The Project Gutenberg eBook of Bűbájosok by Dezső Kosztolányi

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 267. oldalon található.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

BŰBÁJOSOK

KIS TRAGÉDIÁK.

A DETEKTIV.

Két és három óra közt, amikor minden villámló napfényben ragyogott, hirtelenül eltűnt íróasztalomról az aranyórám.

Egy pillanatig szédülő fejjel álltam ott, álmos szememet az íróasztalra meresztve, az óra hült helyére, melyen apró arany-pocsolyában forrott és bugyborékolt a fény és a melegség. A délután szilaj világításában mindez hihetetlennek tetszett. Valami erőszakos és robbanásszerű van minden lopásban. Utána pedig oly nagy a csend. A szobában senki. Áruló nyom sincs. Öt percre ledőltem a másik szobában, a diványra és míg a szerelő feltette a csillárt, elaludtam, a szerelő pedig meglátta az órát, zsebre dugta és eltünt. Az ajtót becsapta maga után. Más senkise volt a lakásban. Bizonyára ő a tolvaj. -6-

Csodálkozva bámulok magam elé. Utálatos és fuldokló szégyen fog el, minthogy ha késsel hatoltak volna a testembe s – gyorsan és brutálisan – levágták volna a fél karomat. Merényletet követtek el ellenem. Csoda történt, melyet az elmémmel nem tudok felfogni. Valami itt volt és most nincs itt, bűvészfogással eltünt, a semmibe párolgott, egy új dimenzióba, mely nekem teljesen ismeretlen és most érzem, hogy nemcsak ellenem követtek el merényletet, hanem a rend és az ősi logika ellen s a gondolataim kétségbeesetten erőlködnek. A lopást sohase tudjuk megérteni. Szomszédos a csodával és az őrülettel. Tavaly télen egy erdélyi nénikémet kirabolták. Reggel elment hazulról és mire hazajött, este, az ajtót tárva-nyitva találta, a kilincseken feszítővasak nyomai, az ódon szekrényeket kések karcolták össze, az egyik szoba egészen üres volt. Amikor a néni látta a kopár és sötét képet, egy szót se szólt. Elment hazulról. A bankban volt annyi pénze, hogy bátran új életet kezdhetett volna. Ő azonban beleugrott a Küküllőbe, nem tudta elhinni a hihetetlent. -7-

Nekem is ez fáj. A lázamat eleinte vad és rendszertelen kereséssel hűtöm. Felkutatom a szoba minden zegét-zugát, a szekrényeket eltolom, az ágy alá bujok, az ajtók szárnyai mögött leskelődöm. Az arcom kipirul. Aztán elönt a boszúság. Látom a szerelőt, aki elvitte az órámat, egy ötvenéves, száraz ember, szikár és kedélytelen, ólomszínű szemekkel, a bajusza deres, az arca kérges és szomorú.

Kocsira ülök és rohanok a szerelőhöz, aki egy pincehelyiségben lakik, a külvárosban. Szerencsére már otthon van. Egy acetylénlámpa éles fényénél néz rám, nyugodtan.

– Elveszett az aranyórám, – hadarom izgatottan – a szobában senkise volt, csak maga. Talán tévedésből…

– Ugyan – nevetek a dühtől. – Ha holnap reggelig nem kerül meg, jelentést teszek a rendőrségnél.

Leírja a nevét, a lakáscímét, azzal elindulok, kóborlok a városban, nincs kedvem hazamenni. Kéjelgek a gondolatban, hogy ezt a ravasz zsiványt becsukatom. Igazi rab-arca van. A deresedő bajusza és a szemöldöke zöldes, és nedves, mint a penész.

Másnap a rendőrségre futok. Sohse jártam itt. Pityergő és pulykavörös emberekkel találkozom, akik várnak, várnak, folyton várnak a becsukott ajtók előtt, némán és dobogó szívvel mesélik el, mi történt velük. Tévedezem a szigorú fehér folyosókon és elszorul a lélegzetem. Végre a rendőrtiszt elé állok, megteszem a jelentésemet. A nyomozás azonnal megindul.

Reggel korán éles csöngetés ver fel. Meglehetősen álmatlan éjszakám volt. Sokáig hánykolódtam a párnákon, míg elaludtam és ezerszer is megjelent előttem a kékzubbonyos -9- munkás, aki olyan közönyösen nézett rám, a tolvaj, az igazi tolvaj, akit eddig csak szindarabból ismertem. Álmomban is találkoztam vele. Nehéz sziklákat vitt a hátán, sötét cella sarkában kuksolt, parázsló szembogárral. Elgyötörve nyitottam ki a szemem. Egy idegen állt az ágyam előtt.

A szívem hangosan vert a paplan alatt, az arcom is elsápadt kissé, de én tetettem a közönyöst, nyugodtan ránéztem.

Hogy elpalástoljam ájult izgalmam, kicsit lehunytam a szemem, mintha álmos lennék, a párnába fúrtam a fejem és eszembe jutott a sötét, orosz diák, akit hasonló helyzetben keresett a detektiv, de ő nem félt, bár igazán gyilkolt, feleannyit se félt, mint én. Hiába, nem születtem hősnek. Csak annyi erőm volt, -10- hogy a szememet tágra nyissam. Egészséges, kemény, pirosarcu ember a detektiv. Apró szőke bajusz bújt az orra alá. Csak a szeme átható, hideg-kék és a taglejtése ijesztően biztos. A bal kezemet hanyagul lelógattam az ágyról. Rögtön észrevettem, hogy a tekintetét merően rászegezi, a gyűrűmet egy szemevillanásával körülkacsolja, az ujjaimat, amelyekből a neuraszténia úgy bizsereg, mint a villamos-áram, egyenként rabul ejti. Az orrcimpái kitágultak. Szimatolt. A kopó nem szimatol ilyen mohón. Minden érzékével lesben állott.

Beszélni kezdtem. Erre nem is gondoltam. Hogy csak erről van szó. Mennyire megkönnyebbültem.

A detektiv figyelte a beszédemet. Tekintetét azonban még mindig nem vette le a bal kezemről, mely az ágyból kilógott, a szeme -11- perzselt, mint azok a napsugarak, amelyek a gyűjtőlencse gyújtópontján haladnak át. Ez kellemetlen volt. Bármikor visszahúzhattam volna a kezem. De féltem, hogy gyanus lehet. Én vagyok a vádló. Nekem természetesen kell viselkednem, annyival is inkább, mert semmi okom sincs a félelemre. A rosz detektiv-regények romantikájára gondoltam és magamban kicsit el is mosolyodtam. Ez a pirosarcu fiatalember lenne az, aki a cigarettám hamujából megállapítaná a jellememet? Nevetséges. Akkor azonban semmi értelme sincs, hogy még mindig ily szigorúan mered a kezemre, a bal kezemre, mely sápadt az álmatlanságtól, egy aranygyűrű villog ott, más feltünő nem lehet rajta. Ha megnézhetném egy pillanatra, akkor magam is meggyőződhetnék. Vér nem kerülhetett rá. Megnézni azonban lehetetlen, amint lehetetlen tovább csigázni az idegeimet, elviselni szúró, égető, fájó tekintetét. Izgatottan beszéltem. A beszéd hevében pedig hirtelenül paplan alá rántottam a kezem.

– Én? – kérdezte ártatlan arccal a detektiv. – Én semmin se mosolygok. Tessék folytatni.

Ismét beszéltem, de most már én figyeltem a detektivet. Láttam, hogy a szobám minden tárgyát szemügyre veszi, tudja, hány székem van, milyenek az ajtóim, az ablakaim, a kilincseim, még a pénzdarabjaimat is megolvasta, melyeket este kitettem az éjjeli szekrényre. Már nem voltam többé a magamé. Én egy bonyolult ügy gomolyagába kerültem belé, a zaklatás, az izgalom, az üldözés ezerszálú hálójába, mely elszakít önmagamtól, feldúlja a nyugalmamat, egy jelentéktelen eset áldozatává tesz. Minden életnek van egy titka. Ez a tolakodó ismeretlen a kopófalkájával a szívem pitvarába is betör. Hirtelen felültem az ágyban.

A detektiv nem volt beszédes. Felkelt, ajánlotta magát és ment üldözni a szegény vadat, akit többé nem enged el, mint a hogy a vadászkutya is tovább marcangolja a foglyul ejtett nyúl véres nyakát.

– Pár nap mulva szükségem lesz új részletekre. Engedelmével eljövök. Ilyen tájban. Vagy este nyolctól tízig. Ön akkor mindig itthon van.

Meghajtotta magát. Mutatni akartam neki a kifelé vezető ajtót, de ő biztosan ment, mintha már többször járt volna nálam.

Jéghideg vízben mosdottam. Kissé felfrissültem. Künn az utcán az olvadás szele lengedezett, részegen muzsikáló tavaszi szellők, melyek messze vizekről szálltak felém és a vizek ősi és tiszta parfümét lehelték. Erősen sütött a nap. A szikrázó fény-záporban télies fekete ruhákban sokan sétáltak. Mind csupa ismeretlen. Azelőtt sohasem törődtem velük. Nem ismerem őket, tehát nincs közöm hozzájuk. Most azonban ép ez izgatott. A foglalkozás minden arcra rányomja a bélyegét, vannak ügyvéd-arcok, ügynök-arcok, tanár-arcok, hivatalnok-arcok, szinész-arcok, de vannak olyan arcok is, melyekről nem tudok biztosat és ezek gyanusak. Ha ilyenekkel találkozom, valami halvány félelem fog el. Ezek a jelentéktelen, elegáns és diszkrét emberek bizonyára detektivek. Polgári ruhában járnak. Itt mellettem, -15- előttem, a hátam mögött csupa detektiv leskelődhet.

Délután egy ragyogó kerten mentem át, rikító fehér fal mellett. Az árnyékom hosszan ráesett. Egyszerre észrevettem, hogy öt lépésről követ valaki. Egy közönyös úr volt az, aki ezüstfoganytyús pálcával piszkálta a kert kavicsait, keménykalapot hordott, kamáslit és rosz parfümmel szagosította magát. Egy darabig el tudtam viselni a közellétét. Aztán lassítottam lépteimet. Megálltam. Az ismeretlen erre csendesen tovább ment, elém került, nem tekintett vissza. Épp ez a közönye tette gyanússá. Ha rám néz és elmosolyodik, talán nem félek ennyire. Így azonban kihagyó szívveréssel nekidőltem a fehér falnak, amit átfűtött a tavaszi nap, fehérebben a falnál álltam sokáig, lihegve a világos délutánban. Úgy érzem, hogy nincs olyan bűn, amiért egy embert be lehet zárni. Az emberek pedig kemények, mint a kő.

Mit követtem el? Nem tudom. Épen ez teszi oly hátborzongatóan titokzatossá az ügyemet. Csak azt érzem, hogy üldöznek és megfigyelnek. -16- Ötéves koromban elloptam az apámtól egy ív vadonat-új itatóst és egy fél üveg vöröstintát, de ezt sohase vallottam be, kívülem nem is tudhatja senki. Tegnap este megkaptam az idézést («idézés bűnügyben») egy piszokszínű, komisz papiroson, vallanom kell a szerelő ellen, bizonyos, hogy csak erről van szó. Lopni bűn. De az csak nem bűn, hogy lopnak tőlem? Mégis reszketek. Ma estefelé megint találkoztam egy másik rejtélyes emberrel. A villamosban ültem. Nem tekintett rám, de én tudtam, hogy minden mozdulata nekem szólt és az idegei összes erőfeszítésével nekem telegrafál titkos ákom-bákomokat. Egy megállónál leszállt. Én utána. Végére akartam járni az ügynek. Beszéltem nyiltan, vádoljon, mondja ki a rettenetes vádat, melyet mindenki elhallgat és magam se tudok. Az ismeretlen befordult egy utcasarkon, mert félt a leszámolástól és kellemetlennek találta a közelségemet.

Alattomosak az ellenségeim. Ha járnak az utcán, magukban mosolyognak. A lakásom előtt állnak, de ha hazamegyek, továbbsompolyognak. Nagyon diszkréten üldöznek, feltünés nélkül. Egyáltalán semmit se tesznek. Én azonban észreveszem őket. Tudom, hogy sötét tárgyak mögé bújnak, fönn a negyedik emelet egy ablakában lesnek rám, a szembogaruk fekete, mint a puskacső nyílása, s mindegyik felismer és azt mondja magában, ott megy, ott az aszfalton az a bizonyos, az a titokzatos, az a szörnyű, aki nemsokára kezünkre kerül.

Már mindenbe beletörődtem. Hogyha elfognak, akkor is adnak enni, a szívem doboghat, a tüdőm mélyen és boldogan szívhatja a levegőt. Két csendőr óriási szuronnyal bekisér. A hajam lenyírják, földszínű rabruhába bujtatnak. Ott legalább élhet az ember, mint a ketreces állat és a csenevész növény. Az jobb lehet, mint ez a csend, ez a remegés, ez a settengés. Mert mostan az emberek gummicipőben -18- járnak köröttem és akkor néznek rám, mikor nem látom őket és fojtogatnak keztyűs kézzel, szelíden, lassan.

Csendes detektiv, te, ki most is itt mégysz a hátam mögött, könyörülj meg rajtam és tedd az ujjadat – halkan, nagyon halkan – a balvállamra.

HOROSZKÓP.

(Az asztrológia annáleszeiben fel van jegyezve ez: «… Keresztély dán király az udvari asztrológusával horoszkópot készíttetett a fia sorsáról. Megjósoltatott, hogy a királyfi háborúba megy, sebet kap, a tengeren vihar töri össze hajóját és lázas betegségben halálozik el».)

A kövér princ.

Hangosan rikoltott, vöröslött a dühtől, az erei kéken barázdálták át a homlokát. Egészséges volt, kövér és lármás. Már az első napon belenézett a fénybe s a hónap végén szétrugta a pólyáját, amelyet két tenyeres-talpas bába kötött köréje. Amikor pedig a kardinális a keresztelőkút fölé tartotta és inyét sóval dörzsölte, hogy megóvná lelkét a bűn rothasztó miazmáitól, a csecsemő a húsos ujjat fogatlan inyei közé szorította, meg akarta -20- harapni. Két hónapos korában felült a bölcsőjében. Úgy jött ez a kis poronty a másvilágról, mint erőszakos vihar, tombolni, harsogni, hódítani.

Az ágyát hamarosan ki is nőtte. Csak sűrű bivalytejet ivott és gulyákat öltek le, hogy egy tányérnyi barna levest főzzenek neki. Atlétacombjai feszültek, porcogói, izomszalagai megerősödtek, keményen tartotta kis nyakát. Igazi vasgyúró volt.

– Uram, – jegyezte meg egy hízelgő aggastyán – olyan erős ez a gyermek, hogy akár a koronát is elbírná.

Álom.

Délután, hogy belépett a trónterembe, a betegsárga fényben újra megelevenedett az álom.

Erre a trónra mászott fel a fia. Kezébe vette a jogart és fejére tette a koronát. Úgy, ahogy az aggastyán mondotta. Szilárdan állott a fején. Vásott, gonosz kölyök módjára vigyorgott. Hiába fenyítette az apja, hogy vigyázzon, a kisfiú toporzékolt, fején a koronával. Ekkor hirtelen megbotlott a hosszú palástban. Fején megbillent a korona, éles pereme bele vájt a feje lágyába és kettéhasította. Szeme kitágult. Ebben a nagy-nagy szemben egy sikoly vergődött, mely nem tudott kitörni a száján. Aztán lassanként torz maszkká, hideg rémületté fagyott a mosolygása.

A király jósoltat.

Ez az álom a királynak jel volt, hogy a fia gyors fejlődése valami rosszat jelent, az égiek csak gúnyt űznek vele, hogy később annál jobban megalázzák. Azelőtt sokra becsülte az orvosát, aki hegyes fövegét kenetes méltósággal -22- viselte és a papok áldását, akik a kis vendég lelkét ellátták mindenféle égi malaszttal, de most lelke mélyén nyugtalankodott és egyre jobban féltette a csodagyermeket. Kihez forduljon? Az orvosát régóta nem szerette. Évek óta minden siker nélkül kezelte a gyomorbaját, pépekkel és kenőcsökkel. Még a bőjt se segített rajta, hogy a nagyhéten alig vett magához táplálékot és este sohase lakott jól. A vallás nem nyujtott neki vigasztalást. Ha feltekintett a hideg ürbe, a csillagok közé, akkor úgy találta, hogy a csillagok nagyon is messze vannak és a vallás nem kormányozhatja a messze vágtató bolygókat. A betegsége pedig sötétté és izgágává tette. Megfeledkezett az angyalokról is s az ördögökkel és boszorkákkal foglalkozott, akik szombat éjjel keresztutaknál sivalkodnak és seprűnyélen lovagolnak a holdba. Az asztrológust hivatta:

– Légy őszinte – mondta szigorúan a király és szemében az idegesség zöld szikrája -23- ugrált. – Ez a gyermek mindenem. Az országom terhét akarom vállára helyezni.

A konstelláció nem szerencsés.

Az asztrológus bezárkózott a tornyába, elővette a papirjait és cirkalommal óriási köröket rajzolt. A fehér papir az ég kék mappáját jelentette, a fekete pontok pedig a bolygókat, az állatöv csillagait, az ég arany pöttyeit. Már az első órában rettenetes jelek mutatkoztak. Mars tünt fel, a vér és őrület csillaga, a háború viharfészke. Utóbb Neptunus, amely a tenger haragjáról beszélt, most Saturnus, a nyirkos és ragályos nyavalyák hirnöke. Csak hosszú vizsgálódás eredményeképen bukkant elő Venus, melynek «benevolens praesentiá»-ja azt a reményt igérte, hogy a gyermek életét egy nő mosolya aranyozza meg. Halványan ült az asztrológus a halvány papir előtt. Felütötte a könyveit. Mindig ugyanaz az eredmény.

– Rosz hírt hozok – mondta inkább a szakállába és önmagának, mint a királynak.

– Az égi tudomány minden jele arra val, – recitálta az asztrológus vontatottan és nagyon szomorúan, – hogy fiadnak háborúba kell mennie. Az egyik ütközetben sebet kap. Szerencsére a sebe nem lesz súlyos. Aztán rövidesen tengeri viharba kerül. Hajótörést szenved. De innen is megmenekül.

– Koldus vagyok, uram, és csak annyi vigaszt adhatok, mint a koldus. Csak egy csillag mosolygott fiadra: Venus. Szeretni fog és szeretni fogják. Másként szomorú az élete és rövid. Fiatalon hal meg, nagyon fiatalon, tizennyolc éves korában.

Aztán átment a másik szobába, oda, ahol a kisfia aludt. Föléje hajolt. Hosszan-hosszan nézte. A királyfi kinyitotta a szemét. Belebámult -25- az apja idegen-fényű szemébe. Úgy érezte, hogy két fekete varjú rebbent el fölötte.

– Semmi – felelt a király. – Semmi, fiacskám. Csak takarózz be. Mert megfázol.

Madarásznia, patakban fürdenie sem volt szabad. A király elrendelte, hogy fokozott figyelemmel vigyázzanak rá. Mindenüvé lakájok kisérték. Még a labdáit is elvették.

Tíz éves korában valamicskét megnyúlt, az arca halványabb lett, bőre porcellános fényben csillogott a szobai levegőtől. Értelme azonban egyre gyarapodott. Olyan volt, mint egy kis bölcs.

A király lassanként elnehezedett. Virradatkor kelt, hajnali háromkor, nem tudott tovább aludni. Érezte, ez már az aggkor. Aki keveset alszik, nemsokára sokat alszik.

Mikor a fia betöltötte a tizenötödik évét, magához hivatta s bezárt ajtók mögött beszélt vele.

– Nézd, édes fiam, – szólt – sokáig vergődtem – és a szívéhez nyult, aztán a fia szívéhez, mintha össze akarta volna csomózni a két rokon szivet. – Sokat szenvedtem miattad. Ma már nagy vagy, én pedig öreg. Megmondhatok mindent. Reád akarom bízni az országot.

A királyfi sápadt volt, boldog és izgatott. Az apja elővette a horoszkópot és eléje tette.

Már nem is hallgatott a király szavaira, a -27- szemével ette-falta a papirt, a kabbalisztikus jeleket.

– Ennek nem szabad megtörténnie – mondta emelt hangon a király. – Egész életem csak arra volt jó, hogy rád vigyázzak. Igérd meg te is, hogy nem teljesedik be.

– Igérem – szólt a királyfi és megcsókolta az apja száraz arcát, a szája körül, alázatosan, de idegenkedve.

Holdas eperfák.

Alig várta, hogy magára maradjon. A sötét eperfák alá rohant, melyekre a holdfény terített átlátszó hálót.

– Fiatalon halok meg – gondolta és lehunyta a szemét. – Hős leszek és szerelmes.

Olyan édes és szép volt ez a fájdalom, mint a méz. Egy óra hosszat ült a padon, egyedül és csorgott a szíve vére, édesen, kimondhatatlan-édesen.

Később egy árnyékot látott a kertben. Az árnyék apró lépésekkel szaladt a palota felé, könnyű ruhát viselt és megállt előtte.

– Ülj mellém. Sohase voltam ilyen boldog. Ma tudtam meg, hogy fiatalon halok meg és hogy hős leszek és hogy szeretlek téged. Mindég csak téged szerettelek, Ilona.

Ráejtette a fejét a leány kezére, aki nézte a herceg haját, melyre egy eperfalomb fekete foltot vetett.

– Ugy-e sápadt vagyok? – kérdezte a királyfi fanatikusan és a leány felé nyujtotta a boldogságtól hirtelen megsoványodott arcát, a két sötét szemgolyóval.

Fejét gyakran hátraszegte a tükör előtt. A lehunyt szemhéján keresztül bandsitott magára.

– Ilyen leszek majd akkor is – gondolta. A szája körül pedig felfedezett egy finom és szenvedő ráncot, amit eddig meg se látott.

– Ez az a vonás – mondta. – Csak azok ilyenek, akik korán kerülnek a koporsóba.

Háború.

Két év multán egy lovascsapat tört be az országba. Felperzselt egy falut, de a lándzsások -29- hamarosan kiverték. Aztán boldogan szántott-vetett, aratott a nép. Aratás után augusztusban hirtelen kigyulladt a föld, véres csóvák lobbantak az ég mind a négy sarkán, pajták, csűrök, házak égtek, nyugtalan lobogással. A nép félt, mint az oktalan állat és hörgött:

A király elhatározta, hogy maga megy a háborúba. Országát semmi nagyobb veszély sem fenyegette. Az ellenséges had, amely betört, tizedrésze sem volt kipróbált seregeinek, amely fickándozott a harci kedvtől, alig lehetett fékezni. Egymásután gurultak el palotája előtt a harci szekerek. Ideges paripák nyerítettek a trombitalármában. Nem is a háborúra gondolt a király. A fiára gondolt és arra a jóslatra. Félt, hogy a sötét hatalmak mégis győzedelmeskednek. Egész éjjel az arca verejtékében fürdött. Imádkozott a csontfeszület előtt. Többször egymásután forró rohamot intézett az ég ellen, de minden ostrom után aléltan hullt vissza a földre. Tántorogva állott -30- roggyant térdeire. Ha kissé fiatalabb lenne, akkor biztosan útját tudná állani. Így azonban meg kell adnia magát. Hajnalban a földre borult, úgy imádkozott, a földnek és az égnek. Reggel aztán, mikor a fiú benézett a szobájába, a térdeplőjén találta, kuszált, bozontos szakállal, nehezen pihegve.

A hadak új vezérét ordító örömmel fogadták. Hiába igyekezték mérsékelni, mindig az első sorban lovagolt, mintha keresett volna valamit. Egy éjszaka aztán rajtuk ütött egy kis csapat. A királyfi őrjöngve kavarodott az ellenség gombolyagjába és – anélkül, hogy észrevette volna – egy nyíl fúródott a jobbvállperecébe. Lebukott a lováról.

Nagyon gyorsan gyógyult a sebe, a nyári -31- napfény felszárította, másnap már újra a sorba állott. Vitézei söpörték az ellenséget. Már a tengerpartnál voltak.

A tenger nyugodt volt és hullámtalan, a gálya egyenletesen úszott a vízen. Kiváncsian szállt reá. Alkonyattájt kis habok jöttek, rázni kezdték a gályát és csörgetni a láncokat. Az émelygő, sós tajték az orrába-szájába fröccsent, a hullámok nőttek, zölddé, tarajossá váltak. Kissé elsápadt. Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna megvárni a reggelt és hogy talán ez az a tenger, melyről a jóslatban olvasott. Meg is parancsolta, azonnal fordítsák vissza a vitorlát és amily gyorsan tudnak, siessenek haza. Nem akarta tovább kisérteni a végzetet. Éjfélkor esni kezdett. Ég és pokol közt hánykódtak. Másnap szerencsésen partot értek. A part közelében azonban kettérepedt a gálya, a víz lassan tódult beléje, a hullám a melléig ért. Csuromvizesen, agyonfázva, félig eszméletlenül jutott a partra.

Nyomban szekérre szállt, hogy örömben úszó országán át anyjához robogjon. Amikor -32- lehajolt, érezte, hogy fáj a lába és a feje nehéz, mint az ólom. Ekkor megijedt.

A király időközben erőre kapott, a győzelmek szakadatlan sora megfiatalította, agg teste csupa villanyosság volt. Épen ebédnél volt, bort töltött a poharába, mikor egy udvaronc hozzásietett.

– Itt van – jelentette vidáman az udvaronc, aki látta, hogy a palota előtt megállt a királyfi szekere.

– Még él – mondta az egyik katona, aki felhozta a palotába, nagyon búsan.

Az ágyra emelték, vízzel locsolták, kinyitották a ruháit. Már nem ismert meg senkit. Haldokolt.

Az angelusz elcsendesítése után aztán ki is lehelte nemes lelkét, a leendő hitvese karjában és megholt az Úrban, keresztény módon, a halotti szentségek ájtatos felvétele után… szeptember 29-én, Mihály főarkangyal nevenapján.

A pap, az asztrológus és az orvos.

Még azon az estén megmosdatták és felravatalozták, száz gyertya közepette, alabárdosok szigorú őrizete mellett.

Éjjel a király, hogy lecsöndesítse szíve bánatát, elmélkedett és aztán magához hívatta bizalmas embereit, hogy vigasztalnák őt.

A pap igazat akart valahogy tenni az orvos és az asztrológus közt s az orvoshoz fordult:

– Engedd meg hát, hogy beszéljek. Hosszú-hosszú évekig úgyse mertem szólni. Mióta megjósolták fiad halálát, fenséges füleid mellett engedted el a tanácsaimat és füveim, főztjeim eldobtad. A királyfi halála előttem nem titok.

– Téged vádollak, aki halált jósoltál neki. Ha hosszú életet jósolsz, akkor ma is él s nem fekszik szegény ott a másik szobában, a koporsóban.

– Én gyakran láttam szegénykét és láttam, hogy sorvadt. Mert a jóslat megmérgezte a levegőjét. Titkolóztatok, de ő észrevette, hogy mit rendeltetek neki, a szemetek nézéséből, a kezetek simításából. Aztán hogy neveltétek. Befalaztátok a szobába és csodálkoztatok, hogy egyre sápadtabb, megszerettetétek vele a halált és most csodálkoztok, hogy meghalt. Bizony mondom, hogy a halálra neveltétek.

– Dehogy, – kiáltott dühösen az orvos – még a szülőanyjához, az édes természethez se engedtétek. Akkor aztán közölték vele a jóslatot. Én láttam őt azon az éjszakán. Olyan volt, mint egy öngyilkos. Haja a szemébe lógott, az arca fehér volt, a szeme parázs. Faragott képet tettetek eléje, hogy azt imádja, mert gyávák voltatok ahhoz, hogy magatok parancsoljatok a jövőnek, nem mertétek átlátni, hogy az ember az égnél is hatalmasabb, hogy az ember nemcsak a jelent, de a jövőt is a kezében tartja, hogy az ember mindenható.

– Itt a fejem a király kezében, – mondta az orvos – majd ő itélje el az ügyünket. Majd ő mondja meg, ki ölte meg a fiát.

– Igen, ő maga ölte meg önmagát. De ti adtátok a parancsot. Ő csak végrehajtotta. -37-

A király szótlanul hallgatta végig a vitát. Járt fel s alá a szobában, hatalmas fájdalom rázta a mellét, tekintetét a három emberen jártatta: a papon, az asztrológuson és az orvoson.

Az orvoshoz ment, indulatosan, zavartan a vállára tette a kezét és szólni akart, de a köny elfojtotta szavát. Megállt a pap előtt is, közönyösen. Aztán az asztrológushoz lépett, aki a horoszkópot készítette. Határozottan lépett hozzá. A bal füléhez hajolt. Valamit mondott neki, élesen, biztosan. Hogy mit, nem hallotta senki.

A király szava.

VERPELÉTY.

Reggel korán kimentem a pályaudvarra. A vonatról lekéstem és kiderült, hogy a másik gyorsra tizenegyig kell várakoznom az étteremben.

Unottan nézegettem a narancsból, ezüstpapirba csomagolt kétszersültből és almákból rakott gulákat, a magyar vidéki városok jellegzetes éttermi csendéletét. Nincs melankólikusabb, mint álmatlanul, éhomra bemenni ilyen elhagyott helyiségbe. A sápadt borfiú földig lógó frakkal, fehér asztalkendővel áll előttem. Hozza a kávét. A tej kövér és zsiros a kávé úgy csorog beléje, mint a lila szilvalé. Kérek talán egy helyi lapot. Ez sem érdekel. A falon járó ingaóra sétálója, meg a mutató izgatottá tesz, mindkettő azt mondja, hogy itt még négy órát kell kukoricáznom. -39-

Benn vagyok az Alföld szivében. A várós messze van innen, nem érdemes visszamenni, künn csöpörög a reggeli eső. Különböző türelemjátékot próbálok. Kiveszek a gyufatartóból egy szál gyufát, mereven nézem a fekete fejét, de hamar ráunok, a gyufát ásítva dobom el. Akkor veszem észre, hogy az étterem sarkában ül két ember és félhangosan beszélget.

Az egyik beszélgető sovány. Készenvett nyakkendőt hord, szürke-barna, kopott, seszínű ruhát, ezüst óraláncot. Látszik véres, kicsi szemén, hogy egész éjjel nem aludt. Az előbb még sört ivott, aztán bort, most borovicskát rendel. Mellette ül a kövér barátja, a hideg kályha mellett, szőrmegalléros parasztbekecsben. Ez nyakas, tanyai ember, csizmát visel, töröktipusú magyar, ellentétben vele, aki aféle alföldi egér-paraszt. Az -40- egyik dráma cigarettát szív, a másik sportot. Mind a ketten civilizált, neuraszténiás szellemi proletároknak látszanak.

Valószínűen tanítók. Később megtudom, hogy kicsoda az, akiről annyit beszéltek. Verpeléty, a tankerület tanfelügyelője, hozzájöttek a tanyáról, vagy a faluról, elintézni valami fontos, nagyon fontos ügyet.

– Hallatlan egy alak – csóválta fejét a sovány – még tegnap is csapkodta az asztalt.

– Hiszen ismered Verpelétyt, tudod, milyen rabiátus ember volt világéletében.

– Rabiátus – szólt a sovány – legyen rabiátus a kutyájával, ne velem. Ki vagyok én? A cselédje vagyok én? A kutyája vagyok én?

Azzal verni kezdi girhes mellkasát, amely oly vékonyka-soványka, hogy a bordái is kidüllenek belőle. Úgy döngette, hogy biztosan beléfájdult a szegény-szegény hektikás melle, zörgött is, mint valami rossz harmónika. -41- Szerettem volna megfogni a kezét, ne bántsa magát, tanító úr.

– Nem – folytatta egyre tüzesebben – kettőn áll a vásár. Én teljesítem a kötelességem, de akkor megkövetelem, igen: meg-kö-ve-te-lem, hogy emberségesen bánjon velem a felettes hatóságom.

– Felettes hatóságom, – gondolkoztam magamban – van-e ennél búsabb szó?

– Verpeléty ismeri az intencióimat. Részletesen kifejtettem neki. Akkor aztán meghunyászkodott. Az arcába vágtam, hogy most már én – igenis – én kérem magam ellen a fegyelmit.

– Rosszul számít, – szólt a sovány – Verpeléty bukik, pozitiv értesülésem van, hogy menesztik – és a kezével kitessékelő -42- mozdulatot tett, mutatta, hogyan menesztik Verpelétyt.

– Majdnem bizonyos. Verpeléty – ismétlem – bukik, csakhogy: fölfelé bukik, – fontoskodott – Pestre nevezik ki Verpelétyt. Csak a fegyelmimet várja be. Akkor majd eldől, ki a gazember. Azt azonban mondhatom, hogy: vagy ő, vagy én, ketten nem maradhatunk.

Elvicsorította a száját és kivillant sárgazöld foga. Alkoholos szemében gyűlölet szikrázott, szája keserű ívbe görbült, gyér haja égre borzadt. Világosan láttam, hogy ez az ember meg tudná ölni Verpelétyt.

– Verpeléty, – gondolkoztam – csakugyan cudar állat lehetsz, hogy így megkínzol egy teremtett embert.

Régi meggyőződésem, hogy az embereken nem lehet segíteni, mert magukon nem akarnak segíteni, szeretik a nyomort és a bánatot, el akarnak zülleni. Életemben egyetlen-egyszer szerettem volna purifikátor lenni. Pezsgős fejjel, egyszer a bálteremben, köpködve és -43- bőgve elárultam egy barátomnak, hogy csalja a felesége. Erre a legjobb barátom ellenségemmé lett. Azóta a felszarvazott férjeknek dicsérem a feleségüket, bókolok a rosz íróknak s tapsolok a piszoknak és a butaságnak.

Ezen a reggelen azonban álmatlan voltam s a rendesnél jobban érdekelt és bosszantott a tanító perpatvara. Már nem hallom a szavát. A beszéd intimebbé vált, a két ember – úgy látszik, – a történtek részleteit, az aktatitkokat meséli el. Ülnek az étteremben, várnak-várnak, mintha az érkező vonatok helyett az igazságot várnák. Olykor a sovány a kövér fölébe hajol, súg neki valamit, vállat von. Valami szabálytalanságot követhetett el, de – isten látja a lelkét – nem tehet róla.

Nekem most semmi dolgom nincs itt és egyáltalában nincs sok dolgom-célom az életben.

Arra gondolok, hogy személyesen keresem fel Verpelétyt. Bizarr eszme, de nem lehetetlen. Itt van a bőröndömben a frakkom. Ha felhúznám és feltenném a tegnapi piszkos fehér nyakkendőmet a tegnapi piszkos keményingemre, ezt izlésesnek, világfianak s megtisztelőnek tartaná Verpeléty. Kétségkívül fogadna. Azt hazudnám, a «Tanítók országos felügyelőségének» a fő-fő-főfelügyelője vagyok. Ezzel azonban megjárhatnám. «Az internacionális pedagógiai szervezet» titkárának kellene mondanom magam. Így biztosabb lenne a sikerem. Nem baj, hogy ilyen nincs is. Verpeléty bizonyára korlátolt úr. Az imponál neki, amit nem ismer.

Verpeléty azonban kemény ember. Nem lehet vele komázni. Kiteszem magam annak, hogy megragadja a gallérom és kipenderít az ajtón, esetleg rendőröket hívat és mint -45- veszélyes szélhámost letartóztattat. Leghelyesebbnek látszik az, hogy úgy, ahogy vagyok, felkeresem őt, megmondom igazi nevem és elárulom neki, mit láttam. Igen tisztelt tanfelügyelő úr, ismerem önt hírből, méltányolom pedagógiai érdemeit, átutazóban vagyok, az étteremben véletlenül hallottam két alázatos szolgája, két kis árva tanítója beszélgetését. Ezek az emberek a nemzet napszámosai, – bármily kopott, banális a szó – a nemzet napszámosai. Kérem, csak ne tessék nevetni. Én láttam a szívüket. Ott az étterem fehér abroszán rángatódzott két összemarcangolt tanító-szív. Reggel korán ittak, sört, bort, borovicskát ittak. Ez épen a vád ellenük, hogy iszákosak és részegen járnak a tanyai iskolába? Ön miatt isznak. Ön miatt nem alszanak. Önt gyűlölik mind a ketten. Ön nevelt belőlük züllött korhelyeket. Legyen ember, legyen megértő, okos, becsületes ember és változtassa meg drákói rendszabályait, gondoljon arra, hogy egész életüket, családi boldogságukat, sötét szálakkal fonja át az ön intrikája, hogy három órahosszat beszéltek -46- önről, hogy a borovicskás pohárba beleesett a sovány tanító könnye.

Ez se hat rá? Dehogy hat. Ahogy én ismerem Verpelétyt, semmi se hat rá. Az arca csontos és fakó, duzzadt ajkai fölött bozontos vörös bajusz szalad, az álkapcái acélból valók, kemények, mint a krokodilus álkapcái. Mindennap megeszik néhány ilyen kis tanítót, früstökre. A marka irtózatos, a körszakálla nyírott, a vörösszőrös mutatóújján karneolpecsétgyűrű. Ezt az embert nem oly könnyű megpuhítani.

Akkor, mint anarchista rontok be hozzá, a döglött és korrupt társadalom őrültjeként. Halj meg, zsarnok. Revolvert nem hordok magamnál, fegyverem nincs, csak egy tollkésem, amellyel a hideg vacsorámat eszem. Kinyitom mind az öt ágát, az ollót, a dugóhúzót és a körömráspolyt is. Vérszopó tirannus, özvegyek és árvák sanyargatója, ártatlanok hóhéra most elpusztulsz, a kövér pocakodba szúrom a dugóhúzót, hogy kilyukad a hájad és szétfröccsen a véred, címeres gazember.

Lihegve gondolom el a gyilkosságot, úgy -47- hogy kitátom a szám, az arcom is elsápad s látom, hogy a borfiú csodálkozva néz rám, hozzám siet, mit parancsolok.

– Semmit se parancsolok, édes fiam. Azt parancsolom csupán, hogy rend legyen a földön.

Aztán elnevetem magam. Mosolyogva és sziszegve, epés kigyó-haraggal görgetem magamban a színpadi átkokat. Később győz a belátásom. Elmehetnék hozzá, mint ujságíró, kellemetlen riportra. Ez lenne a legegyszerűbb. Mondd, tata, mi van azzal a szegény tanítóval? Kiírom a neved az ujságomba, a tollamra tűzlek, mint egy beteg legyet. Semmi tagadás. Kérek adatokat. Ne fontoskodj, öreg paralitikus. Még ma lefújsz mindent, érted, máskép véged van. Akarsz látni néhány alcímet: Alföldi pedagógia, Az iskola brigantija. Még van húsz. Melyiket parancsolod? Ugy-e egyik se tetszik? Hadd veregessem meg a kövér tarkód, Verpeléty tata, legyünk jó barátok.

Mégis jobb lenne szőrmentében elintézni a dolgot. Nézem a két tanító arcát, aki már kifogyott -48- a beszédből és elázottan ül az asztalnál, borzasztó komolyan.

Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának. Az lenne pedig a világ legtermészetesebb dolga, hogyha most felkelnék, az asztalukhoz ülnék és bemutatkoznék nekik: Uraim, megbocsássanak, én több óra hosszat hallgattam – akarva, nem akarva – a beszélgetésüket. Megtudtam, hogy önöknek konfliktusuk van azzal a Verpeléty-vel. Nézzék, én okos ember vagyok, aki abból élek, hogy ismerem az embereket, költő vagyok, aki érzem az embereket, sokat láttam, sokat szenvedtem, sokat utaztam, higyjék el, igazat tudok tenni, egy szóval elintézem azt, amit önök egy éve főznek és tanyai éjszakákon, falusi kupaktanácsban, disznótorokon és iskolaudvarokon számtalanszor meghánytak-vetettek. Azonkívül nem vagyok rosz ember. Ha önök részletesen elmondják, miről van szó, csodálkoznak azon, hogy egyszerre milyen villámló ötlettel világítom meg a helyzetüket. Bevallom, hogy nem ismerem Verpelétyt. Sohase hallottam Verpelétyről. Verpeléty azonban nem lehet rosz -49- ember. Verpeléty csak jellem. Verpeléty is csak az igazat keresi, talán kissé önzően és keményen, valamint önök is az igazukat keresik, önzően és keményen. Ne vegyék rosz néven, de ez a nézetem. Talán nem tetszik?

Lesem a két tanító száját, mit felel és csak akkor veszem észre, hogy nem is szólítottam meg őket. Fizetek, hogy felkelhessek és – egész véletlenül – sompolyogjak az asztalukhoz, úgy ártsam be magam az ügyükbe, hogy észre se vegyék, szegénykék. Ekkor bejön a vasutas, a kezében csengővel, jelzi, hogy indul a vegyesvonat a szegedi tanyák felé. A két tanító felpattan, fizet, veszi a cókmókját, álmosan dűlöng az ajtó felé.

Rágyujtok egy szivarra. A szivar keserű, sötét, nem szelel, rozoga, hullós parázszsal pislákol. Egy darabig nyomogatom a fogaim közt, aztán büntetésből ledobom a kavicsokra és rátiprok.

Még rám se tekintettek az ablakból. Meg -50- se láttak engem, aki négy óra hosszat bibelődtem velük, a vérző életükkel. Nem is sejtik, hogy ki vagyok nekik. Hálátlanok vagytok, barátaim, nagyon hálátlanok.

Utazzatok tovább, ti, akik nem akartátok meglátni, hogy szembe veletek ül egy néma, jó ember, boldoguljatok, ahogy tudtok.

Most egyedül vagyok az idegen városban, ott, ahol Verpeléty alszik. Verpeléty, a nagy úr, ilyenkor kel fel, csikos hálóingben ásít és a tanügyről gondolkozik. Jó reggelt Verpeléty. Bocsáss meg, hogy annyi rosszat gondoltam rólad és ezen az álmos, utolsó hősi hajnalomon meg akartalak ölni. Alapjában semmi közöm hozzád, senkihez sincs közöm és ez – jó.

Isten veletek, két tanító, te sovány és te is, kövér. Itt hagytatok engem a marcangoló, nyomorult, buta emberszeretetemmel, egyedül, szegény, szánandó bolondot. Hazamentetek, a harmadosztályú kocsiban, tovább szívjátok a drámát és a sportot, otthon kacsát főztök, kacsapaprikásnak és berugtok a karcos bortól. -51-

Minden rendben van. Csak én vagyok oly szomorú, hogy szeretnék hanyattvágódni a kavicsos pályaudvaron, leesni a sínekre.

Tudjátok mit? Már nem is szánlak benneteket. Fütyülök rátok: – szervusztok.

KÉK GYÁSZ.

Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. A szemei kinyíltak a tavaszra és meghalt. A szemei is kékek voltak, mint az ég.

Az üvegburás állóórát egyszer se kellett felhúzni s az ő kis szíve már lejárt.

Másnap reggel a házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak ezüstrojtokkal, kék fátyolokat és drapériákat, melyekkel bevonták a kis, tiszta szobát. Egy polituros asztalra állították az érckoporsót, mely inkább játékdobozhoz hasonlított. A kis gyerekeknek picike a játéka és picike a koporsója is.

Valami megdöbbenés és enyhe, nem kellemetlen szomorúság vett rajtunk erőt. Az apám fekete ruhában, sötéten járt végig a szobákon. -53- Sóhajtozott, de a bánatában – észrevettem – sok erőltetett és színpadi volt, nem is hittem neki. Csak az anyám sírt keservesen. Mi pedig némán álltuk körül a koporsót. A néném és a jegyese, a hugom és én. Az egyik öcsém hangosan dobolt és trombitált künn az udvarban, a tulipánok között.

Én ekkor tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi tisztaságban. Odaálltam a halott elé és azt mondtam magamban:

Csodálkoztam, figyeltem, vártam. Mikor pedig mindenki kiment a szobából, lábujjhegyre álltam, kinyújtottam a kezem és azzal a félénk és vágyó mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, vagy cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kis halott hideg homlokára nyomtam. Órákig bámultam őt, szótlanul. Nem tudtam betelni a halál érzésével. Messze, a másik szobában az ablakmélyedésben kék fátyolok mögött kis mécs égett és ez az elmosódó fény, a fényes nappalon lobogva és ragyogva, egy virrasztó -54- lélekre emlékeztetett s a házat templommá és a fájdalmamat mitoszszá varázsolta. Mégse fájt nekem ez a fájdalom. Inkább belesápadtam, mint egy vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment el, aki itthagyta a névjegyét, a kék és ezüst gyászjelentését. Mindenki érezte ezt. A gyász mélyén a szemekben, a szájak vonalán s a szavakban is valami titkolt öröm lappangott.

Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek, de egy óra múlva visszaszöktem a szobába.

A fiatal cselédleány a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és imádkozott, sóhajtott és félt ő is, akárcsak én. Az arca viaszhalvány volt. Jól esett mellette lennem és félni, sóhajtani, sírni vele együtt.

Hajnalban vörös szemmel ébredtem, álmatlan párnák között. A leányra gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás közben éles és szikrázó nap csiklandta a nyakamat. Kimentem a kis parkba sétálni. Az égen fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten. Egészségesen ropogott cipőm alatt a kavics. -55-

A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor a szobáink már homályosak. Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek s a lehelletük forró. Elgyötrődve és kétségbeesve húztam fel fekete cérnakeztyűmet. Előbb azonban kisuhantam a kertbe.

– Margit, – mondtam a leánynak – úgy sajnálom magát, hogy olyan halvány.

A leány sírt a tavaszi fűben. Mi mentünk a temetésre. Elől egy kocsin az apám. Utána a jegyesek egy másik kocsin, egymás mellett. Én a nagybácsival.

Mire visszatértünk, már egészen besötétedett. Mindnyájan hozzánk jöttek s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. A fejem lüktetett a friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Körülöttem szokatlan boldogsággal csörömpölt az élet. Nyugalom ereszkedett reánk. Egy fiatal asszony tetetett bánattal ült a pamlagon, ölében egy csokor ibolyával. Az ura mellé bújt s a kezük összeért. -56- Akik itt maradtak, mind-mind boldogok voltak és örültek.

Meggyújtották a lámpákat. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca ragyogott a vörhenyes fényben. Poharában feketevörös bor csillogott és amint ajkához emelte és a szája szélét megnedvesítette vele, finom mosollyal, nem minden grácia nélkül mondta:

Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és a mámor fülledt érzéssel hömpölygött végig. A szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba. Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint egyébkor. Rengettek és hajladoztak az orgonabokrok.

A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra, mintha sírnának. De csókolództak. Dühösen és elszántan, mint eddig még soha. A jegyesek.

Bámultam őket, aztán futni kezdtem a -57- kapu felé. A sötét kapualján – mint a kisértetek – ismét egy pár. Egy katona és egy leány. Az utcán, a szomszéd kapuban még egy, mint az őrültek, siető csókkal, egymás karjában.

Távol pedig forrt és izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport virágok és vidám emberek a porban, az alkonyban. Fölöttük az ég, az ég bársonyos, forró, szinte afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak rám, sokkal erősebben és kedvesebben, mint szoktak és ismeretlen emberek intettek a kezükkel és a virágos gallyal, amit kezükben hoztak a mezőkről, az erdőből, délutáni sétáról. Összeesküvés történt ezen a napon, ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül, egyedül, egészen egyedül.

A tavasz már valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz. A kék drapériák fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon forrottak a rügyek zöld sebei s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. Ördögök fűtötték alattam a roppant katlant. Egy fához dőltem és csendesen sírdogáltam. Az izgalomban, -58- a virrasztásban lesoványodtam. Ha egy légáram meglibbentette vékony kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem valami pogány ünnep kezdődött. A bokrok bóbitái roskadoztak a kék gyászban. Párák kúsztak a földön és ködben füstölgött az illat, a részeg és őrjítő parfüm, ezer és millió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez olyan szomorú és édes volt. A kisöcsém járt az eszemben. Arra gondoltam, hogy most még egyszer kisírom magamat, magamra öltöm a gyászt. Kiáltani szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni messzire, céltalanul, rohanni, elbújdosni valahová és sohase jönni vissza. Meghalni valahol, egy síron.

Ő is nagyon halvány volt az álmatlanságtól, a halott emlékétől. A haja, a mézszínű haja villogott és lángolt.

És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És leesett a kontya, a hosszú-hosszú haja, majdnem a földre.

A GIPSZ-ANGYAL.

Már őszszel gondolkozott a prezent-ről, Nem kis feladat volt a kiválasztása, minthogy a rokonok egyre több szívességet tettek neki és az ajándékkal azt is ki kellett fejeznie, hogy a szeretetüket magasra taksálja. Két évvel azelőtt vitt nekik egy sörkészletet, – söröskancsót és söröspoharakat – tavaly egy kinaezüst cigarettatárcát, melynek a fedelén egy ló ágaskodott. Mit vigyen az idén? Alapjában oly kevés dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy vesz még egy söröskészletet és még egy szivartárcát (kettő is elkél a háznál), de erről a tervről hamarosan letett. Az ünnepek előtt két nappal felutazott Budapestre és itt sorra járta az összes üzleteket, -61- csetlett-botlott, becsapták és kinevették, hízelegtek neki és gorombáskodtak vele, míg végre egy Rákóczi-úti üzletben rásóztak egy páratlanul izléstelen és értéktelen gipsz-angyalt, ötven koronáért.

Nyomban csomagolták, hogy elküldhessék, de a tanító kis dolgokban ösztönszerűen bizalmatlan volt mindenki iránt s miután kifizette, – szeretett hamar túlesni a kellemetlen dolgokon – maga cipelte haza a szállodájába és útközben halálos izgalmakat élt át, hátha valahogy összetörik a szobor? A szobor azonban nem tört össze. Makulányi hibája sem esett, úgy állott ott az asztalon, a hotel szomorú villanyfényében. Most azonban új izgalom fogta el. Attól félt, hogy becsapták. Elszontyolodva járkált, a szűk homloka izzadt, a füle rubinlott. Egyelőre segített magán, a -62- szobrot letakarta az ágyterítővel, hogy ne is lássa, ne zavarja a gondolatait. Másnap reggel kisütött a nap, ragyogott az ócska gipsz, a tanító dörzsölte kezeit és az ajándékot pompásnak találta.

– Ha nem mosolyogna, nem érne meg ennyit. De mosolyog. Olyan édesen mosolyog.

Az angyal tényleg mosolygott. Szirupédesen mosolygott és a fehér gipsz mintha süvegcukor lett volna, émelyítő bűbájt árasztott. A szoborban azonban mégis volt valami nagy-nagy szomorúság, mint mindazokban a tárgyakban, melyek a művészetet akarják hamisítani, eredménytelenül, mint egy fanyar öreg nőben, aki kacérkodik, vagy egy rosz költőben, aki göndör fürtjeit nyeglén és kelletően a homlokára csapja. Ennek lehet tulajdonítani, hogy a tanító megint kétkedni kezdett az ajándékban s éjjel is – izgatottan – felkelt az ágyból, hogy megnézze a gipszangyalt. Megint nem tetszett neki.

– Vajjon hova teszik a rokonok? – tépelődött magában. – Négy nagy szobában laknak -63- a Józsefvárosban, de minden szoba, minden asztal tele van szobrokkal és csecsebecsékkel. Talán fölösleges is. Tavaly vettek egy kis szobrot, egy apró szobrocskát, mely egy öreg cselédet ábrázol. A gipszangyal azonban sokkal nagyobb. Legalább háromszor akkora…

Ebben végül megnyugodott és karácsonyestén elvitte nekik a szobrot, a karácsonyfa alá állította, diadalmasan.

Varju Péter sovány ember volt, kiszáradt és vékony, mint egy piszkafa. Garádicsosan nyírt haját fölfelé fésülte. Összehajtogatott zsebkendőjét mindig pontosan a felső zsebébe gyűrte. Eddig semmi zökkenő se volt az életében, lefeküdt és felkelt, dolgozott és pihent, sétált és heverészett, gondolkozott mindenkiről és mindenről, csak magára nem gondolt soha. Tükörbe se szeretett nézni. Egy vak tükör lógott az iskola egyik szobájában, de ő mindig elfordult tőle, nem nézte meg az arcát, azt se igen tudta, hogy milyen. Évekkel ezelőtt mérges bibircsó nőtt az orra tövén. Sokáig boszantotta és szúrta a gonosz kelevény, -64- a tanító azonban várt téltől tavaszig, tavasztól nyárig, amíg elmúlt és egyetlenegyszer se nézte meg elcsúfított arcát. Később pedig szentül meg volt győződve, hogy csak ezért múlt el. Nem szeretett farkasszemet nézni a tükörrel és önmagával.

Most erre a bibircsóra gondolt. Amint a karácsonyi fényekben sütkérezett, egyszerre elborult és úgy tetszett neki, hogy valami bántja. A lámpák mintha homályosabban égnének. Elsötétedett körülötte az öröm, a rokonok arca mereven szegződött feléje és a szájakon valami csodálat, valami tompa kérdés lebegett, amit nem mondtak ki, talán szánalomból, talán kiméletből.

– Én is azt hiszem – szólt a tanító. – Az a szép rajta, hogy olyan édesen mosolyog.

Sógora – az orvos – azonban hallgatott. Hatalmas nagy darab ember volt gyerekszemekkel, fehér, puha henteskezekkel. Finom -65- műértő létére elfacsarodott erre a látványra. Ki is bökte vigyázatlanul.

A tanító a vállát vonta, nézte a cipőjét, fülig pirult. Érezte, hogy nem tetszik a prezent.

Gyászos hangulatban vacsoráztak. A villanyok szikráztak, a karácsonyi fánk párája összeölelkezett a fenyőfa és a csepegő gyertyák szagával, a poharakba topázszínű és vörös borok csöpögtek, iddogáltak is, de a tanító csak ült és gondolkozott. Nézte a sógora nyakkendőjét. Ő sohase tudna ilyent kiválasztani. Amit magára vesz, az nem jól áll. A butorok is olyan furcsán-finomak. Nem érti, miért. Szótalan boszusággal vett szemügyre mindent. Éjfél felé azonban, mikor asztalt bontottak és átmentek a másik szobába, oda, -66- ahol az ajándékok állottak, a nehéz vörös bortól megoldódott a nyelve.

– Nézd, sógor, – mondta halkan – én szeretem az egyenes embereket. Érzem, hogy ti megvettek engem.

– Egy szót se szólj – folytatta. – Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora pompás volt. Te megcsókoltál, mikor idejöttem, szivesek vagytok hozzám, a tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a sörkészletem? Talán emlékszel, hogy hoztam nektek egy sörkészletet, egy nagy kancsót és poharakat, melyekre aranybetűkkel van ráírva: «Emlék». Megkínáltál cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép lovas cigarattatárcát se hordod. Ne hidd, hogy gyerek vagyok. Engem nem fogsz az orromnál fogva vezetni. Tavaly is, az idén is kerestem. Legalább az üvegalmáriomban láttam volna, ahova az emlékeitek teszitek. Egy szó mint száz, nektek nem kell, ti elhúzzátok a szájatok, hogyha én hozok valamit és odaadjátok -67- a cselédnek, kidobjátok az udvarra, a szemétbe.

– Ne hazudj – rivalt rá a tanító. – Én már három nap óta nem tudok aludni emiatt. Otthon mondtam is, hogy ti – te meg a hugom – gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem jók az ajándékaim? Látom az arcodon, hogy az angyal se tetszik neked. Azt is láttam, hogy mosolyogtatok rajta, meg rajtam. És én most semmit se szeretnék jobban, mint fölkelni… és így a két öklömmel összetörni ezt az angyalt… ezt a szegény szép fehér angyalkát, amely azt mondja nektek, hogy szeretlek, nagyon szeretlek benneteket…

A tanító halottsárgán felállt, a karjait felemelte, az asztal felé tántorgott, hogy összezúzza a gipsz-angyalt. A huga sírva eléje szaladt és feltartóztatta. Az orvos egy pohár vizet hozott.

– A szívem beteg, – zokogott kómikusan – ez a szegény, meleg szív, melyre ti rátapostatok. Ez az egyszerű, de becsületes szív.

Egy óra után elcsillapodott, aztán nagynehezen – mint nyögő gyereket – felpakolták, kocsiba tették és hazavitték a szállodájába. A tanító megigérte, hogy másnap megint meglátogatja őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára.

Otthon különös és mély napokat élt át. Búskomoran járt fel és alá a szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Egy hét mulva belátta, hogy igaztalan volt, bocsánatkérő levelet írt a rokonaihoz a «karácsonyi szczéna» miatt s azzal mentegette magát, hogy beteg és utóbb nagyon ideges. Lámpaoltás után mindennap nagyon szenvedett. Ilyenkor a gipszangyalról gondolkozott, a söröspoharakról, melyekre aranynyal van ráírva, hogy «Emlék» és a lovas cigarettatárcáról. Lehet, hogy a rokonai nagyon is szeretik őt és csak benne van a hiba. Akkor azonban mért nem veszik szivesen az ajándékát? A kétségei egyre -69- nőttek. Végül elővette a hegedűjét, melyen sohase tudott jól játszani s kétségbeesetten tette vissza kopott tokjába. Rájött arra, hogy izgalmát legjobban csillapítja a bor. Mindennap megivott négy-öt pohár bort. Ettől hamar elaludt. Reggel pedig sápadtan, borostás állal ébredt.

Januárban sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Egész hónapban havazott. A tanyát óriási hóhegyek borították. Februárban majdnem minden éjszaka fehér volt.

Egy ilyen éjszakán a tanító – éjfél után – mámorosan bandukolt haza egy torról. A tanya házai messze voltak egymástól. A tanító csendesen haladt előre.

Később elérzékenyedett a bortól. Leült egy padra. Valami édes szomorúságot érzett, mely oktalan és céltalan, nem fájó, hanem üdítő s örült, hogy nem mult el, hanem tart, egyre tart és ő szürcsölheti, mint a lépesmézet. Megint a gipszangyalra gondolt. Az is eszébe jutott most, hogy valaha az iskola padjain tanult. Michel Angelóról, aki titáni szobrokat, haragos és gyönyörű angyalokat faragott, és -70- vannak dalok, melyek szépek és énekek, melyek el tudnák mondani, mi fáj a szíve mélyén, az agysejtje homályos zugában. A szeme tele volt könnyel, mely kicsordult a hóra és ott azonmód megfagyott. Életében először sírt magamiatt. Siratta a szívét és a kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, a kitérdelt nadrágját, a garádicsosan nyírt haját, a szemét, mely eddig vak volt és nem látta a percek lázát, a szépség titkos mennyországát és a gipszangyalt is megsiratta, az izléstelen és fájó kis gipszangyalt, mely olyan szomorú és lélektelen volt, mint ő. A hóban szinte látta, amint feléje mosolyog. Később pedig egyre nőtt. Eleinte akkora volt, mint egy ember, később mint egy ház, egy nagyváros, egy rengeteg hegység, fehér, szelíd és mosolygó, erőskarú és tökéletes, olyan, hogy öröm volt ájultan is a karjai közé rogyni, melyek szilárdul, nagyon erősen megragadták a kis tanítót, lassan és puhán, mint a hó, felemelték a padról és vitték-vitték felfelé.

KÁRTYA.

Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Válla megroggyant, kicsit megkopaszodott a haja a halántékán már deresedett, de porcellánszínű arca alig változott. Októberben már együtt lakott a feleségével és a hatéves kis fiával, a Nyúl-utcában, ahol egy kertrenyíló tiszta hónapos szobát bérelt. Késő délután «jött haza» Cézár. A felesége – egy szótlan-sápadt asszony, aki mindig feketében járt – a szobát telerakta tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen feküdt a tüdőkre s valami fülledt gyászt és erjedő szomorúságot permetezett szét. A hamiskártyás benyitott. Erre az anya is, a fiú is keservesen sírni kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó díványra. A felesége és a fia ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították, mintha -72- halottat siratnának. Órákig alig szóltak pár szót. A férfi mozdulatlan feküdt a diványon, mint a koporsóban. Az örömünnep nedves szomorúságban ázott szét.

Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kisfiú még gyakran sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt mint addig, de csakhamar folytatták régi életüket. Cézár korán ment haza, minden este maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap legnagyobb részében otthon volt. A vidéki város csodálta, mennyi ízléssel és tapintattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme elől.

Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleumlámpa alatt, el se tudta képzelni, hogy máskép is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó szivarja jól szelelt s a felesége mindig varrt mellette. Cézár álmodozó kezei boldogan fürödtek a nyugalomban és nyoma se volt rajtuk a multnak, oly finomak, oly keskenyek, oly tiszták voltak, mintha hosszú-hosszú éveken át gyengéd hangszereken, vagy csipkéken pihentette volna és nem borgőzös kártyák lapjain. Fütyürészett. Érezte a nyugalmat és testén -73- a frissen mosott ruha cirógatását. Csak zöld szemében égett valami a züllött mámorból. Különösek, üresek, piszokszínűek voltak ezek a szemek, mint régi palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, szemétdomb mellett találunk.

Este, tíz óra felé, elment az «Aranysas» kávéházba. Lassanként társaságra is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy faarcú, fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a repedezett viaszosvásznat s a tintapecsétes zöld zsákból lassan szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig sakkoztak, azután mind a hárman lefeküdtek.

Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd jókedvében volt, bort hozatott és kurjongatott.

Aalberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni, érezte, hogy a szeme égeti a kezét s újjait hirtelenül elrántotta a sakkasztalról.

A kártyát a karácsony hozta vissza. Délután, mikor a fia hazajött, az iskolatáskájából a palavesszők és a könyvek közül kiesett egy csomag vadonatúj, aranyszegélyű kártya és a gyerek lángoló arccal mámorosan turkált a piros-zöld lapok mennyországában.

– Mi ez? – kérdezte. Nem szégyeled magad? A kártya nem gyerek kezébe való.

Cézár zsebre dúgta a kártyát. Átment a másik szobába. Friss, egészen friss kártya volt, karácsonyi kártya, most került ki a kártyagyárból, még érezni lehetett rajta a festék szagát. Szédülő fejjel bámulta. A csúnya, gyötrelmes figurák, a szörnyek, a fantómok, akikkel annyit társalgott, most újra elküldték neki névjegyüket és emlékeztették valamire. Becsukta az asztal fiókjába. Azután újra elővette. Szemrehányást tett a feleségének, hogy a fia kezébe került és föl s alá járkált a sötétedő szobában.

Estefelé meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyújtották, az apa bort ivott -75- és énekelt. Csak kilenc óra volt még, lefeküdni nem lehetett, nem tudtak mit csinálni. Cézár maga vette elő a kártyát:

Minden arc kiderült, leszedték az asztalt, leültek. Az anya egy kis üvegtányért hozott s a rézfillérek csörömpölni kezdtek.

Az asszony azonban már osztott. Cézár vállat vont, megivott egy pohár bort és kezébe vette a kártyát.

– Látod, – mondta neki Cézár – ez a sok pénz mind a tied lesz, nyerd el tőlem.

Erre a fiú feltérdelt a székére. Újra osztottak -76- és most az anya nyert, a nyereséget megfelezte vele. De azután megint az apa nyert. Cézár már bosszankodott, hogy mindig hozzászegődnek a súlyos, szédítő, komoly kártyák s szeretett volna szabadulni a nyereségétől. A kártyák azonban nem tágítottak. Megostromolták, jöttek félelmesen követelőzve éjszakai különös ismerősei, a zöld és piros színek, a koronás kártyakirályok, az elkényszeredett arcú legények, akikkel annyit nézett farkasszemet lihegve, verejtékezve, szívdobogva Már meg se nézte a lapjait, hanyagul hajigálta, a homloka verejtékezett. Mindhiába. A kártyaalakok bosszúáló arccal meredeztek rá, mint a betörők és a gyilkosok s a torkát szorítgatták. Halomban feküdtek előtte a fillérek.

Elővette az összes kártyababonát. Felkelt a székről, megforgatta – balkézzel – a levegőben, leült és osztott. Újra ő nyert.

Fia pedig leste a szerencsét. Okos arcocskája lángolt az izgalomtól s a szája görbületében már ott settenkedett a pityergés. Nagyokat -77- nyelt. Az apa köhintett, megigazította a szemüvegét és hozzá fordult:

Puha ravaszsággal hajolt előre a gyerek mint egy leső puma-macska, nézte, hogy keveri apja a kártyát. A pénztárt már harmadszor nem ürítették ki, színültig volt vörös rézfillérekkel. Most jó kártyát kapott. Mélyet lélegzett. Jött azonban a másik és a harmadik kártya s szegény kis arczán elsötétedett az öröm.

Cézár szótlanul nézett maga elé. Már éjfélre járt az idő. A felesége és a gyermeke minden pénze előtte volt és nem tudott szabadulni tőle. Szítta foga közt a levegőt, a száját elpittyesztette, megvető mosollyal fogadta kómikus helyzetét, azután egyszerre átvillant valami az agyán. Hosszú, hajlékony újjaival végigtapogatta a kártyát és a finom újjakban újra felébredt a látnoki művészet, a boszorkányos varázs, amivel évekig nyitogatta mások erszényét. A gyalázatos, a piszkos kártya, hogy megalázta őt, a kártya urát, az ezresek urát, egy filléres hajsza. Hirtelenül -78- dolgozni kezdett. Behunyt szemmel, a tapintó szemölcsei rezgésével érezte ki a jó kártyákat s egy villámgyors mozdulattal fogta egybe, hogy a fiának csempéssze oda. Mindent látott és tudott. A lehelletével is operált. Akarata hipnotikus erejével uralkodott a társaságon, az egyik kártya iderepült, a másik a kézelőjében sunyított, egyszerre hadvezére lett a terepnek, mint régen s a szerencsét már is a fia javára billentette.

Még csak egy apró mozdulatot kellett volna tennie. De már késő volt. A gyerek felugrott az asztalra, a tekintete végigcikkázott rajta és szélesre meredt szemekkel, irtózatosan szétfeszülő szájjal ordított rá:

Cézár felpattant a székről, három lépést hőkölt vissza és kiejtette kezéből a kártyát.

Nevetni próbált, de az ereiben megfagyott -79- a vér, a halántéka hideg volt, csak hebegni tudott.

A gyerek pedig nem tágított. Még mindig az asztalon tombolt, arca ragyogott a diadaltól, megvetően nézte az apját, a bankot kifordította az asztalra, az apró kis pénzeket dühösen söpörte le, azután egy marokra valót odadobott az ablaküvegre.

Cézár a szoba közepén állott. A gyereket sietve lefektették, csitítgatták, sokáig tartott, míg – durcásan és sötéten – álomba sírta magát. Az apa pedig nem feküdt le. Megitta az összes bort, a részegségtől bódultan járkált le-föl, hajnalig álldogált az ablak előtt és nézte a havas, kopár kertet.

A tavalyi karácsonyra gondolt. Akkor épp így bámult ki a börtöne ablakából.

AMÁLIA.

Mind a ketten a hideg szobában állottunk, az arcképes polc előtt. Az anyám kezébe vette a fotografiát.

– Nem, kisfiam, meghűlt tavaly, farsangkor, a dalestélyen. A tánc után jeges málnalét ivott. Hajnalfelé köhögött és másnap délben már kiterítették. Tizenkilenc éves volt, szegény.

Megragadtam a fotografiát. Egy magas és finom hölgy volt látható, karcsú mint a hattyú, márványszínű arccal, báli legyezővel, talpig fehérben. Ez a nő mindig ott állott az arcképes polcon, az élők képei, a gyógyszerész-sógorok, az ezredes-nagybácsik, a papok és katonák között. Óvatosan néztem a képet. Gyermekkoromban úgy éreztem, hogy halottnak lenni előkelő dolog. Az a kényszerű semmittevés, amire kárhoztatva vannak a sírban, a föld alatt, imponált és mérhetetlenül tetszett az is, hogy a nőket fehérben, virágdísszel temetik el, a férfiakat szalon-kabátban s a fejükre aranybojtos halotti sipkát biggyesztenek. Amáliát vigyázva tettem a többi kép közé.

II.

Később gyakran néztem vele farkasszemet. Ha büntetésből nem kaptam ebédet, vagy el akartam bújni, hogy senkise lásson, vagy minden ok nélkül a magányt kerestem, akkor a kép elé futottam. Már megtudtam egyet-mást róla. Egy muzsikus vette feleségül, -82- aki azóta elzüllött, most egész éjjel iszik, nappal pedig zongorákat hangol. Bármennyire tetszett azonban a halál ünnepélyes külsősége, kilenc éves fejjel is éreztem, hogy a nő elmulása borzalmasabb mint a férfié. A férfiaknak csak a feje szép és csak a feje hal meg, de a nőnek mindene szép, mindene meghal, egyenkint, az ujja, a szemhéja, elfagy és megrothad a fehér, hullámos melle is és minden egyes tagja, mely nagyon hozzá tartozik. Kétségbeejtő harag szorította a torkom arra a gondolatra, hogy ez a drága, virágos baba a kedves orrával, a reszkető kezével, a finom kontyával most a kukacok közt van és a teste hideg, nyirkos, meredt, nem különbözik semmit a téli földtől.

Figyelmesen néztem a képet. Kékes csillám reszketett rajta. Megállapítottam, hogy az élők arcképei megbarnulnak, a halottakéi pedig megkékülnek.

III.

Különösen délután sokat szoktam gondolni a halottra. Egyáltalán a délutánban van valami -83- halotti. A telt gyomor elnehezíti a testet. Végtelen, mozdulatlan napsütésben ragyog a sárga homok, mely egészen a tűzfalig nyújtózkodik, a hinta áll, a virágcserepek mögé, a kőrakásokba hideg békák bújnak a forróság elől s szemük mérges tűzzel parázslik. Az árnyékban hűsölő kutya szeme is véres. Csak a macskák ülnek a homokon. Mind a hét macskánk a hinta elé telepszik, körmét élesíti a fák kiszáradt törzsén, tojássárga szemét kinyítja a napra, szembogara vékonyka vonalnak látszik. Ha végigsimítjuk szőrüket, az újjaink hegyén villamos szikrák pattognak. A hőség, az unalom émelygő undora pincékbe kerget, a pókhálós üvegek közé. Szemem a homályt zöldnek látja. Ha kijövök, akkor az egész udvar vörös. A vizeshordóra hajlok, melynek tükrén látom az arcomat a vízben apró muslincák keringenek, a száradó kendők, a dongák, az eső-csatornák áporodott illata csiklandja orromat, a vér fejembe tódul és amint előbbre kúszom a vizeshordó peremén, az öntudatom lassanként elvész, az idegeim bizseregni kezdenek, átadom magam -84- a délutáni mámornak. A hipnózisnak ezt a primitív, de tökéletes módját már négy éves koromban fölfedeztem. Senkise tudott fakírművészetemről. Idővel olyan tökéletessé tettem, hogy a vizeshordóban nemcsak saját arcomat láttam, de egy nőalakot is, – magas és karcsú volt – a szeme szomorú, a ruhája fehér, kezében egy báli legyező.

IV.

Amália férjét ilyen délutánon ismertem meg. A zongoránkat jött hangolni. Már az első pillanatban különösnek tetszett. Kocsin érkezett, mint az orvosunk és a kezében táskát szorongatott, mely szintén emlékeztetett az orvosunk műszeres, kínzó készletére. Életemben először láttam közelről olyan embert, akinek meghalt valakije és a halállal, a végtelennel való közvetlen érintkezés érdekessé tette. Magas fiatal ember volt, vállas német, a szeme türkizkék, a homloka, az arca pedig feltűnően fehér. Ebből az arcból imponálóan emelkedett ki egy nemes-vágású, merész és szép orr. Sokan -85- azt hitték, hogy részeg, mert az orra vöröses fényben csillogott és a lépése bizonytalannak mutatkozott. Gyakran kapaszkodott egy fába, a falhoz dőlt s pár pillanat múlva folytatta az útját. De én tudtam, hogy a könnyeitől volt mámoros, a lábai a bánattól tántorogtak. A keze reszketett, a szeme nem látott világosan, a melle elfulladt. Csak a füle maradt ép. Ezzel a legkisebb negyedhangot is meg tudta különböztetni, a teste, mely ronccsá züllött, gyémántként őrizte a zseniális, pontos hallószervét, a dobhártyáját. Puha bársonykalapot hordott. Mohó, piros szájában állandóan mérges-fekete virzsinia égett.

Leült egy székre. A mi polgári bútoraink közt, alacsony szobánkban szokatlan és stílszerűtlen volt ez az ember, aki a vállán mázsányi terhet cepelt, a szemében olyan szenvedést, amilyent a mi falaink sohase láttak. Attól féltem, hogy a szék összeroskad súlya alatt. Nálunk az élet a reggeli és az ebéd, a -86- felkelés és lefekvés közt folydogál, a maga régóta kivájt útján, biztosan és lanyhán. A hangoló nem való ide. Bizalmatlanul nézegettem a kerevet egyik sarkából, amikor az anyám magára hagyta és becsukta mögötte a zongoraszoba üvegajtóját.

VI.

Vajjon mit művel? Először is végig vágtat a zongorán oly szédületes gyorsasággal, mintha az újjai versenyt futnának egymással és oly hangot kelt a billentyűkön, mintha mozsárban üveget törnének izzé-porrá. Ördöngös varázslatnak tetszenek a futamai. Az újja később egy-egy hangon állapodik meg, egy fehér a-n, vagy egy fekete b-n, melyet hosszú, nagyon hosszú ideig ütöget. A lakásban nincs senki. Nem tudja, hogy a kerevet karfája mögött én lapulok meg. Belemélyed egy hangba, de oly szenvedélyesen, hogy a velő belefárad, a vér elzsibbad, a szemek hipnotizáltan keresik a hangot a levegőben, mint egy végtelen, alig látható cérnaszálat és az -87- álmos kongás, a tompa darázszümmögés, a bús egyhangúság láthatóan enyhíti a lázát. Két három óráig ül egy helyben. Azt hiszem, a hangokkal altatja a bánatát.

VII.

Egyszerre felkel a székről. Olyan búsan áll ott a szoba közepén – lógó karokkal és lehorgadt fejjel, – hogy cseppet sem csodálkozom azon, ha teljes hosszában végigesik a padlón és arccal a földnek elkezd hangosan zokogni. Meggyújt egy gyertyát. A gyertyaláng fényes karéja ide-oda libeg a még fényesebb délutánban. Nappal csak a levelek pecsételésekor szokás gyertyát gyújtani. Odamegy a zongorához, szakértő szemmel vizsgálgatja a billentyűket és belevilágít.

Ez a rengeteg ember, mintha megbolondult volna, ráveti magát a zongorára, melyet mindig szilárdnak és zártnak hittem, a födelét villámgyorsan feltárja, birkózik vele és mint -88- egy lakatos, mint egy betörő, mint egy gyilkos brutálisan a hatalmába veszi.

Itt keresi a szegény-szegény asszonyát, a fekete és tág zongorában, ebben a koporsóban s most meg akarja nézni, ki akarja venni, magához akarja ölelni.

Holnap tovább kell vándorolnia, új városokba, pusztákba, nagyúri kastélyokba, minden zongorát kinyit majd, de sehol sohase akad rá a báli ruhában mosolygó nőre, kinek arcképe ottan áll a polcon, a gyógyszerészsógorok, a papok és katonák közt.

Egy szegény tébolyultat látok menni az országúton szakadt tarisznyával, könnyes szemmel, görcsös bottal. A halott feleségét keresi. Szegény, szegény.

VIII.

Tovább már nem bírtam magam tűrtőztetni. Izgatottan kinyitottam az üvegajtót, -89- térdre estem, sírni kezdtem. A hangoló meglepődve nézett reám. Nem értette, mi a bajom. Valamit mondott németül. Én pedig hosszan, idegesen – magyarul – gagyogtam néki, elmeséltem, mennyit gondolok reá, a halott asszonyára, a fehér báli ruhára, az elefántcsont legyezőre, az arcképre, de egy árva szót se értett belőle. Megsimogatta a homlokomat, kézen fogott, az anyámhoz vezetett. Az este aszpirint és forró teát kaptam s rögtön ágyba kellett feküdnöm.

IX.

Évekig kísértett ennek a délutánnak az emléke, anélkül, hogy valakinek szóltam volna róla. Amália alakját egyre édesebbre színeztem ki. A hangolót azóta nem láttam. Egy este az apám tudtunkra adta, hogy elcsapta, mert iszik és teljesen hasznavehetetlen. Egyebet is megtudtam. Már nem volt titok, miért gyújtott gyertyát azon a titokzatos délutánon, miért nyította ki a zongorát, melyet a fújtatóval porolt és hangkulccsal hangolgatott. A -90- tántorgását is megfejtette az apám. Mielőtt munkába ment, mindig betért a szatócsboltba, pár pohár jamaikai rumra. A felesége halála után három hónapra megnősült, még a sírját se gondoztatja, bojtorján és gaz veri fel. Befogtam a fülemet, hogy ne halljam a csúf históriát, de a valóságon nem lehetett változtatni, a halott asszonnyal kerek e világon senkise törődött, csak én, a gyerek, a szegény fantaszta, aki valaha a pálinkát könynek, a részegséget szomorúságnak, a munkát szertartásnak látta.

Amáliát azóta még jobban megszerettem. Olyan árván, elhagyottan búsult az arcképe a polcon, hogy a szívem sajgott, valahányszor elhaladtam mellette. Esténként be kellett mennem a zongoraszobába, – négy másik sötét szobán keresztül – hogy a zongorán álló, tejüveggel födött szivartartóból szivart hozzak az apámnak. Edző torna volt ez a számomra, hogy kigyógyuljak a képzelgésemből. A lesben álló bútorok közt síró szájjal haladtam előre -91- és haraptam a nyelvemet, nehogy felkiáltsak. Végre elértem a zongorához. Úgy markoltam a szivarok közé, mintha skorpió-fészekbe nyúlnék.

XI.

Néha azonban hősiesen megállottam. Minden erőmet összeszedtem, a sötétség, a csönd rémületes gyönyörűséggel bizsergett át a hátgerincemen. Gyerekszemembe kiült az ábránd. A polcon kerestem Amália arcképét. Derengő fénnyel világított a sötétben, hosszú szempillákkal, báli ruhában, kezében elefántcsontlegyezővel aludta a képek mély álmát.

NÉHÁNY LEVÉL A «ZÖLD NAPLÓ»-BÓL.

Amikor letettem az érettségit, a többi családi ereklyével együtt megkaptam a «Zöld Napló»-t is. Sokat beszéltek róla. Jól emlékszem, az anyám a ruhás szekrénybe, a fehérneműk közé dugdosta, oda, ahol a parfümös üvegeket meg a pénzét tartotta s állandóan elzárta a gyerekszemek elől. Az írója érdekes ember. Egyik rokonom volt, aki a család előtt különös kegyeletben állott s nekem talán minden rokonom között legjobban imponált, mert ritka következetességgel élte az életét, addig ameddig élhetett s aztán váratlanul főbe lőtte magát. Hogy szerettem őt gyermekkoromban. Egyáltalán minden halottat szeretek. Tisztelettel tekintek reájuk, mint a kisdiák a nagyobbakra, akik már letették a vizsgákat, latinul olvasnak és logaritmusokkal számolnak. -93-

Ezt a naplót remegve vettem a kezembe s minden szavát megjegyeztem magamnak. Az alakja, a színe, a fekete tintafoltja, a rászáradt porzója, mely rég letünt éveket idéz vissza, vallásos varázszsal hat reám s bár az írója filozófiailag nem képzett ember, egyéniség, aki a maga feje szerint élt és úgy is halt meg. Egy intellektuális öngyilkosságról van a naplóban szó, ennek a kulisszatitkait tartalmazza. Kevés öngyilkos figyeli meg magát ily lelkiismeretesen. Ezért értékes a szememben, ma is.

A kusza és zavaros kéziratból csak az alábbi részleteket közlöm, melyek elég világos vonalban tüntetik fel az író útját és magyarázzák az utolsó (különös és hősi) tettét.

Családomban sok öngyilkos van. Az egyik nagybátyám tavaly vetette magát a Dunába. A másik (mint anyám meséli) még régen, egyetemi hallgató korában végzett magával. Sápadt, cingár legény volt, nagy nő-hódító és javíthatatlan korhely. Szívesen ábrándoztam -94- róla. Úgy hallottam, hogy koporsója napokig vergődött vonaton és kocsin ami kis városunkba s aztán mikor felnyították, elgyötörten és ferdén meredt az üvegtetőre a halott szeme. Ettől kezdve valami végzet bujkált a családunkban. Mikor húsz évesek lettünk s elváltunk a vidéktől, anyánk úgy búcsúzott tőlünk, mintha halni mennénk. A koporsók évről-évre ijesztő pontossággal jelentek meg a pályaudvaron. Öcsém egy «drámai szende» miatt tizenkilenc éves korában agyonlőtte magát. Bátyámat egy októberi reggelen hozta a vonat. Unokahugom kútba ugrott. Egész sor halott fekszik a hátam mögött, szalonkabátban, kissé régi módian vékonyra kötött nyakkendővel, átlőtt halántékkal, fagyott szájjal. És ezek mind maguk dobták el az életet. És ezek mind az én véreim. És ezek a sovány, halott emberek mintha most is beleszólnának az életembe. Már hátra se merek tekinteni.

Folytatnom kell ott, ahol elhagytam. Tegnap este óta csak ezzel a gondolattal tudok -95- foglalkozni s ez a gondolat izgat és ijeszt. Ma egész nap a tó partján sétáltam. Különös ez a borongó őszi vidék, a törpe akácaival és a kis tó, az alföldi melankóliájával. Gyakran sétáltam itt az anyámmal. Mindenre emlékszem. Szalagos szalmakalapot viseltem s én megfogtam a kalapom, nehogy belesodorja a szél a vízbe. Néztük a lomha csónakokat, amelyek eltüntek, felbukkantak a ködben. Apám erős fekete szivarokat szivott. Most én szivarozom.

Minden vágyammal átkaroltam őt, hogy ne menjen. De mennie kellett és mikor elment, én már nem is sirattam. Előbb búcsúztam el tőle. Csak addig volt irtózatos, míg a dördülés el nem hangzott. Egész gyermekkoromban ezt a pisztolydörrenést vártam. Ebbe sápadtam bele. Vártam izgatott délelőttökön, ebéd után, a jóllakottság részegségében, estefelé, vagy fogvacogtató hajnalokon. Sokszor mintha távolodott volna már. Máskor oly közelnek tetszett, hogy előre befogtam a fülem, -96- nem akartam meghallani a koponyarepesztő robajt. Egy délután, tízéves koromban, a kertből szaladtam az utolsó szobába, oda, ahol apám aludt. Ma se tudom mi vitt rá, hogy a végzettel versenyt fussak. A szívem egyszerre kalapálni kezdett és az üres szobák csendjéből előre hallottam a dördülést. Még jókor érkeztem. Apám ott feküdt a diványon, sárga kendőjével betakarva, kezében a forgópisztollyal. Elordítottam magam. Azután lihegve, ökrendezve lábai elé roskadtam. Az apám szelíden megfogta a kezem, megcsókolt, arcát, halálsápadt, szegény szakállas arcát felém fordította és kiküldött a szobából. Ma is emlékszem a tekintetére. De csak huszonnégy órát tartózhattam fel. Másnap ugyanabban az órában, közvetlen ebéd után főbelőtte magát.

Miért írom ezt a naplót? Már tíz éve nem gondoltam ilyesmire. Most pedig egyszerre valami diktálja, hogy írjak és akarom, értsétek meg, hogy jutottam idáig. Én már gyermekkoromban halottak között botorkáltam és koporsókról álmodtam. Temetőből engedtem -97- fel a léggömböket és a sárkányokat. Ebből magyarázhatják meg azt is, miért vagyok ma alkalmatlan az életre s ezek a sápadt, keskeny kezek miért nem tudnak más szerszámmal bánni, csak a kártyával, a tollal és majd a pisztollyal.

Most még egy vallomást teszek. Az őseim helyett is, akik nem tudták magukat megfigyelni, vagy talán szándékosan nem akarták ráhagyni az élőkre koporsójuk kulcsát. Régóta vizsgálom magam és arra várok, hogy lezárjam számadásomat. Ma készültem el vele.

Mi mindnyájan egészséges emberek vagyunk. Él azonban bennünk valami ösztön, valami kalandvágy, hogy mindent megpróbáljunk, ami eszünkbe ötlik s izgatja a fantáziánkat. Ha a mezőre megyek és a lábam elé kerül egy bogár, okvetlenül széttaposom. Éjjel az utcán bizonyosan becsengetek az ismeretlen kapukon. Az izgat, hogy mi történik utána. Sohasem tudtam megérteni a borbélyt, aki türelmesen vakar simára száz és száz nyakat, anélkül, hogy a vendég szakállával együtt az életét is leborotválná. Az utcaöntöző, aki nem locsol -98- le minden járókelőt, ma is probléma előttem. Mi vagyunk a természet fenegyerekei. Minden csukott kaput megkopogtatunk, a zárakat feszegetjük, nyitogatjuk, míg végre elromlanak. Értitek-e miért feküdtek sírba enjószántukból az őseim?

Minél idősebb leszek, annál világosabb előttem az életük és haláluk. Az ő kezükben nem gyilkoló szerszám a pisztoly, de finom hangszer, mellyel a jövő szinfóniáját próbálják kicsalni a fukar és titkolódzó életből. Magamról tudom, mert engem is elfog az az érzés, valahányszor a pisztolyommal babrálok. Az ujjam ráteszem a ravaszra, a csövet a halántékomra s elsütöm, mintha csak egy hangot nyomnék meg. Micsoda hang ez? Micsoda hangot ad vérem megijedt zenéje s a beléje csattanó ólomgolyó? Ó a nagyszerű duett. Ha ezt egyszer alaposan átgondoltad, s átfutottál a gondolatláncon, egészen az utolsó okig, nevetve veszed kezedbe a pisztolyt és megérted azokat, akik sportból, szeszélyből, kíváncsiságból lövik magukat agyon, mint vadászaton a nemes vadat. -99-

Régóta nem írtam naplót. Rendesen táplálkozom, jól alszom, de végtelenül finom magamat. Tegnap este a lámpásom körül egy pille röpködött. Egy óráig vadásztam rá. Aztán lassan megöltem. Évek óta nem emlékszem eseményre, ami ennyire izgatott és gyötört volna.

Vajjon meg merem-e tenni? Sokszor úgy tetszik, hogy egészen közönyös, olyan mint egy akkordot fogni a zongorán, vagy megütni – véletlenül – egy szimpla gisz-t. Máskor iszonytató a gondolata is. Ma átolvastam, amit eddig írtam és most, hogy felemeltem az őseim szemfödőjét, ellenállhatatlan erővel vonz a tett. Elful a lélekzetem, ha arra gondolok, hogy talán meghátrálok. Szégyenlem magam, hogy nem dobhatok egy véres okot a jövő serpenyőjébe. Nem törhetem fel a koponyám, a titokzatos diót, melybe az élet összes rejtélye be van zárva? Gyáva vagyok? Vagy -100- elvesztettem az eszem, hogy megingok a legnagyobbszerű előtt, amit egy ember tehet? Cselekedni fogok. Átvetem magam a korláton, keresztülugrom önmagam és győzök.

TŰ.

A hosszú asztalon az ozsonna hulladékai hevernek. A nők fülében brilliánsfüggők, a fehér húsokon áttört csipkék, a férfiak szája – a plasztron és a szmoking fölött – olyan piros a zsiros ételektől, mintha kipirosították volna. Néhány asszony madár-módra csipeget a csemegés-tálból, mogyorót, mandulát és datolyát.

Az asztal megmozdul, a szoba – mint mikor a hajót tenger dobálja – ingani kezd, a poharak feldőlnek, az abrosz összegyürődik a társaság egy pillanat alatt talpra szökken.

Vilma krétafehéren feláll. Kezét a torkára nyomja. Kétségbeesett, gyors mozdulatot tesz. Végül a lármában, halkan, de olyan határozottsággal, hogy mindenki meghallja, ennyit mond:

Csönd lesz. Aztán felszólal a feleselő zürzavar. Nem lehet, képtelenség, nem lehet. A datolyában pedig csakugyan volt tű. Véletlenül jutott oda, talán a csemegekereskedésben, talán itten, a tű a szájába került, a nyelve, amint lehántotta a datolya bélét, észre is vette, ki akarta tolni, de nem volt ideje, a tű nyílegyenesen a torkába csúszott, onnan pedig a gyomorba került.

Egy öregasszony, aki mindent citrommal kezel, a kabátok zsirpöttyét épp úgy, mint a torokgyulladást és a fejfájást, elsikoltja magát:

A háziasszony a telefonhoz szaladt, egy fiatal ember, aki tangózni akart a parkett sikos lemezén és lakkcipőjét úgy kötötte a talpára, mint a korcsolyát, elrohan, orvost hoz.

A vendégek egy része fehér szájjal a másik szobába sompolyog. Lábujjhegyen járnak és suttogva beszélnek. Néhányan el akarnak menni, veszik a kabátjukat, de a háziak összetett kézzel rimánkodnak, ne keltsenek feltünést, várják meg legalább az orvost, üljenek le addig a kis szalónba. Nyomban be is csukják az ajtót.

És rányitotta nyugodt, szürke szemeit. Még soha ily furcsáknak nem látta a férfi. A szobát nézték, mely feldultan hevert, az asztalt, a székeket, az almáriumot, melyen egy üvegburás óra járt, az ablakokat, a rájuk boruló plüss-függönyöket, az ajtókat, a kilincseket, melyek merev, de nyugtalan rézfénnyel égtek. Vilma jól ismerte a szobát. Most azonban sok mindent észrevett, amit máskor nem látott. A függönyök alján bojtok lógnak, tíz-tizenöt kis bozontos bojt. Többször megszámolta. Zsibbasztó nyugalommal olvasta össze az asztalon álló poharakat, a késeket, a kancsókat. Nézett egy kis pisze gipszszobrot is, melyik a fali tartón állott. Ezeknek azelőtt sohase tulajdonított fontosságot. Magát a szobát is úgy tekintette, mint valami átjáró házat, melyen keresztülszalad, de semmi fontos nem történik benne. Egyszerre érezte, hogy mégis ez a szoba a legfontosabb, a világ minden pamlaga közt legfontosabb az a pamlag, melyen most ül. Sohase gondolt a halálra. Az élet mélységeiről a kupléírók világosították fel és azok a -105- zeneszerzők, akik a szezón táncdarabjait írják. Valami homályos bizsergést érzett az agyvelejében és a szíve táján. Tekintetét lassan emelte egyik tárgyról a másikra és végre a vőlegényén állapodott meg.

A férfi, aki a hosszú tétlenségtől leverten ült, örült a parancsnak s felugrott a székről.

A feladat túlságos nagy volt a számára. Belepirult, aztán belesápadt. A palack fejét asztalkendővel kötötte körül és erőlködve húzta a dugót. Sokáig tartott. Vilma figyelte. Arra gondolt, hogy ebben a pózban nagyon hasonlit egy pincérhez. A termete is sokkal alacsonyabbnak tetszett, mint azelőtt. Az orrán csunya vonást fedezett fel, a haja szálában, a rövid és köpcös újjaiban, melyeket egyébként férfiasnak tartott, észrevette a parasztot, a cselédet.

Percekig farkasszemet nézett a völegényével. Nézte, visszafojtott dühvel. Gyűlölködve nézte a testét, az alacsony termetét, a parasztos orrát, a köpcös kezét. Végre nem tudta magát türtőztetni és kifakadt:

A vőlegény sértődötten ment a másik szobába. Vilma megkönnyebbülést érzett. A tükör elé ült. Öltözködés közben órákig vizsgálgatta az arcát, de most ezt is másnak látta, mintha -107- valami előkelő nőnek mutatkozott volna be, akit eddig nem ismert. Egyszerre elfogta valami öröm. A karjait kitárta. Nyaka kedves és lendületes ívben emelkedett, a termete felmagasodott, a szeme nézése megkeményedett, úgy várt, mint az ötödik felvonás heroinája, aki ünnepi gesztussal öleli magába a világot és a végzet perceit élvezi.

Benn a vendégek csoportokba verődtek. Egy fiatal ember arról beszélt, hogy a hiszterikák marokszámra nyelik a tűket, egészségük ártalma nélkül. A méltóságos úrnak azonban eszébe jutott a cukorbetegsége, melyet egész jelentéktelennek tartott az orvos és hátratett kezekkel sétált le-fel a szobában. Különösen a méltóságos úr furcsálta, hogy az ember egész váratlanul meghalhat. Mindenki emlékezett valamire. Ki a régi vesebajára, ki a kehes torkára, ki a vakbelére. Mindenki filozofált. Azok, akik kövérek voltak, zsiros mellüket, a puffadt májukat, az előre nehezedő bőrönd-szerű pocakjukat idegen tehernek érezték, szerették volna ledobni a földre, megkönnyebbülten tovább szaladni, akik pedig -108- soványak voltak, tapogatták madár-csontu termetüket és tétován nézegettek körül, mintha hust, izmot, hájat kerestek volna, hogy – mint tűzveszedelemben a ruhát – sebbel-lobbal magukra kapják és kirohanjanak vele.

A sok lehellettől megrekedt a levegő. Nem mertek elmozdulni a helyükről, de ablakot nyítni sem mertek, mert féltek a meghüléstől. Később az öregebb úrak – a nők megkérdezése nélkül – levetteték a gallérjukat. A többi férfi csak erre várt. Némelyik a mellényét kigombolta, a vastag aranyláncát az órával együtt odatette az asztalra. A nők követték példájukat. Egymásután csatolták le ékszereiket, melyek nehezen csüggtek izzadt testükön. Ásítoztak és krákogtak. Alig volt már etikett. Egy fiatal leány felszakította a bluzát. Távolabb, a pálma alatt egy öregedő nő kivette álhaját és nyugodtan betette a táskájába. Az arcokon a festék és a rizspor piszkos pocsolyává olvadt.

Aztán a fény is sértette a szemüket. A társaság megállapodott abban, hogy a csillárt lecsavarják és csak egyetlen körtét hagytak égni. -109- Most fellélegeztek. Az asszonyok közelebb símultak a férfiakhoz, kezüket nyujtották nekik és mint a részeg forradalmár-nők, rájuk villantották aranyfogukat. Az urak mozdulatlanul ültek. Gondjaikba süppedtek. Szivták a szivart, kisgyerekesen, mint valami keserű csecset. Hosszú hamuk reszkettek a szivarok végén. A hamu a plasztronjaikra hullott, bepiszkította a kabátjukat, a kezük, az arcuk, az orruk mocskos és szürke volt tőle. Később a hőség még nagyobbá vált. Ki kellett nyítniok az ablakokat. A szoba pár pillanat alatt lehült. Hideg árnyékok szálltak a sötét zsöllyék, a riadt emberek fölé. Egy kriptához hasonlított a szoba.

Hirtelenül csöngettek. Egy nyugodt, rokonszenves fiatalember lépett a szobába, az orvos. A sok ember láttára megdörzsölte szemét, visszahőkölt, nem tudta, kik ezek az emberek, akik kigombolták a ruhájukat, összekócolták a hajukat, hamuba mártották a homlokukat és itt ülnek elszontyolodva, félig meztelenül, csunyán. Meghajolt előttük. Aztán mosolyogva, imádandó biztossággal a másik szobába ment.

RONGYOS GAVALLÉR.

A rongyos gavallér éjjel három és négy közt bement a kávéházba. Kissé kapatos volt a sok mérges szesztől, szeme előtt vörös pillangókat és freskó-angyalokat látott, a kaszirnő trónusánál pedig majdnem térdre rogyott az áhítattól.

Gomlyukában – bár február volt – tearózsa alélt, mely megpörkölődött az éj forró levegőjében s most olyan szagot árasztott, mint a kalarábé. Kemény és fess gavallér, kissé színpadias, de nem ízléstelen. Fekete haja sűrű, mint a drótkefe. Könnyű lakktopán, frakk, meggyszínű selyemharisnya. Nyakkendőjében lángoló skarabeus. Aki azonban közelebbről megnézte őt, észrevette, hogy a cipellője talpa lyukas, a gallérja kifércelődött, -111- kézelője elsápadt a sok vasalás alatt, a nadrágja széle pedig rojtos és rongyos.

Vele szemben a tükörnél egy másik ember ült, tétlenül összekulcsolt kezekkel és nézett bele a semmibe. A haja szőke és nagyon ritka, úgy hogy már átgömbölyödik rajta a kopasz elefántcsontgolyó. Első pillanatra nem lehetett tudni, mi történt vele. Azt művelte, mint a többi társa, akik a bársonypamlagokon boldogan kotolnak álmaikon. Érdekes a kávéházak hajnali csendélete. Az alkohol már elvégezte kötelességét. Most az emberek szórakoznak, egy márványasztalra, egy gyufára, egy székre néznek s arcukon mozgalmas élet folyik, mintha – valahol belül – kártyákkal, színes lapokkal, fényes üvegekkel játszanának. Az egyik elkomorodik s ezt mondja: Én vagyok a világ martirja. A kövér ember pittyedt szájjal sír: Szegény, kis árva fiucska vagyok, eltévedtem az erdőben, vezessetek haza. A sarokban ülő jóságosan prédikál: Szeressétek egymást, édeseim. Az az úr kegyetlen: Meggyilkollak mindnyájatokat. Csak látszóan némák és mozdulatlanok a részegek. A székük olyan, mint a -112- hinta ülőkéje s röpülnek, ródliznak, részeg egekbe hintáznak.

– Szervusz, szőke! – ordított az ismeretlenre még erősebben. – Ülj ide.

A gavallér már feszítette izmát, mert véres verekedést várt. Más történt. A szőke alázatosan oda csuszott az asztalhoz, mélyen meghajolt előtte és félig ráült egy székre.

Csokorrakötött, babos nyakkendő lobogott a népköltő piszkos gallérján. Úgy tengett ebben a körúti kávéházban, mint valami kómikus anachronizmus. A gavallér elnevette magát. -113-

A fűzfapoéta szavalni kezdett. Régi és avas verseket a falu kis harangjáról, a leánykák rózsapiros ajkáról, a jóságos, drága anyjáról. Aztán énekelt is, repedtfazék hangon. A gavallér zsebkendőjébe fojtotta a nevetést, csurogtak a könnyei, pokolian mulatott.

– Tegnap halt meg az anyám – mondta a népköltő s mélyen ránézett az elegáns úrra, aki kissé megriadt vízes-kék szemétől.

II.

A rongyos gavallér az ágyában ült – ingben – reggel hat órakor. Gyertya lobogott éjjeli szekrényén és ezüstkanállal veronált evett. Nem tudott aludni. Emlékezett arra, hogy az az ember még egyszer melegen megszorította a kezét és a gázlángnál még egyszer látta hálás szemét, mely olyan, mint egy eb és egy galamb szeme. Hallotta a hangját. Hamis volt, de csupa könny és a szívéből jött. -114- Most pedig borzongva nézett az ablakokra s arra gondolt, hátha észrevette a szegény-szegény szamár, hogy mulatott rajta. Olyan jónak látszott. A parancsára énekelt, szavalt s bámult-bámult a nagy gyerekszemeivel.

– Nevetséges – vigasztalgatta magát – hisz csak egy éjjeli kaland volt. Bizonyára már nem is emlékszik rám.

Visszafeküdt az ágyába, de alig konyult le a szemehéja: megint látta a két kék szemet, a fűzfapoéta szemét, amely szégyenlősen forog feléje és bocsánatért esedezik.

A gavallér nem volt jó ember. Gyerekkorában békákat és bogarakat kinzott, a fecskéknek kitépte a szárnyát és gyönyörködött, hogy vergődnek a véres homokban. Később az embereket operálta. Szerette a nyomort. Gyakran látogatta szegény rokonait. Éjjel részletesen kikérdezte a sarki rendőrt, a takarítónőjével tárgyalt a megélhetés lehetőségeiről, aljas szánalommal pupos embereket és nyomorgó piktorokat vigasztalt, hogy az életüket elviselhetővé tegye. Közben hízott az önérzete. Kisérleti nyulai rendszerint eltüntek. -115- Amint azonban a párnán vergődött, világosan látta, hogy minden nyomorult közt ez a népköltő volt a legnyomorultabb. Milyen csendes és bánatos, a szeme milyen mély és milyen-milyen szánalmas itt, a főváros dekadens levegőjében.

Gyorsan felöltözködött és utána akart rohanni. Azóta bizonyára hazament. A lakását nem tudja. Künn köd van, az idő hideg, szeles és zegernyés.

III.

Fényes délben, amikor a tükör előtt betűzte nyakkendőjébe a skarabeust, így gondolkozott:

– Az ember néha egy citrommagon is nyakát szegi. Fene egye meg ezt a népköltőt, egyre bánt, el kell intéznem. Estére bankot adok a klubban s aztán ha nyerek – ma biztosan nyerek – átnyujtok neki ezer koronát.

Még aznap délután elment a fakó, piszkos kávéházba és várta az emberét.

– Sokat gondoltam magára – vallotta a gavallér és elpirult. Nagyon tetszettek a dolgai.

A népköltő lehunyta szőke pilláit, szeplős szemhéjait s rábámult üresen. A gavallér érezte, hogy ezzel az emberrel nehéz dolga lesz. Nem hagyja magát vigasztalni, nem lehet levezekelnie a bűnét, pedig már alig várta, hogy megkönnyüljön a buta lelkiismeretfurdalástól. Legjobban szerette volna megcsókolni a fehér, szomorú arcát. Most azonban, mikor józan, a szemében öntudat ég és nem is annyira szánalmas, inkább önmagát szánja. Kiméletesen kell megvigasztalnia.

– Holnap találkozzunk – szólt a gavallér – fontos, nagyon fontos dolgot akarok mondani. -117-

A találkozás megtörtént. Ismét ültek egymással szemben órák hosszáig, értelmetlenül. Vallomásra nem kerülhetett a sor. Ez csak elmérgesítené a sebet. Inkább hallgatott a gavallér, hagyta, hadd beszéljen magáról. Ezzel újabb, még sűrűbb szomorúság ereszkedett a lelkére. Fájt, kimondhatatlanul fájt neki ez az ember.

– Kérem, majd én fizetek – szólt, mikor menni készültek – engedje meg.

A népköltő elballagott, kitérdelt nadrágjában, foltos cipőjében s arról gondolkozott, mit akar ez a tébolyult ismeretlen. Kicsit félt is tőle. Mindössze pedig egy szót kellett volna mondania. Azt, hogy megbocsát. A gavallér kétségbeesett, ökölbe szorult a keze, de azért még nem adta fel a harcot. Naponta találkozott vele. Megvárta a kávéházban, otthon, az utcán.

Mohó kézzel osztotta a kártyákat. A bankóit dobálta. Dühösen, őrülten játszott, hogy mindenét elveszítse, odaadja a nyomorult flótásnak és végre-valahára megszabaduljon tőle.

Néhány forduló után a gavallér elnyerte a fűzfapoéta minden pénzét, kilencven koronát.

A gavallér erre határozottan és nagyon keményen kezetfogott vele és elment.

IV.

Otthon leült egy székbe. Verejték verte ki a homlokát, sírógörcs fojtogatta és a száját -119- harapta. Az ember veszedelmes portéka: robban! Nem szabad vele kisérletezni. Nincsen és nincsen és ezerszer nincsen bocsánat. Mit tegyen mostan? Sok megoldás állott előtte. Bevallja neki, hogy megbánta a tréfáját. A másik, az egyszerűbb az, hogy elfelejti az egészet és a faképnél hagyja. Utalványon visszaküldi a pénzét és még ezer koronát. Aztán még néhány megoldás. Valamennyi azonban kétes s talán egész életében így fog vezekelni – remény nélkül – újabb álmatlanságokkal, még vadabb és még némább gyötrelmekkel.

A rongyos és szegény gavallér egyik megoldást se választotta, annyival is inkább, mert hirtelen eszébe ötlött az egyetlen, az igazi, a legegyszerűbb.

Aztán az ajtóhoz ment, a négy vascsavarral odaerősített ruhafogashoz, melyen a cseléd reggelenkint a télikabátját porolja és ott – -120- nagyon gyorsan és gavallérosan – felakasztotta magát.

Reggelig lógott így a fehér ajtón, elegáns fekete ruhában, lakktopánban és meggyszínű selyem-harisnyában, súlyosan és szomorúan, mint a föld keserű gyümölcse.

X... KALANDORNŐ.

Y... pályaudvar aszfaltos halljában ődöngtem, az üvegtető és a zománcos falak kalitkájában, egyesegyedül, éjfélután. Az utolsó sebesült is elment, egy borostás állu katona, aki a kocsiból kiszállva – sárga arca kiáltó staffageául – vörös paplant húzott maga után. Mindössze a pályaudvar villamos órája volt a társaságom. Később vettem észre, hogy egy nő setteng körülöttem, hol előttem, hol utánam.

– Parancsol – mondtam idegesen, hirtelenül feléje fordulva, az arcába bökve az arcom, hogy végkép lerázzam a nyakamról. -122-

Sötéten végignéztem. Az oldala mellett haladtam. Most kicserélődtek a szerepeink, ő sietett előre, mintegy menekült tőlem s én nem engedtem ki a karmaim közül.

Nem volt rokonszenves nő, istenemre nem volt rokonszenves, de első tekintetre fiatalos és ápolt volt. Vékony arca a fátyol alatt még rózsásnak is tetszett. Igaz, a korát nem tudtam megállapítani, húsz és negyven év közt ingadoztam. Az is feltünt, hogy félgyászban jár, szürke esőköpenyben, fekete selyemruhában, mellén fehér zsabóval. Bizonyosan valami víg özvegy – hogy előkelő-e, vagy ordenáré, még nem -123- tudom – aki éjfél után a pályaudvaron csatangol.

Aztán az ívlámpa alatt jobban szemügyre vehettem. Határozottan nem volt megbizható nő. Kezén régimódi félkeztyü. A szeme mocsárszínű. Fellépése pedig meglehetősen zavart. Talán szólók is később a rendőrnek, vagy a posztoló katonának, lehet, hogy tényleg valami roszban sántikál. Ismerem ezt a típust. Ezek azok az előkelő szélhámosnők, akik sötét vasárnap délután becsöngetnek a lakásunkba, hitvány egyiptomi cigarettákat árulnak, gyűjtenek leégett tót iskolákra, árvizkárosultak javára, kalandra is hajlandók, de az első óvatlan pillanatban elemelnek egy órát, vagy egy gyürüt. Egyre azon sopánkodott, hogy ma nem utazhat el. Ravasz udvariassággal megragadtam két könnyű és kicsiny bőröndjét, mentem vele kifelé, mindig a sarkában.

– Gyűjtök, – felelte halkan – az amerikai segítő misszió… a sebesültek…

Ez a hang már ismerős volt. Fájdalmasan -124- ütötte meg a dobhártyám a siránkozó alázatos hang, mint egy emlék, amelyet nem tudunk tisztázni és addig gyötör, amíg megoldást nem talál. Hol is hallottam? Valahol okvetlen hallanom kellett, nem is egyszer, többször, sokszor, a szavak tagolása, a hangok képzése ismerős, szinte szenvedek alatta. Lassabban mentem, hogy gondolkozhassak. A váróterem ajtajában mégegyszer rátekintettem. Akkor aztán eszembe jutott. A firenzei piazzán szólított meg az idén nyáron, oldalt suttyomban jött, vékony kiszáradt karját nyújtotta, pár soldot kért egy beteg gyermeknek: «monsieur, pour un petit bébé malade». Ugyanaz a fekete selyem ruha, ez a táska, csakhogy akkor kopottas volt, most csupa arany. Úgylátszik, azóta jobb módba került. Zsabójában – teringettét! – igazi brilliáns tű. Most már kergették egymást az emlék-képek. Páris, boulevarde, este: útiköltséget koldul. Egy német céhváros: kenyérre kéreget. Budapest, Üllői-út, hajnaltájt: haldokló urának kell orvosság. Érdekes, soha se törődik azzal, elhiszem-e a hazugságait. Modorában mindig van valami -125- szemtelen biztonság. Gyorsan rukkol ki a mondókájával – bevezetés és cikornya nélkül, – hogy még mielőbb gondolkoznék, máris válaszolni kell s miután megkapja a pénzt, oly gyorsan elkotródik mint ahogy jött, szó nélkül, a száján valami csunya mosollyal.

A portás szalutált előttünk. Ekkor – egy pillanatra – megborzongtam. Utálatosnak találtam, hogy az emberek gondolatban is valami kapcsolatot sejtenek köztem és e perszóna közt, akit talán a nagynénémnek hisznek. A vágyam azonban mindennél nagyobb volt, hogy megismerjem őt. Izgatottan nézte a csuklójára szíjazott női órát, a fekete bőrtokban. Hova vezetett? Ugrálnom kellett utána, a várótermeken, a hideg pipafüsttől sötét étteremen, a málházon és folyosókon keresztül, míg végre raktárak sötétedtek elénk, a szén és petróleum bűzével és egy kis szobába értünk, ahol jelzőlámpák, felgöngyölt piros lobogók álltak őrt. Itt egy lélek sem volt. Csak a lepkeláng táncolt a szélben.

– Hallatlan, – mondta a nő, affektált, arisztokratikus pózzal, rágta a zsebkendőjét és hullottak hiszterikus könnyei, – itt és most. Különben is kicsoda maga?

Egy darabig sírdogált, izgett-mozgott, szürke egérke egérfogóban. Aztán megjelent arcán a régi szemtelen mosoly. Leült egy gyalulatlan ládára. Fátyolát kissé feltűrte és elborított illatszerével, az orchidea és a kaliforniai mák olcsó keverékével. Általában nem jó ízlésű nőnek látszott. Körmeit hegyesre vágta. Keze, a vajszínű hideg kéz, vékony, de acélos. A füle karimátlan. Nemzetközi kalandjaira gondoltam, rosz éjszakáira, az utjaira, a patkányos csatornákra, amelyekben elszürkült és megrozsdásodott -127- a haja. Oly közel álltunk egymáshoz, hogy az arcaink majdnem összeértek. Pállott volt az arca, mint egy ólom-tányér, szuvas bütykök emelkedtek ki a ruhájából, az álla hegyes ívben végződött. Reám meresztette két üres szemét. Nem látszott már negyven évesnek sem, vénebb volt, mint az ördög öreganyja. Szentisten, ez a nő száz éves is lehet. A melle nem emelkedik, a száján vastag kenőcs és pirosító. Most igazán megijedtem tőle.

Felpittyesztette ajkát és cinikusan mutatta mind a harminckét arany fogát, az aranyhídakkal és a platina-szájpadlással, a kocsonyásan reszkető halvány inyekkel.

Ejnye, ez már mégis kellemetlen. A vér forró hullámokban tódult a fejembe, elöntötte a dűh. Mégse lehet, hogy ilyen csunya szipirtyó szabadon jár, hogy nem veszik észre mások, hogy bántatlanul átengedik minden sorompón és itt garázdálkodik a sima fehér testek, a rózsaszínű husdombok között. Jaj de csunya ez a nő, jaj de csunya.

– Itt vannak a szabadjegyeim, arcképes igazolványaim, az összes hazai és külföldi vasútakra.

Nem hittem a szememnek, be kell azonban vallanom, hogy az okmányokon nyoma sem volt a hamisításnak, vagy nagyon is ügyesen voltak hamisítva. Az ilyen szélhámosnők értenek ehhez.

– Most rögtön vallja be, hogy jutott hozzájuk? Mert azt csak nem akarja elhitetni velem, hogy ezek a feddhetlen, minden gyanú fölött álló intézmények cimborálnak önnel?

– Kérem ne gyanúsítson. Én az emberiség jóltevője vagyok. A dada. Az igazi altató dada.

– Bocsánat: magam is írónő vagyok, gyakran írogatok. Természetesen csak konzervativ lapokba. Akadémiai szemlékbe. Szárnyaló pátoszomat dicsérik jobb kritikusaink.

Kacéran felhúzta a szoknyáját, melynek peremén sár volt, agyagos, nyúlós, véres csatak, nyújtogatta a nyakát s akkor vettem észre, hogy valami csillogó, fehér por hull le róla.

– Úgy van – mondta a fogsora arany mosolyával – mindent csak szigorúan tudományos alapon. Most pedig menjünk. Egy bank safe-deposit-jába akarom elhelyezni ezt a holmit.

A bőrönd homályos mélyén, zavart, nedves gombolyagban szemek néztek rám, száz szem, ezer szem, sárga, zöld, kék, szürke szem, fáradt haldokló pillantással. Aztán a másik bőröndöt is feltörtem. Ebben a bőröndben szívek voltak, vérben fuldokló, eleven szívek.

– Hát te vagy az – ordítottam magamon kívül. – Te lopod el a szemeket, te szemtolvaj és te lopod meg a fiatalokat, akiknek a szíve úgy ver, mint az isten muzsikája? A bankba akarod tenni az életünket. Verjen meg az isten, gyalázatos.

– Mocskos, – nevettem a fanyalgó érzelmességén, – Szutyok Panna, Csutak Treszka, Seprü Erzsók, nem Melanie grófnő. Csakhogy végre szemtől-szembe látlak. Miért is képzeltem, hogy férfi vagy és hogy nagy vagy. X... kalandornő vagy, egy szürke nénike, semmi egyéb. Te lennél a halál? Hisz egy kukac, egy szamár-tövis, egy béka több nálad. Mert te a semmi vagy, a butaság vagy. Nem félek már tőled, csak gyűlöllek. Évekig készítem majd a gyűlöletem italát, otthon zárt ablakok mellett élesítem a szemem, hogy átfurjalak, élesre ráspolyozom a körmöm, hogy a pofádba vágjam. Edzem a fogam, hogy egyszer beléd harapjak és leköpjelek, szemét. Egyelőre azonban letartóztatlak.

Már vonszoltam kifelé a folyosóra, ahol senki sem járt, a váróterembe, ahol mindenki aludt. Csak a portás volt ébren, vastag paszományos sapkájával a fején, roppant hivatalos tekintéllyel nézegetett ránk és kötelességtudóan szalutált.

– Portás – mondtam néki, – ezt a kalandornőt azonnal adja át a rendőrségnek. -132-

A portás nem sokat adott szavamra és mint jó hivatalnok, az írásait követelte tőle, amit X... kalandornő azonnal át is adott.

Minthogy pedig a portás nagyon rövidlátó volt – érthetetlen, hogy bizhatnak meg ily súlyos szembajban szenvedő embert eféle fontos és felelősséges hivatallal – az okmányok és útlevelek hamis voltát nem fedezte fel, kinyította az ajtót, ismét szalutált, a nőt a perronra engedte, aki fel is szállt az első villámvonatra és el is robogott U... vagy Z... felé.

– Többszörös gyilkos – kiabáltam a portás felé – és maga futni engedi.

– Honnét tudja? – mondta a portás fölényesen és tágranyította harcsa-száját, amelyből a pörkölt és a sör büze csapott ki. – Minden írása rendben van. Talán részeg az úr?

Nehogy magam váljak gyanussá, gyáván és alázatosan félreálltam. Hiszem azonban, hogy a jó és okos emberek mégis lefülelik a veszedelmes kalandornőt. Pontos személyleírásával szolgálhatok. Termete: alacsony. Arca: csontos. Szeme: mocsárszínű. Szája: -133- nagy. Orra: hegyes. Fogai: aranyfogak. Félgyászban jár: szürke esőköpeny, fekete selyemruha és fehér zsabó. Olyan, mint egy víg özvegy, korát nem lehet megállapítani. Senkit se tévesszen meg látszólagos vidámsága. Mert ajkán olcsó pirosító van.

KIS KOMÉDIÁK.

A KÖVÉR BIRÓ.

Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes és gonosz aranytű.

A kis város ekkor alszik. Fehér házai a hőségben agonizálnak, az ablakok pedig zöld fényben villognak – barátságtalanul – a fény deliriumában, hasonlóan valamelyen iszákos, vagy őrült szeméhez, aki bámul a porba és nem lát. Egy sor ház reszket a szemünk előtt. Távolabb van a huszárok lovardája, melynek az eresze már ad valamicske árnyékot és egy gyep, melyen pitypangok nőnek és méhek meg darazsak zümmögnek. A lélegzetünk ki-kihagy. Akárcsak forró fürdőből jönnénk, a testünk izzik, a szemünk homályos, a kezünk reszket. Talán a tifuszos betegek ilyenek. Négyen-öten vagyunk – tíz-tizenkétéves gyerekek – tornaingben és gummicipőben, -138- mosdottan és maszatosan s harcra készen várjuk áldozatunkat, a kövér bírót. Betegek vagyunk a kánikula örömétől. A világ: egy sárga szédület.

A lovarda eresze alatt összedugtuk izzadt fejünket és lüktető halántékkal hallgattunk. Mikor elharangozták a delet, a törvényszék hűvös kapualjából – mindig pontosan – kiduzzadt a kövér bíró hordószerű potroha. Ilyenkor egyikünk elordította magát:

Erre odalapulunk a lovarda kapujához. A csendben csak szívünk kalimpálása hallszik. Nemsokára az aszfalt összerezdül, ami azt jelenti, hogy mindjárt előttünk a kövér bíró. Egy pillanat és már itt is van. Porszínű nyári ruhát visel, nyersselyemből, domború hasán vastag aranylánc, újján zöld pecsétgyűrű, kezében nádbot.

Vörös homlokáról keskeny patakokban ömlik a verejték. Apró vakondok-szeme a hájpárnák mögül pislog ránk. Mindnyájunkban forr a harag, de félünk és a gégénk úgy összeszorúl, hogy kiáltani akarunk. -139-

A göröngy magas ívben repül feléje és széttöredezve fröccsen szét a finom porban. A szeplős Torday, akit az iskolában «pulykatojás»-nak csúfolnak, felajzza parittyáját és utána küld még egy színes kavicsot. A kövér bíró ekkor hátrafordul. Kicsikét hunyorog a napfényben, azután lassan tovább gurul. Mi meg kuncogva, dühös ál-pátoszszal vitatkozunk tovább.

– Ha legközelebb erre jön – szól a nagyobbik Torday – ezzel verem be a fejét.

Mindnyájan elhültünk erre, de örültünk, boldogok voltunk és erősnek éreztük magunkat, amint a gyűlölet acéllá merevítette izmainkat. A vérére vágyakoztunk. Gyülöltük -140- a csúnyaságát, utáltuk a betegesen pöffedt kövérségét – ostobán és vérengzően – ahogy csak a gyermekek tudnak gyűlölni.

Soha sem láttunk ilyen torzembert. A lábak kelletlenül tartották a zsíros potrohot, a törzs egészen beleveszett duzzadó és virágzó hájába, melyből csak kopasz feje látszott ki, mintegy minden pillanatban megpukkadni készülő zsírgömb. Az arc közepén pedig egy pisze, tömpe orrocska szomorkodott s – úgy tetszett – ez az orr néha gyerekesen pityeregve vádolta a természetet, mely egy szegény embert ily förtelmesen megcsúfolt. Részvétet azonban nem éreztünk iránta. A gyerek morálja a szépség s az, aki bűnösen vagy bűntelenül megsérti primitív erkölcsét, ellensége, kihívja a bosszúját és meglakol érte. A varangyos békát épp úgy gyülöltük, mint a kövér bírót. Gyűlöltük, mint mindent, ami szokatlan.

Arról folyt a vita, mitől hízott meg ennyire a kövér bíró. Vékony Pál fontoskodva magyarázott: -141-

– A kövér bíró ökröket eszik. Egy egész ökröt fal minden ebédre. Az anyja süti, nyárson.

A társaságon valami hitetlen moraj futott végig. Azt se tudtuk elképzelni, hogy a kövér bírónak anyja is van.

– Ha mondom, hogy él az anyja, vele lakik együtt a Tűzoltó-utcában. Hisz én is ismerem… Rögtön elvezetlek benneteket.

Talpraugrottunk s elindultunk a különös kalandra. Rablóregényekben olvastuk, hogy bátor és nemes daliák az ellenséget saját fészkében keresik fel s ott számolnak le vele. Mi is ilyesmire gondoltunk, míg szédülő fejjel közeledtünk a csendes, zöldzsalus ház felé. Pált előre küldtük. Pár perc múlva diadalmas arccal jött ki:

Mentünk befelé. A kövér bíró házában voltunk. Először egy hűvös tornácon kellett keresztülhaladnunk, melyet színes üvegkapú választott el az udvartól. Bent zöld lombok, hársak, kőrisek és jázminbokrok között -142- kis gyerekhinta mellett a padon egy sovány, bánatos nénike ült és kötött. A kövér bíró anyja volt.

Eleinte még viszketett a torkunk s nevetni akartunk, de az öreg asszony szelíden fogta meg kezünket, mi pedig kezet csókoltunk, mint édesanyánknak szoktunk. Mindjárt meg is terítette az asztalt. Mély, aranykarikás tányérokon, almákkal, szőlővel, kalácscsal kínált meg. Felültetett a hintára. Azután mesélni kezdett. Elmondta, hogy a hinta még a fiáé volt, aki nagyon szeretett tornászni annak idején, mikor iskolába járt. Sok mindenről beszélt. Hogy féltette a fiát, hogy várta, ha néha elmaradt a pajtásaival és csak kapuzárás után vetődött haza. Hogy szaladt ki már kis korában a viharba. Hogy megnótázott, megtáncolt, ha a hosszú őszi estéken unták magukat. Micsoda fürge, derék legény volt és micsoda táncos.

Még azt is megtudtuk, hogy nála széles e határban nem akadt különb madarász.

– Úgy ám, kis fiúk, – ismételgette – az én fiacskám is madarászott. Napokig csatangolt -143- a réteken, a nagy-nagy mezőkön… Az idő bizony múlik. Ha elgondolom, hogy akkor szakasztott olyan volt, mint most ti.

A fiára gondolt, aki már negyven éves és még mindig nem nősült meg. Harminc éves korában volt egy furcsa szerelme, karikagyűrűt is hordott az újján, sokat sírt és sóhajtozott s ez a nagy-nagy darab ember fürgén rohant a találkára, mint egy gőzmozdony. Egy cukrász-kisasszonyt szeretett. De a cukrászkisasszony kómikusnak találta a kövérséget. A kövér bíró pedig eljárt a cukrászdába, bánatában megette a fél cukrászdát, sok habosfánkot és krémest, mitől még jobban elhízott. Leette magát. Ahogy mások az alkoholnak áldoznak, ő szerelmi bánatában evett, evett, egyre többet és többet. Egy évig hordotta köpcös újján a karikagyűrűt, de hamarosan lekerült róla.

Ezen a gyűrűn járhatott a nénike esze, mert a szeme finom könnyekkel telt meg. Mi pedig néztük őt. Még mindig vártuk a kövér bírót, hogy valami tréfát csináljunk vele, itt -144- a saját házában, de a kedvünk kicsit elzápult már, a kánikula hőségében fáztunk.

– Ejnye fiacskám – szólt hozzá csendesen – de rongyos az ingecskéd. Ki látta így járni.

Azután a szobába ment és kihozott egy csomagot. Ruhák voltak benne. Apró cipőcskék, kis nadrágok, kabátkák, tornaingek s egy gazdag bogárgyűjtemény.

– Ez mind az övé, mondotta az asszony. Ez az ingecske. Nézd, éppen illik rád. Ez a két topánka. Neked talán jó lesz. Ez a kabátka. Kinek kell? Mind az övé.

– Ez is? kérdezte a Torday-gyerek hebegve, hitetlenül és egy zöld lepkefogót emelt föl az asztalról.

Mindnyájan megdöbbentünk. A röhögés, ami a kapuban még torkunkban bizsergett, most csiklandozva furcsa orrcsavaró zavarrá -145- savanyodott és pityergőssé, mulyává, halványnyá sápasztotta arcunkat.

A fák árnyában állottunk. Néhányan még a hintára szálltak, még egyszer nagyokat sikoltottak és bukfencezni próbáltak a fűben. De nem jól éreztük magunkat. Valami különös ujság fojtogatta torkunkat ezen az alkonyaton, mint mikor az ember először nem bír aludni és észreveszi, hogy neki is fáj, ami másnak és jobban fáj, mint másnak. A jóság és az irgalom tündére szállt le, melyet eddig sohase ismertünk, egy pillanat alatt átvillant a fejünkön, hogy valaha a kövér bíró is gyerek volt, olyan, mint mi, madarászott, hintázott és lepkéket fogott. Amikor azonban ezt átgondoltuk, már nem voltunk többé gyerekek. Arcunk megöregedett, a szempillánk idegesen rebbent föl és szemünkbe az élet minden misztériuma kiült. Álltunk egymás mellett, legyőzötten és némán.

Később még erőltetni próbáltuk a vidámságot. -146- Egy dalba kezdtünk, de ijedten – minden ok nélkül – abbahagytuk. Muzsikás, fekete bogarak koppantak a kalapunkhoz. Fejünk megfájdult a forró fű szagától.

Ekkor a falhoz támaszkodtunk és lehunytuk a szemünket. Mindnyájan egy tündéri tájat láttunk, egy kék mezőt, melyen egy kis virgonc gyerek – a kövér bíró – ugrál. A szája bánatosan lekonyul, de szemében a tisztaság, a pajkosság, a jókedv gyerek-menyországa, mely nemsokára elmúlik. Egy karcsú fiúcskát láttunk, aki hajadonfőtt – kacagva és boldogan – kezében a zöld lepkefogóval, egy ideges, fehér pillangó után kap.

– Jó estét, mondta a kövér bíró mint egy kistestvér és ő is leemelte szalmakalapját.

Amikor elalszunk, azt álmodjuk, hogy a kövér bíró kékszalagos gyerekpólyában sír és nagy szemével – szomorúan, nagyon szomorúan – reánk mered, szegény pufók baba.

KOMÉDIA.

(Körúti kávéház. Egy Auer-láng virraszt a sarokasztal fölött, hol az Agglegény és a férj ül. Már söpörgetni kezdenek, a székeket lapjával az asztalokra rakják, az ajtókon léghuzam süvít. A kávéház személyzete nem viselkedik valami kitüntető figyelemmel a két kései vendég iránt. Az asztalon sörösüvegek, pálinkáspoharak, melyek alján zöld és piros folyadékok csillámlanak és egy üvegszelence, melyben szódabikarbóna van. A Férj és az Agglegény körülbelül egyidős. Valaha iskolatársak voltak, most a húszéves találkozóról jönnek, álmosak, mámorosak, már unják is egymást, de mégse tudnak elválni. A Férj kövér, kopasz, a potrohán aranylánc. Az Agglegény dereshajú, a szeme ábrándos, verseket ír. Reggel négy óra.) -149-

Férj: A kedvemért, öregem, maradj még. Várjuk meg a hajnalt. (Két kanál szódabikarbónát eszik, de a fehér por fele a mellényére hull.)

Férj: Nincs szebb, mint a hajnal, öregem. Míg ránk nem kékül az ablak… az ég… a föld… addig nem megyünk haza.

Agglegény: Utálom a hajnalt. (Ásít.) Én mindig szaladok előle, hamar be az ágyba, elfújni a gyertyát, lefeküdni, míg sötét van. A házmestert ilyenkor majd felöklelem a lépcsőházban. (Gyorsan felhajtja a likört. Maga elé néz.) Azután a feleségem…

Agglegény (játszik): Szegény feleségemnek megigértem, hogy éjfélre otthon leszek. Most gyöngélkedik.

Férj: Nem hittem volna, öregem, hogy te megházasodtál. (A Férj is felhörpint egy pohár -150- likört. Ő is maga elé néz. Ő is mosolyog és játszik.) Hát cserben hagytál bennünket, te rosz csont? Elpártoltál? Nem emlékszel, mit fogadtunk az érettségi banketten? De legalább boldog vagy-e, édes öregem?

Férj: Ne is beszélj, látom az orrodról, hogy boldog vagy, öregem. Ej-ej, ki hitte volna, öregem.

Agglegény (közelebb húzza a széket): Te, ha tudnád, mi egy asszony. (Most már olyan komolyan játszik, hogy maga is elhiszi.) Nézd, most négy óra. Az asszony már éjfélkor felébredt. Azóta nem tud elaludni, a szemét kinyitja, de nem gyujtja meg a villanyt, úgy vár rám. Negyedóra mulva hallja, amint kezemet csendesen a kilincsre teszem. Én belépek. Ő szinleli az alvást és a pillái mögül néz rám. Ó, te nem tudod, mi az egy asszony… egy hajnali asszony…

Agglegény (belemelegszik a játékba. A hangja halk és izgatott): Az asztalon az éjjeli -151- mécs. Legyen a mécs teszem ez a gyufatartó. Előtte az ellenző. Legyen az ellenző teszem ez az étlap. Félrehúzom az ellenzőt így. Elfujom a mécsest így. Képzeld, milyen csöndes a szoba. Milyen csöndes a levegő, amelyet egy édes asszony lélekzése szűrt át az éjjel. Drága, édes asszonyom, megérkeztem hozzád, jó reggelt. Leülök egy székre és nézem az arcát.

Férj: Érdekes. (Mélyet szippant a cigarettájából.) Érdekes. (Még egyet szippant, majd az egész cigarettát felsóhajtja.) Ezt sohase éreztem.

Agglegény: Lassan. Ehhez érteni kell. Először is csöndesen leteszem a kalapom, a sétapálcám, a tavaszi felöltőm. Azután csöndesen, nagyon csöndesen az ágyhoz lopódzom és föléje hajlok.

Agglegény (mosolyog): Las-san. Az asszony most felnyitja a szemét. Érzem a sötétben, amint rám néz. -152-

Agglegény: Megfogom a kezét és megcsókolom a kedves, jó kezét. Azután megcsókolom a száját, a kedves, jó száját, egyszer, kétszer, háromszor. Most még nagyobb a csönd, mint mikor aludt. Mert az igazi csókok nem lármásak.

Agglegény: Azután az asszony fülébe súgom, hogy főzzön kávét. A reggeli kávém sohase iszom a kávéházban. Hiába, az otthoni kávénak nincs párja. Különösen ilyenkor, átlumpolt éjszaka után. Olyan megnyugtató, mintha minden bűnöm feloldaná a pillés, illatos kávé. Az asszony egy darabig vonakodik, sajnálja otthagyni az ágyat, a szája durcás.

Agglegény (egyszerűen): Fel. (Önérzetesen.) Még sohase kellett kétszer mondanom. Egy-kettő papucsba bujtatja a lábait, a cukorfehér lábacskáit. Fázékonyan kendőt kap magára és a másik percben már lobog a melegítő. Egy szót se szólunk. De mindketten -153- érezzük, hogy most szeretjük egymást legjobban.

Agglegény: És azután, nincs tovább. (Csettint az ujjával.) Barátom, én vagyok a legboldogabb ember Budapesten. (Ránéz.) Miért bámulsz?

Férj (észreveszi, hogy a szódabikarbónás szelencébe belepottyant egy öreg könycsepp, megtörli a szemét és megint játszik): Bizony nekem nincs kihez hazamennem. Agglegény maradtam. Hogy is van az a mondás? Az agglegény úgy él, mint egy király…

Férj: Sohase hal meg. Tudod mit, öregem, én mégse cserélnék veled. Igaz, hogy a legényszobám üres most, az ágy hideg és úgy surranok be, hogy elfordítom a fejem, de azért… azért boldog vagyok. Olyan könnyű… Olyan szabad… -154-

Férj: Az se igaz, hogy senkim sincs. Az én nagy, francia ágyam a világ leghűbb állata. Te, az vár engem és illedelmesen köszön, mikor belépek. «Jó reggelt, nagyságos úr!» Erre én azt mondom: «Szerbusz!» Az éjjeli szekrény egy oktávval magasabban kiált: «Jó reggelt!» Megveregetem a vállát: «Szerbusz!» A kis párna szoprán-hangon rikolt: «Jó reggelt!» Megsimogatom: «Szerbusz!» Egyébként megköszönöm nekik, hogy jószívűek hozzám, lefekszem, kicsit olvasok, azután a fülemre húzom a takarót, a kispárnára hajlok és mintha véletlenségből történne, megcsókolom a csücskét…

Férj: Az ördög érzeleg. Én csak titeket sajnállak, szegény férjek. Az egész világ az enyém. A ligetben, a Múzeum-kertben tavasszal annyi leány van. Nem tudom, észrevetted-e, hogy ezek a fiatal leányok mindig egyformák, a kötényük, a szoknyájuk, a frizurájuk sohase változik és ha egyik-másik -155- megöregszik és elcsunyul, a fiatalság, a fiatalság az örök. Ezek a leányok jönnek elébem friss mosollyal, piros napernyővel. Nektek van feleségtek és anyósotok. Nekem azonban maga a Természet az anyósom, aki millió és millió eladó lányt cepel a karján.

Agglegény (hosszan, irigyen bámulja): Hazudsz. (Dadogó nyelvvel, álmosan.) Hazudsz. (Megfogja a kezét.)

Agglegény: Csak azt akarom mondani, hogy hazudsz. (Lehajtja fejét az asztalra.) Hogy nincs így. (Nagyon sápadtan.) Hogy nincs igazad.

Agglegény: Az a szoba utálatos és hideg. A lavór vize jeges. És nem köszön senki. És azután az a millió lány se érdekes. Kettő kevesebb, mint – egy. -156-

Agglegény: Ne izélj. Sohase, sohase szoktam lumpolni. Kicsit szédül a fejem. Én most nem merek hazamenni.

Agglegény (teljesen elázva, szontyolodottan felkel): Maradjunk itt. (Valamit gondol.) Örökre.

Agglegény: Az, fiam… az… az… (Szünet. A levegőbe mutat, nagyon messzire.)

Férj: Hát így vagyunk, öregem? (Hahotázik.) No, ez sikerült. Becsaptál, öregem, a régi vagy, akárcsak az iskolában, húsz évvel ezelőtt. (Mindig erősebben nevet.) De látod, te is beugrottál. (Nyelve alig forog.) Tudd meg, öregem, tudd meg… hogy én is becsaptalak… mert én meg… úgy bizony…

(Fizetnek. Kimennek az utcára, ahol a hajnal a házak fölött kék utcákat hasít az éjszakából. Nézik egymás arcát és zavaros álomnak tetszik, hogy egymásban bámulták saját életüket, melyet eddig nem éreztek. Mind a ketten roppantul józanok és szomorúak.)

ÁPRILIS BOLONDJA.

Bálintról volt szó, a közös lakótársunkról, aki minden tréfánkat visszaverte és ezért fogcsikorgatva gyűlöltük.

– Megvan! – kiáltott, – Ez új is, meglepő is, izgató is, modern is. Figyelj ide.

– Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, teljesen egyedül, amikor nem is sejti, hogy kémlelik. Egy félóráig meg se mukkansz.

– Később lassan, kisértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan recsegteted a deszkákat. Halkan, nagyon halkan köhöghetsz is.

– Én majd lesbe állok a folyosón és jelt adok neked. Tíz felé. Holnap szerda. Vívóleckéje van. -160-

Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk és gondosan megvizsgáltuk a nagy diófaszekrényt. Magas és tágas volt, kényelmesen elfértem benne. Egy székre ültem. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a kukucskáló-lyukon keresztül mindent pontosan láthattam.

Kedves Bálint, éjfélkor a Pannoniába megyünk. Addig maradj itthon. Érted jövünk. Várj. -161-

– Ezt a névjegyet – susogta – holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát gyújt, okvetlenül meglátja. Aztán tudod, Bálint legalább egy óráig öltözködik.

Bálint ezen az estén is tíz felé jött haza. Kicsit kapatosnak látszott, fütyörészett és dalolt. Előkereste a konyakot, kocintgattunk, éjfélig ittunk.

Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zugtak, virágokat sodort a tavaszi vihar. Az ég majd ragyogott, majd, mint hisztérikus leány, makacsul hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bujkált a mellünkben s mi is szerettünk volna sírni és nevetni. Ilyen napokon követjük el legnagyobb őrületeinket. Ilyenkor vallunk szerelmet a csúf leányoknak, ilyenkor törünk tükröt, ilyenkor ordítjuk rekedtre magunkat és ilyenkor isszuk ki a gyorsforralókból a szeszt. A szivem elszorult valami nyugtalanság sejtésétől. -162-

A nap lassan mult. Fejfájós, ideges délelőtt reszketett, aztán egy végtelen délután. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből kiesett a toll, poharakat, tányérokat törtem és nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Végül egész váratlanul jött az este. Kiderült az ég. A nedves háztetőkön végig feküdt a holdfény s a kémény mellett felbukkant egy cirmos kandur.

A lámpa ott égett az asztal közepén. Minden csöngetésre eloltottuk, nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Még mindig nincs itthon. Meg-meggyújtottuk a lámpát. Ügyetlen, botorkáló kézzel babráltam a forró lámpaüveggel. Hol marad ilyen sokáig? Talán már nem is jön? De újra berregett a csengő élesen, határozottan, fülsértően. Viktor kiszaladt a folyosóra s egy pillanat mulva visszaosont. -163-

Úgy tetszett, hogy Bálint nagyon is korán jön. A kezemben remegő gyufa világánál a tükörben megpillantottam fehér arcomat és megijedtem tőle.

– Ide… a szekrénybe… De siess… Vedd ezt a szőnyeget is és harapj belé, ha nevetni akarsz…

Egy pillanat alatt bent termettem a szekrényben. Viktor bezárt és macska-talpakon kisuhant. Egyedül maradtam a sötétségben. Egy darabig még hallottam a megereszkedő butorok recsegését, később csak a némaság dongott.

Azután valami nevetőinger fogott el, valami buta erős és kegyetlen görcs, hogy nevessek, hahotázzak és ordítsak, mint ott künn az -164- őrjöngő áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam.

Vártam. Meddig tart ez így? Miért jön oly fájó-lassan ép most? Talán fél? Mit csinál majd akkor, ha motoszkálni kezdek? És mit teszek én, ha nem lesz egyedül? Ettől a gondolattól megriadtam. Szerettem volna már kijönni, de nem lehetett.

Egyszerre megzörrent a kilincs. Utána zsongó csönd, mély csönd, csönd, csönd.

Meggyújtotta a lámpát és közönyös arccal körültekintett. Észrevette a névjegyet. Elolvasta, leült.

– Milyen különös – gondoltam magamban – most azt hiszi, hogy egész egyedül van.

Élveztem a perverz helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen és hatalmasan meredt elém a szélesvállú, egészséges bácskai fiú. A lámpafény reá sütött cigányos, fekete hajára.

Gyanutlanul és fesztelenül mozgott. Megtörülte a homlokát. Azután vízet ívott. Éhes, meredt szemekkel bámultam és olyan különösnek -165- tetszett. Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag, mohó és formátlan. Most nem is sejti, hogy lesik. A tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csunya. Szeme körül piszokszínű, hamu-szürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen, amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr megnyulik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt csak akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze akarjuk szedni: felrezzenünk.

Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos fáradtságával, irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vízet ivott, ásítozott.

Mi lesz: mi lesz, boldog isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé járt. A félóra régen elmult. Most már mozognom, recsegnem kellene. -166- Itt nem birom ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tőle és magamtól is. Vajjon mit tesz? Hátha oly tekintetet lövell szemembe – ide a kukucskáló lyukra – miben egy egy egész emberélet titka van és megőrülök tőle? Hátha elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha grimace-t csinál az arcával, egy szokott csuf, hideg grimace-ot, amit mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimace-t, amibe ő már beletörődött, de az én hitemet megrendítené és rögtön elfelejteném tőle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez a becsületes, ez a jó fiú és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos feltörné, kivenné a pénzemet, zsebredugná, előttem, lopva? Mindezt pedig látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, ketté repedne a szíve, megőszülne az ijedelemtől. Némán és hidegen vártam. Vállaim közé huztam a fejem s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben csöndesen ketyegett az óra. A félelem -167- egyre dagadt s éreztem, hogy az egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem fölött és akkor többé nincs menekvés.

A falióra féltizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá, mentsen meg valahogy, de nem birok, nem merek. Megijednék, elájulnék a saját hangomtól.

Bálint készül hozzánk a Pannoniába. Mosdik, öltözködik, fésüt, kefét vesz elő, a tükörbe pillant és összecsücsöríti a száját. Pózol, mint egy leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, keresgél, szaglász a szobában. Ő, a hős, a fő-ugrató, a csibész-vezér fél? Árva báránykám, de halvány vagy. Sejt talán valamit? Az ágy alá világít, megtapogatja a ruhafogast, aztán a szekrény elé jön, próbálja az ajtóját, de az ajtó be van zárva, a kulcsát Viktor már elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el.

Csak az elbujtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a revolver ravaszán pihentetve, áldozatára vár.

Végre felöltözködött, vette a felöltőjét, elfujta a lámpát. Már indul. Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltünt, a szekrénybe zárt, engem is beugratott. Gégémből vékony, didergő, nem is emberi hang szakad ki, amit meg se hall. Kinyítja az ajtót, az előszobában van, itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, reggelig. Ekkor torkomszakadtából ordítozni kezdtem:

– Bocsáss meg… itt vagyok a szekrényben… Nyisd ki… elbujtam… segítség…

Visszajön az előszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a szekrényt. Az arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva mondja:

– Rosz tréfa volt… Nem tudtam, hogy egyedül leszel… És úgy féltem… Én vagyok az április bolondja…

– Már nincs április – szólt és megnézte a -169- zsebóráját, – 12 óra 2 perc. Április másodika van.

Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltőjét, a székre ült, megfogta a kezem és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe nézett:

– Marha! – mondta szeliden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: marha.

LEÁNYOK.

A szoba, ahová beléptem, félhomályos volt. Leeresztett rolettákon át szürődött a napfény.

A tornainges vasgyúró, aki bronzszínűre sült a nyári naptól, ledobta a kötést, szemét a földre sütötte és elköhhentette magát.

– Ah… – dadogta, – csak be kell fejeznem… a Lujzának… vagy a Jolánnak…

Ma is úgy emlékezem a házukra, mint amelyben rengeteg sok leány volt, minden szobában legalább is három-négy. Hogy végeredményben hány leány, azt sohase tudtam kisütni. Egyszer, amikor ebédre voltam hozzájuk hivatalos és három szobán át terítettek fel, -171- harmincnégy leány ült az asztalnál, de úgy hallottam, hogy megjelentek Gyula unokahugai és a nővéreinek barátnéi is. Máskor tizenöt leányt számláltam meg. De akkor meg többen kimentek a városba. Így a számításom állandóan ingadozott. Csak annyi bizonyos, hogy a cifra és zajos ház mindíg furcsán hatott rám, majdnem úgy, mint egy cirkusz, vagy egy menazséria. A leányos házban van valami kómikus és tisztátalan. Rendesen későn kelnek a leányok. Sokáig lustálkodnak az ágyban, aztán hosszan fürödnek és fésülködnek, az elefántcsont fésükben fekete és szőke gubancokat hagyva. Többször láttam ilyen tollászkodást. Szánalmat éreztem kis barátom iránt. Azt is tudom, hogy náluk nem mertem inni. A vizespohár, amiből egy ebédnél ittam, parfümszagú volt, émelyítő, édeskés. Ettől kezdve féltem tőlük. Nem szívesen jártam a házukba.

Ezen a rekkenő augusztusi reggelen különösen bánatos és dúlt volt a ház. Párnák hevertek a padlón, szoknyák és hajtűk, sütővasak, pokoli rendetlenségben. Női viháncolástól reszkettek a falak. A szárnyasajtó ki-kinyílt, -172- betekintett rajta egy kócos fej, egy leány pongyolában, álmos szemmel, aki visítva suhant el, becsapva maga után az ajtót.

– Jőjj ki – mondtam a fiúnak – a mezőre, vagy a városerdőbe. Menjünk innen.

Beláttam, hogy osztálytársaimnak igazuk volt. Ezzel a fiúval nem lehet barátkozni. Én is szánalommal, egy kis férfi minden megvetésével néztem rá. Most már tudom, miért utálja őt mindenki.

Gyula ilyenkor paprikavörös lesz. Nagyokat nyel, pislog, összemorcolja szemét. Alapjában neki van igaza. Ő erről nem tehet. De kómikus, halálosan kómikus. -173-

Harsogó nevetés. Nem tudjuk miért, mindnyájan nevetünk. Csak Gyula áll komolyan, haragosan, némán.

Máskor ilyen jelenet játszódik le. Egy szeplős, szőke kamasz mosolyogva fordul hozzá:

– Nem igaz, – kiabál egy kis kamasz, legszebb a Jolán. Ő az én stílusom. Éljen a Jolán.

Gyula fanyarul hallgatja a vitát. Csikorgatja a fogát. Érzi, hogy a beszédük izléstelen. De nem tehet róla. Olyan arccal bámul, mint akinek viszket az orra és tüszkölni akar.

Mi a város minden leányáról szabadon beszélhetünk, kedvünk szerint magasztalhatjuk, vagy bírálhatjuk őket, csak ő nem szólhat, mert a leányok részint nővéreinek barátnéi, részint pedig a szigorú otthoni nevelés beleedzette -174- a hitet, hogy a leányokról csak az áhítatos tisztelet, és a lovagi becsület hangján lehet beszélni. Ez a fiú mártir.

Később, amint nőttem, mélységes részvéttel néztem a sorsát. Értékes fiú volt. Művésznek készült. Kézügyességét mindenki bámulta. A rajzpapiron senkise tudott olyan leheletszerű hajszálvonalat húzni, mint ő és diribdarab papirosokra pár pillanat alatt lerajzolta kócos fejünket nehány vonallal, amelyből megértés, humor, egy művész könnyedsége érzett. Ezek az újjak mindenhez értettek. A zongorán ügyesen vágtattak át virtuóz hangzavart kavarva, türelmesen vezették a lombfűrészt is, mely keze alatt fantasztikus cirádákat, erdőket, havas tájakat vágott ki a fából. Ezermester hírében állott.

Nem tudom, hogyan ment végbe a változása. Csak azt tudom, hogy gyönyörű lakkcipőket kapott, melyeket mindnyájan irigyeltünk. Volt egy szmokingja is. Ebben minden délután megjelent a leányok között, -175- az ozsonnán, az öt órai teákon. Csodálatos folyamatossággal beszélt. Anyaga bőven akadt. Egyformán beszélt zenéről, művészetről, szinházakról, mert azokat a kincseket, melyeket egykor zsugorian gyűjtögetett magának aprópénzre váltotta és sietve forgalomba hozta a társaságban. Tiszta és elegáns fiú volt, aki mindnyájunknak imponált. Úgy beszélt velünk, idegenül, mint egy miniszter.

Általános volt a vélemény, hogy nem lesz belőle semmi. Ez azonban csak részben bizonyult igaznak. Mert a kitartása meghozta a gyümölcsét, ha nem is neki, a nővéreinek, akik egytől-egyig kitünően mentek férjhez, rajzoltak, igen jól zongoráztak, nyelveket beszéltek és az esti kozón csipkékben, prémekben, -176- boákban tündököltek. Egyik huga nemrég lépett fel a hangversenyen. Közepes zongoravirtuóz, de a szorgalmával és az összeköttetéseivel még sokra viheti.

Gyula pedig jó testvér. Nyáron lett honvédhadnagy. Katonai karrier előtt áll.

Multkor este az Andrássy-úton találkoztam vele. Egy ház előtt állt, minthogyha valakit várt volna.

– Lásd – mondta – most végre nyiltan beszélhettünk egymással. Én tudom, hogy mindíg, akkor is mikor legközelebb voltunk egymáshoz, nagy távolságok választottak el. Ti engemet kinevettetek a nővéreim miatt és lenéztetek, hogy az életemet alárendelem az ő életüknek. Azt hittétek, hogy ostoba voltam. De neked elárulom: mindíg tudtam, mit teszek, hogyha oktalanul is cselekedtem, éreztem, hogy a cselekedetem oktalan és mint filozófus szenvedtem. Azóta sokatokkal találkoztam. -177- Láttam, hogy az arcotok sápadt, hallottam, hogy anyagi zavarokkal küzdötök, észrevettem azokat a félreismerhetetlen barázdákat, melyeket a nők karcolnak a férfiak arcára. Megfizettetek a nevetésért, barátaim. Nekem azonban a szerelmi életem harmónikus. Én tudom, hogyha egy nő meredt szemmel bámul a levegőbe, nem a végtelent látja maga előtt, nem a szférák zenéjét hallja, hanem unatkozik és talán arra gondol, hogy jó lenne elhagyni bennünket és máshol próbálni szerencsét. Engem még egy nő se csalt meg. Mindíg szerettek, mindannyian, mert egyik se tudott imponálni. A keserű iskolán már gyerekkoromban átmentem. Ti most tanuljátok az abécét, melyet én már igen régen tudok.

Csakugyan boldognak és elégedettnek látszott. Kardja vidáman zörgött az aszfalton, bronz arcára az Andrássy-út esti ívlámpa fénye ráporzott.

– Nem lett belőlem semmi – folytatta mosolyogva. Egy határszéli garnizonban hadnagy vagyok, piszkos oláh bakák, parasztok, iszákos polgárok között. De tudom, hogy sohase -178- fogom elkövetni azokat az ostobaságokat, miket ti majd mindannyian egész biztosan elkövettek.

És elsápadt. És megdermedt. És megint hebegni kezdett. A régi volt. Szemöldökei magasra szöktek, arcára kiült a szégyen, a rémület, a régi szolgaság bánata.

– Tudniillik – hebegte – haza kell kisérnem… A Lujza… vagy a Jolán… Egy hugom van itt…

A BOLOND MAGYAR.

Az asszony bólintott, hogy akarja s kezét az úra ápolt, nemes kezére tette.

Nemsokára aztán fel is költöztek kisvári birtokukról a budapesti házukba. A fiúk pedig tanultak. Az egyik orvosnak készült, a másik beiratkozott a mérnöki egyetemre, az egyik húszéves volt, a másik húszonegy.

A kis orvos egy májusi délután a boncolásnál megvágta a jobb kezét. Jelentéktelen karcolás volt. Maga a tanár mosta ki a sebét, félóráig csurgatta rá a szublimátoldatot, aztán bekötötte. Felkötött kézzel jött haza a fiú. -180-

Estefelé pár tízed láza lett. Éjjel a tanárok összevagdalták az egész jobb karját.

– Kis baleset, – mondta az egyik tanár – pár hét mulva a kis kollega tovább boncol.

Reggelre a láz emelkedett. A tanár megvizsgálta a beteget s félrehivta a szülőket.

– Egy óra mulva visszajövők, de kérem, minden negyedórában mérjék a lázát.

– A tudomány – dadogta a tanár – sajnos, a mai tudomány, az emberi tudás…

Ez májusban történt, amikor bátyja a huszároknál szolgálta önkéntesi évét. Temetésén egy kis katona kardja csörgött. A kis katona fekete karszalagot kapott és a temetés után visszament ezredéhez. Augusztusban, a nagygyakorlaton kitüntette magát. Utolsó nap azonban – közvetlen a lefuvás előtt – lebukott a lóról, a porban, az éles napfényben nem -181- vették észre s az őrült svadron megeresztett kantárszárral végigvágtatott rajta.

A második halott is beérkezett a kisvári birtokra. Az anya, mint valami fekete rongy, feküdt a koporsón. Haja összeborzolódott, rendetlen csomókban hevert, szelid barna, nyugodt haja, amelyet mindig közepett választott el, mindíg nagyon simára, a magyar nők egyszerű hajviselete szerint, a régi szentekre emlékeztetően. Arca, a tiszta, a régi, amelyet mintha mindig hideg forrásvízben mosott volna, most felduzzadt, szép vonásai a könnyektől csuf, érzéki barázdákká váltak. Súlyosan ölelte a koposót egyik kezével, a másikkal pedig tartotta a fejét, a szeméből forró víz csepegett, csuklott a könnyektől, a szájából hányta a fájdalmat.

Az apa nem sírt. Nem sírt a kisebbik fia temetésén sem. Fekete keztyüt húzott, elegáns volt, rövidre nyirt, sűrű hajára rácsapta a cilinderét s száraz szemmel, szó nélkül jött haza a temetésről.

Lámpagyújtás előtt beült egy kis sötét szobába. A pamlagon végigheveredett és egy -182- hosszút ásított. Hosszú, nagyon hosszú ásítás volt ez, haragos és jajgató, darabokra töredező, kiabáló és ökröndöző ásítás, mely a végén egy halk, különös, félig nagyon szomorú, félig nagyon kómikus sóhajjá bágyadt. Később a pamlagon felült. Vakarni kezdte a fejét, mint akivel csupán kis kellemetlenség történt. Aztán gyurta, nyomkodta a kerek, szabályos turáni koponyáját, dörgölte hátul a tarkó körül, följebb, a kisagynál, egyre hevesebben, mintha valami ráesett volna. Nem határozott helyen fájt a feje. Bujdosott benne a fájdalom, néha élesen, néha azonban azt hitte, csak képzelődik. Csak viszket és bolondosan megvakarta a füle tövét.

A vacsoránál úgy evett, mint máskor, nem sokat, de nem is keveset. Kétszer vett a húsból, a főzelékhez nem nyúlt, a tésztát megkóstolta és két almát hámozott meg. Az almánál megkérdezte:

Másnap korán kelt, kisétált a birtokára, megnézte a teheneket és a lovakat, beszélt a parasztokkal.

– Nagyságos úr, – szólt és nem tudta tovább folytatni, elnémult az úr tiltó tekintete előtt.

Később aztán gyakran nevetett, a fekete, szivarfüstös fogait vicsorgatta, tele szájjal, köhögve, öregurasan nevetett, bár azelőtt nem volt szokása, csak mosolyogni, azt se a szájával, inkább a szembogara finom felvillanásával.

Aztán csöndesen hízni is kezdett. Különösen az arca hízott el, kis gömbölyded tokát kapott, mely idegessé tette. Gyakran tapogatta a tokáját, mely puha volt, mint a vaj, fejét leszegte, hogy a nyakával és az állával érezze az idegen húst s szenvedjen miatta. Így -184- telt a délelőttje. A szemei is összezsugorodtak a hájtól s mérgesen pislogtak, mint a disznószemek. Ezeknek a szemeknek a színe valaha kék volt, magyar-kék, balatonkék, most mocsárszínűvé változott, határozatlanná, szürkés-zölddé. Mindgyakrabban elfelejtett borotválkozni is. Deresedő szakállát reggelenként ollóval nyirta. Ez arcának vad és harcias színt adott, olyan volt, mint a szigetvári hős, régi, ismert képén.

Egy nyári éjjel nem ment haza aludni. Künn hált a csillagos ég alatt, a puszta földön. Amikor reggel bevetődött a kastélyába, a ruhája csupa szalma, sár és trágya volt, az inge piszkos, a szeme püffedt és véres. A felesége meredten nézett rá.

Sohase hallotta szájából ezt a vaskos paraszti szót, mert mindíg előkelően, gazdagon és finoman beszélt magyarul, tuladunai ejtéssel, kényes úri ízléssel. Most még a hangjában is volt valami sértő és csunya és érthetetlen. Ledobta a kalapját a földre, kinyitotta az -185- ingét és fujt. Álmosan szuszogott, a reggeli hőségben elaludt egy széken.

A «tökfödő» a fekete szalmakalapja volt, melyet már hónapok óta hordott. Ruhát is csak egyet viselt, egy nagyon bő, vitorlavászonruhát, mely lötyögött a kövér testén s csak akkor engedte kimosni, amikor már szutykos volt, ezer ránc és gyürődés. Nyakkendőt sohase kötött. Finom angol fehérneműi szekrényében sárgultak. Állandóan tarka, puha ingben járt.

– Mi a fenének az a sok vacak – mondta. – Hogy azt is az isten verné meg, aki kitanálta.

Inni nem ivott, nem kellett neki az ital, mégis alig birt magával. Szidta az ispánját, a béreseit, a kanászait, mint a bokrot. A kocsiszínek alól gyakran hallatszott rekedt hangja:

Mindenki reszketett tőle. Estefelé rendesen a zsebébe dugta a revolverét. A hőség pedig egyre növekedett. Úgy hevert a napfény a természeten, mint valami nyulós, sárga kence, mihez ha hozzányul az ember, meg kell törülnie a kezét, ragadós és mocskos lesz tőle. Bement az elfüggönyözött szobákba, de ott is meleg volt. A régi diákszobákban, ahol a fiúk nyaraltak – azelőtt, régen – a legyek dongtak. Végtelen szomorú magány kongott a folyosókon. A magány nem valami testetlen dolog volt, de a tárgyak ontották, egy szék, amin a fiai ültek, egy fogas, egy üres jégszekrény. A fiúkról pedig szó nem esett. A felesége, szegény, nesztelenül tett-vett. A haja ismét lesimult, az arca merev, nyugodt sikká fagyott. Ez a nyugalom még idegesebbé tette az urát.

– Menjünk innen, a szentségit, – toporzékolt és utána sokáig némán járt le-fel a verandán. – Menjünk innen.

Az asszony nem mert ellentmondani. Tudta, hogy régóta nem hallgat rá. Másnap csomagolt. Az ura pedig megtömte ezresbankókkal az erszényét.

Az úton még boszantotta a füst, a korom, a sok légy. A kisállomásokon haragosan szidta a kormányt és a vasúti társaságot. A budapesti pályaudvaron már nagyon éhes volt. Bement a vendéglőbe, hogy a berlini vonatig megvacsorázzon.

– Adjon kigyelmed valami böcsületes zabálni valót, – mondta és rácsapott az asztalra. Nem vagyok kiváncsi a lélöttyeire.

A személyzet suttogva, fokozott figyelemmel szolgálta ki, hogy elejét vegye a botránynak. Vacsora végén a bora maradékával leöntötte a borfiút:

Lassan indult a berlini gyors, zsufolt kocsikkal, alig akadt helye. Több fülke ajtaját fel akarta törni. A kalauz azzal fenyegetőzött, -188- hogy leszállítja a vonatról. Erre olyan patáliát csapott, hogy az alvó utasok mind felriadtak. Nagynehezen helyet szorítottak neki és dulva-fulva elaludt. Hogy megérkezett, mindennel elégedetlen volt. A magas házak, az autók, a sok ember: ezért nem volt érdemes idejönni. Magyarul kiabált az utcákon, az üzletekben, a vendéglőkben.

Este a hotelben lefeküdt. El akarta oltani a villanyt. A villany úgy volt felszerelve, hogy mikor a függőlámpa elaludt, az éjjeli-szekrényen lévő kis villanykörte kigyult. Tíz percig nyekergette a kallantyukat, aztán összetörte mind a két körtét.

– Szilvuplé, – csufolta őket. – Tőlem beszélhetsz, szamár francia, szilvuplé… szilvalé…

A telet Londonban töltötte. Elég jól érezte -189- magát, de sokáig itt sem volt maradása. Mikor elment, megbocsátóan intett a kezével.

Újra kezdődött a régi hajsza, a csomagolás, az út, a hosszú, nyomasztó, izgalmas út, mely céltalan mivoltában sötét fantasztikummá torzult, a nőnek kálvária volt, a férfinak pedig valami titkos büntető expedició. Most már sok helyütt ismerték őt. Kis német állomásokon, ahol odautaztában botrányt csinált, a vasúti személyzet újjal mutogatott rá. Itt van újra a magyar, a bolond. Ő pedig haragosan vicsorította a fogát, ajkát az inyéig felhúzta, nagyokat nyelt, úgy járt a vasúti fülke üvegkalitkájában. Körülményesen utazott, mint valami beteg, csomaggal, plédekkel, vánkosokkal. Felesége pedig kisérte, talpig feketében. Mióta meghalt a két fia, nem vetette le a gyászruhát és nyakáról azokat a nagy fekete gyöngyöket, melyek olyan feketék és élettelenek voltak, mint a szemei. Ezekből a szemekből tompa fájdalom tekintett ki, az a visszafojtott izgalom, hogy senkinek se panaszkodhatik és senkinek se beszélhet két nagy -190- felnőtt fiáról, akik egymás mellett alusznak a családi kriptában s az arcképeik egymás mellett alusznak a fekete imakönyvében. Volt a szemeiben azonkivül valami idegenszerű fény is, mely csak mostanában tetszett fel. Valami óvatos, eszelős gond, mely akkor gyuladt ki, mikor az urára nézett és leste, mikor jön a vihar. Állandóan várta a vihart. Mert néha minden ok nélkül, vendéglőkben, utcán, hangversenyeken káromkodni kezdett, nők előtt ocsmány, trágár dolgokat kiabált. Ilyenkor az asszony mosolygott. Csititani nem merte, csak mosolygott, önvédelemből, nehogy őt is részesnek tartsák benne, szégyenlősen, bocsánatot kérve az egész világtól, szelíden, béketürően mosolygott az egyik szemével, a másik szemét pedig halkan és kancsalul az urára emelte. Később már akkor is mosolygott, mikor egyedül volt: megtört szemmel és fanatikusan. Ha éjjel az ura aludt, ő kinézett a rohanó fákra, a csillagos mozdonyfüstbe és akkor is mosolygott, az éjszaka előtt.

A sziciliai nyár vörös fáklyatűzzel lángolt. Azon a nyáron sokan haltak meg napszurásban. -191- Fenn a víziós égen rémlett egy óriási tűzhányó orma. A magyar kiült a piazzettára. Nem izlett neki a keserű olasz szivar, összeköpdöste az egész piazzettát. Még a tenger se adott enyhülést, az is felforrt, mint a téavíz és csak fűtötte a testet. Beleköpött a tengerbe is. Hiába várták az estét. Az est láthatatlan zsákokból fekete meleget döntött rájuk, mely még fullasztóbb volt, mint a nappali arany-meleg. A szálló szobájában szurós, kövér szunyogok táncoltak, a por az orrukat csiklandozta, a levegő kábító volt. A magyar nyugtalanul aludt. Azt álmodta, hogy két fiatal fekete bivaly üldözi, a szelindekei a tarkóját harapják s a másik percben detektivek kötözik meg, a fényképező-gép elé állítják, lefotografálják, először profilban, aztán szemközt, számmal a nyakában. Zaklatottan ébredt. Az arca, melyet az olasz nap sötétsárgára sütött, sápadt volt, ősz tüskéi szurtak, szeme vékony résén búsan ragyogott a kékszürke fény. Már nem is volt magyar, csak keleti, valami kövér, elzüllött ázsiai törzsfőnök.

Déltájt órákig cél nélkül ődöngtek a piazzettán. -192- Aléltak voltak, a melegtől alig jártak. Az asszony szája reggel óta sírásra állt. Délután aztán nem birta tovább, kitört belőle, először két év óta.

– Ma két esztendeje, – zokogott az asszony, – ma két esztendeje, a nagyobbik fiunk.

A földbirtokos eltántorodott, úgy jött neki a fájdalom, hogy majd felöklelte. Sárga arcát forró vérhullám csapta meg és ráemelte az asszonyra a kezében levő görcsös sétabotot.

A bot azonban ütés közben kiesett a kezéből és ő a bot után vágódott, a földre.

– Menjünk innen, – kiabálta a földön – menjünk, mert mindjárt agyonváglak. Ez a marha meleg – ordított és tépni kezdte az ingét, mely – úgy látszott – rögtön megfojtja. – Ezek a marha taliánok – ezek a marha franciák és ángliusok – ez az egész nagy marha világ – – –

Ütötte a földet mindkét öklével, a szállodai parkettet, mintha a földgolyót verné.

Testéről pedig ízenként szaggatta le a ruháját. Még felbugyborékolt néhány csunya -193- káromkodás a szájából, de amint a nyelve hebegni kezdett, kárminvörös arca elsápadt.

Az asszony csengetett, orvost hivatott jeget kért. Sietve az ágyba emelték. Jégkupacok közt feküdt a magyar, parázsló, véres szemmel, mint valami paripa, mely napokig nyargalászik a pusztán s aztán elvágodik.

– Doktor úr, – sopánkodott eszelősen az asszony, – két fia halt meg egymásután, két nagy fia. Azóta egy jó szavát se hallottam, csak káromkodott és nevetett és dühöngött és végighurcolt a világon, az egész világon mindenüvé és most itthagyott és most itt vagyok.

– Az első magyar, akit ismertem. Valaha régen a történelemben azt olvastam, hogy a régi magyarok elpusztították az egész -194- világot s maguk is ebbe pusztultak bele. Ki tudja, hogy pusztítani nem annyi-e, mint szenvedni?

– Különös ember lehetett. Azt mondta a felesége, hogy a bánat ölte meg, valami magyar bánat. Az ilyen exotikus fajok talán jobban tudnak szenvedni, mint mi. Különben nem ismerem a magyarokat. Nem tudom, mi a magyar bánat.

OLIGOCÉN ÉS EOCÉN.

Szegváron, az alföldi városban évekkel ezelőtt még csak egyetlenegy ember tudott franciául. Újjal mutattak rá, mikor végigment a Kossuth-utcán. Dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a híres, lelkes «kultur-ember». Aranykeretes csiptetőt viselt a pisze orrán, rövid, sárgásbarna szakállat növesztett, szigorú szemeit összemorcolta s úgy járt, mint egy mártir, aki a zsakettjén kívül viseli a véres szívét és más sorsot, jobb, kulturabb környezetet érdemelt volna. Akkor még gyeppel befutott, gazzal felvert nyított csatornákban folyt le a moslék a város főutcáin, vékony padlón mentek át az emberek, a legelőről hazatérő tehenek estefelé fullasztó porfelhőket kavartak. A füszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették sárga fejüket, -196- melyek ősz felé elvirultak, gömbölyű pihelámpát alkottak, csak rájuk kellett fujni, hogy a finom rostocskák szétrepüljenek a szélben. Lenn a város alatt szomorúan nyúlt el ólomtükrével egy alföldi tavacska. Álmos, csepegő víz csurgott a korhadt csónakokon, a partok mellett békanyál, hinár, szittyó és sás tengett. A madár se járt erre.

Itt élt a «kultur-ügyvéd», előkelő számüzetésben. Csak nyáron lehetett látni, tornacipőben és fehér napernyővel. Ősszel és télen a családja körében élt, lámpája mellett a «Le Figaro»-t és a «Journal Amusant»-t olvasta, melyeket – nem tudni miért – az igazi kultura fáklyahordozóinak tartott. Általában sokra becsülte a haladást és a természettudományokat. Először ő vett a városban írógépet és töltőtollat, melyeknek a városi intelligencia csodájára járt, naponta órákig élt a tisztaság kultuszának a helyi gőzfürdőben, melyet csak pár éve építettek, villanyon főzött, gyorsírást tanult, külföldön utazgatott. A városi urakat mélységésen lenézte. Félvállról vitatkozott velük. A vita hevében -197- azonban a szeme szikrát hányt, a pisze orrának lyukai kitágultak, oly szélesre, mint a ló orrlyukai, a szája véres lett, a vér lecsöpögött a sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a nagyszerű, a megváltó, a szent szót, mely az emberiséget boldogítja, az egyetlen fényes és igaz szót:

Júniusban az orvosok és természettudósok gyülekeztek a kis városkában. Többnyire vidéki orvosok, akik csalódtak a tudományokban, izzadt és kövér alkoholisták, fizikatanárok, akik magyaros murira – «borjúpörkölt és turóscsusza pörccel» – készülődtek és kikoplalva jöttek el a vándorgyűlésre. Az igérkező vendégek névsorában azonban öt külföldi is szerepelt, négy német és egy francia geológus, aki a véletlen alkalmat megragadva, el akart látogatni a magyar alföldre, hogy széleskörű kutatásait tökéletesítse. Rövid vita után a «szállásoló-bizottság» elhatározta, hogy a franciát dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd ő nagyságához küldi.

Az ügyvéd leemelte a kalapját és meghatottan -198- vette tudomásul a bizottság «kitüntető döntés»-ét, érezve a saját európai fontosságát. Lóhalálában sietett haza a feleségéhez, hogy közölje vele az ujságot. Még két hét volt a tudós megérkezéséig. A családi tanács azonban megállapította, hogy a késedelemre nincs idő. Még aznap berendezték a tudós leendő lakását. A legnagyobb szobájukba elhelyeztek egy ágyat, a vendégágyból kivették az asszony kék selyempaplanát, amelyet eddig sohase használtak, egy bádogmosdót állítottak neki, – bádoglavórral és bádogcsöbörrel – a mosdóra négyféle fogport, töméntelen fogkefét, sok arcbőrnek való gyógyszappant tettek. Az ügyvéd kulturérzékét bizonyította az, hogy az ablakra hőmérőt szegezett, a szobába újszerkezetű szobahőmérőt akasztott s ezenkívül egy barométert is, hogy a tudós bármikor pontosan tájékozódjék az alföldi légköri nyomás nagyságáról. Gyengéd figyelemből pedig a bádogmosdó fölé egy Napoleon-képet biggyesztett. Hódolat a francia nemzetnek.

Mindenki észrevette, hogy az ügyvéd felvillanyozódott. A kitüntetés oly boldoggá -199- tette, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Elfelejtette a hosszú-hosszú évek keserű ízét, a megalázásokat, a mellőzéseket, a sörkocsmában szivesen szóba ereszkedett néhány alacsonyabb műveltségű kollégájával is. Kopaszos fején, a fehér-rózsaszínű bőrön hajhagymái regenerálódnak a hirtelen örömtől, vékony, csenevész hajszálak serkedtek belőlük. Határozottan megfiatalodott. Szakállát még gondosabban fésülte, fekete fogairól letisztította a borkövet, körmeit nyiratta. Közben mindennap dolgoztak valamit az előkelő idegen szobáján, hol függönyöket szegeztek fel, hol a sárgaréz kilincseket tisztogatták szarvasbőrrel, hol horgolt terítőket tettek a vizespoharas tálcára. Minden lépést megvitattak. A napok vágtatva rohantak. Egy héttel a tudós érkezése előtt eszébe ötlött az ügyvédnek, hogy alapjában elég gyatrán tud franciául és – őszintén megvallva – életében alig beszélt még született franciával. Erre a gondolatra kiduzzadtak a homlok-erei, a szemét véres köd öntötte el, mint mikor a progresszió-ról beszélt. A könyvkereskedőnél francia nyelvtanokat vásárolt s a -200- feleségét, a jogász fiát is ráfogta a tanulásra. Sietve tanultak mind a hárman, különösen a beszélgetési részeket, az udvariassági formulákat. Zsebükben súlyos szótárakkal reggeltől-estig jártak föl s alá a szobákban. Az ügyvéd nem volt megelégedve az eredménnyel. Irtózatos éjszakákat élt át. Két nappal az ünnep előtt arra gondolt, hogy beteget jelent, vagy hirtelen elutazik, megszökik a vendége elől. Erről a durva védekezésről hamarosan lemondott. Elhatározta, hogy a helyén marad. Még mindíg reménykedett valami égi csodában, vagy az akaratereje rendkívüliségében, hogy ügyetlen nyelve – mint egy papagálynyelv – egyszerre felvágódik és végül mégis csak tud majd beszélni kedvesen, könnyedén, folyamatosan. A családja helyzete se volt irigylendő. Még csak az avoir ragozásánál tartott. A párisi gyorsvonat pedig nyolcvan kilométeres gyorsasággal vágtatott Szegvár felé.

Azon a napon, mikor a tudóst várták, mindnyájan korán keltek. Annyira izgatottak voltak, hogy az ügyvéd – természettudományos világnézete alapján – félgramm aszpirint -201- és félgramm brómnátriumot vett be és ugyanannyit adagolt be családjának is. Kétségbeesett gesztussal zsebébe tette a francia-magyar szótárat s a feleségével, a fiával együtt kiment a pályaudvarra. Mind a hárman fehér rózsát vittek eléje.

A gyorsvonat megérkezett. Egy elsőosztályú fülkéből kiszállt a francia geológus. Kissé csalódottan, de végtelen izgalommal nézte az ügyvéd, amint a kavicsos sinek között a bizottság fogadta és feléje vezette. Ő úgy képzelte, hogy minden francia fekete, bodorfejű, apró mucibajuszt hord, színes mellényt és cilindert. A geológus hórihorgas, sápadt ember, nagyon hasonlit egy díjnokhoz. Sovány lábán lötyög a nadrág, mely olyan rövid, hogy kilátszik a cúgoscipője, a szalonkabátja állig begombolva alig engedi látni ezüstszürke nyakkendőjét. Kiszáradt arcáról a tudásvágy, a szorgalom, a határtalan jóindulat és a szerénység tükröződik.

Ez némi bátorságot önt az ügyvédbe, aki végre eléje lép. A geológus ijesztő sebesen a francia udvariasságok kataraktáját zudítja -202- rá, mire ő leveszi a kalapját, mélyen meghajol, mosolyog és elvakkantja magát:

A tudós, aki otthon a geológia tudományát új adataival gazdagította és becsületes nevet szerzett magának, az Oligocén és Eocén korszakbeli lerakódásokat jött tanulmányozni, azt akarta megvizsgálni, vajjon az alföldi harmadkori tengerlerakódások azonosak-e a francia harmadkori rétegekkel? Annyira izgatta őt ez a probléma, hogy már előre érezte a nyomában járó édes örömet, a tudományos kielégülést. Amíg a város fogatján, jobbján a néma és mosolygó kultur-ügyvéddel a lakása felé hajtatott, az arcáról látszott, hogy legjobb szeretne – úgy, ahogy van – lefeküdni az alföldi porba, megnézni a finom szemcséket, beleharapni a földbe, melyet látatlanul is jobban ismert, mint azok a gubás parasztok és vasárnapi ruhában járkáló kisasszonykák, akik színes napernyők alatt bámulták őt és a boldog, meghatott, gőgösen feszítő kisérőjét.

Az ügyvéd házában ebédre volt terítve. Torták ragyogtak a fehér abroszon. Nyomban -203- leültek és ettek. Néhány sikerületlen beszélgetési kisérlet után teljes csönd borult a szobára. Rémülten csörömpöltek a kések, a villák. Mind a négyen zavarban voltak, leginkább a tudós. Süketnéma jelekkel érintkeztek egymással.

Délután az ügyvéd a vendége karjába kapaszkodott és sétára vitte a városban.

Már előre elhatározta, hogy nem mutatja meg neki a vágóhídat, a parkot, a kaszinót, a város egyéb banalításait, melyekkel a városi urak az előkelő külföldi vendégeket halálra szokták untatni. A természettudomány és a pozitív világnézet harcosát olyan szórakozásban akarta részesíteni, amely a «Gőz és a villany századá»-ban egyedül méltó hozzá.

Végigmentek a hosszú utcán, bekanyarodtak a kis közbe, mind a ketten lihegtek és verejtékeztek. Végül egy feketére festett vasrács előtt állapodtak meg. Az ügyvéd elől sietett mint kalauz, a geológus lemondó arccal, de nagyon szeretetreméltóan, mosolyogva követte át a kerten, mely a vasrács mögött terjedt el. Itt a fabódéban ült valami -204- pénztárfélénél egy sápadt, szőke lány. Az ügyvéd két jegyet váltott, magának és a geológusnak, abban a tudatban, hogy a kulturáért áldozni is kell s aztán valami előcsarnokba vezette a vendéget, aki hirtelenében azt hitte, hogy múzeumba került.

Nem múzeum volt. Kék és piros csikos tornaingekben, gyékénypapucsban szolgák jöttek eléje, akik nagyon hasonlítottak a kórházi ápolókhoz, de mégse lehettek azok. Félig mezítelenül lepedőket cipeltek a karjukon. Messze pedig a gőz sivalkodott, titokzatosan, mintegy a föld alatt hullámok zugtak, víz locsogott és a levegő, mely még a külső hőséghez, a megrekkent és ájult júniusi koradélutánhoz viszonyítva is aránytalanul forró és áporodott volt, a nedves parafa, a kaucsuk, a spongya, a szappan illatától, a párolgó víz, a száradó ruhák lehelletétől nehezedett el. Telegyomorral ebéd után, kánikulai napsütésben furcsa dolog belépni ide. A geológus ezen a véleményen volt s vele együtt a város egész lakossága, mely csak télen, reggel és estefelé látogatta a gőzfürdőt. De az ügyvéd azt vallotta, -205- hogy a kulturának, a test tisztaságának, a modern tudományosságnak mindenkoron meg kell hozni az áldozatot, valamint abban is biztos volt, hogy ez a meglepetés, a gőzfürdő, az alföld közepén, egy elhagyott kis városban, felszerelve a modern kor minden vívmányával, a kulturának ez a kis oázisa a külföldi tudósnak csak kellemes és kedves lehet.

A szolga két kabint nyított a vendégeknek. Kissé habozva lépett be a tudós, becsapta maga mögött az ajtót, ráfordította a kallantyut és nézni kezdte a kabint. Egy rozoga tükrön, meg egy fogason kívül semmise volt benne. Végül a fogasra akasztotta a kalapját és lassan, tétovázva vetközni kezdett. Úgy érezte, hogy kelepcébe került és kissé elkomorult. De mikor kilépett, száraz aszkéta-arcára újra ráült a mosoly és szelíden nézett öreg, bölcs szemével az ügyvédre, aki pucérra vetkőzve állott a kabinja ajtajánál, maga előtt kis kacér köténykével. A geológus is csak olyan köténykét kapott, ami komoly és kenetes alakját teljesen megfosztotta tudományos méltóságától és bizarrá, kisdedszerűvé tette. -206-

Az ügyvéd kinyította a nagy forró medencéhez vezető sárgarézajtót, ahonnan fülledt, csiklandó hőség, vastag gőz csapott ki, úgy hogy a belépő tudós önkénytelenül hátrált egy lépést és szeretett volna kívülmaradni az ajtón. Egy pillanat alatt apró, fényes izzadságcsöppek lepték el a testüket, a tüdők őrült munkát végeztek, az üterek gyorsabban kezdtek dobolni mint a lázrohamokban, a szemek elhomályosultak és délibábokat láttak. Csak később vettek észre egyet-mást. Középütt sárga keramit-téglákkal kirakva aludt a nagy medence, mozdulatlan zöld vízzel, mely fölött fehér gőzfoszlányok, puha ködrétegek lapultak, a medencét olcsó allegórikus és mitológiai szobrocskák állották körül, kezükben zöld, lila, rózsaszín üveggolyókkal, fönn a mennyezeten pedig egy kerek ablak nézett a vízre, egy vastag, sötét, narancs-színű ablak, mely az intenziv nyári napsugarakat annyira átszürte és összetörte, hogy haldokolva, mint kései alkonyfények, hullottak a gőzfürdő medencéjére. Az ügyvéd büszkén nézett körül s már az ajkán lebegett ez a szó: progresszió, a vendég -207- csodálkozott, de az ajtó felé pislogott és nagyon szivesen kiment volna, hogyha a vendéglátója nem tessékeli bele a vízbe. Itt ült türelmesen, arcán a szeretetreméltó, udvarias mosollyal, meregette-meregette a vízet, szökőkutat csinált a két tenyerével, fecskendezett, uszkált csöndesen vagy félóráig. Aztán a kis csapóajtón átmentek a sűrű gőzbe. Hosszú jajgatások, zuhanylocsogások, érthetetlen zörejek hallatszottak, melyek a fantáziát sejtelmes utakra terelték s kinzókamrát láttattak vele, ahol ártatlan csecsemőket hóhérolnak le és a halálraitéltek utolsó panasza öblös, de széttöredező hörgéssé halkul. Az állhatatlan hőség mellett még sötétség is van, de fehér sötétség, a gőz fehér és forró sötétsége, mely még a villanykörtét is megvakítja s csak üggyel-bajjal pislog a vastag burkon keresztül, mint decemberi nyirkos éjszaka ködében a gázláng. Csak egyetlen jótékony hatása van a gőznek. Ráborul az arcra is. Most kedve szerint eltorzíthatta fanyar száját, amivel élénken kifejezte a nemtetszését, vicsorgatta a fogát és kidüllesztette a hőségtől könnyező -208- szemét. Nem láthatja őt az előtte két lépéssel fickándozó meztelen ügyvéd. Még a szavak is süketen hangzanak el. Csodálkozva ült le a durva, iszamós és verejtékező fapadra. Öntudata lassan alélt. Testét a gőz-göngyölegek – mint fehér vattakötések – körülölelték. Olykor futni akart ebből a pokolból, de a jómodora megtiltotta. Párisra gondolt. Arra, hogy két nappal ezelőtt még a geológiai intézetben üldögélt, az Oligocen és Eocen korszakok izgató ujságaival foglalkozva, s az, ami most történt vele, ez a valószinütlen forró kazamáta, ez a locsogó és süstörgő fürdő egy vadidegen ország vadidegen városkájában, hihetetlennek tetszett és elfogta az oktalan félelem, a névtelen riadalom, mint azt a gyereket, aki eltéved és hiába keresi a hazavezető utat. Elpityerdült. Bajuszára, amelyet elleptek a lehült gőz harmatcseppjei, nehány igazi köny is hullott. Szemét mereven a sötét padlatra szögezte. Az eget, talán magát az istent kereste ezekkel a szemmekel, melyekben kérdés és könyörgés ült, vajjon mivel érdemelte meg ő, a tudomány hű szolgája, -209- hogy ilyen helyzetbe jusson, és vajjon mikor szakad vége ennek a súlyos megpróbáltatásnak?

Végül egy kezet érzett a vállán. Az ügyvéd, aki átfült a kulturától, a langyos zuhany alá hurcolta, hogy kissé lehűtse testét. Aztán átvezette a «száraz gőz»-be. Itt már látni lehetett és ismét kötelező volt a nyájas, megbocsátó, boldog mosoly. A gőz még forróbb volt. Azt az érzést keltette a tudósban, hogy minden kevéske húsát lepörköli és mint csontvázzá aszott váz kerül ki belőle. Langyos medencékben pocsogott és mosdott. Két szolga durva dörzsölő-keztyükkel esett neki, végigropogtatta összes csontját és izmát. Aztán a hideg medencékhez mentek, melyekben frissen és kéken borzongott a víz. Mint pajkos gyerekek, egymásután ugráltak a zuhanyok recés érctalpán, a csapok folytak, a hullámok buffogtak, szitáló permeteső öntözte a fejét, durva vizkorbácsok verték a gerincét, oldalról váratlanul vizipuskák pofozták, és mikor ráült egy lyukas székre, tréfás, jéghideg vízáradat fogadta, tetőtől-talpig frissítő és -210- edző záporban állott. Még a nyujtóra is felkapaszkodtak. Mert az ügyvéd – mint híve a sportnak – gyakran mondogatta, hogy csak ép testben lakozik ép lélek. Késő este volt, mikor a száradó-terembe értek és mogorva szolga rájuk adta a lepedőt.

Az ügyvéd, amíg törülközött, ragyogó szemmel nézett a vendégére és rendkívül meg volt elégedve.

Künn az égbolt alján csunya, sötétkék vihar várakozott. Erősen villogott az ég. Alig tettek pár lépést, megeredt a zápor és a geológus, aki csak az imént jött ki a mesterséges zápor birodalmából, azt hitte, hogy valami titáni zuhany talpára hágott és az okozza a vizözönt. Ugráltak a rosz kövezeten. Csuromvizesek voltak, ázottak és szomoruak, mint az öntött ürgék. -211-

Este a geológus nem vacsorázott. Prüszkölve és köhögve forró téát kért. A család, tekintve hogy ezt az egyetlen szót megértette, ami növelte hitét, hogy mégis csak tud franciául, fokozott buzgalommal szolgálta ki.

Reggel a tudós szaggató fejfájásra ébredt. A tagjai mintha ólomból lettek volna, mozdulni se birt, a szemhéjai súlyosan, szürkén borultak szemgolyóira.

A házigazda, bár meg volt győződve, hogy a kultúráért szenvedni és meghalni is dicsőség, most kissé megszeppent.

Dél volt és még mindig egy szót se szólt. Magas láza lehetett. Délután a család körülülte a betegágyat. Vigasztalgatni próbálták a beteget, jobbra-balra forgatták, dunyhákat, -212- paplanokat, pokrócokat raktak a lábára. Estefelé a beteg arca kárminpirosra gyulladt.

– Már írtam a bizottságnak, – szólt az ügyvéd – hogy elutazott a tó mellé, a vidékre, a geológiai rétegeket tanulmányozza.

A házban ostromállapot volt. Leszerelték a csengőt. Az ügyvéd senkit se fogadott, a vendégszoba függönyeit lebocsátotta, a zsalukat bezárta, nehogy valaki is megsejtse, hogy betegen fekszik a lakásán az előkelő idegen, a francia geológus, aki – olyasmit sejtett – mégis csak az ő hibájából betegedett meg.

Beletelt egy hétbe is, amíg magához tért. Egy este ismét megjelent arcán a melankólikus, udvarias lemondó mosoly, mely azt -213- jelentette, hogy meggyógyult. Sápadtan felült az ágyában, kérte a ruháit, öltözködött. Az ügyvéd asszisztált neki, a gerince kiegyenesedett, érezte, hogy egyedül ő képviseli a városban a progressziót. Jelekkel értésére adta a tudós, hogy nyomban el akar utazni. Éjfélkor indul a budapesti gyors. Éppen volt még egy órájuk, hogy elkészüljenek és kimenjenek az állomásra. Sietve csomagoltak.

Az ügyvéd kocsit hozatott. Már boldogan dörzsölte a kezét és látta magát, amint másnap gomblyukában a vándorgyülés jelvényével önérzetesen sétál a főutca egyetlen aszfaltjárdáján, a napfényben. Beültek a kocsiba. A geológus nézte az eltünő törpe házakat, a két kis kávéház világos ablakait s az járt az eszében, hogy valaha az Oligocén és Eocén korszakban itt tenger hullámzott, oceán, amelyből csak egy gőzfürdőt látott. Örült azonban, hogy ép bőrrel megy el. Mellette az ügyvéd feszengve ült a kocsi bőrpárnáin, nehogy neszét vegyék az éjjeli szökésnek. Óvatosan a kocsi födelét is leeresztette.

A főutcán kis baj történt. A tudós, aki az -214- influenzától még mindig kehes volt, irtózatosan elprüsszentette magát.

– Csöndesen – szólt az ügyvéd és hadarva magyarul kezdte magyarázni, micsoda szörnyűség lenne, hogyha meglátnák őket.

Szép szerével kilopta a vendégét a városból – éjjel, titokban – mint előkelő fürdőhelyről a halottakat. De az állomásig tűkön ült. Attól tartott, hogy a tudós még egyet prüsszent.

BÁCSKAI BARÁTOM.

Az arca almazöld volt, a szeme lenkék, a haja gyér és sárga. Így festett az én bácskai barátom: Bogumil.

Kevés öröme lehetett az életben. Állandóan a kávéházban ült, a fejét lógatta, de nagyobb optimistát alig ismertem nála. Szelid fiú volt. Mikor jókedve kerekedett, – csendesen és nagyon szomorúan – benyult a zsebébe, kihúzta a revolverét s a kávéház mennyezetébe lőtt, egymásután hatszor.

Dícsérte a mértékletességet. Néha azonban hajnalfelé holtrészegen láttam. Teleszívta magát lángoló és színes pálinkákkal. Ha gyufát tartok ilyenkor a szája elé, kék lánggal robban fel, mint a rumos hordó. Még ekkor is volt benne valami nemes és különös. -216- Trombitás-bandával kocsizott végig a kisvároson, a réz-muzsika fejébe szállott, a részegsége olyan volt, mint a cifra delirium és a rác mennyország. Talán barackarcú szerb lányokat látott maga előtt, akiknek halvány nyakában aranypénz lóg, a szemük türkiz, a szalagos szoknyájuk, az aranypaszományos blúzuk pedig összekeveredett előtte a mámor fellegeivel.

Egészségesen nőtt fel, mint vidéki barbár. Egyszer azonban megbolondult, hirtelenül felfalt egész könyvtárakat, minden pénzét könyvekre költötte. Olyan volt, mint aki megzabált a kulturától. Fáradtan járkált és ásitozott.

Egy beteg költőt olvasott a bácskai porban, aki hullákról, néger nőkről és ópiumról ír verseket. Halkan beszélt. Nem voltam azonban bizonyos, hogy a másik percben nem rohan-e ki a konyhába, nem hoz-e egy rengeteg, éles konyhakést s nem táncol-e körül őrjöngve, a konyhakést villogó és egészséges fogai közé szorítva. -217-

II.

Egy reggel a kávéházban ült. Áprilisi napfény bizsergette a vérünket, jól éreztük magunkat. Bogumil szilvapálinkát rendelt reggelire s hozzá piros vizes-zsömlét evett. Csodálkoztam az ízlésén. Kissé barbár dolognak tartottam, hogy valaki reggelire – éhomra – pálinkát iszik és rosz zsömlét eszik hozzá.

– Igen. Te értesz élni. Elnézem, micsoda művészettel hörpintgeted a pálinkát.

Bogumilnak tetszett a megjegyzésem. Ettől a naptól kezdve szilvapálinkát reggelizett, vizeszsömlével. Ugy érzem, hogy ezzel az egyetlen tréfával eldöntöttem az életét. Beleszólt az étrendünkbe, oktatott, hogy mit hogy kell enni, későn feküdt és későn kelt, amint a életművészhez illik.

Nagyon szerettem ezt a csendes és szomorú szlávot. Alapjában pedig volt filozófiája is s nem egészen jogosan mosolyogtam rajta, -218- hogy mindig mindennel meg volt elégedve és ahelyett hogy panaszkodott volna, igent bólintott és helyeselt. Ő volt az utolsó igen-mondó.

III.

Általában mindent dícsért. Nagyon dícsérte a vendéglőjét is, ahol a világ legjobb ételeit főzik. Egy este végre el kellett mennem vele.

Egy külvárosi szurdékba vezetett, ahol az asztalok zsíros viaszosvászonnal voltak leterítve és émelyítően fojtott a káposzta- és a hurkaszag. Majdnem elájultam. Kivül ez volt kiírva: «Itt a nap minden órájában jól és olcsón lehet étkezni.» Minél tovább nézegettem az iszonyú környezetet, annál inkább kétkedtem ebben. Egy koldusasszony evett valami homályos főzeléket, két szótlan ember csámcsogott leírhatatlanul szomoruan, mellette pedig valami egyenruhás ember ült, hivatalszolga, vagy postás – szemén fekete okuláré – és az ujjaival egyenként szedegette ki a lábosból a töpörtőt és az avas koncot.

– Nézd ezt a tányért. Piros és kék rózsák. Népművészet. Imádom a népművészetet.

– Hol kapsz ilyent? Az emberek drága vendéglőkben dobják ki a pénzüket és nem tudják mire.

A huszfillérest bedobta a háttér gőzeiben pácolódó zongoraverklibe, mely siralmasan és nyöszörögve rázendített a Lohengrin-nyitány-ra.

Minden alkalommal ezt játszatta a verklivel s hogy szerette, abban nem kétkedem. Egyszer azonban elvétette a számot s a Wagner-nyitány helyett a Ladi-ladilom-ot nyekergette a szörnyű szerszám. Bogumil ezuttal is áhitatosan mondta:

IV.

Az életében két korszakot különböztetek meg: az egyikben mindenre rászokott, a másikban mindenről leszokott. A rászokás is, a leszokás is teljesen céltalan volt. Én azonban mind a két korszakában egyformán becsültem őt és tudtam, hogy ezek a hókuszpókuszok szükségesek számára, hogy a haláláig való unalmas napoknak fűszert és színt adjanak.

Lassan hozzászokott a szivarozáshoz. Félévi gyakorlat után odáig vitte, hogy naponta tíz-tizenöt szivart elszívott. -221-

– A szivar, barátom, az egyetlen dolog, amiért érdemes élni – mondta és rágyujtott egy keserű és erős britannikára.

Aztán hozzászokott a tejhez, a vegetáriánus koszthoz, a szőllőhöz, a korai felkeléshez, az evezéshez, mindenhez, amihez az ember hozzászokat. Felemelte az élete standard-ját. Havi száz koronáért kivett egy bútorozott szobát, melyet a gazdasszonya polgári ízléstelenséggel – csecsebecsékkel, üveggyöngyökkel és Macquart-csokrokkal – ékesített fel.

– Nem kell sajnálni a pénzt – filozofált. – Jól kell élni, a kutyafáját.

Egy másik évben pedig mindenről leszokott. A kávéházban naponta beszámolt az uj eseményekről.

– Nem szivarozom – beszélt sugárzó arccal. – Barátom, a szivar egyszerüen fölösleges. Rontja a tüdőt. Aztán sokba is kerül. Csak tudnád, milyen jól alszom, mióta elhagytam a dohányzást.

– Nem iszom bort. Semmit se iszom. Beiratkoztam az Antialkoholisták Egyesületé-be. -222-

– Tudod mi az ujság? Leszoktam a tejről és – képzeld – a szőllőről is…

Felmentem hozzá. Egy ferencvárosi szűk diákszobában lakott, az ablaka a szemétudvarra nyilt és egy irdatlan tűzfalra nézett. Fényes délben sötétség borult rá, állandóan gyertyát kellett volna égetnie, de ő sohase világított, mert – mint mondta – szereti «a kellemes és misztikus félhomályt». Különben is ez jót tesz a szemnek.

Lavórja egy nádszék rámájában állott, melynek nádülőkéjét régen kiülték boldogabb ülepek.

– Végy itt lélekzetet – mondta. – Ilyen levegő sehol sincs. Semmi por. Micsoda?

A félhomályban alig lehetett látni. Csak a halottfehér arca világított. Bámultam az arcát és csillogó szemét, melyben vad és fanatikus hit ragyogott s nem tudtam, mit érezzek iránta, szánjam-e, vagy irigyeljem-e összhangos életfilozófiájáért, mellyel túltette magát minden bajon s eljutott a bölcs és boldog emberek révéhez, a teljes megelégedéshez.

Egy havas téli estén találkoztam vele, vékonyka kabátban járt, lerongyolódva, éhes arcszínnel, nagyon boldogan. Egyik szemét elfutotta a vér. Ijedten kérdeztem tőle, mi lelte.

– Itt a másik. Azzal is elélek. Tegnap bekötöttem a fájos szemem s már gyakoroltam is magamat, hogy félszemmel nézzek. Mondhatom, barátom, pompásan sikerült. Jobban látok vele, mint a kettővel együtt. Nagyszerű és bölcs dolog, hogy az embernek két szeme van. Hogyha az egyik elvész, ott a másik.

VI.

Az életről szegény bölcs és édes barátom tavaly májusban szokott le, végérvényesen.

VII.

Az összekuporgatott fillérjeiből kiutazott Párisba. Nagyszerűen töltötte el a hónapot, mindent látott, ami érdekes, valamicskét franciául is tanult s már sietett haza, hogy elmesélje «új impresszióit» a grisettekről, a -225- midinettekről, a rendőr fehér botjáról, amelyet a forgalom könnyebb lebonyolítására összetorlódott kocsik előtt fel szokott nyújtani. Az utolsó vasárnap azonban még ott maradt.

Mindene be volt már csomagolva s könnyen és boldogan indult el kószálni, hogy még egyszer megfürödjön a város fényében és villogó kolibri-színeiben.

Reggel dörzsölgette a kezeit. A nap besütött az ágyára s megcsiklandozta talpát.

Sokáig öltözködött. Elegáns akart lenni. Vadonatúj sárga cipőt húzott fel. Csakhogy ez a cipő kissé szük volt, szegény Bogumil táncolva bicegett benne, a boulevarde-on pedig már arra gondolt, hogy hazamegy és új cipőt vált. De aztán mást gondolt. Már messze volt a lakásától. A lába úgy égett az új cipőben, mint a parázs. Ez azonban nem baj. Itt mindenki szük cipőben jár, végre a párisi divat nem türi a kényelmet. Aztán valamikor gyerekkorában azt hallotta az anyjától, hogy a szük cipő erősíti a lábat. Van-e nagyszerűbb érzés, mint szük cipőben járni? -226-

A zápor egész nap zuhogott. Ruhája összecsapzott, a haja is csurgott a víztől.

Elindult a montmartrei ház felé, ahol kedvese lakott egy öreg és sárgahajú táncosnő. Óriási virágbokrétával mászott fel a kigyózó falépcsőn, ahol egyetlen láng se égett és felmenet állandóan félt, hogy valamilyen sötét apacs leszurja. A táncosnő nem volt otthon.

Bogumil legényesen, fütyörészve tovább ballagott. Lassanként gyulladoztak Páris ezerszínű lángjai. Hütlen gondolatok kóvályogtak a fejében, de nem tudta kit szólítson meg. Végre a diáknegyedben egy kis kancsal leányra akadt, aki egy gázláng alatt ácsorgott, valami facér masamódlány, egy csöpp francia ördög, az arcán beforradt harapással.

Minthogy állandóan tisztelte a franciákat – -227- csak azért, mert franciául beszélnek – összezavarodott s a francia szavak közé egyre több szerb szót kevert. Aztán merész fordulattal áttért a németre.

Egyedül kószált az esőben, estig. A cipője már felvérezte a lábát, agyonnyomorította az újjait, de ő mosolygott, csodálta a körutak zaját, a rengeteg fényeket, a hídak zöld és piros lámpáit. Már egészen besötétedett. Megnézte az óráját. Hét óra volt. Kilenckor indul a vonatja hazafelé.

Amint azonban átrohant a köruton – hirtelenül és váratlanul – elütötte egy autobusz.

VIII.

Agyában pedig millió gondolat nyüzsgött, az egész élete ott kalapált s egy pillanat alatt -228- végiggondolta, mi történik vele. Meghal? Nem, ez lehetetlen. A halál valami ünnepélyes. Az nem jön ilyen váratlanul. Aztán most utazik, átmeneti állapotban van, szük cipő a lábán. Csak ezt levethetné. Igen, ettől meg kell szabadulni. Két óra mulva fütyül a vonatja, Mégse lehet, hogy most haljon meg, amikor legkevésbé gondol a halálra. Ő csak egy jó napot akart csinálni magának s még ott a földön is meg volt győződve, hogy a nap alapjában – néhány kis kellemetlenséget leszámítva – sikerült is. Az autobusz kerekei azonban már végigszáguldottak rajta, átvágták a törzsét, ő pedig lehajtotta a fejét, alázatosan.

IX.

Itthon sírva temették el bácskai rokonai. Én is megnéztem őt, az üvegkoporsó fedelén keresztül. Csendesen feküdt. Ha tudna beszélni, elmondaná nekem, milyen puha a koporsó párnája s milyen boldog az ember, hogyha a füle egészen megsiketül, a szeme megvakul, az orra eltompul a szag iránt, a keze nem tapint és az inye nem érez semmi ízt. Csak halottnak érdemes lenni, mondaná szegény. Keze fontoskodóan össze van kulcsolva, mintha barátmalmozna. Még ennek is örült. Az ember nem vesz lélegzetet, a szíve nem ver, mozognia sem kell, mennyi mindent nyer ezáltal. Egész lénye helyeselte a halált, neki is igent intett. Micsoda kényelem, édes barátom, micsoda kényelem.

PÁVA.

Páva Gergelynek, mikor az ötödik fizetési osztályba lépett és megkapta a méltóságos címet, váratlanul meghalt a felesége.

Ekkor ötvenhárom éves volt. Még vállas, ízmos, alig kopaszodó. Betétes lakkcipőt viselt és szeretett csinosan öltözködni.

Eleinte szenvedett az egyedülvalóságtól, nagyon hiányzott a felesége, akinek mindennap el szokta mesélni, mi történt délelőtt a hivatalban.

Ebéd után egyszer, mikor az ásítás már a torkát fojtogatta, behívta a kis, szegény rokonát, a tizenhároméves gimnázistát. Naponta nála evett a konyhában.

A tanácsos sok mindent magyarázott, amit a fiú nem értett. Nagyon rosszul érezte itt magát. Mélyen meg kellett hajolnia, meg -231- kellett csókolnia a bátyja cérnakeztyüs kezét mereven kellett ülnie a széken. A tanácsos, végzéseket és rendelvényeket olvastatott vele és mosolyogva javította ki a hibáit:

Titokzatos ember volt. Annyira komoly, hogy semmikép se lehetett volna elképzelni meztelenül. Szigorú mosollyal nézte a világot, mely általában tetszett neki. Mert kedvére való kis mocsok, cudar világ volt és nagyon haragudott azokra, akik csak valamicskét is akartak volna változtatni rajta. Nem győzte dicsérni azt a kifürkészhetetlen és megfoghatatlan bölcseséget, mely a vízet nedvessé, a tüzet meleggé tette s úgy intézkedett, hogy a szamarak lehetően felül legyenek, az érdemesek pedig alul. Élete egészen a kötelességé volt.

Gyakran sóhajtozott, hogy mennyi a dolga. Kacérkodott a hivatalával, mint egymással a boldog szerelmesek. De ha vasárnap otthon kellett maradnia, epésen járt föl s alá. Forró álmában megjelent előtte egy ív ropogós -232- miniszterpapiros, az enyv, az olló, a vörös tinta. Másnap mohón rohant be. Hivatala pedig nem ért véget a tapétás ajtóval. Magával vitte az utcára, a mezőre, mindenüvé. Sétált a korzón, hogy visszaköszönhessen mindenkinek az érdeme szerint, kinek mosolyogva, kinek hanyagul, kinek kedves és szives leereszkedéssel és hiába játszotta, hogy mindez nehezére esik, a keze, melyben a kalapját tartotta, reszketett az izgalomtól és napokig nyilalt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre. Az egyhangú munkában mámora is volt, különösen ha valami szabálytalanság fordult elő. Ekkor a sárgazöld szeme szikrát hányt, a pirosas orra elfehéredett és az orrcimpáját kék karikák vették körül. Érezte a «fegyelem» szükségességét. Ez a szó a szenvedélye, a pálinkája volt. Azt is szerette, ha protekcióért zaklatták. Előbb – hogy az utolsó cseppig élvezze a tekintély és hatalom varázsát – még aláirt néhány aktát, csengetett, pecsételt, aztán kivette a névjegyét és átadta a kunyerálóknak. Általában kedvelte a bajba jutott embereket, a gyengéket és a -233- betegeket. Ilyenkor érezte csak, milyen hatalmas és egészséges. Mások dolgában mindíg pesszimista volt. Ha valamely alárendeltje megbetegedett, rögtön azon gondolkozott, milyen gyászjelentést ad ki majd az ügyosztály, milyen részvéttáviratot fogalmaz Páva tanácsos s már látta is magát a temetésen, fekete keztyüben, cilinderrel menni az egyszerű fakoporsó után, s már olvasta is a másnapi ujságokban nevét a jelenvoltak között. Mikor pedig felgyógyult a hivatalnok és jelentkezett nála, lemondóan intett a kezével. Csak tüdőcsucshurut? Szegény-szegény barátom. Ismerjük ezt a nótát. Jó lesz vigyázni. Aztán hozzágondolta, elégedetten: ez se viszi sokáig.

Csak a hivatalában élt igazán és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindíg szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapadt reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör -234- előtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.

Egy éjjel az történt, hogy a hálószobája parkettjén ébredt fel. A beteg szíve, mint valami ágyúgolyó, kilőtte őt a szoba közepére. Itt hevert egy darabig, öntudatlanul. Meggyújtotta a villanyt. Hosszú hálóingében álldogált. Nézte az arcát a velencei tükörben. Papirosfehér volt és élettelen.

Reggel orvost hivatott, aki a fekete szivtölcsért rányomta a mellére és sokáig hallgatózott – gonosz figyelemmel – mint egy betörő. Aztán mosolyogva mondta:

– Semmi, méltóságos uram. Méltóságos uramnak oly egészséges a szíve, mint egy húsz éves gyermeknek. Egyelőre azonban, méltóságos uram, nyugalmat ajánlok. Feltétlen nyugalmat, pihenést, magányt, méltóságos uram. Nem fürdőhelyet, méltóságos uram. Egy kis várost, egy csöndes, elhagyott, kedves kis várost, méltóságos uram. Igen, méltóságos uram.

A vonaton bezárkózott elsőosztályú bérelt fülkéjébe és gondolkozni kezdett. Magány, feltétlen magány. Ez a fülke, a bezárt ajtó, a leeresztett függöny az a kis kék villanyláng, amely fönn ég, az a magány. Igazán nagyon barátságtalan dolog. Nézte a magányt. Hallgatta süketen csengő fülével a magányt. Tapintotta a kezével a magányt. Egy óra mulva már türhetetlennek tartotta. Ha legalább ülne valaki vele szemben. Még a kalauz se tudja, hogy kicsoda. Olyan ő, mint a többi. Ő is csak egy «utas». Olvasgatni kezdte a hirdetményeket. «Kérjük az utazóközönséget…» Ebbe az utazóközönségbe ő is benne van, mint más akárki. Mégis csak felháborító. Egy hónapig kell majd így élnie. Mindenesetre unalmas lesz.

A városra kék reggel borult, mikor megérkezett. Mindez nem érdekelte. A kocsi szélére ült, kikönyökölt, hátravetette a fejét. Csak egy kutya fordult utána, álmosan, aztán a kutyák csalódott tekintetével baktatott tovább más irányban.

Mit tegyen? Délfelé ötlete támadt. Szalónkabátot -236- öltött s elment a főispánhoz, akit személyesen ismert. De a főispán nem volt otthon, nyaralt.

Szomorúan visszaballagott a szállójába gyalog, mutatva a fehér mellényét és az arany óraláncát. Semmi hatás. Az ebédnél szinte jól esett, hogy hallotta a saját árva hangját. Ebéd után aztán kiment a város végére.

A mezőn fecskevér, gólyaorr, kigyószisz nyílt. Szigorúan nézte őket. Nem tudta a nevüket. A virágok közül csak a rózsát és a szegfüt ismerte, a többinek nem mutatkozott be soha. Ez végre nem is volt fontos, se a hivatali előmenetelhez, se az államrend fentartásához. Egy § alakú virág azonban határozottan megtetszett neki.

– Nem ismerítek Páva tanácsost? – kérdezte most tőlük s a virágok rázták fejüket a szélben.

Végre néhány gyerek akadt utjába. Szeretett volna barátkozni, de sehogyse találta meg a módját.

– Nem kell haragudni… csak tréfálok… csak tréfál az öreg Páva… a tanácsos úr… az öreg tanácsos úr… a méltóságos úr…

Csodálkozva vette azonban észre, hogy ez se hat. Még ez sem hat, a titok, amit tartogatott, az ütőkártya, a nagyágyú. Most már elsötétedett az arca. A városban senki se köszöntötte. Szerette volna rendreutasítani a neveletlen embereket, különösen a gyermekeket, akik sértő módon visongtak körötte. Már-már egy messzemenő reformon gondolkozott. Általában helyes lenne valahogy jelezni, hogy egy hozzá hasonló köztiszteletben és közszeretetben élő hivatalnok milyen fizetési rangosztályban van. Milyen tökéletes és bámulatraméltó például a katonaság egyenruhája. Ott a tábornokot senki se nézheti közkatonának. De hányan gondolhatják róla, hogy csak idősebb fogalmazó, vagy díjnok. Kellene a hivatalnokoknak is uniformis, hajtóka és csillag, egy kis kereszt, vagy akár egy ízléses szalagocska is, a gomblyukban. Igaz, az újján -238- gyémántgyürű van és az aranylánca vastag. Hányan veszik észre. Az emberek oly figyelmetlenek. Majdnem csikorgatta a fogát. Lázongó szók bugyborékoltak a torkán. Érdemes volt ezért dolgozni, évekig reggeltől-estig, huszonöt hosszú esztendeig? Forró olajat, tűzet, vesszőt ennek a csőcseléknek, mely nem ismeri az igazi érdemet, a munkát, az önfeláldozást, a fiatalságot fegyelemre, tekintélytiszteletre fogni, az engedetleneket pedig gályarabságba küldeni, tömlöcbe vetni, kivégeztetni késsel, akasztófán, máglyán. Halál, halál, halál.

Szédülten tekintett fel mély álmából, melybe egészen elsüppedt, mint egy gödörbe.

Lassanként alkonyodott. Arcára fekete tompaság ragadt. Ilyen bánatra ember nem is képes, csak állat. Éjfélig járkált az utcán, mintha valamit keresne. Végre betért egy kávéházba, ahol senki se volt. Leroskadt a székre.

A pincér hanyatthomlok szaladt, hozta a hütővederben a pezsgőt, majd megsemmisült a buzgalomban.

Páva tanácsos úr pedig ívott, gyorsan, nagyon gyorsan. A pincér előtte állott, figyelmesen. A kis város terén nem járt senki. Lassan – hosszú szünetet tartva – beszélt a tanácsos:

– Szegény barátom… Sajnálom magát azért az előbbi botlásáért… Mert most mindent megmondhatok… Tudja, ki ül itt -240- maga előtt?… Nem tudja… persze… nem is tudhatja… Páva… a tanácsos… a méltóságos úr… az előkelő tisztviselő… Ne ijedjen meg… Maradjon csak itt, az asztal mellett… Ön is ember… Egy gyufát… Köszönöm… Egész nap itt időztem a városukban… Csak a főispán úr őméltóságát jöttem meglátogatni, de nem volt itthon… Sajnálom… Ő is, tudom, majd sajnálja… Akar egy szivart, barátom?… Majd az enyémből adok… Igazi havannák… Nem drága… Csak hetven fillér… Dugja zsebre és szivja el otthon… Igen, igen… A város nem csunya… Csak műveletlen, elmaradt, szegény… A patak szabályozatlan, a rét szabályozatlan, egyáltalában minden szabályozatlan… Majd idővel… Itt vidéken olyan nehéz valamit nyélbeütni… Néha még nekünk is… ott fönn… Budapesten… Mindenesetre helyes lenne, ha a főispán venné kezébe a dolgot… A főispán… Pista… Személyes jóbarátom… Pertu jóbarátom… Ő meg az államtitkár… Multkor a miniszter megállított a folyóson… Parancsolj, kegyelmes -241- uram, mondtam neki… Mert vele is tegeződöm… Mindenkivel… Bizony, mulik az idő… Ha elgondolom, hogy ezelőtt húsz évvel… Hány évesnek gondol?… Negyvennek?… Kissé följebb barátom… Negyvenötnek?… Még feljebb… Ötvenhárom… Mindenki fiatalabbnak néz… Hiába, a jó élet… a kitünő koszt… a higiénia… Mellőlem egymásután dőlnek ki… Nem csoda… Az emberek nem élnek okosan… mint én… nincs is módjukban… Hogy laknak szegények?… Piszkos odukban… Ahogy a hirlapok írják… Mindenütt nyomor… Mennyibe kerül itt egy ötszobás lakás?… Elég olcsó… Nekem is csak öt szobám van… de az kétszer ilyen drága… igaz hogy tágas… szellős… mindegyik akkora, mint ez a kávéház… Kényelmes otthon… Selyem-perzsák… a falakon képek… zongora… gőzfütés… minden… minden… Hiába, a munka, az megtermi a maga gyümölcsét… Csak annak nincs, aki nem dolgozik… Mert mit látunk a mai társadalomban?… Naplopók… léhütők mindenütt… az úgynevezett -242- modern irányzat… és örökös panaszok… Én mindíg soron kívül léptem elő… Igaz, hogy nem ismertem a restséget… éjjel-nappal… munka… vesződség… gond… Szorgalom… megbizhatóság… kitartás… tehetség… általános európai műveltség… Milyen nyelven beszél még, barátom?… Sprechen Sie deutsch?… Parlez vous francais?… English spoken?… Nekem mindegy… Nem mintha dicsekednék… Mert alapjában szerény ember vagyok… jó ember… áldott jó ember… szigorú, de jó… igazi magyar ember… Kenyérre lehet kenni… Csak a tiszteletet követelem meg alárendeltjeimtől… De olykor szivesen leereszkedem hozzájuk… Úgy mint most magához, aki egy egyszerű, szegény, mondhatnám szánandó vidéki pincér… Nem baj…

Megivott még egy pohár pezsgőt, belenézett a koromszínű nyári éjszakába, rágta a pezsgőtől lucskos bajuszát s a kéjtől hörögve mondta maga elé:

Kissé dülöngve, de még mindig vigyázva az egyensúlyára és a hivatalos tekintélyére, elindult. A pincér hétrét görnyedt. Ez egy igazi úr. Öt koronát nyomott a markába borravalóul.

Ment haza a szállóba, ahol két egymásba nyíló erkélyes szobája volt, kilátással a városi parkra. Kecskeszakállát megvilágította a holdfény. Felnézett az égre, de szemét rögtön levette a holdvilágról, melyet határozottan nem helyeselt és inkább a város lámpáit vizsgálta, melyek – észrevette – nem égtek.

Leült a szobájában. Az a rongy portás még most sem hajolt meg eléggé mélyen. Elhatározta, hogy még holnap visszautazik Budapestre. Itt igazán semmi keresnivalója nincsen.

Később eszébe jutott, hogy még valamit nem mondot el ott lenn, a kávéházban. Majd reggel, a kávénál.

Arca fehér volt, lottyadt, szomorú. Kissé eltakarta a kezével, mintha fájna a feje. Gubbasztott a gyertyavilágban. Vakargatta a sebeit, a keléseit a lelkén, szegény-szegény -244- halandó, éles cseréppel, mint a bibliai nyavalyás a szemétdombon. Aztán tágra nyitotta a szemét. Egy irtózatos rém ült ekkor a szemében, gyáva, fecsegő, beteg kísértet, semmiben se hivő, semmit se remélő, fáradt, álmos, csunyább a halálnál és az őrületnél: az öregség.

A SÚGÓ.

Halványsárgák és feketék voltak a fogai, mint a régi zongorabillentyük. A fa-hang pedig, mely e fogak közül jött, tompa és bánatos, talán a hivatásánál fogva is kissé halkabb, mint más embereké, akik azzal keresik kenyerüket, hogy fennhangon beszélnek. Homloka sunyi, szeme a földre néz, az arca halvány. Künn, a városon kívül lakott, földszintes házban, mely sokkal mélyebben volt, mint a többi, úgy hogy a súgó a járókelőknek csak a cipőjét, harisnyáját és a térdét látta. Ez a térd-szemlélet lett később a veszte. A súgólyukból egy kardalos lány kövér térdét bámulta két évig, kinek áttört fekete harisnyáit sárga harisnyakötő csatolta össze s a lány annyira megbűvölte, hogy – hirtelen elhatározással -246- – feleségül vette őt és levitte magához földalatti odujába, mely a pincék hideg és nyirkos lehelletét árasztotta. Kisérteties volt ez a ház. Messze-messze ki lehetett látni a mezőkre, a temetőre, a vasúti töltésekre, ahol vonatok zakatoltak, szüntelenül. A csend megdermesztette a házat. Felesége reggelenként mosdatlanul és kócosan ült egy széken. Ő pedig – hóna alatt piszkos papircsomókkal – rohant a próbákra, meggyújtotta a villanylámpát és belebujt abba a kopott-arany faköpenyegbe, mely második lakásává vált.

II.

Húszéves korában azzal kereste a kenyerét, hogy bűvészkedett. Hosszú művészhajat, bársonykabátot viselt, az arcán nyájas mosoly bujkált. Így köszöntött be esténkint a vidéki vendéglőbe, ahol söröző társaságok ültek. Akkor elővett egy elefántcsontbotot, egy tojást, egy órát, egy csomag kártyát. Bűvészetei -247- többnyire nem sikerültek. Hiába forgatta hipnotizáló szemeit. Kezei ügyetlenek voltak. Még a részeg emberek is észrevették a suskust. A társaságból rendesen kikeresett egy csempe fogú, csunya leányt, megfogta az üterét, kétségbeesésében szerelmet vallott neki. A lány – hálából – elárulta a társaság titkait. Máskülönben a tojás sohasem változott órává, sohase jött ki az a kártya, melyet gondoltak.

A bűvész azonban hitt magában, az akarata bűvös erejében. Egy ízben elkérte a tanácsos aranyóráját. Az órát a mozsártörőjével izzé-porrá törte.

– Tessék megnézni, uraim és hölgyeim, – hadarta – az órát összetörtem.

A társaság belenézett a mozsárba, az óra csakugyan darabokban hevert, arany és üvegszilánkok közt. Mindnyájan roppantul meg voltak elégedve. -248-

– Most pedig ráborítom ezt a kendőt – mondta – csak meg kell érintenem a varázsvesszővel és…

Összeráncolta homlokát, erőfeszítés tükröződött az arcán, a szeme világított, mint az indiai fakiroké. Arra a könyvre gondolt, melyből a bűvészetet tanulta.

– Sziveskedjenek önök is koncentrálni az akaratukat. Gondoljanak arra, hogy a mozsárban megint itt van az óra, épen, ragyogó aranyfödéllel, sértetlenül, mint azelőtt.

A társaság ismét koncentrálta az akaratát, különösen a tanácsos, aki már kissé – nem minden ok nélkül – nyugtalankodott.

A kendőt ünnepélyes lassúsággal leemelte. Nem mert odanézni, csak a tapogató ujjaival kereste az órát és még jobban elsápadt. -249-

– Valami hiba esett – sírta és az «imprezárió»-ja felé fordult könyörögve. – Az óra még mindig nincs itt. Egy, kettő, három. Még most sem. Mi ez…

Azzal lassan a mozsárra szorította a szalvétát, egy pillanatra kiment és nem is jött vissza többé.

III.

Hónapokig bujdosott ismeretlen városokban, keserű szájában a kudarc ízével, elszontyolodva, de hitt magában. Biztos volt, hogy rá még vár a dicsőség. A szégyen később a föld alá űzte, a pincelakásba és a súgólyukba.

De mikor a színpad porzott a dühös lábaktól, a hősök ordítottak, a hősnő pedig vérbefagyva feküdt a diványon, az idegei kellemesen borzongtak. Halkan és izgatottan sugott. Egy év multán már játszott is. Ott lenn, a -250- súgólyuk villamos mélységében mozgott és gesztikulált, az arcát elfintorította, kezét – a szerelmi vallomásoknál – szívére nyomta, a szemét kimeresztette, a könnyei csorogtak, kómikusan játszott, mint majom a ketrecében. Ezek az esték megviselték. Előadás után, mikor a függöny lement, a közönség eltávozott és a tűzoltók feltüntek a színpadon, az arca – halotthalvány és verejtékes arca – búsan rémlett fel, mint a hold.

IV.

A színészek nem igen barátkoztak vele. Sötét és mély életét magány takarta el s csak egy súgókollégája látogatta meg néha – a szomszéd vidéki városból – a családjával. Ilyenkor lázasan cserélték ki impresszióikat:

– Súgni, barátom, – mondotta nem mindenki tud. Hallottad, hogy súgok? Ha én «vezetem az előadást» úgy megy, mint a karikacsapás. Mert a súgó minden. A súgó a színház lelke.

A két súgó összebólintott. Azon a nézeten -251- voltak, hogy a súgóknak és a családjaiknak össze kell tartani.

Ebéd után megmutatta vendégeinek az emlékkönyvét. Súlyos több ezer lapos, bőrbekötött könyv volt ez, melybe «művészi pályája» minden szemetjét összegyűjtötte. Színészek, színésznők, írók arcképei sorakoztak itt egymás mellé, akik emlékmondatokat írtak beléje, buzdító verssorokat és axiomákat, ujságcikkek voltak felhalmozva, melyek a színészek sorsáról szóltak, nagy színészeknek a hirlapokból kivágott halálhírei, emlékfürtök, képeslevelezőlapok, rongyos szerepek, referádák a ripacsok vendégszerepléséről, hosszú, kenetteljes színész-elmélkedések, mókák és régi színlapok egészítették ki a nyomor és a szeretet e fantasztikus szarkafészkét. Ilyen mondatokat silabizáltak ki: «Előre a Parnasszusra.» Vagy: «Kartárs, mindig ez legyen a mottód: dicsőség és művészet.» Vagy: «Menj tovább ezen a szép, de rögös pályán, csüggedetlenül.»

Az elfogulatlan szemlélő nem tudta, hogy miért ne csüggedjen el az a szegény-szegény ember, aki havi száz koronából él. Ő azonban művésznek tartotta magát, talán nem is minden ok nélkül. Mert ebbe a förtelmes és groteszk könyvbe lejegyezte minden emlékét, dolgokat, melyek a fölületes ember előtt jelentéktelennek és érthetetlennek tetszettek, de számára az eltünő pillanatok ízét és mézét örökítették meg.

A kis városban mindenki tudta róla, hogy nem is szent a felesége. A házassága első évében titokban csalni kezdte a súgót. Később már nem is vigyázott, a hűtlensége nyilt titok lett mindenki előtt, csak a súgó nem sejtette. Különben, többnyire nem volt otthon. A hívatásának élt, bohém módon, szegényen és elégedetten. Művésznyakkendőjét gőgösen lobogtatta. Hajadonfőtt járt az utcákon és magában beszélt. Az a sok szó, mely a súgólyukban -253- végigsiklott a száján, kissé megzavarta és részeg volt akkor is, mikor nem ivott bort. Előadás közben szerette volna elrúgni a színészt, a színpadon teremni és eljátszani a szerepét, tiarával a fején, palástban, a tömeg tapsoló lázától lángragyújtva. Arra is gondolt, hogy darabot ír, vagy képet fest, vagy hegedülni tanul. A súgólyukban elbujva, mint egy földalatti állat, süket vakondok várta a «dicsőség»-et. Színház után hangosan beszélve, kalap nélkül, szaladt haza, fejében szavak zsongtak, verses és prózai beszédek, királyok, inasok, szentek, züllött lányok, őrültek, végtelen, érthetetlen, hosszú-hosszú szerepei.

VI.

Mikor az ajtó még mindig nem nyilt ki, az ablakot betörte a lábával és a szobába ugrott.

A felesége az ajtónál állt, ijedten, a színház jellemszinésze pedig egy széket szorongatott a kezében.

A jellemszinész elfordította a fejét, nem is szólt semmit, az inába szállt a bátorsága. Ő, akit a színpadon nem sérthettek meg, anélkül, hogy a másik pillanatban ne feleljen a jambusok zengő gorombaságával, most a fal mellé lapult, mint egy egér.

A súgó hangja egyre tisztábban csengett, elvesztette szokott gutturális színezetét is, feje vörös haragban fürdött.

– Becsületem elrablója – kiabált valamelyik rosz színdarabból – boldogságom gyilkosa, hitvesem elcsábítója! -255-

Egy szót keresett, ami méltóan kifejezi színpadi felháborodását. Végre megtalálta:

Most már biztosan állt a szobában. Szerepét gyönyörüen játszotta, a dicsőség elkábította, a gerince kiegyenesedett. Igen, ez az ötödik felvonás utolsó jelenete. «Voltak és a férj.» «Kitörő szenvedéllyel», tajtékos szájjal kell beszélnie, az ügyelő mindent elrendezett, az asztalon a konyhakés, mellyel az asszony reggel a krumplit hámozta, csak meg kell ragadni és belevágni a csábító szívébe. Lábai toporzékoltak. A padló döngött alatta hatalmasan, s érezte, hogy erre várt, ez a dicsőség, ez a művészet, ez az «élet színpada».

A kés cikázott a kezében, egy pillanat ezredrésze alatt belevágta a szinész szívébe, aki meg se nyekkent, szótlanul elterült a földön.

Aztán leült egy székre, sápadtan, lélekzet nélkül, mint a művész, aki elvégezte a munkáját -256- és a dicsőséget emészti. Nyugodt volt és nagyon elégedett. Elérzékenyülés vett rajta erőt, a könnyei boldog, forró patakokban megeredtek:

– Ó művészet… ó dicsőség… ó szent, szent művészet – mondta utoljára.

Zavartan a feleségére nézett, az ajtóra, az ablakokra s várta, hogy csöngessenek és leeresszék a függönyt.

BOROTVA.

Krakauer H. Henrik állásnélküli pincér reggel korán kádjegyet váltott a népfürdőben. Egy kis szobába vezették, amelynek recés üvegajtaján a gáz lepkelángja táncolt, benn a padlón gyékény futott végig, a fal mellett pedig állott a korhadt fakád.

A pincér mohón magára zárta az ajtót, kétszer. Azután – a kalapját le se véve – megállott a gázláng alatt és ünnepien körülnézett, mintha magába akarná ölelni a szobát és végtelenül meghatódna azon, hogy ideérkezett. Gallérján dér fehérlett. Sokat csatangolhatott éjszaka, kirojtolódott nadrágja csatakos volt, a szeme zavart. Egyetlen természetes mozdulata az lett volna, hogyha végig vágódik a kis szoba padlóján, egész hosszában. Levette a kalapját, félresimította gyér haját, -258- gerincét megkeményítette. Beletekintett az olcsó, zöld tükörbe és nézte girhes, zöld arcát. Lassan kigombolta télikabátját, melyen csak egyetlenegy gomb fityegett, felakasztotta a fogasra és belső zsebéből kivett egy feketenyelű borotvát.

A borotvát kinyította, megtapogatta éles pengéjét és odatette a szalmaszékre.

Még egyszer megnézte, be van-e zárva az ajtó? Senkise járt a folyosón. Ez a pillanat alkalmasnak látszott. Három kemény és határozott lépést tett a szék felé, össszeráncolta szemöldökét és a borotva után akart nyúlni.

A szobában kellemes meleg dongott. Ez arra csábította, hogy levetkőzzön. Egymásután dobta földre pecsétes és fényes ferencjózsefét, a barna bolyhos mellényt, a szürke nadrágot, kinyitotta a forróvízes csapot s kis, hitvány, elcsigázott gyerekteste alig várta, hogy megteljék a kád. A habok vidáman nyargalásztak benne. Előrehajolva nézte a pezsgő vizet, sovány hátából kiugrott garádicsos gerince, -259- mely olyan volt mint gyalutlan deszkán a kemény, csomós faér. Egy perc mulva kábultan loccsant a vízbe.

Kinyújtotta lábait, hátraszegte fejét a kád káváján és zsibbasztó forróság hízelegte körül. Úgy tetszett, hogy ágyban hever, hullámok párnáján, testét a víz édes dunyhája takarja, a szeme tüzelt, a haja felborzolódott, az arca pirosra gyulladt. Semmire se gondolt. Határtalan szabadnak tudta magát Élete a háta mögött hevert. Babrált a vízzel, eregette a csapokat, bukdácsolt, sűrű, szivárványos szappanhabot vert, megdörzsölte a tarkóját, beszappanozta a haját, a fülét, a mellét, azután – egyenként – a lábait és jókedvűen prüszkölt a vízben. Néha a borotva felé pillantgatott, a víz azonban marasztalta.

A pincér, aki sohase bámészkodott, most – évek multán – először volt egyedül és hosszan, boldogan nézte a szoba közepén libegő gázt, a falakat, a földrevetett ruháit, melyeket kétségbeesetten dobott le, örökre. Magát is figyelte. Észrevette, hogy érdekli a teste. -260- Kezét a lepkeláng felé tartotta, hogy lássa a piros-kék térképet, a vér derengését és rajta az erek kék vonalait. Fejét leszegte, szemét a mellére meresztette, melyet eddig sohase nézett meg. A bőrét keshedtnek, vajsárgának, éhesnek, de elég jó minőségűnek találta. Különösen megörült annak, hogy a lába nagyujját kedve szerint vissza tudta hajlítani. Ötször-hatszor megpróbálta. Mindig sikerült. Vajjon lehet-e ezzel pénzt keresni? Meg kellene tanulni hegedülni a lábával, mert ma már kézzel sokan hegedülnek, orfeumba mehetne, csak gazdag mecenást csípne, aki kitaníttatja. Vannak Budapesten láb-mecenások? Valószínűtlennek tartotta, de sokáig gondolkozott, már látta is a nevét a lapokban, az orfeum plakátjain, a villamos újságban. Krakauer H. Henrik lábművész. Csak a név nem jó. Ilyen alkalmakra álnevet választ, angolt vagy franciát.

Sokszor egymásután kimondta a nevét, halkan, a fal felé fordulva, belesúgta a vízbe, a csapokba, a szobát megtöltötte vele. Nagyon elcsodálkozott, hogy neve is van és hogy -261- éppen így hívják, Krakauer H. Henrik. Nem előkelő név, de van benne valami szomorú muzsika. Alapjában az is furcsa, hogy néhány betű jelent egy egész embert. Ez a név őt jelenti, a fájdalmát, az éhségét, a testét, melyet megint körülszappanoz, puhán és gondosan. Tiszta akart lenni, patyolatfehér, makulátlan. Könnyű szappanhabban fürdött. A kádban gőzölgő vízet is vastag szappanréteg borította, mint dupla hab a kávét. Még egyszer fehérre meszelte magát, megmosta a tarkóját, a haját, a fülét, a mellét, mint előbb, de még buzgóbban, hogy minden szennye-mocska leolvadjon.

Nyítogatta a csapokat, új-új vízet zúdított magára, a szappan már vékony, áttetsző hártyává soványodott.

Újra kezdte a tisztálkodást. A homlokát bemaszatolta. Ekkor – minden ok nélkül – eszébe jutott egy régi cimborája, a nevét se tudta, csak azt, hogy két évvel ezelőtt valami markőrrel együtt szolgált, egy ferencvárosi -262- kávéházban és éjszaka borközi állapotban kilopott a zsebéből két pengőt. Azt hitte, hogy másnapra visszaadhatja. Egy hónapig furdalta még a gondolat. Azután elfelejtette. Különös, hogy most mindez bántja. Mit akar tőle a markőr? A markőr szegény ember volt. Már emlékezett reá. Csehországból jött, alig tudott magyarul, Vencelnek hívták. Barna szeme riadtan tekintett a világba, a szeme állandóan vöröslött, mintha kisírta volna, szúrós, villás bajuszt viselt, mely úgy ágazott kétfelé, mint a hőscincér bajusza. Kissé bele-belefájdult a szíve, mikor reágondolt. Gyalázat, hogy a szegény ember szegénytől lop. A markőr hetekig mesélte fűnek-fának a csodálatos históriát. Sohase gyanusította őt. Már csak ezért is vissza kell adnia a két pengőt. Ezt most el kell intéznie, még ma reggel, felkeresi a kávéházban s bevallja, ő a tolvaj. Addig nem halhat meg. Ha az ember elmegy, váljon el békességben.

Megállapodott ebben, de a gondolat kissé megbolygatta a tervét. Izgatottan ült a vízben és tovább tisztálkodott. Még a markőrnél -263- is nagyobb baj volt az újpesti pikkoló-fiú. Mert az ügy nem maradt abban, később be kellett bizonyítani a kávésnak, hogy a pikkoló a tolvaj, aki – miután a telefon-fülkében kétszer arculteremtette – mindent magára vállalt. Szegény kis kölyök szégyenkezve állott a kávéházban, kezében az újsággal, csak nézett a nagy-nagy szemével, azután szó nélkül útnak indult. A pincér elfordult, hogy ne lássa a pikkoló szemét. Kétségtelen, hogy miatta csapták el, az ő lelkén száradt, hogy fillér nélkül ment haza, siránkozva, gyalog és azóta talán miatta éhezik. Félmunkával nem lehet beérni. A pikkolót is felkeresi. Holnap vagy még ma, vagy most mindjárt, reggel. Csak ezt a két dolgot kell lerázni a nyakáról, azután visszajön. Még akkor se késő.

Végigdörzsölte a lábát és új vízet engedett a kádba. Mind a két kezével csapkodta a testét. Hadd jöjjön le minden piszok. Dühösen, fanatikusan, kétségbeesetten mosdott. Felállott a kádban. Haja megőszült a habtól, sikamlós testét vastagon borította a puha, lyukacsos, színesen-villogó szappanréteg, fehér, -264- talpig fehér volt, még a bajusza is, mint egy hóember. A mellén babrált, paskolta, gyúrta, csikarta a szívét. Igaz, mi van az asszonnyal? Három hónap óta nem látta. Azóta csak korcsmákba járogat, zongora-verklit hallgatni, kártyázni durákot és máriást. Itten is ő a hibás. Az asszony kutyamódra szaladt utána, öt-hat utcán, csak neki nem volt szíve feléje fordulni. Most látta a felesége kékbabos zsebkendőjét is, melyet a szemére nyomott. Azután a szájába dugta a bolond, hogy ne halljék a sírása. Szegény, szegény asszony, jó asszony, kedves asszony, gondolta a pincér. Nemrég hallotta egy cselédismerősétől, hogy beállott vicénének, tudja is, hová. Szegény, kedves, buta asszony. Az ablakon már feltetszik a hajnal. Ha most felöltözik, beszélhet vele, ilyenkor nyit kaput, a lépcsőházat söpri, a garádicsokat sikálja. Neki is illik egy jó szót mondani, vagy mi. Annyira érezte ezt a pincér, hogy a forróságtól kissé megszédült, a falhoz kapott és hogy el ne bukjon, megrántotta a zuhanyt.

A zuhany végigmosta a testét, a hab fehéren fröccsent a szennyes vízbe és egy pillanat -265- mulva a szoba közepén állott fehéren, mint a cukor.

– Krakauer – sóhajtott, mert mindig a vezetéknevén szólította magát – ostoba szamár vagy. Gyorsan öltözz és intézd el a három ügyet: a markőrt, a pikkolót és a feleséged. Majd azután beszélek veled. Addig azonban nem.

Dideregve maga köré kerítette a lepedőt és leült a székre. Elkészült a halálra s megtehette volna, amit akart. Ő azonban úgy érezte, hogy aki a halálra elkészült, az az életre készült el s csak az élhet, aki nyugodtan meg tudna halni. De nem ért rá meghalni: sietni kellett a markőrhöz, a pikkolóhoz és a feleségéhez. Minden porcikája az életé volt. Ellökte a borotvát, betolta a télikabátja zsebébe, öltözködött. Ezer terv forrott a fejében. Ruganyosan lépkedett. Künn a téli nap sárgán és mozdulatlanul égett, mint egy nagy macskaszem, a zuzmarás levegő, a fehér háztetők, a meginduló villamosok az élet kedvét -266- lehelték. Zsebében megtapogatta a borotvát. Arra gondolt, hogy öt perc mulva a felesége szobájában lesz és megborotválkozik. Mert az álla még borostás volt. Nem is értette, hogy a borotvát mire-másra lehet használni, mint borotválkozásra.

TARTALOM.

Kis tragédiák.

Kis komédiák.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

26	elővette a horoszkopót	elővette a horoszkópot
77	mosollyal fodadta	mosollyal fogadta
88	ebben a koprsóban	ebben a koporsóban
96	huszonnégy órág	huszonnégy órát
98	fuka rés titkolódzó	fukar és titkolódzó
213	városban a progresssiót	városban a progressziót
216	éles konyakést	éles konyhakést
230	mélóságos címet	méltóságos címet