The Project Gutenberg eBook of Ipolyi Arnold népmesegyüjteménye (Népköltési gyüjtemény 13. kötet)

Ipolyi Arnoldot, Nagyvárad néhai tudós püspökét a Kisfaludy-Társaság avatta mesegyüjtővé. Midőn a Társaság a magyar népköltés gazdátlan kincseinek megmentésére 1844-ben mozgalmat indított, a fiatal – alig 20 éves – Ipolyi még nem fejezte be Nagyszombatban megkezdett, Bécsben és Esztergomban folytatott papi tanulmányait. Ezért a Magyar Népköltési Gyüjtemény régi folyamának »Népdalok és Mondák« czímű 1846-ban megjelent I. kötetében még nem szerepel a gyüjtők között. Nem szerepelt a következő két kötet névsorában sem. Ennek az oka abban rejlik, hogy figyelmét a népköltésre tulajdonképpen nem is az országos gyüjtési mozgalom, hanem a Kisfaludy-Társaság ama pályázata terelte rá, amely ugyancsak 1846-ban a magyar mythologiát kivánta megiratni.

Midőn Ipolyi papi tanulmányait befejezte, báró Mednyánszky Alajos házánál vállalt nevelőséget. A vágvidéki mondák összegyüjtéséről és kiadásáról VI. hires főur gazdag könyvtárát már alaposan ismerte, midőn a pályázat szövegében ezt olvasta: »Mit lehet a régi bel- és külföldi krónikákból s egyéb emlékekből, valamint a hagyományokból, némely babonás erkölcsökből s végre a nyelvben található nyomokból a pogány magyarok vallási hitéről és szertartásairól bizonyosat, vagy hihetőt kivonni?« Alább pedig tüzetesebben tovább fejtve: »Maradtak-e fenn, s mely nyomai a régi hitnek népünk babonás nézetei és szokásaiban?« A fiatal nevelő nyomban tisztában volt azzal, hogy a pályázat hirdetői Grimm Jakab német mythologiáját tartották szem előtt. Vállalkozót kerestek, aki a régi irott kútfők gyér adalékait nálunk is a néphagyomány élő emlékeiből fogja kiegészíteni. De arra már aligha gondoltak, hogy Grimm Jakab sokkal szerencsésebb viszonyok közt és testvérének, Vilmosnak hatalmas támogatásával is csak évtizedek munkája árán juthatott el a német mythologia pantheonjának fölépitéséhez. Ipolyi tudta, hogy Grimm Jakab nyomdokain haladva, a kitűzött határidőre véges emberi erővel elkészülni nem lehet; de ahhoz, hogy a magyar irodalom hiánytpótló nagy müvét elvégre megirja, nyomban hozzáfogott.

Noha a Kisfaludy-Társaság gyüjtőmunkálatai még javában folytak, Ipolyi nem várta be a lirai emlékeket előtérbe állitó »Népdalok és Mondák« későbbi vaskos köteteit, hanem a maga szempontjából külön gyüjtést kezdett. Eredményeiről műve elején, a kútfők ismertetésében ekként számol be: VII.

»Semmi sem állott előttem munkálatom kezdetétől fogva élénkebben, mint a tárgy ezen kútfőinek a nép körébeni keresése, összegyüjtése; egyrészt, hogy az eddigi szűk anyag bővíttessék, másrészt, hogy annak valódilag léteztét, eredetiségét stb. saját teljes meggyőződésemre megalapíthassam. Ösztönöztetve már szinte az emlékektől, melyek gyermekkoromból visszhangzottak, hogy azokat még feleleveníthessem, a feledettet újra felleljem, kiindultam a gyüjtésre, s erre nézve az idő folytán megtettem mindent, mi csak erőmben állott, saját járás-kelés, utazásaim, tudakolásaim, barátok s ismerősök közremunkálásra felhívása által; s habár ez 10 évi fáradság s temérdek költségbe távolról sem került, mint Gaal azt gyüjteménye összeszerzéséről egykor állíthatá, s bár legtöbb fáradságos lépésemnek semmi vagy csak igen csekély sükere volt, mégis a kisebb részben, mint magam igyekezete és barátim segedelmével összehozni sükerült, nemcsak meglepő, új s nyomós tartalmára nézve számos részleteiben, mint azt az olvasó észreveendi, de e mellett számra nézve is a rege, mese, szokások, babonás hiedelem st. köréből három száz számot fölülhalad, ideszámítva természetesen a már ismeretesek gyakran igen becses variánsait, kiegészítőbb bővebb mellékvonásokat st.« (M. Mythologia, XXVII. l).

Művében a saját gyüjtése kézirati anyagából felhasznált adalékok százait gy. (= gyüjteményem) jeggyel jelölte meg. »Az elbeszélő szerény, ismeretlen VIII. falusi lakosok, földmivesek, vénasszonyok«, sőt gyermekek nevei fölemlítésével egyelőre adós maradt; de megigérte, hogy ezekről és gyüjtőtársairól egy – részben már készen álló – »teljes rege- és mesekönyvi gyüjteményben« fog majd pontos kimutatást közölni. De addig is nyilvánosan köszönetet mondott azoknak, akik nagyobb tömeg adalékkal támogatták. Ezek közt legelső volt Karcsay G. (Csaplár Benedek), akivel már 1845-ben megismerkedett. Nagy elismeréssel adózott továbbá Pajor Istvánnak, Révész Imrének, Szabó Károlynak és még három gyüjtőjének, Fehér Ferdinánd, Nagy János és Varsányi Pál uraknak.1) IX.

Ime, Grimm Jakab magyar tanitványa a népmesék nagyarányú gyüjtésében, tudományos feldolgozásában és kiadásában is követni szándékozott mesterét. De neki csak a gyüjtés és a tudományos értékesítés sikerült. Mythologiája előszavában az óhajtott kiadást illetőleg lelkendezve jelezte ugyan, hogy X. a gyüjtemények »egy jó része nálam ez ohajtás sükerültére készen áll« (XXVIII. l.); ám amit ebben az ügyben előbb elmulasztott, utóbb már sehogy sem tudta dülőre vinni.

A »Magyar Mythologia« 1854-ben jelent meg. E nagy eseményt minden oldalról ünnepelték. Csak a következő esztendőben akadt egy súlyos szavú ünneprontó Csengery Antal személyében. 1855 június 11-én megtartott akadémiai székfoglaló előadásában, mely nyomban a nagy nyilvánosság előtt is megjelent az 1855. évi Budapesti Hirlap tárczasorozatában, pálczát tört Ipolyi mythologiai módszere felett. Elitélte, hogy a kitünő német mester nyomán megfelelő irodalmi előmunkálat nélkül és megfelelő nyelvtörténeti, összehasonlitó nyelvészeti, néprajzi, vallástörténeti és kútfőkritikai ismeret nélkül végezte el azt a nagy munkát, melynek eredménye minden hibája daczára is a magyar mythologiai kutatásnak gazdag és nélkülözhetetlen tárháza marad.

Csengery elismeri, hogy a keresztyén hitre tért pogány népek a hagyományban még évszázadok mulva is meg tudják őrizni mythoszi emlékeiket. Ezért hangsúlyozza, hogy »a Grimm-testvérek a mesék és mondák stb. gyüjtését tűzték feladatul mindenek előtt«. Példájuk a gyüjtés ügyét egész Németországban felvirágoztatta és a néphagyomány tanulmányozása terén is gazdag irodalmat teremtett. Mivel nálunk XI. ilyen előkészület nem történt, Csengery elégületlenül teszi szóvá: »Ipolyi úr munkájában folyvást hivatkozik a gyüjteményében levő mesékre, mondákra s egyéb efféle adatokra. Miért nem sietett azokat mindenek előtt közrebocsátani? Ha ezt teszi, nemcsak magának több ideje marad azoknak egybevetésére: hanem más irók figyelmét is e tárgyra fordítván, némi buzgóságot sikerül vala élesztenie hasonló gyüjtések körül; az előszavakban és kritikákban talán eszmecsere is fogott támadni, ami előkészítette volna utóbbi nagyobb munkájának mind megértését, mind kelendőségét. – Késő tanács! mondja Ipolyi úr.« (Tört. Tanulm. I. köt. 19. l.)

A forrásul használt népköltési termékek megigért utólagos kiadása csakugyan elmaradt. De nem azért, mintha Ipolyi elkésettnek tartotta volna. Hiszen Csengery kritikájának elhangzása után néhány hónap mulva a Magyar Sajtó 1855. évi okt. 7-iki számában már lelkendezve ismertette Erdélyi János »Magyar Népmesék« czímű új kötetét. Hangosan sürgette a néphagyomány ilyen emlékeinek kiadását és vizsgálatát. Utalt arra, hogy a népek nemzetközi elhelyezkedésében a lelkiek terén csak akkor léphetünk fel »eredeti tényezőkül« ha »eredeti, nemzeti népies költészetet, regéket, szokásokat vagyunk képesek felmutatni s általuk önálló eredetiségű nemzeties voltunkat tudjuk érvényesíteni«.

Ipolyi kiadási kedvét Csengerynek az a lesujtó állítása sem béníthatta meg, hogy a történelmi XII. módszer nélkül vizsgált néphagyomány minden adalékát régieknek és összehasonlitó ismeretek nélkül színmagyaroknak is tartotta. Az kétségtelen, hogy Ipolyi a népi adalékok megválogatásánál és mythoszi vonatkozásaik megállapitásánál kritikai szempontból sok mulasztást követett el; de viszont az is kiderült, hogy a népmesék nemzetközi vándorlásaival és nehezen megállapitható nemzeti sajátosságaival nálánál senki sem volt jobban tisztában. Tudta, hogy a mesevilág útvesztőiben csakis összehasonlító művelettel lehet némileg eligazodni. Ezért Erdélyi kötetének ismertetésében már értékes összehasonlító folklorisztikai jegyzetekkel igazolta a magyar mesék kiterjedt nemzetközi rokonságát.

Midőn Gaal György »Magyar Népmesegyűjtemény«-ének 1857-ben megjelent első két kötetét az Új Magyar Muzeum 1858-iki októberi füzetében ismertette, »a magyar népmeseügy«-et külön is szóvá tette. »Napról napra lessük, mikor fognak már valahára népmeséink és mondáink a köznép ajkáról felszedve, a gyermekszobák és fonóházak küszöbét átlépve, irodalmunk sajátjává válni!? Úgy látszik, mind hasztalan! Pedig azon szép kezdet után, mellyel Erdélyinek a Kisfaludy-Társaság aegisze alatt egy decennium előtt meginditott népdal- és mondagyüjteménye biztatott, szebb reményekre lehettünk jogosítva.« Hiába igazolta a tudomány, hogy az ilyen gyüjtemények a nemzeti irodalmak élesztőivé lesznek: »A mese XIII. nálunk süket füleknek szólt.« Csak a hazai nemzetiségeknek akadtak követésre méltó jeles gyüjtői Haltrich, Müller, Schott és Rimauszki személyében. Gaal György magyar gyüjteménye 1822-ben németül jelent meg. Elkésett magyar kiadása alkalmából most azzal a boldogtalan vagy ügyefogyott emberrel példázódik, aki nem akar vagy nem is tud szerezni akkor, »ha becsületes örökséghez jut, mellyel egy ideig megint csak beérheti.« Ezért buzdító szózatot intéz a szakavatott gyüjtőkhöz és áldozatkész kiadókhoz, az ismertetett Gaal-féle meséket pedig ellátja tartalmas összehasonlitó jegyzetekkel.

A magyar népmeseügy e lelkes apostolát a M. Tud. Akadémia még ebben az évben tagjává választotta s egyidejüleg »Magyar Mythologia«-ját a Marczibányi-jutalommal megkoszorúzta. Midőn 1867-ben a Kisfaludy-Társaságnak is rendes tagjává lett, ismét az úttörő tudós folklorista részesült késői, de így még nagyobb jelentőségű elismerésben. Közben a zohori szerény falusi plébánosból országos nevű egyházi kitünőség lett, aki különösen az egyházi műtörténelemben vált a tudós hazai katholikus papság díszévé.

Igy első pillanatra az a látszata volt a kiadatlan népköltési gyüjtemények ügyének, mintha a túlszigorú kritikával megbénított gyüjtő gyorsan kialakuló fényes pályájának estek volna áldozatul. A fentebb érintett két dolgozat eléggé igazolta, hogy Ipolyit a népmesék ügye, tehát a saját gyüjteményeinek ügye is állandóan foglalkoztatta. Mivel viszonyainak javultával XIV. már a kiadók közömbösségére sem lehet gondolnunk, a gátló okot egyéb irodalmi akadályok felmerülésében kell keresnünk és megtalálnunk.

Ipolyi és gyüjtő társai 1846 után, tehát Erdélyivel és a Kisfaludy-Társaság többi gyüjtőivel egyidejüleg működve kezdték a mesék tarlózását. Noha az ország első irodalmi intézetének felhivására a költők és irók egész gárdája látott a terhes munkához, a mesegyüjtés terén mégsem értünk el elsőrangúnak mondható sikert. A »Népdalok és Mondák« meséi közt alig akad olyan példány, amelyben a népnyelv tisztasága, a naiv elbeszélés közvetlensége és üde egyszerüsége, a hagyományos mese-szólamok természetes elhelyezkedése jelentékeny mértékben meg ne zavartatott volna. Ipolyi mesegyüjtő gárdája számban talán fölözte a Kisfaludy-Társaságét, de rátermettségben jóval alacsonyabb fokon maradt. Minden gyüjtő tudta, hogy a tudós vidéki plébánost csak a mesék tartalma érdekli. A mesék formai bája így áldozatul esett. E hiányt Ipolyi, kinek az elbeszélőművészet finomságai iránt kevés érzéke volt, talán föl sem ismerte akkor, midőn gyüjteményeinek kiadását mythologiája előszavában megígérte. Csak későbbi tanulmányai fonalán alakult ki benne az a tudat, hogy a népmesék epikai szépségei a műirodalmak prózai stiljét üdvösen befolyásolják és át is alakíthatják.

Erdélyi »Magyar Népmesék« czimü gyüjteményének ismertetése alkalmával a mesegyüjtés jelentőségét XV. már irodalmi szempontból mérlegelte. Ezzel kapcsolatban a mesék lejegyzésére vonatkozólag szintén nyilatkozott. Erdélyi gyüjteményét e szempontból ekként ítélte meg: »Mi a közölt mesék előadását, alakját, nyelvbeli szerkezetét illeti, látni, hogy a szerző (!) nemcsak népies valódi helyes hangot eltalálni törekedett, de hogy nagyobbára az előtte állott lejegyzést szorosan és változatlanul követte. Mit amily lelkiismeretes hűséggel szem előtt tartani óhajtok, úgy mégis nem oly kizárólag, hogy annak darabos, töredékes voltát ott mindenütt megtartandónak vélném, hol az az elbeszélést homályossá, sokszor kelletlenné teszi.« Szóval a mesélő darabos szövegét a kiadó megigazgathatja; de – hozzáteszi – »véleményem erre nézve az, hogy mindenesetre az előadásra nézve szabályt adó leend azon mód, melyet jobb és folyékonyabb előadású népmesélőink követnek… Hasonlón a nyelvre nézve is: a népnyelvi eredetiségek, sajátságok és idiotismusok megtartása mellett, a beszédnek egyébkénti simaságát nélkülözhetlen kelléknek vélem. A szerkezetet illetőleg szorosan Grimmék (Kinder u. H. Märchen, 5. kiad. előszó, XXII. l.) kifejezett kivánatait tartom követendőknek.«

Gaal György meséinek ismertetése alkalmával már tiltakozik az ellen, hogy avatatlan kezek szedett-vedett holmit gyüjtsenek. A vállalkozó legyen tájékozott a gyüjtés hazai és külföldi irodalmában, hogy sikeresen és ügyesen foghasson a munkához. A szöveg XVI. megbolygatását ismét szóba hozza, de már túlzott kivánságnak tartja, – »hogy a molnár maga termessze a garatra öntendő gabonát; sokkal természetesebb, gondolnám, ha a termesztőktől is belátást s ügyességet igénylünk, mint ha a teendőket felváltjuk«.

Ez azt jelenti, hogy Ipolyi felfogása rövid pár év alatt alaposan megváltozott. És a változás mértéke szerint távolodott el ama terve megvalósitásától is, hogy népmeséit valaha kinyomatja. Mythologiájának megjelenése után a mese-kiadást még az avatatlan gyüjtők lejegyzéseinek gyökeres átdolgozásával tudta volna lehetővé tenni. Utóbb azonban meggyőződött arról, hogy a népnyelvet és a mesélés naiv epikai művészetét korlátlan mértékben kellene bírnia, ha a mesei forrásokat a Grimm-testvérek példájára akarná feldolgozni. Ezért hangoztatta most már azt, hogy a gyüjtő kutassa fel a nép legjobb mesélőit és szállitson a szerkesztők és kiadók garatjára tiszta szemet.

Ipolyi malma már állott, mikor Jókai a nép nyelvét az 1850-es évek végén adomák és mesék lejegyzésében hamisítatlan tisztasággal és üde bájjal csillogtatni elkezdte, sőt 1860-iki székfoglalójában a M. Tud. Akadémia areopágja előtt is ragyogtatta. Az újabb gyüjtők a mesék formai szépségét csakugyan szem előtt tartották. Pár év mulva már a mese-lejegyzés három elsőrendü mestere gazdagítja köteteivel irodalmunkat. Merényi László 1861-ben XVII. kiadja az »Eredeti Népmesék« két kötetét. A következő 1862-ik évben Merényi »Sajóvölgyi Népmesék« czímű két kötetével egyidejüleg megjelennek Arany László »Eredeti Népmeséi«, 1863-ban pedig Merényi »Dunamelléki Népmesék« czímű I-ső kötetével együtt Kriza János Vadrózsáinak I-ső kötete lát napvilágot.

Ipolyi népmeséinek kéziratai csak akkor kezdtek a feledés homályából ismét kibontakozni, midőn a Kisfaludy-Társaság 1872-ben kiadta a Magyar Népköltési Gyüjtemény új folyamának első két kötetét. A magyar népköltés forrásainak ezúttal tapasztalt gazdagsága a Kisfaludy-Társaság keretein kívül is számos gyüjtőt munkára buzdított. Ezek közt a lelkesebbek egyike Abafi Lajos volt, aki a népköltés ügyét 1874-ben meginditott »Figyelő« czímű folyóirata programmjába is fölvette. Hihetőleg Csaplár Benedek, Ipolyi legszorgalmasabb gyüjtője s a folyóirat későbbi oszlopos munkatársa volt az, aki Abafi figyelmét Ipolyi gyüjteményeire fölhivta. E gyüjtemények kéziratai 1876-ban már Abafi birtokában voltak, tőle pedig sok egyéb rendelkezésül álló anyaggal kiegészítve és műfajok szerint is csoportosítva, kiadás végett csakhamar a Kisfaludy-Társaság elé kerültek. A »Figyelő« 1877. évi I. füzete már jelenti, hogy a benyujtott gyüjtemény összesen negyedfél ezer darabból áll. A 16 csoportra tagolt anyag utolsó csoportjában 161 mese és monda szerepelt ezzel a megjegyzéssel: »A mesék legnagyobb XVIII. része Ipolyi Arnold gyüjteményéből való, ki azt e czélra Abafinak rendelkezésére bocsájtotta.« (Id. h. 80. l.)

A jelentés záradékában még ez olvasható: »Természetesen nem mind új az, mi e gyüjteményben foglaltatik, de körülbelül fele merőben új szöveg; a többi pedig – többé-kevésbé – becses változat. Az egész gyüjtemény, amint most van, mintegy 3–4 kötetet tenne ki s a választás szigorától fog függni, mennyit lehet kiadni, ha egyáltalán kiadja s kiadhatja mostanság a Kisfaludy-Társaság.« (U. o.)

Abafi a nyers anyag e nagy tömegét megrostálás és a szükséges összehasonlító kritikai jegyzetek elkészítése végett visszakapta. Mivel egyéb elfoglaltsága miatt erre ideje nem volt, a gyüjteményt csaknem egy évtizedig hevertette. Csak az 1880-as évek második felében kezdte a fiatal Kálmány Lajost arra kérni, hogy a szükséges szerkesztői munkát helyette végezze el. Kálmány több évi vonakodás után vállalkozott s Abafi gyüjteményein kívül Ipolyi mesegyüjteményét is gondosan megválogatta, rendezte és jegyzetekkel is ellátta. Abafi a saját gyüjteményét 1890-ben nyujtotta be újra a Kisfaludy-Társasághoz s utóbb bemutatta Ipolyi népmeséit is. Az első eléggé megnyerte Gyulai tetszését, de Ipolyi meséit illetőleg Arany Lászlónak már aggodalmai támadtak. Az Abafihoz visszakerült kéziratok utóbb elkallódtak. Szerencsére az elveszett anyag túlnyomó része csak másolat volt. Az eredeti Kálmány XIX. Lajosnál maradt. Igy menekültek meg Ipolyi népmeséinek lejegyzései is.

Midőn Kálmány Lajos engem arról értesített, hogy Ipolyi gyüjtésének összes eredeti kéziratai nála vannak, nyomban fölkértem, hogy a belőlük kiválogatható értékesebb anyagot kritikai jegyzetekkel ellátva bocsássa ismét a Kisfaludy-Társaság rendelkezésére. Igy készült el aztán a jelen mesegyüjtemény, amelyet Ipolyi hagyatékából később még egy elegyes tartalmú értékes kötet fog követni.

A kötet szerkesztésénél Kálmány Lajos azt az elvet követte, hogy a kutató benne lehetőleg mindent megtaláljon, amire Ipolyi Magyar Mythologiája utal. Az utalás egyszerűsége kedvéért Ipolyi a rendelkezésére álló népköltési adalékokat olyan rendben, amint hozzá beérkeztek, tehát minden csoportosítás nélkül, sorszámmal látta el. A mesék e számait a szöveg végén említjük meg, a keresés megkönnyítése végett pedig a mesék e számainak sorrendje szerint még egy külön utaló jegyzéket is készitettünk.

Ipolyi szellemében a szerkesztőnek a lejegyzők darabos meseszövegeit okvetlenül át kellett volna népiesebb nyelvre irni. Ma azonban a mesélők meghallgatása nélkül mások lejegyzésének ilyen mértékű megbolygatására komoly folklorista már nem vállalkozhatik. De mivel több értékes tartalmú mese külsőségein a gondos szerkesztő keze mégis nyomot hagyott, egész terjedelmében közlöm azt, amit Kálmány XX. Lajos erre vonatkozólag a jelen mesegyüjtemény bevezető soraiban nyomatékosan elmondani kiván:

»Ipolyinak – írja tájékoztató soraiban – nem volt feladata a magyar nyelvhagyományok egyetemes gyüjtése. Megelégedett, ha a művéhez szükséges adatokat megkapta. Nincs is hagyatékban egy sem nyelvjárás szerint lejegyezve. Vannak jó mesemondói és lejegyzői; de vannak olyan gyüjtői is, akiknek a mesék lejegyzésekor is fülükbe csengett a latin nyelv, amelynek hatása azután akaratlanul is meglátszik soraikon. Itt nem a nép nyelvéről van szó, hanem az iskolázottakéról, mit a rendelkezésül álló kéziratok mindenkor bizonyítani fognak; s ha elvem ellen kénytelen voltam egyiken-másikon változtatni, ez annyiban történt, hogy a latinosságot mellőzve, a mesét a nép nyelvén iparkodtam elmondani. Óvakodtam azonban többet, vagy kevesebbet, szóval mást mondani, mint amit a gyüjtő velünk meg akart értetni.«

Az 1846-tól 1854-ig gyüjtött s most e kötetben közzétett mese-anyagon még így is mind rajta maradt az a vonás, ami a Kisfaludy-Társaság 1844-től 1848-ig gyüjtött anyagát a »Népdalok és Mondák« három kötetében annyira jellemzi. Lépten-nyomon akad bennük valami, ami az értékes tartalom élvezetét megzavarja. A nép természetes nyelvén, egyszerű mondatfűzésén, hagyományos mese-szólamain, folyamatos előadásán, művészi meseszővésén az ügyetlenebb XXI. lejegyzők keze annyi csorbát ejtett, hogy a mese formai szépsége gyakran egészen tönkre ment. A Grimm-testvérek mesegyüjteménye irodalomtörténeti jelentőségü hatással volt a német néppróza művészi fejlődésére. Nálunk Gaal Györgyöt, Erdélyi Jánost és Ipolyi Arnoldot a német mesterek sikere buzdította. De közülök csak Gaal tudta a magyar mesemondást alaposan megfigyelni. Erdélyi és Ipolyi a gyüjtést másokkal végeztették, s a rendelkezésükre álló nyers anyagon nem tudták érvényesíteni a két német szerkesztőnek ilyen esetben, mindig ragyogtatott és mindig ámulatba ejtő stilművészetét. Igy aztán Erdélyi népmeséi nem is hagytak nyomot a magyar széppróza történetében. Ellenkezőleg: a mesékben bőséges nyoma van annak az állapotjegyzős ócska kanczellista-stilnak, amelyet épp a hiányos mesegyüjtés idején pusztítottak ki irodalmunkból.

A Kisfaludy-Társaság gyüjteményei most ilyen régi kötettel lettek gazdagabbak. E kötet közvetlenül Erdélyi három kötete mellé sorakozik. Nélküle eddig azt hittük, hogy Erdélyi a gyüjtések prózai részének jelzett hibáit megfelelő figyelem nélkül hagyta érvényesülni. Most azonban mentséget találunk számára s általában a Kisfaludy-Társaság akkori gyüjtői számára abban, hogy Ipolyi gyüjtői is ugyanabba a hibába estek. És e hibák Ipolyi esetében szintén leküzdhetetlenek voltak. Hiszen kiderült, hogy a hibák leküzdhetetlensége volt az oka a kinyomatás elmaradásának. XXII.

A magyar irodalomtörténet és folklore hálával tartozik Kálmány Lajosnak, hogy ezt az adalékokban gazdag és igy jelentékeny kútfői értékkel is bíró mesegyüjteményt megmentette, kiadásra elkészítette és összehasonlító kritikai jegyzetekkel ellátta.

TARTALOM.

BETÜRENDES JEGYZÉK.

A bíró leánya 77. sz. – A bolondos fiú 100. sz. – A boszorkány és a vadász 47. sz. – A bosszús farkas 44. sz. – A csikó 35. sz. – A csikócska 36. sz. – A csodás szőlőtő 18. sz. – A csonkakezű leány 67. sz. – A Deákhalom eredete 121. sz. – A dubricsoni oltár keletkezése 120. sz. – A fehér medve és a herczegné 6. sz. – A Feketeember gödre 122. sz. – A földmíves fiú és a Vörös ember 90. sz. – A garaboncziás és a Sárkányok 13. sz. – A griffmadár leánya 59. sz. – A gyűrűcske 29. sz. – A három bárány 25. sz. – A három csomó 78. sz. – A három fiú 12. sz. – A három királyfi 26. sz. – A kakas és Mátyás király 109. sz. – A két árva királyfi 52. sz. – A két testvér 11. sz. – A király és a fogadott fiú 22. sz. – A királyleány és a 12 Óriás 50. sz. – A kis nyúl 103. sz. – A kocsmárosleány 96. sz. – A különös írás 91. sz. – A mostoha és az édes gyermek 54. sz. – A mostoha királyfiakat gyilkoltat 51. sz. – A mostohaleány 53. sz. – A mostohatestvérek 69. sz. – A pásztorfiú viaskodásai 9. sz. – A pénzt terítő kakas 110. sz. – A szabólegény 98. sz. – A Szegénység 123. sz. – A szerencse vára 84. sz. – A székelyhidi templom eredete 119. sz. – A Szükség 99. sz. – A talált gyermek 10. sz. – A tengeri kisasszony 64. sz. – A tengerszem 116. sz. – A tizenkét aranyhajú gyermek 63. sz. – A tizenkét varjú 66. sz. – Attila kardja XXIX. 104. sz. – Az aranyeke 76. sz. – Az aranyhajú 62. sz. – Az aranyhajú gyermekek 65. sz. – Az ecsedi Sárkány 124. sz. – Az elkárhozott lelkek 125. sz. – Az ítélő róka, a hálátlan ember és a csalfa kígyó 28. sz. – Az obsitos 86. sz. – Az obsitos és a királyleány 24. sz. – A zöld disznó 34. sz. – Az ördögszerető 40. sz. – Az Ördög és a csizmadia 92. sz. – Az Ördög és a kovács 93. sz. – Az Ördögnek igért gyermek 87. sz. – Az öreg koldus és a jószívű fiú 81. sz. – Az üldözött királyfi 72. sz.

Délibáb 114. sz. – Délibáb, a Puszta leánya 113. sz. – Diószeg eredete 118. sz. – Donát 71. sz.

Egyék, igyék, komámasszony! 45. sz. – Elátkozott királyfi 37. sz. – Erős Jancsi 2. sz.

Hajnalka 7. sz. – Halottidézés 42. sz. – Hamm! téged is megeszlek 43. sz. – Hamupepejke 68. sz. – Hazugság 101. sz. – Huba és Tünde 55. sz. – Hüvej-piczi 4. sz.

Janosik 95. sz. – Jámbor János, a kecskepásztor 83. sz. – János 19. sz. – Józsika és Mariska 61. sz. – Juhenes 20. sz.

Kampó táltos 17. sz. – Kampó táltos Szegeden 107. sz. – Kató néni és a pap 46. sz. – Kis Jankó 27. sz. – Kisokoska 73. sz. – Kígyó Jancsi 38. sz. – Kóbor Jancsi 14. sz. – Krisztus Urunk és a mostohatestvérek 56. sz. – Krisztus Urunk és a szegény ember 79. sz. – Kunos-tó dombjai eredete 117. sz.

Malmeduczi József 75. sz. – Mádaj 88. sz. – Mádéné rózsái 60. sz. – Mátyás király és a szökött huszár 108. sz. – Medve Jankó 3. sz. – Mióta honos a nyomor a nép XXX. között? 128. sz. – Mióta nem látni a Halált az ember képében? 127. sz.

Szépike 33. sz. – Szép Ilona 57. sz. – Szép Karolina 41. sz. – Szőrös kezek 39. sz.

Tatárjárás 105. sz. – Tátos 5. sz. – Tentás Lajos 80. sz. – Tisza Tündér 74. sz. – Toldi 106. sz. – Turánka 48. sz. – Tündér Ilona és a királyfi 16. sz. – Tündér Ilona és Argyilus 15. sz.

IPOLYI MAGYAR MYTHOLOGIÁJÁNAK UTALÁSAI.

(A kövér szám Ipolyi kéziratban levő gyüjteményének Mythologiájában idézett adalékait, az utána következő szám e kötet megfelelő meséinek sorszámát jelenti.)

1: 68. – 2: 70. – 3: 86. – 4: 33. – 7: 50. – 8: 101. – 10: 46. – 11: 78. – 18: 54 és 90. – 19: 57. – 20: 37. – 21: 10 és 45. – 23: 90. – 24: 16 és 103. – 25: 32 és 79. – 26: 1. – 27: 65. sz. – 28: 18. – 30: 21 és 26. – 31: 35. – 32: 15. – 33: 64. – 35: 25. – 36: 69. – 37: 61 és 73. – 38: 66. – 39: 38 és 41. – 40: 55 és 59. – 42: 29. – 43: 88 és 116. – 44: 43. – 49: 95. – 52: 91. – 54: 100. – 55: 11. – 57: 128. – 59: 75. – 71: 128. – 76: 30. – 77: 99. – 79: 96. – 87: 110. 88: 110.

111: 2. – 128: 36. – 129: 82. – 130: 84. – 131: 126. – 139: 62. – 140: 94. – 141:81. – 143: 12. – 144: 42 és 53. – 146: 42. – 149: 40. – 191: 20.

201: 5. – 256: 13. – 257: 13. – 286: 47. – 290: 107.

317: 17. – 319: 106 és 120. – 320: 74. – 327: 111. – 328: 3. – 365: 19. – 395: 51. – 396: 93. – 398: 80. – 399: 44.

405: 49. – 406: 102. – 459: 125. – 462: 92. – 464: 48. – 480: 72. – 483: 23. – 484: 97. – 485: 76. – 488: 67. – 489: 123. XXXII. 503: 112. – 512: 105. – 514: 58. – 516: 98. – 518: 39. – 519: 83. – 521: 14. – 526: 4. – 528: 31. – 532: 88. – 538: 85. – 551: 24. – 554: 6. – 556: 109. – 557: 28. – 561: 77. – 567: 127. – 570: 52. – 582: 124. – 583: 121. – 585: 122. – 588: 118 és 119.

700: 7. – 704: 22. – 722: 71. – 726: 56. – 732: 60. – 733: 115. – 734: 63. – 736: 117.

NÉPMESÉK.

1. Csonkatehén fija.

Volt egyszer egy Csonkatehén nevű asszony s annak egy gyermeke: Csonkatehén fija, kit 7 esztendeig szoptatott anyja s ekkor meg akarván fija erejét próbálni, azt mondta, hogy a házat emelje fel; de nem sikerült. Ezután ismét más 7 esztendeig szoptatta, amikor ismét próbát tett vele. Ekkor már felemelte a ház falát, sőt anyját is rátevén, így szopott még egy jót utoljára Csonkatehén fija. Csonkatehén a sikerült próba után elereszté fiját e szavakkal:

Ment, ment Csonkatehén fija hetedhétországon keresztül, míg egy erdőbe ért, hol egy emberre talált, ki az egyenes fákat meggörbítette, a görbéket kiegyenesítette s innen Fagörbítő, vagy Faegyenesítő volt a neve. Kérdezte Csonkatehén fija:

– Nem szeretem, ahogy rendezve vannak ezek a fák, azért igazítok rajtok. Hát te, Csonkatehén fija, hol jársz? most meg kell velem birkoznod! -4-

– Ejnye, még erős ember vagy te – így szólt a Fagörbítő –; nem fogadnál el útitársnak?

Csonkatehén fija elfogadván, együtt mendegélve egy erdőbe értek, hol Kőmorzsoló a köveket morzsolta. Ez is kihívta birokra Csonkatehén fiját. Ezt már csak derékig ütötte a földbe Csonkatehén fija. Ez is társok lett. Hároman mendegéltek, míg egy más erdőben Vasgyúrót találtak, kivel Csonkatehén fija megbirkozván, csak térdig üthette a földbe. Ez is társok lett.

Most már négyen mentek, mendegéltek hetedhétországon keresztül, míg egyszer egy rengeteg erdőbe értek. Itt házat építettek s míg a többi vadászni járt, egynek otthon kellett maradni házat őrzeni és főzni. Legelőször is a sors a Fagörbítőt érte, ki kását főzött ebédre. Jókor elkészítette, hogy mire társai hazajönnek, feladhassa. Odajön egy bakarasztnyi magas s 7 sing hosszú szakállú emberke, Bakonyszegi.

– Ejnye, te csúf ember, mindjárt kihajítlak! – s ölre mentek; de Fagörbítőt földhöz vágja Bakonyszegi s megéve hasáról a kását, elmegy. -5-

Kevés idő mulva hazajönnek a társak, haragusznak, hogy nincs mit enni. Fagörbítő szégyelvén a dolgot megvallani, azt hazudta: míg kint járt, valami megette a kását.

Másnap Kőmorzsoló maradt otthon, de vele is akkép történt s társainak szinte azt hazudta, mit Fagörbítő.

Végre negyednap maga Csonkatehén fija maradt otthon. Főzte a kását. Hozzá is hozzáment a bakarasztos emberke. Kért kását, de nem adott neki. Birokra került a dolog, Csonkatehén fija úgy vágta a földhöz Bakonyszegit, hogy az elnyúlva terült végig a földön s bal karjára tekervén hosszú szakállát, kihúzta a ház végénél álló szép, nagy tölgyfához, melyet kétfelé hasított és szakállát közé csíptette.

Hazajönnek társai, kérdik, hogy van a kása? s már előre nevettek, hogy mit fog hazudni; azonban kivezette őket a ház végébe s mind elcsodálkoztak, mikor szép fájoknak se hírét, se hamvát nem látták: ki volt gyökerestől szakajtva. Nyomozták, mentek utána; de a nyom egy kútforma lyuknál egészen eltűnt.

Ekkor köteleket szedtek elő, összekötötték s legelőször is Fagörbítőt nyujtották le; de ez félig sem ment le, mikor már rángatta a kötelet, hogy húzzák vissza. Azután Kőmorzsolót, majd Vasgyúrót eresztették le, de ez is visszakívánkozott. Végre Csonkatehén -6- fijára került a sor, ki meghagyta, hogy akármilyen sokáig lesz is lent, a kötelet ne húzzák fel; hanem mindig vigyázzák, hogy mikor rántja meg a kötelet, akkor húzzák fel.

Ment, mendegélt, meglátott valamit fényleni távolról, feléje tartott s elérve meglátta, hogy az egy sarkonforgó vasvár. Belép, szép asszonnyal találkozik, a vár asszonyával, kinek férje kétfejű Sárkány volt. Beszédbe eredt a szép asszonnyal, míg egyszer zúgás rázza meg a várat, azután a Sárkány két mérföldről hazahajította a buzogányát, melyet Csonkatehén fija négy mérföldre hajított vissza. Az asszony el akarta bujtatni Csonkatehén fiját; de ő nem egyezett bele. Haraggal jött haza a Sárkány, még messziről kiáltotta:

– Pih, páh! miféle idegen bűzt érzek? Hogy mertél házamba jönni s még visszahajítani buzogányomat? Most meg kell velem birkoznod, – de előbb együnk valamit!

Kőpogácsát hozatott elő; a Sárkány csak lassan rágogatta, míg Csonkatehén fija nyelte egymásután lefelé, mit látva a Sárkány, monda:

Azután birokra került a dolog s nyakig vágta Csonkatehén fija a Sárkányt a földbe és elvágta mind a két fejét. Elbúcsúzott a vár asszonyától, de megigérte, hogy még egyszer megkeresi. Mendegélt tovább. -7-

Ment, mendegélt, meglátott egy még fényesebb valamit. Az a rézvár volt. Betér ide is. Ennek asszonya még szebb s ura hatfejű Sárkány volt. Itt is nyájasan beszélgetett, míg végre zúgás zavarta meg őket: hat mérföldről hajította haza buzogányát a Sárkány s ő tizenkettőre hajította vissza. Itt már keményebb kőpogácsákat ettek; azután birkoztak, a vesztes a Sárkány volt.

Ismét mendegélt, még nagyobb fényesség tünt a szemébe. Ez az ezüstvár volt. Asszonya szebb mint amazok, ura pedig volt a tizenkétfejű Sárkány. A beszélgetést itt még nagyobb zúgás szakajtotta félbe. Tizenkét mértföldről zúgott haza a buzogány, ő visszahajította huszonnégy mérföldre. Itt még keményebb kőpogácsákat nyeldestek, végre itt is meggyőzte a Sárkányt.

Továbbmendegélve, legszebb fény tünt szemébe: az volt az aranyvár, bakarasztnyi Bakonyszegi lakása. Asszonya a legeslegszebb asszony volt. Bakarasztnyi Bakonyszegi már huszonnégy mérföldről hajította haza a buzogányt; de ő negyvennyolcz mérföldre vágta vissza. Bakarasztnyi mindjárt tudta, kivel van dolga. Nagy haraggal jött haza.

– Hol jársz itt, kutya, hol még a madár sem jár? Most majd megfizetek, amiért csúffá tettél; de előbb együnk egy kis pogácsát!

Ez a legkeményebb volt a pogácsák közt; de azért Csonkatehén fija csak nyeldeste lefelé. Ekkor Bakarasztnyi előhozott két kardot, hogy vívjanak. -8- Már délfelé volt az idő, s egyik sem volt győztes, melegök volt, vizet kértek.

A vár asszonya Csonkatehén fijának vizet adott, Bakarasztnyinak pedig bort, melytől még melegebbje lett. El kezdett lankadni s Csonkatehén fija darabokra vagdalta.

Ekkor a vár asszonya egy aranypálczát adott Csonkatehén fijának, mellyel az megütvén a várat, aranyalmává változtatta és tarisznyájába tette. Ezután a vár asszonyával az ezüstvárhoz ment, hol ezüstpálczát kapott, mellyel az ezüstvárat csapta meg s mint almát tarisznyájába tette. Innen magával vitte az ezüstvár asszonyát, mi megtörtént a rézvárnál s a vasvárnál is.

Élvén a gyanúperrel, hogy társai erejéért haragszanak reá, először követ kötött a kötélre. Társai csakugyan félig húzták fel s visszaeresztették. Ekkor aztán nagy zuhogással esett le a kő.

Mit tegyen most? Amint széttekintget, látja, hogy iszonyú nagy felleg kerekedik és hogy zivatar közeledik. Egy fa alá húzódott, melyen griffmadarak voltak. Beleült a fészekbe s köpönyegével betakarta a madárfiakat. Kitört a vihar s olyan jegek estek, hogy majd magát is agyonverték. Ekkor még nem volt otthon az anya-griff. Mikor hazajött, köszönte erősen fijai megmentését s kérdezte, hogy mit kíván hálául? Azt felelte, hogy szállítsa fel őt a másvilágba.

– Legnagyobbat kérsz tőlem, – mond a griff – de megteszem, hanem előbb gondoskodjál tizenkét -9- mázsa húsról, tizenkét akó borról, mert az út igen hosszú! Mikor jobbra fordítom fejemet, hajíts bele egy mázsa húst; ha balra, önts egy akó bort bele!

Megszerezte a tizenkét mázsa húst és tizenkét akó bort, hogy ha szükség lesz reá, legyen. Csonkatehén fiját összekötvén a griff, hátára tette s mentek.

Amit és amint kért a griff, azt és úgy adott. Mikor már elfogyott a hús, még felesleges bor volt csak. Már nem messze voltak, mikor a griff húst kért; de mert nem volt, saját czombjából metszett ki egy darabot. Odalökte a griffnek és odaadta az egy akó bort is. Mikor így felértek, elváltak egymástól.

Ezután Csonkatehén fija megbüntette ugyan társait, de utóbb kibékült s adott mindegyiknek egy asszonyt feleségül. Hanem a legszebbet természetesen magának tartotta meg. Megajándékozta őket a várakkal is, magának hagyva az aranyvárat.

2. Erős Jancsi.

Volt egyszer egy asszony, ki hét esztendeig imádkozott fimagzatért. Végre megjelent neki álmában egy Ősz ember, ezüst szakállú, arany hajú, aki azt jövendölte, hogy nemsokára fiúgyermeke lesz; de azt addig szoptassa, míg a szomszéd erdőn átvivő úton a hetedik fát tövestől ki bírja szakasztani. -10-

Meglett nemsokára a fiú, kit Jancsinak neveztek el a keresztségben. Anyja már hét esztendeig szoptatta, akkor elvezeté őt az erdei úton a hetedik fához, de még nem bírta kiszakítani, tehát még hét esztendeig szoptatta; akkor ismét elvezette ahhoz a fához, már akkor ki bírta szakítani. Amint az anyja ezt látta, örömében meghalt. Jancsi pedig elment vándorolni.

Amint ment, útjában sűrű erdőhöz ért, úgy hogy nem mehetett rajta keresztül, nekiesett tehát és útat tépett magának; úgy szaggatta ki a fát, mint a kendert nyövik és amint a végére jött, ott találta a Kőmorzsolót. Azzal barátságot kötött s elhívta magával utazni.

Amint együtt mentek, megint egy sűrű erdőhöz értek. Erős Jancsi azt mondta pajtásának, hogy szaggassa a fát; de a Kőmorzsoló nem bírt útat tépni, akkor megint Erős Jancsi tépett útat. Ekkor elcsodálkozott rajta a Kőmorzsoló s mondta:

– Látom, pajtás, hogy még nálam is erősebb vagy, mikor lettél fanyüvővé?

Amint az erdő végére jöttek, egy harmadikra találtak, aki azt mondta, hogy ő Vasgyúró Óriás, ezzel is barátságra léptek s magukkal hívták. Amint mentek, mendegéltek, megint egy igen sűrű erdőhöz értek. Erős Jancsi mondta Vasgyúrónak, hogy tépjen útat, de ez sem bírta azt megtenni, tehát harmadszor is ő tépett útat; azután mentek, mendegéltek, míg végre egy házat láttak. -11-

Abba bementek, ott volt három asztal, három ágy, három szék és egy szuszák, annak három fiókja volt: egyikben volt bab, másikban lencse, harmadikban köles; nekiálltak s akartak főzni.

Először is otthon maradt a Kőmorzsoló és főzött babot, amint főzte, odajött egy Kisember; nagy, hétszínű szakállal s mondja neki:

– Ha nem adsz ennem ételedből, mindjárt földhöz ütlek; van otthon hét ökröm, tizennégy disznóm, de az nekem mind kevés, azért adj ennem!

Akkor megfogta a Kőmorzsolót s úgy a földhöz ütötte, hogy négy óráig feküdt a földön, míg pajtásai haza nem jöttek.

Pajtásai elmentek az erdőbe fát vágni. Amint főzte a kölest, eljött a Kisember, mondja neki:

De ez sem adott s a Kisember ezt is a földhöz ütötte s a kölest megette. Hazajöttek a pajtásai és éppen Erős Jancsi hozta az igen vastag fát, fejszéjét csak rátette s a fa mindjárt kétfelé hasadt. Bementek -12- s látták a Vasgyúrót a földön feküdni. Elbeszélte, mi történt vele, erre Erős Jancsi megbosszankodott s azt mondta:

Ekkor Erős Jancsi főzött lencsét és pajtásai elmentek az erdőbe fát vágni. Amint főzött, ismét eljött a Kisember, mondta:

S amint hozzájött, megfogta és a szakállát a fahasadékba tette, a fejszét kihúzta, az ficzkándozott, de hiába. Hazajövén pajtásai:

Odamentek a fához, de hogy bámulták, midőn a szakállt látták és a vért. Azután ettek.

– No, – mondja Erős Jancsi – elmegyünk a vér után és felkeressük a Kisembert!

Elmentek és csakhamar egy lyukat találtak, azon leeresztették Erős Jancsit, ki mikor lejött, egészen más világot látott, melyben igen apró házak voltak és ott bölcsőben ringatták a Kisembert. Erős Jancsi odamegy s az a kisasszony, aki ott állt, kérdezte tőle:

– Jól van, tehát keresd fel; de ő el van ragadva itt közel egy kastélyban a Sárkánytól!

Összehordatta a kisasszony az egész világról a vasat és csináltatott egy buzogányt, de Erős Jancsi feldobta és mikor leesett, szétporlott; azután másikat csináltatott, azt is feldobta, az már nem porlott szét, ezzel ment azután a Sárkányokra.

Ment egy ólomhídon vaskastélyba s amint odament, meglátta őt a kisasszony s azt kérdezte:

Beszélgetés közt jön a hatfejű Sárkány, két mérföldről dobálja a buzogányokat és fél mérföldről a tüzet okádja. Amint hazaér, feldobja Erős Jancsit a magasba, de ő a mint leesett, ismét hozzá akart kapni és feldobni, ekkor ő előveszi buzogányát és elüti neki hat fejét és vállára akasztja, azután ismét vashídon ezüstkastélyba ment, ott is meglátja őt egy kisasszony, aki mondja neki:

– Hogy jöttél ide? hisz az én férjem a tizenkétfejű Sárkány, az téged ha meglát, agyonüt!

De amint kiment, ismét hányta a buzogányokat a Sárkány négy mérföldről, a tüzet két mérföldről. Amint hozzá jött, felkapja Erős Jancsit és magasra dobja, amint leesett, ismét fel akarja dobni, de ekkor -14- levágta buzogányával mind a tizenkét fejét; ismét felakasztotta vállára, megint ment egy ezüsthídon aranykastélyba, ott szinte meglátta egy kisasszony és mondja neki:

– Hogy mertél ide jönni? hisz az én férjem a huszonnégyfejű Sárkány, az agyonüt!

Kilépett és ott termett a Sárkány, de ő amint a Sárkány jött, buzogányát elébe dobta és a huszonnégy feje leesett, ezt ő ismét a vállára akasztotta, a három kisasszonnyal elment ahhoz a lyukhoz, amelyen lejött. Egyiket feleségül vette, a kettőt pedig elküldte az atyjokhoz; amint hazajöttek, megmondták atyjoknak, mi történt velök.

Vasgyúró és Kőmorzsoló útját állták Erős Jancsinak és el akarták venni a megszabadított kisasszonyokat; de Erős Jancsi úgy elverte őket, hogy alig mozdultak, maga pedig elment felesége kastélyába s úri módon élt vele élte fogytáig.

3. Medve Jankó.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl volt egy kis sziget, annak a kis szigetnek volt egy lakója, aki pap volt. Ennek a papnak volt egy kis fia, akit – mert igen erős volt – Medve Jankónak hívtak. -15-

Egyszer az apja azt mondta neki, hogy menjen világot látni. El is indult Medve Jankó.

Ment, mendegélt hetedhétország ellen. Mikor egy erdőben ment volna, látott egy embert, ki a fát nyűtte, mint a kendert szokták. Mellette menvén el, szóbaeredt vele, mondván:

– Csak azért, mert kedvem tartja, egyébiránt, ha sokáig beszélsz, kis öcsém, mondta a Fanyövő, ha még Medve Jankó volnál is, a földhöz csapnálak!

Ekkor birkozáshoz fogtak, Medve Jankót félsingnyire vágta a földbe a Fanyövő; ekkor felkelt Jankó és öt singnyire vágta a Fanyövőt a földbe és már el akarta temetni, mikor így szólott a Fanyövő:

Alig mentek egy hajtásnyira, ott láttak egy embert, aki a vasat gyúrta, ezt a Vasgyúrót is meggyőzte Medve Jankó.

Mikor már hárman ballagtak az országúton, találtak egy embert, aki a hegyeket görgette, kit azért Hegygörgetőnek hívtak. Ez is kenyerespajtása lett Medve Jankónak.

– Jaj, bizony földi, itt most gyászolunk: mert a királynak három lányát elvitte a tizenkétfejű Sárkány. Aki azt visszahozná – így beszélt tovább az ember – annak a király fele királyságát neki adná, ráadásul még a legszebbik leányát is!

Medve Jankónak ez szeget ütött a fejébe és elmentek mind a négyen a királyhoz és igérték, hogy ők visszahozzák a király leányait. A király ezt nagyon szívesen vette és azt mondta, hogy:

– Azt látom, hogy ti hárman derék emberek vagytok; de a negyedik – Medve Jankóra mutatott – nagyon haszontalan ember.

A király elbocsájtotta őket. Kimentek az erdőre keresni a király leányait. Az erdőben sátort csináltak, azután Hegygörgetőt visszahagyták, hogy főzzön kását mikorára ők visszatérnek.

Főzött is Hegygörgető; hanem mikor készen volt, odament egy Kisember, kinek oly nagy volt a szakálla, hogy a földön húzta. Ez a Kisember azt mondta Hegygörgetőnek, hogy:

Ekkor a Nagyszakállas-kisember megette a kását s elment. Sietett Hegygörgető a főzéssel; de a három -17- pajtás visszajött akkorára s így nem volt az étel készen, csúfolták, hogy nem tudta megfőzni mikorára visszajöttek; ez pedig hiába mentegetődzött, nem ért semmit.

Vasgyúró maradt otthon, ez is úgy járt, mint Hegygörgető. Harmadik napon Fanyövő maradt otthon; ez is hasonlóképen járt.

Negyedik nap maradt otthon Medve Jankó; lencsét fözött. Ekkor is odament a Nagyszakállú-kisember és kérdte Medve Jankótól, hogy mit főz?

Vágott is, de amint a fát vágta a Nagyszakállú; elvágott a szakállából egy jó darabot s elfutott; mindenütt folyt utána a vére.

Medve Jankó pedig megfőzte a lencsét. Csodálkoztak a többiek, mikor hazajöttek, hogy készen van az étel.

Miután jóllaktak, fontak korpából kötelet és egy csengetyűt kérvén a királytól, elindultak a vér nyomán az erdőbe. Csakugyan találtak egy lyukat.

– No, idejött a Nagyszakállú-ember! – mondta Medve Jankó – hanem itt én is lemegyek a másvilágra! Ti addig itt várjatok. A csengőt minél jobban rázom, annál jobban bocsássatok lefelé a korpakötélen!

Le is ment, nemsokára leért, ahova szándékozott. -18- Meglátott egy szép házat, amely a tizenkétfejű Sárkányé volt és ahol voltak a király leányai.

Csak elcsudálkozott a király kisebbik leánya, mikor Medve Jankót meglátta. Ezután elbujtatták a leányok Medve Jankót a sutba. Mikor hazajött a tizenkétfejű Sárkány, így szólott:

Ekkor Medve Jankó előjött és a tizenkétfejű Sárkány három feltételt szabott neki. Először is odaadott neki egy vaspogácsát, hogy egye meg; mert különben meghal! Megette Medve Jankó hamar. Másodszor egy vas buzogányt kellett tizennégy mérföldre elhajítani, ezt is megtette. Harmadszor nem tudom, mit mondott; elég az hozzá, hogy meggyőzte a tizenkétfejű Sárkányt és a király leányait felküldte a korpakötélen a másvilágra azon a lyukon, ahol lejöttek.

Ő is felült a korpakötélre, de mikor már fele útján volt, elvágták a többi társai a kötelet és visszaesett Medve Jankó.

Ekkor ott búsult a rossz gubájában, mikor hirtelen borzasztó jégeső esett. Felnézett ekkor egy fára s látta, hogy négy kis struczfiú ott sivított: mert a jég verte őket, mivel nem volt otthon az anyjuk. Felmászott a fára s betakarta őket.

Mikor hazajött a struczmadár, azt mondta Medve Jankónak, hogy mivel hálálja meg az ő jóságát? Medve Jankó azt kérte, hogy vigye fel a másvilágra! -19- Fel is vitte. Mikorra felért, már akkor lakták a lakodalmat a többiek a király három leányával. Képzeljétek, mint elhültek s csodálkoztak rajta, mikor Medve Jankó köztük termett. Ekkor a király megismérte Medve Jankót és a kisebbik leányát fáradozásaiért neki adta, a többi társát pedig számkivetette.

4. Hüvej-piczi.

Egy szép napon egy asszonynak három leánya a kertben sétálván, közülök a legkisebbet elragadta az ötfejű Sárkány; következő nap a másikat a hétfejű, a harmadik napon pedig a harmadik leányt a tizenkétfejű Sárkány.

Ugyanannak az asszonynak volt még két fija, kik nőtestvéreiket felkeresni menvén, a Sárkányoktól feldaraboltattak és egy kádba lesózattak.

Gyermekei elvesztésén búslakodó anya a szobát söpörvén, ily szókra fakadt:

– Bárcsak volna még nekem egy kis fijam, aki elveszett gyermekeimet visszaszerezné!

Az anya elpanaszlá a baját, mire ez a kovácshoz -20- menvén, magának tizenkét mázsás buzogányt csináltatott s azzal útnak indult az elveszettek felkeresésére.

De minthogy ez meg nem állt, buzogányával egyik lábát leütvén, belépett. Itt találta az ötfejű Sárkány által elrabolt, legfiatalabb leányt; tudatta vele útjának czélját, de a leány – minthogy őt igen kicsinynek látta – nem reménylett szabadulást. Beszélgetésök közben a Sárkányhaza vágja hat mértföldről hatmázsás buzogányát; de Hüvej-piczi azt tizenkét mértföldre hajtá vissza, mire a Sárkány megijedt, erősebbet gondolván magánál a házban lenni. Hazamenetkor mondá:

– Itt vagyok, sógor! – mondja Hüvej-piczi s azzal az asztalra elébe ugrik.

– Látom, derék ember vagy, sógor! – mondja a Sárkány, mire Hüvej-piczi válaszolja:

Ez megszegé és a Sárkány addig csak a pilíst ette meg, míg ez az egészet eltakarítá. Most a Sárkány felveszi az akós hordót inni, de alig tevé ezt, midőn Hüvej-piczi azt lekapván szájáról, a bort mind kiürítette. Ezután kimentek a rézmezőre birkozni, hol Hüvely-piczi a Sárkányt harmadszorra egész nyakig lenyomta és fejeit leszedegette, a leányt pedig itt hagyta, míg mind ki nem szabadította.

S minthogy ez nem várta meg, leütvén egyik lábát, belépett. Itt a tizenkét mázsás buzogányt huszonnégy mértföldre vágta vissza. A sarokból hasonlóképen az asztalra pipálva ugrott:

Itt is úgy tett, mint előbb az evésben, ivásban; az ezüstmezőn szinte úgy győzte le a hétfejű Sárkányt, mint előbb.

Most ment az arany-gólyalábon forgó aranyvárhoz s miután ennek is eltörte egyik lábát, bement. De itt már nagyobb dolog volt a tizenkétfejű Sárkánnyal megküzdeni, azért a leány egy kendőt adott neki arra az esetre, hogy ha kifárad, törülje meg vele az arcát és 100 ember-erő fog belemenni; azt is megmondta neki a leány, hogy a Sárkányt, ha ki találna fáradni, ne hagyja az aranypatakból inni, mert akkor bizonyosan legyőzi.

A többi mind úgy végződött, mint előbb, csakhogy -22- most a huszonnégy mázsás buzogányt negyvennyolcz mértföldre vágta vissza, és az aranymezőn birkoztak. Birkozás alkalmával már csaknem legyőzte a Sárkány Hüvej-piczit, de ez a kendővel megtörülközvén, amazt egészen kifárasztá, úgy annyira, hogy a Sárkány már kérte Hüvely-piczit, hogy engedné meg neki az aranytóból inni, de ez ekkor még hevesebben hozzálátott a birkozáshoz és valamennyi fejét levágta. Míg le nem vágta a Sárkány fejeit, megtudta tőle, hogy a gerenda alatt levő aranyvesszővel fel lehet a kádba lesózott testvéreket támasztani. Ezt megtudván Hüvely-piczi, feltámasztá a feldaraboltakat, kik tízszerte szebbek lettek, mint előbb voltak.

Most az öt testvért hazafelé vezette. A két testvér igen szégyenlette, hogy mind a leányok megmentését, mind a magok életét ennek a kis embernek köszönhetik, azért mindenképen iparkodtak tőle megszabadulni és leányszabadítás dícsőségét magoknak tulajdonítani.

Mikor az erdőben mentek, mutattak Hüvej-piczinek egy fát, hogy felbírja-e húzni! Hüvej-piczi egyszerre kirántotta, ezután vastagabbat mutattak, melyet szinte kirántott; utoljára igen vastagot mutattak, melynek, midőn kiránczigálásával bajlódott, kezét a fához kötötték, gondolván, hogy ezt nem bírja kihúzni és az erdőben el fog veszni. De egészen másként ütött ki a dolog, tudniillik, ő a fát felhúzta s ölében hazavitte. -23-

Midőn hazaért, a szomszéd házra fektette s annak tetejét betörte; erre átszaladt a szomszéd s mondja:

– Hüvej-piczi, az Istenre kérlek, vedd el házamről a fát, sohasem vétettem én nektek semmit sem!

– Édesanyám, vétett-e kendnek ez a szomszéd valamikor valamit? – mondá Hüvej-piczi.

Erre Hüvej-piczi elvette a fát a házról. Most testvéreit büntette meg, mivel oly csúfosan akarták az erdőben elveszteni: fejöket a konyhaajtó küszöbre tevén, fejszével levágta; a leányokat pedig – minthogy a testvérek gonosz tettét ki nem nyilatkoztatták, pinczébe zárta s elébök egy 100 akós kádat tett, hogy mikor azt telesírják, a pinczéből kijöhetnek, ő pedig elment szolgálatot keresni. Minthogy a király tizenkettedik bérese, kinek az erdőbe tizenkét ökörrel kellett fáért járni, meghalt, ő foglalta el a helyét; de azzal a kikötéssel, hogy számára tizenkét bivaly bőréből csináljanak ostort és naponkint hat font húst kapjon.

Midőn először ment az erdőbe fáért, mindenekelőtt kieresztette az ökröket, azután a fákat tövestől felszaggatván, kereste az ökröket, de azokat a medvék megették, tehát ment tovább. A mint mendegélt, meglátott egy vadászt, kérdezé tőle:

Mit megtudván, egy fát felszakított s a vadásznak -24- adta, hogy addig tartsa, míg visszajön. Most bement a medvebarlangba s követelé a tizenkét ökröt, mit minthogy nem akarának a medvék visszaadni, előfogá tizenkét bivalybőr ostorát s őket jól megnadrágolván, kihajtott közülök az ökrök helyett tizenkét medvét s azokat a szekérbe fogván, hazafelé hajtott.

Mikor a palota közelében volt, durrantott egyet tizenkét bivalybőr ostorával, mire a király megijedve elejébe küldött, hogy többet ne durrantson.

Mikor pedig látták, hogy ökör helyett medvék vannak befogva, még inkább megijedtek s vesztére törekedtek.

Küldtek tehát általa tizenkét zsák korpát az Ördögök malmához, hogy azt az Ördögök őröljék meg, mit tenni vonakodtak, mire Hüvej-piczi előfogta a tizenkét bivalybőr-ostort s az Ördögöket jól elverte, erre igen finoman megőrölték a korpát.

Hazamenetkor durrant egyet Hüvej-piczi, hogy a király palotája csak úgy rezgett bele, de a király parancsára felhagyott vele.

Most levéllel küldték el a király tábornokához, hogy hozzon tőle levelet. A tábornok elolvasta a levelet, elküldte Hüvej-piczit medvéit addig legeltetni, míg egy új levelet ír vissza a királyhoz. Hüvely-piczi kieresztvén a medvéket legelni, tüzet gyujtott s bográcsos húst főzött. A tábornok katonái körülvették s reá lövöldöztek; de ő fel sem vette; hanem mikor egy ágyúgolyót a bográcsába lőttek, előfogta -25- tizenkét bivalybőr ostorát s a katonákat mind szétverte s medvéit befogván, levél nélkül hazafelé indult.

A palota közelében durrantott egyet, mire a királyt halálsápadság lepte el s embert küldött elébe, hogy durrogásait hagyja el.

Most néhány napig semmi dolgot sem kapott; mert a király összegyüjté tanácsosait, hogy Hüvej-piczi kivégeztetéséről tanakodjanak; végre ily paranccsal küldötték őt a pokolba:

– Hallod-e, Hüvej-piczi! az Ördögök tartoznak néhány esztendei adóval, eredj tehát és kérd meg tőlök a tartozást, de ne csak az elmulasztott tartozást, hanem még előre három esztendeit is s ez mindössze tizenkét zsák aranyból áll. Most menj!

Gondolták a tanácsosok, hogy most bizonyosan el fog veszni Hüvej-piczi; de egészen más volt a dolog kimenetele: tudniillik, miután az Ördögöket tizenkét bivalybőr ostorával jól megnadrágolta, teljesítették kívánságát s ő hazafelé ballagott. Útközben előtalálta a főördögöt. Drúmót, ki midőn Hüvej-piczit a pokolból hozott tizenkét zsák arannyal jönni látta, iszonyú haragra gyúlt s parancsolta Hüvej-piczinek, hogy az aranyat vigye vissza; de ez előfogá tizenkét bivalybőr ostorát s az Ördögöt jól elpáholta, aztán kivette az egyik kereket, s parancsolta Drúmónak, hogy a ten-gelyt tartsa, a keret pótolja. Haragudott ugyan ezért Drúmó, de kénytelen volt engedni a hatalomnak.

A király palotájához érvén, Hüvej-piczi rémítően -26- elkezdett durrogni s a királynak csak a harmadik kérésére hagyott fel vele.

Midőn a király megpillantotta a tizenkét zsák aranyat s a Drúmó-kereket, azt izente Hüvej-piciznek, hogy takarodjék el aranyával s mindenével és soha feléje se jöjjön, mit Hüvej-piczi örömmel teljesített s az aranyzsákokkal hazafelé fordult; de midőn a kovácshoz ért, hol buzogányát hitelben csináltatta, megállította a szekeret s egy zsák aranyat adott a kovácsnak fáradságáért, az Ördögöt haza bocsájtotta, maga pedig anyjához térvén, s vele együtt tizenegy zsák aranyból boldogul élt.

5. A tátos.

Hol volt, hol nem volt, még a hetedhétországon túl is egy tyúklépésnyire volt egy bedőlt, kidőlt kemence, annak a belsejében volt egy öreg szoknya, ennek a szoknyának hetvenhét ránczából vettem ezen mesémet.

Volt egyszer egy királynak gyönyörű, parányi három fia és három leánya. De mit használt nekik. Valahányszor reájok nézett, annyiszor sírt. A gyermekek eleget kérdezték az okát, de ő mindig csak azt felelte:

Egy napon még jobban sírt, mint valaha s a királyi palotát feketete posztóval húzatta be. A gyermekek megijedve futottak édes atyjokhoz, aki zokogással fogadta őket:

– Mondtam, ugy-e, édes gyermekeim, hogy sírásom okát elég korán fogjátok megtudni! Országunkban egy tizenkétfejű Sárkány pusztít s mindennap egy leányt kell neki adni. Most már az ország minden leányát kipusztította. Tegnap nem kapott senkit, mire megfenyögetődzött, hogy minden vizet felisz. Ma reggel már egy csepp víz sem maradt az országban. Az embereknek szomjan kell halni. Reátok jön tehát a sor, édes leányaim!

Mit volt mit tenni, a királyleányokat csak elhordták egymásután három nap alatt; de ezután a baj meg csak a régi volt. A negyedik napon újra fenyegetődzött, hogy felfalja a napot s ha ez nem elég, ráadásul még a holdat és a csillagokat is az égről.

A királyfiak erre megemberültek, összedugták a fejüket és elhatározták, hogy atyjokat rábírják: eresztené el őket a tizenkétfejű Sárkánnyal megküzdeni. A király sokáig ellenkezett, de végre megegyezett benne, hogy először a legöregebb próbálja szerencséjét. Odaatta neki legjobb kardját és kiválasztá a király istállóból a legjobb paripát, úgy ment a Sárkány ellen.

Várták egész nap. Egyszer csak a nap is lenyugodott. A királyfi nem jött vissza, a király sírt, -28- sírt, tudta, hogy hiába várja. Hát másnap csak mind hiába várták a hajnalt is, semmit sem virradott. A nap nem kelt fel, pedig már dél is volt, mert a Sárkány befalta. Most még nagyobb nyomorúság volt: az emberek, mint éjszaka, botorkáltak, mert csak a hold meg csillagok világítottak.

Mit volt, mit tenni, elment a második királyfi is, de ez is haszontalan járt. Másnap már csak azon vették magokat észre, hogy még a hold sem világított. Már most odavolt minden, még csak a legifijabb királyfi volt hátra. Régen örült már, hogy a sor végre reá is jön; az apja most még jobban ellenkezett, de ő csak kardot kötött, maga szaladt az istállóba s kiválasztá az első lovat, amelyet ért, de alig hogy felkantározta, felszólalt a ló:

– Okosan tetted királyfi, hogy engem választottál! Abrakolj csak meg s vakard meg homlokom, azután az itt mellettem álló védlő csikómat s amint kiviszesz az istállóból, úgy fogok világítani, mint nappal a nap, és csikóm, mint éjjel a hold és a csillagok.

A királyfi úgy tett, a mint a tátos ló mondotta, megabrakolta, azután megtisztította egészen; mire a homlokát megvakarta, még az istállóban egyszerre olyan világos lett, hogy majd megvakultak a kocsisok. Amint kihozta, az emberek mind csak dörzsölték szemöket, mint a ki sokáig aludt, mert már három napja nem látták a napvilágot s most egyszerre világos lett. -29-

A király is csodálkozott, mire ablakából látta, hogy fia a napon nyargal; de a királyfi hátra sem nézett, keresztülnyargalt az egész országon s amint a közepére ért, dél volt, mire pedig végét érte, este lett. Most a tátos tanácsára ráült a csikóra s még éjszaka visszanyargalt. Az is, mint a hold és a csillagok, világított. Igy hordozta körül egy ideig a tátos nappal, a csikaja éjjel. De ez sem tarthatott mindég. Világosság volt, de az emberek fáztak és semmi sem nyölt, mert a nap nem sütött melegen. Mégis csak fel kellett a Sárkányt keresni.

– Gyere hát – szólalt meg a tátos – elviszlek én hozzá, megszabadítsuk nénémet, a napot tőle. Ne is félj semmit, csak jó szemet nézz vele: megijed ő, amint meglát engem.

Úgy is volt. A Sárkány, amint messziről látta jönni, kibujt lukából s erősen szórta a tüzet; de a tátos annál erősebben szaladt neki a királyfival, úgy hogy mindég áthajította a Sárkány rajtok a lángot s mint odaért, a Sárkány csodálva nézte, hogy meg nem fult. A királyfi leugrott lováról s egymás után vágta le a Sárkány tizenkét fejét. Mire fejeit leszedte, megkötötte tátosát a fához s le akart ereszkedni a Sárkány lukába megszabadítani testvéreit, kiket a Sárkány elragadott, meg a napot s holdat; de a tátos azt mondta:

– Vigyázz magadra! A Sárkánytól nem féltem, de a feleségének, a Vasorrúbábának felettem van -30- hatalma s bajt okozhat mind a kettőnknek. Azért ha nyerítek, szaladj fel, máskép veszve vagyunk!

Alighogy a királyfi leereszkedett, a tátos fáradtan lefeküdt. Egyszer csak ott termett nála a Vasorrúbába. A tátos egyet nyerített, de már későn volt, a Vasorrúbába kantáránál fogta s elnyargalt vele a levegőben. Mint a királyfi felszaladt, már hült helye sem volt s olyan setét lett, hogy a lukat sem találhatta meg többet. Hazabotorkált tehát s a tátos csikaját hordatá szét az országban, hogy legalább a hold világítson az embereknek, ő maga pedig elment tátos lovát keresni.

Ment, mendegélt, hegyen-völgyön túl, végre a rézerdőbe ért, közepén egy Öreganyóka ült. Szépen köszönté a királyfi.

– Jaj, ha tudna útbaigazítani, édes anyám! tátos lovam elragadta a Vasorrúbába.

– Nem tudok biz’ én semmit róla, édes fiam, de menj feljebb, az ezüsterdőbe, talán fog felőle tudni anyám!

A királyfi ment, mendegélt, még eljutott az ezüsterdőbe. Közepén ült a Vénanyóka, köszönté s megmondá, hogy leánya a rézerdőből küldte, de ő sem tudott rajta segíteni, hanem elküldé anyjához az aranyerdőbe.

Ment, mendegélt újra a királyfi, míg végre elért az aranyerdőbe. Legislegközepén ült a Vénanyóka, -31- a királyfi elmondá a köszöntést és baját. Sokáig gondolkozott az Öreganyó, végre azt mondta:

– Tudom fiam, tudom, de rossz helyre mégy oda, rosszabb a Vasorrúbába fiánál: a tizenkétfejű Sárkánynál, kit megöltél, de mivel köszöntést hoztál leányomtól és unokámtól, meg akarlak segíteni. Ne ez a gyűrű! Ha világítani kezd útadban, tudd meg, hogy közel vagy a lukhoz s ha egészen világos lesz, akkor előtted fog állani a luk, melyen a föld alá kell ereszkedned, ott meglátod a Vasorrúbába palotáját. De vigyázz magadra, hogy ő meg ne lásson, mert akkor halálfia vagy. Azért forgasd meg a gyűrűt, akkor ez a gyűrű azonnal láthatatlanná tesz.

A királyfi szépen megköszönte s úgy tett, mint az Anyóka mondta. Alighogy leereszkedett a lukon, gyönyörűséges palota előtt állott, s ablakából még gyönyörűségesebb leány nézett ki. Arcza úgy sugárzott s olyan fényes volt, mint a nap. A királyfi hamar megforgatta gyűrűjét s lassan az ablak alá ment.

A Vasorrúbába éppen ablakról-ablakra kergette szép leányát. A merre a szép leány ment, mindenütt világosság támadt előtte, setétség utána, így a Vasorrúbába setétben járt. A lányt, mikor már kifáradt, a Vasorrúbába egy ablak előtt utolérte s odacsukta; a királyfi is odalopódzott, megforgatta a gyűrűjét, hogy a leány megláthatta. A leány megijedt, hogy hogy került oda a királyfi, majd bátorságot vett magának, intette a királyfit: -32-

A leány megmondta, hogy várjon éjfélig, akkor majd a Vasorrúbába aludni megy és a setétben a tátost kihozhatja az istállóból. Úgy is történt.

A Vasorrúbába szemét véletlenül világosság ütötte meg; mindjárt tudta, mit történt, hamar az istállóba ugrott, megnyergelte tátosát s utánuk eredt, de a királyfi tátosa visszanyerített.

– Édes leányom, vesd le a Boszorkányt, hiszen vasdoronggal tart. Ha az én uram istállójába jösz, jobban tartanak.

A tátos megrázta magát, levetette a Boszorkányt s az azonnal nyakát szegte.

A királyfi hazaért tátosával s még alig érte az ország határát, már a nap feljött a bús világban, hol azóta csak a hold- s csillagos tátos körülhordozva világított.

Mire hazaért, azonnal lakzit laktak a szép Napleánnyal; mert az volt, akit a Sárkánytól a királyfi megszabadított.

6. A fehér medve és a herczegné.

Volt hajdan egy király, ki leányát oly rejtekbe zárta, mely mélyen a föld alatt volt.

Egyszer egy herczeg arra menvén, dícsérni hallá a királyleányt és szerette volna látni. Mit tegyen? Elment az állatsereglőshöz s felkérte, hogy varrja őt fehér medve bőrébe. Az állatsereglős megtette kívánságát s a herczeg elment a király udvarába. Mivel pedig a királyleány nagyon szerette az állatokat, azért apja a fehér medvét bevezeté a rejtekbe, hol az minden útat, ajtót, helyet megjegyzett magának.

A leánynál több napig maradván, nem titkolhatta tovább magát, felkérte a leányt, hogy fejtse ki a bőrt! A leány engedelmeskedett s mikor kifejté, szép ifjú állott előtte, ki elmondá, hogy nemsokára eljönnek érte.

Alig ment el a fehér medve, a leány kijelenté, hogy nem akar tovább a rejtekben maradni; az apja azután kiadta, hogy annak adja a leányát, a ki őt a rejtekből ki bírja magával hozni; de aki nem bírja kihozni, halálfia.

Már sokan életöket vesztették, mikor a herczeg elérkezett; két fáklyát adtak neki s lebocsájták. Mekkora volt a csodálkozásuk, mikor látták, hogy még fél fáklya sem égett el s a királyleányt már is felhozá.

Volt azután lakodalom hetedhétországra szóló s most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

7. Hajnalka.

Volt a világon egy asszony, ki mindig kérte az Istent, hogy adjon már neki egyszer egy magzatot.

Isten valahára meghallgatta kérését. Egy este a mint lefekszik, alig alszik el, már is fölébred s nyugtalankodik. Kimegy a konyhába, tüzet éleszt hirtelen, akaratja ellenére is szelet bocsájt s anélkül, hogy észrevenné, mi történt, legnagyobb bámulatára hallja:

Mivel nem volt készen ing, gatya, elszakítá pendelének szélét s odaadta fiának, ki azonnal eltávozott a háztól.

Az asszony a legnagyobb sopánkodás között feküdt le és aludt el, mivel alig született gyermeke s már is eltávozott.

Éjfélkor ismét fölébredt, tüzet élesztett, ekkor született másik fia: az Éjfél, kinek pendele másik felét adta oda, ez is eltávozott.

Hajnalkor szinte azon a módon született Hajnalka. Ennek az ingét adta oda az anyja. Ez is eltűnt. Az asszony egész napon szomorkodott azon, hogy egy éjjel három fia született és még sincs egy sem. -35-

Bekövetkezett az este, már az asszony szunnyadófélben volt, mikor zörgést hall az ablakon. Hazajött Este, éjfélkor Éjfél, hajnalban Hajnalka. Reggel kimegy Hajnalka az útczára, látja, hogy a város gyászba van borítva. Bemegy, kérdezi anyját:

Anyja megmondja neki, hogy a Sárkányok a király három leányát elvitték, ezért van a gyász.

– Menjen édesanyám, jelentse meg a királynak, hogy mi kiszabadítjuk a leányokat a Sárkányok körmei közül!

Az anyja elment, elmondta a királynak, ki nagyon megörült az ajánlatnak s magához hívatta a három vitézt. Amint a király megpillantotta őket, felkiáltott:

– De derék gyermekek vagytok, még ilyen három embert nem láttam országomban, ha leányaimat hazahozzátok, nektek adom feleségül s azonfelül fele királyságomat!

– Jól van király – felelt Hajnalka –, mi a királykisasszonyokat hazahozzuk, csak egy kérésünk van: csináltass háromszáz mázsa vasból vasmacskát és háromszázhatvanhat mázsából láncot!

De azok meg sem bírták mozdítani. Hajnalka felszedte a lánczot karjára, a vasmacskába pedig beleakasztotta -36- a mutatóujját, fölvetette a vállára s útnak indultak.

Mentek, mentek, már az óperencziás tengeren is túl értek egy tetűlépéssel, egy bolhaugrással, mikor megálltak.

– No, bátyáim – szólt Hajnalka –, hajítsátok föl e vasmacskát az égbe. De minek is mondom ezt, mikor föl sem bírjátok emelni!?

Az öregebb azonnal útnak indult, de csakhamar visszatért, mert már oly magasan volt, hogy a földön levők csak akkorának látszottak, mint egy szúnyogczomb és még sem ért föl. Útnak indult a másik, de ez is visszatért; mert testvéreit szúnyogköröm nagyságuaknak látta és még sem érte el a vasmacskát.

Ekkor Hajnalka megesküdtette testvéreit, hogy addig ott lesznek, még vissza nem tér. Hajnalka fölment, megrázta a lánczot, vele testvéreit alól majd agyonverte. Ezek is meg akarták rázni, de alig bírták egy keveset megmozgatni.

Hajnalka útnak eredt a másvilágon. Ment, mendegélt, végre megpillantott egy kácsalábon forgó kastélyt.

A kastély megállott, Hajnalka bement, a legöregebb királyleányt ott találta; ez mindjárt elébe szaladt Hajnalkának s így szólott:

– Mindig mondta az én uram, hogy utoljára is kis Hajnal fog megszabadítani engem!

– Még nem bizonyos, majd akkor tudjuk meg, ha a Sárkányt legyőztem. Miről lehet megismerni urad jöttét?

– Hét mérföldről hazahajít buzogányán egy nyulat, hogy felét süssem, felét főzzem meg számára!

Alig mondta ki e szavakat, az asztalon terem a buzogány a nyúllal. Hajnalka felkapja a buzogányt s még hét mérföldre dobja vissza és félrevonul.

– Ejnye, ki dobta vissza buzogányomat – szól a hétfejű s legöregebb Sárkány. – Az öcsém nem, mert azok ily bolondságot nem tesznek. Bizonyosan kis Hajnal tette ezt.

– Nincs itt senki, kedves uram. Az egész világot bejárod s magaddal hozod a bűzt!

– Egyék a bolond, egyikünknek meg kell halni, a másik aztán majd eszik kedve szerint.

Kimentek birkozni. Hajnalka legyőzte a Sárkányt, fejeit levagdalta, mindegyikből kivágta nyelvének a hegyét s leszedte a körmeit is, mind a tarsolyába vetette, azután visszatért a kastélyba. A királyleány majd kibújt a bőréből, mikor Hajnalkát meglátta.

– Várjunk még egy keveset, a többi testvéreid is itt vannak valahol, őket is meg kell mentenem!

Erre a királyleány nagyon megszomorodott, mert őt ragadta el a Sárkány legelőször. Hogy testvérei sincsenek otthon, nem tudta. Megcsókolták egymást, elváltak. Hajnalka tovább ment, a királykisasszony a kastélyban maradt.

Hajnalka ment, mendegélt, még egyszer szemébe ötlött a lúdlábon forgó kastély.

A kastély megállt. Hajnalka betekintett, gyönyörű szép leányt látott varrogatni; kopogtatott az ajtón és benyitott. A királykisasszony elébe szaladt. Hajnalka csak azt kérdezte:

Alig mondta ki ezt a királykisasszony, mikor a buzogány az asztal közepén forgott. Megkapta Hajnalka a buzogányt, huszonnyolcz mérföldre dobta vissza. A Sárkány ezen megszeppent s úgy okoskodott:

– A bátyám ezt nem tehette, mert nincs annyi ereje, az öcsém pedig nem tesz ilyen bolondságot!

– Gyere, együnk – szól a tizennégyfejű Sárkány – s azután vívjunk!

Hajnalka a tizennégyfejű Sárkányt is legyőzte. Csak úgy bánt vele, mint a hétfejűvel.

Visszatért a kastélyba A királylány amint Hajnalkát meglátta, elébe futott s egész örömmel mondta:

A kastély megállt. Hajnalka bekukucskált a kulcslukon, gyönyörű teremtést látott varrogatni. Kopogtatott és bement. A királyleány elébe szaladt:

– Mindig mondta az én uram, hogy utoljára is kis Hajnal fog engem kiszabadítani!

– Mikor huszonnégy mérföldre van az uram, hazahajít a buzogányán egy szarvast.

Alig mondta ki, mikor a buzogány az asztal közepén termett. Felkapta Hajnalka s negyvennyolcz mérföldre dobta vissza s a Sárkány orrát majd leütötte.

– Ez bizonyosan Hajnalka munkája volt. Testvéreim ilyent nem tehettek, mert nincs annyi erejök.

Sokáig folyt a harcz, egyik sem győzött, végre -41- egy tüzes összecsapás után Hajnalka leterítette a Sárkányt. Nyelveinek hegyét és körmeit tarsolyába tette; azután bement a királyleányhoz:

– No, most már mehetünk – szólt Hajnalka. – Tudom, hogy testvéreid már megúnták a várakozást!

– De ne menjünk még – mondja a királyleány, – hanem előbb nézd körül a helyet, hol vívtatok, ott találsz egy ajtót, azt nyisd föl, ott lelsz egy aranyvesszőt, vedd fel, ha ezzel a vesszővel megcsapod a kastélyt, az aranyalmává változik, ezt tedd a zsebedbe, akkor mehetünk.

Mikor a másik várhoz érkeztek, a két testvér összeölelkezett, azt a várat ott talált ezüstvesszővel ezüstalmává változtatta; a harmadik várat rézvesszővel rézalmává változtatta.

Elindultak a láncz felé, hol Hajnalka feljött a másvilágra. Hajnalka megrázta a lánczot, testvérei is megmozgatták. Hívek maradtak esküjökhöz, őrizték a helyet, pedig Hajnalka már hét év óta kódorgott a másvilágon.

Hajnalka ölébe vette a három lányt s velök lefelé ereszkedett, mikor hirtelen megjelent egy Kalefaktor nevű szárnyas ember, a lánczot derekán elvágta s a leányokat az öléből kiragadta. Hajnalkának mit volt mit nem tenni, vissza kellett menni, a merről jött.

Egyszer roppant zúgást hall, hát észreveszi, -42- hogy esik a kénköves eső. Mindent fölégetett mellette, de őneki nem ártott, mert vasköpönyegben volt. Roppant sivítást is hallott valami oduban. Odamegy, látja a grifffiakat kínlódni. A kénköves esőt ki nem állhatták. A mint a grifffiak meglátták Hajnalkát, könyörögtek neki:

Hajnalka betakarta vasköpönyegével a griffmadarakat. Mikor az eső elmult, azt mondták a griffmadarak Hajnalkának, rejtse el magát, mert az anyjok ha meglátja, elnyeli. Ugyanis a kéneső a griffmadár fiait minden esztendőben elölte s ha most meglátja, hogy fiai megmenekültek, akit ott talál, felfalja. Nagy suhogással repült a griffmadár oduja felé s amint a fiait meglátta, kérdezte:

– Dehogy nem volt, hisz minden föl van perzselve, csak mondjátok meg amit kérdezek!

Hajnalka előjött, a griff azonnal bekapta; a fiak egyre könyörögtek, hogy ne bántsa szabadítójukat! -43-

Sok kérés után Hajnalkát kiköpte s kétszerte szebb és derekabb emberré vált, mint volt azelőtt.

– Mit kívánsz, ember – szólt a griff. – Bármit kívánsz, mindent megteszek!

A griff megigérte. Huszonegy bivalyt süttetett, huszonegy akó bort rendelt és megparancsolta Hajnalkának, hogy valahányszor jobbra tekint: egy bivalyt, ha balra: egy hordó bort vessen a szájába. Útközben a griff addig-addig tekintgetett jobbra-balra, hogy már csak egy hordó bor volt és a földet még sem érték el. Jobbra tekint a griff, de Hajnalka nem dobott a szájába semmit.

Hajnalka levágott egy darabot a maga sonkájából, bevetette a griff szájába, utána a hordó bort s leértek a földre.

Míg Hajnalka fent járt, Kalefaktor elvitte a királyleányokat a királyhoz s mondta, hogy ő szabadította meg a leányokat, bizonyságul a Sárkány nyelveit is megmutogatta s követelte a legkisebb királyleányt feleségül.

A király odaigérte, de a királyleány vonakodott hozzámenni, mert nem ő szabadította meg.

Az atyja rimánkodott leányának, végre a királyleány -44- megigérte, hogy hozzámegy Kalefaktorhoz, ha az apja oly ruhát csináltat neki, mint amilyen a jegyruhája a másvilágon volt.

A király előhivatta a szabóját, megparancsolta neki, hogy holnap reggel nyolcz órára leányának oly ruhát csináljon, mint amilyen annak a másvilágon volt.

– Hát azért tettelek birodalmamban első szabónak, hogy még mustrát kérj; ha holnap reggelre kész nem lesz a ruha, felakasztatlak!

A szabó szomoruan járt le s föl az útczán, egyszer csak egy fiatal ember megszólítja, hogy fogadja föl legényévé.

– Nem kellesz nekem – szól a szabó, – hisz holnap már úgy is az akasztófán függök!

A szabó elbeszélte az egészet, a legény megigérte, hogy ki fogja segíteni a bajból, csak fogadja fel! A szabó felfogadta.

Mikor a többiek már lefeküdtek, a szabólegény: Hajnalka, kiment az udvarra, megcsapta aranyvesszejével az aranyalmát s előtte termett a huszonnégyfejű Sárkány kastélya, belement, kihozta a menyasszonyi ruhát, azután ismét megcsapta a kastélyt s az aranyalmává vált. A ruhát bevitte a szobába, fölakasztotta a fogasra, lefeküdt s elaludt.

Éjszaka fölébredt a szabó felesége, meglátta a nagy fényességet, tüzet kiáltott, de a szabó lecsitította. -45-

Másnap Hajnalka elbúcsúzott a szabótól, pedig a szabó tovább is tartotta volna, marasztalta, de nem maradt.

Most meg azt kívánta a királyleány az apjától, hogy csináltasson neki olyan gyűrűt, mint amilyen volt a jegygyűrűje a másvilágon.

A király magához hivatta az ötvösét, de ez is úgy járt, mint a szabó. Ezen is Hajnalka segített éppen úgy, mint a szabón, s ennek a felesége is tüzet kiáltott, mikor a gyűrűt meglátta.

A királyleány most már láthatta, hogy itt kell lenni Hajnalkának. Azt kérte az atyjától, hogy engedje ki még egyszer kocsikázni. Az atyja megengedte.

Mikor kikocsikázott, az ötvös felé hajtatott; s az ablakon keresztül meglátta Hajnalkát. Mindjárt megállította a hintót, bement az ötvöshöz s Hajnalkát a királyi palotába vitte.

Hajnalka megmondta a királyleánynak, hogy a szoba minden ajtaját s ablakját csukassa be s ő majd elbánik Kalefaktorral. A királyleány úgy rendekezett, de egyet mégis nyitva hagytak véletlenül s mikor Hajnalka belépett a szobába, Kalefaktor a nyílt ablakon kirepült.

Hajnalka ezután felvilágosította a királyt, hogy ő szabadította meg a leányait s így lettek leányai Estéé, Éjfélé és Hajnalé. -46-

Nagy lakodalmat laktak, boldogul éltek; míg egyszer Este és Éjfél irigykedni kezdett Hajnalkára s vesztére törtek. Abban egyeztek meg, hogy egy alkalommal, ha vadászni mennek, elvesztik. Ezért azt végezték, hogy pörgő karikát készíttetnek, olyant, hogy a felső része még a legélesebb borotvánál is hatszázszor élesebb legyen; azt majd a fűbe vetik s egyikök, mintha találta volna, felveszi s átadja Hajnalkának, hogy el tudná-e térdével törni? Cselük sikerült. Hajnalka a karikát térdén ki akarta egyenesíteni, térdét elvágta. Este és Éjfél rárohantak s meg akarták ölni, de nem sikerült; otthon mégis azt hazudták, hogy Hajnalkát a vadállatok tépték szét.

Hajnalka iparkodott hazamenni, de nem bírt, csak csúszkált az erdőben. Egyszer egy félkezű vadász bukkant reá. Csakhamar megbarátkoztak, belekapaszkodott a vadászba, ki őt lakásába vitte. Itt éldegéltek, a vadász nyulakat hordott, Hajnalka pedig elkészítette.

Mikor azután beleúntak a magányos életbe, elhatározták, hogy gazdasszonyt hoznak maguknak és pedig úgy, hogy legközelebb búcsú alkalmával Hajnalka kosárba ül, a vadász a kosarat a nyakába akasztja s bemegy vele a templomba; Hajnalka pedig azt a leány, amelyik megtetszik neki, megragadja s azt mondja:

A vadász pedig hazateremti őket. Úgy is történt. Herczegkisasszonyt hoztak magukkal, ki beleegyezett, -47- hogy gazdasszony legyen, mert mind a vadász, mind Hajnalka nagyon szép volt.

Kalefaktorról tudták, hogy a szép asszonyt keresi, elhatározták magukban, hogy a vadász vadászni megy, az asszony pedig, mikor Kalefaktor a fán megjelen, beédesgeti a szobába, Hajnalka azután elbán vele. Úgy is történt. A vadász vadászni ment, Hajnalka elbújt, Kalefaktor a fán megjelent s a gazdasszonyt csábítgatta, hogy hagyja el kedveseit; a gazdasszony azután elmondta, hogy ő is szeretne megszabadulni tőlük, de nem tud s Kalefaktorral elmenne szívesen, hanem jőjjön be, míg felkészül. Kalefaktor nem akart mindjárt bemenni, de azután bement mégis, a herczegkisasszony becsukta az ajtót, Hajnalka előmászott és összevagdalta Kalefaktort, mire a vadász is hazatért s csonka karját belemártotta Kalefaktor karjába s az azonnal kinyőlt.

A vadász gróf volt, várába vitette ezután a herczegkisasszonyt s boldogul éltek; Hajnalka pedig visszatért a királyi udvarba, testvéreit, mint a kocsisokat, kenyérrel, vízzel tartotta s ipa halála után átvette az ország kormányzását és még most is uralkodik, ha meg nem halt.

8. Leánytevő Sárkány.

Volt hajdan egy szegény ember, ki kenyerét terhes szolgálattal keresé, de ezt a szolgálatát is elvesztette. Elment szolgálatot keresni s összejárta talán az egész világot, de ki sem könyörült rajta.

– Én is épúgy eltévedtem társaimtól, hanem tudod mit? vigy el magaddal, hiszen csak megélünk ketten!

– Jól van, farkas barátom, jer’ velem, majd nekünk is felvirrad még valaha.

Amint ketten mennének, útjokban reábukkantak egy medvére, melyet, miután nyájasan köszöntöttek volna, megkérdeztek, nem volna-e neki kedve velök menni? mit el is fogadott. Most már hároman mentek.

Mikor már sokáig utaztak, találtak egy oroszlánt, mindjárt azzal állt elő: vajjon nem fogadnák-e őt is közéjök? Elfogadták, mert így többen voltak egy társaságban. Most már az egész nemes társaság ment, mendegélt mindaddig, míglen egy városhoz nem ért. Amint ahhoz már közel voltak, elrémültek nagyon, látván, hogy az egész város gyászfekete színű -49- posztóval van beborítva. A város egyik végén volt egy rongyos viskó. Hogy veszedelembe ne kerüljenek, bement az ember. Körültekintvén, mit sem látott benne, mint egy vén asszonyt, kinek homloka jobban meg volt ránczokkal szántva, mint bármely szegény ember fiának a földje. Először egy kicsit megdöbbent, de bátorságot véve magának, megszólítá a vén boszorkányt:

– Mi volna annak az oka, hogy az egész város gyászposztóval van beborítva?

– Tudd meg, kedves fiam, legelőször, hogy itt az egész városban csak egy kút van, azután hogy abban a kútban van egy szörnyeteg: tizenkétfejű Sárkány, mely addig kinek sem ad vizet, míg neki egy leányt nem adnak eledelül. És ez már oly hosszú idő óta tart, hogy már minden városbeli leányt fölemésztett. Jelenleg a király gyönyörű leányára került a sor. A király mély bánatba merült egyetlen leánya miatt: az egész várost gyászposztóval borítatta be s kihirdette az egész birodalmában, hogy az kapja a királyleányt feleségül és a fél birodalmat, aki a leányát megmenti. Azonban mindeddig nem találkozott, a ki a Sárkány szemébe mert volna nézni.

Búcsútvett a szegény ember az asszonytól s a kút felé tartott, hova sok nép tolult. Mindenki -50- látni akarta, hogy nyeli el a szörnyeteg a királyleányt.

Amint odaért, kérdezte a néptől, hogy hova viszik ezt az ártatlan leánykát?

Alighogy odaérkezett a hintó, melybe hat gyászlepellel beborított ló volt befogva, a király szolgái azonnal kiemelték a leánykát a hintóból. Ekkor a szegény ember odament a király leányához, hogy ő társaival megszabadítja. A király és királyné ki sem mentek, csak a vár bástyájáról nézték, hogy nyeli el a szörnyeteg kedves leányukat.

A szörnyeteg nem jött mindjárt ki, a szegény ember már megúnta a várakozást, azért az oroszlán maga nézett be, de amint bekukkant a kútba, emelkedni kezdett a Sárkány. Minthogy a szegény embernek a bal kezére esett a kardja, kirántotta baljával s a Sárkánynak három fejét lecsapta, de csakhamar jobb kezébe vette a kardot és ismét három fejétől fosztotta meg az utálatos szörnyeteget. Most a Sárkány egyszerre kidobta magát a szárazföldre, mire az állatok megrohanták és széttépték.

A leány ezt látva, majd bibújt a bőréből s az ujján levő gyűrűt ketté törve, egyik felét magának tartá meg, a másikat a szegény embernek adta.

A szegény ember pedig a Sárkány tizenkét nyelvéből, füléből, lábából, ujjából, orrából a hegyét levágta, tarsolyába tevé és a fáradság után lenyugodván, elaludt. -51-

Nem messze a kúttól volt egy magas fa, melyen régóta leselkedett egy czigány, mindig fenyve baltáját, mellyel a Sárkányt le akarta vágni; de mivel a szegény ember megelőzte őt, ezért felette bosszankodott reá és hozzája menvén, fejét levágta. Utána elment a királyhoz s fejszéjét villogtatva mondta, hogy ez a fejsze volt, amellyel levágta az utálatos állat fejét s mutatta az állat tagjainak a darabjait is. Erre lakodalomhoz fogtak, ettek, ittak, vigadtak s éltették a czigányt, kivéve a királyleányt, ki szomorkodva nézte mindezt.

Míg ezek vigadoznak, kinyugodván magát a farkas, felkelt s látja, hogy ura vérben fekszik, feje is le van vágva, kétségbeesetten fut a medvéhez és az oroszlánhoz, felzavarja s nézik urokat, hogy lehetne rajta segíteni?

A medve hallott valaha a gyógyító füvekről, az oroszlánt magával vivé, a farkast pedig oda rendelé gazdájokhoz őrzőül. Sok keresés után előtaláltak egy kígyót, mely puttonykát vitt a nyakán, kérdezték tőle:

– Élesztő vizet a testvéremnek, mert éppen most egy kerék keresztülment a nyakán, őt akarom feléleszteni!

Kértek tőle egy keveset, elmondták, hogy háladatosak lesznek; de a kígyó nem akart adni. Ekkor a medve úgy megcsapta a kígyót a talpával, hogy a kígyó azonnal a földre rogyott; az oroszlán -52- a nyakára vevé a puttonyt s futott gazdájához, a medve utána. Megfogták gazdájuk fejét, odaillesztették a nyakához, ráöntötték a vizet, úgy összeforrt, mintha sohasem volt volna levágva. Az ember felébredvén, oly szép lett, mintha királyvérből származott volna.

Míg ezek így történtek, a királyleány legnagyobb szomorúságban tölté perczeit, mit atyja észrevevén, szolgáját azonnal a jósló vén asszonyhoz küldé, hogy kérdezze meg, vajjon ki ölte meg a Sárkányt? A jósló asszony azt felelé:

A farkas ezalatt arra kérte gazdáját, eressze el a király udvarába, de előbb tegyen a nyakára egy kosarat. Gazdája nem akarta elereszteni, hanem a farkas nem nyugodott. Amint a farkas odament, a kutyák észrevették s elkezdtek szokatlan hangon ugatni, az emberek kiszaladtak, a czigány alól pedig egy vánkos kiesett. A kutyák majd hogy szét nem tépték a farkast, a lármára még a királykisasszony is kiment, ki azonnal megismerte a farkast s kiáltott az inasoknak, hogy csendesítsék le a kutyákat és senki se merje bántani a farkast. A farkas fel és alá sétált a palotában, ki sem merészkedett hozzányúlni, csak a királyleány, ki levevé a kosarat a nyakáról s a legfinomabb ételekkel és süteményekkel telerakván, ismét nyakára akasztotta és elbocsájtotta. A farkas hazaérkezvén, gazdájának adta oda a kosarat, ki egyenlően felosztotta az ételt. -53-

Ezután a medve kéredzkedett el, ez is hasonló szerencsében részesült, ez alkalommal a czigány alól ismét kiesett egy párna. Végre engedelmet kért az elmenésre az oroszlán, ez is oly szerencsés volt, mint a többi s ekkor a cigány alól az utolsó párna esett ki.

A király mindezt megfigyelte, az oroszlánt pedig kileste, hogy hova viszi az ételt? Látta, hogy egy viskóba s ott egy embernek adja át. Alig ért haza a király, rögtön megparancsolta, hogy kocsisa hatlovas kocsiba fogjon be s hozza be a viskóból az embert és az állatokat. Mikor a király udvarába értek, a czigánynak már ekkor mintha tövisből volt volna a széke, úgy ült; de ott kellett ülnie.

Amint felértek a palotába, a királyleány azt kívánta édesatyjától, hogy az embert vele szembe ültesse. Mikor ez megvolt, azt mondta:

Ezzel elővette a fél gyűrűjét és a szegény ember is megmutatta a másik felét és hogy a királynál nagyobb hitelre találjon, elővette tarisznyáját és kirakogatta a Sárkányból levágott darabocskákat, mire a czigány is előszedte az ő darabocskáit, csakhogy rövid vizsgálódás után kitűnt, hogy a czigány előtt már valaki vágott belőle és az is kijött, hogy a czigány volt a gyilkos.

Ekkor a czigányt a törvény elébe állították, elítélték, hogy a legszilajabb csikók farkára kössék és így szétszakítsák. -54-

A király hallván az ítéletet, azonnal négy szilaj csikót hozatott a méneséből, a czigányt a csikók farkára kötötték és szétszakították.

A szegény ember pedig elvette feleségül a királyleányt és atyjokkal együtt sokáig boldogul éltek, az állatok pedig a legjobb sorsban részesültek.

9. A pásztorfiú viaskodásai.

Volt egy szegény ember, oly szegény volt, hogy egyetlen fiát csak egy garassal küldé a világba.

A fiú ment, mendegélt, előtalált egy koldust, kinek csak egy szeme volt és ez volt az Isten; kérdé tőle, hogy hova megy? A koldus alamizsnát kért tőle, a fiú megosztotta vele a garast s megkérdezte tőle: melyik úton keresse ő a boldogságát? A koldus azt mondta:

– A Fekete-tengeren túl lakik egy gyönyörűséges aranyhajú leány. Nagy erdőben van a vára, amelyiknek az egyik kapuja fekete, a másik fehér. A fekete ajtó nagyobb pompát mutat, mint a fehér, de azért te csak a fehéren húzd meg a csöngetyűt és az aranyhajú királyleány fogja azt kinyitni.

Miután ezt háladatosságból megmondotta a pásztorfiúnak az egyszemű koldus, azután ki-ki más úton ment.

Sokáig ment a fiú a Fekete-tengeren, elérte a nagy erdőt és a gyönyörű várat, melyen a fehér és fekete kapu volt. -55-

Sokáig állott a fiú a fekete ajtó előtt; de mégis azután a fehérnek ment és becsengetett, a szép aranyhajú pedig kinyitotta az ajtót.

– Nem kell-e neki pásztor? minek a szép aranyhajú leány nagyon megörült s megfogadta.

Örömmel hajtotta a fiú a nagy csordát, ment utánok messzire, míg egy gyönyörűséges kerthez értek, melyben aranyalmák és aranycseresznyék teremtek.

A pásztorgyermek meg mindig csak azt nézte, hogy miként lophatna az aranyalmákból és cseresznyékből? Felmászott egy fára, honnan meglátta, hogy egy Öregember közeledik felé; megismerte, hogy ez az egyszemű koldus. Mikor közel volt hozzá, vesszőt adott a pásztornak s azt mondá:

– Én meg akarlak jutalmazni nagy vitézséggel! ezzel a vesszővel meg fogod győzni a három hatalmas Óriást!

Ezzel eltűnt az öreg koldus, a gyermek pedig úntig lakott az aranycseresznyével. Azonban a három Óriás odajött a fa alá és felnéztek:

– Nézd, nézd, – azt mondja az egyik közülök – nézd, milyen bogárka mászik itten a fán; tépjük agyon a hitvány férget!

A pásztorfiú pedig háromszor megsujtotta az Óriást, amelyik legközelebb volt s legott lerogyott -56- az Óriás, így a többit is kivégezte. Nagy örömmel ment le a fáról a várba, hol sok rab volt, mind szabadon bocsájtotta.

Nagyon jól élt itt az ifjú, mert szép legény vált belőle, mikor egyszer eszébe jut, hogy házasodni is kellene! Mindjárt a szép aranyhajú leányra gondolt, kinek csordáit híven őrizte; de nem ment megkérni, hanem valami más érdemet akart magának szerezni, mit nem kellett soká keresni, mert kiütött a háború ugyanabban az országban a hétfejű Sárkánnyal, ki nem akart vizet adni mindaddig, míg szép leányt nem adtak neki.

Már az aranyhajú királyleányon volt a sor, ekkor jelentette magát a pásztorfiú az öreg királynál s mondta, hogy ő meg fogja szabadítani a várost és meg is győzte a vitéz a hétfejű Sárkányt; ezután elvette a szép aranyhajú királyleányt s még most is élnek, ha meg nem haltak.

10. A talált gyermek.

Egy asszonynak volt egy kis fia, de egyszer, mikor munkában volt s gyermekét letette, két pólyásgyermeket talált azon a helyen, hol a magáét hagyta volt. Mivel a kettőt egymástól megkülönböztetni nem tudta, mind a kettőt felnevelte; de mindig fúrta a fejét, mint ösmerhetne a maga édesére?! Javasolták neki, verné meg mind a kettőt jól, amelyik az -57- ő fia, nyakába fog borulni és kérni őt, ne bántaná, a másik pedig félremegy és ott fog sírni.

Úgy történt; de a két fiú nagyon szívére vette, hogy anyjok őket így megveré, eltökéllették, hogy a házat elhagyják, elmennek szerencsét próbálni.

Amint mennek, egy vastag fához érnek, hol az út kétfelé vált. Itt a talált gyermek, ki okosabb volt, azt mondta a másiknak:

– Édes testvérem, az út maga mutatja, hogy egyikünk jobbra, a másik balra menjen. Esztendő mulva, meglehet, találkozunk e fánál s ha nem találkoznánk, aki itt lesz, döfje e vastag fába a bicskáját, s ha abból vér foly, tudhatja, hogy testvérének jól van dolga, ha pedig hitvány nedv fog folyni, tudhatja, hogy testvérének dolga rosszul megy, vagy éppen meghalt.

Kétfelé mentek tehát. A talált gyermek egy nagy városba ért, amely egészen be volt húzva fekete posztóval. Tudakozására: mi ennek az oka? azt felelték, hogy egy hétfejű Sárkány van közel egy szirtbarlangban nagy víz között, amely minden nap egy leányt eszik meg; sorsvetés útján már a király leányára került a sor.

Nem szólt semmit, egyenesen a királyhoz ment és azt mondta, hogy ő meg akar vívni a Sárkánnyal. A király kardot adott neki és megigérte, hogy odaadja neki a leányát, ha meggyőzi a Sárkányt.

Amint a királyleányt hajón nagy gyászban vitték, a Sárkány kidugta egyik fejét, melyet a talált -58- fiú rögtön elvágott s úgy bánt a többi hattal is, minek következtében a király veje lett.

Amint egyszer vadászni ment, egy Öregasszonyt talált az erdőben, ki galyat vitt egy talyigán, mivel már nem bírta, kérte, hogy segítsen neki.

Az Öregasszony a Sárkány anyja volt. Ott lent a barlangjában szemrehányás közt vesszővel illette meg, mire a király veje kővé vált, ő pedig csontokat főzött vasfazékban, melyek fia csontjai voltak s avégből főzte, hogy fia felelevenedjék. Ez éppen egy esztendőre történt.

A másik testvér a vastag fához menvén, beledöfte a kését és víz folyt belőle.

Mindjárt tudta, hogy testvére veszedelemben van, elment tehát azon az úton, melyen testvére elindult.

Végre elért ugyanabba a városba, hol nagyon megörültek neki, mert hasonlatosságánál fogva azt gondolták, hogy a királyleány férje. Ő nem fedezte fel magát, hanem ki akarta tudni, hol van testvére?

Amint egyszer vadászni ment, az erdőben az Öregasszonnyal szint’ azonképen járt. A Boszorkány, ki leselkedett reá, megörült neki, de ez kikapta kezéből a vesszőt, s megütötte vele a Boszorkányt, ki azonnal kővé vált, a vessző másik végével pedig kővé vált testvérét illette meg, ki azonnal felelevenedett. -59-

A Sárkánynak már csak kevés ideig kellett volna főlni, hogy felelevenedjék.

A két testvér ezután visszament a városba, hol a király veje feleségével nagy öröm közt új lakzit lakott.

11. A két testvér.

Egyszer egy szegény ember kiment hitvesével a szántóföldre munkálkodni. Volt nekik egy angyalképű kis fiacskájok, kit magukkal vittek valahányszor valahova mentek; minthogy pedig a nap felettébb sütött, a gyönygyalakú gyermeket terebélyes vadfügefa alá fektették, hogy ott csendesen nyugodjék, ők pedig munkájokat folytathassák.

Mikor már legjavában dolgoznak, egyszer csak nagy sírást hallanak, mindjárt otthagyták dolgukat, odaszaladtak a fa alá s két gyermeket látnak egymás mellett feküdni; de úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy ki nem tudták választani, melyik az övék; végre abban állapodtak meg, hogy hazaviszik mind a kettőt s fölnevelik.

Egyszer, mikor már jól tudtak imádkozni, szüleiktől elkéredzkedtek játszani. Játék közben azt mondja az idegen gyermek:

A kis fiú beleegyezett. Mikor már sok üggyel-bajjal fölértek az óriás hegy csúcsára, azt mondja az idegen fiú: -60-

– Kedves vérem, térdepüljünk le s imádkozzuk el azokat az imádságokat, melyeket szüleinktől tanultunk!

Mikor már ezt is elvégezték, azon veszik észre magukat, hogy a hegy kétfelé nyílt előttük s mintegy királyi kincstár áll előttük nyitva, igen sok arany, ezüst s mindenféle drágaság volt előttük. A gyermekek egy darabig bámészkodva álltak ott; hanem az idegen azután megszólalt:

– Tudod-e, mit akarok mondani! ebből a sok kincsből ne vigyünk egyszerre sokat, hogy az emberek észre ne vegyék s bajba ne keveredjünk; hanem majd inkább mindennap kijövünk s annyi kincset hozunk magunkkal, amennyire szükségünk lesz!

Mikor zsebjöket telerakták arannyal és ezüsttel, hazafutottak szülőikhez, kik először megütköztek, hogy a kincset látták s féltek a bajtól, de mikor megmagyarázták nekik a gyermekek, megnyugodtak. Ezután naponta kijártak a gyermekek aranyszedni, addig szedegették, hordogatták, hogy gazdagok lettek.

Elérkezett az idő, hogy a gyermekek betöltötték a tizenhetedik évöket, megszólították atyjokat:

– Atyám, az Isten megáldott bennünket, szerezz nekünk egy kis örömet, tudniillik vegyél nekünk egyforma lovakat, vitézruhát és egyenlő fegyvert!

– Kedves gyermekeim, édesörömest megteszek mindent, ne gondoljátok, hogy csak a szám jár és semmit sem teszek, jertek velem a vásárra, -61- válasszatok magatoknak olyan lovakat, amilyeneket akartok s kivántok!

Egy kis idő mulva el is mentek a vásárra, de kedvökre való lovakat nem találtak s már búsan hazafelé indultak, mikor megpillantottak egy czigányt két rossz gebével. Ezt a két gebét annyira megkedvelték, hogy alkudozásba bocsájtkoztak a cigánnyal és nagy nehezen megvették ráadásul oly kancsó vízzel, melynek hathatós ereje volt. Olyan volt ez a víz, hogy ha a lovak kifáradtak, csak ezzel kellett meghinteni a szőrüket s meggyorsultak. A lovak tátosok voltak.

Ezután kardot mentek vásárolni. Összejárták a boltokat mind, de sehol sem találtak kedvökre valót. Végre ócskavaskereskedőhöz mentek be s ott láttak két rettenetes kardot, rozsdásat. Ez tetszett meg nekik s meg is vették.

Majd elmentek a szabókhoz, de kedvökre való öltözetet nem találtak. Már hazafelé indultak, mikor összetalálkoznak egy kereskedővel, ki vitézruhákat árult. A kereskedőt két kutya követte. Szóba álltak a kereskedővel, vettek tőle két egyforma öltözetet s megvették a két kutyát is. Most már mindennel el voltak látva, elhatározták maguk közt, hogy elmennek szerencsét próbálni.

Sokáig utaztak már, mikor végre eljutottak egy fához, hol az út kétfelé ágazott el. Itt az idegen azt mondá:

– Kedves testvérem, itt az idő, itt a hely, hogy -62- elváljunk egymástól; nálad is van egy kés, nálam is, szúrjuk bele ebbe a fába, hogy, ha azután valamelyikünk ide visszajön és meglátja a másik kését kiesve, tudja, hogy testvére meghalt!

Az idegen ifjú paripáján csakhamar egy városba ért, hol király lakott, kihez minden tartózkodás nélkül beköszöntött:

A királynak szokása volt a tenger mellett lovagolni. Egyszer, mikor a tengerparton nyargalt volna, nagy zúgást hall. Végre kiveté magát a tengerből egy rettentő tizenkétfejű Sárkány s megszólítá a királyt:

– Lám, most elnyelhetnélek lovastul együtt, de nem teszem, ha kívánságomat teljesíted! Tudom, hogy több leányod van, azt is tudom, hogy az életed kedvesebb előtted, mint a leányaidé, azért ha megigéred, hogy egy leányodat nekem adsz, szabadon bocsájtlak!

A királynak mit volt, mit nem volt tennie, meg kellett igérnie, hogy a legkisebb leányát odaadja neki. Visszatért a király, nagyon szomorú volt, de szomorúságának az okát aznap senki sem merte megkérdezni.

Másnap reggel a szakácsinas is kilovagolt a tengerpartra. Amint meglátta a Sárkány, odakiáltott: -63-

– Mondd meg az uradnak, hogy tartsa meg a szavát, mert ha nem, a halálfija lesz!

Erre a fiú meghökkent, egyenesen a királyhoz futott s elmondta neki az izentet. A királynak nem volt más mit tennie, mint megmondani a legkisebb leányának, hogy halálos ruhába készüljön s őt kövesse. A leány bármennyire sírt is, atyjának kénytelen volt engedni, készült a halálra.

Ezalatt az idő alatt a szakácsinas lefutott a tátos lovához, kikérdezte, miként kellene megszabadítani a király leányát.

– Kedves, jó gazdám – mondja a ló – vedd föl magadra vitézruhádat, tedd a tarisznyádba a bűvös vizet, kösd föl a kardodat, te szabadítod meg a királyleányt!

Az inas megfogadta a lova szavát, vágtatott a tenger felé. Ekkor már ott volt a király leányával, s népségével, az inasnak sem kellett több, felkért egy embert, hogy ha a viaskodásban lankadni fog, a tarisznyájában levő vízzel hintse meg.

Nem sokat kellett várni a Sárkányra, csakhamar kijött a tengerből, hogy majd magával viszi a királyleányt, de az inasnak sem kellett több, kiugrik a népgyülekezetből, elkezd viaskodni a Sárkánnyal. Már több fejét levágta a Sárkánynak, mikor lankadni kezdett, már-már veszedelemben forgott, mikor megbízottja elkezdte behinteni tagjait a vízzel, mire sokkal erősebb lett, mint azelőtt volt s a Sárkányt legyőzte. -64-

Ezt látva a királyleány, odafut s örömében lehúzván drága gyűrűjét a vitéz hajára kötötte. A vitéz abban a szempillantásban eltűnt, bement az istállóba, lehúzta a ruháját, dolgához látott. A király hazajövén, felette örült leánya megszabadításán, de öröme korai volt, mert másnap, hogy az inas kiment a tengerpartra a rút állatot megnézni, eme szavakat hallotta:

– Mond meg királyodnak, a megöltnek az atyja izeni, hogy középső leányát vigye ki neki a tengerhez!

Hazaérkezvén az inas, megmondja az izenetet; mire a király öröme szomorúsággá vált s könnyes szemmel mondá középső leányának, hogy készüljön a halálra.

A halálra készült leányt atyja vezeté a tengerpartra, hol a Sárkány kijövetelét várták. Csakhamar kijött a Sárkány; de ott termett a vitéz is, ki megbizottja segítségével legyőzte a szörnyeteget.

Ez a királyleány is levette gyűrűjét és a vitéz hajába fűzé; a vitéz ekkor is legott eltűnt.

Egyszer, amint a leányok lefeküdni készülve, a konyhán keresztülmentek, a legkisebb királyleány megpillantotta az alvó inas hajában levő három gyűrűt, de nem árulta el testvéreinek, hanem, mintha mit sem látott volna, lefeküdt velök.

Másnap alig hogy felvirradt, a legkisebb királyleány szépen felöltözködve bement atyjához s elkezdett neki könyörögni: -65-

– Atyám, kedves, drága atyám! mindeddig semmit sem kértem tőled, most alkalmatlankodok először kérésemmel, de kérlek mindenre, meg ne vesd kérésemet! Házunknál régóta inaskodik a konyhában egy szép fiúcska, jutalmazd meg őt!

Atyja kihallgatván kérését, azonnal mesterszakácsnak tette az inast. A fiú ezután remeket csinált, szépet s mikor remekét bevitte a király elé, szokás szerint sipkáját nem vette le; de a legkisebb királyleány nem hagyott neki békét, hogy csak vegye le a sipkáját, mit a király parancsára meg is kellett tennie. Ekkor a többi királyleány is reá ismert a gyűrűjére, melyet megszabadulásukkor az inasnak adtak. Legnagyobb öröme volt a királynak, hogy sikerült neki a vitéz szabadítót feltalálni; örültek a leányok is.

A király, hogy megmutassa jószívűségét, legkisebb leányát adta neki feleségül. Tartottak azután oly lakodalmat, hogy hét országra szólott s minthogy már elöregedett az öregkirály, átadta a királyságát neki.

Az új király a szép királynéval a legboldogabban élt. Egyszer azt mondta a feleségének, hogy kimegy a tengerpartra, megnézi a leölt állatok csontjait.

Amint odaért, látott egy Vénasszonyt az állatok csontjait szedegetni. Mikor már a Vénasszony zsákja tele volt, arra kérte a királyt, hogy adja fel a vállára.

A király mi rosszat sem gyanítva, leugrott lováról, feladta a zsákot; de alig fordult meg, vízzel látta magát bekerítve. Akármerre nézett, mindenütt -66- víz volt, csak egy kis keskeny út vezetett egy viskóhoz. Mit volt, mit nem volt tenni, bement a viskóba, hol ama asszonyt pillantá meg, kinek a vállára feladta a zsákot.

A Vénasszony a legszebben fogadta, megköszönte jószívűségét, viszonzásul három aranyhajszálat adott neki, de oly feltétel alatt, ha az egyiket a lova nyakára, a másikat a kutyájáéra, a harmadikat pedig a kardjára köti.

Alig hogy megtette amit az asszony mondott, lova, kutyája, kardja kővé vált, őt pedig az ereje elhagyta, mit az asszony felhasznált, levágta a király fejét.

Testvére ezalatt összejárta már a félvilágot, de állásra szert nem bírt tenni, visszament a fához, hol látta, hogy testvére kése kiesett a fából, miről megtudta, hogy testvére nincsen életben.

Nem vette tréfára a dolgot, azonnal megindult azon az úton, melyen a testvére és csakhamar elérkezett abba a városba, éppen a királynéhoz. A királyné azt gondolta, hogy a férje jött haza; mert valamint ő hasonló volt férjéhez, úgy a lova és kutyája is hasonló volt lovához és kutyájához, azért is a királyné édes szavakkal szólítá meg a belépőt:

– Ugyan kedvesem, hol jársz oly soká, engem itt hagysz magamra hagyatva; azt gondoltam, hogy valami szerencsétlenség történt veled, talán megtetszettek a csontok? és ha máskor elmégy a tengerhez, ne nézd azokat oly soká! -67-

Az ifjú mindjárt gondolta, hogy a testvérének a felesége; azért úgy tetette magát, mintha a férje lett volna.

– Kedves nőm, csak egy pár óráig kimegyek sétálni, nemsokára itthon leszek.

Felült tátos lovára, elvitte magával a kutyát is, vágtatott a tengerparthoz. Amint odaérkezett, lát egy asszonyt csontokat szedegetni zsákba, ki minekutána teleszedte volna a zsákot, elkiáltja magát, hogy menne és felemelné neki a zsákot a hátára!

Ki is leugrott lováról és kívánságát teljesítette. Amint ezt megtette, látja magát tenger közepén állani és csak egy keskeny ösvényt egy gunyhó felé vezetni; így tehát nem volt más mit tenni, mint a gunyhó felé menni, hol megpillantott egy Vénasszonyt, kinek jó napot kívánván, belépett a gunyhóba és ott látta a testvérje feltámasztott kutyáját, lovát.

– Szeretett ifjú, vegye el e három hajszálat és kösse lova, kutyája nyakára és kardjára.

Az ifjú sokkal okosabb volt testvérénél, nem fogadta szavát és kívánságát nem teljesítette; hanem az asszony szemeláttára ellökte, ki ezt látva nagyon megijedt, képe egész sápadt lett.

– Nemde, félsz, remegsz; mert bűnösnek érzed magad, nem mersz szembenézni, mi a rossz lelkiismeret tulajdona. Azt gondolod, hogy én nem ismerem -68- ezt a lovat és ezt a kutyát? Csalatkozol; mert nézd meg jól lovamat és kutyámat, azt fogod tapasztalni, hogy hasonlók egymáshoz; azért mondom és parancsolom, hogy szedd össze minden boszorkányerődet és testvéremet, kit te vakmerősködtél életétől megfosztani, azonnal hozd életre; mert különben halállal halsz meg!

Az asszonynak volt egy bűvös szekere, melyre ha valakit tettek, egy darabig fel és lefelé húztak, ha holt is volt, azonnal feltámadt. Látván pedig következő veszedelmét, elővette a kocsit, reátette a levágott nyakú királyt, odaillesztve a fejét a nyakához, egynéhányszor fel- és lehúzta, mire a király felébredt.

Mikor pedig a szárazföldre értek, akkor a kardjával levágta az asszony fejét: attól tartva, hogy valaha fiait feltámasztja és így rajtok boszút áll, a kis szekeret magukkal elvitték.

Mikor hazafelé indultak, a király elbeszélte vitéz tetteit és gyászos sorsát; az első pedig csupán szerencsétlenségét és kérdezte tőle, mikép jött arra a gondolatra, hogy elmenjen a tengerparthoz megkeresni őt.

Ez pedig elmondta neki, hogy sok barangolás után végre eljutott a fához és ott látta a kését a földön fetrengeni.

– Azért is mindjárt azon az úton mentem, amelyen -69- te elindultál és mihelyest beértem a városba, a király lakására mentem.

A király hallván, hogy ott hált, felette megbosszankodott és előbbi haragja miatt testvérét megölte, a kutyát pedig és a lovat magával vitte a kastélyba.

Hogy belépett a kastélyba, a királyné felette örvendett, hogy férjét megláthatta, noha szemrehányások sem hiányoztak, hogy ismét nem tartotta meg a szavát. A király azonban megmondta, hogy nem ő volt, aki a mult éjjel itt a kastélyban hált, hanem a testvére.

– Kit is azért, hogy nem mondta magát testvérjének nálad, az úton megöltem.

Azután elbeszélte gyászos történetét, a fájdalmakat, melyeket szenvedni kellett és testvérje általvaló feltámasztását.

A királyné ezeket hallva, nagyon sajnálkozott sorsán; de testvérjét is sajnálta; azért kérdezte, hogy nem tudna-e valami módot, mely által életre lehetne hozni!

– Dehogy nem – felelte a férj – van énnekem oly szekerem, melyre ha a holtat ráfektetik, fel s alá húzzák, azonnal feléled.

A királyné megkéré férjét, hogy tenné meg azt kedvéért. A király teljesíté kívánságát, felült a lóra, elővette a kocsit, elment a testvérjéért, a kocsira tette, -70- fel s alá húzta egy darabig, fölébredt s bevitte a királyi palotájába.

Amint bevezette testvérét, a királyné felette örült, hogy férje haláltól megszabadítóját szemlélhette. Az öreg, volt király középső leányát adta neki nőül, melyre a fiú szüleit is meghívták. Akkor oly mulatságot adott a király, milyent még akkoráig a világ nem látott.

Ekkor megmondta az idegen fiú, ki légyen születésére nézve, tudnillik, hogy annak a hegyalatti királynak a fija volt, ahonnét ama sok kincset kihordták; de az anyja mostohasága miatt annak egy megbízottja által odavitetett a fához és ott hagyták őtet.

12. A három fiú.

Három szegény fiúnak elhalván szülei, szétosztozkodtak apjok után maradt örökségen. Mindegyik kapott egy oroszlánt, egy medvét, s egy farkast.

Együtt elindulván, egy erdőn keresztül néhány napig mendegéltek, míg végre három útra nem oszlott fel útjok. Itt a legöregebb fölszólította testvéreit, hogy válasszanak magoknak útat, ő szívesen megy azon az úton, amelyik neki marad.

Elhatározták, hogy mindenki szúrja a kését a -71- földbe s ha valamelyiküket szerencsétlenség éri, kése véres lesz ekkor a másik kettő segítségére megy.

Ezután ősi szokás szerint megvagdalták az arcukat s egymás vérét megízlelték, útnak indulának.

A legfiatalabb a jobbra vezető utat választván magának, beért egy városba, hol fekete posztóval beterített királylakásra s templomra talált. Tudakozódás után megtudta, hogy a vár kisasszonyát a következő napon egy tizenkétfejű Sárkány déli tizenkét órakor meg fogja enni, ha csak nem találkozik valaki, aki a Sárkányt legyőzi.

Amint ezt a legfiatalabb testvér meghallotta, azonnal jelentkezett, hogy ő a Sárkánnyal megvív; mire örömriadás tört ki az egész udvarban, mert reményük kecsegtette őket, hogy ha tizenegy ifijút megevett a Sárkány, talán a tizenkettediknek sikerül őt megölni. Mindnyájok áldását megnyerve, elért a lélekválasztó helyre, hol a Sárkányt meggyőzvén, nyelvét és szemét kiszedvén, távozott.

A nép örömriadással követte őt s a királykisasszony alig várta, de ő eltűnt, hogy testvéreitől bizonyos hírt hallhasson.

Elindult tehát a középső úton állatjaival s egy gunyhóhoz érve, reggel tüzet rakott. A gunyhó a Vasorrúbábáé volt, mikor a Vasorrúbába jött hazafelé, már messziről kiáltott, hogy fázik, engedjen neki helyet melegedni s mert az állatoktól félt, adott neki -72- egy vesszőt, hogy üsse meg vele állatjait, majd megszelídülnek, mit meg is tett s legnagyobb csodálkozására kővé váltak az állatok.

Ekkor a Vénbanya könnyen bánt az ifjúval, megfogta s föld alatt levő tizenkét szobáján keresztül vezetvén, melyben arany, ezüst s embertetem volt nagy kádakban, egy pincébe értek, hol a Vénbanya az ifjút megabroncsolta s tizenkét lakatra kötötte.

A legidősebbik testvér egy királyhoz beszegődvén, sok pénzt szerzett magának, minek segítségével országokat járt be.

Végre egy hegyen állapodott meg, ahol három Ördögfira bukkant, mindhároman atyjoktól maradt örökségen osztozkodának. Az egyik örökség egy ostorból állott, mellyel ha valaki egyet csattant, azonnal 175 föld alatt levő lélek jelent meg.

A másik örökség oly bocskorból állott, melyet ha valaki felhúzott s e bűbájos szavakat mondta melléje:

A harmadik bot volt, mely csupa kígyófejekből állván, mérget szórt a tulajdonos ellenségére s így megölte, barátjait pedig, ha halva voltak is, képes volt feltámasztani.

E három Ördög megválasztván őt békebírónak, elküldte őket a legközelebb eső hegyre, hogy amelyikőjük hamarabb odaér hozzá, azé lesz az örökség. -73-

Míg ezek odajártak, felhúzta a bocskort, elmondta a bűbájos szavakat, hazafelé indult.

Az Ördögök mikor észrevették, hogy megvannak csalva, az egyik forgószéllé, másik menykővé, harmadik viharrá változott s nyomban követték őt, ekkor az ostorral egyet csattantott, az egész föld remegett belé s azonnal megjelent a 175 föld alatt levő lélek, kérdezvén:

– Azt parancsolom, hogy a három Ördögöt azonnal hozzátok ide megkötözve, hogy senkinek se árthasson!

– Most csináljatok nekik szarvakat pörkölt tollú seprőből, farkat medvebőrből s esküdtessétek meg őket, hogy többé soha utánam nem fognak jönni!

Az ifjú ezután, hogy egy erdőben sétált, séta közben egy emberfejből kirakott s csak egy emberfej nélkül szűkölködő kastélyra akadt. Ide bemenvén, egy Vénbanyához szegődött lovakká átkozott huszonnégy leánya őrzésére. Az esztendő három napból állott; csakhogy úgy egyeztek meg, hogy ha az ifjú kötelességét nem bírja teljesíteni, a fejét veszti, ellenkező esetben kérhet amit akar, a Vénbanyának meg kell adnia.

Az első nap egy erdőt adott neki kivágni, azt -74- felszántani, bevetni, learatni, kicsépelni, a levágott fából malmot készíteni, egy forrásból reá patakot vezetni, a malmon megőrölni a gabonát s huszonnégy leányának belőle kalácsot sütni.

A fiú egész nap aludt a Vénbanya örömére, csak estefelé csattantotta meg ostorát s parancsolta meg embereinek a nehéz munka végzését, mit ők azonnal véghez is vittek.

Másnap a Vénbanya szerfelett mérgelődött reá s még nehezebb munkát végeztetett. Volt ott közelében egy istálló, melyben ezer esztendőtől fogva tizenkétfejű Sárkány lakott; senki sem volt képes csak az istálló felé is közeledni, mert azonnal széttépte volna. Ezt az istálót parancsolta kitisztítani, a Sárkányt megölni, vérével s ganajával a földet megtrágyázni, nyelvét és máját leányainak pecsenyéül elhozni s az istálló helyére tizenkétemeletes kastélyt építeni.

Már csak egy nap volt hátra s a Vénbanya féltette huszonnégy lakat alatt zárt tátosát, mert erre fájt a foga az ifjúnak. Előhívta tehát leányait s előre halállal fenyegeté őket, ha agyon nem rugdalják az ifjút; azután kiadta a parancsot:

Az ifjú felhúzván bocskorát, fölkereste a Nap, Hold és Szél anyját, megnyerte pártfogásukat, erre a Nap forróságával a huszonnégy leányt annyira -75- fékentartotta, hogy meg sem tudtak mozdulni. A Hold és Szél kihúzták a tej forróságát s a benne megfürdött ifjú ezerszer szebb lett, mint azelőtt volt.

Ezt látván a Vénbanya, kedve kerekedett megfürödni a tejben, de a Nap beleihlette a forróságot, mire a tej kalamásszá változott.

Ekkor a legény fölmentette a huszonnégy leányt az anyai átok alól, kiszabadítván a huszonnégy lakat alatt levő tátost s a leányoknak adván a kastélyokat lakóhelyül, felült a tátosra s egy városba jött, hol bement a vendéglőbe.

Újság felől tudakozódott. Mindjárt tudtára adták, hogy az ott élő királynak a leánya a közellevő üveghegyekre kitetette kisasszonypártáját, gyűrűjét s minden menyasszonyi készületét annak jutalmául, aki azt lóháton le tudja onnan venni. Számtalan herceg törekvése sikertelen volt már eddig, az ifjú azonban tátosával réz hercegruhába öltözött, fölrepült a fellegekbe, majd nekikanyarodván, elvitte s elrepült anélkül, hogy valaki tudta volna kilétét.

A király családja nagyon kiváncsi lett megtudni az ifjú nevét s hogy reájöjjön, szebbnél szebb kisasszonyi ajándékokat rakott oda.

Ekkor ezüst, harmadszor pedig arany ruhába öltözve vitte el az ajándékokat anélkül, hogy valaki megtudta volna kilétét.

Ekkor a királykisasszony nagyon elszomorodott és nagy ajándékot tűzött ki annak jutalmul, aki fölfedezi mátkáját. -76-

Az ifjú visszaemlékezve testvéreire, felkötötte bocskorát s tátosával együtt a földbe beszúrt késeknél termett, hol látván, hogy két kés véres, a középső útat választván előbb, a Vasorrú boszorkányra akadt. Addig kényszerítette a Vasorrút, míg testvérét kővé vált állatjaival fel nem támasztotta, mire az állatok azonnal szétszaggatták a boszorkányt.

Ekkor együtt mentek a harmadik testvér felkeresésére s hosszú útjok után egy földalatt levő barlangra akadtak, hova bemenvén, e föld alatt levő világban különféle rettenetes állatokkal kellett előbb megvívniok, míg végre egy barlang előtt testvérök darabkákra szaggatott testére rá nem akadtak. A legidősebb elővette bűvös pálczáját s feltámasztotta, ki azután elbeszélte testvéreinek a huszonnégyfejű Sárkánnyal való küzdését s reábírta őket, hogy vele mentek megölni a szörnyeteget.

A Sárkányt egy szempillantás alatt tönkretehették volna, mégis viaskodásba bocsájtkoztak, hogy erejöket megpróbálják. Különféle fegyvereket készítettek tehát hamarjában s úgy győzték le a Sárkányt.

A Sárkány barlangjában továbbmenvén, szép rónaföldre értek, hol arany, ezüst és réz vár vala látható. Mindegyik várban háromszáz szoba volt, minden szobában hét ablak, az aranyvárban pedig huszonnégy lakat alatt egy királyleány, kit a Sárkány hozott ide. A pinczében arany, ezüst s embervér vala látható. -77-

Egy pinczében megabroncsolt vastag embert találtak, ki tőlök pohár bort kért. Adtak neki hét pohár bort, mindegyik pohárra egy abroncs pattant szét, mikor pedig kiszabadult, felszedte a sárkánynyelveket, elment a fekete posztóval bevont város királyához, bejelenté magát, hogy ő szabadította meg a királyleányt.

A királykisasszony nem akart hozzá menni feleségül, de szülei reáeröltették.

A testvérek megosztozkodtak. A középső kapta az aranyvárat a benne levő királykisasszonnyal és az ostorral; a legidősebb a tátosát, az ezüstvárat s kígyópálczát; a legifjabb a rézvárat s a bocskort.

A legifjabb eljutott a feketeposztós városba, hol először a farkast, azután a medvét küldte el levéllel a királykisasszonyhoz, de ezeket az ajtónállók elzavarták, majd az oroszlánt küldte el, az oroszlán el is hozta a választ s az ifjú megjelent és állatjaival a háládatlan embert szétszaggattatta.

A legidősebb, hogy hazaért, mátkáját halva találta; már három éve, hogy meghalt bánatában, de ő feltámasztotta kígyóktól rezgő botjával.

Ezután ellakták a lakodalmat mind a hárman s most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

13. A Garabonczás és a Sárkányok.

Volt egykor egy igen dús úrnak szép és nagy kiterjedésű majorja, melyben nagyobbrészt juhokat tartott.

Majorjától nem messze egy erdő végében feküdt egy mély tó; ennek az egyik oldalát erdő, a másikat pedig igen jó legelő környékezte. Mikor ezen legeltek a juhok, bőven adtak tejet; azért a juhász a nyájat többnyire a tó partjára hajtotta; de valahányszor idehajtott, a nyáj mindig fogyott. A számadó kérdőre vonta a juhászt:

– Mi oka, hogy valahányszor az erdőfelé és a tó körül jár, mindig néhány juh hijával jön haza?

A juhász nem tudta okát adni, ezért a számadó szigoruan a lelkére kötötte a juhásznak, hogy éber szemmel legyen, valahányszor az erdőnek és a tónak tart. A juhász figyelt, de eredmény nélkül. Estére hazaérkezvén, megolvasta a juhokat, ismét híjuk volt.

Hogy a számadó meggyőződjék, mi van a dologban, maga is kiment a nyájjal, a juhásznak pedig meghagyta, hogy arra terelje a nyájat, amerre járni szokott, maga meg egy fára ment fel, honnan mind a tavat, mind az erdő szélét jól láthatta. A juhok legelnek, a számadó vigyáz, néz, hogy a szeme majd kidülled s nem vesz észre semmit. Már únni kezdte lesőhelyét, mikor a juhok a tóra mentek inni s a víz kezd mozogni és észrevehetetlen sebességgel két juh -79- a tóba vesz, azután ismét kettő. Ezt látván a számadó, nem tudta magának megmagyarázni, mi lehet az, ami pusztítja a nyájat, végre egy gondolat villant meg agyában, melyre egészen megijedt.

Azután hazamentek, de a juhásznak semmit sem szólott vacsoráig, mikor elmondta, hogy a tóba Sárkánynak kell lenni, mire mindnyájan megijedtek, kiváltképen mikor elbeszélte, hogy ő gyermekkorában hallotta, hogy ha a Sárkány kipusztítja a nyájat: az embernek fordul, mert megeszi az emberhúst is; azért ha itt nem akarunk veszni mindnyájan, izenni kell a nagyságos uram ő kegyelmének, hogy gondoskodjék, ha juhait és cselédjeit látni akarja, annál is inkább, minthogy a Sárkánynak 4–5 juh csak annyi, mint az embernek egy kenyérmorzsa.

E szóra belép egy Félrongyos, ősz szakállú, fonnyadt, kormosképű idegen férfi könyvvel holna alatt; köszön és leül, aludttejet és kenyeret kér, majd körültekint a ház népén és imígy szól:

– Ti féltek, de ne rettegjetek! Közel voltatok ugyan nyájastól együtt a végpusztuláshoz; de megmentelek benneteket! Az okozott kárt is megkapjátok, ha valamelyikteknek elég bátorsága lesz velem jönni.

A juhász azonnal vállalkozott, elmentek. Mikor a tóhoz értek, az Öreg rongyos felöltője alól kihúz három kötőféket s a juhász kezébe adja, meghagyván neki, hogy aszerint cselekedjék, amint ő parancsolja.

Szép holdvilágos idő volt, tizenegyre járt az idő, -80- az öreg előveszi a könyvét és olvasni kezd. Mintegy félóra mulva mozog a tó vize s a Sárkány nagy mérgesen húzódik ki belőle, mire a juhász annyira megijedt, hogy még a kötőféket is kiejtette kezéből. Ezt látván az Öreg, hirtelen felkapja a legerősebb kötőféket s felkantározza a Sárkányt s a kötőfék végét az ujjára tekeri:

– Ez – úgymond – az Anyasárkány, még hét fiatal is van a tó mélyében, azokat is ki kell olvasnom; hanem vigyázz, légy bátor, mert ha félsz, mindketten ittveszünk; el ne mulaszd a felzablázást, nekem ezt tenni félkézzel bajos; mivel a könyvet a kezemben kell tartanom.

Ezután olvas az Öreg, hullámzik a víz, jön az egyik, jön a másik. Az Öreg intésére a juhász felrakja a kötőfékeket s a végét a kezében tartja a kötőféknek. Majd felül az Öreg az Anyasárkányra, mellé a másikat fogja, a harmadikra pedig parancsolja a juhásznak, hogy üljön fel és a kantárt jól tartsa a kezében.

Erre hirtelen támadt koromfekete felhőbe szálltak fel s gondolatsebességgel mentek. A menésközben a szél lekapja a juhász kalapját, a juhász arra kéri az Öreget, állanának meg, majd ő a kalapját felveszi.

– Hohó, – mond az Öreg – hadd a kalapod, messzire van az tőled, már száz mérföldet haladtunk, vissza nem mehetünk.

Útközben majd csendesen, majd ismét rettentő szélvészek között mentek s mikor ennek az okát kérdezte a juhász, azt a választ kapta az Öregtől: -81-

– Most olyan emberek felett vagyunk, kik egykor megsértettek, bűnhődjenek; most szegény, de jószívüek felett megyünk, ezeket kímélnünk kell; ezek meg rengeteg erdők, melyeken keresztül a nap sugára is csak ritkán hat, ritkuljanak hát!

Végre, mikor már oly közel jártak a naphoz, hogy majd elolvadtak, egyszerre oly népfaj közé szálltak le, mely – hogy a nap olvasztó melegét kiállhassa – Sárkányhúst hordoz nyelve vagy holna alatt. A Sárkányhús jéghideg.

A Garabonczás megölvén a Sárkányokat, minden falatocskát aranyért adott el s annyi pénzt kapott, hogy a juhász fel sem bírta emelni.

– Vedd e pénznek kétharmadát, – mond az Öreg – ezzel a félelmed meg az elkövetett kár is meglesz fizetve; én veled nem mehetek vissza, más világtájékra kell sietnem. Ha hazatérsz, emlékezzél meg rólam, ki a szegény, jószívű embereknek sohasem ártok.

Megmondván végre a juhásznak a legrövidebb útat, búcsút vett tőle és eltűnt.

A juhász pedig fél évig való útazása után naptól egészen megbarnítva ígért kincsével együtt haza vánszorgott, kifizette az urának a kárt, mit a Sárkány okozott és mindaddig boldogul élt, míg unokáin a Garabonczás jövendölését beteljesedve nem látta.

(Ipolyi A. gyüjteményében 257. sz., de 256. sz. alatt idézve Deák János gyüjt. Kecskemét.) -82-

14. Kóbor Jancsi.

Hol volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy város és annak déli részén volt egy roskadozott ház, melynek lakója egy árva fiú volt, ki apja s anyja halála után egészen árván maradt. Neve Kóbor Jancsi volt.

Ez a Jancsi, mivel a roskadozó háznál semmi örömet sem lelt, tarisznyát akasztva nyakába, búcsút vett a kapufélfától, mely nem is volt s így elindult a nagyvilágba, vagyis a szomszéd város felé. Amint odaért, – éppen vásár volt – a vásár külső részén egy csapat koldussal találkozott, kik – minthogy rongyos volt – könnyen magukhoz fogadták s elszegődtették egy öreg vak koldus vezetőjéül.

Ennél az öreg koldusnál hivataloskodott egy teljes álló évig. Ő énekelte siralmas hangokon gazdája keserves énekét, miközben egy alkalommal darab kolbászt kapott az útczán s anélkül, hogy gazdájával tudatta volna, megette; azonban gazdája megérezvén a kolbász szagát, Jancsit hűtlenséggel és csalással vádolva, jól megpirongatta, mit Jancsi rossz néven vett.

Hogy tréfálja meg gazdáját? azon törte az eszét. Kapja magát, az öreget magos kőfalhoz vezeti s elhiteti vele, hogy itt nagy árok van, melyen át kell ugrani. Az öreg elhivén ezt, egész erejéből nekifohászkodik, nagyot ugrik s hanyatt esik; ekkor kifakadván Jancsi ellen, tudtára adta, hogy tovább nem kell, -83- mivel ily gonoszságokat tesz. Jancsinak sem kellett több, még tréfát űzött az öregből, azt mondá, hogy ő csak azt akarta megpróbálni: vajjon a kőfal szagát megérzi-e az öreg? Jancsi már most, minthogy az öreg elcsapta, feltette magában, hogy ezután szabad lesz, nem köti magát senkihez; útját a mezőnek vette.

Amint itt járdalt össze-vissza, egy sereg czigányra akadt, kik elterült társuk s egy puska felett siránkoztak. Jancsi amint odaért, tüstént megkérdezte: mi a bajuk? mire azok feleltek, hogy:

– Ezs a segíny dade, minthogy a hetvenhetedik nagyapja is csimbalmos vólt, ezst a nagy fekete furulyát olyan nagyhangon fújta, hogy utána vért köpött, egyet rugott és meggebedt.

Jancsi vígasztalta őket s nagy szemekkel vizsgálván a puskát, mit eddig ő is csak nevéről ismert, megígérte, hogy ő majd keres itt a rengetegben halálűző füvet, mellyel a dadét fölébreszthetik.

Ekkor a puskát magához vevén, nekiindult a rengetegnek, mely előtte setétlett. Jancsi alig tett fél mérföldet az erdőben, midőn néhány éhes medve körülfogta, alig volt ideje egy fára felmászni, mi azonban mégis sikerült. De a medvék nem tágítottak a fa alól, már egy nap és egy éjjel ült Jancsi a fán és a medvék mégis alatta voltak.

Végre Jancsi arra a gondolatra jött, hogy talán szabad volna azokat agyonlövöldözni. Rálőtt a medvékre s egyet talált is. Ez elkezdett ordítani, mire még több medve jött oda. Végre Jancsi kifogyván -84- a töltésből, látta, hogy neki, ha egyébként nem, éhen kell meghalni. Azonban Jancsit jó csillagzata nem hagyta el, a negyedik nap reggelén, mikor az éhségtől már el volt tökéletesen törve, hirtelen nagy lárma vonta magára figyelmét s egynéhány izmos embert látott a fa alatt a medvékkel küzdeni.

Mikor az emberek a medvéket legyőzték, Jancsit levették a fáról s egy közülök megkinálta a kulacs tartalmából. Míg ivott s ismét magához tért, a körülötte állók haragosan kérdezték tőle, hogy hol vette azt a puskát és tarisznyát, mely kedves fejöké volt? Jancsi elmondta, mint jutott hozzá, de azok nem hitték, hanem Jancsit megragadták, magokkal vitték, hogy vallassák, miképen jutott a fegyverhez?

Jancsinak nem a legjobb helyzete volt, átlátta mindjárt hogy eben kutyát cserélt. Ahelyett, hogy a kiéhezett Jancsit jóltartották volna, félfenekű boros hordót hoztak elő, Jancsit belepakolták, a másik fenekét is becsinálták, hogy itt kiéhezve vallani fog. Igy töltötte el Jancsi az egész napot. Mindig embereket hallott maga körül zajongani. Végre elcsendesedett minden. Ekkor Jancsi teljes erejéből nekiesett a hordó fenekének, hogy majd kirugja, de hiába, nem sikerült, végre bele kellett nyugodnia sorsába.

Nem sok idő mulva valami mozgás vonta magára Jancsi figyelmét. Úgy hallotta, mintha valami a hordóhoz dörzsölődzött volna. Elkezdett tapogatni s a hordó oldalán levő lyukra rátalált, mely durva szőranyaggal volt begyugva. Mindjárt gondolta, hogy -85- az valami állatnak a farka, miben hogy nem csalódott, mutatta a kivülről hallatszó ordítás s vonyítás és hordajának sebes mozgása, melyet a farkánál megfogott állat hegyen-völgyön vont maga után, mígnem végre erősen fához ütődött és széthullott az egész hordó. Ekkor látta Jancsi erős paripáját: egy jól megtermett farkas volt, melyet – minthogy fáradt volt – sikerült Jancsinak a hordó darabjaival agyonverni.

Amint Jancsi ezen túlesett, nem törődve többé semmivel, útját folytatta az erdőnek egy gyalogösvényen, mely nem sok idő mulva nagy tűz közelébe vezette Jancsit, hol hatalmasan fegyverezett emberek voltak.

A tűzön roppant üst volt, benne valamit főztek, melynek szaga messziről csíklandozta Jancsi orrát. Amint közelebb jutott, a bokrok közé leült, azonban csakhamar lompos eb rohant felé rémítő ugatással, mit Jancsi észrevevén, hirtelen egy mellette levő fára tette az irhát; de a kutyák megállottak a fa alatt s folyvást ugattak, mire többen a tűz körül levő emberek közül felugráltak s baltával, puskával közeledtek ahhoz a helyhez, ahol a kutyák ugattak. Megvizsgálván a fát, a setétben mit sem találtak, egy azonban rásütötte fegyverét a fára, mit sikoltás és zuhanás követett s valami emberformát láttak magok előtt elterülni. Odamentek, kérdezték kicsoda? ő azt felelte:

– Jól van, ilyen-amolyan kóbor vagy, majd megtanítunk mi kóbor nem lenni, úgy is tanyaőrzőre van szükségünk!

Azzal felkapták Jancsit, vitték a tűzhöz, hogy megnézzék: életrevaló-e? Amint odaértek, látták, hogy a bal kezét találta a golyó.

– Sebaj! – mondták – ebcsont összeforr s kitelik az a maga foltjából! jöjj, egyél amit találtál!

Jancsinak semmi sem hangzott édesebben, mint az, hogy enni hívták, mit ő minden szó nélkül elfogadott.

– No, fiú, minthogy jó csontos gyermek vagy, tüstént felavatunk társaságunk tagjává, egyszersmind tanyaőrzővé; azért jer’ velünk az esküt letenni.

Jancsi, mit volt tenni? engedett; csakhamar a setétben barlang tűnt a szemébe.

Amint beléptek a barlangba, volt Jancsinak mit bámulnia, mert falai fegyverekkel voltak berakva. Ebből a barlangból ajtó nyilt egy másik barlangba, hol néhány véres tőke állott s a fal körül mindenütt karóra húzott emberfejek.

A középső tőkére felállították Jancsit s felfogadtatták vele, hogy soha el nem hagyja őket s ennek a helynek a védője lesz. Jancsi igért mindent.

Ekkor ismét egy rejtélyes ajtót nyitottak fel, mely a harmadik barlangba vezetett; itt látott Jancsi annyi kád aranyat, mennyit álmodni sem tudott. -87-

Míg Jancsi ezeket bámulta, felpattant ismét egy rejtekajtó, amelyen a többiek bárddal kezökben lementek. Hosszú, fekete ruhába voltak öltözve s magokkal feketén leplezett nőt hoztak fel. Amint feljöttek, elkezdtek osztozkodni, hogy ki micsoda részét kapja ennek a szerelmöket megvetett s most megáldozandó nőnek?

Jancsi megborzadt, mikor ezeket hallotta, de arczán semmi változást sem mutatott s mikor kezébe tálat nyujtottak a vér felfogására, mintha egész életét ily borzasztó dolgok közt töltötte volna, hideg arczot vágott.

Azonnal előállott egy, ki elsőnek látszott a szörnyek között, néhány rejtélyes szót mondva egy iszonyú csapással leütötte az áldozandó fejét, mit egy másik, kinek a feje jutott, felkapott s a belőle csorgó vért nagy kiváncsisággal szopogatta. A többiek hasonlóképen, ki egy, ki más tagját vágta le a megáldozottnak. Jancsinak szolgálatáért pár kanál vért adtak, mit neki kénytelen-kelletlen meg kellett innia, a többit pedig magok itták meg.

Néhány évet töltött már Jancsi ily borzasztó látványok között. El nem szökhetett, mert iszonyú kutyák őrzötték a barlangot, köztök a Csontrágó, mely minden áldozatcsontot felemésztett.

Ezek a kutyák egyedül csak a gazdának engedelmeskedtek, felügyelőjük volt a Csontrágó, mely félig ember volt, félig pedig lompos, fekete kutya. Jancsi mint már hű cseléd lakott a barlangban; egyszer, -88- midőn mindnyájan elmentek, elhatározta magában, hogy a rejtekhelyeket megnézi, főképen azt, ahonnan a sóhajtások jönnek fel. Megnyomja a rejtekajtót, a nyomásra tűzzápor borította el képét, de ő nem ijedt vissza; megnyomja máshol, ekkor vér borította el; megnyomta a harmadik helyen, nagy zörejjel nyílt fel. Jancsi lement a lépcsőzeten, mely vérrel volt befestve. Lejjebb megy, ott vasketreczekben számos élő, de elhervadt nőt talált; megáll egy előtt s kérdi, kicsoda és hogy jutott ide?

– Mi mindnyájan elcsábítva kerültünk e helyre. Én különösen, ki a nem messze setétlő hegyen túl levő Tündérország királyának a leánya vagyok, úgy jutottam ide, hogy egyszer, mikor kedves virágaimat szedtem, a szép virágok után felmentem a Tiltotthegyre s ott gyönyörű arczú, bájos hangú emberekkel találkoztam s amint velök beszédbe eredtem, egy kikapta az övemből a varázsvesszőmet s így annak erejét én nem használhattam, megragadtak s idehoztak erre a borzasztó helyre. Azután megesküdtettek, hogy azt a vesszőt, akárhogyan jutnék is hozzá, ellenök nem használom.

– Ne búsulj, szép királylány! – mond Jancsi – csak azt magyarázd meg, hogy varázsvessződhöz hogy juthatok, segítek sorsodon!

– Az a vessző – mond a királylány – három ágú; egy ága vas, másik ezüst, harmadik arany s bármelyik ágnak parancsolsz, akaratodat teljesíteni fogja; de íme, vedd hozzá e bűbájos olajjal telt üveget, -89- mellyel, ha használni akarod, kenyd megsamit kívánsz, tüstént meglesz. Hogy pedig rajtunk segíthess, ha megtalálod a vesszőt, menj tüstént atyámhoz, őt megtalálod a Tiltotthegyen túl levő Tündérországban, melyet három erdő kerít. A legszélső: vas, a középső: ezüst, a belső: arany. A varázsvessző ágainak rokonai mindenütt szívesen fogadnak, de siess, hogy észre ne vegyék távollétedet, mert akkor bizonyosan tudni fogják, hogy a varázsvesszőt használtad. Mindenik erdőből végy egy gallyat, ezek bizonyítják hogy éntőlem mentél oda.

Jancsi megjegyezvén a mondottakat, elkezdte keresni a varázsvesszőt. Végre megtalálta egy pénzes kád fenekén. Tüstént használni kezdte az utasítás szerint.

Jancsi, amint az erdőkhöz ért, mindegyikből egy gallyat tett a tarisznyájába. Mikor kiért az aranyerdőből, nagy várost látott maga előtt feketébe vonva. Amint ezt bámulta, három Tündér jelent meg előtte. Kettő karonfogta s úgy vezette a király elébe.

Itt bezzeg volt Jancsinak mit bámulni. A király egész feketében volt, csak a fején volt csillogó korona. A király arczát öröm futotta el, mikor Jancsi előadta idejövetelének czélját, tüstént rendeletet adott ki az Óriások hadának, hogy induljon. Jancsi a varázsvessző erejével hirtelen honn termett s a varázsvesszőt visszatette helyére. Le akart menni a Tündérnőhöz, de amint a rejtekajtóhoz ért, nagy zajt hallott -90- kivülről. Visszament s látta, hogy gazdái jöttek haza rabolt nőkkel. Amint a rejtekajtót megnyomja a rablók feje, az tüzet okádva panaszolja, hogy rajta erőszakot követtek el. Az emberevők Jancsira gondolva, megfogták, megkötözték, hogy forró szurokban főzik meg elevenen.

Már égett a szurokkal megtöltött üst alatt a tűz s vitték Jancsit is, hogy az üstbe tegyék, mikor egy iszonyú fa tövestől az üstre hullott és szétvágta, kettőt pedig a Jancsit vivők közül agyonütött.

Azonnal feltűnt egy Óriás, kezében egész szálfa buzogánnyal, utána az Óriások hada, mindnyája földből felvont szálfával fegyverkezve. Az emberevők rögtön a varázsvesszőt keresték, de nem találták, mert Jancsi arról előre gondoskodott.

Végök volt; az Óriások csak úgy roppantották őket össze, nekiestek a barlagnak, szétszórták, feltörték a titkos rejteket, a foglyokat kiszabadították.

A Tündérleány előtt leborult az egész Óriáshad, megjelent maga a Tündérkirály is.

Jancsi mindezt úgy nézte, mintha csak álmodná, csak akkor ocsúdott föl, mikor a Tündérlány azt mondta, hogy méltóbban Jancsit jótettéért meg nem jutalmazhatná, mintha annak a szívét és a szerelmét odaadja.

Jancsi az örömtől majd elolvadva, elfogadá a Tündérnő kezét, elment Tündérországba s ott most is él, ha meg nem halt.

15. Tündér Ilona és Argyilus.

Volt egyszer egy király és ennek volt három fia. Ennek a királynak volt egy almafája, amelyen aranyalmák termettek; sőt oly különös volt, hogy éjjel virágzott s meg is ért az alma minden éjjel. Igy a király gazdagsága napról-napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király szokása szerint kiment sétálgatni korán reggel gyönyörűséges kertjébe s nagy meglepetésére az aranyalmáknak a hűlt helyöket lelte csak. Igy történt ez más-, harmad- és negyednapra.

Ekkor a király összehívta az egész udvart, elmondta a történteket s kihirdeté, hogy ha oly ember találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát megkapja.

A leghívebb őröknek sem kellett egyéb, odaállítottak az almafához, azonban hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájok és alig mult el egy negyedóra, mire fölébredtek s íme! az aranyalmák eltüntek.

Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három herczeg és megjelentették, hogy ők meg fogják őrizni az aranyalmát.

Legelőször is a legidősebb ment őrködni. Vele is ugyanaz történt, mi a többivel. A középső sem járt jobban. -92-

Végre a legkisebb vállalkozott reá. Legelőször is tabakkal jól megtömött aranyszelenczét gyugott a zsebébe, azután ment az almafa alá leülni.

A holdvilág kellemesen világított Argyilus szép arczára, most érezni kezdte, hogy az álom össze akarja szemét húzni, azonnal egyet szippantott, szemét jól megdörzsölvén, nagyokat prüsszentett. Másodszor is nagyot szippantott a tabakból, még egyszer megdörzsölvén a szemét, így állt néhány perczig, egyszer halk suttogást hallott, föltekintett, feje fölött tizenkét hollót lát repülni, kik egyenest az almafához tartanak, a tizenharmadik mint vezér, előrerepült. Argyilus megkapja a tizenharmadik hollónak a lábát s így szólt:

Reátekint, látja, hogy karja közt gyönyörű szép leány fekszik, arany fürtei eltakarják alabástromfehér vállát. Egész meg volt lepve.

– Ki vagy te, szép tolvaj? Én többé soha el nem eresztelek, maradj nálam!

– Én Tündérszép Ilona vagyok, ezek pedig – a tizenkét hollóra mutatván – játszótársnőim. Mulatságból minden este iderepülünk és az aranyalmákat leszedjük. Mulatságból nálad maradnom nem lehet, ámbár megvallom, hogy te vagy az, kit soha felejtenem nem lehet, csak téged szeretlek!

– Maradj nálam, Ilonám! – esdekelt Argyilus – én nálad nélkül nem élhetek!

– Nálad maradnom nem lehet, azonban vedd -93- igéretemet, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de almáid el nem viszem; azért légy itt, ha látni akarsz!

Most nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló. Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák megvoltak. A király herczegfija homlokát megcsókolta. Argyilus csak azt kérte atyjától, engedje meg továbbá is őrködni az almafánál, mit atyja meg is engedett.

Volt a király udvarában egy Vénbanya, ki is Argyilus herczeget nagyon szemmel tartotta. A király kezdett kiváncsi lenni, mi lehet az oka, hogy Argyilus annyira szeret az almafánál őrködni? Történt egyszer, hogy a király magához szólítá a Vénbanyát s így szólt hozzá:

– Látom, hogy Argyilus herczeget szemmel tartod, főképen akkor vigyázz reá, mikor az almafánál őrködik!

A Vénbanya úgy tett. Egyszer, mikor Argyilus az almafához ment őrködni, a Vénbanya a bokrok mögé bujt s másnap korán reggel azt mondá a királynak:

– Meglestem Argyilus herczeget, alig birok szememnek hinni, gyönyörűséges aranyhajú leánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú leány. -94-

– De úgy van, felséges uram. Ha kell, holnap hozok jelt, hogy megismerje, miszerint igazam van.

Másnap este, mikor Argyilus és Tündérszép Ilona egymással mulattak, maguk sem tudták, hogy történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.

Felébredt Tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett; felédredt Argyilus is.

– Óh, Argyilus, élj boldogul, én téged soha többé nem látlak, nálad nem maradhatok; a házadat tolvajok lakják, íme, aranyfürteimből egyet elvágtak!

Ezzel megölelte Argyilust, ujjáról egy gyűrőt húzott le és Argyiluséra gyugván:

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak, ki igen elcsodálkozott és tüstént magához hívatta a fiatal herczeget s így szólott:

– Édesfiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, neked is megjött az időd, hogy megházasítsalak; hatalmas herczegnőt kerestem a számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed! -95-

– Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én magamnak keresek; találtam is: Tündérszép Ilona lesz az én feleségem!

Megdöbbent a király a vakmerő kívánságon s bármint akarta lebeszélni kívánságáról, nem lehetett; mi több, a fiatal herczegnek nem volt nyugta, kardot kötött oldalára, elment Tündérszép Ilonát keresni. Utána az egész udvar gyászba borult.

Már majdnem az egész világot összejárta Argyilus, de Tündér Ilonának még a nyomára sem talált, mikor egy kis házhoz jutott, hol Vénbanyára talált, kit egész bizalommal köszöntött Argyilus. A széken ülő Vénbanya nagy csodálkozással kérdezé:

– Jó asszony, – mondá Argyilus – nem tudná nekem megmondani: Tündérszép Ilona merre lakik?

– Nem biz’ én, édes fiam, de talán, ha hazajön az uram, a Nap, az mindenüvé odasüt, az talán megtudja mondani, de bujj el, mert ha meglát, felfal!

– Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél, máskép fölfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok, de talán a Hold bátyám fog tudni felőle! -96-

Elment Argyilus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Ez a Szélhez utasította őt.

Odajutván, a beköszöntés éppen olyan volt, mint a Napnál, kérdezvén tőle, nem tudna-e Tündérszép Ilona felől?

– Én – úgymond – nem tudok semmit, de nem messze tőlem, abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán fogja tudni!

Ment, mendegélt Argyilus, már egészen beesteledett, úgy hogy majd semmit sem látott, fölmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot? Csakugyan messze távolságban észrevett egy kis világocskát, hát egyenest nekitartott s el is érte a világocskát, mely egy szép kastélyban volt.

Bekopog, kinyílik az ajtó és egy Óriás jön elébe, melynek szeme a homlokán volt.

– Jó estét, felséges király, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani: hol lakhat?

– Szerencséd, hogy így köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok, Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán állataim közül tud valamelyik felőle!

Ezzel egyet füttyentett és az egész palota tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de nem tudott senki semmit; végre előkullogott egy sánta farkas:

– Én – úgymond – tudok Tündérszép Ilona felől, a Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábomat! -97-

A farkas azonnal elősántított, Argyilus ráült, mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer letette a farkas Argyilust.

– Már én tovább nem vihetlek, óda most már magad is el fogsz találni, hiszen nincsen már messzire, csak száz eszetendőt kell menni! – ezzel elbúcsúzott tőle és elsántikált.

Ment, mendegélt Argyilus, egyszer csak egy völgyet lát, mely három heggyel van körülvéve, a völgyben három Ördög veszekedett, odament, kérdezte tőlök, miért verekednek?

– Az atyánk meghalt s maga után ezt a köpönyeget, ostort és ezt a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogy ha magadra veszed, a bocskort a lábodra húzod és ezzel az ostorral egyet csattantasz és azt mondod: Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok, ott vagy azonnal. Ezen nem tudunk mi megegyezni!

– No, – mond Argyilus – majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik amarra!

Az Ördögök felmentek, fölvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattantott, mondván:

Kitekintett Tündérszép Ilonának egy játszótársa, megismerte Argyilust, beszaladt Tündérszép Ilonához:

Mit Tündérszép Ilona lehetetlenségnek tartott, pofonvágta játszótársát.

Jött a másik játszótársa, az is úgy járt, így jártak mind a tizenegyen.

Argyilus bekopogott az ajtón, egy Vénbanya jött kinyitni; nagy csodálkozással nézett Argyilusra:

– Hát itt vagy, Argyilus, aki meg fogod herczegasszonyunkat szabadítani. Most nem mehetsz hozzá, gonosz Varázslótól most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert az az idő, amelyben szabadon járhat; akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz hatalma rajtad. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél!

De a Vénbanya újra lefestette a Varázslót. Argyilus bemenvén hozzá, selyem ágyat vetett neki, pompás vacsorát készített Argyilus számára, mondván neki:

E gonosz boszorkánynak volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordulván, egyet sípolt, ezzel Argyilus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy volt-e a világon valaha! Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátván kedvesét, felkiáltott: -99-

– Ébredj fel, kedvesem! három csók ártatlan szádból megszabadít a kárhozattól!

De hiába, Argyilus fel nem ébredt az alatt az idő alatt. Amint felébredt, mondta a Vénbanya:

Egyszer amint a vén Boszorkány aludt, Argyilus meglátta a nyakán a sípot, leoldotta s kiváncsiságból belefújt és íme, az egész cselédség elaludt. Ekkor jött észre, hogy azért aludt ő olyan mélyen, mikor a Vénbanya sípolt! Most a maga nyakára illesztvén a sípot, a Boszorkány valahányszor fel akart ébredni, mindannyiszor sípolt Argyilus. Igy volt éjfélig. Ekkor jött Tündérszép Ilona. Argyilus háromszor megcsókolá és azonnal az egész vár ki volt világítva, minden ajtó felnyílt, a vén Boszorkány elsülyedt.

Minekelőtte más ízben megcsókolta volna Argyilus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofonvágta:

– Azért van ez, mivel te tizenegy játszótársad pofonvágtad, mikor igazat mondtak!

Ezzel kezére vette Tündérszép Ilonát, köpönyegét s bocskorát felhúzta, ostorával egyet csattantott:

– Hipp, hopp! ott legyek, ahol én akarok, tudniillik az atyám várában! – mi azonnal megtörtént.

Argyilus hatalmas király, Ilona hatalmas Tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.

16. Tündér Ilona és a királyúrfi.

Egy királynak volt három fia, de a legkisebbik legszebb volt. Ennek a királynak volt kertje, melyben egy fa aranykörtéket termett; minden reggel virágzott, délben már gyümölcsök voltak rajta, este pedig – midőn már meg akart érni éjfélkor – a fáról elveszett.

A király nagy jutalmat igért annak, aki meglesi, hogy ki viszi el a körtét, de estefelé mindig szél fujt és az őrök elaludtak, mert a szél álmot hozott az ember szemére. Már mindenki megpróbálta, de senki sem tudta meglesni, csak a király legkisebb fia leste meg.

– Én meg fogom, édesatyám, lesni, – mondja a legkisebb fiú – csak adjon nekem nyilat, kardot, és szép ágyat tegyenek ki a kertbe!

Mikor kiment, sétálni kezdett, azután az ágyra ledűlt. Úgy kilencz óra tájban jött a szellő s ez is elaludt volna, de a hollók közül, kik a fára szálltak, egy hozzájött, fejénél megrázkódott, szép Tündérleány lett belőle, ki azután rálehelt az ifjúra, mire ez előbbeni eszméletét visszakapta és álmát elűzte. A leány melléje feküdt, beszélgettek, megmondta, hogy ő az ifjabb Ilona, Tündérek királynéjának a leánya; és azzal megparancsolta a többi Tündérnek, hogy hagyjanak békét a körtéknek!

A Tündérek elmentek, ezek pedig elaludtak, de mélyen találtak elaludni, mert reggel egy Vénbanya -101- a Tündér aranyhajából jó darabot levágott, ez pedig azt észrevevén, elrikította magát:

– Nem hittem volna, hogy atyád házában ne legyek biztosságban, most nekem el kell mennem, mert míg hajam meg nem nyől, a többi Tündérekhez nem mehetek. Elmegyek, engem, ha akarsz, felkereshetsz a paradicsom kertjében Tündérország mellett, hol a Tündérek nyáron mulatni szoktak.

Azzal megrázta magát, elrepült mint holló. A királyúrfi megharagudott a Vénbanyára, megölte; megnyergeltette paripáját, elment kedvesét keresni.

Amint ment messze földekre, előtalált három Ördögfiat egy malomkövön, pálczán és egy vaspapucson veszekedni. Kérdezte tőlök, min veszekesznek? Ezek pedig megmondták neki:

– Nekünk az atyánk meghalt és testamentomban hagyta ezeket a szereket, melyeknek az a tulajdonságuk van, hogy ha a papucsot felhúzza az ember, a malomkőre feláll és a pálczával megüti, abban a minutában ott van, ahol akár lenni; de egyik a másika nélkül nem lehet el!

– Tudjátok-e mit? fussatok versenyt, addig ezt adjátok nekem! Aki előbb ahhoz a dombhoz ér, azé lesz ez a három eszköz!

Az Ördögfiak ráálltak, mikor pedig már jól messze elfutottak, a királyfi magára vevén az eszközöket, megütvén a követ, mondá:

A királyúrfi mikor odaért, a kertben lévő Vénboszorkánynál fogadott magának lakást, kinek szép leánya volt ugyan, de a királyúrfi ki nem állhatta.

A Vénbanya a királyúrfi inasát igéretekkel arra vette, hogy segítsen neki, hogy a királyúrfi az ő leányát megszeresse; adott az inasnak egy fujtatót, hogy ha Tündér Ilona jön, azzal fujtasson a királyúrfira, ki azonnal el fog aludni s így Tündér Ilonát sohasem fogja meglátni, leányát majd csak megszereti.

Az inas több ízben sikerrel altatta el urát, Tündér Ilona akárhogyan szólította, nem kelt fel.

Végre harmadnapra már el kellett volna neki menni, azért hogy mégis beszélhessen vele, mondta az inasnak, hogy mondja meg az urának, hogy a kardját egy szeggel feljebb akassza. Ezzel elment.

Mikor a Boszorkány érintésére a királyfi fölébredt, az inas megmondta urának a Tündér izenetét, mit megtett és a kard azonnal a Boszorkánynak leányostul együtt és inasának a fejét is levágta.

Másnap megint eljött a Tündér és elmondta, hogy mi volt az oka, hogy vele nem beszélhetett és hogy neki most el kell menni, de hogy fölkeresheti Tündérországban; ezzel elment, a királyfi pedig felült a malomkövére és elment Szerecsenországba.

Mikor már elért az üveghegyekhez, melyre neki föl kellett mászni, előtalálta a Tündéreket. A királynéjok, Ilona anyja azt mondta neki: -103-

– Hogy mersz te idejönni? Minthogy leányom haja elnyírésének oka voltál, tudd meg, ha ezt az erdőt, mely hét mérföldnyire terjed, egy nap alatt, azaz holnap le nem vágod, életedet veszted.

És ezzel adott neki egy üvegfejszét, mellyel le kellett volna neki vágni az erdőt. A Tündérek elmentek, ő pedig alig vágott hozzá a fához, máris eltörött a fejszéje. Most lefeküdt és aludt. Másnap korán regvel felkelt és sírt keservesen, hogy hogyan vágja le azt a nagy erdőt? A Tündérkirályné, hogy leánya ne segíthessen neki, elküldte az atyjának ebédet vinni huszonegy mérföldnyire. A leány nagyon sietett és csak nagynehezen mehetett négy órára délután a királyfihoz.

S azonnal sípjába belefujt és az Ördögök nagy serege jött, kik egy pillanat alatt levágták. Ilona hazament, a királyfi pedig lefeküdt; éjfélkor eljött a királyné s kérdezte tőle, hogy levágta-e?

Most mást parancsolt neki, hogy a húsz mértföldre terjedő fekete folyó vizét igya ki holnap, mert különben elevenen nyúzzák meg.

Elkezdett megint sírni, sírt, Ilona pedig, minthogy anyja 50 mérföldre elküldte ebéddel, csak délután hat órakor jött meg. Most ismét megfujta a sípját és az Ördögök kiitták a vizet.

Harmadszor megint parancsolt neki, hogy az -104- üveghegyeket gyűszűben hordja más helyre; a leányát pedig, hogy ne segíthessen, elküldte hetvenöt mértföldre, ezért csak este hét órakor érkezett oda. Megbékítvén a szomorkodót, elhordatta a hegyet.

Mikor pedig hordanák, a Tündérkirályné eljött és elbujt a lerakott kupaczok mellé, hogy kilesse, miként hordják el az Ördögök a hegyet, de ezek észrevették, az egész hegyet fölemelték egyszerre és a Tündérkirálynéra dobták, ki ott elveszett.

17. Kampó táltos.

Volt Mátyás királynak egy gyönyörűséges holdas lova, mely éjen amerre ment vele, bármily setétben, az egész tájat megvilágította; hadjáratában kimondhatatlan szolgálatára volt s még boldogult édesapjának is, kitől ő örökségben kapta. De megtörtént, hogy e nagybecsű lovát: Holdast, – ez volt a neve – míg ő az erdőben elszunnyadt, egy török Táltos elrabolta. Roppant nagy jutalmat, kincset és hét vármegyét szabad választás szerint, hírdetett ki Mátyás a megtalálónak. Kampó táltos vállalkozott fölkeresésére.

Ment, ment messze síkon-erdőn, míg egy barlangra talált s abban egy síránkozó asszonyra, ki kérdésére azt válaszolta:

– Ha az én leányomat megmented a Tündérsziget -105- üvegpalotájából, úgy föltalálod a Holdas lovat is. Oda pedig úgy juthatsz el, ha a Tündérvárőrzők után lappangva, – midőn a folyón átmentek reggelenkint vadászatra – hídjokat elszeded s a várnagy tarsolyát és kardját elveszed. A tarsolyban a vár titkos kulcsát nyered, a karddal az őröket győzheted le. Hétélű kard az, minden ügyes vágásra hétfelé hasít. Csak ilyen vitéz bánhat vele, mint te vagy, látom. Hogy pedig köd borítson s meg ne lássanak, íme ezen bűbájos fű, melyet mezítlen testedhez köss a melledre; vigyázz, sehol vissza ne tekints! A vívásodban vágásodat balról jobbra intézd! Lányom: a szép Delibáb, gyermeke az epedő Sivatagnak. Jutalmad gazdag lesz, ha visszahozod őt keblemre!

Erre megvendégelte s erősítő füveket adott étkeibe. Hétszer annyi erőt nyert s ment síkon-erdőn messzire, míg a nagy folyó partján meghált a Tündérek hídja alatt.

Hajnalhasadtakor átvonult a Tündérvár őrsége a hosszú és íves hídon; Kampó láthatatlanul leste és szemelgette köztök a várnagyot. Mindjárt ráismert s nyomban követte őket.

Amint az erdőben szerteszéledtek, a várnagy nyomait követte, míg az letelepedvén, kardját leoldta. De bár láthatatlanul közelgett, meghallá lépéseit a Tündérvárnagy s talpraállt a neszre, kardjához kapott; Kampó buzogányát markolja s láthatatlanul baljáról közelget hozzá, így nem érik csapásai. Míg -106- buzogányával küzd, baljával a bűvös kard markolatához fér, erős küzdéssel kivívja azt s vele a tarsolyt. A zajra az őrség körébe gyűl, de irtózatos vágása elől szerterohannak, ő pedig visszamegy, a hídat lebontja s ott áll a vár előtt, a kulcsot a titkos ajtóba illeszti, végtelenül forgatja; de nem nyílik az ki. Haragos indulattal kerülgette a várat, de élettelen csendesség volt körülötte, nem látott senkit, nem hallott senkit.

Alkonyatfelé szelíd hangok hallatszottak ki a várból: hazatértek a szertekalandozó Tündérek és a szép Delibáb, ki a verőfényes puszták fölött uszkált tündérhajóban; vidám mulatozással lebegték körül arany- és ezüsthajú társnéi. Igy folyt az est is vidám enyelgés közt.

Kampó vitézben növekedett a vágy bejutni. Úgy szívére hatott az a szép ének, amit onnét kihallott; újra meg újra feszegette az erős vaskaput. Már midőn szürkült az ég, akkor tekinte ki a szép Delibáb, kit valami titkos bánat epesztett s meglátta fehér ködbe burkolva tündéri szemével, mit napfényben nem láthatott volna: az emberalakfélét és a kulcs csikorgása hallatára kiszólt hozzá:

Delibáb megszánta s egy virágbokrétát dobott le neki, melyben + formába volt kötve tizenkét virágszál, úgy hogy a virág gombjai négyfelé állottak, mindenütt három arany és ezüst fonállal volt a fűzér átkötve, benne egy kis gyémántkő, melynek világossága -107- mellett belátta Kampó a titkos zár lyukát, mely olyan volt, hogy négyfélekép lehetett a kulcsot beletenni. Elértette a virágfűzérből a nyitás módját, hogy mind a négyfélekép beillesztve a kulcsot, háromszor fordítsa s így megnyílt az ajtó; de ott iszonyú oroszlán állott egy roppant rézajtó mellett.

Kampó bízott hétélű kardjába s erős vívás után leküzdte az oroszlánt s mint előbb a vasajtót, úgy a rézajtót is kinyitotta, ugyanúgy forgatván a kulcsot balfelé.

Az ezüstajtó mellett rettenetes nagyságú kígyó sziszegett feléje, azt is legyőzte, nyelvét kivágta, valamint az oroszlányét is és tarsolyába tette.

Bement azonkép az ezüstajtón is, hol az aranyajtó mellett a legijesztőbb hétfejű Sárkánnyal volt a legnagyobb birkozása; de ereje folyton növekedett, ezt is levívta hétélű kardjával s bement az aranyajtón szint’ azonkép; de ott majd megvakult a fényességtől.

A Tündérsereg tánczmulatságot tartott s amint az emberi alakot megérezték közeledni, csodás sikoltással rohantak szét, csak Delibáb tündér maradt ott s így kérdé őt:

– Jeles mindkettő s úgy illik össze, hogy egymás nélkül semmit sem ér, de sok bajjal jár s nagy áldozatokba kerül, erő és bátorság kell hozzá! -108-

– Erről híresnek ismer engem az ország s azért vállalkoztam e nagy útra.

– Ily hűség és bátorság sokra képes, de hol nyerted e vár titkos kulcsát?

– Szerencsétlen, te meggyilkoltad e vár szolgáit s erre anyám adott tanácsot, úgy-e?

– Igen, ha te vagy Delibáb, a szomorú Sivatag leánya, kiért anyja szünetlen epedez s kinek egyetlen vágya, hogy szívéhez öleljen; az is kötelességem, hogy hozzá vigyelek, jutalmam nagy lesz.

– Boldogtalan anya, szerencsétlen bajnok! nem tudjátok, mily veszedelembe ejt kivánságtok? tűnj el innen, tűnj el szaporán, irtózatos bűnhödés követ! Királyom hatalma nagyobb a tiednél, szegény föld fia! aranyhajú Tündérkirály hírét hallottad-e? Ime, megölted szolgáit, szétháborítád tündérleányit, jaj neked! mit cselekedtél? szörnyű lesz büntetésed!

– Tudtam, hogy nagy dologba keveredem, de vitéznek nem szabad ilyest számba venni; egy életem, egy halálom, egy országom, egy királyom!

– Emberek sorsa bajokkal küzdeni, te nagyot merészeltél, de szívem fájna, ha sorsod összezúzna. Ime, e bárd, hét vágás vele fölépíti a lerontott hídat; íme, e síp, hét fúvás vele összegyűjti a várőrséget. Nézz e varázstükörbe, ilyen volt, kit megöltél, siess gyorsan hozzá, vedd föl ruháit s tégy egészen úgy, mint ő s hétheti szolgálat által, ha kiállod minden hiba nélkül, kedvében járva mindenkinek e sok Tündér közül, jóvá teszed hibádat s még szerencséhez is juthatsz; de ez nagy koczka, ellenkező esetben életeddel játszol!

Itt e kis gombostű, oda tűzd, ahol legbecsesebb helyét gondolod, mindenre megtanít. Öltsd fel e bocskort s menj mint a gondolat, hipp, hopp! ott teremj a hídnál!

Úgy lett; Kampó nagy örömmel teljesített mindent. Mire a Tündérkirály hazajött, minden rendén volt, Kampó teljesen helyét pótolta az elsikkasztott s gondosan földbe rejtett várnagynak. Delibáb, elseje s legkedvesebbike a Tündéreknek, a királynak főszobaleánya, ki aranyhaját fésülte s ebből midőn elszenderült ölében, nem egyet rejtett el keblébe, urának sok titkát bírta és sok varázsszerekkel bírt, minden bajt elhárított Kampó elől. Általa Kampó csakhamar igen meghitté lett a várban. Mindenkinek -110- kedvére járt, ami erdőn, hegyen, völgyön kedves volt, meghozta nekik, már előre tudta kívánságaikat, virágillatot, gyémántot, mely emberi hűségből; színaranyat, mely emberi boldogságból; tiszta ezüstöt, mely igaz szeretetből; gyöngyöket, mik emberi irgalomból; rubintot, mely háladatosságból forrt ki s ennek igen örültek a szép Tündérek, viszonozták is mindennemű jókkal, adván neki számos becsű ajándékokat. Büvellő Tündérke adott neki írt, mellyel ha magát vagy mást megkent s mondta:

Mindjárt azzá lett. Gillike Tündér a madarak szavát érttette meg vele. Szemőke Tündér oly tükörrel ajándékozta meg, mellyel hét mérföldre elláthatott, ha belenézett. Füvellő oly füvet, melyet magánál hordott, valamennyi füvek megszólamlottak s megmondták, mi nevök s mire valók. Szüdellő (oly) tulajdonságot (adott), mellyel az emberek szíveit, amint valakit látott, mindjárt kiismerte. Illangó oly varázstüszőt, mellyel egyszerre hét mérföldet ugorhatott. Szolgálathűségét pedig abban tüntette ki leginkább, hogy a Tündérvár mindenkép pontos szolgálattal volt ellátva minden parancsolat nélkül és a Tündérkert, melyben arany almák, ezüst körték, gyémánt és rubint virágok teremtek, híven meg volt őrizve a gonosz Zivatar, Zuzmara és Harkánya Boszorkányok ártalmaitól; sőt midőn egyszer a gonosz Szipirtyóbanya a tizenkét Tündérleánynak, kik egy hattyútóban fürödtek, levetett tollruháikat el akarta -111- lopni, hogy azokkal Rinya leányát fölékesítse, Kampó hét mérföldről meglátta és azonnal ott termett, egy vágással hétfelé szelte a banyát.

Kampó ezeknélfogva annyira meghitt volt a Tündérvárban, hogy láthatta, mit senki más: a Tündérek titkos vigalmait; látta a szép Tündér Ilonát: a Tündérek királynéját; látta esti mulatságaikat, midőn leggyönyörübb madáréneklés mellett tánczoltak, majd orsómódra pörögve, gyorsan mint a forgószél, majd a levegőbe röpködve, hol ilyenkor a Tündérek számtalan serege gyűlt össze, szolgált körükben s értette beszédeiket.

Végre kitelt a szolgálat ideje, a hét hét s megemlékezett fogadásáról. Kérte Delibábot, jönne vele anyjához, de ez igen szabadkozott, mert azt mondá, ha elmegy, a Tündérek nyomon érik s a Tündérkirály elátkozza, hogy neki s anyjának veszni kell, hanem intette, hogy menjen csak és ellátta á tündérszerekkel, keresse fel a Holdas lovat.

Ment tehát Kampó s midőn bűvös tükrével hét mérföldet áttekintett, azt egy ugrásra meg is tette, de amint beesteledett a nagy rónaságon, lenyugodott és oly mély álomba merült, hogy nem is érezte, midőn a bosszús vén Sivatag odalopódzván, minden tündéri szereitől megfosztotta. Ezalatt hirtelen ott termett a rút Szipirtyóbanya is, ki szinte bosszút akart állni rajta s míg elprédált tündéradományai felett koczódtak, azalatt végre fölébredt Kampó s kardjához kap, de már azzal a banyák hadakoztak -112- s Kampó nagy sebet kapott, mely a mellét hasította föl. Összekonczolták volna, ha tizenkét fehér holló képében a tizenkét megvédett Tündér őt körülröpködve, láthatatlan ködbe nem borítja s gyors inalásra nem inti.

Amint így a síkon bolyongott a késsel metszhető sötétben, egyszerre a Fiastyúkot látta maga felé közeledni, csirkéivel leröpülve az égről, szavából kivette, hogy merre menjen s amint ment, igen virágos rétbe jutott, hol a füvek rendre megnevezték magokat s erejöket. Amint a sebgyógyító füvet hallotta, azonnal föltépte és mellére rakta s így meggyógyulva gyorsabban folytatta útját, míg egy nagy folyóhoz ért, ott egy fa alatt ült le s pihent.

Egyszer valami suttogást hall, hát föltekint a fára, ott két szarkamadarat hall beszélgetni:

– Hát az, hogy egy gyönyörűséges szép lovat látni, melynek hold van a homlokán, hogy a legsötétebb éjjel is kivilágítja az útat, amerre megyen.

– Annak a gazdája egy bűbájos ember, akit senki se ismer; mert ahányszor látni, annyiféle.

– Ott, hol ha keresik, se’ találják, ha megtalálják, se’ látják, ha látják, se’ ismernek rá; de néked megmondom: vízen túl, erdőn innen, hegyen alól, völgyön felül, aki a hét számot érti s hét hetet -113- szolgált Tündérországban, olyan ember megismerheti.

Kampó jól fülelt mindezekre, nem is kellett neki több, elértette ő ez utasítást, a szarkák pedig e rövid csevegés után odább repültek, ő meg nekieredt a partnak.

Amint ott bolyongott, talált egy kivájt fát, abba beleült s átevezett a nagy folyón. Amint a tulsó partra jutott, éppen egy halászgunyhóra talált. Bent öreg halász sütött halat, őt is megvendégelte. Kérdésére, hogy mi járatban volna? mondá, hogy szolgálatot keres.

– Héj, atyámfia! nehéz dolog a szolgálat. Vigyázz, hogy rossz helyre ne találj. Sok ilyen jámbor rajtavesztett már az úri szolgálatban. Csak sokra ne vágyj, azt ajánlom s eszeden járj, különben póruljársz!

Többet nem szólt, de Kampó kinézte szívéből, amit gondolt. Jóllakván, köszönetet mondott s tovább ment az úton.

Nemsokára egy vadászforma Embert lát magafelé közeledni. Kérdésére, hogy mi járatban van?

– Kevéshez, uram; de örömest tanulok és szót fogadni már tudok, amit rám bíznak, úgy végzem.

– Jól van, hát hét nap a próbaidő, hétszer -114- hét a többi, meglátom, szavadat beváltod-e? Fizetésben nem leszek fösvény, a többi a te dolgod, jer velem!

Nemsokára egy barlangba értek s azon messze haladva, egyszer egy völgy felé nyíló udvaron voltak. Köröskörül nagy magas hegyek; valami rettenetes kinézésű Vénanyók ült ott egy fa alatt, ezer meg ezerránczos pofával.

Kampó már tudta, hányat ütött az óra; tudta, hogy kiféle az ördöngősen vigyorgó vén szatyor.

Elébe tett egy darab hamukenyeret s egy korsó vizet. Kampó úgy tette mintha jóízüen falná, azonban ügyesen félrerakta s igen köszönte.

Azután kiszabták kötelességét, hogy lovász lesz, de úgy vigyázzon magára, hogy ha legkisebb hibát követ el, karóra jut! s mutattak neki egynéhány ilykép jutalmazott szolgát. Kampó dolgát végezte s búsan ment nyugalomra a kiadott másnapi parancsolattal. Amint álmatlanul hevert, fecskecsevegést hall:

– Szegény szolga, te is szomorú helyre jutottál, hej, csak annyi eszed volna, hogy minden lónak homloksörényéből három szálat húznál ki, nem vesznének el soha a te lovaid!

– Fonj abból ostorkát, azzal suhogass nekik, akárhol lesznek, előkerülnek! – mondának a fecskék örvendve, hogy Kampó megérté a szavokat. -115-

Kampó is igen megörült a jó tanácsnak, aztán lefeküdt, de nem alhatott; eszébe jutott megnézni a keblébe rakott hamukenyeret, hát mily öröm! a leggyönyörübb fehér kenyér vált abból. Kampó sokáig csodálkozott ezen s a fecskefészekbe is tett abból egy darabot, a többit jóízün elköltötte. Csak akkor jutott eszébe, hogy a tündérgombostűt odatűzte volt szíve tájához ruhája belsejébe s most is ott volt még, megörült neki nagyon, elővette s megfordította ujjai közt, azonnal megtudta a ház egész állapotát. Éjjelre kését döfte a küszöbbe s a vén Boszorkány nem mehetett be azon, hogy neki árthasson.

Amint reggel kenyerét megkapta, eltette, az adott italt alig kóstolta, mert abba álompor volt vegyítve s künn azt egy forrás vizével erőtlenítette meg. Hamukenyere mindig kaláccsá vált, ha a tündértűvel böködte meg s így jóllakhatott. Hiába vetette a Vénbanya utána a pemetét, midőn kiment a lovakkal legelőre s midőn elaludt, hiába űzte azokat szét a Boszorkány a szerével; mihelyt sörényökből fonyt ostorkájával suhogtatott nekik, azonnal ott termettek.

Igy nem foghatván ki rajta, szörnyen megbosszankodott s mondá fiának, hogy az ezermester lovászon adjon túl. Ez tehát a hét nap mulva mondá:

– Öcsém, derék gyerek vagy, mit kívánsz szolgálatodért, mond ki szándékodat! -116-

– Nesze, vigyen el apád, az Ördög, ki erre tanított, vesztedet kéred, de legyen, nesze!

Megint másikat hozott, de az sem volt az; ekkor czivakodni kezdtek. Kampó megmondta a rejtekhelyet, ahol a bűvös nyereg van, de gazdája nem akarta kiadni; birkozásra került a dolog, Kampó jó porcziót vett be az erősítő gyökér levéből s úgy vágta a földhöz gazdáját, hogy az hónaljig sülyedt be, aztán lekötözte; a banya pemetjét, gereblyéjét pedig a küszöbhöz szegezte, hogy az nem mehetett ki a házból s fölkereste a bűvös nyerget s kötőféket, ráült a Holdas lóra, oly gyorsan lovagolt mint a szél.

Mikor már a török Táltos kiszabadította magát nagynehezen kötelékéből, szétrágva a kötelet, Kampó száz mérföldre volt, utána nyargalt a táltos legjobb lován, de amint tovább ment, mindig fogyott ereje és ahogy a síkra jött, végtelen tengert látott maga előtt mindenütt. Delibáb Tündér munkája volt ez és ettől visszarettent a török Táltos, mert nyomát sem láthatta sehol a Holdas lovon nyargaló Kampónak, ki azonfelül még egy jeles kardját is elvitte a legyőzött török Táltosnak. -117-

A Vénanyó is dúlt-fúlt bezárt kamrájában, de a varázskulccsal bezárt ajtót nem bírta kinyitni s boszorkányszerei tündérszeggel voltak beszegezve. Amint azonban az ellenséges banyák megérezték Kampónak diadalmas jöttét, ismét útját akarták állni; a rút Szipirtyó igen ékesen földíszített leányát: Rinyát állította az út mellé egy folyó hídjánál megmérgezett almákkal, melyek gyönyörűséges szépek voltak.

– Szomjas vitéz, végy e szép s jó almákból! – így hívogatta Rinya, de Kampó kardját szúrta az almába s vér folyt és sikoltás hallatszott.

Odébb ismét gyönyörű szép kenyérrel kínálta a nyájas alakba öltözött Harkánya; de kardjával döfvén abba is, vér folyt és sikoltás hallatszott s eltünt a gonosz nő.

Végre a forró homokos rónán izzadásra hevültet egy korsó vízzel kínálta Sivatag anyók; de azt is kardja vágásával oszlatta el.

Igy ért végre haza, meghozván dicsőségesen a Holdas lovat. Nagy öröm lett Mátyás vitézei közt s nagy vigasság közt mutatta be a király a jeles vitézt, jutalma választására kérte föl, de Kampó megelégedett a dicsőséggel s nem fogadott el semmit.

Észre sem vették a vigadó vitézek, midőn közülük eltűnt, csak mikor a törökök ellen folyt a háború, akkor ismert rá egyik-másik vitéz ismét, hogy köztük -118- itt-ott megvillant s aprította az ellenséget; de már a diadal után hova lett megint? senki sem tudta, mind elveszettnek hitte, míg más ütközetben ismét feltűnt. Innét a neve, hogy: Táltos Tündérvitéz.

18. A csodás szőlőtő.

Egyszer volt, hol nem volt, elég az hozzá, hogy volt egy király, annak volt három fia. Az öreg királynak a fél szeme mindig nevetett, a fél mindig sírt.

Egyszer a három fiú összebeszélt, hogy megkérdezik atyjoktól, hogy miért nevet az egyik szeme s miért sír a másik? Bement tehát a legnagyobbik s kérdezé:

– Ugyan, felséges Atyám, miért van az, hogy az egyik szeme mindig nevet, a másik mindig sír?

Ezzel felkapott egy nagy kést s hozzá akarta vágni, de már az akkor kiugrott az ajtón s beutasítá a másikat. Ez is hasonlóul kérdezé, erre is kést ragadt atyja, csak kevés híja volt, hogy keresztül nem szúrta atyja kése, mert az ajtóban állott meg; ekkor elhatározá a két nagyobb testvér, hogy küldjék be a kisebbet s úgy is tettek.

Bement a legkisebbik, ez is azt kérdezte; a király hozzávágta a kést s a kés felakadt az ajtóba, de a kis -119- fiú ki nem szaladt, hanem kihúzta a kést az ajtóból s visszaadta atyjának. Atyja ekkor kiengesztelődött iránta s így szólott:

– Te, gazgyermek! te megérdemled, hogy neked megmondjam, halld tehát! A jobb szemem azért nevet mindig, hogy ily szép három fiam van; a bal pedig azért könnyezik, hogy volt nekem itt a kertemben egy szép szőlőtő, amely minden este virágzott s minden reggelre érett gyümölcsöket hozott s ezt tőlem elrabolták.

A kis fiú kiment, megmondá a bátyjainak s mind a hárman elhatározták, hogy a szőlőtőt, akárhol legyen, fölkeresik. Közölték tervöket atyjokkal, hogy nekik pénzt, lovakat és fegyvereket adjon. Az öreg király nem akarta őket elereszteni, de mikor látta, hogy ellenvetései mit sem érnek, útnak bocsájtá fiait.

A három fiú sokáig ment, mendegélt, egyszer egy kis csapszékbe tértek be enni és inni. A két nagyobbik királyfi szerfelett szórta a pénzt, igen sokat ajándékozott a kocsmáros szép leányainak; a kisebbik nem állhatta már a prédaságot, felszólalt ellene, erre azután megindultak.

Csakhamar egy nagy erdőbe értek, hol háromfelé vezetett az út, itt megállottak s elhatározták, hogy mindenikőjök külön-külön úton fog haladni, hogy annál hamarabb feltalálhassák a szőlőtőt s mindenik kését egy vastag fába ütötte, hogy ha valaki közülök visszatér s testvére kését vérezni látja, tüstént induljon utána, mert az veszedelemben van. -120- Elbúcsúztak; a legkisebbik a jobbfelől való úton ment, a két öregebbik a másik két úton indult el; de alig mentek egy darabig, visszatértek a korcsmába.

A legkisebbik ment, mendegélt, míg végre lova elfáradt s neki meg kellett állania egy szép, tágas helyen; a lovát szabadon bocsájtá, maga pedig leheveredett.

Egyszer csak valami neszt hall maga körül, hirtelen fölegyenesedik s egy rókát látott feléje közeledni. Neki sem kellett több, fölkapta a puskát, de a róka megszólalt:

A királyfi leeresztette puskáját s igen megörült, hogy lesz kivel beszélgetnie. Közelebb hívta magához a rókát; a róka mindjárt így szólott hozzá:

– Tudom, királyfi, miért jöttél s ha tanácsomat követed, azt el is fogod hozni a várból, mert az egy ördöngős várban van s én téged oda elvezetlek, csak úgy tégy, amint én mondom, mert különben vége az életednek.

Ekkor a királyfi igen megörvendezett, hogy már neki útitársa és tanácsadója is lesz; mindjárt ami ennivalója volt, megosztá a rókával s azután útnak indultak. A királyfi felvevé a rókát is a lóra, hogy ne fáradjon gyalog, így útaztak.

Este azután szép helyen telepedtek le, a lovat elbocsájtották, de már enniök nem volt mit s a királyfi aggódni kezdett, hanem a róka megvígasztalta: -121-

– Ne búslakodjál semmit, majd én elmegyek s hajtok feléd egy rakás őzet, lőjj közülök!

Csakugyan kis idő mulva egész csordaőzet hajtott a kis róka, a királyfi pedig közélőtt s kettő is elesett, ezután tüzet raktak s az őzet megsütötték, jóllaktak.

– No, édes királyfi, holnap mindenfélekép ott kell lennünk a vár körül, csak arra vigyázz, mit mondok, a szőlőtő a mienk, különben meghalsz!

Másnap útnak indultak s közel a várhoz kis sík mezőn a róka megállapodott s így szólott a királyfihoz:

– Ebben a várban tizenegy órától tizenkettőig alusznak, most éppen tizenegy óra, siess be a várba, ne félj semmit az őröktől, mert azok mind alusznak! A várkapuval szemközt nyílik a kertajtó, csakhamar megfogod ott látni a szőlőtőt, nyolcz strázsa van körülötte, mellette faásó és fakapa, vasásó és vaskapa; de te ne nyulj a vasszerszámhoz, csak a fával ásd, mert ha a vassal csak hozzányulsz is, véged van!

A királyfi elindult és csakhamar bement a várkapun és a kertajtón s kezdte faásóval kifelé vájni. Már csak egy gyökere volt a földben, mikor így gondolkozott:

S fogta a vaskapát, odavágott, mire az egész vár megrendült, az őrök mind felkeltek s iszonyú szidalmak közt beásták a királyfit térdig a földbe, hogy a király ha felkel, hadd üttesse le a fejét, a szőlőtőt pedig ismét visszatakargatták.

Elérkezett a rémítő tizenkét óra, az őrök felvitték a tolvajt királyuknak; a király elkezdé őt dorgálni, hogy merészlett lopni akarni, ezért halállal fog lakolni.

– Felséges királyom, szerencsét akartam próbálni, hogy nem sikerült, kész vagyok a halálra, egy keveset sem félek tőle!

– Hallod-e, te ficzkó, tied lesz a szőlőtő s mellé még három szekér arany, ha a szomszéd királynak elhozod a tátos paripáját; de jól vigyázz, mert az még hétszer ördöngősebb nálamnál; ha el nem hozod, meghalsz!

Szomorúan ment a királyfi lovához s a rókához, de a róka már távolról hozzákiáltott:

– Úgy-e, jól esett térdig földbe ásva lenni, nem fogadtad a szavam, már most egy út helyett kettőt kell tennünk!

A királyfi engedelmet kért a kis rókától, hogy szavát nem fogadta s kötötte az ebet a karóhoz, hogy a jövőben szófogadó lesz. Felültek a lóra, mentek, -123- mendegéltek, míg végre elérték a királyt, ekkor a róka így szólott:

– Itt is tizenegy órától tizenkettőig alusznak, menj be bátran, egyenesen az istállóba, ott csakhamar meg fogod a többi közt ismerni a tátos lovat, a tátos ló mellett van egy csúnya zabla, azt tedd a fejére; lesznek ott czifra kantárok is, de te ne nyulj hozzájok, mert vége lesz az életednek!

S azzal bement a várba, onnan az istállóba. Csakhamar meglátta a többi közt a tátost is s illesztgette a csúnya kantárt a fejére, de sehogy sem áll jól. Voltak ott aranyos, gyémántos kantárok, azok közül egyet levett s mihelyt reátette a tátosra, mindjárt megrázkódott az egész vár, a tátos paripa elkezdett nyeríteni, a királyfit megfogták s minden kimélet nélkül nyakig beásták a földbe, míg a király felkel, ott legyen.

Mikor ütötte a tizenkét órát, elvitték a királyhoz, ki szerfelett piszkolta, gyalázta, hogy mert olyant még csak eszébe is venni?

A királyfi itt is bátran mondá, hogy kész a halálra, csak megkisértette a tátos lovat ellopni.

Az Ördöngős királynak megtetszett a felelet s bátorságát látva, azt mondá:

– No, hát neked adom a tátos lovat és kilencz -124- szekér aranyat, ha elhozod a szomszéd királynak a lányát, máskülönben pórul jársz!

A királyfi elindult ismét a rókához s a róka már messziről megszólította:

– Áhán, jó volt nyakig a földben ülni, nem fogadtad a szavamat, most már nem tudom, hogy hozod el onnan a fogadat, mert az még hétszerte ördöngősebb ennél!

– Csak még most az egyszer segíts, soha többé át nem hágom a szavadat, bármit mondasz is!

Elérkezett a harmadik várhoz is és ott ismét tanácsot adott a róka a királyfinak, hogy menjen a kapuval szemben nyíló ajtón be, menjen végig a szobákon és csúfos, tágas szobában meglátja feküdni a kisasszonyt, kit tizenkét strázsa őriz, de ezek alszanak. Vegye fel karjára a szép királykisasszonyt és siessen vele ki, de meg ne csókolja, mert akkor bizonyos a halála. Ment, mint a róka mondá s amint néhány ajtón keresztül ment volna, egy tágas, csinos szobában megállapodott. Egészen elbájolta a bájos kisasszony. Felemelte karjára, ekkor magánkívül volt:

De csakhamar eszébe jutott, hogy miért küldé atyja s bármily nehezen esett is, erőtvett magán és sebes léptekkel rohant ki a palotából. Mikor a kapuba ért, a kis róka ott volt már a lóval s csakhamar felsegítette a lóra a királykisasszonyt a királlyal, -125- ő pedig a lónak a hasa alá bujt s mentek a széllel verset.

Mikor már felébredtek a várban, a királykisasszonynak híre sem volt, tüstént nagy sereggel utána indult a király s már szinte-szinte utólérte, mikor kiléptek a határszélen s mindkét fél megállapodott. Az Ördöngős király keserű átkokat szórván utánuk, visszatért, ők pedig megpihentek. Ekkor a királyfi azon törte az eszét, hogy tarthatná meg magának a gyönyörű királykisasszonyt is és hogy vihetné el a tátos lovat is? A róka megcsóválta a fejét s azt a tanácsot adta, hogy mihelyt megkapja az aranyat és a lovat, menjen le a királykisasszony szobájába s üsse meg azt egy kis vesszővel, tüstént bábbá változik, ekkor vegyen elő egy kis skatulyát, tegye bele s tegye azt a zsebébe, majd ő belebúvik a királykisasszony ruhájába s ott lesz, míg gondolja, hogy jól tovahalad a királyfi.

Mikor elérkezett a királykisasszony abba a várba, nagy vendégséget csaptak, de a királyfi tüstént előhozatta a tátos lovat és a szekér aranyat s azután úgy tett, mint a róka mondta, felült a lovára, zsebébe vette a skatulyát, sebesen hajtott, amint csak lehetett.

A királykisasszony még mindig aludt, az őrök még csak mozdulni sem látták; végre behívták a királyukat, mert változást vettek rajta észre, tudniillik ábrázata mindig rútabb és rútabb lett. Mikor a király bejött, ekkor nagy hirtelenséggel felugrott s az ablaknál termett s úgy nézett vissza a királyra; -126- a király majd kővé vált csodálkozásában, hogy tökéletes rókafejet látott a szép királykisasszony feje helyett. Ekkor a róka kibujt a ruhából, leugrott az ablakon s elszaladt. Az Ördöngős király rettentő bosszút esküdött az ellen, aki így rászedte, de nem tétovázott, csakhamar utána indult; a róka pedig azalatt elérte a királyfit s a tátos ló hasa alá bujt.

Már közel voltak a határhoz, mikor meglátták, hogy a nyomukban vannak, ekkor kétszerezett erővel igyekeztek és csak nagynehezen tudtak három lépéssel a határon túl jutni, mikor ott voltak az üldözők.

Végre a király nagy átkok közt visszavonult, a királyfi pedig megpihent s azután továbbballagott. Eközben eszébe jutott, hogy a királykisasszonyt fel kellene éleszteni, de a róka ellene mondott.

– Ne éleszd fel, – úgymond – mert akkor elveszik tőled s anélkül maradsz!

Azután a királyfi azon tanácskozott a rókával, hogy miként lehetne azt megtenni, hogy a szőlőtő is és a három szekér arany is az övé legyen, még amellett a tátos lovat is elvihesse?! A róka sokáig gondolkozott, végre így szólott:

– No, hát ha olyan telhetetlen vagy, hát csak az is fog sikerülni; vezesd be a tátos lovat az istállóba, én belebúvok, te pedig válaszd ki a legrosszabb lovat a többi közül, az lesz a tátos ló; de mihelyt tied lesz a szőlőtő s tied lesz a három szekér arany, ugyancsak hajtass ám, mert máskülönben elfognak! -127-

Mikor a várba értek, már akkor nagy vigalom volt ott, tudták, hogy már hozzák a lovat s mihelyt a királyfi a lovát általadta, mindjárt megkapta a szőlőtőt és a három szekér aranyat, azonkívül a király szabad választást adott neki lovai közül.

Ő egy igen rosszat választott s azzal csakhamar útnak indult. A várban az őrök azt tapasztalták, hogy a ló mindig rútabb-rútabb lesz, végre egész csúnyává változott; lehívták a királyt, kivezették a lovat, hát egyszer a király szemeláttára rókává változott s a kertbe átugrott s ott eltűnt.

A király tüstént összeszedte embereit, nagy gyorsasággal utánaeredt a királyfinak, kinek alig volt ideje átlépni a határt, csak egy lépés hiányzott, hogy el nem fogták. Túl a határon azonban nem volt hatalma az Ördögős királynak.

Itt azután kipihenték fáradalmaikat, visszafelé igyekeztek; a királykisasszonyt felélesztették, a királyfi maga mellé vette fel a lóra s úgy útaztak. Mikor elértek az erdőhöz, megállítá a róka a királyfit azon a helyen, amelyen találkoztak s így szólott:

– No, jó királyfi, mindent amit birunk, ketten szereztük, már most az volna az igazság, hogy mindennek a felét nekem adod, tehát a királyleánynak a fele, a tátosnak és a pénznek a fele engem illet!

A királyfi mindenét a rókának ajánlotta, csak a királykisasszony legyen egészen az övé, de a róka éppen ezt nem akarta engedni. Mikor látta a királyfi, -128- hogy a róka nem enged, elbúcsúzott a királyleánytól, de a róka visszaadta neki:

– Nem kell nekem – úgymond – sem egyik, sem másik, csak azt próbáltam, milyen szívű ember vagy? Csak egyre figyelmeztetlek, hogy soha utadban száraz fáról eleven húst le ne végy! Isten veled, élj boldogul!

Mikor a királyfi elérte a fatörzsököt, melyben mindháromuk kése volt, bátyjai kését véresnek találta, elhatározta, hogy amint hazaviszi amije van, tüstént bátyjai után indul. Amint a korcsma mellett ment el, nagy népcsoportot látott két oszlop körül csoportosulni, megismerte bátyjait, kik kötözött kézzel álltak az emberek közt. Csakhamar ott termett s megkérdezte a törvénybíráktól, hogy miért vannak ezek az emberek elítélve? A törvénybíró felolvasá, hogy a kocsmáros lányát elcsábíták és szerfelett sok adósságot csináltak elannyira, hogy nem képesek már ledolgozni, tehát a kocsmáros azt akarja, hogy akasszák fel őket. Ekkor a királyfi megkérdezé: mennyi volna az az adósság? A törvénybíró gúnyosan nézett reá, de mégis kimondá. Ekkor a királyfi elküldött egy szolgát, hogy hozzon a szekérről egy tarisznya aranyat, ezért azután eloldották a királyfiakat, kik piszkosak, rongyosak voltak.

Egy ideig igen köszönték öccsök szívességét, későbben azonban megirígyelték tőle a szép leányt -129- s összeesküdtek ellene és száraz kútba dobták s nagy dicsőséggel indultak hazafelé. A királyfi nagyon megütötte magát, odalent eszmélet nélkül feküdt, csak akkor jött magához, mikor a róka ébresztgette. A kis róka elkezdte gúnyolni, miért nem fogadott szót! Kétségbeesve kérte a királyfi a rókát, hogy segítsen csak mégegyszer rajta. A róka lenyujtotta a farkát a borzasztó mélység fenekére, mikor már egy ölnyire felhúzta, megrázta a farkát, a királyfi visszaesett a kútba. Majd ismét lenyujtá s lekiálta:

Ekkor újra megfogá a róka farkát s nagysokára felért a királyfi, de már akkor a róka oly messze volt, hogy alig látta. Visszakiáltott azután a róka, hogy:

Elereszté s a róka visszahúzta a farkát és visszajött a királyfihoz s azt mondá:

– No már most én elmegyek a szabóhoz és szabatok én neked olyan ruhát, amilyen a Garaboncziás király lovászának van, elhozom s abba öltözöl fel és elmegyünk atyádhoz. Én majd kis kopókutyává változom s úgy követlek mindenütt, hogy többé át ne hágd a szavamat!

A királyfi bevárta a ruhát míg elhozta a róka, felöltözött s elmentek az atyja várába, hol bejelentette magát mint lovász. A herczegek kigúnyolták, hogy ily haszontalan gyermek merne a tátos lóhoz közelíteni, mikor még egyetlen egy lélek sem mehetett -130- hozzá élve! De a kislovász váltig erősíté, hogy ő nem fél tőle. A herczegek beleegyeztek, gondolták magukban, hogy fognak mulatni, mikor őt is, mint a többit agyontiporja a tátos. Azonban a kislovász bátran hozzáment a lóhoz s nem rugta őt agyon, ő vakarta s adott enni neki azután; hát még mikor felült reá s nyargalt, hogy bámultak!?

Legjobban csodálkoztak azon, hogy mióta a lovász a várban volt, a királykisasszonynak megjött a kedve, a szőlőtő teremni kezdett, holott azelőtt a királyleány mindig sírt, a szőlőtő mindig fonnyadt. Végre a királykisasszonynak kedve jött lovagolni, kihozatta a lovásszal a tátos lovat s körüllovagolta vele a várat; azután a herczegeknek is kedvök jött lovagolni. Kihozatták a szép paripát, de a tátos úgy elrugta őket, hogy alig voltak képesek fölkelni. Az öreg király is megülte még a lovat, de más senki.

Későbben a királykisasszonyt el akarta venni a nagyobbik herczeg, s minden tartománybeli királyt meghívtak. A vadak előteremtését a két herceg vállalta magára, többedmagukkal kimentek vadászni; a kislovász is elkéredzkedett a királytól vadászni, elindult a kis kutyával és egy kis lóval s utólérte a hercegeket, kik az erdőfelé tartottak s reákiabáltak, hogy hogy mer utánok jönni, elkergették a síkságra.

A kislovász odament, ahova mondták s három szekér vadat lőtt önmaga, bátyjai pedig semmit sem, -131- mit nagyon szégyeneltek. Majd azt kérdezték tőle, hogy mit kér azért a vadakért? De a kislovász nem pénzt kért, csak azt, hogy akasztófát süthessen a lapockájokra. A herczegek összeszidták; hanem mégis úgy gondolták, hogy a lapoczkán az akasztófa nem látszik, beleegyeztek.

Elérkezett a vendégség napja; király fogadott királlyal, hogy országjokat veszítsék el, ha lovászuk meg nem üli a tátost. A tátos mind fejenrugta a lovászt, csak a kislovászt nem, ki meglovagolta. Ezért nagyon becsülték a kislovászt, a vendégek ebéd után behívták, beszélgettek vele, nagyon tetszett a beszédje. Majd azt mondták, hogy mondjon egy mesét!

A kislovász elmondta az életét, úgy amint volt, az egész vendégsereg összenézett, a herczegek kiakarták dobni az ablakon, ha a szavát vissza nem vonja; de a kislovász azt kívánta, hogy mutassák meg a hátukat, mit nem akartak megtenni. Végre az öreg király rájokparancsolt; ekkor azután kisült minden, hogy nem ők lőtték a vadat, nem ők hozták a szőlőtőt, sem a királykisasszonyt.

No, az öreg királynak sem kellett több, a két nagyobbik fiát felakasztatta, a kisebbikkel összeházasította a királykisasszonyt. A királyok, kik elvesztették országukat, haláluk után mind neki ajánlották fel.

Még a róka is királyfinak változott, mert addig volt elátkozva, míg valakivel jót nem tesz. -132-

Akkor hétszerte vígabb lakodalmat tartottak, Honczidától Bonczidáig folyt a sárga lé s boldogul éltek s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

19. János.

Volt egykor egy magzat nélkül való király, kihez egy koldus alamizsnát jött kérni. A király egy tál aranyat adott neki, mire ez ekképen szólt:

– Ámbár az ilyen nagy adomány engem nem illet, mindazonáltal felséged kezéből legmélyebb alázattal veszem. Az Isten fizessen meg érte! Nincs felségednek magzatja? – kérdezé a koldus.

– Menjen tehát a fölséges királyasszony a vásárba és amit legelőször megpillant, a kimondott áron vegye meg.

A királyné azonnal kiment a vásárba s legelőször vérpiros almákat látott meg s belőlök egyet minden alku nélkül egy garason megvett. Ezt a koldus két egyenlő részre vágta, úgy, hogy a belsejében levő magvak közül egyik sem vala látható. Az egyik félre a királynét ráültette s míg ez az almamag következtében kilencz hónap mulva gyönyörű kis leánykát szült, addig a másik félnek az alma metszése alkalmával az udvarra ugrott magvából oly magas fa eredett, hogy a hegyét emberszem meglátni nem volt képes. Ennek a csúcsán ifjító gyümölcs volt s mint -133- a koldus mondotta, aki abból eszik, legyen bármily öreg, ifjúvá lesz.

Felnyőlt a leány, a király és a királyné megöregedtek, de hogy ifijúvá akartak lenni, az országban szerteszét hírdették, hogy aki a facsúcsról az ifijító gyümölcsöt lehozza, azé lesz a bájos királykisasszony. Ennélfogva vége-hossza nem volt a vendégeknek; jöttek királyfiak, herczegek, Tündérasszonykákból pattant csinos ifjak, de ki nyakát, ki kezét, ki lábát törte ki, mindegyik szerencsétlenül járt ahelyett, hogy az ifjító gyümölcsöt lehozta volna: mivel a fának csupán csak a tetején volt némi lomb s innen egész a talpáig ágatlan volt.

Volt a királynak egy öregkanásza s ennek egy tíz éves János nevű gyermeke, ez bejelentette magát, hogy végrehajtja a nagy tettet; de mielőtt elindult volna, a királlyal három napig mulatott, ezután felvette a ködmönét a vállára, szűrét a hátára, fokosát a kezébe vette, elkezdett mászni. Ha kifáradt, fokosát a fa derekába vágta s pihent rajta. Amint halad, nagyot zuhan valami, mire kirohantak a kastélybeliek, gondolván, hogy lebukott; holott csak szűrét ejtette le. Nemsokára ismét dobbanás történik s a palotabeliek nagy félelemmel kifutnak, bizonyosnak vélvén leesését, pedig csak fokosát vetette le.

Megszabadulván akadályaitól, folytatta pályáját. Mikor már hanyatlott a nap, egy veréblábon forgó várat látott meg a fán, mely csak sok könyörgés -134- után nyitotta ki kapuit, hol elébe némi kisasszonyka ugorván s így szólott:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz, hol bujdosol?

Miután elmondta útja czélját, azt válaszolta a leány, hogy efelől mit sem tud, hanem a húga, ki tőle oly távol lakik, mint a föld ide, talán tud valamit a dologról.

Innen másnap reggel továbbútazott s este szinte egy várhoz ért, mely pipícskelábon forgott; ide is csak sok rimánkodás után mehetett be. Az ittlevő leány is éppen azokkal a szavakkal fogadta, mint a másik:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz, hol bujdosol?

De az ifjító alma felől ő sem tudott semmit és a húgához útasította, ki ide oly messze van, mint a nénje. A leány kérelmére itt töltötte az éjjelt.

Másnap reggel tovább ment s este már elérte a harmadik várat is. Ez csíziklábon forgott, hova mikor bebocsájtatván, így szólt az asszonyka:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém; ugyan hol jársz, hol bujdosol?

Elmondta miért jött, de az asszonyka az ifjító gyümölcs hollétét nem tudta, mindazonáltal nagyon hasznos oktatást adott neki, mint viselje magát a Fehérleányok várában: hogy a várban, mely ide annyira van, mint a nénjéé, pontban esteli, vagy hajnali harangszóra érjen, mert a harangozóval, -135- ki egyszersmind pap is, csak ekkor találkozik, ki őt a Fehérleányok szeme elől elrejti, különben a Fehérleányok széttépnék.

Reggel számtalan hálálkodás után elmenvén, fokosa segítségével feljebb haladott. Már a hegyek csúcsán haladott a nap, a várat mégsem látta, mi őt nagy aggodalomba ejtette. Aggodalma még inkább növekedett, mikor messze lévén a vártól, a harangocska hangja a fülébe hatott s a tanács ellenére kint nem akart feküdni, csendesen belépett a várba s az ottlevő kápolna ajtajának a küszöbje mellé heveredett le. Hajnalban a harangozó csak a toronyból lefelé jöttekor pillantotta meg Jancsit:

– Mit heversz itt, jer’ velem szobámba, mert jaj neked, ha a Fehérleányok keze közé kerülsz, hanem először a templomba menjünk.

A pap elmondván a szent misét, azután bementek a szobába s az egész napot vendégségben töltötték el, mialatt a harangozó elmondta, hogy a fa hegye még igen magasan van s hogy van három lova; az egyik réz-, a másik ezüst-, a harmadik aranyszőrű paripa. Ezeket Jancsi azalatt, míg a pap az isteni szolgálatot végezte, megtekintette s kíváncsiságból a rézszőrűre ült, mely a csúcsiglevő távolság felényire vihette csak:

– Én tovább nem mehetek, – monda a ló – hanem ülj fel az ezüstszőrűre, az feljebb visz.

Egyet fordult s leugrásával a várat megrendítette. Jancsi az istállóba eresztette a lovat, maga -136- pedig a szobában fel s alá járkált. Bejött nemsokára a harangozó, a ki pap is volt, kinek kérdésére, hogy miféle robaj volt?

Másnap míg a mise tartott, az ezüstszőrűn kisértette meg a szerencsét, mely miután már jó magasra, de nem egészen a csúcsig emelkedett, javasolta Jancsinak, miszerint az aranyszőrűt vegye hátasul, mert ezzel bizonyára czélt ér s arról a helyrőlvaló leugrásával, hova emelkedett, kétszerte nagyobb zörgést csinált az előbbeninél. A harangozó kérdésére:

Harmadik nap felugrott az aranyszőrűre, mely midőn a csúcson felül szálltak, azt mondta:

– Szemeld ki a leggyümölcsösebb ágat s mikor e magasságról lerepülök, a legkitelhetőbb gyorsasággal szakaszd le!

Úgy is lett, a ló még egyszer oly magasra szállt, túl a fa hegyén s Jancsi a lefelérepüléskor leszakítván az ágat, elhozta a gyümölcsöt. De mikor az ugrásra megzördült a vár, ott termett a pap, a ki harangozó is volt.

Háromszor kérdezte így a pap, Jancsi háromszor vállat vonított s hallgatott. A pap pedig, miután haragja lecsillapodott, hazabocsájtá Jancsit, a gyümölcsöt neki ajándékozta, valamint a lovat is odakölcsönözte addig, míg a földre ér. -137-

Lejött az udvarra, a paripa kantárját eleresztette s a ló azután felment. A hozott gyümölcstől a király és királyné oly fiatal lett, mintha tizenhétéves volna. Erre a ragyogó szépségű királyleány Jancsié lett, de mivel vele azonnal össze nem kelhetett, mivelhogy csak tizenkétéves gyermek volt, hogy némi méltósága legyen, nagyobb helységben bírónak tették.

Hol megfeledkezvén rangjáról, mint gyermek más kanászokkal tekézett, miközben jól elverték. Megszégyelte magát, hogy elpáholták, elment bujdosni.

Ment, mendegélt, nagy erdőségbe ért, hol egy vak embernek a feleségével találkozott, kitől vacsorát és éjjeli szállást kért. Hazajövén a vak, kiáltozott:

– Csak álmodol, szeretett férjem – mondá a nő, mialatt tál ételt tett elébe, de Jancsi gyorsan kikanalazta azt.

– Ejnye, mi az? – szólt a vak – máskor elég volt ennyi s most nincs a tálban semmi, mégis éhes vagyok?

Ezután a nő második, utóbb harmadik tállal is hozott be és a vak jóllakván, mondá:

Mire a nő egy óntányért nyujtott Jánosnak. Az öreg vak az arcz helyett a tányérra oly rettentőt csapott, hogy a tányér összelapult. Másodszor mozsarat tartott oda, melyre oly erőset ütött, hogy széthasadt; harmadszor a máktörő vasra olyant ütött, hogy kétfelé tört. Negyedszer vasgolyót adott a vaknak, ki oly erővel sujtotta a vasgolyót, hogy a ház oldalát keresztültörve, a kertbe ment.

Most János a nő intésére futni kezdett, éppen akkor jött hazafelé a vak ember fia, Miklós s kiáltott:

S Jancsit el is fogták volna, hacsak a harangozó aranyszőrű paripáját le nem küldi, melynek farkából a vak, mikor Jancsival repülni kezdett, néhány aranyszőrt ki is szakasztott.

Jancsi ezután felment a várba s az aranyszőrű paripát ajándékul nyervén, királyi udvarra szállt, jegyesét meglátogatni.

De már ennek férje s két gyermeke is volt. A gyermekeket Jancsi semmiképen sem akarta elfogadni, de a nőt sem; a nő szétszakítván gyermekeit, az ablakon kivetette s János keblére dőlt és síránkozott; de János lovára kapott s elbujdosott.

Ment, mendegélt, nagy zöld síkra érkezett, hol lefeküdt. E helyen látta meg a csodaszép ifjút Zsuzsi nevű libapásztor, ki rögtön haza, a közellevő várba futott s a királykisasszonynak megjelentette, hogy kit látott. Kimentek Jancsiért s behívták vendégségbe. -139-

Ebédközben az ifjú a kisasszonynak tudtul adta, hogy hű szeretőt keres, olyant, aki soha meg nem hal.

– Nekem az én kedves anyám – mondá a kisasszony – egy akó tűt hagyott, míg azt a varrásban el nem koptatom, a halálnak nincs rajtam hatalma.

– Igy tehát nem kellesz! – szólt János és felülvén a lovára, továbbfolytatta útját.

Innen messze ismét pázsitra ért, hol lefeküdt. Itt Kata nevű vén asszony libákat őrzött, ki szinte befutott a közellevő várba s nemsokára Jánoshoz jött, mondván:

Bejövén a várba, a kisasszony jól megvendégelte. A kitűnő szépségű ifjúnak ez is ajánlkozék s mondta, hogy addig meg nem hal, míg két akó tűt el nem koptat, melyet anyja örökségül hagyott reá. De mivel egykor mégis meg kellene halnia, elhagyá őt az ifjú s aranyszőrű paripáján továbbhaladt.

Most elérkezett egy harmadik vár földére. Itt előbbiekkel egyezőleg folyt dolga, csakhogy az öreg libaőr neve Mari volt; a királykisasszony pedig csak három akó tű elfogyasztása után halt volna meg.

Innen erdőkön, hegyeken keresztül nagy tengerhöz jött, melynek egyik szigetében lakott, kit szíve oly régóta keres. Itt megállapodott paripája s a következőket mondotta neki: -140-

– El kell válnunk, mert én tengeren a szigetig menni képes nem vagyok. Most ölj meg, beleimet szedd ki, mosd meg a tenger vizével s oly helyen rejtsd a föld alá, hol akármikor könnyen megtalálhatod. Ha szükséged lesz reám, vedd ki belsőrészeimet a föld alól, tisztítsd meg, azután rázd meg a kantárt és én újra ló leszek. Ha a szigetre akarsz jutni, miután beleimet elástad, bujj el a testembe s mikor a sas kopogtatja a bőrt, fogd meg a lábát.

Ezután megtévén a mondottakat, a hozzáérkezett sas lábába fogódzott, mely csak azzal az igérettel szabadult meg Jánostól, hogy sajkán eljön érte.

A sast asszonya megpirongatta a késedelemért, de miután elmondta az okot, megbocsájtott neki s Jánosért küldte. Mikor János odaért, a kisasszony örvendett s így fogadta:

– Édes szívem, szép szerelmem, én a tied, te az enyém! Ime, vígadozzunk, mert soha meg nem halunk!

Későbben Jánosban vágy támadt hazáját meglátogatni s feleségének a beleegyezésével a partra sajkázott. Itt kiásta a beleket, megmosta a tenger vizében, a kantárszárat megrázta s az aranyszőrű paripa előállott s ekkép szólt:

– Amerre te menni akarsz, az mind erdőség és pusztaság, mert kétszáz éve már, hogy ott nem voltál! -141-

János mégis elment s lovának tanácsa következtében három zsákot vitt magával. Mikor mélyen bementek az erdőbe, a ló nagyot botlott s mondta urának:

– Itt lakott valaha a három akó tűvel bíró leány, de már a sírban alszik s palotája helyén magas fák vannak. Szállj le rólam, kedvesem s egy zsákot tölts meg dióval!

Ezt megtevén János, felült s tovább haladtak. Mikor már jó darab utat tettek, ismét nagyot botlott az aranyszőrű paripa s mondja:

Mentek tovább s mikor már messzire haladtak, harmadszor is megbotlott a paripa s mondta:

Ezután mentek, mendegéltek, míg egy pusztán át nagy erdőbe értek, hol a ló nagyot botlott s mondta, hogy e helyen volt királyának és elhagyott jegyesének a lakása. János, amint lováról leszökött, nyílást látott maga előtt, hova bement s látta, hogy az egész királyi család tetemei itt nyugosznak, egyik szegletben pedig a Sárgahalál élesíti a fogait. János kérdezte, hogy miért teszi azt? -142-

– Ezeket már idehozván, érted menni készültem, de jó, hogy itt vagy, mindjárt elvégzem.

Ettől megijedvén, lovára kapott s amint lehetett, futtatott, a Halál utána s már éles karmaival feléje nyúlt, mikor János a zsák suskát elszórta. Míg a halál ezen nagy keservesen keresztüljött, ő már távol volt, majd azután a mogyorót s diót szórta a Halál lába alá. E veszedelem közepett a tengerparthoz értek, a ló itt maradt, János pedig sajkájába lépett s a sziget vára felé nagy rémüléssel evedzett, mivel a Halál szüntelen sietett utána. Végre sértetlenül besajkázott a szigetbe s feleségének elpanaszolta viszontagságait. Már az asztalhoz ültek ebédelni, mikor az éles fogú Sárgahalál nagy ájtatosan belépett az ajtón, hogy Jánost magával vigye, azonban a Tündérasszony lehívta a háztetőről a Zöldhalált, mely felkötvén nagy kecskeméti sarkantyúját, megragadta a Sárgát és széttépte; János pedig hű párjával most is él a tenger szigetén.

20. Juhenes.

Élt hajdanában egy igen öreg király hasonkorú feleségével. Boldogtalanságuk abban állt, hogy gyermekük sohasem volt. Mindennap kimentek egy inas kiséretében a szőlőkertbe, hol azután a gyepre heveredve elaludtak. Az inas ilyenkor mindég a lábuknál őrködött. -143-

Egyszer egy igen szép meleg napon a felettök levő nagy fára három holló szállott s az egyik azt mondta, hogy a király udvarában a kapu küszöbje alatt van egy aranyláp, abban egy hal, melynek ha a királynő a máját megeszi, gyermeke lesz. Az inas nem állhatta már tovább, elmondta a királynénak, hogy míg ő aludt, mit beszélt a holló.

A királyné kivétette a hal máját, megette s egy év mulva csakugyan lett gyermeke, kit Juhenesnek neveztek el. Mikor már Juhenes felnövekedett, az apja elküldte vitézséget szerezni. Amint kiért Juhanes a városból, megszólítja egy Öregasszony:

– Jaj, édes fiam, akkor menj vissza a városba, keresd fel azt a lovat, melyen apád hajdan vitézkedett, meg azokat a ruhákat, melyeket apád hajdan viselt, keresd fel a fegyvereket, melyekkel apád hajdan annyi vért ontott s ezekkel indulj el, mert különben nem lesz szerencséd. A lovat azonnal meg fogod ismerni, mert amint belépsz az istállóba, egyszerre nyeríteni fog.

Ezzel a Vénasszony eltávozott, Juhenes pedig visszament a városba s ott a szeméten megtalálta atyja ruháit és fegyvereit; azután az ólba ment, hol egy ló ugyancsak nyerített, hozzáment Juhenes, fel akarta állítani a lovat, de az mozdulni is alig tudott; mit volt mit tenni, megfogta a kötőfék szárát, húzta maga után a lovat. -144-

Mikor kimentek a városból, megrázkódott a rossz ló s pompás paripa lett belőle:

– No, édes gazdám, ülj fel csak rám, mondd, hogy vigyelek, úgy-e mint a szél, vagy pedig mint a gondolat?

Ennek sem kellett egyéb, felragadta a felhők fölé. Amint itt mentek, mendegéltek, találtak egy rossz hídat, akkor mondja a paripa:

– No, édes gazdám, bújjál csak ez alá a híd alá, aztán tartsd ki a kardodat, mert mindjárt jön egy hatfejű Sárkány, ezzel meg kell vívnod!

Juhenes bebújt, hát egyszer csakugyan jön ám a hatfejű Sárkány s amint a hídra lépett, megbotlott Juhenes kardjában s nagyot káromkodott:

– Ejnye, ilyen-amolyan, Nagy-Magyarországot körülfutottam annyi idő alatt, míg egy szál kender elég, anélkül, hogy megbotlottam volna s most ez a szeg akadályozna engem?

Azután felült a paripára, ment, mendegélt tovább, hát egyszer találnak egy ezüsthídat, ekkor ismét megállott a paripa s mondá:

– Édes gazdám, bújjál be az ezüsthíd alá, tartsd ki a kardodat, mert mindjárt jön a kilencfejű Sárkány, ezt meg kell győznöd, mert különben végünk lesz!

Juhenes úgy tett, mint lova mondta s kevés -145- idő mulva jött nagy sziszegéssel a kilenczfejű Sárkány s amint a hídra lépett, megbotlott s még jobban káromkodott, mint a hatfejű Sárkány:

– Körüljártam Nagy-Magyarországot, anélkül, hogy megbotlottam volna annyi idő alatt s most ez a szeg gátolna engem!

Ezzel nekirohant Juhenesnek, de Juhenes mind a kilencz fejét levágta, azután ismét tovább ment.

– No, édes gazdám, bújjál be az aranyhíd alá, mert jön a tizenkétfejű Sárkány, ezt is meg kell ölnöd!

Juhenes négy óra mulva ezt is megölte; ekkor visszafordult és hazament az atyjához, kinek mikor elmondta, hogy hogyan vitézkedett, így szólott hozzá:

– Jaj, édesfiam, ez még mind semmi, ezt még én is mind megtettem, hanem van egy ember, kivel én nem bírtam, azt öld meg, ha ezt megteszed, akkor bezzeg, vitéz ember leszesz!

Elindult Juhenes, újra húzta maga után a rossz lovat, mert mikor a városba jött, a ló újra olyan rossz lett, mint előbb volt s a város végén ismét szép paripává vált.

Mentek, mendegéltek, míg el nem érték Zöldmezejesinek a lakóhelyét – így hívták azt a vitéz embert. A paripa eltűnt egy kis időre, Juhenes pedig szétnézett, látta, hogy alszik Zöldmezejesi, mellette -146- meg pompás ételek vannak. Juhenes éhes volt, hozzáfogott enni, jóllakott s azután lefeküdt Zöldmezejesi mellé, elaludt. Későbbre felébredt Zöldmezejesi, csak elbámult, hogy mit keres mellette ez az ember? Először meg akarta ölni, de eszébe jutott, hogy Juhenes őt is megölhette volna, nem illik tehát ily alávalólag bánni vele. Mikor Juhenes felébredt, így szólott hozzá Zöldmezejesi:

– Tudd meg, nyomorult, hogy megölhetnélek, de nem bántlak abban az esetben, ha a sáskákat, melyek ide fognak jönni, mind elkergeted.

Egyszer jöttek ám a sáskák, a nap nem látszott, annyin voltak, olyan setét volt a tájék, mint zivataros őszi éjszakán. Ekkor Zöldmezejesi nagy karikást adott Juhenes kezébe, ki emellett még fringyiáját is felkötötte és elkezdte a sáskákat kergetni. Zöldmezejesi csak a nagy hegyekig tudta a sáskákat kergetni, de Juhenes ezen is túl űzte. Amint a hegyeket már jól elhagyta, talált egy Vénbanyát, ki tilolt s a kenderből tömérdek sáska jött ki minden csapásra; Juhenes ekkor a Vénbanyát felaprózta, a kendert pedig a törővel együtt mind megégette, azután visszament Zöldmezejesihez, ki térdre borult előtte s elismerte, hogy gyengébb, mint ő, megadja magát és szolgája lesz. Zöldmezejesit magához véve, hazament, de atyja még ekkor sem volt megelégedve vele.

– Még egyet véghez kell vinned – úgymond az öreg király – és csak akkor leszel minden tekintetben -147- vitéz. Először meg kell ölnöd Kanbarátot, kinek birodalma túl a nagy hegyeken, messzeterjed. Útnak készült Juhenes tehát ismét, egy gyűrűt tett egy pohárba s azt mondá az atyjának, hogy míg abból kristálytiszta víz buzog föl, addig életben lesz, de ha vér csepeg belőle, akkor már nem lesz az élők között.

Elindult Juhenes, húzta a rossz lovat ismét maga után, mikor a várost elhagyta, megrázkódott a ló és szép paripa lett belőle. Sok menés és fáradozás után végre elérték Kanbarát birodalmát. Kanbarát mikor Juhenest megpillantotta, irtózatos dühbe jött s azt mondá, hogy ha neki Juhenes Tündérszép Ilonát elő nem hozza, halálnak halálával fog meghalni. Mit volt mit tenni, mint azt, hogy neki kellett Juhenesnek indulni Tündérszép Ilonát felkeresni.

Amint mendegélt, előtalált egy igen sovány farkast, az oldalán tarisznya volt, kérdi tőle, hogy miért van tarisznya nála s hogy micsoda helyzetben van?

– Én most juhász- és egyszersmind borjúcsordás is vagyok a Kanbarát jószágai mellett, sovány pedig azért vagyok, mivel ha történetesen megennék egy borjút, vagy egy juhot, Kanbarát azonnal megöletne.

Juhenes ezen egy kissé megütődött, de mivel nagyon éhes volt, azért addig beszélt a farkasnak, míg le nem vágott egy borjút, miből azután ugyancsak vendégeskedtek. -148-

Mikor elváltak, a farkas egy sípot adott át neki, hogy ha szüksége lesz reá, csak a sípot fújja meg, azonnal ott terem.

Amint mendegélt tovább, talált egy sovány rókát, melynek az oldaláról szinte tarisznya fittyegett alá, ettől is megkérdezte, miért van tarisznya nála s hogy micsoda helyzetben van? A róka azt felelte, hogy liba- és tyúkpásztor, soványsága pedig onnan van, mert egy tojás nem sok, de még annyit sem szabad neki megenni.

Juhenes ennek is addig beszélt, még egy pár tyúknak a vérét vették s lakmároztak.

A róka is adott neki elválásukkor egy sípot, hogy csak ezt fújja meg, ha szüksége lesz reá s azonnal ott lesz.

Amint továbbment, folyóvízhez ért, melynek partján megállt, elővette a farkastól kapott sípot, megfújta, a farkas tüstént ott termett, átvitte a vizen s eltünt. Juhenes pedig egy Vénbanyára talált, ki így szólott:

– Tudom, hogy Tündérszép Ilonát keresed, meg is kapod, ha reám hallgatsz, útbaigazítalak. Nézd, ama gyönyörű szép ligeten, a folyó partján, oda szokott járni fürdeni tizenkét hattyú, tizenegy a ruháját mind egy csomóba rakja, a tizenkettedik pedig külön, erre vigyázz nagyon, mert ez a Tündérszép Ilona. Majd mikor a hattyuk mind a vízben lesznek, Tündérszép Ilona ruháját kapd fel és szaladj vele erre az én gulibám felé, de vigyázz, -149- hogy valamiképen vissza ne tekints, mert tüstént ökörré változol.

Juhenes kileste a hattyúkat s Tündérszép Ilona ruhájával elszaladt, de meg nem állhatta, hogy vissza ne nézzen, amint viszzanézett, ökörré változott el.

Ezen az öreg király és királyné nagyon elszomorodott és felszólították Zöldmezejesit, hogy lássa el magát jó nyíllal, induljon útnak fölkeresni Juhenes hamvait.

Zöldmezejesi néhány nap mulva elért az Öregbanya gunyhójához s elmondta, neki, hogy mi járatban van. Az Öregbanya azt tanácsolta neki, hogy várakozzék déli tizenegy óráig, ekkor a már eddig ökörré vált szerencsétlenek mind eljönnek ide gyepelni s ekkor azt, amelyik a többitől egészen el van különözve, lőjje le. Zöldmezejesi akként cselekedett és Juhenes feltámadt ezerszer szebb alakban.

Juhenes ezután ismét megkísérte a hattyú ruháját elvenni, el is vette, szaladt a Vénbanya gunyhójába, de már ekkor nem nézett hátra, Tündérszép Ilona pedig utána futott. Mikor a gunyhóba beért, a Vénbanya megragadta és egy oszlophoz köté, Tündérszép Ilona ezalatt szinte beért a gunyhóba, megfogta Juhenest s úgy megrázta, hogy ha a Vénbanya az oszlophoz nem köti, talán darabokra hullott volna. -150-

Későbben kibékült Tündérszép Ilona s megszerette Juhenest, egymásé is lettek volna, ha nem rettegtek volna a Kanbaráttól. Hozzámentek tehát és ott Juhenes nyúllá változott át s a kertben levő bokrok közt lappangott; Tündér Ilona pedig annyira megtetszett Kanbarátnak, hogy eleinte a házat sem igen hagyta el, később azonban elment vadászni.

Míg ő odajárt, Juhenes magára vette eredetalakját s tanácskozott Tündérszép Ilonával, miképen tegyék Kanbarátot semmivé? Abban állapodtak meg, hogy legjobb lesz, ha Kanbarát kegyelmébe behízelgi magát Tündérszép Ilona és megtudja, hol van Kanbarát ereje.

Másnap kérdezősködött is Kanbaráttól ilyesmiről, s azt mondta, hogy a seprőben van az ereje.

Tündérszép Ilona a seprőt igen nagy becsben tartá, mit látván Kanbarát, azt mondta, hogy nem a seprőben, hanem a küszöbben van az ő ereje. Végre, mikor őszintének hitte irányában Tündérszép Ilonát, megvallotta, hogy a városhoz nem messzire van egy sziget, itt él egy vaddisznó, ennek a hasában van egy galamb, a galambban tojás, a tojásban méh van, ebben van az ő ereje összepontosulva.

Juhenes amint ezt megtudta, azonnal ment a szigetre, hol ott találta a farkast, mely megtudván czélját, azt mondta, hogy várjanak itt a vaddisznóra, bujjék el a bokor mögé s ha jön a vaddisznó, ő majd előlről támadja meg, Juhenes pedig hátulról s ölje meg. Úgy is történt. -151-

A vaddisznót felbonczolták, megtalálták a galambot, de a galamb azonnal elrepült. Juhenes elővette a rókaadta sípot, megfujta, megparancsolta a rókának, hogy hozza elő a galambot, mit a róka meg is tett. Megölték a galambot, kivették belőle a tojást, a tojásból a méhet, melyet Juhenes megégetett. Ettől az időtől fogva elgyengült, elsenyvedt Kanbarát s meghalt, Juhenes pedig magával vitte Tündérszép Ilonát s hazájában most is élnek, ha meg nem haltak.

21. Rózsa János.

Egyszer volt, honnan volt, volt a világon egy király, ki is megházasodott és nősülésével annyira szerencsétlen volt, hogy gyermeke nem született, amin nagy aggodalomba merült.

Harmincz évig három esztendőnként azzal a reménnyel ment el hadakozni, hogy hazajövetelkor felesége magzattal fogja fogadni; de ez nem történt meg. Ekkor egy új hadjáratra határozta el magát a király és ekkor már fejvesztéssel fenyegette a feleségét, ha hazajövetelkor nem lesz gyermeke.

A királyné férje eltávozása után a várost gyászba húzatta, mit meglátott két bordáslegény, kiket útjok a városon keresztül vitt, minek okát a város végén lakó öregasszonytól kérdezték meg. Amint megtudták az okát, azonnal mentek a királynéhoz szerencsét próbálni. -152-

A királyné búsulva járdalt le s föl, mikor odaértek s megkérdezte, mi járatban vannak? Hosszas beszélgetés után elérkezett a vacsorálás, ezután a nyugalomramenés ideje, mikor a királyné ágyat vettetett s nyugodalomra szólította a két bordáslegényt, de ezek megkérték a királynét, hogy menjen ő nyugodni, őket pedig engedje ébren lenni.

Szép holdvilágos éjjel volt, a két bordáslegény kiment a kertbe, hol mindenféle virágot találtak, kivévén egy pünkösdi rózsát, mely éppen akkor bujt ki; ekkor felköltötték a királynét, ki az új virágnak rendkívül megörült, mivel azelőtt még ilyen a kertjében nem volt. Ekkor elkezdte magában érezni az édes terhet. Később nyugalomra ment a királyné, de éjféltájban ismét felköltötték; ekkor már három bimbó volt a rózsafán, minek még inkább örült a királyné s hajnaltájban, mikor mind a három kinyitott, a középsőt a királynéval leszakajtatták. Mikor leszakajtotta a virágot, oly figyermeket szült, melynek párja a birodalomban nem volt.

Megvolt az öröm s a királyné a gyermek keresztelését arra az időre akarta halasztani, mikor a gyermek atyja hazajön, de a két bordáslegény azt mondta, ha addig meg nem kereszteli, akkor a világ legrosszabbika fog lenni a gyermek; megkeresztelték tehát a királyfit Rózsa Jánosnak.

A két bordáslegény azt is meghagyta, hogy a gyermek mellé meghitt öregasszonyt rendeljenek, aki a városban kezdje el a tejet a királyfinak felhordani, -153- még pedig úgy, hogy minden házból, ahol tehén van, egyszer hozza el a tejet, ha mindjárt öt-hat tehén tejét hozza is el és étesse meg a királyfival.

Idő múltával hazajött az atya és fiát az asztalon aranyalmával játszani találta, nagyon megörült neki s a város végén a számára egy gangot csináltatott és ezután idehordta neki az öregasszony a tejet. Utoljára itt a gyermek annyira elcsintalanodott, hogy a leányokat a gang mellé kecsegtette.

Egyszer az öregasszony amint vitte haza a tejet, gödörbe esett, mert a királyfi kecsegtetésén elbámészkodott s a fazekat összetörte, a tej széjjelömlött; ekkor megátkozta Rózsa Jánost, hogy addig meg ne házasodjék, míg a Világszépasszonyát fel nem találja.

Ekkor Rózsa János a gangról hazament s lovat kért atyjától, hogy elmehessen szerencsét próbálni. Atyja le akarta beszélni, de ő rendületlenül ragaszkodott szándékához, míg atyja is beleegyezett s királyi tanácsos kíséretében csakugyan elindult.

Amint mentek, hetedhétország ellen, találtak egy várost, melynek a végén akasztófa volt, melyre egy ember volt kárhoztatva. Odasietett János, de már kissé megkésett, a sapkájával integetett, hogy várakozzanak egy kevéssé. Mikor odaért, kérdezte a kárhoztatott vétkét, mire azt mondták, hogy disznót lopott. Ezután azt kérdezte, mennyiért lehetne megváltani a bűnöst?

Ekkor egy átalvető aranyat a jelenlevők közt kiosztott s a bűnöst magához vette, mint szabad embert. Megszabadulása után ezt mondja az ember:

– Jól jártál te, Rózsa János, hogy engem megmentettél, mert nálam nélkül fel nem találtad volna a Világszépasszonyát, így pedig feltalálod!

Ugyanekkor megismertette Rózsa Jánost az ő ördögi mesterségével is s megmondta, hogy ha most őt felakasztották volna, nem ő, hanem a helység bikája függött volna az akasztófán.

Ezekután Rózsa János Barna Péter tanácsára – mert így hívták a megszabadított Bűbájost – visszaküldte a királyi tanácsost s Barna Péterrel lovagolt a közellevő városig, ahol Barna Péternek is lovat vett, még pedig az ő tanácsára, vasderest egy szegény ember istállójából. Azután lovukat elvitték a czigányhoz, megpatkoltatták, mindegyik lábára egy-egy mázsás patkót üttettek, s fontosfejű szegekkel verették fel, egyszersmind reszelőt s kalapácsot kértek, így útnak indultak.

Mentek hetedhétország ellen s mikor már az üveghegyek közepéig értek, már akkor a patkó megkopott s Barna Péter tanácsára megreszelték, megigazították a patkót s úgy hatoltak felfelé; de mikor a hegy tetejére értek, a patkó oly vékony volt, mint egy kés éle s a patkószeg akkora lett, mint egy tengeriszem.

Itt azt a meghagyást tette Barna Péter Rózsa -155- Jánosnak, hogy míg ő Világszépasszonyához megy, addig az üveghegyen levő virágos kertből egy virágot se merjen leszakajtani, bár azok mindnyájan kérni fogják:

– Engem szakajts le, édes gazdám, szagolj meg engemet és szúrj a sapkád mellé!

Ezekre ő semmit se hajtson, hanem menjen be a gyümölcsösbe és lakjék jól; és úgy is tett.

Ezalatt Barna Péter elment a Világszépasszonyához, megcsókolta bal orczáját, amely csók után tüstént el kezdett rothadni.

Azonban Világszépasszonya a csók után a Barna Péter által ajánlott írral megkenyvén, még szebb lett, mint azelőtt volt. Másodszor ismét elment Barna Péter és ekkor a Világszépasszonya jobb orczáját csókolta meg, de ezt is megkenyvén Világszépasszonya az írral, még szebb lett.

Harmadszor is elment, de mielőtt elindult volna, Barna Péter azt hagyta meg Rózsa Jánosnak, hogy készen legyen, mert csak ő szabadíthatja meg, ha Világszépasszonyánál megcsípnék, mivel Világszépasszonya most erős felügyelet alatt van.

Barna Péter mikor Világszépasszonyát átkarolta, az elaludt őrök a sikoltásra felébredtek, Barna Pétert megcsípték s rögtön halálra is ítélték.

Azonban, miután a pap vele az imádságot elmondatta, Világszépasszonya egy kérdést intézett hozzá azzal a kijelentéssel, hogy ha megfelel reá, grácziát kap. -156-

– Hol van Rózsa János, a kit Világszépasszonya még gyermekkorában a városvégén látott? – ha ezt elő fogja hozni, megkegyelmeznek neki.

Rózsa János ekkor már csak néhány lépésnyire volt s Barna Péter azonnal intett neki, s miután meggyőződtek, hogy valóságosan ő a Rózsa János, nagy lakodalmat tartottak.

A lakodalom után Rózsa Jánost és feleségét az ipa ebédre hívta; azonban Barna Péter, ki bűbájosságánál fogva mindentudó is volt, jól tudta, hogy az ipa Rózsa Jánosnak és feleségének a poharába mérget tölt, javasolta tehát Rózsa Jánosnak, hogy engedje át neki a vő helyét az ebédnél, Rózsa János pedig foglalja el az ő helyét, mi meg is történt. Mikor az ebéd kezdődött, a házigazda szilvórium helyett mérget töltött, Barna Péter felvette a poharát, ruhájára öntött belőle, ruhája lángbaborult, ezután a Világszépasszonyának a poharát is felvette, ebből is öntött ruhájára néhány csöppet, ismét lángbaborult a ruhája Barna Péternek.

Hazamentek mind a hároman, most azon gondolkoztak, hogy lehetne innen megszabadulni?

Világszépasszonya azt javasolta, hogy az apja háza előtt levő targonczát kell megszerezni, ennek a targonczának az a tulajdonsága, hogy egy taszítással az üveghegy derekáig, másikkal a tetejére, innen pedig a Rózsa János apja birodalmába lehet taszítani.

Rózsa János kapott az alkalmon, de ő a targonczát -157- megmozdítani sem bírta, Barna Péter ment tehát el s kis ujjával megbillentvén, Rózsa János háza elébe szaladt a targoncza; itt amijök csak volt, mindent ráraktak, magok is ráültek, meglökte Barna Péter, ki szinte utánok rugaszkodott s egy lökéssel nem az üveghegy derekáig, hanem annak tetejéig taszította; itt ismét megtaszítván, a Rózsa János birodalmába ment, ezentúl – mivel nem üvegút volt – a targonczán tovább nem mehettek, hanem gyalog.

Beljebb gyalogolván a birodalomba, egyszer Világszépasszonya bal orczáját égni érzi s mondja férjének:

Ez visszanézvén, egy hollót látott feléjök repülni; Világszépasszonya tüstént megjósolta:

– Ez az én apám, melyet anyám értünk küld; ezt jó lesz nekünk kikerülni azáltal, hogy én köpök egyet, az katedra lesz, te öreg pap leszesz, én pedig vén, régi templommá változok és te könyörögni fogsz én bennem.

Úgy is történt, a holló leszállott a templom elé, megrázkódván, királlyá, a Világszépasszonya atyjává változott; a templomba bemenvén, a papot könyörögni találta. Félbeszakíttatván könyörgését, azt kérdezte tőle, nem látott-e itt egypár fiatal cselédet?

Ekkor kimenvén a templomból, hollóvá változott, -158- visszament a hazájába. Azonban Rózsa János napa megmagyarázta neki, hogy:

– A templom a te lányod volt, a pap a te vejed volt. – A király hajlandó volt ismét visszatérni.

Ekkor keselyű képében ment utánok, csakhogy Világszépasszonya arca pirulásáról ismét észrevette s ekkor Világszépasszonya kölessé, Rózsa János meg rongyos pásztorrá változott s őrizte a kölest. Elérvén a saskeselyű a darab kölest, leszállott, megrázkódván, király lett. Ekkor kérdezte a rongyos kölespásztortól, nem látott-e erre egypár személyt valahol elutazni?

Fölöslegesnek találván tovább is tudakozódni, saskeselyűvé változott, visszament; de otthon a Világszépasszonya anyja megmagyarázta neki, hogy a köles az ő lánya volt, a pásztor pedig a veje.

Ezután maga indult el a Világszépasszonya anyja, tüzeskerékké változott. Világszépasszonya szavára visszanézett Rózsa János, látott feléjök egy tüzeskereket hömpölyögni, mit feleségének megmondván, felesége azt mondta, hogy az az ő anyja, köpött egyet, köpése tóvá változott, ők pedig vadrucák lettek a tó közepén s meghagyta neki, hogy anyja hívni fogja s ő hajlandó is lesz kimenni, de ő mint erősebb, rugja vissza mindig.

Elérvén a tüzeskerék a tavat, egyet szikrádzott, királynévá változott át, a tó partján leült, emlőit -159- kitévén, úgy csalogatta ki leányát, mondván: nem ezt érdemli ő a leányától! Mire indult is a jérczerucza kifelé, de a gácsér visszarugta.

Végre a hosszas hivogatásban elaludt a királyné a tó parton; ekkor a jércze is, a gácsér is kihúzott egy szál tollal a szárnyából s a királyné szemét egyszerre kiszúrták; erre megátkozta őket, hogy soha haza ne jussanak.

Ezekután kiszállván a tóból, útnak indultak, velök ment Barna Péter is, ki mint árnyék követé őket eddigelé. Útjokban rengeteg erdő alatt elesteledvén, Barna Péter gyephantokból ágyat vetett nekik, ők pedig lefeküdtek, elaludtak.

Egyszer fejök fölé a fára két hattyú száll s panaszkodnak, hogy ennek a fiatal párnak hogy kell elpusztulni útjokban, mert jön velök szemben egy fehér galamb, amely olyan tóvá változik, hogy ezt az országot elmossa; aki pedig ezt hallja és annak a fiatal párnak megmondja, változzék térdig kőbálvánnyá!

Éjféltájban négy hattyú szállott fejök fölé, panaszkodván, hogy egy hintó fog a fiatal pár elé jönni, amelybe ők beleülvén, a hintó lángja az eget fogja verdesni.

Mikor a hajnal feltetszett, akkor ismét a fejök fölé szállott hat hattyú, ezek is síránkoztak, hogy hogy kell ily szép párnak elveszni hazamenetelökben, mivel hazamenetelkor az országfeje fijának és fija feleségének örömében egypár pohár mérget fog tölteni. -160- Azonban mind utána tette, hogy aki ezt hallja és a fiatal párnak elmondja, változzék kőbálvánnyá.

Az első csapat azt mondta térdig, a másik már kötésig, a harmadik azt mondta, hogy tetőtől talpig változzék kőbálvánnyá.

Útnak indultak, csakugyan reájok szembe fehér galamb jött; Barna Péter az egypár cselédet egyiket az egyik hóna alá, másikat a másik alá tette és a jövő galambot magán keresztülvetette; a hátok megett tüstént olyan tó lett, hogy az egész környéket elborította.

Mentek tovább, találtak hatlovas hintót, melyet az apja küldött fija elébe; ekkor ismét hóna alá vette a szép párt és a hintót felborította; olyan tűz lett belőle, hogy az eget verdeste.

Hazaérkezvén, a király örömében fijának egy pohár mérget töltött, de Barna Péter még az úton elkérte Rózsa Jánostól az elsőséget, itt tehát fogta a poharat s magára öntvén a mérget, amely tüstént lángra lobbant; hasonlóképen tett azzal is, melyet a király menyének töltött.

Ezután ebédeltek. Későbben vacsoráltak, majd nyugodalomra mentek. Az ágyon egymásközt beszélgetvén, elhatározták, miszerint Barna Pétert tizenhárom évig panasztalan kenyérrel tartják; azonban tizenkét év eltelvén, nagyon rosszul folyt dolga, panaszt tett Rózsa Jánosnak s nem engedvén az egyenetlenkedést csirába indulni, Rózsa Jánost a ház elé -161- hivta, maga pedig az udvar közepére kiállott, hogy megmutassa, kinek nem ad Rózsa János panasztalan kenyeret, annak, aki vele annyi jót tett?

– Tudjátok-e, midőn ama rengeteg erdő mellett háltunk, egypár hattyú szállott fejetek fölé és azt mondta: hogy kell ennek a fiatal párnak hazamentében elveszni, mert őreájok szembe jön egy fehér galamb, mely rémítő tóvá fog változni, amelybe belehalnak; aki azonban ezt hallja és megmondja annak a fiatal párnak, változzék térdig kőbálvánnyá; így a második s harmadik csapat hattyú feleleteit elmondván, kőbálvánnyá változott az udvar közepén.

Próbálta Rózsa János őt ismét feleleveníteni, de nem bírta; végre ágyúztatta, de az ágyúgolyó legkisebbet sem volt képes letörni belőle.

Ekkor többeknek a tanácsára elindult egy híres Doktorhoz, aki rengeteg erdőben lakott; útjában azonban talált először három gulyást, akik egyszerre több marhát vágtak le s még sem bírtak belőle jóllakni, felkérték tehát Jánost, hogy kérdezze meg attól a Doktortól, vajjon mi lehet ennek az oka?

Azután talált útjában egy házat, ahova betért rágyujtani; itt három leányt talált, kik közül az első már igen vén, a második nyomorék, a harmadik néma volt, ezek is reábízták nyomoruságuk oka megtudakolását.

Ezután talált egy nagy vizet, amelyen nem birt -162- átmenni, csak ott dévánkozott, egyszer megszólalt a víz:

Kijelentvén szándékát, mondta neki a tó, hogy tudakozza meg, miért nincs ő benne hal? Ekkor tüstént megfagyván a víz, átment rajta.

Elment végre Rózsa János egy rengeteg erdőbe, hol oly házat talált, melyen nem volt sem ablak, sem ajtó; körüljárdalta, utoljára talált egy ajtóformát, amelyet leginkább a vakolatról lehetett megismerni, amelyet megbillentvén, benyílt. Bemenvén, egy Őszember ült az asztalnál, kinyitott könyv volt előtte; belépte után elkezdette Rózsa János idejövetelének az okát elmondani.

Először is a magáét mondotta el s az Őszember azt olvasta reá a könyvből, hogy mióta ezt az útját elkezdette, született két fiúgyermeke; ezeket vegye karjára, vigye a kőbálványhoz s kis ujjokat megszúrván, cseppentsen a kőbálványra hat csepp vért, ismét emberré fog változni.

Azután a három gulyás ügyét adta elő, ezekre azt felelte a Doktor, hogy ezek azért nem laknak jól, mivel mindig a kisebbik nyul először a tálba. Majd a három leány ügyét hozta fel; erre azt mondta:

– Az első azért nem ment férjhez, mert a szemetet mindig napkeletre, nem pedig napnyugotra hordta, a legényt ki nem kisérte, széket alá nem adott; a második azért nyomorék, mert a koldust megcsúfolta, nem hogy alamizsnát adott volna neki; -163- a harmadik pedig azért néma, mivel az ostyát – mert a pap rongyos volt, megútálván – kiköpte, melyet egy béka felvévén, a templom küszöbe alá vitte; ott van még most is a szájában, ha azt attól elveszi s megeszi, tüstént meg fog szólani. A tóban pedig azért nincsenek halak, mivel még nem haltak bele emberek; de ezt meg ne mond, még át nem mégy rajta, hanem a vizen túl, a hegy oldalán van egy nyárfa, annak a tetejébe felmenvén, kiáltsd vissza a tónak, hogy miért nincsenek benne halak.

A jóslatokat mindenütt a leghűségesebben átadta, hazament, két fiát karjára vette, a kőbálványhoz vitte s hat cseppet a kőbálványra cseppentett s midőn a hatodik reácseppent, Barna Péter még szebb s különb alakban állott elő, mint azelőtt volt. Ezután megbecsülte Rózsa János Barna Pétert, panasztalan kenyérrel tartotta s most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 30. sz. P. D. gyüjt. Ököritó, Szatmár vármegye.)

22. A király és a fogadott fiú.

A királyfinak nagyon megtetszett egy vele játszó s hozzá hasonlókorú gyermek s kivitte atyjánál, hogy a gyermeket fiává fogadta és saját fiával neveltette. Fölnevekedvén a gyermek, a királyfi indítványára útnak indultak, hogy a királyfi számára megszerezzék a tengeren túl lakó Csonkakirály leányát.

A Csonkakirály leányát kellett neki elvenni, -164- mert mikor még mint gyermekek játszottak, megláttak az útczán egy asszonyt csuportejet vinni, ennek az asszonynak a kezét a királyfi meglőtte, az asszony a tejet elejtette s megátkozta a királyfit, hogy addig meg ne házasodhassék, míg a Csonkakirály leányát el nem veszi. Ez pedig nagyon nehéz feladat volt, mert akik nagy fáradsággal odajutottak is, többnyire – a leánynak nem tetszvén – a király dühösségének estek áldozatul.

Útközben betértek egy csárdába, míg a királyfi szoba után látott, addig társa a lovakot abrakoltatta meg.

Amint fel akart menni a királyfihoz, három galamb jelent meg előtte, tanácsot adván:

– Ha a Csonkakirály országába el akartok jutni, csináljatok egy falovat, azt vigyétek a tenger szélére, ott találtok egy nagy követ, azt vessétek ki helyéből, ott találtok egy aranyos kantárt s miután egyik közületek a ló hasába ült, a másik tegye a kantárt a ló fejére, ez megelevenül s üljön a hátára; így minden félelem nélkül menjetek a tengernek s a víz tetején el fogtok jutni a Csonkakirály országába!

A galambok elrepültek, a fogadott fiú felment a királyfihoz s elbeszélte a történteket.

A Csonkakirály látván a tenger hátán közeledőket, iszonyú haragra lobbant, hogy micsoda ember lehet az, aki még a tenger hátán is lóval tud járni, mindazáltal haragját lecsillapítván, tetszőleg szívesen fogadta őket. -165-

Itt a kantárt levette a ló fejéről, ez ismét fa-ló lett, a fogadott fiú kiszállt a ló hasából s a falovat a tenger szélén hagyván, bementek a királyi palotába.

A király leányának csakhamar megtetszett a királyfi s elhatározták magukban, hogy megszöknek. De minthogy a leánytól minden órában kérdezte anyja:

A leány három egymás mellett levő szobában egyet-egyet köpött. Miután a királyfi és a királyleány a ló hasába ültek, a fogadott fiú felkantározván falovát, a tenger hátán hazafelé indultak. Az Asszony háromszori kérdésére a három köpés megfelelte a »nem«-et, de midőn a negyedik és ötödik kérdésre senki sem felelt, az Asszony élesítgetni kezdte kését, hogy a leányt megöli.

Az ágyban a leány helyét megszúrván, elájult, minthogy nem találta ott, a sikoltására befutottaknak megparancsolta, hogy elszökött leányát hozzák vissza; a király is temérdek katonát küldött utánok, de mind a tengerbe veszett.

Elérvén a tenger szélét, a kantárt visszatették a helyére, ők pedig bementek a csárdába.

Itt, mikor a fogadott fiú megabrakoltatta a lovakat, elébe áll egy fehér Ólomfejűbarát, a leány jegyese s mondván:

– Jegyesemet ugyan elraboltátok, de ha az enyém nem lehet, a királyfié sem lesz, mert ha az -166- eléjökbe jövő hintóba felülnek, mind a ketten megégnek, ha pedig ezt neki elbeszéled, térdig kő leszel. Ha ez nem sikerül, mikor az első vőlegénypoharat megissza: meghal, mert méreg lesz benne, ha ezt elbeszéled: hasig leszel kővé. Ha ez szinte meghiusul, mikor a királyfi feleségével az első éjet tölti: Tüzesfejű emberek verik agyon; ha ezt elbeszéled, egészen kővé leszel!

Ezzel eltűnt a fehér Ólomfejűbarát. A fogadott fiú felment a kibérelt szobába s ott volt a királyfival és királyleánnyal.

A királyfiú levelet küldött atyjához, hogy küldjön érettök hintót. A hintó nemsokára jött, de a fogadott fiú beleszúrván kardját, porrá égett. Kérdezték az okát, de nem mondta. Lakodalom alkalmával, mikor a vőlegény az első pobárbort a szájához vitte, a fogadott fiú kiütötte a kezéből, a pohár eltört, a benne levő bor pedig ahova csak cseppent, kiégette a földet. Kérdezték ennek az okát is, de hiába.

Ezekután kérte a fogadott fiú a királyfit, hogy engedné őt az első éjszaka feleségével lenni, mert csak így menekedhetik ki a halál veszedelméből.

A királyfi hitt a fogadott fiúban, mert már kétszer mentette meg a haláltól, azért engedett kérésének.

Éjféltájban Tüzes-fejek kezdtek kibujni a földből, a fogadott fiú elővevén kardját, mind elcsapdosta a Tüzes-fejeket. -167-

Ezután mindig faggatták a fogadott fiút, mondja meg, miképen tudta ki a királyfira következendő veszedelmet. Először vonakodott, de későbben el kezdte beszélni, hogy az Ólomfejűbarát mondása szerint fog vele is történni s csakugyan, amint beszélte egyenkint el a titkokat, aszerint térdig, hasig s végre egészen kővé változott.

Ekkor nagy síránkozás volt a király udvarában, hogy a fogadott fiú nincs többé; végre a kőoszlopot bevitték a templomba s több ideig ott állt érzéketlenül.

Későbben a királynénak ikergyermeke született, az egyiknek nap, a másiknak csillag volt a homlokán.

Egyszer azt álmodta, hogy gyermekei vérével fel lehetne a kőszobrot éleszteni. Álmát elmondta férjének, ki hasonlót álmodott; elhatározták tehát, hogy aszerint tesznek s örömökre az álom teljesült.

De még nagyobb volt az öröm, mikor hazajöttek, az ikergyermekeket játszadozni találták. Több ideig boldogul éltek, mikor azt mondja a fogadott fiú:

A királyfi ráállt, útnak indultak; egy erdőben volt egy üres csárda, ebben szálltak meg, hol már meg volt az asztal terítve két személyre, hozzáfogtak tehát az evéshez. Több napig mulattak itt, az asztal mindig láthatatlan módon lett megterítve, Mikor -168- ettek, egy rejtett ajtó kipattant s egy előugrott inas kérdezvén:

Igy pattant ki több ajtó s a felelet mindig »semmi« volt, míg végre a negyedik ajtón egy gyönyörű királyleány lépett ki s magát a fogadott fiú feleségének állította:

– Mert – úgymond – te szabadítottál ki a fogságból, melybe elátkozás útján jutottam.

Azzal szabadult meg a leány, hogy háromszor kérdezett »mi tetszik«-re »semmi« lőn a válasz.

Az erdőből ország lett, mint azelőtt volt, a csárda királypalotává vált, olyanná, minő volt hajdan, a fogadott fiúból király lett. Megesküdtek s boldogul élnek, ha meg nem haltak.

23. Csorha János tátos.

Mikor a tizenkét évet betöltötte, annyira nyugtalan lett, hogy sehol sem találta a helyét s elválva atyjától, hegyeken-völgyeken ment mindaddig, míg el nem ért a Tátosok-tavához.

Ide azután odajöttek a tátosok, tanácskoztak, de őt, a fiatal tátost nem eresztették magukhoz, hanem visszaküldte őt egy vén tátos s azt mondta -169- neki, hogy csak tizenkét esztendő mulva jöjjön közéjök s tudtára adta neki azt is, hogy Pünkösd hajnalán a szomszédjuk szamara egy öszvért fog elleni, legyen ott készen a kantárral, mert különben a Boszorkányok tőle elfoglalják; ez a csikó tátos lesz.

A csikó eltűnt, tizenkét évre megjelent, s Csorha Jánosnak adott egy vakarót, kefét és törülőszűrt azzal az utasítással, hogy azokkal az ő utasítása szerint cselekedjék.

Kevés vártatva felhő kerekedik az égalján, jönnek a Boszorkányok, Csorha János felugrik a csikajára s nyargal vele hegyen-völgyön keresztül; de mikor már majd utólérték a Boszorkányok, Csorha János a csikó tanácsára hátratartja a vakarót s oly sűrű erdő lett belőle, mint a vakaró. A Boszorkányok sokáig kínlódtak, míg a sűrű erdőn keresztül birtak vergődni, de mégis keresztülvergődtek.

Későbben, hogy ismét majd utólérték a Boszorkányok, hátratartotta a kefét, most a Boszorkányok előtt kefesűrűségű erdő lett. Ezen is nagy kínnal bár, de mégis áttörtek a Boszorkányok.

Végre a törülőszűrt tartotta hátra, s mielőtt a Boszorkányok ezen keresztültörhettek volna, ők már a tóhoz értek.

Itt Csorha János elbocsájtotta csikaját, maga pedig lement Alsó-Indilába; a király itt éppen akkor doboltatta ki, hogy aki úgy el tud bujni, hogy a leánya meg nem látja, annak adja őt feleségül. -170- Csorha János vállalkozott, elment a tengerszélre, beugrott a tengerbe s belebujt a czethal gyomrába. A királyleány pedig fölment a gyémánthegy csúcsára, honnan az egész világra el lehetett látni, összenézte a földet, nem látja; fölnéz az égre, nem látja; lenéz a tengerbe s így szól:

Ezt Csorha János egy öreg ősz ember tanácsából tette. Most az öreg ősz ember tanácsára kiment a legmagasabb hegyre s mikor a nap fölkelt, a hátára ugrott. A királyleány délben fölmegy a legmagasabb hegyre, körülnézi a földet, nem látja; körülnézi az eget, nem látja; már csüggedni kezdett; de véletlenül a napba tekintett s Csorha Jánost onnan is előhívta.

Harmadnapon az öreg ember tanácsára bolhává változott s rózsába bujt; a rózsát koszorúba fonyták s mikor a királyleány a hegyre ment, a koszorút a homlokára kötötték. Körülnézett a királyleány égen, földön, tengereken, mindenütt a világon, de Csorha Jánost sehol sem látta, pedig láthatta volna, mert a homlokán volt; azért így szólt:

Erre Csorha János a leány előtt termett; azután megesküdtek s most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 483. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.) -171-

24. Az obsitos katona és a királyleány.

– Én, – úgymond a Szörny – feltevém magamban, hogy akit ma először látok, szerencséssé teszem, azért menj és kérd meg a király leányát!

Az obsitos elment s megkérte a király leányát, de a király csak oly feltétel mellett adta oda a leányt, hogy ha az obsitos oly helyre búvik, hol a királyleány meg nem látja.

Meghallván a Szörny a feltételt, az obsitost a tengerben egy czethal alá rejté; a királyleány azonban éjfélkor elővevé a bűvös tükrét s benne meglátá az obsitost a czethal alatt. Reggel azután megmondta a királyleány, hogy hol volt az obsitos, hanem azért az obsitos fejét nem vették, elengedték neki a büntetést. Másnap a Szörny egy villámmal telt felhő megé bujtatta az obsitost, de itt is meglátta a királyleány.

– Menj a király kertjébe s rázkódjál meg, tüstént rózsává változol; három rózsával a királyleány le fog szakítani és poharába tesz s ott leszesz, míg nem hív; ekkor rázkódjál meg s tüstént visszanyered régi alakodat.

Az obsitos úgy tett, rózsává vált, a királyleány leszakította és szép pohárba tette. Éjfélkor, mikor -172- az obsitost kereste bűvös tükrével, nagyon csodálkozott, hogy sehol sem látja:

– Látom, kifogtál rajtam, – mond végre a királyleány – azért jöjj elő!

Az obsitos megrázkódék s vállát érinté a királyleánynak, a királyleány felkölté atyját és az egész udvart, kik nem győztek eléggé álmélkodni a dolgon.

Igy azután az övé lett a királyleány és most is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

25. A három bárány.

– Befogadlak én, – szólt az Öregember – nálam nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni, béred az lesz, amit kívánsz!

Betértek egy kis házacskába, mely ugyan egyszerű, de tükörtisztaságú volt; itt lakott a tisztességes Öregemberke.

Másnap reggel, mire felébredtek, imádkoztak, -173- azután hozott az Öregemberke egy darab kenyeret s mondá:

– Most jer’ velem! – ezzel kivezette, ekkor már az ajtó előtt három tiszta fehér bárányka volt, – ezeket reád bizom, menj csak mindenütt a nyomukban!

Elment velök a fiú, egy patakocskához ért; bement előre a három bárányka, a fiú pedig látta, hogy mindegyiknek a lába elhullott.

– Ej, – mond a fiú – nekem is így hullana el a lábam, ha a vízbe mennék, én csak majd itt várom be őket!

A báránykák pedig, amint a túlsó partra értek, azonnal megnyőlt a lábuk.

– Úgy-e, nem voltál a bárányok nyomában mindig? Nálam az esztendő csak egy napig tart, azért most már kitelt, mit választasz bérül: mennyországot-e vagy pénzt?

Ekkor az Öreg nagyon sok pénzt adott neki. Elment az ifjú, oly házat épített, mely aranytollakon állt és éjjel-nappal evett-ivott, kártyázott.

Látván ezt az atya, hozzáment két fiával kérni csak egy darab kenyeret; de ő ahelyett, hogy adott volna nekik valamit, kitaszigálta őket.

– Elmegyek én szolgálni, – mond a középső – majd szerzek én neked is kenyeret, édesatyám!

– Óh, ne menj, – mond az atya – te is csak úgy fogsz cselekedni, mint a legöregebbik fiam!

– Majd megreped a szívem, eressz el szolgálni, édesatyám, nem fogok úgy cselekedni!

– Jer’ hozzám, nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni; esztendőd egy nap, béred amit kívánsz!

Elment a fiú őrizni a fehér báránykákat; de ő is, amint látta, hogy a lábuk elhullik, nem ment a bárányok után. Hazajövén, kérdezé az Öreg:

– Nem, – úgymond – mert láttam, hogy a lábuk elhull, hát féltem, hogy az enyémmel is úgy történik.

Sok pénzt adott neki az Öreg; elment a fiú, épített magának házat. Jött áz atyja a legifjabb fijával ajtójához egy darab kenyeret kérni, de elkergette őket: -175-

– Elmegyek én szolgálni, – mond az ifjú – talán az Isten megsegít, hogy kisegíthetem a nyomorúságból!

– Jer hozzám, nálam nem lesz más dolgod, mint három báránykát őrizni, béred az lesz, amit csak kívánsz!

Ment a fiú báránykákat őrizni, eljutott a patakocskához, látván, hogy a lábok elhull:

Neki is elhullott a lába, de mikor a szép rétre kijött, ismét megnyőlt; ment a báránykák után.

Oly legelőre értek, hogy neki majd nyakig ért a fű és ott oly sovány tehenek legeltek, hogy az oldalbordákat meg lehetett számolni.

Ment tovább utánok s oly legelőre ért, melyen a füvet alig lehetett látni s mégis oly kövér tehenek legeltek rajta, hogy csak öröm volt reájok nézni.

Amint továbbmentek, erdőt találtak, melyben a fáról ezüstágak függtek, azután másik erdőt értek, ebben meg aranyágak függtek a fáról. -176-

Mentek, mendegéltek, míg kápolnára nem akadtak, egyet fohászkodott Istenhez, bement, ott egy pap misézett, ki nem volt más, mint az Öregemberke, aki őt felfogadta, az Öregemberke nem volt más, mint az Istenke.

A bárányok galambokká váltak, felrepültek a kápolnára, amint vége volt a misének, ismét bárányokká váltak, a papocska pedig eltűnt, ők pedig hazafelé ballagtak arra, amerre jöttek. Amint mentek hazafelé, a fiú az arany- és ezüsterdőből szakasztott magának ágacskát.

– Voltam biz’ én, jó atyám! itt az arany- és ezüsterdőcskéből az ágacska; hanem sok mindent is láttam, csak nem tudom, hogy hogy lehet az, hogy sovány legelőn kövér tehenek, kövér legelőn sovány tehenek vannak?

– Hogy azon a sovány legelőn oly kövér tehenek vannak, az – úgymond az Öreg – a jótékonyság; hogy kövér legelőn sovány tehenek vannak, az a fösvénység. Hanem elmult az esztendőd, becsületesen kiszolgáltál: mit kívánsz bérül: mennyországot-e vagy pénzt?

Ezzel ment a fiú haza, amint hazajött, az udvarban kinyitotta, hát az egész udvar tele lett mindenféle barommal: ökrökkel, tehenekkel, bárányokkal.

Azután vásárokra mentek, barmokat adtak el, pénzt hoztak haza, vettek földet sokat, építettek házat, azután megházasodott a fiú, szegény, de jó feleséget vett magának és így édesatyjával együtt boldogul éltek.

Ezalatt az idő alatt a két öregebb testvér mindenét elprédálta, végre megszégyenülve jöttek legfiatalabb testvérükhöz koldulni, de ez ahelyett, hogy megfeddette volna őket, magához vette; utóbb belőlök is becsületes emberek váltak, legfiatalabb testvérök példáját követve.

26. A három királyfi.

Először elment a legöregebb, de három év után sem jött vissza. A második utána ment, azután meg a harmadik fiú ment el. -178-

Az apa álmában látta, hogy két cseresnyefa egészen le volt törve, míg a harmadikon cseresnye függött; összehivatta a jósokat, kik azt mondták, hogy ez az álom a fijaira a legjobb jelenés, mert ha nyomorban voltak is, ismét szerencsések lesznek.

Az utolsó királyfi, amint vándorolt, két embert látott maga előtt, ezek testvérei voltak. Az egyik elbeszélé, hogy mióta jár-kel már a világban, hogy a zsiványok megtámadták s alig tudott tőlük szabadulni.

Mikor elbeszélte élete történetét, letelepedének s az öregebb egy hangyafészket akart eltiporni, de a fiatalabb nem engedé, ezért a hangyák, ha veszedelembe jut, segítségöket igérték.

Tovább menve, méhkasokat láttak, a fiúk meg akarták gyujtani s a mézet elvenni, a fiatal fiú megvédi őket, ezért segítségöket igérik a szükségben. Igy tesznek a megmentett madarak is.

Amint mentek, mendegéltek, egyszer csak eltévedtek, felmentek egy fára s láttak messziről világot; odamentek, az egy vár volt; mikor az első szobába bejöttek, egy Őszember feküdt az ágyban, az intett nekik, hogy tovább menjenek.

Ezután el akartak menni, de az Őszember nem eresztette el őket s egy aranytáblát mutatott nekik, melyre fel volt írva, hogy mindenki, ki a várban -179- elhál, másnap a fűben elhintett becses gyöngyöt kell neki összeszedni, máskép kővé vál.

Az öregebb testvér nem bírta s a nap utolsó sugaránál kővé vált; erre az Öregember elszomorodott. A középsővel is így történt.

A harmadik már az állatokat hívta segítségül, a hangyák összeszedték neki a gyöngyöket, erre az elátkozott Öregember vidám lett.

Egy másik táblához vezeté, melyen az volt írva, hogy egy gyémántkulcsot az est utolsó sugaráig fel kell neki találni. Itt meg a madarak segítettek neki, elhozták a kulcsot. A harmadik feltétel az volt, hogy oly követ keressen, mely ember volt, de lopott s ezért vált kővé. Itt a méhek segítették ki; megvolt a váltás. A Törpékből, kövekből emberek lettek. Megszabadult az Őszember is, aki király volt, de zöld leveseket főző Boszorkányfelesége – mert szólt – leányostul elátkozta, míg a három feltétel nem teljesül.

27. Kis Jankó.

Hol volt, hol nem volt, az Óperenczián is túl volt, az üveg hegyeken is túl volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy felesége meg egy fia, kit Kis Jankónak hívtak, kit az apja, aki pintér volt, iskolába is járatott.

Növekedett Jankó, egyszer azonban meghalt az apja, nem volt kenyérkereső, már most mit csináljanak? Sírtak-ríttak mindnyájan, hogy éljenek meg? -180- A Kis Jankó sem járhatott már iskolába, mert nem is volt nekik mit enniök, nem hogy még iskolára költsenek, kapta Kis Jankó, hozzáfogott dolgozni az apja szerszámjaival, úgy a hogy, csinált egy dézsát, meg hozzáfogott, csinált egy másikat, aztán meg egy kupát, meg más egyebeket, aztán kivitte a piacra, éppen hetivásár volt, eladta, kapott értök valamennyicske pénzt, amivel azután sietett nagy örömmel hazafelé.

Útközben amint megy, hát látja, hogy a város szélén egy rakás gyermek fog egy kis macskát, odamegy hozzájok s kérdi:

Hát amint otthon meglátja az anyja a macskát, kérdi, hol vette azt a kis macskát? Kis Jankó azután elmondta, hogy miként jutott a macskához? Mire aztán elkezdett az anyja sopánkodni.

– Ugyan, édesfiam, már minek hoztad ezt a házhoz, mikor magunknak is alig van kenyerünk?!

– Soh’ se bántsa kend, édesszülém, annál több -181- jószág van a háznál, aztán majd veszek én ennek egy kis tejet!

Azzal aztán elment, vett a macskának tejet. Odaadta a kis macskának a tejet, elment dolgozni.

A másik hetivásárig ismét tákolt össze egynéhány edényt, kivitte s megint eladta mind. Hát jön hazafelé a pénzzel, megint meglátja a pajtásait, odamegy hozzájok, kérdi tőlük:

– Ugyan ne bántsátok szegényt, inkább adjátok nekem, adok érte egy garast.

Vette a kutyát, vitte hazafelé; amint hazaért, meglátta az anyja, rákiáltott:

Kis Jankó elmondta, hogy miként jutott a kutyához, mire azután elkezdett az anyja sopánkodni:

– Ugyan édesfiam, már minek hoztad a házhoz ezt a kutyát, mikor magunknak is alig van mit enni.

– Soh’ se bántsa, édesszülém, majd veszek én ennek egy kis tejet, aztán majd elélősködik valahogy!

Azzal elment, vett a kutyának tejet és dolgozott tovább. Másik héten megint kivitte az edényeit a hetivásárra, amit eddig dolgozott, aztán megint eladta mind. Amint hazafelé ment, ismét meglátta pajtásait, most meg már kígyót akartak agyonütni. -182-

Odaadták. Kis Jankó hazavitte a kis kígyót. Hát, amint otthon meglátja az anyja, rákiált:

– Ugyan, édesfiam, már minek hozod azt a förtelmes állatot a házhoz, tán bizon azt is fel akarod nevelni?

– Föl bizon, édesanyám, csak aztán ne haragudjék kend! Annál több jószág lesz a háznál, aztán majd veszek én ennek egy kis tejet.

Azután ismét dolgozott s a jövő hetivásárra megint kivitte az edényeit, el is adta, de amint hazafelé jött, ekkor már nem talált a falu végén senkit, hazament! Dolgozgatott még ő azután is és úgy tartogatta jószágait. A kígyó félesztendő mulva annyira megnyőlt, hogy a kuczkóba nem fért többé, egyszer azután felszólította Kis Jankót:

Kis Jankó ráült, azután a kígyó kivitte őt a falu végén levő kocsmához és azt mondta Kis Jankónak, hogy töltessen a kocsmárosnéval egy iccze bort! Kis Jankó megparancsolta s mikorára a kocsmárosné megtöltötte az icczés palaczkot, akkorára a kis kígyó megkerülte vele a fél falut, azután így szólott:

– No, édes gazdám, tartsál még félesztendeig úgy, amint eddig tartottál; akkor megkerülöm -183- veled a falut mire a kocsmárosné egy iccze bort kitölt!

Ezzel hazamentek és Kis Jankó ezután még jobban tartotta a kígyót. Ekkor már a kutyából komondor lett, még pedig akkora, hogy egy kétéves bornyúnál nagyobb volt; a kis macskából pedig akkora kandúr lett, mint egy félakós fazék. Ekkor azt mondta a kígyó Kis Jankónak:

Ismét kimentek a falu kocsmájához, mire a kocsmárosné megtöltötte az icczés palaczkot, akkor már rég megkerülte a kígyó Kis Jankóval a falut.

Elindultak vándorolni. Kis Jankó ráült a kígyóra, a kutya meg a macska pedig egyik az egyik oldalán, másik a másik oldalán nyargalt a kígyónak.

Mentek, mentek, mendegéltek hetedhétország ellen, még az Óperencziás-tengeren és az üveghegyeken is túl mentek, végre elértek sűrű fákkal bekerített, hegyes-völgyes vidékre, ahol a hegy oldala különféleképen ki volt czifrázva és lyukakkal volt tele. Minden lyukból kövér egér kukucskált ki, az útczákon is sok egér járt parádéba öltözve fegyveresen. Kis Jankó elcsodálkozott, nem tudta, hogy hol van? Addig a kutya megszólított egy parádés ruhás egeret:

– Bizony, atyafi, most az egerek országában vannak kendtek; itt mostan igen nagy dolgok vannak -184- készülőben, polgárháború ütött ki a királyválasztás miatt. Kettő is van, aki király akar lenni, az egyik princz Görbicze, ennek van tulajdonképen joga a trónushoz, ennek vagyok én is katonája, a másik princz Fortunátus, aki pártot ütött a király ellen, hizelkedett a népnek, nagyon sokan mentek a zászlója alá, sokkal többen vannak, mint mi.

Eközben beértek az egerek fővárosába, ahol azután Kis Jankót elvezették a király palotájába. Az ajtó előtt egy díszruhás kövér egér sétált föl s alá fegyverrel kezében, ez vezette be őt a király elébe; amint bement, így szólítá meg őt a király:

Mire Kis Jankó elmondta, hogy ő országon, világon át utazik s megkérte a királyt, hogy eressze át békességgel az országán, de a király azt mondta, hogy nem ereszti, ha csak előbb nem segíti princz Fortunátus ellen őt. Nohát, Kis Jankónak mit volt tennie, beleegyezett s másnap megütköztek princz Fortunátus seregeivel. Kis Jankó a kutyájával meg a macskájával rettenetes pusztítást tett az egerek közt; úgyannyira, hogy nemsokára szét volt verve az egész sereg, sőt Kis Jankó magát Fortunátust is elfogta s fölötte rögtön ítéletet tartottak, kivégezték. Ezután volt nagy mulatság; ettek, ittak amennyi csak beléjök fért, Kis Jankót is tovább eresztették a mulatság után.

Megint mentek, mendegéltek, míg végre elértek egy nagy erdőbe, ahol addig mentek befelé, míg -185- elértek oly helyre, ahol a fákon mindenütt nagy lyukak voltak. A fákból iszonyú nagy macskák jártak ki, egyik fából a másikba mentek. Kis Jankó elámult, mikor meglátta. Egyszer csak egy nagy macska odaugrik melléjök s rájuk kiált, hogy mit keresnek itt? Minden szószaporítás nélkül megfogta a Kis Jankó kezét s vezetni kezdte. Kis Jankó egy ideig hagyta magát szó nélkül vezetni, de aztán kérdezte, hova akarja vezetni.

– Jösz a király elébe! – mondja a macska – számot adsz, hogy mit keresel itt?!

Azután mentek egy darabig, míg oly helyre értek, ahol egy nagy tölgyfát találtak magányosan állani, körülötte nagy, zöldszemű macska járt le s föl fegyverben. Ide vezették a Kis Jankót, mert ez volt a macskák királyának a lakása; be is ment Kis Jankó, a kutyáját, macskáját kívül hagyta.

Alighogy belépett, a király mindjárt kérdőre vonta; Kis Jankó könyörgésre fogta a dolgot, hogy ők akaratlanul tévedtek ide és semmit sem akarnak, csak keresztül-útazni a tartományon. Erre a király áteresztette őket s így tovább vándoroltak.

Már három nap, három éjszaka útaztak, mikor egyszer csúnya helyen találták magukat; olyan sok redves kutya közt voltak, hogy no! Hanem itt meggyűlt a bajuk, mert a sok kutya mind rájuk rohant és szét is tépte volna őket, ha egy szép kis tarka kutya nem ugatott volna közöttük és csendet nem parancsolt volna. A többi kutya mind elcsendesült, -186- mikor a kis kutyát meglátta, mert az volt a princzesznéjök. Kis Jankóék csak bámultak és nem tudták mire vélni a dolgot; hanem most a princzeszné Kis Jankó kutyájának a nyakába borult, össze-vissza csókolta:

– Ó, édes, kedves bátyám, hol voltál eddig? hol növekedtél fel ilyen szépen? már azt gondoltam, hogy rég elvesztél!

Persze, volt azután vendégség, hogy a princzeszt megtalálták; egész hétig mulattak Kis Jankóék, úgy folytatták tovább útjokat.

Mentek, mendegéltek, hát egyszer csak előttök egy nagy üveghegy áll; no most ezen hogy menjenek keresztül?

Eszébe jutott Kis Jankónak a síp, amit princz Görbiczétől kapott, azonnal megfujta, hát mindjárt ott termett egy kis egér, egy kis skatulyát adott Kis Jankónak és eltűnt. Kis Jankó kinyitotta a skatulyát, hát sok, kis, apró hegyesvégű garádicsot talált benne meg egy kis kalapácsot; hirtelen beverték az üveghegybe és felmásztak rá szerencsésen.

– Édes gazdám, látod amott azt a szép palotát, az az én atyámnak, a kígyók királyának a palotája, mert ez itt a kígyók országa!

Bezzeg láttak ám itt sok szép bőrű, tarka kígyót, szinte örült bele a lelkük. Azután bementek a palotába, a kígyó bemutatta Kis Jankót az apjának, aki mikor megtudta, hogy ő nevelte fel a fiát, nagyon -187- megörült s azt mondta Kis Jankónak, kívánjon tőle akármit, mindent meg fog neki adni! de Kis Jankónak a kígyója már megmondta, hogy semmit se kívánjon tőle mást, mint azt a gyűrűt, amelyik az apjának a kis ujján van, mert az olyan gyűrű, hogy ha annak a kövibe néz az ember, mindene van, amit csak ki tud gondolni. Azért hát csak azt kívánta Kis Jankó a kígyók királyától, az pedig azt mondta:

– Minek az neked, inkább kívánj mást, aminek több hasznát veheted! Adok annyi aranyat, amennyit tizenkét esztendeig tizenkét nyolczökrös szekérrel el bírsz tőlem hordani!

De Kis Jankónak semmi sem kellett, csak a gyűrű. Amikor ezt látta a kígyókirály, odaadta neki a gyűrűt.

Együtt mulattak még egy ideig, azután hazakisérte őt a kígyó a kutyával s macskával együtt.

Nem sok időre az anyja meghalt, még meg nem halt, azt mondta az édesanyjának:

– Édesanyám, én meg akarok házasodni, menjen és kérje meg nekem feleségül a király leányát!

– Ó, édes fiam, hogy gondolhatsz olyant, hogy a király adja neked a leányát feleségül, hiszen mi oly szegények vagyunk, hogy alig van megevő falatunk és egy szem búzánk sincs!

– Dehogy nincs! – Azzal elővette gyűrűjét, belenézett, mindjárt mengjelent neki tizenkét, fekete Lélek és így szólt az egyik:

– Azt parancsolom, hogy tüstént annyi búzát teremtsetek a házamba, hogy még a szeg lyuka is tele legyen!

Ekkor a Lelkek eltűntek s úgy szaporodott a búza, hogy Kis Jankóéknak ki kellett menni a házból.

Azután Kis Jankó megint előhivatta a Lelkeket és megparancsolta nekik, hogy egy kétvékás nagyságú aranycsészébe hozzanak neki mindenféle drágaköveket, gyémántokat és egyéb drágaságokat.

Ezzel azután elküldte édesanyját megkérni a király leányát. Mikor beért a király rezidencziájába, minden ajtónállónak egy-egy drága gyémántot kellett adni, hogy beeresszék. Amint bement a király elé, mindjárt elmondta, hogy mi járatban van és odaadta az ajándékot.

A király elbámult a sok drágaságon, de mindjárt nem akarta odaadni neki a leányát, hanem meg akarta próbálni, hogy milyen gazdag az, aki ily sok drágaságot bír ajándékozni, azért azt mondta Kis Jankó anyjának:

– Tudja kend mit, én odaadom a leányomat a kend fiának feleségül, de csak úgy, ha ezen az éjszakán az enyémnél hétszerte szebb palotát bír magának csináltatni és onnan az én palotámig húsz öl szélességű útat bír gyémántkövekkel kirakni és a szélét minden három lépésre zöldelő fügefákkal beültetni, hogy minden fügefán hét fülemile verjen; akkor odaadom a leányomat! -189-

Ezzel Kis Jankó anyja hazament és ezt mind elmondta a fiának, a fia pedig azt mondta:

És azzal elővette a gyűrűt s megparancsolta a Lelkeknek, hogy hajnalra mind, amit a király mondott, készen legyen és hogy őt az anyjával együtt mikor ő alszik, abba a palotába tegyék át.

Már korán reggel nem tudott a király aludni, úgy vertek a fülemilék, amin nagyon megörült a király is, a leánya is s odaadta leányát Kis Jankónak feleségül.

Nagy lakodalmat csaptak, három esztendeig mulattak, boldogul éltek; a király halála után az egész ország Kis Jankóra szállott.

28. Az itélő róka, a hálátlan ember és a csalfa kígyó.

Egyszer egy ember leemelte a követ a kígyóról, a kígyó meg akarta ölni az embert. Könyörgött az ember, hogy eressze el; de a kígyó bírótól akarta az igazságot megnyerni.

Végre elmentek a rókához, kinek az ember tyúklevest igért. Kérdezte a róka, hogy volt a dolog? -190- Meghallván pedig, hogy az ember leemelte a követ a kígyóról, azt kérdezte:

A kígyó elmondta, de a róka természetben kivánta látni a dolgot. A kígyó odafeküdt. A követ rátették, kérdezte a róka:

– Ha így volt, maradjon így! – mondotta a róka. A kígyó tehát tehetetlen lett.

Akkor a róka az embertől kérte a jutalmát. Az ember hazavezette s tyúkot akart vágatni; de a felesége felbosszankodván, egy darab fával letörte a derekát.

29. A gyűrűcske.

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, ennek volt egy lomha fia, ki sehol sem szolgálhatott, mindenünnett hazahajtották, már szegény anyjának magának sem volt mit ennie és ő mégis mindig a nyakára járt ételért. Egyszer az anyja megharagudott és így szólt fiához, ki éppen akkor a tűzhelyen lomháskodott:

Ment, mendegélt, előtalált egy vörös szakállú embert és ez volt az Ördög, kérdi őt:

Elvezette az Ördög s a pokolban szívesen látták az Ördögök és mondták neki, más dolga nem lesz, mint három vén kanczát zsindelyszegekkel tömni:

Elment a fiú a dolgát megtenni s jól megtömte a két kanczát zsindelyszegekkel, de amikor a harmadikat kezdte tömni, ez megszólalt:

– Óh, ne tömj engem, hiszen én a te öreganyád vagyok s háladatos leszek, ha megkímélsz!

– Most ha bemégy, azt mondják, hogy ki van az esztendőd és hogy amit kérsz bérül, azt fogod kapni, mit kívánsz? s fognak mindenfélét kínálni, de te mást ne kérj, mint azt a gyűrűt, amely annak a Sánta-Ördögnek az ujján lesz, aki az asztalhoz van kötve.

– Semmit mást, – mond a fiú – mint azt a gyűrűt, ami ennek az Ördögnek az ujján van! – s a Sánta-Ördögre mutatott, ki az asztal lábához volt kötve. -192-

– Óh, – kiáltottak az Ördögök – ezt a hitvány ólomgyűrűt akarnád, miért nem inkább valami kincset?

De a fiú erősen kötődött és nem akart a kincsek felől hallani, mert tudta, hogy ha ezt elfogadná, a másvilágon mind ganajra változna; utoljára tehát mégis odaadták az ólomgyűrűt.

Most bement a kanczához és kérdezte, hogy most mit csináljon ezzel az ólomgyűrűvel?

– Valahányszor azt fogod neki mondani: »Prestiny csek, pri pravaj sa!« akkor mindjárt elő fognak jönni az Ördögök és fognak kérdezni: »Csoksess, pane?« te pedig mit csak kívánsz, meg fog történni.

Az anyja kiment, a fiú pedig fogta a gyűrűt és: »Prestiny csek, pri pravaj sa!« »Csoksess, pane?« és az Ördögök ott voltak.

– Azt akarom, hogy addig, még az anyám a kamrába jut, ott minden: liszt és zsír is legyen! -193-

Amint ment az anyja a kamrába, hát alig tudta kinyitni az ajtót, úgy meg volt liszttel a kamrája töltve; mindjárt főzött haluskát, a fia pedig az ágyra dőlt és aludt.

Azután az anyja felébresztette enni. A fiú felkelt, jóllakott s azt mondta az anyjának:

– Ugyan, fiam, megbolondultál? Nem megyek én, mert még majd kitaszigálnak!

De a fia nem hagyott neki békét, el kellett neki menni. Amint belépett a királyhoz, a király kérdezi:

– Óh, felséged, van egy fiam, olyan, mint a bolond, ide küldött, hogy megkérjem a legifjabb leányát neki feleségül!

– Óh, hány herczeg könyörgött már érte és senkihez sem akart menni, nem hogy ilyen nyomorulthoz menjen.

Ment a szegény anya és a király alig akarta maga elébe ereszteni, de midőn az anya térden állva könyörgött, beeresztették:

– Hát, mit akarsz, te vén bolond? Hol van a te fiad, aki oly merész, hogy még az én leányomat is meg merte kérni?

Kinéztek, ott látták a létra alatt, vigyorgott, erre ismét elkezdtek mindnyájan nevetni és a király megparancsolta az őröknek, ha még egyszer eljön ez a vén boszorkány, lőjjék le az őrök.

De a fiú nem hagyott békét, elment a szegény asszony, látta mikor már ráfogták a puskákat, de a fiú ekkor elővette a gyűrűt és: »Prestiny csek, pri pravaj sa!« »Csoksess, pane?«

– Azt akarom, hogy az őrök mind kővé váljanak és anyám bemehessen a királyhoz!

– Hát, te megint itt vagy? No, mondd meg a fiadnak, ha holnap reggelig olyan kastélyt épít, mint az enyém, akkor odaadom a leányomat neki!

– Azt, hogy még csak oly kastélyt nem építesz reggelig, mint a királyé, nem kapod meg a király leányát!

Elment az öregasszony feküdni, a lomha pedig elővette a gyűrűt, megforgatta az ujján: »Preztiny csek, pri pravaj sa!« »Csoksess, pane!«

– Azt, hogy holnap itt százszorta szebb kastély legyen, mint a királyé és amellett még egy aranyalma legyen a ház tetején, mely hét mérföldre látszék és én reggel gyönyörűséges aranyruhába öltözve egy szép lovon nyargaljak a ház körül, utánam tizenkét huszár; ez mind reggelig megtörténjék!

Reggel amint felébred a királykisasszony, alig lát a nagy fényességtől, kitekint az ablakon, hát mit lát? Azt a szép lovagot; beszalad atyjához:

30. Nemtutka.

Hol volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, ott volt egy nagy fa, annak a fának volt kilenczvenkilencz ága, a kilenczvenkilenczedik ágán volt egy szoknya, annak a szoknyának volt kilenczvenkilencz ráncza, a kilenczvenkilenczedik ránczában volt egy bolha, annak a bolhának a veséjéből veszem ki a mesémet.

Egyszer volt egy embernek tizenkét fia, de egyik sem volt oly bátor, hogy világot mert volna próbálni, mindenik otthon maradt, csak a legkisebbik hagyta el atyja házát és elment.

Ment, mendegélt és legelőször egy erdőbe ért, ott lakott egy ember, ehhez bemenvén, kérte, hogy ha szüksége volna cselédre, ő szívesen ajánlkozik.

– Jól van, – mondotta az erdő ura – én befogadlak, itt ennivaló lesz, amennyit csak akarsz, dolgod pedig egyéb nem lesz, mint három ló van az istállóban, azoknak mindennap früstököt, ebédet, uzsonnát és vacsorát adsz vasdoronggal, de becsületeset, továbbá adok egy pár papucsot és addig szolgálsz, ameddig az tart, ha elszakad, fizetésül azt kapod, amit akarsz!

Hozzáfogott tehát mindjárt másnap a cseléd a dologhoz és becsületesen megvasdorongolta a lovakat, így ment ez egy hétig, de egy hét után megszólamlottak a lovak és fölvilágosították, hogy az erdő -197- ura, kinél szolgál: Ördög, ők pedig lelkek, kiket elfogván, ártatlanul kínozgat, továbbá, hogy oly papucsot kapott urától, hogy soha sem szakad el és így örökké kénytelen szolgálni. De – mondják a lelkek – nem te vagy az első, ki ily hálóba került, többnek is adtunk mi már tanácsot, tehát azt mondjuk neked is, ha meg akarsz szabadulni ettől a mi urunktól, itt van ez a kenyőcs, ezzel kenyegesd meg mindennap a papucsodat, akkor nemsokára el fog szakadni; ha pedig elszakad, uradtól bérül csak a mi ganénkat kérd, mert az mind arany! Továbbá az első ló adott neki a szőréből három szálat mondván:

– Ha te ezt akárhol megrázod, mindjárt egészen aranyruhában leszel, még a paripád is, ha úgy akarod; ha pedig a régi állapotodat akarod visszakapni, ismét rántsd meg a szőrt és elmúlik minden!

– Ha ezt a három szálszőrt akárhol megrázod, mindjárt ezüstruhában jelenhetsz meg, ahol akarsz, ha pedig a régi állapotodat akarod visszakapni, ismét rántsd meg a szőrt és elmúlik minden!

– Ha te ezt akárhol megfúvod, mindjárt egy regement katona terem előtted, ha pedig beszívod, eltűnik a regement katona!

Mindenik pedig meghagyta neki a lovak közül, hogy ha urát elhagyja, akárkivel fog összejönni és -198- akármit fognak tőle kérdezni, csak azt felelje: nem tudom.

Elkövetkezett ezután a jövő hét is, de akkor csak igen gyöngén verte a lovakat és a papucsot szorgalmatosan kenyte, míg végre a papucs elszakadt. Megmutatta az urának a papucsot és az ura igen csodálkozott, de látván, hogy úgy van, azt mondta neki:

– Én, – mondá a szolga – mivel szegény gyermek vagyok, s egy néhány zsák alávaló silány földem van, csak a lovaknak a ganéját kérem.

Az ura eleget beszélt neki, hogy minek kéri azt, miért nem kér pénzt, vagy valami becsesebb dolgot, de a szolga el nem állt kérésétől, kénytelen volt tehát odaadni neki; mivel a szolga el nem vihette, ott hagyta addig, míg majd kocsival eljön érte.

Ment, mendegélt most már tovább, maga sem tudta merre, sok viszontagság után végre egy városba ért és az útczában föl s alá járt. Abban a városban az emberek igen nagy fülűek voltak; amint járkál, meglátja őt a király barátja, mindjárt bejelenti a királynak, hogy gyüjteményében, ahol mindenféle emberek voltak: úgymint egyfülűek, azután háromszeműek, háromkezűek és több ilyenfélék; olyan még nincs, mint amilyent ő látott.

Mindjárt behívatta a király és kérdezte, hogy honnan jön, mi a neve? És más kérdéseket is tett, de ez mindig csak úgy felelt: -199-

Elnevezte tehát őt a király Nemtutkának és minthogy minden csodálatos embernek volt valami foglalatossága, őt a kertajtóba tette felvigyázónak, hogy a kutyákat vagy más állatokat be ne eressze a kertbe.

Egyszer mindnyájan elmentek a templomba a király udvarából, csak a királyleány maradt otthon meg a Nemtutka. Mikor látta Nemtutka, hogy senki sincs otthon, megrázta a három szálszőrt, hogy ő aranyruhában és aranyparipán ülve legyen, meglett. Akkor bement a kertbe és a veteményeket mind összetiportatta, mikor ez megvolt, ismét megrázta a szőrt és minden elmult.

Mikor mindnyájan hazajöttek a templomból, csodálkozva nézte kertjét a kertész, mindenfélét kérdezett a Nemtutkától, de ez csak azt mondotta:

A király gyönyörű szép leánya már férjhezmenő volt, jöttek tehát királyfiak sorban megkérni; mikor már sokan voltak, két részre ültette őket a király a szobában és a királyleánynak egy fehér keszkenőt adott a kezébe, hogy a királyfiak között fel s alá sétálván, amelyiknek az ölébe dobja a fehér keszkenőt, az lesz az ura; de a királyleány egynek -200- sem dobta az ölébe. Jöttek ismét új királyfiak, ezek közül sem dobta egynek sem az ölébe.

– Hívjuk be a cselédeket, azokat a csodálatos embereket is mind, hátha ezek közül szeretett valamelyikbe?

Behívták az egész házinépet, még a Nemtutkát is és alig sétált a királyleány egyszer közöttük, mindjárt a Nemtutkának az ölébe dobta a fehér keszkenőt. Mindnyájan csodálkoztak ezen és eszük ágában sem volt, hogy a házasságból valami legyen.

Most nagy vadászatot hirdetett a király, hogy azon minden királyfi jelenjék meg és aki legtöbb és legszebb vadat hoz, azé legyen a királyleány.

Mindnyájan szép paripán mentek és hogy a Nemtutka is részt vegyen a vadászatban, annak is adtak egy sánta lovat. Bicczegett, bicczegett utánok, mikor pedig már jól elhagyták őt a királyfiak, leszállt lováról, odakötötte azt egy fához, megrázta a szőrt, mondván:

– Legyek én, paripám, aranyban és mindenféle aranymadarak a nyereg körül!

A királyfiak egész nap vadásztak, de csak egy fél vadat sem lőhettek, haragudtak, káromkodtak is már némelyek, kivált a jó vadászok, nagy vígasztalásukra szolgált tehát, midőn messziről megláttak egy urat aranyruhában, aranyparipával és különféle -201- aranymadarakkal, ez pedig a Nemtutka volt. Megállították és rimánkodva kértek tőle aranymadarakat; adott is háromnak.

Az első királyfinak, ha a gyűrűjét ideadja, a másodiknak, ha aranyszélű keszkenőjét, a harmadiknak pedig legtöbbet igért, ha hátára hagyja hagyja sütni a lova patkóját.

Mindnyájan megtettek szívesen mindent, csakhogy madarok lehessen. Nemtutka azután eltűnt közülök, hogy nyomát se látták.

Mikor a sánta lovához ért, megrázta a szőrt, elmult minden, felült a rossz lovára és hazafelé czammogott.

Útjában gúnyolták a királyfiak: ki egy kis farkat vágott le a madarakból és nekiadta, ki egy kis szárnyat; ő elvette és hazavitte.

Mikor hazamentek, nagy vacsora lett, megsütötték az aranymadarakat és akinek legtöbb volt, már ittak is tust az egészségéért, mint vőlegénynek. Azonban Nemtutka megrázta a szőrt, mondván, hogy csak ő maga legyen gyönyörű aranyruhában, mi megtörtént, magához vevén a gyűrűt, keszkenőt, a madárkák szárnyát, lábát, farkát, belépett a szobába; mindjárt megismerte őt a három királyfi s pirulni kezdtek.

Ezután kijelentette, hogy ő a Nemtutka, hogy ő nyargalt aranyparipán az erdőben, megmutatta a gyűrűt meg a keszkenőt és a többit, mi vele volt; a királyfinak is meg kellett mutatnia a hátát s mindnyájan -202- csodálkoztak, a királyleány pedig örült és hozzáment, meg is esküdtek.

A király az egész jószágának a felét nekik ajándékozta; ekkor azután elküldöttek a ganajért is, ahol egykor szolgált a Nemtutka, elhozták mind és alig rakták le, mind arannyá változott.

Együtt éltek azután sokáig; meghalt nemsokára az öreg király és utána Nemtutka ült gyönyörű feleségével a trónusba. Éltek, éltek és még most is élnek, ha meg nem haltak.

31. Bendebukk.

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tenger dombján is túl, volt egy öreg ember meg egy öreg asszony, volt nekik két fiok: Bendebukk meg egy másik; nagyon szegények voltak az istenadták.

Az öreg ember nemsokára meghalt, Bendebukknak hagyott csatakos kis bundát, meg egy csizmavakaró vaskót, a másik fiának egy bocskortákot.

– Már megnyőltettek annyira, hogy szolgálhattok, hát menjetek Isten hírével, mert én nem tudlak benneteket ruházni, eltartani. Elindult hát a két fiú.

Mentek, mendegéltek, amint egy erdőbe értek, -203- egy nagy nyárfa alatt kétfelé ment az út, az egyik jobb-, a másik balfelé.

Itt a két testvér nagy sírás-rívás közt elvált egymástól; Bendebukk ment balfelé, a másik jobbfelé szerencsét keresni.

Amint ment Bendebukk szomorkodva, egyszer úgy hallotta, mintha messzire veszekednének, lármáznának; elszánta magát, hogy ha az Ördögök lármáznak is ott, mégis elmegy arra. Amint közeledik, hát látja, hogy három Ördőgfiú egy bocskortákon veszekedik, amelyet az apjokól kaptak örökségbe, de hárman nem tudtak megosztozkodni rajta, mert nem volt késök, amivel elvágták volna háromfelé. Amint az Ördögök meglátták Bendebukkot, mindjárt odahívták; azt mondja neki a legnagyobbik:

– Te kis fiú, adjál egy kést, adok neked egy sapkát, amit ha fejedbe teszesz, előtted világosság, utánad setétség lesz és senki sem fog látni!

– Én meg adok olyan lámpást, hogy ha kinyitod, akármit parancsolsz neki, megteszi.

– Én meg adok olyan bakót (= táska, tarisznya), hogy ha az egész világot beleteszed, sem fog meglátszani!

No, jól van! hanem Bendebukk azzal a gyanuperrel élt, hogy hátha elveszik tőle azokat. Amint hát mindegyik átadja neki az igért valamit, ő is odaadja a rossz vaskót, nem sokat gondolt a vaskóval, -204- ha ottmarad is. A sapkát a fejébe nyomta, nem látták többet az Ördögök, odább ment a kis csatakos bundában.

Amint ment, mendegélt hetedhétország ellen, egyszer elér egy nagy városba, egyet gondolt, elment a király kapujához, azt mondja az őröknek:

– Eresszenek be, bácsi! Azt hallottam, hogy az udvari szabónak meghalt az inasa, szeretnék szabóinas lenni.

A kapuőrök rátámadtak, mit akar abban a rossz, kis bundában, nem annak való ő, de mégis addig-meddig kunyorált ott, beeresztették.

– Jó, én nem bánom, hanem tudod, mi lesz a kötelességed!? Reggel, mikorára felkelünk, az udvar ki legyen seperve, a konyhán égjen a tűz, a tűz mellett a fazokakban forrjon a tiszta víz, ha ezt megteszed, akkor szeretni foglak!

Másnap reggel, mikorára felkeltek, az udvar tiszta volt, a konyhán égett a tűz, a fazokakban a víz már csak félig volt a régi fövés következtében. Meglátja mindezt a szabóné, mondja Bendebukknak:

– Máskor ne rakj olyan jókor tüzet, mert látod, most is már lefőtt a fazekakban a víz!

Bendebukk szótfogadott, mindent jól csinált, -205- rendesen és nagyon szerették. Vagy négy nap mulva azt mondja a szabónak:

– Maiszter úr, engedje meg, hogy lemehessek a műhelybe is már, hadd foldoznék ott valami ócskát!

Megengedte a szabó, lemegy hát Bendebukk a műhelybe, volt ott egy öreg szabólegény, Jánosnak hívták, odamegy hozzá Bendebukk, azt mondja neki:

De mégis addig-meddig kérte, hogy odaadott neki egy katonanadrágot, hogy foldja meg a két térdjét. Bendebukk az ajtó háta megé megy a nadrággal, kinyitja azt a lámpást, amelyiket az Ördög adott neki, azt mondja:

– Olló szabjad, tű varrjad, vasaló vasaljad, úgy hogy még az írígység se leljen benne hibát!

Mikorára kimondta, készen is volt, még pedig úgy, hogy János sem tudta volna jobban meg szebben megfoldani és mikor odavitte hozzá, csak elcsodálkozott, hogy hogy’ megvarrta.

Másnap megint lement Bendebukk a műhelybe, odamegy Jánoshoz, látja, hogy búsul, kérdi tőle:

– Hej, öcsém, hogy ne búsulnék, mikor huszonnégy óra alatt száz katonakitlit kell megvarrni magamnak!

– Soh’se búsuljon rajta, majd megcsinálom én, egyék, igyék, feküdjék le! -206-

János is megfogadta a jó szót és úgy tett; Bendebukk is hozzálátott a dologhoz, nem csinált egyebet, csak mindig azt mondta:

Mikor ezt elmondta, már akkor mindig kész volt egy kitli. Mikor János felébredt, kész volt a száz mondur és másnap Bendebukknak adta a maga früstökjét, amiért vele oly jót tett.

Azután való napon megint látta Bendebukk, hogy János szomorkodik, kérdi tőle, mi baja?

János lefeküdt és mikorára felkelt, készen volt a kétszáz mondur. Ekkor János Bendebukkot ebédkor az asztalhoz ültette a maga helyére, váltig szabadkozott Bendebukk, hogy nem ül oda, de muszáj volt. Amint bemegy ebédelni a maiszter, látja, hogy hol ül Bendebukk, mindjárt haragra gyulladt, hogy hogy’ mert odaülni, haragjának vége is az lett, hogy Bendebukkot elhajtotta magától.

Elment Bendebukk a kis, csatakos bundában egy nagy városba megint, a király kertészéhez bement és azt mondta, hogy kertészinas akar lenni, a kertész mindjárt meg is fogadta, mert szüksége volt kertészinasra és kiküldte a kertbe, hogy a virágokról hajtogassa a legyeket és bogarakat. Bendebukknak nem -207- volt egyéb dolga, mindig járkált a kertben föl s alá, legyezve a virágokat. Egyszer vasárnap a legkisebb királykisasszony nézett ki a kertbe a kastély ablakán, – a másik két kisasszony a templomban volt – látja, hogy egy kis fiú legyezi a virágokat egy, csatakos bundában. De amint észre sem veszi, csak egy rézpáncélos vitéz rézszőrű lovon felvágatja a lovával az egész kertet olyan pusztára, mint a pádimentom és azután rézvirágokkal beülette az egész kertet.

A király mikor meglátta, megörült és jól megajándékozta a kertészt, jóllehet a kertész maga sem tudta, ki ültette a virágokat és megtiltotta Bendebukknak, hogy hozzájok nyuljon. Bendebukk nevetett magában, mert ő vágatta fel az egész kertet és ő ültette be is.

A következő vasárnap a középső királykisasszony maradt otthon a templomból; akkor már ezüstpánczélos vitéz ezüstszőrű lovon vágatta fel a kertet és ezüstvirágokat ültetett, de ez a kisasszony nem is gondolt arra, hogy talán a kis bundás fiú csinálta azt? A harmadik vasárnap a legnagyobbik kisasszony maradt otthon, ekkor pedig aranypánczélú vitéz vágta fel az egész kertet aranyszőrű lovon és aranyvirágokat ültetett. Még akkor ajándékozta meg igazán a kertészt, mikor látta, hogy valamennyi virág a kertjében van, mind hárompróbás aranyból készült; de ez a legnagyobbik királykisasszony sem tudta, hogy Bendebukk volt az aranypánczélos vitéz.

A negyedik vasárnap megint otthon akart -208- maradni a legkisebbik kisasszony a templomból, azt hazudta, hogy beteg, de az atyja azt mondta, ha halálán van is, el kell menni.

– Kertész bácsi, mondja meg az inasának, hogy kössön háromunknak három bokrétát!

Bendebukk kötött is olyan szép bokrétákat, hogy hetedhétországra szólott és úgy kitudta a virágból csinálni a három kisasszony képét, hogy pingálni sem lehetett volna jobban. Felvitte a kis, csatakos bundában, a kertész el akarta tőle venni, hogy majd ő viszi be, de Bendebukk csak azon volt, hogy majd beviszi ő. Amint hát bemegy a királykisasszonyok szobájába csatakos bundával, a két nagyobbik kisasszony kiabál rá:

Nemsokára csináltatott a király a három leányának három aranyalmát, összehívatta az egész birodalmában levő grófokat, herczegeket és azt mondta a leányainak:

– Akinek akarjátok, annak lökjétek az aranyalmát, ahhoz kell férjhez mennetek!

Egy nagy szobában ott voltak a herczegek, grófok, a királynak minden cselédjei, csak Bendebukk nem. -209- Egyszer ő is bejött a csatakos bundában, odaállott az ajtóhoz egy gróf háta megé.

A két nagyobbik királykisasszony odahajítja a két aranyalmát két herczegnek, a legkisebbik pedig odagöngöríti Bendebukkhoz; a Bendebukk előtt álló gróf azt gondolta, hogy neki löki és fel akarta venni, de azt mondja a királykisasszony:

Volt azután lakodalom, de a király haragudott a legkisebbik leányára, hogy miért ment ahhoz a nyavalyás kölyökhöz. Bendebukknak meg a feleségének nem is volt szabad az asztalhoz ülni, csak az ajtó háta megett voltak mind a ketten.

Bendebukk azt mondta, hogy elmegy, csak lovat adjanak alá; adtak is egy rossz, girhes, szemeten hízott lovat, hogy alig tudott lépni. Amint a város végén mennek, nagyon nagy sárban kellett menni, a szegény Bendebukk lova bentmaradt a sárban, a két herczeg pedig kényesen nevetve elvágtatott.

– Rézszőrű ló légy, én rézpánczélú vitéz, rézszőrű eleven nyúl viczkándozzék oldalamon! -210-

Úgy is lett. Mikor észrevette magát, Bendebukk látja, hogy itt jön a két herczeg elébe, persze nem ismerték, prezentíroztak neki és azután beszédbe eredtek egymással. Azt kérdi a két herczeg:

Oda is adta, azután elváltak egymástól, egyik egyik felé, másik másik felé. Amint a két herczeg a város végire ér, látják, hogy szegény Bendebukk még most is ott kínlódik a nagy sárban; azután nagy nehezen hazavergődött, a felesége megmosta a sártól egy nagy dézsa vízben. Másnap megint elhívta a két herczeg Bendebukkot vadászni, még rosszabb lovat adtak alá, a város végin megint ott maradt a nagy sárban lovastól, a két herczeg pedig nevetve elnyargalt.

– Ezüstszőrű ló légy, én ezüstpánczélú vitéz, -211- ezüstszőrű nyúl viczkándozzék az oldalamon és mint a gondolat, a két herczeg előtt teremj!

Alig mondta ki, úgy lett; a két herczeg itt jött vele szemben, köszöntek egymásnak; a két herczegnek megint megtetszett az ezüstnyúl, kérdik tőle:

Most a másik herczeg adta oda a jegygyűrűjét; azzal elmentek. Mikor a város végin vannak, látják, hogy Bendebukk mégis ott vergődik a sárban lovastól; azután kijött valahogy; hazament, otthol megmosta.

Harmadik nap megint kiment a két herczeg vadászni, elhívták Bendebukkot is, még rosszabb lovat adtak neki. Szegény, annak rendi és módja szerint ott maradt a sárban! Amint a két herczeg elmegy, azt mondja a lovának:

– Aranyszőrű ló légy, aranypánczélos vitéz legyek, aranyos szőrű nyúl viczkándozzék oldalamon, mint a gondolat a két herczeg előtt teremj!

Úgy lett, a két herczeg alig tudta, hogy’ köszönjön ennek a vitéznek. Beszédbe eredtek, megint kérdezte a két herczeg:

Az egyik ráhagyta nyomni, azután elváltak. Mikor a két herczeg a városba ért, szokás szerint ott -212- vergődött Bendebukk, azután hazament, megmosta a felesége.

Egyszer a király összegyüjti a birodalmában levő mágnásokat bemutatására azoknak a nyulaknak, amelyeket az ő két veje fogott. Mikor vendégeskednek legjobban, a két herczeg pedig beszéli, hogy hogy’ és miképen fogták a nyulat, bejön egy ezüstpánczélú vitéz, azt gondolták, valami mágnás, ezt is leültették. Egyszer azt mondja:

– Hazudtok herczeg sógorok, mert nem a réznyulat ezért a gyűrűért, az ezüstnyulat ezért a másikért adtam én Bendebukk, a harmadikat pedig azért adtam, hogy a sódarodra nyomtam a pecsétet? ha nem hiszik, nézzék meg!

– Isten áldjon meg király atyám, Isten áldjon meg feleségem! – azzal elment.

Ment, mendegélt a kis, csatakos bundában, egyszer elér egy királyhoz, bemegy nálla, azt mondja neki:

– Azt hallottam, felséges király, hogy van felségednek egy leánya, aki minden éjszaka tizenkét pár czipőt nyű el, azután még eddig ki nem tudta senki se tudni, hogy hogy’ esik az? Én is szeretném megpróbálni; mert ha ördöggel czimborázik is, meg fogom én tudni.

– Az mind igaz, édes fiam, hanem úgy vigyázz, hogy ha ki nem találod az okát, már kilencvenkilencz -213- embernek van a feje karóban érte, a tied a századik lesz.

Este lefekszik a királykisasszony ajtajában a csatakos bundában; amint ott fekszik, egyszer tíz óra tájban, ihen jön egy tüzes szekér az udvarra, kiszáll belőle egy, nagy szakállas úr, bemegy a kisasszony szobájába, a kisasszonyt kivezeti, fel a szekérre ülnek mind a ketten; Bendebukk is kapja magát, a sapkáját a fejébe nyomja, hátul felugrik a bakra, sebesen elmennek.

Amint mennek, egyszer elérnek egy rézerdőbe, ott egy rézforrásnál megállanak, esznek, isznak, beszélnek, fürdenek, mozsdanak. Bendebukk is evett a nagy szakállas úr tányérjából. Mikor el akarnak indulni, Bendebukk megfog egy rézpoharat, beleteszi a bakójába, megfog egy rézágat, letöri, annak azt mondja:

De amint a rézágat letörte, az egész erdő megcsendült bele. Azt mondja a királykisasszony nagy ijedten:

Nosza Plutó is, – mert az volt a nagy szakállas úr – leugrik, össze-visszafujja tűzzel a szekérnek minden zegét-zugát, még a tengely végszeglyukát is; nem lelt semmit. Akkor azt mondja a kocsisnak:

Mentek sebesen, egyszer elérnek egy ezüsterdőbe, ott is az ezüstforrásnál esznek, isznak; Bendebukk egy ezüstpoharat, egy ezüstfaágat megint a bakóba tett.

Onnan elmentek, elérnek az aranyerdőbe, ott is az aranyforrásnál esznek, isznak; ott is beletett Bendekukk egy aranypoharat, egy aranyágat a bakójába.

Amint innen kiérnek, mennek sebesen egy keskeny szekérúton, egyszer elének egy rucalábon forgó várba; amint le akar szállani a királykisasszony, két szép kisleány kiszalad elébe, azt kérdik tőle:

Bementek mind a várba, leültek vacsorálni, Bendebukk pedig a pitarban volt az ajtó háta megett. Amint az inas hozta kifelé a jóféle ételmaradékokat, Bendebukk mindent kivesz a kezéből, a bakójába teszi, a királykisasszony hozott magával tizenkét pár czipőt, azt is a bakóba tette.

Amint megvacsoráltak, kimegy a kisasszony egy beretvával kirakott pádimentomú szobába; persze amint kettőt lépett, vége lett mindjárt a czipőknek, kiáltja az inasnak, hogy hozza be a többit! Hát sehol sem találják. A királykisasszony is megijed, azt mondja Plutónak:

– Jaj, felséges férjem és királyom, a kis bundás ember csinál valamit, tovább nem maradok, megyek haza! -215-

Felül a szekérbe, odamegy a két kis leánya, amint megcsókolják az anyjokat, Bendebukk megfogja mind a kettőnek a nyakát:

Persze nem látta senki, mert fejében volt a sapka. A királykisasszony hazament, mikor megy befelé a szobájába, már akkor Bendebukk ott feküdt a kis bundában, azt mondja:

Bendebukk elbeszéli az egészet, amint elmondja, megfogja a bakóban Plutó szakállát:

Azután kiveszi a két gyereket, meg a többi holmit is mind kipakkolja. Ekkor azt mondja a király:

– Nem kell én nekem a felséges király k.... lánya, sem fele királysága! -216-

Akkor a király odaadja Bendebukknak tizenegy szobájának a kulcsát, hogy ami neki tetszik, azt vigye el mind.

Bendebukknak megmondták a cselédek, hogy van a királynak még egy tizenkettedik szobája is, amelyikben csodalámpások vannak felaggatva, azt is megmondták neki, melyik a legjobb. Bendebukk is kéri a tizenkettedik szoba kulcsát; de a király eleinte tagadta, hanem azután kénytelen volt odaadni. Bendebukk kinyitja a tizenkettedik szobát és a nevezett lámpást leveszi, azzal ott hagyja a királyt lányával együtt, elmegy.

Egyszer kiváncsiságból az úton kinyitja a lámpást, hát tizenkét nagy Óriás kiugrik belőle, azt kérdik:

– Azután az anyám a legszebb palotában aranyszékben üljön, aranyzsámolya legyen a lába alatt!

Amint kimondta, ez is meglett. Ekkor emlékezett reá Bendebukk, hogy még felesége is van neki, mindjárt megparancsolja, hogy azt is hozzák elő, az is meglett. Száz szakács főzött a lakodalmon, vacsora után tánczoltak, én is ott voltam, szalmasarkantyum volt zabtaréllyal, egy zsákba megbotlottam és – ide buktam.

(Ipolyi A. gyüjteményében 528. sz. Soltész János gyüjt. Nyirbátor.) -217-

32. Vasember.

Egyszer volt egy király, kinek igen szép felesége és egy kis fia volt; ez a király igen szeretett vadászni s idejét többnyire vadászatban töltötte.

Egyszer pedig mikor vadászatot tartana az erdőben, előtalált egy Vasembert, ki fagyökereket evett; mikor pedig a király kérdezte volna, hogy mit csinál itt? azt felelte, hogy ő már száz esztendeje, hogy itt sínlődik az erdőben és csupán csak fagyökereket eszik és hogy ő régenten király volt, de minthogy atyját és testvéreit megölte, azért nem juthatott a másvilágra, hanem már nemsokára kitelik szenvedésének a napja. A király megigérte neki, hogy holnap kenyeret küld neki, csak legyen itt.

A király hazament és sok kenyeret küldött egy kocsin, a másikon pedig maga ment embereivel, kiknek megparancsolta, hogy ha inteni fog, tüstént fogják meg, mi úgyis történt, mert mikor a szegény Vasember általvette volna a kenyereket, a király intésére megfogták és házába hurczolták, hol nagy vasajtós szobába bezárták.

Itt tizenegy esztendeig már fogságban volt, mikor a király elment vendégeket hívni, hogy majd ezt a Vasembert nekik megmutatja; a kulcsot a feleségének adta.

Történt, hogy a királyfi lapdázott és a lapdája a Vasember szobájába beesett az ablakon, a királyfi kérte a Vasembert, hogy dobja ki a lapdáját, de ez -218- nem dobta ki; hanem azt mondta, ha kinyitja az ajtót, akkor odaadja neki a lapdát. A királyfi odament az anyjához, kérte, hogy keressen a fejében! Mialatt az anyja keresett a fejében, azalatt kivette az anyja zsebéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót, a Vasember elszökött, a fiú pedig mikor a lapdát megkapta, az ajtót bezárta ismét és odament az anyjához, hogy keresne a fejében s míg az anyja keresett, a kulcsot ismét visszatette.

A király másnap megjött a vendégekkel, keresték a Vasembert, nem találták. A király tüstént rárivalkodott a feleségére, hogy miért eresztette ki a Vasembert? De ez mentette magát, azután a fiút fogta elő, ki megmondta, hogy ő eresztette ki, amiért a király elkergette.

Ment a királyfi az erdőben, előtalálta a Vasembert, kinek elbeszélte sorsát. A Vasember mondta, hogy maradjon nála. Már sok hetet töltött ott, mikor a Vasember egyszer elment s megmondta a királyúrfinak, hogy itt van egy kút, ihat belőle, de a haját meg ne mossa benne! De a királyfi kurjozitásból egy hajszálat beledobott, mikor pedig látta, hogy aranyos lett, akkor a fejét megmosta.

Hazajött a Vasember, látta, hogy a királyfi parancsa ellen tett, elküldte magától; de meghagyta neki, hogy ha valami szüksége lesz, csak jöjjön hozzá.

A királyúrfi sírva csókolta meg a Vasembert s elment szolgálni, hogy pedig a haja ne látszassék, -219- azért ronggyal betakarta s egy király kertészéhez beszegődött.

Egyszer a királyné kinézett az ablakján, éppen akkor, mikor a ruha véletlenül leesett a fejéről s másnap, mikor a kertész behozta a virágokat, megparancsolta, hogy holnap a kertészlegény hozzon be virágokat. A kertész mondta, hogy az koszos, de a királyleány nem tágított. Mikor másnap a kertészlegény bevitte a virágokat, a királykisasszony mondta neki, hogy jöjjön közelébb; de ő azt mondta, hogy ő koszos és azért nem mer odamenni; hanem a kisasszony odaugrott és a kendőt lerántotta fejéről s meglátta a szép aranyhaját. A szép királyfi ezután elbeszélte, hogy ő is király fia. A dolog vége az lett, hogy a király leánya kijelentette atyjának, miszerint máshoz nem megy feleségül, csak a kertészlegényhez, amin a király szörnyen megharagudott s nem adott nekik mást lakásul, mint istállót.

Történt pedig, hogy rémítő háború ütött ki, miért minden embernek el kellett menni. A kertészlegény nem is kapott valami különös szép csákót, hanem olyant, melyben az egerek kilenc évig fészkeltek, háromlábú lovat, mely alig mászhatott és rozsdás kardot kapott. Mikor azon az erdőn ment keresztül, melyben a Vasember volt, a Vasember adott neki egy kardot, melynek ha azt mondta:

Azonnal levágta. Kapott még egy szép paripát, szép vascsákót és aranyos öltönyt. -220-

Mielőtt ebocsájtotta volna a királyfit, arra kérte, hogy ölné meg; de ez vonakodott, későbben mégis megölte.

Mikor a csatatérre ment, a felei már szaladni kezdettek; hanem ő kihúzta a kardját s mondta:

A király, hogy ezt látta, odament, megdicsérte s adott neki egy arany tubákpikszist, melyen saját képe volt s azonnal elment.

A kertészlegény az erdőbe ment, otthagyta eszközeit és az előbbieket öltötte magára és háromlábú lován hazament. A király csodálkozott, hogy haza bírt jönni, de ő mondta, hogy látta, mikor az arany pikszist odaadta a vitéznek és ez a pikszis itt van.

Odaadta a pikszist a királynak. De a király nem akarta hinni, hogy ő volt; ekkor elment az erdőbe. Abban az aranyos ruhában jött haza, melyben győzött; akkor a király megcsókolta és leányát ismét kegyelmébe fogadta, királyságát vejével megosztotta.

33. Szépike.

Egyszer volt, hol nem volt egy gazdag kereskedő, annak volt három leánya, a kereskedő elment hajókkal a tengeren túl más világrészekre drágaságokat -221- hozni s a hajókat megterhelte és visszafelé indult; azonban a tengeren nagy szélvész támadt, a hajót darabokra törte, a kereskedő is csak egy kis csónakon, életveszedelem közt érhette el a partot s mindenét elvesztve, búsan tért haza s a legnagyobb szegénységben tengődött, midőn egyszer meghallotta, hogy idegen hajó kötött ki a tengerparton s az egész országban kihírdették, hogy akinek kárja van, jelenjen meg ott. A kereskedő is felkészült, reménylve, hogy amit elvesztett, feltalálja, leányait rendre megkérdezte, hogy mit hozzon nekik?

A két nagyobb leánya arra kérte atyját, hogy nekik drága czipőt, selyemruhát hozzon és más egyéb drágaságokat, a kisebbik, kinek a neve Szépike volt, csak három szép rózsát kért atyjától. Elindult a kereskedő s megnézte az idegen hajót, de nem az övé volt, búsan ment tehát ismét hazafelé s útjában egy pusztán elesteledett; látott egy szép kastélyt nem messze maga előtt, bement oda, de sehol senkit nem látott a nagy kastélyban s ezen szerfelett csodálkozott. Bement egy szobába, itt megállapodott s terített asztal mellé ült, de maga meg nem foghatta, hogy hol van és ki terített neki asztalt, mert senkit, egy lelket sem látott.

Jóllakott s a felvetett ágyra lefeküdt, s midőn felnyitotta szemét, már akkor meleg fölöstököm volt asztalára téve, hirtelen felöltözött s jóízűen falatozott, azután elhatározta magában, hogy felkeresi a szállásadót. -222-

Feljárt minden szobát, sehol senkit nem talált, kiment a nagykertbe, itt sem talált senkit, megállapodott egy rózsabokor mellett s így szólott:

– Ha már a többinek nem vihetek semmit, legalább Szépikémnek viszek három szép rózsát!

S midőn le akarta szakajtani, a rózsabokorból kiugrott egy undok fenevad s rákiáltott:

– Te háládatlan ember, nem elég, hogy szállást, ételt adtam, még ettől is meg akarsz fosztani?!

A kereskedő elbeszélte, hogy leányai legszebbikének akarta kívánságát teljesíteni, hogy ő igen szegény, kárvallott ember.

– Legyen kívánságod, hanem három nap mulva itt kell lenni szép leányodnak, vagy pedig az életedet veszem el!

A kereskedő nagy gondokba merült s még szomorubb képpel ment haza, elmondta leányainak, hogy nem az ő hajóját hozták ki! Szépikének átadta a rózsát, nyakába borult, keservesen sírt s megmondta neki, hogyan szerezte a három rózsát!

Szépike megnyugodott, vígasztalá atyját és harmadnapra ott volt az elátkozott kastélyban.

Atyja s testvérei szomorkodtak, hogy miként fog ő elélni azzal a fenevaddal? Szépikével a fenevad igen jól bánt, mindenütt vele volt s mindenben kedvét kereste. Szépike nagyon szerette a könyveket -223- olvasni, ezt jól tudta a fenevad, ezért egy szobába utasította őt a fenevad. Midőn bement, mindjárt megpillantotta a felírást:

S gondolkozott, miként tudhatja a fenevad az ő nevét? Szépike nagyon jól feltalálta magát a fenevaddal.

Egyszer azt mondta neki Szépike: Szeretne hazamenni, meglátogatni szüleit és testvéreit.

A fenevad tanácsot adott neki, hogy tegye gyűrűjét egy pohár alá este mikor lefekszik s képzelje, hogy otthon van s azonnal otthon leli magát, de három nap mulva ismét visszajöjjön, ha atyja élete kedves előtte. Szépike úgy tett s azonnal otthon termett s dicsekedett, mily jó dolga van neki a fenevadnál. Két nénje megirígyelte jó dolgát s elhatározták magokban, hogy ha még egyszer hazajön, elzárják, hogy vissza ne mehessen s a fenevad kívánatára közülök megy el valaki. Úgy is tettek: Szépikét három nap fogva tartották.

Mikor Szépike kiszabadulhatott, azonnal visszasietett, de a kastély puszta volt, sehol senkit sem látott, összeszaladgálta a nagy tágas kertet s ott látta egy posványos árokban haldokolni a fenevadat; síránkozott felette s kérte, hogy ébredne föl: hozzámegy feleségül.

Mikor ezt a szót kimondta, az egész kastély megnépesedett, nagy örömrivalgás, muzsikaszó hallatszott a várban, de ő nem hallgatott semmire s -224- mellé állott egy Tündér s a fenevad gyönyörű királyfivá változott.

A Tündér a fenevadat azért átkozta el, hogy őt megcsalta s mindaddig abban a csúnya bőrben kellett maradnia, míg egy szép leány jószántából hozzá nem megy feleségül.

A Tündér azt veté a két nénjének a szemére, hogy ők rosszat akartak véghezvinni testvérökkel, azért lakoljanak, halljanak meg!

A kereskedő azután a kastélyban maradt s boldogul élt gyermeke mellett; ők is boldogul élnének ma is, ha meg nem haltak volna.

34. A zöld disznó.

Volt egyszer egy úrnak három leánya, közülök a legifjabb legszebb, legszelidebb volt s az atyja őt szerette legjobban. Egyszer messze útra készült az atya, egybehívta leányait s megkérdezte mindegyiket, hogy milyen ajándékot kívánnak?

A legidősebbik szép, drága gyöngyöket, a másik arannyal kivarrott ruhát kért atyjától, a legifjabbik pedig nem akarta atyját kéréssel terhelni, de az atyja unszolására végre egy tisztafehér rózsát kért.

A gazdag úr elutazott s miután abba a városba beért, ahova útja volt, a két idősebb leányának -225- mindent megvásárolt, csak a legfiatalabbnak sehol sem kaphatott fehér rózsát. Visszamentében minden kertbe benézett, hogy kedves leánya kívánságának eleget tehessen; végre amint egy pusztán keresztül megy, meglát egy díszes kertben egy gyönyörű fehér rózsát.

Azonnal megállott, kinyitotta a kert ajtaját, bement s körülnézett; föltevén magában, hogy ha száz forintba fog is kerülni, mégis magáévá teszi, de senkit sem látott az egész kertben. Kiabált, de senki sem jött elébe. Bement az udvarra, egy élőt sem látott; bemegy a kastélyba, ott szebbnél-szebb szobák voltak, de egy lélek sem mutatta magát. Végre – miután már mindent megjárt volna – visszament a kertbe s eltökéllé magában a rózsát leszakasztani.

E rózsa a kert közepén szép szigeten volt, hova híd vezetett. Keresztülment a hídon, leszakasztotta a rózsát, azonban alig tett egy lépést, már nyomában volt egy rút, zöld disznó s torkonragadta az embert, számot kért tőle, hogy merészelte azt cselekedni? Ez eleget szabadkozott s elbeszélte leánya kívánságát, de ez nem tágított addig, míg az úr esküvel meg nem igérte, hogy legkedvesebb leányát neki adja.

Hazajöttekor leányai elébe szaladtak, kivált akit legjobban szeretett. Az atya nagy búsan elbeszélte leányainak az esetet, de a legifjabb igen bátorította atyját s vígasztalta, hogy örömest váltja meg atyja életét s mindjárt kezdett útra készülni. -226-

A megszabott napon, a kijelelt órában hatlovas hintó jött el érte. Elbúcsúzott tehát szomorkodó szüleitől s mert vele senkinek sem volt szabad menni, útnak indult.

Mikor a kastélyhoz értek, már setét volt; amint leszállott, a kastély ajtai megnyíltak előtte, de egy lelket sem látott. A konyhában a pecsenyék magoktól forgolódtak és különféle ételek főződtek és sültek. Onnan a szobák különféle irányban megnyíltak s drága eszközökkel voltak ékesítve: de sehol senki.

Az ebédlőbe ment s ott az asztal magától megterítkezett s csak egy személyre volt terítve és a legjobb ételek jöttek egymás után. A leány igen szomorkodott s eleinte nem is mert hozzányulni, de végre nekibátorodván, evett.

Vacsora után az ételek lassankint kimentek, az asztal leszedődött s a másik szobában egy ágy elbontódott. Sokáig sírdogált a leány, de végtére lefeküdt s elaludt.

Reggel fölkelt, a reggeli már készen várta és minden szolgálatja megvolt. Reggeli után a kertbe ment sétálni, hol az egész napot töltötte s ott különféle virágokkal mulatta magát. Semmiben sem látott hiányt, csak azon sopánkodott, hogy az Isten bármilyen eleven állatot látatna már vele. Miután egy kicsit megszokott volna s magányosságát dalolgatással valamennyire felvídámította, egy este vacsora előtt azt látja, hogy két személyre van terítve. -227-

Erre eleinte igen megijedt, de végre azt gondolta magában, hogy nem bánja, bárki jön is, csak jöjjön valami élő.

Végre, midőn a vacsora ott termett az asztalon, egy rút zöld disznó jelent meg s melléje ült, vele kezdett enni.

Végre megszokta a leány a zöld disznót, nem irtózott tőle. De az, mihelyt megvacsorált, vagy megebédelt, mindjárt eltűnt és soha egy szót sem szólott hozzá.

Azon gondolkozott egyszer a leány, hogy igen szeretné szülőit meglátogatni, mert már másfél éve nem látta őket.

A gyűrűt meghagyta neki, hogy mindig az ujján hordozza és senkinek oda ne adja, mert ha az ujjáról leveszi, azonnal megfelejtkezik róla. Ha pedig a tükörbe belenéz, meg fogja őt látni, hogy mit csinál, hogy folynak dolgai. Amint felkészült, ismét az udvaron várta a hatlovas hintó, felült azonnal és elindult.

Hazaérkezvén, szülei és testvérei alig ismerték meg s már régen holtnak tartották; elbeszélte ezután -228- történetét, megmutatta a gyűrűt és a tükröt. Testvéreinek nagyon megtetszett a tükör, kérték tőle pár napra, de ő sehogy sem akarta odaadni nekik.

Testvérei azután éjjel elvitték tőle s ujjukon hordták, s ekként egészen megfelejtkezett az állatról. Igy folytak hetek hetek után.

Végre megjelent neki álmában összeroncsolt testtel az állat, segedelmet kért tőle.

Mihelyest felébredt, azonnal elvette testvéreitől a gyűrűt, tűkört; belenézett a tűkörbe s meglátta az ő kedves állatját szétnyarádva (= elájulva) saját vérében fetrengeni. Azonnal megérkezett a hatlovas kocsi, felült és sehol sem álltak meg, csak a kastélynál. Leszállt a kocsiról, bejárta mind a huszonnégy sor szobát, de sehol sem találta őt; végre a kriptályba ment, ott találta széthúzva, elnyaradva.

Ráborult, sírt, addig nem is ment el tőle, míg éjjel tizenkét órakor a föld megrázkódott s a zöld disznóból szép herczegúrfi támadt. Attól a pillanattól fogva az egész udvar tele volt állatokkal és cselédekkel s az elátkozott herczegúrfi megszabadításáért hálául szabadítóját kérte meg feleségül.

Elhívta a leány szülőit is, nagy lakodalmat laktak, boldogul éltek sokáig s ha meg nem haltak, most is élnek.

35. A csikó.

Egy király ment hazafelé. Szomjas volt, inni akart a forrásból, de orronfogta valami és csak úgy eresztette el, hogy előbb megigérte, hogy neki adja, amit nem tud otthon.

Mikor hazaért, látta, hogy gyermeke született. Elkezdett szomorkodni. Évek mulva jött a csikó, nyerítésére minden zár megnyílt.

Kétszer más lányt adtak a csikónak, (mint a 37. sz. mesében), de hasztalanul, harmadszor azután a lányukat vitte egy szép rétre. A királylánytól is kérdezte a csikó; mit csinálna ő ebből a szép rétből?

– Királyi kertet – mond a lány, miről megismerte, levitte a föld alá, forráson keresztül átkozott palotába jöttek.

A csikó itt egy tükört adott neki, melyben megláthatja, mi történik az egész világon. Amint éjszaka fekszik a lány, észreveszi, hogy valaki melléje fekszik; de mozdulni nem mer, mert egy hang azt kiáltja:

Igy volt ez egy darabig; de a harmadik éjen már nem tarthatta meg, a tükörbe tekintett, erre látja, hogy a csikócska fekszik mellette. Ez megrettenve jelenti, hogy most addig el lesz átkozva, -230- míg a réten körmeivel ki nem kapar egy aranylakatot és tizenkét kulcsot.

Véres kézzel rátalál végre, kinyitja s lejön egy rétre, hol egy Boszorkány három lova legel, ő elveszi az egyiknek a kalapját és csókolja. Mire háromszor megcsókolta (a lovat), királyfi válik mind a háromból s kérik, hogy válasszon közülök; ő a kalap nélkül valót választja, ez által meg van szabadítva az átoktól.

36. A csikócska.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl volt egy király és egy királyné, ezek nagyon kívántak magoknak egy gyermeket, de az Isten nem akart nekik adni sokáig; egyszer azonban kiütött a hétesztendős háború, a királynak el kelle menni és még odavolt, szült a királyné egy leánygyermeket, efelől a király mit sem tudott. Vége lett a háborúnak, a király hazafelé indult; útközben igen kezde szomjazni.

Éppen egy réten ment keresztül, mely igen nagy erdőséggel volt körülvéve, megpillantott egy forrást és sietve küldé inasát, hozna neki egy pohárral a tiszta vízből; de ez visszajött víz nélkül, mondván: -231-

– Uram, király, nékem nem lehet meríteni, egy láthatatlan valami nem engedi ezt meg!

A kocsist is elküdte a király, de ez is azt mondta, amit az inas; ekkor a király megharagudott, kiszállt és maga ment vízért. Odaért, elkezdte merítgetni, de sehogy sem ment; ekkor letérdepelt és fejét a forrásba hajtva, kezdett inni, de valami hirtelen megkapta az orrát s rémülten kérdé a király:

– Én – válaszolt a valami – addig nem eresztelek, míg azt el nem igéred, ami felől nem tudsz, amivel odahaza várnak!

Gondolá a király, hogy talán néhány százezer forint és megigérte neki azt, ami felől nem tud.

A kapuk megnyíltak és íme! a királyné hét éves, gyönyörűséges leányával jött a király elé.

– Oh, kedves, egyetlen, szép gyermekem! – kiált fel a király; elszomorodott, elbeszélte a királynénak, mi történt vele.

Egyszer csak lódobogás hallik, egy nagy prüsszentésre minden ajtó és kapu megnyílt, bejött egy tátos, a királyné a hátára tette a juhászleánykát saját gyermeke helyett, a csikó pedig az orrát megfintorította és elment vele. -232-

Midőn a nagy rétre értek, a forráshoz, letette a csikócska, a leányka leült, ő pedig a fejét az ölébe tette s kérdé tőle:

– Ha te igaz herczegasszony vagy, mondd meg te nekem, mit csinálnál te ebből a szép rétből és erdőből?

– Hát a te apád olyan herczeg, hogy juhokat őriz? Elmehetsz Isten hírével, holnap elmegyek egy másik herczegasszonyért!

Szomorú szívvel várta a királypár a másnapot. Ekkor a kovácsleányt adták neki; ekkor is nagyot fintorított az orrával és elnyargalt. A forráshoz értek, fejét a lány ölébe tette a csikócska:

– Ha igaz herczegasszony vagy, mondd te meg nekem, mivé tennéd ezt a szép erdőséget és réteket, ha birtokodban volna?

Most volt csak nagy sírás-rívás. Megjött a tátos, mikor a hátára tették a szép herczegasszonyt, fejét a földig meghajtotta. A herczegasszonynak pedig az édesanyja, a királyné, imádságoskönyvet adott, mondván:

– Ha szerencsétlen leszel, csak ebből imádkozzál és segítve lesz bajodon. -233-

– Ha valamit nem fogsz tudni és setétségben leszel, csak ebbe tekints és mindenben felvilágosodol.

A csikó elnyargalt a leánnyal, az egész várost fekete posztóval vonták be s minden zenét kitiltottak az országból. A szép réten ült a herczegasszony, a csikócska fejét az ölében tartva, beszélgettek:

– Ha ez a szép tájék, ez a szép forrás a te vagyonod volna, – kérdé a csikócska – mit csinálnál belőle?

– Én – úgymond – nagy kertet alakítanék és erre a helyre egy szép filegóriát!

– Ez már igaz herczegi ízlés! – mondá a csikócska és felkapta, beugrott vele a forrásba, ott pedig nagy vaskapuk nyíltak meg; sok-sok vaslépcsőkön keresztül, egy tekervényes úton a föld alatt egy gyönyörűséges nagy vár elé értek, hol bevezeté a termekbe, melyek arannyal és ezüsttel dúsan valának ékesítve. Minden, ami csak örömre és kényelemre szolgálhat, megvolt.

– Ezzel mindennel te parancsolsz, ez mind a tied, – szólt a táltos – én gyakran meglátogatlak!

Itt láthatatlan kéz hozott az asztalra minden ennivalót, megvetette az ágyat. Mikor lefeküdt s elaludt, egyszer csak érez valamit feléje közeledni, mire felébredt, az a valami e szavakat mondá:

– Herczegasszony, meg ne mozdulj, kard van -234- miköztünk! – És a herczegasszony meg nem mozdult.

Igy multak a napok, hetek, hónapok és évek, de az éjjeli vendég sohasem maradt ki. Történt egyszer, mikor a herczegasszony apróságait rendezgeté, a gyűrűcske kezébe jött, melyet édesanyja adott neki búcsúzáskor, nagy örömmel felkiálta:

– Te majd felvilágosítasz engem, általad meglátom az éjjeli vendégemet! – és kebelébe gyugta a gyűrücskét.

Ekkor kihúzta a gyűrűt a feje alól, beletekintett a kőbe és egy, szép, fiatal ember feküdt mellette.

– Szerencsétlen, te, mit cselekedtél? Csak ma éjjel tűrtél volna békével és mind kiszabadultunk volna; de most magadat száz évre, bennünket pedig örökre elkárhoztattál; ez a hetedik évnek utolsó éjszakája volt, most ütött volna a szabadulás órája, de így mindennek vége! – s ezzel eltűnt.

Másnap reggel nagyon szomorú volt a herczegasszony, a kedves csikócskája is az volt, min nem kevéssé csodálkozott s kérdezte, miért oly szomorú? -235-

– Van egy mód, de te azt meg nem teheted, mert fel kellene menned azon a tekervényes úton, amerre jöttünk!

– Ha felmégy a forráshoz, ott egy kert van és egy filegória, amint te mondottad, a kert előtt oly föld van, mely száz év óta egyszer sem volt ásva, ezt kell neked ásni és pedig a körmöddel mindaddig, míg egy csomó kulcs nem jön a kezedbe. Azután a kulcsok egyikével nyisd meg a kertajtót, ott találsz tizenegy csikót és egy vén kanczát, a legszélső csikónak kapd le a kalapját, azután fuss vele, de hátra ne tekints, míg a kertből kint nem leszel; ezzel megszabadíthatsz!

Mikor nagynehezen felért a forráshoz, addig ásott a körmeivel, míg a kulcsot meg nem találta, azután bement a kertbe, onnan a filegóriába, lekapta a legszélsőnek a kalapját, jól meghúzta az orrát: -236-

Ezeket mondva, megcsókolta a kalapot; e csókra mintha minden megmozdult volna a föld alatt, oly rezgés támadt.

Másodszor és harmadszor is megcsókolta a kalapot, talán ijedtében, erre a föld alól kibukott egy, nagy vár, kapui megnyíltak, tizenegy, gyönyörű fiatal ember és egy asszonyság a herczegasszony lábához borult:

– Szabadítónk vagy, – mond az asszonyság – mi hatalmas királyherczegek voltunk, de egy gonosz Tündér mindenestől, várastól együtt elátkozott, meghagyva, hogy addig meg ne szabadulhassunk, míg királyvérből származó ártatlan leány ily módon meg nem szabadít bennünket. Választhatsz fiaimból!

A királyleány azt választotta, amelyiknek nem volt kalapja, mert az volt az ő csikócskája.

Ezután elmentek a leány atyjához, az ország még fekete posztóval volt bevonva. Elbeszélte atyjának, mint járt; volt aztán erre oly lagzi, hogy még a kutya is fánkot evett.

37. Elátkozott királyfi.

Egy király vadászott s mivel nem volt pohara, lehajlott egy gyönyörű tájon egy patak fölé vizet inni s midőn inni akarna, valami a vízben megfogta az orrát s nem akarta kérésére sem elbocsájtani, míg ez meg nem igéré, hogy leányát neki adja feleségül. Hazament s búslakodott feleségével együtt, egyszersmind cselt gondoltak ki akképen, hogy a juhász szép leányát öltöztetik fel s adják oda, ha kéretni jönnek leányukat. Egy idő mulva csak megjelenik egyszerre az udvaron egy paripa s elnyeríti magát, mi annak volt a jele, hogy a király leányát akarja. A királypár levezeti nagy sírások közt az ékes juhászleányt s felültetik a paripára. Ez száguld vele egész addig a helyig, hol a király volt, itt letette és tudakozta tőle, mint tetszik neki a táj?

– Óh, gyönyörű, – mond a juhászleány – mily szép legelők! Mily jó volna itt atyámnak a juhokat legeltetni?!

De ezzel elárulta magát, hogy nem királyleány. A paripa ismét a király udvarába rohant. Ekkor hasonló csellel a kovács leányát adták neki, ki azáltal árulta el magát, mert a patak mellett levő erdőséget dicsérte s mondá:

Harmadszor is elment a paripa a király udvarába, ekkor már a királyleányt adták neki. Mikor tudakolta a paripa, mint tetszik neki a táj? -238-

Miután a paripa ezáltal megtudta, hogy ez a király leánya, megrázta magát s deli férfiúvá lett s egyszersmind szép partok, a parton vár emelkedett fel, mely mindennel el volt látva, mi kényelemhez, pompához tartozik. Ekkor elmentek a királyszülőkhöz, kik igen megörülének a jó kimenetelen; a férj pedig, ki el volt átkozva s paripává átalakítva, fel lett mentve az átok alól.

38. Kígyó Jancsi.

Volt egy faluban egy gazdag házaspár, nem volt gyermekök, nagyon kívántak magoknak egy gyermeket, annyira, hogy az asszony ily szavakra fakadt egykor:

– Óh, bárcsak már fiam, vagy leányom, vagy ha nem, akárminő csúcsó-mászó állatgyermekem volna!

Nemsokára szült egy kigyót, ki az ő nagy csodálkozására beszélni is tudott. Nagyon szerette az anya kígyógyermekét, kit is Kígyó Jancsinak nevezett az egész falu.

Kígyó Jancsi tizenöt éves lett, felmászott egy nagy diófára s ott fütyürészett; kérdi őt édesanyja:

– A szomszédasszony lányát, Örzsikét. Hát menj, anyám, kérd meg menyednek!

Ment az anya, odaadták Örzsikét. Amint a gyűrűváltásnak kellett volna lenni, tudniillik nagy ebéd volt, mindnyájan leültek az asztalhoz. Kígyó Jancsi az asztal alá bujt és Örzsikének az ölébe tette a fejét, de ez jól megütötte a kanállal és elrugta magától.

Midőn már a menyegző is meg lett volna, lefeküdt Kígyó Jancsi a menyasszonyához és úgy megcsípte, hogy ez nagyot halt.

Jancsi, amint az asztalnál ennének, Julis ölébe tette a fejét, de Julis jól megütötte kanállal a fejét és elrugta; másnap halva feküdt bíró Julis Jancsi mellett!

– Én – mond – házasodni akarok! A legszebb leányt akarom a faluban! -240-

Elment az anyja megkérni a falu legszebb leányát; a leány szülői nagyon ellenkeztek; de Mariska azt mondta, hogy elmegy Kígyó Jancsihoz.

Megvolt a gyűrűváltás, az ebéd alatt Kígyó Jancsi az asztal alá bujt és Mariskának az ölébe tette a fejét, ez pedig egy kanállal neki adott enni, a másikkal maga tett a szájába és szépen megsimogatá; este Kígyó Jancsihoz feküdt; reggel felkelt anyósának nagy örömére.

– Ugyan, Mariska, te olyan szép vagy, hogy szeretheted ezt az én kígyó fiamat?

– Ah, – mond a menyecske – hogyne szeretném, mikor ő csak nappal ily csúf állat, éjjelre pedig mindig gyönyörűséges ember; ekkor a kígyó bőrét a feje alá teszi és reggel ismét belemegy.

– Tudod mit, Mariska, holnap befütöm a kemenczét és te lassan kihúzod a feje alól a bőrt, mikor ő aludni fog és én elégetem, ő pedig nappal is oly szép lesz, mint éjjel.

Úgy is tettek. Amint Jancsi reggel felkel, hát a kígyóbőr nincs a feje alatt, akkor azt mondá: -241-

– Átkozott légy Mariska ezért a tettedért! Most sem éjjelre, sem nappalra nem lesz szép férjed!

Most ujját egy gombostűvel megszúrta s a vért fehér ingébe törülte és azt mondá:

Ekkor háromszor megölelte Mariskát, mindjárt három vasabronccsal volt körülabroncsolva.

– Ez – úgymond – addig le nem ugrik rólad, míg én ismét háromszor meg nem csókollak!

Ment, mendegélt, elért egy kis házacskát, ott lakott a Nap, bent egy öreg anyóka ült.

– Óh, mondd, édes leányom, hogy jöttél ide, mikor erre még a madár sem száll?

– Várd be – mond az öreg – a fiamat, talán az fog valamit a férjedről tudni.

– Itt van az aranyguzsaly – mond az öreg anyóka – ezzel segíthetsz magadon!

Elment a Holdhoz, ott kapott egy aranyorsót és aranylent, ezek a Szélhez utasították. Hazajött -242- a Szél, Mariska kérdi, nem tudna-e valamit az ő férjéről?

Odament Mariska és szolgálónak kínálkozott; mivel sok volt a dolog, befogadták.

Egyszer kiült a ház elébe és ott fonyt, látván ezt a herczegasszony, kérdezte tőle, mi az ára az aranyguzsalynak, orsónak és lennek? ő megszeretné venni.

– Mind odaadom, – mond Mariska – ha három éjjel hágy a férjével egy szobában aludni!

A herczegasszony egy kissé gondolkozott s majd a guzsalyra, majd az aranyra nézett, azután mondá magában:

Másnap mosták a cselédek a fehérruhát, közötte volt az ing, melyben a vérpecsét volt, melyet ki nem moshattak. Meglátta ezt Mariska, azt mondta:

Nagy csodálkozással bevitte a herczegasszony az inget Kígyó Jancsinak megmutatni. -243-

– Nézd, fiam, – úgymond – ebből az ingből sehogyan sem lehetett a vért kimosni és egy csodálatos asszony kimosta!

– No, – mond Kígyó Jancsi – hagyjátok őt még ezen a két éjszakán a szobámban aludni!

Ismét ott hált, de este Jancsi álomitalt ivott, tehát nem ébredt fel; másnap észrevette Jancsi, hogy miért aludt az éjjel és az italt nem itta ki.

Éjjel, amint bejött Mariska, Jancsi felugrott az ágyból, megölelte és háromszor megcsókolta; újra nagy lakodalmat tartottak és ha meg nem haltak, most is élnek; a herczegné pedig kárpótlásul az aranyguzsalyt, orsót, lent és motollát kapta.

39. Szőrös kezek.

Volt a világon egy szegény embernek egy nagyon szép leánya és egy tehene. A leány egyszer a tehenet elhajtotta az erdő szélére legelni; azonban elaludt s mikor fölébredt, a tehén már nem volt ott. A leány nagyon megijedt és elindult az erdőbe a tehenet keresni.

Bolyongott ide s tova, egész míg csak rá nem -244- esteledett; ekkor egy házhoz ért, amelynek kapuja nyitva volt és azon bement.

Egész a házba ment és egyik szobából a másikba nyitott anélkül, hogy valakivel találkozott volna. Igy szobából szobába menve, eljutott a tizenkettedik szoba ajtajáig, de amint ebbe be akart nyitni, az egész ház sötét lett, úgy, hogy nem láthatott semmit.

Azután sürgést-forgást, tányérzörgést; de semmit sem látott. Egyszer a szobába jött két Szőrös kéz, csupán kéz, más semmi sem volt látható. Ez a két kéz elkezdett teríteni és igen-igen sokat terített. Azután hordtak fel az asztalra különbnél-különb ételeket, de mind csak a Szőrös kezek.

Mikor minden az asztalon volt, hát még rettenetes sok Szőrös kéz jött be és az asztalnál helyet foglalt. A leányt a legelső helyre ültették. Mikor vége volt az evésnek, a Szőrös kezek mind a leányra rohantak és elkezdték ütni; lefektették a földre s ott verték. Mikor már jól eldöngették, letették az ágyra és otthagyták, mire a leány elaludt.

Reggel amint fölébredt, hát a legpompásabb szobában látta magát; minden nagyon gyönyörű volt. Egyszer bejön egy szobaleány s megszólítja:

Ő szabadkozott, hogy ő csak szegény leány, de nem ért semmit, a szolgáló szép ruhát hozott s felöltöztette. Majd gróffiú jött be s kérte meg a leányt -245- feleségül, háladatosságból, mivel az egész ház el volt átkozva s ő váltotta meg.

40. Az Ördög szerető.

Volt egy szegény asszony, volt neki egy leánya, ez a leány naponkint a fonyóba járván, irígy szemmel nézte, hogy a többi leányokat a szeretőjük kísérik haza s csak őt nem kíséri senki. Többször mondta barátnéi előtt, hogy nem bánná már, ha az Ördög is, csak lenne már egyszer valami szeretője.

Egy nap, mikor hazajött, egy szarvas Fekete ember kísérte haza. A leány ezen nagyon megijedt, s mindennap hazakísérte azután az a Fekete ember.

Tanácskozott tehát több öreg asszonnyal s azt a tanácsot kapta, hogy szerezzen hétéves leányka fonalából s ha a Fekete embert ki fogja kísérni az ajtón, kösse a lábára s a gombolyagot vesse az udvar közepére.

Meg is tette a leány, de azt tapasztalta, hogy a fonál nem volt elegendő, mert a Fekete ember egyenesen a temetőbe, onnan a pokolba ment.

Megtudván tehát a leány, hogy Ördöggel van dolga, nem ment többé a fonyóba, hanem becsukta -246- az ajtót s ablakot, otthon várta be, hogy mi fog vele történni.

Korán reggel a leány elhívta a szomszédjait, végrendeletet tett s megmondotta nekik, hogy ő meghal s ha el fogják temetni, ne vigyék sem az ablakon, sem az ajtón ki, hanem a küszöb alatt lyukat ássanak s arra vigyék, de ne a temetőbe; hanem a mezőre, hol sírját szentelt krétával megjelöljék.

Kívánsága teljesedett; egy hét mulva sírjából nagyon szép rózsa nyőlt ki, mely szagával az egész tájékot elárasztotta s messze földről odacsábította az embereket, de senkinek sem hagyta magát leszakajtani, lemetszeni. -247-

Történt, hogy egy úr arra ment, lovakat változtatott, a rózsa szaga megütötte az orrát s magáévá akarta tenni a rózsát, elküldte tehát a kocsisát, hogy szakajtsa le, de hasztalan volt a kocsis fáradsága. Azután elküldte az inasát, ki hasonlóképen járt.

Elment tehát maga, neki a legnagyobb készséggel le hagyta magát szakajtani; kalapjára téve hazavitte s pohárba tette. Az egész ebédlő tele volt a szagával. Az ebédlő ebéd után be volt zárva s mégis elveszett a délről megmaradt külömbféle drága, czukros étel és senki sem tudta, hova.

Másnap az inas benyitván az ajtót, látta a történteket, azonnal bejelentette az urának, ki nem akarván hinni a dolgot, az inasra gyanakodott. Elhatározta tehát, hogy az éjjel az ebédlőben fognak aludni az inassal. Különféle drága süteményekkel megterítették az asztalt, lefeküdtek.

Az úrra azonnal álom jött s elaludt, csak az inas maradt ébren. Éjszaka tizenkét órakor kijött a pohárból a rózsa, szép hölggyé változott; ekkor az inas felköltötte az urat, ki tüstént odaszaladt, megfogta a hölgyet s el nem bocsájtotta.

Azután kígyóvá s különféle állatokká változott, melyek csípték, harapták, mindazonáltal az úr semmiképen sem akarta elbocsájtani. Utoljára, mikor látta, hogy semmiképen sem szabadulhat, szép leánnyá változott.

Ezután a leány elbeszélte történetét s panaszkodott, hogy szerencsétlen, mert még a szoba küszöbén -248- sem léphet keresztül, fél az Ördög elragadásától. Az úr biztatván őt, hogy azért lehet a felesége, ki sem kell mennie a szobájából; mibe beleegyezett.

Következett a lakodalom, melyet a férfi rokonai pompával akartak megülni, a leány nem akart belenyugodni, de kényszerítették és így mikor az esküvés után hazafelé mentek, egyszerre egy sötét felhő kerekedett fölöttük, melyből az Ördög előjött s mindenik szemeláttára a herczegnét elrepítette; mert herczeggel esküdött meg. Az Ördög elkezdte korholni őt, hogy már tizenkét vassarut, ugyanannyi buzogányt elszaggatott s mégsem találhatta meg.

Volt egy másik Ördög is, aki magáévá akarta tenni a leányt, veszekedtek is; de a pokolban az Ördögök feje neki adta a leányt, csakhogy ezalatt az idő alatt a herczeg szolgái megtalálták a leányt s visszahozták.

41. Szép Karolina és a lólábú katona.

Volt egyszer a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony, aztán annak a szegény asszonynak született egy gyönyörű szép leánya, olyan szép volt, hogy a világon szépségre nem volt neki párja. Sokáig gondolkoztak, hogy minek kereszteljék? -249- míg végre azt határozták, hogy olyan nagyon szép volt, Szép Karolinának keresztelik.

Mikor azután felnyőlt Karolina, elvette a királyfi. Sokáig éltek, éldegéltek boldogul; de egyszer jött ám a levél, hogy a királyfinak háborúba kell menni. Elment azután nagynehezen a király, Szép Karolina magában maradt, félt nagyon; kiállította a cselédjeit a kapuba, megparancsolta nekik, hogy senkit be ne bocsájsanak, hanem ha valaki oda akar menni, egy jőjjön be közülök s kérdje meg tőle, hogy bejöhet-e?

Kevés idő mulva jön be egy cseléd s mondja, hogy egy katonatiszt akarja meglátogatni Szép Karolinát, bebocsájthatja-e?

Bemegy azután s leülteti Szép Karolina maga mellé; beszélgetnek sokáig, hát egyszer elejti gombolyag pamutját, látja, hogy a katona már felvette, de azt is látja, hogy a katonának lólába van. Kötne tovább, de a pamut íznyikre volt eltépve. Azzal elveszi tőle a lólábú katona s megy hazafelé; Szép Karolina meg megy utána.

A lólábú katona bemegy egy házhoz, Szép Karolina látja az ajtóhasadékon, hogy a pamutot a lólábú katona kerekes rokkán fonja össze. Azzal hazamegy Szép Karolina.

Másnap megy hozzá a lólábú katona és kérdi Szép Karolinától, hogy mit látott tegnap? Azt mondja: -250-

Megmondta a cselédeknek Szép Karolina, hogy ha ő meghal, neki se ne harangozzanak, se ne mondják senkinek sem, hogy meghalt, hanem a kéményen gyugják ki s a ház háta megett gödröt ássanak neki s abba temessék.

Kevés idő mulva ott, abban a gödörben, ahova Szép Karolinát temették, egy gyönyörű szép bazsarózsa termett s egy királyfi ott kocsikázott el, meglátta a bazsarózsát, mondta az inasának, hogy szakajtsa le. De hiába törte, húzta az inas, nem tudta leszakajtani; a kocsis is próbálta, de nem boldogult vele semmire; utoljára maga ment a királyfi s alighogy odaért, lehajlott előtte.

Egyszer egy este vacsorált a királyfi és sok sütemény maradt az asztalon; de reggel, amint felkelt, semmit sem talált, erősen gondolkozott: vajjon ki ehette meg? Eljött az este, a királyfi még drágább süteményeket készíttetett s otthagyta az -252- asztalon, de megparancsolta az inasának, hogy lesse ki, ki eszi meg?

Hanem az inas úgy elaludt, hogy reggelig fel sem ébredt. Másnap a király még drágább süteményeket készíttetett s azt mondta, hogy meglesi maga.

Hát látja éjféltájban, hogy a bazsarózsából kijön egy szép kisasszony, a tükörnél előbb megfésülködik, azután odamegy az asztalhoz s enni kezd. Odasettenkedik a királyfi, megöleli s így többé nem mehetett vissza a rózsába. A királyfi elvette s igen nagy lakodalmat csaptak.

Hét esztendő mulva két aranyhajú gyermeke lett Szép Karolinának, vitte két bába keresztelni, aztán hátég Szép Karolina is elment.

Hát meglátja a templomban, hogy ott ül a lólábú katona; nagyon megijedt Szép Karolina s amint kijöttek a templomból, összetalálkozott vele s mondja a lólábú katona:

– Köszönd, hogy ez a két gyermeked van, mert különben nem kerültél volna ki körmeim közül, hanem most elmehetsz!

Örült Szép Karolina, hogy megmenekülhetett, hazament s annak örömére olyan nagy keresztelőt csaptak, hogy még most is lakják, ha meg nem haltak.

42. Halottidézés.

Egy leánynak azt javasolták, hogyha sok mátkára akar szert tenni, menjen a temetőbe s főzzön halálfejet. Ez megszerezvén, estére föltette egy vasfazékba s főzte. Minél jobban közeledett az éjféli tizenkét óra, annál jobban hitt valakit (a halálfej) a vasfazékban, mondván:

Tizenkét óra után egyszerre erős koczogás után felszólalt valaki az ajtónál, mondván:

Ismét egy kis vártatva, miután a láda ruha a kürtőből lezuhant volna, megjelent és az előbb mondottat ismételte.

A leány most egy láda aranypénzt kívánt. Ezt is meghozván, ismét kérte az ajtó felnyitását; de a leány három ágyravaló dunnát kért. Harmadszor is meghozta, amit kért, ezután beeresztette a leány, kivel fejében kerestetett s elaludt. A leány a holt koponyájától megijedvén, a faluba szaladt s egy házba ment, hol mécs világított, itt egy kiterített holtat találván, a kályha megé bújt. Minthogy pedig az ajtót becsukta maga után, a holt nem jöhetett be, azért kívülről kiáltott: -254-

Mire a kiterített az egyik lábát lebocsájtotta; másodszor is kiabált, ekkor a kiterített a másik lábát bocsájtotta le; mikor harmadszor kiabált, a kiterített fölemelkedvén, bebocsájtotta. Meglátván a leányt, vitte magával a temetőbe s be is viszi a sírba, ha a kakas meg nem szólal; de megszólalt, mert a holtak órájának vége volt. Erre a leány megszabadult, a pénzen házat vett magának s gazdag özvegy maradt.

43. Hamm! téged is megeszlek.

Volt egy szegény embernek három leánya, egyik fonyt, másik varrt, harmadik ült a kályha mögött és tollat fosztott. Azt mondja az atya legöregebb leányának:

– Hát menj te, édesleányom! – szólt a legkisebbhez, ki a kályha háta megett tollat fosztott.

– Én elmegyek – mond a leányka, – de előbb elmegyek a kocsmárosnéhoz tüzet kérni. -255-

Ment és előtalált egy Lovagot, fehér lovon ment, fehérbe volt öltözve és egy fehér kutya szaladt utána, ez volt a Halál, ez azt mondá:

Ment tovább, ismét előtalált egy Lovagot, vörös lovon, vörösbe volt öltözve és egy vörös kutya szaladt utána, ez azt mondá:

Ment tovább, előtalált egy Lovagot, kék lovon, kékbe volt öltözve, kék kutya szaladt utána, ez azt mondá:

Ment tovább, jött egy Lovag fekete lovon, fekete kutya szaladt utána, ez azt mondá:

Most nem tudta a leány, mit csináljon, beköszönjön-e vagy ne? Utoljára mégis beköszönt, a vén kocsmárosné Boszorkány volt.

– Sárga biz’ az, édeslányom, sokat felfaltam én azzal; hamm! téged is felfallak! – s elnyelte a leányt.

44. A bosszús farkas.

Egy kis leány öreganyjának mindig ételt hordott s egy napon egy farkassal találkozott, ki kért tőle ételt, de a leány nem adott. Másnapon ismét nem adott, harmadikon sem. A farkas kikérdezte a leányt, hol lakik az öreg anyó? s azt kitudván, gyorsan odafutott s az öreg anyót megölte, húsát a kéménybe akasztotta, vérét egy korsóban az ajtó megé tette, maga pedig az ágyba feküdt.

– Kedves leányom, tudom, hogy éhes vagy, azért menj, a kéményben van hús és szalonna, vágj le onnan!

A kis leány először, másodszor leszaladt, de harmadszor semmit sem gondolt vele s a húsból kenyérrel evett. -257-

De a leány ivott. Öreganyjához akart feküdni, pedig ott a farkas volt, azt mondta:

– Azért, fijam, mert sokat járok; a kezem pedig azért szőrös, mert sokat dolgozom.

– Azért, fijam, mert én sok embert ettem ám meg s mivel te nekem három napig nem adtál enni, téged is megeszlek!

45. Egyék, igyék komámasszony.

Volt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony. Szegények voltak, csak a gyermekeknek nem voltak szűkében, mert már ép annyi gyermekök volt, mint ahány lyuk van a rostán, mikor újra egy kis gyermekök született. Már az egész falu keresztkomájok volt s nem akadt a falujokban, aki újra elvállalta volna a komaságot. -258-

Elindult hát a szegény ember a szomszéd faluba komát keresni. Útjában találkozott egy asszonnyal, aki elvállalta a komaságot a szegény ember örömére s visszatért vele a keresztelőre.

Néhány esztendő mulva, mikor a keresztfiú megnövekedett, meglátogatta a szegény embert a komaasszonya s kérte, hogy látogassák meg őt is. Sok kérés után el is indultak, magokkal vitték a legkisebb fiút.

Mikor mentek, az úton nagyon sok csontot találtak, a felesége vissza akart térni:

Tovább mentek, akkor meg sok emberkoponyát találtak, mire az asszony még erősebben fogta, hogy térjenek vissza, de az ura elhitette vele, hogy itt régen temető volt.

Végre elértek a komaasszonyhoz. Mikor a pitarba bementek, a sok kanál a konyhán tánczolt, de amint meglátták az idegeneket, azonnal a kanáltartóba ugráltak vissza; a kemenczében nagy tűz égett. Bementek a szobába, a Komájok nagyon szívesen fogadta őket, de a szegény asszony az ijedségtől alig tudott megállani, mert a komaasszonya éppen akkor csapta fel az öléből a nyakára a fejét.

Komájok kiment a szobából és a kis gyermeket is kihívta, kit az égő kemenczébe vetett. Nemsokára -259- vacsorát hoztak be, emberhúsból és vérből állott. Azonnal hozzáfogott a háziasszony a kínáláshoz; az ember evett is belőle, de az asszony egy harapást sem akart enni.

– Azért nem eszem, nem iszom, komámasszony, mert mikor jöttünk, az úton sok embercsontot találtunk!

Ezzel nyugtatá a gazda vendégét. Újra hozzáfogott a kínálgatáshoz, mikor az asszony a kanalak tánczát és az égő kemenczét hozta fel okul, hogy miért nem eszik. Gazdája ugyan azt mondá, hogy a kanalak számára bált rendezett, azért tánczolnak, a kemenczében kenyeret sütnek; de semmit sem használt, (csak kínálta az asszony):

– Azért nem eszem, nem iszom, komámasszony, mert mikor benyitottuk az ajtót, komámasszony az ölében tartotta a maga fejét!

– Hamm! téged is bekaplak, mint a fiadat, ha finyáskodsz! – mond a Boszorkány s elnyelte előbb az asszonyt, azután az urát is.

(Ipolyi A. gyüjteményében 21. sz. Szeremley József gyüjt. Gelej, Borsod vármegye). -260-

46. Kató néni és a pap.

Egyszer volt, hol volt, hol nem volt, talán nem is igaz volt, túl az Óperenciás-tengeren volt egy falu, abban lakott egy öreg Boszorkány: Kató néni.

– Ugyan, Kató néni, tanítson kend engem egy kis öregírásra! Tudom, hogy tud kend, mert az egész faluban azt beszélik, hogy mikor a tehén véres tejet ad s az asszonyok az ingeket fejszefokkal megverik, másnap mindig össze van a kend feje törve, tehát kend Boszorkány.

Kató néni nem állhatta már a sok sürgetést, megigérte s pénteken éjszaka 12 órakor kopogtatott a tiszteletes ablakán.

A pap egy kevéssé gondolkozván, hogy a felesége észre ne vegye, mezítláb egy ingben-gatyában kiment s Kató néni hátára vevén, ráült a piszkafára és e szavakkal: »Hipp, hopp! ott legyek, ahol akarok!« szélszárnyra kelve, repült a levegőn keresztül a fák teteje felett egy nagy sárga rezidencziáig, ott a papot az ajtófél mellé támasztotta, maga bement a mulatságba. A királynő: Zsémbes Panni kérdezte Kató nénitől, hogy ki az az ember az ajtófélen? S Kató néni feleletére, hogy most akarja magát a Boszorkányok közé bevétetni, a királynő felállt és az új vendéget embercsontokból -261- s koporsódeszkából készült mesterséges asztalhoz ültetvén, elébe tette az emberkoponyából készült kalamárist, egy aranypennát s egy fekete könyvet s parancsolta, hogy írja bele a nevét. A pap megijedt s e szavakat írta bele:

A pap imádkozva a megtartásért, azon vette magát észre, hogy a vár eltűnt, ő egy fa tetejében maradt s a kalamáris a kezében aranypohárrá vált.

Nagynehezen azután a fáról leszállván, az Óperenciás-tengert átúszta s miután három vagy négy napi fáradság után éhen-szomjan egy folyó partjára ért, meglátta a kutyafejű tatárok királyát ott sétálni.

A király meglátván ezt a magas kalapú embert, magához hívatta s kérdezte tőle, hogy miféle ember? Tud-e magyarul? A pap azt felelte reá, hogy tudok! Mi a királynak nagyon megtetszett s megfogadta a fiai mellé instruktornak.

A pap, amint meglátta a királynét, mindjárt ráismert, hogy ez az az asszony, aki neki a nagy fekete könyvet adta; a királyné is megismerte őt, de egyik sem mert szólani.

Egyszer a király megalázván magát, bement az instruktor szobájába s ott megismerte az aranypoharat, kérdezte, hogy hol vette? Ez az ő felesége pohara?! -262-

– Felséges uram, engedjen meg most, délben az asztalnál az egész dolgot elbeszélem, s úgy történt.

A király megharagudván, feleségét néggyé vágatta s a vár szegletére akasztatta. A papot megjutalmazván, hogy fijait magyarul megtanította, hazaküldte; de már ekkor családja kihalt s nemsokára neki is vége lett. Kató nénit a király parancsából megégették.

Ha a pohárt a király meg nem ismerte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

47. A Boszorkány és a vadász.

Volt egyszer egy igen jámbor szívű, de nem nagyon vagyonos uraságnak egy messze terjedő, rengeteg erdő szélén majorja, melyben leginkább jó fejősteheneket és juhokat tartott. Az uraság a majortól nem messzire lakott.

Egyszer elkezdett fogyni a tehenek és juhok teje s így a szegények nem kaptak ingyen tejet, amiért megátkozták a megrontót és az átok fogott is. Aki megrontotta, kitanult Babonás asszony volt, ennek volt egy leánya, aki szinte meg akarta tanulni ezt a mesterséget, kérte anyját, hogy tanítsa meg reá. Anyja hallgatott, de leánya nem szünt meg rimánkodni.

– Ne tanuld te ezt meg, nem boldogság ez, hanem kárhozat! Ha azonban velem együtt el akarsz -263- kárhozni, ám lásd, de még egyszer mondom, ne kívánd e lélekölő dolgot tudni!

Ezután az anyja meghalt anélkül, hogy leányát megtanította volna e mesterségre.

Évek multával egy vadász vetődött az erdőbe, vadászata közben ritka vadra akadt, de sehogy sem ejthette el. Este, amint hazafelé ment a vadászatról, sírást hall, mintha asszony sírna. Gondolkozik a vadász, felkeresse-e a szerencsétlent?

Amint a major felé néz, lát egy asszonyalakot, kezét összekulcsolva sírni.

– Dicsérjük a Jézust, szülém! – mond a vadász – Mi a baja, hogy oly keservesen sír?

– Jó, aki teheti! – mormogá a Vén, beesett szemű, kormos, ráncozképű asszony.

– Mi lélek hozott ide, erre a borzasztó helyre, honnét még a madár is elröpül!

– Ha oly bátorszívű vagy, állj amoda a vastörzsű fa mellé s nézd, mi történik velem!

Már tizenegyre volt éjfél előtt s mégsem látott semmit, már únni kezdte a várakozást, mikor zörrenést hall s néz jobbra-balra, egyszer megpillantja a zörgést okozó alakokat, feketék voltak azok, mint -264- a korom s egyenesen a Vénasszonynak tartottak. Mikor közelebb jöttek, még inkább meggyőződtek, hogy ezek Ördögök, mert farkuk, szarvuk, lólábuk volt, sőt egyikük kutyafejű és oly szőrös volt, mint a medve.

A magukkal hozott nagy üstöt, bárdokat, tőkefát, szurkot s tűzrevalót lehányták a földre, s míg az egyik tüzet rakott, a másik az üstöt tette reá, a harmadik szurkot vetett bele, kettő pedig megragadta a Vén szülét, tőkére tette, bárdokkal apróra vagdalta s a szurokba vetette, azután háromfertály tizenkettőig főzte. Majd másik kettő felkapta az üstöt s tartalmát a földre öntötte, a darab húsokat felszedve belőlük embert formált, egy harmadik belefujt s ismét a Vénasszony állott elő.

– Bátor ember vagy, – mond a Vénszüle – áldjon meg az Isten, rajtam segítettél. Hajdan e helyen major volt, a major gazdája eltartotta a szegényeket, de én megrontottam a jószágait, ezért a szegénység megátkozott s így kilenczvenkilenc évre lett szabva büntetésem; hanem hogy végignézted kínzatásomat, a hátralevő tizenkilencz esztendő szenvedésétől megszabadítottál; az Isten áldjon meg! Mondd el mindenkinek, hogy senki se bántsa a másét.

48. Turánka.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, ki sétálni menvén, egy asszonnyal találkozott, ki leányát verte, kitől kérdezte:

Háborúba menvén, azt hagyta meg nejének, hogy szobavászont egy hét alatt megfonjon! A királyné búsulva ment a templomba, hogy mit tegyen? Kérdé egy vén banyától, kivel megegyezett, hogy a banya megfonja a kendert, amiért a királyné ha a nevét ki nem találja, övé lesz a kender.

– Fonyunk, fonyunk királynénak, majd a mijenk lesz, nevem ki nem találja, pedig csak e név: Turánka.

A fiú elmondá nénjének, ki azután a banya nevét kitalálta; miért is bosszúból a ház tetejét a banya elvitte; de a királyné férje hazajövetelére megkészítette s ezentúl boldogul éltek.

49. Incsulka.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt három leánya, minduntalan kérték atyjokat, hogy őket sétálni eressze el; végre megengedte: a királykisasszonyok sétálni mentek. Estére – mert eltévedtek – egy Ördöngős-vénasszonyhoz tértek be szállásra.

A gonosz asszony a királyleányok feje felé lapátot, szénvonót és seprőt rakott, hogy saját leányaitól – mert neki is volt három – megkülönböztethesse s hajnalban a jelek után fejöktől megfoszthassa.

De Incsulka, ki a királylányokat sétálás közben mindig szemmel tartotta, felköltvén őket, hazafelé indult, a lapátot, szénvonót, seprőt az Ördöngős-vénasszony leányai fejök fölé tette.

– Ucczu, ucczu vasgereblye, majd elérjük Incsulkát, majd meggerebenezzük! – s utána vágta a vasgerebent.

Mikor hazaérkeztek, a legöregebbik királyleány felment az atyjához s azt mondta:

– Édesatyám! Van annak az Ördöngős-vénasszonynak a kertjében egy aranyvessző, ha akarná Incsulka, elhozhatná. -267-

Incsulkát elküldte a király az aranyvesszőért, el is hozta; de majd a hátába repült a vasgereben.

– Édesatyám! Van annak az Ördöngős-vénasszonynak a kertjében egy arany káposztafeje, ha akarná Incsulka, elhozhatná.

Incsulkát elküldte a király az aranykáposztafejért, el is hozta, megint utána repült a vasgereben.

– Édesatyám! Van annak az Ördöngős-vénasszonynak a szobájában egy ékesszavú madara aranykaliczkában, ha akarná Incsulka, elhozhatná. Incsulkát elküldte a király az ékesszavú, aranykaliczkás madárért. Ekkor Incsulka zsákban hájat vitt s mikor a kutya ugatott, adott neki hájat:

Míg a kutya a hájat ette, addig az ékesszavú, aranykaliczkás madárral továbbállt; de megint majd póruljárt; mert a vasgereben utána repült.

– Uczcu, ucczu vasgereblye! majd elérjük Incsulkát, majd meggerebenyezzük! – biztatással.

Végre a három leány kérésére Incsulkának megparancsolta a király, hogy az Ördöngős-vénasszony ujján levő aranygyűrűt hozza el.

Incsulka vett egy egész zsák hájat, a kis kutyát jóltartotta hájjal, bement a szobába s a Boszorkány ujjáról húzta le a gyűrűt; de ez felébredt, megkapta Incsulka kezét s mondta: -268-

– Ejh, gonosz Incsulka! megfosztottál három szép leányomtól, aranyvesszőmtől, aranyfej káposztámtól, arany kaliczkámtól, ékes, kis madaramtól, most megfogtalak!

Előhívta szolgálóit, Incsulkát zsákba varrták, a kemenczét »úgy fütötték, mint pokol«, hogy abba bevessék.

A kis kutya a zsákot kirágta, Incsulka a kutyát varrta a zsákba, ő pedig az asztalon levő aranygyűrűvel eloldalt.

A kemenczét jól befűtötték, a zsákot belevetették, csak akkor vették észre, hogy Incsulka megfosztotta őket a kutyától és gyűrűtől, mikor a kutya sivalkodását hallották. Az Ördöngős-vénasszony a haját tépve ment Incsulka után:

– Ejh, gonosz Incsulka! Megfosztottál három szépleányomtól, aranyvesszőmtől, aranyfej káposztámtól, arany kaliczkámtól, ékes, kis madaramtól, arany gyűrűmtől, szép kis kutyámtól; ucczu, ucczu vasgereblye! majd elérjük Incsulkát, majd meggerebenezzük! – a hátába vágván a gereblyét, Incsulka elillant.

50. A királyleány és a tizenkét Óriás.

Hol volt, hol nem volt, volt egy hétországi király, kinek meghalt a felesége és úgy gondolkozott, hogy újra meg fog házasodni, mivel a királyoknak sokáig nem szabad özvegyen lenniök. Volt egy hétországi királyné, kinek az ura meghalt, úgy gondolkozott a király, legjobb lesz ezt neki feleségül venni.

A királynak volt egy fia és egy eladó leánya, az özvegy királynénak is volt egy eladó leánya. A király, hogy mentül előbb megházasodhassék, levelet küldött az özvegy királynéhoz megkérésképen. A királyné beleegyezett a házasságba, csakhamar megtörtént a lakodalom.

Sok ideig boldogságban töltötték napjaikat, de a két leány, a királyé és a királynéé haragban voltak egymással, mert a király leánya nagyon szép volt, a királynéé csúnya. Nagyon sok herczeg, gróf, király járt a házhoz és mind a király leányával kívánt beszélgetni, szerelmeteskedni, mivel a király leánya nagyon szép volt.

A királyné leánya látta, hogy őt igen kevéssé becsülik, gyakran panaszkodott az anyjának és úgy gondolkoztak mind a ketten, hogy legjobb lesz, ha elvesztik a király leányát.

Volt a király leányának egy igen kedves étele, úgy okoskodtak tehát, hogy legjobb lesz, ha felállnak -270- az asztaltól; a királyné leánya elkészítteti az ételt s megmérgezi, úgy adja oda a király leányának, hogy haljon meg tőle.

Úgy is lett, elkészíttette az ételt, megmérgezte s megparancsolta a szakácsoknak, hogy a világért se merjék megkóstolni.

A király fia már iskolábajáró volt, egyszersmind táltos, ki tudta testvérének veszedelmét, az iskolából előbb hazajött, mint kellett volna. Mikor hazament, bement az istállóba, hol az ő táltos paripája volt. Amint beért az istállóba, megszólalt a ló:

A királyfi felment atyjához, megcsókolta kezét, a király ránézett fiára s kérdezte tőle:

– Hallod-e, kedves néném, délben az ebédnél mindenféle ételből ehetsz és mindenféle italból ihatsz, de mikor felállunk az asztaltól, mostohaanyád a te kedves ételedet be fogja hozatni, abból ne egyél, mert ha eszel, meg fogsz tőle halni!

A leány elneveté magát öccse beszédén, de mégis megkérdezé, hogy hogyan tudja ő ezt?

– Próbáld meg, adjál a kis kutyádnak belőle, -271- ha az meg nem fog dögleni, te sem halsz meg; de ha megdöglik, ne egyél belőle!

Jött az ebéd ideje, mindnyájan leültek és ebédeltek, ebéd után a királyné a leányhoz ment s mondta:

– Oh, szerelmes leányom! a te kedves ételedet elkészíttettem a számodra és elfeledtem behozatni, hanem mindjárt behozatom.

Behozták az ételt, a királyné kínálta a leányt, de a leány megfogadta öccse szavát, nem evett, miért a királyné méregbe jött s kiment a szobából.

Ekkor a királykisasszony megétette a kis kutyáját az ételből, a kutya tüstént megdöglött.

– Szedj össze magadnak annyi kincset, amennyivel holtig megéred és bujdossál el a világba, mert itt elölnek, ha ezer lelked lesz is!

Este azután lementek a kincses pinczébe és annyi kincset szedett magának, amennyit elbírt; összeszedte a maga ruháját is és testvére kíséretében kiment a városból s a városon kívül nagy síránkozások között megváltak egymástól.

A leány ment, mendegélt egy nagy erdőben, a honnan két hétig ki nem tudott menni; mindig erdőben kellett menni s már elfogyott az eledele is és csak gyökerekkel s vad gyümölccsel táplálkozott s már-már halálát is kívánta, mikor egyszer csak egy, nagy kastélyra akadt, ahol tizenkét Óriás lakott. Amint az ajtóhoz ért, az ajtó magától kinyílt, de egy lelket sem talált, mert az Óriások rabolni -272- voltak. Bement a konyhába, itt szörnyű nagy tüzet látott s tizenkét vasfazekat telve hússal körülötte főlni. Ment beljebb, ismét egy ajtó nyílt meg előtte, tizenkét ágy volt a szobában és egy arany oltár. A szoba nagyon szemetes volt, a leány kiseperte. Amerre ment, az ajtók kinyíltak előtte, minden volt, ami csak kellett, hozzáfogott főzni, az ételt megfőzte. Mikor beesteledett, a leány csipkebokor háta mögé húzta magát, hogy ott várja be az Óriásokat.

Amint az Óriások hazamentek, látták, hogy ki van seperve, meg van főzve, mindjárt gondolták, hogy itt valakinek járni kellett, mert ez magától meg nem történhetett; hozzáfogtak keresni. Nem sokáig keresték, az Óriások feje csakhamar reátalált a bokor háta megett; kihívta a leányt a bokrok közül s bevezették a szobába, hol az Óriások feje kardot rántott társaival s hétszer megesküdtek az Istenre és kardjokra az oltár előtt, hogy a leányt holtig nem fogják elhagyni s aki a legkisebb rossz gondolattal lesz is a leány iránt, mindjárt fejét veszik. Hozzáfogtak vacsorálni, vacsora után szép ágyat csináltak a leánynak aranyból és gyémántból.

Másnap ismét kimentek az Óriások rabolni, ezalatt az öregkirály kerestette már leányát; a királyfi mit sem akart testvéréről szólani, a királyné pedig megijedt, összehívatta a Boszorkányokat, kiknek ő volt a feje s kérdezősködött tőlök, hogy kitudódik-e gonoszsága? Egy azt mondta, hogy ő tudja, hol van a leány, de oda nem lehet menni; a királyné -273- sok kincset igért neki, csak menjen oda és ölje meg. Mikor az Óriások rabolni voltak, a vénasszony odament s nagyon kérte, hogy eressze be, de a leány nem eresztette be, így vissza kellett neki menni a királynéhoz jelenteni, hogy oda nem lehet bemenni. A királyné ismét összehívatta a Boszorkányokat, hogy ki tudja módját keríteni, mint lehetne a leányt megölni? A vénasszony azt mondta, ha oly gyűrűt ad neki, amelyik megér egy országot, ő azt a gyűrűt megcsinálja olyannak, hogyha azt a leány az ujjára teszi, mindjárt meghal.

A királyné megcsináltatta a gyűrűt, a vénasszony, mikor az Óriások rabolni voltak, odavitte és az ablakon bedobta a gyűrűt. A leány felvette az ujjára, az ujja megdagadt s a leány meghalt.

Este hazajönnek az Óriások, a leányt halva találják, hozzáfogtak siratni. Azután tizenegy Óriás koporsót csinált neki, a legsűrűjébe az erdőnek eltemették s temetés után mind a tizenketten kardjokba ereszkedtek.

A királyfi jól tudta mindezt, mintha vadászni menne, elment arra a helyre, hol a nénjét eltemették, vele ment a katonája is. Mikor a helyhez közeledtek, nagy tüzet láttak, a világosság mellett meglátták a tizenkét Óriást kardjokba dőlve és a koporsót, amelyben a leány volt; a királyfi felrakatta a tizenkét Óriást és a koporsót s elvitte atyjához.

– Van már elég vadunk, nem szükséges több! Szeretnéd-e atyám a leányodat halva látni?

– Szeretném! – felelt a király – Erre a királyfi felült táltos lovára s félóra mulva élesztő vizet hozott, megmosta a leányt s az Óriásokat mindjárt feltámadtak.

– Lásd, atyám, ez a tizenkét vitéz felajánlotta életét leányodért, mivel kívánod őket megjutalmazni?

A király leányát jutalmul az Óriások fejének adá, a többi pedig az országából válaszhatott magának feleséget.

Az Óriások a lakodalom után odahagyták kastélyukat és kincseiket a király udvarába szállították, hol most is élnek, ha meg nem haltak.

51. Mostoha királyfiakat gyilkoltat.

Hol volt, hol nem volt, volt egy király mostoha feleségével s két gyermekével s a mostohának egy gyermekével. A mostoha, mivel saját gyermekét akarta királlyá tenni, mindenkép igyekezett a királyfiakat elveszteni. Mivel tudta, hogy a király őt nagyon szereti, mondá:

– Édes férjem, ha akarod, hogy épséges és -275- egészséges maradjak, hagyd a két fiad máját megennem!

A király végre is felesége rimánkodásaira hallgatván, fiait leölette, tüdejöket és májokat a mostoha megette, többi testöket pedig elásatta az udvarban.

Ezen a helyen két arany almafa nyőlt, mire a király is büszke volt és sok király irígyelte fájait. De a mostoha nem nézhetvén a fákat, mondá férjének, hogy csináltasson belőlök két ágyat. A király, ámbár szomoruan, ezt is megtevé.

Éjjel a király nyugodtan aludt, de a mostoha éppen nem úgy; ébren lévén, hallotta a királytartó ágyat beszélni:

De egy szikrányi mind a két ágyból lepattant, miből azután aranygyapjas kos lett, ezeket is megégettette a mostoha, de belőlök egy-egy gyapjúszál ugrott ki, a szél a vízre vitte s ott két arany kácsává változtak.

Az öreg anyó a palotába vitte őket, hol a gyermekek elbeszélték, mint igyekezett a mostoha elveszteni -276- őket, ekkor a király a mostohát a leányával együtt felnégyeltette s a két aranyhajú fiú atyjával boldogul él.

52. A két árva királyfi.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, volt annak a királynak egy felesége meg két fija, az egyiket Miklósnak hívták, a másikat Andrásnak. Meghalt az édesapjuk, árván maradtak.

Hát biz’ az ő édesanyjok, a királyné nem a legjobb anya volt, nem szerette a fijait, a király halála után mindjárt kikergette a szobáiból és a szakács gondviselésére bízta őket, így a fiúk nagyobbrészt a konyhán sürgölődtek s gyakran belekotnyeleskedtek az anyjoknak készített drága ételekbe. A szakács, aki különben becsületes ember volt, nem állhatta ezt tovább, kapta, eljáratta saját pénzén a gyermekeket az iskolába, mintha az övéi lettek volna.

A gyermekek növekedtek, anyjok pedig napról-napra traktálódzott s amint az év betelt, letette a gyászt s másik királyhoz készült férjhez menni s már tartották is előre a nagy czéczót.

Egyszer a lakodalom előtt való nap éjszakáján azt álmodta a királyné, hogyha a fiai madarának a szívét meg a máját megeszi, nagyon szerencsés -277- lesz, mert a májától minden éjszaka egy kendő arany és ezüst terem a feje alatt, a szívétől pedig bizonyosan király lesz, aki megeszi. Kapta másnap reggel mindjárt megparancsolta, hogy neki a királyfiuk sárgarigójának mindenét szépen megsütve adják az asztalra másnap délre; különösen a máját és a szívét el ne felejtsék, mert különben leütteti a szakács fejét.

Egyszer úgy déltájban jön haza az iskolából a két fiú, amint a sárgarigó meglátta őket, lerepült a Miklós vállára, de amint bementek a szobába a királyfiak, a rigó kint maradt, megfogta a szakács, kitekerte a nyakát, megkoppasztotta hamarjában s elkezdte sütni. Azalatt a királyfiuk megtanulták a leczkéjöket, a konyhára jöttek kuktákodni s ott szaglálódva járkáltak ide s tova.

Amint egyszer a szakács lehajol tűzrevalóért, Miklós odaugrik s kikapja a madár máját és szívét, egyenesen befalja s azzal térült-fordult mindegyik egyet s iszkiricz! ki a konyhából!

A szakács megy a sárgarigót nézni, hogy szépen pirul-e már? hát látja, hogy nincs sem szíve, sem mája.

– No, ez így sehogy sem jól van, már ezt megint a két fiú közül tette valamelyik; de már mindegy, nem tehetünk róla, majd segítünk valahogy a bajon!

Kiment a szakács az udvarra, megfogott egy kis jérczét, kivette a szívét és a máját, odatette a -278- rigó mellé. Ebédkor felvitte az asszony elé, ki nagyon megörült neki s megette mindjárt a máját és szívét, azután várta, hogy éjszaka terem-e a feje alatt kendő ezüst és arany; de biz’ ott csak nem termett, amin szerfelett megharagudott, magához rendelte a szakácsot s rátámadt, hogy őt hogy’ merte megcsalni? Mert nem azt a szívet meg májat adta a rigó húsa mellé, amelyiket kellett volna.

A szakács nagyon megijedt, térden állva mondta a királynénak, hogy alkalmasint a királyfiak közül ette meg valamelyik; mert más nem volt a konyhában.

– No, hát reád bízom, ölesd meg mind a kettőt s vedd ki belőlök, mert még épen van bennök.

A szegény szakács hazament, megmondta, hogy mit kell tenni az úrfiakkal. A kukta megfogta a két úrfit, kivitte az erdőre, hogy majd megöli őket; de amint hozzá akar fogni, elkezd András könyörögni s annyira könyörgött, hogy megkegyelmezett nekik; azután leütött egy vadmalaczot, kivette a szivét és máját, hazavitte, a királyné megette, de csak nem termett az ő feje alatt sem arany, sem ezüst; ezért megfogatta a kuktát, megölette és lovasokat küldött mindenfelé, hogy fogják meg a királyfiakat, de hasztalanul, mert azok már kint voltak az ország határából.

– Hallod-e édesbátyám, váljunk kétfelé, majd -279- talán úgy jobban szolgál kinek-kinek a szerencse S ezen a helyen jöjjünk össze tizenkét év után!

Miklós alig ment egy darabig, hát egy nagy városhoz ért, melynek mindene feketébe volt vonva, s csak egy kapuja volt nyitva, mert az egész város fallal volt körülvéve s egy lélek sem jött sem ki, sem be azon; kapta Miklós, bement rajta.

Miklós nem tudta elgondolni, hogy mi ennek az oka; hanem azután megmondták neki: hogy nem régen meghalt az öreg király, nem maradt neki semmi rokona, nem tudtak megegyezni a királyságon, kapták, elhatározták, hogy kinyitják a város kapuját s aki először bejön rajta, az lesz a király s éppen Miklós jött be legelőször rajta, ő lett a király.

Ment, mendegélt, míg egyszer egy vár előtt volt, kapta magát, bement a várba; abban a várban lakott három szebbnél szebb királykisasszony, de mégis legszebb volt közöttük a legfijatalabbik. Ezek nagyon szívesen fogadták Andrást, marasztalták, András maradt is, hozzáfogott mindenhez és csak -280- se széna, se szalma, az lett biz’ annak a vége, hogy beleszeretett a legkisebb királykisasszonyba s nemsokára egy pár lett biz’ őbelőlük; éltek boldogul.

Egyszer András hallotta, mivel nagyon nagy híre volt, hogy messze innen lakik egy elátkozott kisasszony, a neve Zsófi, ki a férfiakat sorra tüntette el, még pedig úgy, hogy nyomára sem jöttek.

András gondolta, oda el kell menni, mit meg is mondott a feleségének. Hasztalan volt a felesége részéről minden rimánkodás, nekikészülődött. Adott a felesége neki egy ostort, mellyel ha valaki körülkanyarította magát s azt mondta:

Kapott a feleségétől oly sapkát, mit ha a fejébe tett, nem látta senki. Fejébe tette András a sapkát, körülkanyarította az ostort s elkiáltotta:

– Hipp, hopp, ott legyek, ahol akarok, Zsófinál! – s egyszerre a tenger partján termett.

Nem messzire a parttól vár volt, mely lánczokon a csillagokról függött és sebesen forgott, az oldalából beretva és más éles szerszám állott ki. András ott állt egész délig, mikor a vár megállott, – mert minden délben két óráig nem forgott a vár – ekkor keskeny híd emelkedett ki a vízből a várig; kapta magát András, bement a várba.

Zsófinak András nagyon megtetszett, vele is élt egy hónapig, de ekkor már arról gondolkozott Zsófi, hogy’ tegye el láb alól? -281-

Volt Zsófinak olyan könyve, hogy belőle kilenczvenkilencz mérföldre el tudta Andrást olvasni. András egy puszta szigeten találta magát nyoszolyástól együtt reggelre.

András mindjárt tudta, hányadán van a dolog, hogy őt Zsófi elolvasta, keresi az ostort, nincs a feje alatt, Zsófi kilopta, de a sapkát még sem bírta kilopni, mert a kebelében volt az ing alatt. Nem tudta már András, mit csináljon, menne, de nem lehet; egyszer egy hajó kötött ki a szigeten, a török basa fija ment Zsófit megnézni, András bement a hajóba, fejébe tette a sapkáját, nem látta senki.

Valahányszor a basa evett, ő mindig a háta megett állt, ő is evett a basa táljából. A basa szakácsai nagyon csodálkoztak, hogy most mindenből kétannyi kell, mint azelőtt.

Amint mentek, elértek egy szigethez, oda senkinek sem volt szabad menni, mert ott az Óriások laktak, András kiment a szigetre, őt nem látta senki.

Amint ment egy darabig, lát egy gyönyörű szép szőlőt, a tőke tele volt a legszebb fürtökkel rakva, odament s amint egy szem fekete szőlőt megevett, nagy malomkő esett a nyakába, melyből sehogy sem bírt kibujni. Kínjában levert egy szem fehér szőlőt, mely elébe gurult, kínjában beharapta s alig hogy lenyelte, eltűnt a nyakáról a malomkő. Leszakajtott egy fürt kék szőlőt, azzal visszament a basa hajójába.

Nemsokára azután elértek Zsófia várához. András -282- első volt beszaladni a várba, megtalálta Zsófit, ki éppen czifrázta magát a nagy tükörben. András letette a szőlőfürtöt, Zsófi pedig amint visszafordult s meglátta, azonnal evett s rögtön egy, nagy malomkő esett a nyakába.

Ekkor András lekapta a fejéről a sapkát, hogy Zsófi ismerje meg. Zsófi könyörgött neki, hogy csak vegye le a követ, de András nem akarta; odaadta Zsófi neki az ostort is, de András nem vette le. Azután megtudta Zsófitól, hogy a küszöb alatt oly aranypálcza van, mellyel ha háromszor megkerülik a várat s harmadszor rácsapnak, a vár aranyalmává változik.

András úgy is tett, a vár aranyalmává változott, mit a zsebébe tett, kezébe vette az ostort:

53. A mostohaleány.

Mostohaleányát minduntalan szolgálni kergette; végre sütött neki hamuból pogácsát s kihajtotta. Hosszas útjában egy gunyhóra akadt, hova bement -283- s hol egy macskán kívül, ki ennivalót kért tőle, senkit sem talált. A leány egész pogácsáját odaadta a macskának, mire az öregasszonnyá változván, így szólott hozzá:

– Én jószívűségedet tettem próbára, szegény leány, s mivel te nekem egész pogácsádat ideadtad, én sem leszek háládatlan. Tudd meg tehát, nekem emberevő fiaim vannak, kik ha hazajönnek s téged itt találnak, azonnal megesznek; hanem bujj el egy kis időre a kemencze mellé s várd be, míg el nem készítem fijaimat fogadtatásodra.

Nemsokára tizenkét: Szél, Hold, Nap, Argilus és különbféle nevet viselő fija hazajövén, messziről kiáltottak:

De az anya megkérlelvén őket, annyira vitte, hogy gazdasszonyuknak fogadták a leányt.

A fiuk meg voltak vele elégedve, de volt ott még egy Vénbanya, ki feltette magában, hogy harmadnapra megöli s megfőzi. Ezt hallván a macska, a leányt útra készítvén, három köpetet parancsolt a konyhába köpni és a vasfazékot telehordani vízzel.

A leány elment, a Vénbanya alig várta a víz forrását s óránkint kérdezte a szobából a leányt:

Háromszor felelt a három köpet, azután hasztalanul kérdezte a Vénbanya, nem felelt senki; ekkor kijött a szobából, hozzáfogott a leányt keresni, sehol sem találta, mert már egy kastélyba szegődött, hol jól folytak dolgai.

Hogy a mostohaleány dolgai jól folytak, megtudta a mostohaanya, elküldte tehát édesleányát, ki ugyanazon az úton haladt, amelyen a mostoha, de ő a macskát felrugta, mikor enni kért, ezért a macska fijai, a Szél, Hold, Nap és a többi szétszaggatták és megették.

A mostohaanya meg akarván leányát látogatni, hasonló sorsra jutott, szétszaggatták s így a jószívű leány maga maradt az egész családból.

54. A mostoha- és az édesgyermek.

Ez egy erdőben egy házikóra talált, a házikóban pedig egy cziczka és kakaska laktak, ezek evegették a pogácsáját. S valahányszor kértek, adott nekik, mindig azt mondták:

Háromszor szóltak az Ördögök, a cziczka és kakaska ugyanannyiszor azt felelte, hogy addig nem nyitja meg a leány az ajtót, míg vásznat nem szőnnek, drága ruhákat nem hoznak. Az Ördögök mindent hoztak. Mikor már be kellett volna jönni az Ördögöknek, a kakaska elkukoríkolta magát s mivel a kakasszónak ilyen hatalma van, az Ördögök szurokká váltak. A mostohaleány ekként megszabadult, a drágasággal hazament.

Az édesleány megirígylé a sok holmit, az anya még jobban, elküldé tehát őt is, sütött neki zsíros, töpörtős pogácsát s ez szinte odaért.

Harmadszor is mondták az Ördögök, ekkor berohantak, szétbonczolták, bélét a létrákra terigették, arczát kivicsorítva az ablakba tették, lábát a kemenczébe, mintha tapasztott volna.

Az anyja jött meglátogatni harmadnapra leányát, -286- megörült messziről, mert a beleket fonalaknak nézte s úgy látta, hogy leánya az ablakból kinevet; mikor bement, azt hitte, hogy leánya tapasztással van elfoglalva; de csalódott.

55. Huba és Tünde.

Volt egyszer egy szegény, de szép fiatal halászlegény. Egyszer este kivetette hálóját, mert ekkor szokott ő mindig halászni. A csónakjába ült és a leggyönyörübb dalokat énekelte, a hold szépen sütött. Kihúzta a hálóját, nincs benne semmi és ismét semmi és ismét semmi.

– Mit csináljak? hogy szerezzek magamnak egy darab kenyeret és becsületes ruházatot?

Nagyot sóhajtott és fejét kezére támasztva, elkezdett oly szépen, oly szomorúan és oly szívrehatóan dalolni, majd elhallgatott s fejét szomorúan rázta, ekkor suttogást hallott:

– Énekelj még, kérlek! szólt egy ezüst csengésű hang. Feltekint a szép halász, kit lát maga előtt? Egy tündérszépségű leánykát.

– Én – úgymond – Iduna vagyok, a Vízikirályné játszótársa, sokszor hallottam szép dalaidat, a felső világot akarnám látni, vagy nem is azt -287- annyira, mint téged, szép dallos; hogy hívnak? szép halász! Miért vagy oly szomorú?!

– Én – úgymond – Jávor vagyok, szomorúságom oka az, hogy nemsokára koldusbotra jutok, már egy időtől fogva kifogyott a hal, hasztalan vetem ki a hálót, nem foghatok egyet sem, azelőtt míg városba vihettem halat eladni, szívesen tánczoltak velem a leányok; mert mindig csinosan voltam felöltözve, most azonban rám sem néznek, mert semmiből sem kaphatok pénzt. Nekem senkim sincs, rossz világ ez itt fent, angyali leányka!

– Óh, – úgymond – hacsak ez a bajod, ezen könnyen segíthetünk, csak várj néhány percet!

Ezzel a vízben egyet loccsant és eltűnt, de alig mult néhány percz s már a szép leányka fent volt egy aranyvesszőcskével:

– Húzd ki! – mond a leányka s íme, a háló tele volt a leggyönyörübb halakkal. Megörült Jávor:

Ezzel elváltak egymástól, de megigérték, hogy holnap ismét eljön mind a kettő. Igy mulattak -288- ők napról-napra, mikor holdvilágos, szép esték voltak. Jávor ismét a legszebb legény volt a faluban, szerették a leányok, de neki egy sem kellett, mert ő oly szép leányt szeretett, milyent még a felső világ nem szült soha.

– Jávor, – úgymond – én nálad maradok, megkértem királynémat, engedje meg nekem a felső világon lakni.

– Te – úgymond – itt akarsz hagyni, nem akarsz többé Kristályváramban lakni? Iduna, rossz a világ fent! Ha még egyszer visszatérsz, többé fel nem eresztlek!

Boldogul éltek néhány évig, volt nekik egy gyönyörű leánykájok, elnevezték Tündének.

Tünde kedves kis angyal volt, midőn édesanyja megpirongatta, sírt és drága gyöngyök hulltak szép szeméből, hazajött atyja, megvígasztalta, hozott neki sok virágot; Tünde nevetett és szép rózsák nyíltak az ajkán.

Egyszer szomorúan kezde Jávor hazajárni, halat nem fogott, a pénz fogyott, majdnem kétségbe volt esve. Gyermekének, sem feleségének sem ruhája, sem kenyere; már a ház sem volt az övék, az utolsó halat vitte be Iduna eladni a városba; kapott néhány garast érte. -289-

– Még egyszer megkísértem, – mond Jávor – s ha most sem sikerül a halászat, kétségbeesem!

– Jer’ hozzám, Tünde! – mond a jó asszony és Tünde követte őt; adott neki kenyeret.

Tündének nem volt játszótársa, a virágot szeretvén, egyszer elment a rétre virágot szedni. Mentül tovább ment a réten, annál szebb virágok tűntek elé. Egyszer csak megáll egy szép virágos kertecskében, hol gyönyörű rózsák nyíltak s elkezd magának virágokat szaggatni.

– Te is szereted a virágokat, – mond egy szép hang – de siess, mert ha mostohám meglát, megharagszik!

– Majd adok én nektek! – hangzott hátuk megett egy durva hang – te semmirevaló, hogy mertél idejönni és még virágokat szaggatni!

Tünde megijedt s elkezdett sírni s a drága gyöngyök csak úgy peregtek a fűbe. Látván ezt a mostoha, megsímogatá a leánykát:

– Ne sírj, semmi bajod sem lesz, légy Hubának játszótársa! – s lassankint szedegeté a drága gyöngyöket a mostoha.

Tünde ott maradt s együtt nevekedett Hubával. A mostoha egyre kínozta Tündét, hogy csak drága gyöngyöket sírjon s mikor Tünde tizenöt, Huba tizennyolcz éves volt, összebeszéltek, hogy el fognak szökni, nem hagyják magukat kínozni.

– Majd elmegyünk este, mikor mostohánk alszik, az öreg remetéhez, ki ott, a hegy megett lakik!

Ezt kihallgatá a mostoha és midőn este a gyermekek felkészültek, utánok ment.

A gyermekek a remetéhez érve, tanácsot kértek tőle, miként szerezzenek magoknak egy kis pénzt?

– Isten hozott, gyermekeim, jól van, hogy hozzám folyamodtatok, eredjetek, nem messze tőlem van egy kis tó, akármit tesztek bele, arannyá változik. Szedjetek magatoknak sok virágot, mártogassátok bele, arannyá változik; de vigyázzatok magatokra, testetek ne érje a vizet, mert arannyá változtok. -291-

Másnap felnyergelt egy paripát míg a gyermekek aludtak és egy nagy hasábfát vett a hóna alá, ment a tóhoz; a ló pedig egyenest a tóba ment.

Nagy ifjedve vette észre, hogy félig már arannyá változott, kiáltozott segítségért, de hasztalanul.

Ekkor jöttek a gyermekek is, kosár virágot hozva, elszörnyűködtek, mikor a mostohát ott látták; de nem segíthettek rajta, mert csak a feje volt már ki.

– Áldás reátok, gyermekeim! – Megölelték Tündét és Hubát s a mostohához fordulva mondák:

És ezzel besüppedt a lóval együtt a gonosz mostoha. Jávor és Iduna is eltűntek, Tünde és Huba visszamentek a várba, hol Huba lakott és ott tömérdek sok kincset találtak, ezek közé tartozott két ladikával sírt könnye Tündének.

A remetét gazdagon megajándékozták a jó tanácsért, ők pedig boldogul éltek s élnek ma is, ha meg nem haltak.

56. Krisztus urunk és a mostohatestvérek.

Egyszer, mikor még Krisztus urunk a földön járt, volt egy özvegyember, ennek volt egy fija és egy leánya; volt egy özvegyasszony is, ennek csak egy leánya volt.

Az ember az asszonyt elvette, mivel pedig az asszony az ember gyermekeivel rosszul bánt, a fiú elment szolgálni a királyhoz.

Az ember leányát a mostoha kiküldé kevés sajttal és száraz kenyérrel a kertet őrizni, amint őrizte a kertet, arra ment Krisztus urunk szent Péterrel koldus képében s alamizsnát kértek.

Mivel a leány utolsó falatját odaadta, azt kérdezte szent Péter Krisztus urunktól:

– Ha lép: sarkáról arany pattogjon, ha sír: szeméből gyöngy hulljon, ha nevet: rózsa nyíljék ajkáról és még hétszerte szebb legyen, mint mostan! – mi teljesült is.

Ekkor az irígy mostoha saját leányát is kiküldé, de mivel nem könyörült a koldus képében megjelent Jézuson és szent Péteren, szent Péter azt kérdezte Krisztus urunktól:

– Vasvilla hulljon sarkáról: ha lép, béka hulljon -293- szeméből: ha sír, tűz jöjjön a szádból: ha nevetsz! – Ez is teljesült.

Ekkor a fiú eljött húgáért, kit mostohájával s egy szekrénnyel, melyben a leány ruhája volt, hintón vitt el.

– Azt, – felelte a banya – hogy szúrd ki az egyik szemed! – s kiszúrta a leánynak az egyik szemét.

Kiszúrta a leány másik szemét is s a kocsiból kilökte, leányát pedig, kit a szekrénybe eldugott, kivette.

Elértek a királyhoz, a fiú azonnal megismerte, hogy nem az ő húga, a leányt anyjával hazakergette.

A húga nagy nehezen eltapogatott egy kertésznéhez, kinek sok aranyat adott, hogy szerezze vissza neki a szemét. -294-

A kertészné éppen a mostohával találkozott össze, ki az aranyakért nem csak a két szemét adta oda, hanem kenőcsöt is a gyógyításhoz.

Mikor a leány szeme meggyógyult, elment bátyjához s a királyfi feleségül vette.

Azután boldogul éltek s ha meg nem haltak, most is élnek; aki őket látni kívánja, kérdezze meg a vakot, az az útat megmutatja.

57. Szép Ilonka.

Egy koldus restelte, hogy felesége ismét viselős, kicsalta tehát egy nagy erdőbe s mondta neki, hogy majd a fejében fog keresni. Az asszony fejét a férje ölébe hajtván, elaludt, a férje pedig elment s ott hagyván őt a vadonban.

Az asszony férjét nem találván, elbólyongott s egy házikóra akadt, hol mindent: ételt, italt talált. Egy öreg kolduska jött a házba, ki maga az Úr-Isten volt s többször meglátogatá az asszonyt.

Ez végre lebetegedett s egy leánykát szült, kinek földig érő aranyhaja, homlokán aranycsillag, mellén aranyhold volt; Szép Ilonkának hívták. Szép Ilonkába egy király beleszeretett s megkérte, ezt megirígyelte a Vasorrúbába; mert az ő leányát akarta a királyhoz férjhez adni; de a király Ilonka mellett maradt; a Bábát azonban leányával nyoszolyúasszonynak és leánynak hívta meg. -295-

Midőn hazafelé vitték a menyasszonyt, a Vasorrúbába a híd alá lökte s a maga leányát ültette a kocsiba. A király, ki a bakon ült, többször szólt be a kocsiba menyasszonyához s elcsodálkozott, hogy az más hangon szól, de azt adták neki válaszul, hogy elrekedt. Hazaértek, látja a király, hogy ez nem az ő menyasszonya. Elzáratta magát és búslakodott. Egyszer egy fehér galambocska kopogtatott be az ablakán, bebocsájtá, ez megrázta magát s Ilonka menyasszonya állt előtte és elbeszélte, hogy őt lelökték a hídról.

A Vasorrúbába első volt, ki felelt, hogy vasszegekkel veressenek ki egy hordót, abba tegyék bele aki ezt tette és egy nagy hegyről bocsájtassék le.

Megtörtént a Bábán, amit javasolt, a király pedig boldogul élt Szép Ilonkával.

58. Rózsás Panni.

Egy szegény özvegynek rózsásarczú leánykája volt, ki legnagyobb örömét virágaiban lelte és szabad idején a tó aranyhalacskáival mulatott.

Boldogsága azonban odalett, mikor apja megházasodván, gonosz özvegyet vett el. Volt ennek az özvegyasszonynak szinte egy leánya, kinek arczán tüske nyőlt s a falu Tüskés Katinak hívta. Meglett -296- az irígység. Az özvegy asszony elkezdte üldözni mostohaleányát, de minél inkább üldözte a mostoha, annál szebb volt s minél inkább tépte arczáról a rózsákat, annál inkább virítottak rajta és annál tüskésebb volt Katinak az arcza, minél inkább csinosítgatta.

Történt, hogy Panninak a bátyja hazajött látogatóba s nagyon megbosszankodott Panni sanyargatásán, megdorgálta a mostohát, mi még inkább felingerelte a mostohát, ki ezután oly kegyetlenül bánt Pannival, hogy ez távozni készült már a háztól.

Amint az ifjú gróf meghallotta, hogy mily csodaszép, rózsásképű húga van, azonnal érte küldött. De a mostoha ravaszul saját leányát is felülteté a kocsira s mikor az aranyhalas tó hídján mentek és Panni kedves aranyhalacskáinak kenyérmorzsát hányt le, a mostoha a vízbe taszítá, mire Panni aranykacsává változott.

A mostohaanya a saját leányát vitte el a grófhoz, ki e csalatás miatt Pistát a kéménybe akasztá.

A mostoha úgy menekült meg, hogy azt hazudta, miszerint a Boszorkányok bűvölték el az úton tüskésképűvé a leányt.

Panni két éjjel fájdalmas sírással vergődött a gróf ablakán, míg a harmadik éjjel a gróf lesbe állva, kiszakajtotta egy tollát az aranykacsának s -297- kebelébe rejté. Ezután az aranykacsa álmaiban jelent meg neki éjjente, míg végre megfogta, mire leány alakját vette fel és kivallá a titkot és a hálás aranyhalaktól kapott varázsszerekkel életre támasztotta Pistát.

Ezután meglett a házasság, lakolt a mostoha és Tüskés Kata; Panni pedig érdeme szerint boldog lett.

59. A griffmadár leánya.

Volt egyszer a világon, de hogy hol volt, túl volt-e a hetedhétországon, azt már senki sem tudja, csakhogy elég az hozzá, hogy volt egyszer egy király, annak volt egy szép fia. Azt mondja egyszer a király a fiúnak:

Odaad azután a király négyszáz forintot, de megmondta neki, addig haza ne jöjjön, míg a griffmadár tojásából kelt leányt feleségének nem hozza.

Elment azután a királyfi; az útban meghallotta, hogy menjen a közellevő erdőbe, ott van. Bemegy az erdőbe, talál mindjárt fehér, kis házat, bemegy a pitarba, látja, hogy ott ül egy ember ingben, gatyában. Mondja azután a királyfi, hogy miért jött.

– Van itt – mondja az ember – egy fán öt tojása egy griffnek, de nem jó ahhoz olyannak -298- nyúlni, akit nem ismer, mert a griffmadár mindjárt megöli.

Hanem ő odaadja a királyfinak az ingét, gatyáját, kalapját, úgy azután leveheti, úgyis most ment el a griffmadár a kútra vízért, mert fel akarja már törni a tojásokat.

Odaadja a királyfi a négyszáz forintot, azzal ráveszi az inget, gatyát, a kalapot a fejébe teszi, felmász a fára s leveszi mind az öt tojást.

Indul azután nagy örömmel hazafelé; de a parasztember megmondta neki, hogy addig, míg kútat nem talál, fel ne törje. Mégis nem állhatta meg, amint elhaladt már egy jó darabon, feltörte a legnagyobbikat, hát kijön belőle egy gyönyörű szép leány aranyos ruhában s azt mondja:

Hát amint megy, talál egy kútat, feltöri az ötödik tojást, kijön belőle amazoknál százszorta szebb leány, vizet kért; adott neki a királyfi s azzal felültette a kútgém fölébe s hazament, hogy majd aranyos hintón, aranyos szőrű lovakon jönnek érte.

Azalatt, míg odajárt a királyfi, két czigányleány odamegy a kúthoz, belenéz az egyik, mondja a másiknak: -299-

A másik is odamegy, belenéz a kútba, magamagát mondta szépnek, ezen összevesztek s az egyik hazament panaszkodni, a másik meg símogatta, illesztgette magát, egyszer csak meg találta rántani a kútgémet, a griffleány beleesett a kútba s aranyhallá változott. Kapja magát a czigány, felült annak a helyébe a kútgémre.

Jöttek azután nagy pompával; a királyfi legelől, aranyszőrű paripán, utána sok úr aranyos hintókon. A királyfi már messziről meglátta, hogy nem az ül a gémen, akit ő oda felültetett, búsult nagyon, de mégis hazavitték a czigányleányt. A királyfi az aranyhalat is kihúzatta a kútból s hazavitte. Lakodalmaztak volna azután, de a királyfinak sehogy sem volt kedve.

Az aranyhalat a királyfi megtisztíttatta egy asszonnyal, kire ráparancsolt, hogy a legkisebb része se vesszen el; de szerencsétlenségből mégis elveszett egy pikkelye, éppen amelyikben a leány volt s abból egy ágáczfa nyőlt.

A királyfi felesége, a czigányleány beteggé tette magát s azt mondta, hogy addig meg nem gyógyul, míg abból az ágáczfából neki nyoszolyát nem csinálnak. Kivágatta a király s csináltatott belőle nyoszolyát, de az asszony, aki a halat tisztította, a kötőjében egy rakás forgácsot hazavitt s a sutba lökte.

Egyszer történt, hogy az asszony, mikor evéshez -300- akart fogni, áthívták a szomszédba, bezárt jól mindent s mikor hazaért, még sem talált az ételből. Kapja magát másnap ismét főz, felteszi az asztalra, elmegy hazulról s mikor visszatért, ismét nem talált ételt.

No, majd kilesem, – gondolta magában, másnap ismét főzött s az ajtót bezárta, de a kulcslyukon leskelődött; egyszer látja, hogy a sutból egy gyönyörű szép leány jön ki tündöklő ruhában s az egész szoba százszorta világosabb lett, mint azelőtt volt és hogy az asztalhoz ült és evett. Az asszony szép csendesen kinyitotta az ajtót, megragadta a leányt s kérte, hogy legyen az ő leánya. Az asszony szegény volt, nem járatta úgy, ahogy kellett volna, de akármilyen ruhát vett reá, az aranyos ruha csak kilátszott.

Igy járt a griff leánya, reggelenkint a tehenet hajtotta ki a csordára, hazajövet vizet hozott. A királyfi arra lakott, amerre a tehenet a csordára kellett hajtani s valahányszor arra ment, a királyfi mindannyiszor kintállt a kapuban, pipázott és csodálkozott, milyen szép leánya van annak a szegény asszonynak s amellett meg milyen szép aranyos ruhája van. Egyszer, mikor a tehenet hajtotta, még setétes volt és az egész útczát bevilágította az aranyos ruhával; ekkor a királyfi magához hívatta a leányt és a szegény asszonyt s ki kellett nekik vallani az egész dolgot, hogy volt.

Igy azután a királyfi feleségül vette a griffleányt, a czigányleánynak pedig az lett a büntetése, -301- hogy egy hordónak az oldalát televerték szeggel, belelökték s a hordót befenekelték, lófarkára kötötték s ahol a leggöröngyösebb volt az út, ott meghurczolták s még most is hurczolják, ha a ló ki nem fáradt.

60. Mádéné rózsái.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király feleségével és két fijával; egyszer így szólott fiaihoz:

– Fijaim, mind a ketten nem lehettek királyok, hát az ifijabb legyen kereskedő!

Az ifijabb elment s mindennek megkérdezé az árát, azután hazament s azt mondta atyjának:

Elment a Napanyához, de annak fija, mivel sok ablakot bezárnak előle, nem is hallott Mádénéról.

A királyfiú azután elment Szélanyához, kinek fija elvitte Mádénéhoz. Mádéné, a királyfiut mikor vitte a Szél, a robajra felébredt s felkiáltott:

A királyfiú erre megijedt, a kertbe futott s ott látott három, reá nevető rózsát, melyet húsz aranyért megvett a kertésztől. -302-

Az egyik rózsa egy kút mellett kérte a királyfiút, hogy itassa meg a kútból, mit a királyfiú meg is tett s a rózsa tüstént aranykácsává vált, a másikat sok kérés után ereszté le a kútba, ez aranygalamb lett s mind a kettő visszarepült Mádénéhoz. A harmadikat már otthon itatta meg s ebből aranyhajú kisasszony lett.

Míg azonban bement szüleihez az örömhírt megvinni, jött egy czigányleány s az aranyhajút a kútba lökte, ki aranykácsává vált s a király kertjébe repült. Kijövén a szülők, mondák a fiúnak:

– Ej, fijam, de barna leányt hoztál magaddal, no, de semmi! tán a naptól barnult meg.

A koldusasszonynak, aki hozzájok járatos volt, megparancsolták, hogy tollfosztókat hozzon, ez czellerért ment a kertbe, megfogta az aranykácsát.

Másnap nem találta az aranykácsát, hanem mikor a kamrába ment, aranyhajú kisasszonyt talált, ezt is elvitte fosztóul.

A tollfosztók elkezdtek mesélni, s mikor a mese az aranyhajúra jött, elmondá a történteket, mire a czigányleányt kiűzték a király lakásából s az aranyhajú kisasszony a királyfiúval nagy pompával megesküdött, s ha meg nem haltak, most is élnek.

61. Józsika és Mariska.

Volt egyszer egy gazdag özvegyember, ennek volt egy fiacskája: Józsika és egy leánykája: Mariska, a fiucska tíz éves, a leányka pedig tizenkét éves volt.

Lakott a szomszédban egy özvegyasszony, kinek szinte volt egy leánya, mindig magához hívta Józsikát és Mariskát, megfésülte őket, zsíros pogácsát is sütött nekik; a gyermekek ezért nagyon szerették őt. Ez az özvegyasszony tulajdon leányát verte és hamuból sütött neki pogácsát; a szomszéd gyermekeknek meg mindig azt mondotta:

– Ha engem elvenne atyátok, mindig oly szépen megfűsülnélek és mindig zsíros pogácsát sütnék nektek; kérjétek atyátokat, hogy vegyen el!

A gyermekek egyre kérték atyjokat, hogy vegye el a szomszédasszonyt; az atyjok egyre mondogatta:

De a gyermekek addig sírtak, addig könyörögtek, hogy az ember elvette a szomszédasszonyt.

Egy-két hétig csak úgy volt, mint azelőtt, de azután a mostohaanya kezdte a gyermekeket verni és kínozni; nem sütött nekik pogácsát, nem volt többé jó szomszéd asszony, de gonosz mostohaanya.

Egyszer együtt aludtak Mariska és Józsika, Mariska már aludt, Józsika pedig úgy tetette magát, mintha aludnék, de nem aludt, csak hallgatta, hogy mit beszél mostohaanyja a mostohaleánnyal; ekkor -304- már egészen árvák voltak. Azt mondja a mostohájok:

Ezt a két gyermeket holnap megölöm, mert nagyon gonoszak; majd ha fűsülöm őket, elmetszem a nyakukat!

Jöttek egy harmadik kutacskához, itt már Józsika olyan szomjas volt, hogy lehajolt, ivott; azonnal aranybárányka lett.

Amint mentek, mendegéltek, egy nagy erdőbe értek, Mariska leült egy bokor megé, kis báránykája pedig ölébe tette fejecskéjét és ott kinyugodtak.

Ment abban az időben vadászni egy király, kutyái nagyon kezdtek ugatni egy bokorban, elküldi -305- a király az inasát, az inas visszajött, elmondta, mit látott; odamegy a királyfi, kinek nagyon megtetszett a szép aranyhajú leányka, hívta, hogy menjen el az ő várába! A leány el is ment oly feltétel alatt, hogy a kis báránykát is magával viszi, mert ez az ő öccse. Felvette mind a kettőt a kocsijába a királyfi, s amint a várba értek, mindenki csodálta Mariskának a szépségét, a király pedig szépen felöltöztette s feleségül vette. Lakott azonban a várban egy vén gazdasszony, neki is volt egy leánya s mindig azt hitte, hogy a király az ő leányát fogja elvenni, nem pedig mást; most látta, hogy számításában csalatkozott, mindenképen leselkedett a szép királyné élete után. Egyszer történt, hogy a király nem volt itthon és a királyné egy kis fiucskát szült; a vén asszony be tudta magát hízelegni a királynénál és mindig mellette volt.

A királyné ablakja alatt folyt a Duna. Egyszer így szólt az öreg gazdasszonya a királynénak:

– Jöjjön, szép királyné, ide az ablakba, majd megfűsülöm szép aranyhaját!

A királyné az ablakhoz ment és leült; a vén banya kezdé fűsülni és mivel a királyné igen gyenge volt, azt mondta a Vénbanya:

A királyné kitekintett az ablakon, a Vénbanya betaszította a vízbe. De amint a vízbe taszítá, szép fehér kácsa lett és ott úszkált a többi kácsákkal. -306-

A Vénbanya pedig megírta a királynak, hogy a királyné beleugrott a Dunába. Nagy szomorúsággal tért meg a király; a Vénbanya annyira tudott hízelegni a királynak, hogy a király elvette az ő leányát.

A bárányka minden este felvette Mariska kis fiacskáját szarvacskája közé és elment a Dunára s így kiáltott:

Akkor előjött egy szép, fehér kácsa, megrázkódott, szép asszonnyá vált, megszoptatta gyermekét és megcsókolá.

Egyszer a király kinéz az ablakon és látja, hogy a bárányka kiviszi a várkapun a kis gyermeket; megparancsolá az inasnak, hogy menjen utána, hogy hova viszi a bárányka a kis gyermeket. Az inas elbeszélte a királynak, hogy mit látott; a király nem akarta hinni.

Másnap este maga ment a bárányka után; amint látta, hogy a kácsából asszony lesz, azonnal megismerte Mariskáját és amint megszoptatta a kis gyermeket, azonnal a király odaugrott s karja közé fogta a királynét és oly erősen tartá, hogy ez sehogysem mozdulhatott.

Felvitte és egy szobába zárta s nagy vendégséget adott s mikor már az asztalnál ültek, kérdezte a király:

– Mit érdemel az olyan személy, aki irígységből egy ártatlan asszonyt a vízbe taszít? -307-

– Nem érdemel mást, minthogy egy hordót ki kell verni szegekkel és a bűnöst elevenen beletenni és nagy hegyről legurítani.

62. Az aranyhajú.

Volt egy szegény embernek egy fia és egy leánya, a felesége Boszorkány volt. Egy délután együtt beszélgettek, a Boszorkány így szólott férjéhez:

– Apjuk, leányunk elég kövér már, jó pecsenyénk lesz holnap, én azalatt az ürügy alatt, mintha fésülni akarnám, behívom s megölöm!

Azonban a fiú hallgatódzott az ablaknál, lélekszakadva szaladt testvéréhez s megbeszélte a hallottakat. Abban állapodtak meg, hogy abban a szempillantásban, mihelyt fésülni kezdi az anyjok, a fiú egyszerre szakajtsa ki a kezéből a fésüt és szaladjon, amint csak lehet.

Másnap már minden készület meg volt téve a leány megölésére, a vasfazékban víz forrt, az anyjok fésülködni hívta leányát, mire a fiú kiragadta a fésüt testvére kezéből s elszaladt vele, a leányka pedig utána, szüntelen kiabálván:

Anyjok, ki szüntelen utánuk szaladt, édes kiáltozásaival vissza akarta csalni a leányt, mondván:

De a leányka nem hajlott szavára, hanem bátyja után lihegett. Látván tehát a Vénbanya, hogy kiáltozása haszontalan, visszament haza tilóért s gereblyéért, gondolván, hogy így sokkal hamarabb utóléri.

A gyermekek ezalatt beértek a legközelebb eső faluba, hol keresztülmenvén, egy patakon meglátták keresztanyjokat, ki szinte Boszorkány volt, ruhát mosni, ennek panaszolván bajukat, tanácsot kértek tőle.

– Ha anyátok majd hátatokat fogja verdesni, nagygyorsan vessétek vissza kézből fejeteken keresztül elsőben a meszelőt, azután a fésüt, végre a tojást, azután szaladjatok!

Elbúcsúzván keresztanyjoktól, futás közben hátratekint a fiú, látja anyjukat, mint nyargal a tilón s gereblyén utánuk; hamar átvetették a meszelőt, miből azonnal sűrű erdő keletkezett, melyen míg a Boszorkány keresztülmenvén, sok ideig elmulatott, a gyermekek pedig azalatt jókorát mentek. De mihelyt az erdőből kivaczkolódott, azonnal náluk termett; ezek ismét átvetették a fésűt, melyből szörnyű sűrűségű, tövises erdő támadt. -309-

A Boszorkány vicsorgatta fogát gyermekeire s nem gondolt vele, bátor összeroncsolt testéből a vér patakonkint tódult, mindazáltal nagynehezen kivánszorgott belőle s fenyegetődzve köszörülte vérben fürdött fogát gyermekeire.

Néhány pillanat után ismét elérte őket, azonban ezek hamar áthajították a tojást, miből hét mérföldnyire terjedő tó keletkezett.

Ebbe is bement a Boszorkány, de közepén nagyon iszapos lévén, befult s azonnal kalamásszá változott.

A gyermekek tovább barangoltak, nagyon megszomjazván, egy erdőbe értek s mivel ott sehol közelében forrást nem találtak, kénytelenek valának mocsárból inni; a fiú egy báránylépésből, a leány pedig egy angyallépésből. De mi történt? A leány homlokán aranycsillag ragyogott, haja tisztaarannyá lett, a fiú pedig báránnyá változott. Az erdőben bolyongván, megéheztek, szerencséjükre a király ugyanabban az erdőben vadászott. A vadászkutyák föl s alá szaladgálván az erdőben, ugattak s a szaglás után fölkeresték őket. Feltalálván őket, nemcsak hogy meg nem harapták; hanem még tulajdon konczukat, melyet az ebédnél kaptak, nekik hozták s háromszor-négyszer is visszafordultak egymásután, s mindenkor pecsenyét hozván szájukban. A kutyák e rendenkívüli étvágya figyelmessé tette a cselédséget s a dolog gyanakodásra adott alkalmat. -310-

Vigyáztak tehát a kutyákra, hogy hova hordják a pecsenyét s távolról követvén őket, megtudtak mindent s értesítették a királyt a történtekről. A király azonnal odament s miután kikérdezte volna körülményeiket, mindkettőt a kocsijába ültette, hazavitte.

A király az első pillanattól rabja maradt a leánynak s alig mult egy-két nap bele, már a leány királyné lett. Azonban jó sorsa ismét rosszra változott, mert a király udvarában egy Boszorkány tartózkodott, ki tulajdon leányát régóta a király számára tartogatta. Ez tehát kancsal szemmel nézte a király házasságát s minden módot felhasznált, hogy mennél előbb a királynét lábalól eltakaríthassa.

Történt, hogy a királynak hosszú útra kellett menni, nagy sírások között vált el feleségétől. A király több hónapig elmaradt; azalatt a királyné egy aranycsillagos homlokú herczeget szült. A Vénbanya színleg nyájassággal viseltetett iránta, agyában pedig a legfeketébb terveket főzte.

Szép tavaszi nap volt, a fülmilék bájosan hangicsáltak, mikor egyszerre rávette a vén Boszorkány a királynét, hogy megfésüli. Az ablak előtt, hol a fésülés történt, egy mély folyó folyt; fésülés közben egyszerre megragadta a királynét s az ablakon keresztül a vízbe taszította. S leányát felöltöztetvén a királyné ruhájába, ágyba fektette, hogyha a király hazajön, elhitethesse vele, hogy e változást a gyermekágy okozta rajta. -311-

Azonban az igaz királyné nem fult bele a vízbe, hanem kácsává változott s a víz körül legelő báránybátyjával gyakorta váltott szót; tudniillik megparancsolta neki, hogy kérje ki a Vénbanyától a kis gyermeket s hozza a patakhoz, hol megszoptatván, ismét a báránytól visszaküldötte.

A Vénbanya ezt örömmel teljesítette, mivel a kis gyermek senkitől sem akart szopni, csak tulajdon anyjától. Ilyenkor a bárány szarván vitte a kis gyermeket a folyóhoz és az ott uszkáló kácsától kérdezte:

Odamenvén, megtalálta őt uszkálni, ki mihelyt megpillantotta öccsét, azonnal megrázkódott, szép asszonnyá változott s megszoptatta a gyermeket. Ez napról-napra így volt.

A király hazajövén, meghallotta a Vénbanya cselekedeteit, haragját magába fojtotta s alattomban mindenkitől tudakozódott felesége felől.

Egy ízben kinézett az ablakon, meglátta a gyermeketvivő bárányt s feljegyezte magának az órát, melyben ez történt.

Másnap abban az időtájban arrafelé sétált s egy bokor mellé bujt, míg a bárány ott nem ment el a gyermekkel; ekkor a bokrok között távolról követte s mikor szoptatta a gyermeket, egyszerre a -312- háta megett termett, átkarolta s el sem eresztette, míg csak a déli tizenkét óra el nem mult.

Ezután hazavítte s eléterjesztette a dolgot a tanácsosoknak, kik azt ítélték, hogy a Vénbanyát lófarkon kell hurczoltatni az egész városon keresztül. Amit ítéltek, végre is hajtották rajta. A Vénbanya holta után sok évig boldogul éltek, legnagyobb bámulatukra a bárányból egy szép, fiatal herczeg vált, kivel megosztozván a trónon, most is élnek.

63. A tizenkét aranyhajú gyermek.

Hol volt, hol nem volt, volt egy ifjú király, ki mindennap sétálni ment az erdő mellé, hol három szegény leány tilózott.

– Ha engem a király elvenne, egy kosár lisztből egész népének elég eleséget sütnék neki!

– Ha engem a király elvenne, egy marok kenderből oly nagy zsákot szőnnék, hogy egész népének elég eleséget rakhatna bele!

– Ha engem a király elvenne, oly tizenkét aranyhajú fiút szülnék neki, milyen még sohasem volt a földön!

– Szép mind, ha megtehetitek, de én csak egyet vehetek nőül és így a legkisebbet veszem nőül.

Elvette tehát a legkisebbet feleségéül, s mikor hadba kellett mennie, azt mondá a feleségének, hogy csak az ő nevelőanyjára hallgasson.

A nevelőnek is volt egy eladó leánya, irígy volt, hogy a király nem az ő leányát vette el, elátkozta a tizenegy aranyhajú gyermeket galambbá a Mátrahegyre, az arany cziprusfára s helyére tizenegy kutyakölköt tett s megírta a királynak, hogy felesége tizenegy ebkölköt szült.

Ez sem volt elég, addig űzte, hajtotta a királynét, míg el nem ment a háztól, végre szegény királyné egy nagy odvas fában lakott az erdőben, itt nevelte kutyáit s itt szülte a tizenkettedik aranyhajú gyermeket.

Míg ezek történtek, a király szomszédnéja tizenegy aranyhajú leányt szült; ezeket is elátkozta a Vénbanya; de nem átkozta el a tizenkettediket; mert ezt későbben szülte, akkor, mikor a királyné az ő tizenkettedik fiját. A királyné ezután elutazott Jégvölgybe.

– Küldd el kívülem mind ezt a kutyát, mivel ezek nem fijaid neked, mind ily aranyhajú fiad volt, mint ez itt! -314-

Most tehát a királyné egyetlen fijával s táltos kutyájával utazott s érkezett a Jégvölgybe.

Míg a király az aranyhajút a kertbe vezette, a táltos kutya kihallgatta a Vénbanyát, hogy mit mondott a leányának, tudnillik: a három gyémántkövet, a három halat és a roppant erejű zölddisznót mint lehet elhozni.

A táltos kutya ezután elvezette az aranyhajú fiut, ki mindent elhozott; ekkor a király nagy vendégséget adott, miközben a vendégek elkezdtek mesélni.

Az aranyhajú fiú elmesélte a történteket a tizenegy aranyhajú fiúról és a tizenegy aranyhajú leányról, akik megesküdtek egymással.

Erre a király a Vénbanyát négy részre hasíttatta, országa négy helyén kifüggesztette, feleségét pedig magához vette.

A tizenkettedik fiú is elvette a tizenkettedik aranyhajú leányt s ha meg nem haltak, most is élnek.

64. A tengeri kisasszony.

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy gyönyörűséges ifjú király. Ez egyszer kiment sétálgatni egy szép patakocska mellé, amint ott sétált, jött három szép leány és elkezdett mosni, nem tudván, hogy az az ifjú, aki ott sétálgatott, a fiatal uralkodó.

Mind a három egy parasztnak a leánya volt. Sok tréfabeszéd közt elkezdte az egyik:

– Ha engem elvenne a szép fiatal király feleségül, oly pompás étkeket főznék neki, hogy tudom, sohasem evett olyan jókat!

– De bizony, ha engem elvenne, – mond a másik – annyit fonynék, szőnnék neki egy nap, hogy egész regementjét kiruházhatná vele!

– Ha engem elvenne, – mond a harmadik – oly fiucskát szülnék neki, hogy arany lenne a haja, a homlokán csillag, a mellén pedig hold volna.

Hallván ezt a fiatal király, magához hívatá a három parasztleányt, s így szóla az egyikhez:

– Te azt mondád, hogy oly jó étkeket tudsz elkészíteni, aminőket én még sohasem ettem; azért téged férjhez adlak a szakácsomhoz, ott eleget főzhetsz!

– Téged pedig, aki oly sokat bírsz fonyni, a kertészem fog elvenni feleségül.

– Téged pedig, – megölelvén a harmadikat – ki nekem oly fiúcskát fogsz szülni, hogy arany lesz -316- a haja, csillag lesz a homlokán, hold a mellén, feleségül veszlek!

Úgy történt, nagy lakodalmat tartottak. Azonban a két öregebb testvér nagy irígységgel volt az ifjú királyné ellen, annyira, hogy bosszút esküdtek reá.

Egyszer kiütött a nagy háború, a királynak el kellett menni, de meghagyta a parancsolatot, hogy ha felesége szülni fog, tüstént írják meg neki.

Félév mulva szült a királyné egy aranyhajú gyermeket, melynek csillag volt a homlokán, hold a mellén.

A királyné oly beteg volt, hogy nem tudott maga felől semmit, a kertészné és a szakácsné ápolták őt, ezek megfogták a gyermeket és egy kis ládikába tették és azt egy nagy folyóba vetették; a királyné mellé pedig egy kutyakölyköt tettek s a királynak tüstént megírták, hogy a felesége egy kutyakölyköt szült. A király hajaszála felborzadt, mikor ezt hallotta, annyira megharagudott ártatlan feleségére, hogy tüstént kiadta egy levélben azt a parancsolatot, hogy a kutyakölyköt a vízbe vessék; a királynét meg bekőfalazzák úgy, hogy csak annyi lyukacskát hagyjanak, melyen egy tál befér. Azt is kiadta parancsolatban, hogy aki arra megy, köpjön be a lyukacskán, mert aki ezt a parancsolatját áthágja, halálfia lesz.

Úgy is történt, amint a király parancsolta. A ládikát a kis gyermekkel egyenesen a malomhoz vitte a víz, szerencsére ott állt a molnár, aki kihalászta a kis ládikát, felnyitotta s örömében majd hogy -317- le nem esett a lábáról, rögtön a feleségének vitte a szép kis fiucskát, ki nagyon megörült neki, mert éppen azelőtt siratta egyetlen gyermekének a halálát. Ott nevelték a kis herczeget öt évig, ezalatt négy gyermeke lett a molnárnénak; ezután már nem szerették annyira, mint azelőtt.

Visszatérvén a király a háborúból, levert volt, mosolygását sem látták.

Egyszer, amint kikocsizott a király, szép tájékot látván, kedve jött gyalogolni. Leszállt egy malom mellett, sok kis gyermeket látott egy rakáson, de a legidősebbnek – lehetett valami öt esztendős – aranyhaja volt, homlokán csillag, mellén pedig hold volt. Amint a király meglátta a gyönyörűséges kis fiut, nagy fájdalom fogta el a szívét, gondolta magában:

Magához hívta, kérdezett tőle egyet-mást, majd kihívatta a molnárt, mondván neki:

– Add nekem ezt a kis fiút, amit kívánsz érte, magkapod, a fiút pedig úgy fogom nevelni, mint a saját gyermekemet.

– Jól van, felséges uram, mivel látom, hogy gyermekünk szerencsésebb lesz felségednél, odaadom!

A király kezénél fogta a gyermeket, elvitte a kocsijához, maga mellé ültette.

Amint a várba érkeztek, a szakácsné és a kertészné megismerte a fiatal herczeget s majd megette őket a méreg. -318-

Másnap a király összehívta az egész udvart, bemutatta a koronaörököst, a kis molnár fiút; szívesen beleegyezett az egész ország, mert mindenki örült az oly csodaszépségű uralkodónak, csak a szakácsné és a kertészné forraltak bosszút ellene.

A fiatal herczeg tizenhat éves lehetett már, mikor egyszer magához édesgette a kertészné:

– Ó, de szép maga, fiatal herczegecske, de még szebb volna, ha azt a madárkát megkaphatná, amelyik beszélni tud és az arany- és ezüstvizecskéből iszik s úgy tud énekelni, hogy mérföldnyire hallatszik!

Szomorúan ment a fiatal herczeg az istállóba, hol neki tátosa volt, melyet atyján kívül legjobban szeretett, ez éppen egy idős volt vele.

– Mi bajod van, uracskám? – kérdezi a tátos – hiszen neked semmi sem hibázik? Szólj, ha bajod van, talán segíthetek rajta!

– Óh, kedves lovacskám, nekem hiányzik az a madár, mely beszélni tud, aranyvizet iszik és úgy énekel, hogy énekét hét mérföldre hallani.

Egyszer nagyot prüsszentett a tátos, és megállt egy házacska előtt, azt mondta a fiatal herczegnek, ha bemegy, így köszöntsön be:

– Szerencséd, – mond egy vasorrú Vénbanya – hogy így köszöntöttél, másként rosszul mentél volna ki innen; mi a kívánságod?

– Én, – úgymond a fiatal herczeg – kérni jöttelek, nem tudósíthatnál-e afelől a madár felől, aki beszélni tud és úgy énekel, hogy hét mérföldre hallani?

– Óh, ebben nagy fát mozdítottál, öcsémuram, sokan rosszul jártak már amellett, de amint látom, nagy a kívánságod, én nem bánom, nesze!

– A csészével hozzál az arany- és ezüstvízből, a pamuttal gyugd be a füledet!

Megköszönte a szívességet, kiment, felülvén a lovára, mendegélt, míg el nem érte azt a határt, amelyben az a fa volt, amelyen az a madár lakozott.

Már messziről hallotta a madarat énekelni. Begyugta a fülét, egyenest a madárnak tartott. Megfogta a lábát, merített az arany- és ezüstvizecskéből, lovára ült, ment.

A tátos megmondta neki, ne nézzen hátra! Nem is nézett, pedig mindenféle ingerlő dologról beszélt egy hang a háta megett, de hasztalanul.

Végre szerencsésen hazaérkezett a kertésznének és a szakácsnénak nagy mérgére, s aranykalitkát csináltatott szép madárkájának.

– Mid hiányzik, szép herczeg, már madárkád is van? – kérdezé a tátos.

– Ülj rám! Elmegyünk – szólt a tátos s elnyargaltak a Vénbanyához. A herczeg megint úgy köszöntött be, mint először.

– Oh, – mond a herczeg – én azt a tükröt szeretném megkapni, amelyben az egész világot meglátom!

– Hallod-e, ezt még ezerszer nehezebb megkapni, mint a madarat; ezt mindig tizenkét Ördög őrzi éjjel-nappal; ez fent áll egy magas hegyen, melyen még ember sohasem volt; hanem, ha mégis oly merész vagy, ne ez a kötél és szeg, menj oda, de csak tizenkét órakor, ekkor mindig 10 perczet alusznak, ha ezalatt az idő alatt a kezedbe kerítheted, a tied lesz!

Megköszönte a fiatal herczeg a szívességet, felült a lovára, ment a tükörért, s amint a Vénbanya mondta, úgy tett és csakugyan az Ördögökkel való nagy küszködések után, megkapta a tűkört.

Hazatért a két gonosz asszony nagy bánatjára. Nagy örömmel sétálgatott egyszer a kertben a fiatal herczeg, meglátja a kertésznét:

– Az igaz, szép herczegecske, van már szép madárkája, megvan az a tükör, melyben az egész világot megláthatja, de most még hibázik egy szép herczegasszony, pedig más nem illenék egy ilyen szép herczeghez, mint a Tengeri-kisasszony, de ezt ám nehéz megkapni!

E szavakra elszomorodott a fiatal herczeg, bement Tátosához tanácsot kérni, miként lehetne a Tengeri-kisasszonyt megkapni?

– Óh, ne haragudjál, kérlek! – felelt a fiatal herczeg – kérni jöttem, nem adhatnál tanácsot, miként lehetne megkapni a Tengeri-kisasszonyt?

– No, – mond a Vénbanya – ez mindennél a legnehezebb, még eddig aki érte ment, mind otthagyta a fogát, te is úgy fogsz járni; azonban ne ez a kilencz vessző és ez az aranyvessző, ezzel csapd meg a tengert, ő azonnal kiugrik és békákat, kígyókat fog szájából kihányni s neked jön, veled fog birkozni; de te szedd össze az erődet és jól verd meg ezzel a vesszővel, verd mindaddig, míg csak első bőréből ki nem ugrik; ekkor úgy fog könyörögni, hogy még a kőnek is megesnék a szíve; de te fogd meg a másik vesszőt és verd, míg a másik bőréből ki nem ugrik és így tégy, míg mind a kilencz bőréből ki nem ugrik!

Ezzel elment a fiatal herczeg; amint a tengerhez jut, megcsapja, kiugrik a Tengeri-kisasszony; iszonyatos kígyókat és békákat hányt magától félig hal, félig vízikutya képében. -322-

Tüstént megragadván a fiatal herczeg, kezdé verni úgy, mint a Vénbanya parancsolá és úgy is történt, mint az mondá. Minekelőtte a kilenczedik vesszővel verné, oly szép volt már, milyent még sohasem látott a herczeg és oly szépen kérte, hogy a herczeg már lankadni kezdett; akkor ismét összeszedte erejét és kiverte a kilenczedik bőrből is. Ekkor a gyönyörűséges leány a nyakába borult és hálálkodott:

– Minő jutalmat kérsz tőlem, mondd, mindent adok azért, hogy megszabadítottál! Nézd ezeket a köveket! – egy rakás kőre mutatván – ezek mind herczegek, kik engem akartak, de egy sem verhetett ki mind a kilencz bőrből, azért kővé váltak. Ne ez a vesszőcske, üss mindegyikre, felelevenednek!

A herczeg megütötte a köveket, felelevenedtek s mindegyik a Tengeri-kisasszonyt akarta magának feleségül, csakhogy ettől elkéstek, mert a fiatal herczeg felültette a tátosra, hazavitte.

A királynak nagy öröme volt szép menyében, a lakodalom napja is meg volt határozva.

Nagy örömmel ment a herczeg az ő lovacskájához, de mily nagy volt csodálkozása, mikor az szomorúan lecsüggesztette a fejét.

– Nem halt meg még a te anyád, de ha nem szabadítod, hát meghal nemsokára!

– Látom! – mond a herczeg, ott egy bűnös asszony lakik, mindig odaköpök, ha arra megyek.

– Miért hágod át a parancsomat, miért nem köpsz a bűnös asszony szemébe?

– Én annak az asszonynak a szemébe nem fogok többé köpni, mert az az én édesanyám!

Azonnal hívatta a molnárt és minden kivilágosodott; akkor a király mindjárt kiszabadította ártatlan feleségét, térdre esett előtte, bocsánatot kért tőle, mit meg is nyert.

A két gonosztevőt meg akarta öletni, de mivel a királyné könyörgött érettük, csak számkivetette őket az országból.

Ekkor azután megtartotta a herczeg is a lakodalmát, boldogul éltek és élnek ma is, ha meg nem haltak.

65. Az aranyhajú gyermekek.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencián egy kakaskukorikolásnyival s egy vén bolhaugrásnyival is túl volt egy fiatal király, kinek igen szép felesége volt.

Egyszer a szomszéd király ellen harczolni kellett mennie, feleségétől s anyjától keservesen elbúcsúzott; feleségét áldott állapotban hagyván otthon, kérte, hogy minden hónapban tudósítsa őt hogyléte felől.

A király anyja igen házsártos vénasszony volt s haragudott menyére, mert fia nem kedve szerint házasodott; most elérkezettnek hitte az időt, melyben menyét eltávolíthatja a háztól. A szülés ideje bekövetkezett és a királyné két, szép gyermeket szült: egy fiút és egy leányt; a fiúnak a homlokán aranycsillag, a kis leánynak pedig a jobbkarján egy szép liliom volt.

Az öregasszony a szülés után néhány perccel kicserélte a gyermekeket, két, kis koppókölyköt tett a gyermek alá, a kis gyermekeket pedig egy kosárba tette, egy kecskebőrt megtöltvén tejjel, két lábát mint emlőket adta a két gyermek szájába s eleresztette a tengeren; fiának pedig tüstént levelet írt, hogy felesége két koppót szült.

A király nagyon felbőszült s tüstént parancsolatot küldött haza, hogy feleségét a két, kis kölyökkel kőfal közé rakják s csak akkora helyt hagyjanak, hogy neki ételt és italt adhassanak be rajta s hogy -325- mindenki, aki csak a kőfal mellett elmegy, köpdösse le; máskülönben fejével számol s ezt a parancsolatot tüstént teljesítették is.

A két kis gyermeket sokáig hajtotta a szél ide s tova a tengeren, míg végre egy sziget felé hajtotta, mely egy más királynak a birtoka volt, ennek a királynak egy gyermeke sem volt s éppen a tengerparton sétált, midőn meglátta a kosarat, melyet a víz kivetett.

Álmélkodva látta, hogy két, kis gyermek síránkozik a kosárban és szemök minden könnye gyémánt és drágakő volt. Mikor meglátták a kis gyermekek a királyt, mosolyogtak s ekkor a legszebb rózsák hullottak. A király nagy örömmel ragadta fel a két kis tengerészt, mondván:

– Ime, ezt az Isten küldötte, neveljük fel őket! A kis királyfiak nevelkedtek s 15 évesek voltak már, midőn gondviselőjük halálos ágyához hivatá őket s érzékenyen búcsúzott el tőlük, azt kötvén a fiú szívére, hogy szeresse a népet s tegyen jót mindenkivel, úgy áldja meg őt az Isten! S ha a felesége meghal, ő lesz a király; ezzel kiadta lelkét.

A királyné szerfelett búsult, síránkozott s bánatában két hónap mulva ő is meghalt. Halálos ágyához hivatá ez is a két gyermeket s meghagyta nekik, miszerint elzárkózva üljenek szobájokban, senkit be ne bocsássanak, csak a házbelieket, kiket már ismernek, de idegent senkit, bárki legyen az s a királyságot átadta a fiúnak, kimult. -326-

Nemsokára ezután a fiúnak kedve jött a vadászatra s kiment az erdőre vadászni, amint ment, hallotta, hogy a koppók hajtanak s egy nyúl egyenesen feléje tartott és ezt ő lelőtte. Csakhamar erre eljött a koppók birtokosa is, a szomszéd király, az ő atyja s kérte tőle a nyulat, mert azt az ő kutyái hajtották; de a fiú szabadkozott, hogy jó lesz az ő kis testvérének ebédre.

A királynak megtetszett a fiú bátorsága, odaengedte a nyulat, otthon pedig elbeszélte anyjának, hogy milyen csillagos homlokú, kis fiút látott és hogy megtetszett neki.

Az öregasszony mindjárt arra gondolt, hogy jó lesz bármi úton-módon elveszteni a két testvért, mert másképen neki kell elveszni; ezért egyszer, mikor a fiú vadászaton volt, a kastélyhoz ment s a kapun zörgetett, de nem nyitották ki. A kis leány kinézett az ablakon s mondta, hogy nem bocsájt be senkit; az öregasszony kérte, rimánkodott, de hasztalan volt, azután fenyegetődzött, azt mondta, ha testvére el nem hozza a szépen szóló madarat az elátkozott várból, akkor mind a kettőjöknek meg kell halni.

A kis leány sírt s mikor testvére hazajött, elmondta neki, hogy s mint járt; de a kis király nem ijedt meg, hanem bátran azt mondá:

Hét országon kellett keresztülmennie s mikor -327- már közel volt a várhoz, remetére talált, kinek ekképen köszönt:

Az öreg elfogadta a köszönést s mindenáron vissza akarta küldeni a kis királyt, de nem lehetett visszatartóztatni.

Ekkor az öreg jó tanácsot adott neki, hogy ha ezt megtartja, elhozhatja a szépen szóló madarat.

Azt mondta neki, hogy ha bemegy a kapun, egyenesen tartson mindenütt s a kert közepén szép kis zöld fán arany kalitkában van a madár, de a kalitkát ágastól kell levenni s úgy hozni ki.

A fa tövében volt egy forrás az élet vizével, ebből kellett neki meríteni egy üveggel; azután ha kifelé jön, sebesen jöjjön, rettenetes állatok fognak háta megett bömbölni, ordítani, végre szülei, testvérei fogják őt síránkozva kérni, de neki nem szabad visszanézni, mert tüstént kővé változik, mint sokan, kik már próbát tettek. Ha egyszer kihozza már a kapun a madarat, szétnézhet ott a szerencsétlenek közt, kik kővé váltak, de ne élessze fel őket, mert akkor neki lesz velök baja!

A kis fiú úgy tett, mint tanácsolva volt, sebesen haladt a kertben s letörte a nagy kalitkát ágastól, merített az élet vizéből s ezzel megfordult s jött kifelé.

Mindjárt hallotta a nagy ágyúdörgéseket, puskalövéseket, irtóztató ordításokat, szüleinek és testvéreinek a síránkozását, de mindezekre mit sem hajtott, -328- hanem sebesen haladt kifelé. Végre kiért a kapun, széttekintett s látott töménytelen sok kőembert.

Megszánta őket, az élet vizéből mindegyikre öntött egy cseppet s azok mind feléledtek s nagyon köszönték, hogy felélesztette őket; együtt haladtak azután a remete lakása felé.

Útközben azonban feltámadt bennök az irígység, felgerjedt bennök, el akarták a gyermektől venni a szépen szóló madarat, de ekkor jött a remete, megszidta őket, hogy így akarnak bánni jóltevőjökkel s megköszönte a kis királynak, hogy felszabadította remetesége alól; mert ő el volt átkozva, hogy mindaddig ott tartozik remetéskedni és az arrajövőknek útbaigazítást adni, míg valaki a szépen szóló madarat onnan el nem hozza; különben ő is király gyermeke s most már ketten indultak hazafelé.

Hosszú utazás után hazaért a kis király s a kastély előtt sokáig tapsolt, kiabált, míg végre kis húga, ki ezalatt mindig sírt és imádkozott, kinézett s örömében nem tudott hova lenni. A mindentudó és szépen szóló madártól azután megtudták, hogy kicsoda az ő atyjok és miképen cselekedett velök az ő nagyanyjok.

Ezután a királyfi megkérdezte a szépen szóló madarat: miképen juthatna el legkönnyebben atyjához?

– Úgy, édes gazdám, ha kimégy még egyszer vadászni s ha összeakadsz atyáddal, hívd meg őt -329- ebédre; a többiről én magam fogok gondoskodni; az ellátásról, ételekről, mindenről!

A kis király örömmel szót fogadott a szépen szóló madárnak, kiment vadászni, ismét hallott a rengeteg erdőben vadászeb csaholását; egyszer csak kibukkant elébe egy gyönyörű szarvas, ő ezt csakhamar elejtette s bevárta, míg előjön a követelő. Ott termett a király is azonnal és követelte szarvasát:

– Add ide, öcsém, – úgymond – már másodszor lövöd el kutyám elől vadamat!

– Dehogy adom, – mond a királyfi – jó lesz a húsa, a jövő héten úgy is szívesen látom felségedet minden háznépestől udvari tisztjeivel együtt szegény lakásomban!

A királynak szerfelett megtetszett a királyfi bátorsága s megígérte neki, hogy el fog hozzá menni. A kis király hazavitte a vadat, elmondta húgának, miszerint atyjok el fog jönni, de ne ismertesse meg vele magát.

Eljött végre a kitűzött idő s mindent a legcsinosabban rendelt el a szépen szóló madár, minden szebb volt legalább is hétszer, mint a szomszéd királyé.

A legízletesebb ételeket hordták fel a szerecsen szobalányok, kiket a madár idézett elő s tizenkét Szellem volt a muzsikus, kik a leggyönyörűbb nótákat húzták ebéd után. Az öreg királynak a szeme fénye majd elveszett a vakító pompa láttára.

Ebéd végeztével meghívta magához, sokkal -330- szegényebb udvarába a kis királyt. A kis király elfogadta a meghívást és érzékenyen elbúcsúztak a viszontlátásig.

Ezután megkérdezte madarától az anyja hollétét; a madár megmondta, hogy az út mellett levő kápolnába van befalazva s hogy ő onnan a Szellemek segítségével kiviteti.

Nehezen számlálták a napokat, órákat, perczeket, végre elérkezett a várva várt idő. Gyönyörű hatlovas hintóba ültek s elindultak, a kápolna mellett megállottak, a szépen szóló madár előparancsolá a Szellemeket, s kihozatta az anyát a kőfal közül; ekkor megismertették vele magokat gyermekei s kérték anyjokat, hogy ne ismertesse még meg magát az öreg királlyal, csak majd azután. Gyönyörű fekete selyemruhát adtak reá s behajtattak az öreg király udvarába, ki már messziről üdvözölte őket és igen szívesen fogadta vendégeit.

Elérkezett az ebéd ideje, egyik egy s másik más mesét mondott; végre rákezdte a kis király is a meséjét: Volt egyszer egy király, volt ennek a királynak egy gyönyörű szép felesége. Egyszer a királynak háborúba kellett menni, feleségét otthon hagyta áldott állapotban; és így tovább mesélte az ő élete történetét. Mikor az öregasszony ármányára került a sor, az öregasszony irult-pirult, végre felkiáltott a kis király:

– Felséges király, mit érdemel az a személy, ki így rászedte fiát? -331-

A király nem vette észre a czélzást, azt mondta, hogy felnégyelést; ekkor a feketelelkű öregasszony elájult s a kis király szaván fogta atyját s az öregasszonyt tüstént felnégyelték, a város négy szegletére felszegezték, magokat pedig megismertették.

Ekkor nagy vendégséget csaptak, még a szépen szóló madár is emberré, királyfivá változott, kinek addig kellett madárbőrben lenni, míg valakivel jót nem tett. Vígadtak, tánczoltak, ettek, ittak, még én is elindultam egy szöszfarkú, viaszkderekú, üvegfejű lovon; aczélpatkója volt lovamnak, sarkantyúm papirosból volt; a lovam megbotlott egy kőben, tüzet adott az aczélpatkó, meggyulladt a lovam farka, elolvadt a dereka, szétrepedt a feje, leégett a sarkantyúm is, s amint láttok, azért járok most az apostolok forspontján.

66. A tizenkét varjú.

Egyszer főzött mákos metéltet, ekkor hazajött az erdőből az asszony tizenkét fija, mind a tálhoz szaladt s elkezdték kapdosni a metéltet. Erre az anya úgy megharagudott, hogy azt mondá:

Alighogy ezt kimondta, azonnal mind a tizenkét varjú kirepült az ajtón. Sírt-rítt az anya, bánatjában -332- meg is halt; a leányka pedig – kit Nánikának hívtak – árvácska maradt.

Mit tegyen szegény! Anyja gyűrűjét az ujjára húzta s felkészült bátyjait keresni.

Ment, mendegélt, míg egy nagy erdőben ráesteledett, felment Nánika egy fára, félve, hogy ott lent a vadállatok megeszik; de lenéz a fáról s mit lát? Világot, nem messze a fától. Leszállt a fáról s ment annak a háznak, ahol azt a világot látta.

Amint odaért, látta, hogy az egy nagy vár, felment azután sok garádicson, kinyitott egy ajtót s bement egy nagy terembe, melyben egy asztal volt felterítve tizenkettőre. Ment tovább, hát egy konyhába jött, hol minden ki volt készítve főzésre, de még semmi sem volt megfőzve. A leányka megfőzött, még az ágyakat is felágyazta, azután egy szegletbe bujt el.

Egyszer, tizenkét órakor kinyilnak az ablakok és berepül tizenkét varjú; azonnal megismerte Nánika, hogy ezek az ő bátyjai és nagyon megörült; a varjuk pedig csodálkoztak, hogy ki lehetett, aki nekik megfőzött?

Keresték, de nem találták, mert Nánika nem akarta magát megmutatni; elrepültek. Másnap megint elkészített mindent és gyűrűjét a legöregebb varjúnak a tányérjához tette. A varjuk ismét csodálkoztak, de mikor a gyűrüt meglátták, azt mondták:

– Nehéz dolog ez, – mondának a varjuk – ha hét esztendeig nem szólsz egy szót se és tizenkét inget és lábravalót varsz csoványból, megszabadíthatsz!

Nánika szedett csoványt és elkezdte az ingeket varrni. Kiült a ház elébe és ott dolgozott.

Egyszer egy király vadászni ment, eltévedt s ahhoz a várhoz ment, ahol Nánika volt. A királynak nagyon megtetszett Nánika szépsége, szólt is hozzá, de Nánika nem felelt, hanem csak integetett; a király feleségül vette.

Egyszer elment a király háborúba, ezalatt a királyné kis fiucskát szült; volt ott a királynál egy Vénbanya, ez felkapta a kis fiut, az ablakon kidobta, de nem esett a földre, mert két varjú megkapta. A Vénbanya kutyakölyköt tett a királyné mellé s a királynak megírta, hogy a királynénak kutyakölyke lett.

Ismét lett a királynénak gyermeke, melyet a Vénbanya szinte kivetett, de ezt is elkapta két varjú, ekkor macskát tett a gyermek helyébe.

A király erre annyira megbosszankodott, hogy megparancsolta, nyakazzák le a királynét. Amint kivitték a vesztőhelyre és a hóhér le akarta nyakazni, előrepült tizenkét varjú, megkapta a királynét és elvitte egy házacskába, hol fija és leánya volt; a fiut Jancsikának, a leányt Nánikának hívták. -334-

A hét esztendő elmult, megvarrta csoványból a tizenkét inget és lábravalót, mind a tizenkét varjú szép fiatal legénnyé változott s mesteremberek váltak belőlök.

Amint a király vadászni járt, egyszer rásetétedett, felment egy fára szétnézni, nem lát-e valahol világot? Hát csakugyan látott egy kis házacskában, bement oda, ahol is egy asszony ült és fonyt, itt szállást kért.

Amint lefeküdtek, Nánika megismerte a királyt. Mikor éjszaka aludt a király, leesett a királynak a félkeze az ágyból, azt mondja Nánika a leányának:

– Eredj, Nánika, emeld fel annak az úrnak a kezét, hiszen úgy is az a te édesatyád!

– Menj csak, Jánoska, emeld fel annak az úrnak a lábát, hiszen az a te édesatyád!

Másnap elbeszélte az inas a királynak, hogy az éjjel mit hallott s a király még egy éjjelre kért szállást, de ekkor nem aludt el, csak mutatta, hogy alszik.

Mikor leeresztette a kezét, Nánika ismét Nánikát küldte felemelni, megint csak azt mondta, hogy az az ő apja. Ekkor felugrott a király, megölelte kedves feleségét, ki neki mindent elbeszélt, mi vele történt; azután elvette a király ismét és boldogul éltek gyermekeikkel és a bátyjai szolgáltak neki.

67. A csonkakezű leány.

Volt, hol nem volt, volt a világon egy Öregbanya, ennek volt egy menyecske lyánya, mind a ketten Boszorkányok voltak és ennek a menyecskének egy gyönyörűséges szép lyánya.

Azon voltak mind a ketten, hogy ebből is boszorkányt csináljanak, de a lyány azzá lenni nem akart. Mit csinál tehát a két gonosz? Otthon hagyja a lyányt egyedül, hogy sorsát gondolja el.

Hazajöttek, de a lyány régi szándokában hűen megmaradt s egy Istenért sem lett volna boszorkány. Tehát kapták, fogták, elvágták mind a két kezét karba’, reá egy kis kosarat akasztottak, bele egy kis kenyeret tettek, hogy ha megéhezik, egyék s avval elküldték.

Ment, mendegélt, előtalált egy erdőt, ebben lakott ő hosszú ideig, míg azután a vad gyümölcsre ráúnt; elindult tehát.

Ment, mendegélt, előtalált egy nagy várat, de látja, hogy borzasztó lakatok vannak ajtaján s azért ment tovább s midőn odaért, lecsattantak az ajtóról a lakatok, bemegy és elálmélkodik, hogy itt annyi sok szép gyümölcs van, hogy oly sűrűn vannak benne az arany almákkal gazdagon megrakott fák; alámegy egynek, amelyik az ajtóhoz legközelebb állott.

Amint aláért, megrakódik a fa, hullnak róla az aranyalmák, úgy hogy a kis kosár megtelt egészen, -336- azzal elhagyja a lány a kertet, az ajtó utána becsukódik s rázárulnak a lakatok.

A király, amint reggel sétál a kertben, észreveszi, hogy híjja van az aranyalmáknak. Bemegy szobájába, behívatja az őrt s erősen ráripakodik:

– Te gonosz szolga, te az éjjel nem őrködtél, te az éjjel aludtál, az aranyalmákból sok hiányzik, hová tetted? kinek adtad? ki vitte el?

– Uram, királyom – mond a szolga – nem adtam én sekinek, nem is vitt, nem is vihetett volna belőle senki egyet is, mert senkinek sem lehet az ajtón bejönni, hacsak valaki felülről le nem szakítgatta.

Másnap éjféltájon ismét eljő a lyány, előtte leperegnek a lakatok s kinyílik az ajtó; a fa alá megy; az megrázkódik; a kis kosár megtelik; azzal visszafordul; kimegy; utána az ajtó becsukódik, a lakatok rázárulnak; ő pedig megy tovább dolgára.

Hasonló séta alkalmával a király megint látja, hogy az aranyalmákból sok elveszett, bemegy szobájába, behívta az őrt, rátámad, de ez is, mivel csak azt felelte, mit tegnap a másik, bezáratta egy igen-igen sötét tömlöczbe.

– Apám, azt hallom, hogy az aranyalma az éjjel is megfogyott, hanem tudom, hogy nem talál benne hiányt holnap reggelre; majd kilesem én, hogy ki hordja éjjenként az aranyalmát? -337-

Estére kelt az idő. A fiú kimegy a kertbe, őrt áll, de tizenkét óra felé nagyon megkörnyékezi az álom, mosdik, dörzsöli a szemét, de ez nem sokat ér, végre midőn az éjfél elérkezett, a kapuról a lakatok lepattogtak és rája lanyha álomszellő szállott, már csaknem elaludt; hanem azért erőt vett magán s mintegy álomközben látja, hogy az ajtón egy gyönyörűséges szép lyány lépked befelé, az arany almafa alá áll, az megrázkódik s a kosara tele húll, azzal visszafordul; de amint menne kifelé, a királyfi rákiált:

– Én, – mondá a lyány – egy szerencsétlen vagyok, kit, mivel boszorkány lenni nem akartam, anyám magától elcsapott. Uram, – folytatá tovább – én előtted meg nem állhatok, mert szűzanya meztelen vagyok, a sok tövis és szedercserje egészen leszaggatták rólam a ruhát.

De a királyfi mégsem ereszti őt szabadon. Ráveti köpenyét, úgy maradt a testén, ahogy’ ráesett, mert hát csonkakezű volt s meg nem igazíthatta azt magán.

Másnap a király látja, hogy megint híja az aranyalmának, behívatja a fiát s kérdi tőle:

– Megfogtad hát, fiam, no jó, vessétek a legsötétebb tömlöczbe, hét múlva pedig éltét fogja veszíteni.

– Jaj, apám – mondá a fiú, – nem érdemes ő arra, mert neki nincs keze, mivel kinyithatta (volna a kaput) és leszedhette volna az arany almát, az magától tárult fel előtte és az alma magától hullott a kosárkájába. Engedelem neki, apám, mert a szerencsétlen lyány ártatlan, mint a ma született gyermek!

A király maga elé hívatja s egy-két pillanatot vetve rá, meggyőződik felőle, hogy ártatlan. Hanem mivel igen-igen szép volt, a királyfinak kimondhatatlanul megtetszett, miért is megkereste az atyját, hogy számára szobája mellett csináltasson egy kis házat. A gyermek kívánsága meglett.

Néhány év mulva a fiúnak eljött a házasulóideje s az apja felszólította, hogy keressen magának feleséget.

– Óh, fiam, – mondá az apa – ugyan hogy’ vehetted volna azt, mikor még az égből is nyomorultat várhatni?

– Már nekem az mindegy, én őt szeretem, néki az enyémnek kell lenni, bármikép történjék is az!

Végre aztán az apa – miután látta, hogy minden beszéd hasztalan – beleegyezett. Nagy lakodalmat csaptak, hét város környékéről behítták a királyokat, ettek, ittak, vígan voltak.

Három hónap mulva, a lakodalom után, el kellett menni a királyfinak a háborúba, mert atyja országát rettenetes ellenség támadta meg.

Esztendőre a királyfinak két aranyhajú gyermeke született, mellén egyiknek nap, a másiknak félhold volt.

Ekkor az öreg király behívatja magához az öregudvarost, aki mindig becsületesen el szokott dolgában járni, egy levelet ad át neki és megparancsolja, hogy vigye el fiának a táborba, hogy tudja meg az örvendetes hírt.

Mén, mendegél, egy erdő szélén előtalál egy öreg asszonyt, ez volt a királyné öreganyja, a Vénboszorkány.

Az udvaros az öreg felszólítását elfogadta. Bevezette tehát magához az Öregbanya, mindjárt főzött neki paprikás húst; jól lakott; ágyat vetett neki s elaludt. -340-

Reggel felkelt, mit sem gyanítva, a levelet, melyet az este az Öregbanyának átadott, kezébe veszi, elindul és elérkezik a táborba. Megkeresi a királyfit, átadja neki a levelet, a királyfi olvassa s elkezd könnyezni, ami az öregudvaros előtt igen felötlő volt; elolvasván, leült, reá választ ír, mely meglévén, átadja a szolgának azzal az izenettel, hogy a két királyfiút, míg ő haza ér, meg kell hagyni.

Az udvaros mitsem tudva erről a két kutyafiúról, átveszi a levelet s elindul vele, nemsokára ismét elért az említett erdő végére, itt már rég várakozott reá a Boszorkány, behíjja magához, paprikáshússal jól tartja, puha ágyat vet neki, melyen a szolga, miután táskáját az öregnek átadja, jóízüen elaludt. Azalatt a Banya kivette a táskából a levelet s mivel mind az öreg, mind a fiatal király írását hűen tudta utánozni, ehelyett is másik levelet írt, azzal az izenettel, hogy a királynét és a két fiát világnak kell ereszteni. Reggel fölébredt a szolga, jól lakott és elindult hazafelé.

Hazaérvén, átadja a királynak a levelet, olvassa s nagyon elcsudálkozik rajta, hogy a fia feleségét s a gyönyörű szép két kis gyermekét a szélnek ereszteni parancsolja.

De mit volt mit tenni, a parancsnak engedelmeskedni tartoztak. Sok sírás, jajgatás után kivitték az erdőre az ifjú királynét s két kis fiát, csonka karjára ereszték s ott hagyták magában. Úgy élősködtek ők itten erdei gyümölccsel. -341-

A kis gyermekek csúnyák voltak, mert nem tudta őket megmosni az anyja, végre előjött aztán egy ősz Öregember, egy vödörben vizet hozott és mondta, hogy mossa meg benne a kezét, majd kinyől. Mossa, mossa, hát kinyőlt a keze. Ekkor így szólott az Öreg:

– Eredj, van itten az erdőben egy kis ház, van abban mindenféle élelem, melyből jól, úri módon megélhetsz; van ott a konyhában egy tőke, erre van kötve egy nagy vasláncz; majd mén oda egy fekete agár, kösd arra a lánczra, az lesz a te Öreganyád.

Elindul a királyné, feltalálja a kis házikót, melyben mindenféle élelem található volt, egyszer arra megy a fekete agár, megköti a lánczra, de reggelre a láncczal együtt eltűnt.

Míg ezek történtek, hazajött a király a háborúból, első gondja volt a feleségét kérdezni, de ez már akkor a királyi palotától távol volt. Nagy csapat kísérettel elindult a király keresni szép feleségét. Már lement a nap, mégsem szűntek meg keresni, csakhogy valamikép megtalálhatnák. De egy katona jó távolnyira világosságot pillantott meg, tudatta ezt a királlyal, akivel az egész csapat arra vette útját. Végre elérik a házat, ahol a világosság volt. Szállást kértek, amelyet – mivel az ősz Öreg azt is meghagyta, hogy hajlokába mindenkit befogadjon, – szívesen megadott nékik.

A királyné jó vacsorát készített a királynak és -342- a többieknek, kik jóllakván, mingyárt elszenderedtek, kivéve az őröket.

A király bentaludt a királyné szobájában egy padon, de a királyné és két kis gyermeke egész éjszakán át ébren voltak.

– Eredj, fiam, – szólt ismét az ismeretlen királyné – add fel neki azt a pipát, úgyis a te atyád volt az!

Nemsokára fölébred a király és a többiek, jóllaktak és mentek tovább, de mielőtt elindultak volna, figyelmezteti a háziasszonyt a király, hogy estére ismét be fognak hozzá térni.

Mennek, mendegélnek, miközben a király elbeszélte katonáinak az észrevételeit, hogy ez az asszony nagyon hasonlít az ő feleségéhez, mire az őrök is elmondták, hogy ők meg hallották, hogy az asszony egyszer azt mondta az egyik fiának:

– Vedd fel, fiam, azt a kendőt, úgy is a te atyád volt az! Máskor pedig a másik fiának:

Nagyon megörült ennek a király, miért is elhatározta magában, hogy ha estére visszatérnek, -343- teteti magát, mintha aludnék, de valóban nem alszik, hogy megtudja: vajjon igaz-e?

A király arra a padra ült, amelyiken tegnap; tetette magát, mintha aludnék, leejti először a keszkenőjét. Mire az ismeretlen királyné így szólítja meg kisebbik fiát:

– Eredj, fiam, – mond az anya az öregebbik fiának – vedd fel, tedd a kezébe, úgyis a te atyád volt az!

Erre a király felugrik, megöleli, megcsókolja feleségét, gyermekeit és kimondhatatlan örömmel – a házat más szegénynek ott hagyván – hazafelé indultak.

Útközben elbeszélte a királyné az ő történetét: hogy mikor az erdőre kitették, gyermekeit meg nem moshatta, hanem odajött hozzá egy vödör vízzel az Öreg-Isten ősz ember képiben, hogy az igazította azután őt abba a kis házba, hová mindjárt egy agár szaladt, kit lánczra kötött az ősz Öregember parancsából, mert az öreganyja: a Vénboszorkány volt; de amely reggelre lánczostól együtt eltűnt.

Hazaértek, nagy lakodalmat csaptak, amelyen a környékből a királyok mind jelen voltak, még az Öregboszorkányt is elhítták. -344-

– Mit érdemel az olyan teremtése az Istennek, aki oly gonoszságot követett el, mint amilyen a fiam feleségén történt?

– Azt érdemli biz’ az, fölséges király, hogy a szilaj csikó farkára kössék, négy felé vágják és a város négy sarkára fölszúrják.

– Magadnak mondtad ki a büntetést, gaz banya – mond a király, – vigyétek és hajtsátok végre rajta.

A gonosz Boszorkány halála után boldogul éltek s talán még most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 488. sz. Herczegh Mihály gyüjt. Hódmező-Vásárhely.)

68. Hamupepejke.

Egyszer volt egy királynak három fija. A két nagyobbik igen világi, úgynevezett gavallér volt, a legkisebbik pedig mindig félrehúzódott s legjobb helyét csak a tűzhelyen találta, amiért elnevezték Hamupepejkének s minthogy ily természetű volt, sem szülei, sem bátyjai előtt nem volt kedves, sőt az utóbbiak gyűlölték is.

Egyszer, amint mindinkább nevekedtek a királyfiak, a két nagyobb elhatározta magában, hogy -345- elmegy világlátni s ezt a Hamupepejke is megértvén, ő is reávette magát. Bejelentették tehát szándékukat szüleiknél, kik bele is egyeztek.

Az anyjok, szokás szerint, ellátta őket útravaló pogácsával, hanem Hamupepejkének nem búzalisztből, mint a többinek, hanem hamuból sütött.

Egyszer, amint mendegéltek hetedhétország ellen, az úton megéhezve, letelepedtek s elővették az útravalójukat s falatoztak. Amint falatoznak, eléjök jön a kis egér s kér a nagyobbiktól eleséget, mondván:

Kis idő mulva megint előkerült a kis egér s a Hamupepejkétől is kért, mondván:

De ő már nem űzte el, hanem adott neki a maga hamupogácsájából, jól tartotta. Ekkor a kis egér egy sípot adott neki, mondván:

– No, amiért velem jót tettél, neked adom ezt a sípot s amikor ezt megfúvod, én azonnal megjelenek és segítségedre leszek! -346-

Egyszer, amint utazásukból hazatértek, történt, hogy a szomszéd király, kinek egy szép leánya volt, csináltatott valami magas helyen állványt s abba egy aranyos széket és kihírdette a körüllevő országokban, hogy aki – midőn az ő leánya ebben az állványban a karosszékben ül – odaugrat háromszor s megcsókolja, annak adja leányát.

Meghallották ezt a királyfiak is, felnyergeltették a legjobb lovukat, legszebb herczegi ruhájukat magukra vévén, megjelentek a kitűzött időben a szomszéd király lakása előtt.

De egyszer a Hamupepejke is gondolkozóba esik, hogy jó volna neki is próbát tenni; megemlékezett a kis egérről és a tőle kapott sípról, belefujván, előtermett a kis egér:

A Hamupepejke elmondván kívánságait, a kis egér belefujt egy másik, őnála levő sípba s azonnal termett ott szép ló, gyönyörüen tündöklő sárgaréz szerszámmal, még a patkója is rézből volt s neki magának gyönyörű szép ruha.

Ez meglévén, a kis egér szépen felöltöztette Hamupepejkét s ő eltávozván, Hamupepejke útnak indult.

Amint odaért, már próbálgatták a király- és herczegfiak, de senki sem tudott oda felugratni.

Egyszer, legutoljára ő is sarkantyú közé vette a lovát, hát még sokkal feljebb ugratott az állványnál -347- s meg is csókolta a királykisasszonyt s azzal elnyargalt.

Mire bátyjai hazamentek, ő már le is vetkezett, lovát s öltözetét a kis egér elvitte és ő ismét a hamuba ült.

Hazamennek a királyfiak, beszélgetik, hogy milyen derék ifjú volt az, aki felugratott s haragudtak, hogy ők meg nem tudták tenni.

Bátyjainak sem kellett több, kivágatták a kútágast irígységből, hogy többet ne nézhesse őket.

Nemsokára újra fel lettek szólítva a próbálkozók, ekkor újra elment a két királyfi.

Hamupepejke ismét megfujta a sípot s a kis egér újra előjött s felöltöztette Hamupepejkét drága, szép ezüstös ruhába, lovát is ezüstös szerszámmal ékesítette fel, még a patkója is ezüstből volt. Elment ismét Hamupepejke s miután a többiek siker nélkül próbálgatták, utoljára megsarkanytyúzta lovát s felugratván, újra megcsókolta a királykisasszonyt s ekkor ismét elnyargalt s mire bátyjai haza mentek, megint a hamuban ült.

Amint a bátyjai hazaérve beszélgetik az egész dolgot, Hamupepejke ismét megszólalt:

Kevés idő mulva eljött a harmadik próba ideje. Akkor ismét elmentek a királyfiak, a Hamupepejke is belefujván a sípba, megjelent a kis egér; ekkor még drágább, aranyos ruhába öltöztette s a lovát is aranyos szerszámmal ékesítette fel, még a patkószege is arany volt.

Amint a többiek ismét siker nélkül próbálgatták, utoljára ő megint felugratott s megcsókolta a királykisasszonyt. Vivát-ot kiáltottak s karon fogva tüstént bevezették a szép aranyos királyfit s tudakozták, ki fia?

Ezután összeadták őket, nagy lakodalmat csaptak s máig is élnek, ha meg nem haltak.

69. A mostoha testvérek.

Volt egyszer egy Vénbanya, ennek volt egy édes- és egy mostohaleánya; lakott a városban egy szép, fiatal gróf. A Vénbanya mostohaleánya nagyon szép volt, az édesleánya pedig csúnya, tehát ő mindenképen azon törekedett, hogy a mostohaleányát mentül előbb kivégezhesse a világból, ez azonban sehogy sem sikerült neki.

Vasárnap felczifrázta az édesleányát és elment vele a templomba; a mostohának pedig mákot hintett a hamuba, mondván:

– Szedd ki ezt addig, míg a templomból hazajövünk, mert ha nem, hát agyonverlek! -349-

Sírt a szép leány a hamu felett, gondolván magában, hogy szedem én ezt arra ki? Arra berepül egy galambocska az ajtón és diót hoz be szájában és a leánykának az ölébe ereszti azt, mondván:

– Nyisd fel a diót és öltözzél fel, menj a templomba, én dolgodat elvégezem!

Elcsodálkozott a leányka és ment fölnyitni a diót, gyönyörűséges ruha esett ki abból, olyan kék, mint az ég, amellett aranycsillagok is estek ki belőle.

Felvette magára a ruhát és ment a templomba, a galambocska pedig egyet csattantott a szárnyával és a mák ki volt szedve.

Elment a leány a templomba, ott volt a fiatal gróf is, ő pedig mostohaanyjához ült, ez nem ismerte meg, oly szép volt; a gróf pedig beleszeretett.

Hazajött a mostohaanyja, már ő akkor a szép ruháját eltette és piszkos ruhájába volt öltözve. Hazajövén mostohatestvére, kezdi beszélni:

– Láttam én egy szép leányt a templomban, ruhája kék volt, mint az ég és arany csillagos!

– Mikor az emberek a templomból jöttek, felmentem a fűzfára, mely itt az ajtó előtt áll, innen néztem a szép kisasszonyt.

Ezzel elment a mostohaanya leányával a templomba, mostohaleányának pedig hamut kevert homokba, hogy mikor a templomból hazajön, ki legyen szedve, mert különben agyonveri.

Sírt a szép leány, egyszer csak berepül a galamb, diót visz szájában és leejti a leány ölébe, mondván:

A leány felnyitá a diókat, gyönyörűséges szép ruhát és egy pár szép czipőt húzott ki belőle. Felöltözött a leány és ment a templomba, beült abba a székbe, amelyben a mostohaanyja ült, oly szép volt, hogy a mostoha meg nem ismerte.

Amint kilépett a templomból, lábát nehezen húzhatta ki a küszöbből, czipője ott maradt, ő pedig mondta:

Nem is látta senki, de a czipője a grófnál volt, ki a templom elé szurkot öntetett, hogy a szép leány nyoma ott maradjon. Másnap pedig kihírdették, hogy amely leánynak az a czipő a lábára megy, azt a gróf feleségül fogja venni. Mindenki felczifrázta tehát leányát, a Vénbanya is felöltöztette szépen az -351- édesleányát, a szépet pedig a teknyő alá tette a komrába. Jöttek a czipőt próbálgatni, az anya a leánya lábából egy darabot el is faragott, hogy csak felmenjen, de még sem ment fel a nagy lábra; ekkor felrepül a kakas az ablakra, elkezdi:

Hallván ezt a gróf, bement a komrába, megnézte a teknyő alatt a szép leányt, megpróbálta a czipőt, az csakugyan a lábára illett és így megszabadítá őt gonosz anyjától, feleségül vette a szép árva leánykát.

70. Fekete Saskirály.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, volt egy király és annak volt egy házasulandó fia.

Egyszer megházasodott s elvette a szomszéd király leányát, nemsokára a leány apja s anyja elhalt, a királyfi az ipa lakóhelyére költözött feleségével.

A királyfié lett minden, mi az ipáé volt, de az udvarban egy szobába sohasem tudott bemenni, mert a kulcsát sehogy sem bírták megtalálni a többi kulcs között. Nagysokára azután talált a királyfi a konyha alá elásva egy kulcsot, megpróbálta vele az ajtót kinyitni s kinyílt. Amint bement, látta, -352- hogy egy ember a falra csinált keresztre volt kiszegezve, kit a leány atyja azért szegeztetett oda, mert a leányát el akarta lopni, fölébe az volt írva: »Fekete Saskirály«, a kereszt háta megett pedig a falon egy nagy luk volt, ahol a Fekete Saskirály az alvilágból feljárt.

A királyfi adott neki vizet, azután bezárta az ajtót. Másnap ismét meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt s az ismét kért egy pohár vizet.

A királyfi ismét adott neki egy pohár vizet s azzal bezárta az ajtót. Harmadnap mulva újra meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt, ki ismét egy pohár vizet kért:

A királyfi ismét adott neki egy pohár vizet s azzal bezárta az ajtót. Negyedik nap újra meglátogatta a királyfi a Fekete Saskirályt s az újra kért egy pohár vizet, mondván:

Ekkor mind a négy szeg kihullott belőle, kettő a kezébe, kettő a lábába volt szegezve és a Fekete Saskirály eltűnt a lukakon, hanem mikorra a királyfi kinézett, a feleségét ellopta.

Most mitevő legyen a királyfi, elment egy tudákos asszonyhoz tanácsot kérni, hogy mit csináljon -353- most? A tudákos asszony azt tanácsolta neki, hogy készítsen egy lóbőrt s vágóeszközzel lássa el magát, azután bujjék bele a lóbőrbe s varassa bele magát. Akkor ereszkedjék le azon a falba levő lukon, hanem a lóbőrt kötélre köttesse s ennek tartását biztos emberére bízza. Mikor a lukon leér a másvilágra, vágja ki a varrásokat s bujjék ki a lóbőrből. Először amint megy, talál egy rézvárat, azután ezüstvárat, végre aranyvárat, amelybe lakik a Fekete Saskirály.

A királyfi úgy is tett, leeresztette magát. Amint leért, kivágta a lóbőrt s ment, mendegélt hetedhétország ellen.

Egyszer elérte a rézvárat, bement, nem talált mást bent, csak egy síránkozó asszonyt, aki a rézvár gazdájának a felesége volt. Ez az asszony azért síránkozott, mert az ura leánykorában ellopta, azon lukon járt az ő ura is fel, amelyen a Fekete Saskirály.

A királyfi elbeszélte, hogy a Fekete Saskirály ellopta a feleségét, azért jött. Ezalatt az idő alatt hallotta a vár ura buzogányának a suhogását, melyet mindig előre haza szokott hajítani.

– Jaj, – mond az asszony – jön az uram, mit csináljunk, hova bujtassalak, haragszik az -354- idegen emberre, hanem itt ez a kályha, bujj bele abba!

– De bizony van, – mondja az ember – bujj ki a kályhából, kis sógorkám!

– Én bizony azért jöttem, hogy a Fekete Saskirály ellopta a feleségemet s azt mondják, hogy ezen a világon lakik, az aranyvár mellett levő kútban, oda akarnék menni, ha vissza tudnám a feleségem hozni; csak azért tértem be ide, hogy elfáradtam!

A rézvár ura is meg az ezüstvár ura is testvére volt a Fekete Saskirálynak, de azért nem haragudtak a királyfira, hogy a feleségéért megy, sőt még tanácsukkal segítették.

Az ebéd alatt azon törték a fejüket, miképen lehetne ellopni a feleségét a Fekete Saskirálytól, de sehogy sem bírták kitalálni, hanem arra határozták el magukat, hogy majd a következő napon átmennek az ezüstvárba s ott gondolkoznak rajta.

Másnap el is mentek az ezüstvárba; elmondták -355- azután az ezüstvár urának, hogy miért jöttek; hozzáfogtak tanácskozni s azt határozták, hogy az ezüstvár ura a maga hatlábú lovát odaadja a királyfinak, azon aztán menjen el s ha lehet, lopja el az asszonyt, mert az szüntelen a kút káváján ül, a Fekete Saskirály pedig a kútban bent van.

Elment tehát a királyfi, de mikor már a kúthoz közel járt, a Fekete Saskirály kígyója nagy sziszegéssel csúszott le a kút kávájáról s megmondta a Fekete Saskirálynak, hogy idegen ember jön. Ekkor a Fekete Saskirály kijött, elkezdett fenyegetődzni, mire a királyfi nem mert tovább menni, hanem visszament az ezüstvárba s elmondta a dolgot, ahogy történt. Ekkor azt határozták el, hogy ismét menjen el s hagyja magát megfogatni. Adtak neki zsákot is és azt mondták, hogy a Fekete Saskirály majd össze fogja darabolni, de azzal ne gondoljon, csak arra kérje, hogy darabjait rakja bele ebbe a zsákba s tegye fel a lóra, majd ez a ló vissza fogja hozni s akkor majd meggyógyítják. A királyfi ráállt erre is, másnap elment a kút felé. A kígyó ismét nagy sziszegéssel hírül vitte, hogy idegen ember jön; a Fekete Saskirály pedig kijött, a királyfit megfogta. A királyfi csak arra kérte, hogyha már összedarabolja, rakja bele a zsákba s tegye fel a lóra, hadd vigye a ló amerre neki tetszik. A Fekete Saskirály összedarabolta, belerakta a zsákba, feltette a lóra, a ló pedig visszavitte. Az ezüstvárban azután a kígyók összehordtak mindenféle forrasztó füvet, fürdőt készítettek, -356- megfürösztötték a királyfit, ki azonnal visszanyerte életét.

Most újra tanácskoztak s azt végezték, hogy már meg ők ketten mennek el bátyjukhoz, a királyfi pedig maradjon az ezüstvárban. Majd ők szép szóval elcsalják a Fekete Saskirály nyolczlábú lovát s majd máskor azon mennek el a királyfi feleségéért. Elmennek tehát másnap a Fekete Saskirályhoz, őket szívesen fogadta, sőt panaszkodott, hogy rossz testvérek, ritkán látogatják meg. Megvendégelte őket s mikor el akartak jönni, elcsalták cserébe az ő hatlábú lovuk helyett a nyolczlábú lovát.

Másnap az ezüstvár ura maga a Fekete Saskirály lován ment el, mivelhogy ösmeretes volt a Fekete Saskirály kígyója előtt, a kígyó nem sziszegett, hírt sem adott a gazdájának, csak akkor, mikor már látta, hogy az asszonyt a kút kávájáról felvette és elszaladt vele. A Fekete Saskirály kergette egy darabig az öccsét, de mivelhogy a hatlábú ló utól nem érhette a nyolczlábut, visszament a várba s feleség nélkül maradt.

Az ezüstvár ura pedig visszaadta a királyfinak a feleségét s felkisérték a lluk szájáig, ott feleségével együtt beleült a lóbőrbe s egy kígyóval felhúzatták a másvilágra. Mikor felérkeztek, a királyfi a lluk száját becsináltatta s nagy vendégséget csapott, hogy feleségét visszanyerte. Ma is élnek, ha meg nem haltak.

71. Donát.

Volt a világon egy király, ennek volt egy leánya, a leány mikor tizennégy éves volt, a király a fal közé rakatta, úgy, hogy csak olyan kis nyílás maradt, amelyen egy madár befért; azért rakatta el, hogy a leány soha férfit ne ismerjen.

Egyszer nagy zivatar támadt és a szél a kis lyukon a leányhoz falevelet vitt be; a leány fölkapta a falevelet, megette s ettől gyermeke lett.

Csakhamar hírül vitték a királynak, hogy a leány szobájából gyermeksírás hallatszik, de a király sehogy sem hihette el, többeket küldött oda, hogy hallgassák meg, vajjon igaz-e? Mind azzal tért vissza, hogy csakugyan úgy van.

A király nem hitte, végre elment maga s mikor meggyőződött, nem tudta, mitevő legyen? Összehívta az okos embereket tanácskozni s azt határozták, hogy a leányt fiával együtt egy nagy hordóba kell tenni és a tengerbe dobni. Úgy is lett; csináltak egy nagy hordót három vasabroncsra s beletettek három kenyeret, három kulacs bort, a leányt fiával és a tengerbe dobták.

A gyermek egyszer felébredt s kért az anyjától enni, adott neki az anyja egy kenyeret és a gyermek egészen megette, azután inni kért s odaadott egy kulacs bort s azt egészen kiitta, azután meghuzakodott s mindjárt lepattant egy abroncs a hordóról.

Megint elaludt a gyermek, az anyja pedig ezalatt -358- mindig sírt. Huszonnégy óra mulva fölébredt, megint enni és inni kért, adott neki az anyja egy kenyeret és egy kulacs bort, ezt is megette. Nyőlt a gyermek, mint a fű, amint jóllakott, meghuzakodott és egy abroncs megint lepattant a hordóról.

Megint aludt huszonnégy óráig s amint fölébredt, megette a kenyeret és megitta a bort, meghuzakodott és lepattant a harmadik abroncs is.

Nagy förgeteg támadt, a hordót a hullám kivetette egy szigetre s amint leesett, azonnal szétszakadt.

Elindultak a szigeten lakást keresni, amint ballagnak, előtalálkoznak Krisztus Urunkkal és Szent Péterrel.

– Péter! – azt mondja Krisztus Urunk – Ez a fiú nincs megkeresztelve, jöjj, kereszteljük meg!

Megkeresztelték s Donátnak nevezték el és ajándékba adtak neki egy szamarat, egy olyan puskát, melyet csak rá kellett a vadra fogni, azonnal meglőtte és egy körtefát, melynek az a tulajdonsága volt, hogy ha Donát a földbe szúrta, mikor el akart menni vadászni, a fa virágzott s mikor már hazafelé jött, ért rajta a gyümölcs.

Egyszer az erdő közepén építettek egy gunyhót, a körtefát az ajtó elé szúrta, azután elment vadászni; mikor hazajött, már érett gyümölcs volt a fán; a vadat pedig nyalábosan hozta haza, mert csak rá kellett a puskáját a vadra fogni, már leesett a vad.

Igy járt el naponként s anyja csak a fát nézte, hogy mikor jön már haza a fia. -359-

Egyszer roppant nagy ordítást, lármát hall az erdőben, megy arra s amint kiért az erdőből, hát egy völgyben három Ördögfiut lát veszekedni, reájok fogja a puskát, de azok kiáltanak:

– Halt, Donát! Tudjuk, hogy jó vitéz vagy, jöjj közénk bírónak! Azon veszekszünk, hogy melyikünk mestersége a legjobb, ítélj közöttünk te!

– Én szabó vagyok s olyan köpönyeget tudok varrni, hogy ha rám veszem, ha az egész világ összejönne, sem látna meg senki, itt van nálam!

– Én, – szól a másik – varga vagyok s olyan papucsot varrok, hogy ha lábomra veszem, hát csak azt mondom: Lipit lop, ott legyek, ahol én akarok! s már ott vagyok.

– Én szíjgyártó vagyok s olyan ostort fonok, hogyha az egész világ népe ellenem jönne, én csak feléje csapnék, mind kővé válnék.

– Máskép nem tudom megítélni, melyiteké jobb mesterség, hanem ott van három hegy, menjetek fel s majd ha én szólok, induljatok el és aki hamarabb ideér, az a legjobb mester, hanem a köpönyeget, papucsot s ostort hagyjátok itt! -360-

Fölmennek a hegyre, kiált nekik Donát, futnak mint a szél, hanem Donát fölveszi az ostort, feléjök csap, mindjárt lassabban futnak, még egyszer feléjök csap, még lassabban futnak, végre harmadszor is feléjök csap, mind a három kővé válik.

Fölszedte a holmit Donát, elment haza. A köpönyeget magára vette, beült a gunyhóba; az anyja látta, hogy a körte megért s le is hullik és fia még sem jön, sírt-rítt, hogy valahol elveszett.

Egyszer csak letakarja magáról a köpönyeget, hát akkor látja az anyja. Hol volt olyan sokáig? Kérdezi az anyja, de Donát nem mondta meg, hogy mije van neki. Csak vette a papucsát, már ott volt, ahol akart. Mindig járt-kelt.

Egyszer egy hegyen látott egy várat, fölmegy a várba, hanem ott senkit sem látott, a szobák királyilag föl voltak ékesítve, hanem sehol egy lélek sincs.

Összejárja a szobákat, mindnyájának az ajtajában benne van a kulcs; amint tizenegy szobát így megnézegetett, benyit a tizenkettedikbe, ebben a gerendára tizenkét Óriás volt hajánál fogva fölakasztva, a kulcsokat magához vette, hazament s otthon mondja az anyjának:

– Édesanyám, hagyjuk mink itt a gunyhót. Találtam az erdőben egy szép várat, menjünk oda lakni.

Föltépték a földből a körtefát és elmentek. Donát anyjának adta a tizenegy szoba kulcsát, de -361- a tizenkettediket magánál tartotta. A körtefát leszúrta az ajtó elébe s megint vadászni ment.

Az anyja nagyon szerette volna tudni, mi van abban a szobában, hogy fia nem akarja oda beereszteni, kérte mindig, adja neki a kulcsot, maga szeretne bemenni, hanem Donát azt mondta:

– Nem érdemes odamenni, valami ól volt, teli van szeméttel! Majd ha kitisztítják, odaadja a kulcsot.

Nem hitt neki az anyja. Mikor elment Donát vadászni, az egész házat fölhányta a kulcsért, végre Donát ágyában fellelte, benyitott a szobába s megrettent az iszonyú Óriások láttára; megszólalt egy, hogy adjon neki csak egy csepp vizet, mert mindjárt meghal! Megsajnálta, adott neki s amint a szájához értette, mindjárt leesett a gerendáról s ember lett.

Mindjárt – én a tied, te az enyém! – megszerették egymást s azon gondolkoztak, hogy veszítsék el Donátot?

Az Óriás azt tanácsolta, hogy tegye beteggé magát az anya s ha hazajön a fiú, mondja, hogy szörnyen beteg, hanem az elébb azt álmodta, hogy a tengerszigeteken van egy erdőben egy vaddisznó, hogyha annak a fijából ennék, azonnal meggyógyulna!

Hazajött Donát és az anyja nyögve beszéli, hogy soha meg nem gyógyul; hanem az elébb egy kicsit elszunnyadt és azt álmodta, hogy a tengerszigeteken az erdőben van egy vaddisznó; ha ennek a malaczából ennék, mindjárt jobban lenne. -362-

– Fogadj Isten, fiam Donát! hát hol jársz itt, mikor itt még a madárnak sem szabad járni? Már itt ismerték Donátot.

Édesanyám nagyon beteg, csak úgy gyógyul meg, ha a vaddisznó malaczából eszik.

– No, most ember légy, mert ha megkap bennünket a vaddisznó, soha többet vissza nem jövünk! Hanem, hogy észre ne vegyen, tizenkét órakor kell mennünk, mert akkor szoptatja a malaczait és úgy igyekezz’, hogy a mellén szopót kapd el úgy, hogy észre ne vegyen!

Ott termettek egyszerre, éppen szoptatott a disznó, odaugrott Donát, elkapta a malacot, azzal azután futnak, mint a szél. Utánuk rugaszkodik a disznó, de csak a ló fél farkát harapta el. -363-

– Derék vitéz vagy, Donát, még ezt kivüled senki sem tette meg, hanem hálj meg nálunk!

Reggel azután vitte haza a malacot, de nem ám azt, amelyiket akarta, mert éjszaka kicserélték. Odahaza azt gondolták, hogy Donát már bizonyosan elveszett, a körtefát is kivágták; véletlenségből maradt egy kis forgács és ebből kihajtott a fa s ért is rajta a gyümölcs.

– Jaj, kedves fiam, csakhogy hazajöttél, már azt gondoltam, hogy rég elvesztél s búmban a körtefát is tűzre tettem, hogy ne emlékeztessen szüntelen reád. Már jobban vagyok, nem szükséges a malacz.

Igy nem tudták elföldelni Donátot, az Óriás azt ajánlotta, hogy tegye még egyszer beteggé magát Donát anyja és azt kívánja fiától, hogy a szigeteken az erdőben van egy arany almafa, ha annak a gyümölcséből hoz, azonnal jobban lesz.

Amint hazajött Donát, azonnal panaszkodott az anyja, hogy szörnyen beteg s csak úgy lesz jobban, ha a szigeteken levő erdőből hoz aranyalmát.

– Kedves Napanyám, nagyon beteg édesanyám s csak úgy gyógyul meg, ha az arany almából ehetik.

– Ördög kell annak, nem aranyalma. Én ugyan még hírét sem hallottam olyan embernek, aki oda elment volna, hanem majd elvisz a lovam.

– El, csak te ember légy, mert azt a fát tizenkét Tündér őrzi és azok tizenkét órakor alszanak; de az arany almák, ha a fáról egyet leszakítnak, úgy összeverődnek, hogy nagyobb zajt okoznak, mint ugyanannyi nagy harang; erre a zajra a Tündérek felébrednek és ha ottkapnak, jaj nekünk! Most mondd meg, úgy menjek-e mint a szél, vagy mint a gondolat?

– De még azt mondom, hogy az arany almák a legtetejében vannak a fának, középett az ezüst, alól pedig a réz; tehát a legfelsőből szakíts! -365-

Ott termettek, egyszerre lekap Donát egyet a fa tetejéből, de mindjárt oly zúgás lett, hogy a Tündérek felébredtek; de ment ám a ló, mint a gondolat s mégis kiszakították a ló egész farkát.

– Derék vitéz vagy, Donát, még ilyent nem láttam, hanem hálj meg nálunk!

Reggel útnak kelt, elérkezett a Hold anyjához, itt is meghált; de reggelre az arany almát kicserélték.

Otthon az anyja a kertben sétálgatott az Óriással és a körtefát már ismét rég kivágta; de valahogy elesett egy forgács, az kihajtott és ért rajta a gyümölcs.

– Csakhogy hazajöttél, kedves fiam, azt gondoltam már, bizonyosan meghaltál! Már a körtefát is feltüzeltem, hogy ne keserítse szívem. Nem kell már az alma, semmi bajom.

Amint elmegy Donát vadászni, kijön az Óriás és azt tanácsolja, hogy tegye ismét beteggé magát az anyja és mondja neki, hogy csak úgy gyógyul meg, ha vele egy kádban megfürdik és ekkor kösse -366- össze a két hüvelykujját háromszor egymásután és harmadszor az vaskarikává fog válni.

– Haj, kedves fiam, már meg kell halnom, hanem az előbb azt álmodtam, hogy ha veled egy kádban megfürdhetném, mindjárt meggyógyulnék.

Hordott egy kádba vizet és fürdöttek benne az anyjával. Fürdés közben azt mondja az anyja:

– Fiam, ugyan vagy-e te olyan erős, mint apád volt? Ő, mikor fürdöttünk, ha összekötöttem az ujját, elszakította; ugyan el tudnád-e szakítani te is?

De már ekkor nem bírta elszakítani, mert három karika tartotta össze ujjait. Most kihívta az anyja az Óriást.

– Csak azt tedd meg, hogyha megölsz, hát tégy be egy zsákba és tedd mellém a puskámat, mert úgy sem használhatja más és köss fel a szamaramra!

Nekiment az Óriás, négyfelé vágta, beletette egy zsákba és fölkötötte a szamárra s kihajtotta a várból.

A szamár egyenesen ment vele a Hold anyjához, mikor a kapuhoz ért, elordította magát, kinyitották neki a kaput. Levették róla a zsákot, látták, hogy Donát négyfelé van vágva, mindjárt levágták a vaddisznó malaczát, annak a csontjaiból pótolták ki Donát összetört csontjait és az arany almát lisztté törték, az összeillesztett testet bekenték vele. Donát nagyot sóhajtva fölébredt.

Donát, hogy megtudta, miként érkezett ide, fogta a puskáját s ment haza; éppen együtt találta az Óriást az anyjával a szobában.

– Már ott, Donát, hanem tégy te is úgy, mint én, vágj négyfelé s köss fel a szamárra!

Úgy tett vele Donát, csakhogy a szamár kiment vele az erdőbe s megették a farkasok.

Azután szerzett egy negyvenakós kádat, tett mellé egy kis széket, azt mondta az anyjának, hogy -368- térdepeljen oda a kád mellé és addig onnan el ne mozduljon, míg azt tele nem sírja könnyel; ő pedig elhagyta a várat, feltépte a körtefát és elment barangolni.

Ballagott erdőn, völgyön, hegyen keresztül s mikor már a mágneshegyeket is elhagyta, eljutott egy nagy erdőbe. Ráesteledett már, de csak ballagott.

Egyszer csak gurul elébe valami, olyan nagy lehetett, mint egy tízakós hordó, ráfogja Donát a puskát:

Megkötözte Donát egy fához, megy tovább. Megint gurul elébe valami, erre is ráfogja Donát a puskát, ez is kéri, hogy ne bántsa, ő a Hajnal, ezt is megkötözte.

Amint ballag tovább, egyszer csak szemébe tűnik valami világosság és hogy mellette különféle alakok ugrálnak. Odaczéloz Donát, ellövi a tüzet, de ott megint felgyujtották, mert a Boszorkányok járták táncukat s a tűznél sütöttek valamit.

– Ez más nem lehet, mint Donát, mert nincs oly jó vitéz több. Ne bánts bennünket, Donát! – kiáltának – tudjuk, hogy jó vitéz vagy.

Odament hozzájok, kérték, hogy eressze el az Éjfélt és a Hajnalt, mert ők máskép nem mehetnek haza. -369-

– Menj a Kékországba, az egész ország népestől, királyostól együtt el van átkozva, ha ezeket megszabadítod, tied lesz a Kék királyleány.

De ezt csak akkor mondták neki, mikor a Hajnalt eleresztette és egyszerre nappal lett.

Mikor eleresztette az Éjfélt is, a Boszorkányok azt mondták még neki, hogy a Kékvár tornyán forog egy kék kakas és ez a király leánya, ha ezt lelövi, az övé lesz az egész ország a leánnyal együtt, de ez oly sebesen forog, hogy még nem találkozott, aki lelőhette volna.

Elindult, nemsokára elért a Kékvárhoz, ott nem volt semmi élő, minden el volt átkozva, csak a kakas forgott sebesen.

Ráczélzott Donát és a kakast egyszerre lelőtte. Ebben a nyomban az egész ország megelevenült, minden úgy lett, mint azelőtt volt.

A megszabadító a leánnyal együtt elnyerte az egész országot. Boldogul élt sokáig, egyszer útnak indult a régi lakása felé megnézni az anyját.

Mikor odaért, a kád egész csordultig volt könnyel és az anyja éppen akkor halt meg; ő pedig visszatért országába s élt boldogul.

72. Az üldözött királyfi.

Az ország előkelői sürgették a királyt, hogy házasodjék meg, mert nem illik, hogy nőtelen ember legyen a király; meghagyták pedig neki, hogy valamely más országbeli királynak a leányát vegye el.

A fiatal király elúnván a sok unszolást, végre útnak eredt egyszerű vadászruhában. Amint egy erdőbe ért, a sok vad láttára kedve kerekedett vadászni.

Vadászás közben találkozik egy kanászleánnyal, ki szépsége és bátor beszéde által annyira megtetszett a királynak, miszerint föltette magában: vagy ez lesz a feleségem, vagy senki; de nem merte kilétét kinyilatkoztatni, hanem miután a leány ajánlatát elfogadta, kikérdezte tőle, hol laknak? Ezt megtudván, jó borral töltött csutorát akasztott a nyakába, beballagott a falu végén lakó kanász szegény hajlékába s mint fáradt utas szállást kért. Jó borával a leány apját s anyját becsudálkoztatta s akkor kérte meg tőlük a leányt, mert tudta, hogy az efféle emberek nem örömest adják leányukat holmi idegen, kivált úrféle embernek. A szülők beleegyeztek, a király sok pénzzel megajándékozta őket s a leányt magával vitte és csak az úton nyilatkoztatta ki neki, mikor már közel voltak lakásához, hogy ő király és megparancsolta neki, hogy magát királyleánynak vallja.

Hazaérkeztük után a legelső embernek a leányát -371- a palotába hozatta, hogy ezt a külső országból való királyleányt tanítsa meg mindarra, amit ő tud.

Minthogy az előkelő embernek leánya is szeretett volna a király felesége lenni, nem csoda, ha nagy zavar támadt, mikor a király felesége valahogy kibakkantotta, hogy ő nem királyleány.

Volt ekkor már a királynénak egy gyönyörű fija, kinek mellén három aranyszál volt és iskolába is járt már, de oldalán mindig kardot hordott. Ez a gyermek igen szerette anyját, élt-halt érette.

Az országnagyok sürgették a királyt, hogy feleségét kergesse el magától s vegyen mást el; de a király állandóan ragaszkodott feleségéhez.

Végre sok sürgetés után a király beleegyezett, hogy mérgezzék meg a feleségét.

Igy azután megparancsolták a szakácsnénak, hogy a királyné előtt oly kedves kácsahúst mérgezetten adja neki fel az asztalra. A szakácsné a parancs szerint elkészíté a kedves kácsapecsenyét s eltette, hogy ebédre feladhassa.

A deák hazajött az iskolából s ennivalót kért, de a szakácsné nem akart adni, hanem a gyermek addig kúpolódott, míg végre ráakadt a pecsenyére. A szakácsné ezt meglátván, hirtelen rákiáltott, hogy ne próbáljon belőle enni, mert mindjárt meghal. Erre a királyfi kirántotta a kardját, hogy keresztüldöfi a szakácsnét, ha meg nem vallja, hogy kinek készítette. A szakácsnénak mit volt tenni? megmondotta. -372-

A fiú most berontott a gyűlésbe, fenyegette apját és a tanácsosokat, hogy visszajön roppant nagy sereggel s mindnyájukat kardrahányatja. Erre anyjával hintóba ült és kiment az országból.

Amint mentek, mendegéltek, egyszer roppant nagy szélvész kerekedett, éppen erdőbe értek ekkor s mind a ketten fa alá húzódtak, háttal a fához támaszkodva várták a vihar végét.

A fiú nyughatatlanságában szüntelen vagdalta kardjával a földet; egyszer csak megcsördül a kard s meglát egy karikát, fel akarja venni, hát látja, hogy ajtó húzódik utána. Ezen nagyon megörültek és siettek a szélvész elől a föld alá menekülni; itt egy Vénasszonyt találtak, ki igen szívesen fogadta őket.

Éjszaka azután hazajött a Vénasszony tizenkét fija, kiknek elbeszélte a vándorlók szerencsétlen sorsát. A rablók megörültek, hogy ilyen jó prédára tettek szert, enni-inni hívták őket:

– Egyenek, – mondának a rablók – hisz úgyis most esznek utoljára mivelünk!

A királyné erre megijedt, de a fiú biztatta anyját, hogy ne féljen, innen elmennek.

– De bizony nem mentek, – riadának fel a rablók – itt maradtok ti örökre, innen többet ki nem mentek!

A fiú erre felugrott s heves harcz kezdődött közöttük, mely a tizenkét zsivány halálával végződött. -373- Erre a Vénasszony megijedt, megmutatta a pénzüket, csak ne bántsa a királyfi, de azért ennek sem volt irgalom. A királyfi a pénzről felismerte, melyiket honnan rabolták el a zsiványok s visszaadta a királyoknak, kik az ifjú fölsegélésére harminczezer embert ígértek, de a királyfi az ajánlatot visszaútasítá s anyjával tovább folytatta útját.

Egy éjjel ismét a szabad ég alá szorultak, szép holdvilágos éjjel volt s ők egy hegy oldalához vonultak.

A királyfi a holdvilágnál az átellenében levő hegy oldalán vasajtót pillantott meg, melyen nagy vaslakat volt, de a királyfi kardcsapása alatt lehullott. Bemenvén az ajtón, igen szép termeket találtak, de akárhány szobán mentek keresztül, egyetlenegy lelket sem láttak. A fiú nyughatatlan lévén, hátrahagyta anyját, sorra kutatta a termeket.

Az anya előtt most egy Óriás bujt ki a földből, az asszony megijedt, de az Óriás bátorította, hogy ne féljen. Míg a fiú odajárt, az asszony az Óriással szerelembe esett s megegyeztek, hogy a fiút elföldelik.

Az Óriás a fiútól félvén, nem mert vele szembeszállani, hanem az asszony az Óriás tanácsa folytán betegnek tetette magát s arra kérte fiját, hogy menjen el az udvaron levő kúthoz, hozzon abból vizet s ő attól meggyógyul.

A fiú a kútnál tizenkét Óriást talált egy gyönyörű szép leánnyal lapdázni. -374-

Az Óriások intették a fiút, hogy ha az életét szereti, ne közeledjék feléjök, de a fiú nem ijedt meg tőlük, sőt mind a tizenkettőt levágta, a leányt megszabadította s anyjának vizet vitt.

A leány a világ szépsége volt, azért a királyfi föltette magában, hogy feleségül veszi; de most még nem lehetett, hazaküldé tehát atyjához, a török császárhoz, de mielőtt a leány eltávozott volna, kettéhasította selyemkendőjét, felét a királyfinak adta, felét magának tartotta.

A királyfit anyja most a közellevő hegyre küldte a forráshoz vízért. Alig ért a fiú a hegy aljához, egyszerre tömérdek sok oroszlán, tigris, vaddisznó és más állatok megrohanták, de ő nem vesztette el bátorságát, a vadakat mind szétkergette.

Fölment a hegyre, ott egy Vénasszonyt talált, ki nagyon megrémült a fiú láttára s könyörgött előtte, hogy ha már a fiait megölte, legalább neki kegyelmezzen!

Amint a Vénasszony megmutatta neki a forrást, a fiú kettéhasította kardjával a Boszorkány fejét.

De minő nagy lett bámulása, mikor látta, hogy a Vénasszony kettévágott fejéből csak rukkol elő a katonaság s csak az ő parancsára vártak. A tigrisek, oroszlánok s egyéb vadállatok voltak a főtisztek, a közlegények pedig az asszony fejében voltak. Az egész elátkozott hadsereg volt. -375-

A királyfi kiadta nekik a parancsolatot, hogy addig ott várjanak, míg ő elő nem jön és föl nem szólítja őket a távozásra. Ezzel otthagyta őket és anyjához sietett a korsó vízzel.

Harmadszor az anyja rábeszélte, hogy fürödjék meg az ottlevő tóban. E tónak az a sajátsága volt, hogy a belépő tüstént elvesztette szeme világát és minden erejét. Igy történt ez a királyfival is, mire az Óriás megrohanta, a három aranyszálat a melléről levágta, őt pedig össze-visszadarabolva egy gödörbe vetette. Jött arra egy vadász, meghallotta a nyöszörgést, elvitte lakásába. Törökországba vitte egy csodadoktorhoz. A császár leánya eljárogatott a betegeket látogatni; most is elment, de hogy elbámult, mikor a betegek közt megmentőjét pillantotta meg. Azonnal szaladt atyjához s hírül adta neki, hogy kedvese itt van. Atyja ellenezte az ifjúval való házasságot, de a leánya nem tágított, összekeltek, mert a fiú fölgyógyult és szeme világán, valamint a három aranyszál szőrön kívül minden erejét visszanyerte. Egyszer, amint a királyfit vezette felesége, látja, hogy vak békát vezet egy másik és a tóba belelöki, majd a vak béka ép szemmel jön ki belőle; hasonlóképen tett a királyfival felesége is és a királyfi is ép szemmel jött ki.

Most már szívesen fogadta vejét a török császár is; veje kívánatára csináltatott egy tizenhatökrös szekeret, melynek feneke csupa borotvából volt, visszament azután az Óriáshoz, az Óriást a szekérre kötöztette, -376- anyját pedig a tizenhat ökör elébe fogatta s megparancsolta az ökörhajtónak, hogy akár cselőre, akár hajszra kell hajtani, anyját is csak úgy üsse, mint az ökröket, még meg nem hal.

Ezután elment katonáihoz, apja országát elfoglalta, még a gyermekeket is kardra hányatta s így egyedül maradt uralkodónak.

73. Kisokoska.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony; annak az asszonynak volt egy fia és minthogy ez a fiú igen okos volt, hát az egész világ csak Kisokoskának hívta.

Egy reggel történt, hogy Kisokoska nagyon sokáig elaludt, mikor azután felkelt, mondja az anyjának:

– Hej, édesanyám – azt mondja Kisokoska – nem mondom meg addig, míg be nem teljesedik.

De az anyja nagyon szerette volna megtudni, hogy mit álmodott a fia s minden módon azon volt, hogy ezt kivehesse belőle és még meg is verte a fiút, de ez azt mondta: -377-

– Nem bánom, édesanyám, akármit csinál, de addig meg nem mondom, míg be nem teljesedik!

Az öreg asszony látta, hogy semmire se boldogul, feladta a dolgot a keresztény királynak.

A király mindjárt elhívatta Kisokoskát s kérdezte tőle, hogy mit álmodott?

– Jaj, király felséged, – azt mondja Kisokoska – nem mondom meg addig, míg be nem teljesedik.

A király is megharagudott, hogy ez a fiú csakugyan nem mondja meg, hogy mit álmodott; előhívatta a kőmíveseket, egy nagy kőépületet építtetett s a Kisokoskát abba befalaztatta. De a királykisasszony nagyon beleszeretett Kisokoskába és megparancsolta a kőmíveseknek, hogy a falon egy lyukat hagyjanak és itt azután a királykisasszony mindig hordott ételt Kisokoskának.

Egyszer történt, sok esztendő múlva, mikor már a király el is felejtette ezt a dolgot, hogy a pogány király megharagudott a keresztény királyra s azt izente neki, hogy amikor ő ebédelni akar, ha a keresztény király az első falatot a szájából ki nem lövi, hát az egész tartományát elpusztítja.

A király ezen nagy búsulásba esett. A királykisasszony is látta, hogy milyen szomorú az ő apja, kérdezte tőle, hogy mi a baja, miért búsul olyan nagyon?

A király amint elbeszélte az egész dolgot, a -378- királykisasszony is nagyon szomorú lett, mindig sírt-rítt.

Amint a dél eljött, a királykisasszony szokás szerint bevitte az ételt Kisokoskának. Kisokoska látta, hogy nagyon bús a királykisasszony, kérdezte, hogy mi a baja?

– Jaj, szívem szerelme, – azt mondja a királykisasszony – nagy az én bajom, ez a pogány király azt izente az én apámnak, hogyha ki nem lövi az első falatot a szájából, mikor ebédelni akar, az egész tartományát elpusztítja.

– Hát csak ez a baj? Ezen majd segítünk, hogy nem lesz többet kedve ilyeneket izengetni őkegyelmének!

A királykisasszony azután kérdezte, hogy hát hogyan és mint segíthetnénk rajta?

– Hát azon biz’ csak úgy, hogy te majd lefekszel és úgy teteted magad, mintha aludnál, mikor aztán felkelsz, azt mondod a királynak, hogy hányassa szét azt a nagy épületet, mert te azt álmodtad, hogy széthányatta álmodban a király és Kisokoska élve benne volt és az lőtte ki a pogány király szájából az első falatot.

A királykisasszony bement és lefeküdt, mikor azután felkelt, mondta az apjának:

– Hát én bizony azt álmodtam, hogy az éjszaka széthányatta édesapám azt a nagy kőépületet -379- és Kisokoska élve volt benne és azután ő lőtte ki a pogány király szájából a falatot, azért tehát én azt mondom, hogy hányassa szét édesapám azt a kőépületet, hisz úgyis sem kárnak, sem haszonnak nincs az ottan, hátha még megvolna Kisokoska?

– Ej, mit gondolsz leányom, hogy élne már az a Kisokoska, hiszen még ezelőtt tizenhat esztendővel falaztattam be!

De a királykisasszony addig beszélt neki, hogy csakugyan elhatározta magát, hogy széthányatja a kőépületet.

Mindjárt kőmíveseket hívattak elő, és mikor lerontották az épületet, hát Kisokoska előállott.

A király alig ismerte meg, mert hiszen nagyon megnyőlt, azután meg olyan szép volt, mint a ma nyílott rózsa s azt mondta a királynak:

– No, király felséged, mindjárt ebédel a pogány király, én kilövöm a falatot a szájából.

Kisokoska pedig odaállott a küszöbre, mikor azután vitték be az ételt a pogány királynál, megtöltötte a pisztolyát s a három első falatot úgy kilőtte a szájából, hogy székestől együtt hatot hencseredett.

Ezen a pogány király szörnyű méregbe jött s azt izente a keresztény királynak, hogy az a kutya, aki ő vele ezt a csúfságot tette, mindjárt jelenjék meg előtte. -380-

A keresztény király elbúsult, hogy már Kisokoskát felakasztják, de ő azt mondta, hogy adjon a király ő mellé tizenegy olyan embert, aki éppen olyan legyen mint ő, azonkívül kétszáz fehérruhás lovaskatonát és száz feketeruhás lovaskatonát.

A király mindjárt választott tizenegy éppen olyan embert, mint Kisokoska, kétszáz embert felöltöztetett fehér ruhába és fehér lovat adott nekik, százat pedig fekete ruhába és fekete lovat adott alájok; így indult azután Kisokoska a pogány királyhoz. Amint már nem messzire voltak a pogány király házához, Kisokoska a lovas katonákat megállította s azt mondta nekik:

– Hogyha majd látjátok, hogy én az akasztófa alól intek nektek, jőjjetek sebesen arra; elől a fehér, hátul a feketeruhás katonák!

Mikor megérkeztek, már este volt s mindjárt vacsoráltak; vacsora után pedig mindnyájan lefeküdtek.

A pogány király egy katonát állított melléjük, hogy majd aki szól, annak a füléből vágjon el egy keveset, igy majd megismeri, hogy ki lőtte ki a szájából a falatot.

– Jó kenyeret eszik ez a pogány király, csakhogy asszonytej van benne. -381-

A katona, amint Kisokoska elaludt, mindjárt megjegyezte a fülét, azután mondta a királynak, hogy mit mondott egy közülök.

Reggel nézi őket a király, hát mindegyiknek ki volt vágva egykevés a füléből. A strázsát mindjárt felakasztatta. Azután kérdezte tőlük, hogy hogy tudják azt, hogy az ő kenyerében asszonytej van? Ekkor előállott Kisokoska s azt mondta:

– Hivassa el király felséged azt az asszonyt, aki sütötte, az is meg tudja mondani!

A király mindjárt előhivatta az asszonyt s kérdezte, hogy igaz-e, hogy az ő kenyerében asszonytej van?

– Biz’ igaz az, király felsége, mert mikor ezt dagasztottam, szoptatós voltam, nagyon meggyűlt a tejem s belefolyt a teknőbe.

A király az asszonynak mindjárt a fejét vétette s nagyon bosszús volt, hogy nem tudta a strázsa jól megjegyezni, hogy melyik szólott.

Másik este tehát ismét katonát állított az ágyhoz, hogy amelyik szól, a hunczutkáját vágja el.

Azután elaludt. Ekkor a strázsa mindjárt elvágta a bal hunczutkáját, a királynak pedig megmondta, amit hallott. -382-

Reggel felé felébred Kisokoska, látja, hogy a fél hunczutkája le van vágva, kapja, a többiét is levágta.

A király, amint megnézte őket, látta, hogy a hunczutkája mindegyiknek le van vágva, nagyon mérges volt s ezt a strázsát is felakasztatta, azután kérdezte tőlük, hogy melyik lőtte ki az ő szájából a falatot?

– Én voltam az, király felsége, aki kilőtte a szájából a falatot s azt is én mondtam, hogy embervér van a borában.

– Hát akasztófáravaló, honnan tudod te azt, hogy embervér van az én boromban?

A király mindjárt előhivatta azt az embert, aki taposta a bort s megkérdezte, hogy igaz-e a dolog?

A szegény ember is megijedt s megvallotta, hogy mikor taposta, hát a puttonban egy nagy kés is volt, aztán azt is beletették a zsákba, de ő azt nem vette észre, csak akkor, mikor már a lábát elvágta és a sok vér mind kifolyt.

Azután mindjárt beszólította a cselédjeit; szegény -383- Kisokoskát megkötöztette s megparancsolta, hogy egyszerre akasszák föl.

Az akasztófát megkészítették s vitték kifelé Kisokoskát; mikor már az akasztófa alá értek és a hóhér is a nyakára kötötte a kötelet, intett arrafelé, amerre az ő katonái voltak elbújva s a sok katonaság mind előrohant, Kisokoska pedig azt mondta azoknak, akik körülötte állottak:

– Látjátok-e előlről azokat az angyalokat, mind én értem jönnek, azok az ördögök pedig hátulról, mind titeket visznek el!

Ezek is megijedtek, ucczu neki, vesd el magad! úgy elszaladtak, hogy még tán ma is futnak, ha meg nem álltak.

A Kisokoska pedig a pogány király kezéből kikapta a kardot s levágta vele a fejét, azután a lovára felpattant s elnyargalt a maga katonáival együtt a keresztény királyhoz.

Amint bement a szobába, a pogány király fejével ráütött a keresztény király asztalára, úgy, hogy mindjárt négy felé esett. Azután azt mondta a királynak:

– No, felséged, az volt az én álmom, hogy én addig meg nem nyugszom, míg a pogány király fejével a keresztény király asztalát széjjel nem hasítom.

A király pedig a leányát mindjárt neki adta, meg az országának a felét. Nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak, vigadtak, még most is élnek, ha meg nem haltak.

74. Tisza tündére.

Egykor, igen sok száz esztendővel ezelőtt, mikor az Óriás emberek – magosak, mint a torony; erősek, mint a tüzes ménkű – éltek és uralkodtak e földön, hej! akkor volt ám még csak furcsa világ: lapáton szórták volna szét, seprővel söpörték volna az ilyen magunkféle embereket azok a mérföldet lépő s tüzet pökdöső, villámló s tányérnyi nagyszemű Óriások.

No tehát, az időben széles ez országon a hatalmas erejű, háborgós haragú, őszfejű, zöldszakállú Tenger uralkodott, körülötte meg a csillagokig nyúló magas hegyekben laktak azok a fene nagy Óriások; mindegyiknek egy egész ily’ magas hegy volt a háza s mégis csak úgy bújt bele hasonmászva.

Egy ideig csak megvolt a szomszédság békében, az öreg Tenger tűrte a garázdákat, bár néha úgy nekihasaltak az öreg Tenger király tavának, hogy majd minden vizét kiitták s majd minden falkáját fölemésztették, amiért néha borzasztó zenebona is támadott köztök, hogy a föld rengett bele. De ez mind hagyján, ha nagyobb baj nem támadott volna. Az őszbeborult, zöldszakállú Tengernek gyönyörű szép hét leánya volt, arany- és ezüsthajú hét tündérleánya: Duna, Tisza, Szamos, Maros, Dráva, Száva, Körös. Boldogság volt őket látni, mikor a habok -385- fölött tündöklő csigahéjjakon csónakáztak, vagy a szép, verőfényes partokon játszadoztak s a játékos szellők, e pajtáskák ragyogó fürtjeiket bodrozgatták s őket pajkosan himbálták.

Megtetszettek ilyenkor a szép szűzek a csúf Óriásoknak is, úgy hogy annyira rájok fájt a májjok, hogy eltökéllették magukban azokat birtokukba keríteni.

Összeesküdtek őkelmök, minthogy szinte éppen heten voltak a gonosz czimborák: Vasrágó, Bérczrepesztő, Földrázó, Sziklavető, Tűzokádó, Robogó, Romboló. Előbb azonban szép szóval kérték az ősz Tenger gyönyörű leányait; de ez haragosan rázta fejét s iszonyú haragra indult, hogy gonosz szomszédai s titkos ellenei ily szemtelen kéréssel háborgatják. Ebből harcz támadott és pedig pusztító.

Az Óriások a szép Tündéreket elrabolták s legmélyebb barlangjaikba zárták; a kétségbeesetten hullámzó s haragjában zúgó Tengert kiűzték országából s pusztává tevék azt.

A messze száműzött Tenger búsan habzott messze-messze kedves szülötteitől; nyugtalan fájdalmát elpanaszlá szerte a hős népnek, mely környezte s bosszúvágyat ébreszte azokban s éleszté azt hullámivóiban, míg roppant erővel útnak indította, elrombolt birodalmát ígérve megbosszulás díjául; mert a nyájas Szellőkék galambpostaként megvivék az elzárt Tündérek bús nyögéseit, miket azok hattyúhangokban hallattak. Kiömlő könnyűikből forráscsermelyek -386- fakadtak a hegyi barlangokból, bolyongva keresők atyjok futása nyomait, kanyarogva völgyön-síkon, míg összetalálkozván együtt folyának bánatos keblére s útat jegyeztek a felzúdított Attila népének, melynek nyomán ez föllelte a száműzött Tenger feldúlt országát. A gyöngéd Szellőkék viharrá zordonultak s merészen hajták Attila sasait.

Pusztúlt az Óriás faj s mély rejtekekbe lopódzott a bosszú elől és szerteoszlott a rengeteg üregeibe, de Attila megsarczolta váraikat, kizsákmányolta gyüjtött kincseiket; a kiszabadult Tündérek hattyúalakban úsztak könnypatakjaikon, majd aranyhalakként úsztak atyjok keblére.

A széternyedt Óriásokból Ördöng-szellemek párologtak szét, titkos ármánykodást űzve, a hódítók közt ellenségeskedést támasztva, míg egymást marnák s vesztöket készítnék. A jó Tündérek újra fölkésztették a balsorsúak unokáit s fölbíztatták sasaikat apai örökségük meghódítására s megannyi rajként itt termett a hős faj a tündérfolyamok partjain.

De az elszórt lelkek, mint Boszorkányok ismét közikbe vegyültek s űzték ártalmas mesterségeiket rontva-vesztegetve. Ez oka, hogy a Boszorkányok a Tiszába vettetének annak megtudása végett, vajjon igazán gonoszlelkű Boszorkányok-e? mert a Tisza Víztündérei olyast nem fogadtak be, ami velök össze nem fér. -387-

II.

Egyszer egy jámbor öreg asszony ellen többen fenekedtek, hogy mint Boszorkányt feladják s elítéltetik. Erre az úgy megrettent, hogy súlyos betegségbe esett. Egyetlen leánya Rózsika majd kétségbeesett bújában s folyton síránkozott anyját ápolgatva, kinek folytonos szomjúsága miatt éjjel is gyakran ment a Tiszára friss vizet hozni anyjának s ott is sírt, hogy könnyei a Tiszába folytak.

Egykor éjfélkor szép holdvilágnál ott sírdogált Rózsika vizet merítve s könnyűit a Tiszába hullatva, midőn a víz tükrén egy fölséges szép hattyút lát felé közeledni oly tekintettel, hogy Rózsika megrémülve futásnak eredt s korsóját a Tiszába ejtette. De egy gyönyörű hang nevénél visszahívogatta:

– Rózsikám, kedvesem, ne félj tőlem! Jóakaród vagyok, jer vissza korsódért!

S a lány meggondolván, hogy a korsóra múlhatatlan szüksége van, nekibátorodék s mint bámult, midőn egy angyali szép lány tartá korsóját s így szóla:

– Légy, kedvesem, vígasztalt! Azon gyöngyöket, miket folyómba ejtettél, dúsan nyered vissza, csak légy ezentúl is oly hű gyermek és jóerkölcsű! Ha baj ér is, ne búsulj! E víz – melyet a javából merítettem – könnyít anyádon, neked pedig segítségedre lesz e tollacska hattyúmellyemről. Jól őrizd és ha -388- baj ér, mártsd vízbe akár folyón, akár kútban, de amely megrontva nincs; ott termek, míg szavamat megtartod s érdemes lész reá!

Rózsika úgy tőn. Örömmel vitte haza vizét, melytől anyja azonnal felüdült. De gonosz irigyei nem nyugodtak, újra agyarkodtak ellene, mert egy némely betegségekben értett a gyógyításhoz. Amint azonban próba végett a Tiszába merítették, azonnal elmerült, úgy, hogy többé sohase látták.

Rózsika nagy bánatában kiment éjjel a Tiszapartra s bemártotta hattyútollát a vízbe, azonnal megjelent neki a Tündér s vígasztalta, ne búsuljon anyja miatt, mert ahhoz többé nem fér a gonoszok agyarkodása.

– Édes leányom, gondoskodjál te csak magadról s tartsd meg szavamat, megsegítlek, bármennyi baj ér! E nép gonoszsága megint megszaporodott, hogy tatár s török pusztítás jöve fejére büntetésül. Hagyd el e tájat, hogy ne lásd az irtózatot! Menj oda, hol e folyó tisztább vizet ad, az ellenségtől sem lesz annyi szenvedésed, mint anyád irigyeitől lenne.

Rózsika úgy tett, reggel korán indult, épen jókor, a rosszlelkű asszonyok őt is bűbájosnak kiáltották ki s eltávozása sokaknak fájt, hogy üldözőbe nem vehették; de fájt az a jó Ihar Pistának is, ki a jámbor Rózsikára titkon esengett s távozta után ő is elbujdosott. De szegény Pista, nem érte nyomon Rózsikát, mert a balsors épen ellenkező irányba űzte. Rózsika arra ment, hol a Tisza tisztább vizét isszák. -389-

Hosszú vándorlás után egy öreg halászhoz vetődött, ki őt megszánván, atyaként fogadta. Ott, távol a világtól s rossz emberektől, boldogul folytak napjai csöndes munkálkodás és nyájas szeretet közt. De boldogsága nem volt hosszú, az öreg halász elhalt, Rózsika odább vándorolt, mostoha kezek közé jutott, szépsége s jámborsága irigységet s ez sok bajt hozott reá. Bolygásait keservessé tették a török-tatár háborúk. Amint így elfogva hurczoltatott a vad tatárok által Ihar Pista, ki már akkor vitézsége által jeles vitézzé vált, véletlen mentette meg s ápolója lett s kölcsönös jótétnél fogva egymáséi lettek. De a harcz folyván, még egyszer ragadtatott el az ellenségtől Rózsika s csak hosszú viszontagságok után találkoztak ismét, sok szenvedésük után végtére egészen boldogok lettek, egy magányban halászat által éldegélve, boldogíták egymást.

Rózsika a Tiszatündér hattyútollát viszontagságai közt elveszté s a jó Tündérrel nem találkozhata, de nem feledé tanácsát. Azonban midőn egykoron Pista beteg volt, családja számára élelmet keresendő, maga ment hálójával a Tiszára s estig mit sem fogott, keservesen sírt, de folytatta munkáját.

Egyszerre egy gyönyörű aranyhalacskát fogott s amint bámulással nézte a holdvilágnál, egyszer csak megszólalt az aranyhal:

– Óh, mit tennék én ily kedves, kis jószággal? Meg nem sütlek, meg nem főzlek, meg nem öllek, el nem adlak senkinek, síró gyermekeimnek viszlek, tiszta vízben tartalak, virágokkal víditlak, csak vígasztald síró gyermekeimet!

– Nem fognak azok sírni, jó asszonykám, símogasd le testemről pikkelyeimet s vidd haza nekik!

Rózsika úgy tett, köténye tele lett arannyal s a kis halból rögtön a gyönyörű szép Tündér mosolygott rá.

Rózsika elbámult, szinte megmerevült, de még inkább, midőn egy bögre vizet adott át neki s mondá:

– E friss vízzel itasd beteg férjedet s mi a víz alatt benne van, vedd vissza, mint sajátodat, könnyűid azok, miket folyómba hullattál sok bánatodban. Mind csupa igazgyöngy volt az. Élj boldogul s ne feledd el tanácsomat! Egy pikkelyt mártva a folyóba, ismét megláthatsz, ha érdemes maradsz jóakaratomra!

E véletlen nagy ajándék csakhamar megváltoztatta Iharék állapotát, de nem szívöket. A kis ház kétszeres boldogság tanyája lett.

75. Malmeduczi József.

Volt egyszer egy molnár s az igen nagy erdőt bírt; amint az erdőben vadászott, sírást hallott; arra ment, honnan a sírást hallotta s nagy fa üregében pólyába takart kis gyermeket talált.

A molnár nagy örömmel hazavitte a feleségének, felnevelték, iskolába adták s a fiúnak hogy nagyon jó esze volt, mikor otthon kijárta az iskolákat, elment más, nagy városba tanulni. Mivel itt nem tudta a szokást, hogy még szállásra is kellene menni, bement egy vendégfogadóba, ott az istállóban a szénába húzta magát, hol a kocsisok reggel megtalálták, s agyba-főbe verték, míg végre a vendégfogadós a lármára odament s a gyermeket kérdőre vette, hogy honnan jött és mit akar? A gyermek elbeszélte neki, hogy mi járatban van; a vendégfogadósnak a gyermek nagyon megtetszett és tovább járatta iskolába, úgy, hogy végre mindenkit felülmúlt tudományával.

Végtére a király fülébe is elhatott, hogy milyen tudós ember lett belőle, úgy, hogy végre a király felkívánta, hogy valami nagy hivatalt adjon neki.

Egyszer a király elment egy szép városba mulatni valami félesztendőre; a királynak pedig nagyon szép leánya volt. Malmeduczi József nagyon jól viselvén magát, nagyon sok irigye támadt az udvarban s addig leskelődtek utána, hogy végre a király után -392- levelet küldtek, hogy Malmeduczi József a leányát szereti.

A király ezt meghallván, nagyon megharagudott, úgy, hogy Malmeduczi Józsefnek a király előtt meg kellett jelenni.

Megjelent s a király neki egy levelet adott, hogy azzal tüstént felesége előtt jelenjék meg.

Malmeduczi József most elindulván, mikor beesteledett, egy nagy erdőre talált, itt addig járkált alá s fel, míg egy elavult zarándokbarlangra talált. Itt ő azon gondolkozott, hogy mi van itt? Végre meglátott egy öreg zarándokot, ki azt kérdezte tőle, mi járatban van? Malmeduczi József elmondta, hogy mi járatban van, a zarándok megvendégelte őt s ágyat mutatott neki, hogy nyugodja ki magát. A zarándok most azon törte a fejét, hogy mi van nála? Kikereste a zsebeit, talált nála egy pecsétes levelet, melyet hamar felbontott és elolvasta. A levélben ez volt írva:

– Kedves feleségem, most küldöm Malmeduczi Józsefet hozzád, de mihelyt megérkezik, add meg neki a halált!

A zarándok nagyon megsajnálván vendégét, gondolkozott, vajjon hogyan segíthetne rajta? Mindjárt elővette a tintát és pennát s kikorrigálta; a halált leánynak igazította, lepecsételte és visszatette a zsebébe.

Mikor felébredt, elment vele a zarándok és megmutatta neki az útat, így Malmeduczi József csakhamar -393- a király udvarába ért, a levelet pedig átadta a királynénak, ki nagy örömmel vette el s mikor ezeket a sorokat olvasta:

– Kedves feleségem, most küldöm Malmeduczi Józsefet hozzád, de mihelyt megérkezik, add meg neki a leányt! – Csodálkozott rajta; de ura parancsolatját teljesíteni kellett; azonnal összehíván a rendeket, csakhamar megesküdtek.

A király megúnván a mulatást, hazafelé igyekezett. Mindenfelé nagy világítással várták és azt kiabálták:

Az öreg király ezen nagyon meghökkent és csodálkozott rajta, hogy talán mind megbolondultak. Csakhamar elérkezett a maga rezidencziájába, hol megtudta, hogy nem tréfa a dolog. Most megkérdezte feleségétől és leányától, hogy micsoda ez?

Ezek előmutatván, hogy a levél tulajdon kezeírása, amin a király nagyon megbosszankodott, hogy írhatott a halál helyébe leányt és megparancsolta Józsefnek, hogy addig szeme elé ne merjen kerülni, míg a szerencsés és a szerencsétlen órát fel nem találja.

Malmeduczi József elindulván, ment, mendegélt, elért végre egy királyhoz, aki őt nagyszívvel fogadta. Azt kérdezte a királytól:

A király azt mondta, hogy ő mitsem hallott, hanem egyszer, amint a kis leányát a dajka a kertbe vitte, hirtelen eltűnt, ha visszahozná, gazdagon megjutalmazná.

Ezzel továbbment, más királyhoz érkezett, ez is szívesen fogadta, ennek is elbeszélte, mi járatban van. A király panaszolkodott, hogy neki egy kútja van s már hét esztendeje mióta vizet nem ad, ha erről valaki valami bizonyosat mondana, gazdagon megjutalmazná.

Ment tovább. Újra elért egy városba és ott egy rettentő nagy kaput látott és oly nagy Óriás strázsált ott, mint egy torony. Amint odament, mindjárt azt kérdezte tőle, mit akar itt? Malmeduczi József pedig azt mondta, hogy ő a szerencsés és a szerencsétlen órát keresi. Az Óriás azt felelte:

Ekkor Malmeduczi József bement és ott rettentő nagy oroszlányokat látott és nagyon megijedt. Közelebb ment, látta, hogy csak csinált oroszlányok.

Malmeduczi József pedig elbeszélte, hogy mi járatban van. A királyné ekkor azt mondta: -395-

– Bújj el, majd eligazítom a dolgot! Mert ha a férjem hazajön, megérzi a szagodat!

– Jaj, kedves férjem, azt álmodtam, hogy egy királynak a leánya, mely csak ötéves, elveszett a kertjéből.

– Jaj, kedves feleségem, mikor a dajka a kertbe vitte, megharagudván reá, azt mondta, hogy: Az Ördög vigyen el! én pedig hirtelen elragadtam, az pedig te vagy!

– Jaj, édes férjem, azt álmodtam, hogy egy király kútjának a lyuka begyugult, hogy lehetne azon a vizet újra ereszteni?!

– Jaj, édes férjem, azt álmodtam, hogy az Óriás azt kérdezte: mikor szabadul meg már onnan? -396-

Ezeket mind megértette Malmeduczi József és a strázsa is meghallván, mit mondott az Ördög, elkiáltotta magát:

Ekkor az Ördög kiment, az Óriást felváltotta örökre, Malmeduczi József pedig a királynéval elment anélkűl, hogy a strázsa megszólította volna. Ezután Malmeduczi József a királynak visszavitte a leányát, a kútnak is megmondta, mi a baja, a királytól katonákat kért és elment a felesége atyjához, legyőzte, feleségével újra megesküdött s még most is élnek, ha meg nem haltak.

76. Az aranyeke.

Volt a világon egy gazdag és hatalmas király, csináltatott magának egy aranyekét, azután behívatta az ország nagyjait, hogy találják ki: mit ér? Gondolkoztak, törték a fejöket, egyik többet, a másik kevesebbet mondott, mint amennyibe került, elég az hozzá, hogy nem bírták kitalálni. Ekkor magához szólítja a legöregebb jobbágyát, szinte azért, hogy találja ki, mit ér az aranyeke? Sokat gondolkozott ez is rajta, de nem találhatta ki, miért is a király -397- meghagyta neki, hogyha három nap alatt ki nem találja, feje vesztesége.

Ezzel az öreg hazament. Búsul, búsul egész nap, sem nem eszik, sem nem iszik, nem kell neki semmi; végre észreveszi ezt gyönyörű termetű tizennégyéves leánya s megszólítja:

– Hogyne búsulnék, édesleányom, – felel az apa – mikor a király fejem vesztesége alatt meghagyta, hogy találjam ki, mit ér az aranyekéje, melyet a minap csináltatott!

– Mit ér, mit ér? még azon is kellene gondolkozni, eredj s mondd meg neki, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi eső is többet ér.

– Jól megfontoltad-e, leány? mert jólét és fejveszteség forog kérdésben.

Elmegy tehát a királyhoz s elmondja, hogy ekéjénél a májusi és áprilisi eső is többet ér.

– Jól van, – mondá a király – igen jól van, hanem már most adok egy marék lent s mondd meg a leányodnak, hogy fonjon belőle annyi fonalat s a fonálból szőjjön annyi vásznat, hogy katonájim mind megférjenek alatta, mert különben feje vesztesége. -398-

– Mit? hát talán még ezen is kék törni a fejét! Itt van egy kis darab fa, vidd el a királyhoz s mondd meg neki, hogy csináljon belőle orsót, rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve lesz!

Elment az öreg s megmondta a királynak, hogy mit izent a leánya, hogy abból a kis darab fából csináljon orsót, rokkát, motollát és szövőszéket, ha igen, akkor parancsolatja teljesítve lesz.

Elhozta a leányát, a király megszerette és feleségül vette az alatt a föltétel alatt, hogy senkinek tanácsot ne adjon, mert különben elkergeti.

– Igérd meg, kérlek, – mond a leány – hogyha elkergetsz, magammal vihetem, amit legjobban szeretek!

Történt a többek közt, hogy az udvarhoz panaszosok jöttek s a király nem lévén otthon, ezeknek a királyné adott tanácsot.

Nemsokára hazajön ám a király, s megtudva feleségének e tettét, annyira megharagudott reá, hogy megparancsolta neki, miszerint holnap virradóra házától eltakarodjék. -399-

Estére kelvén az idő, álomport hozatott a királyné s italban beadta a királynak, a király, hogy az álomporos borát megitta, ültőhelyében elaludt; ekkor a királyné ölébe vette és szolgájával föltette a kocsira, elvitte apja házához. Reggel felé fölébred a király, ki akar menni, a szemöldökfába vágván fejét, felkiált:

– Én, – mondá a királyné – mert azt igérted, hogy amit legjobban szeretek, elhozhatom magamnak, téged szerettelek és szeretlek legjobban, téged hoztalak el.

– Igy hát, édes feleségem, én is téged szeretlek legjobban, hanem most már gyerünk haza, vigyük el apádat is s a gunyhót hagyjuk itt a szegényeknek.

Mikor hazaértek, újra lakodalmat csaptak, volt mulatság olyan, hogy még a kutya is fánkot evett.

Azután megvoltak ők otthon; nemsokára fijok született, kit Barugónak híttak; fijokat nevelték, oktatták, tanították, boldogul éltek s élnek most is, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 485. sz. Herczegh Mihály gyüjt. Hódmező-Vásárhely.) -400-

77. A bíró leánya.

Volt, hol nem volt, még az Operencziális-tengeren is túl volt egyszer egy király, a kinek sem gazdagságra, sem szépségre, sem okosságra párja nem volt az egész világon.

Ez a király egyszer azt az izenetet küldte egyik városába az előljárókhoz, hogyha jóindulatját továbbra is meg akarják tartani, a városukban levő malomköveket nyúzzák meg! Lett nagy fejtörés, lett sok beszéd, miként teljesíthetnék a király akaratját? De bármilyen tapasztalt, okos emberek voltak is, egy sem akadt közöttük, aki megtalálta volna a kulcsát a rejtvényes parancsnak. Különösen meg volt akadva a város jólelkű bírója, ki hazamenvén, otthon se nem evett, se nem ivott, hanem egész éjjel tépelődött rajta: mitevő legyen? Volt ennek a bírónak egy igen-igen szép lánya, aki látva atyja nyugtalanságát, szelíden tudakozódott bánata okáról. A bíró elmondta a dolgot leányának.

– Arról könnyű tenni – szólt a leány. – Válaszolják a királynak ezt: parancsolatját készszívvel teljesítjük, megnyúzzuk a malomköveket, ha előbb felséged vérét veszi!

Megörült a bíró a jó feltalálásnak, még éjszaka összehívta a város bíráit s beleegyezésökkel megküldte a feleletet. A királynak tetszett a válasz, megdícsérte feltalálóját látatlanban. -401-

Azután ezt a másik parancsot indította útnak: egy feneketlen kantát úgy foltozzanak be, hogy a foltnak helye se lássék!

Lett újra gondolkozás. Haszontalan törte a fejét most is a nemes tanács. A bíró leányának a kérésére elmondta az újabb parancsot is s a leány kevés gondolkozás után ezt a tanácsot ajánlotta az apjának elküldeni.

– Mielőtt valamit foltozunk, ki szoktuk azt fordítani; megfoltozzuk a kantát, ha felséged azt előbb kifordítja.

A király most még jobban elbámult a talpraesett feleleten s megizente, hogy az az ember, aki a feleletet adta, rögtön menjen hozzá, de se nem szekéren, se nem gyalog, se nem lóháton, se nem szamáron, ruhában, de mégis ruha nélkül, ajándékkal, de mégis ajándék nélkül.

A bíró leánya felült egy öszvérre, magára ruha helyett felvett egy hálót s két tányér közé egy madarat zárt, melyet, mint ajándékot adott át; természetesen a madár elrepült azonnal, mihelyt a tányért felnyitották és így a királynak nem lehetett legkisebb szava sem a megfejtés ellen.

Mentül tovább nézte a király a leányt, annál jobban megtetszett az neki; utoljára feleségül vette.

Esküvő alkalmával a király kikötötte, hogy felesége sem titokban, sem nyilvánosan dolgaiba ne avatkozzék, tanácsot senkinek se adjon, mit meg is ígért, fel is fogadott. -402-

Történt, hogy a király elment messze földre háborúskodni, magára hagyta az új menyecskét, aki sírva vált el tőle, mert nagyon szerette s alig várta hazajövetelét. Ezalatt az országban fejetlenség harapódzott el, nem volt, aki rendet csináljon a nép közt. A királynét eskü kötelezte bele nem avatkozni az ország ügyeibe, nem is ment ő hozzá azután senki, a bírák tetszésök szerint ítéltek, nem lehetett senkitől sem tartaniok. Nagy zavart csinált különösen két ember összeperelése, kik közt nem tudtak törvényt tenni.

Ez a két ember pedig úgy veszett össze, hogy az egyik hasas tehenének helyet kért a másik óljában, hol különben is csak egy ökör volt; de a borjú, amint a világra jött, az ökör alá ment s ezt, mivel mind a két ember aludt, egyik sem látta. Az ökör gazdája ébredt fel először s ökre alatt látván a borjút, nagyon megörült neki s felköltötte a tehén gazdáját is, hírül adva neki, hogy az ő ökrének borja van. Beszélhetett a másik amennyi csak a torkán kifért, hogy az lehetetlen, a borjút nem engedte az ólból kivinni. Össze is verekedtek rajta, de ezzel egyik sem érte be, mentek a bíróhoz s az elé terjesztették a dolgot; de mind hasztalan volt, az ökör gazdája nem akart hinni senkinek, ment a királyhoz, egyenesen, hogy pedig az otthon nem volt, a feleségéhez s azzal akarta az ügyet elintéztetni.

A királyné hasztalanságnak tartotta az egészet s a borjút a tehén birtokosáénak mondotta. Erre -403- az ember azt mondta, asszonykirály szavára nem hajt, hol van a király?

– Ha bolond nem volna kend, – szólt a királyné – akkor azt sem hinné kend, hogy az ökör megellett.

A királyné azonnal megbánta ezt; de a király hazajövén, megbocsájtott neki s meg is dicsérte.

Megesküdött vele újonnan, most már az igazgatásból sem zárta ki, meggyőződvén felőle, hogy felesége okossága hasznára válhatik. Mivel győzedelmesen tért meg a király, kettős ünnepet ültek. Örült boldog, boldogtalan, folyt a bor, mint a víz, de ha ilyen nagy mulatság nem lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

78. A három csomó.

Most, a napokban, Debreczenben a nagytemplomban egy mécs háromszor gyulladt meg magától, hiába oltották el, ismét meggyulladt. Katonaságot rendeltek oda strázsálni, de a katonák nem tudták, hogy miért rendelték őket oda. Egy közülük kíváncsi -404- volt megtudni, hogy miért állanak a nagytemplom körül, bement a templomba.

Amint bement, látta, hogy a szószékben egy ősz, nagy szakállas ember ült, egy könyvből valamit olvasgatott, előtte pedig a szószék párkányzatán három csomó valami volt. Amint a katona bemegy, kérdi tőle az öreg:

– Szeretném tudni, hogy miért van itt előtted ez a három csomó valami s mi van abban?

– Húzd ki fiam a kardodat s vágd ketté ezt az első csomót, meg fogsz tudni mindent.

A katona kihúzta a kardját, kettévágta a csomót. Amint kettévágta, nagy csomó vér ömölt ki belőle.

– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy ebben az esztendőben nagy vérontás lesz, úgy fog a vér ömleni, hogy még a föld is alig győzi nyelni. Vágd ketté most a másodikat!

– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy annyi búza lesz az idén, hogy le sem győzitek aratni. Vágd ketté már most a harmadikat is s meg fogod tudni az egészet!

A katona a harmadikat is kettévágta és egy csomó bankó hullott ki belőle. -405-

– Lásd, fiam, ez azt jelenti, hogy bankón, sok bankón váltják meg azt a sok vért, amelyik ebben az esztendőben úgy fog ömleni, hogy még a föld is alig győzi nyelni.

79. Krisztus urunk és a szegény ember.

Volt egyszer egy szegény ember, annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka, sőt még eggyel több.

Nem tudván kellőleg gondoskodni gyermekei eltartásáról, elindult élelmet keresni. Útközben megtalálja Krisztus Urunkat Szent Péterrel; Krisztus Urunk megkérdezi tőle: hova megy?

– Megyek, igen sok gyermekem lévén, élelmet keresni valamerre. Kérlek, légy szíves valamiben segíteni!

– Kedves kis asztalom, terülj meg! mindjárt megterült ahány emberre kellett mindenfélével: étellel, itallal ellátva.

A szegény ember gyanakodott s annyival is inkább, mivel felette éhes volt, megpróbálta a kis asztalt s az megterülvén, jóllakott s vitte nagy -406- örömmel hazafelé, hogy éhező gyermekeit majd jól tartja.

Eközben azonban betért egy korcsmába s elmondta, hogy mit kapott és hogy igazolja állítását, megteríttette a kis asztalt, jól tartotta mindnyájokat. A korcsmáros, bár volt az asztalon elég bor, egyre hordatta a bort, hogy a szegény embert leitathassa, mit el is ért s a kis asztalt hasonlóval kicserélte. Reggel hazavitte a szegény ember az asztalt, biztatta gyermekeit s feleségét, hogy majd jól tartja most őket a sok éhezés után; azonban hasztalanul mondta a jelszót, az asztal semmiképen sem terült, haragjában fejszét vett elő és szétvágta. Felesége pedig piszkolta, hogy rá hagyta magát szedni. Bosszúsan hagyta el a házát a szegény ember, útnak indult.

Ismét előtalálta Krisztus Urunkat, előadta, hogy az asztallal nem ment semmire. Krisztus Urunk szólott ismét Péternek s adott egy darálót, melynek ha azt mondta:

– Daráló darálj! – addig darálta a legszebb lisztet, míg csak nem parancsolta megállni.

Útközben ezt is megpróbálta; ismét betért a korcsmába s előadta, hogy mit kapott most, hogy most már nem csalódik, mint az asztallal és meg is próbálta. A korcsmáros leitatta ismét s éjjel felcserélte a darálót, melyet hazavivén, hiába parancsolta a szegény ember a darálást, meg sem mozdult. Haragjában ezt is széjjelverte.

Felesége ismét sértegette, ismét elment hazulról -407- s újra előtalálkozott Krisztus Urunkkal, kinek előadta, hogy’, mint járt a darálóval is. Péter ekkor egy szamarat adott, mely e szóra:

– Rezi édes csacsim! – annyi aranyat hullajtott, amennyit a gazdája akart.

Ezzel is betért a korcsmába s éjjel ezt is elcserélték. Hazahajtott nagy örömmel, de hasztalanul mondta az ösztönző szót, nem lett semmi eredménye; furkót kapott s agyonütötte.

Ekkor még bosszúsabban távozott el hazulról, elhatározta, hogy sohasem tér vissza s ezúttal másfelé vette útját; de mégis előtalálkozott Krisztus Urunkkal, kinek előadta csalódását. Most Péter botot adott neki, mely e szóra:

Betért ismét a korcsmába, előadta botja tulajdonságát s az ott levőket jól, a korcsmárost és feleségét pedig addig verette, míg csak ki nem vallották, hogy ők cserélték el a holmiját. Odaadták neki az asztalt is, darálót is, csak ne bántsa őket; azután hazaballagott.

Először is családját jól tartotta, azután a kapott tárgyakat megpróbálta. Nagyon gazdag lett a szegény ember, előhivatta azért az építőmestert, hogy építsen neki palotát; épített is olyant, hogy a királyéval vetekedett.

A városban súgtak-búgtak az emberek, hogy miként építhet oly szegény ember annyi gyermekkel -408- oly nagy palotát, talán lopja, vagy csinálja a pénzt! Végre a király is küldözgetett hozzá követeket, hogy miből építette ezt a szép lakást! A szegény ember azonban mindig furkósbottal felelt.

Végre a király megharagudván, tizenkét katonát küldött, hogy a szegény embert hozzák fel hozzá; ha meg nem mondja, hol vette a pénzt. A szegény ember először kétségbeesett, de azután szólt a botjának, mind leverette és szekérre hányva, haza küldötte őket. Ekkor a király egy ezredet küldött a szegény ember ellen, ki botjával az egészet jól eldöngettette.

Végre a király egész seregét odaparancsolta, hogy a palotát rontsák le. A szegény ember kidugván fejét az ablakon, meglátta a temérdek katonát, kiszólt, hogy ne pocsékoltassák azt a sok embert, mert mind agyonveri, ha mégannyi lesz is, egyszersmind elküldött a királyhoz, hogy egy hét mulva, vasárnap szívesen látja házánál egész királyi udvarával, ha meg nem veti; ekkor megmutatja, honnan veszi a pénzt; sőt még az egész várost is meghívta akkorra ebédre.

Eljövén a vasárnap, a király egész udvarával még jókor, tíz órakor lement, hogy meglássa, hogy mint készül a szegény ember annyi vendég elfogadására. Azonban már tizenegy óra s még tűz sincs a konyhán; el nem képzelhették, mit akar a szegény ember. Az egész nagy teremben csak egy kis asztalka volt, azon kívül semmi. Sürgették a szegény embert, -409- hogy sehol semmi, pedig itt van már az ebéd ideje. A szegény ember azt mondta:

Eljött az ebéd ideje, a szegény ember szólott a kis asztalnak s az elkezdett nyújtózni: háromszor-négyszer is körülnyúlt a teremben s rajta a legjobb ételek s italok termettek, amilyen még a király asztalán sincs.

Elvégezvén az ebédet, a király felszólítá, mutatná meg neki, honnan veszi a pénzét? Ekkor a darálót kihozatja a szegény ember s az emelet tornáczába tétetvén, annyi liszt lett, hogy még az udvara is elkezdett vele megtelni. A sok lisztet a szegény ember a városi szegény embereknek adta.

Ezután a szamarat is megpróbálta, mind elbámult a temérdek arany látásán.

Végre a botot vette elő s hogy az ebédnek némileg árát vegye, az egész vendégséget megütögettette.

Ezután csendesen, békességben élt a szegény ember feleségével s gyermekeivel és most is élnek, ha meg nem haltak.

(Ipolyi A. gyüjteményében 25. sz. Niklovicz Bálint gyüjt. Ér-Szent-Király.)

80. Tentás Lajos.

Volt a világon, de hogy hol? azt magam sem tudom, egy kovács, annak egy Lajos nevű fia, ki igen szeretett iskolába járni, de atyja szegény volt. ezért mesterségre akarta adni. -410-

Lajos, mikor utolszor akart iskolába menni, arra ment Jézus és Szent Péter, kiket atyja, a kovács elkergetett háza elől s Lajost nekik adta.

Jézus és Péter kivitte, hogy Lajos telt erszényt talált s elkezdett tintát készíteni s addig készítette, míg meg nem gazdagodott.

Egyszer Lajos a fővárosba ment s itt fogadott a királlyal, hogy ő készíti a legjobb tintát. Tentás Lajos az életét, a király a leányát tette fel a fogadásra, azonfelül fél királyságát. Tentás Lajos a fogadást megnyerte s a királyleány a fél királysággal az övé lett.; szüleit felkereste, kikkel még most is boldogul él, ha meg nem halt.

81. Az öreg koldus és a jószívű fiú.

Egy szegény embernek három fia nem tudván másképen kiélni, egy folyón hídat készítettek s minden átmenőtől egy aranyat követeltek.

Első nap a legöregebbik ment vigyázni s egy a hídon keresztülmenni akaró öreg koldus nem lévén képes megfizetni, kérte, hogy bocsájtsa át három tudomány megtanításáért; de ez nem tágított, hanem megvette rajta az egy aranyat. A másik szinte aszerint cselekedett.

A legfiatalabb, kit legbutábbnak tartottak, elfogadta a három tudományt, hazamenvén, bátyjai -411- halálra keresték; azonban használván tudományát, megrázkódott, arany galamb képében kirepült az ablakon.

Egyszer történt, hogy a királynak futárra volt szüksége, ki idegen országban özvegyen élő leányához, a királynéhoz menve, adja neki tudtára a különben el nem kerülhető veszedelmet.

Mindenütt embert keresett, de nem talált, míg a tehenes magát be nem jelentette.

Most lóválasztásra került a sor, ő a legocsmányabb lovat választotta s kivitte az erdőbe a legnagyobb fűre; azután maga pedig átváltozott nyúlnak, galambnak, majd szarvasnak; ha az egyik állat képében elfáradt, a másikra változott.

Végre elérkezett a királynéhoz, ki beleszeretett a tehenesbe, emlékül egy félig törött gyűrűt adott neki ajándékul, a tehenes meg háromszor megrázkódván, arany nyúlszőrt, arany galambtollat s halpikkelyt adott neki.

Arra ment egy öreg katona, átolvasta a levelet, a tehenest megölte, felült a lóra s meghozta a királynak az izenetet; öregségét azzal mentette ki, hogy az út fáradalmai megtörték.

A királynak ezután háborúba kellett menni, elment az öreg katona is és jól vitézkedett a csatában, amiért a király özvegy leányát neki akarta adni -412- feleségül, de az özvegy királyné felismerte, hogy nem ő az, akibe beleszeretett, nem vállalta férjül.

Épen, mikor a házasságnak meg kellett volna történni, az Öreg Atyaisten megparancsolta szolgájának, hogy szedje össze a megölt csontjait s elrohadt testét agyaggal pótolja ki, leheljen bele párát, támassza fel halottaiból. Ez feltámasztván őt, utasítást adott neki, hogy miképen járjon el dolgában.

Koldusruhába öltözött, egy hű szobaleánytól azt izente a királykisasszonynak, hogy beszélni akar vele, mivel tudta, hogy a királykisasszony vőlegényétől nem mozdulhat, a kapott fél gyűrűt is beküldte, mire ez ráismervén mátkájára, kivitte, hogy hozzáment feleségül.

(Ipolyi A. gyüjteményében 141. sz. 323. l. szerint gyüjt. Varsányi. Nyitra.)

82. Rózsa királyné.

Bakony erdejének valamely tájékában lakott több mint száz év előtt egy szegény asszony, kinek legnagyobb öröme fiatal leányában: Ilkában volt.

Ez a szegény asszony egyszer megbetegedvén, Ilka csak jó anyjának az ápolására fordítá minden tehető erejét.

Igy ment egykor az erdőbe epret szedni, hogy anyjának némi hűsítő eledelt nyújthasson. Ekkor hozzájött egy öreg Koldus, ki tőle alamizsnát kért s ő odaadta utolsó darabka kenyerét. -413-

– Te majd egykor a legnagyobb szerencsében részesülsz! – mondta a Koldus.

Ilka hazajövén, bámulatára anyját nem találta a szobájában; keresé az egész házban, de siker nélkül; mire az öreg Koldus hozzájött és tudtára adá neki, hogy anyját ne itt, hanem az erdőben keresse. Majd kivezeté őt oda, hol az erdő szélén magas kősziklák emelkednek, melyek alatt Ilka anyjának holt tetemeit pillantá meg; szegénynek majd megrepedt a szíve e látványon! Térdre rogyott és szemét az éghez fordítá, Istenhez fohászkodott; a Koldus pedig azt mondá:

– Majd ha engem harmadszor meglátsz, érteni fogod az esetet és akkor a legnagyobb szerencsében fogsz részesülni.

Ment, ment, mendegélt, mát esteledett s ő a sűrű erdőben volt mindig, nem bírta megtalálni az útat, mely kivisz. Elsötétedett s Ilka még mindig magánosan, menedékhely nélkül volt; egyszer a távolból világot vett észre, arra tartott s mikor már egészen közel volt hozzá, látta, hogy nagy ház előtt áll. Abban a véleményben volt, hogy itt bizonyára földesúr lakik, bekoczogott és belülről egy durva hang kérdé:

– Ki az? – és az ajtót kinyitotta előtte valaki; ez egy izmos alakú férfiú volt. Ilka megijedve rebegé, miként ő szolgálatot keres; a férfi egy terembe vezeté, -414- hol hozzá hasonlók ültek egy nagy asztal körül, kiket Ilka rablóknak ismert meg. Ezek most kényszeríteni akarták arra, hogy nálok maradjon, mit ő semmikép sem akart megtenni, miért is szegény Ilkát tömlöczbe zárták.

Egyszerre az egész tömlöczöt nagy fényesség tölté be, a vasrostély kettétört és szép fehér lóról egy gyönyörű fiatal ember szállott le, Ilka elé borult s megvallá: hogy ő volt az öreg Koldus, ő a Rózsa herceg, ki Ilkát már rég Rózsa királynénak választá, csak meg akará próbálni, hogy valóban oly jó-e, mint látszott és azért hagyta kínok közt jutni a szerencse és Tündérek országába, hol anyját is föltalálja.

83. Jámbor János, a kecskepásztor.

Egy helységben volt egyszer egy János nevű kecskepásztor, ki istenfélő és jámbor ember volt; de mindamellett fösvény, veszekedő, rossz felesége volt, kit Szibillának hívtak, kitől Örzsi nevezetű leánykája született.

Volt a felett a helység felett egy elátkozott hegy, melyről azt beszélték a lakosok, hogy régen ott vár volt, benne vitézek laktak, de rossz életet élve elátkozódtak s a vár a hegybe besülyedt s azóta ott még ma is kísértet jár nemcsak éjjel, hanem nappal -415- is s ezért a hegyet mindenki kerülte; s noha a legszebb fű nyőlt az oldalán, még a pásztorok sem keresték fel, kivéve Jámbor Jánost: a kecskepásztort, kit a lakosok többször figyelmeztettek, hogy ne menjen az elátkozott hegyre nyáját legeltetni, mert előbb-utóbb rosszul jár; de neki ez mit sem ért, mert istenfélő s jó ember volt, mit sem tartott a kísértetektől.

Mikor János oda járt legeltetni, azt tapasztalta, hogy a nyájából rendesen hiányzik a legelés alatt kecskéje; de a rendes időre jóllakva a többi közé elegyedett, s mikor hazahajtott, mind megvolt.

Történt azonban egyszer, hogy a helység kecskéi hazajöttek, de nem tért vissza velök János.

Igy múlt az idő, míg Szibilla pásztorné urát előbb a szomszédoknál, utóbb a korcsmában tudakozta, de hasztalanul, mert a pásztort senki sem látta. Elment azután öregje, fiatalja, kicsije, nagyja keresni, mert jó ember volt, felmentek az elátkozott hegyre is, de nem találták.

A helység más pásztort fogadott, hogy Jánost nem találták, az asszony pedig férjhez ment Tamáshoz, a helység őréhez. Tamás szinte jó ember volt, becsülték is a lakosok, csak feleségével volt baja, mindamellett is Örzsikét nagyon szerette, fel is nevelte.

Szép, jó és dolgos lány vált Örzsikéből s hogy eladó lett, a helység korcsmárosának, Borosnak a fia: József vette el. Beleegyeztek ebbe a házasságba -416- mindnyájan, csak a korcsmáros nem, ki gazdag és fukar volt.

Telt az idő, de azért a fiatalok szerették egymást. Egyszer az éjjeliőr, Tamás, elmondta a fiataloknak, hogy ő a korcsmárost rá akarja szedni, megrészegíti és reábeszéli a házasságra; amiért is már hét korsó bort vett tőle s a helység előljáróit is meghívta már estére borozni. A fiú egyre mondogatta, hogy a hét korsó bor magának az apjának is kevés; de hasztalan, az őr nem tágított, a vendégek összejöttek. Szibilla mogorván fogadta a vendégeket, panaszkodni kezdett, hogy az ura bizonyosan a ládájából lopta a borra való pénzt. A vendégek nem sokat törődtek az asszony zsörtölődésével, iddogáltak javában; ivott az éjjeliőr is, kit felesége addig faggatott, hogy hol vette a pénzt, míg azt nem mondta, hogy az éjjel ajándékba kapta.

Erre a vendégek is érdeklődtek s kérdezték, kitől kapta a pénzt, Tamás azután elmondá, hogy az éjjel amint a tizenkét órát elkiáltotta, kocsizörgést hallott s nemsokára lármát, mert a kocsi a lóúsztató mellett felfordult; ő segítségére ment s a kocsinak összetörött kerekét a nála levő kötéllel összekötözte, ekkor egy öreg úr vitézköntösben hét darab pénzt adott neki s meghagyta, ha ez a borravaló nem volna elég, küldje a korcsmárosnéhoz, az majd többet is ad.

Hogy hazajöttem, eszembe jutott Józsi és -417- Örzsi, eltökéllettem magamban, kegyelmeteket megvendégelni s Boros uramat felszólítani, hogy engedje meg fijának Örzsikét elvenni.

– De biz’ abból nem lesz semmi! – s nevetve kérdezősködött, hogy miféle kulcsárné küldhetne neki bort? de a többi vendégek egyre állítgatták, hogy az elsülyedt várban pincze is volt és abban sok bor.

– Hatalmas úr lakott az elátkozott hegy várában, kinek oly rossz, istentelen leánya volt, mint a vár ura. A leány egyszer a vár fokára lépve, alant egy öreg, vén szakállas koldust pillantott meg, ki alamizsnáért esedezett; a leány lehajolt, követ s rongyot vett fel, a követ a rongyba takarva lehajította. A koldus hálálkodva nyúlt a rongy után, mire a leány kinevette, ezért a koldus apjával s ennek népével elátkozta:

– Míg csak benneteket jámbor viseletű leány meg nem ment s nem imádkozik értetek, legyetek elsülyedve a hegy alatt!

A vendégek figyelmesen hallgatva iddogáltak, a bor elfogyott s mivel a korcsmáros nem akart a házasságba beleegyezni, Tamás borért küldte Örzsikét, ki tele aggodalommal felelte, hogy már nincs és -418- most látta az őr, hogy mind a hét korsóval elfogyott. Ekkor leányát az elátkozott hegy kulcsárnéjához küldötte borért és megrakta edényekkel, amennyire csak lehetett. A vendégek, kivált a korcsmáros, nevetni kezdték s mondták:

A leány útnak indult, vele ment József is, ki az ablakon hallgatódzott, mikor a hegy tövéhez értek, megállott József, mondván:

– Hiába jössz te ide a kulcsárnéhoz, nincs itt semmi és senki, hanem ha szeretsz, most jó alkalom van, jer, szökjünk el s légy feleségem!

A leány elleneszegült a fiú kívánságának, e helyett felszólította a kulcsárnét, hogy adjon neki bort. A kulcsárné megjelent, de az ifjú nem látta, elvitte az edényeket s a legjobb borral telve hozta vissza, mondván:

– Ne, édes leányom, de el ne áruld ezt a bort, máskor is adok, csak gyere s imádkozzál érettünk; mert hétezer hordóval van még most mehetsz, mert jó vagy, ígérem, atyádat is hazaküldöm!

Mindebből az ifjú semmit sem hallott és csodálkozva kérdezősködött, hogy kivel beszél Örzsike? A leány elvette a bort s mert Józsi nem hitte, megkóstoltatta vele. Mikor hazaértek, iddogálni kezdték, nem győzték a bort dícsérni, kiváltképen a korcsmáros, ki hazaszaladt s rögtön üres hordó után nézett s kezdte felgurítgatni a hegyre, de onnan csakhamar Örzsikéjékhez futott lélekszakadva s -419- elmesélte, hogy majd pórul járt; mert egy öreg szakállas embert látott, ki mindig utána jött s alig beszélte el, a szakállas ember a vendégek között termett s körülnézve magát, mondá:

– Ez az én lakásom volt, de hol a feleségem és kis leányom? Tamás jó barátom, nagyon megöregedtél, úgy látom, Szibilla, te is megvénültél, Örzsike leányom pedig felnyőlt; most ismerem meg kendteket is valamennyit; hisz én vagyok, János: a kecskepásztor, ki az elátkozott hegyen furcsán jártam, elaludtam s csak most ébredtem fel, de kecskéimet sehol sem találom.

A vendégek bámultak Jánosra, kit, mert nagy szakálla volt, nagynehezen ismertek meg. Elmondták azután neki, hogy felesége azóta férjhez ment; mindezt hallva Örzsike, hozzászaladt:

– Most tudom már, miért mondta az elátkozott hegy kulcsárnéja, hogy atyámat még ma elküldi!

János ezután elbeszélte, hogy egy eltévedt kecske után ment s az elátkozott hegy üregeiben addig csúszkált, míg egyszer egy vár udvarára esett, hol vitézek tekéztek, a szolga odahívta s borral itatta, melytől elaludt.

Mikor a vitézek felhagytak a tekézéssel, a szolga felkölté, hazaküldé s ajándékul tekét adott neki.

– Én tehát hazajöttem, de itthon minden meg van változva és a kecskéim nincsenek meg.

A vendégek fejöket csóválták, Örzsike pedig kivette a tekét a tarisznyájából, melyet mindenki -420- aranynak talált. Legjobban megörült ennek József, a leány szeretője, mert most már atyja kérte meg neki a leányt, ki térdre esve imádkozott, minek következtében reggel az elátkozott hegy tetejében egy szép vár volt látható, benne sok vitézzel és egy gyönyörű szép leánnyal, ki egynapon ment férjhez Örzsikével, lakodalmukat a vár ura egyszerre tartotta.

84. A szerencse vára.

Egyszer két vándorló legény kinyugodta a napon át tett fáradságát, mindkettőnek az az álma volt, hogy egy szép asszony hozzájok jött s azt mondá:

– Keljetek fel és jőjjetek az én váramba, de siessetek; mert aki tizenkét óra előtt nem jut a váramba, elkésik és rosszul jár; ellenben aki az időt nem kési el, minden jót fog találni.

Erre felébredt a két vándorló, elbeszélte egymásnak, ki mit álmodott és az egyik mindjárt útra kelt, míg a másik így szólott:

– Hiszen elég idő van még odamenni, tizenkét óra még messze van, minek kelnék már is útra?

– Messze van a vár is! – szólt a másik s gyors léptekkel tovább ment; alig ment egy kevés ideig, megpillantá a várat. -421-

A vár nem volt messzire, csakhogy sűrű erdőn kellett neki keresztül jutni; de ő tizenegy óra előtt oda jutott és a szép asszony nagy szívességgel fogadta. Útitársa még jóideig aludt, amint felkelt, szép lovat látott nem messzire állni, hozzáment, felült rá s lassan tovább haladt. Nemsokára ő is megpillantotta a várat és a sűrű erdőt; de már ekkor az óra tizenegyet ütött és a ló szamárrá váltodzott; ahelyett, hogy hamar továbbment volna, megállt és a szamárra ült; hanem a szamár oly lassan ment, hogy tizenkettőt ütött az óra, mikor az erdő szélén volt és borzadva vette ekkor észre, hogy rák van alatta s miután ütni kezdte, a rák őt darabokra nyirdalta.

85. Véres oltárok.

Volt egyszer egy Jankó nevű egyházfi, ki negyven évig szolgálván, meghalt. A következő egyházfit szinte Jankónak hívták; de nagy volt a pap és a nép csodálkozása, midőn másnap temetése után az oltárokat vérrel bemázolva látták, mi azontúl minden nap megtörtént. Végre a pap megbízta az egyházfit, hogy bor és sonka mellett maradjon fent és lesse meg, hogy ki cselekszi ezt? Az egyházfi úgy tett, mint a pap meghagyta neki.

Midőn a kriptályból egyszerre a meghalt egyházfi felemelkedett és az oltárnak sietett, a lesben álló -422- csakhamar koporsójához szaladt és szemfedelét elragadta, mire a halott vissza akart a koporsójába menni, de a szemfedelet nem találta.

Végre a sekrestyében levő egyházfihoz jött, megvallván neki, hogy ezt azért teszi, mert elmulasztották a lelke nyugodalmáért misézni.

(Ipolyi A. gyüjteményében 538. sz. Marczi Angela gyüjt. Csallóköz, Kis-Udvarnok.)

86. Az obsitos.

Egyszer egy obsitos hazamentében éjjel egy fa alá menekült az eső miatt; a fán egy szűrös ember volt, ki őt megkínálta a szűrével, de a katona félt elfogadni, odább ment s egyszer csak úgy borult rá a szűr, mintha az égből dobták volna; azt sem tudta, hogyan, benne találta magát a szűrben; körültekintett, de senkit sem látott.

Ekkor egy temetőbe vitte az út, itt egy sírba esett be, hol három asszony rágta saját csecsemője ujját s vele is azt tetették. Azután a három asszony varangybékává válva, őt marta; a három csecsemő pedig rögtön óriásokká nyőlt s kardjukkal őt összevagdalták; hanem egy kígyó, kivel azelőtt jót tett, megszánta, útifűvel s más orvosi füvekkel ismét összeforrasztotta s álomba merítvén, hazaszállította, hogy egyszerre csak a falu határában találta magát.

(Ipolyi A. gyüjteményében 3. számú. Csaplár Benedek gyüjt. Szeged.) -423-

87. Az Ördögnek ígért gyermek.

Egy szegény embert kiküldé neje fáért az erdőbe; de szekere mély sárba sülyedt, végre egy ember – ki az Ördög volt – megsegíté az alatt a feltétel alatt, hogy amiről otthon nem tud, az övé legyen.

Mikor a szegény ember hazajött, nagy szomorúságára megtudta, hogy neje fiat szült, miről ő nem nem tudott, ez hát az Ördögé.

Mikor a hetedik évet elérte a fiú, az Ördögnek kellett volna vinni; szülei mindig sírtak fölötte; de ő az okát soha meg nem tudhatván, a szomszédnéhoz ment tudakozni.

A szomszédné cselre tanította, tudniillik: hogy véres hólyagot tegyen a mellére, bele kést szúrva, meghalást színleljen szüleinek fölötte való búslakodásokért.

Mikor a fiú szülei síránkozásából megérté, hogy az Ördögnek van ígérve, azonnal felkelt, hogy ő az Ördöghöz megy, szolgálatát kiállani.

A pokolba ment, hol kötelessége a vaskatlanok alatt való fűtés volt, melyek födele kinyitásával sokszor szabadítgatott, mire őt is be akarák vetni.

Szolgálatja éveit kiállva, bérül minden ajánlaton felül egy muzsikát választott, mely mellett mindenkit megtánczoltatott: a papot, a rongyást. Végre a bíró -424- megfogatta és fel akarta akasztatni, de utolsó kegyelmül muzsikálhatván, mindnyáját megtánczoltatta, erre megkegyelmeztek neki.

88. Mádaj.

Volt egyszer egy szegény, nagyon szegény ember, volt neki felesége is; minden szegénysége mellett legfőbb kívánsága volt, ha felesége egy gyermeket szülne.

Egyszer kiment a szőlőhegyre dolgozni, mert a szőlő volt egyetlen vagyona, de nagy szerencsétlenség érte, mert aznap éjjel a jég mind elverte a gyümölcsét, tehát szomorúan ült le egy fal alá. Ekkor hozzájött az Ördög kis ember képében s kérdi tőle, mit szomorkodik?

– Eh, – mond a szegény ember – oly szegény vagyok, hogy nincs mit ennem!

– Ha csak ez a bajod, én segítek rajtad, de csak úgy, ha azt megígéred, nekem, ami felől nem tudsz, hogy otthon van, ha azt nekem adod, segítek rajtad!

A szegény ember gondolta, nagyon kicsinység lehet az s odaígérte, hozzá még tulajdon vérével írta alá az Ördögnek a szerződést; az Ördög azután adott neki annyi pénzt, amennyi kellett. Nagy örömmel -425- ment haza a szegény ember, de íme, a felesége szép fiúgyermeket hoz elébe. Majd leesett a lábáról ijedtében, erre nem is számított; eldobta a pénzt és síránkozva mondta el a feleségének, hogy mi történt vele. Mentül nagyobb és okosabb lett a gyermek, annál jobban fájt a szüleinek, hogy az Ördög elviszi; sírtak-ríttak.

Egyszer kérdezé a gyermek, hogy mit sírnak? Eleinte nem akarták megmondani, de azután elbeszélték; azt mondja a fiú:

– Ne féljenek, kedves szüleim, majd elkérem én a pokolból az aláírást!

Ment, mendegélt, bement egy nagy erdőbe, ahonnan sehogyan sem tudott kijönni; látott ott egy házikót, mely csupa halálfőből volt. Isten neki! bárki lakik itt – gondolá magában és bement. Ott ült egy öreg asszony és ijedten tekintett a fiúra:

– Óh, fijam, mint jöttél te ide, hisz’ ide még a madár sem száll s ha fijam hazajön, azonnal felfal! Látod a halálfejeket, egy hibázik, ez bizonyosan tiéd lesz, de bújj el!

– A pokolba? No, gyere elő! Ha azt meg nem teszed, mindjárt megeszlek, de ha megteszed, akkor könyörülök rajtad! Ha pokolba mégy, nézd meg azt az ágyat, melyben Mádaj lelke fekszik és kérd el azt az írást, melybe az van írva hogy miként szabadulhat meg Mádaj lelke abból az ágyból!

A fiú megígérte, ment a pokolba, elért egy nagy vaskaput, mely kinyílt és a legnagyobb Ördög elébe jött. A fiú kivette a szentelt füstölőt és a Szentírást, elkezdett olvasni és füstölni, úgy ment beljebb a pokolba. Az ördögök: jaj, eget (jaj, ég!) kiáltottak, de rájuk sem hallgatott, csak ment beljebb s kérdezte:

– Hol van az az Ördög, ki az én atyám írását bírja, míg azt meg nem kapom, addig nem megyek!

Utoljára elősántikál egy kis fekete Ördög és odaadta az aláírást; de ez nem volt neki elég, ismét kezdett füstölni és olvasni a szent könyvből.

Megmutatták és az csupa beretvából volt; most ismét elkezdett füstölni és olvasni.

– Azáltal szabadul ki Mádaj lelke, ha azt a bunkósbotot, mellyel édesatyját agyonütötte, a legmagasabb kősziklás hegybe beülteti és ezt napról-napra szájból vitt vízzel addig locsolja, míg alma nem nyől rajta, csakhogy a vizet térden állva hordja; akkor szabadul ki Mádaj lelke a beretvás ágyból!

Ezután ment visszafelé; mikor az öreg asszonyhoz ért, elbeszélte, mit mondtak a pokolban; majd azután hazament s elbeszélte, hogy hol járt és mint járt. Otthon nem maradt sokáig, hanem elment útazni.

Egyszer elért a legmagasabb hegyre, hol egy ősz embert látott térden csúszva menni, hogy szájából vizet öntsön a nagy almafa gyökerére. A fán már ekkor almák voltak. Megismerték egymást s ezután Mádaj ledőlt, meghalt, az aranyalmák felnyíltak és mindegyikből egy galambocska szállt ki.

89. Fillinkó.

Volt egyszer egy szegény ember s annak két fia, kik faszedegetéssel keresték élelmöket; az idősebbiket hívták Jánosnak, a kisebbiket Fillinkónak. -428-

Az apjok kérdezte egyszer Jánostól, hogy mi akar lenni? azt mondta, hogy kerékgyártó; Fillinkó pedig azt mondta, hogy ő tolvaj lesz. Az apja mocskolta, hogy tolvaj ne legyen, hanem becsületes ember; de Fillinkó azt mondta, hogy ő tolvaj lesz minden módon.

Ekkor az apja elkergette s ő az erdőbe ment s ott látván egy embert, ki kecskét vezetett, hogy azt ellophassa, először is egy kanalat ellökött. Látván az ember a kanalat, igy szólott magában:

Azután odább menvén, ismét ellökött Fillinkó egy villát; azt sem vette fel az ember; azután ismét egy kést, azt sem vette fel; azután Fillinkó elvetvén a tokot is s az ember búsulván rajta, hogy fel nem vette, visszament érte, a kecskét addig megkötvén egy fához, Fillinkó odamenvén, a kecskét elvezette.

Ekkor Fillinkó azt mondta az apjának, hogy jelentse fel őt a királynak, hogy ő nagy tolvaj. A királynak az értésére esvén, azt mondá Fillinkónak, hogyha a nyáját el nem lopja, felakasztatja, ellenkezőleg pedig nagy jutalmat ad. Fillinkó elmenvén a faluba kéregetni s pálinkát vett a pénzen s kiment a pusztára, hol a király nyája volt. Előfogták a kutyák, a gazda egy bojtárt elküldött, hogy nézze meg, miféle embert ugatnak a kutyák? Látván, hogy szegény koldus, a tanyába behívta s Fillinkó a nála levő butykosból megkínálta őket pálinkával. Megrészegedtek ekképen a juhászok, a kutyáknak a -429- nála levő czipóból adott, melyet pálinkával megöntözött és a nyájat elhajtotta a király udvarába.

Reggel felébredvén a király, kiment s látja, hogy Fillinkó alszik a ház alatt, felkölti, s kérdi, hogy ellopta-e a nyájat? Fillinkó megmutatta, már az akolban volt, s a király nagyon megdícsérte őt.

Másodszor azt mondta a király neki, hogyha a felesége ujjáról a jegygyűrűt le nem lopja, felakasztatja.

Éjjel Fillinkó a szénát meggyujtotta az udvaron s a királyné addig beszélt az urának, míg ki nem ment megnézni a tüzet, Fillinkó addig bement a szobába s elkérte a királynétól a jegygyűrűt, hogy Fillinkó el ne lopja! A királyné azt gondolta, hogy a király kéri, odaadta neki: Fillinkó a jegygyűrűvel kiment.

Harmadszor azt mondta a király, hogyha az éjjel az oláh papot el nem lopja, felakasztatja, ellenkező esetben pedig nagy jutalmat ad.

Ekkor Fillinkó elment a czigányokhoz s megparancsolta a király nevében, hogy rákot fogjanak. Fogtak is eleget s Fillinkó a rákokat elvitte a templomba; ollójuk közé egy-egy kis viaszgyertyát tett égve; maga pedig felment a szószékbe, magára vévén egy lepedőt s elkezdett imádkozni. A pap szakácsa bement a templomba, látva mindezeket, beszaladt a paphoz, hogy a templomban van az Isten, imádkozik s hívja a papot, hogy menjen oda. A pap -430- egyszerre rávette a ruháját, bement a templomba s látván Fillinkót a szószékben s körülötte a rákokat, azt gondolta, hogy az Isten van ott az angyalokkal. Meglátja Fillinkó az oláh papot, így szól hozzá oláhul:

A pap nagy áhítattal odament s belebujt a zsákba, Fillinkó elvitte a király magtárába s lefeküdt ő maga a tornáczba.

A király felkelvén, ismét látja, hogy Fillinkó alszik. Felkölti s kérdi tőle, hogy ellopta-e a papot? A királyt a magtárba vezette, ahol a pap volt; látván a király a papot, jól elhegedültette, Fillinkót pedig megjutalmazta.

Negyedszer azt mondta a király, hogy a Plútó által elrabolt nőtestvérét, ha elhozza, neki adja feleségül s fele birodalmát, ha pedig nem hozza el, akkor felakasztatja.

Fillinkó kért a királytól egy talyigát s arra néhány követ és kőmíves szerszámot tett fel, magát belefogván, elindult Plútóhoz. Megállott az udvar közepén, elkezdett építeni. Plútó ezt látván, leküldött hozzá egy Ördögöt, hogy kérdezze meg: mit csinál Fillinkó? Azt mondta Fillinkó, hogy templomot. -431-

Az Ördög rémülten szaladt Plútóhoz megmondani; Plútó tüstént mást küldött le, hogy hagyjon fel vele; de Fillinkó csak építette tovább. Ekkor a feleségét küldötte le Plútó, de Fillinkó tovább építette, csak a mellett a feltétel mellett volt hajlandó felhagyni, ha a királyleányt visszaadják. Mit volt, mit nem tenni, visszaadták a királykisasszonyt, elindult haza; de utána küldött Plútó egy Ördögöt, hogy a leányt hozza vissza! Elérte az Ördög Fillinkót s azt mondta neki:

Az Ördög magasra hajtotta, Fillinkó csak méregette; kérdi az Ördög, mit méreget s mit néz?

– Azt nézem, hogy a holdban lakik egy bátyám, kovácsmester, ahhoz hajtom ezt a buzogányt.

Az Ördög elvette tőle, hazament. Plútó ismét másikat küldött utána, elérvén az Ördög Fillinkót, azt mondta neki:

– Ne velem fuss versenyt, hanem csak az öcséimmel s oda vezetvén egy bokorhoz az Ördögöt, felugrasztotta a nyulat, melynek nyomába sem hághatott az Ördög.

Ekkor hazavitte a királykisasszonyt, nagy lakodalmat csaptak s máig is élnek, ha meg nem haltak.

90. A földmíves fiú és a Vörösember.

Hol volt, hol nem volt, de mégis volt egy nagy városban egy földmíves, kinek volt egy fia, kit az apa tudósnak akart mívelni, mi meg is történt; tudniillik miután már a fiú a város iskoláit elvégezte, apja a tudákosság iskolájába vitte.

Ez az iskola attól a várostól, hol az apja lakott, nem nagy távolságra egy düledező kútban Vörösember vezetése alatt volt. Minekutána a szegény földmíves a tudákosság kútjához érkezett, a Vörösembert a kútból kihívá és vele beszédbe ereszkedék, hogy fiát a tudákosság iskolájába bevenné, mit a tudákosság tanítója nagy örömmel meg is tett s megmondta az apának, hogy a fiúért négy év múlva eljöhet; mert már akkor a tudákosság minden oldalába be lesz avatva.

Ezután az apa hazafelé indult, a Vörösember pedig a fiút levitte, négy darabra elvágta, lesózta s ott hagyá mindaddig, míg az apja el nem jött érte; ekkor a fiú tagjait a kádból kivette, erős kötelekkel egymáshoz szorította. Majd leoldta a köteleket és egy csodaerejű vesszővel megérintette, mire a fiú hófehér galambbá változott, melléje még egy másik tanítványát, szinte hozzá hasonló hófehér galambbá változtatott és most mind a kettőt a kút tetejére kivitte. -433-

– Itt van két galamb, ezek közül egyik a te fiad, válaszd ki a kettő közül a te fiadat, de vigyázz, mert ha el nem találod, fiad örökké nálam marad.

Erre a földmíves megijedt, de mihelyt az egyik galambnak a jobb lábán levő kisujját elvágva látta s eszébe jutott, hogy az ő fiának is ez az ujja volt elvágva, örömmel felkiáltott, hogy:

Most átadá az apának a fiát, hazaballagtak, a Vörösember pedig a kút mélyjébe visszaólálkodott.

– Apám, most már elérkezett az idő, hogy visszafizessem, amit rám költött! Majd én szép galambbá válok, vigyen be a biaczra és adjon el száz forintért, de ha Vörösember kér, annak semmiért se adjon oda!

Az apa a galambot gyorsan bevivé a biaczra s egy hintóban ülő gazdag úrnak el is adta. Az úr a galambot a hintóban elereszté és a galamb nem is repült el mindjárt, hanem gazdájával játszogatott, csak azután hagyta ott a gazdáját s hazarepült.

Másnap megint mondta a fiú az apjának, hogy vigye be a vásárra, most ő szép kis pudlikutya lesz, de a Vörösembernek ne adja!

Az apja bevitte a biaczra és egy úr megvette száz forintért. Most is, mint tegnap, szerencsésen hazaszökött. -434-

Harmadik nap megint azt mondta az apjának, hogy vigye be eladni, ő most szép szürke ló lesz s annyi aranyon adja el, amennyivel be lehet állva rakni; de megint csak hozzátette, hogy Vörösembernek oda ne adja semmiért se. Az apja bevitte a biaczra, de megfelejtkezvén fia mondásáról, Vörösembernek adta el, mivel ez tömérdek aranyat fizetett érte.

A Vörösember, amint a lovat a vásárból kivivé, élőfához köté, hol sok gyermek játszott, maga pedig bement a közel levő korcsmába. Míg a Vörösember bent volt, a gyermekek a lovat elszabadították s mikor a Vörösember kijött, a ló már jómesszire nyargalt. A Vörös ember utána, de a ló, amint a tóhoz ért, mint kis hal, a tóba ugrott, a Vörösember, mint csuka utána úszott; de a kis hal hamarabb átúszta a tavat s megrázkódva nyúllá vált, a Vörösember pedig agárrá. A nyúl egy gróf kastélya elé szaladt, itt a grófkisasszony könyökölt ki az ablakon, a nyúl megrázkódott, gyűrű lett s a kisasszony ablakába esett, ki a gyűrűt azonnal az ujjára húzta. Itt a Vörösember mit tegyen, beállott szolgálatba a grófhoz egy évre a gyűrűért. Az év eltelt s a Vörösember a gyűrűt követelte, de a kisasszony nem akarta odaadni a gyűrűt, hanem mégis sokára a földhöz vágta és a gyűrű azonnal egy véka kölessé változott, a Vörösemberből meg pulyka lett. Ette a kölest ahogyan csak bírta, már majd megette mind, csak azt nem bírta kivenni, amelyik a padlás nyílásába szorult, -435- hogy ezt kirághassa, egérré változott; ekkor a kölesszemből hirtelen macska lett s a rágódó egeret megette.

91. A különös írás.

Volt egy szegény ember, annak volt egy fija; nagyon szegények voltak, néha ennivalójuk sem volt; a gyermek elment szolgálni.

Beállított egy jágerhez, a jáger megfogadta szobákat söpörni; de azután megkérdezte: tud-e írást?

Ekkor a fiú ruhát változtatott, visszament a jágerhez, ekkor már azt mondta, hogy nem tud írást.

Egyszer megtalálta az írásokat, hogy kell lóvá válni? Elolvasta, megtanulta. Két esztendő mulva hazament a fiú és szegény szülei a vásáron mint lovat eladták; de az Ördög észrevette és megvette. Hogy azonban a kötőféket elresztették, a ló elfutott, az Ördög utána, elfogta, bekötötte az istállóba s kínozta. A gyermek ekkor egérré vált, az Ördög macskává; így változtak, míg a gyermek meg nem szabadult.

92. Az Ördög és a csizmadia.

Egykor egy nagykikindai csizmadia az úcczán kétéves fiát egy zsák aranyért odaadta Lucifernek; de szavát nem tartotta meg. Az ördög bosszút állott rajta; tudniillik: felesége megtébolyodott, négy gyermeke nyakát elvágta s maga a kútba ugrott, a csizmadiát pedig az Ördög a szomszédok szemeláttára elvitte.

93. Az Ördög és a kovács.

Mikor Krisztus urunk Szent Péterrel a földön járt, volt egy kovács, annak volt felesége és gyermekei.

A kovács megijedt s utánuk szaladt, fél kenyeret vitt magával s odaadta nekik. Ezek azt mondták a kovácsnak, hogy bármily kívánsága lesz három, teljesülni fog. A kovács oly széket, eperfát s tele zsákot arannyal kívánt, melyhez kívüle akárki hozzáér, odaragadjon s csak ő bírja feloldani. Megkapta.

– Te nem kívántál magadnak örök üdvösséget, azért parancsolom, jer’ velem!

– Hívd el társaidat, s aki e zsákból legtöbb aranyat kiszed, azé leszek.

Eljöttek a társai, mind a zsákhoz ragadt s a kovács őket üllővasán összezúzta, minek az lett a következménye, hogy halála után a pokolban senkit sem talált, aki beeresztette volna; elment tehát a mennyország kapujához.

Mikor Péter engedelmével benézhetett a mennyországba, bedobta üllővasát, kalapácsát s bőrkötőjét, ezután magát is bereesztették a mennyországba, hol most Szent Péternek és az apostoloknak a lovát: a szamarat patkolja.

94. Pipa Misó.

Egy szegény embernek nem volt több három garasánál, egy erdőn útazott keresztül a közellevő városba azzal a szándékkal, hogy ott magának garasért kenyeret, garasért dohányt vegyen.

Útközben azonban előtalálkozott Krisztus Urunkkal és Szent Péterrel három ízben egymásután, kik mindig más és más koldus képében jelentek meg s kértek tőle alamizsnát. A szegény ember könyörületből mind a három garasát odaadta nekik s éhesen tovább ballagott. Szép tettért Krisztus Urunk meg akarta jutalmazni; megkérdezte tőle, mit kér? Szent Péter örök üdvösséget javasolt neki, hogy azt kérje; de ő csak földi javakról gondoskodott, az első garasért oly pipát kért, melyből füstölni soha sem szűnik meg; a másodikért oly poharat, melyből a bor sohasem fogy ki; a harmadikért oly zsákot; mely mindent magába zár, ha megrázza gazdája.

Pipa Misó e három jószágot bírván, egy kastélyban kívánt meghálni, hol tizenkét órakor az Ördögök szoktak megjelenni s az ott hálókat szétszaggatni. Valóban tizenkét órakor megjelent tizenkét Ördög, tüzet okádó szájukat tátva tartván, Pipa Misót körülfogták; azonban Pipa Misó megrázta zsákját, az Ördögöket belehajtotta mind a tizenkettőt és sótörővel zúzta fejöket egész belefáradásig. -439- Parancsára minden Ördög kész volt mindent megvallani. Kiásták neki a kastély négy szegletéből az elátkozott s őrzésükre bízott arany-, ezüst-, rézpénzt s megesküdtek, hogy soha életükben e helyre nem jönnek. Pipa Misó reggelig zsákban tartotta őket, reggel megpatkoltatta és szabadon bocsájtotta őket. E pénzből öreg szüleit megsegítette s tizenkét parasztot megházasított.

Testamentomot is hagyott maga után: pipáját egy korcsmárosnak, kupáját korcsmárosnőnek hagyta, maga pedig zsákjával együtt még életében másvilágra vándorolt.

Mennyország kapujához érkezvén, Péter a pokolba igazította, ahol a hétfejű Kutyát (Fenét) zsákjába hajtotta, a pokol pitvarába bement, de amint a tizenkét megpatkolt, tánczoló Ördögöt megpillantották, szörnyen megijedtek tőle, a pokol vizén függő lánczhídat hirtelen felkapták s kétezer esztendeig senkit se bocsájtottak a pokolba.

Pipa Misó – mit volt mást tennie – visszatért a mennyország kapujára zörögni, melyen midőn Péter kinézett, Pipa Misó a Fenét a mennyországba bocsájtá, melynek kihajtásával míg az Angyalok foglalkozának, addig Pipa Misó az ajtó mögé vevé magát, a visszatérő Pétert zsákjába hajtá, s ki sem ereszté addig, míg Péter meg nem ígéré, hogy az ajtó megett hagyja.

95. Janosik.

Ez igen jeles férfiú volt a monda szerint. Deákkorában tizenkét társával együtt agyonütvén tanítóját, erdőben lappangott. Az embereknek nagy hasznára volt; mert a szegényeknek és ügyefogyottaknak nagy segedelmet nyújtott. Ha valamely gazdag a vásárra ment és négy ökröt hajtott, kettőt elvevén tőle, annak adta, akinek egy sem volt. Ha a szegény deákok hazafelé útaztak, a posztót az egyik fától a másikig mérte nekik, de csak azoknak, akiknek jó bizonyítványuk volt. Sok, káros rablót és mérges állatot elpusztított.

Egyszer vendégsége közben megparancsolta társainak, hogy ugorjanak s a leghátulsó egész a fatetőig ugrott fel; míg a legelső alig emelkedett fel. Végre Liptóban elfogták, tudniillik borsót hintettek el egy térségen, odacsábítván, eltaszították s a szíjat, melyben meggyőzhetetlen ereje rejlett, szeretője árulása következtében levágták.

Ekként Janosik elvesztvén erejét, kegyetlenül kivégeztetett. Ezért az igen jeles férfiúért most is egy véka ezüstöt fizet minden évben Liptó vármegye.

96. A korcsmárosleány.

Egyszer egy korcsmárosnak volt egyetlenegy gyönyörű leánya. A korcsmáros igen gazdag volt, a leány pedig igen szép, okos és bátor.

Mivel pedig messze elfutamodott a híre, hogy a korcsmáros gazdag, megtudták ezt a zsiványok is, akik negyvennyolczan voltak egy bandában és több erdőben laktak.

Egyszer a korcsmáros elment a feleségével a szőlőbe bort vásárolni és csak a leány maga maradt otthon, eljöttek a korcsmába tizenketten és a leánynak azt mondták, adja elő minden pénzöket; máskép megölik.

Ezzel fogta a pinczekulcsot, lement a pinczébe és magára zárta az ajtót. Várták a zsiványok, kikerestek mindent, de pénzt sehol sem találtak, elkezdték tehát a pinczét fúrni, hogy a lyukon majd bemennek.

A leány ezt észrevette, körülnéz a pinczében, hát látja, hogy egy szegen függ egy bárd, melyet az apja nem igen régen köszörültetett meg; kezébe fogta tehát azzal az akarattal, hogyha majd a zsiványok közül akármelyik le akar bujni, levágja a fejét. Fúrtak is már a zsiványok egy jó nagy lyukat s legyugta egyik a fejét, a leány lecsapta és lerántotta a többi testet a pinczébe. -442-

Az is bebujt, azt is lecsapta és lerántotta, így járt a harmadik, negyedik, mikor már csak kettő maradt, kiáltoztak a többieknek, de senki sem felelt, azt mondja tehát az egyik a másiknak:

– Te, az a lány alighanem csinált valamit a mi barátainkkal, máskép szólnának azok, vagy az ajtót kifeszítették volna, ne bujjunk mi le, hanem gyerünk haza, azok már elvesztek!

Ezzel amit lehetett, rabolván, elmentek; addig a korcsmáros is hazajött és álmélkodva nézte, mi történt távolléte alatt. Be akar a pinczébe menni, de nem lehet; azonban a leány megismervén atyjának szavát, kinyitá az ajtót, ki most még inkább meghökkent a sok test látásán. Elmondá ekkor a leány, mit történt vele, az apa és az anya nem tudták, örüljenek-e, vagy szomorkodjanak. Ezután ismét rendbe szedvén magukat, éldegéltek, mint azelőtt.

Azonban három esztendő leforgása után, mikor már egészen elfelejtették, mi történt egykor velök, jön két batár az udvarba, gyönyörű négy ló volt befogva mind a kettőbe; kijön a korcsmáros, felesége, leánya és nézik, mint száll ki az egyik batárból egy öreg gróf és felsége, a másikból pedig egy gyönyörű szép gróf. Az öreg gróf mindjárt előadja, hogy ő itt és itt gróf és fia számára kéri a korcsmáros hajadon leányát. A korcsmáros, kinek leányát már több gazdag úrfi kérte, nem adta sekinek, igen nagy ternót -443- akart vele csinálni, azért is, minek utána hallotta, hogy gróf kéri, tüstént odaígérte. A leány el is készült hamarjában és elment velök, úgy azonban, hogy ebben és ebben a városban egy-két nap után az apja is meg fog jelenni az esküvésen.

Ámde ezek nem grófok voltak, hanem a megölt zsiványok társai s alig mentek egy órányira, már tudta a leány, hányat ütött az óra és kik markában van. Mikor tehát az erdőbe értek, megjelentek a többi zsiványok is és örültek, hogy körmük között van az a leány, ki ezelőtt három esztendővel tíz társukat megölt.

Reá bízták tehát a leányt egy öreg asszonyra, ki Boszorkány volt, maguk pedig elmentek a szomszéd erdőbe vígadozni, hogy hatalmukba keríthették a vitéz leányt.

A Boszorkány mindjárt egy kád szurkot olvasztott és mikor már forró volt, levetkőztette anyaszült mezítelenre a leányt és azt mondotta neki, hogy menjen föl a kádhoz támasztott lajtorján és ugorjon a forró szurokba. A leány vonakodott, hogy ő nem tud beleugorni, hanem kérte a Boszorkányt, mutassa meg! A Boszorkány fölment egynéhány garádicson és mutatta, hogy így kell felmenni és ha a felső lábán lesz a lajtorjának, akkor dobja magát a szurokba. A leány okos lévén, fölment utána és beletaszította a vén Boszorkányt; mivel pedig ruháját előbb elégette a Boszorkány, kénytelen volt mezítelen elszökni. -444-

Ment, ment az erdőben, azt sem tudta, merre. Az erdő oly sűrű és setét volt, hogy egyik ember a másikat Istenért sem ismerte volna meg. Egyszer hallott maga után kopogásokat, gondolván, hogy utána jönnek, felmászott egy magas fára.

Nem is csalatkozott, a zsiványok minekutána sokáig mulattak és a vén Boszorkány nem jött hozzájok, azt mondták:

Elmentek és látták, hogy a vén Boszorkány a forró szurokba van fulladva; mindjárt a legjobb paripákra ültek s az erdő minden útján nyomozták a leányt. Igy elértek sebességgel ahhoz a fához is, melyre a leány felmászott és itt egy kicsit megpihentek.

És amint kirántotta a kardját, a szegény leánynak a czombjába vágott, de a leány csak békességes tűréssel szenvedte. Mikor pedig a zsiványok fölkerekedtek, ő más úton gondolomformán ballagott; csupa vér volt szegénynek a teste, de mégis virradtára hazatért. Milyen nagyon bámult az apja, anyja, látván anyaszült mezítelen leányukat; mindjárt vettek neki arany ruhát. Azután elmondta, mi történt vele. A leány ekkor megfogadta, hogy ő talán sohasem megy férjhez. El is telt négy esztendő és -445- ismét jött tizenkét katona hozzájok szállást kérni; de a leány megismerte őket, hogy azok közül a zsiványok közül valók, akik őt el akarták veszteni; mindjárt elfogatta a korcsmáros őket és tizenkét derest csináltatott, levetkőztette a katonákat mezítelenre, deresre kötöztette, azután pedig nagy tűt csináltatott, mellyel a leány maga szurkálta agyon a zsiványokat, mert a vármegye azt rendelte, hogy végezzék ki őket.

A korcsmáros még ezután soká élt és a bátor leányt egy igaz gróf, ki meghallotta ezeket, el is vette.

Éltek, haltak, tökbe tették a drágaságaikat, annak a fejéhez vágták (ekkor egyre reá mutat a mesélő), kopasz a helye.

97. Bojnyikok.

Volt egy gazdag kalmár, kinek száz boltja volt; a századikban egyetlen leánya volt az árús.

Gyakran járt a boltba tizenkét, nagyságos úr ruhába öltözött ember, kik mindenképen meg -446- akarták nyerni a leány szerelmét, alattomban pedig mást forraltak magokban. A bojnyikok közt – mert a tizenkét ember az volt – volt egy, ki csakugyan szívből megszerette a kalmárleányt s társait minden módon le akarta beszélni gonosz szándékukról.

Egy alkalommal reávették a leányt, hogy látogassa meg őket a kastélyukban; de hogyan akad reájok? ez volt a kérdések kérdése. Hosszú vörös pántlikákat egybevarrtak, azokat a bojnyikok magukkal elvitték, s elnyújtották az erdő szélétől egészen a lakásukig. A leány azonban nem a vörös szalagon ment, hanem tőle oldalvást csekély távolságban. Látta, hogy a vörös szalag nyomán, mint mentek elébe a bojnyikok; de ő azért csak ballagott a zsiványbarlang felé.

Odaérve, arcz nélkül való állatok rohantak reá, de ő azokat mindjárt lecsillapította, mert sült csirkéket vitt s azokból odadobált nekik. Mikor a konyhába lépett, a szakács, a tizenharmadik bojnyik, épen tüzet szított s nem vette észre, mikor a leány a szobába surrant. Itt a kanapé alá bujt s várta a történendőket.

Hazajöttek a bojnyikok, káromkodva, szídták, átkozták a kalmárleányt, hogy úgy rászedte őket. Egy volt mégis közöttük, aki védte a kalmárleányt s kinyilvánította, hogy ő úgy sem engedte volna megöletni, ha életébe került volna is. A kis kutya egyre a kanapé alá vaczogott; de elkergették onnan. Ezek a bojnyikok a kisasszonyhúst nagyon szerették; -447- most legutoljára a király leányát rabolták el; ennek az aranygyűrűs ujja a kanapé alá gurult; a kalmárleány fölvette s vele éjjel, midőn a bojnyikok aludtak, elillant.

Meghivatta azután apja által a leány a tizenkét, nagyságos úr ruhába öltözött bojnyikot ebédre s egyszersmind a királynak is tudtára adta a dolog mibenlétét. Lakoma fölött a leány elbeszélte álom gyanánt történetét s végre, midőn a gyűrűt előmutatta, menekülni akartak a bojnyikok; de a házat körülállókatonaság elfogta s kivégezte őket egyen kívül, tudniillik azon kívül, ki a leánynak pártját fogta; mert ezt a kalmár előre elbujtatta egy rejtekszobába, hogy semmi baj se érhesse.

Ez a bojnyik azután összekelt a kalmárleánnyal. Az otthonmaradt szakács a dolgot megtudta, otthagyta erdei lakását, álruhába öltözve beszegődött az új házaspárhoz udvarosnak, hogy a lehető alkalommal az új házasbojnyikot megölhesse.

A bojnyik megfogadta udvarosnak, de kiküldte a mezőre, hol a reá várakozó két ember parancsszóra agyonütötte.

Igy szabadult meg a gonosztól. A király fölkutatta a bojnyikbarlangot, tizenkét szekérrel hoztak onnan aranyat és ezüstöt, azonfelöl temérdek rézpénzt; gazdagok voltak a bojnyikok, mert a királyokat és a nagy urakat, mind kirabolták.

(Ipolyi A. gyüjteményében 484. sz. Debreczeni János gyüjt. Jászberény.) -448-

98. A szabólegény.

Egykor egy szabólegény elment vándorolni, – talán mikor a török háború volt – kezében egy fütykössel, mint a vándorlegények szoktak.

Amint ment, elért egy leégett városba, ahol nem látott senkit sem. Bement egy nagy, egészen leégett házba, ahol szinte nem volt senki sem, csak egy kutyaház, amelyben egy nagy kutya volt lánczra kötve, de a háza előtt álló vályú egészen üres volt, úgy ki volt száradva. A szabólegény odament a kutyához és a kutyának a vályúba adott enni és inni, azután leoldta a lánczot a nyakáról s helyébe a kendőjét kötötte és kiindult a városból; a kutyát magával vezette. Ez a kutya olyan nagy fajta kutya volt, mint a mészárosoké.

Amint mendegél, útjában találkozik egy mészároslegénnyel, ki azt mondja neki:

Azután mégis adott a szabólegénynek egy tallért és harmincz garast – a tallér ezüst volt – és a kutyát elvitte. -449-

A szabólegény csak ballag már most magányosan és már úgy estefelé: mikor a nap lemenőben volt – mert mikor a kutyát elvitte a mészáros, akkor reggel volt – egyszer visszanéz, hát látja, mintha messziről valami nagyon szaladna s úgy lebegtetne valamit. Megáll és nézi, hogy mi lehet az? amint mindig közelebb-közelebb ért hozzá, hát nagy örömmel látja, hogy az ő kutyája az és a nyakán levő kendő lebegett. Most már leoldta a kendőt a kutya nyakáról, mert látta, hogy úgyis el fog az már vele menni; és így volt kutyája, kendője és pénze is. Attól a helytől, ahol állt, nem messze volt egy erdő, az az erdő a Bakonyerdő volt. Most a szabólegény nem tudta, mit csináljon? Amint megy az erdőhöz közelebb, lát a szélén egy csárdát, hol gondolta, hogy majd éjszakára oda betér és majd reggel folytatja az útját. Bemegy a csárdába, beköszön:

A korcsmáros fölvezette a szabólegényt öt garádicson egy szobába, ahol elhálhat a kutyájával együtt. A szobában volt egy kis asztal, – de rajta nagyon sok lyuk volt égve, mintha gyertya égette volna ki – egy zsup szalma és egy nagyon rossz szék. Azután hoztak neki paprikáshúst és egy darab gyertyát, olyanforma hosszút, mint az ujjam és az asztalra ragasztották. Mikor megvacsorált, le akart feküdni, -450- már a csizmáját akarta lehúzni, mikor a kutyája elkezdett vonyítani és kaparni. A legény levette a gyertyát és megnézte a földet; hát látja, hogy az véres, cseppek voltak a földön; a legény megdöbbent egy kicsit; de azért csak le akart feküdni, mert nagyon el volt fáradva; hanem a kutya szörnyen ordított és kapart.

Erre fölemeli a legény a zsup szalmát, hát látja, hogy az alatt a deszkát föl lehet emelni, – olyan fogó volt rajta – amint fölemeli a deszkát, a kutya beugrik a lyukba, a lyukból pedig fölkiált valaki:

Azután fölbujt egy pisze kelner, a csizmaszárjában egy kés volt. Amint kiment, azt mondta:

– Fogadom, az éjjel ezt a vándort kutyájával együtt a másvilágra küldöm!

Amint ezt meghallotta a szabólegény, nagyon megijedt s azt nézte, hogy szökhessen el. A szoba ablaka épen az erdőre szolgált, azon kihajította a pintlijét, azután kiugrott és utána a kutya is, egyenesen az erdőbe futott, ott beleült egy odvas fába honnan épen annak a szobának az ablakjára látott, amelyből megszökött. Hallgatott a lyukban és gondolta, hogy ott majd ki fogja magát pihenni és reggel tovább folytatja az útját.

Egyszer csak azt látja, hogy abból a csárdából a világosság mind abba a szobába gyűlt, ahonnan ő elszökött; gondolta magában: -451-

Azután a világossággal szerte-széjjel futkostak a házban, keresték a vándort. Mikor a házban nem találták, az erdőbe mentek; ott egyet füttyentettek, erre a kutya elkezdi:

A legény gondolta, hogy így majd a kutyaugatásra megtalálják, hát a nyakára kötötte a kendőt s csak néha-néha tágította meg a torkán; de mikor így kinyitotta a száját, a kutya mindig elugatta magát.

Egyszer csak azt veszi észre, hogy egész körül van véve lámpásokkal, és egy elkiáltja magát deákul:

– Megállj! – kiált a vezér, – ennek még hasznát is vehetjük; ne bántsátok!

Azután elvitték a csárdába s ott nagy csodálkozással látja, hogy föl van terítve s az asztal a legszebb aranyedényekkel egészen meg van rakva; amiből ittak, olyan nagy pohár volt, mint a kehely. Leültek a vacsorához, az asztalnál sok haramia és nagyok, szép kisasszonyok ültek.

A szabólegény mellett is ült egy kisasszony, s amint ránéz, úgy veszi észre, mintha látta volna valahol. A kisasszony is ránéz és úgy súgva mondja neki, hogy nem dolgozott-e ebben és ebben a városban, ennél és ennél az úrnál? Hát mindjárt eszébe jutott a legénynek, hogy hol látta. -452-

– No hát, – mondja a kisasszony – ha csak lehet, szökjünk el innen! Vigyázzon, inkább csak egyék, de ne igyék, hogy meg ne ártson a bor!

Amint végére járt a vacsora, a zsiványok ledűltek aludni; ki ide, ki amoda s a szabó is kezdett szundikálni; de mikor már mind elaludtak, a kisasszony felköltötte, hogy siessen, itt az idő a menekülésre! Gyorsan útnak indultak, egyenesen az erdőbe. A kutya mindenütt előre szaladt, egyszer csak visszafut ugatva és úgy szűkölve.

– Már mindegy, – mondja a kisasszony – akár itt, akár pedig ha visszatérünk, tehát csak előre!

Egyszer csak megbotlik a legény valamiben, lehajol és tapogatja, mi az? hát érzi, hogy holt ember.

Ezen keresztülmentek és amint még sokáig bolyongtak az erdőben, hát egyszer csak hallják: Gyí, hó, hajsz! meg mindenféle, hát az országút mellé értek.

Amint kiléptek az országútra, épen ott hajtott egy kocsis, jó három ló volt a kocsiba fogva. A legény megkérte a kocsist, hogy a kisasszonyt vigye el, jó fizetést kap; csak úgy hajtson, amint bírnak a lovak menni. Ő nem ült fel, hanem csak ballagott, mert még csak reggel volt, hát estéig úgyis odaér.

De már úgy délután látja, hogy két fegyveres lovas vágtat utána az erdő szélén. Megáll és bevárja -453- őket s amint mellé érnek, mind a ketten a szabóra sütik a pisztolyukat; de egyik sem talált. Ekkor a legény odaugrik az egyikhez és botjával fejbeüti, hogy mindjárt leesett, a másikat pedig a kutya rántotta le a lóról és össze-visszatépte, de nem hagyta a kutyának, hogy megölje, hanem tovább indult. Épen arra jött egy kocsi, arra felült és azt mondta a kocsisnak, hogy csak hajtson, amint bír; így este beért a városba. A zsiványok pedig magukhoz jöttek és egyik a másikat a lovára segítette.

A legény a város előtt találkozott a kisasszonnyal és hazavezette. A mint benyitottak a kisasszony apjának a házába, hát az anyja amint meglátta a lányát, azonnal elájult és a kisasszony is a nagy örömtől; mert már négy esztendeje, hogy elrabolták a kisasszonyt. Amint hazajött az apja és megtudta hogy a szabó mentette meg a leányát, neki adta az égész grófi jószággal, mert a kisasszony grófkisasszony volt.

99. A Szükség.

Egyszer egy embernek volt három fia: egy pap, egy nótárius és egy parasztember.

A paraszt azt gondolta, hogy ő azért szegény, mert iskolákat nem járt, mint a többi két testvére, elkezdett tehát hatvan esztendős korában iskolába járni; mivel pedig abban a faluban, ahol ő lakott, -454- nem volt iskola, kénytelen volt a szomszéd faluba járni. Egyszer, amikor az iskolából visszajött, talált egy láda pénzt a búzaföldek mellett az országúton, mivel pedig nehéz volt, haza nem vihette, hanem behúzta a búzába és onnan éjjel apródonként hazahordogatta. Sok pénze lévén, mindjárt vett házat, ökröt, malaczot és ami neki szükséges volt. De egyszer híre futamodik, hogy egy bizonyos gróf elvesztett egy láda pénzt; a falu bírái tehát, kik látták, hogy ez az ember szemlátomást gazdagodik, elhívták őt a faluházához, megkérdezvén tőle, nem talált volna-e egy láda pénzt?

Ránéznek, látják, hogy ősz már, haza küldötték, mondván, hogy a pénz most veszett el. A paraszt, hogy továbbra el ne árulja magát, szokás szerint kiment a mezőre dolgozni, azonban gondoskodott a jövőről is; mert azt mondta a feleségének:

– Látod édes feleségem, ez a pénz, ha mégannyi volna is, egyszer elfogy ám, tehát kétezer forintot tegyünk el a szükségnek, a többivel pedig, amint lehet, gazdálkodjunk!

Azonban a felesége ezt a szükséget embernek gondolván, úgy vélekedett, hogy azt a kétezer forintot valakinek oda kell adni. Oda is adta.

Egyszer az ura kaszálni volt, eljön az ajtóra egy koldus, kérdi az asszony, vajjon ő volna-e a Szükség? -455-

– Jól van, – mondá neki az asszony – régen várjuk már kendet, eltettünk mi az urammal kendnek kétezer forintot! – ezzel előhozta a pénzt, neki adta, a koldus pedig tovább illantott. Este, mikor az ura hazajött, elébe fut az asszony, nagy örömmel mondván:

– Óh, te bolond, hát nem mondottam, hogy eltesszük ezt a kétezer forintot a mi szükségünkre, azaz ha mi megszorulnánk! Elmegyek most szégyenemben a világba s mindaddig járok, míg ily bolondra nem találok, mint te vagy!

El is ment a parasztember akkor este mindjárt és minthogy az ég nagyon csillagos volt, mindég azt nézte az útban.

Már a második faluban járt, ahol egy asszony a kapubábánhoz támaszkodván, csodálkozva kérdezte, miért nézné mindig az eget? ez tréfából azt felelte:

– Hogyne ismerném, hiszen szomszédok vagyunk; de bezzeg nagy szükségben van asszonyomnak az ura: sem pénze, sem ruhája, sem becsülete, azért a többinek a lábakapczája a mennyországban.

– Ejnye, szegény uram! – mondá az asszony – jőjjön hát kegyelmed be, itt van harmadfélezer forint, vigye el a szegény uramnak, azután itt van két szép ruha, válasszon kegyelmed magának is, a másikat pedig vigye el neki, hagy legyen becsületben szegény ember!

Mikor már többet is beszélgettek volna és a parasztember a fehér kenyeret, kappant, jó bort, amit az asszony elébe rakott, elköltötte volna, jó egészséget mondván, elbúcsúzott.

Nézett, nézett, most még jobban, mint azelőtt az égre, de csak addig, míg az asszony látta, mihelyest nem látta, lesütötte a fejét és alig várta örömében, hogy hazaérhessen.

Haza is ment, elbeszélte, hogy mi történt és minthogy a feleségénél még nagyobb bolondra is talált, megbocsájtott neki, annál inkább szerette, és még most is élnek, ha meg nem haltak.

100. A bolondos fiú.

Egyszer volt egy szegény asszonynak egy fia, eszére nézve igen meg volt tébolyodva, mikor már megnyőlt, az anyja elküldte szolgálni.

Egy közellevő faluba beállított szolgának; mikor eltelt az esztendő, azt kérdezte a házigazda, hogy mivel tartozik?

A fiú azt mondta urának, hogy igen sokat kíván s ki sem meri mondani, mivel fél, hogy meg nem adja neki; de mégis nagy kényszerítésre és sok kérés után megmondta, hogy ő mindössze is egy gombostűt kér szolgálata jutalmául, mit neki meg is adtak.

Amint hazafelé ment, megpillantott egy szalmás szekeret, odament és a tűt belegyugta, de amint észrevette, hogy a szekér más útra igyekszik menni, elkezdett kiabálni, hogy álljanak meg. Ő egy egész esztendei bérét a szekérbe dugta, most ki akarja venni és nem leli! Az emberek az egész szekeret felhányták és még sem találták meg, végre azt kérdezik tőle:

Ő felele, hogy az egy gombostű volt. Erre az emberek igen megbosszankodtak és őt onnan elverték. Hazaérkezett, az anyja azt kérdezi tőle, hogy mit szolgált? A fiú felelé, hogy ő egy gombostűt szolgált, de azt egy szekérbe gyugta és meg nem lelte, mivel az tele volt szalmával. Az anyja mondá neki: -458-

– Te bolond, hiszen azt szépen a kalapod mellé kellett volna gyugni és úgy hazahozni!

Elment a fiú ismét szolgálni és egy nagy vasvillát szolgált, s a kalapja mellé szúrta, de amint hazafelé akart menni, meglátott egy kútat s abba belenézett és a kalap, mivel a nyakát igen lehajtotta, a vasvillával együtt a kútba esett. Hazamegy, kérdi tőle az anyja, mit szolgált? A fiú feleli: vasvillát szolgált és azt a kalapjába gyugta, de amint egy kútba belenézett, az a kútba esett.

– Nem úgy kellett volna azt tenni, hanem a válladra venni s mikor hazajöttél, a ház oldalára lökni!

Elment ismét szolgálni és egy tinót szolgált, összekötözte a lábát, a nyakába vette s mikor hazament, mert nehéz volt, úgy a ház oldalához vágta, hogy a szegény tinó mindjárt megdöglött.

A nagy zörrenésre az anyja kijött a házból s a tinót ott dögölve találta.

Nem úgy kellett volna azt hazahozni, hanem kötélt kellett volna a nyakába kötni és végével veretgetni s azt mondani neki, hogy: nyá, boczikám, nyá! azután mikor hazahoztad, az ólba kellett volna kötni és elébe szénát tenni!

Elment ismét szolgálni és szolgált már most utoljára egy leányt. Mikor onnan hazajött, a leány nyakába kötelet kötött és a kötél végével jól megverte. Az úton mindig mondta neki:

Mikor hazaérkezett, bekötötte az istállóba, szénát vitt neki; akkor bement az anyjához:

– Jaj, édesanyám, szolgáltam egy szép leányt, bekötöttem az istállóba, szénát tettem elébe, de tudja Isten, nem akar enni.

– Te csakugyan szamár vagy, hisz’ a szobába kell hozni, aztán leültetni és szép szemeket ráhányni!

Amint ezt meghallotta a fiú, mindjárt behozta a leányt a szobába és általment a szomszédba egy késsel, hol igen sok liba volt s a szépének a szemét kiszedte, visszament a szobába s a leányt majd agyonverte a sok libaszemmel.

Már most azt mondotta az anyja nekik, hogy menjenek az erdőre, hozzanak fát a lakodalomra, hogy amellett süssenek és főzzenek. -460-

Amint onnanhazulról eljöttek, az anyjok sütött nekik az útra pogácsát és egy kakast, ők az ajtókat bezárták és egy borjút a kemenczébe tettek megsülni, a kulcsot pedig az ereszbe tették.

Amint mentek az erdőben, a fiú hátramaradt s meglátott egy czigányt, a fiú elkiáltja magát, hogy:

– Be ne menj a házunkba, a kemenczébe egy borjút tettünk, el ne lopd, a kulcsot se bántsd, az meg az ereszben van!

Amint meghallotta a czigány, egyenesen a házhoz ment, a borjút ellopta. Amint ment a bolond, meglátott egy döglött kutyát, mely a fogát vicsorította, tőle nagyon megijedt és a sült tyúkot odalökte neki, hogy meg ne harapja. Amint tovább ment, meglátott egy kis vizet, a pogácsát hosszában odarakta hídnak és úgy ment rajta keresztül, hogy bele ne fuljon. Mikor a felesége megéhezett, azt mondja:

– Örülhetsz, hogy meg nem haltam; egy kutya meg akart marni, egy nagy tengerbe, talán még annál is nagyobb volt, bele akartam fulni; a tyúkot odaadtam a kutyának, hogy meg ne harapjon, a pogácsát odaraktam hídnak, hogy bele ne fuljak!

– Óh, te bolond, hiszen döglött volt az a kutya, a víz meg csak egy kis folyó!?

– Talán az a légy ette meg, aki a nagyapám homlokán van? Agyonütöm én azt! – és azzal a fejszével, amelyikkel az erdőre volt fát vágni, úgy a nagyapja homlokára vágott, hogy az mindjárt megholt.

Amint ettek, egy macska a fiúnak a lábán keresztül ugrott; mindjárt nem evett egy falatot sem, hiában kínálták.

Amint szokás, felmentek a padlásra hálni, igen nagyon megéhezett a fiú, azt mondja a feleségének:

A fiú lement, hat kis macskát talált, mind megette. Felmegy, azt mondja a feleségének:

– Eredj le, a konyhában van a korsó, de a moslékos dézsa is ott van, abból ne igyál!

– Most megittad a moslékot. Már most menjünk innen, mert sok kárt csináltunk! – mondja az asszony.

101. Hazugság.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt egy tetűlépéssel, egy bolhaugrással, volt egyszer egy gazdag pap.

Egyszer történt, hogy kihirdette az egész országban, hogy aki tud neki olyant hazudni, amit ő el nem hisz, annak egy nagy tál pénzt ad; a pénzt pedig letette egy asztalra és leterítette egy fehér kendővel és senkinek sem volt szabad hozzányúlni.

Jöttek azután az ország minden részéből a nagy urak a paphoz s egyik sokkal czifrábbat hazudott, mint a másik, de a pap mindenre azt mondta:

Egyszer, idő múltával, én is meghallottam ezt a dolgot, aztán úgy gondolkoztam: Ejnye, na hát nem tudnék én már neki egy nagyot hazudni? Nem voltam rest, kapom magam, elmentem hozzá. Amint hozzá értem, épen akkor jött ki tőle egy ember, aki hazudni akart, de nem sült el neki. A pap már haragudni kezdett, hogy senki sem tud már neki igazat hazudni. Kérdi aztán tőlem: -463-

– Hadd el, fiam, – azt mondja – próbáltak már nékem hazudni okos emberek; de még egy sem nyerte el a pénzt!

– Én megpróbálom, tiszteletes uram, hátha nekem jobb szerencsém lesz, mint a többinek!

– Hát kedves tiszteletes uram, mikor én kis gyermek voltam, hát volt az én apámnak sok méhe, azután az én apám minden este megolvasta egyenként, hogy vajjon nem veszett-e el belőle. Egy este, amint hazajöttek a méhek, az apám szokásszerint megolvasta, hát uramfija, egy nagy méh sehol sem volt és ezen szörnyű nagy szomorúságba esett az én apám. Én aztán azt mondtam:

– Soh’ se búsuljék biz’ azon kigyelmed oly nagyon, előteremtem én azt a világ fenekéről is!

Ebben aztán megnyugodott az én apám, tudta, hogy olyan furfangos gyerek vagyok, bízott bennem, de nem is csalatkozott meg ám bennem soha; elhatároztuk, hogyha Isten ő szent felségének tetszik és felvirraszt épségben holnapra, én elindulok világra, megkeresni a méhet.

Másnap, amint a hajnal hasadt, mindjárt vettem a tarisznyámat, édesapám tett bele jó zsíros pogácsát, én meg egy kis faragcsáló baltát meg egynéhány faszeget, meg négy vagy öt diót, aztán felültem a nagy szürke lovunkra, bizon, mondhatom, jó nagy, zab -464- hambár volt az a szürke, aztán meg milyen szép volt, no még odaillett volna nem tudom, hová is – megindultam aztán az én nagy utamra. Mentem, mendegéltem hetedhét ország ellen, egyszer beértem egy nagy, szörnyű nagy erdőbe; itt bújdostam sokáig; minden részét bejártam, de sehol sem találtam a méhet.

Egyszer az útfélen találok egy csobánt, – bizonyosan valami juhászok hagyták ott – gondoltam magamban, majd ha rátalálok a gazdájára, majd visszaadom neki, azzal felültem a szürkére, de úgy az egyik oldala szürke az egyik oldalán, mint a másik oldala a másik oldalán. Mentem, mendegéltem tovább a nagy erdőben, egyszer visszanézek, hát uramfia, mit látok? a szürkének a derekát kétfelé vágta a kötelem. Útazni rajta már féltem s megijedtem, hogy mit csinálok, hiszen ha ezt megtudja apám uram ő kigyelme, mindjárt agyonüt. Kapom magam, hirtelenében mindjárt levágok egy fagallyat, csináltam belőle jó nagy szegeket, úgy aztán összetoldtam a szürke derekát. Megint megindultunk a mi nagy útunkon, egyszer látom, hogy a mi szürkénknek összeforrott a dereka, kutyabaja sem volt, még egészségesebb volt, mint máskor.

Majd megharagudtam magamban, hogy még erre is azt mondja, hanem eszembe jutott a sok, szép ezüst huszas, folytattam tovább. -465-

– Aztán nagysokára kiértünk az erdőből, hát uramfia, mit látok? egy nagy csomó tenger van előttem és a tenger tulsó partján meglátom a mi magméhünket. Mit csináljak, hogy hozzam által, kapom magam kétfelé török egy diót, az egyik felibe beleültem, a másik felit meg evezőnek használtam és úgy haladtam át szép csendesen a tenger tulsó partjára; odaát megfogtam a méhet és ismét visszaindultam. Hanem amint a középtájon járok, hirtelen nagy szél támad, már megijedtem, hogy ott hagyom a fogam; de jól tudtam ám kormányozni, visszaérkeztem a szürkéhez.

Én is csak vakartam a fejem, hogy már csakugyan nem tudok hazudni; hanem várjon csak, tiszteletes uram, majd gondolok én mindjárt valamit! Azután megint hozzáfogtam.

– Hát amint már jövök hazafelé, messzire látok egy magas fát, egészen az égig felnyúlt, ugyan – gondoltam magamban – mi lehet ez? és amint közelebb jöttem, akkor látom, hogy bizon nem fa, hanem lajtorja, amin bizonyosan az angyalok sétálgatnak le az égből. Eszembe jutott, hogy Szent Péter adósom két véka korpával, még a minap kérte tőlem kölcsön, felmegyek aztán hozzá, koczogtatok az ajtaján, nem szól senki; ejnye! – gondoltam magamban – már hiába jöttem, hanem azért mégis benyitottam a szobába, hát az én kedves sógorom ott aludt -466- a kuczkóban. Én sem czerimónizáltam sokat, hanem már – mondom – nem költöm fel azért a kis korpáért, levettem a kamra kulcsát a szegről, kimértem magamnak a két véka korpát, helyére tettem a kulcsot s megindultam visszafelé. De már ám nem volt ott a lajtorja, hogy megyek le!? Kapom magam, kötelet eresztek a korpából s úgy csúsztam lefelé, de még félig sem értem, mikor elfogyott a korpa, mit csináljak? le nem lehet ugrani, mert kitöröm a nyakam; én bizon csak azt tettem, hogy a kötelet felül elszakítottam, alól pedig hozzátoldtam s így aztán leérkeztem a földre.

– Hát aztán – azt mondom – amint jövök hazafelé, már a temetőig jöttem, meglátok ott egy csomó disznót s csak egy kis gyermek őrzötte. Kérdem aztán tőle:

– Hazudsz, akasztófáravaló, – azt mondja a pap – hiszen feleségem sincs, nem hogy gyermekem volna.

Azzal elnyertem a nagy tál pénzt, felét édesapám uramnak adtam, felét magamnak hagytam, vettem szép ruhát belőle, még ez a rossz ködmön is abból való.

102. Borsszem Jankó.

Volt a világon egy szegény ember, annak volt két fia és egy lánya. A szegény ember kiment szántani, az asszony pedig ennivalót küldött egyik fiától neki; de mikor a fija az erdő mellett ment, a veremből kiugrott egy farkas s a fiút lenyelte.

A harmadik nap – gondolván, hogy a fiúkat az apa künnfogta dolgozni – a lányát küldte ki az étellel; de őt is lenyelte a farkas.

A negyedik nap búslakodik az anya, hogy neki kell az ételt kivinni, egyszer csak a tükör háta megül kiugrik Borsszem Jankó. Az asszony néz, hogy mi az, amiért a tükör megrezdült? hát lát a ház közepén egy kicsiny teremtést, aki azt mondja neki:

– Ne búslakodjál, jó anyám! tölts meg egy hordót galuskával, majd elviszem én.

Mikor Borsszem Jankó a veremhez ért, a farkas a veremből kiugrott, ő pedig egy lónyomba beugrott. A farkas néz, csodálkozik, hogy ki gurította ezt a -468- hordót ide? a verembe visszament, Borsszem Jankó a hordót gurítgatja, a farkas ismét kiugrik, ő pedig a kerékvágásba húzódik. Ezt többször ismételve megmenekült a farkas körmétől s az ételt szerencsésen kivitte a szántóföldre.

Míg az apa evett, addig ő az ökör fülében ülve, nagy ostorával hajtotta az ökröket s kiabálta:

– Nem adhatom el, nekem is szükségem van reá; ki hajtja akkor az ökröket?

Az úr megvette egy zacskó aranyért, kendőjébe kötötte; de Borsszem Jankó kiesett; egy pásztor a kerékvágásban reá akart vizelleni, megijedt és elszaladt, mikor kit sem látván, e szavakat hallotta:

Most Borsszem Jankó lett a nyáj ura. Az arra menő csordások kicsinysége miatt nem látták, a nyájat el akarták hajtani; de ő hirtelen kikapta az -469- egyik csordás kezéből az ostort s elkergette őket, s a csorda is az övé lett.

A nyájat és a csordát eladta és a kapott pénzzel hazaballagott. Útjában a magyarszőrű juhok juhászai tanakodtak: hogy a fehéret, vagy a feketét vágják le? Borsszem Jankó felugrott a fekete hátára, a többi közül kihajtotta:

Mikor ettek, Borsszem Jankó elkapkodta előlök az ételt, jóformán maga ette meg a paprikáshúst; de azért mégsem mertek ellene véteni.

Ezután folytatta az útját tovább, egy farkast látott közeledni; a pénzét lenyelte, a farkas pedig őt nyelte el. A farkas többször kért hogy jőjjön ki; de ő addig nem akart belőle kijönni, míg őt apja házába a kuczkóba nem viszi. A farkas megtette: az apát a kuczkóból kiugrasztotta, Borsszem Jankót otthagyta, maga pedig ellódult, Borsszem Jankó a pénzt kitojta.

Ezután elment apjával s többekkel szalonnát lopni; ő felment a kéménybe s kiabált le:

Erre felébredtek, minthogy azonban a kéményben senkit sem láttak, ismét lefeküdtek. Borsszem Jankó ismét kiabált, s miután a kéményt szorgosabban vizsgálták, a háztetőre menekült s ott megégett.

103. A kis nyúl.

Egyszer volt, honnan volt, még az Óperencziás-tengeren is túl volt, volt egy kis nyúl. Ez a kis nyúl elment egyszer legelni a mezőre s a pergőjét felakasztotta egy kis fára; de midőn visszament érte, már akkor megnyőlt a fa olyan magasra, hogy nem érhette el. Kérte tőle: adja vissza neki a pergőjét!

– Kérlek kő, verd ki a fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat!

– Kérlek te, víz! mosd el a követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat.

– Kérlek te, ökör, idd ki a vizet! víz nem akarja elmosni követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat! -471-

– Kérlek, mészáros, vágd le ökröt, ökör nem akarja kiinni vizet, víz nem akarja elmosni követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni fát, fa nem akarja ideadni kis harangomat!

– Bolha, te, csípd meg mészárost, mészáros nem akarja levágni ökröt, ökör nem akarja kiinni vizet, víz nem akarja elmosni követ, kő nem akarja kiverni fejsze élét, fejsze nem akarja kivágni fát, fa nem akarja id’ adni kis harangomat!

A balha megcsípte a mészárost, mészáros levágta az ökröt, az ökör megitta a vizet, víz elmosta a követ, a kő kiverte a fejsze élét, fejsze levágta a fát, fa visszaadta a harangot s a kis nyúl még most is harangoz vele, ha el nem hagyta.

104. Attila kardja.

Attilát lelke, mint gátat szakasztott árvíz, ragadá föltarthatatlanul előre. Előtte mi sem volt legyőzhetetlen, ő feltevé magában, hogy neki az egész világot kell bírnia. Ebben a nagyszerű tervében megerősíté őt egy véletlen esemény. Hajdan a keleti nemzeteknél létezett egy különös szokás, ők tudnillik beástak egy kardot a puszták közepébe úgy körülbelül -472- félig és azt, mint a Hadak istenének jelképét imádták vala s azt költötték felőle, hogy majd akinek a birtokába jut e kard, az egész világot bírja. Sok ideig ott állott beásva a kard, végre az idő lassanként porral csaknem betemeté, a fű benyőlte, helyét későbben senki sem tudta, nem ismerte. Fentmaradt azonban a népeknél az a hit, hogy akit az Isten e karddal megáld, az mint hódító, a világ urává lesz.

Nemsokára Attila uralkodása kezdete után történt, hogy pásztora ökreit őrízvén és terjedelmes pusztákon legeltetvén, észrevevé, hogy egyik tinója lába felettekép vérzik. Odafutott tehát, vizsgálta s nem tudta, mi lelte lábát. Eközben az az eszme ötlött eszébe, hogy jó lesz, ha a véres nyomok után megy mindaddig, míg végére nem ér.

Végre midőn már nyomokat nem látott volna, megállapodott és a fű közt kezd keresni. Végre Hadúr, vagy mint deákul nevezik: Márs kardjára akadt. A pásztor botjával azonnal hozzáfogott a kaparáshoz; addig kapart, míg végre kikaparta a kardot és vele mint nagyérdekű ajándékkal egyenesen urához futott. Attila a neki vitt ajándékot kegyesen fogadta, annál inkább, mivel meg volt győződve, hogy minden népen győzni fog. E pillanattól fogva magát a világ urának képzelé, mintha őt eme különös szerencse által valamely Isten maga hívott volna uralkodni e karddal a föld népei fölött.

105. Tatárjárás.

Ma is élő éltes Ábrahám Fúrós János egyik elődje (szerinte szépapja) családjával együtt a városban a tatárjárás miatt nem tartózkodhatván, künn, a még akkor nem létezett szállások helyén földalatti üregekben s a szalmakazalok kiásott töveiben vonták meg magokat.

Egy alkalommal történt, hogy távolban egy lovast vevének észre feléjök közeledni, azért csakhamar a baglya tövébe bujtak s az elébök húzott szalma fedezete alatt, mely a baglya többi részével egy irányban volt helyezve, nem vetettek észre.

A lovas odaérkezvén, katolikus magyar ember létére rimánkodott kevés főtt ételért. Az elbujottak csak hallgattak s nem merték vele tudatni hollétöket; de utóbb ki nem állhatván esengéseit, előjöttek s főztek számára. Evés után lefeküdt, de pihenése kevés ideig tartott; mert amazok hét közeledő lovast észrevevén, felkölték s szokott helyökre húzódtak.

Miért is az akolba ment, hol lovát felkészítvén, szájába két kétfelé álló hegyes tőrt tevén, kirohant és a szájából kikapott két tőrrel az ajtónál őrtálló -474- két pogányt egyszerre körösztülszúrá; azután elnyargalt; midőn a megmaradt öt pogány utána nyúlt, ő visszafordult, azokat egyenkint felkonczolá. Ekkor előhívá az elbujtakat, tőlök még egyszer enni kérvén s a legyilkoltak egyikétől pár aranyat elvevén, eltávozott.

Az otthagyottak pedig a leölt zsákmányteli pogányokat pénzeiktől megfosztották, mely pénz még ma is alapjául tekintendő annak a meglehetős birtoknak, mellyel e családból származó utódok gazdálkodnak.

106. Toldi.

Gyermekkorában Budán a királynál a konyhában szolgált s mint ilyennek egyszer azt mondja a szakácsné:

Toldi előfogott két háromakós hordót s azokban hozott vizet, mit mindenki megcsodálván, erejének hírét Mátyás király fülébe vitték, ki őt katonaszolgálatra alkalmazta ezután, hol csakhamar főtisztségekre vergődött. -475-

II.

A király udvarában felette nagy számban levő olaszokra Toldi különösen haragudott, minthogy ezektől a királyt gyakran tartogatni látta.

Egykor vacsora alkalmával az olaszok hetvenkedései közt a király igen félénknek mutatkozott, mit Toldi észrevevén, megnyomta a király lábát s azzal bátorította, hogy mit se féljen, mert vele van az ország ereje. E barátságos lábnyomás nem igen jóízűen esett a királynak, mert még a vér is kifröccsent lábából.

III.

Más alkalommal Toldit az olasz katonák felingerelték, ekkor mindegyik szűrujjába huszonötfontos követ tett s megrázkódásával a körülötte állókat a földre terítette, ezért Toldit a királynál bevádolták.

Minthogy a király nem felejtette el még a lábnyomást, hajlandó volt Toldit megbüntetni. Éhhalálra kárhoztatván, szobába záratta; az éhhaláltól azonban megmentette a szakácsné a kulcslukon beadott kenyérfalatocskáival.

IV.

Történt, hogy ebben az időben szép Magyarországban egy török vitéz nagyon hatalmaskodott s annyira ment szemtelenségével, hogy néhány vele -476- megmérkőzni bátorkodó magyar vitéz kivégzése után a templomban szent miseáldozat alkalmával az oltárra ült és égő gyertyánál gyujtott pipájára. A királyt ez szerfelett búsította, de tűrnie kellett: mivel nem volt Toldija, ki a törökkel szembeszállott volna.

Szomorúságának okát sejtvén a szakácsné, elment Mátyás királyhoz s kérte, hogy alázná meg magát, mondaná el búslakodásának okát annál is inkább, mivel reményli, hogy segíthetni fog. Sokára, a szakácsné szűntelen esedezésére kivallotta, hogy sajnálja Toldi halálát.

A szakácsné bíztató szavára, hogy Toldi él, a király nagyon megörült. Néhány emberével tüstént elment Toldi börtönébe, hol Toldi nagy szomorúságban lesoványodva élt, csak csontból és bőrből állott.

Ezután felvirradt Toldira, jól tartották s három hét elteltével kérdezé a király tőle:

– Válassz tehát lovaim közül magadnak valót! – szólt Toldinak a király s Toldi az istállóban levő lovakat farkuknál fogva a földre terítgetvén, magának való alkalmas lovat nem talált; ezért tehát az ő, szemétdombon élődő lovát keresték fel, mely Toldi -477- felügyelése alatt néhány nap mulva visszanyerte erejét. Ekkor bement a királyhoz s jelenté, hogy parancsolatjára készen áll. A király nem szólt neki semmit, hanem másnap a templomba ment vele, hol az oltáron büszkélkedő pogányt mutatá neki.

Toldi e látmánytól felbőszülve az oltárhoz rohant és a pogányt úgy pofon törülte, hogy az oltárról lebukott.

Kijövet után megegyeztek, hogy a Dunán levő szigeten intézik el dolgukat. Általérvén a szigetre, Toldi saját csolnakát a Duna partjára visszalökte; mert állítása szerint egyikőjüknek ott kell maradni. Most tanakodtak, mi módon kellene dolgukat legegyszerűbben véghezvinni? Toldi szavára megegyeztek, hogy fegyvereiket tovahagyva, előbb a török nyomja le Toldit a földbe amennnyire bírja s ha onnan egyszeri megrázkódás után ki nem ugrik, a török elhozhatja kardját s Toldit kivégezheti; de ha Toldi kiugrik, akkor ő fogja a törököt lenyomni és ha a török egyszeri megrázkódás után, ki nem bírna ugrani, akkor Toldi hozhatja el kardját s vághatja le küzdő fele fejét.

Most egymással kezet fogtak, megbocsájtottak egymásnak. Mindezeket elvégezvén, a török Toldi két vállára tevén kezét, lenyomta czombig; de Toldi megrázkódva, egyszerre kiugrott. Most Toldi fogott hozzá a nyomáshoz. Előszörre lenyomta: -478- czombig, másodszorra: köldökéig, harmadszorra pedig egészen nyakáig. Minthogy már ebben a nyomkodásban meghalt a török, felvette Toldi kardját, levágta a török fejét, kardja hegyén diadal jeléül vitte. Azután a török nyaka fölé fövenyt kapart, mellyel a már úgy is eltemetett testét egészen befödte.

Mátyás király a kiváncsiságtól gyötörtetve, meg akará tudni, vajjon a török császár sajnálja-e világhírű vitézét, álruhában Törökországba ment, de Konstantinápolyban a kimúlt vitéz kísérőinek egyike felismerte s elfogták s a szultán, mivel híre nélkül jött az országába, mint kivégzendőt, a csonka toronyba rakatá.

A csonka toronyba való rakatás abból állott: hogy álltában karját kinyujtva kő közé rakták s csak fejének hagytak ürességet, melyben egy kevés ideig lélegzést vehetett. Egyet kért Mátyás király a szultántól, mit meg is engedett neki, hogy jobb kezét hagyják szabadon a feje fölött, ne rakják be a csonka tornyot addig, míg az előtte levő kis üregben egy garasos gyertya el nem ég.

Ezalatt az idő alatt elővevé Mátyás király kebeléből az ördöngős kis könyvét, melyből miután egy darabig olvasott, három Ördög készen állott segítségére.

Mikor az első kettő megérkezett, megkérdezte Mátyás királyt, mit parancsol nekik? Mátyás király azt parancsolta, hogy Budára vigyék s a csonka tornyot lefelé állítsák, mit, mikor a harmadik, a -479- sánta Ördög megérkezett, meg is tettek, a csonka tornyot lábával az égfelé állították s Mátyás királyt Budára teremtették. Budára érkezve azt parancsolta Mátyás király a sánta Ördögnek, hogy a szultánt és annak legkedvesebb feleségét ágyba téve, hogy azok észre ne vegyék, hozza el Budára, az ő mellékszobájába.

A parancs teljesítve lőn, másnap hajnalban fölébred a szultánné s hallván a harangok zúgását, mindjárt észrevette, hogy Mátyás míve volt az egész; főképen mikor a király reájok nyitotta az ajtót s megvendégelte őket.

Másnap azután visszavitette őket Mátyás király s nem győztek eleget csodálkozni Mátyás király csodamesterségén, még inkább ritka becsületességén.

107. Kampó táltos Szegeden.

Az alacsony termetű, vastag lábszárú Kampó Temesvárott lakott, Budára a királyhoz járt ebédre.

Elváláskor Mátyás király mindig süvegelte őt, miért is a királyné kérdezé férjét, vajjon micsoda oknál fogva tartja oly nagy tiszteletben e hitvány embert?

A király felelet helyett felszólítá Kampót, mutatná meg emberségét a királyné előtt. -480-

Másnap eljövén Kampó ebédre, a palotaajtó kinyitásakor felső állkapczáját az ajtó felső részébe, alsó állkapczáját pedig a küszöbbe akasztá s a királyi terembe tüzet okáda; a királyné rémüle ében székébe hanyatlott, de csakhamar Kampó ölében termett.

Ugyanezen időben történt, hogy a törökök Szeged felső részébe betörvén, azt pusztítani kezdték. Kampó az ezt hírül vivő alsóbbrendű Táltostól csak azt kérdezé:

S miután ezt megtudta, csakhamar útban termett szinte táltos lovával és rettenetes kardjával.

Midőn Szőregnél (Szeged mellett levő falu) jött, a törökök már rémülni kezdettek. Minthogy a Tiszán akkor még híd nem volt, az elébe menő kompot pedig már nem győzte várni, azért, mikor ez a Tisza közepére ért, az innenső partra ugratott, hol egy öreg asszony által figyelmeztetett, hogyha a tetőtől talpig pánczélba öltözött első török vitézt legyőzi, a többiekkel könnyen elbánhatik.

Kampó megtalálván az öreg banya által mondott vitézt, – minthogy másutt bele nem döfheté kardját – köldökön szúrá keresztül. Legnagyobb vitézök elestével a törökök fehér zászlót tűztek föl; de Kampó arra mit sem ügyelt, mert:

Ekkor Kampó tűze kardja hegyére fehér kendőt, nem mintha ő akarna kegyelmet kérni; hanem hogy kegyelmet akar adni az eddig életben maradtaknak, mire a törökök éljent kiáltának.

Ezután átment Kampó a Tisza tulsó partjára (hol most Újszeged van) pihenni; de alvásakor egy török katona fejét vevén, azt a basának vitte, ki is őt ezen vitézhez nem illő tettéért felmagasztaltatta. Ily halállal végezte éltét a jégtestű Kampó Táltos.

108. Mátyás király és a szökött huszár.

Mátyás király idejében egy vitéz huszárt nagyon sanyargattak ezredje tisztjei, úgyannyira, hogyha ma huszonötöt kapott, holnap ötvenet húztak rá; egyetlen hibája volt csak, a részegség. Megúnta már a verést, megszökött.

Amint éjszaka bujdosott, világosságot vett észre, tehát arra irányozta lépteit. Végre elérte a házat, hol mécs világított, ott talált egy asszonyt, kit mindjárt követelőleg felszólított, hogy adjon neki enni.

– Lassabban, – kiált az asszony – itt van a pinczében tizenkét fijam, majd megtanítják kendet emberségre! -482-

A huszár elhallgatott és szépen kitudakozta az asszonytól a fijai nevét s a pincze hollétét.

Mikor az asszony eltávozott, a huszár a pincze szűk nyilásához állt kardjával s az asszony fijait nevenként kiszólítván, egyenként kivégezte őket. Ezután bement a szobába és még hangosabban követelte az ennivalót. Az asszony újra elkezdte fenyegetni, mire a huszár azt felelte:

Az asszony megtudván szerencsétlenségét, elhallgatott s a szökött huszárnak enni adott.

Evés közben megérkezett egy vadász, ki elbeszélte, hogy Mátyás királlyal vadászaton volt, de a csapattól eltévelyedett s úgy jutott ide. A huszár is elmondta történetét s azután együtt folytatták a vacsorát.

Evés után mindketten lementek a pinczébe, hol temérdek aranyat és ezüstöt találtak; a huszár ezt mindjárt a királynak szánta, mire a vadász megigérte, hogy kieszközli a királynál szabadságát és a büntetés alól való fölmentését. Közakaratból a kincset fölrakták a kocsira s elvitték Budára.

– Légy csak addig idekünn, míg én bemegyek a királyhoz és elbeszélem esetedet! – szólt a vadász.

A huszár az ajtó előtt maradt, a vadász bement s egyszerű vadászruháját levetvén, felöltötte a fényes királyi ruhát; mert ő volt Mátyás király. Azután kimegy és a huszárt, ki nem ismerte fel a fényes öltözetben, megdorgálta, hogy mit ácsorog itt az -483- ajtó előtt. Most bement, fölvette a vadászruhát s ebben jött ki biztatni a huszárt, hogy csak várakozzék, mert a királlyal nem lehet oly hamar beszélni. Majd ismét bement s királyi ruhában jött ki pirongatni a huszárt, hogy mégis itt ólálkodik. A huszár megrestelte a dolgot, hazafelé indult; de a vadászruhájú ember visszahívja s megmondja, hogy ő Mátyás király. A huszár térdre esett előtte, a király azonban fölemelvén, megbocsájtott neki s őt ezredének generálissává tette; adott neki aranyos betűkkel írott kutyabőrt, hintót rendelt a számára és sok szolgával ellátta.

A huszár ezután nagy pompával indult a falu felé, hol az ezredje feküdt; a hintót és a szolgákat kívül hagyva a falu előtt és közlegényruhában ment be.

– Dejszen, jobb lett volna neked odamaradni, mint visszajönni, – mondták a társai – régen ki van már faragva számodra az akasztófa!

Mikor már jól elverték s halálra ítélték, előrántotta a kutyabőrt, mire a hetvenkedő tisztek hozzáfogtak bocsánatért könyörögni, de ő mindenkit, aki vele méltatlanul bánt, a legkeményebben megbüntetett.

109. A kakas és Mátyás király.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény asszony, kinek egy nagy kakasa volt, mely nagyon sokat evett s mit sem használt neki; az asszony tehát elűzé a kakast.

Tovább előtalálá a rókát, a folyóvizet, a méheket; ezekkel szinte úgy bánt, felszippantá őket.

A király felbosszankodott és parancsolá a szolgáknak levetetni a kakast; de az csak ismét kukuríkula. Mátyás király a szilaj csikók közé záratta, hogy rúgják agyon; de a kakas kiereszté a farkast, mely mind megöldöste.

Mátyás látván a kárt, a kakasok közé záratta, de itt a rókát bocsájtá ki, mely megölte őket.

Most Mátyás három napig fűtött kemenczébe dobta, itt a kakas a folyót bocsájtotta ki, mely a tüzet eloltotta. -485-

Végre Mátyás szörnyű nagy bugyogót húzott magára s a kakast beletette; ekkor a kakas kieresztette a méheket. Mátyás király a méhek csípését nem tűrhetvén, sok kincset ígért a kakasnak, ha megszabadítja a méhektől. A kakas lecsipkedvén a méheket, a sok kinccsel hazament, hol a gazdasszony nagy örömmel fogadta.

A gazdasszony a történteket látván, elveré a kakasát kincseket hozni, mely egy gombot felszíván, mikor ki akarta adni, megdöglött.

110. A pénzt terítő kakas.

Az asszony mindennap evett rántottát, mert tyúkja mindennap tojt egyet, a kakas ugyan szinte tojott, de a férj még sem ehetett rántottát, az asszony pedig nem adott neki. Erre a férj jól megverte kakasát, annyira, hogy lábát el is törte; a kakas bánatában vándorolni ment. Előtalált először is egy rókát, amely kérte, hogy vigye el őt.

Ugyanígy történt egy farkassal és egy magánosan folydogáló folyóvízzel.

Este egy erdőbe, egy zsiványházba érkezett, -486- a kútra ült fel. A farkas és a róka a gyomrában igen megéheztek.

– Vannak – úgymond – egy ólban ludak, másikban hízott sertések, egyétek meg!

A farkas és a róka úgy tettek, azután ismét belementek a kakas hasába, a folyóvízből jót ittak.

A zsiványok éjszakára hazajöttek, keresik a ludakat és sertéseket, de sehol sem találják; legalább a kakast akarnák megenni s befűtvén jól a kemenczét, beleteszik; ekkor a folyóvíz kiömlik a kakas hasából s eloltja a tüzet, a róka és farkas pedig szinte kijönnek s a zsiványokat elkergetik. Ezek mindent igérnek a kakasnak, csak ne bántsa őket.

A kakas három zsák pénzt kívánt s miután utolérte, egyet a rókára, másikat a farkasra tett, a harmadikat ő vitte s így mentek vissza a régi gazdához.

A gazda kinyitá kapuját s három ponyvát terített ki s a kakas mindegyik ponyvára egy-egy zsák pénzt terített el.

A nő megirigylé férje szerencséjét, tyúkja lábát szinte eltörvén, vándorolni küldé. Ez elment és messze földeken minden szemetet felkeresett és kapart; végre talált egy fél krajczárt, ezt szájába -487- vevén, nagy fittyel felszállt gazdasszonya kapujára, kiáltván:

A gazdasszony majd összetörte magát, úgy szaladt, a tyúk pedig egész ünnepélyességgel letette a ponyvák egyikére a szeméten talált fél krajczárt.

A gazdasszony erre úgy megharagudott, hogy azonnal agyonütötte és megfőzte tyúkját, mely lakomára férjét is meghíván, a két házastárs összebékült.

(Ipolyi A. gyüjteményében 88. sz. de 87. szám alatt van idézve. Pajor István gyüjt. Kis-Csalomja.)

111. Ilvay.

Ilvay hetvenéves, rettenthetetlen, barsvármegyei vén kurucz volt, amint róla most is a barsi köznemességnél szóhagyományilag neve emlékezetes. Keresztül megy egyszer Néveren, befordul lovastul egy gazdához, belül az udvaron sövényéhez köti a lovat.

Nyári idő lévén, meleg volt, megszomjazott és kért egy kecseg aludttejet, mely kívánságának megfelelt a gazda s csak úgy frissében leül az udvaron egy fatörzsre és egész kényelemmel kanalazza az aludttejet, szinte az őszbeborult nagy szakállának is kijutott az aludttejből. Egyszer arra vágtatott hat vasasnémet; oda se néz, – bár figyelmezteti a -488- gazda – csak kanalazza tovább az aludttejet, szinte csorgott a szakállán. Elfogyasztván az aludttejet, rápattant a lovára, nekiindult a németnek: űzőbe vette őket, Kerestényék-féle országúton utoléri s mind a hatot irgalmatlanul levágja, befordul a faluba, jelenti, hogy takarítsák el őket.

112. Nagylépő.

Volt a világon egy ember, aki olyan volt, hogy egy lépéssel tizenkét mérföldre ellépett.

– Van énnekem a világ végén egy testvérem, menj el hozzá, nézd meg, él-e még? Hogyha él, hozd el ide a házamhoz. Kapsz egy nagy várost, amelyik kell a birodalmamból, választhatsz, meg egy kád aranyat adok.

Elment a Nagylépő, aki tizenkét mérföldre lépett egy lépéssel, három lépéssel odaért, hárommal pedig vissza, két óra alatt megjárta; hazavitte volna azt az urat is, de épen azon a héten halt meg.

A király, mikor meghallotta, hogy a testvére meghalt, elbúsulta magát, bánatjában ő is meghalt; nem maradt sem fija, sem semmi rokona, a királyság a Nagylépőre maradt. A Nagylépő azonban annyira elpusztult, hogy utoljára szegénységre jutott; -489- minden városát, országát eladta. Nagylépő is nekibúsulta magát; azon gondolkozott, hogy megöli magát; de akkor ki temeti el? Nem ölte meg magát, hanem nagy tüzet rakott, azt meggyujtotta, annak a közepébe ment, hogy ne kelljen eltemetni, ott majd porrá ég.

113. Délibáb, a Puszta leánya.

A Tenger nagyravágyó volt és egészen elnyomta a Délibábot, a Szél azonban szerelmes volt a Délibábba és azért elkergette a Tengert, így maradt csak neki egy lánya: a Délibáb, ki azonban a Szelet nem szerette, hanem a Napot; ezért emelkedik a Naphoz és ha a Szél fuvalni kezd, habozik; míg ha nagyot fuj, elszalad előle s valahányszor a Nap süt az ős Pusztára, mindenkor emelkedik hozzá kedvese, csak mikor lenyugszik, ereszkedik le ő is a Puszta kebelére.

114. Délibáb.

Ezredévek előtt ott, hol a Tisza kanyarog, megvolt már az alföldi Puszta, csakhogy Tenger zúgott rajta végig. -490-

A Tenger ugyanis a szelíd ősz Pusztának szeszélyes, tomboló és kínzó ifiú felesége volt, ki végre – miután az öreg Pusztának keblét össze-vissza tépte, partok lánczaiban emészteni önmagát megúnván – harczot üzent a Hegyeknek, felült a Viharra, mint harczi paripára, hullámból öltött fényes pánczélt.

Pallosként villámot ragadott jobbjába, zászló helyett egy sötét felleget baljába s ekként fegyverezve keresztültört a Hegyeken s elhagyta a Pusztát.

Midőn a Puszta ájultából, melyet nejének szilaj hánykódása idézett elő, felébredett, örömmel szemlélte, hogy neje elment; de még nagyobb volt öröme, látván, hogy közös gyermeköket, a Délibábot – kit szelíd, szép viseletéért anyja, a Tenger sohasem szeretett – otthagyta.

Aranyhajú Délibábba szerelmes volt a Nap, mert körútjában szebbet mit sem lelt soha; de Tenger asszony vad élete korlátot vetett Nap úrfi szenvedélyének s míg a Tenger ott volt, a Nap közeledni nem mert, most azonban megvallotta szerelmét. A lányka is viszontszerette a Napot, azonban észrevevén ezt a Felleg, ki szinte imádta a Délibábot, legsötétebb mezébe öltözve, harczot üzent a ragyogó Napnak.

Küzdöttek sokáig, végre a Nap átszúrta a Felleget s lekacsintott a reszkető arára. Felleg ekkor, hogy tönkretegye a szerelem tárgyát, áradásként pusztítva rohant a Földnek; a Nap azonban Szivárványból csinált hidat s ezen ölelte fel magához Délibábot, -491- megmentvén a veszélytől; midőn pedig a Felleg elpusztult, visszatért kedvesét a smaragd és rubintgyémántokból vert hídon s atyjának, az ősz Pusztának a keblére fektette.

Ide járt le gyakran imádni aráját s aranyhajú Délibábnak keble hullámzik kedvese csókjai után.

Akadt a Délibábnak, úgy mint a Napnak, több csábítója: a Napot szerette a Harmat, a Virág, a Kikelet; a Délibábot a Lég és az esti Szellő, de ők hívek maradtak.

Az esti Szellő megvallá szerelmét s utána indult a hölgynek, ez azonban tündérszárnyain elrepül előle és csak akkor áll meg forró keblén pihenendő, midőn a Nap fényesen megjelen s a Szellő ijedtében a bokrokba vonul.

115. A Veres-tenger.

Egykor az ellenség körülvette s le akará ölni. A király szóla kardjához:

Egykor a király beteg lett, irigyei a kardot a tengerbe dobták; a kard a tenger fenekén magát megsértvén, vére mind kifolyt s az egész tenger veres lett, innen a neve most is Veres-tenger.

116. A tengerszem.

Árva vármegyében, Babagura hegyén van a tengerrel összekötött mély kút, melyet Tengeri szemnek neveznek.

Ebből a kútból ládát vetettek ki, melyet vihar alkalmával a tengerbe temettek.

Ugyanis egy gazdag kereskedő a tengeren hajózván, nagy szélvész támadt, minek következtében hajótörés fenyegette a kereskedőt, ki, hogy e helyzetéből megszabadulhasson, minden árúczikkét a tengerbe hányatta, a többi közt ezüstedényekkel telerakott ládát is, melyet a kútban bizonyos juhpásztor megtalált s egy vagyonos úrnak eladott.

Történetből a kereskedő egyszer arra járt, amerre a mély kút volt és épen ahhoz az úrhoz szállott be, kinél az edényei voltak.

– Vacsorálás közben reáismert edényeire, neve is fel volt rájok jegyezve, kérdezte, hogyan jöhettek ezek az edények a vagyonos úrnak a birtokába, mikor ő azokat ide roppant távolságra eső tengerbe dobta be?!

Elmondták azután neki a történetet s visszaadták a ládát az ezüsttel együtt. Eszerint azon a forráson le lehetne menni a tengerbe, ha az ember meg nem fulladna a vízben.

117. Kunos-tó dombjai eredete.

Horgos mellett van a Kunos-tó, mely mellett levő dombok a monda szerint onnan veszik eredetöket, hogy ősapáink, a húnok arra menvén, kinccsel rakott szekereik feldőltek, a kincset a föld beborította s őseink közül is sokan otthaltak; így ezekből lettek a dombok.

118. Diószeg eredete.

Mikor a kegyetlen kutyafejű tatárok Nagy-Magyarországot feldúlták s az embereket, mint barmokat, rabszíjra fűzve idegen tartományokba hurczolták, akkor ülték meg Diószeget némely menekült magyarok.

Nevezetesen a mai Diószeg határában, igen szép helyen, a mai egyedi pusztán volt egy Egyed nevű falú, melyet a kutyafejű tatárok leégettek, földig lerontottak. Akik a kutyafejű tatárok elől megmenekedtek, a hegy alatt levő rétben vonták meg magukat, hova a tatárok a feneketlen lápok miatt nem mertek menni. A rétnek közepette nagy helyen volt egy szép úcczaforma zug diófákkal beültetve és ezt a zugot hívták már tatárjárás előtt is Diós-Zugnak, a tőle nem messzire levő várat Diós-zugi várnak. -494-

Mikor a tatárok kihúzódtak az országból, az egyediek előbb lakott helyükre visszamenni nem akartak, hanem Diós-Zug nevű falujokban maradtak, melyből későbben Diószeg lett.

119. A székelyhídi templom keletkezése.

Hajdan Diószeg és Székelyhid tájékán volt egy ragadozómadár, – úgy gondolják, sólyom – melyet a köznép igen nagy és ragadozó tulajdonságáért griffnek nevezett el.

Ez a griffmadár ezen a tájékon nagy félelmet gerjesztett; mondják, hogy a juhnyájakat, csordákat is megtámadta és a barmokat megöldöste, sőt a gyermekeket is elvitte. Igyekeztek is ezt a veszedelmes madarat elveszteni, de minden fáradság haszontalan volt.

Lakott ebben az időben a diószegi várban egy Zólyomi nevű úr, ki hihetőleg Dávid volt a reformáczió után; ez a Zólyomi feltette magában, hogy e kegyetlen ragadozómadarat minden áron elveszti és ha szándéka sikerül, Istennek templomot fog építeni reformált hívei számára, még pedig azon a helyen, a hol a griff elesik.

Történt egyszer, hogy vadászás közben meglátja a griffet, nyílat bocsájtott a ragadozóra, melyet -495- messzire nem vihetett, leesett a rét közepén Székelyhíd alatt. Ide, a rét közepére építette Zólyomi azt a templomot, mely még ma is fentáll az alsóvároson.

Nagy üggyel-bajjal lehetett a rétet lakhatóvá tenni, de mikor lakhatóvá vált, népes lett az új templom környéke.

A templomban látható ma is a nagy Zólyomi emléke kőből kifaragva, rozsdás kardja a bokorba belevésve; kívül pedig a templom falán látható a griff nyílllal keresztül szúrva. A nagy Zólyomit ma is hálával emlegeti Székelyhid népe, hogy megszabadította a határt a grifftől.

120. A dubricsoni oltár keletkezése.

A Tündérvárban hatalmas Tündér lakott, a vár térsége előtt pedig minden héten vásár volt s ezért, amiért megengedte a Tündér a vásártartást, egy szép szűz leányt kellett neki adni.

A Tündér a leánnyal egy hétig mulatta magát, azután a vár ablakán a vár alatt levő mély vízbe lökte. Ezt az adót a nép több évig teljesítette, míg végre tündéres erővel bíró leányt adtak számára, ki mikor észrevette, hogy a Tündér őt is a mélységbe kívánja lökni, arra kérte, csak kegyelmezzen meg neki, a következő éjszaka, míg a kakas megszólal, a helységben kilencz templomot kilencz oltárral fog elkészíttetni. -496-

Ez alatt a feltétel alatt a Tündér megengedett neki és kilencz templomot és nyolcz oltárt el is készített, de mikor Dubricson helységében a kilenczedik oltár félig levő készületben volt, a kakas megszólalt és az oltár félben maradt, mely mai napig is úgy van.

Noha a kilenczedik oltár félben maradt, a Tündér a leánynak megkegyelmezett s maga is a Tündérvárból elköltözött.

121. A Deákhalom eredete.

A nagy Hortobágy síkján menve Debreczentől Tisza-Szent-Imre felé, balra, Nádudvar irányában van egy nagy halom, az úgynevezett Deákhalom.

Ekkor történt, hogy egy deák útazott keresztül a pusztán, nagy tajtékpipájából bodor füstöket eresztgetve. Egyszer csak a halom megöl egy kurucz ugrik ki s megragadja a deák pipáját; ámde a deák sem volt rest, jó vastag, hajlós meggyfaszárával elkezdi kurucz ő kegyelmét döngetni, úgyannyira, hogy a kurucz sem vette tréfára a dolgot, nekiiramodott s szaladt; a deák mindenütt a nyomában járt s egyszer azon vette észre magát, hogy a kurucztáborban van.

Itt körülfogták a kuruczok és a vezér elé vitték. A vezér megértvén a dolgot, vissza parancsolá adni -497- a pipát s a bátorságáért megtetszett deákot megvendégelé. Ez a halom, hol a deák volt, mikor a kurucczal bajlódott, ma is Deákhalom néven ismeretes.

122. A Feketeember gödre.

Békés északi részén, ott, hol Doboz fekszik, van a régi sáncz, melyet a nép Sámson várának nevez, e váron túl van a Feketeember gödre.

E gödörből estve, mikor a nap lement, tisztafekete ember járt ki az erdőre, ki senkinek sem vétett soha s mikor a hajnal hasadni kezdett, ismét visszabujt a gödörbe.

Ebben az időben a gyulai várban volt egy basa, aki e vidékre gyakran kijárt vadászni; egyszer azonban a Fekete-Körösön hajóra ült s a révésszel, öreg magyar emberrel összeveszett. Már Sámson vára és a Feketeember gödre mellett mentek, mégis csak veszekedtek. Erre az öreg az evedzővel kiütötte a basát a hajóból s megfojtotta.

Néhány száz lépésnyire a gödörtől az erdőben van egy kis tisztás hely közepén egy odvas fa töve; mikor még a fa állott, itt pihent az elfáradt basa.

A fát azóta kivágták, de a fa környékét Basafája környékének mondják ma is a doboziak.

123. A Szegénység.

Élt egykor egy igen szegény család, semmire sem bírt vergődni, hanem mindig szegényebb és szegényebb lett.

Volt azonban e családnak igen gazdag rokona, ki látván a család szegénységét, megszánta, magához vette őket; de alig telepedett meg e szegény család gazdag rokonánál, azonnal az is kezdett szegényedni, úgy, hogy kénytelen volt a gazdag rokonait magától elbocsájtani s nyomorúságban hagyni őket. Visszatértek tehát nyomorult viskójukba és ott tengődtek.

Alig hogy eljöttek rokonuktól, rokonuk ismét gazdagodni kezdett s oly gazdag lett, hogy nemsokára ismét visszafogadta a szegény családot. Mielőtt a szegény család elindult, így szólt a szegény ember fiához:

Mikor már jó messzire értek, akkor jutott az eszükbe, hogy a kis korsó otthon maradt.

– Eredj fiam haza, hozd el a kis korsót, – mondta az apa fijának – de aztán megint becsináld az ablakot! -499-

Visszament a fiú s amint egy lukat csinált az ablakon, melyen beférhetett, bebujt, látott a kuczkóban egy ősz öreg embert, a ki épen a bocskorát fűzte.

Már beérte a többieket a korsóval, mikor az apja kérdezte, hogy becsinálta-e jól az ablakot?

– De itt vagyok ám! – szólalt ki a Szegénység a korsóból és én is veletek megyek.

– No, már látom, – szól az apjuk – hogy akárhova megyünk, nem marad el tőlünk a Szegénység; és így inkább menjünk haza, ne vigyük a más nyakára is.

Visszamentek és a viskóban húzódtak meg a Szegénységgel, de mert a gazdag rokonukhoz is elvitték azelőtt a Szegénységet, a gazdagokat is meglátogatja néha a Szegénység, de ezúta rendesen viskóban lakik.

124. Az ecsedi Sárkány.

Századokkal ezelőtt volt az ecsedi lápban egy Sárkány. Ez a Sárkány a vidék barmaiból becsületesen kiszedte a dézsmát s iszonyú ordításával megrengette a tért. Híre messzire elhatott az országban, sokan mentek megszabadítani e vidéket e szörnytől, de végre is a Sárkány maradt az úr, pedig véres tusákat vívtak.

Végre jött egy vitéz, a Károlyi nemzetségnek egyike, ki dühös csatába ereszkedett vele. Vitéz kardja csak úgy szikrázott a Sárkány pikkelyein. Dühös küzdelem után végignyúlt a kígyó a fövényen s csak mérges nyelvét öltögeté ellenfele felé, az pedig ártalmatlanná tevén, fogait kivette s vállára emelve húzta maga után a kastélyba.

A hely, hol a küzdelem történt s hol későbben falu emelkedett, Mérk nevet kapott, mivel ott mérkőzött meg a vitéz a Sárkánnyal.

Hogy vitte a vállán s kifáradt, letette a kígyót s kissé megpihent; majd tovább indulva, vállára vevé, hol ez történt s hol idővel helység lett, Vállaj nevet nyert.

Igy haladt tovább szörnyű terhével, mely vadul forgatta reá szemét s addig rángatódzott, míg kiszabadítá és csalános gazban vonta meg magát, de onnan is kivonszolta a semmitől nem rettegő -501- vitéz; itt is helység lett későbben s Csanálos nevet kapott.

Hogy többé ne legyen baja a Sárkánnyal, jónak látta, mikor megpihent, szemefényét kiásni, ezen a helyen is község támadt s a neve Fény lett. Végre sok fáradság után bevitte a kastélyba.

125. Az elkárhozott lelkek.

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy fiatal király, ki midőn vadászott az erdőben, egy szarvasra bukkant; a szarvast űzve, házra talált. Itt egy ideig hallgatódzott, azután benyitván, egy földalatt levő üregbe jutott, ahonnét nézte, miként kínozzák az Ördögök az ottlévő lelkeket.

Ekkor az Ördögök arra kérték, hogy haza menve, senkinek föl ne fedezze a pokol hollétét.

– Jó, – felelt a király – ha egy zsák aranyat adtok, meg hazavisztek, akkor megteszem.

– Ezek az én Ördögfogó agaraim! – mondá a király, mire az Ördög ijedten hajítá le válláról a királyt és a zsákot, azután futott, míg a pokolba nem ért s ott elbeszélte, hogy vannak a földön Ördögfogó agarak; ezóta az Ördögök a papokat s egyéb Isten szolgáit Ördögfogó agaraknak nevezik.

126. Ördög a majom képében.

Pozsonyban a Rózsa-ucczában még most is látható egy emeletes ház, melyen a Szűz Mária egy márványlapon le van véve.

Erről azt a mondát beszélik, hogy mintegy száz év előtt egy úr lakott a fent említett házban, ennek majominasa volt, mely igen jó és ügyes szolgálatokat tett urának: megterített, megágyazott, mikor az ura hazajött, ajtót nyitott neki.

Egyszer az úr papot hívott ebédre, kinek feldicsérte inasát, de az inas nem mutatkozott ezúttal szolgálattételre, mi feltűnt mind a kettőjüknek: fölsiettek a szobába, de mily nagy volt az úrnak a csodálkozása, mikor inasa nem nyitott ajtót. Bemenvén, sehol sem találták a majmot, elmentek a hálószobába, ott az ágy alatt egy szegletben lelték meg összezsugorodva. -503-

A pap elkezdte Isten nevében kihívni, ekkor kijött; majd azt kérdezte a pap: mi az oka, hogy ennél az úrnál szolgál?

– Én – úgymond – Ördög vagyok és minekutána ez az úr szörnyű istentelen ember, mert sohasem imádkozik, csak azt írja egy lapra: Dicsértessék az Úr-Isten! én csak azt várom, hogy egyszer ezt kihagyja és hatalmamba essék!

Erre a pap megáldotta, szentelt vízzel megszentelte a házat, az Ördög pedig kirepült, de nem az ablakon, sem az ajtón, hanem a falon ütött ki egy lyukat, melyet senki sem volt képes becsinálni, csak a Boldogságos szűz képe takarja be jelenleg.

127. Mióta nem látni a Halált ember képében?

Egyszer egy fiú utazni akart, megkérte apját, hogy engedje meg neki a ménesből egy lovat választani, amelyen Tündérszép Ilonát felkeresse; az apja megengedte és a fiú nemhogy szép lovat keresett volna, a legrühesebbet választotta, ez a ló Táltos volt.

Táltos lován, mint a szél, elérte Tündérszép Ilona várát; de egy víz választá el a vártól, melyen nem birt keresztülmenni; hanem a lova mégis segített rajta, mint Táltos, csolnakká vált, a fiú beleült s elment Tündérszép Ilonához. -504-

Itt már két évig mulatott, mikor meggondolta magát, hogy hazamegy; a lova ismét csolnakká vált s mikor a vizen átment, ismét ló lett.

Mikor hazaért, csodálkozva bámulta, hogy szülőhelye el van veszve, csak a templom ép még, hova bement, de ahol csupa koporsót látott s egy csontvázembert, akinek az egyik lába sárga, a másik veres volt, a többi teste zöldbe s veresbe játszó, ez az ember volt a Halál, ki őt űzőbe vette.

A fiú Tündérszép Ilonához szaladt, de mikor a vízhez ért s lova csolnakká vált, a Halál fél lábát betette a csolnakba, fele a parton maradt s így a vízbe fult.

128. Mióta honos a nyomor a nép között?

Iszkonyai-pusztán, Födém és Palást között, templomromok alatti tóban szokta volt hajdan egy Tündér aranyhaját fésülni.

Elhullott szálai a nép boldogsága volt; míg egy fösvény megleste a mosdót és egész aranyhaját elvágá.

(Ipolyi A. gyüjteményében 57. sz., de idézve a 71. sz. alatt van. Hont vármegye.)

JEGYZETEK.

(A a többször idézett műveket az itt dűlt betűkkel szedett nevekkel, vagy czimekkel jelelem.)

Arany László: Eredeti népmesék. Pest, 1862. (Az 1901-ki kiadása állott rendelkezésemre.)

Erdélyi János: Népdalok és mondák. I–III. köt. A Kisfaludy-Társaság megbízásából. Pest, 1846–1848.

Ethnographia. A Magyar Néprajzi Társaság értesítője. Budapest, 1890–1913.

Halász: Népköltési gyüjtemény a Pite Làppmark arjeplougi egyházkerületéből (Svéd-lapp nyelv V. = Ugor füzetek, XI. k.) Budapest, 1893.

Haupt, Leopold und Johann Ernst Schmaler: Volkslieder der Wenden. Grimma, 1843.

Kalevala. Fordította Barna Ferdinánd. Pest, 1871 és Vikár Béla. Budapest, 1909.

Kálmány K.: Koszorúk az Alföld vadvirágaiból. I–II. köt. Arad, 1877–1878.

Kriza János: Vadrózsák. Kolozsvártt. 1863. (II. kiad. M. N. Gy. XI–XII. köt.)

Kúnos Ignácz: Oszmán-török népköltési gyüjtemény. I–II. köt. Budapest, 1877–1889.

M. N. Gy.: Magyar népköltési gyüjtemény. A Kisfaludy-Társaság megbízásából szerkeszti Arany László, Gyulai Pál, Vargha Gyula, Sebestyén Gyula. I–XII. köt. Budapest, 1872–1912.

Sklarek, Elisabeth: Ungarische Volksmärchen. Leipzig, 1901. Neue Folge. U. o. 1909.

Ahol a mű megjelölése nélkül csak a számjegyet idézem, Ipolyi Arnold gyüjteményének adata értendő.

1. Csonkatehén fija. Ipolyi (mindig Mythologiája értendő) 222., 579. l. V. ö. 2., 3. sz. m.

Arany: 123. l. Fehérló fia. Kúnos: Oszmán. 7. sz. Katona Lajos az Ethnographia XIV. évf. 125. l. – ismertette: itt Köhler idézésében 229 helyett 292 teendő a 131. lapon.

Bűvös vessző, pálcza, bot, rúd fordul elő. Gaal: I. k. 159., 181., II. k. 54., 210., III. k. 72. lapján, Erdélyi: I. k. 459. l., Majláth: 236. l. Merényi: E. II. k. 103., 122., S. I. k. 68., II. k. 55. l., Kriza: 425., 445. l., M. N. Gy.: I. k. 368., II. k. 452., III. k. 343., VII. k. 386., 500., IX. k. 6., 23., 127., 151., X. k. 402. l., Kálmány: K. I. k. 242., II. k. 217., Sz. I. k. 121., II. k. 121., III. k. 161. lapján és e gyüjtemény: 4., 9., 10., 12., 14., 16., 18., 52., 55., 64., 90. sz. meséjében és a 79. sz. j.

2. Erős Jancsi. Ipolyi: 13., 139., 141., 223. l. Lásd az 1. sz. mesét s az Ethnographia XIX. évf. 357. l. a csuvas Levesbe való hőst.

A teherbeesés csodáját: M. N. Gy.: IX. k. 561., X. k. 116., 128., 261. l., alább a 7., 19., 20., 21., 38., 72. sz. mesében.

3. Medve Jankó. Egybevetendő az 1. sz. mesével. Medve a hős a voguloknál is, Munkácsi: Vogul. IV. k. 1. füzet 356. l. A medvefiú meséje. Származása azonos M. N. Gy. VI. k. 343. lapján levő Medve Jankójáéval; mind a két hős medvétől és asszonytól származik. Ide vonatkozólag az Ethnographia I. évf. 227. l. – elég beható ismertetést -509- közölt Katona Lajos. Figyelemre méltó, hogy úgy a vogulban mint a most bemutatott mesénkben az alvilágból való felhúzásnál a hős visszaesik, egyéb mesénkben csellel él, kitanultabb; továbbá a griff madár helyett strucz madár szerepel, lásd a 7. sz. m. jegyzetét; hogy miként Munkácsi: Votják: 96. l. Papfi Miskájában pap a hős atyja, nálunk is; hogy mesénkben csak egy sárkánnyal kell viaskodni 3 leányért Medve Jankónknak, más mesékben hárommal.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 23. l. A kis rák. Hősködéseiből Munkácsi: Votják: 96. l. Papfi Miskájában találunk, csakhogy az erőpróba átcsap a Fillinkó-féle csalfaságokba, lásd a 89. sz. mesénket s jegyzetét, így van M. N. Gy.: VI. k. (Vikár) 343. l. Medve Jankójában is.

Kád telisírás: M. N. Gy.: X. k. 407. l. s alább a 71. sz. m. jön elő; korsót kell asszonynak telisírni 3 nap alatt, hogy a halott felelevenedjék, Gonzenbach: 11. sz. j.

6. A fehér medve és a herczegné. Bőrt vesz magára a hős a 70. sz. adatban és a megvakított óriás mesékben: M. N. Gy.: X. k. 179. l. s. j.; bőrbe van varrva, hogy a madár felvihesse, Gonzenbach: 6. sz. j. Testbe búvik, melyen a bőr is rajta van, sas viszi fel alább a 19. sz. m. Büntetésből varratja bőrbe a feleségét, Gaal: I. 205. l.

7. Hajnalka. A sárkányok jobbára az alvilágba viszik az elrablott kisasszonyokat, a spanyol románczokban, az orosz és némely német mesében a föld felett: tornyokban, hegyeken is adnak nekik helyet; de az egekbe egyik sem -510- ragadja fel őket, mit megtesznek gyüjteményünk 7. sz. Hajnalka meséjében. Gonzenbach: 58. sz. j.

Mesénkben kácsa, lúd, daru lábon forgó kastélyban van a lakásuk. Fentszálló szárnyasok lábán forognak a 4. sz. mesében is: réz, ezüst, arany gólyalábon, a 19. számuban: veréb, pipicske, csiziklábon; Istvánffy: 24. l. pulyka, lúd, kacsalábon seregnek, M. N. Gy.: VII. k. 419. l. kakas, récze, lúdlábon; u. o. IX. k. 15. l. liba, kácsa, pulykalábon; Kálmány: K. II. 219. l. kácsa, pulyka, lúdlábon forognak a várak.

Az alvilágból rendesen griff hozza fel a hőst, Gaal: III. k. 78. l.; Erdélyi: III. k. 319. l.; Arany: 123. l.; Istvánffy: 26. l.; M. N. Gy.: VI. k. 358.; u. o. VII. k. 460.; a. o. IX. 13. l., e gyüjtemény 1. sz. meséjében, ellenben a 7. számúban lehozza; de már a 3. számuban strucz madár szerepel. Madár hozza fel bőrbe varrva, Gonzenbach: 6. sz. j., nálunk Merényi: D. I. k. 48. l. Zsákba pakolva viszi a griff. Legtöbb népnél ez a szállító madár: sas, Gonzenbach: 6. sz. j.; Köhler: I. k. 68., 191., 194., 397., 560. l. Nekünk is van szállító sasunk a 19. sz. adatban; de a hős nem kisasszonyokat szabadít. Nem madár hozza fel M. N. Gy.: IX. k. 22. l. a vitézt: kecskén kezd, azután lovon jön fel. Kígyóval huzatják fel alább a 70. sz. mesében az elrablott felesége után járó királyfit.

Vörös vitéz, olykor más alakban jelenik meg, többnyire sárkány nyelvkivágással M. N. Gy.: IX. k. 565. l. 13. számú jegyzetben elősoroltakban; u. o. X. k. 55. l. e gyüjtemény: 7., 8., 12. sz., a 81. számúban is a vörös vitéz szerepét játsza a katona. Előfordul Gonzenbach: 40. sz. j., Köhler: I. k. 175–181., 304., 399., 430. l.; Sklarek: 10. sz. j.

8. Leányt evő Sárkány. Gaal: II. k. 100. l. A buzogányos gyermek. M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 109. l. A vörös -511- vitéz, u. o. X. k. (Horger) 48. l. A herczegfiú és a medvék, farkasok, rókák királya.

Kezdettől a hőssel utazó 3 állat: farkas, medve, oroszlán a sorrend változásával Gaal: II. k. 100. l.; Erdélyi: I. k. 459. l.; Istvánffy: 107. l.; M. N. Gy.: IX. k. 106. l.; u. o. X. k. 147. l.; e gyüjtemény: 8., 12. sz. – Oroszlán, medve, tigris: M. N. Gy.: IX. k. 109. l. Oroszlán, farkas, tigris, Merényi: E. I. k. 85. l. – Rókakirály, farkaskirály, medvekirály: M. N. Gy.: X. k. 53. l.

Bolyongásai közepén szerzi meg a 3 kutyát: M. N. Gy.: 11. k. 379.; u. o. VII. k. 531.; u. o. IX. k. 125.; u. o. X. k. 93. l.

9. A pásztorfiú viaskodásai. Ipolyi: 13., 121. l. Lásd a 12. sz. adatot.

11. A két testvér. Imént megmentett testvérét féltékenységből megöli, mint Grimm: 60. sz., Hahn: 22. sz. m.; lásd Gonzenbach: 39., 40. sz. jegyzetét. Hahn 18. m. t. Gyüjteményeinkben párját nem ismerek; legközelebb van hozzá M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 405. l. A két királyfi. Találkozik Gaal: I. k. 3., 159. l.; e gyüjtemény 10. sz., alább a 32. sz. koszos fejűvel.

A bűvös szekér, vagy kocsi, – a mesében ily alakban is előfordul, – megvan Gonzenbach: 74. sz. jegyzetében, ott magától menő kocsi, mint Merényi: D. II. k. 149. l.; a szekér és a tüzes szekér: 31. sz. mesénkben. Meg kell taszítani a 21. sz. m. a targonczát. Merényi: S. I. k. 68. l. a pokol fenekéig szaladó szék, Majláth: 189. l. a várba vivő láda van.

A sorsváltozást mutató jel nélkül, mely Hahn 18. m. t. teszi, a közbeszőtt második viaskodás a 9. sz. mesével -512- egyezik; az egész pedig a Vörös király elhagyásával a 10. sz. mesével.

Tejben való fürdés: Majláth: 241. l.; Gaal: III. k. 22. l.; Pap: 93. l.; M. N. Gy.: IX. k. 195., 333., 500.; u. o. X. k. 128., 312. l.

Lelkek s föld alatt levő lelkek: Gaal: III. k. 94., 108., alább a 27., 106. sz. mesében.

Ördög 3-as örökség. Gaal: III. k. 241. l. bocskor, köpönyeg, erszény; Arany: 105. l. nyereg, bocskor, ostor; Kálmány: Sz. II. k. 119. l. bocskor, bocskor, ostor; M. N. Gy.: X. k. 24. l. ostor, palást, kalap; u. o. 58. l. zacskó, kalap, dob; u. o. 340. l. bocskor, palást, ostor. E gyüjtemény: 12. sz. meséjében: bocskor, bot, ostor, 15. sz. bocskor, ostor, köpönyeg; 16. sz. malomkő, pálcza, papucs; 71. sz. köpönyeg, papucs, ostor. Kúnos: Oszmán: 13., 20. sz. kucsmán, papucs, ostor. Köhler: I. k. 54., 61., 311., 406.; II. k. 410. lap.

A 31. számú mesében Bendebukk csere útján kap késért Ördögöktől: sapkát, lámpást, bakót.

Ha mesénk magyar vidékről való volna, nem Nyitrából, gondolkozóba ejtene ez a kitétele: »ősi szokás szerint megvagdalták arczukat s egymás vérét megízlelték« az egymástól elváló testvérek. A szlávokról olvasunk ilyfélét. hogy »Kestut lithván fejedelem« s társai kezöket s arczukat vörös ökör vérével kenyték be, fogadásukat lithván szokás szerint ezzel erősítették meg. Kállay: A pogány magyarok vallása. 111. l.

A bűvös könyvről: Gaal: I. k. 141.; III. k. 104., 118. Kálmány: Sz. III. k. 165. l.; M. N. Gy.: IX. k. 150. l. s a 21., 91., 106. sz. m. -513-

A garaboncziás diákról Ethnographia: I. évf. 277. l. Lázár Béla; a magyarral egyező oláh garaboncziásról Ethnographia: XVII. évf. 357. l. Téglás Gábor írt ismertetést.

14. Kóbor Jancsi. A farkassal való kaland Stier: 18. sz. m. Köhler: I. k. 410. l.

15. Tündér Ilona és Argyilus. Ipolyi: 59., 94. l. Változata a következő: 16. sz. m. Kőváry: 36. l. Tündér Ilona. Kálmány: Sz. II. k. 118. l. Tündér szép Ilona. Az Ördög 3-as öröksége: 12. sz. mese jegyzetében.

16. Tündér Ilona és a királyúrfi. Ipolyi: 59., 60., 402., 509. l. L. a 15. sz. m.

Vagdalódzó kard: Majláth: 196. l.; Erdélyi: III. k. 273. l.; Gaal: III. k. 53. l.; Kriza: 442. l.; M. N. Gy.: I. k. 369. l.; e gyüjtemény 16., 32., 115. sz. m.; Sklarek: 1. sz. j.

Varázstükör: 17., 24., 34., 35., 64. sz. mesében. M. N. Gy.: X. k. 379. l.; Hahn: 61. sz. j.; Köhler: I. 334. l.

18. A csodás szőlőtő. Másféle hozása másféléért állat segítségével a sorsváltozást jelező mutatót nem tekintve: Kálmány: Sz. I. k. 118. l. A tűzmadár; M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 72. l. A próbára tett királyfi.

19. János. A mese előrésze: leányért a fatetejéről való gyümölcshozás: M. N. Gy.: IX. (Berze Nagy) 45. l. s jegyzetében; u. o. X. k. (Horger) 373. l.; második része M. N. Gy.: -514- I. k. 361. l. s jegyzetében; Sklarek: 1. számhoz írt jegyzete a 287. l.; a testbe búvása l. a 6. sz. j.

20. Juhenes. Lóháton megy a hős a 3 Sárkány ellen, mi az e nemű magyar mesékben szokatlan. Érdemes Munkácsi: Vogul: IV. k. 1. füzet 351. l. A macskafiú meséjével összehasonlítani. Mind a kettőben a hidaknál a ló megbotlik: a vogulban a sárkányé, nálunk Juhenesé, mi rossz jel. Juhenes elkáromkodja magát, hogy Nagy-Magyarországot körülfutotta s még sem botlott meg a lova. Ez az ország körülfutása, népköltésünkben eredetileg a világ – mi alatt itt a szárazföld értendő – körülfutása volt.

A vogulok tudják, hogy a föld keletkezésekor élt öreg, hófehér hollóval nézette meg, hogy milyen nagy már a növekvő föld? A holló először egy kis óra alatt járta meg; másnap déltájt jött haza; harmadnap már esteledett, még akkor sem került elő, csak lefekvés idején jött meg megfeketedve: mert ember hulláját evett. Tehát – ha elkésve is – háromszor járta meg a földet. Munkácsi: Vogul, I. k. 1. f. 2 l.

Az amerikai ind mondaként: Nanabozhu a farkast küldte el a földet körülfutni, hogy milyen nagy? Először rövid idő alatt körülfutotta; másodszor 2 év alatt; harmadszor vissza se jött. Itt már csak kétszer futja körül. Dähnhardt I. k. 84. l.

A rövid időre vonatkozólag mondja mesénkben Juhenes, hogy míg egy szál kender elég, annyi idő alatt körülfutotta a lova Nagy-Magyarországot; a népdal már azt is tudja, hogy Kossuth lova háromszor futotta meg az országot; hanem a huszár lova csak kétszer volt képes körülfutni, mint a farkas; de azért ez is megérdemli a zabot; mert nem a ló volt az oka: Harmadszor is körülfutotta volna,
Ha a császár több zabot adott volna.
Kálmány: Sz. III. k. 48.; K. I. k. 146. l.

Hagyományainkban az a vonás, hogy háromszor körülfutja -515- a ló az országot, eredetileg a világot, a vogul monda hasonló vonásával egyezik meg; hogy körül kell futni, az indével.

Mesénk teherbeesés csodája, a vogul, idézett adatban is a halevéstől származik.

Kriza: 416. l. Mirkójával sokban egyezik, Kriza Mezeije nálunk Zöldmezejesi, úgy Mirkót, mint Juhenest vitézkedni küldi az atya, nem így a voguloknál, ott a hősök még maguktól mennek az idézett mesében hadakozni, mert már nagyokká lettek, így szóltak valamikor a magyar mesék is: a hősök maguktól mentek vitézkedni, hősködni; ezt tartottam szem előtt a mesék rendezésénél s egybevetésénél.

A ruhaelvevés ismeretes a voguloknál is Munkácsi i. m. IV. k. 1. f. 364. l.

Az erőnek titkos úton való elvételét közlötte Katona Lajos M. N. Gy.: IX. k. 576. l. 17. sz. jegyzetben. Köhler: I. k. 57., 158–348., 404. l.

21. Rózsa János. Ipolyi: 402. l. Lásd a 22. sz. mesét és M. N. Gy.: III. k. 319. l. Szerencsének szerencséje; U. o. VII. k. (Majland) 534. l. A világ két szép népé-t.

Üldözés közben való átváltozások: Gaal: III. k. 44. l. köles (föld) – vén ember, kápolna – pap, kácsa – tó. Erdélyi: III. k. 218. l. kölesföld – őrzője, kápolna – kalugyer, tó – kacsa. Arany: 66. l. kápolna – remete, (tábla) köles – pásztor, tó – rucza. Kriza: 400. l. kölesvetés – őrző, bárány – pásztor, kápolna – remete, tejtó – récze (4). M. N. Gy.: IX. k. 144. l. templom – remete, csárda – kocsmárosné, tó – kacsa. E gyüjtemény 21. sz. meséjében: templom – pap, köles – pásztor, jércze rucza – gádser rucza. A lány köpte nyálból első ízben katedra, másodízben tó lett. -516-

Beszélő nyál: Kálmány: Sz. II. k. 170. l., M. N. Gy.: IX. k. 154. l., e kötet 22., 53. sz. m., Gonzenbach: 14. sz. j., Köhler: I. k. 163 l. Hahn 35. m. t. madarakkal beszélteti a közelgő veszedelmet, itt az Ólombarát van helyettök.

Vérrel kenyi be a kővé váltat, feléled: Gaal: I. k. 18. l.; M. N. Gy.: III. k. 321., 410.; a. o. VII. 542.; a. o. VIII. k. 512. 1; e gyüjtemény: 21., 22. sz. m., a vér gyógyít: M. N. Gy.: III. k. 407. l., földdel keverve: Erdélyi: 251. l., a sárkányvér erősít: Kálmány: Sz. I. k. 119. l., van jajgató vér is: Rochholz 38. l. Lásd az Ethnographia: XI. évf. 289. l. A vér babona. Krausz Sámueltől, Gonzenbach: 90. sz. j., Sklarek: 2., 41. sz. j., Köhler: II. k. 164., 166. – 169., 171., 659., 661., 669. l.

23. Csorha János táltos. L. 24. sz. m., M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 54. l. A kis kondás, Schott: 13. sz., Köhler: I. k. 407. l.

25. A három bárány. Ipolyi: 12. l. Kriza: 449. l. A möndölecskék, M. N. Gy.: I. k. 376. l. Az angyalbárányok; a. o. VIII. k. (Sebestyén) 464. l. A rátóti csikótojás mesében a bárányok szerepe.

U. o.: X. k. (Horger) 85. l. A vasfejű farkas. Gonzenbach: 88. sz. j. Köhler: I. k. 52. l.

A látottak megfejtését v. ö. a 78. sz. mesével, és Gonzenbach: 88. sz. j.

27. Kis Jankó. V. ö. 26., 29. sz. m.; Majláth 194. l.; M. N. Gy.: VI. k. 294., 301. l.; Istvánffy: 43. l. A szegény asszony fia; M. N. Gy.: X. k. (Horger) 168. l. A piczi kígyó, a macska és a féreg; Hahn: 9. sz. m. és jegyzetével; Köhler: I. k. 60., 366., 400. l. -517-

28. Az itélő róka, a hálátlan ember és a csalfa kígyó. Találkozik: M. N. Gy.: I. k. 470. l. A róka, a medve és a szegény ember. Benfey: I. k. 115., 118., II. k. 128. l. s az egész 36. szakasz, Gonzenbach: 69. sz. j. Kígyót ment meg: Köhler: I. k. 370., 412., 581. l.

29. A gyűrűcske. Ipolyi: 48., 49., 50., 51., 402. l. L. 27., 30. sz. meséjét; Gaal: III. k. 116. l. A tündérgyűrű.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 167. l. Oda ért, ahová a mádi zsidó, és jegyzetét.

30. Nemtutka. Ipolyi, 53., 141., 180., 182., 374., 388. l. V. ö. Gyüjteményünk: 27., 29., 31. 32. sz. m.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 439. l. Nemtudomka és a j.; Krauss: I. k. 37. sz. m.

Vaslábbelit elnyűni: a 40. sz. m.; Merényi: D. I. k. 50. l.; Sklarek: 4. sz. j. Gonzenbach: 32. sz. j. Köhler: I. k. 61., 315. – 573. l.; kőczipőt elszaggatni: Köhler: I. k. 512. l.

31. Bendebukk. V. ö. 30. sz. m.; a czipőszaggatást M. N. Gy.: IX. k. 576. l. 53. sz. jegyzetével.

Az emberek leányával vétkező angyalok: Dähnhardt: I. k. 294. l., házasodásukat: M. N. Gy.: VIII. k. (Sebestyén) 554. l.

32. Vasember. Ipolyi: 509. l. Lásd a 30. sz. mesét. Grimm: 136. sz. Köhler: I. k. 330., 419., 519. l. V. ö. 11. sz.

A vezeklést: M. N. Gy.: IX. k. 404., 414. l., e gyüjtemény 47., 88. sz. meséjében.

33. Szépike. Lásd a 34. sz. Merényi: E. II. k. 103. l. A csodaszörny. Ethnographia: XIV. évf. 31. l. – Katona Lajos ismerteti. Ujabban a M. N. Gy.: VII. k. 394.; u. o. X. k. 116., 123. l. jelent meg változata. -518-

A gyűrű használata elüt a 33. sz. meséjétől: letevése, mint a külföldi változatokban van, a szerető elfelejtését vonja maga után. A ráemlékezést a külföldiekben: tyúk, kakas, galamb idézi elő, nálunk álmában jelenik meg az elfelejtett. Köhler: I. k. 161–172. l., Gonzenbach: 14. sz. j. Grimm: 88. sz. j. Varázstükör: 17. sz. m. j.

Erdélyi: II. k. 343. l. A szóló szőlő, mosolygó alma és csengő baraczk, Merényi: E. I. k. 128. l. A princzeszné és a sündisznó. Varázstükör a 17. sz. m. j.

Kardot tesz a hálótársak közé. Gaal: I. k. 13. l. Erdélyi: I. k. 459. l. M. N. Gy.: IX. k. 409., 413. l. m. Ethnographia: XVI. évf. 257., XVII. évf. 214. A kard a hálótársak közt; Heller Bernát, Gonzenbach: 39., 40. sz. j., e gyüjtemény: 35., 36. sz. meséjében, Köhler: II. k. 443. l.

37. Elátkozott királyfi. Ipolyi 99. l. Lásd a 36. sz. mesét. A szerbeknél Krauss: I. k. 66. sz. m. elegendő, ha a lány megcsókolja, hogy az átok megszűnjék.

Wuk. 10. sz. m. Munkácsinál: Votják: 80. l. az apósnak van békaruhája, melyet a vő éget meg.

39. Szőrös kezek. Az elátkozás gyakori a mesékben, így a kígyó disznóbőrbe stb. átkozottak, mint a 33., 37. sz. mesék; ily elátkozott szőrös kéz lesz adatunk, lásd Erdélyi: III. k. 296. lapján.

40. Az Ördög szerető. Ipolyi; 51., 52., 359. l. Lásd a 41. számú mesénket. Arany: 109. l. Az Ördög szerető. Mesénkre Aarne 407. sz. m. jelelése a találó. (L. Ethnographia: XXIV. évf, 149. l.)

A gombolyaghajítás, Köhler: I. k. 407. l., lefelé gombolyítása, -519- Gaal: II. k. 162. l. Erdélyi: II. k. 355. Vörös pántlikát nyújt el a 97. sz. mesében.

A halottból növény, virág nyől: Ipolyi: 359. l., e gyüjtemény 40., 41., 51., 59. sz. meséjében, M. N. Gy.: X. k. 113. l. L, a Kisfaludy-Társaság évlapjai: XII. k. 196. l. – Köhler: I. k. 54. l. Gonzenbach: 57. sz. j.

41. Szép Karolina és a lólábú. A 40. sz. változata. V. ö. a szülőtől jól meg nem gondolt, ördögnek eligért 87., 88. sz. j. elősoroltakkal.

A tenyerem talpam: 54. sz. m. és jegyzetében; Ethnographia: XIV. évf. 37. l.

44. A bosszús farkas. Befejezőjét v. ö. a 43. sz. mesével. Grimm: 26. sz. Rothkäppchen változata. Köhler: I. k. 107., 136. l.

48. Turánka. Befejezése elüt Arany 29. l. Panczimanczi, Kriza: 411. l. A rossz fonóleányból lett királyné s a velök egyező Grimm: 14. sz. meséjétől. Köhler, I. k. 47., 64., 102., 345. l.

49. Incsulka. Lásd M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) Királylánya Enczella meséjét s jegyzetében a maga gyermekét ölő boszorkány mesének idézett változatait. Köhler: I. k. 411. l.

Zsák tartalma felcserélése: Erdélyi: III. k. 279. l. M. N. Gy.: II. k. 427.; Köhler: I. k. 231. l. –

50. A királyleány és a 12 Óriás. V. ö. Majláth: 115. l. A hóleány története töredékkel. Erdélyi: III. k. 195. l. A világ -520- szép asszonya; M. N. Gy.: X. k. (Horger) 390. l. A legszebb királyné leánya; Grimm: 53. sz.; Hahn: 103. sz. j.; Gonzenbach: 2., 3., 4. sz. j. s az 51. sz. mesénkkel.

A meggyilkolt véréből almafa lesz: Köhler: I. k. 54. l. Gonzenbach: 57. sz. j.; előbb hal s a pikkelyéből lesz fa. Erdélyi: II. k. 346. l.; Arany: 143. l.; M. N. Gy.: X. k. 101. l., e gyüjtemény: 59. sz. meséjében Kácsa lesz előbb; Merényi: E. II. k. 35. l.; kigyó: Gaal: II. k. 65. l.; egyenesen virág 40. sz. mesében s a jegyzetben felsoroltakban.

52. A két árva királyfi. M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 358. l. A bús gellicze meg a két királyfi; U. o.: X. k. (Horger) 21. l. A csodamadár feje és zuzája.

53. A mostoha leány. A beszélő nyál: 22. sz. m. j.; az állatok bosszúállása: Kálmány: Sz. III. k. 213. l., e gyüjtemény: 44., 54. sz. meséjében.

55. Huba és Tünde. Ipolyi: 60., 100., 288. l. Erős irodalmi befolyás nyomaival. V. ö. Regélő, 1835. 40. sz.

Ajkán rózsa terem, szeméből gyöngy hull: Gaal: II. k. 68. l.; Majláth: 319. l.; Merényi: D. I. k. 98. l.; M. N. Gy.: X. k. 232. l. E gyüjtemény: 55., 56. sz. m. és jegyzete. 65., 74. sz. m. Kúnos: Oszmán. 11., 26., 49. sz.; Gonzenbach: 33., 34. sz. j.; Köhler: I. k. 126., 367. l.

Aranyozó víz: Gaal: III. k. 104., 137. l.; Merényi: D. I. k. 105. l.; M. N. Gy.: III. k. 322. l. E gyüjtemény: 32. sz. m.

Grimm: 3., 136. sz.; Hahn: II. k. 197. lapján a 2. változat. Schott: 11. sz. m.

A szem visszaszerzése: M. N. Gy. IX. k. (Berze Nagy) 562. l.; u. o. X. k. 237. I. Megérdemelt ajándék leánynak: v. ö. 55. sz. j.

57. Szép Ilonka. Ipolyi; 12., 68., 359. l. L. az 56., 58. sz. m. Ethnographia: XX. évf. 173. l. a Berta mondában a kísérő lesz a fejedelemnő.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 208. l. A faladárló meg az aranyhajú királykisasszony.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 213. l. A gallyból jött királykisasszony. U. o.: X. k. (Horger) 96. l. A háromágú tölgyfa tündére. Kúnos: Török: 10. l.

Magyar változataiban rendesen: növényből, olaszban: szekrényből, Gonzenbach: 13. sz. j., mesénkben tojásból jön ki a kisasszony. Köhler: I. 61., 346. V. ö. u. o. 369. l. Gonzenbach: 13. sz. j. Holtból növény: 40. sz. j.

60. Mádéné rózsái. V. ö. az 59. sz. m. Változataiban kisasszony, itt rózsa kér inni. A kisasszony állat: kácsa, galamb alakjában repül vissza Mádénéhoz hazájába.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 334. l. A szegény árva lány meg testvére: az őzecske; u. o. IX. k. 342. l. A hizlalóra fogott két egytestvér. Kúnos: Török: 1. l., Grimm: 11. sz., Hahn: 1. sz. j. Gonzenbach: 48., 49. sz. j., Köhler: I. k. 385., 438. l.

62. Az aranyhajú. Ipolyi. 94., 95., 204., 403. l. A 61. sz. változata. »Vessétek vissza kézből fejeteken keresztül«, mondja mesénk. – »A fején által hátra veti (lövi)« s erdő támad a fésüből, hegy lesz a kőből. Hunfalvy: 162., 139., 167. l. Az igézéshez a jel is tartozik, nem elég csak eldobni a tárgyat, mit azért idéztem, hogy erre is gond fordítandó. Üldözés közben a hátravetett tárgyakból: Gaal: III. k. 44. lapján: kefe – erdő, vakaró – kőszikla lett a fejen általvetve. Erdélyi: II. k. 366. l. vakaróból, keféből, pokróczból hozzájok hasonló sűrűségű erdő lett; Merényi: E. II. k. 73. l.: lókefe – erdő, lótörlő – tenger, lóvakaró – erdő, ugyanígy Merényi: D. I. k. 85. lapján. M. N. Gy.: IX. k. 266. l.: kefe – erdő, tojás – hegy, törölköző – tenger; u. o. IX. k. 491. l. lókefe – ezüst erdő, lóvakaró – aranyerdő; u. o. X. k. 310. l. hajszál – erdő, lópatkó – kőszál, kendő – erdő. Gyüjteményünk 23. sz. meséjében: vakaró – erdő, kefe – erdő, szűr (erdő?); a 62. sz. mesében: meszelő – erdő, fésü – erdő, tojás – tó. A 19. sz. mesénkben menekülése közben zsák suskát, zsák mogyorót, zsák diót szór el; de hogy mássá változnék el az elszórt gyümölcs, nem tesz róla említést.

Maga megé dobja a svéd-lapp, Halász: 83. sz. gombolyag – hegy, korsó – tó, kő – szikla lesz. Változatai: Köhler I. k. 171., 388. l. Sklarek: 14. sz. j.

Figyelmet érdemel, hogy elátkozással teszi ki a Mátrahegyre az arany cziprusfára s a királynét a Jégvölgybe utaztatja.

64. A tengeri kisasszony. Ipolyi 84., 85., 103., 236., 288. l. V. ö. a 63. sz. m.; Kúnos: Oszmán: 40. sz.; Gonzenbach: 5. sz. m.; a tükörről l. a 17. sz. j.

65. Az aranyhajú gyermekek. V. ö. 64. sz. m. A lebetegedő nő ellen való ármánykodást: 64. sz. m. és jegyzetében. Hahn 4. m. t. felsorolt meséiben. A beszélő madár Gonzenbach: 5. sz. j. s e gyüjtemény 64., 65. sz. m. Gyöngyhullajtás a szemből: 55. sz. m. j.

M. N. Gy.: VII. k. (Majland) 430. l. A tizenkét koronás hattyú és a csiháninget fonó testvérkéjük.

Kálmány: K. II. k. 216. Az öregember majmai. V. ö. Kuhn: 10. sz. m.; Grimm: 49. sz. j.; Hahn: 96. sz. j.; Köhler: I. k. 57., 67., 175. Hahn: 20. m. t. Sklarek: 7., 8. sz. j.

A lebetegedő nő ellen való ármánykodás: 63. sz. m. s jegyzetében. -524-

67. A csonkakezű leány. Találkozik a 63. sz. m. s jegyzetével; Erdélyi: III. k. 212. l. A kezetlen leány; Kriza: 414. l. Az irigy testvérek; Istvánffy: 62. l. A csonka leány.

M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 203. l. Az ördöngős asszony meg a lánya. U. o.: 173. l. maga csonkítja meg magát.

A lánczra kötött agárféle boszorkány, mondhatni: előrántott új része a mesének, homályos. Az embernek kutyaalakban való előjövése nem csak a magyar meseirodalomban ismeretes: M. N. Gy.: IX. k. 310. lap s jegyzete; hanem egyebütt is: Rohde, Ervin: Kleine Schriften II. k. 72. lap.

Ethnographia: XIV. évf. 136. l. – Katona Lajos ismertetése; Gaal: II. 133. l. Hamupepejke; Erdélyi: II. k. 367. l. Hamupipőke; Istvánffy: 86. l. Hamupipőke; M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 68. l. Az aranyköles 405. l. A két királyfi., a 3-as verseny 12. sz. m.

69. A mostohatestvérek. Ipolyi: 60. l. Ethnographia: XIV. évf. 131. l. – Katona Lajos; Erdélyi: III. k. 252. l. Az özvegy ember és árvalány.

A czipőpróbálgatás: Erdélyi: III. k. 354. l.; M. N. Gy.: IX. k. 80., 83. lap.

70. Fekete saskirály. Tiltott szoba nyitásával járó felesége rablása Majláth: 225. l., Merényi: S. II. 1. l., M. N. Gy.: VII. k. 435., IX. k. 29., 45., X. k. 422. l., a nélkül: M. D. I. 3. l. Kálmány: Sz. I. 131. l., M. N. Gy.: VI. 333., IX. k. 274., X. k. 280. l.

Nálunk farkas hoz: Merényi: E. I. k. 93. l., M. N. Gy.: X. k. 435. l.; gyíktól veszi el: Gaal II. k. 104. l. A 8. sz. m. a medve csak hallott forrasztófűről.

71. Donát. Sklarek: 16. sz. jegyzetében szól Hahn 19. m. t. az anyára vonatkozó változatairól, első sorban a Magyar Nyelvőr: IX. k. 211. l. A csudaerős királyfi meséről; önálló gyüjteményeikben nem lelek párját, kötetünk kettőt is bemutat, a 71., 72. számut. A 71. sz. változata: Schott: 27. sz. meséjében van, összehasonlítandó a következő 72. sz. mesénkkel.

A nővérre vonatkozólag a M. N. Gy.: X. k. 48. és u. o. a IX. k. 104. lapján találunk. Lásd Gonzenbach: 26. sz. j. Köhler: I. k. 303. l.

Krisztus ajándéka: (szamár, puska, körtefa) a két utóbbiból következtetve, meg hegy sorsának részvételéből eredő, tehát szánó 3-as ajándék, v. ö. a 79. sz. m. jegyzetével.

Hajnalt köti, kakast lelövi: Gaal: II. k. 160. l., Kriza: 408. l., M. N. Gy.: IX. k. 118. l.

Az elpusztítani akaró küldözgetés: M. N. Gy.: IX. k. 104.; u. o. X. k. 48. l., e gyüjtemény: 64., 71., 72. sz. m.

73. Kisokoska. Erdélyi: I. k. 466. l. Név nélkül; u. o.: III. k. 262. l. A titkolódzó kis fiú és az ő kis kardja. M. N. Gy.: VI. k. (Vikár) 361. Az álmát eltitkoló fiú. Megvan: Schott: 9. sz. m., Köhler: I. k. 430., 432. l. Mint jó lövő összehasonlítható a 71. sz. kakast lelövővel. Kő közé rakása a 106. sz. meséjével egyezik.

74. Tisza tündér. Ipolyi: 575. l. A tündérek elrablása Hunor és Magyar nőrablására emlékeztet: Sebestyén: A m. honfoglalás mondái, I. 347. l. A nőrablás a XVIII. században a votjákoknál a férjhez menetelnek rendes módja volt: Munkácsi: Votják: 210. l., a szerbeknél ma sem ritka Temesközön.

75. Malmeduczi József. Gaal: II. k. 115. l. A szerencsés óra. M. N. Gy.: IX. k. (Berze Nagy) 93. l. A tollas Ördög.

A megbízó kérdések: Majláth: 109. l.; Gaal: II. k. 120.; III. k. 23. l.; M. N. Gy.: III. k. 400., 325. l. és a jegyzetében. M. N. Gy.: IX. k. 96. l.; e gyüjtemény: 21., 75., 85. sz. m. Gonzenbach: 47. sz. j. Sklarek: 2. sz. j.

A levélhamisítás, kicserélés a 67., 75. m.; Erdélyi: III. k. 212. l.; Gaal: II. k. 117. t.; Kriza: 417. l.; Istvánffy: 62. l.; M. N. Gy.: IX. k. 95., 181., 205. l. Hamisítja a tót: Ethnographia: XX. évi. 108. l. Gonzenbach: 24. sz. j. Köhler: I. k. 465. – II. k. 356., 679. l.

76. Az aranyeke. V. ö. a 77. sz. mesével, dr. Herrmann Antal: Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn: 1. évf. 365. l. jegyzetével. Wuk. 157. l. Köhler: I. k. 383., 445. l.

77. A bíró leánya. Lásd a 76. sz. mesét, M. N. Gy.: I. k. 478. l. Az okos leányt és jegyzetét, u. o.: VI. k. (Vikár) 317. l. Mátyás királyról, Gesta Romanorum LXVI. (LXIV.) rész. Ethnographia XX. évf. 131., 196. l. Kúnos: Oszmán, 10. sz. Schleicher: 3. l. Gonzenbach: 15. sz. jegyzetét.

78. A három csomó. A látottak megfejtése: 25. sz. j. A gyertya magától való meggyulladása: Köhler: I. k. 148. l.

A szánó 3-as ajándék rendesen Krisztustól: Gaal: III. k. 142. lapján: abrosz, bárány, tarisznya, Erdélyi: II. k. 369. l.: abrosz, bárány, bunkó, u. o.: III. k. 299. l.: asztal, kecske, dob; Istvánffy: 4. l. (Ördögtől) tyúk, szűr, tarisznya, abrosz; M. N. Gy.: IX. k. 419. l.: szamár, lepedő, bot; u. o.: X. k. 58. l. (Ördögtől) zacskó, kalap, bot. Vén banya adja háromnak egyet-egyet. U. o.: III. k. -527- 343. l. erszény, sapka, vessző; fordítottja: Gaal: I. k. 43. l.: három banya ad egynek egy-egy ajándékot: kalapács, aranyvessző, kard. Gyüjteményünk 79. sz. meséje 4-et sorol elő: asztal, daráló, csacsi, bot; M. N. Gy.: VIII. k. 434. l. 2-féle táskát, Gaal: III. 139. lapján hegedű, puska van csak.

Gonzenbach: 52. sz. j. Köhler: I. k. 47., 67., 423., 588. V. ö. 71., 93., 94. sz. m.

81. Az öreg koldus és a jószivű fiú. Ipolyi: 13., 323. l. V. ö. a 7. sz. mesével, a Vörös vitéz szerepével a jegyzetben.

83. Jámbor János: a kecskepásztor. V. ö. Meyer Gusztáv: Essays und Studien zur Schprachgeschichte und Volkskunde (Berlin, Oppenheim. 1885.) 276–286. l.

Kálmány: Sz. II. k. 104. l. A hazajáró lélek adóssága. A lappok templomba járatják a hazajárót: Halász: 57. sz. Ugyanígy Csanádpalotán az elmagyarosodott tótok egyik boldogult plébánosukat holta után sokáig járatták misézni éjjel a templomba.

Ördögnek igért nem tudott gyermekét; Gaal: II. k. 214.; III. k. 234. l.; Erdélyi: III. 219., 319. 329. l.; Merényi: D. II. k. 51., 129. l.; Kálmány: Sz. III. k. 1. l. és jegyzete, M. N. Gy.: X. k. 128. l., e gyüjtemény: 87., 88. sz. m.

Tánczoltató muzsika: M. N. Gy.: IX. k. 578. l. 62. számában felsoroltakon kívül: u. o.; X. k. 182. l.

A szlávoknál még a neve is megvan: Haupt: II. k. 315. l.: Maday, Voycicki: 74. és j. 87. l.: Madey, Köhler: I. 413; irást hoz; u. o.: I. k. 33. l.

M. N. Gy.: III. k. 398. l. Többet tud az apjánál. Köhler: I. k. 256., 307., 415.

Kriza: 447. l. Megölő Istéfán. V. ö. e gyüjtemény: 87., 88., 125. sz., Munkácsi: Votják: 112. l., Buch: 118. l., Poestion: 93. l., Köhler: I. k. 58., 77., 349., 478. l. Az idézett művek első része Fillinkó tolvajságára, a második az Ördög kijátszására vonatkozik.

Schott. 18. sz. m., Grimm: 68. sz. j., Köhler I. k. 138., 556. l., Sklarek: 25. sz. j., Benfey: I. k. 410. l.

91. A különös írás. Ipolyi: 579. l. A 90. sz. változata. A fiú és ördög-féle változás: Gaal: III. k. 182. 1. l.: ökör – mészáros, paripa – ördög, egér – macska, galamb – kánya, gyűrű – doktor, köles – kakas: M. N. Gy.: III. k. 362. l.: csóka – sas, kendő – macsuka, csóka – sas, gyűrű – úrfi, paripa – óbester, csitkó – uraság, csitkó – lovász. U. o.: VI. k. 277. l.: paripa – úr, bika – úr, paripa – úr, madár – karvaly, gyűrű – orvos, kölesszem – kokas. A gyüjtemény: 90. sz.: hal – csuka, nyúl – egér, gyűrű – szolga, köles – pulyka, az Ördög ezután egér lett, a fiú macska s megette. 91. sz.: ló – Ördög, egér – macska.

93. Az Ördög és a kovács. Krisztus 3-as ajándéka: 90. sz. j. Kuhn: 277. l., Köhler: I. k. 83., 105. l.

94. Pipa Misó. Ipolyi; 373. l., a 388. l. tévesen 240. sz. ad neki. A cseh Pipán változata Waldau 526. l. Misó is megtartotta a nevét. Köhler: I. k. 83. l. sincs Péter megkímélve a zsáktól. Köhler: I. k. 83., 110., 258. l. Gonzenbach: 57. sz. j. A félelmet keresés. Erdélyi: III. k. 289. l.: A félelemkereső.

U. o.: III. k. 315. l.: Ne félj Jancsi. Grimm: 4. sz. V. ö. a hazajárókkal: 85. sz. Krisztus katonának adta, kiérdemelt 3-as ajándéka: Gaal: I. k. 104. l. kenyér, sapka, kulacs, – pipa, zsák, furkó, M. N. Gy.: I. k. 498. l. lúd aprólékos kásából és czipóból ki nem fogyó asztal, kulacs, örök élet. U. o., VIII. k. 461. l. sonka, csutora, birka legelővel, U. o. X. k. 64. l. zacskó, palaczk, bot, Kálmány: Sz. I. k. 154. l.: pipa, zacskó, kulacs. E gyüjtemény: 94. sz. pipa, pohár, zsák, U. i.: 93. sz. szék, eperfa, zsák, -530- U. i.: 71. sz. szamár, puska, körtefa, nincs megmondva, milyen a szamár?

A menyországba jutást v. ö.: Gaal: I. k. 104. l., Kálmány: Sz. III. k. 175. l., M. N. Gy.: I. k. 383. l., U. o.: VIII. k. 462. l., U. o.: X. k. 64. l., Sklarek: 24. j.

96. A kocsmárosleány. Ipolyi, 183. l. L. a 97. sz. m. Schleicher: 9. l. Gonzenbach: 10. sz. j.

A pénztalálás: Schott: 43. sz. A bolond keresés: Köhler: I. k. 81., 82., 134., 218., 266. l.

U. o. VIII. k. (Sebestyén) Csacsi Csicsa s j. félszegségeiből: Kriza: 424. l., Ethnographia XIX. évf. 354. l. a csuvas Ostoba Iván találtunk.

101. Hazugság. M. N. Gy.: II. k. (Török) 456. l. Az már nem igaz, U. o.: IX. k. (Berze Nagy) 572. l. Nem igaz.

103. A kis nyúl. M. N. Gy.: IX. k. 546. lapján A kis kakas, jegyzetében 581. lapon a 85. sz. alatt sorolta elő Katona Lajos a változatait; v. ö. még Munkácsi: Vogul, IV. k. 1. f. 322. l. A verébének utoljával.

104. Attila kardja. Ipolyi: 508. l. Kálmány: Sz. III. 303. l. Atilla kardja.

106. Toldi. Ipolyi: 458. l. Vesd össze Ilosvai Péter és Arany János feldolgozásával. A nógrádi változat: Ethnographia: II. évf. 235. l. Toldit számkiveti, hagyományunk éhhalálra kárhoztatja: bezáratja, mint az oláhok Petrut. Schott: 9. sz., Akhibárt is, mikor szükség van reá, megszabadítja a népköltés: Ethnographia: XX. évf. 195. l. éppen úgy Kisokoskát is a 73. sz. mesénkben. Mátyás királyt a hagyomány utolján levegőben utaztatják, mint a vendek Nagy Frigyest; Schullenburg: 37. l. bűvös könyv olvasással, melyre Gaal: III. 118. l. kinyílik az ajtó. Gaal: III. k. 99. lapján balrahajtogatásával Tűzi-lelkek jönnek elő, mint adatunkban: Ördögök. L. a 12., 13. sz. m. és jegyzetét, továbbá Szilády értekezését: Olcsó könyvtár 515–516. szám.

Nyakszeldelés: Gaal: II. k. 161. l., Kriza: 409. l., M. N. Gy.: IX. k. 119. l. e gyüjtemény: 96. sz. mesében, Kúnos: Török, 95. l.

109. A kakas és Mátyás király. Változata a 110. m. j. lásd a jegyzetét.

111. Ilvay. A mult század hatvanas éveiben Szegeden a nép Rózsa Sándorról mesélte, hogy nyugodtan ette a tejet a figyelmeztetés után is: hogy jönnek a vasas németek. -532-

A most bemutatott mese alatt Tompa e sajátkezű jegyzete olvasható: »Adoma a’ kurucz világból.

113. Délibáb, a Puszta leánya. Ipolyi, 91. l. Ugyanott megjegyzi, hogy: »egy népkönyvi példányból kiolvasott« adat.

114. Délibáb. Ipolyi, 91. l. közli, hol megjegyzi róla, hogy »a Griselini Temes banát 2, 43. az alföldi és banátsági tenger alapról« műben van.

120. A dubricsoni oltár keletkezése. Sárkánynak leányt áldozni: 8. sz. m. L. az Ethnographia: XII. évf. Róheim: Sárkányok és Sárkányölő hősök, 129. l.

Kakasszó ereje: Kőváry: 16., 68., 97. l. Kálmány: Sz. III. k. 1. l. Világunk alakulásai: 8. l. E gyüjtemény: 54., 120. sz. Köhler: Aufsätze: 581. l.

Lábjegyzetek.

1) E kötet szerkesztője Ipolyi kézirati hagyatéka alapján a gyüjtők teljes névsorát ekként állította össze:

Ágoston Sámuel, Debreczen; – Bakai Ferdinánd, Szeged; – Bakos Antal, Gaborján és Püspöki Bihar vm., Debreczen és Püspökladány Hajdu vm., Berkesz Szabolcs vm., Kis-Palád Szatmátmár-vm.; Bartha József hely nélkül; – Bihari István hely nélkül; – Bihari Péter, Békés; – Bihari Sándor hely nélkül; – Bujdosó Lajos hely nélkül; – – Csaplár Benedek, Nyitravölgy, Pan vidéke, Nyárád, Szeged; – Csecsődi József, Bakonyszeg Bihar vm.; – Csolosz Pál, Máramarossziget és Ugocsa vm.; – Deák János, Kecskemét; – Debreczeni Ferenc, Szeged; – Debreczeni János, Eger, Parád Heves vm., Jászberény, Magyar-Kanizsa, Szeged; – Fehér Ferdinánd, Dunaszerdahely és Vajka Pozsony vm.; – Fekete Sándor hely nélkül; – Furdek F., Debreczen; – Gulyás Lajos hely nélkül; – Győrffy Károly, Dobozi Békés vm.; – Gyulai József hely nélkül. – Hajnal István, Békés; – Herczegh Mihály, Hódmezővásárhely; – J. K. Csécse (vm.?); – K. J. hely nélkül; – K. L. hely nélkül; – Kalmár Bertalan, Kiskunfélegyháza; – Katona Endre hely nélkül; – Kálmánczhelyi János, Kisvárda Szabolcs vm.; – Károly György hely nélkül; – Kiss Ferenc, Marja Biharvm.; – Kis József, Szeged; – Kovács Imre, Kunhegyes, Jász-Nagykun-Szolnok vm. – Lévay Lajos, Felsőbánya Szatmár vm.; – Lugossy József (l. Súlyok József); – Marczi Angella, Udvarnok Csallóköz; – Mészáros János hely nélkül. – N. R. J. Kiliti; – Nagy János, Dunaszerdahely Pozsony vm.; – Névtelenek Szatmár és Hortobágy; – Niklovicz Bálint, Érszentkirály Bihar vm. – P. D. Ököritó Szatmár vm.; – Pajor István, Nyék, Bihar vm. és Kis-Csalomja Hont vm.; – Papp Antal, Hajdu-Böszörmény; – Pap László hely nélkül; – Puskásy (álnév) hely nélkül; – R. J. N. hely nélkül; – Révész Imre, Szentes. – Senky Samil (álnév) hely nélkül; – Simon Mihály hely nélkül; – Soltész János, Nyirbátor Szabolcs vm.; – Somogyi Imre hely nélkül; – Strósz Ernő, Szeged; – Sulyok József (Lugossy József), Élesd Bihar vm. – Szabó János, Füzes-Gyarmat és Kőrös-Tarcsa Békés. vm.; – Szabó Károly hely nélkül; – Szász József, Debreczen; – Szeremley József, Miskolcz és Gelej Borsod vm.; – Székely Sándor, Mezőtúr; – Szél Kálmán, Nyirbátor Szabolcs vm.; – Szluha Ágoston, Szeged; – Szúló Ernő, Szeged. – Terényi Lajos, Gyula Békés vm.; Tornemiz Antal hely nélkül. – Varga József hely nélkül; – Varsányi Pál, Nyitra és hely nélkül; – Vénh János, Kalocsa vidéke. – Wéber Károly, Szeged.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

11	úgy a fölhdöz	úgy a földhöz
155	jobb orzcáját	jobb orczáját
167	máskinak csillag	másiknak csillag
179	hangyák öszseszedték	hangyák összeszedték
194	bemehessen a klrályhoz	bemehessen a királyhoz
307	megbeszélte a hallott takat	megbeszélte a hallottakat
320	10 perzcet	10 perczet
346	egér befefujt	egér belefujt
351	a zcsakugyan a lábára	az csakugyan a lábára
434	be lehet állva akni	be lehet állva rakni
438	azonban előtatálkozott	azonban előtalálkozott
462	Jól v n fijam	Jól van fijam
462	világ, meg shetik	világ, megeshetik
466	Hazud z, akasztófáravaló	Hazudsz, akasztófáravaló
467	kicsiny teretmést	kicsiny teretmést
479	ritka kecsületességén	ritka becsületességén
519	Királyánya Enczella	Királylánya Enczella
523	irigy tetvérek	irigy testvérek

Megjegyzések:

IPOLYI ARNOLD NÉPMESEGYÜJTEMÉNYE

IPOLYI NÉPMESEGYÜJTEMÉNYÉRŐL.

TARTALOM.

BETÜRENDES JEGYZÉK.

IPOLYI MAGYAR MYTHOLOGIÁJÁNAK UTALÁSAI.

NÉPMESÉK.

1. Csonkatehén fija.

2. Erős Jancsi.

3. Medve Jankó.

4. Hüvej-piczi.

5. A tátos.

6. A fehér medve és a herczegné.

7. Hajnalka.

8. Leánytevő Sárkány.

9. A pásztorfiú viaskodásai.

10. A talált gyermek.

11. A két testvér.

12. A három fiú.

13. A Garabonczás és a Sárkányok.

14. Kóbor Jancsi.

15. Tündér Ilona és Argyilus.

16. Tündér Ilona és a királyúrfi.

17. Kampó táltos.

18. A csodás szőlőtő.

19. János.

20. Juhenes.

21. Rózsa János.

22. A király és a fogadott fiú.

23. Csorha János tátos.

24. Az obsitos katona és a királyleány.

25. A három bárány.

26. A három királyfi.

27. Kis Jankó.

28. Az itélő róka, a hálátlan ember és a csalfa kígyó.

29. A gyűrűcske.

30. Nemtutka.

31. Bendebukk.

32. Vasember.

33. Szépike.

34. A zöld disznó.

35. A csikó.

36. A csikócska.

37. Elátkozott királyfi.

38. Kígyó Jancsi.

39. Szőrös kezek.

40. Az Ördög szerető.

41. Szép Karolina és a lólábú katona.

42. Halottidézés.

43. Hamm! téged is megeszlek.

44. A bosszús farkas.

45. Egyék, igyék komámasszony.

46. Kató néni és a pap.

47. A Boszorkány és a vadász.

48. Turánka.

49. Incsulka.

50. A királyleány és a tizenkét Óriás.

51. Mostoha királyfiakat gyilkoltat.

52. A két árva királyfi.

53. A mostohaleány.

54. A mostoha- és az édesgyermek.

55. Huba és Tünde.

56. Krisztus urunk és a mostohatestvérek.

57. Szép Ilonka.

58. Rózsás Panni.

59. A griffmadár leánya.

60. Mádéné rózsái.

61. Józsika és Mariska.

62. Az aranyhajú.

63. A tizenkét aranyhajú gyermek.

64. A tengeri kisasszony.

65. Az aranyhajú gyermekek.

66. A tizenkét varjú.

67. A csonkakezű leány.

68. Hamupepejke.

69. A mostoha testvérek.

70. Fekete Saskirály.

71. Donát.

72. Az üldözött királyfi.

73. Kisokoska.

IPOLYI ARNOLD
NÉPMESEGYÜJTEMÉNYE