The Project Gutenberg eBook of Népvilág by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 264. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=NOdkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

NÉPVILÁG

Mások a költészetet az égben keresik, mi keressük azt a földön. Máskor a költő tanította a népet, most taníts te engem, lelkem hajlamaitól ölelt nép!… Jőjjetek elém ti rétek, mezők, délibábos rónák, csendes fehér házak, pusztai karámok; – álljatok ki vidám piros lánykák házaitok ajtajába, gyujtsátok meg a mécset a fonóházban, hadd álljanak a legények leskelődni ablakaitok alá; kelepeljetek szorgalmas vízi malmok a holdvilágban rezgő folyam tükrén, mikor a fehér ruhás molnár az ablakon kihajolva, csendesen hallgatja a távozó hajósok tülkölését; – hintsétek be az utczákat frissen kaszált fűvel, rakjátok ki illatos jegenyeágakkal, midőn az úrnapi zászlókat ünnepélyes menettel körülhordják; hagyjátok szólani a zenét, rikoltozni a tánczolókat, sírni a menyasszonyt, örülni a vőlegényt a menyegzőben; – lássalak benneteket, ti a szabad égnek fogadott fiai, jó kedvű pásztornép, gulyások, csikósok szellő paripákon, regényes, magányos csárdákat látogatva. Tünjetek fel előttem ti széles városok, boldog házaitokkal, tornyos szentegyházak, miknek ablakain át a hívek harsogó éneke zeng elé, míg a küszöbben eklézsiát követő hajadon síratja letépett koszorúit…!

Hadd gondoljak vissza mind azon víg és kedélyes, szomorú és elgondolkodtató regékre, adomákra, eseményekre, miknek homályos emléke a régi jó időkből lelkemben fenmaradt; események, minőkkel naponként találkozunk az életben: oly egyszerűek, oly igazak s mégis oly érdekesek; szájról szájra adott regék, minőket kedélyes rokkapörgés mellett beszélnek el egymásnak félénk leányzók, oly aggasztó tartalmúak, hogy mese végeztével szinte körülnéz a hallgató, hogy nem áll-e háta mögött az ijedelmes regealak? – vagy minőket víg poharazás közt -2- szoktak felhordani jókedvű férfiak, mikor a bor megoldá a nyelveket, s egyik tréfás csintalan monda a másikat idézi elő: – bohó mesék, miket leleményes vándor diákok hoztak haza kedélyes csavargásaikból; – kalandregék népszerű királyokról, tündérmondák bűbájos elődök felől, hajdankori hősök emlékei, töredék adataiban a hagyománynak, az apró történetek, miket minden elmesélő így ád elő: «ez itt és itt én velem történt», anekdoták, az országhirű különczökre fogottakon kezdve, azon stereotyp alakokig, kiket minden ember személy szerint ismerni vél, ellesve a zöld asztalok tréfái közül úgy, mint a vándor szinpadok papiros falai mögül, s összefogva mindazt, a mi e két szinpad közé esik, együgyű földmívesek, kaczkiás menyecskék, hirhedett kalandorok, szomorú őrjöngők, könnyelmű diákok, s méltóságteljes táblabirák, országos kortesek, s vitézlő insurgensek, tudós professorok, s kalandos népköltők, tréfás jurátusok s furfangos patvaristák, bámulatos huszárok s próbált torkú kántorok tarka esetei, egész mesekörök egy-egy ismert néposztályról; – ez a nép élete, ez a nép világa.

Az alapszínezet mindenütt ugyanaz; a nép maga magát rajzolja le, egy vonás sem hamis. A mi való benne, az az élet költészete. Mindenütt keresztül tör a hervadatlan jó szív, a nemes könnyelműség, a fulánktalan humor, az erőtetlen bánat, a leleményes furfang, a délczeg legénykedés és a nyugodt nemzeti önhit, mely együtt a magyar népéletet annyira jellemzi, s melynek összesége – a közélet históriája.

Ez életet, e világot rajzolni kivántam én, s a tárgy mérhetlen gazdagsága az, mely visszadöbbent; ki győzné a mezők minden virágait leszedni? Csupán azt tehetém, hogy kiválogattam azokat, melyek vándor bolyongásaim közt legkedvesebbeknek tetszettek; mennyi maradt még észrevétlenül!

A ki a vadon nőtt virágokban gyönyörködik, fogadja tőlem e füzért szívesen. -3-

I. KEDVES ATYAFIAK.

Este felé járt az idő. Kassay Lőrincz szolgabiró urambátyám kinn állt a háza ajtajában, mely épen az országútra feküdt s épen úgy szűkölködött kapu nélkül, mint más egyéb vendégszerető közbirtokos urambátyáim lakásai a kerek hazában. Igaz ugyan, hogy a nyitott udvaron ott heverészett vagy hét szelindek, olyan szép nagyok, mint egy medve, s ha valaki be akart jönni a házba, azt nagyobb bajba kerítették, mintha Pesten a házmesterrel kellene ajtót nyittatni: hanem ennek a dolognak is volt kilincse: okos ember nem jár bot nélkül az utczán; csak egyet kellett vele az ugatók valamelyikére húzni, a többi aztán megértette az intést és kotródott, a merre látott. Még akkor nem hordták ezeket a rövid mihaszna páczikókat, a mikre sem támaszkodni nem lehet, sem kutyákat ütni velök.

Tehát ott állt az ajtajában Kassay Lőrincz urambátyám pipázva, s átkiabált az átellenben levő esküdt portájára, ki szintén a háza ajtajában állott. Könnyebb lett volna ugyan a beszélgetés, ha valamelyik átment volna a másikhoz, mert az utcza széles, s nagy hangot kellett adni, hogy egymás szavát megértsék; hanem a két ház között akkora volt a sár, hogy szekérrel is bajos volt megusztatni, s ha át akart menni az ember, elébb le kellett kerülni a kertek alá, s úgy jönni vissza, mindenütt a kerítésekbe kapaszkodva. Tehát jobb volt csak úgy átkiabálni.

Hogy mért urambátyám nekem Kassay Lőrincz bácsi? azt én nem tudom; fogadd el te is atyafinak nyájas olvasó, mert ez egy talpig becsületes derék ember, s nem fog szégyenedre válni. Tartsuk meg már azt a régi jó szokást, -4- hogy a magyar ember egymást egy családból valónak nézi, s a vénebb az ifjat öcsémnek, hugámnak czímezgeti, emez pedig azt bátyámnak, nénémnek.

Lőrincz bácsi ahoz a derék középosztályhoz tartozott, melynek hivatása volt törvényt és jogot kezelni, a nemzeti közérzületet fentartani, a vagyonosságot fajtánk javára növelni, fáradni zaj és dicsőség nélkül; kikről nem beszél sem a história, sem a költő, mert hisz a derék becsületes emberek nálunk nem olyan ritkaságok, hogy jegyezni kelljen neveiket, s a költő meg mit csináljon ilyen becsületes emberekkel, a kikben még csak annyi regényesség sincsen, hogy a más feleségét elszeressék, vagy valakit párbajban egy görbe nézésért főbe lőjenek? Az ilyen ember születik annak rendje módja szerint, csillagzat és horoscopium nélkül, – felnő a nélkül, hogy zongora-virtuoz lenne, – kitanulja iskoláit tisztességesen, s mikor már mindent tud, akkor haza jön a szülőihez, s lakik velök, mint engedelmes fiu; azok kiházasítják – mikor arra való lett, poétázás nélkül, s ha meghalnak, ráhagyják a gazdaságot adósságok nélkül, mert ezen osztályánál hazánkfiainak az adósságot a bűnök egy nemének tartják, elvök lévén, hogy tisztességes ember ne költsön többet, mint a mennyit bevesz, speculálni pedig nem magyar ember dolga; – ez az elv annyira gyökeret is vert Kassay bátyánk szivében, hogy diák korában, ha csizmája elszakadt, képes volt addig, míg hazulról pénze érkezik, betegnek tettetni magát, mintsem hogy a vargánál kontót csináljon. A collegiumból eminentiával tért meg; patvariára a viceispánhoz ment, ott megtanult vármegyei nyelven irni, toasztokat inni és szép hölgyekkel conversálni. Pesten præclarummal censurázott, viselt frakkot, füstölt szivart és kaczérkodott átellenben lakó szép zsidólányokkal, azután hazament a falujába, s úgy elfelejtett frakkot, szivart és szép zsidólányt, mintha soha se lettek volna.

Szülei aztán kinéztek számára egy szép, tisztességes, derék hajadont, azt Lőrincz bátyánk el is vette hitestársul; -5- nem irtak ugyan egymáshoz verseket, hanem igen jó életet éltek. – Házasságuk egy kis leánykával lőn megáldva.

Később egyenesen felszólítva, elvállalá a szolgabirói hivatalt, a mit magyar ember tett ex nobili officio, – nemes kötelességből, – s nem azért, mintha rá lett volna szorulva, mert abból ugyan haszon nem volt: fizetés és sportula kevés volt a megillető traktákra; hanem a magyar ember szivesen áldozott a magáéból is azért a hozzá illő foglalatosságért és azon megvásárolhatlan öntudatért, hogy ő egy egész járásnak földi gondviselése, ki harmad magával, egy esküdttel és egy hajduval rendet tart és igazságot oszt húsz-harminczezer ember közt.

E perczben is épen valami fontos kiküldetési ügy felől értekezik a két érdemes úr az utczán keresztül, a midőn valami kegyetlen nagy hajszolás hangjai vonják félre figyelmöket s az utcza végére tekintve, hol az út a szérük mellett bekanyarodik, előtünik egy csinos fogat, melyet már csak azért is le kell irnunk, mert ki tudja, látunk-e még valaha olyat, ha mindenfelé vasutak lesznek a hazában?

Hintó volt ez, még pedig úri. Hogy a tetején a bőr kicsinyt pettyegetett, annak fő okait a baromfitenyésztésben kell keresni. Hogy mikor készülhetett e jármű? azt bizonyosan meghatározni nem lehet, miután historiai dátum, hogy I. Lajos király idejében már voltak függő hintók. Alakja gyönyörűen hasonlít egy fél görögdinnyéhez, melyet a bizonytalan fenekű úton úgy lötyfölt alá s fel négy magas rugó, hogy a benne ülők nyelvöket harapták, ha beszéltek; még ki is dobta az embert, ha jól meg nem fogódzott a kapaszkodókba. A kocsiajtókat először nem lehetett kinyitni, azután meg nem lehetett becsukni; minélfogva azok egyszersmindenkorra be voltak jól lajfánttal 1) kötözve, a két hátulsó rugó közé pedig a bakra egy jó nagy -6- petrencze széna vala felkötve, mely minden zökkenésnél a benn ülők nyaka közé szándékozott esni. E tisztes ősi emlék elé két szelid paripa volt befogva, a harmadik lógóba; egy kesely, egy fakó és egy szürke, mind a három fülig sáros s mind a három összevetett lapoczkával támogatva egymást s gubanczokba kötött farkával el-elkapva a kocsis kezéből a gyeplőszíjat, míg ez ostorával előre-hátra vagdal, többször püfölve a benn ülők kalapját, mint lovai bőrét, melyeken úgy meglátszanak a húzások, mintha lithographirozva volnának.

A jó szándék nem hiányzott a nemes állatoknál, hanem inkább a megfelelő képesség. Fuvarba fogadott jobbágylovak voltak a jámborok, nem arra hivatva és neveltetve, hogy vastengelyű hintót mozdítsanak elé, s érezve e gyarlóságot magukban, minden tizedik lépésnél nyugórát tartottak, egymásra nézve szomorú szemekkel.

Ilyenkor, midőn a lovak megálltak, s nem akartak tovább menni, a benn ülő négy egyéniség közül egy rendesen kiüté a fejét a sok limlom közül s rá kiáltott a kocsisra: «megállj! megállj! hadd szólítok meg valakit!»

A kiáltó szó egy, a gyöngédebb nemhez tartozó egyéniségtől jött, kit azonban most nem irhatunk le, mert a keresztül-kasul kötött nagy kendők alig engednek becses orczájából egyebet kivehetnünk az orránál; kívüle pedig még hárman ülnek a hintóban: hátul, a tisztelt asszonyság mellett, egy bundába és prémes úti sipkába keveredett uraság látszik a szegletbe huzódva, kiből ismét csak a nagy bajusz s a hosszú szárú pipa látszik, melynek csutoráját a dohányzók különös gondviselése őrzi, hogy minden zökkenésnél a torkába nem ütődik. A mamával szemközt ül egy reményteljes fiatal sarjadék, kinek báránybőr süvege úgy a fejébe van nyomva, hogy két piros fülecskéje kétfelé konyúl miatta, s ki a legvizsgább feszengéssel néz untalan előre, hátra; mellette végre egy hórihorgas pofók siheder foglal helyet, nagy, bámész szemekkel nézve a sáros világba, s hosszú lábaival a fentisztelt – hihetőleg -7- atyai – tekintélynek jutván átellenben, azokat az elképzelhető legkellemetlenebb helyzetbe kénytelen összehúzni, úgy hogy a két térdét csaknem a nyaka közé szedte.

Tehát valahányszor a lovak megálltak a pocsolya közepén, az érintett asszonyság nagy munkával előkapálta magát a számtalan köpönyeg, sliffer és nagy kendő közül, kikiáltva a kocsiból: «állj meg Marczi, megállj! hadd szólítok meg valakit!» s azzal kidugva fejét az ernyő alatt, lekiabált egyik másik ácsorgóra, ki a kerítésen kinézett, s míg azzal megbirta értetni kérdezősködését: tudniillik hogy hol lakik itt a faluban tekintetes Kassay Lőrincz úr? s arra kiélégitő választ kapott, azalatt kifujták magukat a griffek, s a tisztelt asszonyság ismét visszafészkelte magát a slifferek közé, elszánt hangon parancsolva a kocsisnak: «hajts Marczi! sem ostor, sem ló nem a tied!» Marczi ezzel belevágott az egyik lóba, mire az újra neki rugaszkodott, a félre lódult rúd pofonüté a másik lovat, erre ez is megmozdult, s a hátra maradt lógós szépen ráült a kocsis térdére, míg az mind a két lábát neki feszítve odább nem tolta magától.

Mikor már harmadszor állottak meg a falu közepén s az asszonyság újra kikapaszkodott valakit megszólítani, a benn ülő úr nem állhatá tovább.

– Ugyan Zsuzsi szivem, mit kiabálsz annyit a kocsisra, hogy álljon meg? ’sz inkább az a baj, hogy minden lépten megáll.

– Ejnye! nem hallgatsz te szamár? förmedt vissza fogai közül suttogva a dáma, ’sz épen azért kiáltok rá, hogy álljon meg, hogy az emberek észre ne vegyék, hogy nem tudunk odább menni.

Most legutoljára azonban épen a szolgabiró úr hajduját találták megszólítani, «no majd mindjárt elvezetem én, csak jőjjenek utánam», viszonzá az emberséges ember, s megindult a hintó előtt.

Könnyű volt neki sietni, mert gyalog ment, de lett volna csak ott azon a hintón. -8-

Kassay Lőrincz bátyánk, észrevéve, hogy vendégei jőnek, bement az ajtóból, s fellépve a három lépcső magasságú folyosóra, onnan várta őket, mint illendő elfogadási helyről, kifújva a pipája fenekén maradó tüzet, mint valami kis vezuviust, s tekintélyes bajuszát kétfelé sodorintva.

Végre nagy hűhó mellett bevergődött az udvarra a viszontagságos bárka, s a megállapodás pillanatában elkezdének mindenféle mozgó tagok szabadulni ki a zsúfolt tömkelegből. A belső öreg úr legelsőbb is a nagy kászolódás közben sarkantyús csizmájával rátalált a felesége tyúkszemére taposni, mire az hirtelen olyat döfött rajta könyökkel, hogy az öreg úr ijedtében felkapva fejét, a forró pipát pogányul oda süté az előtte ülő hórihorgas siheder orczájához, melynek természetes következése az lett, hogy e spártai gyöngédséggel illetett ifju nagyot ordítva kapott a képéhez, e mozdulattal a hosszú pipát úgy üté az öreg úr fogai közé, hogy az agyveleje is meglódult bele. – «Melyitek tette ezt?» kiálta erre dühösen az öreg úr, kikapva szájából a pipaszárt, s vészterhes mozdulattal emelve a két suhancz feje fölé, mielőtt azonban kioszthatná a büntető igazság csapásait rájuk, a bakon ülő kocsis leveté magáról a nehéz csatakos szűrt, még pedig oly ügyesen, hogy ez hátra esve, mind a két úrfit végkép eltakarta, a többieknek pedig tele szórta szemét, száját sárral kivánatig, s míg e véletlen roham tartott, addig a legifjabb sarjadék jónak látta nyakra-főre lemenekülni a kocsiból, tönkre téve a szekérkenővel csíkos bugyogóját.

E nagy veszedelem alatt végre oda érkezének a szolgabiró úr hajdúja és egyéb ácsorgói, s miután elébb nagy hasztalan törekedtek a bekötözött kocsiajtókat kinyitni, végre nyalábban hordták ki a benn ülőket, mely segítséget azonban a fentérintett szálas ifju ember határozottan visszautasított, bebizonyítva, hogy a természet a végre rendelte a hosszú lábakat, hogy az ember egy lépéssel kiléphessen a kocsiból. -9-

A kocsizörejre a háziasszonyság is előjött a folyosóra, egy csinos kis gömbölyű képű fiatal menyecske, egyszerű, de divatos szabású házi öltözetben, kis fodros köténykével, s meg nem kötött kék szalagos csinos főkötővel; egy kis négy éves szöszke, eperszájú lányka fogta a kezét, félig elbújva anyja öltönyének redői mögé, mint egy leskelődő kis amorette.

Az utasok végre szerencsésen mindnyájan partra szálltak, s kitappogva lábaikból a zsibbadtságot, mind egyszerre oda tódultak a háziúr és asszonyság elé, a midőn is az érkezett vendég asszonyság, mint a család szája, legelébb fölvevén a szót, kellemteljes bizalommal fordult Lőrincz úrhoz.

– Kedves édes uram öcsém. Van szerencsém kedves édes uram öcsémnek magamban Sajtóry Zsuzsánnát, édes anyai ágról való unokatestvérét bemutatni. Erre levén az utunk, nem akartuk azt a gorombaságot elkövetni, hogy kedves uram öcsém házát kikerüljük.

– Hozta Isten! hozta Isten! szólt kihúzva pipáját szájából Lőrincz úr, hogy a tisztelt asszonyság üdvözletét egy pár hangos fültövön csókolással fogadhassa.

– Az Istenért! örülök a szerencsének, tessék bejönni. A cselédek majd mindent behordanak.

– Ez pedig itt a férjem… akará folytatni az asszonyság, bundástul ott álló urára mutatva.

– Csitt, meg ne mondd, hogy hínak? szólt hamiskodva az öreg. Hadd lássuk, rám ismer-e kedves sógor uram? s ezzel nagy mosolyogva megfogá Lőrincz két kezét s várta, hogy az rá ismerjen.

Az is nagyon mulatságos helyzet, mikor az embertől valaki azt kivánja, hogy ráismerjen, s nem akarja megmondani, hogy kinek híják?

– Hiszen nem ismerhet rád attól a nagy ménkü sipkától! kiálta rá hitves társa, lekapva férje fejéről az iszonyú ellenzős kétfülű sipkát, melylyel megfogyatkozva, egy furcsa, semmit nem mondó ábrázat tünt Lőrincz elé, nagy, kopasz, völgyes homlokkal, melyre hátulról előre volt simítva a haj, a milyen arczot ezeret lát az ember életében, hogy nem tudhatja, melyik az egyik, melyik a másik?

Lőrincz fülig pirult, s szerette volna, ha erre a kérdésre feleletet kapott volna valahonnan.

– De bizony. Jól ismerem, szólt homlokát megdörzsölve ujjai hegyével, csak a neve nem akar eszembe jutni.

– Hehe! hát nem emlékszik, mikor 1830-ban a győri restórátión együtt voltunk?

Hiszen a győri restórátión tiz év előtt négyezer emberrel találkozott, ha az most mind előjönne, ha nem ismeri-e?

– Igaz biz az! Az Isten hozta szerencsésen, szólt Lőrincz, megkönnyebbülve, hogy egyszer kiszabadult ebből a szellemi kalodából s nyakba és fejbe ölelgette annak rende szerint érdemes vendégét.

– Ezek pedig az én fiaim, állítá ezen átesve az érdemes asszonyság. Ez a kisebbik a Péter, a nagyobbik a Sándor. Csókoljatok kezet asszonynénéteknek szépen.

A két fiu engedelmességhez szokottan rohant e szókra a házi asszonyság kezeinek, a kisebbiknek sikerült is egyik kezét elkaphatni s orrával szájával olyan csókot nyomni rá, hogy alig birta letörölni nyomdokait, hanem a nagyobbik elől eldugá háta mögé kezeit, gömbölyű piros orczáit tartva elé. -11-

– Nem hagyom a kezeimet, édes öcsém: nagy már maga kezet csókolni; inkább az orczámat.

A bunfordi fiu olyan zavarba jött e szavakra, hogy a mint meg kellett neki csókolni kedves asszonynénjét, azt hitte, hogy ég és föld kifordul vele, s maga sem tudta, hogy esett át e feladaton? S e fölött oly trémába jött az öcsém Sándor, hogy apjának, anyjának és öcscsének egyenkint sorba letaposta a lábait.

Hogy az elfogadás annál patriárchálisabb legyen, a házi nagy komondorok is oda furakodtak a társaság közé, az érkezett vendégeknek lógatni talált kezeit megnyalva. S ebben is van valami, a mi figyelmet érdemel. A házi ebek magaviselete erős tanúbizonysága a házigazda vendégszeretetének: a hol még a komondor is megnyalja a vendég kezét s barátságosan ugrál a nyaka közé, ott szívesen fognak látni; de a hol a kuvasz az ajtóban fekszik, s rád mordul, ha közelítesz, ott készen légy arra a kérdésre, hogy «mikor tetszik odább utazni?»

Beérvén a szobába, itt újra kezdődött a hálálkodás. «Hozta Isten» – Alázatos szolgája – szerencsés jó estét kivánok, – kivántuk tiszteletünket tenni, – örülök, hogy van szerencsénk, – de biz a mienk a szerencse, stb. stb. Az «öcsém Sándor» itt is szert tett rá valahogy, hogy egy senkinek nem vétett cziczuska ártatlan farkára rágázoljon, s véghetetlenül látszott óhajtani, hogy bárcsak valahogy egy szegletet találna, a hol nem bánthatna senkit, s nem kellene senkivel gondolnia.

Itt a bundák, köpönyegek lassankint lekerültek a nyakból, téli czipők és botosok elhagyták a lábakat, nagy kendők, kis kendők leoldattak s apránkint megkezde látszani minden emberen a maga valódi formája. Az érdemes vendégcsalád feje egy negyven és ötven év közt levő egyéniség lehetett, csupán akkor látszva öregebbnek, ha megszólalt, pipától fekete fogai miatt. Rajta térdig érő zöld Zrinyi-dolmány volt, széles zsinórokkal s diónyi gombokkal; mihelyt bundájától megszabadult, mindjárt összetette a -12- két kezét hátul s két sarkantyús lábát szétvetve, egyremásra mosolygó képet csinált, hogy két orczája csak úgy hegyesedett bele, pirosság dolgában csak orrának engedve, mely pirosság azonban koránsem a conservált fiatalság tavaszának volt a színe, mint inkább az ősznek, a mikor tudniilik a bor terem.

Érdemes hitvestársa alacsony, szikár termetű asszonyságnak látszott, kinek különben is elég érdekes arczán a legnevezetesebb volt az orr. Ezt az orrt jobbra, balra, le és fel lehete mozgatni, a szerint, a mint a tisztelt asszonyság valami fölötti tetszését, avagy nem tetszését akarta kifejezni s a családtagok e sajátszerű mimikai kifejezésekre annyira figyelmesek voltak már, hogy idegen emberek előtt szüntelen ez orron függött pillantásuk, annak mozgásától tudva meg, hogy okosat mondtak-e, avagy megfordítva? úgy, hogy Menyhért úr nem egyszer a szó közepén elakadt, ha felesége valamely fintorlattal észrevéteté, hogy nem jól beszél.

Az «öcsém Sándor» egy nagy szál horihorgas legény volt, szőrtelen pofók orczával, s meglehetős tülök orral, kezekkel jól megáldotta a természet, s azt ő maga is jól látszott tudni, mert mindig olyan mozdulatokat tett velök, mintha szeretné azokat valahol magától elhagyni. E véleményben lábai iránt is osztozott, csodálatos hivatást érezve mindenben elbotlani, vagy mindent eltaposni, a mihez csak közelít. E pillanatban az egész arcz és alak igen élethíven fejezi ki azon gondolatot, hogy mint szeretne oda haza lenni.

A legkisebb szurkulus végre soha sem tágít anyja mellől, szüntelen annak viganójába fogózva, a miben rá nézve az a jó is van, hogy az orrát beletörülheti.

A társaság még alig állta ki lábaiból a zsibbadást, a házi menyecske kitekintve a konyhába, hirtelen utasítást adott cselédjeinek a készítendő vacsora felől, mely parancs teljesültét a rögtöni csirkesírás tanusítá, a midőn a «fiam Péter» megpillanta egy kihúzó szekrény tetején egy pár -13- szép sárga czitromot, melyek ott álltak aranyszélű csészékbe rakva, s rögtön elkezde nyafogni.

De a fiu úgy volt már szoktatva, hogy egy-két ütést, kivált a fejére, fel sem vett, hanem annál erőszakosabban nyafogott a czitromra mutatva.

Lőrincz bátyánk sokkal viálisabb ember volt, mint hogy az ilyen gyermek-jelenetek boszantották volna, oda ment, az egyik czitromot kivette a csészéből s odaadta neki.

– Ejnye te rossz fiu, förmedt rá az anyja, hát mit kell mondani? no? nem tudod? Mondjad szépen, hogy: köszönöm alássan. No! mondod mindjárt?

A gyerek elébb elvárta, hogy hátba üssék, azután kinyögte nagy durczásan.

– K-sz-n-m. S azzal úgy tett, mintha eltenné a czitromot, de csak azt várta, hogy egyszer senki se nézzen rá, s azzal hirtelen nagyot harapott bele.

Hát erre elkezde rögtön ordítani, a mint csak a száján kifért, úgy ordított, hogy a szemei egészen elvesztek a fejében.

Minden ember összeszaladt. Mi lelt? Mi baj? Ki bántott? kérdezék mindenfelől.

Nagy nehezen birta a házi asszonyság megengesztelni a kedves fiucskát, egy darab piskótát adva kezébe, s kiküldve a kis Klárikával játszani a gyerekszobába. -14-

A társaság erre kétfelé oszlott. Az asszonyságok ott maradtak a látogatási szobában; mi pedig, monda Lőrincz bácsi, menjünk át egy pipa dohányra én hozzám, s azzal átvezeté saját szobájába a férfiakat, minden ajtónál nagy birkózásba eredvén Sándor öcsémmel, a ki semmi áron nem akarta megengedni, hogy előtte lépjen be.

A pipázó szobában igen jól volt elrendezve, hogy nyár elején bár, de hűvös locspocs időben, a kandallóban vidám tűz pattogott, mellette egyfelől a nagy fáskosár, előtte kényelmes bőrkarszékek, – s kéz alatt a pipaállvány, körülrakva ezüst kupakos tajtékpipákkal.

– Tessék leülni! szólt Lőrincz, vendégeit a kandallóhoz vive, s beleültetve a nagy karszékekbe, a mi azonban öcsém Sándornál épen nem sikerült neki, sehogy sem akarván az elfogadni azt a megtiszteltetést, hogy leüljön.

– No hát cselekedjék, a mint tetszik, felelt rá Lőrincz úr, s hagyta állani a frátert, ki ahoz volt szokva, hogy le nem ült addig, míg le nem húzták a székre, hanem állt az ember előtt, mint egy eget támogató rúd.

– Legalább hát gyújtson rá; biztatá Lőrincz, oda nyújtva neki a dohányos döbözt.

(Pedig szokott; hanem a jól nevelt fiuknak nem illik idegenek előtt mutatni, hogy ismerik az élet apró kényelmeit.)

A két úr ezután beszélgetésbe eredett, mely alkalommal kitünt, hogy Menyhért úrnak is meg vannak a maga saját eszméi s azokat el is meri mondani, mikor a felesége nincs jelen. Sok ember van ilyen, ha a felesége hallja, minden szavába belesül.

Teszem föl: – Először is azt állította, hogy gőzhajók -15- helyett sokkal okosabb volna, ha gőzlovakat csinálnának, hogy azok húznák a hajót; így nem kellene félni, hogy a hajó elsűlyed, ha az üst elpattan.

Azután: – hogy azt az országgyűlésen meg kellene hagyni, hogy krumplit senki ne termeszszen, mert ha ez a növény annyira elhatalmasodik, a búzát senki sem fogja venni és termeszteni.

Azután: – kárhoztatólag nyilatkozott az újabbkori pusztai gazdálkodás ellen, miszerint a nagy ménesek helyett az uradalmakon mind birkákat tenyésztenek; úgy, hogy ha egyszer egy nagy háború kiüt, ülhet a nemesség lovak helyett juhokra.

Továbbá: – kifejté bőségesen, mennyire meg kellene tiltani az iskolába járó fiatalságnak vagy a köpönyegviselést, vagy a hegedülni tanulást, mert minden rossz erkölcs abból származik, hogy az ifjuság köpönyege alá takarva a hegedűt, elmehet mulatni a bálokba és korcsmákba, a nélkül, hogy az esküdt diák észrevehetné…

– Ühühühehehe! hangzott fel egyszerre a szegletből Sándor öcsém kitörő röhögése, ki mindekkorig a kandallónak vetett háttal maga elé bámult a falra, mintha valami nagy dolgon törné a fejét.

Egyszerre mind a két úr kérdőleg fordítá felé szemeit, hogy vajjon mi lelte?

– Olyan furcsa édes apámnak az árnyéka a falon, a mint beszél, szólt a kópé, összeszorított markába vakkantva a ki-kitörő nevetést, melyet mentül jobban el akart fojtani, annál jobban rájött.

– Hanem tán fázol öcsém, hogy úgy a kályhának vetetted a hátad? szólt közbe Lőrincz úr, attól tartva, hogy Menyhért bácsi most mindjárt megczibálja a nagyreményű ifju üstökét. Ne légy olyan fagyos öcsém; mert ha megtudják a leányok, hogy a kályhát búvod, soha sem kapsz feleséget.

– Már az pedig furcsa volna, monda Menyhért úr, oda intve szemével Sándor öcsémre, hogy okosan viselje magát. -16- Miután most épen leánynézőbe megyünk az ő kelme számára.

– Mi a gutát! kiált fel Lőrincz, érdekelten fordulva a siheder felé; tehát quasi vőlegény? De már így közelebb jőjj hozzánk, hadd lássunk jobban a szemedbe.

Deiszen harapófogó lett volna az, a mivel Sándor öcsémet onnan a kuczkóból ki lehetett volna húzni.

– S merre szól a szarka a háztüznézésre? kérdé Menyhért bácsit a házi úr. Ki hordja az öcsém oldalbordáját?

Menyhért úr elébb felfújta a pofáját, mert nagy dolgot akart mondani, s azzal egyik lábát a másikra vetve, felnézett a padlásra és monda:

– Az bizony, tekintetes Berkessy Gábor, Csongrád vármegyei protonotarius uramöcsém kisasszonya, Linka, kit még 1830-ban a győri restóratiókor a nagyobbik fiamnak igért az édes atyja, a kivel kutyú pajtások voltunk.

– No az bizony mondhatom, hogy derék leány, erősíti Lőrincz úr, magam is ismerem: igen derék család, apja, anyja; egyetlenegy leány; az ugyan nem megvetendő szerencse lesz, ha odaadják.

– Ha odaadják-e? S vajjon miért ne adnák oda? kérdé Menyhért úr, nem minden sérelem nélkül.

– No csak azért gondoltam, mentegetőzék Lőrincz, hogy az öcsém még olyan fiatal.

– Mit? van annak azért esze. Oda merem én azt azért a főispán eleibe is állítani, s akármiféle társaságba, a collegiumból mindenből eminens calculust hozott. Mi a menkü olyan büdös itt? Valami ég. Te! talán kiégetted a kaputodat? Mondtam szamár, hogy ne támaszkodj úgy annak a forró kemenczének. Ahol van ni. Lyukat égettél a bonzsurodon.

Úgy volt biz az; a piros zsinóros bonzsurnak megkapta az egyik szárnyát a forró kandalló.

Sándor öcsém nagy szégyenpirulással és ijedelemmel -17- vevé észre a bonzsurban esett kárt, s azt se nézte hová ül le? csak letette magát, folyvást a kiégett lyukat szemlélve, mintha azon törné fejét, mint lehetne azt abból kimosni?

Lőrincz úr látva, hogy a conversatio nagyon inparlamentalis modort kezd venni, iparkodott más hangot adni a beszédnek, visszavivén azt az eredeti thémára.

– Még pedig laudabiléval, felelt az, elfeledve e fölött a kiégett bonzsurt.

– Még pedig az a szigorú Nyáry volt a censora, a ki úgy megszokta a fiatal embereket forgatni. Mond el csak, mit kérdezett tőled? Nagyon derék.

Zsuppsz. Abban a pillanatban elnyelte a Sándor öcsémet a fáskosár, a melyre ráült, s mely nem arra levén rendeltetve, hogy a tetejére üljenek, beszakadt alatta, s ő bele esett, hogy csak a két keze és a két lába állt ki belőle.

Lőrincz úr e látványra nem türtőzhette magát tovább, hanem elkezdett kaczagni, hogy hanyatt dűlt a székben. Menyhért úr ellenkezőleg az ijedtségtől volt megmerevülve; első pillanatban meg nem tudva fogni, hogy mi történt a fiával? Szerencsére, hogy a kapálózás közben a kosár feldült vele, s kimászhatott, különben még ott vész.

Menyhért úr először azt nézte, hogy nem tört-e el az öcsémnek valami csontja? azután meg azt, hogy hol van egy bot, a mit ő törjön el rajta?

Még nem tudom, hogy hova fejlődött volna e jelenet? ha véget nem vet neki a belépő hajdú, jelentve, hogy a vacsora az asztalon van, tessék az ebédlőbe sétálni.

Asszonynéném, Zsuzsánna asszonyság, az idő alatt szintén megismerteté a házi asszonyságot utazásuk czéljaival és körülményeivel, holmi apró módosításokkal és eltérésekkel -18- az előadásban; például, hogy az öcsém Sándor præclarummal censurázott, hogy a leányok bolondulnak utána odahaza, de ő rájuk se néz, kötelességének tartván abba lenni szerelmesnek, a kit szüléi akarnak – s több efféle.

Az érdekes beszélgetés alatt hirtelen nagy sírás hangjai törnek elő a gyermekszobából, s előjő a kis Klárika s nagy piszegve és zokogva előadja, hogy a Péter előbb kitörte a babájának a nyakát, azután pedig őtet megütötte.

– Ejnye te gonosz fiu! förmedt fel az asszonynéném, hol van egy korbács, hogy rád szedjek vele? Így kell magad viselned asszonynénéd házánál? Adják ide csak azt a korbácsot! gyere ide mindjárt, te rossz kölyök!

A fiam Péter hallva ezt a szép szót, nem hogy kijött volna, hanem bebújt az ágy alá, s onnan nézett ki a mamájára. Sem kérés, sem fenyegetés nem volt képes őt onnan kihozni. Utána bújni pedig alkalmatlan lett volna.

– No megállj, rossz fiu, szólt a mama, látva tekintélyének sikertelen koczkáztatását, ha elő nem jösz, nem kapsz vacsorát. Csak hadd maradjon ott az ágy alatt. Majd mikor mi vacsorálunk, akkor is jó lesz neki ott az ágy alatt lenni.

– Mi gyerünk innen, monda a mama; be kell ide csukni a rossz fiut, ez a büntetése.

Az itélet a megérkezett családfővel is közöltetett és helybenhagyatott s a társaság helyet foglalt az asztal körül, a mi azonban szintén nem történt meg munka nélkül, tíz perczig minden ember azon czivakodván egymással, hogy elébbre ne üljön, s formális erőszak kellett hozzá, hogy a háziasszony a vendégnőt az asztalfőhöz ülésre birhassa, a legvégső helyért pedig tökéletes birkózásig ment Sándor öcsém szerénysége a házi gazdával. Szerencsére az erősebb volt s most az egyszer lebirta ültetni maga elé.

– Tanuld meg azt öcsém, monda Lőrincz úr, a mit a bihari főispán mondott nekem, mikor patvarista koromban a principalisommal együtt asztalához voltam hivatalos, s -19- én is váltig azt kerestem, hol üljek leghátul? «Csak ülj le te öcsém akárhova, monda a derék úr, bizonyos lehetsz felőle, hogy a hova te ülsz, ott az utolsó hely.»

A czifra, dinnye alakura rakott asztalkendők levétettek a tányérokról s a hajdú körül kezdé hordani a finom jó gulyáshúst, melynek még a papirosra leirt nevén is érzik a faintos jó illat, a mit Isten tudja, mivel tudnak neki megadni a magyar gazdasszonyok?

A fogás körüljárt. Szerencsére, hogy a hajdú hordozta, különben sorsot kellett volna húzni, hogy ki vegyen elébb?

Mikor a Sándor öcsémre került a sor, ő közmeglepetésre azt nyilvánítá: hogy ő «köszöni alássan: nem eszik».

– Köszöni alássan, szólt közbe Menyhért úr, nagyon keveset szokott enni.

Üm. Tán finnyás a gyerek, gondolá Lőrincz úr, no majd lesz más, abból ehetik.

Azután hoztak egy tál jó turós galuskát; a ropogós kemény koczkák csak úgy mosolyogtak a tejfeles turó közepett, meg levén koszorúzva áldott tepertővel, mely oly friss volt, hogy még most is sistergett a tálban.

– De ebből csak eszel? szólt Lőrincz úr szomszédjához, rákerülvén a sor.

Pedig oly éhes volt az öcsém, mint akárki más, s egy cseppet sem fájt a feje, hanem már ahoz volt szokva, hogy addig nem evett, míg tízszer meg nem kinálták, s utoljára erővel a tányérjára nem szedtek.

No hanem most az egyszer ezzel a szokásával nagyon röviden járt, mert Lőrincz úr eltalálta hinni, mit ő vesztére kigondolt, s odább adta a jó párolgó turós csuszát, mely az igaz, hogy a fejfájás ellen nem igen nagy orvosság. -20-

Már most az öcsémnek ezt az öngyilkosul kigondolt szerepet végig kellett játszani, s egész a vacsora végeig minden körülforgó ételre azt mondani, hogy nem ehetik, mert a feje fáj; pedig majd kiugrottak a szemei az éhség miatt.

Hiába hordták körül a jó tejfeles paprikás csirkét, a drágalátos almás rétest és a fehér keblű pulykapecsenyét, az öcsém Sándor rendületlen maradt, s egy kenyérmorzsát be nem vett az egész vacsora alatt.

– Legalább hát igyál, ha nem eszel, ettől kiáll a fejedből a fájás; szólt Lőrincz úr felemelve az egrivel töltött palaczkot.

Sándor öcsém soha sem bocsáthatta volna meg magának, ha abban a perczben félre nem kaphatta volna a poharát, úgy, hogy Lőrincz úr az önteni szándékozott bort az abroszra locscsantotta.

– Ejnye teringettét, hisz ez ritka gyerek; se nem eszik, se nem iszik, se nem dohányozik; ebből millonér lesz. De sajnálom, hogy már más leányt néztek ki neki, azt mondanám, hogy várja meg, míg az enyim megnő.

Volt azonban valaki, a ki egészen más életnézetet követett, mint Sándor öcsém, s ez a kisebbik rajkó volt, a Péterke.

A mint kicsukták az ajtón, eleinte csak meghuzódott a szobában duzzogva, mintha arra várna, hogy érte menjenek, kérleljék, kinálják, engeszteljék; később azonban hüledezve kezdé észrevenni, hogy el vannak nála nélkül, s ugyancsak csörögnek kések, villák és kanalak a másik szobában, ő érte meg nem jön senki. Ezt nagyon szívére vette, oda ment az ajtóhoz s a kulcslyukra téve a száját, elkezde sírni, először szép lassan, azután mindig erősebben, végre még az ajtót is rugdalta.

– Ne hallgassanak rá, csak hadd ordítson. Biztatá a -21- társaságot az édes mama, igen érdekesnek találva ezt a jelenetet. A kis Klárika azonban, midőn senki sem látta egy pulykaczombot s két darab rétest, miket saját tányérjába szedett, hirtelen eldugva a kötényébe, a hátulsó ajtón a gyermekszobába került, s a félretett étkekkel nemes boszúállással vigasztalá meg a megsajnált kis koboldot, mire ez el is hallgatott szépen.

Ez intermezzót azonban az öcsém Sándor arra használta fel, hogy észrevétlenül zsebébe csúsztatott egy darab kenyeret, melyből egy harapást nem mert enni az asztalnál.

Vacsora végével kölcsönös hálálkodások közt keltek fel az asztaltól, s Zsuzsi néni ekkor egész ünnepélyességgel nyitá fel az ajtót, kibocsátva a kis deliquenst, ki köröskörül bezsírozott pofácskával vigyorogva ugrott elő, daczosan fitogtatva a meghagyott pulykacsontot.

– Juj te rossz fiu, szólt a mama, odarántva őt magához, s megtörülve orczácskáját, eredj oda mindjárt asszonynénédhez kezet csókolni, a miért oly goromba voltál.

Péterke oda sandalgott, szemét-száját féloldalra húzva, mintha azzal a gyanuperrel élne, hogy hátha az a kéz, melyet neki meg kell csókolni, csak arra van szánva, hogy mikor közel jut hozzá, pofon üsse, s csak miután az ellenkezőről meggyőződött, tért régi bizalma a világhoz vissza, s mert még egy darab rétest kérni, mely ki is szolgáltatott neki, s melyért ő viszont szíves volt megmutatni a társaságnak, mint lehet egy darab rétest egy falatra bele tömni az embernek két pofájába?

Ezután a társaság ismét külön vált, az asszonyságok helyben maradtak, a gyermekeket lefektették, a férfiak még átmentek egy pipa dohányra a kanczelláriába.

Ki volt nagyobb kínban, mint az öcsém Sándor? Éhes volt, mint a farkas; a zsebében egy darab puha fehér kenyér, – de hol egye meg? Akárhová megy vele, meglátják, s vége van. -22-

Csak várta, hogy majd lefekszenek, s az ágyban sötétben majd megeszi a kenyeret, de a két úr oly discursusba eredt, hogy éjfél előtt ki nem jöhettek belőle, pedig még csak kilencz óra volt.

– Kimegyek én egy kicsint a kertbe sétálni, kérem alássan, monda végre, ezt találva a legalkalmasabbnak.

A kanczellária hátulsó ablaka épen a kertre nyilt, az ablak előtt állt egy téli körtefa, Lőrincz úr épen szemben ült ezzel az ablakkal.

Egyszer a nagy beszélgetés közben úgy tetszik neki, mintha valaki húzgálná a körtefa ágait, oda ment az ablakhoz és kitekintett: hát az öcsém Sándor szedte az éretlen téli körtéket, s oly szívesen tömte két pofára, mintha befőtt birsalmákat nyelne.

No de nem ártott meg neki, mert nem ette kenyér nélkül, volt a zsebében egy jó darab.

Lőrincz úr kiverte a pipáját; Menyhért úr felkerekedett és jojczakát kívánva, elvezetteté magát a hajdú által a neki rendelt szobába.

A vendégek még a lefekvés előtt elbúcsúztak szíves házi gazdáiktól, azt állítva, hogy hajnalban igen korán odább akarnak menni, mikor még ők aludni fognak, s azzal beletemetkeztek a magasra vetett párnák és vánkosok szalagos fehér czihákba szorított pehelytengerébe, kiki átengedve magát a maga álmainak.

A kocsisnak meghagyatott, hogy négy órára befogjon és senkit föl ne lármázzon, mire azonban az óvatos vendégek felkeltek, már akkorra talpon volt az egész háznép, készen várt az utasokra kávé, kalács, szilvorium és hideg pecsenye. Lőrincz úr nem is hagyott most békét a szerény ifjunak, -23- hanem nyakon fogta, bele töltögetett egyetmást, a mi enni, inni való volt, mert látta, hogy ez ahoz van szokva. Azzal ismét bepakolva vendégeit bundáikba, köpenyeikbe, oda dugott egyfelől ő egy jó cylinder szilvoriumot Menyhért bácsinak, másfelől a felesége egy frissen sült kalácsot Zsuzsi néninek, Klárika is ellátta az ifju sphinxet hideg rétesekkel, s erősen rájuk kötve, hogy visszajövet ismét betérjenek, így bocsáták őket útnak. Lőrincz úr messze elkisérte őket lóháton, hogy megmutassa nekik a jobb útat a kertek alatt, a nyomáson keresztül.

Most húzzuk fel azokat a három mérföldes csizmákat s lépjünk át a szomszéd vármegyébe.

Ott is van sár, mert az eső, hála Istennek, hat hét óta esik, mint Kelet-Indiában; ott is vannak faluk az országút mellett, nyitott kapujú házakkal s ott is megrekednek a falu végén az utasok.

Hanem most az egyszer olyan házról lesz szó, a melynek van kapuja s be is van csukva, s olyan utasokról, a kiknek a hintaja nem akad el a sárban.

Négy almásszürke van a fedett üveges batárd elé fogva; olyanok, mint a tüzes sárkány; a bakon a sallangos pántlikás kocsis mellett ül az úrfi s maga hajtja a fogatot, benn a hintóban kik ülnek, nem tudni, mert be van az csinálva nagyon.

Az úrfi kis kerek pörge kalapot visel, a nyakkendője csak úgy könnyedén megkötve, zekéjét levetette magáról, s könnyű nyári dolmányban ül kocsisa mellett, de orczái pirosak a szabad légtől, s a hajtástól.

Biztos ügyességgel kanyarog a görbe utczán végig, olyanokat cserdítve ostorával, mint egy pisztolylövés; a négy paripa, azt hinné az ember, hogy elragadta a hintót, ha nem látná, hogy a hol dobogó hid, vagy zökkenő következik, egyszerre meglassítja valamennyi a lépést. Végre egy helyen félretérve a falu közepén elvonuló országútról, neki -24- vágtatott egy oldalt eső háznak, ott azonban kénytelen volt megállani, mert a kapu be volt téve.

– Héj! hó! kiálta a kocsis, felállva a bakon, hogy az udvarra belásson. Azt a kaput!

– Soha se rontsd a tüdődet Matyi, szól az úrfi, hanem eredj be a kis ajtón s nyisd ki magad a kaput. Hanem vidd magaddal az ostort, mert a kutyák lehúznak.

Matyi úgy tett s a mint belépett az ajtón, mindjárt nagy hadakozás támadt közte és a szelindekek között, folyvást kénytelen levén az ostorral közibök püfölni, a míg a kaput kinyitja.

A nagy zaj, lárma és ugatásra előjött végre a konyhából egy élte virágában levő asszonyszemély: valamivel több, mint szakácsné és valamivel kevesebb, mint háziasszony, s megállva a tornáczon, éles rikácsoló hangon kiálta le onnan.

– Micsoda istentelen nagy lárma az már no? A török jön-e, vagy a franczia?

E szók alatt kinyitá Matyi a kaput s az úrfi egyet csettentve a lovaknak, behajtott az udvarra, s ott a tornácz elé érve, leugrott a bakról s odavetve a kocsisnak a gyeplőt, maga oda járult a zúgolódó némberhez, a ki a lehetőségig görbén iparkodott ránézni aszaltszilva képével, azon törekedve, hogy mint tudná azt még rútabbá tenni? s szemei, mint két vasvilla szegződtek a jövőkre.

– Ejnye, lelkem adta Boriska! szólt az úrfi dévaj hangon. De megszépült, a mióta nem láttuk egymást. Azt gondoltam, hogy a farsangon férjhez vitték. Korán volna még, ugy-e bár?

– No iszen maga meg ugyan csak megcsúfult Károly úrfi, a mióta nem láttam; milyen szép kis gyerek volt akkor, s milyen nagy férfi lett belőle.

– Hát azok is itt vannak? No én nem tudom, hogy érnek rá más emberek elmenni a háztól, s hetekig odarőfölni.

– Híjja csak elő az urambátyámat Boriska lelkem és segítsen egyetmást leszedni.

A házi szépség még egy mérges tekintettel keresztbe hosszába mérve a hintót, bement ismét a konyhába, ott a sötét kályhalyukból valami világosság látszott derengeni; Boriska bekiáltott a kályhalyukba:

Ezalatt Károly kinyitá a hintó ajtaját, s miután a tornáczig térdig lehete járni a sarat, ölébe véve hordá ki a két bennülő hölgyet, kik közül az egyik édes anyja volt, egy tisztességes, jó, szelid képű negyvenes delnő, a másik leánytestvére, egy gonosz, fürge, eleven, tizenkét éves kis pajkos tündér, csillogó parázs szemekkel, s szüntelen mosolygó, fecsegésre álló szájjal.

– Hozta Isten, nem is vártuk; szólt Károly nevetve, a mint partra szállítá őket, s megnyitá előttük az ajtót, melyet Boriska maga után becsukott.

Összefüggés tekintetéből meg kell tudnunk, miszerint az érkező asszonyság Hamvasi Erzsébet, testvérhuga a házi úrnak, Hamvasi Ábrahámnak; a ház, melyben megszálltak, szüleik által osztatlanul volt nekik hagyva, hanem az asszonyság az egésznek a használatát oda engedte a bátyjának, csupán azt kivánva, hogy mikor azon talál utazni, oda szállhasson.

A kettős konyhaajtó e közben kinyilt, s a felső részén kidugta magát a már megnevezett házi úr, egy megtudhatatlan időkorú férfiu, kinek nem volt elég, hogy a ragya megverte az ábrázatját, hanem még ő maga is csúffá tette azzal, hogy a bajuszát az orra alatt leborotválta, s csak két szájavégiben hagyta meg; minél fogva úgy nézett ki, mint egy vidra. -26-

Egy rossz, télen hideg, nyáron meleg kaput volt rajta, annak az ujjai könyökig föltűrve, s mind a két keze tele csapófölddel, a mint épen a kályhából kibújt, melyet saját maga tapasztott ki.

Arczvonásai épén nem törekedtek nyájasak lenni, a mint rokonait meglátta, s bár az asszonyság nyájasan üdvözlé, még az ajtó alsó felét sem igen látszott kinyitni. Végre mégis csak bebocsátá vendégeit, a könyökével nyitva ki az ajtó kilincsét.

Az asszonyság megcsóválá szelid fejét s testvére kormos, szurtos állapotjára mutatva, megfeddé őt nyájas szavakkal:

– Kezet csókolnék bátyám, ha lehúzná a keztyűjét; szólt közbe kötekedve Károly úrfi.

– Könnyű ilyen nagy uraknak beszélni, mint ti vagytok. Kiki teszi, a mi szegénységétől telik. Te Boris, hozz egy tál vizet, hadd mossam meg a kezem, mert ezek az urak szégyenlenek velem szóba állni.

Ábris úr kiment és megmosdott a dézsában, megtörülközött pedig az ágylepedőben, felhajtva az ágyterítőt.

Vendégei az alatt beléptek a szobába. Valami kellemetlen, kiállhatatlan illat állta el annak egész levegőjét. Minden háznak megvan a maga sajátságos illata, némely szobába belépve, oly meghivó, oly kedves szag üti meg az ember érzékeit, melyről nem tudni miben van, honnét jön? míg másutt oly aggasztó, oly szorongatást gerjesztő bűz fogadja a látogatót, hogy háttal megy vissza. Ez utóbbiak közé tartozott Ábris úr szobája; a falakon még ott feketéllett, a mit tavalyi és harmadévi legyek fölirtak rájok, -27- a padló beszélni látszott a mult téli disznóölés viszontagságairól, az ágyak alatt szalma és pehely, s a butorokon ujjnyi vastagságu por, az ablakon pedig épen nem lehete kilátni, hanem pókháló volt elég minden szegletben.

A belépő asszonyság nagyot sóhajtott, a szobában széttekintve; meglátszott arczán, hogy boldogult édes anyjára gondol e perczben, míg az élt, ezek a szobák nem voltak ilyen piszkosak, rendetlenek, nem verte ki az ember szemét a légy, nem lepte be a bútorokat a por.

Ábris bácsi az alatt megmosdott, megtörülközött, oly ábrázattal, melyen látni lehetett, hogy rá nézve a mosdás egy neme a penitencziának, azután bejött, nagy hidegen megcsókolt minden embert, mosolygani is kezdett egy kicsinyt, hanem az nem sikerült neki, hát abba hagyta.

A vendégek örömest lerakták volna felöltönyeiket, de hová? Tisztességes ruhával bajos volt valamihez hozzá érni.

– De szeretnék én valahová leülni Ábris bácsi, szólalt meg legelébb Lizike ártatlan kérezkedéssel tekintve szét.

– Hát szabad ezekről ezt a sok szép port leverni? kérdé Lizike hamis együgyűséggel, én azt gondoltam, hogy szárítani van ide terítve.

– Hallgatsz te gonosz! csitítá az édes anyja, míg Ábris úr megzavarhatlan kegyes orczával monda:

– Porból lettünk, porrá lészünk, azért a port ne utáljuk. S hogy arany mondatát cselekedettel is erősítse, fogá a kaputja szárnyát s három széket a három vendég számára letörölt vele, a negyedikre leült maga.

Az asszonyság leült tehát az egyik székre, Ábrahám úr a másik székre, az egyik nem szólt, a másik hallgatott, s ez így tartott mintegy fél óráig; ez a legkönnyebb neme a mulatságnak. Csak néha sóhajtott hol az egyik, hol a másik egy nagyot.

Károly ezalatt kiment a lovakat megnézni, s ismét bejött, Erzsike pedig az ablaknak állva, rálehelt és betűket irt rá az ujjával.

Hogy az elébb Lizikének neveztük a kis furfangos egyéniséget, az mit sem tesz. Egy névtől származik mind a kettő, s alig van a magyar nyelvben elnevezés, melynek variatióiban a legnagyobb gyöngédségtől a legnagyobb gorombaságig annyi volna benfoglalva, mint ebben, ugyanazon névből származván a behizelgő Liza, a vidám Erzsike, a kokett Betti, a tenyerestalpas Erzsu és a kormos Böske, hát még? «Én magyar leány vagyok, a nevem Babett».

Hogy Ábraham úr valakitől azt kérdezte volna: kell-e valami? azt ugyan nem cselekedte; csak ült és sóhajtozott.

Hanem nemsokára benyit a kocsis, Matyi, egy hamis alföldi csikósból verbuvált ficzkó, vakmerő, szájas, furfangos.

– Nem nekem, hanem a lovamnak. Nem is az én lovamnak, hanem annak a négy lónak, a min jöttünk.

– Hát – hiszen, majd adok én; szólt egyenkint szűrve a szót Ábris úr, s fogta a pajta kulcsát s kiment.

– A tatár látta! négy lóval járni, csak azért, hogy több széna fogyjon, mintha nem elbirná őket kettő.

Ábrahám úr adott szénát Matyinak, lelkére kötve, hogy el ne hullassa, mert drága. Azzal visszajött, leült és hallgatott tovább.

S fogta a pinczekulcsot és ment. Matyinak meg kellett állani a pinczegádorban.

Alig jött vissza az öreg úr s alig kezdett a hallgatáshoz, Matyi újra megint belép.

– Szoktunk bizony, sietett felelni Károly, mielőtt szerény anyja ellenkezőt mondhatna.

Ábris úr nagyot sóhajtott, felkelt és kiment a konyhába, s ott elkezde szép halkan beszélgetni Boriskával, ki ellenben iparkodott oly fenhangon beszélni, hogy odabenn is meghallhassák.

«– Mit? azt a szép kappant? – Nem ezért a világért! – Én? most tüzet rakni? Hasogatott fám sincs. – Hát van sajt. – Én bizony most nem gyúrok tésztát, mert a kezem fáj. – De azt a fazék lekvárt bizony meg nem kezdem. – Én hozzá sem nyúlok. – Én nem vagyok szakácsnéja. Mért nem tart szakácsot, ha vendégfogadós akar lenni.»

Ábris úr azonban most az egyszer mégis igazságos haragra gerjedt, s kimenvén az udvarra, lesodrófázott egy czimeres kakast, vérit vette maga, tüzet rakott, s elkezdte a szárnyas állatot koppasztani, míg Boriska látva, hogy ennek csakugyan meg kell lenni, ki nem kapta a kezéből s be nem kergette a konyhából.

Két óra mulva készen volt a nagy vacsora. A derék becsületes kakas olyan kozmás volt, a milyen csak lehetett, s a húsánál csak a csontja volt keményebb. A czupákos -30- kenyér a késhez ragadt, ha vágták, s a szájpadláshoz, ha rágták, s minden étel meg volt sózva, paprikázva úgy, hogy szikrát hányt a szeme, a ki belekóstólt.

A vendéghölgy étlen ült az asztalnál, s még nagyobbakat sóhajtott, látva a nagy penészrozsdákat boldogult édes anyja abroszaiban, az ismerős késeket, villákat szarvascsont nyeleikből kiszedve, s az ősi tálakat, tányérokat csorbán, repedezve. Mire jut a férfi, ha feleség nincs a háznál!

Átesve a vacsorán, végre is meg mert szólalni Ábris úr, megkérdezvén hugától, hogy hova utaznak?

Az megvallá, kegyesen felfohászkodva, hogy **-re, Berkessy Gábor úr látogatására.

– Mit! ahoz a rossz emberhez? kiálta fel Ábris úr, nem egészen menten a megivott kerti bor befolyásától.

– Hát miért légyen ő rossz ember? kérdé Károly féltréfásan, félérzékenyen.

– Mert mikor én debreczeni diák voltam, ő meg jurátus diák, feladott, a miért kocsmába látott menni. Huszonnégy órai carcerre büntettek érte. Soha sem felejtem el neki.

Az asszonyság nem felelt semmit, melyen kapva Lizike, felvevé a szót s nagy emberi méltósággal elmondá:

– Leánynézőbe megyünk, Berkessy úrnak van egy leánykája, a ki épen a bátyámhoz illik.

– Üm. Szólt az öreg úr, kedvetlenül tekintve félvállról Károlyra. Gyerek vagy te még megházasodni.

– Épen azért házasítjuk meg, folytatá komolyan a beszédet Lizike, ő jó fiu, hanem egy kicsinyt szeleburdi; majd ha felesége lesz, megjön az esze. Aztán sokkal jobb fiatal korában megházasodni neki, mint hogy megvénüljön, s akkor valami rossz satrafa keze közé kerüljön.

A kis leány oly sajátságos komolysággal mondá el e szavakat, hogy Károly csak alig birta nevetését visszatartani, -31- édes anyja fejcsóválva tekinte rá, Ábris úr pedig csak tátogott, mintha fogát köszörülné a kis sárkány ellen.

– Hm. Beszélni tudsz, azt látom, szólt félretéve haragját. Hát kenyeret sütni tudsz-e?

(Szalonnának nevezik azt a ragacsos részit a rosszul sült kenyérnek, a mi az alsó héja körül van. Ilyen szalonna bőven látható volt az asztalra rakott kenyéren.)

Ábris úr látta, hogy csatát veszt, s székét megmozdítva, jelt adott a társaságnak a felkelésre, mely a szükséges asztal utáni üdvözletek mellett megtörténve, az utasok hálószobáik után tudakozódtak, hova őket Ábris úr maga vezette el, egy darabka gyertyát adva velök, mely eltarthatott addig, a míg lefeküsznek.

Szoba volt a házban elég, de szomorú volt azokat látni. Bab, kukoricza, hagymafüzérek minden szegletben; az ágyak azon módon, a hogy a legközelebbi látogatás alkalmával voltak felvetve, egyik szobában az úrfi, másikban anyja és testvére számára.

Ábris úr nem sokat czeremoniázott velök, félvén, hogy elég a gyertya, hanem ott hagyta őket és jójczakát kivánt nekik.

Károly mindjárt le is feküdt a belső szobában, a hölgyek a külsőben maradtak.

– Huh! be hideg ez az ágy, szólt Erzsike megtapintva a jéghideg párnákat, itt megfagyunk, édes anyám.

– No várj Böske, majd hát én fölkelek, s én alszom ott, ti jőjjetek anyámmal ide.

Azzal fölkelt, felöltözött, kijött, a hölgyeket beereszté a másik szobába, újra levetkőzött s lefeküdt a másik ágyba, mely hideg volt, hogy a fogai is vaczogtak bele.

– Valld meg Erzsu, szólt dideregve, miért fektettél ebbe a hideg ágyba, s miért csaltál ki amonnan?

Boldog tréfái a gyermeteg testvéri enyelgésnek! Még a szelid hallgatag asszonyság is jót nevetett rajta.

Még a párnák alatt is hideg volt azonban. Az ilyen szobákban télen beveszi magát a hideg, s nyáron át is benn marad, az ember a mint kidugja egy ujját a dunna alól, felébred a nagy hidegségtől, s alig pitymallik az idő, elkezd egy indiscrét kakas épen az ablak alatt kukurikolni.

– Hallod, Károly, hogy szól annak a kakasnak lelke, a kit tegnap megettünk, kérdi a felébredő Erzsike.

Szó sincs róla, hogy tovább aludni lehessen. Minden ember iparkodott mentül elébb magára szedni öltönyeit, hogy meg ne fagyjon, s úgy érzi minden tagját, mintha meg volna verve.

Mert még az ágyvetésnek is mestersége van. Némely ágy olyan, hogy a mint lefeküdt benne az ember, mindjárt elalszik. A napra kirakott vánkosokon még érzik az a verőfényes melegség, a mit magukba vettek, a vánkosok közt oly jól meg lehet fészkelni, derekaljak, párnák oly ügyesen vannak alárendelve, az ember minden tagját otthon érzi, s a hová fordul, ott ébred fel; míg más ágyban ismét nem győz forogni, sehol sem találja helyét, majd fázik, majd izzad, ha el akar aludni felijed és felrugja magát, a szú rág, fúr, őröl a deszkák között, a nyoszolya ripeg, ropog, nyiszorog, ha az ember elalszik, örökké zsiványokkal álmodik, s mikor felébredt, nem birja megfordítani a -33- nyakát. És erről a nevezetes tudományról még nem irtak könyvet!

Még egy bajon kellett általesni, ez a reggelizés volt. A vendégek ugyan szerették volna, ha elmarad tőlük e keserű pohár (illetőleg keserű csésze), de Ábris úr komolyan állítá, hogy már ő megtette a költségeket, kávét pörköltetett, tejet forraltatott, annak nem szabad kárba veszni.

A kávé egy kicsit kozmás volt, a tej egy kicsit összefutott, a zsemle egy kicsit hetes volt, hanem azért jó volt minden. Kiki palástul veté neki a gyomrát, s elkészülvén vele, előjáratták a hintót, melynek bakján Matyi ült éhomra.

A vendégeket felsegíté ülni Ábrahám úr; most már igazán tudott mosolyogni. Mennek már! gondolá magában, semmi sem kell nekik több.

Cselédek is jöttek immár elő: Boriska, új kendővel a fején, egy hamúpepejke buglyos fejjel, kormos szájjal; mindenik hozott valami köpenyeget a vendégek után, iparkodtak mosolyogni, kaptak egy-egy huszast az ifju úrtól; Ábris úr megcsókolgatott mindenkit, levette a sipkáját, szerencsés jó útat kivánt, s a mint Károly felugrott a bakra, s kivevé a kocsis kezéből a gyeplőt, már azt hivé, hogy átesett minden veszélyen, – midőn Matyi lekiált:

– Nini, nagy uram! Elfelejtettem meginni azt a pohár pálinkát, a mit nagy uram akart adni ma reggel.

Ábris úr még egyszer elsavanyodott s bemenvén a szobába, visszatért egy gyűszűnyi nagyságú pohárral, melybe valami volt töltve.

– Mind az enyim ez? kérdé Matyi, attól tartok, hogy leiszom magam, s feldöntöm a hintót. Isten megáldja nagy uram, Isten megáldja Boriska, magát is Pannika. Egy hét mulva megint visszajövünk, akkor itt maradunk egy hétig. – Gyi te Ráró!

Jó is volt, hogy már a lovak közé vágott, mert az egész társaságnál oly kitörőben állt a nevetés, hogy azt csak a támadó kocsizörgés birta elnémítani; a négy tüzes paripa -34- neki rugaszkodott, utána a négy szelindek, dühös csaholással kisérve a távozó hintót az utczán végig, Ábris úr a két cseléddel kidugta a fejét az utczaajtón, s csak akkor mertek visszatérni, midőn látták, hogy a hintó valósággal eltünt már szem elől.

– Azért vannak az embernek az atyjafiai, hogy mindenéből kipusztítsák. – Az ember magától megkuporgatja s másoknak a torkába tömi. – Olyanok, mint a sáskák. – Mi nem megyünk soha senki nyakára. – Három hétig nem esznek annyit a teheneink, mint a mennyit ez az ördög kocsis egy éjjel megetet a lovaival. Hát ez a kis fityfirity leány? Milyen finnyás a lelkem, még golyóbisokat csinál a kenyérből s azzal hajigál. – Majd megenné még. – Az a nagy menykő hintó hogy felvágta az udvart a kerekeivel. – Három napig győzöm takarítani a szobákat. De iszen elszököm én innen, ha még egyszer ide jönnek.

II.

Az eddigiekből annyit már tudunk, hogy van egy bizonyos tekintetes Berkessy Gábor úr, annak ismét van egy férjhez adó leánya, a kit megkérni az ország két különböző oldaláról, két házasulandó ifju ember siet, illető családjaik kiséretében, a mint illik.

Még egy kevéssé engedelmet kérünk tisztelt olvasóinktól egy harmadik helyre is betekinteni, azután mindjárt mi is oda megyünk.

**megye székvárosában lakott egy fiatal özvegy asszonyság, Csalváry Julia, kit a szószapuló közvélemény világleányának nevezett el. Az ilyen elnevezéshez nem kellenek nagy érdemek. Julia ifjasszony korában élemedett férje által igen szigorúan tartatott, az öreg úr egyenlő mértékben levén fösvény, szerelemféltő és ostoba; halála után annál gyorsabban törtek gátot az elfojtott szenvedélyek -35- A szép és meglehetős birtokú özvegy imádóktól lőn környezve, azokat nem is igen nagy gonddal iparkodott magától elutasítani; estélyeket adott, szabadon társalgott, bálokban feltünő öltözetet viselt, lovagolt; a mi mind elég arra, hogy a kis városban beszéljenek róla. Egy öreg úr, valami nagybátyjaféle, hajdan fizetéses assessor, lakott állandóul nála, mint gyámja, titkárja, vagy mije? Ez az egész városba hordta szüntelen a pletykát, akármi történt, még a mi nem történt is a háznál, azt abban az órában tudták a nemesi és polgári casinóban? még azt is, hogy Julia egyszernél többször fel nem húzza ugyanazon selyem harisnyát és hogy minden esztendőben egyszer beoltatja magát tehénhimlővel, attól tartva, hogy meghimlőzik. Holmi apróbb eseményeket, imádók cserélését, szerelmi perpatvart, összezördüléseket és házi jeleneteket mindennap friss sütésben lehete kapni a jó öreg Nánásy bácsinál (így hívta az assessor urat az egész város), a kinek e miatt szüntelen majd egygyel, majd mással gyűlt meg a baja: egyszer hírbekevert imádók akarták párbajra hívni, másszor elutasított gavallérok fenyegették ütlegekkel, gyakran nem mert kimenni az utczára, mert attól félt, hogy rálesnek, otthon pedig Julia érezteté vele mindennemű szeszélyeit; hanem mind ez a jó öreg úron nem változtatott, azért ő pletykázott, a kire lehetett, eltagadott, a mit lehetett és viselt minden következményt türelmesen.

Juliát minduntalan sürgették rokonai, hogy menjen férjhez és hagyjon fel ezzel az élettel, válaszszon valakit imádói közül s a többit kergesse magától; de mikor Julia oly szeszélyes volt, hogy ha igazán szeretett is valakit, mihelyt rokonai férjül ajánlani találták, képes volt kiszeretni belőle s soha se látni többé. Ilyen formán a férjhezmenés esztendőről esztendőre haladt, új meg új változatokon ment keresztül, híre örökké volt, de soha sem történt meg, majd az elhiresztelt jegyes hagyta el a menyasszonyt, majd ez őtet, néha egy hajszálon mult el az -36- egész, legtöbbször pedig maga az érdekelt fél nem tudott róla semmit.

Történetünk időfolyamában egy reggelen Nánásy bácsi bejárván a konyhát s megtudva, hogy mit főznek? értekezve a társalkodónéval, megtudva, hogy Julia milyen kedvében van? belépe öltöző szobájába, elmondandó, hogy mit beszélnek a kávéházakban?

Julia épen toilettjét csinálta, a szobaleány akkor gyűrűzé fodrozó vasára hosszú szőke hajfürteit; a delnő hanyagul eldűlve ült bársony karszékében, nagy pálmalevelű cashmir pongyolája hosszú selyembojtjából szélmalmot csinálva unalmában.

– Jó reggelt, jó reggelt, kedves szép hugocskám; selypíté kedvesen Nánásy bácsi s galopp lépésben oda sasirozva Juliához, megfogá kezét s a csuklón kezdve a körme hegyéig végig csókolva, minden pontnál felkiáltott: oh mi kedves kezecske, oh mily élvezet lehet ezektől pofocskákat kapni. Jaj be szép ma az én Zsulim! Ezekkel a hosszú hajfürtökkel, bizonyosan ismét el akarja valakinek forgatni a fejét, ezekkel az à l’anglais fürtökkel. Oh maga kegyetlen Penelope! Ma reggel ismét egy párbaj esett miatta. A szép Lujzi, az a csinos barna egyet kapott a homlokára. Boldognak érezheti magát, he, he, he! Ezt a szalagot, kérem, nekem kell ide tűznöm a hajtekercsre, így ni. Hát nem legjobban értek-e hozzá? Nem lett volna-e jó szobaleány belőlem? He, he, he.

Julia csak nem akart nevetni mind e bohóságokon s komolyan fordult nőcselédjéhez:

– Nem, meg nem engedem, hogy más hozza el, mint én! kiálta Nánásy bácsi, visszatartva Bettit s törte magát a czipőkért s rájuk találva, összecsókolá azokat, még a talpaikat is, úgy tevé le Julia előtt, ki himzett papucskáit lerugva, könnyeden voná fel a finom fekete atlasz czipőcskéket, oly kevéssé törődve Nánásy bácsi jelenlétével, mintha csak valami nőcselédje volna ott. Azzal felállt, a tükör -37- előtt körülnézte magát, mintha mondaná: hát nem vagyok-e szép?

– Oh felséges, oh mennyei! kiálta megdicsőült arczczal Nánásy bácsi s gyönyörködésében majd elejté az állát s könnyebb volt a lelkének, hogy azon helyre leülhetett, melyről Julia felkelt.

– Nánásy bácsi; szólt Julia, magát háttal nézve meg a tükörben; én magát egy igen komoly dologgal akarom megbízni, melyet addig nem lesz szabad elpletykáznia, a míg véghez nem ment.

– Én nem tréfálok bácsi. Hanem azt mondom, hogy ha elébb kihireszteli a dolgot, míg megtörtént, hát megtépem.

– Nánásy bácsi örülni fog e kegynek; motyogá az öreg úr, tréfásan levéve parókáját s oda tartva huga elé fejét, mely oly sima volt, mint egy görögdinnye.

A szobalány kegyetlenül elröhögte magát e tréfára, melyre Julia összevont szemölddel inte neki, hogy menjen ki a szobából.

Nánásy bácsi minden módot elkövetett, hogy hugocskáját megnevettesse, ferdére tolta a parókáját, csikorogva nyitá ki burnótszelenczéjét, pukkerlikat vágott a renaissance korából: – semmi sem sikerült; Julia ma nem akart nevetni.

A mint magukra maradtak, becsukta az ajtaját, leültette az öreg urat a balzacra s maga eléje állt.

– Magának el kell menni még ma **re, az alispánt felkeresni s dispensatiót kérni számomra. Onnan vissza se jőjjön, hanem egyenesen menjen fel Pestre s mindent, a mi a menyegzőhöz szükséges, – maga jobban tudja, mint én, – rendeljen meg, legfölebb mához egy hétre; mert akkorra túl akarok rajta esni. -38-

– Számíthat rám, angyalom. Három nap alatt vagy minden itt lesz, vagy azt hallja, hogy Nánásy bácsi meghalt.

– Iparkodjék számomra Pesten a lehető legrövidebb idő alatt menyasszonyruhát is készíttetni.

– Csak bízza reám, angyalom. Magam felkeresem a leghíresebb tűművészeket, a kik a legelőkelőbb dámáknak és szinésznőknek dolgoznak: Keresztesyt, vagy Sóvárit s ha egy hét alatt el nem hozom a legpompásabb menyasszonyöltözetet, currentáltasson az ujságban, mint egy elveszett ölebecskét, a kiért öt forintot kap a becsületes kézhezszolgáltató.

– Egyúttal irjon levelet rokonaimnak s hívja meg őket mához egy hétre tartandó menyegzőmre, hanem erre majd Pesten is ráér. Csak most rögtön üljön kocsira és menjen.

– Sós Kálmán? Sós Kálmán? Hallottam már egyszer a nevét. Hogyan irják? két ó-val, vagy két ss-el?

Julia fél haraggal, fél bámulattal tekinte az öregre, mintha mondaná, milyen együgyűek a vén emberek s azzal daczos vállvonással monda:

– Úgy hiszem, hogy a sors eléggé bőkezű volt akkor, midőn valakinek gazdag szellemet adott, a helyett, hogy gazdag hivatalt adott volna.

Nánásy ezt nem értette, tehát megnyugodott benne, magában ilyenformán töltve ki ezt a rubrikát: valami -39- éhenkórász, tánczmester, vagy komédiás, vagy más efféle lehet a gyönyörű madár, a kit Julia férjeül választ azért, hogy annál könnyebben uralkodhassék fölötte.

Julia hagyta elmélkedni az öreg urat s elkészíté saját kezével az útravaló szükségleteket, elrakva mindent a kocsiládába; külön chatoulleba a borotválkozó eszközt; felirta egy tárczába a miket nem volt szabad elfeledni, beletett egy csomó meg nem számlált bankjegyet s átadva azt Nánásy bácsinak, maga ráadott öreg kaputot és bundát, fejébe húzta az utazó süveget s lélekzeni sem hagyta addig, a míg fel nem ülteté az előjáratott hintóba, nehogy ideje legyen elbeszélni valakinek a friss titkot.

Nánásy bácsi azonban, a míg a városon végig ment, két-három úri ismerősével találkozott s nehogy kifúrja oldalát a titok, a kocsiból kihajolva elmondá nekik röptében, hogy hugocskája házasodik, elvesz valami fiatal ismeretlen embert, most küldi őt a dispenzáczióért az alispánhoz és Pestre ruhákat és tortákat rendelni. – Ilyenformán aztán egy óra múlva az egész városban mindenki a titkos menyegzőről beszélt s találgatták, hogy ki lesz a szerencsés vőlegény? mert annak a nevét Nánásy bácsi elhallgatta – takarékosságból, hogy mikor visszajön, akkorra is maradjon kiharangozni valója.

Julia azon nyugodt tudattal, miszerint ügyeit jól rendezé, tért vissza termeibe, parancsot adva cselédeinek, hogy Kálmánon kívül senkit be ne ereszszenek hozzá.

Nemsokára léptek hangzottak a folyosón; Julia a legérdekesebb kedélyt iparkodott arczán visszatükröztetni, megismerve a lépések hangját, mert szerelmes emberek még a csizmasark kopogásai közül is megismerik a választottjukéit.

E tekintetben a szerelmes emberekénél csak a lapszerkesztők ösztöne finomabb, a kik a kapu alatt kopogó lépésekből megtudják itélni: vajjon a posta jön-e előfizetőkkel, vagy pedig valami poéta versekkel?

Juliánál megfordítva állt a magnetismus. Ő a költőre -40- várt, nem a postára, és nem csalódott. Sós Kálmán úr nyitá be az ajtót.

Érdekes halavány ifju volt. Nem az volt rajta az érdekes, hogy halavány volt, hanem az, hogy oly arczczal lépett be az ajtón, mint Hamlet a koponyával s patheticus léptekkel Julia elé járulva, ajkaihoz emelé a delnő kezét s ott tartá hosszan, még tán most is ott tartaná, ha Julia bele nem szólt volna, karjaiba fogózva.

– Szomorú vagyok ugy-e bár? mond a költő; mint Leviathán, ki vigadó angyal társai között járt s már homlokára volt irva, hogy le fog az égből vettetni.

– Semmi, semmi; szólt nyugalommal Kálmán; de oly arczkifejezéssel, melyből iszonyúakat lehete gyanítani s nagy szinpadi elernyedéssel egy karszékbe bocsátkozék.

– De igen, igen, önnek valami baja van! kiálta a delnő komolyan megrettenve; én kivánom, én követelem, hogy azt nekem megmondja.

A költő ismét a-tempo fölemelkedék s megfogva Julia kezét, mélyen tekinte annak szemeibe.

– Nem ismeretes-e ön előtt azon érzés, mely valami az álomból az ébrenlétben? midőn legvígabbak vagyunk, egyszerre, mintha valami hideg kéz simulna végig arczunk felett, hogy ajkainkon a megkezdett kaczaj elfagy s mintha egyszerre egy bűvtükröt látnánk magunk előtt, melyből tulajdon arczunk néz reánk, halaványan, sötéten, mintha mondaná: ne örülj!

– Ugyan hagyja el; szakítá félbe Julia, kire izgatóan hatott a poezisnak ez a neme; nem jó ilyenekről beszélni. Szóljunk inkább menyegzőnkről. Kapott ön már levelet rokonaitól? -41-

– Ugyan hallgasson! hisz idősebb vagyok magánál jó öt esztendővel, ha nem többel.

– Ah Julia, az időt nem az évek teszik. Ön gyermek huszonnyolcz évvel, én megaggott férfi huszonnégygyel. Nem az a legvénebb, a ki legtávolabb van a bölcsőtől, hanem az, a ki legközelebb van a sírhoz, nem a napok száma hozza meg az arczok redőit, hanem a napok terhe. Én szenvedtem annyit, a mennyi egy ötven éves életre elég.

– Szegény Kálmán! sóhajta Julia, a költő vállára simulva s elég gyöngéd volt meg nem kérdezni tőle, hogy mi az ördögöt szenvedett már annyit? Egyébiránt erre azt felelte volna Kálmán, hogy azt nem jó meghallani emberi füleknek.

– Lássa ön. Folytatá Kálmán, e pillanatban, midőn önnek mennyei arczát látom, midőn szívemnek lángolni kellene azon gondolatra, hogy önt birni, önt örökre enyimnek nevezhetni fogom, valami jéghideg sóhajtás azt látszik súgni lelkembe: ne örülj, minden bizonytalan a nap alatt.

– De már ez bizonyos, mert már a dispensatióért is elküldtem s egy hét múlva rokonaink itt lesznek s menyegzőnket megtartjuk.

– Ah Julia. Az én sorsomra iszonyú befolyást gyakorol a tizenhármas szám. Minden baleset a hónapok tizenharmadikán történt velem.

– Hát ha én akarom és ön is akarja, akkor csak úgy gondolom, hogy mint bizonyosról beszélhetünk.

Kálmán e szóra felemelé tekintetét s mutatóujját feltartá, a magasba intve, úgy hogy Julia azt kezdé hinni, hogy valami pókhálót fedezett fel, mely a plafondrul csügg le s azt mutatja neki.

– Felettünk él a sors és a sors szeszélyes. Összetört szivek, széttépett remények a legédesebb áldozatok, mikben gyönyörködik. Oh Julia, ön boldog, ha nem jutott szívébe azon delejes érzelemből, mely a holnap sejtelmével tölti el a gondolatot; ha keble világában nincsenek meg azon bűvös húrok, miken a jövendőkbe látás szilaj keze játszik; különben önnek az arcza is eltanulná arczomtól a haloványságot.

Julia már únni kezdé ezt a sok visiót, magnetismust s más efféle aranyeres sejtelmeket, s hogy más irányt adjon a mulatságnak, leült zongorájához s elkezdett rajta egy csinos fantaisiet játszani.

Kálmán oda könyökölt a szék karjára, melyen Julia ült, sötét arczczal a jövendőkbe látszott nézni, haját felborzolta, szemei villogtak, majd ismét karjait összefonta s fejét a tenyerébe bocsátá, végre nem birta tovább érzelmei súlyát, öklével homlokára csapott s a legnagyobb exaltatióval kiálta fel:

– Ah, egy ily pillanat! e dalt hallani, – tégedet ölelni – s kéz kézben, szív szívben meghalni együtt, – egymásba lehelni lelkeinket! Óhajtasz-e együtt meghalni velem oh Julia?

– Majd, ha jó öregek leszünk, biz az szép lesz; de még egy kicsinyt hagyj bennünket élni.

Kálmán szánalmas arczczal tekinte Juliára, fájdalommal érezve, mily mélyen kell a nő lelkének az övén alúl állani, midőn azt sem birja felfogni, mi irtóztató gyönyör van abban: meghalni együtt? mikor semmi bajunk sincsen. – Ritka ember képes ezt felfogni.

Ezentúl Kálmán egy szót sem szólt többet, végig járt -43- nehányszor a teremben, mint egy vándorló lélek, a kinek egyéb passiója nincs, mint az élő embereket ijesztgetni, azzal felkapta a kalapját s egy öngyilkos elhatározottságával odalépve Julia elé, szívrázó hangon mondá:

Azzal kiszakítá magát jegyese karjaiból, az ajtót is majd kiszakította sarkából s dúlt arczczal eltávozott.

Szegény Julia egészen kétségbe volt esve, minden rossztól kezdett félni, utána küldé az inasát, hogy nézze meg, nem tett-e valami kárt magában? s addig meg nem nyugodott, míg az inas hírül nem hozá, hogy a tens úr a casinóban rostélyost eszik zöld foghagymával, a miből inas észszel azt lehete következtetni, hogy ma aligha akar hölgyekkel szóba állani.

Ebben félig-meddig megnyugodva, délután tömérdek látogatással volt elfoglalva Julia s megütközéssel tapasztalá, hogy a kik két-három esztendő óta nem lépték át a küszöbét, mindenféle emberek jönnek hozzá s czélzásokkal, tanácsokkal iparkodnak kutatni, fürkészni azt a titkot, a mit ő már öt mérföldnyi távolságra hitt a várostól s egyik csudálkozásból a másikba esett, tapasztalva, hogy már az egész város tudja, miszerint ő egy hét múlva menyegzőjét üli.

Végre kénytelennek érzé magát hermetice elzárkózni mindenféle látogatás elől s iróasztalához ülve, elkezde egy szép, érzelemteljes levelet irni jegyeséhez. Meggondolá, hogy mennyire széthangolhaták prózai észrevételei a költő fellengős ábrándozásait, s mily keserű utóhangokat hagyhattak azok annak nem földi csizmákban járó szellemében s hogy azt jóvá tegye, belegondolkozta magát azokba a képtelenségekbe, a miket Kálmán elmondott, ráerőszakolta képzeletére azokat a furcsa érzelmeket, a mik sejtelmeknek nevezhetők, a miket érez az ember, ha a gyomrát meghűtötte, vagy náthája következik, vagy midőn táncz közben észreveszi, hogy valami kapocs szakadni, vagy -44- fejéke lebomlani készül; ezekhez hasonló sejtelmek között irt össze egy csomó holdas historiát, a midőn belép a szobaleány s hoz egy levelet, melyet épen most adott át neki a posta.

Julia boszúsan kapá el a levelet, kizavartatván sejtelmei ködéből, de a mint rápillantott s a kézirást megismeré, akkor aztán igazán sejtelmek szállották meg, Kálmán irását ismerve meg a borítékon.

Szívdobogva tartá kezében a zárt levelet. Vajjon mit ir? Irgalmas ég? Hátha az van a levélben, hogy a midőn e sorokat olvasom, akkor már annak irója…

Nem engedé magának bevégezni a rémeszmét, hirtelen inte szobaleányának, hogy távozzék s egyedül maradva, reszkető kézzel bontá fel a levelet. Négy sűrűn irott oldal állott előtte.

«Láttál-e már valaha két csillagot az égen, melyek oly közel állanak egymáshoz, hogy puszta szemmel egynek tartaná őket az ember s melyek világteremtés óta egymás körül forogva, csodálatos tüneményt képeznek a csillagrendszerben s ime egy véletlen szavára a mindent kormányzó sorsnak, egyszerre egy közülök elválik s megindulva az égen, üstökös csillag lesz belőle, melynek végzete a világon kívül bujdokolni s ijeszteni vészt jósló lángjaival a remegő csillagokat.»

Juliának nem volt türelme ezt az egész astronomiát végig olvasni, hanem egyszerre a végére futott s olvasá, a mi ott állt.

… «miután atyám kivánsága életemre nézve vasbilincs, mely engem, mint Prometheuszt, a sziklához lánczol, ő pedig azt kivánja tőlem, hogy tekintetes Berkessy Gábor protonotárius úr kisasszonyát vegyem nőül, nem marad hátra más, mint meghalnom, vagy engedelmeskednem. Ha csak enmagamat tekinteném, boldogság volna reám nézve a halált választani, de te rád gondolok, kinek lelkét ily eset örökre megzavarná, azért élni fogok és engedelmeskedem, -45- csupán te érted, csupán a te nyugalmadért. Könyekkel szememben, szívemben a halál tőreivel irom e sorokat hozzád: felejts el örökre engem, ki emlékeddel halok meg. Sós Kálmán.»

Hát ez volt az a halálos sejtelem, az a magnetismus, azok a titkos visiók, hogy egy másikat akar nőül venni.

A következő pillanatban hidegvérrel fogá össze a levelet a magáéval a delnő s a nélkül, hogy arra is méltatná, hogy kétfelé repeszsze, bevetette a kandallóba.

– Az inas rendeljen rögtön lovas futárt, a ki Nánásy úr után menjen s ha még az alispánnál kapja, adja át neki e levelet, ha ott nem találja többé, menjen utána Pestre, az Arany sasba szokott szállani, ott keresse fel. A fizetést nem kell kimélni.

A város tele volt már a hírrel, hogy Julia férjhez megy; az volt csak még a szerencse, hogy senki sem tudja, kihez?

Ilyenformán Berkessy Gábor úr kisasszonyát már harmadik oldalról is fenyegeti a szerencse; – hogy ez érdekes szerelmi csőd hová fog fejlődni? azt időjártával, annak rende és módja szerint szintén meg fogjuk tudni.

Berkessy Gábor urambátyám egy hatvan év körül járó fiatal ember volt, kinek haja és bajusza galambfehér volt már, de lelke oly ifjan maradt, mintha most is harmincz éves volna. Mulatságokban ő volt a társaság lelke, mindig tréfás, a nélkül, hogy valaha sértene, anekdotái hiresek voltak a környékben s ha ebéd vége felé egyet-kettőt előhozott, megrázkodtatta az egész társaságot, hogy az emberek a székekről forogtak le a kaczagás miatt, a mi megbecsülhetlen dolog hosszas lakmározás után s ha azután ő is hozzá kezdett a nevetéshez, azt a város végin is meghallották, mert azt a menydörgő kaczagást csak akkor lehetne valamihez hasonlítani, ha az oroszlánoknak is -46- szokásuk volna a nevetés; úgy hogy mikor Makón, vagy Szegeden szinészek voltak s ő betalált vetődni valami nevettető darabba, nem egyszer megtörtént, hogy félbe kellett szakítani miatta az előadást. Eleinte csak lassankint buffogatott: ha! – haha! – haha! csak tartogatta a kendőjét a szájára, iparkodott komoly képet csinálni, úgy tett, mintha köhögne, míg végre, mintha egy bomba pattanna szét benne, kitört irtóztató hangon: hahhahhahhaha! a könyek végig patakzottak orczáján, ütötte az öklével az előtte álló padot, rugdalta a földet, magával ragadta a nézőket, a nézők a játszókat, úgy hogy mikor valamelyik szinész már meghallotta az első «ha!» felkiáltást, ugyancsak sietett elmondani, a mi szájában volt, mert aztán szó sem volt róla, hogy szóhoz juthasson.

Hogy én ilyen sokat beszélek Berkessy Gábor urambátyám nevetési virtuozitásáról, ez azért van, mert szerintem ahhoz, hogy valaki jól tudjon nevetni, nemcsak jó tüdő, hanem jó szív is kell, s erről is ismeretes volt a derék úr az egész környékben. Egész arczulata a leghívebb tolmácsa volt lelkének: az a jó gömbölyű kép, azok a mosolygó szemek, ezüst szempilláikkal, az a mindenfelé mozgatható bozontos fehér szemöldök, az épfogú piros száj s a fehér bajusz a piros orczán, mintha hó esett volna rózsalevelekre és a félreismerhetlen szívjóság kinyomata minden vonásaiban oly bizalomgerjesztő tekintetet adtak neki, hogy közelében lehetetlen volt jól nem érezni az embernek magát s ha vele szemközt ült, még a karácsonyi legatus is vérszemet kapott.

Harmincz éves volt a jó úr, midőn megházasodott, jó, szelid felesége volt, kivel tizenkét évig élt példás békességben, a nélkül, hogy gyermekük született volna. Ekkor végre, midőn nem is vártak többé reá, köszöntött be az elkésett áldás, egy kis leányka képében.

A boldog pár még egyszer oly boldoggá lett; a kis Linácska lett öröme, szemefénye, reménysége, dicsősége mind kettőnek. Azt szeretettel, gyöngédséggel, hizelgéssel -47- halmozák, mindenben kedvét keresék, kényeztették, cziczomázták, a gondolatját is siettek eltalálni, és – különös játéka a természetnek, – az egyetlen gyermek, nem hogy elromlott volna annyi gyöngéd kényeztetés által, sőt mindez csak szelidebbé, kedvesebbé tette őt, anyja szemeinek egy intésével igazgathatta őt, s nagyobb örömöt nem ismert, mint szüleinek kedvökben járhatni; a reá pazarlott gyöngédség, szeretet, háladatos földre talált lelkében, ép oly gazdagon fizetve mind azt vissza, ellenkezőleg a legtöbb elkényeztetett természettel, mely olyan szokott lenni, mint az eczet, mentül több czukrot raknak bele, annál erősebb eczet lesz belőle.

Alig tíz éves korában elveszté anyját a leányka, a mi ifju lányra nézve a legnagyobb csapás, az apai gond soha sem pótolja az anya figyelmét, sokat nem vesz észre, sokat elmellőz az apa, a mi az anya figyelő lelkét nem kerülte volna ki. Ámde Linán e csapás sem változtatott, csupán komolyabb lett azóta. A házi asszony gondjai lassanként az ő vállára nehezültek s ifju nőknek legbiztosabb őre a házi gond. Ez munkás életet ád, komolyságra vezet, megtanítja önmagát becsülni, kiirtja a szenvelgést, álérzelmeket és az életbe vezet.

A kis lánykából serdült hajadon lett, jóságáról, szelidségéről messze földön beszéltek, atyjának meglehetős karban álló vagyona volt, ezt is jól lehete tudni, mint ezt igazolni látszik azon körülmény, miszerint eddigelé tudtunkra egyszerre három kérő indult háztűznézésre Berkessy Gábor urambátyámhoz.

Elvégre azonban ki kell mondanom, miszerint e jó, kedves, szelid leányka külsejére nem volt az, a mit költői nyelven szépnek szokás nevezni.

Valóban nagy gorombaság, a mit ezek a költő urak elkövetnek a világgal; már szerintök annak, a ki nem tökéletes szépség, joga sincsen igényt tartani a boldogsághoz, mind azok a nők, kiknek arczát rózsákhoz és liliomokhoz nem lehet hasonlítani, nem is egyébért születtek, mint -48- hogy megcsalassanak, ráadásul adassanak pénzeikért, pénz nélkül pedig épen elő sem fordulnak regényben.

Pedig az élet ezt meghazudtolja: a családi boldogságot oly házaknál is virulni látjuk, hol a nőt nem festették le almanachok számára s a szerelem, a gyöngéd költői lélek felkeresi a szerény, igénytelen alakokat, kedvességet, gyönyört, vonzó értelmet árasztva el azon vonásokon, miket a természet nem alkotott festői mintának, miket ha le kellene irni, alig tudnók elmondani, mi rajtok oly kedves? ha mozdulatlanul lerajzolva előttünk állnának, hideg közönbösséggel fordulnánk el tőlük, de a mint beszédessé lesznek, a mint egy mosoly, egy ábránd, egy szelid részvevő indulat végig vonul rajtok, édes vonzalom lep meg bennünket, az arcz, melyet a természet halaványon hagyott, az ajkak, a szemek valami új ismerős bájt nyernek, a lélek bebizonyítja hatalmát az alak felett, leküzdve annak hiányait s széppé varázsolva, a mi nem az: – hanem persze ahoz is lélek kell, hogy azt valaki meglássa.

Linka is azon női alakok közé tartozott, kiket a természet nem tett ragyogókká. Szerencsére azon öntudatra nem enged a természet senkit sem jönni, hogy magáról elhigye, miszerint nem szép. Az nagy szerencsétlenség lenne, s képes volna igen roszszá tenni az embert. Aligha volna az jó lelkű ember, ki a tükörbe nézve, valamit fel ne tudna fedezni magán, mi arczát kedvezővé teszi és a mit valóban más is észrevehet rajta hosszasb figyelem után. Ezek az eszmék ugyan nagyon ártanak a classicus fogalmaknak, s a szépműtan vissza fog borzadni annak hallatára, hogy a nem szép is lehet költészet tárgya, de ki tehet róla, hogy annyira elszaporodott az ember a földön, hogy egészen benőtte tarka népeivel az olympi egyformaságot, s a néger és a lappón szépnek találja a maga párját s még olyan vakmerő is akad, a ki azt állítja, hogy a szellem is lehet szép.

Mind e beszédeket pedig nem szabad unnod, nyájas olvasóm; mert azt jól tudod, hogy ide háztűznézni jöttünk, -49- tehát türelmesen meg kell hallgatnod és látnod mindent, hogy hiába ne fáradtál légyen ide.

Épen hajnalodik, a harangszó ébredőt cseng a faluban. A felkelő nap legelső sugarai a ház ablakára sütnek s a zöld ablakredőnyök egyenkint felnyilnak, csupán kettő marad zárva, ott még az öreg úr alszik. A hajnali friss lég keresztül járja a szobákat, mik már akkorra ki vannak tisztogatva, a megbecsült ősi bútorok letörölgetve, az ablakkal szemben az üveges pohárszék nagy fénymázos czifra szárnyakkal, miknek oszlopait aranyozott angyalok tartják, benne csészék és metszett poharak, mik között még az is látható, melyből Gábor bátyánk nagyanyja menyasszony korától kezdve 82 éves koráig ivott. Gyönyörű rendtartás, a hol egy pohár 82 esztendeig eltart, még a füle sincs letörve. Oldalvást egy magas kihúzó szekrény látható, harminczkét fiókkal cseresnyefából, melyet remekbe csinált egy szittya asztalos, minden fiókon bronz oroszlánfejek, melyek karikát tartanak fogaik között. Két oldalt áll két superlátos ágy, melynek függönyeire igen szépen van kinyomtatva egy szarvasvadászat, a magasra fölvetett párnák közt nem hál senki, de azért minden napfényes délután kiterítik azokat a folyosóra, s úgy vetik újra; a két ablak között áll egy ősi tükör, melynek rámája is czifrára köszörült tükörből van, alatta egy lekapcsolható fekete bőrpamlag, mely fölé a falon immortelle virágból fűzött koszorú van akasztva, mely legalább is lehet félszázados. Az egyik szögletben áll egy nagy falióra, földigérő házban, melynek ketyegése bár ritkán altat el, verése ritkán ébreszt fel valakit, még sem múlik el nap, hogy pontosan fel ne volna húzva; a másik szegletben végre áll a magas kecskerokka, melyen ős időkben a nagymama szokott fonni, s melyet kegyeletből azóta senki sem mekegtet.

Meg kell még azt is tudnod, kegyes háztűznéző, miszerint a pohárszék aljában negyvennyolcz személyre való ezüst hever, a mely nem jár elő, s a szekrény fiókjai szinültig -50- vannak hófehér abroszokkal és sávolyos kendőkkel, el lehetne velök látni egy restaurácziót.

Ez már a legújabb divat szerint van bútorozva. Gábor úr egy nevenapján azzal lepte meg leányát, hogy tudta nélkül egy egész szobát divatos bútorral szereltetett fel; kényelmes karszékek, ruganyos pamlagok, melyek később zongorával is szaporodtak, a háttérben egy üveges chiffon, mely tele van név- és egyéb ünnepekre kapott kedves csecsebecsékkel; a himzett szőnyegek mind a házi kisasszony saját művei, ki a mellett, hogy a háztartást példás renddel viszi, azon finomabb női munkákra is talál időt, úgy osztva fel óráit, hogy egyik dolog a másikat ne mulaszsza.

A kis himző asztalkáról nem hiányzanak az irodalom újabb termékei is, s szépen szám számra rakva, ott látható az Athenæum is és a Regélő, az ő Honművészével együtt, ekkoriban a magyar szépirodalom időszaki képviselői.

E teremből nyílik Linka hálószobája, oltártiszta kis menedék, szellős ablakkal, mely a kertre nyílik, a nagy mályvarózsák betekintgetnek rajta; a falon rézkalitkában kanári madárka berzenkedik, tollát borzolgatva, s ha úrnője szavát hallja, olyan éneket kezd, hogy majd megszakad picziny szíve bele. Meglepő csín és rend mindenütt, egy félrecsúszott redő nincs a függönyökön, egy elhajított tárgy nem hever sehol, sem egy gondtalanul levetett öltönydarabot nem látni, – szék, asztal nem áll útban, a varróasztalból nem csüggnek czérnák, galandok, a zsurolt padlat oly fehér, mint a lisztláng, olajfolt, sáros láb nyoma keresve sem található rajta, csupán a kis kanári szemtelenkedik néha, elszórva a kendermagot, melyet úrnője azután, valahányszor bejön szobájába, szemenkint szedeget fel utána.

A terem tulsó ajtaja egy előszobába vezet, innen nyílik az öreg úr hálószobája: ne zörögjünk, mert még alszik. Az épület tulsó szárnyán vannak a vendégszobák, konyha, -51- éléstár és cselédszoba, körül négyszegű oszlopokon nyugvó fedett folyosó vonul, ellátva padokkal, itt szokott pipázni az ismerősök, szomszédok, komák és atyafiak egyessége, jó árnyékban, ha a nap süt, jó szárazon, ha az eső esik.

Még csak most kezd a nap a fákon keresztül sütni, az udvaron nagy a sürgés-forgás, az aratónépek készülnek indulni a tarlóra, vidám barna leánykák tréfálóznak nyalka legényekkel, az öreg béres, kifent bajuszával, kihajtja czímeres szarvú ökreit a kútra itatni, s míg ő a kankalikos kútgémet nyikorgatja, a kis béres a szekér-oldalon olyan hegyesen fütyörész, mintha az övé volna ez a világ kétszer. A pitvar alatt a hajdú nagy tusakodásban látszik egy pár ezüst sarkantyús csizmával, melyet olyan fényesre törekszik kefélni, hogy akár megborotválkozzék belőle, a ki felhúzza; a nyitogatott konyhaajtón keresztül csapódik a jó friss rántásszag. Végre kilép a folyosóra a házi kisasszony. Arcza, mert a tűznél volt, szokottnál pirosabb, s fehér kendőcskével van bekötve, mely árnyékot tart fölötte. Kijön és kenyeret, pálinkát oszt az aratóknak, ezt sem azért teszi, mintha gazdálkodnék, sőt ellenkezőleg, hogy mindenkinek elege legyen. Lám, az ifju leányzók számára, kik még az égett bor áldásait nem ismerik, külön rántott levest főzött, hogy éhen ne menjenek a dologra, s addig meg nem nyugszik, míg meg nem győződött felőle, hogy adományaiból mindenki részesült. Az aratók útra indulnak jó kedvvel, az ökrök kolompja, az öreg béres ostorkongatása s a kis béres füttye elhangzik; az apró marhácskák serege előjön, felugrálnak a nagy malomkő asztalra a diófa alatt, hol a munkások reggeliztek, felszemelni az elhullott morzsát, s törik magokat, midőn a kis gazdasszony szakajtó kosárral kezében újolag megjelen, s mindeniket a maga szokott nemzeti dialectusán hívja magához.

Most ismét a konyhai gondok jönnek a sorba, a kávépörkölés ismét a házi kisasszony dolga, mert ha másra bízza, vagy egyenetlenül pörkölődik, vagy megég, a mi -52- kellemetlen ízt ád; takaréktűzhelynek még ez időben híre sincs, mindent lángnál és parázson kell főzni, s nagy gondot ád a szakácsnénak a felügyelés, hogy lábasaiba ne csapjon a láng, be ne hordja a pernye, s sokkal több bajjal jár a konyhát oly tisztán tartani, miként ez.

A hajdú ezalatt asztalt terít az előszobában, a kanál és findzsazörgésre felébred az öreg úr, s megtudja, hogy kávét ütött az óra, s nem sokára kinyitja ajtaját és teljes ornatusban kilép, lábán a sarkantyús csizma, mentéje panyókán vetve nyakába, sűrű rövidre nyirt őszhaja födetlen, a pipa megtömve szájában. A hajdú szerencsés jó reggelt kiván, három ásitozó agár előnyujtózkodik az asztal alól s barátságos indulattal ugrál az öreg úr nyaka közé, ki csendes lélekkel kimegy a konyhába pipáját meggyujtani, jól tudva, hogy leányát ott fogja találni. Linkának épen mind a két keze tele van lábassal, serpenyővel, miket nem tehet le, ennélfogva a mint meglátja apját, a legkedvesebben csengő hangon szól: «jó reggelt, kedves édes apám, ugyan kérem szépen kedves édes apám, tartsa ide a kezét.»

Hát csak azért, hogy oda hajolhasson és megcsókolhassa; mert kezei nem voltak szabadok.

Az öreg úr megczirógatá leánykája arczát, s azzal kikeresve egy darab menyecske szemű parazsat a tűzből, azt elébb két ujjával felkapta, azután a tenyerében megrázogatta, úgy ereszté a debrői tetejébe, hüvelyk ujjának körmével belenyomogatva.

A reggelizésnél Linka szedi a czukrot az öreg úr findzsájába, ki nagyon édesen iszsza a kávét, ő tudja már milyen erősen, milyen feketén kell azt csinálni? úgy, hogy Gábor urat annyira elkényezteté, miszerint ő idegen asztalnál meg nem tudja inni a kávét.

Most még csak egy helyzetben kell bemutatnunk a kis gazdasszonyt; láttuk szobáit, konyháját, most csak azt kell -53- még látnunk, mikor pöröl. Mert a jó gazdasszonynak okvetlenül pörölni is kell, nagy háztartás sok bajjal jár, s a hibát elnézni legnagyobb hiba. Hanem épen az a mesterség, pörölni tudni kellemmel, méltósággal, hogy az embert se meg ne utálják, se ki ne nevessék érte. Hogy Linuska így tudjon már pörölni, azt ne kivánjuk tőle; ő rendesen jó kedvet szokott aratni, mikor valakit megszid. Épen kávéját hörpölgeti, egy akkora findzsából, mint egy jókora dióhéj, a mint egyszerre nagy kutyaordítás hallik a konyhából, mintha valaki riogatná az agarat.

A cselédek mind kaczagnak, a hajdú befogja a száját, s úgy iparkodik megfelelni.

– Hát azért mindjárt ütni kell, kinozni a szegény állatot? Annak az épen úgy fáj, mint magának; jól esnék magának, ha mindjárt megütnék, mihelyt a tűzhelyhez közeledik?

– De hiszen nem bántotta senki, hanem bele dugta a fejét a tejes köcsögbe, s most nem tudja kihúzni, azért ordít.

– Igen, mert maguk a rendetlenek, – gyere ide Fecske kutyám; – mert nem kellene a köcsögöt a tűzhelyen hagyni, – gyere innen szegény kis kutyám. – Bántottak ezek a rossz emberek. (Kénytelen volt eltörni a fazekat, hogy a kutya fejét kiszabadítsa.)

– Hiszen tudni való, hogy a köcsög a hibás, nem a kutya. Kötekedék a hajdú.

Épen a reggeli végeztével érkezik a városba küldött hetes, hozza a hóna alatt a postáról kapott mindenféle -54- ujságokat. Az öreg úr megtartja magának a Jelenkort, Linkának jut a Regélő.

Míg az öreg úr nagy figyelemmel követé Esparterot és Zummalacarreguyt, azalatt Lina egy futó pillantással át akará tekinteni a Regélő szende hasábjait, mert arra csak este ért rá, hogy egészen figyelmesen átolvassa, s ime a mint a legelső lapra nyit, egy sonett tünik szemébe ezen felirással: «B**ssy Linához». Hirtelen összecsapta a lapot, mintha valami lélekidéző könyvbe tekintett volna, s azt oly zajjal tevé, hogy az öreg úr, ki épen akkor egy kezdendő tengeri ütközet ágyúi előtt állt, felriadt rá:

– Semmi sem, szólt a leány, majd elhalaványulva, majd elpirulva, csak a lap akart kiesni a kezemből.

Gábor megcsóválta a fejét, s sietett tovább olvasni, nehogy híre nélkül összelőjenek azalatt egynehány flottát.

Lina pedig összehajtá négy-öt rétbe a lapot, s kis köténye zsebébe dugva, nesztelenül kisompolyodott a szobából, fogta kis öntöző kannáját, kiment vele a kertbe, s elkezdé virágait öntözgetni. Szentül föltette magában, hogy azt a lapot nemcsak hogy maga nem fogja olvasni, sőt úgy eldugja, hogy senki soha rá ne akadjon. Ez erős szándékkal megöntözgeté szegfűit, ibolyáit, szüntelen azt fürkészve, hogy hová dughatná el a lapot alkalmas helyre? mert hogy elégesse, ahoz ismét nagyon kegyetlen szív kellett volna; míg végre az üvegház előtt eszébe jutott, hogy vannak abban nagy cactuscserepek, melyeket soha sem szokás helyökből kimozdítani, azoknak egyike alá majd elrejti, s e szándékkal belépett az üvegházba.

Ott széttekintve, látta, hogy egyedül van. Az egyedüllét kedves keresztanyja minden gyöngeségnek; a mint kivevé zsebéből a lapot, nem állhatá meg, hogy még egyszer bele ne tekintsen, hisz itt nem látja senki, ha el fog is pirulni, s mintha valami nagy szégyenlendő dolgot követne el, -55- remegő kézzel kibontá a lapot, s olvasá szívdobogva a hozzá irt költeményt.

Azon faja volt ez a verseleteknek, mik húsz év előtt alkoták az ifju irodalmat (mert nálunk mindig volt ifju irodalom, mely soha sem érte meg az öreg kort), szorongatott lelkesedés, egetmászó poézis, étvágytalan kivánságok, szárnyas betűk, hangzó szavak; mik akkor oly kedvesek voltak, s mikben volt legalább annyi jó, hogy ha nem volt is bennök érzés, legalább nem is csábítottak érzeni.

Lina pirulva futá végig a sonett sorait. Megtudá belőlök, hogy ő az Isten legszebb angyala, s hogy van egy rózsavirány, melynek bájzengedelmein elandalogva merengeni és hollófürteinek éjsátorában lelni boldog halotti szemfödélt, – nem különben feltámadni sötét szemeinek fekete napsugárai által egy gyönyör koránydús új üdvderületre nagy hajlandósága volna az alólirottnak, állván ott S-s Kálmán, Sz-ről.

Lina ismerte már ez ifjut; többször találkozék vele Sz*en megyegyűlések alatt.

Átolvasva a sonettet, még sem találta azt olyan borzasztónak; kivéve természetesen annak költői oldalát.

Ijedten rejté el a lapot ismét köténye zsebébe, s halvány arczczal, mint kit valami rossz tetten kaptak, lépett ki az üvegházból.

– Vendégek érkeztek, siessen! kiáltozott eléje az érte küldött szolgáló.

Már akkorra bementek a szobába, csak az ősi bárka állt az udvar közepén, a három szomorú paripával, melyekről Marczi akkor szedte le a hámot.

Lina sietett a szobába, levette fejéről a kendőt, melyet a napsütés ellen kötött, lesimította a haját kezével, s hallva, hogy egy szobában nagy örvendetes hangon egyszerre négy ember beszél, oda benyitott. -56-

A kedélyes falusi úr, a regnáló asszonyság, a hórihorgas siheder és a szeretetre méltó kis fiu.

A szomszéd faluban állomást tartottak az éjjel, s csak korán reggel indultak el, a mi azon sok oldalú czélból történt, hogy a lovak kipihenhessék magokat, s nyargalvást hajtsanak be az udvarra és hogy mindenki gálába tehesse magát, a mi meg is látszott. A derék asszonyság fel volt ékesítve nagy sárgazöld szivárványos szalagú főkötővel, melynek keményített bodra úgy fogta körül a fejét, mint a hogy a napot festik a kalendáriumban, volt rajta egy világoszöld selyem viganó, melynek a nyolczszáz huszonkettediki divat szerint oly rövidnek kellett lenni, hogy az alsó szoknya tenyérnyi himzete alóla kilássék, öve is volt nagy bronzcsattal, csaknem a hóna alatt átkötve s ezüst színű piros virágos selyemkendő volt felülvetve díszesen.

Menyhárt úr meg volt borotválkozva, s a haja felborzolva nyalkán, inggallérja szeretett volna felállni, de nem lévén kikeményítve, csak a jó szándéknál maradt; mellénye fehér pikét volt, már egy kissé halaványsárga is, fél felére kifityegett a bodros tászli, oldalzsebében egy irtóztató nagy óra árulta el magát részint terjedelme, részint oly hangos ketyegése által, hogy szinte bele beszélni látszott a discursusba, az egy szép fekete zsinórra volt kötve, melyet nyakbavetve kellett viselni, mint valami kardkötőt. A tegnapi zöld dolmány helyett feszes tobákszín kaput volt rajta, hosszú és keskeny szárnyakkal, mik csaknem földig értek, s a magyar nadrágot pantalon váltá fel, sárga ánginétből, felül nagyon bő, alól nagyon szűk. Kiegészíté mindezt egy magas hengerkalap, mely most közbámulatra az asztalra volt téve.

Sándor öcsémen a juratusi atillája volt, meggyszín bársony mellénynyel, s különösen meglátszott rajta, mennyire más embernek érzi magát az atilla-dolmányban, mint mikor a bonzsur van rajta, a bonzsur egészen leverte, alázatossá, szégyenlőssé tette; az atilla önbizalmat, bátorságot -57- öntött szívébe. Most nem bújt a kályha mögé, nem csókolt kezet a hajdúnak, sőt iparkodott magát kéz alatt tartani, s komázva bánt mindenkivel. Ez is egy vonás a siheder évekből; – ha vásott kaput van rajta, kikerül előtted, hogy ne legyen kénytelen köszönni, ha új kaputot öltött, keresztül bukik rajtad, s azt várja, hogy te köszönj neki.

Még a kis kadét is változásokon ment keresztül, meg volt mosdatva és megfésülve simára és megpofozva szelidre; az utolsó állomáson előre megverték jól, hogy majd a háznál rosszul ne viselje magát, az egész úton végig sírt, szerencsére elfáradt bele és most pihen.

A mint Lina belépett, Zsuzsi néni azonnal felugrott és eléje szaladt, átölelte, összecsókolta, a fejkötőjét egészen félrenyomta s diadaltól sugárzó arczczal vezeté a szemérmesen elpiruló leánykát családja többi tagjai közé.

– No te lurkó! szólt Sándor öcsémhez fordulva, gyöngéd anyai gorombasággal, hát nem derék leányt választottunk mi a számodra he? Te pokolszülötte nem vagy érdemes rá, hogy ilyen derék leányka rád nézzen.

Sándor öcsém fanyalgó mosolygással tekinte Linára, mintha azt gondolná, hogy sokkal szebbnek képzelte mégis, mielőtt látta. Hanem az is meglehet, hogy a csizmái igen szűkek voltak, s elég rosszul esett neki, hogy a székről fel kellett állania.

Linkát először meglepte ez a cordialis bevezetés, később szelid szégyenpirulással menekült atyja mellé, mintha védelemre szólítaná fel ennyi váratlan megtámadás ellen, mit az öreg úr észrevéve, a zsoltári versként «ő paizsát ragadá elé» s lándzsát tört az ostromlókkal.

– Jól van, azt már nem bánom, akár mind a kettőt. Az én fiaim lesznek. Elfogadom. -58-

Utczu a fiam Péter megijedt erre a szóra, oda veté magát az apja térdei közé, s átfogva két kezével annak két lábszárát, elkezde ordítani: – Én nem leszek ennek a bácsinak a fia, engem vigyenek haza. Én a tátinál maradok!

Bevégezte e tréfás jelenetet Gábor úr iszonytató kaczagása, mint mikor operák végén egyszerre beleszabadul az öreg dob és trombita az énekbe s nem hágy egyebet hallani.

Menyhért bácsi valahogy lefeszegette a lábairól a kis kullancsot, s oda lódítá az anyjához; kapaszkodjék abba. Lélekadta fia!

– Soh’ se bántsátok, monda Zsuzsi néni, majd mikor őtet házasodni viszszük, ő sem fakad sírva, ha ott hagyják, a hol szép leány van a háznál. Hiszen lenne csak urambátyámnak még egy leánya, a ki neki való volna.

– Ne szólj asszony. Lásd meg, hogy ki előtt beszélsz? Itt fiatal ártatlan leányzó van jelen, a ki elpirul, mikor te házasságról beszélsz. A házasság olyan dolog, a miről addig beszélni sem szabad a leányzók előtt, a míg meg nem történt rajtok; nekik azt sem szabad tudni, hogy az micsoda? Sőt én nagyon helyeslem, hogy a törököknél addig nem is látja a menyasszony a vőlegényét, a míg…

Ebben a perczben rálalált tekinteni Menyhért úr a felesége orrára. Hát milyen mozgásokat vitt az véghez! volt neki valami különös mestersége az orrát hol felfelé, hol lefelé igazgatni, s ha mindez nem volt eléggé sikeres, elkezdett némán tüszkölni, de sűrűn.

Menyhért úr abban a pillanatban úgy belesült a beszédbe, hogy azt sem tudta, hol jár.

– Gyerünk, nézzük meg a lovaimat, szólt közbe Gábor úr, s ha szívéhez gonoszkodás férhetne, hajlandók volnánk azt hinni, miszerint az elkezdett beszédnek megillető auditoriumot akar szerezni.

Menyhért úr egyszeriben készen volt a lovakat megtekinteni. -59- (A legszebb négyes fogatot bizonyosan a leányának fogja hozományba adni, gondolá magában.)

– Azt nem szabad, te kis bolond, feddé őt az édes mama. Hanem lepkéket, bogarakat fogdosni azt szabad.

Más emberek előtt az ilyen szavakért baraczkot kapott volna a fejére a szeretetre méltó fiucska, hanem itt édesen kellett magát viselni mindenkinek, hogy azt higyjék, miszerint ez az egész család csupa tejből-vajból készült.

Sándor öcsém e közben csak nézett, hogy vajjon a lovakhoz menjen-e, vagy ő is bogarakat fogdosni vállalkozzék? míg Linka szerényen várta, hogy atyja mit fog vele parancsolni.

– A fiatalok csak hadd maradjanak együtt, vágott hirtelen közbe a mindenen keresztül látó Zsuzsi néni. Hadd beszélgessenek, hadd mulassanak egymással; az ilyen ártatlan kedvteléseket soha sem kell megakadályozni. Gyerünk apjok.

Ez azt tette, hogy nem szükség ellentmondani. Az atyafiságos társaság egyedül hagyta a fiatalokat a maguk ártatlan kedvteléseire.

A helyben maradt felek átlátták, hogy már ezen az ártatlan kedvtelésen át kell esni, s nyugodt lélekkel megadták bele magukat.

Linka leült az egyik ablakhoz, legkevésbbé sem lévén ezen jelenet által meghatva. Azon szelíd kedélyű lények közé tartozék ő, kik megszokták már, hogy semmi beleszólásuk se legyen tulajdon sorsukba, kik tudják magukról, hogy a természet őket nem jogosította fel magukat csodaszépeknek, vagy elméseknek tartani, s ennélfogva valami kitünő állásra soha sem tarthattak igényt a világban, kik ha rajzolnak is lelkeikben ideált, örökké temetve marad az, s kit mélyebb belátás, vagy gyámkodó kegyelet oldalukhoz vezet, ahoz nem visznek ugyan lángoló szerelmet, -60- de tiszta, törhetlen hűséget igen, s egy sóhaj, egy köny el nem árulja egész életükön keresztül, hogy a szív üresen maradt.

Ő tehát leült nyugodtan himző asztala mellé, míg a tulsó ablakban Sándor úrfi húzta meg magát, egy nagy olajfestményre bámulva, mely egy szép piros pásztorleánykát ábrázolt. Bizonyosan arra gondolt, hogy milyen sokba kerülhetett annak a képnek a rámája.

Linka észrevette a bámészkodást, s hogy megkezdhesse a beszédet, megszólítá Sándort.

Linka azt kezdé hinni, hogy szerencséjére olyan emberrel akadt össze, a ki szereti megmondani az igazat.

– Én nem is tudom, hogy miért akart engemet az a festő szebbnek festeni, mint a milyen vagyok.

Sándor most vette észre, hogy milyen balga feleleteket adott és sietett magát kivágni.

– Az az hogy nem szebb ez a kép, mint a kisasszony, sőt inkább csúnyább, mert ennek görbe is a feje, az egyik része az arczának szélesebb, mint a másik.

Linka átlátta, hogy egy becsületes emberrel van dolga, a ki annyit sem ért a képekhez, mint a bivaly. Más thémát kellett kezdeni.

– Oh igen bizony, – voltak nagy költők közöttünk, a kik igen sokat elköltöttek, de én nem sokat költöttem, hat forintom járt minden hónapra a princzipálisomtól, meg ebéd, vacsora. -61-

Linka nagyot nevetett, azt gondolta, hogy Sándor élczeskedni akar; pedig nem volt szándéka.

– Úgy? szólt Sándor szétnézve a világban, bizony olyat nem láttam Pesten.

– Ejnye, kegyed én velem tréfál. Csak nem akarja tán elhitetni, hogy épen nem ismeri a magyar költészetet?

– Üm. Furcsa. Hát azért ha egyet nem ismerek, ismerhetek olyat, a kit meg más nem ismer. Szeretem én a verseket nagyon, tudok annyit könyvnélkül, hogy.

– No látja, azt meg maga nem ismeri, pedig Kőrösön poéták præceptora volt.

– Hm. Elhiszem azt. Milyen verse az a «Kikeletkor» csupa merő alcaicusokban, meg «A hurkához», meg «Tóbiás napra», azután meg «A kukoriczaszár panasza a felfutó bab ellen». Tyhű! az valami felséges! Hát még aztán a «Repüljetek muzsák!» a mit examenre irt, mikor a szülőktől búcsúzik!…

– Még én nem láttam, sóhajta a szegény leány belső szemrehányással. Hol jelenik meg? -62-

– Hát a diákok. Irják maguk, kinek szebb irása van, s elhordják a szép kisasszonyoknak olvasni. Az az hogy én nem hordtam ám sehova; sietett megigazítani magát a jámbor, nehogy valaki feltehesse róla, miszerint ő még kisasszonyokhoz is járt.

Boldog Isten, hány ember van ilyen, a ki azóta, hogy az iskolából kijött, semmit sem tanult, s megvénül a classisokból elhozott eszmékkel; aztán legyen neki az ember felesége. Nekem van egy tanuló társam, a ki ezelőtt tizenegy esztendővel igen ügyesen tudott elmondani egy paraszt anekdotát. Az idén találkoztam vele, három szót váltottunk, a negyediknél megint elkezdte ugyanazt az anekdotát. Aztán legyen neki az ember jó barátja.

Szerencsére ez ártatlan kedvtöltésnek ezuttal félbe kellett szakadni, komolyabb gondokat idézvén elő a sors ez alatt; – történt ugyanis, hogy míg a két öreg úr a lovakat vette szemlére, az alatt Zsuzsi néni leszállt a kertbe, tulajdonképen nem abban gyönyörködni, hogy milyen szépek a virágok? hanem inkább, hogy tudomást szerezzen felőle, vajjon mint ért a leendő menyasszony a konyhai kertészethez? Péterke ez alatt felszabadíttatott, hogy fogjon lepkéket és bogarakat, mely utasításhoz híven elkezde a kis fiúcska keresztül-kasul nyargalózni a virágágyakon, spárgatelepeken, kergetve azokat a sunda egyszínű sárga lepkéket, a milyen milliom van egy kertben, mikor jó nap süt; végre lefogott egyett a sipkájával, s vitte nagy diadallal az anyjához.

A mámi épen azon törte a fejét, hogy minek az a tengeri gyöp az ágyak szélén, mikor ha e helyett endivia saláta volna, azt meg is lehetne enni.

– Jól van fiacskám, csak tedd el. Majd megmutatjuk a Linka néninek; hogy megörül neki.

Végre a nagy bogárfogdosás közben a méhekhez talált -63- vetődni, s látván, hogy ott sok bogár van, nosza rajta, vadászatot indíta ellenük, azok aztán megcsipkedték úgy, hogy mire az anyja a nagy ordításra oda rohant, már akkor az egyik arcza akkorára volt dagadva, mint egy czipó, a szeme egészen eltünt a daganat miatt s a szája úgy félre ment, hogy csak oldalvást lehetett meglátni.

A szerencsétlenség megtörtént; nosza mindjárt hideget, meleget, olajat, pálinkát, ki mit tudott tanácsolni, applicáltak a gonoszul járt ifju ember orczájára; de a daganat azért megmaradt. Ennek a jövendője három napra biztosítva van. Veszteg fog egy helyben ülni, vagy feküdni, bekötött orczával, a mellette ülő hentesné minden félórában hideg vízzel fogja borogatni. Annyit nyertünk vele, hogy a bekövetkezendő végzetteljes napok alatt nem fog mindenütt láb alatt lenni.

Linka szaporán a konyha után látott, a mi igen jó ürügy volt rá nézve az ártatlan kedvtelésből megmenekülni. Ott hallá nem sokára az újon érkezett hintó gördülését. Nem is figyelt rá, csak a pecsenyére és lábasaira volt gondja. Azt azonban meg nem gátolhatta, hogy a kiváncsi szolgálók az ablakhoz ne fussanak, megtudni, hogy ki érkezett, s nagy ujongatva beszéltek onnan:

– Jaj, kisasszony! Be gyönyörű hintó járt be, ez ám a kocsis, nem olyan, mint az a Marczi, hogy lobog a gyolcsingeujja! Most meg egy eszemadta szép gavallér ugrik ki a hintóból, s úgy emel ki egy derék úri asszonyságot, meg egy kis piros kisasszonyt. Ez már aztán a vőlegénynek való legény!

– Ugyan mit fecsegtek, szól bele boszúsan Linka, jobb lenne, ha az edényekhez látnátok.

De azok még el se jöhettek az ablaktól, midőn új zaj ragadta meg tudnivágyásukat. Egy ló vágtatása hangzott az udvaron, s a mint a ló megállt, s a lovag leszállt róla, finom affectált orrhangon e szavak hallatszának kívül, – hihetőleg a házi úrhoz intézve: -64-

De már erre a szóra Linka csakugyan a tojáshéját vetette a liszt közé a sárgája helyett, s ezen ismét annyira megijedt, hogy a kötényzsebbe dugott Regélőt minden további gondolkozás nélkül a tűzbe vetette.

– Mit csinál a kisasszony! kiálta fel a terjedelmes szakácsné, hisz mind bele hordja a tűz az ételbe az égett papirospernyét!

S hogy tetézve legyen a baj, még az öreg úr is kijött, sugárzott az arcza az örömtől, s olyan gonosz volt, hogy a leányához lépve, egy szót se szólt neki sokáig, csak nézett rá és mosolygott és hunyorgatott a szemeivel kedélyesen, míg a szegény leány semmit sem látszott jobban óhajtani, mint hogy bárcsak valami csoda által valahogy lesülyedhetne a pinczébe.

Szegény Linka, ha lehetett volna még jobban elpirulnia, mint a mennyire már elpirult, még tán azt is megtette volna; mert jól értette a tréfás czélzatot, s tetézte zavarát még a szakácsné is.

– Jól teszi tekintetes uram, vigye be innen a kisasszonyt, úgy is minduntalan bajt csinál, a tojáshéjat üti a tálba, s mindenféle papirosokat éget.

Linka csitítani akarta a cselédet, arra valamennyi elkezdett lármázni; végre meg kellett adnia magát, s apja karjába fogózva, elhatározni magát a nagy áldozatra, hogy a konyhát elhagyja, s a vendégek közé menjen.

Pedig milyen jó menedékhely hasonló esetekben a szegény lányokra nézve a konyha.

A pamlagon ül egy felől Zsuzsi néni, ki az orrát szüntelen -65- boszantva mutatóujjával, hevesen iparkodik valamit magyarázni, suttogva a pamlag másik szegletében ülő csendes asszonyságnak, kiben Károly anyjára, a jó Tállyainéra ismerünk, s kinek nincs nagyobb törekvése, mint hogy magát mentül csendesebbnek mutassa; sorsában megadva magát, szótlanul hallgatja Zsuzsi néni folyton folyó hazugságait, mikbe az olykor úgy belekeveri magát, hogy maga sem tud belőle kihatolni.

Mellette áll Sándor öcsém, ki egészen kilátszik sodrából véve, ennyi embert látva egy rakáson, bár annyira még az esze nem jár, hogy köztük két vetélytársat is gyanítson. Menyhért úr halk hangon egyremásra tartja bölcs tanácsokkal, hogy miként viselje magát, mikor szól, mikor beszél és mikor valamit mond; az asztalnál késre, villára vigyázzon, a kenyeret ne harapja, hanem vágja késsel, a száját ne törülje az abroszba, arravaló a szalvéta, a poharát fel ne döntse, a sótartóba ne körömmel nyúljon, hanem kés hegyével, a levesre ne igyék, teleszájjal ne beszéljen, az eczetet, olajat, szájmosó-vizet meg ne iszogassa. Továbbá, hogy háttal senkinek se forduljon, másnak a szavába ne vágjon, nagyon ne röhögjön, s több efféle, mik Sándor öcsémnek még azt a kis bátorságát is elvevék, a mit az új atilla kölcsönzött neki.

A tulsó oldalon Károly áll, csinos, fesztelen alak, könnyelmű arczán nem látszik semmi ünnepélyes feszesség, lassan enyelegve beszélget hugával, a kis pajkos Lizával, kinek hamis szemei el-el vágnak néha a tulsó oldalra, mi közben mindig talált valami igazítani valót bátyja nyakkendőjén, inggallérán, hajfürtein, egy-egy vékony pehelyszálat levenni öltönyéről, mindent titokban, hogy rajtunk kívül senki sem veszi észre.

Végre az ablakban áll Kálmán a költő, karjait összefonva, s hátát egy karosszéknek vetve. Arcza minden elképzelhető szerencsétlenséget iparkodik kifejezni: az ilyen boldogtalan arczoknak nagy hatásuk van a fiatal leányokra; halvány holdas kép, titkos sóhajtások, szomorú -66- mosolygás, mikor más nevet; félre vonulni egy szegletbe, ott a hol mindenki látja, midőn a többiek mulatnak, vigadnak, s onnan világgyűlölő képpel tekinteni le az emberi hiúságok piaczára; egyet-egyet köhinteni, s ha kérdik, mért köhög? szelid, andalgó megnyugvással tenni mellre a kezet, s beszélni közelgő őszről, lehulló falevelekről, s édes álomról lehullt falevelek alatt, költői hasonlatokat mondani, hogy e köhögés hangja – koczogtatás a túlvilág kapuján, s más effélék mindig biztos sikerrel használhatók tapasztalatlan szívek ellenében.

Ily csatarendben foglalták el a tért az ellenséges prætendensek. Legerősebb közöttük kétségtelenül a Gulyási Sajtári család. Őket a házi úr régi barátságos ismerete, korábbi igéretei és saját merészségük, s a minden ostobák védistene, a szerencse, legkedvezőbb helyzetbe állítá, daczára annak, hogy a kis népfelkelés, a mindent törő Péterke a méhek elleni harczban előlegesen demontiroztatott. Kálmán, a költő, eléggé veszélyes egymagában véve, verseiben forralt titkos lázítások és szívbeli összeesküvések által, míg Károlynak a legkedvezőtlenebb helyzet jutott. Őszinte, becsületes szív, hazudni nem tudó ajk, tettetéshez nem értő arcz; hozzá még az a baj, hogy szegény édesanyja nem hogy fiára erényeket és jó tulajdonságokat iparkodnék ruházni, sőt valahányszor róla beszél, nyilt szívvel elmondja mindenkinek, hogy ez biz egy korhely fiu, a ki mind tanuló, mind juratus korában igen sok pénzt elköltött, nagy kártyás és más mindenféle rossz tulajdonság megvan benne. Úgy, hogy szegény fiunak akár előre karjára mernők akasztani a kosarat, ha szerencséjére Liza képében egy furfangos kis nemtő nem volna mellé adva, ki alkalmasint megforgatja még az egész társaságot.

Gábor úr belépett, leánya kezét hóna alá szorítva, s odavezette őt Tállyainéhoz. A leányka kezet csókolt, a két asszonyság középre ültette őt a pamlagra, mely alkalommal igen érdekes volt elnézni, mennyire iparkodik őt -67- Zsuzsi néni beszéddel, hizelgéssel, magasztalással, izetlen kérdésekkel elfoglalni, hogy a másik asszonyságot szóhoz ne engedje jutni.

– Oh milyen szép, milyen kedves, micsoda fehér kezecskék, még csupa gyermek s már milyen nagy gazdasszony. Láttam a kertjét, már azt meg kell engedni, hogy rémek. Milyen káposztafejek! Aztán ez a frizura. Mindig ez volt a legkedvesebb. Láttam a befőttjeit is. Fölségesek. No majd én is tanítom valamire, a berkenyét hogy lehet befőzni. Soha sem evett annál senki jobbat. Csak egyszer Makkfalván legyünk. A Sándor véghetetlenül szereti. Jaj a Sándor iszonyúan szereti az édességeket, egészen apja fia. No de a legédesebbet még nem kóstolta. No, no csak ne piruljon el maga kis bohó leányka, fogadom, nem kell akkor neki több édesség.

A szegény leány töviseken látszott ülni e beszéd alatt; szerencséjére Liza oda futott hozzá s nyakába borulva, menten ismeretséget kötött vele, melynek folytán alkalma lőn Linkának eltávozhatni a mellékszobába, ott hagyva az egész szép társaságot a faképnél. A két leány nem is tért vissza, míg csak ebédre nem hítták őket s akkor már per tu voltak egymással. A leányoknál nagyon hamar megy az ismerkedés; daczára a különböző életkornak, a saint alliance nehány percz alatt meg volt kötve, s az első beszélgetésnek az lett a látható eredménye, hogy Linka sokkal jobb szívvel nézett már Károlyra, mint Sándor öcsémre; azonban Kálmán még mindig legveszélyesebb maradt reá nézve, arra csak lopva tekintgetett, meg lévén győződve felőle, hogy az is mindig reá néz.

Az asztalhoz úgy ültek, hogy a két asszonyság jutott az asztalfőre, az öreg úr az asztal végére, mellette kétfelől a két leány, Sándor és Károly egymásnak szemközt, még pedig úgy, hogy Sándor ült Károly testvérje mellett, s Károly jutott Linka mellé. A költő ült Tállyai szomszédságában, Menyhért úr a felesége mellett.

A leves minden megháborítás nélkül elköltetett: a kanál, -68- mint tudva van, a legártatlanabb fegyver; nem történt semmi baj, csupán annyi, hogy Sándor öcsém meglátva, miszerint Kálmán, a költő, akkori divat szerint nem a három ujja közé, hanem a markába fogja a kanalat, ő is úgy akart tenni, s az első fogást szerencsésen a kaputja ujjába töltötte.

Később, midőn késekre és villákra került a sor, a szuró és vágó fegyverek más szint adának a harcznak, az első pohár bor bátorságot, kötekedési vágyakat öntött a szívekbe; Menyhért úr elkezdé mesélni a maga hőstetteit de dato 1809, mikre viszont Gábor úr épen nem akart emlékezni. Kálmán úr elkezdett balkézzel enni, Sándor úr utánozni akarta és pecsenyéstül elejté a villát, erre Zsuzsi néni elkezde beszélni a fővárosi fiatalság erkölcstelenségéről, Kálmán úr viszont azt kérdezte tőle, hogy látta-e már Parlagi Jancsit? s viszont azzal állt boszút rajta, hogy visszakézzel töltött vizet a poharába a palaczkból, mire a jó asszonyság megfogadta, hogy ha még egyszer úgy tölt neki, nem iszsza meg.

Sándor diák, az anyai tanácsokhoz híven, mindenből evett és ivott, mert annyit már megtanult, hogy kosarat adni nagy megbántás a házi kisasszonyra nézve. A jó egri bor kezdett lassanként a fejébe szállni, a jóllakás ördöge mindinkább felfuvalkodottá tevé, s kezdé magát oly kontemfinter érezni, mintha most is a convictusban ülne diák pajtások között, vagy juratus collegákkal szemben az arany flaskónál; mindenkinek a szavába belebeszélt, nevetett, elménczkedett nagy ész nélkül, döntögetett palaczkot és poharat, s hajigálózott kenyérgalacsinokkal; a lábait szétnyujtotta az asztal alatt fidéliter, s valami átelleni lábacskához érve, azt elkezdé koronként nyomogatni, azt hivén, hogy az Linka lábacskája. Hanem az a Károly lába volt, ki el levén merülve valami mulatságos beszélgetésbe szomszédnéjával, engedé lábával történni ezt a gyöngéd quiproquot.

Ebéd vége felé mind jobban kinyiltak szívek és torkok, -69- kezdődött az az amabilis confusió, mikor minden ember összevissza beszél: az a nyertes, a ki jobban tud kiabálni, a saját szavát sem hallja senki, de azért a szomszédjáét is érti; mikor elkezdődnek az anekdota mondások, s egyik bohó, bolondos kaland a másikat juttatja eszünkbe, a társaság kaczag, hogy könyei csorognak az orczáján mindenkinek, a dámák könyörögnek, hogy ne nevettessék már őket, az öreg urak mellényein felpattannak a gombok a rázkódás miatt, a fiatalság is úgy tesz, mintha azt nevetné, pedig egészen mást nevet, nekik van suttogni valójuk; ha ki akarod találni, mit suttognak? légy fiatal és szerelmes.

Egyedül Kálmán, a költő, tartja meg parnassusi nyugalmát, az ő arczát mosoly be nem szennyezi soha, szemei folyvást a házi kisasszonyra vannak függesztve, vagy ha oda nem, akkor átellenbe, de nem Menyhért úrra, hanem azon is túl, az átelleni falra. Ott van egy nagy tükör aranyos rámában. Kálmán úr oda néz abba a tükörbe, s igen meglátszik elégedve lenni méltóságos tekintetével, kezeinek minden mozdulását onnan nézi ki, még az ételt is a tükörbe nézve eszi s fogait is a tükörből piszkálja.

E dolgot senki sem látszik észrevenni, egyedül a kis csintalan Liza vette szemügyre, kinek gonosz szemei szüntelen járnak alá s fel a társaságon, keresve, hogy kit csípjenek meg? s a mellette ülő öreg urat szüntelen jó kedvben tartja ártatlanul rágalmazó ötleteivel, mikre az alig állhatja meg, hogy fel ne kaczagjon; sőt egyszer már félig ki is tört vele, midőn Liza Sándor öcsémre mutatva, azt mondá neki: «nini bácsi, fogy a diák!» emlékébe hozván a lábnyujtogató legatus anecdotáját.

Végre Kálmán felemelkedik székéről, fogja a poharát, s haját idealisan felborzolva, egyet köhintett, jelt adván vele, hogy áldomást akar inni.

A lárma, a nevetés megszünt, kiki lecsitította a szomszédját, a gömbölyű arczok iparkodtak ünnepélyes hosszúságra nyúlni; midőn végre mindenki elhallgatott, a költő felemelé poharát és elkezdé, mondván: -70-

– Nézze csak bácsi, súgá Liza Gábor úr fülébe, Sós Kálmán hogy beszél magához a tükörben.

Gábor úr odapillantott s meglátá, hogy Kálmán csakugyan meredten a tükörbe nézve beszél, minden mozdulatot, minden arczkifejezést onnan tesz, bámulatos önelégültséggel látszik önmagában gyönyörködni, épen mintha csak önmagának tenne szerelmi vallomást.

Gábor úr eleinte csak elbámult, karikára nyiltak a szemei, összeszorította a száját, rángatta a kurta ősz bajuszát jobbra balra, s majd hátra ejtette a fejét.

Kálmán nem vette észre, hogy azt valaki szemléli, miszerint ő a tükörből beszél magához, s folytatá nagy páthoszszal:

– «E gyöngy drágább Cleopatra nagy hírű gyöngyeinél, ragyogóbb a braziliai császár diademjában levőnél, e gyöngy az, melynek megnyeréseért mély tengerek fenekére leszállni a legcsekélyebb áldozat, érte meghalni üdvösség…»

– Nézze bácsi, hogy kinálja maga magát a pohárral a tükörben! súgá Liza a házi úrnak.

Már ekkor Gábor úr úgy tele volt a nevetéssel, mint a túlfűtött gőzkatlan, csak egy pillanat és szétpattan. Nagy melle járt alá s fel, vállai rázkódtak, arcza elvörösödött, fogait, ökleit összeszorította, most mindjárt – most mindjárt –

Károly ezalatt kezdé észrevenni, hogy Sándor öcsém nagyon is szerelmesen kezdi lábait nyomogatni, hogy tehát viszonzás nélkül ne hagyja e jó indulatot, ő is kikeresé a másik lábával Sándor öcsém tyúkszemét, s olyat gázolt rá, a milyet csak tudott.

– Jáj! ordítá el magát Sándor az igazgyöngyös dictió közepett, s kínjában úgy taszította fel az előtte álló tele poharat, hogy a vörös bor futott végig az abroszon, mint a Duna. -71-

Csak épen ez kellett még Gábor úrnak. Az elfojtott kaczagási düh tízszeres erővel tört ki egyszerre irtózatos torkán, elveté magát karosszékében, verte öklével az asztalt, hogy a poharak tánczba kerekedtek, az asszonyok sikoltozva ugráltak fel az asztaltól a feléjük futó veres bor elől: «Keresztelő, keresztelő!» ordítá Sándor jucundus veszettséggel, a mint anyja felé futott a bor, Menyhért úr szedtevettézett, a leányok vihogtak, csak Kálmán állt rendületlen képpel a maga helyén, erősen eltökélve, hogy a maga dictióját, törik szakad, el fogja mondani. Hozzá is fogott három izben, a mint a kaczagás lecsendesült, de hijába! beleütött már abba a ménkő, alig szólhatott három szót, alig nézett rá Gábor úr, megint újra kezdte a kaczagást, semmi erő nem volt képes őt többé visszatartóztatni.

Végre is Kálmán kénytelen volt nagy apprehensióval leülni, a nélkül, hogy a felköszöntést bevégezhette volna.

Az öreg úr nyilván restelni látszott az egészet, de hiába, nem tehetett róla, neki többet ne szóljon Kálmán, még a templomban se szóljon hozzá, mert a szeme közé fog kaczagni.

Hogy e kudarcz némileg helyre legyen ütve, Károly kapott fel egy poharat, s víg arczczal, néhány szóval befejezé a mondatot.

– Adja Isten, hogy e szép gyöngynek, kit Kálmán barátunk értett, sokáig tisztelői lehessünk; a mi annál is czélszerűbb óhajtás, minthogy e gyöngy nem valami hideg csiga, hanem egy hő szívű derék magyar hazafi keblén nőtt fel, a ki a hozzá leszálló buvárokkal nem itat keserű tengervizet, hanem jó egri török vért.

– Éljen, éljen! kiáltá rá a társaság, maga az öreg úr is szivesen koczintott az áldomásra, csak Kálmán nem birta megbocsátani Károlynak, hogy az ő szellemdús eszmejárását ily parlagi elmésséggel tépázta meg.

Hanem hiába, ebéd után ne beszéljen az ember bölcs dolgokat, ha azt akarja, hogy rá hallgassanak.

Ebéd után felhívta az öreg Berkessy vendégeit egy sétakocsizásra, -72- mely ajánlat az egész társaságtól nagy készséggel fogadtatott, a parancsok kiadattak a kocsisoknak minden részről; Menyhárt úr maga ment ki az istállóba, Marczival értekezést tartandó, ha vajjon kiállanak-e a lovai egy ilyen sétát? a látlelet azonban igen kedvezőtlenül ütvén ki, megegyezett Marczival egy meszely borban, a mit majd otthon fog neki kiszolgáltatni, hogy tetesse magát részegnek.

A másik két hintó ezalatt előjáratott, egyik Berkessyéké, másik Tállyaiéké, s a vendégek úgy oszták el magukat, hogy minden család a maga fogatát foglalja el, Sós Kálmán is szinte elővezetteté a maga pegazusát, mely egy jámbor, kissé vénecske paripa volt, angolosra kurtítva, a feje hányakodásától lehetett gyanítani, hogy egy kissé kemény szájú, lábairól itélve meglehetős futó lehetett. Végül az öreg Berkessy számára egy lovas cabriolet állt készen, a min rendesen szokott járni.

Már mindenki készen volt, midőn Menyhárt úr előtámad, szörnyen verve a térdeihez a kezeit.

– Hjüj! micsoda szörnyűség már ez! az a Marczi olyan részeg, a lábát sem tudja mozdítani. Mit csináljunk, mit csináljunk? Bár volna valaki, a ki befogná a lovaimat, elhajtanám magam. No megállj! engem így meggyalázni! Ilyen tiszteletre méltó háznál leinni magát. Mindjárt elcsapom a gazembert, mihelyt haza megyünk.

– Soha se mérgelődjék uramöcsém, szólt megnyugtatólag Berkessy, majd elosztjuk magunkat valahogy, kit ide, kit oda elültetünk; Menyhárt öcsém ide ülhet mellém. A felesége Tállyainéhoz, Károly fráter úgy is maga szereti hajtani a lovakat, a két leány sem fog megharagudni, ha egy gavallért oda ültetünk hozzájok…

Kálmánnak már ekkor az egyik lába a kengyelben volt, a mint azonban meghallotta, hogy Linka mellett egy kiadó hely lehet a kocsiban, hirtelen odafordult a lovát bámuló Sándor öcsémhez, s elképzelhetetlen nyájassággal kérdezé tőle: -73-

– Igen szivesen. Nekem úgy is fáj a derekam a mai lovaglástól, majd én valamelyik kocsis mellé felkapok.

Sándort se kellett másodszor kinálni, utczu neki esett a lónak, belehágott az egyik kengyelbe, s miután egy darab ideig megtánczoltatta magát mellette, végre valahogy felhasalt a nyeregbe, s oda fészkelte magát.

A vendégek ezalatt a Gábor úr által megszabott rendben elrendezték magukat, s ilyenformán nem maradván egyéb Kálmánon kívül, ő lett oly szerencsés, hogy a két leánynyal szemközt ülhetett Berkessy hintójában.

Csak ekkor kezdte a társaság észrevenni, hogy Sándor öcsém ül a lovon, feltünt pedig ez annál is inkább, mert lábai igen hosszúk levén, a kurtára húzott kengyelszíj miatt a térdei mind a ló szügye körül jártak; e mellett a paripának az a jó szokása volt, hogy ha észrevette, miszerint idegen ember ül a hátán, ezt a tapasztalatát különféle módokon iparkodott nyilvánítani, előbb a nyakát hányta vetette, majd elkezdett hátrafelé farolni, hogy az ember azt gondolta, most mindjárt belemegy a kútba, elvégre elkezdett ágaskodni; s e közben valami oly nevetséges, vontatott éneklő nyerítést hallatott, a milyennel ritka ló dicsekedhetik.

– Te bolond te! Mit csinálsz azon a lovon? Szállsz le mindjárt arról a lóról? Most mindjárt a nyakát töri ki! Szállj le! szállj le!

De iszen könnyű azt mondani valakinek, hogy szálljon le a lóról, mikor épen a lónak is az a szándéka, hogy letegye a hátáról. Sándor öcsém sem látott, sem hallott, s -74- ha szabad valakinek, a ki nagyon hallgat valamit, azt mondani magáról: «csupa fül vagyok», úgy Sándor öcsémről is el lehetett e perczben mondani, hogy csupa ló.

Végre azonban a paripa, miután kipróbálta lovagját, s tapasztalá, hogy az nem esett le a nyeregből, egyet nyerített, s minden további utasítás nélkül nyargalt ki a kapun, keresztül az átellenben fekvő szérűs kerten, ragadva magával az elkárhozott lovagot, ki kétségbeestében elhajítá a kantárszárat, s két kezével elől-hátul a nyeregkápába fogózott.

– Ne féltsd a porontyát! kiálta rá Menyhárt úr. Egy kis leesésbe még ki nem törik a nyaka. Nem látod, hogy készakarva sarkantyúzza a lovat, csak menjünk, majd utolér bennünket a kertek alatt.

Erre megcserdültek az ostorok, a három fogat kirobogott az utczára, végig a helységen, sebesen, mint a szél.

Zsuzsi néni minden embert megkérdezett, a kit előtaláltak, hogy nem látott-e egy lovas embert ezen nyargalni? Persze, hogy senki sem hallotta a szót a kocsizörgés miatt.

Majdan kiértek az öreg úr jószágára, végig hajtattak a szép egyenes fákkal beültetett utakon, megnézték az aratókat, itt-ott már kalangyákban volt a buza, boglyában az árpa, a kukoricza zöldellett még buján a sárga tarlók között széles táblákban, itt-ott aranyszinű dinnyék, uritökök villogtak ki közüle. De Zsuzsi nénit most nem gyönyörködteté sem a buza, sem a kukoricza, mert Sándor nem látszott sehol; végre Tállyainé azzal nyugtatá meg, hogy bizonyosan visszament a házhoz és most odahaza van békében, mely gondolat csakugyan meg is vigasztalá a jó asszonyságot annyira, hogy minden tábla vetést meg birt becsülni futtában, hogy hány véka megy bele?

Egy kis órai kocsikázás után a társaság, jól kirázatva magát, ismét hazafelé fordult, a hintók víg ostorpattogás -75- közt gördültek be az udvarra, Zsuzsi néni első szava az első meglátott emberhez az volt, hogy «hol a fiam?»

– Oda vagyok! Elveszett a fiam örökre! a fiam Sándorom! A másikat összegyilkolták a méhek, ezt meg, ehen van, elölte a ló. Oh bár soha se jöttünk volna ehez a házhoz, vagy inkább dőltünk volna fel az úton, s tört volna ki a nyakunk. Te vagy mindennek az oka, te vén bolond! minek akartad ilyen fiatal korában megházasítani a fiadat, már most ott van ni, futhatsz utána a világba, aztán meg a te bolond kocsisod, a miért be nem tudott fogni, aztán meg az úr, minek engedte arra a veszett lóra ülni, ha ismerte. Már most hol a fiam?

– De hol a lovam? mondá Kálmán, nem kevésbbé levén megijedve azon, hogy Sándor elvitte a lovat, mint Zsuzsi néni azon, hogy a ló elvitte Sándort.

No iszen erre aztán összeteremtette Zsuzsi néni úgy a poétát, hogy jobb lett volna neki vakon születnie, sőt hogy beteljék a pohár, sorba vette az egész háznépet, s kijuttatott mindenkinek, a leányoknak azért, hogy mért nem ültették Sándort maguk közé? akkor nem veszett volna el, az öreg Berkessynek, hogy mért engedte bort inni? különben nem mert volna felülni a lóra, és végre minden renden és nemen lévő embereknek, hogy mit tátják a szájukat, s mért nem szaladnak, ki merre lát, keresni az elveszett fiut?

– Ugyan, mit sápítozol, adta vette porontyán. Bezzeg -76- ha engemet is így megsirattak volna, mikor Győr alatt jártam, pedig ott lövöldöztek is. Majd visszakerül bizony, ne félj; rossz pénz nem vész el; embert még nem loptak ebben a százesztendőben, s ne félj, hogy a te fiadon kezdjék, s ha eltéved az ebanyja, itt az urambátyám, majd currentáltatja.

E szavak véghetetlen keserűn esének Zsuzsi néni szivének. Hogy egy apa ily kegyetlenül tudjon beszélni elveszett fiáról, az égre kiáltó! nem tudott neki mit válaszolni, berohant a kis mellékszobába, a hol Péterke feküdt és kuglofot evett, s ott ráborulva megmaradt gyermekére, elkezde zokogni hevesen; erre Péterkének is kifordult a szájából a kuglof, s neki kezdvén a bőgésnek, versenyt sirtak mind a ketten egymás barátságáért.

Berkessy azonban komolyan szivére vette a dolgot, s fellármázva cselédeit, kit gyalog, kit lóháton neki indított, hogy szerteszéjjel keressék az eltünt ifjut, s tudakozódjanak utána fűtől, fától, s hozzák vissza a hol kapják.

A hogy a paripa keresztül vágtatott a szérűs kerten, egyszerre félrekanyarodva neki vitte a kenderföldeknek Sándor úrfit, ki sehogy sem birta a lovat sem feltartóztatni, sem más felé téríteni, hanem csak lehasalt a nyakára, sorsára bízva magát s gondolva Mazeppára, a kit Ukrániába vitt a ló. Ő sem várt egyebet, mint hogy odáig meg nem áll vele.

Később a ló kijutott az országútra, s elkezde szabályos galoppban nyargalni előre. Sándor ijedten tekintgete hátra, s tapasztalá, hogy az elhagyott helység mindig messzebb marad, végre egészen elvész a háta mögött, már csak a tornya látszik, később ismét előtte kezdenek egy ismeretlen város tornyai előtünedezni a láthatáron: a ló csak futott megállapodás nélkül. Jöttek ugyan néha szemközt az úton idegen emberek, Sándor eleget is kiabált nekik, hogy tartsák fel a lovat, de azok mind arra értették, hogy térjenek ki, s azt hivék, hogy valakivel felfogadott, -77- hogy hány percz alatt ér **re, a megyei székvárosba, vagy tán orvosért, vagy tűzi fecskendőkért nyargal; egyszóval engedték futni, a merre a lónak tetszett.

Hat nap mult el azalatt, a mióta a szép özvegy Julia Nánásy bácsit beleeresztette a világba, hogy hordja szét férjhezmenetelének hirét, csődítse össze a lakodalomra az atyafiságot, s hozzon dispensatiót s vásároljon Pesten menyasszonyruhákat és süteményeket. Mindez szépen meg is történt. Az utána küldött staféta mindenütt egy órával később érkezett, miután ő elment, s ilyenformán **-re is visszaérkezék, a nélkül, hogy a futárral beszélt volna, s benyit nagy skatulyákkal a hóna alatt szépséges szép hugocskájához, ki már akkor azon gondolkozott, hogy megszökjék a vármegyéből.

– Itt vagyok, galambom. Mindent elvégeztem. Itt az egyik menyasszonyruha, ezt készítette Varga, itt a másik, ezt csinálta Keresztessy, itt a zsebemben a dispensatió, jönnek az atyafiak is mind; hátul egy ferslagban a czukorsütemények.

Julia reszketett a méreg miatt; az utolsó szavaknál dühösen csapott az asztalra tett skatulyára, hogy az menten összehorpadt.

– Vigye maga a menyasszonyruhákat a pokolba! a dispensatiót is vigye a pokolba: a tortákat! atyafiakat! maga is ott maradjon.

Nánásy bácsinak szeme-szája elállt erre a fogadtatásra, csak járt a szája, de hangot nem adott. Épen nem volt képes semmit is gondolni, csak bámult, azt látva, hogy Julia az utóbbi szavaknál kétségbeesetten sírva dűl le a pamlagra s fuldoklásig zokog.

Nánásy bácsi nem arra volt születve, hogy ily bonyolódott eseteket meg birjon magának magyarázni.

Mikor az ember a rábizott dolgokat a legpontosabban rendezé, mikor azt hiszi, hogy jutalmat fog kapni, – egy -78- pár puszit, – s kap a helyett egy pár skatulyát a fejéhez vágva… Meg nem foghatta az egészet.

E pillanatban lódobogás hallatszék az udvaron, s Julia szobaleánya hüledező képpel rohant be az asszonyához, alig birva kimondani, a mit akar:

– De nem Kálmán úr ül ám rajta, hanem egy idegen ifju úr, a kit soha sem láttam még.

Hogy kicsoda? arról meg már mi tudunk beszélni. A szerencsétlen Sándor az, kit a ló elhozott a szomszéd faluból, be a város közepére Julia lakásáig, ott nyitva találta a kaput, benyargalt az udvarra kétségbeesett lovagjával, a folyosó előtt aztán szépen megállt, ismerős röhögéssel üdvözölve a künn álló cselédeket.

Az események psychologiája itt a lóban rejlik. Kálmán mindennap meg szokta látogatni Juliát lóháton, s ilyenkor a kedveskedő delnő mindig czukrot adott a paripának saját gyöngéd kezecskéiből, s ezzel úgy elkényeztette a lovat, hogy az gyakran erőnek erejével oda vitte a tulajdon gazdáját is Julia udvarába, s nem lehetett neki végig menni azon az utczán a nélkül, hogy be ne térjen a házba. Azonban, mint az előzményekből tudjuk, Kálmán hat nap óta nem volt már Juliánál, s a paripa annyi idő alatt nem kapott czukrot. E hanyagság sehogy sem fért a fejébe, pedig mint mondják, a lónak elég nagy a feje; az emlékezetes délután tehát föltevé magában, hogy nem azért született ő lónak, hogy újra lóvá tegyék, s a mint ismét felkantározva érzé magát, neki indult, s makacs következetességgel addig semmi rángatásra és döfölésre meg nem állt, míg **-re beérve, Julia udvarába nem jutott, a mikor aztán a folyosó előtt elkezde vígan röhörészni, várva a czukrot.

Szerintünk az események legtermészetesebb magyarázata -79- ez; a mennyiben egy ló jellemét képesek vagyunk felfogni.

Sándor csak lefordult a paripáról, a mint az megállt vele, sem látott, sem hallott, sem egy szónak ura nem volt. Szétvetett lábakkal, meggörbedve neki támaszkodék tenyereivel a falnak, s úgy mászott végig négykézláb tapogatózva az ajtóig, melyet épen akkor nyitott ki Julia, hogy meglássa, ki jött?

– Jaj, ne kérdezzenek tőlem semmit, nyögött a szerencsétlen lovag, oda vagyok, – meghaltam, – sem kezem, sem lábam nem ez enyim, fektessenek le, híjanak doctort mindjárt kiadom a lelkemet, – jaj a derekam! jaj!

Julia valami irtózatos szerencsétlenséget kezde gyanítani, s a legőszintébb részvéttel hirtelen orvosért űzé cselédjeit, addig is lefekteté az elkárhozott kalandort, s minden kitelhető női gyengédséggel gondoskodék szükséges ápolásáról, míg végre az orvos megérkezvén, megnyugtatá a beteg állapotja felől, miszerint a nemesebb részek nem szenvedtek a lovaglás viszontagságai alatt, s néhány órai nyugalom helyrehozand mindent.

A Berkessy háznál ezalatt minden órán nőtt a veszedelem. Gulyásiné lélekzetet sem hagyott venni senkinek, mindenkit kergetett a fiát keresni, s minden megérkezőtől követelé, hogy adja elő, hová tette? Utoljára görcsöket kapott, le kellett fektetni, födőt melegíteni rá, herbatét itatni vele, egész éjjel jajgatott, majd felvette a házat. A szegény két leány és Tállyainé, kik szüntelen ágya mellett virrasztottak és ápolták, korán reggelig be nem hunyhatták szemeiket miatta. Menyhárt úr azalatt nyugodt lelkiismerettel szunnyadt a mellékszobában, minden órában fel kellett ránczigálni, hogy ne horkoljon olyan nagyon, mert a beteg újra görcsöket kap.

Végre hajnalhasadtára elszunnyadt a gyötrött patiens, a fáradság és a nyögések elnyomták, Tállyainé is ledűlt a -80- pamlagra, a mint egyszer elkezdi a hajdú odakinn a folyosón porolni a kaputokat rettenetes nagy puffogással.

– Nini, valami kiesett az egyiknek a zsebéből, szólt odaugorva Liza, s felkapta a tárczaalakú csomagot, mely az öltönyből kiesett.

Ki venné rossz néven egy pár fiatal leánynak, ha egy rájuk nézve nem épen érdektelen fiatal ember naplója kezükbe jut, hogy meg nem állhatják, miként egy kissé lapozgassanak benne. A mi két leányunk is hirtelen félrevette magát egy oszlop mellé suttogva, vihogva s nagy hirtelen végig pörgették ujjaik közt a rejtélyes tárczát. Tele volt az irva mindenféle verssel, olykor egy szárasztott virág, vagy egy hajból font nefelejts hullott ki belőle, azt visszatették oda, a honnan kiesett, egy-egy verset elolvastak, s elfojtott kaczajjal mulattak rajta, hisz a vers oly dolog; egyszer azonban, a mint egymás kezéből kapkodják a tárczát, Linka véletlenül egy lapra nyit, melyen első tekintetre valami ismerős verset talált megpillantani; olvassa: hát épen ugyanaz, melyet tegnap a Regélőben saját magához irva olvasott, azzal a csekély különbséggel, hogy ennek a felirata nem B. Linkához, hanem Cs. Juliához szólt, s a mi ott barnának volt irva, az itt szőkének jutott, ott fekete szemek, itt nefelejts szemek; különben minden angyal és tündér ugyanazon a helyen; épen azok a szívfájdalmak, ugyanaz a meghalni készülés és igéret a túlvilágon való találkozásra.

Linka úgy érezte magát, mint a ki elfogad egy köszönést, s akkor veszi észre, hogy nem neki köszöntek; hirtelen -81- elveté a naplót s befutott a szobába, azt hivé, hogy száz szem néz arczára s mind látja rajta a szégyenpirulást. Érzé, hogy keményen meglakolt érte, a miért életében először hiú tudott lenni. Hisz azok a szépségek, azok a hizelgő mondatok eredetileg nem ő hozzá voltak irva, hanem csak szőkéből barnára fordítva. Tökéletesen kiábrándult.

A nap már jól feljött, midőn egyike a lovas hirnököknek, ki Sándort nyomról-nyomra kisérve, végre **-en ráakadt a házra, hová őt a ló bevitte, azon megnyugtató válaszszal tért vissza, miszerint az úrfinak a világon semmi baja sincsen, ellenkezőleg igen jó kezek között van, egy derék szép asszonyság ápolása alatt, ki nem engedi az úrfit addig visszatérni, míg egészen magához nem jön, hanem inkább arra kéreti becses szülőit, hogy látogassák meg őt, s legyenek vendégei addig, míg az úrfi felüdül, mert egy kicsinyt megrázta a ló.

Erre a hírre Zsuzsi néni rögtön magához tért, felkelt, meggyógyult, befogatott, a reggelit sem várta meg, hanem a mint a házi gazda megjelent, megköszöné neki iránta való szivességét, s marasztalhatatlan sietséggel felhajszolta a hintóba férjét s bekötött pofácskájú Petikéjét, s parancsolá a kocsisnak, hogy hajtson lóhalálába **-re. A bakon a kocsis mellett ült a hirthozó legény, azon végből, hogy őket az illető helyre vezesse, mert az asszonyság nevét az úton elfelejtette, de reménylé, hogy a házhoz oda tud találni.

Gábor bácsi cordialiter kezet szorított Menyhárt úrral, ki már a kocsiban ülve, elmésen kiálta vissza:

– Aztán azért a processusunk nem condescendál, liquidum est debitum, s ha másként nem megy, brachialiter exequálunk.

Ezt Menyhárt úr igen jó élcznek tartotta, s nevetett rajta nagyot, ilyenformán értetve alatta szép törvényes virágbeszédben a rég megigért házasságot.

A távozókat az egész háznép kikisérte, ott volt a két -82- leány és a két fiatal ember is. Linkának láthatólag rossz kedve volt, míg Liza nem birta rejteni örömét, hogy Gulyásiékat távozni látta.

– Lina kisasszony oly borultnak látszik, szólt theatralis édességű hangon Kálmán.

Lina feleletet sem birt adni, félrevonult s elkezde Károlylyal beszélgetni, s vele a szobába távozék.

Liza nem sokat gondolkozott rajta, hogy mit mondjon? amúgy gyermekes tréfából azt találta felelni:

– Hát nem hallja, hogy azon búsul, mert Gulyásiék executióval fenyegetik.

Linkának 12 esztendőre oly éles esze, oly ravasz szemei voltak, mint másnak negyvenre sincs. A mint Kálmán nagy ijedten e szót szalasztá ki ajkain: «kit? az öreg urat?» az eltitkolhatlan megdöbbenés, mely annak arczán mutatkozott, arra a gondolatra hozta, hogy hátha jó lenne Kálmánt ebben a tévedésben megerősíteni, s azzal igen komoly szánakozó arczczal monda Kálmánnak félig súgva:

– Az lehetetlen, szólt Kálmán megzavarodva, hisz őt igen gazdag embernek tartják.

– Hja, sok embert tartanak gazdag embernek, a ki nem az, monda Liza vállvonítva, s könnyelműen trallázva futott el onnan.

Kálmán összefont karokkal járt alá s fel a folyosón sokáig; nagyon meg volt zavarva. Képzelhette-e, hogy egy tizenkét éves gyermekleány készakarva mesét gondoljon ki az ő rászedésére? Ha e mesét valami érettkorú embertől hallotta volna, inkább kételkedhetett volna benne, de egy gyermek honnan beszélne ilyet, ha nem környezőitől hallaná? Ez nagy baj. Az öreg Berkessyt igen gazdagnak tartották, mert mindig igen nagy házat -83- tartott, tisztújításokon első volt a költségvitelben; – de hátha épen ez az oka romlásának? Már akkor csak mégis jobb lesz Juliához visszatérni; az ugyan egy kissé kétséges hírben áll, de legalább szép s bár könnyelmű és pazarló, de gazdag. A viszonyt nem lesz nehéz újra kezdeni Egy megjelenés, egy ügyesen scenirozott fellépés, legvégső esetben egy öngyilkolási comœdia mindent helyrehozand.

Már most csak a ló volna meg, hogy haza lehetne menni. Talán megtesz annyit Berkessy, hogy haza küldi a maga lovain.

Ez óhajtással belépett Gábor úr szobájába, ki ott egyedül pipázgatott Károlylyal. Az öreg ült egy nagy füles karszékben, Károly mellette állt.

Kálmán odalépett elé, s jól kigondolva magában, hogy mit fog mondani, a miből az öreg úr ki is vehesse, nem is, hogy leányát többé nincs szándéka elvenni, egy perczig hallgatva megállt, a krágliját kihuzogatta, a haját elől-hátul felborzolta, s szokása szerint a magasba nézett.

És ime a gonoszlelkek megint eleibe állítanak egy tükröt, s ő megint elfelejtkezik magáról s ezt a szót: «uram» mind kéz-, mind fejmozdulattal maga magához intézi.

Abban a pillanatban Gábor úr észrevéve ezt a furcsa attitudeot, ujra elkezdi azt a tegnapi óriási kaczagást, melyet ezúttal Kálmán kénytelen volt tökéletesen magára venni. Az ember elvörösödött, ajkai remegtek, magán kívül volt a düh miatt.

A legnagyobb kaczagás közepett egyszerre elhallgatott az öreg úr, mintha rögtön elmetszették volna a nevetését s a legkomolyabb képpel kérdezé:

– Uram! szólt Kálmán, alig birva hangot adni a düh miatt. Én azt véltem, hogy önben művelt emberre fogok találni, ki levetkőzte azt a mult századi fogalmat, miszerint a költőket nevetséges embereknek találták.

– Én nem találom a költőket nevetséges embereknek uram, mutatják szobám falai, hol hazai irodalmunk legjobbjainak arczképei függnek, mutatja könyvtáram, melyből semmi becses irodalmi termék nem hiányzik, de nevetségesnek találom azt a fattyú költészetet, mely a gyümölcsös fa derekán innen-onnan kihajt, s csak zöldül, de még csak virágokat sem hoz; tisztelem, becsülöm azokat a szép lelkeket, a kik komoly tanulmánynyal, ragyogó lángészszel lépve hivatásuk pályájára, nemzetünknek becsületére, büszkeségére válnak; de hogy minden nádi hegedűt æolhárfának tartsak, azt már nem cselekszem; az igazi költőt, ki gondolataival lelkünket nemesíti, a távolban is tiszteljük, de a kit csak azért neveznek így, mert rímeket farag, kinél a muzsák csak ismerős szobaleányok, kik által könnyű szerrel lehet egy üres szerelmi nyilatkozatot tapasztalatlan leányok kezébe juttatni, ki úton és útfélen iparkodik bennünket viseletével hivataláról tudósítani, a felett legfeljebb mosolyogni tudunk, s ha a természet az én mosolygásomnak kissé erősebb hangot adott, ez nem az én hibám; mert köztünk mondva, kegyedben édes Kálmán öcsém az elébbeni tulajdonságokból vajmi kevés, ez utóbbiakból pedig annál több van. És ezt tőlem, öreg embertől, nem szükség önnek rossz néven venni.

Kálmán nem talált szavakat az eddig megjelent dictionariumokban, e mondásra megfelelhetni. Mondhatjátok azt valakinek, hogy ezüst kanalat lopott, ez semmiség ahoz képest, midőn valakinek azt mondják, hogy rossz költő.

– Ily bántalmat véremmel kell lemosnom, kiálta Kálmán magán kívül; azt még sem merte mondani, hogy a «más vérével».

– Pajtás, vedd észre, hogy nagyon nevetséges szerepet játszol, midőn egy öreg ember irányában hetvenkedel.

– Légy megnyugodva, ha csak ez kell: én fia vagyok, mert leányát fogom elvenni, s adok elégtételt, a milyet kivánsz, de ne csináljunk zajt a dologból. Te úgy is haza szeretnél menni, majd én befogatok, s **en barátainkkal elvégezzük a dolgot.

Gábor úr nem hallá, hogy a két ifju mit beszél, s nem is tudhatá meg, mert Károly azt állítá, hogy csupán a hazamenetről volt szó, s minthogy neki úgy is be kell menni **-re, Kálmánt is magával viszi. Ebben az öreg is megnyugodott, s nem sokára Tállyaiék hintaján a két ifju embert látjuk eltávozni.

Ilyenformán a mily egyszerre jött, oly egyszerre el is repült mind a három kérő a háztól s ki tudja: jön-e még vissza közülök vagy egy?

Gulyásiék ez alatt szépen megérkezének **-re, s rátalálva Julia lakására, ott leszállottak. A házi asszonyság kitünő szivességgel fogadá a tisztes családot s odavezeté őket a betegen tartott ifjuhoz, kiben Zsuzsi néni fiára ismerve, nagy zokogásokkal borula nyakába, s csak azután nézte végig, milyen szép selyem hálóköntösbe, himzett papucsokba s aranybojtos sipkába öltöztette a jó fiut a házi asszony kegyessége, mely tárgyak még mind első férjéről maradtak.

Zsuzsi néni nem győzte a hálálkodást fiának csodálatos megmentése és gondos ápolása felett, s tízszer is elmondta Julia szemébe: «már aztán ha ilyen derék felesége volna a Sándoromnak, akkor csak meg volnék nyugodva a sorsa felől, akkor tudnám, hogy jó kezekre bíztam». Julia kecsesen tudott mosolyogni e beszédre; majdan végig vezette a -86- derék családot pompás termein, megmutatta porczellánjait, ezüst serviceit, ékszereit; Zsuzsi néni magán kívül volt csodálkoztában, mindent agyon dicsért, minden fölséges volt neki.

Menyhárt urat ez alatt Nánásy bácsi kapta külön, oda vitte magával a pipázó szobába, s egy lélekzet alatt megismertette Julia vagyoni állásával, beszélt tiszttartóiról, kasznárjairól, fényes összeköttetéseiről a vármegye legelőkelőbb családjaival, nem mulasztá el fölemlíteni boldogult férje végrendeletét, melyben özvegyének szabad rendelkezést enged még újabb férjhezmenetele esetére is. Mind ezen dolgokat Nánásy bácsi igen bőbeszédű nyájassággal adta elő, s Menyhárt úr nem szünt meg mindezeket a legnagyobb figyelemmel hallgatni, alig vette észre, hogy az idő múlik.

Ebéd felett a csudálkozás tetőpontját érte, az ember nem tudta, az ételeket magasztalja-e feljebb, vagy a tálakat, mikben fel voltak adva? Csupán Péterke volt magával tisztában, neki csak a mindenféle torták nyerték meg tetszését, mikben módja vala válogatni; a mit el nem birt fogyasztani, azt tömte a zsebjeibe, úgy, hogy ebéd után alig tudott lépni tőlük. Julia még a sapkáját is tele rakta marczipánnal és spanyol szeletekkel. A kölyök ujjongatott és tányérokat tört örömében.

– No te fiacskám, szólt Zsuzsi néni, ölébe véve a kedves magzatot, hát kit szeretsz jobban, a Linka nénit, vagy a Julcsa nénit?

Ez már a hetedik nap volt, s az egész városban el volt terjedve a hír, hogy a szép özvegy ma esküszik. Az atyafiak is kezdtek érkezni, egyik hintó a másikat érte az udvarban, -87- a ház megtelt ünnepien öltözött czifra népekkel, kik közt a családi perpetuomobile, Nánásy bácsi sürgött-forgott titkolózó képpel, suttogva itt is amott is. «Hol a menyasszony?» – «hol a vőlegény?» kérdezék minden oldalról, s ő ez egyszer kivételképen senkinek sem mondott többet, mint hogy Julia öltözékével van elfoglalva.

Míg a násznép a főteremben összegyülekezett, azalatt Julia Pestről hozatott pompás öltözékét felvevé. Valódi tündér alak volt benne, szépsége föltétlen hódolatot követelt. Épen az álló tükör előtt rendezé hajéke omlatag koszorúit, midőn nyilik az ajtó, s ki lép be rajta bűnbánó arczczal? A mi Kálmánunk.

Julia háttal állva felé, a tükörből meglátta a belépő alakot, s bámuló meglepetését hirtelen elfojtva, a mint visszafordult, nyájas arczczal tekinte rá, s gyöngéd szemrehányással mondá neki:

– Gonosz ember. Engemet ily kegyetlen próbára tenni. Ha oly jól nem ismerném önnek lelkét, képes lettem volna ön felől kétségbeesni.

Kálmán egészen felvidulva e nem várt fogadtatáson, sebesen rohant Julia lábaihoz, s magán kívül rebegé:

– Hogy képzelhettem volna, hogy ön engem elhagyjon? jól tudva azt, hogy az egész ismerős világ tudja már, hogy férjhez megyek. Igen aljas fogalmaimnak kellett volna ön felől lenni, ha azt feltehettem volna, hogy egy nőt, ki önt szereti, ily nemtelenül semmivé tudjon tenni. Én nem hittem azt, bizonyos voltam benne, hogy ez öntől csak egy költői szeszély, melylyel szívem erejét próbára teszi, s hogy az utolsó órában vissza fog jönni hozzám. A mit bizonyít az, hogy meghivásaimat nem mondtam vissza, sőt a kitűzött napra minden előkészületet megtevék: oly bizton olvastam önnek jellemében.

– Igen Julia, bizton olvasál, rebegé Kálmán elragadtatva, ez csak próba volt, melyet diadalmasan tudtál kiállani és én százszorta jobban foglak szeretni most. -88-

Julia körülfordult a tükör előtt, csábító mosolylyal hajlongva Kálmán előtt, s kaczér pillantással kérdezé:

– Oh mennyei! sivalkodék a delfi s magneticus gyönyörrel borult Julia lábaihoz.

E perczben lépe be Nánásy bácsi, jelentvén, hogy a tisztelendő megérkezett az esküvőre.

Julia nehány csepp ess-bouquét tölte zsebkendőre s kilépett a terembe, násznagya, Nánásy bácsi karjára támaszkodva, ki menuett lépésben iparkodék szép hugát maga mellett bocsátani.

A vendégek a maguk módja szerint siettek a bájos menyasszonyt üdvözölni, a tisztelendő úr kezeit dörzsölve lépett eléje, s hivatalos mosolygással kérdezé a tisztelt vőlegény nevét.

Julia hódító tekintettel nézett végig a körülálló férfiakon, melyet észrevéve Kálmán, az előtte állók tyúkszemein keresztül sietett magát a szép menyasszonyhoz törni. Mire odaért, már akkorra Julia kezében tartá – Sándor öcsém kezét, s bemutatá őt a papnak.

Kálmán a falnak tántorodott ijedtében, s úgy elveszté lélekjelenlétét, hogy előbb három széken keresztül bukott, a negyediken ült egy kövér asszonynéném, annak pedig az ölébe ült, onnan is felriadva, egy almáriom-ajtón akart kimenni a szobából s midőn végre kijutott az udvarra, a szembejövő pesztonkát asszonynénémnek szólítá s kérte, hogy adjon neki egy pohár vizet, mert fázik.

Nálánál még egy személy volt még nagyobb zavarban: a vőlegény. A mint Julia odaállítá a pap elé, csak nézett, mint a sült hal, akár a halálos sententiát hallotta volna kimondani fejére. Az öregek között már ki volt csinálva régen a dolog, s Sándor öcsémet feleslegesnek tartották előre tudósítani, Julia pedig sokkal biztosabbnak tudá bájai diadalát, mint hogy e merényleten kétkedhetett volna.

Sándor oda hagyta magát állítani az eskető asztal elé, -89- mint egy áldozatra szánt bárány, s mikor a pap azt kérdezé tőle: szereted-e ezt a tisztes hölgyet, kinek kezét kezedben tartod? elfelejtett rá felelni, csak nézett farkasszemet a tisztelendő úrral, míg az apja bele nem kiáltott: «szereted hát! hogy ne szeretnéd, persze hogy szereted».

Erre Sándor is eszére tért s utána mondta szépen az esketés formuláit. Nem tagadhatjuk, hogy egy kicsinyt vaczogtak a fogai.

A többi aztán ment a maga rendén. A rákövetkezett vigalom felszabadítá a kedélyeket szorongásaikból. Közmegnyugtatásra meg kell említenem, hogy Sándor öcsém vacsora után még tánczolt is és levert lábáról sok embert és asszonyt.

Másnap korán reggel három fiatal embert látunk sétálni a városon kívül eső kertek egyikében, kik közül az egyik Károly, a másik két helybeli kortársa, kiket a Kálmánnali összejövetelre tanúknak hívott fel.

A Berkessyveli jelenetért csakugyan komoly elégtételt követelt a megsértett ifju, s a tanúk elfogadandónak találták Károly ajánlatát.

A délutáni jelenet Julia menyegzőjén még tízszeresen felfokozá Kálmán verekedési vágyait, benyargalt minden kávéházat, fennhangon hirdeté, hogy holnap vagy a saját vérében, vagy a máséban fog förödni; hogy nem fog megelégedni azzal, hogy Károly agyába egy golyót bocsásson, hanem annak a másiknak le fogja vagdalni orrát és füleit. Hiába engesztelték, hogy már ha mindezen dolgokat meg akarja is tenni, legalább ne hiresztelje ki előre, mert becsukják. Nem bánta ő! vegyék fejét, ha tetszik, de véres boszút fog állani…

… Már mintegy jó félóráig sétáltak Károly és társai az említettt kertben, midőn végre csakugyan érkezik Kálmán két tanúja, – egyedül, s boszús arczczal egy levelet -90- adnak át ellenfeleiknek, melyet Kálmán úr irt, s mely felolvastatván, így hangzott:

«Uraim, higgadtabb kedélylyel fontolva meg a dolgot, úgy találtam, miszerint nekem a köznapiaknál magasabb kötelességek tiltják életemet koczkára tennem. Azon szellem, melyet a sors reám bizott, nem csupán enyim, hanem hazámé, az egész emberiségé, a mit nekem szem elől tévesztenem nem szabad. Párbaj csak egyenlő rangúak között lehet egyenlő, s azt nem kell önöknek magyaráznom, hogy a szellemnek is megvan a maga aristocratiája. Víjjon ki ellenfelem a szellemek álladalmában hasonló állást, mint enyim, akkor szivesen összemérem vele fegyveremet. Egyébiránt én e városból örökre eltávozom, szellememhez méltóbb kört keresve magamnak» stb. stb.

A tanúk egymás szeme közé néztek, egyik nevetett, másik káromkodott, Károly búcsút vett tőlük, s készen álló hintajába ülve, visszahajtatott Berkessy helységébe.

Az úton szembe találta annak hintaját. Anyja, testvére, az öreg Berkessy és leánya ültek benne, s mind nagy örömriadással voltak, a mint őt meglátták. Valami ismerősük, a ki Kálmán hetvenkedését meghallá a kávéházban, sietett őket még az éjjel tudósítani, s ezek most valamennyien hajtattak nagy lóhalálában **-re, s végtelenül megörültek, Károlyt épen látva visszatérni, kivált midőn ez arról is megnyugtatá őket, hogy az egész dolog minden baj nélkül ment végbe.

Könnyebbség okáért aztán Berkessy átült Károly hintajába, s mindnyájan hajtattak vissza az ő lakára.

Útközben előfogta az öreg úr Károlyt, hogy miért akartak vívni? s megtudva annak az okát, nagy szemeket meresztett.

– Hm öcsém. Hisz az igaz, hogy te derék, jó szivű fiu vagy, hanem azt mondják rólad, hogy nagy korhely is vagy.

– Jól mondják. De hát nem mellettem szól-e az is? Ha nem lettem volna korhely, akkor az következnék, hogy ezután leszek az.

– Igen, de ki biztosít engem arról, hogy ezután nem fogsz az lenni: minthogy eddig voltál?

– Jól van, bátyám; adjon egy esztendei határidőt; ha egy álló esztendő alatt valamit hallani fog rólam, a mi ellenem szól, akkor be se ereszszen a házába többet; ha pedig esztendeig meg tudom mutatni, hogy a mit kimondtam, ezt megtartani erő is van lelkemben elég…

– Akkor meg ki sem eresztelek a házamból többet, egészíté ki az öreg úr a mondatot.

Károly megtartá fogadását; vas következetességgel vivé ki, a mit megigért, eljárt ugyan a falusi dinom-dánomokba, de soha az idő alatt még csak egy barátságos pohár bort sem lehete rádisputálni; ott ült valamennyi részeg ember között egyedül józanon, s még csak egy társas játékban sem lehete rávenni, hogy kártyát vegyen a kezébe. E helyett gazdaságát hozá rendbe és nyelveket tanult. Egy év alatt mint a legrendesebb, legműveltebb fiu lőn kihirdetve a környékben. Mondanom sem kell, hogy most is az.

Linát nőül vette és a leghívebben szereti; hét tél, hét nyár meg nem zavarta családi boldogságukat. E boldogság leghívebben szokott felirva lenni a nő arczán, s Lina arczát az évek haladása szépíti.

Sándor öcsém is boldog; elég szép feleséggel, elég sok pénzzel, s elég nagy együgyűséggel bír, hogy boldogsága tökéletes legyen; Zsuzsi néni minden évben meglátogatja őket, s viseli menyének divatból kiment selyemruháit. -92-

Ábrahám úr is boldog: elvette Boriskát; legalább most nem kell neki bért fizetni.

Kassay Lőrincz bácsi is boldog. Az atyafiak, a látogatók soha sem fogynak ki a házából, leányának minden ujjára jut egy kérője, s köztük nem utolsó helyet foglal el a már jól felnőtt Péterke, a mi tudniillik a fejek nagyságát illeti.

Csak Kálmán boldogtalan most is. A nagy reményű szellemből az idő jártával moghasonlott kedély, félre ismert lángész leve. Valahányszor rossz verseket olvastok, gondoljatok reá s legyetek iránta szánalommal.

II. A FALU BOLONDJAI.

Nálunk még nincs országos intézet azon boldogtalanok számára emelve, kiknél a lélek megszakasztá örök összeköttetését isteni eredetével.2) Azt tartók, hogy a hol az okos embereknek sincs házuk, hogy lenne a bolondoknak? Ilyenformán hazánkban csaknem mindegyik városnak, falunak megvan a maga bolondja, kiket minden gyermek ismer, s később, midőn a gyermekek megvénülnek, még a vén emberek is, mert a bolondok sokáig élnek. Az emberek megszokták őket úgy tekinteni, mint a közönség árváit, s a helyett, hogy lánczokat raknának rájok, s kemény rostélyok mögé zárnák, hagyják őket ártatlan hajlamaik után járni, kóborolni magányos erdőkben, összeszedni haszontalan mezei virágokat (az őrültek mind úgy szeretik a virágokat), vagy elheverészni naphosszant a verőfényen, bámulni a tele holdat s ujjongatni széles kedvvel az utczákon, s senki sem törekszik őket megfosztani az áldott szabad légtől, az úttalan erdők utáni vágytól, a megszokott méla badar beszédektől, s a rokonszenvű holdvilágtól. Mindig akad jó lélek, ki, ha megéheznek, -93- enniök ad; ha elrongyosodtak, felruházza őket, s a hol elestelednek, ott megvirradnak, mint a ki örökké utazik. S midőn rájuk jön a gonosz óra, hogy végig futkosnak az utczákon, s bekiabálnak az ablakokon, az emberek azt mondják: «a jó bolond» s nem iparkodnak őket elfogni, elzárni, elhallgattatni; hisz az őrültnek legnagyobb kín a pihenés és hallgatás…

Némelyik már olyannak született; ez talán boldog; de hát a kit az idő tett azzá, kinek arcza épen oly derült, oly okos volt egyszer, mint másoké, minő eseményeknek kellett azzal történni? minő húrok szakadtak meg ott a szívben, hogy a lélek önmagára ne ismerjen többé? Néha csak egy pár szó maradt meg nálok az elmúlt idők emlékiből, a ki hallja e badar szavakat, megcsóválja fejét: «szegény bolond» és ki tudja, azon nehány szóban mily szomorú élet töredéke jár föl kísérteni?…

Nehány év előtt Csongrádmegye egyik népesebb helységében voltam sok ideig, s ez alatt többször volt szerencsém az ottani tisztes földmívelőkkel társalkodni. Mint tudva van, ott paraszt embernek hivatik s bundában és vászon-köntösben jár akárhány jómódú gazda, ki áll százezer forintnyi értékig.

Egyikéhez e derék gazdáknak gyakorta járatos voltam; egyszerű ép kedélye, elmés, jó izű tréfái sokszor elmulattatának, utóbb szinte megvárta tőlem, hogy a hol egy családi ünnepély volt a háznál, névnap, kukoriczatörés, vagy disznótór, abból el ne maradjak.

Egyszer épen a kenyérsütés idején találtam oda vetődni. A konyhában fogadott el, mert ott volt a felesége is, egy derék, piros pozsgás, tűzről pattant menyecske, ki a parázstól izzó kemencze előtti mélységben ülve, saját izmos kezeivel hányta be a sütőlapáton mind a tizenkét kenyeret, melyeket maga dagasztott és szakasztott, pedig volt vagy hat szolgálója.

Nem is állt ott egyébért a gazda, mint hogy a kemencze szája elé kihúzott halom parázsból gyujthasson pipára s -94- szidassa magát a feleségével, ki a nagy sürgős munkában pörölt mindenkire, a ki nem mozgott oly sebesen, mint ő, s ez nagyon illett neki.

A tűzhelyen már készen állt vagy tíz darab lángos, ki lúdzsirral, ki szilvaízzel megkenve, s két nagy zöld tálba felrakva, melylyel is engem belépőt rögtön elkezdtek kínálni, az asszony azzal biztatva, hogy ő sütötte, a gazda pedig valami borfélét emlegetve, a mit jó lesz majd reá inni.

E nagy sürgés-forgás közben, mialatt Kata asszony a hosszú lapátnyéllel olyakat döfött a háta mögött ácsorgó cselédeken, hogy azt sem tudták, hol álljanak meg? belép nagy csendesen az ajtón egy vén összetöpörödött anyóka, előbb csak a fejét dugva be, s nagy mosolygón széttekintve, majd az eléje rohanó kutyák fejeit czirógatva össze s köszöngetve nékik, mintha ezek csak olyan ismerősei volnának, mint más akárki a háznál.

Majd nagy kuttogva közelebb jött, meg-megállva, mintha azt várná, hogy hívják, s ismét neki bátorodva.

Rajtam kívül senki sem látszott őt észrevenni, a kenyérsütési mozgalom annyira elfoglalhatta mindenki figyelmét, vagy talán másra nézve nem is volt e megszokott torzalak annyira feltünő, mint rám, ki először láttam.

Termete össze volt görnyedve egészen, úgy, hogy az egész alak alig látszott négy lábnyinál magasabbnak, feje födetlen volt, a sűrű és hosszú, egészen fehér haj egy hosszú tekercsbe fonva, mint a hogy a fiatal leányok szokták viselni. Arczvonásait ezer ráncz kuszálta össze, szája örökké mosolygásra volt széthúzva, s félig nyitott szemei mintha mindig egy pontra néznének, alig látszottak néha megmozdulni. Csak fejével tett olykor egy-egy dőre bólintást. Ruháján és kötényén százféle tarka folt látszott egymásra varrva, egyik kezében egy nagy csomó közönséges útfélen termő mezei virág volt, a másikban nehány szál fenyőfa-forgács, mit az útfélen szedett fel, a hol építettek.

A mint belépett, rögtön meglátta, hogy idegen is van -95- jelen, s csodálatos szemérmetes naivsággal iparkodott arczát elrejteni a kezében tartott virágcsomóval; így sompolygott oda Kata asszony háta mögé, ki épen akkor tette lapátra a tizenkettedik kenyeret, s a virágcsomóval rá ütött annak vállára balga vigyorgással.

– Ejnye de jó, épen rád vártam, felelt vissza a menyecske. Te kellettél ide nekem, látod.

– Hühü. Hoztam kendnek szép virágot elültetni; aztán hallottam, hogy süt, hát fát is hoztam.

– No látod. Ha ezt nem hozod, hát már most mivel fűteném be a kemenczét? Hát lángos kell-e?

– Igazán azt izente? kérdé a vén leány mosolyogva, s azzal nagy sóhajtva elkezdé a lángost nyelni. Meg sem rágta, nem is igen volt már mivel, s valahányat nyelt, mindig egyet fohászkodott utána, s mikor végre azt gondolta, hogy senki sem nézi, hirtelen eldugta a megmaradt darabot kötényébe s úgy látszott rajta, mint örül, hogy e ravaszsága oly szépen sikerült.

A némber meghallotta, hogy Jóska bácsiról beszélnek s kiváncsi örömmel ütötte fel fejét:

– Azt izente, hogy számláld meg azt a tál mákot, hány szem van benne? -96-

Az őrült minden szó nélkül felkelt s oda ülve a mák mellé, elkezdte azt szemenkint számlálni.

– Miért tréfálnak így vele? kérdém én megsajnálva a boldogtalant, mire Kata asszony oda ment hozzá s megfogta a karját.

– Hagyd el no, jó Marcsa, hazudott az Erzsi, nem azt izente néked Jóska bácsi.

Kata asszony ekkor oda mutatott rám, szemével intve, hogy hagyjam rá, a mit mond:

– Nézd: ez az úr Jóska bácsitól jött, azt az üzenetet hozta, hogy csak eredj haza, aztán maradj szépen veszteg s ne sokat járj a Tiszára. Ugy-e?

Erre a tébolyodott nagy örvendve oda jött hozzám, megfogta a kezemet, sokáig szemembe nézett ijesztő szemeivel, s aztán vigyorogva mondá:

Ez elég hizelgő bók volt reám nézve, de én mégis jobb szerettem volna már, ha nem nézett volna rám ez a boldogtalan teremtés azokkal a tétova szemekkel s egy ezüst pénzecskét vettem ki zsebemből, oda nyujva azt neki.

Ez is, a mint kezébe adtam az ezüstöt, egyszerre jójczakát kivánt mindnyájunknak, s nagy sietve elkotródott.

– Hát bele dobja a Tiszába, ott a hol legmélyebb a víz; akármit kap, a minek Jóska bácsi hasznát veheti, az mind vándorol a Tiszába.

– Senki sem az, lelkem. Soha sem élt az a világon. Csak úgy felkapta, mint aféle bolond.

Erre a szóra egy vén mindenes, ki ott ült eddig a kuczkóban, nem állhatta meg, hogy bele ne szóljon.

– Hiszen kegyelmed még harmincz esztendőt sem ért. Az előtt történt az sokkal.

– Hát kend tud róla valamit? kérdém én érdekelten fordulva az öreg felé.

– Dehogy tud, sietett helyette felelni Kata asszony. Csak szeret mesélni, mikor bolondra akad, a ki hallgassa. Ne vegye magára ifju uram, ez csak szavam járása.

– Oh majd mit mondok! pattant fel a menyecske. Szerelmében? Tud is egy paraszt megbolondulni szerelmében! No majd annak való az: megbolondulni a nagy szeretet miatt! Urak szokták azt csak, édes lelkem.

– Hát te nem bolondulnál meg utánam, he? évődék vele a férje, karcsú derekát átfonva.

– Nem szeretek itt beszélni, jó uram, mert kinevetnek vele. Hanem ha akarja hallani, jőjjön el estefelé. Kiállok a kapuba s majd ottan elmondom. Szomorú historia ám az: érdemes lesz meghallani.

Kata asszony még sokáig elzugolódott e tárgyon; az alatt kisült a kenyér, kibontotta a kemenczét, kiszedte egyenkint a nagy gömbölyű, fényes hátú kenyereket, gyönyörű piros ropogós gyürke-szalaggal a féloldalaikon, s valahányat kivett, mindannyiszor mondá:

Este felé azon menve, láttam, hogy az öreg mindenes már a kapuban ülve vár.

Ő szépen odább huzódott, hogy elférjek mellette, s viszonozva köszöntésem, behúzta fejébe süvegét jó mélyen, s megtömve kurta szárú pipáját, nagy vesződséggel kicsiholt egy körömnyi tűzkövön.

– Megengedi kegyelmed, hogy elébb rágyujtsak, mert már én gondolkozni sem tudok, hacsak a füstit nem látom.

– … Nem is emlékezik ám már arra senki, mert jó hatvan esztendő mult el azóta, hogy ez a dolog történt. Mezítlábos gyerek voltam még magam is, s csak az a csoda, hogy el nem felejtettem. Ez a bolond asszony, ez a ránczos képű, akkor szép fiatal hajadon volt, s az a Jóska bácsi, a kit annyiszor emleget, az volt az én testvérbátyám. Nem volt akkor kettőjöknél szebb pár a parasztok között, azóta is régen nézem a felnövő ivadékot, soha sem termett náluknál különb. A szüleink keresztkomák voltak, a Marcsa anyja tartotta a bátyámat és engemet is a keresztvízre, s az én anyám Marcsát; együtt gyermekeskedtek, együtt jártak iskolába, együtt mentek az úrasztalához, husvét vasárnapján… Hej biz az a jó pap, a ki bennünket keresztelt, rég a menyországban prédikál már, s az a derék kántor, a ki bennünket oktatott, odafenn üti most a tactust az angyalok előtt!…

Az ifju legény és az ifju leányzó gyermekségétől kezdve úgy egymáshoz szokott, hogy nem is gondoltak egyébre, mint hogy örökké együtt fognak élni, nem is hítta az anyám a szép Marcsát egyébként, mint «kis menyemasszonynak» s mikor mind a kettő tizennyolcz esztendős volt, a szülők elhatározák, hogy a mint az Isten a farsangot megengedi érnünk, összeadják őket.

A bátyám csak mind azt mondá, hogy ne várjunk vele -99- farsangig, addig még ki tudja, mi nem eshetik? s jól sejtette a szegény, mert a mint leszüreteltek, a Marcsa apja az én apámmal egy este elmentek bort fejteni a pinczébe ketten, ott a halálos levegő leütötte őket lábaikról, mire rájuk akadtak, halva volt mind a kettő. A gyász nagy volt mind a két háznál, egyszerre halva mind a két apa; de Marcsáéknál még nagyobb baj is volt, mert az öreg egyúttal egyházfi is levén, a mint holmi pénzek fordultak meg a kezén, azokból mintegy kétszáz forint hiányzott. Hová lett, hová tehette? azt soha sem lehetett megtudni, mert a halál oly hirtelen érte. A tisztelendő urak, a kik a számodásokat átvizsgálták, voltak annyi jósággal a jámbor özvegyhez, hogy nem hozták nyilvánosságra a dolgot, sőt megigérték, hogy egy egész esztendeig nem fogják háborgatni érte, addig iparkodjék valahogy kipótolni, mert azután nem lehet tovább titkolniok.

Hanem az anyámat nagyon megzavarta ez eset, a mint tudomására jött. Szó sem volt már a farsangi összekelésről, ő szegény jó asszony volt, de hogy engedhette volna meg, hogy a fia egy olyan ember leányát vegye el, a kinél a közönség pénze elveszett, s a kinek tán egy esztendő mulva elveszik a házát e csúfos adósság miatt? A két fiatal szerető eleget sírt rítt, de hiába, az anyám csak azt mondta, hogy ha Marcsáék esztendő alatt a hiányzó pénzt ki tudják teremteni, akkor engedi meg bátyámnak, hogy a leányt elvegye és máskép soha. A bátyámnak fel kellett fogadni, hogy addig az esztendeig soha Marcsával össze nem jön, s hogy könnyebben megtarthassa a fogadást, be kellett neki szegődni ide egy tiszai malomba molnárlegénynek; így aztán a víz választotta el őket. Ez alatt csakhamar még az anyja is meghalt Marcsának a sok bú és gond miatt, s a leány egyes egyedül maradt. De lássa kegyelmed, a szeretet csodákat tud tenni. Mikor már nem volt senkije a leánynak, oda jött az anyámhoz és azt mondta neki: «kegyelmed a fiának csak akkor engedi meg, hogy engem elvegyen, ha az apám tartozása ki lesz -100- pótolva, mielőtt napvilágra jönne. Jól van. Még esztendő van hátra; addig dolgozom éjjel-nappal, tűrök, fáradok, éhezem: de előteremtem azt a pénzt.»

S ekkor hozzá kezdett fogadása teljesítéséhez. Oh uram, kegyelmed nem képzeli azt, milyen sok pénz szegény paraszt embernek kétszáz forint, ha azt becsületes fáradságos keze munkájával kell megszerezni, a míg az garasonkint összegyűl.

A jámbor hajadont ez órától fogva senki sem látta dolog nélkül, a templomon kívül. Télen át szüntelen rokkáján ült, olyan fonalat font, mint a selyem, megszőtte maga vászonnak, – csak úgy kapták a faluban. Korán reggel már baromfiai után látott, tojását, csirkéit maga hordta eladni a városba; a házon túl volt egy kis kertje, azt beültette virággal, zöldséggel: abból több jövedelmet csinált magának, mint némely korhely paraszt negyedrész telkéből. Nyáron elment részt aratni, s a mi életet kapott, azt ismét pénzzé tette, kis malaczkát hizlalt polyván és paréjon s őszszel eladta mint hizott sertést. És uram, soha sem látta annak kéményét senki is füstölögni álló esztendeig, egy kis száraz kenyér volt mindennapi eledele, és mégis olyan jól gondját viselte az Isten, hogy nemcsak szépsége nem fogyott, sőt oly egészségesnek, oly pirosnak látszott a sok munka és szűkölködés között, mintha tejben, vajban fürösztenék. A szeretet tartá benne a lelket! Bátyámmal nem volt szabad neki összejönni, de én hordtam egyiktől a másikhoz az izenetet. Gyakorta, szép nyári estéken, mikor senki sem tud még aludni, én a bátyámmal ott voltam a malomban; ő kiült a malom tombászára s elővette furulyáját, s elkezdte rajta azokat a szép nótákat fújni, miket senki sem tudott nálánál szebben. A tulsó parton szép leányzók jártak le a vízre, korsóikat megmeríteni, vagy ott mostak gyolcs ruhákat, fehér lábaikkal bele állva a folyóba. Azok meghallották a dalt, s vissza énekeltek rá. De csak egynek hangját hallotta az én bátyám; az énekelt a legszebben, a legszomorúbban, hogy -101- az ember szemei könybe lábadtak bele; kiismerte annak hangját száz leány közül. Néha volt olyan jó napja, hogy a gazdájától egy pár órára szabadulhatott, akkor megizente Marcsának, hogy jőjjön este a fűzes sziget irányába. Az egy kis fűzfás zátony a parttól négy-öt ölnyire. Ide aztán csónakon kijött a szerető, átellenben a parton állt kedvese, s itt elbeszélgettek reggelig a vizen keresztül, így tettek eleget anyám parancsának s a maguk szivének. Összejöttek, enyelegtek s mégis távol voltak.

Ez így tartott szüret idejéig. Marcsát nemcsak legszebb leánynak tartották már a faluban, hanem egyúttal a legjobbnak is. Még nem forrt ki az új bor, mikor egy reggelen bejött anyámhoz a jó Marcsa, s leszámlálta a nagy tölgyfaasztalra előtte mind a kétszáz forintot, mind jó pengő huszasokban, egy kis pénz hija sem volt, s megkérte, hogy vigye el vele azt a tisztelendő urakhoz. A jó uraknál azt mondák, hogy meglelték a megholt öregtől eltett pénzt a gerenda közé dugva, s azok pecsétes irást adtak róla. Soha sem tudta meg rajtunk kívül senki, hogy az a szép Marcsa keresményéből gyűlt össze.

Visszajövet bevitte magához az anyám a szép Marcsát; befonta a haját szép szivárványos szalag közé, gránátgyöngyöt kötött a nyakára, pillangós czipőket húzott apró lábaira s szépen felöltöztetve elvitte magával, – nem mondta, hogy hová?

Nekem velök kellett mennem a Tiszáig. Ott egy csónak volt épen a révben, annak az evezősét megkértük, hogy vigyen bennünket abba a malomba, a hol a bátyám szolgált, s mind a hárman beleültünk a ladikba.

Mintha most is látnám magam előtt azt a szép fiatal hajadont, a mint ott ült anyám mellett, szemérmesen elpirulva s ragyogó szemeit lesütve. Sejtette már, hogy hová megyünk!

A bátyám messziről megismert bennünket, s meglátva, hogy arra tartunk, s hogy kedvese édes anyja mellett ül jobb felől, örömében ő is leugrott a csónakjába, s eloldva -102- azt, fogta az evezőt s oda evezett elénk, hogy annál hamarább találkozhassék velünk.

A mint oda ért, s ő is, kedvese is egyszerre üték fel szemeiket, alig tudták, mi történik velök! repülni szeretett volna mind a kettő, egymás ölébe rohanni. Jóska oda kormányozta a ladikot mellénk, hogy bennünket átszedjen a magáéba, s felállt a ladik orrába, karját Marcsának nyujtva, hogy menyasszonyát, a ki reszketett az öröm miatt, átsegítse amoda.

Ebben a szempillantásban a ladik egyet billent, s a bátyám egyszerre a két csónak közé bukott, s ott szemeink láttára elmerült.

A szerencsétlen menyasszony, ki már nyujtotta kezét vőlegénye felé, a kiért annyit tűrt, annyit fáradott, a mint azt maga előtt a vízbe bukni látta, iszonyú sikoltással utána vetette magát a csónakból a Tiszába.

Szegény anyám és én kétségbeesve tördeltük kezeinket s segítségért kiáltoztunk. A közel malmokból rögtön siettek a molnárok csónakaikkal s Marcsát, ki bő ruhái miatt a víz szinén lebegett, nem sokára kifogták, de bátyámat nem lelték meg többé; nem kaptunk meg egyebet, csupán a víz szinén uszó bokrétás süvegét.

Anyámat három nap múlva megütötte a szél, a szegény menyasszony pedig forró betegségbe esett, hat hétig feküdt bele, inkább halott volt, mint élő, s a mint fellábadt belőle, oda volt minden szépsége; alig lehetett ráismerni többé.

Eleinte csak azt láttuk rajta, hogy nagyon bús, elgondolkozó, naphosszant sem szólt egy szót is, hanem azután megütközve láttuk, hogy lejár a Tisza-partra, s a mint a molnárok csónakokkal érkeztek a révbe, kérdezgetni kezdi tőlök: «mit izent a Jóska bácsi?»

Még azt hittük, hogy ez a baj csak hagymázbetegségéből maradt meg nála, a mikor szinte mindig Jóskával vesződött; de hova tovább, mindig fonákabb dolgokat kezdett cselekedni; haza ment, otthon minden széket, -103- asztalt egymásra hányt, minden nap kimeszelte a házat, azt mondva, hogy takarít, hogy rendbe legyen minden, mikor Jóska bácsi megjön; majd ismét egyre-másra ölte apró marháit, sütött főzött, hogy ő menyegzőhöz készül. E mellett egyre vadult, egyre zavartabb lett, senkit sem ismert már névszerint, a templomban fenhangon beszélt, az utczán imádkozott és dalolt összevissza, semmi munkát nem akart és nem tudott tenni, összetépte a fonalat, azt állítva, hogy úgy többet adnak érte, s üres tojáshéjakkal ült ki a vásárra. Végre rájött a bujdosás; egy este eltünt hazulról, öt nap kerestük mindenfelé, hatod nap találtunk rá a rét közepén, elbujva a nagy nád közé, ruhái mind összetépve, arcza mind összekarczolva. Ez időtől örökké tébolyodott maradt a szegény leány. A szépséget mintha a szél lefútta volna róla, négy esztendő alatt oly vén, roskatag anyóka lett belőle, mint a milyen most. És annak már hatvan esztendeje. Azóta mindenki elfeledte a történetet, a legvénebb emberek úgy ismerik őt gyermekségök óta, mint bolond Marcsát, a ki nem érez sem hideget, sem meleget, elkoplal napokig s eszik a míg előtte lát; fölszed minden tarka rongyot és azt köntösére varrja, ifjat, vénet nénjének, és bátyjának szólít, s a kinek csak egy szavajárása van: «mit izent a Jóska bácsi?» A ki mit felel a szóra, azt megcselekszi, s a mi ajándékot kap, azt elviszi a Tiszára és abba beleereszti: «kell az a Jóska bácsinak».

Az emberek kaczagnak rajta és senki sem tudja, hogy ott a víz fenekén az ő vőlegénye fekszik; a víg leánykák a fonóban sok tréfát űznek belőle, s egy sem gondol arra, hogy ez a ránczos, utálatos kép egykor oly vidám, oly mosolygó lehetett, miként akárki közülök. Ilyen az élet jó uram.

Az öreg kiverte pipáját, az idő beesteledett már; én megköszöntem a mesét, s kezet szorítva véle, haza ballagtam gondolkozó fővel. -104-

Milyen különös, hogy a paraszt is meg tud őrülni szerelmében! mikor az oly úri dolog…

Egy más esetet hallottam egykor Békés megyében egy jámbor őrültről, ki igen szorgalmas, dolgos ember volt különben, alig lehetett rajta valami jelét a háborodásnak észrevenni, csak ha azt a nevet említék előtte «Gyuri», akkor egyszerre felugrott, akár evett, vagy dolgozott, elhajítá kanalát, vagy fűrészét s elkezdett szaladni és futott, a míg fáradságtól aléltan össze nem roskadt.

Sokszor megfuttatták így pajkos legények oktalan tréfából, vagy véletlen kiejtett szó miatt rohant el őrjöngve; egyébiránt pedig a legcsendesebb, szelidebb ember volt a világon s úgy el lehetett vele beszélni, mint más akárkivel. Ezzel az történt, hogy több év előtt, mint juhászlegény, egy másik bojtárpajtásával együtt, kihajtotta a juhokat a legelőre egy szép derült deczemberi napon. Azon a télen még nem volt fagy s az egész mező oly zöld volt, a nap oly melegen sütött, mint máskor tavasz derekán

A két pásztor jó messze elhajtotta nyájait a tanyától, midőn este felé egyszerre elkezde észak felől éles, csipős szél támadni, az idő egy óra alatt megváltozott, nagy sötétkék felhők tódultak a láthatárra, úgy látszott, mintha azok bömbölnének oly irtózatosan az északi szélben. A havas zivatar futárai, a hollók, egész seregestől támadtak az égre, ijesztő károgást vegyítve a vihar hangjai közé.

A két pásztor hirtelen összeterelte a nyájat s haza felé kezdé hajtani. Alig haladtak azonban mintegy hatszáz lépésnyire, midőn az egész látkör elsötétült, a hópelyhek elkezdtek sűrűn omlani, kavarogva a süvöltő szélben, s nehány percz alatt ellepve a nyomást, mely a pásztoroknak útmutatóul lehetett hazáig.

A hideg érezhetőleg nőtt, a föld cseréppé volt már fagyva lábaik alatt, s ők nem tudták többé merre menjenek? Az éjszaka beállt s bár merre haladtak, kémlelőzve, hallgatózva, sehonnan sem csillámlott eléjök a vezérlő gyertyavilág, nem hallatszott a tanyai kutyák ugatása. -105- El voltak tévedve a nagy sík rónaságon, a hóförmeteges éjszakában.

Mit tegyenek e helyzetben? A bárányokat nem lehete tovább hajtani, mert azok összebujtak egy falkába, fejeiket összedugva.

– Tegyünk úgy, mint a bárányok, szólt a két juhász egymáshoz, s leterítve szűreiket, lefeküdtek egymás mellé, szorosan átölelkezve s testük kölcsönös melegével óva egymást a megfagyástól.

Így várták végig a hosszú, viharos éjszakát; a szélzúgás, a hóesés egy perczig meg nem állt az alatt, a hófuvat behordta mind a kettőt. Pista – így hítták az egyiket – egész éjszaka nem tudta behunyni szemeit, mindig hallotta a varjukat feje felett kiáltozni, s úgy hallgatta, mint üvölt egyre az északi vihar, mintha valami nagy szörnyeteg panaszkodnék, hogy fázik és jajgatna és dideregne bele: hanem társa Gyuri elaludt, bármennyire suttogá emez fülébe: ne aludjál, félve attól a rémséges álomhorkolástól, s a magányos ébrenléttől. Később elhagyta a horkolást az alvó, s csak halkan lélekzett, utóbb azzal is lassankint felhagyott. A mint végre elmult a tengeréjszaka, s a hófelhők kitisztultak s feljött a nap, végig nézni a megőszült világon, Pista is fel akart kelni, s költé társát, ki még akkor is rá volt borulva s karjait nyaka körül fonva tartá. De az nem akart ébredni.

A mint a pásztor azt észrevette, hogy társa meghalt, rémülten akart annak öleléséből kibontakozni; de a holt karjait lehetetlen volt szétfeszítenie, oda voltak azok szorulva mereven társa nyaka körül.

A megrémült juhász, kit az erőszakos halott leküzdhetlen erővel tartott magához ölelve, arczát arczára feszítve, s hideg, mozdulatlan szemeivel egyenesen szemeibe nézve, rémséges futással rohant az avarnak, s csak a szerencsének köszönhető, hogy a keresésére kiindult tanyai emberek -106- reá akadtak, a mint rémítő terhével futott eszeveszetten, szüntelen azt kiabálva: «Gyuri ébredj, Gyuri bocsáss!»

Azok megszabadíták nagy munkával holt társa kezeiből, de az ember e pillanattól megőrült. Senkit sem bánt, senkinek sem vét, beszél okosan, csendesen, de ha társa nevét említik előtte, futni kezd, míg világot lát maga előtt, s ereje el nem hagyja.

Nem mindig ily búskomor alakot hord az őrültség, néha nevető álarczot tart maga elé; kívül kaczag, tréfál, elméncz ötleteket kohol, sajátszerű ravaszságával mulattat, nevetésre gerjeszt, ki tudja mit érez belől?

Ily jókedvű őrültje volt Erdélynek, kit a környékben messze ismertek s nem híttak máskép, mint «bohó Boris»-nak.

Soha sem lakott egy hétig egy helyben, a hol megunta magát, vándorolt odább, egy gitárból állt minden úti készülete, azt nyakába akasztotta, s énekelve ment a szomszédba. Érts alatta szomszéd várost.

Mindenütt terített asztal várta, mert ő nem várt kinálásra, otthon volt minden úri háznál, s parancsolt az egész háznéppel; akár fogadták, akár nem. Ruházata is csak úgy termett, mint a mezők liliomának, minden szabó-árjegyzék nélkül. Nem mintha a földből nőtt volna ki számára viganó és pufándli, hanem ha megunta valamely öltözetét, vagy az unta meg a tovább tartást, a legelső úriháznál, hová bevetődött, felvette a házi asszonyság legközelebb talált öltözetét, a legkomolyabb arczczal állítva, hogy az neki igen jól fog illeni. S az erdélyi úrhölgyek mindig oly nagylelkűek voltak, hogy meghagyták őt ezen hitben, – az az hogy az új ruhában.

Egyszer egy derék úrasszony grófné, megszánva a szegény Boris bizonytalan életmódját, odavette őt magához, megigérve, hogy eltartja őt holtig.

Ezen derék úri hölgynek az az egy különös szokása -107- volt, hogy nagyon sokat ábrándozott a királyhágóntúli délczeg daliák után, s az a másik, hogy ha valamelyik kegyetlenül bánt érző szivével, mindjárt elájult, s az a harmadik, hogy mikor elájult, megvárta, míg az egész háznép összeszalad segélyére, s a míg csak egy is hiány zott, addig fel nem akart ocsúdni.

Bohó Boris szüntelen az úrhölgy mellett lévén, neki jutott e különösségekből legtöbb adag. De ez őt nem zavarta meg. Ha a grófné szenvedélyeiről beszélt, beszélt ő is a magáéról; ha a grófné nagyot sóhajtott, sóhajtott ő két akkorát; ha a grófné keserveit leirta prózában, ő leirta a magáét versben, s ha a grófné jobbra ájult a pamlagon, ő meg elájult balra, s oly állhatatosságot tanusított e részben, hogy egy félórával mindig tovább tudott ájultan maradni, mint a grófné; ha pedig görcsöket kellett kapni, mikor még a grófné csak a nyögéseknél volt, már akkor ő úgy ordított, hogy a háznép összeszaladt.

Végre megsokalta ezt is. Egy napon fogá a gitárját, egy kiflit dugott a zsebébe s kijelenté, hogy utazik.

Bohó Biri egy szelid accordot adva gitárján, s ideálisan lábujjhegyre emelkedve, büszke öntudattal viszonza:

III. A VILÁG VÉGE.

«1815-ben a ki nem fúl ködben,
1816-ban a ki nem hull dögben,
1817-ben kit agyon nem vernek,
Tartsa magát jövő évben szerencsés embernek.»

Valami bohó azt a mulatságot csinálta magának, hogy ezt a jóslatot kiirta valami kalendáriumban; a kalendáriumok akkor is olyan elismert tekintélyek voltak mindenféle jóslat dolgában, miként most; kilencz ember közül tíz elhitte a rettentő jövendőmondást, s a tizenegyedik is -108- csak fenhangon tagadta, de magában elismerte, hogy mégis lehet abban valami.

A kritikus három év azután el is jöt, el is mult. Az aggodalmasabb hivők intézkedtek, hogy az ember ne fúljon ködben, inkább fúljon borban; ne is hulljon dögben, inkább hulljon szerelembe s elvégre a harmadik esztendőre nemcsak hogy agyon nem vertek senkit, de úgy elkonferencziáztak mindennemű verekedést, hogy a journalisták vérszomjú serege epedve ragadozott ki egymás kezéből minden sérelmezett szabólegényt, a kinek az orrát betörték a kocsmában, hogy legalább mégis valami vért mutathasson közönségének, s egy toronyból leesett embernek a híreért még Angliából is eljöttek.

Szóval olyan nyugodalom és boldogság telepedett le az egész világra, hogy az ember szökhetnék volt belőle, s nemhogy a már meglévő emberek haltak volna rakásra, de még a kik az előtt nem voltak, még azok is egyremásra születtek.

Ezen segíteni kellett valahogy. Az emberiségnek nem szabad unatkoznia, mert akkor azután mindig tilos gondolatokon jártatja az eszét: «otium pulvinar satanæ», valamivel föl kelle őket rázni e «sátán párnájáról».

Lőn tehát, hogy a beközelgő 1818-dik évet megelőzött hónapokban az embereket egyszerre ismét üdvös szeppenés fogta el; kávéházakban megálltak a tekeasztal mellett, kocsmákban összedugták fejeiket, piaczokon szájról-szájra suttogtak valamit, a mire minden ember képe meghosszult, megsápadt, úriasszonyságok kezdtek a templomba járni, kofák óbégattak a vöröshagyma-halmok között, s didergő családapák reszkető kézzel húzták elő a fidibuszt zsebeikből, melyre a veszélyes négy sor volt fölirva, a mi újra megszerzé a rémület mulatságát a világnak, s olvasták vaczogó fogakkal a kályha mellé huzódó családnak: -109-

«Ezernyolczszáz tizennyolczban lészen világ vége.
Tűzzel, vízzel, kőesővel elpusztulunk végre.
Ég leszakad, föld elsüllyed sötét semmiségbe.
Térj meg ember bűneidből, hogy juss idvességbe.»

A jóslatot olvasták a világ minden sarkán, minden nyelvén. Hogyne? Ez olyan előadás volt, a mely mindenkit érdekelt.

A spanyol azt mondta rá: «annál jobb! ha egyik világrész elsülyed, a másikban úr lesz megint Spanyolország.»

Még akkor cursusban voltak az arany pesadosok, a kettős földtekével hátlapjukon s e büszke fölirattal: «unus non sufficit».

Az angol azt mondta rá: «Well, én is ott akarok lenni. Ez ritka látvány lesz».

A német készíté a thermometrumot, barometrumot, quadranst, astrolabiumot, mágnestűt és perspectivát, hogy az utolsó itéletnapját systematice élvezhesse.

A franczia árverezte az utczára nyiló ablakokat, a honnan jobban lehete látni a világ elmulásának ünnepélyét.

A hollandi elkészíté kereskedelmi mérlegét, hogy az itéletnapján számadásai rendben találtassanak.

Az orosz abban nyugodott meg, hogy az ő kalendáriuma szerint tizenkét nappal később lesz a világ vége, tehát legalább tizenkét napig ő lesz az egész világon az úr.

A török azt mondta: «La illa, il Allah. Ha mi nem akarunk az égbe menni, az ég jön mi hozzánk. A többi a próféta dolga».

Persze, hogy a melyik kalendárium-csinálónak csak egy csepp esze volt, az mind valamennyi úgy megrakta a junius hónapot jégesővel, zivatarral, forgó-szelekkel és földindulásokkal, a hogy csak hozzáfért, úgy, hogy a ki egy kalendáriumot megvett, dehogy kapálta az föl a szőlőjét abban az esztendőben. Azt is bámulni lehet, hogy az -110- emberek föl nem gyujtogatták városaikat előre, nagy rettegésükben.

… No de azonban engem nem azért tartanak a naptárszerkesztők tyúkkal, kalácscsal, hogy én a kalendáriumcsinálókra rossz élczeket gyártsak, hanam hogy irjak nekik novellát valami kegyetlenül érdekes tárgyról.

Mi lehetne pedig érdekesebb tárgy novellának, mint az itéletnapja, a világnak vége? Ez még tudtomra nincsen igen nagyon elkoptatva.

Tavaly úgy is elsülyesztettem már a közönség kedveért egy világrészt (oceania), most a kegyes olvasó engedelmével essünk neki a másiknak.

Történt tehát itéletnap előtt hat héttel, hogy Benedek Ádám nagy uram ezzel a szóval bukék be saját salva guardiája ajtaján: hogy «jön az üstökös csillag», s azzal úgy üté szájába kurta pipaszárát, hogy majd a tarkóján jött ki a vége.

Hanem – most jut eszembe, hogy gentlemanek számára irok, a kiknek előbb be kell mutogatnom rendes forma szerint a magam embereit, mielőtt szóhoz hagynám őket jutni.

Tehát nemes Benedek Ádám úr, a kit van szerencsém ezennel profillal a föld felé bemutatni, érdemes fakereskedő – itt, meg itt –, visel csizmába húzott kimondhatatlant, zsinóros megismerhetlent és piszkos leoldhatatlant, fekete selyemből. Jellemére nézve kálvinista; szerkesztői megjegyzésbe tévén, hogy a papbért nem fizeti. A felesége egészen más nyakú felekezethez tartozik.

Benedek úr képe gömbölyűre van beretválva, bajusza rövidre nyirva, hanem kárpótlásul az orra hegyéből nőtt ki vagy tizenkét szál szőr, a mi azután tökéletesen hasonlóvá teszi a kengurúhoz.

Benedek úr két dologról nevezetes a városban, első az, hogy minden embernek a tyúkszemére tapos, a kivel beszél, -111- második az, hogy olyan rekedt, hogy maga is alig érti, miről beszél?

Mind a két természeti rendkívüliségnek egy psychologiai oka van: az, hogy Ádám úr mindig iszik.

Költőileg ezt így lehetett volna mondani: «vizsgálja a csillagokat a kancsó fenekén», vagy «Bacchus társaságában találja kedvét», vagy «áldozik a venyige nedvével»; hanem már hiába: mióta a szalontai kanász arczképét kiadtam, magam is úgy el vagyok parasztosodva, hogy egyenesen kimondom, miszerint Benedek Ádám úr mindig iszik.

Iszik ám más ember is szomjúságból, vagy szenvedélyből, vagy ha jó bort kap, meg barátságból; de Ádám úrnak ez a professiója; ő iszik mindent, a mi fluidum; a jó borra megiszsza a lőrét, korán reggel a sört, ebéd után a pálinkát, este dévaj fiuk káposztalével keverik a borát, olajat töltenek közé, ő megiszsza azt is, marék paprikát a borban, medveczukrot és asztalos-enyvet krampampuli között, gáliczkővel és téntával föleresztett puncsot, szóval minden felönthetőt megiszik és az ránézve mindegy.

A rekedtséget illustrálja még az, hogy beszéd közben hallatlanul hadar, úgy, hogy rendesen csak az első meg az utolsó szót lehet megérteni abból, a mit mondott; a többiről nem tudhatja az ember, hogy egy ütet taplót kért-e, vagy az apja lelkét szidta?

Már most tehát emeljük föl a földről nagy uramat, fektessük le az ágyba, engedjük álmában beszélni és mutassuk be a család többi személyeit.

Benedekné nagyasszonyom, a tisztelt úr életpárja, tetszik látni, hogyan mosolyog; ő mindig mosolyog; szája, szemei egészen ráállnak már a mosolygásra.

Ő mosolyog a szabóra, ki a ruhát elrontotta, az urára, mikor későn jön haza, a szolgálóra, mikor tányért tört, a -112- szomszéd úrfira, mikor látogatóba jön; hanem azért a szabót megvárakoztatja esztendeig a fizetetlen contóval, az urát nem várja az ebéddel, a szolgáló béréből lehúzza a kárt, s a szomszéd úrfi előtt elcsukja a leányát.

Előlünk nem fogja elcsukni. Ilyen úritársaságban, mint a miénk, kérem alássan! Szerencséjének fogja tartani. Ha kérdik, kik vagyunk? úgy teszünk, mint a csizmadia-legény, ki arra a kérdésre, hogy miféle ember? azt felelte: «a bátyám fiskális», mi azt fogjuk felelni: «egyik közülünk báró».

A nagyasszony mosolyog, szemeivel alázatosan hunyorít; a kis Czenczike pirul és lesüti szemeit (stereotyp bevezetés); valami ruhát varr (prózai foglalatosság); nincsen semmi frizurája, simára fésült haj, hátul à la giraffe magas fésűre tekerve. Kissé halvány, de eléggé szabályos ábrázatocska; szép metszésű száj (kár, hogy a fogaival harapja a czérnát); szépen hajló és gömbölyű nyak (azok a pogány divatú krézlik nagy részét eltakarják); a rút, tollal bélelt bő ruhaujjak csak a kezecskéi végeit engedik láttatni, azok szép fehérek, csak az a csunya gyűszű ne ülne az egyik ujjon (nincs förtelmesebb eszköz a világon a gyűszűnél); a lábacskákból is megláthatni annyit, a mennyi épen szükséges; a restauratió alatti divat zegzugos ruhaszegélyzetei nem voltak olyan irigyek, mint a mostani fodortorlaszok.

Szóval csinos kis alak; holmi kisvárosban megjárja szépnek, s ideálja lehet holmi uradalmi hivatalnoknak, városi ügyvédnek s praktizáló orvosnak.

Ottan lakott Daykayné nagyasszonyom, a jó lélek; egy igazán kegyes, mindent hivő személy, a ki elhitte, hogy a lelkek hazajárnak, hogy az álmok jelentenek valamit, hogy a kik egymásnak köszönnek, azok egymást becsülik is, hogy a kenyeret nem jó késsel aprítani a tejbe, hogy a tirol házalók, azért mert mindenkit tegeznek, nem csalják meg az embert, s más efféle kisvárosi babonákat. -113-

Ennek az asszonyságnak volt egy fia, ki épen most tette le az ügyvédi censurát. Jellemzésére föl kell említenem, hogy pataki deák volt, s mint ilyen, minden egyéb világrészből előkerülő tanonczoknál fölvilágosodottabbnak tarthatván magát, rendkívül szeret disputálni. Szabadelmű és nyakravalót nem visel, nem jár névnapokat köszönteni a város előljáróihoz, sőt még a városkapitány beszédébe is bele mer szólni; de még az is kitudódott róla, hogy nem kapczával tekeri be a lábát, mikor csizmát húz, hanem harisnyát ölt, s elől gombolja az ingét, nem hátul. Vakmerő újító. Ezért mint igen kellemetlen egyéniség van kikiáltva.

De senki sem találja őt annyira kiállhatatlannak, mint az örökké mosolygó szomszédasszony, kinek erre az a különös oka van, hogy valaha Daykayné asszonyság férje az övével kereskedőtárs lévén, amannak halála után a kegyes özvegy mind hasztalan sürgeté Benedek uramat, hogy adjon neki számot a közös tőkékről, a jó szomszédasszonyság évről-évre talált valami mentséget, a mi ezt elhalasztotta s a kegyes, hivő szomszédasszony mindig türelmesen várakozott s azt mondta, hogy jó emberek ezek a szomszédok, lám pulykát, libát küldenek minden ünnepnap s Benedekné sohasem süthet kalácsot s affélét, hogy neki ne küldene belőle.

Hanem, hogy ez a nagy kamasz fiu így felnőtt, a dolog aggodalmassá kezdett lenni.

Ez prókátorságra adta magát, természetében van a kételkedés, fürkészés, hittagadás; hivatalában a veszekedés, pörlekedés; ez bizonyosan azon fogja kezdeni pályáját, hogy egy szép napon megfogja Benedek uramnak a gallérját s azt kérdi tőle, hogy mit csinálnak a számadások? Arra pedig Benedek uram, mind a mellett, hogy olyan sebesen tud beszélni, még sem fog egyhirtelen megfelelhetni.

Ezért is nem fogadta szívesen Benedekné asszonyság Károly úrfit, midőn ez átpillantgatott hozzájok, pedig biz -114- annak nem is arra volt gondja, hogy a számadásokat tisztába hozza, sőt inkább arra, hogy a szép Czenczike szemei által minél nagyobb zavart idézzen elő saját számadásaiban.

Ez időben jött tehát az a fatalis esztendő, mikor a kalendáriumokat így telerakták kőesővel, békahullással.

Daykayné nagyasszonynak minden ez évben megjelent kalendáriuma megvolt, ott függtek szépen a szegen: a kassai, azzal a perspectivás emberrel a tábláján, a lőcsei, azokkal a híres anecdotákkal, a komáromi, a bevehetetlen várral és a budai, az éggömböt czirkalmazó tudóssal; és azok mind egytől egyig megegyeztek abban, hogy sokkal jobb volna a világra nézve, ha épen nem volna a világon, mint oly gyalázatosan elmúlni, a hogy az a folyó esztendő julius 18-ik napján délutáni 5 óra 11′ és 6″kor pontosan véghez fog menni. Látható egész Európában.

Benedekné nagyasszony minden este átfutott Daykayné nagyasszonyomhoz és mindig előhozta neki ezt a rettegtető thémát: hogy mi lesz hát a világból, hogy ha nem lesz? Hogy hullanak majd le a csillagok a földre; a nap hogy borul örök sötétségbe, a kutak hogy okádják a forróvizet, a föld széthasad és tüzet bocsát ki, villámlás, menydörgés, emberek jajgatása mellett összedől a világ és lészen az egész hamuvá és porrá, miként az meg van irva.

A jó öreg asszonyság csak a fejét rázta. Boldogok azok, kiknek ezt meg nem kellett érniök; de hát hiába, valakinek mégis csak el kellett itéletnapig élni; nyugodjunk meg a keserű pohárban, mely számunkra tartatott meg.

Az egész világ félt és remegett, mindenki aggodalommal várta az elközelgő rettenetes napot, csak Károly nevetett nagyokat, mikor a két asszonyság sóhajtozva kérdezé tőle, hogy hát ő nem reszket-e?

«Hitetlen gonosz ember! Abban az iskolában mind elrontják a fiatal embereket. Ez semmit sem hisz. Ez nem keresztyén.»

Károly hiába allegálta, hogy hiszi biz ő mind azt, a mi -115- az itéletnapjáról meg van irva, csak úgy, mint más igaz keresztyén; hanem azt már nem hiszi, hogy ebbe akár a kalendáriumcsinálóknak, akár a csillagvizsgálóknak, akár más gyarló embernek valami beleszólója legyen; hogy azt emberi észszel előre meg nem jósolhatja senki és ha valaki azt mondja, hogy ő előre tud csak annyit is, hogy egy hónap mulva milyen idő lesz? az hazug, csaló; s a ki hisz neki: együgyű és balga; – az ilyen mentséggel csak rosszabbá tette az ügyét; Benedekné nagyasszonyom azt is mondá róla, hogy apostata, lehetetlen, hogy az ördöggel valami contractusa ne legyen neki, a mint ezt a szinházban látta doktor Faust szinjátékból.3)

Daykayné asszonyság sok keserű könyet hullatott fiának hitetlensége miatt, s ezt is egyik oknak tulajdonítá, miért a világnak el kell múlni.

Vajjon ezt a keserű órát hol lesz legjobb bevárni? A szabad ég alatt-e, vagy a templomban? Talán mégis legjobb leend ágyban fekve várni el a csillagok összeütközését, úgy veszni el csendes paplanok közt.

Egészen más izlése volt e tárgyban Benedek uramnak. Ő már két héttel a kritikus nap előtt csapra üté valamennyi hordóját a pinczében s igaz elszántsággal elkezdé azokat fenékig üríteni.

Ha azután Benedek uramat ismerősei, jóakarói figyelmeztették, hogy talán jó volna néha-néha változtatás kedveért ki is józanodni, ő ezeknek csak azt szokta felelni: «Minkredre?» a mi stenographia szerint annyit tesz, hogy «minek volna már az erre a rövid időre?»

És ez a legegyenesebb logica; ha már egyszer el kell múlni a világnak, legalább az a kis bor, a mi imitt-amott megmaradna, ne veszszen kárba.

Következett azonban a nagy nap; a megelőző estén senki sem beszélt egyébről; a mészárosok mondták a szolgálóknak, -116- hogy ma vigyenek húst holnapra, mert holnap ki tudja: kapnak-e? a pékek fenyegetőztek, hogy holnap még kisebb zsemlyét fognak sütni, a kofák árulták nyakra-főre az éretlen gyümölcsöt, hiszen úgy sem volna már ideje megérni; s egy aznap született gyermek fölött minden ember összecsapta kezeit: «hát ez mit akar még itten? no ez ugyan jókor jelenti magát!»

Daykay Károly pedig egész nyugalommal sétálgatott a házuk mögötti kis kertben, olvasgatván szép csendesen a maga «Rousseau»-ját, míg philosophi nyugalmát valami kellemes tünemény meg nem háborítá.

Az a jó szokás van kicsiny városokban, hogy a keritések csak olyan magasak, miszerint egyik szomszéd a másik kertjébe átpillanthasson. Károly észrevevé a keritésen át, hogy Czenczike ott jár a kertben, s adieu philosophia, becsapta a könyvet s ment a keritéshez. Nagyvárosiak semmit sem irigyelhetnek annyira a provincziától, mint ezt a keritésen keresztüli társalgást. Ez megfizethetlen kincs; ifju ember és ifju leány a legilledelmesebb egyedüllétben beszélgetnek egymással, köztük van a kerités. Senki sem ellenőrködik fölöttük, de őrködik a kerités; a kerités szigorú garde des dames. Ha valaki meglátja őket, meg nem szólhatja érte, a kerités is ott volt, nem voltak egyedül.

– Dehogy öntözök, dehogy gyomlálok, sóhajta Czenczike; virágaimat rakom cserepekbe.

– Az igaz, hogy a hölgyek arra születtek, hogy higyjenek. Hát azután hová teszi azokat a virágokat?

Czenczike közel volt hozzá, hogy ríva fakadjon, Károlyt csak is ez gátolta, hogy el ne kaczagja magát.

– Jobbat mondok én annál; adja ide azokat a virágokat cserepestül, majd én elteszem a szobámba, az nem fog elsülyedni.

– Nincs hitem az emberek bohóságaiban, de van az Isten bölcseségében. A mi nem lehet, az nem lehet.

– Hová sülyedne? hisz a föld gömbölyű, s nincs alatta semmi, a mibe sülyedjen, körül van éggel.

– Galambom szomszédasszony, azok olyan messze vannak, hogyha most elkezdenének ránk esni, megőszülhetnénk békével, mire ide jutnának. Azután hol férne el itt annyi csillag minálunk, mikor az mind milliomszorta nagyobb, mint a földünk? Különös emberi önhittség azt képzelni, hogy a bölcs Isten ezt az egész szép világot össze fogja rontani, csak azért, hogy ilyen apró lényeket, mint mi vagyunk, eltemessen vele.

– Lelkem Czenczikém, az üstökös nem keményebb test, mint a mi felhőink s ha csakugyan olyan közel találna egy jönni hozzánk, hogy a mi földünk az üstökébe markolhatna, akkor az a mulatságunk lenne, hogy ez ragadná magával az üstököst s csóválná maga körül, mint egy második holdat. Oh a föld nem hágy olyan könnyen tréfálni magával.

Czenczike azonban csak mégis szedegette föl a virágokat -118- a földből, rakosgatta cserepekbe; mire azután Károly addig kérte, hogy bizza ő rá azokat, majd gondjukat viseli, hogy egyenkint átadogatta azokat neki a keritésen, miket Károly azután szépen elhelyezett kerti szobájában.

Míg a keritési jelenet folyt, melyben az ifju bölcs néhány száz virágcserepet s egypár forró kézszorítást nyerhetett, folyt azalatt egy másik jelenet ugyanezen világvégezeti thémáról benn Daykayné asszonyom szobájában, melynek az lett a fináléja, hogy Károly elveszté vagyonának legalább harmadrészét.

A jámbor, mindent hivő asszonyság ott ült nagy karosszékében, mit kerekeken lehetett előre, hátra tolni; abban szokott ő naphosszant üldögélni és ott siratta a világot.

– Bizony, bizony édes kedves szomszédasszonyom, utoljára látjuk egymást ezen a mai napon; sóhajtoza Benedekné szomszédasszony. Már holnap ilyenkor mindennek vége lesz. Már a piaczon is kidobolták, hogy minden ember kád vizet tartson készen az udvarán, s a tűzifecskendőket most próbálják a városház előtt. A városkapitány egész családjával átköltözött egy hajóra. A macska is érzi a veszedelmet, mert a mult éjszaka elveszett a háztól, s azóta haza sem került; a béka pedig tegnap fényes nappal bejött a szobába. A szolgálók az éjjel tüzes embert láttak az udvaron, s az egyik azt álmodta, hogy minden ember mezítláb járt az utczán.

– Én magam is hallottam, hogy valami úgy zúgott, morgott a föld alatt, mintha szekérrel járnának a pinczében. Azt is mondják, hogy véres eső fog esni a napból, s a kutak tele lesznek méreggel. Minden molnárnak meghagyatott, hogy ha sülyedni talál a város, készen legyenek ladikjaikkal. Jaj, csak el ne sülyednénk, inkább tűz által vesznénk el. De bizony az sem jó. Legjobb volna tán, ha egyszerre ránk szakadna az egész világ. Én bizony azt sem tudom, hogy mit kivánjak?

E halálos ijesztgetésnek közepette betoppan a szobába -119- Benedek uram, hoz a hóna alatt egy nagy csomó irást, s megállva Daykayné előtt, azt mondja neki:

«Szomszon! (értsd: szomszédasszony) Ihloztamaszámst! (Ihol van, elhoztam a számadásokat.)»

Daykayné nagy szemeket mereszte, míg saját felesége dühösen támadott rá:

– Oh te gonosz eszeveszett ember, már micsoda istentelenséget követsz te most el, hogy idehozod azokat a számadásokat, mikor mi lelkem szomszédasszonynyal a legérzékenyebb búcsúvételben vagyunk. Ebben az órában az embernek halálos ellenségével is ki kellene békülnie, s te még azon vagy, hogy minket most ezekkel az ostoba irásokkal összeveszíts.

Benedek uram óhajta olyas valamit mondani, hogy: «hiszen te magad mondtad, hogy jőjjek ma vele ide»; de nem juthatott szóhoz.

– Nem, lelkem szomszédasszony, szólt Benedekné érzékenyen megölelve Daykaynét. Ilyen világi dolgok meg nem fogják háborítni a mi utolsó óráinkat. Ha énnekem atyámat, anyámat megölte volna is kegyelmed, ezen a napon megbocsátanék érte.

– És ha nekem Daykayné asszonyom a fél világgal adós volna, azt sem keresném rajta ezen a napon.

– Mit érnek most már nekem az én házaim, kereskedőbódém, kertjeim, teheneim, szántóföldeim, minden világi gazdagságom? Mit ér, ha az egész világnak el kell veszni? Bánom is én, akármi van a te számadásaidban. Tizezer, húszezer forintot kell nekem kapni, vagy fizetni? Mit ér az? Minden vagyonomat is odaadnám, hogy megválthassam magamat, meg az én kedves szomszédasszonyomat. Dehát már most ez mind hiába. Takarodjál azokkal a hitvány irásokkal! Add ide. Hadd tépjem szét, itt a szomszédasszony szemei előtt. Adj egy kalamust, én ráirom, hogy nekem semmi követelésem sincs az én jó szomszédasszonyomtól; -120- az én lelkemet ne nyomja semmi viszálkodás, hogy én könnyű szívvel nézhessek a holnapi nap elé. Minket semmi harag el ne távolítson egymástól.

A buzgó asszonyság valahol megsejtett egy kalamárisba ütött tollat, s azt megragadva, ráirta a számadások táblájára, hogy ő a maga részéről lemond mindennemű követeléseiről, a mik őt az ő kedves szomszédasszonya irányában illethetnék.

A jámbor Daykayné elgondolta magában, hogy hát ő minek tartogasson özönvíz előtti igényeket egy itéletnap utáni világra; több a béke és a nyugalom minden gazdagságnál. Tegyünk le minden követelésünkről kölcsönösen édes szomszéd, s haljunk meg, mint jóbarátok.

Benedek uram még akart valamint mondani, de tisztelt oldalbordája kituszkolta az ajtón, s azután egyedül maradván szomszédasszonyával, nyakába borult, megölelte, s ott sírtak estéli 9 és fél óráig, míg Benedekné asszonyt haza nem hítták vacsorálni, mire ő könnyeit törölve mondá:

Megvirradt végre az itéletnapja; gyönyörű juliusi reggellel nyitott be; még küzdött az utolsó csillag az ébredő nap fényével, azután az is elmerült a támadó rubintengerben, a fák zöld levelei repdesve köszöntgeték a hajnal szellőit, s a mezők füvei és millió virága dicsekedve mutogaták ragyogó harmatcseppjeiket.

Mi oknál fogva? Mi haragította meg rá a teremtőt? minő jelek mutatják a természetben? arra senki sem tudott volna felelni. – Igy volt az megjövendölve.

Mindenki abbahagyta a munkát, műhelyek megüresültek, boltok zárva maradtak, gyermekek nem bocsáttattak iskolába, a népség nem mert a házakban maradni s csoportostul -121- tolongott az utczákon, sietett ki a mezőkre; az ájtatosok beültek a templomba, a gyöngébb szivűeket ágyba fektette a félelem, s talán egy sem volt, a kinek szive meg ne döbbent volna ennél a gondolatnál: «hátha mégis?»

Még tán a nagy stoicus, a mi tudós Károlyunk is gondolt erre, a midőn korán reggel sorra öntözgeté Czenczike virágait: «van-e ezeknek még szükségük több öntözésre?»

Hogy szomszédja Benedek úr nagyon is tele volt ilyenforma gondolattal, azt bebizonyítá, a midőn korán reggel vette a kalapot, lement a pinczébe, leült két hordó közé, s gondolta volna magában: «si fractus illabatur orbis», ha történetesen diákul régen el nem felejtett volna.

Csak az egyik hordó volt még félig, a másikban már nem volt semmi, a többiben pedig épen semmi. Benedek úr tiszta szívvel elmondhatá a megmustráltatáskor: «a mi rám bizatott, azt elvégeztem».

Jött végre a jóslatterhes óra, közelgett a percz, melyben mindennek el kelle múlni: a napvérfolyás, föld-hasadás, csillagszakadás pillanatja. Kinek órája volt, elővette s számlálgatta rajta a perczeket; már csak első perczek voltak hátra, végre csak a másodperczek; – általános szívnyomás ült minden nép fiainak és leányainak keblén,… még egy percz, még egy,… most itt az utolsó pillanat…

… És azután széljelnéztek az emberek:… a nap csak úgy ragyogott az égen, mint azelőtt, fű, fa csak úgy zöldült, a föld meg sem mozdult állóhelyében.

Az emberek megtapogatták egymást és saját magukat: tehát csakugyan élünk? tehát nem vesztünk el? Ezen a világon vagyunk-e, vagy már meghaltunk, de nem veszszük észre?

Az erősebb hitűek azt mondták, hogy «ohó! nem kell még örülni, az órák járnak rosszul, a budai csillagvizsgáló-torony szerint volt értve a világ vége, az pedig meglehet, hogy későbben jár». -122-

Még azután tehát elmult egy aggodalmas óra; hanem a mint egy órával túl a kirendelt időn sem akart elérkezni a végső itélet, akkor elkezdtek az emberek először lassan, azután hangosan nevetni, először egymáson, azután magukon, úgy hogy ez órában az egész szárazföldön nem hallatszott egyéb kaczajnál: hogy nem jött el a világ végső órája! hogy megcsalták egymást az emberek, és az mi szépen sikerült; mindenki mást csalt meg, mert hiszen maga senki sem hitte, s ezen most pompásan lehetett kaczagni.

Mindjárt megtelt minden csapszék, előjöttek a hegedűk: ittak, ettek, énekeltek, lőn nagy táncz és kurjongatás!…

Benedekné asszonyom is most mosolygott még kedvéből. Az itéletnap fejében szépen aláiratta szomszédasszonyával a számadást. Annyi világi szép jóban nem kell mással megosztozni. Nagy gyönyörűséggel vette elő fiókjából azt a számadást, hogy meggyőződjék róla, miként most is rajta van azon az irás.

Hejh, zsoltárral és Istennel kevesen foglalkoznak akkor, a mikor jól megy dolguk, a jó öreg Daykayné vette elő csak a jó Szikszayt, hogy hálákat adjon az Úrnak e csodás megszabadulásért s eszébe sem jutott volna, hogy ő neki milyen nagy kára van abban, hogy a világ el nem múlék?

Lőn azonban, hogy az Úrnak nem tetszék ez az égig törő kaczaj, mit az emberek támasztának, tréfát és játékot űzve az ő rettenetes itéletéből, a mely kimondá, hogy egykor föld és ég semmivé lesznek. És ime egy por fia meg meri annak óráját jövendölni, a mi az örök titkok könyvébe van irva, és a balga vakhit utána megy e hírnek és retteg tőle, és a midőn be nem teljesült az, a helyett, hogy hamut hintene fejére és mondaná: «oh én bűnöm, én ostobaságom, ki megcsúfoltam magamban az Isten lelkét, mert hittem azt, a mit ember mondott, Isten nevében», megy dalolni, tánczolni hegedűszóra, és kaczagva -123- fordítja arczát az ég felé, mintha azt kérdené: «honnan jöhet hát a veszedelem?»

Egyetlen szavára az Úrnak, egy rövid percz alatt, egyszerre elborult az ég! Fekete felhőtömegek emelkedtek ki a láthatárból s gyorsabban, mint a gondolat, választák el a földet az égtől. Mint egy rettentő zenekar, dördült meg egy pillanatban Európa nyugati szélétől a keletiig a villám, s megrázkódtatá a nyomorú földet köröskörül.

A szélvész nekiereszté csattogó szárnyait, a forgószél óriás dæmona végig tánczolt a zúgó zene mellett tengereken és szárazon, ott hajókat sodorva a felhők közé, itt őserdőket tépve pozdorjává, míg a villámos felhők öléből ökölnyi jégdarabok omlottak alá, elpaskolva virágot és állatot, szörnyű szegletes jégcsodák, mintha szeges buzogányok volnának.

Ah ilyenkor minden féreg bú az ég alól. Ime szakad az ég! tűzben, jégben hull alá a földre, a villám harsog a városok fölött s megrendíti a földet, midőn lecsap belé s a jégeső dörögve pattog a tetőkön, hová a reszketők meghúzták magukat. Rejtsd el magadat ember és remegj! Bizony itélet ez.

Ez óriási jelenet alatt mik folyhattak oda lenn a sötétben, a beszélő állatok között?

A jámbor Daykayné ölébe szorítá bibliáját és nyugodtan ajánlá lelkét Isten irgalmába, de nem úgy szomszédja, a mindig mosolygó Benedekné asszony. Csak a legelső villámcsapásra ijedt föl, annyira el volt merülve a kiterített számadások vizsgálásában, összeszámítgatva, mennyire lehessen becsülni Daykayné engedékenységét, a mint egy lúdtojásnyi jégdarab mind a két ablakán áttörve, épen odacsapott az irások közé.

Az utczákon sikoltozó nép szaladgált, lélekvesztve kiáltozva Isten kegyelme után.

Egyik villám a másikat üldözte, egyik mennydörgést a -124- másik múlta fölül; a szél szabadon süvöltött már a betört ablaktáblákon keresztül.

A mindig mosolygó asszonyság most elfeledte, hogyan kell vidám arczot mutatni? Ő csak csalfaságból ijesztgeté áldozatait a világ végével s ime most az komolyan beteljesül, és ő a túlvilág kapujában oly terhet ruházott a nyakára, a mi őt egyenesen lerántja, le a legmélyebb másvilágra, a minek a nevét kimondani sem jó.

Hirtelen összenyalábolá mind az iratokat s a zivataron, jégesőn keresztül futott ki az utczára és a szomszédházba, ott beesett a szobába és kitálalta a szoba közepére valamennyi számadását.

– Itt vannak! Nem kellenek. Semmije sem kell nekem a szomszédasszonynak. Oh Isten irgalmazz. Visszaadom mindenét; ne száradjon a lelkemen! Ne száradjon az én lelkemen.

A jámbor Daykayné nem gondolt egyebet, mint hogy a szomszédasszonynak ijedtében elment az esze. Kérte, hogy ne lármázzon, hanem hallgassa, hogy ő énekel.

Igen. Éneket hallgatni. Lehet is azt, mikor úgy csattog odakünn, úgy veri a jég az ablaktáblákat, szerencsére vastáblák voltak, Károly csukta be.

Benedekné asszonyom eldugta a fejét a vánkosok közé, úgy, hogy a sötét szobában észre sem lehetett venni.

Károly gyertyát gyujtott, hogy jobban lássanak, és azt nagyon okosan tette, mert abban a perczben rohant be a szobába Czenczike is, szétzilált fürtökkel és derangirt öltözetben, ki a mint Károlyt meglátta, egyenesen a nyakába borult s átölelte mind a két kezével, azt rebegve fülébe:

A szegény gyermek, midőn anyját a szomszédba futni látta, ő is utánaszaladt, s gondolván, hogy úgyis itt az utolsó óra, elárulá rejtegetett titkát. -125-

– Vége bizony a világnak, nyögé fájdalmasan Daykayné. Jobb, ha készülsz az Isten elé.

– Mindig előtte állok, anyám, és épen úgy bámulom őt a falevélben, mint a zivatarban. Vannak azonban emberek, a kik nem hallják meg másképen beszédét, mintha menydörög, azoknak szól a leczke. Adja az ég, hogy okuljanak rajta.

– Ne beszéljen, ne beszéljen! rikácsolá Benedekné; a maga hitetlensége lesz az oka, hogy mi sülyedünk el legelőször.

– Kicsinyhitűek, mond Károly; s már lassabban kezdtek koppanni a táblákon az esőcseppek. Odament, kinyitotta az egyiket. Nézzék: a szivárvány fönn az égen, az isteni irgalom zászlója. Sokkal szebb ez a természet, hogysem azt a teremtő a mi bűneinkért oly hamar elrontsa.

A két asszonyság valódi könyeket sírva adott hálákat az égnek, hogy még egyszer megmutatta nekik mosolygó kék szinét, s Daykayné ez órától fogva elismeré Károlynak, hogy erősebb az a hit, mely ismerettel párosult, mint tudatlansággal, s azontúl ha Károly azt mondta valamire: ez nem lehet! azt, legalább nyilván, nem merte hinni.

Dehát Czenczike? A nap újra kisütött, s ha valami még egyszer pirosabb lett tőle, az az ő arcza volt. Most már nem bánta volna, hogy ha titkát el nem árulja vala ijedtében. A halál küszöbén nem lehet tettetni.

Károly észrevette a leányka zavarát, s azt inditványozá, hogy nézzék meg az eltett virágokat: nem történt-e valami bajuk?

Oh azok épen maradtak. A zivatar más oldalról jött, ezek fedve voltak Károly szobájában s igen szépen zöldültek mind. -126-

Károlynak az a megjegyzése volt rá, hogy miután már a virágok úgyis olyan jól érzik magukat ide át, nem volna-e czélszerűbb, ha azoknak szép gazdasszonyuk is ide költöznék közéjök?

Ezzel a kérdéssel természetesen az édes mamához utasíttatott, a ki e pillanat örömében maga is férjhez ment volna akárkihez; ilyenformán a fatális számadások mégis csak legjobban ki lőnek egyenlítve – Károly és Czenczike által.

Beleegyezésül Benedek úr is fölkeresteték. Ott feküdt ő most is az ászokon, a feje lelógott a földre, a kulacsot a markában tartá. A mint sok rázás és fülbekurjongatás után fölébredt, első pillanata a kulacsra vetődvén, örömteljesen kiálta föl, a hogy csak rekedt torkán kifért:

A mi széllyelhúzva talán annyit jelent: «hála légyen a papnak, a másvilágon is van kulacs».

Persze capacitálták, hogy még most csak az innenső világon vagyunk, a miért nagyon megneheztelt; mert ő már a mi kis maradék bora volt, azt is kieresztette a földre, hogy a hordóban ne maradjon. Sehogysem volt megelégedve ezzel a kimenetellel, kivált még miután azt is megtudta, hogy a jég minden szőlőt elvert a határban.

Hejh! de nemcsak a határban, hanem elkezdve Spanyolországtól végig az egész szárazföldön keresztül dúlt a rettenetes vihar, elpusztítva egy hosszú vonalban Frank-, Német- és Magyarhont, fölkerülve déli Oroszországnak, míg végre a tatár sivatagokban enyészett el!

Az Úr csak egy ujját mozdítá meg s egy betűt irt vele a föld lapjára, mely sokáig, évekig meglátszott azon, kifacsart erdők, letarolt mezők nyomain.

A kik mást is tudnak olvasni, nemcsak az iskolában tanított betűket, ebből a leirt nagy betűből megtanulhattak egy mondást:

Bűvészek, naptárszerkesztők, asztaltánczoltatók, kopogószellemek: -127- hagyjatok békét a jóslatok szent munkájának, mert az Úr föl talál gerjedni miattuk és a jövendőmondót szavánál fogja.

IV. A NÉPDALOK HŐSE.

Ki ülteti a mezők virágait?… Ki tanítja a pacsirtát énekelni?… Ki teremti a népdalt?

Honnan jőnek e zengzetes, sajátos énekek? miknek verse és dallama egyszerre látszik születve lenni; senki sem tudja, hogy kitől?

Ki az, ki titokban költészetet és dalt teremt, melynek minden képe, minden hangja oly igaz, oly nemzethű, s kinek nyomára nem akadni, mint a holt madár csontjaira?

Minden évben új meg új dal keletkezik a nép ajkán, vidékről-vidékre terjed, arató leányok a mezőn, halászlegények a folyamon eltanulják egymástól; nem tudni meg soha, ki volt az első, a ki azt énekelte?

Hol lakik ez a kimeríthetlen költészet? Ez a pazarlás mindennel, a mi szép, a mi ragyogó, a mi kedves.

Melynek öröme hajnalhasadás, bánata permetező felhő, szerelme tavaszi napsugár, elválása tengervégtelenség, ábrándja csillagos ég, gyásza feketére festett éjszaka.

Izenetet küld a fecskétől, szeretni tanul a gerliczétől, liliom harmatában mosdik. Patakok partjára megy sírni, virágos réteken sétál, tenger fenekéről hoz gyöngyöt, melybe szerelme nevét foglalja. Illatos levélen alszik, lovát czédrusfához köti, rózsabokor alatt csókol, virágos kertbe temetkezik, rózsát ültet a sírdombra s azt hű szeretőknek hagyja.

Szerelmében hű és gyöngéd, keservében andalgó, jó kedvében elmeszikrázó, mámorában genialis, – és mindenütt magyar, minden izében, szavában, dala hangzatában, tárgyai képében – magyar eltagadhatlanul.

Hol van az, ki mindezeket teremti? Ki van hivatva -128- arra, hogy lelke túlömlő érzelmeinek szavat, hangot adjon, ki van hivatva arra, hogy beszéljen a nemzet ős szokásairól, a vigadó bánatról, a fehér házról a távolban, a pusztai délibábról és a kedvencz paripáról, s minden szavát ihletként kisérje a nemes, a vérben edzett szabadság, minden dallamát az oly ismeretes, az oly lelkesítő keserv? Hová lettek, ki ismert egyet közülök valaha? Ki ismer most, midőn évről-évre új dal, új zene kel ki a nép ismeretlen rejtekéből, s köröskörül megteszi útját a hazában, s rövid idő mulva ismét másiknak ad helyet.

Vagy tán úgy születik a népdal, mint a felhő? Minden nap új meg új van az égen s még sem látta senki, hol és hogyan támad?

A Szinyva partján állt valaha egy patakmalom, mely a *falviak birtokához tartozott. A molnárja jókedvű ősz legény volt, a kiről azt dalolta a környék népe, hogy «mikor másnak reggelt harangoznak, akkor neki reggelt hegedülnek».

A czigány soha sem szakadt ki házából s ha néha kedve kerekedett, egyik falu végétől a másikig muzsikáltatta magát.

Egy fekete ragyás czigánylegény, körülbelül olyan vén, mint ő maga, volt mindennapos kedvencze. Olykor reggelig elüldögéltek együtt a malomban, a vén molnár dalolt összevissza, a vén czigány hegedült előre-hátra, maga sem tudta mit, a köny mindkettő szeméből kicsordult, maguk sem tudták miért?

S míg az öregek így búsultak pohár bor és hegedűszó mellett, a tornyos nyoszolyában egy kis álmatlan leány ült guggolva, a molnár unokája, Piroska, nagy sötét szemeit le nem vette nagyapjáról s ha elnyomta az álom, álmából ismét felzokogta magát s ha aztán reggelenként a mezőkön elindult tévelyegni, a mult éj mámoros emlékei megújultak lelkében, valami vágyó ösztön, mely a virágot -129- nyilni, a csalogányt énekelni parancsolja, ajkaira hozta a futó accordokat, elkezde magában dudorászni, valamit érzett, a mit mindenki sejt, míg lelke fiatal, valamit, a mi nem öröm és nem fájdalom, mégis édes és keserű egyszerre, nem szerelem, mégis epeszt, nem vágy, mégis túlömlengő, – ez a költőiség! Ki lehet tépni a szívből e virágot, el is hervad az magától, de egyszer legalább kihajt mindenki lelkében.

A néma dalnak szavak kellettek, a letépett virág, az erdők susogása, gerliczék csókolódása, felhők repülése megadta az első képeket, a szív hozzá gondolta a többit s mikor az arató leányok közeljártak az erdei malomhoz, valami édes, busongó dalt hallottak a rekettyés közül előtünedezni, mely még eddig ismeretlen volt előttük. Figyelve megálltak, aztán tovább mentek, otthon eszükbe jutott a dal, elénekelték a kalákában, a legények eltanulták, odább vitték, így terjedt faluról-falura, mindenütt talált rokonérzelmű hangot, mely hozzá adva az első accordot, versekkel szaporítá, egy év alatt az egész hon ismeré, senki sem tudta, hogy honnan került?

A vén molnár egyre őszült, a kis leány egyre szépült, piros arcza, sötét, de szelid szemei, sugár szemöldöke, mosolygó ajkai, virágszál termete rég búcsújáró helylyé tették a vén molnár malmát, rajzott körülte a közel falvak legénysége, mind ide járt buzáját őrletni, pedig malmot kapott közelebb is.

Forró nyári délután volt, az aranynyá érlelt mezőn víg legények, víg leányok rakták a kepét, messziről hallatszott a légben elmosódott daluk: -130-

«Buzát kötöttem keresztbe;
Nem tudom hány van ezerbe?
A hány szem van egy ezerbe,
Annyiszor jussak eszedbe.»

A légben a pacsirta ábrándozott, mindig közelebb emelkedve az éghez, a dülő útakon hat ökrös szekér halad nagy csöndesen, egész szántóföld terméke volt rá fölrakva, tetejében ült a pórleány, piros kendője messzire virított, mellette ballagott a béres, hosszú ostorával kongatva néha.

A patak mentében zöldellett a pázsit, bársonyszalagot vonva a sárga vetések között, a fehér tehénnyáj elszéledezett rajta, le-lejárva a hűs forrásvízhez; a pásztor aludt egy boglya árnyékában.

A malom kerekei közül csak egy járt kelepelve, a többi öt zsilipjén harsogva zúdult keresztül a szolgálni kényszerített hullám, fehér habbá törve leestében; egy lépéssel odább már ezüstlő halacskák uszkáltak benne, fel-felszökve a döngő aranylegyek után.

Egyike volt azon méla, csöndes nyári óráknak, a mikor minden hang meghallik, a távoli harangszó, a tévedező ének, a mezei madárdal, a pásztorfurulya, a patakzúgás, s a napsugárban úszó aranylégy döngése.

A malom elején kis virágoskert tarkállott, mely fölött zöld árnyékot tartott a felfutó folyondár, az ablak előtt egy nagy rózsatő virított, minden ága külön szinű és fajuvá oltva, virágos lombjai az alacsony ház tetejére hajlottak alá.

Az illatos árny alatt barna kis leány élesztgeté virágait, mik lankadtan hajták le bimbós fejecskéiket a forró nap hevében. A napsugár, mely a zöld levelek közül meglopta olykor a védő árnyat, rózsapirt csalt elő arczán, a nélkül, hogy annak friss zománczát elperzselné; tán a mi égető volt bennök, azt mind szemei szívták föl?

Messze a sárgult mezőkön egy lovag járt kalandozva, majd ide, majd oda tévedt, néha nekiereszté fekete paripáját s nyargalt, porfelleget verve, majd ismét nekilassult, -131- hagyta magát lovától vitetni, a merre annak tetszett, le-leszállt egy virágot leszakasztani, azt kalapja mellé tüzte s ismét barangolt tovább, az aratókhoz ért, valamit látszott tőlük kérni, vagy kérdeni. Egy eleven menyecske előkeresett egy zöld korsót a fűből, felnyujtá neki, a lovag jót ivott belőle, megköszönte s barangolt újra tovább.

A kényére hagyott paripa a patak felé tartott, a lovag csak akkor vette észre, mikor már benne állt. Megveregette lova nyakát, utána ereszté a kantárt, s míg lova tüszkölve szítta a habot, gazdája az ezüst halacskákat nézte, mik egy lépéssel odább farkcsóválva szökelltek a napsugáros vízfenéken.

Szép délczeg legény volt a lovag. Életerős arczán valami ábrándos magánkívüliség volt feltünő, mely meglátszik azoknak arczain, kiket sorsuk nem azon körben szült, melyre hajlamaikat teremté; az életszínű arcz minden vonásai úgy illettek egymáshoz, a merész vágású orr, a nagy árnyékos szemek, az egyenes sűrű szemöld a redőtlen homlok határán, a pörge bajusz, a természetes göndörségű fürtök, s rajtok a kis kerek kalap, melyről hosszan lengett a buzavirággal vegyes árvalányhaj. Csak a búskomolyság volt ez arczon idegen. Nem ily arczokhoz van kötve a méla barangolás eszméje, víg pohárcsengés közt, szenvedélyes hölgykarokban, vagy csaták viharaiban kell ily alakot keresni.

A paripa prüszkölve emelé ki fejét a patakból, a lovag sarkantyúba kapta s egy szökéssel átugratott a patakon s tova nyargalt. Hajló termete negédesen ingott jobbra-balra a paripán, fehér ingujjainak patyolatja habbá dagadozva repült utána s a betyárosan kötött fátyolnyakkendő rojtjai körülrepkedték vállait.

Mikor a malom mellett elhaladt, önkéntelen meglassítá lépteit s csüggesztett fővel tekinte oldalt az oly hivó külsejű lakra, melynek elejét virágbokrok lepék el, azok közül szállt fel a kémény kékes füstje.

A molnár leánya élesztgetett virágaival volt elfoglalva -132- s nem vette észre a közelítő lovagot, kinek szemei a virágos bokrokon függtek, a nélkül, hogy a mögöttük levő leányt láthatnák s már elhaladott a malom előtt, midőn váratlanul édesen csengő dal üté meg füleit:

«A pünkösdi piros rózsa
Kihajlott a kocsiútra.
Ha arra jársz, szakaszsz róla,
Rózsa nélkül ne járj soha.»

A legény visszafordítá lovát s egészen közel nyargalt a malomhoz. A lódobogásra előlépett a dalos leányka.

A lovag félszemére csapta kalapját, arczáról eltünt amaz idegen kifejezés s úgy illett neki az a kaczér, negédes kacsintás, mely azt fölváltotta. Ugratta, tánczoltatta paripáját előre-hátra, mintha nem birna vele, pedig csak azért tevé, hogy tovább függhessen szemeivel a szép gyermek arczán.

– Isten jó nap, édes hugám! szólt kalapját megemelve s közelebb toporzékolva.

– Fogadj’ Isten, édes bátyám! Kend rosszkor jött, az apám nincs idehaza, s addig csak egy kőre őrölünk.

– Nem keresem én sem apádat, sem a malmát, engem a rózsaillat csalt ide, egy rózsát jöttem szakítani.

– Majd szakítok én kendnek egyet, monda s oda szökött a rózsabokorhoz, lehuzta egyik ágát, leszakította róla a legszebb félig kinyílt bimbót, a tövis megszúrta ujját, nem törődött vele, odanyujtá a virágot a lovagnak.

A legény a nyujtott rózsa helyett a leány kezét fogta meg s mélyen nézett szemeibe.

– Te magad vagy a legszebbik rózsa, terólad szakasztok egyet; s azzal hirtelen alá hajolva lováról, magához karolta a leányt s egy égő csókot nyomott arczára s azzal nyargalva odább ment. -133-

A leány reszketve maradt el virágai között, arcza égett, keble hevült, szemeit nem merte felvetni. A leszakasztott rózsa kezében maradt, sokáig mélázva nézett rá, aztán megszánta a szegény letört virágot, elültette ablakában egy cserépbe, megöntözte s azt hivé, hogy még megéled, s alig vette észre, hogy keze vérzik annak tövisétől.

A lovag alakja elveszett a távolban; messziről hangzott az arató leányok dala:

A *falvi család egy volt a legtekintélyesebbek közül B* megyében. Férfitagjai mind a megye legelőkelőbb hivatalait viselék, sőt voltak közöttük aranykulcsosok is; egy időben a magyar ember boldogsága nem volt tökéletes hivatal nélkül.

A legutóbbi családfő, *falvi János, mint alispán halt meg, s e czím még sírkövére is rákerült.

A nagyobbikra jókor keresztet vetett minden bölcs szemlélő; az akkori nevelésnek főczélja volt az embert tudóssá nevelni, s Endrén e törekvés nem fogott. Nyers, egyszerű maradt, mindig szántott-vetett, vadászott, lovagolt, s nem háborgatá a betűk holt lelkeit.

Albert azonban tanult szorgalmasan, a holdvilág átsüthetett rajta, úgy elvékonyodott a betűnézésben; minden mozdulatán meglátszott a legfinomabb nevelésre mutató készség, irt verset is, rosszat ugyan, de sokat, s tudott diákul beszélni és hallott francziául. El is vette jutalmát érte, mert már patvarista korában a főispán asztalánál ebédelt.

Bátyja ellenben késő korára is nyers falusi suhancz maradt, nem értett egyébhez, mint a gazdasághoz, s mit ért az, hogy termete erős volt, mint három emberé együtt -134- s arcza deli és férfias s lelke őszinte és érzelemteli, ha hiába járt iskolába.

Míg az ifjabbik testvér az anyai háznak naphosszant czímertartója volt, vendégeket fogadott el, azokat mulattatá, patronusai előtt hizelgett, cliensei előtt tekintélyt tartott, hölgyekkel kaczérkodott, táblabirákkal vitázott, azalatt Endrét reggeltől estig nem lehete otthon látni, korán hajnalban, mikor még mindenki aludt, paripájára veté magát s késő éjszaka, mikor ismét mindenki aludt, vetődött haza. Tudja Isten, hol járt azalatt!

Egy este a családfő, az özvegy *falviné megparancsolá cselédeinek, hogy fia bármi későn fog haza térni, küldjék szobájába.

A fiu sokáig váratott magára. Éj volt, midőn az udvarra bevágtatott, a cselédek tudtára adták, hogy anyja vár rá s ő azonnal sietett tiszteletére.

A jó asszonyság nagyon rossz kedvre volt hangolva s midőn Endre rövid szíves üdvözlet után a nélkül, hogy kinálást várna, leült mellé a pamlagra s árvalányhajas kalapját maga mellé helyezte, elhuzódott tőle s szigorú szemölddel tekinte rá.

– Minek az? Elvégzi azt ispán és cseléd. Egészen elpóriasodol. Hozzád méltó viselet-e ez? Minden léptedet tudom. Te nem csak szilaj, hanem aljas is kezdesz lenni. Tán azt hiszed, titok előttem, miszerint nem egyszer gulyások, csikósok közé vetődöl s órákig eldőzsölsz, elmulatsz velök?

*falviné, ki különben is idegszenvedő volt, a nyers, naiv fiu különös feleleteire mindannyiszor kaczajgörcsöt kapott, szobaleány s társalkodónője nagy gonddal tudták magához téríteni a fuldokló nevetésből, miközben az Istenhez -135- kiálta, hogy szüntesse meg pokoli kínjait s engedje meghalni.

– Te esztelen vagy. Lehet-e egy *falvinak hivatásáról annyira megfeledkezni, hogy így viselje magát? Azért szerzé-e annyi ősöd neved számára a tiszteletet, hogy benned egy kóbor országkerülőt lásson fölmagzani? Mi lehetnél, ha akarnál? Öcséd négy évvel fiatalabb nálad és már szolgabiró…

*falviné ajkába harapott, arczán idegzetes rohama előjelei vonaglottak végig, de ez egyszer elnyomta a kitörést.

– Hagyjuk e tárgyat, anyám, szólt Endre, kérlelőleg fogva meg anyja kezét, önt jobban meghatja ez indulatosság, mint engemet. Kimélje egészségét.

– Nem fogom. El kell mondanom, a mi szívemen fekszik, ha bele halok is. Te minden reményemet semmivé tevéd, akarom tudni, hogy van-e még, a miért rád gondoljak? Lehetnél nemes tiszteletben, tekintélylyel elhalmozott, miért sülyedsz erővel a porba, a megvetésbe?

– Nekem jól esik ott lennem, anyám. Én nem irigylek senkit, nem vágyom semmi után. Én boldog vagyok, ha künn lehetek a mezőn, mely a kenyeret adja önként, a parasztok közt, a kik szeretnek, az állatok közt, a kiket szeretek. Nekem nyomasztó a lég ott, a hol e feszes, hajlongó embereket látom, én nem mosolygok arra, a kit nem szeretek, nem bókelok az előtt, a kit nem tisztelek s ez nekem jól esik. Szabad vagyok, mint a madár.

– Nem lehetsz az. Férfinak, ki oly állásban van, mint te, kötelességei vannak, mik e szabadságot korlátozzák. Kötelességei, mikkel hazájának, családja nevének és utódainak tartozik. A magyar nemes úgy sem azért viseli a hivatalt, hogy abból megéljen, hanem viseli becsületből, büszkeségből. Az áldozat tőle és nem haszon neki. Őseid mind hazájuk szolgálatában őszültek meg.

– Ha harcz volna, én is tudnám, mint kell szolgálni a -136- hazának. Rosszkor születtem, békesség van; most az irástudók uralkodnak: haszontalan vagyok, mint a holdvilág nappal. Belőlem semmi sem lehet, fejemet lehajtva vallom meg, hogy semmi.

– Lehet még egy. És annak lenni kötelesség; és ez a kötelességek legédesebbike. Még lehetsz jó, becsületes férj.

Endre arczán e szóra idegenszerű, borongós kifejezés foglalt helyet, oly melancholikus ellentét az életvidám arcz külsejéhez. Elhallgatott. Anyja folytatá:

– Nem kényszerítek rád senkit. – Hagyok választani ismerőid közül. – Bármelyiket hozod házamhoz, anyja leszek, szeretni fogom, a kit te szeretsz.

Endre fölkelt helyéből, megcsókolta anyja kezét, kalapját vevé s menni készült, *falviné visszatartá.

*falviné összerogyott az idegrázkódás újabb rohama alatt, a kínos convulsio kaczagni kényszeríté, míg idegei pokolfájdalmat szenvedének. Midőn magához kezde térni, fiát még ott látta állani. Fölemelé rá száraz ujját.

– Te fogsz a sírba vinni, monda és közben nagyokat kaczagott. De lesz gondom rá, hogy halálomnak ne örülj.

Endre ismét lovára veté magát, késő éjjel kilovagolt az apai házból. Három napig nem látták otthon.

Három nap múlva a faluvégen énekelték a legények s a cserényen a gulyások:

Három napig öntözte a kis leány a rózsát patakvízzel, orczáját könyeivel. Elhervadt mind a kettő. Harmadnap este egy lovaslegény zörgetett a kis malom ajtaján. -137-

Piroska futott azt felnyitni, s nem birta elnyomni ajkán a sikoltást, arczán a megtérő hajnalt, midőn azt látta maga előtt, kiről annyit gondolkodott, a nélkül, hogy nevét tudná.

Úgy álltak egymással szemben, mint kik régi, régi ismerősök; három nap, három éjjel gondoltak és álmodtak egymásról.

Kancsó bor mellett ült az öreg, padka tetején a vén Csillás. Ott ríkatta hegedűjét az öreg czigány, behunyta szemét, hátát a kemenczének vetette, a nyirettyű alól kiszabaduló hangok lehettek tévedező lelke gondolatai, vigan, szomorúan, andalgóan, eszeveszetten, majd mély érzelemmel, majd nekivadulva. Behunyta szemét, nem bánta, hallja-e valaki, vagy sem? magának hegedült, néha a köny végig futott ragyás barna arczán, másszor ismét egy muló mosoly. Annyi érzés, annyi mélység, annyi kedély volt e tévedező, szabálytalan, alaktalan hangokban, az ember szinte képzelte látni a lakodalmas népet nekipirult arczával, rozmaringos kalapjával, a selyem-táncz között vígan ujjongatva, majd ismét a párjavesztett leányt, ki vőlegénye sírjára mezei virágból búsan dudorázva halottkoszorút köt, s a megvetett legényt, ki hűtlen szeretője ablaka alatt muzsikáltatja magát s nagyokat kurjant vigadva, hogy a szíve majd megszakad; majdan a pajkos, szökdécselő, ficzánkodó hangok előlebegtetik a fonókák, a kalákák fürge csoportozatait, a leánysereg vinczároz, a legény benéz az ablakon, észreveszik, felsikoltnak s a víg sikoltás hangjából megint alábágyad a zene a búcsúzó kedves siralmáig, ki elmegy a harczmezőre s előre érzi, hogy ott vesz.

A vén czigány zenéjébe olykor a borozó öreg is bele dúdolt, a hol ismerni képzelte a dalt, s öklével verte az asztalt, mikor a czigány egészen mást húzott, mint a mibe ő belekezdett.

A belépő idegen nem zavarta meg a mulatókat, az öreg fogadj’ Istennel vette, a czigány észre sem vevé. Piroska -138- széket tett neki apjával átellenbe, megtörülte köténykéjével s leült félre guzsalya mellé, pillantását néha rálopva.

A jövevény megpödörinté pörge bajuszát, félkönyökkel az asztalra dőlt s egyenesen ott kezdte, a miért ide jött.

– Jámbor bátya, nekem tetszik a kend unokája; keveset szólok, sokat mondok: adja nekem feleségül!

Az öreg felhajtotta poharát s az üveg fenekén keresztül ravaszul kémlelt az ifju arczába.

– Gulyás vagyok az alföldön, magamnak van tanyám, gulyám, élek a magam emberségéből.

Az öreg fejébe nyomta kucsmáját s elkezde dalolni: «én vagyok a petri gulyás», a czigány utána czifrázta.

– Igyék kend egyet, öcsém uram, szólt és köpött s tele tölté az ifju poharát és nézte annak arczát, míg a poharat kiitta. Tehát kend gulyás az alföldön? Igen derék. Mióta ismeri kend Piroska lányomat?

Az ifju szívében az első pohár bor lángot vetett. Rátekintett szerelmesen a huzódó lányra és felele:

– Igen nagyon… utánzá az öreg s figyelmesen nézdegélt rá poharán keresztül.

– Örömest látom a kérőt házamnál, folytatá az öreg, hanem már azt úgy szoktuk mindenha, hogy mikor ily meggondolásra méltó ügyünk van, elébb egyet aluszunk rá, az álom jó tanácsot ád. Holnap reggelig légy nálam, akkorra majd megálmodjuk, hogy mit tegyünk?

Az öreg és az ifju még azután sokáig ittak és daloltak együtt. Piroska font, százszor változtatta színét, s ugyanannyiszor elejté az orsót. A czigány félig aludt és hegedült.

Éjfél felé fölkelt az öreg, mámorosnak látszott, az ifjunak kimutatta helyét a padláson, maga kiment a malomba, az öreg czigány a sutban elaludt, Piroska kis kamrájába távozott.

Az ifju, bortól és szerelemtől elázva, leveté magát az illatos szénába s nagy mámorosan elkezdé dudolni: -139-

«Csalom a szemedet,
Te is az enyimet;
Csókolom a szádat,
Piros két orczádat,
Te is az enyimet,
Én is a tiedet.»

A padlat hasadékain halvány mécsvilág sugárzék fel hozzá aranyfonálként, s reszketeg, alig hallható dal, édes tündérhangon rezge fel: «álom, álom, édes álom».

Nem sokára minden nesz elcsöndesült, az álmak tündérei leszálltak a szerető lelkekre.

A malom udvarából egy szekér távozott el késő éjszakán, senki sem tudta, hogy azon az öreg molnár megy. A zörgés elveszett a malomzúgás között.

A hajnal első sugara fölkelté az aluvókat. Az ifju a kis kertben találta Piroskát a rózsabokor alatt.

– Én arany mezőt szántottam ezüst ekével, igazgyöngyöt vetettem bele, rózsát arattam róla, fészket csináltam belőle czédrusfa tetején, a fészekbe páros gerlicze ült, az egyik én voltam, a másik te voltál.

– Én azt álmodám, hogy meg voltam halva, eltemettek egy magas hegytetőre, sírom körül rozmarin virágzott, a lányok odajöttek tánczolni, letépték a rozmarint, megfonták menyasszonykoszorúnak és úgy sírtak valamennyien.

A szeretők andalgását kocsizörej zavarta fel. A molnár érkezett haza. -140-

– Bátya! kend tán nem is aludt, hogy olyan korán odajár? kérdé tőle az ifju legény.

– Aludtam is, álmodtam is, viszonzá neki az öreg. Ha senki sem akadályoz, három hét múlva eljöhetsz Piroskáért. Addig gondold meg magadat s maradj otthon.

Az ifju megigérte, hogy úgy tesz; elbúcsúzott Piroskától, megcsókolta az öreget, felugrott lovára s a míg láthatta a házat, vissza-visszanézett.

Piroska elmerengve nézte a hervadt virágot, melyet számára szakasztott s mely a cserépben elszáradt. A vén molnár, mintha észre sem venné, dudolta magában, a garatra búzát töltögetve:

Három napig nem látták *falvi Endrét az anyai háznál, negyed nap délre vetődött haza.

A teremben, hol ősei arczképei függnek sorba, ott várt rá anyja és testvére.

Beléptekor öcscse, a szolgabiró, egy síma hajú ifjoncz, gúnyosan nézett rajt’ végig és sebző tréfásan kérdezé tőle, úgy téve, mintha mentéjéről porolna le valamit:

Endre, lelkében találva, fordítá kigyulladt arczát a kérdezőre, ki hidegen mosolyogva, szánakozni látszott rajta. Szemei villámok voltak, de testvére arcza jég volt.

Ekkor egy halvány, reszkető alak fúródott közéjük. Édes anyjuk. Kétfelé választá őket. Albertet elfedte testével s kezét kinyujtá Endrére.

– Roskadj össze… Mindent tudok… Azon ember, kinél az éjt töltéd, maga volt itt, téged elárulni.

Endre düh és szégyentől ordíta fel. Mit mondott, maga sem tudá, de az iszonyú szó lehetett. Anyja átokkal felelt rá. -141-

– Oda megyek ez órában és soha ide többé vissza! szólt az elátkozott fiu, s fölpattant paripájára és elrohant az avarba.

Utána hangzott a kaczaj. Édes anyja beteg kaczagása, a ki átkot mondott reá és kaczagott és meghalt bele.

Mire a közel falvakból oda ért a segítség, az egész ház lángokban állt, a patak lángvörösen lövelt az égő üszkökön keresztül.

A távolban egy száguldó lovagot lehete látni, ki fekete paripáján egy fehér alakot visz magával s az éj-sötétben elvész, egyszer-egyszer előtünve, a mint a fellobbanó láng fénye az éj sötétében utána világít.

A lány reszketve simul ismert lovagja keblére. Az apai ház lángjai pirossá festik halvány arczát. Öltönye könnyű éji patyolat; a mint őt kedvese a lángok közül kimenté, fázva, félve simul annak keblére s öltönyébe takarózik. A lovag édes szóval, édes csókkal élesztgeti. Semmi hang, semmi zaj, csak a szél üvöltése s a paripa robogása.

Hajnalra egy dombhoz érnek. A domb felett kis kereszt van, ott leszállnak megpihenni.

A lány nem kérdi, hová? nem kérdi, meddig fognak menni? Otthon érzi magát szeretője keblén.

… Egy év múlva egy híres kalandorról beszélt a félország, kinek neve Angyal Bandi.

Piroskát elhagyta egy ismeretlen földműves házánál, azt igérte: nem soká visszajön.

Senkinek sem mondá, mi baja? belül emésztette valami, arcza halványult, szemei ki voltak sírva.

Egyszer a szegedi puszták felől egy lovas jő közelítve. Fekete lováról, göndör fürteiről megismerni benne Bandit. Csak arcza más, mint egyébkor, nem oly szomorú, mélázó; tekintete büszke és boldog. Egy kis félreeső tanyát bérelt ki Szeged környékében, oda fogja vinni kedvesét, ott fognak élni boldogul. Az alkony fénye piroslik örömtől derülő arczán.

Sehol sem tér be a csárdákba, hogy minélelébb ott lehessen váró kedvesénél. Köröskörül szól az estharang. A faluvégeken játszanak a lányok s éneklik:

«Harangoznak Csengerbe,
Vajjon ki halt meg benne?
Egy szép barna legénynek
Szeretője, szegénynek.»

Már látja a falu tornyát, melyben kedvesét elhagyta; – majd a házat; – az ablakban valakit vél látni: – éneket is vél hallani. Az ének a temetőből jön. Ott játszadoznak a lányok egy új sír körül, virágokat raknak rá és éneklik az ákáczok méla susogásai közt:

«Nem jöttél a nézésemre,
Jőjj el a temetésemre;
Vess rám egy-két kapa földet –
Talán megérdemlem tőled…»

Bandi leborult sírjára, először sírt életében. Ez órától fogva lett Angyal Bandi haramia.

Az édes szerelmi dalok, a bús temetői nóták helyett vad borénekek és sötét rabló-dalok szálltak szájról-szájra, vidékről vidékre.

Elvadult, elzüllött, semmiben sem volt öröme többé. Ivott bort, ölelt lányt, szórta a pénzt, átkozta a világot egy sem adott neki gyönyört.

Körüle csoportosultak a vidék szegény legényei, más körülmények közt tán megannyi hős és lángész! Együtt ivott velök a csárdában, együtt tüzelt a pusztai éjben, együtt járt velök a ménesekre. Egy sem volt nálánál legényebb, ki úgy győzte volna a bort, kit a lány úgy szeretett s kitől úgy félt volna a környék. De hogyha olykor egyedül poroszkált végig a határtalan pusztán, észre sem véve az utast, ki előle félve menekült, búsan dúdolta magában:

«Holló károg utam elé,
Holló követ mindenfelé;
Kezemben a csákány pereg,
De szememből köny csepereg.»

Év mult év után. A hirhedett rabló ellen egész megyék tartottak hajtóvadászatot; – soha sem tudták elfogni.

A pusztán elárulá a porfelleg üldözői közeledtét; az erdő elfedé nyomát hulló levelekkel; a köznép elrejté, eltagadta; ha aludt, paripája fölnyeríté a veszély közeledtekor s ha lován ülhetett, három megye sem ért akkor nyomába.

A madarasi útfélen állt egy csárda, ott lakott egy szép -144- menyecske; szép, de gonosz. Rablók, zsiványok látogatták, hozzá hordák rablott kincseiket, nála fogták el őket rendesen. Bandi megvette az asszonyt aranyon ezüstön, aranyért ezüstért eladta az asszony Bandit.

Egy éjjel fölveré a rablót álmából paripája nyerítése, mely künn a kapubálványhoz volt kötve. – Bandi föl akart ugrani, a menyecske visszatartá.

– Szomjas paripád, azért nyerít, majd megitatom, monda megcsókolva Bandit s kiment felnyitni az ajtót. A biztos és hat pandur jött be rajta.

– Add meg magad! kiálta a biztos, fegyverét a rablóra fogva. Ez felugrott fekhelyéről, sebesen mint a villám, odaugrott a biztoshoz, derekánál fogva nyalábra kapta s fejét a hóna alá fogva, annak két sarkantyús lábával elkezde a pandurok közé csapkodni.

E különös kétágú fegyverének nemcsak azt a hasznát vette, hogy minden ütéssel kettőt ütött vele, hanem egyúttal azt is, hogy a pandurok nem mertek rátüzelni, nehogy a biztost találják.

Pár percz múlva paripájáig sulykolt magának útat Bandi eleven buzogányával, ott ellökte a biztost magától, a kötőféket nem volt ideje leoldani, egy rántással elszakítá s azzal fölpattant lovára.

Mikor lőtávolságra volt, megállt, visszafordult, megvárta, míg a pandurok is felülnek lovaikra s azzal kalapjával intve, kiálta nekik legénykedve:

A mint azonban a síkra kiért, akkor vevé észre, hogy körül van fogva, kétfelül vasvillás népség állta el útját, hátul a lovas pandurok s előtte a széles Csőrsz árka, mely a hol legkeskenyebb is, három ölnyi széles!

– Ejh! ott ugorjunk, a hol árkot látunk, kiálta a rabló, fejébe nyomva kalapját s azzal neki szorítá lovát az ároknak. A népség borzadva nézett utána. Lehetetlen volt ott nem vesznie. Maguk az üldözői is visszatarták lovaikat, nehogy utána vesszenek. -145-

Hah! Egy általános kiáltás hangzék az üldözők ajkán, a rabló e pillanatban a széles ároknak ugratott. Mint a madár, repült vele a paripa a mély földsánczon keresztül, sörénye lengett utána s azon percz másik felében a gát túlsó felén állt meg.

A csodálkozás önkéntelen kiáltása hangzék minden szájról. Azt hivé mindenki, hogy a rabló megmenekült, azon szökést nincs ki megtegye utána; Bandi megállt a gát felett, valamit kiáltott hátra, akkor elkezdett vele lova ágaskodni s a következő pillanatban hanyatt vágta magát vissza az átugrott árokba.

A nép odarohant. Bandi kificzamult lábbal feküdt az árok fenekén. Kérte, hogy fogják meg, úgy sem menekülhet tovább. Senki sem mert hozzá nyúlni, ismerték híres erejét s fegyvereitől tartottak.

– Ne féljetek tőlem többé, szólt s kilövöldözte fegyvereit a levegőbe. Akkor tették rá a vasat.

Törvény elé állíták a rablót. Nem tagadott semmit. Senkit sem árult el. Magára vallott mindent.

A birák egyike, a *falvi család utolsó férfitagja, midőn meglátta a rablót, valami idegen borzadályt érze végigfutni lelkén.

– Meg is érdemeltem, meg is köszönöm, szólt a rabló nyugodt arczczal. -146- *falvi Albert odament hozzá; ez ember nem mert a zsivány halálára szavazni. Zavartan néze annak arczába. «Ki vagy te? ki vagy te?»

Mondják, hogy *falvi Albert minden helyet összejárt, hogy a rablónak kegyelmet szerezzen. Hasztalan; meg kellett halnia. A büntető igazság engesztelő áldozatot kivánt.

Halála éjjelén ellopták a rabló társai holttestét a vesztőhelyről s napok múlva, hetek múlva szájról-szájra szállt a népdal:

«Tisza mellett van egy hajó kikötve,
Abban van egy barna legény megölve,
Jertek lánykák öltöztessük biborba,
Temessük el egy nefelejtsbokorba.»

KESELYEŐ PÉTER.

Ha én minap a b***i búcsún nem lettem volna, nem hallottam volna Keselyeő Péter uramnak az ő viselt dolgait, ha nem hallottam volna Keselyeő Péter viselt dolgait: most azokat nem irhatnám le s ha le nem irnám, jövő héten nem vernék be érte a fejemet.

Így azonban nagyon biztat a reménység, hogy e kedélyes megtiszteltetést aligha ki fogom kerülni.

Megteszek egyébiránt mindent, mit saját drága bőröm épségben tartására elkövethetek s ráfogom, hogy avult irományok között találtam egy penészes krónikát, melynek sem czíme, sem táblája; ebből irtam ki az egész épületes történetet, a kinek azután haragja talál támadni, üsse a krónikát – azt nem bánom.

Kezdődjenek tehát a krónika szavai, mely Keselyeő Pétert megénekelte, mondván:

– Azon időkben pedig híres név vala Keselyeő Péter -147- neve a maga falujában, melynek hallatára szétszaladt a gulya, mint mikor a csordás kalapzsírt dohányzik. A legjobb sütő-főző gazdasszony kovásza keletlenül maradt, ha e név jutott eszébe, mikor bedagasztott. A gólya megsántult a levegőben, ha e nevet kiálták utána. A bika neki ment az embernek, ki ezt szemébe mondta; inkább vörös posztóval kinálta volna. Ki Keselyeő Péternek jó napot talált kivánni, szent igaz, hogy kihullott a kerékszege, vagy a pinczetokja fordult fejtetőre. Ki pedig jó napot nem kivánt neki, okvetlenül összeveszett odahaza a feleségével, vagy a szomszéd kutyája harapta meg az ajtóban. Egyenlő baj neki köszönni, vagy nem köszönni.

De vágtatott is ám előle minden jótétlélek, a mennyire csak beláthatta szemeivel s ha valaki véletlenül utczaszegleti bekanyarodásoknál találkozott vele, bizony még azt is elfelejté, hogy kinek híjják? ijedtében.

Lakása vala neki a falu közepén, az is meglehetős rongyos. Azon utczafélen, a melyen ő lakott, gyönyörűen virágzott a paréj s a czigányzab; mert az ő ablaka alatt még a szénás szekér sem mert járni, saját szomszédai is a kertek alól szökdöstek tulajdon házaikba.

Mi volt légyen tulajdonképeni oka e félelmes respectusnak, mindenki tudni fogja, mihelyt megmondom. Megmondom tehát, ha addig élek is: Keselyeő Péter – – poéta vala. Ő volt a falu poétája.

Azon faluban mind e mai napig háromszor fordul elő egy évben a nagypéntek s a miatyánk egy sorral hosszabb, mint másutt, t. i. «és szabadíts meg minket a poétától!»

Mert Keselyeő Péter olyan ember vala, a kivel nem találkozhatott az a boldog teremtés, a kire ő stante pede verset ne mondott volna. Már ez mindenkinek kijárt, mint az egy bizonyos halál, ettől semmi imádság meg nem szabadítá az embert, ezt ki kellett állani, mint az olvasatlan huszonötöt, mit a vármegye dictál. Ez egy eleven népijesztő, egy kétlábú pasquillus, egy cadentiaokádó sárkány, -148- egy cornu copiæ, tele verssel, mely mindenkit megöklel, egy fergeteg, melyből hexameter esik; szóval egy poéta volt, amolyan a javából, a kinek kedvéért a jégeső elveri a határt.

Ha találkozék ködmenes emberrel, kinek ködmene nagyon meg volt ólompitykékkel áldva, hiába került az a tulsó utczafélre, ki nem kerülé, hogy ilyforma verset ne halljon:

«Óh te zsiros ködmen, van rajtad pityke de ötven!
Mit használ de a kincs, zsebbe ha poltura sincs.»

Vagy ha találkozott csinos menyecskével, kinek talán czifrább kendő volt a fejére kötve, mint minőt otthon viselnek, rögtön lenyelvelte:

«Szállj le Balázs a hintóbul, mert nem pénzed ára.
Ha elmulik zsidóünnep, nem marad csizmára.»

Ha falusi gentleman szállinkózott felé, tollas pörge kalapban, sarkantyuzott lábbal: hiába hányta-vetette magát, sententiáját el nem kerülheté:

«Nem mind kakas ám az, ki sarkantyúval jár;
S a ki bóbitát hord, az sem mind struczmadár.
Hej nagy vitéz vagy te – a kemencze mellett,
De még nagyobb tudós – a csutora mellett.»

Nagyon csalatkozott volna, ki ilyenkor úgy akart volna rajta satisfactiót venni, hogy őt végig döngesse, mert minden -149- ütésre új verset mondott volna s utoljára is ő győzte volna tovább verssel, mint amaz ütleggel.

Elvégre annyira félelmetessé tette magát a jó úr minden eleven teremtés előtt, hogy még a kutya sem mert rá csaholni, mert azt is rútul visszaverselé:

«Elpusztulj oktalan állat és ne voníts!
Mert tudd meg ezennel, hogy a gazdádnak is
Vagyon kutyabőre, ugatni még sem mer;
Te se légy gazdádnál tehát különb ember.»

Utoljára, mikor már futni kezdtek előle, a lelketlen tárgyakat kezdte infestálni. Verseket irt a házak falára, a kerítésekre, a korcsmaajtókra s mindenüvé, hova csak verseket lehet irni. Egy új házra felvöröskrétázta: «Congeries lapidum multis congesta rapinis»; – egy kert kerítésére: «a paréj s laboda itten övig érnek, tégedet kisasszony szörnyűkép dicsérnek»; – máshova: «ez az utcza térdig sáros, itt lakik a komisszáros»; – az urasági vadaskert kapujára: «vagyon a bakoknak itt nagy sokasága, őket lövöldözi a kert urasága»; – Szijj Gergely uram ablaka alá, ki a feleségét gyakorta meg szokta tépázni: «ezen házban lakik vitézlő Szijj Gergő, kinek felesége nem ritkán pityergő». – Tábor Jánosné asszony házára: «Tábor Jánosné is ide haza volna, ha a pálinkás bolt oly közel nem volna». A mester falára:

«Mester uram pedig, tudós Ostyepka Pál,
Odakinn a kertben kukoriczát kapál.
Préceptor a mezőn bibicztojást keres;
Tanítja a népet kaloda és deres.»

Azonban ily epigrammaticus venájában még csak istenes volt a drága poéta úr, ez apró nyilakat csak a köznép, a vulgus irányában szokta ő használni; de ha aztán elővette epicus haragja villámló pallosát, hogy a szomszéd tiszttartó kihágásait distichonos hőskölteménynyé aprítsa vele, vagy plane drámai buzogányának megsemmisítő -150- kommancsát emelte föl, hogy az urodalmi fiscus fiát s az ispán öregebbik leányát figurázza ki, egy comico-allegorico-tragico-melodrámában: akkor iszonyúbb volt az iszonyúnál. Az ily kipoétázás képes volt bárkit is örök esztentendőkre scarttá tenni; miképen hogy egy compossessort, ki őt egyszer szemtől-szembe «vén hóbortosnak» nevezte, csakugyan tragice üldözött ki a vármegyéből. Theatrumot irt róla s három szál promoveált borbélylegénynyel, kiket az úton elfogott, az urasági pajtában el is játszatta azt, az egybegyűlt, krumplival fizető közönség nagy épülésére. A megczélzott táblabiró és illetőleg compossessor persze hogy felrontott a szinpadra, mihelyt tulajdon jó magát látta azon kiparódiáztatni s rezes csákányával szétverte az egész három legényből álló Thalia táborát; de a scandalum mégis örökre rajt száradt szegényen s utóbb is búvában világgá bujdosott s agyonitta magát…

… Ilyen veszedelmes hírű lélek volt Keselyeő Péter uram a maga falujában s méltán félt ő tőle minden jó keresztyén s nem vala cseléd, ki őt szent Györgytől szent Jakabig ki birta volna állani; egyébiránt ő philosophus volt s ekképen cseléd nélkül könnyen ellehetett. Otthon nem főzetvén, delenként el-elvetődött a földesurasági kastélyba, hol ebédre rendesen ott feledte magát s az uraság, kinek ő nagy tréfájára szokott lenni, mindenkor szivesen vette a megtiszteltetést; a rossz világ még azt a motivumot is hozzá ragasztja, hogy a fentisztelt uraság rettegett Péter úr processualis természetétől, kinek elődei egykor a fél falut birták s ki ennélfogva mihelyt valakire megharagudott, rögtön azzal fenyegette, hogy pört akaszt nyakába s kitudja minden világi javadalmaiból.

Akár inde, akár unde, Péter úr nem szokott odahaza főzetni. Tehát szakácsnéra nem volt szüksége.

Udvarán akkora kutyalaboda termett, hogy egy spanyol regement elbujhatott volna benne. Egyébiránt ez is Isten plántája; kár lett volna kiirtani. Tehát kertészre nem volt szüksége. -151-

Szobájában semmi keresete sem volt a söprűnek, mert akárhová lépett az ember, papirosra és tudományra lépett. Tehát takarítóra sem volt szüksége.

Csupán egy emberre volt szüksége s az egy tizennégy esztendős, hájfejű, szotyák tót kamasz volt, ki négy esztendő alatt tett annyi előremenetelt a magyar nyelvben, hogy a koplalást meg tudta különböztetni a jóllakástól, egyébként a hátba-ütésen kívül semmi sem fogott rajta.

Hivatása, melyre őt a poéta használta, más vékonyabb fejű embert bizonyosan szárazkórságba ejtett volna, mely is abból állott, hogy mikor a vátest szörnyen utolérte a költői dühösség, fülön ragadta a herskót és szobájába czepelve, rázárta az ajtót, akkor maga elé ültette s elővett egy drámát, vagy költői epost s felolvasta neki. A herskónak pedig hallgatni kelle. Ebből állt a herskó hivatása.

Eleinte nehezen ment neki a hivatal. Mikor a poéta legelőször olvasott fel neki egy gyilkos égető vad tragœdiát, a fiu a harmadik felvonásnál egyszer csak elkezdett fütyörészni; azonban egy pár sokat igérő poflé hirtelen elszoktatá ez ominosus nyilatkozatoktól s nyugodtan hallgatta azontúl véges-végig az egész istentelenséget.

Mikor aztán Péter úr az utolsó szónál lecsapva a manuscriptumot, keresztülizzadt, de önelégültségtől ragyogó pofával tekinte az egy szál publicumra, meglátandó darabja hatását s meglátá azt ott ülni iszonyúan kifordított pofával, tátva maradt málé-szájjal és szemekkel, minők a sült pontyé:

– Nem hatották meg ifjui kebledet e könypatakot árasztó érzelmek rohanó lavinái?!

– Hát még a torony tetejéről lerohanni készülő szerencsétlen szerelmes monologja sem birta felkölteni buta részvétedet?! -152-

– Tyhüj! ordítá a vátes, hol az a bot? Te ilyen, te amolyan, érzéketlen, buta, szívtelen, baromi vadállat! S azzal fogta a ficzkót, végig lazsnakolta, minden epithetont egy-egy nyomatékos ütleggel nyomva be a hátába; a mikor aztán az eldöngetett fiu elkezde amúgy istenigazába acsarkodni, fogta a vátes a kérdéses drámát s muzsikaszó mellett még egyszer elolvasta a bőgni nem szünőnek azon három ívnyi monológot, melyet egy szerencsétlen szerelmes tart az alatt, míg a toronyból lefelé esik.

Második alkalommal Péter úr alkalmasint több comicai fölfogást sejtve publicumában, egy vígjátékot olvasott fel neki négy szakaszban, melynek czíme «a zord tél, a kellemes tavasz, a meleg nyár és a bús ősz». A zord tél alatt huszonhatszor ásított a lefülelt solopublicum, a kellemes tavasznál szépen elszenderedett, versenyt hortyogván a felolvasó elmés productiójával, a meleg nyárnál megcsipte egy légy az orrát, mire fölébredt s addig nem nyugodott, míg a legyet el nem fogta s szárnyait kitépve odább nem ereszté; a bús ősz vége felé pedig úgy elbúsulta magát, hogy mikor a vátes letette az irást s közönségére kezde sandítani, ez, gondolva, hogy most itt az idő, melyben sirnia kell, neki állt a két öklével szemeinek s megnyomva azokat, lehúzta a szája két végét s elkezdte bőgni, kísálkodni, mint a kit sással metélnek; majd fölvette a házat ordításával.

Hiába mondta neki a vátes, hogy itt most nevetni, röhögni, kaczaj miatt convulsiókba kell jönni, hogy itt becsületes érzésű embernek székestül kell hanyatt esni a nevetés miatt, a fiu egyre bömbölt, mint a nilusi behemoth s irgalmat, kegyelmet ordított.

Végre miután látta a költő, hogy itt sem szidás, sem szép szó nem segít, megkapta mérgesen a herskó egyik mezítlábát s elkezdte a talpát csiklandani, mely elmés violentia következtében végre azon kivánt örömben részesült, -153- hogy a romlatlan szivű kebelnek ordítással kevert kaczagásában gyönyörködhetett minadaddig, míg a romlatlan szívű kebel a másik mezítlábával jól hasba nem rúgta…

Igy apródonként belevezette a vátes conventionatus közönségét a drámahallgatási műtételekbe elannyira, hogy az végre magától el tudta találni, hogy mikor kell kérlelhetetlenül jajveszékelni, vagy pedig bukfenczet hányni a röhögés miatt. Elsőbbi esetben tudniillik rendesen a vadászcsizmákat húzta fel a szavaló, utóbbi esetben pedig a papucsot. Ez volt emblematicus decoratiója a költői műtétnek.

Egykor eszébe jutott a poétának, hogy ő testamentomot tesz. Behívta hűséges hallgatóját legtitkosabb kamarájába, érzékenyen megszorítá annak kezét s odavezetve őt egy rozzant ferslaghoz, mely színig volt töltve irott papirossal, így szóla neki büszke önérzettel: «Herskó fiam! te becsületes, tiszta jellemű ifju vagy, teljes életedben hűséges voltál hozzám s én nem tehettem, hogy erényeidet jutalom nélkül hagyjam. Igen, én boldoggá foglak tenni; de csak halálom után, mert halálom okvetlenül megkivántatik arra, hogy boldogságod oklevele hitelesíttettessék; nézd ezen irományokat, halálom után ezeket mind tereád hagyom. Ötvennégy dráma, huszonhat epos, háromszázkilencz ballada és elegia, nyolczvan satyra és egy rímlexicon, mely maga országokat ér, vagynak itt elrejtve. Bámulsz ugy-e, hogy ennyi kincset reád bizok? de mint fogsz még bámulni, ha én szememet behunytam, s te minden levelét ez irományoknak ugyanannyit nyomó banknótával fogod becserélni. Kapkodni fogják tőled minden betűmet, vigyázz, hogy olcsón ne add. Ez a háládatlan nemzet, mely most engem üldöz, majd kiásna még engemet síromból s bizonyára pyramist fog számomra emelni, mikor már nem leszek. Országgyűlésen fogják elhatározni munkáim kiadását. A hirlapok tele lesznek dicséretemmel s arczképemet híres festők fogják dictálás után lemetszeni. -154- Herskó fiam, a te szerencséd akkor meg van alapítva, ne cserélj te akkor a herczeggel sem; mert mi egy herczeg dicsősége, azon dicsőséghez képest, mely egy halhatatlan költő és drámairó homlokáról hűséges inasának homlokára ragyog?! S most jer, ölelj meg, te romlatlan erényű s tiszta lelkű ifju!

A romlatlan erényű s tiszta lelkű ifju megölelte a vátest s még azon éjjel megszökött tőle, annak ezüst sarkantyus csizmáját s ezüst kupakos tajtékpipáját nyájas emlékül magával vezetvén.

Ez napságtól fogva telivér misantrop leve Keselyeő Péter s elbúsultában oly világszidó epithalamicumot irt a pokol és a föld leendő egybekeléséről, melyhez képest H* «Utolsó itélete» csak kiskáté, s teljes elhagyatott magányosságában neki adá magát a csillagvizsgálatnak, s hinni kezdte a kisérteteket, a fatumot s nap- és éjhosszant eltársalgott a Musákkal és Dryasokkal s több efféle gonoszlelkekkel.

Azonban a sors nem hagyja veszni választottait. Bár késik is a jutalom, vagy büntetés, de el semmiképen sem marad. Valamiképen hogy Keselyeő Péter siralmas sorsának megvigasztalódása is bár késett, de el nem maradt.

Egy szép nyári reggelen történt, hogy a vátes feltápászkodván özvegy vaczkából, bal lábbal talált felkelni, mi a cabbalistica rejtett tudása szerint veszélyekkel és boszuságokkal garnirozott napnak volt auspiciuma. – Úgy lőn. Mert midőn délben a nyájas érzelmekre költő harangszó kiszólítá Vaucluse-e éhes magányiból s a drága úr szokatlanul sejtelmes zöld atillában s gondokkal terhelt kürtőstetejű fehér kalapban ballagna a többször tisztelt mecænas kastélya felé azon keresztyéni szándékkal, hogy mai nap világkeserveinek egész haragját éreztetni fogja a keze ügyébe esendő pástétomon, melynek kebelbuzdító illatát phantasiája orrlyukain keresztül már is érezni hitte s előre is két lyukat ereszte szíján a kőzelgő birkózáshoz: nagy megütközésére a kastély kapuját, mint egy szükséges, kötéllel -155- fogott, szinpadi véletlenséget ily szokatlan időben orra előtt bezárva találta.

A fal melletti márványkőpadon ült egymásra vetett lábakkal az urasági tizedes, zsinóros dókáját a nyaka közé hányva s kurta makrájából a napvilágba pipázott. Péter úr nem akarta őt észrevenni, hisz a tizedeseket még a mythologia sem tartotta figyelemre méltóknak s elkezde zörgetni az oroszlánfejekkel ékesített ajtón.

Odabenn három tinónyi kuvasz felelgetett kopogtatásira, ide kinn pedig az öreg tizedes monda neki «jó napot», pipáját egy perczre kihúzva bajusza alól.

– Háladatlan cacodæmon! mormoga rá magában a poéta; a ki még ennél is szebb napot kivánsz, mint a milyen most van; kop kop kop!

– Nincsenek idehaza nemzetes nagy uram, felele az ősz hajdu, pipája hamvát tenyerébe verve, elmentek mind a bicskei búcsúra.

Kétfelé állt a füle a vátesnek rögtön ily dísztelen beszédek hallására, erre nem volt készen. Mit volt mit tenni? Megcsóválta fejét, lenyelte szomorúan az éhkortyot s négy lyukat szorítva megeresztett sziján, elfojtá a felbiztatott gyomor éhes lelkiismeretét s megnyult orral ismét hazafelé lógatta magát.

A mint így menne, mendegélne, s keresné a legnyájasabban füstölgő kéményt, s az ürügyet, melynél fogva azon kémény gazdájánál tiszteletét tegye, ime vele szemközt a tulsó utczavégről egy túlvilági lény közeledék felé, annyiban túlvilági t. i., hogy mind arcza, mind termete, mind ruházata a XVII-ik század kisértő lelkeitől látszott kölcsönözve lenni. Egy sovány asszonyság volt a fentisztelt egyéniség, kiről méltán kérdezhetné immár a törvénytudó: habet ne capillarem, quæ non habet capillos? – hanem annál nagyobb kalap volt a fején, még pedig szalmából, irtózatos csinált búzavirág-bokrétával rajta. Arcza e delnőnek a világ valamennyi madaraihoz hasonlított kisebb-nagyobb mértékben, hanem már egy kicsit -156- nagyon meg volt viselve. Alkalmasint hírt tudna mondani a komáromi földindulásról. Selyemruhája hajdan sötét tulipánszín lehetett, most azonban csak ott látszanak meg rajta e színnek nyomai, hol a ránczok egymást eltakarták, másunnét mind kilopta a színt a telhetetlen napvilág. Egyik karján a tisztelt dámának colossalis, visitere járó, hímzett szatyor függött, tele egygyel-mással, mely azonban épen nem akadályozta őt abban, hogy a másik kezében egy akkora napernyőt viseljen, mint egy toronyfödél, s hogy e strucztollas kalap, óriási napernyő és körülfodros selyemviganó mellé a tisztelt hölgy igen viszontagságos állapotban levő czipőket viselt, az természetes dolog.

Péter úr azt hivé magában, hogy no most akad végtére veszendő teremtésre, kit boszúja éhszomjas voltának feláldozzon, ki haragos humora sardonicoatticus élczeinek martalékul essék s útját állta a túlvilági lénynek, ily versekkel kerekedvén neki:

«Mi hoz téged ide, jó öreg Sybilla?
Nem terem itt gomba, sem sassaparilla.
Minek a kezedben az a nagy parasol?
Inkább elsül a nap tőled, mint te attól…»

Hej de jobb lett volna a vátesnek vakon születnie, mint a mai napra bal lábbal kelni fel! Jaj neked! jaj annak, a ki téged verset irni búdra megtanított!

Megállott a dáma, megveté a lábát, csipejére nyomta szatyorhordó kezét, míg a parasolt, mint lobogós kopját tartá feje fölé s megrázva vuklikkal és máslikkal ékes fejét, bátran, merészen tekinte megtámadójára, mintha mondta volna «felveszem a keztyűt» s rögtön versbe kezdett el beszélni, abban is hexameterben, még pedig olyanban, melyben egyik sor csupa e-, másik sor csupa ő-ből állott, úgymint:

«Hej ne perelj vélem te szegény vén ember e télen;
Sőt őrözd bőröd s göndör fődön ősz szö-szőröd.»

Péter úr – azt is elfelejté, hogy délelőtt van-e, vagy délután? úgy megijedt. Soha ily poétai buzogánynyal még hátba nem ütötték, mint most. Kettőt tántorodott hátra s kicsinyben mult, hogy neki nem ment a fabakternek.

E túlvilági lény senki sem lehet más, mint a tudós lány, kivel a szomszéd vármegyét ijesztgetik! gondolá a vátes nagy szívrebegés közt, mert csak ezen egy teremtés volt az a kerek ég alatt, kitől dicsősége sugarait félté, ki még ezen szóra «galamb» is tudott cadentiát; de titokban tartá s himzett sapkát mert annak igérni, ki azt a két magyar hazában ki tudja találni. (Maig sem találta ki senki.)

Nagyon helyesen gondolkozott pedig magában a vátes, mert az előtte álló túlvilági lény csakugyan collegája volt Apolloban és senki más, mint Miskanczai Fulvia kisasszony, ki úgy beszélte a diákot, hogy akármelyik pan dobre zdrawj táblabiró se jobban s ki erősebben meg tudta examinálni a légátust, mint maga az esperes, s ha egyszer megindult a versmondásban, addig ugyan meg sem állt, míg meg nem éhezett. Egyébiránt jeles egyéniség vala a maga nemében, míg volt mit pusztítania a magáéból, addig volt drágavilág a pipereárusoknak; miután pedig saját aviticumának nagyhamar kiment a könyökén, gondolván, hogy a költészetnek levegője a kalandos élet, saját házát egy csendes éjjel felgyujtá s ez idő óta negyven esztendeig járta a világot annak örve alatt, hogy ő szegény kárvallott teremtés, kinek a háza elégett s szedte az indirect adót atyafitól és nem-atyafitól.

Különben az atyafilátogatásnál nincsen pompásabb élet, az ember semmiről sem aggódik, ma itt, holnap ott; mindenütt, hol megszáll, szivesen fogadják; anekdotáit ebédlő felett megkaczagják, az ember oly nélkülözhetetlen ebéd mellékménynyé válik, mint a fogpiszkáló; a házigazda sokkal kevélyebb, mint hogy bárkivel észre vétetné, hogy terhére van, s ha itt görbe képet mutatnak az emberre, Istenhozzád kapubálvány! a szomszéd is atyafi, vagy ha még nem az, idővel az lehet, őt illesse a megtiszteltetés. -158- Az ember egyik háztól a másikhoz pletykákat hord, s kávét kap érte mindenütt. Kitanulja, hogy ki mikor szokta a nevenapját tartani? ha névnap nincs, van keresztelő, kézfogó, paszita, hausmudli, lakodalom, tyukverő, uriszéktor, batyubál, szüret, hajtóvadászat, káposztakaszálás, lekvárfőzés, s több efféle családi ünnep, mely patriarchális nyilt karokkal ölel minden bevetődő vendéget. Az ember élete folytonos lánczolata a különféle dőzsölésnek, s ha veszi észre, hogy ruháit lenőtte magáról, addig dicséri egyik-másik asszonynéném kalapját vagy viganóját, míg le nem dicsérte róla.

Ily vándorló csillagokkal egy életet élt Fulvia kisasszony is, kit noha az egész vidék háta mögött szüntelen szidott, rágalmazott, de azért mégis örömest látott mindenki. A miért Péter urat kerülte a világ, ugyanazért Fulvia kisasszonyt keresve kereste. Természetesen: női ajkakról sokkal szebben hangzik a dorgálás, mintha bajusz alól jő.

Míg mi azonban ekként iparkodunk az érdeklett szalmakalapos túlvilági lénynyel ismeretséget kötni, azalatt Péter úr nem tudott hova lenni bálmélkodásában, amaz ő-vel gazdag hexameter sehogy sem ment ki a fejéből. Ilyet ő sokszor akart, de soha sem tudott csinálni; mint irígylette a leányt, s mint búsult előtte.

«Megbocsáss, szép dáma, hogy megbántottalak,
S nézz reám kegyelmes szemmel, oh gyöngyalak.»

Ily verssel kivánta végre hibáját helyre hozni nagy szomorúan; mire a gyöngyalak diadalérzettel ekképen felele:

«Tudd meg, hogy kit itt látsz, a híres Fulvia,
Kit győzve nem látott semmi ember fia.
Megbocsátok neked egy föltétel mellett:
Hogy mivel még a hold eddig meg nem tellett,
Nekem, mint Baucis egykor Jupiternek,
Mai nap szállást adsz; különben megvernek
Az istenek téged, mint Lycaon urat,
Ki farkassá válván, most a holdra ugat.»

Péter úr schachmatt érzé magát e szépséges versektől s egy enthusiasticus oh igen-en kívül, mely töredelmes megaláztatását teljesen kifejezé, semmit sem bírt rá mondani, hanem ott állt a földbe nőve, mint Cleopatra varrótűje a pusztában.

«Jer! vörös krétával jegyzem meg e napot
A kalendárjumban, mely téged ott kapott.
Ünnep lesz ez nálam életem fogytáig;
Enyim a dicsőség mind a diófáig.»

Ily complimentet monda végre a tudós leánynak s karját nyujtván neki, büszke alázattal vezette őt pókhálós residentiájába.

Ide érvén, ismét oly hosszú verset monda a Pythia, vagy mint mondok, Fulvia, melytől Péter úr totaliter pulverisálva és semmivé téve érzé magát, nem is annyira a vers hosszasága miatt, mint azért, mivel az egészből az sült ki, hogy a kecses dáma olyszerű szívfájdalmakkal küzködik, minőket szegény hétköznapi ember éhségnek szokott nevezni. S Péter úr nem főzetett otthon.

De Péter úr furfangos úr volt. Ismerte saját bibéjét s gyanakodva kérdé Fulviától: oh drága hölgy, míg az ebéd elkészül, nem szíveskednél dicső munkáid közől egyet-kettőt felolvasni, én pedig fognám hallgatni.

Ennek se kellett több; – szívesen, igen szívesen, de nehogy terhedre essen, tessen! szóla s széket rántott maga alá és szalmás szatyorának tartalmát kiönté az asztalra. Most sült még csak ki, mi minden volt a szatyorban. Kis könyv, nagy könyv, friseurfésü, fél piskóta, rőf szalag, czukorszív, álmoskönyv, lutrisconto, peniczilus, ezüst sarkantyú (?), kávéskanál, smizligomb, főkötőszorító, csináltvirág, gyermekbáb, szélpaszuly, aranyos csatt, harisnyastoppoló, tűtartó, fogpiszkáló, tarockkártya, magyar kártya, franczia kártya, lószőrgyűrű, pakfongyűszű, óravánkos, fél függő, egész karperecz stb. stb., mely után nagy zápora a mindenféle morzsáknak hulla ki az asztalra. -160-

Péter úrnak volt oka örülni, látván, hogy a tisztelt hölgy kéziratai legterjedelmesebbikét rántja elő, gondolván magában, hogy ez eltart estig, s neki telepedett s hallgattaa szép szót.

Ha van pokoli kín a világon, az bizonyára csakugyan az lehet, melyet egyik poétának kell érezni, midőn a másik poéta előtte verseket olvas fel; ha szép, akkor az boszantja, hogy nem az övé; ha nem szép, akkor az, hogy a másé.

Péter úr kínosan kezde feszengeni székén, köhögött, karistyolt, torkát ráspolá, talpával kaparta a pallót, székét csikorgatá, orrát fútta, mintha trombita lett volna, ásított czifránál czifrábbakat; mind hasztalan! a felolvasó se látott se hallott – est deus in nobis! tele volt a tripuson költői lelkesedéssel s majd tombolt, majd nevetett saját előadásának, míg Péter úr szinte kinyújtózkodta maga alól a széket.

«Mennyivel szebben irtam volna én mind ezt, gondolá magában, mégis csak derék ember vagyok én. Már hiszen extemporisálás, rögtönzés dolgában elismerem az elsőséget, de ha toll van a kezemben, már akkor ugyan én maradok a gáton. Jól van, kiasszony, jól van (ezt már fenhangon mondta); de már most hallgasson én reám, nekem is szép munkáim vannak, hallgassa csak meg ezt az egyet, nézze csak; igen szép!» De beszélhetett annak, már ha egyszer neki megindult kereke, futott, mint a hegyről alá rohanó kő, megállíthatlanul.

Péter úr mindig nagyobb indignatióba kezdett jőni, utoljára nem állhatta tovább, előrántott az asztalfiókból egy csomó irott papirost, belekönyökölt s elkezdett ő is fenhangon declamálni s ekképen olvasának egymásnak kölcsönösen; egyik sem hallotta a másikét, de annál inkább a magáét. Péter úr később gyertyát is gyujtott s mire mindkettő lejárta a keserédes műtételt, ragyogó arczokkal tekintének egymás szeme közé, mintha mondták volna: ugy-e, ez már csak szép volt! Mindenik saját műve -161- hatásának tulajdonítá a másik arczának boldog elégedettségét.

Három hét múlva Apolló választottai megértve a sors kölcsönös intését, mint férj és feleség tisztelhették egymást s azóta Péter úr nem ir többé verset, hanem feleségét naponként megdöngeti. Fulvia asszony pedig oly kozmás lencsekását főz minden héten háromszor, hogy a ki belé kóstol, megtanul tőle czigányul.

Eddig terjedtek a krónika szavai; én nem tettem hozzá semmit, én el nem vettem belőle semmit; én hozzám se tegyen már most senki semmit, belőlem se vegyen el senki semmit.

VI. KÖTÉL ÁZTATVA JÓ.

Azt beszélik Borsos István uramról, hogy ő nagyon okos ember mindig, a mikor nem iszik.

Ez ugyan vakmerő állítás, miután a borban igazság és bölcseség van; a ki bort iszik, az idegen nyelveken beszél s mindenféle tudományból bevesz, a bortól az ember verseket tanul irni, a bortól a gyáva bátorságot tanul, a csizmadia politizálni, a politikus csizmát varrni; sőt vannak egyátalában olyan természetek, a kik csak akkor értenek igazán a maguk hivatásához, a mikor illő mértéke által e háladatos nedvnek elmetehetségeiket felfrissíték. Meglehet azonban, hogy Borsos István uramnál ez a megfordított -162- viszony a természet különös játéka volt; ő csak addig volt bölcs ember, a míg meg nem nézte: mi van a pohárban? mihelyt azon átesett, nem lehetett vele birni; házsártos, kötelőzködő lett, pörölt, verekedett; pedig különben olyan jámbor ember volt, mint a bárány. Az ismerősei már azt az elménczséget csinálták felőle: hogy «délelőtt Borsos, délután Paprikás.»

De ki volt hát Borsos István uram? hogy ilyen nagyon meg kell róla tudni, milyen volt? hogyan volt?

No ugyan látszik rajtad, tisztelt olvasó, hogy nem vagy Komáromba való, különben nem kérdeznéd, hogy kicsoda Borsos István uram?

Hát nem ismernéd azt a derék szálas hajdúkáplárt, ki a városháza előtt szokott strázsálni minden kedden meg csütörtökön, zöld dolmányban, kék nadrágban, sárga zsinórral kihányva? a legmagasabb legény valamennyi városhajdú között. A bajusza is úgy áll kétfelé, mint a ludlelke, a kit nyárson keresztül szoktak ütni. Ő szokta a tekintetes főbiró urat a sessióból haza kisérni mindig, s a vendégeket ő hivogatja össze, mikor a Füzitőn nagy halebédeket adnak a magistratus urai. Ő ül a bakon, mikor a város kocsija utazik valahova azzal a négy szép lóval oculátára, vagy deputatióba. Ejnye, hát azt sem láttad, midőn a piaczon a kofák kosaraiból kiforgatja az éretlen baraczkot? félnek ám tőle nagyon! no, vagy mikor úrnapja van s körülhordozzák a templomi zászlókat, hát akkor nem emlékezel arra a hatalmas nagy férfira, a ki lobogó mentében, csattogó tarsolyos karddal, forgó kokárdával szokott menni a főtisztelendő úr előtt s viszi az egyik ezüstnyelű lámpást? No, ez az a Borsos István, a kiről beszélek. Ha pedig mind ezekre nem emlékeznél, az annak a tanúsága, hogy soha sem laktál Komáromban, a mi persze nem a te hibád.

Borsos István uram a legjobb ember volt a világon, a milyet csak ismerni lehet. No hogy estenkint mindig kótyagos fővel szokott haza menni, az igaz; meg, hogy feleségét -163- rendesen megveregette, az is igaz; hanem egyéb hibáját azután keresve sem lehetett találni.

Egyszer, – épen a kukoriczatöréskor történt, – úgy emlékezem rá, mintha tegnap esett volna, abban az esztendőben, a mikor a kalvinista toronyba felhúzták az új harangokat, tekintetes Komárom vármegye nagy ünnepélyhez készült, a főispán urat igtatták be, a mit magyarul úgy hínak, hogy instellatio.

Jajh, milyen pompa volt az, milyen fényesség az egész városban; az egész nemesség lóháton jött be a ráczutczán végig, nagy zászlókat vittek elől, tele pántlikákkal, koszorúkkal, a tekintetes főbiró urak vezették a járásokat az esküdt urakkal, ki piros, ki világos kék mentében, sujtásos dolmányban; volt ott egy úr, a kinek csupa aranyóra volt mindenik gombja helyében, a másiknak még a kengyelvasa is csupa merő ezüst, maga pedig a főispán úr egy pompás aranyos hintóban jött, mellette tizenkét úri lovas, olyan szépek, hogy nem lehet azt leirni. Az utczákon két felől pedig, egész a vármegyeház kapujáig, ott álltak a czéhek felállítva sorban a maguk zászlóikkal, hat ember kellett a takácsczéh zászlóját emelni, nyolcz a molnárokét, a csizmadiákét sem birta el kevesebb öt mesternél, az egyik zászló piros selyemből volt, a másik kékes szürkéből s száz meg száz szalag lobogott mindegyiken, mert valahány leány férjhez ment a városban, valami mesteremberhez, szokás volt, hogy a czéh zászlójára egy szalagot ajándékozzon. Képzelhetni azt a sok szalagot! Hát még azután az iskolás gyerekek, a mint hosszában fel voltak állítva az iskolák előtt, hát még a czigányok, piros öltözetben, meg a polgárok zenekarai pofoncsapott kalapokban! Soha sem láttak Komáromban ilyen dolgot többet!

Hanem mind ez a sok szép csak azután való nap történt, hogy Borsos István uram este a nagy szaladgálásból hazavetődött a maga családi tűzhelyéhez, a hol várta őt a kész vacsora, melynél a vidám és jámbor menyecske, -164- ki mindenben férje kedvét szokta keresni, addig meg sem jelent, a míg István maga jól nem lakott s csak azután szokott maga is leülni az asztalhoz, s a maradékhoz látni.

– Hát te asszony, mondd csak, hol jártál egész nap? kérdé István tekintélyes mogorvasággal tehénkedve az asztalra.

– Hát megnéztem a sok luminatiót (értsd illuminatiót) az egész városban, a mit holnapra csinálnak. Jaj, hallja kend, mennyi szépség lesz ott! A Vág-Duna hidjánál van csinálva egy nagy-nagy kapu zöld ágakból és zászlókból; azután meg papirosból.

– Nekem mondod? Hiszen én magam csináltam azt mind. Mit értesz te ahoz? Diákul van.

– De azt nem látta kend, hogy a zsidók milyen diadalkaput csinálnak a vármegye-utcza végén?

– Zsidók? szólt fitymálva Borsos István uram. Ugyan már mit csinálnak a zsidók, no?

– Hajh! az lesz még csak a szép! kapott rajta Örzsik asszony, hogy mégis végtére valami új dolgot mondhat az urának. Selyemből lesz a teteje, bársonyból az alja, csupa ezüst arany minden czafrang rajta, minden lámpás kék, meg piros kristályba téve.

– Micsoda! kiálta fel István uram, kit ez a magasztalás kezdett ingerelni; hát ki engedte meg a zsidóknak, hogy olyat csináljanak?

– Hisz a vármegye fundusán vannak, curialis funduson, feleselt a menyecske, ott a város nem parancsol.

Ez a derogálása a városi auctoritásnak teljesen felboszantá Borsos uramat, most már Paprikás volt. -165-

– Azt nekem ne mondd, hogy a zsidók selyem diadalívet csinálnak, azt csak a bolondnak mondd, én pedig bolond nem vagyok.

– Már bizony pedig én magam szemeimmel láttam; egy vég selyem, egy vég bársony lóg a földig.

– Jeges teringette! Hát én bolond vagyok, hogy én nekem mered azt mondani? Hát bolond vagyok én? Mondta azt nekem valaki tizenhat esztendő alatt, hogy a tekintetes nemes várost szolgálom, hogy én bolond vagyok? A zsidók nem csinálhatnak selyem diadalívet, mert nincs az egész országban annyi selyem, a mennyi oda elég volna, azután meg a zsidóknak semmi közük az instellátióhoz, mert csak a keresztyének kapnak főispánt; meg aztán mikor a tekintetes nemes városnak elég papirosból és zöldágból csinálni diadalívet, hát akkor hol vennék a zsidók a selymet, de még meg sem engednők nekik. Tudod-e?

– Már pedig én a tulajdon szemeimmel láttam, még a selymet is megtapogattam.

– Hát akkor én bolond vagyok? ordítá az asztal közepére ütve Borsos uram. Micsoda istentelen asszony az, a ki az urát erőnek erejével bolondnak csinálja? No megállj te pokolra termett, majd megtanítalak én tégedet, hogy hiresztelje ki egy rossz asszony az urát bolondnak. Hol egy kötél?

A jámbor asszony most bánta csak meg, hogy az illuminatióról beszélt; szerencsére a ruhaszárító kötél ott kinn az udvaron egyik szederfától a másikhoz volt kötve; s míg azt onnan Borsos uram nagy kínnal leoldogatta, addig az asszonynak ideje maradt ajtót, ablakot bezárni és eltorlaszolni, ilyenformán kinn rekesztvén a fenyegetőző férjet.

Borsos István uram meglevén a kötéllel s nem tudván bemenni az ajtón, képzelhetni, micsoda pogány dörömbözést mívelt azon; összefutott a lármára az egész utcza népe.

A nénémasszonyék, a bátyámuramék csitították, engesztelték a haragba jött férfiút, a mitől az még szilajabb lett: -166- esküdött menyre földre, hogy szétszedi házát, úgy veszi ki belőle a feleségét; mégis megveri szörnyen; abból neki nem is parancsol senki, mert a ház is az övé, meg a feleség is; hát ő neki senki se beszéljen.

A mint így összeröffent nénémasszonyék húzzák, vonják, csillapítják, odavetődik a lármára Galgó szomszéd.

Galgó szomszéd belső ember volt: harangozó volt. Nem csuda, ha több esze volt, mint másnak.

– Hát mi baj, szomszéd uram? mi baj? kérdi részvevő tekintettel Borsos István uramtól, mit vesződik kegyelmed ezzel a sok asszonynéppel?

– Mi bajom van? Hát hogyne volna bajom? Az a bajom van, hogy a feleségem engemet bolondnak tart. Mikor azt meri a szemembe mondani, hogy a zsidóknak selyemből lesz a diadalívük, meg bársonyból. Hát bolond vagyok én, mi? vagy ökör, vagy ló?

– Ki meri azt mondani kegyelmedről: Borsos uram ló? Borsos uram ökör? Én verem meg azt, nem kegyelmed.

– Hát a feleségem, az istentelen asszony. De törjem csak be az ajtót, majd megmutatom én, hogy ki a bolond?

– Azt ugyan jól teszi kegyelmed, biztatá Galgó szomszéd István gazdát; meg kell verni az asszonyt, ha valamit vét: pénz olvasva, asszony verve jó. Én is segítek kegyelmednek. Hát mivel akarja kegyelmed megverni? Ezzel a hitvány kötéllel? Ér is az valamit így, hisz ez száraz. Ezzel nem fáj az ütés, csak csattog. Hét bőre van az asszonyszemélynek, fel sem veszi a száraz kötelet. No nézze csak kegyelmed.

Azzal Galgó szomszéd megfogja a kötél másik végét, próbabizonyság kedvéért a maga hátára ütött vele egyet, kicsit, Borsos szomszédéra is kettőt – nagyot.

– Nem így kell bánni az asszonynéppel. Mert azt megszokja és aztán fel sem veszi. Tanulja meg azt kegyelmed tőlem: mikor én meg akarom verni a feleségemet, elébb -167- beáztatom a kötelet jól sós vízben; ott ázik estétől reggelig, egy egész éjszakán át; akkor lehet azután vele verekedni, tudom, hogy a kit egyszer megverek vele, soha sem kivánja többet.

– Helyesen beszél a szomszéd. Egész igazsága van. Azért nem veszi semmibe az én feleségem a verést. Se nem sír, mikor ütöm, sem a szomszédoknak nem panaszkodik, még csak haza sem szökik az anyjához soha. Mert nem fáj neki. No megállj, kitanultam már a módját. Majd máskép lesz az ezután. Hol a sajtár?

Galgó szomszéd előkereste neki a sajtárt, tele is merítette vízzel, abba azután beleáztatták a kötelet.

– Már most csak sót még bele egy marokkal, hogy jó szivós legyen. Így ni. Holnap reggelig hadd ázzék itt ez a kötél, addig feküdjék fel szomszéd a padlásra, ne féljen: majd felköltöm én jókor, s úgy elverjük közakarattal azt a gonosz asszonyt, hogy példát vehet róla valamennyi.

– Ez a becsületes ember ni! szólt István gazda, Galgó szomszédot megölelgetve. Nem hiába belső ember, látszik, hogy igaz ember. No ha valaha baja lesz a városházánál, ha valaha be találják csukni, csak én nekem szóljon; – soha sem felejtem el, hogy igazságomban pártomat fogta. Azt a kötelet el ne lopja valaki. Azután reggel korán, tudja kegyelmed, mikor a kakas másodszor kukorít!

– Itt leszek, itt leszek! bizonyozott Galgó szomszéd, betuszkolva Borsos uramat a fáskamrába s lefektetve őt szépen a hárs-ágyra, a hol el is szunnyadt szépen.

Győztek a kakasok kukorítani, a míg Borsos uram ott a sötét kamarában felébredt. Galgó szomszéd be is harangozott, vissza is jött, mire fel birta költeni nagy czibálásokkal.

– Micsoda kötél? kérdezi Borsos uram, a ki hirtelenében -168- azt képzelte, hogy beesett a toronyba az eső s a harangkötél ázott meg.

– Az én feleségemet! kiálta Borsos uram felpattanva. Azt szeretném csak látni, hogy ki akarja az én feleségemet megverni?

– Ilyen tréfákkal ne jőjjön nekem Galgó uram korán reggel, mert a milyen igaz, hogy Galgó uram belső ember, olyan igaz, hogy ha megkapom a pruszlikgallérját, mindjárt külső ember lesz erről az udvarról, csak nekem arról beszéljen, hogy a feleségemet megverjük. Mikor olyan asszony nincs több a városban. Aztán soha egy ujjal sem nyúltam hozzá, a mióta összekerültünk…

Erre a beszédre az asszony is kijött, hozta a jó szívvidámító pálinkát jó puha czipóval, letette a malomkőasztalra a szederfa alá. A két szomszéd ivott egyet barátságpohárnak, másikat egymás egészségére, harmadszor pedig azokért az áldott jó asszonyokért, a kik az uraikat úgy megbecsülik, mint Borsosné asszonyom.

– Aztán ma meg kell nézni a parádét, monda Borsos uram Galgó szomszédnak, ez meglévén, – mert a mi ma lesz, azt nem látja ám Galgó uram ebben a pulykanyomos világban többet. Még a zsidóknak is olyan magas diadalívök lesz, hogy a kegyelmetek tornya elsétálhatna alatta. Ugy-e asszony, te magad láttad? S végtül végig be lesz vonva virágos selyem- és metszett bársonynyal; ugy-e asszony? minden irás igazi aranyból ezüstből! Elhigyje Galgó uram, mert a feleségem látta. Estére aztán együtt vacsorálunk s együtt nézzük meg az illuminatiót.

Tanulság pedig ebből az, hogy a kinek kedve támad a verekedéshez, soha se verekedjék azzal, a mi a kezébe -169- akad – szárazon, hanem előbb áztassa be azt jól sós vízbe; engedje ázni egy egész éjszakán át; akkorra azután a verekedő eszköz megkeményül, hanem a harag meglágyul.

VII. EMBEREK ÉS KÉTLÁBÚ ÁLLATOK.

Mióta a nagy Plato kimondá, hogy az ember nem egyéb, mint kétlábú tollatlan állat, világos dolog, hogy tollas és tollatlan kétlábú állatok között nagy a különbség.

Amazok közé tartoznak a strucczok, gólyák és pelikánok, melyek szárnyaikban hordják a tollat; hasonlóképen nemes cortes atyánkfiai, kik ugyanezt kékre, zöldre festve kalapjuk mellett viselik; nem különben az irók minden nemei és fajai, melyek a tollat füleik mellé dugva mutogatják; a tudósok, kiknek tulajdonképen csak a kaputjok tollas, s az úgynevezett jó férjek, kik téli estéken kedélyes rokkahang mellett a tollfosztás nemes gyönyöreit segítik élvezni; míg az ellenlábasok osztályában minden rendű és rangú tánczmesterek és kötélverők, hajóslegények, pálinkafőzők, népszónokok, szuroköntők és általában mind azon nemes természetek, melyeknek nem jut alkalom magukat betollazhatni, foglalnak kisebb, nagyobb helyet.

Jelen sorok irójának van szerencséje ezen osztályok egyikébe sem tartozhatni, miután egy csetepaténál a spanyol örökösödési háborúkban egyik lábát elhordta a szakálas golyóbis; az egylábú állatokról pedig sem Plato, sem a Duzsárd nagynevű irója egy szóval sem emlékszik.

Ilyeténképen ki levén felejtve az emberiség catalogusából, lógva a semmiben, mint Mahomed koporsója, mit tehessen szegény sánta lélek egyebet, mint hogy azokra, kiket lábaiknál fogva embereknek hínak, irigykedjék s őket rágalmakkal kisebbítse. -170-

Őszinte vagyok, de ez már nekem nyavalyám, mint Hugo Károlynak a dicsekedés és egyikünk sem tehet róla.

Én ugyan csupán a magam számára szoktam az embereket rágalmazni, privát szenvedélyből, melyet nem birok magamról levetkőzni s annyira még nem qualificáltam az orrfintorgatást, hogy azt emberijesztésre használjam, s ha csak e fiatal szerkesztő mágneses álmomban meg nem igérteti velem, hogy olvasói előtt nyilvánosan kötélen fogok tánczolni – egy lábon: eszem ágában sem lett volna, hogy valaha a Népvilág tisztelt olvasóit ijesztgessem. Azonban szavamon fogtak, e fiatal úr addig fenyegetett, míg igéretem be nem váltottam, már most ő lássa, ha olvasói kétségbe fognak esni.

ELSŐ RÁGALOM.

Soha olyan vérszopó hyénát, mint az én Bankó Lajos öcsém, mióta megházasodott. (A néven ne tessék megütközni, szép név volt az, míg börzeárfolyam meg nem rongálta s a zsidók hittek benne.)

Én nem tudok rá ismerni, úgy elváltozott. Nőtelen korában a galamb is griffmadár volt hozzá képest, ki a légynek sem ártott s képes volt a legboszantóbb vexát elszivelni (mire bizonyság az, hogy két egész hónapig lakott a F–ts-házban). A nagy világban ő volt a társaság bűnbakja, a kinek a contójára pulykapirossá nevette magát ebéd-vacsorakor a bort ivott sereg, – az volt istenesebb, ki legtöbb élczet mondhatott rá, s hogy ilyenkor leggyöngédebb érzelmei (pedig azok voltak nagy rakással) sem maradtak kimélve, valószinű dolog. De mind ezeket ő épen fel sem vevé, sőt ily alkalommal oly jó kedvvel tudott saját rovására a többivel együtt röhögni, mikép az ember azt hihette volna, hogy őt mind az rendkívül mulattatja, a mitől más lélek embert ennék és tüzet okádnék. -171-

Voltak, kik néha gonosz akaratból rá akarták beszélni, hogy ne hagyja magát! de Bankó öcsém ilyenkor annyi dictiót tudott könyvnélkül a párbajok czélszerűtlensége felől s annyira csordultig volt keresztyén felebaráti bocsánatkészséggel, hogy könnyebb lett volna valakit egy itcze vízzel lerészegíteni, mint őt megbántója ellen feltüzelni.

Ő volt az, ki soha szinházban nem pisszegett, kinek soha más véleménye nem volt, mint a szomszédjának; ki minden szerkesztő előtt le szokta venni a kalapját; – egy szóval: rettentő félénk és jámbor ember volt.

Garázda, házsártos, ákáczius lett egyszerre (persze oda haza), finnyás, mint egy parvenu; kötekedő, mint egy előfizetőtlen lap referense; impertinens, mint egy mazur-előtánczos; és dörmögő, a milyen csak egy férj lehet – otthon.

Annyi azonban historiai igazság, hogy tekintetes Bankóné asszonyság szakácsnéja egyszer és másszor különös dolgokat hallott a kulcslyukon keresztül, melyeket, minthogy titokban akartak maradni, nagyon sokan tudnak.

Bankóné asszonyság egyike volt hajdankori choleraelőtti ismeretségeimnek, kin legelőször tanultam a szépet tenni, mikor külhoni utazásomból visszatérve, a præfectust lerázhattam nyakamról.

Díván Euphemiának hítták az áldott lelket, míg meg nem tekintetes asszonyosult; hajdanában nagyságos uramatyám uriházánál nevelkedett – nem tudni, minő qualitásban –, később jól megnövén, a méltóságos mama kisasszonyainak társalkodónéjává neveztetett ki, mely hivatalban kisasszonyhugaim szeretetreméltó capriceait tűrve, élt hosszú esztendőket, melyeknek folytában egy quiétált major, ki gazdag volt és a mellett éktelenül ragyás, miután legkisebbik kisasszony hugomtól, kit előttem két esztendővel keresztelt maga az esperes Georginának, solemniter -172- kosarat kapott, úgy megharagudott, hogy boszujában Euphemiát megkérte és elvette. Persze, hogy nem élt esztendeig.

Rövid idő mulva Bankó öcsém megismerkedett Euphemia financialis állapotával s nyomára jött, hogy tizezer forintja van készpénzben, készülőben levő pénzben talán több is, s mind ennek az lett a vége, hogy Bankó öcsém megházasodott. Ez volt rá nézve a tropicus capri corni.

Egy napon (sőt még tán reggel volt; ez az ostoba paraszttermészetű nap sehogy sem tudja magát alkalmazni a bon ton szabályaihoz; felkel, mikor a nobel világ még javában aluszik; délt mutat, mikor a haute crême még a reggelihez készül, s feküdni megy, mikor a fashionabel ember ebédhez ül) tehát egy reggel, midőn kandallóm vidám melegénél fauteuillemben ülve, csokoládémat szörpölgetém (a kandalló füstölt, a csokoládé pedig keserű volt), egyetlen megmaradt lábamat az asztalnak vetve, helyzetem comfortját azzal rongáltam, hogy a divatlapból humoristicus dolgokat olvastattam fel magamnak (biztosíthatom szerkesztő urat, hogy e felolvasásban sokszor keresek mulatságot, mert tudvalevő dolog, hogy morva komornyikom egy drága kukkot sem tud magyarul, s ezt hallani aztán, ha fennhangon el kezdi olvasni a gyilkoségető novellát, melyből egy szót sem ért, s mellé látni a savanyú morva pantomimicát, melylyel azt a legfonákabbul illustrálni törekszik: e declamatorius czigánykerékhányásnál magának a halálos spleennek is füléig repedne a szája nevettében), tehát öltem az időt, midőn minden bejelentés nélkül, mire hajdani ismeretség bizalma jogosítá, rámront Bankóné asszonyság iszonyú derangirt állapotban, a shawlja visszájárul felkötve és plane keztyű nélkül. (Meglehetősen megbarnultak a kezei, mióta férjnél volt.)

(Közbenvetőleg mondva, ne méltóztassék azon hiszemben lenni, mintha ez az Ó, mely iratom végén ragyog, valami szeszélyes álnév hieroglyphja lenne; ez valóságos -173- tisztességes vezetéknevem, melyhez oly úton-módon jutottam, hogy idvezült nagyapámat, ki becsületes serfőző volt, mielőtt magyar nemessé aranyoztatta magát, Altnak hitták, s innét fordíttatta nevét magyarra, Ó-nak, mely annyit tesz, mint régi. Kétségtelenül legrövidebb név a világon, melynek mását John Bull hazája sem állítja elő.)

Tehát az asszony, úgy láttam, hogy szeretné, ha el tudna ájulni. Inték a morvának, hogy tegyen neki széket.

– Ah, édes Ó úr! nézze csak, olvassa e levelet, sipánkodék a jó hölgy nagy prosopopæával s egy meggyűrt levelet tett le elém az asztalra, zsebkendőjével hol a szemeit, hol az orrát törülve. (Ah, milyen prózai dolog az a sírás, milyen vörös lesz az embernek az orra tőle!)

Alig várta, hogy végig olvassam a levelet. – Hát látott ön ily iszonyú tigrist? kérdezé kezeit kulcsolva.

– Megvallom, hogy nem láttam. – Bankó öcsém azt irta a feleségének, hogy ma reggeli nyolcz órakor a budai hegyek között élethalálra víni fog N. N. urammal (itt egy vad pávián nevét irta oda, melyet sem annakelőtte, sem annakutána nem hallottam).

– Mit csináljak, én uram Istenem? jajveszékelt a hölgy, mikor látta, hogy meglepetésemben a kezemben levő csipővasat nem nyeltem el.

– Könnyű önnek tréfálni, de Lajit megölik, megcsúfítják, agyonszúrják s mi lesz én belőlem?

– Ugyan Euphemia, ne akarjon hát elbolondítani, tisztelje ősz fürteimet; hitessen el ilyesmit fiatal szerkesztősegédekkel, vagy orvosnövendékekkel, de ne én velem. Ön férje csupán érdekessé akarja magát tenni, hisz a tranchirkésen kívül egyéb fegyver sem volt a kezében soha.

– Dejszen. Laji igen hevesvérű ember, neki igen sok párbaja volt már, tudom: maga kivallotta, sebeket is kapott.

– No, Euphemia, hisz azért ne haragudjék; tudhatja, hogy én nőktől soha sem tagadtam meg a vigasztalást, hogy ezuttal épen a gúnyt találom kegyed keservei leghatályosabb ellenszerének (volt idő, mikor mást találtam, hanem azt hagyjuk abba, az nagyon régen volt). Legyen megnyugodva a felől, hogy ha Laji valakivel csakugyan verekedik, úgy azon valaki nem lehet félelmesebb vadállat egy himszunyognál s választott fegyvere hihetőleg légycsapó lesz, vagy vizipuska.

De hiába! az asszonynyal nem lehetett elhitetni Laji jámborságát s mindaddig meg nem szabadultam tőle, míg kezem irását nem adtam, hogy a mekkora sebet fog kapni Laji a hátára, vagy akárhova máshova, én akkorát hagyok az orromon hasítani. Ez megnyugtatta végre és elment. Szegény asszony! úgy szerette azt a himpellért. A nők soha sem szünnek meg szeretni. – Nem reményleném, hogy valaki e «sohasem» szóban czélzást vélne észrevenni Euphemia 49 éveire, hisz én magam is épen annyi idős vagyok, legfiatalabb kisasszony hugom pedig, kit maga az esperes keresztelt Georginának, pláne két évvel több.

Mint jó előre megjövendölém: Bankó öcsém késő este vetődött haza; egy csontja sem hiányzott, hanem tetőtül talpig részeg volt. Euphemia a fölötti örömében, hogy Lajikája nem fej nélkül jött haza, nem sokat törődött annak rendkívüli bóbitájával s félrebeszéléseinek okát hajlandó volt a lelkiismeret mardosásaiban keresni, erős hiszemében azon szerelmetes hazugságnak, hogy Laji ma reggel fentisztelt ellenfelét úgy lekaszabolta, hogy abból többet – ha csak az angyalok nem – embert ugyan senki sem csinál. Egy hétig azután azon imádkozott a szegény asszony, hogy bárcsak azon boldogtalan ellenfél, kit Laji úgy feltranchirozott, meg ne haljon férje lelkére; a mi csakugyan nem is történt meg; gondja levén a sorsnak arra az egyre, hogy a ki nem született, meg se halhasson. -175-

Ilyen ludat csinált Bankó öcsém az ő áldott feleségéből, valahányszor excedálni akart. Minden héten volt valami párbaja. Euphemia reggelenként egyremásra ilyen tartalmu czédulákat talált asztalán: «ha holnap reggelig vissza nem térek, sirass meg; mert többé nem látod – Lajidat»; – ismét másik: «midőn e sorokat olvasod, már én akkor talán a halál hideg küszöbén állok, s ott is reád emlékezem»; – majd megint: «imádkozzál érettem, könyörögj az égnek, hogy fegyverem szerencsés legyen». «Iszonyú bűnt megtorolni megyek: ha meghalok, tudd meg: hogy az te érted történik és a szent becsületért.» – A szegény asszony ilyenkor majd a várost vette fel siralmaival, Bankó öcsém pedig késő estig tivornyázott korhely pajtások és szegődi tánczosnők társaságában; tudva, hogy ha épkézláb hazatér, honn nemcsak hogy szidást nem kap, sőt ölelő tárt karok fogadják. Egyszer azonban ily alkalommal egy falhoz vágott boros palaczk forgácsai oly szerencsétlenül találtak Bankó öcsém képének röpülni, hogy rögtön egész arczát, nyakkendőjét és mellényét elborítá a vér, s másnap arcza úgy nézett ki, mintha chaldeai betűket irtak volna rá. Ez idő óta Euphemia tökéletesen hitt a duellumban; csak azt nem birta megmagyarázni: vajjon gereblyével, vagy tojáshab-verővel duellálnak-e ott, hol az ember ily czifra sebeket kap?

Végtére is én voltam az első, ki meguntam a dolgot, nem is annyira a kénytelen vigasztalás miatt, mint azon boszúságból, hogy ez az ember félév óta mindig egy élczen nyargalózik. Nem, – Bankó öcsém! találj ki már mást, ez elég sokáig tartott. Egyszer tehát, midőn Euphemia ismét szívszakadva iramodott hozzám a rendes baj panaszával s épen azt akarta tőlem megtudni, hogy mi vérengzőbb állat az oroszlánnál, hogy Lajit ahoz hasonlíthassa? megkérdém tőle, hogy nem volna-e kedve velem együtt a viadal helyén megjelenni s ez által a veszedelemnek elejét venni? -176-

A madame kapott az ajánlaton. Rögtön bérkocsit hozattam, fogtam a mankómat, felültünk és legelőször is hajtattunk az akáczfa-utczába; itt lakott Ludmilla kisasszony, tánczosnő a német szinháztól, ki Don Sebastianban szokta a fátyoltánczot másod magával járni, hogy akármely smirnai bajader se különben. Bankó öcsém ennek szokott incognito koszorúkat hajigálni a karzatról, s gyakran lehete a deli bajader táncza végeztével egyetlen egy szál tapsot hallani a gallerián. Az Bankó öcsém volt. Ludmilla kisasszony pedig oly bókot vágott vissza érte az egész közönségnek, mintha minden mécs egy-egy claqueur-chef lett volna, mely az ő pas de merveillejeit halhatatlanítni született.

A tisztelt mamsell nem volt otthon; szobaleánya, ki az ajtót kinyitá, mindaddig nem tudta, hogy hova ment, míg egy tízpengőst tenyerecskéjébe nem szoríték; attól nagynehezen eszébe jutott, hogy a halhatatlan művésznő most alkalmasint a Városligetben lesz.

Mentünk tehát a Városligetbe. A sétány alatt egy üres bérkocsi állt, itt mi is kiszálltunk s én Euphemiával lesántikáltam egész a tópartig, hol magányosan elhagyatva, egy fűzfa alatti padon valami fehér alak ült.

Messziről ráismerék a szinpadok és choreák királynéjára s egyenesen neki tarték.

A Tündér Ilona úgy látszott, mintha nem akart volna bennünket bevárni, hanem rá kiálték:

– Ah, bon jour, mademoiselle! De ne szaladjon hát, az Isten áldja meg, hisz látja, hogy kettőnknek van három lába.

Megállt. – Ah, kegyed az Herr von Ó? sipegé nyájas coulissa-mosolylyal; hol jár itt ily korán?

– Hála Istennek, hogy még korán járok; egy fiatal barátom e helyen párbajt akar víni, azt kell megakadályoznom.

– Párbajt? viszhangzá Ludmilla kisasszony, s el nem tudta találni, hogy milyen képet csináljon e szavaimra; párbajt! és kicsoda? -177-

– Ennek a fiatal hölgynek a férje, a ki itt a karomba csibenkedik: az a bohókás Bankó Lajos, hogy a tatár vigye el.

Az én tánczosném kicsinyben mult, hogy nem skizzirozta magát e szóra; de megfogtam a kezét.

– Lássa kegyed, mondám, ez a vérszopó vadállat oly kényes a point d’honneur dolgában, hogy mihelyt valaki görbén néz rá, mindjárt provocálja. Csupa tréfadolgokért több embervért kiontott már, mint Báthori Erzsébet.

Euphemia bizonyítá, hogy úgy van. Ludmilla pedig olyat csípett kezemen, hogy elsikoltám magam.

– Emberdobogást hallok, ha nem csalódom. Oh maradjon itt, kérem, szép kisasszony, kegyed is segítsen nekünk ezt a jaguárt lebeszélni véres szándokáról, szép hölgyek szavai mindig hatályosabbak szoktak lenni ilyen alkalommal, mint férfiak hideg észlelései.

A kisasszony kénytelen volt engedni a szép szónak, hacsak egyik kezét a tenyeremben nem akarta hagyni, a mivel megjártam volna.

Mind hárman leültünk egy közel bosquet alá. Euphemia engem fogott, én pedig Ludmillát fogtam.

Kis idő mulva iszonyú füttyhangot hallánk közeledni, gyilkos czifra csikós nótát, úgy kikanyargatva, hogy akármelyik czeglédi kisbéres se szebben. A fütty később a torokra kezde szállni s hangzék a legbájosabb borjutenorban «Oh égi üdv te vagy csupán»…

– Ez már hideg vér, mondám, halálos párbaj előtt így megütni a magas E-t. Az én hölgyeim pedig reszkettek, egyik jobban, mint a a másik. Mindenik tudta: miért?

Végre előtünt az én párbajt vívó pacsirtám s mintha bizonyos volna dolgáról, egyenesen a bosquetnek tartott, melynek ágain keresztül fehér ruhákat látott átcsillámlani, saját feketeségemet észre nem véve.

Itt megállt, balkezét szivére tette s nyakát félreszegve, felmeredt szemekkel épen oda ért már, a hol «lelkem az égbe száll», midőn Euphemia nem tarthatva tovább magát, -178- kirugaszkodik a bokorból s Bankó öcsémet úgy nyakon öleli, hogy az rögtön sóbálványnyá változott.

Még soha embert ijedtében meghalni nem láttam; de most hittem, hogy látni fogok.

Annak a tátva maradt szája a benneszakadt trillával, a halálfehér képe, felmeredő haja, megfagyott szeme, szétdermedt ujjai: valóságos eleven mumia.

– Megijedtél tőlem, ugy-e rossz ember? feddé szelid szemrehányással Euphemia, már megint verekedni akartál, nem elég volt engem eddig busítani? te, te rossz ember!

Bankó beszélni látszott, de ez olyanformán ütött ki, mint mikor az ember kénégeny-álomból ébred föl s azt hiszi, hogy igen okosat mond.

– Én – imádott Phémi – talán – nem – haragszom, – akarom mondani – ne haragudj; – nem erre – hiszen – sehogy – ma délután (NB. még reggel volt) – a tenger, – akarom mondani, a piacz – gyalog, – az óra – felment a toronyba, – kitörte a lábát; (Bankó öcsém ijedtében arról akart beszélni, a mit útközben hallott, hogy a piaczon az órásmester leesett a toronyból.)

Féltem tőle, hogy most mindjárt valami otrombát talál hazudni s elárulja magát, s egyik kezemen mankómat, másikon a kékre zöldre sápadt Ludmillát vezetve, eléje biczegtem én is.

A mint a fiu minket is meglátott, tökéletesen odalett és megnémult mint Tigris Robertben a királyleány.

Magam pedig, hogy az érdekeltek megzavarodását elsimítsam, roppant komoly dictiót tarték a fiunak a párbajok czélszerűtlensége s az embernek saját maga és családja iránti kötelességei felől.

Megmondám Bankó öcsémnek, hogy ha máskor élethalálra párbajt akar víni, azt ugyan okosan teszi, ha – mint jelenleg is – tanúk nélkül végzi el; hanem még okosabban teendi, ha ily gyilkosságok szinpadául kevésbbé nyilvános helyeket választ. Ő azonban menyre-földre esküdött, hogy soha sem bánt többet senkit. -179-

– Hát – igazság! – ellenfeleddel mi fog történni? kérdé Euphemia, miután férje szakállát könyeivel és csókjaival illően benyirkosítá.

– Majd mi ketten elbánunk vele, mondám, karomat nyujtva a szabadabban lélekző Ludmillának, melyet ő azonban – dicséretére legyen mondva – el nem fogadott.

És ezen idő óta mind a hárman borzasztóan apprehendálnak rám. Euphemia azért, hogy férje párbajaiban kételkedtem, Bankó öcsém és Ludmilla pedig – Isten tudja miért?

Bankó öcsémmel, ha találkozom az utczán, úgy köszön, hogy rám se néz, morogva magában: te sánta ördög; – Ludmilla még a szinpadról is oly szemeket vet rám, ha meglát, mintha apját anyját öltem volna meg; szinte látom, hogy másféllábú jambusnak nevez, ha maga van; Euphemia pedig már messziről szemrehányó ujjakkal fenyeget; mondva: ön, ön Istentagadó!»

VIII. SIC VOS NON VOBIS.

Lakott a mi városunkban egyszer egy anglus. Tekintetes Hajmaföldy Sámuel úrnak hítták. Született itt a continensen, oda lenn, Nyirbátorban. Soha, sem ő, sem valahány apja volt, édes apja, nagyapja, ős apja, szép apja, csunya apja, és keserves apja egy szót sem tudtak anglusul soha, még a tájára sem jártak annak az országnak, egyenesen Ázsiából jöttek ki lóháton. Sámuel urat mégis anglusnak hítták.

Mert ismerni kell azt a passióját ennek a mi városunknak, hogy ez mindenkit, a ki nem szakasztott ismerőse, szeret újra keresztelni, megbérmálni, megajándékozni extratitulusokkal; a hogy pedig a nemzetiségi rovatokat szokta kezelni, az meg plane túl megy minden egyenjogosításon.

A pápistát nevezi németnek, a kálvinistát magyarnak, -180- a boltost görögnek; a kire haragszik, zsidónak, a polgári zenekart polgári czigánynak, sőt mióta egy hajdani franczia nyelvmester egyúttal a város hivatalos levélkihordói hivatalát is viselte, azóta minden utána következett levélkihordót francziának neveznek ott helyben.

Sámuel úr is ilyenformán jutott Angliához, s ezt némi részben maga is úgy akarta. Eleinte tetszett neki ez az elnevezés, míg csak jó pajtásaitól hallogatta, midőn ki-kijött az utczára valami bolondos frakkban, derekával a hóna alatt, s hosszú fecskefarkával a lába kásájában, a kis lencsényi gimbek gombok fel voltak varrva a háta közepére; vagy mikor végig íjesztgette az utczát valami embertől soha nem viselt alakú kaputrákkal, melynek azon felül hogy nyolcz zsebje volt, zsemlyenagyságú gombjai hátul az inánál álltak meg. Tetszett neki, hogy őt az emberek nézik, s hogy még jobban megnézzék, leborotvált a képéről minden oda tartozó növevényt, úgy mutogatta magát. Képzelhetni, hogy ez mekkora sensatiót okozhatott, oly vidéken, a hol a papon kívül nem láttak még bajusztalan férfit. Hanem mikor egyszer bement egy boltba vásárlani s a fiu azzal fogadta, hogy «mivel szolgálhatok ő anglusságának?» elkezde haragudni az elnevezésért, összeveszett, botba futott mindenkivel, a kávéházban kiszúrta a parapléval egy embernek a szemét, s azt nyerte vele, hogy ezt az experimentumot is valami új, még eddig nem producált anglus maniernak vették tőle, s még jobban rákaptak. Végre is azt találta ki, hogy nem jött ki a házból, befalaztatta valamenyi utczára nyiló ablakát, a kerítését fölemeltette, nem beszélt semmi élő teremtéssel s ily módon tökéletesen meggyökeresíté azon elővéleményt, hogy anglus, melyet eleinte különczködésből, később haragból, végre kénytelenségből idézett magára.

Mikor én ismerni kezdtem, már akkor vén ember volt. Igazi nevét annyira elfelejtették már, hogy csak hivatalos kérdezősködés után lehetett hozzá jutni. Szomszédunkban -181- lakván, pulykáink sokszor átrepültek a kertjébe, s ha ilyenkor átmentem hozzá, mindig nagy dohogva kergetett ki onnan, s midőn egyszer rajta kaptam, hogy a kútban halászott egy hosszú horoggal, hova piaczon vett halakat szokott eregetni, azt igérte, hogy meglő.

Egy időben különös fixa ideája kezdett támadni. Elhitette magával, hogy neki feleség kell és e mellett azt is, hogy a már meglevő, férjhez menendő némberek közől neki egyik sem kell; hogy ő maga magának fog feleséget nevelni, egy növendék gyermekből, ki még a világ hivalkodásai által nincsen bal útra vezetve.

Lakott vele átellenben egy hosszú, sovány, nagytenyerű borbély, a kit, mivelhogy ha fázott, képe oly kék volt mindig, mint a szilva, csakugyan szilvának is neveztek városszerte, a kinek kilencz magzatja volt, mind a kilencz leány, a legidősebb kilencz esztendős és így sorban a többi.

Ettől kért egyet az anglus. A borbély nyolczat akart neki adni. Az anglus nem fogadott el annyit, ő csak egyet akart boldogítni. Kiválasztá tehát a kilencz közől a legjámborabbat, a legpozsgásabbat és a legkevésbbé kancsalt, mert a borbély szülöttei különös családi jelességképen mind görbe szemmel nézték a világot.

Az örökbe fogadott leánykát Zsuzsánna névvel találták keresztapjai megajándékozni, az anglusnak ez derogált s meghagyá, hogy ezentúl Izabella kisasszonynak fog neveztetni.

A leány ezután szépen nőtt fölfelé. Fogyasztotta a czukrot, meg a képes könyveket, s Sámuel úr örvendve tapasztalá, hogy már is mily szeretettel ragaszkodik becses személyéhez, mily gyöngédséggel fut eléje, ha valahonnan megjön, s mily szenvedélylyel kutatja ki mind a nyolcz zsebét kaputján, füge és czukros mandola végett s ha néha a szakácsné megengedte, hogy a konyhán egyik vagy másik lábosban megforgassa a főzőkanalat, mily lekötelezőleg tudta mondani ebédnél az öreg úrnak a kitálalt holmire: «ezt én főztem». -182-

Az anglus el volt ragadtatva ennyi ragaszkodás által. Pedig abban semmi rendkívüli sem volt, akárki is szereti az öreg apját, mind addig, míg feleségül nem kell hozzá menni.

Mikor aztán már a leány annyira ment, hogy kezdett semmit sem tudni, mikor már semmi cseléd nem állhatta ki tovább, Sámuel úr jónak látta őt elküldeni a növeldébe, s ott hagyni, a míg megnő, s majd csak készen venni át.

Ezentúl aztán egész tizennyolcz éves koráig nem látta Zsuzsabella kisasszonyt az anglus, hanem minden évben kapott tőle rendesen kétszer levelet, megtöltve irott szarkalábakkal, – minden születésnapján egy kis fogpiszkálót vagy óratokot, s minden évnegyedben egy nagy árjegyzéket: felfogyasztott tű, czérna, papiros, plajbász, gyöngy, selyem, hárász, toll, tenta és kitörött ablakokról s ilyenkor soha soha sem mulaszthatá el magával azon észrevételt közleni, miszerint vannak piszkálók és óratokok, melyek igen sokba kerülnek.

Mikor aztán a tizennyolcz évet ütötte az esztendő, nekiindult Sámuel úr a szomszéd városnak, a hol a nevelőintézet lakott, jövendőbelijét a szellemi üvegházból a házasság paradicsom-kertjébe átültetendő.

Nyolcz esztendeig csak azért nem nézett felé sem, hogy majd ha egyszerre meglátja, az e közben történt átváltozás hatása rettenetes legyen. Csakugyan rettenetes is lett.

Zsuzsabella ez alatt megnyúlt, megnyurgult, keze-lába megnőtt, képe neki terült s a mi legjellemzőbb lett benne, oly sárga színt ölte magára, mintha kéngyertyával lett volna kifestve. Ez attól van, biztosítá Sámuel urat a madame, mivel a kisasszony minden elővigyázat daczára marokkal ette a meszet, meg a nyers pörkölt kávét, mikor hozzá jutott.

Sámuel úr azt hitte, hogy nem tesz az semmit, nem venni azt észre s felpakolta a csézába a sárga plusquamperfectumot, ki is az egész úton olyformán tette próbára Sámuel úr türelmét, hogy elmondott neki mindent, a mit -183- a nevelőben tanult, geographiát, physicát, Chinában lakó városokat, szárazföldi czethalakat, technologiát, porczellánkészítést stb. stb.

Sámuel úr csak attól félt, nehogy angolul is tanult legyen. Azzal megölte volna.

– Tudja bácsi, micsoda Pattagoniának a fővárosa? Látja én tudom – «Dublin»…

– Haha! az armadilla! a pikkelyes armadilla! Lám én azt is tudom. Fülemüle-tojást. Nem biz az, a hangya eszik fülemile-tojást, az armadilla, – magyarul hangyászmedve, – az – az – izé – izét eszik, – édesgyökérrel él.

– Haha! Hát egy adag szén, meg két adag salétrom és három adag kéngyertya…

– Hát azt tudja-e bácsi, hogy miért van holdfogyatkozás, lám én tudom. Mert a nap eltakarja a holdat a föld elől.

– Hát azt a szép verset tudja-e bácsi: Kennst du das Land, wo die Citronen blühen? Nagyon szép vers, Herr Wojta csinálta, a ki irni tanított bennünket.

– Hát francziául tud-e bácsi? Barlé fu fránszé? Érti? Tudja-e, mit tesz az, hogy «sé fu zém té dú mon kér?» Hihi, úgy-e furcsa?

Az anglust a veríték verte. Azt várta, hogy most mindjárt a «haudujudú»-ra kerül a sor s nézte, hogy merre -184- lehet kiugrani a kocsiból? Szerencséjére azonban most a reáltudományokra tért át az examen.

– Látta már bácsi a mustrapántlikámat? Melyik tetszik belőle legjobbán?

– Ugy-e szépen tudok zongorázni, bácsi? Hát még ha a «Potpourri für die Jugend»-et hallaná; az ám a szép opera.

– Ugy-e még énekelni sem hallott. Disquantot énekelek, a hangom igen szép, egy kicsinyt ternolo is, a mi nagy ritkaság.

Az anglus nagyon meg volt elégedve, a leány mindent tudott a világon, a mire csak szükség volt a háznál, mire nézve, a mint haza értek, kezébe szolgáltatta a ház kormányzatát, hogy intézzen el mindent, a mint legjobbnak látandja.

Lett is reorganisatio. A miniszterium tárczákat cserélt, a szakácsnéból lett szobaleány, a kukta promoveáltatott tehenésznek s a kocsisból lett kertész, a konyha belügyeit maga a kisasszony vette kezei alá. A szállások új felosztásban részesültek, a pipázó szobából lett ebédlő, a zongora a dolgozó-szobába ment, s Sámuel úr hálószobája a legbelsőbe rendeztetett el, úgy hogy ő sohasem kelhetett elébb, mint míg a közbeeső szobák népei felöltözködtek, -185- s ha dolgozni akart, tehette zongoraszó mellett, és mikor ebédelt, rajta hordták keresztül a vizet a konyhába. A kert is nagy átváltozáson ment keresztül, a luczernás helyébe tulipántokat telepítettek, a veteményes kert helye bevettetett provisorie kaporral, s egy része bekebeleztetett a virágágyak közé, a baromfias udvarba a közbátorság fentartásául sinkoránok eresztettek a rókák és menyétek elűzése végett. Ezek aztán maguk megették a libákat. A teheneket fejték, de enni nem adtak nekik, s a tyúkokat hizlalták paréjjal, tudván, hogy azt a malaczok szeretik. Egyszóval fenékkel felfordult az egész administratió.

A mi pedig a konyhai igazság-kiszolgáltatást illeti, az épen minden kritikán alul esett; a levesek meg voltak irgalmatlanul fűszerezve borssal, gyömbérrel és kozmával; jöttek csudálatosnál csudálatosabb ételek napvilágra, zsír helyett megvajazva, só helyett megczukrozva, s fövés helyett megsütve, hogy jámbor ember félt velök négy szem közt találkozni, jelentek meg savanyú káposzták mandolával és mazsolaszőlővel, s hetenként kétszer járta a tejben főtt dara, a mit pedig Sámuel úr szivéből gyűlölt és lenézett.

– Nem fiam, ez így még sem lesz jó, szólt végre egyszer Zsuzsabellához az anglus, nem állhatván a dicsőséget tovább, csak hadd főzzön ezután is a Jutka, te pedig légy kisasszony s ülj a zongora mellett.

A conservativ rendszer helyre álltával, lőn kínja a füleknek. Mert nemcsak az, hogy napestig vége nem szakadt a zongora-agyalásnak, hanem a mellett hallhatta, a kinek kedve volt, azt a pípesen nyekegő, nyafogó mik-mákolást, a mit merész phantasiával éneklésnek is lehetett volna nevezni, azt a vékony, drótonhúzott hangot, mely akár lenn járt, akár fenn, mindenütt egyforma élességgel metélte a levegőt s illetőleg a közellevők füleit.

– Lelkem Bella, szólt egyszer az öreg úr a zongoradöngetőhez, megsajnálván azt a szegény gyomrozott állatot, danoltál már nekem eleget, danolj vagy egyet másnak -186- is, lépj föl nagyobb közönség előtt, nem mondom, hogy profánus szinházban, sőt inkább nagyon is istenes helyen, a templomban.

Nem kellett neki sok biztatás, nem sokára híre terjedt, hogy ekkor s ekkor az anglus kisasszonya énekelni fog a templomi zenekarban.

Az nap a mise szokottnál látogatottabb volt, sokan kiváncsiak voltak, ott volt maga Sámuel úr is, de biz abból nem hallott senki semmit. A különben vékony hang a félelem miatt annyira elpusztult a trombiták és bőgők kisérete mellett, hogy abból emberi fül egy igét sem kapott el.

Sámuel úr hosszú képpel vezette haza karon fogva Zsuzsabellát «nem tud biz ez semmit, mondá jó magában, no de legalább szép és az enyim, s nekem ez is elég».

Ekkor valami ismerőse találkozott vele, a ki rég nem látta, ki is, hogy megpillantá Sámuel úr karján azt a nem is annyira fehér cselédet, mint sárga cselédet, féltréfálva azt találta tőle kérdezni, hogy hol vette azt a birsalmát?

Minden illusio oda volt. Sámuel úr soha sem tudta többé kiverni fejéből azt a «birsalma» szót, annyira megfeküdte a phantasiáját. Tehát nem is szép, gondolá magában, Isten neki, de legalább szeret, s olyan a milyen, be kell vele érni.

Ideje lőn azonban, hogy már egyszer meg kelle magyarázni a leánynak, hogy mire való bölcs intézkedése az a természetnek, miszerint az egyik ember férfi, a másik pedig asszony; mert ha meg nem magyaráznák neki, hát nem is tudná meg azt soha.

– Látod fiam, szólt Sámuel úr komoly ünnepélyességgel a birsalmához, maga mellé ültetve azt valami akáczfa alá, mert nagy és nemes hivatása van ám az asszonyi nemnek.

Zsuzsabella kezdett elpirulni, mi arcza sárga voltára igen kedvező változást gyakorolt. -187-

– Később azonban megtudja, hogy e titkos óhajtások kútfeje – a szerelem.

– Bella lelkem, te sem vagy már gyermek, szólt megkapva a futni akarót az anglus, ide s tova férjhez is kell menned.

– Kell merned, gyémántom, tőlem semmit se félj, én semmi kivánatodnak ellene nem állok, teljesítem a mit akarsz, mert vétenék a természet ellen, ha nagy és nemes kötelességedet elő nem mozdítanám. Azt jól tudhatod, hogy én mindig különös szeretettel viselkedtem irántad.

Zsuzsi lesütötte szemeit s a kezében levő batiszt kendőt félig betömte a szájába.

– No én nem kivánom lelkem, hogy te kész felelettel állj elém, hanem időt engedek, hogy szavaimat megfontold, gondolkozási időt, teszem fel egy vagy két hónapot.

– A tatárba! hisz ez túl a rendin jól megy, mondá magában a kérő, én két hónapot akarok neki engedni s ő már holnapra biztat.

A másnap eljött, Zsuzsa rendkívül érdekes elfogultságban lépett be Sámuel úrhoz, jól, illendően kisírt szemekkel s zsebkendője szegletét rágicsálva, s midőn Sámuel úr kérdezé, hogy hát mire határozta magát? elkezde sűrűn zokogni s a mennyire a szepegés megengedé ismerni az emberi hangokat, ilyenforma vallomást tőn előtte: Hm – hm. Édes bácsi. – Én az asszonyi nemnek nagy és nemes hivatását – hm – hm – megértettem. – Az emberi szívnek – hm – titkos óhajtásai – hm – s aztán minthogy kedves bácsi megigérte – hogy ellene nem áll – hát én úgy tettem, a hogy kivánta. -188-

Tovább nem tudta mondani, semmi sem jutott eszébe s azzal oda rogyott – nem Sámuel úr karjai közé, mint ő ezt várta és hitte, hanem lábaihoz s kérte, hogy ne tagadja meg tőle áldását.

– Majd az csak a pap dolga lesz, fiam, biztatá Sámuel úr, fel akarva őt emelni, a mi pedig sehogy sem ment, mert a leány addig fel nem akart kelni, míg áldását ki nem nyeri.

– Magamat csak nem áldhatom meg, mondá magában Sámuel, s a míg azt mondá magában, bebukik az ajtón egy piros pozsgás siheder, két nagy, kifelé fordított vuklival a füle mellett, s az is oda rogyik a lábaihoz, s szinte megragadja egyik kezét és áldását kéri.

Zsuzsabella hebegve, piszegve magyarázá, hogy vannak az emberi szívnek titkos kivánatai, melyek ilyen nagy kifelé fordított vuklikat viselnek, s minthogy már egyszer férjhez kell menni, hát majd ő csak ezzel is beéri.

Sámuel úr kővé változott legottan. Sokáig nem birt szóhoz jőni; hát ez a leány mindazt, a mit neki oly circumspecte elmagyarázott, oda tudta magyarázni, mintha ő valaki máshoz akarná őt férjhez adni? Világos volt, hogy a leányra még csak nem is haragudhatik, mert őtet maga biztatta, hanem azokat a kifelé fordított vuklikat nagy kedve lett volna megczibálni, mert azt már nem biztatta.

– Hát kit is mást, az én Izaballám atyja énnekem is atyám, mert én neki férje vagyok, és ő nekem feleségem, és mi nem engedünk szíveink fölött zsarnokságot gyakoroltatni, mi szeretjük egymást, és mi itt akarunk lakni, az atyánknál.

Ezt mondván a fiatal bőgős, orlandói positurába vetette magát, s szavainak elhatározottságát helybenhagyólag látszék igazolni a két liffleffegő vukli.

– De már akkor eltévesztettétek az ajtót, röffent rá a felül kerekedő Lear, itt lakik átellenben Szilva borbély, annak van tizennégy gyermeke, tizenötödik a birsalma; oda menjetek lakni.

Az ifju fidicinnek torkán akadt a hang, ránézett azzal a két kifodorított mopslifüllel Zsuzsabellára.

– Hát azért kevésbbé fognál szeretni, mivel rangom nem előkelő? kérdé nemes érzékenységgel a birsalma.

És nézének ők mind a ketten szörnyű határozatlan képpel Sámuel úrra. Ez végre is megszánta őket.

– No hogy azt ne mondjátok, hogy soha sem adtam semmit, megveszem számotokra az apátok műhelyét, üljetek be oda, folytassátok a mesterséget; hanem én szakált növesztek, engem nem borotváltok meg többet.

Izabella ajkait kezdte pittyeszteni, hanem a vukli odaszólalt -190- hozzá, mondván, ne válogass Zsuzska, mert a hegedűvirtuózság mellett felkopik az állunk.

S tehát biz ők ismét térdre estek, mint feljebb, összecsókolták Sámuel úr kezeit, a ki is nevének megfelelő phlegmával adta rájuk áldását, mondván:

Az ekként vallott kudarcz annyira le találta verni Sámuel urat, hogy e percz óta Szerényfi urat is okos embernek kezdé tartani, a ki pedig nem volt az.

Nem volt pedig Szerényfi úr okos ember azért, mert poéta volt; de nem azért, mert poéta volt, hanem azért, mert egy verset irt, melynek az volt a refrainje, hogy «ördög az asszony».

És Sámul úr épen azért kezdé Szerényfi urat okos embernek tartani, a mióta a birsalma rászedte. És valahányszor összejött Szerényfi úrral, a poétával, mindig visszatért arra a furcsa végű versre, és soha sem átallotta neki kinyilatkoztatni, miszerint azon vers nagyon is igaz, mihez Szerényfi úr soha sem volt rest utána tenni: «és nagyon szép».

IX. A HAZAJÁRÓ LÉLEK.

Érzékeny szívű olvasóm! meg ne rettenj ettől a kisértetes czímtől: nem jelent ez valami lánczczal csörgő, fehér lepedőben járó, éjfélben csavargó másvilági nem-tom kicsodát, a ki előkerül innen-onnan, s búsultában nem talál különb mulatságot, mint hogy eleven embereket ijesztgessen s a fonalat a motólán összerágja; – hanem jelent ez a czím egy olyan asszonyszemélyt, a ki mihelyt valami csekélységen összekap a férjével, rögtön szalad haza az édes anyjához, a miért aztán csúfságból elnevezték «hazajáró léleknek».

Máki Juczinak hítták a lelkemet, férje után pedig Herczeg Andrásné asszonyomnak. Herczeg András uram becsületes -191- szekeres gazda volt Komáromban; tartott ökröt, lovat, eljárt fuvarba is; viselt ezüst gombos mellényt és a templomban a második padban szokott ülni, még a tisztelendő úr is névszerint ismerte; egyszóval tisztességes, jómódú ember volt. Máki Juczi apja pedig emberséges kormányos volt nemzetes Nyirkos uram «Victoria gloria» nevű tölgyfa hajóján, mely minden tavaszszal le szokott menni üresen a Bánátba s minden őszszel nem tudom hány ezer mérő gabonával terhelten szokott ismét visszakerülni a komáromi sziget alá, és soha semmi baj az útközben nem érte, sem zátonyon nem akadt, sem tőkére nem ment, sem oda nem fagyott. Maga Máki uram állván a timon rúdjánál, úgy elvezette azt, mint a parancsolat s gyönyörűen tudott az átvádoláshoz, mikor tudniillik meghajtják a hajóhúzó lovakat víz ellenében a terhes hajóval s akkor egyszerre elcsapják baltával a feszült kötelet, mire aztán sebesen átvág a hajó a tulsó partra, mintha gőz lengetné; nem kellett az ilyen esetnél félteni Máki uramat, inkább az életében ejtett volna kárt, mint a hajójában; mert a milyen igaz, hogy ő fél fejjel magasabb volt termetre egyéb kormányosoknál, olyan igaz az is, hogy a Viktoria gloria szebb volt valamennyi hajónál, a mi a komáromi sziget alatt megfordult. Teteje és oldalai szép csillogó feketére festve drága kalamászszal, az orrán az a bolondság kiverve fehér bádoggal, a két csipejére odafestve mindenféle színnel két piros pofájú szent, a kikről elmondta Máki uram mindenkinek: «ez a Viktoria, az meg a Gloria; a mi azt teszi diákul, hogy győzelem és dicsőség». Ezt tudta Máki uram, végezvén a grammaticát tiszteletes Ónodi uram alatt a révkomáromi gymnasiumban, melyet jól esik a nemzeti büszkeségnek kollégiumnak nevezhetni.

De volt is jutalma Máki uram érdemeinek, nemzetes uram Nyirkos uram nem hagyta őt jutalom nélkül; telt miből nemcsak kenyérre, zsiradékra, de még czifra főkötőre is Mákiné asszonyomnak, s dupla selyem keszkenőre -192- Juczi leányának, úgy, hogy mikor karácsonyünnepekre Máki uram megérkezett Ráczországból, előre beszéltek a nénémasszonyok felőle: mennyi mindent hozott a feleségének, leányának! S mikor aztán ünnep vasárnapján Juczi lelkem hosszú arany függővel a fülében ült le a második padban, mindjárt a tekintetes főkurátorné asszonyság háta mögé, a hátulsó padokból felálltak a fehérszemélyek, úgy nézték, s tanakodtak magukban, vajjon igazán arany-e vagy csak ezüst, futtatva aranynyal? S szomszédasszonyom urának, becsületes Tuba Sándor uramnak volt mit hallgatni egy hétig kedves élete párjától, hogy lám a Máki Juczinak arany függőt tudott venni az apja, pedig az csak kormányos, ő pedig még csak ki sem furatta a leánya füleit, pedig ő már srájber. Tuba uram pedig egy héten egyszer szokott szólani, akkor az egyszer azt mondta, hogy könnyű annak, mert csak egy leánya van, neki pedig van hat.

De büszke is volt arra az egy leányára Máki uram, még tán büszkébb volt rá, mint a hajójára, s azt már szóba sem engedte jőni, hogy az ő Juczijánál Rév-Komárom városában szebb leány lehessen. Olyan termetet lásson valaki! Hogy áll rajta az a meggyszin zsali ruha; akár egy kisasszonyon. Földig ér a zöld selyem kendője, nagy piros virágú. Keztyűt hord a kezén, el ne süsse a nap; hej azért a szép fehér bőrért milyen nagy kár lenne, ha a nap elsütné, a hideg megvenné, nagy munkában, dolgozásban kicserepesednék.

Te ülj a szobában, leányom, hideg van, meleg van idekinn. Édes anyád asszony elvégez minden munkát, nem szorulsz te arra; ő megfőz, kitakarít, szapul és mángorol, virágok közt gyomlál és öntözget; neked csak az asztalhoz kell ülnöd, azt kérdik, mit szeretsz? neked csak a tiszta ruhát kell fölvenned, jaj be gyöngyen áll rajtad! neked csak a kész virágot kell leszakítanod, jaj be illik hozzád!

Apjának, anyjának nincsen egyéb gondja, mint hogy -193- kényeztessék. Azon vesznek össze, melyik szereti jobban? No jaj volna annak, a melyik megbántaná! Egy hétig nem hallaná szavát Juczi leányának.

Juczinak jó nevelést is kellett adni, megtanították kötni, horgacsolni, lyukacsos furcsákat varrni keszkenő szélére, tarka madarakat himezni gyöngyből és selyemből, még gitározni is, a subrector úr cselekedte ezt, a ki könyveket is hordott neki, a mikből verseket lehetett olvasni.

Annyi bizonyos, hogy tetszésre való leány alig is volt különb széles e városban, s mégis azt lehetett csodálni, hogy egyik farsang elmúlik a másik után, Juczi még sem megy férjhez.

Pedig semmi rosszat nem lehetett felőle mondani, jámbor, szemérmes volt, mikor az utczán ment, a fejét sem fordította félre, úgy lépkedett, mintha a szombati utcza csupa tojással volna kirakva s neki arra kellene ügyelni, hogy valamelyiket össze ne törje.

Nem is mondhatni, hogy kérői ne lettek volna. Sőt inkább nagyon is sok volt, és mindenféle osztályból, gazdák, hajósok, hivatalos állású emberek, még diplomaticusok is.

Elvette volna egy derék szekeresgazda, a kinek magának három háza van, s kilencz szántóföldje, de Juczinak nem kellett, mert az embernek olyan csunya hosszú bajusza van, mindig a szájába lóg.

Azután meg egy derék kormányos, de ennek az kellett volna, hogy Juczi menjen el vele Komáromból, a miről Juczi hallani sem akart, pedig az ember tetszett neki. A dolog abbamaradt.

Ismét egy talpas-kereskedősegéd kérte, de erről azt mondták neki, hogy házsártos ember, nem ment hozzá.

Következett egy emberséges vargamester. Kosarat kapott. Juczi lányom bizony nem fog szurkos fonalat fonni senki vargájának. Pedig ez azóta gazdag ember.

Sőt egy kanczelista is megkérte a vármegyétől s Juczikának kilátása volt, hogy tensasszonynyá lehessen. Egy -194- ideig gondolkozott is felőle, hogy Jikszli uramnak adja a kezét; hanem egyszer azt találta valaki mondani, hogy Jikszli uramnak görbe lába van, s rögtön kikapta az útlevelet.

Egy izben pedig épen jó szerencséje akadt. A hajdani subrector, ki évek múlva sem tudta elfelejteni a gitárleczkéket, miket Juczinak adott, végtére jövedelmező eklézsiához jutván valahol Máramarosban, sietett szivét és kezét egykori választottjának hűségesen felajánlani. Annál már csakugyan közsorsú leány nagyobb szerencsét nem várhat, mintha egy derék, okos fiatal ember által tiszteletes asszonynyá lehet, a kit az egész falu megsüvegel; de utoljára úgy elijesztgették attól a messzeségtől: hisz az a világ végén lakik, apja anyja oda sem talál tán, ha utána akar menni, hogy ezt is visszautasította, a ki aztán elvette valamelyik esperes leányát.

Még azután jött egyre sok mindenféle boldog boldogtalan, a kik közül kinek a képe, kinek a neve nem tetszett a leánynak. «Majd én Tóthné asszonyom leszek, vagy Veresné asszonyom, Puskásné, Kisné, Taligáné, Szekérné, Varjuné, Pókáné, vagy épen Graczafiláné! hogy azzal csúfoljanak; nem, inkább itthon maradok.»

Esztendőrül esztendőre kevesebb lett a kérő a háznál; egy egész farsangon át nem járt más a házhoz, mint egy fiatal patvarista, a ki azt igérte, hogy mihelyt leteszi a censurát, mindjárt elveszi Juczikát; ebből aztán sok mendemonda támadt. Utoljára másféle ember annyira nem ment Mákiék háza tájékára, hogy annak a kapujában ugyan a kérők miatt a legszebb petrezselyem megteremhetett volna.

Egyszer azután hírét hallják, hogy a patvarista már a censurát letette és meg is házasodott, még csak az aranyos dohányzsacskót sem küldte vissza, a mit Juczika csinált számára.

Ez azután nagy csapás volt. A leány mindig fiatal, a -195- míg kérői vannak, de a mint egyszer valamely kérője elhagyta, akkor mindjárt azt mondja róla a világ, hogy vén leány.

Bizony bizony hajdani kérői közül azóta sok boldog családos ember lett, s barátnéi mind elhagyogatták, pedig egy sem volt hozzá szépségre fogható, sem gitározni, himet varrni tudó.

Azután még egy másik farsang mult el, meg egy harmadik is, anélkül, hogy Máki uram házába násznagy nyitott volna be, míg Tuba szomszédnak egymásután hordták el valamennyi leányát.

Mikor már az utolsó Tuba is szárnyára kelt, akkor Mák uram kezdte vakargatni a fejét és Mákiné asszonyom az orrát és mind a kettő arra gondolt, hogy ha Juczi egészen őnekik kettőjöknek marad, az mégis nagyon sok lesz a jóból.

Volt a hajdani kérők között egy megátalkodott ember, a ki már kilenczszer megkérette egymásután Juczit s mindannyiszor kosarat kapott; ez most megsejtve az állapotokat, azt gondolta, hogy talán nem vágná valami nagyba a fejszéjét, ha tizedszer is megkisértené a jó szerencsét.

Ezúttal Herczeg András uram nem volt kellemetlen vendég Mákiék házánál, de még a helyet is megtörülték, a hová leüljön, s násznagyostul ott marasztották ebédre, a mint szándékát előadta.

Nem is nézték annak, hogy áll a bajusza? sem azt nem kérdezték, szokott-e haragudni, sem pedig, hogy közel fog-e lakni, avagy távol? de még a neve ellen sem tettek kifogást, az ellen ugyan nem is tehettek, mert Herczeget csakugyan nem találni minden bokorban; kezet adtak neki rögtön a kérőre, napot tűztek ki a jegyváltásra, a lakodalommal sem vártak sokáig; még húshagyó előtt egy pár lett Herczeg András uram és Máki Juczikából. -196-

Persze, hogy Tuba szomszéd felesége erre is azt mondta, hogy bizony Juczika választhatott volna magának a sok közől különb vőlegényt is; a mire Tuba szomszéd viszont azt felelte, hogy de bizony Herczeg András is különb menyasszonynyal köthette volna be a fejét.

Hanem hát mi gondja a más dolgára Tuba szomszédnak s Tubáné szomszédasszonynak?

Elég, hogy a lakodalom nagy vígan ment végbe, s a menyasszony sírt, a mennyit tudott, Mákiné asszonyom pedig még tehetségein felül is az elváláskor; a többiek aztán kérlelték, maguk sem tudták, miért?

Haza menvén Herczeg András uram házába, ott Juczi megint újra kezdte a sírást. Herczeg András uramnak tetszett eleinte a dolog, mikor a menyasszony sír, az mindig jelent valami jót, gondolta magában, majd csak elhagyja s addig kifordult az istállóba.

– Ki nem állhatom azt a «ká»-t; nem vagyok én tót. Az a halálom, mikor úgy mondják.

Erre elhallgatott a menyecske és megint sírt vagy félóráig, s hagyta könyörögni Herczeg András uramat, a míg megmondta neki, hogy hát Judinak nevezze.

Valahogy azután csak megengesztelé szegénykét s gondolta magában, hogy már most csak vége lesz a sírásnak s komolyabb dolgokhoz látnak.

Herczeg András uram tisztességes ebédet főzetett, riskásalevest, -197- paradicsommártást a húshoz és pörkölt káposztát, füstölt kolbászokkal; hát a menyecskének a legelső kóstolónál csak kifordul a kanál a kezéből s megint rákezdi a sírást s végig siratja az egész ebédet.

Herczeg András uram kolbász és káposzta helyett kicsinyben mult, hogy kezét lábát nem ette meg; az asszonyból egész estig nem lehetett szót kicsikarni, akkor vallotta meg nagy instancziára, hogy épen a riskásaleves, paradicsommártás és pörkölt káposzta füstölt kolbászokkal az, a mit ő ki nem állhat és meg nem tud enni.

– No hát lelkem, ha csak ez a baj, itt a kamra kulcsa, süttess főzess ezentúl, a mi szemednek szádnak tetszik, még jobb szeretem, ha magad látsz utána.

Mindent át is adott aztán neki szépen s gondolta magában, hogy már most a gazdasszonykodásban majd csak megszokja magát.

Volt is másnap nagy sütés főzés a konyhán, majd kigyújtották a házat. Herczeg András uram azt gondolta, névnap lesz ma nála. Isten neki, inkább mindennap vendégséget tartson, mint hogy pityeregjen.

Délig dolga után szokott látni a gazda, tizenkét órakor azonban haza felé tartott, gondolván, hogy azóta rakott asztal várja mindenféle jóval.

– Galambom, mit csinálsz? ki bántott már megint? öreg apád halt meg, vagy Kajafást siratod a prédikáczióból?

A tréfa még jobban neki indította a záport, utoljára is könyörgésre kellett Andrásnak fordítani a dolgot, hogy megtudhassa Juczitól, miszerint azért sír, mert megégette az ujját.

– Jaj, galambom, hát azon segíteni kell, hogy bele ne halj: hol van egy kis pamuk, kössük rá frissen, így ni, már most olvassunk rá: «áj-báj, kecskemáj, ha neked fáj, ebnek fáj, no ugy-e hogy nem fáj?» -198-

András azt gondolta, hogy majd tréfára fordítja a dolgot, de kicsibe mult, hogy pofon nem ütötték érte. Juczi lelkem letépte ujjáról a pamukot, mérgesen zokogva:

– Mikor odahaza megégettem az ujjamat, az édes apám azt mondta: add ide fiam, hadd csókoljam meg, s attól jobban meggyógyult, mint a maga szamárságaitól.

Azzal kiment a konyhába, úgy becsapta az ajtót, hogy odabenn a kakukkos óra is megállt ijedtében.

Két órára járt az idő, mire elkészült az ebéd; cseléd, marha dologtalan állt az alatt; végre betálaltak.

– Hála légyen a papnak! mondá András gazda, midőn végre felhozták a levest, s hozzá is ült menten; de ezúttal neki mult el a kedve. Gyűrte, a míg gyűrhette magába kanállal, a mit kiszedett a tányérjára, de még sem állhatta meg, hogy annyit meg ne mondjon: «Judi lelkem, nagyon kozmás ez a leves».

Judi lelkem egy szót sem szólt erre, hanem kirúgta a széket maga alól s kiment a szobából.

András azt hitte, hogy a többi ételért megy, s várta türelemmel a mi következik; már egy fogpiszkálót is faragott, tollseprüből rántva, ahoz a húshoz, a mit majd behoznak.

Utoljára csak mégis megsokalta a nagy várakozást s maga is kinézett a konyhába, s kérdé a cselédtől, hová lett az asszony?

– Az bizony fölvette a kendőjét s nagy zokogva elment a háztól, azt sem mondta senkinek, hogy «befellegzett».

Megijedt erre András nagyon, futott ki az utczára, kérdezősködött okostól, oktalantól: ki látta, merre látta feleségét?

Látták biz azt itt is ott is; ment nagy sírva utcza hosszat végig a megyercsi utczán. – Nyomrúl nyomra tudakolván András gazda, odatalált végtére Mákiné asszonyom házához, s hálát adott az Istennek, hogy ott lelte Juczikáját, hogy az nem ment a Dunának. -199-

– Ejnye, kedves vejem uram, ugyan bizony nem jól kezdi a dolgát, alig három napos házasok, s máris megugratja a menyecskét a háztól.

– Én, napamasszony? Az Isten mentsen meg. Inkább a házam ugorjék meg tőle.

– Jaj, kedves vejem uram, nem úgy kell ám bánni az én leányommal, nem lehet ám azzal gorombául szólni, mert az nincs ahoz szokva.

– Dehogy nem! szólt bele Juczi lelkem sírva; ihol ni, az ujjamat is megégettem a főzésben s mégis azt mondta, hogy kozmás a leves, pedig a szolgáló volt az oka, mert lángot tett alá.

Herczeg András uram megadta magát a két asszonyember előtt, felfogadta szentül, hogy soha ezt a szót «kozma» ki nem mondja többet; egy szolgája van, a kit Kozmának hínak, azt is elereszti, csak engedjék el bűnét, így aztán szépen kiengesztelve őket, visszavitte megint a feleségét a házába.

Tubáné szomszéd asszony azt mondá ez esetre, hogy Juczi ugyancsak hibázott, ha ilyen gorombaságért az egész leveses tálat fejéhez nem vágta Herczeg András uramnak; Tuba szomszéd viszont erre a hétre azt az egyet mondta, hogy majd ment volna ő a feleségeért, ha tőle elszökik!

Megvoltak azután ismét nehány hétig. Juczi egyre búsult, sírt és sóhajtozott; még ha jó kedve volt is, mihelyt Andrást látta, mindjárt rákezdte a fohászkodást, majd az volt a baja, hogy odahaza milyen szép kilátás van az ablakból a győri Dunára, itt pedig a megyercsi utczán, ha az ember kinéz az ablakon, egyebet sem lát, mint ökörszekeret és szalmaboglyát; majd meg a cselédektől kellett szenvednie sokat; egyszer halálos betegséget akart kapni az egészségtelen levegőtől, a mi András szobáiban uralkodik, másszor meg azon kesergett, hogy mint kell -200- őneki ehez a kakukkos órához hozzá szokni, a ki otthon muzsikáló órához volt szokva.

A jámbor Herczeg András gonoszabbul érezte magát egy halálra itélt rabnál. Az legalább tudja, hogy mit vétett, miért kell neki meglakolni. De vele azt sem közlik. Akármit mond, tesz és ajánl, savanyú képet vágnak hozzá; mikor legjobb kedve volna, közibesóhajtanak, s mintha egy szakajtó toll közé fújtak volna, szétrepül minden kedve.

Utoljára is megsokalta már a sok fohászkodást, a sok kérlelkedést, s haszontalan sápitozást, s szerette volna tudni, hogy miért legyen az ő háza siralomház? Az is meglehet, hogy bú-elfelejtésül valamelyik szomszédjánál felönthetett az idei monostoriból, elég az hozzá, hogy este, a mint hazament s Judi lelkem megint a szokott görbe képpel fogadta, az asztalra könyökölve és fohászkodva egy szál gyertya mellett, egy darab ideig csak kérdezgette András szeliden: mi bajod szivem? mi bajod Judikám? utoljára azonban olyat csapott az öklével az asztalra, mint a forgós ménkű, s fülébe ordított:

– Lánczos lobogós teringette! A ki erre amarra áldotta; mi bajod hát, beszélj! és ne bámulj abba a gyertyába, mert eloltom. Hanem mondd meg mi a bajod? ezer milliom menykő kerülgettét!

Juczi lelkem csak elsápadt, elmeredt elébb erre a szokatlan föllépésre, hanem azután elkezdett ordítani fenhangon, rohant ki fejkötő nélkül, kendő nélkül az utczára, még az ajtót is nyitva hagyta maga után.

Most az egyszer utána sem nézett András gazda, hanem betette az ajtót és lefeküdt.

Nem is kelt fel, csak másnap reggel. Akkor kiment a mezőre s nem jött haza hamarább, mint késő este.

Otthon mondták neki a cselédek, hogy háromszor is volt már itt Mákiné asszonyom, s megigérte, hogy megint eljön.

Hát csak hadd jőjjön, mondá Herczeg; nagyobb biztosság -201- okáért azonban pipára gyújtott; nem mondhatni, hogy egy kicsit ne reszketett volna a szive.

Kivált a mint nem sokára Mákiné asszonyom ruháit hallotta ropogni az ablak alatt, alig tudta kiereszteni a száján, hogy «szabad», a mint bekopogtatott.

Mákiné asszonyom igen szépen volt ez alkalomhoz öltözve, széles keményített szoknyáival úgy közelített, mint egy bástya, reklijének magas válla és puffogós ujjai félelemgerjesztően fuvalkodtak András gazda ellen, fehér főkötője pedig azzal a nagy széllyelálló fodorral köröskörül, valódi harczias kinézést adott ábrázatjának.

Szerencsés jó estét kivánt, egy kicsinyt köhögött, azután leült az egyik ágy mellé; András gazda ült a másik mellett, kettőjök között állt a politéros asztal.

– Kedves Herczeg András uram, kezdé a derék asszonyság, csak azt jöttem kérdeni kegyelmedhöz, mit akar már azzal az én leányommal csinálni, ha ez mindennap így megy?

– Hát mit vétettem én neki? Nyúltam én hozzá egy kis ujjal is? Hallott tőlem valaha egy káromkodó szót? jöttem én valaha ittasan haza a kocsmából? Panaszoltam meg valaha a falatját? Koplalt nálam? vagy hajtottam valami nehéz munkára?

– Jaj, kedves édes Herczeg András uram, nem elég ám az az idvességre, hogy ha valakit épenséggel meg nem vernek, meg nem mocskolnak, meg nem koplaltatnak. Érzékeny, fáin nevelésű embernek elég sokszor egy rossz tekintet. Az én Juczi leányom nem úgy van szoktatva, azzal nem lehet úgy bánni, mint maga gondolja. Az édes apja már csak apja neki, de az Isten mentsen meg, hogy valaha megütötte volna előtte az asztalt.

A nagy feleselés alatt mind a ketten oda lovagoltak az asztalig székeikkel együtt s András gazda is sietett vesztegetni a szót. -202-

– Már pedig én nekem ha még egyszer görbe képet csinál, megint megütöm előtte az asztalt!

– Ezt az asztalt ne ütögesse ugyan kegyelmed, mert ez a Juczi leányom asztala! – E szóval meg Mákiné asszonyom ütött nagyot az asztalra.

– De már engem uccse, a mi az én házamban van, megütöm én azt, ha mindjárt politéros asztal is! kiálta András gazda s hármat is ütött rá.

Mákiné asszonyom sem akart hátrább maradni, ő meg túlfelül verte az asztalt; mintha egy kétfenekű dobot ütnének, egyik egy felől, másik más felől s a mellett lármázott mind a kettő, még pedig nem, mint a szinpadon szokás, elébb az egyik, azután a másik, hanem egyszerre mind a kettő.

Utoljára a nagy ütögetésben ketté hasadt a politéros asztal; erre aztán elhallgatott mind a kettő. Mákiné asszonyom ríva fakadt és haza ment.

Jövő vasárnapig egymáshoz sem szóltak többet; e szent napon azonban nagy botránkozást okozván a hívek között annak a látása, hogy Herczeg András uram az udvar felől való ajtón jött be a templomba, míg felesége az utczai ajtón, isteni tisztelet után előfogá a presbiteri gyűlésben Tuba szomszéd Herczeg Andrást.

– Ejnye, ejnye, Herczeg András uram, micsoda háborúság már ez? Miért nem viszi haza a feleségét?

– Ugyan kedves édes szomszéd asszony, minek hagyja már ezt a viszálkodást megrögzeni?

– Hiszen én magam is sajnálom, a menyecske is haza menne, csak érte jönne az az ember, de azt csak nem kivánhatja, hogy így szégyenszemre maga menjen haza. -203-

Délután tehát elment Tubáné szomszéd Herczeg András uramhoz s elmondta neki, hogy ugyan van-e szive, hogy úgy engedi epedni maga után azt a jámbor asszonyt? azt csak nem várhatja, hogy az jőjjön haza; hanem menjen érte.

– Hiszen csak azt várja, pattogott Herczeg András vissza. De hisz addig sok makkot megsüthet otthon, a míg én érte megyek.

Férfi előtt nem szégyenli az ember gyöngeségét, de asszony előtt tartani kell magát. Ő bizony csak nem megy; jőjjön az, ha akar. Neki pedig törjék el a lába, ha belép hozzájok.

– De iszen ide ne jőjjön Herczeg András! be ne próbálja tenni a lábát, mert mindjárt oda csukjuk az ajtóhoz; térden állva se lássa Juczi leányomat többet. A kutyát is rá uszítjuk.

Tuba szomszéd úgy megijedt, hogy a kalapját is ott feledte, hajadon fővel ment haza.

Este felé tehát Herczeg András uram felöltözött szépen, elment Mákiné asszonyom házához, Mákiné asszonyom pedig már kinn leste az ajtóban, ott a nyakába borult, bevezette, Juczikával összecsókolódtatta, s azzal elismerték mind a ketten, hogy egyikök sem hibás, hanem a Tubáék azok: a miért mindig mendemondáztak közöttük.

Így légy közbenjáró, czivakodó szerelmesek között, hogy rajtad békülnek ki.

András gazda ismét haza vitte kedves Judikáját s ebben a sok hazahordásban az a kellemetes volt reá nézve, hogy mindig úgy érezhette magát, mintha ismét vőlegény volna, a felesége pedig menyasszony, s most jönnének a paptól s megint újra kezdenék a lakodalmat. -204-

Ebben a mulatságban később is bőségesen volt részesülése, mert Juczinak azután is, mihelyt nem tetszett valami, szökött az anyjához; mosást, szapulást, disznótort, káposzta-szüretet s minden nagyobb munkát olyan szépen ki tudott kerülni, hogy olyankor mindig haza futott; még ha semmi baja sem volt is, mézes-mázos ürügy alatt heteket eltöltött otthon, s András gazdának oda kellett mindig menni, ha látni akarta, úgy, hogy utoljára azt sem tudta már a jámbor, vajjon ő vette-e el Juczikát vagy őtet vette el Mákiné asszonyom?

A sok hazajárásból azután mindig maradt a városban egy kis mendemonda, – valahányszor Juczi haza szökött, Mákiné asszonyom mindig elmondta Tubáné szomszédnak, Tubáné szomszédasszony meg a hat leányának, azok az egész városnak, hogy Herczeg Andrást nem lehet kiállani, mert:

1. fűnek, fának adós, mindig járnak rá a rovással, porczióval, konvenczióval,

3. az ingeinek csak az ujja meg a gallérja gyolcs, a többi durva pamukvászon,

4. a térdén van egy nagy gumó, a mi úgy fáj neki esős időben, hogy ordít bele,

5. kisült, hogy valamikor egy embernek kiszúrta szemét, s maig is fizet neki, a mért be nem csukták miatta,

8. multkor kék volt a szeme alja, azt beszélte, hogy megütötte a petrenczerúddal, pedig nem igaz, leitta magát, elesett, belecsapta a fejét a fabakterbe,

11. még a selyemkendőért is szót tett; azt akarja, hogy járjon főkötőben, mint más asszony,

és száz meg száz ilyen apró pletykafélét, a mit épen csak a felesége hiresztelhet el az emberről, úgy hogy Herczeg András azon vette észre, hogy az egész városban mindenütt és mindenkor ő róla beszélnek, minden apróságot tud, hall minden ember, a mi négy fal között történik, még azt is, hogy ő milyen formán horkol, mikor alszik.

Ilyenkor aztán földhöz verte a süvegét keserűségében s felfogadta, hogy csak még egyszer szökjék haza a felesége, otthagyja békével.

Egyszer, épen aratás ideje volt, sürgős munkaidő, András gazdának ki kellett menni a tarlóra, tizennégy aratóhoz, csak este térhetett vissza.

– No fiam Judi, téged itthon hagylak, itt a kamrakulcsok, tizennégy arató van odakinn, magam a tizenötödik, főzess számunkra gombóczot, tizenkét órára kiküldd, hogy harangszóra ebédelhessünk, de ma el ne menj ám az anyádékhoz, mert nagyon sok dolog lesz.

Judi azt mondta, hogy jól van, de alig várta, hogy András kihúzza a lábát, nosza futott az anyjához; csak egy szóra, a míg a tüzet megrakják, a míg a víz megforr, ráér hazajönni.

– Tudod-e mi ujság? megjött az apád. Itt van a hajóval Ujszőny alatt, de még ma nem jöhet, azt izente, hogy mi menjünk ő hozzá, hozott mindenfélét.

Juczinak se kellett több: rögtön kész volt a menésre, átballagtak szépen Ujszőnyre, megtalálták Máki uramat hajóstul; mindjárt előkérdék tőle, mit hozott? oh mindenféle szépet, czirkász kendőt, vapör-ruhát, blondfejkötőt, a mi csak szép és divatos.

Azután még beszélgetni is kellett egy keveset; annyi -206- minden mondani valójuk volt egymásnak; egyszer csak azt hallják, hogy húzzák a Szent András tornyában a tizenkettőt.

– Jaj az aratók gombóczai! kiálta fel ijedten Juczi lelkem, már tizenkét óra, siessünk haza szaporán.

Jó lett volna a sietés, de tizenkét órakor kinyitják a hajóhidat az átmenendő hajók számára, s délutáni két óráig át nem mehetni rajta. Juczinak ott kellett várni azalatt. Furdalták ugyan a lelkét a zsebébe dugott kamrakulcsok, melyek nélkül a cselédek ebédet nem főzhetnek az aratóknak, de csak elgondolta, hogy az a kis koplalás nem árthat meg nekik; úgy is tizennégyen vannak, kevés jut belőle egyre. Szebb mulatság volt annál azt nézni, hogy mennek át a hidon a terhes hajók.

Herczeg András uram ez alatt csak áldogatta magában a be nem következő gombóczokat s bizonyozott az aratókkal déli harangszókor, hogy tizenegy óra volt az, halottra harangoztak; elmult azonban egy óra is, két óra is, az emberek zúgolódtak az éhség miatt. András gazda csak vigasztalta őket, hogy tán eltévedt a szolgáló az étellel, vagy bizonyosan eltörte a fazekat; de már három órakor maga sem állhatta a dicsőséget tovább, hanem fogta az egyik villát s ügetett vele haza a városba.

– Édes atyám uramtól, felelt nagy bizton a menyecske, nézze csak milyen szép czirkász keszkenőt hozott, ni.

Hej, András uramban is eldűlt e szókra a bornyú; előhítta az ördögöt, megmondta, hogy kibe bújjék bele, s a mint a kezébe volt adva a czirkász keszkenő, olyat ütött vele Juczi lelkem hátára vagy kettőt, a milyen csak illett. Képzelhetni, hogy milyen nagyot lehet ütni egy czirkász keszkenővel. -207-

De nagy dolog lett abból, mert Juczi szaladt rögtön, nem is haza, hanem apjához a hajóba; elmondta keserves könyhullatásokkal, hogy őt az ura hogy megverte ártatlanul, ország világ szeme láttára.

Máki uram elszörnyedt e hallásra. Mivel ölje meg azt az embert? Csak azt sajnálta, hogy azt a nagy kormánygerendát el nem viheti magával, hogy azzal üthetné vissza. Meg kellett elégednie egy evezővel. Ment az evezővel Herczeg András házára nagy szörnyen.

– Hol van az a gyilkos, gonosztévő haramia? E szókkal köszönte be; berúgván az ajtót s beállított Herczeg András szobájába. Gyere elő te gyilkos istentelen, gyere elő.

De András gazdának volt annyi esze, hogy nem jött elő hanem felszaladt a padlásra, oda bezárkózott, a hágcsót is felhúzta maga után.

– Gyere ide! Ide gyere a szobába! ordíta rá fel Máki uram; hadd töröm össze a csontodat ezzel az evezővel.

Miután Máki uram hiába kiabált Andrásra, hogy szálljon le a padlásról, s menjen ki vele egy szál evezőre, azzal kezdé ijesztgetni, hogy rágyujtja a házat, hanem erről aztán lebeszélték az összeröffent szomszédok, hogy azt ne cselekedje; mind a mellett addig hadonázott ottan Máki uram az evezővel, mig haza érkeztek az éhes aratók s azok, a milyen jó kedvükben voltak, megfogták a nyakát hátul, s úgy kidobták evezőstül, hogy a lába sem érte a földet.

Az összezördült feleket utoljára is a tisztelendő úrnak kellett összebékíteni.

– Édes fiaim, az ilyen apró-cseprő vitákért ne menjetek mindjárt a biróhoz, ne álljatok ki a piaczra a házi ügyeitekkel, hanem végezzétek el odahaza. Házastársaknak türelemmel kell lenni egymás iránt, s még ha fogyatkozásaik -208- vannak is, azokat palástolni kötelességük; nem pedig besúgni másoknak. A ki jámborul akar élni hitestársával, ne panaszkodjék rá minden semmiségért senkinek sem, még az édes szülőjének sem, mert a házi bajnak az a tulajdonsága, hogy ha elhallgatják, kis baj, ha kibeszélik, nagy baj!

Mondhatott ilyen bölcs dolgokat a tisztelendő úr eleget, használt is az valamit. Akkor kibékültek, haza mentek együtt, félesztendő múlva megint eléje került mind a kettő, hogy békítse ki őket.

Elébb csak a pap elé, de később a biró elé is került a dolog; még a törvényszéknek is meggyűlt velök a baja, mert Juczi lelkem azontúl is csak hazajáró lélek maradt…

… Valamelyik közelebbi esztendőben Komáromba kellett utaznom; a vasúti állomásnál Ujvárott egy kétlovas fuvaros vett föl. Mindjárt úgy tetszett, mintha ismertem volna ezt az embert valaha, de nem kellett volna ennek hét-nyolcz esztendő alatt úgy megvénülni, a mióta itt nem jártam; nem is volt ez máskor olyan kopott és foltos.

– Hát hogy van az, hogy kegyelmed maga jött a lovakkal, tán beteg a kocsisa?

– Hát természetesen. Nem ér már ez az egész élet egy -209- hajítófát; annak vagyok a koldusa. Hol elváltunk, hol kibékültünk, soha sem tudtam rendbe jönni magammal, búmban, haragomban aztán neki adtam magam az italnak, elhagytam a gazdaságom, fölfordult az egész házam; egyik földem a másik után ment el; magam is elrongyosodtam; nem csuda, mert mindig iszom. Gyi te ráró, gyi te szellő, ne búsulj az asszonyodon!

S megvagdalta a lovait, pedig nem azok búsultak az asszonyon, hanem ő maga a jámbor.

X. A RÉZPATAKI LELKÉSZ.

Micsoda pálya az, mely legközelebb visz az égi boldogsághoz s legtávolabb a földi örömöktől?

Rézpatak egy szerény kis helység a Réz aljában, mely néven, mint tudjuk, egy nagy erdőséget neveznek Felső-Magyarországon.

Körül nagyobbrészt orosz és ruthen ajkú népek falvai fekszenek, mik közt soknak még most is magyar neve van; de a lakosok már nem tudják azt egyenesen kimondani, valamint saját neveiket sem, mik közt annyi tősgyökeres magyar hangzású van még.

Elfeledték azok anyai nyelvüket, ősi szokásaiktól megváltak, régi vallásukat megváltoztatták, másképen öltöznek, mással élnek, mint elődeik. -210-

A kis Rézpatak, mint egy parányi sziget a tenger közepén, úgy fekszik közöttük, utolsó őrpontja a magyarságnak.

Határa kicsiny, de termékeny, lakosai nem számosak, az országút fuvarosai örömest szállnak meg fogadójában, mert a fogadó tiszta, gazdája becsületes, bora jó, leánya gyönyörű.

A felső vidékről jött magyar fuvaros, ha szombat napon érkezett, örömest megvárja a vasárnapot is, hogy egyszer bemehessen a szép kőtemplomba, s ott hallhasson magyar prédikácziót s kiénekelhesse magát lelke szerint. Tíz mérföldnyi kerületben úgy sem talál azután megint semmi házat, a hol nyelvét megértik.

Húsz év előtt ugyan már sok elnézni valója volt a jámbor népnek e lelki élvezetében; a régi tiszteletes öreg volt már, alig bírt járni a lábán s csak látni lehetett, hogy beszél valamit, de biz abból a hívek nem sokat értettek volna, ha már annyi idő óta könyv nélkül meg nem tanulták volna a sokszor elmondott igéket.

A jó öregnél nem volt már sem erő, sem akarat; az évek elvitték mind a kettőt, a paplakba is beesett már az eső, s az iskolaház oldala bedűlt; nem volt, a ki javítást szorgalmazzon.

A hívek sokszor folyamodtak az egyháztanácshoz, a kerületi gyűléshez, hogy küldjenek jó öreg tiszteletesük mellé fiatal segédet, ki a nép lelkét újra felemelje; hisz ők azután is megbecsülik az élemedett pásztort, ki Istent szolgálta több mint fél századig; de sohasem akadt, a ki óhajtásukat meghallgatta volna.

Nem vállalkozott a fiatal lelkészjelöltek közül olyan, a kinek kedve lett volna Rézpatakon segédnek lenni.

Még a főtanoda termeiben megismerteték egymást ünnepjártas legátusok a rézpataki állapotokkal, s electio alkalmával az volt a tréfás szánalom tárgya, a kinek Rézpatak maradt.

Sivatag messzeségben, kietlen idegen nép között, szegény ekklésiácskában, hol a legátusnak a padláson kellett hálni, s ünnepnapra puliszkával vendégelték a mesterné házánál, a bevett kegyes adakozás nem fedezte az elkoptatott csizma árát: ilyen helyről nem igen kedves emlékek származtak a fiatal lelkészsereg közé.

Magában is kevés kecsegtető van egy segédlelkész helyzetében. Fizetése rendesen annyi szokott lenni, mint egy alsóbb rendű cselédé, még pedig leánycselédé, mert férfi nem szegődnék oly díjra; hát még olyan szegény helyen, hol a lelkész maga is gyéren teng imígy-amúgy fizetett jövedelméből s csupán mérsékelt földesúri kegydíj teszi képessé a megélhetésre.

Végre egy napon azzal a jó hírrel érkeztek haza a rézpataki küldöttek az egyháztanácsi gyűlésről, miszerint csakugyan sikerült egy segédlelkészt nyerniök agg tiszteletesük mellé, még pedig egy derék, jóltermett fiatal embert, kipróbált erős hanggal és izmos termettel és a mellett igen jámbor és kegyes magaviselettel.

Nem sokára valami Tokajig sót szállító szekérrel visszatértében elszállíttatták e tiszteletes urat, kinek minden bútorzata nem igen nagy terhére volt a furmányosnak, valamint ő saját maga sem, mert minden kapaszkodónál, ereszkedőnél leszállt a szekérről s kereket kötni, szekeret tolni segített, közben épületes oktatásokat tartva a kocsis embernek, hogy az állatot nem kell kínozni, lovat, igás marhát ütni, verni, mert ez mind Isten teremtése s az embernek azért adatott fölötte hatalom, hogy azt nemesítse, nem pedig, hogy rajta kegyetlenkedjék. A megdöbbent kocsis az egész úton nem vette az ostort a kezébe; olyan szépen tudott neki beszélni ez az új tiszteletes.

Otthon nem igen kecsegtető állapot várt reá. Az öreg tisztelendő úrnak csak két szobája volt; egyiket át kellett káplánjának engedni. Azonfelül reggel, délben, este terített -212- asztallal várni alkalmatlan vendégét, a ki általa épen nem hivatott, sőt inkább kivánata ellen erőszakoltatott rá; s tartani lehetett tőle, hogy mint aféle újabb korbeli ifjoncz, majd nagy arrogantiával fog az öreg ember gyöngeségei ellenében föllépni; a rektor, az egyházfi, mind előre féltek tőle s titkon leszólták magukban: «Bizonyosan valami korhely, kimustrált diák lesz ő kelme, tán valami peregrinus, kit a tractusok szeretnek valahova bedugni, hogy ne csavarogjon a vallás szégyenére; valami szörnyű simplex frater, a kinek nem akadt okosabb hivatala a rézpataki káplánságnál; vagy valami nagy bűnt elkövetett ifju, ki meglakolni küldetik most ide.»

Kinek jutott volna olyasmi eszébe, hogy mívelt, becsületes és eszes ifju önként választhassa magának e keserű nélkülözésekkel teljes állást, legkedvezőtlenebb körülmények között, csupán azon magasztos eszme által indítva, hogy az emberi míveltség, a bevallott hit és nemzeti érzület számára egy elvesztett végpontot fentartson?

Ki tenne fel ily határtalan lelkesülést egy szegény lelkészről, ki nem számíthat arra, hogy a historia fel fogja jegyezni tetteit s átadja nevét a hálás utókornak? Mi indíthatná e magasztos eszmére ezen osztály egy képviselőjét, ki nélkülöz, a míg él, nélkülöztetik, ha meghal.

Tiszteletes Bálna Bertalan uram még debreczeni diák korában sokszor hallott a rézpataki egyház sajátszerű állásáról, mit az egy mulandóságnak indult ponton elfoglal s még akkor keletkezett lelkében azon eszme, hogy ezt az őrállomást megtartani oly szép feladat volna egy férfinak.

Nyomoruság, nélkülözés, tűrés, megaláztatás, mind nem jutott eszébe; ő maga kivánta, a mint a legelső papi vizsgálatot letette, e helyre küldetését a segédlelkész egyszerű és alázatos minőségében.

A jó öreg Kotorján Péter, a régi tiszteletes úr, maga sem volt arról híres, mintha valami kellemetes ember volna, az öregeknek sok gyarlóságuk van, kivált a kik család -213- nélkül vénülnek meg; ő is szeretett az ifjabbakba gáncsoskodni, lehetőleg fösvény volt, s minden előadható alkalommal kész volt kimutatni minden titkolózás nélkül legnagyobb önzését, de a ki még e kellemetlen virtusokat nálánál is legnagyobb fokra vitte, az testvérnénje volt, általánosan e néven ismeretes: «Czenczi néni».

Hajh bizony az régen volt, a mikor ezt a szépen hangzó nevet a kik kimondák, gyöngéden sóhajtottak mellé: az epedések, sóhajtások ideje elmult, helyette bekövetkezett a pörölések és patvarkodások zivataros korszaka; Czenczi nénit úgy ismerte minden jó lélek, mint a kivel egy födél alatt lakni többet ér egy hat esztendeig tartó violentialis processusnál.

Mikor Bertalan szerényke szekeréről leszállt a lelkészlak előtt, a tisztelendő úr ott várta őt a folyosó alatt, hosszú, szinehagyott, valaha fekete kaputjában, hosszú szárú csizmáival és egy hosszú kalappal a fején.

Bertalan szép férfias alak volt. Bajusza, szakálla csak alig sarjadzott még; termete kifejlett; csak kissé előrehajlott feje adott annak némi megalázkodó alakot, melyről gazdag gesztenye szín hajfürtök váltak kétfelé, természetes csigákban fogva körül szép halvány arczát.

Az udvarra lépve, szerényen üdvözlé a lelkészt, ki egy lépcsővel magasabban állt előtte s egy szóval sem mondá neki, hogy lépjen be, vagy tegye fel a kalapját, hanem átvevé pathetice a nyujtott hivatalos levelet, azt feltöré nagy teketoriával, elolvasta végtül végig, egy párt köhintett rá s aztán fontoskodó orrhangon kérdezé tőle:

– Ej, ej, onnan nagyon korhely tanulók szoktak kikerülni! Vannak kegyelmednek iskolai bizonyítványai?

Az öreg úr megint sokáig nézegetett, olvasgatott s azt jegyezte meg rájuk, hogy az ő idejében nem osztogatták ám olyan könnyen az eminentiákat.

– No, mert azt én egyátalában nem tűrhetem. Tud-e öcsém uram tánczolni?

– No ne is legyen; mert én olyan káplánt magam mellett meg nem szívelek. A mint látom, öcsém uram nem borotválkozik.

– Az pedig elmúlhatatlan. Hát azok a nagy lecsüngő hajfürtök mire valók? Fodrász-e kegyelmed, vagy pedig muzsikamester, hogy bodrozott hajat viseljen? Tanácsolom, hogy lenyirassa tisztességesen. Még egyet is meg kell jegyeznem. Semmi sem oly káros dolog egy segédlelkészre nézve, mintha kihajtott inggallért visel. Abból származik a hivalkodás, a vallás megvetése, a negédesség, a feslett erkölcsű élet és a kárhozatos újítási vágy, azért azt meg ne lássam többet. Most pedig lépjen be kegyelmed és mutassa be magát Vinczenczia testvéremnek és kezet csókoljon neki, mert az nekem valóságos édes testvérem és annyiba, vagy még többe vegye, a mit ő mond, mintha én magam mondanám.

Bertalant nem zavará meg e különös fogadtatás; a jó öreg úr furcsa utasításai inkább jó kedvre hangolák. Szépen szót fogadott neki, maga előtt bocsátva, bekiséré a -215- szobába, a hol Czenczi néni rettenetesen dúlt-fúlt, egy söprüvel a kezében ágyak, almáriomok alatt kotorászott és sehogy sem akarta vendégét észrevenni, hanem a helyett azon lamentált, hogy egy gombolyag czérnája most volt itt az asztalon s már elveszett, a sok jövő-menő csőcselék bizonyosan ellopta, nem is lehet más egyébként.

Bertalan első tekintetre megtalálta a gombolyagot a kályha vállán s átnyujtá azt a haragos házi szellemnek. Ez ketté metszé egy perczre haragját s kénytelen volt elfogadni az ifju köszönését.

– Hiszen jól van káplán uram, ha már itt van, hanem mondhatom ám, hogy itt nagyon szegény szállása lesz.

Az öreg úr erre azt jegyzé meg, hogy hiszen majd itt lesznek a disznótorok, azokba ő helyette majd eljárhat.

Czenczi néni ez ellen hatalmasan protestált: ő korán szokott feküdni és nem tűrheti, hogy a káplán éjjelről éjjelre oda csavarogjon, ő nem nyitogatja neki az ajtót, sem azt meg nem engedi, hogy a kapun ugráljon be.

Bertalan komoly férfias hangon szólt bele a vitába, hogy ő nem kivánkozik semmi mulatságba, kevéssel be fogja érni, de kiván lelki nyugodalmat és azoknak becsülését, a kikkel egy födél alatt lakik.

E határozott, szilárd hangon ejtett szavakra egyszerre elnémultak a háziak s nem tudták hogyan folytatni a kezdett thémát. Csak egymásra néztek meglepetve és kezdték érezni azt az ellenállhatlan hatalmat, a mit egy határozott férfi-jellem minden körülményben gyakorol másokon.

Czenczi néni soha egy csipős szót sem szólt e percztől fogva az ifju lelkésznek s az öreg úr többé nem szólt hozzá az orrán keresztül, hanem csak úgy, a hogy más ember szokott, az egész szájából.

Bertalan igyekezett magát egészen a családhoz tartozónak -216- tekinteni; nem hizelgett, de nem finnyáskodott. Vette a dolgokat úgy, mintha azokat régen megszokta volna. Véleményét megmondta igazán, de nem vitatkozott s a hol vette észre, hogy használhat, nem kérette magát.

Czenczi néni panaszkodott, hogy nem tudja a befőtteit hova rakni: ő rögtön talált hasznavehetetlen deszkadarabokat, azokból készíte neki polczot; a konyha füstölt: Bertalan négy téglából meg egy pléhdarabból csinált benne takaréktűzhelyt; az ajtókat nem lehetett kinyitni, a kulcsok nem fordultak, Bertalan egy percz alatt helyre hozott mindent; a tehén megbetegedett, Bertalan egy sajtár vízzel, meg egy szalmacsutakkal kigyógyítá; éjszaka minden zörrenésre talpon volt, körül nézte a házat s biztosítá a háziakat, hogy nincsen semmi baj; az udvaron volt egy omladozó fal, abból ő szobát épített, befedte, ki is festette és azt senki sem tudta, hogyan, mivel épít és fest, de az olyan szép volt, mint egy kis oltár, egy ember épen ellakhatott benne.

A kamrából egy nap alatt kiölte a patkányokat, a kertet elrendezte szépen, útakat szegélyezett be pázsittal, vetett virágmagokat és a kopár falakat minden féle gyümölcsös indákkal futtatta be.

Egy hónap múlva Czenczi néni nem győzte az egész helységben magasztalni az új káplánt, a kinél derekabb, becsületesebb, életrevelóbb embert képzelni sem lehet, a mi Czenczi néni szájából nagy szó.

Ezen egy hónap alatt nem is tudhatott felőle a közönség egyebet, mint a mit Czenczi néni által hallott; mert a szószéken az ideig egyszer sem láthatta.

Az öreg tiszteletes úr Bertalan megérkezte óta maradhatlan buzgósággal teljesíté a hivatalához tartozó foglalatosságokat; maga feljárt prédikálni, imádkozni, elmondá a régi beszédeket újra, néha alig birt felvánszorogni testi gyöngeség miatt a szószékre, alig birt fuldokolva hangot adni, mégis elment és nem engedte, hogy segédje végezzen helyette valamit. Ő még elég erőben van; lám, megtud -217- még állani, el tudja olvasni a betűket; nem igaz, hogy ő meggyengült volna.

Bertalan egy szóval sem sürgette a beköszöntést; felvezette maga az öreget, kikereste zsoltárjában az éneket, kezét nyujtotta neki, mikor a szószék rozzant lépcsőin alászállt és biztatta, hogy még elég erős.

Egyszer azonban azon szomorú eset történt, hogy a helység egyik notabilitása meghalt.

A régi fogadós volt az; nagy becsülésben részesült férfi; az öregek tisztessége, a vallás buzgó pártolója, ki minden áldozó napon maga szokta az Úr asztalára szükséglett kenyeret s bort szolgáltatni. E derék férfiunak halála egészen korszaki esemény volt a kisded helységben. A rokonok kivánták, hogy tisztességesen legyen eltakarítva. A közelebbi gimnasiumból elhozatták az iskolai énekkart e gyászünnepélyre s azt kivánták, hogy a hulla fölött a templomban az öreg tiszteletes úr mondjon ájtatos prédikácziót, a tiszteletes káplán úr pedig valami szép búcsúztatót.

Az öreg úr a megelőző este ismét az orrán keresztül beszélt Bertalannal.

– Öcsém uram, látni akarom a búcsúztatóját; mert az én kathedrámban nem lehet ám mindenféle újmódi hiábavalóságot elmondogatni. Azt én, a míg élek, meg nem engedhetem.

Bertalan kész szívvel nyujtá át az öreg úrnak búcsúztatóját, s itéletére bizta magát.

– Öcsém uram. Tanácslanám, hogy csak maradjon egy egyszerű ima elmondása mellett. Nincs még ebben kegyelmednek elég tapasztalása.

A készülőt jelentő harangszóra felölté ő is selyem tógáját, oly szép alak volt e fekete köntösben, karcsú derekát a széles öv szorítá át: a kik látták, ugyancsak megnézték.

A templom tömve volt már; messze földről eljöttek az -218- ismerősök, gyászos, figyelmetes népek; a koporsó ki volt téve a ravatalra, a mellette levő padban ült az elhunyt családja; egy férfi korban levő fia és egy szép hajadon leánya, egy gyönyörű szőke teremtés, ki fájdalomtól elhalva borult testvére vállára; a ki csak szép könnyező kék szemébe nézett, lehetetlen, hogy együtt ne sírt volna vele. Az éneklők a karzaton elkezdék egyikét azon bús melódiáknak, a miket annyiszor hallottunk gyermekkorunkban, a csendes ákászos sírhalmok kertében, a miknek dallamain úgy el lehet gondolkozni; a miknek szavai úgy megmaradnak a lélekben késő vénségig és akkor talán még jobban eszünkbe jutnak ezek a szomorú dalok a halálról és a mik a halálon túl vannak: az örök nyugalomról és az új életről, és azoknak a könyeiről, a kik itt maradnak.

A gyászének elhangzása után felvánszorgott emelvényére az agg lelkész és a mennyire gyönge szavaiból érthető lett, egy szép, vigasztalásteljes beszédet mondott a gyülekezetnek.

A beszéd valóban szép volt; – ugyanazon búcsúztató volt az, melyet Bertalan irt, szóról-szóra.

És ez nem volt ármánykodás a jó öregtől. Az ő elméje nehezen tudott már lelkesülni, nem lehetett tőle rossz néven venni, ha nyelvére idegen ajk szavait vevé fel. Hogy pedig miért tevé ezt épen Bertalan búcsúztatójával, annak ismét magyarázata az, hogy ez által az ifju embert sikeresen tartóztathatá vissza az elbizakodás keresztyéntelen bűnétől, mely azt erős kisértetbe vitte vala, ha szép beszédét megfelelő szónoklati tűzzel elmondva, a közönség tetszését egyszerre megnyeri; így pedig ez örvénytől el volt zárva, nem cselekedhetvén azt, hogy ugyanazon beszédet másodszor is elmondja, hanem a jó tanácshoz ragaszkodva, marad egy szerény imánál. És végtére némi kis önvédelem is volt abban egy roskatag öreg ember részéről egy életerős ifju ellenében s nem kell őt érte megitélni. -219-

Nem is vette azt más észre senki, csak maga Bertalan; az első mondatok meglepték, a többiekre azután nem figyelt.

A ravatal mellett, a koporsót fedezve könyező arczával, zokogott a szőke kis leányka, és az igaz fájdalom volt.

Az ifju lelkész őt nézte, az ő sírását hallgatá; és e látás, ezen hangok új eszméket adtak lelkének: nagyobbakat, valódiabbakat az eddigieknél.

Szíve megtelt magasztos gondolatokkal, lelkébe új szent ihlet szállt alá és a midőn az agg főnök leszállt szószékéről és Bertalant azon fenkölt helyre felbocsátá: az ihletett ifju elkezde egy beszédet mondani, melyet azon pillanatban súgott szivébe a nemföldi lelkesülés szava, és hangja bejárta a templom minden zugait és az emberi szivek minden rejtekeit, hogy a hívek áhitat és édes malaszt örömével tekintének fel reá és lesték ajkairól a szót, és vigasztalást kerestek lelkesült szemeiben és zokogtak az örömtől és mosolyogtak könyeiken keresztül és közelebb álltak Istenhez az ő szavai által.

Ott a ravatal mellett pedig egy ártatlan szív legtitkosabb rejtekében valami csodás, hatalmas érzelem támadott e szavak alatt, az ihlett szónok minden szava egy szilárd kő volt, melyből olyan vár épült abban, a mit semmi idő le nem fog rombolni többé.

A leányka áhitattal tartá rajta nagy, kisírt kék szemeit és érzé titkon magában, hogy emelkedik vele együtt közelebb közelebb az ég felé, ott a hol az üdvösség van, a hol a boldogok laknak s elfeledé a földet és a mik azon vannak köröskörül.

A temetés szomorú szertartásai után régi szokás szerint felgyülekezett a tisztességtevő nép a halottas házhoz: a falu előkelői, jómódú gazdái mind megjelentek a halotti torra, a mint az régi idők szerint rájuk maradt.

A fogadó nagy vendégszobájában minden tükör gyászszal volt behúzva, szomorú mulatsághoz szomorú feldíszítése a lármás tánczteremnek. -220-

Még most minden ember iparkodott áhitatos képet csinálni: hiszen halottas háznál vannak, a honnan csak most vitték ki a koporsót; s a mellékszobából áthallatszik az árva leány sírása. Felfér az ünnepélyesség minden arczra.

Hanem hiszen majd elfelejtjük azt, ha egyszer körül fordult a kancsó; ha egyszer elkezdett kántor uram verseket mondani, megindultak az ispán úr adomái, még az eltemetett fia is nevetni fog rajtuk, a ki pedig különben igen derék, tisztességes úri ember, nem is mondhatni róla, hogy ne tisztelte volna édes atyját, a kit épen most temetett el.

A mint tehát mindnyájan együtt volnának a halottas háznál, a fiatal káplánt nem tartották az előljárók érdemetlennek arra, hogy gyönyörű búcsúztatójáért, melylyel mindnyájokat úgy megríkatta, szemtül-szembe ne dicsérjék. Úgy beszélt a halálról, hogy az embernek a lelke is megkönnyebbült bele s szinte irigylette azt, a ki ott a koporsóban fekszik.

Az öregek még most is törülgették szemeiket, legkivált a biró, a ki élemedett férfi volt már.

Bertalan megszorítá a jó öreg kezét s látva az általános elérzékenyülést, így szólt az egybegyűltekhez:

– Kedves atyámfiai az Úrban. Valahányszor egyet közülünk magához szólít az Úr, abban mindig egy hatalmas intést küld le reánk, hogy forduljunk ő hozzá, mert bizony mindnyájan az övéi vagyunk. Valahányszor egy sírtól haza megyünk, többet olvashatunk saját szíveinkből, mintha a világ bölcseségének könyvei volnának előttünk. De teszszük-e mi azt valaha? Soha. Hanem a helyett elmegyünk dőzsölni a gyászos házhoz és kikergetjük sziveinkből hiú gondolatokkal az Úr sugallatát. Ideje van a sírásnak, ideje a nevetésnek, és mi összezavarjuk azt. Akkor vigadunk, a mikor lelkünkbe szállni kellene és áldozunk borral, a midőn áldozni kellene tiszta szívvel. Mennyivel magasztosabb dolog volna, ha eljönnénk az -221- árvák szomorú házához s azt mondanók nekik: vigasztaljon meg az Isten, adja vissza örömeiteket; ha szükségetek lesz az életben, mindenikünkben atyát és testvért fogtok találni. Az pedig, a mit ily visszás lakomákban testi örömökre elpazarolnánk, fordítanók istenes czélokra, mikkel magunknak egy-egy bizonyságot szereznénk ama szigorú biró előtt. Ime elhallgattam, hogy e templomnak csak egy harangja van és az is régen meghasadt. Nem többet érne-e a poharak csengésénél, ha ez a harang csengne ismét oly tisztán, a hogy azt e helység őslakói hallák, midőn az élőket az Isten elé hívja, vagy a halottakat az Isten elé kiséri? Mi kellene arra? csak egy gyásztor elpazarolt lakomájának díja. Ime mondjunk le arról ez órában, kedves rokonaim. Kérjük fel a gyászoló házi gazdát, hogy a mit e bánatos ünnepélyre készült elkölteni, tegye le az Isten oltárára s ha az tán nem lenne elég e szent czélra, mi magunk is tegyük hozzá, a mit ez este kártyára szántunk s kitelik belőle az új harang.

A jelenvolt nép általános lelkesüléssel fogadta az ifju pásztor buzdító szavait: ő maga is elővette tallérkáját s megkezdé vele a gyüjtést; a tányér pár percz alatt megtelt s a megholt fia könyező szemekkel igéré, hogy a mi még hiányozni fog, pótolja egyedül az új harang árában.

És azzal érzékenyen szoríták meg egymás kezeit s haza oszoltak békén és úgy örült minden ember annak, a mit cselekedett. Mámoros fő helyett tiszta szívet vitt mindenki haza.

Csak kántor uram, meg ispán uram, meg egy pár eszem-iszom ember oda hátul csóválta a fejét erre a mulatságra, a mi nekik is egy pár garasukba került s a honnan száraz torokkal mentek haza.

Hiszen majd megint eljönnek ők halottas torba máskor is, csak híni kell őket!

Kalapos Jánosnak hítták a meghalt fogadóst; felnőtt legény fia szintén apja nevét viselte és pedig apja «becsületes» -222- nevét. Sok rossz tréfát el lehet mondani a maga helyén a korcsmárosokra: hogy a bort vizezik, hogy dupla krétával irják a rovást, hogy megsütik a főtt húst s fáczánnak keresztelik a kakast, de Kalapos Jánosékra ugyan soha senki egy rossz szót sem mondhatott. Tisztességes árért minden jót adtak, akárki szállt meg nálok, megemlegette a szép leány főztét, az igazi jó bort és a hallatlanul olcsó számadást.

Nem egyszer megtörtént, hogy maga a vendég kezdett el azon veszekedni, hogy de már ilyen olcsón csak még sem adnak semmit a világon, mint itt s erőnek erejével pengőben akarta érteni azt, a mit váltóban mondtak neki.

Nem is lett Kalapos János uram valami gazdag ember a korcsmárosságból; de megélt tisztességesen s soha sem látott sem ő, sem családja szorultságot.

Fia, az ifju Kalapos János, épen oly derék ember volt, mint az apja, megmondta a vevőnek, mikor valamit eladott: «ennyiért vettem magam, ennyit kell rajta nyernem, hogy megélhessek» és ő sem árulta a vizet pénzért soha.

Testvére, a szép Kalapos Juliska, messze földön ismeretes volt már szépségéről, de a milyen messzeföldön emlegették szép mosolygó arczát, olyan messzeföldön sem tudtak felőle semmi mendemondát, a mit szép leányra, kivált korcsmáros leányára, olyan könnyű kitalálni.

Ő főzött, ő szolgált a vendégeknek, de mindig oly illedelmesen, szerényen tudta magát előttük viselni, hogy soha sem adott rá okot senkinek, hogy őt csak egy tréfás szóval is megbántsa.

Pedig vendégfogadóban sok mindenféle ember megfordul; egy némely falusi gavallér csak azért utazott alá s fel, hogy a rézpataki vendéglőben megszállhasson: hej sok szép szerelmi nyilatkozatot, még verset is irkáltak fel gyémántos gyűrűkkel a vendégszobák ablakaira, gondolva, hogy ott csak elolvassa azokat Juliska, de hogy azokat -223- szemébe is merték volna tenni, azt ugyan nem próbálta egy is.

Az öreg János halála után egy héttel pompás négylovas hintó hajtatott be a vendéglő udvarára s a ki abból kiszállt, senki sem volt más, mint a helység földesurának fia, az ifju Endreffy Lajos, kinek atyja fenn lakott Pesten.

Ott volt ugyan számára a földesúri kastély, de azt mondá, hogy nem akar oda szállni, mert dohosak a szobák, s nem eheti a kulcsárné főztét; a míg tehát dolgai tartanak, a vendéglőben fog tanyázni.

Úgy látszott azonban, hogy az úrfinak minden dolga abból állt, hogy a szép Juliskát lesse, körülötte legyeskedjék s minden módon próbálgassa a leány szívének nyitját. No ha ezt tartá dolognak, ennek ugyan soká nem lett volna vége.

Egyszer azonban az úrfi megunta, hogy olyan lassan halad előre «dolgában» s azt engedte meg magának, hogy a mint a leányka észre nem vette, átkarolta a derekát.

Még az nap az ifju korcsmáros felkereste az ifju urat szobájában, ki ott az ágyon heverészve kopóit tanítgatta, s azt mondá neki, hogy ő holnap meszeltetni akarja a szobákat, tehát addig méltóztassék az úrfinak a kastélyba átvándorolni.

A gavallér nem értette el a szép szót, befogatott, odább ment, s csak egy hét mulva jött megint vissza. Nagy megütközéssel vevé észre, hogy még akkor is meszelik a szobákat. Ismét elment, ismét visszajött, és valahányszor megérkezett, mindig azt találta, hogy minden szobát meszelnek, surolnak, a mi el nincsen foglalva.

Utoljára érteni kezdé a tréfát, s majd megharagudott érte. Előfogta a kocsmárost.

– Igenis, nagyságos uram. Mindig meszelni fogunk. Mert én szeretem a tisztaságot és az én házamon nem tűrök soha semmi szennyet.

Az úrfi megértette ezt a mondást, azért hogy egy kicsit nehéz feje volt is, s hajtott egyenesen haza Pestre, panaszt tenni édes atyjánál, tulajdon árendásának e hallatlan gorombasága miatt.

Az öreg úr nem igen mozdult már ki helyéből, a köszvény igen lekötözte, helyébe kellett menni mindenkinek.

– János öcsém, szólt a nála megjelenő vendéglőshöz, hallom, hogy kegyelmed nagyon tisztán tartja a házat, a mi tőlem bérelt; és ez igen dicséretes dolog. Tartok tőle azonban, hogy az én fiam, a ki a fehér szobákat nem szereti, ha én meghalok, kegyelmednek kiadja az útlevelet; azért, ha jónak látja, kész vagyok kegyelmeddel újabb tizenkét esztendőre szerződést kötni; a bérből is leengedek száz forintot, azért a szorgalmas tisztogatásért.

János könyezve csókolt kezet a jó öreg úrnak s megnyugodva tért vissza Rézpatakra, s e naptól fogva nem látta Lajos úrfit többé a vendégfogadóban.

Azonban nagy megütközéssel tapasztalá, hogy egy idő óta egyéb vendégei is gyérülni kezdenek; előkelő hintók, mik máskor betértek, most elvágtatnak a kapu előtt, régi ismerős fuvarosok sietve etetik meg az abrakot s ki sem fogják a lovakat; még csak egy ital bort sem kérnek; úgy iparkodnak kijutni az udvarból megint, s ott nem lehete őket marasztani éjszakára.

János több izben panaszkodott szomorúan Bertalan tiszteletes úrnak, hogy rosszul kezd menni a keresete; ő nem tudja miért? az utazók a szomszéd falu vendéglőjébe kezdenek szokni, pedig ő most is oly becsületesen bánik mindennel, mint édes apja bánt.

Bertalant is meglepé ez a váratlan változás; míg végre megtudta annak a titkos okát. -225-

Kitől tudhatta volna azt meg jobban, mint Czenczi nénitől? a ki egész nap a falut járta.

«Hogy az utazók, a vendégek nem mernek a vendéglőbe szállni, vagy épen éjszakára ott maradni, mert az öreg Kalapos János lelke kisért a szobákban.

Éjszaka csörgeti a lánczait. Ezt minden szobában, az istállóban és a kocsiállás alatt is egyformán hallották.

Két átutazó hajtsár mennyre földre esküszik, hogy ő nekik meg is jelent a kisértő lélek, hosszú lánczot czepelve a kezén; de ők nem merték megszólítani, hanem féltükben elbujtak az ágy alá.

Ő egyszer készakarva úgy tett, mintha ittas volna s felfeküdt a padlásra. Éjfélkor megjelent előtte a lélek s miután a nagy nyögésekkel össze-vissza ijesztgette, azt rebegte neki, hogy ő kénytelen feljárni a másvilágból, mert ez előtt több esztendővel egy gazdag utazót maszlagos borral elkábítva, meggyilkolt s azt a kamarában a mángorló alá elásta.

Az ispán mennyre földre esküszik, hogy ő ezt a titkot soha sem adta tovább; de azért mégis tudja az egész helység, valamennyi keresztül utazó s estefelé a világ minden gyönyörűségeért nem merne senki a hirhedett vendéglő felé közelíteni.»

Bertalan megértve ezeket a szép dolgokat, kiment az erdőre, kikeresett egy szép hüvelykujjnyi vastagságú somfát, nagy bunkóval a végén, azt megfaragta botnak s este levén, visszasétált megint a faluba; bement a vendégfogadóba, a botot megtámasztotta az ajtó mellé s benyitva Kalaposékhoz, jó estét kivánt nekik, s azt mondta, hogy ő most itt marad náluk vacsorára.

Azok örömmel fogadták; a szép Juliska asztalt terített, felhozta aszalt gyümölcseit, mézét és a méznél is édesebb -226- mosolygását adta mellé; a tiszteletes úr vidám regéket beszélt nekik, ők pedig hallgatták; még János is jó kedvű kezdett lenni utoljára, pedig eleinte nagyon hallgatag volt.

A nyájas beszélgetés közben nem is ügyeltek rá, mennyire elmult az idő, csak azt vették egyszer észre, hogy a nagy kakukkos óra üti már a tizenegyet.

Erre az óraütésre észrevehetőleg megdöbbent a két testvér; mindjárt itt lesz az éjfél, s a kisértet őket is megrémíté.

– Elbeszélgettük az időt. Az én öregeim már alusznak, nem rontom el az álmukat, itt maradok nálatok az éjszakára, ha van egy üres szobátok.

Hajh, egy egész sor szoba volt üresen, de a két testvér azért mégis oly nehéz szívvel nézett egymás szeme közé, mintha rettegnének azon gondolattól, hogy a kedves ifju is megismerkedjék az ő szomorú házuk rémeivel.

Ő azonban oly szivesen kinálkozott, hogy nem lehetett ellene kifogást tenni. Juliska maga sietett neki ágyat vetni a legtágasabb szobában, megveregette saját kezecskéivel a szép puha vánkosokat s reszkető sóhajtással kivánt neki jó éjszakát.

A fiatal ember, Isten tudja miért? olyan boldog volt, hogy abban az ágyban feküdhetett. Mennyi édes gondolatja támadt ottan? hova nem vitték el lelke ábrándjai? Talán édesdeden el is aludt volna, ha egyszerre valami idegen nesz meg nem zavarta volna ábrándozásai közepett.

A mellékszobában egyszerre megcsördült valami s egy nehéz sóhajtás hangzott végig az egész házon.

Bertalan eloltá a gyertyát; a holdvilág bevilágított az ablakon, annak kétes világa deríté fel a szoba sötétségét.

Nemsokára még közelebb hangzott a sóhaj s panaszos hangok töredeztek elé, nyöszörgő jajgatás, kínos fohászok; a mellékszoba ajtaját elkezdte valami kaparni; egyszerre felpattant a zár s egy magas, öles fehér alak állt meg a küszöb alatt. -227-

A kisértő rém most lassú, csoszogó léptekkel betipegett a szobába: hosszú fehér szemfödél takarta be fejtől sarkig; valami csörömpölő lánczot húzott maga után s ijesztő hangon rebegte:

«Jaj neked ember, ne közelíts hozzám»; rebegé kisértetes hangon a rém, s a mint Bertalan feléje lépett, a hosszú lánczczal nagyot ütött rá.

A tiszteletes úr sem vette tréfára a dolgot, hanem elkapta a láncz végét s a somfa suhogóval olyat húzott kettőt-hármat a kisértet úr nyaka közé, hogy az esze nélkül fordult vissza és futott be a másik szobába, a honnan előjött.

Bertalan egy ugrással utolérte; megragadta a nyakát vas marokkal s egy hatalmas rántással úgy vágta a földhöz, hogy ő kisértetessége négy-kézláb terült a pallón; akkor leszorítá térdével a földre, megrázta mellénél fogva hatalmasan s azt kérdé tőle: «no most beszélj, ki vagy?»

A megszorult kisértet dehogy merte azt mondani, hogy ő ilyen meg amolyan elkárhozott lélek a pokolból, sőt inkább attól félt, hogy most mindjárt lelket csinálnak belőle, s igazán a pokolra küldik.

Egy ideig azon törekedett, hogy kiszabadítsa magát az ifju vas kezei közül; annyi volt az, mintha valaki a gőzhajó gépeit akarná puszta kézzel feltartóztatni; Bertalan úgy megkötözé őt saját vaslánczával, mint egy gyermeket.

Akkor oda állítá egy szegletbe, meggyújtá a gyertyát s lehúzta a lepedőt a kisértet fejéről.

Az ember arcza be volt festve korommal és mészszel szép tarkára. Olyan volt rá nézve, mint a legeslegszebb -228- ördög, a szeme körül fehér, az orra fekete és így tarkázva az egész pofa.

– Kérem szépen, én a Juliska leányasszony szeretője vagyok. Így szoktunk összejönni, hogy rajta ne kapjanak.

A kisértetet ezúttal csak az irgalmas Isten kegyelme őrizte attól a rettenetes pofoncsapástól, a mi a pap tenyerén már utalványozva volt számára ezért az undok hazugságért. Bertalan legyőzte magában azt az emberi haragot, a mi e szóra támadt szivében s még egyszer nyugodt hangon szólt az ismeretlenhez:

– Egy bűnt kettővel akarsz takargatni. Elébb rossz hírbe hozod a fogadót, aztán el akarod lopni a legártatlanabb hajadon tiszta becsületét. Ez hazugság. Azonban folytasd. Mondj még akárhányat, hogy ki fia vagy: én elhallgatom; de a míg azt mondom rá: ez hazugság volt, addig el nem bocsátalak. Ki vagy hát?

A megnyomorított gonosz lélek nagyot fohászkodott erre a vigasztalásra s más hangon kezdett beszélni.

– Megkhövetem, thiszteletes uram. Nem vagyok én senki egyéb, mint a zsidó khocsmáros a szomszéd faluból. Azért thettem ezt, hogy a vendégeket elijeszszem innen.

– Ez megint hazugság! szólt a lelkész. A szomszéd kocsmáros derék, becsületes ember, nem vetemedik ilyen dolgokra. Mondj mást. Ki fia vagy?

– Hm. Ez úgy látszik, hogy reggelig itt akar hazudni, monda a pap. No majd végit szakítom én ennek egyszerre. Mindjárt megtudom én, hogy ki vagy jámbor lélek?

Azzal megfogta az árva lelket, oda vitte a mosdó tálhoz, melyben reggelre el volt készítve a víz; a nyavalyás bekent pofáját minden kapálozás daczára beledugta a vízbe -229- s egy darab szappannal lemosta róla a kormot és meszet szépen, meg is törölgette azután a kendővel.

Olyanforma kicsapott ispán, a kit minden tisztességes helyről elkergettek, a kit sehová be nem fogadtak, a kivel semmi uradalmi tiszt nem akart együtt szolgálni, s a ki utoljára egyik úrtól a másikhoz tolakodott, s engedte magát mindenféle szolgálatra felhasználni, s föl sem vette, ha innen-onnan kikergették és viselte az ispán nevet valamennyi pályatársa méltó botránkozására.

A tiszteletes úr leöblíté a kezeit ezen csúnya foglalatosság után, s meg is törülgeté szépen.

– Bögöly uram, szólt azután, minthogy már megismertük egymást, jelentem, hogy én egy kézzel sem fogok kegyelmedhez többet nyúlni.

Hanem a lelkész ezt mondván, a somfa-suhogót a hóna alá vette, a miből megint Bögöly uram azt a siralmas következtetést kezdte húzni, hogy kézzel nem akar hozzá nyúlni, hanem bottal.

– Azt mondom most kegyelmednek, hogy mondjon el énnekem mindent szép szerével: miért csinálta ez alakoskodást? ki kérte fel rá? és mit akart az által elérni? Ha szépen megvall mindent, szó nélkül eleresztem; ha pedig hazudni talál, látja ezt a somfa botot: először ezt a hátán összetöröm; másodszor a hívek előtt vasárnap meg fogom inteni; harmadszor a vármegyére feladom és becsukatom, és negyedszer a nagyságos úr is el fogja csapni.

– Ereszszen el, tiszteletes uram. Úgy segéljen mindent elmondok az utolsó szóig, s forduljak fel, ha egyet hazudok. A nagyságos úrtól ugyan épen nem félek, a mint majd megtetszik érteni, a vármegye tömlöczétől sem; nem -230- olyan rossz hely az, mint gondolják; hanem azt nem szeretném, hogy a tiszteletes úr kiprédikáljon; a somfabotjából pedig már elég volt, a mit kóstolóba kaptam. Hanem kérem, vegye le a kezemről ezt a lánczot, mert szorít.

Bertalan leoldá a lánczot foglya kezeiről, s azután szorgalmasan bezárta az ajtókat, s a kulcsokat zsebébe tette.

Bögöly uram látta, hogy nincs merre elszaladni, s rászánta magát, hogy elmondja a kis történetecskét.

– Hát biz engem, tiszteletes uram, erre a kis tréfára, a miért olyan szépen kifizetett: mondhatom, hatalmasat ütött a hátamra vagy hármat – az ember fel sem tenné az ilyen pap féléről – hát erre engem egyenesen az ifju nagyságos úr biztatott fel.

Bögöly uram észrevette e megdöbbenést s hajlandó volt azt a maga javára magyarázni s most már egész bizalmassággal kezde a lelkészhez beszélni, mintha csak valami vidám tréfás adomáról volna a szó.

– De most csak igazat mondtam. Az ifju nagyságos úr megharagudott a vendéglősre, mert az pimaszul bánt vele, azért, hogy az ifju úr Juliska leányasszonynyal tréfálni méltóztatott egyszer-másszor. Az úrfi azt akarta, hogy majd így megtöri a bolond kevély ember büszkeségét; nem ám egyebet. Azt a világért sem akarta, hogy koldussá tegye e tréfa által, hanem csak azt, hogy ha majd egyszer a vendégek egészen elszoknak a fogadótól: a kocsmáros maga menjen hozzá könyörögni és akkor az úrfi újra fel akarta őt segíteni.

– Bizony, tiszteletes uram, a nagyságos úrfi az ilyenekben nem kíméli a pénzt, bolondja a fehérnépnek. A minap is egy molnár leányávali ismeretsége tízezer forintjába került. Azt kidobni annyi neki, mint a semmi. Elhigyje, tiszteletes uram, ha esze volna a kocsmárosnak, -231- az a kastély az övé lehetne. Hanem hát Kalapos uram bolond ember. Nagy bolond. Nem látja a hasznát.

– Hallgasson ön; ne beszéljen többet! szólt a lelkész undorodva, s sietett kinyitni az utczára nyiló ablakot. Távozzék. Itt ez ablakon kiugorhat. A lánczot és a lepedőt hagyja itt. Ha azt akarja, hogy én el ne mondjam a valót, siessen önmaga mindenkinek elbeszélni, hogy a kisértetet én kiugrattam e házból. Gondoljon ki valamit, az az ön dolga. Én tréfából sem hazudom. Ha ez a hir két nap alatt úgy el nem lesz terjedve a környékben, mint az a másik, a mit szintén ön költött, én kibeszélem a tényt és előmutatom a kisértettől elvett gúnyát, a min az urasági czímer is rajta van. Most elmehet ön.

Bögöly uram kapott az ajánlaton. Váltig azt hitte ugyan, hogy a pap még akar egy párt ütni a hátára, s majd csak akkor áll azzal elő, mikor ő félig kinn lesz az ablakon; hanem a mikor azután tapasztalá, hogy biz a tiszteletes úr békével engedi őt kimászni a nyiláson, megszállta az érzékenység, még egyszer visszadugta a fejét az ablakon s odasúgott:

– Tiszteletes uram. Én nem akarom Kalaposék veszedelmét. Mondja meg annak az embernek, hogy ne bolondozzon az úrfival. Az úrfi hóbortos ember; ha azt egyszer magára haragítja, az majd meglássa, még felgyujtatja a kocsmáját. Nyugodalmas jó éjszakát kivánok.

Nyugodalmas jó éjszakát! Oh ez gonosz éjszaka volt Bertalannak. Órahosszat járkált alá és fel a szobában, és ezer meg ezer gondolat űzte egymást lelkében; gyertyája fenékig leégett, az is sötétben hagyta, lefeküdt az ágyba: az álom ott is kerülte szemeit. Oh ez a harcz az égi őrszellem terhes küzdelme volt a hatalmas csábítóval egy veszendő lélekért.

Senki sem véd meg ilyen veszedelemben, egyedül az igaz Isten és az igaz Isten úgy véd meg, hogy ád törhetlen erényt és tiszta szivet annak, a kit kisérteni enged.

A lelkész imára kulcsolt kezeit ajkához emelve fordult a fal felé, s így imádkozva lepte meg az álom.

Három fal választotta el attól, kiért oly buzgón imádkozott, az pedig épen úgy aludt az Úr kezeiben, miként ő; tán kezei épen úgy imára kulcsolva, ajkaihoz emelve, fejével ő felé fordulva, ajkaival felé sóhajtva, s bár három fal volt közöttük, lelkeik megtalálták egymást azokon keresztül is s úgy beszélgettek egymással, mintha arczaik egymás mellett feküdnének.

Mindkettő egymásról álmodott és reggel egyik sem merte azt a másiknak megvallani.

Bertalan reggel tudatá Kalapossal az éjszaka történt dolgokat. A kisértettől megszabadult a ház tája, de annál nagyobb lett a kisértet benn a házban.

Nem a vendéglő híre, hanem a család becsülete, a tiszta erény van most fenyegetve.

Kalapos nem engedte többé hugát soha kijárni a helységbe; nem engedte a vendégekkel foglalkozni; inkább maga végzett mindent; ha kérdezősködtek felőle, azt mondta: nincs itthon.

Szegény leány olyan életet élt, mint egy elitélt rab és nem tudta, hogy miért?

Ti nagyvárosok elkényeztetett szülöttei, nem is sejtitek azt, micsoda öröme van szegény falusi embernek a templomban?

Ti nektek van operaházatok, táncztermetek: titeket hirhedett énekesnők, zenehősök, szemfényvesztők mulattatnak; ti arról szoktatok előre beszélni, mikor kerül szinpadra ez meg amaz új dalmű, mikor lép fel egy világhódító tánczosné, mikor lesznek a várt hangversenyek, az előkészített dalidók? – Ott künn pedig az együgyű népnek csak egy öröme van: ki fog jövő vasárnap prédikálni? az öreg tisztelendő-e, vagy az ifju tiszteletes? megint -233- olyan szép beszédet tart-e, mint ma egy hete? megint fognak-e annyit sírni a hallgatók, és olyan könnyebbült szívvel fognak-e ismét hazatérni utána? és azután este, midőn kiülnek a kapuk alá, úgy elmondogatják azt egymásnak: ki mire emlékezik belőle? semmi, egy szó el nem veszett abból, mind megtartották magukban.

Soha egy vasárnapot el nem mulasztott Juliska, melyen Bertalan beszédeit hallhatá; a míg csak szólt, szemeit le nem vette róla; minden szavát elfoglalta magának, és az volt rá nézve a legnagyobb gyönyörűség.

Bertalan valami oly földön túli lény volt szemei előtt, a kit szeretünk a közelítés reménye nélkül, a kit szivünk magáénak vall, a ki lelkünket igazgatja és a ki iránt egy földi gondolatunk nincsen.

Az ábrándozó leányka örömnapjai közé számítá a vasárnapokat, s úgy tetszék neki, mintha olyankor minden ember arcza egészen másforma volna, sokkal kedvesebb és igazabb, mint egyéb napon.

A kisértet-űzés utáni vasárnapon ismét Bertalanon volt a sor a szent beszédet tartani, s szokás szerint megtelt az egyház minden padja; még az az egy is, mely különben üresen szokott állani: az urasági szék.

Az öreg kegyes Endreffy készítteté azt magának, hogy midőn itt nyaral, ünnepnapokon onnan hallgassa a buzgóság szavait; a nép úgy szerette őt ott megpillantani, buzgó ősmagyar arczával és ihletten lépett nyomába, midőn a köznéppel egy sorban megindult elfogadni az Úr vacsorájának kelyhét.

Ezúttal nem az öreg úr ült ott, hanem az ifju; és még valami fővárosi piperkőcz.

Az ülőhelyek olyan formán voltak rendezve, hogy egyik oldalon a szószék mellett voltak a férfiak padjai, másikon a nőké, az urasági ülőhely e kettő között, épen a szószékkel és az Úr asztalával szemben.

Talán imádkozni, talán énekelni, talán az Úrnak áldozni jött ide a két ifju gavallér? -234-

Igenis: azért jöttek, hogy itt egy csomóban megláthassák a vidék szépségeit; a rézpataki hölgyek mind híresek voltak kitünő szépségükről. Itt volt Juliska is; ott kellett ülnie az urasági szék mellett, csaknem szomszédságban az úrfival. Endreffy úr nem láthatta őt másutt, mint a templomban, mert a leány csak ide járt látogatóba; tehát felkereste őt a templomban és mosolygott mikor őt meglátta, hogy a leány mélyen elpirulva kényszerült szemeit lesütni előtte.

Az ének megzendült, a hívek ájtatos hangja egy harmoniába vegyülve szállt fel az ég felé: az úrfiak is jól tudták, hogy kell az embernek magát a templomban viselni; megtanulták otthon a balletben. Beszélgettek, nevetgéltek egymás között; Endreffy egészen áthajolt Juliskához s suttogott hozzá mindenféle édes szavakat, a miktől az ártatlan gyermek arcza égni látszott.

És a hívek mindezt látták és szíveikben romlás volt és botránkozás ezt látni, maga a vendéglős is kénytelen volt azt elnézni, hisz az Isten házában megszólalni nem szabad.

A helyzet valóban jól volt kiválasztva. Sem a leányka nem futhatott el a csábító szavak elől, sem goromba bátyja nem jöhetett segélyére. Erre való az Isten háza.

Az ének elhangzott; – az ifju lelkész csendes léptekkel fölment a szószékbe: ihlett, méltóságteljes arczczal megállt azon a helyen, a melyről elmondhatni: «rettenetes hely ez; e kisded ölnyi tér senkié: egyedül az úr Istené».

Az imádság alatt még volt az úrfinak valami suttogni valója: valami vidám enyelgő beszéd; csak az amenre hallgatott el kissé s akkor azt a boszantó félszemüveget szeme elé csiptetve, úgy kezdett a lelkészre nézni, mintha az valami híres komédiás volna.

A lelkész pedig felnyitá a szent bibliát és felolvasá az alapigéket, a hogy azok meg vannak irva Máté evangelioma XXI. részének 13-ik versében:

«Az én házam imádkozásnak háza; ti pedig tevétek azt latrok barlangjává!» -235-

Az egész gyülekezeten egy hideg borzongás futott végig e szavak után, – mindenki előre érzé, hogy ez rettenetes tanítás lesz…

Endreffy is elsápadt e szókra és nem tudott többé mosolygani, bármennyire erőltette. Oly csendesség támadt, hogy a lélekzetvételt lehete hallani.

E földöntúli csendben, mint a pusztában harsogó Isten haragjának szava, zendült meg a lelkész lélekrázó hatalmas beszéde:

«Ez a ház imádkozásnak háza, hova a nagyok magukat Isten előtt megalázni, a kicsinyek Istenhez felemelkedni jönnek, hová a bűnösök vétkeikért bocsánatot kérni, ellenségek kibékülni, világi örömöktől megcsömörlött szivek égi malasztot keresni járulnak, hol a porba leborul mindenki, mert tudja, hogy por és hamu minden, a mi a porból támadott… Ki volna olyan merész, hogy elfelejtené, miszerint ez a ház minden palotánál felségesebb palota és ennek ura minden uraknál hatalmasabb Úr, a ki előtt a koldusok és a királyok egyenlők? Ki volna oly merész, hogy szive legbűnösebb gondolatjait e helyre behozza, s mutogassa Isten arcza előtt lelke fekélyeit? Ki volna oly merész, hogy e rettenetes házban, mely az Úr temploma, emberek megrontására, ártatlan szivek megejtésére, a kárhozat útjaira ne átallana gondolni; a ki ide jönne, adni és venni eladó portékát és alkudni azokra, a mik pénzért nem eladók…»

Az egész gyülekezet ámultan tekinte fel a csudálatos bátorságtól átihletett szónokra, és senki sem mert az úri székek felé pillantani. Rettegés volt arra gondolni, hogy a föld hatalmasai ime meg vagynak fogva saját csapdájukban, ime bejövének a templomba, hogy megszentségtelenítsék azt és ime támadt egy bátor szolgája Istennek, a ki megostorozza őket ott az egész nép előtt, és nem szabadulhatnak a keresett büntetés elől, mert a templom nem komédiaház, a honnan akkor mehet el valaki, a mikor nem tetszik neki az előadás. -236-

Végig kellett nekik hallgatniok az egész történetet; minő bűnök terhe alatt romlott meg az ős Jeruzsálem, hogy vétkeztek a phariseusok, a nép előkelői, künn és benn az Úrnak templomában, hogy tolakodtak be a szent csarnokokba kalmárok és kufárok, áldozatra vitt bárányokat, galambokat árulva, és hogy jelent meg közöttük ama világrendítő szellem, a kinek neve Messiás, és korbácsot fonva kötélből, kiűzte őket az Úrnak templomából.

«El innen veletek, az én Uramnak tornáczaiból, ti szentségtörők, Istentkisértők, lélekbotránkoztatók, itt nem adnak és vesznek galambokat és bárányokat!»

– Mit cselekedtél uram? szólt remegve a vendéglős a lelkésznek, midőn a templom udvarán találkozának.

Az öreg tiszteletes úr azonban annál jobban megijedt, midőn a szörnyű hírt megvitték neki. Ott hagyta az ételt ebéd közepén, s futott fel a kastélyba az ifju földesúrhoz; és elkezdé magát menteni előtte, hogy ő nem oka az egész rettentő esetnek, sőt legkisebb tudomása sincsen róla; ellenben rajta leend, hogy ez iszonyú kihágás példásan és az elkövetett sérelemhez arányosan megbüntettessék.

Azt mondta, hogy nem tudja miről van szó? A káplán úr igen szép beszédet tartott ő előtte, s ő már küldött is neki két darab aranyat kegyúri elismeréseül.

Hát még mikor megtudta, hogy Bertalan a két aranyat a szegények perselyébe vetette!

Ez veszedelmes ember, ez magasra emel a fejét, ez nyakára ül a hatalmasoknak, s pásztorbotjával nemcsak juhait tudja őrzeni, de az oroszlánt is megkergeti, miként egykor Dávid: ennek nem szabad itt maradni. -237-

Alig várhatta a beközelgő egyházkerületi gyűlést, hogy ott az egybegyűlt vének és tekintélyesek előtt elmondhassa, minő «egyszarvú» kezd támadni Bethelnek kapuin belől; a ki ha le nem töretik ideje korán, megöklel sokakat, a kik eddig azt hitték, hogy az ő bőrük sérthetetlen!

Elő is adá e panaszát egész rettentő mivoltában. Jelen volt az öreg Endreffy is, a vallás hívei közt legtekintélyesebb férfi, az elmondott kihágásnak az ő szívét kellett legjobban elkeseríteni, mert a bántalom az ő fiát érte.

A mint az öreg tiszteletes leült, utána mindjárt föl is kelt Endreffy s azt mondá az előadottakra:

«Az ifju segédlelkész a midőn azt tevé, a mit tett, teljesíté az ő magasztos kötelességét, a mire Isten által elhivatott; mert azért adattak az Isten szolgáinak ajkaira az Úrnak vigasztaló és ostorozó igéi, hogy a szenvedőket megenyhítsék, a bántókat pedig megfenyítsék, és ne válogassanak a nagyokban és kicsinyekben; és ha én magam nem csak egy megyének volnék főispánja, hanem egy országnak volnék is a királya, és megbántanám azt, a mit Isten szentnek hagyott, és ezért engemet, vén embert, az Isten szolgáinak legcsekélyebbike, legfiatalabbika, megfeddne: meg fognám hajtani fejemet, és azt mondanám: uram, helyesen cselekedtél, folytasd tovább! Mert nemcsak az a kötelessége a jó papnak, hogy az embert megkeresztelje, midőn megszületik s eltemesse, midőn meghal, hanem hogy vezesse is az igaz úton, a míg él. Midőn pedig a pap kezében tartja az evangyéliomot, akkor tegye lába alá a földet és ne ismerjen azon nagyobb urat, mint az Úr Jézus Krisztust! A rézpataki káplán így cselekvék. Azért ő dicséretet érdemel.»

Az ősz patriarchalis főnemes így beszélt; és csak addig, míg az ilyen jellemek ki nem vesznek, maradhat meg szilárdul a hit!

Az öreg tiszteletes e nem várt kudarczot annyira lelkére vette, hogy még az nap este megütötte féltestét a szél és három nap mulva meghalt. -238-

Még azon az ülésen új papot választának a rézpatakiak; a legelső szavazat, mely Bertalannak jutott, az ősz Endreffyé volt. Csaknem egyhangúlag választatott el rendes lelkészül.

A kik szerették az ifju lelkészt és jellemét becsülni tudták, azok örültek neki, hogy ama fontos álláson őt erősíthették meg; a kiket pedig aggódtatott az ifju tüzes elhatározottsága, azokra nézve megnyugtató volt őt olyan világvégi messzeségbe kitolva tudni, a honnan nem háboríthatja meg a dolgok régi háromszegletű állását.

Rézpatakán nagy volt az öröm e hírre, mert bár régi papjukat becsülték, s halálát megtisztelték, de az ifju iránt valódi elragadó szeretettel voltak.

Ah ez egészen más ember volt. Ez eljárt házrul házra, tudakozódott a hívek bajáról s tudott tanácsot adni a világon mindenre, lelki és testi bajokban. Tudott gyógyítani apró kis mákszemnyi labdacsokkal, azután meg hideg vízzel; minden fűben, fában ismert gyógyító erőket; még a szántásban, vetésben is tudott a gazdának jó tanácsot adni s az időjárást jobban eltalálta napokkal előre, mint a kalendárium; nem volt elég, hogy a templomban prédikált nekik, hanem esténként összegyűjté őket a falu házánál s beszélt előttük, vagy olvasott okos könyvekből tanulságos történeteket derék hazafiak tetteiről, az ipar és találmányok csodáiról; úgy hallgatták, a mit aranyos szájával beszélt, hogy minden csapszék üres maradt miatta. A mióta ő volt a faluban, nem volt viszálkodás házas társak között, nem mentek pörlekedő felek a biróhoz, nem került verekedésért senki a vármegye tömlöczébe; ő azt mind ki tudta egyenlíteni, békíteni szép szóval és néha erős szóval, hogy nem lehetett ellene cselekedni.

Már az is milyen szép volt tőle, a hogy a megholt tiszteletes nénjével bánt, a ki vénségére egészen elhagyatva maradt. Míg az öreg úr élt, Bertalan egyebet sem hallott, mint örökös felpanaszlását a megevett kenyérnek, a paplakon hiába elfoglalt szobának; nem volt napja, melyen -239- Czenczi néni békével engedte volna elkölteni ebédjét s nyugodtan bevárni az álmot szegényes ágyában; pedig hiszen mindent megtett a kedvéért, még fát is vágott, ha nem volt. És most, midőn egyszerre ő lett úr a lelkészi háznál, Czenczi néninek pedig semmi joga sem volt ott lenni, akkor Bertalan úr azt mondá a mindenkitől elhagyatottnak, hogy csak maradjon ezentúl annál a háznál és pedig legyen ezentúl is övé abban a legjobb hely; és úgy viselte gondját, úgy tűrte annak gyöngeségeit, még fát is épen úgy vágott számára, mintha most is ő volna nála kegyelemkenyéren, és nem megfordítva. Sőt azt is kimondá a fiatal lelkész, hogy ha ő valaha meg találna házasodni, annak a nőnek, a kit ő e házhoz hozand, épen úgy kell tisztelni az öreget, mintha tulajdon édes anyja volna.

Mikor ő arra gondolt, hogy e csendes falak között egykor kedvesebb hangok is fognak otthonosulni, s a szelíd magányt a boldogság képei elevenítik fel, olyankor csak egy arcz állt mindig előtte, annak az ártatlan leánykának arcza, a kinek szivében semmi sincs még, mint ártatlan vonzalom, és lemondani tudás azokért, kiket szeretünk.

Az ifju tiszteletes ez idő óta csaknem mindennapos volt Kalaposék házánál. Ő is szívesen ment oda, ott is szívesen látták; nevezték a jó indulatot barátságnak, hálának, szívességnek, pártfogásnak, pedig utoljára is szerelem volt az, és maguk sem vették észre, hogyan jött?

Nem mondogatták, nem beszéltek róla, hogy egymást szeretik, de tudták azért igen jól, mint ahogy szokta tudni minden ember, ahogy kiolvassa egymás szeméből és nem kérdezősködik felőle.

Hiszen nem is állt semmi ellent óhajtásaiknak. Egymáshoz illettek; a szép Juliskából igen jámbor tisztelendő asszony leendett s Bertalan is megérdemelte, hogy a környék legszebb lánya az ő párja legyen. -240-

Nem is volt már egyébre gondja, mint a kisded paplakot kicsinosítani; tisztességes butorokról gondoskodott, mik majd a háztartáshoz szükségesek lesznek, s a kertben komlólugast nevelt s ha beszélt róla, azt is oda mondá, milyen szép lesz ott naplementekor dolgozgatni. A leányka mosolygott és sóhajtott rá, hisz azt a kis lugast ő is látta már és ő is gondolt arra, hogy két szék egy kis asztal mellett milyen szépen elfér abban; a férj ott irdogálhat, míg a nő kézi munkáját folytatja, s ha fölnéznek munkájokból, egymással találkoznak szemeik. Ő is gondolt ezekre a szép naplementi órákra a kis komlólugasban.

Egyszer egész este volt már, hogy Bertalan a fogadós lakát elhagyta; a holdvilág szépen világolt, a faluban minden aludt már, s ő szép csendesen ment végig a hallgatag utczán, tele édes gondolatokkal. Szokásuk a szerelmeseknek, hogy szeretnek hátratekintgetni: hogy csak legalább azt a házat megláthassák, a melyben kedvesüket hagyták. Más ember nem érti ezt, a szerelmesek sem értik, de azért mégis csak úgy van. Bertalan négyszer-ötször is visszatekintett arra a nagy, hegyes tetejű házra, azokkal a magas fehér kéményekkel, pedig ugyan nem volt semmi nézni való rajta.

A mint ismét visszapillant rá: úgy tetszék neki, mintha a ház tetején, a legszélső kémény mellett, egy emberalakot látna állani. A holdvilág egyenesen onnan sütött s tisztán kivehető volt az alak. Csak egy pillanatig állt azonban ott, azután ismét eltünt.

Bertalan megdöbbenve állt meg, s azután hirtelen sietett vissza a fogadóhoz.

Ott csendes volt minden; a kutyák aludtak a tornácz alatt, semmi nesz sem hallatszott. Körülkerülte a házat, bejárta a szérüskertet, betekintett az istállókba. A cselédek mind aludtak, egyet felköltött közülök s kérdezé tőle, hogy ki járkál ilyenkor a padláson? Az azt felelte, hogy nem járhat ott senki, mert az zárva van. Bizonyosan a páva repült fel. -241-

Végre maga is azt kezdte hinni, hogy szemei kápráztak, s nem akarva zavarni a háziak nyugalmát, haza ment.

Otthon nem jött álom szemeire; eszébe jutott mindenféle aggasztó gondolat, azokon eltöprenkedett sokáig, le sem vetkőzött, csak úgy dűlt le egy padra, s nézte, mint megy le lassankint a holdvilág a hegyek mögé, hogy ereszkednek bele a távol ormok fenyőfái fényes tányérjába, mintha szakálla nőne neki; azután egy keskeny felhő áll keresztül eléje, mintha szemöldöke volna; utoljára semmi sem marad belőle és sötét lesz; ebben a sötétben elaludt.

Mélyen, igen mélyen aludt; talán nehéz álma is volt; de azért mégis meghallá azt a hangot, a mi az álmodókat oly irtózatosan szokta egyszerre felriasztani: a félrevert harangkongást.

Fényes világosság tölté el szobáját; nem a szelíd hold ábrándos világa többé, hanem az a borzasztó vérveres világosság, a mit az ég boltozata ver vissza a földről rásütő fény miatt.

Bertalan hajadon fővel rohant ki a házból. Még akkor senki sem volt künn az utczán, csak az éji őr kiáltozott végig rohanva a falun: tűz! tűz! tűz!

Égett valamennyi épülete egyszerre; az aklok, az istállók, a pajta. Mind egy lángba volt borulva az egész.

A lelkész legelső volt az égő ház udvarán. Ott rémületes volt a zavar; álmaikból felriadt cselédek szaladgáltak fel s alá; nem tudva, mihez kezdjenek? A félszerben volt a tűzi fecskendő, de az senkinek sem jutott eszébe, a helyett minden ember azzal a haszontalan munkával fáradozott, hogy az istállóba zárt állatokat szabadítsa meg, a mi rendesen sohasem szokott sikerülni. Az ökrök megbőszülnek ilyenkor s nem engedik magukhoz közel menni az embert, hogy kötőfékjeiket elvagdalja; a juhohat pedig a mint -242- nagy erőfeszítéssel kiterelték az akolból, a tűz láttára újra megint befutottak az akolba, átugorva az esztrengán. Maga a fogadós kétségbe volt esve.

Azzal maga sietett betörni a félszer ajtaját, melynek a kulcsát most senki sem találta, kihuzatta a fecskendőt, maga felugrott a tetejére, s a szivattyuhoz parancsolva az embereket, neki irányzá a vízsugárt a legfenyegetőbb helynek.

Az érkező nép, a mint papját meglátta a veszély közepett, erős buzgalommal sietett segíteni.

Az oltás igen nehéz volt, mert a szél mind az udvarba verte le a füstöt és sziporkát, de azért a lelkész megállt a maga helyén, mint a ki a pokol tekintetétől sem retteg.

A fogadós egészen elveszté az eszét. Nem látott, nem hallott semmit, csak azt kiabálta: a «lovaim, a lovaim!»

Négy szép kocsilova volt, azokon volt minden gondolatja; a lovak az istállóban voltak s nem engedtek magukhoz embert közelíteni; a ki el akarta őket szabadítani, azt mind kegyetlenül összerugdalták. Utoljára a fogadós maga rohant értük és azt mondta, hogy benn ég velük, vagy kiszabadítja őket.

És úgy látszott, hogy nem is akar felhagyni szándékával, mert semmi hívásra, könyörgésre nem jön vissza.

Pedig, a míg ott küzködik a neki vadult lovakkal, az alatt az istálló tetejébe is belekapott a láng s bizonyosan benn fog égni.

– Fejszét ide! kiálta a lelkész, hirtelen leugorva a fecskendőről, mely csekély védelem volt e veszély ellen; egy ember álljon ide a fecskendőhöz!

Azzal felkapva egy fejszét, hirtelen felkapaszkodott az istálló tetejére s elkezdé arról sebesen verni le a zsindelyeket. E bátor példától felbúzdítva, több merész férfi rohant -243- utána az istálló tetejére, s nehány percz alatt leverték azt onnan tisztára. A biró maga állt a fecskendőnél s a vízsugárral mindenütt a lelkészt környezte a lángok között, hogy azok meg ne illethessék az Úrnak felszentelt szolgáját.

A fogadós, látva, hogy paripái meg vannak mentve, kijött az akolból s azután térdre esett a lelkész előtt és kezeit csókolta neki. Ekkor villant egy borzasztó gondolat Bertalan lelkén keresztül.

Ki tud rá felelni? Ki látta őt ebben a zavarban? Hová lett? Van-e valaki, a ki hírt tud felőle mondani?

– Ne mondd ki ezt a szót! Abban a házban, mely már lángokba van borulva. Nem látta őt senki megmenekülni?

A ház pedig köröskörül égett már, csak úgy hullott róla a zsarátnak, mint mikor napsütéskor olvad a háztetőn a hó; némely ablakon keresztül is tódultak ki már azok a csapkodó lángnyelvek; a pitvar lépcsői is égtek, s az ajtón keresztül szürődött kifelé az a lomha zsiros füst. Ki merne oda bemenni?

A fogadós képéből kikelve rohant végig a folyosón, be akart egyenesen törni. A lelkész megragadta őt kezénél fogva.

– Azt megteszem én. Tartsátok vissza, hogy ne jőjjön utánam, szólt a mellette állóknak. Mártsatok egy pokróczot, vagy bundát vízbe; én jobban értem ezt. Ez ott veszne vele együtt. Ne eresszétek utánam.

A vízbemártott bundát hirtelen odahozták a lelkésznek. Nem iparkodott őt senki lebeszélni szándékáról. Hittek benne, hogy őt oltalmazni fogja valami magasabb kéz. -244-

Egy pillanat még. A lelkész feltekinte az égre és sóhajta halkan: «én Istenem segíts!»

Azzal feje elé tartá a vizes bundát s berohant a szemközt süvöltő lángok közé.

E perczben minden ember csak oda nézett; a fecskendő sugára az ajtó környezetére omlott folyvást, olykor besüvöltve a nyitott ajtón keresztül a halálos füst közé; gyönge öreg emberek levették süvegeiket összetett kezeik közé s imádkozni kezdtek: a lélekzet elállt minden ajkon… Vajjon vissza fog-e jönni?

Elmult egy, két, három percz;… a lelkész még sem jött vissza. Akkor egyszerre nagy ropogással összeomlott a ház eleje, a tüzes gerendák eltemették a küszöböt.

A nép ajkán az elszörnyedés végtelen szava hangzott, a mi egy pillanat múlva ismét a legnagyobb meglepetés örömkiáltásába ment által: a lelkész alakja fenn a legmagasabb tűzfalon látszott meg, és ölében az alélt leányka.

Isten járt vele ott a magasban! Az omladozó kövek megálltak, midőn rájuk lépett, az égő gerendák kikerülték őt esésükben, a láng ártalmatlanul csapott el fedetlen feje fölött; úgy lépdelt egyik kőről a másikra, félrehárítva izmos kézzel az izzó gerendákat; végre a ház kiálló ormához ért szerencsésen, ott hirtelen megragadta jobb kezével a falból kiálló kapocsvasat, baljával magához szorítá az alélt leánykát s egy bátor szökéssel leugrott a földre onnan a magasból. Valami jó angyal vigyázott reá, hogy lábait meg ne üsse.

A bámuló nép érzelemtől elragadtatva rohant oda hozzá s összetapogatá kezeit, homlokát, nem sértették-e meg a lángok? Semmi baja sem történt; az a hatalmas Úr, a ki Sidrachot és társait megtartá az égő kemenczében, betakarta őt szárnyaival s megengedé neki, hogy a kit oly nagyon szeretett, kimentse a tűzhalál kínjai közül.

A nép aztán új erővel fogott az oltáshoz, a tüzet elnyomták, nem lett belőle nagyobb veszedelem.

A fogadósnak ugyan mindene odaégett, de ő nem törődött most azon, csakhogy testvére megmenekült. Lovaival sem törődött többé, csak őt ápolta, leste, hogy mikor szólal meg, ölébe fogta, úgy várta felocsudását. Éghetett miatta ház és pajta.

A leányka magához tért; Bertalan meghagyá, hogy vigyék őt lakására, hová testvérét is elvezette kézen fogva, midőn a tűz elfojtatott.

Tehát megérte, hogy megoszthatá szállását vele. Megérte, hogy virraszthatott beteg ágya mellett! a leány sokáig szenvedett, beteg volt, csak a leggyöngédebb gondnak sikerült őt életben megtartani.

A fogadós tönkre jutott a tűzveszély által. Nem titkolá Bertalan előtt, marhái, takarmánya, borai, egész felszerelése oda égett, adóssága is volt; kilencz, tíz ezer forintnál kevesebb nem mentheté őt a bukástól s annyi pénzt nehéz az embernek kapni becsületes arczára.

Azt sem titkolá Bertalan előtt, hogy egy ízben találkozott az ispánnal s az azt mondta neki, hogy miért nem folyamodik az ifju nagyságos úrhoz? az bizonyosan megemberelné ennyi pénzig. – De Kalapos János azt felelte rá, hogy inkább elmegy szolgálni s napszámmal keresi kenyerét, mint hogy ezt tegye.

Bertalan elborzadt magában. – Eszébe jutott neki, a mit az ispán akkor mondott előtte, mikor őt kisértet jártában elfogta. «Vigyázzon magára a fogadós, mert a kit megharagít, az képes őt felgyujtani!» Ez a gondolat nagyon megkínozta lelkét, de nem mondta ki soha János előtt. Ismerte azt, milyen heves ember. Még több veszélyt hozna magára, ha ezt megtudná.

Egy napon félrehívta János a lelkészt, hogy valamit mond neki titokban. Látszott becsületes arczán, hogy valami nagy zavarban van; szemébe sem mert nézni, s alig tudta, hogy kezdje a dolgot? -246-

– Julcsának kérője jött. Egy haszonbérlő a szomszéd helységből, Tollvárról; adj tanácsot, mit cselekedjem?

– Ő hallgat és sír. És én nem tudom, hogy mit tegyek? Az ember csinos, derék, komoly ifjunak látszik. Nem lehet rossz gazda, mert nagy összegekről tud rendelkezni. Szeretnie is kell nagyon a leányt, mert jól tudja, hogy semmit sem kap vele, mint egy becsületes tiszta szívet, és ő maga tehetős. Azon órában, melyben Julcsa megesküszik vele, tízezer forintyi nászajándékot ád neki, és én újra kezdhetném azzal üzletemet s nehány év mulva hálával téríthetném testvéremnek vissza. Mit tegyek? szólj, mit cselekedjem?

Ha a lelkész csak egy szóval mondta volna neki: «küldd el az idegent házadtól, mert a mit ő kér, az nem a tied többé, hanem az enyim!» János azt mondta volna rá: «legyen a tied», és maga elment volna szolgálni, két kézzel keresni kenyerét; de a lelkésznek még egy arczvonása sem változott e beszéd alatt. Arcza nyugodt volt, szemei könytelenek.

Elgondolá, hogy az ő boldogsága ime egy hozzá annyira ragaszkodó becsületes ember romlásába kerülne; aztán minő sors vár egy szegény lelkész nejére? érdemes-e azért a jóllétről lemondani? A leány később megbánhatná, hogy a gazdag és a szegény között oly rosszul tudott választani s minden sóhajtása szemrehányás volna ő rá nézve; aztán elégszer megtörtént már az, hogy a kik egymást szerették, még sem lettek egymáséi soha s azért csak megvan a világ.

János sokáig nézett kétkedve a lelkész arczára e szavak után. Ha annak csak egy vonása elárulta volna azt a kínt, a mibe e szó került neki, ha csak egy könycsepp jelent volna meg szemében, oda borult volna nyakába és azt mondta volna: bocsáss meg, hogy kisértettelek! De nem látszott azon semmi. -247-

– Eredj és mondd meg neki, hogy ne sírjon: én izentem neki, hogy ne sírjon.

Másnap násznagyok jöttek Bertalanhoz, bejelenteni előtte, hogy a szép hajadon leányzót, Kalapos Juliát, nemzetes Korbás Lőrincz haszonbérlő úr eljegyzé hites társául; a felmentések is kezüknél vannak már, kivánják az esketést még ma megtartani.

Tehát Julcsa engedelmes, önfeláldozó testvér volt. Hogy bátyját megmentse, feláldozta magát.

Azután felvevé papi köntösét, imakönyvét kezébe vette s elment előre a templomba. Ott bezárkózék; az Úr asztala elé járult és kitárta ott szivét a minden örömnek és fájdalomnak adója előtt, hogy lássa meg azt a szenvedést, a mi abban dúlong és adjon neki erőt annak elviselésére.

Azután valami oly édes megkönnyebbülés szállt lelkére: a honnan kérte a malasztot, onnan szelid nyugalom szállt fejére alá, leporlott róla minden, a mi földi, vágyak, szenvedések, bánat és irigység; felül volt emelve azokon, mint kinek lábai nem járnak többé a földön.

A nép eljött bámulni a menyasszonyt és a vőlegényt. A leggazdagabb vőlegényt és a leghalaványabb menyasszonyt, a kit valaha ez oltár előtt összeeskettek.

A pap imádkozott az esküvés előtt; bizony, bizony lelke szerint imádkozott, hogy tegye őket boldoggá az ég; tegye alázatossá a nőt, kegyelmessé a férjet, hogy ők megszeressék egymást.

Julcsa nem sírt; de arczának nem volt színe és hangját alig lehetett hallani. Egyszer iszonyú fájdalommal nézett -248- fel Bertalan arczára, a midőn ez azt kérdé tőle: «szereted-e azon férfit?»

A pap rájuk adta áldását: szívéből tépte ki azt az áldást, a mit rájuk adott.

Azután felült a násznép szekerekre, künn vidám zene harsant meg, a lovak fején lobogtak a nász-keszkenők, a lakodalmas menet eltávozott a szomszéd helységbe.

Kalapos János megkapta sógorától a tízezer forintot s mint szemmel látható volt, ismét szép rendbe hozta vele gazdaságát, a menyecskének pedig bizonyosan igen jól mehetett dolga; selyemmel volt szobája butorozva s hintóban járt, a hogy ezt Czenczi néni nem késett elmondani Bertalannak.

János azonban ez óra óta folyvást kerülte a lelkészt, még a templomba sem járt, hogy szeme ne találkozzék az övével.

Egyszer mégis nehány hét múlva a lelkész egész váratlanul összetalálkozott az utczán Juliával. A nő szinte összeroskadt, a midőn őt meglátta; alig birt állva maradni. Igen rossz színben volt.

Ismét nehány hét mult el; a midőn egy reggel azzal a hírrel lepte meg Czenczi néni Bertalant, hogy a fiatal menyecske haza szökött a férjétől.

Éjnek éjszakáján, gyalog és mezitláb futott el lakásáról, úgy ért haza félholtan bátyja lakására.

Bertalan még az nap templomba mentekor találkozott Jánossal, s kérdezé, hogy mi baj történt a családban?

Még az nap este, a mint kis lugasában ült a lelkész, -249- honnan az utczára lehete látni, egyszerre megdöbbenve veszi észre, hogy egy szekér kanyarodik be az útrol, melyen világosan megismeré Julcsa férjét.

Szemeivel kisérte a kocsit; – a mint az a fogadó előtt elhaladt, egyszerre, mint valami dühös vadállat, rohant ki annak udvaráról János s megragadta a lovakat, megállítá a kocsit, megkapta őrült dühvel a rajta ülőt s egy pillanat alatt legázolta azt lábai alá a sárba; csak az összefutó emberek birták meggátolni, hogy meg nem ölte.

A megtépett férfit onnan Endreffy kastélyába vitték; Kalapos pedig bezárta magát szobájába és azt hagyta meg, hogy estig semmi élő teremtéssel sem akar beszélni.

Másnap reggel két idegen úr kereste a fogadóst, azt mondták, hogy addig el nem fognak menni, a míg vele nem beszélnek.

János kijött eléjük. Az idegen urak gavalléros külsővel birtak; egyik közülök rögtön előhozta idejövetelük okát, őket a megtámadott haszonbérlő küldé ide.

Kalapos gyanusan néze rájok. Vajjon mit akarhatnak tőle? Ha perbe akarják fogni, miért kezdik így? vagy tán kibékítést, magyarázatokat akarnak megkisérteni.

– Csak maradjunk annál, hogy ön nemes ember; mert a mit önnek ajánlani fogunk, az csak nemesek között szokásos; nem parasztoknak való. Ön Korbás urat durva módon megbántotta, ez elégtételt kiván és önnek meg kell vele verekedni.

Az urak azt várták, hogy ez a falusi ember majd elsápad ezen ajánlatra s mennyire elbámultak, a mint János e helyett összeszorítá ökleit s egy lépést közelebb lépett hozzájuk; úgy villogtak a szemei, mint egy rosszul sebzett vadállaté.

– Én velem akar ő megverekedni? Én velem? Szemközt akar velem állani és fegyvert akar adni a kezembe, a mivel őt megöljem? Uraim, önök engem boldoggá tettek. -250- Egész éjjel nem aludtam, mindig azon járt az eszem, mint ölhetném meg azt az embert, s most önként jő elém és azt mondja: jerünk; verekedjünk! Megyek uraim. Akármely pillanatban, akárminő fegyverrel, akármi föltétel alatt; ha kivánják, hogy három lépésről lőjjünk egymásra, én ráállok, ha kardot adnak kezünkbe, elfogadom, és ha késsel kell vívnunk, arra is ráállok. Tegyék minél elébb.

Az idegen urak meg voltak lepetve a közrendű ember elszántsága által. Röviden tudatták vele, hogy egy óra múlva menjen ki az erdőbe a bükkös patak forrásához; ott megtudja a többit. Azzal visszamentek Korbáshoz a kastélyba.

Bertalan épen a reggeli isteni tiszteletből tért vissza, s elgondolkozva ment lakására haza; az ajtóban Czenczi néni várta, a kinek mindent látni, tudni kellett; az hevenyében tudósítá, hogy épen most látta Kalapos Jánost egyedül menni az erdőbe s utána nehány perczczel Korbás urat, meg két ismeretlent, ott aligha valami rossz nem történik.

Bertalan megdöbbent e szókra, de nem válaszolt rá semmit; hanem egyenesen az erdő felé vette útját. Czenczi néni utána nézett, a míg láthatta s azután, hogy az erdőben eltünt ő is, minden perczben kiszaladt az ajtóba, eléje nézni, ha nem jön-e még vissza?

A lelkész kettőztetett sietséggel iparkodott az erdőt elérni, merre Czenczi néni utasítá. Sejtette jól, hogy mi van készülőben s meg akarta azt akadályozni. Az urak köpenybe voltak burkolózva, monda az öreg néni. Bizonyosan fegyvert rejtettek alatta.

Az erdőbe érve, hallgatóznia kellett, hogy ha valami neszről megtudhatná, merre mehettek? Mintha valami jó angyal súgta volna szivébe, hogy a patak mentét kövesse. Egyszer azután a patak melletti homokban lábnyomok tüntek elé, a finom városi csizmák nyomairól bizonyosan tudhatá, hogy ezek azok, a kiket keres.

Most még jobban sietett. A lábnyomok végre félretértek -251- a forrástól, s a mint itt megállt a lelkész, hogy körültekintsen, nem messze az erdő sűrűjében lassú dörmögést kezde hallani, mint mikor férfiak beszélnek halk hangon.

Szívdobogva közeledett arra. Egy szép kis pázsitos tér volt ott az erdőben, köröskörül vad rózsa és hólyagfa bokrokkal; óriási vén bükkfák terjeszték ki fölötte sötétzöld sátoraikat, az egyik vén fa derekát egészen behálózta az örökzöld repkény s a sűrű lomb között ott volt egy kis madárfészek; abban úgy etette apró kis fiait a hűséges anyamadárka, míg a hím egy vékony ágon himbálózva, dalolt neki mindenféle szépet.

E repkényes fa oldalánál, az éneklő madárkának fészke alatt, ott állt János, kezében felemelt pisztolylyal; tíz lépésnyi távolban előtte Korbás. Mind a ketten egymásra szegzék szemeiket, a felemelt pisztolyok csövein végig nézve. A segédek a fák mögött álltak, az egyik felemelé kezét, hogy csattanással jelt adjon a lövésre.

Nem ért rá; mert Bertalan egy pillanat alatt ott termett közöttük. Odaállt a küzdtérre a kettő közé, a két felemelt pisztoly közé, az ő teste választá el őket egymástól.

– E rémületes tett nem fog megtörténhetni; lihegé Bertalan fáradságtól és belső izgalomtól eltikkadva. Önök nem tudják, mit cselekesznek? Menjenek haza! Én megtiltom önöknek a vívást és meg fogom azt gátolni!

– Hagyd ezt mi ránk, uram. Hiába gátolod meg most, mert holnap véghez viszszük, ha ma nem lehet. S ha ő eltávozik, akkor én fogom őt felkeresni. De meg kell halni, vagy neki, vagy nekem.

– Nekem?! kiálta fel János, kimondhatlan dühvel. Nem tudott többet mondani. -252-

– Te azt mondád, hogy ez ember nekem rokonom. Én elmondom neked, hogy micsoda rokonom nekem ő? és ha azt meghallottad és akkor is azt mondod, hogy ne vívjak vele, nem vívok: hanem akkor egyenesen főbelövöm magamat, mert úgy én vagyok a bűnös, úgy én követtem el azt a bűnt, a miért egy embernek meg kell halni. Te tudod a körülményeket, a mik között szegény húgom kezét adta ezen embernek. Feláldozta magát érettem, hogy pénzt kölcsönözzen számomra. Oh, miért nem mondtad akkor csak egy szóval, hogy ez gyalázatos, alávaló tett tőlem, feláldozni testvéremet, az én szép, ártatlan leánykámat azért, hogy magamnak jó dolgom legyen; és én elmentem volna szolgálni, elmentem volna koldulni inkább, hogysem ezt elfogadjam. Im lásd, mi történt most. Ez ember itt nem azért vette el testvéremet, hogy szeresse, hanem azért, hogy eladja! Férfi ez itt? az én hugom férje? nem igaz; egy nyomorult iparlovag, egy kerítő, a ki a férj tisztességes nevét eladta nyomorult pénzért egy nagy úrnak, s nőül vett egy ártatlan gyermeket, hogy elvegye őt becsületes oltalmazóitól.

– Julia a legelső napokban már sírva panaszlá nekem, hogy Endreffy, ki házamnál nem férhetett hozzá, férje házánál mindennapos látogató. Ő elmondott férjének mindent és a férj mosolygott rajta. Endreffy tolakodó, erőszakos kezdett lenni, ő panaszt tett férjénél és az bohóságnak nevezte az egészet. Végre Julia kimondá neki, hogy ő meg tudja őrizni tiszta erényét, ha a férj nem törődik is azzal, -253- s a csábító előtt bezárja az ajtót. Ekkor: oh uram, hallod-e ezt? ekkor kimondá neki a férj, hogy ők minden gazdagságukat a csábítónak köszönhetik, hogy ez csak azért adott neki birtokot, pénzt, hogy vegye nőül a leányt, s azontúl – ne legyen több gondja reá, s a nekem kölcsönözött pénz sem egyéb, mint az ő gyalázatának bűndíja! A nő éjnek éjszakáján futott el férje házától, midőn ezt megtudta, futott hozzám, egyetlen védelmezőjéhez, egyetlen megrontójához. Most mondd ki: vívjak-e hát ezzel az emberrel itt? vagy egyszerűen főbe lőjjem magam? mert egyik kettőnk közül felel a magas mennyekben azért az ártatlan lélekért, a ki a kárhozatnak van adva…

Bertalan arcza olyan lett e szavak alatt, mint a halál. Eleinte szó sem jött ajkára, a mint ezeket meghallá; csak nézett merően Julia férjére s azután lassan felemelé kezét az éghez és megrázta azt átokterhes mozdulattal.

– Az Isten hozzon te rád itéletet! Feküdjék rajtad a te bűnöd súlya, nehezebben, mint maga a sírdomb. Kihívtad az Úr Istent magad ellen, állj előtte még ebben az órában és adj számot arról, a mit itt cselekvél. Én megátkozlak téged az életben és a halálban és senki le nem veszi azt rólad soha. A mint elvetéd magadtól az Isten kegyelmét, úgy vessen Ő el tégedet magától! A mint eladtad hűséges társadat, úgy légy eladva mindenkitől ezen és a másvilágon, s ha egy elejtett fillér, ha egy kicseppent köny megválthatna téged, azt a fillért, azt a könyet el ne ejtse senki! Üldözzön a gyalázat a sírba, forduljon el fejfádtól utálattal a ki meglátja, s ne legyen senki, a ki meg sirasson; mert a mit te cselekedtél, azt nem tette férfi soha. Most elhagylak benneteket. Tegyétek, a mit Isten parancsol veletek. Emeld fel pisztolyodat és gondolj reá, midőn czélba nézesz, hogy az a reszketés, a mi karodat elállja, nem más, hanem az Úr Istennek rettentő lehellete rajtad. Tegyétek, a mit akartok.

A lelkész félrevonult. A megátkozott férfi sápadt volt és arcza elváltozott. Háromszor emelé fel fegyverét és keze -254- úgy reszketett, hogy nem birt czélozni vele. Az irtózatos átok, a felfedett bűntudat ellen nem birta védeni magát; a felháborított Isten letörte lelkének daczoló erejét; harmadszor kiejté kezéből a pisztolyt s odarohant János lábaihoz és megragadta annak kezét, tördelmesen rebegve: «bocsáss meg, bocsáss meg!»

– Én bocsássak meg neked? kérdé az elcsodálkozva. Minek kellene akkor történni?

– Ezentúl hű férje leszek testvérednek, a milyen nem voltam. Visszaadom Endreffynek mind azt, a mit ez átkozott alkuban adott s élek veletek szegényül és elfeledve. Hiszen látod, hogy a világba úgy sem térhetnék többé vissza ilyen vallomás után. Ezen urak el fogják beszélni, hogyan viseltem itt magamat, hogy kértem bocsánatot tőled, s ez engem örökre száműz a régi világból.

János ingadozott keserűségében, míg Bertalan közbejárult s a két ellenfél kezeit egymásba szorítá; Korbás a mindenhatóra esküdött, hogy nejét ezentúl mindennél többre fogja becsülni s iparkodik, hogy megérdemelje szeretetét.

János lassankint odalágyult, hogy megölelte őt: kérte, hogy vegye el mindenét, csak becsületét hagyja meg, azt őrizze meg és ezen a szón úgy el tudott sírni mind a két férfi.

Bertalan pedig felemelt kezekkel adott hálát az égnek e végzetért: a holott nagyobb az öröm egy megtért bűnösön, mint kilenczven igaz felett, a kik sohasem vétkezének.

Korbás és János oda utasíták a két segédet, hogy mindent elmondhatnak Endreffy úrnak, a mit láttak: a kölcsönadott tízezer forintot vissza fogják neki adni és azután majd elmennek együtt valamerre, a hol nem fogja hírüket hallani többé.

Bertalanra még egy magasztos feladat várt ezután: kibékíteni a megkeserített nőt megtérő férjével. Szivet rázó -255- szavai véghez vitték ezt a munkát is. Julia kibékült férjével, engesztelődve nyujtá neki kezét.

És a lelkész oly boldogan tért vissza kisded hajlokába; a hol pedig nem várt reá sem úri kényelem, sem hatalom, sem a boldog házi élet mosolygó édes arcza. Az ő kincsei, az ő boldogsága egy boldogabb élet számára voltak gyüjtögetve.

A béke áldott nemtőjével egyszerre kopogtatott be a szegénység Kalaposék ajtaján. Azt a pénzt, a mit Korbás nejének menyasszonyi ajándékul adott, ezt a kárhozat foglalóját, vissza kelle fizetni a kegyelmes úrnak.

Tízezer forint nagy összeg, sokáig túrja addig a földet szegény ember, a míg azt össze tudja szedni, sok jóízű falatot elvon addig szájától, sok avult foltot elvisel addig ruháján, a míg azt kerekszámmá teszi.

De mégis meg kelle lenni, a mi elmulhatatlan volt, Endreffy Korbástól követelte azt vissza, s még azt veté szemére, hogy őt megcsalta.

János nem panaszolta baját senkinek, apródonként eladogatta borait, házi felszerelését, azután került lovaira, marháira a sor; mindenét pénzzé tette, titokban, alattomban.

Az emberek azt suttogták és Czenczi néni is azt mondta, hogy a fogadós meg akar szökni, mert mindenét elprédálja titokban. Csak Bertalan tudta, hogy a fogadós mit cselekszik?

Egy este Bertalan egészen elmerülve dolgozott ünnepi szónoklatán, a midőn ajtaján koczogtattak. Maga ment azt felnyitni, s szíve nagyot dobbant, a mint Jánost látta maga előtt.

A fogadós útnak volt készülve. Legrosszabb köpönyege volt a vállán, oldalán szegényes tarisznya. Bajusza le volt nyirva s kalapja valami ócska darab volt, a mi régóta heverhetett már a kamrában.

– Búcsúzni jöttem hozzád, uram, szólt a lelkészhez; láthatod, hogy készen vagyok a szökésre. Minden ember -256- rebesgeti, hogy szökni akarok innen. Igazuk van. Én elszököm. Ne ijedj meg; senki sem fog utánam tudakozódni. Nem hitelezőim elől futok. Minden adósságomat kifizettem; legutolsó cselédem bére is ki van adva új évig. Senki sem fog utánam átkozódni, hogy valamijét elvittem. Te tudod, hogy ez miért történt. Még a fiatal úr van hátra. Ez az adósság nyomja leginkább lelkemet. Ezzel is készen vagyok.

És azzal kivett táskájából egy veres bőrtárczát és átadá azt Bertalannak.

– Vedd át uram; ez itt a pénz. Tizezer forint. És annak a mai napig kiszámított kamata. Azonfelül van benne öt forint e következő czélra: tedd meg értem, hogy valamely hirlapba igtattasd be azon hirdetményt, miszerint, a kinek az eltávozott Kalapos Jánoson, vagy annak családján valami követelése van, az forduljon te hozzád. Ha majd azután ama kegyelmes úr eljön e tartozásért, fizesd ki őt helyettem. Nem akarom magam elvinni neki a pénzt, mert attól tartok, hogy ha találkoznám vele, valami más adósságomat is lefizetném neki és az nem volna jó. Azt bízom az Úr Istenre.

Bertalan eltevé a tárczát szekrényébe s kérdezé Jánostól, hogy hát testvére hol van?

– Előre küldtem őt férjével; a falu végén várnak a szélmalomnál. Nem akartam feltünővé tenni eltávozásunkat. Azért csak gyalog utazunk.

– Nagy a világ, sóhajta János; hanem azután meggondolta magát s nyugodtabb hangon felelt: Tokajba; ott vannak rokonaim, egy nagybátyám, ott megpróbáljuk, hogy lehetne újra kezdeni az életet?

– Testvéremnél hagytam; ő jobban gondját viseli, felelt -257- János; de hazugság volt, a mit mondott, s két könycsepp rögtön előjött megbüntetni őt e hazugságért, mik lesütött szemeiből végig gördültek becsületes munkában megbarnult orczáján. Nem volt nekik semmi pénzük.

Bertalan úgy tett, mintha nem vette volna azt észre; azt mondá neki, hogy üljön le, a míg ő dolgozó szobájában meg fogja irni a kivánt hirdetményt.

E rövid időt arra használta Bertalan, hogy Czenczi nénit félrehíva, kezébe adott egy kis bőr erszényt, s megkérte, legyen olyan jó, vigye el azt a szélmalomhoz; ott fogja találni Kalapos Juliát férjestül. Hívja a nőt félre s adja át neki e kis erszényt és mondja, hogy azt testvére küldi; tegye el jól és ne szóljon senki előtt róla.

Ötven arany volt abban az erszénykében. A lelkész fáradságos keresménye. Akkor váltotta azokat, a midőn arra gondolt, hogy jegypénzre lesz szüksége. Ez volt Juliának szánva menyasszonyi ajándékul. Mennyi örömmel gondolt akkor arra a boldog pillanatra, a melyben azt szeretett leánykájának át fogja adni. – Oh abból nagyon boldogtalan pillanat lett.

Bertalan egész nyugodt arczczal tért vissza Jánoshoz s addig tartóztatá őt, a míg Czenczi néni visszatért. Akkor megszorítá kezét a férfinak.

János még mondani akart valamit, tán egy búcsúszót, de torkát összeszorítá valami, hogy egy szónak sem tudott ura lenni. Mégis szégyenlette magát, hogy elérzékenyült.

A lelkész az ajtóig is kikisérte. János újra megállt, hogy elmondja a mit akar: de csak nem volt ereje hozzá.

– Isten veled, szólt a lelkész, s azzal röviden megszorítva kezét, besietett a szobába.

János előre ment nehány lépést, megint megállt az úton, az a szó, a mit ki nem mondott, úgy kínozta, úgy akart kitörni szivéből: «Hát Juliának nem izensz-e semmit?» Visszafordult, bátorságot vett magának, hogy ezt megkérdje tőle; az ablakhoz sompolygott; odabenn gyertyavilág -258- égett, betekintett a szobába és ime a fiatal lelkész ott ült az asztal előtt és fejét két kezére hajtva, zokogott, – zokogott keservesen.

A bujdosó sietve távozott el onnan s nem ment vissza megkérdezni: «nem izensz-e Juliának semmit?»…

A mint a hirlapokban megjelent a hirdetmény, miszerint a kinek János adósa maradt, jelentse magát a lelkésznél, alig pár napra rá maga Endreffy úr tisztelé meg a lelkészi lakot becses látogatásával.

Nem jött egyedül, azt a másik két gavallért, kik a párbajnál is figuráltak, magával hozta. – Alkalmasint valami jó mulatságra számolt, a mit másokkal is meg akart osztani.

Az egyik gavallérral egy szép nagy angol agár is velejött, az mindjárt felfeküdt a pap ágyára, míg az úrfiak a székekre ültek nyeregbe.

– Önt nevezte ki az eltávozott család pénztárnokának, tisztelendő úr? kérdé Endreffy.

A pap szekrényébe nyult s kivette a tárczát. Endreffy még jobban kezde csudálkozni.

– Én nem néztem, mi van benne? szólt a lelkész, de meg vagyok győződve, hogy benne van.

– Ah, ez eredeti. Ön meg sem nézte, hogy van-e benne valami? s azt állítja, hogy tele van pénzzel, pedig meglehet, hogy kopott papirosokkal rakták tele. Ah, tisztelendő úr, ön mégis nagyon sokat hisz az ilyen embereknek. -259-

Bertalan felnyitá a tárczát. Benne volt az egész összeg. Az utolsó forintig. Odaszámlálta azt az urak elé a hosszú asztalra.

Endreffyt ez nagyon boszantá. Ő nem pénzért jött, hanem azért, hogy jót kaczagjon, majd ha a pap zavarba jön elszökött barátja miatt.

Bertalan e kérdésre olyat ütött öklével az asztalra, hogy úr és agár ijedten ugrott fel helyéről.

Endreffy csak nem nyult a pénzhez, hanem a helyett egyik gavallér társához fordult s azt mondá neki:

– A minap ezer forintért kértem az agaradat, azt mondtad, nem adod. Ha kell érte tizezer forint, szedd fel a pénzt, ott van.

A gavallér kezet adott a friss alkura. – Endreffy úr füttyentett az agárnak s odább ment vele. Az eladó pedig összesepré a bankjegyeket s két zsebébe tömte.

… A bujdosó család pedig sietett hegyen-völgyön át, gyalog, éhezve és fázva, záporeső elől magányos fák alá rejtőzve, csekély holmiait vállán czipelve; minden vagyonuk azon nehány arany volt, a mit Bertalan gyűjtögetett, hogy azt majd egykor menyasszonyi jegypénzül adja az ő szíve szerettének.

Sok idő elmult ezután. Bertalan várta, hogy majd tudosítni fogja őt János későbbi sorsa felől, várt egy hónapig, várt egy esztendeig, s hogy akkor sem kapott felőle semmi hírt, maga irt levelet tokaji lelkésztársának, hogy tudakozódjék e család után.

A lelkész azt válaszolta vissza, hogy Kalaposék nem mentek Tokajba és ottani rokonaik sem tudnak semmit felőlük. -260-

János csak azért mondá Tokajt jövő czéljául a lelkésznek, hogy az meg ne tudja többet, hová rejték ők el magukat; így majd talán el fogja őket felejteni s boldog ember lesz belőle.

Bertalannak minden fáradozása mellett sem sikerült megtudni valamit a felől, hová lettek? mely föld nyelte el őket? Úgy el tudták magukat temetni ismeretlen világ tengerébe. Sok az ember, olyan könnyű két-három boldogtalannak elvegyülni közte!

Bertalan ez időtől fogva egész lelkét átadta magas hivatása kötelességeinek.

Nemcsak a szószéken volt a nép papja, hű és okos vezére volt annak a közéletben is. Az ő buzdítására új iskolaház emelkedett, a nép saját erejéből építé fel azt, s meg sem érezte a terhet; a lelkész segített az oktatóknak, kis könyvtárt szerzett a község számára s nem volt a faluban senki, a ki annak hasznát ne tudta volna venni. Parlag földeket gyümölcsfákkal ültetett be, megtanítá az ifjakat oltogatni, s a gyümölcsös hasznából gyarapodott iskola és könyvtár, abból kaptak jutalmakat évenkint hűséges cselédek, erényes hajadonok. Így vitte át az életbe a hitbölcseség tanait, így nevelte maga körül a népet s gyönyörűsége volt benne, ha látta, mint épül, szépül az egész helység, milyen boldogok az emberek mindenütt, mint vetkőznek ki rögzött hibáikból s áldás, békesség telepszik meg a házakban és a lelkekben. És a midőn arra gondolt, hogy ez a kis maroknyi nép, oly távol rokonfajától, kiszorítva idegen elemek közé, mint szilárdul meg nemzete iránti szeretetében, mint érez, eszmél, gondolkozik azon magas tárgyakról, a miket elfeledni egy földművesnek sem volna szabad, mert hiszen ő van legközelebb a földhöz és annak a földnek neve «édes haza», akkor… meg volt elégedve magával… Boldog, a ki ezt magáról elmondhatja!

A legközelebbi években történt az, hogy Isten újra elbocsátá szófogadatlan fiai ellen az ő öldöklő angyalait. -261- A cholera végig söpörte csunya irtó seprüjével a földet. Sokan elhagyták ezt a szép világot, a kik még szerettek volna itt maradni, olyanok is elegen, a kik nem találták ezt a világot olyan szépnek. – A halál nagy democrata: nem hivogatja maga elé külön az urakat, külön a szegényeket.

Bertalan előre elkészíté híveit e közelgő veszélyre, mely rendes útat tesz, mint valamely ellenséges tábor s sorról-sorra járja a falukat, városokat. Tudatta velük, hogy a cholera ellen semmi sem olyan jó óvszer, mint a tisztaság; tisztaság testben és lélekben, a testnek a hideg víz, a léleknek a nyugodt öntudat legjobb védelme e járvány ellen.

Rézpatakon nem is jelent meg e rettenetes vendég. A csapás egészen kikerülte a helységet, pedig egyszerre négy szomszéd faluban ütötte fel rettentő itélő székét, százával szedve be a koporsók adóját.

A meglátogatott falvak lelkészei buzgón teljesíték szomorú kötelességüket, vigasztalták, ápolták a betegeket s temették a halottakat.

Egyszer megtudja Bertalan, hogy a szomszéd Tollvár lelkésze maga is megbetegült s most már nincs, a ki helységében az utolsó vigaszt nyujtsa a haldoklóknak, nincs a ki a sírok fölött imádkozzék.

Rögtön kocsira ült ő maga s minthogy saját egyháza ment volt a veszélytől, azon szándékkal ment át Tollvárra, hogy ott marad addig, míg a dögvész meg nem szünik.

Nyomorult, piszkos hely volt az egész Tollvár; a házak fából összetákolva s sárral kitapasztva, az egészségtelen szobákat télen-nyáron nem szellőztették soha, együtt lakott azokban ember és házi állat.

E miatt azután, ha egy házba beszállt a cholera, addig onnan ki sem pusztult, a míg az egész családot kicsinytől nagyig föld alá nem vitte.

Az észszerű rendszabályok helyett a babonás köznép -262- otromba vajákolással védte magát e láthatlan ellenség ellen; megégette a csuma rongyalakját a falu végén, körülszántatta házait mezítelenre vetkőzött gyermekekkel, s itta a pálinkát vederszámra.

Bertalan nem átallotta sorba járni a piszkos gunyhókat, s a hol lehetett, jó tanácscsal, orvosszerekkel segített a szenvedőkön; a haldoklókat részesíté lelki malasztban, s a halottakat kikisérte a temetőbe. Oly nagy volt a nép iszonyata e napokban, hogy gyakran a lelkész kisérte egyedül a koporsós szekeret a temetőig. S midőn az imát elvégezte, fogta a kapát s ő is segített a sírt betemetni.

Egy este, midőn épen három halott temetéséről jött haza, künn a falu végén egy siránkozó gyermeket lát az árok mellett. Odamegy hozzá. Nyájas, szelid szóval kérdi tőle, hogy miért sír?

A gyermek elmondta neki, hogy az apja, meg a bácsi a mult héten elaludtak, és aztán nem lehetett őket többé felkölteni, szekéren kihozták őket a temetőbe s leereszték valami szűk verembe. Most az édesanyja is aludni készül, és ő úgy fél, azért jött ki, hogy haza hívja az apját, meg a bácsit, mert az anyja olyan nagyon sír; aztán senki sem akar neki felelni onnan a föld alól.

Mentül tovább nézte a lelkész az árva leányka arczát, szép kék nagy szemeit, annál nehezebb emlékek kezdtek szivében támadni. Mintha e szemek nem volnának ő előtte idegenek.

Mondá a gyermeknek, hogy vezesse el őt oda, hol édes anyja lakik. A leányka piszegve nyujtá kezét a lelkésznek s elvezetve őt a kertek alatt egy kis alacsony viskóig, belépett vele annak ajtaján.

Szegény kis hajlék volt az, minden bútor nélkül. Keskeny szalmaágyon a nyirkos fal mellett feküdt egy halavány nő, görcsösen összehúzódott kezekkel – halottan.

Bertalan egy ismerős arczot láta e halálfehérítette vonásokban, -263- az volt az ő szivének első és egyetlen szerelme: Julia.

Hogy került ide családjával együtt, nem mentek-e tovább, vagy úgy tértek vissza? Készakarva telepedtek-e meg e faluban, gondolva, hogy Bertalan legkevésbbé fogja őket ily közel keresni? arra nem tudott felelni senki. A velük egy házban lakók csak annyit mondhattak, hogy a szegény nő, a ki itt lakott, nagyon sokat szenvedett s jól tett vele az úr Isten, hogy őt magához szólította.

Midőn koporsójába áttették, ott találták ágya fejénél a kis bőrerszényt, és benne az ötven aranyat. Soha semmi nyomorúság rá nem vehette a nőt, hogy abból egyet elköltsön, mert Czenczi megmondá neki a pénz igazi küldőjét.

Bertalannak még azt is meg kelle tehát érni, hogy Juliát eltemesse. Nem kellett neki szégyenlenie könyeit, midőn halotti imáját elmondá a koporsó fölött; mert hiszen nem volt rajta kívül más jelen, csak a gyermek és a sírásó.

Szegény Julia! Ő eskette őt össze, ő temette el; – milyen boldog lehetne még most is ott abban a kis lugasban.

A mint fel volt hantolva a sír, Bertalan ölébe vette a kis gyermeket; bágyadtan a sírástól és a nélkülözéstől hajtá az le fejecskéjét a lelkész vállára. A lelkész haza vitte őt kis lakába, Czenczi néni érzékenyen tekinte a kis árvára, midőn Bertalan ölébe tette és azt mondá:

– Ápolja e szegény kis árvát. Tekintse úgy, mintha az én gyermekem volna.

Legalább ezentúl van a szegény lelkésznek miért küzdeni a munkaterhes életen keresztül!

Lábjegyzetek.

1) Szétbontott hajókötélből támadt madzag.

2) Mikor ez iródott, még akkor nem volt.

J. M.

3) Nem a Goethe Faustja volt az, hanem valami travestált szindarab.

J. M.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

42	sem b rja	sem birja
81	azt hivé, hog	azt hivé, hogy
141	Atok reád	Átok reád
148	czifrább vo,nál,	czifrább volnál,
160	igen szép! «De	igen szép!» De
162	Enyje, hát	Ejnye, hát
189	ismermerkedtetek meg	ismerkedtetek meg
211	agg tiszte-teletesük	agg tiszteletesük