály mogorván taszítá vissza kardját hüvelyébe, tudtul adva a hadaknak, hogy leülhetnek pihenni, ha elfáradtak.

Egy óra mulva a Torda felé vivő úton látjuk Bánfit ötlovas hintóban haladni. Egy csatlós fölnyergelt paripát vezetett utána kantárszíjon.

Minél távolabb haladt a főúr hatalma fészkétől, annál nagyobb szorongást kezde érezni. Lelke ingadozott s kezde rémeket látni, melyekhez minden lépés közelebb vitte, -259- csak a büszkeség tartá még, hogy szándékát meg ne változtassa.

Mindent más színben látott, mint egyébkor. A vele szemközt találkozók arczaiból, köszönésük modorából maga iránti érzelmeket tudott leolvasni, ha mosolyogva köszönt valaki, azt hivé, szánalomból teszi, ha mogorván, gyűlöletből. Azután a kivel csak legtávolabb ismeretségben volt, kiket máskor meg szokott látni, vagy épen lenézett, most megállítá, kérdezősködött tőlük. A balsors eszébe juttatja az embereknek az ismerős arczokat, s ki egykor barátai jobbját is visszautasítá, most még ellenségének is messziről kezet nyújt.

Egyszer Torda felől egy nyitott szekeret láta szembejőni, melynek ülését egy szürke porköpenyegbe burkolt férfi foglalá el, kiben Bánfi, midőn mellette elhajtatott, Koncz Mártont, az unitárius püspököt ismeré föl s kezével intve kiálta neki, hogy álljon meg egy szóra.

A püspök nem értve a kocsizörgéstől a kiáltást, megemelé kalapját s tovább hajtatott. Bánfi ezt szándékos kikerülésnek vevé s ebből is baljóslatot magyaráza ki magának.

A minden veszélyt oly könnyen fitymáló férfi most minden agyrémtől visszadöbbent. Megállítá hintaját s lovára ülve, meghagyá kocsisának, hogy csak menjen előre Tordára s ott várja őt be. Azzal utána vágtatott a püspök kocsijának.

A püspök, a mint meglátta őt utána nyargalni, megállíttatá szekerét s bevárta a főurat, ki messziről lihegve kiálta felé:

– Meglehet, hogy igazságod van, uram, de azért aligha fogsz nyerni: mai világban minden megtörténhetik.

Bánfi elérté a tromfot. Egykor ő mondá ugyane szavakat a püspöknek, és most nem volt elég lélekereje, hogy büszkén ott hagyja őt – sőt még vitatkozék vele.

– Igaz ugyan, hogy a fejedelem ellenségem, de a fejedelemasszony mindig védelmezni szokott, s az ő jellemében bízhatom.

– Csakhogy a fejedelem most haragban van feleségével. Mint mondják, megtiltá neki még a szobáiba menetelt is.

E hír megdöbbenteni látszék Bánfit. Még egy utolsó buzdító gondolata maradt.

– Még sem hiszem, hogy velem jogtalanságot merjenek elkövetni, midőn tudják, hogy Somlyón és Kolozsvárott kész hadseregeim állanak, melyek őket számadásra vonhatják.

– Oh uram, börtönből nehéz hadsereget vezényleni s tanuld meg azt, hogy az élő eb is különb állat a megholt oroszlánnál.

E szavak egészen megfordíták Bánfi határozatát. Egy ideig gondolkozva lovagolt Koncz szekere mellett, azzal hosszú szünet után tompa hangon viszonzá:

– Igazat mondott kegyelmed; s sarkantyúba kapva paripáját, visszanyargalt Kolozsvárra, azon szándékkal, hogy hadai közepéből nem engedi magát kicsalatni.

Azon térre jutva, hol alig félnap előtt az őt éljenző fölkelt hadakat rendben hagyá, most nagy bámulatára egy csoport czigányt látott, kik a földön valamit látszottak keresgélni.

A kérdésre előállt a vajda s megismerve Bánfit, süvegét levette alázatosan.

– Bizony méltóságos uram, a czigányok kijöttek összeszedni a töltéseket, a miket a vitézlő nemes urak itt elhánytak.

– Hát a mint észrevették, hogy méltóságod kiment Kolozsvárról, iszkiri! szaladtak szanaszét, a ki merre látott.

Bánfi szédülni érzé agyát. A világ kerengett vele. A köny ellepte szemeit.

Így elhagyatni mindenkitől; sorstól és emberektől, még önbüszkeségétől is! Mi maradt hátra minden hatalmából? Merre forduljon most? Hova gondoljon még? Minden út el van előtte zárva: harczolni, törvénykezni, vagy megmenekülni.

A ló ment vele, a merre akart. A főúr elsötétült arczczal ült lován, merőn maga elé a földre, majd az ég fellegeire tekintve. Ég, föld és szív minden oly sivár volt, sehol sem talált menedéket. Lelkének egyetlen gondolata volt, mely azt betölté: a büszkeség, most e gondolat eltünt és belől minden üres maradt. Ment, ment: merre lova vitte. Előtte nagy erdők terültek; gondolkozék: mi van ez erdőkön túl? magas hegyek; és azokon túl? még magasabb hegyek; hát azután? a havasok! és sehol sincs többé egy ház, mely őt elrejtené? Hát az első csapásra mindenki megszünt őt ismerni, s ki egy nap előtt fél Erdélynek parancsolt s várakkal rendelkezett, most egy kunyhót sem fog-e találni, hova éjszakára betérjen? Vagy megadja magát ellenségei gúnyhahotájának, s még csak azon elégtétele se legyen, hogy ő kaczaghasson halála -262- óráján? ingyen haljon meg, mint egy halálra kergetett vad? Gondolkozott: ha már meghalnia kell, mint tehesse azt úgy, hogy legalább ki ne gúnyolják utána?

Lassankint egy eszme kezdett lelkében meghonosulni. E gondolattól arczára vissza kezdett térni a pir, lassankint fölemelte fejét s egyszerre mintha határozattá ért volna benne a végső gondolat, magában fölkiált: «igen! oda, oda!» szemei villogtak a titkos gondolattól s azzal paripája kantárát az előtte terülő erdők felé fordítva, azoknak sötét lombozatán eltünt.

A vihar tombol, a szélvész tördeli a fákat, a zápor süvölt, a megáradt patakok zuhognak.

A villámlobbanás meg-megvilágítja olykor a tájat, a havasok hegyei egyszerre elfeketülnek s az ég lesz fehér, azután ismét az ég feketül el s a havasok fehérlenek.

A kopár sziklákon alig teng egy-egy bokor s azt a zivatar keze jobbra-balra tépi; a távol fenyőerdők harsognak, mint az itéletnap trombitája. Minden állat odujába bújt el s reszketve hallgatja a zivatart.

Magas, kétségbeejtő meredek bérczek zárják körül a láthatárt, miknek aljában, az úttalan völgyben, egy lovag botorkál, mint egy sánta hangya.

Pompás keleti terem tárul fel előttünk. A falakon körül száz viaszgyertya ég, a boltozat oly magas, hogy a fáklyafényben meg nem látszik. Két sor oszlop tartja a roppant architrabot, nyúlánk, állatfejekkel diszített oszlopok, minőket persa templomokon látni, közeik tarka függönyökkel elredőzve. A falakon mór czifrázat ragyog, aranynyal és malachittal kirakott szemfényvesztő czirádák, kétfelől ajtómélyedések látszanak, kikanyargatott bolthajtásokkal. -263- A terem közepén vörös bársony nyugágy, melyet négy amethystszemű arany griff emel, előtte elefántcsont asztal, ezüst kigyókból font lábbal, mellette arany füstölő, melynek lyukain ambra és aloefa füstje ömlik elő kékes hullámokban. A nyugágyon karcsú, tündéri hölgy, epedő arczczal, villogó szemekkel, nyakáról gyöngyzsinór függ alá, mely könnyű öltönyét keblére emeli, karcsú derekáról csipejére omlik a tágan kötött shawl-öv, fekete hajzatát vékony arany szalag tartja homlokon átkötve, melynek csatjában egy nagy gyémánt játszik millió vakító sugárt a sötét hajzat közt, mint egy csillaggá tömött szivárvány a sötét éjben.

A leány egyedül van. Semmi sem mozdul körüle; egy elátkozott tündérlak látszik lenni az egész tünemény. Egy hang, egy szó nem hallik sehol.

Ki gondolná, hogy e bűvterem a föld méhében van, száz ölnyi mélységben azon sziklák talapjába vésve, miken magányos bokrokat ráz a zivatar?

Ez az ördögkerti rejtekbolt; s azon nő, vagy tündér, vagy dæmon, ki benne lakik: Azraële.

Hisz ő maga magának egy világ, egy pokol! A hárem zengő falai között egyedül érezte magát, és e magányos földboltozat ürét megnépesíté szilaj szelleme árnyképeivel. Itt teremti magában a jövőt, alkot végnélküli terveket, álmodik csatákról, ittas szerelemről, hatalomról, mely minden embererőn túlnő, új országokról, miknek királynéja ő, új csillagokról, miknek napja ő.

Egyszerre halk dobogás hallatszik, mintha fenn, a boltozaton is túl, valaki paripával járna. Azraële fölemelkedik figyelve. A léptek hangja a folyosóra érkezik. Az ismert hármas-három koczczanás hangzik az ajtón. Ez ő! suttogja az odaliszk s felszökve helyéről, az ajtóhoz fut, félretolja annak nehéz keresztzárait s fölszakítva az ajtót hevesen, a belépő karjaiba omlik. -264-

– Eljöttél valahára! szól rebegve, s karjait a férfi nyaka körül füzve, annak arczát ajkaihoz szívja.

Szomorú, szótlan és csüggeteg, miként soha. Még csak nem is üdvözli a leányt, a mint belép. Fázni látszik, minden tagja reszket. Kaczagányát kívül hagyá, de még azon is keresztül verte a zápor.

– Te át vagy ázva; szól a leány. Jer, jer, melegedjél meg. Messziről jöttél, pihend ki magadat. – S kerevetéhez vonva Bánfit, leülteté, dolmányát leölté, s saját nyuszttal béllelt palástjával takargatá be, lábai alá bársony vánkoskát tett, melyet a füstölő parázs tüzénél melegíte meg s a férfi elfagyott kezeit dobogó kebléhez szorítva, ottan melengeté.

Bánfi hideg maradt és szótalan; balesete homlokára látszott írva. Kevésbé éles szem és sejtő lélek előtt, mint Azraële, sem lehete rejtély, hogy ez nem az egykori főúr arcza, hanem egy bukott félkirályé, a ki annál mélyebben esett, mentől magasabban állott, ki nem jött, hogy elhagyjon mindenkit, a ki őt szereti, hanem jött, mert elhagyatott mindenkitől: kit nem az élvezet hívott, hanem a kétségbeesés üldözött e helyre.

– Vártalak; szólt az odaliszk, Bánfi ölébe nyugtatva fejét, ki öntudatlanul játszott a hölgy gazdag fürteivel. Távolléted egy örökkévalóság, jelenléted egy rövid percz nekem.

Azraële világért sem mutatta volna, hogy Bánfi arczán észrevevé a változást. Egy kis kerek zsámolyt húzott a kerevet mellé, mandolinját kezébe vette s a legforróbb, a legcsengőbb hangon azon improvisált dalokat kezdé énekelni, miket a keleti hőségű phantasia rögtönözve ad az ajkra, míg az ujjak ábrándos accordokat vernek hozzá.

«Ha örömöd van, oszd meg kedveseddel s kétannyivá lesz. Ha bánatod van, oszd meg kedveseddel, s felényivé lesz.»

Az új accordokat vett ujjai alá s mást énekelt: «Mindenki hűtelen a világon. A nap mindennap elhagyja az eget. A tenger mindennap elhagyja partjait, a fecske minden őszszel elhagyja fészkét. De a leány, a ki szeret, nem hágy el soha».

Bánfi még folyvást szótlanul nézett, könyökére hajtva fejét, égő szemeivel, mint egy halálos beteg oroszlán.

«Ha választanod kellene, mit választanál? szerelemmel a poklot? vagy a mennyországot szerelem nélkül?»

Bánfi kezét nyujtá Azraële felé s a mint az odaliszk elvetve mandolinját a felé nyujtott kézre borult, annálfogva keblére vonta őt. Az odaliszk Bánfi homlokát simogatva szólt:

– Miért van e ráncz szép homlokodon, mely soha sem volt itt azelőtt; valahányszor lesimítom, ismét visszajő. Hiába szívom föl csókommal, ismét újra támad. Várj, el fogom azt takarni; – így: – e diadémmal itt; – mint illik homlokodra e korona!

– Hah! ordíta föl Bánfi, lekapva fejéről a diadémot s elhajítva magától, míg másik kezével a hölgyet taszítá le kebléről. Arczának minden vonása hirdeté fölháborodását. Az eltaszított odaliszk mindent tudott olvasni a vonásokból.

Bánfit fölrázta csüggedt mélaságából e kizajlás, s fölugorva a kerevetről, visszavevé büszke, könnyelmű arczkifejezését, melyen az elébbi indulatokból csak egy gúnyoros keserűség látszott keresztül, s fölemelve a leányt, délczegen kiálta:

– Hozz bort nekem. Ma örülni akarok, miként soha. Fejünk fölött üvölt a zivatar. Üvöltsön, mi nevetni fogunk, úgy-e szép leány? Ez a nap a mienk! E napra halmozzunk össze mindent, a mi gyönyört, a mi mámort adhat, hogy a holnapra ne maradjon semmi. Bort és csókot és zenét és – menydörgös menykőt!

A leány futott, mint egy karcsú zerge, s tündéri szökelléssel -266- tért vissza, egy nagy ezüst tálczát hozva billikomokkal.

– Ne hozd az arany serlegeket, kiálta Bánfi, nem törnek össze, ha a falhoz vágom; hozd a bort a velenczei kristályban.

A leány előhozá a pompás színezett velenczei poharakat, minők akkor jöttek legelébb divatba, remek festéssel és aranyozással, s megrakván velük egy széles alacsonylábú asztalt, azt a kerevethez tolta.

– Jer, ölelj meg; monda Bánfi, a leányt ölébe vonva, s mélyen nézett annak örvénylő fekete szemébe.

– Az én szerelmem véghetetlen tenger; suttogá a leány, kezét Bánfi vállára fektetve.

– Az én vágyam maga a pokol, mely azt fenékig kiiszsza: kiálta Bánfi, a hölgyet keblére vonva, s hosszasan, ittasan csókolva annak ajkát, mintha lelkét akarná kiszívni.

Azzal fölkapta az első poharat, melyben szikrázott a nedv a fáklyák fénye mellett.

A poharat kiitta, s megvetéssel vágta a falhoz, hogy cseréppé törött. Azzal másikat kapott föl:

A kiürített poharat vad hahotával hajítá föl a levegőbe; az csaknem a boltozatot érte röptében, s a mint vissza hullott, épen egy oldalkerevetre esett és nem törött össze.

Bánfi keblében három indulat lángja kezdett összekeveredni: düh, mámor és vad szerelem.

A harmadik poharat is fölemelte, s míg a hölgy Bánfi -267- derekát mindkét karjával átfűzve, lángoló arczára föltekinte, Bánfi kitörő hangon kiálta föl:

S fölhajtotta a poharat. De midőn levette azt ajkairól, megfagyott arczán a mosoly, s a helyett, hogy a poharat a falhoz zúzta volna, letevé az asztalra. Egész testén hideg borzadály futott végig saját szavainak értelmétől: «e pohár Erdélyországért».

Le nem vevé kezét azon pohárról, s félelmesen akará félre tenni az asztalról, midőn a pohár minden látható ok nélkül egyszerre szétpattant, s a főúr kezében millió darabbá omlott.

A kezén viselt gyémánt-gyűrű karczolá meg az üveget, mely rosszul hűtött kristályok természete szerint legkisebb karczolásra porrá omlott, szétrúgva szikrázó morzsáit, mint a bononiai üvegek.

Bánfi összerázkódva rémült vissza e tüneménytől, s mintha baljóslatú varázslatot látna benne, arczát Azraële keblébe rejté.

A leány hevesen kapta föl erre poharát, s hőségtől reszkető ajkakkal kiáltá:

E hang újra mámorba dönté Bánfit józan borzadályából. Átölelte karjaival az odaliszk karcsú, simulékony derekát, s magához szorítá őt, oly erővel, mint az óriáskigyó gyűrűje; csaknem megfojtva őt az öleléssel. A hajlékony delnő villogó szemekkel tekinte le az elkábult férfira, ki mámoros aléltsággal ejté fejét dobogó keblére.

– Nem tudom, mit adtál innom, hebegé Bánfi, nem birom fejemet. Oda vagyok szerelmedtől.

– Pedig vigyázz, hogy el ne kábulj. Sokáig hagytál epednem és megesküvém, hogy ha eljösz, álmodban meggyilkollak, hogy többször el ne hagyhass.

– Oh tedd azt, tedd azt! suttogá s tőrét kivonva övéből, a kereveten elnyúlt s félkezével kitárta keblén öltönyét, míg másikkal a tőrt nyujtá a hölgynek. -268-

Azraële dæmoni szilajsággal kapta el a beryllmarkolatú gyilkot, s délczeg furiaként rohant Bánfira, ki őrjöngő mosolylyal nézte, mint közeledik az éles tőr hegye föltárt kebléhez. Ekkor kiesett a tőr az odaliszk kezéből s a dühre nyilt szemek és ajkak sovárgó mosolyra vonultak el ismét.

– Ölj meg inkább te engemet, mielőtt elhagynál; rebegé, Bánfit átölelve, a hölgy.

– Készebb vagyok én; szólt a leány. Jer, valamit mutatok neked, s azzal félrevonva a lábszőnyeget, egy csapó ajtót emelt fel, melyen letekintve, egy mélyebb alacsony terem tünt elő sötéten, vastag, rövid, bolthajtásos oszlopokkal, mik mellé nagy kádak voltak elhelyezve.

– Igen, e boltba rejtetém el azon lőport, melyet Kemény János eleste után megmenték; monda Bánfi.

– Nézd e hosszú salétromos kanóczot, monda Azraële, egy lapos gyapot-kötelet vonva az üregből elő; ezzel vannak a kádak összekapcsolva; valahányszor itt időztél nálam, e kanócz vége mindig kerevetem vánkosa alá volt téve s nem egyszer volt már kezemben a fáklya, hogy meggyujtsam azt, s midőn fejedet keblemre hajtva alszol, elvárjam csöndesen, míg az irtóztató lobbanás mindkettőnket az égbe, vagy a pokolba felhajít.

– Magamért igen. De arra gondolék, hogy te nem csupán enyém vagy, hanem országodé is.

– Neked oly magas tervekkel volt teli szíved. Egy ország fejedelme volt benned a sorstól elválasztva, s talán egy félvilág hőse, ki nevével betöltendé a történet lapjait.

– Mind ennek vége! kiálta Bánfi, ittas önfeledéssel: -269- nem vagyok senki és semmi. E földalatti ür minden tér, mely enyim. Ezenkívül földönfutó vagyok.

– Fogadhattál volna zsoldosokat s harczot kezdhetél. Elég gazdag vagy hozzá.

– Az árulás volna hazám ellen. Megbuktam és tudom, mi van hátra, meg kell halnom. De elleneimnek nem lesz azon diadaluk, hogy ünnepélyt csinálhassanak halálomból s kaczaghassanak, midőn én sápadtan megyek a halálra. Egyedül fogok meghalni.

– Allahra mondom, nem halsz meg egyedül. Jer poharainkhoz. Átok a világra, nem szólunk róla többet. Jer, fojtsd lelkedet öröm mámorába, s ha majdan álmodó fejed keblemre roskad, e kanócz vége égni fog. Te kéjről, paradicsomról, vett és adott csókokról fogsz álmodni; a szív kettős dobogása csendesen fogja ütni a perczeket, ide lenn minden hallgatni fog, oda fenn hangzik a vihar és ellenségeid ordítása és ekkor egy földrengető dördülés, mely a sziklákat egymás fejére hányja, adandja tudtul égnek és pokolnak, hogy Bánfit e földön ne keresse többé senki!

– Azraële, te ördög vagy, én szeretlek, kiálta Bánfi s fölkapta ölébe a delnőt, mint egy könnyű gyermeket…

Egy óra mulva elsötétült a terem, a fáklyák kialudtak, a nagy boltozatos teremben nem látszott más világ, mint a füstölő, melynek lyukain átvereslett a parázs, mint egy tízszemű szörnyeteg, s egy lassan haladó tűzkigyó, – a kanócz vége, – mely Bánfi által mámora utolsó eszméletével -270- meggyújtatva, most haladt lassan végig a terem hosszában.

Bánfi sokáig aludt. Egyszer fölébrede. Sötét volt körüle mindenütt. Kábult agyának idő kelle rá, míg kitalálta, hogy merre van és hogy miért van itt?

Valami hideg fuvalmat érze a teremben végig borzongani s csak sok időre találta ki, hogy tán egy ajtó nyitva maradt s a küllevegő rohan be rajta.

Lassankint eszébe jutottak a mult éjszaka jelenetei s a halálfogadás, s érzé, hogy él. Bizonyosan megbánta a leány, hogy meg akart halni: gondolá magában s keresni kezdé őt. A kerevet üres volt.

– Azraële! Azraële! kiálta többszörösen. Senkisem válaszolt. Végre föltántorgott, s néhány parazsat kapva a füstölőben, egy viaszgyertyát meggyujta. Az egyes világ nem engedé őt a terem végéig látni. Azraëlét nem látta sehol.

– Gyáva lélek! dörmögé magában Bánfi s átjárva a hűs szellőtől, palástját akará fölvenni; erre összegöngyölgetett pergamen hullott lábaihoz, melyet fölvéve, azon Azraële irását ismeré meg.

«Uram! Ön rosszul lát a szívekbe. Szerelmet adunk magunkért, de magunkat nem adjuk a szerelemért. Ön eljátszá hatalmát, s midőn mindenkitől elhagyatott, egyedül engem hitt hívének, ki Önben csak a hatalmat szerettem. Én azé vagyok, a ki ezt öröklé. A ki emelkedik, azt imádom, a ki sülyed, azt gyűlölöm. Ön példát vehetett volna Corsar bég sorsáról, hogy ne járt volna épen úgy, mint ő…» -271-

Bánfi nem olvashatá végig. Arcza elborult szégyenében. Igy meggyaláztatni! «A nyomorult szolgalélek, midőn megölelt, árulásról gondolkozott. S én e leány karjai közt akarám tölteni utolsó órámat!» kiálta föl elundorodva önmagától.

«Ez gyávaság és becstelenség! Egy férfitól, a ki úgy élt, miként én, így akarni meghalni! Ki szemben állott mindig ellenségeivel, utolsó perczében elbujni előlük s elbujni egy rabnő karjai közé! utálat reá.»

«E tanítás jól esett nekem. Ki el tudtam feledni egy nőt, a ki önfeláldozással szabadíta meg ellenségeim kezéből; egy kéjhölgy kezébe kelle jutnom, a ki eláruljon ellenségeimnek.»

«De még nem késő minden. Az életet már nem, de a büszkeséget még meg lehet menteni.»

«Nem leend azon diadala senkinek, hogy engem elárult, ne mondják ellenségeim, hogy elbujtam előlük s rám találtak. Szemközt megyek eléjök, a mint illett volna tennem legelőször.»

E határozattal fölment a rejtett udvarra Bánfi, a hol paripáját elhagyá. Megütközve látta, hogy az nincsen ott. Az odaliszk magával vivé azt is.

Azzal visszament a sziklaterembe. A kanócz végét újra meggyújtá s ismét kijőve, bezárta a vasajtót s a Szamos partján lefelé megindult.

Déltájban leült a part alá pihenni, s alig volt ott egy óranegyedig, midőn lódobogást hallott közeledni, s föltekintett. A bokrok rejtve tarták, s im egy csoport fegyveres élén látta fölfelé lovagolni egymás mellett Csáky Lászlót és Azraëlét. A leány valamit látszott neki mutatni a sziklák felé. A jó úr csupa elragadtatás volt.

A hogy a fegyveres csapat elhaladt, Bánfi ismét útnak -272- indult. Nem messze az erdőben egy szegény parasztra akadt, a ki fát vágott.

– De igen, uram. Bánfi Dénest mentek elfogni, a kinek fejére nagy díj van téve.

Egy óranegyed mulva rettentő csattanás viszhangzott a hegyek között, mely mérföldnyi kerületben megrázta a földet, a gregyina-drakuluji tündértanya hozzájárulhatlanul összeomlott.

Visszatértében már fogva volt Bánfi s ő megfosztatott azon dicsőségtől, hogy ellenségét ő keríthesse kézre. Rögtön sietett vele találkozhatni, s mintegy kikeresett boszantásul az odaliszket is magával vitte, ki oly hidegen nézett Bánfira, mintha sohasem látta volna.

Bánfi azonban, a mióta önkényt kézbe adá magát, ismét egészen visszanyeré lélekerejét s félvállról lenézve, mondá:

Azraële, mint egy kigyó, melynek farkára hágtak, sziszszent föl az éles gúnyra, míg Csáky mosolygást erőltetett fülig pirult arczára.

– Nem kiván méltóságod valami kegyelmet tőlem? szólt sértő szivességgel Bánfihoz.

– Az kegyelmednél nincs, nálam pedig nem kell. A mit követelek, az, hogy miután én megjelentem, és el is fogattam, -273- a nélkül, hogy tudnám miért? most már a feleségemet bocsássák szabadon.

– Épen nem úgy értettem. Én nem feleségemhez akarok jutni, hanem ellenkezőleg, azt kivánom, hogy a mikor engem börtönbe tesznek, őt bocsássák ki onnan.

– Úgy lesz, a hogy kegyelmed parancsolja, méltóságos uram; viszonzá gúnyos kegyességgel Csáky.

Bánfi egy végtelenül megvető tekintetet vetve rá, egyikéhez a bentlevő csatlósoknak fordult s kezdett el beszélgetni, nem is figyelve többet a főúrra.

Teleki meghallá Bánfi elfogatását, rendeletet tőn, hogy rögtön Bethlen-várba vitessék. Ő maga kikéredzett az udvarból Kővárra, hogy így azt hihessék, mintha a Bánfi elleni factió nem az ő műve, hanem Béldi Pálé volna, a kinek várába vitetett Bánfi.

Az elfogott főúr még az útban hallá, hogy a felesége szabadon bocsáttatni rendeltetett s ez egyben megnyugodva, a többivel nem törődött.

Bethlen-várba érkezve, Pataky István kolozsvári professor fogadá a főurat, ki meglátva a professort, tréfálózva kérdezé:

A porkoláb fölvezeté Bánfit a lépcsőkön, legnagyobb tiszteletet tanusítva iránta.

– Megengedheti kegyelmed, kérdé Bánfi, hogy tisztelendő Pataky uram együtt lehessen velem?

Bánfi vállat vont, nem értve a viszonzás értelmét, s azzal benyitott az előtte fölzárt ajtón. -274-

Megdöbbenve állt meg a küszöbön. A szobában egy gyászba öltözött nő volt, ki a mint meglátta Bánfit, halálsápadtan támaszkodék az asztalra s nem birt mozdulni.

Bánfi minden vérét szívébe érzé futni. A másik pillanatban szenvedélyesen rohant a hölgyhöz és kiálta:

– Magam nem mentem innen; viszonzá Margit. Börtönödben nem hagyhatálak el…

Bánfi szemeiből kicsordult a könyű. Szótlan rogyott le neje lábaihoz s annak kezét égő csókjaival halmozá el.

– Míg boldogok valánk a világ szerint, addig kerülhettük egymást; szólt Bánfiné haldokló hangon; a szerencsétlenség ismét összehozott bennünket…

Az ájultan dőlt el lábainál. Annyi érzelem rohanta meg egyszerre keblét, hogy még az ő erős szíve sem volt képes azt elviselni.

XVIII. AZ ITÉLET.

A Fehérvárra összehítt országgyűlés ellene mondott a Bánfi elleni titkos eljárásnak. Maga Béldi Pál volt az első, a ki határozottan kimondá, hogy ha liga által el lehetett is fogatni Bánfit, itélete az országgyűlésre és semmi más titkos tanácsra nem tartozik, s követelte, hogy személyes védelem adassék neki.

A fejedelem haragosan, nehéz fővel, veres szemekkel jött az országgyűlésre, mi rendesen mámoros állapotát szokta tanusítni.

Teleki nem birva az országgyűléssel, feloszlatá azt a fejedelem által, kivel elhiteté, hogy ha Bánfit börtönéből az -275- országgyűlés elé hozatja, az hamar elszökhetik az útban, vagy úgy fordíthatja ezt a kétélű fegyvert, hogy ő sujtja le általa a fejedelmet.

Az itélő tanácsban hasztalan volt Horváth Kozma ellenzése, a törvénytelen perfolyam ellen, a liga harminczhét vádpontot írt össze Bánfi ellen, miként Sárospataky Márton itélőmester előnapolva, azok értelmében a főúr bepöröltetett.

E pontok nagyobb része oly jelentéktelen volt, hogy felelni nem kelle rá. A fejedelemkeresést közzé sem merték tenni. Ez csak titkos vád maradt.

Hasztalan. Menthette volna ő magát bármivel; azok, a kik őt megbántották, sokkal jobban tudták, mennyire sértve van ő, mint hogy élve hagyhatták volna.

A mely napon az történt, a fejedelemhez egész nap nem férhetett senki, egyedül a titkos kötés tagjai, kik untalan szorgos, sietős arczokkal jártak ki s be a fejedelem termeiben.

Estefelé sikerült a mámoros Apafit rávenni, hogy az itéletnek aláírja nevét. Már ekkor rémképekkel elmérgesítve alig ismeré magát a különben oly szelid, oly jószivű fejedelem, ki legutolsó cselédje sorsát is meg tudta siratni.

A kapu előtt dél óta álltak hosszú sorban a fölnyergelt paripák s várakozó hintók.

Hirtelen nagy sietve jött ki a teremből Csáky László, valami iratot rejtve bekecse zsebébe s paripáját kiáltva, felült s némán intve az utána kijött uraknak, nagy sebesen elvágtatott.

A többi urak is, mintha valami űzné őket, hirtelen felkaptak a palota előtt sorban álló hintaikra s rejtelmes suttogással válva el egymástól, oly hirtelen elhajtattak, hogy a fejedelem néhány percz alatt egyedül maradt. -276-

Legutoljára vált el tőle Teleki. A fejedelem egészen a tornáczig kisérte a főurat; arczán sötét aggodalom látszott: alig akarta Telekit elereszteni.

– Erről nincs mit álmodozni, uram. Itt egy országos elvről s nem egy emberéletről van kérdés. Ha az én nyakam állana útjában, azt mondanám, üssétek le! A máséra is azt mondom.

Apafi nem maradhatott szobájában. Ki kellett jőnie a friss levegőre. Valami agyon akarta fojtani oda benn, oly nyomasztó volt a lég, vagy tán a lélek? Kijött a tornáczra. Mámoros fejének oly jól esett az éjszakai hűs lég, elsötétült lelkének a csillagos ég látása. A korlátnak neki támaszkodva, bámult hallgatva a csendes éjbe, mintha azt várná, hogy egy mindeniknél nagyobb csillag lefusson az égről, vagy valaki felsikoltson, a ki mérföldekre van tőle távol.

Neje állt előtte, kit hetek óta távol tartottak tőle tanácsurai, összevesztve a mámoros férjet nemeslelkű nejével.

A mely perczben az utolsó főúr eltávozott, tudtul adták Apafinénak saját hívei, hogy a fejedelem aláirta a halálitéletet, s a megrémült nő, keresztültörve a palota őrein, rohant Apafihoz s épen a tornáczon találva őt, oda sietett hozzá, s megragadva őt, indulatában sikoltozó hangon kiálta rá:

– Te átkozott ember! Te átkozott ember! ne ontasd ki azon ártatlan vérét!

– Te nem helyesled úgy-e? Én nem akartam; hebegé Apafi. Az urak vettek rá.

– Te vért hozál családunkra. Te átkot hozál az országra, átkot én reám, hogy nem hagytalak elveszni tatár rabságában! – Még az erény is bűnné válik miattad.

Apafi le volt zúzva. Nejével szemben és egyedül, minden lelki erejét elveszté.

– Én nem akartam őt megöletni, dörmögé; én most sem akarom, s ha kivánod, én megbocsátok neki. Vedd pecsétnyomógyűrűmet, nyargaltass Csáky után Bethlenbe s adj kegyelmet bátyádnak s hagyj engem békében.

– Végy magadnak a fejedelem lovászaitól két paripát; monda Anna, mialatt saját kezével irta a kegyelemlevelet s aztán aláiratva férjét, annak gyűrűjével lepecsételé; fogd e levelet és siess vele Bethlen-várba. Ha a lovak elhullanak alattad, válts másokat. Egy perczet ne mulass sehol. Egy élet van kezedben.

A lovászok előhozták a paripákat, az étekfogó felült egyikre, a másikat vezetékre fogva, sietve elvágtatott.

Apafiné nyugtalanul tekinte utána s azzal fölment szobájába. Nem tudott sokáig ott maradni, ismét lejött, felhívatá régi cselédjét Andrást, s egy vég bársonyt adva át neki, azzal lóra ültetve, elébbi követe után küldé.

… Ha a kegyelmi levél elkésik, legyen szemfödél, melybe a megöltet takarják.

Talán ugyanez órában, talán ugyane perczben kiáltá elé lovászát Béldi Pál, meghagyva, hogy üljön leggyorsabb paripájára s nyargaljon Bethlenbe és mondja meg az ottani várnagynak: hogy ha Bánfinak legkisebb baja történik -278- Bethlen-várban, fejét rögtön elütteti. – Ő sem mert nejével találkozni ez órában.

És talán ugyanez órában, talán ugyane perczben szorítá meg Teleki leendő veje, Tököli Imre kezét, fülébe sugva: «egy lépéssel közelebb vagyunk». És az ifju aczélkezének szorítása alatt ketté pattant a jegygyűrű, mely őt Teleki leányával eljegyezte, s Teleki érzé, hogy az ifju keze erősebb az övénél, – mintegy jóslatképen.

Egész Erdély fel volt háborodva ez éjszakán. Bethlen Farkas egész éjjel nem tudott aludni ágyában, Apor István oly rosszul lett, hogy meggyóntatták, s Kornis úgy eltévedt a járt országúton hazáig, hogy szekere alatt kellett hálnia.

Hát még az égben mi történhetett? Éjfél tájon oly zivatar támadt, melynek mására a legvénebb emberek sem emlékeznek, a villám erdőket és tornyokat gyújta fel, a felhőszakadások kiáraszták a folyamokat, a vészharang zúgott mindenfelé, Isten itélete volt ez éjszakán az ország felett. Tán az egész nép meg volt fosztva álmától.

Egyik karját férje feje alá téve, másikkal őt átölelve, szendergett a gyöngéd halavány nő; álmában olykor fölsírt, a köny vánkosára hullott; boldog menyasszony koráról álmodék, vagy azon édes pillanatról, midőn első egyetlen gyermekét férje karjai közé tette, s erősebben szorítá magához álmában a férjét, ki oly nyugodt arczczal aluvék ott, meghasonolva a világgal, de kibékülve önmagával, lelke jobb felével. A boldogság, mely palotában futott előle, a börtönben kereste őt fel.

Ez irtóztató éjben négy magános lovag vágtat elkülönözve alig ezer lépésnyi távolban egymástól Bethlen-vár felé. -279-

A villanásoknál néha megpillantják egymást s mindenik erősebben sarkantyúzza paripáját.

A legelső lovag a várkapuhoz érve, kürtjével jelt ad, a fölvonó híd csörömpölve hull le, s a lovag bevágtat az udvarra s az elősiető várnagy kezébe egy iratot ad. Ez Béldi Pál küldötte.

A másik lovag, a ki utána ér a várhoz, a fejedelem nevében nyittatja meg a kaput s egy másik iratot ad a várnagy kezébe. Ez Csáky László.

– Uram; hebegi, épen most vevém Béldi Pál parancsát, ki fejem vesztésével fenyeget, ha a fogolyt baj éri.

– Válogathatsz, felel Csáky. Ha engedelmeskedel, meglehet, hogy ő elütteti fejedet holnap; ha ellenszegülsz, én elüttetem fejedet ma.

– Huzasd föl a vonóhidat: parancsolá Csáky. A várba engedelem nélkül senki be nem jöhet. A ki parancsom ellen cselekszik, meghal.

E perczben lassú nyikorgással megnyilik az ajtó s belép lábujjhegyen Pataky István elrémült arczczal, könyeit alig birva visszafojtani.

Szive elfacsarodik, midőn oly boldogan látja őket egymás kebelén szenderegni.

Odalép Bánfihoz, hogy őt felköltse. A mint kezéhez ér, Bánfi fölébred s meglátva Patakyt, ki nem bir fölindulása miatt szóhoz jőni, csöndesen ki akarja vonni fejét neje karjai közől, hogy föl ne költse. De lehet-e férjnek fölébredni a nélkül, hogy neje is föl ne ébredjen?

Pataky nem akarva vele is tudatni e rémizenetet, latin nyelven mondá el azt Bánfinak.

– «Surge domine: sententia lethalis adest.» (Kelj föl uram, itt a halálitélet.) -280-

Bánfiné megrettenve az idegen nyelvű szavaktól, miknek értelmét Pataky arcza oly rosszul tudta eltakarni, ijedten kérdezé, hogy mi baj?

– Semmi, semmi; szólt gyöngéd mosolygással Bánfi, átölelve nejét; sürgős izenet jött, melyre rögtön kell válaszolnom; nemsokára visszajövök, feküdjél le és alugyál csendesen.

E szókkal nyugodtan fekteté le nejét párnáira s gyöngéd szerelemmel össze-vissza csókolá az asszonyt, hizelgően szólva minden csók után: én lelkem! én szerelmem! én menyországom!

A nő nem sejté, hogy e csókok egy halálramenő búcsúcsókjai. Bánfi oly mosolyogva tekinte rá, örömet hazudva arczára, midőn a halál a küszöbe előtt állt.

E pillanatban üvöltött a kürt a várkapu előtt. A fejedelemnő küldöttei érkeztek oda s bebocsátást kértek a fejedelem nevében.

Csáky hevesen rohant föl a lépcsőkön s midőn Bánfi félig megnyugtatá nejét eltávozása felől, hirtelen fölszakítá az ajtót s bekiálta:

Bánfiné görcsös sikoltással szökött fel e szóra fekhelyéről s mindkét karját Bánfi elé tárva, szótlanul tekinte egy perczig rá, azzal szivéhez kapva, halálfehér arczczal, nyitott szemekkel rogyott élettelenül vissza párnáira.

Bánfi halálos keserűséggel tekinte ellenére: elborult szemei több átkot látszottak rá szórni, mint mennyit ajka volna képes kimondani.

– Nyomorú nemtelen ember! hörgé indulatosan. Ki mondta, hogy nőmet is meggyilkold?

– Rövid nekem, de hosszú lesz neked. Mert lesz idő, mikor meg fogod átkozni az életet s nem fogsz nyugodtan meghalni, miként én. Hagyj magamra, imádkozni -281- akarok, s nem hívhatok Istent oly szobába, a hol te jelen vagy.

Csáky önkénytelenül megdöbbenve kilépett. Bánfi homlokára tevé kezét és imádkozott.

– «Isten, ki haragodban mennydörögsz oda fenn, fogadd el véremet bűneim áldozatául; ne szálljon annak egy cseppje se azoknak fejére, kik azt kiontották. Ne engedd, hogy halálomért hazám bünhödjék valaha. Őrizd meg a szegény országot minden balesettől, tartsd vissza csapásaidat a nép fejéről s légy oltalmazója minden viharok közt. Bocsásd meg halálomat elleneimnek, miként én megbocsátok nekik.»

Az ég rettentőt mennydörgött! Isten haragvó kedvében volt e napon! nem akarta hallani az ilyen imádságot.

– Készen van-e már kegyelmed? kiálta Csáky nyugtalanul; míg a várkapu előtt a fejedelemnő küldöttei fenyegetőzve alkudtak a kapuőrökkel bebocsáttatásért.

Bánfi oda lépett lélektelen nejéhez s utólszor megcsókolva annak hideg halvány arczát, nyugodtan lépett Csáky elé:

Más alakok, más vezérek veszik át ezentúl a történetek folyamát. Erdély sorsa, alakja, története átváltozik. A palloscsapás, -282- mely Bánfit megölte, egy korszakot vágott ketté, melynek folytatása nem jő. Az uralkodó alak el van temetve a bethleni kápolna földébe s szellemét nem öröklé senki.

Csak a midőn Erdélyt veszély fenyegeté, – úgy mond a krónikaíró, – népek rémültére, világ csodájára fel szokott buzogni a vér az eltemetett honfi dísztelen sírjából.

Lábjegyzetek.

1) Nem kell az olvasónak megütköznie azon, hogy az emberek egymást hol tegezik, hol kegyelmednek szólítják, mert a szóidomítás szabályai szerint a kegyelmed, nagyságod szintén második személyű megszólítás, s épen a tegezés természetéből foly, mely nyelvtani rendre akkoriban és kivált Erdélyben nagyon ügyeltek.

J. M.

2) Így hívták akkoriban a házak előtti padokat.

J. M.

3) Marcze Záre annyit jelent, mint «kedden este»; akkor van a babonahit szerint a boszorkánynak hatalma.

J. M.

4) Ördög kertje.

J. M.

5) A franczia-német divatot Bethlen Miklós hozta be legelébb.

J. M.

6) Ez volt a fejedelemség jele.

J. M.

7) Népajkról vett erdélyi csatadal.

J. M.

8) A török nyelvnek nincs gy betűje.

9) Egy rendes mondata a mahomedánnak a végveszély perczében.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

113	hölgye, Azraele	hölgye, Azraële
103	jó kedvemet.»	jó kedvemet.
215	«Vitézlő karok	– Vitézlő karok
217	tinektek a sors!…»	tinektek a sors!…