The Project Gutenberg eBook of Kárpáthy Zoltán by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 492. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=iN1iAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

KÁRPÁTHY ZOLTÁN

I. EGY NEMZETI ÜNNEP.

Láttatok-e már új gazdát, ki az őseitől elhanyagolt örököt átvéve, erős akarattal, kedvvel, szorgalommal hozzáfog ismét elpusztult ősi telke helyreállításához? épületet rak, cserjét irt, fákat ültet. Mint örül aztán, ha szorgalma, buzgó fáradsága nyomain meglátszanak az Isten áldó kezei, milyen örömmel mutogatja felépült kunyhóját, üres pinczécskéjét, melyhez a bortermő vesszőt még most is ültetgeti; hogy dicsekszik kertje első virágával, fája első gyümölcsével; milyen boldog, ha akad valakire, a ki meghallgatja ártatlan büszkeségét s megdicséri csirájában a vetést.

Emeletes házak, paloták urai szánó mosolygással tekintenek reá: «mit mutogatsz te nekünk, szegény bohó, nyomorult viskódon, elültetett seprűnyeleiden, miket kertnek nevezesz; mi lesz te belőled? előbb-utóbb meg kell szakadnod a munkában, le kell roskadnod a teher alatt, úgy sem éred végit; jobb volna, ha hozzá sem fognál, szegény bohó!»

Az pedig fárad, törekszik, szent türelemmel küzd az utókorért, Istennel szívében ülteti el a jobb jövők reményét, minden pillanatját munkára fordítja, s midőn hasztalan fáradt, midőn csalódás, tapasztalatlanság, rossz idők, Isten csapási hiúvá tették munkáját, – ismét újra kezdi.

Az ezernyolczszáz harminczhetedik esztendőben, augusztus hó vége felé sajátszerű nemzeti ünnepélynek volt tanúja Pest. -2-

Nevezhetnők azt inkább családi ünnepnek. Hiszen oly keveseket érdekelt ez akkor és e kevesek mind úgy beillettek egy család tagjainak, kiket közös szeretet, közös bánat, közös áldozatok rokonokká tőnek, s kik most összejöttek megünnepelni egy igen egyszerű kis házuk felépítésének örömét, melynél szebb és nagyobb háza van akárkinek, de ez a mienk és mi örülünk neki; bár azt mondják, hogy kicsiny és nem igen fényes.

Régóta emlegették már buzgó hazafiak, hogy a nemzeti műveltség oltárának mi is építsünk egy kunyhót, hol menedéke, bölcsője, emléke legyen a hazai művészetnek, hogy ne jusson az is annyi szépnek, jónak meg nem érdemlett sorsára: az elenyészésére.

Beszéltek róla, hogy a művészet, az irodalom szerzi meg a nyelv értékét, méltóságát s a nyelvben él a nemzet. Másutt régen tudják már ezeket a dolgokat, még itt mondogatni kellett és sokszor mondani! – az az ifju, a ki elkezdett erről legelébb beszélni, ősz, meglett férfi volt már, a midőn a sikert megérte.

Voltak, a kik nem hallgattak reá. Egyéb sincs, hát ez minek? Apáink ellehettek, mi is ellehetünk nála nélkül.

Voltak, a kik kinevették. Művészet és magyar? Jó az a falukon, a hol jobb nincs; de ide Pestre! világ csúfjára, hagyjátok el!

A kétkedők fejöket rázták; nem volna rossz, de lehetetlen: más időben kellett volna azt kezdeni; az önző szűkkeblűség talált okokat, mikbe az áldozatoktóli iszonyát eltakargassa: ki ad rá pénzt? sok kell reá, másra sem telik.

És midőn a fillérek lassan összegyűltek, akkor elszabadultak az ellenvetések: hová építitek? nem készül az el -3- soha; a pénz egyéb, sok kézen forgó összegek sorsára jut; ha készen lesz is, mit mutogattok benne? és ha lesz mit mutogatni, ki nézi meg?…

Bocsássatok meg nekünk nálunknál jobb, okosabb és gazdagabb urak, nem akarunk mi veletek versenyt támasztani; mutassatok nekünk egy kicsiny kis helyecskét ebben a nagy kevert városban, a hova letehessük házi oltárunkat, valahol valami külváros szögletében, a hol nem fogja szegénységünk szemeiteket sérteni, a hol nem esünk útjába senkinek; majd építünk mi ott valami szerény házacskát, elég szépnek fogjuk mi azt majd találni; szerzünk bele játékosokat, kiket nem vakmerősködünk művészeknek nevezni, nem igénylünk tőlök sokat, ők is kevéssel be fogják érni és kedvünkért szorgalmasak, iparkodók lesznek, tán idővel még előre is haladnak. Hagyjátok meg nekünk ezt az örömünket.

A József-külvárosban, a kerepesi úton lőn magán hazafiui ajándékul kimérve egy szerény telkecske a hazai művészet leendő lakhelyéül. Midőn néha egy-egy elegans úri fogat arra tévedt a belvárosból, csodálkozva tekintének a bennülők a szerteszét felrakott kő- és téglahalmazokra; senki sem hitte, hogy ebből legyen valami. «Egy félben maradt ruina a városszélen!» szóltak nevetve, a kiknek könnyű volt nevetni; «de bizony jó lesz az magtárnak, ha elkészül», tréfálózék a practicusabb elme, míg a hozzáértők előre elhatározák, hogy össze kell annak dőlni, mert a falak nem birhatják meg a tetőt.

És ime mégis felépültek a falak, a tetőt is feltették rájok, a nélkül, hogy összedőltek volna; az épület készen állott. «De soha sem fog megnyílni!» mondák a clairvoyantok. Határidő lőn kitűzve; az elmúlt, nem tartatott meg. Lett hahota és gúnykiáltás! A lustaság, a részvétlenség szeret mindig pessimista lenni: hogy ne legyen kénytelen valamiben segíteni, inkább előre kimondja rá, hogy nem lesz belőle semmi.

Végre a mondott év augusztus 22-ére lőn kitűzve a -4- végső határidő, melyben a honi művészet templomának meg kelle nyittatni a közönség előtt.

A vállalat élén vasakaratú férfiak álltak; a kimondott szónak meg kelle tartatni. A kétkedők mosolyogva csoportosultak a kerepesi úton azon nap reggelén, melynek estéje az igért ünnepélyre volt kitűzve. Volt is miért mosolyogniok. Egy otromba négyszögletű épület állt előttük, még be sem vakolva, nem hogy kimeszelve; körül az udvaron építő állványok, kő- és téglahalmok, meszes vermek, homokkupaczok, deszka-, lécztördelék. A ki keze-lába koczkáztatásával betekintett az épületbe, gyönyörű hangversenyhez jutott: fűrész és kalapács, gyalu és szekercze dolgozott a világot ábrázoló deszkákon, a fúró-faragó emberek jobbra-balra taszigáltak egy-egy phantasticus alakot, ki papirköteggel kezében a szinpadra tévedt. Talán Thália papja? Szegény! Ez ma játszani akar itt! Boldog kivánság. Csak legyen kinek. Ugyan ki fogja őket nézni? A polgárság nem tud magyarul, az nem jön ide, az elegans világ ma délutánra épen nagyságos Kőcserepy tanácsos úrhoz van híva, ki Budán a Svábhegyen pompás szőlejében nagyszerű mulatságot rendezett e napra s minden tekintélyt meghívott magához, ezek tehát nem lesznek a szinház megnyitásán; a jurátusoknak nincs pénzök; hátra volna még a mesterlegény és az alsó osztályok, de valami kósza hír, melynek forrását senki sem ismeri, már több nap óta el van terjedve a városban, miszerint a páholyok oly gyengén vannak építve, hogy ha a karzat véletlenül megtelik, mind rájok fog szakadni az egész népség.

Szegény szinészek! Bizony nem lesz csoda, ha üres falak előtt fogják eljátszani Árpád ébredését.

Eljött végre az est, ütött a sok szívdobogással várt óra, megnyíltak a magyar művészet templomának kapui és ime minden téreiben megtelt a ház és nem szakadt le, pedig volt mit viselnie örömének túlsúlyában; ott voltak a főnemesek bársonyos páholyaikban, deli úrnők, kiknek hattyúkeblében eddig nem érzett öröm dobogott; ott voltak -5- az együgyű emberek a tömött karzaton, kik hat napon át dolgoznak, hogy a hetediket megünnepelhessék; ott volt az ősz nemes, ki ifju korának kedvencz gondolatját látta felépülve és az ősz napszámos, ki ingyen dolgozott a nemzeti szinház felépítésében; és mindenki örült annak, hogy a másikat ott látja, a főúr a szegénynek, a pór a nemesnek és a szentelt öröm rózsavilágán át minden olyan szépnek, olyan nagynak tetszett; – minő pompás épület, mily büszke csarnokok, ragyogó és díszes minden; és ah, most föllebben függöny, elhangzik az első mondat, oh mi szépen hangzik! Oh mi szépen hangzik! Nézzetek, nézzetek körül: mi csillog az emberek szemeiben mindenütt? Drága gyöngy, drága gyémánt az; szép hölgyeink, hagyjátok azt ragyogni. Az előadott mű tele van szépségekkel, oh bizonyára remekmű az. Ne mondjátok, hogy másutt jobbak vannak, mi a magunkéról beszélünk.

Milyen szépek a díszítmények, milyen czélszerű a gépezet, az egész elrendezés mily izléses; minden meglepő. A mi még hiányzik, majd az is mind megjön, költő és művész szorgalommal, tanulmánynyal fogja emelni a szellemet, a közönség kegyes, elnéző lesz irántuk, tudva, hogy azok úgy is törekesznek a tökély felé, elfogadják a jó tanácsadást; hisz a kik e közös házban megjelentek, olyanok mind, miként egy nagy család tagjai s ez a csecsemő művészet, mely most legelőször nyitja meg itt ajkait beszédre, mintha mindenkinek tulajdon gyermeke volna, kit közösen nevelünk, ruházunk, ápolunk, ha dorgáljuk is néha, csak azért történik, mivel oly nagyon szeretjük.

E csendes örömben folyt le az est. Kinek jutott volna eszébe az itélethozás? A fitymálás, a részvétlenség, a közöny a kapukon kívül maradt. Itt benn csak a szeretet és néma gyönyör volt és öröm volt látni, hogy az új ház kicsiny, a mennyire megtelt szeretettel; néhány óra előtt még attól remegtek, hogy elég széles és tág lesz az – a részvétlenségnek. -6-

Mindenki el volt merülve hallgató örömében, az egész közönségben fent és alant, – mintha egy szív verne.

«De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága volt!» mond ama kor költője.

S midőn az utolsó szózat is elhangzott az előadott magasztos műből, jóltevő sóhaj látszott megingatni a lehulló függönyt; és midőn elhagyták a házat, senki sem volt, a ki vissza ne tekintett volna rá még egyszer; bizonyára kívülről is szép az, tán a hold és a csillagok világa tette szebbé néhány óra alatt? és mily nagyszerű, mintha felmagasult volna tegnap óta.

Csillag és holdsugár kisérte haza az örvendő népet, még az is világosabbnak tetszett, mint egyébkor; ki állhatná meg, hogy midőn hold és csillagok ragyognak, fel ne nézzen az égre?

Néha a szelid fehér csillagok közé egy-egy veres röppentyű tolakodott fel a távoli Svábhegy ormairól, mintha zavarni akarná az égiek ragyogását, zajosan pattanva szét kék-zöld szinű szikrákba.

II. ÚRI MULATSÁG.

Az valóban különös, mondhatni botrányos dolog, hogy a költői képzeletnek szabad mindenféle úri lakásokba hivatlanul belépni; az ember hiába állítja oda a kapust, hiába irja fel nagy táblára: «idegeneknek tilos a bejárás», hiába oszt ki meghivó-jegyeket, melyek csupán a meghivottak személyére szólanak: egy ilyen poéta ember neki indul, se kérd, se hall, keresztül-kasul járja az egész salva guardiát, s még nem elég, hogy maga oda tolakodik, hanem magával viszi egész olvasó-közönségét, a kik között -7- közrenden levő nemesek, sőt tán polgárok és adófizető közemberek is találkozhatnak, s a nélkül, hogy a házi úrnak, asszonyságnak köszönne valaki, összejárják a pompás termeket, – pedig tán keztyű sincs minden olvasó kezén, – benézegetnek minden ajtón, kihallgatják a legtitkosabb beszélgetéseket, kritizálnak, jegyzeteket tesznek látottakról és hallottakról!! Ez ellen valóban valami decretumot kellene hozni.

Ő nagysága Kőcserepy Dániel úr, vagy mint ő maga szokta irni nevét: Keőcherepy Dániel, ifjabb éveiben épen nem volt a fényüzéshez szoktatva. A kik mernek rá emlékezni, nagyon jól tudják, hogy fiatal korában nevelő volt Pesten valamely polgári háznál s akkor még csak egyszerűen Cserép Dániel úrnak hítták. A ház asszonya éltes matrona volt, s a fiatal nevelő nem restelt kedvében járni; az asszonyság nőül ment hozzá és végrendeletében saját gyermekei kizárásával őt tette általános örökösévé. Az asszonyság azután meghalt, hogyan? mi által? arra senkinek semmi gondja, a gyermekek iparkodtak megélni, ki hogy tudott, a gazdag örökös pedig hozzáfogott pályája egyengetéséhez.

Mint jutott azután azon polczra, a hol jelenleg áll, azt hosszú volna elmondani. Mondják, hogy fiatal korában deli legény volt a tanácsos úr, a hölgyeknél nagy kegyben állott; midőn X. megyében nem sokára tiszteletbeli aljegyzőnek kineveztetett, egész viszálykodást támasztott az ottani szépek közt. Az első alispánnak volt két leánya, a másodiknak volt három: Dániel udvarolt mind az ötnek. Mind a két alispán segíté emelkedni a reményteljes ifjút. Nem sokára aljegyzőből lett főjegyző. A legközelebbi tisztújításon a második alispán meg akarta buktatni az elsőt, ő maga kivánt helyébe ülni; mindkettő Kőcserepyre bízta ügyét s Kőcserepy megbuktatta mind a kettőt. Őt candidálták harmadiknak: azok kimaradtak mind a ketten, s ő lett az első alispán. Innen már csak egy lépés volt a tanácsosság. Nem sokára újra megházasodott, természetesen -8- sem a két, sem a három exalispánkisasszony közül nem választott, hanem elvett egy excellentiás úrhölgyet, szépet, gazdagot és büszkét és jelenleg az első házak egyikét ő tartja Pesten.

Mindezen mendemondákhoz részünkről egész részrehajlatlansággal hozzá kell tennünk azt, miként Kőcserepy úr kitünő észszel bir, melyhez oly erős akarat járulván, mint az övé, épen nincs mit csodálkoznunk azon szerencsén, mely őt életútjain kisérte.

A körülmények ügyes felfogása, az alkalmakat felhasználni tudás, ügyesség mások érdekeit a magunkéival összekötni, s elég higgadt vér a legszorosabban összefűzött viszonyok kötelékeit is szétvagdalni, mihelyt észreveszszük, hogy mi húzzuk azokat, nem azok minket, és más egyéb fel nem számítható értelmi eszközök nem egyszer mutatták már csodáit a gyors emelkedésnek, s nem kell hinni, hogy az ily hirtelen felemelt alakokat a magasokban lenézik, sőt félnek tőlük, mert nem tudják, hogy meddig fognak még haladhatni? A felsőbb körökben épen a parvenuk imponálnak legjobban; mindenki megdöbbenve gondol rá, hogy ez az ember önmaga vetette fel oda magát, hová más embert a jó Isten helyezett.

Kőcserepy úr háza egyike a leglátogatottabbaknak, az ő termei a divatvilág oraculuma. A míg ő meg nem kezdi estélyeit, addig botrány volna másnak elkezdeni a saisont; a ki fényes tánczvigalmairól kimaradna, azt a carneval minden gyönyörei nem lennének képesek megvigasztalni; a mi Kőcserepy úrnak és excellentiás úrnőjének tetszik, az divattá lesz és azt mindenki utánozza, szépnek, nagyszerűnek találja.

Hanem egy gyöngéje van a nagyságos úrnak; azért mondjuk ily egyenesen gyöngének, mert ő maga büszkeségét helyezi abban. Első neje pesti polgárnő volt; kereskedő özvegye. Nevelő korából sok kellemetlen emlékei maradtak ezen circumspectus urak irányában, kik megboldogult első neje házához jártak s az asszonyt bölcs -9- beszédekkel iparkodtak azon lépéstől visszatartani, hogy gyermekei nevelőjéhez nőül menjen s később sok bajt okoztak neki a végrendelet végrehajtásánál, a kitagadott gyermekek javára tanúskodva, pörlekedve, a mikor is sok kellemetlen igazságot szemébe mondogattak a fiatal úrnak.

Azóta a szerencse igen felvitte a derék úr dolgát, s midőn másodszor visszatért Pestre, már akkor éktelen magasságban állt valamennyi fűszerszámos, építész, kalmár és borkereskedő felett; de soha sem birta nekik elfeledni még most is a régi megbántásokat, az akkori dölyföt, s jó alkalma volt azt minden lépten visszafizethetni.

Palotáját oda építteté az ő házaik sorába s az pompásabb volt valamennyinél; a jó sógorok mindennap látták őt pompás fogatú hintajában elmenni és megjönni. Hátul aranyos hajdú állt a bakon. Az egykori nevelőnek jól esett arra gondolni, hogy az atyafiak mennyire irigykednek most rá.

Többen a jámbor polgárok közül szorgalmuk és szerencséjök után nem megvetendő vagyonnal birtak s bárha a közrendű ember nem ért is ahhoz, hogy gazdagságát feltünő módon tudja felhasználni, de a jóllét és kényelem előtte sem ismeretlen.

Már néhány évtizedtől fogva, a mióta Pest élénkebb iparral és kereskedéssel birt, szokásuk volt a tehetősebb pesti polgároknak a budai hegyeken telkeket vásárolni, azokra kerteket, mulató lakokat építeni. Kiknek keresetök módot nyújt szerzeményök fölöslegét élvezetekre fordíthatni, de épen e keresetmód nem engedi őket lakhelyüktől hosszabb időre eltávozni, azokra nézve nagyon czélszerűen vannak kigondolva e nyári mulatókák. Senkitől nem függő urak nyáron jószágaikra, vagy fürdőkre mennek; más ember, kinek urodalma egy bolt, vagy néha csak egy toll, ott keres zöldet, a hol közelebb találja, s a honnan, úgy szólván, haza láthat.

A pesti polgárság tehát régóta, mint az igéret földét, -10- ismeri a budai Svábhegyet, s közelgető tavaszkor valódi lelkesüléssel beszél a már lombosuló fákról, a friss forrásvizekről, mikre gondolni is gyönyörűség a pesti kutak kénköves és salétromos vize után, a zengő fülemilékről, a szép kilátásokról és a fölséges levegőről, mely minden betegséget meggyógyít, melytől úgy nő az ember jó kedélye, mint a fű, melytől a gond, hypochondria, hæmorrhois eloszlik, mint a köd; még a szegényebb is félmérföldes útat tesz odáig esztendőben legalább egy párszor, hogy puha fűben fekve, költhesse el szerény vendégségét.

Mihelyt néhány vonást ismerünk Kőcserepy úr ő nagysága jelleméből, mindjárt könnyen kimagyarázhatjuk, miért volt ő neki kedve épen ez igénytelen hegyek közé pompás villát építtetni?

Hadd lássák azok, kik egykor úgy hatalmaskodtak fölötte, irigyelt uraságát, legyenek nyomasztva az úri fény által, melylyel nyomorú svájczi házaikat háttérbe szorítandja, ne járhassanak mezei pongyolájokban, ne merjenek öszvéreikre ülni, attól tartva, hogy az ő látogatóival találkoznak; legyenek megfosztva attól a büszke érzettől, hogy ott a hegyek között ők a legnagyobb urak, s legyenek kénytetve őt még ott is vagy kerülni, vagy süvegelni.

E szándéka kivitelében sok nehézséggel kellett találkoznia. A jámbor atyafiak, a mint észrevették, hogy közibök akar telepedni, mindenütt meghiúsíták vásárlásait, elsőbbség jogán kettős-hármas árát adva, elütötték kezéről az alkudott földet. Végre egy nagy darab kopár telket sikerült megvásárolnia, melynek úgy felverte az árát, hogy a kinek épenséggel nem az ablakon repül be a pénze, nem igérhetett rajta túl. Rajta hagyták a jó atyafiak, elvárva, hogy mit fog azzal kezdeni?

Az egész földdarab száraz, apró kővel volt terítve, melyet vadzsálya és lapu nőtt be itt-ott, s mentül tovább ástak, annál keményebb kőre akadtak, mind a két oldalát vízmosás rongálta, s fű sem termett azon ember emlékezetére. -11-

A tanácsos úr egy pár év alatt paradicsommá alakítá e boszorkány-szombatokra való helyet. Pénzzel mindent meg lehet nyerni, még a természetet is. Száz meg száz munkást fogott a dologhoz, a köves réteget szekerekre rakták, azzal betölték a mély vízmosásokat, ezernyi ezer szekérrel friss erdei földet hordtak a sovány telepre, az omladékos helyeket kőfallal keríték, az ország minden részeiből kész termő gyümölcsfákat szállítottak nagy gonddal és költséggel a kertbe, melynek közepén pompás keleti idomú kastély emelkedett, s néhány év alatt a puszta, kopár helyen virágos ligetek, gyümölcsös facsoportok, pázsitos szakaszok, nemes szőlőlugasok támadtak mindenfelé; egy valódi paradicsom, melynek látása önkénytelen sohajra fakaszt mindenkit, kinek hasonló nincsen.

A szomszéd villák és kertek természetesen el voltak e pazar szépségek által homályosítva, hanem a jó atyafiak vigasztalták magukat azzal, hogy a míg a tanácsos úr itt tizenkét holdból álló kőbányát narancsligetté alakít, addig excellentiás nejének szathmármegyei jószágát félmillió adóssággal terheli, s az uradalmaiból előállítandó gyapjut már hat évre előre elvesztegette; a minél okosabb lett volna otthagyni vadzsályának és lapunak a kietlen földet, mint hiú pompával telepíteni meg, a minél még Semiramis függőkertjei sem kerülhettek nagyobb fáradságba. A tanácsos úr valahányszor egy saját kertjében termett almába harap, elmondhatja, hogy arany almát eszik és ezüst homokon jár.

Az 1837-dik év nyarán különösen nehéz okai voltak a környékben lakó szomszédoknak mindenféle keserűséggel nézni a szomszéd pompás kertre.

Ezen év tavaszán, midőn minden gyümölcs szépen növésnek indult már, május derekán nekijött három éjszakai fagy, s a gyümölcsfák mintha le lettek volna forrázva, elfagytak mindenütt, a gyümölcs lehullott, szomorú szürettel terítve a földet, a levél összezsugorodott, minden -12- gyöngébb, kényesebb fa lehervadt lombbal állt, megfakulva, elpusztulva.

Csak a nagyságos úr kertje maradt zölden, ő ama kegyetlen fagyos éjszakákon fogadott embereket küldött ki kertjébe, kik minden fa alatt nyers szalmakötegeket gyújtottak meg, a mikből felszálló sűrű füst nem engedé oda tapadni a vészes zuzmarát. Ezrekbe került e fáradságos munka; de midőn az általános romlás szomorú képe a lehervadt környéken meglátszott, Kőcserepy parkja, kertje zöld volt, mint a paradicsom, s midőn az egész vidéken egy gyümölcsöt nem lehete látni a fán, augusztus vége felé az ő fái meghajoltak a sárga-piros gyümölcs terhe alatt, s a gyönyörű lugasokon ezerszemű mosolygással ragyogott az érett szőlő.

Híre volt messze vidéken a boldog kertnek, senki sem dicsekedhetett hasonlóval, az emberek messze földről eljöttek engedelmet kérni, hogy megtekinthessék ezt a rendkívüli tüneményt, úgy hogy alig lehete kétségeskedni a siker felől, midőn augusztus huszonkettedikén, a nemzeti szinház megnyitása napján, a tanácsos úr az egész pesti úri világot meghívta kertjébe vidám mulatságra, miszerint azok közül senki sem marad el, s amaz ünnepélyen mentül kevesebben fognak jelen lenni.

Mire mi megérkezünk, már akkorra igen szép számú társaságot találunk összegyűlve s szétoszolva a Kőcserepy-mulatókertben; mint az illedelem hozza magával, először is a mulató-lak csarnokaiba lépünk, csak azután keressük fel a labyrinth-parkokban, gloriettekben és remeteségekben tanyázó csoportokat.

Az előtornáczban, melyről kifeszített nagy khinai csíkos ernyő tartja vissza a nyári napsugárt, egy csoport ácsorgó inason kell keresztül törtetnünk, kiknek változatos egyenruhái ha érdekelnek valakit, azokról igen helyes fogalmakat szerezhet magának, hogy ha egy kolibri-gyűjteményt meglátogat.

Uraságok jöttére hirtelen rendbe szedik magukat és -13- illendő orczákat öltenek, s ha azokat bekomplimentozták az ajtón, ismét összeállnak nevetgélni, beszélgetni; kinek milyen ura, asszonya van, hányszor főznek itt és itt a cselédek számára darapépet, melyik kisasszonynak hogy kézbesítik a szerelmes levelet? mit szoktak beszélni az elutasított hitelezők ennél meg amannál? Ebből meg amabból az úri házasságból miért nem lett semmi? Gróf így és így mennyivel adós a szabójának? Báró ez amaz mivel mosdik, miben fürdik? s több efféle. Szakácsnéról, szobalányról nem fordul elő szó: ez uraknak való thema, inasoknál derogál.

A nagy teremben, melybe innen belépünk, meglepne bennünket a pazar pompa, mely a függönyök arabeszkjeitől a padozat hímzett szőnyegéig a legválasztékosabb izléssel van felhalmozva (mert nem elég a pompát megvenni, annak elrendezésében rejlik az úriasság bűvészete és azt eltanulni nem lehet, ugyanezen díszkelléket egy épicier úgy rakná sorba, hogy terme hasonlítana valami műkirakathoz, míg az excellentiás czímben nevelkedett úrhölgy izlése után úgy tünik az fel, mint egy tündérpalota, minőt csak ama légi tündérkék tudnak összeszőni, fonni aranyból, ezüstből és selyemvirágokból s nem engedik e titkot eltanulni senkinek). Minden meglepne bennünket, ha szemeink világát más előbb való ragyogvány el nem vette volna. Mennyi báj, mennyi kellem! Akárhová tekint a szem, elragadó szépségekkel találkozik. Oh az úri körök delnőinek szépsége, bájai előtt meg kell hajolnunk. E nemes mozdulatok, e biztos, könnyűded társalgás, e hódító fensőség egyedül az ő sajátjok. Az ő arczaik gyöngéd vonalmait nem hatja meg az ártó napsugár, sem az aggasztó életgondok; ifju éveiknek nincs egyéb feladata, mint a lélek nemesítése s annak meg kell látszani az arczon; az ő körükbe nem viszik át ifju lovagjaink azt a csintalan társalgási modort, melylyel alsóbb osztályainkat megtisztelik; ők egy ideál-életben élnek, nem csoda tehát, -14- ha ideállá válnak magok is, annyira, hogy még a feketevérű momusz-ivadék is elveszti láttokra kritikája fegyvereit s elfelejti, hogy olvasói még nincsenek bemutatva a díszes társaság előtt és viszont.

Szerencsénkre a komornyik kisegít bennünket e zavarból, ünnepélyes jelentés hangján hirdetve egy újon érkezett vendéget:

S belép ezzel egy mindenkitől ismert és mindenkitől szeretett egyéniség, tornyos hajbodrozattal, geniális arczvonalmakkal, miket tökéletesen exoticussá tesz szétfésült, fölfelé álló bajusza és csupán alsó ajka alatt meghagyott szakálla, mintha három festő-ecsetet ragasztottak volna oda három szögbe; különben en profil is meg lehet ismerni a minden phantasia határain túl magas inggallérokról, hanem ilyenkor tulajdonképeni arczából nagyon keveset lehet látni; növelni látszik érdekes feltünését az is, hogy ő soha sincs úgy öltözve, mint más földi ember. Jelenleg sötétkék frakkot visel, szűk, kézcsuklóig érő ujjakkal s hátul egymáson keresztbe hajló szárnyakkal, nyaka körül a roppant hőség daczára pompás fehérselyem shawl van tekerve, mely festői ránczolatokban vész el fehér mellénye hajtókái alatt, elől egy roppant melltűvel levén keresztül szúrva, mely Atlaszt ábrázolja, hátán a földtekével. A feszes, bokáig érő fekete kamáslik rózsaszínű koczkás selyem harisnyákat engednek láttatni, a ragyogó czipők körületéig, s a mi legkülönösebbnek fog előttünk tetszeni, az, hogy füleiben függőket visel, még pedig nem apró arany karikákat, minőket férfiak szoktak egészségi szempontból viselni, hanem hosszú gyémántos csüngőket, a mik bizonyos indu kaczikai jelleget kölcsönöznek az ifju lovag külsejének.

Egy pillanat és ő otthon van a teremben. Ő előtte senki sem ismeretlen, mert a kit ő nem ismer, az előtte nem létezik.

Már most csak tartsuk magunkat mellette, ő mindenüvé -15- el fog bennünket hordani, a hol csak egy érdekes személy van, s ilyenformán a legkényelmesebben eligazodunk ez előttünk ismeretlen világban.

Legelső a házi asszonyság és háziúr, kiket a geniális báró üdvözletével megtisztel.

Eveline – ez a méltóságos asszony neve – kegyesen leereszkedő pillanattal fogadá az ifju lovagot, ki utánozhatlan fő- és derékhajlással mutatá be tiszteletét. Kőcserepy úr két lépésnyire eléje ment s megszorítá az érkező kezét, először egy kézzel, azután kettővel s kedves barátjának czímezte őt.

Kőcserepy úr élte virágában levő férfinak látszik, noha valóban már meghaladta az ötven évet, hanem az igen ügyesen szerkezett gesztenyeszín hajzat, a simára borotvált arcz, s a hibátlanul kipótolt fogak sok évvel fiatalabbnak mutatják s első tekintetre feledtetik a termet alsóbb kerületének palástolhatatlan domborodását. E mellett amaz örökös édes mosoly az arczán, mintha ő volna arra hivatva, hogy mikor a nap nem süt, arcza mosolygásával világítsa a földet. Határtalanul örvend, hogy kedves vendégei nem vetették meg szerény meghivását; de a milyen mélyen meg tudja hajtani fejét, olyan magasra is tudja azután emelni s minden bók után visszavárja a viszonzást.

Engedjük őt most másfelé mosolyogni, újabb érkezőket boldogítva édes szavaival, édes tekintetével, mi pedig folytassuk körutunkat a báró kalauzolása mellett.

A méltóságos asszony egy negyven évet meghaladt delnő, ki korának daczára még mindig tökéletes szépség, legrégibb ismerősei sem találnak rajta egyéb változást, mint hogy idomai jobban megteltek. Szabályos arczvonásain mindig ugyanazon kifejezés, melyet ő maga kiván annak adni, nagy fekete szemei úgy tudnak az ember beljébe nézni, s úgy tudják őrizni, hogy rajtok keresztül ne nézhessen az ő lelkébe senki.

A bárót egy mosoly illeti e szép hideg arczról. E mosoly -16- rá nézve is oly keveset jelent, mint másokra, de ő túlboldognak érzi magát általa.

– Méltóságos asszonyom, csak egyet sajnálok e mai szép napon és ez az, hogy miért nem kereszteltek engem Ádámnak.

A delnő kérdőleg tekinte a furcsa lovagra, míg a többi közel állók kiváncsian fordíták oda fejeiket, várva, hogy mi baja neki a keresztnevével.

– Mert akkor elmondhatnám, midőn nagysád kertjébe lépek, hogy e napon fogadtatott vissza Ádám a paradicsomba!

– Valódi byroni gondolat! kiálta fel Kőcserepy úr, ki tudott máshova beszélni, s máshova hallgatni. Byroni ötlet. (Hogy miért byroni ötlet? arról aligha tudott volna számot adni, mert Byronról mindössze is annyit tudott, hogy átúszta a dardanellai szorost, s hihetőleg olyanforma különcz lehetett, mint báró Berzy; a tanácsos úr általjában semmiféle sem kül- sem belföldi költővel nem sokat törődött, de azért szerette mutatni, mintha mindannyit ismerné.)

A tanácsosné asszonyság mellett ült egy karikás karszékben egy élemedett matrona, ki már végképen lemondani látszott minden igényekről a női szépség iránt, mert még csak a divattal sem kivánt előre haladni, ugyanazon levendula-szín selyem öltönyt viselvén most is, melyben a bécsi congressuson jelen volt; alig birja már magát tartani karszékében s ember segítsége nélkül semmi mozdulatot nem bir tenni; de azért most is vágyik a népes társaságok után s úgy örül, ha az ezüst kürtön keresztül, melyet szüntelen kezében tart, egy-egy szócskát meg bir hallani a vidám fecsegésekből, melyek körüle történnek.

– Mit mondott Alfréd? kiálta fel, látva, hogy valamin nevetnek. Elménczséget mondott Alfréd megint? s e mellett sikerült a báró frakkjának egyik szárnyát elkaphatni, s annálfogva magához húzni, míg a hallótülköt füléhez illeszté. -17-

– Ah, ön igazán elmés ember. Viszonza az éltes delnő, olyan szívesen kaczagva, mintha már most értené, hogy a többiek min nevetnek.

– Én nem, hanem Misztizláv onnan jön; viszonza a kelepczébe került lovag, s igen ügyesen martalékul vetett a mindent kérdező és semmit nem halló asszonyságnak egy ott lábatlankodó fiatal embert, a kin a világon semmi egyéb nevezetes nincsen, mint hogy a bajusza befelé van kunkorítva és hogy szembe Misztizlávnak híják (minthogy keresztszülei a magyar naptárban nem találtak számára nevet), háta mögött azonban csak nevének első öt betűjével czímezik. Jó contratánczos és tánczol akárkivel, csak mondani kell neki; igen kellemes társalgó, minthogy ő maga keveset szól, hanem enged mást beszélni; országgyűléseken távollevők követe.

Ezzel cserélte ki magát a báró igen ügyesen, s ő maga visszafordult a tanácsosnéhoz, könnyedén annak széktámlájára téve kezét.

Az úrnő szemein meg lehete látni, hogy azok valamely kedves tárgyat kisérnek sugáraikkal. Két lányka sétált végig a termen, karját egymáséba öltve. Az egyik Ilvay Laura, amaz öreg asszonyság unokája, magas, délczeg alak, szánalomra méltó szépség! A ki ez arcz szokatlan piros tüzére, e nyíló korallszín ajkakra tekint, a ki ez alaktalanságig összefűzött derekat táncz közben átkarolja s érzi ujjain keresztül azt a lázas, fuldokló lihegést, lehetetlen, hogy meg ne szánja őt, kiről bizonyosan tudja, hogy meg fog halni, mielőtt élt volna. Minden tánczvigalom után vér szokott jönni ajkaira s hosszú füzértánczok közben hallhatják tánczosai azt a veszélyes, száraz köhintést, a mi a koporsókra emlékeztet; de ki gondolna ilyenkor arra? -18-

A másik lányka még alig több, mint gyermek, legfeljebb tizenkét éves, de magasra felnyúlt alak, s gyors növése miatt rendkívül gyenge, hajlékony. Arcza hosszukás, halavány, a titoktartás és érzékenység két félreismerhetlen jellegével, vékony, szép metszetű ajkain gyermeki búskomolyság van kifejezve, alabastrom homloka, keskeny, finom szemöldei összhangzó széppé emelik többi vonásait.

Vilhelmine és Laura közt legalább tizenkét év különbsége fekszik és ők mégis együtt járnak s úgy beszélgetnek, mint a legjobb barátnék. Vilma koránál idősebbnek akar látszani, a gyermeki társaságokat kerüli, soha sem társalgott a magával egykorúakkal, mindig az idősebbekhez volt ragaszkodása. Lauránál az eset meg van fordítva s így a két lányka a legjobb barátné együtt, a hogy mondani szokás.

A báró észrevette a tanácsosné arczán azon gyöngédséget, mely leánya láttára e márvány tekintet hidegét szelidíté s felmagasztaltan mondá, az anyához fordulva:

– Mily ideál gyermek! Ez a komoly, magasztos arcz egészen hasonlít Anjoui Hedvighez, kinek arczképét a krakkói székesegyházban láttam.

Az anya elmosolyodék e hízelgő szóra, tanácsos úr is kezeit dörzsölé örömében; csak azt szerette volna tudni, hogy ki lehetett az az Anjoui Hedvig?

– Egy szent és egy királynő! mondá báró Berzy, mintha Kőcserepy úr gondolatjára felelne s félszemüvegét szemölde alá szorítá, hogy annál tökéletesebb élvezettel bámulhassa e ritka tökélyét a szépségnek.

A két lányka figyelmét nem kerülheté el, hogy rólok beszélnek, hogy őket nézik, ilyenkor nagyon alkalmas gondolat úgy tenni, mintha azt hinnék, hogy híva vannak és odasietni s megkérdeni, hogy mit parancsolnak rokonaik? A tanácsosné arczára komolyságot erőltetett vissza, mert a leánynak nem jó észrevenni, hogy anyja -19- kényezteti, Ilvayné néhány szalagot, csokrot megigazít Laura öltözetén, a báró hóna alá csapja chapeaubas-ját s azzal a két sylphiddel együtt tovább lejt.

Misztizláv ezalatt belemelegedett a kiabálásba s szép szónoki tűzzel mondá el a hallótülökbe ordítva, a mik egy hét óta történnek a casinóban, saját véleményét rendesen az által téve érvényessé, hogy a hozzá legközelebb állót szólította fel tanúbizonyságul: «nemde nagysád?» mintha maga sem bíznék egészen abban, hogy a miket mondott, azok mind igazak, s tán felét szívesen elengedné magától disputálni.

Az a mulatságos törekvés, miszerint szavait hallhatókká birja tenni a derék asszonyságra nézve, lassankint oda vonta a társaság nagy részét, mi nem kevéssé növelte az ifju absentium ablegatus kényelmetlenségét.

– Apropos! kiálta beszédébe egy új hang. Apropos! mai nap Pesten valami magyar theatrumnak kellene megnyílni, vagy mi?

Misztizláv zavarba jött e kérdésre, nem tudva, hogy illendő-e neki a felől értesülve lenni, vagy sem? s nem lenne-e erre a legtöbb tetszéssel találkozó felelet, ha azt mondaná, hogy nem tud semmit róla?

Míg ő levegőhöz és jó tanácshoz kapkod, nekünk időnk marad végig nézni a kérdezőt.

Ez tekintetes Maszlaczky Gábor úr. Ne tessék megbotránkozni azon, hogy ő csak «tekintetes», mert a mellett egyike a legnevezetesebb férfiaknak, híres ügyvéd, hatalmas cselszövő, kinek nem egy a jelenlevők közül köszönhet sokat; több főúri család megbizottja és a mellett merész, vállalkozó szellem, ki könyökkel küzdi fel magát a társadalomba.

Az egész ember egy miniatür kép; kicsiny keze, lába, egész becses személye, még hangja is gyermeki, csakhogy éles és visító, ha disputálni kezd; ilyenkor egyik kezét frakkja szárnya alá dugja, a másikkal hatalmasan gesticulál, arcza neki hevül és a füle hegyéig piros lesz; nagy -20- indulat-rohamokban a lábahegyére emelkedik s általában úgy szokott minden emberrel beszélni, mint a criminalis rabbal.

– Nos? nos? nem hallott ön róla semmit? vallatá a szorongatott ifjut, fel-felemelkedve sarkairól. Az lehetetlen. Hisz ön a casinóból jön, a casinóban pedig nagy viták folynak már napok óta e tárgyról. Mint hallik, gróf Szentirmay Rudolf azt mondta volna ugyanott, hogy a mely magyar főúrban csak egy csöpp önérzet van, annak jelen kell lenni a megnyitáson. De mi lelte ezt a Szentirmayt? Hát mit ért ez önérzet alatt? Mi köze az önérzetnek a theatrálistákhoz? Még megérem, hogy hazafisági actust csinálnak ebből is.

A tanácsos úr, mint finom ember, restellette, hogy a tekintetes úr úgy lármázik e finom társaságban, s e végett mosolyogva mondá neki:

– És pedig én fogadni mernék, hogy Szentirmay úr maga is itt fog lenni ez estén közöttünk.

Maszlaczky a helyett, hogy ez állítás valódi élét felfogta volna, azt hitte, hogy ez az ő megijesztésére van mondva s még magasabban kezdett beszélni.

– Annál jobb. Én meg merem neki szemébe is mondani, hogy a midőn önérzetről beszélt, akkor elfeledett gondolkozni.

– Fiscalis úr, szólt báró Berzy, kit az eleven társalgás érdeke odavont, Szentirmayról nem jó fenhangon beszélni.

– Uram, nagyságos báró úr; én nem félek senkitől, s a mit kimondtam, azt megállom. Szentirmay jól tud lőni, vágni, én pedig jól tudom, hogy arra valók a törvények s azoknak végrehajtói, a dicasteriumok, hogy a honpolgárokat védelmezzék, s engem fegyverrel meg nem ijeszt senki.

S ezzel, mintha észrevenné, hogy a delnőket ily replicák kevéssé érdekelhetik, feléjök fordulva mondá: -21-

– A midőn e helyen ily szép, ily ragyogó társaság van együtt, hol finom társalgás és vonzó arczok várnak reánk, ott valóban nem nehéz a választás jól nevelt emberre nézve, ha vajjon a nagyságos tanácsos úr és excellentiás úr neje meghívását kövesse-e a legélvezetesebb ünnepélyre, vagy Szentirmay úrét egy oly fád mulatságba.

Ez bók akart lenni a társaságnak, de nagyon sok felelősséget hárított Kőcserepy úr vállaira, ki sietett is magát az alól kitisztogatni.

– Oh kérem, én is barátja vagyok minden nemzeti törekvésnek és ámbátor helyesebbnek tartanám anyagi haladásban keresni elébb a nemzet jóllétét, de azért a világért sem állanék útjába ellenkező nézeteknek, s ha tudhatám, hogy ez ünnepély csekély mulatságunkkal összeüt, inkább más napra halasztottam volna azt.

– Oh! e miatt ne csináljon magának nagyságod szemrehányásokat, sietett közbevágni a fiscalis úr; én biztosíthatom, hogy ha tollfosztás közt kellene is választanom, nem mennék oda soha.

A tanácsos úr újolag bizonyítá, hogy minden más egyéb hazafiui vállalatot kész volna pártolni, csak hogy nem jól kezdik.

Ugyanezen úr, midőn aztán anyagi érdekű vállalatokat kell előmozdítani, azt szokta felelni, hogy ő ugyan minden hazai előrehaladásnak nagy barátja, hanem azt elébb a szellemi téren kellene megkisérleni.

Most újabb vendégek érkezése vonta egyszerre másfelé a figyelmet, künn kocsizörgés, ostorpattogás; négylovas hintóval jő vágtatva a terracera Tarnaváry főispán úr, ki a nyarat családjával együtt Budán a Császárfürdőben tölti már több mint húsz esztendő óta, és semmi más fürdőre nem jár.

A hátulsó ülésben ült a főispán úr, vele szemközt az elsőben a juratus, ámbár csak ők ketten ültek a hintóban, de azt az illendőség meg nem engedheté, hogy a juratus főnöke mellett foglaljon helyet. -22-

A mint a hintó megáll, – a juratus kipattant az üléséből s lesegíté principálisát.

A főispán úr rövid, zömök férfiu volt, rendkivül kurta nyakkal és széles vállakkal, kövér, izmos ábrázatja szép barna volt és ripacsos, mint a kordován, melyből hatalmasan villogott elő két tökéletes tatáridomú szem, tüzes, fekete, vad; kurta bajusza minden kenőcs mellett mind a két felől három-négy ágra válik és sűrű sörtekemény haját semmi fodrászi tudomány sem birja rávenni, hogy előre ne álljon, mint egy sisak-ellenző. Midőn lép, magasra tartja fejét s úgy teszi lábát a földre, mintha éreztetni akarná vele lépéseit; szava rendesen úgy hangzik, mint a ki a sok mérgelődésben el van rekedve, éles és darabos; nem igen sokat törődik az emberekkel, mindenkivel nagyon kurtán szokott bánni, s nem válogatja a szót; irása olyan, mint az aztek hieroglyph, csak az tudja olvasni, ki már beletanult, igen helyesen okoskodván, hogy sokkal illendőbb, miszerint ne ő tanuljon irni, tanuljanak mások olvasni; viseletében nem igen szokott figyelmes lenni, ime most is egy nyári szürke otthonkában jött el a fényes mulatságra; ő bizony ilyen melegben senki kedveért sem öltözik.

A jurátusnak azonban feszes topányt és nadrágot kelle húzni, atillát ölteni s úgy kardosan követni főnökét, két lépésnyi távolban egész az előszobáig.

– Audiát! Kiálta itt hátrafordítva kurta nyakát a princzipális; audiát, itt marad az előszobában. Várakozik, a míg parancsolok.

A fiatal joggyakornok meghajtá magát s kardját lecsörrentve maga mellé, ott állt meg, a hol mondva volt neki, a tarka-barka cselédek között, kik ihogva-vihogva gyűltek a háta mögé s nem igen iparkodtak halkan tenni megjegyzéseiket.

– Be furcsa hajdúja van a főispán úrnak, szólt báró Berzy kurta groomja, czombszárig érő vörös mellénye zsebeibe dugva két kezét. -23-

– Mi az a jurátus? kérdezősködék egy hórihorgas vadász, kit példányul tartott valami magyar lord.

– A méltóságos urak fő-pipahordozója, felelt egy fürgöncz komornyik, kit szép gyereknek tartottak az úri körökben.

A jámbor jurátus csak hallgatott és pirult. Hol a jobb lábára, hol a balra állította magát s philosoph kedélylyel pödörgeté azt a kicsi bajuszt, mely ajka fölött serkedezni kezdett.

A főispán úr pedig a teremajtó felé sietett, hol őt már elfogadáskészen várta a tanácsos úr, oly nyájasan hajtva meg magát előtte, hogy a főispánnál félfejjel kisebb alakot mutatott, a midőn nagy tekintetű vendége kezét megszorítá s csak akkor emelé ismét fejét még egyszer oly magasra, midőn a terembe bevezeté őt, mintha mondaná a jelenlevőknek: látjátok, ez is az én vendégem!

Mert jegyezzük meg azt, hogy nem minden ember keresi hiusága kielégítését a piperében, míg egyik gyémántokat és czifra gombokat aggat magára, addig a másik fényes vendégekkel ékesíti fel magát s ezek a válogatott delnők és hazafiak ugyanazon czélra vannak összegyűjtve, mire a ritka szépségű rhododendronok, muzsikáló órák s más afféle csecsebecsék.

A főispán úr nem szokta magát nyomasztva érezni semmi társaságban, a mit most is bizonyít az által, hogy senkinek a köszönését nem fogadja el. A mint a házi úr által a méltóságos asszony elé vezettetik, ott egy kissé meghajtja magát, a mennyire tőle telik s mormog magában valamit, a mi hasonlít egy «alázatos szolgájához». A tanácsos úr hátra lép, szabad tért engedve a főispán és neje közti társalgásnak, melyet az előbbi meg is kezd e szavakkal:

S ezzel kiránt egy zsebkendőt kabátjából, körülborzolva vele izzadt üstökét s nem sokat törődve vele, hogy az a zsebje kifordulva maradt, a melyikből kihúzta.

Misztizláv és a báró sietnek őt üdvözölni. Misztizláv elég együgyű az első szavak után mindjárt azt kérdezni a főispántól, hogy reményli, miszerint a nagyságos asszonyhoz is leend szerencséje a társaságnak, mire Tarnaváry olyan hegyes szemeket fúr bele, hogy a fiatal dandy szinte elsápad tőle.

– Bolondul kérdezősködöl Miszti! súgá fülébe a báró. A főispán papucs alatt van oda haza és semmi sem genirozza annyira, mint ha neje felől tudakozódnak, miután az teljesen saját akarata után jár.

A főispán egy ideig gondolkozni látszott, hogy mint felelhessen méltó haraggal a compromittáló kérdésre, azután ki is tört:

– A feleségemhez nem lesz szerencséjök. Annak más dolga van. Neki okvetlen az újan megnyílt komédiaházba kell menni. Tessék, én nem megyek utána! S azzal két ujjal megfogva háromfelé vált bajuszát, egyet sodorintott rajta nagy mérgesen. Én életemben még nem voltam, nem is leszek komédiában soha, – soha! És mintha nem tartaná kétszeri állítását elégnek, harmadszor is elkiáltá – soha! s egyet ütött utána az öklével a levegőbe – nagyot.

E szókra élénkebb mozgás kezdett észrevehető lenni a társaságban; sokan meglepetetteknek látszottak: Szentirmay nem tartozott azok közé, kik e társaság tagjait jó barátjaiknak nevezik; hogy történik az, hogy ama nagy készületű ünnepély elől ő maga is átjön Pestről a tanácsos meghívására, még pedig egész családjával, nejével, leányával, sőt gyámfia, a fiatal Kárpáthy Zoltán is ott lovagol a hintó mellett. Ezt senki sem foghatja meg. Arra a gondolatra ki merne jönni, hogy hiszen még most csak délutáni öt óra van, hét órára ismét Pesten lehet teremni; ezt senki -25- sem tartaná valószinűnek. Akkor minek is jött volna ide, minek fogadta volna el a meghívást? Már pedig megfoghatatlan marad, hogy a mire ő maga annyi szenvedélylyel biztatott, toborzott másokat, onnan épen ő maga maradjon el?

Kőcserepy nem látott Szentirmayék megérkeztében egyebet, mint kivívott diadalát és sietett eléjök, őket elfogadni.

Mindenki, még a ki nem mutatta is, érdekkel tekinte az érkező gróf elé, s kiváncsi volt látni az országgyűlési ellenzék egyik vezérét, a nemzeti vállalatok hatalmas bajnokát ezen a helyen, a hol legkevésbbé volt feltehető dolog, hogy elvbarátaira találjon.

Az érkező gróf magas, élte férfikorában levő alak, kissé hideg, de bizalomra gerjesztő arczvonásokkal, magas homlokán csak egyetlen redő vont maga után nyomot, közepén a két szemöld között a gondolkodás, a mély szemlélődés redője, megvastagítva a szemöldök feletti izmokat, a mi férfinak olyan jól illik, körszakálla, melyet még azon időben nem igen viseltek, némi exoticus tünemény volt e simára borotvált társaságban, s ez is valami ellenzék jegynek tekinteték.

Neje, Flóra grófné, harmincz éves lehet ez időben, szép nemes arcza csak annyiban változott, hogy egy új kifejezés, az anyai érzet vonzalma hagyott jellemet rajta. Különben most is azon vidám, kedélyes delnő, minőnek ifjukori ismerősei látták, arcza és szép álla gödröcskéi nem is engednék, hogy szigorúvá legyen, ha akarna is.

Leánya, a tiz éves Katinka sokban hasonlít hozzá, a kik Flóra ifjukori vonásait keresik, sokat meg fognak találni abból leánya arczán; azt a gyermeteg szendeséget, a szemek ártatlan, tiszta tekintetét, s azt a nyugodt, szeretetreméltó ajkmetszést. A lányka egyszerű perkail ruhába volt öltözve, mert jobb izlésű nagyjaink bármily gazdagok is, leányaikkal férjhezmenetök előtt nem ismertetik meg a selyem-viselést.

Abból egyébiránt, hogy a grófné nem hozta el leányával -26- együtt annak nevelőnéjét, észrevehetjük, mennyire nem iparkodik szenvelgő szigorúságot mutatni a világ előtt és nem bízza az anyai gondokat egészen másra.

A férfigyermekek rendesen legkevésbbé szépek, legügyetlenebbek az úgynevezett kamaszévekben, midőn már elveszték a gyermeteg naivságot, és még nem nyerték meg az ifjukor deliségét.

Egész alakja meglep szépsége által, idomaiban erő, idegesség látszik, minden mozdulata ügyes, bátor és illedelmes, arcza leggyönyörűbb vegyülete a napsütötte barna férfiszínnek s a gyermeki rózsapírnak, arczvonásaiban nemesség, okosság tükrözi magát, ajkainak metszése finom, csaknem nőies, de szemeinek nagy lángoló csillagai hirdetik a férfi-lelket.

– Szép gyermek! gyönyörű fiu, mondogatják körül, a kik látják; lehetetlen, hogy ez… a többit súgva mondják egymás fülébe. Különösen egyet észrevesz rajta mindenki: azt, hogy mozdulataiban, arczkifejezésében, fejhordozásában mennyire utánozza gyámatyját. Az emberek ismét sugdosnak valamit egymás fülébe. Pedig bizony ez természetes és egyszerű dolog; a gyermeki kedély, mint a lágy viasz, úgy idomul ideálja mintájába s én emlékezem reá, hogy midőn egy kedvencz oktatónknak az a szokása volt, hogy orrhangokon beszélt, a mi neki jól illett, tanítványai nagy része elsajátítá tőle az orrhangokat; sőt a figyelmesebb szemlélő képes felismerni a középosztály növendék ifjain csupa tagjártatásaikból, hogy mely főiskola növeltjei? annyira magukon hordják nevelőik helyes és helytelen modorait; mennyivel valószinűbb ez az átalakulás, midőn egy gyermeknek oly mintaképe van, minő Szentirmay gróf, ki nemcsak neki, hanem az egész országnak ideálja, s a kit annyira szeret, bámul, imád, hogy már -27- hatéves gyermek korában eltanulta megyegyűlésein tartott beszédeit, s otthon elszavalta azokat Rudolf gyermekei előtt.

A bemutatások, elfogadások kölcsönös általános mondatok után elvégződnek, Flóra a tanácsosné mellett foglal helyet, Rudolfot a báró, a főispán és a házi úr fogják körül, Katinka rögtön barátnéjára talál Vilmában, ki már régóta egyedül sétál a teremben, nem találva hirtelen eltünt társnéját; Zoltánt pedig a nagyothalló asszonyság foglalja el.

– Oh be kedves gyermek; ha az én unokáim közül valamelyik ilyen szép, ilyen deli volna! szól az őszinte asszonyság gyöngéden megsimogatva Zoltán sötét hajfürteit, mik természetes csigákban omlanak fehér halántékaira. Mi hír Szentirmán, mi hír Kárpátfalván? hallom, hogy utazni voltak Londonban, Párisban. Rossz útjok volt ugy-e? Zivataruk is volt a tengeren. Hallom, hogy maga igen derék fiu.

Zoltán azzal igazolja e dicséretet, hogy híven felel minden kérdésére a jó öreg asszonyságnak, s a tengeri zivatart oly élénk arczjátékkal festi le előtte, hogy a jó néne siketsége daczára is megérti azt, s elhallgatná ezt a fiut napestig, ki oly komolyan, oly tisztelettudón beszélget vele s nem nevet háta mögé, vagy épen szemébe, mint a többiek; úgy el tudná nézni beszélő ajkait, villogó szemeit s csak néha sóhajta egyet: miért az ő unokái is nem ilyenek?

– Ejh Zoltán, Zoltán! hagyd ott már az öreget s gyere a kisasszonyokhoz! kiált egy idétlen kappanhang a háta mögött, s egyike az öreg asszonyság unokáinak, Czirányi Emanuel lép oda Zoltánhoz nagy szelesen; pár évvel idősebb fiu nálánál, tökéletes kis dandy, csakhogy vékonyabb, mint a többi, a ki, úgy látszik, hogy egy csomó szeleburdit választott ideáljának s a mit azoktól eltanult, azon alaktalanságokban rendkívül tetszik magának.

Zoltán komoly arczczal intett neki, hogy engedje beszédét bevégezni az öreg asszonysággal. -28-

– Eh, mit beszélsz annak, hiszen úgy sem hallja! kiálta az ifju fád, nem iparkodva lassan beszélni, sőt azt várva, hogy mások e szavait elménczségnek tartsák, s midőn nagyanyja megfogá Zoltán kezét, oda lépett hozzá szelesen s kirántá azt az agg nő kezéből. Ugyan grószmama, ne fogd el Zoltánt, fogj magadnak magadhoz való öreg urat.

– Tisztelni kell az öregeket és a gyöngéket, Emanuel, mondá a fiatal bölcs gyermektársának; az nagyot nevetett rá, azt hitte, hogy ez is élcz volt.

Emanuel barátunk tökéletes gavallér. Még ugyan nem több tizenhárom évesnél, hanem azért dicsekedhetik vele, hogy kiképzett dandy. E dicsekedést nem is mulasztja el s ha két-három kortársára akad, azoknak van mit hallgatni a felől, hogy minő vignette alatt lelhető a legfölségesebb pezsgő, hol és mikor szokás találkozni szép varrólányokkal, hány hódítást követett el itt-amott tánczpróbákon és gyermek-koncerteken, s mily önálló beszédeket szokott tartani szülei ellenében. Némely főrangú ifju soha sem volt gyermek, mert kicsiny korától fogva gavallérnak nevelték.

A kis gavallér úrias szelességgel ragadá magával a karjára öltött Zoltánt s letaposva egynéhány komolyabb hazafi tyukszemeit, sietett őt bemutatni az ifju társaság bálványainak, Vilmának és Katinkának, kik fiatal leányok szokásaként nagy hirtelen ismerősökké tudtak lenni.

Zoltán elpirult, midőn a még soha nem látott lányka előtt meghajtotta magát. Oh higyjétek el, hogy az ifjak elpirulása legszebb színe a lélek épségének. Vilma büszke főhajtással fogadá a gyermeket, s nagy okos szemeivel figyelmesen tekinte rajta végig. Zoltánt zavarba látszott hozni az, hogy valahányszor Vilmára nézett, mindig annak szemeivel találkozott; ilyenkor aztán mintegy pihenésül mindannyiszor Katinka arczát keresé fel, ki vigan nevetve, -29- kaczagva beszélgetett Emanuellel, gyermetegen, könnyelműen, a hogy életkorához illett.

Zoltán alig tudott mit szólni a lánykához, kit mulattatni kellett volna, míg Emanuel alig talált elég kezeket és lábakat rendelkezésére, mikkel szavait kisérje.

– Jerünk ki innen a szabadba! szólt Katinka kedves szökelléssel ölelve át társnőjét, s ragadva magával kifelé. Én nem szeretek a szobában lenni, mikor odakünn oly szép idő van.

Emanuel törte magát a kisasszonyok napernyőiért, Zoltánt odáig is magával ragadta.

– Látod, oktatá fiatal társát, te olyan félénk vagy. Nem ér semmit leányok körül szemérmesnek lenni. A leány mind egyforma, csakhogy rátartja magát. Majd csak vigyázz én reám, meglátod, hogy egy óra alatt mind a két leánynak elcsavarom a fejét.

Zoltánnak sehogy sem tetszett ez a beszéd, sőt azt nyilt kihívásnak kezdte tekinteni. Neki a nőkről általában és különösen az ő kicsikéjéről, – a hogy nevezni szokta, – egészen más fogalmai voltak; ő is gondolkodott és ábrándozott azon szép gyermekről, ki vele együtt nőtt fel, kit ő tanított járni, ő tanított beszélni, kinek számára megtartogatá még kis gyermekkorában legizletesebb csemegéit, legkedvesebb játékszereit, kinek kedveért lemondott kedvencz mulatságairól, kinek szeszélyeit megtanulta tűrni, s kit ha karjára fűzve vezethetett Pest utczáin, olyan édes valamit érzett szívében; de a gondolatnak előtte szentségei voltak. Tudta, hogy az messze van még, a boldogság: odáig sokat kell fáradni, tanulni, küzdeni; azt meg kell elébb érdemelni és azt meg kell becsülni, s azért olyan formán érezte magát Emanuel hetyke kérkedéseinél, mintha valaki ablak-üveget kaparna körmeivel.

Katinka vígkedvű gyermek volt, szeretett nevetni, őt nagyon mulattaták Emanuel bohóságai; képes volt előre elszaladni a kertben egy lepét kergetve, s szívéből kaczagott, midőn Emanuel, ki el akarta fogni a lepkét, keresztül -30- bukott egy baraczk-sövényen, zöld foltot ejtve fehér pantallonja térdén. Úgy kell neki, mondá magában Zoltán, ki míg az andalgó Vilmát kisérte, szemeivel féltékenyen követé Katinkát és a fiatal szeleburdit.

Emanuel úgy hozta helyre balesetét, hogy egy thearózsát leszakítva, azt ajándékul nyujtá Katinkának, mit a leányka könnyelműen tűzött hajfürtei közé. Ez roszul esett Zoltánnak. Alig birta kedvetlenségét eltitkolni. Katinka megpillanta egy hintát s pajkos örömmel szökelt föl belé, aztán Vilmát is biztatá, hogy üljön mellé és hintázzanak együtt. Vilma e közben észrevette, – mert mindenre úgy tudott figyelni, – hogy Zoltán szemeit le nem veszi azon rózsáról, mit Katinka hajfürtei közé tűzött s ugyanazon ágról leszakítva egy másikat, a fiunak nyujtá azt.

Zoltán gomblyukába fűzte a virágot, még egyszer oly rossz kedvű lett, látva, hogy Katinka még sem akarja azt észrevenni.

A két leány azonban nem tudta elindítani a nehéz hintát. Emanuel, mint igazi gavallér, hirtelen sietett rajtuk segíteni s megragadta a hinta kötelét, a mivel azt nyerte, hogy szép barna svéd keztyűje keresztül repedt s a hinta még sem lebegett. Nagyon nehéz volt neki.

– Ugyan Zoltán! kiálta türelmetlenül Katinka a gyermekre, ki összevont karokkal nézte hasztalan törekvéseiket, gúnyos elégültséggel; mit nézed a nyomoruságunkat és nem segítesz? aztán mintegy édesítőül monda: Ugyan kedves Zoltán, légy olyan jó, hintázz bennünket…

Ekkor mosolyogva lépett oda az ifjoncz s megragadva izmos kezeivel a csónakot, olyat lódított rajta, hogy az felrepült a légbe. A két leány sikoltott, mintha félne s aztán mégis biztaták Zoltánt, hogy lódítsa még erősebben a hintát. A diadal ezuttal az övé volt.

Mikor aztán a fiu elégnek találta a hintázást, akkor megragadá a csónak szélét s egy percz alatt megállítá azt; -31- azután kezét nyujtá a lánykáknak a kiszállásra. Vilma figyelmét nem kerülte el, hogy mily bizalmasan dűl Katinka Zoltán vállára a kiszállás közben s engedi karcsú derekát körülöleltetni segítség fejében. Ő hirtelen a tulsó oldalon szállt le, mielőtt a két fiatal udvarló segélyére lehetett volna. Emanuelnek kellett megszenvedni érte, őt illeté gúnyos szemrehányásokkal, hogy nem volt kéz alatt, midőn szükség lett volna reá.

Azzal a két leány előre futott. Emanuel kedvetlenül kezdé el magát azzal mulatni, hogy lovagkorbácsával az őszi rózsák fejeit csapkodá el s blasirt kedélylyel sipogá:

– Ejh, milyen fád az olyan mulatság, a hol táncz nincs; csak már ozsonnához hívnának. Parbleu, ne menjünk oda, a hol nők is vannak, ott az ember kedvére még csak nem is pezsgőzhet.

A két lányka pedig, a mint annyira elhaladt, hogy szavaikat az ifjak nem hallhaták többé, elkezde bizalmasan beszélgetni:

Mire Zoltán az előszobába ért, már akkor nem látta őket s a mint széttekinte utánok, megpillantá maga előtt Tarnaváry jurátusát.

A szegény fiu meg volt már főve a kánikulai melegben, a feszes attilában és a cselédek elménczkedéseiben, s nem tudta, hogy hová nézzen, a hol senkit se lásson.

– Kovács! kegyed itt van? Nem ismer rám ugy-e? Én vagyok Kárpáthy Zoltán. Nem emlékezik rám? -32-

A jó fiu egészen meg volt lepetve e megszólítás által s alig tudta magát feltalálni, hogy mint fogadja azt.

– Nem emlékszik ön, mikor Szentirmán volt ünnepi szónoklatokra, mennyi minden szép dalra és versre tanított engem?

– És lássa, én mindjárt ráismertem önre, pedig most egészen más öltözetben van, mint akkor. Milyen jól néz ki e magyar ruhában; úgy szeretném már, ha én is jurátus lennék; ugy-e bár, ön királyi táblai jegyző?

– No akkor nem csodálom hát, hogy önt az előszobában hagyták, azt mondják, hogy a főispán úr az alispánok fiaival is, kiket hozzá adtak, úgy bánik, mint cselédjeivel.

(Csodálkozhatnánk, hogy Zoltán egyszerre ily fecsegő lett. E beszédek által ő némi elégtételt akart nyujtani az ifju ismerősnek, kit főnöke egyoldalú bornirtsága cselédek, inasok gúnyjának tett ki s e törekvés ifju szívének becsületére válik.)

– Önnek meg kell bennünket sokszor látogatni, folytatá Zoltán; gyámatyám nagyon szereti önt, sokszor emlegettük. Addig is jőjjön, beszélgessünk egyet, én önt régebben is olyan örömest hallgattam.

A szájtátó cselédhad vihogása egészen elnémult arra, hogy e gazdag méltóságos urfi nem tartá illetlen dolognak a jurátussal barátságosan bánni, őt karonfogni, látásának örülni; a mi annyival feltünőbb, minthogy főrangon született gyermekeknél sokkal kifejlettebb a büszkeség, mint az éltesebbeknél, s ők sokkal kevésbbé szokták szegényebb sorsú ismerőiket meglátni emberek előtt.

Zoltán valóban örült, hogy ez ifjut, kinek komoly, eszes arczát még évek előtt annyira megszerette, most véletlenül viszontláthatá, s az a kézszorítás, az a mosoly, az a melegség a szavakban, nem volt kiszámított szenvelgés, népszerűség kedveérti leereszkedés; egy gyermekszív őszinte örömnyilatkozata volt az, mely még nem azt válogatja, -33- hogy mi magas, mi alacsony, hanem azt, a mi kedves, vagy nem az. És mégis jól tudá e perczben azt átgondolni, hogy ez által ő a szegény ifjunak, ki órák óta gonoszabb kínpadon áll, mint ha hangyafészekbe volna kikötve, kinek esze, míveltsége előtt elpirulhatnának sokan, kik odabenn a termekben ölik az időt, s ki maga pirulni kénytelen az uraságok inasai előtt, kikkel egy sorba állíták, kellemes érzést okoz.

Mind ez ugyan sokkal csekélyebb dolognak látszik, semhogy érdemes legyen róla beszélni; de ha megkérdezzük öregeinket, kik hasonló pályát hasonló úton futottak meg, mindegyik emlékezni fog közülök ilyen apró megaláztatásokra, miken most már nagyot kaczagnak ők maguk is; de hogy még most is emlékeznek reájok, az mutatja, hogy igen mélyen kellett azoknak gyökeret verni a szívben, s a mély gyökér ágya mély seb.

Zoltán széttekintett az inasok között, kikereste magának közülök a legimpertinensebb arczot: – a «szép» melléknévvel ismert lakáj volt az.

– Jancsi, vagy Peti, vagy hogy hínak; hozz ki gyorsan két széket a veranda alá számunkra.

Azt ugyan nem hítták sem Jancsinak, sem Petinek, hanem Adolfnak; egy perczig tétovázni is látszott, hogy tegye-e, a mi parancsolva van? de nem volt bizonyos felőle, ha vajjon nincs-e hirtelen keze az urfinak, a minek a szennyét azután semmi pártfogolás sem mosná le róla, s jónak látta inkább nagy durczásan engedelmeskedni.

Ha saját házánál találta volna Zoltán hajdani ismerősét, bizonyosan minden előitélet daczára legkisebb tétovázás nélkül karonfogta és a termekbe vezette volna; de itt ő is csak vendég volt; e helyen a jószívűség hasonló nyilatkozata szelesség lett volna s jámbor ismerősét százféle zavarba ejtendé. «Jerünk a kertbe, mondá neki, ott beszélgethetünk, úgy is nagyon ide süt a nap a veranda alá.»

– Köszönöm, visszaviheted, mondá Zoltán, s mellénye -34- zsebéből egy féllázsiást vett ki, kezébe nyomva az inasnak, s azzal tovább ment, karjára öltve a jurátust.

A liberiás Adonisnak igen sok és igen különös híre járt azon szédelgős körökben, mikért az őstisztalelkű ifju valami természetszerű gyűlölettel találkozott véle mindannyiszor, s szerette megalázni.

A két ifju elbolyongott a kert tekervényein. Zoltánnak annyi kérdezni valója volt, mikre a fiatal joggyakorló igen közönséges feleleteket adhatott.

– Ezért bocsánatot kell kérnem. Törvényszünetek alatt rendesen utazunk, egyébkor pedig nagyon el vagyok foglalva.

– A ki a jurátusi éveket mulatságnak nézi, az bizony ne menjen hozzá; de a ki komolyan készül az ügyvédi pályára, arra nézve megbecsülhetlen az oldala melletti foglalkozás; sehol sem lehet annyi gyakorlati ismerethez jutni, mint nála.

– De ő megalázó munkával is terheli az oldala mellé esküdteket. Sokszor hallottam ebédek felett tréfákat mondani a felől, hogy bánik jurátusaival, s nagyon szántam azon szegény ifjakat, pedig nem is tudtam, hogy ön is azok között van. De talán nem is igaz az mind.

– Igaz biz az, szólt Kovács könnyű kedélylyel; hajdúja jelen nem létében kitisztíttatja velünk csizmáit, testgyakorlat kedveért fát is vágat s fűtésre alkalmaz; éjszaka ha nagy sár van az úton, leszállít a hintóból, hogy vigyük a lámpát a lovak előtt; de mindezek sokkal mulatságosabb dolgok, mintsem megszomoríthatnának, s később jó hatással vannak; korunkban könnyen elkapja a világ a fiatal embert, a nagyságos úr minden órában eszünkbe hozza, hogy semmik vagyunk. S ilyenkor, midőn az emberrel -35- annyira éreztetve van semmisége, oly erős vágyai támadnak valamivé lehetni! Ah, én bizonyára sokat fogok egykor köszönhetni a főispán úrnak.

Zoltán keble úgy emelkedett e szavaknál; soha sem feledte azokat el: semmiből lenni valamivé! önsorsát teremteni az embernek; becsülettel, önérzettel jutni oda, hova másokat megnevezhetlen utak vezettek, vagy a hova mást születése helyezett. Érzé tán magában, hogy ő is képes volna arra, s szinte szégyenlé, hogy oly gazdag, mert soha sem fogja tudhatni, hogy mi annak az értéke, a mi a szíven belül van?

A teremben ezalatt megszólalt a zene, természetesen nem czigány húzta, mert azt csak parasztmulatságokban használták; a nemzeti tánczoknak, körnek, csárdásnak, még akkor híre sem volt, keringő és franczia négyes uralkodott az előkelők termeiben. A báró úr igen jó tánczos volt, a keringőt különösen remekül tudta járni, oly messze tartá magától tánczosnéját, egész testét hátravetve, hogy ha ilyenkor egymást hirtelen eleresztik, a terem két különböző részébe fognak esni. Erről bizonyságot tehetne Emanuel barátunk, ki dicső mintaképét utánozva, próbálta már egypárszor az ilyen hanyattesést.

Jelenleg épen valami lármás franczia négyest járnak. A szemközti párok báró Berzy Vilmával és Emanuel barátunk Katinkával. Katinka váltig keresi szemeivel Zoltánt, hogy merre lehet? de nem találja s kénytelen beérni tánczosával. A szövevényes quadrille nem megy végbe minden zavar és előleges értekezések nélkül, melyet az ifju hazafiak oly komoly arczokkal végeznek el egymás között, mintha valami vitézi bajról volna szó. Báró Berzy a franczia négyesben csak egyszerűen szokott lépni, melyet Emanuel barátunk rögtön utánoz, félreismerhetlen kinyomatával arczán azon öntudatnak, miszerint ő okvetlenül bámultatik.

A körülülő éltesb asszonyságok gyönyörködve nézik az ifjak mulatságát; köztük ül a tanácsosné és Szentirmayné -36- is. Mindkettő elég fiatal és elég keresett volna ugyan még, hogy a mulatságban résztvegyen, de az anyáknak az a véleményök, hogy ha leányaik megnőttek, akkor már nekik nem illik tánczolni.

A város felé nyíló erkélyen voltak a férfiak éltesebbjei, kik a könnyebbvérűek vigalmaihoz nem tartanak többé igényeket, s szokás szerint vitatkoztak a nap érdekeiről.

Nem azok az emberek éltek akkor, a kik most. Mai nap alig van ember a hazában, a ki előre menni ne akarjon s legfeljebb a haladás útjai tesznek a nézetek között különbséget; akkor még egy nagy mozdíthatlan tömeg ült a nemzet lelkén, melynek nem volt egyéb elve, mint onnan meg nem mozdulni, nem hagyni nőni maga körül a füvet, a nemértés bámulatával fogadni minden új eszmét, húzni ösztönszerűleg hátrafelé mindent, a mi előre akar menni, minden új vállalatnál a biráló háladatos szerepét játszani s bontani ott, a hol más épít, miért? mert jól érezték, hogy ha egy új eszmevilág új életforgást hoz a közéletbe, az eddig nem létezett elemek túl fognak rajtok nőni, s ha a két lefolyt évtized után végig nézünk a közéleten, el kell ismernünk, miszerint félelmük nem volt alaptalan, a világ növése eltakarta őket s az újabb ivadék, midőn a «maradók»-ról hall beszélni, bátran azt hiheti, hogy azok csak a költő képzeletében éltek: úgy elvesztek, úgy elenyésztek.

Rudolf akárhova tekintett e társaságban, egy elvbarátot nem talált. A kik körüle voltak, iparkodtak a saloni általános udvariasság szavaival, stereotyp szivességgel palástolni a fölötti örömüket, hogy őt itt láthatják, a tanácsos villájában, kinek arczáról lehetett olvasni, hogy Rudolfot maga iránt bizonyos tekintetek miatt lekötelezve érzi, úgy szólván kezei közt tarja. Mik lehetnek ez igen erős kötelékek, mikkel a tanácsosnak sikerült a lélekerős férfit akaratához bilincselni? azt senki sem gyaníthatja, de hogy vannak, azt épen úgy lehet sejteni Kőcserepy diadalából, -37- mint Szentirmay feszült, csaknem aggályos magaviseletéből. Óráját gyakran nézi.

– Mit nézi annyit azt az órát a gróf? riad rá Tarnaváry, ki soha sem engedi senkinek kibeszélni magát, tán csak nem akar bennünket ide hagyni?

– Tán csak nem akar a komédiaház megnyitásán ott lenni? monda a főispán, homéri kaczagással fogadva e szép ötletét.

E szóra a tanácsos úr közbe furakodott, nagymosolyogva s felfelé fordított ravasz-édes szemekkel tekintve Rudolfra.

– Ah, az nem volna szép méltóságodtól, ha megfosztana bennünket azon élvezettől, hogy itt tisztelhessük.

– Magam is sajnálom, hogy kötelességeim így összeütnek, de megigértem valakinek, hogy el fogom kisérni odáig.

– Mit, kisérni? pattant fel Tarnaváry. Oda találhat akárki is egymagában; mintha bizony olyan nehéz volna eltéveszteni Pesten a kerepesi útat. A ki kisértetni akarja magát, fogadjon lámpásos gyereket.

– Nem akarom fenhangon mondani, mert félek, hogy kárt okozok ebben a szép társaságban.

A tanácsos és a főispán közelebb hajoltak hozzá, mire Rudolf csendesen odasúgta nekik:

– Méltóztatik átlátni, szólt Rudolf, hogy a kiséret tiszteletetét ezuttal elmulasztanom nem szabad.

– De nem ám, teringettét! kiálta fütyköt vetve a főispán, s jobbra-balra taszítva, a kik előtte álltak, rohant ki a termen keresztül az előszobába. «Audiát!» audiát! hol van? merre van? hol a pokol fenekében jár?

– Miért nincs kéz alatt, mikor azt mondtam, hogy itt maradjon? rivall rá a főnök, tatár szemeit végig villogtatva rajta a sok kukta és groom újabb örömére.

– Bocsánatot kérek, szól közbe Zoltán szerényen; én voltam oly bátor, barátomat néhány perczre elfoglalni. Régi ismerősök vagyunk.

Tarnaváry szómondás nélkül nézi végig az ifjonczot. Nem sokra szokta becsülni a fiatal embereket. Ennek ugyan félmillió jövedelme van, de az meg nem őrizné a lehordatástól, csak oly bátor és okos képe ne volna s lehetne valahogy beleakadni abba, a mit mondott.

Miután eléggé megnézte a fiút, ismét jurátusához fordult, kemény, durva hangon éreztetve parancsát.

– Audiát! fogja be a fakóit (értsd a saját lábait) menten s kutyagoljon (műszó a gyalogolás kifejezésére) le Budára szaporán a szállásomra; mondja meg a kocsisomnak, hogy fogjon be rögtön s ne 10 órakor jőjjön vissza, hanem azonnal. A befogásnál maga is segítsen neki, hogy hamarább készen legyenek. Értettük?

– Punctum. Elmondtam a mi volt. Úgy siessen, hogy hét óra előtt ismét Budán kell lennem; – már most csak nyargalándum. Kettőt lépjen egy helyett.

Zoltán meglátta közöttük lovászát s odainté, szeliden, nyájasan mondva neki:

– Kérlek Mihály, nyergeld fel paripámat, légy szíves sietni vele; megengedi főispán úr, hogy lovamat átengedjem barátomnak, így sokkal gyorsabban megjárhatja az utat.

Tarnaváry, kit bosszantani kezdett az, hogy ez a fiu olyan szeliden beszél a lovászával, mintha mellékletet szándékoznék állítani az ő modorához, melylyel joggyakornokát traktálja, nagyon szeretett volna ez ajánlatnak ellene mondani, de ez oly logice volt föltéve, hogy el nem fogadása lehetetlenné vált, miután ő saját maga ajánlotta a lehető legnagyobb sietséget.

A lovász elővezette a gyönyörű angol paripát és saját vezetékét s Zoltán maga segíté felülni rá az ifjút, halkan tudtára adva, hogy mint szorítsa azt meg térdeivel, ha azt akarja, hogy lépést menjen s mennyire húzza össze a kantárszárat.

A jó fiu bizony nem sokat ült lovon, nem is igen ügyesen tudott vele bánni. Az urasági lovászok vinnyogni kezdtek a főispán úr körül.

– Ki röhög itt? ordíta az hirtelen, széttekintve közöttük. Takaradjatok innen eb az inge léhűtői!

Azzal megfordult sarkán s visszament a terembe, kiirtva minden mosolygást a vele szembejövők arczáról haragos tekintetével.

Zoltán jól szívére köté lovászának, hogy vigyázzon az úton barátjára s azután a vezetékeket vigye egyenesen haza, mert ő a gróf kocsiján fog visszatérni, s azzal kezet szorítva barátságosan az ifjuval, útnak bocsátá őt, sokáig utána nézve.

Ezen ifju sokáig fog emlékezni ő reá, s az a kicsiny mag, mit gyermeteg ragaszkodása a hű szívbe ültetett, lombos fája lesz egykor a hálának, melynek baráti árnya -40- alatt jó lesz megpihenni a most mindenkitől irigyelt főrangú ifjunak.

Midőn Zoltán a terembe ért, már vége volt a táncznak. Katinka reá támadt.

– Tán nekünk kellett volna önt fölkérnünk? kérdé Vilma, és Zoltán igen megzavarodott, midőn oda tekintve ismét nem birta kiállani e leány szemeit.

Miért néz ez a leány minduntalan reám? kérdezé magában. Talán haragszik reám? Isten neki. Inkább nem is közelítek hozzá soha, csak ne haragudjék. Csak tudnám, mivel bántottam meg?

– De valóban, Zoltán barátom, szólt közbe Emanuel barátunk, ez nem gentlemanhez illő dolog. Ez nem lovagiasság. Ezért, ha oly jó barátok nem volnánk, párbajt kellene velem vívnod, parbleu! életre-halálra. Nekem átellenesemnek kellett volna lenned. Így kénytelen voltam báró Berzyt választani. Apropos: láttad-e már báró Berzyt tánczolni a cancanont? Fameuse tánczolja a cancanont és a chahu-t is; ma foi.

– Sz – sz! hangoztatá Zoltán, ki jól tudta, hogy e derék táncznemek még a párisi közhelyekről is el vannak tiltva dísztelen mozdulataik miatt, de Emanuel barátunk oly nyugodt ostobasággal beszélt felőlök, hogy nem lehetett elcsitítani.

– Én nem is tudom, hogy miért nem tánczolják azokat a mi salonjainkban? Báró Berzy azt mondja, hogy azok sokkal szebbek, mint a magyar csárdások, a miket a paraszt lakodalmakban tánczolnak.

Szerencsére az inasok fagylaltot hordtak körül s ezzel megzavarták a fiatal tánczreformator eszmejárását; azt azonban meg nem gátolá semmi körülmény, hogy ezért Emanuel barátunk, kanállal és csészével kezében, kifogyhatatlan -41- elménczségeket ne hordjon fel a kisasszonyok mulattatására, miket mind báró Berzytől gazdálkodott el.

– Ez a fagylalt olyan édes, mint a kisasszony, monda Vilmához fordulva; azért nem szeretném, ha a kisasszony fagylalt volna, mert attól félnék, hogy megenném.

Ezt az elménczséget báró Berzytől hallotta Emanuel barátunk, ki azzal egy szép czukrászleányt tisztelt meg, s a mi annak elég jó volt, de Kőcserepy tanácsos úr kisasszonyára kissé illetlen volt az alkalmazás, melyet Vilma megvető arczkifejezéssel eléggé is iparkodott tudtul adni.

Ez alatt mint a futótűz terjedt el a társaságban, hogy nem csak Szentirmay készül eltávozni, hanem még a főispán is, ki intézkedéseit mindig oly nagy zajjal szokta megtenni, hogy lehetetlen volt titokban maradniok. Az emberek kérdezősködtek: miért? mi baj van? Megtudták az okát, hosszú képök lett, elkezdtek sugdosni, szörnyűködni: «még a főispán is elmegy a szinházba!» Kiki fészkelődni kezdett a helyén, többen példálózni kezdtek a házi úr előtt, hogy talán már terhére is vannak, hogy nem jó későre maradniok, mert a hegyen nyaktörők az útak stb.; úgy hogy midőn a gróf neje vállára segíté a bayadér fátyolt, a tanácsos úr azon vevé észre, hogy a társaságnak fele talpra kerekedik s készülni kezd hazafelé.

A tanácsos úr iparkodott mosolyogni. Magában pedig ezt gondolta: «Ez a Szentirmay úgy tett, mintha magát megalázta volna hozzám, pedig csak azért jött ide, hogy megszégyenítsen, hogy vendégeim szépét, javát elcsábítsa tőlem s az én fényes mulatságomra ne maradjon itten más, mint a kikre magam sem adok semmit.»

– Oda kell mennünk, mondák mindnyájan, nemzeti vállalat, nem szabad pártfogásunkat megvonni tőle. Mit mondana a közönség, ha a páholyokat üresen látná? Itt eleget tettünk a barátságnak s oda most a kötelesség hí. -42-

Egy szóval, a mire gondolni egy óra előtt még nevetség és botrány volt, az egyszerre szent kötelesség, polgári érdem lett; az ifjak megszüntek elménczkedni fölötte, az öregek félbenhagyták a fitymálást, a főispán úr, kinek kocsiját Kovács még az úton kapta, maga sürgetett legjobban mindenkit, hogy «menjünk már, menjünk már!»

Az volt a legnagyobb bosszúság, hogy még csak marasztani sem lehetett a távozni készülőket; Rudolffal együtt egy egész sora a hintóknak hagyta el a kéjlakot.

Szentirmay birt annyi önuralkodással, hogy arczán nem mutatta diadalát, de még többel kellett birnia Kőcserepynek, hogy eltitkolja mély bosszúságát, midőn a távozókkal kezet szorít.

– Tehát nem tartóztathatom méltóságodat. De a grófnét talán mégis itt hagyhatná.

– Oh kérem, én féltékeny vagyok Rudolfot egyedül bocsátani, szólt Flóra tréfával kerülve ki az egyenes választ.

– Legalább a fiatalokat hagyják itt nőm védelme alatt még csak most kezdtek mulatni. Kárpáthy úr úgy is látott annál szebbet is, jobbat is.

A hintó a terracera járatott, Zoltán segíté felülni gyámanyját és Katinkát; neki szembe jutott az ülés a lánykával.

Midőn búcsút vett a Kőcserepy-családtól, s Vilmára tekintett, ismét annak nagy feddő szemeivel találkozott.

Úgy sietett mellőle, s olyan könnyülten érzé magát, midőn végre kicsikéjével szemközt ülhetett, s a kéjlakot nem látta többé szemei előtt.

Csak egy zavarta még: az a rózsabimbó, melyet Emanuel szakított Katinka számára. Mi szükség volt neki azt -43- a hajába tűzni? Föltette magában, hogy nem fog oda nézni, de tekintete megint csak oda tévedt.

Végre Katinka is észrevette. Eleinte el nem tudta gondolni, hogy Zoltán miért duzzog? Tán csak mutatni akarja mások előtt, hogy rajta hatalma van. Ah a rózsa! végre rájött. Lassan kihúzta azt kontyából, hogy csak alig állt benne, akkor kihajolt a hintóból, mintha valamit nézne s a rózsa a legelső zökkenőnél kihullott hajából.

– Nem tesz semmit, monda Katinka, kapok másikat; s elkérte azt, mely Zoltán gomblyukába volt fűzve, s azt tűzte hajába.

A két gyermek azután oly jó kedvű volt az egész úton, mintha a mythoszi istenek itala cserélte volna ki kedélyeiket.

Katinka egész a szinházig tartotta vidám fecsegéssel az egész társaságot, Zoltán pedig olyan jó izűen kaczagott azokon, mint a ki soha vígabb dolgokat nem hallott.

Hét órakor tömve volt a szinház, díszes, ünnepélyes néppel; tele minden páholy a főúri renddel és senki sem bánta meg, hogy ide eljött.

Kőcserepy úr kéjlakában pedig érintetlen maradtak a geleék és torták, a pompás mulatság leszállított értéke csak azok számára maradt meg, a kiknek jelenléte senkit sem érdekelt. Emánuel barátunkon kívül, ki agyontánczolhatta és pezsgőzhette magát, senki sem vivátozott a ragyogó röppentyűknek, mik az esti órákban hirdeték fennen villogó tűzgolyóikkal a távol nézőknek, hogy ez órájában a nemzeti lelkesülésnek egy magyar főúr vigad ott, – bosszúval és elnyelt keserűséggel szívében. -44-

III. A KEDVES BARÁTOM URAM.

Valaki által «kedves barátom uramnak», «kedves ennek meg amannak az úrnak» czímeztetni, csak valamivel kedvesebb, de igen kevéssel, egy pohár víznél, a mit az embernek, mikor nem szomjas, meg kell inni, mert vagy megtisztelő a czím s akkor minek oda a «kedves?» vagy bizalmas, s akkor minek oda az «uram?»

A kinek hirhedett szokása volt minden embert kedves ilyen és amolyan czímekkel szólítani, az tekintetes Maszlaczky Gábor úr, ki előtt már van szerencsénk bemutatva lenni, s ki, mint tudjuk, táblai ügyvéd. Ennek annyira bevett szokása minden embert kedvesen fogadni, hogy egyszer így kezdte egy mandatum fulminatoriumért beadott folyamodását: «Kedves királyi tábla». Ezt, meglehet, hogy csak ráfogták.

Miután már volt szerencsénk vele találkozni, már most légy szives «kedves olvasóm uram» visszaadni neki a látogatást saját becses szállásán.

Pesten nem szokás három emeletnél magasabb házakat építeni, a mi sokat tesz a város szépségére; az egész városban egyetlen egy ház van négy emeletű az országúton, ezen ház az, mely minden órára egy aranyat jövedelmez a tulajdonosának; a ki tekintetes Maszlaczky urat keresi, az őt ebben a házban fogja találhatni, természetesen a negyedik emeleten, minthogy ötödik emelet már nem adódik.

Itt lakik ő már minden emlékezetet meghaladó idők óta, azon módon, a hogy fiatal ügyvéd korában behelyezte magát két szobába egy előtornáczczal, minden bútor, szekrény, pörtár a tompa és hegyes szeglethez szabva, úgy hogy azokat más lakáson használni sem lehetne.

Az előszobában, mely minden türelmet megpróbáló csengetésekre szokott csak megnyílni, találunk minden -45- időben egy vén jubilatus huszárt, mint a fiscalis úr mindenesét, ki reggeltől délig elkefél egy pár csizmát, meg egy köpönyeget, vagy pedig takarít nagy buzgósággal, de a minek semmi látatja nincs.

Egy szalmaágy, egy porolófa és egy faládából áll az előszoba minden butorzata, de úgy összevissza van az hányva mégis minden időben, hogy a gyakori látogató csak azon bir csodálkozni, hogy mint lehet e három butordarabbal annyi változatosságot előidézni a rendetlenségben?

Innen a velünk szemközt levő ajtón bekopogtatván, az úgynevezett «cancellária» tárul fel előttünk, melynek trapeziumában két roppant szekrény foglalja el a főhelyet; az egyik barnára van festve, a másik szürkére, a melyiknek félig nyitva az ajtaja, az tanúbizonyságot tesz arról, hogy tele van pörcsomagokkal és protocollumok foliansaival; a másiknak zárja van kettő, abban féltettebb irományok lehetnek.

A fal mellett vásott bőrszékek terjeszkednek; némelyiknek nagyon jól esik, hogy a hátát a falnak vetheti, mert bizony széllyel menne, ha kiszólítanák a középre; valamennyinek inog-binog minden porczikája, ámbár vas «S»-ek tartják megpántolva, s a kikopott bőrből szabad után vágyik a lószőr-töltelék. Régen milliomos lehet már az a zsibárus, kitől ezeket a fiscalis úr még ifju korában perköltség fejében elkótyavetyélte, s azóta nem jutott eszébe megújíttatni; szokott ugyan híre járni úgy minden második, harmadik esztendőben, mint a cserebogárnak, hogy a fiscalis úr újra bútoroztatja szállását, sőt újat fogad, mert házasodik; hanem azután csak elmúlik az ismét s marad minden a réginél.

Középen áll egy hosszú zöld asztal, réz szegekkel oldalvást kiverve, s leöntögetve itt-amott tintával. Azon fekszik néhány óriási terjedelmű könyv, hihetőleg corpus juris és egy öblös ólomtintatartó, szárig belevert irótollakkal, melyek igen szépen czikczákosra vannak faragva, némelyik -46- szarvasbog formára metélve, mi arra mutat, hogy az iródiák még a hasznosban is szereti a szépet.

Ott ül pedig a megvetemedett székek egyikén a vén juratus, Bogozy és másolja az eléje rakott iratokat. Igen szépen ir és hibát nem ejt, el nem hagy semmit, hozzátenni pedig, ha akarna sem tudna.

Húsz esztendeje már annak, hogy a «juratus tabulae regiae notarius» hangzatos czímét viseli a vén sas, a nélkül, hogy attól meg birt volna vedleni valaha; minden évben megkisérté párszor, hogy keresztülessék, de oly fonák feleleteket ad a jámbor a vizsgáló-bizottmány előtt, s annyira nincs ideája a törvénytudományról, hogy mindig visszakapja az aranyát: tudniillik, hogy egy aranyat szokás a diplomáért fizetni, s ezt az aranyat kapja vissza.

A mi anecdota csak közforgalomba jött Verbőczy ideje óta a jurátusokról, az mind a jámbor Bogozyra vitetődik; még azt is ráfogták, hogy ő volt az, kitől midőn a Rákóczy-féle notáról (hűtlenségi bélyeg) tudakozódott az illető censor, azt felelte rá, hogy a verseire nem emlékezik, de elfütyöli, ha kívánják; pedig ez már csak régi anecdota.

Ő a bűnbakja és mulatságtárgya húsz éven át a megújuló ifjabb ivadéknak, kik őt nem mulasztják el köreikbe vonni, s tréfát űznek a jámbor fiuból, ki egynémelyiknek közőlök ős nagybátyja lehetne.

Néha egy éjszakáról a másikra eltivornyázik az ifju collegákkal, de azért reggel kilencz órakor pontosan ott ül a kanczelláriában, hol húsz év óta másolja a diák és magyar replicákat, a nélkül, hogy valaha más fiatalabb által felváltatott volna, az a sok tintafecscs ott körül a padlón, mind az ő sok évi fáradságának tanújele, nemkülönben annak, hogy ezt a szobát soha sem szokták felsikálni.

Ez épen Maszlaczky úrnak való ember. Leir mindent, a mit eléje adnak, mint a gép, mint a rajzoló gólyaorr, s mikor leirta, ha a fejét leütnék, sem tudna egy sort is elmondani abból, a mit leirt; azt sem tudja, halálitélet -47- volt-e az, vagy örökfelvallás? Fizetése harmincz váltó forint; annyi volt húsz esztendő előtt is. Soha sem kért többet. Nem disputál, nem akar okos lenni, a kíváncsiság nem gyötri, hogy a processusok titkaiban fürkészszen, s még ha ittas is, zárt kapu az ő ajka, melyen szó ki nem jön. Mintha csak a fiscalis úr számára volna teremtve.

Most koczogtassunk a benyíló ajtaján. Szabad! Nem egészen pókhálómentes hálószoba tárul fel előttünk, mely oly hosszú és keskeny, hogy a középen álló fénymázas gömbölyű asztalt mindig jobbra vagy balra kell taszítani, ha valaki az egyik végéről a másikra akar menni, hogy elférjen mellette.

Az ablaknál van egy irószekrény, gondosan bezárva. Abban, senki sem tudhatja, hogy mi lehet! Előtte támlátlan vas szék, gömbölyű szélvánkossal. Az asztalon túl hosszú bőrpamlag, de melyhez lehetetlen hozzáférni, mert az asztal előtte áll; nem is azért van ott, hogy ráüljenek, hanem azért, hogy legyen mire lerakni a sok patvar pörös ügyet, mikkel azonfelül az egész szoba minden bútorzata úgy teli van halmozva, hogy a látogatónak nem marad hova letelepedni.

Körül a szoba falain szép hölgyek arczképei láthatók különféle kiadásokban, aczélmetszetek, olaj- és vizfestmények, kőnyomatok, pastellrajzok és silhouettek; ezek mind évről évre válogatott imádottai voltak a fiscalis úrnak, kiknek udvarolgatott, mikor ráért, kiket szándékozott elvenni, kiket sokáig kerülgetett, s kik azután mind máshoz mentek nőül s azóta mind családos anyák, boldog nők és a többi…

Egy tükör sincs az egész szálláson, a mi azt bizonyítja, hogy a fiscalis úr nem hiú ember. Az ágya fölött ketyeg egy fali óra, s előtte hever egy pár hímzett papucs, valami hűtlen emléke. Ebből áll minden fényüzése.

Maszlaczky úr odahaza nem sokat törődik a világgal, a ki őt látogatni megy, az okvetlenül azért megy oda, mert rá van szorulva, mert eszéhez kénytelen folyamodni, s az -48- fogadjon úgy mindent, a hogy talál. Nők nem járnak ő hozzá, semmi ürügy alatt; a fiscalis úr otthon legkevésbbé galant ember. Másutt egészen más a dolog; ott az ember nem saját ura, de otthon érezze mindenki, hogy ő az úr, s a kinek nem tetszik a poros székre leülni, maradjon állva.

Azon helyzet, melyben őt belépésünkkor találjuk, legkevésbbé alkalmas arra, hogy bennünk valami különös tiszteletet gerjeszszen. Épen ülőfürdőben ül, egy alacsony spanyol fal mellett, melyből csak a feje látszik ki.

Ha észrevenné, hogy itt vagyunk, egy cseppet sem genirozná magát, a miről rögtön meggyőződhetünk, a midőn a vén huszár belép az ajtón s jelenti hangosan, mintha a gazdája is süket volna:

– Hát csak jőjjön be! ordít rá Maszlaczky, a nélkül, hogy helyzetén változtatna. Ereszsze kend be!

A jövevény köszön jobbra balra mindenkinek, még a zárt almáriumoknak is. Azt képzeli, hogy a hová ő lép, ott mindenütt excellentiás és méltóságos urak ülnek köröskörül, pedig nincs a teremben senki más, mint frater Bogozy, az pedig fel nem pillantana az irásából egy lóért.

Kárpáthy Abellino úr ő nagysága, daczára előrehaladt éveinek, most is tökéletes gavallér; kár ugyan, hogy nem járhat többé hintóban, a mi kivált ily esős időben nagy biztosság volna; de pótolja e hiányt esernyővel és sárczipőkkel, mely utóbbiakat még az előszobában lerakott s előttünk már úgy áll, mintha skatulyából vették volna ki.

Nagy kín lehet rá nézve az élet. Minden mozdulata arra van számítva, hogy testi fogyatkozásait elrejtse általok; mikor lép, úgy húzza ballábát, mintha negédesen lejtene, mi által alkalmatlan köszvényétől származó biczczenését palástolja; mikor leül, velőig hasgató fájdalmat érez térdében s olyankor mosolylyal álarczozza kínos szisszenését; -49- ha valakivel beszél, fejét úriasan hátraveti s a lefüggő hajbodor eltakarja a fülébe alkalmazott hallócsigát, mely elárulhatná, hogy büszke fejtartása onnan ered, mivel nagyot hall. Mosolygásában mértéket kell tartania, mert különben az aranysodronyok helyei meglátszanának fogain. És pedig ő még folyvást szereti a vidám társaságokat, a hol beszélni, fecsegni, fürgenczkedni, nevetni lehet, s azt hiszi, miszerint senki sem veszi észre, hogy ő nyomorék. Nyomorék kívül úgy, mint belül, szánalomra méltó nyomorék. Olyan szánalomra méltó ember, kiből minden tehetség kiveszett valami rosszat elkövethetni, csak az akarat, csak az ösztön maradt meg rá.

Még egyszer meghajtja magát a szobában, roppant nádpálczájával oly módon lendítve, mintha azt nem is azért viselné, hogy rá támaszkodjék, s azzal benyit a tekintetes úrhoz.

Első pillanatban nem látja meg, hogy merre van s csak úgy vaktában bocsát előre egy pár alázszolgáját, hanem egyszerre kinyúlik a spanyol fal mellől Maszlaczky úr kurta keze s hangzik éles, fülbefúró szava.

– Ah kedves báró úr! csak tessék leülni addig, kedves báró úr. Mindjárt egyszeribe. Csak még három perczig kell a vízben ülnöm. Ne oda tessék ülni a papirosokra, inkább amoda; no ott is papiros van, majd mindjárt; audiát Bogozy! mondja meg a Tamásnak, hogy hozzon be egy széket a nagyságos úrnak.

Minthogy pedig Bogozy épen a sor közepén van, s ki akarja a tintát irni a tollából, s minthogy Tamás oly süket, hogy fráter Bogozy rapportját arra érti, hogy menjen el zsemlyéért a pékhez, s azt meg is cselekszi, a juratusnak pedig nem kötelessége széket hordani a cliensek után, tehát a nagyságos úrnak módjában van addig a három perczig állva maradni, a míg Maszlaczky úr elvégzi fürdését s számára egy széket kiszabadít a papir-csomagoktól, a mire leülhessen.

– Ebben a pillanatban szolgálatjára állok, csak egy -50- kevéssé meg akarok mosdani. Megengedi a nagyságos báró.

Vagy engedi, vagy sem, Maszlaczky úr neki gyűrközik s egy tál víz előtt oly kegyetlen mosdást visz véghez, a melyet megirigyelhetne akármelyik török dervis; úgy megdörzsöli, megmarkolászsza saját ábrázatját, mintha az egy idegen emberé volna, a kinek fogadásból képére mászik, azután pedig erős, durva kendővel megsúrolja mosdott részét, hogy attól lehet tartani, miként ledörzsöli róla a régi bőrt s új ábrázattal fog előállani.

Abellino kénytelen addig magát azzal mulattatni, hogy pálczája nagy aranyos gombját a szájába fúrja s titkos bosszankodással tekint a fiscalis úr szürke fejére, ki nem szünik meg apróra vágott haját egyremásra súrolni.

A hogy először láttuk a fiscalis urat, akkor szép barna hajat viselt, elül magasra viaszolt üstökkel, hanem vendéghaját ő otthon nem szokta koptatni s éjszakára rendesen leteszi s bizalmas emberei előtt szürke fővel mutatkozik.

Mint bántja az Abellinot, hogy ez a lateiner, ez a diákból lett nevezetesség őt bizalmas emberei közé számítja!

Végre elkészül füleivel és fogaival Maszlaczky úr, s egy tarka virágú hálókabátot felöltve, szolgálatjára áll a nagyságos úrnak, kinek, mikor még Párisban lakott, még a látogatójegyét átvenni is megbántás lett volna, hálókabátban.

– Hát hogy mint van a kedves nagyságos úr? mivel szolgálhatok a kedves nagyságos úrnak? Minek köszönjem ezt a szerencsét? Javul-e a köszvénye a kedves nagyságos úrnak?

A kedves nagyságos úr nem tartotta érdemesnek erre a sok haszontalan csiribiri kérdésre felelni, hanem ő kérdezett:

A fiscalis úr felhúzta az egyik vállát, meg az egyik szemöldökét s igen száraz hangon válaszolt:

– Bizony nem a legjobban, kedves nagyságos úr; mondhatnám, elég rosszul. -51-

– Ah, pardieu fiscalis úr, ez rossz tréfa, ilyen tréfákhoz én ma nem vagyok disponálva.

– Valóban, ezt komolyan mondtam; ott állunk, a hol ezelőtt tizenhárom esztendővel. Újból kell kezdenünk.

– Én nem kezdek semmit! kiálta türelmetlenül Abellino, én nem várok tovább! én itéletet akarok látni. Nem bánom, dűljön jobbra vagy balra a pör; én itélet alá akarom bocsátani.

– De nem akarom én! süvölte Maszlaczky úr, túlkiabálva tűzbe jött kliensét; a pör épen úgy az én érdekem, mint nagyságodé. Ha én elvesztem a pört, költségemet, fáradságomat senki sem téríti meg, mert nagyságod apanagiuma magának is kevés; azért hagyjon engemet a nagyságos úr a magam útján menni s ne elegyedjék olyan dologba, a mihez nem ért.

Abellino átlátta, hogy sem gorombasággal, sem hangerővel e férfiut fölül nem mulja s csendesebb accordot kezdett.

– Barátom uram. Azt csak megengedi talán, hogy a saját ügyem mibenállását tudni akarom?

Maszlaczky úr felugrott székéről s elkezdett alá s fel járkálni apránkint pattogva.

– Tudni akarja! Nem olyan gyerekség az. Azt a leggyakorlottabb prókátornak is dolgot ad megérteni. Furcsa. Mintha azzal jobb lenne a dolog, ha nagyságodnak elmondom. Ha én nem tudok tanácsot adni, akkor az egész országban senki sem tud. Az egész idea én tőlem jött; azt tudhatja nagyságod, hogy a hány ügyvédet felszólított, hozzá sem mert fogni egy is. Egyedül én mertem belevágni; hát ki tud énnekem még tanácsot adni?

– Kérem, édes fiscalis úr, könyörge Abellino szeliden, -52- nem akartam én megbántani, csak lássa, nyugtalan vagyok, szeretném tudni ügyem mibenlétét.

– Jól van, elmondom, szólt Maszlaczky megnyerve Abellino szelidsége által. De azután közbe ne vágjon kedves nagyságos úr, mert én tudom, hogy mit beszélek, s értek az informáláshoz, tehát tessék hozzám közelebb húzni a székét.

Ezzel zárt szekrényét kinyitva, annak egyik fiókjából egy összekötött pörnyalábot húzott elő, melynek boritékjára nagy betükkel volt felirva:

Abellino kényelembe iparkodott magát tenni kényelmetlen ülőhelyén, s kezét feje alá tette, tenyerét füléhez tartva titkosan, nehogy egy szót elszalaszszon a mondandókból.

– Mielőtt az ügyállás leirásához fognék, jó lesz kedves nagyságodnak emlékezetébe hoznom a pör alapját, mindenek előtt pedig megengedi kedves nagyságod, hogy pipára gyujtsak.

A pipa füstölt; az ügyvéd elkezdé a Kárpáthy-pör körülményeinek összeállítását, mely valóban hasonlított egy kis regényhez.

– Látja kedves nagyságod, mily zárva tartom ezen pört, ember szeme ezt nem látja soha, kivéve a birákat és az ügyfelek prókátorait; még maga az alperes személy, Kárpáthy Zoltán sem tud felőle, gyámnoka ügyködvén helyette. Minden betüt maguk az illető felek irnak bele s valahányszor előveszik az itélőszéken, még a juratusokat is kiküldik a teremből. Ebből láthatja nagyságod, mily fontos és rendkívüli per a Kárpáthy contra Kárpáthy.

Abellino ez unalmas bevezetés alatt azzal mulatta magát, hogy ujjával nagy betüket irkált ama gömbölyű asztalra, mire azt poros voltánál fogva igen alkalmasnak találta.

– Kedves nagyságod! a dolog így áll. Kedves nagyságod -53- még fiatal korában méltóztatott elpazarolni atyai örökét…

– Instálom! Én nem vagyok kedves nagyságának panegyristája, a ki csak olyan dolgokat mondjon el, a mik kedves nagyságának életében dicséretre méltók, sem pedig anecdoták gyűjteményének irója, a mit hátulról is lehet előre olvasni; hanem én ügyvéd vagyok, ki ha valamit előad, annak logikai összeállításban kell megtörténni. Azért semmire se felelje azt kedves nagyságod: ezt már tudom, ezt már nem akarom hallani. Recapituláljuk.

Abellino kénytelen volt figyelmezni, nehogy olyasmit szalaszszon el, a mit még nem tud.

– Miután saját vagyonát evlerte, kedves nagyságod, igen természetes óhajtással fordult nagybátyja, nagyságos Kárpáthy János úr felé, kinek félmilliót jövedelmező birtoka szintén nagyságodra volt szállandó. Ezt nagyságod már gyermekkorában tudta, mert midőn édes atyja meghalt, János úr már akkor is túl volt az ötven éven s oly életmód mellett, a milyet ő viselt, lehetetlen volt attól tartani, hogy családot hagyjon maga után. Azonban az évek haladtak s a gazdag nagybátya még sem akart meghalni, mi kedves nagyságodra nézve a körülmények nyomasztósága mellett majdnem tűrhetlenné kezdett válni s kedves nagyságod nem vala rest a késedelmes halál siettetésére mindent elkövetni, a mit alkalmasnak talált.

– Csak ne szakítson félbe, rikácsolá Maszlaczky úr, ez úgy van, a hogy mondom, ezt a törvényszék előtt sem lehet eltagadni; koporsót küldött nagyságod nagybátyja névnapjára, mire azt szinte halálosan megütötte a guta. No jól van; tréfa volt, azt mondja nagyságod. Hanem a mi azután következett, az többé nem lett tréfa. Az öreg úr e fölötti bosszujában megházasodott, elvett egy nagyon roszhírű családból való leányt. No, itt tessék megfogni a történetek csomóját, mert ezen fordul meg minden. Nemde -54- azért vette el e leányt, hogy nagyságod bosszujára örököst hagyjon maga után? Ez világos. És épen ezért vett egy oly kétértelmű családból való leányt, hogy ez a föltétel annál valószinűbb legyen. Ő maga ekkor már hetven esztendős volt. És ime, a mitől félni lehetett, az kedves nagyságod vesztére megtörtént; a nő anya lett, s midőn kedves nagyságodnak kellett volna a megürült kárpátfalvi jószágba bevonulni, ugyanakkor egy kis fiucskát kereszteltek a kastély templomában Kárpáthy Zoltánnak, a ki nagyságod boldog álmait a legelső sírásával, melylyel a világra jött, semmivé tette.

– Csak rendén. Nagyságod kegyetlenül meg volt csalva; a dolus malum világos; ez több mint csalárdság, ez stellionatus! Valakit törvényes örökétől ily nyilvánságos módon megfosztani. Hiszen vannak rá esetek a bibliában, meg a krónikákban, hogy hetven éves férfiaknak még fiaik születtek, de azok mind nem oly kicsapongó életmódot követtek, mint nagyságod urabátyja; tehát nem égre kiáltó-e ez?

– Én csak logikai következtetésem elismerését kivántam. Kedves nagyságod meg volt csalva, semmivé téve; futott ügyvédekhez, törvénytudókhoz. Senki sem nyújtott biztatást. Ne tessék hinni, hogy azért, mintha nem tudtak volna; hanem mivel nagyon koczkáztatott vállalatnak tekinték oly ügyet megkezdeni, hol az alperes egy oly nagybefolyású, oly – érdeme szerint-e vagy nem? az más kérdés – köztiszteletben álló férfi, mint az örökös gyámatyja, gróf Szentirmay úr, kinek e mellett még felszámíthatlan gazdagsági források is állanak rendelkezésre, míg a felperesi ügyvéd, – megbocsát kedves nagyságod e kitételért, – a pör bevégeztéig még a költségeket is maga kénytelen fedezni, a mint cselekszem én már tizenkét esztendő óta.

Itt megállt Maszlaczky úr, mintha időt akarna engedni -55- a bárónak, hogy e szivességeérti hálaérzeteit szavakba foglalhassa, de a mi annak eszében sem volt, s így folytatá tovább:

– Végre hozzám vetődött kedves nagyságod e panaszával s én felvállaltam azt. Megvallom, hogy nem az igért összeg, mely úgy is nagyon bizonytalan, késztetett rá, mint inkább tulajdon szenvedélyem. Nekem szenvedélyem a szép per. És ez szép per fog lenni. Még csak ezután lesz az. A milyen egy században fordul elő egy. Uram, egy szépen kiszámított, keresztülvitt ügy gyönyörűbb, a legnagyobbszerű ütközetnél. Itt egy nyugodt combinatio, ott egy fortélyos csavarulat, majd egy döntő oklevél közbe hajított Brennuskardja, a psychologiai hálózat, mely az ellenfelet megkötözi, a figyelem félrevonása a veszélyes helyekről s élénk ostromlása a talált gyöngéknek; az igazság meggyőző kiderítése ott, hol egy irott betü nincs, melyből kiindulni lehessen, – ezek az igazi ügyvéd élvezetei; a ki ezekhez nem ért, a ki csak azt tudja, azt látja, a mi előtte van, a ki nem képes magát beleélni a pörébe, s csak a tripartitumból puskázik, az maradjon a falujában tyúkprókátornak…

– És pedig ime ön is elveszti a pörömet! szólt közbe Abellino, kit bosszantani kezdett ez a felszított dicsekvési tűz.

– Csak lassan, kedves nagyságos úr; azt még nem mondtam, hogy elveszítjük a pert. Megvertek, de le nem győztek bennünket. Visszavetettek, de el nem űztek. Az első kiindulási pont gyenge volt, másikat kell keresnünk. Első vázlatunk az volt: bebizonyítani, miszerint Kárpáthy Zoltán nem lehet Kárpáthy János fia. Itt két dolog volt kiderítendő: az egyik néhai Kárpáthy Jánost illeti, a másik meghalt nejét. Az első pontra számtalan bizonyítványunk van és azok kielégítők. Az az előnyünk van, hogy fővádlottak meghaltak és nem védhetik magukat többé. E részben több bizonyítványunk van az elégnél.

– Reménylem, hogy ez a pör nem igen fog nyomtatásban -56- napvilágot látni, szólt Abellino kaczagva, kinek e perczben is leginkább a helyzetek frivolitása tünt fel.

– Nem is arra való. Az ilyen titkok csak azért idéztetnek elő, hogy az igazságot segítsenek kideríteni s miután megtevék szolgálataikat, ismét az örök hallgatásnak adatnak által. Senki sem tekint azokba, mint csupán olyan emberek, kiket esküvés kötelez a hallottakból semmit ki nem mondani. A közönségre nézve mindez mély titok marad.

– Igen. Átlátandja kedves nagysád, ha végig hallgat, miszerint én tudom, mit cselekszem. A néhai Kárpáthy Jánost érdeklő ponton kívül még egy másik is volt, a mit fel kelle derítenünk, Kárpáthy Jánosné, néhai Mayer Fanny föltételezett hűtlensége. És ez volt a fő pont, ez volt az Achilles-sark. A megholt úrnőre senki sem birt semmi gyanút okozó tényt felhozni. A világ szemei előtt feddhetlen életet élt. Mi iparkodtunk gyanúinknak családja hírnevében alapot keresni; felhoztunk égre kiáltó dolgokat, mik a Mayerék házánál történtek, nénjei életmódját, piaczi hírré vált botrányokat; mindezeket megczáfolá ellenfelünk azon egyszerű ténynyel, miszerint Mayer Fanny gyermekévei óta idegen háznál neveltetett, rokonai romlott körétől távol, szigorú erényes emberek között. Csupán egy szalmaszálunk volt még, a mihez ragaszkodnunk lehete: azon eset, a mi egykor méltóságod és Mayer Fanny között történt.

– Uram! kiálta felkelve helyéből Abellino, a felháborodás teljes indulatosságával.

– Ne tessék indulatba jönni, kedves nagyságos úr. Én tudom, hogy erről kedves nagyságod nem örömest hall beszélni. Egy nő által megcsalatni. Ez olyan kényes dolog, a mire senkisem emlékezik szivesen. Megengedem. Azonban nekünk szükségünk volt erre a perben. Ha bebizonyíthatjuk azt, hogy Mayer Fanny egykor elfogadta nagyságod ajánlatát, mely őt nem igen törvényes állással kinálta -57- meg, akkor megsemmisítők annak erkölcsi értékét. És az öreg Mayerné már kész is volt rá, hogy ez alkudozások folyama iránt tanúskodjék. Csodálkozni méltóztatik. Oh ez az asszonyság, a ki képes volt eladni leányát, eladja az unokáját is, kivált miután ez mitsem akar róla tudni. Az igért jutalomért letette volna az esküt, melyre szükségünk volt.

– Dehogy vagyok az, kedves nagyságos úr. Egész számításom dugába dőlt egy igen egyszerű körülmény miatt: a tekintetes királyi tábla megtagadta Mayernétől az esküt; juramentum contra pudicitiam!

– De nincs! kiálta felugorva élénken a fiscalis, mint egy kis bodzabélbáb. Épen most jövünk az igazi útra. Tizenkét évig kutattam, fürkésztem e perben; családok mélységes titkait lestem el, elvetett szavakat hordtam rakásra, s itthon összeállítottam azokat, és most, midőn ellenfeleink azt gondolják, hogy levertek bennünket, épen most kerülünk felül, s a midőn ők bennünket megczáfolni iparkodva, regényes nimbussal vették körül Kárpáthynét, épen az által adták kezembe a kulcsot, melylyel én e rejtély zárait fel fogom nyitni.

Az ügyvéd arczának ragyogásán látszott, mennyire meg van elégedve dialectikájával önmagában.

– Ez ideig csak igen általános pontok felett czivakodtunk; én engedtem embereimet belehevülni a munkába. Most következik majd a specificus támadás, az eddigi csak megszállás, csak hadkészület volt; most következik a réslövés, az ostrom.

– Csendesen, kedves nagysád. Nekem szükségem volt erre a tizenkét esztendőre, okvetetlen szükségem. Majd meg fogja kedves nagysád azonnal érteni, hogy ez elmult -58- tizenkét év és még néhány lefolyandó év eredménytelensége nagyszerű eredmény reánk nézve.

Az ügyvéd benső örömmel mosolygott, mutató ujjával orrczimpáját pirosra dörzsölve.

– Nekem régóta megvan az emberem, a ki ellen egyenesen fogom intézni támadásomat, folytatá az ügyész. Nem a megholt Kárpáthy, nem annak neje, nem fia áll többé velünk szemközt, hanem valaki más, ki önmagát észrevétlenül adta kezembe, évek lefolyta alatt lassan körülhálóztatva, s nem is gyanítva, hogy minden elejtett szavából egy görcs támadt, mely őt tőrben tartja, mint az ostoba fürjet.

Maszlaczky súgni akarta a nevet, azonban eszébe vevé, hogy ezt Abellino nem fogja meghallani; azzal kinyitá a cancellária ajtaját s rákiáltva Bogozyra: «nézze meg fráter: be van-e zárva az előszoba ajtaja?» míg ez künn járt, az alatt odasietett Abellinohoz s tölcsérül idomított markán keresztül fülébe kiáltá:

– Valóban! kiálta fel Abellino örvendő arczczal, mely azonban hirtelen ismét előbbi feszültségébe tért vissza: nem értem.

– Majd mindjárt megmagyarázom, szólt Maszlaczky úr, felülve kerek székére.

E pillanatban csengettek. Bogozy morogva ment az ajtót kinyitni. Ez alatt Maszlaczky sebtében összeköté a percsomagot, elzárta szekrényébe, várva, hogy ki jő most?

Csak az öreg Tamás volt. Hozott egy pár vajas szarvast a péktől s letette az asztalra.

Maszlaczky úr elvette a szarvasokat a tányérról, megropogtatá, egyet ketté tört és a szájába dugá:

– Felséges szarvasokat sütnek itt Pesten. Nem tetszik kedves báró? Én minden reggel ilyet eszem kettőt, ez az én reggelim. A kávé nekem nem jót tesz. Ellenben ezeket -59- a szarvasokat igen jól tudják sütni. Csak az az egy hibájok, hogy napról-napra kisebbek lesznek. Jurátus korunkban épen kétekkorák voltak. Nem parancsol egyet, kedves báró?

A becsületes férfiunak igen jó életműszerei lehettek. Legkevésbbé sem látszott étvágyára hatni azon körülmény, miszerint ő e perczben épen egy egész család lételének megmérgezésén jártatja elméjét, oly nyugodt lélekkel ropogtatta a vajas szarvasokat, teljesen átengedé magát e sybaritai élvezetnek. Abellino már bánni kezdé, hogy az egyik szarvast el nem fogadta; legalább úgy hamarább készen lettek volna vele.

Végre elgyűrte az utolsó falatot is s leütve tenyereiről a morzsákat, folytatá magyarázatát:

– Ez nem játék. Bizonyítványok vannak kezeim között; oh annyi éveken keresztül nem hiában jártam én ezen gőgös nagy urak között, – bocsánat, nagyságod is közülök való; – ők azt hitték, hogy én vagyok az ő bolondjuk… Bizonyítványok vannak kezemben!

S ezt mondva, diadalmasan ütött bezárt szekrénye irólapjára rövid tenyerével.

– Azon buzgóság, melyet a gróf gyámfia ügyében tanusított, alkalmat nyujtott nekem a közte és a fiu szülői közt létezett viszony kifürkészésére. Kutatásaim czélhoz vezettek. Világos, hogy Szentirmay egy egész hetet töltött a Kárpáthyak madarasi kastélyában, a midőn az öreg Kárpáthy, nem törődve nejével, engedé őket mulatni egyedül, a grófnő egy akkori szobalánya bizonyítja, miszerint ugyanez időben oly éles családi viszály támadt a gróf és neje között, hogy a grófnő több napon át bezárta szobáját férje előtt. Ez fontos körülmény. Rövid idő mulva egy társaságban férfiak tréfás czélzatokat mondának Kárpáthyné -60- felől, a midőn Szentirmay gróf közbelépett s mindenkit párbajjal fenyegetett, a ki e nő felől tiszteletlenül szól; – a haldokló nő halálos ágyán azt kivánta, hogy gyermeke Szentirmay gyámsága alá irassék, mit a halál révén levő férje meg is erősített; a gróf éltes nőrokona, Marion kisasszony, többször említé kötekedve, hogy az ifju Kárpáthy Zoltán arcza mennyire hasonlít Rudolf gróféhoz; azontúl a gróf gyöngéd, valóban atyai szeretetének nyilatkozványai mind megannyi tanubizonyságok, melyek őt compromittálják. Ha megvan a kezdet, önként jön a folytatás; egy pont, egy adat tizet húz maga után. A grófnak vannak ellenségei, pártviszályosai, elkergetett cselédei, sértett hivatalnokai, azok mind sietendnek, ki bosszúból, ki jó remény fejében ellene adatokat szolgáltatni, apró eseményeket kigömbölyített tényekül adni elő, miknek összegéből én, mint a napvilágot fogom kideríteni a sulyos vád eltagadhatatlan alakját; ily módon, uram, gyilkosságokat is hoztak már napfényre; rémséges bűnöket, mik az emberi szivek fenekére voltak elásva, sikerült a törvénytudóknak lélektani és bölcseleti eljárás utján napfényre hozni, s ez nem csekélyebb bűntett bármelyiknél azok közül, miket Pitaval velünk megismertet.

Abellino egészen megittasodott az ügyész ékesen szólásától. Felkelt, nyakába borult és megölelé: – «Uram, ön nagy ember».

Maszlaczky nem szerette, ha dicsérték; ő nagyobb aristocrata volt, mint azok, kik inasaik gombjaira is czímereiket veretik; ő eszére volt dölyfös, s még az is bántotta, ha valaki dicséri, mert hisz azt, hogy ő okos ember, épen oly megszokott eszmének lehet tekinteni, mint hogy egy grófot méltóságos úrnak hínak.

– Ah, az öröm elfojt annál a gondolatnál, hogy ezt az embert, ezt az örökké gyűlöletes embert összetörjük. Nem -61- a vagyon, nem a gazdagság reménye éleszt föl, hanem az, hogy őt megalázva, megbecstelenítve lássam, botránykőre állítva ostoba imádói előtt. Ennek örülök, ez jól esik.

– No ebben a gyönyörűségben aligha fog részesülni, kedves nagyságod, szólt közbe szárazon Maszlaczky.

– Mit beszél ön ismét? kérdé Abellino elbámulva. Hát bolonddá tart-e engem, vagy gyermek vagyok én, hogy egy perczben felbiztat, másikban lehűt?

– Én csak annyit igértem, a mennyit teljesíteni fogok: a Kárpáthy-uradalmakat mostani tulajdonosától visszavenni. A mit kedves nagysád oly örömmel vár, Szentirmay gróf botránykőre állítását, erre nekem egy csepp szükségem sincs.

– Nem félek. Senkitől sem félek. Párbajt nem vívok, ezt már régen kimondtam, a hol pedig tollal kell harczolni, ott helyt állok magamért akárki ellenében. Én Szentirmay gróf ellen odáig vihetem a dolgot, a meddig nekem tetszik; de nekem substratum kell és nem scandalum.

– Azt elhiszem, szólt az ügyvéd nyugodt büszkeséggel. Az nem is oly egyszerű. Ha értené a törvénykezések folyamát, belátná a bizonyítékok sulyát kedves nagyságod, akkor meg tudná különböztetni azt, miszerint az általam felhozott vád-terv által annyit elérhetünk ugyan, hogy ha nyilvánosság elé kerül a pör, a mi végitélet folytán megtörténik, akár ellenünk, akár mellettünk szóljon az, ez által gróf Szentirmay a világ szemei előtt meg van bélyegezve, családja előtt gyanúba hozva, közte és az ifju Kárpáthy között kiegyenlíthetlen szakadás előidézve.

– Én pedig épen ezt akarom kikerülni. Kedves nagyságod úgy cselekednék, mint egy regényiró, ki halomra öli, a kiket nem szeret, én pedig úgy cselekszem, mint philosoph és fiscalis, ki élni hagyja ellenfeleit, de tartozásaikat -62- kérlelhetlenül exequálja. – Ez a Zoltán úrfi jelenleg mintegy tizenhárom vagy tizennégy éves. Én hagytam őt nőni szép csendesen s nem siettem vele, míg ekkora nem lett. Valóban derék, szép ifju. Oly kifejlett, mint más tizenhat éves korában, gyönyörű alak, arcz és termet. És a mellett oly nemesszívű, oly gyöngéd, tele jó érzelemmel. Meglátszik rajta Szentirmay nevelése: lelke, teste viharokhoz edzett, tettekre, küzdelemre kész, kész a legnagyobb áldozatra azért, a kit szeret, és szeretni tud egész lelkével. Gyámatyját és annak nejét imádja, bálványozza és azok valóban meg is érdemlik azt…

– Csak türelem, kedves nagyságos úr. Ez mind a dolog érdemére tartozik. Még az is valószínű, hogy az ifju Kárpáthy sokkal szorosabban van fűzve a Szentirmay családhoz. Én láttam a minap, minő gyöngéd féltékenységgel viseltetett a gróf lánykája irányában; az ilyen gyermekkori viszonyok erősek szoktak lenni.

– Sőt igen helyesnek találom azt, mert köztünk mondva, én legkevésbbé sem hiszem azt, hogy Szentirmay gróf legkisebb tilos viszonyban is állt volna Zoltán anyjával és így semmi megróni valót nem találok a fentebbi eszmében. Ezt csak kettőnk közt mondom.

– Én oly ártatlannak tartom ebben a grófot, mint saját magamat; hanem ez nem tartozik a dologra, Kárpáthy Zoltán bizonyosan ábrándozott már gyermekészszel a kis Katinka szép szemeiről s több efféle. No iszen ezt nem szükség magyarázni, mindnyájan voltunk fiatalok.

– Alázszolgája uram. Ön úgy látszik, mulattatni akarja magát velem; – köszönöm. Ha regényt akarok olvasni, megyek a kölcsönző könyvtárba. -63-

– Én egész komolyan a tárgyról beszélek és nem szoktam haszontalanul fecsegni soha. Kedves nagyságod, jól tudom, hogy nincs szoktatva hosszas figyelmezéshez; hanem ezuttal épen kiváncsi volt pere felől tudakozódni, tehát legyen szives azt végig hallgatni.

– Nagyon sokat. Az ránk nézve igen fontos és sarkalatos körülmény, hogy az ifju Kárpáthy nemesszívű, ábrándos, heves és érzékeny jellem legyen és hogy a Szentirmay-család magas tekintélye, világi állása, családi viszonya előtte szent, törhetlen bálványul álljon; mert győzelmünk alapja ez. Az ifju mindekkorig semmit sem tud az őt fenyegető perről. Természetes. Ebben oly botrányos helyzetek, oly sikamlós kitételek fordulnak elő, hogy azoknak sejtelme elől is zárni kell minden ifjui szivet. Míg teljeskoruvá nem leend, addig a nevelési rendszer ellen elkövetett bűn volna e pert vele megismertetni.

– Elébb a kérdés meritumára azt felelem, hogy «nem», azután pedig az ebben foglaltatott sarcasmusra bátor vagyok viszonozni, miszerint húzódjék bár meddig ez a per, azért rám nézve nem leend az «bona vacca» (jó fejőstehén), miután a perköltségeket is saját erszényemből előlegezem. De nem fog sokáig húzódni. Én megindítom az új actiót, mely sulyosítani fogja a pert, s iparkodom ez alatt úgy bebonyolítani azt, hogy ha Szentirmay gróf az angyalok köntösét venné is magára, a puszta érintkezés által oly tarkává legyen, mint a gyöngytyúk. (A fiscalis úr nem állhatá meg, hogy ez ötletének ne kaczagjon.) Én valóban nagyon sajnálom a nemes grófot, neki ez sok szenvedést fog okozni, de azon reményben vagyok, hogy mindez legjobbra forduland s végtére még sem fog kárára szolgálni. Az ifju Kárpáthy még egy betüt sem ismer e perből. -64-

– Jupiter tonans! Kedves nagysád olyan türelmetlen. Miért mondom el annyiszor? quoniam in hoc signo vinces (mert e jegyben győzünk). Midőn eljövend az idő, hogy az ifju Kárpáthy azon korba lép, melyben az ifjui érzelmek teljes forrásukban vannak, a midőn a fiatal szív oly hirtelen kész gyors, heves elhatározásokra, akkor gondunk leend rá e per iránti kiváncsáságát fölgerjeszteni, alkalmat szolgáltatunk neki, hogy e pert végtül-végig elolvassa.

Itt nagy lélegzetet vett az ügyész, mintha valami láthatatlant, a mi mellére sulyosodik akarata ellen, le akarna vetni onnan.

– Nos, kedves nagyságos úr, kezdi-e ön érteni a többit? Ha e romlatlan kedélyű, nemes szívű ifju végig olvasandja azon borzasztó iratokat, mikből ha egyet szélnek bocsátanak, be van fertőzve atyjának, anyjának emléke, feldúlva gyámatyja családjának boldogsága, széttépve erőszakosan minden kötelék közte és annak gyermekei között: mit fog akkor ez ifju cselekedni? Engedni fogja talán, hogy e per tovább folyjon, hogy gyalázatra hurczolják azon ősz férfiunak nevét, kit ő csak tiszteletreméltó arczképében tanult atyjául viselni, s azon nő ártatlanságát, kinek anyai szende vonásai most is ágyával szemben mosolyognak reá? Engedi-e, hogy azon férfi, ki neki atyja után atyja lett, családja előtt, a világ előtt gyanúsítva, megbélyegezve álljon, hogy a féreg bevegye magát azon boldogság gyökereibe, mely vele is oly soká közös volt? Hogy a világi balitélet kitiltsa őt azon család tagjai közül, melyhez őt az ifjukori ábrándok helyett undorító, szégyenlendő testvéri szeretet bűnös bilincsei kötik? nem inkább tűzbe hajítandja-e e pert, nem várva be a kétségbeejtő végitéletet, s beleegyezik föltételeinkbe, a miket mi fogunk eléje szabni, csak hogy megmentse holt szülői tiszta hírnevét, gyámja boldogságát és azt az ifjukori ábrándot, mely ép lelkek előtt annyira becses, s lemond inkább kincseiről, csak hogy -65- azt mondhassa: mind ez nem volt igaz, el van feledve, el van törölve örökké. Senki sem tudja, való volt-e, nem-e?

Abellino lélekzet-vétel nélkül bámult a beszélőre. Oly borzasztó volt az mind, a miket ez mondott, hogy az elfásult szív idegei is érzették a nyomást, a mit rájok gyakorolt.

Az ügyvéd úr kiverte pipájából a hamut. Őt magát nem hatotta az meg. Nála csak dialecticai gyakorlat volt az előadás. Meg volt elégedve a hatással, mely védencze arczvonásaiban tükröződött.

Újra pipára gyujtott, s füstölt maga körül, mintha méheket irtana, s időközben dicsérte a dohányát; elmondta, hogy kitől kapta azt ajándékba és hogy ki által szokta megvágatni.

Abellinonak pihenés kellett, míg eszméit rendbeszedheti. Kezeit lassankint zsebeibe mélyeszté, s a magasba tévedező tekintetén úgy meglátszott, hogy képzeletében már Kárpátfalva urának látja magát ismét.

A fiscalis elébb egyet-kettőt billentett a fején s olyakat szítt a csibukból, hogy az orczája kétfelől behorpadt bele; csak azután tartá helyesnek felelni, teledugva száját a borostyánkő szipával, mikor több ige jött ki rajta a szükségesnél.

– Csalhatatlanul. A philosophia nem csal. A mely ügyvéd a psychologiához nem ért, az menjen kukoriczát kapálni. Azonban mind ez nem elég.

A pipa rosszul kezdett égni; Maszlaczky úr kénytelen volt egy akkor divatba jött fortélyos tűzi műszert munkálatba hozni, mely abból állott, hogy apró piros végű fácskákat egy kis üvegbe kellett ütögetni, melyben vitriolos azbeszt volt, azt azután hirtelen kirántani. Tizedik, huszadik meggyúlt. Addig ideje volt Abellinonak nyugtalanul ismételni: mi nem elég? hogyan nem elég? -66-

Végül elsült egy gyufa. A pipa újra füstölt, de ki kellett tölteni a fejéből a narcoticus nedvet: csak a padlóra.

– Az a főfő baj, kedves nagyságos úr, a mi mind ez ideig gátolta előrehaladásunkat, hogy nincsenek hatalmas pártfogóink.

– Én bámulok. Ön azt állítá, hogy legjobb ismeretségben van a főtörvényszékek minden tagjaival.

– Az igaz. Ők engemet szeretnek és becsülnek, de ez kevés; nekünk valaki kellene, a ki magát kitegye érettünk; a ki sürgesse, hajtsa a pört, a ki mindennel megküzdjön, a mi ellenünk áll, egyszóval: a ki egészen sajátjának tekintse ez ügyet, ilyen emberre van nekünk szükségünk.

– Nem szükség. Már én találtam. Van egy kifáradhatlan férfiu, ki már az által is, hogy a semmiből küzdötte fel magát a magasra, tanúsítá azon erélyt, melyre minekünk okvetlen szükségünk van. Nagyságos Kőcserepy úr, ha méltóztatik ismerni.

– Ezt meg kell nagyságodnak nyerni minden áron. De egészen megnyerni, hogy ez ügyet tökéletesen magáévá tegye. Érti, kedves nagysád?

– Hát hogyan nyerjem meg? mondja ön. Eljárjak piquet-partiekra a nagyságos úrhoz, vagy udvaroljak a nagyságos asszonynak? Nőül vegyem a leányát, vagy mi?

– Nem úgy, kedves nagysád; dehogy. A tanácsos úr nem kártyázik soha; a nagyságos asszony nincs imádókban megszorulva s nem igen törődik velök. A mi pedig a kisasszony nőül vételét illeti, azt már csak nem tartja nagyságod valami lekötelező csaléteknek?

Abellino szétnézett a levegőben, mintha azon gondolkoznék, hogy vajjon nem volt-e ez gorombaság, a mit -67- most Maszlaczky mondott? Nagyon czifrán volt kitéve; nem értette egészen.

A fiscalis most tökéletesen komoly arczot öltött s még a pipát is letéve, egész szelid hangoztatással mondá a bárónak:

– Nem úgy, kedves nagyságos úr; nem úgy. Hanem én megmondom, hogyan? – Ajánljon kedves nagyságod «cessiót» Kőcserepy úrnak.

– A cessio olyan törvényes actus, minél fogva valaki valamely birtokhozi jogait egy más idegenre ruházza át.

– No az természetes, a mit mondanom sem kell kedves nagyságodnak, hogy Kőcserepy a kedvező eredmény esetére kedves nagyságod bonificatiójáról gondoskodjék.

– Rendes évi jövedelmet fog kedves nagyságodnak határozni és adósságait kifizeti.

– A saját birtokomból?! kiálta fel Abellino dölyfös accentussal. Ez már mulatságos. Ez furcsa. Nagyon furcsa.

– Semmi furcsa sincs benne; először azért, mert az a birtok kedves nagyságodnak még nem sajátja és nagyon kétséges, hogy a mondott föltétel nélkül fog-e valaha azzá válni? másodszor, nagyon jól tudja azt, kedves nagyságod is, más is: miszerint kedves nagyságod annyira el van halmozva adósságokkal, hogy a Kárpáthy-uradalmak minden folyó jövedelmeiből nem volna képes azoknak tizedrészét kielégíteni; e mellett kedves nagyságod gazdálkodási módszere is sokkal ismeretesebb, mintsem kételkedni lehetne felőle, miszerint pár év mulva az egész Kárpáthy-örökség ugyanazon az úton fog menni, melyen az édesatyjáról -68- örökölt vagyon elment, s a kárpátfalvi kastély előtt épen úgy megütik a dobot, miként megütötték a madarasi kastély előtt s többé nem lesz egy jó bolond Nábob, ki azt a család számára megvásárolja, hanem szét fog dirib-daraboltatni a gyönyörű ősi telek és soha nem hallott nevek statuálják magukat benne. Azért én épen nem látok okot, kedves nagyságod érzékenykedésére, ki egy időben nem irtózott egy franczia pástétomsütőből lett bankárnak lekötni úri jószágát, virtualitását, hogy miért retten most vissza azon gondolattól, miszerint az egy becsületes, tekintélyes magyar nemes kezére jusson; imprimis, midőn jelenleg sokkal távolabb van kedves nagyságod annak birtokától, mint volt akkor és a midőn semmi kilátása többé, hogy utódokat hagyjon maga után.

– Úgy, igaz. Az öreg Kárpáthy Jánosnak hetven éves korában született fia.

A fiscalis nagyon jóizűen kaczagott ez ötletnek, melyet Abellino nem tartott olyan igen jónak.

Néhány percz mulva elpárolgott haragja. Kezdé sejteni, hogy az ügyvédnek igaza van.

Maszlaczky úr egyet-kettőt rántott a vállán és a szemöldein, egyik lábát a kezébe vette, fejét feltartva, egy hosszú füstkötelet fújt a padlásig s kirontott a felelettel.

– Úgy hiszem, fog adhatni kedves nagyságodnak évenkint… évenkint… (itt ismét meg kellett kis ujjával nyomkodnia a pipa tüzét) évenkint huszonnégyezer forintot.

– Uram. Ön tréfálni látszik, szólt Abellino sértetten. Huszonnégyezer pengőt, midőn én félmillió jövedelmet engedek át. Ah uram, ez csufondároskodás. Hiszen ha meg akarom magamat alázni, oda megyek unokaöcsémhez, -69- megkérem szépen, s ő maga jószántából adni fog ennyit.

– Tessék meggondolni, kedves nagysád, hogy a kifizetendő adósságok mennyisége légió; pedig míg azok törlesztve nincsenek, addig a csekély apanagiumon kívül kedves nagyságodnak semmije sincs. Ezeket tehát le kell róni elébb a jószág jövedelméből. És azután ez a jövedelem csak névszerint félmillió, mert annyi ugyan a bevétel, de a kiadás felemészti kétharmadát. Nekem Kőcserepy úr sem ingem, sem gallérom, én ő érte nem beszélek, én nagysád javát akarom előmozdítani.

– Nem, nem tudok azon gondolattal kibékülni, megbarátkozni, hogy én, mint Ézsau egy tál lencséért, eladjam potomdíjért ősi birtokomat.

– Birtokát? A holdban! Hát hol van nagyságod birtoka? förmedt fel a kis ember, ki nagyon hamar tűzbe tudott jönni, s ilyenkor goromba volt, mint a pokrócz.

Abellino mindjárt megjuhászodott, mihelyt valaki még magasabb hangon beszélt, mint ő.

– De mikor az ajánlott összeg oly csufondárosan csekély ahhoz képest, a mit átengedek érte. Gondolja meg ön uram. E szavakat csaknem alázatosan könyörögve mondá el, s annyira elfeledkezék világi méltóságáról, hogy fájdalmas térdeit sziszegve dörzsölgeté végig.

– Édes, kedves nagyságos úr, még egyet mondok, de legyen szíves azt meghallgatni. Fordulnak az idő kerekei, és nem tudjuk, mit hoz a holnap? Új eszmék kezdenek csirázni az ifjabb ivadék szívében, a mikről minekünk még csak sejtelmünk sem volt, midőn betűket tanultunk ismerni. Hallotta-e kedves nagyságod valaha hírét a reformereknek?

– Mi közöm nekem hozzájok? Én már évek óta nem foglalkozom a politikával; miattam széttéphetik egymást. Én nem tartozom sem ide, sem oda, én indifferens vagyok, én gyűlölöm mind valamennyit; én rajtam egyik sem segít. Én nem avatkozom ügyeikbe. -70-

– De beavatkoznak ők a nagyságod ügyeibe. Ezek a reformerek egy idő óta két nagy eszmét kezdenek pöngetni, a miknek a nevei eddigelé nem voltak forgalomban, és ezek: a közteherviselés és az örökváltság.2)

– Ezek azt jelentik, hogy megtörténhetik, miszerint a Kárpáthy-uradalmak birtokosa egy szép napon azon hírre ébred, hogy jövedelmeinek felét az ország határozata elengedé azoknak, a kiktől azt eddigelé szokás volt behajtani, a másik felére pedig rárótta egy részét azon terheknek, miket ez ideig mások szoktak viselni, hogy a Kárpáthy bárók többé nem szednek sem dézsmát, sem füstpénzt, földjeiket nem szántja többé senki robotba, hanem e helyett megismerkednek az adóval; s miután ez uradalmak legnagyobb jövedelme a jobbágyok tartozásaiból áll, úgy hogy egy némely része azoknak csak névszerint marad a Kárpáthyaké: kérdem, mi kilátása lesz akkor egy új birtokosnak?

– Ah! uram, ön engemet mesékkel hisz traktálhatni. Túl vagyunk már azon, kiálta közbe Abellino, okosságot tettetve. Én is eszemen vagyok.

Maszlaczky úr sértett önérzettel kelt föl helyéből; egy szót sem válaszolt, összeköté a pörcsomagot szépen és azzal Abellino felé fordult.

– Kedves nagyságos úr, a mint látom, bizalmát nem vagyok szerencsés birhatni. Erről nem tehetünk. Tessék más ügyvédet választani, én leveszem kezemet e perről.

– Fráter Bogozy! fogja ezt a nyalábot, vigye vissza a pertárnok úrhoz. Ott megkaphatja nagyságod. Gondoskodjék ügyvédi kinevezésről. -71-

Abellino bámulva állt ott egy ideig, nem tudva, hogy mit cselekedjék? Maszlaczky úr rá sem nézett többet.

Abellino látva, hogy Maszlaczky egy cseppet sem szándékozik vele többet foglalkozni, hanem a két zsiros szagú atyafit hívja maga elé, felcsapta a kalapját, boszúsan távozott, bevágva maga után az ajtót, hogy az öreg Tamás körmét szinte odacsapta.

Délután mégis kiváncsi volt megtudni, ha vajjon teljesíté-e az ügyvéd fenyegetését s felballagott a curiára. Kérdezősködésére a levéltárnok azt felelte, hogy Maszlaczky úr csakugyan visszaküldé a Kárpáthy contra Kárpáthy percsomót.

IV. ÉZSAU LENCSÉJE.

Maszlaczky úr azon nyugodt tudattal hajthatá le fejét, hogy ingatag védenczét úgyis kezei közt tartja.

Egy estve a pesti nemzeti casino termeiben szokatlanul élénk sürgés-forgás volt észrevehető; az olvasó-termekben, a kártya-szobákban, a tekeasztalok mellett, minden helyiségben egymást beszédhez jutni nem engedő csoportozatokat lehete látni, miken nagy lelkesüléssel tört magának olykor utat egy-egy buzgó hazafi, új tudósítások titkaival vonva maga után a tudni vágyókat.

Vajjon mi támasztá e mozgalmat? Tán az országház építése jött ma indítványba s arra adakoznak a magas hazafiak? Vagy a lánczhid részvényeit kapkodják egymás kezeiből? A Mátyás-emlék foglalkoztatja tán ily elevenen a kedélyeket, vagy Vörösmartynak egy újabb lelkesítő költeménye jár kézről-kézre?

A parány-kiadású nagy férfiu el van fulladva a buzgalomtól, s csak kezével mutatja, hogy mindent megtudott. Körülfogják, nem eresztik tovább, el kell neki mondani, a mit hozott.

– Úgy van! Megérkezik. Holnap lesz itt. Magam beszéltem **-yval. A Magyar király vendéglőbe fog szállni. Nro 1. 2. 3. alatt. Háromszor énekel…

– Kicsoda? sípitott Maszlaczky úr az elszörnyedés éles hangján, hát Carl! az isteni Carl! a minden csalogányok királynéja, ki mellett elülhetnek minden syrének és haldokló hattyuk s egyéb classicus énekesei a költői világnak; itt lesz, fel fog lépni, háromszor egymásután. Már bizonyos. Már útban van. Én már előre páholyt is foglaltam mind a három estére. Ah, ha félholt volnék, sem maradnék el!

A lelkesülés ragadós, Maszlaczky úr szavai valódi enthusiasmust idéztek elő; alig jutott eszébe néhány spleenes sakkozónak untából megjegyezhetni azon különösséget, hogy ez a száraz, semmitől nem érdekelt ügyvéd ily költői felmagasztaltságra képes, s míg otthon a reggelit is sajnálja magától, drága páholyokra szórja ki a pénzét. A legtöbbek előtt ez igen természetes tüneménynek látszott: a művészet hatalma fát és köveket megmozdít, mért ne mozdíthatná meg Maszlaczky úr szívét is?

Maszlaczky úr nem hagyott békét a társaságnak. Ezer indítvány származott tőle: tisztelgő küldöttség a gőzhajónál, virágokkal diszített szobák, hintóból kifogott lovak s helyette befogott lelkes állatok, koszorú-özön, díszajándék s több efféle, melynek mind akadt külön pártolója. Maszlaczky úr nem engedte magát fölülmulni nagylelkűségben senki által.

Csupán egy alakot lehete látni nagy búslakodva annyi lelkesült nép között, ez volt Kárpáthy Abellino. Búsan járt az elhagyottabb teremekben, s kidugta fejét az ablakon, hogy ne is hallja, a mit odabenn beszélnek. -73-

Hajh! évek előtt, midőn még százezrek ura volt, ily alkalmakkor ő lett volna a szóvivő, most pedig hallgatnia kell; lelke előtt bús kecsegtetéssel vonultak el a hajdankor szép tüneményei, a párisi operaház virágzó korszaka, a loge infernale uralkodási évei, a pompás kalandok, miknek hőseűl városszerte őt ismerék el, ő, ki előtt nem voltak zárva a legelső művésznők boudoirjai, a szinházak foyeri, kinek izléséről, fényüzéséről még a lapok is beszéltek, kinek véleménye tekintély és vezérszó volt a finom világ előtt és ki most hallgatni és félrevonulni kénytelen, midőn egy utazó európai művésznő megtiszteltetéséről van szó; azon egyszerü ok miatt, hogy pénze nincs! Ah ez keserűbb volt, mint a hogy szavakkal le lehetne irni! Nem türheté tovább e kinzó helyzetet, minden tekintet egy tőrszurás volt szívének, el kellett hagyni a casinót; futott onnan, mint a lőtt vad, ki a Dunapartra, alá s fel két óra hosszat, onnan haza, lefeküdt, reggelig hánykódott ágyában álmatlanul; alig várta, hogy megvirradjon, akkor nyakába ölté a várost, bezörgetett valamennyi ismerős uzsorásnál, pénzkalmárnál, hogy csak száz pengőt adjanak neki, ne többet mint száz nyomorú forintot, a miért ő testét-lelkét lekötelezi, ezeret, kétezeret ir helyette, megfizeti ekkor meg ekkor.

Mind hasztalan. Mindenkitől pénzt kérni, annyit tesz, mint senkitől sem kapni, s azonfelül a rossz adós homlokára van valami átkos kifejezés sütve, egy neme a Kain-bélyegnek, a mit ezek a hitelezők rögtön észrevesznek. Ah a hitelezők nagy psychologok.

Abellino nem kapott pénzt, késő estig nem tudott száz ezüst forintot kiteremteni. Kérte a Kárpáthy-család illető ügynökét is, hogy előlegezze neki napi dijait. Nem cselekvé. Nem hajtott könyörgéseire, esküvései nem hatották meg. Oh az egy Cerberus!

Csüggedten, leverve érkezett meg este felé a casinóba. Nem akart ugyan oda menni, de lábai csak oda vitték. Szegény ember, minden tagjai nagyon rosszul szolgálták.

Carl már meg is érkezett; több előkelő úr, köztük Maszlaczky is, szerencsések voltak nála tisztelkedni, kedvökért egy áriát énekelt, mindenki el volt ragadtatva.

És Abellino nem lehetett ott, neki el kelle maradnia mindezen tisztelgésekből. Látta kitéve az asztalra az aláirási ívet s tapasztalnia kellett azt a keserves kíméletet, melylyel őt ismerői illették, midőn fel sem szólíták a részvételre s szánakozva kikerülték: ez a kín egy pokolbeli specificum, melyet csak az bir megérteni, a ki azt minden részleteiben ismeri. Éhezni, szomjazni, börtönben lenni, kisebb rossz lenne rá nézve ennél.

Maszlaczky most is nagy urat játszott; neve szép összeg mellett áll az aláirások között. Abellino egész este őt kisérte szemeivel, s a mint meglátta, hogy eltávozik, ő is vette kalapját, utána sietett, a lépcsőkön utólérte, s nyájasan megszólítá:

– Én? Semmi okom sincs haragra. Sőt ellenkezőleg, nagy tisztelője vagyok kedves nagyságodnak.

– Ne nagyságoljon engem. Ön oly derék férfiu, ön megérdemli, hogy bárki is barátságában részesítse. Nevezzen engem barátjának; no mondja nekem «kedves barátom»!

– Tehát «kedves barátom uram», lehetek valamiben szolgálatjára, kedves nagyságodnak?

– Igen; menjünk innen a kapu alól, mert itt szélhuzam jár. Egy igen sürgős kérésem volna kedves barátomhoz.

– Oh nem parancsolok, csak kérek. Adjon nekem két hétre száz pengő forintot.

Az ügyvéd megállt és szeme közé nézett Abellinonak, azzal a sajátságos mosolygással arczán, a minél kiállhatatlanabb -75- mosolygást bizonyára senki sem látott, a ki valaha abban a helyzetben volt, hogy pénzt kérjen igen koczkáztatott sikerrel.

– Roppantul lekötelezne vele. Irtóztató szükségben vagyok. A legnagyobb zavarban. Ha nem ad ön, becsületemre mondom, főbe lövöm magamat.

– De hát hogyan gondolja azt kedves nagyságod, hogy én kölcsönözzek nagyságodnak?

– Mon dieu! csak ne nagyságolna annyit, kedves barátom. Higyje el, hogy nem birnám magamat rávenni, ha éhen halnék is, hogy valakitől pénzt kérjek; egyedül önhöz van bizalmam. Hát nem tartoztam-e önnek már máskor is, s nem megfizettem-e becsülettel?

– Nem bizony; harmadfél esztendeig tartozott hatvan forintommal kedves – kedves izé, (ezt a szót választá a «kedves nagyságos úr» és «kedves barátom uram» közvetítőjeül) s akkor is csak azzal a fenyegetéssel tudtam megvenni, hogy a kezemnél levő perében addig egy betüt sem irok, sem a kezemből ki nem adom.

– No látja, szólt szeliden Abellino, mintha a felhozott tény éppen ő mellette bizonyítana.

– Látom, látom; de az a garantia többé nincs meg rám nézve, tudja kedves hm hm (itt köhögéssel ütötte el a czímet), hogy én nem tartom többé kezem között a pört.

– Köszönöm alássan, csókolom a kezeit, nem instálok belőle. Elég volt abból ennyi. Az Isten őrizzen meg attól minden jámbor prókátort, hogy méltóságod (már méltóságod) pörét viselje.

– Kérem, barátom uram. Ne beszéljünk olyan fenhangon itt az utczán. Mondja ön meg, hogy mi panasza van ellenem?

Mentül alázatosabb lett Abellino, annál dölyfösebben pattogott Maszlaczky. -76-

– Ejh! Tudja azt jól kedves – igen is; minek magyaráztatja most újra? kedves – ugyan ne kényszerítsen engemet más czímekre, mert mindjárt kijövök a contextusból! kedves nagyságod, hogy kedves nagyságoddal lehetetlen kijönni, kifárasztja még az enyimhez hasonlatos bárányi türelmet is. Azok az örökös scrupulositások, azok a szünteleni prævaricatiók, azok a mindennapi subsumptiók, azok az elől meg elől kezdődő extravagantiák képesek volnának egy angyali prókátort is disgustálni.

Abellino ugyan nem igen értett az elsorolt diákbűnökből egyet is, de igérte, hogy azokat mind engedelmesen el fogja hagyni; csak adjon neki száz pengőt s vegye vissza a pört, ha tetszik zálogul.

– Hja, mit csináljak én vele? Mire megyek én vele? Mikor kedves nagysád más nézetekben van, mint én? Én azon az úton nem folytathatom.

– Hát milyen nézetekben legyek? Mondja kérem. Adjak magamról irást! hogy is nevezte ön? cessiót? Mi? – no szóljon!

– Az nem megy ám olyan hamar. Én csak a magam fejétől tettem az ajánlatot. Még nagy kérdés, ha vajjon rá áll-e arra nagyságos Kőcserepy úr? Azt sem tudom, hogy ide benn vannak-e most? nincsenek-e a villájukon odakünn?

– Oh én bizonyosan tudom, hogy idebenn vannak. Jőjjön velem, menjünk együtt oda. Majd én megvárom önt a kapuban.

– Hová gondol nagysád? Csak nem mehetek tarka mellényben és gérokban egy olyan úri házhoz, kivált este. Még azt hinnék, hogy tolakodom. Vannak illedelmi szabályok, a miket respectálni kell.

Abellinonak el kelle nyelni, hogy őt, a divat kiszolgált vezérét, egy fiscalis figyelmeztesse az illedelem szabályaira.

– Holnap tiztől tizenkettőig táblai ülés van, fél egykor a -77- nagyságos úr haza jön; fél háromig informálhatom. Méltóztassék megjelenni nálam pontban három órakor, otthon leszek. Reménylem, hogy jó sikerrel.

– Rajta leszek, monda Maszlaczky úr oly büszke hangon, mint a ki meg van győződve a felől, hogy valakivel nagy jótéteményt követ el.

Abellino egész hazáig kisérte a derék férfiut, a kapuban elválva is megszorongatá kezeit és nagyon lelkére kötötte, hogy mire ő jönni fog, már készen legyen az engedménylevél, hogy neki csak alá kelljen irni.

A pillanat szorultságában még ő sürgeté azt, a mit néhány nap előtt visszautasított. Oh, jól tudta ezt előre Maszlaczky úr, hogy így fog következni, ismerte ő már a maga emberét. Az ügyvédnek szükséges psycholognak lennie.

Maszlaczky úr szállásán senki sem volt már ez órában. A vén huszár otthon lehetett már Budán, a honnan nappalra átjárt; fráter Bogozy bizonyosan új collegákra akadt, kikkel a vadpohár érdemes szertartását segített végrehajtani, a fiscalis úr egyedül volt mind a három szobában. És az alatta lakóknak mégis úgy tetszett, mintha mind a három szobában számtalan emberek jönnének, mennének egész éjfélig; pedig csak maga járt-kelt ott Maszlaczky úr, magában mosolyogva és kezeit dörzsölgetve nagy vigan; jó kedve elvégre annyira kezde fajulni, hogy énekelni is próbált, azon a kellemetlen embergyilkos félhangon, a minek hallása a legjámborabb kedélyt is képes dühbe hozni. Hogy mit énekelt? azt nem lehete megismerni, annyira hamis és alakjából kivetkőztetett valami volt az, s nem is az volt benne a nevezetes, hogy miként? hanem hogy egyáltaljában énekelt, hasonlatosan Kreutzberg oroszlánjához, melynél csodáltuk azt, hogy kimondja e szót: «mama!» nem szépen, de elég, hogy kimondja.

A házban lakók, kik fölijedtek álmaikból e kisértetes éneklésre, fejökre rántva takaróikat, gondolhatták magukban: -78- «valami nagy dolog érte ma Maszlaczky urat, mert megint énekel! Minden lélek dicsérje az urat!»

A fiscalis úr pedig még azon este levelet irt nagyságos Kőcserepy urnak. Mindössze ennyi volt a levélben:

Consummatum est. (Elvégeztetett.) Holnap este felé bátor leszek tiszteletemet tehetni.

Nem is ment el délben a tanácsoshoz, hanem reggel jókor, még az ülés előtt elküldé neki ezt a levelet Bogozytól, azon izenetet nyerve feleletül, miszerint szivesen váratik.

A mint majd meglátandjuk, régen értették ők már egymást ebben a tárgyban, s közös erővel dolgoztak e kedvencz eszméjökön, évek óta szép egyetértésben.

A mint a három órát ütötte délután, már ott csöngetett az ajtón Abellino s fendobogó szívvel nyitott be Maszlaczkyhoz, remegve kérdezvén; «no, széna-e, vagy szalma?»

A fiscalis gyötrő tempóval készült a felelethez, elébb kényszeríté leülni, azután mindenféle irásokat keresgélt, utóbb egy hosszú értekezéshez fogott, melynek tartalmából a nyugtalan cliensnek meg kelle érteni, mennyi rábeszélés és fáradságba került a tanácsos megnyerése, a ki egy igen nemeskeblű férfiu, a ki magáért semmit sem szokott tenni, s eleinte hallani sem akart az ajánlatról; később azonban mégis hajlandó volt ráállani, de csak úgy, hogy ő egyenesen Abellino javára teszi ez áldozatot, s a Kárpáthy-jószágot csak mint fidei commissumot, mint hitbizományt veendi át, s annak minden tiszta jövedelmét Abellinonak utalványozza. Ennél azonban ő, – az ügyvéd, – jobbnak látta egy bizonyos kerek összeget kötni ki, miután meglehet, hogy Kőcserepy túlságig vitt lelkiismeretessége miatt a régi -79- terhek kifizetésében, Abellinonak még majd annyi sem maradna, sokkal czélszerűbb leend az indítványozott huszonnégyezer forintban megnyugodni, ugy-e bár? Ez csaknem hetven pengő minden napra. Már ez csak szép pénz.

Abellino nagy kinlódások és feszengések között hallgatta ezeket végig. Értette is, nem is, de bizonyára nem tartotta a fejében. Úgy szerette volna mondani: add ide már azt a száz pengőt, aztán csinálj a mit akarsz.

Maszlaczky úr végre eléje terjeszté a kész engedménylevelet, s kérte, hogy legyen szives átolvasni. Abellino elborzadt a sok betütől. Látta, hogy ott van a huszonnégyezer forint, egyébre nem volt gondja; megkérdezte: hova kell irni a nevét? egy párszor elcseppenté a tintát, oda rántá az aláirását, megtanulta, hogy nem hátul, hanem elől kell a pecsétet odanyomni, fráter Bogozy és Maszlaczky úr előttemezék az okiratot, s öntének rá porzót, a mennyit magába birt venni.

Maszlaczky úr adott ezért fráter Bogozynak egy forintot, a mi arra indítá Abellinot, hogy ő is adjon neki egy aranyat, melyet ma reggel kapott a családi gondnoktól, napi illetőségében.

Ekkor aztán egy szépen összekötött csomóban elkészítve, kegyesen markába csúsztatá Maszlaczky úr a sürgetett száz pengőt, meg sem engedve, hogy nyugtatót adjon róla. Megvan róla győződve, hogy a kedves nagyságos úr, mihelyt pénznél lesz, nem fog róla elfeledkezni. Abellino nem ismert oly nagylelkű embert többet, mint Maszlaczky úr. Kicsinyben mult, hogy meg nem csókolá. Meg nem engedte neki, hogy az előszobáig kikisérje; maga is kitalál az ajtón.

Ez a száz pengő oly boldoggá tevé ismét; régen volt ennyi pénze egy csomóban, valamennyi ördög mind felébredt benne ezen lágy bankjegycsomó selyemsusogására. Kevélyen és nyalkán kezde lépegetni, nádpálczájával nem gyámolítva köszvényes lábait. A lépcsőkön találkozott egy szép kis piros pozsgás szolgálóval, azt megszólította, egyet -80- csípett az orczáján és – kezébe nyomta az egész bankjegycsomót, úgy a hogy Maszlaczky úrtól átvette.

Szerencséjére a kis parasztleány a lábához dobta a pénzcsomagot és elszaladt előle, különben rögtön visszamehetett volna másik száz forintot kérni Maszlaczky urtól.

V. EGY PHILOSOPH NŐ.

Kőcserepy tanácsosnét a világ igen magas szellemi tekintélynek tartá. És nem minden ok nélkül.

Már gyermekkorában mint a legokosabb magaviseletű lánykák mintaképét szokták példaképen felhozni. Midőn ifju hajadonná nőtt, oly óvatosan, oly vigyázva lépdelt a világban, hogy még az árnyékát is kikerülte minden megrovásnak; más ifju lánykát szenvedélyei ragadnak, ő eszét bocsátá útmutatóul, s azon korban, melyben más érez, hevül és ábrándozik, ő figyelt és elmélkedett; a fiatal hódolók, kik egy új szépséget körülrajongnak, rosszul érzették magukat körüle. Ő nem mulatott, nem enyelgett velök: ő megbirálta őket.

Nem is volt szerelmi viszonya soha, senkivel. Ez állítás nem túlzott. A szív minden kebelben egyiránt dobog, s van az életnek oly boldog kora, melyben minden szívdobbanás azt mondja: szeretni kell. Feltünik a vágyó érzelem előtt egy-egy rokonszenvű arcz, az érzelem lágy viasza elfogadja annak lenyomatát, s viseli, míg egy másik el nem törli onnan, vagy pedig viseli örökké; annak csak erényeit ismeri, annak bűneit megbocsátja, azért tűr, azért szenved, azért csalatkozik, és még is hisz, még is szeret, és ez a szenvedés, csalódás, ez a hit és szeretet, – az ifjukor bohósága. Eveline nem hitt és nem szenvedett soha. Örökké fürkésző szemei előtt nem maradt rejtve az emberi szív legtitkosabb gondolata. Neki is volt lelki ideálja, de -81- attól ő annyi tökélyt, oly magas szellemi nagyságot követelt, hogy itt e földön e helyet senki be nem töltheté. Egy-egy ifju szemei, szavai az ő szívében is gyújtottak lángot, de ő oly hamar kiismeré annak tökéletlenségét, rá akadt gyöngéire, hibáira, hogy vissza tudta magát vonni tőle, mielőtt indulata szenvedélylyé válhatott volna. És ez a bölcseség.

Én Istenem! Milyen boldogtalanok volnánk mi férfiak, ha a nők bölcsek akarnának lenni. Hiszen mi nekünk minden lépésünk, minden gondolatunk tele van hibával: mi lenne belőlünk, ha a szerelem engesztelő angyala helyett az itélet volna leküldve ellenünk?

Eveline tizennyolcz éves korában ment férjhez. Egy éltes főrangú úr vette el. Férje már túl volt azon a koron, mely az ifjuság könnyelmű hibáinak ki van téve; komoly, derék, tekintélyes férfi volt; az ifju leányt nem kényszeríték kegyetlen szülők e házasságra, semmi zsarnoki befolyás, rokonok, vagy a körülmények részéről nem hajtá ez összeköttetésre, ő egyenesen maga adott előnyt arra, hogy őt e derék úr nőül kérje. Emberek előtt, a kikről tudta, hogy megmondják neki, annyira magasztalá annak jó tulajdonait, hogy a jó úr végre megkérdezé tőle, ha nem volna-e hajlama e tulajdonok úrnőjének ismerni magát? Eveline igent mondott. Pedig férje gazdagabb sem volt, mint ő.

Mintegy hat évig élt együtt vele. Soha sem hallotta őt senki panaszkodni, sőt igen boldognak állítá magát. Férjét mindenki előtt magasztalá; unalom volt hallgatni, annyit tudott beszélni a derék úr nemes jelleméről, kitünő észtehetségeiről, tiszta, józan lelkületéről, keresztyéni őszinte becsületességéről; nem egy fiatal imádó, ki az excellentiás úrnő ritka szépségétől elhagyta magát tántoríttatni, hogy az élemedett férj rovására reményeket támaszszon, megfagyva, elgémberedve hagyta el a bájos hölgyet, ki képes volt a szerelmes embert agyon beszélni férje erényeivel. Azt mindenki elismeré róla, hogy derék, magaslelkű asszony, de félt tőle, mint a jégtől. -82-

Az utolsó években férje folytonosan beteg volt. Ez idő alatt Eveline semmi nyilvános mulatságban részt nem vett, rokonain kívül nem senkivel társalgott, s példányát adá a hölgyi türelemnek.

Ő maga is elismeré, hogy az nem szeretet, a mit férje iránt érez, hanem becsülés, igen mélyen gyökerezett becsülés.

A férj hosszú betegségének halál lett a vége. Eveline őszintén megsiratta őt és soha sem szünt meg emlékét tiszteletben tartani.

Néhány év mulva a mehádiai fürdőkön megismerkedett Kőcserepy úrral. Még akkor Kőcserepy úr tizenhat évvel fiatalabb volt, mint jelenleg és igen szép férfi.

Eveline egyszerű észlelés nyomán azon meggyőződésre jött, miszerint Kőcserepy úrnak eddigi élete folyamát tekintve, igen nagy eszű és igen szeretetreméltó férfinak kell lennie. Ki sorsát oly magasra birta vinni, az csak ideál lehet a tökélyben. Megengedé ennélfogva magának, hogy az udvarló férfi iránt szerelmet érezzen. Tökéletesen sikerült maga előtt felfoghatóvá tenni, hogy ez érzelem a legrendesebb folyamú szerelem, melynek házasság lett a vége. Először eszének, másodszor szivének választa férjet; e szép mondatot jegyzé fel bámulói emlékébe a jeles delnő.

Tizenhat év óta csalhatatlan meggyőződésére jutott annak, hogy boldogsága tökéletes. Második férje sokkal eszesebb és nagyobb lelki tulajdonokkal biró férfi, mint volt az első, kit azonban Kőcserepy úr mindig csak a legnagyobb tisztelet kifejezésével említ, s kinek sírboltját halála évnapján rendesen meglátogatja neje kiséretében s együtt imádkozik vele annak lépcsőin. E tisztelet igen szép fénybe állítja Kőcserepy úr érzelmeit Eveline előtt.

Még egy más talizmánja is van Kőcserepy úrnak, melylyel Evelint magához birja lánczolni. Bármit tervez a jövő iránt, a felől előbb neje tanácsát kérdi meg, gyakran még bonyolódottabb ügyeket is elmond neki s várja, minő itéletet fogna azokban mondani Eveline? Ő is tökéletesen -83- azon véleményen van. Neje tanácsadásai rendesen összeütnek az övével, ő is épen úgy gondolta. Meglehet ugyan, hogy a kivitelben azután épen ellenkezőleg fordulnak a tények, de már azt Eveline nem veszi észre. Ő csak annyit tud, érez, hogy férje őt lelke jobb felének tartja, hogy nála nélkül gondolatait nem rendezi, hogy ő neki minden fontosabb határozatnál befolyással kell lennie, hogy észlelése, bölcsészete tartja fenn a család boldogságát, intézi annak jövőjét.

Házasságuk második évében gyermekök született. Ez volt Vilma. Több gyermekök nem is lett, ő egyetlen maradt.

Szülők, kiknek egyetlen gyermekök van, nagyon hajlandók azt elkényeztetni, az osztatlanul rájok jutott szeretet túlságos édessége elrontja a szívet, s ellágyítja a lelket. Eveline ezt jól tudta, s e tekintetben neki már egész életterve volt készen.

Óvakodnia kellett, hogy e közönséges hibájába a túlságos szeretetnek ne essék. Az apa bálványozta leányát, nem tudta előle eltitkolni szeretetét. Ezért az apának mentül kevesebb befolyást kellett engedni gyermekére.

Oh Eveline már bölcsebben tudta magát viselni. Ő soha sem látta leányát egyedül, mindig egy feszes társalkodónő jelenlétében, ki a kis Vilma minden léptét, hangját igazgatta, ki megtanítá, hogy kell bölcs dolgokat mondani mamának, papának; mint kell a gyermeknek eltitkolni természeti hajlamait mások előtt, szoktatni magát koros emberek rendes életéhez, gondolkozásmódjához.

Azt gondosan el kelle titkolni a gyermek előtt, hogy ő anyja által szerettetik. Eveline arczán soha sem volt szabad észrevennie leányának azokat az enyhe kifejezéseit az anyai gyöngeségnek, miknek tudata a gyermekszívet annyira képes megrontani. Eveline jól tudta azt példákból, s észtani buvárlatokból, hogy a szülők nyájassága gyermekeik iránt azokat lanyhákká neveli; jegyzetei voltak bölcs és tudós férfiak mondataiból, melyek arany bölcseséget tartalmaznak; «a czukor édessége elrontja a fogakat, az -84- anyai hízelgés a szívet»; «a ki ritkán érezte a szülői kéz dorgálását, annál sűrűbben érzendi a sors keze fenyítését» stb. Ezek szerint Eveline szüntelen szigorú, figyelmes arczczal fogadá leányát, legkisebb hibáit sietett észrevenni s azokat a vétek sulyához aránytalan dorgálással szemére vetni; előre kitalálta legrejtettebb gondolatait, úgy, hogy a gyermek mindannyiszor, mintha egy kérlelhetlen, engesztelhetlen itélő birót látott volna maga előtt, midőn anyját látta. Puszta tekintete által lesujtva, csüggesztve érzé magát, mert hiszen bizonyos volt felőle, hogy minden perczben valamely nagy, megbocsáthatlan hibát követ el, a melyet ő még maga sem ismer, talán nem is sejt, de a melyet ama kikerülhetlen szemek már régóta megláttak s mely miatt nem képes magát menteni. Az ő anyjának bizonyosan nagyon kell reá haragudni… Úgy szerette volna sokszor megkérdeni: «anyám, haragszol-e?» de nem merte. Ez volt Eveline rendszere.

Esténkint azután, midőn mindenki lefeküdt, minden nesz elcsendesült a háznál, gyakran felvevé Eveline éji asztala gyertyáit s hálóköntösét magára öltve, lopva, nesztelenül bement leánya szobájába. A gyertyáját letevé a földre, hogy világot ne vessen annak lehúnyt szemeire, leült ágya szélére s ott elnézte éjfél utáni órákig az alvó gyermek arczát, megigazítá vánkosait, s midőn eljött tőle, lehajolt hozzá, hogy orczáját megcsókolja. Megtörtént ilyenkor, hogy a gyermek fölébredt. A kit maga előtt látott, az nem volt többé a szerető anya, a gyöngédség kifejezésével arczán, az érzelem könyeivel szemeiben; a figyelmes, soha nem nyugvó őr volt az, hideg, szigorú tekintetével, ki éjjel is eljön megtudni, ha leánya jól viseli-e magát? s talál hibát, talál megróni valót. Még az éjszaka sem rejt el előle semmit.

Gyermekeknek szoktak apró vágyaik, csekély követeléseik lenni, egy kis kirándulás, gyermeki társaság, csinos ruha, vagy kedvencz csemege boldoggá tudja őket tenni. Eveline rendszeréhez tartozott ez apró kivánságokat megtörni, -85- elnyomni. A gyermek lelkülete szokjék a lemondáshoz. Tanulja meg, hogy semminek sem kell előre örülni. Edződjék lelke ez apró csalatkozásokkal azon sokkal nagyobbakhoz, a mikkel majd későbbi években a sors látogatja meg.

És mindez igen bölcsen, philosophi következetességgel volt kimérve és keresztülvive; Vilma soha sem tudhatta meg azt, hogy őt szülői szeretik, ő csak azt tudta, hogy vigyáznak rá, – mint egy fogolyra.

Ugyanaz a figyelmes, vigyázó lélek, ugyanazok a vizsgáló szemek, a mik Evelineé.

Soha gyermeket ily komoly, magába vonult kedélylyel nem lehete látni. Minthogy iránta nem volt senkinek szabad szeretetét mutatni, ő is elrejtette a magáét. Jól tudva azt, hogy ha valamit nagyon óhajt, az épen azért sem fog teljesülni, iparkodott minden kivánatát, minden vágyát, a mi örömet okozott volna neki, gondosan eltitkolni; a mit néha oly jól esik elmondani, épen azt hallgatta el s úgy el tudta zárni lelke gondolatait, belsője érzelmeit hideg arcza halvány vonásai mögé, hogy Eveline szemei soha nem hatottak azon keresztül. Még ha beteg volt is, eltitkolá, elhallgatta; nem panaszkodott, ment a hová vitték, mulatott, tánczolt, a hogy parancsolák; mindenki hozzá volt már szokva halaványságához; nem kérdezék, hogy tán valami baja van? csak midőn hazamentek, s egy-egy őszintébb leánycseléd, kinek nem volt semmi befolyása a nevelési rendszerre, találta vetkőztetés közben azt az észrevételt tenni, hogy mint reszketnek a kisasszony tagjai, annak is azt felelé Vilma: fáradt vagyok, nehogy a nevelőnő meghallja, hogy beteg. Mikor már ő azt megvallotta, már akkor nagyon régen kellett szenvednie, s már akkor nem volt képes tagjait megmozdítani; s e miatt sokszor perczeken mult élete vagy halála, a midőn az egész háznál mindenki kétségbe volt esve, de e kétségbeesés hangjai hozzá soha nem hatottak. A tanácsosné -86- egész éjjelen át sírt és imádkozott, de azért Vilma olyankor sem látott benne mást, mint azt a szigorú őrt, ki óránkint pontosan megjelen ágyánál, beadni azokat a kellemetlen izű orvosságokat, s megtudni, ha úgy viselte-e magát, a hogy az orvos megparancsolá?

Maszlaczky félórával hamarább jelent meg, mint a tanácsos úr haza szokott érkezni a táblai ülésből. Készakarva sietett.

A legdivatosabban volt öltözve, oly feszesen, oly kikerekítve, mint a kire büntetésből van mérve az öltözet.

Az előszobában megtudva a pitvarnoktól, hogy ő nagysága még nem érkezett haza, a méltóságos asszonynál kivánta magát bejelentetni, azon választ nyerve, miszerint szívesen láttatik.

Eveline örömest látta a fiscalist. Lehetett vele vitatkozni. Az olyan emberek, mint Misztizláv, a kik mindenre sietnek igent mondani, kiállhatlanok voltak előtte; báró Berzyvel is kevésbbé tudott mulatni, ki a legszebb logikai lánczolatokat, a legbonyolódottabb gordiusi csomókat egy drasticus élczczel, vagy egy bizarr sophismával tépte széllyel, vagy sajátságos eszmejárása kalandozásával ugy félrevitte a tárgyat eredeti indulópontjától, hogy Eveline maga sem ismerte ki belőle többé magát; hanem Maszlaczky úr tökéletesen az ő embere volt. Mert a mi gondolatot az egyszer a fogaival megragadott, azt el nem ereszté addig, míg a szájába nem szakadt. Esztendőkig elvitatkoztak egy-egy bölcs kérdés felett, kölcsönösen kifáradva és le nem győzetve, s minden újabb találkozásnál új okokkal és erősségekkel tűzve össze. Kár, hogy e szép vitatkozások a világra nézve el vannak veszve, mert azon napló, melybe azokat ő méltósága saját kezével feljegyezte, – fájdalom, – később saját maga által megsemmisíttetett.

A méltóságos asszony a zongora-teremben fogadá Maszlaczky urat, ki a mint az előteremben végig lépdelt, meghallá -87- az ábrándmű hangjait, melyeket hihetőleg Vilma kisasszony ujjai csaltak elő a húrokból, mert Eveline maga soha sem birt hajlammal a zene iránt, s azt ennélfogva kevés tökélyre vitte; de midőn az ajtón bekoczogtatott, egyszerre elhallgatott a zene, s mire felnyitá az ajtót és belépett, már akkor csak a fehér öltöny ellebbenő fodrait láthatá, mik az átelleni ajtón eltüntek, s a teremben Eveline egyedül fogadá.

Maszlaczky úr gyönyörű két bókkal mutatá be magát. Egész alakja, mely egyébkor oly meredt volt, mintha nyársban járna, ily alkalommal hajlott mindenfelé, s különösen megelégedve látszott lenni azzal, hogy a teremben annyi nagy tükör van, mikből saját mozdulatait önelégülten tanulmányozhatja.

A tanácsosné magával szembe ülteté Maszlaczkyt, letevé maga mellé a könyvet, melyet kezében tartott. Valami metaphysicai mű volt.

Nincs unalmasabb az ilyen látogatási bevezetéseknél a társalgásban, a midőn egyik félnek sincs semmi mondani valója a másikhoz, s kezdődnek a beszélgetések így:

– Oh kérem, ő még gyermek, neki nem szabad élvezetei megháborítását érezni.

– Óvást teszek, kedves méltsád. Vilma kisasszony ide s tova nagysád bájainak méltó mintaképe. Én már több izben bátor voltam a nagysás kisasszonyt méltsáddal összetéveszteni. Semmi csoda. Ugyanazon fönséges komolyság az arczon, ugyanazon fejedelmi termet, azok a megigéző szemek, még nem láttam gyermeket annyira hasonlítani anyjához, mint Vilma kisasszonyt.

– Adná az ég, hogy boldogsága is hasonlatos legyen az enyimhez, szólt malasztteljesen a tanácsosné, ki a mondott magasztalásokat inkább leánya, mint maga számára fogadta el. -88-

– Téveszmét monda ön, engem különös kegyeivel áldott meg az ég, mindkét férjem a legnemesebb lelkű férfi volt. Ezer közől egy, és én kétszer találtam ez egyre.

Maszlaczky úr, ki nem akarta e dicséretet az ezer közül egyre száradva hagyni, s más részről tartott a magasztalások kifogyhatlanságától, sietett elkapni a szó végét.

– Én pedig ellenkezőleg azt állítom, hogy a jó nő teremti a jó férjet és a mely nő boldognak vallja magát, az azt saját magának köszönheti.

Ilyen sarkalatos mondást vigyázatlanul kiejteni annyi volt, mint a tanácsosnénak esztendeig tartó vitatkozásokra nyujtani anyagot.

– Hibásan fogja ön fel az életet, uram. Nőnek nincsen saját sorsa; – mint gyermek, mint leány, mint feleség mindig idegen akarathoz van kötve, sőt egész életfolyama szenvedőleges hatása alatt áll másoknak, kikre gyakran alig van egyéb befolyása rokonszenveinél. A férfit férfivá neveli a világ és saját maga, a nőt szülői, nevelői, férje. És ez így van helyesen, lélektanilag. A mely nőt a világ nevel, azt rendesen el is rontja, s a mely nő önmagát neveli, az aligha tud boldog lenni; mert a nő boldogsága épen gyöngeségében áll s azon öntudatban, hogy nálánál erősebb lények őt pártolják, védik, szeretik, mert gyönge. Ezért megbocsásson ön: ha egy nő boldog, az szerencse, de nem érdem. Az a férj érdeme.

Maszlaczky úr engedte ő méltóságát végig beszélni, a mi arra mutat, hogy valami mást forgat fejében s csak azt a szót lesi, a melyikhez hozzá köthesse saját eszméjét. Rögtöni lelkesüléssel használá az alkalmat.

– Valóban boldog azon férfi, ki ily magas elveket viselő keblet mondhat magáénak. Ez az én ideálom. Kár, hogy az életben oly ritkán találkozhatni vele. -89-

– Oh uram, csak keresni kell, szólt jó indulatú hangon a tanácsosné, de önök helyökbe várják a sorsot, melyet teremteniök szabadságukban áll.

Maszlaczky úr kiegyenesedett e szóra, mintha valami nagy dolgot készülne mondani.

– Méltsás asszonyom. Ha azon sorsot méltóztatnék ismerni, mely engem eddig üldözött, átláthatná, hogy egész életem nem a fatum fölkeresésére, hanem annak kikerülgetésére volt hivatva; szenvedtem, mint gyermek, – csalódtam, mint ifju és elfásultam, mint férfi. Ezalatt a hideg arcz alatt is érző lélek rejtőzik, méltsás asszonyom; de minek beszéljek én saját csekélységem felől? Született, meghalt, boldogtalan volt, ez az egész sírvers.

Női kedélyeknek, még ha philosophok is, természetök a szomorú, a szenvedő embert vigasztalni.

– Míg reményem volt, addig nem találtam, s midőn megtaláltam,… akkor már nincs reményem többé.

Ilyen százértelmű mondatok nagyon kielégíték Kőcserepynét, mert sokféle bonczolás alá lehetett őket venni. Figyelmes, vizsga szemeit az ügyvéd arczára szegzé s annak arczvonalmaiból lelkében olvasott.

– Önnek nincs oka elcsüggedni; kinek erős szenvedélye van, annak a szenvedély erőt is ad, s ha czélja magas, segít küzdeni és fölemel. Ön még elég fiatal.

Maszlaczky úr fülig elpirult. Nem tudta, hogy tréfál-e a méltóságos asszony vagy gúnyolódik? Hanem Eveline nyugodt, őszinte tekintete meggyőzheté a felől, miszerint ifjuságát nem gúnyból említé, mert bár képes volt a szíveken keresztül látni, de a parókát észrevenni nem.

– Nem, méltsás asszonyom, szólt nemes lemondással, fiatal nem vagyok többé, nem az évek, a sors járása látszik meg arczomon, s engem hideg, részvétlen embernek tartanak; úgy nézek ki. – Mi voltam itt belől? azt nem tudja senki. Az én titkom, az én halálom.

Végső szavait a legtragicusabb elkomorodás hangján -90- adta elő a fiscalis, hogy a tanácsosné szinte zavarodottan tekinte rá és nem tudott neki mit mondani.

– Megbocsát méltóságod, szólt Maszlaczky úr a néhány perczig tartott ünnepélyes időköz után, hogy ily szavakkal terhelém becses figyelmét. Első és utolsó hangja ez belsőmnek, s méltóságodon kívül soha sem hallá azt senki. Azért ismételve bocsánatot kérek.

Most a tanácsosnén volt a sor megzavarodni és elpirulni. Valami gondolatra jött. Ej, ej, szegény ember.

Szerencsére a tanácsos úr hintaja ekkor gördült be a kapu alatt, s ez véget vetett a kínos helyzetnek. Maszlaczky úr hátratolta székét s nemes lemondással kapaszkodva annak támlájába, nyujtá búcsúvételét a derék asszonyságnak.

– Én magamat ajánlom. Bátor vagyok reményleni, miszerint méltsád nem gúnyolja ki legszentebb érzelmeimet.

E szavak oly elfogódott hangon valának elrebegve, hogy a tanácsosné attól kezde tartani, nehogy Maszlaczky úr sírva fakadjon és sietett neki kezét nyujtani, csak ne sírjon, melyet Maszlaczky úr megragadva, forró, rebegő, kifejezésteljes csókot nyomott annak havára s azzal kalapját ragadva, úgy elrohant az ajtón, mint egy szinpadi őrült, a ki megy Amerikába, s vissza sem jön többé.

A tanácsosné bámulva nézett utána. Éles szemei egy tekintettel keresztül láttak lelkén.

Kőcserepy úr már előre üdvözölve kiálta Maszlaczkyra, roppant terme tulsó szögletéből.

És azzal egymáshoz siettek, megragadák egymás kezét s összevissza szorongaták, mint a kik évek óta távol voltak; megkérdezték, mint szolgál egymás egészsége? mintha a nagy uraknál még az egészség is szolga volna; mindkét -91- férfi arcza ragyogott a nyájasságtól, s nemes vetélkedés támadt közöttük, hogy a szobában alá s fel sétálva, melyik bocsássa a másikat jobb felől?

– Ügyünk félig nyerve van, mondá Maszlaczky úr a napi kérdésre térve, s azzal kivoná frakkja belső zsebéből az aláirt engedély-levelet, s azt kiteríté az asztalra; Kőcserepy úr elővoná aranyhüvelyű szemüvegét, s míg végig olvasta az iratot, több izben helyeslőleg bólinta fejével, míg Maszlaczky úr tetsző mosolygással vizsgálta a hatást a tanácsos úr arczán.

– Tökéletesen rendben van, monda Kőcserepy, barátja vállára téve kezét. A többi most az ön műve.

– Hizelgek magamnak vele, hogy e művet végrehajtom. Én a Kárpáthy-birtok urává fogom önt tenni.

Kőcserepy úrnak lehetetlen volt ezt egy barátságos kézszorítással meg nem hálálni, mely által okot adott arra Maszlaczky úrnak, hogy nyakába boruljon és öt megölelje; mert Maszlaczky úr érzékeny ember, ha rászorul. Kénytelen volt szemeit törülni.

– Hány éve már annak barátom uram, hogy mi egymást ismerjük? kérdé elszorult hangon a tanácsostól.

– Tehát tizenhat éves régi barátságunk volt-e valaha egy keserű óra által megszakítva?

– Soha! viszonzá a tanácsos úr, ki hajlandó volt Maszlaczky úr kedveért mindazokat a keserű órákat elfelejteni, miket neki egy-egy kedvezőtlen itélet által okozott.

– Reménylem, hogy e törhetlen barátságunk e pör által, mely büszkeségem, egy örök szent kapocscsal fog megerősíttetni, melyet többé semmi el nem szakítand.

– Semmi, semmi! sietett újabb kézszorítással erősíteni a tanácsos úr. -92-

– Meg van-e győződve, kedves barátom uram, sürgeté tovább Maszlaczky, hogy e törekvésre engemet semmi egyéb nem ösztönöz, mint azon végtelen tisztelet, miért ne mondanám: szeretet, melylyel kedves barátom uram és kedves családja iránt viseltetem.

– Csak egy gondolat képes engem erővel ellátni a munkára, csak egy jutalom lelkesíthet fel oly mű kivitelére, melyet semmi kincs fel nem vállaltathatna velem és ez az, hogy kedves barátom uram szeretetét, családja becsülését kiérdemelhessem.

Maszlaczky úr itt ismét közel volt már ahhoz, hogy sírva fakadjon, melynek meggátlása Kőcserepy úrnak aránytalanul sok kézszorítás és mosolygásba került.

Biztosítom önt a becsülés legőszintébb, leghatártalanabb mértéke felől.

– Ily jutalom elég nekem, szólt az ügyvéd, szemeit megtörölgetve. Ime nekem ötszázezer pengőt kötelezett Kárpáthy Abellino, ha perét megnyerem. Én ez összegről kedves barátom uram javára – lemondok. Nekem nem kell, nekem elég önnek és családjának becsülését birhatni, nekem ez elég jutalom.

– De kedves barátom uram! hova gondol? Ezt én el nem fogadhatom. A világért sem, sőt kérjen én tőlem bármit! Bármit, mondom és én nem érzendek kedvesebb kötelességet, mint azt teljesíthetni.

– Jó, kedves barátom uram, szólt Maszlaczky úr, mint ki valamely nagyot gondolt, ön kényszerít, hogy kimondjam, a mi szívemen fekszik. Én kimondom. Igen is, van lelkemnek egy legmélyebb óhajtása, melynek teljesülte egyedül öntől függ, velem szállt volna a sírba, de ön kényszerített rá, hogy kimondjam: tegyen ön engem boldoggá – leánya kezével.

Arczán egyetlen rángása, egyetlen futó kifejezése sem jelent meg a meglepetésnek, a bosszúságnak, a bámulatnak -93- s egyéb rögtöni indulatoknak, mikre ez ajánlat bizvást feljogosíthatta. Oly derült arczczal fogadá azt, mintha hetekkel elébb értesülve lett volna felőle, s azt minden oldalról tanulmányozhatta volna. Nem mohón, de határozottan nyujtá kezét az ügyvédnek; a legőszintébb érzelem reszketeg hangján szólva:

– Szívemből szólt ön; s azután, mintha nem birna az érzések túlságos rohamával, elfordult az ablak felé, hosszasan kinézett rajta, majd ismét az ügyvédhez lépett s némán végig szorongatá annak vékony karjait, legbensőbb egyetértése jeléül.

Maszlaczky szemei ragyogtak, mint ki egy kedvező itélet felolvasását hallgatja. Fölöslegesnek tartá e kifejezésteljes néma szünetet kérdezősködéssel zavarni, csak öltönyét egyengeté magán helyre s diadalmasan emelé fel fejét, büszkesége vonásai közé az obligát szerénység atyafiságos kifejezéseit törekedve vegyítni.

– Sokszor gondolkoztam felőle, kezdé végre a tanácsos úr a szót, minő sors fog várni egyetlen leányomra? lesz-e, a ki őt tudja szeretni, a hogy megérdemli? Talál-e férjet, ki őt megérdemelje? A mai fiatalság léha, tartaléktalan magaviselete méltán aggodalmakkal tölti el egy jövendőkbe tekintő atya szívét. Őszintén meg kell vallanom, hogy e gondjaim közepett sokszor feltünt előttem egy derék férfiu képe, s elgondolám, hogy él az én ismerősim között egy komoly, érett eszű és szívű, szilárd jellemű férfi, kiben tökéletesen meg tudnék nyugodni, kinek bátor, erélyes tulajdonai mellett boldognak láthatnám Vilmámat… és ez az én kedves Maszlaczkym…

– Oh kérem, vágott közbe Maszlaczky úr, ki roskadozni kezdett a reá halmozott magasztalások terhe alatt.

– De mindannyiszor le kellett mondanom e gondolatról, folytatá a tanácsos úr. Mint remélhettem volna még azt, hogy ön, ki előtt még egy oly ragyogó pálya áll, ki sokkal magasabb összeköttetéseket remélhet, az én szerény családomra engedje vonatni figyelmét… -94-

– Sőt inkább, sietett belekapni Maszlaczky úr, nincs magasabb czélja törekvéseimnek, s nem ismerek oly fényes összeköttetést, melynek elsőbbséget adnék e felett, s bárminő előremenetelt tartson is fenn számomra a sors, mindenkor büszke leendek azon lépésemre, mely által egy Kőcserepy kisasszony kezét megnyerhetém, egy oly család tagjáét, melynek hölgyei példaképei az erénynek és házias szendeségnek.

– Én pedig mondhatom, hogy annál nagyobb örömmel nem lephetett volna meg a sors, mint a minőt kedves barátom ajánlata okozott. Igy, de csak így elfogadom önnek egész tervét a Kárpáthy-uradalom iránt. Hisz ön tulajdona leend az, s az egész Vilmám kezével annak férjére szálland. De büszke szívvel mondhatom uram, hogy az egész Kárpáthy-uradalomban nincs olyan kincs, mely e kézzel fölérjen.

– Oh tudom, jól tudom azt; én fel tudom fogni boldogságom nagyságát. Bizonyára meg fogom én mutatni, hogy bárha nem vagyok is azon holdvilágképű sihederek korából, kik ifju éveiket henye piperkőczködésben tékozolják el, kik hősök a kávéházakban és más gonoszabb helyeken, de azért egy nőt igazán, valóban tudok boldogítani, ősz hajszálaim daczára. Azaz, hogy ősz hajszálaim biz én nekem még nincsenek, harminczon túl vagyok; ez csak úgy szólásforma nálam az ősz hajszálakról. Már ifjoncz koromban vénnek neveztek, komolyságom miatt.

Maszlaczky úr tegeztetni hallván magát a tanácsos úr által, annyira el lőn ragadtatva, hogy megcsókolá a tisztes úr kezét; a mi tekintve a helyzet ünnepélyességét, igen érzékeny és megragadó jelenet lehetett.

A tanácsos úr ezzel karjára füzte a derék kérőt s okosan értésére adott néhány tudnivaló dolgot.

– Vilma leányom most tizenhárom éves. Láthatja ön, hogy még nem férjhez menetelre való. -95-

– Oh kérem, néhány év nem tesz rám nézve különbséget, én kész vagyok várni akárhány évig.

– Ő addig is nőm nevelési rendszere alatt marad. Evelinenek mindenben rendszerei vannak.

– Eveline saját nézetei szerint neveli gyermekünket s én kénytelen vagyok elismerni, hogy nézetei helyesek. Hiába, bizonyos dolgokban a nőknek csalhatlan tapintatuk szokott lenni; közügyekben merek itéletemre valamit adni, de a mi a gyermek-nevelést illeti, már ebben nőm előtt meg kell hajolnom.

A nagyságos úr egészen el látszott felejteni, miszerint pályáját a gyermek-nevelésen kezdé.

– Ki ne hajolna meg ő előtte! kiálta fel fanaticus elragadtatással Maszlaczky úr, a női tökélyek, a hölgyi erények, az asszonyi bölcseség mintaképe előtt. Valóban azon gondolat mellett, hogy ő anyjához hasonló leend, szépségben, úgy mint erényekben, képes vagyok nem két, nem három, de tizenöt évig is elvárakozni… azaz hogy – (nem végezte be az ügyvéd úr a phrasist, a tizenöt évet még is nagyon megsokalta).

– Azaz hogy, vevé át a szót a tanácsos úr, valami határidőt mégis kellene szabnunk; különben igen határozatlan reményeket költünk egymásban, s azt tudhatja, kedves Maczlaczkym, hogy én nem kevésbbé sietek önt leányom számára biztosítani.

– Teszem föl, mondjuk azt, hogy meg fog történni ez a házasság fél év mulva azon nap után, melyen Kárpáthy Béla kedvező végitéletet kap perében. Lássa ön, ebben mindnyájunk érdekei össze lesznek kapcsolva.

Az jutott eszébe, hogy hiszen ő végitélet nélkül akarja -96- Zoltántól megnyerni a Kárpáthy-birtokot s akkor az ehez kötött alkuból könnyen kijátszatás támad.

– Tegyük fel még határozottabban. Legyen a boldog határidő félév azon nap után, melyben a Kőcserepy-család a kárpátfalvi uradalomba beigtattatik.

E ravasz tételnél ismét azon diadalmas villogás szikráit hányták szemei, melyeket nem birt eltitkolni, midőn valamely ügyes fordulatot adott a dolognak.

– Oh én nem akarom oly messze tenni a határidőt. Sőt mentül közelebb, kedves barátom, kedves Maszlaczkym, tiltakozék Kőcserepy úr nemes vetélkedéssel. Két három év az egész. Rajtunk függ, hogy ez idő alatt a kitűzött határ eljőjjön. Ugyebár rajtunk függ? Ön dolgozni fog éjjel és nappal, hogy a pert siettesse. Másfelől én minden befolyásomat felhasználandom, hogy annak kedvező irányt adjak. Ez nem leend nehéz, mert az ügy igazságos. Világos igazság. Különben az engedményt el sem fogadhatnám; de bizonyos vagyok annak jogossága felől, s biztosíthatom önt, hogy a per meg lesz nyerve, s akkor semmi sem álland többé ellent, hogy a barátság eddigi kötelékei a legszorosabb rokoni viszonynyá füződjenek közöttünk és én kedves barátomat – kedves fiamnak nevezhessem.

E szóknál Kőcserepy megölelé a fiscalist, ki egész gyermeki áhítattal borult a martialis férfiu keblére, ki viszont lehajolva a kisded férfihoz, megcsókolá annak homlokát, jól vigyázva, hogy álhaját félre ne tolja az érzékeny nyilatkozat által.

Maszlaczky úr teljesen bele adta magát ez atyai ölelésbe. Elgondolá, hogy hiszen Zoltánnali tervéről még a tanácsos mitsem tudhat, s talán csak nem akarja rászedni.

E gyöngéd jelenet után mind a két férfi félre fordult szemeit megtörülni. Midőn felindulásaikból némileg ismét magukhoz tértek, a tanácsos úr odavoná magához kedves Maszlaczky barátom uramat s bizalmasan fülébe sugá: -97-

– Fölösleges figyelmeztetnem, kedves Maszlaczkym, hogy az egész értekezésünknek mind addig sub rosa kell maradni, nehogy a világ ideje korán megtudjon valamit tervezett összeköttetésünkről, s ebből kellemetlen következtetéseket formáljon. Tudja ön ügyvéd, én pedig itélő biró: bármely egyenes és igazságos legyen is eljárásunk, a világ könnyen balra magyarázza a tényeket.

– Tökéletesen felfogom ez aggodalmat; – kedves nagyságod, kedves barátom uram ismer engem. Én tudok hallgatni, mint a sír.

– Még egyet, kedves jó Maszlaczkym. Mint az elébb is mondám, Eveline saját rendszerrel bir a nevelésben, a mit én kénytelen vagyok helyeselni, mert jobban érti, mint én. E rendszerhez tartozik az is, hogy a növendék leánynak egész addig az ideig, a míg annak alkalma el nem érkezett, nem szükség semmit házasságról, szerelemről, s más efféle dologról tudni, ezt én igen helyesnek találom s részben úgy hiszem, hogy kedves barátom is egyetért velem.

– Tökéletesen. Tökéletesen. Az ilyen ifjonczi ábrándozások soha sem szülnek semmi jót; én különben sokkal komolyabb férfiunak hiszem magamat, hogysem hasonló hivalkodásokra képesnek tartassam. A határtalan tiszteleten kivül semmiben sem fog nyilatkozni azon indulatom, melylyel kedves nagysád, kedves barátom uram, miért ne mondanám? kedves leendő rokonom családja iránt viseltetem.

E szavaknál megfogta a tanácsosnak mind a két kezét két kezével, úgy a hogy a stájeris tánczot szokták járni, s megrázva azokat hevesen, még egyszer keblére veté magát a nagylelkű férfiunak s tökéletes lelki megvigasztaltatással kelt fel onnan, néma jelekkel mutatva, hogy már most menni készül.

A tanácsos úr egészen az ajtóig kisérte kedves barátját, fél kezével karon fogva őt; midőn már a kilincs a kezében volt, hirtelen valami jutott eszébe Maszlaczky úrnak. -98-

– Legyen ön bizton e részről, én magam fogom őt e felől értesíteni. Megkimélem önt a jelenet zavarától. Hiába: a kérői szerep a legbátrabb férfit is zavarba hozza. Magam tapasztalásából mondhatom.

– Eveline önnek nagy tisztelője, veté utána Kőcserepy úr. Beleegyezéséről előre is szavamat adhatom, Isten önnel.

– Isten önnel, rebegé utána Maszlaczky úr, oly arczczal, a minővel Orestes búcsuzott Pyladestől s érzelemmel csordultig telve hagyá el a tanácsos szobáit, s boldogsága érzetében a bérkocsistól, a ki haza vitte, eldisputált egy negyedóra fejében húsz pengő krajczárt. – – –

A figyelmes delnő mind e perczig azon gondolatok elemzésével foglalkozott, miket Maszlaczky rejtélyes magaviselete keltett szívében. Mentül tovább fejtegette azokat, annál világosabban kezdett látni. Minden combinatio összevágott. Elhatározá magában, hogy férjével közleni fogja kételyeit.

Eveline gyöngéden helyet csinált férjének maga mellett a pamlagon s kézcsókjára bocsátva őt, közelebb simult hozzá s márványszépségű karját annak vállára nyugtatva, kérdezé:

– Pörös ügy. A Kárpáthy-rokonok vitája, melyben informálni kivánt. – Zoltán úrfi aligha el nem veszti birtokát. -99-

– Tudod-e, hogy Vilma mily kimondhatlan ellenszenvet érez ezen fiú iránt? Én meg nem foghatom. Más ifjak iránt legfeljebb közönyös, de ezt gyűlöli; valahányszor erre lovagol, elfut az ablaktól, társaságokban figyelmezek rá, hogy őt mindenütt kikerüli s ha tánczolnak, inkább egész este ülve marad, hogy vele ne legyen kénytelen tánczolni.

– Ez nagyon természetes. Az a fiú a legkiállhatatlanabb gyermekek egyike, a kiket valaha láttam. A világ sokat tart felőle, mert gazdag. No majd meglássuk, ha nem lesz az, mennyit fog érni?

– S nem gondolod, hogy egyéb okai is vannak Maszlaczkynak e pörös ügynél, mik őt ide járni késztetik?

A tanácsos elbámult, bár nem mutatta is. Hát neje is tudna már valamit az ügyvéd szándokáról? Ez baj volna, mert asszonyokat nehéz valamely szándék tiszta voltáról meggyőzni, ha még olyan homályos is az.

– De kérlek, ne éreztesd ezt vele. Ő titkolja e fájdalmát; de én egy pillantást vetettem lelkébe, mely mindent tudatott velem… Boldogtalan!

Mennyire lehetett szánakozni e szegény négy láb kilencz hüvelyk magas férfiun, ha elgondolta az ember, hogy ő Kőcserepyné méltóságos alakja iránt ábrándozik.

– Ne kaczagjuk ki e boldogtalan fiút ez érzelmeért, Eveliném. Nem egyetlen ő, kit lelked nemessége meghódított. Az ily tisztelet viszont tiszteletreméltó. Tapasztalni fogod, hogy én, ezt tudva, még jobban fogom becsülni e derék embert. Bánj te is nemesen vele.

Eveline könyezve ölelé át férjét. Oh nemes hivatás! Lehet-e nagyobb mértéke a női gyöngédségnek, mint szeliden bánni egy ötödfél láb magas férfiucskával, ki a világ legszebb és legerényesebb delnői egyike iránt ábrándozik?

A tanácsos úr hagyá őt ebben a hitben; a mit ő tudott, azt megtartá magának.

A későbbi találkozásoknál azután Maszlaczky úr és Eveline között a lehető legkellemetlenebb nemes nyájasság igazgatá a társalgást. Mindkettő úgy érezte magát, mintha valakinek egy marék eleven hangyát adnának, hogy vigye haza zsebében, de szépen bánjék velök. Maszlaczky úr azon hitben élt és mosolygott, miszerint Eveline jóságos pillanatai a tanácsos által közlött ajánlat gerjesztette anyai szívességből származnak s e miatt kénytelen volt a legszerényebb, áhítatosabb alakot játszani; míg Eveline mindez ábrándos arczfintorgatást azon holdas indulatnak tulajdonítá, a mit platói szerelemnek neveznek, s mely elég ok a megfelelő szánalom gerjesztésére, s eredendő bölcsészeti elméletek elvonására.

Kőcserepy urat azután mind a kettő megbizottjává teszi; Maszlaczky úr épen annyit tud neki beszélni azon örömeiről, miket Eveline kitünő nyájassága gerjeszt szívében, mint Eveline az ideál érzelmek rendszeréről, miknek alakulását Maszlaczky úr lelkületében nyomról-nyomra kiséri. A tanácsos úr meghallgatja mind a kettőt s egyiknek segít örülni, a másiknak szánakozni, s ugyan őrízkedik őket felvilágosítani kölcsönös tévedésükről. -101-

VI. SZENTIRMÁN.

A kik vissza tudnak rá emlékezni, minő hely volt Szentirma a hajdani grófok idejében s összehasonlítják azt a mostanival, hajlandók lesznek Rudolf grófnak valami emberfölötti hatalmat tulajdonítani, mely őt csodatételekre képesíté.

Ez a nagy térség itt, hol most a legszebb kalásztenger hullámzik, nem volt egyéb, mint egy nagy, láthatártalan ingovány, benőve magas náddal, melyben őszszel és tavaszszal, mikor az egek csatornái s a hóolvadások vizei megeredtek, gyönyörűen lehetett csónakázni a mindennemű vizi szárnyasokra vadászva; itt valamelyik dombon, de Isten tudná már azt, hogy melyiken? szokott állani rendesen az a nádkunyhó, átellenben pedig, alkalmasint ott a szép luczernás kert helyén a másik, a mikben az öreg Szentirmay gróf, szomszédjával a jó Kárpáthy János báróval egész éjszakákon át elült lesben a drága mocsári szalonkák után. Nyáron pedig, a mikor a rekkenő meleg kiszárasztá a vizeket, fölséges rókavadászatok történtek az ősvilági náderdőben, melynek valahol alkalmasint volt határa, de hogy hol? arra csak a Berettyó és Tisza tudtak volna illetékes feleletet adni.

Az esztendő három évszakában a Szentirmay és Kárpáthy urak birtokaik egy része fölött csak névszerinti protectoratussal birtak, voltaképen kigyó és béka és nádi madarak uralkodván azokban, teljes anarchiai országlással. Kastélyaik, falvaik ez időben minden idegen invasio elől biztosítva lehetének útaik járhatlansága által s abban mindketten nagy büszkeséget is helyeztek, hogy őket minden bolond idegen útba nem ejtheti, s jószágaikat országút meg nem fertőzteté.

Nagy kényszerűség idején, ha ki kellett mozdulni kastélyából valamelyik urnak, kilencz réven ment át, a hol -102- mindenütt extra-kompok várták, napokkal előre elküldött lovakat fogtak a hintóba minden rév előtt, s három nap telt bele, míg kivergődött saját uradalmából s eljutott szárazabb földre. Egy-egy ily vállalatnak aztán oly híre volt az országban, mint közelebb Franklin expeditiójának a jeges tengerre.

Az ismeretes száraz földek sem voltak igen boldog állapotban; a legjobb helyeket, miken az uraság gabonája állott, robotos jobbágy mívelte, meg is látszott rajtok: egész tudományos természet-historiája volt minden darab földnek; egyiknek a sovány esztendő ártott meg, a másiknak a kövér, itt az üszög pusztított, amott a szikfű rebellált; legelő volt a gazdaság nagyja, miken nyurga tinókat s bozontos csikókat lehetett találni gulya, ménes számra, melyeket megtizedelt szépen minden kánikulában a mocsárlégtől s szikkadt legelőtől otthonos járvány.

Szentirmához közelítve, észre lehetett venni egy hosszú keskeny gátat, útnak is használták, mikor odáig ért a víz; egyébkor csak mellette jártak el s bámulatos volt, mennyire fejlődött a nemzeti ügyesség alföldi szekerészeinknél, kik a meredek gátról le és fel csapogattak a dülő utakra nyaktörő veszélylyel.

Ez a jeles gát, minőt most is látni még az Alföldön eleget, egy dobogó hídnál végződött, mely nyáron át egy silány kis mocsári eret igázott le, de őszszel vagy tavaszszal ez a kis hitvány patak úgy elhordta rendesen a hidat, hogy a puszta lábaknál nem maradt ott egyéb. Sehogy sem lehetett e bajon segíteni, pedig állítottak fel jégtörőket is, csináltak a víznek sarkantyút, meg futóárkot ki a szántóföldekre, hogy arra is tehessen egy-egy diversiot; de az mind semmit sem használt.

A hídon túlérve, kezdett meglátszani Szentirma helysége, egy magas tetejű torony nyult fel nagy gombbal a végén; négy szögletét négy kisebb fatorony ékesíté, mely építési különösség titkát még ez ideig nem sikerült felfedezni. Köröskörül hosszú alacsony házsorok náddal -103- födelezve, miknek barnaságából itt ott kivirított egy-egy utczasor fris sárga nádtetővel, annak bizonyságára, hogy valamelyik elmúlt évben nagy tűz lehetett itt s végig leégett szél mentiben a helység. Ez minden évben előfordult.

A helység körül semmi zöld; a házak körül senki sem ültet fákat, kertet. Lehetetlen azokat a járó-kelő marhától megőrízni; tyuk, liba leeszi, kikaparja a veteményt. Az ember csak lélek-kárhozatot nyer vele, jobb azt nem is ültetni. Csupán az árkok mentiben búsult egy sor bozontos üstökű fűzfa, melyet minden őszszel kopaszra lebotoltak a rőzse kedvéért.

Maga az urasági kastély jó távol épült a helységtől, nehogy valami érintkezésbe jőjjön a rongyos viskókkal. Az út egészen félre tért arra felé, s szép olasz jegenyékkel volt kétfelől beszegve. A rendes úton járónak csak a távolból tünt szemébe a roppant épület, kettős szárnyszakaszával, ódon tornáczaival, s egymástól távol eső ablakaival; a párkányzatok meredekein időjárásoktól megfeketűlt kőszobrok állongtak, mik úgy nyujtogatják karjaikat, mintha könyörögnének, hogy tegyen oda valaki egy hágcsót, hadd szálljanak le már.

Itt és amott egy-egy hosszú épület nyult el még odább, az gazdasági tanya lesz, azoknak sem volt szabad a kastélyhoz közel lenni.

A roppant váracs legalább nyolczvan szobára volt építve, s minden szoba bebutorozva s szőnyegekkel, képekkel ellátva, mintha mindegyikben laknának.

Hátul a kastély mögött nagyszerű angol kert, mesterséges romokkal és vízesésekkel, a platán- és gesztenyefák óriási magasságra nőttek e televénydús földekben; a buja fű a rendezett erek partjain ember-derékig ért s minden növény három akkora lett, mint más vidéken. Az angol kertet széles vadaskert zárta be, melynek roppant szálfái alatt nagy robajjal röpködtek az arany és ezüst fáczányok gyönyörű falkái s buja füvében egész csordaszámra legeltek -104- a karcsu szarvasok, mik oly szelídek, hogy közelre várják a lovaglókat, s ha mulatság volt a kertben, oda mentek a kerítéshez, sőt sokszor annyira leereszkedének, hogy kiszöktek a vadaskertből s a jobbágyok szomszédos kukoricza- és kölesföldeit is megtisztelék látogatásaikkal.

Az egész kastély környéke más levegőt lehelt, mint a többi vidék; itt gazdag, itt pazar volt a természet, s olyan jól eshetett forró évszakokban e hűs platán-koronák illatos, enyhe árnya alól széttekinteni a sárgára aszalt vidéken, melyen tikkasztó melegen feküdt az átfült lég, töve gyökeréig szikkasztva minden élő növényt…

… Mennyivel más látvány terűl most az utas szemei előtt a Szentirmay és Kárpáthy-uradalmak határain belől!

A beláthatlan nádrengeteg sehol sincs. Egyenes csatornák, mik mérnöki kiszámítással szeldelik át a tért, vezetnek le minden fölösleges árt a folyamokba, néhol zsilipekkel ellátva, mikről okszerüen öntözik a réteket. Az uttalan berkek helyét szabályos táblákban fedi a legszebbik vetés, s sivatag székfüves pusztán, a hol a keresztülutazó átkozta majd a hinári döglevegőt, majd a tüdőemésztő port, mit a szél szemébe és szájába hordott, most messziről megüti a kedves illat a közeledő szaglóműszerét, mit a szellő távol aranyló repczeföldek virágporairól széthord.

Az egész táj képe megváltozott. Egész erdők kanadai jegenyékből fedik a folyamok kanyargó medreit, mik most egyenes átvágásokba vannak szorítva, s midőn a tiszai apró gőzösök a kies sziget mellett ott a víz közepén kikötnek, egész kert-sort látni végig Szentirmáig, melyek között deszkasímaságú uton robognak végig a boldog földészek egészséges, virgoncz fogatai.

Minél jobban közeledünk Szentirmához, annál inkább feltünik az átalakulás kedves képe. Nem puszta ez többé, hanem paradicsom; a háládatos föld ezeres kamatban fizette vissza ura szeretetét, a szorgalom műve megsokszorozta az önként adott áldást s Isten keze látszik mindenik fűszálon – ember gondja mellett. -105-

A rongyos házikók rendetlen sorai helyett csinnal épült utczákon visz az út keresztül, mik közül díszesen emelkedik elő az urasági kastély a templommal szemben. Rudolf odahagyá ősei váracsát, nyolczvan szobájával, nagy viszhangos kő-folyosóival s szélzugásos tornáczaival; oda építtetett lakást a helység közepére, a többi házak közé, s tíz év mulva egész piacz támadt ott körüle, úgy hogy az idegen előtt sokkal inkább városnak fog tetszeni e helység, mint akárhány alföldi háztorlat, a mit mezővárosnak neveznek.

Kitünnek az épületek közül a helységháza, paplakok, iskola, miket a főúr maga építtetett s gondjával fentart; a kertek alját elfoglalják a lakosok gyümölcsaszalói és selyemtenyésztő pajtái; minden ház oly vidáman tekint zöld redőnyeivel, ereszes kapujával az azon menőre, hát még ha e zöld redőnyök közül egy-egy életvidám arczu ép falusi lányka granátszemei néznek ki?

Az ős váracs most laktalan. Néhány kiszolgált cseléd és egy iszákos kulcsár lakja csupán, kinek jobb hasznát venni nem lehetett, mint hogy a kiváncsiságból odavetődő vendégeknek mutogassa végig a hajdankori ritkaságokat, miket a jobb izlésü főur többé használni nem tud, de irántok azért sokkal több kegyelettel viseltetik, hogysem azoknak csak egy darabját is idegen kézre akarná bocsátani. Maradjanak ott historiai emlékül.

Rudolf gróf egészen másnemű épületekről gondoskodott, mint ősei; amott a rendezett patak egy papirmalmot hajt, melyre értelmes vezetők ügyelnek; itt az agyagtelek téglakemenczéknek szolgáltatja használhatlan márgaföldét; ez a roppant épület itt takarékmagtár, az egyiptomi hét kövér és hét sovány esztendő meséjének okos követése; csodálatra méltó, hogy mit az ókori együgyü bölcsek oly régen fölfedeztek, a gazdag termésnek megtakarítását mostohább időkre, korunkban még mint ujítási példát ritkaságképen kell ember elé hoznunk. Távolabb, a helység tulsó oldalán nagy nyulánk kémények vörös téglafalból -106- emelkednek elé az alacsony tetősorok közől, bőven füstölögve: ezek munkás gyárak, az egyik hazai növényanyagból finom czukrot készít, másik az itt termett gyapjut fonja, szövi olcsó és tartós kelmékké, s alájok nem tőzeggel tüzelnek, hanem az uradalom saját bányájából vizen szállított olcsó kőszénnel. Egyik iparág a másikat emeli, meg is látszik az egész környéken; nincs használatlan föld, nincs munkátlan kéz, maguk a rakonczátlan elemek is munkára vannak fogva. Nincs heverő, nincs éhező az egész uradalomban, s mindazon pompa közt, mely a földesúr lakát környezi, legfényesebb az, mely jobbágyai arczán tündöklik – a boldogság, az elégültség.

Megbocsát a szíves olvasó, hogy ily unalmas részleteken végig hordozom. Sokkal költőibb tájakat festhetnék néhány mértfölddel odább a szomszéd pusztákról, hol a nekivadult szél kergeti az ördögszekeret a marháktól ripacsossá gázolt avaron végtől-végig, ott megállhatnánk a sivatag közepén, leírhatnók a melancholikus kútgémet a láthatár végén, a hegyére repült sassal, az elmélkedő gólyát a víz szélében s a tündéri délibábot, mely szeszélyes órájában mindenfélét mutogat, a mi a földön nincsen, s elmondhatnók: ennek a földnek nincs semmije, de van költészete és ezeket leírva hű volnék magamhoz, mert költői dolgokat jegyeznék fel. De vállainkon az élet. A költői délibábtól látogatott puszták ura koldus és a kútgémes tájképnek neve: nyomorúság, szegénység. Dicsérjék mások a nádi életet s azoknak lakóit; árvaság az, és inkább sírhatna a költő, mint énekelhetne ez elhagyott pusztaságban, ha elgondolja, hogy itt nép és élet lehetne köröskörül, falu, város, mennyi elférne még! üres telkeken, hol bojtorján virágzik, ha úgy volna, a hogy lenni kellene, mennyi boldog ember dicsérhetné az Istent – ékes magyar szóval!

Szentirmay Rudolf ősei tán egykor drága vérökkel szerzék meg azt a földet, hol utódaik laktak, bizonyára e drága vércseppek hősi története megérdemelte, ha költőjére -107- talált; de hát azon utód drága veriték-cseppjei, ki sivatagból Kanahánt varázsolt, nem érdemesek-e, hogy meg legyenek számlálva? Ki, mint Szentirmay Rudolf, ösztönt, példát, áldozatot hoz a kornak, hogy nemzetét jóllétre segítse, nem olyan jó fia-e a hazának, mint a ki érte századok előtt a csatatéren vérzett?

E tágas mosolygó udvaron élte át gyermekéveit a mi Zoltánunk. Ezek a fák épen oly idősek, mint ő; két jávort ő maga ültetett a kert egyik dombja alatt, midőn még csak hároméves volt. A jávor-pár alatt kis pad és asztalka állt, ez volt az ő kedves helye és azoknak a kis gyermek-társaknak, a kik őt szerették. Pedig ki ne szerette volna!

Már gyermekkorában legokosabb, legbátorabb és izmosabb volt minden kortársai között. Szomszéd földesurak urficskái átjártak Szentirmára s játékot rendeztek a kis Kárpáthyval. Ilyenkor Zoltán mindig a gyengék vezére volt, játszottak háborút, gyülést, törvényszéket; a ki mindig az elnyomott igazság tolmácsa, bajnoka volt, az a mi Zoltánunk.

Mint hétéves gyermek maga köré gyűjté a magánál nagyobb paraszt ifjonczokat, s tartotta őket bölcs beszédekkel, s megosztá velök falatját; majorosok, tehenészek nagy adó alá voltak vetve Zoltán úrfi által kiszolgáltatandó ozsonnázások miatt. Zsebpénzét, ajándékait megtakarítgatá, s midőn eljöttek az iskolai vizsgálatok, könyveket adogatott a paraszt fiúknak, miket így vásárolt.

Ha olykor meghallá, hogy ifjú pajtásai közül valamelyiknek baja van, ellopózott hozzá, vigasztalá, ételt, orvosságot hordott neki és mind ezt titokban, nehogy gyámjai, vagy mások megtudják s azt higyjék, hogy ő jó szivét akarja fitogtatni, vagy uri leereszkedést szenveleg. Oh a gyermek érzése a legegyenesebb útja a bölcseségnek! -108-

VII. AZ ÖRÖMNAP.

Zoltán születésnapja volt. E napot a Szentirmay család rendesen Kárpáthfalván vagy Madarason, Zoltán jószágán szokta megülni. Előre készült rá cselédség, jobbágyság, a házakat meszelték, mint valami sátoros ünnepre. A paraszt leánykák vízben tartogatták előre a nefelejtset, mit majd koszorúnak fűznek, s az emberséges bátyámuramék hizlalták a tulkot, mit ősi szokásként a földesúr névnapjára szoktak levágni. Mindenki tudott valami meglepőt, valami kedvest tartogatni a bálványozott gyermek számára, ki szemefénye volt kicsinynek és nagynak, kinek láthatásaért az öreg emberek napestig elácsorogtak a kastély udvarán, mikor a szomszédból oda vetődött. Születése napján azután egészen az övék volt, akkor láthatták, beszélhettek hozzá, hallhatták nyájas szavait, megszoríthaták szép fehér kezeit, mik oly erősek voltak, mint az aczél; megköszönheték neki mind azt a jót, a mit esztendőn át velök éreztetett: hogy oly Isten áldása volt rajtok, mint az eső és a napfény; hogy a boldogságot itthonlakóvá tette födeleik alatt s elmondhatták neki, hogy az Isten engedje nekik e boldogságot sokáig élvezni, hogy láthassák őt évről évre nagyobbnak, boldogabbnak és áldhassák még a csecsemő gyermekek is, a kik az ő nevén tanulnak gagyogni…

Mind azt oly igazán, oly érzékenyen tudták elmondani ezek az együgyű emberek!

Hát azután az ajtókon belül! Midőn a család egymagára maradt: tele minden szív nemcsak a maga örömével, hanem még a máséval is.

Négy gyermeke volt Szentirmaynénak, két fiú, két leány. Mind a négy úgy szerette Zoltánt, mint testvérét s gyakran kedves czivakodással törtek rajta, hogy melyik szeresse jobban? tán Katinkát kivéve, ki sejteni kezdé talán, -109- hogy ennek az édes szeretetnek valami bánata is van, a mit titkolni szokás s a mi a testvérérzelemben nincsen…

Születésnapján a gyermekek mind megajándékozák valami apró emlékkel Zoltánt, a piczike, a legkisebbik, alig hároméves, még verset is mondott neki, oh milyen vidám dolog volt az. Zoltán az ölébe kapta és összevissza csókolá. A másik kettő duzzogott, hogy hát őket nem? Katinka már nem mutatta a duzzogást…

Ő egy pompás kötésű emlékkönyvet adott Zoltánnak, melynek kezdő lapjára ő maga rajzolt egy gyöngéd kézzel színezett képet, mely valami mohos követ ábrázolt, a mire Zoltán neve volt irva, gyászfüzek árnyékolták azt be.

– Te emlékkönyvet adsz nekem? Tán azt akarod, hogy elváljunk! Hisz emlékkönyv arra való, hogy elmenjünk messzire, egyikünk fel, a másikunk alá s aztán soha se lássuk többet egymást.

Katinka nevetett rá. Hogy is lehet Zoltán oly bohó? Hisz ő nekik nem kell elválni soha. Ők mindig olyan gyermekek fognak maradni s teljes világ végeig mindig együtt játszanak a kertben és hajszolják a tarka pillangókat virágról virágra.

Még egy becses ajándékot kapott Zoltán születésnapjára. Egy statisticai sorozat volt az, melyet valami vén tisztviselője, Varga uram, egykor jószágigazgató az öreg úr alatt, irt össze számára; maga hozta volna el, ha ágyban fekvő beteg nem volna, a miért ezerszer kér bocsánatot. E sorozatban összehasonlítások voltak téve ez előtt tizennégy évi adatokkal. Mi volt akkor a Kárpáthy-uradalmak jövedelme és mennyivel emelkedett most? mennyi volt akkor a hasztalan kiadás? mennyivel kevesebb a mai? a nép mennyivel lett jobb és gazdagabb? mennyivel kevesebb bűneset fordult elő? úriszékeken alig használja már az uradalom pallosjogát. Hány iskolával szaporodtak falvai? mennyivel többen törekednek a műveltség felé, -110- mennyivel több házasság köttetett, mennyivel kevesebb töretett meg? Lovakra, kutyákra mennyivel kevesebb volt a költség, emberbaráti czélokra mennyivel több?

Zoltán fel birta fogni az ezen adatokban rejlő magasztalást. Gyámatyja műve volt az mind, azért örömmel fogadta azt, de magában gondolá, hogy ez emelkedő boldogságot egykor ő is nevelni fogja, s magas eszményképeire méltóvá küzdi fel magát. Oly jól esett volna most Rudolfot megölelhetnie, megcsókolni atyai munkás kezét, mely oly erősen épít, oly kitartóan fárad, oly csalhatatlan biztossággal vezet, azt az imádott, azt a bámult kezet, mely oly csodaszépen rajzol, mint a milyen csodabiztosan lő, s oly édesen áld, mint a milyen keményen sújt.

De Rudolf nincs jelen az örömnap reggelén, hiába várják őt délig is, akkor sem jő. A tisztelgők, a jobbágyok, tisztviselők üdvözlő küldöttségei mind eltávoztak már; a család termeibe vonult vissza, s ott várták Rudolfot késő estig s félreismerhetetlen borút vont örömeikre az ő hosszas elmaradása. Maga Flóra sem birta magának megmagyarázni e távollét okát.

Hisz Rudolf Szentirmán volt még tegnap, midőn az egész család átjött s úgy mondá, hogy korán reggel utánok fog jönni. És ime már estve van. Talán valami baj érte? Különben nem maradt volna el.

Flóra maga is nyugtalan kezde lenni s estefelé kisétált gyermekeivel a kastély kertjébe; ott egy magas halmon, melyről mesterséges vízomlás rohan alá, a hajdani szittya kastély ősi romjait megkerülve, letelepedett a kedves család; innen a magasból messze lehetett látni az útra. De nem ment semmi mulatság úgy, mint máskor. Még a gyermekek is levertek voltak s az örökké vidám Katinka arczán is elkomorulás látszék, a mi oly jól illett életvidám telt rózsaszinéhez.

Végre Zoltán nem állhatá a nyugtalanságot; engedelmet kért gyámanyjától, hogy lóra üljön s átsiessen Szentirmára, megtudandó, nem érte-e a grófot valami veszély? -111- de Flóra nem engedé, bizonyosan mulaszthatatlan dolga van férjének s nem venné jó néven családja tulságig vitt aggodalmát.

Mégis könnyebben esik a szívnek, ha csak néhány lépéssel is eléje mehet annak, a kit óhajtva vár; az emberben van valami ártatlan babona, mely azt súgja, hogy csak meg kell indulni az elé, a ki sokáig jő, hogy azonnal jőjjön. Tán ha elébb megindultunk volna, elébb megjövendett. Zoltán nem állhatá meg, hogy legalább a kert túlsó széléig, mit nagy facsoportok takartak el, gyámatyja elé ne kerüljön. A két nagyobb gyermek két felől karjába kapaszkodott és ők is vele indultak, a két kisebb szinte sírva fakadt, hogy nekik nem volt szabad vele menni.

Flóra bár nem mutatta, de komolyan aggódott. Ez a nap mindig nevezetes családi ünnepély szokott nálok lenni és Rudolf soha sem maradt el arról; ilyenkor meg szokta csókolni gyámfiát, megdicséré egy évi haladásaért, megáldá, szeretetével elhalmozá, mintha mindannyiszor családja új tagjává avatná őt, e napok benyomása mindig újabb szemet adott a lánczhoz, mely az ifjút gyámatyja családjához fűzte és ime most egy szem elmaradt. Pedig egy szem hijával lebomlik a láncz! Rudolfot nagy dolognak kellett érni, hogy e családi ünnepet elmulasztá.

Midőn épen kihajtatott egyik kapuján a Madarasra vezető útnak indulandó, akkor érkezék az udvarra parasztszekéren fráter Bogozy Pestről a másik kapun. A mint az ajtó elé ért, kiugrott kocsijából, leveté porköpenyét, sapkáját felcserélte kucsmával, kardját előkereste a szalma közül s oldalára köté és azzal felment a tornáczba, haragos tekintélylyel kérdezte a szembejövő sujtásos hajdútól: «itthon-e a méltóságos gróf?»

– Hm, az baj. Vagyon-e a méltóságos grófnak törvényes korú, de nem teljes korú fia? Értse meg jól: törvényes korú, de nem teljes korú. -112-

– A méltóságos úr huszárja. Nem hajdú. Hajdú az, a ki a vármegye háza előtt strázsál.

– Ebkérdi Pál, szólt a cseléd fitymálva, s nagyon boszantva az eddigi kérdések által.

– De komolyan feleljen kend, azt mondom, kiálta rá Bogozy haragosan, úgy tekintsen rám, hogy én a tekintetes királyi tábla jurátus notáriusa vagyok s exmissióból jövök. Azért hivatalosan kérdem kendet: kinek híják?

A hajdú a hivatalos szóra kivette a pipát a szájából, de azért megnyomta a feleletet, mondván büszkeséggel:

– No hát már most fogja kend ezt az irást; ez idéző-levél, citatorium a méltóságos gróf ellen. Kendnek mint házhoz tartozó cselédnek, érvényesen adhatom ezt át.

– De én nekem, úgy segéljen, át nem adja az úr, ha százszor jurátus is.

– Nem gondolok én semmit! szabódék a hajdú, kinek -113- rettentő iszonyata volt mindenféle törvényes dolog ellen s azt hitte, hogy a ki egy olyan irást elfogad, azt mindjárt exequálják is. – Az én kezembe ugyan nem nyomja azt az irást. Én nem láttam, nem hallottam semmit, én nem vagyok senki, engem nem hínak sehogy. Én itthon sem vagyok.

Fráter Bogozyt egy cseppet sem zavará meg az erőszakos eltünés, előkeresett a tarisznyájából négy szöget és egy kalapácsot s azokkal az idézőlevelet szépen kiszögezte az orra előtt bezárt ajtóra. Azután szépen felült a szekérre, visszafordítá a rudat s elhajtatott, a merre jött.

A cselédek csak akkor mertek előjönni s mily nagy volt megütközésök, midőn a veszedelmes iratot az ajtón látták fityegni, kifeszítve, mint valami statariumot.

Elszörnyedt minden ember. Minő irtóztató gyalázat ez! A kastély kapujára idézőlevelet szögezni.

– Nem, hozzá ne nyuljatok! szólt közbe a hajdú. Ez törvényes dolog s bajt szerezhet annak, a ki hozzá nyul a kezével. Hanem mindjárt tegyünk valamit. Hol a kis groom. Gyerejde csak te kölyök. Hány esztendős vagy te ficzkó. Nyolcz? Nem igaz, csak hét vagy. No megállj; vedd le te innen ezt az irást. No ne félj, nem harap meg. Bele ne nézz. Senki se nézzen bele. Ki is tudna ilyen ákombák irást elolvasni? Már most ugorj a legjobbik paripára s vágtass a méltóságos úr után s a hol találod, ott add át neki ezt a levelet. De siess nagyon.

Fele uton érte a lovász a grófot. Rudolf megállíttatá a kocsiját, a mint ezt vágtatva közeledni látta. A fiú elmondta hevenyében a mi történt s átnyujtá a grófnak a veszélyes -114- iratot, melyet fülénél fogva tartott két körme hegye közt.

Szentirmay átvette azt és olvasni kezdé. Ha valaki figyelmezett volna arczára e perczben! Mily indulatroham viharzott azon keresztül! Mi volt ez? A leggyalázatosabb, legiszonyúbb vád, halálos mérge minden boldogságnak. Oly vád, melynek sötét szinén keresztül nézve mind az, a mi jellemében nemes és szeretetreméltó volt, mint önző, förtelmes indulat kénytelen feltünni, mely megaláz és lealjasít s egy jótetteken épült jó hírnév életét egy mérges lehellettel semmivé teszi.

Szentirmay Rudolf gróf házasságtörő. Ezt mondja a kétnyelvű rágalom és az önérdek mentő horgonyát leli e vádban; mert ha ennek árnyékát rávetheté, kincseket szerzett általa. Rudolf reszketni érzé minden tagjait, mintha valami utálatos hideg állat érintené testét delejes iszonyattal. Ez a csapás jól ki volt mérve. És épen arra az örömnapra, midőn az egész család egy kedves ünnepet ül, midőn kicsinye nagyja egy kedves születésnap megújultát üdvözli, épen ekkorra hagyták fel e vérig, e lélekig ható döfést. Milyen jól el kell készülve lenniök, hogy azt meg merték tenni.

Azzal Rudolf összehajtá az iratot s keblébe dugá, de egyszerre kidobta azt onnan s lábával indulatosan rágázolt.

Az mégis iszonyú, hogy nyomorult Mammonért hitet, boldogságot, becsületet így eltéphessen valaki, hogy valaki ellen erényes tetteit, mint éles kardot fordítsák, hogy a legtiszteltebb férfinak azt mondják a törvény előtt: te egy nőnek becstelen szeretője voltál, mert ime annak fiát úgy szereted, mint tulajdon gyermekedet.

Már most aztán menjen oda és üdvözölje őt születése -115- napján és csókolja meg, miként máskor szokta, miként azt tőle óhajtva várják.

– Hajts vissza Szentirmára! szólt Rudolf a kocsisnak s néhány percz mulva újra otthon volt kastélyában. Amazok ott várhatták sokáig.

Késő éjjelig szobájában volt bezárkózva; a cselédek csak azt hallák, hogy jár szüntelen alá s fel, egy perczre meg nem állapodva.

– Üljön valaki rögtön lóra s menjen Madarasra. Akár milyen korán reggel lesz, mire odaér, költse fel rögtön Zoltánt s adja neki át e levelet. A nyitott kocsi álljon elő, félóra mulva indulok Kárpáthfalvára.

– Annál jobb, monda Rudolf s szótlanul haladt le a lépcsőkön, künn a folyosón várva nyugtalanul, mig lovait befogják.

Zoltán és Katinka százszor is lementek megnézni az útat, nem közelit-e porfelleg Szentirma felől s ismét visszatértek, gondolva, hogy mire még egyszer erre jönnek, akkorra bizonyosan meglátják.

A hosszas várakozásban egészen elfáradva leültek egy fa alá, mely körül fehér gömbölyű pad volt csinálva, s a mint ott ültek egymás mellett, egészen elkomorodott mind a két gyermek, valami olyan nehéz, oly szomorú ült egyszerre szíveikre, maguk sem tudták, hogy mi az? Az a fa, mely alatt ültek, egy szép halavány jávor volt, oly magas, oly karcsú; s a mint ott alatta ült a két gyermek, csendesen hullongott alá reájok egy-egy elsárgult falevél.

– Látod, ez a levél milyen zöld volt egy hét előtt s -116- milyen sárga most, tudod-e, hogy miért van az? Mert el kellett neki válni. Ilyen szomorú az elválás.

Katinka még az elébbi említésétől az elválásnak el volt érzékenyülve, csak hogy akkor elnevette azt, de most nagyon, nagyon lelkére vette ezt a szót, s bár nem felelt rá, de lassankint egy pár köny támadt szép szemeiben s végigfutott arczán, mint egy hulló gyémánt.

Zoltán minden erejét összeszedé, hogy e könyek láttára el ne érzékenyüljön. Mintha szívét szorították volna össze erőszakos, láthatatlan kezek, mintha rossz jövendőt sugdosnának fülébe érthetetlen hangon. Minden ok nélkül úgy elszomorodott mind a kettő, egyik sem tudta, mi baja?

Ah, menjetek azon halavány levelű fa alól, gyermekek; ennek hervatag levelei fölött sokat könyezett egy szerencsétlen asszony, talán most is ott jár, talán ő susog ott láthatatlan alakban s az ő csókjaitól hull alá a levél egyetlen fiának halvány homlokára.

Az esti zivatar a kastélyba térni kényszeríte mindenkit a kerti fák alól. A szél üvöltését, a zápor csapását, a villámok dördülését hallva, senki sem mert arra gondolni többé, hogy Rudolf megérkezhessék, s a kis gyermekek félve bujtak jó anyjok keblére; Zoltán elővette a legnagyobb fiút, s egy természettani könyvből ritka állatok képeit mutogatta neki, mig Katinka egy szögletbe leült piczi testvérével s meséket mondott neki tündér emberekről; elakadt mind a kettő száján a szó, egy-egy hangosabb villámcsattanásra.

A kicsinyek azután elaludtak, egymást biztosítva, hogy nem félnek. Ödönke, a legkicsinyebbik, sorba csókolt mindenkit lefekvés előtt, s követelte, hogy őt Katinka fektesse le, s miután annak nyakába vethette magát, ismét azt követelte, hogy vigye őt Zoltán bácsihoz, hogy azt is megcsókolhassa, s azután biztatá Katinkát, hogy ő is csókolja meg Zoltánt, a mit az persze nem tett meg kedvéért; de annál inkább engedtek a buzdításnak a kisebb testvérek, -117- kik egészen magukhoz vonták Zoltánt, gyöngéd karjaikkal átölelve, s hizelgésekkel elhalmozva. Hogy azt Rudolf mind nem láthatja!

Az eső korán reggelig szakadt, jókor hajnalban felkölték Zoltánt a levéllel, mit gyámatyja küldött.

Csodálkozva olvasá belőle, miszerint a gróf őt Kárpáthfalvára hivja rögtön a levél vétele után.

– Mikor ment át a gróf Kárpáthfalvára? tudakozódék a bőrig átázott lovásztól.

– Azon borzasztó időben! kiálta fel Zoltán aggodalmasan s remegve kezdett az öltözködéshez.

A háznál mindenki aludt még a felvert cselédségen kivül, midőn Zoltán lovára veté magát s eltávozott.

Oly lassan lépett vele a ló, olyan nehéz szívvel ment odább, mintha már vissza sem térne ide többet.

VIII. A BEFALAZOTT AJTÓ.

Rudolf egész éjjel nem hunyta be szemeit, a legnagyobb zivatarban érkezett meg Kárpáthfalvára, ott rögtön fölkeresé a beteg jószágigazgatót és sokáig egyedül értekezett vele.

Zoltánt ezer aggodalom kínzá az úton. Álmatlanságtól érzékeny képzelődése félelmes eseményeket rajzolt gyámatyja rejtélyes útjáról Kárpáthfalvára, épen az ő születése napján; az éjszakai sietség a legnagyobb viharban, a madarasi kastély szándékos kikerülése elég zavart félelemalakot gyüjte össze lelkében, miknek még a csípős reggeli szellő is odakölcsönzé borzadályát, mintha nem volnának a kisértetek maguktól is eléggé hidegek.

A kastély udvarára vágtatva, első szava az volt az őt elfogadó cselédhez:

– Aligha nincs. Olyan rosz szinben van, mintha beteg volna; késő éjszaka érkezett meg s egész reggelig fenn volt, egyik szobából a másikba járt egyes-egyedül, még az öreg kulcsárt is visszaküldé, miután az ajtókat kinyitogatta; még most is ég a gyertya szobájában, tán le sem feküdt, leveleket ir, még tán észre sem vette, hogy reggel van.

Mig a cseléd ezeket elmondta, Zoltán sietve haladt fel a lépcsőkön s dobogó szívvel nyitott be az irószobába.

Rudolf háttal állt az ajtó felé, valami iratokat pecsételve. Az ifju lépteinek hangjára visszafordult, s oly nyugodt, oly hideg arczczal fogadá őt, mintha ott belül semmi sem történt volna. Zoltán szinte le volt hűtve e tekintet által. Elébb valami nagy szerencsétlenséget gyanítva, most egészen megzavará gyámatyja közönyös arcza, mely épen nem látszott részvétét felhívni.

Megszoríták egymás kezét olyan hidegen, olyan jelentéstelenül, mintha az csupa szertartás volna közöttük.

Zoltán figyelmesen nézte gyámatyja arczvonalmait, de semmit sem birt azokból kiolvasni.

– Igen, kedves Zoltán, míg ön gyermek volt; de ide s tova már férfi lesz. Ma van tizennegyedik születési évnapja.

Zoltán felsohajtott. Máskor nem ily hangon szokta vele a gyámatyja születésnapját tudatni.

– Ön már azon korba lép, a hol az önállóság érzete nem engedi meg azt a gyermeki viszonyt, a miben eddig -119- volt gyámja iránt, különben is ennek a viszonynak most némi átalakuláson kell keresztülmenni.

Zoltán zúgni érzé maga körül a világot. Tán nem jól értette, a mit gyámatyja mondott?

Rudolf észrevevé a gyermek arczán azt a könyörgve kérdő tekintetet s félre kellett fordulnia, hogy meg ne engedje magát általa hatni; érzé, hogy lelke szilárdságától szavainak reszketése meg fogja tagadni a valószinűséget.

– Önnek rövid időn el kell tőlünk válni, szólt hirtelen és egyenesen a gróf, mintha nem akarná magát és a fiút a hosszas előbeszédek kínjain keresztülvergődtetni.

Zoltán halavány lett, mint a fal. Valamit akart szólani, de minden gondolat, minden hang megdöbbent szívéhez volt tapadva. Önkénytelenül egy székhez támaszkodék.

Rudolf úgy szeretett volna odamenni hozzá és keblére ölelni és vigasztalni.

Rudolf észrevevé, hogy a fiu mennyire el van érzékenyülve, iparkodott mentül nyugodtabban beszélni hozzá.

– Ön elég komoly arra, kedves Zoltán, hogy tökéletesen megértse, a miket mondok, s átlássa, hogy nem valami rendkivüli eset az, a mire önt elő kell készítenem, hanem a dolgok természetes folyása, s úgy hiszem, meg fog benne nyugodni, hogy én önnek javát akarom. Ön ifjúsági előkészületein már átesett s a nélkül, hogy önt szembe dicsérni láttassam, mondhatom, miszerint szívétől, eszétől és karjától sok nemest, sok jót lehet várni. Ön szép tehetségekkel bir s lelkének nemes tulajdonai mellett csak egy hiányzik még, mi azokat tökélyre fejleszsze, az, hogy világa legyen önnek. Önnek az ifjusági propylæumokból az életbe kell átlépni; látni, ismerni saját észlelése után embereket és viszonyokat; ehhez ön Szentirmán és Kárpáthfalván nem juthat. Az itteni együgyü emberek önnek nem szolgáltatnak anyagot tapasztalásokra, a kicsinyes -120- falusi, házi gondok jó iskola leányok számára, de nem az férfiaknak, kik egykor világi állásuk előnyei mellett az ország jobbjai közé számláltathatják magukat; az életnek ily helyen szűk köre van, s pusztán könyvekből nem lett még senki bölcs. Tavaly két hónapi utazása velem a külföldön több ismerethez juttatá, mint két évi tanfolyam. De én minden évben nem utazhatom önnel, családom, hivatásom s egyéb tekintetek nem engedik a hosszasb távollétet önnel, bármennyire óhajtanám is. Önnek legelébb is fel kell menni Pestre; ez most a nemzeti érdekek középpontja, az új koreszmék gyűlhelye; itt fogja ön legelébb megismerni azon helyet, melyet önnek idővel elfoglalnia kell és az útakat, mik által azt meg lehet érdemelni.

– Nem maradok az, Zoltán. Ily messziről nem viselhetnék önre gondot. Barátja, jóakarója maradok önnek, s rajta leszek, hogy derék, önhöz méltánylattal viseltető gondnokra ruházhassam át eddigi kötelességeimet ön iránt. Ha van ön gondolatában az ismerős hazafiak közt olyan, a kihez inkább vonzódik, adja tudtomra, s én kieszközlöm, hogy az legyen önnek jövendő gyámnoka.

Zoltán egész arczán, még összeszorított öklein is meglátszott, hogyan fojtja el felküzdő keservét, hogyan erősíti meg magát. Szemei szinte égni látszottak a visszatiltott könyek miatt, midőn e felszólításra felelt:

Rudolf elcsodálkozott e gyermeken. Ő utána, kinek családjánál, mint édes fiu, oly mély, oly gyöngéd szeretettel halmoztatott el, Tarnaváryhoz kivánkozik, kinek durva modorát mindenki ismeri, s ki valóságos zsarnoka a vele bármi érintkezésbe jövő fiatal embereknek.

– Igaz. Most ő hétszemélynökké neveztetett ki, tehát -121- Pesten fog lakni; hanem édes Zoltán: Tarnaváry úr nagyon szigorú ember.

– Épen azért, viszonzá az ifju. Ha Szentirmától el kell válnom, legalább érezzem azt mentül jobban.

Rudolf úgy szánta szegényt, úgy sajgott a szíve, hogy így kellett bánnia vele. De meg kellett annak történni. Amaz undok vád után egy napig sem volt szabad Rudolfnak Kárpáthy Zoltán gyámjául maradni.

– Tehát majd megirom ön számára az ajánló-levelet Tarnaváryhoz, mert a jövő közgyűlésig is, mely e fölött határozni fog, önnek már nála kell lenni. Addig átmehet ön szobájába.

Zoltán csak várta egy ideig, ha fog-e még hozzá valamit szólani? azután nagyszomorúan felkelt és kiment a szobából.

Nem az fájt neki annyira, a mit Rudolf mondott, mint hogy azt oly hidegen tudta elmondani.

A mint kilépett az ajtón s azt becsukta maga után, néhány pillanatra önkénytelen megállt ott; maga sem tudá, mi történik vele? Minő vétkével, hibájával adott okot gyámjának e szokatlan hidegségre? Még az a gondolat fel sem támadt szívében, a mi mindezek után jön: elhagyni egy egész világot, melyben szerettetik, s elhagyni egy gyermektársat, egy kedves, szép tüneményt, kit jobban szeret, mint az egész világot, kihez minden napnak egy-egy emléke köti, s belépni egy hideg, szomorú, zajos világba, hova őt az eddigi jó szellemeknek egy tekintete sem fogja kisérni! Még most csak első baljóslat benyomása alatt állt s e sajgó érzelemben néhány perczig ott mélázott még az ajtó előtt, midőn egyszerre valami megdöbbentő hang ragadta ki kábulatából… Valaki sír… Hallgatózni kezdett… Valóban, ezek keserű, keserű férfi-zokogás hangjai. Ott benn, az elhagyott szobában, egyedül maradt a gróf, s azt hiszi, hogy senki sem hallja, midőn ő visszafojtott érzelmeinek -122- szabad kitörést enged; – az örökké hideg, nyugodt férfi az, a ki sír.

Zoltán egy percz alatt visszafordult, felszakítá az ajtót s magánkívül rohant a szobába, ott megpillantva gyámatyját, fájdalomtól leroskadtan, odafutott hozzá, keblére veté magát s olyan boldog volt, midőn az őt erősen szívéhez szorítá s engedé, hogy könyeivel áztassa kezeit, s nem titkolá előle többé, hogy szereti, hogy fájt neki e hideg szavakat intézni ahhoz, kit az erős szeretet úgy szívéhez csatolt már, hogy ha onnan le akarja szakítani, vérnyomot hagy maga után a seb.

E néhány pillanata a hallgatásnak, halk zokogás hangjaival átszellemülve, többet mondott, mint a mennyi egy könyvben, mint a mennyi egy szívben elfér.

Az is elmult. Rudolf megtörlé szemeit, s kezével nyájasan végigsimítva a gyermek hajfürteit, ki arczát keblére rejtve ölelte őt át, szeretettől, érzelemtől átmelegült hangon mondá neki:

– Emlékezzél reá Zoltán, hogy láttál engem sírni és legyen ez életednek titka, a mire sokszor gondolj, de el ne mond senkinek soha!

Zoltán annyi édeset talált az előbbi fájdalomban. Bizalma, lelki ereje visszatért. Fölemelé szép, lelkes arczát, mit a könyek gyermeki zománcza még szelidebbé tett, s kezeit összekulcsolva, kérdezé:

– Tőlem ne kérd; elég jókor meg fogod azt úgy is tudni és az a nap, melyben megtudod, nagy bánat, nagy szomorúság lesz rád nézve. Az Isten adjon szívednek erőt annak elviselhetésére. Most elég legyen annyit tudnod, hogy nem a szeretet hiánya az, a mi tőlünk elválni kényszerít, hanem egy átoknál terhesebb végzet, a minek közeledtéről nekem ép oly kevéssé volt sejtelmem, mint nincs neked most. – El kell bennünket hagynod, még pedig úgy elhagynod, hogy vissza sem térhetsz.

– Ön? Gyámatyám? szólt a gyermek elbámulva, ki még csak megközelítő eszmét sem birt felfedezni. Ah, az nem lehet; önt kényszerítik mások, alattomoskodnak, incselkednek; önt bizonyosan gyanúsítják azért, mert én gazdag vagyok, s így akarják önt tőlem elidegeníteni; de ki tilthatja azt meg nekem, hogy én a legnemesebb lelkű férfit, kit gyermekkoromtól fogva atyámul tanultam ismerni, a legkedvesebb, a legszeretőbb anyát, s a legjobb testvéreket, kik engem, árvát, édes bátyjokká fogadtak, ne szeressem, a míg élek? Ki parancsolhat abban nekem?

– Senki, senki, édes Zoltán, te szeress minket, szeresd őket ezentúl is, mert mi is szeretni fogunk téged; mikor magadban léssz, sokszor gondolj ránk, mert mi is sokat fogunk rólad beszélni, midőn egyedül vagyunk és senki sem hallja. De a mit gondolsz, a mit érzesz, ne mutasd, ne mondd senkinek soha, mert az nagy veszélyt hozna rád és reánk. Hogy miben áll e veszély? azt én neked meg nem mondhatom; egy rossz pillanat majd tudtodra adja. Érezz és hallgass. Én kérlek erre és a mire én kérlek, azt te meg fogod tenni.

– El fogsz bennünket hagyni, a nélkül, hogy a bámészkodók előtt mutatnád, hogy az neked nem jól esik.

– Távol fogsz lenni tőlünk és hozzánk levelet nem irsz, sem tőlünk levelet nem vársz és mégis meg fogsz nyugodni abban, hogy mi szeretünk téged és tudjuk, hogy te is szeretsz minket.

A gyermek nem tett egyebet, mint gyámatyja kezét szorítá ajkaihoz annak beszéde alatt.

– Azután, ha találkozni fogunk itt és amott a világban, úgy fogadsz bennünket, mintha csak futólagos ismerősök volnánk, a kikhez többé semmi közöd. -124-

– Lesz, bizonyára lesz! szólt Rudolf, megszorítva a gyermek kezét s az újra éledni, erősödni látszott e biztatására. (Tehát nem örökké, tehát nem halálig tart e rejtély; egyszer majd kitisztul minden és akkor milyen szép lesz ismét újra kezdeni a boldogságot!…)

Rudolf még egyszer megölelé az ifjut s azután nyugodtabban, könnyebbülten folytatá szavait.

– A miért Kárpátfalvára hivattalak, annak oka nem csupán az, miszerint itt e sulyos jelenetet háborítlanabbul hittem végezhetőnek, hanem egy családi rejtély átadása, melyet rajtam kívül élő ember nem bir.

A gróf ezzel fölállt és csöngetett. Kétszer-háromszor ismételnie kellett azt, míg valaki eljött. Ő maga készakarva távolította el a cselédeket e helyről s idő kell ahhoz, míg az öreg Pál gazda a lépcsőkön felczammog. Meglátva kis urát a vén szolga, szerét teszi, hogy kezet csókolhasson neki, orozva kerülvén hozzá, mert tudja, hogy különben nem engedné.

Rudolf iparkodik néhány tréfás kérdéssel belehozni a beszédbe Pált és a közöny nyugalmába önmagát. Azután együtt kimennek a folyosóra.

– Emlékszik-e még kegyelmed, hogy itt ezen a helyen hajdan folyosó volt, melyet a megboldogult Kárpáthy János úr befalaztatott, minthogy azon keresztül igen erősen ki volt téve a kastély az éjszaki szél rohamainak?

– Emlékezem bizony, szól az öreg cseléd készséggel; én magam vigyáztam fel a berakásnál, mert már akkor a megboldogult nagyságos úr a terítőn feküdt, midőn parancsát végrehajtók. Nem is azért falaztatá el a folyosót az én néhai jó öreg uram, mintha a szelektől félt volna, hanem azért, mivel e folyosó vezetett a boldogult nagyságos asszony szobáihoz, kit halála után félesztendő mulva a jó -125- úr is követett a sírba s nem akarta, hogy ő utána más valaki azokba a szobákba ismét belépjen. Ezért berakatta a folyosót. A szobákban pedig minden azon módon maradt, a hogy azt a nagyságos asszony hagyta, egy szék meg nem mozdíttatott helyéről, sem egy könyvet elébb vagy hátrább nem tettek, még a zongora is nyitva hagyatott, a hogy volt, s én, ki azóta minden napot a kastélyban töltök, gyakran egyes-egyedül az egész alsó emeletben, sokszor hallom éjszakának idején, mikor minden mélyen alszik, csak én nem tudok aludni, mint zendül meg fölöttem az a muzsikáló eszköz, mintha ráütött volna valaki és sokáig elzeng, zúg, bonog utána. Valami babonás ember azt hihetné, kisértő lélek jár ott fenn, de én jól tudom, hogy az én megdicsőült nagyasszonyom oda fenn van a boldogoknak karában s az, a mi úgy peng és döng éjszakának idején, nem egyéb, mint egy húrja a zongorának, mely magától lepattant és nagy hangot ád.

Zoltán gyermeki áhittal hallgatá az agg szolga mondáit, míg Rudolf megveregeté annak meggörnyedt vállát.

– Elhiszem jó öreg, hogy ezért falaztatott be a folyosó, de mégis az lett a következése, hogy most a szél nem járhatja a tornáczokat, s e miatt, minthogy ritkán lakik valaki a kastély emeletében, az egész balszárny oly rekedt levegővel van tele, hogy az embernek szinte nyomja a mellét, mikor egy ajtón belép. Látszik is a bútorokon, hogy mind összerepedeznek, s az ablakok egészen elvakulnak a melegtől; azért mi ismét ki fogjuk nyittatni e folyosót, s inkább rácsajtót veretünk rá, hogy a kastély egészséges helyzete ki legyen békítve a megholtak iránti kegyelettel. Nemde Zoltán?

– Jó, nagyságos uram. Tudom én azt, hogy nem a levegőre gondolunk most. Jól van, igen jól van. Zoltán urfi -126- már megnőtt, nagygyá lett, ide s tova el is hagy bennünket. Nagyon jó lesz, ha elébb meglátja azt a szobát, a hol édes anyja, a jó nagyságos asszony élt és meghalt. Tudom, hogy sokat fog arra gondolni. Igen jól van, hogy ő azt meglássa.

Az érzékeny öreg kabátja ujjaival törülte szemeit, míg Rudolf egészen meg volt lepetve, hogy ez együgyű ember így nyomába lépett valódi érzelmeinek.

– Minek az, méltóságos uram? nem nagy munka az egész, egy vékony falat keresztültörni. Minek azt tudatni más emberekkel? Elvégezzük azt magunk is, hiszen hárman vagyunk hozzá.

Rudolf figyelmesen tekinte az öreg arczára. Hogy tud ez oly összhangzóan gondolkozni vele? Hogy tudja ez, miszerint arról hallgatni kell, a miben a külszín után nincsen semmi titkolandó.

Néhány percz mulva csákányt és feszítő vasat hozott elő az öreg, s hozzá kezdett látni a munkához. Vén legény volt már, nem igen akart neki szót fogadni a megbolygatott kő; két-három ütést elvárt minden tégla, mielőtt kimozdult helyéből. Rudolf leveté felső öltönyét s kivette a szolga kezéből a faltörőt; majd ő hamarább készen lesz azzal. Izmos kezének csapásaira gyorsan omlott a fal; Zoltán és a vén Pál csak a téglákat segítették szétszedni, nehogy lehullásuk nagy zörejt okozzon. Néhány pillanat mulva akkora rés volt rajta törve, hogy egy ember beférhetett rajta.

– Ne bántsuk tovább, tanácsolá Pál; könnyebb lesz így ismét befalazni az egészet.

– Igaza van, helyeslé Rudolf s azzal az irószobába sietve, két meggyújtott viaszgyertyával tért vissza, mert a felnyitott szobák ablakai is be vannak rakva és sötét van bennök, mint valami sírboltban.

Egyik gyertyát Zoltánnak adá, másikat maga fogta -127- kezébe, azzal előre belépett a tört résen, kezét nyujtva az utána jövő fiunak. Pál kívül maradt.

A zárt folyosón végighangzottak tompa, visszhangtalan lépéseik, s midőn az első ajtó előtt megállottak, mindkettő egymásra nézett s azt gondolá, hogy mily szörnyű halovány a másik.

Rudolf annyira el volt fogódva, hogy mielőtt a kilincsre tette volna kezét, méla szórakozottsággal bekoczogtatott az ajtón s csak akkor döbbent vissza.

Az ajtó percz mulva síró nyikorgással felnyilt s csendesen beléptek mind a ketten, ismét betéve azt hátuk mögött.

A tizennégy év óta elzárt levegő nehéz, bágyasztó nyomással ült kebleikre, a meleg, élettelen roha enyészetes szagával. A gyertyák is halaványabban égtek, alig birva megvilágítani a sugártalan sötétséget, melyet még növelt a falak sötét koczkás fatáblázata, a diófával kirakott palló, körül az elfeketült ősi képek, mik közül csak egy-egy delnő fehér arcza, fehér kezei látszottak világosabban elő, annál gyászosabbá téve a többit, a mi sötéten maradt.

Olyan szomorú volt elgondolni, hogy ezekben a termekben az úrnő végsóhaja után semmi, semmi emberi hang nem hallatszott; a ki erre gondolt, szinte óvakodott lépteit hallhatóvá tenni bennök, még egy szót sem szóltak egymáshoz.

A második terem volt Kárpáthyné munka-szobája. Ott áll a zongora, egészen felnyitva, a hogy maradt, a támlán Chopin mazurjai. Sok húr leszakadt róla s összegöngyölődve állt felfelé. A zongora mellett állt a nagy támlásszék, a meghalt nő sháwlja keresztülvetve rajta, az asztalon hímző-ráma és aquarell-festmény, félbenhagyott munkák. A nagy álló óra fekete márvány talapzatán most is azon -128- órát, azon perczet mutatta, melyben Kárpáthyné lelkét kilehellte.

A bútorok, asztalok mind finom porral voltak belepve, mely évek alatt a legelzártabb termeken is keresztülhat és eltakarja a magára hagyatott fényt, a halott-pompát. A bársony szőnyegek, mik még használva sem voltak, színeiket veszték, s midőn Rudolf egy függönyt félre akart vonni, kezében szétmállott az, az idő megemésztette, s tán az apró lepkék bábjai is segítettek pusztulásán, mik a megjelenő gyertyák körül oly sűrűn repkednek.

E szoba ablakainak egyikén a vastáblán valami kis lyuk támadt, tán egy kiesett szög helye, melyen keresztül a déli napvilág hosszú, vékony sugárt ereszt a szoba tulsó falára, mozgó alakokat tüntetve fel rajta, mint egy természetes camera obscurában. Néha valaki végig megy az udvaron; ilyenkor mintha hosszú kisérteties árnyékok vonulnának végig a falakon, fölfelé fordított lábakkal.

Minden olyan csendes, csak a hangosan őrlő szu hirdeti, hogy az idő él, halad és pusztít.

Valami nehéz, valami súlyosabb, aggasztóbb a sírbolti rekedt levegőnél, fogta el Rudolf keblét, midőn e küszöbön átlépett, melynek oly szomorú emléke volt előtte.

Mintha csak tegnap történt volna, oly elevenen állt előtte minden; ott ült, ott sírt előtte a kétségbeesett nő, oda tevé le imakönyvét; ime most is ott hever az, félig kinyílva magától.

– Ez azon terem, Zoltán, suttogá Rudolf, a gyermek kezét megszorítva s gyakran megakadva beszéd közben, érzelmei súlya miatt; ez azon terem, a hol anyád meghalt.

A hátulsó falon állt egymás mellé akasztva az ősz Kárpáthy arczképe és nejéé, a szép viruló Fannyé. Valóban olyan volt ő, ilyen ragyogók voltak szemei, ily feslő bimbók ajkai, a kép a megszólalásig hű.

Zoltán odasiet az arczkép elé s egy előtte álló támtalan zófára borulva, édesen, vigasztaltan zokog sokáig. -129-

Rudolf háta mögött áll s tekintete a képről az ifjura s onnan ismét visszatévedez.

Milyen nagy bűn a szerelem, hogy ily nehéz a büntetése. Ime még a síron túl is megüldözi, a ki benne vétett s örökségül hagyja fájdalmát az utódokra is!

Mind a két kép a reá feltekintőre nézni látszik; ha Kárpáthyra vetődnek Rudolf szemei, eszébe jut az utolsó óra, melyet együtt töltött vele, a midőn végighordozá őt a jó öreg Nábob ugyanezen termeken, könyes szemekkel mondva el neki minden zúg történetét, mely a szobákban létezik, hol látta búsulni, hol nevetni, ábrándozni a feledhetetlent? Itt ült, itt rajzolt, itt aludt, itt halt meg.

«Nézd, mondá Rudolfnak, amott az asztalon egy félig megirt levél. Senki sem olvasta azt soha, még én sem; szentség az előttem.»

Kihez van ezen levél irva? e gondolat sokszor felkölté őt álmaiból, sokszor megzavarta legboldogabb óráját. Mi lehet annak tartalma? Kit érdekel az?

Mindannyiszor megnyugtatá lelkét azon felelettel, hogy hiszen igen közömbös dolgok lehetnek abba irva s örök az idő, melyben azt senki sem fogja olvasni.

De ama balvégzetteljes idéző-levél újra felkölté benne a sírba temetett aggodalmait: hátha valami vigyázatlan szó van azon sorokban elejtve s kezébe juthat azoknak, a kik neki és Zoltánnak ellenségei. A nő ábrándozó volt, a nő szerelemmel volt eltelve iránta; mit ér, hogy a szerelem tiszta volt, mint az angyaloké? egy leirott szó abból elég lehet arra, hogy külszínt adjon egy ármányosan kiszőtt vádnak és semmivé tegye egy ifju élet minden jövő reményét s egy hosszú élet elmult érdemeit.

A legégetőbb gondolat ez volt, mely őt éjnek idején Kárpátfalvára hozta: «mi lehet azon levélben irva?»

Tolvajság, szentségtörés, a mit cselekszik, jelleme idegenkedik -130- azon gondolattól, hogy egy halott levéltitkát megsértse; de meg kell annak történni! Azon gyermek jövendő sorsáért, ki most anyja arczképe előtt térdel, s érző lelke által anyja szellemével beszél, meg kell ragadni a titkot, a mit azon levél tartalmaz.

Remegve közelített az asztalhoz, s szíve hallhatóan dobogott, midőn a kitárt irat fölé hajolt; szemei kápráztak, mintha valami szellem keze iparkodnék azokat betakarni. A papiron vastag volt a megüllepedett por, s egészen elrejté az irást. Mint a ki egy lelkén uralkodó kisértetet jön alvó sírjában megnézni, mint az elitélt rab, a ki kiváncsi elolvasni halálitéletét, oly szorongva simítá le a port a levélről s szinte összerezzent, midőn ez ismerős vonások egyszerre előtte álltak. Komoly borzalommal tekinte maga mellé. Azt hitte képzelni, hogy amaz arczkép szelleme e perczben mellette ül, egy kezét vállára nyugtatja, másikkal pedig ir lassan, meggondolva.

«Szorongató érzések vesznek körül, úgy érzem magamat, mint a kinek holnap már meg kell halni…

(Szegény asszony jól sejtett. Másnap reggel meg volt halva, gyermeke születését csak egy órával élte túl.)

«… A meghalás, az elmulás nem olyan nehéz énnekem, régen meg vagyok abban nyugodva. Elviszem magammal az életet csendesebb hajlék alá, s jól esik reá gondolnom. De egy rémem van, egy titka szomorú életemnek, melyet nem akarok velem egy sírba temetve tudni. Éltemben is nehéz terhem volt ez, hát még az élet után! Én boldogtalan vagyok, azt láthatád. Jó férjem minden gyöngédsége, minden áldozata nem képes elfeledtetni boldogtalanságomat. Még ifju gyermekkoromban szerettem egy férfit, ki álmaim képe, bálványom volt, s ő semmit sem tudott e szerelemről, nem is ismert, nem is látott talán. Később eltünt előlem s nevét sem tudhatám meg, de szeretni, de álmodni róla nem szüntem meg soha. Tudod, mily veszélyes -131- helyzetből szabadított meg férjem; oh de százszor veszélyesebb volt az, melybe áthozott: ez új világban össze kellett jönnöm azon férfival, kit oly fájdalom volt szeretnem. És akkor már én nő voltam, ő pedig férj. Én a legboldogtalanabb asszony, ő a legboldogabb férj. Én megérdemlettem boldogtalanságomat, ő is megérdemlé boldogságát s ekként egy örök világ állt köztem és közötte… E férfi – a te férjed… Kinek vallhatnám azt meg Isten után, ha nem neked? A mily igazán szívembe lát Isten, úgy láss te is oda, s ha a fájdalomban, melyet kivallottam, a bűn foltját találjátok, itéljetek el engem; egész életemen át édesen viseltem e titok gyötrelmét, de most a halál előérzetével szívemben reszketek Isten előtt. Én tudom, hogy a gondolat is bűn volt, hogy vétkeztem, midőn álmodtam is felőle, vétkeztem ellened és az Isten ellen; pedig kéjjel, gyönyörrel gondoltam és álmadoztam. Minő itéletet várhatok? Kárhozatomat hallom-e, hogy Isten előtt, emberek előtt rejtett gondolatokban vétkezém, vagy azt mondja a mennyei irgalom: «a mennyit szeretett, annyit szenvedett». Oh ne hagyj válasz nélkül; látod, nem mentem, nem védem magamat előtted. Mondhatnám, nem vagyok vétkes, nem vétettem ellened soha, de én csak irgalomért könyörgök! Ha te kezedet nyujtod, akkor megtudom, hogy Isten is megbocsát. Férjedet… oh…»

Itt félbeszakadt a levél. A különben is izgatag állapotú nőt e szavaknál görcsös ájulás fogta el, melyből csak halála órájára tért magához. Innen ágyába vitetett át s a rövid végóra alatt nem jutott többé eszébe a levél, melyet félig megirt. Flórát ott látta ágya előtt s ha Isten irgalmát, bocsánatát lehetett olvasnia lelkével, azt az ő arczáról olvashatá.

Rudolf szemei folyvást oda voltak tapadva e levél végszavaihoz: «férjedet… oh…» mintha várta volna még, mintha biztatta volna: «irjad tovább, irjad ki, mit gondoltál felőlem?»

Zoltán még mindig azon helyzetben volt, melyben anyja -132- arczképe előtt leborult s nem veheté észre, a mi Rudolffal történt e néhány percz alatt. Gyámatyja képe sápadtabb volt e pillanatban, mint egy halotté. Egészen el volt mélyedve a mult jeleneteibe, midőn e boldogtalan nővel e szobában találkozott, midőn akarata ellen megtudta annak titkát, midőn hallotta őt keservesen sírni maga előtt… És most ismét ugyanazon sírás! Ah, hová vitte téveteg képzelődése? E zokogás hangja Zoltáné. Úgy hasonlít anyjáéhoz.

Rudolf lassankint magához kezde térni s visszanyeré férfias nyugalmát; a levelet összehajtogatta s fölemelve maga elé, mintha mondaná valakinek: «e titok engemet illet!» eltevé azt keblébe, ott van az a legjobb helyen. Minő veszély volna az, ha e levél más kezekbe jutott volna, talán Zoltán elleneiébe! Hogy tudnának a furfangos pörészek e sorok ártatlan, tiszta aggodalmaiból undok vétekkel és bűntudattal teljes viszonyokat előtámasztani. Ez egyetlen bizonyíték lett volna ellene a világ előtt, mely mindig örömestebb hiszi a rosszat, mint a jót, s kegyetlenebb az ó-kor legvéresebb zsarnokainál, mert ez csak elitélni tud, kegyelmezni soha. De ez irat jó helyen van már. Rudolf egy nehéz szörnyetegtől érzé keblét megszabadulni, melyet éveken át lelke aggodalmain nevelt, mely örökké kiújult benne, mint a test belsejében támadt polyp.

Fölkelt s odalépett Zoltánhoz, megvilágítva előtte a kezébe vett gyertyával az arczképet. Maga a kép, e holt festmény, sokkal életszinűbbnek, sokkal mosolygóbbnak tetszett előtte, mintha ez is boldogabb, nyugodtabb volna most, mintha örülne annak, hogy veszélyes levele annak kezébe jutott, ki legjobban tudja azt őrzeni…

Fölemelé a gyermeket, ki szemeit nem birta elfordítani anyja szép arczáról.

– Ezen órára sokszor visszagondolj életedben. És most vedd magadhoz, a mit anyádtól örököltél: ezen imakönyvet. Vigyázz, hogy semmit ki ne szórj belőle, a mi benne van, mert az mind drága emlék. Ne szégyeneld azt sokszor -133- megnézni: annyi áldással érintkezik kezed, a hányszor annak lapjait forgatod. A gyermek-évek benyomásait tartsd emlékedben, mert azok tiszteletreméltók. Egyenes úton járj, igaz légy, mert az a legkönnyebb és a legboldogítóbb szerep. Érzéseiddel ne légy pazar, de a kinek odaadtad, ahoz légy hű. S hogyha olykor keresztútakra vezet az élet, kérj tanácsot tenszívedtől, gondolj azokra, kik onnan felülről néznek le rád, atyád és anyád szellemére, s úgy cselekedjél, hogy ők boldognak lássanak téged. És most üdvözöljük azokat, a kik itt maradnak.

Még egyszer körültekintének a sötét szobákban. Elhalaványult emlékek, alvó szellemek hadd aludjanak tovább. Az előteremben megszólal a zongora, mintha téveteg ujjak vonultak volna rajta végig. Zoltán megrezzenve simul Rudolf mellé… Semmi sem az; futó egérke szalad a billentyűkön keresztül, az támasztá a hangot. A szellemek alusznak csendesen.

A gyertyák tovább vitetnek, a két arczkép régi homályába vész újra, a rekedt, hangtalan légben elhangzik az utolsó kulcsnyikorgás. Zoltán eltávoztában megcsókolja azt a kendőt, mely a nagy karszékre van vetve. Azután elhagyák az előszobát is, s végigmentek a folyosón a betört résig, mely előtt a vén szolga mozdulatlanul állt őrt. Mindkettő szívéről mintha nagy, nehéz hegyek emelkednének el, oly hosszan, oly könnyebbülten sóhajtanak fel, a szabad légre jutva.

Ott künn vidáman, derülten süt a déli napvilág a zöld hársfákon keresztül, s bámulva látszik kérdezni: hová, hová e sápadt gyertyákkal és e sápadt arczokkal?… -134-

IX. AZ EMANCIPÁLT CSALÁD.

A Kárpátfalván töltött nap után egy hétre útra kellett indulni Zoltánnak.

Ez a hét nap hét kínos esztendő volt reá nézve. Tudta, hogy elmenetelének fájdalma gyámatyjának titka; hallotta, hogy Rudolf neje és gyermekei előtt oly közönyösen beszélt Zoltán elutazásáról, mint egy igen természetes és maga rendén következő eseményről, melynek okszerűen meg kelle történni; Zoltánból művelt embernek kell lenni, egyetemi tanulmányokat végeznie, mert a tudomány nemcsak a szegény emberekre nézve kincs, hanem a gazdagokra nézve is az. Ezért Zoltánnak most a pesti, majd később a külföldi egyetemeket is meg kell látogatnia; abba néhány esztendő bizony betelik, de azután mint derék jeles férfi fog visszatérni, s annál nagyobb lesz az öröm Szentirmán.

Igy, ilyenforma magyarázatokban tudá meg Rudolf családja Zoltán közeli elutazását, s a gyermeknek magaviseletével igazolni kellett e kilátásokat, el kelle titkolnia azt, miszerint ő tudja, hogy ez eltávozás indokai mögött egy sötét, borzasztó gondolat rejlik, mely nem engedi lelkét megnyugodni, a míg annak gyökerére nem akadt, a míg azt ki nem tépheti, semmivé nem teheti, bármi legyen is az. Még neki kellett vigasztalni a gyermekeket, kik megsiratták, midőn kocsira ülni látták a jó kis bácsit, pedig azok azt hitték, hogy cseresznyeszüretre ismét idehaza lesz; neki kellett letörölni a könyeket kicsikéje piros arczairól, pedig annak még megvolt az a boldog gondolatja, hogy egykor ismét meg fogja őt látni, délczeg férfi alakjában, s addig is mindig fel fog dobogni szíve, valahányszor nevét hallja említtetni; neki nyájas mosolygással kelle fogadni jó gyámanyja tréfásan gyöngéd szavát, hogy el ne feledkezzék róla; és ő jól tudta azt, hogy sok, -135- sok időre, talán örökre elválik tőlük, s még csak levelét sem fogják látni soha.

Midőn megszorítja Rudolf kezét, ajkába kénytelen harapni, hogy könyei el ne árulják.

Még most sokan látják, cselédek, házhoz tartozók, talán ellenségek, titkos kémlelők; azok előtt vidám arczot kell mutatni. Isten hozzátok!

A kocsi kigördül az udvarból; akkor azután szabad a sírás, senki sem látja többé.

Flóra szomorúan tekinte az eltávozott fiu után, most érzé csak, milyen nagyon szerette őt, búsan akasztá karját férje karjába.

– Szokjék önállósághoz. Tanuljon magára felügyelni, szólt Rudolf erőltetett száraz hangon.

– Igaz, leányomat egy napra sem küldeném oda, de férfinak, oly szívvel és fővel, mint Zoltán, hidd el, jó iskola az.

– Mégis, mégis, jobb lett volna neki, ha mindvégig közöttünk maradt volna, egészen családunk tagjának néztük már.

– A gyermekérzés elmúlik, kedvesem, sóhajta Rudolf, szíve mélyében tagadva, a mit mondott s megcsókolva nejét, eltávozott irószobájába.

Flóra kézen fogá síró kicsinyeit, kik még most is kendőt lobogtattak a távozó hintó után és sorba ölelgeté őket. De csak mindig eszébe jutott az, hogy hiányzik közülök valaki, s ha Katinkára tekintett, fel kellett tünni előtte, hogy ez a gyermek nem volt még ilyen halavány soha… -136-

Rudolf előre elküldé Tarnaváryhoz Zoltán egykori nevelőjét azon tudósítással és kérelemmel, hogy addig is, míg a megye hivatalosan kinevezné, legyen szíves az ifju Kárpáthy fölötti gyámságot átvállalni, miután ő arról lemondott.

Tarnaváry előtt már tudva volt az ok, a mi Rudolfot e lépésre kényszeríté.

Képzelhetjük azt a kellemetlen meglepetést, mely őt Rudolf levelének olvastával érte. Akkor ilyenforma magánbeszédet tarthatott magában (mert ő csak magával szokott bizalmasan beszélgetni).

«Hogy a patvar vitte volna el ezt az egész Szentirmayval való ismeretséget. Beh szép provinczia jött a számomra belőle; én most vénségemre gyermeknevelő legyek, gondoskodjam egy ilyen elkényeztetett, elbölcsesített kölyökről; vigyázzak magamra, hogy görbén ne találjak rá nézni; minduntalan azon törjem a fejemet, hol jár, mit csinál? nem tesz-e valami rosszat a nagyságos urfi? nem hal-e a vizbe? nem rontja-e meg magát a tánczban? tanul-e valamit? nem szeret-e bele valami masamódnéba? A ki teringette! Ez ugyan drága mulatság lesz nekem, ki a saját gyermekeimmel sem szoktam törődni.»

És ez egészen úgy volt. A méltóságos úrnak legkisebb gondja volt az, hogy családja tagjai mit csinálnak? tán hirtelenében meg sem tudta volna mondani: hány fiu van köztük és hány leány? Néha egy hónapig sem jött velök össze. A méltóságos asszony szobái egészen el voltak különözve az övéitől, nem is ugyanazon a lépcsőn jártak fel hozzá, a gyermekek pedig épen külön emeletben voltak, együtt az inasokkal, szobalányokkal, nevelőkkel és jurátusokkal, kik mind egy categoriába számíttattak.

A főispán úr országos ügyekkel volt elfoglalva s az országos férfiak magas gondjai vámmentessé teszik őt a családapai gondok alól.

«Szedte-vedte kölykei! szokta mondani a méltóságos úr, mikor valaki e hanyagságát megemlíté, hát az-e az én -137- dolgom, hogy az ő lélekzetöket lessem? Hadd üssék-verjék magukat, annál jobban nőnek. Ha én egész nap egyebet sem teszek, mint nekik tartok prédikácziót, még sem lesz egyik is jobb. Mind rossz a gyerek, én is az voltam. Ha vigyáznak rá, csak képmutatásra tanítják. Engemet is eleget ütöttek, hánytak, mikor gyerek voltam, fejemet beverték, peniczilust vágtak a pofámba, most is itt a helye, ló ledobott, csónak felfordult velem, kezem, lábam törött, tiz esztendős koromban elszöktem az apámtól, mert meg akart verni s hat hétig voltam incognito disznópásztor, mégis itt vagyok s főispán lett belőlem! Ők se legyenek különbek az apjoknál.»

Ez a philosophiai nézett biz ott néha-néha alkalmazható férfi-gyermekeknél, de a méltóságos úrnak leányai is voltak s leányokra nézve vannak azután még veszedelmesebb bukások a lóról leesésnél és szomorúbb bélyegek, mint a mit a tollkés vág az arczon.

E bölcs nevelési nézet következése volt azután, hogy a főispán úr legidősebb kisasszonya, Toncsi, tizenhat éves korában megszökött egy fiatal zongoravirtuózzal, s mire szülei megtudták, már meg is esküdött vele. A főispán úr magán kívül volt, haragudott, még pedig valamivel jobban, mint mikor Lőrincz urfi, a kis majoresco, rakétával felgyújtotta a présházat; s a szemei elé került leánynak dühödt furiával ordítá fülébe e szavakat:

Ez nem is történt meg, hanem megtörtént az, hogy két két mulva Toncsi viszont a férjétől szökött meg és azután igen sok kalandja volt a világban; győzné azt valaki krónikába rakni, mikből ha minden tizediket megtudta Tarnaváry úr, mit tehetett bölcsebbet, mint hogy vállat vont és példás phlegmával azt mondá:

A főispánné ép olyan keveset törődött gyermekeivel, mint férje, sokkal szebb és sokkal fiatalabb volt még, -138- mintsem ily házias gondokkal fogyaszthatta volna idejét. Arra valók voltak az instructorok és nevelőnők. A szállás olyan jól volt elrendezve, hogy a gyermekek, ha a házat felfordították, sem hallatszott a mama szobájáig, és ez igen czélszerű volt. Valóban arról senki sem tehet, ha nagy családja van, mert a gyermek Isten áldása, de nagy uraknak legalább megvan az a boldogságuk, hogy elbujhatnak előlük és nem látják őket…

Egy szép esős reggelen érkezett meg Zoltán nevelőjével, ki őt Tisza-Füreden találta elő, Pestre, s a fogadóban átöltözve, rögtön sietett a főispán lakába.

A kapuban megkérdezék a nagyprémű ajtónállótól, hogy itthon van-e Tarnaváry főispán úr? s az igen jó elménczségnek tartá azt felelni rá, hogy az nincs itthon, mert itt Tarnaváry septemvir lakik.

Zoltán megköszönte neki ez elmésen tudtul adott értesítést a főispán úr újabb rangfokozata felől és sietett fel a lépcsőkön.

A folyosó ablakán kidűlve nézte kényelmesen egy hajdu, mint esik az eső, s háromszor engedte kérdezni: merre kell ő méltóságához menni? azután nagy röviden felelt, a csizmája orrával mutatva:

– Ott a cancelláré ni. Fel van rá irva. Majd megmondják, s e közben fogai közül hegyeset köpött az alant álló kocsis kalapjára.

Általában Tarnaváry úr közelében minden ember oly goromba volt, mint a pokrócz. Tetszett nekik mintaképül.

A cancellária felé közeledve már azután könnyű volt eligazodni Zoltánnak, mert odabenn oly rettenetesen lármázott a méltóságos úr, hogy az egész ház viszhangzott a szedte-vettéktől.

Ha valaki egy kapun benyit s akkor egyszerre kilencz szelindek rohan rá, már az is elég kellemetlen mulatság, de még sokkal szorongatóbb helyzet az, mikor az ember egy idegen házba belépve, a család tagjait épen czivakodáson -139- kapja, s a csör-pör zajában kénytelen elmondani, hogy kivánta tiszteletét tenni, a mikor inkább kivánná, hogy ötven mérföldnyire lehetne onnan.

A hétszemélynök úr rettenetesen szidott egy jurátust s annak a révén még sok jelenlevő és nem levő egyéniségeket, s Zoltánék belépésével egy cseppet sem engedte magát megzavartatni.

– Ördög mennykő teringettét! Ki látott valaha ilyen bolondot? A Bedlámba kellene az ilyen bolond embert zárni, oda is a veszett emberek közé, ott is megkötözni lánczczal, vaslánczczal! Milliom a lelke! Én is voltam fiatal ember, csináltam sok bolondot, de ilyent még hallani sem hallottam, nem hogy láttam volna. Hogy a szivárványos zivatar hordana el valamennyi poétázó, ábrándozó embert, valamennyi ilyen sárkányon paripázó szélúrfit, mint maga. Még megüt a guta. Ha olyan phlegmaticus ember nem volnék, képes volnék keresztülmenni a lelkén, ilyen ez és amaz!

Zoltán csak bámulva állt ott az ajtóban e nagy zivatar alatt s zavarodottan hordta körül szemeit a tárgyakon. Egy kerek asztal körül irt vagy tizenkét jurátus, e perczben mind úgy lehúzta a fejét az irásába, hogy ki nem lehetett venni, melyik az, a kit a septemvir úr oly keményen dorgál, ki maga vörösre kigyulladt arczczal járt hevesen az asztal mellett fel s alá, néha-néha egyet villantva szemeivel Zoltán felé, mintha intene neki, hogy ne köszönjön neki addig, míg ki nem dühöngte magát.

Kovácsot mindjárt megismerte Zoltán a többi közül, de az háttal volt felé fordulva, s nem láthatta meg őt.

Tarnaváry dühe fokozatosan emelkedett, a miatt, hogy senki sem mondott neki ellent. Valami hosszan összehajtott papiros volt a kezében, azzal hadakozott sokat, nyilván az lehetett a botránkozás köve.

– De hogy jutott magának eszébe ezt ide irni? ezt? ezt a firkát? mi? feleljen!

E közben elébb az irást verte a tenyerében, végtére -140- pedig olyat ütött öklével az asztalra, hogy ijedtében valamennyi jurátus mind «s»-et irt a félrecsúszott irótollal.

E nagyon hangos interpellatióra végre fölemelkedék székéről egy szőke legény, ki most épen nagyon halavány volt, s középen volt elválasztva a haja, s kissé elszánt, de inkább reszketésre hajló hangon bátorkodott ilyesmit mondani:

– Én esküszöm méltóságos September úr (ijedtében septemvir helyett mondta), hogy nekem nemes czéljaim voltak a kisasszonynyal.

– Ördög mennykő! Üljön le kend a helyére, ki kérte, hogy álljon fel? és hallgasson. Ki mondta, hogy beszéljen? Mit fecseg itt nekem előre hátra? Bánom is én, hogy miféle czéljai voltak? nem az itt a kérdés, hanem hogy minek irta ezt a szamár verset az actio hátára?

A szőke fiu keseredetten ült le, de ha minden érzést el lehet is fojtani a félelemmel, ám a költői öntudatot soha. Annyit vissza kellett neki felelni, hogy: «Kérem alássan, az a vers nem rossz!»

Tarnaváry a fogait csikorgatta s azt a bosszút találta ki a vétkes poéta-jurátus számára, hogy eleibe tette a kérdéses Corpus delictit s ráparancsolt:

Kétségtelenül a legkegyetlenebb büntetés neme: egy költővel saját versét kivakartatni.

– Servus frater, servus. Hát már megjött. No jól van. Most látja, hogy mérges vagyok; hát csak menjen át addig a feleségemhez, majd fráter Kovács átvezeti. Servus.

Kovács rögtön felugrott e szóra s örvendve fogadá Zoltánt, ki a mint könnyebbült szívvel elhagyá az irótermet, aggódva kérdezé, hogy micsoda nagy baj történt odabenn?

Kovács mosolyogva mondá el neki, hogy az a szőke legény egy tehetős alispán fia, ki a septemvir úr középső kisasszonya, Julcsa iránt ábrándozik, a ki már szintén -141- tizennégy esztendős, s mindenféle útakat-módokat elkövet, hogy érzelmeit vele tudassa, miket Julcsa szintén szívesen meg szokott hallgatni. Igy legközelebb azt a furfangot gondolta ki, hogy a mint mindenféle pörös iratokat hordott haza a curiáról, az összehajtott actiók üresen maradt felére irt verseket és szerelmi nyilatkozatokat s ezeket előleges egyetértés mellett Julcsa kisasszonyra bizta, hogy azokat majd édes papájának kézbesítse; Julcsa kisasszony azután levágta az őt illető verseket és irásokat szépen s a többit így adta át a papának. Legközelebb azonban a szegény nyavalyás poéta, a helyett, hogy az actió üres oldalára irta volna a verset, költői szórakozottságában az illető pörös okirat beirt felének tulsó lapjára irta azt fel, a honnan azután nem lehetett többé elválasztani. Igy sült ki a gonoszság, s a hétszemélynök úr jelenleg nem azért haragszik, hogy mint merészelt ez a gyerek-jurátus azzal a gyerek-lánynyal ily tilos egyetértést kötni, mint inkább azért, hogy a verset a beirt papiros hátuljára irta, ez által elválaszthatatlanná téve azt ama megsemmisíthetetlen okirattól, hacsak szépen ki nem lehet majd vakarni.

Zoltán azonban úgy járt, mint a ki mennydörgéstől féltében kimenekül a házból – az esőbe…

Alig fordultak be a méltóságos asszony szobáihoz vezető folyosóba, midőn egyszerre a leghevesebb szóváltás zaja üté meg füleit.

Ezuttal már igazán megrettent, mert e pörpatvar hangjai női hangok voltak, s nincs leverőbb valami fogékony kedélyre nézve, mint nőket hallani perelni.

– Mi ez? kérdé Kovácstól meghátrálva, s önkénytelen annak karjába kapaszkodva.

– Úgy hiszem, a méltóságos asszony épen az elmondottak fölött fejezi ki elégedetlenségét.

A méltóságos asszony soha sem szokta szigorúságát az úrfiak és kisasszonyok csinjai miatt ő magukkal éreztetni, hanem illető nevelőikkel; egyszer azért, mert az úrfiak és kisasszonyok úgy is csak nevettek volna rajta; másszor pedig azért, mivel ez a fajtája az alárendelt embereknek épen legalkalmasabb arra, hogy a fensőségi érzet gyakorlatának alanyul szolgáljon, minthogy voltaképen a művelt emberek osztályához tartozik s gyakorlatilag még is úgy lehet vele bánni, mint a szegődött cseléddel.

– Ne menjünk most be, suttogá Zoltán Kovácshoz, elborzadva ettől a korlátlan perpatvartól. Ilyesmi ő előtte oly exoticus tünemény volt, mint a Vezuv kitörése. A kedves, szelid, jó Szentirmay-családnál ilyesmit soha sem hallott ő, ott mindenki csupa szeretet volt egymás iránt, ott soha sem lehetett egyebet hallani, mint vidám, nyájas, enyelgő hangokat. Úgy szeretett volna harmincz mérföldnyire lenni innen.

Kovács észrevette a gyermek zavarát s örömest felvezette volna saját szobájába, de a pitvarnok már meglátta az ifju bárót, s kevéssé törődve az előtte talán nem oly szokatlan zivatarral, belépett az úrnő szobájába, őt bejelenteni.

Erre rögtön elcsendesült a hangos szemrehányás, s néhány pillanat mulva kilépett az ajtón a nevelőnő, egy üvegalma-arczú blasirt kisasszony, akkora orral, mint egy gabnahajóé, pedig azt nem ezuttal kapta, magával vezetve Julcsa kisasszonyt, egy kis fekete képű, piros ajkú, karika szemöldökű leánykát, a kinek ha a szeme sírt is, de a szája nevetett, s míg a két ifju mellett elment, alattomban jót csipett Kovács karján s Zoltánt tetőtől-talpig összenézte hamis tolvajszemeivel, a folyosó végén pedig szert tett rá, hogy a nevelőnő szoknyáját legázolhassa.

Zoltán a falhoz lapult előttük s lesüté szemeit, mintha ő szégyenlené magát, hogy azokat megszidták.

Erre azután kijött a pitvarnok, átvette őt Kovácstól, s bevezette a méltóságos asszonyhoz. -143-

Karolina, így hítták a septemvirnét, most az előbbeni állapotával tökéletes ellentétes helyzetben volt. A pamlagon feküdt, szétziláltan és felhevülve, úgy látszott, hogy nagy könnyebbségére válnék, ha egy kissé el tudna ájulni. Két szobalány tartott előtte üvegeket és medenczéket, s nagyon látszott ügyelni nyögéseire.

– Oh kedves Zoltán, nyögé Karolina, megpillantva a gyermeket, ön megérkezett, hozta Isten. Milyen nehezen vártuk. Jőjjön ide. Üljön le. Ide mellém. Oh egészen magamon kívül vagyok, minden gyermekség felizgat. Én igazán szerencsétlen természettel birok, valahányszor a legapróbb csekélység történik ellenemre, mindjárt magamon kívül jövök. Nekem igazán nem jó semmiért megharagudnom. Képes vagyok, ha a leányaim egy hímzést elrontanak, az ájulásig echauffirozni magamat.

A méltóságos asszony nem tartotta Julcsa csínját többnek egy elrontott hímzésnél, vagy tán Zoltánnal akarta elhitetni, hogy az egész zaj egy hímzés miatt történt.

Azután egyszerre csupa jó kedv, csupa kedély lett a méltóságos asszony, megölelé Zoltánt, elmondá neki, hogy milyen nagyon örült, midőn megtudta, hogy ezentúl az ő gyámfia leend; milyen sok jót, szépet hallott eddig is felőle; megmutatta neki szobáit, csecsebecséit, mindenféle haszontalanságait, a miknek a gyermekek örülni szoktak. Tudakozódott kedvencz ételei felől. Délben pompás, finom izletes ebéd várt reájok. Zoltán megismerkedék a két legnagyobb kisasszonynyal, kik közül az egyik már egészen el látszott feledni a reggeli dorgálást; czukorsüteménynyel, nyalánkságokkal elhalmozák. Karolina nem is szólt hozzá máskép, mint a legszenvedélyesebb szívesség hangján, s minden kérdését egy olvadékony kegyes mosolygással kisérte.

Délután elvitte őt magával és kisasszonyaival kocsikázni, este látogatóba mentek előkelő társaságokba, fényes mulatságba, hol Zoltánnak mindenki iparkodott kedvezni, hizelegni. -144-

Azután ismét hazatértek; Karolina rábízta egyik pitvarnokára, ki ezentúl kizárólag Zoltánt fogja szolgálni, hogy vezesse fel a nagyságos ifju bárót szobáiba. A második emeleten volt két pompás szoba elkészítve számára, egyik az utczára, másik a gyönyörű kertre való kilátással. Minden a legnagyobb kényelemmel és pompával volt elrendezve. Ágya fölött hímzett csöngetyűhuzó aranyos fogóval, arra Zoltán neve volt hímezve.

És az ifju oly elhagyatva, oly szomorúan érzé magát e hízelgés, e nyájasság, e pompa és pazar kényelem közepett. Nem ilyen világ az, a miben a lélek otthon találja magát.

Midőn bezárta szobáját s nem jött hozzá többet senki, előkereste bőröndjéből anyja imakönyvét s homlokát kezébe nyugtatva, sokáig elmerengve olvasott abból, míg a jótékony álom meg nem csókolta imát lehelő szelíd ajkait, hogy megzilált lelkét szárnyaira véve, visszavigye oda, hová úgy vágyik, a csendes falusi hajlékba, a vidám csevegő testvérek közé, az éber, őrködő atyai kéz oltalmába, a sárga jávor alá, a hol kedves kicsikéje ül mellette és szedi kis kezébe a lehulló leveleket…

X. GYÁSZNAPOK.

Minden nemzetnek van egy szent városa, melyre kegyelettel, büszkeséggel gondol. Ausztria honfiai elégülten mondják, hogy csak egy Bécs van a világon; az angol büszkén beszél Londonjáról, Páristól számítja a franczia a világ közepét, s az orosz megcsókolja a földet, midőn Moszkvába lép; – szabad legyen a magyarnak is édes örömet érezni, midőn Pestre gondol. Pestre fogunk menni! Pestet fogjuk látni! a szép ifju Pestet, serdülő menyasszonyát Budának, e vén hadastyánnak, nagyszerű házsoraival, sokat emlegetett közintézeteivel, s annyi -145- minden széppel, jóval, hogy a jövevénynek mind az öt érzéke kifárad, ha mind azt élvezni akarja!

Még ezelőtt egy századdal Pest csak egy kicsiny városka volt, elővárosok nélkül. Alig számított 800 házat nyolczezer lakóval és ime egy század mulva több, mint négyezer ház, egész paloták sorai emelkedtek fel a rónán, négy külváros támadt körüle, jóllét, gazdagság fejlődött ki az annyi ideig elhagyott parton s megszaporodott rajta az Isten áldása.

A nemzeti kegyelet ide hordta mindazt, a mi rá nézve drága volt; multja emlékeit, jövője magvait, a gazdagság kényelmét, fényüzését, az ipar szorgalmát, a tudomány szellemét, a művészet csarnokait és a jótékonyság menhelyeit. Mint a szív halkabb-sebesebb verése, indítá a közszellemet az egész országban, minden rétegekben, fent úgy, mint alant, szellemi és anyagi életmozgásokban az új, az emelkedő főváros, a szép Pest, a mindennel bővelkedő Pest, melyet egyszer legalább életében meg kellett látni minden hazafinak, hogy meggyőződjék róla, miszerint ez a legszebb városa a világnak, s a mi Pesten nincs, az aztán sehol nincs!

Gyermeki kegyelettel a kicsinyek, atyai szeretettel az ország nagyjai, bölcsei, tekintének az ifju fővárosra s míg a homályban és szegénységben született ifjak új életpálya kezdetét látták maguk előtt, midőn Pest sorompóin beértek, hol a szellem, a szorgalom hírt, önállást, vagyont szerez: addig a gazdagok, a főurak dicső küzdterét látták itt alakulni a honfi-tetterőnek, a boldogításnak.

Egy közös szív volt az, mely dobogott minden kebelben, melynek bánata fájt, öröme édes volt mindenkinek, s ebben az érzésben találkoztak egymással a kicsinyek és nagyok.

Egy nagy, nehéz sóhaj száll el keblemről, midőn e sorokat írom. A tiedről is, a ki ezeket olvasod. -146-

Előre tudjátok, hogy nem költészet az, a mit leirok. Mind, mind, az utolsó tényig, szomorú, nagyszerű, porbasújtó s égig emelő események: enyészet, – siralom, – hamvazó nap az egész országra, – óriási erőfeszítésű harcza egyes nagy szellemeknek a sorssal, a fellázadt elemekkel; nagy, megpróbáló Isten csapása, melyből hogy újjászülettünk, ez tudatja velünk azt a vigasztalást, hogy sokáig fogunk élni.

Talán nem voltunk még eléggé buzgók, talán nem szerettük eléggé sajátunkat, talán nem gondoltunk arra elégszer, a mire szüntelen gondolnunk kellett volna: hogy ime eljőjjön Isten látogatásunkra és elvegye azt, a mi legkedvesebb volt, hogy megtudjuk, mit vesztettünk benne?

Az egész télen át Isten csodái mutatkoztak előttünk fenyegető jelenségeikben. A felvidékeken meleg, olvadékony idők jártak, s az alvidékeken kemény, kitartó tél dühöngött. Északon már tél derekán zöldült a fű, s dél felé még tavaszhó elején házmagasan állt a hófuvat, eltemetve utakat, utczákat, úgy hogy minden város, honnan a havat kihordták, mintha nagy fehér bástyákkal lett volna körülépítve, úgy látszott elő.

A Duna deczembertől elkezdve folytonos áradásban volt, úgy hogy márczius első napjaiban Pest alatt az ember emlékezetére hallatlan huszonegy lábnyira hágott; s esténkint már lehetett hallani a folyam két partján levő helységek segély-harangozásait a távolból, miket a gátjait meghágott jeges víz-ár körülvett, elborított, s a főváros utczáin láthatók voltak a menekvők szomorú csapatjai, kik rosszul öltözötten, gyermekeikkel keblükön, egy-egy megmentett üszőcskével, a hű házi kutyától kisérve, jöttek a szomszéd falvakból, s ijeszték a jövő-menőket kolduláshoz még nem szokott fagyos arczaikkal.

És a csapás mégsem szünt. Máskor a mily sebesen jött, úgy el is szokott menni; most még egyre nőtt, egyre -147- fenyegetett. Tudta mindenki az okát, és elborzadhatott, valahányszor reá gondolt.

Pest alatt és Tolnán felül, hol a Duna hármas ágra szakadt, a magas vízállás daczára megállt a jég s a hosszú hóesés alatt úgy megszilárdult, hogy midőn a felső jegek megindultak, nem birták kinyomni helyéből. Ott megtorlódott a felülről jövő zaj, s minthogy odább nem mehetett, megtölté lassankint az egész Duna medrét, úgy hogy néhol a jég egész a fenékig állt s a megtolult ár a szét nem rombolható torlaszon felül ömlött keresztül.

A rémség, a pusztulás eddig is szörnyű volt s mi fog történni akkor, ha bekövetkezik, a miről még kevesen beszélnek, a mit csak a műértők, csak a szakemberek aggodalma képes felfogni egész rémletes nagyságában.

Ah, ha azt tudnák az emberek, ha értenék úgy, mint azok néhányan, a kik már tudomást szereztek róla, de a kik azt elmondani nem merik; hogy ugranának fel ágyaikból éjnek idején, hogy hagynák oda házaikat, futnának ki a város minden kapuin, s nem tekintenének hátra, a míg egy tornyot láthatnak belőle!

Feljebb Visegrád alatt, hol a Duna kanyarulatot képez, hasonló jégtorlasz támadt, s a mint a fenékig befagyott folyam a két sziklapart között megrekedt, az egész felső vidéket már mind vizeibe fullasztá s Esztergomtól fel egész Bécsig nem hallani egyebet, mint irtóztató rémkiáltást!

De mi történik velünk, ha a visegrádi torlaszt hamarabb széttöri a folyam, mint a tolnait, s az elézúduló zaj itt éri ezt a másikat?

Méltóságos Tarnaváry hétszemélynök úr lakában fényes vigalom volt rendezve ez estén. -148-

Az ismerős és még sok eddigelé általunk nem is sejtett egyéniségek hivatalosak voltak e vidám estélyre, melyet nagy előkészületekkel rendeztek már több mint egy hét óta.

Kevesen gondoltak arra. Legtöbben az emberek közől nem szeretnek olyan gondolatokkal foglalkozni, a mik kellemetlenek. Aztán Pest jól meg van védve, nagy gát fogja minden oldalról körül. Ha éri is valami baj, az legfeljebb a külvárosokban lesz érezhető. Ilyesmi sokszor előfordul, a józsefvárosi vityillókból kiönti a rongyos embereket, de itt a palotákban arról semmit sem tudnak. Azután nem is illik fölösleges aggodalmakkal rémíteni a szegény köznépet, sőt még igen czélszerű és megnyugtató, hogy lássa mindenki, miszerint a legműveltebbek épen nem aggódnak, hogy félelem nélkül járnak mulatságaik, kedvtöltéseik után, tehát nem félhet senki semmitől.

Pedig Tarnaváry úr maga sem ezen, sem pedig a más világon semmitől nem retteg annyira, mint a víztől. Soha még életében hajón nem ült. Fiatal korában követségi járulnokul neveztetett ki Nápolyba. Inkább lemondott róla s egész pályaútját újból kezdte, hogysem egy olyatén fabörtönbe bezárassa magát, melynek nincsen egyéb fundamentoma, mint a víz. E félelméből már több hónap óta titokban pinczéjébe eleve elrejtetett egy csónakot, melyben szükség idején kimenekülhessen, s nagyon haragudott minden olyan beszélgetésért, melyet az árvízre vittek. Ilyenkor goromba volt s letorkolt minden embert. Meg nem engedte, hogy valaki annak a lehetőségét higyje, a mitől ő maga úgy rettegett, s Zoltán csak azóta kezdett kegyencze lenni, a mióta holmi tanárokkal való ismeretsége folytán kitudta, miszerint Tarnaváry úr lakása, a József-téren, az egész városban legmagasabb helyen fekszik, s hogy az a környéken a legbiztosabb menedék. -149-

Mielőtt e vidám mulatságban résztvennénk, keressük fel regényünk egyik hősét, tekintetes Maszlaczky urat, ki szintén hivatalos oda, majd vele azután együtt eljöhetünk.

Épen készül ő is. E perczben igen érdekes helyzetben találjuk. Borotválkozik. Előtte két szál faggyúgyertya, azok közt a sakktáblás tükör, melylyel szembeszállva, Maszlaczky úr egész ügyszeretettel faragja érdemes ábrázatját, nagy kiszámítással és kellő gyakorlattal nyujtogatva nyakát és harapdálva alsó ajkát, az odavonatkozó részletek pontosabb tárgyalhatása végett. Orczájának egyik fele még be lévén kenve fehér szappanlével, csak a revers oldaláról ismerhető meg annak mivolta, szemközt nézve pedig igen elevenen emlékeztet arra az indián csodaszülöttre, kit a «Fehér hajóban» mutogattak, fele fehér, fele fekete ábrázattal.

Az óra épen kilenczet ütött, midőn sebesen vágtató szekérnek zörgése hallatszik az utczán végig, mely a kapu előtt megáll s rá sietséges csörtetés fel a lépcsőkön, a negyedik emeletbe, s a rögtön utána következő csöngetés tanusítja, miszerint Maszlaczky úrhoz érkezett valaki. Hát csak hadd jőjjön, Maszlaczky úr egy cseppet sem zavartatja meg az által magát; csendes művészi nyugalommal fogja bal kezének két ujja közé orra hegyét s azt felfelé emelve értelmesen, a jobb kéz ujjaira fektetett borotvával szeliden tisztogatja meg azt a tért, honnan a bajusz egy része kitiltatott, mi által az arcz sokkal fiatalabb kifejezést nyer.

Pár percz mulva bebukik az ajtón a késői látogató. Maszlaczky úr látja a tükörből, hogy a fráter Bogozy.

A fráter nem kiván sem jó estét, sem jó egészséget, hanem egész röviden, még pedig rövid lélekzettel köszön be e szavakkal:

Más ember azon helyzetben, miben Maszlaczky úr volt, erre a szóra levágta volna a borotvával az orrát, vagy eldobta volna magától az egész szépítési eszközt, s félig fehér, félig veres orczával futott volna ki a házból; Maszlaczky -150- úr mindezt nem cselekedte, hanem nyugodt lélekkel elővette a fenőszíjját, hozzá fente a borotváját, s a közben igen csendes hangon kérdezé a frátertől:

– Ugyan küldje be, kérem. Aztán menjen vacsorálni, de ne beszéljen senkinek, hogy hol járt?

A jurátus eltávozott, s utána egy köpczös, köpenyeges hazafi sompolygott be az ajtón, kinek kövér, jól tartott képében sok hamis vonást hagyott a magát idehivatása felől tájékozni nem tudás. Az egész arcz inkább piros volt, mint veres, csupa merő durva elhájasodott vonások, miknek laposságát nagyon segíti kitüntetni még az is, hogy szemöldei vagy nincsenek, vagy olyan világosak, hogy gyertyánál nem láthatni, minélfogva szemei úgy jutottak húsos, kövér homloka két felére, mint valamely becsületes tengeri fókáé.

Látva, hogy a fiscalis úr késsel jár az orra körül, nem beszélt addig, míg az művét nem végezé, hanem lebocsátkozék szépen egy szék szegletére, nagy, sulyos, havas köpönyegével megkeresztelve a betakart pörcsomagokat, a mikre ráült.

Maszlaczky úr megtörlé arczát, s kedves elégültséggel jártatá végig megsimult állán ujja hegyeit.

– Vannak. – Igen. – Vannak. – Felelt az érdemes úr, nagyon meggondolva a szót, mint a kinek az önfentartás ösztöne súgja, hogy ügyvéd kérdéseire valamit az igazságon vagy innen, vagy túl kell felelni.

– Kettő. Igen. Kettő. (Még is könnyebben esett a lelkének, hogy egyet eltagadott.)

– Trommel uram, kedves, én egy igen hasznos vállalatot tudnék önnek ajánlani. Tudhatja ön: ez nem első és egy sem vált kárára.

– Önnek legalább tizenkét dereglyét és csónakot kell kibérelni és azokat a szükséges legénységgel ellátni, mert Pesten nem sokára nagy szükség leend rá. Az árvíz el fogja önteni a várost.

– Én nem mondom, kedves Trommel uram, hogy ön nagylelkűséget cselekedjék; én önnek vállalkozást ajánlok, a hol ezer száztólit lehet nyerni.

– Értem már, kedves tekintetes úr. De még sem értem. Sokba kerül ám az, öt forint kell mindennapra egy legénynek, tíz forint maga a csónak. Az ember koczkáztat legalább hatszáz forintot. Aztán ki tudja: lesz-e belőle valami nagy szerencsétlenség? ha az ember jó nyereséget akarna látni, arra nézve szükséges volna, hogy necsak a külvárosokat, hanem a belvárost is elöntse a víz, a hol a gazdag urak, a nagykereskedők laknak, abból látszanék ki valami. Ezt pedig ki tudja előre?

– Én bizonyosan tudom, szólt Maszlaczky úr; a belváros csatornáiban már több helyen eddig is szinültig áll a víz, néhol deszkából kényteleníttettek gégéket építeni az emelkedő víznek. Azokban meglátszik, mennyivel magasabb az ár a föld színénél. És még magasabb is lesz. Én igen jó vállalatnak tartom, a mit ajánlottam s kész vagyok önnek az összeg felét átadni.

Maszlaczky úr erre egy kész szerződés-levéllel felelt, melyben meg is volt irva, miszerint ő és Trommel János -152- uram közös vállalatra csónakokat bérlettek ki, melyek szükség esetén a közlekedést a két város között fentartsák – mérsékelt vitelbérért. Értsd alatta, oly díjért a minőt egy halálrettegésben levő embertől ki lehet csikarni.

Utálatos rablás! Kizsákmányolása a közelgő szerencsétlenségnek! És ez is tény. Talán a legszomorúbb az egész catastroph alatt. Volt a ki előre számított hidegen, meggondoltan a közelgő vészből eredendő üzletre.

A két becsületes ember megértette egymást; Trommel uram átvette az előlegezett összeget Maszlaczkytól, a szerződés párját nála hagyva.

– Már most rögtön siessen ön a dolog után. Mert a munka még az éjjel elkezdődik.

A hajós-kupecz elhordta magát nagy sietve. Maszlaczky úr pedig csendesen fütyörészve köté fel fehér nyakravalóját s tökéletes elegancziába téve magát, elküldött egy bérkocsiért s néhány percz mulva a hétszemélynök lakása elé hajtatott, melynek hosszú ablaksora ünnepélyesen világított a kívül oly sötét éjszakába.

Nagybőjt levén az idő, más zenét hallatni nem szabad. A szép Ilvay kisasszony zongoráz, kinek az orvosok megtiltották a tánczot. Maszlaczky úr itt egy futó komplimenttel keresztül halad. A táncz neki sehogy sem áll, nem szokott benne résztvenni. Különben is sokkal több psychologiája van, minthogy ne tudná, miszerint czélszerűbb a szülők kedvében járni, mint a kisasszonyokéban, ha az embernek komoly czéljai vannak. Tehát egyenesen oda siet, a hol a hétszemélynökné, Kőcserepy úr és neje whiszteznek. Negyediknek szalma-emberképen odaültették Misztizlávot és egyre pörölnek vele, mert nagyon szórakozott és minden számítás nélkül hányja a kártyákat.

– Én meg nem foghatom, ma minden ember oly confusus! kiált Tarnaváry úr, ki szüntelen jár-kel alá s fel a termekben, mint a görög philosophusok horgas atomusa -153- a chaoszban. Az inas elejti a tányérokat, a szakács a kemenczébe teszi a fagylaltot, a tánczszobában összezavarják a quadrillt, s Misztizláv barátunk treffet ad ki, mikor pikket hívnak. Mi lehet ma?

Maszlaczky úr édesen ragyogó orczával érkezik meg s kezet csókol a két delnőnek, a mi nem volna különben szokásos.

– Csak hogy jön, szól örvendve Eveline, kinek szenvedélye a whiszt, mindjárt elfoglalhatja Misztizláv helyét; felmentjük önt, Misztizláv. Úgy is látszik, hogy a fél szive a tánczszobában van.

Zavarában olyan bókot mondott az egyik asszonyságnak, a mivel a másikat megbántotta, kinek három kisasszonya tánczol ott benn.

Pedig nem szórakozottság az, hanem a hideg borzalom! Elűzhetlen félelem sáppadt alakja ül a mulatozók mellett, s ott benn a tánczteremben sáppadva mondják egymásnak a lejtő párok: milyen hideg van, talán nem fűtenek itt?

– De igen. Gyöngélkedik, sóhajta a tanácsosné asszonyság. Azért hon maradt.

– Az igen különös, szólt bele a hétszemélynökné, hogy valahányszor nálunk mulatság van, Vilma kisasszony olyankor mindig gyöngélkedik.

– Sajátságos véletlen, monda Eveline; midőn azonban -154- a házi asszony egy pillanatra felkelt, újan érkező vendégeit fogadni, a tanácsosné bizalmasan odasúgá Maszlaczky úrnak: Valóban a septemvirné nem alaptalanul gyanakodik; csakhogy ő nem sejt, nem észlel, ő igen közönséges eszmetehetségű nő, csak azt tudja, a mit lát. Vilma csakugyan rossz kedvvel jő e házhoz, de annak sajátságos oka van: már egyszer említém ön előtt. Valami kimondhatatlan gyűlölettel viseltetik ezen ifju Kárpáthy iránt, a ki most… Tarnaváryék gyámsága alá adatott; a mit én nem is csodálok; az ifju ember egyike a legkiállhatatlanabb egyéniségeknek. – Nemde fiscalis úr?

– Vilma valóban beteg. De beteg attól a gondolattól, hogy ez ifjuval találkoznia kellene e helyen. Vilma nagyon sensitive, benne sok magnetismus van; ön hisz a magnetismusban, ugy-e bár? Oh én azt csalhatatlannak tartom. Vannak titkos rokonszenvek és ellenszenvek, miket a legkérgesebb szív sem képes megtagadni.

– Oh vannak, szólt Maszlaczky úr tragicus sóhajjal, mit a tanácsosné sajnálkozó elértéssel látszott fogadni.

Ezalatt visszatért a házi asszony. Emmanuel barátunk nagyanyja érkezett meg, kivel unokái elhitették, hogy ennek a nagy néptolongásnak az utczákon az az oka, hogy a török követet várják, s holnap ki lesz világítva a város. Ő szegény semmit sem tud arról a veszélyről, melyet csak egy vékony földhányás választ el még a várostól.

Velük együtt érkezett meg Berzy is, a genialis báró, ki épen most jövén a pesti partról, tele van kedves anecdotákkal, s azokat élczekkel fűszerezve szórja a társaság közé. Emmanuel barátunk mindenütt a nyomában jár, s a mit ő el talált volna felejteni, siet utána toldani.

– Rémület van a pesti filiszterek közt, uraim, holt rémület, tudósít a geniális báró; valamennyit meg lehetne riasztani egy sajtár vízzel; végig álltak az egész Dunaparton, ember hátán ember; ha mindenki csak egy követ hozna a töltéshez, s egy darab jeget vinne el a -155- Dunából, nem volna mitől tartaniok. – Egy czukrászszal találkoztam a parton, a ki nagy rémülten sietett valahova; az idén olcsóbb lesz a fagylalt, uram, mint tavaly volt, mondám neki, kaphatni jeget eleget. Az ember úgy nézett rám, mintha kedve lett volna a Dunába belevetni.

– Hát a fürdő-kádat? mondja el csak a fürdő-káddali tréfát, juttatá eszébe a fiatal epigon, Emmanuel barátunk.

– Oh, az is igen jeles tréfa volt. Egy vén filiszter házában lakom, valami nagykereskedő, a ki rendkívül fél az árvíztől. Megtudtam, hogy ugyanazon szobában alszik, mely fölött az én fürdő-szobám van. A mult éjjel tehát egyet fordítottam a fürdőkád csapján, s az onnan kiömlő víz egyszerre elkezdett a padlón keresztül az alanti szobába átcsurogni. Képzelhetni azt a jelenetet, midőn az én Dandin Györgyöm egyszerre az orrára kapja a zuhanyt. Ez felugrik esze nélkül az ágyából, ki az utczára, mit én tudom, hogy öltözve; ordít, hogy itt az árvíz, míg a szomszédok el nem fogják s eszébe juttatják, hogy az árvíz nem felülről, hanem alulról szokott kezdődni. Ekkor azután nekem esett, szakkerlótozott mázsa számra, felmondott, fenyegetett mindenféle perekkel, mi pedig majd megpukkadtunk kaczagva.

Már ezen méltán is lehetett nevetni. A társaság nagy része osztá a vidámságot.

– De legszebb volt az a mostani, mondá Emmanuel. Azt beszélje el báró úr. Az jeles volt. Majd agyonvertek bennünket.

– Már az igaz. Hát egy külvárosi házban már annyira fölfakadt a víz, hogy az egész udvar tele van vele s a kapun be nem lehet járni. A bejárás előtt hét csizmadialegény iparkodott torlaszt emelni nagy sietséggel. Erre én nagy harsányszóval bekiálték a kapun azon a hangon, a hogy a vízhordó emberek szoktak kiáltani: «Donauwasser!» «Dunavizet vegyenek!» Hanem azután szaladtunk -156- is, mert az én csizmadiáim utánunk rohantak a sámfákkal s alig birtunk utat veszteni előttük.

– Hol van Zoltán? Hadd mondjam el neki, nyüzsgött Emmanuel. Ugyan kérem, méltóságos úr, hol van Zoltán barátom?

– Tudja a hét mennykő! dördült rá vissza a megszólított házi úr, ki már azon is dühbe jött, hogy mer ez a fiatal gyerek ő hozzá szólani, mikor nem kérdezik. Keresd, öcsém. Én nem strázsálom a te Zoltán barátodat.

– De valóban, hol lehet Zoltán? aggódék maga a házi asszonyság is; egész este nem láttam sehol.

Julcsa kisasszony is bizonyítá, hogy ő sem találja, pedig már kereste is, mert vele tánczra volt igérkezve. Czudarság tőle, hogy meg nem tartotta a szavát.

Sem inasok, sem lovászok nem tudtak felőle semmit. Csak annyi volt bizonyos, hogy a paripája nincs az istállóba kötve.

Az jeles dolog volt, hogy a Kárpáthy-család féltett ivadékáról még csak annyit sem tudnak a gyámatyai háznál, hogy otthon van-e, vagy nincs?

Maszlaczky úr és Kőcserepy tanácsos úr különös tekintetet váltottak egymással. Az ugyan sajátságos eset volna, ha a veszedelmes fiatal ember valahol nyakát törte volna, vagy a paripa beleragadta volna az árvízbe és ott fulladott. Mennyivel rövidebbé tenné az egész processust!

Tarnaváry maga legkevésbbé sem aggódott. Olyan nagy gyerek már nem vész el. Bizonyosan jobb mulatságra talált, mint itthon. Majd megjön a lélekadta.

Mindenki folytatja elébbi mulatságát; a fiatalság a táncztermekbe vonul, az éltesebb urak és asszonyságok kártyaasztalaikhoz ülnek. A házi asszonyság átengedte helyét az öreg, nehezen halló úrnőnek, s maga a tánczterembe engedé -157- magát csábíttatni, csak egy keringőre báró Berzyvel, azután egy másikra Misztizlávval, meg egy harmadikra Emmanuel barátunkkal és azután még ki tudná hányra és ki tudná kikkel? Néha-néha egy-egy távoli lövés döreje vegyült a zene közé. Senki sem látszik azt észrevenni.

Már közel van tizenegy óra, midőn a kapu alatt lódobogás hallatszott s egyik pitvarnok jelenté, hogy Zoltán urfi épen e perczben érkezett meg.

– Rögtön ide jőjjön és adjon számot, hol volt? riadt fel Tarnaváry úr.

– Azonnal jönni fog, de elébb átöltözik, mert minden ruhája csuron víz.

A fiatalabb hölgyek kiváncsian kezdének a mondottakra ügyelni. Vajjon hol járhatott?

Elragadó szép volt a gyermek. Különben is életvidám arczát a hideg oly pirosra festette, mint a rózsa, s szemeiben valami szokatlan felhevülés tüze látszott lobogni, termete délczeg volt és izgékony, mint rendkívüli erőgyakorlat után szokott lenni nagy lelki és testi erélylyel biró egyéneknél.

A septemvirné súgott férje fülébe, hihetőleg olyasmit, hogy ne szóljon most Zoltánnak ennyi vendég előtt, majd inkább ő kérdőre vonja elmaradása felől. Nőknek az ilyesmi sokkal jobban áll.

– Ej, ej, kedves Zoltán, ön ily soká elmaradt. Ön kis házi gazda volna, s vendégeit váratja magára.

– Igen sajnálom, de vendégeim voltak nekem is, a kiket nem lehetett korábban elhagynom.

– Kilencz ercsényi lakos, kik egy lélekvesztőn menekültek ki a jeges vízárból ruhátlanul és segélytelenül, nem szabadítva meg egyebet, mint a puszta, meztelen életet…

E felelet elhallgattatott mindenkit, csak Tarnaváry úr talált módot bele kötni. -158-

– És én tudom, hogy méltóságod hasonló helyzetben még a rajta levő kabátját is odaadná.

– Igazán mondtad. Jól ismersz; azt tenném. No, ezért nem neheztelek rád. Ha szerencsétlen embert látok, már akkor a rajtam levő ing sem az enyim, olyan ember vagyok. Hova szállítottad őket szegényeket?

– Kár volt olyan messze. No holnap én is küldök nekik holmit. Nyomorultak.

– De nem addig van az, Zoltán barátom! kiálta közbe Emmanuel. Te elhallgatod a javát, ez csak mellékes dolog volt. Épen most beszéltem a lovászoddal, a ki veled járt hiszen te nagy bravourokat követtél el. Azt el kell mondanod nekünk.

– Csekélység az. Nincs mit beszélni róla, szólt Zoltán, restelve a válaszadást, de gyámja szigorúan fogta.

– Az árvizet nézni kilovagoltam a soroksári töltésen végig. Az borzasztó látvány! Az egész környék egy nagy kék tenger színe, melyen nagy fehér tömegekben úsznak az elszabadult jégtáblák, s a fehér jegek között néhol egy-egy fekete tömeg, – valami távolról elhozott hulla…

Minő jéghideg borzadály futott végig egyszerre mindenki szívén; – ott feküdni a hideg jégtáblán, némán, mereven, a mint viszi alá a folyam a hullát csendesen s ülnek körülötte a jégravatalon, meg-megrebbentve szárnyaikat, a fekete hollók…

– A sík tengerviz közül négy falu tornya látszott elő, a házak már vízzel voltak elborítva; távcsövemmel jól kivehetém, hogy a víz egész az eresz aljáig ért. Többen -159- bizonyosan a tornyokba menekülhettek, mert a vészharangozást gyakran meg lehetett hallani, ha a szél felénk fordult. Itt-amott, a torló jégtömegek között látható volt egy-egy tutaj, a mit hirtelenében kútágasokból, kapukból kötöztek össze s rajtok egész családok, nők, gyermekek iparkodtak kimenekülni az ár közől, lapátokkal, rudakkal evezve; és azután lehetett látni, mint közelít feléjök egy-egy nagy úszó jégmező, túlnan meg a másik; mi láttuk a magas partról, hogy fog a két tömeg összeérni, míg a szerencsétlenek nem sejtve a szörnyű halált, törekedtek épen azon helyre evezni; hasztalanul kiáltottunk feléjök, vagy nem értették, mit mondtunk, vagy nem birtak többé segíteni magukon; a kétfelől jövő jégtorlat mindig jobban közreszorítá őket, egyszerre összeért mindkét felől, néhány pillanatig látszott kétségbeesett küzdése az erőtlen kezeknek a rettenetes halál ellen, azután egy halálos kiáltás hangzott szét az egész vidéken és azután ismét nem hallatszott semmi, mint az egymásba rohanó jegek harsogása, mik a tutajt és a menekvőket eltemették.

Mintha nehéz kövek feküdnének mindenki szívére, úgy elszorultak a keblek a fiu beszédére, ki önmaga is reszketni látszott még azon rémlátványok jelenései alatt, a miknek szemtanúja volt.

– Egyetlen csónak birt a töltésig vergődni. Ruhátlan, étlen, koldus módra menekültek ki házaikból. Egy anya volt négy gyermekével, közöttük a legnagyobbik ott veszett a vízben, a mint atyját ki akarta menteni; a nő, az anya szeme láttára.

– Ezeket több emberbarát segélyével elszállítottuk szekereken a magasabban fekvő Rákosra; a mint innen visszatérve a város felé siettem, négy ágyúval láttam nagy sietve végig vágtatni a töltésen egy osztály tüzért, kiket ismét roppant néptömeg kisért. E sietség oka megfoghatlan volt előttem, míg egy szemközt jövő lovas meg nem -160- magyarázta, hogy a Csepel fokánál támadt jéggátot szándékoznak ágyúkkal szétlövetni, remélve, hogy ha egyszer a zaj rést találhat, azt majd saját súlyával tovább töri s a város a legnagyobb veszélytől megmenekül.

– Nos? nos? és történt valami? sürgeté Maszlaczky úr, kit ennél a jelenésnél kezdett érdekelni a történet.

Mindenki emlékezett reájok, csak hogy egymást nem merték rá figyelmeztetni.

– Azok a réslövések voltak. Egy fiatal tüzértiszt vezette a munkálatokat. Minden lövésnél szikrázó port látszott vetni a felmagasodott jéggát s a mint a negyedik huszonnégy fontos teke közepébe csapódott, egy nagy darab elvált belőle s csendesen odább úszott. Azonban az utána tóduló zaj néhány percz alatt ismét betemette a lőtt rést s teletömte recsegő jégtábláival a szakadékokat. Sisyphusi munka volt az. Ekkor egy éltes mérnökkari őrnagy érkezett oda lóháton, ki a mint végignézte távcsövével a környéket, megszünteté az ágyúzást. Ezzel nem sokra fogunk menni, monda, ez nem ér semmit. Én oda lovagoltam hozzá közel, hogy hallhassam, mit beszél? «ott azt a jeget valami nem természetes gátnak kell fentartani», monda műértő tekintettel. Többen a városbeliek közől értesíték, hogy ott egy erős jégtörőféle sarkantyú van a vízbe verve. Úgy bizonyosan az lesz az akadály; ezt szét kell vettetni. Figyelmesebben nézve, csakugyan láthatók voltak a jég által elborított sarkantyú itt-amott kiálló gerendái. Én bátorságot vettem magamnak e perczben megszólítani az őrnagyot. Uram, egy külvárosi csárda udvarán több nagy kútcsövet láttam heverni, tán ha azokat lőporral megtöltenők, hosszában szét lehet szaggattatni a jégtörőt. Az őrnagy rám nézett e szóra, azután vállamra ütött, – hát menjen érte, monda, intve egy altisztjének, ki szekerészeivel velem jött, s egy óranegyed mulva ott voltunk a csövekkel, miket tulajdonosuk ingyen engedett át. Most azokat -161- megtölték lőporral s közepökbe egy lyukat fúrtak, hova egy vascsövet lehessen alkalmazni. Azután hat legény csónakra szállt velök s nagy küzdéssel keresztül törtetett mintegy száz lépésnyire a zajon. Ott ki kellett szállaniok, mert a jég keményen állt s kihúzták a csónakot a vízből. A facsöveket vállaikon vitték egész a jégtörőig, ott csáklyákkal rést vágva a jégben, lebocsáták azokat a czölöpök közé, úgy hogy a csövek két vége be lévén dugva, csak a közlő vascső állt ki a vizből, melybe azután kanóczot dugtak, égő végét jó hosszúra hagyva, hogy idejök maradjon elébb visszatérni, mint a szétpukkanás megtörténik. Azután sietve futottak, eveztek vissza a partra. Át voltak izzadva, mire oda értek. Az őrnagy figyelmezteté a körülállókat, hogy tartsák magukat távol, ő maga azonban lován maradt, távcsövével figyelmesen vizsgálva a jégtörőt. Én mellette maradtam, s láttam, hogy sokszor félretekintget reám, de nem mondta, hogy menjek onnét.

– Vakmerő kölyök! kiálta fel Tarnaváry úr, kinek üstöke izzadni kezdett az elbeszélésnél.

– Most egy hosszú kínos várakozás kezdődött. Feszülten, hallgatva leste mindenki az akna fellobbanását; egy szó nem hallatszott sehol. Igy mult el két, három percz, majd öt percz, majd elmult tiz és a lobbanás mégsem történt meg. Talán kialudt a kanócz? De ki fog oda menni, hogy megnézze? Hátha épen abban a perczben, midőn oda ér, talál szétdurranni az akna?

– No azt én is szeretném tudni, hogy ki mer oda menni? szólt közbe a septemvir.

– Pedig a halogatás veszélylyel járt, mert már egészen bealkonyodott s az éj elronthatta volna az egész fáradság eredményét. A jég sokkal zajosabban és sűrűbben jött még, mint azelőtt s a Duna oly szemlátomást áradt, hogy a hol elébb szárazon álltunk, ott már a lovaink lábait kezdte érni a víz. Ekkor maga az őrnagy ugrott le lováról, bele a csónakba s négy legényt magához véve, parancsolá, hogy evezzenek vele a jégtorlatig. Én is leugrottam lovamról, -162- mit ő észrevéve, hirtelen visszafordult, s kemény, parancsoló hangon kiálta: megtiltom mindenkinek, hogy velem jőjjön. Egyedül megyek.

– Azonban mielőtt a torlaszhoz érkezett volna, a csolnak a sűrűn jövő jégtáblák közé szorult, s bár mindnyájan kiugráltak belőle, még sem sikerült azt kiszabadítaniok, az őrnagy maga kétszer esett bele veszélyesen a vízbe s a rohanó ár végre levitte a csónakot a kiöntésre s ott megfeneklettek vele egy jégmező közepében. Már ekkor homályos volt az idő, nem igen lehetett látni; még egy csónak volt a partnál, s öt-hat jurátusféle fiatal ember állt körüle kiknek igen jó bátor arczaik voltak; én bizony meg mertem őket szólítani: jó barátim, ne próbálnánk-e szerencsét? Azok egyszerre elértettek s mind a csónakba ugráltak velem együtt.

– Kedves gyámatyám, látja, hogy itt vagyok, ép-kézláb, semmim sem hiányzik: tiz perczig egyedül Isten kezében voltam. Mi szerencsésebbek voltunk. Minket a zaj egyenesen a torlatnak szorított. Mielőtt társaimnak eszökbe jutott volna, én kiugrottam a jégre. Csak azt kiáltottam vissza nekik, hogy emeljék ki a csónakot, nehogy a jég összezúzza.

Azzal futottam az akna felé. Már nem tudom, mit kiáltottak utánam, de úgy tetszett, mintha egész parthosszant egy ordítás terjedt volna el erre. Isten velem! mondám szivemben s oda ugrottam az akna elé, megragadtam a gerendát, melynek a cső volt támasztva s oda tekinték. A kanócz ki volt aludva. Egy kissé megrázkódott bennem a lélek. Most kivettem égő szivaromat s a kanócz végét meggyújtottam és újra helyére illesztém. Azután siettem vissza a csónakhoz.

A gyermek ez elbeszélésnél oly fehér kezdett lenni, mint -163- a fal, mintha csak most borzadna el azon veszélytől, a melynek kitette magát.

A körülállók szívdobogását lehete hallani; Tarnaváry úr a hideg izzadságot törölgeté homlokáról.

Maszlaczky úrnak egy párszor az forgott már a nyelvén az egész hajemelő elbeszélés alatt, hogy tulajdonképen mi jogon merészkedett Zoltán urfi minden gyámnoki beleegyezés nélkül ily életveszélyeztető kalandba elegyedni, a mely utoljára is nálánál különb emberekre volt bízva? de soha sem birt vele szóhoz jutni, mert az asszonyságok mind körülfogták az elbeszélő gyermeket, Emmanuel barátunk nagymamája oda húzta őt maga mellé, helyet készítve számára a causeusön, melyet ő azonban nagy tiszteletből nem foglalt el, s a septemvirné nagy részvéttel és anyai gondossággal törölgeté csipkés batiszt kendőjével Zoltán homlokát, s anyai gondossággal igazgatá helyre szétbomladozott hajfürteit. Báró Berzy pedig a kártyázó-asztalra téve le irótárczáját, menten feljegyzé Zoltán mondásait, hihetőleg a club of travellers magazinja számára, könyökével az asztalra dőlve s lábát oly messze elnyujtva, hogy a septemvir háromszor keresztül botlott benne.

– Nos? nos? sürgeté a genialis báró, plajbásza hegyét szájában megforgatva, nos ifju barátom, mi történt azután?

Zoltánt feszíté az a tudat, hogy valaki az ő szavait leirja s e percztől iparkodott sokkal szárazabban adni elő az egész történetet, a mi azonban a tárgy természeténél fogva kevéssé sikerült neki.

– Az történt, hogy miután meggyújtottam a kanóczot, nem tudtunk visszajönni, mert a zaj közt megfeneklett a csónak, s minden megfeszített törekedésünk mellett is azt vettük észre, hogy inkább közeledünk az aknához, mint távozunk tőle. A kanócz pedig egyre sziporkázott.

– Ah, ah! ne mondja ön tovább. Ne mondja tovább Zoltán, mert mindjárt rosszul leszek, kiálta közbe a septemvirné s addig meg nem hagyta magát engesztelni, a -164- míg egészen oda nem vonta magához Zoltánt, saját kezeivel győződve meg róla, hogy csakugyan itt van és nem történt neki semmi baja. Engemet az ilyesmi nagyon alterál, bizonyítá még azután is szenvelgő fájdalomérzéssel, mit a mellette ülő asszonyságok siettek osztani és helyeselni, Tercsa és Julcsa kisasszonyok pedig ott a háta mögött állván, mindjárt megszólták édes mamájokat.

– Mit tett volna ön, ha ön állt volna a parton? kérdé viszont Zoltán, elégtételt véve a báró kiváncsiságaért.

– Az egyszerű: oda kiáltottam volna önnek, hogy menjen vissza és oltsa ki ismét a kanóczot.

– Azt nem tettem volna meg, szólt Zoltán büszkén, mert itt ezrek megmentéséről volt szó, nem az enyimről.

– És valószinűtlennek. A fiatal ember igen eleven képzelődéssel látszik birni.

– Mentül tovább figyelek rá, annál jobban fel tudom fogni Vilmám ellenszenvét. Mennyi suffisance ilyen fiatal embernél.

– És mennyi arrogantia. Mikor én annyi idős voltam, szólni sem mertem ily nagy társaságban. A fiatal embernek szerénynek kell lenni. Hallgatni, midőn magánál idősebbeket lát, figyelni, midőn azok beszélnek és felelni, midőn kérdezik. Ez az én elvem.

Ezalatt ki egyet, ki mást találgatott, hogy mit cselekedett volna Zoltán megmentésére, utóbb is neki kellett megfejteni a talányt. -165-

– A veszély találékonynyá tesz: még egykori jó gyámatyamtól tanultam azt, hogy a hol legközelebb a vész, ott legközelebb az Isten. A legnagyobb szorongattatás perczében egy gondolat támadt fejemben, ezt Isten súgta nekem. A derék őrnagy azon törekedett, hogy egy kötelet hajíttasson hozzánk, de az mindig távol esett el tőlünk. Ekkor én odakiáltottam hozzá, hogy csavartasson egy gombolyag zsineget egy puskavesszőre s azt lövesse felénk. Igy a zsinegen át magunkhoz vonjuk a kötelet.

– Bravo! bravo! kiálta fel báró Berzy, s a társaságban lehete hallani a teljes megelégültség moraját; erre a gondolatra nem jött senki, pedig nagyon egyszerű volt.

– A derék őrnagy rögtön lőfegyvert és zsineget teremtett elő, ő maga rendezé, ő maga czélzott, nehogy félre menjen a puskavessző, vagy bennünket találjon. Derék ember. Úgy lőtt, mint Tell Vilmos. A vessző épen fejünk felett süvöltött le egy ölnyire, a maga után vont zsineget közénk vágva le. Néhány pillanat mulva meg volt erősítve csónakunk orrán a kötél, túl a parton száz meg száz ember kapaszkodott bele; öt percz mulva kinn voltunk a parton. De ideje is volt. Alig jutott időnk megköszönni mentőink segélyét, midőn egy felvillanó láng vakítá el szemeinket, mely égő gerendákat s szikrázó jégdarabokat lövelt fel az égbe, s két felé csapta a jeges árvizet maga körül, oly iszonytató fényt vetve szerte, mintha a jégtenger helyett egy lávatenger fogott volna bennünket körül, mely lassu morajjal azonnal megindult.

– Az különös, szólt közbe Maszlaczky úr, ki szerette az általános bámulat emelkedését kétkedő bölcsészetével alábbszállítani; az nagyon különös, hogy mi e rettentő explosióból semmit sem hallottunk.

– Ez onnan van, minthogy a pukkanás mélyen a víz alatt történt, felelt neki Zoltán. Egyébiránt az messze van ide, s önök tánczczal voltak elfoglalva.

– Tehát ön e szerint megmenté városunkat; szólalt -166- meg Kőcserepy úr, örök mosolyával, mézédes hangján, melyen keresztül érzett a gúny.

Zoltán szilárdul állta ki a tanácsos nyájas tekintetét. Tudta ő már azt jól, hogy ez ember neki kérlelhetlen üldözője, bár az üldözés okát még nem ismeré; tudta, hogy ez a nyájas mosoly gyűlölettel, irigységgel van megtelve, és talált választ a gúnyos dicséretre.

– A mentség onnan felülről jő, nagyságos úr. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, miszerint a városba visszatérve, a parton állóktól hallottam, hogy a jég sebes haladásban van, s az ár fél óra alatt hat hüvelyket esett.

– A gutát! kiálta fel Maszlaczky úr, a kinek olyan jól esett ez a tudósítás, mintha a perköltségekben elmarasztalták volna. Kellemetlen meglepetését csak a többiek öröme nem engedte észrevenni. Rögtön sietett a kalapját, felöltönyét előkerestetni, megigérve a társaságnak, hogy azonnal authenticus tudósításokat fog személyesen hozni a Duna vízállásáról, csak addig mulassanak, a mit nála nélkül is megtettek volna.

Zoltán tudósítása elűzé a kedélyek fellegeit, semmi baj sincs többé. Isten csak meg akarta ijeszteni az embereket, s látva bűnbánásukat, megengesztelődött irántuk, elfordítá felőlük ostorát. Igaz ugyan, hogy ezren, meg ezren úsznak még most is, koldusbotra jutva, a veszélyes járműveken, ezren meg ezren várják házaik tetején ülve vagy fák galyaira kapaszkodva, körülvéve jeges vízártól, a mentséget vagy a halált, de azért azok, a kiknek semmi bajok sincs, minek sírnának?

A táncz most újul még csak fel igen jó kedvvel. Zoltánnal mindenki akar tánczolni. Ő az est hőse a leánykák előtt, kik által szeretetreméltó gyermetegséggel engedi magát elragadtatni, kézről kézre adatni, hízelgéssel, gyöngédséggel elhalmoztatni, oly tűzzel, oly ifju bájjal senki sem tudja tánczolni a lengyelt, mint ő. Még a kártyateremből is előjönnek őt nézni ilyenkor.

– Ez a fiu valaha kicsapongó világfia lesz. Mondaná -167- Eveline Maszlaczky úrnak, ha az jelen volna, ki azonban e perczben bosszúsan nyargal alá s fel a Duna-parton, a hideg szélben, s a partokat ellepő embertömegen keresztül furakodva, kérdezősködik nagy aggodalommal: mit csinál a víz?

Már nyolcz, már kilencz hüvelyket mondanak neki. Mentül odább tudakozódik, annál többet hall, s mindenki hozzá teszi: hála az Istennek!

Az utolsó épen tizenegy hüvelyknyi esésről tudósítja, – hála az Istennek.

Hála Istennek! könnyű nekik azt mondani; a pimaszok, a gyávák! hogy örülnek a más becsületes ember kárán. Ők nem tudják, hogy Maszlaczky úr háromszáz forintig úszik ebben a mulatságban.

Egészen elbúsulva kellett visszatérnie a septemvir úr lakába, még a kapuban is hallotta, hogy kiáltotta egy az újtéren végig futó ember a szemközt jövőknek: «egy láb és egy hüvelyk az esés!»

Maszlaczky úr, mint egy bús bagoly, jelent meg a vidám társaságban, a heverőben levők siettek nála kérdezősködni.

– Háromszáz hüvelyk az esés, felelt a tisztelt úr. Akkor is háromszáz forint volt az eszében.

– Mi a patvar? háromszáz hüvelyk? kiálta Tarnaváry, s kérlelhetlen kaczagásával oly zavarba hozta a fiscalist, hogy az alig birta magát helyreigazítani, miszerint nem háromszázat akar mondani, hanem csak tizenkettőt.

Ah, tehát mégis igazat mondott Zoltán, tehát csakugyan megfordult a veszély. Ennek az örömére valódi keresztyéni kötelesség örvendeni. Az inasok széttárják az ebédlő ajtait, a férfiak karjaikat nyujtják a delnőknek, s átvonul a vidám társaság a gazdag lakomához. Az izes ételek, a lelkesítő bor poharai mellett elmúlik utolsó ösztöne is a vak félelemnek. – Ide benn lenni jó. – Nem az ős, patriarchalis magyar lakomák egyike ez, hol minden ember -168- tisztességesen asztalhoz ül, kinek-kinek el lévén rendelve a maga helye s elkezdik a levesen és végig folytatják az egész fogáson, házi úr és asszony agyonfáradnak a kinálkozásban.

A haladó korszellem más módot hozott be, asztal csak az ételek számára áll, ott van felhalmozva, mi szemnek és szájnak tetszik, mellettök kanalak, villák, kések és tányérok mind egy halomban, kiki vesz magának a mire szüksége van, ott kezdi, a hol akarja, eszik, iszik kinálás nélkül s letelepszik, a hol helyet talál, a legszemesebbé a legizletesebb falat, a legkényelmesebb hely, senki sem fűszerezi kinálkozásival a vendégséget, az emberek úgy esnek át rajta, mintha rabolták volna, s félnének, hogy egy másik társaság rajtok üt és elhordja orruk elől.

Némely finomabb arszlánnak sikerül többek társaságában kanalat, villát requirálni s egy-egy elhagyott szoba látogatlanabb szögletében magát külön etablirozni, hol fesztelenebbül végezheti étkezését, szabadon beszélgethet egymással, s nem kénytelen más szavára figyelni, itt-ott szelidebb suttogás, nevetés vegyül a titkos tányércsörgés közé, pár fiatal leányka vonult egy szögletbe s egy tányérról esznek holmit valami fiatal gavallérral, s beszélnek Isten tudja miről.

Báró Berzy az erkélyt foglalja el Ilvay Matilddal, másnak nem jött volna eszébe e gondolat, mert ott most még hideg van; de Matild át van melegülve s jól esik hevült arczának a hideg éji szellő; a genialis báró fagylaltot hozott számára. A kisasszony orvosai régen megtiltották neki a fagylaltot, s óvták a szellőtől, minélfogva ő mind a kettőt meglopta a hol lehetett, s báró Berzy sokkal genialisabb ember, mint hogy valakit ily apró öngyilkolásokban megakadályozzon.

Míg azonban ők a társaság zajától különválva fecsegtek az erkélyen, alant az újtéren sajátságos zajgás kezdte magára vonni figyelmüket. Egész csoport emberek álltak meg itt-amott és valamit figyelmesen látszottak nézni. -169-

Matild szerette volna megtudni, hogy mit néznek ott? Tivadar lekiáltott egy azon menőre, hogy mi az?

– Szökőkút! volt alulról a rejtélyes felelet. A válaszadó sietve haladt odább.

Azzal odakiáltott egy inast s felkérte, hogy menjen le a térre s tudja meg, mit néznek ott?

Az inas visszajött néhány percz mulva s azt hozá válaszul, miszerint az újtéren számtalan kis szökőkút van; az embernek csak a pálczáját kell leszúrnia a földbe s egyszerre mintegy fél láb magasnyira szökik fel utána a víz.

– Ah, az érdekes lehet, szólt a báró, ilyesminek még hírét sem hallottam. Szökőkút a leszúrt pálcza után; Mózes története a bibliából. Engedelméből nagysád, e felől szememmel kell meggyőződnöm. Ez grandiőz lehet.

Matild maga biztatá, hogy csak menjen s ő maga a nyitott erkély-ablakon kihajolva nézett utána, fedetlen kebellel, a csipős hideg éjszakában.

A báró eltávozásáról ott benn nem tudtak még semmit. Neki különben is szokása volt elmenni, a nélkül, hogy a társaságot zavarná, a kis szökőkutakról ott a ház előtt senki sem tudott a konyhákon túl semmit.

A Visegrád alatt áttörő zaj érkezett meg ez órában s néhány percz alatt két lábnyival magasabbra növelte az áradatot, hogy az irtóztató nyomás miatt keresztülhatott a víz a föld alatt s a kövezetlen téren önmagától kezdett felbugyogni.

Néhány éltesebb férfi, köztük a septemvir és a tanácsos, félrevette magát egy csendes benyilóba, a honnan nem hallatszik elő a lárma s ott egész fesztelenül engedé át magát szilaj vigalmainak.

– Igyatok urak, be van zárva az ajtó! kiálta a házi úr, -170- kinek arczán fényesen ragyogott már a borszülte izzadság. Nem megy ma innen el senki.

A kik megpróbálták nyitogatni a szomszéd termekbe vezető ajtókat, tapasztalták, hogy azok csakugyan be vannak zárva. A kulcsokat a házi úr eldugta.

A tanácsos úr komolyan szabódott, hogy ő neki haza kell menni. Maszlaczky úr is támogatá ebbeli nézetét, okul adván, hogy a kisasszony beteg.

– Félsz, hogy leiszlak! ordítá Tarnaváry, megragadva a távozni akaró kezét. Félsz, hogy az asztal alá iszlak? ha nem félsz, hogy leiszlak, maradj itt és igyál te le engem.

A tanácsos leveté e szóra felöltönyét, melyet már magára vett s odavágva magát az asztalhoz, monda:

– Elvárlak, elvárlak! kiáltozott Tarnaváry, erős öklével ütögetve az asztalt, mi közben szemei égő parázsként villogtak.

Maszlaczky úr szepegve vonta magát magas pártfogója és barátja karszéke mögé.

– Nem ér semmit a bor, mondá Kőcserepy, ezzel soká tart a vita. Adass rostopsint. Ezzel hamarább elkészülünk.

A szolgák előhozták az erős lengyel pálinkát. Kőcserepy színültig tölté vele poharát.

Összekoczintottak. A tanácsos egy hajtással beönté az égető nedvet, s arcza nem változott el utána, épen úgy mosolygott, mint azelőtt, két könyökét az asztalra téve. Tarnaváry szemei könyezni kezdtek utána, hangja észrevehetőleg rekedt volt, bár váltig köszörülte.

– Legújabb pered jóvoltára! hahaha! monda koczintva a szeptemvir. De annak elibe állunk.

Hirtelen újra töltött a tanácsos. Mondhatatlan gúny ült édeskedő arczán.

A septemvir cordialiter felkapta poharát, de fele útjában megállt vele, szemei a legnagyobb ijedelem kifejezését vették fel. Arczán nagy verítékcseppek kezdtek gyöngyözni.

Mintha valamit hallott volna; valami távoli zúgást, valami névtelen morajt, suhogást, hasonlatost ahoz, minőt álmában hall valaki, ha fülébe sugdosnak. És senki sem vette azt észre.

– Nos, barátom. Sokallod a poharat? Tedd le, ha félsz tőle, gúnyolódék a tanácsos. A te kedves…

Az álló föld megrendült alattuk, a falak megrázták tömör vállaikat, az ajtók, az ablakok dörögtek, mintha láthatlan kezek ráznák azokat kívül s felriadt szellemek akarnának szabadulni kívülről belülről kétségbeejtő morajjal.

Hah, mint elsápadt egyszerre minden arcz, hogy hallgatott el minden hang a földrengés rettentő jelenetére; hova lett a kérkedés, hova lett a kihívó dacz, az Istenről elfeledkező elbizottság?

A Duna átszakasztá gátjait, s megrengetve a félelmes földet, ömlött ki medréből a város két oldalán.

Fuss, – menekülj, – imádkozzál, – térj Istenhez! Itt az itélet, itt a halál! ki tart meg, ha elhagyott az Isten – és megtagadott a föld?

Hogyne reszketett volna! hogyne érezte volna mély fundamentomáig a gyötrő láz borzadályát, a midőn országa büszkeségét, egy század fáradalmainak emlékét, mint romot érzé leroskadni vállaira? Oh a föld jobb anyánk nekünk, -172- mint a milyen fiai mi vagyunk neki. Ez régi dolog és még sem akarja elhinni senki.

Egy pillanatig halálmereven álltak a vigalom szobájában levő férfiak, kiki azon helyzetben, melyben a rémület percze érte. A félig felemelt poharak a kezekben, az ajkakon a félbeszakadt szó, az arczokon a halálsápadt mosoly, melyből a rém kilopta a vért, s csak a torz-kifejezést fagyasztá a vonásokon.

A másik pillanatban mindenki rohant az ajtó felé. Azokat nem lehetett kinyitni. A házi gazda maga zárta be azokat s a kulcsokat elrejté.

– Hol a kulcsok, uram? kiáltá Kőcserepy hörgő hangon, míg az ajtó kilincsét el nem bocsátá kezéből.

A kihez a kérdés intézve volt, a septemvir, most is ott ült az asztal előtt, a félig felemelt pohár kezében, az ajk kaczagásra nyitva, mintha neki tetszenék ez a mulatság, mintha nevetné a többieket, mintha mondani akarná: «no uraim, erre a nagy ijedségre egyet!»

De a szemek pillantása merev volt és sötét ónkarika gyűrűzött körülök, mely meghazudtolá a nem való mosolyt.

– Ide a kulcsokkal, uram! kiálta ekkor egy jelenlevő inas, eldobva a kezében tartott palaczkot. Nem volt méltóságos, nagyságos úr e helyen többé, a legmagasabb úr ép oly veszendő alak volt, mint a többi nyomorult cseléd.

De a mint megragadá a szolga urának karját, azon perczben kihullott annak kezéből a pohár s az úr lehullott a földre eszméletlenül. Oh átok! Nem mondhatja meg, hová rejté el a kulcsokat.

Künn a termekben az ijedség rémsikoltásai, lenn az utczákon futó tömegek rémületes ordítása! a harangok vészt konganak, s a várfokról egyre dörögnek az ágyúk, hogy reszket bele minden ablak! És innen nem lehet kimenni.

Hasztalan dörömböltek a zárt ajtókon, ki fogja azt meghallani? mindenkit saját rémülete űz, senki sem törődik a másikéval. A táncztermekben is szétriadtak a párok, kiki -173- otthagyta tánczosnéját, a hol a rémületben felejté, cselédek, urak, mind lefutottak az udvarra, a fényes delnők könnyű selyemöltözeteikben, fedetlen kebellel álltak a hideg éj alatt, könyörögve saját cselédeiknek, hogy tegyenek értök valamit, maguk sem tudták mit. A lépcsők közepén egy ájult nő hevert. Eveline volt az. Midőn a földrengésre, a lövések hangjára ő is lefutott a többiekkel együtt a lépcsőn, egy alant álló azt kiáltá, hogy a Duna a váczi temető mellett szakasztá el gátját s már a váczi útat is ellepte. És a tanácsosék háza e helyen állott. A tanácsosné egyet sikoltott. Vilma! s azzal összerogyott a lépcsőn, féltestével alá fordulva. Az utána jövők kikerülték, vagy átléptek rajta; kinek jutott volna most eszébe más bajával terhelni magát.

Azok ott fenn a kétségbeesés dühével rugdalták az ajtókat, miknek szerencsétlenségükre igen szilárd alkotásuk volt, a midőn egyszerre az étteremhez vezető ajtó felől lépteket hallottak közeledni s nemsokára a zár mellé feszített tör-eszköz recsegése hallatszék, az ajtó mindig jobban feszült, s egyszerre rögtön felpattant, kirúgva a meghajlott zár nyelvétől, s a rémült társaság előtt állt Zoltán.

Egyedül ő neki volt szíve meghallani a bezárkózottak segélykiáltásait: – füleivel hallotta azt más is, de szívét bezárta előttük.

A tanácsnok szemközt jött vele. Nem rettent-e meg ez arcztól? Tán jó volna azt kikerülni? Tán engedni kellene másoknak, hogy köszönetet mondjanak neki bátor szívéért? De az ifju épen őt kereste. Megragadta kezét.

– Jőjjön uram, gyorsan. Hintaja be van fogva. Neje elalélt, de már a hintóban ül magához térve; siessen haza, mert a veszély hamarább oda érhet.

Azzal futott vele együtt le a lépcsőkön. Már ekkor mindenki az udvaron állt.

Nagy veszély pillanatában rendesen ahoz csatlakozik a -174- félők tömege, a kiben legtöbb lelki erőt lát, legyen az nő, vagy alacsony sorsú férfi, avagy gyermek.

– E helyre nem jöhet a víz, még harmincz láb magasságnál is, monda Zoltán siettében az udvaron jajveszékelőknek, kik közől legtöbb azt sem tudta, mihez kezdjen?

Haza menni? Hátha az ár útban kapja, s aztán vissza nem menekülhetnek? Itt maradni is veszélyes, mert az áradás, meglehet, hogy nem fog rögtön elvonulni, a hogy szokta máskor, hogy a milyen gyorsan kiöntött, oly hirtelen ismét visszavonult. De hátha most órákig fog tartani? hátha napokig!

A tanácsosék hintaja a kapu előtt állt már. A többiek mind néhány órával későbbre rendelék fogataikat s gyalog, báli öltözetben, hogy induljanak neki a fekete éjszakának? melyet e perczben egyetlen lámpa sem világított meg; azokat is elmulaszták meggyújtani a fenyegető veszélyben s az egész város mély sötétségbe volt burkolva, s e sötétségből százszorosan borzasztón hangzott elő a rémület kiáltása, a vészharang, a vészlövés: össze-vissza bonyolult csoportok nyargaltak a sötét utczákon, nem tudva honnan jön a veszély? köztük egy-egy sikoltozó némber, a ki gyermekeit nem találta a borzalom órájában.

– Gyermekem! gyermekem! lihegé a gazdag úr is, kinek leánya betegen feküvék otthon a távoli házban, míg ő nejével mulatni jött idegen lakba; – egész teste reszketett, midőn hintajába ült, hol már akkor neje feküdt, kínos görcsök között. – Hajts! hajts sebesen! kiálta a kocsisnak. Ah leányom! Haza, haza!

A gazdagnak is fáj ott azon a helyen! Mindent meg lehet tagadni, csak az apát nem.

Zoltán alig segíté hintajába a tanácsost, azonnal visszafutott a lóakolba s lovát eloldva, felkapott rá nyereg nélkül, s a tova gördülő hintó után nyargalt, az ott maradókat biztatva, hogy nemsokára vissza fog térni biztos válaszszal.

Néhány percz alatt utolérte a hintót; bekiáltott a tanácsoshoz, -175- hogy csak maradjanak nyomában, ő majd előre fog nyargalni, megtudandó, ha nem lehetetlen-e már a hazajuthatás?

A mint a váczi út elejére értek, oly sűrű volt a szemközt tóduló néptömeg, hogy alig lehetett keresztül haladni rajta.

A házi állatok, tehenek, lovak bőgve futottak az emberek között, mind onnan, arra felé egy sem.

A menekvők bámulva pillantának fel a szemközt jövő hintóra és lovagra; egy-kettő, a kinek nem volt oly nagy oka sietni, rájuk kiáltott, hogy forduljanak vissza, ne menjenek tovább! – Azok haladtak előre.

A lipótvárosi templomon innen már gyérülni kezde a futó néptömeg, itt-ott bukdácsolt csak nagy ereje szakadva egy-egy targonczás, hevenyében összehányt motyókkal, vagy egy elkésett asszony, ki síró gyermekeit vitte ölében.

Oh milyen boldog az az asszony, sohajtja a tanácsos magában, ki szüntelen nézett ki a hintóból Zoltán után, néha-néha megpillantva őt a sötétben.

Az emberek mindig kevesebben voltak az utczán. Itt-ott a házak ajtai, ablakai nyitva látszottak. A kivilágított szobákon végig lehete látni, senki sem volt bennök, mind elfutottak onnan.

A távolban látszott már Kőcserepy magas háza. Az első emeleten két ablakban halvány világ derengett, a többi sötét volt. Az ott Vilma hálószobája; a többiektől bizonyosan elfutott mindenki.

Ekkor egyszerre úgy tetszék, mintha az utcza szinén a tulsó oldalról valami sötétes csillám kezdene támadni…

Valami borzadály-gerjesztő e látvány, midőn a széles utcza fenekén lassankint megkezdének látszani a házak -176- sötét alakjai és az ablakok csilláma, a mint a növekedő vízár fekete tükrét mindig előbbre tolja.

Egy alacsony lebújban még most is danolnak és kurjongatnak, hogy fognak azok egy percz mulva majd jajveszékelni!

A hintó és a lovas már eltűntek a sötét éjben, csak a távoli gördülést hallani még. Lassankint az is elhangzik. Czélhoz ért-e, vagy megállt útközben?

A paripák toporzékolva vágtattak neki a növekedő árnak, bőszülten ágaskodva vak félelmökben s a kocsisnak minden erejére volt szüksége, hogy a hintót félre ne ragadják.

És az ár egyre magasabb lett, a hogy előbbre haladtak, a lovak nehezen birtak már menni, hasig gázolva a vizet, s egy zökkenőnél becsapott a víz a hintóba.

Eveline lábait a vékony atlasz czipőkön át ellepte a jeges hullám s ez egyszerre magához téríté.

A tanácsos átkarolta nejét, nehogy kirohanjon féldeliriumában a hullámok közé, mik egyes roppant jégdarabokat kezdtek már a hintó kerekeihez surolni.

Az még egyszer lovai közé csapkodott, de a paripák nem mozdultak tovább. Egyiknek szűgyéhez csapódott egy roppant jéghasáb, mitől megrettenve, félrefordítá a rudat, úgy hogy a hintó egyet kanyarodva, keresztbe állt az utczán. Eveline egyszerre végig látott a sík úton.

– Jézusom! kiálta fel elborzadva, s minden izeiben remegve bújt férje keblére, a ki épen úgy reszketett, mint ő.

Oh igen, az ablakokból, a háztetőkről, szerencsétlen, gyámoltalan emberek, kik ott szorultak lakásaikban, jajgatva kiáltanak segély után. A földalatti csárdából egy -177- részeg ember jött elő, káromolva Istent és elemeket. Vad szitkozódásai borzasztó visszhangot költenek az éjben. Egyszer egy nagyot ordít, azután nem káromkodik többet. Hihetőleg elbukott s ott fulladt a vízben.

Eveline a halál kétségbeesésével kulcsolta karjait a tanácsos nyaka körül, egyre Vilma nevét zokogva. És ők nem juthattak többé oda.

E pillanatban ismerős hang szólalt meg a hintó mellett. Zoltán érkezett vissza lóháton, de egészen átázva.

– Vissza kell fordulni nagyságos uram. Egész a ház közeléig lovagoltam, paripám több helyen úszott. Lehetetlen kocsival a házba jutni többé, a víz egész a kapu homlokát tartó szobrokig ér már.

Alig mondá el Zoltán szavait, midőn a kocsis, nem várva újabb parancsot, visszafordítá lovait.

– Leányom, Vilmám! kiálta fájdalmas sikoltással a tanácsosné, erőszakosan ragadva meg a hintó ablakát; tán képes lett volna azon kirohanni és elveszni gyermeke miatt.

– Legyen nyugodt, nagysád. Térjenek vissza a septemvir úr lakába. Én kinyargalok a Dunapartra s az első csónakost, a kivel találkozom, ide fogom hozni és néhány óra mulva karjai közé viszem Vilma kisasszonyt.

Eveline magán kívül ragadá meg az ifju kezét s maga sem tudta hogyan történt? csak azt vevé észre, hogy megcsókolta e kezet.

A kocsis türelmetlenül csapkodott a lovak közé, s néhány pillanat mulva újra visszafelé vágtatott a hintó, míg Zoltán egyikén azon mellékutczáknak, mik a Dunához vezetnek, a mennyire lehetett a vízben sebesen haladni, elsietett.

A tanácsos hintaja az újtér felé tartva, ott szerencsésen szárazra ért; már akkor az egész tér el volt lepve menekvőktől, -178- kik minden oldalról oda tódultak s a tömegeken keresztül csak lépést haladva lehetett a semptemvir lakáig jutni.

Ott is nagy volt a zavar. A házi úron eret kellett vágatni, s e perczben a láz töré. A vendégek közől senki sem mehetett haza, a hintók kimaradtak, miután egyik városrészből a másikba lehetetlen volt járni. Mindenki jajveszékelt, mindenki el volt csüggedve. Ki tudta volna egymást vigasztalni, midőn mindenkinek saját félelme volt?

E veszélyes órában Maszlaczky úr különös bátorságot tanúsított a csüggedtek közepett. Biztatott mindenkit, hogy fel sem kell venni az egész veszedelmet, majd elmulik az; máskor is volt már ilyesmi Pesten, akkor sem lett semmi különös baj. Aztán ha tovább talál tartani, majd megjelennek a mentő csónakok, kiki megszabadulhat, átmehet Budára vagy Czinkotára; egy becsületes emberbarátnak, Trommel uramnak itt több rendbéli járműve van, az bizonyosan sietni fog polgártársait kiszabadítni e kellemetlen helyzetből.

A mint a tanácsosék visszaérkeztek, ő volt a legelső, a ki a hintó ajtaját kinyitá, a ki Evelinet kiemelni segíté.

– A leányom! egyetlen jó leányom; suttogá fülébe a roskatag nő, mire Maszlaczky úr egy hős állását véve fel, nemes elhatározással mondá:

– Nagysám! Legyen nyugodt; ha veszély fenyegeti Vilma kisasszonyt, az én keblem legyen a legelső, mely azt felfogja róla. És ha láva-tenger volna az, mi ez utczákat elönti, e két kar megszabadítja őt. Barátom! számítson reám.

Azzal megcsókolá Eveline kezét, Kőcserepyt megölelé s belebújva téli kabátjába, sietett Trommel uramhoz.

Trommel háza nem messze esett ugyan az új térhez s odáig kevés vizet kellett Maszlaczkynak gázolni, de maga a ház, melyben az érdemes úr lakott, még a többinél is alább -179- feküdvén, ide már csak keresztbe tett deszkákon lehetett eljutni.

E deszkák egyikének végén áll a derék úr. Háta mögött az udvarban négy-öt csónak volt látható egészen lengő állapotban.

– Jó reggelt! kiálta Maszlaczky úr, egy sovány lámpa világánál felismerve ügyrészesét, s szívesen vette, hogy az felsegíté őt a deszkára.

Trommel uram néhány szót súgott egy révész fülébe s azzal elkezdtek egy csónakot evezőkkel s kormánynyal ellátni.

De mindez oly lassusággal, oly kimért tempóval történt, hogy a fiscalis úr százszor elveszté türelmét ez alatt.

Maszlaczky úr aggodalommal hallgatá az utczákon aláhömpölygő jégdarabok moraját, s bizalmasan sürgeté az érdemes Trommel urat.

– Ugyan kedves Trommel úr, legyen szíves parancsolni embereinek, hogy siessenek.

Ő maga nem mert nekik parancsolni, mert csak alig állt azon az egy szál deszkán.

Erre Trommel úr maga is hozzá fogott a készüléshez, de csak azt szerezte ez által, hogy még lassabban haladt a munka; a hol valami meg volt kötve, azt ő ismét eloldozta, s lehetőleg gátoltatta a kimozdulhatást.

A mely arányban pedig Maszlaczky úr átázott lábai fázni kezdtek, azon mértékben fogyott türelme; aggodalmai növekedését pedig mértanilag kiszámíthatá a falon, melyen perczről-perczre magasabb vízállást mutatott a növekedő ár. Már az ablakon folyt be, s a fiscalis úr kénytelen volt a deszka tulsó végeig hátrálni előre. De miért nem sietnek jobban? -180-

Trommel úr erre visszafordítá fejét s egy tökéletes révész gorombaságával válaszolt:

– Csókolom kezeit. Ha mi olyan bolondok vagyunk, hogy sietünk, akkor senki sem fizeti meg a fáradságot, hadd reszkessenek előbb egy kicsinyt az emberek, annál jobban előadják majd a pénzt.

A vállalat érdekében helyesen beszélt a derék férfiu, de Maszlaczky úr ezúttal nem azon szempontból vevé fel az ügyet. Neki Vilmát kellett megmenteni, ez által elszakíthatlan kapocscsal kötni magához a Kőcserepy-családot, hálára, tán melegebb érzelmekre is kötelezni le a fiatal lánykát, mint szabadító nemtő jelenni meg előtte, midőn legsürgetőbb a veszély. Egy ily jelenet mégis többet ért Maszlaczky úr számításaiban egy pár száz forintnál.

– Igen is, kedves Trommel úr, önnek igaza van általánosságban; – de in specie, részletesen tessék kivételt tenni. Én a magam részére ohajtok egy csónakot, saját rendelkezésemre.

– Ohó! arról szó sem volt köztünk. Az nincs a szerződésben, hogy az úr még extra is használja a csónakokat. Az volna csak furcsa.

– De, kedves barátom, én nem üzérkedni akarok azzal, hanem saját használatomra kivánom azt.

– Lirum lárum. A hol az úr lakik, oda nem megy a víz. Én nem hagyom magamat megcsalni, tudja az úr; ha nem tetszik az úrnak a szerződés, én visszaadom a pénzét, adja vissza az irásomat.

Maszlaczky úr most látta át, hogy micsoda kelepczébe került. Trommel úr ki akarja őt játszani a jövedelmes -181- vállalatból. Ugyan jól kiválasztotta emberét. Kellett neki oly hidegvérű alak, a ki százas uzsorát vegyen a szerencsétlenség helyzetéből s ez egyenesen ő rajta kezdi el szerepét, hagyja őt rimánkodni, könyörögni egy szál veszendő deszka szélén, s nem hajt reá addig, míg osztályrészéről teljesen le nem mond.

Egyszer életében vállalt magára Maszlaczky úr emberbaráti szerepet, annak is így megadta az árát. Látta, hogy itt nincs sok válogatás.

– A szerződését is visszaadom önnek kedves – azaz hogy: Trommel úr, és a pénzemet is ott hagyom. Tegye el. Hanem adjon egy csónakot rögtön.

– Akár dereglyét, ha így beszél. Már ha én velem szépen beszélnek, akkor én mindent adok. Látja a tekintetes úr, hogy a magam házát is veszendőbe hagyom, csakhogy másokon segíthessek.

Ezzel rögtön készen állt Maszlaczky úr előtt a dereglye, benne négy izmos révészlegény csáklyákkal, evezőkkel; a fiscalis úr széttépte a szerződést s többet nem is vesztegetve a szót a hajósmesterrel, bele ugrott a dereglyébe s parancsolá, hogy hajtsák azt a váczi-út felé.

Eleinte szűk, sötét sikátorokon vitt a rémséges út, miknek alacsony házaiba az ablakokon folyt már be a viz. A rozzant háztetőkről szerencsétlen menekvők kiáltottak le segélyért, s rimánkodva nyujtogaták összekulcsolt kezeiket az elsiető üres dereglye felé, mintha Isten volna, a ki ott alant jár. Hasztalan. A dereglyét hideg vérrel hajták tovább a révészek, pálinkabűzü elménczségekkel vigasztalva a kétségbeesőket.

A lipót-városi templom előtt a lépcsőzet alsó fokán egy vén koldusasszony feküdt, kinek már nem volt ereje az oszlopzat talajára felkapaszkodni. Egyik révészt meghatották a vén koldusnő nyögései s hajlandó lett volna őt felvenni a dereglyébe.

Nem lehet azért most megállni. Csak tovább! Ki veszi számba Pest város koldusait?

Hanem a mint a templomon túl kanyarodtak, ott egy magas ház erkélyéről erős, parancsoló hang kiáltott le hozzájok.

Ne alkudjatok, semmirekellők! ordítá Maszlaczky egészen felbőszülve azon szemtelenségen, hogy rajta kívül még mástól is fogadnak el rendelkezést. A dereglye az enyim, kizárólag az enyim. Én fizettem meg az árát.

– No látja az úr, szólt a kormányos az erkélyen alkudozóhoz, ez az úr nem engedi, hogy felvegyük. Hiába: ő parancsol.

– Én parancsolok, gazemberek! rikácsolá éles hangon Maszlaczky. Én parancsolok.

– Ebnek parancsol az úr! riadt rá a kormányos. Szolgái vagyunk mi az úrnak? Azt teszszük, a mit akarunk.

– Azt végezze el az úr Trommellel, nekünk semmit sem adott; legények! ki a Dunára! Ha nem tetszik a mulatság, tessék kiszállni.

Maszlaczky úr ekkor könyörgésre fordította a dolgot. Ékesen előadta, miszerint neki okvetlenűl meg kell szabadítani a Kőcserepy-házból a tanácsos leányát, ki ott betegen -183- fekszik, az Istenre kéri, menjenek oda vele; hanem a révészek megvigasztalták szépen, hogy ne búsuljon semmit, a Kőcserepy-ház igen szilárdul van építve, nem dőlhet össze egyhamar, ott voltak az építésénél. Erősen áll az. Sőt a kormányos egész megnyugtatólag mondhatná becsületszavára, hogy ő bizonyosan tudja, miszerint a tanácsos úr egész családjával együtt kiment még tegnapelőtt falura, nem is jön be a héten.

Maszlaczky úr sírt, ordított dühében, szidta, fenyegette a ficzkókat. Nem használt semmit. Választania kellett, hogy kiszálljon-e a vizbe, vagy akarata ellen megtegye a halálveszélyes útat Pestről Budáig?

Ezen félelmetes éjszakákon a királyi tábla ülnökei közül többen, a történhető veszély ellen óvakodva, a curia épületébe rendelék jurátusaikat, hogy ott két óránként fölváltva a levéltárhoz vezető termekben őrködjenek.

Az éjfél előtti órában épen Kovácson volt az őrállás sora. Már egy óranegyed óta hallá a lövéseket és vészharangszót s az utczákon futók kiáltozásait, s érzé a pillanatig tartó földrázkódást, mely miatt a nagy levéltárszekrények mind úgy dübörögtek, mintha a beléjök zárt százados pörök megelevenültek volna, s végitéletet sürgetnének, valahányan kihaltak belőlük, actorok és incattusok, mind lábaikkal rugdalnák e szomorú kripták ajtait, a minden alvó lelkek elszabadulásának éjszakáján. Maguk a falakon függő ős nagyúri képek is aranynyal és hermelinnel és büszke arczokkal, úgy látszottak remegni faragott rámáikban s mindenünnen az ifjú őrre néztek, az egyetlen síron inneni élőre közöttök, mintha kérdenék tőle: hát te nem remegsz-e?

A fiatal jurátus arcza sápadtabb volt az övéknél. A rémület és veszély hangjai törtek mindennünen felé. Hallá, mint futnak ki a nagy épületből mind az emberek, a kik benne laknak, hogy sietnek végig lihegve a hosszú folyosón és neki egyedül kell ott maradni, neki nem szabad -184- elhagyni helyét. Ott járkált alá s fel a szikrázva lobogó gyertya világánál, kivont karddal.

Oh az a kivont kard olyan sokat tud beszélni, ha van a ki olvasni tud róla! az elmondja, hogy van az embernek egy kedves jó barátja, a ki kettővel fölér veszély idején. A kinek kardja van, az soha sincs egyedűl: a kard elmondja, hogy a magyar született katona, s a katonának meg kell állani rendelt helyén, ha a világ összeomlik is körűle.

A vészharangszó miatt nem lehetett hallani az óraütéseket. Ki tudja, mennyire haladt már az éjszaka? Tréfás órákban szokás volt az ifjak közt beszélni egy néhai vén tabuláris ügyészről, ki egész nap ott szokott ülni a levéltárban, pörtárban s írt, írt szakadatlanúl végevárhatlan replicákat, exceptivákat, informatiókat, eldönthetetlen hosszú perekben, s minthogy rövid volt neki a nappal, éjszaka is ott írt sokszor, még sem bírt semmit elvégezni; s minthogy rövid volt neki az élet, most a halál után is följár s előszedi éjfél után a penészes pereket s ír nagy sebesen, irja azokat a hosszú, véghetetlen, tekervényes feleseléseket, és még sem tud végére jutni… Ha most az csak ide jönne! gondolá magában a fiatal jurátus… De jót huznék a hátára! veté utána magában, egyet suhintva kardja lapjával s alig gondolta el, midőn nesztelelenül megnyilik a főajtó s belézeng rajta egy tetőtől talpig fehér alak, füle mögé dugott irótollal, nagy remegve s kezeit fázékonyan hóna alá dugdosva, épen mint valami kisértet, a ki jön replicákat írni éjfélnek idején.

– Ki vagy? megállj! ordítá rá a jurátus, kardját felé tartva hegyével.

– Ugyan ne ijeszgessen a tens úr, mikor különben is úgy félek, szabódék a jámbor kisértő lélek, a ki nem volt más, mint a curia kapusa, ki okíratokat másolt szobájában s onnan jött elő nagy reszketve a vész harangjaira. Senki, egy lélek sincs az egész házban, csak mi ketten, mondá fogvaczogva, s majd belebújt a fűtött kályhába. Csak azért -185- jöttem a tens úrhoz, hogy megtudjam, nem kell-e újra befűteni? De úgy megijesztett a tens úr.

– Köszönje, hogy megijedt, mert különben rosszul járt volna. Hány óra már?

– Tarnóczay tens úr. Kétszer izentem már utána, hogy jöjjön, de azt mondja, hogy vesztésben van, regresszirozni kell magát. Most megint utána küldtem a kis fiut, csak az uton meg ne ennék a halak.

E szelíd kivánsága a jámbor kapusnak menten teljesüle, mert azon perczben nagy dalolás hangzott végig a folyosón, sarkantyupengéssel vegyülve s nem sokára belépett a kis fiu lámpással, utána Tarnóczay tens úr, nyalka, kifent arczával, melybe szerelmes volt Pesten minden második némber.

– Jó estét, koma! kiáltá az érkező, őrt álló társára. Untad már magadat. Szerencséd, hogy svarcz vagyok, mert reggelig itt ülhetnél helyettem. Megkoppasztottak csúful. Csunya kozákok vannak ott. Mindig sláger, egyre-másra sláger. Te fattyu! hol van az a fattyú?

– Elhoztad a puncsomat, fattyú? Tedd le ide fattyú! Nesze egy garas. Nincs az biz nálam. No majd ha lesz, kapsz egy huszast. Te fattyú!

A kapus dörmögve czibálta el onnan a fiát. Kovács is felölté zekéjét és eltávozott.

– Aztán ha a Privorszkyba mégy, a helyemre ne ülj, mert ott peched lesz, csunya peched.

Kovács nem ügyelt rá. Tarnóczay úr még azután is jó sokáig eldörmögött: «Milyen jó ándungjaim voltak, aztán mégis mindig letájcsoltak, egyre bakala; csizta bakala! a legjobb gusztámat elrontotta a spicz: hijába brennoltam, -186- kaufoltam, pászoltam, aufmisoltattam, nem változott a szerencse. Ma nagy malőrben voltam, engem ucscse. Még sáphoz sem jutottam.»

Régen megvolt, most is megvan az a szokás, hogy a kávéház helyett a tulajdonos nevét szokás említeni. Ez időben épen Privorszky teremei voltak a törvénytudó fiatalság kedvencz gyűlhelye, s nem tartozott a ritkaságok közé ott még éjfélek után is vidám társaságokat találni párolgó püspök-ital mellett, földig érő füstfelleg között, kártyai replicákba elmerülve.

A játék-asztal most is sűrűn körűl van ülve, csupa fekete attilás ifjak, kiknek oldalára kard van kötve, ez oly regényes kiegészítő része a magyar viseletnek s kivált éjszaka idején elmaradhatlan, mivel hogy a fiatal törvénygyakorló testületnek nem egy tettleges vitatásra van alkalma a helybeli czéhek harczvágyó fiatalságával s ilyenkor aztán előfordúlható esetekben vajmi jó szószóló a kard.

Egy szép arczu fiatal ember adja a bankot, osztja a kártyát, egészen neki hevült a játék küzdelmeibe; fején daliásan félrevágott kucsma, nagy sastollal. Az ember úgy szeretne másutt találkozni hasonló alakkal, talán lovon, tán villogó karddal kezében, heves csatazaj közt, vagy lelkes tanácsban, magasztos beszéddel ajkán, nem e rút szenvedély eszközeivel izmos kezeiben. Úgy nem illettek ez ifju arczokhoz az irigység, a káröröm kifejezései. Átok reá, a ki azokat előidézte!

Az asztalon nagy összeg pénz hevert. Messze lakó apák, anyák fáradságos keresménye, tán az oklevélért járandó utolsó arany, melyet gond nélkül vet oda a sorssal nem törődő ifju könnyelmüség. A kártya fordul, itt vesztenek, ott nyernek. Egyes szitok, egyes örvendő kiáltás áll ellentétbe egymással.

Ott egy szögletben ül a vén jurátus is, fráter Bogozy, ki gordon hangjával meg megszólal, mondván: áll egy -187- huszas! Azt a huszast ugyan nagyon szeretné látni a bankadó, mert már nagyon sokszor elveszté Bogozy, a nélkül, hogy egyszer elővette volna.

Épen nagy szerencsében volt a bankadó s annál nagyobb dühben a pontárok (pointeur), midőn belépett a terembe Kovács.

Egész arczából ki volt kelve a derék ifju, borzalom és felindulás látszott minden vonásán.

– Barátim, szólt elfogódott hangon, mi alatt a bankadó a kártyákat keverte, halljátok e vészharangozást?

– Azt nem mondhatod, hogy bánod is, mert jó szíved van, s ily óriási szerencsétlenség órájában nem maradhatsz hideg vérrel.

– Mi közöm nekem a Hausherrek bajához? én megfizettem előre a házbért, az én gazdám házának nem szabad összeomolni.

– Úgy van, segítsenek magukon, azért házi urak, kiálta fel egy borzas fiú. Tán biz azért sajnálkozzunk rajtok, a miért minden hónapban stájgeroznak?

Ilyen mondásokkal özönlék el a víg fiuk fiatal társukat, ki a legutóbbi szóra nyugodtan felelte:

– És ha Pest elveszett, elveszett az nekünk is, elveszett az egész országnak… -188-

E szomorú mondásra a bankadó letette maga elé a kártyát, és figyelni kezdett.

– A curiától idáig jöttömben, folytatá Kovács egy szegény kézműves neje veté magát lábaimhoz. A József-városból futott ide; ott a stáczió-utczában lévő házából riasztották ki a betörő hullámok; két kis gyermeke volt. Erőtlen karjain nem birta őket magával hurczolni, hanem felvivé a padlásra s maga a nőttön-növő vízben elfutott, hogy számukra segélyt szerezzen. Most már nem tud többé visszamenni, s az a híre, hogy azon utczában egyre omlanak össze a házak. A szegény nő haját tépte kínjában s könyörgött, hogy szerezzek mentséget gyermekei számára, ő, ki egész vagyonát elveszti e perczben, egész életén át dolgozni fog, hogy leróhassa azon költséget, a mibe gyermekei megmentése kerülni fog. Én azt mondtam neki, hogy várjon reám a szegleten s egyenesen futottam ide.

– Akkor, Istenemre, jó helyen jársz, szólt a bankadó, egészen áthevült arczczal. Erre már én is vállalkozom.

– Megálljatok, barátim! szólt a bankadó. Az a szegény asszony mindenét elveszti ez órában, talán annyit, mint a mennyit mi egy óra alatt elpazarlunk; im ez asztalon most hever egynémely pénz, enyim is, tietek is, egy kártyafordulón úgy is ki tudja kié lenne mind az? hárítsuk össze olvasatlanul, s adjuk annak a nyomorultnak.

– Jó lesz, igen jó lesz. Helyesen van, kiáltának az ifjak valamennyien. A vén Bogozy is felkelt, kivette mellénye zsebéből a sokszor emlegetett huszast, s odaveté a többi közé.

Az egész összeget pedig papirba takarták, lepecsételék egész hitelességgel, s vevény mellett átadák a kávésnak, s azzal siettek kardjaikat felkötni.

Néhányan az ifjak közől a szerencsétlen nőt siettek -189- elhelyezni, kinek a Curia becsületes kapuőre nagy szívességgel nyujtott ideiglenes szállást. Azalatt a többiek futottak egyenesen a Dunapartra.

Ah, szomorú látvány volt az. Két-három helyen omlott keresztül a víz a megbontott gát felett, zuhogó dörgéssel szaggatva tovább a veszélyes törést. A sötét éjszakából messze kifehérlettek a zuhatagok, s mint mikor felhőszakadás után a hegyekről alázúg a rögtöni ár, olyszerű moraj terjedt el a város két oldalán, mely e perczben tökéletesen sötét volt. És e sötétség közepett az a kiismerhetlen vészlárma, mely az egész fölött emelkedett, mint egy gonosz álom…

Ah, azoknak dolguk van most. A nemesebb lelkü hajósok rég a vész színhelyén vannak már járműveikkel, a számítóbbak pedig várnak még, hadd legyen a veszély még nagyobb, hadd legyen a segély még drágább.

De ime egy mégis ott látszik lappangani a lerontott kikötő deszka-omladéki között, behúztak a jó emberek minden evezőt, maguk is végig feküdtek a csónakban, hogy annál kevésbbé legyenek észrevehetők.

– Héj, hó! legények! kiálta rájok Kovács, ki legelső vette őket észre.

– Nos? hát? mi lesz? kérdé mogorván a kormányos, s vele együtt három révészlegény kezdé fölemelgetni karimás fejét.

Hogy járhatták meg ezalatt Budát? – Története van annak. Miután a legsűrűbb jég közé bevitték áldozataikat, s egy negyedórai életveszélyes küzdés után sem birtak odább menni a partnál, akkor ama gazdag úr még egyszer annyi összeget igért nekik, csak hogy ne vigyék át Budára, tegyék akárhova az ég alatt; mely óhajtását Maszlaczky úr is osztá s Istennek hálákat adott, a révészeknek pedig tiz forint borravalót, midőn valahol a pávák szigete körül -190- száraz földre tették, a mennyei gondviselésre bizván, Kőcserepy tanácsos úr beteg kisasszonyának megszabadítását.

– Ide azzal a csónakkal, atyafiak! kiálta sebten a fiatal jurátus a révészekre.

– Hát aztán ki fizet? kérdé a kormányos, két tenyerébe fektetve széles pofáját, a mint hason feküdt.

– De emberek! Hogy tudtok alkudni e rettentő órában, szólt elszörnyedve a meleg keblü ifju.

– Hagyd a philantropiát barátom, ne vesztegesd azt itt, szólt közbe a kávéházi bankadó. Pénz kell ezeknek, nem szép szó. Kaptok minden órára öt pengőt, ficzkók.

– Halljátok ezt! öt pengőt; még talán azt is csak krajczárt. Ötvenért sem mozdulunk innen.

– Ah, ez iszonyatos! kiálta Kovács. Van-e kendtekben lélek, hogy saját hasznukra tudnak gondolni, midőn ezer meg ezer kétségbeesett ember kiált segítség után?

– Nem árt nekik, ha egy kicsinyt megfürödnek, válaszolt rá a kormányos s a révészlegények olyan jó elmésségnek tarták e mondást, hogy hahotával kaczagtak fel rá.

– Ejnye ti semmirekellő szívtelen kutyák! ordíta fel Kovács e kaczajra, s nemes haragjában kirántá kardját s beleugrott övig a vízbe, egy kezével megkapva a csónak lánczát.

– Ide mellém, barátim! foglaljuk el erővel, ha jó pénzünkért nem adják!

A révészlegények rögtön neki estek csáklyáikkal megtámadójoknak, de Kovács vitézül védelmezte magát; az egyik csáklyát, melylyel hozzá döftek, derékban szelte ketté, s megrúgva lábával az ingó csónakot, olyat lódított rajta, hogy a másik kettőnek munka volt megállni benne. -191-

Ezalatt frater Bogozy, kiben a lélek örült, hogy verekedésre került a dolog, hirtelen leoldá rozsdás fringiáját, s oda veté a mellette állónak, mert először is abban a kard ketté volt törve, nem lehetett használni, másodszor pedig ő is a somogyi kanászszal szokott tartani, a ki verekedésbe soha sem visz fegyvert, azt tartván, hogy majd lesz az ellenfelének, tehát csak úgy puszta marokkal rontott bele. Egy gondolat volt neki a partról a csónakba ugrani, a másik: nyalábra kapni a kormányost s kivetni a vízbe; a többi azután egymásután következett. Bogozynak igen könnyen ment ez a munka; bele volt már gyakorolva, s hasonló esetekben igen hirtelen elhatározottsággal birt; míg más ember azt kérdezgeti az ellenfelétől, hogy mit akar? azalatt ő a magáét régen a földhöz vágta, meggyomrozta, s ott is hagyta.

Kovács ugyan könyörgött neki, hogy ne hányja ki a legényeket a vízbe, elég leend ha lefegyverzik őket, s becsületszavokat veszik, hogy a jurátusok ellen nem fognak többet harczolni; de Bogozy csak akkor hallotta, hogy miről van szó, mikor a jó emberek már mind a vízben lubiczkoltak.

– Hadd fürödjenek egy kicsit, nem árt nekik, szólt Bogozy nagyot nevetve. Kormányos gazda, úgy-e jó elménczség volt ez kendtől?

Az ifjak elfoglalták a csónakot, míg a legyőzött révészek tüszkölve és káromkodva iparkodtak kigázolni a partra, ökleikkel fenyegetve Bogozyt, ki már akkor megragadva izmos kézzel a kormányrudat, az áradat omlásához irányzá a csónakot. Az evezők gyorsan csapkodták a habot; a tüzes fiatalság szélsebesen hajtá tova a csónakot, végig a nagyhid-utczán. Azon a szép, gazdag, ragyogó nagyhid-utczán, melynek már csáklyával sem lehetett a fenekét érni.

Ha tudná Kovács és fiatal társai, hol van az ifju nemzedék -192- szemefénye ez órában, a derék ifju sarjadék, kiben egy jobb kor vezérét reményli a képzeletdús fiatalság maga előtt látni, hogy fordítanák meg egyszerre a kormányrudat s indulnának másik irányban keresni az annyiszor emlegetett ifjut a sötét tekervényes sikátorok között.

Ott küzd a bátor gyermek a tóduló zaj között fáradt paripáján. Az éles jégdarabok mind kivérzék már lova szügyét s a szorongatott állat a vész balérzetében fel-felnyerít halálos félelemmel, szokatlanul ordításának hangjával megrémítve a rajta ülő szívét.

A paripa mindig jobban gyengült, roskadozott; Zoltán lehajolt a kedvencz állat nyakára s gyöngéden megsimogatta, megveregette.

– Csak még egy perczig ne hagyd el magadat, kedves jó paripám, szólt hozzá hizelgő szóval. Látod, mindjárt a parthoz érünk, ott azután megpihenhetsz kedves lovam, hű állatom.

Az okos állat, mintha értené, a mit ura beszél, új erőfeszítéssel rugaszkodott neki a szemközt álló hullámoknak, olykor félig fölkapva a torló jéghasábokra, mik erőszakosan hátra nyomták, a midőn egyszerre valami tompa robaj üté meg füleit; a paripa egyszerre megtorpant s oly gyorsan kapta félre a fejét, hogy Zoltán csaknem leesett a hátáról; a másik perczben az előttük álló egyemeletes ház irtóztató robajjal omlott össze, oly közel hozzájok, hogy a hullámot túlcsapta Zoltán fején. A rémjelenetet nem eleveníté egyetlen emberi hang sem. A ház lakói vagy elmenekültek már, vagy szótlanul ott vesztek mind.

A paripa rémülten hánykolódott lovagja alatt s szemei az ijedtségtől fénylettek a sötétben. Zoltánnak egész erejére volt szüksége, hogy a hátán maradjon.

A leomlott ház vastag porfelleget támasztott a szűk utczán, s a mint azt nagy lomhán felemelte a szél, akkor -193- látszott meg, hogy a sikátor egészen el van zárva a halomba omlott kő és porladéktól, melynek romjai közül magasra állt ki egy-egy tört gerenda, s a helyökből kivágott ajtók, ablakok rámái, ereszei.

Lehetetlen volt ez úton tovább menni. Az omladék járhatlanná tette az utczát. Zoltán kénytelen volt lova ösztönére bízni magát. Az akaratja ellenére is mindig vissza akart fordulni; most tehát ereszté, hogy menjen, a merre akar.

Visszafelé sokkal könnyebben lehetett haladni; a sodró ár is segíté az úszó mént siettében, s nem kellett szügyével az éles jegek ellen törnie. Mind a mellett érzé Zoltán, hogy a ló ereje végfogyatékán van; olykor egész nyakig elmerül s alig birja már fejét fentartani a víz felett, lélekzete reszket és mindig rövidebb lesz, s egy helyen egészen elbukik.

Máskor átusztatta e paripával a Tiszát s ki sem fáradt az bele. De most a jégdarabok összesebzék az izmos állatot s a vérvesztés és hidegség elvevék kitartó erejét. Tán jó volna sorsára bízni a szegényt. Talán megmenekülhetne lovagja nélkül.

Zoltán tudta, hogy itt uszással menekülni nem lehet. A víz jéggel volt tele, a zaj eltemette volna a legvakmerőbb uszót is.

Épen a lipótvárosi templomig vergődtek, még a legfelső lépcső állt ki a vízből. Zoltán itt leszökött lováról a lépcsőre, kirántá fejéből a kantárt s azzal elereszté a gyötrött állatot.

Mintegy harmincz lépésnyire úszott az tovább, akkor egyszerre visszafordítá fejét s a mint elhagyott urát megpillantá a templom lépcsőzetén állva, kiemelkedék a vízből s hangosan, fájdalmasan felnyerített, visszafordult, odavergődött ismét hozzá, nehéz, erőltetett vonaglásokkal odáig küzdte magát, ott a lépcsőzet alján leroskadt, szép karcsú nyakát kiemelve a vízből, s félig elborult okos szemeivel feltekinte gazdájára, mintha mondani akarná -194- neki: «ülj fel ismét, meneküljünk együtt, a míg bennem tart.»

Zoltán lehajolt hozzá, ölébe vette a hű pára fejét, mely fájdalmasan nyögve, lihegve feküdt gazdája lábainál, kit a legnagyobb veszély órájában elhagyni nem tudott.

E perczben úgy tetszik az ifjunak, mintha a sötétben valami nyugtalan emberi hang szólna hozzá, rémesen, susogva.

Oda nyujtá kezét s érzé, hogy azt egy másik kéz görcsösen ragadja meg, s utána egy félig vízben fekvő alak vonaglik fel a lépcsőzetre.

Egészen eszméletén kívül volt már, s csak a vak ösztön dolgozott benne, midőn emberi neszt hallva, kinyujtá kezét a vízből.

Zoltán egészen kiemelte őt onnan, s átengedve neki az egyetlen száraz helyet, melyen állt, maga egy lépcsővel alább hágott a vízbe.

A szegény asszony reszketett a hideg és a belső hagymáz miatt. Zoltánon jó meleg zeke volt, azt leveté magáról, s betakarta vele a koldusnőt; hisz ő nem fog azért megfázni, báli öltönyét jól összegombolá, karjait összefonta mellén. Ez is meleget fog tartani.

Az éjszakai szél csipősen fútt a templom előtt, egészen átjárva az ifju könnyű öltözetét. Kalapját régen elvesztette, hajfürteit szabadon zilálta a szél s térdig a jeges vízben állt.

– Nem, nem fogok fázni, nem szabad fáznom, mondogatá magában. Csak eleinte esik rosszul, azután majd belefásulok. Az éjszaka nem lehet már hosszú, s reggelig majd csak érkezik segély.

Néha-néha valami gyáva dæmon azt suttogta fülébe: talán ez a koldusasszony nem is él már, mit használ neki a meleg öltöny, vedd le róla, mit árt neki, ha kissé a vízbe ér? szorítsd odább.

– Nem, nem, szólt magában, megkeményítve reszkető -195- testét. Tűrni fogok. Várni fogok. Ez csunyább volna, mint a rablás, mint a gyilkolás. Nem szabad gyávának lenni.

A víz azonban egyre nőtt, már térdein felül kezde érni az ár, s az ifju szíve lassankint elkeseredék.

Eszébe kezdett jutni az édes otthon, a csendes boldog szentirmai esték, a vidám kaczagás órái a nyájas, derült ismerősök között; s az édes hallgatás perczei a jávorfák alatt, a kedves kicsike mosolygó arcza, gyöngéd kezecskéje az övében. És itt körül a jeges, halálos ár, torladozó fehér-fekete zajával, halálnyögés a közelben, halálordítás a távolban, halál lába alatt, halál feje fölött. Úgy szédült, úgy bágyadt, olyan nagy vágya támadt leomlani ide a hideg hullámba s elvégezni hiú örömöket, kínzó bánatot – egyszerre.

De nem! Nem. A gyáva csügged el, a törpe omlik le az élet terhe alatt. Nem ilyen vég, nem ilyen sors van a bátrak számára megirva; lelke büszkesége, önérzete súgja, hogy egy dicső, tett-gazdag jövő vár reá, s a tűrés, szenvedés csak előkészület ahhoz.

E gondolat úgy átmelegíti a szívet; ez nem engedi érezni a szél hideg fuvallatát. Ah valóban Orkhán szultán kevésbbé fázott szellős sátorában, mint utóda Mahmud, ki a török paradicsom nyolczadik gyönyöréül egész szobákat huzatott be drága prémekkel.

E historiai emléken nyugodott az ifju tétova lelke. Mahmudnak jobb lett volna bátor lélekkel, mint prémmel látni el magát. Lám, a bátorság mint melegít! Már az utolsó lépcsőt is mossa a víz, a jég köszörüli a templom oldalát, s a lépcsőzetnél egész fagyos torlaszt emel.

E pillanatban a széles utcza végén vöröses fény kezdett derengeni. Zoltán azt is csak képzete játékai közé vette, egyikéül azon fényes gondolatoknak a jövőről, mik e perczben lelkét melegíték.

A fény mindig határozottabb kezdett lenni, s nemsokára egy úszó talp tünt elő, melyen néhány fáklya volt -196- kitűzve. Több férfi evezővel és csáklyával hajtá a tutajt, mely sebesen látszott előre törni a jéggel elegy vízsíkon.

A fáklyák közepett, a kormányrúdnál állt egy izmos, herculesi alak, föveg nélkül, egy könnyű kabát vetve vállaira. Daliás barna arczára ki ne emlékeznék? e villogó, vakmerő szemekre, mik tudnak a napba nézni és meg nem hunyorodni, a szénfekete bajusz magasra kondorulva fedezi a büszke, szép metszésű ajkakat, miknek minden szava annyi szívet, lelket szokott meggyujtani, míg a daczos áll, határozott gödrével, fényes fekete szakállal van koszorúzva. Ki ne ismerte volna őt, ki ne tudná, ki volt? ki ne emlékeznék reá? Pest város három legszomorúbb éjszakáján ezren és ezren hallották e nevet mint szabadulásuk jelszavát hangzani és utána mondák, áldva, magasztalva, Istenhez imádkozva.

A nagy, széles tutaj már akkor tele volt megmentett nőkkel, gyermekekkel. Hiszen minden férfi örömest nézett szembe a veszélylyel, ha családja gyöngébbjeit megmentve tudhatá.

A nagy országférfi bölcs nyugalommal állt a kormányrúdon; midőn ép, erős épületek előtt haladt el, miknek erkélyéről úri halvány arczok tekintének le rá, kezével inte nekik: ti várhattok még, ti nem vagytok nagy veszélyben, lakástok sokáig kiállja a vizet, nagyobb veszélyben levőket kell megmentenünk; de ha roskatag földszinti házacskát pillanta meg, hol a rongyos háztetőről nyujták felé kezeiket a nyomor félig öltözött alakjai, ott sietett, ott megragadá izmos kezeivel az evezőt, egyenkint szedte le a boldogtalanokat félelmes menhelyeikről s meleg pokróczokba takarva, a tutajon elhelyezé, s tovább hajtotta azt ismét, ár ellenébe, vész haragjába.

Zoltán szótlanul bámulta a szemközt jövő tüneményt. Úgy rémlett az neki, mint valami álomlátás; e magas, dicső férfialak a fáklyák dicsfénye közepett, homlokán az -197- Isten-ihlet vigasztaló derűje, lábainál a szabadulás hálatelt arczainak csoportozata, mint egy bűbájos tünemény az ind mythosz regéiből, hol az ember-alakot öltött Brahma elkárhozott csoportokat ölelve fel, sikamlik végig fényes hajójával a sötét tenger szinén.

Az ifju egészen elfeledett kiáltani. Talán nem is szólt volna, ha a szabadító arra nem irányozza tutaját. Gondolá, hogy a templom is adhatott menedéket valakinek, s a ki az isten zsámolyánál kereste, az ne csalatkozzék hitében.

– Hahó! van ott valaki? hangzék mély menydörgő hangja a szabadítónak, melyhez hasonló hangot nem hallottunk sem azelőtt, sem azóta; szelid biztatás és űző rettenet, az oroszlán haragja és az oroszlán szerelme hangzott abban.

Zoltán még most sem felelt volna; valami magyarázhatatlan kábulat fogta el idegeit, hogy nem tudott szólni; de a szabadító éles szemei észrevették.

– Ott emberek vannak! kiálta, s mig baljával a kormányrudat irányzá, jobb keze iszonyú lökést adott a csáklyával a tutajnak, hogy az keresztül törve a zajló jég felett, néhány pillanat alatt ott termett a templom előtt.

A szabadító közelebb nyomult, s azon pillanatban ő is megismeré a gyermeket.

– Egy beteg gyermeket kellett volna megmentenem, de lovam nem birt a zajban úszni, ide szorultam.

– Egy beteg gyermeket? szólt Miklós, mialatt egyik szolgája átemelte a koldusnőt. Zekédet pedig erre a koldusnőre adtad. Így majd magad is beteg gyermek fogsz lenn. No lépj hát ide. -198-

– De uram, meg kell igérni önnek, hogy segélyemre lesz azon szegény gyermek megszabadításában.

– Ah! veszélyben vannak, s te mented meg őket? különös játéka a sorsnak! Ezért kár volt magadat áthűtened fiam. Kőcserepy úr háza erősen épült, nem omolhat össze, aztán neki vannak jó barátjai elegen, a kik sietni fognak segítségökkel kedveskedni.

– Báró úr, ez nem azon éjszaka, melyen az ember ellenségét megkülönböztetheti barátjától, ha azt veszélyben látja.

– Lelkemre, fiu! ez az ember nekem csak az országteremben ellenfelem, de neked az életben ellenséged. Lépj át, nem érünk reá itt sokat feleselni.

– Nem lépek át, szólt a fiú durczásan. Én megigértem az anyjának, az anya kétségbe esve kért.

És ha apám gyilkosának igértem volna is meg, megtartanám. Itt maradok, várok, míg jön más, a ki oda visz.

A szabadító nem feleselt többet, hanem megkapta nagy rettentő kezével a fiút öltönyénél fogva, s úgy átveté a tutajba, mint a pehelylapdát.

– Kié az a ló? kérdé Miklós, ki bolondja volt a paripáknak, kössétek a tutaj mögé, hadd úszszék utánunk. Nagyobb kár volna érte, mint egy pár rideg, haszontalan cretinért!

Zoltán csodálkozva szemlélte e különös férfit. Ki oly erősen tudott szeretni, mennyire tudott az gyűlölni is! hogy még a vízbe fulók közől is ki tudja válogatni azt, a ki barátja és azt, a ki ellensége, s míg egy koldusért, egy pór gyermekéért százszor veti egy óra alatt koczkára életét, -199- azért, a kit nem szeret, még csak kis ujját sem képes kinyujtani.

– Fogd ezt a csáklyát és segíts! kiálta mély gordon hangján Miklós az ifjura. Zoltán megköszönte neki, mert ezáltal kimelegedett.

Zoltán engedelmeskedett. A szerémi szilvaszesz jótékony meleggel árasztá el rögtön belsőrészeit s a kemény munka közben egészen visszanyerték idegei előbbi rugékonyságukat. Gyönyörűség volt nézni, hogy dolgozott, hogy izzadt. Miklós le nem vette róla szemeit.

Már közel voltak a Kőcserepy-házhoz. A két ablakban most is égett a halvány szövétnekvilág, a többi sötét volt már.

E közben lassan elkezdett fordulni a tutaj, s Zoltán örömmel tapasztalá, hogy Miklós a Kőcserepy-ház alá kormányozza a tutajt. Örömmel ugrott oda hozzá s hálatelten csókolá meg a derék férfi kezét.

– Nem azért teszem, szólt ez alányomott, döbörgő hangon, mintha megérdemlenék, vagy mintha félteném őket, vagy szánakoznám rajtok, mert csak addig imádkoznak, a míg a veszély tart, s ha szabadultak belőle, ismét káromolják az Istent; hanem teszem te érted. Teszem azért, hogy te elmondhasd nekik: ime ti el akartok engem veszteni, én pedig megszabadítlak benneteket. Helyben vagyunk.

Miklós előtt tudva volt mar az iszonyatos per és annak minden titkos összeköttetései a Kőcserepy-családdal.

A tutajt megállították a két kivilágított ablak alatt, hozzá kötve a földszinti ablakok kiülő vaskosaraihoz s egy készen tartott lábtót neki támasztának az ablaknak, melyen Zoltán ifju erejének heves gyorsaságával futott -200- fel. Miklós maga tartotta a lábtó alját, mintha le volna verve a földbe.

Csak egy homályos lámpa, fehér tejüveggel leborítva, világítá a szobát. Lehetett volna világosabbá is tenni, de a beteg szemeit sérté a fény. Különben is minden butorzat oly fehér, mintha valami fiatal halott számára volna felékesítve a szoba, a ki meghagyta, hogy őt ne feketével, hanem fehérrel gyászolják. Székek, szekrények fehér fából, a háttérben egy kis alabástrom kandalló, melyből már a tűz kialudni készül, előtte egy porczellán fényernyő, melyen homorműben egy angyal alakja van bevésve, ki a légben röpülve, két, keblén szunyadó gyermeket ölel. Midőn a tűz néha fel-fellobban, a fehér angyal mindannyiszor megjelenik a homályos háttérben, mint valami tünemény, mely ismét tova repül, ha a láng elaludt. Még a képek rámái is fehérek, csak széleiken láttatva vékony aranyozott vonalat, s metszetek és festvények helyett élettelen gipsz-domborműveket foglalnak be.

Még maga a szenvedő lányka is, a ki ott a fehér ágyon fekszik. Kezei egész csuklóig fedve a hálóköntös fodraitól, hajfürtei a csipkés hálófőkötő alá szorítva; ha azokkal a sötét, fekete szemeivel nem nézne a lámpa világába, olyan jól beillenék azon gipsz mellszobrok társának, a mik iróasztala tetejéről bámulnak – nem tudni hova?

– Ne tégy már többet a tűzre, szólt bágyadt hangon valakihez. Gyere ide hozzám, Liza.

E szóra az angyalos ernyő mögül előtünik egy alig tíz, tizenegy éves leányka. Szép, teli arczú gyermek; az is fehérbe öltözve, mint minden tárgy, a mi e szobában van, de orczáit még sem sikerült összhangzásba hozni a többi kisértetszinű dolgokkal, mert azok pirosak maradtak, mintha egyetlen élő rózsaszinű alak járkálna egy egész szintelen holdvilági völgyben. -201-

A lányka mosolygott, mintha örömét fejezné ki a felett, hogy beteg úrnője magához hívja, s úgy iparkodott visszatérni hozzá, e közben óvatosan lábhegyein lépkedve s előre nyujtott kezeivel minden bútort megérintve, a mihez közelíte, míg nagy fekete szemei merően felfelé látszottak nézni azokra a fehér tündérkékre, mik a szoba tetejéből kiemelkedtek.

Vakon született és rá nézve mindegy: fehéren, vagy feketén van-e bútorozva ez a szoba és ez az egész világ, mezeivel, egével, csillagaival, a mik ő rá nézve mind nem léteznek.

Egykor a pesti vakok intézetét látogatá meg szülőivel Vilma, ott látta meg a több ifju szerencsétlenek között ezt a kis lányt. Nagyon megszánta, megszerette s addig könyörgött szülőinek, míg azok magukhoz vették a boldogtalan árvát.

A tanácsos úr azt gondolá, hogy a vaknövelde ő fensége a herczegnádor pártfogása alatt állván, e gyöngédság által annak magas kegyét magára fogja vonni, Eveline pedig, mint philosoph nő, igen helyesen okoskodék, hogy e leánykának társasága a legkevesebb veszélylyel jár Vilmára nézve. A vak leány nem taníthatja őt tiltott eszmékre, hisz ő maga sem ismer semmit, nem hizeleghet neki, mert hiszen azt sem tudja, mit neveznek szépnek?

A vak gyermek társasága legkevésbbé volt veszélyes Vilmára nézve, a hogy szokták a philosophok értelmezni a veszélyt fiatal lányoknál. Egész napokon át eljátszott vele, ápolgatta, öltöztette a nálánál pár évvel fiatalabb gyermeket, kit «leánykám»-nak szokott nevezni, s oly különösen illett a sápadt gyermekarczhoz azon mélabús anyai kifejezés, melylyel kis társnéját ápolgatá, oly komolyan, oly meglett tekintettel, mintha számtalan évvel volna nálánál idősebb, mintha nem is anyja, hanem valami nagyanyja volna annak. -202-

Éjszaka maga mellett hálatta, imádkoztatá, lefekteté, betakargatta, épen, mint a hogy anya bánik gyermekével, reggel maga öltözteté fel, s egész nap elvesződött vele, míg egy-egy dalra megtanítá a zongorán, vagy a guitarreon, vagy különös mintákat kötni és olvasni a könyvre tett ujjai hegyével, míg oly tökélyre vitte, hogy a gyermek a legsűrűbb nyomtatást is elbirta olvasni túlérzékeny ujjaival.

Olyankor azután, midőn gyakran fél napokon át elüldögéltek egyedül a budai nyári lakban, vagy hosszú éjszakákon, mikor Vilma nem tudta lehunyni szemeit, akkor odaülteté maga mellé Lizát és meséltetett vele magának.

Oh mennyi szép mesét tudott a kis vak leány! Csodálatos alakokról, képtelen tüneményekről, minőket csak egy vakon született túlömlő képzelete tud teremteni, a ki soha sem látta a világot s iparkodik azt maga elé állítani, egyes felfogásokból, miket hiányos érzékei közöltek vele, hangokból, mikről a tárgyakra következtet, emberek szavaiból, eget, világot, élő állatokkal, beszélő, csengő virágokkal, utazó erdőkkel tele mindenséget, hol emberek, állatok közösen uralkodnak – teremtve maga elé; s képtelen történeteket szőve, fonva azokból, melyben emberek és angyalok, állatok és növények, menydörgés, tűz, vihar és nap játszanak csodálatos regéket. Vilma olyan örömest hallgatta mindig e furcsa meséket, miket Liza oly folyvást tudott mondani, mint egy hosszú álmot.

Tapasztaltabbak azzal nyugtaták meg a szülőket, hogy ez állapot csak természetes stadiuma a hajadoni kifejlődésnek.

A lányka különösen kerülni látszott minden zajosabb társaságot. Olyankor mindig feje fájt, s ha ezt mondá, bizonyára halvány arcza s égő szemei nem engedtek benne kételkedni. Eveline hozzá szokott e pillanatnyi bajokhoz; az orvosok azt állíták, hogy mindez igen természetes és nem kell rajta megütközni. Eveline emlékezett rá, hogy -203- hasonló idős korában ő is hasonló bajokkal küzdött, azóta pedig soha a feje sem fájt. Azért ő bizton elmehetett a meghivások után, s bár anyai szívének jobban esett volna gyermekével otthon maradni, de miután az elmenetel miatt Vilmának mi baja sem történhetett, az elmaradás pedig könnyen kellemetlen surlódásokra adhatott volna alkalmat, ebből a leglogikaibb mérlegezés útján ki lehetett vetni, hogy Eveline távolléte metaphysice helyes.

A kis Liza odaült egy zsámolyra Vilma ágya mellé, s kis úrnője gyöngéd kezét keblén szorongatá, magában tusakodva a fölött, hogy milyen különös, hogy ennek is csak öt ujja van, mint a vaknövelde zene-professorának, pedig az csak hegedülni tud, azt sem igen nagyon, míg Vilma úgy zongoráz, mintha mindegyik billentyűre külön ujja volna.

Hogy lármáznak, mikor az ember enni ad nekik, fát meg szenet. Oda csapnak a szárnyaikkal az ember kezére, s hajtják be a meleget a nyíláson és mondják: rop, rop, rop, pitt, patt! Ha nem adsz ennünk, elmegyünk. Mikor a szegény ember egyszer télen épített magának egy kis házat, jégből építette, aztán kitapasztotta hóval s abba elbujt, mert a szél haragudott rá nagyon. Odabenn előhítta a tűzben lakó madarakat, s a kezeit melengette nálok, azok csak pattogtak, csak kiálták: rip, rop, ennünk adj, mert meghalunk. De a szegény embernek nem volt fája, elment hát a szomszédjához, a ki gazdag ember volt, volt nagy háza, hogy egész az égig fölért és sok sok fája. A szegény ember kért tőle, de az nem adott. Azt mondta neki, menj az erdőre, vágj magadnak. A szegény ember kiment az erdőre fejszével: de a fák mind elmentek már előle. A mint meglátták messziről, hogy -204- fejszével jő ellenök, kihúzták a földből azokat a hosszú hosszú lábaikat, megereszték azokat a nagy suhogó szárnyaikat, s elfutottak, elrepültek. A szegény ember visszament a jégkunyhóba. A tűzmadarak alig beszéltek már hozzá. Nem vertek szárnyaikkal meleget, egyenkint elrepültek onnan, csak az utolsó hagyott ott egy piczi piczi tűztojást, azt is beletojta a hamuba, hogy nem látszott. A hogy azután a tűz elrepült, megjött a szegény ember ellensége, a szél, először a hasadékokon süvöltött be: sírj – ríjj – félj! – ne beszélj! A szegény ember reszketett. Azután az ablakokra került a szél, a mik jégvirágokból voltak csinálva, azokat rázta: – bújj – júj – fúlj – zuzmara zörög! – A szegény ember bújt előle és reszketett. Végre az ajtón dugta be fejét a csunya szél, üvöltve, morogva: – úr! őr! űr! én vagyok az úr! én vagyok az őr! én vagyok az űr! És azután megfagyott a szegény ember. Mikor aztán a gazdag szomszéd megtudta, hogy a szegény ember meghalt, odament hozzá, hogy a tűztojást elvegye tőle. Megtalálta azt a hamu között, s odatevé a pipájába s haza vitte. Otthon lefeküdt vele, a pipa a szájában, a pipában a tűztojás és elaludt. Éjszaka kikelt a tűzmadár a tojásból, talált ennivalót köröskörül; rop, rop, jöttek a többik is egész seregestül, betöltötték az egész szobát, az egész házat, fel a háztetőre rop, rop, rop! megnőttek nagyra, rettenetesre, megemészték a rossz embert házastól, kincsestől, míg csak porrá nem lett; a vén szél jajgatott a nagy tűzben, a mint a tűzmadarak szárnyaikkal korbácsolták, s beleverték szakállát az égő parázs közé s megpofozták nagy éles körmeikkel. Képzelem, hogy fájt a gonosznak, a ki csak a hideget és a zuzmarát szereti.

Ilyen képtelen meséket szokott rögtönözni a világtalan gyermek kis úrnője mulattatására, miket az figyelmesen végig hallgatott, nem zavarva annak szerteszét csapongó képzeletét.

– Elég lesz leánykám, fekügyél le te is, ne találjanak fenn, ha megtalálnak jönni.

– Hiszen az elébb sóhajtani hallottam. Én jól hallottam. Miért sóhajtott?

– Az sem, senki sem. Minek is szeretnének? Mi oka volna rá valakinek, hogy szeressen? Mit szeretne rajtam?

– Mikor kegyed olyan jó és olyan szép, rebegé a gyermek, úrnője kezét ajkához szorítva.

– Az nem igaz; én nem vagyok sem jó, sem szép. Azt csak úgy mondják, de nem igaz. Én magam jobban tudom, hogy milyen vagyok. Rossz vagyok és rút, azért nem is szerethet senki.

– De hogyan lehet az? kérdé a vak leány, elbámulva a hallottakon, ki nem birta képzeletével utólérni a gondolatot, hogy valaki magát rossznak és rútnak ismerhesse, ha mindjárt ép szemekkel bir is, s kívül és belül láthatja magát azokkal.

– Miből gondolhatja az én kedves kis anyácskám, hogy őt nem szereti senki, mikor mindenki úgy szereti, úgy keresi kedvét? rebegé a gyermek, kezecskéjét reszketően jártatva végig Vilma forró testén, mintha azt a fájó részt keresné rajta, a honnan ezek a szomorú gondolatok jőnek, s azt hinné, hogy ha rajta fogja tartani kezét, majd meggyógyul bele. -206-

– Kedvemet keresik, ugy-e? de én jól tudom, hogy terhökre vagyok! szüntelen beteg, szüntelen nyavalygós, az egész ház szemben hizeleg és ki nem állhat. Én kiállhatatlan vagyok, látom minden ember szeméből, tudom magam is, hogy kiállhatatlan vagyok, s nem bánnám, s tudom, hogy más sem bánná, ha már régen-régen a föld alatt volnék.

A vak gyermek elfakadt sírva e szóra s hevesen átölelé kis úrnőjét, zokogva:

– Ne mondja, oh ne mondja azt! Mi lenne akkor én belőlem, ki szeretné akkor a szegény árva Lizát?

Vilma gyöngéden simogatá végig a vak gyermek fejecskéjét, mint valami komoly édes anya. Még csak nem is sírt.

– Ne búsulj te, gondoskodtam én felőled. Ha én meghalok, itt van irószekrényemben egy ezüst persely, a mi pénzt ajándékba kaptam, azt mind abba szoktam rakni. Ez a tied lesz, ha én meghalok. Látod, mikor ezelőtt négy esztendővel ide hoztak hozzám, akkor mindjárt elkezdtem rólad gondoskodni. Minden darab pénzt félre tettem az én kis leánykám számára. Régen, régen megirtam én azt már egy levélbe, le is pecsételtem az amethyszt gyűrűmmel, melyen a nevem van, öt fekete pecséttel, – itt van a fiókomban, – hogy az én kis leánykámra hagyok mindent. Tied lesz az a kis zsámoly is, melyen ülsz, magam hímeztem, az ágyam és hímzett takaróm, a hajból font karpereczem, te viseled azt majd és megemlegetsz róla.

A szegény vak leányka úgy sírt, úgy zokogott és könyörgött kis úrnőjének, hogy ne mondjon neki több ily félelmetes meséket, mikor abból úgy sem igaz egy szó is, ő még sokáig fog élni, olyan derék úrnő lesz belőle, mint édes mamája, ő neki ne is akarjon semmit is hagyni, mert neki semmi sem kell, csak hogy az ő kedves úrnőjének szavát hallhassa.

Vilma pedig mosolyogva czirógatá a gyermeket, mintha örülne annak, hogy őt valaki így megsiratja. -207-

E pillanatban úgy tetszék, mintha titkos rázkódás futna végig a ház alatt.

– Hintó járt a kapu alá, szólt Vilma, ki a keresztül futó földrengés hatását, az ágyban fekve, nem érezte oly erősen. Talán anyám érkezett meg.

– Nem, nem, rebegé Liza s nyugtalan kebellel kezde el hallgatózni. Arcza egészen elsápadt, hogy Vilma ijedten emelkedék fel vánkosairól, megragadva a reszkető gyermek kezét.

Még Vilma nem hallott semmit, de a vak idegei sokkal érzékenyebbek; mit a természet az egyik érzéktől megtagadott, azt a másikban iparkodott kipótolni. Ő már hallotta azt a távoli zúgást, zajgást, mit a gátjait átszakasztott folyam rohanása támasztott, a titkos dübörgést, mit a földalatti csatornákon át a pinczékbe rohanó víz omlása okozott, s a nőttön növekedő vészkiáltást egyes emberek, majd százak, majd ezrek ajakáról és nem tudta magának kimagyarázni, hogy mi az? azért állt ott oly halványan, mint a fal és keble lihegett, erősen zihálva és szemei forogtak, mint a hogy egy vak szemei tudnak forogni, czéltalanul, tétovázva.

– Mit hallgatsz? kérdezé újra Vilma, kerekre nyilt szemeivel a sötét ablakra bámulva.

Egy halvány villanás derítette fel egy pillanatra az ablakokat s rá egy ágyúlövés erőszakos taszító dördülete rázta meg azokat.

Liza sikoltva esett térdre a dörgés rögtöni hangjára. A város felé fordított ágyúkból soha sem volt szokás lőni; ezt a mennydörgő, ablakrázkódtató csattanást nem hallotta ő még soha.

És ismét egy lövés, és egy harmadik is… azután elkezdtek kongni a harangok, először egy toronyban, azután kettőben, háromban, valamennyiben. -208-

– Tűz van! Tűznek kell lenni valahol; monda Vilma, a vészharangra figyelve.

– Tűz, hebegé utána a vak leány. A tűzmadarak repülnek; ki vétett ellenök? gondolá téveteg lelkében.

– De messze kell lenni, mert odakint egészen sötét van, susogá Vilma, a fekete ablaktáblákra függesztve szemeit. Ne félj, leánykám, semmit se félj; biztatá a gyermeket, ki oda huzódott keblére félénken, remegve, és hallgatá a mindig közeledő zajt, a hömpölygő morajt, a meg-megrendülő vészordítást, a távolban omladozó házak siket zuhanását és egyre jobban reszketett és halaványult.

Az egész házban nagy zaj és hurczolkodás keletkezett egyszerre, hallatszottak az emeleten végigfutók dobogásai, a nyugtalanító jajveszékelések, a mikből nem lehetett az ijedelem okát kivenni. Vilma háromszor is csengetett a cselédeknek; egy sem jelent meg a hívásra. Hallatszott, hogy vágják be maguk után az ajtókat, hogy futnak el. Egy-egy nőcseléd sírva keresi a mellékszobában nem talált holmiját, de a hívásra nem felel, nem hallja, vagy nem ér rá. Senki sem törődik vele, hogy a szomszéd szobában két gyámoltalan lény marad el, egy beteg leány és egy vak gyermek.

A zaj, az emberlárma mindig közelebb jött az utczán, végre egyes futók száguldó rohanása kezdett kivehető lenni; a rémkiáltások közől, mik eddig rémséges zűrhangot képeztek, kihallatszott egy ijesztő vészordítás:

«Jön az árvíz! Meneküljön a ki tud. A Duna két oldalán elszakította a gátot. Isten irgalmazz!»

– Isten irgalmazz! sikoltá a vak leány, arczát Vilma vánkosai közé temetve, s kétségbeesetten ölelve védnője kezét keblére, mintha azt hinné, hogy az képes lesz őt megmenteni.

Az árvíz! az árvíz! – Mi volt az ő képzeletében az árvíz? A híg, fagyos elem meghódította a földet, egy rettentő hatalom, melyet ember nem képes feltartóztatni, rászakadt, -209- ráomlott az élők fejére; a hullám jő nagy zúgással, morgással, mint a hogy jött azon negyven kárhozatos napon, melyen a biblia szavaiként oly irtózatos módon eltörölte az Isten a földről mindazt, a mi él; hasztalan kiáltás, imádkozás, nincsen hova szabadulni; a rémséges hullám egyre nő, egyre árad, túlcsap a legnagyobb házak tetején, a legmagasabb tornyok csúcsán és addig nő, addig dagad, míg be nem tölti azt a véghetlen űrt, a mi a föld és az ég között fenhagyatott. Ah az irtózatos, irtózatos!

A szegény gyermek homloka hideg verítéket vert e rémeszmék láz-nyomása alatt, miket eleven képzelete rettentő képekkel népesíte meg. Úszni ott a vizek tetején, mikor sem fa, sem hegy nem látszik már ki többé a víz-egyetemből, járni az utczák fenekén s minden lélekzetre éltető lég helyett megölő vizet szívni be; találkozni a vízfenék hideg csodáival; akár hova nyúl, az ő csúszos, iszapos, pikkelyes testeiket érinteni, s a meleg, pelyhes ágy helyett ott a nyúlós, utálatos iszapban feküdni, a csúnya, eviczkélő férgekkel egy fészekben, – vízalatti nyálkás virágok között, vízalatti süketes hangok rejtélyes mormogása mellett. Oh hogy reszketett, hogy nyögött e gondolatok rémei alatt…

A futók, a menekvők őrületes ordítása lassankint elhangzott, csak néha időközönkint riasztá fel a támadt hallgatást egy-egy segélykiáltás bizonytalan hangja. A házból mindenki eltávozott már, akár meg lehetett volna őket számlálni, a mint a lépcsőkön nagy dübörögve végig futottak.

A két gyermek szorosan tartá egymást átölelve. Az egyik lázasan reszketve halálfélelem miatt, a másik oly nyugodtan, csendesen, mintha mind az, a mi alatta és felette történik, rá nézve nem volna ijesztő, ismeretlen, megfoghatlan.

Nem sokára hallani lehetett, mint omlik be a pinczeablakokon a víz nagy zuhogva, bugyborékolva, folytonos rázkódásban tartva az egész épületet, néhány percz mulva megteltek a földalatti üregek s a túltömött nyílások tompa böfögéssel adtak helyet a kiszorított légnek; még egy-egy -210- nagy hörgés hallatszott, mintha valami óriási állat fulladna a vízbe, s okádná vissza a torkába rohanó hullámot; azután elfojtott csend állt be néhány perczre.

Csak a reszkető gyermek lihegése hallatszott oda fenn a szobában, ki képzeletében ott volt azon nagy ismeretlen állat előtt, mely lábaik alatt oly rémségesen fuldoklik.

Két-három percz mulva elkezdtek egyes pattogások, roppanások hallatszani az egész épületben; de az mind oly közel hangzott, mintha lábaik alatt történnék.

A pinczébe tódult víz most emelgetni kezdé a tömör boltozatokat, a meghajlott vaspántok voltak azok, a mik úgy ropogtak, s a földszinti szobák padlatának egyes deszkái, a mik az ellenállhatlan feszítéstől felpattogtak, támaszták az ijedelmes hangokat.

Egy pohár állt a beteg leány éji asztalán, abban egy ezüst kávéskanál. Lassankint elkezdett csengni a pohár, a mint a kanál hozzá verődött, mintha az is félne, mintha az is vészhangot akarna adni, miként a félrevert harangok a tornyokban.

Egy rémületes óra folyt le így, melyet nem számlált a percz-inga otthonos ketyegése, mert a folytonos rázkódástól maga a fali óra is megállt s a tizenegy órát úgy ütötte el, hogy minden ütésnél perczekig megpihent.

Egyszerre valami hosszasan készülő moraj kezdett támadni az épület belsejében, mely úgy hangzott, mintha az egész ház porrá omolnék, s egyik kő a másikon keresztül akarna rohanni. Egy irtóztató dördülés következett reá, mely lomha morajban végződött perczek után.

A vak leány úgy nézett merev, világtalan sötét szemeivel, mintha azt várná, hogy ha a napsugár nem hatott át azoknak örök éjszakáján, e halálos rém alakja keresztül törhetne azon.

A lépcsőzet omlott össze. Még sokáig hallatszott utána, a mint a hátramaradt rész kőfokai egyenkint utána estek s az omló kőpor suhogva csordult alá a falon.

Vilma csendes nyugalommal ölelé át reszkető társnéját -211- s a mint kezei összeértek, imára kulcsolá azokat felette, és nyugodtan hallgatá a rombolás közeli neszét.

Az életunalom szenvelgése nem szokatlan tünemény növendék gyermekeknél; sokszor hallani gyermekektől a balga óhajtást, hogy bár meg tudnának halni, – kik még nem éltek; de ha maguk előtt látják a halál eleven képét, elfeledik a szenvelgett életunalmat, s reszketnek a fenyegetett életért. Vilmánál ez óra ijedelmeiben volt a léleknek legszomorúbb, legvalóbb próbája. Oly közel hozzá a halál és ő nem érzett félelmet előtte. Jőjjön, ha jönni kell. Végig gondolt mindazokon, a kikhez rokonláncz köti, egyik nevénél sem jött szemébe köny. Majd elfelejtik, – kigyógyulnak. Az az egyetlen egy, a ki megsiratná, a kinek fájna, ha ő nem lesz, vele együtt vesz el; úgy vesz el, hogy majd ha a romok közől hulláikat előkeresik, még akkor is egymást átölelve fogják tartani.

Valami könnyű recsegés hallatszott a szobában. Oda tekinte, s észrevevé, hogy az átelleni falon egy vékony repedés támadt, a papirszőnyegek ketté hasadtak egy helyen s látható volt, mint repednek szép csendesen odább. A nyílás mindig hosszabb, mindig tágabb kezdett lenni, a papirszőnyeg pattogott a falon.

A vak leányka felgerjedt figyelmét nem kerülték ki e hangok; jól meg tudá azokat különböztetni.

– Ugy-e, most mindjárt meg fogunk halni? kérdé Vilmától, arczát annak keblére rejtve.

Vilma nem felelt neki rá, csak erősebben szorítá magához. Valóban ő maga is azt hitte, hogy úgy lesz. Elnézte szép csendesen, mint tágul egyre a támadt hasadás, már kilátni rajta az éjszakába, egy-egy ködös csillag néz be rajta a vigasztalan távolból. Már egész a tetőig hasadt a repedés, az egész boltozás menete látható, a hogy építve van, még csak aláfelé kell neki végig hasadni, s azután elérni az ablakok közeit és azután vége van mindennek, vége egy pillanat alatt, vége hamarább, mintsem bánni -212- lehetne az életet és azután a vak és a látó között nem lesz különbség, egyik oly boldog lesz, mint a másik és oly hideg, mint a másik.

– Hahó! itt álljatok meg! hangzott egy mély, szívrendítő, szívbúzdító hang ott alant a vízben úszó utczán.

– Ah! a szabadító jön. Az Isten eljött! kiálta felsikoltva a vak leány s örömrepesve emelkedék fel úrnője fekhelyéről s rohanni és szólni akart, de egyikre sem volt képes.

Jól mondád, jó leányka. Isten jár a vészek között. Az ő lelke vezérli a nagyok, a nemesek gondolatát, hogy ott legyenek, hol ő hozzá imádkoznak. Áldott a kéz, áldott a szív, a kit Isten kiválaszta, hogy általa hirdesse csodatételeit. – Wesselényi van ott alant.

A másik pillanatban egy lábtó csapódott az ablakhoz, mely annak üvegeit bezúzta.

– Ruháimat! kiálta, ijedten kapkodva öltönyei után. Az a gondolat, hogy meghal, nem ijeszté meg, de az igen, hogy meglepetik.

Alig volt ideje felső ruháját magára rántani; valaki sietve futott fel a lábtón s benyújtva kezét a tört ablakon, felnyitá a táblákat. Csak a lebocsátott fehér függönyök takarták még el az érkező alakját.

– Ne még! susogta Vilma alig hallható hangon, a midőn a következő pillanatban szétváltak az ablak függönyei s a párkányról alálépve, előtte állt – Kárpáthy Zoltán.

Vilma nem reszketett eddig, de most elkezde minden tagjaiban remegni, a vér majd arczába szökelt, majd ismét szívébe vissza; egyszerre piros lett, majd ismét fehér, mint a halál.

Igen, ha a halál angyala jelent volna meg előtte, nem érzett volna láttára annyi félelmet, – annyi gyönyört.

Zoltán egy pillanat alatt észrevette a veszélyes repedést a falon s odasietve Vilmához, megfogta remegő kezét. -213-

El kellett bámulni rajta, a midőn Vilma visszahúzta kezét s szótlanul leült ágya szélére. Olyan volt e perczben, mint valami álomjáró.

Oh igen, hiszen e lány beteg, jutott hirtelen eszébe Zoltánnak s megpillantva a karszékre vetett meleg téli shawlt, azt hirtelen felkapta s szótlan a lányka vállai körül keríté.

– Hová? kérdezé a lyánka, felvetve nagy sötét szemeit, a mik Zoltánt úgy zavarba tudták hozni.

– Kétségbe vannak esve? ismétlé az ifju szavait a leányka, keserű mosolylyal; hát miért nem jöttek értem?

– Vilma kisasszony, az Istenre kérem, tegye félre irántam való haragját ebben a pillanatban, akármiért neheztel rám és siessen velem menekülni, mert az alant álló derék szabadítóknak még sok dolguk fog ma lenni.

A vak leányka is oda veté magát kis úrnője keblére, hevesen könyörögve: «menjünk innen, menjünk, a ház leszakad, a víz elnyel, meghalunk».

– Elébb azt a lánykát mentse meg ön, súgá remegve Zoltánnak. Látja: kétségbeesnék, ha ő maradna utoljára. Kérem.

Zoltán szót fogadott, ölébe vette a vak gyermeket, ki azonban nem akarta elbocsátani úrnője kezét.

– Hát Vilma? Vilma nem fog jönni? Én nem maradok el Vilmától. Én nem megyek el nála nélkül.

– De ki ez az ember, a ki engemet visz? kérdé az ismeretlenség félelmével, én nem ismerem. Hova visz? -214-

– Csak menj, szólt Vilma érzékenyen; olyan ember az, a milyen csak egy van.

Zoltánnak egész a tutajig mindig fülében csengett ez a szó: olyan ember, a milyen csak egy van; mit tesz az? Olyan bohó, vagy olyan rossz, vagy olyan jó?

Tehát szülői kétségbe vannak esve miatta! de azért nem azok jöttek őt megszabadítani, hanem engedték e munkát egy ifjunak, a kit gyűlöltek, a kiről soha egy jó szót nem szóltak előtte, a kiről azt hitték, hogy ő is utálja és a kit meg akarnak rontani.

Mert a figyelmező gyermek előtt nem volt titok, hogy Zoltán ellen valami nagy, valami megsemmisítő terv van készülőben és a tervnek fonalait az ő szülői tartják kezökben, hogy Zoltán egykor minden vagyonát el fogja veszíteni és azt ők szerzendik meg és azzal leányuk leend gazdagabb. Ha tudnák, mit cselekesznek?

Zoltán sietve tért vissza a szobába. Vilma ismét felemelkedett ágyáról, de nem birt lábain állani, oly gyenge volt. Valóban nagy betegnek kellett lenni. Zoltán sürgette, hogy nyujtsa kezét és siessen vele menni. A leány akart volna, de nem birt megmozdulni. Tán még valami nehezebb ült szívén, mint a betegség.

– Úgy megbocsásson ön, szólt Zoltán, nincs más mód, mint hogy önt karomra vegyem. S azzal nem várva be a feleletet, hirtelen átkarolta a leányt, mielőtt az ellene mondhatott volna.

E pillanatban oly sebesen vert a leányka szíve, hogy lehetetlen volt azt nem hallania.

A lányka hevesen, lázasan lihegett. Ő reá boruljon? átölelje nyakát? oh igen; reá borult, arczát fejére fekteté -215- s karjával, mind a két karjával odaszorítá magához az ifjut és azon perczben megeredtek könyei és Zoltán érzé, mint hullanak arczára e forró harmatcseppek.

Ah, e pillanatban megtudta, mi az a sötét delejes sugár, a mi a lányka szeméből úgy szokott reá világlani, mint a harag?

A mint az ablakon voltak, Zoltán egyik lábát a hágcsó legfelső fokára téve, a leány hideglelős reszketéssel ezt súgta fülébe:

– Oh Zoltán, hajítson ön engemet le innen a vízbe hadd veszszek el: jobb lesz mind a kettőnkre nézve.

Az ifju még erősebben szorítá őt magához, s le nem téve addig öléből, míg Lizához nem ért vele, a hol rábízta a vak leánykára, hogy tartsa átölelve úrnőjét, nehogy ki találjon a vízbe esni.

– Odább! kiálta érczhangon a szabadító, s izmos karjával felragadá a csáklyát, egy hatalmas taszítást adva azzal az elhagyott háznak, mire a tutaj az utcza közepére lódult. A ház pedig, mintha az egyetlen emberi lökés ingatta volna meg, elkezdett elébb tetőtől talpáig két helyen végig hasadni, a külső fal mindig külebb hajolt, az ablakok üvegei szerteszét pattogtak s azzal egyszerre az egész előfal levált, iszonyú robajjal omolva a vízbe, s fehér porfelleggel borítva el az egész környéket. A mint a por felszállt, csodálatos volt e házra nézni. Az előfal úgy bukott le, hogy az épület hátulja megmaradt, mintha egy szinpad függönyét húzták volna félre, akként lehetett végig látni a tág szobákon. Némely terem egészen épen maradt, a zongora, asztal, karszékek szokott rendben álltak, másutt egymásra volt dőlve minden, mint valami nagy költözködés idején.

Zoltán aggodalmasan keresé szemeivel a fehér szobát. Arra nem lehetett rá ismerni többé. A felső emeletből az -216- egész fölötte levő szoba reá szakadt s a sötét idegen bútorok eltemették az egész kis fehér menedéket, a porrá tört fehér romok fölött zöld kályhák, barna pamlagok.

Más oldalra ment. Ettől a szótól jobban fázott, mint a csipős éji széltől.

A tutaj tovább úszott a váczi-út mentiben, mindig jobban megrakodva megmentett szerencsétlenekkel. A terhet le kellett már rakni az újtéren, addig is, míg alkalmasb helyre lehetne szállítani.

A nagyhid-utcza szegletén összetalálkoztak egy csónakkal, mely nagy ügyetlenűl eviczkélt volna előre, de a benne levő hat vagy hét férfi közől egy sem tudott kormányozni, a jég minden pillanatban megrekesztette s a folyamár az utcza közepére sodorta őket.

Azok nem tudtak a nagy ügyekezet miatt felelni. Szerencsére Zoltán felismerte közöttük Tarnaváry cselédeit. E csónak a septemvir pinczéjéből húzatott ki, hol előre készen állt, de míg Tarnaváry magához nem tért, senki sem tudta, hová van elrejtve? Most azon hihetőleg Kőcserepy házához siettek.

Egy pár urfi volt a csónakban, a vitézebbek közől. Nagyon örültek, hogy a kisasszonyt megmenekülve látták, tudniillik, hogy nem kellett érte olyan messze menni, s meleg buzgalommal ajánlkozának, hogy hazáig már majd ők is elszállítják. A szárazföld oda nem volt messzebb húsz lépésnél s a víz csak csipőig ért.

Zoltán látva, hogy itt úgyis elég segítő kéz van, közel sem ment, midőn Vilmát a tutajról a csónakba szállíták. -217- Az volt boldogabb az urfiak közől, a ki karját ajánlhatta neki, a ki helyet csinálhatott számára.

Wesselényi megveregette a fiu vállát. Eleinte azt hitte, hogy szerelmes a lánykába, a kit meg akar szabadítni, s most látta, hogy miután megszabadítá, miután látja, hogy elég kéz siet számára helyet készíteni, ismét hátra vonul s még csak nemes bátorsága jutalmát is átengedi másnak.

Az urfiak elszállíták Vilmát szerencsésen a Tarnaváry-házhoz, nagy diadallal vitték szülői karjai közé; a tanácsos és neje összeölelték, csókolták őket egyenkint, három óráig tartott, a míg elbeszélték mily iszonyú veszélyek közt jutottak a kisasszonyhoz; csak hogy megmenthették, az Isten áldja meg őket érte. Hogy a legnagyobb veszélyből ki szabadítá meg az egyetlen leányt? arról fölösleges lett volna nekik beszélni. És Vilma – egy szót sem szólt Zoltánról senkinek.

De nem is örült senki látásán. És nem könyezett, midőn mások sírtak. És nem hálálkodott, midőn megmentői égig dicsekedtek nagy tetteikkel.

Talpon volt már minden ember, tele munkával minden kéz; a kiben csak ép szív dobogott, a kiben csak bátor, emberszerető lélek élt, sietett menteni, szabadítani azokat, a kik nálánál erőtlenebbek, a kik nálánál nagyobb veszélyben vannak. Minden utczán, minden téren lehete látni e küzdő hősöket, kik ajtókból, gerendákból összetoldozott lélekvesztőkön siettek embertársaik mentésére.

A történet feljegyezte lapjaira e hősök, e bátrak neveit, s nem méltók-e e nevek, hogy irántok a későbbkori költő lelkesülni tudjon? kik merész, elszánt csatát vívtak – az enyészet ellen, ezer veszélylyel terhes, három nap, három éjjel tartó harczot; s diadalmasan tértek meg abból, mert a midőn a romboló víz két harmadát a fővárosnak sírhalommá -218- változtatta, e derék, e bátor férfiak küzdése mellett nem jutott annyi sír számára több halott, csak minden ezer közől egy! – (Hiteles kimutatás szerint.)

Most mutatták meg ők, kiket haza atyjainak nevez a hír, hogy nem hiába viselik e szent nevet, most mutatták meg, kik honfiaknak nevezik magukat, hogy megtudják érdemelni czímeiket. Tizenhat év ködös távola takarta el ez emlékeket, de még most is fényesek, most is magasak ez alakok, s ha az emlékezet végig hordozza őket szemeink előtt, most is megjelenik szemeinkben a köny és nem tudjuk mi az: öröm-e, vagy hála, vagy fájdalom?

A legelső borzalmas éjszakán látjátok ott a sötét vizek felett végig sikamlani Wesselényi hajóját. Mint az őrszellem maga, jár ő a legveszélyesebb helyek között: szűk utczákon, omlatag házak mellett, miknek vízből kiálló tetején halálfélelem közt reszkető csoportok várnak reá, várnak az Isten kezeire. Az ember nem mindenható. Egyszerre nem szabadíthatja meg az egész világot. Oh mint szeretné, ha azon karoknak, miknek ereje a hitregék mondáival határos, valóban volna azon hatalma, hogy ezreket ragadhatna ki a halál öléből, ha azon kebelnek, mely küzdeni tanult vészszel és viharral, volna hatalma visszanyomni az elemek veszedelmét is, ha azon menydörgő szónak, mely előtt annyiszor megrendült az emberi akarat, volna ereje visszaparancsolni medreibe a rontó áradatot, miként vissza tudta űzni annyiszor a rontó szenvedélyeket, oda a honnan kijöttek! De az ember nem mindenható. A hősnek az a fájdalmas szerep jutott: mérlegre vetni az emberi fájdalmakat, itéletet tartani a veszély közepett a fölött, kit kell megmenteni rögtön, ki várhat tovább? – Itt egy ingadozó ház tetején sírva kiáltanak hozzá; de amott már nem is kiáltanak, mert a ház összeomlott s lakói a romok közé vannak temetve. Azokat kell előbb megmenteni. Oda a romok közé, oda a legnagyobb veszélybe. Ti többiek imádkozzatok addig, tinektek még -219- vannak perczeitek élni, ezekre már a halál tette kezét, rajta férfiak, rajta bátran, küzdeni a halállal, belerohanni a sírba, kiragadni a haldoklókat az omladékból? egy-két ütést az omló gerendáktól ki venne most észre? jeges áradatot, melyben nyakig kell gázolni, ki bánna most? két-három férfi ereje van most minden karban, százé meg százé az övében; félkezével képes feltartani a dülő háztetőt s másikkal kiragadja az alélt veszendő népet. Mindenünnen sírás, mindenfelől jajszó kiált felé és ő nem szabadíthat meg mindenkit. A csónak, a tutaj már túl van terhelve, senki sem fér rá több és még annyian vannak. «Gyermekeket adjatok csak ide!» kiált indulattól reszkető hangon a szabadító, s a háztetőkről, az ablakokból remegő karokkal rakják kezeibe apák, anyák apró gyermekeiket, mintha Isten kezeibe tennék le őket, s áldva néznek az eltávozó után, felényire sem érezve a veszélyt, hogy gyermekeiket megmentve tudják. «Visszatérek ismét!» hangzik a messzeségből és a nyomorultak onnan várják a hajnalt, a merre az ő fáklyáinak fénye elhaladt.

Minden mozog, minden kéz cselekszik. Itt egy polgár, köztiszteletű férfi hajtja a csónakot, amott egy szerzetest látunk felgyűrt csuklyával a vizek közt evezni, szóval és karral vigasztalva a veszendőket.

Amott úszik egy dereglye, megrakva kenyérrel, az utczákon. Az emberek éheznek is. Ki az, a kinek eszébe jutott, hogy az éhezőkön segíteni kell, addig is, míg meg lehet őket menteni; ki osztja ott a kenyeret a hajó ormára felállva a sáppadt szűkölködőknek? E férfiu Dessewffy Aurél.

Künn a legtávolibb városnegyedekben láttok küzdeni egy Szapáryt, mint emeli karjain, vállain a rongyos, nyomorult embereket csónakjába, mint tör a vízben úszó házakba, a betegeket mély vizek közül hordva elő s kezében Pest város térképével kiszámított terveket alkot, órákra osztva fel a napot és éjszakát, hol, mikor kell megjelennie, okosan, előre látva, mint a gondviselés.

A főutczákon Prónay Albert jár, a főispáni helyettes, -220- mellette bátor hivatalnokai, Pajor, Egressy, buzdítva, szabadítva azokat, a kik félnek, a kik romlásnak indulnak, mindenütt helyükön, mint illik a megye első hivatalnokaihoz.

Félig betegen, de elfeledve minden fájdalmát, alig gondolva magával, tör a segélyért kiáltók közé egy Podmaniczky. Áldhatják az Istent, a kikre rátalál: minden szűkölködőt közel jószágára szállít s saját palotáját megnyitja előttük; lakjanak abban. Oszszák meg vele a mije van.

Így tett egy Károlyi, így a két Eötvös: Dénes és József; Szapáry Ferencz, Draskovics, a Wenckheimok, kiket három nap és három éjjel láttatok mindenütt, ti, a kik vártátok a szabadulást és bizonyságot tehettek róla, hogy ők megérdemlették ezt a czímet:

Éjfél után két órakor már minden utcza meg van népesülve; száz meg száz úszó jármű szeldeli az árt. A legtöbb csónakon, dereglyén Szitányi név olvasható. A derék nagykereskedő a vész kitörése pillanatában sietett minden hajóját, egész szolgálati személyzetét nemeskeblűleg a hatóságok rendelkezése alá adni. Bizonynyal ő is készen volt a veszélyre, ő is számította annak közelgő perczeit, de számította nemes áldozatkészséggel, s midőn megkondult az óra, az áldozattevő nem találta elégnek vagyonát letenni a nyomor oltárára, magát az áldozattevő kezet is oda adta és ment fáradni napszámosaival egy sorban.

A küzdők, a szabadítók a legveszélyesebb utczákon találkozhatnak egy barna, izmos vállú férfival, ki dörgő, mély szóval hívta fel a nyomort, hogy jelentse magát, s a hol romokat talált, mindenütt megállt elébb, nem maradt-e ottan élő? nem hallatszik-e a halálküzdelem nyögése s úgy kereste, úgy kutatta a szenvedők rejtekeit, mintha azoknak vesztesége volna az övé, az ő fájdalmuk az ő fájdalma, az ő menekülésök az ő menekvése. Pedig e férfi talán ez órában minden vagyonát elveszti. Ez Fűskuti, a nyomdász. A hullám az ő nyomdájába is betört. Annyi -221- szorgalmas év keresménye, annyi fáradság jutalma ott lett semmivé a vizek között; de a nemes lélek nem ér rá most saját vagyonát menteni, becsesebb annál a polgárok élete. A ház, melyben lakik, tömör boltozaton épült; alant a hullám foglalta el veszendő vagyonát, fenn az emeleten száz meg száz menekült áldja szabadítóját, kiknek éltét ő foglalta vissza a hullámtól, s kiket étellel, itallal és meleg nyughelylyel ő lát el, rájuk költve el, a mije még vagyonából megmaradt.

Mindenütt új meg új jelenetei a csodának, a borzalomnak, a fényes polgárerénynek és a mély förtelemnek!

A Lipótváros egyik utczájában a segélykiáltozás közé vad, embertelen szitok hangjait halljuk vegyülni. Istentagadó rablók járnak ott az éj borzalmában s a védtelen könyörgőket a mély sötétség közepett ingó házaikban fosztják ki, elrabolva tőlök a mit azok vagyonuk romjai közt legbecsesebbnek találnak. A rettegők örömmel látják jönni a csónakot, mely őket biztos révbe vigye, s midőn átadták magukat nekik, akkor ez emberarczú ördögök meztelen rakják ki őket a puszta romokra! Hol van most az Isten, a ki őket megbüntesse?! Szabad a bűnnek a vásár. Nézzétek, hogy bujdoklik csónakával a sötétben a gyalázatos szenvedély a házak falai mellett. Bele ne lépj hajadon, ki a szabadulást várod; a kéjencz förtelmes karjai várnak ott, ki az Isten itéletóráját alkalmasnak találta arra, hogy undok bűnökkel népesítse meg az éjt. Elhal a sikoltás a fekete éjben. Ha hallaná is valaki, hogy jöhetne segíteni? Alant az ár.

De mégis van, a ki hallja: hallja az Úr! Ime fáklyafény közeleg a sötétben a rablók felé, s egy csónak sikamlik alá gyorsan az utczán. Benne ülnek a jurátusok, a mi ismerőink.

– Megállj! ordít a gazokra Kovács; társai fegyvert ragadva állnak a csónakban, mely nyílsebesen közelít a rablók felé.

A kéjencz csónaka elfutott, magányos martalékát elhagyva -222- a romok között, de a rablók szembeszálltak. Három csónakjuk volt nekik, az ifjaknak csak egy. A megrabolt nép áldva, buzdítva nyujtja kezeit a bosszulók csoportja felé, míg átkozva mutat a szörnyetegekre.

– Előre barátim! kiált Kovács, merészen odakormányozva a csónakot a rablók közé; hárman vannak egy ellen. Az mit sem tesz. Himpellérek azok, ti pedig jó vitézek vagytok, kard van kezetekben, vágjatok közéjök. Úgy ni! Az egyik csónak már a falnak szorult. Azt a felingerelt nép kövekkel fogadja, révészei kénytelenek kiugrálni a vízbe, hogy a két tűz közül megmeneküljenek. De a másik kettő dühösen áll ellent. Sikerült nekik a jurátusokat közre szorítani; a jámbor Bogozy a csónak orrán állva már egy ütést kapott a homlokán csáklyával, a többit számba sem vette s Kovács kardja markolatban törött ketté, a mint az egyik rabló a nehéz evezőlapáttal neki sujtott. Már két-három csáklyát döftek csónakuk oldalába s azon törekszenek, hogy azt felfordítsák, a midőn egyszerre a rablók háta mögött egy váratlan ellenfél kiáltása riad fel. Fűskuti jő ott, a nyomdász; a futó kéjenczet épen az útban fogta el s csónakját elvette, a magáé után kötve, a midőn meghallá a kardcsattogásokat. Épen jókor érkezett. A rablók nem várják be, hogy odaérjen, hanem megfordítják hajóik orrát s egy melléksikátoron keresztül menekülnek a Duna felé. Utánok! kiáltanak az üldözők; s végig kergetik az orvokat a vízben úszó utczákon, kik iparkodnak nyomot veszíteni a tekervényes sikátorok között.

– Megálljatok! dördül meg egyszerre a közelből egy erős férfihang. Izmos, magas férfi jő szemközt csónakkal, egyenesen a rablókra. A derék mészárosmester Dorn az, csónakja tele van menekvőkkel. A rablók körül vannak fogva. Nincs mit tenni más, keresztül kell nekik törni magukat. Hátul az erősebb ellen, egész erővel a gyöngébbnek kell fordulniok. Az egyik csónak emberei előre szegzett csáklyákkal rohannak a mészárosmesterének. Egy izmos mészároslegény áll felgyűrt karokkal a csónak orrában, s -223- két marokra fogja az evező-lapátot. Ne hagyd magad, fiam! A rablók nekidöfnek a csáklyákkal, az evező egyet süvölt a levegőben s a hová lecsapott, egyszerre két zsivány bukott le alatta. Emberül van fiam, remekbe sem adhattál volna különb csapást. A rablók meg vannak szorítva; a jurátus, a nyomdász és a mészáros kezei képzelhetni milyen kék és zöld nyomokat hagynak maguk után, a hol megmarkolászszák őket. Egy nagy terebély fához viszik őket. Megérdemlenék, hogy arra akaszszák fel sorba; de azt nem fogják cselekedni. Azon fát egy egész család lepte meg, mely omlott házból oda menekült fel. Most a családot leszedik a csónakba, s a rablókat rakják fel a fára. Ott hadd várjanak addig, míg valaki értök jő, hogy itéletet tartson fölöttük. Az elvett csónakot aztán feloszták a győztesek egymás között s mennek tovább itéletet, igazságot tartani azok fölött, kik e borzalom éjszakáján a bűnnek virrasztanak.

A diadalmas hangok elmúlnak, a fáklyafény lassankint eltünik szemeink elől, ismét a sötét fekete utczákon megyünk végig, a hömpölygő ár mentében, a kivilágítatlan házak előtt. Minő zilált kép tünik fel újra előttünk? egy sziget a vizözön közepett, melyen a félváros menekvő népe gyűlt össze; ez az újtér. Kétszáz lépés előre, kétszáz lépés oldalra, és köröskörűl a fagyos hullám. Ezen a körülzárt téren ezer meg ezer férfiu, nő, gyermek, a kiknek nincs semmi biztosságuk, egyedül az élő Isten ott fenn. A menekvő emberek között félénken húzzák meg magukat a kóbor állatok csoportjai is; házi ebek, lovak, tehenek, mik hazulról elszabadultak, s miket az ösztön ide vezetett, úgy kiáltanak, úgy nyögnek, úgy üvöltenek, mintha a világ romlását éreznék előre, s huzódnak az emberek közé, a kik oly tehetetlenek, miként ők magok. A tér vásári bódékkal van most tele, az idegen kereskedők megnyiták sátoraikat a jövevények előtt, s ott várják a futókkal együtt az utolsó menhelyen a közelgő órákat, könyörögve, imádkozva, térdepelve. Még jobb itt a kunyhók alatt. Ime -224- a magas paloták itt köröskörül, hogy ingadoznak. Mint a a villámfutás terjedt el a csoportok között a híre, hogy a roppant Derra-ház, egyike a város legszilárdabb épületeinek, összeomlott! A szörnyedés láza növekszik. Mi történik ennyi emberrel, ha az áradat még néhány lábnyira emelkedik? Itt egymás karjai közt fognak meghalni mindannyian. Rémület látni, mint bontják az előrevigyázóbbak a vásárkunyhók tetőit, hevenyészett tutajokat rovátkolva belőlük. Oh úr Isten! hát el fogod sűlyeszteni ezt a várost? A vásártér közepén félelemgerjesztő ének szokatlan hangjai hallatszanak. Ott a héber kereskedők vénjei gyűltek össze egy fabódéban, azt kivilágíták ünnepi lámpáikkal, magukra teríték halotti lepedőiket, letevék a szentirást a földre s arczra borúlva körüle, imádkoztak az erős bosszúálló Zebaoth Istenhez, s ott siratták az elenyészendő világot, melyre elbocsátá a haragvó Jehova az ő pusztító angyalait és nincs a ki megvédelmezzen bennünket azok ellen. A rémület éjszakájában oly borzasztóan hangzanak a vének siralmi, hogy a bátrabb szív is megdöbben hallatukra. Igazán vége volna-e hát mindennek ez éjszakával? Száz lépéssel odább orgonahang és zsoltárok éneke zeng az éjben. Ez a protestánsok templomából jő, hol a nép ezrei kiáltanak Istenhez utolsó menedékhelyről. Éjszakai ima, éjszakai ének! Kiben ne remegne a lélek? És távol a hullám moraja zúg és távol a nép siralma üvölt…

Összeomlanak a magas paloták is, nemcsak a nyomorultak kunyhói. Amott egy kétemeletes ház erkélye hajlik alá; átellenben földszinti vityilló tetejét nyaldossa a hullám. A palota urát megmenték, a kunyhóban minden csendes. Amott gazdag kersekedő, itten szegény asszony lakott. A kereskedő, midőn a csónakba lépett s életét megmenté, csak akkor jutott azon gondolatra, hogy pénztára, minden iratai a házban maradtak. Nosza fel! Ki lesz a bátor, a ki azokért visszamegy? ötezer pengő a jutalma, a ki a pénztárt lehozza. A révészek fejöket csóválják. Nagyon meg kellene annak unnia életét, a ki így kisértené a sorsot. -225- Senki sem ajánlkozik rá. Ekkor egy kopott, szegényes napszámos evez oda rongyos lélekvesztőn a gazdag úrhoz s ajánlkozik, hogy ő lehozza a pénztárt. A kereskedő tétovázás nélkül nyujtja át kulcsait. A napszámos már a ház előtt van, midőn hátra tekint, s meglátja, hogy a szomszéd kunyhó padlásablakából valami fehér int felé. Egy szegény vénasszony integet onnan kendőjével; szólni már nem bir, csak a kendőt lobogtatja. A napszámos visszafordul: «Megbocsásson jó uram, szól a kereskedőnek, elébb ezt a nyomorultat szabadítom ki innen, az ön pénztára azután is ráér» s azzal a kicsiny ház tetejére szökve, megragadja az aggnő kinyujtott kezét: «Ide hozzám!» kiált az ájuldozónak… Azon pillanatban ropogva dől össze az épület s a hullám összecsap mind a kettő fölött. A kereskedő háza még órák mulva is fennállt; a nemeslelkű szabadító ott veszett a romok között. De megtalálta őt, a ki minden nemes halálát feljegyzi – az Isten…

És ennyi szép, ennyi megragadó jelenet között volt egy lélekemelő tünemény: a katona mint honpolgár! A mint a veszély kitört, a hadparancsnokok gyorsan gátakat vonattak a kaszárnyák előtt, hogy az ár azokat el ne foglalhassa, s míg a helyőrség egy része hatalmasan küzdött meg az erőszakos elemmel, elűzve azt udvarai elől, azalatt a többiek úszó tutajokon, hidász-dereglyéken indultak ki a nemes csatába, hol nem halált, de éltet kelle osztogatni s a megszabadított szerencsétleneket oda hordták kaszárnyáikba, ott átadta nekik a katona meleg szobáját, fekhelyét, kész ebédjét, megosztá kenyerét velök s ápolta a betegeket, vigasztalta a szenvedőket, mintha teljes életében azt tanulta volna.

Egy magas épületből mindenki megmenekült már, csak a legfelsőbb emeletben van még egy családapa beteg nejével és gyermekeivel; egy csónak érkezik oda bátor harczfiakkal, megállnak az össze-vissza repedezett ház alatt s kiáltják fel neki, hogy kössön össze lepedőket és azokon bocsássa le egyenkint családja tagjait. Az ember követi a -226- találékony eszmét, s egyenkint leeregeti nejét, gyermekeit, kiket a derék harczfiak a csónakba elhelyeznek. Midőn az utolsó gyermek is lent van, egyet roppan a ház s az egész előfal menydörögve zuhan alá, csak a két oldalfal áll még, a tetőzet gerendáitól összetartva. A csónak menekülni kénytelen az omló kőzápor elől. De a megmentett gyermekek sírva karolják át a bátrak térdeit s kezeiket ölelve esengenek, hogy atyjokat is mentsék meg számukra, ne vigyék el őket innen atyjok nélkül. Ekkor egy fiatal hős kiválik a többi közül, kiszökik a kőhalomra, egy aláhajlott gerendán felkapaszkodik az emeletbe, s keresi az apát. Az ájultan fekszik a szétnyilt padozaton. A bátor harczfi hirtelen körüle csavarja a mentő lepedőt s gyorsan lebocsátja az aléltat az ablakon. Úgy recseg-ropog minden körülötte; a halál torkában áll. Egy percz mulva a gyermekek örömkiáltása tanúsítja, hogy az apa meg van mentve; erre egy irtóztató roppanás következik, az egész ház omlik, bomlik, a tető is alázuhan. Hidegvérrel, meleg szívvel hallja a derék bajnok e halálos rémhangokat s egy kiálló gerendáról azon perczben, midőn minden összeomlik, a víz közé veti magát s a bámulat örömriadása között úszik ki mentő csónakához. Nevét nem jegyezte fel senki a deréknek, csak annyit tudni róla, hogy tüzér volt.

Vajjon hogy fogna esni, ha ennyi borzalmas jelenet között egyszerre csak valaki elnevetné magát?

Hallga! Ez valóban kaczaj. Ép, tele torokból jött jókedvű röhögés, a hogy csak az ember víg mulatságok alkalmával szokott nyeríteni, kedves anecdoták fölött.

Egy csónak evez végig a szomorú utczákon, benne öt vagy hat férfialak ül, azok nevetnek oly jóízűen, hogy szinte elnémul benne a veszélykiáltás, a haldoklók nyögése, s mintha gonosz csúfolódó szellem kisértene a vész közepett, gúnyolva az imádkozókat, oly borzasztóan, oly visszásan hangzik e kaczagás a puszta falak között.

Ah, ezek a mi kedves ismerőink, báró Berzy, Misztizláv, -227- Emmanuel barátunk, Abellino és még egy pár jeles gavallér, kik egy csónakra tettek szert, s kedélyesen hajókáznak alá-fel, gyönyörködve e nagyszerű látványban.

– Fameuse! Grandieuse! kiáltá minden utczaszegletnél Misztizláv barátunk, mire báró Berzy azt válaszolta, hogy ennél sokkal különb áradást látott Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztotta a gátot s az árboczos gályákat a császári palota udvarában tette le s a szinházból hazatérő hintókat Kronstadt előtt fogdosták ki. Olyan itt nem tud lenni.

Abellino a csónak fenekén ült, mert ő becses személyét inkább féltette, mintsem a jelenet nagyszerűségét élvezhette volna s igen könyörgött nemes barátinak, hogy fel ne fordítsák a csónakot, mert az ember könnyen catarrhust kaphat, ha ilyenkor megfürdik.

A kaczajra az adott okot, hogy a mint a váczi utczán végigeveztek a kéjcsónakázók, egy második emeleti ablakban valami fiatal embert pillantának meg, ki igen sajátszerű munkával volt elfoglalva. Menekülnie nem lehetett, de ha lehetett volna is, nem volt hova. Az ifju sokkal jobbnak találta meleg szobájában bevárni a veszedelem végét, hogysem ismeretlen kilátások fejében magát nyakig benedvesítse. E helyzetben csupán egy ijesztő körülmény tünt fel előtte, az nevezetesen, hogy bekövetkezvén az éhség órái, mit cselekedjék akkor? A furfangos jurátus, – mert mi is lehetett volna egyéb, – azt gondolta ki tehát, hogy egy hosszú spárgára szegből csinált horgot alkalmazott s azt lebocsátva a második emelet ablakából, a mint a rohanó víz a vásártéreken felkapott fakunyhókból csoportosan hozta alá a vízszínen úszó gyümölcsöt, zöldséget és kenyereket, azokat ügyesen horgára keríté s felvonta magához. A kéjcsónakázó gavallérok előtt ez egészen új élelmezési rendszer oly bizarrnak, oly mulatságosan bohónak tetszett, hogy lehetetlen volt magukat visszatartóztatniok, miszerint az utczán végig ne kaczagjanak rajta. Már azt még a genialis bárónak is meg kellett engedni, hogy hasonló genrekép a -228- club of travellers asztalán sem fordult még elő, a minthogy e jelenetet rögtön le is rajzolá térdére fektetett tárczájába, mihez Emmanuel barátunk tartotta a lámpást.

A kedélyes mulatságot néha megzavarja a háztetőkön, ablakokban álló szerencsétlenek segélykiáltása, kik az előttük elhaladó csónakosoknak szívszaggató hangon könyörögnek, pazarolva Isten nevét reájok. Az ilyen jajveszéklést hallani nagyon kellemetlen. Báró Berzy vállalta magára, hogy e mulatságrontó megszólításokat talpraesett élczekkel fogadja. – Elmésségét bámulni merjük.

– Sajnáljuk madame, szól a báró kalapot emelintve; nem vagyunk látogatáshoz öltözve.

– Ne búsulj ficzkó! vigasztalja báró Berzy; a kit az istenek függni rendeltek, nem hal az a vízbe.

Összerepedezett házak előtt megállanak, becsengetnek az ajtón s Tivadar bekiált:

Egy óra előtt azt gondolta ki az elmés báró, hogy csónakával odaevezett egy házhoz, melyben a jeles ifjuság által közönségesen ismert hölgyek laktak. Azok mind kinn ültek az ablakban, s várták a szabadulást, remegő szívvel, mint más bűnös ember.

– Ide szép istennők! itt a szabadító! kiálta a vidám báró s a kellemes ifjak leszedték maguk közé a félénk nymphákat s azután egy óra hosszat keresztül-kasul hajókáztak velök a város minden utczáin, oly bolondul hintázva a csónakot, hogy a némberek sikoltozva rimánkodtak nekik, hogy inkább tegyék ki őket valamelyik puszta házba, csak ne gyötörjék tovább, végre aztán visszavitték őket oda, a honnan elhozták s újra kirakták a hajóból. -229-

Ily tréfák közt folytak le a vidám mulatság órái. Abellino a csónak közepén punchot főzött, melytől a vigadó csoport oly derült hajnalkedvbe kezdett jönni, hogy utoljára még egy barcarolla énekléséhez is hozzáfogtak. Csak az a kár, hogy guitarret elfelejtettek magukkal hozni.

Midőn a geniális báró a legszebb fistulákat vágta, mihez Miszti gyönyörű tremolo félhangon gargarizálta a contrealte-ot, Emmanuel barátunk küzdvén gugaszakadtából a baritonnal: ime egyszerre fényes tünemény kezd támadni előttük az utcza tulsó végén, s a kiváncsi ifjak egy tágas dereglyét látnak szemközt úszni, körültüzködve üvegharangok alá borított fáklyákkal.

Az evezőlegények mind fényes, ezüst vállszalagos cselédek, a kormányos arany-hajtókás egyenruhába öltözött férfi; a hajó közepén egy fiatal, karcsú alak áll, kezében hosszú csáklyával. Feje födetlen, magas homlokára izzadt csigákban feküsznek gömbölyű hajfürtei, szelid szemeiben, hosszukás komor arczában mély megilletődés tükrözi magát; látszik rajta, hogy együtt sír azokkal, a kik ott körüle vannak s kezeit áldva csókolják. Az egész hajó árva menekvőkkel van már tele.

– Ki lehet az? kérdik egymástól a jeles ifjak. Valamennyi mind közellát s szerencsétlenségre senki sem hozott magával opernguckert. Csak midőn már húsz ölnyire ért hozzájok a dereglye, akkor veszik észre az ifju mellén a hímzett csillagot, s megismerik a főherczeget.

– Ámbár ez éjszaka nem igen hasonlít a velenczei carneval-éjhez, fenség.

– Kezdet óta, fenség. Jelen voltunk a gátszakadásnál, láttuk mint omlott össze a legelső ház, hogy hágott az árvíz utczáról-utczára. Mindez nagyszerű volt, grandieuse; -230- csak az a kár, hogy én ennél már szebb jelenetet láttam Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztá a gátat s a vitorlás hajókat a czári palota udvarában tette le; olyan itt nem tud lenni.

– Oh mi az, fenség? vigasztalá a báró; Szentpétervárott, mikor a Néva elszakasztotta a gátat, négyezer ember veszett a hullámok között, nem számítva a hajókon levő muzsikokat, a kiket lesepert a tengerbe. Olyan itt nem fog lenni.

E kérdés olyan hangon volt föltéve, miszerint kitérő feleletet nem lehetett rá adni.

– Megvallom fenség, az ilyesmit az ixioni munkák közé számítom, sőt tudom érteni Bajazidot, ki az ütközetben minden bajnokát elvesztvén, midőn egyedül úsztatott át a folyón, észrevevé, hogy egy harczosa lova farkába kapaszkodva, menekül vele; ekkor azt mondá, ha elveszett a többi, vessz el te is, levágta a menekvőt. Mit csinálnék egy emberrel, kettővel, annyi közül? Különben is azt tűztem ki hivatásomul, hogy a club of travellers számára részletesen leirjam ez eseményeket s apróságokkal nem foglalkozhatom.

Misztizláv tenyereit dörzsölé örömében, hogy ilyen szépen kivágta magát a geniális báró, míg Abellino aggódva nézett majd reá, majd a főherczegre, nem érthetve minden szót a beszélgetésből.

– Jőjjenek önök utánam, monda az ifju herczeg, egy csáklyalökéssel elhagyva a jeles ifjakat.

– Szerencsénknek tartandjuk, mondának azok egyszerre s követék az ifju főherczeg járművét.

A főherczeg felvonult az úri-utczán, néhol megállva, a hol épen segélyre volt szükség.

Az úri-utcza végén, a ferenczrendi templom és a Curia-épület -231- között van egy kis emelt tér, mely szárazon maradt, mint valami kis sziget. E szűk tér lovakkal s marhákkal volt jelenleg tele, miket bérkocsisok, szegényebb emberek hajtottak ide; kik ide menekültek, azokat a jámbor atyák s a Curia titkári és levéltári ügynökei helyezék el a középületek veszélymentes nagy termeibe, csak egy-egy izmos legény, szőrruhás szerzetes, vagy kardos jurátus jött ment a körülzárt szigetkén, keresve, ha nincs-e valami gyámoltalan menekvő a bömbölő, nyugtalankodó állatok között.

A mint annyira közelítettek a szárazhoz, hogy a lapátok a kövezetet horzsolták, megállítá dereglyéjét s oda inté a bárót csónakával.

– Akárhová, a víz már nem mély. A csónakot majd átadom másnak, a ki jobb hasznát tudja venni, mint mulatságból alá s fel hajókázni rajta.

Ez rettentő itélet volt a mi ifjainkra. Valamennyien úgy érzék magukat, mintha a csónak forogna velük. Csak báró Berzynek volt elég lélekjelenléte oppositióra gondolni.

– De könyörgünk fenség, mi gentlemanek vagyunk, nemes emberekkel nem szokás így bánni.

– A ki ily országos csapásból mulatságot tud csinálni, a kinek nincs szíve a szerencsétleneken segíteni, az előttem nem nemes ember. Tessék csak kiszállni uraim, és tessék megpróbálni, mit tesz az: veszélyben lenni és imádkozni a szabadulásért.

– De enfin, ez privát ügy, fenséges uram és nem tartozik semmi tribunál, semmi jurisdictio elé. És utoljára is, én cosmopolita vagyok. Az én anyám egy herczeg Korsovszky-leány volt, én született orosz vagyok anyai részről, -232- nekem nincs semmi közöm Magyarországhoz, én lehetek oly közönyös, mint akármely más idegen!

– Vessétek ki őket a csónakból! kiálta indulatosan a főherczeg, egészen magán kívül ragadtatva ennyi orczátlan cynismus által. Fordítsátok fel a hajót!

Azon pillanatban megragadák a főherczeg kisérői csáklyáikkal a csónakot s a genialis báró, ki eddig összefont karokkal, napoleoni positurában beszélt a főherczeggel, e mozdulat által kényszerülve volt leülni s megfogózni a csónak párkányába.

Társai megrémülve ugráltak ki a csónakból, még pedig Misztizláv legelül s iparkodtak kimenekülni a szárazra, csak Abellino feküdt végig a csónakban ijedten és rimánkodott a bárónak, hogy adja meg magát discretióra és ne koczkáztassa társai életét.

– Kinek van kedve a csónakot átvenni embertársai szabadítására? kiálta akkor a téren állókhoz a főherczeg; mely felszólításra egyszerre három-négy izmos ifju szökött oda s megkapva a hajó orrán levő lánczot, annál fogva kivontatták azt a szárazra a benne levő két gavallérral együtt.

A támadt zajra a Curia épületének ablakain több odamenekült előkelő jelent meg, kik kendőikkel elismerőleg integettek a főherczeg felé.

– Ah, itt szép dámák vannak! monda báró Berzy, mintha ebben a pillanatban semmi más egyéb gondolni valója nem volna; e szép dámákkal meg kell ismerkednünk. S azzal, mintha épen csak ez az egy ok birta volna reá, hogy a csónakot elhagyja, kilépett abból nagy pipesen, büszkén összevissza gombolva kabátját, először jobbról balra, azután balról jobbra s tökéletes courtoisieval üdvözlé az ablakból letekintő úrhölgyeket, s szüntelen fölfelé nézve, úgy neki ment egy riskatehénnek, hogy alig birta a shawlját kiszabadítani a szarvai közől.

Társai megszégyenülve követték, mint kiknek orruk vére folyt. A genialis báró vigasztalta őket, hogy ne búsuljanak, -233- itt is elég mulatságos kaland vár reájok, a Curia teremei mind tömve vannak szép hölgyfélével, ebből még ezerféle regényes helyzet, tréfa és bohóság fejlődhetik ki.

Ott azonban azt a vigasztalást kapták, hogy a felső termek nők és betegek által levén elfoglaltatva, tessék az alsó termekbe vonulni, hol a férfiak vannak elkülönözve.

– Sacrebleu! kiálta Berzy, micsoda semmirekellő lehet az, a kinek ilyenkor is eszébe jut ez a pedanteria? Mikor felfordul a világ, legalább az ember azt profitirozhatná, hogy szabadabban társaloghasson.

Fidonc! milyen athmosphera volt az! Zsiros parasztok, rongyos kézművesek, síró-rívó kölykek s mindenféle csőcselék egy bűzös rakásban. Ah, ezt nem lehet kiállani. Inkább ki az ökrök és tinók közé! Ott a genialis bárónak sikerült egy bérkocsis-lovat kibérelni s arra felülve, legalább gentlemanhez illő helyzetben tölteni az éjszakát.

Csak Abellino maradt a csónakban. Ő kinyilatkoztatá, hogy inkább kerékbe hagyja töretni magát, de lábait be nem nedvesíti. Ő különben is, könyörög alássan, semminek sem oka. Ő mindent akar és szivesen segített volna, de társai a lelketlen semmirekellők. Ő ezentúl is a csónakban kiván maradni s inkább húzza az evezőt, csak ne tegyék ki a partra. Az emberek megengedték neki, hogy ott maradjon, hanem azután ők kérték, hogy ne cselekedje azt, hogy evezzen, mert mindnyájokat felforgatja, csak maradjon veszteg a hajó orrában.

A főherczeg hajója ismét tovább ment, a parton állók üdvriadásától kisérve; oly tömve volt már menekülőkkel, hogy egész a párkányáig sűlyedt a vízbe. E drága teherrel indult neki a bátor fejedelmi ifju a tengerré áradt Dunának, hogy a zajon keresztül vigye őket Budára. Nem kellett félnie: a hol annyi tette van az erénynek, ott sok keze van Istennek. Az úszó jégtáblák kikerülik, félretérnek a szent teherrel rakott hajó előtt, mintha láthatatlan jó szellemek vezetnék azokat félre s a fényes jelenet, mint -234- tündér tünemény sikamlik át a háborgó folyam fekete tükrén, melybe tűzcsillámot vetnek a királyi várnak kivilágított ablakai.

Egy ősz fejedelmi férfi, a főherczeg-nádor lakik ott, ki ezen az éjszakán hatvanhat szobáját a királyi várnak nyittatá meg a szerencsétlenek előtt, saját termeiből kiköltözött értök, s mint atya, ki gyermekeit várja, áll ajtajában, vigasztaló szóval fogadva az érkezőket s nyájasan, érző részvéttel vezetve fel úri termeibe a sáppadt, reszkető népet, kiket daliás fia a halál örvényei közül kiszabadított.

Fenn a fényes termekben gyöngéd ápoló kezek fogadják a szenvedőt, a boldogtalant; egy édes jó anya arcza mosolyog mindenki elé, egy oly édes, szelid női arcz, melynek láttára elfeledi a szenvedő bánatát és veszteségét. Mindenkit ő helyez el, figyelmét nem kerüli ki senki. Nagyobb része a megmentett népnek beteg, gyámoltalan, kór: azokat híven ápolja, gyógyítja, vigasztalja biztató anyai szóval.

Egy nagy kórház a királyi vár, hol a sóhajtások között hálaadó ima hangzik széjjel a magas gondviseléshez, ki a kétségbeesőt ide vezérlé, s a lázas szenvedőknek úgy tetszik a mély éjféli órákban, mintha égi derű között egy túlvilági hölgyalak járna-kelne ott közöttük, oly bájos, oly szelid, oly jó, mint minőket az oltárképekre festenek, mint egy édes ifju testvér ama szegény házakból, kinek ápoló kezétől megenyhül minden fájdalom, még az is, a mi a lélekben rág, még a veszteség fájdalma, még a kétségbeesés is, kinek édes zengzetű szavára meg kell gyógyulni a szívnek, kinek égi mosolyától el kell múlni a bánatnak, mert e tünemény mosolygása és beszéde boldogabb jövők reménye.

Pedig az nem tünemény. A bájos, szende herczegnő az, Magyarország nádorának tündérszép leánya, a kit úgy szeretett az egész nemzet, úgy szeretett – mint egy szentet. -235-

Ama három gyásznapon éjjel-nappal ottan járt ő, – e mennyei vigasztalás a siralmas népek közt.

XI. A CZENKI SZENVEDŐ.

Három nap és három éjjel tartott Isten látogatása Pest felett, három nap és három éjjel hangzott siralom és jajszó a főváros kapuin belül; harmadnapra lefutott az utczákról az ár és akkor elcsendesült minden.

Ah, milyen reggel volt az, milyen látvány, milyen szomorú kép! A város két harmadrésze romban feküdt, egész népes utczák helyén egy-egy magányos ház állt csak, az utczák végig fölszántva s behintve iszappal, a rút fekete sár közt félig eltemetett hullák, miket a gúnyos elem arczczal fölfelé szokott fordítani; itt a lovag, amott paripája, anya és csecsemő egymás keblén fekve, karjaik oly szorosan fagyosan vannak egymás körül fűzve, hogy nem lehet őket elválasztani, egy koporsó kell mind a kettőnek; romokkal fedve a zajos vásártér, ferdére nyomva, összerepedezve a napok előtt még oly pompás házak, mik állva maradtak, mintha tünődnének, hogy ne omoljanak-e ők is a többi után?

De hová? Nincs többé otthon. Alig ismeri meg romjaiban a házat, ki egykor benne lakott. A mit benne hagyott, jobb, ne is keresse. A gazdag pompája, a szegény szegénysége mind egy sorsra jutott; nyomor az, a mi ott maradt.

Nem három nap, egy egész század múlt el. Az idő visszafelé haladt és a mi élt, az mind nem születetté lőn.

A gyönyörű, a kedves város, melyre öröm volt gondolni, -236- hová minden ember úgy ment, mintha haza menne, melyhez a legboldogabb jövendő reményeit köté minden honfi, mit képzeletében még szebbnek tudott alkotni a jövendőben, mint a milyen eddig vala, honnan szellemi magasságát, anyagi jóllétét várta eljövendőnek a nemzet, az ország középpontja, a nép szíve ime nincs többé; nincs, nincs, nincs.

A szép remények, a büszke álmak és annyi évek fáradságos iparkodása semmivé téve, lerontva, az ábrándokat épen úgy eliszapolta a hullám, miként az ipar kézzelfogható teremtményeit.

Hetekig, havakig jártak a bujdosók az ország minden vidékein, kik egykor Pest lakosai voltak, s a romlás napjai után elhagyták feldúlt lakhelyeiket, menhelyet esdve távol megyékben. Még az élő nép is elvándorol az ország fővárosából, nincs mit keressen ott többé; megy a ki mehet távol rokonai után; kinek rokona sincs, az megy koldulni; tisztes jámbor arczok járnak házról-házra, kiknek szeméből kiesik a köny, ha alamizsnát kell kérni, s ajkaik szokatlanok még a keserű «Isten fizesse meg» kimondásához.

Oh, mint a hideg láz, terjed ez a betegség az ország minden ereiben végig. Mindenki érzi, mindenki siratja ezt a keserű bánatot. Nincs többé hol örülni a magyarnak.

E napokban betegen feküdt czenki kastélyában az a férfi, kiről egykor a történet ne mondjon más emlékmondatot ennél: «Legjobban szerette hazáját» és tudni fogja róla mindenki, hogy ki volt?

Már akkor, a hogy ezek történtek, régóta küzdött ő nemzete jólléteért, más utakon, más eszközökkel, mint a minőket az eddigi nagyok használtak, s épen ezért kétszeres fáradsággal, mert nemcsak elleneivel volt harcza, hanem saját ügyfeleivel is.

Ő hordott követ kő után azon nagy épülethez, melynek kigondolása is óriási, mert annak boltozatjai egy egész nemzetet takarnak be, annak neve a magyar nép szellemi -237- és anyagi boldogsága. Ő volt építőmester és napszámos egy személyben ez óriási munka mellett.

Hányszor bele kellett fáradnia! Hányszor kellett éreznie, hogy az ember tevékeny testébe csak kínzásul adattak az isteni vágyak! hányszor találkozhatott azzal a mythoszi sötét szellemmel, ki éjjel lerontja azt, a mit a jók nappal építettek!

Elfáradva, életkedvtelen, közönyösen gyógyulás és halál iránt, feküdt a nemes férfi betegágyában, midőn jön az országrendítő hír, hogy romba hullt Pest!

Ha valakinek drága volt a főváros gondolata, neki tizszeresen volt az. Mások csak egy szép várost sajnálhattak abban, de nála egész élte építményének alapköve volt ez. Ki érezte e csapást úgy, miként ő?

És ime! A rémséges hírre, melytől megbetegült az egész ország, ez az egy beteg férfi meggyógyulva kelt föl ágyából. Ily hír vétele után neki nem volt szabad betegen feküdnie, feltámadt volna onnan, hogy a teremtő jelszót eldörögje: «Pest nem veszett el, Pest felviruland új jóléttel, új örömmel!»

És a jelszó visszahangzott minden szívben, a csüggedést, a bánatot áldozat és tetterő követte; milliók gyűltek össze a nagyok és kicsinyek áldozataiból, hogy ha elveszett, a mi kedves volt, támadjon helyette még kedvesebb és az ékes ifju város lett még szebb és gazdagabb, mint volt egykor, népe újra megszaporodott, jóllét és áldás takarta el a nyomor és veszteség emlékeit, miként a földből emelkedő paloták sorai eltakarták a siralmas romhalmokat, s meglátszott a boldog földön Isten jobb keze.

Oly csodás feltámadása nem volt még földi halottnak soha, minő Magyarhon fővárosáé.

Adják az idők, hogy Pest visszafizesse jóltevőinek azt, a mit tőlök egykor nyert: nagyságát, jóllétét. Egy nagy eszmét már ajándékozott nekünk fölvirágzásával:

Ámulva, andalogva járunk végig a poraiból kiemelkedett -238- város utczáin, partjain, s úgy tetszik a képzeletnek, mintha e kőkoloszszok ormain, e paloták homlokzatán, e ligetek árnyékából mindenütt egy bús, bánatos szellemarcz tekintene felénk, sötét szemöldöktől beárnyalt szemeivel, a ki mindenütt ott volt, a hol alkotni, a hol újjáteremteni, a hol boldogítani kellett; csak ő maga nem lett boldog, csak ő maga hullott szét a nagy munkában. Lesz-e Isten, a ki valaha a szétbomlott remekmű darabjait ismét egymásba illeszti?

XII. A HÉTSZEMÉLYNÖK LEVELEI.

Szentirmay egy évig fel nem jött jószágáról Pestre; családja előtt így is sok talányos maradt Zoltán minden előkészület nélküli elutazásában, a rejtély még aggodalmasabbá lett volna, ha ők Pestre feljönnek s tapasztalják, hogy a kedvencz, a szeretett ifju még csak fel sem keresi őket. Rudolfnak ezt ki kellett kerülni. Családjának még azt sem volt szabad tudni, hogy Zoltán nem levelez Szentirmára.

Azért ő mindig tudott kérdezősködéseikre felelni. Minden lépése Zoltánnak tudva volt előtte; minden héten kapott levelet Pestről, melyben egy előtte egészen ismeretlen kéz tudósítá egykori gyámfia hogyléte, haladása, apróbb bajai felől, előre bocsátva, hogy ő ezeket a leveleket nagyságos főnöke, a hétszemélynök megbizásából irja, levén ő senki más, mint egy jámbor jurátus tabulæ regiæ notárius, a kit Kovácsnak hínak.

Rudolfot ugyan meglepte néha az a meleg, részvevő hangulat, melyben a megbízott tudósítások tartva voltak a jurátus által, sokat is irt, sűrű négy oldalt mindannyiszor. Ez holmi jurátustól igen szép buzgalom, ki négy sorral is lerázhatná nyakáról az ilyen accidentiát nem hozó commissiót, hanem az ifjui részvéten alig volt annyi csodálkozni -239- való, mint nagyságos Tarnaváry úr e rendkívüli figyelmén, melyet is nem mulasztott el neki egynéhányszor igen meleg férfias szavakkal megköszönni, melyeket, midőn levélben olvasott a hétszemélynök úr, nem tudta, hogy micsoda gorombaságot gondoljon Rudolf felől; azt-e, hogy az esze tisztul? vagy hogy vele kötekedni akar? Ő biz csak egy szóval sem bízta senkire, hogy Rudolfnak minden héten levelet irjon. Azt hitte, hogy az Rudolftól csak élcz volt, a miért egyszer sem tudósíttatá.

A pesti gyásznapok után még egy levelet kapott Kovácstól Szentirmay, melyben leirja Zoltán magaviseletét a vész napjaiban. Szentirmay elolvasá a levelet nejének és leányának s az ifju hő érzelmű irata abban az elégtételben részesült, hogy a legszebb szemek könyei hullottak reá. Oh, ha e perczben ott lett volna közöttük Zoltán!

Ezen levél vétele után hetek, havak multak és Rudolf nem kapott újabb tudósítást. Eleinte csak várt, később türelmetlenkedni kezdett, végre levelet irt Tarnavárynak, hogy a mely gyöngéd figyelmet ez ideig éreztetett vele, azt legyen szíves ezentúl is folytatni, s ha netalán az eddig levelezett Kovács nevű jurátus nem érkeznék e levelezés folytatására, kegyeskedjék e teherrel más valakit megbízni heverő emberei közül.

Már erre csak kénytelen volt a hétszemélynök ősi restségét leküzdeni, s megerőltetvén magát, irt sajátkezűleg Rudolfnak. Ha a levél egy archæolog kezébe jut, az chaldæi rúnákat, vagy skandinav cryptographiát fog kiolvasni belőle, oly minden korlátokat túlcsapongó féktelenséggel valának annak betüi elhányva vetve, felkarmolva vastagorrú mérges tollal, mely szerteszét frecskelte a tintát, kicsiny és nagy pontokat és felkiáltó jeleket lövöldözve köröskörül mindenüvé, a hol nem kellett, néhol az egész sor csupa «m» betüből látszott lenni, csak imitt-amott lódulván ki belőle valami hosszabb betünek a nyele, sehol egy comma föltéve, de annál több etcætera; hogy pedig a törvénytelen összevonások minőségéről, a mik abban előfordultak, -240- fogalmunk legyen, nem szükség csak a levél kezdősorait ideigtatnom, mely zengett ekképen:

Vt szcsém f. é. küldött tb rendli lleidet kézh vennem, Ilyekk folytán g értettem, h Te kd 1 ik j. t. r. n-om pr. dil. rel kat küldöz az i. úr fl.»

Volt szerencsém folyó évben küldött több rendbeli leveleidet kézhez vennem, melyeknek folytán megértettem, hogy Te neked egyik juratus tabulæ regiæ notariusom propria diligentia (saját buzgalmából) relatiókat küldöz az ifju úr felől.»

Látnivaló, hogy ilyenformán igen sok betüt megtakaríthat az ember, s ennélfogva az ily irásmód előkelő uraknak eléggé nem ajánlható, a kik nem a könyvárus számára vetik a betüket.

«Erről én semmit sem tudok, mert én nem bíztam rá a levelezést. (Így folytatták tovább a nagyságos hieroglyphok.) A mit tett Kovács, azt maga jószántából tette. Én bizony erre a czélra külön hivatalt nem tarthattam. Hogy az érintett levelezések megszüntek, annak oka ez: Kovács letette a censurát – præclarummal – s ilyformán megszünt jurátusom lenni; az ifju úr pedig feltette magában, hogy ő külföldre utazik, oda lesz egy pár esztendeig; elég nem szép tőle, hogy ő maga sem tudósított semmiről, mikor te még most is olyan jól emlékezel róla, pedig milyen galibába hozott tégedet. Az a per különben rád nézve igen jól áll, ha nem restellenéd egy kissé kitenni magadat, eclatanter megnyerhetnéd, pedig Kőcserepy erősen üti a vasat; már nyomára jöttem az érdekeltségnek: cessiója van attól a bolondtól. Zoltán az árvíz alkalmával a haláltól mentette meg az egyetlen leányát. Szeles kölyök. Magam is majd elpatkoltam akkor, azóta nem iszom rostopsint. Rettenetes dolog volt az, barátom, na de hiszen olvashattad az ujságokból. Zoltánt három napig nem láttam, mindig Miklóssal -241- járt; olyan szeles bolond lesz belőle, mint az; nem fog rajta semmi. Egyébiránt maradok igaz barátod és alázatos szolgád Tarnaváry.

U. i. Majd elfeledtem, hogy Kovács censurázván, elébb haza ment szüleihez, onnan felhívta őt az úrfi, hogy kisérje a külföldön, ő bizonyosan tudósítani fog.

N. B. A küldött leveleidet elégettem; baj lehetne, ha ellenfeleid kezébe kerülnének, pedig én is körül vagyok véve az auscultansaikkal, ennek a Kőcserepynek a szemei mindenütt ott vannak.»

Még egy postcriptumot kezdett a derék úr, de azt már kitörülte, elégnek találva egyszerre ennyi által bebizonyítani, mennyire terhesnek találja, hogy elébb gondolkozzék is rajta, a mit le akar irni.

Különben minden levelét azzal szokta végezni, hogy nem irhat már többet, mert a papiros szélére jutott, meg hogy a posta indul és hogy jövő alkalomra több maradjon, s más afféle haszontalan kifogásaival a lusta levelezőknek.

Rudolf ebből annyit megtudott, hogy Zoltán a nagy világot járja, egy előtte egészen ismeretlen ifju kiséretében. Előkereste Kovács leveleit, azoknak eszméiből, vonásaiból iparkodva fölfedezni irójok jellemét; ezek a figyelmesen, de férfias biztossággal odavetett vonások egyenes lélekre mutatnak, a kezdőbetük egyszerűsége szabadelvűségre mutat, a toll gyöngédebb kezelése, a hol csak Zoltán neve előfordul, bizonyítja a szeretetet, melylyel ez ifju növendéke iránt viseltetik, s a czikornyátlan aláirásban meglelhetni a magát túl nem becsülő szerénységet, a komoly, ábrándtalan férfit.

Mindezek csalóka elvonások is lehetnek, de a gondolkozó fő a legapróbb dolgokban is mély titkokat tud meglátni.

Rudolf sokszor visszatért e gondolatra és mindig megnyugodott benne. Az ifju kedély jövőjére nagy hatással van az első rokonszenv és az első szerelem. Ép lelkeket -242- értek ilyenkor; a cretinnek nincs rokonszenve, sem szerelme.

Rudolf meg volt győződve a felől, hogy Tarnaváry kínnal és verítékkel irt levele után ismét egy örökkévalóságig várhat, a míg tőle egy másik levelet kap. Mekkora lehetett meglepetése, midőn alig mult el pár hónap, s ismét megérkezének a nem is várt becses hieroglyphok, mikről a czímet a pesti posta ugyan nem tudta elolvasni, de annyit kivehetvén belőle, hogy Szentirmára szól a levél, csak elküldte oda, gondolván, hogy majd rátalál, a ki ott lakik.

Rudolf remegve önté ki a porzót, mely legelébb is kihullott a levélből, s melylyel oly bőséggel szokott bánni a hétszemélynök, hogy mikor Széchenyinek irt levelet, a nemes gróf elébb rendesen kiküldé azt a pitvarnokától, hogy kefélje le az előszobában. A nagyságos úr irását épen úgy a homok közül kellett kiásni, mint a becsületes egyiptomi hagyományokat.

A levél oly sűrűn tele volt irva, hogy még a széleire is jutott irás keresztben, hosszában, hogy keresni kellett, hol az eleje, hol a hátulja? mint a Cálvinus János köpenyegére irt tizparancsolatot és hiszekegyet.

Megtalálván a cryptographia kulcsát, Rudolf ilyenformát olvasott ki abból, nem minden fejtörés nélkül:

Számtalan dolgaim közepett, mikkel el vagyok halmozva (oda tehette volna zárjel közé: «és a miket soha sem végzek el»), fáradságot veszek magamnak, hogy hozzád ezt a levelet irjam. Tudhatod pedig, hogy mennyire nem kenyerem a levélirás, hogy képes vagyok inkább elmenni gyalog oda, a hova valami izennivalóm van, mintsem leüljek neki és irásba tegyem.

Zoltán fráter Németországban időzik, kaptam tőle két, Kovácstól három levelet. A mit ő irt, azt nem értettem, mert igen czifra; hanem a Kovácséiból megtudtam ennyit.

A kölyök, mi az eb ingének, minek nem? el nem képzelhetem; beállt Berlinben a philosophiai cursusba s a -243- napokban letette a doctoratust, küldött is egy egész láda nyomatott dissertatiót, fel nem bontottam, azon módon küldöm neked, tétesd a családi archivumba. Hiába, csak mindenik Kárpáthynak van valami bolondsága. János úr ilyen idős korában már leányokat szöktetett el, Abellino pedig háromféle adósok börtönét is megjárta, ez meg a lánczhordta, doctorságot szerez, ugyan mi a kőnek az olyan embernek, a ki fél milliót költhet esztendőnkint? Valamelyik őse azt vette fejébe, hogy Kárpátfalván collegiumot építtet, mintha előre érezte volna, hogy egyik utódja professor fog lenni, prælegálhat majd a fűzi és nádi múzsáknak.

Ha ezt az öreg Nábob megtudná, megfordulna a sírjában; ő még syntaxist sem végzett, s gyűlölt mindent, a mit doctornak neveznek, még a lódoctort is.

A gyerek alig tizennégy esztendős, az ilyennek még labdázni kellene, engemet tizennégy esztendős koromban hej be sokszor elfenekeltek, hogy a leczkémet nem akartam megtanulni, pedig most a kisujjamban van a Corpus juris. Nem ér semmit az a korán érés; az ilyen romlik el azután leghamarább. Az én ficzkóim bezzeg azt sem tudják, mi fán terem a könyv? pedig az egyik kamasz már tizenegy esztendős, azért mégis fogadom, hogy olyan statusférfiak válnak majd belőlök, hogy csak úgy ragyognak. Meg is irtam az öcsém uramnak, hogy nekem az ilyen ostobaságokkal hagyjon békét; pusztuljon rögtön abból a tudós Németországból a kínjába; menjen Párisba, ott első dolga legyen felkeresni valami szép grisettet, vagy más effélét, az azután majd bevezeti a világba, csak arra az egyre vigyázzon, hogy ott a bolond francziák között valami párbajba ne keveredjék, hanem ha valaki kihívja, mondja neki, hogy ökölre szívesen! Az nem veszedelmes, s ott aztán nem féltem a ficzkót, öklei elég jók, ha csak a doctoratus, meg a porosz koszt meg nem rontotta.

Azonban kikoptam már a papirosból, azért levelemet befejezve, maradok stb. -244-

U. i. (a levél szélén) Kőcserepy mennykő ember; ellenfeled ügyvédét, Maszlaczkyt, nagyon megnyergelte; a mint veszem észre, azzal hitegeti, hogy a leányt neki fogja adni. Félbolond! S ez meg olyan egész bolond, hogy elhiszi, s eget, földet pokollá változtat ellened és Zoltán ellen. Én csak azon csodálkozom, hogy mikor annyi helyen leüt az istennyila, miért nem tud beleütni épen ebbe az egy emberbe?

Rudolfot egészen felvidítá e sajátságos vad kedélylyel irt levele a hétszemélynöknek, ki nyers, egyenesszívű emberek szokásaként csak első feltünésével szokott ijedelmet gerjeszteni, de hosszasb ismeretség után a legtisztább őstermészetű szívbe engedett látni. A kérdéses per nem aggódtatá tovább Rudolfot: Kőcserepy befolyását eléggé ellensulyozá Tarnaváry makacs magatartása; arról, hogy Kárpáthy Abellino Zoltánnak e per által árthasson, szó sem lehetett, a saját magát érthető kellemetlenségekhez pedig már hozzá szoktatá magát Rudolf.

Rögtön válaszolt a hétszemélynöknek, megköszönve szíves figyelmét iránta.

Alig mult el néhány hónap, ismét új levelet kapott tőle. Úgy látszik, hogy a hétszemélynök úr kezdi mulatságát találni a levelezésben, melyet ránézve a tárgy furcsasága tesz egyre érdekesebbé.

Ki nem jövök a csodákból. Zoltán egyik bolondból a másikba esik. Alig ugrattam ki a doctoratusi cathedrából, megint mit cselekszik? A helyett, hogy az én okos tanácsaimat fogadta volna s egyenesen ment volna Párisba, útba ejti Genuát, ott hajóra ül s onnan ir nekem a hajó fedezetéről gyönyörűséges tirádákat a tengerről, hogy milyen szép a tenger, hogy milyen pompás dolog a zivatar, hogy micsoda mulatság az orkán zúgása mellett a vitorlakötelekbe kapaszkodni stb.; nekem! a ki utálom a -245- tengert és mindenféle néven nevezendő vizeket, s a ki nem jártam másként vizen keresztül soha, ha csak álló hidon nem, s a ki rá nem ülnék egy gőzhajóra, ha mindjárt Széchenyi maga volna is a kormányos, s három tűzkármentesítő intézetbe volna is assecurálva minden hajam szála. Azután engedelmet kér, hogy ő meglátogathassa a tengerparti városokat s hogy magának némi fogalmakat szerezhessen a tengerészetről, ott nagy bölcsen előadva, hogy milyen nagy szüksége van magyar embernek arra, hogy a tengeren otthonos legyen; hogy milyen derék volna, ha magyar ifjak tengerészeknek képeznék magukat s hogy mekkora kedve volna ő neki ebben a részben példát mutatni mások előtt! No iszen gyere csak haza! Hát azért neveltünk téged becsületes, okos embernek, hogy a czethallal nyelesd el magadat? hát azért van te neked hetvenkét ezer hold földed a legáldottabb vidéken, hogy az operencziákra járj ladikkal szántani? Olyan dühbe jöttem, hogy maig is emlegeti nagyobbik fiam, a hogy pofon találtam vágni Zoltán helyett; mindjárt stafétát küldtem a kölyök után, hogy leszálljon rögtön arról a fatömlöczről, mert én vasban hozatom vissza, én felelős vagyok életeért az egész vármegye előtt, ha valahol el talál sűlyedni a tengerbe, rólam semmiféle tenger le nem mossa, hogy én öltem el az ellenségei kedveért!

Persze a levél soha sem jutott el hozzá: nincs a tengeren sem statio, sem vendégfogadó, s én ettől az időtől kezdve két álló hónapig nem hallottam róla egy commát sem. Képzelheted azt az anxietást, a mit ez alatt ki kellett állanom. Hol járhat, mi történhetett vele? Nem sűlyedt-e el vele a hajó? nem vetette-e ki a szél valami puszta szigetre, mint Robinsont? hátha eltévedtek a tengeren, elfogyott az eleségök s most a csizmájokat főzik meg, azt eszik, s ha az elfogy, akkor majd egymást eszik meg, vagy hátha valami tunisi tengeri rabló elfogta s elvitte, eladta valami szerecsen fejedelemnek. Ezt legjobban megérdemelte volna! -246-

Két egész hónapig kellett ilyen halálos aggodalmakat kiállnom, ekkor kapok csak tőle levelet Calaisból. Tudja patvar, honnan került oda?

Csakhogy megvan a lánczhordta kölyke; bizony már attól tartottam, hogy a magaméi közül kell egyet helyette adnom, ha elvész. Jól is leszidtam azután egy levélben, azt tudom, hogy nem teszi az ablakába; nem a magyarnak való a tenger, az anglus sem menne arra, de nem fér egymástól a száraz földön, ember hátán ember, mint a fügelevél, mi pedig egyik toronyból nem látjuk a másikat, olyan tágan vagyunk, hát mi a lelkét keresnénk a víz hátán?

No, de végre Párisból kapok tőle levelet. Itt már, gondoltam, csak eszére fog térni; ha mind annak a szépnek és jónak, a min Abellino bátyja keresztül-kasul járt, csak egy tizedét elveszi, az neki épen elég lesz, s azzal átesik a korhelyesztendőkön, a miken minden fiatal embernek át kell esni, mentül elébb, annál jobb. Levelét is azzal a hittel bontottam fel, hogy bizonyosan pénzt kér; játékház, mulatság sokba kerül abban a drága városban, illendő is, hogy ha egyszer magyar mágnás, tegyen ki magáért, hadd lássa az a sok puruttya nép, hogy mi sem tökmaggal élünk ide haza. Egy szó sincsen abból. Az én Zoltánom, a helyett, hogy a hozzá illő clubokba vezettesse magát, megismerkedett nyakrafőre mindenféle ütött-kopott tudós, bikficz komédiás néppel, nyifnyaf poétákkal s más efféle csavargókkal, azok között tölti az idejét, velök estélyezik, nálok vesztegeti talentumát. Összeirt nekem egy csomó kimondhatatlan nevet, s azzal akart megvesztegetni, hogy hozzátette mindegyikhez, hogy ez ilyen híres, meg amolyan híres. Jutnék csak én oda közétek! tudom, hogy híresebbek lennének. Ezek az emberek egészen kicsavarták Zoltán eszét a helyéből. Még egy szinművet is irt, a mire Hugo Viktor (csak tudnám, hogy melyik a keresztneve?) azt mondta, hogy tökéletes romantikai iskolai mű. Sőt egyszer annyira vették, hogy egy irkászokból és pénzért síró emberekből (értsd: szinész) álló társaságban többféle nyelveken -247- szavalt, miket azok nem ismertek s azok közül egyhangúlag mindnyájan a magyart találták legszebb kiejtésűnek. Hiszen azt elhiszem, hogy a magyart találták legszebbnek, de az mégis rettenetes, hogy egy magyar mágnás ivadéka Párisban nyilvánságos estélyeken több ember előtt kiálljon és hadonázzon mások mulattatására, mint a pesti kávéházakban a tirolise zengerek. Bárcsak meg ne tudnák idehaza, mert engem megeszen a szégyen. Haragomban azt akartam neki irni, hogy ha illendően nem viseli magát odakinn, hát nem küldök neki több pénzt; hanem a levele végén megelőzött, mert azt irja, hogy ne fáraszszam magamat a pénzküldéssel; mert a mit elvitt magával, azzal két esztendeig is beéri. Piha! Magyar mágnáshoz való az ilyen zsugoriskodás? Kivált külföldön, még azt gondolják majd róla, hogy nincs neki. No, ezeket a leveleket nem szeretném, ha amice Maszlaczky megkaphatná, mert ezekkel a világra be lehetne neki bizonyítni, hogy Zoltán nem az apja fia.

Legutóbbi levelében példálózik, hogy ide s tova elhagyja Párist és átmegy Angliába. Szeretném tudni, hogy hát ott miféle új csodát talál ki a bosszúságomra? mert valami még lesz belőle; Németországban hónaljig esett a tudományba, Genuában nyakig a tengerbe, Párisban fülig a poézisbe, még hátra van Angliában a kátrány és szirup; abból tudom, hogy ki sem fog látszani.

A legközelebbi gyorsszekéren veszed a kérdéses szindarabot, ha komédiások járnak arra, még el is játszathatod a kárpátfalvi szinházban. Hogy nem él az öreg János úr, hogy megláthatná!

Ugyanehhez van mellékelve egy csoport költemény is, a miket Zoltán úrfi francziából fordított valami Berengártól (talán Beranger?), a ki nem lehet valami nagyon fain ember, mert azt irja róla Zoltán, hogy be is volt csukva. Ezzel jobb lett volna, ha elhallgat.

Nemsokára várhatod újabb levelemet; addig is maradok stb. Tarnaváry.» -248-

Rudolf kaczagott jó kedvében e levél olvastára. Azon kaczagott-e, hogy e derék, nyers, nyakas hazafi, a kit semmiféle lében meg nem főztek, minő sajátságos nézpontból veszi fel a dolgokat? vagy a fölötti örömében, hogy Zoltánt nemes, emelkedett, magasztos irányban látja haladni? minden, a mit tesz, a mit érez, egy túlömlő, érzelemgazdag ifjui kedély nyilatkozványa, a tudnivágy, a becsérzet, a használni törekvés, a veszélyek bátor fölkeresése és a költői, az ábrándok után vezető hajlam, mind ezek a legszebb díszei egy nemeslelkű ifjunak, ki hivatva van arra, hogy gyermekkorától fogva ideálja legyen a férfitökélynek. Valóban, ilyenné akarta őt nevelni; csalódni kellett volna, ha másformának látja s első elégtétel ez volt ránézve a sorstól, hogy az ifju egyedül, a világba kivetve is az maradt, a minek ő nevelte.

Kátrányon és szirupon végeztem a mult levelemet, kátrányon és szirupon kezdem ezt. Úgy nézz ezentúl a szemem közé, hogy én ezentúl nem leszek többé septemvir, hanem czukrot főzök, te meg szintén nem fogsz lenni főispán, hanem posztót szővsz: Zoltán a mint haza jön, rögtön állít az egyikünk számára egy czukorfábrikát, oda betesz engem, mellé egy posztógyárt, oda beállít téged, magának meg egy irtóztató nagy kovácsműhelyt emel, ott fog készíteni rettenetes mennyiségű ásókat, kaszákat, peniczilusokat és gőzhajó-masinákat. Már ezentúl a magyar embernek ez lesz a hivatása. A sok prókátor, táblabiró, a sok vitézkötéses dalia, a nagy méltóságos rendek mind tanulnak – ki szőni, ki fonni, ki meg patkószögeket csinálni, s a tekintetes karok és rendek csak úgy sodorják a selyemczérnát egyik falutól a másikig; az iskolában nem syntaxist és grammatikát, nem metaphysikát és nem mythologiát fognak ezentúl tanítani, hanem tanul a sok szedtevette kölyke porczellánt csinálni, meg indigót főzni, -249- otthon maga befesti az apja szűrét kékre, zöldre. Ilyen világ lesz itt, mihelyt Zoltán megjön.

A mik eddig történtek a fiuval, az még mind tréfa volt. Eddig csak versben volt bolond, most már prózában az. Úgy teleszedte magát Angliában reformokkal, hogy ha rajta állana, tetőtül talpig újba öltöztetne valamennyiünket, még az ökreink szarvait is másformára szabná. Hogy ott milyen boldogság van, milyen gazdag a nemzet, mekkora a hitel, milyen óriási az ipar, mennyi új találmány, mily üzlet, mily gyors emelkedés! (Nem is tudom, hogy minek lakunk mi itt, s miért nem megyünk oda?) Azzal ijesztget, hogy jőjjön csak ő haza, majd megmutogatja, hogy lehet ipar és tanulmány által a nemzet gazdagságát tízszeres fokra emelni! Hoho! Ne siess úgy öcsém. Hagyj te nekünk békét a te Angliáddal. Itt ugyan nem igen hánykolódunk a millióinkkal s nagyon megnézzük azt, a ki pengőben beszél; de viszont nem is halnak nálunk éhen az emberek százával, ezrével, s ha nincs is creditünk, de nincs adósságunk, mint a te Angliádnak, a mit körül lehetne rakni háromszor azokkal a tallérokkal, a miket nem bir fizetni.»

Ha az Isten megengedi érni az én kedves gyámfiamnak, hogy nagyra megnőjjön, csodákat fog velünk elkövetni. Eddig csak tréfának vettem a dolgot, de most már látom, hogy komolyan fenyegetőzik.

Legközelebbi levele Londonból érkezett; leküldeném azt neked, de meg akarom tartani magamnak, mint curiosumot. Nevezetesebb pontjait, illető commentárjaimmal együtt, olvassad.

«A szentirás szavaiként sokkal könnyebb a hajókötélnek a tű fokán keresztülmenni, mint a gazdagnak a mennyországba jutni.»

(– Itt parenthesisbe teszi, hogy régi fordítások szerint -250- hibásan van héberből a hajókötél tevének áttéve; – hol a patvarban tanult ez a gyermek zsidóul?)

«A mondat logikája az, hogy a gazdagoknak sokkal több módjuk, több eszközük van arra, hogy vétkezzenek, mint másnak. Az ő szenvedélyök ismerteti meg a romlottsággal a nép erkölcseit, az ő pénzök híjja vásárra az erényt; azon a piaczon, a hol az ártatlanságot árulják, ők az egyedüli fogyasztók; az ő oktalan fényűzésök fosztja meg az emberi tökélyt, a nemzeti emelkedés utáni törekvést életnedveitől; az ő hidegségük áll jéghegyként, jeges felhőként az ég és a föld között, kétségbeejtve a melegebb szíveket, kik nálok nélkül hasztalan törekesznek minden nagy és szép után; az ő nagyravágyásuk, viszályaik hoznak vészt, pusztulást az emberiségre, s mindazért, a mit tettek, őket éri a legkevesebb vezeklés itt a földön. Azért nem juthatnak ők a mennyországba.»

«Ama nagy szellemnek, ki e szigorú itéletet hozta a gazdagok felett, nagy öröme lehetett ott fenn az égben, ha a legutóbbi évek alatt letekintett erre a kis földre s ezen a kis földön a mi kis hazánkra s látta, miként ment át vékony selyemszálként a tű fokán hatalmasaink legnagyobb része, mint iparkodott azt a mély sebet, mit Isten keze ütött hazán és társadalmon, elfedezni oltáráldozataival, mint érdemelt ki egyszerre két mennyországot, egyet mint embertárs, mást mint jó hazafi.

Oh, csak mostan érzem, mennyi édes kötelességet ruházott Isten arra, kinek gazdagságot adott; egy nap alatt annyi jót tehet az, mint más egész életében; a min egész nemzedékek hiába dolgoztak, azt ő neki elég meggondolni, akarni – és létrejött; teheti boldoggá, nagygyá, míveltté nemzetét, építhet a jövő ivadékok számára, s még a mennyországba sem egyedül megy fel, oda is ezreket vihet magával. -251-

Oh, nagy és nemes hivatás gazdagnak, hatalmasnak lenni. Ha én visszatérek jó hazámba, fogadom az égre, nem leszek utolsó, a ki e hivatást betölteni törekszik. Csak most látom, milyen szegények vagyunk odahaza, pedig milyen gazdagok lehetnénk.

Más nemzetnek nagy népvilágító szellemei vannak; nekünk is van elég, azok a homályba vannak temetve; fel fogjuk őket keresni, felemeljük őket, hogy új fényt, új nagyságot kölcsönözzünk tőlük s velök emelkedjünk. Más nemzetnek vannak nagyszerű emlékei, nálunk is vannak, a kik azt megérdemelték volna; a mi kötelességünk őket megmenteni az elfeledéstől. Más nemzetnek tudománya, ipara, gazdagsága, hatalma van, s vajjon a mienknek nincs-e természeti esze, szorgalma, bősége és ereje, hogy mindazt megszerezze? Csak vezére legyen.

Sohasem örültem, hogy a sors gazdaggá, főnemessé engedett lennem, most örülök annak.

Mikor egész nap London utczáin járok, elkezdve reggel az ipartárlatokon s végezve este a Drurylane szinházon s az éjszakai parliament ülésein, azután haza térve, eloltom a lámpásomat s behunyom szememet, akkor magam előtt látom Pestet. Midőn elhagytam azt, egy összedőlt, néphagyott rom volt az; csak húsz évig építhessünk rajta fáradatlanul, én Istenem! mivé fog lenni az?

Hogy látom magam előtt a paloták sorait, mik büszkén néznek a Duna vizébe fényes ablaksoraikkal. Minden magyar főúr építtet magának házat a nemzet fővárosában, hogy oda térjen meg örömeivel, ragyogásával, miket eddig máshová hordott; amott magas oszlopzatos csarnokok felé hullámzik a nép, mik nagy népes intézetek számára épültek; az idegen szemei megakadnak nemzeti múzeumunkon, melynek termeiben multunk becses ereklyéi lesznek összehordva, elismerőleg járandja végig szellős bazárjaink boltíveit, hol a hazai ipar és terményvilág gazdag választéka tanúskodik haladásunk felől; benézhet közintézeteinkbe, -252- egyetemeink, szinházaink, középületeink nem fognak félni egybehasonlító itéletétől és minden, a mit lát, el fogja ragadni, hogy midőn elhagyja Pestet, árnyékos ligeteivel, hűs szökőkútjaival, fájjon a szíve utána és még akkor is megálljon hátra nézni, midőn az alkony eltakarja azt szemei elől, s csak ezernyi lámpafény mutatja, hová szállt le egy darabja a csillagos égnek?

(– – Notabene: tegnap este tíz órakor a kocsisom felfordított a bálvány-utczán, mert a lámpások már kialudtak, s az utcza közepén nekimentünk egy halom omladékkőnek. Szerettem volna, ha Zoltán fráter ott ült volna mellettem, a mint ezt a sok furcsát behunyt szemmel kigondolta.)

És hogy ne legyen a két város között több válaszfal, ott álland, mint még most csak rajzban látni, a világ nyolczadik csodája, a lánczhid, egyik partot a másikhoz kötve, mintha óriások csinálták volna remekben!»

(– – Itt álljunk meg egy szóra. Erről a micsodáról már Széchenyit is hallottam beszélni s azért nem állhatom szó nélkül, még pedig először azért, mert nem értem; másodszor, mert nem hiszem; és harmadszor és ezerszer azért, mert nekem nem kell! nem! Ha lehetséges volna is, hogy valaha ilyen monstrum elkészüljön, nekem törjék el a lábam, ha valaha reá lépek, hogy ott engemet, mint ős nemes embert mindenféle vámszedő kaputomnál fogva megragadjon, s én ott a zsebemből krajczárt keressek elő, mint holmi armer Reisender mesterlegény s a tulsó felén meg a czédulát kérjék el tőlem, mint egy fontostalpú, zsírszagú paraszttól. Inkább csónakon vitetem át magamat! Pedig irtózom a víztől és nem ültem hajón soha, de csónakra ülök és azon megyek át, mert nem irtózom sem a Dunától, sem a tengertől úgy, mint attól a gondolattól, hogy engemet, vagy a hintómat megállítsanak Magyarország kellő közepében egy krajczárért vagy kettőért!) -253-

XIII. AZ ÉLET MARTYRJA.

Két esztendő mult el e levelek dátumai között s azon két esztendő vagy előbbre, vagy hátrább, de minden esetre nagyon messzire elvitte régi helyéről a világot itt Magyarországon.

Legkisebb hivatást sem érzek magamban birálatot hozni azon idők küzdelmei felett, midőn két erős pártnézet harczolt egymással a jövő birtokáért, hanem követem krónikairó Lisznyay Györgyünk példáját, a ki jónak látja a Mátyás király után történtekről, rövidségnek okáért, egy szót sem szólni.

Mindannyian fogunk emlékezni azon mozgalomgazdag időkre, midőn a nemzet czímeres osztálya dicséretes országlási vágytól áthatva, megyegyűléseken és azokon kívül szenvedélybe menő elvtusákkal keserítette életét s minden néven nevezett párt kifogyhatlan furfangú buzgalommal toborzá vezéreit és közkatonáit. Mily nagy eredmény volt, ha egy-egy híres pártvezért sikerült a másik pártnak a maga részére hódítani; mennyi áldozattal járt egy ily eredmény s mily erőfeszítés, mily pénz- és munkavesztegetésbe került ismét az elpártolt helyét másikkal pótolni, az elveszett csatát újra kezdeni, az eltántorult megyét ismét visszahódítani? mind erről már csak a régieknek van fogalmuk; az újabb koreszmék előtt oly otthoniatlanok ez eszmék, mint a lovaghősök és a troubadourok korszakai, s egyéb a költészettel határos általánosságai a históriai multnak.

Akkor senki sem csodálkozott azon, hogy egy szabadelvűségéről híres megyében egy előkelő gazdag család egyetlen ivadékát tizenhat éves korában teljeskorúnak nyilvánították.

Ez alig tizenhat éves ifju volt Kárpáthy Zoltán. Saját kivánatára a környék legelső celebritásai veték befolyásukat a mérlegbe, hogy a nagyreményű ifjut a gyámnoki -254- felügyelet alól kiszabadítva, saját sorsának urává tegyék. Elég indok szólt mellettök. Az ifju két világrészt beutazott, tapasztalatainak eredménye ott feküdt a közvélemény asztalán egy két kötetes úti naplóban, melynek sorain a tárgyak újszerű felfogását, nemzeties irányát, nagyratörő lelket lehetett észrevenni. Így csak érett észszel lehet irni, a ki így gondolkozni képes, az valóban megérdemli, hogy férfinak neveztessék. Legnagyobb oka azonban a mellette kifejtett buzgalomnak az volt, miszerint benne egy hatalmas bajnokot vélt magának nevelhetni a haladó párt, mely akkor azon megye kormányán ült s titkos örömmel látta már előre baloldalra téve át azt a széket a nagy zöld asztal mellett, melyen az ősz Nábob annyi esztendőn át a jobboldalon ült.

E nagykorúsági engedély kivívására fejet csóváltak az öregek, míg a fiatal nemzedék annál hangosabb éljent kiáltott rá.

De senki sem kiáltotta oly hangosan ezt az éljent (tulajdonképen vivátot), mint tekintetes Maszlaczky úr.

Vivát! vivát! victoria! hangzék egy, a Szentmihály-kapu melletti sikátorban levő szűk emeletes ház még szűkebb lépcsőjén az ismeretes vékony hang, mely előttünk már, mint Maszlaczky úré, nevezetes.

A Mihálykapu Pozsonyban van, azért az emeletes házat Pesten senki ne keresse, melyben Maszlaczky úr még a lépcsőkön kiabál. Egészen útiasan van öltözve, a hogy épen a gőzhajóról leszállt, s mint a ki nagyon jól tudja itt a járást, vágtat felfelé, tarisznyáját hóna alá kapva.

Az említett ház nem épült holmi herczegi lakók számára, sem kapus-páholya, sem előszobája, sem tágas lépcsői nincsenek, hanem ha valami magyar mágnás szállásolta bele magát, annak az inasa kinn előszobázhat a folyosón, mint épen Abellino Williamja, a kit tulajdonkép nem hívnak Williamnak, hanem Ferkónak s a ki jobb szeretné, ha kifizetnék a hátralévő bérét, mint hogy angolul beszélnek hozzá. -255-

– Victoria, William öcsém, victoria! kiált rá, meglátva az ácsorgó ficzkót a fiscalis, s confidenter legyezget felé a kezével, mit az olyformán akar viszonozni, hogy ő is nyujtja a fiscalis úr felé a kezét, ki azonban rossz néven veszi a félreértést.

– Itthon, felelé, véghetetlen szánakozást és lenézést tanusító hangon az inas s vállvonva mutatja Maszlaczky úrnak, hogy menjen be, ha kedve tartja. Nem érdemes az egész dolog, hogy az ember jelentést tegyen róla.

Maszlaczky úr derült arczczal nyit be a szobába, melybe a belépőnek a legelső dolga az, hogy a szeme világát őrizze, mert az ablakok biborveres függönyökkel vannak elfedve, s a mint a nap odatűz, okos embernek meg kell vakulni a szobában, melyben minden tárgy rózsaszínűre van festve.

A mint a nagy verességtől magához bir térni a fiscális, nagy megdöbbenéssel veszi észre, hogy senkit sem lát a szobában, míg egy tarka spanyolfal mögötti rejtekből valami gyönge, fáradt hang nem nyögdécsel felé.

Maszlaczky úr félénken lépett a spanyolberekhez, mintha attól tartana, hogy valaki csak azért beszél ott olyan gyenge hangon, hogy őt odacsalja s azután nyakon ragadja és jól megtépázza. De egészen megilletődött, midőn félrehuzva a papirosliget egyik szárnyát, egy megismerhetetlen, alaktalan vázat látott ott a nem épen fényűzéssel rendezett fekhelyen szétterülni.

Valóban nagy mértéke kellett a jóakaratnak hozzá, hogy valaki e beesett arczú, sápadt, sovány alakban Abellinora ismerjen. Haja kihulltával homloka aránytalanul megnövekedett, s a képe olyan vékony volt, s itt-amott átlátszott, másutt meg felverte a borotválatlan tüske.

Sokáig mereven nézett Maszlaczkyra azokkal a mozdulatlan szemeivel, a miknek oly kőszerű színe volt, mintha ó-elefántcsontba volnának foglalva színehagyott zöldes -256- turquoisok. Úgy látszott, hogy nem ismert rá addig, míg az meg nem szólította.

Szaváról aztán ráismert Maszlaczkyra, s telegrafszerű készséggel veté feléje hosszú, száraz kezét, melynek sárga bőrén keresztül meg lehetett számlálni a kék ereket.

– Épen nem vagyok beteg, drága fiscális úr, mondá mosolygással keverve szavait, de mely elsoványult arczára nagyon rosszul illett. Ha tovább maradna itt, megláthatná, hogy semmiképen sem vagyok beteg. Au contraire. Ellenkezőleg.

– Új vért, új egészséget? ismétlé gépszerűleg az ügyész, a kinek most annál okosabb nem jutott eszébe, mint a mesebeli öreg asszony, a ki a kétszáz esztendős vért kibocsátotta az ereiből s azután fiatal lánykák vérét szivattyúzta beléjök vissza.

Egy asztal volt Abellino ágya mellett, azon egy tányérban félzsemlye állott, láthatólag igen száraz és egy marok öregre darált só.

– Gondolja csak. Most akadtam egy ügyes orvosra, a ki egészen új embert fog belőlem teremteni. Új vért, új kedélyt, új egészséget, Isten tudja meddig tartó élettel.

– Kérdi ön, hogy mi által teszi ő e csodát? Egyszerű, uram! Egy fél zsemlye és egy marok só.

– Minden nap be kell vennem egy adag sót, elébb csak egy szemernyit, most már több latot, egész félfontig napjában. -257-

– Pokolbeli szomjas, a nyelvem a szájam padlásához szárad, és nem szabad innom egy csepp vizet sem.

– Ennem is csak egy száraz zsemlyét szabad, háromnapos száraz zsemlyét, nézze, hogy kopog; csak minden ötödnap engedtetik meg azt egy vízbe mártott zsemlyével fölváltani.

Maszlaczky úr egy darabig csak nézett, hogy higyje-e mindazt, a mit most neki beszélnek? Abellino meggyőzte őt szavai valóságáról, ott szeme láttára költve el néhány sólapdacsot, szánalomgerjesztő arczfintorgások között; nyomorult arczának, mely oly vékony volt, mintha valami numismaticai gyűjteményből kereste volna ki a legviseltebbet, minden vonása az undor, az émely legiszonyúbb kifejezésére torzult, s a lenyelt lapdacsok után szemeinek égésén, vékony, elkékült ajkainak tátongó lippegésén ült a legkínzóbb, a legepesztőbb minden állati ösztönök között, a szomj, a tengerivó szomj.

– De hát nem szomjazik, kedves nagyságod, ilyenkor? kérdé szánó borzalommal a fiscális, kiben annyira felgerjedt e látványra az emberszeretet, hogy kész lett volna neki egy pohár vizet adni.

– Oh dehogy nem, viszonzá az önkínzott, száraz égő nyelvét alig birva forgatni. Pokolbeli szomjúságot érzek. Ilyenkor azt képzelem, hogy meg tudnám inni a Dunát. A Dunát meg a Tiszát, meg valamennyi vizeit az országnak. Legyen csak vége a gyógyrendszernek, kimegyek a hegyek közé, beveszem magam egy forrás mellé, ott iszom napestig a jó hűs forrásvizet; azt, azt.

A báró úgy biztatta magát, mint a hogy beteg gyermekeket szokás vigasztalni.

– De kedves báró, hát mire való ez az öngyilkosság? kérdezé aggódva a fiscális, ki azon aggódott leginkább, hogy ha el találna halni Abellino elébb, mint a Kárpáthy-jószágok Kőcserepy kezére jutottak, a per állapotja nagyon -258- meg fog nehezülni. Mire való ez az inquisitionalis kínzás?

– Látja itt ezeket az ereket? úgy-e látja? az egyik milyen kék, a másik milyen piros. Ezek a kékek a régi rossz vért viszik ki, a régi rossz anyagot, a megromlott életnedvet; ezek a pisosak pedig friss, új, eleven vért hoznak vissza. Látja, milyen lassan vernek ezek a kék erek, tulajdonképen alig látszik, hogy ütnének; az nagyon jól van, ki kell nekik egészen apadni, a helyett a piros erek fognak megtelni mindig jobban-jobban.

– Oh én egészen új ember fogok lenni. A doctorom biztosított felőle, már három hetet kitöltöttem, még három hét van hátra. És azután kell majd megnézni Kárpáthy Abellinot. Lovat fogok tartani, lovaglok. No úgy-e bár, azt tehetem huszonnégyezer pengő jövedelem mellett? Visszanyerem délczeg alakomat, meghizom. Nem, nem hizom meg oly kövérre, mint Jancsi bátyám, olyan hassal nem szeretném keresztülélni a világot, de izmos, délczeg fogok lenni, a jövő farsangon már tánczolhatok. Még meg is házasodom. Bizonyosan megházasodom. Komoly szándékom van reá. Elveszek egy tisztességes leányt, hozzám illő családból, a kit megszeretek, és a ki engem is szeretni fog. Majd meglássák, milyen szép életet fogok élni. Az orvosom azt mondja, hogy el fogok élni még húsz esztendeig is. Úgy-e bár, úgy-e bár, kedves Maszlaczkym, az meglehet, abban semmi különös sincs, hogy a cessióba bele van írva, miszerint azt a huszonnégyezer forintot nem csak én, hanem a maradékaim is fogják kapni? Teszem föl, ha meg találnék házasodni. Az bele legyen írva. Okvetlenül fiatal leányt veszek el.

(Majd elveszed te az öreg kaszást! gondolá magában az ügyész, fejével pedig ráhagyta a mondást.) -259-

Abellino úgy örült magának! mennyi önszeretet kell hozzá, hogy valaki hiú ragaszkodásból az élet örömeihez, ily kínzáson vigye keresztül magát. Az indu fakir legalább a mennyország örömeiért visz véghez magán hasonló embertelenséget, a mit ez kiáll azért, hogy – az árnyékvilág tükörből látott napjait még néhánynyal megtoldhassa.

– Kedves nagyságos úr, de vajjon egész bizonyossággal tudja-e azt, hogy ennek a kínzásnak kivánt sikere lesz? kérdé Maszlaczky, aggódva cliense állapotján.

– Csalhatatlan a siker! nem veszi észre hangomon, milyen csengő, hogy megerősödött? No majd meglátja. Én magam érzem, hogy javulok már eddig is. Olyan könnyűséget érzek a mellemben, úgy tágul minden porusom, úgy zsibongnak a gangliák, a májam, lépem szemlátomást lappad; a hallásom kezd megjőni. Minden legkisebb hangot meghallok. Bár próbálja meg. Nyomjon egyet azon a kis repetir-órán az asztalomon, s én megszámlálom, hogy hányat ütött? Egy, kettő, három, négy. Úgy-e négyet ütött?

Az ugyan egyet sem ütött, mert nem volt felhúzva, hanem az ügyész ráhagyta, hogy annyit ütött.

– Hát még a szemeim! Nem is lehet hasonlítást tenni a mostani szemeim, meg a régiek között. Most egyszerre ráismertem önre, a mint belépett, pedig máskor húsz lépésről meg nem bírtam volna itélni: kicsoda ön? az inasom-e, vagy valami handlirozó zsidó?

(Üm. A phantásiája nem igen javult a nagy curában, gondolá Maszlaczky úr.)

– Még a hajam is mind újra kinő. Nézzen csak ide a fejem tetejére, látja itt ezt a sok apró, fehér szöszforma szálakat? Ebből mind haj lesz. Szép fekete bodor haj, a milyen volt ifjabb koromban; igen szép hajam volt, az egész világ szerelmes volt bele.

Itt felsóhajtott a beteg e szomorú visszaemlékezésnél, s egy pillanat alatt ismét halálszomorú képpé esett össze -260- galvánizált arcza, mintha azt hallaná magában mondani, hogy mindaz, a mit beszélt, csak hiú hazugság volt, a mivel önmagát áltatja, hogy roskadozó, omladozó épület az, melyben lakik és semmi teremtő erőnek sem lehet már kedve azt egészen újból építeni.

– Kedves nagyságod, én most örvendetes hírrel jövök Pestről. Annak is nagyon örülök ugyan, hogy nagyságodat a javulás útján találom, e nem annyira kellemes, mint gazdaságos gyógyrendszer mellett; azonban…

– Oh nem gazdaságos, ragadá ki az ügyvéd szájából a szót Abellino; nagyon is sokba kerül. Magának az orvosnak minden napra egy aranyat fizetek, a miért felügyel rám.

– Már az más. Azonban még inkább kell örülnöm azon, hogy ügyünk örvendetes megoldatása küszöbén áll.

– Hogy-hogy? kérdé Abellino, törekedve magát félkönyökére emelni, hogy jobban hallhasson.

– Kérdéses pörünknek e napokban kelle az itélőszék előtt fölvétetni. Ahhoz, hogy megnyerjük, meglehetős kevés reményünk volt.

– Csak az Istenre kérem, ne izgasson most, hanem egyenesen a végét mondja a dolognak.

– Azt azonban elérhetjük általa, hogy Szentirmayt homályba állítsuk a világ előtt.

– Azt is tudja méltóságod – kedves – miszerint Kárpáthy Zoltán e napokban nagykorúsági engedélyt kért és azt meg is nyerte.

– Kedves nagyságod, monda Maszlaczky úr, ha én azt tudom, miszerint kedves nagyságod sót eszik, ide nem fáradok, hanem elvégzem a dolgomaimat irásban; mert azt jól tudom, hogy mikor az ember sót eszik, akkor türelmetlen; -261- ha én nekem sós ételt adnak a vendéglőben, az emberek szeme közé ugrálok, mint a hörcsök. Már évek előtt mondám kedves nagyságodnak, hogy a mi czéljaink létesítésére semmi sem oly kivánatos, mint kedves nagyságod Zoltán öcscsének szívbeli nemessége, s azért minekünk különösen ezt kell figyelemmel kisérnünk. Az ifjú odautazott, meg is jött, járt Amerikában is, igen művelt ifjúvá képezte magát, semmi kicsapongása hirét nem hallani, testben lélekben ép, egészséges, lelkületére nézve ábrándos és tettek után vágyó. Mindezek helyett, én elhiszem, hogy kedves nagyságod sokkal örömestebb hallaná azt a leirást unokaöcscséről, hogy az egy korhely naplopó, haszontalan ember, kinek csak hivalkodáson jár az esze, kinek jelleme nem ér egy fapénzt, a ki nem szeret semmit és a kit nem szeret senki. Ez nagyságod magánindulatát nagyon kielégítené. De nem volna belőle semmi haszon perünkre nézve. Ha ő olyan korcs ficzkó volna, a milyennek őt kedves nagyságod képzelni szeretné, akkor ő azt mondaná az egész Szentirmay ellen folytatott perre, hogy vigye őt a tatár, a hova akarja, tegyenek a gróffal, kinek mit tetszik, ő azért egy fillérről sem mond le, hogy a grófot e kellemetlenségtől megmentse. Még ő maga tréfát csinálna belőle, hogy úgy kell neki, mit udvarolt az anyjának, legvalószínűbb esetben is félvállról venné a dolgot, jól tudva, hogy hasonló esetekért senki sem lőtte még magát főbe. Szentirmay majd kimenti magát a felesége előtt, majd kibékül vele, a szép kis Katinka pedig már régen el volna nála feledve, emléke régen kitörülve szívéből új meg új szépségek által, a kik kegyeikkel épen nem bánnak fukarul gazdag ifjak ellenében. Azonban egészen másképen áll a dolog: egészen úgy, a hogy nekünk szükséges, hogy álljon. Tessék rám figyelmezni.

E figyelmeztetés alatt egy előttünk eddigelé ismeretlen egyéniség jött be észrevétlenűl az ajtón, melyet a fiscális úr maga után nyitva hagyott. Kövér, borotvált arczú úri -262- ember, egy szál frakkban, mely a hasán elül nem akar összeérni, orczájának két domborulata oly kövér, hogy szinte elvész közötte a kis tömpe orr, mely lyukaival előre áll, mintha ő segítene a szemeknek nézni, melyek szintén hasonló sorsban részesülnek, a nagy kövérség miatt alig adódván nekik hely, a hol mozoghassanak. Csak a száj nem engedte magát kiszoríttatni helyéből, bár két oldalt sánczot képez mellette a pofakövérség, melyen túl nőni nem szabad, de alá és felfelé annál több meg van neki engedve, kétfelé dudorodva, mint egy-egy kolbász.

Az említett egyéniség már több percz óta áll a spanyolfal mellett felhuzott szemöldökkel, azaz hogy nem szemöldökkel, mert az nem volt neki, hanem azzal a valamivel, a mi a szemöldök helyén volt, s orrát feltámasztva nádpálczája gombjával, figyelmezett Maszlaczky úr szavaira; az a két orrlyuk úgy tetszék, mintha nemcsak nézni, hanem még hallgatni is szokott volna.

Mikor a fiscális épen az érdekeséhez kezdett a beszédnek, akkor előlépett a kövér úr s pálczája gombjával megérinté a beszélőt.

Az, mint a galvánizált fordult egyszerre hátra s ijedten bámult az idegen jövevényre, két hegyesen előre pödrött bajuszát mintha védelmül tartaná im e másik ránéző szörnyeteg orrlyukai ellen.

– Én megtiltom önnek a beszélést, felelt az érkezett, s ekkor kitűnt, hogy még a nyelve is oly éktelenül kövér, miszerint alig bírja forgatni szája üregében s e miatt minden nyelvhangot kettősen ejt ki, s a hol csak lehet, selypít.

– Kicsoda az úr? förmedt rá Maszlaczky, magához térve az első ijedtségből.

– Én pedig a nagyságos úr családi ügyésze vagyok, Maszlaczky, s kérdem az úrtól, hogy micsoda jogon tiltja -263- meg nekem, hogy beszéljek, micsoda törvényczikkelynél fogva?

– Uram, szólt doctor Mauz, nyakát kravátlija közé igazgatva, az orvosok jogai nem alapulnak emberi, hanem isteni törvényeken; én megtiltom önnek a beszédet, mert megtiltottam betegemnek az izgatottságot és erre jogom volt, mert az orvos korlátlan uralkodója az ő betegének és a patiens feltétlen rabszolgája az ő doctorának, és én nem engedem meg, hogy itt valaki haszontalan patvarkodásaival az én curámat félbeszakítsa.

– Haszontalan patvarkodásaival?! kérdé Maszlaczky úr s már ekkor felállt a székéről.

– Én pedig nem engedem meg, kiálta Maszlaczky úr egy hanggal magasabban, hogy az én processusomat valaki elrontsa haszontalan kuruzsolásaival.

A doctor vére főni kezdett ez érzékeny ripostera, s minthogy nála ez indulatot nem lehetett a szemek szikrája által kifejezni, az orrczimpák szokatlan tágulásának kellett e jelenséget magukra vállalni.

– Méltóságos úr! szólt a patienshez fordulva. Én követelem méltóságodtól, hogy ezt az embert bocsássa el rögtön magától, különben én megyek és soha sem jövök vissza.

– Kedves nagyságos úr, én prætendálom, hogy ezt a dominust dobassa ki innen, vagy én dobom ki az ablakon az egész processust.

– Ha én itt hagyom az urat a cura közepén, lihegett a doctor, akkor mehet ön aztán meggyógyulni a paradicsomba.

– Ha pedig én ott hagyom a pert a levata előtt, akkor mehet ön koldulni az operentiákra.

Abellino összetett kezekkel rimánkodott összeveszett udvari személyzetének, hogy az Istenért csendesüljenek le, a mivel még jobban összeveszíté őket. -264-

– Majd én az úr rongyos exceptivái miatt koczkáztatok egy ilyen remek curát.

– De majd én koczkáztatok az úr bűzös decoctumai miatt egy tizenkétéves pert.

– A melyiknek végét fogja érni a cliensem hat hét alatt, ha addig az úr értetlensége meg nem öli.

– Uram, ezt én nekem ne mondja, én diplomaticus orvos vagyok, ön pedig egy simplex pörvesztő.

– Az úr egy charlatán, az úr egy pénzcsaló, az úr nem is doctor, hanem csak borbély!

A két diplomata azon a ponton állt, hogy a facultas becsületéért egymást kihajigálja az ajtón. Abellino egy szót nem birt csillapításukra feltalálni s csak hosszú, sovány kezeit terjengette feléjök.

– Mit! mi vagyok én? kérdé Maszlaczky, mintha nem jól hallott volna, s odalépett a nálánál háromszor nagyobb tömegű ellenség hasához.

– William! William! jajgatott Abellino, mire aztán bejött az inas, ki is, hogy a harczos feleket egymástól elválaszsza, azt a furfangot gondolta ki magában, hogy legelébb is Maszlaczky úr fülébe súgta: «Ugyan mit tud lármázni vele a tens úr? nem tudja, hogy minden délután részeg? a részeg embernek még a szénás szekér is kitér».

Azután a doctornak súgta William: «engedje útjára menni, doctor úr, jó ember az, csakhogy most fel van pálinkázva».

– Már az más, engedékenykedék az orvos s megvetően elfordult ellenfelétől.

– Úgy én elmegyek innen, monda gúnyosan a fiscális, kalapját véve. Az ilyen embernek a szénás szekér is kitér.

– Úgy sajnálom, hogy a szót vesztegettem, monda az orvos, kezeit hátul összetéve s az ablakhoz sétálva. Az ilyen állapotban inkább szánalomra és gyógyításra méltó az ember.

Maszlaczky úr az ajtónál állott már, Mauz úr az ablaknál; a fiscális nem állhatta meg, hogy még egyszer oda ne mondja, búcsúszóképen:

– Pörvesztő! kiálta egyszerre a doctor, fejét hátra fordítva, s csak szája egyik végén bocsátva ki a szót.

Maszlaczky becsapta maga után az ajtót, s a lépcsőkön végiglépdelve, elég hangosan mondogatá utána a többi megtisztelő czímeket; nem akart belőle egyet is haza vinni:

Melyet meghallva az orvos, utána rohant, s az ajtón kidugva fejét, utána kiáltá:

Az ügyvéd eltűnt a kapu alatt, akkor meg rohant Mauz úr az ablaknak, s azon kihajolva, kiáltozott utána «pörvesztő!» Maszlaczky az utczáról fel: «méregkeverő!» és mikor már olyan messze elment Maszlaczky, hogy egymás hangját nem hallhatták, akkor is visszafordult, mutatóújjával a képét faragva, mintha ez által akarná Mauz úrnak mondani, hogy ő csak borbélylegény, mire Mauz úr egy csomó papirost vett a hóna alá, s azt lehullatá onnan az utczára, ily elmésen fejezve ki a pörvesztés eszméjét.

Abellino félholtan maradt ott magában a küzdtéren. Legnagyobb baj volt, hogy nem tudhatta meg, miért jött Maszlaczky s mit akart neki mondani Zoltán felől?

Másnap összetalálkozott a két összezördült diplomata -266- a promenádon, melyet az elparasztosodó kor kezdett már akkor sétánynak nevezni, s ez által kétségessé tette, ha vajjon convenant dolog-e még azon a helyen fashionable társaságoknak megjelenni? A doctor az egyik, a fiscális a másik végén jött az alléenak, (mit a barbár nyelvújítók szeretnének egyszerűen fasornak nevezni) s a mint megpillanták egymást, a helyett, hogy mint rendes ember cselekedett volna, rögtön hátat fordítanának egymásnak s visszatérnének, ki merről jött, mind a kettő derült orczával sietett egymás elé, doctor Mauz messziről nyújtotta már a kezét, Maszlaczky pedig sietett azt megragadni és megrázni, a hogy termetétől kitelt s szíve fenekéből biztosítá a doctor urat, miszerint rendkívül sajnálja a tegnapi esetet, s reményli, hogy a doctor úr szokatlan hevességét a szokatlan körülményeknek fogja felróni, mire doctor Mauz is bátorkodott reményleni, miszerint a fiscális úr tekintetbe veendi sanguinicus temperamentumát, melyről ő már nem tehet, s azzal nagy ölelkezések közt békét s dacz- és védszövetséget kötöttek egymással, szentül bizonyítván, hogy újdon barátságukat a legkisebb félreértés felhője sem fogja ezentúl megháborítani, s végre karöltve siettek végig az utczákon, melyek első viszálkodásaik tanúi valának, egész Abellino lakáig.

A két derék úr meggondolta az éjen keresztül, hogy nagy balgatagság ő nekik egymással háborút folytatni, miután egyik a másiknak nagy hasznára van. Az ügyvéd úrnak ugyancsak nagy szüksége van rá, hogy egy oly balgatag ember, mint Abellino, mentől tovább húzhassa e földi életét, a doctor úrnak pedig arra, hogy állandó patiensének állandó pénztára is legyen, s e kettős érdeknél fogva czélszerűtlen nekik egymás működését paralyzálni, a mit nem is fognak cselekedni ezután.

XIV. A TITOK.

1840-ben nagy elevenség jellemzé a pozsonyfővárosi életet. Országgyűlés volt, mely ezt a tisztes hajdankori fővárosát Magyarországnak rövid időre galvanizálni szokta. Országgyűlésen kívül bizony igen csendes külseje van a derék városnak. Elpusztult várát csak a Ghettóba rekesztett zsidóság őrzi, historiai emlékű királyhalmát körülnövi a fű, szép ligeteiben, ha megzendül is valami árva kintorna, alig akad egy-egy secundánus diák, a ki azon elábrándozzék; s ha estenden a nagy tótszekerek végig nem csörtetnének a köves utczákon, fülszaggató zajt ütve vaskarikáikkal, az ember nyolcz órakor lefekhetnék aludni, ha csak kedve nincsen százados szindarabokat nézni a szomorú szinházban, miket elárvult vándorok adnak elő gyér hallgatók előtt, az üres páholyok mint egy örökké tartó ásítás fordulván a szinpad felé, hogy a játszó személy szinte elkivánja az ásítást tőlük. A polgárságnak csak vasárnapja van, hétköznap nem ér rá mulatni, főurak pedig csak nagy gyéren laknak a fővárosban, egy-egy meghasonlott kedélyű delnő, kit a világ kezd nem érdekelni; egy leszállt másodszülött, ki vénségére takarékossá kénytelen lenni, s lejött lakni rozzant kastélyába, hogy a bécsi házbért meggazdálkodja és még azután egynémely elhangzott politikai celebritás, a ki szeretne közel is lenni, távol is egyszerre azon helytől, a honnan büszkesége elűzte s ismét visszavonja. A legfényesebb épületek üresen, lakatlan állanak. A roppant országházban eltévedhet a látogató, míg a visszhangos folyosókon találkozik valakivel, a kitől megkérdezheti, hogy merre menjen vissza? az arany paizsos Grassalkovics-kastély udvarán kaszálni lehet a füvet, melyet nem gázol egyéb egy gyomorhártya-sérves házfelügyelőnél s a herczegprimási palotának minden ajtaja és redőnye be van zárva és az -268- nagyon jól van, mert az udvarhosszant lapdázó diákok még beüthetnék lapdával az ablakokat, s ha egyszer egy nehézkes világossárga jármű végigmotoszkál a hallgatag utczákon, abba is olyan békeszerető tátosok vannak fogva, mintha csak fogadásból járnának még a világon, hogy melyikök tudja a másikat kibőjtölni a világból? ők-e, vagy a parókás kocsis, vagy a fogatlan duénák és rococo chevalierek oda benn a salugáderos hintóban?

Mennyivel más élet, más világ zajgott itt, midőn országgyűlések voltak! Mintha az ifjuság máskor távol lakott volna s csak most egyszerre térne haza sokadmagával; a zárva volt paloták kapui mind kinyitva, azokon fényes, arany paszomános huszárokba fogodzótt hintók gördülnek ki és be; a csendes polgári házak ablakain nagyszakállú hazafiak arczai könyökölnek elő, a ligetben exoticus czigányzene búsong, a czukrászboltok előtt kalpagos, atillás ifjuság üli körül az asztalokat, s a népes szinházban csárdást kiabálnak!

Szinházba az ember nem annyira azért járt, hogy a becsületes vándorok művészetét bámulja, s ismereteit öregbítse, mint inkább a végett, hogy ott ismerőseivel találkozzék, s magát az előadás alatt kedvére kifecseghesse. Itt meg lehete találni a hon legnevezetesebb férfiait, legbájosabb delnőit, s a kinek nem volt elég alkalma Wesselényit hallhatni az országházban, meghallhatá itt kényelmesebben, mert ha a remek férfiu elkezdett suttogni a földszinten, megérthették azt köröskörül valamennyi páholyban szerte.

Egy estve a szokottnál is nagyobb tolongás volt a városi szinházban: valami jótékony czélra rendeztek hangversenyt, s egy Pozsonyban a felsőbb körökben ismeretes delnő, gróf A***né is fel volt lépendő a czél iránti szivességből.

A nemes czél sokakat bevont a szinházba, a kik különben tájékára sem szoktak menni; még több vonzerővel birt az ismeretes grófné föllépte. Az emberek természetesen -269- azt hiszik, hogy egy grófnőt látni a szinpadon már magában elég arra, hogy érdekes legyen; de valójában szépen is énekelt. A hangverseny egyéb részei is ügyesen voltak válogatva. Kivétel nélkül mindenki igen szépen énekelt, zongorázott és flótázott, vagy a mit kedve tartott.

Mi nagy urak azért szeretjük különösen az operákat és egyéb zenés előadásokat, mert az ember nem kénytelen oda figyelmezni, beszélhet az alatt a szomszédjával, kacsingathat a szomszédnéjára, vizsgálhatja a páholyokat, fecseghet kedve szerint; azért meghallja a dobot is, a klarinetot is, s ha közbe-közbe valami érdekes anecdotát mond el másnak, vagy épen elhagyja a termet, hogy egy csésze fagylaltot beszopjon, megint visszajöhet, a nélkül, hogy az előadás fonalát elveszítette volna.

A jelenvolt delnőket bizonyára sem Tell Vilmos nyitánya, sem a következett cavatinák, sem az ünnepélyes «Eja mater» symphoniái nem hozták olyan különös izgásba, mint egy fiatal férfi arcza, ki ott ült mindjárt az udvari páholy mellett Tarnaváry hétszemélynök páholyában, szemközt a septemvirnével.

Sohasem láttak érdekesebb férfi-arczot. Fiatalsága még csaknem leányi széppé teszi, míg nagy szemeiben a férfibátorság lángjai égtek, miket ha körülhordott a termen, elfeledték a terem szépei Mozartot Beethovennel és a szinpadon éneklő grófnőt velük együtt.

Minden távcső feléje volt fordítva, a mindenünnen czélbavevő szép szemek napsugárai alatt égni kellett az ifju arczának, legalább az oly piros volt, mintha kívül-belül tüzelnék, bár eléggé iparkodott magának oly helyzetet adni, mintha épen nem jőne zavarba. Igyekezett Tarnavárynéval fesztelen beszélgetést folytatni valami igen közönyös tárgy felett, melyet a szép delnő oly arczkifejezésekkel fogadott, mintha azt a legérdekesebb és legmulatságosabb dolognak tartaná. A kik távolról nézték, eleget irigykedhettek rá, milyen jól mulat ezzel a gyönyörű fiuval. -270- Vajjon hol vette a septemvirné! talán rokonságához tartozik? senki sem ismerte, ki lehet? Ki emlékezett volna arra, hogy már évek előtt látta valahol, mint gyermeket, mint serdülő fiut? Hogy elváltoznak az ifju arczok néhány év alatt. Tarnavárynénak pedig tetszett az, hogy a jelen volt delnők mind oly kiváncsian nézik a vele beszélgető érdekes idegent.

– Ön miatt felgyujtják a delnők ezt a páholyt, szólt csintalanul Tarnaváryné. Az egész világ látcsövei ide vannak irányozva. Kérem: védje ön magát egy kissé.

– Hát vegye fel távcsövét s nézze vissza az önre nézőket. Ha nem mer rájok visszanézni, meglássa, hogy megigézik.

Az ifju szót fogadott, s körülhordá távcsövét, egy helyen megakadt vele s oda sokáig nézett. Kőcserepyék ültek ott. Háttal a szinpadnak és halavány arczát feléje fordítva, Vilma. Az ismeretlen ifju reszkető kézzel tette le szemüvegét.

– Nos, mi lelte önt? Hogy elhalaványodott egyszerre, szólta meg mosolyogva a vidám septemvirné.

– Én? oh dehogy! mentegetőzék az ifju s újra felvette a látcsövet és vakmerő mozdulattal nézett vele a szemközti páholyokra.

Épen szemtül szemközt velök ült egy előtte egészen ismeretlen család, két agg delnő kétfelől és azok között középen egy szép, fiatal, viruló leányka, vidám, piros és mosolygó, oly ismerős és mégis oly ismeretlen, ki a mint észrevette, hogy az ifju odanéz feléje, egyszerre bizalmas fejbólintással üdvözlé őt ismerősen mosolyogva felé s azután mind a két delnőnek suttogva mondott valamit.

– De mi lelte önt most újra, kedvesem? nevete a septemvirné; most megint úgy elpirult, hogy a szeme fehéreig piros. Ön nagyon fogékony az igézetek ellenében. -271-

– Nem tudom, hebegé az ifju; valami ismerősöm köszöntött, a kit nem ismerek.

– Itt épen velünk szemben. Most ne nézzen kegyed oda, mert mind a hárman ide néznek. Két éltes delnő között ül egy szép fiatal lányka, a ki kétszer is üdvözölni látszott és én nem tudom, hogy ki lehet?

Tarnaváryné a szinpad felé irányzá távcsövét, a mi arra való volt, hogy az üveg mellett a kijelölt páholyra nézhessen.

– Azok Szenczy grófék, az öreg grófné és agg hajadon testvérje; hanem a lánykát bizony én sem ismerem. Még sohasem láttam. Egészen ismeretlen előttem. Bizonyosan valami unokája lehet a grófnénak, a kit valahol kolostorban neveltek ez ideig.

– Szenczyék? találgatá magában az ifju; nem emlékszem rá, hogy ismertem volna őket.

– Ah, menjen ön, mit titkolózik? évődék vele a septemvirné, hisz az a kis barna valahányszor ide néz ön felé, mindannyiszor mosolyog.

– De valahol csak kellett, hogy összejőjjön vele. Gondolkozzék csak felőle.

– Nem emlékezem rá. Úgy tetszik… De még sem lehet. Nem tudom elgondolni, ki az?

A fiatal embert kinzani látszott ez a gondolat, mert csak alig várta, hogy valaki jőjjön a páholyba, azonnal használta az alkalmat a megszökésre, a genialis báró Berzyre hagyva azt a lovagias kötelességet, hogy a septemvirnét mulattassa.

Az előcsarnokba leérve, közé vegyült az ott csoportozó ifjak seregének, kik a lépcsők elejét elfoglalva, várták a haza szállongó delnők jövetelét, bámészkodva a parányi lábacskák után, melyek ilyenkor világosságra szoktak jőni.

Egyik közülök megnézte az ismeretlen ifjut, a többi nem sokat ügyelt rá, könnyű volt neki közöttük elvegyülni. -272-

Odabenn az utolsó darabok járták már, a páholy-közönség egy része nem várta be a végét az előadásnak, hanem igyekezett a tolongás elől kitakarodni hamarább.

Nemsokára egyik tündéri csoport a másik után szállt alá a lépcsőzeten. Oh azt meg kell nekik engedni, hogy igen szépek. Mind igen szépek. Sokszor elgondolkozom rajta, hogy minek fárasztják magukat annyira a nagyságos és méltóságos urak szegény közrendű leányok után, mikor saját delnőik annyi bájjal vannak felruházva?

Most ismét egy érdekes hölgypár száll alá a lépcsőzeten. Ez Kőcserepy leányával. Az anya most is oly büszke szépség, a leány most is oly halavány. Maga a tanácsos hátul jön, karjára akasztva neje shawlját, a melyet a világért át nem engedne másnak s oly nyájasan beszélgetve nejével és leányával, mintha az egy idegen asszonyság és idegen kisasszony volna, a kiknek udvarolnia kell.

Az egész család szorosan a mi ifjunk mellett halad el, ki egész illemmel megemelinti előttük kalapját, halkan üdvözölve.

A tanácsos úr szerfölötti nyájassággal fogadja köszöntését, könyökével szinte elsodor két másikat, a ki elfeledett neki köszönni; pedig fogadni lehetne, hogy ő nem ismeri azt a fiatal embert, mint más. A nagyságos asszony hidegen bólint fejével, a nélkül hogy érdemesnek tartaná megnézni, ki köszönt neki? Vilma pedig rászegzi nagy sötét szemeit, azután feltekint velök atyjára s ismét anyjára, s a nélkül, hogy az üdvözlést csak egy ajk-mozdulattal viszonozná, siet előre, a tornácz alá robogó hintójukhoz.

Az ifju különös érzéssel tekintett utána. Olyas valamit gondolt, mintha sajnálkoznék rajta.

Ez elbámulás perczei alatt ismét több meg több csoport vonult végig az előcsarnokon, ő maga sem tudta, hogyan történt, a mint egyszer visszafordult, szem-szemben találta magát azzal a szép ismeretlen nővel, kinek bizalmas mosolygása oly zavarba hozta az imént. Az egyik éltes asszonyságot vezette karján. -273-

Most még vidámabban mosolygott a lányka, a mint őt megpillantá s kedves gyermeki könnyelműséggel szólítá meg az ifjut:

Az ifju az egész paradicsomot érzé magára szakadni! Ez a hang, ez megmondá neki, hogy ki az ő szép ismeretlenje? Hisz ez az ő szívereklyéje, az ő lelkének örök boldogsága, az ő reménye, hite, vágyódása. Ez az ő kicsikéje, Szentirmay Katinka.

Az ő kicsikéje! De mennyire megnőtt, megszépült, mióta utoljára látta! akkor még játszi gyermek volt, most már ékes hajadon. És ő nem ismert volna rá, pedig minden nap gondolt reá; elment volna mellette és a szépsége látásán érzett bámulatot hűtlenségnek vádolta volna magában a régi eszménykép iránt.

Pedig a lányka is megismerte őt! Lám, elfeledte arczát mindenki, a ki évek előtt látta, és ez rá tudott találni a férfi-kor által átidomított vonásaira a hajdani játszótársnak, az édes testvérnek…

Kinek jutott volna eszébe, hogy egy ilyen pillanatban okosan gondolkozzék? ki emlékezett volna ilyenkor hideg, megfontoló eszmékre? Évekig odajárni a világban, sehol sem menekülhetni egy kedves bájos emléktől s azután ismét véletlenül föltalálni a kedves emlék szép ideálját, s akkor elébb gondolkozni rajta, ha örüljön-e a viszontlátásnak, vagy ne? az nehezen volt emberi feladat.

Dehogy gondolt arra Zoltán. Odarohant; röviden bemutatta magát: ismerték is már híréből; s azzal feledve volt nála minden fogadás, a mit valaha Szentirmaynak tett, leánya bűvösbájos szép szemei mellett.

Mennyivel szebb lett a kedves kicsike, a mióta nem látá, még szebb, mint képzeletében maga elé birta hozni. Már nem is merné őt kicsikéjének nevezni, hisz oly karcsú, oly délczeg hajadon lett azóta. Aztán talán nem is szabadna azt többet tenni: ki tudja? sok idő elmult azóta. Emlékezik-e még a hajadon azokra a boldog óráira a gyermekábrándoknak, -274- a mik csak úgy tünnek elő, mint az álom, ha az ember később visszagondol rájok s úgy mosolyoghatna rajtok, ha szomorusága engedné. Vajjon emlékezik-e még a leányka, miket mondtak ők egymásnak, mikor ott ültek a magános jávor alatt, hogy soha sem fogják egymást elfeledni, hogy a milyen véghetetlen ideig kell még élni, a míg mindketten felnőnek, olyan véghetetlen örömmel fognak gondolni egymásra. Oh édes, tiszta örömei az ifju éveknek, milyen rosszak, milyen boldogtalanok, milyen nyomoruak leszünk, mikor megszüntünk fiatalok lenni.

Az első pillanatokban alig talált Zoltán öröme szavakat. Nem győzött betelni az édes látással, csaknem elfeledte az udvariasság nehéz kötelességeit, mikkel azon ismeretlen delnők irányában tartozott, a kik Katinkát kisérték. Szentirmayné közel rokonai voltak. Őszintén örültek rajta, hogy Zoltánt megismerhették, kit még azelőtt nem láttak. Reményüket fejezék ki, hogy őket gyakran meg fogja látogatni az országgyűlés alatt. Szentirmayékkal együtt laknak. A kárhozatos akadályt Zoltán és Rudolf között ők sem ismerhették.

Zoltán sietett e reményt a magáévá tenni. Oh sokszor, igen sokszor fog ő Szenczyékhez menni; Katinka önfeledt örömmel mondta rá, hogy az nagyon szép lesz.

A csarnok-ajtónál azonban ezuttal el kellett volna egymástól válniok, ha a véletlen sors a szerető szivek kezére nem játszik, mely nem restelli nyilatkozatait gyakran a legcsekélyebb emberekre bízni. Szenczyék hintaja nem érkezett meg időre, a kocsis bizonyosan elmulatott valami rangjához illő társaságban és elfeledkezett úrnőiről, nem először, nem is utoljára.

– Oh, az a semmiházi, már bizonyosan megint leitta magát, sopánkodék az agg nők egyike, kit még kisasszonynak neveztek; az asszonyság azonban jószivűen biztosítá, hogy gyalog is haza mehetnek, hiszen az idő szép, holdvilág van s aztán Zoltán lesz olyan jó, hogy elkiséri őket; ámbár kissé messzecske laknak. -275-

Dehogy ne lenne olyan jó; bár a város tulsó végén laknának, hogy odáig mehetne velök! Karját ajánlá az éltesebb delnőnek.

– Köszönöm Zoltán, szólt az mosolyogva, nem haragszik, hogy így nevezem. Mi csak egymásba szoktunk kapaszkodni Judittal, ő az én gavallérom, én pedig az övé. Tudja: ő kisasszony, én pedig özvegy asszony vagyok, akármelyikünket megszólna a gonosz világ, ha egy nőtelen legénynyel látnának karon fogva menni, csak maradjon ön Katinka mellett.

A két öreg jót nevetett e tréfán s egymásba kapaszkodva tipegtek az előre bocsátott fiatalok után, csak arra kérve őket, hogy ne szaladjanak olyan nagyon, mert az ő lábaik már nem olyan frissek, mint voltak Napoleon idejében.

Az ifju és a leányka eleinte szép illedelmes távolban haladtak egymás mellett, a míg a tolongás árjából ki lehetett jutniok; később azonban, a hogy sötétebb utczákba kezdettek hatolni, természetnél fogva közelebb kellett huzódni Katinkának Zoltánhoz, majd egy csunya nagy kőben megbotlott szegényke, mire Zoltánnak valódi kötelessége lőn, hogy karját ajánlja védencznőjének, s mikor aztán ez az ismerős gyönge kezecske ott volt hajdani helyén, ott szive és karja között, mintha soha sem vált volna el tőle, olyat érzett, mintha egyenesen haza menne ő is oda, a hova e lánykát vezeti.

Mennyi mondani, mennyi hallgatni valójok volt! Oh arra kevés volna egy hó, egy év, egy egész élet…

Most is az őszinte gyermek volt mindakettő, a kinek egymás előtt nincsen titka, a ki nem rejtegeti sem örömét, sem bánatát, sem hajlamait, mert tudja, hogy azok mind osztva vannak. Katinka elmondta, mennyit emlegették ők Zoltánt, ő is s a kis gyermekek mind. Hogy várták vissza. Tulajdonképen neheztelni kellett volna, hogy Zoltán őket nem sietett felkeresni, de az neki eszébe sem jutott, s ha egykor gondolatjába ötlik is ez a szemrehányás, találni fog ő száz mentséget Zoltán számára, mikkel oly tisztára -276- fogja mosni mint a kristály, mert az igaz szeretetnek az a tulajdonsága, hogy kegyenczét önmaga ellen is tudja védni.

Zoltán gyönyörködve függött szemeivel a beszédes leányka ajkain; mennyi boldogság csak hallgatni is ez ajkak beszédét, s mennyi édes van még azokon túl! Ha valami tündér azt kérdezné tőle ez órában, hogy mit adjon neki az egész világból? de hamar tudna rá válaszolni.

Milyen kár, hogy a hintó szemközt találkozott velök s Szenczyné ráismert korhely kocsisára.

Az esküdött mennyre-földre, hogy ő ott állt a szinház előtt, de nem vették észre s rövidebb dolog volt elfogadni a mentséget, mint utána járni.

Mind a két hölgy megmagyarázta jól Zoltánnak, hol laknak, s Katinka újra elmondta azt neki, mintha azt hinné, hogy így jobban megtartja, s azzal elváltak tőle.

Zoltánnak még vissza kellett menni a szinházhoz, hogy Tarnavárynét haza kisérje, ki az utolsó hangot is ki szokta várni, s csak onnan tért ideiglenes szállására haza.

Milyen boldog álmai voltak ez éjjel, egész gondatlansággal engedé át lelkét azoknak, egy édes mosolygásból állt az egész jövő előtte, melytől elfeledett mindent, a mi elmult.

Még álmában is mindenütt őt látta, ő vele járt gazdag, virágos mezőkön, hallgatva édes szavait, gyönyörködött bűbájos gyermeteg mosolygásában, átolvadt lelkével őszinte tiszta szemeibe.

A kedves álomból prózai csöngetés hangja riasztá fel. Pitvarnoka belépett hálószobájába, egy levelet nyujtva át, melyet Szenczyék inasa adott át neki.

Zoltán Szentirmay irását ismerte meg a borítékon, s e vonások egyszerre kijózaníták lelkét. Szinte tudta, mi van ezen levélbe irva, akár fel se törte volna.

– «Kedves Zoltán, ön feledni látszik, a mit nekem igért. Ha azt nem akarja, hogy én menjek el Pozsonyból, akkor önnek kell eltávoznia innen. Sz. Rudolf.»

E jéghideg szavak elűzték az álmot a szemről, – a szívről. -277- Eszébe juttaták Zoltánnak a kárpátfalvi szomorú jelenetet, rejtélyes fogadásával. Milyen messze elüldözte őt ez a rejtély!

Egész testében reszketett, midőn fölkelt, mint a kit a láz gyötör. Megalázva, megtörve érezte magát…

Egyszerre észrevevé, hogy reszket. Ő reszket! ki azt hivé magáról, hogy bátor, hogy erőslelkű; reszket egy ismeretlen gondolattól, mint félénk gyermek az éjszakai hangtól. Ő, kit a tengeren midőn elővett a hajón a láz, azt mondhatá magának: én nem akarok, nem fogok beteg lenni, és fölkelt és nem lett beteg, ki ha elfáradt, ha nélkülözött, azt mondhatá magának, én megtiltom neked, hogy pihenj; megtiltom, hogy éhezzél! most ne mondhatná-e azt lelkének: én megtiltom neked, hogy félj!

Megkeményíté szivét, nem szabad remegni, de meg kell tudni, minő titok az, mely közte és a Szentirmay-család között áll, szemébe kell nézni a hydrának s fejére gázolni annak, ha még akkora volna is.

Hol kezdje? Egyetlen gondolatja sem volt még rá. Annyit tudott, hogy rögtön el kell utaznia Pozsonyból. A gőzös reggel indult, még azzal elmehetett. Hová? Pestig bizonyosan. Onnan talán tovább.

Sietve elkészült. Inasát hátrahagyta, hogy másnap holmijával kövesse. Ajtaját azalatt tartsa zárva s ne szóljon senkinek elutazása felől.

Míg a gőzösig sietett, addig támadt egy gondolatja; még akkor csak tétova, kifejezetlen eszme volt, de estig kifőzhette azt magában. Leült a lapátkerék elé, órahosszant elnézve, hogy töri fehér porrá a hullámot a csattogó lapát, millió fehér gyöngyöt hajtva a víz alá, majd meg elnézte sokáig, hogy omlik a fekete füst a magas kémény korona alakú körözete közül, sűrű, egymást hengerítő gomolyokat képezve a világos kék égen, azután elállt perczekig a gőzerőmű mellett, mely szörnyeteg fejét le- s felemelgeti, vas könyökeivel számtalan egymást kerülgető iját-fiját taszigálva. Az utazók között szép delnők is voltak, a kik el -278- nem tudták gondolni, mit nézhet egy ilyen szép, elegans fiatal ember órahosszant az unalmas hullám-egyformaságon, az alaktalan füstfelhőkön, s a gőzgépek változatot nem szenvedő örök küzködésén?

A mint Pesten kikötött a gőzös, a legelső bérkocsiba vetve magát, Kovács szállására hajtatott.

Kovács már ekkor egy év óta Pesten lakott, mint a Kárpáthy-család ügyvédje. A régi öreg ügyvédet, ki János urat kiszolgálta, egy év előtt revocálták ama mennyei biró elé, a kitől nincs többé appelláta. Ő már intra dominium van, birván azt a jószágot, mely egyedül van biztosítva arról, hogy aviticitás utján tulajdonosától vissza nem pereltetik, tudniillik: a sír.

A jövedelmes és nagyfontosságú állomásra nézve igen természetesen a legtöbben vágyódtak az igen tisztelt ügyvédi karból, s nagyon valószinű volt, miszerint a törvényes gyám, a méltóságos septemvir úr valami nagytekintélyű, tapasztalt és meglett fiscalissal fogja e fontos helyet betölteni, különös ellenszenvvel viseltetvén minden fiatal ember iránt, mintha mindegyiknek az orráról látná, hogy ez is egy veszedelmes újító, a ki a régi jó rendet fel akarja forgatni, a ki vasuton akar járni és adót akar fizetni.

Annál meglepőbb lehetett tehát, midőn megtudták, hogy a hétszemélynök által ez állomásra alkalmazott egyéniség egy fiatal, most cenzurázott ügyvéd, a kinek még semmi gyakorlata sincsen: valami Kovács vagy kicsoda.

A fölületes vizsgálók ebben valami rendkívüliségre véltek akadni, s a tényt Tarnaváry jellemének egyéb különösségei közé sorozták; pedig az nagyon felfogható volt: Tarnavárynál a heveskedés, gorombáskodás csak modor volt, azért ő valódi fogékonysággal birt a becsületes, őszinte jellemek iránti tiszteletre, s ha szerette is a zsarnok szerepét, de egyesíté vele a pártfogóét. Azon ifjak, kik nála töltötték törvénygyakorlataik éveit, ha sok mulatságos űzéshajtás emlékeit vitték is el tőle magukkal, de később -279- az életben minden alkalomnál tapasztalhatták, hogy a kemény, indulatos ember saját előszeretettel hajlék hozzájok. Ez előszeretet sehol sem lehetett annyira indokolva, mint a jelen esetben. Tarnaváry tarthatott tőle, hogy ha e rendkívüli pert, mely Zoltán ellen foly, egyikére régi ismerős ügyészeinek bízza, azok nem maradnak menten minden befolyásától azon aggodalomnak, mely őket egyéb ügyeikre nézve Kőcserepy, mint tanácsos ellenében leszorítva tartja, míg ez eszes, tudományos ifju, kinek az első pere lesz, nemcsak hivatási ambitióból, de védencze iránti személyes előszeretetből is, teljes lelkével, hitével fog azon csüggeni.

Még mielőtt Zoltán megérkezett volna, haza hivatá Kovácsot, Zoltán csak két hónappal későbben jött meg.

A mint Pestre ért az ifju, egyenesen Kovácshoz sietett, kit késő este is munkában talált.

A fiatal ügyvéd őszinte örömmel látta megérkezni ifju védenczét, kit még külföldön hagyott el. Zoltán mondá neki, hogy az ő szállásán fog maradni, ha szivesen látja. Kovácsnak nagyobb örömet nem is mondhatott volna.

Az ifju Kárpáthy már szinte egy hétig ott tartózkodott ügyvédje szállásán s még semmi készületet sem mutatott, hogy máshová akarna menni. Kovács egynehányszor előhozta neki, hogy talán jó volna az ifju báró számára állandó lakást bérelni ki, de ez mindig kitérőleg felelt, hogy ő jól érzi itt magát s úgy sem sokáig akar Pesten maradni.

Napközben gyakran bevetődött Kovács irószobájába s gyakran meglepte ügyvédét, midőn az, jöttének neszére, hirtelen eldugta irásait, s mindannyiszor igen zavarodottnak látszék.

Zoltán úgy tett mindig, mintha nem venné azt észre; beszédet kezdett az ügyvéddel s szórakozottság szine alatt annak irományai közé iparkodott tekinteni. Hanem Kovács oly óvatosan dugott előle mindent, hogy soha sem vehetett észre semmit.

Egyszer mégis oly véletlenül lepte meg az ügyvédet, -280- hogy annak a nagy sietségben nem maradt ideje valamennyi irományt jól összenyalábolni, s a mint azokat sebtében iróasztala fiójába lökte, egy vékony csomag az asztal alá hullott belőle.

Zoltán nagy készséggel sietett azt felvenni s míg a szerfölött zavarba jött ügyvédnek átnyujtá, hirtelen megtekinté a csomag czímzetét:

– Micsoda pöröm van énnekem Abellino bátyámmal? kérdé, közömbösséget szinlelve, az ügyvédtől.

Kovács iparkodott egész ügyvédi nyugalmát összeszedni, a mi annál rosszabbul sikerült, mennél jobban erőltette. Először is füle hegyéig vörös lett, azután pedig majd hogy sírva nem fakadt. Csak mondani kellett volna neki, hogy sírjon, mindjárt megtette volna.

– Ugyan ne turkáljon az irásaim között nagyságod, kiálta, bosszankodással akarva elütni a dolgot.

Hát turkálok én? Ez leesett a földre s én felvettem, szólt Zoltán nevetve, de e nevetés alatt úgy dobogott a szive!

– De instálom, kegyeskedjék nem bontani ki; ott minden szépen rendben van szedve, alphabet szerint; hányjon el belőle egy párt, akkor aztán én felforgathatom megint az egész levéltárt, a míg ráakadok.

– De hiszen nem hányom el. Nézze meg az ember, hogy félti ön tőlem a saját peremet. Csak szabad tudnom, hogy mi van a saját peremben?

– Ugyan mit nézhet egy unalmas osztályigazítási peren? Ez csak gyermekies kiváncsiság.

– Hozzám fér! felelt meg e szóra Zoltán s bontani kezdé a pörcsomagot. -281-

Eddig tréfásan folyt a vitatkozás, de a mint Zoltán a per kötelékét feloldá, az ügyvéd egész megilletődéssel lépett hozzá s érzéstől reszkető hangon kérte, kezeit összetéve előtte:

Az ifju szorongó tekintettel nézett fel ekkor ügyvédjére s mintha a régi kisértet egész terhével szállna keblére, oly fulladt hangon kérdezé:

– Isten ne engedje, hogy ön e kérdésre valaha választ kapjon. Én mondom önnek hitemre, becsületemre, hogy ha valaha fog ön akadni emberre, a ki azt tanácsolandja önnek, hogy ez iratokból csak egy sort elolvasson, az önnek halálos, gyilkos ellensége.

Zoltán e szavak alatt mindig görcsösebben szorítá kezei közé az iratokat, hogy szinte összegyűrődtek ujjai alatt, szép arcza halovány lett, mint a fal.

– Barátom, igaz jó barátom, szólt reszketeg hangon Kovácshoz. Ön tudja, hogy engem egy ismeretlen végzet évek óta elkeserülten üldöz, hogy a legboldogabb reményt, a mihez ragaszkodtam, valami láthatatlan ok, valami sejthetetlen átok mindig – mindig széttépi szemeim előtt, hogy nekem bünhődnöm kell és nem tudom miért? hogy kerülnöm kell azokat, a kiket szeretek és nem tudom miért? Van-e e pernek összefüggése azzal az átokkal, a mi az én szivembe van égetve?

– Úgy itt lakik a kisértet! kiálta Zoltán, s kezével a perre ütött, míg szemei kimondhatlan érzéstől ragyogtak.

– Uram, édes jó uram. Hiszi-e ön azt, hogy van a világon ember, a ki önt nálamnál jobban szereti? – egyet kivéve.

– A szemem könyezik és a szivem reszket, a mint itt -282- kérem önt és ha az a másik itt volna, épen így könyezve, reszketve könyörögne önnek: vesse el kezéből azt az iratot, mert átok és lélekkárhozat van annak minden sorában, mert azon percztől kezdve, a midőn ön azokat megismeré, megszünt ön fiatal lenni és lett öreg-öreg ember, megszünt ön szeretni tudni és megtanult gyűlölni, irtózni, iszonyodni. Oh, adja ön azt az irást nekem vissza és ne fürkészsze énnálam a titkokat, miket Isten irgalma örökre takarva tartson minden ifju lélek előtt! ön még gyermek, oly ártatlan, mint a gyermek, bár oly érett, mint egy férfi. Legyen önben elég férfierő, lemondani e kárhozatos tudnivágyról s menjen ön ezután örülni az életnek, a mi tele gyönyörrel van tartva ön előtt.

Zoltán komoly, nyugodt arczczal állt Kovács elé s hideg tekintettel nézett annak szemeibe.

– Édes jó barátom. Mi évekig jártunk egymással s megtanultuk egymást ismerni. Láthatott ön sok veszélyes próbával szemben: bizonyságot tehet róla, ha remegtem, hátráltam-e valamelyik előtt? Ha nem mondaná is ön, érezném, szivem borzadálya mondja, hogy a minő veszély torkában sem az égő hajón, sem az indusok berkében, sem a tűzokádó cratere előtt nem voltam, olyan előtt állok most; de én megakarom azt ismerni és ha a halál van ebben az irásban, el akarom azt olvasni és ha az ördög lakik is benne, előhivom azt onnan. Három év óta futok egy névtelen kisértet elől, meguntam már a hátrálást, szembe akarok vele fordulni, meg akarom tőle kérdezni: hogy híják és miért üldöz? Én meg akarom ismerni azt a pert és esküszöm, hogy nem ijedek meg, akármire találok benne.

– Az én tudtommal nem, szólt ekkor Kovács határozottan. Én becsületszavamat adtam egy férfinak, a kit ön épen oly mértékben szeret, mint a melyben én becsülök, hogy soha önt e per tartalmával megismertetni nem fogom, -283- nem engedem. Én becsületszavamat adtam erre. – Most tessék felbontani az iratokat.

Zoltán e szókra összeköté a percsomagot s szótlanul visszatette az ügyvéd asztalára.

Az ifju oly, mondhatni electricus dühvel nézett az összekötött perre, mint valami gyűlöletes fenevadra s a gyermeki indulat egész elfojtott hevével tevé rá reszkető kezét:

Azzal eltávozott és Kovács három hétig hírét sem hallotta védenczének, ki most már saját házába költözött, melyet egykor az öreg nábob annak az örömére építtetett, hogy neje Pesten kiván lakni, de a melyben nem lakhatott soha, sem ő, sem felesége.

Zoltán szót fogadni látszott a baráti tanácsadásnak: felkereste a legvidámabb társaságokat, sietett egyik mulatságból a másikba s midőn olyan jól mulatott, mindenütt arra figyelt: nem hallani-e valami neszét annak, a mit ő meg akar tudni?

Egyszer végre nyomára jött, hogy ellenfelének ügyvédje Maszlaczky. Talán ő általa könnyebben hozzá juthatna a perhez?

Az ügyész finomul kicsúszott a kérdezősködések alól, biztosítva Zoltánt, hogy ez csak ügyészek dolga és a védencznek addig, a míg nagykoruságát el nem éri, nincs befolyása az ilyen ügyekre.

De még aznap sietett Maszlaczky úr levelet irni Kőcserepy úrnak, mely e pár rövid szóból állt:

Azt ugyan rögtön megtehette volna, hogy a pert az ifju kértére neki megmutassa, de az köztudomásra jöhetett s -284- ügyvédi hírnevének sokat árthatott volna, úgy is jól tudta, hogy Zoltán nem engedi magát visszautasíttatni, a merre egyszer megindult.

Egy napon a Városligetben sétálva, Zoltán megpillantott egy nagy bajuszszal ellátott patriotát, a ki egy jegenyefának vetve a hátát, nagy világmegvetéssel szedegeté elő kopott attilájah átulsó zsebéből az oda elrakott görögdinnyemagokat, melyeket szépen megtisztogatva, evegetett csöndes kényelemmel.

Zoltán megismeré az öreg Bogozyt, kivel még az árvíz idején kötött ismeretséget s odasietve a vén szittyához, megszólítá:

A vén sas félretekintett s a nélkül, hogy a jó napra fogadj Istent mondana, felele egykedvűen:

– Nem confect biz az, mert ez ebéd. A dinnyéjét megettem vacsorára, a magját ebédre hagytam. Ilyen a szegény legény sorsa gazdag városban.

– Hát addig, a míg jurátus voltam, csak akadt exmissióm, de a mióta felesküdtem, elestem ettől a jótól s most csak abból éldegélek, a mit a körmölésből kapok.

– Mert attól félhetne, hogy a felperest exequáltatom, vagy beiszom a perét, vagy egy kézre játszom az ellenfelével. Tudja: szegény embertől minden kitelik.

– Nála is, másutt is, a ki fizet. Tiz krajczárért irok egy ívet. Ha tud valakit nagyságod, utasítsa hozzám, majd én felkeresem.

– De bizony most jut eszembe, én nekem magamnak is volna valami iratni valóm.

– Az Isten áldja meg, nagyságos úr, ne bízza másra, én leirom egy szó hiba nélkül, olyan szépen, mintha metszve volna. Sok-e?

– Nincs olyan messze. A Kárpáthy contra Kárpáthy et Szentirmay-pert akarnám leiratni.

– Hisz az legkönnyebb, nagyságod fiscalisa Kovács, minden perczben kiveheti.

– Igen, barátom, de azt akarom épen, hogy ő ne tudjon felőle, mert az a szándékom, hogy az így leirott pert majd elküldöm Londonba egy híres jogtudósnak, hogy adjon tanácsot iránta, s lássa, nem akarnám Kovácsot azzal megbántani, hogy megtudja, miszerint másutt is kérek véleményt az övé mellett.

– Úgy! értem, szólt Bogozy. Tökéletesen értem. Tehát ezt nem szabad senkinek megtudni. Ne féljen nagyságod, azért meglesz az. Majd rálesek, mikor Maszlaczkyhoz kerül a per. Egy éjszaka fenmaradok, s míg ő alszik, azalatt lerápiálom az egészet, azután majd leirom abból tisztán.

Zoltán alig birta rejtve tartani izgatottságát. Mint a ki valami jó alkut csinált, sietett foglalót adni Bogozynak. Tiz arany akadt a kezébe, azt odanyomta a vén fiu markába.

Bogozy a fogásáról azt itélte, hogy öt krajczárosok vannak a markában s csak akkor szörnyedett el, mikor a sárgaságukat megpillantá.

– Csak nem bolondult meg? mormogá magában. Nem tudok én ebből visszaadni. Uram, sárgát tetszett adni fehér helyett.

Azzal elsietett. Bogozy hiába kiabált utána, hogy legalább hát tartson belőle magánál kilenczet, ne hagyja nála mind a tizet, mert ő még ma mind elkölti, amúgy meg majd apródonkint kikéregetné. Zoltán felkapott lovára s ott hagyta a jámbor Bogozyt, de a ki azért csak megette a dinnyemagot mind egy lábig.

Aranynyal fizetni nem igen volt szokás az én emlékezetemre ebben a világrészben, a hol mi lakunk, s ha valaki aranyat adott ki, azt mindig egy nemével a pironkodásnak tette, mert nagyon megnézték érte az embert s bizonyosan mindenki azt gondolhatta felőle: ugyan már hogy tudja elkölteni? Szegény legénytől még azt is megkérdezték, hogy hol vette? s purificálni kellett érte magát, hogy tisztességes úton-módon jutott hozzá; ha pedig rendes életű ember adta ki, abba a gyanúba keverte vele magát, hogy minden más pénze elfogyott s arra szorult, hogy aranyat költsön; sok helyen nem is tudták, hogy mit kell belőle visszaadni?

Frater Bogozy a legnagyobb titokban iparkodott túladni a Zoltántól kapott aranyokon; elcsaklizta (műszó) kutyébereknek (szintén műszó), felváltogatta ismerős pinczéreknél szép suttyomban, de egyen mégis rajtakapták s híre futamodott, hogy Bogozy aranyakat vált. Kit ölt meg értök?

Megtudták az esetet társai, kik egy irodában dolgoztak vele s besúgták Maszlaczky úrnak. Maszlaczky úrnak pedig feltünt a dolog.

Bogozyn egy cseppet sem látszott meg, hogy pénze van, még a könyökén támadt szakadást sem foltoztatta be, pedig másutt is kopott volt már az attilája. -287-

– Ejnye, amice, támadt rá egyszer a principális, mintha csak most venné először észre, mutatóujját mintegy értelmezésül a megszólított attiláján támadt lyukba furva; ejnye amice, nem foldathatná be már egyszer ezt a lyukat itt az attiláján?

– Nem tudnám, hogy miből? viszonzá készen Bogozy, fel sem tekintve a papirosról.

– Hja, van énnekem egy kis madaram, a ki nekem mindent megmond. Hol vette maga azt a sok aranyat?

Bogozy gondolkozott rajta, hogy mit találjon ki? Minden jó gondolat messze volt tőle.

– Kedves barátom uram, hogy mondhat ilyen szót, hogy «loptam»? Illik az ilyen szó egy diplomatizált férfi szájába? Hogy tudnék én ilyen közönséges gondolkozásmódot megengedni magamnak? Piha! Még csak tréfának is! Én a multkor néhány aranyat feledtem az asztalomon, a mit később nem találtam ott, de én a világ minden kincseért ki nem mondanám ezt a szót, hogy «valaki ellopta». Én körülöttem csupa feddhetlen jellemű emberek vannak s nekem a szemem égne ki, ha valamelyik azt olvashatná ki a szememből, hogy én azt gondolom, hogy ő lopott! A szemem égne ki.

Bogozynak nagy kedve lett volna a tele tintatartót hevenyében Maszlaczky úr szemei közé vágni, nehogy kiégjenek; hanem elgondolta, hogy a leirandó pert másutt nem kapja meg, ha itten összevész, s a helyett durczás nyugalommal viszonzá:

– Nehogy azt gondolja a tekintetes úr, hogy én loptam el az aranyát, mert nekem, ha tudni akarja, nagyságos Kárpáthy urfi adott a multkor egy párt, tessék megkérdezni tőle, ha olyan nagy kedve van utána járni. -288-

– Micsoda Kárpáthy urfi? Melyik Kárpáthy urfi? tudakozódék gyorsan a fiscalis.

– Tehát Zoltán? Mi köze önnek Zoltánhoz? Miért adott az önnek aranyakat?

– Hát mert kértem tőle, mert nem volt, mit ennem. Ő pedig ismer még a nagy árvízből, hát adott néhány aranyat. Az neki annyi, mint másnak két garas.

– Kedves barátom, szólt Maszlaczky úr, positurába vetve magát. Azt én egyáltalában nem szeretem, hogy az én körülöttem levő adjunctusok vagy jurátusok összeköttetésben legyenek olyan pörfelekkel, a kik ellen valami ügyet folytatok. Én nem zárhatok el minden titkot a jurátusaim és adjunctusaim elől, s ezen a csatornán át sok kiszivároghat, a mit nem lett volna szabad másnak megtudni. Most épen a Kárpáthy-féle perben dolgozom és nagyon megütközve hallom, hogy segédeim egyike épen akkor indokolatlan ajándékokat fogad el az ellenféltől, holott én legnagyobb peremet is megszoktam önnek a kezei alá bízni.

Milyen gyönyörűség lett volna Bogozynak a legeslegnagyobb pert, mi épen keze alatt volt, megfogni fülénél fogva s úgy hajítani szerteszélylyel, hogy minden irás kilenczvenkilencz felé repült volna; de csak tűrte, a száz aranyra gondolva s haragjában olyan czifra betüket irt, hogy ember legyen, a ki el tudja olvasni.

– Én olyan gondatlan vagyok, pattogott tovább is Maszlaczky úr, hogy soha sem zárok el semmit, én tele vagyok bizodalommal minden ember iránt és én nagyon könnyen megadhatom az én bizodalmamnak az árát.

Azután nagy haragosan a szobájába távozott az ügyvéd, maga után csapva az ajtót s még onnan belülről is sokáig elhallatszott dörmögése, de a ki keresztülláthatott volna a falon, hogy utolérte volna a bámulás, azt látva, hogy az ügyvéd e bosszús dörmögésekhez milyen vidám arczot csinál, -289- hogy mosolyog, milyet rándulnak az ajkai, hogy hunyorgat szemeivel s kezeit nem szünik meg dörzsölni s valahányszor elmegy a Kárpáthy-pör mellett, mindannyiszor rejthetlen örömmel tekint reá, csak hogy el nem neveti magát; olyanokat rándul szeme, szája, arcza.

Végre magához tér a sok kézdörzsölésből, s örömének annyira nem tud parancsolni, hogy elkezd magában fütyölni, míg észreveszi magát s a szájára üt: – odakinn meghallhatják.

A megtöltött csibuk visszaadja nyugalmát. Az ilyen pipaféle nagyon alkalmas arra, hogy az ember arczát megfoszsza minden kifejezéstől.

– Hát haragszunk-e még? kérdi familiaris nyájassággal Maszlaczky a duzzogó bessenyőt, mire az fölöslegesnek tartja feleletet adni.

– No ne haragudjék, szól tovább Maszlaczky, lássa, én heves ember vagyok. Kurta nyakam van, hamar a fejembe megy a vér. Én nem akartam önt megbántani. Nem is önre czéloztam. Hiszen régen ismerem már kedves barátomat; ismeri az egész világ, hűsége, férfias szilárdsága, lelkiismeretes hallgatagsága példabeszéddé vált. Ezt öntől senki sem vitatja el.

– Hiszen csak azt resteltem, hogy a tekintetes úr azok előtt a bikficzek előtt szidott le. Négy szem közt nem bánom, mondjon akármit.

– Azt is helyre fogom ütni. Meglássa ön. Fényes elégtételt fogok adni. Én most kénytelen vagyok elutazni néhány napra Pestről. Ez idő alatt önre bízom az egész irodát. Ön ügyeljen fel mindenre. Háljon itt az én szobámban. Minden kulcsot a kezére bízok: a levéltárét, a perköltségi pénztárét, mind. Ön fizesse a fratereket s minden előfordulandó sportulát és expensát. A mi pénz bejön, azt vegye -290- át és nyugtatványozza. Adok rá felhatalmazást. Egy pörömben compareálni kell, ott majd ön fog megjelenni helyettem s felveszi a levátát. A többiről pedig, a mi előadja magát, mind pontos naplót fog vezetni, s magának a jurátusok működéséről teljes tudomást szerez. – Nos tehát meg van-e ön velem elégedve, elhiszi-e már, hogy nem akartam önt megbántani, hogy teljes bizodalmam van hozzá? no?

Bogozy csak mind azt gondolta magában, hogy mégis jobb szeretne ő egy párt az oldalbordái közé suhintani a principalis úrnak, hogy tökéletesen meg legyen elégedve, s csak a nyakát tekergette a nagy megtiszteltetésre.

– Adjon hát kezet, monda Maszlaczky úr, elfogva Bogozy tenyerét, ki engedte azt szorongatni, mint egy darab fát, s a mint eleresztette a principalis, menten kilódult a szobából, fensőbbsége érzetében érzékeny fabaraczkkal tisztelve meg egy apró jurátus fejelágyát, a kire gyanúja volt, hogy az árulta el az aranyakat.

Maszlaczky úr pár óra mulva útra készen állt; a vén huszár vitte utána bőröndjét, köpönyegét. Az irodában tudtára adá a személyzetnek, hogy távollétében Bogozynak fognak engedelmeskedni, a kit alter egojának hagy hátra, a miből az következett, hogy a mint kihúzta lábát az ajtón, a fráterek mind abban hagyták az irást, Bogozyra hagyva, hogy végezze el, a mit ők nem győznek. Amice Bogozy azután, hogy tekintélyét fentartsa, az urfiakat egytül-egyig mind a földhöz verte, kit az ágy alá dugott, kit az asztal alá, kit meg kidobott az ajtón. Egy szóval emberül feltartá a rendet egész délig. Délután nem kellett, mert a fráterek fölöslegesnek tartották megjelenni.

Azt szerette csak Bogozy. Háborítlanul maradt az egész szálláson. Első dolga volt a Kárpáthy-féle pert előkutatni. Vett két koncz papirost, azt is Budán vette, hogy még csak a papiros se hasonlítson ahoz, a mi az ő irodájokban van. Az iratot pedig egyenesen állította maga elé, ez által a betük hátrafelé dűlve, nagyon különbözővé tették azt szokott -291- irásától. Ha valaha napfényre találna jőni, könnyebb lesz az eltagadás.

Maszlaczky úr mindezen dolgok mellett feddhetlen, becsületes ember. Hát tudhatja ő, hogy mi történik az alatt irodájában, a míg ő távol van? Hát tartozik ő azt megérezni, megszagolni, hogy míg ő jóhiszeműen dolgai után jár, az alatt egy esztelen ember az egész Kárpáthy-pert lemásolja, s átadja annak, a kinek azt nem volna szabad látni, s kést üt a szivébe egy ártatlan, semmi rosszat nem sejtő ifjunak, a kinek még csak sejtelme sincs azon undok eszmékről, miket az a per tartalmaz? Nem úgy járt-e ő el e tárgyban, mint derék, meggondolt férfiu; nem rótta-e meg nyilván, több ember hallatára, tanúk jelenlétében segédjének azon gyöngeségét, hogy Kárpáthy Zoltánnal összeköttetést kezdett; nem tiltakozott-e azon lehetőség ellen, hogy valaki ellenfelét azon titkokkal meg fogja ismertetni, a mik az ő irattárában el vannak temetve? Tehet-e arról, ha valaki bizodalmával galádul vissza fog élni; okolhatja-e őt józan ember a következményekért, ha épen az, a kire bízta, hogy okirataira felügyeljen, ez okiratok legveszélyesebbikét el fogja árulni? Oh nem. Bizonyára Maszlaczky úr a leglelkiismeretesebb ember, a ki még csak nem is gyanítja, hogy mi történhetik azalatt oda haza, a míg őt fontos ügyek távol tartják? s a ki legnagyobb lármát fog ütni, ha Kárpáthy Zoltán a rejtett okiratokkal megismerkedik s ez a világ elé kerül, s ezen esetben okvetlen fényes elégtételt fog szolgáltatni a világ előtt: minden irgalom nélkül el fogja magától csapni Bogozyt.

– Holnap estére készen leszek a perrel. Ezt súgta Bogozy egy napon Zoltán fülébe, kivel az utczán találkozott.

Ha csak nagyon kevéssé lett volna psycholog a jámbor pacinacita, észre kellett volna vennie azt a szokatlan sáppadást, a mi az ifju arczán elvonult e szókra. -292-

Másnap egész délután nem mozdult ki szobájából az ifju, meghagyva cselédeinek, hogy ha egy ilyen s ilyen alakú úri ember tudakozódik utána, azt vezessék fel hozzá; másnak senkinek sem lesz otthon.

Milyen lassan mászott neki az idő, a míg este lett! Százszor megnézte az óráját s minden hangosabb léptekre az ajtóhoz sietett figyelni. Véghetetlen nehéz volt a vára kozás, a míg beesteledik.

Annyira izgatott volt, hogy minden legkisebb zörejre összerezzent, könyveket vett elő, hogy olvasson belőlök s nem tudott odább menni az első sornál, a mit elolvasott sem emlékezett rá, minden óraütés kizavarta a szövegből.

Legérdekesebb tanulmányait vette elő, miket Kovácscsal együtt tanult végig s a mint azokon végiglapozott, úgy kezdett emlékezni lassankint az ifju jó barát értelmes arczára, mint oktatja őt nemes tanácsokkal, mint mondja neki szeliden: ha kedves ön előtt az én szavam, és még egy másiké, ki önt még jobban szereti, ne nyúljon ön azon átkos iratokhoz, miket erőszakosan meg akar ismerni, hagyja azokat nem letteknek, nem ismerteknek maradni, ott a hol vannak, én értem és még egy másik kedveért, a ki önt oly nagyon szereti!

És azután feltünt ennek a másiknak emléke előtte, midőn a kárpátfalvi kastély zárt szobáin együtt járt vele oly búsan, oly szomorúan, midőn keblére ölelte őt könyezve s oly érzékeny szóval kérte őt, hogy szünjék meg keresni e bánat, e könyek okait örökre, hagyja el őt és soha se tudja meg, miért kellett ő tőle megválnia?

Egyszerre rögtöni koczogtatás az ajtón riasztá fel ábrándozásaiból. Mintha hivatlan kisértet kopogtatna be, ugrott fel helyéről. Pedig várt reá.

Legalázatosabb szolgája, Bogozy bókolt be az ajtón, -293- engedelmet instálva, hogy ilyen későn háborgatja a nagyságos urat.

Zoltán minden vérét fejébe érzé tolulni, alig látott, alig birt szólani, alig felkelni helyéről.

Bogozy úr oda helyezé asztalára a leirott pert, melynek boritékjára nem sajnálta kiczifrázott lapidár betükkel irni fel a hármas czímet.

Zoltán úgy érzé, mintha nem az asztalára, hanem a szivére tette volna azt le, s minden egyes lapnak egy mázsányi terhe volna.

Meg akarta köszönni, de nem jött ki a nyelvén ez a szó. Érzéke megtagadta a köszönetmondást ily átkozott szolgálattételért.

Bogozy azt hivé, hogy jó lesz neki leülni, miután annyi lépcsőn felfáradt s jó mulatságot talált a falakra aggatott képek sorba bámulásában.

– Le van ám az irva utolsó betüig, bizonyítá Bogozy, ki kezdte észrevenni az ifju csodálatos tekintetét. Nincs benne egy vakarás, sem egy betűhiba. Bár tessék felbontani.

Zoltán inte neki, hogy hagyja abban. Ne nyúljon hozzá. Maradjon ott, a hova leült.

Azután kivont fiókjából egy tekercset, abban volt száz arany. Szótlanul odanyujtá Bogozynak.

– Ejnye, tehát csakugyan nem tréfált a nagyságos úr? Pedig bizony Isten, ez sok. Ennyit nem szokás adni. Ejnye, csak már megszolgálhatnám ezt a nagy szivességet; ha parancsolja még a nagyságos úr, leirok akármilyen nagy pert ráadásul.

A jámbor kuturgur sohasem tudja, mi van abban a perben, a mit ő Zoltánnak lemásolt; ő az iratok tartalmával nem szokott törődni, csak irt betüt betű után, a hogy maga -294- előtt látta, s ha készen volt vele, el lehetett volna hitetni vele, hogy saját halálitéletét irta.

– Legalább ne adott volna ennyi aranyat nagyságod, sokkal jobb szerettem volna bankóczédulában, szabódék még egy ideig Bogozy, de miután látta, hogy Zoltán semmit sem felel, csak egyre az összekötött per boritékát nézi, elkezdte ajánlani magát, s kihátrált az ajtón a nélkül, hogy Zoltán észrevette volna, mikor ment el és merre?

A gyermekérzelmek egyike, mely bennünket a késő vénségig el nem hagy, az ismeretlentőli félelem.

Egy zárt, beomlott pinczebolt, melyet senki sem látott soha nyitva: az ember milyen félve halad el mellette; ki tudja, mi lakhatik abban? Egy távoli jajkiáltás, mikor éjszaka sötét erdőben puszta mocsáros helyen utazunk: ki tudja, mi kiálthat ott?

Minő kisértetek, minő rémek fognak előjőni, ha felbontod azt a papirosba kötött temetőt! Nem érzed-e előre azt a halott-szagot, midőn egyenkint fölleplezed azt a sok susogó szemfedelet? nem látják-e szemeid azokban a fekete betükben a tekergő, vonagló sírbeli férgeket, a mik úgy mászkálnak a halott szemfödelén, miután testét megrágták. Nem döbbensz-e meg majd, ha az éjfélt fogja ütni s azt veszed észre, hogy jobbfelől, balfelől sáppadt alakok ülnek melletted, kiket vakmerő kézzel előhivogattál a sírból, kik téged ismernek, s te is ismered őket s szomorúan vállaidra teszik kezeiket, s szemeidbe néznek; midőn előtted iróasztalodon ott fog guggolni a pokolbeli fantom, vigyorgó arczával, hegyzett füleivel s hosszú lábujjait végighúzza az iratok sorain, hogy olvassad tovább? midőn fejed, szived zúgni fog, mintha telve volna a mult idő minden gyötrelmes tüneményével, midőn melledet mint valami nehéz álom fogja nyomni a még nehezebb tudás, melyből nincsen felébredés? Undok, átkozott tünemények fogják váltogatni egymást szemed előtt, minő alakokról még sejtelmed sem volt, miknek csipése halálos, lehellete dögvész, látása undorító s ezek közepett fogod látni azoknak -295- képeit, kiket legjobban szeretsz, kinlódva, dühöngve s hasztalan törekedve e csodás utálatos alakok érintésétől megmenekülni, magokról letisztítani azoknak fertelmes kéznyomait, elhárítani azt a nyúlós, ragadós mérget, miket arczaikra köptek. És te magad ülni fogsz közöttük, mint egyetlen, mozdulatlan élő annyi eleven kisértet közepett, kire pokolbeli vigyorgással néznek a gyűlölet alakjai, pokolbeli kínnal az üldözötteké!

Ah! legyen meg! Akármi van e dohos sírban, nyíljék meg. Jőjjenek elő, a kik benne laknak.

Kertrenyiló szobájába vonult vele vissza, két megelőző terem ajtaját bezárta maga után, senki sem háboríthatá, semmi nesz nem zavarhatta meg.

«Most még fiatal ember vagy, ha ezt a pört elolvasod, öreg ember fogsz lenni!…»

A kelet (datum) mutatta, hogy akkor Zoltán még csak egy éves volt, midőn a keresetlevél ellene megiratott.

Mintha valami élő, haragos szellem zuhogna ott belül úgy dobogott a szive. Úgy dobogott és azután ismét elállt, mint a lejárt órainga.

Tehát azért idéztetett meg ő, mivel nem lett volna szabad születnie, mert az atyja már öreg ember volt akkor.

Még nem értette a talányt. Valóban, Zoltán tizenhat éves volt és még előtte rejtély volt ez a gondolat. Hiszen szeretni mindenkinek szabad.

Következtek a bizonyítékok. Oh mi utálatos dolgok voltak -296- azokban. Az ifju arcza égett és teste reszketett minden izeiben, mentül tovább olvasá e kárhozatos, kigondolhatatlan eszméket. A legbűzhödtebb szív fenekén nem származhatnak ilyen gondolatok önmagától, ha csak vetve nincsenek bele!

A forró, égető veriték csorgott arczán, homlokán alá. El akarta hajítani azon iszonyú, azon megölő iratokat, fel akart ugrani onnan és elfutni messze, messze! Fel akart ébredni ebből az irtózatos álomból; de nem lehetett, nem lehetett, többé nem küldheté vissza az egyszer előidézett rémeket koporsóikba, végig kellett néznie, hányan jönnek még elő abból a felnyitott sírból? el kellett olvasnia mindent az utolsó betüig, mert ez nem volt álom, hanem nehéz, nehéz, ólomnehéz való!

Ezek az imádott arczok, miknek emléke a kárpátfalvi sötét szobából oly messze utakon eljárt vele, milyen bemocskolva, befertőztetve jelentek meg előtte! A czimborák undok vallomásaitól bemázolva, a legrettentőbb rémkép volt az atyai arcz. Milyen éktelenek a sárral bemázolt vonások. Hát az a halavány nő, kinek szelid, komolybús anyai arczára oly jó volt visszagondolnia, kit bár élve nem látott soha, de kivel álmában sokat beszélt; mily irtóztató volt reá gondolni e meggyaláztatásban? Oly meztelenül elevenen kimondva ellene a legiszonyúbb vádak, úgy megtépve, úgy elrongyolva. Ha valaki álmodott már olyat, hogy édes anyját látta koldulva az utczán, hogy facsarodott el szive álmában: édes anyám, hogy jutottál e nyomorba! – De ez több annál. Olyan bűnvádat hallani, kimondva e tiszta, ez angyalarczú nőre, ki gyermekét a sírból is feljár látogatni, a minőt még említeni sem hallott ezelőtt, a minőt nem ismert, a miről még fogalma nem volt!

Az élet el-elállt szivében. E rémséges alakok elfojtották lélekzetét. Hiába küzdött ellenök, ott ültek mellén, szemébe vigyorogtak pokolbeli nevetéssel, kényszeríték velök társalogni, kényszeríték őket megismerni s odatarták beundokított orczáikat, hogy csókolja meg őket; üldözték -297- bélpoklos karjaik ölelgetésével, arczára leheltek mirigyes leheletükkel. Oh irtózatos!

Hanyatt dűlt és behunyta szemeit. Úgy nyögött, mint a kit súlyos, halálos kór gyötör, s e gyötrelem közepett, ott a pamlagon fekve elaludt.

És a mint elaludt, ime újra látta a kárpátfalvi kastélyt, mintha ott a lezárt szobákban járna ismét, a hova nem hat a napvilág s az a két festett kép épen úgy mosolyogna reá, miként akkor, oly tiszta, oly nyájas arczczal, s mintha kilépnének rámáikból és élő, beszélő alakok válnának belőlük és egy harmadik alak is járulna hozzájok, az is olyan nyájas, de hatalmasabb, erősebb férfi-alak, s mind a hárman beszélnének hozzá szép, igen szép szavakat, a miből csak annyi marad a lélekben, hogy igen vigasztalók voltak; mind a három alak maga világítja magát, mert napvilág nem jár abba a terembe.

És ezután sok szép, sok kedves dolgot elmondanak neki. Emlékezni azokra nem lehet, de mind olyan jó, olyan érzékeny szavak azok, hogy a lélek egészen elcsillapul alattok és a szív görcsös szorongása kitágul és a könyek megerednek és végigcsorognak az arczon.

Zoltán arra ébredt fel, hogy erősen sirt. A párna, melyre arczát lehajtá, egészen át volt nedvesülve.

Egészen megkönnyebbült, megerősödött szívvel érzé magát. Az óra épen egyet ütött. Tehát az éjfél, a rémek órája elmult. Azt átaludta. Tudja Isten, ez is vigasztalóan hatott rá.

Sok rémes, sok iszonyító gondolat elveszti erős mérgét az első álom után. Zoltán úgy érzé, hogy most nem látja oly irtózatosaknak az asztalán fekvő iratokat, mint néhány órával előbb.

Hiszen ezek csak az egyik fél vádjai. Még hátra van a másik védelme. A vádlottak ugyan régen a sírban feküsznek, ők nem védhetik magukat; ott feküsznek egymás mellett mind a ketten. Ámde a fényes alakok a visszarémlő álomban hárman voltak. Egy hatalmas, arkangyali -298- alak él még közülök, az meg fog felelni majd mind a hármokért. Oh bizonyára az le fogja mosni anyjának halavány vonásiról azt a szennyet, azt az átkot, a mit más utált emberek reájok halmoztak.

Zoltánnak annyi nyugalmat adott e gondolat, hogy midőn Szentirmay legelső védiratát kezébe vette, mielőtt annak olvasásához kezdett volna, felállt s a nagy éjszakai csendben végigment csendes szobáin; inasa, vadásza mélyen aludtak fekhelyökön. Zoltán elhaladt mellettök, a nélkül, hogy felköltene valakit, az ebédlőben poharat keresett elő, pezsgővizet csinált magának, azt kiitta s egészen átjózanulva tért vissza kerti szobájába.

Oly büszkén, oly daczczal lépett most a nyitott irásokhoz, mintha mondaná nekik: ha van még ismeretlen rémetek, adjátok elő, hadd lássam.

A komoly, nemes védelem minden sorában meg lehete ismerni annak iróját, mintha maga előtt látná őt, a hogy él, a hogy beszél; emberfölötti nyugalommal arczán, villogó haraggal szemeiben.

Ah milyen jól esett ezen sorokat olvasnia! A gonosz, lélekégető vádak után e bátor, megvető visszautasítást; a derék öreg emberek tanubizonyságait, egyszerű, mesterkéletlen vallomását az ősz cselédnek, a vén jószágigazgatónak, mik a tisztelet égi zománczát lehelték a meggyalázott alakokra.

Szentirmay védiratai lángra gyujták az ifju elfagyott lelkét. Oly szenvedélylyel tudott megfelelni elleneinek, mintha az ő keserű szivéből olvasta volna azokat. Ő tudta csak leirni a vádlókat tetőtől talpig, úgy a milyenek voltak, undok valóságukban; legázolta őket, letiporta a földig, szemökre hányta becstelenségöket minden kimélet nélkül. Ah milyen jó volt ezt olvasni!

És midőn az ő anyjáról szólt, mily tiszta kegyelettel, mily hódolattal említé. Minden fertőből, mit az ármány -299- készített emlékének, üdvtisztán emelte ki őt, s midőn leirta, miként élt, mit szenvedett, miként halt meg, lehetetlen, hogy a legridegebb biró szemét is el ne futotta volna reá a köny. Oh milyen jó volt fölötte sírni.

A védirat minden gondolatját mély, forró szeretet sugallta, de egy őrangyal szerelme, mely tiszta, önzetlen, jutalomtalan.

Mennyi édes hálát kellett érezni Zoltánnak Rudolf iránt ennyi szeretetért. Ő maga is észrevette azt, hogy a védlevél nem puszta törvénykezési okirat, mely a holt betűkre hivatkozik; egy élő szózat az, mely megmozdítja az emberi sziveket, hogy azt mondja rá a biró: ez nem jött tanúkkal, okiratokkal, furfanggal, fortélylyal, mégis ennek van igaza.

A legelső itélet fonalát metszé a pernek, a hivatkozott tanú Mayerné, kit Zoltán e perczig névről említtetni sem hallott s csak a rettenetes perből tudta meg, hogy az neki nagyanyja, e gyalázatos emberkalmár, a leánya tisztasága ellen elvállalt eskütől biróilag elmozdíttatott.

A szokatlan lélekrázkodások annyira elfáraszták Zoltán kedélyét, hogy nehány pillanatra félbe kellett hagynia a per olvasását és saját eszméi folyamának engedni át lelkét.

Mennyi szeretet tünik ki Rudolf védiratából! Lehet-e megholt anyja nevére nagyobb diadal, minthogy ily ihlett férfitól védelmeztetik? Lehet-e igazolva egy nő erénye fényesebben, mint ha a legerényesebb férfi mondja: én tiszteltem őt!

De hátha mégis? hátha akadna gonosz szív, a ki a tiszteletet balra magyarázná; ha akadna ördög, a ki megragadná az őrangyal kezében a pallost, s rákiáltana: «látszik, hogy szereted, te magad vétkeztél vele!»

Ah, ki jöhetne ily gondolatra? Ki lehetne ily átkozott? Ez csak agyrém. Vesd ki fejedből. Felejtsd el, mintha nem lett volna. -300-

E rémgondolattól szabadulandó, a per olvasását kezdé folytatni, ott, a hol az a birói itélet miatt megszakadt, s ismét újra kezdetett; – és ime! ott, mindjárt az első lapon irva látta azt a gondolatot, azt a sejtelmet, a mit szivéből el akart űzni; megirva világos, érthető betükben, kifejezve száraz, egyenes szavakban, kimondva, ujjal mutatva.

«Te magad voltál védenczed bűntársa. Te magad vagy gyámfiad bűnös atyja!»

Ah! tehát ez azon átok, mely őt Rudolftól elszakítá! Itt az ok, a miért ő neki Rudolf házát soha sem szabad többé látni, a miért Rudolf családját örökre kerülnie kell. De örökre?

Összehasonlítá az új idéző-levél kézbesítését azon nappal, melyben Rudolf vele a kárpátfalvi kastélyban találkozott. Az idő összeütött.

Tovább egy betüt sem olvasott a perből. Nem akarta tudni, hogy vádolják Rudolfot, hogyan védi ő magát? Előtte tisztán állt, mint egy szent.

Nem érdekelte többé a per folyamatja, jobbra dűl-e, balra dűl-e? Ki nyerhet, ki veszthet benne?

Csak arra gondolt, hogy ha ily botrányt kivetnek a világba, legyen az igaz, vagy hazugság, milyen örök mélység támad ő közötte és az egész Szentirmay-család között, milyen begyógyíthatatlan sebeket fog az ütni azon jó, áldott emberek szivén, kiknek azért kell lakolniok, mivel őt szerették.

És ha azon kedves gyermekre gondolt, kinek kettős képét hordta már szivében, a régit és az újat: milyen szomorúnak látta mind a kettőt.

Még nem tudta, hogy mit fog cselekedni, de annyit érzett, hogy ezt mind ő okozta, s hogy most egy szent, nagy kötelesség fekszik rajta: ezt mind jóvá tenni.

Valami homályos eszme borongott már szivében, de még nem tudott magának alakot adni. -301-

A szürkület épen mutatkozni kezdett az átelleni házak harna tűzfalai mögött, a távoli háztetők, kémények tündökleni látszottak a kelő napsugártól. Zoltánt űzte valami hazulról.

Heves járkálása neszére felébredtek cselédei, s midőn kilépett az ajtón egészen felöltözve, lovásza azt kérdezé, hogy ne nyergelje-e meg paripáját?

– Pedig egészségesebb a lovaglás, jegyzé meg a lovász szokott bizalmasan.

– El akarok róla szokni, szólt odavetőleg Zoltán; s azután mintha még valamit gondolna, oda fordult a régi hű szolgához, különös tekintettel nézve reá s kimagyarázhatatlan hangnyomattal mondva:

Azzal eltávozott hazulról, a cselédek egymás szeme közé néztek; inkább ők mondhatták volna uroknak: szegény fiu! oly dúlt volt arcza.

Leérve az utczára, elkezdett barangolni alá s fel, végigment a leghosszabb utczákon. A reggeli zajtól elevenülő várost egyik végétől a másikig bejárta. Itt gyárak, ott iskolák fognak épülni, gondolá egykor magában, a régi Pest mindenütt épülőfélben volt már. Egész új utczák támadtak, s a régiek is megszépültek. Egy ember mennyit tehetne! Egy gazdag ember mennyi áldást áraszthatna erre az országra, jó példával, lelkesítéssel! De mit használ, ha másnál van a lélek, másnál van a birtok, együtt nem tud lenni a kettő.

Az utolsó házakat is elhagyta már; künn rendetlen, homokos, posványos telkek terültek a város körül. Mennyi élet elférne még itt olyan emberektől, kiknek egy kimondott akaratja többet tehet, mint százezrek fáradsága, milyen nemes eszme volna utólérni évtizedek alatt, a mit a multak századok alatt elhanyagoltak.

Mindig tovább, mindig tovább barangolt a poros, rögös, -302- rendetlen uton, egyszer maga is észrevevé, hogy már nagyon messze eltávozott a várostól.

Egyszerre előtte áll mind a két város, a hogy könnyű reggeli ködből kiemelkedett palotáit a kelő nap tündérvilággal elárasztá.

Már ekkor megvolt érlelve lelkében az a gondolat, a mit tennie kell, a mit megtenni fog.

XV. EGY FÉRFI-SZÓ.

Még akkor is jókor reggel volt, midőn Zoltán andalgásából haza tért; pitvarnokát elküldé ügyvédeért, kéretve Kovácsot, hogy mihelyt érkezése lesz, jőjjön hozzá.

Annyira tele volt a feje a messze jövendő iránti gondolatokkal, hogy midőn előteremén végighaladt, s ott a nagy, földig érő tükörben megpillantá magát, csodálkozva állt meg, kedve lett volna azt kérdezni magától: ki ama fiatal ember? Ha egy meglett, koros férfit látott volna abba a tükörbe tekintve, az legkevésbbé sem lepte volna meg. A lélek olyan könnyen vénül! Szinte nehéz volt magával elhitetnie, hogy tegnap este óta csak tizenkét óra mult el; neki úgy tetszett, hogy az tizenkét esztendő.

Kovács nem sokáig váratott magára, Zoltán még mindig gondolataiban elmélyedve járt alá és fel szobájában, midőn meghallotta barátja ismerős szavát, ki az előszobában tudakozódott felőle. Hirtelen rendbe kellett szednie magát, hogy az előtt zavartnak ne mutatkozzék. -303-

Nyájas kézszorítással fogadta s kényszeríté, hogy üljön le. Ő maga állva maradt, hogy járkálhasson; e pillanatban nem lett volna képes egy helyben ülni.

– Kedves barátom, szólt vidámságot szenvelgve, nekem egy sajátságos önző gondolatom támadt, hanem hiszen az önzés emberi dolog, ugy-e bár?

– Lássa, én megvallom gyöngeségemet, kezdé újból Zoltán, egy felkapott tollal mindenféle elképzelhető forgatásokat elkövetve, hogy én magamat valami különös derék embernek képzelem. Ez bohóság, de ön előtt megvallom.

– Például, mondá Zoltán, s a kezébe vett tollat egészen gömbölyűre hajtotta össze, én azt hiszem magamról, hogy nekem már van annyi eszem, a mennyinél több ezután sem lesz, tiz esztendő mulva sem.

– Ne itéljen el, kedves jó Kovács, mondá Zoltán, s most már a toll orrát kétfelé hasította, én egy kissé nagyravágyó vagyok, engem nem elégít az ki, hogy az én jövedelmeimet mások kezelik s mások határozzák meg, hogy hová tegyem?

– Teszem föl: nekem annyi új eszmém van, a mit szeretnék kivitelbe hozni, folytatá Zoltán s ezzel már leült Kovácscsal szemben a megkinzott toll egyik orrát begörbítve, úgy hogy tökéletes csáklyaformát adott neki, mintha legelébb is egy hajóhadat akarna megkezdeni; és nekem arra mind oly kevés eszközöm van, pedig mint mondják, atyám roppant gazdagságot hagyott rám, s nekem még sokáig kell várnom, a míg arról önállóan rendelkezhetem. Meddig is kell várnom? -304-

– Az sok, az nagyon sok, szólt Zoltán felugorva s lecsapta a széthasgatott tollat. – Addig irtóztató volna várakozni.

– Nagyságod azt akarja megtudni, monda Kovács, okos szemeit az ifju arczára szegezve, hogy lehető volna-e nagyságod számára nagykorúsági engedélyt eszközölni?

– Igen, igen, azt akarom. Meg akarom előzni az időt, mely nem enged oly sebesen haladnom, mint a hogy én akarnám. Nagyszerű vállalatok, nagyszerű nemzeti mozgás támad mindenfelé és én nem vehetek azokban részt, mert még éveim hiányzanak, pedig tudom, érzem, hogy sokat, igen sokat tudnék használni azzal az erővel, mely fiatalságom miatt így meddőn hever.

Kovács úgy szánta e beszéd alatt fiatal védenczét, mert a lelkébe látott annak, s elgondolá, minő kínba kerülhet neki ez eszméken végigjártatni lelkét, mikor az egészen más gondolat alatt szenved.

– Értem. Értem. Ön nagykorú szeretne lenni, – azért, hogy megismerhesse végzetteljes perét…

E szóknál vége volt Zoltán erőtetett szerepének; lerogyott a székre, titka ki volt találva.

– Már ismerem azt, rebegé, nyitott fiókjában a leirt másolatra mutatva s azután tenyerébe hajtá fejét és sírt keservesen, a hogy gyermekek tudnak sírni.

– Megbocsát ön, hogy ily gyöngén viselem magamat, midőn épen azt kellene bebizonyítanom, hogy erős vagyok; de e könyekkel tartoztam annak, ki értem még keserűbb -305- könyeket hullatott, s a kinek még sok mással tartozom, a mit még mind le fogok neki fizetni.

– Ez volt, a mitől féltem, sóhajta fel az ügyvéd, valódi megilletődés hangján.

– Attól, hogy el fogom veszteni ezt a pert, mihelyt ön ennek létezéséről tudomást kap.

– Tudom, hogy ön ezt óhajtja, kedves Zoltán, megbocsát, hogy így nevezem most is, a czímmel ráérek, majd ha önt teljeskorúnak elismerendik.

– Akkor még kevésbbé lesz arra szükség, mert akkor szegény, szegény ember fogok lenni.

– Mit mond ön? Akkor ön engem nem ért. Én ezt a pert meg akarom semmisítve látni.

– Azt tudom. Az ellenfélt nagy áldozatokkal reá fogjuk birni, hogy lemondjon folytatásáról.

– Nem áldozatokkal. Egészen nekik engedem a vitatott tárgyat; lemondok minden jogomról atyám birtokaihoz, czímemről, születés-adta rangomról s leszek egyszerű polgár, mint más.

– Most csak egy gondolatom van: hogy bármi árt szabjanak ellenfeleim a kárhozatos pör megsemmisítésének, én nem alkuszom velök, beleegyezem. Az, hogy azoktól, a kiket szívemből gyűlölök, a kiknek azt a fájdalmas éjszakát, a mit átéreztem, meg nem bocsáthatom soha, miután jogos birtokomról lemondtam, alamizsnát elfogadni nem fogok, mint bizonyos áll előttem. Hogy azután mi történik velem, az a jó Isten dolga. Elég fiatal vagyok még pályát kezdhetni magamnak, ott fogom azt kezdeni, a hol más szegény ember; midőn gazdag voltam, jóakaróim sok hizelgő tulajdont ruháztak reám, meg akarom látni, birok-e azokkal, mint szegény ember is? Valami azt súgja bennem, hogy jobb fogok lenni így, mint -306- ha gazdag maradtam volna, de ha bizonyos volnék felőle, hogy az utczák szemetjén halok meg, mint hasznavehetetlen tagja a világnak, a ki csak addig ért valamit, a míg pénze volt, mégis azt tenném, a mit elhatároztam magamban. Önnek ki kell eszközölnie, hogy nagykorúsági engedélyt kapjak. Ha e szándékomat vagy ön, vagy Szentirmay rosszul felfogott gondoskodásból megakadályozzák, akkor nem tudom, mi fog történni! Én csak azt tudom, hogy ha ez undok per a világ elé kerül, és énnekem meg kell várnom azt, a míg hét esztendeig végig kínzanak vele, én ezalatt a hét esztendő alatt elvesztem az eszemet, de izmaim megerősödnek, s hogy akkor nem ölöm-e meg azt, a kit utamban találok? azt csak a Mindenható tudja!

– Nagyobbat szerzek magamnak, ha be tudom bizonyítani, hogy gazdagság nélkül is meg tudok állani a világban. Én minden munkára kész vagyok. Tudok nélkülözni, tanultam dolgozni. Szomorú dolog volna, ha Magyarországon egy pár munkás kéz el nem tudná tartani gazdáját. És hát végre, ha minden kötél szakad, ha kitünik utoljára is, hogy nem érek semmit, s ha ezen a tejjel-mézzel folyó földön, mely minden ember számára megtermi kenyerét, csupán számomra nem virulna zöld ág, akkor elmegyek a tengerre és senkinek sem fogok terhére esni, sem barátaimnak, sem ellenségeimnek.

– Kedves Zoltán. Most hagyjuk el egy kis időre ezt a patheticus tért, s beszéljünk, mint philosophok ez ügyről. Azt előre is kimondom, hogy lebeszélni önt azon szándékáról, miszerint a Kárpáthy-pert megsemmisítse, nincs gondolatomban.

– Ezt köszönöm önnek, szólt az ifju, melegen szorítva meg ügyvédje kezét.

– Hogy ön ezt tenni fogja, arról bizonyos voltam, azt tudtam előre, mihelyt meg fogja ismerni e per tartalmát.

– Fájdalom, hogy én nem annyira örülök rajta. A pernek -307- ily kimenetele előre látható volt. Nyerni, sikert aratni azon az alapon, melyre keresetüket alapíták ön ellenfelei, nem lehetett. Daczára azon igen gyanús pártolásnak, melylyel egy nagybefolyású ember az igazság mérlegét lenyomni törekedett, sokkal több lelkiismeretesség van biráinkban, hogysem ily gyenge okoskodásokat oly sulyos vád bizonyítékául elfogadhatnának.

– S ön nem gyanította volna? Nem látta ön még Kőcserepy tanácsost mosolyogni?

– Tehát tudnia kell önnek, hogy a kire ő mosolyog, annak legnagyobb ellensége.

– Sőt egyetlen leányát megszabadította ön. Nem is haragból ellensége önnek, hanem a miatt, hogy Kárpáthy Béla cessiót adott neki a Kárpáthy-uradalmakra.

– Maszlaczky, a tanácsos jó barátja, rábeszélte ezt a gyönge fejű embert, hogy huszonnégyezer forint évi díjért adja át örökre a tanácsosnak a jószág iránti jogait.

– Midőn még meg sem volt kezdve. Oh ezeknek az uraknak bizonyos játékuk volt. Azt tudták, hogy a per ily tartalommal soha sem fog itélet alá kerülni; de volt gondjuk rá, hogy önt majd annak idejében megismertessék vele.

– Megbocsásson. Mentenem kell őket. Én magam jártam utána, hogy e pert megismerjem. Maszlaczky itthon sem volt akkor.

– Maszlaczky soha sem dolgozik saját ujjaival, neki sok kéz áll rendelkezésére. Én meg fogom azt tudni elébb-utóbb.

– Kérem, ezt ne tegye. Olyan ártatlan ember szenvedne tán e miatt, a ki egészen az én kedvemért, az én kértemre fáradott, a ki azt hitte, hogy nekem jó szolgálatot tesz ezáltal. -308-

– Jól van. Maszlaczky gondoskodott róla, hogy valaha szeme közé ne vághassák, miszerint a titoktartására bízott ügyet épen ő segített elárulni, de mégis úgy van. Ez gyalázatos dolog volt tőle, hanem én hát magamra vállalom.

– Azt bizonyosan meg fogják kérdezni, hogy kettőnk közül melyikünk ismertette meg önnel a pert? Legyek én az. Tőlem ifjui könnyelműségnek fogják azt venni, de Maszlaczkyt álnoksággal vádolnák miatta. Ne tartozzék ez a kérdés a dologra. Én egyszer mint ügyvéd, másszor mint jó barát állok itt önnel szemben; fogadja a mit mondok, úgy, a hogy e két minőség mondatja velem.

Zoltán az ügyvéd karjába ölté kezét s figyelmesen hallgatott annak szavaira, míg a teremben alá s fel sétáltak egymással.

– Az egész pert megoldja az, hogy Abellino biztosított évdíjat kapott igéretül Kőcserepytől. Ez ugyan mély titok volna, ha Abellino saját maga száz zaklató hitelező vigasztalására szigorú hallgatás feltétele alatt tudomásra nem juttatja a dolgot. Így jutottam én hozzá. Rudolf grófnak nem is szóltam e felől, mert a milyen heves ember ő, s a milyen kényes ügy az egész, ha megtudná, hogy Kőcserepy minő szerepet játszik e perben, képes volna vele rendkívüli dolgokat elkövetni; a mi, meggondolva azt, hogy a tanácsos állásánál fogva egykönnyen meg nem sérthető, Rudolf politikai ellenfeleire nézve nagyon kedvező ürügyet adna, őt működése hatályos teréről leszorítani.

– Azt hiszi ön, hogy ha Szentirmay csak egy távoli reményével birna annak, hogy ez utálatos perben férfira akad, a ki legalább megállhat előtte, nem régen karddal vágta volna ketté a csomót? S ez még rosszabb lenne reá nézve, sokkal rosszabb. Üdvösebb, hogy ő Kőcserepyről egyelőre ne tudjon semmit. Abellinót férfias találkozásra nem is hívhatja, mert az nyomorék, vak, tehetetlen, kimerült. Maszlaczky pedig egy helóta, a ki gyávaságával szokott -309- kérkedni; s az igen jó, hogy Szentirmaynak ilyen ellenfelei vannak. Valamivel különb emberek régen földönfutóvá tették volna.

– És mindezt én miattam! Nem maradok adós, nem maradok adós annyi szenvedésért! sóhajta Zoltán, halavány arczát megtörülve kendőjével.

– Minekünk, illetőleg nekem, mint ügyvédnek, az a kötelességem: Kőcserepy érdekét elválasztani Abellinoétól s egyedül az utóbbit vonni a kérdésbe.

Zoltán kezdett nem figyelni arra, a mit az ügyvéd beszélt; Kovács az éjszakai virrasztás s a háborító indulatviharnak, a mit kiállott, tulajdonítá az ifju védencz szórakozottságát s félbeszakítá beszédét:

– Talán jobb lesz, ha délután beszélünk erről tovább, s most lefekszik ön és kinyugodja magát.

Zoltán feltekintett rá, nagy, könyben úszó szemeivel s indulattól remegő hangon viszonzá:

– Nekem mindegy, akármit fog cselekedni, én átengedem a vitatott birtokot akárkinek; mindegy rám nézve, ki fog bele ülni? Nekem nem kell belőle semmi. Csak egy követelésem van. A kárpátfalvi kastélyban van egy befalazott folyosó, a helység mellett van egy bekerített tér; az a folyosó anyám szobáihoz vezet, ez a kerek tér az ő sírját rejti. E kettőhöz ne legyen joga senkinek…

Az ifju nem birta befejezni beszédét. Elfordult, lerogyott térdre egy szék előtt, s arczát karjaiba rejté némán; nem lehete tudni, hogy sír-e vagy meghalt?

Kovács részvétteljesen nézte és nem zavarta meg az ifju tiszteletreméltó fájdalmát, míg az magától ismét föl nem emelkedék.

– Mennyire meg van gyalázva édes, édes arczod! susogá magában beszélgetve. Az a jóságos arcz, a mely engem mindenüvé kisért; jó nemtőm, jó angyalom. -310-

– Tegye ön helyettem a mit jónak talál. Nekem ne legyen benne szavam. Az Isten őrizze azokat, a kik velem ezt eselekedték, hogy valaha találkozzunk egymással! Végezze ön úgy, hogy én össze ne jőjjek velök soha. Mindenre felhatalmazom önt. De végét vesse a pernek minden áron! Oly keserű vagyok, csak most kezdem érezni, képes volnék megölni valakit, talán magamat. Siettesse az ügyet; ha ennek sokáig vége nem szakad, belőlem igen rossz ember fog lenni. Félek magamtól.

– Legyen nyugodt. Én tudom, hogy a szív nemessége a legnagyobb kincs, ha a többit el fogja is ön veszteni, ezt nem hagyom elrabolni öntől soha. A világ ki fog nevetni, mint ügyvédet, ön becsülni fog, mint barátját.

A két ifju megölelte egymást. Kovács tanácslá Zoltánnak, hogy túlságosan ne évődjék e gondolattal, iparkodjék szórakozást keresni, mások előtt ne mutassa búját és most feküdjék le és pihenje ki magát.

Zoltán csak mindenre a fejét csóválta; megigérte, hogy le fog feküdni. Szüksége is volt rá, mert egész teste olyan volt, mint a tűz.

Midőn Kovács elhagyta, az előszobában meghagyá a pitvarnoknak, hogy délig senki se háborgassa Zoltánt, mert lefeküdt.

A jó ember kétkedő arczczal tekinte rá, mintha még többet akarna megtudni.

Azt sajnálják «szegény fiu», hogy ilyen jó hű szolgának, hogy kell majd más gazdát uralni? mert Zoltán nem lesz többé gazdag; a jó Isten tudja, ki fog majd ő róla is gondoskodni. -311-

XVI. ALKU EGY VESZENDŐ LÉLEKRE.

Régi mese s csaknem minden vallás hitregéiben előfordul, hogy egy-egy veszendő lelket kiszemel magának az a furcsa szellem, mely a gonosz elvet képviseli a világban, nevezzék azt sátánnak, dæmonnak, Asmódinak, vagy Mephistophelesnek, sokféle neve levén e minden országban currentált, de soha el nem fogott földalatti iparlovagnak, a mely veszendő lelket azután, hogy gonoszul ne járjon, egy másik idealis szellem, kit egyszerűen csak angyalnak szoktak nevezni, vesz pártfogása alá, s küzködik azzal a fáradságos munkával, hogy egy nyomorult párát megőrizzen attól a balesettől, hogy saját jó kedvéből beleverje az orrát a pocsolyába, a mi bizonyára csakis angyaloknak való időtöltés, emberi türelem régen sorsára bízná az ilyen ostoba ficzkót, s engedné, hogy vigye hát vagy őtet az ördög, vagy ő az ördögöt, a hogy megalkudtak egymással, s nem törődnék velök többet.

Ilyen nem emberi idegeknek való feladathoz fogott a mi ügyvéd barátunk, a midőn felment Pozsonyba, hogy Abellinot lelki eszközökkel az igazság és értelem soha nem ismert útjára térítse.

Néhány hónap letelte alatt sikerült neki védencze számára a kivánt engedélyt megszerezni. Nagyon kevés akadálylyal kellett megküzdenie; a pártküzdelmek erős befolyása mellett oly egyéniséget mint Zoltán, örömest látott mindenki önállóvá téve, annyival inkább, hogy még maga a gondnok, Tarnaváry is helyeslé Zoltán felszabadíttatását a gyámsága alól; hihetőleg örült, hogy megszabadult e nyakára nőtt fiuróli felelősségtől.

A mely nap megkapta Zoltán az engedélyt, a másikon már Pozsonyban volt Kovács, s megtudva, hogy Abellino hol lakik, sietett őt felkeresni.

Az a kis epizod az orvossal gátolá, hogy Abellinot értesíthesse arról, a mit erősen gyanított, miszerint Zoltán csak azért folyamodott nagykorúsági engedélyért, hogy a per fölött önakaratúlag rendelkezhessék. Könnyű volt ezt kitalálnia, miután tudta, hogy az ifju a per tartalmát megismeré s rögtön azután folyamodott az engedélyért.

Másnap karöltve tért vissza az orvos úrral a fekvő szerencsétlenhez, ki nagyon csodálkozott, azt látva, hogy még nem lőtték egymást keresztül. Arra mindkettő nagyon okos ember volt, ügyvédek és orvosok nem igen szoktak párbajt vívni. Az elsők igen jól tudják, hogy ez törvényen kívül eső actus, az utóbbiak pedig ismerik az innen származható physikai következéseket; azután egy hivatása szellemétől áthatott ügyész azt mindig tartozik szem előtt tartani, hogy ő épen a támadott viszálykodások törvényszerű eligazítására van rendeltetve; egy józanul gondolkodó orvos viszont könnyen elképzelheti, miszerint nem azért kapta a diplomáját, hogy sebeket csináljon, hanem inkább, hogy azokat begyógyítsa; azért a párbajnak e két facultásnál helye nincsen. Maradjon az elégtétel-vevés módja könnyelmű grófoknak, báróknak és más olyan embereknek, a kik fegyverek kezelésére vannak rendeltetve.

– Kedves nagyságod, hogy érzi magát tegnap óta? sokkal jobban néz ki; a kedves doctor valóban csodát követ el, valóban remekel.

– Két héttel hamarább elhagyandja az ágyát méltóságod, ha azon ujságokat megtudja, a mikkel barátom uram szolgálni fog. Maszlaczky úr remek ember. Alig várom, hogy valami perem legyen, hogy rábízhassam.

– Én alig várom, hogy beteg legyek, hogy magamat doctor úrral újjá alkottassam.

– Ugyan mit csinálnak önök? nyafogott Abellino panaszos, kényes hangon, a két egymásnak hízelgő diplomatára. -313-

– Ne komplimentirozzanak annyit az én jelenlétemben; hozzátevé azonban, nehogy megbántsa a két urat: egy beteg ember jelenlétében.

– Az nem igaz, hogy én jobban vagyok. Inkább egészen oda vagyok, nyögé Abellino, alig birva a száját összeragasztani. Az önök csunya veszekedése miatt az egész éjjel lázban feküdtem.

Abellino oly nyögve, szótagolva beszélt, mintha most tanulná a silabizálást ábéczéből. A két diplomata engedte magát leczkéztetni.

– Csunya dolog az, egy beteg ember előtt úgy összeveszni. Tudhatják, milyen ideges vagyok. Három héttel visszaestem a gyógyulásban.

– Hat héttel előbbre fogja vinni a jó hír kedves nagyságodat, a mit ma hozok.

Máskor oly hetvenkedő, most oly tejczukorédes volt. Megvolt annak a saját oka.

– Hát mi az? mondja el, erőködék Abellino. Kín volt hallgatni, a hogy beszél.

– Zoltán ügyvédje Pozsonyba érkezett s meg fogja látogatni kedves nagyságodat.

– Hát azután? kérdé a beteg, kinél egészséges korában is nehezen mozogtak az értelem kerekei.

– Minek fárasztja vele magát? Engemet úgy is elvisz már az ördög idestova. Nem várhat addig? Azután majd senki sem háborgatja.

– Az istenért! hogy beszélhet így méltóságod? szólalt meg ekkor az orvos. Méltóságod épen most van abban a stadiumban, hogy minden életműszere újjá alakuljon, még két heti cura, azután egy kis friss kirándulás a marienbadi fürdőbe, azután a nyarat Ischlben tölteni s úgy fog méltóságod -314- hazatérni, mint egy Antinous. Nézzen meg engem méltóságod, ne mást; én saját magam kiálltam ezt a curát, olyan vékonynyá száradtam, mint egy keszeg és milyen vagyok most? Tessék rám nézni. Beteges, nyomorék voltam, végrendeletet tettem, fiatal feleségem volt, azt hitte, majd kedve szerint férjhez mehet másodszor; csalatkozott, azért is én éltem túl őt, s én házasodtam meg másodszor.

Abellino elmosolyodott. Arra a gondolatra-e, hogy milyen jó tréfa volt az orvostól túlélni a fiatal feleségét, a ki még utána férjhez akart menni? vagy tán arra, hogy még hasonló remény benne is támadhat?

– Semmi organicus baja sincs méltóságodnak s egészen magához fog térni, mihelyt az élet aggodalmával nem lesz terhelve, mihelyt ismét úri kedvtöltéseit feltalálhatja, utazhatik, mulathat, vadászhat, kényelmesen élhet s több efféle; s e tekintetben tisztelettel kell átengednem a helyet fiscalis barátomnak, mint a ki gyógyrendszerem e hátralevő részét egyedül képes kiegészíteni.

E képzelet-ingerlő biztatásokra elevenülni kezdett Abellino csontváz-arcza; nagy küzdéssel felemelkedett könyökére, s nem vette észre, hogy alig birja a fejét tartani.

– Igazán? Igazán úgy lesz az, doctor úr? Ha az csakugyan igaz, akkor én kiviszem a diætán, hogy az urat kinevezzék nemes embernek! Én magam teszem le az indigenatusi díjt.

A doctor úr igen hízelgőnek találta ezt a biztatást; mondhatnékja volt pedig: hogy inkább tegye az ő kezébe azt az indigenatusi nem tudom mennyit, s neveztesse ki őt parasztembernek.

Kovács szelid, csendes természetü ember volt, hanem ezt a tulajdonságát nem hordozta az arczán. Kissé túl a rendén is barna volt, alacsony homlokkal, sürű szénfekete hajjal, vastag szemöldei elül csaknem összeértek úgy, hogy -315- a ki közelebbről nem ismerte, könnyen azt gondolhatta magában, hogy ezzel az emberrel nem jó volna valami félreeső helyen egyedül találkozni. Meglehet, hogy ez alkalommal még a szokottnál is kevesebb gondja volt arra, hogy nyájasnak lássék.

Elmondta röviden, hogy ő ki és mi? és hogy néhány percznyi beszélgetést óhajtana a nagyságos úrral a tudvalevő perben; e mellett néhány oldalpillantást vete a jelenlevő két úrra, mely elég világosan látszott kifejezni, miszerint nem bánná, ha ebben az órában műutazáson volnának. Rosszabbat nem kivánt nekik.

– Mi bizalmas emberei vagyunk a nagyságos báró úrnak; én ügyvédje vagyok, ki jogaira őrködni tartozik.

– Úgy van, erősíté Abellino együgyű túlzással; ezek az urak itt laknak nálam, itt is hálnak mindig.

Kár volt Kovácsnak meg nem kérdezni, hogy az ágy alatt-e vagy a fali szekrényben?

– Jobb szerettem volna, ha négy szem közt beszélhetünk, de így is el kell azt fogadnom.

– Tessék leülni, kedves collega úr, kinálkozék Maszlaczky úr nagy készséggel s leültetett minden embert Abellino ágya körül, ez utóbbi nagy bosszuságára, ki azt szerette volna, hogy mind a hárman tiszteletteljesen állva maradjanak.

– Egyenesen a tárgyhoz szólok. Nagyságodat sem akarom hosszasan terhelni. Nagyságodnak egy pere van védenczem ellen s én fel vagyok általa hatalmazva, e pert nagyságoddal lehetőleg kiegyenlíteni.

– Miután Kárpáthy Zoltán úr ő nagysága nagykorusági engedélyt kapott, ezt előre kellett volna önnek bocsátania, jegyzé meg Maszlaczky úr. No csak azért mondtam, -316- kedves collega úr, hogy az informátióknál mindig szükséges megtartani a logikai rendet. Egy ügyvédnek logikával is kell birni.

Kovács meg sem köszönte a szives oktatást, hanem igen lapidaris stylusban folytatá:

– Védenczem nevében bátor vagyok nagyságodnak egyezkedési ajánlatot tenni. A Kárpáthy-család birtoka két egyenlő uradalomból áll, egyik a kárpátfalvi, másik a madarasi. Jelenleg mindkettő igen jó karban áll s czélszerű kezelés mellett két-háromszázezer forint évi jövedelmet ad. Védenczem rokoni osztályt ajánl nagyságodnak. Bármelyiket tetszik választani az uradalmak közül, azt engedi által, a kérdéses per megszüntetését tűzvén ki feltételül.

Abellinonak a lélekzete elállt ez ajánlatra; már a kezét nyujtotta felé, midőn Maszlaczky úr felpattant helyéről s hevesen közbevágott.

– Semmi alku; vagy mindent, vagy semmit, kedves collega uram. Egy Kárpáthy Abellino ily ajánlatot nem enged magának tenni, midőn pere végeztéhez közelít. Miért nem tették önök az ajánlatot, midőn a per kezdődött és miért teszik most, midőn itélet alá készül? mert látják, hogy mindent el fognak veszteni.

Kovácsnak sok felelni valója lehetett volna e kérdésekre, de egy negyedik jelenlétében el kellett hallgatnia védencze titkát. Maszlaczky nagyon jól tudta, hogy Kovács ezt nem mondhatja ki, de nem sejtheté, hogy egészen más titkot fog kibeszélhetni.

– Uram. Ön az elébb engemet egy becses dologra tanított, hogy az ügyvédnek logikájának kell lenni. Van szerencsém viszont egy másik tanulsággal szolgálhatni. Az ügyvédnek hűségének kell lenni védencze iránt. Én nem állitom, hogy ez önnek nincs, hanem annyit bizonyosan tudok, miszerint ön védenczétől cessiót csikart ki egy harmadik ember részére a Kárpáthy-uradalmak felől, s neki csak holmi koldus alamizsnát biztosított a másnak elszerzett -317- roppant jövedelemből. És most, midőn én az önök által igért huszonnégyezer helyet kétszázezeret igérek ő nagyságának, ön közbelép, hogy ezt meggátolja, mert jól tudja, hogy ha mi kiegyezünk, az adott cessio minden alapját elveszti, olyan körülmények mellett levén az kibocsátva, melyek be nem következtek s akkor ön ama harmadik számára vesztette el az ügyet, melyből védenczét magát ki akarta játszani. Ez, uram, olyan tény, a miért önnek védencze, ha kedve tartja, önnek holta napjáig tartó hallgatást (silentium) szerezhet, a miért ön elvesztheti ügyvédi oklevelét. Én bátor vagyok nagyságos Kárpáthy Béla urat egyszerűen felhívni, vajjon többnek tartja-e az általunk ajánlott kétszázezer forintnyi jogos és becsületes évi jövedelmet a saját ügyvédje által rátukmált huszonnégyezer forintnyi gúnyos alamizsnánál?

Abellino e szókra kiugrott az ágyból. Mint egy sírból feltámasztott csontváz. Fogai összeverődtek s a két keze reszketett.

– William! William! rikácsolá. Gyere be! öltöztess fel! Megyek. Azonnal megyek. Szörnyűség ez, gyalázat, a mit velem tesznek. A kaputomat, a csizmámat, William!

Maszlaczky közel volt az elájuláshoz. A doctorhoz fordult assistentiáért, de az is majd megette.

– Ügyvéd úr! annak a másik ügyvéd úrnak tökéletes igaza van! Én silentiumot adatnék az úrnak! Ilyet még nem hallottam. Hozzám ne jőjjön közel. Én félek az úrtól. Ez crimen stellionatus!

Maszlaczky úr érzé, hogy még így soha sem volt megakadva életében. Abellino csakugyan az öltözéshez fogott, ámbár minden csontja csak az ágy felé húzta vissza.

– Jól van, nagyon jól van, dohogott magában a fiscalis úr s ő is elkezdte felső kaputját magára venni. Csak tessék méltóságodnak azt tenni, a mit ellenségei tanácsolnak. Tessék engemet kidoboltatni, mint országos csalót, tessék ellenem silentiumot kéretni, tessék azokat a nagy befolyású urakat, kiknek ügye kedvező állását köszönheti, compromittálni. -318- Ezt én megérdemlettem, a miért tizenhat esztendeig fáradtam nagyságod ügyében, minden díj nélkül, most legalább egyszerre nemes emberhez illő módon megjutalmaztatom. Oh csak tessék.

Maszlaczky úr e beszéd alatt egész torkig begombolta felső kabátját s most meg azon volt, hogy egy irgalmatlan nagy shawlt a nyaka körül tekergessen, mialatt Abellino William segélyével sem birt annyira menni, hogy csizmáit felhúzza. Nem volt jártányi ereje. Kénytelennek érzé magát czipőit vétetni elé. Azok meg nem voltak hetek óta kitisztítva s szépen kizöldültek azalatt. Oh milyen rendetlen ember vagy te, William!

– Én, kedves nagyságos úr, örökre eltávozom. Lesz idő, midőn kedves nagyságod örömest kérdezősködnék utánam, én távol leszek. Menjen nagyságod, a hova hívják. Térjen kedves unokaöcscséhez vissza, csókoljon neki kezet, akár az orczáját is. Nagyon hasonlít az édes anyjához. Sőt az édes atyjához is. Igen kedves emlékezet leend nagyságodra nézve ő vele találkozhatni. Szentirmay gróf is igen jó ember, derék férfiu. Szívesen fogja nagyságodat látni. Kár volt eddig is háborúságban élni vele. No de mind ezt el fogják nagyságtok egymásnak feledni. Kibékülnek, megosztoznak, összeölelkeznek. Énnekem mindezekre semmi gondom többé. Nagyságodnak senki sem vethet charactertelenséget szemére, miért vetne? nagyságod jó keresztyén, a ki tizenhat évi szenvedést örömest megbocsát halálos ellenségének egynehány ezer forintért. Én, megvallom, hogy nem vagyok oly jámbor samaritánus. Engem nem bántottak nagyságod ellenségei, nekem nem rabolta el az orrom elől szeretőmet Kárpáthy János úr, engem nem csúfolt, nem szégyenített meg, engem nem járattak tizenhat esztendeig koldulni őseim házába a mindennapi falat kenyérért, engem nem tettek világ csúfjává, de ha énnekem nyujtanák kezeiket és ajánlanának egy egész világot… én szegény ember vagyok, fejemmel keresem kenyeremet: -319- de én visszautasítanám s meghalnék inkább az utczasárban, de büszkén. Én, Maszlaczky Gábor, a ki nem vagyok sem gróf, sem báró, sem gentleman; de azért kezemet nem szorítaná meg az a tenyér, a melyik egyszer arczul ütött.

Maszlaczky úr e beszéd alatt ismét letekergette a shawlt nyakáról, pedig senki sem kérte rá.

A szerencsétlen báró a beszéd alatt kínosan összegörnyedt ágyában, nehéz fejét tenyereibe sűlyeszté, sovány könyökeit pedig sovány térdeire szegezte, lábszárait vigasztalanul lógatva alá ágya széléről, melyen ült.

William elhozta a czipőit kitisztítva, a báró azokat a fejéhez vágta neki, hiszen két felemás!

Azután ismét hanyatt dűlt ágyába, magára rántva takaróját s kősárga szemével merően nézett fel a plafondra.

Kovács összefont karokkal nézett a dühöngő ügyvédre, gúnyos kitöréseit a tehetetlenség ömlengéseinek tulajdonítá, s egy szóval sem szakitá félbe.

Maszlaczky úr lassankint kigombolta újra felsőkabátját, a nélkül hogy felszólíttatnék rá.

– Hadd menjenek az együgyű emberek önkényt a kelepczébe. Ha valakinek kedve tartja a szerencséjét kihajítani az ablakon, ki gátolhatja meg abban? Én nem. Ilyen dolgokkal nem fárasztom magamat. Elég sok ideig voltam ennek az ügynek bolondja. Nem nagyságod kedvéért, korán se tessék hinni. Ha egy angyal nem kényszerített volna rá, tettem volna tán egy lépést az ügyben? soha! Igen, egy angyal, a ki azt mondta: itt e szegény sorsüldözte ember mennyivel boldogabb életre volna méltó, segítsük őt felemelni, szerezzük vissza elrablott örökségét, tegyük őt boldoggá, tegyük üdvözültté. Igen: üdvözültté! Tudja ön, mit vesztett ez órában? Egy tiszta, ártatlan lélek szeretetét, kinek keze önt ősei javadalmainak teljes birtokába vezette volna be; s ki önt nemcsak gazdaggá, de a legboldogabbá tette volna az ég alatt. Áldom a mindenhatót, hogy azt nagyságodnak elébb meg nem mondtam. Legalább -320- így egy ártatlan gyermek kigyógyul abból a képzelgésből, hogy önt boldoggá tehesse.

A derék psycholog férfiu képes volt saját eljegyzett mátkája kezével kecsegtetni védenczét, hogy őt megnyerhesse magának. Gondolá, hogy úgy sem fog ez addig élni.

– Ah, de mit érdekli ez nagyságodat? Mit gondol nagyságod családi örömökkel? Csendes, otthonos, bájos fiatal nő, vidám, csevegő család, derék utódok! mit gondol nagyságod azokkal?

Oh pedig Abellino szívének ezek voltak legkedvenczebb eszméi, mint minden megvénült bűnösnél szokott lenni.

– Mi szükség nagyságodnak családról gondoskodni, folytatá éles, metsző gúnynyal Maszlaczky úr. Hiszen kibékülhet Szentirmay gróffal, s akkor nem szükség családi boldogságról aggódni…

– Uram! kiálta fel Kovács, felpattanva helyéből, e tárgyról megtiltom önnek beszélni!

A tiltakozás oly hangon s oly mozdulattal volt téve, hogy a jelenlevő három férfi mind némává ijedt s a jámbor orvos ijedtében akkorákat kezdett csuklani, hogy félteni lehetett, miszerint saját magán keresztül esik.

Kovács szemei úgy szikráztak, ajkai úgy remegtek, hogy méltán lehetett attól tartani, miszerint valaki csak a Szentmihály-kapu melletti házban lakik, azt azon az egy ablakon mind kihajigálja.

Abellino az orráig rántotta magára takaróját s Maszlaczky úr két lépést hátrált visszafelé. Csak azután jutott eszébe, hogy nem szükség félnie, sőt inkább volna ránézve óhajtandó, hogy bár megütné ellenfele; ez által actus majoris potentiæt követne el, még pedig két tanú jelenlétében, – s ismét közelebb lépett.

– Mit tilthat ön meg én nekem? szólt kétfelé vágva kabátja elejét mellén. Azt, hogy védenczemet ellenfelei által rászedetni ne engedjem? Azt, hogy bele szóljak egy ügybe, a mi engem is érdekel? Vagy mit? -321-

– Azt, hogy Szentirmay grófról tiszteletlen hangon beszéljen! szólt Kovács határozott egyenességgel.

– Azt én világért sem teszem. Tettem-e valaha? Kivéve, a mit kötelességem parancsolt. De bizonyára azt nem engedem Szentirmay grófnak, vagy önnek, vagy Kárpáthy Zoltán bárónak, hogy az általam összeállított per végén védenczemet részökre hódítsák. Ha önök felét igérik a Kárpáthy-uradalmaknak, azt én is biztosítom; ha önök igérik két harmadát, én igérem három negyedét; ha önök odaigérik egészen, én meg ráadásul egy bájos angyal kezét igérem hozzá. No tessék árverezni.

– Tessék! akará mondani az orvos úr is, ki ismét Maszlaczky pártjára állt, de a csuklás ismét szó közt kapta s majd a feje tetején lökte ki a hangot.

Kovács hallgatva tekintett Abellinora, kinek arczán kínos feszültségben látszott kifejezve lenni az a gondolat, hogy könnyü már ő neki százezreket, milliókat, földi angyalokat igérni, – mikor a sír szélén fekszik!…

Kovács mély szánalom és megvetéssel tekinte a tehetetlen nyomorú emberre, kit minden új szó új gondolatra téritett s ki most annyi viszás befolyás között nem birt testének, lelkének megállapodást találni.

– Hagyjanak az urak én nekem békét! nyavalygott, türelmetlenül rugdalva nyoszolyája végét. Mit háborgatnak az urak egy szegény beteg embert? Menjenek innen, végezzék el egymással, a hogy akarják, csak én tőlem ne kérdezzenek semmit; én nem irok alá semmit, én nem felelek semmire.

Azzal befordult a fal felé s elkezdett sírni, hogy milyen istentelenség az, hogy őt nem engedik meggyógyulni.

Kovács átlátta, hogy pere el van veszve; annak a nyomorult embernek egy óráig sincs saját akaratja.

– Holnap reggelig irásban fogom önnel közleni véghatározatainkat, -322- mondá Maszlaczkyhoz fordulva s azzal vette a kalapját és eltávozott.

Abellinót annyiba sem tekinté, mintha egy darab fa feküdnék ott előtte, paplannal betakarva. Valóban úgy feküdt ott, mint egy darab fa.

Maszlaczky úr kezeit dörzsölé s ágaskodott örömében, kedve lett volna nyelvével is csettenteni s felállni a szék tetejére, onnan örülni.

– Hát önök miért nem mentek el? Menjenek. Az Istenre kérem, hagyjanak magamra. Ne jőjjön hozzám senki, nem akarok látni senkit.

Maszlaczky úr vidáman tekergeté nyaka körül nagykendőjét s odahajolva a beteg feje fölé, édes gyöngédséggel suttogá fülébe:

«Nem sokára czélnál leszünk.» Súgá utána magában a darab fa, gondolván a minden czélok czéljára, a fekete sír fenekére.

Maszlaczky úr majd felrúgott asztalt széket, a nagy búcsúvétel közben s már az ajtó kilincsét tartá kezében, midőn a doctor, ki eddig az ablaknál állt és kinézett, visszafordult, fontos gyanakodó képpel mondva:

– Azt az elébb elment embert. Semmi jó sem néz ki a szeméből. Nem mernék vele találkozni este az utczán. Azt hiszem, stilétes pálcza volt nála. Úgy nézett barátom uramra, mikor elment, mintha valami rosszra gondolna. És itt ezen a sötét lépcsőn úgy ütheti valaki az embert pofon, hogy azt sem tudja meg, ki volt?

– Nem tehetem, szabódék amaz. Nekem consultálnom kell a patienssel, az eltart soká, egy óráig, kettőig is. -323-

– Uram, szólt Maszlaczky a rettegés vakmerő hangján, ez öntől szívtelenség. Engemet így egyedül hagyni a veszély torkába menni. Ön képes volna elhallgatni, hogy valaki gyilkost kiált és segítségére nem sietni.

– Én, uram? Én anélkül sem védelmezhetném meg önt, nekem nem az a foglalatosságom. Én békességes ember vagyok, én nem szolgálok senkinek salvus conductus gyanánt.

Maszlaczky urat az izzadság verte. Örömei már előre vonták, hogy röpüljön Kőcserepy karjaiba diadalhírével, de azon tudat, hogy szárnyai nincsenek, ismét azon gondolatra hozta, hogy tán jobb volna itt maradni. Végre feltalálta magát. Ott künn az ajtó előtt ácsorgott William, azt körülfogta szépen.

– Lelkem, jó William, ráérsz most ugy-e bár? nesze egy tizes, kisérj el hazáig; csak a bérkocsi-állásig, onnan visszajöhetsz; ugy-e bár megteszed?

William megtette egy tizesért, hogy elkisérte Maszlaczky urat, a ki elül hagyta őt menni a sötét lépcsőn, mint egy avantgardot, a kapun kijutva pedig hátul hagyta fedezetnek.

A békeszerető orvos meglátván az ablakból, hogy Maszlaczky viszi magával Williamot, nagyon természetesen saját becses élteért kezde remegni.

– Elviszi az egyetlenegy férfit a háztól! Az az ember vissza talál jönni s mind rendre gyilkolhat bennünket. Az egész emeleten nem lakik más, mint egy vén asszony, szakácsnéjával. Nagyságos uram, én ajánlom magamat. Én senki kedveért el nem vágatom a gégémet. Alázatos szolgája!

Kapta a kalapját, elfutott; a botját itt feledte, ezért még egyszer visszajött. Bot nélkül nem tanácsos haza menni s míg a sötét lépcsőn le nem ért, szüntelen beszélt hátrafelé, mintha oda hátul öten-hatan állanának, a kik őt kisérni szándékoznak, a kik levilágítanak utána. Protestált, hogy ne fáraszszák magukat, s csak a kapun kívül mert lélekzetet -324- venni, érezve, hogy itt már mégis a nyilvánosság és a törvények oltalma alatt van.

Az a darab fa pedig odafenn feküdt csendesen, mereven a maga kínlódási helyén. Hogy ő neki e perczben kincscsel tölt ládákat igértek, hogy őt hosszú-hosszú élettel biztatták, – hogy új meg új tarka örömmel, víg élettel, csendes élettel, szeretőkkel, feleséggel, kéjmámorral, családi nyugalommal játszottak szemei közé, hogy a régen óhajtott gazdagság s a vele együtt szomjazott boszú ott függ megérve kezei előtt és hogy épen ez órában senki, egy lélek sincs, a ki ő reá gondoljon, hogy egymagára van hagyatva ebben a szegény szobában, a hol minden nyomoruságát hirdeti, hogy sehol az ég alatt nincsen nálánál nyomorultabb, elhagyottabb ember: – mindezekről annyi tudása, annyi érzete sem volt, mint egy darab fának, mint egy elrothadt, elhajított, redves, szúőrlötte fának…

XVII. A LEMONDÁS.

Egy hétnél több nem kellett a hivatalos működések lefolyására. Maszlaczky úr gondoskodott, hogy minden a leggyorsabban haladjon, nehogy Abellino előbb meg találjon halni.

Zoltán ez alatt lement Kárpátfalvára. Keresztül kellett esnie az utolsó kisértésen: – elbúcsúzni a régi eszméktől.

Nem ez a gazdagság, nem e birtok, nem e hatalom elvesztése volt az, a mi legnehezebben esett lelkének, hanem a hozzájok csatolt eszmék.

Mennyi jót, mennyi nagyot tudott volna ő tenni, ha mind ennek birtokában marad!

Mennyi megkezdett eszme fog veszendőbe menni az által, hogy ő egyszerű birtoktalan fiává válik a hazának, ki majd ide s tova azzal lesz elfoglalva, hogy saját sorsáért küzdjön, s a közügyekben ne számítsanak rá többé.

Lemondása saját sorsán kívül sok egyéb körülményt -325- hozott zavarba, mikért felelősség háramolt reá. Néhány hónap előtt felbiztatá jobbágyait, hogy az örökváltság nagy eszméjét ők hozzák legelébb létre, megegyezését előre birták, a váltsági csekély összeg meg volt határozva, összegyűjtve s a korszelemmel haladó párt mint diadalára várt azon napra, melyen e nemzetünket újjászülő tény létre fog jőni.

Ennek abban kelle maradnia. Kénytelen volt könyes szemekkel mondani el a derék emberek küldöttsége előtt, hogy csak tegyék el boldogabb napokra váltságdíjaikat s tartogassák azt szerencsésebb napokra, mert ő megszünik jószágaival rendelkezhetni, nem szabadíthatja fel őket, s Isten tudja, milyen urok lesz azután.

Mikor a becsületes ősz emberek utólszor megszoríták kezeit, mikor eltávoztak előle, a nélkül, hogy egy szót tudnának mondani, akkor eszébe jutott egyszer, hogy tán mégis többet áldozott fel, mint a mennyit szabad volt áldoznia, hogy a fiui érzet kötelessége tán nem nyomná le a mérleget, melynek tulsó felében a honpolgár kötelességei vannak letéve. Egy perczig gondolkozott rajta, hogy nem méltó-e azon gondolat, melyben egy új nemzedék boldogítása fogamzott, arra, hogy három ember élete holtig keserű legyen miatta? hogy nem könnyebben elhordják-e ők, Szentirmay és ő, az egymásért szenvedett gyalázatot, mint ez árva nép, mely önbűne nélkül szenvedi öröklött terheit?

Magasztos volt a gondolat! de Zoltán sokkal erősebb akarattal birt már ekkor, mint hogy egyszer megkezdett útjából visszatérhetett volna. Oda adta a «nagy hazafi» nevet a «becsületes ember» nevéért; az utókor magasztalását a szív nyugalmáért.

Mi lesz e derék munkás népből, mely másfél évtized alatt boldogságra, lelki jólétre emelkedett Szentirmay gondjai által, hová fog lesűlyedni ismét egy vesztegető, pazarló, szívtelen úr rendszere alatt, ki csak nyerni, zsarolni tud, s saját fényével elszívja a közjóllét életszínét. -326-

Hogy fognak félbenmaradni a megkezdett közintézetek, iskolák, kisdedóvók, takarékmagtárak, hogy változnak majd át béreslakokká, mikben boltokat nyittat az új földesúr, hogy azokon keresztül szívja ki a föld népének valahogy még megmaradt zsirját, hogy szaporodik el orv, tolvaj és zsivány a munkaképtelen vidéken, melynek ápolásához, még ha akarna sem értene az új gazda, mert csak a készet pusztítani tanulta, s özön adósságot hoz magával gyarapítás helyett, a mi azután szaporodik, gyorsabban mint a féreg, s egy emberélet alatt széthull az egész roppant uradalom s vad idegen nevek hasogatják széjjel egyes darabjait.

Keserű volt rá gondolni, végigkövetni az egész eszmét s nem találni abban sehol megállapodást.

Néhány hónap előtt nagy hazafiak felszólítására nevezetes összegeket irt alá közczélú vállalatokra, miknek létrejötte nagy diadala leend a haladó pártnak, rossz sikere annál nagyobb kudarcz a minden javulást ellenző szemében. Most e kötelezettségeket teljesíteni többé nem álland hatalmában, ki fogják nevetni, le fogják nézni, mint hitvány gyermeket, ki nagy számokat irt le, a miknek mennyiségéről még fogalma sem volt.

Ez a gondolat kínzotta legjobban. Minő arczczal fog megjelenni azon komoly férfiak előtt, kik azzal tisztelték meg, hogy aláirásait úgy fogadták, mint egy igazi emberét s nem kérdezték tőle, hogy hány esztendős? Még e megaláztatás is várt reá, még erre is készen kellett lennie.

Nehéz volt a kisértet pohara, melyet ki kellett ürítenie, de kiitta az utolsó cseppig.

Egy egész napja volt arra, hogy búcsút vegyen azon kedves emlékektől, mik Kárpátfalva minden zugából élő szóval látszottak hozzá beszélni; beszélt a puszta levegővel itt és amott; tele volt az ránézve élő alakokkal. Este felé magához hivatta atyja hajdani jószágigazgatóját, a becsületes Vargát, s átadta neki a falakról leszedett családi képeket, a levéltár okiratait, vigye azokat magához, -327- azon pusztára, melyet Kárpáthy János végrendeletileg hagyományozott hű tisztelőjének s őrizze meg ottan.

A jó öreg ember ajkai görcsösen remegtek, midőn átvette a család ősi emlékeit s szekerére rakatá. Annyit birt rebegni ifju ura előtt, hogy azért ne hagyja el örökre ezt a tájat, legalább néha őt látogassa meg egyszerű pusztáján, melyet áldott emlékű édesatyja jóvoltából bir.

– Köszönöm, jó öreg bátyám, monda az ifju erőtetett jókedvvel, meglehet, hogy ha egyszer a világon nem lesz hová lehajtanom fejemet, majd csak megjelenek a kegyed kapuja előtt s azt mondom, ide jöttem lakni, van-e szüksége kegyelmednek valami béresre?

Varga uram nem találta ezt a tréfát valami elmésnek s nem késett azt kinyilatkoztatni:

– Édes ifju uram, nagyon tudnék keseregni az ilyen mondáson, ha nem tudnám, hogy ennyire nem fog jönni a dolog; nagyságod, ha már lemond is uradalmairól, de szűkölködni azért nem fog, mert megboldogult édes atyja végrendeletében több százezer forintra menő összeget hagyott Szentirmay gróf rendelkezésére, azon általános utasítással, hogy azokon hazai vállalatok mozdíttassanak elő. A méltóságos gróf ez összeg nagyobb részét olyan részvényekbe fekteté, mik annak idejében akármikor készpénzzé fordíthatók, s egyik veszteségét pótolja a másik. Ez összegek még mindig elégségesek fognak arra lenni, hogy nagyságodat a szűkölködéstől és a megaláztatástól megőrizzék.

Zoltán egy rettenetes álomból ébredt fel e szavakra. Neki még néhány százezer forintja marad, melylyel rendelkezhetik! Ez megváltó gondolat volt reá nézve. Tehát módjában lesz azon nagy becsületbeli kötelezettségeket beváltani, mik az egész Kárpáthy-uradalomnál, de az egész kárpáti hegyláncznál is nehezebben nyomták szivét. Helyt fog állhatni azon fogadásokért, a miket tett mint gyermek, s miket úgy tekintének, mint férfi fogadásait! Ez újra fölemelte, ez aczéllá edzette szivét! Lehet, hogy e kötelezettségek -328- kielégítése után igazán szegény lesz, hogy semmije sem marad, de mit tesz az: megmarad a becsület, a férfi-szó szent tisztasága s drága az olyan helyen, a hol arra kell építni a jövendőt…

Zoltán kifizetteté a jószágain levő tisztviselők és cselédek egész évi fizetéseit; ki tudja: az új birtokos fogja-e őket továbbra is megtartani?

Mindenről leltárt készített, számadást csinált, hogy az új birtokos rendben találja az egész gazdaságot s azt ne mondhassa, hogy ő valamit elvitt onnan. Még azt a hintót és azokat a lovakat is leltárba iratta fel, a miken ide jött; azok is a Kárpáthy-uradalomhoz tartoznak, viselje egészséggel az új birtokos. Ő maga azon a bérelt szekéren utazik vissza, melyen ügyvéde fog megérkezni Pestről, kit minden órán vár.

Kovács pontos ember; épen akkor hajtatott be a kastély udvarára, midőn a gyertyákat meggyujtották.

Minden cseléd, minden ácsorgó jobbágy olyan gyászos képpel nézett eléje. Tudták már, hogy a Kárpáthy-uradalom a jó Zoltán urfi kezéről egy idegen, még nem is ismert gazda kezére fog kerülni, bár e változás okát még csak sejtelemmel sem birták utólérni, s mindenki olyan csüggedt volt, mintha saját sorsa változását érezné.

Kovács egy bekötözött iratcsomagot vett ki kocsija üléséből s azt hóna alá véve, az ifju báró után kérdezősködék. Az ismeretes pitvarnok az ajtóig vezeté, ott megmondta neki az ügyvéd, hogy senkit se bocsásson be többé, s azzal belépett a levéltári terembe, hol a Kárpáthy-ősök pallosjogi gyakorlata hajdan úri székeket tartott, s e végett tágas kandallóval látták el.

Az öreg Vargának gondja volt tüzet rakatni e kandallóba, mert az idő őszi esőkkel járt, s elkelt a meleg szoba. Zoltán elfáradtan ült egy karszékbe, inkább lelki, mint testi küzdelemtől, az öreg Varga segített neki hallgatni.

Az ügyvéd megjelenése föleleveníté mind a kettőt, Zoltán -329- eléje ment, míg az a kezében tartott iratcsomót már messziről nyujtá feléje:

Azok az átkos iratok, azok a gyalázatos, utálatos, förtelmes eszmék, miket egy ördögi kiszámítás úgy össze tudott szedni, végre itt vannak letéve, átadva annak a kezeibe, a kinek lelkét, életét megmérgezék, tehet velök a mit akar, nem kénytelen tőlök félni, velök álmodni többé.

– Minden irat közötte van? kérdé Zoltán, midőn a pert remegő kezeibe vette.

– Magam győződtem meg róla; az eredetiek adattak át. A per megszüntnek nyilatkoztatott, a felperes visszavonta keresetét, s Kőcserepy befolyásának sikerült magát e pert a levéltárból kitöröltetni.

Zoltán dobogó szívvel fogá a csomagot, s úgy a hogy összekötve volt, belehajítá a kandalló tüzébe.

A három férfi szótlanul állt a kandalló körül, s szemeit le nem vevé a lángoló percsomóról, mely apródonkint foszlánynyá égett. Az egyenkint felhajló tüzes lapok úgy lobogtak a kandalló forró légvonatában, mintha valami pokolbeli kéz hajtogatná fel azokat, hogy még egyszer végigfusson az izzó sorokon, s minden kihamvadt lap foszlánya fölrepült a lángok közé, a kürtőn kiragadtatva az erős légvonat által, mely úgy bömbölt, úgy üvöltözött a szűk kémény csöveiben, mintha valami örülne vagy haragudnék ottan belül. Az egész percsomónak még csak hamva sem maradt ott; minden eltünt, csupán a kemény boritéktábla hajladozott összezsugorodva a parázs között, fekete felszinén végigjártak csavargó vonalokban a kósza tűzférgek, a mik halottaikat keresik.

Zoltán örömtől ragyogó arczczal fordult az öreg jószágigazgatóhoz. -330-

– Még szebben hangzanék ez nagyságod szájából reá nézve, szólt az öreg. Most már semmi sem gátolja, hogy őt meglátogassa, ők bizonyára nagyon fognának örülni, ha Kárpáthy Zoltán ismét családjok tagjává fogadtatnék.

– Tudom, jó barátom. De most még korán volna az. Eddig ők tiltottak vissza engem, most én tiltom el magamat. E perczben semmi sem vagyok. És én senkinek sem akarok terhére esni, legkevésbbé azoknak, a kik szeretnek.

Kovács tetszését inté fejével. Ilyennek ismerte ő Zoltánt mindig. A sorsváltozás nem változtat a jellemen.

– Még egy izenetünk van, szólt, változatlan arczczal vonva elő oldalzsebéből egy pecsétes levelet, mely Zoltánnak volt czímezve.

A levelet Maszlaczky irta, melyben tömérdek virágos szóhalmaz között tudatja vele, miszerint sikerült neki kieszközölni a jószivű Kőcserepy tanácsostól, hogy saját jóindulatából (ez duplán is alá volt huzva) Zoltán számára tizenkétezer forint vitalitiumot rendeljen élete fogytáig, mely nemeslelkűség a derék méltóságos úrnak nagy becsületére válik; másodszor szintén az ő nemeslelkűségének befolyása egy másik nemeslelkű kedélyre idézte elő azt a nemeslelkű eredményt, miszerint Kovács ügyvéd úr ezentúl is megmarad elébbi hivatalában, a Kárpáthy-család ügynökségét a Kőcserepy-családéval váltandván fel, miután ő (t. i. Maszlaczky úr) úgy is egészen más állást fog elfoglalni a méltóságos úr családjánál. Jelen levele szolgáljon biztosítékul az igért dolgok hitelessége felől; egyebekre nézve pedig ajánlja mind a kettőjöknek legszivélyesebb pártfogását, stb.

Zoltán egészen elpirult, midőn e levelet végigolvasá. Annyira felingerlé az, hogy minden észrevétel nélkül négyfelé repesztette s a tűzbe akarta vetni. Csak akkor jutott eszébe, hogy e levél Kovácsot is érdekli, s bánni -331- kezdte, hogy azt elrepeszté, barátja szerencséjét akadályozva az által; hátha ő elfogadja az ajánlatot?

Egy tekintet e változatlanul komoly arczra ismét más gondolatra téríté. Összemorzsolta a levelet s a tűzbe vetette.

Nem kételkedett, hogy az ifju ügyvéd épen oly megvetéssel hajította volna a neki tett ajánlatot a tűzbe, mint ő a magáét, s a fiatal jogtudós jobban örült védencze e merényletének, mint bárminő jutalomnak, mely a csalárd emberek előtt megfogható és megszámlálhatóságánál fogva becsben szokott tartatni.

Ő is úgy cselekedett volna s jól esett neki, hogy Zoltán nem is mondta ki az ellenkezőt.

Másnap még hajnal előtt elhagyták Zoltán és az ügyvéd Kárpátfalvát. Varga ott maradt a jövendő uraságnak átadni a számadásokat.

Egész csendben távoztak el a kastélyból, mikor még mindenki aludt. Cselédjeitől még este elbúcsúzott Zoltán; a pitvarnok is megtudta, hogy miért hívták őt «szegény fiu»-nak. Zoltán tudtára adá, hogy ezentúl nem leend módjában őt tarthatni.

Midőn a kárpátfalvi vadaskert végéhez értek, mely kétfelől a nagy jegenyefákkal beszegett út mellett terült, ép akkor jött fel a nap s a két utazó akkor vette észre, hogy a merre keresztül kellett haladniok, az egész út el volt lepve parasztemberektől; férfiak, nők és gyermekek állták el az árokpartokat, s midőn szerény bérkocsiján elhaladt előttük a volt tulajdonos, hangos éljenkiáltásokkal üdvözlék minden oldalról.

Megtudták a jó emberek, hogy mikor utazik el, s bármilyen titokban tevé, rálestek, hogy még egyszer láthassák, hogy utána kiálthassák: «Hordozza az Isten szerencsével; hozza vissza minél elébb újra!»

Tizenkét lovas legény rugtatott a fák mellől kocsijához -332- két felől. Marczi volt a vezetőjök, a megboldogult úr lovásza. Zoltán kérte őket, hogy maradjanak el tőle.

Egész a tiszai révig elnyargaltak kocsija mellett, csak a parton maradtak el tőle, ott is utána kiálták, kalapjaikkal integetve felé:

Zoltán eltávozott Kárpátfalváról, a nélkül, hogy vesztett örökségére csak egyszer is visszatekintene. Ha a tárgyak is úgy mentek volna vele mindenütt, mint az emberek szívei!

Éjjel sem pihentek meg sehol, váltott lovakon utaztak tovább, s másnap este Kovács laka előtt álltak meg Pesten.

Mikor le akartak szállni, nagy meglepetésökre a Kárpátfalván elhagyott pitvarnok jött kocsijokhoz annak ajtaját kinyitni.

Zoltán nem tudta, mit mondjon neki. A jó fiu hátul a bakon ülve jött velök Kárpátfalváról.

– Már engemet Zoltán urfi nem hagyhat el magától, ha nem fizethet is, majd csak megélek valahogy.

XVIII. ROSSZ DIADAL.

A mely kapun reggel kihajtatott Kárpáthy Zoltán ősi kastélyából, délben azon csörtetett be a tágas udvarra tekintetes Maszlaczky úr. Egy rossz félfedelű bricskában ült, mert fedett hintóban életveszélyes dolognak tartá utazni, nyakig és sarkig szürke porköpenyeg biztosítá a küllevegő befolyása ellen; egyéb történhető veszedelmek ellen pedig elhozá magával frater Bogozyt, ki Pesttől idáig aludt, s Tamást, a nagyothallót, ki ült a kocsis mellett s az egész úton mindig beszélt a forspontos kocsisokkal; a -333- szekérzörgés miatt és különösen Tamás specialis süketségénél fogva ugyan valószinű, hogy egyik sem hallotta hogy a másik miről értekezik, de az mindegy; szegény ember a maga bajáról szokott beszélni, s elég neki látni, hogy más hallgatja.

Az udvaron elébb leszállítá a fiscalis úr frater Bogozyt, hogy tudja meg: nincsenek-e itten kutyák? s ha vannak, csukassa el, kötöztesse meg, veresse vasra, s több afféle.

Bogozy azzal a megnyugtató válaszszal tért vissza, hogy a volt ifju nagyságos úr emberekkel szokta őriztetni a házát, nem oktalan barmokkal; az öreg Nábob kedvencz agarai pedig rég megtértek már az ő apáikhoz, csak egy vén ordas él még belőlük, annak sincs már foga, s az is a tiszttartónál van biztos őrizet alatt.

Ezt hallva, le mert szállni a fiscalis úr, s betért a kastély tornácza alá, meghagyva segédének és huszárjának, hogy csak mellette maradjanak mindig; olyasmi foroghatott a fejében, hogy a Kárpáthy-családnak valami ősi tisztviselőjétől még kitelik, hogy őt, az új birtokos meghatalmazottját, valahol valami rejtett kaszatömlöczbe letaszítja.

Az öreg Varga fogadta a fiscalis urat. Kölcsönösen elmondák egymásnak, milyen minőségben állanak egymással szemközt? s azzal szabad tetszésére bizatott Maszlaczky úrnak azon kezdeni, a mit legmulatságosabbnak talál. Ha tetszik, mindjárt átveheti a kulcsokat.

– Még nem, szólt a fiscalis úr, nagyon meg levén elégedve azon felsőbbségi öntudattal, miszerint ő jártasabb némely dolgokban, mint ez az öreg ember. Én nem a jószágot átvenni, csupán csak azt rendbehozni a birtokos megérkezte előtt, jöttem előre. Maga a statutió a birtokos jelenlétében, hivatalos személyek által fog megtörténni, egész ünnepélyes szertartással. Ennek ez a rendje.

Varga uram sokkal rosszabb kedvében volt, mint hogy e kelletlen oktatásért neheztelhetett volna; igen szépen -334- kérte az ügyvéd urat, hogy tessék hát organizálni minél elébb.

Maszlaczky úr e kék magyar nadrágos, régi divatú, kifent őszbajuszú embert látva, azt hitte, hogy ez is csak valami vén alárendelt tisztviselő, s iparkodott vele egész magas bizalmasságát éreztetni.

– Csak előre, öregecském, menjen maga előre, nyissa fel az ajtókat, végig akarok menni a szobákon.

Varga uram az öreg Pált hívta elő, hogy teljesítse az ügyvéd úr parancsát. A vén szolga sokkal szomorúbb volt a szokottnál, még a bajusza sem volt kipödörve.

– No kulcsár fog lenni. Vén cselédek már csak kulcsárnak valók, egészen illeni fog annak. Hajdúnak egy kicsinyt vénecske.

Palkó megállta felelet nélkül s kitárta mind a két szárnyajtót a jövevény előtt, mintha nem fért volna az be az egyiken is.

– Phü! milyen dohos szag van itt. Micsoda illat ez, kedves öregecském, ez a szoba tán Kárpáthy János úr halála óta sem volt szellőztetve. Nyissuk ki csak azokat az ablakokat.

Ez a «nyissuk» Pálnak szólt, ki olyan szépen engedelmeskedett, hogy kitört két ablaktáblát a könyökével.

– Oh, oh, oh. Kend ügyetlen ember. Jól van, jól. Nem kulcsárnak való kend, kocsisnak hamarább. Az öreg lovakhoz. Öreg lovakhoz öreg kocsis. Ez illik össze ugy-e? hehehe.

Pál csak annyit gondolt magában, hogy majd leszek én még kertész is, szakács is, csak várj.

Maszlaczky úr minden szobát keresztül-kasul járt. Sehol sem volt a dolgok rendével megelégedve.

– Ezek a csillárok rossz helyen függenek, ezek az ablakok nem elég magasak, az ajtóknak nem erre kellene -335- nyílni; a kandallók kimentek már a divatból, s micsoda festések ezek? micsoda ronda mázolás! ezeket papirszőnyegekkel fogjuk befedezni. Oh, így nem maradhat. A Kőcserepy-család sokkal finomabb izléssel bir, mint hogy ilyen dolgokat megtűrhetne maga körül. A bútorok legalább is húsz esztendősek. No, no, természetes. Pör alatti jószágra senki sem örömest költ. Ez rendén van. Majd máskép lesz ezután.

A jó Vargának keserves volt ezt hallani, a ki jól tudta, hogy Szentirmay gyámi évei alatt a jószág legnagyobb jövedelme nagyszerű javításokba ruháztatott be, míg a pusztaságot paradicsommá változtatták át. – De ugyan mit feleselt volna érte ezzel az emberrel?

Maszlaczky úr aprólékoskodó emberek szokásaként minden zeget-zugot összejárt, padlást, konyhákat, pinczéket, s természetesen mindenütt számtalan javítani valót talált; semmi sem volt úgy, a hogy kellett volna. A cselédeket általában igen szép kilátásokkal biztatta. – Nem lesz ám azután Csákiék szalmája az uradalom, mint eddig volt. Minden osztálynak meglesz a maga felügyelője, egy főpinczemester fog állíttatni a vinczellérek és borkezelők fölé, egy főháztartó jön a kulcsárok nyaka közé, okleveles szakács veszi kormányzata alá az eddigi szakácsokat; mindenről számot kell adni; a kocsisok, inasok, lovászok, kertészek mindennap beadják számadásaikat a konyhamesternek, pinczemesternek, kertmesternek és istállómesternek, mely úri mesterek viszont számadással és felelősséggel tartoznak az udvarmesternek és így tovább. Oh egészen más rendszer fog itt ezután lenni.

Zoltán egykori cselédei mind próbált, hűséges emberek voltak, a kik gyermekségök óta uraik jóvoltából nevekedve, meg sem tűrték maguk között a tolvajt, a csalót; olvasatlan pénzt lehetett volna rájok bízni. Maszlaczky úr mintha arczul verte volna valamennyit. Csak összenéztek és köszönet nélkül eltávoztak előle.

– Nos, kedves öregecském, monda Maszlaczky úr, -336- kedves bizalmassággal ütve Varga uram vállára, most még csak egy van hátra: vezessen el engem azon szobákhoz, melyek Kárpáthy Zoltán úr által kivétettek, mint melyeket felnyittatnunk nem szabad. Illik, hogy ismerjük azokat, nehogy a szerződést tudatlanságból megrontsuk.

Varga uram inte neki, hogy menjen Pál után, ő maga hátul maradt, még Tamást is előre bocsátotta.

A hosszú folyosón végig haladva, egy zöldre festett fal előtt állott meg a vén Pál s oda mutatva monda:

– Ez igazán különös kivánság, az embernek így saját lakásán megtiltani a járás-kelést. Ezek a szobák így valóságos holttetemet képeznek ebben a kastélyban.

– Vajjon nem szoktak-e innen kisértetek előjárni? kérdé tréfásan az ügyvéd úr a vén szolgától.

Maszlaczky úrnak nagyon tetszett ez a bohó komolyság. Nem állhatta meg, hogy ne nevessen rajta.

– Mulatságos vén gyerek. Nem fél a kisértetektől, de hiszi őket. Hát maga kedves öregecském fél-e tőlök?

Varga uram, kihez a tréfás megszólítás intéztetett, szótlanul tekinte az ügyvédre s ez meglepetve látta, hogy az öreg ember szemeit elborította a köny.

Az agg férfi hosszan végig nézett könyes szemeivel a profanus alakon, s aztán elfordult tőle, nagyot sóhajtva.

Az ördögbe, milyen gyöngék ezek az öreg emberek, mindjárt elpityerednek, gondolá magában a fiscalis úr.

Varga uram sietett arról a helyről, s csak a levéltári teremben tért annyira magához, hogy szólni birt.

– Parancsol ön még velem valamit? kérdé az ügyvédtől. Első eset volt életében, hogy valakit önnek szólított, -337- a kinek czíme is van. Maszlaczky úrnak is feltünt ez a gorombaság. Csak per «ön».

– Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Maszlaczky Gábor táblai ügyvéd úrnak.

– Tehát bátor vagyok tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő uraságodtól alázatosan kérdezni, parancsol-e még velem valamit?

– Csak menjen öregecském a lakására a másik öreggel együtt, majd ha kelleni fog, előhivatom.

– A saját jószágomon, melyet megboldogult Kárpáthy János úr ő méltósága hagyományából van szerencsém birni.

Maszlaczky urat e fölfedezés nagyon nyájassá tette. Nem nézte ki ebből a kékbenjáró emberből, hogy saját ura legyen, azt hitte, valami kasznár. Most már kedvében iparkodott járni: kérte, hogy maradjon nála ebédre.

– Igen is, várnak bennünket ebédre, erősíté Palkó, Varga mellé furakozva, s nagyon látszott örülni, hogy Maszlaczky urat itt hagyhatják, a mit meg is cselekedtek, megigérve, hogy az ünnepélyes beigtatásnál ismét hivatalos minőségben meg fognak jelenni; addig tartsa magánál Maszlaczky úr a kulcsot s mulassa magát, a hogy tudja.

A két öreg eltávoztával Maszlaczky úr sorba feküdte a pamlagokat, kritizálva azoknak rugalmi képességét s valamennyi órát a kastélyban mind összehasonlította a magáéval: természetesen egy sem járt jól, csak az övé.

De ha rosszul jártak is az órák, azért csak mégis eltelt -338- az idő, s kisebb-nagyobb pontossággal már a három órát is elverték délután s ilyen időben kivált utas ember gyomra meglehetősen érzékeny szokott lenni.

– Későn ebédelünk, mondogatá Maszlaczky úr, éhségében alá s fel sétálva, azután pedig egy Hugo Grotiust szemelt elő a könyvtárból, azzal kezdett el mulatni, s azon közben szinte négy óra lett már.

– Ez a fatalis Zoltán urfi angolosan szokott ebédelni, öt órakor. Úgy szoktatta a cselédeit. Menjen csak frater Bogozy, mondja meg a szakácsnak, hogy az én kedvemért térjenek el ezuttal a régi rendtől, hatfélénél többet ne csináljanak, hanem confectet adhatnak akármennyit, a mayonnaiset, köztünk mondva, nem szeretem, de ha önnek tetszik, megeheti. Bort a fehér villányiból hozzanak, desserthez a ménesiből. Vadpecsenyéket nem bánom, ha készítenek. Ebben az uradalomban híres fáczányos kert létezik. Tésztaneműekből az édeseket szeretem. Magának csináltathat turós csuszát, az inasoknak pedig parancsolja meg, hogy csak ide terítsenek, úgy is ez lesz az ebédlő, mert könyvtárnak nagyon zajos. Azonközben hozzanak abból a régi silvoriumból appetitorium végett.

Bogozy az ilyen küldetést számítá a legkedvesebbek közé, s nem is mondatta azt magának kétszer, hanem szaladt ki az ajtón. Oda volt egy álló óráig. Maszlaczky úr az alatt el nem tudta gondolni, hogy mit gondoljon? Mindenféle mulatságot elővett, a mivel éhes ember szokta üldözni az időt, az ablaknak állt dobolni, végiglapozott húszféle könyvet, semmi sem maradt azokból a fejében, talált egy tuczat kártyát, s rakta vele a Napoleon-passiencet, egyszer sem jött ki. Mikor már hetedszer nem jött ki, akkor jelenik meg frater Bogozy kétségbeesett ábrázattal.

– Hát legelőször is egyetlen egy inas nincsen a háznál, a ki asztalt terítsen; másodszor sehol egy szakács, -339- egy kukta, vagy csak egy árva szolgáló, a ki egy főzőkanalat megmozdítson; következőleg sem hat tál étel, sem confect, sem dessertek, sem vad, sem szelíd pecsenyék, sem édes, sem keserű tészták nem existálnak sehol, de még csak tűz sincs rakva és még csak egy árva ember sincs, a kitől meg lehetne kérdezni, hogy hova lettek a többiek?

– Hova lettek? Hogy mertek elmenni hír nélkül? A semmirekellő gazemberek. Hát a kamarák kulcsait hol hagyták?

– Azok Varga uramnál maradtak. Kinálta a tekintetes urat, miért nem vette át? Az pedig holnap reggelig vissza nem jön.

– Nem tesz semmit. Gaz ficzkók. Még én velem daczolnak. Egy sem fogja a lábát többé a kastélyba tenni. Menjen frater a tiszttartóhoz, mondja meg neki, hogy rögtön ebédet készíttessen számunkra. Én parancsolom.

Bogozy sietett, meg is találta a tiszttartó lakását. Maga a tiszt nem volt otthon, hanem egy pirospozsgás gazdasszonyka épen akkor szedte ki a kemenczéből a jó illatos kapros turós lepényt. A frater letelepedett a menyecske mellé, körülczirogatta, elmondta neki, hogy az ő ura milyen körmönfont gazember, hogy kiszúrta azt a derék Zoltán urfit ebből a jószágból. A menyecske jól tartotta a fratert lepénynyel és hideg sülttel; bort is adott neki hozzá s a két zsebét megtömte boszorkánypogácsával és füstölt kolbászszal estére, de megátkozta a bélét, ha ad belőle a gazdájának.

A frater aztán megtörülte a száját, s hazatérve Maszlaczky úrhoz, elmondá neki, hogy a tiszttartó nincsen itthon, csak egy vén cseléd van a háznál, az is himlőben fekszik, s minden kulcs el van zárva. -340-

Maszlaczky úr fujt dühében, mint a czethal, Tamást küldé el másodszor, hogy keressen fel valami boltot és hozzon akármi ennivalót, ha egyebet nem, szalámit, azt megehetik eczettel, olajjal. Tamás azt mondta, hogy érti; s aztán a boltban kért eczetet, olajat, mert más minden van odahaza.

Maszlaczky urat majd a guta ütötte meg, a mint Tamás visszatért, semmit sem hozván magával, mint két üveget eczettel, olajjal.

Hogy vágta a hátához! – Menjen kend az ördögökbe s hozzon akár honnan, ha egyebet nem, hát kenyeret!

Bogozy pedig majd szétpattant nevetésvágy miatt Tamás tévedésén, s nem állhatta meg, hogy az ajtóban a markába ne dugja saját proviantja egy részét, némajátékkal mutatva, hogy másnak ne adja.

Késő este tért vissza Tamás a boltból a kastélyba, hozván magával egy kitudhatatlan dátumú páros zsemlyét. Az volt Maszlaczky úrnak ebédje és vacsorája, ki maga is megvallá, hogy deák kora óta annál keményebb, szivósabb, haraphatlanabb portékával nem beszélt.

Kedves Maszlaczky úr ilyen szépen rendbehozott mindent rendszer-alkotó talentumával; úgy, hogy mikor másnap reggel megérkeztek Kőcserepyék, a statuáló hivatalos vendégekkel, szolgabirákkal és alispánokkal, rokonokkal és szomszédokkal, az sem volt, a ki a kaput kinyissa előttök, s ha velök együtt Varga uram is meg nem érkezik, s a kulcsok hollétét fel nem fedezi, kénytelenek lettek volna ostrommal bevenni a kastélyt.

Maszlaczky úr, mint egy szomorú lélek tudósítá kedves barátját, a tanácsos urat, a cselédség rejtelmes eltünése felől, a mint a legelső gratulátiók után négyszem közé kaphatta egy perczre, míg a többi úri vendégek a palota szobáit bámulták, magasztalták, birálgaták.

– De én megfoghatom, szóla a tanácsos úr. Ön bizonyosan -341- rájok ijeszgetett jól, egyszerre rendet akart hozni ez elkényeztetett nép közé, s azok egész évre ki levén fizetve, szépen búcsút vettek a kapufélfától. Maszlaczky úr bámulatában nem tudott mit felelni.

– Már most mi a patvart csinálok ennyi vendéggel? haragoskodék a tanácsos. Sem szakácsot, sem egyebet nem hoztam magammal, jól tudva, hogy itt egész személyzet van, s ön kapja magát, előre jön, hogy elkergesse őket. De ki bizta önre, hogy beleavatkozzék? Csak legalább a feleségem itt ne volna: az görcsöket kap, ha megtudja, micsoda rettenetes helyzetbe hozott ön bennünket. Itt az egész úri vendégsereg és sem egy inas, sem egy szobaleány, sem egy szakács a háznál. Mit csinál a feleségem, ha megtudja?

Maszlaczky úr nyomorultul érzé magát, mint egy leforrázott kutya. Így leszidatni tulajdon azon kastélyban, melyet az ő fáradságos küzdelme szerzett Kőcserepy úrnak, ugyanazon a napon, melyre mint diadalünnepre számított évek óta. És nem tudott mentségére mit felhozni, hiszen világos volt, hogy lehetetlen szakács nélkül ebédet főzni. Milyen szégyen, milyen gyalázat!

Pedig azt a nagyságos asszony elébb megtudja, mint kellene. Ő azért bocsátá Maszlaczky urat egy nappal előre, hogy lövessen vadakat, készíttesse el a hosszabb munkát igénylő tortákat, geléeket, czukorsüteményeket, intézkedjék, hogy a másnapi vendégség asztala fejedelmileg legyen kiállítva, hogy az egész környék beszélhessen még esztendők mulva is felőle, – s ime még csak tűz sincs a konyhában és nem tudja az ember, hogy mihez kapjon?

A tanácsosné közel volt az elájuláshoz. Ilyen esetben vége van minden philosophiának. Adjátok egy nőnek Platot és Aristotelest és égesse meg a szakács a rántást, veszni kell a bölcsészetnek. A konyhai gondok hatalmasabbak minden theoriánál. Csak próbáljon valaki álmodni olyat, -342- hogy sok vendéget hítt, tele minden szobája úri csoportokkal, s egyre többen jönnek, délre jár az idő s ő még nem tudja, hogy mit fog nekik főzetni és kivel?

Eveline magánkívül volt, pörölt, jajveszékelt minden systéma nélkül; ha most megkaphatja Maszlaczky urat, kiássa a szemeit, minden argumentum a priori mellőzésével.

Szerencse volt, hogy Varga uram megszánta az asszonyságot, s megvigasztalá azzal az igérettel, hogy majd ő elhozatja a pusztáról a maga szakácsnéját, süttet, főzet vele, nem lesz semmi fogyatkozás.

Ez kissé megnyugtatta Evelinét; csak arra kérte még Varga uramat, hogy húzzák mentül tovább a hivatalos eljárásokat, mi által neki ideje maradjon tisztességesen elkészülhetni az ebéddel.

Ezen tette által Varga uram lett a család becsületének s az egész nemes egybegyűlt társaságnak megmentője, melyért is az összes vendégsereg Kőcserepy tanácsos úrral együtt iparkodott őt oly mértékben kitüntetni, a mily mélyen érezteték Maszlaczky úrral rejthetetlen és igen természetes neheztelésöket.

A jámbor ügyvéd le volt sujtva, le volt gázolva, beszélni sem mert, vagy olyanokat mondott, a miket maga sem értett, a statutiónál figyelmeztetni kellett őt másoknak a szokásos formaságokra; azon gondolat, hogy a nagyságos asszony most ő reá haragszik, egészen elvette eszét, bátorságát, öntudatát. Rosszabbnak érezte magát egy inasnál, a ki tányérokat tört el s fél, hogy a béréből lehúzzák.

Este felé lett vége a hivatalos szertartásnak, mely által Kőcserepy tanácsos a Kárpáthyak uradalmába beigtattaték, akkorra elkészült az ebéd is.

A tanácsosné philosophhoz nem illő buzgalommal sietett sajátkezűleg nagyhirtelen elkészíteni azon süteményeket, mikhez Varga uram pusztai szakácsnéja nem értett. Varga uram s a tiszttartók gondosságának sikerült az asztalokat -343- illendő fénynyel felruháztatni, s ha valami hiányos volt, az tulajdoníttatott Maszlaczky úrnak.

Az ebéd elég izletes volt, a tanácsosné maga is megjelent az asztalnál, természetesen igen fáradtan, kihevülve; magának kellett szegénynek a pörkölt tortát czifrázni, mert Maszlaczky úr megszöktette a szakácsokat. Minden volt ugyan elég, de még többnek kellett volna lenni. Eveline nem győzött bocsánatot kérni vendégeitől, hogy ily egyszerű vendégségben részesíti őket, hanem tudhatják, milyen balsors érte őket véletlenül, a minek nem ő az oka. És itt minden szem Maszlaczky úr felé fordult, a ki szeretett volna a földbe elsűlyedni. Varga úrnak ellenkezőleg nem győztek eleget hálálkodni, nála nélkül a legnagyobb zavarban volnának. Varga úr valóságos jóltevője az egész társaságnak, hogy a szakácsnéját ide kölcsönözte.

Varga úr pedig gondolta magában a sok magasztalás alatt: bár főzhettem volna számotokra mérget; nem az én hibám, hogy olyan bolond jó ember vagyok.

Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével a jó ősi borok, a mi hiányzott a kedélyekből, azt is helyrehozták; ittak egymás egészségeért a jelenvolt urak, asszonyságok, mindannyian pedig és pedig több izben ismételve a derék házi úr és családjáért, melyet is a házi úr kellő áldomásokkal viszonzott.

Hagyjuk őket ott mulatni. Hasztalan mende-monda, a mi ilyenkor történik; nem érdemes, hogy valaki jóllakott emberek beszédét leirja.

Távol az asztalok zajától, a pohárcsörgéstől, a toasztok áldomásaitól, a kastély kertjében sétál két szép lányka egyedül, midőn mindenki figyelme egészen másfelé van vonva.

Ide, e száz meg száz esztendős aristocratikus platánfák alá nem hangzik a teremek profanus zaja, ha vannak még tündérei a földnek és égnek, nyugodtan eljátszhatnak a -344- hűs levelek alatt, s mérhetik parányi araszszal a sétáló lánykák piczi lábnyomait.

Liza odadőlt védnője keblére, ki őt gyöngéden tartja átölelve, úgy sétálnak együtt az angolkert tekervényes utjai kavicsán.

Mindketten két évvel idősebbek már, mint midőn legutolszor láttuk őket, egyik sem gyermek többé, a vak leányka arcza sokkal ragyogóbb még, Vilmáé sokkal halaványabb.

– Aztán oda jött hozzám és azt mondta, hogy öleljelek meg szépen és el ne bocsássam kezedet, mert akkor esni fogsz, mélyen, nagyon mélyen.

A vak leány valami álmát beszéli el bizonyosan, a miről azt hiszi, hogy ébren történt. Reá nézve mindegy, akár álom, akár ébrenlét, szemei előtt zárva a fény, csak lelkével lát s abban összezavarja a kettős lét tüneményeit.

– Úgy ám. Milyen erősen tartott bennünket ölében, tégedet az egyik karján, engemet a másikon, így repült velünk a levegőn keresztül, s alattunk meg a mély víz zugott. Oh, hogy féltem!

– Mindig, mindig. Talán te nem? Mikor olyan sokáig elhallgatsz és haragszol, ha valaki megszólít, talán nem tudom, hogy olyankor felőle gondolkozol, mikor melletted alszom, kezedet kinyujtod s nyakamat átöleled vele, talán nem tudom, hogy ő róla álmodol olyankor? Én nem láttam, én nem ismerem, én csak annyit tudok róla, hogy a mint Istenhez imádkoztam a halálveszélyben, az ő szava felelt imádságomra és midőn karjára emelt, kezemet végigcsusztatám fején, olyan volt mint a selyem és arcza mint az égő bársony. És én mégis erről a hangról álmodom annyit s erről a selyemhajról; hát te, a ki láttad őt, a ki azóta is láthattad, beszélhettél vele!

– Hát miért nem jön ő is ide? Mit hagy váratni magára, annyi időn keresztül? Sok nap elmult már azóta, ugy-e bár? Miért nem jön hozzánk beszélni? Látod, én csak szeretném szavát hallani, vagy ha a kezét megfoghatnám, azt a hatalmas, erős, azt a gyöngéd, selyempuha kezet, de te láthatnád is őt, talán meg is simogathatnád homlokát, mint az enyimet, talán beszélhetnél vele olyasmit, a min mind a hárman kaczaghatnánk. Miért nem tud ő ide jönni, ide mi hozzánk?

Vilma szive úgy szorongott, úgy dobogott. Tán meg kellett volna szakadnia, ha ki nem öntheté, a mi kínnal telve volt.

– Kedves Lizám, szólt remegve, a kiről te beszélsz, azt mi nem fogjuk látni soha, azzal mi nem beszélünk soha, azt mi legfeljebb megsirathatjuk titokban.

– Hát nem szeret ő minket? ha nem szeret, miért jött oda, minket megmenteni? hiszen sokkal jobb lett volna, ha el hagy ott veszni. Vétettünk mi neki valamit? Mi oka van neki minket kerülni?

– Az igen szomorú dolog, kedves lánykám. Lásd, ez egy gazdag ifju volt, a ki, mert maga gazdag volt, jót tett a szegényekkel, s most ő is egyszerre szegény lett és legjobban fájhat az neki, hogy másokon nem segíthet többé. Földönfutóvá lett. Semmije sincsen.

– Más emberek elpörölték jószágait, miket atyja hagyott -346- reá, csak azért, hogy ők annál többet hagyhassanak saját gyermekökre.

– Ki ne mondd! kiálta Vilma, kezével befogva társnéja száját, nehogy kimondja az az őszinte átkot az ő szülőire.

– Azok az emberek, a kik őt koldussá tették, az én szülőim, és ez a jószág, ez a kastély, melybe ma oly nagy zajjal helyeztek bennünket, az ő igazságos birtoka, ez a kert az ő kertje és én szeretnék a föld alatt – a föld alatt lenni, – a melyről őt elűzték!

A leányka zokogva dőlt le egy mohos jávor-fa tövében, magával vonva gyámoltalan társnéját, ki szintoly hevesen sírt, mint ő, világtalan szemeit az ég felé forgatá, mintha az Istent keresné ott, a kit sehol sem lát.

– Minden virág, a mit itt látok, folytatá a leány zokogva, azt mondja nekem: ez is az övé volt, ezt is ő tőle rabolták el; minden ételnél, minden pohárnál az jut eszembe, hogy ő most talán éhezik, szomjazik, s mikor én pihenek csöndes ágyamban, talán ő neki nincs hová fejét lehajtani, a kit elkergettek az én szülőim ősi örökéből, azért, hogy engemet tegyenek gazdaggá. Oh ez a gondolat megöl engem.

A vak lánykát úgy megzavarta ez az eszme, hogy sírni is elfelejtett, mintha a túlságos rohamtól megtompultak volna túlérzékeny idegei. Csak tagolatlan szavakat birt rebegni.

– Őtet tették nyomorulttá! kiálta fel ellenőrizhetlen fájdalmában Kőcserepy tanácsos leánya; a kiért a lelkemet is oda adtam volna, s nekem szerezték meg azt a vagyont, a mit az ő átka terhel!

Ha valaki lett volna a kertben, okvetlen meg kellett volna az indulatos szavakat hallania.

– De meghidd, Liza, az Isten nem bocsátja azt meg nekik. Higyjed, hogy szomorú vége lesz ennek. Azzal fogja -347- őket megbüntetni, a mi nekik legkeservesebben esik. Egész életökben az volt a vágyódásuk, hogy engemet gazdaggá tegyenek. Én értem követtek el mindent, miattam bántak olyan igazságtalanul ő vele; majd megtudod, hogy én meghalok nem soká és ő nekik nem lesz, a kit szeressenek többé.

Milyen szomorú gondolat egy gyermek szivében: «nem lesz nekik, a kit szeressenek többé!»

Odabenn a víg teremben zajosan csendülnek össze a poharak, lelkesült vendégek rivalló hangon kiáltják az éljent az új birtokosnak, ki diadaltól ragyogó arczczal ül a Kárpáthy családfők ősi székében s életében talán először igazán szivéből örömmel mosolyog.

A statutio éjszakáján senki sem aludt olyan rosszul a kárpátfalvi kastélyban, mint a mi kedves barátunk, Maszlaczky úr.

Mit ér neki, hogy a Kárpáthyak ellen megnyerte a perét, ha most a Kőcserepyek ellenében kell azt elveszteni?

A nagyságos asszony keservesen meg van bántva általa. Egész nap egy jó szót sem szólt hozzá, este mindenkitől személyesen elbúcsúzott, ő rá pedig rá sem nézett.

Este bocsánatot kért az elnyugodó vendégektől, ha tán hálószobáikban valami hiányosságot tapasztalandnak.

– Legyenek ezuttal elnézők, csak egy szobaleányunk -348- van, magamnak kellett mindent rendeznem, a Vilma leányommal.

Maszlaczky úr oly bűnösnek, oly minden mentségen alól álló gonosztevőnek érezte magát e szavaknál, hogy szinte jól esett volna neki, ha büntetésből neki nem is vetettek volna ágyat, hanem azt parancsolták volna, hogy feküdjék a pokróczon, melyen Kárpáthy János agarai szoktak hálni.

Milyen keserves hangulatban lehetett, midőn Tamás lehúzta a csizmáit; Bogozy régen horkolt a másik szobában. A mint lefeküdt, nem volt képes egy szemét is lehunyni; szüntelen azon törte a fejét, hogy tehesse jóvá szertelen hibáját? szüntelen leveleket irt majd a tanácsoshoz, majd feleségéhez, egyszer érzékeny levelet, majd meg barátságosan vigat, ismét férfias komolyat, azután meg alázatos meghunyászkodót s mikor elaludt is, egyre levelet irt, mintha tizenkét Kőcserepy tanácsos volna tizenkét feleségével s mindeniket megbántotta volna s mindenikhez irna külön különféle engesztelő, magyarázó, felvilágosító, behizelgő, figyelmeztető, barátságos, illedelmes, szenvedelmes, gerjedelmes leveleket: hogy mire felébredt, csuron izzadság volt minden hajszála.

Még aludt mindenki a háznál, midőn felkelt, felöltözött, Tamást felrugdalta álmából, gyertyát gyujtatott vele, felczibálta Bogozyt, hogy csináljon neki irótollat s mind a kettő által titokban a poklok fenekére ajánltatva, neki ült hajnalnak idején a levélirásnak; egy korán éber kakas segített neki gondolkozni az ablak alatt, minden három perczben egyet kukorítva, melytől minden jó ötlet szanaszét szaladt menten a fejéből.

Mire a kastély élénkülni kezdett, elkészült a levél, tömérdek törléssel; letisztázta szépen, be is pecsételte gyűrűs czímerével s feltámasztva Bogozyt újra lefektéből, reá bízta szörnyen, hogy azzal a levéllel fusson minden késedelem nélkül a nagyságos tanácsosné asszonysághoz, s kézbesítse neki; de kezet csókolni el ne felejtsen. -349-

Jobb időt nem is választhatott volna ki ennél. Este későn meghagyta Eveline Varga uram improvisáló szakácsnéjának, hogy reggel, mielőtt őfelkelne, forraljon vizet theának, a kávét meg készítse el, a theát majd elkészíti ő maga.

– Soh se fáradjon azzal a nagyságos asszony, biztatá a túlbuzgó szakácsné. Majd elkészítem én azt.

Ebben hát megnyugodott a tanácsosné, sőt még ki is adta neki a drága illatos pecco-theát az egész bádog-szelenczével.

Reggel azután, mikor a reggelizéshez csengettek, kimegy a konyhára s kérdi a szakácsnétól, hogy forr-e már víz a theának?

Természetesen, a befőzött thea olyan keserű volt, hogy ha valakinek egy kanállal le kellett volna belőle nyelni, inkább kivallotta volna, hogy megölte az apját.

Eveline szeretetett volna valakit találni, a kinek fejéhez vághassa az egész theás ibriket; a szakácsnéhoz nyilván nem vághatta, mert ez a jámbor a legnagyobb buzgóságból követte el a hibát, azt gondolva, hogy a chinai theával is úgy kell bánni, mint a czitromfűvel.

Dehogy csókolt kezet, azt sem mondta, hogy itt van. Suttyomban letette a levelet a konyhaasztalra, majd meglátja a nagyságos asszony, ha arra fordul, maga pedig szépen neutralis térre vonult a veszedelem elől.

Eveline, miután minden felállított elv és rendszer nélkül kidühöngte magát, egyszerre megpillantja az alkalmatlankodó levelet az asztalon.

Látja, hogy neki van czímezve, felbontja, s legelső, a mi -350- szemébe ötlik: Maszlaczky Gábor szépen kicalligraphiázott neve.

«Nincs fájdalom az enyimhez hasonlatos, mely azon tudásból támad, miszerint én nagyságodnak kellemetlen érzelmeket okozni valék szerencsétlen; én, a ki életemet áldoznám fel azért, hogy nagyságod élete csupa kellemetes érzéseken folyjon keresztül. Bárha hibám öntudatlanul támadt, nem vagyok képes azt menteni: appellálok csupán nagyságod megbocsátani kész angyali jó szivére, mely engemet e reményre eddig tanusított kegyei által jogosít. Reménylem, miszerint e rövid ború ismeretségünk egén annál mulékonyabb leend, minél inkább közeledni hiszem azon időt, melyben azon érzelmeimet, miket nagyságod eddig is kitalált, nagyságod lábainál bevallhatom, hová engemet azontúl a legerősebb kapcsok lánczolandnak, oly boldogság rég óhajtott érzetével, a minőt csak az én mindent feláldozó fáradalmaim lehetnek képesek jutalmul kiérdemelni, stb.»

Maszlaczky úr azt hivé, hogy valami okos dolgot cselekedett, a midőn ezt a levelet megirta.

Eveline arcza lángvörösre gyulladt, a míg azt végig olvasta, s úgy reszketett kezében a papiros, mintha az a szégyen-pir lobogtatná, mely arczát égeti.

A tanácsos úr rögtön jött s meglátva neje felhevült állapotját, aggódva kérdezé, hogy mi baja?

– Nézzed ezt! Olvasd, rebegé Eveline, a fatalis levelet férje kezébe adva.

Kőcserepy úr érté, hogy mi az? azt is tudta, hogy mit akar a kis ember mondani? Vilmára czéloz minden szavával. Ezt ő jól tudta.

Szépen összehajtá a levelet s hideg vérrel nyujtá vissza nejének, átkozott nyugalommal felelve:

– Nekem! Kiálta Eveline, felszökve helyéből, mint egy tigris, s ketté szakítva a levelet.

– Úgy látszik, hogy szokott szivességeidet félreérthette, mert eddig tanusított kegyekről beszél. Ezt magad szerezted magadnak. Miután érzéseit előre kitaláltad, nem kellett volna azoknak táplálékot adnod.

Így tesz az, a ki a meggyulladt zsirt hideg vízzel oltogatja, hogy a láng egyszerre a kéményen csapjon ki.

Eveline indulata nem ismert semmi philosophiai határt, kitöréseiben minden rhetorikai formát mellőzött, a szégyen leverte, a harag ingerlé, s e két visszás befolyás között egyátalában nem birta föltalálni azt a belső harmoniát, a mit az antik philosophok a világ fönnállása alapjául fölvettek.

– Iszonytató! Minő gyalázat. Én ilyen embertől…! Oh ki nem mondhatni. Mivel érdemlettem én ezt? Én? Én!

A tanácsosné szerette volna, ha férje azzal vigasztalandá, miszerint ő sem foghatja meg, mint lehessen valaki oly vakmerő, tekintetét Eveline feddhetlen erényeihez bűnös gondolattal emelni, s hogy Maszlaczky legalább is megbolondult.

– Édes gyermekem, ez az eredménye az ilyen lélektani búvárlatoknak. Hasonló okok mindig hasonló következményeket hoznak elő. Te sejtetted, nekem is mondtad, hogy ez az ember irántad különös érzésekkel viseltetik, s tanulmányul akartad őt venni. E miatt tán elnézőbb voltál iránta, mint kellene; gyakran órákig elbeszélgettél vele, mindig szabad bejárása volt hozzád, szivesen láttad, elvitatkoztatok abstract philosophiai tételekről, metaphysicus, psychologicus rendkívüliségekről; – én nem akartam ellenvetéseket tenni, én teljes bizalommal akartam megtisztelni nőmet, hanem lásd, a férfiak nagy része olyan, hogy a nőket csak egyoldalúlag ismeri s egyről kettőről valamennyire következtet s nehány olcsó diadal után azt képzeli a legbüszkébb, a legerényesebb nőről is, hogy az is csak oly esendő, mint a többi, a kiknek büszkesége meglágyult a meleg szavaktól, s a kik kezdték Pláton, s végezték Epicuron, s hogy utoljára nincs olyan férfi, a kit a nők meg ne hallgassanak…

Kőcserepy úr jónak látá nem zúzni össze jobban Evelinet elméje fensőbbségével, ki valóban oly halavány volt már, a milyenné a szinpadok minden arczfestéke sem tehette volna.

– Mennem kell vendégeinkhez, szólt gyöngéden megcsókolva neje halavány homlokát, mondjam-e azt, hogy a tegnapi szokatlan fáradságtól gyöngének érzed magadat, s nem jelenhetsz meg közöttük?

Kőcserepynek csak egy szavába került volna felvilágosítani, hogy semmi oka sincs erre a haragra és szégyenre, de Kőcserepy úr azt az egy szót ki nem mondta.

Eveline sietve előkeresé iróeszközeit uti böröndjéből s leült levelet irni: választ Maszlaczky úrnak.

Kevés gondja volt a tropusokra, periodusokra, stylusa sem volt igen virágos, hanem hangzott ilyen formán: -353-

«Én nem vagyok képes Önnek vakmerőségét eléggé méltón viszonozni. Levelére csak megvetéssel felelhetek, s lesz gondom rá, hogy akárhol találkoznom kell önnel, a mitől Isten őrizzen meg, ezt a megvetést eléggé érthetőleg tudtára adjam Önnek. Levelét elébb megmutattam férjemnek s azután a tűzbe vetettem. Több szót vesztegetni nincs akaratom – Kőcserepy tanácsos neje.»

Punctum, pecsétet rá. A szobaleány rögtön vigye el a fiscalis úr szobájába.

A vendégek ezalatt végezték a reggelizést, melynél Vilma teljesíté a házi asszony kötelességeit s még egyszer elhálálkodva szertartásosan, készen álló kocsijaikra ültek s elhagyták a kárpátfalvi kastélyt.

Maszlaczky úr utoljára maradt. Arra várt-e, hogy ott maraszszák, vagy a válasz után epedett, vagy még valami végezni valója volt a tanácsossal? elég az hozzá, hogy midőn az ő kocsija volt már csak az udvaron befogva, ő még ott maradt. Pedig már Vilma kisasszony is eltávozott a teremből s nem volt ott más, mint maga a tanácsos.

Ez is olyan fagyos, olyan visszatartózkodó volt irányában; Maszlaczky úr háromszor is beszélgetésbe eredt vele víg, bizalmas, humoristikus beszédbe, a tanácsos ur soha sem volt mosolygásba hozható; végre engedelmet kért, hogy szobájába kell mennie, némely dolgait elintézendő, s azzal ott hagyta a fiscalist.

Maszlaczky úr is kénytelen volt felmenni szobájába. A lépcsőkön végig gondolta, hogy vajjon mi oka lehet a tanácsos e hideg magaviseletének? még mindig az inasokért haragszik, vagy tán csak azért kedvetlen, mert neje beteg? vagy talán valami családi jelenete volt a tanácsosnéval?

Vagy – talán nincs már szüksége az ő szolgálataira, többé nem akarja ismerni, hanem elhajítja, mint egy kifacsart czitromhéjat?

A rossz kártyás reszketésével bontá fel a pecsétet s a mint végig futott a levél nagyon takarékos tartalmán, csak elállt benne a lélekzet; azt képzelé, hogy a székek s asztalok a szobában mind tánczra kerekedtek s forognak körüle, mint Klimius Miklós körül a zsemlye.

Jól láttak-e szemei? Magyarul van ez irva, vagy valami idegen nyelven, a mit csak cryptograph kulcs segítségével lehet elolvasni? Talán módja van az olvasásnak, a páros sorokat ki kell hagyni, s csak a páratlanokat olvasni, mint II. Jakab leveleit, a miket a börtönbe küldtek neki? – Akár jobbról, akár balról, nem volt annak más értelme, mint hogy kedves Maszlaczky úr, tessék kocsira ülni menten és elkocsikázni innen Istennek hírével.

A derék férfit úgy elkábítá ez a levél, hogy neki ment arczczal az ajtónak s csak akkor vevé észre, midőn a homlokát megütötte benne, hogy be van csukva, s előbb ki kell nyitni, azután lehet kimenni rajta.

Nem is futott, hanem csak úgy bukott le a lépcsőkön, kezében a vészterhes levéllel, be egyenesen Kőcserepy úr szobájába, – oly ijedten, mint a kit üldöznek.

– Nos? mi baj! kérdezé a tanácsos csendes vérrel; még csak a két kezét is hátratette.

– Olvassa ezt! olvassa ezt! lihegé Maszlaczky – nyujtogatva eléje a levelet.

Kőcserepy megtett annyit, hogy az egyik kezét elővette a háta mögül, hogy a levelet átvegye és elolvassa.

A tanácsos mosolygott. Olyan furcsán mosolygott. Mint mikor valaki azt akarja mondani másnak: «Én nekem most módomban volna igen gorombának lennem, hanem én a helyett mosolygok, mert ez nekem jobban illik. Én tégedet mostan pofon is üthetnélek, mert megérdemelnéd és módomban is volna, hanem inkább mosolygok, mert tudom, hogy az te neked még jobban fáj, hogy az téged kétségbe ejt, ijeszt és bosszant egy izromban.»

– Kedves barátom uram. Én meg nem foghatom, hebegé Maszlaczky úr, félelmében úgy a vállai közé húzva a fejét, hogy még egy araszszal kisebbnek látszott, mint azelőtt. Én nem tudom, én nem képzelem, hogy mit véthettem olyan nagyot? Én egy levelet irtam a méltóságos asszonynak, de hiszen abban semmi sértő nem volt. Itt van nálam a fragmentuma.

A míg Maszlaczky úr zsebeiből előkereste az idézett rondítmányt (impurum), azalatt a tanácsos folyvást galvanisálta a kicsiny izgékony embert ráfüggesztett szemeivel, változatlan mosolyával, egyik lábát szép csendesen rázogatva.

– Ismerem, olvastam, monda azután, midőn az irat előkerült a fiscalis úr valamelyik kiforgatott zsebéből.

– Méltóztatott? Igen is. A nagyságos asszony is említi, hogy levelemet megmutatta nagyságodnak.

– Igen természetes. Hasonló leveleket minden hű és erényes feleség legelőbb is férjével szokott közleni.

– Uram. Kedves nagyságos úr, csak nem méltóztatik arra a gondolatra jönni, hogy én…

– Kedves Maszlaczky, én előttem ez a dolog régóta nem titok. Én szoktam tudni mindent, a mi körülöttem történik, azért ha nem beszélek is róla. Minden szó, a mit ön nőm előtt mondott, előttem tudva volt azon órában. Nőm régóta sejté azt, a mit ön ma irott levelében elárult. -356-

– De az Istenért, kedves tanácsos úr, hát nem méltóztatott őt felvilágosítani?

– Uram! kedves uram! kedves tanácsos úr! én hitem szentségére esküszöm, hogy távol volt tőlem minden gondolat, a mivel ily aljasságot elkövethettem volna. A nagyságos asszony nem jól értett engem.

– Már megbocsásson, édes Maszlaczky, ha előttem nőm szavának sokkal több súlya van, mint más bárkiének. Ez nálunk férjeknél nagy gyöngeség, hogy nőnket tiszteljük meg legnagyobb bizalmunkkal, de olyan gyöngeség, a mi nekünk jól áll.

– De uram teremtőm! Hiszen méltóztatik tudni, hogy engemet egész más vágyak, más remények csatolnak nagyságod becses családjához, hiszen én Vilma kisasszony kezét kivántam megérdemelni, s ebbe méltóztatott kegyesen megegyezni.

– Annál gonoszabb uram, annál gonoszabb. Ön a barátság álarczával férkőzött szivem közelébe; én rokonomul, fiamul vettem fel önt házamba, s ön azon törekedett, hogy e bizalomért engem meggyalázzon. Leányom kezét kérte s nőmet akarta elcsábítani. Ne szóljon uram, nem akarom mentségét hallani. Ez olyan tény, melynél megszünik minden barátság, minden tekintet, mely szétszakít minden köteléket, s nagyon csalatkozik, a ki azt hiszi, hogy Kőcserepy, azért mert csendes, udvarias ember, ennél a pontnál engedékenységet ismer. Ez az eset törvényen kívül áll! A hol engem férji becsületemben megsértettek, ott én nem vagyok sem udvarias ember, sem jó barát, sem tanácsos, ott én csak férfi vagyok, s legyen az tulajdon édes testvérem, a ki megbántott, lelövöm, vagy kétfelé hasítom!…

Maszlaczky úr ijedten ugrott hátra, a mint a tanácsos az asztal felé lépett, azt hitte, hogy a papirosnyiró ollóval szándékozik őt rögtön kétfelé hasítani. -357-

Rettenetes dolog az, mikor az ember hosszú esztendőkön át valakivel a legbensőbb barátságban állt, a kinek az arczát soha sem látta másként, mint mosolyogva, a kinek kegyei által elhalmoztatott, attól egyszerre, mint a száraz mennykőtöl megrohantatni, s azt hallani tőle, hogy ketté akarja hasítani!

– E helyen védi önt a vendégjog: küszöbömön belől, házi oltárom előtt bármi ellenségem sérthetlennek érezheti magát; de másutt kerüljön ön, mert ha találkozunk még valahol a világban, az csak golyóval lesz!

E mérges szavakkal ott hagyta a tanácsos a kedves barátom uramat, ki sem fiunak, sem leánynak nem érezte magát e perczben, sőt annyira meg volt rémülve, hogy hinni kezdé, miszerint csakugyan elkövette azt a vétket, a mivel vádoltatik, s annálfogva tökéletesen megérdemli, hogy őt a tanácsos megragadja gallérjánál fogva s kidobja az ajtón, mikor aztán egyszer kinn van, akkor fegyverrel essék neki.

Szerencséjére megtalálta a kilincset és kalapját, kifutott a folyosóra, le a lépcsőkön; ott hagyta Bogozyt, süket Tamást és a porköpönyeget, mind a hármat saját sorsukra bízva, felugrott a kocsijába, igért tiz pengőt a fuvarosnak, ha lóhalálában elviszi Tiszafüredig, s el kivágtatott a kárpátfalvi kastély udvarából, hogy még vissza sem tekintett; csak a vadaskerten túl mert hátrapillantani, ha nem jön-e utána lóháton a tanácsos puskával, hogy meglője?

Tiszafüredig itatni sem engedett a kocsisnak, még mindig nem levén megnyugodva a felől, hogy a dühödt férj nem érheti-e utól, sajnálta volna ilyen fiatal korában áldozatul esni egy sajnos félreértésnek. De még Tisza-füreden sem érezé magát biztosságban, futtatott át Poroszlóra, eltagadta a nevét a vendégfogadós előtt, bezárkózott a szobájába s csak akkor kezdett lassankint magához téregetni. -358-

És a mint azután magához tért s nyugodtan végig gondolta, a mik vele történtek, csak akkor látta át, hogy milyen szamár volt ő, hogy ilyen nagy lovat engedett magából csinálni!

Hogy elriasztották abból a házból, a mit az ő furfangja szerzett meg a mostani birtokosnak, s milyen szépen megszabadult Kőcserepy attól az igérettől, hogy leánya kezét ő neki adja! Hogy kifizették őtet apró pénzzel, a legapróbb pénzzel a világon. Még örülhetett, hogy a bőrét elvitte onnan szerencsésen.

Ohó, nagyságos uram, nem addig van az; itt van a zsebünkben nagyságod levele, melyben igéri, hogy az ügyvédi jutalmul igért ötszázezer forint elengedéseért a Kárpáthyak elleni per megnyerése után leánya kezét kedves barátja urának adandja. Ám tessék tehát játszani a megsértett férj tragédiáját, hanem az ötszázezer forintot fizesse ki.

Ezt megirta még Poroszlóról Kőcserepynek Maszlaczky, s alig ért haza Pestre, midőn a választ is megkapta rá.

A tanácsos igen szép levelet irt neki; elmondá, hogy csakugyan komolyan hozzá akarta leányát nőül adni, de miután Maszlaczky úr annyira visszaélt barátságos leereszkedésével, azt igen természetesnek találandja, hogy olyan embernek nem adhatja a leányát, a ki nejét akarta elcsábítani; a mi azonban az összeget illeti, az csak azon világos esetre volt igérve, ha Maszlaczky úr a kérdéses pert megnyeri; úgy, de nem nyerte meg, mert abban itélet sem hozatott, az alperes jószántából egyezett meg nagybátyjával, sőt még a per maga is elenyészett és arra hivatkozni sem lehet; a Kárpáthy-jószágok birtokváltozása tehát nem tulajdonítható az ő fáradságának, hanem inkább Kárpáthy Zoltán atyafiságos érzelmének. Egyébiránt is neki nem volt ügyvéde Maszlaczky úr, hanem Kárpáthy Abellinonak; ha tehát hiszi, hogy valami követelése van, forduljon azzal ő ellene. -359-

Maszlaczky úr közel volt hozzá, hogy a negyedik emeletből kiugorjék az ablakon.

Nagyobb örömmel jártok-keltek-e ti a kárpátfalvi kastély csarnokaiban? nyugodtabb álmot alusztok-e annak boltozatai alatt? többet élveztek, többet reményletek-e, mint azelőtt, mint odahaza?

Nem rág-e a féreg legkedvesebb örömeitek gyökerén? nem mondja-e apa, anya, valahányszor leányára tekint: milyen halavány ez a gyermek!

Nem jár-e az aggodalom előttetek, mint az árnyék? nem beszél-e a lélek néha-néha elégületlen, titkos undortól gerjedt szavakat ott belül, ott a csendes, hallgatag szívben, mikor senki sem kérdezi?

Van-e sejtelmetek arról, hogy tulajdon gyermeketek minden tekintete egy súlyos, terhes szemrehányás elmult éltetek folyására; gyanítjátok-e azt, hogy ez a komoly gyermek mit gondol olyankor, midőn megvetéssel tekint az ajándékokra, az ékszerekre, ruhákra, mikkel a ti szülői szerelmetek kedveskedni akar neki? hogy miért veszti el vágyát minden élvezet után, miért feledi tányérján legizesebb falatjait? érzitek-e annak a titkos, rémületes szellemnek közellétét, ki ott ül mindig köztetek és ő közötte, a ti sziveitek és az ő szive között és elfogdos minden gondolatot, mely egyiktől a másikhoz szállhat?

Hát a megcsalt, hát a kijátszott társ? nem nevet minden ember a kijátszott ügyvéden, kit életében először, de csúfosan rászedtek? nem beszélnek-e furcsa kalandjáról valamennyi kávéházban, sétányon, szinház udvarán, casinóban? s jut eszébe valakinek azt mondani: «szegény Maszlaczky»?

Nem várja-e mindenki, előre kaczagva rajta, azt a mulatságos jelenetet, midőn a rászedett ügyvéd tizenhat -360- esztendei kárba veszett fáradságaért régi cliensét ragadja meg, Abellinot, kinek féllába már a koporsóban, s nem engedi, hogy a másikat is utána húzza, nem engedi meghalni békességgel addig, míg meg nem fosztja attól az alamizsnától, a mire ő juttatta, másnak kerítve el roppant gazdagságát? Hogy fognak majd huzakodni, hogy húzzák le egymás képéről az eleven bőrt, hogy szolgáltatnak elégtételt egymáson mind azoknak, kiket valaha megrontottak.

Kisded udvarszobában, mely csinosan, tisztán, bár szegényesen van bútorozva, iróasztala mellett ül Kárpáthy Zoltán.

Késő már az idő; éjfél régen elmult és ő még mindig ébren van és dolgozik.

Mindazon kötelezettségeit, miket gazdag korában hazai vállalatok irányában tett, atyja átvett magánhagyományából lerótta. Azután nem maradt semmije.

Nemsokára egyikében legolvasottabb lapjainknak egy útleirás töredékei jelentek meg, melyek költői eszméik, felfogásuk ujdonsága, eredetiségük zamatja által egészen felvillanyozták a közönség kiváncsiságát az ismeretlen szerző iránt.

Költői vagy politikai volt-e a tér, melynek tehetségeit szentelé? fogja kérdezni a közvélemény itésze, mert a közvélemény előtt a politikus nevezetesebb ember, mint a költő.

Erre én felelni nem tudok, mert a határvonalt a kettő között nem ismerem. Csak annyit tudok, hogy soha sem olvastam jellemzőbb, élethűbb, tanulságosabb regényeket, mint Széchenyi politikai iratai és soha meggyőzőbb, áthatóbb politikai műveket, mint Eötvös regényei. A kettő csak együtt valami; kivált nálunk magyaroknál, hol az egyik élete a másikét szüli. -361-

Zoltán rövid időn a legkedvezőbb ajánlatokat nyerte mindazoktól, kiknek a hazai irodalom emelése érdekükben fekszik.

Utazási naplójáért oly árt igértek neki, mely megszokott nélkülözései mellett évekig biztosíthatá anyagi zavaroktól; már hónapok óta dolgozik rajta. Naponkint tizenhat órát szokott iróasztal előtt ülni.

Ismerői, jó barátai gyakran intik, hogy kimélje erejét, a mire ő csak mosolyogni szokott. A lélek nem erőteti meg magát soha. Mentül többet kérnek tőle, annál többet ad; mentül többet merítnek belőle, annál gazdagabb forrást nyit.

Irodalmunk fejedelme, a feledhetetlen Széchenyi, figyelmezteté egy alkalommal a kegyelt ifjut örök emlékben maradt életrendi mondatára:

– Úgy cselekszem: nyolcz óráig irok munkából, nyolcz óráig mulatságból.

Valót mondott; a költészet istennője olyan kegyes, hogy a kik temploma építésével foglalkoznak, azokat mulattatja. Édes munka, mely magával hordozza gyönyörét, mely a helyett hogy fárasztana, új erőt ad! – – – – –

A lámpa egyformán világitott, sötét ernyőjével árnyékban tartotta az egész szobácskát, csupán az iróasztalra vetve egy kerek fényfoltot, melynek dicskörében az ifju költő arcza ragyogott.

Egészen átadta magát pártfogó muzsájának, lelke el volt telve a fényes költészet ábrándképével s úszott az istenekkel határos világokban…

Hiszen ha annyira el nem lett volna merülve, észre kellett volna vennie, hogy szobája ajtaja nagy csendesen felnyílik s rajta mosolygó kedves alakok lépnek be, elébb egy szelid, nyájas anyai arcz, biztató, mint az oltárkép -362- boldogasszonyáé, azután egy lengő angyal, bűbájos, gyönyörteljes, üdvözítő mosolygással, majd egy komoly, bánatos férfi, vonásaiban mély érzelem és törhetlen erő.

Az ifju nem érzi e jelenet közeledtét, tán az édes szívdobogás, melynek magyarázhatlan gyönyörét csak a költői kedélyek ismerik, megsúgá neki, hogy szellemeitől van körülvéve, de szemei nem látták őket.

A komoly, erős férfialak hátul maradt a szoba árnyékában, az anyai szelid arcz oda támaszkodék az ifju székére, oly közel hajolva hozzá, hogy ha az a két könycsepp szemeiből kigördül, az ő fejére fog hullani.

Ekkor a gyönyörű, angyalarczú gyermek picziny hókezét az ifju arcza elé teszi s hátulról befogja gyöngéden szemét.

Ez a gyönyörtől reszketve ébredez, kezeivel a sima kezecskéket tapintva, miknek édes érintése a szív mélyéig lehat.

– Te vagy! sóhajt fel az ifju gyönyörmámorában s a mint székéről felszökve visszafordult, őket látja maga előtt, jó angyalait, a szelid nyájas anyát, kinek karjain felnövekedett s a kedves elpiruló hajadont, kinek szűz tekintete mint testvér-arcz, mint édes álomkép él szivében.

– Istenem, Istenem! rebegi, odaborulva Szentirmay Flóra lábaihoz. Egy okos szót nem tud mondani, hogyan tudna? csak sír, csak zokog és úgy örül, olyan boldog.

A szép gyermek, mintha vigasztalná, simogatja gyöngéd kezével az ifju fejét, mely anyja kezén nyugszik, a két nő épen oly szegény szavakban, miként ő maga.

E hangra magánkívül szökik fel az ifju s az előtte álló férfi keblére rohanva, átöleli azt oly hevesen, oly erősen, mintha szive akarna meghasadni; karjai görcsösen kulcsolódnak össze körüle, ajkai elhalnak, elnémulnak, s percz mulva ájultan, eszméletlenül hanyatlik össze. -363-

Midőn föleszmél, mindhárman fekhelye körül állanak: többször végig húzza arczán kezeit, mintha nem hinné, hogy nem álmodik. Azok megfogják kezeit, összeszorongatják, megcsókolják homlokát; e szorítás, e csók mind valóság, mind nem álom.

– Te nem akartál hozzánk jönni, szólt Flóra mosolyogva, tréfásan, lásd mi jöttünk el te hozzád, s már most elviszünk magunkkal és soha sem eresztünk el többé.

Zoltán kérdőleg tekinte Rudolfra. Helyette Katinka felelt, édes gyermeteg modorával.

– A mim nekem van, azt megosztom veled, örömet, bánatot. Velünk élsz, velünk örülsz és hozzánk tartozol örökké, elfogadod-e?

Zoltán a legunalmasabb, a legostobább ember lett volna a világon, s nem érdemelné, hogy tovább irjam róla ezt a történetet, ha azt felelte volna erre, hogy «nem».

Szivéhez szorítá Rudolf kezét, összeölelte azokat mind, mind! a kiket úgy szeretett, s ebben az órában nem volt boldogabb ember nálánál a földön, ha csak azok nem, a kik őt ily boldoggá tették.

Ezekben az években nagyon gyorsan változott a világ képe. Gyakran néhány hónap elég volt arra, hogy ismerhetlenné tegye a multat, a mi legnépszerűbb eszme volt ma, holnap az lehetett a legelvetendőbb; tiszteletben álló nagy jellemek rövidebb idő alatt, mint gondolák, túlélték híröket, s együgyű sulytalan emberek juthattak nagy jelentőségre, a nélkül, hogy számot adhattak volna maguknak, hogy miképen?

Néha az élet szinvonalára merült egy-egy nagy eszme, -364- mely az egész országot forrongásba hozta; a legszenvedélyesebb harczok ütöttek ki; megyéről megyére megújult az indulatos küzdelem, mozgásba hozatott minden factora a közéletnek, pazarolták a pénzt, édesgették a szavazatokat, státuscsinyeket követtek el, csodáit mívelték a hirlapi birkózásnak, két táborra osztották az egész országot, s nevezték egymást haladóknak és maradóknak, szabadelvűeknek és conservativeknek, pecsovicsoknak és kubinszkyaknak, fehér és fekete tollasoknak – és a ki együtt nem élte át ezt a korszakot, a jövő ivadék törni fogja rajta a fejét, ha a zászlókra irt jelmondatokat olvasandja, melyek oly éles pártokra osztottak megyét, várost, gyakran még családokat is, hogy miért küzdöttek azok felett oly keserűen s melyik volt a szabadelvű, melyik a tartogató párt és mi okuk volt egymást így nevezni?

Méltóságos Tarnaváry úr egyike a legindulatosabb, legszenvedélyesebb pártvezéreknek.

Az a csekély körülmény, hogy a méltóságos úr X. megyében a conservativ párt legerősebb paizsa, Y. megyében pedig a szabadelvűek leghathatósabb malleusa (így híják diákul a kalapácsot), senkit se hozzon zavarba az igen tisztelt hazafi jelleme felől: ő és még egy másik ember, meg egy harmadik, meg egy századik és ezredik valódi szenvedélyből űzi a zöld-asztali politikát, épen úgy, a hogy az ember szokott szenvedélyes vadász, szenvedélyes dinnyész, szenvedélyes tengerész stb. lenni, minélfogva egy kinálkozó alkalmat sem mulaszthat el, hol valami hatalmas küzdelemre van kilátás.

Úgy állván azonban a dolog, hogy az igen tisztelt statusférfi vagyonainak egy része fekszik X., a másik Y. megyében, ez által ő tökéletesen két különböző hemisphæriumra van osztva.

X. megyében derék tekintélyes, becsületben próbált hazafiakból, tősgyökeres ősnemesekből, tudományos irástudó férfiakból, előrelátó, meggondolt, megfontoló úri -365- emberekből áll a conservativ tábor, melyet viszont holmi Kutyfalvi-féle fraterek ostromolnak, kiknek az ellenzékcsinálás nem egyéb viszkető véralkatnál, s kiktől ha az ember komolyan megkérdezné, hogy mit akarnak? tán maguk sem tudnák. – Hogyne volna tehát X. megyében Tarnaváry septemvir úr a conservativek erős vára és őriző pásztora?

Y. megyében viszont megfordítva áll a dolog: itt a tartózkodó tábor feje először is Kőcserepy, a kit a Zoltánnali per óta szivéből, véréből gyűlöl Tarnaváry; mellette egy csomó külföldieskedő félvér, negyedvér magyar lord, veszekedő renommisták, rabiatus kortes-vezérek, szolgálatkész inas-lelkek, kiknek homlokára van irva az aspirans név, kik esküsznek mesterök szavára s kiket Tarnaváry úr még csak lenézni is restell. Viszont ellenökben a septemvir legkedveltebb egyéniségei állanak: Szentirmay Rudolf, a kit tisztel, becsül és Kárpáthy Zoltán, kit a közvélemény kegyenczei közé számít, s kiről büszkén szokta a hétszemélynök úr elmondani: «nem hiába, én neveltem a kölyket!»

Hogyne volna tehát Tarnaváry úr Y. megyében az ellenzék pörölye és lánczos buzogánya?

Ez, úgy hiszem, oly világos és oly megnyugtató magyarázat, hogy ez után senki sem fog olyasmit szememre vetni, hogy én hasonló meséket most gondolok ki s csupa malitiából ráfogok becsületes emberekre.

Ilyenformán akárhányszor megtörténik az, hogy egy és ugyanazon országos jelzőt a méltóságos úr ép olyan erősen nekivetett vállal segít X. megyében megdönteni, mint a milyen erősen neki veti aztán a másik vállát ugyanannak a közkérdésnek Y. megyében, hogy felemelni segítse. Ott Kutyfalviékat üti, itt Kőcserepyéket, s biz ő nem igen szokta nézni, hogy mivel üt az ember? Üt, a mi a kezébe akad.

Nagyszerű megyegyűlés van készülőben X. megye székvárosában; minden jóravaló ember arról beszél. Az utczákon faluról bejött nemes atyafiak csoportosulnak, kik közt -366- csoportonkint elosztva látszik egy-egy kaputos, attilás hazafi, a ki magyarázza nekik az ügy mibenlétét.

Hogy mi volt e minden sziveket mozgásba hozó kérdés? az keveset tartozik ránk; olyas valami, a mi egy esztendeig élvezte a halhatatlanságot, s azután helyett adott a másiknak, melyen oly feszített erővel küzdöttek az ellenpártok, mintha annak győzelme vagy bukása volna az üdvösség, a mi fölött azóta vagy merőben kicserélték már a véleményeiket, vagy egészen egy véleményen vannak felőle mind a ketten.

Nekünk elég annyit tudnunk, hogy e napra az ország leghirhedtebb szónokai jelentek meg a megyefővárosban, hatalmas, tüzes beszélők egy részről, kik magukkal ragadják a hallgatóságot, – unalmas, lepcses szónyujtogatók más részről, kik megkinozzák a gyülekezet türelmét, s megszöktetik a teremből.

A kérdéses nap reggelén már korán elfoglalják a terem ülőhelyeit, karzatait az előjogos delnők, kik szándékoznak rendületlenül végig várni a nemes torna kimenetelét, karmantyuikon büszke lobogtatással viselik a fehér, vagy háromszinű szalagokat, melyek közől az első a Kőcserepy, a másik a Szentirmay-párt-jelvénye.

Jelen gyűlés nagy összemérkőzése volt a pártoknak, megelőzte ez a közelgő követválasztást néhány héttel, s azon végre szolgált, hogy mindegyik párt előadhassa a sarkalatos kérdések fölötti nézeteit; ha lehet, megnyerje ellenfeleit szép szerével, szellemi diadallal, s ha ez nem sikerült, – a minthogy nagyon ritkán sikerült, – akkor azután kezdődtek az eredmény-gazdagabb stratagémák, a korteskedések, ravaszkodások, nyilt és alattomos apostoloskodások.

Ez előjáték annyival volt érdekesebb magánál a tragédiánál, hogy itt még csupán az emberi szenvedélyek szerepeltek, egyéb hatalmas vis motrix-ok p. o. bor, égett szesz és ezüst huszasok csak a crisis napjaira hagyatván.

A zöld asztal tetején még nem tánczolnak sáros csizmákban -367- pőre atyánkfiai, sem az ólmos bot nem szól bele a vitatkozásba; e derék, kardos hazafiak nem azért jöttek ide, hogy egymást kihajigálják az ablakon, s ez a nagy tömeg a székek mögött – ember hátán ember – nem azért tolakodott be a gyűlésterembe, hogy ordításával érthetlenné tegye a szónokok beszédét, hanem mindnyájan feszült figyelemmel, élénk részvéttel járulnak a szellemi harcz elé, s kiki csak az egyik kezét iparkodik szabadon tartani, hogy a kalpagját legyen mivel lebegtetni kedvencz szónokai felé.

A zöld asztal elején ülnek az ország notabilitásai, egyik oldalon Szentirmay Rudolf, hattyuprémes, meggyszin bársony mentében, alatta arany sujtásos fehér atillával, bogláros antik kardkötővel karcsú derekán; Tarnaváry kurta nyakával alig látszik ki mentegallérjából, melynek nyusztprémje a két vállát takarja; annyi rajta ezuttal a sujtás és paszománt, hogy nem különben néz ki, mint ha meg volna kötözve vastag arany kötelekkel; beszéd közben azokat a köteleket nagyon szokta tépni. Most az egyik könyökével az asztal közepén van. Velök átellenben ül Kőcserepy tanácsos; ragyogó arczánál csak mentéje ragyogóbb, a kék dzsindzsula prém közől nagy rubin gombok villognak elő tűz-szemeikkel, s dolmánya mindegyik gombjába egy-egy tökéletes kis óra van foglalva, melyek mind fel vannak húzva, járnak, mutatják az idő mennyiségét s czélkarikái Tarnaváry úr szakadatlan elménczségeinek, ki nem szünik meg a beszéd közben, a hol csak szerét teheti, ezt az óratárlatot odavetett élczeivel meglövöldözni; mint például: «nem járnak együtt az óráink!» – vagy pedig: «jobban felhúzza az óráit a nagyságos tanácsos úr, ha ezt, meg azt akarja», – továbbá: «pedig tudhatná a nagyságos tanácsos úr, jobban, mint akárki más, hányat ütött az óra?» stb. Osztoznak e tréfákban a nemes atyafiak is; Kiss Miska, a hirhedt kortes-vezér, ki most is ott áll az asztal alsó végén világoskék victoria-dolmányban, piros hajtókára, fényes pitykékkel s hosszúra nyult ülés után nagy -368- pathoszszal mondá egy ízben e szavakat: «mély áhitattal olvassuk a nagyságos úr hazafiui kebléről, – hogy már három negyed ötre!» stb. stb. Más rövidebb türelmű ember rég leszedte volna az órás gombokat dolmányáról, de Kőcserepy úr azon jellemek közé tartozott, kik csak azért sem engednek, mert mások úgy kivánják; ezek saját maguk martyrjai.

Kőcserepy úr mellett látjuk báró Berzyt, elegans magyar toilettben, csakhogy az atilla-dolmányhoz is feltette a fülig érő magas inggallérokat, s szeme elé csipteté a fél szemüveget, a miért Kis Miska részéről neki is kijárnak a mulatságos glossák, mikor feláll beszélni: hogy «hajtsa le az álla mellől azt a kapczát, mert nem hallani tőle a szót», meg hogy «jőjjön ki a szobából s ne beszéljen velünk az ablakon keresztül!»

Ennyi fényes alak között a zöld asztal körül csak két egyéniség tünik fel egyszerű viselete által; az egyik magas, délczeg ifju, egyszerű fekete prémtelen atillába öltözve, mintegy húsz, huszonegy éves, szép halványpiros arczát sötét gesztenyeszin szakál köríti, összefolyva az ajka fölött szeliden aláhajló fiatal bajuszszal; mikor hallgat, olyan nyugodt, olyan szelid egész tekintete, de látnátok őt, mikor beszél, hogy gyulladnak ki egyszerre arczái, tekintete, szavai magukkal ragadnak; beszédében sokkal több a költészet, mint a logika, épen azért sokkal veszedelmesebb az, hangja a leglágyabb kérelemtől, mely a honfisziveket megszelidíti, egész a viharos zengésig hajlékony, mely a tömegeken uralkodik. Ismerik őt férfiak és nők, ifjak és aggok, szeretik, bálványozzák, s leghatározottabb ellenfelei sem biztosak felőle, hogy az ifju lelkesítő szavai után valaki a női karzatról, a ki hozzájok tartozik, talán saját feleségök, vagy leányuk, nem fogja-e önkénytelen elragadtatással kiáltani:

A másik megjegyzett alak báró Berzy mellett ül; különös exoticus arcz; a lehetőségig veres, úgy hogy arcza -369- felszinén a vékony vérerek egész hálózatát lehet puszta szemmel látni; szénfekete haja magasra simítva, hasonló színű vastag és rövid bajusza keveselni látszik a helyet az orr és ajk között s bozontosan kifordul minden viaszolás daczára a vastag száj elé; az alsó ajk alatt két ujjnyi sima tér van borotválva, ott kezdődik azután egy csomó hosszú seprőforma kecskeszakál, mely tökéletesen hasonlít azokhoz, a miket szinpadi emberek szoktak maguknak felragasztani. Az egész kép három rikító színnel látszik festve; a borotválások helyén ultramarin, másutt karmin és czinóber, haj és szakál hamburgi korom.

Neveli még a botrányt az a körülmény is, hogy a senkitől nem ismert férfi bátorkodott odaülni a tekintetes karok és rendek közé egy burnótszín felső kabátban, a mely lemelegedvén róla, egy szál fekete kvekker tünt elő alóla közelszörnyedésre.

Tarnaváry urat egészen megigézni látszik e hallatlan tünemény, szemei minduntalan rajta járnak, s minden pillantása világosan azt látszik mondani: «hát ezt miért nem dobják ki innen?»

Kőcserepy és Berzy urak azonban úgylátszik, hogy jó ismerősök vele, mert szüntelen odahajolnak hozzá, vele beszélgetni, még pedig igen nyájasan, a mi őt Tarnaváry szemei előtt épen nem emeli, legfeljebb szaporítja azt az okadatolatlan gyűlöletet iránta, a mit nagyon ideges emberek szoktak érezni először látott alakok iránt, a kiknek a képe nem tetszik nekik. Bárcsak szólna ez az ember valamit, hogy beleveszhetne kedvére.

Míg az elnök főispán megjelenik, az alatt kiki tölti az időt a mivel tudja; a nézők megkérdezik egymástól a szereplők neveit, a csintalan fiatalok torzképeket rajzolnak tollhegygyel az ismeretesebb szónokokról, a nyitott ajtók előtt egyre sárűbb lesz a nép, egy-egy vállalkozó szellem meg is kisérli keresztültörni magát valamelyik padig, hová féllábát feltehesse. -370-

Végre megnyilnak a középső ajtók s kilép a főispán, egy simára borotvált arczú, idegen jellegű férfi, ki egészen kicseréltnek látszik magyar öltözetében; azon időben csak a clerus és a katonai status nem viselt bajuszt s szokás elleni volt más rendbeli férfit úgy látni.

A kilépőt gyönge éljenzés fogadja, mit ő a legudvariasabb mosolylyal és bókkal viszonoz, s midőn székét elfoglalja, ép oly nyájas üdvözlettel köszön jobbra, mint balra, de senkivel sem szorít kezet, s csak messziről látszik, hogy mondana valamit, mert voltaképen senkihez sem beszél.

Az elnök lemorzsolá a lemorzsolandókat. Elmondá az összegyűlés okait, a napi kérdés tárgyát, mindezt szép halk hangon, mint a ki igen jól tudja, hogy neki sem kötelességében, sem érdekében nem áll a tüdejét megerőtetni. Beszéd után egy kicsinyt megint éljeneztek neki, a mire ő egy kicsinyt meghajtotta magát, tulajdonképen a titkárjának kellett volna magát meghajtani, mert a beszédet ő szerzette, hanem más részről ő tőle meg elég szép volt, hogy azt megtanulta. Ezt a fáradságot senki sem volna képes oly megilletőleg méltánylani, mint talán a pesti nemzeti szinház énekesei, a kik legjobban megmondhatnák, milyen nehéz feladat valami egészen idegen nyelven betanulni valamely szerepet, s a tartalom ismeretének kellő hiányában, csak a megfelelő utasításokból (instructio) tudhatni, hol kelljen mosolyogni, hol a kezet megmozdítani, a hangot felemelni s több efféle?

Nem is szólt ezután semmibe az elnök úr ő méltósága, hanem bízta a tekintetes karok és rendekre, hogy csináljanak a kérdéssel, a mit akarnak, csakhogy egyszerre ketten ne beszéljenek, maga pedig beburkolózott asztrakános palástjába s az egész gyűlés alatt gyémánt solitairjeivel játszott; észrevehető volt rajta, mennyire unja ezt az egész előadást.

A szerepek igen czélszerűen voltak kiosztva: az ellenzék indítványát egy általunk ismeretlen s bennünket kevéssé érdeklő fiatal szónoknak kelle előhozni, ki felől nyilt -371- titok, hogy a «Pesti Hirlap» vidéki levelezője s minthogy ügyesen tud formulázni, azért bízatott rá a megelőzött conferentián az indítványtevés. Ez azután ismét leül és vele semmi dolgunk többé; hadd irja gyorsirászati jegyeit békével.

Erre a túlsó félen egy agg táblabiró kel fel, hosszú nyusztprémes Zrinyi-kabátban, melynek hosszú ujjai úgy eltakarják a kezeit, hogy csak olykor-olykor látszik ki a prém közől valamelyik ujja hegye; hasonló sorsa van tompa, elkopott hangjának is, mely úgy egymásba folyik, mintha valaki egy üres hordóba beszélne bele. Csak a jobb oldaliak éljenzése, a végzett beszéd után, engedi sejtetni az idegen hallgatóval, hogy a szónok az indítvány ellen beszélt. A jártasabbak ismerik az öreg urat, mint a megfontolt hazafiság ősét, ki tiszteletes örökségül maradt az új ivadékra, minélfogva az első szó mindenkor neki adatik.

Most feláll Szentirmay Rudolf; a nyüzsgés, forrongás egészen elcsillapul a teremben, mindenki ünnepélyes figyelemmel hallgat el, minden arcz felé van fordulva.

Beszéde halk, csendes menetű, semmi szinpadi fogások, semmi mesterséges ömlengés, egy tökéletes logikai egész az elejétől végéig, mely épen egyszerűségénél fogva hat; egy kristály-prizma, mely minden oldalról átlátszó s minden oldalra szivárványt vet. Velős mondatai meggyőzők, határozottak, állításai hozzáférhetlenek. Nem mond többet, mint a mennyit épen kellett, nem sérti, nem vágja elleneit, de meggyőzi. Nem kaczérkodik a karzatokkal, nem iparkodik emphatikus kitérésekkel meghódítani a tömegek itéletét, úgy beszél, mintha rajta és ellenfelein kívül csak egy megvesztegethetlen biró volna jelen, a ki itéljen közöttük: az a megfeszített Jézus ott a terem legmagasabb polczán!

Midőn beszédét elvégezte, az ember azt gondolná: mi szükség itt tovább beszélni? ezek megczáfolhatatlanok. A tömegek lassú mormogása bizonyítja a hatást, a mit -372- rájok gyakorolt, az egyiket megszilárdítá, a másikat megingatta. Nyertnek és vesztettnek látszik innenről és túlról a csata.

Mint mosolyog! örökké mosolyog. Végig mosolyog párthívein, hogy lelkeiket újra felelevenítse és ellenfeleit is, pedig azok nem is óhajtották.

Gyönyörű szinjátszó, azt meg kell vallani felőle; művész a maga szakmájában. Tud sírni, tud elfogultan szivére utalni; ismeri, minő hatása van a fokonkénti hangemelkedésnek, biztosan kezeli az átjáratokat egyik indulatból a másikba; mikor keserű kezd lenni, azt hinnéd, hogy egy egész fájdalommal leküzdött élet beszél belőle; mikor látnoki hévbe jön, mintha egész Magyarország súlya feküdnék keblén, mintha azt a hármas halmot és kettős keresztet mind ő viselné! Könyörög ellenfeleinek, mint a ki testvérileg szereti őket, feltárja keblét, mindenét felajánlja, a mi legdrágább előtte, csak hazáját engedjék neki megmenteni; a mellett nem kiméli a legmerészebb sophismákat, mindenről beszél, a mi rettenetes, csak a tárgyról nem; száz okot felhoz, mely állításait igazolja, bárha a kérdéshez épen nem alkalmazható egy is, s midőn székét ismét elfoglalja, úgy ül le, mint egy martyr, mint egy próféta, ki látta hazája veszedelmét, fel is áldozta volna magát érte örömmel, ha az önzés, a rossz akarat és a pártviszálkodás nagy munkáját mindenütt meg nem nehezíté vala…

A karzatokról taps, a teremből éljenek zengése kiséri a szónokot s a hazája sorsát igazán szivén viselő ellenfél is teljes méltánylattal sóhajt fel e remek beszéd hallatára: miért nem lett Kőcserepy úr szinész? most ott állhatna, a hol egy Kean, egy Macready, s mennyi dicsőséget szerezhetne magyar nemzetének!

A tömeg részvéte könnyen megvesztegethető, a pathosz, az érzelem hamar utat talál a szivekhez; többen az asztalon -373- keresztül kezeiket nyujtogatják Kőcserepy úrnak: nagy szükség van rá, hogy Kárpáthy Zoltán felálljon.

A mint az ifju szép, nemes alakja kiemelkedik a tömeg közől, egyszerre, mint egy jelszóra, a legviharosabb üdvkiáltás támad eléje. Itt jön a nép kegyencze, a mindenkitől bálványozott szónok, ki hallgatóit odaragadja, a hova neki tetszik, kinek ritka ötletei, ragyogó mondásai örök emlékül maradnak fenn a zöld asztalok hívei között.

Ah, mint tud ez bánni a szivekkel. S valóban érzi, a mit mondott, szenvedélye, indulatai nem állanak hatalmában, elragadják őt magukkal és elragadnak vele együtt mindenkit, hogy a sűrű éljenzéstől alig lehet beszédjét elvégezni, s midőn végmondataiban bátor önérzettel veszi fel az ellenei által elhajított keztyűt, a felriadó zajtól megrendül a terem, hölgyek kendőikkel, férfiak kalapjaikkal integetnek az ifju szónok felé, ki miután feladatát végzé mint hős, visszavonul, mint szemérmes szűzleány, pirulva és szemlesütve.

A tömeg már belejött a zajongásba s a Zoltán után felállt báró Berzynek ugyancsak kell könyörögni, hogy egy kis kihallgattatáshoz jutthasson. Sok halljukozás után végre belekaphatott a genialis báró óhajtott dictiójába, melynek folytán bőséges alkalma nyilt hetet-havat összehordani az angol meetingek, a dán volksthingek, a spanyol cortesek, a yankee-congressek, a frank parlamentek, a mongol korultájok és a kaffer vigvangok természetei felől, melyekhez hasonlítva, nagyon sok furcsaság és hiányosság tünik fel a magyar táblabiró-gyűlések szokásaiban elmondá azt is, hogy a nagytekintélyű Pittnek és Foxnak micsoda véleményei voltak a kérdésben forgó tárgy felett, hogy kivánta azt alkalmaztatni Necker és Beccaria, s több afféle nevezetes férfiak, kik ő neki mind személyes barátai voltak. Ezzel még nem elégelte be, hanem egyuttal alkalmat vett magának közrebocsáthatni, micsoda jótétemény az Arcansas és déli Virginia lakóira nézve, nemkülönben Otahayti, Uj-Wales és a Carolina-szigetek vadembereinek, -374- hogy náluknál czivilizáltabb népek gondoskodnak ruházataikról, a kik nélkül mai napig tetőtül talpig mezitláb járnának s soha maguk eszétől fel nem találták volna a harisnyakötés mesterségét, annálfogva semmi sem volna nevetségesebb, mint ha azt mondanák most, hogy elzárják piaczaikról az idegen gyárművek termékeit és hogy ez a hasonlatosság milyen szépen illik magyar hazánkfiaira, s több effélét, a melyekből senki sem lett okosabb, mint azelőtt volt.

Erre az exoticus beszédre csak elhallgattak a tekintetes rendek, annyira helyen, időn és eszmejáráson kívüli halmaza volt az mindenféle münchhauseni csodadolgoknak, hogy egy hirtelen senki sem birta magát beletalálni az eszmék ellenhelyzetébe.

E rövid időköz alatt feláll az asztal túlsó végén egy kék kurtadolmányos öreg bátyámuram s egész tréfás naivsággal azt kérdezi a geniális bárótól:

– Nagyságos uram, mivelhogy olyan sok földet összejárt, megtudná-e mondani, hogy mi fán terem a lencse?

E minden várakozáson kívül eső ostobaságra, mely primitiv együgyűségével minden hosszadalmas czáfolatnál maróbb hatást gyakorolt a geniális báró fitogtató beszédjére, egyszerre oly általános hahota támadt az egész teremben, mely mind a két párt embereit egyiránt magával ragadta, s melyből öt álló perczig nem birt a tekintetes gyülekezet magához térni, s ezáltal oly dühbe hozta Tivadart, hogy felkelt az asztaltól, felrúgta a széket s keresztülvágta magát a sokaságon az ajtóig, rögtön kocsira ült és elhajtatott Pestre.

Ez általános hahota közepett senki sem látszott észrevenni, hogy amaz ismeretlen úr ott a fekete kvekkerben, azzal a carmin és ultramarin szinű orczával föláll a zöld asztal mellett, s csak midőn mindenki szemeit törülgeté a nevetés után, akkor ötlött fel, hogy a különös idegen áll a zöld asztal mellett.

Talán bizony beszélni akar? halljuk, halljuk! no ezt -375- meg kell hallgatni. Tarnaváry úr most mind a két könyökével az asztalon van, úgy várja a beszédet.

Az ismeretlen minden mozdulata, minden arczvonása valami lenéző, kihívó megvetést tanusít, csak úgy félvállról néz minden emberre, s midőn beszédhez fog, a helyett hogy a szokásos «tekintetes karok és rendek» megszólítást előrebocsátná, egyenesen az «én»-en kezdi.

– Én meg nem foghatom azt a rendetlenséget, a mivel ez az egész gyűlés folytattatik!…

Az emberek egymás szeme közé néznek. Ilyen hangon nem beszélt még a tens rendekhez senki fia. Hozzá még az ismeretlen kiejtésében volt valami olyan különös, rosszul eső, bosszantó accentus, mintha Kalotaszegen tanulta volna a magyarságot, s azután Párisban elfelejtette s Prágában megint újra tanulta volna. Mindig másutt húzza meg a szókat, mint a hogy kellene, a kettős betükkel nem bir, s olyan aristocraticus lassusággal mozgatja a nyelvét, mintha restelné azt fárasztani ilyen csőcselékért.

– Én ily gyűlést soha nem láttam, folytatá az ismeretlen, a hol az ember a saját beszédét nem hallhatja a nagy kiabálástól. Mindenféle ködmenes embernek szabad beleszólani az okos urak tanácskozásába. Ez contrast. Bölcseség és durvaság egy szobában. Ez így nem mehet; én felszólítom a méltóságos elnök urat, hogy vagy parancsolja ki a lármázó sokaságot a teremből, vagy vigyen bennünket más terembe, a hol békével tanácskozhatunk.

No hiszen lett erre lárma; már az utolsó szavait igazán maga sem értette a szónok. «Ki vele! le vele! fel vele!» ordították minden oldalról fenyegető taglejtésekkel, tíz tizenkét ember a padokról, a karzatról beszélt egyszerre neki hevült arczczal a szónokhoz, ki folyvást állva maradt, s lusta szemeit nagy megvetően hordozá körül a háborgó tömegen, melynek haragját sem érteni, sem félni nem látszott.

Csak arra csillapult le a zaj, midőn Tarnaváry fölkelt -376- s helyre rángatva magán zsinóros mentéjét, inte az elnöknek, hogy szólani akar.

Majd megfelel ő mindenkiért! Engedjük beszélni, legyünk csak csendesen. Halljuk.

Olyan hallgatás lett egyszerre, hogy a dongó röptét meg lehete hallani, mely az ablakokat ütögette lomha zizegéssel.

Tarnaváry mondhatatlan dölyffel nézett kétszer alá és fel az ismeretlenen s éles, öklelő hangon szólt egyenesen hozzá, a mint szemközt állt vele:

– Nincs szerencsém tudni, mely ország szalasztá ide uraságodat? azt sem igen tudom, vannak-e ott őrültek házai…

«Actio! actio!» Kiálták egyszerre az ellenpárt emberei a sértegető szónok ellen. Actiot neki!

Tarnaváry mérges büszkeséggel rántotta elő tárczáját s odaveté a zöld asztalra.

– Itt van az actio díja! És egyúttal tessék még másodszor is kivenni belőle a márkás büntetést, lefizetem előre, mert szándékom van másodszor is okot adni rá.

Szentirmay, a ki mellett ült, hasztalan rángatta mentéjénél fogva, csak annyival dühösebb lett.

– Nagyon kétlem, hogy akármely ország megfeleljen rendőri kötelességeinek, a mely szabadon engedi futni dühös bolondjait; már pedig nem egyéb, hanem dühös bolond az, a ki egy alkotmányos megyegyűlésen azt meri indítványba tenni, hogy a részvevő nemesi rendeket zárják ki a teremből.

A szónok olyan sokat talált mondani, hogy a legvérmesebbek is elszörnyedtek bele, csak a vele szemközt álló alak nem mutatott semmi megindulást. Legfeljebb egyszer felemelé lusta szempilláit s dühösködő ellenfelét végig nézte vele.

– Honnan jött, miért jött ide közénk az úr? ahoz semmi közöm, ez a terem nyitva áll okosnak, bolondnak, -377- de azt irja fel a füle mellé az úr, bárki fia legyen, hogy nyilvános törvényeinket elébb megtanulja s tanulja tisztelni, azután nyissa fel e helyen a száját, s máskor eszébe vegye, hogy a kik e helyen együtt vannak, nem csürhe csőcselék, hanem országos rend, a ki alkotmányos jogait gyakorolja itten, s az a ködmenes ember ott csak olyan jó nemes ember, mint maga a főispán s olyan joga van neki itt lenni, mint nekem és az úrnak, – ha ugyan joga van.

Tarnaváry e szavakkal büszkén veté magát székébe vissza, mint a ki nagyon meg van elégedve azzal, a mit cselekedett.

Az ismeretlen még mindig állt, s a mint a buzogányos férfi leült előtte, indulat nélküli hangon mondta neki:

– Ha kivánja tudni uraságod, ki vagyok? nevem Dabroni Manó, erdélyi nemes. Remélem, hogy bővebben meg fogunk egymással ismerkedni.

A főispánt nagyon genirozta ez a jelenet. Igen kellemetlenül hatott reá; hevenyén meghajtva magát, felállt székéről s kijelenté, hogy a mai gyűlést kénytelen feloszlatni. Jurátusai nyitották előtte az ajtót, s ő úgy elfutott, mintha attól félne, hogy vissza találják hívni.

A rendek felálltak s csendes zúgás mellett elkezdtek aztán kifelé nyomulni, a mi nagyon lassan mehetett csak, a tömeg sokasága miatt. Ezalatt idejök volt az ismerősöknek egymással beszédbe eredhetni.

– Kár volt azt az embert olyan keményen megtámadnod, szólt Rudolf Tarnaváryhoz, a jámbor a szász földön lakott ifju korában, azóta külföldön tartózkodott, nagyobb részt Spanyolországban, biz az nem igen ismerheti alkotmányos szokásainkat.

– Akkor miért nem hallgat? feleselt Tarnaváry, fogja be a száját, ha nem ért a dologhoz. Tudom, hogy jövőre majd megrágja, a mit kimond. -378-

– Alig hiszem, szólt Rudolf. Kőcserepyék jól tudják, hogy miért szerezték meg azt az embert maguknak.

Tarnaváry ott hagyta Rudolfot s előre tört az ajtó felé. Az ajtó mellett állt Misztizláv barátunk, ki szinte megijeszté sáppadt arczával Tarnaváryt, a mint oda rohant hozzá.

– Kedves nagyságos urambátyám, az Istenért, mit méltóztatott cselekedni?

– Elmenj ficzkó, engemet leczkézni, vagy úgy lehordalak, hogy a lábadon sem állsz meg.

– Ez egy rettenetes ember, folytatá magyarázatát Misztizláv aggodalmas arczkifejezéssel, a ki még eddig akárkivel kiment párbajra, mindenkit megölt.

Misztizláv igen méltányolható okoknál fogva iparkodott mentül halkabban beszélni, hogy kettőjökön kívül senki se hallja, a mit előad. Tarnaváry azonban olyan kiabálást követett el, hogy a lépcsők alján is meghallhatták.

– Micsoda? Hát zsivány az? Hát fel kell azt akasztani. A ki embert öl! Hát micsoda bolond ország az, a hol az emberek csak úgy egyremásra elvagdalhatják egymás gégéjét?

– Kérem alássan, csitítá a fiatal ember nagyságos urabátyját. Az ilyesmi nem nyilvánságos dolog. Párbajok titokban szoktak történni s olyanformán vannak mindig elintézve, hogy a hatóságok a dolgok folyamáról soha -379- sem vehetnek tudomást. Oh ez az ember legalább tizenkét olyan párbajt vítt, a hol az ellenfél halva maradt; hát még a mikről nem is beszélnek. Spanyolországból is azért kellett neki eljönni, mert előkelő család egyetlen egy fiát szúrta le, csupán azért, mert ez azt állította, hogy a szivar, melyet szí, nem valódi cabanos.

– No iszen jó helyre jött ide! mond Tarnaváry. Na velem legyen neki baja, tudom, hogy azt megemlegeti. Azért henczegett hát olyan nagyon a gyilkos, a sicarius, a bravo; no megállj, kerülj a kezembe!

Misztiszláv furcsa kérdéssel tekinte Tarnaváry szemébe: tán bizony a septemvir úr keresi az alkalmat, melyben a hirhedett vívót győzhetetlensége hírétől megfoszsza. Az igaz, hogy birkózni nem volna tanácsos vele, mert nagyon meggyomrozná az embert, de kardja aligha volt valaha kihúzva kezében, s lőni sem igen próbálhatott egyebet ártatlan nyulaknál.

Egy szóval Tarnaváry egy cseppet sem ijedt meg azon titok felfedezésétől, mely Misztizláv fogait összevaczogtatá a míg elbeszélte s e délczeg önbizalom ragadni kezde a fiatal emberre is. Ki tudja, hát ha az öreg, épen azért, mert nem tanult víni, természetes «üsd, nem apád» modorával leveri a Bramarbast?

Tarnaváry azzal szépen hazament a gyűlésről s nem gondolt többet arra, a mit félelmetes öcscse beszélt neki, otthon átöltözött, kényelembe tette magát, megebédelt úri kedve szerint, urfiait megexaminálta, megdorgálta, s szép nap levén, kiviteté fekete kávéját a méhesbe, a honnan épen le lehetett látni a szérüskertre, a holott egy ispán meg egy hajdu felügyelete alatt nyomtattak, szórtak a munkás emberek, onnan fumigálta az egész világot.

Egyszer nagy csörtetés hangjai vonják magukra figyelmét; valami idegen hang tudakozódik utána s mire hátratekint, három férfi lép be hozzá a méhesbe: az egyik a híres sicarius, a másik két fiatal ember, kiknek egyikében Emanuel barátunkat ismerjük meg, ki szintén hosszú -380- legénynyé nőtt már fel, a másik pedig valami provinciális celebritás, ki mindig párbajok elbeszélésével szokta mulattatni a rászorult hölgyeket, melyek sohasem történtek meg – s minélfogva mint híres párbajsegéd van kikiáltva a megyei székvárosban.

– Tessék leülni. Van itt szék elég, nem szeretem, mikor a vendégeim állnak, én meg ülök.

Erre fontos orczával előlépett az említettük párbajsegédi celebritás s a tárgyhoz mért ünnepélyes hangon elkezdé mondogatni:

– Uram! Ön tudni fogja, miszerint minden ember előtt van egy pont, a melyet legkisebb bántalommal érinteni nem szabad s ez a pont a becsület pontja.

Az öcsémezésre alig hogy ki nem esett méltóságos szerepéből az ifju ember.

Folytatta volna is a derék fiatal ember, de egy alkalmatlan méh minduntalan körüldongta az orrát, s attól félt, hogy megcsipi s ez a pont még a becsület pontjánál is erősebben érdekelte, a mint nem is késett el-elhárító taglejtésekkel bebizonyítani.

– Rászolgált az úr, felelt laconice Tarnaváry, pipája tüzét tollkése szurkálójával felbolygatva.

– Nem tartozom. Két izromban lefizettem érte a birságot, a mint láthatta az úr.

– Kénytelen vagyok önt figyelmeztetni, hogy ez ügy -381- nem tréfa! szólt indulatos hangon Dabroni. A becsületsértést ringyrongy pénzzel kifizetni nem lehet, azzal én meg nem elégszem.

– Hát indítson az úr pert; van biró, a ki itéletet hoz benne, az nagyon egyszerű dolog.

Emanuel barátunk ajkpittyesztve fordult társához, elég hallhatóan súgva neki:

Tarnaváry jól hallotta a szót s a vér a fejében járt már, a midőn Dabroni kihivó tartással egész az orra elé lépett s emberevő kék-piros orczáját odatartva szeme elé, fogcsikorgatva monda:

– Nem biróról, nem prókátorról van szó, uram, hanem kardról és pisztolyról; önnek meg kell velem vívni!

– Héj gyilkosok! haramiák! ordítá tele torokból; bicskás zsiványok, gyilkos bojnyikok!

Azok megrettenve mondák neki, hogy de hát ne kiabáljon olyan nagyon, az minden bevett szokás és lovagiasság ellen van, lármát csapni, mikor az embert párbajra hívják; nem hallgatott rájok, felkapott egy széket, a melyen ült, a másik kezével belemarkolt Emmanuel barátunkba s azt egy csomó üres méhkas közé úgy oda vágta, hogy majd ott veszett benne; azzal becsapta az ajtót, neki vetette a hátát, egyre kiáltozva: «gyilkosok! rablók! haramiák!»

A kihívó fél el volt zárva a visszavonulástól azáltal, hogy Tarnaváry úr az ajtóba vetette magát s közelíteni hozzá semmi szin alatt sem volt tanácsos, mert úgy leüti az embert azzal a székkel, hogy soha sem fog többet párbajt vívni.

A lármára és gyilkos kiabálásra pedig felriadt az udvari cselédség és a méhállványon keresztül lehete látni, mint rohan minden oldalról a méhes felé cséplő, nyomtató, hajdú és béres, cséppel, szórólapáttal, vendégoldalakkal…

Nem jó dolog lesz itten! gondolá magában a két fiatalabb -382- ember s a hol rést látott a méhes osztályai között, sebten kibujt rajta s azzal «ne hagyd magad!» futott a kerten keresztül. A celebris párbajsegéd siettében feldönté az utjában álló tele méhkast, az egész raj neki esett s bár a fogdmegek markaitól megmenekült is, de e kicsiny párbajvívók, kiknek egész point d’honeur-jöket felfordítá, úgy megszurkálták hegyes spádéikkal, hogy mire haza ért, maga sem ismert magára, egyik arcza két akkorára dagadván, mint a másik.

Emanuel barátunk másfelől csak félfrakk hátrahagyásával menekült egy utána iramodott civilizálatlan szelindek fogai közől, a ki végig hasította nanking mondhatlanját, a mint a sövényen átmászott.

Csak Dabroni maradt meg a csatatéren rendületlenül. Összefont karokkal ott állt a méhes közepén, megvető nyugalma egy perczig sem hagyá el.

A béresek és hajdúk odaérkezének, Tarnaváry ekkor kinyitá előttök az ajtót.

– Ahol áll a gyilkos. Az akar engem megölni! szólt odamutatva Dabronira. Fogjátok meg, kötözzétek meg.

– Uram, szólt e szóra egészen dühbe hozva Dabroni, ez alávalóság, ez illetlenség. – Ön lovagiatlan ember.

– Én az ország törvényeire felügyelő hivatalnok vagyok, a kinek kötelessége önt elfogatni, mint ország s világszerte hirhedett veszekedőt, ki a nyilván- és magánéletben keresve keresi az okot a dulakodásra, s gyilkos módra leöldösi a legbecsületesebb embereket, kiknek nem az volt a dolguk, hogy egész életökben a kardot tanulják forgatni; igen jó helyre jött az úr hozzám, én majd elveszem a kedvét az ilyen lovagias haramiáskodástól. Kisérjétek a vármegye házára. Ha nem megy szép szerével, meg kell kötözni.

Dabroni egyszerre fenyegető állást vett s egy veszett állat hangján ordíta:

– Dehogy halál fia! mondá rá egy hajdu, ki hajdan -383- pandur volt, s azzal rárohant Dabronira. Kapott ugyan egy olyat a fejére, hogy holmi gyönge koponya szerteszakadt volna tőle, de már az övé megszokta, s daczára Dabroni ütlegeinek, pofozásainak, átnyalábolta őt s lerántotta magával a földre, ott azután a többi béresek, cselédek elnyomták, a nagy küzdésben betörték az orrát s gonoszul megtiporva, össze-vissza kötözték egy hosszú ruhaszárító kötéllel, hogy mozdulni nem volt képes, úgy tették fel egy gyalogtargonczára s azon szállíták a megye házáig, átadva ott a várnagynak.

Tarnaváry nagy lármát ütött, törvényes vizsgálatot, bűnvádi eljárást követelt, s Kőcserepynek minden befolyását elő kelle venni a főispánnál, hogy Dabronit kiszabadíthassa a börtönből, s a további következéseket elsimítsa.

A derék gladiatornak azonban el kellett tisztulnia a székvárosból s Pozsonyig meg sem állani, a hol aztán elegendő ideje maradt végig eszmélni azon furcsa prózai expediensen, a milyennel ez az alföldi táblabiró a párbajkihívást viszonozta. Az ilyesmi a spanyol romantika előtt merőben ismeretlen eset.

Az előleges vitatkozó gyűlések után három hétre volt kitűzve az országgyűlési követek megválasztásának határideje.

A viták terén tökéletes kudarczot vallott Kőcserepy pártja. Azonban még három hetök volt e veszteséget más úton helyre hozhatni.

Az ő követjelölt társa volt Korondy, jelenleg a megye első alispánja, a főispán kegyencze, ennélfogva nagy befolyású férfi a megyében; valamennyi ügyvéd és ügyes-bajos fél, a kinek pere van nála, kénytelen tőle remegni, s szükségből pártjára állani.

A tömegek előtt nekik meglehetős állásuk van, mindkettő köznemes ember, ámbár odahaza büszkébb és hozzáférhetlenebb és követelőbb bármelyik herczegnél; mindazáltal nekik előnyük azt mondhatni a bocskoros választók előtt: lássátok, mi épen olyan közönséges nemes emberek -384- vagyunk, miként ti; veletek egy rangban állunk, jobban ismerjük hol fáj, mije fáj a szegény nemes embernek, jobban megtudjuk védeni igazait, mint ezek a mágnási jelöltek, Szentirmay és Kárpáthy, az egyik gróf, a másik báró. Hogy bíznátok ezekre ügyeiteket, hogy várnátok, hogy majd mikor a mágnási osztály el akarja nyomni az alsóbb nemességet, akkor ők emeljenek szót érdekeitekért, hogy saját maguk ellen képviseljenek benneteket!…

Másik előnye a Kőcserepy-pártnak az volt, hogy a Szentirmay-Kárpáthy párt legutóbbi értekezletén szilárdul elhatározá, miszerint ügye szentségét vesztegetésekkel nem fogja befertőztetni.

A practicusabb hazafiak ugyan ily módon lehetetlennek tarták a győzelmet, s maga Tarnaváry, azt gyanítva, hogy a többség gazdálkodási szempontból egyez az indítványba, felajánlá, hogy ő egymaga kész az összes költségek viselésére, hanem azután addig könyörögtek neki, míg megigérte, hogy nem, egy pohár bort sem fog adni senkinek.

Mennyivel jobban értették ezt a másik párton; míg ezek bölcs beszédekkel jártak faluról falura, az emberek lelkeit hódítva, az alatt Kőcserepyék a sokkal könnyebben hozzájárulható úton kisérték meg a tömeget: az ínyen és a torkon keresztül, melyek, mint tudva van, sokkal értelmesebb organumok a szívnél.

Kárpátfalván is nagy conferentia volt. Előtte való napon a tanácsos úr három uzsorásnak eladta jövő évi gabna és gyapju-termését kétszázhuszezer pengőért, melyért rendes idejében még egyszer annyit kaphatott volna, s ennyi pénz levén szekrényében, könnyen beszélhetett.

Fel voltak rendelve a járások, falvak legszájasabb emberei, az előcsahosok, kik tudnak részeg fővel részeg emberek közt beszélni, a kolomposok, kik után a tömeg megindul, vidéki celebritások, kik bár annyira még nem vitték, hogy a zöld asztalnál tudnának beszélni, de a falu házánál, hordó tetején, meg lakomákon pompásan el tudják azt ismételni, a mit másoktól hallottak. -385-

Mindenkinek kiosztották szerepeit: ki melyik járásba megy? hol fognak tanyázni? a falukon rendelet adatott a korcsmárosoknak, hogy ételről italról gondoskodjanak s a míg a nemes pártfelekre szükség lesz, ingyen legyen számukra minden, s ha tányért, poharat összetörnek jó kedvökben, vagy valamelyiknek az érdemes atyafiak közül megtetszik a kés, villa, a melylyel ebédelt s azt tévedésből a csizmája szárába találja eltenni, ne üssenek érte lármát, engedjenek mindent történni; a tekintetes urak mindent kifizetnek.

Minden egyes szavazatképes férfiunak két pengő forint igértetett napidíjul az egész követválasztás folyamára, ingyen dinom-dánom egész odáig, tollas bokréta a kalapja mellé s forsponton szállítás a megye székvárosáig.

A kortes-vezéreknek nyilt budget adatott. Kiki határozza meg, mennyi pénzre van szüksége? költse a mire jónak látja, s adjon számot tetszése szerint; semmi áldozat nem kiméltetik.

Maguk a főfő tekintetes urak is el fogják járni sorba a falukat, sallangos fogatú parasztszekéren, pitykés dolmányokban, pörge kalapban, úgy, a hogy a többi nemes atyafiak járnak; ott leszálnak a tanyázó testvérek közé, együtt isznak velök, össszecsókolóznak a részegebbekkel, meghordoztatják magukat vállaikon s tartanak olyan beszédeket, hogy a szegény kortes rekedtté ordítja magát az éljenzésben.

Czigányokról is gondoskodva lesz; a nemes törvényhozók nehéz jogaik gyakorlatában meg ne unják magukat, húzzák nekik kedvencz nótáikat.

A legügyesebb népszónokok megbízattak, hogy járják el rendre azon helységeket, a hol a Szentirmay-párt többségben van, térítsék józanabb gondolatokra az embereket; igérjenek öt-hat pengőt egy szavazatért, mely tőle elpártol s Kőcserepy számára eladó; terjeszszék az elégületlenséget közöttük; mondják el nekik, hogy az illetlen: szegény emberektől oly áldozatot kivánni, miszerint nyári munka -386- idején saját költségükön menjenek alkotmányos jogaikat gyakorolni, holott Kőcserepy mindenkiről busásan gondoskodik, a mi rendén is van, mert azt kivánni falusi embertől, hogy olyan nagy uraknak ingyen szolgáljon, csunyaság. Áztassák el erősen Szentirmayt és Zoltánt, hogy azok mind a ketten el akarják árulni a nemzetet; hogy azt akarják, miként a nemes ember is paraszt legyen ezután; amazok pártvezetőit biztassák, hogy ha megtérnek, a Kőcserepy-Korondy párt nem lesz irántok háladatlan, jövő tisztújításon megválasztják őket szolgabiráknak, s több efféle.

Ilyen előkészületek folytak Kőcserepynél épen, midőn egy ismerős emberünk beállít hozzá a nagy tevékenység közepett.

Nagyon alázatos képpel jött az atyafi, bátorkodik reményleni, hogy emlékezik rá valahogy a méltóságos úr.

Bátorkodik a kérdésre igent mondani; de most már nincsen nála, mert Maszlaczky úr gonoszban töri a fejét, mintha pert akarna indítani ő méltósága ellen. Ő ilyen embert nem kiván szolgálni; inkább a méltóságos úrnak ajánlja fel tehetségeit.

A méltóságos úr előtt nagyon jó ajánló levél a Maszlaczky rágalmazása. Bogozy úr majd lesz bátor igen sok anecdotát mondani róla.

Most pedig igen boldognak érezné magát, ha a méltóságos úr megtisztelné magas bizalma egy sugarával. Az alázatosan folyamodó maga is ebből a vármegyéből való, még pedig a híres Kokánfalvából, a honnan a legjobb markú, legjobb torkú kortesek szoktak kikerülni. Ő már gyakorlott az efféle eljárásokban. Sok alkalma volt rá. Országgyűléseken szerepelt, tudja, hogy kell az emberek nyelvén beszélni; ha a méltóságos úr rá merné bízni, -387- valójában senki olyan hatalmasan fel nem lovalná a kokánfalviakat, mint ő.

– Igen örülök ön szép tehetségeinek tért nyithatni, kedves barátom. Miben sem gyönyörködöm annyira, mint midőn fiatal embereket sikerült a józan elvek számára megnyerhetnem. Önt megbízzuk ezennel a kokánfalvi nemesség vezényletével. Ne kiméljen ön semmi áldozatot, melyet az ügyre nézve szükségesnek talál. Vegye magához ezt a kétezer pengőt; ne engedje, hogy nemes barátaink szükséget szenvedjenek; ne mondja, hogy sok lesz, önnek magának is úri módon kell előttük föllépni, hogy respectálják. Mi az ügy érdekében semmi áldozatot sem sokallunk és ha sikerül önnek az ottani nemességet ügyünk számára megnyerni, számolhat ön hálánkra. Egy-két ezer pengőről biztosíthatom önt. Aztán közel van a tisztújítás, a főispán úr hallgat szavunkra s egy aljegyzői hivatal üres.

A megtisztelt folyamodó bátorkodik megjegyezni, hogy egy actuarius esküdt minősége még inkább betöltené óhajtásai netovábbját. Ez még biztosabb kilátásba helyeztetik reá nézve.

Frater Bogozy ezenfelül még teljesen equipiroztatott; kapott egy egész új atilla-dolmányt ezüst gombokkal, nagy hatású pörge kalapot sallangos szalaggal, melynek czafrangjait, mint mondák, maga a nagyságos asszony hímezte A philosophnő igazi spártai részvéttel osztá meg a férfiak küzdelmeit, egész nap harmadmagával kalapcsokrokat hímezve, a közös ügy bajnokai számára.

A lovaggá ütött vén jurátus (bocsánat! fiatal ügyvéd) a jelenvolt celebritások által összecsókolt arczczal s megszorongatott kézzel távozék el Kárpátfalváról, zsebében hordván a patenst, mely számára a felhasználandó forspontok tetszés szerinti mennyiségét elrendelé.

Ez jó fogás volt, mondák maguk közt a Kőcserepy-pártiak, a kokánfalvi nemesség igen sokat nyom a latban, mert hirhedett veszekedők mind; azok szoktak legtöbb széket, ajtót összetörni tisztújításon, s legtöbb beütött fej -388- nekik köszönheti eredetét. Eddigelé inkább látszottak hajlani Szentirmay pártjára, mert Kiss Miska, a Kárpáthy-család régi jó czimborája, tartotta őket pórázon, csak egy ily körmönfont ficzkó, mint Bogozy, lehet képes őket jobb útra téríteni, a mint hogy bizonyosan megcselekszi, az semmi kétséget sem szenved, az ember oly alázatos, oly földig lekötelezett úri pártfogói előtt, mint a milyen megátalkodott és impertinens kortesei élén. Arra, hogy egy ilyen kézcsókoló simplex ember olyan előkelő nagy urakat, kik őt asztalukhoz ülteték, s kik vele kezet szorítani leereszkedének, megtaláljon csalni, ugyan ki gondolt volna? Hogy lehetne ezt Bogozyról feltenni? Ez minden logikai, minden psychologiai valószinűségen kívül esik.

Nehány nappal a követválasztás határideje előtt sorba vették a követjelöltek a falvakat, személyes megjelenésökkel megerősitendők párthíveik bizalmát, mely alkalommal a mint Szentirmayék részéről nem hiányzottak a válogatott dictiók, még inkább gondoskodva volt Kőcserepyék által válogatott jó borokról s mindkettő megtette a maga hatását.

Kokánfalván is megjelent Kőcserepy s nagy megelégedésére szolgált az egész faluban egyetlenegy józan embert sem találhatni; mindnyájan édes kedves testvéröknek nézték, sorba csókolták, óhajtották, hogy igyék a borukból: veszteni való rossz volt! csakugyan nagy hatással kell lenni ennek a Bogozynak a vad tömegekre, hogy rá vegye őket, miszerint ettől a bortól leigyák magukat. A frater impromtu tartott is egy dictiót ott Kőcserepy hallatára, melynek hiányzott ugyan eleje-veleje, de a sok éljenzés és közbekiáltás miatt úgy sem lehetett kivenni, hogy vajjon a töltött káposzta fölött tart-e apologiát, vagy az alagutakról értekezik.

Kőcserepy teljesen megnyugodva hagyá el Kokánfalvát. Bogozy valamennyi «fűzfán fütyülő», «jégen kopogó», «kifordított subáju» s más efféle népszerű epithetonokkal emlegetett szentekre esküvék, hogy az egész falu a miénk! -389- Kiss Miska mutatni sem merte magát Kokánfalván azóta, hogy ő otthon van; azt jól is tette, mert szíjat hasítottak volna a hátából.

Eljött végre a nagy alkotmányos ünnepély napja, melyre oly szent lelkesüléssel egyfelől, mint borfogyasztással más részről készülének hetek óta.

Minthogy a megyeház termei nem voltak képesek befogadni a választók nagy tömegét, künn a megyeház kővel kerített udvara rendeztetett el számukra. Az erkély alá nagy faállvány emelteték, melyen a főispán s az ünnepély előkelői helyet foglaljanak, tarka függönyökkel s háromszinű lobogókkal felékesítve.

A megelőző estén már tarka látványoknak volt tanúja a székváros; minden oldalról jöttek hosszú szekérsorral a választók tömegei; elül lóhátas legény vitte a lobogót, melyre a választottak neve fel volt irva, melyről a két párt feleit meg lehete ismerni, a mire egyébiránt még erősebb különböztető jel volt az, hogy Szentirmay hívei csendesen, szép rendben vonultak be minden utczán, pompásan öltözött mentés, délczeg lovagoktól vezetve; a szekerek mellett kardos ifjak nyargalnak, a rendre ügyelve s az egész menetet előre kitűzött tanyáikra vezették, míg Kőcserepy korteseit messziről meg lehete sejteni a nagy ordításról, melylyel közeledtek; legelső volt a czigány-banda, mely az insurrectionális marsot húzta, utána mindenik szekéren dalolta összevissza kiki a maga nótáját, s valahányszor egy-egy jótorkú embernek eszébe jutott emelt itczés üveggel felállni a szekérben s elordítani magát: «megállj!» meg kellett állítani a lovait mindenik parasztnak, hadd mondhassa el ő kelme a mondókáját.

«A mi nagyságos és tekintetes követjelölteinket, Kőcserepy és Korondy urakat az úr Isten éltesse!»

S ez így ment minden utczaszegleten. Este felé már oly muzsikálás és kurjongatás vette fel a várost, mintha minden ember férjhez ment és megházasodott volna benne. -390- Tiz óra felé már egy kicsinyt verekedni is kezdtek, valami tanyát el akartak a tarka tollasok foglalni az egyszintollasoktól, szerencsére az utóbbiak vezérei közbe veték magukat és lecsillapíták a vitát, s ilyen formán az egész éjszaka minden nevezetesebb baleset nélkül folyt le, csupán a kortesvezetőknek kellett résen lenni mind a két felekezetnél, hogy valamikép a farkas be ne lopózzék juhaik közé, s rá ne beszéljen egyet és mást, hogy reggel átálljon az ellenpárthoz.

Az volt a szerencse, hogy a kokánfalviakat nem hozták be a városba. Már az hagyományos dolog volt, hogy őket az eldöntő nap előtti éjszakán a városon kívül eső «Térjkineki» csárdában szokták hagyni, mert ha éjszakára behozzák, nem marad beveretlen ablak s megveretlen ember a városban. Nekik csak épen a mulhatatlan órában kellett a helyszinén megjelenni.

A Szentirmay párthívei rendszeres tömegekben levén felosztva, miket értelmes és nagyhatású férfiak vezettek, sokkal könnyebb volt őket rendben tartani, kormányozni, mint Kőcserepy rakonczátlan hadát, melynek nagy részét a túlságos bővölködés úgy eláztatta, hogy semmi szót be nem vett.

Ennek köszönhető, hogy mindjárt a legelső tacticai előnyt az elsőbbeknek sikerült megnyerni.

A nap kimenetele nagyrészben az előnyös álláspont választhatásától függ, ezt tudja minden hadvezér, a ki valaha csatatéren volt; vagy ha nem tudta, a legelső alkalommal bizonyosan megtanították rá. A választási harczmezőn kétségtelenül kedvezőbb helyzete volt annak a seregnek, mely a főispán s egyéb fő-főurak állványához közelebb férkőzhetett; mert először is az ő kiabálását jobban lehetett hallani, mint ellenfeleiét, kik a tulsó oldalra szorultak, másodszor sokkal könnyebb volt onnan fenyegetőzni, hogy ha a főispán kiáltásaikat nem akarja meghallani, az egész faalkotványt szétszedik alóla.

Az volt tehát a legelső feladat, hogy korán reggel négy -391- órakor, midőn a megyeház kapui megnyittatnak, melyik párt foglalja el hamarább a megyeház udvarát?

Szentirmay választói pontban három órakor hajnalban már mind talpon voltak, s végezve a rövid, de szükséges szíverősítő reggelizést, szép rendben, egymás sorjában megindulának tanyáikról a megyeház felé, s midőn annak kapui megnyittattak, helyzetükhöz illő méltósággal vonultak be a tágas udvarra s körülfogák a főispáni tribunet, a nélkül, hogy ebben valaki által akadályozva lennének.

Kőcserepy embereibe pedig még hat órakor sem lehetett lelket verni. Hasztalan volt biztatás, kiabálás, a mulató tömeggel nem birt senki, a vezetők rekedté ordították magukat a nagy buzgóságban s még utóljára csak azzal birták őket kimozdítani tanyáikról, hogy az ivó-edényeket mind összetörték, a mikor azután néhány fanaticus bacchanson kívül, a ki kalapkarimából is megissza a bort, a többi ráadta a fejét, hogy meginduljon a vármegyeház felé.

De ez is oly zavarral ment véghez, minden lépten-nyomon megállottak az utczán, felemeltek valakit a vállukra maguk közül s annak beszédet kellett tartani, a mi némelynek nehezére is esett; egy helyen eszökbe jutott, hogy a követjelölt uraknak fáklyás-zenét kellene adni s nagy erőfeszítéssel sikerült a vezéreknek elhitetni velök, hogy korán reggel nem dívik a fáklyás-zene. Még felgyujtanák a várost.

Ilyenformán túl volt hat órán az idő, midőn a legelső csapat Kőcserepy választói közül a megyeház udvarára nagy énekszóval bevonult s elbámulva tapasztalá, hogy már akkor az udvar jobbik felét egész tömött rendben elfoglalva tartá az ellenpárt.

Kőcserepynél korán reggel volt még nyolcz órakor, midőn a kortesvezérek megjelentek nála. A nagyságos úr diadala előérzetében kissé sokáig talált aludni. A derék pártkolomposok boldogoknak érezték magukat, ha egy dolmányt vagy egy mentét fölsegíthettek az öltözködő főúrra. -392- Esküdtségek és szolgabiróságok néznek ki azon mente és dolmány ujjaiból.

Minden jól megy, legkisebb aggodalomra sem lehet ok, a positiók megvíhatatlanok, a hadsereg a legjobb borszesztől van lelkesülve, az ellenség száma kevés. Ki merne valaha egy hadvezérnek ellenkezőt mondani? Ki merné őt arra figyelmeztetni, hogy hátha megveretik?

A szolgálatkész kolomposok egészen bizonyossá tevék a tanácsos urat, hogy diadala minden kétségen kívül van, s ő előre biztosítá őket hálás lekötelezettségéről.

A tanácsos úr számára a főispán a megyeházban rendeltetett szállást s annak hátulsó szobáin keresztül jól lehete már hallani a légbolygató «éljent», mely Kőcserepy és Korondy nevei után riadozott. Szentirmay emberei nem kiabáltak; a hivatalos állványon még akkor senki sem volt jelen, néhány kiváncsi patvaristánál egyéb, a ki keresztül ment rajta s annak a kedveért biz ők nem igen erőltették hangműszereiket, hanem engedték az ellenpártnak ezt a mulatságot, kiknél kész volt az éljenzés, mihelyt valaki egy ablakon kidugta a fejét.

Kőcserepy tehát egész gyönyörrel hallhatá szobáiba saját nevének kizárólagos hangzását s ragyogó orczával kérdezé nejétől, kihez órákkal diszített harczias köntösében belépett: «hallja-e ezt az égzengést odakünn?»

A tanácsosné kezét nyujtva harczba induló bajnokának, igazi philosophi felfogással mondá:

Eveline őszinte bámulója volt férje érdemeinek s magában tökéletesen meg volt a felől győződve, hogy a haza és az emberiség eléggé soha le nem róható hálával tartozik Kőcserepy úrnak.

A tanácsos megcsókolá Eveline homlokát, megölelte leányát s elvárta mind a kettőtől, hogy őt nézni fogják ablakaikból.

Vilma arcza olyan hideg volt, mint a hó, a diadalmas -393- csók alatt, az ő szivét nem hatotta meg semmi gondolatja a családi örömnek; titkon szívében, midőn atyjára s anyjára nézett, s látta őket büszke, elbízott reménynyel egymást biztatni, az a keserű gondolat támadt: «hátha megszégyenülnének?»

A tanácsosné figyelemmel vizsgálta gyermeke halavány arczát, mely e diadalban sem birt kipirulni s magában ezt következteté: «ez a gyermek valakit szeret». Nagy gyanúja volt, hogy ez a valaki Emánuel barátunk lesz.

Ez éppen illenék hozzá. Emánuel a legszeretetreméltóbb fiatal ember minden ismerősök között, tanulmányait fényesen végezte, családja gazdag és nagy befolyásu, Vilma örömest látja őt, örömest hallgatja, mint beszél előtte apró rágalmakat a család gyűlöltje, Kárpáthy Zoltán felől s ha kifogyott belőlök, még ő biztatja rá: «nem tud több rosszat felőle?»

Azt a philosophnő nem is gyanítja, hogy Emánuel barátunkat kora kicsapongásai azzá tevék, a mit a biblia «festett koporsónak» nevez s hogy Vilma senkit a világon úgy nem gyűlöl, úgy nem utál, mint őt, s a midőn biztatja, hogy rágalmazza előtte Zoltánt, ugyanakkor gyönyörrel gondol a rágalmazottra s édes eszmének találja őt szerető szívébe eltakarhatni. Mentül jobban szidják, mentül jobban üldözik, annál erősebben öleli ő magához annak eszményképét, mintha azt hinné, hogy az ő édes hivatása elleneitől megvédni őt.

A tanácsos úr magával voná hízelgő kiséretét. Ő maga is kiváncsi volt a harczmezőt, seregeik fölállítását megtekinteni, e végett egy hátulsó terem ablakán kegyeskedett kitekinteni.

Egyetlen tekintettel keresztül láthatá, hogy kolomposai vagy magukat, vagy őt csalták meg, a midőn a a diadalt minden kétségen kívülinek állíták. Sőt inkább nagyon is világosan látható, hogy az ő párthíveinek tömege kevesebb, mint Szentirmayé; más szemei ugyan csalódhatnak, a -394- tarka-tollasok tömegei a tágas udvar minden terén szétoszolva, százakra menő lobogóikkal két annyit látszanak mutatni, mint Szentirmay tömött rendben álló phalanxa; de Kőcserepy egy tekintetre meg birja becsülni a két sereg számértékét, néhány százzal aligha többen nincsenek ellenfelei. És azonfelül a legkedvezőbb állást ők foglalták el. Itt csak észszel lehet segíteni.

A kolomposok észrevették a nagyságos úr örök mosolyán keresztül a kellemetlen benyomást, s igyekeztek elsimítani azon új reményt adó biztatással, hogy a kokánfalvi nemesség még nem érkezett meg, miután az a városon kívül tanyázott, s ha az berukkol, bőségesen túlnyomja az ellenfél létszámát.

Kőcserepy mindamellett úgy kezdé érezni, mintha sokkal sebesebben vernének azok az órák ott a keblén, vagy talán a szíve volt az? midőn kolomposait visszabocsátá híveihez s maga a főispán látogatására ment.

Valami futó gondolat háborította meg lelkét, hogy ezek az emberek puszta szóval több eredményt birtak kivívni, mint ő pazarlással! hogy többet érnek azok puszta kézzel, mint ő minden kincseivel együtt. Oh mennyivel jobban gyűlölné őket, ha az a gondolat megérnék szívében, miszerint azok magasan, – magasan állanak ő fölötte.

A megye előkelő rendei már ott voltak a főispán udvarlásán, mind a két párt fő-fő vezetői, kik kölcsönösen iparkodtak egymásnak alkalmatlanok lenni s mind a ketten a főispánnak.

A mint Kőcserepy úr sorba mosolygá ismerőit, Korondy fülébe súgta halkan:

– A kokánfalvi nemességért jó volna előre küldeni, mert az ellenpárt rögtön szavazatot fog követelni.

Kőcserepyt ez a tudósítás nagyon megrettenté. Szavazás alkalmával a kapuk bezáratnak, s minden szavazó egyenkint bocsáttatik ki a megyeudvarról az őrálló huszárok kis ajtaján keresztül. Ennélfogva természetesen, a ki -395- már a szavazás kezdetekor a zárt kapukon kívül rekedt, az többé nem jöhet be.

Rögtön felszólítá a tanácsos Emanuelt, hogy üljön lóra s nyargaljon lóhalálban a «Térjkineki» csárdához, beszéljen Bogozyval, hogy rakja szekerekre embereit, úgy a hogy vannak és siessenek megjelenni a színhelyen, különben az igért diurnumot vesztik.

Emanuel sietve fogadott szót s veszedelmes buzgalommal vágtatott végig a városon, nem különben, mint a ki egy ostromlott vár sorsát viszi magával, a felmentő seregért iramodván.

Azalatt a főispán és alispán és a tanácsos összesúgtak; a legjavasolhatóbb terv az volt, hogy a választás megnyitását mindenféle ürügy alatt el kell diplomatizálni addig, míg a várt segédsereg megérkezik.

E végett a főispánnak hirtelen fontos levelet kellett kapnia valahonnan, azt hirtelen keresztülolvasnia, bocsánatot kérni, hogy kénytelen egy pillanatra elhagyni a rendeket és szobáiba vonulni. Az alatt a jegyzőknek nagy sietséggel kelle futkosniok a termeken keresztül, mintha rettenetes, elmulhatatlan dolgokkal bizattak volna meg a főispán úr által, ki koronkint megjelenik ajtajában s bocsánatot kér a zúgó rendektől, hogy csak még egy pillanatig kénytelen távolmaradni.

E diplomaticus jegyzék-váltások ideje alatt a künn levő választó közönség türelmetlen kezdett lenni; már tíz óra is elmúlt, a mi falusi emberek előtt csak két óra járásnyira van az ebéd idejétől, a miből hihetőleg vacsora lesz, ha a méltóságos urak még sokáig késnek. A nemesség eleinte csak zúgni, később hangosan kiabálni kezdett, mind a két párt elkezdte jelölteit éltetni, a miből oly gonosz lárma támadt, hogy a gyűlésterem ablakai remegtek bele.

Végre Tarnaváry, ki mindenütt tüskében látszott ülni, felugrott, nekigyürkőzött s jobbra-balra taszigálva a főispán ajtajában álló hajdúkat, beront hozzá erőszakosan.

Kőcserepy és Korondy ott álltak az ablakban, türelmetlen -396- várakozással, egy csomó fiatal ember ott ácsorgott a főispán körül, iszonyú dologtalanság kifejezésével arczaikon; maga a főispán pedig pamlagán ült s valami hosszukásan összehajtott papirosból látszott olvasni nagy figyelmesen. Akkor kapta fel azt, midőn Tarnaváry belépett a szobába.

– Méltóságos uram, szólt egyet csavarintva izzadt üstökén Tarnaváry, megbocsásson, hogy így berontok, de kénytelen vagyok méltóságodat figyelmeztetni, hogy az idő telik, s az egybegyűlt nemesség odakinn türelmetlen kezd lenni.

A főispán vállat vont, s tovább is figyelmesen nézett abba az összehajtott papirosba.

– Kérem méltóságodat, vegye tekintetbe, minő rossz származhatik abból, ha méltóságod még sokáig késlekedik. Az egybegyűlt nemesség odakünn hajnal óta készen várakozik, egy része ugyan jól felpálinkázva, de a nagyobb rész étlen-szomjan. Az emberek zúgnak zajongnak, máris kezdenek egymással feleselni, ha méltóságod meg nem jelenik előttük, én nem tudom, mi fog történni? a leggyalázatosabb verekedés üt ki közöttük, mely szégyent hoz mindnyájunkra.

A főispán úr erre sem felelt semmit, szép nyugodtan olvasván abból a fontos okiratból, melyet kezében tartott; hanem helyette nagyságos Kőcserepy úr mutatta némajátékkal, hogy ő méltósága nagyon el van foglalva most.

– Fontos, sürgetős, mulaszthatlan! súgá Kőcserepy lassan, nehogy megzavarja őt fontos elmélkedéseiben.

– Semmi sem fontosabb a jelen ügynél! Semmi sem elébb való kötelesség ennél és én komolyan figyelmeztetem méltóságodat szent kötelességére.

Valami szerencsétlen titkárja a főispánnak arra a gondolatra -397- talált jönni, hogy valahonnan a kuczkóból előszólaljon:

– Bátorkodom emlékeztetni uraságodat, hogy itt a főispán úr szobáiban vagyunk.

– Tessék visszaülni az úrnak oda, a honnan felkelt! Ez nem a főispán háza, ez a megye háza! s a főispán csak olyan szolgája az országnak, mint az úr a főispánnak.

E megvető közönyösség oly dühbe hozta egyszerre a bárány Tarnaváryt, hogy sem látott, sem hallott többé; az erőszakosan elnyomott vér mind a fejének rohant; egy percz alatt, mielőtt valaki csak sejthette volna, kikapta a főispán kezéből azt az irást s úgy vágta a földhöz, hogy minden levele szétrepült.

– Ah ez erőszak! Violentia! crimen læsæ! actus majoris potentiæ! kiáltának a szobában levők s ugrottak a földhöz csapott iratokat felkapkodni.

Késő volt már: Tarnaváry megleste, hogy mik voltak azok? A fontos, sürgetős okirat nem volt egyéb egy csomó képes Charivárinál, mely épen akkor érkezett a postán, s melyben nagy gyönyörűségét szokta találni a főispán úr üres óráiban.

– Ah! Tehát ezek azon sürgetős dépêchek! ez azon fontos ügy! ez azon elhalaszthatlan olvasmány, mely miatt az összes nemességnek várakozni kell, mely a közügyeket háttérbe szorítja. Jó napot, uraim. Jó napot! Ez ugyan derék dolog. -398-

Utolsó szavait már a gyűlésteremben mondá el Tarnaváry, mint valami elfoglalt zászlót rázva kezében az elrabolt Charivarit.

– Ime, tekintetes karok és rendek, itt van a mindennél fontosabb diplomatiai jegyzék, a mitől országok sorsa függ, a miért úgy kellett szaladni a megye jegyzőinek, majd nyakukat törték. Ez ám ama sürgetős staféta, a mit lóhalálában hoztak a főispán úrnak. Tessék! olvassák önök is, hogy szólhassanak hozzá. Tessék uraim, a fontos dépêchek.

Míg a gyűlésteremben levő előkelők egy része szörnyűködött, más kaczagott a bárány Tarnaváry dühös ragadományán, az alatt odakünn a köznemesség békétlenkedése a végső fokát érte el. A tarka-tollasok belefáradtak már a kiabálásba, a vezetők a csillapításba, s a Szentirmay-párt emberei egyhangulag kezdék sürgetni a szavazatot.

Bizonyosnak lehete tartani, hogy szavazat útján ők fognak győzni. Az egyszerű felkiáltássali választás ezuttal a Kőcserepy-pártnak szintén nem használt, mert ellenfeleik álltak az erkélyhez közelebb.

E rossz helyzet régóta bosszantá az érdemes atyafiakat s több izben megkisérlék már egyes csapatokkal amazok közé nyomulhatni, de itt oly szigorú rend uralkodott, hogy a zárt tömegen sehol sem lehetett keresztül hatolniok s mindannyiszor kényszerítve voltak visszahuzódni a tulsó oldalra.

Az alkalom végre a leggonoszabb tanácsadó; a megyeház udvarának egyik szögletében nagy rakás tégla volt felhalmozva, jövendőbeli építkezés végett; egy ideig csak arra használták e téglahalmazokat a tisztelt választók, hogy felálltak azokra s onnan lármáztak, később azonban, midőn az ellenpárt a szavazást kezdé sürgetni, mulatságosnak találták amazokat olyanformán birni más gondolatokra, hogy egynéhányat azon téglák közül az előttük állókra hajigáltak.

Ez igen jó gondolat volt. Amazok oly sűrű tömegbe -399- vették magukat, hogy minden elhajított kőnek emberére kellett találni közöttük.

A rossz példánál semmi sem gyümölcsözőbb; az ingerelt, mámoros sereg egyszerre rohant az alkalomnak s mintha ez így volna legjobban, elkezdé ostromolni téglabombáival az ellenfél választóit. Ebből pokolbeli lárma támadt; a Szentirmay-párt emberei nem akarták magukat engedni, s ki botot, ki csákányt ragadva, elkezdék visszaverni támadóikat, egy pár zászlót már el is vettek tőlök, s azoknak a nyeleit odaverék a zászlótartók hátaihoz, a miből ott a szűk, megszorult helyen a leggonoszabb öldöklés támadt volna, ha hirtelen maga Szentirmay és Kárpáthy meg nem jelennek párthiveik között, a midőn Zoltán a választók vállaira emelkedve, a mérges zsivajon keresztülható szózattal hivá fel választóit, hogy rögtön hagyják el a megyeház udvarát és protestáljanak ez alkotmánytörő erőszak ellen.

Józan választói igen helyesnek találták e felszólítást, s azonnal kezdtek a főkapun keresztül kifelé nyomulni.

Az ellenfél az által még vérszemet kapott s a távozóknak rohant egész dühvel, vége volt a rend, a fegyelem utolsó szinének is; «üsd, vágd!» hangzott minden oldalról, a bőszült ittas sereg űzte az előle menekvőket, kiknek hátul maradozói csak úgy birtak a világos agyonveréstől megszabadulni, hogy elhajigálták megismertető tollaikat s üldözőik közé vegyülve, ők is kiáltozák: «üsd, vágd!» míg amazok mind ki voltak az utczára terelve. – Ekkor valaki elkiáltja magát:

Amazok sem veszik tréfára a dolgot, hanem látva, hogy ez már csakugyan nem mulatság, futnak, ki merre lát; ellenfeleik mindenütt nyomukban, egész a város végeig, s hogy a szavuknak álljanak, még az országútra is ki! Ők haza kergetik ellenfeleiket. -400-

Egy csapat a legittasabb vérengzők közül ez alatt felrohant a lépcsőkön furkós botokkal, s az ajtóban álló hajdukat földreverve, elfoglalá az előtermet, felugrált a székekre, asztalokra s onnan ordítá torkaszakadtából: «le a mágnásokkal!»

Néhányan a gyűlésterem ajtajának estek s azt zárva találván, nekiveték vállaikat, hogy befeszítsék.

– Megálljatok! ordíta rájok mennydörgő szóval, hogy azok ijedten hallgattak el egyszerre.

– Nem tudjátok-e, hogy ez a hely szent? ez a hely az ország terme! Ki innen, istentelenek! Takarodjatok ki rögtön, vagy a ki e küszöbre merészeli tenni lábát, azt én ezennel a kardommal hasítom ketté!

Az ugyan problematikus dolog volt, ha vajjon az a kard kihúzható állapotban van-e? De a fenyegetés oly határozott modorban volt téve, hogy a kortes urak jónak látták azt komolynak venni s szépen leszálltak a zöld asztalról, s a nélkül, hogy újabb ostromot kísérlenének meg a gyűlésterem ellen, szép csendesen kimentek az előteremből, csak az ajtóban állt még meg valami coryphæus, s rekedt hangon onnan kezdett el dictiózni holmit; de azt is úgy túlkiabálta Tarnaváry, hogy maga sem hallotta, mit beszél. Csak elment azután ő is, a merre a többi.

Épen akkor lépett ki a főispán a szobájából a nála volt urakkal, kik az egész botrány-jelenet alatt nem is mutatták magukat. Most jött elő s a főispán oly diplomatice mosolygott, mintha nem történt volna semmi.

– Méltóságos uram! ordított rá Tarnaváry, én protestálok ez alkotmányszegés ellen, s óvást teszek minden lehető eredmény ellen, melyet nyers erőszak szült.

– Protestálunk! kiálták minden oldalról Szentirmay pártfelei, a mit a méltóságos elnök úr épen annyiba vett, -401- mintha Bécsben az olasz operában hallaná, mint kiáltanak bravot a jól kivitt ensemblenak. Szép csendesen kilépett az erkélyre s ott a számára rendelt helyet elfoglalá. – Az egész udvaron alig volt egyéb ember, mint néhány marodeur Kőcserepy táborából, holmi vén fogatlan kortesek, a kik féltették irháikat, s néhány okosabb honoratior, a ki nem tartotta rangjához illőnek az utczákon végig verekedni.

– Méltóságos uram, szólt Szentirmay a legcsendesebb vérrel a főispánhoz, hiszi-e méltóságod, hogy mai napon végre lehet hajtani ez alkotmányos lépést?

Az elnök Szentirmay irányában legalább volt annyi tekintettel, hogy kérdését feleletre méltatá.

Rudolf egy sarcasticus tekintetet vetett az udvaron lézengő néhány választóra s visszahuzta magát. A veletartók mindnyájan elhatározák, hogy együtt el fogják hagyni a megyeházat.

E pillanatban jött Bogozy a maga kokánfalvi híveivel. Mintegy háromszázan lehettek mindössze; a hátulsó kapun vonultak be az udvarra s mind az, a mi az első kapun túl történt, tudomásukon kívül esett.

Szép rendben történt bejövetelök; elül lóháton Emanuel barátunk, ki e pillanatban a legfontosabb embernek képzelhette magát s büszkén köszöngetett fel kardjával az ablakokból alátekintgető hölgyekre, különösen a szép Vilmára: milyen diadalt hozott ő most magával.

Utána Bogozy jön, hosszú tenyérnyi szalagja hátig lobog kalapjáról, kezében rézbuzogányos botot visel, a sallangos dohányzacskó szíja mellé dugva.

A többi atyafiak is mind sallangos, kaczkiás vitézek, egyik kézben a rézcsákány, másikban a kotyogós kulacs; gyönyörűség rájok nézni!

Üdvözlik is őket mindenünnen, erkélyekből, ablakokból, a hölgyek kendőiket lobogtatják feléjök. Kőcserepy kalpagjával köszönt rájok. Milyen pompás derék fiuk! -402- A főispán rögtön kiiratja nagy betűkkel a fekete táblára e végzetteljes szót «vox».

A menet szép toborzó lépésben járul a főispáni erkély elé, ott Bogozy felállítja őket katonás rendbe, s mikor sorban állnak, egyet int nagy ménkü botjával s megriad egyszerre háromszáz torokból:

Mi volt ez? hogyan volt ez? álom-e ez? A nyelvek beszélnek-e rosszul? vagy a fülek nem hallanak jól? Az erkélyen állók elsáppadnak, elszörnyednek, a főispán felugrik helyéről, mintha alatta sütötték volna el a bombát s két kezével int, hogy hallgassanak el, a mi által még rettenetesebbé teszi a veszedelmes éljenordítást.

Bogozy felemeli buzogányos botját és egyszerre elhallgat az egész tömeg, egy intésére.

Oda mutat botja bunkójával a fekete táblára: «vox!» s azzal egyet int a kapuk felé:

– Nem szabad! nem szabad! nem kell megengedni! kiáltoznak alá az erkélyről, mire Bogozy stentor hangon felordít:

E szóra lehetetlen Tarnavárynak megállani, hogy hangosan fel ne kaczagjon a teremben.

– Méltóztatott kimondani! szól, odalépve az elnök széke mellé, s egyik kezével annak támláját ragadva meg, másikkal az előtte álló papirra mutat, hova az alispán untával tollpróbaképen tizszer, tizenkétszer leirta ezt a mondást: præsentes concludunt.

– Ne engedjétek a kapukat bezárni! kiálta az őrt álló megyehajduknak Korondy, az alispán.

Egy pár sujtásos vitéz szót akart fogadni, a mivel azt nyerte, hogy kilökték a kapun s azután bezárták annak mindkét szárnyát, elébb megkérdezve, hogy akar-e még valaki kimenni? A felszólításnak rögtön engedett is néhány jámborabb fél, a ki félt ott maradni a küzdtéren. -403-

Csak Emanuel ficzánkolt még ott egy magában. Bízott nagyon bársony dolmányában, prémes mentéjében, azt hitte, ahhoz nem mernek nyulni, s lovát hánykódtatva, váltig iparkodott beszédet tartani az áruló tömeghez, de soha sem vitte tovább a megszólításnál: «Barátim, kedves barátim!» Senki sem hallgatott rá. Olyan szép tarka szalag volt kalpagjára tűzve, maga a tanácsosné kötötte azt csokorba s azt mondá neki, midőn mentésen, kardosan meglátta: az «én hősöm!» Ezt a hős nevet meg kell érdemelni! A szép hölgyek mind ő reá néznek. Egyedül ő mentheti még meg a Kőcserepy-ügyet. Kirántá kardját s a kapuhoz nyargalva, elkezdé kiáltozni:

Egy pillanat alatt lekapták lováról az én hősömet, elvették a kardját, hattyuprémes mentéjét letépték nyakából s kivetették a kapu tetején át, mint egy macskát. Senki sem kérdezősködött utána többet.

Ez alatt, hogy a szertartás megkezdéseig ne teljék hiába az idő, az érdemes választók seregéből koronkint előállt egy-egy hangosabb hazafi s fokos-kiséret mellett épületes verseket mondott a gyülekezet felvidítására.

Legelébb egy görbedt nyakú, őszbajuszú kortes emelte fel szavát, minden sor után diadalmasan tekintve végig minden jelenlevő emberen.

Az öreg megtörülte utána a száját s a tömeg iszonyatos éljent kiáltott az ostoba versre.

Hetyke korteslegény ugrott ki utána, s daczosan csóválgatta nyakát, míg a verset mondta.

Képzelhetni, hogy ezt a felvonást már nem nézték az ablakokból, a tanácsosné elájult, a főispánné rosszul lett; milyen szégyen, milyen bosszúság!

– Ily részeg, ittas csapattal alkotmányos ügyeket kezelni nem lehet, monda Kőcserepy odafenn elhalaványult ajakkal.

Oh a kedves, délczeg, szeretetre méltó fiuk! Az elébb pompás derék fiuk, most már részeg ittas, csapat. Pedig bizonyára azóta egy csepp bort sem ittak. Azelőtt sem itták Szentirmay borát, ha részegek, nem ő itatta le. Az irigység sem mondhatja, hogy Szentirmay vesztegette meg őket, Kőcserepy borát itták. Háládatlan hitszegők! Ez a név illik rájok legjobban. Öt forintot kaptak fejenkint s még sem adták el lelkeiket.

Az urak odafenn végtelen zavarban voltak. A tarkatollas tábor mind künn szaladgált az utczán, Szentirmay vert táborát kergetve ki a városból, s mire hírt vettek a veszedelemről, a kapuk be voltak zárva; a fekete táblán kiirva a szavazat visszavonhatlanul. Mit lehet itt még tenni?

– A kokánfalviak érdemes vezére jőjjön fel egy szóra a terembe! hangzott alá az erkélyről.

– Hátha tüzes sárkánynyal volna tele mind az egész ház, vajh nem mennék-e fel? monda büszke önbizalommal -405- a szittya vezér, s távolléte alatt alhadnagyaira bízva a fővezérséget, megindult ad audiendum verbum, maga előtt bocsátva hosszú bunkós botját.

– Ha tudni kivánja nagyságod, megmondom, hogy mit cselekedtem: nagyságod és czinkostársa, Maszlaczky, az én tiz körmömet használták fel Kárpáthy Zoltán megrontására, mert ha én le nem irom neki azt az átkozott pert, nagyságod most nem ül Kárpátfalván; azért én most helyrehozom, a mit vétettem azon derék hazafi ellen, a kit az úr Isten éltessen sokáig. Ezt cselekedtem, nagyságos uram.

– Mérsékelje magát, méltóságos uram! Tessék meggondolni, hogy én Kokánfalváról jövök, s kokánfalvi nemes embert még a pap se leczkézzen meg a templomon kívül.

Azzal rá sem nézett többet, hanem ment egyenesen a főispánhoz. Illendően meghajtotta magát előtte, a hogy tudta s szépen megállt ott, két keze a botja végén. A Kőcserepy-párt emberei úgy körülállták, hogy Tarnaváry minden törekvése mellett sem férhetett hozzá.

Az elnök sokat beszélt az előtte álló vadszittyához, de részint oly halkan beszélt, részint oly rossz accentussal, kissé hebegve is, hogy a ki nem volt szokva hozzá, ki nem találhatta, melyik idiomáját gyakorolja az indogerman szólásnak?

Bogozy csak hallgatta türelemmel; végtül végig várta az egész beszédet, helylyel-közzel igen megelégedve látszott vele lenni, általában legkevesebb kételkedést, ellenvetést, avagy tiszteletlen felindulást sem engedett arczkifejezései közé vegyülni az egész beszéd alatt, mely kedvéért tartatott, hanem áhitattal állt ott az utolsó szóig, midőn az elnök úr ő méltósága ismét mentéjébe takargatta -406- magát, azon hittel, hogy ezt az embert most az igaz útra térítette.

Bogozy ekkor a legnagyobb kegyelettel és deferentiával tevé töredelmes hangon ezt a végre tartogatott alázatos vallomást:

– Méltóságos uram, egy szót sem értettem ezen gyönyörű beszédből, mivel nagyot hallok.

Nem ismerem azt a geniust, a ki ebben a pillanatban megőrizte Bogozyt attól, hogy Kőcserepyék rögtön nyakon nem ragadták és le nem vetették az erkélyről nyakra-főre. Annyi bizonyos, hogy egyszerre öten-hatan kezdtek el hozzá beszélni, s ez a beszéd aligha volt valami magyarázat. Bogozy úgy tett, mintha semmit sem értene, pedig olyan közel jártak az orrához ököllel, mint egy paraszthajszál.

– Ne hallgasson senkire Bogozy! ezek az urak csak időt akarnak nyerni. Az ő embereik megtámadták a mieinket s gyilkos verekedéssel kiűzték őket az utczára, a nagyságos urak engedték megtörténni a verekedést s most megakarják azt újítani; ki akarják nyittatni a kapukat, hogy bőszült hadaikat önökre bocsássák.

Bogozy e szóra felcsatolta egygyel magasabbra rezes fringiáját s mutatá tenyérrel, hogy már most ő is beszélni akar.

– Megértém a szép szót, méltóságos uram. Tehát az a szándék, hogy kinyitván a kapukat, birokra ereszszenek bennünket a künn dörömböző ellencsapatokkal. Már hiszen ismerik méltóságos és tekintetes uraim a kokánfalvi nemesség hires krónikáját, a ki nem ismeri, annak im elmondom. A mióta Árpád e helyen megszállott, Kokánfalva nemes legényei mindig híres-neves verekedők voltak. Ők pogány vallásuk gyakorlása miatt még második András király alatt is beverték egynémely úr fejét, s ők maguk hadat izentek egész Biharvármegyének, mely határaik fölött igazságtalanul itélt. Negyedik Béla király alatt csak Kokánfalva -407- mocsárai közé nem jött be a tatár, s ha bement, ott maradt. Dózsa paraszthadát ezernyi ezerrel verte meg Dobzse László alatt egymaga e helység, s mióta Mohács alatt siralmasan elesett nemzetünk, hány különböző úr foglalta el már ezt a vidéket, de nem fizetett Kokánfalva egynek is harácsot soha, egy harapás kenyeret sem, sem pedig uraskodni oda még be nem jött senki apja fia, a kit ki nem vertek; még csak szolgabiró sem járt a tájékon, mióta ember él. Az utolsó győri insurrectiónál hátát vetette a többi nemesség a franczia seregnek, a kokánfalviak ott is szembe álltak s megfokosozták a nehéz vasasokat, úgy mentek azok panaszra Napoleon császárjokhoz, mondván: «nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz.» Azok a görbék most is kézben vannak, azok a kezek most is oly izmosak, mint ősapáinké és semmivel sem kisebb bennünk a tudomány fejek beverésére, mint volt nyolczszáz esztendő leforgása alatt. Azért, ha azt kivánják a méltóságos urak, hogy most szavazatot adjunk rendes úton-módon, mi megteszszük azt is rendben becsülettel; de ha jobban tetszik ökölre bocsátani a határozatot, mi annak is állunk, kinyitjuk a kaput, s fogadom a Jeremiás keserüségeire, hogy úgy elkergetjük innen a tarka-tollasokat, mintha soha itt sem lettek volna.

Ez a szép szónoklat mind lehallatszott az udvarra; a kokánfalviak ősi dicsőségük emlegetésére irtóztató ordításhoz kezdtek, a melyből annyi volt leginkább kivehető, hogy bizonyára kedvök volna egy új hősi tettel megszaporítani apáik hírnevét.

A pártok mindegyike végtelen zavarban volt. Szentirmay odafutott a főispánhoz.

– Méltóságos uram, az emberiség nevében könyörgök, vessen véget e természettelen tusának, napolja el a választást, oszlassa el a választókat, különben a legirtózatosabb dolgok fognak ma itt történni.

– Történjék a mi akar! kiáltott közbe daczosan Tarnaváry, a kik verekedve elhagyták az udvart, azok nem jöhetnek -408- vissza többé. Méltóságod azt mondta, a jelenlevők határoznak; ime tessék a jelenlevők határozatát meghallgatni.

– Méltóztatik hallani a jelenlevők kiáltását? szólt Tarnaváry erőszakos hévvel ostromolva a főispánt.

– Mi szükség itt szavazatra bocsátani a dolgot, midőn senki sem szól az ellenfél mellett.

– Méltóságos uram, szólt Rudolf egészen magán kívül, az lehetetlen, hogy méltóságod most szavazatot nyisson, hiszen a mint ezek az emberek egyenkint kibocsáttatnak az utczára, a felbőszült ellenfél rögtön agyonveri őket.

A főispán vállat vont rá s hideg nyugalommal nevezte ki a szavazatszedő bizottmány tagjait.

Künn az utczákon már hallható volt a künnrekedt fél vad ordítozása, mely az üldözésből visszatérve, a kapukat zárva találta s a menekültek által értesítve lőn a kokánfalviak árulása felől, kik most egyedül bitorolják a választási tért.

– Be kell taszítani szekerekkel a kapukat, ordíták odakünn, s rögtön hallható volt, mint rohannak nehéz társzekerekkel a zárt kapunak, fejszékkel döngetve annak hevedereit, s kövekkel hajigálva a megyeház ablakaira, honnan minden nézősereg ijedve eltisztult.

– Tessék szavazni! mondák utána Kőcserepy és hívei, gonosz kárörömmel fordulva Bogozyhoz, kit Rudolf és Zoltán meg akartak gátolni e merényletben, készebbnek nyilatkozva a lemondásra, mint ily jelenet előidézését megengedni. -409-

– Önöket mind meggyilkolják odakünn! szólt Zoltán átölelve Bogozyt, s remegve miatta és társai miatt.

– Csak tessék azt reánk bízni! szólt hegykén s ő maga indult meg legelébb a szavazat asztalához, mely lenn a nyilt folyosón volt felállítva.

Ez asztal előtt kellett mindenkinek szavazatát adni s azután kimenni a megyeház kis ajtaján, melyet kívülről egyre döngettek fejszével s ólmos bottal.

Bogozy odalenn összesúgott embereivel s kiválasztva azt az ötvenet, a kik legelébb járuljanak a szavazáshoz, a kis ajtónál szépen bevárta őket, míg mind elvégzék a szavazást, s akkor megnyálazva tenyerét, markába szorítá buzogányát s kinyittatá az ajtót.

– Üssétek agyon! ez volt a legelső kiáltás, mely minden oldalról fogadta, a mint kilépett.

– De ki üt hát agyon? kérdezé Bogozy, megforgatva maga körül buzogányát s kirohant ötven emberével a sokaság közé, jobbra-balra ütve s véres fejeket osztva mindenfelé.

– Ti jöttök a kokánfalvi nemesség ellen? ordítá a maroknyi csapat, mint a sárkány dúlva ellenfelei közt. Ti akartok mi velünk kikötni? Nektek kell háború? Nesze háború! nesze vitézség.

A kokánfalviak perczről-perczre többen jöttek elő a megyeházból, a verekedés egyre dühösebb lett, az emberek a földre gázolták egymást, letépték ruháit, beverték orrát, fejét, lehasogatták füleit, leharapdálták egymás képét, kitépték üstökét, egy-egy ember felugrott a többiek fejére, onnan csépelte az alatta levőket, míg őt is le nem tiporták; nem hallgatott már odabenn senki a szavazásra, a főispán s hivatalnokok felugrottak az erkélyről, bezárkóztak szobáikba, a még hátra volt kokánfalvi atyafiság kinyitá az utczai kaput s egyszerre kirohant a csatatérre. Ez a roham dönté el a diadalt; a Kőcserepy-párt emberei -410- megsokalták az ütleget, s látva, hogy egy új tömeg jön ellenük, hirtelen visszafordultak, odahagyták a megyeházat s azon az úton, melyen néhány óra előtt ők kergették el Szentirmay négyezer emberét, most ők maguk futottak el a kokánfalvi atyafiak előtt, kik megűzték őket a város végeig, elszedték zászlóikat, fegyvereiket, s úgy tértek vissza a megyeházához nagy diadalmasan végigénekelve az utczán:

A Kőcserepy-családnál valaki nagy beteg lehet; cselédek, irnokok szaladgálnak orvosok után, a szállás ajtai be vannak zárva idegenek előtt, az ablakredőnyök lecsukvák. Mégis keresztül hallatszik:

XIX. JELLEMEK.

Kőcserepynek rossz éjszakája volt. Annyi veszteség mellett Eveline betegsége volt rá nézve a legsulyosabb csapás. Férje meggyaláztatásán elájult a túlérzékeny delnő s egész éjjel a legnagyobb kínok közt fetrengett; ha néhány perczre egészen magához tért, lankadtan susogá: «minő gyalázat! minő gyalázat!» – és azután ismét elkezdett sírni, vonaglani, hogy ajkán a kín tajtékja habzott.

Odakünn az utczákon egész éjjel hangzott a víg zene, a nemzeti induló, a fáklyák fénye bevilágítá az utczákat. Bizonyosan a nap diadalmas vezéreinek adnak fáklyás-zenét.

Mégis legalább egy vigasztalása volt a megbukott pártfőnöknek: az, hogy ha ő gyalázatosan vesztett, de ellenfele is gyalázatosan győzött. A szégyen közös. A diadallal -411- ők sem fognak dicsekedhetni senki előtt. Az eredmény által ők is le vannak rántva azok sorába, kik személyeiket kiemelték, de letaposták az elvet.

A fáklyás-zene hősei nem találták sem Rudolfot, sem Zoltánt szállásaikon, mindkettő egész éjjel távol maradt, csak másnap reggel jelent meg Zoltán egyedül a megyegyűlésen, a midőn a főispán kimondá a tegnapi nap eredményét. A jelenlevők szavazata Szentirmayt és Kárpáthyt választá meg követekül.

Mindkét név hangos éljent kapott. Csupán a kokánfalvi választók voltak jelen a teremben. A karzatok gyéren voltak látogatva, a hölgyek mind elmaradtak onnan.

Halaványan, mint a ki az egész éjt átvirrasztá, kelt fel az ifju az őt követi székében megerősítő éljenzések után.

– Sokkal szentebbek előttem hazám törvényei, szólt az ifju, nagy sötét szemeit a gyülekezeten végighordva, hogysem azokat még ügyfeleimnek is meg engedném szegni. A mi tegnap e szent helyen történt, az örökké megsiratandó emlék marad én előttem és annak eredményét, midőn reánk nézve kedvező az, ép olyan kevéssé ismerem el jogosnak, törvényesnek, mintha az ellenkező esett volna meg, s alkotmányos jogaink durva megszegése ellen a mint óvást tettem ellenfeleimnél, ép úgy óvást teszek saját pártom ellen, s a választást semmisnek tekintem. Én oly helyet, hol alkotmányunk fentartására kellene őrködnöm, el nem foglalhatok azon az úton, melyre engem az alkotmány megszegése vezetett s a kényszer és erőszak, mely alulról jő, ép úgy ellenére talál bennem, mint az ellenkező. Én igazságot keresek, nem diadalt. Azért e választás ellen mind magam, mind jelölttársam nevében ünnepélyesen tiltakozom, a küldetést el nem fogadom, s új, jogszerű és törvényesen megtartott választást kivánok. -412-

E szavak mindenkit megleptek. Az ellenzék itt-amott zúgott utána, mintha bosszankodnék, de mégis jól esett nekik ez a beszéd, hogy kedvök lett volna az ifjut sziveik mélységébe takarni; a mi pedig Kőcserepy híveit illeti, bizonyosan mondhatjuk, hogy Zoltán e váratlan lemondással legalább egy harmadát azoknak maga részére hódította úgy hogy midőn néhány percz mulva megzendült az általános éljenkiáltás rá, azt – a jobb oldalon kezdték.

Maga a főispán is megrendítve érzé magát. Lehetetlen volt neki meg nem vallani maga előtt, hogy kettő közül ez az igaz ember.

Egész tisztelettel inte Kárpáthy felé s valódi meghatott hangon mondta a gyülekezetnek:

– A nemes báró lemondását nagyrabecsülöm és elfogadom; az újabb választásra a jövő hét ugyanezen napját tűzöm ki s férfiui szavamra mondom, hogy legkisebb szabálytalanságot sem fogok eltűrni! Igérem és megtartom.

A főispán úr ezuttal őszinte és általános éljent kapott. Azt iparkodott is megérdemelni.

Szentirmay még a választás éjjelén sietett fel a kormányhoz, a választás eredményét megsemmisíttetni. A következő hét alatt nagy felügyelet volt rá, hogy minden vesztegetésnek eleje vétessék.

A kijelölt napra a nemesség újra egybehivatott. Bölcs megfontolással, józanon, cselekvényök nemzeti fontosságától áthatva jelentek meg mindkét oldalon.

A szavazás mély csendben, egész kegyelettel ment végbe, legkisebb botrány, legkisebb undorító tény sem történt. A választók háromnegyede Szentirmay és Kárpáthyra szavazott. Tehát csak egy negyedrész maradt Kőcserepynek.

Tehát meg kellett győződnie a felől, hogy nem szeretet, nem becsülés vonta hozzá az embereket, hanem csak mámor. Midőn kijózanultak, megvetették.

Oh mint kellett neki gyűlölnie ez embereket, kikről kénytelen volt elismerni, hogy jobbak, mint ő, mert hiszen -413- azok, a kik kezet szorítottak vele, még ők is elpártoltak tőle.

Hát még ha arra gondolt volna, a ki szivéhez legközelebb áll, s a kinek a szive még is tőle legtávolabb van és leggyűlöltebb ellenségeihez közel: tulajdon leánya?…

A második választás letörlé az első gyalázatát; nem az intézmény volt kárhozatos, hanem azok, a kik visszaéltek vele, nem a nép volt a rossz, oh a nép mindig jó, hanem rosszak voltak azok, a kik konkolyt hánytak közé, s valahányszor hasonló esetek jöttek elő alkotmányos életünk történetében, annak soha sem a pártviszály volt az oka, mert e nép mindig meg tudott férni magával, hanem a vezetők lelketlen önzése, hiú nagyravágyás, személyes ellenszenv, a mi bűn volt, mindig a nagyok bűne volt, de nem a nemzeté, nem az intézményé.

XX. A NŐ VÉDELME.

A ki a mult évtizedek küzdelmeit együtt át nem fáradta, a ki maga is részt nem vett azon általános izgatottságban, szenvedélyekben, melyek akkor az idők urai voltak, az előtt valami exoticus tárgy fog lenni amaz elkeseredésrőli fogalom, mely egy bukott pártvezér szivét eltölthette.

Szép olvasónéim közül igen sokan még nevelőintézeteikben voltak akkor, vagy még dajkáik meséit hallgatták, a midőn azon nemzeti galvanismus felvillanyozta az egész országot, a mire már csak mi vének emlékezünk. Legyen szabad saját fogalmat alkotnom a vénségről: a ki e század negyvenes éveit mint férfi érte meg, vén az az ötvenesekben; legalább én nekem úgy tetszik, mintha nemcsak e század volna ötvennégy esztendős, hanem én magam is.

Kőcserepy tanácsos palotája siralomház. Mindenki kerüli; legjobb barátai sem találják korszerű vállalatnak hozzá járogatni. Azelőtt mindennap két-három levelet -414- kapott az ország minden vidékeiből, nagyhírű férfiaktól, kik benne pártjok támaszát ismerték. Magas kilátásokkal volt kecsegtetve, miknek elnyerése a fényes sikertől függött. És most mind ennek vége, senki sem gondol rá többet, elfeledték, nem beszélnek róla, nem keresik, nem hivogatják, el vannak nála nélkül. A konferencziára küldött indítványait visszaküldték – hátirat nélkül… Semmit sem válaszoltak rá… De mégis: néhány betű volt rájok írva vörös iracscsal.

Scart! Minő gúny! minő megvetés! Scartba tették, mint az egyedül maradt makkhetest!

Nem mehet sehova falujából, attól félve, hogy mindenütt gúnynyal fogadják; nem akar senkihez levelet irni, attól tartva, hogy olvasatlan utasítják vissza; nem viheti családját sehova, mert nem fogják őket meglátni; nem kereshet magának a közéletben, hivatalában szórakozást, mert nem fognak semmit reája bízni.

Minő szomorú alak: egy nagyravágyó pártfőnök, a ki megbuktatta pártját.

Valahol egy távollevő megyében rokonai éltek, szegény közsorsú emberek, a kik a bukás után elváltoztatták neveiket Vályogosyra. Még azok is megtagadták.

S bár találna otthon, házi körében vigasztalást. De ott érzi még legjobban elhagyatottságát. Mindenki olyan szomorú körüle. Nincs, a kivel egy vidám szót beszéljen. Egy búskomoly nő jár a pompás szobákon keresztül, végtül végig valamennyin, s ismét vissza. Nem beteg már, de még rosszabbul van, mintha beteg volna; egész nap nem hallani szavát, csak szemlesütve jár fel s alá, mint a ki mélyen, az őrülésig gondolkozik valami rögeszmén s csak olykor sóhajt fel nehezen, nem törődve vele, van-e valaki, a ki hallja, vagy nincs: «minő szégyen, minő gyalázat!» -415-

Jönnek naponkint a fővárosi hirlapok, a nő mohón ragadja azokat; le van írva bennök hosszasan, körülményesen, megtoldva, felczifrázva férjének bukása. Egyszer gonoszul sajnálkoznak rajta, másszor megvetőleg szólnak felőle és utána mindjárt következnek Kárpáthy ünnepelt diadalai a megnyilt országgyűlésen. Hogy dicsérik, hogy hódolnak neki! És ők ülnek itthon, Kárpátfalván…

A tanácsos gyakran rajta kapja nejét a hirlapok olvasásán s dühösen tépi azokat össze s vágja a kandallóba, és megtiltja azokat házába bevinni. De mi haszna tépi össze? ezer meg ezer példányban olvassák a hirlapokat az egész országban. Még az inasok is ő róla beszélnek. Példabeszédképen marad fel a neve. Amarról pedig éneket készítnek, még az arató leányok is azt danolják a tarlókon:

– Ne búsulj, ne légy szomorú; szólt egyszer, midőn nejéhez belépett, eljön neki is az ő napja.

A férj bizalmasan beszélt neje előtt; leányától is miért titkolózott volna? Közös ellenségükről volt szó.

Miért titkolta volna el, hogy szive örül, keserűen örül, mert amaz éretlen gyermek, ki az ő fejére mert hágni, bünhödése elé megy, irtózatos bünhödése elé.

Van most Pozsonyban egy híres bajvívó, egy hatalmas spadassin, ugyanazon Dabroni, kivel Tarnavárynak volt esete. E Dabroni nekünk jó barátunk; most ír levelet, ő -416- is meg van gyalázva az ellenpárt által, miként mi; ő is dühös, elkeseredett, Pozsonyban minden nap találkozik az úrfival, módjában van vele beszédbe elegyedhetni, bele köthet. Van-e az úrfinak valami különös érzékeny oldala, melynek érintésénél elfelejtkezik magáról, s elhagyja magát ragadtatni indulatától? Ezt kérdezi Dabroni. Oh van, van; erősen érzékeny oldala van. Meg fogjuk azt ismertetni vele. A szemtelen kölyök! Bünhödni fog. Véresen fog bünhödni! Ne búsulj. Nem fogja azt mondhatni senki, hogy Kőcserepyt büntetlen meggyalázta.

S még ezután sokáig suttogtak e tárgyról, borzalmatos, félelmetes dolgokat, miket jó ember kigondolni is félne. Nem gondolnak rá, hogy valaki hallgatja őket, hiszen a mi nekik úgy fáj, fájni kell a vérükből vett vérnek is.

Az apa felkel és hozzá megy, megsimogatja szép fejét; milyen halavány vagy, édes szép gyermekem!

A gyermek nem tehet róla, hogy olyan halavány. Hiszen azt megtiltotta magának, hogy remegjen, hiszen megállta, hogy fel nem sikoltott, midőn Zoltánról beszéltek, mintha az a hegyes kard, a miről szó volt, az ő szivébe döfött volna.

– Eredj gyermekem a szabadba, mondják neki apja, anyja, eredj ki lovagolni kissé, a friss lég meggyógyít.

A leány megfogadja a szót, felnyergelteti paripáját, felveszi lovagköntösét. Milyen szép, milyen délczeg benne. Az ablakból is utána néznek mind a ketten.

Hisz csak ez az egy igaz érzésök van. Ez az egy igaz érzés, mit a vadállat épen úgy nem tud magától megtagadni, mint a tanácsos úr, kinek egyéb dolga is van.

A délczeg amazont csak egy groom kiséri, egy parányi törpe lovász; az emberek köszönnek neki végig a falun: «de kár, hogy nem más leánya».

A mint az utolsó házakat elhagyták, megcsapkodta lovát Vilma s a paripa vágtatva rohant vele végig az országúton. -417-

Milyen sebesen nyargal: a szél lobogtatja fátyolát, hosszú lovagköntösét, még sem pirítja ki orczáját.

A kisérő lovász alig bir vele érni, a kisasszony nem fárad el. Már messze elhagyták Kárpátfalvát, a tornyait is alig látni, s a kisasszony hátra sem tekint.

A határból is kiértek, már kezdődik az a széles erdő, mely Kárpátfalvát elválasztja Szentirmától. Régi erdő, nagy tölgyfákkal, télen farkasok is laknak benne; a környékbeli uraságok nagy hajtó-vadászatokat tartanak ottan.

Itt megállítja lovát a kisasszony, s odaintve lovászát, leemelkedik nyergéből; a kantárt odaveti neki.

– Jártasd a lovakat itt alá s fel; várj itt reám, mindjárt visszajövök. Elmegyek az erdőbe ibolyákat szedni.

Ibolyákat szedni! gondolja magában a lovász. Rég elmult már az ibolyák ideje, tüske van ott és haraszt; s aggódva tekint úrnője után, ki egyedül, senkitől sem kisérve, tűnik el előle az erdőben.

Egy gyalogút vezetett az erdőn keresztül; Vilma úgy gondolá, hogy annak a szomszéd falunál kell végződni, s a mint a fák elfedték a lovász szemei elől, elkezdett sietni rajta.

A hosszú öltöny, melynek uszályát kezében kellett tartania, gátolta a sietésben, a lovaglás miatt egészen el volt fulladva. Különben is oly gyönge, oly erőtlen volt. De az iszonyat erőt adott gyönge idegeinek. Őt kell megmentenie! Csak erre gondolt, s nem volt szabad fáradtnak, aléltnak lennie, nem volt szabad félnie a közelgő éjszakától, erdők sötétjétől, ismeretlen állatoktól; minden, minden más félelem elenyészett azon egy előtt, hogy őt meg akarják ölni.

Oh bizonyára meg fogják ölni, ha azon irtózatos emberrel összehozhatják. Zoltán oly büszke, oly heves; egy szó elég neki, hogy a bizonyos halál elé kiálljon, s amaz ember előtt egy annyitól szeretett ifjút megölni annyi, mint játék. Meg fogja őt ölni minden irgalom nélkül.

Oh hogy kellett sietnie. Az út oly hosszú, talán el is -418- tévedt rajta; de nem, harangszó hangzik felé, szivét könnyebbnek érzi rá: az estharangszó. Még egy keveset kell csak sietnie, csak még odáig tartson ereje; az erdő tisztulni kezd már, a ritkáson keresztül meglátszanak a házak. Szentirmát látni a bokrok közül.

Odább már nem mer menni. Egy kis pórleány hajtja haza a mezőről libáit, azt oda hívja magához.

Vilma hirtelen leült a földre s egy levágott fatörzsön tárczájából kitépett lapra irónnal e sorokat jegyezte fel:

«Zoltán ellen irtózatos terv van készülőben; meg akarják őt öletni. Egy Dabroni nevű híres vívó van ellene uszítva: ha sikerül őt vele összeveszíteni, Zoltánt megöli. Siessetek őt megmenteni. Adjátok tudtára, hogy kerülje azt az embert, a hol csak meglátja. Hozzátok el onnan, álljatok az ő és a gyilkos fegyverei közé, gátoljátok meg minden úton e találkozást; tegyetek akármit, hogy őt megmentsétek.»

– Vidd ezt Katinka kisasszonynak rögtön, ha ő nincs otthon, add a grófnénak; ha mind távol vannak, mondjad, hogy küldjék utánuk, mert ez sürgetős, nagyon sürgetős levél.

– A kisasszony oly bágyadt, jőjjön be a mi házunkhoz; nem messze van, pihenjen meg.

Eszébe jutott, hogy valami jutalmat kellene adni a kis leánynak a fáradságért, akkor vette észre, hogy tárczáját -419- otthon feledé. Hirtelen leszakítá kebléről smaragdos mellkapcsát s oda adá neki.

– Fogd ezt jutalmul és siess. Hozzám ne jőjj többet vissza, mert én már nem leszek itten.

A kis pórleány csodálkozva tekintett az ajándékra, a mivel úgy sem tudott volna mit csinálni s látva, hogy az ismeretlen kisasszony ismét visszafordul az erdőbe, ő is a helység felé tért, s nem birt magának semmit megmagyarázni abból, a mit látott, a mit hallott. Rögtön sietve ment a kastélyba, fölkereste a kisasszonyt a kastély kertjében.

Azt a szép rózsa-arczú kisasszonyt, a ki úgy mosolygott mindig, vagy akarta vagy sem.

S hogy elcsodálkozott aztán, midőn látta, hogy a míg a levelet olvassa a szép piros arczú kisasszony, az ő arcza is olyan halavány lesz, mint azé a másiké volt…

– Édes anyám! kiálta Katinka, visszafordulva utána jövő anyjához, s mire a levelet oda akarta neki nyújtani, már akkor leesett a földre, a sértő bokrok közé, a nedves kavicsra, élettelen, mozdulatlan.

A pórleány elfutott onnan, mint a ki nagy kárt tett valahol, még a smaragdos ékszert is elhajította magától s midőn anyja házához visszatért, ki nem lehetett belőle venni, mitől ijedt meg oly nagyon?

Egy óra mulva, késő este egy fedett hintó vágtatott ki a kastély udvarából négy tüzes paripával, melynek égő lámpásai késő éjszakai utazásra mutattak.

Miután czélját elérte, miután a segélykiáltást hírül adhatá, azon erő, mely addig fentartá, elhagyta egészen. A magány félelme elfoglalta lelkét, elzsibbasztá idegeit; érzé, mily segélytelen, mily védtelen állapotban jár itt e rengetegben, egyes egyedül, a mire ez előtt nem gondolt. Az út is bizonytalanabb kezdett előtte lenni, mintha nem ezen jött volna. Semerre sem látott már világosságot, -420- mindenfelé csak az egyforma véghetetlen erdő. Kiáltani akart, de a félelem visszafojtotta szavát; egész teste roskadozott, az öltöny is nehéz volt rajta, úgy vonta valami lefelé, olyan szívesen kinálkoztak a nagy mohos fatörzsökök, hogy engedje rájok omlani lankadt virágtermetét, hajtsa rájok forró, szédülő homlokát. Mintha a fák is azt susognák neki, hogy ne menjen már odább…

Az országúton hagyott lovász nyugtalanul várta vissza kisasszonyát, már az alkonyat is leszállt s ő még mindig nem jött elő. Kiáltozni kezdett utána. Senki sem jött elő szavára. Éjszaka is lett, s a kisasszony még sem került elő.

Kárpátfalván azalatt nagy ijedtség volt a háznál. Hova lett az egyetlen lány? Éjszaka már! Lóra hirtelen minden cseléd! fáklyákat gyujtsatok, kérdezzétek fűtől-fától, keressétek mindenfelé.

Maga a nagyságos úr is fáklyával, lovon nyargal kétségbeesetten, a merre mondják, hogy leánya eltávozott.

– Keressétek őt! keressétek! kiált a megrémült apa, s nem gondolva vele, hogy idegen úr birtoka, a melyet embereivel felkutat, keresztül-kasul száguldja az erdőt, leánya nevét kiáltozva.

Késő éjfél van már, midőn egy szolga megtalálja a kisasszonyt. Ott fekszik egy fa tövében, a zöld mohára nyugtatva fejét, – némán, mozdulatlanul, halaványan. -421-

XXI. A SPADASSIN.

«Ha ti birjátók jól nyelvvel, én birom jól karddal. Én emelek szót ellenetek a zöld asztal mellett, engemet kikaczagnak; de álljatok velem szembe a zöld mezőn és akkor titeket, fogadom, megsiratnak. Ti csak lármázni tudtok addig, a míg valaki tőletek megijed, de háttal mentek kifelé, ha egyszer valaki jól szemetekbe néz. Hősök vagytok mindnyájan szájjal, de elsáppadtok egy kivont kard előtt. Ti finom élczeket szórtok ellenem, én nyilt gorombaságokat adok értök vissza. Száz meg száz ember bömböl ellenem: le vele! én szétnézek, és a kire ránéztem, elhallgat. Úgy haragusznak rám, ha lehetne, elvesztenének egy kanál vízben; pedig tudhatják hol lakom, nem tagadom el szállásomat; mindenki számára otthon vagyok s minden nyelven megértem a hozzám intézett szót. Pedig engemet nem mártott az édes anyám sarkam hegyéig a Lethébe, hogy ne fogjon a fegyver, sem amulettet nem hordok a nyakamban, mely a golyótól megőriz. És mégis úgy állok közöttetek, mint az oszlop. Magam kezdem szégyelni magam, hogy az összes magyar nemességben nem akad egy férfi, a kinek bátorsága volna szavaiért helyt is állani.»

Ilyen és még ilyenebb beszédeket lehetett hallani minden nap a pozsonyi nyilvános helyeken, hol az akkori politikai élet hirhedett férfiai szoktak összegyűlni, amaz általunk már bevezetett és Tarnaváry által kivezetett egyéniség szájából, kit mi carmin és ultramarin arczáról s Dabroni névről ismerünk.

Jól tudta mindenki, hogy kivel van dolga! Egy rabiatus renommista, kit keresztül-kasul kergettek már egész Európában lovagias vértettei miatt, s ki most azért ül itt, hogy mint a veszett állat a düh vagy ösztönétől vezetve, másokat összemarjon. -422-

A szabadelvű párt első megjelenésénél visszautasította, s a conservativek nem tartják szerencsének, hogy hozzájok szegődött, mert többet árt elveiknek, mint használ; veszekedő hevessége miatt nem lehet miatta tanácskozni, kénytelenek conferentiáikkal elbúni előle; semmire rá nem vehető, semmi tekintélyt nem tisztel, az ülésekben minden kérdést túlhajt, s e miatt a legkellemetlenebb szövetséges, a minőt csak képzelni lehet.

Nyilvános hetvenkedéseit jól tudja mindenki s iparkodik őt, a mennyire lehet, kerülni. Az embernek nagy előnye van e tekintetben mindenki felett. A ki egész életében egyebet sem tett, mint örökké magánviadalokban gyakorolta magát, a ki saját életével annyit sem törődik, mint egy elvetett szivarcsutakkal, a kit semmi emberi érzéshez hasonló nem háborgatott soha, a ki büszkeségét helyezi abban, hogy saját magát sem becsüli többre egy kósza vadállatnál, melyet ha valahol az erdőben lelőnek, senkinek sem szükség rajta sajnálkozni: az ilyen emberrel senki sem állítja örömest magát szembe, hanem inkább kikerülik, hadd menjen másfelé s okosságnak tartják, nem állni útjába.

E kihívó magaviselet azonban annál tűrhetlenebbé kezdett válni, minél hevesebbek, minél ingerültebbek lettek az országház termeiben a viták. A fiatalság dühöngött, forrongott; egy alkalommal Dabroni a beszédjére zajgó karzatot tömegestül gyávának nevezte; a megsértettek összecsoportosultak járatos kávéházukban, dictiókat, határozatokat tartottak a meggyalázó ellen, s midőn a legjobban fel voltak a kölcsönös hevülés által tüzelve, akkor lépett be a kávéházba Dabroni s gúnyosan mosolyogva foglalt helyet egy asztal mellett, mintha azt kérdené a nemes ifjúságtól: «zavarom önöket talán?»

Ezt a szégyent nem lehetett tűrni tovább. Egyike a legismertebb ifjú szónokoknak felhevült arczczal lépett hozzá, s felszólítá a dühönczöt, hogy hagyja el azt a termet szépszerével, mert itt senkinek sem tetszik az ábrázatja. -423-

Dabroni hideg, kárörvendő önbizalommal kelt föl s kérte a felszólítót, hogy legyen szives őt szállása és honléte adataival megismertetni.

Az ifjú szónok odaveté eléje látogatójegyét, melyet Dabroni büszke mosolygással dugott keblébe s azzal meghajtá magát és eltávozott.

A felszólító ifjú hevesen kérkedett még azután társai előtt, hogy mint fogja ő megtanítani becsületre ezt a mangeur des petits enfants-t, ezt a kis gyermek-nyeldesőt, ezt a hetvenkedő Bramarbast! Úgy meg fogja őt vagdalni, hogy maga sem ismer többé magára.

Két napig azután egyébről sem beszéltek, mint a bekövetkezendő párbajról, mely Dabroni és a fiatal ellenzéki szónok között ez s ez napon korán reggel véghez menend; úgy beszéltek arról előre, mint valami nagy operai előadásról, melyet az érdekeltek mentül inkább köztudomásra akarnak juttatni.

A fiatal ellenzéki szónoknak jámbor öreg anyja volt, ki meghallva egyetlen gyermekének e vakmerő vállalatát, nem késett rögtön hozzá rohanni, s addig sírt, addig könyörgött előtte, míg az ifjú egészen meglágyult anyja könnyeitől; az ő kétségbeesett arcza mellett elfeledé társai túlzott várakozásait, az ő jajszavától nem hallhatá ellenfeleinek és minden ismerősének gúnyhahotáját.

«Elmegyünk innen fiam, mondá a jó aggnő, átkarolva egyetlen gyermekét, oda, a hova hír sem jön a világból, ott fogunk elfeledve élni, a hol senki sem beszél rólad, egyedül én, a kinek te mindene vagy.»

Az ifjú ingadozott, elveszté önakaratát s végre beleegyezett, hogy anyjával még azon éjszakán elhagyja Pozsonyt, melynek reggelén meg kellett vívnia Dabronival.

Az ifjú szónokról nem is lehetett többé hallani semmit. Valószínű, hogy igen boldog ember lett belőle, s fogott rajta a szerető anya áldása.

De Pozsonyban lett gúnykaczaj, midőn a határozott órában segédei nála nélkül jelentek meg a küzdtéren, -424- szégyenpironsággal tudatva, hogy társuk véletlenül eltávozott.

«Ime ilyenek a ti bajnokaitok! Ilyenek vagytok ti mind! Vitézkedtek nyelvvel, szóval, s csak olyan vitézek vagytok, mint a milyen hazafiak!»

Ez örökös gúnyt kellett minduntalan hallaniok a leghatározottabb jellemű férfiaknak; a tömeg előtt mindig ezzel lőnek megalázva, legszilárdabb álláspontjaikon mindig e vád tette őket megalázottakká, úgy, hogy végre nem volt más szabadulás e kínzó ingerkedések elől, mint a legbátrabbaknak előlépni a jók java közül, s vagy leverni ezt a dühödt embert, vagy megmutatni neki, hogy nem félnek általa megöletni.

Az akkori politikai világ első kedvenczei között emlegeté az ifjú Kárpáthyt, kiben a honfierények példányát bámulta ifjú és öreg, kit pártfelei szerettek, ellenei becsülének, a nők imádtak. Olyan lélek, a minő alak; szív és arcz egyaránt nemes. Mindenki azt mondja: nagy jövendője van…

Milyen gyönyörűség volna ezt a szép, ezt az imádott gyermeket, a ki oly boldog, mint nemes, és oly okos, mint szép, a kinek olyan nagy jövendőt igérnek, – egy ostoba karddal ledöfni! Lelőni onnan, mikor legjobban bámulják!…

Sehol sem találkozhatni vele, mert ő nem keresi a léha társaságokat, csak választottjaival jő össze. De van nyilvános élete: a zöld asztalnál mégis rá lehet találni. Jön alkalom, midőn egy fontos kérdés megvitatásánál elhagyják az alsó tábla főnemesi tagjai székeiket, hogy a felső táblánál foglaljanak helyet. Ide Dabroninak is bejárása van. Születése által neki is jutott egy szék az ország legfelső törvényhozóinak zöld asztalánál. Itt nem kérdik tőle: van-e esze, hivatása, szilárd jelleme? még azt sem kérdik: tud-e magyarul? elég, hogy czímere van. -425-

Ez épen szép alkalom most: a karzatokon a legdíszesebb nép. Mindkét párt hősei remekelnek eszes, lelkesítő szónoklatokban; a hallgatók éljenzése szaporítja a hatást.

A véletlen úgy hozta, hogy Szentirmay után Zoltán iratta fel magát a szónokok közé. Dabroni sietett az elnökhöz, utánok iratni nevét.

Azt sem tudta jóformán, mi lesz a megvitatandó tárgy, azt pedig épen nem, hogy a megelőző két férfi mit fog beszélni? de hogy ő mit felelend nekik, arra már előre készen volt, fel is jegyezte előre magának egy széles papirra s az egész ülés folyama alatt újra meg újra átolvasta azt, hogy minden szót a szerint mondjon.

Midőn Zoltán helyét visszafoglalá, midőn az éljenzés lecsillapult, felállt a bajvívó, s gúnyos arczát Zoltánra szegezve, hozzá intézte szavait.

– Minő különös az, hogy az előttem szólt két úr szavai rendesen úgy összhangzanak egymással, mintha különösen megegyeztek volna benne. Én nem kutatom, mi gyöngéd összeköttetés csatolja egymáshoz a két urat a magánéletben? de bárki előtt is méltán feltünhetik azon fiúi ragaszkodás, melylyel Kárpáthy úr eszmejárása a nemes grófét követi…

Mit beszélt, mit nem beszélt még aztán Dabroni? azt hallani sem lehetett többé a rátámadt zajtól, csak azt látta minden ember, mint halványul el Zoltán, mint kel föl helyéből, oly fehéren, mint egy halott, s szótlanul, visszatorlástalan elhagyja a termet rögtön.

Ekkor Miklós báró felállt és nem várva be, míg csendesség lesz, az egész zaj fölött uralkodó szóval dörgé:

– Én felszólítom a rendeket és a hallgatókat, hogy a szónok iránti megvetésöket szavazzák meg egy néma hallgatásban.

Dabroni arcza pedig a siker dicsőségétől ragyogott, mint a kinek a polgárkoszorút sikerült elnyernie.

Szentirmay semmi hatást sem mutatott arczán; ő tökéletesen tudott indulatain uralkodni.

Jól tudá, hogy Zoltán miért távozott el; előre sejtette azt. Meg kellett előznie az ifjút. Meggátolni őt abban, a mit teendő volt, helytelen és kivihetlen eszme lett volna, de megelőzni lehetséges.

Két ifjú mágnás ült Rudolf mellett, azoknak halkan, egykedvűleg odasúgá:

A mint az ülésnek vége lett, Rudolf rögtön kocsijára ült két meghívott társával együtt s hajtatott Dabroni szállására.

Nemsokára hallatszott, a mint fütyölve jött fel a lépcsőkön s föltett kalappal lépett be termébe.

Némely embernek tetszik az, hogy odahaza úgy érezheti magát, mintha korcsmában volna.

– Úgy hiszem, viszonzá a báró, hogy nem önt volt szándékom megsérteni, hanem más valakit.

– Az kétségtelen. Hanem már én egyszer megelőztem. Mikor van önnek üres ideje?

Rudolf azzal eltávozott, a többit társaira bízva, kik a találkozás helyét és a fegyvernemet egymás között elvégezik.

– Lehetetlen korábban szolgálnom önöknek nyolcz óránál, felelt Dabroni; el vagyok foglalva becsületbeli dologgal. Ha azt végeztem, legfeljebb nyolcz órakor parancsolatjokra állok.

A spadassin örült, tánczolt jó kedvében; egymásután mind a kettő, két lövésre két madarat.

– Frater! kezdé, nem is üdvözölve Dabronit a báró. Azt tudod jól, hogy te egy alávaló ficzkó vagy, s én csak csak azt bánom nagyon, hogy még eddig ki nem vertelek innen. Ma aztán betelt a mértéked és én azt mondom, hogy ne tovább! – Te meg vagy bolondulva saját bámulatodban s azt hiszed, hogy az emberek félnek tőled, azért, hogy utálnak. Ezt a hitedet egy kissé meg kell már ingatni. Ha te neked tetszik a gyilkos szerepe, én nekem meg tetszik a bakóé, s ha te az észszel vívott tanácskozmányokba mindig a kardodat veted, illő, hogy akadjon valaki, a ki -428- egyszer már azt a hátadhoz verje. Reménylem, hogy a hova hívlak, ott leszesz.

– Ördög vigyen el. Nem tart az olyan soká. Hat és nyolcz között még két óra idő van, hétkor vagy eljösz, vagy itt várlak a kapudban s erővel viszlek el magammal.

– Igen, oly sürgetős. Mert ha hosszú időt adok, meg találja tudni a főlovászmester s megakadályozza a találkozást. Nekem sietés kell.

– Frater, te szeretsz kifogásokat tenni, midőn találkozókra hívnak, ha ezt tudom, korbácsot hozok magammal és tanúkat.

– Elég! kiálta fel bőszülten Dabroni. Hét órakor jelen vagyok. Küldheted tanúidat mindjárt!

– El ne késd az időt, szólt a báró hátat fordítva neki s markába tört az ajtó kilincse, midőn azt kinyitotta.

Dabroni pedig ugrált és fütyült örömében és sipkáját hajigálta fölfelé és felragadva a szegletből egy vítőrt, úgy megvívott vele egymagában, mintha minden döféssel egy-egy köztiszteletre méltó bajnokát a közvéleménynek szúrná szívén keresztül.

A mint egymást megpillanták, elébb úgy tetszett, mintha megdöbbentek volna, azután pedig jó kedvvel siettek egymást üdvözölni. -429-

Milyen jó kedvű, milyen kedélyes iparkodott lenni mind a kettő. Karon fogták egymást s végigsétáltak Pozsony utczáin, le és fel a Dunaparton; mennyi tréfás beszélni valójok volt ez alatt! Apróságok, útbaeső csekélységek mennyire érdekelték őket; lehetett felőlük beszédet kezdeni, hosszú, közönyös beszédet.

Ebéd ideje is volt már, valóban észre lehetett venni; az órák ötre jártak délután, milyen tréfás dolog az, hogy ezt ők nem vették észre a nagy beszélgetés közben.

Rudolf meghívta Zoltánt, hogy ebédeljen ma ő nála. Ő elfogadta szívesen, úgyis oly régen ebédeltek együtt.

Ismét karöltve, vidáman visszatértek Rudolf szállására; felsiettek a lépcsőkön, oly gyorsan, mintha fogadásból tennék: ki hamarább oda ér?

Zoltán elébb nyitotta ki az ajtót, de mégis Rudolfot akará előre bocsátani; Rudolf ellenkezett, hogy ő itthon van; Zoltán azt állítá, hogy ő is itthon van, a miből nagy nevetség lett.

Az előszobában hölgyi felső ruhák voltak lerakva, minőket utazók szoktak levetni.

Mint a kit valami nagy bűnös tetten kapnak. Egy perczig nem tudtak mit szólani.

– No, az ugyan különös, hogy mi így meg vagyunk lepetve, szólt tréfás mosolylyal, a helyett, hogy örülnénk, úgy nézünk, mint a kik megijedtek.

– Mi bajotok? kérdé Rudolf csodálkozva. Mi történt veletek? Miért jöttetek ily hamar utánunk? mi csak egy hónap mulva vártunk. Azt hittétek ugy-e, hogy meg fogtok bennünket lepni valami tiltott kalandon, valami hűtlenségi csínyen? De hát örömötökben sírtok-e így?

– Hát ennek köszönhetjük, hogy ily jókor látunk benneteket? Oh, mi kedves bohók vagytok ti. Nesze Zoltán, olvasd.

Katinka úgy intette őt, félig sírva, félig haragosan, hogy minek nevet? mikor ők már három nap óta kétségbe vannak esve e miatt.

Igazán kétségbeesve? Oh, azért a gyöngéd vallomásért százszor össze kell csókolni azt a gyöngéd, remegő kezecskét, azt a testvéri kezecskét.

– Tehát te remegtél miattam? Te féltettél engem? Nem szeretnéd, ha elvesznék?

– Ezek a bohók azt képzelik, hogy itt Pozsonyban csak úgy lövöldözik le az embereket, mint a madarat, monda Rudolf kötekedve, s összeölelgeté kedves szép nejét.

Katinka ellenben elfordult Zoltántól, s úgy haragudott rá, hogy olyan könnyen tudja venni a dolgot.

– De hát kedves kicsikém, azt képzeled-e, hogy engem minden bohó embernek módjában van, hírem, tudtom nélkül megölni? De abba még én is bele szólnék. Nem láttál-e még soha lőni, vívni? Hát félek én valakitől? És épen egy ilyen szájhőstől, a milyennel a te titkos tudósítód összehoz. Egy ilyen ügyetlen ember, a kit mindenünnen kidobnak, elvernek, s a ki csak dicsekedni tud, s legfeljebb olyan -431- emberekkel köt ki, mint Tarnaváry bátyánk, a kikről tudja, hogy nem értenek a kardhoz.

– Hihetőleg valami szenvedő lovag műve lehet, szólt Rudolf, tréfásan karolva át szép neje karcsú derekát s édes csókot nyomva annak szép piros arczára; valami szenvedő lovagé, a kinek az imádottja nagyon sokat kacsingathatott ránk a szinházban, vagy a termekben, s a ki az által hitt bennünket imádottja előtt népszerűtlenné tenni, hogy titeket ide rendelt.

A két hölgy végre maga is oly mulatságosnak találta az esetet, hogy elhagyta magát csábítani a férfiak jó kedvétől s abban egyeztek meg kölcsönösen, hogy akármint történt, nagyon jól ütött ki, hogy ők hamarább eljöttek egy hónappal a várt időnél, már most nem is maradnak el Rudolftól egy napra sem többé.

– De már holnapig mégis el kell maradnotok, szólt Rudolf jókedvűen, mert itt az sincs, a hova letelepedjetek. Elébb rendbe kell hozatnom szállástokat, tehát reggelig csak vándoroljatok át Szencziékhez, ők ugyis nagyon egyedül vannak, majd holnap azután hozzám költözhettek.

A pitvarnok azonban jelenté, hogy fel van hordva az ebéd. Rudolfnak ki kellett menteni magát. Biz azt nem az ő szakácsa főzte, csak a casinóból szokta hozatni, hanem a mi tán az ételek választékosságából elmaradt, azt kipótolá a viszontlátás édes öröme, egy-egy gyöngéd kézszorítás, egy tekintet több élvet ad az istenek minden olympi lakomáinál. Estig az asztalnál ült a kis család, vigan tréfálózva, -432- enyelegve. Zoltán ma kifogyhatlan volt az elménczkedésben.

– Hogy féltettünk titeket, szólt Flóra gyöngéden odasimulva férje átölelt karjához, mikor távol voltunk tőletek; az ember olyankor a legnagyobb veszélyt is elhiszi azokról, a kiket szeret.

Szegény asszony! És a midőn a legnagyobb veszélyben voltak azok, kiket szeret, oly nyugodtan, oly aggodalomtalan hajtá le fejét az egyik keblére s nézett mosolyogva a másikra.

Azok poharat koczintottak szeretteik egészségére. Éljenek azok sokáig és legyenek boldogok!

Soká nem lehetett fenmaradni; a hölgyek fáradtak voltak a sietős út miatt, nyugalomra volt szükségök. Zoltán magára vállalta, hogy őket elkisérje Szencziékig.

– Holnap reggel hét órakor jőjj szállásomra, szólt Rudolf Zoltánhoz, valami dolgunk lesz együtt.

– Megszoktuk falusi életünkben, tréfálózék Rudolf, nejét és gyermekét megcsókolva, megszorítá Zoltán kezét is, és a midőn ilyen vigan enyelegve kezet szorítottak, az egyik gondolta magában: «jó barát, holnap megbosszullak!» a másik pedig gondolá: «kedves gyermek, holnap megelőzlek.»

Zoltán kétfelől karjára fűzé a két hölgyet s készakarva kerülőt tett velök, hogy mentül tovább együtt lehessenek; milyen boldog lehetett!

Hallhatá, érezheté, mennyire szeretik; nem volt előtte titok, sőt hit és való, hogy egy drága szivet bir, mely gazdag szerelemben és hűségben, s azt tőle el nem rabolhatja senki ez életben.

Még Szencziékhez is fel kellett mennie velök, még ott is végig kellett hallgatnia, mennyire féltve, mennyire szeretve -433- van; midőn elbúcsúzott onnan, a legkedvesebb mosolygás a világon kisérte ki, s a legédesebb hang kérte, hogy holnap reggel tíz órakor jőjjön el értök, őket Rudolfhoz vezetendő.

Hallotta ő a hat órát is ütni és az ötöt is és éjfélután minden órát. Még a nyolczat is meg fogja hallani.

A pitvarnok nyitotta ki az ajtót s kérte Zoltánt, hogy csendesen lépjen, mert a gróffal szerencsétlenség történt.

– A gróf korán reggel kikocsikázott, nem vette észre, hogy zekéje oldalzsebében egy töltött pisztoly volt, s a mint a lovak megbokrosodtak, ő kiugrott, a pisztoly véletlenül a kerékhez csapódva elsült s a grófot megsebesítette.

Zoltán értette a többit, Rudolf megelőzte őt a párbajban és meglövetett; egy pillanat mulva ott térdelt ágya előtt.

A gróf arcza most is ugyanazon nyugalmas kifejezéssel birt, mely mindig sajátja volt. Halk, de töretlen hangon kérte orvosát, hogy engedje egy pillanatra Zoltánnal maradni.

– Kedves Zoltán, szólt a sebesült az előtte térdelő ifjuhoz, én veszélyesen meg vagyok sebesülve, még félóráig öntudatomnál vagyok, azután beáll a láz és másik félóra mulva nem élek. Hogy miért történt ez? azt te jól tudod, de soha sem fogod senkinek mondani. Véletlen szerencsétlenség -434- ölt meg, ezt mondd családomnak. Ezzel a halállal tartozom neked, tartoztam azoknak, kik téged szeretnek ezen a világon és a másikon. A ki engem megölt, most e miatt kénytelen elhagyni ezt az országot, s te többet fel nem találod őt. Amott asztalomon van egy hozzád czímezett boriték, azt vedd magadhoz és majd ha nyugodt óráidban leszesz, bontsd fel és olvasd el: két levél van abban, az egyiket én irtam, a másikat édes anyád, mindketten halálunk órája előtt, annak előérzetében: mindkettő halállal hitelesített. A két irat meg fogja veled tudatni, hogy nincs okod pirulni, midőn emlékeinkre gondolsz, e két irat megnyugtatja lelkedet, ha volna annak még gyanúja a halottak iránt.

A tóduló vér meggátlá Rudolfot a további beszédben, pedig csak lassan, suttogva szólt. Zoltán az orvost akará szólítani, hanem Rudolf kezével intett neki, hogy maradjon. Minek volna pazarlani az időt?

– Egy kérésem van hozzád. Hogy e szörnyű mesének vége szakadjon, hogy meg legyen az czáfolva örökre a világ előtt, vedd nőül leányomat. Ez el fogja hallgattatni az átkozott vádat…

– Igérd meg, hogy semmire sem gondolsz egyébre, mint hogy őt boldogítani fogod.

A még erősebben szorító kéz azt látszott mondani: igen; hanem elébb bosszút állok érted.

A haldokló szívét jobban nyomta a halál kezénél az a gondolat, hogy Zoltán is találkozni fog amaz iszonyú emberrel, hogy fel fogja őt futtában is keresni, vagy rá talál várni az s vakmerően megjelenik a kitűzött órán még egy áldozatra. Azért követelte ez igéretet oly nagyon. -435-

Flóra nem hiheté, nem volt képes a gondolatot befogadni, hogy Rudolf meghaljon; még tegnap oly kedves, oly vidám és ma halott. Ez lehetetlen. Ily irtózat nem történhetik meg a világban. Nem is tudott sírni, egy könycsepp nem jött ki szeméből. Tréfa ez, álom ez, hazugság e látvány? Érzékei csalják.

Rudolf odaszorítá halvány ajkaihoz a kedves nő kezét. Ah, ne tréfálj, szökjél fel ágyadból, nevess, kaczagj, mondd, hogy enyelegtél velök, hogy meg akartad őket kínzani, hisz az lehetetlen, hogy te meghalj. Ne tagadtasd meg az Istent!…

Hát ők hiszik, hogy ő meg fog halni? Rudolf odavonja magához kezeiket s egymásba teszi azokat: úgy szorítja össze mind a kettőt.

A másik kezével Flóráét szorítja kebléhez, s olyan édesen, olyan mosolyogva tekint reá.

Ezek a szép mosolygó szemek úgy megtörnek, úgy elhomályosulnak lassankint, ez a deli arcz úgy elsáppad, elfehérül és a nő azt képzeli, hogy az ő szemei homályosulnak el, az ő arcza lesz halovány.

Egyszerre lecsúszik mind a két gyöngéden szorító kéz s erőtlenül esik le a párnára. «Anyám! anyám!» sikolt kétségbeesetten a leány, Flórát átkarolva; az pedig hidegen, aléltan rogyik le keblére, nem a köny, hanem a nehéz gyötrelem hideg veritéke csorog alá arczán.

Zoltán csengetésére megjelennek a cselédek, jön az orvos is. A két hölgyet el kell távolítani innen. Rudolfnak nincs többé szava hozzájok, Rudolf arcza nem mosolyog többé senkire.

Zoltán elveszi a golyót és zsebébe rejti. Ugyanazt magát fogja visszaküldeni a gyilkosnak.

Az idő már közel, sietni kell; még egyszer megcsókolja Rudolf hideg arczát, s a nélkül, hogy kedvesét megölelné, sietve elhagyja a házat.

Hátha az üdvösség maga várna reá, nem hagyná-e azt el, hogy felkeresse azt az embert, a ki Rudolfot megölte!

Napok óta nincs senkinek nyugta a háznál, egyik orvos a másikat váltja fel. Senki sem találja el valóban, mi a kór oka? Egyik forró lázhoz sejt, másik ifjukori vérforgásnak tulajdonítja a kiismerhetlen bajt, harmadik himlőt gyanít. Beszélnek-e valaha az orvos előtt arról, hogy a lélek is fáj?

Néha olyan okosan beszél, máskor meg összezavar mindent. Egyszer az üres szobában is embereket lát, a kik nincsenek jelen; másszor a jelenlevőket sem látja s a puszta erdőről beszél, melyben eltévedt.

Liza nem meri azt magától tenni, hanem elküldi az ott levő cselédet, hogy kérdje meg a nagyságos asszonytól: szabad-e az?

Eveline rögtön siet oda. Már akkor Vilma öltözködik; felveszi ruháit, czipőcskéit felhúzza. Egész teste reszket, mint a nyárfalevél. -437-

– Hová akarsz menni? kérdi tőle Eveline. Az orvos megtiltotta, hogy fölkelj. Mit akarsz?

A leány arcza vadul elpirul, sötéten ránéz anyjára és öltözködik tovább.

– Kit? kit? szólt a beteg kigyulladt arczczal. Mintha nem tudnátok? Hiszen ti akarjátok őt megöletni. Ti! ti!

– Ne nyulj hozzám. Ne nyulj hozzám. Ti meg akarjátok őt öletni. De én nem engedem, nem engedem meg.

– Miről beszélsz, gyermekem? én leányom. Kedves gyermekem. Térj magadhoz.

– Miért akarjátok eltagadni, hát nem hallom talán a kardcsattogást? Hát nem hallom, hogy verekesznek az erdőben, hogy csattognak a kardjaik. Oh Zoltán, Zoltán, megálljatok! Én jövök. Oda rohanok közéjök, kardvasaik közé. Engem öljetek meg. Oh Zoltán, ne vívj! Tedd le azt a kardot. Megöl az az ember!

A lázbeteg e szavaknál átkarolá előtte térdelő anyját és érezheté az a forró, égető csókokról, mikkel a beteg leány hagymáza rohamában keblét, arczát, ajkait elhalmozá, mennyire szereti az – nem anyját, hanem azt, a kit ők üldöznek.

A leány erőtlenül rogy össze, ágyába fektetik ismét; egészen magán kívül van már, össze-vissza beszél, de -438- minden szavának az a vége: «megölik őt, és megölnek engem! Oh Zoltán, oh kedves Zoltán!»

A tanácsosné ott áll az ágy fejénél és reszketve szól férjéhez, ki oly sáppadt, mint ő:

A spadassin nem futott el Rudolf megölése után; gondolá: még ráér két óráig maradni: elvégezni dolgát Miklóssal és Zoltánnal s azután veheti nyakába a világot.

Miklóssal kardban egyeztek meg; egy nagy tánczterem üres helyisége volt a diadaltér.

Hét órakor együtt voltak a vívók és a segédek. Az ajtók bezárattak; a segédek tudósíták a feleket, hogy a szükséges előkészületek rendbe vannak hozva.

Milyen pompás izmok, mily szilárd termet mind a kettő. Dabroni meztelen karján minden izom külön élni és mozogni látszik, a kéz csuklója szabadon mozog, a nélkül, hogy a könyök megmozdulna, s egy feszülésre minden izom kidomborodik, csak épen az tágul ki, a melynek a csapást kell intézni; – Miklós báró herculesi termetében kevesebb az arány. A természet nagyon is gazdagon akart nála kiállítani mindent; széles vállai egy egész világ emelésére látszanak szánva és kinyujtott karjánál eszünkbe jut a történet, midőn puszta ököllel küzdött félóráig a dühödt vadkannal. Egy ütés érjen meg ettől az ököltől és ha vasból vagy is öntve, megtértél alkotódhoz!

Midőn a vívók szembeállíttattak, akkor előhozzák a kardokat. Egyiknek sem voltak azok kezében addig. Jó két aczél kard, három ujjnyi széles lappal, fedett vas keresztpaizszsal, minő a vívó kardokon szokott lenni. Bizonyosak lehetnek benne, hogy el nem törik az semmi csapásra. És -439- azt jó tekintetbe venni, midőn két oly vívó áll szemközt, kik nem szoktak karczolásra játszani egymással.

Miklós már ekkor tudta, hogy Rudolf meglövetett. Láthatni egész arczán, hogy most is erre gondol. Miért nem előzhettem őt meg? gondolja magában.

– Siessünk, siessünk, uraim, sürgeté Dabroni a rendes formaságokkal elfoglalt segédeket, én reám még egy harmadik is vár.

– Az Istenre mondom, szól Miklós oroszláni morduláshoz hasonlatos hangon, ez a harmadik hiába fog reád várni!

– Akar még méltóságod valamit látni? kérdi tőle a spadassin csufondáros gyöngédséggel.

– Semmit elébb, mint a te véredet! kiált Miklós, kezébe ragadva az odanyujtott kardot s olyat dobbant lábával, hogy az épület megrendül bele.

Mind a két vívó állásba teszi magát; a kinyujtott kardok összeérnek, a mint köszörült éleikkel végigcsúsznak egymáson, olyan bántó hangot ad ez, hogy az ember szíve borzad bele.

A két kard egymáson fekszik. A két vívó szemei egymást keresik, a düh szikráival Miklós szemei, a gúny kigyóigézetével Dabronié.

Egy merev csapással hirtelen leüti ellene fegyverét s mint a villám csap egyszerre hozzá, neki a fejének.

Ha a spadassin védte volna magát elkésett kardjával e rettentő csapás ellen, kardostul, fejestül úgy hasította volna az ketté, hogy az itéletnap sem csinált volna belőle egyet. De e helyett hirtelen hátra ugrott, egész testét hanyatt vetette, kardját is visszakapta s engedte az ádáz -440- csapást maga előtt elsüvölteni; a kard hegye nem járt messzebb teste előtt egy hüvelyknél.

A másik pillanatban már ismét helyén volt. Legkisebb zavar, megdöbbenés nem látszott arczán. Még inkább ragyogtak szemei, mint a gyakorlott játékosé, ki ellenfelét furfangosan meg tudta csalni.

A támadottból most ő vált támadóvá; a testét előre hajtva, egészen alá csúszott ellenfele kardjának, s cselvágásaival kényszeríté azt sokkal közelebbről védni magát, s ezáltal őt rövidebb távolságra bocsátani.

Miklós segédei a hideg verítéket érzék arczaikon. Látni lehete, hogy Dabroni sokkal gyorsabb vívó, mint Miklós, ki ellenfele mesterfogásait roppant ereje és lélekjelenléte daczára is nem mindig elég sikerrel birja meghiusítani.

Már egy lépést kénytelen volt visszafelé tenni. Ellenfelét ez még merészebbé teszi. Ő is egy lépést tesz előre.

Miklós haragosan vág hozzá e gúnyra. Dabroni felfogja kardjával a nehéz csapást s végigeresztve azt kardja élén, a keresztpaizs lapján engedi elveszni annak mérgét s azzal vissza egy alvágást intéz a báróra, egyikét azon gonosz csapásoknak, miknek sebe gyógyíthatatlan; s a mint a báró hirtelen annak védelmére fedetlenül hagyja baloldalát, egy oldalcsapással odavág nyakához.

A két segéd iszonyodva takarja el arczát. A báró nyakából egyszerre vastagon ömlik alá a vér, elborítva egész mellét.

A következő pillanatban egy irtóztató ordítást hallani; Miklós a düh vak elszántságával rohant ellenfelére. Egy kardvillanás látszott, egy csattanás hangzott és azután – ott feküdt a földön a spadassin, szótlanul és sáppadtan.

– Nincs semmi baj! dörgé Miklós, kezével befogva -441- sebét. Egy kis érvágás az egész. De ez nem fog vívni többet!

Amazok elszörnyedtek. Az irtóztató csapás keresztül vágta a kardmarkolat védő paizsát és keresztül a markolatot a kézzel együtt; a spadassinnak nem maradt, csak a csonka karja.

– Istené legyen a dicsőség! hörgé Miklós, s nyugodtan segítette mezetlen melléről letörölgetni a vért, míg az orvos azt a roppant mély sebet nyakán összevarrta…

… Ah, hogy futottunk (mint gyermekek) néhány hét mulva utána, midőn legelőször kijött az utczára, fekete ragasztványnyal fedve gyógyuló sebét, hogy mutogattuk őt egymásnak, s hogy szerettük volna megcsókolni azt a drága sebhelyet és azt a kezet, a mely azt visszaadta!

Pontban nyolczat ütött az óra, midőn Zoltán a ligetbe megérkezett. Segédei már vártak rá.

Fél kilenczig semmi hír sem jött ellenfeléről. Akkor érkeztek meg annak segédei.

Odamentek Zoltánhoz, s kimentették ügyfelöket elmaradásaért, a ki vele sem ezuttal, sem soha többé meg nem fog vívhatni, miután egy megelőző párbajban jobb kezét elvesztette.

Zoltán valami hideg borzadályt érze végigvonulni lelkén. Nem Rudolf elszállt szelleme volt-e az, ki őt láthatatlan alakban védve környezé és most elszáll tőle, hogy messze, messze, ott a magasban számot adjon azoknak, kiknek megfogadta: mint viselé gondját egyetlen gyermeköknek?… -442-

XXII. A KEMÉNY SZIVEK.

Nagyon beteg a kisasszony, mindig-mindig rosszabbul lesz, talán soha sem is gyógyul meg.

Minden éjjel új meg új rémlátásokkal képzeleg; álmodik kinyitott szemmel és beszél fenhangon azokhoz, a kikkel álmodik.

Atyja, anyja felváltva ülnek ágya előtt; ha az egyik éjjel, a másik nappal virraszt mellette, s azután elmondják egymásnak: miről beszélt, mit álmodott? s hosszan-hosszan eltöprenkednek fölötte.

– Ki lakik itt a mellettem való szobákban? kérdezé egy reggelen a beteg, fehér ujjával megkoczogtatva az ágya melletti elszőnyegezett falat, ki zongorázott itt az éjjel, a másik teremben? Itt mellettem jobbra!

– Üres szobák azok, jó leánykám, nem lakik ottan senki. Az a folyosó is el van rekesztve, a mi oda vezet.

– Nem, nem. Én mindent jól hallok, bizonyítja a beteg; néha egyet pattan a zongora húrja, s olyan soká eldöng magában. Éjszaka mindig járnak kelnek odabenn, csoszognak, tipegnek, lábujjhegyen járnak, a ruháik suhogását hallom.

– Oh van. Itt egy ajtó van az ágyam lábánál; tudom, hogy ott van, csakhogy a szőnyeg elrejti. A mult éjszaka épen éjfélkor megnyilt az az ajtó ágyam mellett s kijött rajta az a fehér asszony, a ki itt mellettem lakik; milyen halavány volt és milyen szomorú! Egy ideig ott állt az ágyam lábánál és nézett rám csöndesen, aztán közelebb jött s ide ült az ágyam szélére, szépen mellém. -443-

– Nem lehet az, kedves leányom, én ültem itt ágyad szélén egész éjjel és senki más.

– Oh dehogy ültél itt. Én híttalak téged is, meg Lizát és a szobaleányt is. Egyitek sem volt itt, csak az a fehér asszony. Itt ült egész éjjel az ágyam szélén s le nem vette rólam a szemeit. Gondolta magában: «te is nemsokára ott fogsz lakni, a hol én lakom».

Kőcserepy még azon órában átszállíttatá betegét az épület tulsó szárnyába, távol a befalazott szobáktól.

Pedig hát – én Istenem – mi volt ott? Egy puszta berakott fal: kő és mész, semmi más. És azon belül? üres tér, puszta levegő, a melyről tudja minden okos ember, hogy az nem egyéb, mint oxygen, hydrogen és carbonicum; az oxygen támasztja a rozsdát a zongora hurjain, attól pattogtak le azok; és az a kép ottan rámájában nem egyéb, mint vászon és apróra tört festék, nem szállhat az le onnan.

Ez világos dolog minden okos ember előtt és mégis a legokosabb emberek egyike nem merte beteg leányát azon szobák közelében hagyni, a hol Kárpáthy Zoltán édes anyja utolsó óráit leküzdé.

Vilma nehéz, hagymázos forró betegségben volt. – Minden ideges embernek nem is jó volt vele érintkezni. Az orvosok maguk tanácslák Kőcserepynek, hogy különösen Evelinet tartsa távol, mert a betegség ragályos. Ezt a betegnek nem volt szabad észrevenni. És még más valamit sem volt szabad neki megtudni, a mit gondosan titkoltak előle.

Pedig a betegnek mindig azon jár az esze, hogy valamit kitudhasson, megálmodjék, kitaláljon, a mit előre rejtegetnek.

– Hol van Liza, az én Lizám? kérdé többször. – Nem láttam már régen.

– Itt volt, gyermekem, szólt nyugtatóan a tanácsos, de te aludtál akkor, nem láthattad. Majd visszajön nem sokára. -444-

Mikor legsúlyosabb volt betegsége, akkor mindig Zoltánról álmodozott; ha ő róla kezdett el beszélni, az reszketés volt az egész háznál, mert akkor hideg gyöngyök izzadtak homlokán, akkor arcza kipirosodott, mint a láng, akkor őrülés volt nézni azt a fájdalmat, a mi vonásaira nekezült és hallani azt a hangot, mely sikoltásaiból a zárt ajtókon keresztül hatott.

Az atyának átölelve kellett őt tartani és úgy takargatni vonagló gyönge testét, mert ki akart szökni ágyából, s odavetni magát az égő szemei előtt látott alakok közé, kik alig két-három lépésnyire tőle éles kardokkal vívnak halálos tusát. Oh mint sikoltott, hogy takarta el arczát. Most épen a szivébe döftek: piros vére csordul.

Egy napon Kőcserepy levelet kapott Pozsonyból. Reszketett a keze, midőn felbontotta. Abban tudósíták, hogy Dabroni egy kardcsapással örökre ártalmatlanná van téve.

– Hála neked, mindenható Isten! rebegé a kemény szivű férfi, hogy nem történt meg az, a mit ő oly bizton elrendezett. Közbe tevé igazságos Isten embertörő karját, hogy meg ne történhessék az. Oh milyen jól esett! Ez még reményt ad. Ez többet fog érni a gyógytudomány minden íreinél.

– Nézd, kedvesem. Kárpáthy Zoltán él. A ki meg akarta őt ölni, annak az egész kezét levágták. Nem fogja őt bánthatni soha. Nézd, olvasd.

– Nem hiszem, ezt csak úgy gondolták ki, hogy engem elámítsanak. Engem mindig bolonddá akarnak tenni; minek az? Tán azt nem tudom, hogy Liza hol van? az én vak leánykám. Azt mondják, hogy itt járt, mikor én aludtam. -445- Oh tudom én, hogy ő hol jár. Tán nem tudok én mindent? Tudom én, hogy Liza meghalt. Tán nem hallottam én, hogy kopácsoltak a mult éjjel ide fenn az emeletben; tán nem tudom, hogy az ő koporsóját szegezték be akkor? Kivitték a kerti lakba, ott énekelték el, tán nem hallottam én azt? Szegény kis leánykám, még arra sem lehettem ott, hogy a koszorút én tegyem fel a fejére! a halotti koszorút; még meg sem csókolhattam utoljára. Én előttem azt hazudják, hogy él…

A tanácsos meg volt fagyva és szólni nem tudott. Hogy olyan átható képzeleterejök van a betegeknek, a mi nekik egy puszta hangról elmondja, a mik történtek.

– Minek titkolnak én előlem mindent? A multkor a postasíp szólt a házunk előtt, a cselédek átvették a levelet az udvaron s mondogatták nagy halkan: fekete pecsét. Egy óra mulva bejött anyám. Ki voltak sírva a szemei, de nem akarta észrevétetni velem. «Kitől kaptál levelet?» kérdeztem tőle. «Ilvayéktól», felelte. «Csókoltatnak téged». – Hogy van Matild? – «Nagyon jól», mondta anyám, «e napokban ment férjhez». – Igen, férjhez ment a sírba. Tudom, hogy az volt irva a levélben. Minek titkolják azt előttem? Mindenki meghal, a ki engem szeretett, – minden, – minden…

Az a keményszivű ember ott a beteg leány ágya előtt úgy érezte, mintha az a nehéz kemény szív morzsáról morzsára őrlődnék ott belül és hullana ezer darabra, s mindenik darabja olyan nehéz volna, mint egy nagy súlyos kő…

– Hát mi nem szeretünk-e téged? kérdezé leányától az apa, a kinek úgy fájt ez a gondolat. – Hát mi nem szeretünk-e téged?

Vilma sokáig gondolkodott, azután egyszer érthetetlen mozdulatot tett kezével szemei előtt, halkan susogva:

– Mi nem szerettünk tégedet? oh hogy mondhatod azt, hogy mi nem szerettünk téged!

– Érzed-e, hogy mi van itten? Szív. De azt nem tudod ugy-e, hogy ez miért dobog olyan fenhangon. Oh azt senki sem tudja, sem ti, sem az orvosok. Csak hárman tudták még és azok is mind meghaltak. Mindig kérdeztétek tőlem, miért vagyok oly szomorú és azzal akartatok felvidítani, hogy őt szidtátok előttem. Elmondtatok róla minden rosszat, gyaláztátok, gyűlöltétek és mégis azt kérdeztétek: miért vagyok olyan halavány? Elkezdtétek őt üldözni, kihajtottátok atyai házából s ide hoztatok engem, hogy szívjam azt a levegőt, a mit ő megátkozott; őt koldussá tettétek, elvettétek mindenét, hogy engem pompában temessetek el. Úgy fájt, úgy fájt az nekem és ti nem tudtátok azt soha. Nem volt elég, hogy elvetettétek jószágait, utoljára elvettétek még életét is. Leölték őt hidegvérrel, irgalom nélkül, minden irgalom nélkül. Átverték a szivét, az ő szivét! azt a kedves szivet, azt a kedves, édes szivet!…

A szegény leányka összekulcsolta e szóknál kezeit halvány ajkai előtt, s oly fajdalommal emelé szemeit ég felé, oly túlvilági fájdalommal, hogy egy ördögnek megesett volna rajta a szive.

– Leányom, kedves jó leányom! rebegé az apa és nem tudott neki többet mondani. Hisz a lázbeteg tudja, hogy mit beszél, de nem azt, hogy mások mit beszélnek hozzá?

– Látod, látod! milyen szépen megélhettünk volna máskép, szólt a beteg leány. Mi otthon és ő itten. Hisz ő nem bántott titeket soha, nem volt szükség őt üldözni. Mi laktunk volna a magunk házában és ő itt a magáéban -447- és soha sem szóltunk volna egymásról senkinek. Mi haszna vettetek el mindent? házát, birtokát, még a jó napvilágot is? Már most lakhattok egyedül ebben a nagy házban, egyedül ebben a nagy világban. Hát mit ér az már most tinektek?

Ily őszintén csak a láz beszélhet, ilyen nyilttá csak az teszi a szivet, a ki minden sziveket lezár, s mig lezárná, kibocsátja azoknak titkait, s míg elhallgattatna, beszédessé teszen.

A tanácsos úrnak egy nagy gondolatja támadt ez órában. Ezt a gondolatot nem űzte el szivéből. Ezt menedékének tartá. Egészen más gondolat volt az, mint a minőkkel eddig szivét elterhelé, egészen ellentéte azoknak.

– Légy nyugodt, kedves gyermekem, szólt, odahajolva leányához. A kiről beszéltél, annak semmi baja sincsen. Erről én téged meg foglak győzni. Igérd meg, hogy nyugodt fogsz lenni addig, hogy nem gyötröd magadat. Hogy meggyógyulsz… énnekem… az én örömemre.

A beteg felsóhajtott, s midőn atyja eltávozott tőle, halkan susogá magában:

Kőcserepy sietni akart azon eszmével, melyet magában forralt. Az orvossal találkozott a teremben, odahívta őt magához tanácskozni.

Elmondá előtte őszintén, nyiltan, mit tapasztalt, mit tudott meg és mit akar most tenni.

Az orvos tökéletesen helyeselte szándékát. Ha valami, még ez segíthet a beteg állapotján.

Kőcserepy azt is elmondta neki, hogyan és mi módon akarja e szándékát létesíteni. Az orvos elbámult rajta.

Erről tudósítani kellene Evelinet is. A tanácsosné a legiszonyúbb kínokat állta ki ezen napok alatt. Ha eszébe jutott valami, úgy sírt, hogy minden szobán keresztül -448- hangzott; napok óta szemeit sem hunyta le soha, s ha leánya mellett nem volt, minden órában küldött izenetért, hogy van?

Kőcserepy az orvos kiséretében ment nejét fölkeresni. Az ajtóban megállt kissé hallgatózni, semmi neszt sem hallott.

Elébb benyitott csendesen, széttekintve, ha nem zavarja-e meg? A nagyságos asszony ott ült iróasztala előtt és nagy figyelmesen irt kitárt naplójába.

Férje megszólítá, mire föltekintett, s inte nekik, hogy üljenek le; ő irt tovább.

– Kedvesem, szólítá meg a tanácsos, miután sokáig vártak reá. Valami sürgetőst irsz?

Eveline e szóra letevé tollát, s könyökét az asztalra téve, állát hüvelykujjára nyugtatá, s mint ki nagyon el van telve megkapott eszméjétől, elkezdé:

– Arról irok, hogy milyen különös az, miszerint az emberben két egészen különböző lény dolgozik: az ész és a szív, s a szerint, a mint az egyik vagy másik lesz túlnyomóvá, változik át az ember jelleme, sorsa, élete; úgy, hogy mondhatni: mindenki két különböző embert foglal magában, az egyik az ész, a másik a szív embere. A szív és az ész két különböző ember…

A két férfi megdöbbenve bámult egymásra. Eveline szemeiben és homloka kifejezésén volt valami, a mit nem jó volt sokáig nézni.

– Úgy? szólt a tanácsosné nagy kedvetlenül. Majd mindjárt. Elébb ezt a fejezetet be kell végeznem. Mert a szív és az ész két különböző ember.

Az orvos és a férj fölkelhetett tőle, el is mehetett onnan, beszélhettek, a mit akartak.

– Irgalmas Isten, suttogá a férj, megfogva az orvos kezét, midőn lassan eltávoztak a szobából, ez a nő meg talál tébolyodni!

XXIII. CSENDESEN.

Volt egy nagy, fekete bőrbe kötött naplója, melyben levelezéseit szokta följegyezni, az eredetieket mindig magánál tartva; abban voltak összegyűjtve legtitkosabb iratai, a könyv táblájára fényes betükkel volt sajtolva e sor:

Végtől-végig olvasá azt és újra és ismét elolvasá. Ezzel a bűnhödéssel tartozott magának. Nagyobb, nehezebb vezeklés volt az neki, mintha télben, fagyban, mezitláb kellett volna bűnbocsánatért mennie ellensége sírjához; minden sor egy kegyetlen szemrehányás volt abból, egy saját fejére visszaesett kő.

Ő maga kinozta ez eszközeivel a gyűlöletnek saját édes gyermekét. Minden tőrszúrás, melyet gyűlölete tárgyának szánt, elébb az ő szivén ment keresztül; minden balsors, a mit másnak készített, az ő lelkét sujtotta jobban.

Hogy olyan titoktartók a gyermekek! Miért nem őszinték szülőik iránt? Miért nem hiszik el, hogy azok őket igen szeretik?

Ha kérdezték a szomorú leánytól, miért olyan sáppadt, miért oly méla? hogy nem felelt reá? És senki sem birta azt kitalálni.

Most már az is világos volt a tanácsos előtt, hogyan tévedt el Vilma a szentirmai csalitban? A féltett kedves életét megmenteni indult el ő, azon gyönge, töredékeny -450- testtel, midőn ők idehaza az iszonyú boszútervet koholták, talán épen akkor, midőn ő ama levelet irta Dabronihoz, elbízott, elkeseredett lélekkel irt a kétségbeesett leány vad erdő szélében, reves fatörzsre hajolva mentő óvást titkon imádott ifja rokonaihoz, reszkető kézzel, reszkető szívvel.

A mit soha nem hallott tőlem senki, azt ön im irásban olvashatja tőlem: megbántam, a mit cselekvém. Jól tudom, hogy önnek joga van örülni, a midőn én sirok, de sokkal jobban ismerem önnek szivét, mint hogy önnek ez örömétől rettegjek. Egyetlen gyermekem halálos beteg, s képzelődésének az a kisértő réme, hogy ön meggyilkoltatott. Hála a Mindenhatónak, ez nem történt meg: ön él és egy szavával, egy megjelenésével megmentheti szeretett leányomat, a ki Istentől egyedüli örömem. Én ismerem az áldozatot, a melyet ön hozand, a midőn e küszöböt átlépi, de hiszem, reménylem, hogy ön még sem fogja azt megtagadni az emberek legszerencsétlenebbikétől

Hova lettek a büszkeség, a világszereplés bálványai, a midőn ezen levelet irta, hová lett az öntelt, elbizott hiuság, mely eddigi életét vezette? Mennyi lemondás e nehány sorban, mennyi önmegalázás!

A levelet letisztázta a tanácsos, s tiszttartóját hivatva, rábizta, hogy vigye el azt Szentirmára.

Zoltán és Szentirmayék a gyászos nap után rögtön eljöttek Pozsonyból, Rudolf bebalzsamozott hulláját magukkal hozva Szentirmára.

A nemes hazafi szerencsétlen végzetének híre az egész vidékre gyászosan hatott, s midőn Kőcserepy meghallotta azt, szive nagyot dobbant, mintha őt vádolná abban. -451-

A leányka egészen magánál volt; a hagymázos lázroham után az elbágyadás tiszta perczei következtek.

– Itt és itt, szólt a leányka, szivére és homlokára téve kezeit. Tudtam én, hogy az megöl engem.

– Tudod te jól, atyám, hogy mi az? Nagy fájás az. Ha Liza élne, megmondaná, mert ő tudta azt. Mondtam neki mindjárt, hogy ebbe a házba bejöttünk. Mikor ide fenn a sok vendég kaczagott, vigadott, mi akkor odalenn a platánfák alatt sírtunk, mert tudtuk jól, hogy ezen a helyen meg fogunk mi halni. Oh ha arra vigyázott volna valaki!

– Mire kellett volna vigyáznunk? – kérdé a tanácsos, oly közel hajolva beteg gyermekéhez, hogy annak legkisebb suttogását meghallhassa.

– Ha arra vigyáztatok volna, midőn ebédeltünk, hányszor nevetett rajta más ember: ni, ez a két leány legízesebb falatját tányérján felejti! Ilyenkor azt mondják, hogy távollevő rokona éhezik. Mi kezet szorítánk Lizával és mi értettük, hogy mit tesz az? Mikor eljártunk a templomba imádkozni, tréfáltak velünk; mit lehet ebbe a falusi templomba járni? Miért imádkozhatik két ilyen gyermek? Mi tudtuk, hogy miért? Minden virágomnak, minden ruhámnak volt valami neve, valami jelentése: nem tudta azt más, csak Liza. Nem is fogja azt megtudni senki. Halottak estéjén meggyujtottunk három viaszgyertyát, az egyik vagyok én, a másik vagy te Liza, a harmadik ő… Leghamarább leégett az övé, azután a tied, kis leánykám, azután az enyim… De egyik sem soká maradt a másik után… Mit csinálnak a gyermekek?… Játszanak -452- magukban játékot… De azt a játékot érteni kell… érteni kell! mert a nélkül nem ér semmit.

Látszott, hogy mihelyt Zoltán eszméjére tér vissza a beteg, rögtön előjönnek a veszélyes kór jelenségei is. Kétségtelen volt, hogy rágondolni és meghalni – egy dolog.

A tanácsos nyugtalanul nézte óráját. Kiszámította százszor is, hány percz alatt érhet Szentirmára a tiszttartó, hány alatt jöhet vissza ismét? De a véletlen lehetőségei kinozták. Hátha nem találja ott Zoltánt? Hátha az megveti kérelmét és nem jön el?

Az orvos ismét uj gyógyszert rendelt; a tegnapit félretéteté, mint elvetette a tegnapelőttit és az azelőttit is. Egyik sem tudott használni, mint nem javítand a mai sem. A tudomány hatalmának itt vége van.

– Uram, segíts, uram gyógyítsd meg leányomat! rimánkodék a tanácsos, kétségbeesetten szorítva meg a távozó orvos kezét.

– Én csak a természet szolgája vagyok, felelt a tudományok embere; itt Istennel kell küzdenünk.

A tanácsos álmatlan aggodalommal járt egyik szobából a másikba. Már bealkonyodott s a közelgő éjszakával a beteg kórjelenségei is súlyosabban kezdtek mutatkozni. Szentirmáról még semmi válasz sem jött.

Odakünn fergeteges, zivataros idő kezdett beállni; az egyszerre elfeketülő éjszakát csak a távoli villámok deríték fel olykor, miknek mordulása mindinkább közelgett, a sík rónán végigüvöltő szél csikorogva forgatta az uj szélvitorlákat a háztetőkön, miken a Kőcserepy-czímer pompázott, egyszer nagy csörömpölve dobott le közülök egyet.

Milyen gonosz éjszaka! Ki mozdulna ki ilyenkor csendes kandallója mellől, hogy útra keljen?

A beteg oly szánalmasan nyögött, lihegett… Oh! és senki sem tud segíteni rajta.

Hintó hajtatott be a kastély udvarára. Ez valóban megkülönböztethető. Hintógördülés. Pedig a tiszttartó könnyű szekéren ment el. Tehát valaki jött. Idegen.

A mint a folyosón végigment, hallá, hogy a lépcsőkön felfelé jön valaki s a kísérő pitvarnoktól felőle tudakozódik.

De ez nem férfi hangja volt, hanem nőé. Úgy tetszék előtte, mintha ezt a kedves, csengő, gyermeteg hangot ismerné már valahonnan; de nem tudott rá egész tisztán emlékezni.

A folyosó szögleténél szemben találkozott vele. Egy szép, sugár leányka volt az, egész gyászruhában.

Kőcserepy megdöbbent előtte. Ez Szentirmay leánya. Azon Szentirmayé, kinek oly gyászos halála volt. Ez a fekete öltözet nem őt vádolni jön-e ide ez órában? ez a szomorú gyermek nem azért jött-e most, hogy ő neki megmondja:

Oh nem. A galamb fájdalmának nincsen mérge. A szomorú leányka nyájasan, szeliden siet a háziúr elé s gyönge kezét nyujtva neki, részvevő, bánatos hangon tudakozódik Vilma felől.

Hallotta a tiszttartótól, hogy barátnéja beteg. A levél nem találta Zoltánt Szentirmán, Marionhoz kellett elkísérnie anyját Kőhalomra. A tiszttartó utána ment sürgetős levelével. Ő pedig rögtön sietett át Kárpátfalvára, a jó Vilmát meglátogatni, a kivel úgy szerették egymást, s a kit oly régen nem látott. Tán ha őt meglátja, örülni fog.

Kőcserepy oly forrón szorítá a kezében felejtett kis kezet… Ártatlan, boldog gyermek, kinek még fogalma sincs a rosszról, a rútról, a gyűlöletesről!

Ezalatt a beteg szobájához értek, Kőcserepy előbb nyitott be óvatosan. -454-

«Csendesen, csendesen!» suttogá a beteg, fehér ujját fölemelve. Arcza szokatlan égő pirosságán látszott, hogy ismét rossz éjszakája következik.

Valami vidám mosoly deríté fel egy perczre a leányka arczát, a mely azután ismét eltünt onnan.

– Te is őt gyászolod ugy-e? kérdé barátnéja fekete öltönyére mutatva.

Katinka tudta már a tiszttartó által Vilma rögeszméjét: azt hivé, hogy ő is Zoltánt gyászolja.

– Én atyámat gyászolom, felelt Katinka és nem állhatá meg, hogy ennél a szónál könyei meg ne eredjenek. El kellett takarnia arczát.

A beteg leány közelebb vonta magához barátnéját s félelmesen széttekintve kérdé tőle:

– Oh nem, felelt Katinka, e perczben inkább barátnéjára, mint saját bánatára gondolva; véletlenül halt meg.

– Úgy? véletlenül? suttogá a beteg. Gondolod te, hogy véletlenül halnak meg az emberek? oh én ezt jobban tudom. Sokkal jobban tudom.

És szemeivel atyjára nézett merően, sokáig, hogy a nyugodt, bölcs férfiú a vért érzé zsibbadni ereiben, és nem állhatá ki e kísérteti tekintet néma szemrehányását.

– Csendesen, csendesen kedvesem, suttogá Katinka, a lázas beteg fejét kezébe emelve.

Milyen gyöngéden, mily édesdeden tud bánni a beteggel. Mintha tulajdon testvére volna!

Katinka tudja már, mi fáj olyan nagyon Vilmának? s suttog fülébe megnyugtató szókat.

– Ne félj, Zoltán itthon van Szentirmán. Valaki megirta, hogy veszélyben van és mi érte mentünk.

A beteg szemei úgy ragyognak e szóra. Valaki! gondolja -455- magában. Az a valaki én voltam. De azt te ne tudd meg soha.

Azután ismét elkomorodik arcza, szemei tétova járnak szét a szobában, a régi hagymázos visiók ismét visszatérnek.

– Még nem bántották őt, suttog halkan vissza, de majd bántani fogják. Hallod, hogy köszörülik a kardot? én már hallom. Ott voltam, mikor beszéltek róla, hogy megöljék. Eredj, eredj oda, ne hagyd őt elmenni. Beszélj az atyámmal; csak egy szót szólj neki és semmi sem fog megtörténni, szólj vele Katinkám, kedves jó Katinkám, siess.

A tanácsos ott áll az ágy fejénél és hideg borzadály jár végig testén, a midőn ezeket hallja.

– Hagyjuk nyugodni a beteget, kedves grófnő; kegyed is fáradt, térjen szobájába, a mit elkészítettek számára azóta. Ne csókolja meg most, ne hajoljon reá; jőjjön velem, látogassa meg nőmet, majd holnap reggel meglátogatjuk ismét Vilmát.

– Eredj, eredj! suttogá a beteg is. Beszélj atyámmal, beszélj anyámmal érte. Ne időzz sokáig.

Kőcserepy gyöngéd erőltetéssel vonta el Katinkát leánya ágyától. Attól félt-e, hogy a beteg leány láza közepett valami irtóztató titkot fog előtte kimondani? vagy attól rettegett, hogy azon férfi leánya, ki most ő miatta nyugszik a föld alatt, míg az ő lázbeteg gyermekét ápolja, annak kórragályát szivhatja rokonidegzetű testébe? Vész és romlás lehellete járt ő körüle, jól érezé. Jó volt abból mindenkit eltávolítani.

Kőcserepy mondá neki, hogy Szentirmay Katinka kisasszony van itt, ki Vilmát látogatni jött el.

E szókra fölkelt a tanácsosné s Katinka elé járulva, -456- megölelé és megcsókolá homlokát. Azután leültette maga mellé s hideg sötét szemeivel végignézve rajta, elkezdé:

– Meghalt, igazítá ki Katinka, kit a megszólítás kellemetlen idegenül érintett.

– Egy dolog az, kedvesem, biztosítá Eveline hideg méltóságos hangon. A halál csak elutazás. A ki innen elköltözik, átmegy egy másik csillagzatba; onnan ismét egy másikba és onnan egy harmadikba, és így megy végig minden csillagzaton és ez az örökkévalóság.

Katinka nem sok vigasztalót talált ebben a fölvilágosításban, a mit Eveline azután még érthetőbbé kivánt előtte tenni.

– Igy például meghal az apa, másutt: például az Uranusban vagy a Mezarthimban, ugyanakkor ujra születik; utána meghalnak gyermekei, egyenkint azok is követik atyjokat, s az Uranusban vagy Mezarthimban ismét reá találnak és ez az igazak jutalma.

Katinka nem felelt e bölcs szavakra semmit; a tanácsosné elmélázott sokáig, egyszerre fölkelt helyéből s nyugtalanul lépett néhányat a szobában, azután megállt a szoba közepén.

– Igen, de hátha a gyermek hal meg előbb, azután a szülők? kérdezé magától nyugtalanul. Mi történik akkor? mi lesz abból?

És aztán elkezdett alá s fel sétálni heves léptekkel, fejét tenyerébe hajtva.

Ottkinn tombol a zivatar, a szél csavargatja a fákat, mik nyögve, zúgva hajladoznak haragos rohanása alatt; a zápor úgy vágja az ablakokat, mintha kövecscsel hajigálnák, az orkán olyanokat taszít rajtok néha, mint az ágyúdördülés; -457- azok a csikorgó, csörömpölő szélvitorlák forognak erre-arra, mintha nem tudnák már, hogy merre kerüljék ki a vihar haragját.

De iszonyúbb, vérfagyasztóbb éj van a kastélyon belől. Senki sem aluszik. Gyertyákkal, lámpákkal futkosnak egyik szobából a másikba, a gyertya kialszik olykor a sietők kezében a nagy szélrohamtól, mintha minden ajtó-nyitásnál egy gúnyos, mérges szellem leskelődnék, a ki a lángot elfúni törekszik, s késlelteti a sietőket munkájokban.

Oh bizonyára Kőcserepy tanácsos örömestebb volna ez órában kinn a zivataros ég alatt, s hallgatná egy puszta árokpart mellé huzódva a lakatlan rónán a villámok dörgő csattogását, a szél üvöltését, mint hogy ott üljön a csöndes, langy szobában, mely biztos szőnyegekkel, meleg kárpitokkal van elzárva a viharnak még csak hangjától is, s hallgassa ott azt a halk nyögést és azon őrjöngő szavakat, mik egy halálfehér beteg ajkáról ellebegnek.

A míg lázas látmányai tartottak, kín volt nézni a beteg küzdelmeit. A felhevült agy rettentő képzelme az arcz minden vonásaiban kifejezé magát, s e nyugodt, szelid angyal-tekintetet egy elkárhozott torz-arczulatává alakítá. Ott mentek végbe szemei előtt a legiszonyatosb, a legundokabb gyilkosságok, megnevezte az embereket, a kik azt elkövetik, látta arczaikat vonásról vonásra; minden mozdulatot, minden döfést. Hogy védi magát az áldozat! hogy rogy össze, hogy foly minden sebéből a vér; hogy kiált segítség után!

Megismer mindenkit, atyját odahívja magához s kéri, hogy nyissa ki iróasztalkája fiókját.

– Találsz ott az imakönyvem alatt egy összehajtott levelet, öt fekete pecséttel. -458-

– Ne félj! szól a mindent félreértő beteg, csak arról rendelkeztem, a mi az enyim. Ruháimat, a minek úgy sem vennétek ti hasznát, himzéseimet, hagytam az én kis leánykámnak, a ki már azóta vár reám valahol. – Más végrendeletet kell tennem. – Mert ez már nem ér semmit. – Oszszátok ki ruháimat a szegény leánykák között, a kik olyan jók voltak, hogy mindig köszöntek, ha velök találkoztam. – A kis ezüst perselyemben a megtakarított pénz van, névnap és ünnepélyek alkalmával kaptam azt mind, s félreraktam mind az én kis leánykám számára, hogy neki hagyhassak valamit. Arra sincs szüksége többé. Kerestessétek fel Szentirmán azt a kis parasztleányt, a kinek egyszer egy idegen hölgy levelet adott az erdőben Szentirmay Katinka számára; adjátok neki ezt a pénzt: viselje magát jól és legyen boldog…

Itt néhány perczig elhallgatott a halvány beteg; a csendes szobában nem hallatszott más nesz, csak annak a parányi féregnek a kopogása, mely úgy el tudja magát rejteni az ágyak deszkái közé s midőn megszólal, azt mondják, hogy ez a halálóra. Ott van ő a nagyurak hálószobáiban is, mint a szegényekében s tizenegyet szokott ütni egymás után.

– Emlékedben tartod-e atyám, a miket beszélek? kérdezé a beteg. El ne felejts azokból semmit is; mert én azt mind igen komolyan mondom, s kivánom, hogy úgy történjék.

A tanácsos megcsókolá kedves betege halvány kezét s úgy fájt neki, hogy az őt nem tudja szeretni.

– Azután, szólt a beteg, ismét erőhöz térve, itt a balkezemen egy fekete gyűrű, saját hajamból van az készítve; -459- legyen ez a gyűrű Szentirmay Katinkáé. Viselje ő azt. És ha férjhez megy, adja ezt a gyűrűt annak, a kit szeret: hűséges lesz hozzá a sírig!…

– Oh én kedves gyermekem! zokogott a tanácsos, égő arczát betege fehér köntösébe rejtve.

– Te neked pedig és édes anyámnak hagyom drága ékszereimet, hagyom ezt a pompás kastélyt, – ezeket a gazdag jószágokat, kincset, birtokot, gyönyörű kerteket mind, mind az egész szép világot! milyen gazdagok lesztek utánam! Minden, minden rátok marad.

A tanácsos úgy várta volna még, hogy szóljon valamit hozzá, egy engesztelő, egy vigasztaló szót… A gyermek elhallgatott és elfordult a fal felé, alig hallhatóan susogva:

Kőcserepy felkelt ágya mellől, s éjnek éjszakáján felment irodájába, a szemközt találkozó cselédeknek halkan susogva:

Azok lábujjhegyen jártak a folyosókon végig. Még a zivatar is érteni látszott a csillapító szót, mintha neki lett volna az mondva, s elhallgatott, ellankadott – csendesen, – csendesen…

Szemei előtt amaz öt fekete pecsétes levél volt letéve az asztalra, mindig arra nézett, úgy irt tovább; mintha eszméjét mindig ugyanazon tárgyhoz vezetné vissza s onnan indulna ki újra.

Néha könnyebbült sóhajjal tekinte fel a magasba; mintha azon betük, a miket leirt, súlyos, nehéz adósság mázsái volnának, a mit lelkéről lerázott.

Arczáról végképen eltünt ama megszokott mosolygás; egészen más volt tekintete, ily komolyan, ily megtörve.

Éjfél után egyet ütöttek az órák a kastélyban, a folyosókon -460- élénkebb léptek hangjai hallatszottak. A kapus csengetett; az ajtók nyulós nyikorgással nyiltak fel. Kőcserepy nem hallotta sem az óraütést, sem a csengetyűt, sem a további neszt. Lelke egészen másfelé járt.

Azt sem vette észre, hogy valaki benyitja irószobája ajtaját, s csendes léptekkel, miknek zaját elfogja a padlózat szőnyege, iróasztala elé járul; csak akkor rezzent fel, midőn az érkező, lámpája világkörébe érve, vele szemtül szemben megáll.

Egészen átázva, összecsapzott hajfürtökkel, felhevült arczczal állt a tanácsos előtt Kárpáthy Zoltán.

Az alig birt szemeinek hinni, annyira megfoghatlan volt előtte, hogy ez ifju, ki neki annyi keserűséggel tartozik, ily viharos éjszakán megjelenjen halálos ellensége hivására, azon ősi kastélyában, melyből őt csufosan kijátszották; – hogy vigasztalást hozzon abba ellenségei fájdalmának.

Szólni sem tudott hozzá sokáig. Az ifju maga lépett hozzá közelebb és monda:

Zoltán mondhatta volna erre, hogy ha Rudolf halálának emléke távol nem tartott tőled, ez a zivatar nem gátol akkor. De nem szólt semmit. Ezen bú-alázta arczot látva, lehetetlen volt neki szemrehányást tennie, lehetetlen volt őt meg nem szánnia.

És az nem válik soha ifju szívének szégyenére és jellemén nem ejt semmi csorbát, hogy a midőn ez igazán, mélyen szenvedő embert ott látta maga előtt, néhány nap alatt megőszült hajjal, megvénült, szomorú ránczokkal jelölt arczczal, kisírt szemekkel, elfeledé, hogy mennyit vétett ő ellene? s kezét nyujtá elé…

Hogy szorítá meg azt a megbocsátó kezet a bánatos apa, s hogy szorítá azután szívéhez! -461-

Az ifju felöltönye csuronvíz volt. Kőcserepy észrevette azt s készteté, hogy tegye kényelembe magát, oda vezette a kandallóhoz, segíté levetni kabátját, leülteté a tűz mellé.

– Mint otthon. Mintha otthon volna ön, mondogatá neki s rövid gondolkozás után kimondá: hisz ön úgyis itthon van már.

Az iróasztalához sietett, s azon iratot, melyet épen most szerkesztett, odavivé az ifjuhoz, átadva neki, hogy olvassa el.

Törvényes cessio volt az, melyben Kőcserepy a Kárpáthy Abellinotól nyert engedélyt a kárpátfalvi és madarasi uradalmak iránt visszaruházza Kárpáthy Zoltánra.

– Csak az igazságot. Ön törvényes birtokosa e javaknak, más mindenki csak bitorló. Ezt nekem szemembe mondá az én tulajdon leányom. Én visszaadom önnek jószágait és magam elmegyek innen. Elég gazdag maradok még akkor is. Csak leányom maradjon élve; nem cserélek senki gazdagságával. Ő nekem mindenem. Csak most érzem azt, midőn közel állok elvesztéséhez. De nem fogom őt elveszteni. Haza megyünk szép budai lakunkba, a hol ő olyan boldog volt, ott ismét boldog fog lenni; nem törődöm én többet sem a világ zajával, sem a gazdagsággal; ő lesz az én kincsem, örömem, boldogságom. Nem lesz olyan boldog ember több, mint én. Hiszen már ez is azt mutatja, hogy ő megszabadul, hogy ön eljött ilyen zivatarban. Az ön látása meg fogja fordítani betegségét.

Zoltán oly igazán szívéből szánta ezt az embert, a kit néhány nap szenvedése olyan éretté tett, ki önfeledt izgatottsággal -462- engedi magát egyetlen valódi indulatja által elragadtatni s gyermeteg lelkesültséggel csügg fájdalmas illusióin.

Igazán rá volna mérve azon büntetés a sorstól, hogy elveszítse azt az egyetlen kincset, a mihez érzéssel ragaszkodott s tán ez ártatlan gyermek szenvedéseinek nem tudja más orvoslását a végzet, mint hogy őt oly hazákba hívja, a hol ismeretlen eszme a fájdalom?…

Oh ki tudna erre megfelelni? Hiszen hányan halnak meg ifjan és szeretve, viruló szépséggel arczaikon, boldog reményekkel szíveikben! s ha kérdi valaki: miért?… «Szerette őket Isten, mert ifjan haltak el»… azt válaszoljuk rá.

– Jerünk hozzá… monda a tanácsos, az ifju karjába öltve kezét; Zoltán felölté megszáradt kabátját s kétkedve kérdezé:

A tanácsos egy perczig gondolkozott; azután azt mondá Zoltánnak, hogy elébb le fog menni, hirt hozandó betege felől; addig legyen olyan jó, hogy várjon itt reá.

Ugyanazon terem volt az, melyben huszonegy év előtt az öreg Kárpáthy János végrendeletét mondolá az egybegyűlt férfiak előtt, a melyen annyit sírtak valamennyien.

Az éjszaka csendes volt körüle és a méla hallgatásban végigvonultak e kastély falaihoz kötött emlékei egész életének: elkezdve a nem ismert időkön, a csecsemő évnapjain, a születése órájában reá mosolygó szemek megtört halálsugárán, végig a gyermek-örömek öntudatlan boldogságán, melynek édességét csak akkor tudjuk eléggé ismerni, midőn a távolból tekintünk vissza rája; a nélkülözéseken, az újra kezdett élet mindennapos küzdelmein, a keserű elváláson, s az üldöző titok kétségbeejtő ködalakjain és -463- ismét vissza a nem ismert, a soha nem látott alakokig, kikről csak képzelete beszélt olykor lelke előtt… És most ime, ismét itt van a kastély falai között, melynek küszöbe megátkozott kő gyanánt feküdt eddig útjában. Ide jutott vissza, csodálatos úton, szeszélyes játéka által a sorsnak.

Az egész igazán úgy tűnik föl előtte, mint egy álom, mint egy csodálatos, tüneményes álom.

Épen reá gondolt most is. Lám az erős képzelet élő alakot teremt, a leányka valóban ott áll előtte s őt nyájasan köszönti.

– Hogy jösz te ide? kérdi Zoltán, ki Kőhalomról egyenesen jött Kárpátfalvára, Szentirmát nem is érintve s így Katinka idejöttéről mitsem tudott.

– Meghallottam, hogy Vilma beteg, eljöttem őt meglátogatni. Ugy-e nem tettem semmi rosszat? Ezt anyám is megengedte volna.

Zoltán megszorítá a jó leányka kezét. Nem tettél-e vele rosszat? Hogy ápolni, megmenteni siettél annak gyermekét, a ki neked még többet vétett, mint énnekem?

– Megtudtam a tiszttartótól, ki érted ment, hogy ide hívnak s én tudtam bizonyosan, hogy te eljösz. Egész éjjel vártam reád. Most tudtam csak meg a cselédektől, hogy megérkeztél. Mindjárt siettem hozzád. Látod, a mint elindultam Szentirmáról, már akkor közelgett a zivatar. Sejtettem, hogy az téged útban talál és nem fog visszatartóztatni, hogy átázva érkezel meg. Azért öltönyöket hoztam számodra; itt vannak e kis böröndben. Öltözzél át. Látod, megbetegedhetnél e nedves ruhákban. Isten veled.

Azzal elfutott a kis kedves leányka, ki házi asszonyi gondosságában el nem felejté, hogy a kit féltünk, annak -464- nemcsak arczképét kell magunkkal hordoznunk, hanem egészségére is gondot kell viselnünk.

Ennek a hosszú éjszakának nem akart vége lenni. Zűrzavar, zajos futkosás, ajtók csattogása, s csitító suttogások, lábujjhegyen járás minden szobában, folyosón.

Valami babonás vén dajka keresve-keresi viselt kalendáriomában, micsoda nap lehet ma, szentséges atyám? nem ez-e Kárpáthy Jánosné halálának éjszakája, ki ott benn koczogtat szellemujjaival a befalazott ajtókon keresztül s számot kér azokról, kiket valaha szeretett? Mit keresed jámbor lélek a napokat? más évjárás, más időszámlálás van ott, a hova a halottak megtérnek. Egymásra következik a hiba és a vezeklés, s nem vár az aratással az időkre.

Zoltán régen készen volt már átöltözésével, midőn Katinka visszajött érte. Épen a betegtől jött. A jó leányka arcza egészen fel volt dulva és szemei zavartak.

– Nagyon rosszul kell lennie, súgá Zoltánnak, irtózatos, a hogy háborog. Hallgatni is rettenetes, a miket beszél. Mindig tégedet lát megölve és egy halavány asszonyról ábrándozik, a ki ebben a kastélyban meghalt s meggyilkolt fiának hulláját viszi karjai közt. Nincs hova fektesse… Oh az iszonyatos!

Zoltán sietett Katinkával a beteg szobája felé. A leányka tudatá vele, miszerint Kőcserepy az orvossal együtt legtöbb jót remélnek abból, ha a lázbeteg őt meglátandja s meggyőződik róla, hogy él. Hiszen ne féljen tőle, tevé utána, kedves bátorító nyomással szorítva meg Zoltán remegő kezét. – Oh más oka volt annak remegni…

Még a szőnyeg-ajtón keresztül is hallható volt a beteg fájdalmas sírása, nyögése. Itt szembe jött Zoltánnal az orvos, s tudatá vele, hogy a kórállapot épen most van a -465- válság pontján: ez az élet és halál elválasztó pillanatja. Talán az ő arcza ismét az innenső partra hívhatja vissza a már két világ határán tétovázó lelket. A beteg szobáját csak egy halvány tejüvegű lámpa világítá; a háttér, honnan az ajtó nyilt, egészen sötét volt.

Ebből a ködös homályból támadtak elő a beteg kínos látványai, a fehér, a véres alakok, a sápadt arczok, a ködtermetek, a merev szemű kísértetek, az ismeretlen csoportok, a koporsóból előszálló rémek.

Senkire sem ismert; akárki jött ott be az ajtón, azt valakinek elnevezte, a kitől fél, s irtózott minden jelenlevőtől.

A tanácsos reszketve ült ágya mellett egy alacsony zsámolyon s fehér reszketeg kezét tartá kezeiben.

Ekkor ismét nyilt az ajtó s a háttér sötétéből lassan előlépett Zoltán.

A beteg egyszerre fölemelé fejét vánkosairól, ajkai nyitva maradtak, szótlanul rebegve, szemeinek ragyogása leirhatatlan gyönyört fejezett ki, karjait reszketve terjeszté ki, arczai rózsákkal mosolyogtak; néhány perczig volt így hang, mozdulat, lélekzetvétel nélkül, azután visszahanyatlott fehér párnáira, arczáról elmúlt a lázas pirosság, csak az édes mosolygás maradt meg rajta.

Néhányszor végighúzta kezét homlokán, nagyokat lélekzett s pillanatok múlva csendes, nyugodt tekintettel nézett szét a szobában, mint a ki terhes álomból ébredt fel.

– Igen jól, viszonzá a beteg, s odanyujtá kezét Zoltánnak. Köszönöm, hogy meglátogatott ön.

Ezentúl mindinkább magához kezde térni. Mindenkire ismerősen tekintett; megfogta atyja kezét s odavonta őt magához.

Vilma mindkét karjával átölelé e szókra atyja nyakát és megcsókolá annak orczáját.

És a nagy hatalmas úrnak ez az ölelés, ez a csók és ezek a szók jobban estek, mint a mi az egész világon azokon kívül létezik.

– Így akartad te és én így tettem. Ő vissza fog ide költözni, mi pedig elmegyünk innen haza, budai kéjlakunkba, a hol úgy szerettél mindig, a hol olyan boldog voltál és ott ismét boldogok leszünk sokáig, sokáig.

– Köszönöm, jó atyám. Köszönöm, kedves jó atyám. Én értem tetted ezt. Oh ha tudnád, milyen boldoggá tettél vele! Hogy szeretlek! Hogy örülök, a miért szerethetlek! Nem kell azt hinnem, hogy igazságtalan vagy. Azzal a boldog gondolattal, hogy te jó, igaz vagy, atyám, fogok meghalni. No ne sírj hát, hiszen oly édes, oly édes az…

– Egy óra előtt nagyon rosszul voltam, szólt hozzá a beteg vigasztaló hangon, az rettenetesebb volt a kárhozatnál, féltem és irtóztam mindenkitől, tőled is. És most olyan jól érzem magamat, úgy szeretlek, úgy örülök neked. Ne sírj hát, hisz egy jó halál többet ér egy rossz életnél. Hol van anyám?

– Nagyon beteg? ismétlé Vilma. Szegény anyám. Mondd meg neki, hogy én őt nagyon szerettem.

– Tudom. Csakhogy nem tudta azt úgy kimutatni. Hiszen mindenki szeretett engem. Most már mindent tudok. Olyan jó azt tudni, hogy engemet mindenki szeretett. Te is, kedves Katinkám, te is. Milyen jó voltál! A mint meghallottad, hogy én beteg vagyok, mindjárt jöttél hozzám ápolni, vigasztalni. De én is megemlékeztem rólad. Ugy-e, kedves atyám? Megmondtam, hogy ha meghalok, ezt a fekete gyűrűt, mely saját hajamból készült, adják -467- teneked, legyen ez a te jegygyűrűd, viselje majd, a kit szeretsz és hű fog az lenni, a míg csak él, hozzád.

Nem nézett e szóknál Zoltánra és az sem ő reá, de azért úgy értették egymást.

– Majd később, még most nem, rebegé ez, szétzilált hajfürteit arczából félresimítva. Hiszen már reggel is van. Úgy szeretném látni a hajnalt, a szép hajnalt, a mint az ablakomon besüt. Fordítsátok arra fekvésemet.

Katinka felkarolta beteg barátnőjét, az atya odaigazítá vánkosait; arczával az ablak felé fordulhatott, mely már akkor világosodni kezdett.

Odakünn az éji zivatar után vidám mosolygó hajnal keletkezett, a mély égen pirosló felhőcskék úszdogáltak; a hajnali harangszó csengett a vidék fölött, tündéri vigasztaló szókban.

A beteg keble nyugtalanul kezde hullámzani… Mégis, mégis olyan szép ez az élet!…

Valami nyomta még szivét… Idáig rejtegette azt… Hová vigye tovább még?…

Szemei Zoltánt keresték, oda fordult hozzá és arczán két hajnal pirja derengett: a nap hajnaláé és a szívé.

– Ugy-e ön nem haragszik én reám? szólt hozzá engesztelő, reszketeg hangon, s kezét nyujtá felé.

– Oh nem, oh nem, sietett mondani Zoltán, megfogva az eléje nyújtott kezecskét. Soha sem.

– Köszönöm, köszönöm. Még egyet kérek öntől. Ugy-e ad ön nekem egy kis helyet, egy kis helyet itt a közelben; tudja: ott a fenyőfák alatt, a melyek mindig zöldek, a -468- miket ön megtartott magának, midőn mindenét átadta, ott egy kis helyet énnekem.

Katinka is odaborult a beteg ölébe, az apa szép fejét tartá kezei közt; köröskörül volt véve szerető szivektől.

– Ugy-e majd Katinkám, suttogá a beteg, sokszor meglátogattok ottan engem; virágot is ültettek oda, s ha rám emlékeztek, nem csúfoltok ki azért, – hogy olyan sokat szenvedtem?…

– Oh ne mondja azt, kedves Vilma! esenge Zoltán, magához ölelve a beteg leánykát. Kegyed meg fog gyógyulni és sokáig fog élni még boldogan.

És a midőn ezt mondá neki, mindig erősebben szorítá őt keblére, mindig jobban átölelé karjaival omlatag termetét, ajkai csaknem a leányka arczát érinték.

És a beteg leány, a mint ott feküdt az ifju karjai közt, szép tiszta szemeit fölemelé hozzá, két hófehér kezét összetevé lankadó keblén, s felsóhajta:

… Légy boldog, kedves gyermek… a te boldogságodat többé nem zavarja semmi.

Ti, kik ott álltok körül, boruljatok le és imádkozzatok csendesen… csendesen…

A nap most löveli legelső sugárait az ébredő tájra, ott künn a toronyőr kiáltása hangzik a magasból:

XXIV. FÉNY ÉS ÁRNY.

Mikor az egyik oldalon lemegy a hold, akkor a másik oldalon feljön a nap. Az egyik félig elsűlyedve, a másik félig fölmerülve. Talán épen egymás szemébe néznek?

Meghalt a szép kedves leányka s mennyi változást hagyott itthon halálával.

A halál még nem oly szomorú, mint a milyen szomorú a temetés. Erre a nagy mondásra egy kedves barátom tanított meg, a ki azt temette el, kit legjobban szeretett.

A halál még szép, nyugalmas, vigasztaló, – hanem a temetés a szomorú, a gyászos, a kétségbeejtő.

Először eltemetik a halottat, rátapossák a földet kezeikkel, lábaikkal, mintha meg akarnának győződni felőle, hogy csakugyan meghalt és el van jól temetve.

Azután hazajönnek; eltakarítják a szobákból a megholt öltözeteit, nem nézheti azokat sírás nélkül, a ki oly nagyon szerette. Elteszik, eltemetik lassankint, a mi reá emlékeztetne.

Délben egy hely üresen marad az asztalnál; egy nagy, megmérhetetlen üresség! csak egy kis tányérka helye a fehér abroszon és mégis nagyobb pusztaság a föld minden sivatagainál!

Este egy szobába nem gyújtanak világot. Egy ágyat nem bontanak fel többé, egy nevet nem mondanak ki hivólag soha, soha. A ki említi is, csak sóhajt magában s mindannyiszor temetkezni látszik: temetgeti bántó emlékeit.

Eveline jár alá s fel a kastélyban, kezében egy szépen bekötött könyvet hord. -470-

– Ez Blair Hugó æsthetikai munkája, ezt kell olvasni Vilmának, ez épen neki való mű.

És jár vele szobáról szobára, egyik emeletből a másikba, a kastélyból ki a kertbe és a kertből ismét vissza.

– De hol lehet? merre mehetett? mondogatja magában halkan, az imént itt volt; már nincsen itt. Hol keressem most?

Kérdezősködni nem mer utána senkitől, mert attól fél, hogy valaki azt találja neki felelni: hogy «meghalt».

Néha azután mégis eszébe jut, hogy hátha csakugyan meghalt! és akkor rohan szobájába, ágyára veti magát és sír! sír keservesen, hogy az egész házban szerte hangzik.

Azután csak ismét fölveszi a könyvet s megindul szobáról szobára szomorú keresésével, benyit minden ajtón, szétnéz és magában susogja: «már itt sincsen».

És így megy ez a temetés első nap, második nap, harmadik nap. Negyednap társzekerek jelennek meg a kastély udvarán, felraknak rájok butorokat, házi eszközöket. A cselédség egy része útra kel velök. Sok ismerős arczczal ismét kevesebb lesz, sok szoba üresen marad.

Ötödnap ismét folytatják a temetkezést. Evelinet a nagy fedett hintóba ültetik.

– Különös, mondja ő, hogy Vilma jobb szeret atyjával utazni, mint én velem.

A fedett hintó is kigördül az udvarról, a hátralevő butorokat mind szekerekre szállítják, az utolsó cseléd szava is elmúlik a folyosókról, csak egy üres hintó áll még útra készen a kijárás előtt.

Ott jár a Kárpáthyak családi könyvtárában, e nagy, idegen képekkel, idegen okiratokkal tele teremben, melyben semmi nyoma sincs még az ő ottlétének.

Ez arczról, mely örökké mosolygott, jó barátra és ellenségre -471- egyaránt, hogy letörölt egy mindenkinél hatalmasabb úr minden hazug édességet, minden csalárd ragyogványt.

Szomorúan, alácsüggesztett fővel áll meg néha jártában s elbámul maga elé; mit bámulhat olyan nagyon azon az előtte heverő tollon? Majd fölveszi, kezében forgatja, de másutt jár addig gondolatja! S tán később is, ha tollat veend kezébe, ez a gondolat fog eszébe jutni, ez az elűzhetetlen, ez az eltemethetetlen gondolat.

Majdan léptek hangzanak a folyosón, mikre a tanácsos magához tér, az ajtóhoz siet, hogy kinyissa azt az érkezők előtt.

Szomorúan üdvözlik a tanácsost és ő sem mosolyog eléjök, mint szokta egyébkor.

A Kárpáthy-birtok engedélyének visszabocsátása végett annak valódi urára.

Megigérte azt haldokló gyermekének. Merne-e valaha reá gondolni, ha ez igéretet nem teljesítené?

A nagy komoly férfiak leültek a terem asztala körül, olyán messze egymástól a hosszú asztal mellett, mintha mindenik távol szeretne maradni.

A törvényes munka annak rende szerint be lőn fejezve köztük, a tanácsos sajátkezű iratában átadá a lemondást.

Midőn a tanúk részéről is alá volt irva, akkor látszott arczán valami halvány mosolygás, épen nem hasonló azon hajdanihoz, melylyel a világ előtt szokta magát álarczozni, ez olyan mosoly volt, mely nem tud magáról semmit, csak azt tudja, hogy látja az, a kit senki sem lát.

Az eddigi szavak mind igen hivatalos hangon és formában -472- voltak mondva; az ilyen perczekben úgy őrzi minden ember arczát, hogy azon valami kifejezést ne áruljon el.

Azután még egyszer összeolvasták az okiratokat, aláirták, s előttemezték, pecséteiket reá nyomták, a nélkül, hogy valaki valami mondanivalót találna, a mit a másikhoz intézzen.

A tanácsos fölkelt, azon ismeretlen mosolytalan arczczal, melynek szomorúsága ép oly változatlan volt most, mint hajdan a mozdulatlan nyájasság. Meghajtá magát az urak előtt, kik hivására megjelentek, felölté készen álló úti kabátját, fölvette fövegét s távozni készült. Folyvást egyetlen fölösleges szó nélkül.

Tarnaváry sem szól hozzá mind ez ideig, s iparkodott nem nézni rá; félt, hogy kemény villogó szemei sérteni találják a bánatos férfit.

Hanem az ajtónál találkozniok kellett s ott nem állhatá meg Tarnaváry, hogy ellenségének, ki a sors legsúlyosabb csapása után úgy megadta magát, őszintén, férfiasan kezét ne nyújtsa.

Kőcserepynek jól esett az. Talán várta is. Megszorítá Tarnaváry kezét és azon pillanatban mind a két férfi arcza ellágyult, elérzékenyült.

A hétszemélynök éles, nyilazó szemeiben is látszott valami hivatlan vendég, valami ismeretlen csillogó nedű.

A tanácsosnak, úgy látszott, volt még valami mondani valója, s most idejét és alkalmát látta azt elmondhatni. Ez a tartós kézszorítás bátorítá őt arra.

– Midőn az ifju Kárpáthy lemondott uradalmairól, szólt oly tört hangon, melyről alig lehetett megismerni, hogy ez az övé, akkor ő egy bezárt szobát tarta fenn magának e kastélyban és egy bekerített folt földet a fenyvesek alatt, a hová más senkinek ne legyen szabad lépni. Most én távozom innen, most az én emlékeim maradnak itt. Legyen szabad nekem is egyet kérnem e kastély leendő uraitól. Egy kis szobácska itt, egy darabka föld odakünn -473- én rám nézve is kedves emlék. A hol leányom meghalt, a hol ő el van temetve, ne legyen azon két helyet látogatni joga másnak, csupán nekem és még egy embernek. Hogy ki az? ezt tudni fogja az ifju Kárpáthy és elég, hogy ő tudja. Isten legyen önökkel. Mondják meg Kárpáthynak, hogy én őszintén, szivemből kivánom neki, hogy legyen boldog.

Azzal felnyitá az ajtót a tanácsos s vissza sem nézve többé, oly hirtelen eltávozott a folyosón, hogy midőn az őt kisérni óhajtók a lépcső aljára értek, ő már kocsijában ült.

Onnan még egyszer üdvözölte őket; azután a hintó kigördült az udvarról, a három férfi kiment utána egész a kapuig, elkisérték szemeikkel a hosszú utczán végig, míg csak a távol jegenyesétány végén be nem kanyarodott… A távozó egyetlen egyszer sem nézett vissza.

A mint az utolsó házakon túl az országút a fenyvesek felé tér le, ott megállítá kocsiját, maga leszállt, bement a temetőbe, fölkeresett egy szép virágos sírhalmot, mely ezüstös rácscsal volt körülkerítve. Még most csak egy egyszerű fehér kő jelöli a helyet, a pompás fehér márvány síremlék még nem készülhetett el; ott azon kő előtt leborult, összecsókolá, megölelgeté azt…

Egy virágot leszakított a sírról. Különös, hogy fűnek, fának, virágnak van élete, csak ő neki nincs! – Ezt a rózsát ő maga ültette, alig három hete fejlett ki rajta a legelső bimbó. Napról napra leste, számította, mikor fog kinyilni?

A sír ott maradt virágozni, hervadozni… A tanácsos utazott tovább… csendesen… szomorúan… egyedül…

Míg Kárpátfalva egyik felén egy bús, bánatos férfi távozik el, egyedül, senkitől nem kisérve, senkitől vissza nem óhajtva és soha vissza nem kivánkozva, a másik oldalon az alatt zöld ágakból színes lobogókból diadalíveket készítenek, az utakat egyengetik, a házak falait meszelik mindenütt, mint valami közelgő sátoros ünnep előtt.

Tárjátok ki a kapukat, tárjátok ki a sziveket, hogy jöhessen és mehessen, a hova neki tetszik.

Tartsátok akkorra örömeiteket, lakomáitokat, keresztelővel, lakodalommal várni kell reája, mintha mindenkinek vendége, komája, násznagya lenne, a kire vártok.

A gyermekek tanulják az ő dalait, a leánykák öltözzenek fel ékesen azon napra.

Az öregek előre beszélnek róla, a köny is kiesik szemökből, hogyha mondják:

A délczeg legények tisztogatják lovaikat, fényesítik szerszámaikat, kalapjaik mellé bokrétákat tűznek. A határig eléje fognak menni a kedves jövevénynek, a kit számukra visszahozott Isten!

Minden rossz esztendő, a nem-szeretem napok, miket a bitorló új gazda alatt eltöltöttek, csak arra tanítá meg őket jobban, milyen boldogok voltak ők az eltávozott, a megsiratott gazda alatt.

A falu bölcsei is jobb napjaikat látták közeledni: még most is ott hevert helységök ládájában a megigért örökváltság díja, még csak kamatra sem adák, mert csak azt hitték, hogy hiszen ha meg nem jön Zoltán a zsenge kenyérre, majd csak megjő az új borra, avagy pedig karácsonyi disznótorra; – jókor lesz, ha husvéti páskabárányra érkezik is; – akármikor jön, csak eljön, végre is -475- neki kell megnyerni a perét, mert az az igazság Isten előtt, s az Isten nem késik soká.

És ime úgy is következett az; mint a villám terjedt el a hír, hogy Kárpáthy Zoltán visszafoglalja ősei uradalmát s visszahozza falvaiba a régi aranyidőket.

A család régi hű tisztviselői, a hajdani jó cselédek, kiket a másik úr meghatalmazottja szétriasztott, összeszedkőztek annyi vármegyéből újra s ott voltak napjára a kárpátfalvi kastélyban. A száműzött bútorok, a falakról elvándorolt képek, miket a volt jószágigazgató tartogatott magánál, visszaszállíttattak, elfoglalták régi helyeiket; a családi czímer újra kitűzetett elfoglalt helyére, a palota homlokára és a kapuk fölé. Minden visszaváltozott úgy, a miként volt évek előtt, hogy midőn Zoltán visszajön, mindenét helyén találja; még azt a szeretetet is, a mit a szivekben hagyott.

Rudolf végrendeletében az volt irva, hogy Zoltán az ő halála után hat héttel nőül vegye Katinkát, kivel oly régen szeretik egymást, őt ne gyászolják tovább.

Azt egyedül Zoltán tudta, hogy e végrendeletet Rudolf még halálos sebe előtt irá, és hogy azt a sebet miért s miként kapta és hogy házasságukat miért sietteté?

E nemes férfi nevének tisztán kellett állania a világ előtt; e házasság az utolsó kételyt is elhallgattatá.

A fájdalom lassan-lassan elveszté éleit, helyet adva boldogabb reményeknek és az igazaknak azon jutalmuk van, hogy nekik még fájdalmaikban is van valami édes. Gyönyör nekik a visszaemlékezés, bárha keserű is, s őket a bezárt sír nem fenyegeti rémeivel, megbánással, lélekfurdalással.

Szentirmay végső órájának titka egyedül Zoltán előtt volt ismeretes; csak ő sirathatta őt keserű szánalommal szivében, de annál édesebb szeretettel; a többi megnyugodott -476- abban, hogy ezután ő leend családjoknak feje.

Flóra vigasztalá magát azzal, hogy hiszen elég sokáig volt boldog, s ezentúl gyermekeiben leend az. Oh az igaz jellemek nem iparkodnak terhére esni Istennek és embereknek panaszaikkal a megváltozhatatlanok fölött, hanem köszönettel fogadnak jót és rosszat, a mi onnan felülről jön.

Zoltán kezéhez vevé ősei örökét, jobb ismerőit összehivatá házassága kitűzött napjára. Minden zaj és külpompa nélkül kellett annak megtörténni. Ki akart volna lármás vigalmat ülni, hat héttel Szentirmay tora után?

A szertartás egész egyszerűséggel ment végbe, Zoltán megtiltott minden ünnepélyt, minden ragyogványt; úgy is, mi a világ minden ragyogványa olyan két bűbájos szem ragyogása mellett, a minő az oltár előtt szűzen, szemérmesen reá tekint.

De ha minden fényt és ragyogványt megtiltott is, azt csak még sem tilthatta meg, hogy minden vidékből tengernyi nép özönöljék a templomba, s a kik ott vannak körüle, mindenkinek szemeiben ragyogjon valami, s minden szív és lélek ki legyen világítva az ő örömében.

Ünnep volt e nap minden háznál, s ez órától kezdve ezernyi nép számítá élete boldogabb szakát.

Fényesebb pompával még senki sem ülte meg menyegzőjét és több igaz áldás senkire sem szállott esküvője napján.

Ne örültek volna-e azok, a kik onnan a magasból lenéznek, midőn a boldog ifju kebléhez ölelé régen-régen szeretett kedvesét, a kiért annyit szenvedett, annyit áldozott, a kit elvesztett és visszavívott, a kihez hű volt örökké és a ki által boldog fog lenni halálig?…

… – Hol van Vilma? kérdi Kőcserepy neje megérkező -477- férjét, kit egyedül lát leszállni hintajából. A tanácsos sohajtva karolja át nejét és nem tud neki mit felelni.

XXV. RÉGI JÓ BARÁTOK.

Mikor az ember hosszas ideig távol van valami helytől, a hol ismerősei laknak, s egyszer ismét véletlenül visszakerül oda, nem első dolgának találja-e sorba kérdezősködni hajdani ismerősei felől, megtudni kiből mi lett, kivel mi történt? s olyan jól esik azután, ha azt mondják, hogy a jók, a becsületesek most is élnek, boldogulnak, jól folynak sorsaik, a rosszak, a ravaszok pedig megbuktak, elpusztultak, gyalázatba estek.

Az ember szereti azt mondani ilyenkor: «szegény emberek», pedig nem igaz, nem sajnálja őket, csak alakoskodik; belül azt érezi, hogy «úgy kell nekik, megmondtam előre, hogy ez lesz a végük», s meg van elégedve a sorssal és titkon hálát ad Istennek, hogy őt megőrizte bajtól, gyalázattól, s engedte előre haladni, becsületesnek maradni.

A midőn kárpátfalvi ismerőseinket elhagyjuk s visszatérünk Pestre, épen akkor legújabb ujdonságul fogjuk hallani kedves Maszlaczky úr kudarczát.

Csak egyszer történt meg rajta, de már százféle változatban tudják azt előadni.

A tény körülbelül annyi, hogy kedves Maszlaczky úr egy kézre játszott a felperessel, mint alperesi ügyvéd és miután meg hagyta magát vesztegetni a felperes által, hogy a pert cliense számára elveszítse, akkor ismét a felperest is rászedte; az nem restelt lármát ütni ellene és saját magát is bajba keverni, hogy ő rajta bosszút álljon. Ebből aztán igen csúnya lárma lett, Maszlaczky úrra száz meg száz féle undokság sült ki; szerencséje volt, hogy vele együtt igen sokan belekeveredtek a kérdéses csávába, s így ő valami hangosabb bűnhődés nélkül úszott ki belőle. -478-

De mégis ott veszté, a mi rá nézve drágább volt jó hírnél és névnél: ügyvédi oklevelét.

Silentiumot kapott örök időkre. Többé soha semmiféle pert nem szabad folytatnia.

Azt hitte ugyan, hogy ezen a bajon könnyen segíthet. Akad fiatal okleveles ügyvédre, a ki nevét odaadja neki, hogy annak jelszava alatt ügyködjék. Nem talált senkit. Nem volt olyan szerencsétlen ember a két fővárosban, a ki eladta volna magát, hogy háta legyen egy olyan embernek, a kit mindenfelől ütnek.

Még Bogozyt is előkereste; fényes igéreteket tett neki, ha ajánlatát elfogadja.

A jeles fiatal ember alázatosan köszönte a megtiszteltetést, de nem fogadhatta azt el, mert sokkal nyugodalmasabb kilátásai vannak; az ifju Kárpáthyhoz folyamodott valami ispánságért, a ki ugyan haragszik rá a követválasztás óta s nem tudja neki megbocsátani, hogy a kedveért ellenfeleit főbe verte; ha ez elutasítja, akkor megpróbálja még elébb Kőcserepy úrhoz folyamodni iródiákságért, majd azután gondolkozik róla, ha elfogadja-e Maszlaczky úr ajánlatát vagy sem?

Ismerősei, ha az utczán találkoztak vele, kikerülték; régi, messziről mosolygó ábrázatok úgy kapták félre a szemeiket róla, mintha soha sem látták volna; hajdani pártfogóit ha meg akarta látogatni, egyet sem talált otthon. Talán ki volt már adva az arczképe minden kapusnak, hogy ha ilyen és ilyen ember talál jönni, senki sincs a számára odahaza.

Boldogabb napjaiban gyakran találkozott az utczán egy nyomorult rongyos emberrel, ki embertől vissza nem emlékezhető idők óta járt ugyanazon rongyos atillában, télen épen úgy, mint nyáron, s lábán egyebet nem lehete látni soha félregázolt sarkú csizmánál, de igen a lábait a csizma hiányosságain keresztül. -479-

Ez valami silentiarius ügyvéd, a kit régen-régen valami csempészetért hallgatásban marasztaltak el, s a ki azóta csak úgy tengett-lengett a fővárosban, emberek irgalmából. Néha meg-megszánta valaki, adott neki vagy egy kötélre valót, a mit az még inkább beivott, mint hogy felakaszsza magát.

Maszlaczky úr emlékezett ez alakra élte fényesb szakából, gyakran találkozott vele az utczán, milyen alázatosan szokott köszönni mindig; csaknem a földig eresztette le a kalapját előtte, pedig annak is alig volt már karimája és hogy szokott ő olyankor félre nézni, mintha nem látná a nyomorút, mintha nem hallaná azt a hangosan elmondott: «servus humillimus, domine spectabilis, bonum mane præcor!»

Midőn senki sem akart többé Maszlaczky úrra ismerni, a midőn keresztül mehetett a város legnépesebb utczáján, a nélkül, hogy valakivel találkozzék, a ki a kalapját megemelintse előtte, egyszer összetalálkozik a silentiariussal.

A rongyos, szurtos alak messziről nyájasan nyújtá eléje kezét, s ha nem is vette le ezúttal kalapját oly mélyen, mint hajdan, de annál ismerősebb és örvendetesebb hangon kiálta eléje:

– Servus humillimus, domine spectabilis; quomodo dignetur valere? Hogy mint méltóztatik szolgálni az egészségének?

S azzal megfogá mosdáshoz nem szoktatott tenyereivel Maszlaczky úr kezét és megszorongatá azt barátságosan.

Maszlaczky elszörnyedt; csak akkor tünt fel előtte, milyen mélyen kellett buknia!

Ellökte útjából azt az egyetlen embert, a ki kezet szorított vele és futott haza, fel a negyedik emeletbe s nagy kedve volt akkor meg onnan a negyedik emeletből kiugrani az ablakon.

Összeszedé, a hol pénzei voltak s gondolkozék rajta, hogy hova vonuljon el, a hol szépen összehúzódva, takarékossággal -480- és uzsorával tisztességesen elélhessen holtig. Az mégis bántotta nagyon, hogy így be hagyta vágni pályáját; annyi küzdés után ily csúful lejáratni magát. Olyan kedve lett volna még valakin megboszulni magát, valakinek a vállán kiemelkedni szigorú helyzetéből. Minden ember magasabban állt nálánál.

Kárpáthy Abellinotól talált irományai között holmi hányt-vetett szerződéseket, avult kötelezvényeket, miket az hihetőleg gondatlan volt tőle visszakérni, vagy a miket tán sürgethetett, de azon választ nyerte, hogy biz azok eltévedtek, meglehet, hogy erről ellenokmányokat, térítvényeket is kapott Maszlaczky úrtól, s igen valószínű, hogy azokat régen felhasználta parókája fodrozásához. Itt még szerencsét lehet kisérleni.

Könnyű volt a Kárpáthy-család bankárjától, a ki rendes apanageát utána küldözé, megtudni, hogy Abellino jelenleg Graefenbergben van; ott készíttet magából egészen új embert.

Azon időben kezdett leginkább Priesznicz neve és a hidegvíz-gyógyrendszer hírre kapni nálunk; Abellino is elvivé Prieszniczhez roncsolt tagjait, adjon neki helyettök másokat.

Gondolta magában, ha annak a huszonnégyezer pengőnek, melyet ő szerzett a bárónak, csak felét el lehetne tőle disputálni, az nem megvetendő halászat lenne.

Az ő sérelme világos; egy nagy perben tizenkét esztendeig fáradott, arra költött és annyi szép és nagy sikerű munkáért még sem kapott semmit. Igaz ugyan, hogy az ő saját balgasága, miszerint a számára biztosított összegről önként lemondott Kőcserepy részére, hogy leánya kezét megnyerje és hogy attól úgy elhagyta magát riasztatni. És már most ott nincs is mit keresni: a leány is meghalt, a jószág is vissza van adva Kárpáthynak, élők, holtak, -481- igazság és hazugság, jog és csalás, olyan czifrán össze vannak keveredve, hogy a ki ebbe a tömkelegbe bele meri magát mártani, soha ebben az emberi életben abból többet ki nem kerül. Itt nincs más orvoslat, mint Abellinot támadni meg; majd az talán megijed, s ott hagyja a bőre egyik felét, csak hogy a másikban ne háborgassák.

Ez üdvös gondolatok közt látta meg Maszlaczky úr Graefenberg csörgedező patakjait és susogó fenyőfáit s elgondolá magában, hogy ha e sok szép patak mind-mind tinta volna, s ezeknek a fenyőfáknak minden tűlevele egy-egy irótoll volna, még sem volna elég, hogy azt a pert teleirja, a mi most az ő fejében össze-vissza van gubanczolva.

Megérkezve a fürdő-intézetbe, rögtön tudakozódott a nagyságos báró után. Nem tagadták előtte, hogy itt van.

Akármikor. Graefenbergben nem csinálnak a curából titkot, folyvást lehet a betegekkel találkozni.

Künn a szabadban négy ölnyi magasságról omlik alá egy emberkar-vastagságú zuhatag, az alatt állt valami nagyon kevés öltönynyel ellátott emberi alak.

Erre az arczra sehogy sem emlékezett. Ilyen kopasz fővel és piros pofával ő még nem látott embert, a kit ismerjen.

Nem merte elhinni, a míg az ki nem jött a zuhany alól, s meglátva Maszlaczky urat, azon vizesen át nem nyalábolta.

A lucskos alak azzal futott végig a harmatos fűben mezitláb, inte Maszlaczkynak, hogy csak menjen utána, ki még ez ideig shwalját sem merte levetni nyakáról, hogy a reggeli légtől torokgyíkot ne kapjon.

Bámulva kullogott a futó báró után. Mire azon szobába ért, a hol eltünni látta, már akkor a nemes báró nyakig -482- ült egy kád jéghideg vízben s oly lubiczkolást vitt véghez, hogy Maszlaczky a szoba legszélső szegletében sem volt előle tökéletesen biztos.

Nemsokára két izmos fogdmeg állt be, azok kiugratták a bárót a vízből s fogtak egy csomó vizes pokróczot, azzal körültekergették, bepólyázták, mint egy mézeskalács kisdedet, s lefektették szépen, hogy izzadjon.

No most nem szaladhat el! gondolá Maszlaczky úr. Különben is, ha az a czél, hogy izzadjon, hát segítsünk egy kicsit rajta.

– Legkedvesebb méltóságos úr, méltóztatik-e még emlékezni azon kellemes időkre, a midőn a Kárpáthy contra Kárpáthy per alkalmatosságával annyi kedves pillanatot töltöttünk el együtt?

– Hagyja el, kedves Maszlaczky, hagyja el, replicázott Abellino onnan a sok pokrócz közül. Infamis idők voltak azok, az a semmiházi charlatan, az a doctor Mauz milyen iszonyatos kínzást vitt rajtam véghez. – Miért is nem lőtte akkor főbe, kedves Maszlaczkym, akkor mindjárt, a hogy összevesztek. Tíz esztendőt elrabolt az életemből, nem tízet, de húszat, a legszebb időmet. – Az a sok só, a mit akkor megétetett velem, mind most izzad ki rajtam; Oh ez a Priesznicz valóságos Isten áldása, ha jó fatumom ide nem hoz, régen a föld alatt vagyok, régen.

– Az ugyan nagy kár volna, sietett nyilatkozni Maszlaszky úr, magában gondolván: az kellene még csak, hogy te is meghalj, mielőtt illendően eret vághatnék rajtad.

– Oh kedves Maszlaczkym, én egészen más ember vagyok most, olyan tál aludttejeket megeszem reggelire négy-öt font fekete kenyérrel, a milyennek a láttára kilelt volna máskor a hideg; minden csontom helyreáll, új vérem támad, a hideg víz keresztül-kasul mossa egész belsőmet, még a bőröm is elváltozik, mint a kigyóé tavaszkor; milyen -483- élet van itt, milyen élet! No majd meglássa: korán reggel felkelünk, mosdunk, fürdünk, nyargalunk a jó friss esőben, mert itt mindennap van eső, mezitláb szaladgálunk, nem képzeli ön, milyen gyönyörűség mezitláb járni a hideg harmatos fűben, a jó tocsogó sárban. Majd meglássa ön, ha csak egy hónapig lesz is itt, mennyire átváltozva érzendi magát; ez a Priesznicz úgy kimossa, úgy kiszapulja önt, hogy maga sem ismer magára.

Maszlaczky úr gondolta magában, hogy szeretné látni azt a Prieszniczet, a ki a silentiumot le tudná mosni róla.

– Majd meglássa ön, kedves Maszlaczkym, az első két hét nem igen kellemetes, a míg az ember hozzá nem szokik a zuhanyhoz, hanem azután…

– De instálom alássan, vágott közbe türelmetlenül Maszlaczky, én korántsem azért jöttem ide, hogy itt mosdjam és fürödjem s igyam a vizet napszámban…

– De hát miért? Itt nem szabad más curával élnie, Priesznicz azt meg nem engedi. Priesznicznek csak egy gyógyszere van és az a hideg víz.

– Köszönöm alássan. Én nem vagyok beteg, semmi bajom sincs, azaz, hogy tulajdonképen igen is nagy bajom van, hanem azon nem segít sem a hydropathia, sem az allopathia, sem a homeopathia, sem az isopathia, etc. græca, mert az egészen exoticus valami baj.

– Halljuk, halljuk, kérdé Abellino kiváncsian, a ki még csak távolról sem remélte azt, hogy Maszlaczky úr őt választandja orvosának.

– Méltóztatik tudni, hogy Kőcserepy tanácsos engemet milyen rútul rászedett.

– Hogyne tudnám. A leánya kezét igérte önnek, s azután ráfogta, hogy a nejébe szerelmes, s megugrasztotta onnan. Ez genialis ötlet volt tőle. Már hiába, kedves Maszlaczkym, én magát szeretem, de azt meg kell ismernem, hogy Kőcserepy ezúttal igen elmés volt.

Maszlaczkynak kedve lett volna Abellinonak nekiesni, s -484- a mint ott a pokrócz között nem mozdíthatta se kezét, se lábát, jól meggyomrozni.

– Persze, persze; jó elmésség volt Kőcserepynek az én követeléseimet kivetni a nyakából s azokat mind méltóságodra hárítani vissza.

Maszlaczky úrnak volt egy irtóztató nagy kabátzsebje, abban egy szokatlan terjedelmű sárga bőrtárcza; azt most elővette, kibontotta, holmi avas papirost előkutatott belőle s azt kiterjesztve hajtásaiból, odatartá a pokróczba takargatott férfi elé.

– Tetszik ezt látni. Ez méltóságod irása, melyben nekem ötszázezer forintot kötelez a Kárpáthy Zoltán elleni perben tett fáradozásaimért.

– Azt méltóztatik tudni, hogy én követelésemről lemondottam volna azon esetben, ha Kőcserepy úr föltételeimet teljesíti. Miután azonban ez meg nem történhetett, én kénytelen vagyok elébbi követeléseimet ismét igénybe venni.

– De ki fogja önnek azt kifizetni? kérdé Abellino s nagyon kiváncsi volt a feleletet hallani rá.

– Kőcserepy úr aligha, mert ő a jószágot vissza is engedte Kárpáthy Zoltánnak, az még kevésbbé, mert neki semmi köze hozzám.

Maszlaczky úr igen jónak találta mosolyogni azon, hogy Abellino ilyen ügyesen meg tudja fejteni a rebusokat.

– Azt tetszik gondolni talán, hogy én magamat ki -485- engedem játszatni? Talán azt mondja méltóságod, hogy én erről a követelésemről lemondtam? Van erről valami irás? nincs egy betű sem. A szó nem bizonyít. Verba volant, scripta manent, a szó repül, a sor marad. Van méltóságodnak csak egy sora tőlem, hogy én követelésemről ezért, vagy amazért lemondok? Avagy talán azzal hiszi méltóságod magát védelmezhetni, hogy az a jószág kezére nem került soha? Hja, de tehetek-e én arról, hogy méltóságod cessiót adott róla Kőcserepynek, hogy huszonnégy ezer rongyos forintért elprédálta egész úri birtokát? Tanácsoltam én ezt méltóságodnak? Nem méltóságod erőszakolta-e rám a cessiót, nem erőnek erejével küldött-e Kőcserepyhez?

Abellino mind erre szót sem tudott válaszolni. Elébb a kezeit iparkodott kiszabadítani a pokrócz közül, majd a nyelvével keresett valami megfelelő igét, de nem birt kibontakozni sem így, sem amúgy; Maszlaczky úr ott ült a lelkén, a nyelvén, a tüdején, mint a boszorkányos macska a mesében, melyet az álmodó nem bir magáról elhajtani.

– Héj! segítség! gyilkosok! rablók! meggyilkolnak! segítsetek! szabadítsatok meg!

A nagy riadalra összeröffent a fürdői cselédség, a szomszédok, ki félig, ki sehogy sem öltözötten, egy-egy pokróczczal a nyakukban, víztől csepegve, borzasan, lucskosan rohantak Abellino szobájába, ki kézzel-lábbal kapálózott pokróczai közepett s egyre gyilkost és tüzet kiabált.

Maszlaczky úr ijedten húzta magát egy szögletbe s égre-földre esküdött a szobába tolongók előtt, hogy ő egy ujjal sem bántotta a nemes bárót, kiforgatta előttük zsebjeit, hogy ám nézzék, hogy ő nála sem pisztoly, sem peniczilus, sem semmi egyéb öldöklő eszköz nincsen. A méltóságos úr minden bizonynyal megőrült, talán a vér a fejébe ment a hideg víztől, s attól egyszerre megzavarodott.

Alig bontották ki Abellinót a pokróczok közül, a midőn ez neki rohant Maszlaczkynak, s ha el nem csípik ideje -486- korán, az sül ki, hogy ő akarja azt megölni, nem az őtet. Csak arra kérte visszatartóztatóit, hogy engedjék meg neki, hogy a nyakát kitekerhesse annak az embernek.

Azt persze nem engedték neki, hanem a helyett eltávolíták Maszlaczky urat, Abellinot pedig a zuhany alá vitték s addig húzták a fejére a vizet, a míg azt nem mondta, hogy nem haragszik.

A fürdő-tulajdonos leleményes ember volt. A mint megértette eleitől végig a két úr közötti viszálkodás okát, rögtön sietett Maszlaczky úr szállására, s ott igen udvariasan bocsánatot kért tőle ezen rendkívüli eset miatt, a mi közte és a báró között történt. Azt nem kell olyan érzékenyen venni. A báró úr nem rosszaságból cselekedett úgy.

És itt bizalmasan megsúgá neki, hogy a báró úr igen jeles, derék ember ugyan és minden tekintetben nagyon okos és értelmes, hanem néha-néha valamely monomaniában szenved, az a sajátszerű rögeszméje van: hogy ő neki nincsen lelke és hogy azt tőle bizonyosan ellopta valaki. Ez az ötlet igen mulatságos bohóság egyébkor, hanem néha-néha oda fajul, hogy eszébe jutván, miszerint neki magának lelke nincsen, a hozzá legközelebb állóét kivánja elvenni; s biz ilyenkor nem tanácsos holmi vékony testalkatú embernek jutni melléje, mert hasonló lélekállapotban az emberek rendkívüli ideg-erővel birnak s egy kézszorítással képesek valakit megfojtani.

A más világon ám cseréljen vele lelket, a kinek tetszik, de ezen az innensőn ugyan bizony senki se áhitozzék utána.

Hanem azért csalatkozott, ha azt hivé, hogy megszabadult -487- tőle. Ha személyesen nem tehette tiszteletét, jöttek a levelei, a mikben három tömött lapon keresztül kért, könyörgött, fenyegetőzött; biztatta, hogy megidézteti, becsukatja, exequáltatja; ingerelte, hogy béküljön ki, bőszítette barátságos egyezségek ajánlatával, a kétségbeesés örvényébe hajtá hű szolgálatainak fölemlegetésével.

Abellino bújt, futott előle egyik városból a másikba; Maszlaczky úr levelei mindenütt reá találtak, s olyan ravaszul voltak álarczozva, hogy Abellino mindig felbontá azokat. A czímzet ismeretlen kéztől, néha francziául vagy németül volt irva. Mikor már azt hitte, hogy egyszer-egyszer jól elrejté magát valahol, megint csak kapja a veszedelmes leveleket, s ismét fut odább, mint a hajtott róka.

Végre kiköltözött az országból; ekkor már nem találhatott rá Maszlaczky úr olyan könnyen levél útján, tehát elővette a hirlapokban.

Abellino majd itt, majd amott bukkant egy őt illető szerelmes nyilatkozatra valami külföldi lap hátulján.

«Báró K. B. úr felszólíttatik Maszlaczky Gábor által, hogy ki nem fizetett ügyvédi díját térítse meg, különben az egész nevét ki fogja tenni.»

«Báró Kárpáthy Béla úr, kinek tartózkodási helye nem tudatik, vagy maga, vagy meghatalmazottja jelenjen meg ez s ez napon Maszlaczky Gábornál fontos ügyek elintézése végett.»

«Báró Kárpáthy Bélával igen nevezetes közlendői vannak Maszlaczky Gábornak.»

Abellino dühösebb volt egy vért szagolt kannibálnál; nem tudott magán segíteni ez ember ellenében. Hiszen ha feleselni kezd vele, pörbe keveri, ha párbajra hívja, pört indít ellene, ha megdöngeti, pört akaszt a nyakába és abból soha sem lehet kikeveredni, soha kiszabadulni, soha végét szakítani. -488-

Végre is Zoltán sokalta meg a dolgot s felszólíttatá Maszlaczkyt, hogy szabja valami árát annak a lemondásnak, miszerint nem hozza többet összeköttetésbe a Kárpáthy nevet saját becses nevével, s békét hagy Abellinonak és Kőcserepynek és a többi jámbor embereknek.

Maszlaczky először százezrekről beszélt, hanem azután leszállt egész ötezer forintig. Ez mindenféle sportulákkal és költségekkel együtt megint fölment hatezer forintra; ezt azután kifizetteté neki Zoltán Kovács által, átvevén tőle Abellino ott feledt iratait s tudtára adatván, hogy már most azután úgy elhallgasson ám ezzel a bajával, hogy szavát se hallják, mert ha még egyszer valahol valami úton-módon előhozza ezt a tárgyat, Zoltán nem fog sokalni öt forintot egy korbácsért és kétszázat azért a gyönyörűségért, hogy azzal Maszlaczky úron hatalmaskodást kövessen el a magyar jus privatum criminale értelmében.

Ez a drasticus szer használt. Azóta nem tudnak Maszlaczky úrról mások, mint azok, a kiknek pénzt kölcsönözget irtóztató uzsorára. Azoknak pedig úgy kell, minek mennek hozzá. Egy-kettő megszökik néha a felvett pénzzel, minden psychologia daczára; a többin visszavásárolja azt az érdemes úr.

Más ember vesztését veszteségnek híják, az övé mindig rajtavesztés, s az ilyenre mindig azt szokták mondani az emberek:

XXVI. A LÁTNOK ÉS A VILÁGTALAN.

Mulnak az évek. Isten tudja hány esztendő, hány század, hány ezred mult el azóta?

A míg a pálmafa törzsöke kőszénné válik a föld gyomrában, a míg egyik helyen elhagyja a tenger régi partjait s másutt új medret mos magának, a míg egy nagy világvárost népeivel együtt elfed, eltakar a por és a moha, a -489- míg egy-egy állatfaj úgy kihal, hogy későn előkerülő csontjait a muzeumokba viszik bámultatni, a míg megváltozik az éghajlat, hogy a datolya-pálma helyén fenyő teremhet, hisz ahoz ezer meg ezer esztendő kell!

A régi homályos múlt ködéből kitünik még két félig elmosódott alak, kikre néha visszaemlékezünk.

Az egyik ott ül a dunai lánczhid oszlopán, nagy szellemének ez örök emlékén. Lábai előtt terül két zajos város, lábai alatt folyik égszínt játszó folyam.

És ő oly szomorún, oly mélán néz alá, mintha látná mindazt, a mit más nem láthat és semmit abból, a mit mások látnak.

Oh e sasszemekre nézve nincs többé világa a napnak, a sarkaiból kiforgatott lélek visszásan vet minden sugárt a szív sötétjébe, egy összedúlt világ van ott belől, a mit a teremtés keze kétségbeestében összerontott.

Mennyi sötétség ül e sűrű fekete szemöldök alatt! elég volna napfogyatkozásnak. Milyen halaványság e dúlt arczulaton! Elég volna halálnak.

Olyan búsan, olyan merően mit tudhat nézni semmi tárgyat nem ismerő szemeivel? Ha kérdenék, mit mondana? Ha mondana, ki értené? Ki értené, s ki tudná elviselni lelkén?

Messze, távol Gæfenberg hűs hegyei között roskatag ősz férfi támaszkodik a levágott fenyőtörzsre, erőtvesztett vonásain a kelő nap fénye ragyog, sugárait nem látja ő, csak melegét érzi annak.

Miért néz mégis áhitattal kelet felé? Tán kedvesebb is van rá nézve ott a kelő napnál?

Oh mint fájhat nem láthatni azt, a miről örökké gondolkozik! Köröskörül az egész világ be van zárva előtte. Szemeinek nincs világa többé.

Egy élő halott, a ki hallja, mint szegezik le koporsóját -490- és a mit kiáltott, a mit jelentett, az csak képzelet volt, nem látta, nem hallotta senki. Megtaposták a földet fölötte; azt mondták, hogy meg van halva és senki sem kérdezte többé: vajjon talán ez a szegény halott ott a sír fenekén nem érez-e? és nem fáj-e neki valami?…

… Ez volt a vége hazánk két legnagyobb fiának: Széchenyi István és Wesselényi Miklósnak, kiknek még csak a nagy szellemek szokott díját sem adta meg a nagy világ: «a dicsőitést a nem lét után.»

Legyenek e szerény sorok azon emlékkő morzsái, melyet számukra elfeledtek emelni.

A nagy szellem nem azért nagy, hogy jutalmat várjon vagy az életben, vagy a halálban, vagy a túlvilágon, hanem azért nagy, mert nem tud kicsiny lenni.

Ti pedig, Kárpáthy Abellinók, Berzy Tivadarok és a többi, és a többi – szeretetreméltó képmásai könnyüvérű barátainknak, haladjatok tovább is mulatságosabb pályáitokon, okulva mások szomorú végzetén, s ne hallgassatok a poéták unalmas prédikáczióira, a kik úgy is csak azért korholják mások viseletét, mert ők nem tehetnek hasonlóan.4)

Mióta ő megtért ősei lakába, azóta a kárpátfalvi kastélynak nincsenek rémei, de van örömhangja reggeltől napestig. Ő kivívta magának a sorstól, hogy neki néhány évet előlegezzen a menyországból, mert a boldogságot nem elég megérdemelni, azt alkotni is kell tudni.

Késői években egy hirlapi hirdetményben olvasá Zoltán, hogy egy hirtelen elhunyt különcz főúr budai villáját fogják nyilvánosan árvereztetni.

Az egész család úgy elpusztult, egymás után, egyik a -491- másikat követve. Pedig bizonyára senki sem átkozta meg őket.

Zoltán rögtön elrendelé ügyvédénél, hogy azon villát minden benne levő tárgygyal együtt vásárolja meg számára; ne jusson semmi idegen kézre abból, a mi valaha Vilmáé volt, azon leányé, a ki oly nagyon szeretett és olyan sokat szenvedett.

Olcsó áron lett elprédálva minden, a hogy szokott költséges bohóságokkal történni, miket csak elmúlt tulajdonosuk becsült.

Később maga meglátogatta a helyet Zoltán. Szép neje karján lépett az elhagyott kertbe, hol évek előtt legelőször találkozott Vilmával, s hol úgy féltette kicsikéjét. Most mindarra visszaemlékezett.

A termekben mindenütt az elhunyt leány képe. A meghalt tanácsos mindenütt maga előtt akarta őt látni.

Künn a kertben el volt hagyva minden, míveletlen elparlagult szőlő és kert; az útak benőve fűvel. A két fiatal szerető ott áll egymást átölelve; olyan szomorú mind a kettő – és mégis olyan boldogok!…

Lábjegyzetek.

1) Ez tény. Ő fensége az üdvözült főherczeg-nádor személyesen jelen kivánt lenni a szinház megnyitásán s e szándékában történt változást egyedül az akkori rendezőség elhamarkodása idézte elő. J. M.

2) «Közteherviselés» = az adófizetés általánosítása:

«örökváltság» = a jobbágyok megváltása pénzen az urbéri szolgálat és dézsma alól.

J. M.

3) Ismeretes országgyűlési dal azon évekből.

4) Még e regény irása idejében Széchenyi István és Wesselényi Miklós életben voltak.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8	exalispánkisaszony közül	exalispánkisasszony közül
33	«szép« melléknévvel	«szép» melléknévvel
35	köszöhetni a főispán	köszönhetni a főispán
45	fiscalis úr mindenését	fiscalis úr mindenesét
62	viharokkoz edzett	viharokhoz edzett
70	«örökváltság	«örökváltság»
74	«kedves barátom»	«kedves barátom»!
105	helységháza, paklakok	helységháza, paplakok
125	kelyzete ki legyen	helyzete ki legyen
141	többít így	többit így
186	sem jutottam.	sem jutottam.»
187	Mí közöm	Mi közöm
237	az halhatatlan.«	az halhatatlan.»
292	elolvasott-sem	elolvasott sem
311	engedélyt mngszerezni	engedélyt megszerezni
319	En, Maszlaczky	Én, Maszlaczky
353	szót vesztegetn	szót vesztegetni
402	és Kárpáthy!«	és Kárpáthy!»
415	magyar lány	magyar lány»
435	hanem a nehez	hanem a nehéz
445	mondta anyám	mondta anyám»
454	inkább ba-átnéjára	inkább barátnéjára
469	gyújtanak vílágot	gyújtanak világot
470	utána senkítől	utána senkitől