The Project Gutenberg eBook of Török világ Magyarországon (1. rész) by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 264. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=xNxiAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

TÖRÖK VILÁG MAGYARORSZÁGON

ELŐSZÓ.

Olvasó közönségem iránti kötelességet reménylek teljesíteni, a midőn jelen művemben ugyanazon időszak képeit adom vissza, melyből «Erdély aranykorát» vettem. E két regény között nem kivánok művészi összefüggést kerestetni, – ha volna, az mindkettőnek hibája lenne; csupán a kor vezéreszméi közösek, melyek mindkettőn keresztül folynak s miknek jellemzése volt fő törekvésem.

Lehet, hogy ezen tárgyak nem érdekesek, de tanulságosak; lehet, hogy ezen kor nem gazdag dicsőségben, de gazdag erényekben és bölcseségben. Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségét a szinek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek.

Erdély ez időszakban az európai önálló birodalmak sorában áll, mely saját kormányzattal, törvénynyel, uralkodó vallással, fejedelmi udvarral bir, hol az ausztriai, franczia, lengyel és török birodalmak követei állandóul tartózkodnak.

Künn, a Királyhágón és a székelyhidi váron túl, már felfordult világ van, ott török basa osztja parancsait a helységeknek, ott a várakon félhold ragyog, s üldözött hit és polgárszabadság jó menedéknek tartja a félhold uralmát; a magyar ellenségeinek segít önmagát pusztítani.

Titkos és nyilt villongás minden körökben, csak Erdély kardja nyugszik: félelmes fegyver, ha egyszer ki van húzva, de utolsó fegyver, ha egyszer ki van ütve a kézből. -2-

E kérdés világa dereng át az egész történeten, e körül csoportosul minden alak, kicsiny és nagy, fényes és sötét.

A jámbor fejedelem, ki inkább született elmerengő tudósnak, mint harczos idők vezérének…

A délczeg, lángelmű magyarországi jövevény, ki egy szökéssel megmérte a sors utját a legmélyebbtől a legmagasabbig, s onnan ismét vissza: kedvencze a nőknek, bálványa a férfiaknak, játékszere a sorsnak…

Az egyenes, de magas lelkü tanácsúr, Erdély békéjének utolsó oszlopa, ki nem vett harczot, midőn egy kézben fejedelmi süveggel, másikban rabbilincscsel kinálták is, s fel tudott áldozni éltet s családot egy eszme vas következetességének…

Az ifjú idegen, ki ábrándos hajlammal vonzódék a magyarhoz s családtagnak tekinté magát ott, hová mint ellenség jutott be…

És azon titkos egyetértés, mely a két haza legszebb hölgyének szivében köttetve, bánatban és örömben szakadatlan, mintegy rózsákból és gyászvirágokból font füzér kapcsolja egymáshoz a kor eseményeit, alakjait, Budától Gyula-Fehérvárig, oly idegen s mégis oly ismerős lények, oly ismerősek s mégis oly ujak…

És a ki mindezek fölött legmesszebb ellátszik, kinek kezeire minden eseményben ráismerni, a főtanácsúr, Erdély első minisztere, a békében nagyravágyó, balsorsban bölcs, diadalban előrevigyázó férfi, ki barátjai és ellenségei eszén mindig túljár, ki mielőtt elesett volna, már fölkelt, s ki mielőtt élettervei romba dőltek volna, már ujat épített helyettük… nem akartam magamat azon váddal terheltetni, mintha az alakban egy jelenleg köztiszteletben álló család ősének ismert hibáit, utódai iránti hazafiui hálából iparkodtam volna szépíteni; de viszont azon véleménynek sem vagyok szítója, mely az idők és körülmények latravetése nélkül egyedül az eredményeket számítja be egy oly kétséges jellemű időben kormányzott férfinak. Én iparkodtam őt embernek festeni. -3-

Néhány szó, mit az akkor élt öreg Bethlen János mond, elég e kornak és embereinek – ha nem mentségére, de megértésére:

«Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk? de cselekedtük azt, a mi lehetséges volt.»

E mondatot sziveskedjenek tisztelt olvasóim e regényem előfordulandó hiányaira is alkalmazni.

ISTEN CSODÁI.

Szép derült nyári éjszaka volt, az új hold már leszállt az égről, egy felhő sem látszott azon, csak a fényes csillagezrek ragyogtak csendesen a föld felett.

Minden néma volt körül, szél sem ingatta a fákat, hegy és völgy pihent csendesen, csak néha ütődött fel valami távoli ismeretlen hang s egy-egy pillanatra mintha világosabb lett volna az éj; mintha az alvó természet álmában beszélne, s a behunyt szemű éjszaka fel-felnyitná szempilláit.

Maga Kolozsvár oly édesdeden szunnyadt fekete zsindelyes tetőivel s méla tornyaival a völgy teknőjében, hogy még egy lámpafény sem árulá el benne az életet, s miután a fejedelem szigorúan meghagyá, hogy az ő palotája előtt ne kiabáljanak az éji őrök, azok annyira szót fogadtak, hogy az egész városban sem kiálták meg az órát.

Oka pedig eme tilalomnak az volt, hogy a fejedelem az éjszakai órákat palotája toronyerkélyén szokta tölteni, vizsgálva a csillagokat; mert a mióta Erdélyben a mult télen a legelső északfény feltünt, melyet még akkor a legnevezetesebb természettudósok sem ismertek, Apafi minden egyéb tudományos dolgaival felhagyott, annyira beleszeretett a csillagászatba, még pedig annak tisztán tudományos oldalába, mellőzve a csillagjóslásoknak akkoriban divatozó babonáit. Egész éjszakákat elült ott a torony tetején, mikor szép csillagos idő volt, egyik vagy másik meghittje társaságában, minők voltak Biró János uram, az udvari mulattató, tudós Passai János uram, professor, és nagytiszteletű -5- Magyari László uram, az udvari lelkész, kiket néha Bornemissza Anna maga is felváltott; hanem már az ilyen eseteknél volt Apafinak annyi jó izlése, hogy a csillagokat ne a láthatáron, hanem a felesége szemeiben vizsgálja.

Ez éjjel épen a nagytiszteletű uron van a sor, ki is ülvén Apafi mellett a nagy zsellyeszékben, kezeit testének nem megvetendő terjedelmű alsó részén egymásba fogva tartván, már-már annyira elnyomattatott a buzgóság által, hogy úgy szólván alszik is. Miatta a fejedelem találhat csillagot eleget.

Apafi pediglen egy nagy kihúzó-behúzó, kerekes ágyúnyi nagyságú telescopiummal czélozván az eget, nagy figyelmesen kíséri a plánéták futását, hogy szinte belefájdul az egyik szájaszeglete az örökös félszem-behunyásba, midőn ama rejtelmes villanások megdöbbentőleg kezdenek hatni figyelmére.

– Mit jelenthet ez? kérdi elébb magától, majd a nagytiszteletű úrtól, s midőn a kérdezett édesded horkolással felelget szavára, boszúsan megrángatja palástját: hát ne alugyék kegyelmed ilyenkor.

– Hopp! – hó! kiált a felébredő; úgy téve mint szokott rendesen tenni, a kit felébresztenek s mutatni akarja, hogy már nem alszik; ejnye, ezt ugyan szeretem, hogy felébresztett nagyságod; épen azt álmodtam, hogy predikálnom kellett volna, s nem jutott eszembe a textus.

– S nem veszi észre azt a csodálatos tüneményt, hogy az egészen tiszta, felhőtelen ég olykor fel-felvillámlik?

– Nagyságos uram, szólt a pap kegyes önmegadással, én az Isten utait csak tisztelni tudom, és nem vizsgálgatni. -6- A mi onnan felül jő, az mind helyes és mind jó, s balgatag az olyan bölcs, ki véges észszel utól akarja érni a véghetetlent. Ha ő felségének úgy tetszik, hogy a derült ég villámokat löveljen, én megnyugszom szent akaratában, s nem kérdezem miért van az? mert tudom jól, hogy a ki a világokat alkotá, nem bizta mi reánk, hogy azokat feltartsuk.

– Jól van, nagytiszteletű uram, alugyék kegyelmed tovább; szólt Apafi, újra beleagyarkodva távcsövébe s nézett rendíthetlenül a csillagos égbe, véghetlenül bámulva rajta, hogy a nagyító üvegen át a legfényesebb Algol és Denebola is oly porszemnyi pontnak látszik, mint a legkisebb ködcsillag.

Egyszerre, mintha az égboltozaton tört volna keresztül, iszonyú recsegés-ropogással támad elő egy óriási meteor s elkezd futni déltől észak felé, épen mintha Kolozsvár fölött repülne.

A pompás tűzgolyó szikrákat hányva vonult végig a magasban lassudan, méltóságosan, mint egy kialvó nap, mely nem képes az eget bevilágítani többé; hosszú tűzfarka kígyózva vonult utána, s ezernyi szikrát hányva pattogott oly robajjal, mintha érczszekerek rohannának vashidakon keresztül ott a magasban.

Az égi zajra egyszerre megelevenült a környék, az emberek kifutottak házaikból a tünemény bámulatára, az utczák megnépesültek, s a közelebbi oláh falukból áthallatszott, mint verik félre a harangokat.

A tűzgolyó pedig, mely nagyságára akkora volt, mint a tele hold, miután a legsötétebb vörösből fokonként a legfényesebb ezüstfehérbe ment át, s még egynehányszor majd kékre, majd rózsaszinűre változtatta szinét, s e közben a szivárvány minden szineire váló csillagsziporkákat hullatott zörgő ropogás közt, egyszerre sebesen kezde lefelé bukni, addig vízirányosan úszó farkát maga után kapva.

– Jézus segíts! kiáltának a megnépesült utczában, -7- mindenki azt hitte, hogy ott fog leesni. Ezen pillanatban a villámnál ezerszerte ragyogóbb lobbanással és mennydörgéssel, mely a földet reszketteté meg, szerteszét pattant a meteor és az ég ismét sötét lett, mint azelőtt.

A kolozsváriak azt hitték, hogy épen fejük fölött szakadt szét e tűzgolyó, pedig Brassóban is épen úgy látták támadni és elmulni, oly végtelen magasságban járt az; sőt Szent-Miklóson le is ütött egy szétszakadt darabja, s épen Sándor Mihályné asszonyom házára esvén, annak asszonya, fogván egy dézsa vizet, nyakon önté vele a menykőt, s aként fogá azt meg a kötényével, de meg is égette a kezét emberül, s még másnap és harmadnap is oly forró vala az égből esett tömeg, hogy puszta kézzel nem lehete hozzá nyulni.

Nehány napig volt miről beszélni Erdélyben, noha az egész országban alig volt ember, a ki a zajos tüneményt ne látta volna, mégis e nehány nap alatt úgy megnőtt annak a hire, hogy krónikákat lehetett volna róla irni. Előbb csak tüzes ember lett belőle, a ki sárkánykígyón lovagolt s csillagokat okádott, de utóbb úgy felszaporodék, hogy még a felvilágosodott Bethlen János is kész volt naplójába följegyezni, miként: az ég erősségében két tüzes tábor csapott össze, lángoló pallosokkal viaskodva egymás között, miként hallatszott a dobok pörgése, mint követte ezt majdan három ágyulövés, s rá iszonyú csatazaj, emberek ordítása, halottak nyögése, mint hullott az elesettek vére alá a földre véreső képében, s mint vonult el az égen harczoló égő tábor lassankint Brassó felé, s mint lőn vége a rémes ütközetnek egy irtóztató ágyudördüléssel, a mikor egy roppant négyszögletü tömeg, kénkőszinű lánggal égve, nemes Sándor Mihály uram portáját választá ki magának, hogy arra leessék, holott is a házi asszonyság által confiscáltatván, előbb annak kezét ugyan megégette, de később darabokra töretett s a lakosok között via facti felosztatott, -8- ő nagysága a fejedelem ritkaságtárába is jutott belőle egy darab: illatja nem vala kellemetes.1)

Egy napon épen heti sokadalom levén Kolozsvárott, nagytiszteletű Magyari László uram kinn ült a háza előtti kellemetes szőlőlugasban, melyen akkor több mint háromszáz fürt érett szőlő lógott. Mellette ült a festett lóczán Drágos Cyprián uram, a helybeli pópa, kivel a református esperes példás egyetértésben élt, számtalanszor megvendégelvén őt, ki már kalugeri állapotában igen ragaszkodék derült kedélyű collegája családi köréhez.

Még akkoriban sem Csetnek, sem Kospallag nem birt országos nevezetességgel, s a pipázás még csak az országgyűlési tilalmakból volt ismerve, s a magyar ember csak nevette a bolond törököt, a ki füstöt iszik és bort nem iszik,2) minél fogva a két tisztelendő úrnak nem lévén módjában az ujabbkori időgyilkolási szerekhez folyamodni, bőséges ideje maradt a világ folyása felől elmélkedni.

Az emberek jöttek-mentek előttük, s a két jó urnak különös mulatságul szolgált az előttük járók köszöntési módjából eltalálni, melyik hitfelekezethez tartoznak? Ha jött egy szép csendesen ballagva az utczán, s oda se nézve a tisztelendő urak felé, midőn már túlhaladt rajtok, akkor megemelé kalapját, egy dicsértesséket mondott s folyvást rá sem tekintett azokra, a kiknek köszönt: – ez pápista volt.

Jött egy másik, az már messziről szemébe nézett a két urnak, s még mikor túlhaladt rajtuk, akkor is hátrafordított fejjel nézett vissza rájuk, de nem köszönt: erre fogadhatunk, hogy unitárius.

Ha jött egy, ki már jó messziről levette kalapját s hosszu hálálkodással közelge feléjök: az oláh volt; odament hűségesen -9- kezet csókolni előbb tisztelendő Drágos uramnak, azután becsülettudásból Magyarinak, ki is hiába küzdött ellene, az oláh addig odább nem ment, míg le nem fogta és kezet nem csókolt.

Végre, ha jött valaki, megemelt kalapjával Magyari uram felé mutatva, s jól kimondott, kerek hangon így kiálta: «szerencsés jó napot kivánok kegyelmednek, nagytiszteletű Magyari László uramnak!» az minden kétségen kívül kálvinista volt és csak azért kiáltotta oly világosan: «kegyelmednek Magyari László uramnak», nehogy a másik is magára vehesse a köszöntést.

A két úr nevetett rajta eleget. «A kegyelmed hívei kevésbbé toleránsak az enyimeknél», szólt a pópa.

Jöttek azután a vásáros asszonyok, egyik egyet, másik mást hozott a papnak, s vissza nem utasította légyen a kegyes adományt, bárha semmi szüksége nem volt rá, mert különben kikiáltották kevélynek.

– Ehen hoztam egy kis szilvaízt, nagytiszteletű uramnak; ha több termett volna, bizony többel szolgálnék.

– Ez sem fogy el nálam három esztendeig, ott benn van az asszony, majd az általveszi.

– Bizony édes nagytiszteletű uram, nem ártana egy kis esőért könyörögni, mind kiszáradt a vetés, az őszinek már úgy se használ, de még a tengeri és fuszulyka felveheti magát.

– Jaj, édes nagytiszteletű uram, nagy utat kell tennem, mézet viszek fel Krakkóba, attól tartok, eső kap -10- az uton, mind pocsékká leszek, könyörögjön egy kis jó időért.

– Már édes lelkem azt a jövő vasárnap nem tehetem, mert akkor esőért kell folyamodnom, hanem ahoz egy hétre szivesen engedek a kegyelmed kivánatának.

– Tiszteli az uram a tisztelendő urat, itt küldi ezt a – –, azalatt kibontott egy csomó papiros közül egy pár igen szép – – ezüst sarkantyut.

– Hát biz ezt Apor István uram számára készítette az uram, a ki udvari ötvös, – tetszik is ismerni, – de a jó úr megrágta a szíjat, s mikor készen volt, le akart vonni a kialkudott díjból; az uram pedig csak egy polturával sem engedte alább, inkább, azt mondta, odadom a papnak.

– De mit csináljak én ezzel, jó asszony? Tudja kegyelmed, hogy én sarkantyut nem viselhetek?

– Én nem bánom, de vissza nem viszem. Van nagytiszteletű uramnak hajadon leánya, majd ha azt férjhez adja, aztán annak fia születik, s az majd megnő, annak jó lesz.

A pap kaczagott, hogy a könyei folytak bele, elhagyta azonban a kaczagást, észrevevén, hogy az asszony erőnek erejével sirni szeretne.

– Hát azért az én kisebbik uramért kellene egy fohászkodást intézni, hogy az Isten gyógyítsa meg.

– Nem biz az a jámbor, de csak félünk, hogy megint beteg lesz, mert az éjszaka is olyan csoda történt, hogy az urasági halastóban megütköztek egymással a halak s úgy harczoltak, mint két ellenséges tábor, a holtakat összemarczangolva a partra kihányták. -11-

– Igen, mert bizonyosan szigonynyal vadászták ők maguk a halakat, s hogy fel ne tűnjék a tolvajság, csodát kiáltottak. Megmondja kegyelmed a magisternek, hogy össze ne jőjön velem valahol, mert…

Az asszony elsompolygott, kevés idő mulva jött a másik. Nagy titkolózva odament a paphoz, előre engedve sejteni, hogy iszonyu dolgoknak akar hirdetője lenni.

– Nagy dolgok történnek. Gondolja csak nagytiszteletű uram, a mult éjszaka a mint a szérűs kertemből jönnék haza felé, hogy rövidebb úton járjak, a külső kápolna felé tértem: hát a mint ott nagy csendesen elhaladok, íme három vagy négy ismerősömmel találkozom össze, kik szintén a város felé szándékoztak s a mint engem megláttak, suttogva mondának, hogy az Isten szerelméért ne menjek tovább, mert veszve vagyok. Én el nem tudám gondolni, mi történt? midőn egyszerre orgonahangok és éneklés üti meg füleimet. Jóságos atyám! mi lehet ez? kérdezém ismerőseimtől, mire azok nagy rebegés között elbeszélék, miszerint szemeik láttára előjöttek a halottak a temetőkertből s belépkedtek a kápolnába, és ott énekelének. Nekem hajamszálai borzadtak; most sem tudom, miért nem futottam el onnan? Végre elvégződött az ének és az orgonaszó; nagy halkan megnyílt a kápolnaajtó s kilépkedtek rajta egyenkint a kisértetek, fehér halotti lepedőkbe burkolva, s mintha nem is földön járnának, egyenkint eltüntek a temető halmai között. Minket a borzalom nem engedett szóhoz jutni.

– Oly igazán láttam, mint most kegyelmedet; ma újra beszéltem Szénási mesterrel s újra bizonyította ő is. -12-

– Hát nem mondtam még? úgy: tehát még ott álltunk elijedve a kápolna előtt, mindig attól tartva, hogy tán egy elkésett kísértet még elkap bennünket; tehát íme kit látunk az ajtón leghátul kilépni? a magistert, testestül lelkestül, a maga százrétű köpönyegében és háromszegletű kalapjával. Mi nem akartuk őt meglátni, de ő észrevett bennünket s oda jött hozzánk nagy remegve s jó estét mondva, elbeszélte, miként már negyedik éjszakája, hogy őt a rémek fölkeltik ágyából és kényszerítik velük a kápolnába menni, a hol egy óra hosszat neki orgonálnia kell, mihez a kísértők énekelnek, s midőn vége az éneklésnek, egy kísértet felmegy a kathedrába s ott elkezd szónokolni, de ő nem hall belőle egy szót is, csak azt látja, hogy a szája mozog és a kezei járnak. És hogy mindez nem jót jelent, hogy gonosz idők vannak reánk készülőben, háboru és mindenféle ellenséges futás s az országnak zürzavaros felfordulása.3) És hogy mindezekről ne szóljunk senkinek, mert különben a halottak rajtunk állnak bosszút. Én valójában nem is beszéltem senkinek nagytiszteletű uramon kívül, mégis tele van már véle az egész város. Már most én mitévő legyek?

– Menjen kegyelmed haza és lásson dolga után; én fogadom kegyelmednek, hogy ez napságtól fogva a kísértetek nem fognak a külső kápolnába járni, sem kegyelmeden bosszút nem állnak.

Az asszony nagy hálálkodva eltávozott; a két pap hallgatásba merülve maradt, a hallott csodákon elgondolkozva, miglen Magyari László uram egyszerre minden előleges invectivák nélkül felugrott helyéből s elkiáltva magát: «hazudsz, ha mondom!» olyat ütött a levegőbe az öklével, hogy ha az, a kire gondolt, épen akkor előtte áll, bizvást kiüti egynehány fogát.

– Ne tüzeljen kegyelmed, tisztelendő collega, nem lehet ököllel agyonütni az ördögöt, s emberi erő rövid ott, hol emberfölötti lények jelentkeznek.

– S miért volnának emberfölötti lények? Miért ne lehetnének azok a legegyszerűbb események a világon, miket a vakhit a csodák országaiba emelt?

– Kegyelmed nem tagadja tán, hogy Istennek hatalma van, magát kijelenteni csodák és tünemények által?

– Kétféle csodákról beszélünk, Isten csodáiról és ördög csodáiról; de én harmadikat is tudok: azok, melyeket incselkedő emberek mívelnek, hogy a népeket ámítsák.

– Lehet elég ok. Nem emlékezik-e kegyelmed a mult évre, a midőn egyszerre elkezdtek egész Erdélyországban gyujtogatni? nem volt éjszaka, hogy itt, vagy amott veresleni ne láttuk volna az eget, s nem maradt egy helység az országban, melyet e csapás meg ne látogatott volna, míg végre több gyujtogatót elfogva, azok egyenkint kivallották, hogy nekik ez égetések által volt czéljuk a népnek elvenni a kedvét a háborútól; hátha e csodák meg ellenkező czélból történnek? s míg egyik kéz a nép házait, a vele ellenkező azalatt a nép lelkületét gyujtogatja? s inter duos litigantes a szegény nép a tertius gaudet, hogy a könye is foly bele.

– Nem oda tér-e mindegyik vissza? Kiárad a Maros s elönti az országot, másnap azt beszéli a nép: így fog a vér elözönleni rajtunk! A sáskák megjelennek a határon, idebenn már azt beszélik, hogy annyi fegyveres készül ellenünk. A pillangók veres cseppeket hagynak a leveleken, azt mondják: ez véres verejték, melyet a természet előre való borzadásában izzad. Üstökös jelenik meg, ím azt mondják, ez azon égő kard, mely sokakat ki fog oltani! és soha sem tudni meg, ki kezdte, ki terjeszti e hireket? a nép pedig vadul, ingerül, dühös lesz; emberek, kiknek -14- semmi mesterségük a háboru, odahagyják kaptafáikat s lőni, kardot forgatni tanulnak; becsületes czéhek, iskolai tanulók csapatostul kezdenek egymással hadakozni, mint legközelebb a brassai vargák és timárok s az enyedi diákok! és vannak, kikre nézve e dühödt hangulat kivánatos. Bizony mondom kegyelmednek, hogy e csodák mind a magasból származnak, de még sem az égből.

Míg a nagytiszteletű urak eként beszélgettek, a vásártéren valami látvány adta elő magát; a népség egy helyen csoportosulni kezdett s nehány pillanat alatt oly nagy lett a tolongás, hogy egy almát nem lehetett volna lehajítani.

– Olasz kutyatánczoltatók lesznek, vagy valami török árul megifjító balzsamot.

Im azonban nagy futva érkezik a tömeg közül egy köpczös, kerek hasú férfi, s már messziről integet és kiabál.

Magyari megismeré a kisded férfiúban az egyházfit s nem tudá mire vélni e minden formalitásokat mellőző hivogatását, azért is bevárá, míg egészen odaért.

– Miért nem jön a tisztelendő úr, mikor hivom? szól ez oly hangon, mintha ő parancsolna az esperesnek; itt a piaczon egy ördöngös ember van.

– De ez valóságos ördöngös, olyan, a kit megszállt az ördög, eszi a földet és túrja a tajtékot, s prófécziákat mond az embereknek; magister Szénási épen most érkezett oda, de semmire sem megy vele; mentül jobban exorcisálja, az annál dühödtebben beszél; már arra is példálózik, hogy Erdély czimeréből a hét vár közül nem marad meg több, csak kettő, a csillag le fog esni belőle, a félhold pedig tele holddá fog megnőni.

– De már ez mégis sok! kiálta fel egész méltatlankodással az esperes. Egyházfi uram, menjen kegyelmed a -15- szobámba s hozza utánam a nádpálczámat. Collega uram, maradjon addig itt.

Azzal egész tekintély súlyával az összecsődült sokaság közé lépett, az emberek megismerték s utat nyitottak előtte egész addig a kisded térségig, mely bámulatuk tárgyai számára volt felhagyva.

Egy lánczokkal körülvett kő-emelvény volt az, melynek legalsó lépcsőjén egy meghajlott termetű száraz férfi állt, a legtetején pedig egy hamuszin pofájú siheder feküdt, összekuporodott állapotban.

Ez volt az ördöngös, ama másik pedig magister Szénási, vagy mint őt felsőbb körökben nevezték: Proteus Transsilvanicus, kivel bennünket nagytiszteletű Magyari László uram most mindjárt bővebben meg fog ismertetni.

Az esperes megállt a tér közepén, positurába vágva magát s kezeit hátra téve, a magisternek fordult:

A megszólított mellére tevé kezét s arczát földig hajtva, felfordítá szemeit az égre, hogy alig látszott valami a feketéjükből, s arczát oly háromszegletűvé húzta, hogy a ki nem ismerte, megszánta volna; és szólt a legalázatosabb, reszketeg, könyörületre indító hangon:

– Avagy miért nevez engemet kegyelmed korhely Proteus Transsilvanicusnak, holott az én nevem magister Szénási?

– Micsoda magister? pattant föl a lelkész, ördögök mestere vagy, pokol orgonistája, Belzebub pedellusa! Kukta voltál Nagy-Váradon, de elszöktél egy gazdag zsidó leánynyal, s hogy hozzá juthass, zsidóvá lettél érte. Kiszöktél Törökországba, ott eladtad feleségedet a thessaliai basának, s hogy ne reclamáljanak, áttértél az Izlam hitre, onnan megszöktél és voltál czinczár sok ideig Belgrádon, mikor legutoljára bejöttél Erdélybe, már akkor unitarius voltál, mert pénzt gyüjtögettél a szamosujvári templom számára; s mi vagy most? sehonnai, ki sehol sem lakik -16- és mindenütt található; mindenki szolgája, ki hordod a mendemondát Henczidától Bonczidáig, Béldi Páltól Teleki Mihályig és visszafelé, te családok összeveszítője, népek felháborítója, vallásfelekezetek Erynnise! kit mindenféle alakban láttunk már, jónak, rosznak, kevélynek, alázatosnak, jámbornak és vérengzőnek, vendégségekben mint tányérnyalót, piaczokon mint demagogot, békesség idején mint harczi hőst, háboru alatt mint zarándokot, ki még külső alakodat is úgy tudod kiforgatni, beforgatni, hogy ha ma soványnak látunk és betegesnek, holnap kihízott képpel állsz elénk, s ki most mankó után húzod a lábadat, ősz kopasz fejeddel, holnap kipödrött bajuszszal lovon fogsz nyargalni, hanem a míg akármivé mássá változhatnál, most megállj előttem és felelj nekem az összegyűlt nép előtt: ki adott te neked hatalmat holtakat és rossz lelkeket idézni elő? ki tett tégedet az idők prófétájává?

– Oh én uram, én erős kősziklára építtetett váram, ím lássad az én ellenségem minő vermet ás én alám, hogy benne elejtsen! az én üldözőim, mint az erős bikák, környűlvettenek engem és kapálják a földet, és orrlikaikból égő tűz lövell én reám, az én lábaim meg vannak kötözve kemény tőreikkel, s hasonlatos vagyok a halottakhoz, kiket az éhes fenevadak sírjokból kiástak, de te, oh uram, ki világ vagy a sötétségben, oszlasd el az én ellenségeim elméjének homályát, nyisd meg azoknak ajkait, a kik némák és azoknak füleit, a kik süketek, és önts félelmet azoknak szíveikbe, a kik felfuvalkodtanak magukban és orczájuk megtelvén kövérséggel, így kiáltanak, mondván: kicsoda a mi urunk?

A mint a magister elvégzé patheticus beszédét, fölemelkedék a kőemelvényre fektetett ördöngös, s rémséges szemforgatással végig tekintve a sokaságon, csuklások és hörgések által szakgatott hangon megszólala:

– Jaj! háromszor jaj néked Assurnak és Edomnak -17- népe! Eljön az urnak rettenetes napja és elvesznek az ég világosságai! elvész fegyver által, kit a nap készen nem talál és azok, kik megmaradnak, torkig fognak járni az elhullottak vérében! és a kik elfutnak, olyanok lesznek, mint a bujdosó madár! Sirjatok Moáb leányai és öltözzetek zsákruhákba, mert a jajgatás egyik hegytől a másikig fog hangzani s a hegyek oldalain a kősziklákhoz paskolt kisdedek vére omlik alá! Azért készüljetek, hogy a ti dárdáitok meg ne rozsdásodjanak és a ti kézíveitek idege meg ne lankadjon, hogy a midőn eljön a rettegéseknek napja, a felemelt zászlók ébren találjanak!…

– Tehát dárda és kézív! monda Magyari László. Tisztában vagyunk; s azzal odalépett az ördöngös elé, ki véres szemeit ijesztően hordozá végig a megrémült tömegen. Jámbor próféta, valjon nem tudnád még, hogy a mai világban nem szokás kézíjjal lövöldözni, hanem puskával?

E comicus észrevétel halk nevetést kezde gerjeszteni a körülállók bátrabbjai közt, melyet elfojtandó egyszerre fölegyenesedék a dæmoniacus s összeszedve arcza minden borzasztóságát, a pap felé fordult s reszketeg tíz újjával felé mutatva, kísértetes hangon kiálta rá; miközben magister Szénási is kárörvendő arczczal irányzá mutató újját a megszólított felé.

– Jaj te neked Ákhábnak főpapja, Hámán örököse, Béliálnak fia, gőgös Akhitófel!

De Magyari László uramnak se kellett több! nosza odaugrék s minekelőtte más kigondolta volna, úgy ütötte pofon az ördöngöst egyszer jobbról, másszor balról, hogy az majd lebukott, harmadszor pedig, hogy egyenesen álljon a kettős igazítás után, belemarkolt annak üstökébe s megrázá emberűl, mondván:

– Jajajaj! nagytiszteletű Magyari László uram! ordítá az exorcisált, elfeledve phrasisokat és kisértetes hangot, s rövidségnek okáért csak az üstöke eleresztését instálta.

– Nem vagyok én senki, csak a magister kályhafűtője. Ereszsze el a hajamat, nagytiszteletű uram.

Az exorcisáló e szóra elereszté az ördöngöst s míg az a nép szitka és kaczaja és ütlegei között elszaladt, Magyari a magisternek fordult.

Futott volna már ez a nyavalyás is, de a pap megragadá köntöse szélét s épen akkor érkezvén oda az egyházfi a nádpálczával, ilyen szép tanítást kötött a lelkére:

– Te Istent gúnyoló tarkahitű zsidóból musulmánra fordított edomita, tudd meg azt, hogy én semmiféle ördögtül nem rettegek, legkevésbé pedig az olyantól, a ki emberekben lakik. Ha tehát valahol kóboroltodban még egy ily atyádfiával összetalálkozol, elmondd neki, hogy adott nekem az ég egy hatalmas ördögűző eszközt (s itt felemelé a nádpálczát), melylyel a hasonlatos rosz lelkeket nemcsak az emberekből, hanem az országból is ki tudom kergetni.

– Még egy szót. Ha a fejedelmi halastóban még valaha ütközetet mernek tenni a halak, én valamennyi kertészt és halászt mind elcsapatok a hivatalából. Végtére: mondja meg kegyelmed azoknak a kísérteteknek, kiknek kegyelmed éjszakánként orgonálni szokott, hogy ki ne próbálják többet az orrukat ütni a lakásaikból, mert én magam oda állok egy fustélylyal s fogadom, hogy úgy helybenhagyom őket, hogy vissza nem kívánkoznak többet az árnyék világra, a míg én itt vagyok. Ez szóm és mondásom. Többire nézve az Isten javítsa meg kegyelmedet.

Az elbocsátott renegát köpönyegébe huzódva, iparkodott elveszni a néptömeg között, mi alatt nagytiszteletű Magyari László uram nagy diadallal tért vissza a parochiára, melynek lugasa alatt nagy csendesen üldögélt tisztelendő collegája, nem vévén részt sem pro, sem contra a viadalban. -19-

AZ ARANYOS KAFTÁNY.

A S*a család egyike volt Oláhország leggazdagabbjainak s ennélfogva legnevezetesebbjeinek.

A majoresco tizenkét bojárnak parancsolt, ötvennégy faluból szedte a dézmát és füstpénzt, esztendőn át kilencz hónapig lakott Stambulban s tartotta a szultán kengyelét, mikor az lóra ült, s háború idején kétezer lándzsással csatlakozott a macedoniai basa dandáraihoz s szabad volt neki lehuzni a papucsait, mikor a serail külső udvarába lépett.

Ennyi kitüntető előny mellett a kisebbik testvér sorsa épen nem volt valami ragyogó: annak pappá kellett lenni, vagy kiskereskedővé, vagy valami jó házasságot csinálni, mert azt a család tekintélye meg nem engedheté, hogy úri bátyja udvarában a többi csatlósokkal együtt inaskodjék.

Ezerhatszáz és egynehányban S*a György volt a családi első szülött, kivel nem sok bajunk fog lenni; hanem fel fogjuk keresni S*a Mihályt, a másod szülöttet, kit ideje korán felküldött a család Bukarestbe, hogy ott a seminariumban pappá növeltessék; minthogy azonban az ifjunak igen nehéz feje volt, s a tudományokban igen kevés előmenetelt tudott tenni, már szinte megvénült az iskolázásban, midőn elvégre egy hypodiakonus leányát nőül vevén, valahogy egy kis havasalföldi faluba eldugaték papnak.

Ott vesződött sok éven át az élettel, fizetése ruháira is kevés volt neki, s ha saját kezeivel nem töri a földet, a málékenyérből sem látott volna eleget.

Házassága első évében egy kis leánykája született, több nem is lett aztán; hanem ennek a számára türt, kuporgatott a jó ember feleségestül együtt: hogy ha ők meg találnak is halni, annak maradjon valamicskéje. Ilyenformán minden forintjából félretett egynehány batkát, hogy majd -20- ha abból szép kerek somma lesz, vesz belőle leányának – egy tehenet.

Egy tehén! Ez volt vágyainak netovábbja. Ha neki egy tehene volna, ki volna nálánál boldogabb? Vaj és turó kerülne az asztalra bőséggel, még el is lehetne belőle adni. A borjuját fölnevelné s eladná a mészárosnak jó drágán, kikötve belőle egy fertályt husvéti ünnepekre; egy tehén annyi mulatságot adna az egész családnak: reggel megitatni, megtörölgetni, kivezetni a mezőre, a csengetyűje szólna egész nap a legelőn; este bejönne az udvarra, odafenné az oldalát a szederfához, bedugná fejét a konyhaajtón, csillag volna a homlokán, meg hagyná a fejét vakarni, a nyakát megveregetni, s elvenné a kis Mariska kezéből a nyújtott málépogácsa-darabot. Csak ő egy tehenet vehetne valaha! Ez volt a család utópiája, mindennapi óhajtása, György már szederfát is ültetett az udvarra, hogy legyen a Csákónak mihez dörzsölni az oldalát s a kis Mari mindennap letört a pogácsájából egy darabkát s eldugta a fészer alá: majd jó lesz a kis boczinak.

S ime, midőn már annyira mentek volna a takarékfillérkék, hogy a legközelebbi vásár alkalmával már megvehették vala a tehenkét: már mindennap arról beszéltek, milyen lesz? kese lesz? barna lesz? fehér vagy tarka? előre nevet is adtak neki, s a ház mellé leveles szint készítettek számára; – ekkor történik, hogy valami kóbor sheik a Stambulban lakó majorescót, a miért az ruhájához mert érni az utczán, brevi manu agyonütvén, a szegény pópa egy napon hosszú levelet kap Drinápolyból, melyben tudtára adatik, hogy megholt bátyja után ő következik a család elejére s ez órától fogva hetvenezer arany évi jövedelemnek leend birtokosa.

Mihály úr rögtön elhagyá régi állomását családostúl együtt, szekéren utazott egész Bukarestig (először történt vele életében ez a méltóság), ott átvéve a család okiratait, -21- birtokába helyezé magát a roppant uradalomnak, melynek kiterjedéséről azelőtt fogalma sem volt.

Rumnik mellett volt a családnak egy ősi lakhelye, melybe Mihály úr bele is költözött. A tisztes ősi ház rozzant volt már és kényelmetlen, hajdani birtokosai szüntelen az országon kívül lakván s csak látogatni járva bele; ámde palota volt ez az új örökösnek, ki alig tudott megszokni szűk fagunyhója után e nagy pajtányi szobákban, s utóbb is beérte egyik felével, a másik szárnyat üresen hagyva, minthogy nem tudott vele mit csinálni?

Élete delén át sanyaru munka és nélkülözéshez levén szokva, az annyira második természetévé vált, hogy milliomos létére sem tudott jó izüen enni másból, mint a málépogácsából, s ünnep volt nála, ha puliszka került az asztalra.

Korán kelt és munkásaival együtt versenyt dolgozott, s ha a bérbe szegődött ködmenek közül, a mit a béresei közt kellett volna kiosztani, egy-egy megtetszett neki, megtartá magának, a béresnek pedig oda adta az árát, hogy vegyen másikat.

Csizmája töretlen borjubőr volt, s egy-egy báránybőr süveget évekig elviselt, s drága ló volt alatta, a melyért ő ötven tallért adott.

Tiszttartóit, kasznárait elcsapogatta egyenként, mert hintóban jártak s nyusztot és asztrakánt viseltek bekecseiken; betölté helyeiket béresekkel, kiket maga tanított számadolni.

Felesége meghalván, leányát a szomszéd faluba járatta a kántorhoz abéczét tanulni gyalog, két hajdu kisérte, hogy a kutyák az úton meg ne tépjék.

Mikor megnőtt a lányka, a konyha és háztartás gondjai bizattak reá. Néha a szomszéd faluból átjárt egy fiatal hányiveti bojár, ki szerette volna a leányt elvenni, s úgy is volt, hogy az apja hozzá adja.

Ily igények mellett azonban csakhamar oly összegre kezde szaporodni Mihály úr pénzbirtoka, hogy utóbb maga -22- is elszörnyedt bele. Hisz ő egy századrészét sem birta elkölteni évenkénti jövedelmének, s akárhová gondolt, hogy mivé fordítsa a megmaradt tömeget? nem akadt helyére. Vett már teheneket egész gulya számra, sertéseket vásált ezerével, de az megint mind pénzzé vált nála, beruházott tőkéi egy év alatt visszafordultak dús kamatban, és a jámbor ember kétségbe volt esve, ha e minden kivánságán felül szaporodó kincshalmazra gondolt, melyet sem elkölteni nem tudott, sem élére verni nem akart.

Szeretett volna már urat is játszani, csak a pénze fogyjon, de az sehogy sem ment neki. Mikor palotát akart építtetni, annyira utána járt, hogy miből, mi úton és ki által lehet olcsóbban építtetni? hogy alig került neki valamibe; hanem az igaz, hogy nem is lett palota. Mikor vendégséget adott, úgy ki tudta válogatni a legszegényebb bojárokat s a mi a lakomához kellett, bor, hús, kenyér, méz és dudás, annyira kitelt saját tárháza és faluiból, hogy szinte kétségbeesék, ha arra gondolt, miként és mi úton tudták elődei iszonyú jövedelmeiket nemcsak elkölteni, hanem még adósságokkal is terhelni? Ez megfejthetlen problema maradt előtte, s miután sokáig törte azon fejét, hogy mit kövessen el az örökké rászaporodó pénzzel? végre csakugyan akadt egy jó gondolatja. Rozzant kastélyának nagy kiterjedésü kertje saját parancsára be lévén ültetve mindennemű ritka és gyönyörködtető növényekkel, mint bazsalyikom, levendula, bárzsing, komló, vadsáfrány és uritökkel, mik felett egy béresből promovealt kertész viselte a felügyelést, egy esztendőben oly roppant uritökök termettek ugyanott, mint egy-egy akós hordó, hogy a szomszédság összecsődült bámulására és a fennemlített hányiveti bojár százszor megesküdött, hogy ilyen derék tököt maga a török szultán sem látott soha életében!

Ez adta az eszmét Mihály úrnak. Föltevé magában, hogy elküld egy tököt a szultánnak ajándékba. Kiválasztá tehát közülök a legszebbet, a leggömbölyűbbet, szép testszinű -23- héjjal, sötétszinű csíkokkal átreczézve, tetején turbánalakú sipkával s abba egy kis lyukat furván, azon keresztül a belét kivájta, s tökmag helyett megtölté azt valóságos jó vert aranyokkal, s ekép föltétetvén a legjobbik hat ökrös szekerére, kiválasztá két legokosabb béresét s szájukba rágva jól: hol, kinek, mit mondjanak? elindítá őket az uritökkel Stambul felé a magas portához.

A jó öreg béres mondván, hogy ajándékot hoz a nagyúr számára, könnyen bebocsáttaték annak orczája elé s miután megcsókolá a nagyúr köntöse szélét, levette a tarka pokróczot az ajándékba hozott tökről, s a magas diván előtt letevé.

És rögtön parancsot adott a Kiaja bégnek, hogy vitesse ki előle mind a tököt, mind az embert, a tököt vágják a földhöz, a hozónak verjenek száz botot a talpára, a küldőnek pedig vágják le a fejét.

A Kiaja bég úgy cselekedék, kinn az udvaron földhöz csapatta a tököt s csak elbámult, a mint abból tökmag helyett a fényes aranyokat látta kihullani; mind a mellett parancsához hiven lefogatá a szegény bérest s olyan százat veretett talpára, hogy nem adta volna kétszázért.

Csak azután tért vissza a szultánhoz megjelenteni, hogy a tök földhöz van csapva, a száz pálcza lefizetve, a selyemzsineg bepakolva, hanem a tök tele van aranynyal.

A nagyúr orczája e szóra ismét felderüle, mint a mosolygó tavaszi ég, s visszavétetvén a selyemzsinórt, megparancsolá, hogy mind a megbotozott béresnek, mind az ajándék-küldő bojárnak a legpompásabb kaftányokat kell kiszolgáltatni, s őket a nagyúr legkegyelmesebb szemhunyorításáról biztosítani.

A béresnek volt annyi esze, hogy a kapott czifra öltözetet, a mint Bukarestbe ért, eladta valami zsibárusnak, -24- hanem az uráét szépen haza vitte s elbeszélve nagy viszontagságait, átadta neki, a szultán kegyelem-levelével együtt.

Mihály úr megörült a viszontajándéknak, fölvette a hosszú, sarkig érő kaftányt, mely finom sötét vörös tibeti kelméből volt készítve, s átszőve arany és selyem virágokkal, s úgy megrakva a két szélén, vállain és háta közepén arany sujtással és tenyérnyi paszománynyal, hogy a posztója alig látszott tőle, a szegletébe pompás arabeszkek, s más aféle czikornyák voltak csodálatosképen hímezve skófiummal és mindenféle pillangókkal és drágakövekkel.

Mihály úr egészen más embernek érzé magát e kaftányban. A szultán neki levelet küldött. A szultán világosan megirta neki, hogy ezt a kaftányt viselje. Ez tehát parancs, s meglehet, hogy a szultán ma vagy holnap itt terem, hogy meglássa: valjon viseli-e ő a kaftányt? s haragudni fog, ha nem lesz rajta. Azt tehát viselni kell szüntelen.

Ugy de az aranyos kaftány alá nem lehete többé fölvenni a festett bőr-ködment, sem a szíjas bocskort, sem a bárány-süveget nem lehetett hozzá föltenni. El kelle tehát küldeni Tergovistba szabóért, a ki selyem dolmányt, mellényt és himzett harisnyát készítsen az arany kaftány mellé. Brassóból bogláros övet kelle hozatni, Ibrailból sarut és szattyán papucsot, Tekusból nyusztkalpagot kócsagtollal együtt.

Ily ékesen fel levén ruházva, azonban többé nem lehetett a fakó szekérre ülni, sem az ötven talléros mokány paripára; kelle tehát Bessarabiából hozatni pompás paripákat s készíttetni Erdélyben aranyos hintót, s mikor hintó, ló megvolt, azokat meg ismét nem lehetett a vályog akolba s a veréblakta nádtetejű félszerbe eltenni, hanem jóra való aklot és szint kellett építtetni kőből. Az pedig ismét nagyon különös lett volna és igen visszatetsző, ha az akol és kocsiszin különb lett volna a lakó kastélynál, melynek tarka volt a teteje a zsindely-foltozástól s kilátszottak a téglái a hol a vakolat lehullott; nem volt mit -25- tenni mást, mint lerontani a régi kastélyt, s a legelső pallérra rábizni, hogy építsen a helyére egy újat, olyan szépet és pompásat, a milyenről csak fogalma lehet.

A pallér elkészíté a kastélyt, aranyos rácsokkal, tornáczokkal, kandallós pitvarokkal s tekergő lépcsőkkel, a kertbe üvegházat rakott, s a házszegletekre kiülő rondellákat, dúczos belvedéreket, a közepére egy formális tornyot, s belül kifestett mindent zöld erdőkkel s görbe orrú madarakkal.

Ide már most megint nem lehetett a régi falóczákat s paraszt pokróczokat berakni, hanem be kelle vásárolni a nagy, fényes, magas hátú karszékeket, az aranynyal préselt bőrpamlagokat és oroszlán lábú márvány asztalokat, a minők akkor legjobban divatban voltak.

A pompás asztalok alá újra levantei szőnyegeknek kellett jönni, rájok ezüst gyertyatartóknak és billikomoknak, a levantei szőnyegekre ismét nem gázolhattak a béresek sáros csizmáikkal, tehát újra tiszttartókat kellett fogadni, a kik csézában járnak, meg szakácsot és az üvegházhoz kertészt, a ki a sok becses czitromfű és uritök helyett kaktust és egyiptomi bogáncs-kórókat tenyészszen cserepekben; s miután szakács és kertész volt, a szép Marinak sem illett többé a konyhával és kerttel vesződni, a falubeli rectorhoz sem járhatott többé olvasást tanulni, hanem hozatni kellett neki franczia nevelőnőt, kitől szép izlést, előkelő modort, himzést, hárfázást tanuljon. És midőn a szép Mari gyönyörű vonásai, termete, szellemi mivelődése által százszor kellemesebbekké téve, napról napra nevelték szeretetreméltóságát, ugyan ki tűrhette volna el, hogy holmi hányiveti bojár ásitozzék utána a szomszédból, ki csak a kutyáiról, meg a lovairól tud beszélni, s csupán az ivásban virtuoz? Biz annak kiadta Mihály úr az utat.

– Majd hát! nem neked való az én leányom. Nem adom senkinek, ha csak herczeg nem jön érte. Még abban -26- is válogatok. Bosznya herczegnek nem adom, mert az nekem kicsiny. Adom csak Ghyka herczegnek; az is megköszönheti, ha megkapja. Több pénzem van, mint az egész országának, s ha akarnám, megvehetnék minden házat, a mi Moldaviában építve van, hogy neki nem maradna más, mint az emberek rajta. Ti tehát az én leányom körül ne ólálkodjatok.

HÁROM SZŰZ.

Alig húzatott fel az új kastély magas tornya felé a czimeres zászló, alig futott híre Mária szépségének s az apa millióinak, midőn elkezde udvara a legelőkelőbb supánok, vajdák és herczegek pompás kiséretétől és hintaitól csillogni, s miként előre azt is meghatározá, hogy mind ezen urak közül egyhez sem fogja adni leányát, hanem bevárja, míg a moldován herczeg maga jön érte, aként megtartá szilárdul kimondott szavát.

A moldvai uralkodó fejedelem legfényesebb neve mellé igen nevezetes csomó adósságot is örökölvén s zűrzavaros ügyei, az örökös tatár-zsarolás, basa-ajándékozás és népelszegényedés miatt évről-évre bonyodalmasabbá kezdvén lenni, nem sokáig hagyott magára váratni azon jól meghallott hir után, miszerint Oláhországban egy szép és szellemdús hajadont tartanak számára, ki férjéhez romlatlan szivén és ó-nemes czímerén kívül egy pár millióra menő menyasszonyi hozományt fog vinni.

Fölkerekedvén tehát udvarához tartozó minden boérjaival, násznagyaival és vőfélyeivel együtt, elment háztűznézni Rumnikba, a holott is igen jól fogadtatván az apa által, s meg levén elégedve a menyasszony kellemeivel, azt megkérte, jegyet váltott vele s elegendő időt hagyván -27- az esküvői előkészületekre, kitűzé azt zöld farsangra, a husvét utáni hetekre.

Mihály urnak mind ez idő alatt nem volt egyéb gondja, mint hogy kitelhetőképen kitegyen magáért. Összehivatta a lakodalomra Moldva, Szerbia és Erdély minden celebritásait s nem restelte Versaillesból elhozatni XIV. Lajos egyik szakácsát, hogy a lakoma ételeit elrendezze: «mint fog majd Bethlen Miklós uram csodálkozni, ha meglátja, hogy nem csak ő járt Franczaországban, hanem más ember is tudja, hogy szoktak a franczia király asztalára főzni?»

A lakoma napján a jó úr mindenütt volt látható, mindent ő maga rendezett. Már korán reggel fölvevé aranyos kaftányát, kócsagos kalpagját, bogláros övét, úgy járt udvaron, tornáczon és termekben parancsokat osztva, vendégeket fogadva, s a lelke repesett, midőn udvarát látta megtelni fényesnél fényesebb hintókkal, miket aranyos, bogláros lovagok kisértek s mikből gyöngyökkel és kösöntyűkkel ékes uri hölgyeket emelgetének ki ezüst zsinóros hajdúk; a selyem ruhák úgy suhogtak, a kardok úgy csörömpöltek s e pompás, deli alakok oly délczegen léptettek végig a tornáczokon, hogy csupa gyönyörűség volt nézni.

Mihály úr majd ide, majd oda futott, arczán csodálatos keveréke volt az alázatnak és büszkeségnek. Mindenkit azzal fogadott, hogy végtelen szerencsésnek érzi magát az által, hogy kegyeskedett őt szegény lakában meglátogatni; de a hang, melyen mondva volt, elárulá, miszerint nem hiszi, hogy «szegény» lakánál pompásabbat hagyott volna valaki otthon.

Majd befutott a menyasszony öltöző teremébe, hol Máriát reggel óta öltöztették Bécsből hozott frajjai. Nyakára, karjaira gyöngyöket és kösöntyüket illesztgetett. «Ezt, nem ezt. Ezt a függőt, ezt a lánczot, ezt az opálköves kötőt. Hát a hajba? hát a nyakra?» Ha azt mind felrakta volna a szép menyasszony, a mit apja hordott neki, nem birt volna megmozdulni az ékszerek súlya alatt. -28-

Innen az ebédlőkbe futott a jó úr, hol cselédjei terítettek; öt hosszú terem volt két soros asztalokkal elrendezve.

– Itt fog ülni a menyasszony! Jobb felől azt a nagy karos széket a patriarchának! őt illeti ez a hely; emitt balfelől Apafi Mihály uram fog ülni! Azt a zöld préselt bőrszéket kell neki adni az arany kerubimokkal; a vőlegény a patriarcha jobbján ül, azt a gömbölyű támasztalan széket kell neki adni, hogy meg ne vethesse a hátát, hanem büszkén tartsa magát; amoda Béldi Pál uramnak a felesége mellé kell teríteni, mert együtt szoktak ülni; nem, nem! Aranka leányuk is itt lesz, annak kettőjök közé azt a kék bársony széket. Ide átellenbe egy selyem zófát Ahmed basa és Feriz bég számára, nem kell nekik se villa, se kés. A diakonusnak azt a festett keményfa lóczát, mert más letörik alatta, s egy széken el nem fér maga. Amoda együvé annak a harminczhárom pópának, nem kell közéjük mást ültetni, mert szégyenleni fognak enni! El ne felejtsetek az ezüst tálakra virágkoszorukat rakni; Teleki Mihály uram elé különös okoknál fogva nem kell boros vedret tenni; Ahmed basának pedig sorbethes csészét kell a kanta mellé tenni, abból iszsza a bort, akkor azt hiszi, hogy nem vét a Korán ellen. Az asszonyságok elé velenczei kristály poharakat kell rakni, az uraknak arany billikomokat, a szebbeket Teleki és Bethlen elé, másoknak a tartósabbakat, mert a falhoz szokták vágni. A vőlegénynek azt a legkarcsúbbat, hogy baja ne essék, mert neki mindenkivel kell koczczintani. Igy ni!

Felgyülekeztek már a menyegzői vendégek, csak két családra vártak még, Apafi és Telekiére, kiket Mihály úr büszkesége úgyszólván legjobban óhajtott asztalánál látni. Nyugtalanul tekinte ki mindannyiszor udvarára, a hányszor egy hintó gördülését hallá, s a határon taraczkok voltak felállítva, hogy a mint meglátják az őrök a fejedelem hintaját, azonnal adjanak jelt velök.

Végre hallatszott a durrogás. Mihály úr törte magát a kapuhoz, vendégeit elfogadni, faroltatta az útban álló hintókat, -29- kiabált a toronyőrökre, hogy mihelyt hintót látnak az úton, trombitáljanak; a pompás vendégsereg is kicsődült a tornáczra, erkélyekre és rondellákra a várt vendégeket meglátni, midőn nem sokára két négy lovas hintó tünt fel a fákkal beszegett úton, melyeket gyalog csatlósok fogtak kétfelől a lejtőn, hogy fel ne düljenek, utánuk és mellettük fényes lovasságból álló banderium poroszkált.

Mindjárt megismerték bennök a fejedelem és főtanácsosa hintait s a trombiták szája be nem állt addig, míg a pompás aranyozású selyemfüggönyös járművek az udvarra nem hajtattak, a holott mindjárt a kapubálványnál várakozék a várkastély ura, s maga sietvén kinyitni a hintó ajtaját, előre levevé nyusztprémes kalpagját; de elhüledezve tevé azt fel ismét, midőn a hintó kinyilván, abból egy szakáltalan hetyke fiatal embert lát egyes egyedül kiszállni, s a fejedelmet nem szemlélheté a kocsiban, hanemha kiszállt volna az ereszkedőnél, hogy gyalog jőjön le? miként maga Mihály úr szokta volt, valahányszor kocsin jött haza, félvén a feldüléstől.

A kiugrott ifjú azonban nem sokára felmenté kétségei alól, bemutatván előtte magát.

– Én Thököli Imre vagyok, kit a fejedelem ő nagysága saját személye képében küld kegyelmedhez, részt venni az ünnepélyben s egyúttal kinyilatkoztatni a fölötti sajnálkozását, miszerint személyesen meg nem jelenhetett, csak őszinte áldáskivánatai által, miután a fejedelemasszony e napokban Isten kegyelméből jó reményben lévén, a fejedelem ő nagysága nem érzi magát elég erősnek kiállani ugyanazon aggodalmakat, melyekre hasonló körülmények között Ali basa kényszeríté egy időben. Egyébiránt Istentől minden jót kiván kegyelmednek.

Mihály úr nem tudta, hogy azt mondja-e, hogy «nagyon örülök», vagy azt, hogy «nagyon sajnálom» s várakozásteljesen fordult az utóbb érkező hintó felé, midőn Thököli Imre még egyszer eléállt.

– Még azt is megbizatásom van kegyelmességednek -30- tudtára adni, miszerint Teleki Mihály uram véletlenül parancsot kapván az összes erdélyi hadakkal kiindulni Magyarországra, maga helyett Flóra leányát küldé kegyelmed tiszteletére, igen sajnálván, hogy a vett parancs miatt, mely sem kifogást, sem haladékot nem tűr, kénytelen magát azon gyönyörűségtől megfosztani, hogy kegyelmeddel kezet szorítván, egy buzgó atyafiságos csókot váltson; hanem, ha kegyed rám meri bizni, adja át nekem a kézszorítást és csókot, én átadom kegyelmednek az övét s visszaviszem a kegyelmedét neki.

A jó öreg úr egészen elragadtatva az ifjúnak e patriarchalis ötlete által, elfeledé a savanyú képet, melyet a fejedelem tiszteletére tartogatott s nyalábra kapva a karcsú leventét, úgy össze-visszacsókolá, hogy alig szabadult tőle, azután pedig annak hír szerinti jegyesét Teleki Flórát az egyik, Imrét a másik karjára fűzve, úgy vezeté őket fel vendégei közé, s csaknem legelső pár voltak ők, kiknek leányát bemutatá, egész menyasszonyi díszében.

Gyönyörű karcsú barna lányka volt a szép Mária, arcza halovány mint a liliom, szemei félénken lesütve, midőn társnéi karján, ünnepien felpiperézve, a váró sokaság elé lépett, gazdag bársonyfekete fürtei szépségét emelék a közé fonott igaz gyöngyfüzérek, termete, melynek formáit sejteni engedé a pompás keleties öltözet, a nájászok szépségei közé beillett volna tökéletes idomaival, s oly jól illett szemérmes tekintetéhez, félénk mozdulataihoz e délczeg alak, e büszke szemöldök, ez élvezet-igérő ajkak.

A vendég-sereg közt állt egy férfi elvegyülve a többi közé; egy valódi antinousi alak, magas, erőteljes termetű, széles vállak, domború mell, emelt fő, melyről hosszú, gazdag, sötét hajsátor omolt alá a vállakra, két sötét és sürű szemöld s a szénfekete bajusz erős határozott kifejezést adtak sötét olajszin arczának, mely arcz-élben feltünő római jelleget hordott magán.

Midön az örömapa bevezeti vendégei elé az ujon érkező párt, első dolga őket Ghyka herczegnek bemutatni, nem mulasztván el elbeszélni, mily módosan teljesíté az ifjú gróf megbizatását a csókok átadásával, mi is közderülettel fogadtatván, sajátszerű merész gondolatot költött a szeles ifjúban.

Míg mindenkitől öleltetve, úgy szólván kézről kézre adaték, egyszerre a remegő menyasszony elé járult, ki alig mert egy pillantást lopva vetni reá, s a leglovagiasabb franczia courtoisie modorában üdvözölvén őt, negédes, sőt csaknem büszke mosolylyal fordula a körülállókhoz, a mit csak egyedül neki bocsátának meg, szeretetre méltó kaczérsággal mondva:

– Miután ünnepélyesen hitelesíttetém, mint csókok postája, úgy hiszem, teljes jogot érezhetek magamban azon testvéri csókok átadására, melyeket Telekiné és Apafiné asszonyságok a bájos menyasszony számára küldének általam.

S mielőtt valaki végig gondolhatott volna szavain, a szép ifjú azzal az elragadó impertinentiával, melylyel ő férfiakat és nőket hódítani szokott, oda hajlék a bájos menyasszonyhoz, s míg annak arcza egy pillanat alatt biborvörösre gyuladt, márványtiszta homlokára egy hangtalan csókot nyomott. És ezt annyi kellemmel, oly gyöngéd pajkossággal tevé, hogy a legszigorúbb arczokon sem idéze elő egyebet egy könnyű mosolygásnál.

S még azzal, mintha tette egy részét a tisztelet, másikát a tréfa rovására akarná hajtani, nemes büszkeséggel fordult a társasághoz, túlbecsült önbizalmat vegyítve arcza mosolyába.

– Reménylem, úgy monda, Teleki Flóra kezét karjába öltve, miszerint menyasszonyom jelenléte elég biztosítéka azon tiszteletnek, melylyel küldetésem e pontjának megfeleltem.

A vendégek erre általánosan felkaczagtak. Imrének sok bohóságot meg lehete és kell bocsátani, mert hisz ő azokat -32- oly szeretetreméltó módon tudta elkövetni, hogy lehetetlen volt rá haragudni.

De két hölgy arcza mégis pirulva maradt. Az egyik Máriáé, a másik Flóráé. Nők egy dologban nem értik a tréfát.

Hanem azután csakhamar közbejöttek a tisztelendő urak, megszólaltak a harangok, a násznagyok, nyoszolyók és vőfélyek lefoglaltak menyasszonyt és vőlegényt, elkezdődött a szertartás s nem gondolt senki a tréfás eseményre többé.

Kivéve talán két hölgyet, kiknek szivében szúrást ejtett a könnyelmű tréfa; egyikében a rózsa tövisével, másikéban a kigyó fulánkjával.

Azon másfél óra alatt mig az esketési szertartások a főtisztelendő patriarcha, a nagytiszteletű archidiaconus és a tisztelendő harminczhárom pópa és ugyanannyi előénekes közreműködése mellett a legnagyobb áhitat és ünnepélyesség közben véghez mennek, maradjunk mi az előteremben, s kövessük el azt az indiscretiót, hogy tudjuk meg, mit tartalmaz ama két jól lepecsételt levél, melyet épen most hozott nagy sietve Brassóból egy sebes hírnök Thököli Imre számára s szörnyen dobog a lábával, midőn azt mondják neki, hogy várjon, mert a gróf a templomban van.

Egyike ezen leveleknek Teleki Mihálytól jő s tartalma körülbelül ez lehet:

«Kedves fiam uram. Minden dolgaink a legjobb rendben vannak. E napokban nyolcz ezer főnyi rendes hadaink Gyulafehérvárt elhagyván, Déva alatt bevárják Amhát basa seregeit s azonnal megindulnak a Kiuprili táborával -33- egyesülni. A harcz többé visszavonhatatlan, s ezúttal is Erdélynek jutand a dicsőség, előlvihetni a zászlót. Ne sokáig időzzön kegyelmed, hanem iparkodjék bennünket utólérni. Fölösleges lenne kegyelmedet arra figyelmeztetni, hogy Flóra leányomra vigyázzon az úton. Az Isten áldja meg kegyelmességedet. Datum Albæ Juliæ stb.»

«P. S. A fejedelemasszony ugyanitt várja Istentől való megáldatását, a fejedelem úr ő nagysága ma végzett be egy igen szép értekezést az üstökösök háromszáz esztendős útjairól. Datum, ut supra. T. M.»

A második levél finom női kéz irása volt, meglátszott rajta, hogy az a kéz nem csak a tollat, hanem a kardot is megtudta nyomni.

«Édes barátom. Vettem leveledet s ezt válaszolom rá kegyelmednek. Irott betüknek sem a magam, sem az ország ügyében nem sok hitelt adok. A ki szeret, az tudjon cselekedni, áldozni, meghalni a szeretetért (érti kegyelmed, hogy a szeretet nem rám vonatkozik, gyászos özvegyre, a ki kegyelmednek is anyja). Én az embereket nem az után itélem meg, a mit mondanak, hanem az után, a mit tesznek. Kegyelmed felől egyébiránt okom van minden jót feltenni, s gyönyörűségemre szolgáland, ha a jövendő e kedvező elővéleményemet igazolni fogja. Kegyelmednek igaz tisztelője:

A szertartásnak vége lévén, sokkal derültebb arczczal jöttek vissza a benne résztvevők, mint minőkkel hozzáfogtak; az ilyesmin úgy szokott örülni az ember, ha szépen, illedékesen átesett, a vőlegény örül, hogy már most menyasszonyát magáénak nevezheti, a menyasszony örül, hogy nem kell ez élő műkiállítást újra kezdenie, a kántorok örülnek, hogy szépen énekeltek, az öreg asszonyok egy -34- hétig fognak egymásnak beszélhetni a látott öltözetekről s ugyanannyi ideig lesz nyitva pincze és éléskamra boldognak és boldogtalannak.

Az uri násznép vigan beszélgetve tér vissza a kápolnából a kastélyba, ügyesen el levén rendezve, hogy mikor asztalhoz ülnek, minden hölgyet egy jól hozzájuk választott férfi vezessen székéig, e szabály alól csupán a főtisztelendő osztály vétetvén ki, s a két jelenlevő török főúr: Ahmed basa és Feriz bég, kiket komoly méltóságuk ez ártatlan nemétől az udvariasságnak visszatartóztat.

Igy jő legelől Thököli Imre, ki a fejedelem személyét képviseli, a vőlegény öreg anyját vezetve, a tisztes Ghyka herczegnőt, utána Béldi Pál, a menyasszonyt hozva kezén; az ő neje a házi úr karját fogadta el, kinek kettős szerencséje jutott, balfelől a szép kis Aranka akasztván magát karjára, a szeretetre méltó vidám gyermek, ki gömbölyű szőke angyalfejecskéjével, piros életvidám arczával kedves játékbábja szokott lenni a társaságnak, kivel játszani, tréfálni, enyelegni szokás, a nélkül hogy félni kellene, nehogy arcza rózsái elhalaványuljanak.

Feriz bég ott állt a küszöbön, komoly hallgatag arczával, mindaddig, míg Aranka nem jött, a kis leány észrevevé az ifjut, nyájasan köszönt neki, mire Feriz bég mély melancholiával sohajta fel s utána indult.

A terembe érve, a társaság csoportokra fejlett, mik közt legkedvesebbet képeze az, melyben Flóra, Mária és Aranka voltak.

A három gyönyörű szűz egymást átölelve tartá. Ifjú leányok közt a megismerkedés és a szeretet közt csak egy pillanat van, az első kézszorítás örök barátságnak tud nálok záloga lenni, s régi tény, hogy a barátsághoz hívebbek tudnak lenni a nők, mint a szerelemhez.

Legidősebbnek látszik köztük lenni Teleki Flóra, legifjabbnak Béldi Aranka, középen áll a szép görög leány. Amaz oly hódító szépség, finom, halvány arcz, okos, nemes -35- vonásokkal, apja magas homlokát öröklé a hajadon s annak nyugodt, átható szemeit, csak ajkai körül mosolyog édes anyja szelid, érzelgő lelke, ez a két jellemző vonás, mely azóta is a Teleki család csaknem minden ivadékainál feltalálható, kiknek arczvonásaiban együtt találhatni az ősapától öröklött átható észt, az ősanya véréből közé vegyült szivjósággal, a státus-férfiu magas szellemét, átmelegedve a honszeretet ábrándos tüzétől, a népszerű szabadelvűség hajlamát a fajbüszkeség nemes kinyomata alatt. Kár, hogy e szellemvegyület nem egy ivadékkal elébb kezdődött!

Kedves ellentéte e nyugodt, komoly arcznak a szép gyermeteg Béldi Arankáé, ez örökké nyugtalan angyalfejecske, aranyló göndör fürteivel, nevető buzavirág-szemeivel és piros ajkaival, mikről a mosoly el nem fogy soha, enyelgve majd egyik, majd másik társnéja nyakán függ s csókjait pazarolja azokra.

Kettőjök között áll, mint a grácziákat szokták festeni, a szép menyasszony, az ábrándos arczu Mária, szabályos ó-görög vonásaival, az arcadiai myrtusz-erdők istennőire emlékeztető nagy fekete szemeiben egy köny rezeg. Miféle köny? örömé-e vagy bánaté?

– – – Asztalhoz uraim és hölgyeim! asztalhoz! szól a házi úr harsány hangja, ki boldog megelégedéssel lót-fut, vendégeit a kijelölt helyekre leültetni. Thököli a fejedelem személyét képviselve, odajut Mária mellé: velök szemben ül a vőlegény Teleki Flóra oldalán; Aranka Feriz béggel átellenben.

A lakoma megkezdődik és foly, a szakácsokat dicsérjük meg érte s engedjük el az étekfogatok hosszas elősorolását, mely mind az éhes, mind a jóllakott embert egyaránt boszantaná. Mi gondunk a tálakra?

A végtelen pohár kezd már körbe járni, az arczok mindig derültebbek lesznek; a menyasszony oly suttogva beszél deli szomszédjával. Vajjon miről beszélhetnek? bizonyosan a legjelentéktelenebb dolgokról, szép kertekről, -36- hollandi tulipánokról, versaillesi és luxembourgi delnők piperéiről, száz meg száz apró bohóságról, mely alig lenne érdekes másként, mint a szép ifju előadása által, ki udvarias feladatául vevé, szép szomszédnéját élénk beszédben tartani, a nélkül, hogy az egész társaságot mulattatná.

Szemben velök a vőlegény hasonló udvariassággal kezde nehányszor beszédet a szép Flórával, de a kezdett párbeszéd mindannyiszor elakadt, pedig hiszen mívelt, szellemdús volt mind a herczeg, mind a leány. Ah de a lélek nem volt jelen, az ajk öntudatlanul beszélt s a herczeg mindinkább elkomorodott, menyasszonyát a szép ifjuval oly víg, mondhatni kedélyes beszélgetésbe merülni látva s bármennyire iparkodott is szomszédjával elfoglalva lenni, az átellenből hangzó páros nevetés hangja elzavarta az ő arczáról a mosolyt, s ha ő oda nem nézett is, Flóra szemei odavezették vissza tekintetét, ki végre egészen elhallgatott, úgy hogy a vőlegény kénytelen volt a jobbján ülő patriarchához fordulni s azzal beszélni rettentő unalmas dolgokról.

Ki ügyelt volna más e balgaságokra? kinek volna arra gondja, hogy mi történik a tenger fenekén?

Egy pár guszliczás szerb zenész kezdett el e közben gordonkája mellé szomoru, egyformán busongó zenéjű hősi dalt énekelni, melynek danái kihallatszottak olykor a férfizajongásból.

Ahmed basa ez ideig egy szót se szólt, de most fel lévén tüzelve a sorbethes csésze által mediatizált szőlőnedvtől, hátrafordult az énekeshez s odainté, megszólítván dörgő szóval:

– Hagyd el már azt a sok versbe-szedett harczot, énekelj helyette valamit a mi költőnktől is, a szerelmes Hariritól, vagy a Ghulisztánból egyet.

E szókra a mellette ülő Feriz bég arcza egyszerre elpirult, gondolni sem lehetett: miért?

– Oh azt Feriz bég mindjárt le fogja számodra irni, adjatok neki pergament és irónádat.

Feriz bég vonakodni készült: a mivel azt nyerte, hogy a nők mind rajta estek, könyörögve a szép dalért; megadta tehát magát s felgyűrve dolmánya hosszú ujját, vevé az eléje tett irónádat s irt.

A kik bort nem isznak, azok a szép szemek pillantatától is lerészegesznek; – Feriz bég, míg nádját a pergamenen végig hordozá, ittas szemeit az átellenében ülő Aranka arczán feledé, s égető szemsugárival lassanként elüldözé arról a mosolyt; a lányka lesüté szép emlényszemeit, de azért érzé e forró tekintetet arczán, mely a csattanásig kigyuladt miatta s anyjához kezde simulni szemérmes nyugtalansággal e delejes hatalmú tekintet elől.

Feriz bég leirta a verset s odanyujtá a cziterás énekesnek. Az emberek megtaszíták egymást, hogy csend legyen s figyelve hallgattak.

A zenész végig futott cziterája hurjain s elkezdé énekelni a török költő dalát:

«Három szép leány áll együtt, együtt állnak összeölelkezve.
Egyik a nyájas hold, a másik a tündöklő nap, harmadik a ragyogó csillag.
Sokan imádják a napot, mások a holdat szeretik, én megmaradok a csillagomnál».

«Ha a nap leszáll, a kik szerették elalszanak;
Ha lemegy a hold, álom száll tisztelői szemére;
De ha a csillag lehull, egy ember meghal akkor.
Ha az én csillagom lehull, Mashallah! haljak meg én…»

A vendégek úgy voltak hangolva, hogy tetszett nekik a dal, kérték a dallost, hogy folytassa azt.

«Három szép leány áll együtt, egymást csókolva,
Oh szép leányok, ti a paradicsom tolvajai vagytok.
A csók a paradicsom legédesebb méze, mit Allah ajkatokra rakott, hogy férfiak szivét boldogítsa vele.
És ti tőlünk lopjátok el e kincset, midőn egymásnak adtok belőle.
Oh szép leányok, ne csókolózzatok, midőn férfiak látják!»

Általános lőn a derü, mely a dalt követte, alig lehete hinni, hogy e vers nem ez alkalomra született.

– Ki hinné, szólt Béldi Pál a basához, hogy nálatok nem csak nyilat faragnak a nádból, hanem iróeszközt is szerelmes költők számára.

– Oh a mi költőink kezében a vas is oly jól peng, mint a hárfa, felelt Ahmed, s hogyha Hariri halántékaira babérkoszorut fűzünk, ez csak azért történik, hogy a sebeket eltakarjuk vele, miket a csatában kapott.

Feriz bég hirtelen zavarodottan vonta le turbánja tekercsét homlokára, de azért voltak elegen, a kik e mozdulatot észrevették, s az ifju török e percztől a társaság, főleg a hölgyek választottja kezde lenni, úgy hogy lakoma vége felé maga Thököli is bámulva tapasztalá, hogy szép szomszédnéja örömest viszi a beszélgetés tárgyát a török költészet remekeire s azon dicső költőkre, kiknek kezében nem rosszabbul peng a kard, mint a hárfa.

E percztől kezdve az ifju gróf kevésbé beszédes kezde lenni s gyakran felkeresé szemeivel Béldi Aranka arczát, ki látható zavarral ült veszélyes helyén, erősen huzódva anyja mellé, mintha annak még mindig ragyogó szépsége árnyában akarná elrejteni gyermeteg bájait.

A lakoma elvégződvén, Thököli udvarias nyájassággal vált meg szép szomszédnéjától, kit azután karöltve látott eltünni Flórával együtt egy ablakmélyedésbe s azzal megkerülé az asztalt, hogy a szép Arankával találkozhassék; azonban utközben annyi hálálkodó urambátyám fogta el, hogy mire odaért, már elfoglalva találta a lánykát, ki anyja karjába kapaszkodott, a herczeg által; Aranka egy nős férfi ellenében veszélyen kivül érezve magát, ismét visszanyeré gyermeteg vidorságát s vigan enyelgett a vőlegénynyel.

Thököli behizelgő nyájassággal furakodék közbe, s apródonként úgy szegletbe szorítá a herczeget, hogy annak Béldinével jutott a beszélgetés, míg ő szerencsés volt Arankát több izben hangosan megnevettetni bohó ötleteivel. -39-

A herczegben forrt a méreg, azon perczen állt, hogy magáról elfelejtkezve kitörjön. Szerencsére Béldiné észrevevé idejekorán a két férfi közti feszültséget s meghajtva magát előttük, leányával együtt odahagyá a termet. A herczeg megfogá Thököli kezét s epés tréfával mondá neki:

– Ha már kegyelmed saját menyasszonyával be nem éri, legalább megelégelhetné ráadásul az enyimmel s ne törekednék minden leányt a pillangó-gyűjteményébe hálózni.

Thököli átérté a szavak keserű gúnyját s szelíd, de bántólag lenéző arczczal válaszolt:

– Jó barátom, életműszered hibás, arczod szinéből látom, hogy epe-kiömlésekben szenvedsz, nem tartod a purgátiók rendét, vagy régen vágattál magadon eret.

A herczeg arcza elsötétült, megszorítá görcsösen Thököli kezét, fogai közül mormogva:

A két férfi oly halkan beszélt, hogy az egész társaságból senki sem vette őket észre, egyedül Feriz bég, ki bár a terem tulsó szegletén állt összefont karokkal, sas-szemeivel minden arcz-, minden ajkmozdulatát elfogá mind Béldinének és leányának, mind a két férfinak s midőn azok egymás kezét megrázva, jelentő pillantásokkal váltak el egymástól, egyszerre eléjök lépett s megszólítá őket egyenesen.

– Milyen bohók ezek a komoly emberek, mondá magában Thököli; keresik maguknak a szomoruságot. Egyetlen szóval felvidíthatnám őket, de csak hagyom, hogy el ne rontsam a mulatságot. Ah, ilyen párbaj sem a hires -40- kerek asztal, sem a szerelmi tribunal, sem az assemblée galante évkönyveiben elő nem fordul: három egymás ellen, – mindegyik kettő ellen! Ez fölséges lesz.

E pillanatban a posta, ki a leveleket hozta, oda furakodék Thökölihez, mondván, hogy két sürgetős levelet hozott számára.

– Jól van; csak tartsd magadnál, majd holnap elolvasom. Ma nem rontom el a napomat unalmas dolgokkal.

S azzal egész késő éjszakáig a legvigabban mulatott a poharazó férfitársaság közt, csak éjfél után térve szobájába s meghagyva a levélhozó csatlósnak, hogy a mint a hajnalt pirkadni látja, siessen őt felkölteni.

HÁROM FÉRFI.

Thököli legénye el sem mert aludni, hogy hajnalra kelvén, fölkelthesse urát, s alig kezdett el az ég szürkülni, midőn felzaklatta.

Imre felöltözött, halvány arczán némi kedvetlenség volt észrevehető a mult éjszakai tivornya után.

– Hagyj nekem békét a leveleiddel, viszonzá Imre durczásan, érek is én rá most firkáitokat olvasni. Eredj le, nyergeltesd fel paripámat, a kocsisoknak mondd meg, hogy készüljenek fel s a hintóval a keresztnél várakozzanak rám, az ereszkedőn túl; jártodban tudd meg, hogy az öreg házi úr fölkelt-e már?

A csatlós ujra eltevé a leveleket, s nagy morogva eltávozott, mialatt Imre kardját felköté s mentéjét magára ölté.

Nemsokára visszatért a csatlós, jelentve, hogy Mihály úr régóta fenn van, miután vendégei közül többen még hajnal előtt eltávoztak: köztük maga a herczeg is és a török urak; a menyasszony csak délben fogja őket követni.

– Jól van, mondá Imre; a kocsikkal várjatok rám a drágumili csárda előtt; te hozz magaddal némi hideg sültet -41- és bort, az útban fogunk reggelizni… S azzal elsietett az örömapához, ki őt szivesen, könyhullatások között megölelgetvén, összecsókolá s számtalan izeneteket küldve általa minden jelen nem volt erdélyi főur számára, érzékeny bucsút vőn tőle.

Thököli sietve szökött fel lovára, hallván, hogy ellenfelei már megelőzték, s sarkantyúit paripája oldalába vágva, sebesen elnyargalt. Mihály úr bámulva nézett utána, a míg beláthatá, mint vágtatott hegynek föl a meredek lejtős úton, s nem sokára eltünt az erdők között. Egy csatlós kisérte nagy messziről.

Imre, elérve a kereszthez, ellenfeleit már ott találta. Feriz bég elhozta magával Ahmed basa tábori sebészét, Thököli csak a reggeliről gondoskodott, a herczeg semmiről sem.

– Jó reggelt, szólt a gróf leszökve lováról, mit a bég komoly fejbólintással fogadott, a herczeg hátat fordított.

– Induljunk az erdőbe, valami szép tisztás tért keresni, monda Thököli s hallgatag bajtársai előtt megindult, míg a csatlósok némi távolban gyalog vezették utánok felkantározott lovaikat.

Néhány száz lépésnyi távolban egy szép kőrisfáktól környezett térre jutottak, ott inte a herczeg a csatlósoknak, hogy maradjanak el, s szótlanul elkezdék kabátjaikat és dolmányaikat levetni, és neki gyürkőzni.

Gyönyörű volt e három férfit együtt látni, különnemű daliás szépségeikkel! a herczeg izmos, erőteljes alak, minőket a természet maga is hadak elejére szült, felgyűrve karjain lobogós, aranynyal himzett borjuszáju ingét, izmokat mutatott elő, mik képessé tevék egész hadosztály ellen egymagában küzdeni, s szemeinek daczos tekintete tanusítá, mennyire tud bízni karjai erejében, miknek egy-egy izma olyan volt, mint egy kemény daganat, öklei méltók a sulyos palloshoz, mely fokával szegletet képezve, hegye felé kezd legszélesebb lenni.

Feriz bég dolmányát leöltve, felgombolá vállára törökösen -42- bő patyolat ingujját, kivonta hüvelyéből finom damaszk szablyáját, mely alig volt két ujjnyi széles s oly hajlékony, hogy össze lehetett volna tekergetni, mint egy órarugót.

Karjai nem látszottak tulságosan megterhelve lenni izmokkal, de az első mozdulatnál, melyet tett, kardját könnyedén megsuhintva, egyszerre mintha aczél-rugók s kemény ideg-húrok rezzentek volna meg karjában, előtünt annak egész kifejlett idegegysége, duzzadó erek hálózata támadt kiülő vaskemény izmai felett. Arcza szilárd volt és komoly.

Csak Imre látszott könnyelmű mulatságul venni a dolgot, mosolyogva tűré fel csipketászlis hollandi gyolcs ingét, haját felgyűrte kalpagja alá, s összefonta gömbölyű karjait, miknek nőies fehérsége, plastikailag szabályos idomzata, karcsu körrajzai legkisebb férfierőt sem látszottak elárulni. Kardja az akkori newcastlei fegyvergyárból került, valódi sötét lilaszin acur poule aczél, kevéssé hajlott, vége mindig vékonyabb.

– Bajtársak, szólítá meg Imre ellenfeleit, hárman vagyunk a viadalhoz, s miután mind a hárman kettő ellen állunk, csináljunk valami rendet, mely szerint megverekedjünk.

– Tehát kiki magának, és mindenki a többi ellen, magyarázá Imre, ez elég mulatságos és igen új neme lenne a viadalnak, de legkevésbbé lovagias; én sokkal nemesebbnek találnám, hogy víjunk meg egymással külön, ha egyikünk kidől, a győztes kezdhet új harczot a megmaradottal.

– Azt sem bánom, csak mentül elébb, szólt a herczeg türelmetlenül s kiállt a síkra.

– Megállj még barátom, azt nem tudhatod, hogy a viadalt nem mi fogjuk-e kezdeni Ferizzel? -43-

– Ejh! én nem nézőnek jöttem ide! kiálta fel a herczeg indulatosan, aztán nekem semmi közöm a béghez.

– No látod, monda Thököli, hisz én sem tudom, mivel sértettem meg? de ő felszólított s az ilyen felhivásnak ki kell állanunk a nélkül, hogy kérdeznők, miért? – Lehetnek gyöngéd okok.

– Helyesen, mondá a gróf, három pénzdarabot véve elő, mikre Zsigmond király képe volt verve, egy arany, egy ezüst, egy réz, s oda inté a török borbélyt. Fogjad becsületes férfi e pénzdarabokat, s hajítsd fel a levegőbe. Az arany a herczeg, a réz én vagyok. Három közül a melyik kettő egyforma lappal fog leesni, azé a viadal.

– Tehát jer te hamarább. Látszott, hogy szeretne túl lenni az elsőn, hogy minél elébb Thökölivel állhatna szembe.

Thököli inte a borbélynak, hogy tartsa meg a felszedett pénzdarabokat s álljon készen kötelékeivel.

– Minek az? szólt gúnynyal a herczeg, én nem vívok első vérre, hanem utolsóra.

Sokáig néztek egymás szemeibe, mintha elébb villogó tekintetök nyilaival kezdenék a harczot s azzal egyszerre összecsaptak.

A herczeg ádáz rohanással támadta meg ellenfelét, mintha egy lélekzet alatt le akarná azt gázolni s sűrű és heves csapásokat intézett reá teljes erejéből, de Feriz bég megállt azon a nyomon, melyben lábait legelőször megveté, s bár kissé hátra kelle hajolnia az iszonyú csapások rohama elől, de karcsú damaszk szablyája, mintha villámokból vont volna maga körül sátort, védte őt köröskörül, -44- szikrát adva, mikor ellenfele kardjával majd itt, majd amott találkozott.

A herczeg arcza égett a dühtől. «Nyomorult kölyök!» ordíta fogait csikorgatva s még egy nyommal közelebb férkőzve hozzá, két-három oly irtóztató csapást intézett reá, hogy a bég féltérdre bukott, a midőn egyszerre sebes vérsugár szökelt valahonnan a herczeg arczába, mire az megdöbbenten lépett hátra s leereszté kardját.

Vigyázatlan heves csapkodásai közben úgy szólván maga ütötte belé kezét Feriz bég kardjába, épen az ököl alatt, hol az életerek vannak, s a rándulás, melyet megmetszett inai tőnek, kényszeríté kardját elejteni.

A borbély elősietett a kötelékekkel, a megvágott erekből, mint a szökőkút, lövellt föl a sötétvörös vér, s a herczeg arcza sápadt lőn egy pillanatra.

De alig kötötte be sérült jobbját a sebész, midőn újra fellángolt tekintete s Imrének fordulva kiálta:

– Még van egy kezem! – még meg tudok víni veled. Adjátok balkezembe a kardot! vívok az utolsó csepp vérig!

– Ne nyugtalankodjál, herczeg, szólt Imre udvariasan. A balszerencse ma ellened volt. Mihelyt sebed begyógyul, parancsolj velem; szolgálatodra állok.

A herczeg szédülve rogyott elősiető csatlósai vállára, kik őt eszméletét vesztve vivék alant váró hintajához; sebe sokkal gonoszabb volt, mint előre látszék s még azt sem lehete tudni, hogy nem lesz e halálos?

A bég még ott állt elébbi helyén s szótlanul inte Imrének, hogy jőjjön.

– Megbocsáss derék bajtárs, szólt a gróf, kissé ki vagy fáradva s egyenlőtlen lenne köztünk a harcz, ha én pihenten vívnék most veled. Dőlj le kissé ide mellém a fűbe: -45- csatlósom hideg étket hozott utánunk, falatozzunk elébb együtt; azután majd ráérünk verekedni.

Feriz bégnek tetszett a fesztelen ajánlat s kardját egy fának támasztva, leheveredék a fűbe, melyre azalatt Imre csatlósa kiraká a hideg sültet és gyümölcsöt, melyet ura után hozott, egy lopótök-alakú ezüst úti kulacscsal együtt, mely tele volt borral.

– Nesze fiam, igyátok ki belőle a bort s merítsétek tele forrásvízzel, mert Feriz bég nem iszsza a bort, több ivóedényünk pedig nincsen; tehát a kedvéért ma én vizet iszom, már csak azért is, hogy egyenlők legyünk.

Feriz bégnek megtetszett a bajtárs fesztelen viselete s szivesen fogadá az előrakott étket, és ivott vele egy kulacsból, sőt még felelt is neki, ha kérdezé.

Egy vékony sebforradás látszott a fiatal bég halántéka körül, melyet a turbán tekercse nem fedezett el.

– Mindjárt gondoltam. Magyar nem vág így a kard hegyével. Olasz vivómester keze látszik rajta. Még azt a helyzetet is meg tudnám mondani, a milyenben kaptad; ellenség volt melletted jobbfelől, balfelől és szemközt. Te azon remek körvágásokkal, miket az imént mutattál, védted magadat egyszerre minden oldalról. Ekkor az előtted álló egyszerre felemelkedett nyergében, s egy bevágással, melyet te a legtökéletesebben hittél elhárítani, megcsapta kardja hegyével homlokodat.

– Ez Basanella tanítványainak mesterfogásuk. Erre vigyáznod kell nagyon, mert e vágás csaknem védhetetlen: a kard egy percz alatt föl és le vág, mintha sarlóval csapott volna; bármily magasan tartsad kardodat, keresztül csap rajta. Ez ellen csak egy védelem van, az pedig a legegyszerűbb a világon: kapd vissza a fejedet tőle.

– Valában igazad van, szólt Feriz bég mosolyogva s -46- azután megmosva kezeit, újra elővevé kardját. Végezhetünk.

– Nem bánom, szólt Thököli s felvevé könnyedén kardját, oly kecsesen, mintha egy etuis játékszert fogna meg finom fehér kezeivel, azt egy delnőnek nyujtandó.

– Még egy szót bajtárs; szólt Thököli barátságos nyájassággal. Mikor csak másodmagaddal vívsz, ne hadakozzál úgy, mintha csata közepén tíz ember ellen harczolnál, mert e miatt sok erőt elvesztegetsz s közelebb bocsátod ellenfeledet magadhoz; inkább mereszd ki a karodat, hogy csak az öklöd mozogjon.

– Köszönöm a tanítást; szólt Feriz elmosolyodva. Másnak bizonyosan a szeme közé vágta volna a tanítást, de Imre oly hűséges pajtáskodó hangon közlé azt vele, mintha csak tréfálni jöttek volna ide.

Megkezdődött a viadal; Feriz bég szokott hevével nyomult ellenfelére, mintha vissza akarná neki adni a nyájas tanítást, míg Thököli nyugodtan, szeliden mosolyogva hányt ellent hevesebb ellenfelének, mintha csak játszana vele, oly könnyeden, oly biztosan forgott kezében a kard, annyi kellemmel volt párosulva minden mozdulatja, alig látszott rajta legkisebb erőtetés; a leghevesebb csapásokat, miket Feriz bég ellene intézett, kardjának legkönnyedébb csúsztatásával hárította félre s egyetlen egyszer sem csapott rá vissza, úgy, hogy utoljára Feriz bég, mintegy önkénytelen haraggal lépett hátra és kardját leereszté.

– Kétszer is megkaphattad volna tőlem Basanella mestervágását, igen hevesen harczolsz.

Párbajban semmi sem oly megölő, mint az ellenfél nemes magatartása. Feriz bég egészen dühbe jött Thököli hideg nyugalmán s csaknem magán kívül veté magát ellenfelére.

Azon pillanatban, midőn egy lépéssel közelebb lépett -47- Thökölihez, az egyszerre kimereszté karját s azon perczben, midőn ellenfele csapását elhárítá, egy alig észrevehető suhintást tőn kardja hegyével vissza felé, s azon pillanatban egy égő veres vonal látszott Feriz bég homlokán.

A török ifju meglepetve ereszté le karját, a mint az észre sem vett csapás után arczára kezde folyni a vér; Thököli elveté kardját s fehér kendőjét ragadva, rohant egyszerre ellenfeléhez, a legőszintébb részvéttel törölve annak arczáról a vért, s a legnaivabb ijedtség remegő hangján mondva:

Erre a borbély is oda futott kötelékeivel s megvizsgálva a sebet, vigasztalólag mondá:

– Ezentúl jó barátok maradunk. Én Istenemre mondom, eddig sem adtam tudva okot arra, hogy rám neheztelj.

– Örülni fogok barátságodnak, szólt Feriz komolyan; de ha azt kivánod, hogy ez tartós legyen, e szómat hallgasd meg: soha se közelíts oly leányhoz, a kit nem szeretsz, hogy téged szeressen; és ha szereted, akkor ám szeresd, de boldoggá tedd.

– Becsületszavamra mondom, Feriz, viszonza Imre, mind azon hölgyek közül, kiket azóta láték, mióta téged ismerlek, egyet sem szeretek s egytől sem kivánok szerettetni.

Thököli zavarodottan ajkaiba harapott s nem adott feleletet, tréfa számba hagyva menni e nyelvbotlásnak vélt vallomást.

Azzal összeölelkeztek egymással a kibékült bajtársak s a keresztig visszahaladva, Imre kényszeríté a béget kocsiját -48- elfogadni s azon utazni Ibrailba, maga pedig lóra ült s elbúcsúzva tőle, megindult a bozzai szoros felé vezető úton.

A levélhozó csatlós végre azt hivé, hogy csakugyan lesz ideje elolvasni a sürgős iratokat s e végett megszólítá urát.

– Flóra kisasszony bízta rám e harmadikat, hogy ezelőtt félórával erre kocsizott haza felé.

Legelső volt Teleki levele, melyet Imre átolvasott; hirtelen keresztül futotta, mintha nem találná oly érdekesnek, minőnek igényelve van. Mikor azon pontra jutott, a hol a Flóra feletti vigyázat ajánltatik neki, egy kicsint megállapodott: «no de majd utolérjük», gondolá magában s a második levélhez fogott, mely Ilona névvel volt aláirva.

Kétszer is átolvasá ezt, s harmadszor újra hozzá fogott, arcza láthatólag kipirult. Önkénytelen felsóhajta, s a levelet eldugá keblébe épen szive fölé s mélázva tekinte maga elé, mintha önszive dobogását hallgatná.

Imre nehány perczig elbámulva tartá azt kezében; még a paripa is megállt vele. Arcza nehány pillanatra elsápadt s feje aláhajlott.

Percz mulva ismét felegyenesedék; s elég fenhangon, hogy más is meghallhassa, kiálta:

Azzal elveté a levélborítékot, melyben gyűrűje volt s azon iratot, melyet keblébe rejte, elővevé, abba tekergeté azt bele s visszatéve ismét szive fölé, arcza kigyuladt, keble kitágult s megfordítva lova fejét, jó kedvvel mondá csatlósainak:

ORSZÁGOS GONDOK.

Néhány héttel idősebb az év, a mióta Rumnikból távozni láttuk Thökölit a három levél olvasta után, és íme Teleki Mihály még mindig Gyulafehérvárott időzik és nem indult el az erdélyi hadakkal Dévára.

Több nap óta rosszul érzi magát, a szobát sem hagyhatja el, tagjait valami tolvaj-láz állta el, arcza elvesztette szinét, alig birja magát fentartani, s minden ize fáj, ha mozdul.

Nyugalomra volna szüksége, de egy perczig sem lehet szabadon; mikor már minden panaszost és ügyesbajost el bírt utasítani küszöbétől, akkor meg majd a fejedelem, majd a török követ ront rá a maga ügyeivel.

Most is épen Naláczi van nála, ott áll az ablakban, míg Teleki karszékében ül. Minden tagja reszket a láz miatt, lélekzete forró és arcza sápadt, mint a viasz, ajkait alig bírja összefogni.

Széke mellett apródja áll, a fiatal Cserei, míg oldalvást egy szegletbe huzódva, egy alig észrevehető alak kuczorog, ki oly megszontyolodott képpel huzódik a falhoz, mintha bele kivánna bujni. A sötétség és a szomorú vonások miatt rá sem ismernénk ez alakra, ha csak Teleki meg nem nevezné, szidva a meghunyászkodott embert, mint a bokrot, a nélkül, hogy oda nézne: csaknem háttal levén felé fordulva.

– Ne kérjen semmit. Én kegyelmednek csupa szánalomból egy kis hivatalt engedék, hogy a népet üdvös nevelésben részesítse, s kegyelmed a helyett babonákkal bolondítja a közönséget.

– Mit gondolt kegyelmed? Tán csak nem gondolta azt, hogy nekem szolgálatot tesz vele?

– Látja kegyelmed, milyen nagy bolond kegyelmed? vágott közbe Teleki. Naláczi uram azt mondhatta kegyelmednek – mert én nem tudom, hogy mit mondott – miszerint jó volna kegyelmednek befolyását a népre oly módon felhasználni, hogy előtte a történt Isten-csodáit felemlítvén, azt egymás iránt való szeretetre s hűségre buzdítsa, de nem hogy kegyelmed maga is csodákat csináljon, kigondoljon, azokat terjeszsze, s a népet harczi jóslatokkal rémítgesse.

– Én azt gondoltam… (A jámbornak nem volt módjában egy megkezdett mondatot bevégezhetni.)

– Tán biz azt, hogy mivel én most hadakat gyűjtök, nekem nagy szolgálatot tesz vele, ha háborút predikál? Azt szeretném, ha minden kardot eláshatnék a föld alá.

– Takarodjék kegyelmed előlem. Meg ne lássam többet. Három nap mulva elhagyja Erdélyt, mert különben én vitetem ki s azt nem köszöni meg.

– Instálom alássan, rimánkodék az ember, mi tevő legyek, ha méltóságod megvonja tőlem kegyelmét?

– Tegyen kegyelmed, a mit akar. Menjen el Szathmárba, szegődjék be báró Kopp uramhoz inasnak, vagy Kászonyihoz iródeáknak. Most épen irni fogok nekik, majd megemlítem kegyelmedet a levélben, s azt maga elviheti.

– Maradjon el kegyelmed ott akármi bérre, hiszen éhen nem hagyom meghalni. Hanem csak mentül előbb pusztuljon előlem.

– Az ilyen emberrel ez a bánásmód: szidni mindenért, a mit tesz, mert különben megcsal, elárul, – ütni, dobni, kergetni, éreztetni vele nyomorult szerepét, ha azt nem akarjuk, hogy bennünket játszon ki.

– Sőt inkább ez tart fenn; ha boszuságaim elfogynának, rég ágyban fekvő beteg volnék. Fogja kegyelmed ezt a nehány tallért, vigye utána annak a semmirekellőnek, s mondja meg neki, hogy nagyon haragszom rá, azért iparkodjék jövendő magaviseletével kiengesztelni maga iránt, akkor aztán én sem felejtkezem meg róla. Mondja meg neki, hogy várjon a kapuban az irandó levélre s ha kezéhez vette, csak iparkodjék ki Erdélyből sietve. Említse meg neki, hogy a kolozsvári piaczon történt dolgait még nem tudom, mert ha tudnám, korbácscsal veretném ki az országból; akkor legalább sietni fog.

Naláczi nevetett és kiment. Teleki bágyadtan hajtotta fejét széke vánkosára s kérte apródját, hogy egy flanelldarabbal nyakacsigáját dörzsölje erősen.

Ezalatt jön a fejedelem maga. Arcza a részvéttől haragos. Még az ajtóban elkezd pörölni Telekire.

– Hát kegyelmed miért nem feküdt le, ha megparancsoltam? Illik-e ilyen meglett férfinak oly szófogadatlanul viselni magát, akár egy makranczos gyerek? miért nem fogadja el az orvost, miért nem enged magán eret vágatni?

– Nincs nekem semmi bajom, nagyságos uram. Egy kis hæmorrhoidalis alteratio az egész. Megszoktam már. Minden æquinoctium közeledtekor előfordul.

– Ej, ej, Teleki Mihály, nekem hiába beszél kegyelmed. Kegyelmed nagy beteg. Kegyelmednél lelki baj idézi elő a testit. Illik-e ez keresztyénhez? így megilletődni azon a házasság-elmuláson, mintha Flóra hugom nem válogathatna akár ötven kérő közül, és különb férjet, mint Imre úrfi, kinek «mind a vízig szárazon!»

– Kegyelmed rosz keresztyén, ha mondom. Kegyelmed nem szeret sem Istent, sem embert, sem családját, sem engemet.

– Mert ha szeretne bennünket, megkimélné magát és lefeküdnék, s nem kelne fel, míg meg nem gyógyul.

– Hát azalatt pihenjen más is. Nem esik ki a világ feneke, ha kegyelmed három nap az ágyat nyomja: csak rajta, szaporán, én addig el nem megyek, míg kegyelmedet az ágyban nem látom.

– Innen pedig az én engedelmem nélkül fel nem szabad kelni, szólt a fejedelem, s maga elé intve Csereit, ahoz intézé szavait: «te fiú, gondod legyen reá, hogy urad ágyát el ne hagyja, tudod? ezt én parancsolom! és a míg meg nem gyógyul, semminemű terhelő munkát, sem irást, sem olvasást, sem toll alá mondást neki meg nem engedsz, erre én felhatalmazást adok neked és annak szigorú teljesítését követelem. Sem pedig ezen szobába rajtam, az orvoson és családtagokon kívül senkit belépni nem engedsz. Jól megtartottad-e? – Kegyelmed pedig, Teleki Mihály uram, takaródzék be jól, s dörzsöltessse meg egész testét gyapjuszövettel, igyék jó izzasztó szereket, a nyakára tetessen mustárt s hagyja rajt, a míg kiállhatja, este felé pedig vegyen jó forró lábvizet sóval és korpával, és ha eret nem akar vágatni, tetessen hat pióczát halántékaira, a többit az orvos majd megmondja; addig is ne resteljen ezekből a «pilulæ de cynoglosso»-ból szedegetni, csalhatatlan hatásuk van. – Ezzel egy katulyát nyomott Teleki markába a fejedelem, tele azon ártatlan szerrel, melyet akkor «árnős labdacsok» neve alatt házi orvosságképen tartottak divatban.

Azzal nyugodtan eltávozott a fejedelem, gondolván, hogy ezt ugyan jól megijesztgette.

Alig tette be azonban maga után az ajtót, midőn Teleki inte Csereinek, hogy hozza oda az érkezett leveleket.

– A fejedelem szereti a tréfát, viszonzá a tanácsúr. Magam is szeretem, mikor ráérek. Bontsd csak fel a leveleket s olvasd fel előttem.

– Neked én parancsolok fiam, nem a fejedelem. Olvasd csak és ne törődjél velem, ha engem nyögni hallasz.

– Csak bontsd fel bátran, szolgám. Még rád nézve nem veszedelmesek az ilyen titkok, gyermek vagy te még arra, hogy azoktól félhess.

Cserei felbontá a levelet s megnézve az aláirást, alig hallhatóan rebegé: «Leopoldus».

«Fenséges fejedelem! Nekem őszinte kedveltem!»

«Hírül vevém báró Mendingi Kopp és tisztelendő Kászonyi uraiméktól, mily nagy jó akarattal viseltetik nagyságod irántam és az egész keresztyénség ügye iránt, s nagy kedvvel fogadom nagyságodnak e részbeni készségét, s valamikép a jelen mozgalmak kezdetén minden törekvésem abban határzódott, hogy a keresztyénség fejedelmei jogaik és szabadságaikban megtartassanak, aként nem legkisebb oka ez annak, hogy a mostani török háború kigyuladt, s az egész ottomán hatalom engem és birodalmaimat felforgatni készül; de reménylem, hogy e barbarok dühének a külső királyok és választó fejedelmek egyesített erejével s Istennek segítségével oly akadályt gördítendek elé, hogy hitszegő harczaiknak büntetésével -54- térendnek vissza. Egyébiránt fenségedet s Erdély karait és rendeit királyi védelmemről mind addig biztosítom, míg az irántami jó akaratban megmaradnak; s e jó egyetértés fentartására a fentisztelt báró Kopp és tisztelendő Kászonyi uraimékra bíztam az összeköttetést. Többire nézve jó egészséget és minden szerencsét kivánok fenségednek stb.»

(Tehát Thököli eltávozta óta sok dolog megváltozott, a miről nem is álmodott senki!)

Csereinek még csak most kezdett izzadni az üstöke, midőn a felszakított levél alatt a fővezér aláirását megismeré, ki Nándorról irt a fejedelemnek ily szókkal:

«Legdicsőbb fejedelem!»

«Őszinte szeretettel teljes üdvözletünk után, jelentjük te neked barátságosan kedveltünknek, miszerint a hitetlen ellenség a mi urunknak, a leghatalmasabb szultánnak várát, Nyitrát, megszállván, az ott berekesztett vitézek segélyére hadseregünk egy részét megindítottuk. Melyre nézve szükséges, hogy ti is egész haderővel s az illető hadi készülettel minden időhaladék nélkül siessetek, észszel és erővel a mi hadainkhoz csatlakozván, az ellenség törekvéseinek szemközt menendők. Hiszszük, miként ti Isten kedvezése mellett a hatalmas szultánnak hasznos szolgálatokat fogtok tenni s eként részesülendtek az ő kegyében és bőkezűségében. Mi pedig az ünnepek bevégeztével, melyek után bőjtjeinket szoktuk teljesíteni, követni fogjuk az előreküldött hadakat megszámlálhatatlan seregeinkkel, azalatt ti férfiasan feküdjetek neki a dolognak, s hűségeteket teljes hadi tettek által tegyétek ragyogóbbá. Béke azokkal, a kik Istennek engedelmeskednek stb.»

A szegény Csereit, mire végig olvasta a levelet, jobban lelte a hideg, mint az urát. Nyugtalanul leste a tanácsúr -55- arczát, de a mi annak vonásaiban látszott, az csak testi fájdalom volt, nem lelki szorongattatás.

– Eredj fiam, szólt alig érthető hangon, hozz egy pohár vizet, tégy bele két késhegynyi rheumot, s add innom.

Cserei azt hivé, hogy beteg főnöke nem is figyelt a levél tartalmára a visszatérő láz miatt s néhány percz alatt elkészítve a rhebarbarás vizet, oda adta neki inni, mire Teleki takarója alá bújt. Attól azonban semmivel sem lett jobban, a láz kitörte, hogy szinte reszketett bele. Cserei futni akart orvosért.

Az ifju kezében reszketett az irónád, melyet zavarában tinta helyett a porzóba mártogatott.

«Méltóságos fővezér! Nekem legkedvesebb uram!»

«Miszerint a hatalmas szultán ellenségei ellen, kik Nyitra várát ostromolják, a már megindult hadakkal egyesülni törekedjünk, azt méltóságodnak hozzánk küldött leveléből megértettük, melyet is ez országnak bárha kevesecske hadi maradványaival teljesíteni a legpontosabban készek volnánk, ha-ne-ha e nem eléggé meleg tartományban mindennemű takarmánynak, szénának, úgy mint abraknak hiányával nem volnánk, melynek mihelyt bővében leszünk, méltóságod rendeletének készen fogunk engedelmeskedni. Ezenkivül híre kezd terjedezni, mintha Erdélyország határain ellenséges hadsereg kezdene mutatkozni, mely törekvés ámbátor nem titok, mégis ha valósulni fog, szükséges leend, hogy teljes erőnkkel és feszült vigyázással kisérjük. Annak idejében -56- tudósítni fogjuk kegyelmedet, kit addig is Isten kegyelmébe ajánlunk stb.»4)

Cserei felsóhajtott, magában gondolván, hogy hát ha azt felelik, hogy lesz ott zab is, széna is?

De Teleki jobban tudta, hogy a tavalyi rosz termés és vizáradások miatt a török sereg is nagy szükséget szenved széna dolgában s ugyanaz, a mi nála ok a késedelemre, ok amannál a sietségre. (Im ebből láthatjuk, mint épülnek a világesemények holmi szénaboglyákon is!)

– A második levelet czimezd méltóságos báró Mendingi Kopp és főtisztelendő Kászonyi Ákos uraiméknak, a szathmári várőrség főparancsnokainak; folytatá Teleki s tovább mondatolt Cserei tolla alá, az időszakok csendje alatt hallható levén fáradt nyögése, mit a gyötrő láz sajtolt ki kebléből.

«Örömmel értesültünk kegyelmetek czéljáról, miszerint hitünk ellenségeinek egyik bejáró kapuját, melyen át szüntelen készen állhat megrontásunkra, iparkodnak elfoglalni: segítse kegyelmeteket e szándékukban az irgalmas Isten! Ha ez alkalommal kegyelmetek egyuttal Erdély ellen is ráérnek látszólagos fegyverzajt intézni, hogy ez által a törököktől kivánt hadjáratbóli elmaradásra okszerű mentségünk lenne,5) nekünk nagy könnyebbséget szereznének általa: egyébiránt is, ha bár kényteleníttetnénk is hitünk ellenségei mellett a keresztyénség ellen hadsereget szolgáltatni, biztosítjuk kegyelmeteket, hogy annak csak neve lesz hadsereg. Egyébiránt Isten oltalmába ajánljuk kegyelmességteket stb.

P. S. Ezen levelünk vivőjét használhatják kegyelmetek postának s más affélének.»

Cserei bámulva kezde nézni urára, kiben a lelki izgatottság győzni látszott a test lázas állapotján. -57-

– Fogj egy harmadik levelet. Czimezd méltóságos Ebéni László uramnak, Kolozsvár városa helyettes kormányzójának.

«Sietünk kegyelmeddel tudatni, miszerint a szathmári várőrség vezére részéről oly előkészületek tétetnek, melyek gyanítani engedik, hogy általa beütés terveztetik Erdélybe. Lehet ugyan, hogy ez nem egyéb merő ostentatiónál, de mégis jó lesz kegyelmednek fegyvereseit a végett készen tartani, ha netalán eszébe juthatna vak lármánál egyebet is intézni ellenünk. Mi addig is felfüggesztjük a hadaknak Magyarországba kiindítását, nehogy míg mi egyfelől támadunk, addig másfelől Erdélyt védetlen hagyjuk. Még egyszer tanácsoljuk kegyelmednek a legfigyelmesebb felvigyázást stb.»

Cserei az utolsó szót leirván, egész megnyugvással veré ki a nádjából a tintát.

– Hátha pofon üt, hogy kegyelmedet dictálni hagytam? monda az apród megijedve.

– Ne törődjél vele, fiam. Elszenvedheted a hazáért. Engem is megvertek elégszer, míg gyermek voltam, mégis megnőttem. Ezzel befelé fordult és magára voná takaróját.

Cserei szerencséjére a fejedelem-asszony szobáiban találta Apafit s így kikerülte a pofont, a levelek aláirattak s rögtön szétküldettek minden irányban s a lehető legrövidebb idő alatt kéznél volt mind a három. Hogy mi siker követte őket, azt majd meglátjuk.

A Kiuprili káromkodott, midőn a magáét elolvasta s esküdött erősen, hogy ha nincs abrak Erdélyben, majd megabrakolja ő uraim ő kegyelmeiket!

Báró Kopp és Kászonyi összemosolyogtak a nekik irt levélre; a kormányzó szakállába mormogta: «én nem bánom, csak te ne bánd.» -58-

Ebéni uram pedig elolvasva a maga levelét, eltette szépen ad acta, boszúsan mormogván: «ha én minden kószahírre, vak lármára és azt-mondjákra fegyverbe akarnám állítani a népet, akár egyebet sem tennék, mint egész nap üttetném a dobot. Látszik, hogy egyéb dolga sem volt Telekinek, mint untában nekem irdogálni.»

A NAGYVÁRADI NAP.

Hogy a láthatár tisztán álljon előttünk, szükségesnek találjuk elmondani, miszerint ezen időben két nevezetes pont vala Magyarországon Erdély közelében: Nagyvárad és Szathmár-Németi, melyeket úgy szólván Erdély kapuinak lehete nevezni; – jó menedék, ha kulcsaik az ország kezében voltak, de annál nagyobb veszedelem, ha idegen kéz rendelkezett velök.

Ez idő szerint Szathmárt német sereg tartja megszállva, Nagyváradot a török, s amannak sisaktaréjai ép oly fenyegetőleg tekintgetnek be az ország határán, mint ennek félholdjai.

Azon helységek és puszták lakói, kik e két vár közé szorultak, soha sem tudhatják, melyik úton várják az ellenséget? mert oly felfordult világban, mint az akkori, minden fegyveres ember ellenség, akár kurucz, akár labancz, akár török, a ki elől rejteni kell buzát, marhát és szép feleséget, s a barátság éppen annyiba kerül velök, mint az ellenségeskedés, sőt néha két annyiba; mert ha Szathmártt megtudják, hogy valaki szép szerével szénát és gabonát engedett elvinni a váradi portyázóknak, a nélkül, hogy a fejét elébb beverette volna, másnap büntetésül ők látogatják meg, s viszont, ha a török megtudja, miszerint valamely úri háznál szivesen fogadták a szathmáriakat, sőt tán a ház kisasszonya még beszélgetett is valamelyik tiszttel: csak azt várja, hogy azok odább menjenek, azonnal rajta üt az úri lakra s felgyújtja azt: hogy alatta szathmári tisztek -59- többet ne hálhassanak; a házi kisasszonyt pedig elviszi háremébe: hogy szathmári tisztekkel többet ne beszélhessen.

Végezetül maradt még egy harmadik ellenség. És ez az ecsedi láptól az alibunári mocsárig lakozó minden nemzetbeli betyárok és rablók számbavehetetlen gyülevésze, kik aztán az okot sem keresik, a miért valakinek a gulyáit elhajtsák s házait is feltörjék; s kik közül néha egy-egy bátrabb és szerencsésebb legényt felkap a hír: merényleteket beszélvén felőle, mik a hihetetlenséggel határosak, s a kit azután a betyárok mintegy vezérökül, tekintélyül tartanak, bárha soha nem látták is.

Ezen években valami Kökényesdi Feri a hírre kapott haramjafőnök, kiről minden faluban, minden pusztán tudtak valami hallatlant, valami csodálatost, valami rendkivülit mesélni: a tizenhét zászlóalja zsiványról, kik egy szavára készen voltak a leghihetetlenebb merényletekre, elsánczolt földvárairól a bélaborai, az alibunári mocsárokban, miket semmi halandó ellenséges szándékkal meg nem közelíthetett, s a hol ha körülfogták volna is, itéletnapig elélhetett öt-hat ezred magával, – a kunsági buczkák között elrejtett kincses tárházairól, mikre maga is csak lova szaglása után tud rátalálni, és egy jó paripáról, mely egy itatással fut el a Tiszától a Dunáig s kétezer lépésről megérzi az ellenséget, s nyerít, ha az ura alszik, vagy szeretőjével a kocsmában dőzsöl; óriási erejéről, hogy tíz pandúrral egy maga megbirkózik, és sem kard, sem golyó nem járja, s valahányszor üldözésére mennek, tengert áraszt maga és kergetői közé, hogy azok kénytelenek visszafordulni.

A ki azonban e mondák után akarna magának e rablóvezérről fogalmat szerezni, az meglehet, hogy igen regényes, de nagyon valótlan alakját látná annak maga előtt.

Kökényesdi uram se nem óriás, ki az embereket gúzsnak facsarja, se nem bűvész, ki üldözőinek szemefényét veszti, – legfeljebb is némi cseh pandurok nézhették az utána keletkezett -60- délibábot hullámzó tengernek: – ő egy jámbor tekintetű, alacsony, szikár alakú hódmező-vásárhelyi polgár, kinek ott helyben öt háza és két tanyája van, miktől ő becsületesen fizeti a porcziót s magának vannak gulyái és ménesei, de a miket ő darabról-darabra be tud bizonyítani, hol és mikor és kitől vette? Azok közt egy darab sincs lopott.

És mégis mindenki jól tudja felőle, hogy házai, gulyái, ménesei mind nem Isten hirével szereztettek és senki sem vonja kétségbe, hogy az elhírhedt harámbasa, kiről az ország minden szélében annyit beszélnek, senki sem más, mint ő.

Mikor híre volt, hogy Kökényesdi Mármaros vármegyét végig rabolta, nem bizonyította-e be öt-hat élő tanú által, hogy ő ugyanakkor odahaza tanyáján szántott, vetett? s lehetett-e a birónak nagyon kutatni, ha vajjon hitelesek-e az előállított tanúk?

Hallotta-e valaki, hogy valaha Vásárhely határában loptak volna az ő nevében, vagy adtak volna el vásárhelyi szabadságon általa lopott jószágot?

A kik őt Vásárhelyen felkeresték, egy tisztességes, jámbor gazda embert találtak benne, a ki maga hányta a szénáját, hogy csak úgy izzadt bele a tenyere; a kiket pedig Kökényesdi maga keresett fel, távol az ország tulsó szélében, azok nem látták az ő arczát soha; utána menni pedig, hogy őt üldözzék, nagyon fáradságos munka lett volna. Legény legyen az, a ki neki nyomába hág, ha egyszer lován ülve a puszták végtelenjének veszi az utat, a kinek szive vissza ne döbbenjen, ha őt a tekervényes homokbuczkák s a járatlan ingoványokba követni akarja! s -61- végtére, ha két-három vármegye egyesül is, hogy őt kifogja, engedi magát hajtani a negyedik vármegye határáig s mikor azon átugratott, akkor elkezd lassacskán ballagni s üldözői szeme láttára legelni ereszti lovát s maga lefekszik mellé a bundájára; – az ott már török határ, s jól tudja, hogy Lippán túl nem mernek üldözői jőni, mert ott már a temesvári basa parancsol.

Sőt az is gyakran megesik, hogy ha vagy egyik, vagy másik párt nem bír ellenfeleivel, odaizen a buczkák közé, a hol mindig talál valakit, a ki magát Kökényesdinek nevezi, nem egyet, nem is kettőt, s előadván neki a maga ügyét, ráuszítja ellenfele vármegyéire s Kökényesdi uraimék az ilyen dolgokban nem igen scrupulosusok; ha a német fizet, megrabolják a törököt, ha a török fizet, megrabolják a németet; – mikor pedig azt mondom: «törököt vagy németet», érteni kell alatta azokat a magyar és oláh falvakat, mik a német vagy a török hatóság alá tartoznak.

Azonban, hogy a történet folyamára térjünk, vala ez időben a szathmári várőrség között egy Rákóczy László nevezetű százados. A Rákóczy-család tudniillik Zrínyi Ilona férjének pápistává létele után nagyobbára odafenn Bécsben neveltetvén, közülök egynémelyek a császári armádiában foglalának tiszti hivatalokat, s azon helyeken velök született vitézségök miatt igen kedveltek valának. Így lett Rákóczy László is muskétások századosa, s hogy századja nagyobb részt magyar legényekből állott, azon éppen úgy nem kell csodálkozni, mint hogy az erdélyi fejedelem német ezredeket tartott, még pedig legfontosabb váraiban, Kolozsvárott, a fővárosban, Székelyhidán és maga mellett, a merre járt.

Történt, hogy ezen Rákóczy László, ki igen formás, jó termetű, de hallgatag és jószivű legény vala, beleszerete Rékason lakó Rhédey Ádámnak Krisztina nevű hajadon leányába, s miután a leány apja beleegyezett, hogy azt elvehesse, gyakorta lejárt hozzá Szathmárból, – már mint menyasszonyához, – több tiszttársával együtt s mint magától -62- értetődik: ott a háznép által mind ő, mind társai mindig vendégszeretettel lőnek fogadva.

Fülébe megy ez a nagyváradi basának, hogy egy rékasi földesúr német katonatiszthez akarja adni a leányát, még tán azt is megsúgták neki, hogy a leány igen szép és kellemetes. Nosza lelopódzik egy éjszaka Haly basa a maga spahijaival Nagyváradból s meglepvén a rékasiakat, ott Rhédey Ádám házát felgyújtja, prédára ereszti, magát megvereti korbácscsal s kikötteti a kútkámvához, leányát pedig az ijedtségtől félholtan, maga mellé vetve a nyeregbe, az égő falu világánál visszanyargal Nagyváradra.

Rákóczy László, ki másnap menyegzőre és vigalomra jött, torra és pusztulásra érkezék, elbujt cselédek, kik sövények mellől, honnan bújtak elő, mondák el neki, hogy mi történt az éjszaka? s hogy Haly basa elrabolta menyasszonyát.

A vőlegény különben is szótalan volt, de meg magyar embernek nem is szokása sokat beszélni, mikor valami nagyon bántja: egy szót sem szólt társainak, hanem visszament a kormányzóhoz, s arra kérte, hogy engedje őt a maga századjával elmenni Nagyvárad ellen.

A tábornok látva, hogy arról le nem beszélheti: a fiú, ha máskép nem, egy maga kész a törökségnek neki rontani; komolyan vevé a dolgot, megigérve, hogy nemcsak a maga századját, de az egész várőrséget kezére adja, csak hogy ő meg iparkodjék a környékbeli nemességet rábirni, hogy mellette fölkeljenek a váradi török ellen.

Azoknak pedig csak egy szót kellett szólni, hogy mindnyájan fegyvert fogjanak, mert alig volt egy, kit meg ne raboltak, meg ne vertek, vagy legalább meg ne csúfoltak volna. Számtalannak megölték valami rokonát, vagy elrablák nővéreit, s csak azt kellett látniok, miszerint tekintélyesebb rendes haderő készül a török ellen, hogy rögtön csatlakozzanak hozzá.

Ez volt azon tervezett vállalat, melyről Teleki báró Koppnak írt, előre tudósítva levén felőle, s mely okot -63- adott neki a magyarországi hadjáratból elmaradni, úgy viselhetvén magát a török szeme előtt, mint a ki veszélyben forgó szövetségesét, a váradi basát, segíteni szándékozik, s az onnan fenyegető veszély ellen védi az országot; egyúttal azonban arra is gondja volt a bölcs tanácsos úrnak, hogy ha netalán báró Koppnak eszébe jutna, azt, a mit ő csak tréfa és látszat fejében kért, oly formán teljesíteni, hogy valósággal ráüssön Erdélyre, azon esetre a torkában fekvő Kolozsvár is el legyen készülve a tréfát a maga korlátai közé visszautasítani; e végett írt tehát Ebéni uramnak.

Hogy Ebéni uram mily bölcsen veté félre e levelet, azt már láttuk, míg a szathmáriak, megértve, hogy Telekinek jól esnék, ha egy kicsinyt ráijesztenének, meg sem engedék pihenni magister Szénásit, hanem menten elküldék Kökényesdi uram fölkeresésére.

A török egyszer elfoglalván Nagyváradot, abban annyira megfészkelte magát, mintha igazolni akarná a muzulmán traditiót, hogy soha el ne hagyjon egy várost, melyet elfoglalt, önkényt, és fel ne adja azon helyet, hová templomot épített;6) nem is igen sűrűen emlékezik a történetirás olyan esetekre, hogy török capitulatio útján engedett volna át valami várat, ha csak erővel el nem vették tőle.

1660-tól fogva, midőn Haly basa e várat elfoglalá, a közte és az ó-város közti téren egy egész új török város keletkezett, bekerítve erős palánkokkal, miken át csak szűk kapukon volt bejárás. Ez új várost merő török kalmárok lakták, kik vásárt ütöttek a várőrség által rabolt portékákkal, s egész Bagdadig le kereskedtek a Haly basa spahijai által szépen összegyűjtögetett marhákkal és rabszolgákkal. Már akkoriban Magyarországon nem igen volt mit rabolni mást, mint gulyákat és rabszolgákat; hanem -64- hisz a szép, deli termetű hajadonokat, s az izmos, munkára termett legényeket folyvást a legkelendőbb árúczikknek lehete tartani, miket a váradi portyázók potom pénzért vesztegettek az erzerumi kalmároknak s ezek viszont méregdrágán adhatták el nekik kivülről hozott kelméiket és füstölőiket.

Így lett évről-évre nevezetesebb vásártere a török szatócs-világnak a váradi Váralja, egyik faház a másik hátára épült, keresztbe, hosszába, kinek hogy eszébe jutott; úgy hogy utoljára utcza is alig maradt benne, hanem az emberek szomszédjaik házain keresztül jártak a magukéba: szóval az egész egy török csiflik alakját vette magára, a hol czifraság és ragyogvány fedezte a szennyet, a fából össze-vissza tákolt épületek beterítve pompás keleti kelmékkel, az utczákon esztendős szemét és gazdátlan kutyák csordái, s ha a szűk sikátorokban két teve összetalálkozott, ki nem kerülhette egymást.

Az összegyűjtögetett gulyákat nem volt elégséges e kerített város elfogadni; a gazdáik is alig fértek benne; hanem e czélra volt a Pecze partján egy körülárkolt nagy térség, a hol lovas baskirok őrzötték hosszú dárdákkal a csordákat s ugyancsak nyitva kellett tartaniok a szemeiket, ha azt nem akarták, hogy Kökényesdi minden éjszaka megtizedelje, kinek ravaszsága nevezetesebb volt az egyiptomi Aliénál, ki képes volt vásár előtt két héttel eladni német tiszteknek Haly basának lakat alá zárt paripáit, s ha nagyon vigyázott a lovász, nem csak a lovat, hanem őt magát is ellopta.

A sok eset közül csak egy párt említek meg. Egy napon megjelen Kökényesdi kifordított bundában, kerek pörge kalappal a fején, kezében nagy furkós bottal az árokhányáson túl, melyen belül egy hosszú süvegű kurd őrizte Haly basa legkedvesebb Shebdiz nevű paripáját.

A kurd gondolta magában: «hiszen én is ott leszek» s azzal felült a lóra és kezébe fogta a harmadfél öles dárdát. «Már most gyere, ha ló kell.»

– Hiszen nem mindjárt lopom el, ne busulj, biztatá Kökényesdi; ráérek vele reggelig s azzal leült az árokpartra; belehuzta magát a bundájába s megtámasztá az állát a nagy botnak.

A kurd csak nézett rá. El nem merte róla venni a szemeit, alig mert pillantani, attól tartva, hogy azalatt a csikós valami babonát követ el.

De az meg sem mozdult helyéből, fejébe huzta a kalapját s nézett alóla farkasszemet a kurddal.

Ezalatt beesteledett; a kurdnak majd kiugrottak már a szemei, a hogy a sötétben Kökényesdi alakját nézte. Végre megunta a dolgot.

A kurd ujra várt és nézett. Már a világ is forgott vele, s a szemei kék és zöld karikákat hánytak.

– Elmenj, ha mondom; mert ha széles nem volna az árok, átugranék hozzád s keresztül vernélek a dárdámmal.

A kurd erre dühbe jött, leszállt a lóról, fogta a dárdát s lemászva az árokba, beledöfte nagy mérgesen a kopját az előtte ülő alakba.

S ime mily nagy vala megütődése, midőn tapasztalá, hogy a mit ő a sötétben embernek nézett, nem egyéb egy leszúrt botnál, melyre bunda és kalap van akasztva! Míg ő Kökényesdit nézte, az csaknem szeme láttára kibujt a bunda alól s elrejtezett az árokba.

A kurd még fel sem ocsudott bámulatából, midőn ostorpattanást hall a háta mögött, s már akkor Kökényesdi, Haly basa Shebdiz paripáján ülve, ugrat a feje fölött keresztül az árkon, visszakiáltva rá:

Másszor megkerítették a rablót a macedon szarácsiak, elzárva mindenütt előle az utat, mikor ott aludt valamelyik pusztai csárdában. Ő hirtelen lóra kapott, de akármerre nyargalt, mindenünnen tíz-húsz agyarkodó török iramodott vele szemközt; a határ közepén volt egy nagy széles tó, utoljára annak neki szorították. Kökényesdi bele ugratott a tóba; erre a lovasok körülfogták a tavat, hogy a csikósnak sehova sem lehetett belőle menekülnie. A tó szerencséjére nem volt mély, úgy hogy paripája könnyen meglábolhatá. A szorongattatás e pillanatában, midőn a törökség csatárlánczra oszolva fogta körül, egyszerre kiszemeli magának a csikós üldözői főnökét, egy kövér, potrohos csauszt s egyenesen neki vágtat ki a vízből, megcsóválva feje fölött hosszú pányváját s elordítja magát:

Többet aztán nem is mondott, hanem bölcsen kitért az útból, mielőtt a többiek oda kerülhettek volna, helyet adott a csikósnak, ki mint a szélvész nyargalt a támadt résen keresztül, neki a pusztának! Mehettek aztán utána!

Magister Szénási olyan emberektől, kik már Kökényesdit ismerték, útba igazíttatván, elérkezék Demecserbe, a hol akkoriban a hires harámbasa leginkább tanyázott, s eléje vezettetvén magát, elmondá, hogy őt a szathmári urak küldék hozzá a végett, hogy a török elleni hadjárásukban szálljon segítségükre.

Kökényesdi egy boglyának vetve a hátát, nézte éles szemekkel a magistert, ki fel sem mert rá tekinteni s mikor elvégezte beszédjét, rárivalt:

– Kend hazudik! kend kém! – kendnek a pofája nekem nem tetszik! kendet én felakasztatom…

Szénási, ki nem volt a harámbasa sajátságaival ismeretes, -67- majd összerogyott ijedtében, mire Kökényesdi felmosolyodva mondá:

– No ne reszkessen kend, hiszen nem eszem meg, hanem megmondja az urának, a ki ide küldte, hogy máskor ne kendet küldje hozzám, mert az ilyen ábrázatnak, mint a kendé, még ha igazat mond, sem hiszek. Aztán azt is mondja meg az urának, hogy ha velem akar beszélni, jőjön maga, én nem szeretek olyan beszéd után indulni, a mit eb mond kutyának, kutya a farkának. Könnyen rám akadhat. Menjen el Püspök-Ladányba, ott szóljon be a legutolsó házhoz jobbra s kérdje meg a gazdától, hogy merre van a barátfai vendégfogadó: az majd útba igazítja; most Isten hirével, pusztuljon kend, és hátra ne nézzen, míg haza nem ér.

A magister úgy cselekvék s haza érve, elmondá az uraknak az izenetet, mire azok rögtön útnak ereszték a kormányzó részéről Raining főszállásmestert, a magyarságból Topay Jánost, a báródsági nemesség hadnagyát, és magát Rákóczy Lászlót.

Az urak szerencsésen értek Püspök-Ladányba, a hol be kellett várniok a biró házánál, míg beesteledik, ámbár Raining jobb szeretett volna nappal találkozni Kökényesdivel s Rákóczy is égett, minél előbb áteshetni ez előzményen.

Ez idő alatt Raining meg nem állhatá, hogy a birótól meg ne kérdezze, messzire van-e még a barátfai vendégfogadó?

A biró megcsóválta a fejét, azt állítván, hogy nincs ezen a vidéken olyan nevű csárda, nem is volt.

A szállásmester azt gondolá, hogy a biró tán idegen e tájon; s még két vagy három öreg embert megszólított e kérdéssel, de mind azt válaszolták rá: hogy ha még volna is barátfai puszta, de vendégfogadó nem lehet rajta; sőt ha volna is rajta vendégfogadó, de maga a barátfai puszta nem létezik.

– No, ha az utolsó háznál se tudnak felőle, akkor visszafordulhatunk, -68- mondá magában Raining, midőn besötétedvén, megszólíták a gazdát, ki az ajtóban nyugodtan üldögélt:

Az ember elébb végig mustrálta a kérdezőket, azután mondá csak: fogadj Isten. Arra ni! – S intett fejével a bizonytalan irányba.

Az ember megfogta a kérdezőt s a kezével egy távolban égő pásztortűzre mutatott.

– Hát a ki arra megy, könnyen eltévedhet, a ki erre indul, belefulhat a mocsárba.

– Vezessen kend bennünket odáig; szólt közbe Rákóczy, egy aranyat nyomva az ember markába.

Az megnézte, megforgatta a tenyerébe tett aranyat s visszaadá Rákóczynak azon kérelemmel, hogy adjon neki helyette rézpénzt. Fel sem tehette, hogy valaki aranyat ajándékozzon, a mi nem hamis.

Ez megtörténvén, szépen elvezeté az urakat a mocsáron keresztül, előttük gázolván övig felgyürkőzve, rejtett helyeken át, hol vizi szárnyasok ülnek fészkeiken, s midőn kibukkantak a sűrű nádberekből, néhány száz lépésnyire maguk előtt látták égni a nádból rakott tüzet, mely megvilágítá egy mögötte álló lovas alakját.

Vezetőjük itt elmaradt s a három férfi egyedül lovagolt a tűz felé, mely azon perczben, hogy közelebb értek, egyszerre kialudt, mintha vizes nádkévéket vetettek volna rá.

Topay köszönt a lovasnak, az megemelé kalapját szótlanul s közelebb léptetett.

– Kegyelmetek harmad magukkal jönnek, szólt óvakodva. -69- Hanem azért se baj! folytatá felvagdalva hetykén a szavak végeit, nekem mindegy volna, ha még tíz annyian volnának is, mert mindegyik nyeregkápámban van egy pisztoly, a melyikkel tizenhat golyót lehet kilőni egymásután, s minden golyóban mágnes van, hogy ha oda nem czélozok is, beletalál az emberbe.

– Jól van jól, Kökényesdi uram, szólt Topay, mi nem azért jöttünk, hogy kegyelmed mágneses golyóbisokkal lövöldözzön belénk; hanem hogy kegyelmedet egy derék tettre felszólítsuk, mely a vad pogány ellenség megtörésére van czélozva.

– Oh uram, teszem én azt kegyelmetek nélkül is; van a babocsai puszta várban egy száztíz öles kút, az mind tele van már török koponyákkal s addig meg nem nyugszom, míg a tetejébe egy éppen olyan magas tornyot nem rakok hasonló szerekből.

– Van én nekem dicsőségem is már elég. Ismernek engem a külső országokban is. A franczia király régen kinevezett volna főcolonellusnak egy pányvavető regementhez, csak egy szavamba kerülne; – s a minap, hogy meghallotta az anglus király, mint furtam ki a tiszai munitiós hajók fenekeit, megkinált nagy tisztséggel, hogy állítsak egy buvárregementet, a ki a víz alatt pusztítson. Gyerekség már ez nekem mind.

– Mit nekem a préda. Ha akarom, akár aranyban fürödjem s igaz gyöngyön háljak.

– S valóban oly sok kincse volna kegyelmednek? szólt közbe Raining kiváncsivá téve.

– Hogy volna-e? szólt Kökényesdi, megsejtve, hogy emberére talált. Csak a Szilicze-barlangi tárházat kellene látni; oly magasan van ott arany-ezüst felhalmozva, mint egy asztag! hát még a halasi buczkákba elásott rakhely, a hol semmi nincs egyéb, mint csupádon csupa drágakő, -70- gyémánt, rubint, kárbunkulus és igaz gyöngy; magam sem tudom, hány zsákkal!

– Nem lehet! úgy el van annak dugva a nyilása, hogy rá nem akad ember, még magam sem tudnám megmondani, ha kerékbe törnének is, mert a futó homok azonnal befujja. Csupán egy élő állat talál rá, mikor kell, s az a lovam. Ez pedig el nem árulja, mert ha más ül reá, egy tappot sem megy tovább.

– S hogy jutott kend e rémítő kincsek birtokába? kérdé Raining elbámulva.

– Hát az Isten adta, felelt halkan Kökényesdi, vállát s szemöldökét felrántva.

– Hát biz az Isten adta, folytatá, felcsapva a hangját a csikós. Hát mikor az én demecseri legelőm mellé odahajt a szél egy uszó lápot s szépen megnő rajta a fű, s mikor már megnőtt, akkor megint elfujja a szél a tulsó partra: – ott is azt mondják az emberek, azt nekik az Isten adta s neki esnek, lekaszálják, boglyát raknak belőle. Éjszaka aztán neki jön egy másik szél s megint áthajtja hozzám a lápot, és én elhordom róla szépen a boglyát. Hát azt nekem nem az Isten adta?

– Bölcsen van barátom, szólt Topay. Ezek mind igen épületes dolgok; hanem szóljunk rövideden a felől: mennyiért jönnél te velünk a nagyváradi török ellen? – nem számítva a prédát, a mi bizonyosan nagyon sokra fog menni.

– Hát biz azt nem oly könnyű megmondani. Mert – hát – ha én azt a tizenhét zászlóalja legénységet össze akarom gyűjteni: ahhoz költség kell, azokat tartanom, fizetnem szükség s több a féle.

– S kegyelmednek tizenhét zászlóalja volna? kérdé csodálkozva Raining. Hol tartja őket? annyi embert?

– Hol tartom? jó uram. – Hát szanaszét – az országban! Hány elpusztult vár, hány barlang van a Bükkben, -71- a Bakonyban, a Rézen, meg mindenfelé? ott Bodókvár! Babocsavár! Leányvár! Földvár! Jákóvár! Adorjánvár! Csekevár! Hajnácskő! Vaskő! Kékkő! Bélkő! Oroszlánkő! Borostyánkő! s más egyéb puszta vár! mind nincsenek azok elpusztulva, van ott ágyú is elég. Hát még a sok barlang? ott Abaliget! ott Baradla! ott Szemiluka! ott Balikaluka! hát a sok tiszai, mocsári szigetek! a lápok! a buczkák! az erdőségek! mind jó menedékei azok a szegény legénynek.

– Könnyen-e? Nem kell azt hinni. Tiz ember kell egyikünkre! Emlékezhetnek rá kegyelmetek, mikor egy hadnagyom huszad magával védte magát az abaligeti barlang előtt; s mikor aztán elfoglalták a bejárást, kétszáz ember rohant a barlangba s a mint husz lépésnyire értek hozzájuk, ruppsz! leszakadt alattuk a dobogó! mind ott vesztek. Most is ott látni a csontjaikat. Hát mikor a musztongai mocsár mellett kétezer lovas rohant ellenünk, mi bevettük magunkat egy mély völgybe, mely fölött ember magasságnyira állt a halálos mocsári levegő, melyből egy szippantás megöli az embert. De felül már egészséges levegő van. Én és embereim tehát hosszu nádszálakat vettünk a szánkba, azon keresztül szíttuk a levegőt, míg az ellenség látva, hogy semmi bajunk sincs, hanyatt homlok rohant reánk s mind ott fuladt egy percz alatt! Hát arra az öt halomra Atyás mellett emlékeznek-e kegyelmetek? Mink raktuk azt! Ötszáz török jött ellenünk s mi csak öten voltunk a faluban. Egyikünknek fel kell áldozni magát, mondók s sorsot huztunk. A melyikre a sors esett, felöltözött parasztnak, felült egy szekérre. Arra feltettünk egy tiz akós hordót, tele borral, de jól megmérgezve, s így beleeresztettük a török táborba. Azok elfogták s kérdezték: mit visz? Bort, felelt az. Nincs-e megmérgezve? Dehogy van, felelé, s hogy bebizonyítsa, maga ivott legelébb belőle. A törökök aztán elfogyaszták a többit. Reggelre -72- mind halva voltak. Abból raktuk azt az öt halmot. Ilyen legények vagyunk mi.

– Mind igen szép dolgok ezek, Kökényesdi uram, szólt közbe Topay, s mi ezeket hírből régen tudjuk; de most azt szeretnők egyszer megérteni: minő szép kerek sommát kivánna kegyelmed a nekünk teendő szolgálatért?

– No, minthogy kegyelmetekkel van dolgom, ne mondják azt kegyelmetek, hogy nagyon meg akarom taksálni, hát vegyük úgy a dolgot: hogy ha én a magam tizenhét zászlóaljával megindulok, minden zászlóaljra kérhetek ezer tallért; – úgy is mi jut abból egy emberre? Egy tallér; ha csak ezer embert számítunk is egy zászlóaljra. Nekem semmi egyéb hasznom rajta, mint azoknak a megmaradt díja, a kik oda vesznek. Hát ilyenformán tenne az egész kerek sommában tizenhétezer tallért.

– Nem úgy lesz az, Kökényesdi uram. Kár lenne kegyelmednek annyi szép embert ide fárasztani, hanem tegyen úgy, hogy hozzon el minden zászlóaljból csak száz embert, a többi maradjon otthon, ki Hajnácskőn, ki Baradlán. Ekkor aztán kap kegyelmed tőlünk kész pénzben ezer hétszáz rénes forintot.

– Tyüj! pattant fel a rabló. Hát kinek néz engemet kegyelmed? Azt gondolja tán: czigány vajdával van dolga, vagy oláh latrokkal? kiket rézpénzzel fizetnek. A lovamat sem nyergelem fel annyi pénzért, inkább egyet alszom addig.

– Hiszen kegyelmednek annyi a kincse különben is; szólt közbe naivul Raining.

– Azért nem, mert azt nem szabad addig megkezdeni, a míg százezerszer ezer forintra fel nem gyűlik.

– Akkor megveszünk a tatár királytól egy puszta országot, -73- a hol jó legelő van, s oda kimegyünk az embereimmel s csinálunk magunk egy birodalmat. Veszünk szép asszonyokat a törököktől mindegyikünknek s magunk urai leszünk.

– No ez az ezer hétszáz forint is mindjárt jó lesz egy vármegyét megvenni abból az országból, szólt közbe Topay nevetve, kit nagyon mulattatott, hogy Raining milyen hivő képet csinál a rabló beszédeihez, s azzal félretolta a német urat. Ne ezzel a derék emberrel beszéljen kegyelmed Kökényesdi uram, ő csak velünk jött, de a pénzt mi adjuk, s mi jól ismerjük egymást.

– Hát miért nem mondták hamarább? szólt duzmadtan a rabló, akkor nem beszéltem volna annyit. Hát melyikök légyen a vásáros?

– Ez a fiatal barátunk itt; szólt Topay, Rákóczy László, ha híréből ismeri.

– Hogyne ismerném, eszem adta? Hisz a kezemen hordoztam, mikor kicsiny volt; ha sötét nem volna, rá is ismertem volna mindjárt: hisz én tettem legelőször a lóra. No minthogy ő az, hát neki megteszem. Pedig másnak bizonynyal le nem engednék egy forintot. Tőle elfogadom az ajánlott ezer hétszáz tallért.

– Én tallért hallottam! mondom kegyelmednek, hogy tallért hallottam, s nem is megyek a herkópáternek sem alább, száradjon el kezem lábam, ha csak meg is mozdulok kevesebbért!

– No már úgy kénytelenek leszünk magunk fogni a vállalathoz, szólt Topay, ugy téve, mintha indulni készülne; mert azért, hogy kegyelmednek alkalmat szolgáltassunk egy török várost kirabolni, nem bolondultunk meg, hogy még másfélezer tallért is fizessünk. Menjünk vissza.

– De csak nem kivánják kegyelmetek, hogy kezem lábam elszáradjon? szólt a rabló ingadozva.

– No én megadom az ezer hétszáz tallért, szólt végét -74- szakítva az alkunak Rákóczy, mire a rabló elkapta az ifjú kezét s megrázta örvendve.

– Hiszen tudtam én, hogy kegyelmed a legderekabb ember hármuk között. Tehát ha mához egy hétre azt a pár forintot elküldik kegyelmetek azon emberséges ember házához, a ki ide vezette, a másik héten ott leszek Várad alatt mind a tizenhét zászlóaljammal.

– De ha mi előre fizetünk, szól aggódva Raining, s kegyelmed nem talál eljönni?

– Itt már jobban ismernek engem. Isten megáldja. Alhatnak kegyelmetek bátran.

Ezzel megfordult s elnyargalt a sötétségben. A három úr újra visszavezetteté magát Ladányba.

– Csodálatos ember ez a Kökényesdi; szólt Raining, még folyvást alig térve magához bámulatából.

– Hogy-hogy? kérdé megütközve Raining. Hát nem volna neki összeköttetése a franczia és angol udvarokkal?

– Maga se látta ő azt soha, csak azért mondta, hogy drágán tarthassa magát kegyelmednek.

– Hát az a sok puszta vár, a tizenhét zászlóalja zsivány s a hirneves csaták?

– Mind a kegyelmed épületére gondolta ő ki azokat, hogy bámuljon rajta. A zsivány sem bolond, hogy a puszta várban lakjék, hanem benn él a faluban, miként uri maga Kökényesdi uram, s az a tizenhét zászlóalj alig lesz több tizenhét száz embernél.

– Hiszen abból sem ad ő a legényeinek egy batkát is, hanem utasítja őket a legális prédára.

– Tehát a megveendő puszta ország is lelemény, sőt tán az sem igaz, hogy Rákóczyt ő ültette volna lóra?

Egy hét mulva megküldték Kökényesdinek a kialkudott pénzt. Raining azonban attól tartván, hogy az ember elfeledi a határidőt, nem restelte személyesen elmenni Vásárhelyre, hogy őt tulajdon portáján felkeresse.

Ott állt Kökényesdi uram a szérüs-kertben, s fogát piszkálta egy szalmaszállal.

– Miféle határidő? Hát a mikor kendnek meg kell jelenni Várad alatt azzal a tizenhétszáz lovassal.

– No szépen vagyunk! mondá Raining nagy boszusan visszabaktatva Debreczenbe, s a mint ott Rákóczy szobájába belépett, azzal a szóval, hogy: no minket szépen rászedett Kökényesdi! hát már akkor ott állt Kökényesdi.

– Itt ám. Hanem máskor tudja meg kegyelmed, hogy mikor én otthon vagyok, akkor én nem vagyok otthon.

Pünkösd előtti péntek volt, – alkonyat után az idő, – körül a vidéken nagy csendesség, csak a váraljai mecsettornyokból felelget egyik imám a másiknak s a temetőkből egyik komondor a másiknak; alig lehet egymástól megkülönböztetni, melyik üvöltött?

A bástyákon nagy lustán jár-kel egy pár turbános őr, a palánk kapuja felett egy szegletes fejű tatár féltermete látszik, ki oda könyökölt a párkányzatra, hosszu puskáját készen tartva, melylyel nem tudom hogy lőne meg valakit három lépésnyiről? miután a puska maga harmadfél öl hosszu s csak olyan formán használható, ha a végit le lehet valamire tenni, s valami készen tartott kanóczczal nagy ovatosan elgyujtani, jól vigyázva, hogy az ember ki ne lőjje vele saját két szemét.

A tatár őr kerekre nyilt szemekkel néz ki a sötét éjszakába, lesve, ha nem jön-e valaki abban az irányban, a melybe a puskájával czéloz? s fujva erősen a kanóczot, hogy el ne alugyék. A mint így kinlódnék, egyszerre úgy tetszik neki, mintha valami lovas alakot látna a város felé közeledni.

Az ilyen esetekre nagyon egyszerű utasításuk szokott lenni az ozmán őröknek: minden éjjeli közeledőt szó nélkül agyonlőni.

A tatár csak arra várt, hogy az ember közelebb jőjön, akkor végig fekteté a kapu párkányán hosszu puskáját s elkezde czélozni vele.

Hanem a közeledő oly különösen ült a lovon, a hogy csak magyar csikósokat lehet lovon ülve látni, szüntelen hajlongva jobbra balra, s bukdácsolva előre hátra negédesen.

– Allah koppaszszon meg, részeg gyaur! mormogá magában tusakodva a tatár, a mint hasztalan czélozgatott, mert mire felfútta a kanóczot, már megint nem ott volt a csikós, a merre a puska vége állt. Hogy a pokolnak mind a hetvenhétezer pitvarába jusson belőled egy darab. Egy pillanatig sem tud veszteg maradni, hogy ráczélozhassak. -77-

– Vagy úgy! monda emez. Hát mért nem szóltál hamarább? No ne tartsd olyan közel azt a puskát, mert túl lősz rajtam.

A csikósban Kökényesdire ismerünk, ki alatt oly tánczolást kezdett elkövetni a ló, hogy most már igazán nem tudott rá czélozni a tatár.

– Egy levelet hoztam Haly basának a lippai defterdártól; szólt a csikós, azalatt míg lova ficzánkolt, előkeresve valamit a ködmöne zsebéből. Vedd át, ha be nem akarsz ereszteni a kapun.

– No hát hajítsd fel, morgá az őr, aztán eredj, de szépen eredj, hogy rád czélozhassak.

– Köszönöm, érdemes kutyafejű vitéz ur, vigyázz hát, a mit felhajítok, kapd el.

Ezzel elővont egy kerek pergamen göngyöleget s felhajitá a kapupárkányra. A tatár a hajított tárgy után nézve, nem látta meg, hogy a csikós azzal egyszerre hosszu pányvakötelét is felhajította s csak akkor vette észre a tréfát, midőn a csikós rárántva a hurkot, azt dereka körül érzé összefúlni. Kökényesdi ezzel hirtelen megfordult, a pányvát a lova szügye körül kanyarítá s sarkantyuba kapva, elkezdett vele vágtatni.

A tatár természetesen egy percz alatt lenn volt a kapu tetejéről, puskástul, kanóczostul, a derekára levén hurkolva a pányva, elébb leesett az árokba, onnan megint egy percz alatt felrántatott a partra s vitetett villámsebesen tüskön, bokron keresztül.

A tatár, kit még ilyen forsponton sem vittek soha, hasztalan iparkodva kézzel lábbal megkapaszkodni az utjába akadt fűbe, fába, elkezde ordítani teljes erejéből, mely rémséges zajra felriadtak a palánk többi őrei s meglátva, hogy valami lovas egyik bajtársukat mily kényelmetlen módon szállítja tovább, lóra kaptak s kirontva a kapun, -78- utánna eredtek, számra mintegy huszan, Kökényesdinek.

Az nyargalt előttük, szüntelen maga után vonszolva az ordító tatárt, míg egy fűzeshez ért, s a mint ide jutott, megfordult s egy füttyentésére ötven ficzkó ugrott elő a rekettyésből, gyors paripákon, csákánynyal kezökben, s közre kapták a meglódult törököket.

Azok vissza felé is jól tudtak futni, s nem szeretvén a csákányt, a kapuig meg sem álltak, azon belül pedig roppant zajt ütének, hogy itt vannak a Kökényesdi rablói! kik az első rohammal keresztül ugratva a baromállás árkán, kiszakasztának egy jó csomót a gulyákból s terelték maguk előtt.

E zajra feltámadt nehány száz spahi s üldözőbe vevé a vakmerő kalandorokat. Azok mintegy ezer lépésnyire haladva a Körös mellett, szembe álltak üldözőikkel s a spahik tapasztalni kezdék a támadt viadalban, hogy elleneik, kik eleinte alig voltak ötvenen, százra, kétszázra, majd öt-hatszázra felszaporodnak; a fűzesből, a nádasból, a sötétből szüntelen új, meg új alakok nyargalnak elő társaik segélyére, míg a várból szinte tizével, huszával nyomakodnak elő a törökök, a spahikat szaporítani s ilyenformán már az őrség nagyobb része kitódul a síkra Kökényesdi portyásait zaklatni, midőn egyszerre megzendül minden oldalról a harczi riadó s a honnan senki sem várta, a Körös tulsó oldaláról előrontanak a báródsági nemesség bandériumai, keresztülusztatva a vizen, míg Várad-Olaszi felől dobok pörgése közt jő Rákóczy László a szathmári gyalogsággal.

– Előre! kiált az ifju, kezébe kapva a zászlót s az első, ki az ostrom-hágcsóra lép, ő maga. A felriadt őrség a levegőbe lődözi fegyvereit s oda hagyva a palánkot, tódul a várnak.

Rákóczy elébb benn van a városban, mint a spahik, kik Kökényesdivel harczoltak, s most a támadt zajra menekülni akartak a városon keresztül vissza a várba s épen -79- szembe jutnak Topay lovasaival, ki velök ugyanazon pillanatban ért a város kapujához, s ott megrekedve a kapu előtt, mindkét fél elkeseredetten törekedik a kapukat elfoglalni, mely tusa közt egy percz alatt összebomlanak a csapatok, egy őrült tömkeleggé válva, hol a küzdők csak a kiáltásokról ismernek egymásra, midőn egyszerre kavarogva lobban fel a város közepén egy magas tűzoszlop, megvilágítva a küzdők orczáit. Kökényesdinek jött az a jó gondolatja, hogy egy égő szurok-kanóczot behajítson egy házfödélre s világot gyujtson, hogy legalább láthassa az ember egymást.

A rémvilágnál egyszerre megpillantják a spahik, hogy Rákóczy gyalogsága már egy oldalon keresztül tört a palánkon s a szűz Máriás lobogót egy magas szál hajdulegény épen akkor tűzi ki a keleti kapu fölé.

– Ez a halál napja! kiálta kétségbeesve a spahik agája (Dicsértessék az, ki soha nem látja a halált!), azzal elveti kardja hüvelyét s egyedül állva a kapuban, addig harczol kétségbeesve, míg társai a városba menekülnek s ő maga sebektől elborítva elesik.

A vár felől új kiáltás hangzik e pillanatban: Haly! Haly! Ő maga jön válogatott testőreivel, a délczeg janicsárokkal, a czélbalövő szarácsiakkal, kik ellövik golyóval a felvetett tallért, s a harczedzett mamelukokkal, kik dárdával és karddal harczolnak egyszerre.

Ő maga jő serege élén, harczos lován ülve, nagy vörös arcza ég a düh miatt, előtte viszi a jelhordó a hármas lófarkat, mellette két felől két néger hóhér léptet, széles pallosokkal.

– Ide, ide! ti hitetlen kutyák! Hát szűk volt a föld, hogy ide jöttetek meghalni? Allah árnyékára esküszöm, ma mind a pokolra küldelek s tiz mérföldnyi kerületben felégetem az országot. Ide, ti sertésevő tisztátalanok! Vásárra hoztátok fejeiteket; ime minden keresztyén fejért -80- egy aranyat igérek az átadójának, a ki pedig egy foglyot hoz, meghal!

Igy dühöng, lármáz, dúlfúl egyre a basa, míg Topay az üldözés miatt szétzavart embereit iparkodik a törökök tüzelése közepett rendbeszedni, egyik utczából a másikba nyargalva s ha itt szétriasztották egy csapatját, amott ujjal tör elő, minden oldalról csapkodva az egy tömegben haladó török seregre, mely gyorsan kezd ismét tért foglalni, miután Kökényesdi zászlóaljainak csak a rablásra van gondjuk.

– Száz arany annak, ki azt a kutyát lelövi, ordít dühében a basa, a szüntelen előkerülő Topayra mutatva, s miután sehogy sem birja közre fogni, dörgő hangon kiált utána: Te gyáva czenk! Hová futsz még? Nézz szemembe!

Haly basát e gúnyra elfutja az epe, kapja a buzogányát s maga vágtat Topay felé, midőn egy keresztutczából egyszerre dörgő sortüzelés roppan szemközt vele s az oszló füstfelleg közül Rákóczy muskétásai törnek elő, kilőtt fegyvereikbe az akkor divatozott dákost dugva, mely később szuronynyá alakulva, oly döntő hatalom lett a csatában. A szűk utczában megszorult török lovasság nehány percz alatt eszét veszté e szabályos rohamra. A szuronyos fegyver zavarba hozta a vivókat, sem kard, sem dárda nem használt ellene.

– Allah nagy! kiálta Haly. Siessetek a várba, huzzátok fel a hidat, mi hadd veszszünk itt; csak a vár maradjon meg.

De kisérői akaratja ellen zablájába kaptak s ragadták magukkal, s midőn egy bátor muskétás, közel jutva hozzá, leszúrta paripáját, a basa ijedten kapaszkodék fel egyik hóhérja nyergébe s annak háta mögött menekült tova.

Egy fiatal magyar lovag volt mindenütt nyomában, -81- senki sem mondá Halynak, hogy az kicsoda? de láthatta arczából, hogy annak legdühödtebb ellenségének kell lenni, kit több, mint puszta harczvágy lelkesít a csatában, ki nem ügyel sem lövésre, sem vágásra, mely ellene intéztetik, csak az öldöklésre.

Az ifju Rákóczy az, kinek az elkeseredés százszoros erőt adott; beleveti magát a futó ellenség tömkelegébe, mindig közelebb közelebb nyomul Halyhoz, egyenként lesujtva, a kik közte és a basa között elzárják az utat, s a török lekötve érzi kezeit ez ádáz tekintet által.

Végre el van érve a hid, mely, czölöpökre verve, a mély sánczokon keresztül a várba vezet s melynek a kapu előtti része vaspántokkal és szegekkel kiverve, kerekes lánczokkal volt felhuzható a torony kapujába, melynek tetején még látszott Szent László ledöntött lovagszobrának gúnyul meghagyott két csonka lába.

Magyar és török egyszerre ér a hidra, ugy össze vannak keveredve, hogy nem lehet egyebet látni, mint egy összevert tömkelegét a turbánoknak, sisakoknak, csalmáknak és kalpagoknak, egyenes és görbe kardok villogó erdejével: a szűz Máriás lobogót a félholdas lófark mellett.

A várkapu alól két hosszú, tizennyolcz fontos csatakigyó tátong a hidra, lánczos golyókkal és vagdalt szegekkel töltve, de a komparadzsik nem merik használni kanóczaikat, mert akármerre czéloznak, épen annyi mindenütt a török, mint a magyar, magán a hidon ember ember ellen küzd. Rákóczy épen a három lófark jelhordójával harczol, balkézzel mind a kettő a lobogó nyelét fogja, egymástól el akarva azt ragadni, míg jobb karral ellenére csapkod.

– Lőjjetek ide, semmirekellők! ordít Haly basa hátrafordulva a tétlenül veszteglő komparadzsikra, ne törődjetek vele, ha a golyó annyi muzulmánt hord el, a hány magyart, akár engemet is! söpörjétek le a hidat! Az élet olcsó, a paradicsom drága!

De a tüzérek átallanak társaik közé lőni, s midőn Haly -82- a két bakót küldi rájuk a parancscsal, akkor a magasba irányozzák ágyuikat s a levegőbe lőnek.

A hidon makacsul foly a viadal, a janicsárok a karfáknak vetették hátaikat s meg nem mozdulnak helyökből, meztelen markaikban a széles pallosok, mint egy eleven kaszabörtön, tépik rongyokká a közükbe jövőt. Ekkor egy csoport német drabantnak az jut eszébe, hogy a hidlábakon felkapaszkodva, a janicsárokat elűzze a karfáktól, tizen, huszan már felkapaszkodtak a hevederre, midőn a karfa egyszerre leszakad kettős terhe alatt s janicsárok és drabantok a mély vizárokba esnek, még ott is fojtogatva egymást, s ha felbukik egy-egy turbános fő, azt a hidlábakon álló németek verik keresztül alabárdjaikkal.

A két viaskodó bajnok ezalatt a hid közepén már szinte kifárad a tusában, kardja mindkettőnek darabokra tört már s most mindkét kézzel megragadták a vitatott zászlónyelet s csavargatják elkeseredett dühhel.

A török zászlótartó ekkor egyszerre megszorítja paripáját térdeivel, s az elkezd alatta felágaskodni, úgy hogy a török féltesttel magasabban áll Rákóczy fölött, s vagy kiveti őt a nyeregből, vagy kitekeri kezéből a lobogót.

E pillanatban fenn a torony párkányzatán egy fehér hölgy-alak jelen meg, sötét hajzata repked a szélben, arczát az égés fénye világítja.

– Úr Jézus segítsen tégedet, László! kiált le a hölgy a torony ormáról s az ifju meghallva a magasból, mintegy a mennyből érkező hangot, megismeri azt, feltekint, meglátja menyasszonyát, ember fölötti erő gyűl szivébe, karjaiba, s a mint a török zászlótartó felágaskodtatá paripáját, egyszerre elbocsátja Rákóczy a zászlónyelet s mindkét kézzel megragadva a hortyogó mén zabláját, azt egy herkulesi lökéssel hanyatt taszítja urastul, zászlóstul, a karfákon keresztül a mély sánczárokba.

– Nincs segedelem, egyedül az úr Istennél! kiált erre kétségbeesve Haly, kit ezen eseten elrémült népei akaratja ellen ragadtak magukkal. -83-

– László! László! Kedvesem! hangzik a kiáltás a magasból; az ifju tiz férfi helyett küzd; három lovat lőttek már ki alóla s a harmadik kard most villog kezében. Már a felvonó hidon áll, kedvese egy fehér kendőt hajíta le hozzá, azt már magasan lobogtatja diadaljelül, midőn egy jól czélzott golyó szíven találja az ifju bajnokot s ez czélja küszöbén, a már szinte elfoglalt vár kapujában épen kedvese lábainál, holtan rogy össze.8)

E pillanatban szívszaggató sikoltás hangzik s a torony magasából egy fehér alak hull alá a hidra; a szép menyasszony az, ki a tiz ölnyi magasságból kedvese holttestére veté le magát, s ott meghalt ugyanazon pillanatban, melyben ő, vérük összefoly, s ha karjaik nem ölelheték, legalább lelkeik ölelik egymást.

E lélekrázó jelenet annyira meghatá az ostromlókat, hogy az elfogulás perczeiben ideje maradt Haly basának rögtön felvonatni a hidat s megmenteni a várat és seregei maradványát.

A kik künn rekedtek, azok közül nem maradt életben egy is. Kökényesdi irgalom nélkül leölt mindent, a mi török volt, hajcsárt és kereskedőt, tevét és szamarat, nem kimélt mást, mint a lovakat, s midőn ki volt fosztva minden, akkor egyszerre tizenkét helyen felgyujtatá a várost, melyet félóra alatt elboríta a láng, hogy az egész egy óriási máglya gyanánt égett, melyről a támadó szél keresztülcsapta az árkon a füstöt és lángot a várba.

– Nyelhet füstöt Haly basa pipaszár nélkül; monda Kökényesdi, elgyönyörködve a pompás égésen.

Rákóczy Lászlót kedvesével együtt elvitték a rékasi sírboltba s ott eltemették menyasszonya mellé. -84-

A SZENTKÚTI BARÁT.

Kolozsvártól mintegy jó napi járásra volt akkor egy híres klastrom, melynek romladozott tornya még ma is fennáll.

Hajdan széles, erős kőfal tág udvarral vette körül, a hol bőven megférhetett a minden oldalról összegyűlt bucsujáró népség.

Mert volt e kolostor tövében egy híres csodaforrás, mely egész télen, nyáron el volt apadva, csak a tavasz és ősz bizonyos napjain szokott rendesen sziklai odvából előtörni, mintegy két hétig bőséggel buzogva, s azután ismét lassankint elapadva.

Ez idő alatt szokott ide seregleni legtávolabb vidékekről a szenvedő emberiség, sánta, inaszakadt tagu emberek, idült kórosok, lélekbetegek, gyermektelen nők, s a természet ura csodaerőt adott a vizeknek, a szenvedők mankó nélkül, lélekben, testben kiépülve hagyák el a boldog forrást. Ott lehete látni a templom falaira felakasztott mankókat, miket nyomorékok hagytak hátra, s nem egy főur szentelt az oltárra arany-, ezüst-ékszereket, a szentkút iránti hálából.

Az épület nagyobb része az uri vendégek számára volt készen tartva, a köznép künn az udvaron sátrak alatt tanyázott s az épület mögött gyönyörű kert volt rendezve, melyet a jámbor szerzetesek mindig a legnagyobb díszben tartottak; még maig is látni a begyepesedett környéken nehány évelő virág elvadult sarjadékát.

Azon időben, melybe történetünk esik, csak egy szerzetes atya élt még a szentkúti conventből, kit a köznyelv egyszerüen Gergely barátnak hívott s kit alig volt Erdélyben ember, a ki nem ismert volna. Nagy, hat láb magas férfi, rengő fekete szakállal, barna, sovány, csontos képpel s oly kezekkel, hogy egy hat fontos ágyugolyót eltakart -85- markában. Tagjait mindig egyszerű kámzsája fedé s föveget soha nem viselt, nagy fényes homloka redőtlen ragyogott. Oly dörgő, oly hatalmas hangja volt, hogy mikor énekelt, egy maga többet ért, mint az egész gyülekezet.

A szent kút forrásának alkalmával tárva nyitva állt a jó barát pinczéje és éléstára boldognak boldogtalannak, mert a mit ő egy esztendőben bevett, abból semmit sem tett el a másikra, s a mit a gazdagok fizettek neki, abból jutott a szegényeknek; ha pedig valami collegája, rácz, örmény, kálvinista vagy unitárius vetődött oda, annak alig találta helyét, tejben vajban fürösztötte, hogy megemlegette róla holtig.

Épen így járt vele nagytiszteletű Magyari László uram, kinek szép felserdült leánykája, Piroska, azon nevét meghazudtoló szűz kórban szenvedvén, mely oly ábrándos szint ád az arcznak, atyja jónak látta őt lehozni Szentkútra.

Gergely barát magán kívül volt örömében, legjobb szobáját nyitá fel a nagytiszteletű collega számára s a fráter szakácsnak, fráter kulcsárnak és fráter kertésznek volt dolga kitudni, milyen étellel, itallal és virágokkal halmozza el kegyelt vendégeit?

Páter Gergely és páter Magyari a két legegymáshoz illőbb ember valának a földön; egyformán jókedvű, szivű és fejű mind a kettő; kik már korán reggel elkezdték egymással a vitát dogmatikus kérdések felett: melyikök vallása jobb, igazabb, boldogítóbb, idvezítőbb és sarkalatosabb s miután késő estig – nem mulasztván el a mellett poharaik buzgó ürítgetését – egymást citatumokkal agyonfáraszták, syllogismusokkal megkötözték, auctoritásokkal földre sujták, s anecdotákkal összekaszabolták: végtére kezet fogván, abban egyezének meg, hogy bizony minden vallás jó ott, a hol az ember maga is az.

A szép halvány Piroska, míg atyja ily harczokat viselt, a kertben vagy a forrás mellett mulatta magát egykoru lánykák társaságában, s a friss lég, a virágillat és a jóltevő -86- forrásvíz lassanként visszaidézék arczának eltünt szinét s Magyari már örvendve gondolt reá, mint fog örülni anyja, ha gyermekét felüdülve ölelheti, s e fölötti örömében még hosszabbra nyujtá a páterreli estéket, azalatt Piroska egy mellékczellában csendesen alva az igazak álmát.

Épen így üldögélt együtt a két jó úr egy szép alkonyatkor, a midőn a kapun kivülről zörgetés hallatszék; szokásos rend levén, hogy naplement után a bucsujáró népség a kolostorudvarra betakarodjék, s a kapu bezárassék. A fráter guardián jött jelenteni, hogy négy különös formáju szerzetes kér bebocsáttatást, beereszszék-e?

– Kérdést sem szenved, monda páter Gergely, akár ki lenne is, fel kell őket ide vezetni hozzánk s gondoskodni számukra frissítőkről.

Nehány percz mulva bejött a kérdéses négy barát, durva fekete szőrkámzsa volt rajtuk, mely fejükre huzva, csupán szemeiket s torzonborz szakállaikat engedi láttatni. Nagy hajlongások közt szótlanul közeledtek a két tisztelendő úr felé.

– Nomen Dei sit benedictum! ismétlé Gergely, azt gondolva, hogy nem hallották vendégei a mit mondott, s a mint arra sem feleltek, nagy csodálkozva kérdé:

– Zsiványok vagyunk! kiálta erre a kérdezett, szétvetve csuklyája palástját, mely alatt késekkel és pisztolyokkal megrakott tüszője látszott. Az én nevem Kökényesdi Feri! szólt mellére ütve.

Magyari felugrott székéről s megkapva annak támaszát, az jutott eszébe, hogy elkezdjen verekedni a rablókkal, egyetlen leányát védve ellenük. A páter megrántá köntösét, oda sugva: «maradjon nyugodtan kegyelmed».

– No ha épen ily szerzetből valók vagytok is, ha már az én vendégeim levétek, üljetek le és lakozzatok, mivel kivántok.

– De nem addig van az még. Ide künn a klastrom előtt nekünk ezerhatszáz emberünk van, annak mind enni való kell, mert éhen szomjan csak a régi próféták hirdették az igét.

– Azonkívül tudvalevő dolog, miszerint a kegyelmetek kápolnájában sok szép ezüst és arany szentek találtatnak, kikhez nagyon sikeres a fohászkodás. Minekutána mi nem érünk rá mindennap ide futni, hogy hozzájuk folyamodjunk, elviszszük őket magunkkal, hogy segítsenek rajtunk az uton.

– Az sem titok előttünk, páter Gergely, hogy kegyelmed pinczéjében hordókkal áll az élire vert pénz, ezüst, arany; nehogy fölvesse kegyelmedet, egy kissé megkönnyítjük. -88-

– No azt tedd el; gondolá magában a páter, jól tudva, hogy ott ugyan semmi sincs.

– Ne gondolja pedig kegyelmed, szólt a rabló, hogy mi nem tudunk a gyóntatáshoz, ha valahogy eszébe jutna kegyelmednek valamit előlünk eltitkolni. Azért nagyon jól cselekszi kegyelmed, ha mindent felfedez elébb, mint szijat hasítanánk a hátából.

– Igenis hogy van. Ma sok népség van összegyülekezve a kegyelmed udvarán, férfi és asszony. Mi nem esküdtünk nőtlenséget, azért majd kiválogatjuk belőle, a mi nekünk való.

Magyari hajszálait érzé égnek emelkedni, hideg borzongás futott rajta tetőtől talpig keresztül; kelni akart helyéről, de a barát leszorítá roppant tenyerével kezét.

– Az Istenért, édes fiam, szólt könyörgő hangon a rablókhoz, ne cselekedjetek ilyen gonoszságot; ám vigyétek el az oltárról a szentségeket, de ne bántsátok azon ártatlanokat, kik most Isten árnyékában nyugodtan szunnyadnak.

– Egy szót se szólj, Gergely barát! kiálta a rabló kései közé markolva, mert különben rád gyujtjuk a kolostort s megégetünk minden benne levőkkel együtt. A zsiványnak négy sakramentoma van: bor, pénz, leány és vér! Köszönd meg, ha beérjük a hárommal s elengedjük az utolsót.

– Ugy lesz az! szólalt meg ekkor egy másik a csuklyás rablók közül, Magyari vállára ütve. Ismer-e még kegyelmed, tisztelendő uram?

– Jól tudjuk, szólt a ficzkó gonosz vigyorgással, hogy kegyelmed halvány leányával van itt. Az ördögűzést visszafizetjük.

Ha Magyarit igazán meg nem fogja a barát, neki ment -89- volna a gazembernek. Minden ize rángatódzott már a dühösségtől.

Csak a barát volt nyugodt és mosolygó. Összetette kezeit s hüvelykujjaiból malmot csinált.

– Várjatok csak, édes fiam; hátha megalkudhatunk egymással. Jól tudjátok, hogy nekem kádakkal van rejtve a pénzem; de ugy el van rejtve, hogy azt rajtam kivül senki sem tudja s ha fenekestül felfordítanátok is a kolostort, rá nem akadnátok. Azt is hallhattátok valaha, hogy egy időben éltek olyan emberek, a kiket mártyroknak híttak, s a kik olajban hagyták magukat főzni, parázson megsütni s vadállatoktól széttépni, mintsem, hogy egy igét kimondtak volna, mely lelküktől idegen volt. Látjátok, olyan ember vagyok én. Ha én megbicsakolom magamat, izenként szedhettek szét tüzes harapófogókkal, még sem vesztek ki belőlem egy szót s nem kaptok meg egy batkát. Már most rajtatok áll választani. Akarjátok-e, hogy a pénzre rávezesselek s menten hagyandjátok a szegény asszonynépet, vagy beéritek a nyomorult sánta, béna, aszkóros koldusasszonyokkal, a kiket itt fogtok találni s nem láttok egy félpénzt? Válaszszatok.

A négy rabló összesugott. Olyas valamit mondhattak egymásnak, hogy csak hadd adja elő a pénzt a páter, könnyű lesz majd azután adott szó ellenére az utolsó kivánatnak is eleget tenni. Jelenték, hogy a pénzhez állanak.

– Lám, hiszen jó emberek vagytok ti; monda a páter, fogjátok ezt a két fáklyát s jertek velem a pinczébe, s vegyétek át a kincseket, csakhogy senkit ne bántsatok aztán.

– Csak mentül kevesebb beszéd; szól mogorván Kökényesdi. Minden zsivány-regula szerint megy: egy moczczanás, egy halál! Kettő elől viszi a fáklyákat, köztük megy Gergely barát, utána én, hátul marad a magister s kiséri a másik papot; a ki egy szót, vagy egy jelt tesz, annak már fejében a balta; előre. -90-

Ugy lőn. Két zsivány ment elől a fáklyákkal, utánok a barát, sarkában Kökényesdi kivont handzsárral kezében, leghátul Magyari, kit gallérjánál fogva tolt előre Szénási mester, szörnyen fenyegetve egy villogó baltával.

Igy haladtak le a pincze-gádorig; a jó páter szörnyű alázattal huzta fejét kámzsájába, s nem tekintett sem jobbra sem balra.

A pinczének nagy kettős fekvő csapóajtaja volt vasból, melyről félretolván a lakatos zárakat, felemelé egyik szárnyát a jámbor barát, maga előtt bocsátva a fáklyásokat a mint illett.

A mint az első rabló már lement s a második utána lépett, megrugá azt egyszerre iszonyu faczipőjével a jó barát s fejére csapta az ajtót, hogy legurult az az utolsó lépcsőig s azzal a kimondott szónál sebesebben visszafordul Kökényesdire, megkapva annak két kezét, s Magyarinak kiáltva:

Kökényesdi a meglepetés első pillanatában hozzádöfött a baráthoz, de a handzsár félre ment a szőr-kámzsában, s másodszor döfni már nem volt ideje, mert a rettenetes barát megragadá mindkét kezét s ellenállhatatlan erővel összecsavarva azokat mellén, ott egyetlen roppant araszával összemarkolta a rabló mindkét öklét, erősebben, mint ha a krokodilus fogta volna meg s míg más kezével egyenként tépte ki tüszőjéből a sok gyilkos fegyvert, megrázta azt félkézzel ugy, a hogy más ember megrázna egy nyolcz éves gyermeket, s odarántá őt magával a pinczeajtóra, lenyomva azt mindkettőjük terhével, hogy az alant levők fel ne emelhessék.

Magyari uram is csaknem azon pillanatban nyalábra kapá a magistert s a hogy nagyenyedi diák korában tanulta, egyet csóvált rajta, s nem volt elég, hogy a földhöz csapá, hanem még maga is ráesett egész terhével, úgy hogy a keskeny férfiu széjjelment, elmállott alatta s jobbra balra ejté ki kezeiből gyilkos fegyvereit, behunyt szemmel fogadva -91- a jó pap tanítását, ki is nem hagyá a nélkül a legkisebb porczikáját sem.

Kökényesdi tapasztalá, hogy még ilyen kelepczébe sem került soha. Birkózásban maga is ritkítá párját s nem egyszer verekedett két három legénynyel, de még ilyen emberére nem talált, mint Gergely barát, kinek elég volt egy keze, hogy vele mindkét karját hasznavehetetlenné sajtolja s azalatt a másikkal a legutolsó zsebét is kikutassa, elszedve tőle mindenféle metsző avagy szuró eszközt. Miután hiába törekvék a rabló óriási erejű ellenfelét a pinczeajtóról lerángatni, mely alatt két társa hasztalan dörömbölt, a vadállatok makacsságával kezdte magát kiszabadítani, lábaival rugdalózva, s fogaival beleharapva annak vaskezébe, mire Gergely barát is dühbe jött s belekapva Kökényesdi üstökébe, fölkapá őt annál fogva a levegőbe, mint egy nyulfiat s ekkor még csak nem is haraphatott.

– Ne rugdalózzál dilectissime, látod, hogy nem érsz el; szólt a barát, oly messze tartva magától kinyujtott karjával a csimbókjainál fogva légbeemelt rablót, hogy az kénytelen volt megadni magát.

– Lássad, mily igazságtalanságot szándékoztál elkövetni, amantissime! feddé őt a barát, folyvást a levegőben tartva félkézzel, míg másik kezének felemelt ujjával a legájtatosabb pirongatási mozdulatokat intézé felé. – Nem borzadsz-e vissza tenmagadtól, nem vádol-e lelked, hogy az Isten által szentelt helyre jöttél rabolni? Avagy nem gondoltál-e a poklok országára, midőn e küszöbön gonosz szándékkal betevéd lábadat, a holott lészen sirás, rivás és fogaknak csikorgatása?

– Nem addig, míg meg nem térsz és bűneidet meg nem bánod; szólt a barát, még mindig a levegőben tartva a dilectissimet, kinek majd a szemei ugrottak már ki üstöke huzásának miatta. – Bánd meg tehát a te bűneidet. -92-

– No így már elbocsátalak. Hanem Magyari collega, elébb szedje össze ezt a sok kést és baltát s hajítsa ki az ablakon.

Magyari uram is elkészült ezalatt a magisterével, megkötözve annak kezét lábát úgy, hogy moczczanni sem tudott s megtevé a rábizott takarítást. Gergely barát is letevé a földre megtérített hivét, ki nagyot fujva támaszkodott a falnak.

– Oh én édes fiam, szólt a páter, megczirógatva kezével jámbor juhocskája arczát, hidd el én nekem, hogy sokkal nagyobb öröm van az égben egy megtért bűnösön, hogy sem mint kilenczvenkilencz igazakon, a kik soha sem vétettek.

– Ördög vagy te, nem barát, mert ha Isten embere volnál, nem birnál Kökényesdivel ily könnyen, a ki egymaga ármádiákat szokott széjjelverni; és még minden fegyver nélkül.

– Te jösz én ellenem baltával, fokossal, én pedig megyek te rád a seregek urának nevével, s a ki megengedé Dávidnak, a juhok pásztorának, hogy a nyájait pusztító oroszlánt szakállánál megragadván, leverje, az felruházá az én kezeimet is, hogy valakiket megáldok, azok meg legyenek áldva.

– Köszönöm az áldást. Akasztass fel; megérdemlem, a miért egy paptól el hagytam fogni magamat.

– Oh édes fiam, hogy tehetsz fel rólam ilyen világi kegyetlenséget? Isten nem örül a bűnös halálának. -93-

– Hogy tehetném én azt, hogy elbocsássalak a megtérés feleutján? Sőt inkább itt maradsz fiam, e szent magányosságban, s üdvös bőjtölés és imádkozás által lelkedet megtisztítani törekszel.

– Azt bizonyára nem fogod cselekedhetni fiam, mert egy jámbor fráter mindig melléd lesz adva, a ki a zsoltárok éneklésére fog tanítani.

A rabló fogait csikorgatta és lábaival toporzékolt, vérszomjas tekinteteket vetve a rettenetes barátra, minőket a hiéna vet az állatszelidítőre, kit kedve volna széttépni, összemarczangolni, de kit megrohanni nem mer, jól tudva, hogy ha kezét ráteszi, ha csak szemeit ráveti is, földre van zúzva.

– Ezen kivül pedig, folytatá a barát, most első próbául egy istenfélő beszédet fogsz mindjárt tartani.

– Nem egészen prédikácziót; hanem miután attól lehet tartani, hogy künn a kolostor falain kivül várakozó hiveid távolléted miatt nagyon nyugtalankodni találnak, kiállasz egy ablakba s bizonyságot tevén töredelmes szived állapotjáról, utnak ereszted a jámborokat, hogy menjenek széjjel a maguk hazájába.

– Jó lesz, monda Kökényesdi, arra gondolva magában, hogy csak legyen egyszer az ablaknál s lássa meg csapatjait, azok egy szavára szétbontják a kolostort, ő maga pedig kiugrik hozzájok a legelső nyiláson.

– Kegyelmed fogasson ezalatt szekerébe, üljön fel leányával együtt s a mint tapasztalja, hogy a gyülevész eltávozott a kolostor alól, hajtasson egyenesen Kolozsvárra s adja tudtul Ebéni uramnak, hogy a szathmári őrséggel vegyes rablóhadak törtek az országra. Azon egyik ficzkónak, -94- kit a pinczébe lelöktem, sisakot láttam a kámzsája alatt. Iparkodjanak kegyelmetek az ország fővárosát megvédeni ellenük. Isten kegyelmetekkel!

A két pap kezet szorított, s azzal Gergely barát karon fogá a rablót s betuszkolva egy kis alacsony ajtón, hogy sok baja ne legyen vele, felfogta nyalábra s elkezdé őt egy szűk csigalépcsőn fölfelé vinni ölében, két három fokot lépve át egyszerre.

Este volt már és sötét, a szűk lépcsőről a rabló sehogy sem birta kigondolni, hová viszik, míg végre a barát felemelve fejével egy csapóajtót, valami világos helyre jutott vele, melynek roppant ajtó magasságú ablaka előtt letevé őt maga elé.

A rablónak első gondja az volt, hogy egy merész szökéssel kivesse magát az ablakon, de a mint annak párkányára lépett s egy futó pillantást vetett maga elé, ijedten döbbent vissza: – alatta tiz ölnyi mélység tátongott s a mint szédelegve föltekinte, feje fölött a kolostor harangjait látta függni; – a toronyban voltak.

– Így édes fiam, szólt a barát, állj ki ide a párkányra s kiálts fenhangon hiveidnek, hogy gyülekezzenek ide. Azután beszélni fogsz hozzájuk, s hogy meg ne akadj, majd én itt egy harangláb mellett állva, súgni fogom, hogy mit mondj? De az Istenért, vigyázz magadra dilectissime, látod, hogy alattad iszonyú mélység vagyon, nehogy mást találj hiveidnek mondani, mint a mit én sugallok, vagy pedig kéz- avagy fejmozdulattal helytelen magyarázatot ne adj szavaidnak, mert higyjed el énnékem, hogy ugyanazon pillanatban le fogsz esni az ablakból, már pedig ha onnan lebuktál, a pokol fenekéig meg nem állsz.

A rabló hajborzadva állt az ablakban. A mi soha életében nem történt rajta, reszketett. Bátorsága, az a hideg megvetése a halálnak, mely őt mindenütt kisérte, elhagyá e borzalmas helyzetében. Érzé, hogy e szédelgős magasban sem ügyesség, sem vakmerőség nem segít. Lábai alatt a kábító mélység s háta mögött az óriási erejű férfi, kinek -95- csak egy taszítása, nem! egyedül ujja hegyének egy érintése, egy hangos kiáltása elég arra, hogy ő onnan lebukjék s menthetlenül darabokra zuzza magát a sziklákon! A vakmerő kalandor a félelem soha nem ismert lázával huzódék az ablak egyik oszlopához, kezével annak falába fogózva s úgy tetszék neki, mintha a fal ki akarna dőlni alóla, mintha a torony ingadozna lábai alatt s letekinte a földre, mintha huzná valami erővel aláfelé, mintha biztatná valami láthatlan erő, hogy szökjék már le onnan!

Csapatjai, mik ezalatt a kolostoron kívül lesben álltak, észrevevék vezérük alakját a magasban s egyszerre vad üvöltéssel sereglettek alá.

– Szólj hozzájuk, észrevettek; suttogá a barát; el ne téveszd, a mit mondok.

A rabló reszketve inte igent szédelgő fejével s utána mondá a barát szavait, a ki a haranglábtól rejtve, sugá azokat fülébe.

– «Kedveseim! (így kezdődött a beszéd). A papok kincseit összegyüjténk, szekérre raktuk, zsákra van szedve arany, ezüst.»

– «Hanem a bort és eleséget nem tartják a kolostorban a jámbor barátok, hanem az egeresi pinczéikben, mire nézve menjen oda közületek rögtön kétszáz ember s vegye át a kivántakat.»

– «A mi pedig az itt levő asszony személyek iránt való kivánságaitokat illeti, arra nézve borzadással kell kimondanom, hogy e kolostor falai között három nap óta dühöng a fekete halál, a legirtózatosabb dögvész, mely által az emberi test még elevenen szénné válik s mely mindenkire elragad, a ki csak közelít hozzá. Azért nem tanácslom azt is, hogy a kolostorba betörjetek, mert tele van ennek minden zege-zuga nyavalygó haldoklókkal s elannyira gyors ezen öldöklő angyal működése, hogy a míg e toronyba feljöttem, velem volt társaim mind a hárman elhullottak -96- bele; magamat is csak a velem hordozott török talizmán, a hétszer égetett föld és a világot nem látott csecsemő kis ujjai őrizének meg a veszedelemtől.»

(Páter Gergely mindezen szereket a rabló zsebeinek kikutatásánál fedezte fel.)

– «Ugyan ez oknál fogva sem én magam, sem a szerzett kincsek veletek addig nem egyesülhetnek, a míg minden itt talált aranyat, ezüstöt egyszer tűzben, egyszer forró, egyszer pedig hideg vízben meg nem tisztítottam, nehogy azok által ragadjon el reátok a fekete halál.»

A rabló mindent utánmondott hiven s úgy elijeszté embereit, hogy azok rögtön szét akartak szaladni.

– «Most pedig mielőtt határozatunk szerint Kolozsvárt egyenesen megrohannók, a mi annak magas falai és várőrsége miatt aligha sikertelen munka nem lenne, a helyett így fogunk cselekedni: Ti két-kétszáz emberrel elrejtőztök a Magyar-Gorbó, Vista és Szucság melletti erdőkbe s csendesen ott maradtok, nem is mutatva magatokat az országuton; négyszáz ember ez alatt lekerül, éjszaka menvén a kórodi utra, a többi pedig megy a gyulai erdőknek s lekerül Szász-Fenes felé. Ekkor majd a kolozsvári őrség megtudva a kórodi uton közeledők hirét, azok elé nagy biztában kijő, s míg azok megfordulva előtte, őket szüntelen maguk után csalják, a többi elosztott népség a védtelen maradt városra rohan és azt felprédálja. Eképen cselekedjetek, sehol sem mutatva magatokat az országúton.»

A rablók ordítva helyeslék vezérük tanácsát s míg Kökényesdi elkábultan tántorgott vissza a barát karjai közé, ők nagy zajjal vonultak szét az erdőkbe. Óra mulva csak egyes kiáltásokat lehete még hallani az elsötétült távolból.

A kolostorban levő nép reszketeg aggodalommal hallgatá mind ezt, egyedül Magyari értett meg mindent. A mint a barát visszajött a toronyból, Kökényesdit elzárva többi -97- társai mellé, a nagytiszteletű urak összeölelkezének, egymást magasztalva.

– Isten után mi mindnyájan kegyelmednek köszönjük megszabadulásunkat, szólt meleg részvéttel Magyari, reszkető lánykáját tartva kezén.

– Hagyhatnám-e jobb helyen, mint azon falak közt, melyeket Isten malasztja s a kegyelmed öklei védnek?

– De gondolja meg kegyelmed, hogy ha a gyülevész rablók észreveszik csalódásukat, tizszeres dühvel fordulnak e kolostor ellen.

Annál bizonyosabban fogok sietni kegyelmed falainak védelmére, minthogy egyetlen leányom is itt leend.

Ezzel megcsókolá a lelkész leánya homlokát, ki e perczben halványabb volt, mint valaha, s rábizva őt derék tiszttársára, felköté nagy rezes kardját derekára s felkapva a kis tüszkölő mokány lóra, kinyittatá maga előtt a kaput s jó szerencsére elnyargalt az országuton.

A barát pedig felhivá a kápolnába az egész gyülekezetet s késő éjszakán megzendült a hálaének a seregeknek urához, mely után páter Gergely felmenvén a szószékbe, oly hatalmas, oly mennydörgő beszédet tartott hiveinek, felhíván őket oltáraik védelmére, hogy a midőn szent beszédje végén felragadá félkezébe a roppant templomi zászlót, melyet keresztjárás alkalmával három ember szokott vinni, felzudult az ihletett nép, s ha azon perczben ott lettek volna a rablók a kolostor előtt, képes leendett a kapukon kirohanni rájok mankóval és keresztes botjaival s szerteszétverni őket. -98-

A NAGY-ENYEDI IJEDÉS.

Míg a papok kardot kötöttek oldalaikra, míg a sánták, nyomorékok fegyvert fogtak oltáraik és hazájuk védelmére, Kolozsvár város főparancsnoka, Ebéni uram, csendesen aludt a maga ágyában.

A derék úr ismeretes vala azon tulajdonságáról, hogy ha tisztjei valamiért felköltötték, hogy ez vagy amaz történt, azt szokta egyszerüen felelni: «nem lehetséges az» s másik oldalára fordult s tovább szunnyadt.

Magyari már jól ismerve ezt a szokását a derék férfiunak, a mint késő éjszaka minden baj nélkül haza érkezett, nem is vesztegeté arra az időt, hogy Ebénivel beszéljen, hanem megnyittatá a templomot, s éjnek idején meghuzatván minden harangot, beharangoztatott.

Az álmából felijedő népség hallván a templomi harangszót e szokatlan órában, nagyon természetesen mind a templomba sietett; a holott felállván előttük a nagytiszteletű úr, elmondá hathatós szavakkal mind azt a mit látott, leirva a veszélyt, mely őket az éj szárnyai alatt meglepni készül, s bátor védelemre buzdítva hallgatóit.

Ebéni uram csak innen tudá meg a közelgő bajt, midőn egymásután tiz-husz ember futott hozzá, őt felkelteni s elmondani, mit beszél a pap; ki is midőn végre elkezdé látni, hogy a dolog többé nem tréfa, ijedten ugrék fel ágyából s hirtelen nem jutott eszébe, hogy mit csináljon? A népség kiabálva szaladgált alá s fel az utczákon, a hajduk verték a lármadobot, a lovasok trombitálva nyargaltak elé hátra. Ebéni elveszítette a fejét.

– Mi történik? Mi baj van? Mit csináljunk nagytiszteletű uram? kérdé a parancsnok úr; mintha Magyari lett volna a hadseregek vezére.

– A baj nem nagy, de közel van, felelt a tisztelendő -99- úr. Egy csoport gyülevész tizenhét zászlóval egy harámbasa vezérlete alatt betört Erdélybe, vannak közöttük rendes lovasok is a szathmári várőrségből. E perczben nem lehetnek Kolozsvártól távolabb négy mérföldnyinél; de úgy szét vannak osztva, hogy négyszáznál több együtt sehol sincs, ilyen formán a felkelő nemességgel s a fejedelem német dandárával egyenként fel lehet őket emészteni.

Legelső dolog azonban e véletlenségről a fejedelmet tudósítani, ki most Nagy-Enyeden mulat.

– Igaza van kegyelmednek, hagyá helybe a pap szavait Ebéni; akként fogunk cselekedni; s míg a papot elbocsátá, hogy rendezze hát a csapatokat, a hogy tudja, maga előhivatott egy gyors hirnököt, s miután zavarában először az irótollát nem találta, azután pedig tintával öntötte le a már kész levelet; siettében ily szóbeli izenetet bizott végül a futárra, hogy mondja meg a fejedelemnek:

– «Miszerint a szathmáriak egyesülve tizenhét zászlónyi portyázókkal, Erdélybe beütöttek s nincsenek távolabb Kolozsvártól négy óra járásnyinál; de Kolozsvárt majd védeni fogjuk.»

(Tehát Ebéni már olyan versióját adta a pap tudósításának, hogy míg az csak nehány lovast említett a szathmári várőrségből, ő azt egyenesen előre helyezé, s a négy mértföldnyi távolságot leszállítá négy óra járásnyira, a mi erdélyi utaknál világosan nagy különbség.)

A hirnök iparkodott kijutni a városból s míg Radnóthra érkezék, elképzelé magában, hogy a betörő sereg azalatt bátran meghaladta azt a négy órai járást, s azért is a mint bebukott a fejedelemhez, nem tekintve, hogy az érdekes állapotban levő fejedelemasszony is jelen van, ilyen hirmondást hebegett el:

– «A szathmári várőrség tizenhét zászlóalja portyázóval beütött Erdélybe, s ezóta Kolozsvárt ostromolja, de Ebéni uram majd talán megvédelmezi.»

A fejedelemné csaknem elájult e szókra, Apafi egyszerre -100- felugrott s elészólítva hűséges vén szolgáját, Andrást, megparancsolá, hogy rögtön fogasson hintajába, s a fejedelemnét szállítsa a leggyorsabban Gyula-Fehérvárra, mert a szathmári seregek tizenhét zászlóalja magyarországiakkal Kolozsvárt meglepték, ezóta meg is ették benne Ebéni uramat, mert az meg nem fogja védeni.

András nyargalt rögtön a lovakért, egy percz alatt befogatott, a másik perczben lehordá a fejedelemné legszükségesebb uti készleteit, a harmadikban már fel is ülteté asszonyát, ki szörnyen meg volt ijedve az ismeretlen veszélytől.

Az udvaron szállongó emberek megdöbbenve az ijedt sietségen, körülállták a hintót, s egy jó ismerőse levén köztük Andrásnak, megszólítá őt, midőn épen hátul a bakra felült: «mi baj?»

– Jaj, hagyja el kegyelmed. A szathmári hadsereg betört Erdélybe, tizenhatezer emberrel, Kolozsvárt elpusztította, ezóta Enyed felé jár.

Nosza ezeknek sem kellett több. A mint meglátták, hogy a fejedelemné hintaja sebesen vágtat Fehérvár felé, szaladtak szanaszét s egy óra mulva futott ki az egész város a fehérvári uton; ki mit összepakolhatott, a hátán vivé, asszonyok gyermekeikkel karjaikon, férfiak batyuval hátukon, ökreiket, teheneiket hajtva maguk előtt, szekerek egész házi butorzatokkal megrakva, minden ember jajveszékelt, ordított és futott, a hogy csak bírt.

Ezen időben épen ott volt Nagy-Enyeden a budai basa követe, Yffim bég, kit azért küldöttek a fejedelemre, hogy sürgesse annak kivonulását Magyarországba a kivánt segédhadakkal, s ki sehogy se akarta Telekinek elhinni, hogy nekik itthon kell maradniok, mert Szathmár felől félnek a támadástól.

Ez a derék Yffim bég tehát épen fürdőkádjában ült, a midőn a rémületes futás történt, s megijedve a nagy lármán, kiugrott a vízből s egy lepedőt kapva magára, az ablakhoz szaladt, s a mint meglátá a rémületesen futó -101- sokaságot, lekiálta egy azon menőre: «hová futtok, mi történt itt?»

– Jaj uram, felelt a kérdezett futtában, betört Erdélybe a szathmári ármádia, huszonhatezer emberrel, mindent elfoglalt az utban, csak két órányira van már Nagy-Enyedtől.

Yffim bégnek is elég volt ennyi! hirtelen keresztül köté derekán a fürdő-leplet s turbán nélkül, minden nélkül leszaladt az istállóba, felugrott egy nyergeletlen paripára s úgy nyargalt ki Nagy-Enyedből, senkitől el sem búcsuzva s még csak ruhát sem változtatott, a míg ki nem ért Temesvárra s ott azt hiresztelte el, hogy már ezóta a szathmári megszámlálhatatlan seregek egész Erdélyt elfoglalták!

Teleki e szerint czélt ért: az erdélyi hadaknak okuk támadt a honnmaradásra; de mégis többet kapott, mint a mennyit kivánt; mert a míg ő csak annyit kért Kászonyitól, hogy egy cseltámadást intézzen ellene, az ráeresztve Kökényesdi portyázóit, egész Kolozsvárig pusztíttatá Erdélyt.

Az, hogy a szentkúti derék barát és Magyari László uram a portyázók főnökét elfogták, nem sokat változtatott a dolgon, mert a furfangos kalandor még azon éjjel keresztül ásta börtöne falát s mind három társával együtt megszökött.

Másnap reggel páter Gergely észrevéve foglyai eltünését, rendkívül megijedt, elgondolva, hogy azok most visszahozzák az egész rablóhadat ellene, s rögtön sietve összegyűjté az egész bucsujáró népet, szekerekre rakatva a legszükségesebb élelemszereket s az oltár kincseit, bevezette őket a hegyek közé s ott elrejtőzött velök a Balina barlangba, egyenkint hordva át karjaira véve gyöngélkedő hiveit a barlang előtt keresztül rohanó hegyi patakon s elhelyezve őket a nagyszerű sziklateremben, mely nem egyszer szolgált a környékbeli népnek menedékül pusztító tatárok ellen, el lévén látva magas nyílással tetején, -102- melyen a füst kimehetett, egy rajta átfolyó patak szolgáltatott a benn lakóknak ivóvizet. Egy óra alatt elkészültek a fekhelyek friss falevelekből és kaszált fűből, sütőkemenczék, tűzhelyek készen álltak, s a terem mélyében egy mindenkor azon czélra szolgált kőtalapon fel volt szerelve az oltár.

Kökényesdi e közben sietett a barát szavára szétoszlott seregeit utolérni, hogy azokat ismét összegyűjthesse, mielőtt a kolozsváriak egyenkint különfoghatnák. Szénásit azonban elbocsátá, hogy az egeresi pinczékre küldött tévedező embereit hivja vissza s vegye ostrom alá a zárdát.

Mire Szénási visszajött a kiéhezett kétszáz emberrel, csak a puszta falakat találta; hogy még pusztábbak legyenek, leégeté rólok a tetőt.

Az égés világánál azután neki ült s egy gúnyos levelet írt Telekinek, melyben tudósítá egész alázatos hangon, hogy a kivánt diversiót megtevék Erdély ellen, hogy csókoltatja a kezeit, parancsoljon vele másszor is, legalázatosabb szolgájával.

Alig küldé el a levelet egy az útban elfogott oláhczigány által, midőn nagy vágtatva lát az égő zárda felé közeledni egy csoport lovast, s a legelől futóban Kökényesdit ismeri meg.

– Végünk van! kiált messziről a harámbasa. Körül vagyunk fogva! Valahány pap van a világon, mind katonává lett, s úgy forgatják ellenünk a kardot, mintha biblia volna. A kálvinista pap, a barátok, a rácz pópa, az unitárius, kiki a maga hivei élén, legalább huszezer emberrel jöttek ki ellenünk: deákok, mesteremberek, parasztok, mint a raj rohantak reánk; nekem ötvened magammal jutott az egész csizmadiaczéh, s lesámfáztak embereimből huszat, fut mindenki eszeveszetten, s a hol a parasztok elhagyják, a nemesek kezdik rá, kik összeállva a német dragonyosokkal, lovon űzik a futó hadat. Minden zsákmányt, minden rabot elvettek a kezünk közül; ez a kálvinista -103- Józsue mindenütt a sarkamban van, lehetetlen, hogy egy gyalog ember megszabaduljon közülünk.

A rablóvezér épen úgy viselte magát, a hogy rablócsapatok vezéreihez illik: mikor csatázni kell, elől megy, de mikor futni kell, akkor is elől megy; ha megverték, sohasem törődik vele, hogy szabadul meg a többi? ott hagyja a seregét s csak magát siet megmenteni.

Miután elmondá a rémhírt lóhátról a megrémült Szénásinak, sarkantyuba kapta lovát s hátra sem nézve többet, hogy megy-e utána valaki? elnyargalt s ott hagyta Szénásit a cserben maradt gyalogsággal…

A róka akkor legravaszabb, mikor verembe esett. A megszorult hypocrita átlátta, hogy bármily gyorsan iparkodjék is menekülni, a lovasság Nagyváradig utoléri s lekaszabolja. Szerencsétlenségére lovon ülni sem bírt, hogy legalább maga megmenekülhetett volna.

Köröskörül hangzottak már az erdélyi csapatok trombitái, s a hegytetőkön sorban kezdtek kigyuladni a vésztüzek, szurkos fenyők; minden uton Kökényesdi futó embereit lehete látni, kik egymást ijesztve ordításukkal, rohantak erdőkön-völgyeken keresztül, nem merve a havasok közé menekülni, hol a felbőszült oláhság fejszéi villogtak eléjük, sem az egyenes uton járni, hol a lovasbandérium s a német dragonyosok gázolták őket össze.

Szénási a kétségbeesés pillanatában hirtelen parasztruhát ölte magára, felmászott egy fa tetejére, s a mint a legelső csapat nemes lovast meglátta közelíteni, lekiálta rájuk.

– Jaj drágalátos uraim. Nem rablók voltak ezek; hanem német katonák magyar öltözetben, kiket Szathmárról eresztettek ide. Vigyázzanak kegyelmetek az üldözésben, mert ha a kegyelmetek német katonasága emezekkel -104- össze talál jönni, hamar megeshetik, hogy megértik egymást, s mind a ketten kegyelmetek ellen fordulnak. Én hallottam, mit beszéltek, mert értek a nyelvükön, de úgy tettem, mintha nem érteném, a míg idáig hajtottak magukkal, hogy az utat mutassam meg nekik; akkor mondogatták, hogy ők a kolozsvári dragonyosoktól kaptak biztatást titokban, hogy rohanják meg a várost. Az ördög nem alszik, nemes uraim!

A jó urak meghökkentek; a tudósítás nem volt épen valószinűtlen, s miután csakugyan megtörtént, hogy egy elfogott portyázó nem tudott másként, mint németül, a vad hír mint futó tűz terjedt el egyszerre a magyarok között, hogy a dragonyosok egyet értenek az ellenséggel s őket kelepczébe akarják csalni, a nemes uraktól megtudták a diákok, a diákok elmondták a kézműveseknek, s mire Ebéni és a tisztelendő urak észrevették, kész volt a zendülés a seregben: a nemes urak azt sürgették, hogy el kell a lovat és kardot szedni a németektől, a diákok egyenesen meg akartak velök ütközni; a csizmadia-czéhnek volt legtöbb esze, ez azt kivánta, hogy meg kell várni, míg lefeküsznek alunni s akkor egyenkint megkötözni őket.

Szénási mester ezalatt egyet került s előtalálta a dragonyosokat, kik egész buzgósággal teljesíték a reájuk bízott dolgokat s megállítá őket.

– Uraim! baj van; látják kegyelmetek amott a magyar urakat? Ni, hogy fenyegetőznek az ökleikkel; vigyázzanak ám magukra. Valaki elhiresztelte náluk, hogy a szathmáriakkal kegyelmetek egyetértenek s most azok egy tappot sem akarnak addig tovább menni, a míg elébb kegyelmeteket egy lábig le nem öldösik.

A zavart kiáltozásokból csakugyan ki lehetett egyes fenyegetőzéseket venni.

A német katonák erre elkeseredtek. Mondák, hogy ők vérüket ontják Erdély szolgálatában s ez a jutalom érte, hogy árulóknak neveztetnek. Azonnal takarodót fuvattak s összegyűjtve csapataikat, védelmi állásba tették magukat -105- s egy óra alatt úgy fel volt zavarodva Ebéni uram egész tábora, hogy Szénási mesternek semmi sem volt könnyebb, mint futó népeivel megmenekülni előlük. Ebéni egész éjjel a martyrok minden kinszenvedései között forgott, majd a magyarok küldöttsége által ostromoltatván, kik elégtételt, biztosítást s Isten tudja mit követeltek, s míg a jámbor papok egyik tábor szélitől a másikig szaladgálva, nagy nehezen lecsendesíték a zajt, felvilágosíták a félreértést s különösen megértették a felekkel, hogy sem a magyar urak nem akarják bántani a németeket, sem a németek a magyarokat, akkorra meg is virradt s a kibékült felek bámulva győződének meg felőle, hogy az egész lárma csak egy furfangos kalandor műve volt, ki az által bőséges időt nyert üldözői elől megmenekülhetni.

HÖLGYVÁSÁR.

Te szép, deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bú vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid!

Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni? mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád.

Gyakran elmerengek jövendő alakod felett s látlak évek, -106- évtizedek mulva, megnőve, megszépülve:… a pompás panoráma a dunaparti házsorokkal meghosszabbult, az egyenes palotasor a Dunában tükrözi magát; a pompás márványkikötőben egyik hajó a másikat váltja,… amott egy roppant bazár nyilik meg oszlopos csarnokaival, melyben a világ kereskedőnépe rakja ki bámulatra az ipar remekeit,… emitt jótékony épületek emelkednek nagy betűkkel homlokaikon: kórházak, szegények intézetei, lelenczház, vakok, némák, őrültek menedéki,… ott ismét a vigalom és művészet tanyái tünnek elő izletes pompával, látogatott szinházak, a felcziczomázott circus, a pantheon alakjára épült festő és szobrász akadémia,… majd a tudományok csarnokait látom, iskolák, muzeumok, közkönyvtárak előtt visz el útam, mik a nemzet irodalomkincseit s a világtudomány egyetemességét őrzik, hirdetik,… künn a Rákoson egy egész új gyárváros épült, melynek magas vörös kéményei egyre füstölögnek,… a Városliget már a városon belül esik s pompás népkertté van alakítva, a pávák szigetén, a Diána-szigeten látogatott hotelek vannak, a külföldiek legkedvenczebb szállodái, a Margitsziget már a város átellenébe jutott s mintegy annak ölében fekszik; egy folt a paradicsomból!… a kőbánya hűs pinczéi a város utolsó házainál kezdődnek,… a nagypiaczon, a szénatéren pompás artézi kutak lövellik víztömegeiket a medenczét emelő márványnymphák tagjaira, s mind e vidám és komoly, gyönyörű és érdekes tünemény felett, mint országos oltárok emelik magasra karcsú tornyaikat a szentegyházak;… most lassankint leszáll az est; a harangok megkondulnak s bezugják a várost,… valami névtelen, alaktalan zsibongás terjed a város fölött, a néptömeg rajzik minden utczán,… ekkor egyszerre ezernyi ezer fény gyulad elé, mintegy varázsszóra; a gázvilágítás lepkéi, rózsái, csillagai égnek mindenütt, utczákon, boltok kirakatai előtt, a szökőkutak óriási kandelaberein, a sétányok vadgesztenyefái között, a csodás lánczhidon végig s keresztül a tündéri alaguton -107- a várhegy alatt egész az istenhegyi városig fel, hol a leggazdagabbak nyári palotái állanak…9)

Mi ez? Kápráznak szemeim? vagy a képzelet tündére, ki az imént egy századdal elébb hordott szárnyain, most két századdal vetett ismét hátra?

Micsoda elhagyatott hely ez? mögöttem homoktorlatos avar, náddal benőtt ingoványok, előttem nagy messze egy szegényes helység, alig lehet városnak nevezni, melynek elsötétült utczáján egyetlen falábon álló olajlámpa boszantja az éj nyugalmát… Egy tornya sincs, csak a vége felé látszik fehérleni valami rongyos török mecset minaretje…

Fogjuk be ajkainkat s félve tekintsünk jobbra balra, mert itt egész éven át dögleletes a levegő, s a szűk sikátorok szegletein rablók, orgyilkosok leskelődnek.

Nincs egy ép ház sehol, az utczák szűkek, rendezetlenek, minden ötödik ház összedőlt rom, vagy elpusztult telek, alig van egy pár emeletes ház az egész piaczon, valami gazdag rácz kereskedők házai, idomtalan contignatiós tetőkkel, a mai kigyó-utcza táján van felállítva a sertés-állásuk, a hol mindig kész e czélra a posvány. Ez az egész kereskedése Pestnek… A király-utczától kezdve a nagy-hidutczán végig egy büzhödt árok vágja keresztül a város közepét, melynek partjait embermagasságnyi dudva lepi, s a mely házak az ároknak feküsznek, vesszőből font és sárral tapasztott sövénynyel vannak bekerítve;… a legutolsó rongyos kalyiba ott van, a hol most a redoutépület 10) áll, azzal vége a városnak;… még távolabb, valahol a kereskedelmi csarnok környékén látszik egy nagy deszkabódé, mit magtárnak szokás használni, onnan egész az Almay-udvarig egy nagy tó feneklik, melyben estenkint pokoli énekkel vannak a -108- békák,… a mi azon túl látszik, az mind avar sivatag, terméketlen, uttalan homokbuczkák; a magyar nemzeti szinház helye s az egész körülfekvő környék nyomorult veteményes kertekkel van elfoglalva, s a Terézváros helyén kezdődik a török temető… a Dunán egy pár rongyos bárka van kikötve, s a török hadak számára hajós hid vonul egyik parttól a másikig, silány, rozzant kompokra és dereglyékre rakva; az utczákon alig lézeng emberi alak, ha kettő megy együtt, nem szólnak fenhangon, csak lassan suttogva; hiába hallgatod, mit beszélnek? örmények azok, ráczok vagy czinczárok, legjobb esetben németek, kik kézművesség után élnek itt… Magyart kivánságból sem látsz, elkerüli ez a várost, vagy ha kénytelen bemenni, mint ezt a jó Bocacius megírta magáról, csak legfelsőbb parancsolatra cselekszi, elébb testamentomot tesz otthon s hálákat ád az Istennek, ha ismét háttal fordulhatott a «valóságos pestises tanyához».

Ezen időben Hadzsi Baba, a stambuli leghiresebb rabkereskedő, megtudván titokban előre a serailon keresztül tartott összeköttetéseinél fogva, hogy e nyáron Pest alatt nagy tábor fog összevonatni, mielőtt üzlettársai valamit sejthettek volna, hirtelen hajóra rakta áruit, s a Fekete-tengeren át és a Dunán felvontatva becses teherrel rakott bárkáját, még jóval elébb megérkezék Pest alá a tábor összpontosítása előtt.

Ott horgonyt vetve a Duna szélében, felcziczomázá hajóját keleti szőnyegekkel, virágokkal s kiállítva a hajó orrára egy csomó szerecsen eunuchot, mindenféle zengő hangszerekkel, megütteté a dobokat, hogy visszhangzottak bele a budai hegyek.

A törökség rögtön felcsődült a budai bástyákra s meglátva a felpiperézett hajót, lengő zászlóival, mik az árboczról lelógva, a hullámokat seperték, kiváncsivá lőn megtudni, mit árulnak rajta? s többen csónakra ülve áteveztek hozzá. -109-

A mint a legelső török ittassá nézte magát e gyönyörű áruczikkeken, sietett vissza, pénzét magához venni s úgy jönni ismét, utközben elmondta tiznek, husznak e látmányt, nem tarthatva magát elragadtatásában s nemsokára százával siettek a csónakok a paradicsomot szállító hajóhoz.

Hasszán basa, az akkori budai vezér, meglátván palotája ablakából e tolongást s megértve annak okait, elküldé kegyenczét, Yffim béget, hogy azonnal tiltsa el a népséget a vásárlástól, mielőtt ő maga a vezér számára ki nem választá a javát, s ha van valami megtekintésre érdemes a rabnők között, azt vásárolja meg háreme számára.

Yffim bég szaladt legottan kihirdetni a tilalmat városszerte, s miután a csónakok egyenkint elmaradoztak a hajótól, ő maga beleült a vezér függönyös sajkájába s átevezett Hadzsi Baba hajójához.

Az emberkalmár észrevéve a közeledő díszsajkát, kijött elé a hajó párkányára s arczra borulva várta, míg az odaérkezik s odanyujtá nyakát Yffim bég elé, hogy arra hágva lépjen fel hajójára.

A bég magas leereszkedéssel adá tudtára a kalmárnak, hogy a budai vezér számára, ki minden magyarországi basák főparancsnoka volt, – jött a kiállított áruneműkből válogatni.

Hadzsi Baba még egyszer földre veté magát, ezt hallván, s áldá a napot, mely e hajóra virradt, és a vizet és evező lapátot, mely azt odáig szállítá, s még azt az anyát is, a ki azt a papucsot készíté, a melyben Yffim bég az ő hajójára lépett.

Azzal kezet csókolva a bégnek s nagyobb tisztelet jeléül pofon vágva azt az eunuchot, a melyik legközelebb állt a béghez, azon tiszteletlenségért, hogy legközelebb mert hozzá állni; – bevezeté őt a titkok titkainak teremébe.

Nehéz aranynyal átszőtt pokróczok fedék a hajó bejárását -110- melyeket félrehajtva, ismét másik kárpit tünt elé, sötétvörös virágos selyemből, s ezen keresztül már hallható volt az édes dal és csevegés, mely belülről jött, s midőn a selyembojtok egy rándulására e függöny is kétfelé vonult, akkor egy harmadik fehér mousselin-szövetű lepel maradt a bemenők előtt, melyen keresztül ezek a terembe láthattak, a nélkül, hogy a bennlevők által észrevétetnének.

Tizennégy delnő játszott, enyelgett egymással, vigan kergetőztek a hajó padmalyáról lefüggő perzsa szőnyegek között, elrejtőzve s nagyot nevetve, ha rátalált a másik; egyik mandolint pengetett, öt vagy hat karéjban tánczolt, lágy zengzetű dalt énekelve hozzá, egy más csoport hintázta egymást egyik gerendáról a másikra átkötött pokróczshawlon.

Mind oly ifjak voltak még, minden égalj szépségeiből válogatva, hogy a szem eltévedt rajtuk, ha választani kellett a szivnek.

Yffim bég sokat látott már ilyfélét, de most még sem állhatá meg, hogy arczát kissé mosolyra ne vonja, vállára ütvén a kalmárnak.

– Mind saját neveléseim e leányok, uram. Egy sincs közöttük a ki édes anyjára emlékeznék, legkisebb gyermekkoruktól fogva az én ápolásom alatt virultak fel; én nem kereskedem nagy korukban elfogott rabnőkkel, azok rendesen agyon sírják magukat, durczásak, ideje korán elhervadnak, s még a többit is elrontják. Csecsemő korukban vásárlom a lyányokat; mennyi költségbe, mennyi fáradságba kerül, a míg egy ily virág felnő! de legalább örülhet, a ki leszakasztja. Nézd uram, egyik oly tökéletes, mint a másik; tekintsd ama karcsú liliomot, ki ott az angoraszőnyegen tánczol, láttál-e ily termetet valaha? mely hajlik jobbra-balra, mint a banán-fa virágzó ága. Az egy -111- georgiai leány, kit még születése előtt vettem. Apja, mikor házasodott, nem birt a lakomára való pénzzel s odajött hozzám, eladva száz dinárért legelsőbb születendő gyermekét. Hja uram, kevés pénz, de hátha sohasem született volna gyermeke? hátha fia lett volna? és azóta mennyiszer meghalhatott volna! bizonyára nem fogod sokalni az árát, ha azt mondom, hogy ötszáz arany. Nézd, most lerugja himzett papucsait, ah ily lábakat, ily gömbölyü, sima, fehér lábacskákat nem hiszem, hogy találj másutt. Ötszázat mondtam? Ennek ára uram hatszáz arany.

– Vagy tán jobban fog tetszeni ama méla képű szűz ott, ki a magányt keresve, ül ama rózsafa árnyában. Lásd uram, csak e rózsafák mennyibe kerülnek nekem! Leányaimnak soha sem szabad rózsa nélkül lenni, mert a rózsa legjobban illik a leányhoz, s a rózsaillat legjobb tanító a szerelemre. Az ott cserkeszfőnök leánya, együtt fogták el apjával, anyjával; a durva férfi, nehogy neje kezünkre jusson, megölte azt; de gyermekét megölni nem volt már ideje, s én vettem meg azt; ez a bánatos szín sokaknak tetszik, kik örülnek rózsákat ültetni fehér földbe, csókkal pirosítni halvány szűz arczot. Nem adom alább hétszáz aranynál, nem sietek vele, hisz még gyermek.

– Az a pajkos delnő, ki a shawlon hintázza magát, fejét jobbra-balra hajtogatva, Chinából kerüle hozzám, hol szülei kitették a piaczra. Termete első tekintetre nem sokat igér, de hogyha hozzá érsz, mintha forró bársonyt tapintanál. Ezt is ötszáz aranyért adom, csupán neked uram, másnak két annyiért.

– Látod azt a szőke hölgyet, ki most arany fésűvel huzza végig még aranynál is becsesebb hajfürteit; ez az északi szigetekről került hozzám, egy hajóról, melyet a Kapudán basa a tengeren fenékbe lövetett; nem kérdem tőled, hogy láttál-e ily gazdag szőke hajfürtöket? csak azt -112- kérdem, hogy született-e halandó leány valaha ily vakító fehérségű arczczal? melybe mintha a hajnal mártotta volna rózsás ujjait, akként vegyül a legbájolóbb pir.

– Kifestve uram? kiálta fel Hadzsi Baba méltatlankodással. Nálam kifestett arczok? Ah, jer és győződjél meg róla.

A férfiak láttára egy pár a bujósdit játszó hölgyek közül sikoltva bútt el szőnyegei közé s csak később üté ki onnan kiváncsi fejecskéjét az összefogott redők közül. A georgiai délczegen folytatá tánczát; a chinai még kaczérabb, kihivóbb mozdulatokkal lóbálta magát a hintán; az északi szigetek szépsége körül hagyta omolni vállain aranyt játszó hajfürteit; egy ép barna-piros arczú czigányleány tarka, czafrangos öltözetben, szalagok közé font hajjal, bámészan állt a belépő bég elé s azt tetőtől talpig összenézte, megfogta annak selyem kaftányát, ujjai közt morzsolgatva azt, mintha kelméjének értékét akarná megbecsülni; míg egy gyermekded néger leányka, arany kösöntyükkel karjain és lábain, ámbrával füstölte körül a vásárra jött vendéget, tiszta email szemeivel s korall-piros ajkaival nyájasan mosolyogva reá.

Valót mondott a rabkereskedő. E szegény leányok közül egy sem tudta azt, mi a szégyen? Egykedvüen vagy épen jó kedvvel tekintének a vásáros elé s iparkodott mindegyik megtetszeni neki, remélve, hogy elviendi őket onnan s gyöngyöket és drága ruhákat s rabszolgálókat veend számukra.

Hadzsi Baba a legutóbb említett szépséghez vezeté a béget s felemelvén fehér köntösének szegélyét, azt megnyálazá s megdörzsölé vele a kétségbe hozott pirosságu arczot, s miután a kelme fehéren maradt, diadalmasan fordult a vevőhöz. -113-

– Hah uram! én festett arczokat árulnék? Hát azért volna nekem minden igazhivő shah, emir és khán előtt hitelem? nem az én kertemből kerülnek-e mindazon virágok, kikkel a Bayrám ünnep napján a Sultana Valideh a legnagyobb császárt megajándékozza, s kiket egy hét mulva a szultán legkedvesebb padisahjaihoz szokott nőül adni? Soha uram! még csak indu bayadéreket sem tartok, csupán azért, mert fogaikat bethellel narancssárgára festik, s szemöldeiket bearanyozzák; istenkáromlás valamit igazítani azon, a mit Allah tökéletesnek teremte! A szerecsen leány azért szép, mert fekete, a görög azért szép, mert barna, a lengyel azért, mert halovány és az olasz azért, mert piros: kedvesek a szőke fürtök, kedvesek a feketék, s tűz lakik a kék szemekben, valamint a sötétekben, s mind ezt Isten alkotá, hogy az emberek örüljenek neki.

Míg az érdemes embercsiszár ily nemes hévvel ömlengett, Yffim bég nagy komoly képpel végig járta a termet, s minden függönyt félrevonva, mogorva tekintettel szemlélé azoknak lakóit, kik mindannyian pompás keleti öltözeteket viseltek, s henyélve és czukorpálczákat szopva, hevertek pamlagaikon, vagy daloltak és énekeltek.

Hadzsi Baba mindenütt nyomban kisérte a török urat s minden leányról annyi ajánlatost tudott mondani, hogy a jó urnak valóban nagy határozottsággal kellett birnia, hogy választani tudjon közülök.

Már egész a terem végére jutott, midőn véletlenül a legfélreesőbb szegletbe tekintve, egy hölgyet pillanta meg, ki a többitől egészen elkülönítve látszott. Egyszerű fehér gyapjulepelbe volt burkolva, csak feje látszott ki, s a mint azt a bég felé fordítá, egyszerre elállt annak szeme szája, lábai ott maradtak vele.

Ez volt a szépség országában a királynő arcza! Soha ily pillantást, ily égő, világló, villanyozó szemeket, mint az övéi! A büszke, szabad homlok, mely alatt két szenvedélyes szemöld szivárványlott, diadem nélkül is méltóságot sugárza szét, arcza, a hányat pillantott, annyi indulatkifejezést -114- válta, az első látásra szilaj volt, mint a fürdőben lepett Diána arcza, a másodikban félelmes, mint a futó Daphneé, lassankint szelid fájdalom változtatá át vonásait, merengve nézett maga elé, mint a megcsalatott Sappho a lábainál terülő tengerbe, mely égő szerelmét eloltandó vala.

– Kalmár! szólt bámulatából félig-meddig magához térve a bég. Te engem meg akarsz csalni, micsoda égből lopott húri ez itt, hogy meg sem akarod őt nekem mutatni?

– Bizonyára jó uram, szólt ijedten a kalmár, jobb ha elfordulsz tőle, s nem gondolsz reá többet.

– Hadzsi Baba! vigyázz magadra. Ha netalán másnak adtad el őt már, vagy magadnak akarnád őt megtartani, olyasmit veszthetnél rajta, a mit többet nem nyersz vissza.

– Hm! talán termete hibás? gondolá magában Yffim s inte a hölgynek, hogy bocsássa le magáról leplét. Az rögtön engedelmeskedék s felállva, végig bocsátá termetén a könnyü palástot.

Ah! A bég szemei kápráztak. Alig hivé, hogy a mit lát, az nem egyéb, mint tündéri ábrakép. Oly tökéletes volt a hölgy alakja, mintha remekszobrász márványból faragta volna a szerelem-istennő oltárára, s a derekát átszorító ezüst abroncs csak azért látszott oda övezve lenni, hogy kitünjék, mennyire fehérebb termete az ezüstnél.

– Átok nyelvedre, gonosz fecsegő! fordult Yffim bég a kalmárhoz; ki üres beszéddel egy óra óta lopod tőlem az időt, s megfosztasz a paradicsom szépségeinek látásától. Mi ára e hölgynek?

– Mit? te emberfejű kutya! azt hiszed, koldussal van dolgod, a ki nem tudja kifizetni a mit kérsz? Én Hasszán basa, a budai vezér számára jöttem vásárlani, a ki úgy -115- szokott alkudni, hogy a mit ezer aranyon tartanak neki, kétezeret ád érte.

A leány meghallva e szavakat, szokatlan mosolyra derült arcza, két nagy tüzes szeme úgy világított e perczben Yffim bég felé, hogy annak szemei nem kápráztak jobban, mikor a tengeren járt s két nap sütött arczába, egyik az égről, másik a víztükörből.

– Sőt inkább, oh uram, szólt földig hajolva a kalmár, oly olcsón adom e leányt, hogy árából láthatod, miszerint holmi alsóbb mushirok számára tartogatom azt, ha egy ilyennek jönne hozzá kedve, átengedném, – nem mondok sokat, – átengedném neki száz dinárért.

– Istenkáromló te! ki a teremtés remekét ekként ócsárolod. Tizezer dinárt kell érte kérned, vagy a mennyivel kevesebbet kérsz, talpadra veretem bambussal.

– Ne vedd meg őt uram, bizonyára nem jót kivánsz sem magadnak, sem uradnak, a midőn őt háremébe akarod vinni.

A bég azt gondolá: bizonyosan hangja rút a delnőnek, azért oly olcsó, s felszólítá, hogy énekeljen előtte egy dalt, ha tud.

– Ne kivánd tőle azt uram! könyörge a kalmár. Késő volt; a leány az első szóra kezébe vőn egy mandolint s végig futott húrjain, mint szellő az æolhárfán; s elkezde énekelni a legcsengőbb, a legédesebb, a legforróbb hangon egy arab szerelmi dalt:

A bégnek nem volt mást tenni, mint felugrani s összevissza pofozni és ütlegezni Hadzsi Babát, a miért egy szóval merte megkisérteni, hogy őt e leány megvételéről leverje.

A kalmár tűrte az ütlegeket, s mikor vége volt a mulatságnak, ujra azt mondá:

– És én ismét azt tanácsolom te neked, hogy meg ne vedd urad számára e leányt.

– Mi hibáját tudod, te nagy bagoly? Értelmes dolgot mondj, mert ha hazudni találsz, árboczfádra akasztatlak fel czégérnek.

– Elmondom uram, ha meghallgatod. E leány nem első gazdájánál van már, csak a kiket én tudok, hogy őt birták, vannak öten. Ezek mind nyomorultul vesztek el uram, méreg, pallos és selyemzsinór által. Akárhová belépett, a szerencsétlenséget vitte azon házhoz; lakott töröknél, tatárnál, magyarnál; egyenlő balsors érte mindazokat: az Iblisz 11) ellen, a ki benne lakik, nem volt hatalma sem a prófétának, sem a messiásnak, sem a bálványoknak, romlás és végveszély az ő ajkainak lehellete, a ki őt megöleli, annak számára már ássák a sírt, s a ki őt meglátta, annak jobb lett volna világtalanul születni. Ezért könyörgöm neked még egyszer, oh uram, hogy engedd e némbert valami szegény mushirnak, kinek fejéért nem kár, ha legördül, s ne vidd a veszélyt olyan magas házba, mint Hasszán basa palotája.

– Gazembernek hittelek, ostobának tapasztaltalak; szólt a kalmárnak s azzal inte a leánynak, hogy burkolja magát palástjába s kövesse őt.

– A próféta lássa meg lelkemet, uram. Ha csakugyan akarod elvinni e leányt, én nem adom őt pénzért. Nehogy -117- azt mondhassam egykor, hogy ily nagy ember tőlem vette kész pénzen a romlást. Fogadd őt ajándékba urad számára.

– Megmondom uram, de kérlek, hogy valahányszor ajkaidra veszed nevét, el ne mulaszd utána mondani: mash Allah; mert e nő neve ördög-név és bizonyára ő nem ok nélkül viseli azt s nem hazudtolta meg soha.

AZ AMAZON-DANDÁR.

Három nap mult el, hogy Azraële Hasszán basához került, s a harmadik nap estéjén Hadzsi Baba kinn ülve hajója orrában s a szép holdvilágban gyönyörködve, távol a Margitsziget felé csónakokat látott a Duna közepén evezni s koronként szivszaggató sikoltásokat halla, melyek csak rövid ideig tartottak; – a sikoltások időközönkint megujultak s a kalmár szive úgy szorongott, azokat hallva.

Nem sokára eltüntek a csónakok a parti fák között, elhangzott az utolsó rémhang, s a várkert rózsalugasai alatt ábrándozó dal szólalt meg, mely a csöndes éjben áthangzott a Dunán. A kalmár megismerte benne az odaliszk éneklését s elhallgatta azt sokáig s mégis úgy tetszett neki, mintha e dallamon keresztül ama sikoltások hatnának váltig füleibe.

Másnap meglátogatá őt Yffim bég, a kalmár szivesen fogadá: nargylát és sorbethes csészéket hozatott elé s ott elültek szép csendesen pipázgatva; egyik sem szólt a másiknak egy szót is.

– Az éjjel csónakokat láttam a sziget felé uszni s titkos sikoltások hangjait hallám.

Azzal ismét tovább szítták nargyláikat, hörpölgették csészéiket s hallgattak másik óra hosszat. -118-

Akkor felkelt Yffim bég, kezet szoríta Hadzsi Babával s távozó félben monda:

– Azok Hasszán basa kedvencz hölgyei voltak, kik bőrzsákokba varratva, a vízbe hányattak.

Hadzsi Baba megcsóválta fejét, a mi törökül annyit tesz, hogy azt előre lehete látni…

Nem sokára elkezdének gyülekezni az egyes hadtestek Pest alá, tábort ütve a Dunaparton: a hidon szüntelen lehete látni a keresztül vonuló hadsorokat, a nehéz ágyukat és szekereket. Megérkezett Belgrád alól a vezér aga a nyolczezer főre menő testőrséggel, s a Rákoson ütötte fel sátorát, feljött utána Ismail basa tizenhatezer janicsárral, s a palotai síkon szállt meg. A tatár khán rendezetlen csordáit, mik mehettek negyvenezer főre, felterelték Vácz környékére, nem sokára Ghyka herczeg is megérkezék hatezer főnyi lovassal s vele együtt és a budai vezér válogatott csapatjaival mehetett az egész sereg mintegy százezer főre.

Hadzsi Baba tehát igen jó vásárt csapott, annyi török ur között sok vevője akadt, mindene árán felül kelt el, úgy, hogy jónak látta egy újabb szállítmányt hozatni maga után egy belgrádi fiókraktárából; remélve, hogy még a táborozás folytán azokat is eladhatja. Szerette volna mégis megtudni, meddig tart ez összpontosítás s miféle urak váratnak még a hadakhoz? s e végett körülfogta Yffim béget.

A bég őszintén megfelelt, hogy a ki akart, már eljött, az erdélyi fejedelem csalárdul kihuzta magát a hadból s most csupán Kucsuk basa és fia Feriz bég dandáraira várnak még, a kik nélkül nem akarnak útnak indulni.

– Holt emberré tettél, uram. Még ma megyek vissza egész szállítmányommal együtt Stambulba.

– Nem uram, de tönkre vagyok téve, ha ezeket bevárom. Soha uram, még egy világrészben sem lakhatom ezen derék férfiakkal, kiket Allah tartson meg sokáig nemzetünk dicsőségére! Két házat tartok a Bosporus két ellenkező -119- partján, hogy mikor e nemes urak Európában vannak, én Ázsiában lehessek, s ha ők Ázsiába mennek, én átjöhessek Európába.

– Könnyű neked kaczagnod, kegyelmes uram, mert nem kereskedel hölgyekkel, mint én. De tudnod kell, hogy a miről beszélek, nem tréfa, s Feriz bég nem kevésbbé veszedelmes mindenféle asszonytartó emberekre nézve, mint a himlő és a ragály.

– De hallottam én. Ez egy varázslói hatalommal biró ifjú, kinek szemeiben talizmán van rejtve, kinek homlokára tündérbetük vannak irva, s kinek ajkairól bűbáj és varázslat hangzik; hogy ha bármely némberre ránéz, avagy ha bezárt ajtón keresztül hallatja vele szavát, az meg van rontva örökre; mint a mely embernek a hold arczára süt, mikor alszik, és az kénytelen a holdat követni azontúl: épen úgy vonja ez ifjú maga után szemei sugárzatával a nőket, a kikre ránéz. Oh nem egy magas úr átkozá meg azon órát, melyben Feriz bég ablakai alatt lován elvágtatott, legszebb hölgyeit veszté miatta. Maga a nagyvezér maig is siratja kedvencz bayaderjét, a szép Zaidát, ki egy selyemkötélen ereszkedett le ablakából a tengerbe, s azon hajó után úszott, mely Feriz béget vivé; s egy éjjel testvéröcsémet, Kutub Alnumánt, ki szintén rabkalmár, mint én, leányai, kiket esztelenül megmutatott az ifjúnak, álmában megkötözték s mindnyájan utána szöktek.

– Oh uram, épen ez a réme e regének. Mert ha szerelemre fűzné a föld legszebb virágait, azt mondanám rá: -120- bölcs ember; előre izleli a paradicsomot. De ellenkezőleg uram: borzadni fogsz, midőn mondom: ő, kinek a világ szépségei borulnak lábaihoz, soha azoknak egy csókjuk által sem kiván idvezülni.

– Más hölgyet szeret, keresztyén leányt, és az távol van innen, és az után eped gyermeksége óta; – midőn legelső csatájába ment, akkor látta e leánykát először, és azóta valahányszor harczba indul, mindig az ő nevével húzza ki kardját. Ez elég szép megtiszteltetés egy keresztyén ember leányának.

– A legelsőknek, kik magukat lábaihoz veték, sziveikkel, bájaikkal, életükkel kinálva őt, könyörögve, hogy ha szerelmüket nem veszi el, vegye el életüket akkor, – ezt viszonzá: «Szeretni nem tanultatok ti, úgy, miként én szeretek; a ti szerelmetek rózsabokor árnyában ébred, az enyim kardok villogásainál; a ti szerelmetek dalnoka az édes csalogány, az enyimé a harczi tárogató; a ti szerelmetek vágyai forró sóhajok, mámoradó csók, titkos gyönyörök, – az én szerelmem vágya a halál! Ha akartok engemet szeretni, szeressetek úgy, miként én; ha velem akartok lenni, járjatok ott, a hol én; ha Isten úgy engedi, haljatok meg ott, a hol én.» Ah, uram, kárhozatos bűbáj van ez ifjú ajkán: megrontá e hölgyek szivét beszédével, hogy azok elfeledték, miként Isten gyönyörül és játékszerül adá a hölgyet a férfinak s kardot kötének karcsú derekaikra, mik csak édes ölelésre valának teremtve, pánczélt tevének kebleik halmára, hol csak a szerelemnek kellene játszani s sebet szerzének gyönyörű arczaikra, miken csak a csókoknak kellene nyomot hagyni.

– Csodákat követnek el, uram. Soha sem látta őket ellenség futni, győzni elégszer. Midőn támadnak, elébb szemeik villáma öli meg az ellent, azután kardjaik. Az ellenfél elveszti szemei világát szépségeik láttán s védetlenül -121- hagyja magát lekonczolni; s ha kevesebb erő van karjaikban, de tíz annyi düh sziveikben, mint a férfiaknál. És ha egy helyen legmakacsabbul vív az ellen, összegyűjtve legvitézebb csapatjait s kifáradtak már az ostromlásban spahik és timarioták, akkor kivonja kardját az ifju s neki vágtat a legsötétebb halálveszélynek. Az elbűvölt nők mind vakon rohannak utána, mindegyik iparkodik hozzá legközelebb lenni, mert tudják, hogy minden fegyver ő reá van irányozva, hogy kebleikkel foghassák fel a golyókat, melyek ő neki vannak szánva. És a míg az ifju ott áll, vagy előre halad, bárha az egész csata veszve volna is már, el nem hagyják őt soha. És végre ha a diadal kivívatott s a harcztér magára marad, akkor leszáll az ifju lováról, felkeresi a halottakat, kik ő mellette küzdve hullottak el, egyenkint rájuk találva, megcsókolja homlokaikat, könyet ejt halvány arczaikra s saját kezeivel teszi le őket a sírba. És oh uram, hinnéd-e azt: ez elbűvölt, megbabonázott hölgyek irigylik azt a csókot, és nem óhajtnak egyebet, mint azt minél előbb megnyerhetni? Hidd el nekem, sokaktól hallám e mondást: a tatár küzd vérszomj miatt, a spahi küzd fizetésért, a janicsár kötelességből, a mameluk dicsőségért, az arab igaz hitéért, – de a hölgyek harczolnak – szerelemből, és a szerelem legerősebb a világon. És mindez Allahtól vagyon! áldassék az, a ki mindennél erősebb!

– És nincs, ki e gyalázatnak véget vessen? Nincs hatalma a vezéreknek megtiltani e fertőztetést, melyet asszonyok jelenléte a harczokban férfiak fegyverére hoz? nem követelik-e a megkárosult férfiak vissza rabnőiket?

– Tudod oh uram, hogy Feriz bég a szultán előtt nagy kedvben áll és sehol sem található másutt, mint csatatéreken, ott pedig megfelel magáért, s ha valaki erőhatalommal jőne az ő sátorai közé rabszolgát keresni, könnyen orra és fülei hijával menne vissza, s ki mondhatá végre ezen alakok szemébe, hogy ők némberek? nem kardcsapásokat osztanak-e ők csókok helyett? Hallasz-e éneket, -122- látsz-e tánczot, vagy mosolygó tekintetet az ő sátoraikon belül? E lényeket, kik a serailjokban csak egymás ellen tudtak szőni ármányt, főnökük egy tekintetével igazgatja, s egyet bánts meg közülök, mint a méhraj, mind ellened zúdul. És végtére mit nyerne az, ki őket vissza vinné? Történt elégszer, hogy a szökni akaró odaliszkot gazdája féluton elfogta s elzárá; mi történt? a leány elhervadt, elveszett titkos bánat miatt, mint a virág, melytől elvonták a napot; vagy ha fájdalma erősebb volt, mint szive s élete erősebb, mint fájdalma: akkor önmagát ölte meg! Oh uram, bizonyára jól cselekszel, ha mindazon uraknak, a kik tőlem rableányokat vásároltak, elmondod: hogy őrizzék hölgyeiket a varázsló sötét szemeitől, mert talizmán van azoknak csillagaiba rejtve. Kiváltképen uradról meg ne felejtkezzél, hogy hölgyét elrejtsed, mert nem tudod, mi következhetik abból, ha egy varázsló egy női Ibliszt bűvöl meg, hogy belészeressen? Még a nő is iszonyú, hát még az ördög, ha szerelmes! Ti megvettétek őt, vigyázzatok, hogy el ne adjon. Tegnapelőtt a kegyencznőket hányták a vízbe, holnapután… de Allah őrizze nyelvemet azon szavaktól, melyeket mondani akartam. Jól vigyázzatok. Asszonyra vigyázni a legnehezebb tudomány: ha egy körülkerített várost be akarsz venni, rejts bele egy szerelmes asszonyt s az meg fogja mutatni, hol mehetsz be? és ha annyi szemed volna az orrod körül, mint a pávának a farkán, mégis megcsalhatna egy szerelmes némber, mint erre példát olvasék pogány meseirók regéi közt. Ezt tartsd meg oh uram, mert ha egy óráig elfelejtkeznél arról, a mit mondtam, nem adom a fejedért a kis körmömet.

Yffim bég erre szótlanul felkelt és eltávozott, nagy szegeket ütvén fejébe a kalmár beszédei. Hadzsi Baba pedig még azon éjjel felszedeté szépen horgonyait s reggelre hire sem volt már a Dunán. -123-

A MARGIT-SZIGET

Ti emberséges hajósok, kik hosszú sor lovakkal vontatjátok a Duna mentében megterhelt hajóitokat, messzehangzó tülökkel tutúlva csöndes éjszakában; – ti békeszerető halászok, kik ezüstös karikát vágtok a Duna holdvilágos tükrén csónakaitokkal; – ti ifjú lovászok, kik paripáitokat úsztatjátok a hűs habok között; s ti ábrándos ifjak, kik a túlparti fűzbokrok közül leskelődve hallgatjátok a méla dalt, mit az éj csöndes szárnya szerte hordoz: kerüljétek a Margit-sziget gyászfűzeit, mik oly sötéten úsztatják függő galyaikat a hullámok között! közel ne járjatok azon ligetekhez, meg ne próbáljátok ott úszni a folyamot, félre forduljatok, midőn hajótok mellette visz el; szóljatok védszenteitekhez, gondoljatok családaitokra, hallgassatok el; mert soha oly közel nem jártok a halálhoz, mint midőn a Margit-sziget szomorú fűzeit látjátok.

Ah ott Hasszán basa paradicsoma van s annak kincseit még látni is halál! Minden huszadik lépésen egy eunuch állt a sziget bokrai mögött hosszú lőfegyverrel, s ha férfi oly közel jő a vizen, mennyire egy golyó elhat, bizonyára nem fogja elmondani senkinek, mit látott? oly sok ifjat várt hiába haza édes anyja, kit a titkos bűbáj a Margit-szigetre csalt, s annyiszor látni fő nélküli testeket úszni a Dunán alá, a szép fiatal arczú fők a Margit-sziget ormán vannak hegyes karókba tűzve.

Ha láttok fehér alakot sétálni a szigetparton, vagy tánczolni a zöld fűben, fürödni a kék hullámban, hintázni a vízbe hajló bokrok ágain s énekelni bűbájosan: fussatok onnan! dzsinek azok, rosz szellemek, gyönyörű túlvilági alakok, termettel mint tündéreké és szemekkel mint a tűz! s ki hangjaikat hallja, új világot lát megnyílni s megesküszik, -124- hogy még sohasem szeretett, csak most tanul még szeretni, elkábulni, megőrülni s meghalni a szerelemben.

Mint tánczolnak, mint danolnak! Mik a ti énekeseitek, tánczosaitok hideg északon született népek, ezekhez képest? tudnak-e azok oly hangon dalolni, mely a szivet kilopja a kebelből, mely andalít, enyeleg, tündérálomba ringat édességével, mely bánatával könyekbe olvaszt fel, szerelmével eléget, panaszával megráz, szenvedélyével megöl, megtébolyít? hogy sok ideig nem hallasz egyebet, mint azt a dalt, a mit tőlök hallál, s nem menekülhetsz tőle, szivedben viseled azt, mint a futó vad a belé lőtt nyilat. Ismerik-e a ti tánczosaitok azon mozdulatokat, miknek édes némasága annyi odaolvadást fejez ki? azon sovár pillantásokat, miknek bűbája a hetedik égbe ragad fel? azon légi könnyűséget, mely szárnyakat varázsol a vállakra? azt a művészeti gyönyört, mely önmagában boldog, s azt a pokoli csábot, mely minden mozdulatában, szemeinek intésében, tagjainak hajlásában száz égő vágyat gerjeszt, melyet betöltetlenül hágy? Tudhatja-e e szemfényvesztő forgásokat más, mint a ki ott született, hol a viharok arája, az égető forgószél, Szamum, nyargal végig a pusztákon, hogy a repülő hajfürtökben a tépett fellegeket látod, a szilaj szemek villanásaiban a villám czikázását s a hevült arczokban a vihar menyasszonyának égő piros tekintetét, hogy arczra borulsz előtte, mint leborul a tigris, midőn a szélarát közelítni látja.

Üdv annak, a ki e titkokat megfejté; mert örökké ifjú marad; de jaj annak, a ki nem, mert ifjan hal meg.

Minden gyönyört, futó élvezetet lehell; az egész paradicsom virágokkal van tele, mire az egyik kinyílt, a másik lehull, s ez sorsa minden virágnak, még azoknak is, kiket hölgyeknek neveznek, némelyik egy nap alatt elhervad, más letépetik, hogy a kegyencznő asztalát ékesítse, ez sorsa minden virágnak s nem ritkán azon nagy porczellánvedrekben, -125- mik Azraële ágya előtt állnak, a levágott rózsák és granátalma-virágok bokrétái között egy-egy odaliszk behunyt szemű fejét is látni, mely tegnap még szintoly friss és eleven volt, mint társnői: a rózsák és granátvirágok.

Oh e nő valódi dæmon! Hasszán basa nem ember többé, a mióta őt birja, csak egy darab viasz, melyet az ő gondolatai idomítnak. Nem hall semmit, csak az ő hangját, s nem lát semmit, egyedül őt. Valóban azt kezdik beszélni, hogy Hasszán basa egy idő óta tíz lépésnyiről meg nem ismeri az embert, s nem tudja a trombitát a tárogatótól megkülönböztetni, és ez igaz is; de fejével játszanék, a ki fenhangon mondaná, mert Hasszán titkolni akarja e hibáit, attól tartva, hogy ha tudomásra jönnek, nem engedik meg neki az összes hadak vezetését.

Ámde annál jobban lát és hall Yffim bég, ki szüntelen Azraële körül jár, s ha oly régi és hű kegyencze nem volna Hasszán basának, aligha meg nem bánná, hogy oly jó szemei és fülei vannak. De Azraële átható lelke jól tudja azt, hogy Yffim bég feje sokkal erősebben áll nyakán, mint azoké, kiket Hasszán basa szeszélyeinek föláldozott, és hizeleg neki; annál nagyobb baj annak, hogy hizeleg.

Hasszán basa alig várja, hogy az estimának vége legyen, s elküldözve komoly ügynökeit, beülhessen függönyös csolnakába, melyet egyedül ismernek a tündérszigeten, s átevezhessen rejtett paradicsomába, hol kétszáz delnő karéjában vár reá a halandók legszebbike, a bűbájos Azraële, kiállva a tündéri kioszk csarnokába, melynek arany rostélyzatán idegen éghajlat virágzata repkényzik s karcsú szobrai tetején részegítő füstölők illatoznak.

A vezér átölelve az odaliszkot, andalogva sétál végig az illatos fák labyrintjai közt, hol az utak színes kavicscsal vannak fedve, s a fákon emberekhez szoktatott madársereg fészkel; Yffim bég nehány lépésnyi távolban kiséri -126- őket s éles szemei egy mozdulatot, fülei egy sóhajt nem engednek elveszni abból, a mit Azraële mond és tesz.

A séta közben mintegy száz lépésnyire egy sólyom repül fel előttük a berekből s távol egy jegenyefára száll le.

– Ugyan jó bég, hogy nézheted sólyomnak a vadgalambot, hisz ez vadgalamb volt.

– Ez még szebb, most meg a diófát jegenyének nézed. Ej, ej, derék bég, valamit ittál, a mitől nem látsz jól.

– Én úgy gondolom, szól a bég megzavarodva s el nem bírva gondolni, hogy miért tréfál ő vele így az odaliszk?

– No nézd el uram, szól közbevágva Azraële a basához. Ott repül fel ama fáról e madár; hát nem diófa az és nem vadgalamb?

Hasszán nem látta sem a fát, sem a galambot, de úgy tett, mintha ráismerne s igazat adott kedvencz hölgyének.

– Azok ott? hiszen te a bangitafákat nézed rózsalugasnak, melyek tele vannak piros bogyófürtökkel.

Hasszán basa felkaczagott, Yffim bég pedig nem tudott hová lenni csodálkoztában, hogy miért van kedve e hölgynek ő vele ily különösen tréfálni?

– Dehogy Pest felől, szólt Azraële. Ó-Budáról; a kapuzárás jellövése.

– Megbocsáss jó bég, te épen olyan rosszul hallasz, mint látsz, kezdek aggódni miattad, hisz ki lőhetne Pest felől, miután az egész tábor átvonult Budára?

– Jerünk, szólt Azraële, megragadva Hasszán kezét, mindjárt megtudjuk, melyikünknek volt igaza, s sietve ment a sziget partjáig velök.

A túlparton látszott Feriz bég tábora, mely épen akkor verte le sátrait a halmokon. Egy csapat lovasság egészen a víz partján léptetett; élén egy karcsú fiatal lovaggal, kinek arczvonásait a távolból is egyszerre kivette mind a kegyencz, mind a kegyencznő.

Csak Hasszán nem látott semmit, ő előtte összefolyott a távolság, nem látott egyebet, mint kéket és sárgát.

– Nem mondám-e? szólt Yffim diadalmas hangon. Ez Feriz bég tábora, és ő maga az, a ki ott elől lovagol…

Csak ekkor ütött szájára, megijedve, hogy hisz ezt nem volna szabad Azraëlének látni!

– Ah! a derék bég harczi tábornak nézi a vízhordó leányokat ott a parton.

Yffim ekkor rezzent össze, átlátva, hogy hová akar e nő jutni e tréfával?

– Uram, tiltsd meg rabszolgálódnak, hogy belőlem gúnyt űzzön. Ez itt Feriz bég tábora előttünk s te jól fogsz cselekedni, ha e némbernek nem engeded, hogy e férfiakat fátyolozatlan arczczal nézze.

– Allahra! megdöbbentesz, jó bég, szólt Azraële oly csodásan tettetve az ijedtséget, hogy az még Hasszánra is elragadt. Mondsza, merre látod e tábort?

– Te káprázatban szenvedsz, szólt Azraële ijedelmes arczczal, te meg vagy rontva varázslatokkal, hogy dolgokat láss előtted, a mik nem léteznek. Kérlek, ne czáfolj meg, ez rajtad máskor is megtörtént. Emlékezhetel rá, midőn Erdélyből kifutottál, itthon azt állítva, hogy kergető ellenség volt mindenütt sarkadban, akkor is meg voltál rontva boszorkányos bűbáj által; mert eunuch lovászod, ki utánad Enyeden maradt s mostanában megérkezve, mint őr e szigetre helyeztetett, maga beszélte nekem, hogy híre sem volt ott húsz mérföldnyire ellenségnek s ő még tíz napig várt utánad azon helyben, azt gondolva, hogy megőrültél. Tehát bizonyosan varázslat láttatá veled az ellenséget, ki elől turbán és öltöny nélkül futottál el, mert azt nem akarom elhinni felőled, hogy az erdélyi urak vesztegettek volna meg, hogy itt Erdélyben dúló ellenség hirét terjeszd.

Yffim bég elsápadt. Érzé, hogy meg kell adnia magát ez ördögi nőnek életre halálra.

– Engedj meg neki, uram, engesztelé őt Azraële. Meg volt bűvölve, mint most, meg voltál rontva, jó Yffim.

– De én meg fogom törni a varázst, szólt a delnő s leszállva a partról, megnedvesíté kezét s nehány csepp vizet a bég arczába fecskendve, babonás mondatokat mormolt magában hozzá. Most nézz és láss.

– No lássad uram, minő csodák vagynak a nap alatt, -129- szólt ekkor Azraële Hasszánhoz fordulva, – nemde csodálatos az, hogy Yffim bég hadsereget lát, a hol nincsenek mások, mint szép paraszt leánykák.

– A csodák Allahtól jőnek, de én úgy találom, hogy Yffim bég szemei rosszak, hogy e hajadonokat katonáknak nézik.

Yffim bég nem merte a basának azt mondani, hogy de az ő szemei rosszak! mert akkor bizonyos lett volna halála felől. Hasszán úgy akart látszani, mint a ki mind azt látja, a mit kegynője mond, ki a legvakmerőbb gúnyt űzte vele és kegyenczével, bizonyos levén a felől, miszerint Hasszán nem fogja elárulni, hogy nem lát s Yffim nem meri a varázslatot megczáfolni, mert akkor az erdélyi vészhír egészen nyakába jut.

A túlparton ez alatt Feriz bég hangos parancsszavakat osztva, rendezé kifáradt csapatjait, több ízben végig vágtatva a Duna mellett szilaj arab paripáján; az odaliszk égő szemei minden mozdulatát követték az ifjú daliának s átható hangjára sebesebben kezdett ereiben lüktetni a vér.

– Én úgy szeretem a leánykák dalait hallgatni; és te nem, uram? kérdé Hasszántól.

A basa leült az odaliszk mellé, ki félig ölébe dőlve, karját annak nyaka körül fűzé s ragyogó szemeivel mindenütt kísérte az ifjú Ferizt.

– Nézd uram, szólt, felé mutatva Hasszánnak, a többiek között ama karcsú, szelid leánykát, ki a part hosszában sétál; szemei, mint a tűz, ragyognak felénk, termete szebb a karcsú virágénál; most erre fordul, ah mi bájoló, ah mi délczeg, soha sem láttam szebb alakot. Miért nem ölelhetem őt, mint testvéremet, miért nem mondhatom neki, mint te neked: én szeretlek, én élek, én halok érted!?

Ezeket mondva, keblére szorítá Hasszánt az odaliszk, annak arczát minden szónál csókjaival halmozva el, ki -130- túlboldog volt a gyönyör miatt s mindent látott, a mit a leány mondott neki, nem is gyanítva, hogy azon csók, azon ölelés nem őt illeti, hanem egy ifjat, ki iránti szerelmét kedvencz hölgye szemtül szemében vallja meg.

Yffim bég bámulva állt hátuk mögött s fejcsóválva gondolt Hadzsi Baba szavaira: «megvettétek az ördögöt, vigyázzatok, hogy el ne adjon benneteket».

EGY CSILLAG A POKOLBAN.

Szálljatok le csendes árnyai az éjszakának, mik az alvókat őrzitek a rémek szemeitől… Hadd pihenjen az eltévedt méhe a bezárult virág illatos kelyhében. Minden alszik, minden csöndes, csak a csillagok s az égő szerelem vannak ébren.

Minő csendes, merengő dal hangzik ott a füzek közül? mintha emberszava volna a csalogánynak, hogy panaszát, szerelme vágyait összhangzó rímekben zengje meg a figyelő éjszakának. A költő Hariri az, kit karddal kezében Feriz bégnek, csaták oroszlánának hívnak, s ki ha leszáll az est s elcsöndesül a tábori zaj és zsibongás, leveti pánczélingét, könnyű szürke burnust ölt magára, s kezébe véve kobozát, eljár a hallgatag berkekbe, a mormogó folyamok partjára s ábrándozó dalokat kelt szivéből és lantja húrjaiból, míg a tárogató ébresztő szava fel nem veri onnan.

Sok halvány hölgy kinyitja ablakát az éjben, hallgatódzva a bűbájos dalok után, – s még halaványabb lesz bele.

A Margit-sziget partjain csöndesen ballagnak az eunuchok hosszú puskáikkal, s meg-megállnak, ha gyanus csónakot látnak közelítni a vizen. Legéberebb valamennyi között a vén Majmun, ki aludni is csak félszemmel szokott s boldogabb idejében háremeket is őrzött; leül egy halomra, s tekintetét még egy postagalamb sem kerülhetné ki, mely szárnyai alatt levelet visz. Csak most érkezék -131- a szigetre, az előtt Yffim béget kisérvén Erdélybe, tehát még Azraëlet csak egyszer látta, midőn ura kalandját elmondá neki.

Szemei szüntelen köröskörül járnak s éles füleit egy bogár repülése ki nem kerülheti, és mégis egyszer azt veszi észre, hogy vállára ütnek.

– Kárhozat az énekesre odaát! Dalára figyelve, nem vettem észre, hogy közelítesz. Mit akarsz? miért jársz itt a sötét éjben, mint szökhetél ki a háremből?

– Oh kérlek, ne üss zajt, szólt az odaliszk. Az este urammal csónakázva, e helyen kezemről leejték egy arany kösöntyüt, melyet ajándékba kaptam tőle; ha holnap kérdeni fogja: hol a karperecz? s én elő nem mutathatom, megöl. Oh engedd meg, hadd keressem azt itt a vízben.

– Nem bánom, meg kell kisértenem; vagy meglelem a kösöntyüt, vagy utána halok magam is. Úgy is, ha uram kegyét elvesztém, minek nekem akkor az élet?

Az odaliszk oly kétségbeesett fájdalommal mondá e szavakat, hogy az eunuch megrendült bele.

– Csak találnék valakit, ki a víz alatt járni tud, adnék három drágább karpereczet is érte, minden drágaságaimat odaadnám.

– Oh szállj a vízbe értem; könyörge a delnő, térdre hullva előtte, s a szolga kérges kezét csókjaival halmozva el. De nem félsz-e, hogy belefullasz? Mert akkor kétszeres bűnössé fogok lenni a vezér előtt.

– Ne félj miattam. Ifjú koromban gyöngyhalász voltam az ind szigeteken s míg százig elszámlálsz, elvagyok a víz alatt s látok benne, mint a hal, még éjnek idején is. Csak azt mutasd meg, hol ejtéd le kezedről a kösöntyüt? -132-

Azraële egy brillantos gyöngyfüzért kapcsolt le karjáról, s a vízbe hajítva azt, rámutatott a helyre.

– A hová ezt hajítám, épen ott, ha mindkettőt felhozod, eme másik tied leend.

Majmun átlátta, hogy ez csakugyan nem tréfa, s lerakva öltönyét és fegyvereit, megkérte a delnőt, hogy vigyázzon addig azokra, s azzal csöndesen a víz alá bocsátkozék.

Nehány percz mulva ijedten bukott fel a vízből az eunuch, s egészen kikelt arczczal rohant ki a partra.

– Hah, ez gonosz hely itt! szólt rebegve. A víz fenekén egy halom emberi fő hever!

Az eunuch megdöbbenve tekinte rá, s bámulva látta, hogy az imént oly érzékeny könyörgő alak most büszkén, délczegen áll előtte, s úgy néz le rá, mint egy királynő.

– Azon fejek ott társaid fejei; szól Azraële a bámuló eunuchnak; kiket a közelebbi s ezelőtt mult éjszakán szolgálattételre szólíték fel, s melyet azok nem teljesítének; a miért másnap bevádoltam őket a vezér előtt s az kihallgatás nélkül elütteté fejüket.

– Ne legyen rá gondod. Tőled is csak annyit kérek. Hallod azt a dalnokot ott a fűzek között? úszszál át hozzá s add át neki e bokrétát. Ha nem cselekszed, akkor holnap saját fejedet is ott fogod találni a víz alatt, a többiek között: ha pedig engedelmeskedel, gazdaggá teszlek egész életedre. Hatalmadban van választani, hogy élj-e boldogul, vagy meghalj nyomorultan?

– De még egy harmadik is hatalmamban áll: hogy téged megöljelek! kiálta fogcsikorgatva az eunuch.

– Ostoba állat. Míg te a víz alatt jártál, gondom volt reá, hogy puskádba földet tömjek s handzsárodat saját -133- övembe szúrjam. Csak egyet kiálts s nem szükség holnapra várnod, hogy fejedet lábaidhoz tegyem.

A delnő oly erővel markolt az eunuch karjába e szavaknál, hogy az sziszegve hajlott meg előtte.

– Mit cselekszel? Oh vesztedre törsz. Ily merényért sokan vesztették előtted életöket.

– Hogy sokan meghaltak szerelem miatt, és mégis vannak, a kik szeretnek, azt te épen úgy nem fogod érteni, mintha egy nyolczadik színről kellene gondolkoznod, mely a szivárványban nincsen. Hallod a dalt odaát?

– És mégis elandalodtál e dal hallatára, úgy hogy lépteimet sem vevéd észre.

– Hallottál talán tündérekről valaha, kik a korall zátonyos sziklákra kiülnek, hol az örvénylő hullámok alatt a tengercsodák palotái vannak, s énekléseikkel oda csalják a hajósokat a szájfejű Rok fogai közé?

– Ez énekes tán egy volna azon tündérek közül? kérdé elborzadva Majmun.

– Én nem tudom, csak azt érzem, hogy meghalok, ha őt nem láthatom! Oda akarok rohanni hozzá, átölelni térdeit, karcsú derekát; dobogó szivét az enyimhez szorítni, és ajkaimat az ő égő ajkaira feszítni, s kiszívni rajta lelkét és az enyimet lehellni vissza bele, s aztán lehullni kebléről, megcsókolni lábainak porát, s reszketve szétoszlani, mint a naptól felsütött harmat. Oh vigy engem át a tulsó partra.

Az eunuch reszketett a leány előtt. E dæmoni lélek szilaj lángjai még az ő szivében is találtak gyúanyagot, -134- melynek sötétében a nap minden sugára sem birt meleget költeni soha.

– Egyetlen csónak van e szigeten, szólt a leánynak, és abban Yffim bég benne szokott hálni, attól tartva, nehogy vagy egy odaliszk megszökjék azon a szigetről, míg Hasszán alszik.

– Oh miért nem tudok úszni! kiálta Azraële, kétségbeesett fájdalmában összerogyva.

– Sőt keresztül fogom azt úszni; igen, elhatároztam magamat. Most mindjárt.

– Mit beszélsz? Hiszen ha ördög nem vagy, elmerülsz a vízben, ha úszni nem tudsz.

– Te őrült vagy, az imént halállal fenyegettél s most rám akarod bízni éltedet. Csak két perczre kell lélekzetemet visszafojtanom, hogy örökre el legyen fojtva a tied. A víz iszonytató elem annak, ki rajta uralkodni nem tud, s a hullámok alatt a kik laknak, könyörtelenek a haldokló küzdései iránt. Hideg, ijesztő világ van ott, a pokol nem oly szörnyű, mint a hullám.

– Abból, hogy kezedbe adom éltemet, láthatod, hogy nem féltem azt. Vigy keresztül a vizen.

– Őrültség, a mit kivánsz. A leggyakorlottabb úszónak is elszorul keble, midőn a hullám ajkához ér, s ha megrettensz, mindketten odavesztünk, mert a vízbefulók erőszakosak s lefogják a mentségükre siető kezeit.

– Nem, nem cselekszem azt. Te tébolyodott vagy, de én eszemen járok. Eredj vissza a vezér kioszkjába, míg észre nem veszi távollétedet. Én nem foglak elárulni.

– Ne lássam a napot, ha azt cselekszem; szólt Majmun határozottan, leülve a dombra. -135-

– Jó! nyomorult szolga! kiálta Azraële kétségbeesetten. Tehát megyek magam!

S azzal sebesen beleveté magát a vízbe a magas partról. Majmun nem gátolhatá meg a leány szökését s ijedten ugrott utána s nem sokára felbukott vele együtt a víz színére, hosszú hajánál fogva megragadva a nőt.

Az egyszerre mindkét kezével átölelte az eunuchot, ez által egyet fordulva a vízben, felül került, s kiemelve fejét a hullámból, dühösen kiálta a víz alá nyomott eunuchra:

Az eunuch rövid kétségbeesett vergődés után meggyőződve felőle, hogy a delnő karjai közül nem szabadulhat, ki a halál torkában is csak szenvedélyére gondolt, s mint az óriáskigyó tartá fogva Majmunt: egy erőszakos lökéssel felveté fejét a víz színére s fuldokolva kiálta:

Ekkor elbocsátá karjait a nő, s egy kezével az úszó gyapjas hajfürteibe kapaszkodva, csöndesen, nyugodtan hanyatt ereszkedék a víz színén, hogy csak arcza látszott ki belőle, s azzal a legnyugodtabb hangon mondá Majmunnak:

– Most siess. Ha el akarsz veszteni, vagy máshová vinni, gondolj reá, hogy előttem annyira sem kedves az élet, mint előtted, s ha engem a víz fenekére viszesz, akárha követ kötöttél volna nyakadra, s úgy szállnál alá. Siess.

Majmun sebesen osztá kétfelé karjaival a hullámokat. A két egymás mellett úszó főt ki vette volna észre e sötét éjszakában?

Az eunuch úszott elől, a hölgy hosszú haját lebontá a hullám, mely néha túlcsapott halavány orczáján, olykor megreszkettek tagjai: a félelemtől-e vagy a szerelemtől? Alatta, körülötte mindenütt a legrémségesebb halál, de ő nem látja azt; a habok moraja enyészetesen zúg fülébe, de ő nem hallja azt, hisz csillagos az ég sötétje és az éj -136- csöndje dallamokat viszhangoz. A fehér és fekete fő egymás mellett úszik a víz színén…

Fölötte csillag ragyog s túlvilági dal reszket, alatta az örvény tátong, s a hab moraja zúg: nem ég és pokol között úszik e nő? kinek élte, lelke csak egy rezgő hangon, csak egy csillagsugáron függ.

– Messze van-e még a part? kérdé a szolgától, mert ő hanyatt feküdt s nem láthatott előre.

– Mindjárt partnál leszünk. A Duna széles most, mert meg van áradva, alig látszanak ki a zsilipek.

Nehány pillanat mulva földet érze lábai alatt a szerecsen, s az odaliszk egy vízbeborult fűz galyait látá arcza fölé hajolni. Hirtelen megragadta azt kezeivel s kiemelé habtündér termetét a vízből.

Lenge öltönyei testéhez tapadva, százszor igézőbbé tevék bűbájos alakját, hosszú hajfürtei le voltak bomolva; hogy fenn ne akadjanak a galyak közt, kénytelen volt őket, mint egy fekete shawlt, dereka körül övezni.

Halkan, remegve lépett elő a bokor mögül, mely elrejtve tartá, s a mint megpillantá a dalnokot, kinek bájhangjai a vizen keresztül csalták, megrezzenve állt meg, lélekzetét vissza fojtva s kezét nyugtalan szivére feszítve.

Egy ezüsthárs tövében ült az ifjú dalnok. Épen végezte énekét, s szép fejét tenyerébe hajtva, letette maga mellé kobozát, elmélázva, mintha lelkét várná vissza, mely a dalhangok szárnyain távol vidékekre repült.

Azraële szótlanul állt ott, a gyászfűznek támaszkodva, s mozdulatlanul nézte az ifjút.

– Siess tehát. Az éj vége felé jár, s még vissza is kell térnünk. Miért tétovázol, ha ennyire jöttél?

Az odaliszk némán felsóhajtott, és homlokát a mohos faderéknak támasztá.

– Azt mondád, hogy oda akarsz rohanni hozzá, átölelni -137- térdeit s üdvezülni ajkain, s mostan itt állsz, mint a ki meg van bűvölve.

– E leány valóban őrült, dörmögé a szerecsen; ha csak azért jöttél át, hogy itt sírj, azt bizonyára a túlsó parton is megtehetted volna.

A leány keblén összetéve kezeit, arczát a megdicsőülés mosolyával emelte ég felé, mint egy vezeklő bűnös, ki előtt az ég visiói nyiltak meg mosolygó angyalarczokkal.

E pillanatban valami távoli kürthang szólalt meg a csöndes éjben, mire a dalnok felszökött helyéről, egyszerre átalakulva hadvezérré. Az első riadó hangja volt az, mely a budai táborból jött, s utána hangos kelepelés verte az ébredőt s Hariri újra megszűnt lenni, hogy Feriz bég legyen, kardját ragadva, sebesen elsietett a berek fái között, még lantját is ott felejté az ezüsthárs alatt.

– Látod, már elment előled! kiálta boszusan a szerecsen, megragadva a leány kezét; siess utána, még utolérheted.

A leány felállt, lélekzetét visszafojtva tekinte az ifjú után, megvárta, míg eltűnik annak alakja a bokrok között, akkor elővoná a virágfüzért, melyet keblében rejtve hozott s egy lépést tőn előre: ott ismét megállt, hallgatózott, míg a távozó léptei elhangzának, s akkor egyszerre odarohant az elhagyott lanthoz, kebléhez szorítá, csókjaival halmozá el s kéj és gyönyörtől remegve rogyott le mellé.

Azután vevé a virágfüzért s a lant körül fonta azt. A füzérben e virágok voltak:

Egy rózsa. Mit jelent a rózsa a virágok nyelvén? «Szeretlek, boldog vagyok».

A füzér az odaliszk saját hajszálaival volt átkötve, az -138- azt jelenti: «életem kezedbe adom!» Mert soha török nő idegen kézbe egy szálat sem enged jutni hajából, azt hive, hogy a ki azzal bir, megronthatja, megölheti, őrültté, tetszhalottá teheti őt.

A leány ráköté a lantra koszorúját, gondolva, hogy az ifjú vissza fog azért ismét jönni, s majdan ott találja; sírva reá borult ismét, könyeit a virágokra hullatá: hadd gondolja majd az ifjú, hogy azok ott harmatcseppek.

Azután felkeresé annak lábnyomait, a hogy eltávozott a berekben, s meddig azokat a fűben feltalálhatá, mind sorba megcsókolta hévvel, azzal egy fehér levelet leszakítva az ezüstnyárfáról, melynek tövében Feriz ült, azt keblébe rejté, s oly boldog, oly elégült volt!

Majmun bámulva nézett reá. Tehát ezért jött volna csupán oly borzasztó úton keresztül?

– Leány, siess őrült varázslataiddal, a tábor már ébredez, a hajnal közel!

Azraële egy forró, szenvedélyes csókot vetve kezével azon táj felé, merre Feriz eltávozott, visszatért a rabszolgához s ismét szokott, parancsoló hangján szóla hozzá:

– Maradj itt és számlálj el hatszázig, addig utánam ne nézz, akkorra visszajövök.

Azraële pedig végig menve a Duna gátján, a mint a zsiliphez ért, azt minden ereje megfeszítésével félig felemelte.

S újra megtette e rémteljes útat, hanyatt fekve a hullámban s kezét a néger fejére téve. Keblén volt a nyárfalevél, az oly nyugalmat adott neki.

A szigetre visszatérve, gazdagon megajándékozá Azraële a szerecsent, azt mondva neki:

– Ma reggel, midőn meghajnallik, urad, Yffim bég, fel -139- fog tégedet keresni s megparancsolandja, hogy őt Hasszán basával együtt a hidon keresztül a túlpartra kisérd, hol most Feriz bég tábora áll. Ti ott senkit sem fogtok találni többé; hanem te fölkeresed azon helyet, a hol most valánk, s ha találsz ott egy virágfüzért, vagy koszorút, azt nekem elhozod.

Az odaliszk visszatért a kioszkba, hol Hasszán basa mélyen alvá mákony szerezte álmát! éjfél után elsőt szóltak a kakasok a környékben s az imámok éji éneke rezgett a táborban.

Hasszán basa kegynője karjai között ébredett fel, s el nem tudá gondolni, miért oly hidegek annak kezei, s miért oly forrók csókjai?

Az odaliszk elmondá, hogy mit álmodott? mint úszott folyamokon keresztül, csalogatva éneklő tündérek által. Hasszán mosolygott: «aludjál tovább s folytasd álmaidat»…

… Már jól fenn volt a nap, midőn Hasszán előjött kioszkjából; Yffim bég rég várt reá.

– Nem lovagolsz át uram a pesti partra a megérkezendő Feriz számára kinézni a táborhelyet?

Azraële jól gyanítá, hogy Yffim át fogja hívni a pesti partra a vezért, a hol az meg fog győződni felőle, ha vajjon varázslatból nézte-e a falusi leánykákat lovas katonáknak? Azt is helyesen gondolá, hogy ezentúl Majmunt nappalra mindig magával fogja hordani.

Hasszán tehát, engedve a bég hivásának, átlovagolt vele Majmun kiséretében a tulsó partra, a holott Yffim bég csodálkozva tapasztalá, hogy egy lélek sincs Feriz bég táborából jelen.

Azokat az éjjel fölvette a víz táborhelyükön s kénytelenek voltak rögtön odább vonulni, túl Pesten véve állomást.

Yffim bég szakállát szerette volna kitépni dühében, ha a vezér jelenléte abban nem akadályozta volna. -140-

Majmun pedig, mintha az útat keresné, felkutatá a tegnapi találka helyét, s im az ezüstnyár tövében egy koszorút talált letéve; felvette azt és elrejtve burnusza alá, haza vivé azon este Azraëlének.

Két leveles ágból volt a koszorú fonva; az egyik egy babérfa-ág, a másik egy tövises inda.

SZENT-GOTTHÁRD.

Gyönyörű nyári alkonyat volt: egy félhold az égen, száz más egyéb félhold szerte a halmokon. A török tábor a rábaparti hegyek közt tanyázott.

Ezen holdújságról az volt megírva a többek között az azon esztendőbeli kassai igazat jövendölő kalendáriomban, hogy az lészen:

A jó csillagvizsgáló elfelejtette megtudni az égben, hogy vannak holdfertályok, melyekben az ember betegség nélkül is könnyen meghal.

A Küprili basa, miután Zerinvár romjain kipihente magát, Steyer határán felvonulva, Szent-Gotthárd alatt találkozék a budai vezér seregeivel.

A Küprili hadai jobbadán lovasságból álltak, mert gyalogságával árkokat temetett be Zerinvár körül, melynek parancsnoka azon felszólítására, hogy adja fel a várat, s ne próbálja azt védeni a maga hatszáz emberével, midőn ellenében harminczezer áll, ily tréfás feleletet adott: «ha -141- egy magyar forintért tíz török piasztert lehet kapni, akkor egy magyar katona is megér tíz törököt». Úgy is váltotta fel őket a derék ember, mert mikor összeszámoltak, hatszáz magyarért hatezer ozmán volt lefizetve halál ő felsége kezeibe.

A Küprili innen egyenesen a római császár derék hadait vette üzőbe, de azok sehol sem fogadtak el csatát, s míg elleneik a Rába jobb partján vonultak felfelé, ők a túlparton látszottak odább huzódni.

A budai basa seregeinek a császári hadak háta mögé kellett volna kerülni, hogy az érsekújvári basával egyesülten, azok elől minden oldalról elvágják a menekülhetést; de Hasszán, mint önálló hadvezér, csak azért sem fogadta el az utasítást, mert Küprilitől jött s ő is egyenesen a Rábához sietett, a diadalt vetélytársa elől elragadni.

Így jött össze a két tábor julius 30-ik napján Szent-Gotthárd regényes hegyei alatt, mindketten tábort ütve a jobbparton s elfoglalva a dombtetőket, mikről az egész környéket be lehete látni.

Bizonyára nem volt rosz izlésük a derék uraknak, hogy az országot úgy megszerették. Szerte a sárguló szántóföldek, mikről még a kalászt sem ért rá learatni a megrettent népség, jobbról vidám szőlőhegyek, balról sötét erdők; tejjel mézzel folyó vidék, melyet a Rába kanyargós szalagja metsz ketté; a domboldalban a szent-gotthárdi apátság roppant oszlopcsarnokos kolostora, tövében mulató erdővel, távolabb négy-öt falu tornya. A leáldozó nap, mintha még szebbé akarná tenni a vidéket, arany ködfátyollal huzta azt be.

– Te kutya! kiálta Hasszán basa a parasztra, ki a szerzetesek által elhagyott kolostorban egyedül volt jelen, a félelmes vendégeket elfogadni; nagyon szép nektek ez az ország, hogy benne lakjatok. De nem soká lesztek benne urak, fogadom. Hisz úr itt a paraszt. Kenyeret eszik és bort iszik, s még két ruhát visel egymás tetejében. No megállj, majd máskép lesz az, csak én beszéljek veletek. -142-

– Adja Isten uram, szóla a jámbor paraszt, levett süveggel, hogy az én jószágomon lakjatok mentül többen s én építsem a házaitokat. – Ez az ember volt a sírásó.

Hasszán basa és kisérete elfoglalá a kolostort, melynek előcsarnoka megtelt elfogott papokkal és birákkal, kiknek az ország legtávolabb vidékeiről élelmet és harácsot kelle ideszállítani. És a mit hoztak, az soha sem volt elég, e miatt a szegény, áldozatra küldött követeket magukat is ott tarták, gyalog hajtva mindenütt magukkal, a merre jártak; egyik a másikat váltotta ki a rabságból; s némelyik ott volt már fél esztendő óta.

A török had számra felül haladta a százezeret, s hosszan beülteté beczövekelt sátoraival a jobb partot. A kolostor alkotá a tábor közepét, ott tanyáztak Hasszán kedvencz mamelukjai, s a szép hasított orrú szerecsenek, óriásokból válogatott nép, kik félmeztelen szoktak harczolni a csatában s nem kérnek s nem adnak kegyelmet; mellettök Kucsuk basa lovassága, – fegyelemhez szoktatott had, – lova mellett hál mindenki, az előörsök pontosan felállítva, a szekerek elkülönözve, élelemszerek kiosztása, paripák abrakolása, estéli imádság, minden trombitaszóra megy, a határvonalon kívül senki sem kószál. E hadosztály sátrai mellett látni egy elárkolt négyszögön az amazon-dandár telepét, kiknek első gondjuk, a hol megszállnak, magukat rögtön elsánczolni. Ott vannak együtt mind e szép tündéri alakok, kik az örömnek kertjéből szöktek meg a csata mezejére s ha közelről nézzük őket, látni fogjuk, miszerint Yffim bég aligha figyelmezteté azon török urakat, kik hölgyeket vásároltak Hadzsi Baba hajójáról, hogy őrizzék azokat a varázsló szemeitől; im a karcsú liliom, a georgiai bayadér, ki midőn tánczolt, úgy hajlott jobbra-balra, mint a banán-fa virágos ága, most ott térdel a sáncz szegletén s hosszú lőfegyverrel a túlparton álló ellenség őrszemére czéloz, ama halvány cserkesz szűz, kit gazdája nem sietett eladni, mert még gyermek, nehéz kétélű harczfejszét forgat kezében, s arcza pirosabb, mint azon rózsák, mik oly jó -143- tanítók a szerelemre, oh a harczmező rózsái még pirosabbak. Az a pajkos chinai delnő, ki oly negédesen hintázta magát a shawlon, most délczeg paripán hintázza termetét, az északi leányka arany hajfürteit aczélsisak rejti, hófehér paripája sörényét fésüli az abyssinai leányka, s a barna czigányleány ezüsthangú fuvolája helyett harczi kürtöt hord kezében.

Kucsuk tábora mellett székel a moldvai had, kiknek készületeiből az látszik, hogy sokkal jobban félnek körülöttük levő szövetségeseiktől, mint az ellenségtől, a ki előttük áll. A kolostoron túl egész a nagyfalvi szőlőkig Ismail basa foglalta el a tért zajló janicsárjaival, kik harczi hirükben elbizakodva, sokkal inkább megszokták a vezéreknek parancsokat osztogatni, mint tőlük azokat elfogadni. A szőlőhegyeken túl feküdt Küprili Ahmed lovassága s szerteszét a környékben, a merre füstoszlop látszott s vereslett az ég, gyanítani lehetett, hogy ott a tatár portyázók csapatjai járnak, kiket nem volt mód a főtáborral összefüggésbe hozni. Leghátul végre a hegyi útakon, az erdős szorosok lejtőin lehete látni a prédával terhelt podgyászszekerek hosszú, beláthatatlan sorát, melyek összekeveredve a hosszú, kerekes vaságyúkkal s az öreg kőmozsarakkal, miket tiz-tizenkét bivaly vontatott előre, nagy ügygyel-bajjal birtak egymástól előre hatolni, ha egy-egy elakadt, vagy feldült, kénytelen levén valamennyi megállani a háta mögött.

Az est már beállott; s egyik hadteleptől a másikig sűrűn kezdtek járni a nyargonczok, a vezérek csak hosszú kézből értekezvén egymással.

A Küprili követe jött Hasszánhoz jelenteni, hogy az ellenséges sereg a tulsó parton két erdő között állomást vett, a franczia zsoldosok s a német birodalmi segélyhad megérkezett hozzá, azért jó lenne az éjszaka rárontani, mielőtt rendbeszedi magát.

– Urad bolond. Felelt neki Hasszán; hát repülhetek én a vizen keresztül? előttünk a Rába folyó, azon hidat kell -144- elébb verni, kettőt, hármat, a mi napokig eltart, s azt sem lehet addig elkezdeni, míg az öreg lőszerek meg nem érkeznek. Tehát menj vissza és mondd meg uradnak, hogy majd ha csatázni kell, megfuvatom a riadót.

A hirnök nagy szemeket meresztett, nem tudva, hogy Hasszán közellát, s ennélfogva csak a földabroszon látva a Rába folyót, nem tudja, hogy ez azon helyen, melyen megállottak, nem szélesebb két bécsi ölnél, a min két óra alatt hidat verhet öreg ágyúk nélkül: s visszament Küprilihez.

Ez alig húzta ki a lábát, jön Kucsuk követje, jelentve ura nevében, hogy a harczot nem lehet halasztani, mert a lovak számára széna nem érkezett.

– Ahol van ni! monda Hasszán; mondd meg Kucsuk basának, hogy adjon lovaiknak felhőket, a magyarok szénája ott maradt.

Ez a követ még el sem ment, midőn a janicsároktól egy egész küldöttség érkezett; ezek már egész erőszakkal követelték, hogy vezesse őket rögtön a csatába; mert ők nem akarnak egy perczig is az ellenséggel karonfogva sétálni.

– Mit? kérdé Hasszán gúnyosan, tán nálatok is elfogyott a széna? (A janicsár had gyalogság volt.)

– Elfogyott a dicsőség! szólt a küldöttek szónoka merészen. Meguntuk tétlenül nézni az ellenség szeme közé.

– Hogy tétlenül ne nézzétek őket tovább, húzzátok karóba e lázadó kutyákat! fel, a legmagasabb dombra velök, hogy az egész tábor láthassa őket.

A testőrök dühös védelem után lefegyverzék a janicsárok -145- küldötteit, s addig is, míg a karókat leássák számukra, bezárták őket a kolostor pinczéjébe.

Hasszán basa a legdühösebb kedvében volt, s épen e szerencsétlen pillanatban érkezék hozzá Balló, Apafi követe.

Hasszán nehezen akart ráismerni, noha sokszor látta már s különben is dühös levén, de legfőkép az erdélyiekre, erősen rárivallt:

– Micsoda semmirekellő ostoba ember ez a Küprili, hogy ilyen veszett embert, mint te vagy, lánczok és békók nélkül mer hozzám ereszteni?

– Ő bizonyosan jól tudja, hogy én Erdélyország követe vagyok, s a fejedelem képében jövök.

– A fejedelem képében? Talán épen a fejedelem csizmájában? Hoztál katonát?

– Azt végezzétek el Istennel, s imádkozzatok, hogy az én csapásaim ne legyenek rajta. Hát miért jöttél?

– Hát meg vagy te bolondulva, egész nemzeteddel együtt? Hát mi jogotok van ti nektek azt kérni, hogy engedjünk le az adóból? -146-

– Kegyelmes uram, az adó ötször meghaladja azt, a mit Bethlen Gábor fizetett.

– Bethlen Gábor derék ember volt, a mit le nem fizetett ezüstben, lefizette vasban; ha ő fizetett tizennégy ezer tallért azért, hogy velünk egy sorban harczolt: ti fizethettek nyolczvan ezeret azért, hogy otthon sütitek a makkot. Nyolczvan ezer tallér egy oly országra, mint Erdély, a mit felvet az arany és ezüst! holott a thessaloniai basának egy szandzsáksága kétszer annyit fizet.

– Uram! Thessalonia meghódított tartomány, s annak basája korlátlan hatalmú szandzsák, de Erdély szabad státus…

– S ki mondta neked, hogy nem fog szandzsákság lenni, mint a többi? kiálta agyarkodó képpel Hasszán. Mielőtt kétszer megtelnék a hold, fogadom te neked a prófétára, hogy Erdély fejedelmi székén török basa fog ülni! Hallottad? a prófétára esküvém.

– A nagyúr is a prófétára esküvék, hogy Erdélyt ősi jogaiban háborítni soha nem fogja. A prófétára és az alkoránra.

A méltóságteljes hang, melyen az ellenvetést elmondá a követ, egészen magán kívül hozta a vezért.

– A nagyúr, a mostani szultán, kiálta, nem érdemes arra, hogy azon esküvésre emlékezzék, melyet a nagy Szulejman tett; és nem az fog megtörténni, a mit ő mond, hanem a mit vezérei akarnak. És hiába bízzátok fejeiteket az ő kezére, míg a pallos a mi kezünkben van, ti kemény nemzet! legmakacsabb mind azok között, a kiket valaha ismerék, ti csupa urakból álló fajzat, melynek még a parasztja is különb embernek tartja magát a föld egyéb népeinél, ti háborgó hadak, kiket ha a német megharagít, jöttök hozzánk, s ha nálunk nem tetszik a szegődés, mentek a némethez, ha velünk harczoltok, ölitek a németet, ha a némettel harczoltok, ölitek a törököt, de ha magatok fajával találkoztok, kikerülitek egymást. De én megalázlak -147- benneteket! Hogy nem lesztek különbek a boszniai rahajnál, ki maga húzza az ekét, s ha Bécsben azt a nótát danolják, hogy bogláros mentéiteket, paszomántos köntöseiteket le fogják rólatok húzni, s ólompitykés dolmányt, cseh nadrágot adnak helyette, én úgy húzom azt le, hogy mást sem adok fel rátok; s ha a német azzal fenyeget, hogy jezsuitákat visz templomaitokba, én lovakat fogok azokba vinni!

– Akkor gondoskodjál uram új népességről Erdély számára, mert ott emberre nem fogsz találni. Megölt magyart láthatál eleget, de megalázott magyart soha.

Hasszán e szavakra kardot kapott s saját kezével akarta lenyakazni a vakmerő követet, de mamelukjai elragadták azt előle, azzal vigasztalva, hogy a janicsárokkal együtt ezt is karóba fogják húzni.

– Ide állítsátok azt a karót ablakom elé, hogy beszélhessek a vakmerő farkassal, mikor a nyársban fog ülni.

A fegyveresek Ballót is a pinczébe veték a janicsárok közé, s egy hosszú hegyes nyársban végződő fenyőszálat épen a vezér ablaka alá kezdtek leplántálni, midőn hátuk mögött egyszerre iszonyú ordítozás támadt; a janicsárok megtudva társaik szándékolt kivégeztetését s kérelmük megtagadását, tömegestül fellázadtak. Ellenállani készülő tisztjeiket egy percz alatt lekonczolák, s míg egy része a kolostor felé rohant a lármadobokat verve s lázadási kürtjeiket harsogtatva, mások azalatt a dombtetőre felállított karókat őrző szerecsen óriásokat rohanák meg, s nehány pillanat mulva magukat a hóhérokat lehete látni a karóba húzva.

Hasszán mamelukjai ezalatt, kik a lázadóknak ellenállani készültek, a dühödt janicsárság által összegázolva, hanyatt homlok rohantak a kolostor udvarára s annak kőfallal kerített kertjébe, s ott a bejárásokat eltorlaszolva, -148- nagy nehezen sikerült nekik a nehéz vaskapukat betehetni a lázadók elől, s védelemre készülni ellenök.

A zendülők körülfogták a kolostort, s puskákkal, nyilakkal lövöldözve be annak ablakain, elkezdék azt ostromolni lőtávolságból.

Hasszán düh és félelem közt futott fel a zárda tornyába, meghagyva testőreinek, hogy addig védjék a kapukat, míg a többi hadtestek a zendülők leverésére eljönnek. De azok meg sem mozdultak. Hasszán kétségbeesve látta a toronyból, hogy a Küprili hadaiból egy ember sem mozdul az ő segélyére, bár a veszélyt, melyben forog, elég jól láthatják, a zaj és lövöldözés messzire elhallik. Túlnan a moldovánok felálltak a halmokra, de eszökben sem volt közelebb jönni, inkább nagy gyönyörűséggel látszottak szemlélni, mint eszi meg a török a törököt. Ismail basa megmaradt hadosztályaival inkább hátrálni látszott, mint közeledni, s Kucsuktól és fiától remélni sem merte a segélyt, azoknak személyes ellensége levén.

E pillanatban meglátták a zendülők az ablak elé leásott karót s hangosan felordítottak rá.

A vezér elborzadva gondolt a különbségre, mely az erdélyi trónba és e karóba ülés között lehet s átkozódva mormogá magában:

– Ez a gaz keresztyén imádkozhatott ellenem Istenéhez, hogy így megcsúfoljon; s irtózatában fogá az egyik harang kötelét, s azt nyakára hurkolva, oda állt az ablakhoz, hogy ha a lázadók be találnak törni a kapukon, onnan leugorva megfojtsa magát, mielőtt azok borzasztó fenyegetésüket végrehajthatnák rajta.

Az éjszaka már tökéletesen beállt, az ostromlók nehány eleven fenyőt gyujtva meg, annak szikrázó világánál özönlék körül a zárdát, a puskák egyre ropogtak, a dob pörgött, s a lázadási tülkök rémületes bőgése hangzott szakadatlan. -149-

A veszély zászlaja ki volt tűzve a torony tetejébe, de segély sehonnan sem érkezék, olykor belekondult a zajba egy-egy harang, ha egy eltévedt golyó bele ütődött.

Hasszán remegve vonta meg magát az ablakredőnyök mögött. Egyszerre az eddigi ordítozásnál iszonyatosb rivallás üti meg füleit, minőt csak a fanatizált janicsártól lehet hallani a halálos diadal perczében, midőn többé nem lát halált maga előtt s nem hagy élőt maga után. Az ostromlók felfedezték a pinczét, melyben társaik zárva voltak s kifeszítve annak ajtaját, megszabadíták azokat, s velök együtt az erdélyi követet is, ki menten sietett elhagyni a baj színhelyét.

A janicsárok szivében megkötözött, összevérzett társaik látása tizszerezé a dühöt, a megszabadult foglyok coriphæusa lázító kiabálás között fejszét ragadott kezébe s legelől rohanva, egyenesen a vaskapunak futott, olyat ütve rajta, mint ágyúdörgés: a többiek, kik addig csak messziről lövöldöztek az ablakokra, most visszatarthatlan dühvel támadtak a bejárásokra, sűrű csapásokkal döngetve azoknak kapuit.

De a kapuk mind erős vaslemezből voltak s belől eltorlaszolva négyszögű kövekkel; az ostromlók karja kifáradt, míg a háztetőkön levő mamelukok köveket, gerendákat hajigálva alá, irtó pusztítást műveltek tömött soraik közt, néha egy-egy mameluk maga is leesett a tetőről, messziről lelőve puskával: azt izekre tépték az ostromlók s fejét visszahajíták az ablakon.

– Vonuljatok vissza! kiálta akkor az előcsahos, ki vakmerően állt golyó és gerendahullás közepett legelől. Fussatok ágyúkért! a domb alatt láttam két csatakigyót megfenekleni, vontassátok elő, le kell ágyuzni a falakat!

A janicsárság egy percz alatt elvonult a kolostor alól, s minden hang, minden nesz elcsendesült. A néma hallgatás még fenyegetőbb, még iszonyúbb volt, mint az előbbi zaj. Nem sokára lehete valami tompa dübörgést hallani, mely mindig közelebb jött, a hengereken tolt ágyúk gördülése -150- volt az. Százan kapaszkodtak egybe és sebesen látszottak előre rohanni e nehézkes, idomtalan lőszerekkel. Végre a kolostor elé vontattak egyet; nehéz huszonnégy fontos vas csatakigyó volt az, melynek hangja négy mérföldnyire szokott elhangzani. Azt felállíták alig ötven lépésnyire a zárdától, s a kapunak irányzák.

– Nincs segedelem, egyedül az Istennél! kiálta Hasszán kétségbeesetten, s leoldá turbánját, hogy rá ne ismerjenek róla holttestére.

E pillanatban trombitahang szólalt meg, s rendben sorakozva tünt elő Kucsuk basa lovassága, zárt tömegben léptetve a lázadók közé, míg Feriz bég a spahikat vezetve, egy sebes kanyarulattal körül fogá őket.

Kucsuk basa kivont karddal kezében a kiszegezett ágyúig jött s egyenesen annak torkolatával szemben megállt.

– A próféta hivei vagytok-e ti, vagy tűzimádók, gyaurok, fetish-bálványozók? hogy az igazhivők ellen támadtatok? kérdé a lázadóktól.

– Mi janicsárok vagyunk, a próféta kertjének virágai, kik ha gyomot találunk közöttünk, azt ki szoktuk tépni.

– Ismerlek benneteket, de ti is ismertek engem, ti jó katonák vagytok, de én is az vagyok. Hát azért adott-e kezeinkbe kardot Allah, hogy a jó katonák azzal egymást gyilkolják? Ti megsiratnátok engem, ha én elesném ti általatok, én megsiratnálak benneteket, ha ti elesnétek én általam: hát dicsőség volna-e az? Itt az ellenség szemei előtt harczot kezdjünk-e magunk között, csúfjára, örömére az idegennek? Nincs-e megátkozva a kard, mely nem ellenségre van kihúzva?

– Első ellenségünk a gyávaság, s az itt székel a vezérnél, az egész tábor harczot óhajt, egyedül ő fél. Mi meg akarjuk ölni a félelmet, azután majd megöljük az ellenséget.

– Mehetünk-e magunk az ellenség egész táborába, ha a többiek vesztegelnek?

A lázadók a legmélyebb dühtől a legmagasabb örömre változtak e szóra: csatába menni! Kucsuk is jő! Feriz bég segít! e kiáltások terjedtek el szájról-szájra. A dobok más riadót vertek rögtön, a kürtök másként kezdtek szólni, az ágyúkat megfordíták s levontatták a partra, s gerendákat, kompokat hurczolva elő, rögtön elkezdtek hidat építeni a Rábán.

Az ellen-tábor mintegy negyed órányira feküdt a túlparton két erdő között s megfoghatlan vigyázatlanságból azon részét a partnak egészen őrök nélkül hagyá.

A janicsárok átúszva a vizen, kötelekkel megerősíték átvontatott kompjaikat s mire szürkülni kezdett az éj, mintegy három óra tájon, már az első hevenyészett híd készen volt a Rábán keresztül, s azon hirtelen át kezde nyomulni a gyalog janicsárság.

A német-magyar tábor csak ekkor vevé észre ellenfelei szándékát s hirtelen három ezred muskétást lerendelve a janicsárok ellen, azok bátran megütközének a törökökkel s őket egész a hídig visszaverve, ott dühös tusába keveredtek velök, majd visszanyomva elleneiket, majd új csapatok ellen védve magukat.

Ez alatt elkészült a másik híd, melyen Kucsuk basa lovassága keresztül nyomulva, egyszerre a muskétások háta mögött terme.

A meglepett harczolók, meglátva a túlnyomó erőt, mely ellen segélyükre a főtáborból senki sem érkezett, hirtelen -152- elhajigálták fegyvereiket s hanyatt-homlok rohantak vissza sánczaik közé.

A következő pillanatban egy zavart tömkeleggé vált a két csapat. A keresztyén gyalogság útját elvágták a sánczoktól Kucsuk basa gyors spahijai, néhány perczig tartott csak a küzdés, még a zászlók körül volt keményebb tusa, végre azok is ingani kezdtek, egyik a másik után elesett, a három ezer keresztyén lelke együtt szállt fel a magasba, üldöztetve még ott is a muzulmán had diadalittas ordításától, kik elfoglalva az elősánczokat, feltűzték azokra félholdas lobogóikat s prédát tőnek a sátorokban, mik védtelenül maradtak előttük.

A keresztyén sereg e pillanatban közel volt a végpusztuláshoz, s ha a Küprili átkel a vizen s Hasszán basa osztja a Kucsuk által kezdett harczot, hirmondó sem marad belőle.

De a két fővezér még akkor is makacsul a túlparton tanyázott. A Küprili, ki tegnap este maga akarta kezdeni a harczot, hogy akkor visszautasító választ nyert, ma még csak föl sem nyergeltetett, hanem nézte agyafurt hidegséggel, mint verekedik a tábor túlsó szárnya? Hasszán pedig sokkal inkább szerette volna, ha a janicsárok s az őket segítő Kucsuk ott vesznek a parancsa ellen kezdett harczban, mint hogy segélyükre sietett volna, s tornya magasában ülve, bár semmit sem látott a harczból, de hallá a kiáltást s azt hivén, hogy az a janicsárok halálordítása, vevé olvasóját övéről s elkezde buzgón imádkozni, hogy a próféta tartsa számukra nyitva a paradicsom kapuját.

A basa nem hallott semmit. Yffim bég elvégre kétségbeestében megragadá a harang kötelét s meghúzta az öreg harangot Hasszán feje fölött, mire az ijedtében majd kiugrott az ablakon.

– Siess uram! ordítá Yffim bég. Kucsuk basa veri az -153- ellenséget, már sánczaikat is elfoglalá s sátoraikat felprédálta. Ne engedd, hogy övé legyen egyedül a dicsőség! s egy maga verje szét a keresztyéneket.

Hasszán felugrott helyéből. Ha azt hallotta volna, hogy Kucsuk embereit leaprítják, tovább imádkozott volna, de Kucsuk győz! Győz egyedül egy magában. Ez éles sarkantyú volt lelkének. Föl mindenki, a ki mozog! Elő spahik, szarácsiak! A harczba minden igaz hivő! A dervisek menjenek fel a toronyba s énekeljék a csatában elhalók énekét. Villogjanak a muzulmán szablyák! Reszkessen a föld az ágyúk gördülése alatt! Hirdessék a kürtök, hogy ma a dicsőség napja van!

Egyszerre megelevenült a tábor, a harczkarélyok vágtatva rohantak a híd felé. Ember ember hátán gázolt, a kit letaszítottak a vízbe, úszva iparkodott áthatolni, egész csapatok úsztattak lóháton keresztül, s a nehéz vaságyúk oly sebesen haladtak előre, mintha szárnyaik volnának. Keresztül terelték a moldovánok hatezer emberét is s felállíták egy emelkedettebb helyre népet ijeszteni. Most tünt még csak ki az ozman hadsereg roppant mennyisége, mintha mindenünnen a földből támadnának elő e szokatlan fegyverzetű hadak; a kisded, összetömött keresztyén tábor úgy látszott ellenükben, mint sziget az árvízhez.

A hadsorok legeslegközepén lehete látni Hasszán basát fényes kiséretével, húsz lófarkos lobogó vette körül, pánczélos hadsorok, a sereg legjobbjaiból válogatva. Balról álla Ismail basa hadserege, jobbról a moldvai hadak. A legszélsőbb helyen, a már elfoglalt sánczokban Kucsuk basa.

A táborhomlok előtt látjuk e perczben keresztül nyargalni Yffim béget, a vezér parancsával Kucsuk basához.

– Ti maradjatok azon helyen, melyen most álltok, és tovább ne nyomuljatok, míg erre új parancs nem jő. Feriz bég és dandárja a tulsó szárnyra vonuljanak.

Hasszán nem tűrhette, hogy két ily hős a csatában egymás segélyére legyen s elválasztá az apát a fiútól. Azok -154- engedelmeskedtek. Kucsuk takarodót fuvatott, Feriz bég átvonult a baloldalra, ott is a tartalékot képezve.

Ekkor megszólalt a riadó; éktelen ordítás tölté el a levegőt, a muzulmán had vérszomjú dühvel rohant a keresztyén tábor homlokának. Nincs hatalom, mely megmenthesse őket!… Mi ez?… Egyszerre megáll az ostromlók rohama. A keresztyén tábor gyalogsági homlokzata előtt csillagalakú árkok vannak vonva, miket egy éjszaka készítének, tele verve hegyes karókkal. Az ostromlók legelső sorai rémülten állanak meg az árok előtt s egy perczre feltartóztatják a rohamot. De a percz rövid. A hátuljövők erőszakos tódulása beletaszítja őket a halálos árokba, egyik a másik után hull a hegyes sánczkarókba, a harczkiáltás túldörgi a halálsikojt, perczek múlva a csillagsáncz holttestekkel van betemetve, s a rohanó tömeg társai holttestén keresztül gázol a túlpartra. Most megdördülnek az ágyúk. E pillanatig tétlenül vesztegeltek a keresztyének ágyúi, elrejtve sánczkosaraik mögé. Most épen torkaik előtt áll az ostromló had. Egyetlen jelszóra nyolczvan ércztorok bömbölése hallik, irtó tekék, lánczos golyók süvöltenek a tömött sorok közé, másutt makkokkal tölt zsákot röpít a tömegekre az eldurranó taraczk, míg a tűzokádó granát a legtávolabbi sorokat ijeszti.

A muzulmán had rémülten rohan vissza, holtakat és futni akaró sebesülteket hagyva maga után. Undorító látvány. Az iménti fényes hadsorok helyett nyavalygó, véres tetemekkel van a föld behintve, mik úgy vonaglanak, mint férgek a porban. Másik pillanatban újra fényes hadak lepték el a tért, s a holtakat nem látni: rajtok állanak. A vert csapatok hátra küldettek s pihentek jöttek helyökbe; a roham ismételtetik. Most már az ágyútűz sem tartja vissza őket. Szemeiket behunyják. Allaht kiáltanak és rohannak előre. Itt egy földrendítő pukkanás hangzik, a küzdők lábai alatt rejtett tűzakna vetteték föl; az égnek lövellő füstfelhők közt széttépett emberi tetemek, viharragadta zászlók repülnek szanaszét. A második roham is vissza -155- van verve, s ez alatt sikerül a keresztyén tábornak szekérsánczot vonni maga előtt. Most egy harmadik, majd egy negyedik roham következik és ismét új és mindig dühösebb, a keresztyének kétségbeesve küzdenek már: a török tábor minden csapatja harczba keveredett velök, csak Kucsuknak nem adatott parancs előnyomulásra. Nála nélkül akarja Hasszán az ütközetet megnyerni.

Ott áll ő maga kiséretével együtt s rendezi fonákul a csatát, rohamokat küldve megmászhatlan sziklák ellen, lovassággal ostromoltatva árkolt helyeket, elállt csalitokat, majd parancsokat osztva oly ezredeknek, melyek már el vannak pusztulva, s rendelkezve hadvezérekkel, kik szemei előtt hullottak el. Környezői bámulva hallják szavait s egy sincs, ki merné neki mondani: szállj le lovadról, hiszen te tíz lépésnyire sem látsz. A megújuló rohamok zaja mind meg annyi diadalkiáltás az ő füleiben: «nézzétek, mint bomlanak a keresztyének hadsorai, zászlóik a porba hullanak! Lőjétek, lőjétek őket!» és senki sincs, ki meg merné neki mondani: «Azok saját seregeid, melyeknek halálordítását hallod, s a lövések a keresztyének ágyúiból jönnek s soronként seprik tennen hadaidat!»

Már a tizedik rohamra indul az ozmán tábor, ekkor egy hírnököt küld Hasszán a túlparton veszteglő Küprilihez ezen izenettel:

«Visszamehetsz már Paphlagoniába! Kivívtuk nálad nélkül a diadalt. Beszéld el otthon, hogy mit láttál?»

A Küprili komolyan megijedve, hogy a harcz dicsőségéből kimaradt, rögtön felülteté egész lovasságát s hidat veretve maga előtt, az átkeléshez készült.

Ez történt ugyanazon pillanatban, midőn Ismail basa a tizedik rohamra vezette az ozmanokat.

A keresztyén sereg vezére, Montecuculi,12) észrevéve a Küprili mozdulatát, rögtön összehivá vezéreit s tudtokra -156- adá, hogy ha a Küprili megérkeztét bevárják, akkor menthetlenül veszve vannak.

Az ágyúkba akkor tömték az utolsó töltést. Csak egy lövés volt még védelmükre.

Több arcz elsápadt e hírre, s Montecuculi szavait mélységes csend követé. De hiszen szava csak a bátorságnak van. Három hőse volt a hadseregnek, egy közülök, a frank vezér, marquis de Briançon, már a csatatéren hevert, csak kettő volt még jelen: Toggendorf, a német vértesek vezére, s Petneházy, a magyar lovasságé.

A felszólításra e kettőnek arcza maradt szilárd, Toggendorf hidegvérrel lépett elé:

– Ha két halál közt kell választanunk, miért ne választanók inkább a halált előre törve, mint a halált futás közben?

– Nem úgy pajtás, szólt Petneházy lelkesülten ragadva meg társa jobbját. Halál és dicsőség között választunk, s ki a dicsőséget keresi, megtalálhatja a diadalt is.

– Ti mondátok, szólt hideg nyugalommal Montecuculi s zsebébe dugva perspektiváját, kihúzta vékony kardját, s míg a két vitézt a két szárnyra küldé, maga a sereg élére állt s parancsot adott, hogy egy pillanatban hárítsák félre a szekérsánczokat.

Az utolsó lövés eldördült, a szétvonuló füstfellegből két tömött hadoszlop látszott sebesen előrohanni: Toggendorf vértesei s Petneházy huszárjai.

Petneházy egyenesen a még pihenő moldvai seregnek vágtatott, mely Ghyka herczeggel élén, ez ideig részt nem vett a harczban. Ez ötlet Istentől adatott neki. A moldvai herczeg régóta csak arra várt, hogy valaki által megtámadtassék, hogy elhagyja a csatát, melybe keresztyéni érzelmei ellen kényszeríttetett jőni, s a mint Petneházy ötven lépésnyire ért csapatjaihoz, azok mintegy jeladásra egyszerre visszafordultak s kardjaikat össze sem mérve ellenfeleikkel, vágtattak végig a Rába balpartján, odahagyva a csatatért. -157-

E futás a török had egész csatarendjét zavarba hozta. Még ugyan ügyesebb vezér visszahúzhatta volna az egész sereget, de Hasszán nem látta rossz szemei miatt, hogy a moldovánok megfutottak, s hírül adni senki sem meré azt neki.

Ismail basa rögtön sietett a támadt hézagot betölteni, de mielőtt odaérhetett volna, megrohanták Toggendorf vértesei s egy pillanat alatt két tűz közé lett szorítva. A vértesek és huszárok kardjai közre kapták a janicsárokat, s a legelső összecsapásban maga Ismail basa lebukott lováról. Egy huszár odaugrott hozzá, s nagyszakállú fejét leszelve, feltüzé kopjája hegyére, ijesztő jelképen emelve azt fel a rémült törökök előtt. A janicsárok nem birták többé erejöket kifejteni, mindenütt keresztül törve, csak a kétségbeesés adott még erőt felbomlott harczsoraiknak. A futó gyalogok elzárták az utat, saját segítségökre siető lovasságuk elől.

Mindez Hasszán basától alig kétszáz lépésnyi távolban történt, de ő mindebből semmit sem látott.

– Dicsőség Allahnak! kiálta, kezeit égre emelve. A diadal miénk! Fut a keresztyén és elhajigálja zászlóit. Legjobb vitézeik omlanak a porba. A többi fut fegyver nélkül és sápadtan…

A kik körüle álltak, borzadva hallák szavait. A keresztyén sereg már ekkor levágta táboruk virágát, a janicsárokat.

– Énekeljetek Allahnak dicsőítő dalt! szóljanak a dobok és trombiták. Bocsássátok a pihent tatárokat a futók után. Gyújtsátok fel falvaikat, verjétek le a keresztet templomaikról, vágjatok le mindent, a ki a férfikort elérte. Allahé a diadal!

– Őrjöngsz uram! kiálta Yffim bég, Hasszán lovának zabláját megragadva. Fuss innen és mentsd meg magad. Sereged java elveszett, a janicsárok elhullottak, a moldvai had fut. Ismail basa feje dárdára szúrva!

– Nem, nem lehet! ordítá magán kívül Hasszán. Jőjjetek velem. Előre rohanjunk. A diadal miénk.

Vezérei azonban megragadták, s erővel kitekerve kardját -158- kezéből, lova kantárát megfogák kétfelől s visszafordítva azt, ragadták magukkal a hid felé, mely már akkor tömve volt futókkal.

Hajh a zászlók! a szép félholdas lobogók, a hármas lófarkak, azok egyenként vesztek el vivőik kezéből, a szép válogatott vitézek ezüstpánczélokban, napos kolcsagos turbánokkal, gyémánt markolatú kardokkal egyenként hullottak el a zászlók védelmében. Nem jutott azokból vissza több hétnél. Ott veszett tizenhárom.

A koczka fordult. Az üldözők futókká lettek. Egy óra előtt a keresztyén tábor sorsa volt semmivé lenni, most a töröké lesz az.

A Küprili, látva a veszteséget, ismét felszedette hidjait s a túlparton maradt.

A végveszély e pillanataiban két csapat áll még a győzedelmes üldözőknek ellen, társaik futását védve. Kucsuk és daliás fia.

A tábor két ellenkező szárnyán állva, a felbomlás pillanatában, nem várva új parancsot, egyszerre a csatatéren termett mindkét bajnok, s míg Kucsuk Petneházynak állta útját, addig Feriz bég Toggendorfot kereste fel magának.

Ah, ott küzdenek az amazonok kedvenczük oldala mellett. Az ifju szemei megnemesíték keblökben a szivet, s megerősíték karjaik idegét. Úgy harczolnak, mint a nőoroszlán hímje mellett… «Milyen fiatal gyermekek», szól magában Toggendorf, midőn egy-egy nehéz kardcsapása alatt lehull: nem is gyanítja, hogy az női szív volt, mely az ércz pánczél alatt vezéreért oly hőn tudott dobogni, és tudott elvérzeni.

Elvérzenek egyenként. Lehajtja szép szőke fejét a csatatér párnáira az északi szigetek virága, arany hajával beterítve kemény ágyát, megtörik a karcsú termet, a szép chinai leányé, mint a megroppant liliom, ajkát összezárva hal meg a néger gyermek, s arczánál sötétebb éj száll le szomorú vonásaira. -159-

– Ne bántsd őket! velem harczolj! kiált kétségbeesett haraggal Feriz bég ellenére. Nők ezek!

Toggendorf megrettenve rántotta vissza kardját e szóra s elfeledé kikerülni a csapást, mely e perczben ellene mérve van: a cserkesz leányka két kézzel fölemelve harczbárdját, lesujt reá, s a rosszul irányzott csapás a lovag paripáját éri, mely ketté hasadt fővel rogy össze alatta.

Feriz bég dühösen veti magát a vértesek tömegébe, mely vezérét bukni látva, ismét hátrálni kezd. A zavart viadalban egyszerre sebet kap jobb kezén Feriz, hirtelen balkezébe kapja kardját, s nehány lépést hátrál visszafelé. Toggendorf is újra lóra kapott s új összecsapáshoz készül mind a kettő, midőn egyszerre mind a két táborból megszólal a takarodó szava.

A szomorú kürthangok lassankint szétválasztják a küzdőket. Csatasorba válnak a végső csapatok, csak egyes csoportok harczolnak még, végre csak egyes emberek, azok is elhagyják egymást kifáradtan, s visszavonul csendesen táborhelyére a két ellenséges sereg. Mindkettő érzi, hogy ereje kimerült. Négyezer halottat veszte a keresztyén, tizenhatezeret a török, és legjobb vezéreit, nehéz ágyuit, zászlóit és harczi hirét; de senki sem veszte annyit, mint Feriz bég. Elhullt az amazondandár. Az ő önfeláldozásuk menté meg a török hadat a teljes szétveréstől.

Magára maradt már a tér, – viadal mezeje elébb, sohajtások mezeje most. Haldoklók, kínzott tetemek forognak a gázolt fűben. Egy-egy meglőtt paripa emeli még végerővel fejét a búcsuzó alkonyfény felé, egy-egy elesett spahi keresi szemeivel az ég kapuit, miken át a paradicsom mosolyg felé s búcsuzik a szép tájaktól, hol ős sátrait, nejét, gyermekét hagyta, kiket nem fog látni többet. Az éj elfedi őket lassan. A csillagok mosolyognak a föld borzalmain. Ha minden halottért lehullana egy csillag, most sötéten maradna az ég. A sóhajok is elnémulnak. – Csendes a táj. – Csak egyes merész martalóczok száguldoznak a holtak mezején, meglopva az elestek köntöseit. -160-

Hát az kicsoda, ki felkötött karral késő éjszakán sorba járja a vérmezőt, itt és ott keresve halottait, s a hol egyre rátalált, lehajol hozzá, s megcsókolja halvány arczát? – A bánatos Hariri az, kinek ajkán megfagyott a dal örökre, azon jéghideg csókoktól, melyeket holtak ajkaira hinte.

AZ ÜLDÖZÖTT NŐ.

Talán el is feledtétek őt már? kedves ismerőnket, a szép Máriát, az oláh herczeg nejét?

Ah ő boldog!… Bár férje távol van, e bánatot egy új öröm közelléte feledteti, az anyai élet közelgő öröme.

Ott ül alkonyatkor kastélya kertjében s boldog jövendőről szövi álmait, udvarhölgyei apró ruhácskákat szines szalagokkal készítnek mellette. Úgy örül, mosolyg, midőn azokat látja.

Ha a parasztnők kis gyermekkel karjukon mennek végig az utczán, elveszi tőlük a gyermeket, s ölében ringatja, csókolja és beszél hozzá. Minden ujdonszülöttnek ő a keresztanyja s mily gyöngéd keresztanya? naponként eljár a templomokba s a szűz anya előtt édes fogadásokat tesz, hogy ezen boldogságból, mit Isten legfőbb örömül adott a nőnek, őt is részesítse.

A boldog szenvedés kedves halványságot vont azelőtt oly életvidor arczára. Olykor a szenvedés is édes.

A szent-gotthárdi csata után gondja volt Ghyka herczegnek egy futárt előre küldeni, ki nejének hirül adja, hogy férje miatt ne aggódjék, mert az él és nemsokára honn lesz.

Így Mária előbb vevé a megnyugtató tudósítást, mint a vesztett csata rémhírét, melyre kétségbe fogott volna esni.

Mit bánta ő, hogy ha a csata elveszett, török császár dicsősége csorbult, csakhogy férje megmaradt, vele együtt szegény oláh nők férjei. Mint sietett rögtön tudósítani az eltávozottak nejeit, hogy ha hallani fogják, hogy a török -161- tábor levágatott, meg ne rémüljenek, mert férjeik megszabadultak mind és közelgenek.

Mennyit örült a viszontlátásnak! Mint várta férjét reggeltől estig, és éjjel a legkisebb zajra fölébredt. Ha ló vágtatott el az utczán, ha távol trombitaszót hallott, mindig azt hivé, hogy férje jön.

Egy éjszaka arra ébredt fel, hogy hálószobája ajtaján koczogtatást hallott, s kérdésére férje szava hangzott vissza.

Az álomból ébredő meglepetése, öröme oly nagy volt, hogy az első pillanatban nem tudta, mit tegyen, mire a férj türelmetlenül ismétlé: «nyiss ajtót, Mária».

A nő sietett férjét ölelhetni, bebocsátá őt, nyakába veté magát, s csókjaival halmozá el; de az első pillanatban észrevevé, hogy a csókok, miket a férj vissza ad, oly hidegek, a kar reszket, midőn ölel; megdöbbenve tekinte arczára: komoly volt az s tele aggodalommal.

– Férjem! szólt reszkető hangon a túlérzékeny nő, ily hidegen ölelsz-e engem?… minket? igazítá ki lesütött szemmel.

A herczeg fájdalmasan érté át a gyöngéd figyelmeztetést s felsóhajtva szólt:

Kezei, egész termete úgy reszketett neje karjai közt: pedig a herczeg izmos, bátor férfi volt.

– Semmi. Szólt a herczeg, megcsókolva neje homlokát. Légy nyugodt. Fölösleges aggodalom az egész. Feküdjél le. Nekem némi dolgaim vannak még, miket az éjjel el kell intéznem. Azután majd eljövök hozzád s beszélgetünk, a miről tetszeni fog.

Mária szót fogadott, lefeküdt, de most már ő is reszketett. Maga sem tudta, miért?

Férjének valami bajának kell lenni, nagy bajának, hogy a viszontlátás perczében oly hidegen fogadja nejét.

Nehány pillanat mulva, mely alatt ott künn hallá félig -162- halkan beszélni férjét, belépett az, leoldott kardját kezében hozva, s miután valamit látszott keresni: végre Máriához fordult:

Mária könnyebben lélekzett. Tehát csak pénzügy a baj? Hála Istennek, hogy nem nagyobb; – bizonyosan sokat vesztett a táborban, vagy adót csikarnak tőle. Hisz azért van nekem.

Kevés idő mulva visszajött ismét a herczeg s egy ideig, mintha szó és hallgatás közt válogatna, végre megszólítá nejét:

Nem, nem. De tartsd készen magadnál s ha ékszereidet is összegyűjtenéd, jól cselekednél.

– Mert, szólt Ghyka megakadozva, meglehet – hogy igen hirtelen el kell majd utaznunk.

– Utaznunk? – az én helyzetemmel? kérdé Mária, szenvedő arczát férjére emelve.

Ghyka lelkén keresztül villámlott e tekintet. Neje ily állapotban közelebb a halálhoz, mint az élethez.

– Nem! egy tappot sem megyek! Kiálta egyszerre magán kívül, s asztalhoz vágta kardját, hogy hüvelye szétrepedt, s ha az ég rám szakad, sem megyek.

– Az Istenért! férjem, mi bajod? kiálta Mária megrémülve, mire a herczeg büszkén fölemelt homlokkal, mosolyogva lépett hozzá, s keblére ölelve a nőt, biztatólag mondá:

– Semmitől se félj. Egy gondolatom volt, de már letettem róla, s már most nem gondolok rá többet. Vedd úgy, mintha semmit sem kérdeztem volna tőled.

– Már elmult. – Okát ne kérd, mert kinevetnél érte. Álmodjál édesen. Álmodjál én felőlem.

A férj hizelegve csókolá össze nejét, s keze nem reszketett többé, arcza nem volt halvány, s ajkai nem voltak hidegek, mint azelőtt.

De most a nőé maradt az. Midőn férje gyöngéden lecsókolá szemeit, hogy aludjék, úgy tett, mintha elnyugodnék; de a mint az eltávozott szobáiból, felkelt, felölté hálóköntösét, s felköltve egy udvarhölgyét, vele együtt leszállt a tornáczba s felhivatá magához férje hű cselédjét, ki vele mindig együtt járt, egy vén moldován lovászt.

– Nagy baj van, asszonyom. Isten szabadítson ki bennünket belőle. A szent-gotthárdi csata aligha a miatt nem veszett el, hogy mi helyt nem álltunk a magyarok előtt. De hát, hogy is tettük volna? keresztyén keresztyén ellen harczoljon? Vétettünk volna az Isten ellen. A török tábort nagyon megverték ott. Most a budai vezér, hogy magát kimossa a bajból, mert a szultán nagyon haragszik, az egész hibát a herczeg fejére akarja róni.

– Bizony nem volna rossz, ha egy időre elvonulnának kegyelmetek valamerre innen, míg a szultán dühe elforrja magát.

– Még ott sem jó lesz megállani. Jól tennétek, ha elutaznátok Lengyelországba.

– Azt mondom, hogy ha jót akartok magatokkal, fogassatok hintóba még az éjjel, még ebben az órában, én lámpással majd a lovak előtt megyek, egy csatlós mindenütt friss vezetéket rendelend előre, hogy mire szürkülni kezd, hegyet se lássatok erről a vidékről.

A fejedelemné ijedten tért vissza hálótermébe s hirtelen összeszedve értékesebb holmijait, mindent elkészíte az útra. De a férjéhez vezető ajtók zárva voltak s nem merte őt felkölteni, hanem ismét lefeküdt ágyába, mondhatlan szívszorongás közt várva a végtelen messze maradó reggelt. Szemeit nem birta lehunyni egész éjjel, s félálmában őrült zavaros rémképek töltötték el lelkét. Az álmatlanul átvirrasztott éj után testben, lélekben kifáradtan kelt fel, a mint világosodni látta a nappalt, s szédelgő fővel ült le ablakába, honnan az udvarra lehetett látni.

Az udvari zaj lassankint feléledt, a járókelő cselédség megnépesíté a tornáczokat. A lovászok paripákat jártattak az udvaron, a pórleányok korsóval fejükön jöttek meg a a távoli kútról; valami vidám hang könnyelmű dalt énekelt a pitvar alatt. Mind ez oly idegennek tetszék a nő előtt, mintha egy halálra itélt nézné siralomháza ablakából a külvilág mozgalmait.

Ekkor nyilt az ajtó s kilépett hálószobájából a férj, s bátor erős hangon üdvözlé nejét. Rövid szarvasbőr öltöny volt rajta, minőben vadászatra szokás járni, nagy lengyelsaruk csillagos sarkantyúkkal.

– Talán vadászni készülsz? kérdé tőle Mária, kinek lelkéből egyszerre szétröppentek az ijesztő képek, a mint férje izmos karjai átölelék.

– Igen, vadászni megyek; valami úgy forr bennem! ha ki nem tombolom magam, megemészt. A mi vadkan, vagy medve ma elém kerül, az tudom megemleget! -165-

A nő gyermeki bizalommal veté magát férje nyakába s föltevé annak homlokára büszke sastollas fővegét, mely oly daliás tekintetet adott neki s eligazgatva azt annak fürtein, megcsókolá bátor arczát és elfeledett mindent, a mit az éjjel hallott, álmodott és kigondolt.

Boldog gyermeki hit! mely a világon leghatalmasabbnak képzeli azt, a kit szeret.

A herczeg eltávozott a szobából, Mária kinyitá ablakát s kihajolt rajta, hogy utána nézzen, midőn lovára ül.

Míg a herczeg a lépcsőkre került, azalatt egy piszkos öltönyű ronda török csausz jött be az udvarra, milyentől máskor is szokás volt leveleket küldeni, s ott a csatlósok közt elvegyülve, alig látszott azok által figyelembe vétetni.

Kevés percz mulva leérkezett a herczeg, s erős csengő hangon lovát parancsolá.

Erre eléje lépett a csausz s szurtos dolmányából egy összegyűrt levelet vont elő, s azt homlokához értetve, átnyujtá neki.

A herczeg felszakítá a levelet és arcza elsápadt egyszerre; levevé fövegét a csausz előtt, s mélyen meghajtva magát, üdvözlé azt.

Ő! Moldva fejedelme, levenni fejéről azt a sastollas föveget egy szurtos török szolga előtt s meghajtani büszke férfias homlokát! Mi lehet ez?… Mária szívdobogva nézte ablakából.

A herczeg erre egész tisztelettel mutatá kastélya ajtaját a csausznak, s azt elől akará bocsátani, de a török ember egész paraszt gőggel inte neki, hogy menjen ő elől.

Mária előtt egyszerre átvilágosult a rejtély. A veszély pillanatában érkező ritka lélekjelenléttel futott szekrényéhez, hol erszényei álltak. Első gondolatja az volt, hogy a csausz férjeért jött, azt tehát meg kell vesztegetni, hogy engedje őt menekülni. -166-

Ekkor sietve látá belépni ajtaján a vén lovászt, Jovát. A vén szolga arczán ijedelem, szemeiben köny volt.

– Nem fogadja el. Mit érne az neki; ha a herczeg nélkül megy vissza, saját fejét vesztette.

– Uram néhány szót sugott a fülembe. Úgy hiszem, jól megértettem őt. Téged előre kell szállítanom Erdély felé, asszonyom. Uram addig itt marad a csauszokkal és kisérőikkel, kik már az udvaron állanak. Uram addig velök marad s addig húzza, halasztja az időt, míg gondolandja, hogy mi hintóval a Sereth szakadékán túljutottunk. Ott van egy hid két meredek sziklahasadék között, mely alatt a folyam elfut. Azon hidat magunk után felszedjük. A herczeg ekkor Gryllus paripáját fogja elé hozatni, melyen oly vakmerő ugrásokat szokott tenni, s a török csauszokkal ugyanazon úton megindul. Midőn a lerombolt hidhoz közel jutand, ott megsarkantyúzza paripáját s átugrat a nyiláson, míg a törökök túl maradnak. Ott aztán majd ád az Isten új tanácsot.

Mária átlátta, hogy itt nincs idő fontolgatásra, hirtelen magához szedé kincseit, s Jovától segítve, a rejtett lépcsőn leszállt a kápolnába, ott nehány pillanatig megállt a szent szűz képe előtt, imádkozni, hogy férjének adjon szerencsés szabadulást. A kápolnaajtó előtt állt hintaja, négy izmos fekete ménnel. Abba hirtelen felült s mellékutakra kerülve, szerencsésen eltávozott.

A herczeg az alatt legnagyobb önmegadást színlelve, iparkodott kelletlen vendégeit mindenféle ürügy alatt visszatartani. Előbb az erőszakosságig kinálta őket étellel, itallal, esküdve menyre földre, hogy ily becses vendégeket el nem bocsáthat étlen szomjan kastélyából, azután következett a megajándékozás: minden csausznak jutott -167- külön-külön vagy egy kard, vagy egy serleg, s a kardnak, serlegnek, ismét históriája volt, ki viselte azt! ki ivott emebből? honnan került oda? hol veszett el, hol találtatott meg? mi vége lett legutóbbi tulajdonosának? s több efféle; s a mellett annyiszor bele tudta a beszédbe szőni e neveket: szultán, Allah és Mahomet, mikre meg kell várni, míg mindenki utána mondja: «áldassék annak neve!» hogy a csauszok untalan sürgetései mellett is bele telt egy óra, míg arra került a sor, hogy hozzák elé a paripát.

Eléhozták tehát a Gryllust. A herczeg még arról is akart egy szép történetet közre bocsátani, de a főcsausz nem hagyott neki békét:

A herczeg felült a lóra, s elkezdett panaszkodni rögtön, mennyire megviselte őt a sok lovaglás az utóbbi napokban, s kérte a kisérőket, hogy ne ügessenek vele oly nagyon, mert alig ül a nyeregben.

A főcsausz hasznára fordítá a szót, oda kötöztetvén a herczeg lábait a kengyelhez, hogy le ne essék a lóról s csufondárosan mondá:

– Ha ingadozni fog kegyelmed nyergében, itt leszek én mellette, rám támaszkodhatik.

(Hiszen majd rád támaszkodom, csak várj, gondolá magában a herczeg, de akkor te nem maradsz a lovadon.)

A főcsausz kivont karddal lovagolt mellette, a többiek egy lófejjel hátrább.

Midőn a hídhoz közelít az út, a sziklák miatt oly keskenynyé lesz az, hogy csak két ember lovagolhat egymás mellett. A herczeg már látta a hidat s bár annak dobogója egy eléje hajló fa által egészen el volt szem elől takarva, egy fára akasztott fehér kendő tudósítá, hogy hintaja feleségével már túl van rajta, s a gerendák fölszedetvék.

Itt egyszerre elgyengültnek szinlé magát, s a főcsauszhoz fordulva, mondá: -168-

A mint ez balgatag oda hajol hozzá, a herczeg egyszerre úgy üté főbe iszonyú öklével, hogy keresztül esett lova nyakán; és most «rajta Gryllus!»

A derék paripa egy szökéssel kivált a kisérők tömegéből, s míg azok dühös ordítással veték magukat utána, szélsebességgel rohant a híd felé.

A herczeg fegyver és sarkantyú nélkül ült lovához kötözve; de a nemes paripa, mintha érezné, hogy urának élte most ő rá van bízva, tízszeres erővel vágtatott előre.

Egyszerre kitünt az üldözők előtt, hogy a híd gerendái le vannak szedve, csak karfái állnak; «megállj!» ordítának ijedten a herczegre, saját paripáikat visszatartva; Ghyka ekkor visszafordítá merész homlokát, s lehajolva lova fejére, térdeivel átszorítá annak vékonyait s azon pillanatban, midőn az örvény hajborzasztó meredekéhez ért, kaczagva emelé meg sastollas fövegét, visszakiáltva rájok: «most jőjjetek utánam!»

A paripa e pillanatban szügyébe vágta fejét s egy kimért szökéssel, mely könnyű volt, mint madáré, átvetette magát a letört híd felett. A herczeg a légben repülve, kezében tartá sastollas fövegét, fekete hajfürtei körülrepkedték merész arczát.

A csauszok rémülten kapkodtak paripáik zabláiba, hogy utána ne rohanjanak, egyet közülök magával ragadt az elvadult paripa s utána akarta csinálni a merész szökést, de a túlpartot csak első lábaival érte a mén s halálos nyerítéssel bukott vissza lovagjával együtt a hegyi patak sziklái közé hullva.

A herczeg itt leoldá lábairól a kötelékeket a túlparton szitkozódó csauszok szeme láttára s még arra is időt engedett magának, hogy a fenhagyott karfákat egyenkint letördelje, s a vízbe hányja, nehogy átkapaszkodhassanak rajtok.

Azzal ismét felülve lovára, szép csendesen, a tehetetlen dühökben tomboló csauszok elől elvágtatott. Egy pár órai -169- sietség után elérte neje hintaját, ki meghagyása szerint minden megállapodás nélkül sietett Erdély felé, egyedül a vén lovász kiséretében.

A hintót elérve, felülteté a lovászt saját paripájára s elküldé előre Erdélybe a fejedelemhez, azon kérelemmel, hogy engedje őt nejével együtt Erdélyen keresztül vonulni a római császár birtokába. Maga pedig a hintóban foglalt helyet Mária mellett, kit egészen megvigasztalt férjének megmenekülése, s feledteté a jövő iránti aggodalmát.

A legszigorúbb számítás szerint föl lehete venni, hogy üldözőik akár más útra kerülnek, akár új hidat raknak a Serethen, ezáltal egy napot nyertek előlük s ez az egy napi előny pedig elég lesz arra, hogy a legcsendesebb haladással is elérhessék Erdély határát, hol a moldvai seraskiernek nincs többé parancsolni valója.

E reményben látták föltünni nemsokára a székely havasokat, s mentül közelebb jutottak hozzájok, annál könnyebben érzék kebleiket, mintha azoknak minden bércze egy-egy ments-vár volna rájuk nézve.

Már belevágtak azon mély utakba, mik a borgói szorosba vezetnek, felkanyarulva a kopasz, páfrányos hegyoldalakba s ismét alákigyózva, árnyékos virágos völgyek mélyébe, egy-egy hegyi patak fut néhol az út mellett, fölötte mint egy keskeny rovátka látszik a veszélyes út, melyben a terhes szekér lassan végig döczög, a sziklák fölötte szinte egymásra hajlanak.

Itt egy vágtató lovag jött rájuk szemközt, kiben a herczeg előre küldött követjére ismert.

Tikkadtan ért hozzájuk a vén Jova, a Gryllus reszketésén látszott, hogy le sem nyergelé azóta.

– Ne menj tovább, uram! kiáltá a szolga ijedten. Pihenés nélkül jövök Szamosujvárról, hol a fejedelem tanyáz. Elmondám neki kérelmedet. Az Istenért! kiálta a fejedelem kezeit összecsapva. Ide ne jőjjön urad, vagy végveszélybe ránt mindnyájunkat magával együtt. Épen ma érkezett ide Olaj bég a szultán parancsával, hogyha a -170- moldvai fejedelem erre találna szökni, azt neki kiszolgáltassuk.

A herczeg elkomorodva nézett maga elé, ajkai remegtek. Azután visszafordítá arczát, s kezeit szemei fölé tartva, a távolba nézett. Ugyanazon úton, melyen jöttek, sebes porfelleg látszott közeledni.

– Azok ott üldözőink, nyögé kétségbeesve. Itt nincs mit mást tenni, mint meghalni.

– Még van, uram. Erre oldalvást nyilik egy hegyi ösvény, mely csak gyalogoktól járható. Jámbor székelyek, oláhok elvezetnek erdők, hegyek között egész Lengyelországig, miért is nem menekültél arra?

– Hát nőm? kérdé vadul körültekintve a fejedelem s ajkaiba harapott fájdalmában. Ő nem jöhet velünk.

Mária e perczig eszmétlen, szótlanul nézett férjére, lelke, szive megállt az ijedelmes hirnél, de midőn azt hallá, hogy férje megszabadulhat nála nélkül, kirohant hintajából s lábaihoz vetve magát, erőszakos hévvel könyörge neki:

– Ők nem fognak engem bántani, miért üldöznének egy nőt, ki nem vétett senkinek? Isten megvédelmez engem. Bemegyek Erdélybe, ott jó barátnéim laknak, kiknek férjeik, atyjaik az ország első férfiai, ott van a hőslelkű fejedelemné; a szelid Béldiné, angyal leányával; Teleki Mihály leánya, Flóra, kikkel örök barátságot fogadtunk egymásnak, ők közbevetik magukat értem, s azután atyám gazdag, üldözőink örömestebb veendik pénzét vérem helyett. És ha szenvednem, meghalnom kellene is, te érted szenvednék, te érted halnék meg, oh férjem! Mentsd meg magadat! Az égre kérlek, menekülj meg értem.

S ezzel keblére ölelte halvány nejét, két férfiköny esett annak homlokára. A herczeg arra gondolt, hogy hátha soha sem látandja őt többet?

– Siess, monda Mária férjének. Én is sietni akarok. Ha meg kell halnom, inkább keresztyének között legyen az, jó ismerők, jó barátok szemei előtt. De fuss innen, ha előttem ölnének meg, nem kellene kard szivemnek, a kétségbeesés szakítaná meg.

– Jer uram, jer! szólt a lovász is, megfogva a herczeg kezét s erőszakosan voná őt magával, ki fájdalom dúlta arczczal tekinte vissza nejére.

Mária hirtelen hintajába ült s a kocsisnak gyors haladást parancsolt. A herczeg engedé magát lovásza által a gyalog ösvényen vezettetni, mindig hátra nézve, míg csak a hintót láthatá, szomorúan megállva, midőn azt egy hegykanyarulat végkép elfedé szemei elől.

– Csak előre uram, előre még! unszolá őt a szolga, majd ha azon hegytetőt elértük, ott megpihenhetünk.

Ghyka oly nehezen tántorgott előre, mintha az a hegy egész súlyával keblén feküdnék. Engedé magát vezetni öntudatlanul a sziklás meredeken, kiálló bokrokba, fagyökerekbe kapaszkodva. Az Isten őrzé, hogy százszor le nem esett.

Félórai fáradság után feljutottak a mutatott hegytetőre, s a mint a lovász felsegíté urát s az széttekinte, a természet nagyszerűségének képe állt előtte, s a mint e roppant panorama mélyébe tekinte, meglátta a kisded kanyargós utat, melyen nejét elbocsátá, a mint tovább nézett, ime épen akkor kapaszkodott fel a hintó egy hegy lejtőjén, félórányi távolban.

Ah, e látás visszaadta lelkét. Elkisérte szemeivel a haladó kocsit s valahányszor azt egy magasabb dombra vivé az út, mindig újra látta előtünni s úgy tetszék neki, mintha mindig látná benne nejét, s arczán gyönyörködnék s könyeit felcsókolná. -172-

E pillanatban zajos hangok üték meg füleit. A meredek bércz alatt, melynek tetejéről neje után merengett, egy csoport lovas látszott nagy sietve ügetni. Ezek voltak üldözőik. Alig látszottak nagyobbaknak apró hangyáknál, mik egy foltban sietnek valamerre.

S azzal fogott egyet azon nagy szürke kövek közül, melyek a bércztetőn elszórva hevertek, s a mint a törökök a szűk hegytorkolatba értek, neki lódítá azt a meredeknek.

Iszonyút dördülve vágtatott alá a szikla a meredek lejtőn, nagyokat szökellve, a hol valamiben megakadt. A herczeg utána nézett, egy kiálló fához dülten a meredekbe hajolva. Hah, mint törte magát keresztül a nyargaló szikla a rémült csoporton. Csak egy véres vonal maradt utána; lovagot lovastul ott zúzott.

Majd a másik és harmadik szikla köszöntött alá. A csauszok ész nélkül futottak vissza s addig meg sem álltak, míg az átelleni lejtőre felkapaszkodva, biztosságban nem érzék magukat a hengerített kő elől s ott azon látszottak tanakodni, merre lehetne az utjokat álló háta mögé kerülni?

E szándékot megsejtve, elküldé a herczeg lovászát, hogy egy követ hajítson a tulsó hegyoldalba, mely a mint csörtetve futott végig, a csauszok azt hivék, hogy ellenfelük sokad magával van ott, s még magasabbra hágtak.

– Ezek onnan estig meg nem mozdulnak, mondá magában a herczeg, akkor pedig utól nem érik többé Máriát.

Helyesen következtetett: a csauszok, miután sokáig hasztalan tanakodtak magukban, hogy mely uton lehetne a veszedelmes szorost kikerülni? elkezdtek felkiabálni a a hegytetőn álló láthatlan ellenségre, fenyegetve őt a szultán legmagasabb haragjával, ha őket keresztül nem engedi békével vonulni, s a mint erre feleletül újra nehány kő -173- érkezett alá, lenyergelték paripáikat s kikötve azokat legelni, tüzet raktak és leültek.

Az üldözött nő azalatt a legelső székely faluban négy uj paripát vásárolva kifáradt lovai helyett, pihenés nélkül hajtatott tovább. Egész éjjel utazva, másnap reggel tájon beérkezék Szamosujvárra. A fejedelem nem volt többé ott. Mint mondák, a legnagyobb sietséggel költözött előtte való nap Kolozsvárra vissza.

Mária le sem szállva hintajából, váltatott uj lovakat. Már ekkor három nap, három éjjel utazott pihenés nélkül, betegen, kétségbeesve. És ismét sietve kellett odább haladnia. Midőn Szamosujvárról kiindult, akkor jutott eszébe, hogy Deésről már könnyű lett volna Magyarországra kijutnia, hol a szathmári várparancsnok oltalma alatt legbiztosabb menhelyet találhatott. Oh hogy e gondolat nem tudott nehány órával hamarább jönni! Mit tegyen most? Visszaforduljon-e? Hátha üldözőivel épen szembe találkozik? oh hogy elébb nem jutott az eszébe. De csak Szamosujvár volt mindig gondolatjában, s most már csak előre menni volt idő.

Egy órával előbb ez ötlet megszabadította volna; most már késő volt: menni kellett a merre fátuma vivé.

Alkonyat lett, mire Kolozsvárt elérték; kocsisa, a mint a tornyokat meglátta a távolból, hátrafordult asszonyához azon vigasztalással, hogy nemsokára Kolozsváron lesznek. A nő e szóra kérte a kocsist, hogy ne hajtson oly sebesen, s miután az még jobban a lovak közé vagdalt s félénken tekintgete hátra, ő is kinézett a hintó hátulsó ablakán s látta, hogy mögöttük az úton egy csoport lovas jő nyargalva.

Egy pillanat sem volt a késedelemre. A kocsis egyre vágta a lovakat, azok tajtékzó gőzt lövellve orrlyukaikon, -174- vágtattak előre, a kavics szikrázott patkóik alatt, a hintó sebesen gördült a felvágott göröngyökön, az üldözött nő egyik szegletébe húzta magát annak, Istentől kérve megszabadulását.

Csodálatos bűvereje a veszélynek, mely a leggyöngébbeket fenn birja tartani, hogy egy ideg-gyönge hölgy veszélyes állapotja végső idején napokat, éjeket birjon kiállani pihenés nélkül, a legfárasztóbb uton. Szemei előtt sötétül a világ, és neki nem lehet, nem szabad elalélni, mert akkor veszve van! – Kétségbeesve hajol ki hintaja ablakán, kiáltva: «Siess! siess!» A paripák vágtatnak előre.

OLAJ BÉG.

A fejedelem épen künn állt palotája tornáczán a fejedelemnével beszélgetve, kinek arczán nagyon meglátszott az utóbbi napok szenvedése. Nemsokára a nagyenyedi rémnap után egy kis leánykája született, s az akkor érzett ijedelem nagy hatással volt mind az anya, mind a gyermek egészségére.

Apafi homloka is felhős volt. A fejedelem szive nemcsak magáért érez. A hol csak fájdalom van az országban, az neki is mind fájdalom, pedig az övében nem osztozik senki.

Napok óta nem volt már nyugta, akár hová fordult. A török minden nyomon zsarnokságát éreztette vele, s a küludvarok önző hidegséggel hallgaták panaszát, s míg országnagyjai zsarnoknak nevezték, a köznép gúnydalokat énekelt ablakai alatt gyöngesége felől, s ha családja körébe menekült, ott egy beteg nő fogadta, ki oly életvidám volt valaha, míg férje fejedelemmé nem lett.

Egy beteg feleség mindenható a férj felett. Ha Anna ekkor azt kérte volna férjétől, hogy hagyja el fejedelmi palotáját s térjen vele vissza az ebesfalvi csendes kastélyba, -175- hol nem volt országa, de volt menyországa: tán azt is megtette volna érte.

A mint a fejedelmi pár tornáczán állva, a város egyhangú zajára elméláz, hirtelen vágtató hintó gördülése veri fel merengését, mely egyenesen a fejedelmi palota udvarára hajtatva be, annak lépcsői előtt megáll; a kocsi ajtaja hirtelen felszakíttatva, egy halvány nő rohan ki abból, ki erejének végső megfeszítésével fut fel a lépcsőkön s az eléje siető fejedelmi pár lábai előtt e szavakkal rogy össze: «Én Sturdza Mária vagyok!»

– Az Isten szerelméért! kiált föl ijedten a fejedelem. Miért jön kegyelmed ide? Semmivé tesz engem, semmivé az országot. Elveszti magát és minket.

A szerencsétlen nő nem válaszolhatott többé. Ereje idáig tartott. Ott aléltan omlott le a márványra.

Apafiné udvarhölgyeit kiáltá, kik e szóra elősietve, felkarolák az elalélt hölgyet s arczát királyné-vizzel kezdék locsolni.

– Meg nem engedhetem, hogy házamba vigyék! kiálta rémülten Apafi. A végromlást hozná rám és családomra.

– Mit akarsz? Ki akarod vetni ezt a szerencsétlen nőt üldözői elé? ily helyzetben? Gondolj reá, midőn hasonló esetben én is futni kényszerültem, ha akkor engem is az útfélre dobtak volna menedék helyett.

– Asszony! azt akarod-e, hogy trónomat, éltemet veszítsem egy asszony miatt?

– Inkább veszítsd el azt egy asszony miatt, minthogy ez asszonyt megöld. Ha te kizárod őt szobáidból, én megnyitom előtte az enyimeket, s akkor, ha akarod, mondhatod a szultánnak, hogy én vétettem!

Apafi éktelen megszorulva érzé magát neje elhatározásán. Ez a vakmerő asszony semmit sem akart országos kérdésekről tudni ez emberiséget érdeklő ügyben. -176-

Mit tegyen? Az üldözött hölgyet ő is szivéből sajnálta, de a porta küldöttje, Olaj bég, teljhatalmú fermánnal jött reá. Ha be nem fogadja az üldözött nőt, meg van gyalázva a világ előtt, ha menhelyet ad neki, a porta semmivé teszi.

A mint így tusakodnék magában, jő nagy sietve az egyik kapuőr s jelenti, hogy épen most kanyarodott be az utczába egy csoport török katona, kik fenhangon tudakozódnak az oláh herczegné felől.

Apafi megnémulva támaszkodott egy márvány oszlopnak, míg Anna hirtelen parancsot adva udvarhölgyeinek, hogy az öntudatlan nőt vigyék legbelsőbb szobáiba s hivassák orvosát, kilépett az erkélyre s látva, hogy a csauszok épen a palota felé tartanak, lekiálta a kapuőrökre:

Apafi szeretett volna ellenkező parancsot adni, de míg rágondolta magát, a kapuk csukva voltak a csauszok orra előtt.

Azok dühösen kezdtek el kopogtatni dárdáik nyelével a zárt ajtón, mire Apafiné a palota erkélyéről, hatalmas, dörgő szóval lekiálta rájuk:

– Semmirekellők! Mit dörömböltök itt? Ez nem kaszárnya, hanem a fejedelem lakhelye! Tán azért nem tudjátok azt, mert a ti fejedelmeitek kapui fölé minden nap friss emberfők szoktak kiszegezve lenni, ismertető jelül. Ha ehez vagytok szokva, könnyen megérhetitek azt is!

A csauszok nagyon meghökkentek e szavakra, s feltekintve a parancsoló nőre, át kezdék látni, hogy ez aligha komolyan nem beszél. Egy darabig aztán tanakodtak egymás között s azzal megfordultak és elmentek.

Nehány percz mulva egy müderrisz érkezék Olaj bégtől a fejedelem kapui elé s egyedül jövén, bebocsáttatott hozzá. -177-

Anna vendégét ápolni ment, de megértve, hogy a fejedelmet Olaj bég hivatta magához, haragra gerjedve jött elő.

– Mióta parancsol a szolga urával, hogy egy követ magához rendelje a fejedelmet, kinek udvarához küldve van?

– Beteg szegény Olaj bég nagyon: nem mozdulhat az ágyából; s igen alázatosan kéretett, hogy látogassam én meg. Hisz ebben semmi lealázás nincsen, ha megteszem is. Ő egy nyolczvan esztendős öreg ember, unokája lehetnék: úgy is szokott velem bánni, mint édes gyermekével, én bizony elmegyek hozzá, s eligazítom vele ez ügyet. Eredj csak beteg vendégedhez és vigasztald meg. Szavamat adom, hogy mindent elkövetek érte, hogy megszabadíthassam. Ő érte alázom meg magamat.

Apafinénak ugyan megsugá előérzete, hogy e megalázás bizvást el is maradhatna, de átlátva, hogy a lelki erő nem ragadós, engedé őt menni a követhez.

Apafi Olaj béghez készülvén, különös gyöngéd érzelemből nem vevé magára a zöld bársony fejedelmi dolmányt, hanem csak egyszerű nemesi köntösét, gondolván, hogy így nem a fejedelem lesz az, ki Olaj béget meglátogatja, hanem az ebesfalvi közbirtokos, s a hogy Ebesfalván szoká, ha valami török urnak ment udvarolni, ezüstös kardot kötött, s a kard háta mögé oda akasztá azt a historiai nevezetességű buzogányt, mely akkor is oldalán lógott, midőn azzal az adófizetést megtagadó szebeni követséget saját fejedelmi kezeivel eldöngeté.

Így ment gyalog, csupán egy csatlósától kisérve, kinek szinte hétköznapló ruháját kellett felölteni, az Olaj bég lakására.

A kutyák majd lehuzták az udvarban, mert a bég nagy pártfogója volt ez állatoknak s nyílt asztalt tartott minden városban lakása előtt, a kósza ebek számára. -178-

Ezeken átlépkedve, egy tornáczon és egy előszobán kellett keresztül hatolnia, melyek mind csordultig valának imádkozó dervisekkel, kik keresztbe vetett lábaikon guggolva, nagy kapcsos könyvekből olvastak fenhangon, egymásra csak annyiban ügyelve, hogy ki birja a másikat túlkiabálni?

A fejedelem nem is szólt hozzájuk, világos levén előtte, hogy itt feleletet nem kap; hanem csak benyitott egyenesen a harmadik ajtón.

Az is tele volt pókokkal és dervisekkel; hanem a szoba közepére volt egy veres párna kitéve, azon ült egy ősz halovány ember, bő, sárga lompos kaftánban. Az is egy nagy könyvet tartott maga előtt s olvasott keservesen.

– Emberséges Olaj bég. Kegyelmes uram. Találj valahol punctumot a könyvedben, s fület csinálván benne, tedd be azt és beszélj velem.

Olaj bég meghallva a fejedelem szavát, félretevé a könyvet s édes nyájas mosolygással fordítá orczáját felé, áhitatos hangon mondva:

– A próféta angyalai hordozzanak tégedet a te utaidon, én édes gyermekem. Az ég figyelmezzen szakálladnak minden szálára s az arkangyal Izrafil járjon előtted és seperjen el minden követ, hogy lábaid meg ne üssed bennök.

E szavakkal kegyesen nyujtá a bég kézcsókolásra jobbját, áhitatos hunyorgással a fejedelemre, s nem állok jót érte, hogy Apafi meg nem csókolta volna azt, ha négyszem közt lett volna vele, de ennyi dervis előtt még is csak derogált neki e tisztelgés; a helyett megfogá a bég kezét s tempóra végig fektetve balkezében, jobbjával egy hangos csattanós parolát csapott bele s azután megrázta azt emberül, a mint illett.

– Soha se bántsd, édes fiam! Meg nem engedem, hogy kezet csókolj! kiálta Olaj bég, visszakapva kezeit s oly módon ellenkezve, miszerint mindenki azt hiheté, mintha -179- Apafi dühösen rajta volna, hogy valamikép kezet csókolhasson neki.

– Hivatni méltóztattál, uram; szólt Apafi egy lépést hátralépve. Mondd el kérlek, a mit akarsz, mert időm rövid, országos ügyeim sürgetnek.

Ez utóbbi szavait iparkodott Apafi a legtekintélyesebb hangnyomattal adni elő.

– Oh szerelmes fiam, monda erre összetéve kezeit Olaj bég, bizony terhes hivatal a fejedelemség, jól látom azt, nem is csodálom, hogy olyan igen szeretnél megszabadulni tőle; de légy jó reménységben, akkor jön az áldás az égből, a mikor nem imádkozunk érte; midőn nem is várnád, akkor könyörülend rajtad a felséges szultán s felszabadít e nagy tehertől, melyet vállaidra rakott.

Apafi leránczolá szemöldeit, gondolván, hogy a bevezetés elég gonosz. Sietett a végére jutni.

– Hallottad talán kegyelmes Olaj bég, hogy az a szerencsétlen Sturdza Mária hozzánk menekült.

– Tudtom nélkül menekült palotámba, uram, szabódék Apafi, s mit tehettem, mikor már egyszer ott volt? Ki csak nem vethettem a házamból.

– Ha látnád, magad megszánnád őt, betegen, félholtan, kétségbeesetten rogyott lábaim elé, irgalomért könyörögve s mielőtt válaszolhattam volna neki, elájult. Talán meg is hal.

– Oh szegény gyermek! kiálta kezét összecsapva Olaj bég s szemeit égnek emelve.

– Férje elhagyta őt nyomorultan, s egyedül taszítá a veszélybe; toldá Apafi, mindenkép ki akarva tisztítani az üldözött asszonyt.

– Oh szegény boldogtalan gyermek! sóhajtá Olaj bég, fejét rázogatva. -180-

– Igen uram; s ily állapotban éjjel nappal annyi időn keresztül idáig üldöztetve, képzelheted, mily nyomorú helyzetbe jutott, inkább a halál küszöbén van, mint az életén.

– S az nem volna helyes, hogy egy ártatlan nő bünhödjék azért, a mit férje vétett.

Apafi nem volt oly együgyű ember, hogy e túlságos engedékenység meg ne döbbentette volna; mentül biztatóbban hangzottak a bég válaszai, ő annál nagyobb aggodalmat kezde magában érezni. Elvégre nagy szorongva e kérdést merte hozzá intézni:

– Kegyelmes bég, ily áldott kedvben lévén, megengeded úgy-e bár, hogy e szerencsétlen asszony magát házamnál kipihenhesse, s hogy a felséges szultánnál ügyét pártolni fogod.

– A szentkönyv azt mondja, legyetek irgalmasok azokhoz, a kik szenvednek és kegyelmesek azokhoz, a kik könyörögnek. Azért ime megadom a te kivánságodat: legyen a te házadban a szegény ártatlan nőnek háborítatlan pihenése, nyugodja ki magát szenvedéseiből teljes -181- mértékben s használja a békesség malasztját, mind addig az ideig, míg én őt a nagyúr parancsára át nem veendem tőled.

Apafi valami szédelgést érze agyában, oly csodálatos, oly félelmes volt rá nézve a kegyesség a töröktől.

– S mikor gondolod, hogy e nőt át kivánod venni? kérdé elszorult kebellel.

Olaj bég megnyugtató tekintettel veregetett Apafi vállára, és mondá malasztteljes hangon:

– Ne búsulj, szerelmes fiam. Holnap reggelnél hamarább semmi esetben sem…

Apafi átlátta, hogy ez az ember mindeddig csak játékot űzött vele! A düh kezdett forrni szivében…

– (Veszsz meg kegyes mondásaiddal együtt), mormogá fogai közt Apafi. – Hogy vinnél uram magaddal egy beteg nőt, kit csak gondos ápolás hozhat a halál révéről vissza, s kinek ha most Budáig kell utazni, az út másik felét már nem éri, mert meghal?

– Az élet és halál ott fenn van megírva a Thora könyvében, és ha ott az van megírva a rózsákkal és tulipántokkal ékes betükben, hogy Sturdza Mária holnap, vagy holnapután meghaljon, meghal az bizonynyal, ámbátor pézsmákon feküdjék, s az élet balzsamával kenessék is, és sem a szentek imádkozása, sem a tudósok írjai rajta nem segítenek; ha pedig az van róla írva, hogy megéljen, akkor jöhetnek ellene a halál angyalai mindenféle fegyverrel, nem árthatnak ő neki. -182-

– Derék Olaj bég. Jól tudod, hogy ez országnak alkotmánya van, mely azt teszi, hogy a fejedelem maga nem hozhat határozatokat fontosabb ügyekben tanácsurai kihallgatása nélkül. Már pedig e jelen eset elannyira fontosnak tetszik előttem, miszerint határozott szándékomat neked addig tudtúl nem adhatom, míg az országtanácscsal ez iránt nem értekezem.

– Helyesen van, édes fiam, én azt sem bánom. Beszélj szolgáiddal, kiket uraiddá tettél; üljetek tanácskozásba, s hányjátok vessétek meg a dolgot magatokban, a mint megérdemli; s ha azután azt határozzátok, hogy a herczegnő nekem kiszolgáltassék, átveszem azt és búcsut veszek tőletek nagy tisztességgel; ha pedig azt végezitek, hogy őt ki ne adjátok, szerelmes fiaim, avagy elszöktessétek előlem… akkor tégedet viszlek el helyette, derék tanácsosaiddal együtt, én édes gyermekem…

E szókat a legédesebb, nyájasabb hangon mondá a bég, a hogy öreg apák szoktak beszélni kis unokáikkal, s leszállva vánkosáról, megczirógatá két kézzel a fejedelem orczáit s nagy jóvoltából megcsókolá annak homlokát, sűrű fehér szakállával egészen eltakarva fejét.

Apafi úgy érzé, mintha a szoba tánczolna mellette köröskörül. Egy szót sem szólt, megfordult, a hol állt, és ment kifelé. Maga sem tudá, hogy jutott ki az első ajtón? De a mint a másodikat betevé maga után; eszébe kezde jutni, hogy ő már csak még is Erdély fejedelme volna, s valamennyi őse első nemes ember Erdélyországban; ez az Olaj bég pedig egy piszkos, lompos török hadnagy, ki fiatal korában tevehajtsár volt, s az mert így beszélni vele! Míg a harmadik ajtóig ért, elgondolá, hogy midőn ő nem volt még más, mint ebesfalvi compossessor, ha akkor mert volna vele Olaj bég uram ily csúfosan kötődni, ugyan kopasz fejébe rontotta volna gerézdes buzogányát. Hát nincs-e az a buzogány most is az oldalán? Úgy van! -183- vissza fog menni és oda fogja azt verni Olaj bég uramnak – no nem fejéhez, de legalább a hátához, hogy megemlegesse a míg él, az erdélyi stylus curialist.

De midőn a második ajtót kinyitá, ismét meggondolá, hogy az ily hevesség nagy bajt szerezhetne az országnak s aztán egy nyolczvan esztendős öreget megütögetni, nem is dicsőség. Hanem legalább megmondja neki, a mi az első perczben eszébe nem jutott, emberül.

És benyitott az első ajtón Olaj bégre, s ott megállva a kinyitott ajtó küszöbén, mondá neki mennydörgő hangon:

– Hát azt… folytatá Apafi, jóval alább kezdett hangon, hogy az országtanács összehivására idő kell, mert Béldi Bodolán lakik, Teleki Gernyeszegen, Csáky Déván. – A míg tehát ezek összegyűlnek, addig tehetsz a mit neked tetszik: itt maradhatsz, vagy elmehetsz…

NŐK VÉDELME.

Nagy szomorúságuk lőn az erdélyi rendeknek e történet felett. A tanácsurak felgyülekezének a kirendelt időre a fejedelemhez, ki e perczben tán még tatárfogoly is örömestebb lett volna, mint Erdély uralkodója.

Az ülés napján oly arczczal jelentek meg mindannyian a tanácsteremben, mintha saját halálitéletükre jöttek volna szavazni. -184-

Szótlanul foglalták el helyeiket, s mindenki ügyelt a kardjára, hogy meg ne zördüljön.

Ott ült a vén Bethlen János és az ifjú Miklós, Béldi Pál, Kornis Gáspár, Csáky László, Kapi Józsa, Sárpataky Ferencz itélőmester. A fejedelem számára épen akkor készült egy új mennyezetes trón, három lépcsővel, még soha sem ült benne. Mellette egy üres szék volt Teleki Mihály számára fenhagyva.

Midőn a teremőr bejelenté, hogy a tanácsurak együtt vannak, mindjárt jött a fejedelem is, vele együtt Teleki Mihály és Naláczi István.

A fejedelem arczán meglátszott, hogy Teleki már két óra óta beszéli tele a fejét; Naláczi udvarias mosolygással üdvözöl mindenkit, de senki sem mosolyog rá vissza. Teleki hideg komolysággal vezeti a fejedelmet trónjáig. Az, a mint felpillant a trónra, megdöbbenve áll meg előtte s nehány pillanatig azon látszik tanakodni, ha ne vitesse-e el azt, s egyszerű széket hozasson helyébe? Majd elgondolkozva lép fel annak lépcsőire, s nagyot sóhajtva foglal benne helyet.

Teleki Mihály egy ideig hallgatva áll helyén, mintha gondolatait rendezné. Szemei nem járnak sorba, mint máskor szoktak, a jelenlevők arczain, míg beszél, fürkészve szavai hatását, hanem kalpagja boglárjára vannak szegezve, s szava sokkal tompább, mint egyébkor, s néha a reszketegségig mélyed alá; bár olykor észrevéve magát, iparkodik annak erősebb hangozatot adni.

– Nagyságos fejedelem, méltóságos tanácsurak. Isten különös próbatételeket tarta fenn szegény nemzetünk számára. Még nem mult el egy veszély, midőn a másikba bukunk, a mely úton kikerültük a kisebbet, azon jön ránk szembe a nagyobb, s a mi kezdődik ránk nézve örömmel, az végződik búval. Csak alig nyugodtunk meg azon vett hírben, hogy a szentgotthárdi csatában, melyből elmaradhatni ismét siralmas okaink voltak, a török birodalom nagyravágyó szándékai megtörettek s a két nagyhatalmasság -185- között, kiknek harczolásai, mint üllő és kalapács, minket, szegény közbeszorult nemzetet sújtolának, a béke megköttetett; már is új és az eddigieknél nagyobb okunk van a bánkódásra. Ugyanis a török szultán fővezérei csatábani veszteségük hibáját a korán megfutamodott Ghyka herczegre tolván, s egyuttal minket is okolván, mert nagyon helyesen következtetik, hogy ha az oláh hadak helyén a mieink állottak volna, bárha nem kedve szerint való volt is a magyarnak e harcz, de ha egyszer benne van, el nem fut, akkor a csata nem vesz el; a felséges szultán haragja mindkét szomszéd nemzet ellen annyira fölgerjedt, hogy a moldvai fejedelemre csauszokat küldene, a kik őt megfogdosván, bilincsekben kisérjék Stambulba minden családostól együtt. Erdélyt pedig az Isten irgalmán kívül csak egynehány velünk barátságos török országnagy jóvolta őrzötte, hogy rögtön szandzsáksággá nem változtatá, s azon trónban ott kegyelmetek Apafi Mihály ő nagysága helyett nem kontyos basát látnak ülni. És ime aként kelle annak történni, hogy a moldvai herczeg kiragadva magát és nejét üldözői kezeiből, egyenesen Erdélynek vevé útját. Mi visszaizentük neki, hogy ide semmi esetre se próbáljon bejönni, mert futása drágább lenne ránk nézve a tatárfutásnál. Ő tehát maga a hegyek közt elmenekülvén, nejét útjára bocsátá, ki is ránk nézve és magára is szerencsétlenül e napokban ide megérkezék, a szultán teljhatalmú követének tudta és szeme láttára. A férj megmenekülvén, a szultán egész haragja ez asszony fejére szállott és a mienkre, ha őt védeni akarjuk. Mit tegyünk tehát! ha gyalázat és halál között kellene választanunk, hamar meg tudnám mondani, melyiket fogadjuk? de itt csak két gyalázat között van választás: vagy kiadni azt, ki hozzánk védelemért futott, ártatlan, gyönge nőt; vagy török padisaht látni fejedelmeink trónjában ülve.

– Még van egy harmadik út, szólt erre Béldi Pál, szelid nyugalmas arczával, és ez: a kérelem útja. -186-

– De iszen kérhetik azt kegyelmetek; vágott közbe Apafi. Én már tudom, hogy mit fog felelni?

– Én nem a követet értettem; viszonzá Béldi. Ki alázná meg arra magát, hogy a szolgának könyörögjön, mikor az urával beszélhet?

Apafi nagyon elhallgatott e szóra, elő sem hozva, hogy épen ő maga könyörgött azon embernek.

– Én is úgy hiszem, hogy Béldinek igaza van, szólt az ifjú Bethlen Miklós; s ez az egyedüli út, melyet követnünk kell. Én ugyan ismerem azon lélekállapotot, melybe egy keleti dynasta szokott jönni, mikor megharagszik, s hogy ilyenkor nem példátlan eset nála egy várost a földdel egyenlővé tétetni s alkirályait lenyakaztatni; de azt is jól tudom, hogy Erdély szerencsére Európában fekszik, hol egyik országnak gondja van a másikra, s Európa minden fejedelmeinek érdekükben van az, hogy köztök és az ozman uralom között egy szabad ország létezzék, bár ha oly kicsiny is, mint Erdély; s úgy gondolom: hogy ha mi kérelmeinket a portán levő ausztriai, frank és lengyel követek közbejárulásával egyesítjük, ez nemcsak hogy ok nem lesz arra, hogy a szultán, kivált oly megveretés után, mint a legutóbbi, Erdélyre basát küldjön, sőt tudtára adandja, még ha akarna is ilyesmit, hogy azt elkövetni nehéz. – És végtére, – ha könnyűnek találná is, még a mi kardjaink sem rozsdásodtak hüvelyeikbe annyira, hogy meg ne mutathassuk, miszerint azt kivinni – lehetetlen.

Az ifju lelkes beszéde új bizalmat kezde önteni a lelkekbe, az arczok általán derültebbeknek látszottak.

– Keserű dolgokat kell kegyelmeteknek mondanom, méltóságos uraim! kénytelen vagyok benneteket fölébreszteni egy kedves álomból egy igen szigorú valóra. Európának legkisebb gondja a világon az, hogy mi élünk; nekünk csak akkor vannak szövetségeseink, midőn áldozatainkra van szükség; ha mi kérünk, akkor nem ismer bennünket senki… Való, hogy egy időben ellenkező dolgokat mondék, -187- de az idő olyan jó mester, hogy egy nap alatt többre tanítja az embert, mint a mennyit kilencz iskolában tanult. A szentgotthárdi csata következtében a béke a két császár között megköttetett, én olvastam annak pontjait, rólunk, magyarokról, egy pont sem szól belőle, egy comma sem, ki vagyunk feledve az egészből, mint figyelembe sem vehető nemzet. Pedig ott volt a frank, az angol, a lengyel követ, s mondhatom, hogy saját udvarától egyik sem húz annyi fizetést, mint húzott mi tőlünk. Ha háborura kellünk, oh akkor nagy és dicső nemzet vagyunk, a békekötéskor nem is tudják, ha vagyunk-e? A harczban mehetünk legelől, a jutalom-osztásból akár el is maradjunk. Hogy a multkor Raininger itten keresztül ment, keserves somma pénzt fizettünk neki, hogy legalább az évi adót szállíttassa le a portánál; minden jót igért, s Stambulba érve, azt a jó tanácsot adta követünknek, hogy fizessük ki mentül elébb az adóilletéket, s örüljünk rajta, hogy az nem két annyi. Kifizettük azt. Erőnkbe került, de megtevénk. És most a budai basa, ki minden úton vesztünkre törekszik, s szeretne Erdélybe is ő ültetni basát, a legutóbbi vesztesége után leküldé hozzánk Yffim béget, hogy faluról falura járva, bizonyságot vegyen a köznéptől, hogy ők rendes időben megfizették-e az adót, s mi vagyunk-e az okai, hogy az elkésett? azután pedig hozzánk fog jönni, kérdőre vonandó a fejedelmet, hogy a köznép-e az oka az adó elkéstének? hogy így vagy minket, vagy a népet találva bűnösnek, a szerint büntethesse azt, ő! – a budai basa.

– Ah uraim, valljuk meg egymás közt, hogy mi csak játszuk az urat e honban, de valóban nem vagyunk annak urai többé. Erőnkben bízni, igazságunkra támaszkodni, rajtunk többé nem segít, pártfogónk nincs sem jobbról, sem balról, csak uraink vannak: akár melyikhez folyamodunk, csak urat cseréltünk, nem frigyet kötöttünk. E titkot magunknak megsúgni jó, de megőrizni még jobb, -188- hogy más meg ne tudja, s az uralkodásunk csupa látszat, e látszat nekünk sokat ér, s gondunk legyen rá, hogy el ne enyésztessük. A hatalom, mely felettünk áll, csak okot vár, hogy tervét foganatosítsa rajtunk, s nem teend neki senki jobb szolgálatot Erdélyben, mint a ki legelőször fölemeli ellene fejét… Nekünk egy nagy kötelességünk van: ismerni azt, mily kevéssel birunk s rajta lenni, hogy azt megtarthassuk, s ha jön idő, hozzá foglalhassunk. Nekünk senki sem jó barátunk, mi se legyünk azok senkinek. Ha a kénytelenség előtt meghajolunk, meg fog bennünket vetni a világ? Hátha a túlerő előtt megállva összetöretünk, tesz-e egyebet? Tőlünk nagylelkűséget követel a világ; volt-e valaha nagylelkű mi hozzánk, volt-e csak igazságos is? Igen is, míg kezünkben volt a kard, védtük vele egész Európát, de a kard szét van törve, országunk szétdarabolva; népek szeme láttára gázolt bennünket össze a pogány, másfél századig vérzettünk, s nem jött segítségünkre senki, országunk kapuit ellenségeink őrzik, s mint a tűzzel kerített scorpio, szívünk keserűségét csak magunk ellen fordíthatjuk! okai vagyunk-e, ha nem védhetjük többé a hozzánk menekült üldözöttet? Velünk bevégezte számadásait sors és világ; ez ország nem tartozik senkinek többé, csupán magának. Azért a dolgok ekként állván, hogy ha az említett moldvai herczegnét Olaj bégnek bárminemű okból ki nem szolgáltatjuk, legyen az bár kegyelemkérő küldötteink visszatértének bevárása, ő utasítva van a budai és váradi basák seregeit rögtön behívni az országba s azt a porta szolgatartományává tenni; itt minden szánalom, minden emberiségi tekintet elenyészik, csak egy kötelesség marad fenn: az önfentartásé, s ez azt parancsolja, hogy a mit megváltoztatnunk nem lehet, azt tegyük meg önkényt…

Alig végzé szavait Teleki, midőn a teremőr jelenté, hogy a moldvai herczegné kíván a tanács elé bebocsáttatni.

Apafi tagadó választ akart adni, de Teleki inte, hogy csak hadd jőjjön. -189-

Néhány percz múlva ismét visszajött a teremőr, kérdezve, hogy megengedtetik-e a herczegnőnek, hogy kisérő hölgyei is vele jőjjenek, miután maga oly gyönge, hogy egyedül járni nem bír?

A tanácsurak lesüték szemeiket maguk elé, midőn az ajtó megnyílt. De van valami neme az igézetnek, mely az embert kényszeríti oda tekinteni, a hova nézni nem akar, a mitől fél; s ime, a mint felnyílt az ajtó, s belépett rajta az üldözött nő, kiséretével együtt, a bámulat felkiáltása hangzék minden ajkon.

Kikből állott e nő kisérete? Erdély legelőkelőbb hölgyeiből… Mindazon tanácsuraknak nejei, leányai, kik ott jelen voltak, kisérték a szerencsétlen asszonyt, ki legelől jött a fejedelemné és Teleki Mihályné vállaira támaszkodva, utána Kapiné Teleki Flórával, Béldiné leányával, Bornemisza Zsófi, Csákyné, Kornisné, s az öreg Bethlenné, galambfehér hajával. Mind az ország legtisztesebb matrónái, legdélczegebb delnői s legbájolóbb hajadonai és gyászba öltözve mind…

A szerencsétlen herczegné halvány, szenvedésdúlta arczczal járult vezetői karjain a fejedelem elé; a testi fájdalom letört virággá tette szépségét. Térdei megrogytak alatta, csak alig tarthatá magát, egész termete reszketett, mint a falevél, ajkai megnyíltak, de hang nem jött reájok, keble elszorult.

– Bátorság, gyermekem, sugá fülébe Bornemisza Anna, megszorítva kezét; erre a boldogtalan nő szemeiből egyszerre megeredtek a könyek, egy megrázkódtató, convulsiv zokogás rohama tört ki kebléből, kiragadá magát társnői kezéből s a fejedelem lábaihoz rohanva, átkarolá annak térdeit vonagló karjaival s könyben fürösztött arczát fölemelve hozzá, rebegé szívfacsaró hangon: «irgalom!… irgalom!»

Oly hideg némaság ült minden ajkon, e zokogáson kívül mit sem lehete hallani sok ideig. A fejedelem megmerevedten -190- ült trónjában, melynek lépcsőit Sturdza Mária könyei nedvesíték. Úgy fájt e hallgatás mindenkinek, és még sem merte azt senki is megszakítani.

Teleki elsimítá nagy homlokáról üstökét, de nem a ránczokat, melyek arra gyűltek. Megbánta, hogy e jelenetre alkalmat engedett.

– Irgalom! suttogá még egyszer a szegény nő s félaléltan csusztatá le kezeit Apafi térdeiről. Béldi Aranka odafutott hozzá s lehajtott fejét gyermeteg szép keblére fekteté.

Ekkor előlépett Bornemisza Anna, és végigjártatva kemény tekintetét a jelenlevő urakon, a mint azok egyenként lesüték szemeiket előtte, végre Apafi szemébe nézett, éles, átható, lelket kereső szemeivel, hogy férje bámulva, mintegy eszméletlenül nézett reá vissza.

– A kérelem rövid. Szólt Apafiné tompa mély hangon, de meghallotta azt azért mindenki jól. A kérelem rövid: ki nem értette azt meg? Egy szerencsétlen nő, kire a sors ura nem tartá elégnek csak egy csapást mérni, elvesztve egy napon férjét, hazáját, birtokát; a puszta életért könyörög előttetek. Oly állapotban látjátok őt a porban heverni, nem kérve mást, mint hogy engedjétek megnyugodni ott, mely még Dzsingiszkán hóhérjait is kíméletre birná. Csupán ennyit kért ő, de többet kérünk mi! Erdély sorsa a tiétek, de becsülete a mienk is, a ti hivatástok elhatározni, fiaitok boldogok legyenek-e vagy boldogtalanok? de szólnunk szabadjon nekünk is, ha azt kérdik: becsületesek legyenek-e, vagy gyalázatosak? És kérdem azt: melyik nőnek volna kedve egy Kornis, egy Apafi, egy Csáky nevét viselni, ha e nevekről azt mondandja az utókor, hogy ők egy ártatlan asszonyt kiadtak pogány üldözőinek, s kényszerítendik fiaikat, hogy apjaik nevét megtagadják? Ne vessen rám oly sötét szemeket Teleki Mihály uram, mert lelkem elég sötét azok nélkül is. Egy szerencsétlen nő térdel előttetek, azt remélve, hogy embereket fog találni; Erdély tisztelettel megőszült matrónái, -191- erényeikre büszke hölgyei s hajadonai állnak előttetek, remélve, hogy hazafiakat találnak itt. Ő irgalomért könyörög, mi fiaink becsületéért esedezünk.

Teleki, mint kire legtöbbször villantak e beszéd közben a fejedelemné szemei, hideg, kemény hangon kívánt megfelelni.

– Mi csak igazságot osztani vagyunk itt, asszonyom! és nem irgalmat, és nem becsületet.

– Igazságot! kiálta fel Anna. Tehát ha egy férj vétkezett, ártatlan neje, kinek egyéb bűne nincsen, minthogy szereti az üldözöttet, helyette bűnhődjék? Hol itt az igazság?

– Tehát kik vagytok ti itt?… Erdély főurai vagytok-e? vagy a török rabszolgái? Magyar nemes emberek vagytok-e, kik országot kormányozni ültök itt ország törvényei szerint, vagy czifra poroszlók, kiket csak azért tart egy önhatalmú kényúr szeszélye, hogy izenetét adjátok tovább, s rabjait őrzeni, adóját behajtani segítsetek? Kérdem, és mi mindnyájan akarjuk tudni: Erdélyország szabad alkotmányos tanácsának terme-e ez, a hol állunk, vagy pedig Olaj bég előszobája?

Az urak mélységesen hallgattak. Ez oly kérdés volt, melyre egyenesen nem lehetett felelni.

– S mit fog kegyed e felelettel csinálni asszonyom? kérdé Teleki mutatóujját ajkai elé szorítva.

– Nem méltó, asszonyom. Nem azon idő van jelen, midőn a magyarnak büszkesége volt Erdélyért élni; szégyen reánk nézve, hogy egy összetört, elhagyott, elfogyott nemzet első hivatalnokai vagyunk. Ezt kegyelmed igen jól tudhatja, mert férjét török padisah avatta fejedelmi székébe. És mi bizonyára sokkal kevesebb fájdalommal -192- ejtenők fejeinket lábainkhoz, minthogy meghajtjuk azt alázatosan, azon gúnyolódó czímeket elfogadva, melyek bennünket egy romjai közt fekvő nép vezetőivé tesznek.

És valóban szabadabb és büszkébb lehet egy deszkavágó neje férjének nevére, mint kegyelmed mi reánk, kikről a történet csak azt fogja feljegyezni, hogy meghajlottak alázatosan a kényszer előtt, viseltek méltatlan jármot, szivük érzései, lelkük meggyőződései ellen cselekedtek, felvették orczájukra a gyalázatot, és azt nem jegyzendi utána, hogy: ámde e megalázás menté meg Erdély életét, s az a szégyenfolt, mely kezeik után marad e hon történetének lapjain, utolsó vérfoltjaitól óvta meg a hazát. Az időknek vetett áldozatok vagyunk asszonyom, titkoltuk a szégyenpírt, kegyelmed kérdezte, most osztozzék velünk.

– Így vagyunk tehát? Hajdan a bátorság volt honfierény, most a gyávaság az. Ha elfogadtátok a díszes polczot, legalább ne vettetek volna nőt magatoknak, vagy ha tudjátok azt, mi sors vár reánk? tudjátok nejeiteket megölni elébb. Hisz a mi megtörténhetett egy Ghyka herczegnén tegnap, megtörténhetik Kornis és Csáky és Béldi nejein holnap, hogy férjeik hibája miatt őket viszik rabságra, őket a vérpadra, s még csak Isten sem könyörül rajtatok, mert ti magatok mondátok, ez jól lesz így. Mit néztek reánk? te Béldi! Teleki! Kornis! Csáky! Bethlen! itt állnak nejeitek, leányaitok, húzzátok ki azt a gyáva kardot, s ha férfit nem mertek ölni, öljetek asszonyt! gyilkoljátok meg őket, mielőtt egy török padisahnak eszébe jut őket hajaiknál fogva hurczolni háremébe!

A mint Apafiné sorba nevezé a férfiakat, ott levő nejeik, leányaik nagy sírva rohantak hozzájuk s kebleikre borulva, szenvedélyes zokogással könyörgének a szerencsétlen herczegasszonyért, és ime a férfiak szemei is mind könybe borultak, és a zokogás hangja betölté a termet, hogy hallani -193- nem lehete más hangot kívüle, a férfiak könye a nőkével vegyült.13)

Ott függött Teleki keblén is a szelid Veér Judit és leánya Flóra, s a nagy keményszívű tanácsúr reszketve állt közöttük, s bár vonásaira vaskemény szigort erőszakolt, egyszerre két visszatarthatlan könycsepp gördült végig szemeiből arcza barázdáin.

A fejedelem félrefordult trónjában s eltakarta arczát, könyörögve: «ne tovább Anna, ne tovább e beszéddel!»

– Oh Apafi! kiálta keserűen a fejedelemné. Ha veszni kell, nem szorultam a te kezeidre. Bornemisza Anna karjában van erő megtalálni a halált, ha közte s a szégyen közt kell választani. Légy nyugodt: ha engem fog Olaj bég tőled halálra követelni, én megkíméllek azon kellemetlenségtől, hogy lábaid előtt láss könyörögni… És most mondjatok határozatot, de gondoljatok rá, hogy minden szó, melyet kimondtatok, az egész keresztyén világban visszhangzani fog!

Teleki letörlé könyeit arczáról, eltávolítá magától nejét és leányát, és szólt megindulástól reszkető hangon:

– Hiába tagadnám, az arczomon végig folyó könyek elárulnának, hogy szívem érez. Ember vagyok, és apa és férj, s látnom a fájdalmat rosszabbul esik, mint éreznem azt. Ha senki más nem volnék, mint Teleki Mihály, fel tudnám magamat áldozni az üldözött ártatlanért, s ha e társaim nem volnának egyebek, mint hadczimborák körülem, azt mondanám, kössünk kardot, álljunk lesbe, rohanjuk meg a herczegnét kísérő törököket s vegyük ki kezeik közül; ha elveszünk, áldás rajtunk: de e helyen, e székeken nem miénk sem szív, sem szó; általunk Erdély él, vagy hal. Az én utolsó szavam az, hogy Sturdza Mária herczegasszonyt haladéktalanul át kell a porta küldöttének szolgáltatnunk. Ha társaim mást határoznak, én megnyugszom benne, viselem annak következményeit; de lelkemet -194- kimentém. Szóljatok uraim; s ha tetszik, mondjatok ellent.

– Tehát senki sem szól? kérdé bámulva Apafiné. Senki? Sehonnan sem jön hang? Ah menjünk e helyről. Nincs férfi ebben az országban.

E szavakkal eltávozott a delnő a tanácsteremből. Szomorúan követték társnői egyenként, könyek közt búcsúzva el a szerencsétlen herczegnétől. Legutolsó vált el tőle Béldi Aranka. Csodálatos tüneménye a szívnek! Az egész gyászjelenet alatt egyedül az ő szemei maradtak könytelenek, mintha oly erős hite volna barátnéja megmeneküléséről, hogy a félelem gondolatja még csak meg sem ingathatná azt. Folyvást ott térdelt Mária mellett s őt szorosan átölelve tartá, és biztatá, hogy ne remegjen, az Isten jó, meg fogja szabadítani.

Midőn minden hölgy eltávozék s Béldiné szemeivel inte leányának, hogy kövesse őt, gyöngéden megcsókolá barátnéja arczát, s fülébe súgva: «még nekem van reményem, ne félj, megszabadítlak!» átölelte őt gyöngéd karjaival s szemébe mosolyogva derült kék szemeivel, mint egy vigaszt igérő angyal, fölkelt és eltávozott.

A herczegné szótlanul, könytelenül engedé magát a teremőrök által elvezettetni.

A férfiak leverten, szomorúan ültek székeiken mind, sziveiknek dobogása a sértett önérzet szemrehányása volt.

Oly elszorult volt minden kebel és oly üres minden szív, a megmentett hon gondolatja hideg vigasztalása volt azon fájdalomnak, hogy Erdély rendei egy üldözött ártatlan asszonyt az üldöző szörny torkába vetettek.

Még tartott a csend, midőn hirtelen durván felszakíttatik az ajtó, s a teremőröket jobbra-balra taszigálva, belép a tanácsterembe Yffim bég, kit beküldött Hasszán basa, hogy nyomozásokat tegyen a fejedelem s népe között. -195-

A pimasz török hadnagy pórias kevélységgel tekintve végig a hallgatag urakon, kiket az elmult percz indulatai még mindig leverten tartának, s észrevéve, hogy itt alázatos emberekkel van dolga, egyet ránta kabátján elől-hátul, s a nélkül, hogy magát meghajtaná, egyenesen a fejedelem elé lépett, s egyik lábát feltevé a trón zsámolyára s fejét nagy büszkén hátravetve, e szókat intézte hozzá:

– Az én uram, a hatalmas Hasszán basa nevében kérdőre vonlak téged, gyaurok fejedelme, mi oka volt annak, hogy tartozott adódat oly későn küldéd fel a portára? Ki volt okozója a késedelemnek, te-e, avagy adószedőid, avagy az adófizető nép? Erre felelj nekem egyenesen és gondod legyen rá, hogy ne hazudj.

A fejedelem leránczolt szemöldökkel nézett körül, hogy mit vágjon a fejéhez ennek az embernek? Sajnálta, hogy a tintatartó olyan messze van.

– Irja kegyelmed válaszunkat e levélre. Te pedig kegyelmes nem tudom hogy hívnak uram! hallgasd, hogy mi leend belé irva: «Emberséges Hasszán basa! nagyon sajnáljuk, hogy olyan dolgokkal fárasztod magadat, a mik már el vannak végezve. Mi nem kérdeztük tőled, hogy miért érkeztél későn a szentgotthárdi csatába? te se kérdezd mitőlünk, hogy miért érkeztünk későn az adóval? majd a hol téged kérdőre fognak vonni, ott mi is megfelelünk magunkért. Addig is áldjanak meg az egek, s engedjék, hogy a magad baját meg ne sokald, midőn a máséval vesződöl…» Irja alá kegyelmed s adja oda a fejedelem ő nagyságának aláirásra.

A jelenlévő urak egyik csodából a másikba estek. Teleki Mihály, ki egy percz előtt szive lelke ellenére engedelmeskedni kényszeríté az országtanácsot Olaj bég akaratának, a másik perczben ily hangon küld izenetet a hatalmas budai basának! -196-

Ámde Teleki jól tudá, hogy azon vihar, mely a moldvai herczegnő kiadatása által az ország fölül elvonult, minden villámaival a budai vezér fejére szálland vissza. A szultán tárgyat keres haragjának a csatábani vesztesége miatt, s ha a budai vezérnek nem sikerül Erdély kormányát tenni azzá, ő maga marad áldozatul.

Yffim bég nem tudta, hogy a mennykő ütött mellé, vagy hogy álmodik? Úgy állt ott, mint egy sóbálvány, egy szónak sem levén ura, s csak nézte nagy elmeredten, mint irják meg előtte a levelet, hogy serczeg a tolla Apafinak a pergamenten, mikor a nevét alákanyarítja, mint öntik rá a porzót s összehajtogatván, ütnek rá egy rettenetes nagy pecsétet s nyomják a markába.

– Hát azt gondoljátok ti, hogy én olyan eszeveszett fogok lenni, hogy ezt a levelet magammal viszem Budára?

Ezt mondva, fogá a levelet két fülénél fogva s repeszté azt kétfelé, és vágta az asztal alá.

– Irjatok másikat! Irjatok szépen, mert különben mindnyájatokat megzsinegeltet az én uram, a hatalmas Hasszán basa.

– Ha ez a levél nem tetszik, jámbor müderrisz, akkor levél nélkül fogsz visszamenni.

– Én nem vagyok müderrisz! hanem Yffim bég! tanuld meg ezt, kutya. És levél nélkül innen el nem megyek, és benneteket sem bocsátlak, míg másikat nem irtok.

E szavakkal leült a fejedelem trónjának lépcsőire, keresztbe szedve lábait, úgy hogy egyszerre ketten ültek a trónon, a bég és Apafi.

– Teremőrök! kiáltá Teleki parancsoló hangon. Ragadjátok meg ezt a szemtelen úri embert, s kötözzétek egy lóra s hajtsátok ki a városból. -197-

Ezeknek sem kellett több szó. Egy közülök menten odaugrott, s a mint Yffim bég keresztbe font lábakkal ült a zsámolyon, aláveté a karját, egy másik azon pillanatban gallérját ragadá meg, s ilyenformán felkapva a levegőbe, kezénél, lábánál fogva egy percz alatt kiszállíták a teremből. A bég rúgott, harapott, de mind ez semmit sem használt. Az irgalmatlan drabantok az udvaron felültették egy ló hátára nyereg nélkül, lábait a ló hasa alatt átkötötték, azzal egy lovas legény kezébe fogá a paripa kötőfékjét, a másik háta mögé állt egy karikás ostorral, s annyira szót fogadtak a tanácsúr parancsának, hogy nemcsak a városból terelték ki az érdemes urat, hanem az ország határáig elhajtották.

KÜZDELEM A SAJÁT FEJÉRT.

Budán az alatt, míg Hasszán basa a német császár seregeivel csatázott, Yffim bég előre elkészíté a diadal-kapukat, miken majd győzelmi utjából visszatérve, keresztül vonuland, azokat felczifrázta zöld ágakkal és drága szövetekkel, helyet hagyva azon zászlóknak, miket a németektől és magyaroktól elfoglalandnak; a hidat is jó állapotba helyezé, hogy megbirja a nagy nehéz társzekereket és kerekes ágyukat, miket Montecuculi ott hagyand; egyszersmind nagy piaczot korlátoltatott el a Rákoson, a hová be fognak rekesztetni a mindenféle nemzetből való rabszolgák, gyermekek és hajadonok.

Azonban mind e kedves előkészületek után érkezik a rémizenet Hasszántól a derék Yffim béghez, hogy hirtelen helyezze szaladható állapotba a basa lábas és lábatlan, ezüst és arany marháit, a várat torlaszolja el, a hidat köttesse ki, hogy az ellenség át ne mehessen rajta, s egész háremével jőjjön utána a Rába mentében, mert ki tudja, fogják-e valaha Budavárát látni, vagy soha sem? -198-

Yffim bégnek ez izenet épen semmi örömére nem szolgált, nem is várakozott sokáig, hanem hirtelen kocsira ülteté a hárem-hölgyeket, alant a vízi kapunál lévő fedett folyosón bocsátva le őket, hogy zajt ne gerjeszszenek, s a mint túl volt velök a hídon, parancsot adott, hogy szedjék fel azt hirtelen s készüljenek a várat védeni, a hogy tudják.

Párkány körül érte el a török hadat, a hol a két ellen-tábor folyvást követve egymást, huzódott a két part mellett, egyre ágyuzva a vizen keresztül, mely által nem sok kárt tett egymásnak.

A basa sátora jó hátra volt verve, a hol a golyók nem jártak; nagyon megörült, midőn Yffim béget megpillantá, s nem győzött betelni Azraële csókjaival, ki szebb és kedvesebb volt, mint valaha.

– Maradjatok itt; monda kegyenczeinek, mindkettőt megölelgetve. Én most sátorom rekeszébe távozom, a hol egy óráig fogok a dervisekkel imádkozni; mert nagy és terhes hivatal vár rám ez óra lefolytán: két magas török főúr elítélése, Kucsuk basa és fiáé!

– Ők kezdték a próféta ellenére a harczot gonosz napon; ők ejtették a mocskot a mindig győzedelmes félholdon, vérüknek kell e szennyet lemosni.

– Láttalak összeborzadni; szólt Yffim, éles szemeit Azraële arczára szegezve.

– A halál számlálja a tizenhármasokat; az ugrott keresztül rajtam e pillanatban.

– A kire Hasszán azt mondja: «vétkezett», az aggott emberré lett legottan, a ki meg van érve a halálra, bárha szakálla akkor pelyhedzik is.

– Megfehérülhet szakállam hűségem miatt, Hasszán árnyékában hosszú az élet.

– Hallottad-e Ajász basa esetét, Yffim! ki a leghatalmasabb volt minden basák között?

– Tulajdon leányát adta neki a nagyúr feleségül s minden kegygyel elhalmozá, mit kedvesei számára szokott tartogatni. Egyszer csatát veszte a Zrínyiek ellen Ajász; nem nagy veszteség volt, de a szultán haragba jött érte és Ajász basát lefejezteté.

– Hát a hű Hiasszár történetére emlékezel-e? kire rábízta Ajász, hogy halála előtt legkedvesebb nejét vezesse hozzá; nem egész háremét, – mint te tevéd Hasszán basának, – csupán kedvencz nejét, hogy elbúcsúzzék tőle; és tudod, hogy ezért a szultán a réz ökörben süttette halálra Hiasszárt? mert a kegyvesztettnek semmije sem tulajdona többé, az a szultáné; kincsei, nejei és gyermekei, s a ki azokhoz nyúl, a szultánt lopja meg… Ki tudja, Yffim bég, nem vagyok-e énis e perczben a szultán rabnője? s a rabnőtől a kegyenczig csak egyetlen lépés van: s te azt tudod, hogy e lépés nekem milyen rövid?

– Ajász basa neje már akkor kegyencze volt a nagy úrnak, midőn Hiasszárt megégeték, s csak egy szavába került volna őt megmenteni, de nem tevé, mert haragudott rá; úgy gondolom, szeretett valaha az asszony, s a szolga -200- meggátlá szerelmét… Adj egy mandolint, Yffim, hadd daloljak.

Az odaliszk végigveté magát a kereveten, míg Yffim töprengve járt alá s fel, mint a verembe esett hyéna. E történet nagyon hasonlított az övéhez s nem sok kellett hozzá, hogy épen olyan kimenetele legyen.

Egyszerre megállt a leány előtt, ki egykedvűen pengeté a hangszer húrjait.

– Allahra esküszöm, azt nem teended! Meg kell neki halni, hogy te megszelidülj, mert ha élve marad, minket vesztesz el elébb-utóbb. Nem akarom, hogy addig étel vagy ital érje ajkaimat, a míg fejével nem játszom; csak akkor mondhatom: nyugodtan alhatunk. Ah az ördög a varázslóba szeretett.

Azraële reszketve rogyott a bég lábaihoz, a nő, a szerelmét féltő asszony ereje megtört a vigasztalanság eszméjénél. Zokogva ölelé át Yffim térdeit.

– Oh légy irgalmas. Engedj érte szólnom a vezérrel. Én szeretem az ifjút, hiszen látod, hiszen tudod jól. Oh te nem ismered, mi az: szeretni annak, ki eddig csak gúnyból szeretett, most szeretni őrületből. Ne engedjétek őt megölni.

Yffim bég minden kis lelkek szokása szerint csak bátrabb lett a könyörgő szavakra, megfogá Azraële karját s durván felrántva őt, vad kárörömmel súgá fülébe:

A nő felemelé e szóra fejét, szemei, mint a dühödt farkasé, zöld tűzben látszottak villogni, hajfürtei kigyózva omlottak keblére. Egy szót sem szólt; de nyilt ajkai nyilásán az összeszorított fehér fogsor egy egész poklot rejte el, melynek nem volt szabad hangot adni.

Azraële egyszerre mosolyra vonta arczát. Hasszánnak nem volt szabad észrevenni azt, a mi szivében forr.

– Ne kivánd magadnak e tisztességet, Yffim, sőt tanuld meg, hogy a kit most Stambulba küldök, az a paradicsomba van küldve. A szultán haragja lángol, s azt csak vérrel lehet eloltani.

Yffimnek minden vére eltünt arczából, mintha attól tartana, hogy még az lehet oltószerré.

– A haragnak vér kell; még pedig nagy embernek vére. Hogy melyiké? az mindegy; csak főember legyen. Ha nem tudok most helyettem mást áldozatul adni, akkor én vesztem el, de vannak embereim, kiknek árán megváltom magamat. Kettő, Kucsuk és fia. Ők kezdték a harczot; ha nem kezdik, nem lesz harcz, s ha nincs harcz, nincs minek elveszni. Ők halál fiai. Harmadik a moldován herczeg. Ő futott meg legelébb a harczból; egyetértett a keresztyénekkel. Halál fia. Ráadást is adok, az erdélyi fejedelem az: a miért elmaradt a harczból s későn küldte az adót. Ha korábban küldi, lesz pénzünk, ha pénzünk van, vehetünk szénát, ha szénánk van, a katonák nem sürgetik a harczot, és így nem vesztjük azt el. Ő is halál fia. Te fogsz érte menni Erdélybe s nekem elhozod.

Azraële figyelemmel hallgatott. Yffim bég örömsugárzó arczczal tekinte olykor reá, mintha mondaná: látod, nekünk a fejünk sem fog fájni.

Az odaliszk azonban nem reszketett többé, ajkait összeszítta s mintha bizonyos volna már felőle, mit teend? odasimult édes mosolygó arczczal a vezérhez, s karjába fűzve magát, forró hangon rebegé:

– Oh Hasszán, mint örvend lelkem, midőn szemeim ellenségeid vérét folyni látják. -202-

Hasszán térdeire ülteté a leányt, s ujjai annak kigyózó hajfürtjeivel játszottak.

Yffim bég széles jó kedvében volt Hasszánnak azon vigasztalására, hogy az erdélyi fejedelemért ő fog elküldetni, s e kedve azon vakmerő gondolatra birta, hogy Azraëlet merje kinozni.

– Míg távol valál, uram, hölgyed esengve kért egy kegyre, de az olyan dolog, a mit megegyezésed nélkül nem mertem megigérni.

Azraële villámló szemekkel tekinte a mosolygó bégre, aggodalmasan várva, ha lesz-e annak bátorsága őt elárulni.

– Nos? szólt Hasszán összeránczolva szemöldeit, míg a karja közt tartott odaliszk megrándult egész testében.

A leány elsápadt e szóra; szíve egy perczre elállt s azután gyorsan kezdett el dobogni újra.

– Bohó kivánság, szólt Hasszán, de ha akarod, legyen meg. Légy jelen a basák gyűlésén, állj a függöny mögé mellettem, innen mindent fogsz látni és hallani.

Azraële hosszú, forró csókot nyomott Hasszán homlokára hálateljes arczczal, s a függöny mögé állt, kezével összefogva annak nyilását.

– Ha eltalálsz ájulni, sugá utána Yffim bég gúnyosan, fogd e pézsma-edénykét tőlem.

– Most hívjad a basákat s vonasd fel a sátor függönyeit; parancsolá Hasszán.

Yffim bég hivására bejöttek a tábor alvezérei s körül mind helyet foglalának a kereveteken, melyre széttárulva a sátor külső leplei, meglátszott a szabad vidék, az egész -203- távol, az ellenfél táborával, melynek ágyúi a vizen keresztül dörögtek.

Legutoljára érkezék a Küprili, kövér, nagytestű, haragos ember, ott senkire sem nézett, szótlanul leült a kerevetre Hasszán mellé, s hátat fordított neki.

Erre közeledő dobszó hallatszott s zárt karély közepett két ellenkező oldalról eléhozattak Kucsuk basa és Feriz bég.

Midőn már mindketten láthatók valának, Azraële suttogva szólt ki Hasszánnak:

– Nézd, milyen büszke mind a kettő! balról a fiú, jobbról az apa. Egymást látszanak biztatni tekintetökkel.

Hasszán fejével bólintott, mintegy köszönetül kegyencznőjének, hogy rosz szemeinek utasítást adott, s a mint a két alak sátora homályába lépett, a hol szemei különösen rosszul láttak, a vett tudósítás szerint elébb inte Kucsuk basának.

– Lépj elébb te ide, vén, megrögzött áruló, ki oka vagy annak, hogy a hatalmas szultán fegyverei csorbát szenvedének.

Feriz bég, mint a ki egyszerre fegyvert kapott kezébe üldözője ellen, merész tekintettel lépett Hasszán basa elé, egész oda szemei elé s bátor, csattanó hangon mondá:

– Te vagy az áruló magad, nem én! Mert vezéri hivatalt mersz viselni, holott vak vagy és tiz lépésnyiről nem tudod megkülönböztetni az apát a fiától, s az ellenséget a jó baráttól…

Hasszán ijedtében felugrott kerevetéről, a mint Kucsuk helyett fiát hallotta megszólalni.

– Nem igaz? szólt Feriz keményen, tehát ha szemeid -204- jók, mondd meg nekem, miféle ezred az, mely most sátorod előtt harsogó zenével elvonul?

Épen akkor egy tábori zenekar léptetett el nem messze a sátortól, – egyedül. Semmi ezred sem vonult utána.

– Úgy gondolom, hogy te neked, lázadó kölyök, nem szükség engem kérdőre vonnod, hogy miféle ezred vonul itt előttünk; mert meglehet, hogy én azt jobban ismerem, mint te, de az is meglehet, hogy ezen ezred most érkezett ide, és még nekem nincs bemutatva; különben is nem volna kötelességem névszerint ösmerni minden csőcseléket, elég, hogy trombitájukat hallom, és zászlóikat látom.

– Hát így vagyunk! szólt nagyot köpve maga elé Küprili, azzal felállt a helyből s a nélkül, hogy Hasszánra ránézne, karon fogá Ferizt és Kucsukot. Gyerünk, mondá a többi vezéreknek, ti pedig elmehettek; szólt a poroszlókhoz s azzal az egész gyülekezet kitakarodott a sátorból.

– Ah uram! rosszul hallgattál szavamra, melylyel előre figyelmeztettelek s mindent megfordítva tettél.

– El vagyok veszve; hebegé az, magánkívül rohanva el sátora rejtekébe, a dervisekkel imádkozni.

Yffim bég, mintha a lelket lopták volna ki belőle, állt ott, a mint Azraële ördögi gúnymosolylyal lépett hozzá s kezével végig simítá arczát.

– Azt tennéd bizonynyal, ha előre tudnád, melyikünk él tovább: Hasszán-e, vagy én?

E jelenet után két óránál tovább tartó titkos beszélgetése volt Hasszánnak Yffim béggel, melyből még Azraëlét is sikerült kizárniok. Az értekezés végeztével Yffim bég rögtön elutazott a táborból. A vezér Erdélybe küldte őt azon utasítással, hogy ott elébb az ő nevében faluról-falura járván, vizsgálatot tartson, birákat esküdtessen; ha vajjon a községek nem adták-e be az adót a rendes időre? ez megtörténvén, menjen fel a fejedelemhez, s vonja őt kérdőre, ha nem a községek voltak-e okai az adófizetés késedelmének? így akár a fejedelem, akár a nép lesz a mulasztás oka, Hasszán kiviheti rég fejében forgatott tervét, miszerint Erdélyt erőhatalommal elfoglalja, egyfelől a portának kedveskedvén az által, hogy szolgatartományaihoz kapcsolta, másfelől magának, hogy az ingadozó vezéri nyereg helyett egy jó nyugalmas fejedelmi székben vetheti meg a hátát.

Ugyanakkor már ott ült Apafi nyakán Olaj bég, hogy a Moldvából kiriasztott herczeget elfogja s Hasszánhoz elhozza, ki mindaddig bizton érzé magát a selyemzsineg elől, míg talált embert, kinek nyakát a magáé helyett odaadhassa.

Kucsuk és fia ugyan kiszabadultak körmei közül, de Olaj bégtől már kapott tudósítást, hogy a moldvai herczegné Apafinál van, még pedig Istentől megáldott állapotban, tehát kilátással egy születendő ifju herczegre: szükség esetében ez is valami, ha kiadják; ha pedig elszöktetik, akkor Apafi nyakában marad a selyemzsinór. Egy szóval ez egy kivetett pányva elleni küzdelem volt, melyet mindenki két kézzel iparkodott saját nyakából kiölteni, s melyet a nagyúr haragja annak a torkára volt fojtandó, ki legutoljára benne marad, legyen az Kucsuk vagy Hasszán; Apafi vagy Ghyka herczegné.

E szerencsétlen hölgyet, mint láttuk, feláldozák Erdély rendei országuk üdveért, s bár mindent elkövettek érte, alig volt valami remény, hogy őt megszabadíthassák.

Néhány nap mulva Yffim bég eltávozta után hirtelen -206- megköttetett a béke a porta és a római császár között. Ez által kikerülé Hasszán a többi vezérekkeli összeütődést s elhagyva őket, a maga seregeivel visszavonult Budára. Küprili elhuzódék egész Nándor-Fehérvárig, Kucsuk a székelyhidi vár ellen indult; csak Feriz bég maradt Budán egy természetes véletlen következtében, mely nem volt egyéb, mint hogy áthülés miatt forrólázba esett s kénytelen volt az ágyat őrzeni; Küprili parancsára a vizivárosban, hol most a Császár-fürdő áll, létező kioszkot foglalva el.

Ez időben Azraëlét nagyon megszállotta a buzgóság, szüntelen ijesztő álmai voltak, melyekben Hasszán basát látta fej nélkül sétálni alá s fel, s minden reggel elkérezkedék tőle, hogy bocsássa őt a vén dervishez, a gonosz álmak jelentősége ellen imádkozni. Hasszánt megindította ez iránta való ragaszkodás s igaz muzulmáni kegyesség, s épen semmi ellenvetést nem tett, hogy kegynője a mecsetet korán reggel meglátogassa s onnan csak késő este térjen vissza, csupán az őt kisérő szolgáknak kötvén lelkükre, hogy az idő alatt ugyan vigyázzanak, hogy a leány mit cselekszik. Ezek tehát bebocsátván a kegyes Azraëlét a jámbor dervishez, földig sűrű fátyollal letakarva, hogy csak a két szeme látszott ki belőle, nemsokára látták a kegyes öreggel együtt visszatérni. Ősz fehér szakálla volt a vén dervisnek, fehér szemöldökei, mintha zuzmara volna rajtok, borzasan hajlottak szemeire, irtóztató turbánjából a füle gombja sem látszott ki. Nem volt pazarló a szóval: némán mutatta a lefátyolozott hölgynek a nagy kitárt könyvet, az letérdepelt elé s olvasni kezde buzgóan magában, rá-ráfektetve homlokát, a dervis pedig fölemelvén kezeit, megáldá egyenkint az ajtón kívül álló rabszolgákat, s mutatva néma jelekkel, hogy ő most a kioszkban fekvő beteg Feriz béget megy imádságai erejével gyógyítani, elbotorkált öreg biczegéssel.

A rabszolgák mind a négyen belekapaszkodtak a vasrács-ajtóba, bedugva pofáikat annak czifrázatain, úgy nézték, -207- mint imádkozik a térdeplő hölgy a nagy kitárt könyv előtt. Kegyetlen nagy kedve lehetett imádkozni, mert késő estig fel nem kelt helyéről, a míg a dervis nagy mankójára támaszkodva, ismét vissza nem biczegett Feriz bégtől. Akkor ismét bement vele a mecset belsejébe, s egy rövid éneklés után visszatért, a hogy jött, a várba.

Ez így folyt már tíz nap óta. A kisérő szolgák már azt kezdték gondolni, hogy Azraële könyv nélkül akarja megtanulni az alkoránt s elfáradtak őt nézni, mint imádkozik, hajlong és bókol megtörhetlen buzgósággal.

Hagyjuk őket ott bámulni s keressük föl azalatt Feriz béget, kit most is, mint egyébkor, a vén dervis ápol.

Ott ül a jó öreg a szép halvány ifju ágya fejénél: kívüle senki sincs a szobában. Nincs szükség másra ott, hol az ő gondja virraszt. Kezével a csurgó izzadságot törli az ifju forró homlokáról, óránként arany kanálkából piros gyógynedvet töltöget szájába; minden nyögést, minden sóhajt megért, mire van szüksége. Gondja van rá, hogy feje kényelmesen feküdjék. Ha alszik, legyezővel hajt rá hűs levegőt, ha ébred s forró kezeit kinyujtja, megérinti lüktető üterét, lágy, suttogó szóval biztatja, enyhíti, s ha lázai közepett nyugtalanul hánykódik, gondosan takargatja, mint egy édes anya, szomját enyhíti hűsen tartott czitromvízzel, feje tüzét mustárral lohasztja, s ha arcza lángolásáról látja, mint szenved, fölemeli fejét, égő homlokát kebléhez szorítja, s mintha oltani akarnák annak lángjait, könyei hullanak reá.

Tizednapra megfordult az ifju betegsége. Korán reggel hogy felébredt, már tisztán kezde magáról eszmélni.

Ott ült akkor is a tisztes ősz férfi ágya mellett, szemei az ifju arczára függesztve: Feriz bég emlékezék hagymáza tisztább perczeiből e szemekre, melyek oly gondteljesen, oly mély bánattal virrasztának betegágya felett, a sűrű fehér szemöldök alatt oly ifju tűz égett e sötét szemekben.

– Te voltál ápolóm? suttogá hálateljesen az ifju s kinyujtá kezét, hogy a dervisét megfogja vele. Oh e kezekre -208- is jól emlékezék! homlokának tüzét ezek simíták le, lüktető erein lágy, szelid tapintással ezek jártak végig. Az ifju áhitattal voná ajkaihoz az ősz kezét s egy hosszú forró csókot nyomott arra, szemeit áhitatteljesen lezárva.

És a mint újra kinyitá szemeit, a megcsókolt kezet folyvást kezei közt tartva, íme nem a vén dervis ült ágya szélén, hanem egy ifju, reszkető leány, vállaira omló fekete fürtökkel, elpiruló arczczal, félénken mosolygó ajakkal… Azraële volt az.

Feriz azt hivé, álomkáprázat, vagy varázstünemény játszik vele, s csak a mint kábultan széttekinte, s meglátta az elszórt álszakállt, turbánt, a vénség hazug jeleit, tért lassankint eszméletéhez. A nagy sötét szemek ugyanazok voltak, melyek a zuzmarás szemöld alól világoltak szét, de mennyivel több tűz égett azokban most. – A nyári nap, a téli naphoz!

Feriz bég arczáról egyszerre eltünt a hála, az áhitat kifejezése, arczvonásai szigorú kifejezést vőnek, visszahúzta kezét amannak szorításából. Nem szólhatott, lélek és test meg volt törve benne, csak kezének mozdulatával inte némán a hölgynek, hogy távozzék.

– Te ismersz engem, mert gyűlölsz; rebegé Azraële; ha nem ismernél, nem gyűlölnél, s ha jobban ismernél, szeretnél.

Azraële felszökött helyéről, mintha mérges pók csípte volna meg, arczán égő fájdalom vonaglott végig, kezeit szívére szorítá, tán hogy meg ne szakadjon; azután lassankint megtört büszke alakja, szemei elveszték vad villogásukat, arcza átszelidült, remegve rogyott az ifju ágya elé, arczát annak párnáiba takarva, s alig hallhatóan susogá: «azért én mégis szeretni foglak téged».

Azzal ismét magára vevé álöltönyét, nyugodtan rakta -209- magára egyenkint a vénség jeleit, míg újra a szelid, jámbor dervis állt a beteg előtt, ki mankóján biczegve távozék, megáldva mindenkit, a kit elől utól talált, míg a mecsethez visszatért.

Azraële eltávozta után rögtön hivatá Feriz bég a dervist, ki az ifju parancsszavára mindent kivallott előtte, hogy a vezér kegynője már tíz nap óta jár a mecsetbe ima ürügye alatt, s annak rejtekében öltönyt s alakot cserélve vele, naphosszant ápolja kedves betegét, míg a dervis az ő fátyola alatt imádkozik a rabszolgák láttára.

Feriz bég halállal fenyegeté a dervist, ha mindent ki nem vall, s mint lovaghoz illik, megajándékozá őt, midőn őszintén bevallá a titkos ármányt, megtiltva annak további folytatását.

E naptól kezdve Azraële megelégelte az imádkozást, s ha elment is a mecsetbe, azonnal ismét visszatért.

Hasszán basa a napokat mecsetjében, az éjeket háreme rostélya mögött tölté, minden újon érkezőben egy rossz hír hozóját sejtve, senkivel sem kivánt összejönni. Egész nap imádkozott, egész éjjel mákony-részeg volt, reggeltől estig a papok és az alkorán foglalták el; ez volt az út a paradicsomhoz, estétől reggelig aztán hölgyei közt szédelgett, éneket és dobszót hallgatott, ambravízben fürdött, bort és mákonyt ivott s testét gyapottal dörzsölteté, hogy elaludjék; ez volt maga a paradicsom.

Gyakran rossz álmai voltak, valami gonosz sejtelem boszorkány-nyomása ült szivén, s ha fölébredt, mindent elevenen képzelt látni, s nem mert aludni többé, hanem felöltözött, felkereste Azraële szobáját, maga mellé ülteté a delnőt, s víg meséket mondatott vele magának.

Az odaliszk határtalanul uralgott Hasszán kedélyén, tetszése szerint tudta őt jó és rossz kedvre hangolni, az által, hogy mindig gondolatjai előtt járt. A basa végtelenül bízott benne. -210-

Régi rossz szokásuk a keleti nagy uraknak, hogy ittas fővel mindenfélét összevissza szoktak álmodni s bölcseiktől azután azt követelték, hogy ezekből a ködös dolgokból nekik okos magyarázatot vonjanak ki.

Így lépett be egy reggelen Hasszán basa Azraëléhez, ki épen ezüst öntöző kannával egy pompás gobéa földét öntözé, melynek dús hajtásai egy hágcsó alakú támaszon egész a boltozatig kapaszkodva, onnan ismét leereszték a földig kötélvastagságú indáikat, egymásba szőve, fonva, kapaszkodó kacscsaikkal.

– Az éjjel éppen e növényről álmodtam, melyet itt e nagy vederben ápolsz; szólt Hasszán oly hangon, mintha valami különös esetnek tartaná azt, hogy saját szavait hallja. Azt álmodám, hogy a milyen hosszú e virág folyondár indája, olyan hosszan volt az felfutva egy magas fára, s a mint annak az ágáról ismét visszahajolt, egy nagy arany gyümölcs csüggött le a végéről. Ekkor úgy tetszék, mintha valami különös nagy oknál fogva nekem azt az arany gyümölcsöt le kellene onnan szakítanom, s felküldék érte egy fehér szakállú majmot a fára. Az ott elérve a gyümölcsöt, sokáig tépte, rángatta azt, de nem birta leszakasztani. Végre vele együtt leesett lábaimhoz, az arany gyümölcs kettészakadt s belőle egy piros alma gurult ki; és én mind a kettőt felvettem és úgy örültem neki. Mit jelent ez?

Azraële leszedegeté a sárga leveleket ápolt növényéről s azokat az ablakon leszórva, oda inté maga mellé a basát és annak vállára dőlve, szép ujjain elkezdé neki számlálni.

– Amaz arany gyümölcs a moldvai herczegné, és a fehér szakállú majom, a kit érte küldtél, nem más, mint Olaj bég; álmod azt jelenti, hogy ma el fog érkezni a bég a herczegnével, ki az alatt fiat szült és te nagyon fogsz annak örülni.

Hasszán nagyon meg volt elégedve a magyarázattal, midőn a belépő eunuch arany tálczán levéltekercset hoz elé. Irta azt a váradi basa. -211-

Benne nem volt semmi örvendetes dolog. Ali basa rövideden tudósítá a vezért, miszerint az erdélyi rendek Olaj bégnek kezébe adván Studza Máriát, a mint azzal Olaj bég a Királyhágóhoz ért, ott az erdőben elrejtőzött alakosok hirtelen reá rohantak, kiséretét az utolsó emberig leapríták, s a herczegné hintaját ott hagyták üresen az útfélen, magát fiastul hihetőleg férje után sikerült szöktetniök Lengyelországba.

– Álmomat visszásan magyaráztad; hörgé Azraëléhez fordulva. Fonákul történt minden. A majom leesett a fáról a gyümölcscsel együtt, de agyonüté magát.

Hasszán őrjöngő kedvvel szökött fel e szóra kerevetéről s elébb Azraëlét csókolta össze-vissza, azután az érkező Olaj bég elé rohant, s azt az ajtóban kapva, nyalábra fogá, magán kívül örömében kiáltva:

Olaj bég mosolyogva tűrte a czímet és ölelgetést, hanem a mint körültekinte a szobában s meglátta Azraëlét ott állni az ablakban, elkezde mélyen áhitatos hajlongásokat tenni előtte.

– Elhoztad őt? Hol van? Nem vesztéd el? Jól rávigyáztál-e? kérdé Hasszán egy lélekzet alatt.

Olaj bég épen térdéig hajtá le fejét e pillanatban a delnő előtt s édes hangon mondá:

– Nem fogunk-e unalmára lenni a szépség királynéjának, ha előtte ily komor tárgyakról beszélünk?

Azraële észrevette a nagy bókolásnak czélját. Olaj bég szerette volna őt eltávolítani.

– Szólhatsz előttem, derék Olaj bég. Bár mit mondasz, az előttem nem titok, mert én a jövendőkben olvasok, s a mi titok nekem, azt tőlem meg nem tudja senki.

– Bátran beszélhetsz előtte, derék Olaj bég, ő életem fájának gyökere, Azraële.

E névről annyit hallott beszélni, hogy további ajánlatra alig volt szükség. Annyit feltett magában, hogy Hasszánra, ki e hölgy ördögi hatalma alatt áll, semmi egyebet bízni nem fog, mint a mi őt magát érdekli; ám lássa, mit cselekszik vele.

– Tehát elhoztad magaddal a fejedelemnét? sürgeté Hasszán, örömét rejteni nem tudó arczczal. Átadták őt az erdélyi urak minden baj nélkül?

– Átadták őt, de jobb szerettem volna, ha nem teendik. Jobb szerettem volna, ha fellázadnak érte, ha Kolozsvártt zendülést intéztek volna ellenem, és agyonvertek volna. Ez mind igen dicsőséges esemény lett volna rám nézve. De hajh, romlik a magyar faj; eszük kezd lenni. Elmultak a drága szép idők, midőn egy elrabolt leányért az egész falu felzendült, s egy zendülő faluért el lehetett foglalni az egész vármegyét; ha ilyen bölcsek maradnak a magyar urak, megérheti a ki nálunknál fiatalabb, hogy gyökeret vernek saját országukban.

– Megrémültem miattad, mert csak az imént kaptam levelet a váradi basától, melyben arról tudósít, hogy a herczegnét szállító kiséretet, a mint a Királyhágót átlépte, alakosok támadták meg s legyilkolák.

– Azt én jól tudtam előre, felelt Olaj bég ravaszul. Midőn az oláh herczegnét nagy könyhullatások közt kezeimbe adák, láttam, mint suttogtak fülébe, hogy ne féljen; s jól értesültem róla, hogy azok az urak, kik a tanácsházban bölcs előrelátással a szökevény asszony kiadatását elhatározák, még az nap ebéd felett nagy pohárcsörgés között elvégezték, hogy a mint Erdélyből kiértem, utamban lesbe állván, megrohanjanak s a herczegnét kiszabadítsák, kit rögtön nem vihettem el, mert még az nap, midőn átadták, szörnyű kínok közt lebetegedett. Az idő alatt, hogy felgyógyulására vártam, udvarhölgyein kívül senkinek sem -213- volt szabad hozzá bemenni, s a mint fellábadozott, másnap reggelre megtevém az úti készületeket, minden hintót és podgyászszekereket az udvaron felállítva; magam azonban egy rossz gyékényes szekérre felültem éjjel a herczegnével és fiával s kiindultam Déva felé. A kiséret az üres hintókkal másnap reggel Nagyvárad felé mehetett. Őket vághatták le az alakosok, de a herczegné fiával együtt jó kézben volt. Olaj bég vén róka s a rókának sok útja van.

– Azonban jó vezér, folytatá Olaj bég, sohase véld, hogy miután kezeid között van, birod ezt az asszonyt. Álmatlanságot fogadtál házadba, a mint előtte megnyitád annak ajtaját. Ha nehéz asszonyt őrzeni, ezt az egyet bizonyára nagyon nehéz leend. Egy egész ország férfia, asszonya van összeesküdve, hogy őt megszabadítsa, erőszakkal, csellel és vesztegetéssel fognak törekedni megmenekülésén, tolvajkulcsot szereznek hálószobáidhoz, börtöneidet kiássák, álomport kevernek esteli italod közé, megvesztegetik leghívebb szolgáidat, s ha semmi méregnek nem volt rád hatása, a legerősebb mérget töltik be szívedbe: könyörgő asszonyok könyjét. A kincset elhoztam s átadom kezedbe. Allah azzal jutalmazza fáradságomat, hogy kezeimet leveszi róla. Te őrizd tovább s rejtsd el, a hova tudod. Legnagyobb baj rád nézve az, hogy meg nem ölheted, a föld alatt legjobban lenne elrejtve. De neked vigyáznod kell reá, hogy élve jusson a szultán küldötteinek kezébe, vagy ha téged ajándékozand meg a nagyúr határtalan kegye azon választással, hogy őt megöld, magad tehesd a selyemzsinórt nyakába. Addig is béke veled és mindazokkal, a kik a próféta árnyékában bíznak.

E szavakkal kilépett Olaj bég a mellékszobába s bevezetvén a herczegnét, annak kezét Hasszán kezeibe tevé, égre emelt ábrázattal mondva:

ELLENTÉTEK.

A herczegné ott állt azon ember előtt, kinek élete az ő halálától függ.

Mária jól tudta azt: itt szánalomra nem lehete számítani. Ez embertől kérni kegyelmet, annyi lett volna, mint arra kérni, hogy haljon meg helyette.

Nyugodt, kiszenvedt arczczal állt a vezér előtt, kis gyermekét karján tartva, s a mint az alvó kisded szőke aranyfürtös fejecskéjét keblére hajtá, ő is fejére hajtá le arczát. Oly jól illett szép orczájának az anyai gyöngédség kifejezése a méla búval, a szende ragaszkodással.

Hasszán basa első pillanatra meg volt lepetve a hölgy szépségétől, és sajnálkozva gondolt reá, hogy ezt neki meg kellend ölni.

Olaj bég még egy jó tanácscsal kivánt neki szolgálni, s e czélból közelebb lépett hozzá, hogy fülébe súghassa azt; de még akkor is, mintha nem érezné elég bátorságnak a távolt, arab nyelven adá tudtára szándékát.

– Legbiztosabban megőrizhetnéd e nőt, ha gyermekét elvennéd tőle s külön záratnád el. Az anya bizonyára nem fogna elszökni gyermeke nélkül.

Ghykáné nem értette ugyan e szavakat, de látta, mint inte szemeivel a ravasz vén kisdede felé, s mily mohó tekintettel nézett Hasszán, s mindinkább félve szorítá gyermekét kebléhez, a mint látta, hogy közelebb lép hozzá. A szerencsétlen anya reszketett, midőn Hasszánt mosolyogni látta gyermekére, a mint csak egy éhes farkas tudna mosolyogni, ha azt az útfélen találta volna. Az arczvonásokból sejteni látszott azon iszonyító gondolatot, melyet e két férfi idegen nyelven beszélt, s kétségbeestében Azraëlére veté fel szemeit, mintha azt remélné, hogy tán egy nő szivében viszhangra találnak fájdalmai.

Az odaliszk úgy tett, mintha észre sem venné őt, s legkisebb -215- gondja volna, hogy a jelenlevőket figyelmére méltassa; midőn azonban Hasszán háladatosan ölelé meg a béget az adott tanácsért, Azraële kicsinylő mosolylyal szólt közbe:

– Úgy cselekesztek, mint a ki terhet visz a hátán, s hogy meg ne görbüljön alatta, a mellére is terhet akaszt.

Hasszán kérdőleg tekinte kegyhölgyére, míg Olaj bég, ki nem volt ahoz szokva, hogy asszonyok beszéljenek olyankor, midőn férfiak tanácskoznak, megütközve nézett félvállról vissza.

Azraële hanyagul nyúlt el hanyatt a kereveten s csak úgy beszélt az urakkal, egyik lábát a másik térdén lógázva.

– Jámbor Hasszán, te két bajt akarsz csinálni egyből, elválasztod egymástól foglyaidat, hogy míg egyikre szemközt nézesz, az alatt a másikat ellophassák a hátad mögül.

Hasszán zavarodtan tekinte Olaj bégre, az pedig hosszú ritka szakállát simogatá, mosolyogva.

Azraële e szóra felugrott fektéből s vakmerően odalépett a férfiak közé; sötét villogó szemeivel végig mérte a béget, s azzal határozott, megdöbbentő hangon mondá:

– Igen is, hallgat rám Hasszán, s elsőbbséget ad minden barátai felett, épen azért, mert asszony vagyok! a férfi csak tanácsot ad, de az asszony szeret, s mielőtt a férfi gondolna a veszélyre, az asszony már megsejtette azt, s míg a férfi ravaszszá vénül, az asszony már úgy születik. Hasszán nagyon jól tudja azt, hogy mind azok közt, a kik emberarczot viselnek, csak egy van, a kiben bízni lehet, kinek szerelmét megtörni, gyűlöletét elaltatni India minden kincse nem elég, ki virraszt, midőn ő alszik, s ha alszik, az ő sorsáról álmodik, – s az én vagyok.

Hasszán igazat adott a delnőnek, a mennyiben vállait átkarolva, magához voná.

– Ha őr kell e nőnek, álmatlan, megvesztegetlen, folytatá Azraële, az leszek én. Csináltass számunkra egy hosszú -216- lánczot, melynek egyik vége az én karomra, a másik az övére legyen zárolva. Így a rab a porkolábhoz lesz lánczolva, s akár alszom, akár ébren vagyok, tőlem meg nem menekülhet. Én jó őre fogok neki lenni. Én ki nem bocsátom kezemből, sem őt – sem gyermekét.

A hölgy oly ördögi fenyegető arczczal mondá e szavakat, ajkait beszíva s szemeit karikára nyitva, hogy Olaj bég szinte visszarezzent tőle, míg Hasszán egészen el volt ragadtatva a hűség e jeles példája által. Csak Mária arczán terült el édes nyugalom, az odaliszk fenyegető szavaiból megértvén: hogy gyermekét nem fogják tőle elválasztani.

Olaj bég összehajtá száraz mellén kaftánja két szárnyát, s hol az egyik, hol a másik nőre pislantva, mondá Hasszánnak:

Azzal kihátrált a szobából, megáldva annak mind a négy szögletét, a kapuban minden szolgának, ki számára valamit tett, nagy leereszkedéssel papirosba takargatott pénzeket osztott (melyeket, mellesleg mondva, a midőn kibontottak, egy-egy réz asper 14) volt mindegyikben) s felülve gyékényes szekerébe, magára húzta annak leppentyűit, meghagyva a kocsisnak, hogy addig hátra ne nézzen, a míg Buda várát láthatja.

Hasszán még azon órában hivatá ötvösét, megparancsolva neki, hogy készítsen rögtön egy négy sing hosszú lánczot ezüstből, mindkét végére arany békókkal Azraële és Mária számára. Az ötvös mértéket vett a két hölgy kezéről s estére készen hozá a vert ezüstből készült lánczot, melynek békóit mesterséges nyitú lakatokkal lehetett bezárni; azokat Hasszán basa saját kezeivel kapcsolá a hölgyekére s a kulcsot, melylyel a lakatokat bezárta, övébe tekergeté, számtalanszor megtapogatva, ha vajjon csakugyan ott van-e még?

Ekkép elbocsátá mindkettőt Azraële hálószobájába. -217- Mária tűrt mindent, lánczot, megalázást és durva szavakat, hogy gyermekét ölelheté. Lefekvék nyugodtan a kerevetre, a mennyire a láncz engedé, Azraëlétől távol, gyermekét túl tevé magán s szép kezeit imára kulcsolva, annak ártatlan feje fölött imádkozék Istenhez buzgó szívvel; férjére gondolt és atyjára, emlékébe hozá barátai vigasztalásait s gyermekét keblére ölelve, nyugodtan elszenderült.

Az odaliszk könyökére emelkedve nézte, mint alszik el társnéja, a kis gyermek szép kövér kezeit oda tevé anyja nyakára, az ártatlanság és isteni bizalom mosolygó álma ült mindkettőnek arczán.

Éjfélen túl járhatott már az idő, midőn a kis gyermek neszezni kezdett. Sírása legelső hangjára felébredt Mária, s a mint kezét megmozdítá, megcsörrent rajta a láncz. Erre fölpillanta Azraële.

– Rossz álmaid vannak, úgy-e? kérdé az odaliszk Máriától. A lánczcsörrenés fölébreszt.

– Gyermekem sírása ébreszt fel; szólt Mária szeliden, s kisdedét keblére voná s míg az kis kövér kezeivel anyja szép bársony keblét ölelé, a legédesebb forrásból szíva az élet nedvét, a fiatal anya oly mondhatlan gyönyörrel tekinte rá, nevetett, mosolygott, szájába fogta a gyermek picziny ujjacskáit, mik arczán tévedeztek s hangos csókokat csattanta kövér, piros orczácskáira. Nem jutott ekkor eszébe sem láncz, sem börtön.

Azraële valami dæmoni fájdalmat érze szívében. Azon irigység az, melyet a szerencse ölében ringatott érez, ha egy megtört szerencsétlenhez hasonlítja magát lelkében, s látja, hogy az nálánál boldogabb.

– Miért örülsz oly igen? kérdé kigyózó szemöldökkel nézve az asszonyra.

Mária gondolkozott egy perczig, azután felelet helyett még erősebben szorítá keblére gyermekét s ajkait homlokára nyomta.

Mária arczán meglátszott, mint sajnálja ezt a szegény némbert. Azraële észrevette e pillanatot, s szívét sértette az, hogy őt sajnálják.

– Nem tudod-e, hogy ti mindketten meg fogtok halni? kérdé tőle elsötétült arczczal.

– S nem borzadsz vissza e gondolattól? gyermeked nyakát selyem zsinórral fogják összehurkolni, s úgy akasztják őt holtan kebledre s azután tégedet fojtanak meg s letesznek mindkettőtöket a sírba, a hideg földbe.

– Egy jobb világban ismét látni fogjuk egymást; szólt buzgó áhitattal Mária.

Mária szent bizalommal emelé karjaira csecsemőjét s szemeit felvetve, mondá:

– Ő atyja a szenvedőknek s jutalmat ad azoknak a túlvilágon, a kik itt alant bántalmat tűrtek.

Azraële zavartan tekinte e nőre. Hisz a szívben annyi titkos szó van írva; miért, hogy nem tudja mindenki olvasni? Ő is hallott olykor rejtélyes hangokat, de kiáltó szavak voltak azok a pusztában, keble sivatagján, nem lakott abban szerelem, mely megmagyarázta volna azoknak értelmét. -219-

Mária megfogadta az ajánlatot s kisdedét odahelyezé maga és Azraële közé.

A gyermek öntudatlan ösztönnel bújt oda anyjához, annak éji öltönyébe rejtve el orczáját. Azraële felsóhajta magában: «miért nem téveszti el anyját, miért nem jön én hozzám!»

Nem sokára csendes álom szállt anya és gyermek szemére, egymást ölelve aludtak mind a ketten s ha olykor nyöszörgött a kisded, Mária is elkezde suttogni álmában megnyugtató szavakat, s ha gyermeke leverte magáról a takaróját, betakarta szépen álmában, a nélkül, hogy tudna róla valamit.

Azraële félkarjára emelkedve nézte sokáig az alvókat; az ő szemeit kerülték az álom tündérei. Úgy látszott ott félig reájok hajolva, mint a halál halvány angyala, kit kérlelhetlen ura elkülde áldozataiért s ki láttokra elfeledi küldetését.

Végre lassanként, vigyázva, hogy neszt ne költsön, oda közelíte arczával a gyermek arczához, s a mint annak szép hosszú szeme pillái le voltak csukódva, egy könnyű csókot nyomott szemére.

A megcsókolt kisded elkezde sírni, melyre anyja még mindig álmában közelebb voná őt, karjaival elfedte, s arczát megcsókolá, mire a gyermek nyögve elhallgatott.

A mint a hajnal első sugara a magas ablakon besütött, fölébredt Mária s kezeit kis gyermeke fején összekulcsolva, elkezde imádkozni.

Midőn Mária elvégzé imáját, akkor gyermeke kis kezeit -220- is összetevé, mintha tudná, hogy az, ki a néma szívre hallgat, a gyermek gagyogását is megérti.

– Mit cselekszel? kérdé tőle Azraële, ki álmatlanságtól bágyadtan feküvék a közös kereveten.

– Az Isten! szólt Mária kezével égre mutatva. Te nem szoktál imádkozni soha?

– Miért imádkozzanak a nők? Nekik nincs sorsuk. Velök az történik, a mit uraik akarnak, ha uraik boldogok, ők is azok, ha uraik elvesznek, ők is elvesznek. Ez sorsuk a földön, s tovább nincsen semmi. Nekik Allah nem adott lelket, hogy az életen túlról legyen gondjuk. A paradicsomban elvégzik az ő kötelességeiket a húrik, a kik örökké fiatalok maradnak. A nők lehellete az őszi köddel elvész, mint a holt állat párája, s rájok Allahnak semmi gondja.

Mária oly félreismerhetlen szánalommal tekinte e nőre, ki rosszabbnak akart látszani, mint a milyen volt.

– És te azt hiszed, hogy van valaki, a ki meghallgatja azt, a mit a férgek mondanak, a mit a madarak csevegnek, a mit az asszonyok imádkoznak?

– Valóban van; monda az ifju keresztyén nő; térj hozzá, és jóságát érezni fogod.

– Hogy lehet az? Minő szertartás kivántatik hozzá, hogy engem észrevegyen?

– Nem elég az összetett kéz és a becsukott szem. Szükség, hogy szívedből érezd, a miért könyörögsz, s lelkedből hidd, hogy azt meg fogod nyerni.

Azraële arczát könnyű pir futá el. Hirtelen térdre veté magát kerevetén s összetett kezeit keblére szorítva, rebegé félig hallhatóan:

– Isten! adj nekem egy pillanatot életemben, melyben azt mondhassam: boldog vagyok. -221-

Még csukva tartá szemeit, a midőn felnyílt a hálószoba ajtaja, s belépett rajta nagy titkolódzva a hárem legvénebb duénája, Hayat, egy összetöpörödött aggcsont, hajdan Hasszán pasa első kegyencze, most a kegyencznők szolgálója és titkos megbizottja, ha úgy jön a sor.

Azraële félrehajolt, kilátva a duéna arczából, hogy az számára hozott izenetet, mire ez mellélépett s körültekintve, ha nem lesi-e ki valaki, odahajolt Azraële füléhez, még tenyerével is eltakarva száját, nehogy egy áruló hang elszabadulhasson abból, a mit csak neki kell hallani, s néhány szót súgott fülébe.

Az odaliszk meghallva e szókat, örömtől kigyuladt arczczal szökött fel helyéből, térdre emelkedék, oly tiszta, oly boldog mosoly derült végig arczán, szemeiben mondhatlan gyönyör könyei reszkettek. Kezei önkénytelen borultak össze hullámzó keblén, ajkai valami néma imát látszottak mondani.

Valami nagy, szokatlan öröm érte őt, öröm, mely után örökké vágyott, de melyet remélni nem mert soha, boldogság, melyre azon perczben gondolt, melyben legelőször imára nyitotta ajkát egy láthatatlan lényhez, ki a mohamedán hölgynek csak mostoha atyja, mert számára nem tart túlvilágot; s mely azon perczben teljesült, midőn imádkozott érte.

Örömével alig birva, fordult az odaliszk társnéjához, ki hallgatva, értetlenül nézett reá s megszorítá kezét halkan, de erős meggyőződéssel mondva:

Mária felfohászkodék, az ő imái gyermekeért szálltak a magasba, és a kihez szálltak, oly közel volt hozzá!…

Azraële vidáman kezdé felölteni ruháit, s segíté Máriát is felöltöztetni, azután elküldé a duénát Hasszánhoz azon izenettel: hogy ma ismét imádkozni menend a vén dervis mecsetjébe, mert Hasszánról álmodott.

Nemsokára maga jött hozzá Hasszán, leoldá kezéről az -222- arany békót, mely őt Máriával közös lánczra fűzte, s eléparancsolva palankinját, elbocsátá őt a vén dervishez, a herczegnét pedig lánczánál fogva saját szobájába vezette, gyermekével együtt; ott leült maga vánkosára, olvasóját övéből kihúzva s mormogta a naáma első imáit, bárhová indult, a herczegné láncza végét szüntelen kezében tartva.

Már akkor nagyon ráért a vezér az imádkozásra, mert a csatavesztés óta senki sem látogatá őt; a szultán küldöttei, a vármegyék könyörgő népe, az idegen követek, az alattvaló basák, a kolduló barátok, mind, mind úgy elmaradtak küszöbétől, mintha már meghalt volna.

Első nap megdöbbenté e jelenség, másnap azonban parancsolatot adott ajtóőreinek, hogy hét napig senkit szine elé ne bocsássanak. Így legalább azt hitetheté el magával, hogy ha senki sem látogatja, az mind saját tilalma miatt történik.

Azt tudta jól, hogy egy halálitélet már alá van írva, és hogy az kettőjük közül egyet illet, vagy a fejedelemasszonyt, vagy őtet, a hol kettőjük árnyéka összeért s kettős sötétséget vetett, a halálangyal Izrafil ott állt kihúzott pallosával!

Hasszán jól tudta ezt, s görcsösen szorítá markába az ezüst lánczot, melyre a fogoly volt fűzve, kit élte váltságdíjául vetend.

SZERELEM TÉVEDÉSEI.

Ama siralmas jelenet után, melyben Erdély asszonyai hasztalan idéztek elő könyeket és szégyenpirt férjeiknek arczaira, csak egy kebelben maradt még csillagsugára a reménynek. A szép Béldi Aranka volt az, ki midőn mindenkinek szeme saját könyeivel volt tele, tudott biztató szavakat suttogni barátnéjához, s midőn mindenki elhagyá, utolszor ölelte meg és erős hittel mondá neki: «ne félj, megszabadítunk». -223-

Erdély ifjai is mondták ezt: «ne félj, megszabadítunk», de a sors vakot vetett, a lesben állt alakosok csak a kiséretet fogták el, nem a foglyot, s kárba dőlt a szép fáradság.

Béldi Aranka azonban anyjától elkérezve elment Gernyeszegre barátnéját, Teleki Flórát meglátogatni, ott a két nemes hajadon összebeszélt, hogy ők irni fognak két levelet ismerőiknek Magyarországra.

Mind azon hang, melyen a levelek írva voltak, mind pedig a személyek, kikhez intéztettek, erősen rajzolják e két szűz jellemét. Az egyik írt Thökölinek, a másik Feriz bégnek: hogy melyik ide, melyik amoda? azt mondanunk sem kell.

«Kegyelmes jó uram! Azon eset, hogy én soraimat kegyelmedhez intézem, mutatja azon végső állapotot, melyben el kell takarnom az arczpirulást s felkeresnem kegyelmedet, kit kerülnöm illenék. De élet és halál forog kérdésben. Emlékezzék kegyelmed vissza azon pillanatra, midőn a rumniki kastélyban három hajadont látott egymást átölelve, kik közül egyik én valék. Akkoron mi egymásnak hű barátságot esküvénk s részvevőst egymás sorsában. Egy közülünk e perczben a halál révén áll, s az Sturdza Mária, kinek balsorsa nem lesz ismeretlen kegyelmed előtt, s nem első út ez, melyet megkisérténk az ő megszabadítására, – de utolsó. Kegyelmed hatalmas és nagyeszű férfiu, ki sokat tehet a szultán előtt, s nem egy alkalma van segíthetni ott, hol másnak ereje megtörött. Kegyelmed előttem úgy áll mindenha, mint derék, becsülésre méltó lovag, s hogy egyenesen kegyelmedtől van a legnagyobb bizalmam a boldogtalan moldvai fejedelemné megszabadítását várni, eléggé bizonyítja, mennyire felette áll kegyelmed becsülésemben mindazoknak, a kiket ismerek. Cselekedje kegyelmed, hogy e becsülést egy forró áldással is tetézhessem, mely egy szívből sem jött igazabban érezve, mint jöend

Flóra a leghelyesebben számolt. Thököli a szultán legmagasabb kegyében állt akkor, ismeretségben volt basákkal és vezérekkel, s gyakran egy odavetett szó tőle többet segített, mint mástól a hosszú könyörgés. S nagyon jól ismeré jellemét Flóra, midőn épen ő, kit Thököli annyira megbántott, folyamodott annak nagylelkűségéhez, bizonyos lehetvén felőle, hogy épen e miatt, bárhol legyen is Thököli, nem ismerend előbbvaló kötelességet, mint egy hölgy kérelmét teljesíteni, ki iránt ezáltal nemes nagylelkűséget, mintegy lovagias elégtételt tanusíthat, s épen akkor, midőn a megszabadítandó nő ugyanaz, ki elválásuknak oka volt.

Aranka összevissza csókolá barátnéját, midőn levelét elolvasá, s azután elkomorult.

Flóra kedves szemrehányással tekinte barátnéjára, mire Aranka átengedé levelét Flórának, piros rózsává pirulva, míg az azt végig olvasá.

«Nemesszívű Feriz! Mikor még mindketten gyermekek voltunk, akkor te azt állítád, hogy szeretsz (itt utána tevé zárjel között a leányka: «mint testvéredet», s nagyon jó volt, hogy zárjel közé tette), ha emlékezel még e szóra, most bizonyítsd be azt. Legkedvesebb barátném Sturdza Mária Budán van, Hasszán basa fogságában. Nekem nincs reményem másban, mint te benned, hogy őt kiszabadítod. Te rólad annyi szépet hallottam. Ha látni fogod őt, a kiért könyörgök, esdeklő arczával, kisírt szemeivel, gondold, mintha én volnék ott, s ha vissza adod őt nekem, s keblemre ölelve őt, mosolygó szemébe nézhetek, én is rád fogok gondolni.

A leánykák meghitt nemes szolgákra rábízták a leveleket, elküldve az elsőt Temesvárra, hol akkor Thököli időzött, a másikat Feriz béghez, ki még Budán feküdt betegen.

Thökölit épen esti lakománál érte az izenet. A mint a -225- levelet megkapva elolvasá, letevé poharát, kardot kötött s azt mondva társainak, hogy egy kis kalandra indul, lovára ült s eltünt a városból.

Feriz bég még lábbadozó félben feküdt kerevetén, egészsége, mint erős testalkatuaknál szokott, igen nehezen tudott helyreállni, s a legkisebb balhir, mely a törököket érte, oly izgatottságba tudta hozni, hogy minduntalan visszaeséstől lehetett félni; úgy hogy végtére csak azért nem eresztének a körüllevők semmi hirnököt hozzá, hogy fel ne háborítsa, mert mikor azt hitték, hogy jó hirt hoznak is neki, ő mindig úgy ki tudta annak keresni rossz oldalát, hogy minden ujság valódi méreggé vált reá nézve. Utóbb görög orvosa úgy tett, hogy minden levelet, a mi Ferizt érdeklé, maga olvasott el, még az apjától irottakat is, s ha a legkisebb izgató tárgy fordult elő azokban, meg sem említette érkeztöket Feriz bég előtt; különösen bosszantá Ferizt minden irat, a mely nőtől érkezett, ezeket egyenesen visszaküldék.

Ilyenformán Aranka levele is könnyen az elnemolvastatás sorsára jutandott, ha annak átadása Biró Gergely uramra nem lett volna bízva, egy hirneves lófő székelyre, a kit méltó volt arról a becses tulajdonságáról ismerni, hogy ha valahová küldték, akármint tehette szerét, oda ugyan elment, s ha azt mondták neki, hogy magának a török szultánnak adjon át valamit, befurakodott hozzá, és hiába volt minden kérés, minden ijesztgetés, vele magával kellett neki beszélni, ha mindjárt a fejét leütötték volna is.

Ez a derék Biró Gergely tehát egy napon megjelenik Feriz bég kioszkja előtt s kérdezi, hogy be szabad-e menni?

E szóra kilép hozzá egy szerecsen s galléron fogva bevezeti egy szobába, hol valami tűzhelyen egy felkötényezett ember főzött fekete leveket mindenféle görbenyakú üvegekben.

– Hogy hínak? kérdezé az mérges pofával tekintve félvállról a góbéra, s kitelhetőleg ijesztő képeket metélve rá.

– Biró Gergelynek, felele a székely, kétszer is bicczentve fejével, hogy úgy van.

Gergely csunyául félrehúzta a száját e szóra, mindjárt gondolva, hogy ez nem jó kimenetelre készül, mert a hogy ő előtte Feriz béget leirták, ahhoz ugyan az előtte álló alak sehogy sem hasonlított.

Gergely körülhányta magán a zekéjét, hogy a tarisznyájához juthasson, de a míg benne kotorászna, oly okos volt, hogy a levél tartalmát szépen kihúzta a borítékból, s csak azt nyujtá át üresen az orvosnak.

– Jól van Gergely, most elmehetsz; szólt az nyájasan, s az átnyujtott papirt a nélkül, hogy felbontaná, bele dugta a kandallóba, egyik retorta alá gyujtva vele.

– Hát itt így szokták elolvasni a levelet? kérdé fejét megvakarva Gergely, s az ajtó felé somfordált, ott pedig ismét megállott, s a mint féllábbal kinn volna, belenyúlt könyökig a szűre ujjába, s kikotorászott belőle egy boglárt s azt két ujja közé fogva mondva: Nini! ezt a boglárt itt találtam nem messze az úton, talán Feriz bég vesztette el.

Az orvos elvevé a pompás rubintos ékszert, s miután meggyőződött felőle, hogy azt csakugyan valamely főúrnak kellett elvesztenie, azt mondá, hogy majd mindjárt megmutatja Feriz bégnek.

– Gergely, Gergely, ne tréfálj én velem. Én vagyok a szakács, s ha megszeretlek, itt marasztallak ebéden. -227-

Az orvos ezzel bevitte a boglárt Feriz béghez, meghagyva az ott maradt szerecseneknek, hogy semmiből se igyanak, a mi ott üvegben áll, mert meggebednek tőle.

Kevés idő mulva nagy csodálkozással tért vissza az orvos, s levont szemöldökkel neki állt Gergelynek, s olyat kiáltott rá, hogy maga is megijedt bele.

– Hát hol vettem? szólt Gergely vállat vonva, kinek nagyon tetszett az, hogy őtet meg akarják ijeszteni.

– Ember! Gergely! Ha engem megharagítasz, megitatok veled egy pint orvosságot.

– Ide vele hát, na! kiáltá Gergely tűzbe hozva, s odaugratott az orvosságos üvegek közé, s egyet felkapott közülök, hanem annyi esze volt, hogy az alkoholt választotta ki s kirántva a dugóját, olyat hörpentett belőle, hogy maradt is benne, nem is.

– Hagyj benne valamit, kutya! jajveszékelt az orvos, elkapva tőle az üveget; s ne idd ki mind.

Az orvosnak mit volt tenni mást, mint kinyitni Feriz bég ajtaját Gergely előtt s betaszítani rajta a követet.

Feriz bég ott ült a kereveten: halvány arczán valami lázas pirosság égett, még mindig kezében tartá a boglárt, szemeit reá függesztve; ugyanazon boglár volt az, melyet -228- ő Béldi Arankának adott, midőn még mindketten gyermekek voltak.

– Hogy jutottál ez ékszerhez? kérdé Feriz szelid, bánatos hangon a hirnöktől.

– Panajot! Te vakmerő vagy! ordítá Feriz biborvörösre gyuladt arczczal, s olyat ütött az asztalra öklével, hogy minden orvosság leesett róla.

– Ne haragudjál, uram; szólt Gergely kétfelé törülve bajszát, míg Panajot hidegvérrel szedé fel a legurult phiolákat és katulyákat a szőnyegről; nem a levelet égette el a derék ember, csak a borítékját. Volt annyi eszem, hogy a belsejét nem bíztam rá.

E szóval elővoná táskájából a negyedrész ívre irt levélkét, s odanyujtá azt Feriznek, ki mielőtt elolvasná, csókjaival halmozá el a kedves kéz vonásait, míg Panajot uram elbámulva szólt Gergelyhez:

Gergely pedig gyönyörködve legelteté szemeit az ifjú arczán, míg az a levelet elolvasá.

Mintha a lelket cserélték volna ki benne, mintha a szenvedések országából egyszerre a paradicsomba lépne, mosolyra, gyönyörre vált az ifju arczán minden vonás. Mentül tovább olvasott, szemei annál jobban ragyogtak, s -229- midőn az utolsó szóhoz ért, szívéhez szorítá a lapot, a legnagyobb gyönyör kifejezésével, s ott tartá azt sokáig, szemeit mintegy boldog álomban lecsukva, mintha azért hunyná be, hogy más tárgyat ne lásson, a midőn az ő arczát idézi lelke elé.

Panajot uram bámult, azt gondolván, hogy betegének valami baja lett s Gergelyre förmedt fogcsikorgatva:

Feriz ezalatt mosolyogva integete fejével, mintha valamely látott képnek köszöntgetne s lágyan suttogá:

– Én? nagyon is jól vagyok. Vidd asztalomról orvosságaidat s hozass nekem bort és drága ételeket, a mi a szájnak és szemnek kedves, a lelket és az ínyt gyönyörködteti. Hivass zenészeket s nyittasd fel a kapumat. Virágokat rakass ablakomba, virágillattól részegen jőjjön a szellő hozzám. Mindenki vigan legyen körülem, ma születtem én másodszor.

Panajot azt hivé, hogy betege eszén kívül van, ez azonban életvidoran kelt föl fekhelyéről, lehányta magáról meleg gyapju öltönyét, könnyű selyem ruháit ölté helyettök magára, patyolat turbánt kötött a meleg bolyhos shawl helyett, melyben feje izzadt, s ki addig minden mozdulatnál morgott, panaszkodott, oly könnyű lett egyszerre, mint a madár, gyors léptekkel járt végig termében, büszkén hordozta arczát, melyről egy percz alatt eltünt a kór halványsárga szine, s szemei villogtak, mint a tűz.

Panajot nem birta mire vélni e változást, szentül kezdé hinni, hogy veszélyes paroxismusba esett, s ebbeli ijedtében bekurjantá a bég cselédeit. A vén egyiptomi ajtóőr, egy fiatal nubiai vadász, s chinai szakács egymás lábát taposva, rohantak be e kiáltozásra.

Feriz bég legénykedő tréfával állta útjokat, mielőtt az orvos szólhatott volna velök. -230-

– Te Ali, szólt a vén ajtóőrhöz, menj a mecsetbe s oszd ki ez erszény pénzt a koldusok és dervisek közt, hogy adjanak hálát Allahnak meggyógyulásomért. Te készíts ebédet tizenkét ember számára, borról, virágokról és énekesekről is gondoskodva; te hozd elő legtüzesebb paripámat, s tedd rá ünnepi czafrangjait, és ti többiek fogjátok meg ezt a jámbor orvost s csukjátok be orvosságai közé, hogy ki ne jöhessen onnan, s hívjátok fel barátaimat, a kik ismerőseim, mind; mondjátok, hogy meggyógyulásom ünnepét fogjuk ülni.

A szolgák újjongatva fogadták Feriz rendeleteit s legelébb is betuszkolák a jó Panajotot orvosságfőző konyhájába, azután szétszaladtak a parancsolatokat teljesíteni.

Feriz akkor kézen fogá az izenethozó székelyt s megrázva jobbját férfiasan, szilárd hangon mondá neki:

– Te addig maradj nálam, míg úrnőd parancsát teljesítem. Mert parancs az nekem, és teljesítve fog lenni.

A lovászok ekkorra előhozták a paripát. Tüzes fehér arab mén volt az, tízszer nyugtalanabb a hosszú pihenés miatt, egy perczig sem volt egy lába is nyugton, ketten fogták a fejét, s mégis alig birták tartani, kerekre nyílt rózsaszinű orrlyukain fújta a forró gőzt, fehér sima szőrén keresztül látszott a telivér piroslása.

A szerencsétlen Panajot kidugta fejét officzinája kerek ablakán, s onnan nézte rimánkodva, mint ül fel betege most mindjárt a táltosra, ki nehány órával ezelőtt, ha csak az ajtót becsapták is, arról panaszkodott, hogy a feje ezerfelé szakad.

A paripa rúgott, kapálózott, az orvos sírva könyörgött a körülállóknak, hogy ha van bennök becsületérzés, ne hagyják a béget erre a griffmadárra ülni. Kinevették. Feriz oly könnyen, mint a szöcske, veté fel magát a nyeregbe. A két lovász elereszté a kantárszárat, a paripa felágaskodott egyenesre, s két lábon ment néhány lépést szökellve. Ekkor a bég belevágta éles kengyelvasát, s a mén hangosan -231- fölnyerítve, levágta szügyébe a fejét, s nyargalt előre, mint a villám.

Az orvos siránkozva nézett utána, minden perczben várva, hogy Feriz holtan esik le lováról, az pedig ült a nyeregben, a hogy mindig szokott, mintha hozzá volna nőve. Midőn az út felkanyarodék a várba, arra fordítá a kantárszárat s eltünt az utána bámulók szemei elől.

Nehány percz mulva a várudvaron volt a lovag. A vezér elé kiván bocsáttatni s azon választ nyeré, hogy az most senkit sem akar elfogadni. Helyette kedvencz eunuchjaihoz fordult. Tele erszénynyel jött a várba, üres erszénynyel ment vissza, de mindent megtudott, a mire szüksége volt.

Hogy Hasszán a fogoly fejedelemnét Azraëlével őrizteti, a két hölgyet kezeiknél fogva egymáshoz lánczolva; hogy nagyon fél minden embertől, nehogy ellopják tőle a herczegnét, de annál jobban bízik a kedvencz odaliszkban. Hogy éjjel tízszer is felkel sorban járni a termeket, ha nem lopózott-e valaki a palotába? s a mióta Mária kezei közt van, sem bort nem iszik, sem mákonyt nem szí, és ételt senki kezeiből el nem fogad, mint kedvencz hölgyeéből.

Feriz bég eleget tudott. Ismét lovára ült s visszanyargalt kioszkjához, útközben a szomszéd mecsethez érve, ott lováról lekiált a vén dervishez, ki szavára rögtön megjelent.

– Mondd meg annak, ki helyetted engemet meg szokott látogatni, hogy holnap reggel látni akarom és beszélni vele.

A dervis bámulva nézett utána s felszedve az aranyokat, rögtön felkullogott a várba, egész éjjel ott ólálkodott a kapuk előtt, korán hajnalban találkozék Hayáttal s elmondá neki az izenetet Azraëléhez.

Ez volt azon örömhír, mely az odaliszk legelső imájára érkezett, s mely őt oly boldoggá tevé!…

Másnap reggel meghagyá szolgáinak, hogy senkit be ne bocsássanak hozzá, a vén dervist kivéve, s a mint ezt belépni látták, zárjanak be minden ajtót.

Nemsokára megérkezék Azraële kisérő rabszolgáival a mecsethez, s néhány pillanat mulva, hogy annak rostélyai mögé eltünt, megjelent a vén dervis alakja az utczán, mankóján biczegve a míg a kioszkhoz ért. Feriz bég észrevette őt ablakán keresztül s kikülde mindenkit szobájából, hogy vele egyedül maradhasson.

A dervis benyitott hozzá, az ajtót bezárta maga mögött, a szőnyegeket leereszté és azzal leszórta magáról ál-szakállát, ál-köntösét, s ott állt Feriz bég előtt reszketve, pirulva, szemlesütve – az odaliszk.

Soha sem volt az ifju oly szép, mint most. A hosszú betegség gyengéd halványságot ada arczának, melyre a visszatért egészség és öröm rózsákat kezde festeni. Hajfürtei török szokás ellenére nem voltak lenyirva, hanem hosszú omlatag fürtökben göndörültek vállaira; finom metszésű ajkain boldogság volt kifejezve, mintegy meghazudtolásaul az összevont szemöldökben ülő gondnak.

Azraële úgy állt előtte, mint egy szemérmes hajadon, kinek arcza először van leleplezve férfi előtt.

– Kérni akarok tőled valamit; szólt Feriz, félkönyökére nyugtatva fejét.

– Éltemet kérd! viszonzá hévvel az odaliszk, s lábaidhoz teszem; és remegve omlott e szavakkal a kerevet lábaihoz, melyen az ifju ült.

– Nem kevesebbet kérek tőled, mint életedet. Egykor azt mondád nekem, hogy szeretsz. Igaz-e még ez most is?

– Mondád akkor, hogy ha jobban ismernélek, én is szeretnélek téged. Jó. Én ismerni akarlak. -233-

– Előttem nem az arcz rózsái, nem a szemek tüze, nem a termet bájai teszik széppé a nőt, hanem az, a mi a lélekben szép, mert én elismerem, hogy a nőnek lelke van és nem játékszere az a férfinak. Engem megragad a nemes érzés, az önfeláldozás, a hűség, a lemondás. Tudsz-e meghalni azért, a kit szeretsz?

– Tudsz-e meghalni azért, a kit gyűlölsz, hogy bebizonyítsd, miként szeretsz?

– Meg fogsz érteni mindjárt. Egy fogoly nő van Hasszán kastélyában, a kinek őrzése te reád van bízva, e fogoly nőnek meg kell szabadulnia… Meg fogod-e őt szabadítani?

Azraële szíve minden szónál lázasabban kezde dobogni. Minden vér eltünt arczából. Kétségbeesve tekinte az ifjura fel, s fuldokolva mondá:

A nő odarogyott Feriz bég lábához s átkulcsolva kezeivel annak térdeit, zokogva szólt:

– Oh mondd, hogy nem szereted, mondd, hogy nem ismered őt, és én meg fogom őt szabadítani, megszabadítom önnön életemmel.

– Higyjed, hogy szeretem, s e hittel áldozd fel magadat érte. Ma éjszaka várni fogok reá, a hol kivánod, s átveszem őt, ha elhozod. Kivántad, hogy megismerjelek, én meg akarlak ismerni. Mehetsz tőlem és visszajöhetsz, ha akarsz.

Az odaliszk a padozat szőnyegeibe rejté könyes arczát, s kínos vonaglással csúszott Feriz lábaihoz, fájdalmasan zokogva. -234-

A nő felemelé e szóra sápadt arczát, nagy szemei holdasan világítottak, mint egy álomjáróé. Megragadá Feriz kezét, hogy annál fogva fel birja magát emelni.

– Igen. Büszke vagyok, te érted meghalni. Megmutatni, hogy itt… belül… volt egy szív, mely nemesen tudott érzeni… mely meg tudott szakadni azért, a kit szeretett, azért, a kit gyűlölt!… ez büszkeség lesz nekem. Úgy teszek…

S azután, mintha gondolatjai elől akarná eltisztítani a gyülöngő felhőket, végig simítá homlokát kezével s alantabb, csendesebb hangon, nyugodtabb kebellel folytatá:

– Ma éjjel, midőn a muezzim éjfélt kiált, légy a várkert előtt leggyorsabb paripáddal. Nem soká fogsz várakozni, egy kis ajtócska van ott, mely egy rejteklépcsőzetet zár el, a mely a várból a sáncz alatt vezet le. Eljövök, és… elhozom őt magammal.

Feriz bég önkénytelen nyujtá kezét az előtte térdepelő asszonynak, s az egy forró szorítást érze kezén, s midőn fölnézett az ifju arczára, annak gyönyörben ragyogó vonásain magasztos kéj mosolyát látta derengeni.

Szegény asszony! Azt hivé, e mosoly, e meleg kézszorítás őt illeti, pedig távol keleti bérczeken túl volt egy szőke kékszemű szűz, annak képe lengett az ifju előtt; midőn ő reá mosolygott, annak örömére gondolt, midőn az ő kezeit megszorítá, őt üdvözlé akkor.

Azraële egész lényéből kiforgatva vált el Feriztől, más szív dobogott keblében, más vér folyt szívén keresztül, eget földet más szinben látott maga előtt. Azt hivé, hogy az ifju mégis szeretni fogja őt, ha meg fog halni érte… s e hit boldoggá tevé.

Feriz bég pedig azonnal maga elé hivatá Biró Gergelyt -235- s megajándékozva őt, visszabocsátá úrnőjéhez ez izenettel! – A mit kivántál, megtörténik!…

Oly bizonyos volt felőle, hogy Azraële szavát be fogja váltani, – ha életével is.

Hasszán basa várva várta már Azraëlét, ha az odaliszk nem volt körüle, oly gyámoltalannak érzé magát, mint egy gyermek, ki egy nagy városban dajkája mellől eltévedt. Az utóbbi napok, a vesztett csata keserve, a mellőztetés gyalázata, az életérti aggodalom egészen megzavarták elméjét, s a miket e kór orvoslására használt, a dobzódások éjei, a dervisekkeli imák, a hárem örömei s a mákony, csak tökéletes szétbomlását sietteték idegzetének. Ha egy óráig egyedül kellett lennie, mindjárt elaludt, s azután ijedve ébredt fel ismét s kapkodva tekinte szét, mint ki borzasztó álmokat látott. Néhány nap óta elhagyta ugyan a mákonyt, de mint rendesen szokott lenni, ha valaki a megszokott méreggel élést abban hagyja, egyszerre szétbomlanak annak hatása alá kényszerített életműszerei, az opiumtól megválás nagyobb baj volt reá nézve, mint a vele élés.

Midőn Azraële belépett hozzá, akkor is aludt, a láncz ki volt esve kezéből, melyen a herczegnét tartá, s a mint fölébredt, alkalma lőn meggyőződhetni felőle, hogy Mária nem szökött meg azalatt tőle, míg ő aludt.

Hasszán mereven nézett rá egy ideig, úgy látszott, hogy idő kellett neki, míg gondolatait csak annyira is rendbeszedi, hogy valakire ráismerjen. Hanem Azraële valami csodálatos delejes hatást gyakorolhatott reá, ha őt a legmesszebbről megismeré, léptei dobogását, ruhája suhogását meghallotta, s fölébredt legmélyebb álmából, ha őt közelítni érzé.

Azraële odaült mellé a kerevetre, s átölelte a vezért. Mária gyöngéd szeméremérzettel fordult el tőlök, melyet észrevéve Hasszán, odavoná Azraële fejét ajkaihoz, s fülébe súgva mondá: -236-

– Gonosz álmaim voltak ismét. Hamaliel, az álmok angyala, jelent meg előttem, s tudtomra adá, hogy ha én nem ölöm meg ez asszonyt, ő fog megölni engem. Az én életem meg van mérgezve, mióta ő itt van. Eszem nincs rendén. Sokszor elfelejtem, hogy ki vagyok? Azt hiszem Stambulban élek, s az ablakon kinézve, csodálkozom, hogy nem látom a Bosporust. Ennek az asszonynak meg kell halni. Ez meg fog gyógyítni engem. Megöletem őt még ma.

Mária nem hallá e szavakat, csupán gyermeke gagyogására figyelve, s Azraële csábító mosolylyal veté magát a vezér keblére, átölelve annak ingatag fejét, és csókjaival halmozva el arczát, s nagy sötét szemei mosolyával bevilágítva annak elkomorult lelkét…

Szegény Hasszán! Azt hivé, e csábmosoly, ez ölelés, e csókok őt illetik, pedig akkor egy deli ifju képe lengett az odaliszk lelke előtt, azért csókolt oly édesen, azért ölelt oly forrón, azért mosolygott oly csábítóan, őt vélte látni és ölelni.

JÁTÉK EGY VAK EMBERREL.

Azraële remegett, midőn Hasszán azt mondá: «megöletem ez asszonyt még ma!» A vezér lelkét kisértő rém ijesztgeté, meg kelle őt e rémtől szabadítani, hogy e gondolatot elfelejtse.

Azraële sajátszerű játékot gondolt ki a gyámoltalanná lett férfi számára.

A heted nap elmult már, melyre Hasszán kiterjeszté tilalmát, hogy azalatt senkit se bocsássanak elé, s Azraële eszébe juttatá, hogy az előszobában tömérdek fényes követ, hírnök és könyörgő várakozik, a kik kihallgatásra epednek, sokan ajándékot hoztak, mások hódolatokat átadni jöttek, némelyik örvendetes hírrel jött a csatatérről, egy pedig a -237- többek között a nagyvezértől érkezett, valami fontos izenettel a szultán parancsából.

E szavak felvillanyozták Hasszán eltompult kedélyét, valami hiú tetszelgő mosolygás látszott elterülni arczán; «bocsásd be őket, jőjjenek elém», szólt örvendezve a hölgynek, «és azután mellettem légy s mutasd be őket egyenként, tied legyen a dicsőség!»

Voltaképen az előszobában senki sem várakozott kihallgatásra, nem valának ott sem fényes követek, sem alázatos folyamodók, sem agák, sem hirnökök; senki más, mint a vezér saját rabszolgái.

Ezeket tehát Azraële felöltözteté egyenként fényes nagy uraknak, falusi biráknak és katonáknak, kezükbe adván lepecsételt irásokat, erszényeket és zászlókat, kinek mint szerepe hozta magával, s Hasszánt felültetve az elfogadási teremben magas kerevetére, magának és a herczegnének egy zsámolyt tett lábaihoz, s úgy eresztgeté be egyenként az ajtóőrök által felöltöztetett rabszolgákat.

A gúny égető volt, de kinek lett volna kedve azt Hasszánnak tudtára adni? Ki biztosította volna a felvilágosítót, hogy az odaliszk intésére nem ő fojtatik meg, mielőtt a vezér megértené a játékot? Egy gyorsszárnyú dæmon játéka volt ez egy lomha mamuthtal, kinek bár ereje van őt összezúzni, de szárnyai nincsenek, hogy őt elérhesse, s a csőcselék mindig a bántónak fogja pártját, nem a bántottnak, kivált ha amaz szerencsés, emez szerencsétlen.

Az otrombaképű szolgák bejöttek egyenként a terembe, s arczra vetve magukat Hasszán előtt, azon helyzetben maradtak, míg Azraële elmondá róluk; hogy ez kicsoda és mit akar.

– Ez itt Ferhad aga, szólt az odaliszk egy lovászra mutatva, ki hallva hét világra szóló harczi hiredet, idejött hozzád s arczra borulva kér, hogy ne sajnáld őt elfogadni fegyverhordozóid közé.

Hasszán malasztteljesen nyujtá kezét a lovásznak, megengedve, hogy kivánsága teljesüljön. -238-

Azraële bemutatá Hasszánnak tulajdon udvari szakácsát, ki nagy ezüst gombos kék mentébe öltözve, megjárhatta debreczeni polgármesternek, s görnyedezve emelt a vállán két zsákot, mely tele volt arany és ezüst pénzzel – Hasszán tulajdon kincstárából.

– Ez Debreczen város birája, szólt az odaliszk, ki csekély ajándékot hozott községe nevében, azon könyörgéssel, hogy majd ha erdélyi basa leendesz, ne felejtkezzél meg róluk s ejtsd útba városukat is.

Hasszán mosolygott a pénz szóra, odaviteté magához a zsákokat, s könyökig markolászva bennök nagy gyönyörködéssel, kitölteté azoknak tartalmát lábaihoz s elbocsátá a követet kegyes kézintéssel.

Most egy szarácsi következett, ki visszafoglalt török zászlókat hozott egy soha nem létezett folyó mellől, melybe Montecuculi seregét a törökök mindenestül belefulaszták.

Hasszán oly lelki gyöngeségben volt már, hogy embereit meg nem ismerte szokatlan ruhában; s mentül rendkivülibb dolgokat mondtak neki, annál inkább hitte.

Így mutogatott be neki Azraële követeket, hírmondókat és hadvezéreket, míg legutoljára a nagyvezér küldöttére került a sor, kinek szerepét egy ügyes eunuchra bizta az odaliszk, megtanítva, hogy egy lepecsételt fermánt adjon át Hasszánnak, melyből Azraële, minthogy Hasszán a betüket nem látja, azt fogja kiolvasni: hogy a fogoly fejedelemné életét őrizni igyekezzék, miután azt kevés nap mulva maga a nagyvezér kivánja életben átvenni.

Midőn tehát Azraële jónak látta, hogy a játék leghatásosabb jelenete következzék, fenhangon kiálta az ajtóőröknek:

– Valóban el kell ismernem, monda a bámulatban és ijedelmében kővé meredt odaliszkhoz fordulva, miszerint -239- te a falakon keresztül láthatás erejével vagy megáldva, s olvasni tudsz az elrejtett levélben, mert hivatál, mielőtt jelentettem volna magamat s a fermánt megláttad keblemben eldugva, mielőtt azt kivontam volna.

Azraële fölemelkedék. Vérét ijedelmesen érzé lüktetni agyában. A veszélyérzet azon pillanatában volt ő, midőn a testnek minden íze lát, hall, gondolkozik: szív, agy, kezek és a legkisebb izom.

– Te a szultán fermánját hozod? kérdé Olaj bégtől megfeszült figyelemmel.

– Úgy is tudod mi van benne, varázshatalmú nő, szólt ez hódolattal. Tehát ne kérdezz.

Volt valami Olaj bég száraz sárgult arczában, a mi őt oly félelmessé, oly fenyegetővé tette, midőn épen legmeghunyászkodottabbnak látszék.

– Mit parancsol nekem a felséges szultán? kérdé Hasszán, gondolattalan képpel bámulva el maga elé.

– Kinek a számára? kérdé Hasszán elijedve. Az volt a különös, hogy erre a szóra ő ijedt meg, nem a jelen volt herczegasszony.

– Az a holnapi nap titka. E fermánt holnap fogod felbontani és olvasni, belőle megtudod, ki hal meg holnap.

E szavaknál széttekinte a jelenlevőkön Olaj bég, mintha az arczokból akarná olvasni a szavai által költött sejtelmeket, de hasztalan. A kiket látott, azok közül senkit sem ismert, bár többen főuraknak látszottak közülök, nem emlékezett rá, hogy valaha találkozott volna velök a nagy török birodalomban, s Azraële arcza hideg volt és mozdulatlan, mint a márvány, arról nem lehetett olvasni semmit.

Azt olvasta ki abból, hogy ha holnap reggelig a herczegné meg nem szabadul, akkor az ő számára épült az a -240- vérpad, ha pedig megmenekült, akkor Hasszánnak emelteték az, és annak, a ki megszabadítá.

A HALÁL ELŐTTI ÉJ.

A halál angyala már kiterjesztette szárnyait Hasszán palotája felett. Az már tudva volt, hogy holnap reggel valaki elhagyja a földet azok közül, a kik ama födél alatt laknak, – csak a meghaló neve nem volt még kimondva.

Késő estig ott kopácsoltak az ácsok a vár kapuja előtt, minden kalapácsütés felhangzott a szobákba, melyet a vérpad építésében tettek. Mikor készen volt az állvány, leterítették vörös posztóval, feltettek rá egy háromlábú széket, mellé támasztva egy fényes görbe pallost; egy nagy óriási termetű kurd felment a lépcsőkön az állványra, körüldobogtatva lábával annak párkányait, ha nem szakad-e le alatta? A szék rosszul volt állítva, azt észrevevé, s fejcsóválva igazította meg. Hogy még ehhez sem értenek az emberek. Azután felgyűrte nagy izmos karjait vállig, markába vette a pallost, megpróbálta, ha jó fogás esik-e rajta? ujjaival végig pöngette az élét, mint valami hangszert s megelégedését nem iparkodott eltitkolni. Azután nehány fekmentes vágást tett vele s azzal, mint ki szénáját jól rendezé, ismét visszatámasztá azt a székhez, s önelégülten leszállt a hágcsón.

Hasszán basa kezei szokatlan reszkettek, midőn ez este az arany bilincseket Azraële és Mária kezeire kulcsolá. Százszor is megtapogatá a kulcsot öve tekercsében, míg meggyőződött róla, hogy az onnan nem eshetik ki.

Alig hagyta a két nőt egyedül, ismét visszatért hozzájuk, megtudandó, ha vajjon csakugyan rázárta-e a lakatot kezeikre? mert mire az ajtóhoz ért, már elfelejtkezett róla.

Majd ismét visszajött, körülnézte a szobát, megtapogatta a falakat, mert úgy rémlett előtte, vagy álmodta, -241- hogy ott még valahol egy ajtó van, mely másfelé vezet. Meggyőződött felőle, hogy nincs. Az ablakhoz lépett, azon is kitekintett, onnan a bástyáig több mint öt ölnyi mélység volt s az árok hegyes karókkal beültetve; köröskörül a teremben semmi, a mit kötélnek lehessen használni. A szőnyegek mind állatok préme és madártollból, az öltönyök mind a legvékonyabb, átlátszó csalánszövetből, a shawlok, miket Azraële turbánja és dereka körül tekert, mind sokkal finomabbak voltak, minthogy egy embert megbírjanak, s azonkívül a mi ruhát az odaliszk magán viselt, az mind selyem volt és oly lenge, hogy mindenütt testéhez tapadt.

– Mit nézesz rajtam? kiálta rá, hogy az szinte összerezzent. Te gyanakodol bennem. Ha félted e nőt, a kit rám bíztál, vigyed tőlem, s őrizd magad.

– Nem szerettelek-e mindig? Ha volna még egy életem, nem rád bíznám-e azt is.

– Mi gondom nekem a halál követére? Én tudom, mikor fogok meghalni? s addig nem húnyom be szememet a halál előtt.

– Hát Hasszán mikor hal meg? kérdé a vezér, megfogva kegynője kezét s nyilt ajkakkal figyelve annak feleletére.

– Egy nappal fog túlélni engem, és nem többel, szólt Azraële. Hangja megindulástól reszketett, mert a mit mondott, érzé, hogy igaz.

Miért is élne Hasszán tovább, ha Azraële nincs, miért -242- jönne fel még reám a nap, ha Azraële szemei lehunytak? Mire volna nekem az élet, ha a szívnek nincs miért dobogni többé!

A gyámoltalan öreg összecsókolá az odaliszk köntösét s magához ölelve őt forrón, sokáig zokogott felette. S mindig csak azt rebegte: «te meghalnál előttem!»

– Úgy van a jövendőkben írva; szólt Azraële búsan, míg engem élni látsz, addig a haláltól ne félj. De a halál angyalának kürtszava, mely engem innen elszólít, jelszó lesz neked, hogy készülj!

Hasszán könyeit törülgetve ment el Azraële szobájából s saját termébe érve, ott egy divánra ledőlt s menten elnyomta az álom.

A mint eltávozott, Mária letérdepelt ágya elé, melyen kis gyermeke aludt csendesen és kebléből egy kis elefántcsont keresztet elővonva, elkezde imádkozni.

– Nincsenek. Te szabadulásért imádkozál, midőn én egy boldog pillanatot kértem. Valami nagy lélek jelen volt akkor előttünk; meghallá, a mit én kértem, meghallá a tiedet is. Hallgass szavaimra és tégy azok szerint. Meg foglak szabadítani. – A fejedelemné bámult, nem tudva, ha nem álmodik-e?

E szavaknál egy kis finom aczélráspolyt vont elő az odaliszk övéből, s kezébe fogva a fejedelemné kezét, elkezdé arról a lánczot lefürészelni.

Az első néhány fogásnál sebesen mélyedt az éles ráspoly az ezüst karikába, hanem ott egyszerre megállt s bármily erővel nyomta is azt, nem akarta tovább fogni a lánczot.

– Mi ez? nem akar a munka haladni? Miből van ez a láncz? Hisz ha aczél volna, elreszelné a másik aczél.

Azraële hirtelen körülreszelte az egész lánczszemet, melyet -243- Hasszán basa ötvöse jónak látott csupán kívül formálni ezüstből, gondolva, hogy csalását sohasem fogják észrevenni; s ez meglevén, lefeszíté a külső ezüst lemezt róla s ime a kemény, áthatlan anyag, mely a ráspolynak ellenállt, nem volt egyéb, mint – üveg. A jó ezüstműves úgy gondolá, hogy az üveg csengése legkevésbbé hazudtolja meg az ezüstöt.

– Ah! monda Azraële; ez még legjobb nekünk. A munka rövidebb, s felkapva egy ércz gyertyatartót, annak egy ütésével darabokra törte az egész üveglánczot, mely csak vékony ezüst lemezzel volt borítva, csak a lezárolt két arany-perecz maradt kezeiken.

– Így még hamarább készen leszünk, suttogá Máriához. Most segíts menekülésedet siettetni.

Mária még mindig úgy állt előtte, mint a ki nem tudja elhinni, a mi vele történik.

– Hogy gondolod azt? kérdé Azraëlétől. Merre menekülhetnék? Minden ajtóban Hasszán basa őrei állnak, az ajtókat ő maga zárta be egyenként. A várkapuk előtt meg vannak kettőzve az őrök, hallám a kiadott parancsokat.

– Nincs nekünk dolgunk sem ajtókkal, sem őrökkel, az ablakon keresztül menekülünk.

Mária hihetlenül nézett Azraëlére, azt vélte, meg kellett őrülnie. A teremben semmi sem látszott, a min az ablakból leereszkedhessenek s oda alant sűrű sánczkarók hegyei.

– Segítsd e gobeát hágcsójáról lebontanom. Monda Azraële s maga gyorsan, mint az evet, felszökött a nagy porczellán-veder szélére, eloldozva az erős növény indáit, mellé dugott hágcsójától, melyen egész a boltozatig felfutott s onnan ismét lehajlott egész a gyökeréig.

Volt-e az valaha az odaliszk eszében, hogy a felfutó növény gúzsnál erősebb indái könnyen megbírnának egy embert, ki a várablakból le akarna ereszkedni? s tán azért ápolá azt oly különösen szobájában? míg Hasszán, bár mennyire bízott is rabnőiben, minden módszert eltávolíta tőlük, mely azokat a szökésben elősegíthetné? De ki gondolt -244- volna arra, hogy e szolgálatot egy felfutó folyondár venyigéi is megtehessék?

Mária kezdé látni, hogy társnője tudja, mit akar? Gyorsan segédkezet nyújtva neki, lebonták a folyondárt, s elébb széttekintve, ha nem néz-e valaki oda? lebocsáták annak indáit az ablakon.

Még mindig rövid volt. – A leghosszabb venyigék sem érnek a pallisadok hegyéig, s a legvégső hajtások zöld venyigéire nem lehete számítani. Ha a hágcsót, mely a virágot tartá, hozzá köték is, még úgy sem érte el az árok fenekét.

Azraële széttekintett a szobában: mit találjon? Hirtelen meglelé! – Add ide amaz ollót, monda Máriának, s mire ez visszajött hozzá, az odaliszk leereszté hajfürtei tekercseit. Négy hosszú fonadék, oly fekete mint az éj, térdein alól érve kigyózott alá termetén, női szépségei koronája, a miért a férfiak úgy őrjöngtek utána.

– Igen, igen, mit tesz az? kötélre van szükség s ez elég erős fog lenni.

– Inkább az enyimeket vágjuk le; szólt nemes versenyzéssel Mária, lekapva fejéről kis gyöngyös főkötőjét, hogy kontyát megoldja, melynek tekercsei, ha színre és hosszúságra nem is, de tömöttségre nézve versenyeztek az odaliszkéivel.

– Jó, legyen mind a kettő, annál erősebben fog tartani, szólt Azraële, s azzal elkezdé a két delnő a kisded ollóval gyönyörű hajfonadékait egyenkint levagdalni. Egyik csodaszép tekercs a másik után omlott le az odaliszk fejéről. Midőn az utolsó is lehullt, egy könycsepp esett utána szeméből.

Ekkor fölszedék a gyönyörű hajfonadékokat s erős csomókkal -245- egymáshoz kezdék azokat kötözni. A középkor legbüszkébb lovagja örömmel viselhette volna e drága tekercset öv helyett.

– Hm. Hitted volna-e valaha, szólt Azraële, hogy hajfürteink így fognak összevegyűlni?

– Ne gondolj rá. Tartozom vele a sorsnak… és még valakinek; suttogá utána halkan.

Most már elég hosszú volt az eresztvény, hogy a rákötött hágcsó a pallisadok tövéig érhessen. Ekkor még a kerevetek párnáit és vánkosait szórták alá, mik a karókon fennakadva, megóvták a menekvőket attól, hogy azok hegyeiben magokat megsértsék.

Ezenfölül Azraële a gobea-venyige fonadékát öve és turbánja tekercseivel hozzá kötözé erősen az ablak keresztfáihoz.

– Most engem hagyj elébb lemenni, szóla az odaliszk, midőn mind az készen volt, ha alattam el nem szakad e venyigefonadék, akkor jöhetsz utánam bátran, mert gyermekeddel együtt nem vagy nálamnál nehezebb.

Az ég sötét volt és fellegekkel elborítva, senki sem veheté észre, hogy a vár egyik sötét ablakából egy fehér alak bocsátkozék le a falon, mindig lejebb, végre leér s az árok mélyében eltünik.

Mária ott állt fölötte és dobogó szívvel várta, míg az odaliszk leér, egy rántás a gobea-fonadékon tudósítá, hogy már ő alant van, s Mária utána jöhet.

A fejedelemné elszorult kebellel fohászkodék fel Istenhez a kisérlet végperczében, melyben lelke minden erejére s Isten minden oltalmára volt szüksége, azzal kebléhez kötözé öltönye szárnyaival kisdedét, ki szerencsére mélyen aludt s kilépve az ablakon, az ingatag venyigefonadékra bízta magát.

Valóban a legnagyobb Istenben való bizalom kellett e merénylethez, mert ha a gyermek fölébred, a legelső sírás -246- hangjára észreveszik a bástyákon járó komparadzsik s futásuk fel van fedezve.

Nem történt semmi. Mária szerencsésen lejutott az árokba gyermekével együtt. Azraële segített neki leszállni s azzal elkezdtek a sánczkarók között végig bujkálni partmentében. A sánczra felkapaszkodniok nem volt tanácsos, mert ott minden pillanatban találkozhattak az őrökkel.

Végre az árok végéhez jutottak, a hol két bástya összeér, egy keskeny harántos nyilást képezve, melyen keresztül Pest városra lehetett lelátni.

E keskeny nyilás előtt állt egy komparadzsi, hosszú dárdájára támaszkodva. Ő háttal levén fordulva, nem vette észre a nőket, míg ezek ijedten döbbentek vissza, midőn őt meglátták. Az ember egészen a nyilás elé állt, elzárva előttük az útat s bámulva Pest felé, a meredek fölött állva.

Ezzel elhagyva társnéját, maga a bástyafal mellé húzódva, lassankint, nesztelenül oda kezde lopózni a komparadzsi háta mögé.

Az őr mozdulatlanul állt ott, mint a szobor, elbámulva az előtte folyó Dunán s talán azon csendes folyókra gondolt, mik mellett apja, anyja kunyhója áll, vagy azon harczokra, mikben nagy hírt, nevet, kincseket fog magának szerezni; midőn egyszerre, mint a prédájára rohanó leopárd, odaszökik az odaliszk s a háttal fordult komparadzsit, mielőtt annak ideje volna kiáltani, oly erővel taszítja meg, hogy az hanyatthomlok bukik alá a mélységbe.

Mint két szellem, suhan keresztül a bástyán a két hölgy-alak. Azraële kezében a várkert kulcsa, néhány pillanat mulva a földalatti lépcsőzeten vannak, s midőn annak -247- ajtaját Azraële maguk mögött bezárta, akkor Máriához fordult.

A hír elterjedt már mind a két városban, hogy korán hajnalra kelve, valakit ki fognak végezni, s itt-ott azt is rebesgeték, hogy az a moldvai herczegné leend.

A váron kívüli lakosság képzelődésének egészen szabad tér volt e tekintetben hagyva, mert a várkapuk Hasszán basa parancsára még esti hat órakor körül mind bezárattak, s azontúl nem volt szabad azokon sem ki-, sem beereszteni senkit, kivéve a váron kívüli őrállásokat ellátó katonai csapatokat, azoknak is egyedül a szombati kapun lehetett ki- s bejárni, módtalan vallatások és ellenőrködések mellett.

Az ily véletlenül bezárt várkapuk előtt azonban mentül később lett az idő, annál nagyobb néptömegek kezdtek megtorlani, a benlakók mindenrangú osztályaiból, kik odakünn rekedve, várták a jó szerencsét, hogy ismét házaikhoz juthassanak.

A vállalkozóbbak, kik resteltek egy kapu előtt ácsorogni, sorba járták a többieket s mindeniken bezörgetve, szerencsét próbáltak majd itt, majd amott, s káromkodva mentek odább, ha megunták a dörömbölést. A kapuőröknek még az is meg volt tiltva, hogy a zörgetőknek feleljenek.

Mentül sötétebb lett az idő, annál több ember csődült a kapuk elé; s mentül többen csődültek össze, annál világosabb volt mindannyi előtt, hogy az éjjel kívül fognak hálni.

A fejérvári kapunál torlottak meg legtöbben, mely fő bejárási hely volt; zúgolódó csoportok dühöngtek a korlátok körül, egy pár örmény kereskedő le is feküdt már a kapuban, szűrét feje alá gyűrve, készek ottan virradni meg; egy pár agyafúrt török katona dühösen döngette a kaput, hol sarkával, hol öklével, hol meg a fejével esve -248- neki; egy puttonos német kofa valami lyukat találva a kapun, arra tartotta a száját, s már egy óra óta beszélte, hol sírva, hol könyörögve, hogy ő neki mily fontos okai vannak a bejuthatásra, hogy tyúkjai, libái nincsenek megetetve, hogy tejet visz a gazdájának, s reggelre mind megsavanyodik, hogy a kenyeres-láda kulcsa nála van s cselédje éhen marad s több eféle; ezalatt a kapu egyik szögletében ott állt mozdulatlanul egy magas férfialak, barna boér-köpönyegbe burkolva, fejébe nyomott csalmája csak sötét szemeit engedé villogni.

Már éjfél körül járt az idő, az emberek egyre vártak és nyugtalankodtak, midőn mintegy tizenkét spahiöltönyű lovas érkezik a kapuhoz s keresztül gázolva a népségen, egy közülök, kit a sötétség daczára karcsú délczeg ifjúnak lehete kivenni, megkopogtatá dárdája nyelével a kaput.

– Dejszen zörgethetsz annak uram reggelig; szólalt meg egy budai csizmadia, ki ott hasalt a gyöpön s nyugalmasan szalonnázott. Azok ki nem nyitják.

– Oh azt semmi esetre sem! kiáltá az ifjú spahivezér, épen most jövök a szultántól, kezemben a fermánja, melyben felkivánja őt Stambulba, annak egy haja szála sem görbülhet meg.

– Akkor jó lesz uram, ha iparkodol bejutni a várba, mert meglehet, hogy ünnep után érkezel a prédikáczióval; zsebedben lehet aztán a levél, ha egyszer levágták a fejét.

Az ifjú egy perczig gondolkozni látszott; azután a körülállókhoz fordulva, kérdé: -249-

– Az ifjú erre megfordítá a kantárszárát, s inte társainak, hogy kövessék.

Már a legelső szavaknál, miket kiejtett, meglepetve lépett elő ama köpenybe burkolt alak a kapu szögletéből, s midőn a herczegnéről és a fermánról kezde beszélni, nagy érdekkel furakodott egészen közelébe, s a mint az visszafordult, hirtelen sebes léptekkel követé, míg a népség közül, lépést haladva, kiért s ott egyszerre odaférkőzve hozzá, a lovag térdére tevé kezét s halk hangon megszólítá:

– Csitt! szisszent föl az ifju önkénytelen megdöbbenéssel s lehajtá fejét, hogy arczába láthasson megszólítójának, mire csodálkozással vegyült ijedelemmel veté magát nyergében hátra. – Herczeg, te vagy?

– Lehetnék-e másutt, mint itt, midőn nőmet meg akarják ölni? mondá leverten.

– Még ne búsulj, holnapig sok idő van; nekem sok bizalmam van jó csillagzataimban; a mit még valaha igazán akartam, ha táborszámra állt is az ördög előttem, ki tudtam vinni, s igazabban soha sem akartam valamit, mint Máriát megmenteni.

A herczeg könyezve rázta meg az ifju kezét s nem neheztelt érte, hogy ez nejét Máriának nevezte.

– Fermán? barátom; biz az én kezemben egy csepp fermán sincsen, s ezeknek a jó atyafiaknak, a kik itt velem vannak, csak a ruhájok török; jó magyar pajtásaim, a kik felfogadták, hogy megtesznek velem mindent, a mi eszembe jut; hanem van nálam valami, a mivel lehet fermánokat, athnamékat csinálni, a mit használhatok börtönkulcsnak, hadseregnek és kormánybotnak; – egy tarisznya arany. -250-

– Mindent! Megvesztegetem az őrjáratot, hogy vigyen be magával a várba, ha egyszer benn vagyok, megveszem Hasszán basát Olaj bégtől, vagy Olaj béget Hasszán basától, a ki a másikat eladja; – ha nem sikerül a szép szó, előveszem a fenyegetést, s ha minden tervem dugába dől, tudja isten mit nem teszek? leaprítom Hasszán basát s testőreit tizenketted magammal, vagy felgyújtom a várat, tüzet vetek a puskaporos toronyba, egy szóval meg nem nyugszom, a míg feleségedet ki nem hoztam.

– Épen ne nekem köszönd barátom, hanem köszönd Teleki Flórának, a ki nődnek barátnéja s tőlem azt kivánta.

– Nem, barátom. Ilonával járok jegybe! Hejh az az asszony a kerek világon! Most nála kellene lennem, ha ez az ügyem nem akadt volna, s mihelyt ezt végeztem, menyegzőt ülünk egymással, a milyet nem látott még Magyarország.

A könnyűvérű ifju oly hangon mondá mind ezt, mintha nem is gondolna arra, hogy még ez órában fejét vesztheti, oly merénylethez fogva, mely az egész török birodalom statuspolitikáját zavarhatná össze. Az ész nem korlátozza nála a szivet, az ő jelszava volt:

A herczeg búsan hajtá le fejét, gondolva, hogy egy jóakaratú, de kevés reménynyel biztató segítőre akadt.

– Hát te mit szándékozol itt tenni? kérdé Thököli amúgy mellékesen Ghykától, mintha épen azt találná legkülönösebbnek, hogy őt találja itten.

– Én is Máriát akarom megszabadítani; monda a herczeg; s reményem van nekem is.

– Alig hiszem. Az én utam egyenesen magamat adni -251- át feleségem helyett. Őt miattam akarják kivégezni; illő, hogy én jelenjek meg a vérpadon, midőn ő érte jőnek.

Az erős férfi hangja reszketett, midőn ezt mondá. Komoly, elhatározott szándéka volt ez.

– Rossz gondolat! kiáltá Thököli. Balgatag eszme. Ha feladod magadat, ott fognak feleségestül s levágnak mindkettőtöket. Különb dolog lesz ennél, velünk együtt lóra ülnöd, s beiparkodnod a várba, karddal a kézben többet végezhetsz, mint békóval a lábon. A vakmerőké a sors!

– Tudod Thököli, a török emberségre én sem sokat adok, s elkészültem rá, hogy, ha feljelentem magamat váltságdijúl feleségemért, engem is megölnek, őtet is; de együtt halunk meg. És ez vigasztal.

– Nem jól beszélsz, ha mondom; kiálta türelmetlenül a magyar ifju. Ki látta veszély órájában ily csüggedtnek lenni? Hát még egy oly balgatag embernek sem tudnánk túljárni az eszén, mint ez a Hasszán? Megállj. Egy jó ötletem akadt. Igen, ez helyes lesz, te velünk jösz, és mi közrefogunk. Mi fennhangon elmondjuk a kapu előtt, hogy a híres szökevény moldvai herczeget hozzuk fogolyképen. E hírre okvetlenül bebocsátanak bennünket nemcsak a várba, hanem Hasszán elé is. A basa engemet igen jól ismer s ha én azt mondom neki, hogy én fogtalak el, kell neki hinnie; különben beverem a fejét. Meg fog örülni nagyon, ha téged meglát. Én azonban nem foglak neki átadni, én vagyok felelős érted, nekem kell téged őriztetnem; a dolog elhalasztandja nőd kivégeztetését, mert előbb Stambulba kell majd írni, hogy a férj kézre kerülvén, ne ő áldoztassék-e fel? s míg a levél visszajön, addig tízszer megszöktetlek benneteket.

A herczeg keble tágulni kezde: Thököli oly könnyelmű legénykedéssel beszélt e merényről, mintha csak tréfás kalandot tervezne. A herczeg kezet adott rá.

– Most már csak az a kérdés, hogy minél előbb bejussunk a várba. Közelítsünk a legelső őrhöz, ki a hídnál, -252- vagy a kertkapuban áll, s várjuk ott, míg az őrjárat felváltására megérkezik.

A lovagok erre közrefogták a herczeget s mint foglyot kisérték parthosszant.

Késő éjszaka volt már az idő; a Duna feketén hullámzott partjai közt, hintálva az idomtalan nagy török hajókat, miknek vitorlaforgóit csikorgatá az erős déli szél.

Alig lehete látni, pedig a kalandorcsapat szüntelen fürkészve tekinte körül, ha nem akad-e valahol az őrre? s csendesen tarták magukat, hogy meghallhassák, ha az őrszem kiált.

Egyszer hallatszott valami kiáltás, de annak hirtelen vége lett, mintha a szó közepén ütötték volna el a kiáltó fejét.

A mint azonban a várkert falai mellett elhaladtak, egy közülök észrevevé, hogy annak keskeny ajtajába valami fegyveres alak huzódik. – Ahol az őr! mondá Thökölinek.

– Bizonyosan alszik a gazember, hogy el hagyott bennünket maga mellett menni s ránk nem kiáltott, monda Thököli s odaléptetett a fegyvereshez, ki mozdulatlanul állt az ajtóban, megszólítva őt török nyelven:

– Nagyon rövid feleleteket adsz, barátom, pedig nekünk -253- még az éjjel okvetetlenül be kell jutnunk Hasszán basához.

– Ne tréfálj jó ember, igen fontos tudósítást kell a vezérrel közlenünk, te hihetőleg könnyebben a várba jutsz, mint mi; száz darab aranyat kapsz tőlem, ha rögtön tudatod a basával, hogy én, Thököli Imre, fogolyképen hozom magammal a szökevény moldvai fejedelmet; meglásd, a vezér is gazdagon megjutalmaz érte.

A mint a gróf saját nevét mondá, s a fogoly herczegre mutatott, hirtelen előlépett a kapu bolthajtása alól a vele beszélő török fegyveres, s Thököli és Ghyka ajkairól egyszerre hallatszott a meglepetés hangján:

– Én vagyok az. Legyetek csendesen. Ti Máriát akarjátok megszabadítani, én is.

– Úgy van; szólt Thököli. Én megigértem egy nőnek, a ki szeretett, és megtartom.

A herczeg lecsüggesztett fővel hallgatá a két ifju beszédét: akkor közbelépett ő is, megfogá mindkettő kezét, s elérzékenyült hangon szólt:

– Feriz! Thököli! Egykor mint hármas ellenség álltunk egymással szemben, s most mint önfeláldozó barátok tartjátok kezeimet kezetekben. Én sem akarok kisebb lenni, mint ti. Egy vérpad van már ütve a budai várudvaron, e vérpad áldozatára vár, bár ki legyen az, mert a kard, melyet a szultán haragjában kihúzott, szomjan nem maradhat. E vérpad nőm számára készült, engedjétek, hadd váltsam én meg őt. Jól tudom, hogy annak, a ki őt megszabadítja, magának kell helyette elveszni. Hadd veszszek én. Te, Feriz, könnyen a várba juthatsz. Mondd -254- meg Hasszánnak, hogy asszony helyett férfit kap a vérpad, a nő helyett a férjet; – adja vissza a nőt.

– Hagyd a vérpadot herczeg; az is megkapja a magáét; a ki legjobban megérett rá.

– Ne hallgass a herczegre, monda Thököli Feriznek, ő elvesztette fejét, mert Hasszánnak akarja ajándékozni. Csak annyit tégy meg, hogy juttass be engem a várba, ha egyszer én benn vagyok, akkor semmi baj sincs. Burokban születtem: a szerencse jár velem.

– Jó. Várjatok itt, míg a muezzim éjfélt kiált, úgy hiszem, nem messze van már, mert az éj régen beállt, addig vigyétek le lovaitokat a part alá, hogy ha valaki erre megy, észre ne vegyen.

A férfiak azt vélték, hogy Feriz bég az éjféli felváltó őrjárathoz akar velök csatlakozni, s szót fogadva, elrejtőztek lovaikkal együtt a magas part alá.

Az éj mind jobban elsötétült, nehány magányos csillag nézett imitt-amott alá a széltől korbácsolt felhők közül.

Hasszánnak nyugtalan éje volt. Rémálmai minden perczben fölébresztették s még sem bírt fölébredni egészen, zavart agyában egyik kisértet űzte a másikat.

Az üvöltő szél kiszakítá egyik ablakát s erőszakosan a falhoz vágta, hogy a színes üvegek csörömpölve hulltak a padozatra.

E zajra fölriadt, s a mint félálmosan az ablakra tekinte, a hosszú függöny elkezde lassan közeledni felé, mintha valami dzsín vette volna magára s jőne őt ijeszteni alatta.

Semmi sem volt az, csak a szél feszült neki a függönynek, kiterjesztve azt, mint egy zászló s egészen befúva a szobába.

Hasszán fogá a függönyt s leszorítá azt az ablak mellé, ráakasztva aranyos bojtjait, s azzal ismét lefeküdt. A szél újra neki fordult, s addig bolygatta a függönyt, míg újra kibontá bojtjai közül s ismét befújta a szoba közepére. -255-

Az ajtók és divánok kárpitjai mind úgy lobogtak, repkedtek, mintha valaki rángatná végeiket, s a háromlábú mécses lángja kanyargott jobbra-balra, nyargaló árnyékokat vetve a falakra.

– Mi ez? hát ördögök szabadultak-e e palotába? kérdé Hasszán önmagában, elborzadva.

A zárt ajtók úgy durrogtak a keresztül fuvó széltől, mintha valaki rugdalná kivülről, s néha egy-egy ablakszárny csapódása üdvözlé a szél bömbölését.

Vannak néha rémeszméi az embernek, melyek egyszerre keresztül világítanak lelkén. Hasszánnak e pillanatban azon gondolat ütődött lelkébe, hogy az épület túlsó szobáiban egy ablaknak nyitva kell lenni, ez okozza a szokatlan légvonatot, mely a palota függönyeit lebegteti, ajtait rázza, s ez ablak nem lehet más, mint Azraëleé, s ha az nyitva van, akkor a két nő megszökött.

Hirtelen talpra ugrott e rémgondolatnál, kirántá ágya mellett heverő kardját, s felszakítva az ajtókat, őrültként rohant keresztül a szobákon Azraële hálóterméig.

Szökésük perczében Azraële keresztbe fordítá a hosszú kerevet talapját a befelé nyiló ajtó előtt, mely ilyformán egyik végével az ajtóhoz, másikkal a túlsó falhoz ért, s a mint Hasszán nyitni akará az ajtót befelé, ez lehetetlenné volt téve.

Nem kiáltott senkinek, hogy nyissa ki az ajtót! tudta, hogy elszöktek; a kétségbeesés dühével ragadott egy harczbárdot a falról, s elkezdé vele vagdalni a kemény tölgyfaajtót, hogy az egész palota felriadt a csapások hangjára, s az őrök, a cselédség, mind összeszaladtak.

Az ajtó végre bedűlt, Hasszán keresztül rohant a szobába, egy pillanatot vetett körül, s szemével láthatá, hogy rabja megszökött.

Nagyot ordítva futott az ablakhoz, s a mint meglátta az alábocsátott növény indáit, homlokára csapott öklével és felkaczagott, hogy szinte megszakadt bele. -256-

– Rohanjatok szét! kiálta kétségbeesetten az összefutott őröknek. Elszöktek, ellopták életüket tőlem; ellopták az én életemet! Fussatok utánuk, a világ minden részei felé, üldözzétek, kötözve hozzátok vissza, megkötözve, hogy a vér folyjon kezeikből, oh Azraële, Azraële! Mivel érdemlém ezt tőled!

Ezzel ismét sírva fakadt az öreg ember, s megpillantva az odaliszk övét az ablakfán, melylyel a növény volt odakötve, azt leoldá, összecsókolá százszor, könyező arczát elrejté bele s ájultan rogyott le a földre…

Az odaliszk megszorítá társnője kezét s ragadta magával előre a bokros várhegy oldalán alá. Már a lépcsőzethez értek, mely a sötét földalatti út kezdetét képezé, a dunaparti kert kapujain végződve.

Az odaliszknak sikerült e titkos lépcsőzethez vezető ajtók kulcsait Hasszántól kilopni, ideérve, elővoná azokat kebléből.

Míg a kettő közül keresné azt, mely ez innenső ajtó zárjába illik, hirtelen egy ordító hang kiált le a várablakból; végig hangozva az éji csendbe – mindkét hölgy egyszerre kiálta megijedten: «Hasszán!» Megismerék a hangot.

Azraële hirtelen felnyitá a csikorgó zárat. Azon nehány percz alatt, mely ebbe telt, az első ordításra zűrzavaros robaj támadt a várban, ijesztő kiáltások, mik egyik bástyafaltól a másikra terjedtek; az egész várőrség felébredt, s éktelen kiáltozás hangzott a vár belsejéből is.

– Siessünk! kiáltá Azraële, sebesen felnyitva az ajtót, s maga után rántá a herczegnét a vak-sötét folyosóba.

Ezen pillanatban egy ágyúlövés dördült el a várfokon, lármajelül. -257-

Mária a lövés hangjára az ijedelemtől ájultan rogyott le Azraële lábaihoz, s mozdulatlan terült el a lépcsőzeten, utolsó pillanatban is gyermeke elé tartva kezét.

– Hah! ez asszony elalélt, kiálta ijedten az odaliszk, midőn észrevevé, hogy az élettelen alak kezénél fogva engedi magát a földön húzni.

– Mindketten itt veszünk; rebegé kétségbeesetten. A várbeli zaj nőttön növekedék, a vár minden bástyáiról durrogtak a jeladó ágyuk.

– Nem, nem szabad elvesznünk; kiálta akkor a delnő, s a végveszélytől sokszorozott erővel hirtelen karjaiba vevé az elalélt asszonyt és gyermeket, s ölébe emelve, elkezde velök futni a fedett lépcsőzeten alá.

Vak sötétség fogta mindenütt körül, csak tapogatózva haladhatott a folyosó nedves falához simulva, majd-majd összeroskadt elalélt társnéjának élettelen terhe alatt, de egy újabb lövés hangja mindig újra felriasztá s nem engedé megpihenni.

Csak előre, mindig előre! az utolsó lehelletig, a végső szívdobbanásig! A felriadt gyermek úgy sírt!

Azraële térdei roskadoztak, keble elfulladt a kettős teher alatt, nyitott szemekkel nem látott semmit, és lelke előtt is oly sötét volt a világ, mint szemei előtt.

Nehéz volt vállának a teher, de nehezebb volt szivének a gondolat: hogy azon nő, kit éltével szabadít meg, annak kedvese, a kit ő szeret… És mégis meg kellett őt mentenie, mert annak igérte meg…

Minden lépésnél fogyni érzé erejét, szédelegve támaszkodott a falnak, a lépcsők még mindig nem akartak véget érni; csak addig tartson az élet, míg az ajtóhoz ér vele, s azután még egy perczig, míg Ferizt megláthatja s hallhassa ajkáról: jó nő valál! – Azután jöhet Izrafil lángalakú pallosával.

Nemsokára a léptek tompább döngése sejteni engedé a sötétben, hogy az ajtó már közel van, végső erejét összeszedve, tántorgott még néhány lépést társnője terhével, -258- s midőn az ajtó kilincse kezébe akadt, térdei megtörtek alatta, a herczegnével és gyermekével együtt a küszöbre roskadt, alig maradt annyi képessége, hogy a kulcsot a zárba taszítsa és kettőt fordítson rajta.

Feriz bég, a magyar urak félrevonultával, ismét behúzta magát a kertkapu mély bolthajtása alá, s feszült figyelemmel hallgatózott, mikor fog éjfélt kiáltani a muezzim? Ekkorra mondá Azraële, hogy el fog jönni.

Hogy el ne jőjjön e nő, arra nem is gondolt, oly mélyen látott e nő szivébe, úgy látta annak szörnyeit és nemtőit születni és harczolni, hogy bizonyosnak hivé igérete teljesültét.

Végre hangzott a csendes éjben a kiáltás; de ez nem a muezzim szava volt a mecsetből, hanem Hasszán rémordítása a várablakból, s a zaj, mely rögtön utána támadt, tanusítá, hogy veszély van a várban.

Feriz megrendült szivében, de helyéről meg nem mozdult. – Jól tudá, hogy e zaj mit jelent? A herczegnét megszökteték s szökése észrevétetett. Csak az volt a kérdés: későn-e, vagy korán?

– Mi zaj ez? kérdé remegő hangon a herczeg, felütve fejét a part mellől.

Feriz nem akarta őt elrémíteni: «semmi baj», válaszolt; valaki a bástyákra lopódzott talán, s azt üldözik.

Azonban a lövések a vár minden bástyáin ismételve lőnek, a zaj, a lárma növekedett, hangzott a lármadob pörgése, a trombiták vészriadója, s lehete látni, mint futkosnak -259- egész csoportok a bástyákon, a csigautakon, fáklyákkal és villogó kardokkal kezökben.

– Ezek valakit üldöznek! kiálta a herczeg, tovább nem állhatva s felugorva a partra.

Ghyka kardot kapva, a hegynek akart rohanni, mintha valami ösztön sugallata pótolná merev gondolatait.

– Mit akarsz? kiálta suttogón Feriz, s megkapva a herczeg kezét, berántá magához a kapu alá… Mindkét férfi keze remegett egymás kezében.

Nehány pillanatig mereven hallgatva álltak ott, a zaj, az egyes kiáltozások mind közelebbről kezdettek hangzani… Ha utolérik őket!

– Csitt! csendesen; suttogá Feriz, fülét az ajtóhoz tartva, úgy tetszék neki, mintha közelgő lépteket hallana belülről, és nyöszörgő gyermeksírást.

Nehány pillanat mulva megcsördült a kilincs, s a kulcs a zárba taszíttatva, kétszer elfordult abban. Feriz sietve nyomta befelé az ajtót, s két élettelen hölgy-alak hullott lábaihoz.

Hirtelen odarántá magával az ifjú a herczeget, s megismerve az alélt Máriát, ki még akkor is Azraële ölében feküdt, odatevé őt annak karjai közé, síró gyermekével együtt.

– Máriám! rebegé a herczeg magán kívül, s forrón kebléhez ölelve őt és gyermekét, kit most látott először, s ennek piros, amannak halvány arczát őrjöngő örömmel csókolá össze.

E hang, e csók, ez ölelés fölébreszté az alélt nőt, s a mint fölveté szemeit, karjait hirtelen, szenvedélyesen fonta férje nyaka körül, ki gyermekét tartá karján. A nő ajkára nem jött hang, szivében volt minden élet.

– Gyorsan, gyorsan, sürgeté őket Feriz, szálljatok ide a csónakba, a túlparton majd örülhettek egymásnak, -260- addig még félnetek kell, az egész budai part felzendült. Gondoskodtam rólatok. A túlparton két gyorsfutó paripával vár reátok egy rabszolgám, említsétek nevemet s át fogja adni a vezetéket. A váczi partok előtt egy másik szolgámat fogjátok találni friss vezetékkel, váltsátok fel a lovakat, s azután el Nógrád felé. Onnan könnyű lesz Lengyelországba futni. Ne hálálkodjatok; a pillanat drága. Előre!

Ezzel levezette a menekvőket a készen álló csónakhoz, melynek fenekén mind ez ideig két izmos szolgája feküdt látatlanul; ezek beemelték őket, Feriz eloldá a csónak kötelét, a csáklyák egyet taszítottak rajta, s az belódult fejedelmi terhével a zajgó hullámsíkra. Nehány nyomás az evezőkkel, s messze voltak a parttól.

Feriz bég csak ekkor lélekzett fel szabadon, mintha sziklák estek volna le szivéről.

– Mehetnek; viszonza Feriz; de lovat nem vihetnek át csónakon, odaát nincs több, mint melyre a menekvők fognak ülni, a híd pedig ki van bocsátva, s ilyen szélben éjszaka alig lehet egyhamar beállítani.

A menekvők már a Duna közepén jártak, midőn Máriának, ki aléltságából, ijedelméből és öröméből csak lassan tért magához, eszébe jutott társnője, ki őt oly megmagyarázhatlan önfeláldozással és erélylyel szabadítá meg, s felállva a csónakban, kendőjével integetett vissza, mintha azzal akarná kipótolni a búcsúüdvözletet, melyet öröme és siettében mulasztott.

– Mit cselekesztek?! kiálta Feriz haragosan, átlátva, hogy ezáltal magukra vonják a figyelmet.

Szerencsére sötét volt az éj, a bástyákról lerohanók nem láthatták a Dunán keresztül vágó csónakot; nemsokára a két ifju szemei elől is elkezde annak alakja enyészni.

Feriz bég megdicsőült arczczal tekinte fel a magasba. -261- Két csillag nézett alá nagy fényesen egymás mellől a futó felhők közül. Nem Aranka szemeit látta-e ő a két csillag ragyogásában?

– Másodszor állunk egymással szemközt; szólt szívből jövő érzés hangján hozzá. Akkor én győztem, most te győztél. Isten veled.

Ezzel lovára szökött az ifju gróf, s társainak intve, velök együtt a Gellérthegy felé vivő úton elrobogott.

Feriz összefont karokkal állt ott a parton egyedül, s szemeivel a sötétségben elvesző csónakot iparkodott még egyszer kivehetni.

Egyszer forró kéz érintését érzi az ifju karján. Hátranéz. Megtört lélekkel és erővel odavonszolá magát hozzá térdein az odaliszk, s kezét megragadva, odavoná kebléhez, ajkaihoz. Nem tudott szólani, csak sírt, csak zokogott.

A hölgy átkarolta az ifju térdeit, s oly jól esett neki, hogy az megengedé azt.

– Köszönöm neked, hogy szavadat megtartád; mondá Feriz; lásd, e nő nem volt kedvesem. Hisz férje van, a kit szeret.

Nem mondhatott e szavaknál édesebbet a delnőnek. Küzdéseért, önfeláldozásáért legnagyobb jutalma e szavakban volt, tehát Feriz nem szerelemből mentette meg ő általa e nőt!…

A lárma e közben már a parton is elterjedt, az üldözők úgy látszék, hogy nyomára jutottak a szökevényeknek.

Ő hozzá menni? Minő gondolat volt ez Azraëlére nézve! -262- Egy födél alatt lélekzhetni vele. Ő általa híva, ő általa elfogadva, s talán ő nála maradni!…

Eszébe jutott, hogy ha őt a kedves ifjunál találnák, miatta az is el fogna veszni, s úgyis jól tudta, hogy a meghivás csak nemeslelkű hála tőle, de nem szerelem…

– Úgy csónakodba foglak segíteni; monda az ifju, kezét nyujtva az odaliszknak, hogy fölemelje.

Fölveté nagy, könyben uszó szemeit az ifju arczára s reszkető hangon suttogá:

– Feriz… Te azon hölgyeket, kik magukat érted feláldozák, kik meghaltak nemesen, bátran, mert téged szerettek, meg szoktad jutalmazni… Nem vagyok-e én e jutalomra megérve?

Feriz bég búsan hajtá le fejét, mintha fájna neki átgondolni e szavak értelmét, azután halkan, szeliden lehajolt a hölgyhöz, s annak szép fejét magához vonva, márványhomlokára egy meleg, érző csókot nyomott.

Az odaliszk megdicsőült gyönyörrel roskadt össze e nem földi kéj érzelmének terhe alatt, s azzal felszökött, s remegő karjait égre emelve, suttogá:

Feriz bég gyöngéden átkarolva, csónakáig vezeté a delnőt. Ott még egyszer megállt, az ifju vállára hajtva fejét, s fülébe súgva, mondá:

– Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le aludni… ülj ki az ablakodba s nézz a sziget felé, merről a nap feljöttét szoktad várni. Az éjjel korábban fog az ég onnan pirulni, mint máskor; ha meglátod e tüneményt, gondolj akkor reám, mondj értem egy imát, mely kisérjen a hideg «holnap» elé, s mondjad azt szivedben: «e nő vétkeiért megbünhődött!» -263-

Az odaliszk két könycseppet érze arczára hullani. Az ifju szemeiből jöttek azok.

Lábjegyzetek.

1) Historia rerum Transilvanicarum autore Joanne Bethlenio etc.

2) Tököli még rosszul lett a dohánytól, melyet a nagyváradi basánál kellett színia.

3) Cserei Mihály Erdély historiája.

4) Mind három levelet lásd: Historia rerum Transilvanicarum, authore J. Bethlenio Pars. I. pag. 110, 111, 112, 113.

5) Historia rerum Transilv. aut. Jan. Beth. p. 126.

6) Cserei Mihály: Erdély históriája.

7) Erdély aranykora, II. kötet.

8) Historia rerum Transsilv. auth. Joan. Bethlen.

9) Ez a kép iratott 1852-ben, ezelőtt 42 évvel.

J. M.

10) 1852-ben még nem volt «vigadó».