The Project Gutenberg eBook of Harminc novella by Lajos Biró

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 232. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=d_cpAAAAYAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

HARMINC NOVELLA

– Mindjárt, – mondta a lány. – Csak a kerti jelenethez kell még bemennem.

Másfél üveg pezsgőt ittak meg. A férfinak lobogott a szeme, a lánynak ferdére siklott a kalapja. Lázasak voltak a jókedvtől, az élet örömétől, az elszántságnak és a sikereknek a duhaj mámorától.

Hazamentek a férfi lakására. Mikor a lépcsőn felfelé indultak, akkor tört ki a férfiből az az egész öröme.

– Most, – mondta a hódítók gőgjével, – most megházasodom… Az apró nyomoruságoknak -2- vége. Lesz pénz. Igazgató leszek a bankban. Azután a gyárban. Még husz más helyen. Százezreket kapok, megmarkolom őket és milliókat fogok szerezni. Annyi pénzed lesz, amennyit akarsz… Akarsz pénzt? Kapsz. Akkor élünk majd.

– Aki utamban van, azon átmegyek. Legázolom. Ha párbaj kell, legyen párbaj. Nem engedem, hogy felpiszkálják azt, ami elmult. Tőled kaptam pénzt? Kinek mi köze hozzá?

– Te ezt nem érted, mondta a férfi. Tudod, vannak dolgok az ember multjában, amiket nem jó ilyenkor emlegetni. De lesz rá gondom, hogy ne is emlegessék őket. Ne gondolj velük. Rendben lesz minden. Most mennek a dolgok. Annyi pénzt kapsz, amennyit akarsz.

Benn voltak a sötét lakásban. A lány megcsókolta a férfit, ledobta a kalapját és toporzékolt jókedvében. Világosságot gyujtottak.

… Beethoven halotti álarca volt: fehér gipszből, német izlés szerint arany koszorúval. Sötét bársonnyal bevont deszkalapon feküdt, lezárt szemmel, komor homlokkal, dacos állal -3- és összezárt ajkai körül a fájdalom kettős vonásával. Félelmes volt, komor és engesztelhetetlen.

A férfi átment a másik szobába. A lány ijedten nézte a halotti arcot az aranykoszorúval, félelme ingadozott egy percig, azután könnyű kedvvel, a fajtájának egész halottcsufoló szemérmetlenségével fogott egy piros rózsát a virágai közül és odatette a komor homlok fölé. A rózsa befeküdt az arany koszorú közepébe és az ives homlokot kiáltozta be a maga durva pirosságával. A lány nevetett.

– El. Csak legyen meg az esküvő. Három hónapra rá már elszököm veled egy hétre. Elviszlek. Minden meglesz, amit akarsz, kocsi, ruha, pénz… Most mennek a dolgok.

Tombolt a jókedvük, a szerelmeskedésük, a győzelmes galádságuk. Ölelkeztek. A férfi azután hallgatott. Maga elé nézett a diadalmas akarat gondolkozásával. A lány hozzáhajtotta a fejét. A férfi megrándult: -4-

A rózsára mutatott, amelynek piros színfoltja ledérül kiabált le a gipsz-homlok fehérségéről.

A férfi riadtan bámult a halotti arcra. A szigorú homlok mozdulatlan volt, a szemhéjak is, az összezárt ajak is. De ebbe a halotti némaságba a szemérmetlen rózsa valami rettentő és kínos diszharmoniát vitt bele és az összezárt ajak fájdalmas ráncai még mélyebbre vésődtek általa. A fejre felülről esett a világítás és a fehér arcon sötét árnyékok nyultak lefelé.

A férfi nem tudta tőle elfordítani a szemét. Komor és felséges volt a fej, de fenn a homlokán rikoltozott a rózsa. El kellene venni azt a rózsát. De nem mert megmozdulni. Nézte a nagy halott megcsufolt fejét és átdidergett rajta valami félelem.

Rettenetes az a rózsa. Rémületes az az arc… Most már meg is mozdult; a fájdalom vonása megvonaglott és a homlok komorsága fenyegető lett. Él.

Beethoven… Megpróbálta elfordítani a fejét, a félhomályban keresett mást, amit nézzen. -5-

De ott volt a rózsa, a szemérmetlenség virága és színeskedett, mozgott, kiabált, tombolt a meggyalázott homlokon. A homlok él.

Beethoven… Most már egészen élt. A mámoros férfi érezte, tudta, látta, hogy egészen él. Ránézett és kábult agya egészen eltelt egy fenyegető nagy erő félelmével.

A szeme előtt elhomályosult minden. A nagy sötétségből csak a fej világított ki a rózsával homlokán. És ekkor egyszerre, váratlanul, megdöbbentően, dübörgő hatalmassággal hangokat hallott.

Mi az? A lányhoz fordult, de az aludt. Aludt. Hogy lehet aludni ilyen rettentő zajban?… A hangok áradtak, ütemesen robogtak, megdagadva dübörögtek előre… Mi ez?

A férfi megrettenve könyökölt fel. Rettenetes. Mi ez? A hangok harsogva nyomultak egymás nyomára… Nem lehet kétség benne. Csakugyan az. A rettenetes szimfónia, az ötödik, a sors-szimfónia…

Ránézett a halotti arcra. A Beethoven-fej most már egészen élt, mozgott, fenyegetett, sugárzott és világított. A szimfónia dübörögve rohant előre. Hangjai kopogva, zengve, zúgva, ropogva, harsanva és dübörgve követték egymást, óriási ütemes áradásokban, végtelen, félelmes, ringó hullámokban. A hangok beárasztották a szobát, egyre dőltek, a falat ostromolták -6- és az ajtónak ütődtek neki. Mint a harang kongása úgy követték egymást, a férfi agyvelején érezte az ütéseket és ha befogta a fülét, megszázszorozódott az erejük. Nem lehetett menekülni előlük. Az arc egyre fényesebb és egyre komorabb lett, fenyegető, mint egy isten és mint egy isten, úgy kormányozta a hangoknak ezt a vízözönét. Rettentő.

A sors-szimfónia ez… A férfi didergett. Alázatosan, megdöbbenve és félve húzódott össze. A lány aludt mellette.

Mit akar itt ez a lány? Milyen szemérmetlen, ledér és alávaló teremtés ez? Milyen hitványak ők ketten, amint galád számítással tervezgetik a jövőt: egy másik nő kifosztását, megcsalását. Milyen galádak és alávalóak, amint az egész világot meg akarják csalni és ki akarják fosztani.

De a sorsot nem lehet megcsalni… A férfi hallotta, amint a sorsot jelentő hanghullámok fenyegetően, a bűn ismeretével és fenyegetésével robognak előre. Fázott. Mi az ő öröme, mámora, boldogsága? Mi a biztos alapja? Csak forduljon el tőle valaki, csak tudja meg valaki a galád árulást, csak jöjjön valaki, aki a multat előkutatja és akit elhallgattatni nem lehet… Vége mindennek. Reszketett.

A szimfónia még mindig áradt és dübörgött. Rettentő félelme ekkor haragra vált a lány -7- ellen, aki mellette feküdt. Ő a gyalázatos, a bűn társa és a bűn szerzője. Dühödten rázta meg.

A lány kétségbeesve védekezett. A férfi szorítása fájt és sajgott a karján. Nem lehetett védekezni. Künn volt az éjszakában egyedül.

A férfi bezárta utána az ajtót. A dübörgő hangok még teljes erejükben voltak. Alázatosan, összetörve, remegő félelemmel nézett a meggyalázott halotti arcra. A hangok lassan, széles hullámzással, sírva apadtak, a fehér arc az istenek győzelmes haragjával tekintett rá és a férfi alázatosan, összetörve bukott le előtte a földre.

A kiadóhivatalban megkaptam a pénzt és hazamentem a lakásomra. Becsomagoltam azt a ruhát, amire szükségem lehetett és kimentem a vasuthoz. Kilenc órakor indult a vonat Erdély felé. Hajnaltájban értünk a kis biharmegyei községhez. Az állomáson két úr várakozott. Bemutatkoztak: a függetlenségi párt tagjai és a vendégeket fogadják. Én is bemutatkoztam:

– Ez a Torday Péter kastélya. Uraságod az ő vendége. Szobája el van készítve. Tessék lefeküdni, hogy reggel friss erőben nézhesse végig a beszámolót.

Lefeküdtem. Budapest örökös zaja után alig tudtam aludni a nagy, falusi csendességben. Mikor felébredtem, a téli nap már jó magasan állott. Az udvart, az utcát hangos zsibongás töltötte be. A nép gyülekezett.

Gyorsan felöltöztem. A földszinti ebédlőben már nagy társaság volt együtt: vidéki urak, a párt vezéremberei, köztük egy-két kékbe öltözött parasztember. Torday nagy örömmel jött elém:

Sorba bemutatott a jelenlevőknek. Azután folytatták a beszélgetést, szilvóriumot és apró pogácsákat fogyasztva.

A beszámoló olyan volt, mint minden beszámoló. Frázisok, viharos éljenzés, végül bizalom és köszönet a szeretett képviselőnek.

A beszámoló után természetesen bankett következett, amely rettenetesen unalmas volt. Itt azonban kellemes meglepetés ért. Találkoztam Taláry Lajossal, ezzel a szeretetreméltó kalandorral, aki csodálatos módon képviselői mandátumot, sőt tekintélyt és országos -10- hirt szerzett magának, pedig egy-két szerencsés párbajon kívül igazán nem produkált soha semmit. Egy-két évvel ezelőtt mindennap találkoztam vele a vivóteremben; akkor összebarátkoztunk.

Vele töltöttem az időt öt óráig, amikor a szerkesztőségnek részletes tudósítást kellett telefonoznom a beszámolóról. Elmentem a postahivatalba. Hamar összeköttetést kaptam a szerkesztőséggel és lehadartam a tudósítást. Mikor a végére értem, Horvát, a sztenografusunk így szólt:

– Várj csak egy percig. Távirat jött a címedre Miskolcról. Mit csináljunk vele?

Miskolc! Az öcsém van ott, hadnagy a hatos huszároknál. Rögtön válaszoltam:

Egy pillanatnyi hallgatás következett. Azután megszólalt újra a Horvát hangja akadozva és zavartan:

Zsadányi, Független Ország szerkesztősége Budapest. Ezred pénzéből négyszáz forintot elköltöttem. Hazulról nem kérhetem. Ha huszonnégy óra alatt nem küldöd, főbe lövöm magamat. Géza.

Horvát elhallgatott. Én ijedten bámultam a telefonra és nem tudtam szólni. Végre megkérdeztem:

– Kérlek, talán szólnék a szerkesztőségben. Ha esetleg segíthetnénk valamivel…

Egy pillanat alatt átvillant az agyamon: milyen megaláztatás: én, a horkai Zsadányi Kálmán fia…!

A kagylót letettem. Indultam kifelé a postahivatalból. Mire kiértem a havas utcára, a rémület, amely a torkomat fojtogatta, elmult. Zavart voltan, de inkább haragos, mint rémült.

Mit akar én tőlem az a kölyök? Miért fordul én hozzám, mikor tudja, hogy fuldoklom az adósságokban?

Megnéztem, mennyi pénzem van. Összesen száz forint volt azzal együtt, amit egy regényért kaptam a Magyar Családtól. És erre a pénzre már vár a szabóm, a házigazdám… egy egész csomó dühös, rabló hitelező.

Honnan vegyek én négyszáz forintot? Mért nem fordul az a kölyök a nagybátyánkhoz vagy valami uzsoráshoz vagy mit tudom én hová.

Eh, majd segít magán valahogy. Az apánk, miután háromszor kifizette az adósságait, megmondta, hogy a havi pénzen kívül semmit -12- sem ad neki. Ő tehát nem ad. Az bizonyos. De majd segít magán valahogy. Mi közöm nekem hozzá! Elég bajom van nekem a magam ügyeivel.

Csupa harag és keserűség volt a lelkem. Visszamentem a Torday-kastélyba és szerettem volna felrugni mindenkit, aki elém került. Milyen ostoba arcok, milyen bárgyú nevetések. Undorító volt az egész társaság.

Ostobán ődöngtem egyik szobából a másikba. Este nagy vacsora volt. Most már nők is voltak jelen, ami szinte elviselhetetlenné tette a társaságot.

Nagynehezen véget ért a vacsora is. Beszöktem egy távoli szobába. Lélektelenül, üres aggyal üldögéltem és szivaroztam. Eszembe jutott az öcsém. Gyerekkorunkban beteges, gyenge, szőke fiu volt – én nagy, erős kamasz – én voltam mindig a védelmezője. Talán mégis tennem kellett volna valamit. Eh, a gyenge, szőke fiuból erős, hetyke huszártiszt lett. Majd segít magán.

… A társaság rám talált. Innom kellett. Dühöngtem, de nem tudtam szabadulni. Az idő mulott. Végre fásultan kocintgattam és hallgattam az ostoba fecsegéseket. -13-

Általános helyeslés. Nekem ez is mindegy volt már. Minden idegszálam elzsibbadt. Ha azt mondták volna: ugorjunk le az emeletről, azt se bántam volna.

– De kikötöm, hogy nem szabad nagyban játszani. Csak éppen időtöltésnek.

Már akkor az asztalon volt a kártya. Nem játszottam jogászkorom óta a nemzeti játékot. De akkor a jogi fakultás büszkesége voltam.

A vizi-t valami Fischer nevű úr adta. A megyei urak – gyanús hangzású neve ellenére – tegeződtek vele; ebből láttam, hogy sok pénzének kell lennie. Később megtudtam, hogy van vagy hat milliója.

Kivette duzzadt tárcáját és maga elé tett egy tízforintost. Oh, gondoltam, majd csak megmondja, mennyi a vizi. Elvégre ha időtöltésnek játszunk, nem lehet több egy-két koronánál.

Megkezdődött a játék. Összesen vagy heten játszottunk. Egyszerre láttam, hogy a vizi: -14- az egész tíz forint. Szentséges Isten, hiszen ez rablóhadjárat lesz. Előttem volt az asztalon a száz forintom: – ezt úgy elfújja a kártyatorna, mint pelyhet a szél. Ha nincs szerencsém, két perc alatt felkelhetek az asztaltól szégyenszemre, restelkedve. Szinte megszédültem.

A harci jelszavak röpködtek a levegőben. Istenem, micsoda összegekben megy ez a játék. Hisz ez rémületes. Kacagtam volna rajta, ha nézője vagyok, de így –! Az én szegény száz forintom milyen szegény, milyen silány, milyen törpe volt.

Rám került a sor. Eh, nem »tartok« semmit. Veszítek egy pár forintot, de menekülök.

Megnéztem a kártyámat és a vér a fejembe tódult. Ász volt minden kártyám: ász, piros, zöld, gúnyos pofájú figurák. A fejemben lüktetett a vér; eszeveszetten döngette a halántékomat.

Nem menekültem. Játszani kezdtem. Hívtak? Tartottam. Visszahívtam. A szájam kiszáradt, a torkomat fojtogatta az izgatottság. A szemembe egyszerre zavarosan csapódtak -15- a színek. Csaknem belevakultam. Négy ász volt a kezemben; a gyilkos játékban a legfőbb hatalom, a szörnyű, nagy úr, amely legázol mindent.

Végül ketten küzdöttünk: Fischer, a milliomos, meg én. Ő kihúzta a tárcáját, ezt a tárcaszörnyeteget, amelyből nagy bankók vöröslöttek ki. Én idegesen szorongattam a négy kártyát és megforgattam szegény száz forintomat.

A milliomos kivette a szivart a szájából és világa legtermészetesebb hangján hívott egy irtózatos összeget. Nyilvánvaló volt, hogy meg akar ijeszteni, »el akar kergetni«. Mert hiszen tudtam, hogy én vagyok az úr, nálam van a legfőbb kártya-hatalmasság, nálam van a ferbli nagy mogulja: a négy ász.

Szóval a milliomos hívott. Nyugalmat erőszakoltam magamra. Megadom. Visszahívtam valami semmiséget. A milliomos megadta. Újra hívott; ismét egy kis vagyont.

Minden szem rajtam égett. Úgy éreztem, hogy az emberek mind gúnyosan mosolyognak az én száz forintomon. Mind tudják, hogy én voltaképen csalok, – mert hiszen ha veszítenék, nem tudnék fizetni.

Összeszedtem az idegeimnek minden erejét. -16- Nem birom tovább. Belenyultam a zsebembe, kivettem a tárcámat – néhány névjegy volt benne – lecsaptam az asztalra és ráütöttem:

… Ez végét veti a tusának. Mi van: erre a szóra le kell ereszteni a sisakrostélyokat.

A milliomos megmutatta a kártyáját. Valami semmiség volt. Én nyugodtan terítettem ki a négy ászomat.

Az elszörnyedés moraja zúgott fel. A milliomos rögtön elém tolta a vesztett összeget. A többiek is. Halommal állott előttem a bankó. Több volt ezer forintnál. Ekkor hárman is rámtámadtak:

Megremegtem. Csak nem tudják ezek, hogy nincs több pénzem a száz forintnál? Nem tudták.

– Miért kérdezted, hogy mi van? Hiszen a hasába láttál. Miért nem folytattad a veretést?

Az ismert kártyás-kifejezések kedvesen csengtek a fülemben. Boldog voltam. Most már nem kell megfutnom szégyenszemre: itt van a pénz, az édes pénz, száz, ötszáz, ezerháromszáz forint.

… Tovább folyt a játék. Őrült szerencsém volt. Egy-két óra mulva négyezer forint feküdt előttem.

Hajnali három óra volt. Ekkor eszembe -17- jutott az öcsém. A szívemet megrohanta a fájdalom. Szegény fiú, vajjon mit csinál most? Hátha csakugyan nem tud magán segíteni?

Megborzongtam. Hogy előttem volt nagy halomban a gyalázatos pénz, kínozni kezdett a lelkifurdalás. Tennem kellett volna valamit. Legalább egy biztató táviratot kellett volna küldenem.

Mit csináljak most? Mit csináljak?… Egy pillanatra átfutott az elmémen: ha most el tudnék menni, menekülni, szökni, akkor segíthetnék még. Rohannék a távíróhivatalba, vagy különvonatot fűttetnék; vagy mit tudom én, mit csinálnék. Csak menekülni tudnék valahogyan.

Hátha rosszullétet tettetnék? Ha lefordulnék ájultan a székről? Elkínzott elmém belekapaszkodott ebbe a gondolatba. Megpróbáltam bevezetni a dolgot. Végigsimogattam a homlokomat:

Taláry Lajos végignézett rajtam. Be volt csipve és veszített. Tudtam, hogy ilyenkor kiméletlen és durva. Élesen nézett: szinte belémfuródtak a szemei. Kihívóan mondta:

Minden más körülmények között a szeme közé vágtam volna a kártyát. De most éreztem, hogy nagyon is igaza van a gyanúsításban, -18- amely a szavaiból kisziporkázott. Vállat vontam hát. Taláry békülékenyen mondta:

Nekem már mindegy volt. Játszottam tovább. Az éjszaka haladt előre; a szemek álmosan és kidagadva nézték a kártya forgását; a játék veszett tusában folyt tovább. A testemnek és a lelkemnek minden erejét meg kellett feszítenem, hogy győzzem ezt az ocsmány küzdelmet. Most már csakugyan fejgörcsöm volt: tépő, szaggató, hasogató fájdalom nyilalt át a fejemen. Mintha foszlányokra hasadt volna az agyvelőm. A szememet vér borította el. A torkom – hiába ittam jeges pezsgőt – égően száraz volt.

Négy óra. Öt óra. Már nem is játszottam öntudatosan. Nyultam a kártyáért, adtam, hívtam, visszahívtam: lélektelenül, gépiesen. A hangom is – úgy tetszett – idegen ember hangja.

– Hat óra elmult, – szólt Torday – ha nem akartok elkésni, indulnotok kell.

A játéknak vége volt. A milliomos nyugodtan kelt fel, Taláry Lajos káromkodott, én remegő kézzel szedtem össze a bankókat, amelyek előttem voltak. Felálltam. Reszketett a lábam. Testem az izzadtság vizében -19- úszott. A csontjaim mintha össze lettek volna zúzva.

Kocsira ültünk és kihajtattunk a vasutra. Dideregtem a hideg levegőben. Az állomáson siettem be a postahivatalba és megkérdeztem, adhatok-e fel táviratban pénzt.

– Még nem – volt a válasz. – Majd kilenc óra tájban, ha Szolnokra ér a vonat, tessék kiszállni. Ott már felveszik.

A vonat elindult. Próbáltam aludni, de nem tudtam. Láz kínzott. Vacagott a fogam; forró és hideg verejték ütött ki a homlokomon.

Szolnokon kiszálltam. Megnéztem, mennyi pénzt nyertem. Összesen kétezernyolcszáz forint volt. Olyan betegnek éreztem magamat, hogy örülni sem tudtam neki. Feladtam az öcsém címére a négyszáz forintot. Most kilenc óra van, tizenegyre megkapja, addig csak nem csinál valami bolondot.

Dideregve mentem vissza a kocsiba és lefeküdtem. Betegen érkeztem Budapestre. Dél volt. Hazahajtattam a lakásomra és lefeküdtem. Halálosan mély álomban feküdtem este nyolc óráig.

Bementem a szerkesztőségbe. Nem volt benn senki. Turkáltam a papirhalmazban: -20- a kőnyomatosok között. A táviratokban egyszerre ez a szó üti meg a szememet: Miskolc.

Miskolc. Tragikus öngyilkosság történt itt ma. Zsadányi Géza, a hatodik huszárezred hadnagya…

… Ájultan estem össze. A fejem belevágódott egy asztalba. És három hétig feküdtem akkor élet és halál között a leggyilkosabb tifuszos lázban.

– Mit művel, Zsadányi, mit művel. Ezt a szennyes nyomtatványt csak azért veszem a kezembe, hogy a maga züllésének a dokumentumait lássam.

– Igen, – folytatta hevesen – a züllésének a dokumentumait. Azt hiszi, nem züllés az, ha valaki, aki különb dolgokra van hivatva, minden nap kitapossa egy embernek a belét. Ezért iró maga? Magának már nem izlik a fekete kávéja, ha ritkított garmond sorokban le nem gazemberezett valakit, csak azért, mert más véleménye van a miniszterelnökről, mint magának. Csupa olyan embert, akikkel még nem régen egy párton volt. Borzasztó, mit műveltet magával az a Gyáni, aki más országban lapkihordó se lehetne, nem szerkesztő. -22-

Az asztal körül mindenki hallgatott. Forgács egyszerre pislogni kezdett. Ez most mindjárt mond valami komiszságot. Megszólalt.

– Apám – mondta Harmosnak melegen – ne bántsa Zsadányit. Tudja ő, mit csinál.

– Tudja ő jól, mit csinál. Kiválogatja az embereit. Taláry Lajosnak még egyszer sem taposta ki a belét.

Tudtam. Ha ez az ember megszólal, komiszságot mond. Egy pillanatig haboztam, pofonüssem-e. Azután vállat vontam. A társaság másról kezdett beszélni.

Ujra éreztem a megaláztatás dühét, és szó nélkül leültem írni. Eleinte nehezen ment. Kínlódtam. De a szavak keményen sorakoztak egymás mellé. Elfogott a művészi munka láza. Mit nekem az a Taláry! Ki az a Taláry! A sorok ugy csattantak, mint a korbácsütés. Mikor a cikket elolvastam, meg voltam vele elégedve.

… Másnap Torday jött be a szerkesztőségbe -23- egy másik képviselővel. Taláry nevében kértek elégtételt.

– Vállald el, kérlek, az ügyemet. Vedd magad mellé, akit akarsz és intézd a dolgot úgy, ahogy akarod. Csak egyet kérek: pisztolyt ne. Kardra akárhogyan.

– Öregem, bocsáss meg, lehetetlen volt pisztoly nélkül megcsinálni. Mindenképpen ragaszkodtak hozzá. Sértett fél… a sértés súlyos volt… szinte gyáváknak látszottunk. Nagynehezen kiegyeztünk egyszeri golyóváltásban: – ha sebesülés nincs, utána kard.

– Közönséges pisztolyok; huszonöt lépés; öt lépés avance; tiz másodperc. A kard: közönséges. Bandázs nélkül. Harcképtelenség.

… A fedett lovaglóiskola homokján Torday lassan mérte ki a huszonöt lépést. Felállítottak. A szokott ostobaságok után elhangzott a vezényszó:

Ránéztem Taláryra. A szeme fellobbant és sietve tette meg öt lépését. A torkom összeszorult. -24- Ismertem a Taláry lövéseit. De a szégyenkezésnek rettenetes hatalma megmozdított. Nem szabad gyávának látszanom. Éreztem, hogy reszket a lábam és sietve gázoltam előre, hogy meg ne lássák. Elértem a barrière-ig.

A fülembe óriási távolságból verődött a másodpercek lassú számolása:

Taláry csendesen emelte fel a pisztolyát. A fejemet süketítő zúgás töltötte el. Igyekeztem bátran belenézni a csőbe. Egyenesen beleláttam, de a szemem mintha ki akart volna pattanni. Nem láttam mást, mint a fekete csövet. A torkom körül fojtóvá lett a szorítás.

A tüzet láttam és ugyanabban a pillanatban egy rettentő csattanás rázta meg a fejemet. A jobb fülemen a dördülő hang repesztve csapott be és úgy éreztem, hogy széthasítja az agyvelőmet. A fájdalommal egy pillanatban átjárt az öröm is. A golyó a jobb fülem mellett ment el; a pisztoly balra, felfelé hord: ennek köszönhetem az életemet. Az agyvelőm sajgott, de a szivem felszabadulva dobbant egyet.

Felkaptam a pisztolyomat és kilőttem. A markomon nagyot taszított a fegyver. Taláry pedig arccal végigesett a homokon.

Bámulva néztem feléje. Csak nem találtam? -25- Mind odarohantak hozzá. Gyáni azután felém jött.

Elmentem. Kábult volt a fejem. Mi történt? A pisztolyomat vakon lőttem ki. Agyonlőttem egy embert?

Vizsgáltam a lelkiismeretemet. Mit vétett nekem ez a Taláry? Én bántottam. A lelkiismeret fájdalmát azonban nem éreztem. De újra éreztem a lelkem dühöngő keserűségét, a hónapok óta kínzó alaktalan, vad bánatot, amely marja a lelkemet és amelyért marnom kell másokat, amióta én miattam lett öngyilkos az öcsém. Megmérgezett, vonagló, kínba facsarodott lelkem áldozatokat kíván. Lehet-e másképpen csillapítani az embernek a maga fájdalmát, mint hogy másoknak fájdalmat okoz?… Ah, hadd fájjon nekik is ez a nagy bánat.

… Beültem egy kávéházba és egyik szivart a másik után szíttam el. Lélek nélkül bámultam ki az utcára. A gyalogjárón egyszerre megáll valaki és érzem, hogy egy szempár pihen rajtam. Odanézek. Oh, ez a becsületes, meleg, szép szempár. Felugrottam. Bejött. Megölelt. Dédelgetett.

– Fiam, kedves, jó fiam, de rég nem láttalak. Sápadt vagy. Betegnek látszol. -26-

– Hát hagyd itt ezt a várost. Ez tett beteggé. Gyere el hozzánk. A nénéd sírni fog az örömtől.

… Elmenjek? Igaz. El kell mennem. A csiki hegyek közé, öt órányira az utolsó vasuti állomástól.

Két óra mulva vonaton ültünk. Reggelre kocsin. Kora délelőtt ott voltunk a szép, nagy, kedves falusi házban. A nagynéném csakugyan elsírta magát, mikor meglátott. A szivemet kimondhatatlan bánat öntötte el.

… Két hete voltam már ott, vidám, jó, egészséges emberek között. Kezdtem gyógyulni. A szivemet nem szorongatta úgy az a nagy bánat.

– Holnap medvére megyünk, mondta. Bevette magát a Bikkesbe egy, és felette garázdálkodik. Holnap kihajtjuk.

Másnap elindultunk. Vagy tizen voltunk; három hallgatag paraszt is. Szép, erős, biztos -27- golyós fegyvert adtak a kezembe. A hajtók elmentek és mi szétoszlottunk az erdő hosszú szegélyén. Magamra hagytak. Láttam, hogy veszélytelen helyet kerestek ki a számomra: erre a hosszú tisztás felé, a nagy szakadékon át nem jön a medve. Ez se baj. Leültem és belenéztem az erdőbe. Csend volt, de az erdő élt és hangja betöltötte a csendet. Zajok hallatszottak. Levelek suttogása, halk kopácsolás. Ágak is reccsentek valahol. Némán és elfogódva bámultam bele a rengetegbe és a bánatom egyszerre égetővé vált a magánosságban. Oktalan kínok rohanták meg a szivemet. A régi fájdalom mind feltámadt és úgy fájt, úgy fájt a lelkem, hogy szinte beleordítottam a csendes erdőbe. Ez a fájdalom oly eleven volt, olyan meglevő, élő és pozitiv valami, hogy szinte félni kezdtem. Mi lesz velem? Mi lesz velem? Az erdő susogott, hangos lett, harsogva zúgott. Egyedül vagyok. Mi lesz, istenem, mi lesz? De a hangok zűrzavarát egy tiszta zaj törte meg. Ágak reccsenése hallatszott és benn, a fák között, a zöldesbarna homályban egy gyorsan mozgó, nagy test jelent meg.

A barna test megnőtt. Milyen gyorsan vágtat. Egyenesen felém. Egy perc és itt lesz. Kínzó rémület dermesztett meg. Csak most -28- hallottam a távolból a hajtók lármáját és csak azt éreztem, hogy most még menekülhetek. De nem tudtam megmozdulni. Felállottam és a lábam ólmos volt. A medve csörtetve vágott át egy pár bokron. Már tisztán láttam. Ki nem tér, egyenesen rám jön.

Ekkor ujra forró áramlással futott át rajtam a düh. Hát te mit akarsz tőlem? Te is nekem jössz? Az villant át dölyfös haraggal az agyamon, hogy a Taláry Lajos pisztolyával néztem én szembe, és dühödten kaptam fel a puskámat. Te oktalan dög, te akarsz engem bántani!?

A vágtatása kissé meglassubbodott. Hat lépésre volt tőlem. Két lábra állott. Iszonyatos nagynak tetszett így. De én a Taláry Lajos pisztolyával állottam szemben. Egyszerre hideg nyugalmat éreztem. Céloztam… Szinte a puskámat érte már. Lőttem. A dörrenés elkábított. Összekavarodott előttem az erdő, a nagy állat. A zűrzavart egy óriási zuhanás követte. A medve egész nagy testével súlyosan zuhanva vágódott le a földre. A feje a lábam előtt volt; óriás teste végignyúlt a földön. Zavartan néztem. Nem mozdult. Vége volt. Fejét fúrta át a golyó.

Most újra hallottam az erdő hangjait. Belenéztem a zöld homályba és azután rátekintettem az állatra. Óriási fenevad, félelmes, nagy, -29- erős, csodaszép bestia. Oly szép volt ott a földön, oly igen éreztem, hogy egy szép, nagy, erős és felséges életet oltottam ki, hogy a részvét beférkőzött – hosszú hónapok óta először – a szívembe. A magam életének az örömét is éreztem végre és a megölt csodaszép, barna óriást hosszan nézve könnyek gyültek a szemembe és lassan, lágyan, gyermekmódra sírni kezdtem.

… Az olasz tengerpartot jártuk Ancona és Rimini között. A tavasz vége felé járt, a nyárba hajolt már. A tenger csupa mámoros tündöklés volt és az ország csupa szerelmes csoda. Ketten voltunk az apámmal, és abban versenyeztünk, ki szívja tele jobban a szemét színnel, fénnyel, ragyogással, és ki szívja tele jobban a szívét ennek a boldog országnak a gyönyörű mámorával.

Pesarroban voltunk előbb, onnan Fannoba mentünk. Harmatos, illatos, fénytől részeg reggel volt. A kis olasz város régi házaiban lustán indult meg az élet. Néztük ezeket a házakat: a renaissance-nak a kis remeke egyik-másik. A függönyök néhol le voltak eresztve; – lusta nyaralók laknak már itt.

Kerestük a templomot és nem találtuk. A Baedeker nem volt elég világos, kerestünk -31- hát valakit, akitől útbaigazítást kérjünk. Vidéki parasztasszonyok mentek el előttünk, azután egy-két apró gyerek. Ezekkel felesleges volt szóba is állni.

Egy barna kis ház kapujában állott az, akit meg akart kérdezni. Egy sötét arcú fiatal ember a husz és huszonöt év között. Csinosan volt öltözve. De csak a szeme volt érdekes: egy nagy, mély, világító szem, amelynek az élénksége, a gyors mozgása, a hirtelen fellobbanása azt a hatást tette, mintha külön életet élne. – Az apám odament hozzá és megemelte a kalapját:

A fiatal embernek fellobbant a szeme, élet futott át egész mozdulatlan arcán, egyszerre megelevenedett az egész ember. Készséggel, udvariasan, tüzesen kezdett magyarázni:

– Az utcán egyenesen felfelé kell menni, a harmadik mellékutcánál jobbra fordulni…

Be sem várta a választ, már elindult. Mi utána mentünk. Az úton is folyton beszélt, kedves olasz hadarással, magyarázott, fecsegett, -32- udvariaskodott. Mulattunk rajta és kedvesnek találtuk. A magyarázatai rövid idő mulva csak nekem szóltak. Asszonynak nézett és újra meg újra felhangzott a megszólítása:

A kis olasz ragyogó arccal köszönte meg a felvilágosítást. Az öröm és a buzgóság szinte tüzelt az arcán, ragyogott, fényeskedett. Most még udvariasabb és még szolgálatkészebb lett:

Odaértünk a templomhoz. Megköszöntük a kalauzolást és el akartunk búcsúzni. A barátunk azonban nem távozott:

Egymásra néztünk az apámmal. Ő vállat vont. Olaszországban bizony akadnak ilyen barátai az embernek – utólag azután prezentálják a számlát. Hát prezentálja a számlát…

Egyelőre nagyon kellemes volt a kalauzolása. Mindent tudott, mindenhol járatos volt; a templom történetéről pompás előadást tartott és a szemtelen fiakkeressel kitünően alkudott. A délelőtt nagyszerűen telt el. Délben ő vezetett bennünket egy vendéglőbe, a -33- legjobba, a legkitünőbbe. Ekkor újra búcsúzni akartunk tőle. Hiszen bizonyosan haza akar menni. Kissé zavartan tekintett rám.

Csakugyan együtt ebédeltünk. A kis olasznak nagy hasznát vettük. Itt is pompásan értett mindent: a tengeri halakat, a sültet. Mindent értett.

Nevettem. Azután ránéztem az olaszunkra és nem nevettem többé. Észre sem vettem előbb, hogy alig eszik. Rólunk gondoskodott mindig és ő maga alig nyúlt valamihez. A szeme lángolva lobogott, az arcán a hűségnek, az odaadásnak olyan kifejezése volt, amilyent csak kutyákon láttam még. Engem nézett egyre… Szerelmes volt csakugyan, olasz módra, fellobbanva, hirtelen lángolással szerelmes. Egy kicsit elpirultam. Nem könnyen jövök zavarba, de ez a három órás olasz szerelem megzavart. Az apám látta és hogy a két nagy szem forró könyörgésétől megmentsen, beszélgetni kezdett a barátunkkal.

Megtudtuk, hogy Sabbattonak híjják. Eddig -34- azt sem tudtuk, mi a neve. Megtudtuk, hogy Genuában él és pár napra hazajött a szüleihez. Foglalkozására nézve pedig szabó… Szabósegéd.

A zavarom ekkorra elmult. A beszélgetés azután teljesen visszaadta a nyugalmamat. Nagyon kedves fiú ez a kis szabó, de a szerelme igazán nem fog megzavarni. Ő visszamegy Genuába szabni, én hazamegyek Budapestre. Végre is a szabók közül nem kerülnek ki a Lancelot-k.

Signor Sabbatto délután is velünk volt. Izgett, mozgott, fáradozott, fecsegett, magyarázott. Megmutatta a vidéket, olcsón vásárolt velünk néhány apróságot, egy-két kedves régiséget. Megbecsülhetetlen volt a lovagias, gavalléros, finom kis olasz, kedves lovagom, szerelmes szabósegédem.

Délután készültünk vissza Anconába. Signor Sabbatto mgkérdezte, meddig maradunk ott.

Csakugyan: megindítóan szerelmes volt ez a kedves, naiv olasz szabólegény. -35-

Kimentünk a vasúthoz. Vagy tíz percünk volt még. Signor Sabbatto ekkor eltünt egy percre.

– Adok. Végre is szabólegény. Nekünk áldozta az egész napját. A kedvünkért nem ebédelt otthon. Az ilyesmit Olaszországban nem teszik ingyen az emberek.

… A vonat a sineken állott már. Ekkor előkerült signor Sabbatto. Szaladt. Virágok voltak a kezében, egy marék ragyogó rózsa. Az arca lángolt a boldogságtól és a szerelmes alázattól, amikor átadta. Oh, ez a kedves, szerelmes, olasz szabólegény…

Be kellett szállni. Kezet nyújtottam signor Sabbattonak. Tüzelt az arca. Azután a lépcső felé fordultam. Ott hátranéztem.

Az apám kezet fogott vele, valami köszönést mormogott, azután a másik kezével egy tíz lírást akart a kezébe nyomni.

Ami ekkor történt, az rettenetes volt. Signor Sabbatto észrevette a pénzt. Lángoló szemére egyszerre valami fátyol ereszkedett. Arcából eltünt a vér és sötét bőre szürke lett, mint a por. A száját kinyitotta és nem tudott szólni. -36- Az arcára valami elfacsarodott keserűség vonult fel, valami síró, torz bánat. Remegett az egész testében; reszketett. Rám tévedt a szeme; olyan volt ez az elborult, fátyolos szem, mint egy ájult emberé. Felemelte a karját és szótlanul rázta.

Az apám szégyenkezve húzta vissza a pénzt. Felugrott. A vonat megindult. Rettenetes volt. Signor Sabbatto ott állott a vonat előtt és kétségbeesve bámult utánunk. A vonat egyre gyorsabban ment. Régen elhagytuk a pályaudvart. Összegubbaszkodva ültem. Valami fázás borzongatott és valami remegés rázott. Facsaró fájdalmat éreztem a szívemben és nagyon sokáig sírtam befelé.

Kávéház előtt, karosszékben ülve két barát beszélget. Az egyik magas, karcsu, szőke, ragyogóan fiatal és ragyogóan szép, az életnek egy ifjú királya. A másik barna, nyurga, fakó, fanyar. Halkan és lassan beszélnek, előttük lármásan zajlik, fényeskedik és dübörög a nagyváros meleg nyári estéje.

A szőke: (Türelmetlenül.) Az is nevetséges, hogy engem Jánosnak hívnak. Az is nevetséges, hogy most élek. Nevetséges, hogy ilyen formátlan rongyokban járok. Ötszáz éve, vagy kétezer éve kellett volna élnem. Francia apródnak, vagy római arisztokratának kellett volna lennem, Raoulnak vagy Luciusnak…

A szőke: (Megrezzen. Kiegyenesedik. A szeme felvillan és kigyulva tapad egy közeledő nőre. A nő sovány, szegényes, formátlan.)

A szőke: (Egy lesben álló tigris figyelmével kiséri a nőt, amíg csak el nem tünik a tömegben. Azután lustán visszadől a karosszékbe.)

A szőke: Azt akartam: higyje, hogy tetszik nekem. Hogy el vagyok ragadtatva tőle. Hogy utána fogok menni és megtámadom, megrohanom, ostromlom.

A szőke: Még messze volt, amikor egy pillantása rám esett. Láttam, hogy szegény, szánalmas, keserű, fanyar. Egy mámortalan nő. Most látta, hogyan pattantam fel, hogyan bámultam rá. Akármelyik nő meg lehetett volna elégedve vele. Ő mámoros lett tőle. Mámorossá kellett lennie. Az öröm látogatást tett a szívében és otthagyta az édességét. Most büszke. Ő is tetszik valakinek. Ő is bolonddá tett valakit. Ő is visszautasíthatott volna valakit. Hazamegy és az életet szebbnek találja mint azelőtt.

A barna: Hátha rosszat tettél vele? Hátha most gyülöli a kopott ruháját, utálja a szegényes lakását.

A szőke: Azt eddig is gyülölte, eddig is utálta. Különben se olyan fontos a nőnél a lakás és a ruha, mint ahogy ti képzelitek. Hiszen csak eszköz rá, hogy tessék. Az a ruha és az a lakás a kedves neki, a melyben tetszik.

A barna: (Bosszusan.) Végre is, nem a tetszés a legnagyobb dolog az életben.

A szőke: A nőnél az. A nő szerelmi lény, aki mindent a szerelmen át néz. Nem is tud másképpen látni. Semmit. Soha.

A barna: Őrjöngő gőg kell hozzá, hogy valaki gondolkozó lények millióiról így beszéljen.

A szőke: Ezt kell megértened: egy szerelmes férfi számára a maga asszonyán kivül él még -40- minden asszony a világon. Egy szerelmes nő számára nem él több férfi azon az egyen kívül. Egy szerelmes nő számára nevetséges minden férfi-vágy azon az egyen kívül. Egy szerelmes nőnél nincs mit keresniök a királyoknak sem. De az érintetlen női szívek – azok mind a szívek királyai számára vannak nyitva. Csak jönni kell. Csak meg kell érkezni.

A szőke: Igen. Kétféle férfi van a világon. A szíveknek királyai: ez az egyik csapat, az öntudatlan hódítók, a győzedelmesek. A szerelem koldusai, a csókok éhezői: ez a másik.

A barna: (Támadóan.) Az a győzelmes szerelem értéktelen minden nőnek. Semmi. Rongy.

A szőke: Nem. A szerelemben nem az a fontos, hogy megbizható házastársat szerezzen, hanem az, hogy mámort adjon. A mámor legyen mámor, részegítő, szikrázó, vakító.

A szőke: Él egy hasonlíthatatlan mámornak az emlékéből. Egy olyan mámornak az emlékéből, amelyet soha senki más nem juttathatott volna neki.

A szőke: Az életet a koldusok önzése rendezte be. Én nem vagyok monogám állat.

A szőke: Igazságtalanok. Ha gondolkoznának, hálásaknak kellene lenniök irántam.

A szőke: Látod, az a lány szeretett engem. Mikor két héttel az elköltözésem előtt megtudta, hogy eljövök, elfehéredett, majdnem -42- elájult. Sáppadtan járt-kelt. Amikor találkoztunk, könny futotta el a szemét.

A barna: (Hörög a felháborodástól.) Elcsábítottad. Azt a szomorú, szép lányt. Gazság.

A szőke: Nem. Boldogtalan lett volna, ha egyszerűen otthagyom. A szerető hűtlensége nem olyan fájdalmas, mint ha az, akit imádunk, nem tőrödik velünk. A hűtlenség, az már valami a szerelemből, ahhoz szerelem kell. De szerelem nélkül elepedni, az a borzasztó. Meg kellett tennem. Irgalomból. Könyörületből.

A barnának ökölbe szorul a keze és egy pillanatig habozik, ne vágjon-e ököllel a szőke arcába. Azután reszketve leül. Érzi, hogy a másiknak nincs igaza, hogy gaz és alávaló, de érzi, hogy ő is a szerelem éhezői, a csókok koldusai közül való és hogy a természet ostoba, nagy igazságtalansága fosztotta meg attól a lehetőségtől, hogy a maga igazságait összemérje a másikéval. A torkát fojtogatja a keserűség, a szeme megnedvesedik és hallgatva bámul ki a zajos, meleg éjszakába.

Horth idegesen rántotta ki az óráját, megnézte, felugrott és bosszusan kiáltotta:

Horth kiment. Felült a bakra, kezébe vette a gyeplőt és hajtott a vasuthoz. Boldog volt. A nyári napfényben még a por is sugaras volt, amelyet a kocsi felvert; a két ló repült. Erősnek érezte magát. Úrnak. Szinte szállt a kocsi. Szép az élet.

Vonatra ült. Másnap Karlsbadban volt. A szállóban átöltözött és ment a szomszéd hotelbe. Taláryékat kereste.

Elindult keresni őket. A lányt már messziről meglátta. Szinte futott feléjük. A leány felsikoltott örömében, amikor észrevette.

Nem tudtak szólni. A lány csillogó szemmel nézett rá és úgy volt, hogy az örömtől, a boldogságtól mindjárt könnyezniök kell. A társaság azonban közel volt és Horth mégis megszólalt:

A lány szeme újra megcsillant és abbahagyták az ostoba beszélgetést. Minek beszélni? Nézték egymást.

A társaság mozogni kezdett. Felállottak, előre fordultak mind a fasor felé, ahonnan két férfi közeledett: egy magas, karcsú ember és egy alacsony, köpcös.

Mellettük mentek el. A társaság meghajolt, a férfiak megemelték a kalapjukat. Horth nem köszönt. Mit neki János király, az egész német birodalommal, egész uralkodói nagyságával, hadverő hírével és híres tudásával. Ő Horth Pál, a Taláry Jolán vőlegénye. Gőgösen állott és nem mozdult.

János király pillantása találkozott az övével, hidegen elsiklott rajta, megállott a köszönőknél, és a király udvarias mosolygással emelte meg a kalapját.

Azután hazafelé indultak. Horth nem törődött, velük. Ostoba király – mondta magában – aki azt hiszi, hogy Taláry Jolánon kívül is van nő a világon.

A délutánt együtt töltötték el. Este együtt vacsoráztak. Horth fejedelmi borravalóval fizetett meg egy asztalt a vendéglőben és amikor bementek, mámoros volt a szíve.

– Igen, igen, – ismételte magában válaszul azokra a pillantásokra, amelyek kisérték őket – ez az én menyasszonyom. Az én menyasszonyom.

Leültek. A terem zajos volt. Cigánymuzsika szólt és a tányérok csörömpöltek. Egyszerre mozgás futott át az asztalok felett. Goncourt Liane jött habos csipkeruhában a társalkodónőjével. Az emberek utána fordultak. A szinésznő leült egy asztalhoz, Horthékhoz közel a másik sarokban. Közöttük csak egy asztal állott. -47-

Horth boszankodott. Mit nézik itt ezt a festett hajú dámát. Azután elfordult tőle és a menyasszonyával beszélgetett.

A termen újra mozgás futott át, azután lárma lett belőle, székek robaja és lábak csörömpölése. Az emberek felállottak. János király jött végig a termen. Horth hátranézett. A király mellette ment el, ő nyugodtan végigpillantott rajta és a menyasszonyához fordult ismét. A király leült a szomszéd asztalhoz: közéjük és a francia szinésznő közé.

Horth nem törődött velük. Úr vagyok, – gondolta, nem lakáj, mint ez a csőcselék itt.

– Dehogynem, – válaszolt Horth nyugodtan és gyönyörűséggel szívta a szivarját.

A füst keringett a levegőben, szállt, foszlott és egy szellő átlibbentette a terem másik sarkába. Liane köhintett egyet. János király összevonta a szemöldökét és villogó szemmel vetett egy pillantást Horth felé. Horth nyugodtan eregette a sűrű füstfelhőket és a francia szinésznő köhögni kezdett. Kivette a zsebkendőjét, az ajka elé tartotta, hátrahajtotta a fejét, hogy szabaduljon a füsttől és egy kétségbeesett pillantást vetett a kiméletlen szivar felé. Fuldokolva köhögött. -48-

János királynak kipirult az arca; felugrott. Az emberek odanéztek; a borotváltképű maitre d’hotel, aki alázatos távolságban leste, rendben van-e minden a királyi asztalnál, odaugrott hozzá. János király felemelte a kezét, rámutatott Horthra és a dűhtől remegő hangon mondta:

Horth halálsápadt lett. Alig értette meg, miről van szó, csak azt érezte, hogy valami rettenetes dolog történt. Szólni akart, de abban a pillanatban ott volt mellette a borotváltképű ember és halkan, udvariasan, de parancsolóan suttogta:

Egy asztaltól két úr kelt fel és odalépett. Horth megértette, hogy titkos rendőrök. Elébe állottak. Hallotta a lány suttogását:

A két ember is megszólalt, a maitre d’hotel sürgetve emelte fel a kezét. János király legyintett egyet és leült. Horth pedig megindult. Fogcsikorgatva ment végig az asztalok között. Mindenki őt nézte. Elfulva, lehajtott fővel sietett, hogy ennek a vesszőfutásnak végeszakadjon. Az utolsó másodpercben azt -49- gondolta, hogy valakit pofon kellett volna vágnia, valakit, akárkit, a szemtelenül bámulók, az idegenek közül. De ekkor már künn volt. Beleszökött az éjszakába.

Fuldokolva rohant előre. Hová? Merre? Minek? Nem tudott semmit. Csak azt tudta, hogy egy rettenetes bántalom esett rajta, hogy meglökték, kilódították, kirugták. Nem a sértés bántotta. Az marta a lelkét, hogy tehetetlenebb, mit egy megrugott kutya; még csak bele sem marhat abba a lábba, amely felrugta. A rettentő megalázottság fájdalma – tudta – mindig ott fog sajogni a szívében, mert soha még csak hozzá sem érhet ahhoz, aki megalázta. Akárki mással szemben úr lett volna, férfi lett volna, gőgös lett volna és egyenlőrangú egy szál karddal a kezében, vagy ököllel, ha másképpen nem. De ezzel? A király szövetségesével; egy királylyal szemben!

A szívében sikoltozott semmiségének a tudata. Mi ő? Tegnap még gőgös úr volt: gazdag, fiatal magyar, aki előtt otthon hajlonganak, mert hatalmas, itt hajlonganak, mert pénze van. És most? Most egy megalázott alattvaló, egy kilökött szolga, egy kirugott lakáj, aki se szóval, se ököllel nem emelkedhetik fel a bosszúnak a gondolatáig sem. És Jolán!… Éppen ő előtte. Ő előtte -50- alázták meg, akinek a szemében a férfiasság és az erő mintaképe volt.

Leült egy padra, lehajtotta a fejét és bánata befelé, a lelke gyökeréig viharzott. Az agya megfeszített erővel gondolkozott valamely bosszúterven. De nem volt semmi. Rálessen és lelőjje? Akkor vesziti el csak igazán a lányt. A csípős újságcikkek jutottak eszébe, amelyek néha a király ezerféle szereplését gúnyolták és az újságírók, akikre mindig lenézéssel gondolt, most úgy tüntek fel előtte, mint a legnagyobb földi hatalom birtokosai. Ha ő is írna, ha meg tudná írni, amit érez. Gondolkozott, hogyan lehetne. Igy kezdené:

»János király egy műveletlen ember, aki lovagiatlan és goromba, akit átadok a lovagiasan gondolkozó közönség itéletének.«

Maga is érezte, hogy ez együgyű és ostoba. Nem lehet. Nincs bosszú sehol. De a megalázottság itt sikoltoz most már örökké.

Oh, ha egy jelentéktelen férfi sérti meg az embert, akármilyen gazdag, akármilyen hatalmas és úr, – ki az. Senki. Rongy. Ököllel üti le az ember. De egy király!

Eszébe jutott ekkor az is, amit a János király csoda-erejéről hallott. Kézzel töri ketté az ezüst forintost. Hiszen, ha ököllel menne neki, még akkor is összezúzná. Még mélyebbre hajtotta le a fejét és tisztán látott mindent. -51-

Ami még hátra van az életből, az egy bánatos és megtört vándorlás, amelynek minden percét megmérgezi a keserűség. A nagy megalázottság szörnyű keserűsége. A lányra gondolni sem szabad többé. Egy megalázott férfi ne merjen szeretni.

Felrohant a szobájába. Leült és száraz szemmel tekintett maga elé. Eszébe jutott a tegnap és a tegnapelőtt. Akkor még úr volt, gőgös, erős és ő alázott meg másokat. Eszébe jutott a szabó. Ohó, ez egy nagy tartozás. Leült és levelet írt neki: bocsásson meg. A levélbe pénzt tett.

Még egyszer megfontolta, mi jőjjön: az örök megalázottság vánszorgó élete-e, vagy a gyors vég.

Konokul ismételte magában ezt. Dacosan kapta fel a fejét és a revolvere után nyúlt.

A leány vonagló arccal állott előtte. Kabát volt már rajta és feltette a kalapját.

– Az isten szerelmére, mondta bosszusan Weér, végre is be kell látnod, hogy ennek így kell történnie.

Azután hátradőlt a karosszékben és mozdulatlanul nézte a leány készülődését. Csend volt. A férfi cigarettára gyújtott. Várt. A leány még mindig nem ment. Erre egy türelmetlen mozdulatot tett. A leány elindult. Fáradtan ment az ajtóig… Rátette a kezét a kilincsre. Weér megkönnyebbülten nézett utána. A leány visszafordult és meglátta rajta a becstelen örömet. Vad harag vöröslött ki az arcán. Kiegyenesedett.

– Nem kértem számon tőled, mondta rekedten, semmit, amit adtam neked: becsületet, szerelmet, fiatalságot és pénzt. -53-

– Kérlek, mondta Weér, a financiális ügyeket talán ne keverjük a dologba.

– Igen, mondta a lány, az anyagiakkal rendben vagyunk. Korrekt üzletember vagy. Pénzzel nem tartozol nekem. De mert az egész búcsuzásom alatt nem volt hozzám más szavad, mint rideg, száraz, fanyar, bántó, elutasító, mert egy vigasztaló, egy jó szavad nem volt hozzám, ezért gyűlöllek. Ezért megvetlek. Ezért utállak.

– Csak ennyit kellett volna mondanod, – sugta a leány – csak egyszer kellett volna mondanod jósággal és szeretettel: Mária. Nem fájt volna semmi. Megértettem volna mindent. De mert végignézted a hosszú vergődésemet és egyetlenegyszer sem szólítottál meg a jóságnak és szeretetnek a szavával, nincs számodra más kivánságom, mint egy keserű átok. Ne is tudj soha senkit megszólítani szerelmes szóval, ne tudj szólni senkihez soha…

Az utolsó szavait már őrjöngve mondta. Kitört a zokogása és szégyenkezve, haragos bánattal, menekülve szökött ki az ajtón.

A férfi csodálkozva tekintett utána. Milyen gyengék tudnak lenni még az ilyen erős nők is. Még az ilyen okos nők is bolond átkokra ragadtatják magukat.

Pár perc mulva elfelejtette az egész dolgot. -54- Nyugodt volt. Jól érezte magát. Örült, hogy üres a lakás, hogy végre egyedül van benne. Az utóbbi hetekben a leány jelenléte már kinos volt, a búcsuzás, az elköltözés meg kétségbeejtő. Csakhogy vége van.

Elindult hazulról. Sétált, jókedvű volt, pompásan érezte magát. Megéhezett és elment vacsorázni. A vendéglőben leült a rendes asztalához. Egy kis nyugtalanságot érzett; maga sem tudta, miért. Várakozott egy kicsit, azután rákiáltott egy pincérre:

Az is tovább ment. Weér elképedve nézett utána. Ő maga rendelte el, hogy ne alkalmatlankodjanak neki, mielőtt szólna. De most szólt. Mit szemtelenkednek hát ezek az emberek. A főpincért hivta.

A főpincér meg se mozdult. Weér ijedten nézett körül. A szomszéd asztaloknál emberek ültek és egyik se nézett rá. Hangosan, teli torokból kiáltotta még egyszer:

Senki se mozdult. Az emberek ettek, beszélgettek, a pincérek szaladgáltak; rá senki se nézett. Weérnek verejték ütött ki a homlokán. A levegő egyszerre nehéz lett, ólmos, súlyos; fuldokolni kellett benne. A tető fenyegetően függött fölötte és bizonyos volt, hogy most valami rettenetes dolognak kell történnie.

Senki sem nézett rá. Weérnek kigyúlt az arca, a homlokán remegni kezdtek az erek, a szíve őrült dobogással vert és az elméjébe belevillant, beledübörgött az a világos tudat, hogy a hangját nem hallják. Vagy süket lett minden ember, vagy az ő hangja veszett el. De az emberek beszélgetnek, hallotta a hangjukat. Tehát csak az ő szavát nem értik. Kinyitotta a száját és rendesen, hangosan, szabályosan, tagolva mondta újra:

A szája megmozdult, tapintotta az alsó állkapcsa mozdulását, úgy érezte, hogy a torka is rendben van, a hangszálai is működnek. De éles figyelése, maga-vizsgálása észrevette, hogy a hangját ő maga sem hallja. Nem hallja a hangját. Megpróbálta újra meg újra, hogy szóljon. Kiáltani próbált. Neveket mondott egymásután. Hangot nem hallott. -56-

Ez rettentő. Felugrott és kirohant. Az utcán vakon és kétségbeesve szaladt végig. Mi lesz most, mi lesz most? A sírás fojtogatta a torkát. Megnémult. Csodálatos, őrült, hihetetlen módon megnémult. Ez a tönkremenés, a halál. Szívós, makacs, küzdő, törtető életének a vége. A tavaszi estében vad keserűséggel szaladt bele az ismeretlenségbe. Egy hangos köszönés riasztotta fel:

Weér ránézett az emberre. Valami ismerőse, közömbös, jelentéktelen ember. Megemelte a kalapját ő is és természetes, nyugodt hangon válaszolt.

Kezet fogtak és Weért reszkető öröm fogta el. Didergett a boldogságtól, megmámorosodott és melegen, szeretettel ismételte:

Hiszen beszél. Hiszen nem némult meg. Hiszen semmi baj nincs. Hadarva mondta, hogy kiélvezhesse ezt az örömet:

Lassú lépésben indultak el és Weér egészen megnyugodott. Nincs semmi baj. Valami ostoba megzavarodás volt. Betértek egy vendéglőbe. A pincér rohant elébük.

Weér erre vacsorát rendelt, evett és később nyugodtan ment haza. Lefeküdt és jól aludt. Reggel átfutotta még a jegyzeteit és elindult a képviselőházba. Meghallgatta az első szónokot és azután szólásra állott fel. Egy mozdulattal kérdezte meg az elnöktől: ő jön-e; az elnök bólintott és Weér szólásra állott fel. Körülnézett a teremben, végigpillantott a karzatokon és meg akarta kezdeni a beszédét.

Jobb kezét egy könnyű gesztusra emelte fel és kinyitotta a száját. Ekkor fojtogató félelem rohanta meg. A levegő ólmos volt, a karzatok mintha leszakadni készültek volna. A szája mozgott és füle hiába várta a saját hangját. Elsápadt. Megreszketett. Tapogatózva fogta meg a padot maga előtt és szeme kétségbeesve, inogva keresett valami támaszt a nagy forgatagban. Körülötte mozgolódás támadt. Mindenki ránézett.

A halálos rémület gyengévé tette. Most mindjárt összeomlik. Az elnök ránézett és csodálkozva, biztatva szólt:

Weér melléből egy nehéz sóhajtás tört ki, levegő után kapkodott és megszólalt:

Remegve, hogy nem akad-e meg vajjon, -58- de beszélt. Hallotta a hangját, érezte a hangja erejét, a csengését. Nem akadt meg. Bátor lett újra. Szabadon, merészen, gáttalanul beszélt.

Később kiment a folyosóra. Mi történt? Mi történt vele? Nem tudott megszólalni, mint a hogyan tegnap nem tudta a pincért megszólítani. Leült egy pamlagra. Mellé ült egy barátja. Kérdezni akart tőle valamit.

Az ember tovább haladt. Weér érezte, hogy mozgott az ajka. A hangját mégsem hallották. Megdöbbenve tekintett maga elé.

Ismét tudott beszélni. Ekkor egy nagyot dobbant a szíve. Világosság áradt zavart kétségbeesésébe. Nem tud megszólítani senkit. Beszélni tud, de senkit nem tud megszólítani. A leány átka. Ne tudj szólni senkihez soha.

Bolondság. Egy őrjöngő leány ostoba kifakadása. Csak nem hihet az ilyen ostobaságban valaki. Előtte egymásután vonultak el az -59- emberek. Megszólította őket. A szája kinyilott, mozgott az állkapcsa és egyik sem fordult feléje.

Senki sem hallotta. Nincs hangja. Elveszítette a hangját. Nem tud megszólítani senkit.

Rohant ki az utcára. Kocsiba ült. Ádám professzorhoz hajtatott. Beküldte a névjegyét. A tanár maga jött elébe.

– Üljön nyugodtan pár percig, szólt parancsoló hangon a tanár. – Azután meg fog szólítani.

Weér hátradőlt a székében. A tanár könyvet vett elő és olvasni kezdett. Belemerült az olvasásba. A percek teltek és Weér vergődve tekintett rá.

– Most tudok szólni, mondta Weér panaszosan, -60- de mialatt a tanár úr olvasott, hihetetlen erőfeszítéseket tettem és mégsem hallotta a hangomat.

– Akkor, kedves képviselő úr, nincs más hátra, mint egy pár hétre elhagyni a politikát, az ügyvédi irodát és bevonulni ide hozzám, egy csinos és kellemes szobába, amelyből pompás kilátás nyílik a Dunára.

Weér zavartan távozott. El volt keseredve. El volt csüggedve. Bántotta, hogy gyógyíttatnia kell magát és még jobban bántotta, hogy nem bizott a gyógyításban. Úgy érezte, hogy a hangját egy rettenetes erő tartja megkötve; ezzel az erővel – úgy érezte – meg nem tud küzdeni egy pár heti ápolás.

Bánatosan haladt előre. Ment az utcán. Maga sem tudta, hová. Az utca tele volt. Vidám és hangos emberek tolongtak mindenütt. A fecsegő tolongásban Weér egy karcsú barna leányt pillantott meg. Margit. Margit ez, aki nemsokára menyasszonya lesz, a szép, a gazdag. Átvergődött a tömegen és csendesen szólt neki:

A leány nem tekintett vissza. Weérnek ismét a szívébe nyilalt a fájdalma. Nem tudja megszólítani a leányt. Margit nem hallja a -61- hangját. Utána ment és még egyszer szólt kétségbeesett erőfeszítéssel:

Nem hallja. Nem fordul vissza. Mellé léphetne, akkor észrevenné. De mit ér az? Nem tudja megszólítani, nem tud szólni hozzá, várnia kell, míg valaki felszabadítja azt az átkozott, azt a gyűlölt varázst, amely a hangját megkötve tartja.

Megállott. A leány alakja távolodott. Elveszítette a szeme elől. Nekivágott a tömegnek és törte magát kifelé. Csendes, elhagyott utcákba ért. Itt mintha a bánata hallgatott volna a csendes utcában. Lecsüggesztette a fejét és fáradtan vánszorgott. Vége mindennek. Nem lehet így élni. Vége a hírnek, a vagyonnak, a jólétnek. Egy ideig meg lehet csalni a világot, azután jön a leleplezés, a szégyen, az összeomlás. A gyógyítás nem használ. A tudomány itt nem ér semmit. Ismeretlen és rettenetes hatalmaknak az erejét érezte, megfoghatatlan és végzetes erők csapását. Vége mindennek. Hová visz ez a szomorú út? Az őrülésbe? A halálba?

Nincs menekvés. Felpillantott. A csendes utca tulsó oldalán egy fáradt nő jött. Oh, hiszen itt van a menekvés. Felkapta a fejét. Minden erében forrón zúgott a vér. Tüzes láz nyargalt át a tagjain. Reszketve, gyorsan, -62- rohanva vágott át az utcán. Most kell eldőlnie mindennek. Megállott a leány előtt. Egymásra tekintettek. Rosszasága, a régi keserűségek, a mult napok gyötrődése el volt felejtve, és remegő torkából sírva, ujjongva, végtelen, boldog, diadalmas gyönyörűséggel töredezett ki a megszólítás:

Mikor olyan fiatal voltam, mint ön – mondta az öreg Hell doktor – én is tagadó voltam, hitetlen és vallásgyülölő.

Azóta megtanultam, hogy a tagadásban is kételkedni kell. De akkor hittem benne. Ez a komor hit lassankint fájni kezdett, ugy hogy egyszerre csak otthagytam az egyetemet, a boncoló-termet, a laboratóriumot és hazaszöktem. A gyermekkorom emlékeitől, a Kékes-hegytől, a Sötét-erdőtől vártam a gyógyulást.

Otthon sokat nevettek rajtam, hogy puskával a vállamon naphosszat kószálok a Kékesen, anélkül, hogy egyet is lőnék. De én nem vadászni mentem a hegyre. Kimondhatatlanul fájt a szívem és a lágy, tiszta, csendes ősz jól esett. Lehevertem az avarra és belefúrtam a szememet a bársonyos levegőbe. Mint egyetlen nagy sajgó sebet, úgy adtam át magam a csendnek, a hegynek, a halvány ősznek: te csendes, nagy, jó, öreg hegy, gyógyíts meg. -64- Kószáltam a réteken, az erdőkben és ha vad ugrott fel előttem, szinte könnyeztem: hát azt hiszi ez, hogy én tudnék ölni?

Ha megéheztem kinn, bementem az öreg Vashoz, a kerülőhöz. Kis háza volt a hegyoldalban; ha mást nem, egy pohár tejet mindig tudott adni a felesége.

November elején már hideg lett egy napon. A reggel deres volt, a Kékes tetejét köd szántotta és korán megéheztem. Tíz óra tájban elindultam a kis Vas-ház felé.

– Most az egyszer tessék megbocsátani, de semmivel se szolgálhatok. Nagybeteg az asszony.

A szeme gyorsan pislogott, gyanusan nedves volt és összeszorított ajka remegett. Az öreg parasztember megindító volt ebben a fájdalomban, amely oly ritka a hozzá hasonló sorsuak között.

A magam módja szerint vigasztalni próbáltam, ajánlottam, hogy majd orvost küldök, és az öreg ezt mondta:

– Nem orvos kellene ide uram, hanem pap. Negyven esztendeje, hogy együtt élünk és ha ez az asszony ágynak esett, akkor meg is -65- hal. De az asszony katholikus, Hevesből hoztam, itt meg messze földön csupa kálvinisták lakunk. Hát huszonöt éve már, hogy nem gyónt és most nem tud nyugodtan meghalni. Elkárhozik: azzal van tegnap óta.

A szobából jajszó hallatszott ki. Egy csendes, állandó, visszatérő nyögés, egy rettenetes félelem ijedt, kínos panasza. Megdöbbenve hallgattam; a szobából állhatatosan, bánatosan, makacsul – mintha élne és különálló és egyéni valami volna – tört ki a jajgató panasz.

– Én nem birom tovább hallgatni, – mondta csüggedten. – Elmegyek. Befogatok. Papot hozok. Félnapi járás innen Nagyszállás, tán nem hal meg addig.

Elment. Ott hagyott engem a ház ajtajában és rohant le a hegyoldalon. Kínos ijedtséggel néztem utána. Vajjon van-e ennek a beteg öregasszonynak valakije a szobában, aki ápolja?

Nem tudtam elmenni. Hallgatóztam. A szoba egyre árasztotta a jajszót. Mondom, mintha ez a sirás élt volna, úgy röpködött makacsul, sötéten körülöttem. A jajgatás tompult és erősbödött; egyszerre olyan kétségbeesett sikoltozásra vált, hogy éreztem, mint sápadok el a rémülettől; azután tompa nyögésre -66- vált ismét. Nem tudtam elmenni. A rettenetes jajszó a maga ismeretlen félelmével, nem értett gyötrelmével odatáncolt az ajtóhoz. De hogy tud valaki ennyit jajgatni! Kínlódtam és mégsem birtam elmenni. Nincs benn senki a szobában, az bizonyos. Becstelenség volna elhagyni egy haldoklót.

De nem mertem mozdulni sem. Féltem. Féltem, határozottan féltem. Olyan érthetetlen, idegen és különös volt ez a borzalmas jajgatás, hogy a hideg futott végig a hátamon és remegni kezdett a térdem.

Egy idegen, nagy erő sejtelme áradt ki a bezárt ajtó mögül. Mi van ott? Mit lát az a haldokló asszony? Mitől reszket? A félelem hidege remegve rázott. Nem birtam tovább. Valamit tennem kell, de itt állni az ajtóban lehetetlen.

Szívesen elmentem volna már, de szégyenkeztem a gyávaságom miatt. A félelemtől dobogó szívvel, kiszáradt torokkal, elhatározottan, gyorsan, remegve kinyitottam az ajtót.

A parasztosan gyér világítású szoba fenekén ott volt az ágy. Az ágyban a haldokló. Ráncos arcán láz tüzelt és két öreg, bágyadt szeme kitágulva csillogott.

Már nem volt tiszta eszméleten. És talán félelme, reszketése, vágyakozása, deliriuma csalta meg, de mikor hirtelen beléptem, jajgatása -67- elhallgatott, kínzott arca elsimult, két öreg száraz karját felém tárta és a kimondhatatlan megenyhülés hangján dadogta:

A félelmem már eltünt, de a szívem most egy nagyot dobbant. Ez a haldokló öreg asszony papnak néz. Mit tegyek?

Átvillant az elmémen: nem szabad csalással vállalnom ezt a szerepet. Villámgyorsan azt válaszoltam magamnak, hogy egy gyötrődő lelket szabadítok meg vele. Erre új kétség válaszolt, de mielőtt még dönthettem volna, ott álltam az ágy mellett és két forró, ráncos kéz ragadta meg a kezemet és egy lázas ajak dadogta:

… Hiába volt a kétségem, a habozásom. A haldokló öreg asszony ajaka megnyilt és forró zuhogással áradt ki belőle a vallomás.

Huszonöt év minden igazi és képzelt vétke. Hogy katholikus vallását nem tartotta elegendő tiszteletben. Hogy annyi sok esztendő óta nem gyónt. Nem hallgatott misét. Hogy egyszer csalt. Hogy egyszer Istent káromolta. Hogy egyszer rossz volt a szegényhez. Hogy régen bűnös gondolatai voltak és hogy egyszer, egyszer – az ura nem volt itthon – megfeledkezett hitvesi eskűjéről… Huszonöt év minden -68- bűne jól emlékezetben tartva, sorrendben, sötéten és ijesztően, nevetségesen és siralmasan vonult fel előttem. Feltárult egy keserves munkával teli élet, amelyet méreggel itat meg az, hogy hordozója nem gyónhatott soha, amelynek végét a pokol félelme tette kínossá és ijedelmessé és amely most ime mégis bocsánatot kap és a megtisztulás reményét.

Kábultan, riadtan, megzavarva ültem az ágy mellett. Nem, nem szabad ennek az öreg asszonynak azt mondanom, hogy nem vagyok pap, hogy a gyónása nem ér semmit, hogy elkárhozik.

Összeszedtem minden erőmet és nyugalmamat. Nem tudtam, milyen a gyónás szertartása, és féltem tőle, hogy hibát követek el. De mikor az asszony lázas forró vallomása elhallgatott, mély szánalommal és megindultsággal beszélni kezdtem.

Beszéltem az Ur végtelen jóságáról, a bocsánatról, amelyet a bűnbánó bizonyosan megkap, a lélek halhatatlanságáról, az üdvözülésről, amely arra vár, aki meggyónta a bűneit és tiszta lélekkel lépi át a túlvilág küszöbét és végül – úgy, amint leirásokból, hallomásból, hírből tudtam – én, a zsidó, a hitetlen, az atheista, elmormogtam a feloldozás latin szavait:

A haldokló asszony öreg kezei görcsösen szorították a kezemet. Az arca egészen elsimult. Szemében a láz halványodni kezdett, cserepes, szegény ajka körül egy végtelenül boldog, enyhe mosoly jelent meg.

A kezemet csak durván tudtam volna kiszabadítani, és ezt nem akartam. És én az én tépett, érzékeny, reszkető idegeimmel ott állottam a haldokló asszony ágya mellett és néztem a haldoklását. Még egy óráig tartott. A feje nyugtalanul forgott, de mikor a szeme felém fordult, az ajka körül mindig megjelent a megkönnyebülés mosolya. Néha szóltam hozzá, akkor még jobban mosolygott. És mire az egész véget ért, öreg, elkínzott, ráncos arca derült, megnyugodott és tiszta volt.

Akkor eljöttem. Azóta más ember vagyok. Hinni nem tudok, mert hinni nehéz; de nem tudok tagadni sem.

A télikert tele volt. Cigányzene szólt és a lányok suhogva jártak fel-alá, leültek egy-egy asztalhoz, ittak, cigarettáztak. Ibolyát fiatal emberek fogták körül és a lány a muzsika ütemére valami néger-táncot utánozott. Azután fáradtan vetette le magát egy székre.

– Az isten szerelmére, kiáltott valaki a társaságból, adjanak neki inni, mert mindjárt meghal.

A pincér hozta az italt. Azután még egy pohárral. Azután egy harmadikkal. A lánynak bolond jókedve volt. Fütyült és a lába egyre táncra állt.

Azután beszélgettek. Ibolya felette okos és művelt nőnek bizonyult a beszélgetés során és egy negyedóra mulva az idegen ezt kérdezte tőle:

– Három éve, hogy árván maradtál és két éve, hogy idekerültél a Francia Mulatóba.

– Konc Gáspár ügyvédje vagyok. Tudod, ki az a Konc Gáspár? Rokonod. Az apád unokatestvére.

– Ibolya, – mondta az ügyvéd – látom, hogy te okos lány vagy. Hallgasd meg hát azt, amit elmondok és gondold meg jól a dolgot. Konc Gáspárnak két évvel ezelőtt meghalt az egyetlen lánya. Annyi idős lehetett, mint te most. Most nincs senkije. Se neki, se a feleségének. Egyetlen rokona te vagy. Lányának fogadna. Odavenne magához. Három hete, hogy kerestet téged. Ma jártam a lakásodon és azt mondották, hogy itt talállak meg. Eljöttem ide. Most gondold meg a dolgot: úgy élhetsz, mintha a lánya volnál. Gazdag leszel. A sörgyáron kívül négy háza van a nagybátyádnak. Csak egy feltétel van: a Francia Mulatónak, a táncolásoknak, a heje-hujának vége legyen. Úri leánynak kell lenned. A nagynénéd nem is tudja, hogy itt voltál. Gondold meg jól a dolgot: nem kell valami nagy áldozatot hoznod; ez az élet talán mulatságos, de a vége nem az. Úgy meg négy milliónak leszel az örököse.

– Akkor, nagyságos kisasszonyom, induljunk. Én most haza kisérem és holnap reggel elviszem Konc Gáspárhoz.

Elindultak. A leány komolyan, határozottan szegte fel a fejét és hideg arccal ment át a télikerten. Nem nézett se jobbra, se balra és nem fordult vissza.

Másnap délelőtt kocsival jött érte az ügyvéd és elvitte Koncékhoz. Az öreg ember megsimogatta a haját; az öreg asszony sírva fakadt, amikor meglátta.

– Családi hasonlatosság, mondta Konc. A nagyanyjára hasonlít, az én anyámra.

Neki is könnyek csillogtak a szemében. Nagyon szép, nagyon nemes és nagyon megható dolog volt az Ibolya bevonulása a családba.

– Ágnesnek fogunk nevezni, mondták neki és Ibolya is meghatva bólintott a fejével.

Bevezették a szobájába, egy puha, selymes, bársonyos, illatos lányszobába. A lakáson végig kellett menni és kilenc nagy szoba következett egymás után. Délben inas szolgált fel és délután kocsin indultak el különböző dolgokat vásárolni.

A haját simára kellett fésülnie, csak egy kis szalagot kötött bele; a kalapja kevésbbé merész formájú volt és Ibolya a puha kocsiban, amelynek két lova simán és méltóságosan ügetett végig az utcán, olyan volt és ugy érezte magát, mint a féltett, óvott, dédelgetett, bársonyos uri leányok. Ibolyából Ágnes lett és az élet szép volt.

Később egynémely kevésbbé kellemes részlet következett. Igy: tanulni kellett, holott Ibolya azelőtt csak a varrás és himzés ismereteit sajátította el. De ez is elég könnyen ment. Megbirkózott a zongorával is és egy-két hónap mulva franciául és angolul is kezdett már fecsegni. Édes süteményt kapott annyit, amennyit akart – élt-halt az édességekért – és a cselédek alázatosak voltak vele szemben: ez kibékítette mindennel. Művelt fiatal hölgy vált belőle rövidesen és fogadott szüleinek nagy öröme telt benne.

Ágnes örült. Szeretett táncolni és csodaszép fehér ruhát kapott erre az alkalomra. A mulatságot a sörgyár hivatalnokai rendezték. Az öreg Konc ide vitte el először, mert bizonyos volt benne, hogy itt senki sem meri éreztetni -75- vele a multját. Nem is éreztette senki. Ágnes pompásan mulatott.

– Hja, eladó lány… Istenem, bizony, az ilyent bálba kell vinni, sóhajtott az öreg asszony és boldog volt, hogy ő bálba viszi a lányát.

Ágnes besorozódott a finom, csendes, előkelő urilányok közé. Beállott ő is – sima hajjal és fehér ruhában – a szelid galambcsoportba, az ártatlan fehér báránykák közé, akik várják, ki kéri őket táncra és házasságra. Soha nem éreztette vele senki, hogy ő más mint a többi lány. Az emberek feledékenyek és a millió nagy úr.

Ágnes maga sem érezte magát másnak. Az uri lányokat – akiknek a világa olyan elzárt világ volt neki azelőtt és akikre nem tudott másképpen gondolni, mint csodálattal vagy dühvel – éppen olyanoknak találta, mint amilyen ő. Ami elmult, azt elfelejtette. Elhalványodott, megfakult, elaludt minden, ami a multé volt. Új örömei foglalkoztatták, könyveket olvasott és úgy szokott elaludni, hogy leánylelkének az álma a regényekből szállott ki: egy hidegen mosolygó, rettenthetetlen férfi, aki szeliden vonja őt magához… Ha felébredt, úgy tetszett neki, hogy sohasem volt -76- más az élet, mint most. Mindig kétlovas hintón ment el bevásárolni a mamával, turkált a selymek között és inas hozott neki egy pohár vizet.

A bálak, piknikek, thé dansantok, a legkülönbözőbb táncos-alkalmak igen mulatságosak voltak és el kellett jönnie annak a napnak, mikor Ágnes pirulva válaszolt egy fontos kérdésre.

Ez azonban felesleges volt. Az ifjú és felfelé törekvő ügyvéd ezt már előzőleg bölcsen elvégezte és miután megtudott mindent a multról, amit úgy is tudott és miután a lányhoz utasították, azt gondolta magában:

Nem volt ugyan egészen az, aminek Ágnes leányszíve hősét elképzelte, de csinos fiu volt és így elhatározták, hogy farsang végén meglesz az eljegyzés. Addig hadd mulasson Ágnes.

Ágnes mulatott. Ott volt minden bálon és szíve szerint kitáncolta magát. Farsang végén egy nagy bálra mentek el, egy dísz-bálra, egy főmulatságra. Tíz grófnő volt lady patroness és egy főhercegnő is megjelent.

Egyik rendező tizenegy óra tájban bemutatott Ágnesnek egy fiatalembert, akinek a nevét nem értette és aki táncra vitte őt. Ágnes -77- némán és finoman támaszkodott a karjára. Hallgattak. A fiatalember azután a tánctól fáradt hangon suttogta:

Ágnes meglepetve nézett rá. Megismerte. Dobó… Dobó Bandi. Zavarban volt. Nem tudta, mit szóljon.

Ágnes fel akart háborodni. De nem tudott. A fiú magához szorította és úgy repült vele. Jól táncol. Szemtelen. De kedves.

Karon fogta, átment vele a termen, a buffet-n. Itt fülkék voltak felállítva; egy bársony karosszékbe beültette a lányt.

– De. De igen. Most az egyszer. Utoljára. Sohse pezsgőzöl te többé velem, Ibolya.

A lány gondolkozott. Nagyon szemtelen és nagyon vakmerő ez a fiú. De nagyon kedves. A legkedvesebb emléke a multból. És most utoljára pezsgőzik vele. Azután meg szomjas is.

A pohár után nyult és felhajtotta az egészet. Az ital tüze végigfutott rajta. De még mindig szomjas volt. Még egy pohárral ivott. Érezte, hogy ez a fejébe szállott, de kötekedő, duhaj jókedv vett rajta erőt. Tölts még, mondta a fiúnak és az töltött. A lány kimondhatatlanul szomjasnak érezte magát. Mintha másfél év óta szomjaznék. És a pezsgő oly jó, hideg, tüzes, édes, csipős. Olyan volt, mintha a Párisi Mulatóban volna, és a lábait feltette a másik székre. Az ital elfogyott és új üveggel kellett hozatni. Koccintottak és ittak. A leány fütyörészett és a fiú hozzáhajolt. A buffet népesedni kezdett és a fülke elől ijedten siettek tovább a nők, akik bepillantottak.

A leány ekkor homályosan, alig derengve, ködös formátlansággal úgy érezte, hogy őt -79- várja valaki. A mama. A papa. A vőlegénye. Várják őt valahol. Felállott.

Felkelt és komoly kötelességtudással indult a terembe. A fiú kisérte. A teremben szólt a zene. Valami galoppot játszottak. Valami ismerőset. De milyen ismerőset. Oh, hiszen ez a néger dal. És amint a főhercegnő, a tíz grófnő, a mamák és a lányok odapillantottak, Ibolya a terem közepén hátrahajtotta a fejét, kifeszítette a derekát és karcsúan, graciózusan, csábítón és pokoli jókedvvel járta a néger-táncot. Köröskörül egy szisszenés hangzott fel, egy ismerős, öreges sikoltás hatolt hozzá és tíz rendező között, akik feléje rohantak, Ibolya ott állott bámuló, kitágult szemmel, egyedül.

A rendezők még nem is szólhattak, ő már tisztában volt mindennel. Egy pillanat alatt kijózanodott és megértett mindent. Régen nem ivott pezsgőt, becsipett tőle. Látta, hogy a társa, a gyáva elmaradt tőle és mély megvetést érzett az egész sziszegő társaság iránt. Egy pillanat alatt megmérte: mit veszít el. Megtarthatná, talán megtarthatná, ha sírna és megalázkodnék. De minek? Kell ez neki? -80-

Még mindig érezte a vérében a pezsgő forró erejét és képtelennek, ostobának, elveszettnek érezte elmult másfél esztendejét. Hát mulatott ő? Hát volt neki élvezete? Gágogott, mint ezek a többi lányok. Hát kell ez neki? Ibolya ő, nem Ágnes.

A rendezők még nem is szólhattak. Ibolya felemelte a kezét és feléjük legyintett.

Sarkon fordult. Kiment. Vette a köpönyegét. Az utcán volt. Megállott egy percre és határozott léptekkel indult a télikert felé.

– Nem lehet. Százezernél több. Összeszedem, amit lehet. Az éjjel megyek. Hamburgba… Amerikába…

– Óh te drága, te édes. Csakugyan jönnél? Hiszen én mindig csak téged szerettelek igazában.

– Pénzt viszek magammal. Ott megbecsülik -82- azt, aki ér valamit. Ha ügyes az ember és pénze is van, ott boldogul. Milyen jó lesz, nem törődni senkivel, semmivel. Ketten élni…

– Óh csak nem gondolod, hogy őt is elvisszük! Négyhónapos gyereket ilyen nagy útra! Itthagyjuk a mamánál.

A férfi végre beleegyezett. Este összecsomagoltak valami ruhát, sokat nem szabad, hogy gyanút ne keltsen, és mentek a vasuthoz. Az asszony karján a kicsivel. Ősz volt, köd, a poronty köhögött.

A terembe nem mentek be, künn bujkáltak és lopva surrantak be a kocsiba. A fülke piszkos volt, nedves a ködtől, dohányszagú, a bőrpárnák szinte tapadtak. Emberek jöttek-mentek, beültek a fülkébe, de a gyerek sirt és lassankint egyedül maradtak.

Az asszony a gyerekkel foglalkozott, a férfi bámult ki a sötétbe és reszketett, mikor lépések hallatszottak. A vonat dübörögve fúrta be magát a ködös éjszakába. -83-

Késő ősz volt, még nem fűtötték a kocsikat. És az éjszaka egyre hidegebb lett. Amint a hegyek közé vágtatott be a vonat, az ablakokra jégvirágok rakódtak. Minden nyiláson dermesztő hideg sziszegett be, és a menekülő pár didergett. A gyerek köhögött.

Hajnalodott. Kétoldalt a fenyőket már hó lepte el. Dermedt testtel, álmatlanul és sápadtan nézték egymást.

A kicsi arcán pir tüzelt. Szegény, vékony ajkai cserepesek voltak. Nem szopott…

– Itt maradsz. Itt maradsz, vagy… El akarsz árulni? Azt akarod, hogy nyomunkra jöjjenek?

Az asszony ült. Könnyes szemekkel bámult a gyermekére. Fuldokló, hosszú lélegzettel nyelte el a zokogását. -84-

Jött egy állomás. Ki kellett szállniok. Ettek. A férfi csak, az asszony nézte a gyereket.

A karjai között tartotta gyengéden, reszkető gonddal. A vonat dühödten rohant előre, csörömpölve, zakatolva. A férfi fáradtan hunyta le a szemeit.

A férfi dermedten bámul. Nézi a gyermeket: meghalt. Künn mozgás hallatszik és az agyán átvillan a rémült gondolat: ez elárulhatja őket, ezt senkinek sem szabad megtudnia.

– Semmi sem történt – szól – egy szegény, beteg, hiszteriás asszony…

– Fogsz hallgatni! – rivall rá. – Meg vagy őrülve? Minek hoztad el azt a kölyköt? -85-

– Nem szabad senkinek megtudnia, hogy meghalt. El kellene temetni, vizsgálat volna, rendőrség, útlevél, – a végén elfognának. Úgy kell vinned, mint eddig.

Az asszony félőrülten néz rá. Csendesen zokog és mereven szorítja magához a gyermeket. Dél. Utasok jönnek-mennek. A férfi halkan parancsol.

Az asszonynak már kiszáradt a szeme és zavaros fény lobog benne. Engedelmeskedik. Szól a kicsihez, gügyög neki, aztán kibontja mellén a ruháját és elfordul.

A vonat egyre rohan, vágtat, dübörög… Alkonyodik. Meggyujtják a lámpákat. Jön az éjjel, feketén és végtelenül… Sohasem lesz már hajnal?!

– A gyerekkel nem szabad kiszállnunk – mondja a férfi. – El kell rejtenünk.

A koffert kinyitja, rakosgat benne. A vonat rohanása lassul, mindjárt megáll. Az utasok a folyosóra tódulnak. A férfi a gyermek után nyul. Az asszony görcsösen kapaszkodik belé.

– Te! – mondja a férfi és felemeli az öklét. Az asszony félholtan dől hátra, a kezei ólmosan hullanak le. A vonat megáll. A férfi megkapja a gyermeket, a zár csattan egyet, a hordárok berohannak és egyik viszi már a koffert.

Az asszony a kezét nyújtja utána. A férfi megfogja a kinyújtott kezet és vonszolja magával az asszonyt.

A kocsi szalad velük a tenger felé. Csónakba ülnek. Hajóra szállnak. Bemennek a kabinjukba.

Kimegy. A hajót nézi, a berendezést, hol van elhagyott rész, milyen magas a korlát. Az -87- asszony benn fekszik a földön és öleli a koffert.

A hajó elindul. Hangos kiáltozás, csörömpölés, nyikorgás. A férfi a fedélzeten áll és nézi a partot. Bemegy a kabinba.

Az órák telnek. Az asszony fekszik a földön és öleli a koffert. A férfi a fedélzeten jár-kel.

– A tengerbe, – mondja a férfi. – Kinéztem, hol dobhatjuk be észrevétlenül.

Felkel. Ingadozva botorkál a lépcsőn. A fedélzeten vannak. Teljes sötétség. A férfi fogja a kezét. Ő vonszolja magát utána, görcsösen szorítva a gyereket.

A gőzgép kattogása hallatszik és a víz suhogása, amint a csavar szeli. Az asszony térdre esik.

A gyermek után nyul. Az asszony karjai, mintha vaskapcsok lennének, úgy zárják körül a kicsit.

A férfi durva erővel rántja szét az asszony karjait, megfogja a gyermeket, áthajol a korláton és beleejti a tengerbe. Egy csobbanás. Az asszony végigzuhan a fedélzeten, a férfi pedig megkönnyebbülten sóhajt egyet.

Lassan haladtak lefelé egy hegyi úton. Mögöttük volt a cifra nyaraló-telep, előttük, jó messze még a Bárczy-villa.

– Utálom ezeket a nyaraló-telepeket. A hotel kellemetlen, hangos, lármás, tolakodó és parvenu-módra követelő.

A lány elgondolkozott. A villában volt egy csomó üres szoba, de oda nem hivhatta meg a férfit.

– Tudja mit, mondta azután felvillanó szemmel, nagy igényei vannak? Nagyon követelő?

– A kertészünknek nem messze innen van egy kis háza. Tavaly, amikor olyan nagy Tátra-járás volt, az egyik szobáját kiadta. Azt -90- kivehetné. Valami nagy pompát nem kap, de kényelmet igen.

Elindultak a ház felé. A villa mellett elkanyarodtak, felkapaszkodtak a dombra és ott voltak. A kis fehér ház a hegyoldalon volt, mögötte felfelé tört a szikla, előtte lankásan huzódott lefelé.

Magas, délceg, erős parasztasszony jött ki a házból. Az alkut megkötötték. Olt egy tágas, világos, földdel tapasztott szobát kapott.

Elkisérte a lányt, azután elvált tőle. Délután beköltözött uj lakásába.

Mindkettejük szemében ez volt a legnagyobb értéke a lakásnak. Közel akartak lenni egymáshoz, hogy minden percben láthassák egymást, hallhassák egymás hangját. Kezdődő szerelem volt ez, tüzesen, erősen, forrón bimbózó indulat. A lányé volt a kezdet. A festő lusta álmodozó volt, tétlen elmélkedő, energiátlan filozófus. A lány kezdett vele foglalkozni, belekényszerítette a lelkébe az érdeklődést, -91- beleparancsolta az elméjébe a rágondolást, belelopta a lelkébe barna szemeinek lágy pillantását. Tavasszal tizszer mondta meg neki, hogy el kell jönnie a Tátrába és a festő lustaságán úr lett ez az édes, kemény akarat. Szerette a lányt, de ha olyan parancsoló módon nem hallotta volna, hogy el kell jönnie, kényelme, lustasága, tétlenségének szeretete az egész nyárra távol tartotta volna, vagy elvitte volna másfelé valahová.

Most jó volt, hogy eljött. A lány közel volt, nem kellett fáradni érte és a hangját, a pillantását, egész üde, finom és sugárzó megjelenését szomjasan várta napról-napra és óráról-órára, és szomjasan itta fel szépségeket kereső szemével. Szinte egész nap együtt voltak. A festő kifeszített vászna mellett ült gyakran, mikor a lány megjelent. Nézte a munkáját, várt, azután együtt indultak csatangolni. Gyakran csak átkiáltott érte; és Olt néha odaát töltötte az egész napot a Bárczy-villában. És nem kellett udvariaskodni, nem kellett átöltözni, nem kellett puha ingét kicserélnie egy kemény páncéllal. A lusta, forró nyár tele volt számára édes, csendes szenzációkkal. Mint a permetező lágy nyári eső, úgy hullottak a szivére az örömek. A tétlen, fáradság nélkül való, lusta élet szép volt. És szép volt a lány. Barna szeme és finom karcsusága, a hangja -92- és a keze egyformán szép, drága és óhajtott volt.

A lelkét, amelyhez most semmi más indulat hozzá sem férkőzött, egészen betöltötte. Elalvása és ébredése is a lányé volt. Rá gondolt, amikor elaludt és rá gondolt, amikor ébredt. Az alacsony gerendás tetőt nézte az álomtól még részeg szemekkel és a nevét mondta:

Az álom és az ébredés mámoros hidján is tele volt vele a szive. A vérében tüzes indulatok keltek fel és az álom indulatkeltő részegségében olyan forró vágyódással gondolt rá, mint ahogy lágy álmodozása soha máskor.

Künn világos, napos nyári reggel volt már. Az ajtó kinyilott és az asszony jött be, a kertész felesége. Vizet hozott, lábujjhegyen, hogy a férfit fel ne keltse.

Olt félig nyitott szemmel nézett rá. Az asszony észrevette, hogy ébren van és délceg, teli, duzzadó termetét kényeskedve riszálta meg. Nem ment ki mindjárt; forgolódott a szobában, kacérul tett-vett.

Az Olt lelke, az elméje, a vére tele volt szerelmes vágyódással. Részeg volt az álomtól, a szemeit még fel sem nyitotta egészen. Az asszony duzzadó, teli termetét nézte és álmos kábulatban, az álom és az ébrenlét mámoros hidján szólt neki: -93-

Az asszony mosolyogva lépett hozzá. Olt megfogta a kezét. Az asszony engedte. Olt megölelte.

… A lány gondolatával aludt el, a lány gondolatával ébredt. A piros, duzzadó formájú parasztasszony számára nem volt egy gondolata sem. A lány finom, gyöngéd szépsége sugárzott vakító pompával a lelkében. De a részeg ébredés kerítő mámorában magához ölelte mindig az asszonyt. A lányra gondolt. Ez a gondolat illatozta be az álmait, ez a gondolat tette mámorossá az ébredését. De ott volt az asszony.

Nem érezte, hogy csalást követ el. A lányé volt minden gondolata és minden perce. Amikor az ébredés mámoros ölelése következett, akkor is a lányra gondolt. Reggelei az öntudatlanság, a mámor, az álom képében éltek a lelkében.

Egy napon későn ébredt. Az órájára tekintett. Kilenc óra elmult. Az asszony ekkor jött be hozzá.

Olt érezte, hogy az arcát az ólom szürkesége lepi be. Minden vére a szivébe futott és a dermedt rémület szinte fájt minden tagjában.

Nem jött be. Elment. Olt ismét tudott lélekzeni. De a szivén dideregve reszketett át az a gondolat: hátha bejött volna. Amint bejött már máskor, hogy egy-egy képét megnézze. Hogyan tekintett volna rá? Mit mondott volna neki? Hogyan érttette volna meg tudatlan lányságával, hogy egyetlen bűne van: az, hogy mámoros lesz, ha rágondol.

Futva öltözött fel és sietett utána. Künn a tiszta, nyári reggelben úgy érezte, hogy mégis bűnös. Bűnös: gyengeségében. Bűnös: mert, nincs ereje arra, hogy mámorának ellentálljon.

Lelkének lágy, filozófus lustaságát eddig szerette, most gyülölettel gondolt rá. Ezzel a lélekkel át lehet álmodni egy életet, de kötelességet vállalni nem lehet.

Forró gyöngédséggel telt meg a szive a lány iránt. Most szereti. Szeretni fogja akkor is, ha a felesége lesz. De elmult, mámoros reggelei megérttették vele, hogy akkor is csak erősen kell akarnia valakinek és ő megszegi azt a hűséget, amelyet pedig szive szerint becsületesen meg akart tartani. Túlságosan hozzászoktatta vágyait, hogy teljesüljenek, túlságosan sok féket dobott le bölcs, nagy lustaságában magáról, semhogy egy örök kötelezettség -95- nagy fékjét rá merné tenni indulataira. A csodálatos lány boldogtalan, siró, elhanyagolt asszony lenne. Szerette a lányt, boldognak akarta és most bizonyos volt benne, hogy vele és általa nem lehet. Becsületesen belenézett a lelkébe és még szerelmét sem látta a tilalomra erősnek.

És becsületesen szerette a lányt. És becsületesnek tudta magát. És becsületes akart lenni. Nem ment a lány után a tóhoz. Visszafordult. Csomagolt. Elutazott.

A bécsi gyorsvonat ott állott az első sinen. Még idejében érkeztem. Beszálltam. Elhelyeztem a kézi táskámat és abban reménykedtem, hogy egyedül leszek és átalhatom az éjszakát. Künn sipolás hallatszott. A vonat indul. Ekkor – az utolsó másodpercben – egy hordár rontott be a fülkébe és elegáns kézi táskát dobott fel a tartóba. Kinéztem az ablakon. A hordár kiugrott a kocsiból és alázatosan integetett egy urnak, aki lassu léptekkel jött végig a perronon. Hosszu, kockás kabát volt rajta, felgyürt gallérja eltakarta az arcát. A hordár rámutatott a kocsira, a vonat már megindult és a hosszukabátos ur fellépett a lépcsőre.

Ketten elférünk, gondoltam, és hozzáláttam, hogy a fülke egyik oldalát lefoglaljam a magam számára. A hátam mögött nyilott az ajtó. Kiegyenesedtem, megfordultam. Szemben állottunk. Az idegen – a meleg kocsiban – már levetette a kabátját, kalapja a kezében -97- volt. Meghökkenve, riadtan, sápadtan bámultam rá. Elakadt a lélekzetem, elakadt a gondolatom és a szédülés kerülgetett. Ki ez? Ki vagyok én? Hol vagyok? Én voltam-e az, aki az imént kihuztam a pamlagot, hogy kényelmes fekvés essék rajta? Vagy én vagyok-e az, aki most beléptem egy fülke ajtaján és szemben állok egy sápadt és reszkető emberrel?

A hosszukabátos ember nem én vagyok-e? Nem az én egyenes, kemény metszésü orrom-e ez? Nem az én baloldalon kettéválasztott szőke hajam-e ez? Nem az én szemem, nem az én szájam, nem az én szikár, izmos termetem-e ez? Aki belépett mögöttem a vasuti kocsiba, nem árnyékom-e, nem valamely csalódása az érzékeimnek, nem valamely káprázat-e: földöntúli vagy lázszülte?… De aki velem szemben állott, megmozdult. Sápadt volt ő is, a felindulástól vonaglott az ajka, de erősebb volt, mint én. Megmozdult. Leült.

Leültem én is kimerülten. A vonat már teljes erővel robogott. Benne voltunk az éjszakában, a dübörgésben és dideregve tekintettünk egymásra. Ebben a percben hittem a csodákat, minden földöntúli hatalmakat. Boszorkányokat, elátkozott lelkeket, amelyek fekete kutyák képében bolyonganak a világon. Reszketett a lelkem ez előtt a gondolat előtt: mi fog most történni. -98-

A másik megmozdult. Idegesen fészkelődött egy kicsit, a homlokán egy kemény elhatározás ránca huzódott lefelé, és megszólalt:

– Sir, – mondta angolul – bocsássa meg azt a merészséget, hogy ismeretlenül önhöz fordulok… Én lord Torcy Henry vagyok.

A rekedtes hangja is olyan volt, mint az enyém. De a kábulatnak vége volt. A csodákban és a babonákban nem hittem már. Egy ritka, bámulatos, szenzációs hasonlatosság az egész. Ez az ember sem a földöntúlról nem jött, sem az árnyékom, hanem egy feszes angol, aki nagy lelki küzdelem után elhatározta, hogy bemutatkozik.

– Én pedig – válaszoltam neki – dr. Vas János vagyok és természetesnek találom, hogy mi egy pár szót váltunk. Furcsa lett volna hallgatva bámulnunk egymást az egész éjszaka.

Erre elmosolyodott. A mosolygását kedvesnek és ismerősnek találtam. A következő másodpercben rájöttem, hogy ez az én mosolygásom.

De most már szaporán beszéltünk. Én kissé küzdöttem az angollal, de a lord egészen belemelegedett a beszélgetésbe és gyorsan, vidáman, kedvesen fecsegett. Csodálatos, ismételte folyton, csodálatos ez a hasonlatosság. Még a ruhánk is egyforma. -99-

– Az nem csodálatos, válaszoltam neki. Mielőtt elindultam – utazni akarok hat hónapig – azt mondtam a szabómnak, csináljon nekem egy angolos utazóruhát. Elém tett egy londoni divatlapot, abból választottam ki a formát és a szövetet.

– Bécsben vár rám – mondta – az anyám és a menyasszonyom. Olaszországba indulunk. De én előbb látni akartam Budapestet. Reggel várnak. Össze fogják önt téveszteni velem.

– Tévedhetnek, válaszolt hevesen a lord. Az ön orra, szeme, szája, homloka, haja, mind az enyém. Még a termete is. Hány éves?

– Uram, azt mondják, hogy én minden vonásomban hasonlítok nagyatyámra, Broke Tamásra, a gibraltari győzőre. Nem angol eredetű az ön családja? Vagy nem éltek valaha Angolországban? -100-

– Nem, válaszoltam. Az én apám és a nagyapám és a dédapám földmivelő parasztok, akik a megyéjük határán túl nem jártak. Az én anyám szegény asszony, aki a Tisza-parti falujából soha ki nem mozdult. Talán ötszáz év óta én vagyok az első a fajtánkból, aki kimozdul ebből az országból.

Beszélgettünk még egy ideig, azután elbucsuzott tőlem. Hálófülkét vett – mondta – és most már kezd álmosodni. Kezet szoritottunk. Elment. Lefeküdtem én is. De aludni nem tudtam. Az én bámulatom már régen eltünt. A helyét most már egészen elfoglalta egy különös, nagy levertség. Minden rajongás, amelylyel valaha angolokra, Angolországra, angol életre, angol izlésre és angol büszkeségre gondoltam, most irigységgé változott. Miért ő és miért nem én? Miért lord ő, miért nagy ur, miért járja a világot uri hódítóként, miért őt várja Bécsben a menyasszonya és miért nem engem? Én vonásról vonásra ő vagyok és ő izről-izre én? Miért vagyok hát én szegény ország fia, aki keserves fáradsággal dolgozott az ügyvédi diplomájáért, aki összekuporgatta az utazásra való pénzt és kikönyörögte az első osztályú szabadjegyet, akit egy piszkos küzködéssel teljes élet vár, és miért királya az életnek ő? -101-

Keserű lélekkel próbáltam aludni. Előbb hánykolódtam még egy óra hosszat, de azután – a vonat dübörgése egyhangú csattanásokban és zökkenésekben ért a fülemhez – a zaj egyre halkult és közeledett hozzám az álom. A csendből egyszerre kidörrent egy pokoli csattanás. Ezt ujabb dörej követte, azután sziszegő, zúgó, csikorgó roppanások zaja tört be hozzám. A kocsi megrándult. Egy ujabb rántás szinte szétrepesztette eresztékeiben. Ujra jött egy rázkódás, én kábult fekvésemből nekirepültem a falnak, a fejem belevágódott a vastartóba és elvesztettem az eszméletemet.

… A kora tavaszi reggel csipős levegője téritett eszméletre. Egy mentőágyon feküdtem. Körülöttem élénk sürgés-forgás volt. Megpróbáltam felkönyökölni. Egy fehérkötényes úr sietett hozzám:

– A bécsi gyorsvonat összeütközött egy tehervonattal. Ön egy hét mulva elfelejti az egészet. A fejére kapott egy nagy ütést, bekötöttük úgy ahogy; nem lesz semmi baj. De amott nagy szükség van ránk.

Elsietett. Körülnéztem. A fejemen formátlan nagy kötés volt és minden mozdulat fájdalmat okozott. Az orvos már ott volt a szomszéd ágynál, ahol operációt végeztek. Ezt nem -102- tudtam nézni. Valami vasuti embernek szóltam: vigyenek odébb. Elvittek jó messzire, a langyos reggeli napra. Jobban éreztem magamat egy kicsit. Pénzt adtam az emberemnek és elmondattam: mi történt. Közönséges vasuti katasztrófa: hibás váltóállítás; az utolsó percben vették észre; a lokomotiv, a hálókocsi, az első két kocsi teljesen összetörött; husz halott; egy tömeg sebesült; egy óra óta itt van a bécsi segélyvonat és aki él, egy óra mulva utazhatik tovább.

Cigarettát kértem. Néztem bele a reggeli napsugárba és fáradt bámulattal kérdeztem: hogyan menekültem én meg. Gyengébb voltam még, semhogy örülni tudtam volna neki és az egyetlen érzés, amely a világhoz füzött, az az öröm volt, hogy a cigarettám jó.

Még amikor a bécsi vonat indult, akkor is kábult voltam, fáradt és összezuzott. Minden porczikám sajgott, fájt, égett. Betettek a kocsiba és félig eszméletlenül hajtottam hátra a fejemet. A kocsiban csupa menekült volt, egy riadt, fáradt, agyonhajszolt nyáj. Robogó kórház a vonat.

Nem volt egyetlen teljes és határozott gondolatom sem. Ötletek, gondolat-szilánkok röpködtek az elmémben: szándékok rongyai és elhatározások törmelékei. A vonat szabadon vágtatott át a napfényes tájon. Mindjárt jön Bécs. -103-

A vonat megállott. Fojtott moraj fogadta. A perronon óriási tömeg állott: ezek mind keresnek valakit.

Szédülve léptem ki: bele kellett kapaszkodnom a feljáró korlátjába. Kábultan állottam. A zavaros zajból ekkor egy sikoltás válik ki, a tömegen egy karcsu alak töri át magát, két leánykar fonja át a nyakamat és az arcomra, a homlokomra záporként hull a zokogó, ujjongó csók.

Fáradt, halott tagjaimon egyszerre élő forróság futott végig. Megdobbant a szivem és a nagy izgalom megremegtette minden fáradt tagomat. Felkaptam a fejemet és semmi fájdalmat nem éreztem.

… A hálókocsiban mindenki meghalt. Akkor meghalt az én utitársam is. Meghalt és én vagyok ő, ha akarom. Vass vagy Torcy: tőlem függ.

A szivem izgatott verése fájdalmassá lett, a fejemben zsibongva zúgott a vér. Mi fog történni, istenem, mi fog történni?… Ránéztem a lányra. A testemen forróság futott át újra. Ismét erős voltam. Csodaszép volt a barnahajú, kékszemű angol lány. Nem tudtam szólni.

A leány hátrafordult. A tömegből egy őszhajú asszony vált ki. Messziről kitárta felém a karjait. -104-

Most dől el minden. Most fordul minden: leszek-e nyomorgó, küzködő kis fiskális, vagy királya az életnek. Vár a vagyon, a rang, a hatalom, a kékszemű leány. Nem is szabad talán ezeket, kettőjüket megölnöm az igazsággal. A hazugság: boldogság nekik és boldogság nekem. Lord Torcy: fel a csillagok felé.

Behunytam a szemeimet. Az öreg asszony puha kezét éreztem az arcomon és a zokogó hangját hallottam:

Hideg verejték ütött ki a homlokomon. Enyém a világ; de kinek mondja az én anyám azt, hogy fiam. Puha, fehér kéz simogat, de engem egy ráncos, öreg kéz simogatott. Ez egy idegen uri dáma, az én édes anyám egy öreg parasztasszony. Átfutott a plebejus gőg. Minden szeretetem ujjongva repült a Tisza partjára egy öreg parasztasszonyhoz. Felemeltem a fejemet és halkan, csendesen, részvéttel, de a lelkemben gőgös, nagy büszkeséggel mondtam:

Klonárion, hívlak! Klonárion, aranyos szandálod, könnyű lábad nyomát régen besöpörte az ezredévek homokja.

De hívásomra, Klonárion, éppen úgy megjelensz, mint azon a ragyogó nyári napon Pompéji kapujánál. Tömött hajad fekete, mint a ciprusok árnyéka, és mély szemed olyan tündöklő, mint maga a nap a görög szigetek felett. – Azon a ragyogó nyári napon Pompéji kapujában így szólt hozzánk a vezető:

– Ezen a helyen az első ásatások idején a láva és a hamú mély rétege alatt csodálatos épségben egy katona holttestét találták. Ez a katona a kötelességteljesítés ragyogó példaképe. Mikor mindenki menekült a tűzzel elárasztott városból, ő kitartott őrhelyén. Az ifjabb Plinius beszéli, hogy a menekülők odakiáltottak neki, meneküljön ő is, mert elpusztul. Ő azonban nekidőlt a kapunak és ott maradt azon a helyen, ahová a parancsszó állította. Ott maradt és meghalt. -106-

… A németek és az angolok komolyan bólintgattak. Igen, igen, az ifjabb Plinius is írja. Én nem tudom, írja-e az ifjabb Plinius, nem bólinthattam, hogy igazat mond a fecsegő, hazug vezető. Szemem előtt azonban megrezzent a fénnyel telt nyári levegő, megrezzent, csillogott, vakított és formát öltött. Ott állottál előttem, Klonárion. Arannyal hímzett, redős fehér ruhád lágyan omlott le karcsú termetedről és csodálatos ajakad körül titkos, könnyű mosoly bujkált, amint ránéztél a németekre és az angolokra.

Csodáltalak, Klonárion, szemedbe néztem és világos volt előttem, hogy a vezető, a németek, az ifjabb Plinius mind-mind együgyüek és bambák. Nem úgy halt meg az a katona, úgy-e Klonárion? – Mi tudjuk, hogyan.

A pompeji kikötőhöz vezető hosszú kőút néptelen volt. Az alkonyodó nap pirosra festette a tengert és a kikötő zaja lassanként egészen elhallgatott. A tengerparton egy szálas katona bámult bele a langyos nap piros sugárözönébe és vágyódva pillantott végig a tengeren. Rövid kardja, tarajos sisakja azt mutatták, hogy az afrikai légióból való. De szabályos metszésű arca, világos színe rómaira vagy -107- görögre vallott. Egy ideig vágyódva bámult még a tengerre, azután megfordult és a város felé tartott.

Messze tőle, a kőút másik végén egy női alak tünt fel. A katona lassan haladt előre és figyelemmel nézte a sietve közeledő asszonyt. Hová siet vajjon ilyenkor? A nap egészen belemerült már a tengerbe és lassanként sötét lett.

A közeledő nő fehér alakja a babérliget mellett látszott. A katona ekkor egy ijedt sikoltást hallott és a nő eltünt szemei elől. Az első sikoltást egy második követte és a katona rohanva szaladt előre. Ott volt a ligetnél, ahol utoljára látta az asszony fehér alakját. Kutatva nézett körül.

A liget szélső fái alatt egy hajlott alak egyenesedett ki. A katona közelebb lépett. A csillagos este világosságában egy férfit látott, piszkos és gyanus alakot, amilyenek a kikötő körül szoktak csavarogni és fosztogatni. Egy ugrással ott termett. A földön feküdt az asszony mozdulatlanul; a jobb karjáról már lecsavarta a fosztogató a széles aranykigyót, amelyet díszül hordott.

Most ott volt a katona. A fosztogató lehajtott fejjel ugrott neki. A katona ököllel ütött rá a kézre, amely tőrrel sújtott feléje, de érezte, hogy a mellén megvérezte a bandita. -108- A kardjához kapott. A széles, rövid kard megsuhant a levegőben. A bandita újra döfött, de mielőtt tőre testet ért volna, a nehéz kard súlyosan zuhant le fejére. Az éles érc csattanva szelte ketté a fejet. Az ember megingott és odadőlt a katona lábához. Kettérepedt fejéből ömlött a vér.

A katona megvetéssel és gőggel pillantott végig rajta és odalépett a nőhöz. Megnézte, nem halt-e meg. Amint hozzáért, a nő felnyitotta a szemét. Komoly, sötét pillantással tekintett a katonára és öröm gyulladt ki a szemében, mikor a rabló véres holttestét látta. Felkönyökölt.

– Megérdemelted. Hogyan lehettél olyan könnyelmű, hogy alkonyatkor a kapukon kívül jársz. A kikötő felé! Arany karkigyókkal.

A nő nem válaszolt. Nyugodt pillantással nézte a férfit. A katona az asszony ruháját vizsgálta és gyanakodva mondta:

– Asszonynak látszol, előkelőnek. Mit kerestél ilyenkor a kapukon kívül?

Az asszony zavartan rendezgette arannyal hímzett ruhája redőit. Egyszerre felkapta a fejét és szemébe nézett a férfinak. -109-

– Görög vagy ugy-e? – mondta neki. – Hiába van rajtad a légiók ruhája. A kiejtéseden érzem, hogy görög vagy.

– Én is görög vagyok, ujjongott az asszony. Én is. Klonárion volt otthon a nevem. Tizenkét éves koromban elhoztak Rómába. Akkor szegény voltam, de hat év mulva, mikor sáfránnal festettem meg a hajamat, Rómában mind vörösre festették hajukat az asszonyok.

– Az vagyok, – válaszolt a nő – de nem szabad faggatnod. Most már visszamegyek a városba. A kapuig elkisérhetsz. Az aranykigyómat emlékül hagyom neked.

– Nem szabad együtt bemennünk, – mondta az asszony, és a katona künn maradt.

Gondolkozva várt és egyszerre csak új erővel ébredt fel benne a vágy a görög szigetek után. Sóhajtva tekintett a távoli tenger felé, amelyen hazájába indulnak a hajók és szomoruan ment a városba.

De aznap Klonárionnal álmodott. Látta őt sáfránszínű hajjal; egy aranykigyót nyujtott ekkor feléje és mosolygott. Azután látta fekete hajával. Komolyan pillantott a szemébe és a szeme olyan ragyogó volt, mint a nap a görög szigetek felett és oly mély, mint a tenger a görög szigetek körül.

Másnap nyugtalanul kelt fel és az utcákat járta, hátha találkozhatnék vele. Kérdezősködni róla rútnak tartotta. Ez olyan volt, mintha bimbózó szerelméhez durva ujjal nyult volna valaki.

Járta hát a tereket és az utcákat, nézte a gyaloghintókat és bepillantott a kertekbe, hátha láthatná valahol. A várost nem ismerte, mivel nem régen került ide Afrikából, hát tervtelenül kószán járt-kelt az utcákon és a Forum triangulare házaiba is bepillantott, ahol pedig templomok és hivatalok voltak csak.

Szerelme nagyra nőtt már. Kimondhatatlanul epedt az asszony látása után és egész napját azzal töltötte el, hogy édes nevét mondta magában: Klonárion, Klonárion.

Egy napon végre meglátta. Gyaloghintóból szállott ki egy díszes ház előtt. A hintóvivők elvonultak és a görög katona szorongó szívvel járt fel-alá a palota előtt. A falak márvánnyal voltak borítva, festésük fekete, vörös és viola volt, elől görög módra oszlopok -111- álltak, az ajtón pedig be lehetett látni a díszes téres atriumba. Itt nagy úr lakik.

A katona mégsem birt ellentállni. Felment a márványlépcsőkön. Az atriumban senki sem volt. Tovább ment. Három szobán haladt át, félrehajtott egy függönyt és szemben találta magát az asszonnyal.

– Klonárion, szólt hozzá reszketve, a halhatatlan istenek adjanak neked örök ifjúságot.

– Tudod, hogy hol vagy? – kérdezte az asszony. – A Numa Pompilius házában.

– Akkor hát – mondta a katona – legfeljebb meg fogok halni. Nem nagy ár ez, Klonárion, azért, hogy láthattalak.

– Tulajdonképpen vártalak, – mondotta mélázva neki. Most sietve el kell menned, de találkozni akarok veled. -112-

– Az uram – mondta az asszony – minden hét első napján a szőlőkertünkben lakomát ad barátainak. Holnapután alkonyatkor hát szabad leszek. Várj rám a nolai kapunál és kövess, ha kimentem a kapun. Ne csatlakozz hozzám, de jőjj be abba a házba, ahová bemegyek. Most távozz.

A katona elment. Szívében tombolt az öröm és a mámor. Klonárion, Klonárion! Mint a muzsika, mint a hárfa pengése, mint a citera zengése, úgy hangzott a szívében ez az édes név. Klonárion, Klonárion! A halhatatlan istenek, akikben én hiszek – mondta – árasszák rád minden áldásukat.

Mámorosan járt a görög katona és a görög szigeteket se kivánta már. Avagy a görög szigetek minden fénye nem halvány-e Klonárion mosolya mellett, minden édességük felér-e Klonárion egyetlen csókjával.

Két napot kellett várnia. Az első napon megmozdult a föld. A katona mosolygott a földrengésen. Van-e, ami őt megijeszthetné, mikor Klonáriont látja egy nap mulva? A második napon újra dübörgött a föld és a városból sokan menekültek. A görög katona Klonárionra gondolt és az asszony úgy állott előtte, mint maga a fényességes Aphrodite. -113-

Végre jött a találkozás napja. Délben ott volt már a nolai kapunál a görög katona. Vele átellenben a Vezuv ormain füstfelhő gomolygott és a füstöt láng festette meg. A föld újra dübörgött és villámok cikkáztak a hegy orma felett. A görög katona mosolygott ezen. Hiszen ő Klonáriont várja.

Sokáig lesz még alkonyat. Türelmetlenül járkált. De az alkonyat egyszerre itt volt. A hegy megmozdult, a föld megingott, a sziklák megrepedeztek. A hegyből zúgva, áradva, dübörögve tört kifelé a tűz. A csillogó Pompejire sötétség borult. Füst és hamú szállt le a földre, égető, forró, perzselő hamú. A föld nyögve hajlongott, újra megdördült a hegy és ormából újra tűzoszlop lökődött az ég felé.

A városból mindenki menekült. A kapukon rémült embercsoportok törtettek a kikötő felé és a hajók egymásután indultak a tengerre. A síró, kétségbeesett, ordító áradat egyre dőlt ki a kapun. A katona nézte. Fejükre lassan szállt le a forró, fojtó hamú. Valaki odakiáltott neki:

A katona rázta a fejét. Ezek nem tudhatják, hogy ő Klonáriont várja alkonyatkor. Előtte még mindig rohantak el az emberek. Azután megszünt a rohanás. Ő nekivetette hátát a falnak és Klonárionra gondolt. Látta a -114- haját, szemét, a termetét. A forró hamú mind gyilkosabb tömegekben hullott alá, a hegy újra megdördült, vakítva, zúgva, sziszegve ontotta a lángoló lávát, a hamú lassan eltemette a katonát, a láva süvöltve áradt fölé és nemsokára hatméteres takaró alatt pihent a görög katona.

Klonárion ekkor már biztosságban volt. Az első napon menekült már és mikor Pompejit eltemette a láva, vidám társaságban, számoszi borral nedvesítette meg csodálatos ajkait és nem is gondolt rá, hogy várja valaki a nolai kapuban.

Úgy-e, így történt, Klonárion? A görög katona ott várt rád kétezer évig a nolai kapuban. A halhatatlan istenek adjanak neked örök ifjúságot és örök szépséget, Klonárion, neked és testvéreidnek. Testvéreid, Klonárion, ma is elfelejtik, hogy várja őket valaki a nolai kapuban és ciprusi borral nedvesítik meg az ajkukat, míg a nolai kapuban hull a láva és a forró hamú.

Tárczy bevégezte a felolvasását. Tapsoltak. Az író meghajolt egy párszor, azután lement a pódiumról; később keresett egy helyet és udvariasan hallgatta az angol hegedüst és a francia énekesnőt, aki még utána következett. A koncert végével a nagyteremben táncra készültek. Tárczy elment az olvasóterembe, kiválasztott egy puha karosszéket és csendesen szivarozott. Nemsokára egy zömök, kövéres úr kereste fel. Ez Veszprémi volt, a nagykereskedő. Kezet fogtak.

– Azért jöttem, – mondta Veszprémi – hogy gyere már egyszer megint hozzánk ebédre.

– Hogyne, legkedvesebb kalmárja a világnak. Az ember olyan ritkán talál valakit, aki szereti a jó könyvet és a jó képet… És aki érti is. És akinek jó konyhája is van. Persze, hogy örömmel. Mikor menjek?

Veszprémi elégedetten intett vagy háromszor a fejével, azután mosolyogva mondta:

– Hanem, ha szivesen jösz, akkor most keresd fel a feleségemet. Haragszik, hogy feléje se nézel.

– Ohó, – gondolta magában – hát az egész meghivás az asszonytól ered?

Tárczy elindult. A teremben már táncoltak. Végigment a táncolók között és a terem végén találkozott az asszonnyal.

– No, csakhogy rászánta magát, hogy felém néz, – mondta durcásan az asszony. Erőszakkal kell idehozni.

Tárczy ránézett. Az asszony egészen csinos volt. Válla és nyaka puhán fehérlett a kivágott -117- ruhában és harminckét éve csak egy finom, pikáns, könnyű hervadtságban mutatkozott. Komolyan válaszolt neki:

Tárczy összehúzta a homlokát. Ha az asszonyok ilyen ostobaságokat kérdeznek, akkor akarnak valamit. Mit akar ez? Nyugodtan válaszolt neki.

Tárczy ránézett. Ha azt mondom neki – gondolta – hogy csak azért, akkor halálosan megsértem.

Tárczy nem válaszolt. Ránézett. Az asszonynak csillogott a szeme és kutatva mélyedt az övébe. Tárczy lehajtotta a fejét és hallgatott.

Tárczy most már tisztában volt mindennel. Eszébe jutott a multkori beszélgetésük. Akkor is vallomásokat erőszakolt ki belőle az asszony. -118- De a döntő szóig nem jutottak el. Akkor ugy tett, mintha ezt a döntő szót ki akarta volna mondani, de adós maradt vele. Az asszony most számon kéri. Tárczy dühbe jött. Szerette Veszprémit és el akarta felejteni a multkori dolgot. El is felejtette. Az asszony makacssága bosszantotta. Egy másodpercig mérlegelte még az ügyet.

– Szeretem – mondta magában – ezt a Veszprémit. Derék, okos, becsületes ember.

Ránézett az asszonyra és megvolt az elhatározása. Halkan és lassan mondta neki:

– Én nem is értettem soha, – mondotta, hogyan választhatott ki maga egy ilyen nőt. Egy orfeuménekesnőt. Egy műveletlen, tudatlan, szellemtelen leányt…

Tárczy diadalmasan emelte fel fejét. Várj csak, – gondolta. Naivul kérdezte: -119-

– De nem orfeuménekesnőt. Hanem egy nőt, aki megérti. Egy asszonyt, egy tisztességes asszonyt.

Az asszony remegett a felháborodástól. Nem tudott mit mondani. Végre reszketve tört ki:

– Csak nem hasonlít egy tisztességes nőt azokhoz a nőkhöz, akiket mindenki…

– Isten mentsen – válaszolt Tárczy nyugodtan, én a tisztességes nőket sokkal kevesebbre becsülöm.

– Akkor becsülöm meg őket, ha sokkal kevesebbre becsülöm őket. Kérem, ha az ember órát akar, akkor az óraárushoz megy. Ha szerelmet akar, akkor a szerelemárushoz megy. Hiszen nekik az a mesterségük. Azt ők jobban értik. Ők azért élnek, ők azért és arra ápolják, dédelgetik, gondozzák magukat. A fürdőjük, a parfumjük, a csipkéjük mind arra való. Hogy jutna erre ideje és kedve egy tisztességes asszonynak? -120-

– De hát, mondta hebegve, az semmi, az semmi, hogy egy asszony a szerelmének feláldozza a tisztességét? Hogy odaadja a tisztességét?

– A tisztességét? De kérem, mondta Tárczy üzleti hangon, ennek reám nézve semmiféle értéke nincs. Értékes rám nézve az ideges, kemény, formás, szép termet, a forró ajak, a gömbölyű kar, az acélos, karcsú láb… De a tisztesség? Mit érek én több gyermekes családanyák tisztességével?

– Ah, a lélek, a szellem… Tudja, magának, aki olyan okos asszony, megmondhatom, nincs utálatosabb, mint egy asszony, aki folyton a lelket, a szellemet emlegeti.

– Oh, a legnevetségesebb és a leggyülöletesebb élőlény a világon a femme incomprise. A meg nem értett asszony oda tolakodik a maga érzelmeivel minden idegen gondolathoz, minden idegen érzéshez, felajánlja, kinálja a szimpatiáját. Árulja magát és a legtöbbet ajánló biztosan megkapja…

Az asszony nem birta tovább. Kiegyenesedett és a dühtől reszketve kérdezte:

– Ki beszél magáról? Magának két gyermeke van, maga nem keres lihegve megértést, hanem bölcsen tudja, hogy a legszebb dolog két gyermek jó anyjának lenni. Minden hódolatom az ilyen asszonyoké. Én a másik fajtáról beszéltem. Hogyan beszélhettem volna magáról?

– Minthogy pedig a másik fajtával, amelynél talán volna remény, nem érdemes foglalkozni, én meggondoltam a dolgot. Szakítani akartam Riese Micivel? Meggondoltam… Nem szakítottam vele.

– Tárczy, sziszegte, Tárczy, maga a legutálatosabb, a legszemtelenebb, a legelbizakodottabb fráter a világon.

Megfordult és elsietett. Tárczy utána nézett. Tudta, hogy a holnapi ebédnek most már vége.

A lakásban nagy futkosás támadt, a kis szabóműhelyből csörömpölés hallatszott. Valaki felszaladt az első emeletre és lihegve jött vissza:

Lonát ágyba fektették. A negyvenéves ember összehúzott szemmel nézte a lány csodálatos szépségét.

Egy-két orvosi rendeletet adott még a professzor, azután menni készült. -123-

– Nem lesz semmi baja, könyörgöm? Mást ne csináljunk vele, nagyságos tanár úr?

Egy hónap mulva feleségül vette a lányt. Lona nagyon boldog volt. Vaksága nem gátolta a jólét élvezésében: szerette a nagy, szőnyeges szobákat, amelyekbe a szűk szabólakásból jutott, örült, hogy cselédei vannak, akiknek parancsolhat, és imádta a férjét, aki úgy dédelgette őt, mint egy gyermeket, és aki rá nézve az erő, nagyság, hatalom és szépség megtestesülése volt, a gazdagság és az örömök dús forrása, vak leánysága álmainak a lovagja.

Egy lányuk született, azután egy fiuk és Lona szívében az örömöknek egy új világa nyílott meg, a boldogságnak egy új birodalma: a vak asszony szívében édes gyönyörűséggel áradt el az anyaság érzése. Nagyon boldogok voltak.

Lona huszonhatéves volt – erős, délceg, fiatal asszony – mikor az ura egy délben hazajövén, megkapta a kezét:

– Lona, megoperáltatom a szemedet. Most elviszlek a klinikára, ott maradsz vagy két hétig és azután újra fogsz látni.

Lona megcsókolta az ötéves lányt és a hároméves fiut és elment. Megoperálták a szemét; sötét szobában élt két hétig és a tizenötödik napon nyitott és szabad szemmel, látóan tekintett bele a nap teljes és fényes világosságába.

– Édes, drága Lonám, de boldog vagyok! Én feketefürtös, szép gyermekem, milyen szép vagy… milyen szépek a szemeid, te szép Lonám, fehér asszonyom… Ugy-e Lonám, szép a világ, az élet, a napfény… Lona, látni fogod a gyermekeinket… Lona, a látás megkettőzi az élet minden örömét.

Lona zavarodottan tekintett rá és hallgatott. Kocsiba ültek: végig a nyári fényben fürdő városon, haza a két gyermekhez. A férfi ujjongott:

– Süthet most a nyári nap, szikrázhat, vakíthat: Lona belenéz, Lona lát.

Lona elfordította a fejét. Nézte a fasort, amelyen végigrobogott a kocsi, nézte az egész harmatos, nyári reggelt: az élet csakugyan szép. Nézte a járkálókat: a színes ruhák csakugyan szépek, az emberek között is van olyan, -125- aki majdnem megközelíti az emberi szépségnek azt a képét, amelyet ő gyermeksége világosságából elvitt a vakság sötétségébe.

A tanár gyönyörűséggel nézte a hallgató asszonyt, Lona pedig a hintó párnáján elhúzódott tőle. Ez az ő férje? Mikor vak volt, nem tudta, hogy a bőre ilyen sárga, a szakálla – milyen selymesnek tetszett – ilyen ritkás és kopott, az orra, a feje ilyen különös formájú. Ijedt gondolata nem merte rútnak mondani, csak a félelmes különösségét és idegenségét vallotta be.

Hazaértek. Hangos kiáltásokkal jött a két gyerek, zajos örömmel ölelgették az anyjukat.

Lona hallgatott. Ijedten nézett körül az ismerős lakásban: – ez az ő lakása valóban, de mégis idegen lett ez a lakás ő neki. Mit keres ő itt az idegen férfi és a két gyerek között, akiknek minden vonása az apjuk tatárarcát viseli?

Megrohanta és elkábította ez a csunyaság. Az ő puha keze simogatta ezeket a fejeket, de akkor ezek csodaszép, fürtös angyalfejek voltak. Ő hozzásimult ehhez a hajlott férfihoz, de ez akkor délceg levente volt. Orvul rontott rá és úgy gázolta le ez a csunyaság. Ezeknek az embereknek a rútsága fáj, éget és perzsel. -126-

A gyerekek még csókolgatták az anyjukat, a találkozás első perce alig mult el, Lona keservesen zokogni kezdett.

A keserű zokogás azonban nem akart szünni, egyre fájdalmasabbnak és lázadóbbnak tetszett.

… Nagy csend támadt. A levegő nehéz lett körülöttük, súlyos sejtelmek árnyéka tette hűvössé, eljövendő tragédiák lehellete rezzentette meg.

A gyerekek riadtan húzódtak vissza, a férj arcába bánat, harag és gyötrelem kergetett -127- egy sötét vérhullámot. Az asszony észrevette, hogy hibát követett el, és jóléte féltése megmozdult benne. És a vakságból alig kimenekült asszony elkövette első csalását: emberfeletti erőfeszítéssel parancsolta könnyes arcára a szeretet mosolyát és nevetve, könnyezve, bocsánatot kérve, a kitörő szeretet képmutatásával szorosan megölelte a férjét.

A Jégkirály befutott a kikötőbe. Annyi érdeklődéssel fogadták csak, mint amennyi minden érkező hajót megillet.

Péterfi, az expedició alvezére, rátámaszkodott a korlátra és mosolyogva mondta Laczfynak:

Laczfy, a nyugodt fekete óriás, az expedició vakmerő és bálványozott vezére, csendesen szólt:

– Annyi, mintha ott lettünk volna. Magad is azt mondtad, mikor öthónapi gyötrelmes szánút után elértünk az óriási, nyilt tengerig, hogy annyi, mintha a póluson volnánk.

Az arca, komoly, nemes és erőt sugárzó arca ragyogott az örömtől. A horgonyt leeresztették és az expediciónak mind a huszonöt tagja a kapitány köré gyült. A boldogság, a győzelem mámora, a dicsőséges munka diadala tombolt a szivükben és a gyötrelmes négy esztendő után, amelyet fagyban és éjszakában töltöttek el, úgy tetszett, hogy most a szíveikből az ujjongás valamely egetrázó hangjának kell kitörnie. Huszonöt férfimellet majd szétrepesztett a mámoros öröm. Mindnyájan Laczfyra néztek. És a félelmetlen, kemény, erős vezérnek, akire szorongva tekintettek mindig a nyomorúság és a veszedelem perceiben, nem volt most más szava, mint ez az árva reszkető szó:

A szeme megnedvesedett és a huszonöt férfi, az Északnak, a jégnek, az éjszakának, a pólusnak a hősei, könnyes szemekkel, megindulva, ellágyulva és sírva szorította meg egymás kezét.

Egy dörgő éljen volt a válasz és a könnyező öröm harsogó ujjongásra vált. A kapitány azután megszólalt: -130-

– Barátaim, én most kiszállok. Hammerfest a föld legészakibb táviróállomása – bejelentem innen, hogy útban vagyunk hazafelé; elhozom a leveleinket és azután indulunk.

Újra dörgő éljenzés volt a válasz, Laczfy partra szállott. A táviróhivatalba még ismeretlenül ment be. Három táviratot tett le itt csendesen a hivatalos asztalra.

A három távirat jó ideig hevert ott, míg a posta embere elvette. A hivatalnok elolvasta az elsőt, felkapta a fejét és tört angolossággal kérdezte:

A hivatalnok elpirult, a szeme kigyulladt, a kezét kinyújtotta az óriás felé és megindultan, hebegve mondta:

– Uram, engedje meg, hogy a kezét megszorítsam. Az egész civilizált emberiség nevében üdvözlöm a kulturának ezen a határállomásán, és jogom van rá, mert az egész emberiség aggódva vár hírt az ön vakmerő és felséges vállalkozása felől.

– Igen, mondta nyugodt büszkeséggel Laczfy, a legelső magyar sarki expedició tovább jutott összes elődeinél.

– Uram, mi otthon megállapodtunk abban, hogy ami értesítés van számunkra, azt ide küldik; bizonyosan vár tehát ránk egy pár levél.

– Igen. Van olyan, amelyet három éve őrzünk, és bizony, utóbb ha jött egy-egy, azzal a gondolattal tettük a többihez, hogy sohasem kapja meg az, akinek címezve van.

Laczfy átvette a nagy levélcsomót és megdobbant a szíve. A levelek közül felé ragyogtak a felesége kezevonásai. Sietve búcsúzott el, hogy olvashassa a drága írást.

– György, – szólott az írás, – ha Isten hazavezérel, az ő végtelen kegyelme bocsássa meg nekem, hogy ezekkel a sorokkal lépek eléd, nehéz utad után, György, én térdenállva teszek egy alázatos vallomást. Gyermekem született. A gyermeknek Bán az apja. Nem tudtam ezzel a vallomással várni, míg hazajösz. A szívemet kín facsarja össze és megmérgez a keserűség, hogy így kell téged fogadnom. De György, te erős vagy, jó, nagy és irgalmas. – György, miért hagytál magamra! Én gyenge vagyok, miért mentél el tőlem!… -132-

Laczfy ott állott az utcán, kezében a levéllel és szédülve tekintett körül. A napfényre sötétség borult; szeme bizonytalanul keresett valami támasztékot, amelyen a rettenetes forgatagban megpihenhessen.

Tehát már az első évben… És Bán, az a senki, az a hitvány báb, az a rongy pojáca…

Megrázta magát. A levelet nem olvasta tovább, minek olvassa azt, ami még azután jön. Betette a zsebébe, nehéz mellel vett egy hosszú lélekzetet és indult csónakja felé.

A hajón szétosztotta a leveleket. Végigtekintett a tengeren és elfordult a többiektől. Azután lement a kabinjába, hogy a mások öröme vérig ne korbácsolja az ő fájdalmát.

Lenn a kezébe hajtotta a fejét és maga elé bámult. Nem volt semmi gondolata; belemeredt a levegőbe és teltek az órák.

Lenn is elviselhetetlenné vált a maradás; akkor újra felment a fedélzetre. Rádőlt a korlátra és belebámult a tengerbe. A kormányos lépett hozzá és rekedt hangon kérdezte:

– A levél… A menyasszonyomtól kaptam levelet… Hogy nem tud rám várni. Hogy minek mentem el… Talán már nem is élek… Hogy nem maradhat vén lány.

Laczfy ekkor körülnézett. Megint ott voltak csaknem mind a fedélzeten és az arcokon – végig, minden arcon – bánat, harag és keserűség.

– A levél… Mivel csak két évre terveztük az expediciót, csak két évre kaptam szabadságot. A harmadik évben betöltötték az állásomat, a fizetésemet nem adták ki a húgomnak és…

Elfedte az arcát. Laczfynak zsibongott a feje. Szédülve tekintett körül. Péterfi, a mindig vidám, bízó és jókedvű fiú ott ült egy kötélcsomón és könnyek csurogtak le lassan az arcán.

– Várt két évig bizalommal. És hogy nem jöttem, várt türéssel még egy évig. És hogy nem jöttem, lefeküdt és meghalt.

Mind a levelet mondta. Halált, hűtlenséget, gonoszságot, hitehagyást jelentettek a levelek. A matrózoknak is, az utolsó embernek is volt valakije, aki elhagyta, megcsalta, kirabolta: feleség, barát, szerető… A fedélzeten sötét árnyak suhantak végig. Az arcok vonaglottak, a kezek ökölbe szorultak. Könny volt a szemekben. Észak diadalmas hősei ott állottak győzelmes hajójukon megverve, kifosztva, megcsalva.

Közeledett az alkony és a férfiak szótlanul állottak ott. A fejüket lehajtották és hallgattak.

A pólus felé mutatott, a dermedt sivatagok, a jégpokol felé; ahol négy esztendőt gyötrődtek és ahol epedve álmodoztak a hazatérés felől. -135-

A kezek egy önkéntelen mozdulattal nyultak a kormány, a vitorlák felé, hogy megfordítsák a hajót; inkább oda, a jégbe és az éjbe, mint haza, az emberek közé. De azután keserűen, leverve, komoran fordították mégis dél felé a kormányt. A Jégkirály gyorsan haladt a boldog, déli vizek felé, és a pólus huszonöt hőse, akiket ujjongva várt a haza és a világ, csüggedten és keserűen, bánatosan, megalázva és összetörve nézte a hullámokat.

Leültem egy asztalhoz. Jött a pincér. Hozattam valamit és belebámultam a levegőbe. Meleg nyári est volt, jó ilyenkor a szabad ég alatt ülni és nézni, nézni a csillagos estét. A lelkem meg volt tiporva és fájdalmasan vonaglott. Az ember arca eltorzul ilyenkor attól a nagy keserűségtől, amelyet valósággal a szájában érez, reszket az ökle, mert ütni akarna és azután görcsösen kapcsolódik össze. Bámultam bele az estébe.

Egy szempár verte fel a magányosságomat. Igen, valósággal felverte ez a szempár. Sötét szem volt, kék vagy fekete, de nagyon sötét és amint egyszer-egyszer rám nézett, mintha valami nagy árnyék lebbent volna el felettem. Nézni kellett ezeket a szemeket. Vannak ilyen szemek, sötétek, csodásak.

Néznem kellett. Szemben ült velem valamelyik asztalnál egy férfival. A férfit egy futó pillantással elintéztem: ez nem számít. Hanem -137- az asszony… Fehér volt az arca, bűnösen fehér, fekete haja fürtökben bújt elő kalapja alól és mintha ezek a fürtök éltek volna.

Néznem kellett. Miután pillantásaival felverte a nyugalmamat, most gőgösen vette tudomásul az érdeklődésemet és rám se nézett. Beszélgetett a férfivel. Látszott rajtuk, hogy házastársak és hogy idegenek.

Az asszonyt néztem még egy ideig. De minthogy következetesen, gőgösen, szinte kihivóan kerülte a tekintetemet, felkeltem és elmentem.

Egy óra mulva elintéztem valami dolgomat és bementem a kávéházba. Leültem és folytattam a szótlan bámulást a csillagos, nyári estébe, sajgó szívvel, amely úgy fáj, hogy az ember szeretne felzokogni.

A magányosságomat ismét felverte egy szempár. Fel kellett néznem. Oda kellett néznem és tágra nyílt a szemem a meglepetéstől. Itt van az asszony, az ismeretlen assszony, a fehérarcú asszony.

Rábámultam. Első meglepetésemben szinte csodának néztem azt, ami egyszerű véletlen volt: kerestek egy közeli kávéházat és ide jöttek be. Az asszony észrevette az elámulásomat és egy gyors mosoly futott át az arcán.

Én azután nem foglalkoztam tovább a dologgal. Bámultam az estébe. Tőlem ugyan ne -138- fordulgasson el gőgösen senki asszonya. Az asszony sötét pillantása azonban egyre ott suhogott körülöttem, mint egy halk szárnycsapású, nagy fekete madár. Mit akar tőlem ez az asszony? Most látom másodszor; véletlenűl; mit akar hát? Uri asszonynak látszik, mit akar hát? Boszankodva akartam lerázni magamról a sötét, árnyékos tekintetet, de nem tudtam. Ideges lettem. Zavart lettem. A lelkem nem sajgott már úgy, de valami határozatlan, félénk, gyenge vágy borzongatott meg ezektől a szemektől. Végre is szép ez az asszony. Csodaszép.

Nem engedem, hogy egy kacér asszony játszszék velem. És nem megyek bele valami ostoba és kétes végű kalandba, amikor még itt sajog a lelkemben a másiknak a fájdalma. Felkeltem és elmentem. Rá se néztem.

Egy ideig foglalkoztatott még, két nagy szeme rám tekintett, akárhová néztem, de pár óra mulva elfelejtettem. Másnap, mikor a vendéglőbe mentem vacsorázni, eszembe se jutott. De egyszerre rám libbent sötét pillantása. Ott volt. Valami borzongás futott végig rajtam. Óh, ez az asszony nagyon hatalmas úr tudna lenni felettem, nagyon meg tudna kínozni. -139-

Nem akartam ránézni. De rajtam volt a pillantása. Mindig rajtam volt parancsolóan, követelően, makacsul és néha naiv csodálkozással: miért nem nézel rám?

Ránéztem. A szeme ekkor kigyúlt. Lenn a nagy sötétségben, a szeme alján villámok pattantak elő, hosszú szikrák villantak ki, egy égő tűzfolyam áradt a szeméből. Szembenéztem vele. A férfi nem vett észre semmit. Az asszony fekete szeme tűzben ragyogott és én már szinte el voltam veszve. Oh, mondtam magamban, oh, de borzalmasan, de csudálatosan, de nagyszerűen szép vagy. A mámor lehelletét éreztem; a véremen tüzesen borzongott át valami nagy borzongás. Az asszony szeme egyre tüzesebben szikrázott az enyémbe és kiszáradt torokkal mondtam: oh, de tudnálak szeretni.

Láttam, hogy már többen néznek bennünket – a férfi nem vett észre semmit – felkeltem hát. Kimentem az utcára. Megvárom őket, gondoltam. Meg kell tudnom, hol lakik ez az asszony.

De ki lehet ez az asszony? Honnan jön? Mit akar? Mit akar velem? Miért éppen velem?

Nem tudtam válaszolni ezekre a kérdésekre, de csupa ifjú-öröm volt a vérem. Oh, mondtam, szép ez az asszony. Mit bánom én: -140- ki, honnan jön, mit akar. Fiatal vagyok, a szemembe szikrázott a szeme, – szép az élet.

Az utcán álltam. Az asszony egyszerre kilépett. Egy kocsinak intett. Siettem én is a kocsiállomás felé. Gyalog nem tudom követni őket.

Hajtattam utánuk. Szinházba mentek. Idegenek, gondoltam magamban, különben nem mennének most meleg nyárban szinházba.

Megállíttattam a kocsimat jó távol. Ők kiszálltak. Vártam egy kicsit, azután én is jegyet vettem. Bementem a nézőtérre; kerestem őket. Páholyban voltak. Az asszonynak egy fénycsóva gyúlt ki a szemében, mikor meglátott; olyant villant rám a szeme, hogy szinte belevakultam. Ujjongtam. Szeretem ezt az asszonyt, akarom ezt az asszonyt.

Kihajolt a páholy korlátján és amig mások nézték az előadást, rám mosolygott. Azután az ajkára tette a kezét; ez mindent jelent, hallgatást, csókot és igéretet, mindenekfelett igéretet.

Tele voltam fiatal örömmel, az élet büszkeségével, a vér mámorával. Oh, ez az asszony…

Vége volt az előadásnak. Siettem, ki az előcsarnokba, hogy megvárjam az asszonyt és azután utána menjek. A tolongásban távolról láttam már. A szeme rám villant. Szeretlek – mondtam – és akarlak. -141-

Lassan jöttek felém. Az asszony állandó, titkos, csendes mosollyal nézett rám. Őt láttam csak. A férfire nem is néztem. De amint a tömegben előrehaladtak, meg kellett látni a férfit is.

Még dideregtem az asszony pillantásától, amikor ránéztem. A szívem ekkor egy ütést kapott, a véremen jeges áradás suhant át, visszahökkentem, megdöbbentem, hátratántorodtam elképedve, megrettenve és megzavarva. Mi történt?

Ez a férfi nyomorék volt. Nem volt sánta, nem volt béna, de nyomorék volt. Elaszott testét alig tudta egyenesen tartani összeroppant gerince, a lábai megroskadtak minden lépésnél, a járása vontatott, súlyos volt, mint a nagybetegeké. Nyomorék volt ez a férfi. Haldokó. Összeroskadó.

Rám villant most a szeme, de a szívemben nagy harag gyulladt ki. A férfivel éreztem közösséget a közös ellenség ellen, aki az asszony…

Itt van e mellett a nyomorék mellett és keresi az új férfit, a másikat. Engem! Dühös haraggal lázadtam fel az ellen a gyengeség ellen, amely hozzá hajlított. Már vége is volt. -142-

Utánuk néztem, de nem mentem utánuk. Lopva rám tekintett még az asszony, de én a férfit néztem. Nem mozdultam. Mentek együtt, azután eltüntek előlem: a bűnösen fehér asszony és a nyomorék férfi.

Magam maradtam a nyári éjszakában. Vége volt a mámoros erőnek, az erős, szerelmes ifjúságnak. Az arcom szinte eltorzult attól a nagy keserűségtől, amelyet a szájamban éreztem.

Gál püspök a gyorsvonat ablakain át kutatva nézett az őszi este kora sötétjébe. A távolban ott ragyogtak már Marosvár lámpái, és úgy tetszett, hogy a katedrális kettős tornyát is látja a sötét égre rajzolódva.

Az erdő elmaradt és a sinek mellett alacsony külvárosi házak látszottak. Azután újra fák.

A házak szaporodtak és rosszul világított, görbe külvárosi utcákba lehetett a magas töltésről belátni.

– Az Alsó-város – mondta magában a püspök és megdobbant a szíve. -144-

Megismerte az utcát, a házakat, az egész városrészt: a piszkos és eleven zsidó-várost, a marosvári gettót, ahová nem törvény és nem sárga folt űzte a gettó-népet, hanem a szegénység, az űzérkedés, a szatócskodás és a rongyszedés.

Gál püspök szíve hevesen vert. Itt, ezen a hosszú utcán, az alacsony házak között, itt játszott ő, itt járt iskolába, itt élt le hosszú, nyomorúságos és vidám gyermek-éveket. A kis Geiger Simiből azóta Gál Simon püspök lett, a marosvári püspökség ura, római gróf, pápai trónálló, ő felsége valóságos belső titkos tanácsosa és jelölt a biboros-kalapra…

A vonat elhagyta az Alsóvárost, elrobogott egy villamos fényben úszó utca mellett, hosszan fütyölt és megállott. Rendelete szerint csak egy udvari papja várta Gál püspököt.

A püspök kocsira ült, a huszár alázatos meghajlással csapta be az ajtót és öt perc mulva új rezidenciájában volt Gál Simon. – A káptalan tisztelgett nála, fogadta a jószágkormányzót és azután maga kivánt maradni.

Bejárta a palota termeit. Egy percre megállott a Forgách püspök arcképe előtt, elmélázva nézte az Eszterházy biboros finom vonásait, egy pillantást vetett a törökverő Drugeth püspök páncélos képére és azután hálószobájába vonult. -145-

Boldogsággal és mámorral volt tele a szíve. Ime, ő, Geiger Simon az Alsó-városról idekerült a Forgáchok és Drugethek palotájába. A Geiger Lázár fia ura ennek a palotának és elébe nem járulnak kevesebb hódolattal, mint akár Eszterházy biboros elé.

A városra, ahonnan diadalmas útjára elindult, régen nem gondolt. Ki akarta törölni emlékéből a nyomorúságnak ezt a helyét, ahol egy fiatal zsidó jogászt a hiányzó vizsgadíja arra kényszerített, hogy visszatérjen a piarista-atyákhoz – akiknek kedves tanítványa volt – és kérje a maga számára is a rend atyai jóvoltát és ruháját. De most lehetetlen volt nem gondolni a városra, a multra, a zsidóváros piszkos utcáira ott a vasut mellett.

A gyermekkorára gondolt, a labdázásokra a Forgách-kertben, az ájtatos tanításokra az alacsony imaházban, és mosolygott. A gimnáziumban dédelgették lángeszét az elfogulatlan papok. Otthon nyomorogtak. Az apja tönkrement, az anyja meghalt. Dúsgazdag rokonaik voltak; nem törődtek velük. Meghalt az apja is, és egy napon hiába járta be a várost, milliomos rokonait, egy pár rongyos forintért, ami vizsgadíjra kellett. Akkor elindult a gimnázium felé és négy hét mulva a kispapok ruhája volt rajta. -146-

Harmincöt éve. Milyen út azóta: – az első miséig, az első szentbeszédig, amely lázba hozta hallgatóságát, az első könyvig, amely a legelső történettudósok közé emelte, a kanonokságig és a tardosi apátságig, amelynek jövedelméből bőkezű mecénása lehetett minden művészetnek, a feledhetetlen római utazásig… És most, ötvenötéves korában Marosvár püspöke. Milyen út a Geiger Lázár fiának. Hálával és csodálattal gondolt a nagyszerű hierarchiára, amelynek páratlan demokráciája ajtót tárt előtte. Jónak, nagynak, boldognak érezte magát. Szép az élet és jó az Isten… Úgy hajtotta le csendes, tiszta és nyugodt álomra a fejét, mint az a kis zsidógyerek ott az Alsó-városban valamikor. Megint Geiger Simi volt.

… A székfoglaló, az avatás napján azután Gál püspök lett. A székesegyházban ünnepies volt és alázattal teli, a fogadásoknál méltóságos és fejedelmi. Éles metszésű, halvány arca királyi módon ült magas termetén, a szava tündöklött és mozdulatai egy király mozdulatai voltak. A küldöttségek hosszú sora a nagy szónokot hallotta, a nagy tudóst, a mecénást, az emberbarátot. Mindenkit elragadott és – hiába lesték titkolt várakozással – a zsidó hitközség küldöttségének jósággal, leereszkedéssel, fejedelmi módon adta -147- tudtára, hogy a felekezetek közötti békét fontosnak és szükségesnek tartja… Gál Simon megmutatta Marosvárnak, hogy oda való a Forgách püspök helyére.

Mikor a város nevében üdvözölte a polgármester, Gál püspök pillantása megakadt egy öreg ember arcán. Fekete ruhában szorongva, egy összetöpörödött öreg ember állott a városi képviselők között. Gál püspök szórakozottan hallgatta a polgármester szavait és az emlékezése megfeszített erővel dolgozott.

Megvan. Egyszerre eszébe jutott minden. Valamelyik nagy ünnepen ott az Alsó-városban nem volt mit enni már a Geiger Lázár házában. Akkor egy kis szatócs, egy nevetséges alacsony emberke, egy furcsa kis figura, egy alig ismert szomszéd hozta be hozzájuk, amije volt. Gál püspöknek forró hálával telt meg a szíve.

A polgármester beszédére ragyogó ékesszólással válaszolt, és amikor a küldöttség tagjait bemutatták neki, a kis öreg emberhez fordult:

– Kedves Lamm bácsi, – mondta hirtelen – kérem, maradjon itt, szeretnék magával egy kicsit beszélgetni…

Az öreg félreállott és hosszú sorban jöttek tovább a küldöttségek; mind, mind hódolni a Geiger Lázár fia előtt. És a Geiger Lázár fia mindvégig fejedelmi volt.

Az utolsó küldöttségnek válaszolt Gál püspök, mikor a nagyterem tulsó végében egy csoportot vett észre. A különböző küldöttségek tagjaiból maradtak vissza, új emberek is jöttek hozzájuk, összeverődtek lassanként vagy tizen; a Gál püspök rokonsága. Ott voltak mind: a Geigerek, a Schwartzok, a Spitzerek, a dölyfös és korlátolt milliomosok.

Amig beszélt még Gál püspök, éles szeme végigfutotta a társaságot. Igen, itt vannak mind: Geiger Gyula, a hatszoros milliomos, aki nem adott az apjának rongy pár ezer forintot, amelylyel a bukástól menthette volna meg, Schwartz Lázár, akihez hiába ment vizsgadíjért, az egész milliomos pereputty, amely az apja hosszú haldoklása alatt éhezni engedte őket. A püspök szívét vad erővel rohanta meg az emlékezés: a sok alázkodás, a nyomorúság emléke; és a gyülölet, amelyet régen érzett irántuk, most friss erővel kelt fel. Itt vannak mind kövéren, ünnepiesen – ezek a milliomosok csodálatosan -149- hosszúéletűek – és akit engedtek volna elpusztulni, annak tiszta talárjába most bele akarnak kapaszkodni.

Az utolsó küldöttség is elment. A terem végén megmozdultak a fekete ruhák. Egy csoportban jöttek előre a dörgölődzés mosolyával, alázatosan és dölyfösen, hogy gőgjük új támaszt nyert magasra jutott rokonukban.

A csoportból előlépett az egyik, aki szónokolni fog. Szóhoz azonban nem jutott.

Gál püspök nem birt magával. Finom arcán ezer ráncba szaladt a lenéző kötekedés, papi vonásain kiütött az egykori zsidó fiú gyilkos gúnyolódása, a fekete ruhákkal nem Gál püspök, hanem Geiger Simon állott szemben. Oh, most a kezében vannak, a bosszú jó, a bosszú édes, a bosszú áldott.

A szónok nem tudta kinyitni a száját. Geiger Simon szembenézett a társasággal, két kezét egy villámgyors mozdulattal emelte fel és szorította maga elé szétterpesztve, arcán a ráncok éltek, nevettek, gúnyolódtak és ez a régi arc, ez a héber gesztus félreérthetetlenül, világosan és hangosan rikoltozta a milliomosok felé: – De piszkos banda vagytok…

Három másodperc volt az egész. Azután ismét Gál püspök állott ott selyemtalárjában, magasan, méltóságosan és a következő mozdulata fejedelmi volt. -150-

Azután megfordult és termei felé távozott. Egy intésére mellette ügetett a kicsi öreg ember.

Szeretem – mondta a fiatal Both – a szép gesztusokat, a fejnek büszke hordozását, a félig lehunyt szempillák hideg, gőgös tekintetét. Szeretnék így járni az emberek között, királyi módra felszegett fejjel, jéghideg és merev arccal, amelyre ráfagyott a büszkeség. De korunk szelleme, amely szkeptikus és gúnyolódó, nem tűri a királyi fejhordozást. A gúny darázsfészke minden fullánkját beleereszti a királyiságba; a királyok sem lehetnek fejedelmiek: mosolyogniok kell és barátságos szavakat intézni a körülöttük tolongó cifraruhás csőcselékhez.

Büntetlenül ma csak a szolgák lehetnek fejedelmiek, az inasok a nagyuri palotákban, a Jamesek és Baptisteok. Őket szeretem nézni, amint márványarccal járnak a szőnyeges termekben: egyenesen, mint egy szálfa, hang és mozdulat nélkül. Milyen büszkék, milyen méltóságosak, milyen fejedelmiek! Mi hajlongunk -152- és mosolygunk, ők egyenesen állnak és jéghideg az arcuk. Mi kacagunk és hüledezünk, ámulunk, szörnyűködünk, az ő arcukon nincs más, mint méltóság. És ha szétdől a terem a nevetéstől, és ha dübörög és háborog, ők állnak nyugodtan és hidegen és egyetlen izom nem mozdul az arcukon. Az ősök dicsőségének, az utód büszkeségének, a régi törzs gőgjének és az évszázados palota méltóságának a hordozói és őrizői ők tudatosan vagy öntudatlanul.

Mindez a királyi méltóság, ez a fejedelmi gőg, amit imádok, megjelent előttem egyszer egész uralkodói ragyogásával egy szőke lányon. Nem volt cseléd, de alig több: angol társalkodónője volt az öreg Sándorfy grófnénak.

A szinházban láttam először; a grófné páholyában ült. Hiszek a kiválásban, a fajta nemesedésében és ezt mondtam magamban:

– Évezredes fajtának kifinomodott virága ez a lány. Hercegeknek és hercegnőknek kellett egymást, szeretniök csodamódon, teremtő szerelemmel összetalálkozniok, hogy ebben a lányban elérje tetőpontját a fajta virulása, ereje és szépsége. Mert szép lehet a plebejus vér is, de a hajnak ez a csodás, hamvas szőkesége, az arcnak ez a színe, a száj metszése, az orr finomsága, ez a fül, ez a kéz és ez a termet csak egy munkától megkimélt, csupán a maga -153- virágzásában fáradó, gyönyörű racenak adatott meg.

Csalódtam. A lány nem hercegnők lánya, hanem társalkodónő. Mary a neve, az apja kocsmáros, Jamesonnak vagy Jacksonnak vagy hogy hívják. Mindegy, mondtam magamban, szeretem ezt a lányt.

Másodszor a grófnénál találkoztam vele, ahol nagy vacsora volt, mulatság, tánc. A lánynak olyan szerepe volt, ami a házikisasszonyé és a szobalányé között van. Rendelkezett a cselédséggel, de a grófné vele hozatott magának egy pohár vizet.

Hogy hozta ezt a pohár vizet! Körülötte hangos beszélgetések és kipirult arcok; az ő ajka hallgatásra zárva, az ő arca hideg és mozdulatlan, az ő feje büszke és magas. Mint egy királynő, úgy ment a tömeg között, a grófok és a grófnők körülötte fecsegő cselédek voltak. Körülötte a póriasság lotyogott és kacagott durván, ő volt a méltóság és a fenség.

A társaság rosszul bánt vele. Az asszonyokat bosszantotta a szépsége, a férfiaknak kellett volna a szépsége: bántották tehát mind a ketten csipős megjegyzésekkel, parancsolgatással vagy otromba bókkal. A lány mozdulatlan arccal járt közöttük.

Beszélgetni kezdtem vele. A hangja szonór, aranynyal zengő alt-hang volt. A kérdéseimre -154- gőgös hidegséggel, röviden válaszolt. De úgy beszéltem vele mint egy hercegnővel, és megbarátkoztunk lassan.

Okos lány volt. Nyugodtan és biztosan itélt, egy előkelő elmének magas szempontjai szerint. Amint mellette álltam és néztük a teremben a táncolókat, az izzadt, kipirult és hangos párokat, megértettem, mennyire lenézheti királyi hidegsége és gőgje ezt a lármát, ezt a póri, duhaj társaságot.

Az órák multak és én egyre vele beszélgettem. Bizalmas lett, mosolygott, intimitásokat mondott el az életéből.

A szemem, a szívem, a fejem egyre jobban betelt vele. Szeretem ezt a lányt, szeretem.

– My queen, gondoltam magamban, királynőm, enyém leszel. Elviszlek téged a Both grófok százados várába és az ősök arcképei elpirulnak az örömtől, mert ilyen fejedelmi úrnője nem volt még Bothkőnek.

Mult az éjszaka. Jött a hajnal, a reggel. A tánc még egyre tartott. A lánynyal beszélgettem és soha még én olyan boldog nem voltam, mint akkor.

Öt óra volt, jól emlékszem, éppen ötöt ütött az óra, mikor az öreg grófné ment el mellettünk. A lánynak odaszólt valamit, kérő hangon valami parancsot. -155-

Hogy mi volt a parancs, arra nem emlékszem, mert ekkor valami rettenetes dolog történt. Amikor elhaladt a grófné, a lány, akinek csillogott a szeme, aki már bizalmasának érzett, elhúzta a száját. Lerántotta az alsó ajkát két görbe vonalban, az egyik szeme rút kacsintásra csukódott, a fejét felkapta és a grófné után intett sunyi módra, velem bizalmaskodva, a háta mögött csúfolta ki szolgálómódra a gazdáját.

A szerelmemnek abban a pillanatban vége volt. Két perc mulva otthagytam. Másnap elfelejtettem. Utáltam.

– A legnagyobb katasztrófa, ami érheti az embert, az, ha fiatalon elveszti az eszét és bolond fővel megházasodik. Éljetek úgy, mint én: hónapos szobában lakom, de arravaló a kaszinó, hogy az embernek kényelmet adjon és a számtanácsosi fizetésből így telik kártyára is, pezsgőre is, asszonyra is. Egyre nem telne, tízre telik.

A társaság bólogatott; ismerték már az egész elméletet. Zsolt teljesen belefeküdt a puha karosszékbe, szívta a szivarját és látszott rajta, hogy elégedett állatnak érzi magát.

Tizenegy óra tájban haza indult. A hűvös utcán vidáman ballagott, de a gyomra táján egyszerre valami fájdalom jelentkezett. Először csak lopva, alig érezhetően. Zsolt haladt előre. A fájdalom azután kigyulladt, belekapott a -157- gyomrába, belemarkolt, belevágott, marcangolt, égetett, harapott. Zsolt összegörnyedt és nyögve támaszkodott egy ház falának. A fájdalom nem szünt. Zsolt hörgött és fuldoklott. Végre lábra vergődött. A legközelebbi házba, ahol orvosi táblát látott, becsengetett.

– Valamikor mindenesetre meghal, válaszolt durván az orvos, most pedig mindenesetre menjen kórházba vagy szanatóriumba, ha pénze van rá.

Zsolt kocsit hozatott. Nem, nem kórházba. Haza. Ha meg kell halni, inkább otthon.

Nyögve vergődött fel a lépcsőn. Rázuhant az ágyra. A gyomra táján, mint a parázs, úgy égett a fájdalma. Nyögött. Összeszorította a fogát és szitkozódott. Becstelen, gaz, alávaló sors, hogy meg kell halnia az embernek, mikor csak negyvenöt éves és jó az ital, édes a szivar és szép a leány.

Felkapta a kezét és dühösen nyomta meg a villamos csengő gombját. A csengő berregett. Zsolt dühödten szorította a gombot. Az ajtó kinyilott. -158-

A cselédnek ki volt sírva a szeme. Végignézett az emberen, megfordult és kiment.

Zsolt várt. Nem is kellett neki a víz, csak kínozni akart mást is, ha neki kínlódnia kell. Julcsa késett. Zsolt megint a csengő után kapott. Hosszú rikoltó berregés. A cseléd visszajött. Zsolt rárivallt:

– Hol járt eddig? Ne sétáljon. Ne oda tegye a vizet. Hiszen az nem is friss víz. Hozzon másikat.

A cseléd az asztalra tette a vizes-palackot, az ágy elé lépett, csípőjére tette a kezét és megszólalt:

– Hallja maga, istentelen pogány! Két év óta tűröm a maga kínzását, mert a nagyságát szegényt, meg a kisasszonyt, nem akartam itthagyni. De hogy most éjféltájban is lelke van ordítani, amikor bent kiterítve fekszik a nagysága…

– Kiterítve. Délután meghalt. A kisasszony ott sír mellette. Hát nekem ne parancsolgasson többet. Dögöljön meg.

Sarkon fordult és kiment. Zsolt elámulva nézett utána. A halál közelsége megborzongatta; úgy meglepte az egész fellázadás mindig hallgatva -159- tűrt zsarnoksága ellen, úgy átjárta mindenféle izgalommal, hogy elcsendesedett és elaludt.

Másnap reggel újra fájdalmak ébresztették fel. Csengetni kezdett. Az ajtó lassan felnyilott és félénken, gyáván, csendesen lépett be rajta Eszti kisasszony. Fonnyadt alakja a fekete ruhában, a vörösre sírt szemekkel szánalmas és megindító volt.

– Kérem, tördelte, Julcsa nem akar bejönni. Ne tessék haragudni. Majd elvégzem én.

A doktor eljött, nagyon aggasztónak találta az állapotot, különféle rendeléseket tett és Zsolt egyre csengetyűzött. Eszti mindig megjelent az ajtóban és alázatosan, csendesen, siralmasan teljesítette a parancsokat. Másnap délelőtt magától jött be és sírva mondta:

Zsolt nem szólt egy szót se, de mikor egyedül maradt, dühében félóráig nyomta a csengőt. Őrült fájdalmai voltak. Nem használt se az opium, se a morfium, semmi se használt. Meg kell dögölni.

Eszti azután bejött a szobába és újra végezte a parancsokat: szürkén, csendesen, alázatosan. Zsolt a fogát csikorgatta fájdalmában. A lányt is kínozni akarta. -160-

A lány lehajtotta a fejét és vörös szemhéjai alól újra könnyek fakadtak fel. Zsolt elégedetten fordúlt a fal felé. De reggel újra fájdalmakra ébredt és végre is teljes nyugalommal állapította meg:

Most már nyugodt volt. Hát jó, vége a szép életnek, az urinak, az önzőnek, a pezsgőtől, lányoktól vidámnak. Szép volt, vége van. Készült az utra. Másik életre-e, – nem tudta, de nyugalmát aggasztó és hideg sejtések borzongatták meg. Úgy tetszett neki, hogy egész életében igen rossz ember volt. A lány pedig ott járkált a szobában alázatosan, csendesen, szürkén. Megszólította:

– No – mondta Zsolt – ne ijedjen meg. Én úgy is megdöglök. Érzem. Magának nincs miből élnie. Ha a feleségem lesz, akkor nyugdíjat -161- kap. Semmit se akarok érte. Akár a temetőbe se kisérjen ki. Nincsen senkim, hadd fizesse az állam magának azt a nyugdíjat.

A leány zokogni kezdett és meg akarta csókolni a kezét, de Zsolt haragosan ordított rá és a leány erre ismét halkan és alázatosan végezte a dolgait. Két nap alatt rendbe hozták az irásokat és harmadnap egy hivatalos ember házasfeleknek jelentette ki őket.

– No, – gondolta magában Zsolt – most elvégeztem a számadásomat az égiekkel is.

– Most menjen ki, – szólt Zsolt a lányhoz és befordúlt a fal felé: – hátha most szépen, simán meg lehetne halni.

De nem lehetett. Nagy fájdalmak jöttek még. Zsolt toporzékolt, átkozódott, a lány pedig alázatosan dolgozott. A napok teltek és egy napon meglepetve kiáltott fel az orvos:

– Ohó! Gyógyúlás. Csoda, csoda. A daganat teljesen szétoszlik. Magától. Egészen. Biztos gyógyulás.

Zsolt bután nézett rá. A lány szégyenkezve huzódott vissza. Az orvos vidáman távozott.

A házaspár egyedül maradt. Zsolt nézett a lányra és az teljes bűntudattal harapdálta vékony ajkát. Zsolt zavart volt. A halál gondolatát -162- – nagy jótéteménye tudatával – megszokta már. Most jön az élet: egy soha még csak el sem képzelt, zavaros, érthetetlen, buta élet.

Nehezen szokott hozzá. De hozzá kellett szoknia. A lányt pokoli találékonysággal gyötörte, az alázatos maradt és hallgatag és végre, három hét múlva csakugyan felkelt a férfi. Minden nap erősebb lett. A régi, szívós, erős Zsolt lett. Nagy sétákat tett és jóleső fáradtsággal tért haza. A lánynyal nem beszélt. Nem tudtak egymásnak mit mondani. Egyik sem tudta: mi lesz már most, hogyan lesz?

A napok azonban multak. Jött a tavasz. Egy alkonyatkor hazajött Zsolt és leült a lány mellé. Lassan sötétedett. A lány keze után nyult és a kéz alázatosan simult meg az övében.

Az ablakon frissen áradt be a tavasz lehellete és benn kezdődött egy fanyar nász, egy szürke, kelletlen, érthetetlen, ostoba és bánatokkal telt házasélet.

– Leányom – mondta neki az apja, aki királyi tanácsos, kereskedelmi kamarai elnök, szóval igen tekintélyes úr volt – az embernek kötelességei vannak nemcsak önmaga iránt, hanem a társadalom iránt is. Abban a városban, ahová jutsz, a legelőkelőbb családok egyikének leszel tagja. Jó feleségnek kell lenned, idővel jó anyának, de társadalmi állásod megkivánja tőled, hogy bizonyos mértékben résztvégy a közéletben is. A vagyon és a tekintély kötelességeket ró az emberre. Jótékony mozgalmakat támogatnod kell; ahol éppen vagyonodra és tekintélyedre szükség van, ott nem szabad, hogy hiába várjanak reád. Ne bocsátkozz le azokhoz, akik alattad állnak, de légy mindenkihez barátságos. Egy szóval, légy rajta, hogy régi és új családod tekintélye növekedjék általad.

Efféle tanácsokkal ellátva jelent meg egy napon a friss pezsgésű kereskedő-város aszfaltján -164- a fiatal Pándorf Samuné. Új családja valóban gazdag volt. A számos és kiterjedt család buzával, liszttel és keményítővel látta el a fél országot, és a város különböző részein egész utcákat szerzett magának. Ami azonban a tekintélyt illette, az nem akart abban a mértékben jönni, mint ahogy kivánatos volt. Az emberek nem tudták és nem akarták elfelejteni, hogy az öreg Pándorf Izrael még egy rossz lóval járta a megyei vásárokat, úgy hogy a család gőggel volt kénytelen helyettesíteni a hiányzó tekintélyt. A fiúk más városokból hoztak asszonyt és a család lassanként elzárkózott az eleven és gúnyos szellemű várostól.

Arra nem került sor, hogy valaki szemükbe mondjon sottise-okat, a hátuk mögött pedig hiába hangzottak el lenéző megjegyzések: – nekik volt a legszebb fogatuk, az asszonyok vakító brilliánsokat hordtak és az egész család mégis gőgösen járkált a városban.

A fiatal Pándorfné nem vett észre semmit kissé ferde helyzetükből. A család valóban gazdag volt, sőt valóban tekintélyes is, mert hiszen nélkülük semmit sem csinálták a városban. Jóakaratukra, pénzükre és jelenlétükre mindenütt szükség volt, és amint a férfiak a városi közgyülésekhez ereszkedtek le, éppen úgy ültek az asszonyok kimondhatatlan méltósággal a nőegylet ülésein. -165-

A fiatal Pándorfné csak egyben hibáztatta családja többi tagjait. Túlságosan hidegek voltak. Barátságosnak kell lenni mindenkihez, anélkül, hogy leszállnánk hozzájuk, – erősítgette ismételten; és habár a tanítás a többieken nem fogott, ő szíves bátorítással, biztató jóindulattal fordult az emberekhez, akikkel sorban megismerkedett.

Sajátságosan felfelé szökő orra hamar ismert lett az utcákon, amelyeken úgy ment végig, hogy fejét féloldalt hajtva, méltóságos és mégis bátorító módon mosolygott mindenkire. Járására nézve az úgynevezett kacsázók közé tartozott és a hangja, a hangja, amely utóbb biztatólag csendült mindenki felé, felejthetetlen és hasonlíthatatlan volt. Ezen a hangon a szőke és pisze-orrú utódban csodálatos módon valamely régen elfelejtett ősének a jargonja ütött ki leküzdhetetlenül és győzelmesen. Ez a hang valami furcsa dünnyögés volt, a szent könyvekre hajló ősök valamely hasonlíthatatlan nazális fuvolázása. És ezt a hangot mindig és mindenütt lehetett hallani: végtelen jóindulatú leereszkedéssel rezdült meg ez a hang, ha egy gyerekkocsi jött az úton, ha lányok jöttek szembe, ha ismerősök merültek fel; kérdezősködve, bátorítva, dicsérve és tanácsokat adva ez a hang végigröpködte a várost, kisértetvén a félrehajtott fej jóságos mosolya által. -166-

A Pándorfékat követő megjegyzések új erőre kaptak, sziszegőkké, gyilkosakká, pokoliakká váltak, mérgesek és öldöklők lettek, ha a fiatal Pándorfné valahol megjelent. Az asszony azonban erről semmit sem tudott. Ő életet adott két gyermeknek és a lélek példátlan harmoniájával hajtotta le esténként nyugodt álomra elégedett és mosolygó fejét, tudván, hogy családja és a társadalom iránti kötelességeit egyformán teljesítette. Lassanként azután az emberek is beletörődtek jóakaratába, közömbössé vált nekik és nem igen tettek rá megjegyzést. Ő pedig nyugodt önérzettel teljesítette tovább is a társadalom iránt való kötelességeit.

… Idővel egyszer a nőegylet műkedvelő előadást akart rendezni népkonyhája javára. A titkár előterjesztette a programmot: táncokat, rövid darabokat, énekszámokat és zongorapartiekat fognak előadni csupa előkelő és úri szereplők.

Lesz egy gavotte rokoko-ruhában, lesz egy énekes játék, bohózat és – mivel a programmban Pándorféknak is kell szerepelniök, vagy mivel legalább is fel kell nekik ajánlani a szereplést – a titkár megkockáztatta azt az ajánlatot, hogy Pándorfné ő nagysága talán a prológust kegyeskednék előadni. Az ajánlatot rövid hallgatás követte. Mindenki meg volt róla győződve, hogy az ajánlatot visszautasítás -167- követi, de a fiatal Pándorfné atyjára gondolt, mosolygása egyre melegebb lett és a fejét félrehajtva, azt mondta:

Igy határozatba ment, hogy a prológust Pándorfné »úrasszony« mondja el. A helyi poéta lelkes alexandrinusait a jótékonyság nemtőjének adta a szájába és a fiatal Pándorfné így stilszerű görögös ruhát szerzett be erre az alkalomra; leomló redőzetű fehér peplont, amelyet virágok egészítettek ki.

Az előadás napján a szinház zsufolásig megtelt. Egyetlenegy hely nem maradt üresen.

A függönyt visszahúzták egy kicsit, hogy a jótékonyság istennője a lámpák elé léphessen. Utolsó szavaira majd fellebben a függöny és az első káprázatos ragyogású, megindító élőképet tárja fel.

A függönyt tehát visszahúzták és a fiatal Pándorfné a lámpák elé lépett. A redős fehér ruha művészi hullámokban omlott le róla, nyaka szabadon volt és a haja középen volt görögösen elválasztva. Nyugodtan és méltóságosan állott meg a bámuló százak előtt. A kötelességteljesítés nemes tudata töltötte el önérzettel a szívét. A lámpaláznak nyomát sem érezte.

Jobb karját felemelte és egy széles, méltóságos mozdulattal – amint betanulta – tárta -168- ki a közönség felé. A szinházban halálos csend volt. A görögruhás nő félrehajtva a fejét, végtelenül jóságos mosolylyal az ajkán, beszélni kezdett:

Az ismert hang szétröppent az óriási nézőtéren. Ez az ismert hang azonban most felemelkedett, rezgett és megnyúlt. A páthosz felkapta ezt a hangot, megszokszorozta, harsogóvá tette. Az ismert dünnyögés szavalásba emelkedett, a nazális rezgés vontatott és méltóságos énekléssé vált. A lassú esésű alexandrinusokba belebújt a rettenetes jargon, a görögruhás nő mögött megjelent az elfelejtett és felejtetni akart ős kétségbeejtő árnyéka.

Az első sor után egymásra néztek az emberek. A második sornál egymásra mosolyogtak. A padok között suttogás támadt, mindenfelé volt valaki, aki a szomszédjával okvetlenül közölni akart valamit. A szinpadon egyre zuhogtak az alexandrinusok, a dünnyögést mind magasabbra emelte a páthosz és a nazális hangok az egyre érzelmesebb sorokkal úgy törtek elő, mint a trombitaharsogás.

A nézőtéren nevetni kezdtek. A nevetés először hátul ütődött fel; elől az emberek nyugodtak voltak. A görögruhás nő azonban -169- még mindig szavalt és elől is le-lehajolt egy-egy ember, hogy a nevetését a zsebkendőjébe nyomja.

És az alexandrinusok nem fogytak el. A harsogó páthoszból most a szívekhez szóló könyörgés hangjába csapott a jótékonyság nemtője. Hangja leszállott és amint minden érzelmét, minden jóságát bele akarta vinni a szavakba, a kitóduló hang, amely nem tudta elkerülni az orrot, úgy hangzott, mint a lassú vinnyogás.

Ekkor csend volt. De hátul egyszerre újra felhangzott a nevetés. És most már nem lehetett ellentállni. Mint a tűz, úgy futott előre a padsorokon az emberi derültség szörnyű hangja. A legkétségbeesettebb erőfeszítés sem használt. Aki végső erővel még fogva tudta tartani izmait és össze tudta szorítani a torkát, az is el volt veszve, mikor mögötte, előtte, mellette nevetni kezdtek. A sorokon végigbugyborékolt a kacagás. A szinpadról egyre omlottak az orrhangok, és a nézőtér most már nem tudta tartóztatni magát. Csilingelő női kacagások és mély röhögések egymásba vegyültek, az egész nézőtér nevetett, kacagott, hahotázott, röhögött. Egy-egy ember végignyúlt a széken és kieresztette a hangját, a nők füzőin pattogtak a kapcsok, a püspök a proszcéniumpáholyban lehajtotta a fejét és -170- az egész teste meg-megrázkódott. Az első sorokban végig: kinyilt szájak, félrehúzott arcok, könnyes szemek röhögtek. A nevetés buffogott, bugyborékolt, dőlt ki mindenütt, hátul egész zivatarrá erősödve.

A jótékonyság nemtője nagyranyílt szemekkel állott a szinpadon. Az alexandrinusok akadoztak, a szavak botorkáltak, a hang elcsuklott és a félrehajtott fej ijedten szegődött hátra.

Az emberek nevetnek. Rajta nevetnek, ebben nem lehet kétség. Riadtan nézett szét és mindenféle könyörtelenül nevető arcokat látott… Mindenki nevet.

Esztendők óta talán először tünt el a mosolygás az arcáról és a szinházi festék alá halálos sápadtság szökött. A fejét még jobban hátrahajtotta, a szava akadozni kezdett, szavaló hangja leszállott és egyszerre torkán akadt.

Nem szólt. Szembenézett a tömeggel. Még mindig a nevetés rázkódott végig a sorokon, hangos, fékevesztett, letiporhatatlan nevetés, amely betöltötte a szinházat.

De amint ő elhallgatott és mereven megállott a tömeggel szemben, lassanként elhallgatott a nevetés is. Halálos csend lett. A tömeg meghökkenve nézett a lámpák felé.

A görögruhás nő nehéz mellel vett lélegzetet. Amint szembenézett a tömeggel, egyszerre -171- megértett mindent. Régi kétségek, amelyek csak hajdan – tükre előtt – kínozták, most bizonyossággá lettek. Megértette, hogy ő rút, szánalmas és nevetséges. Megértette, hogy jóságát mindig kigúnyolták, megértette, hogy háta mögött kinevették, megértette, hogy kellemetlen, komikus és félszeg volt, hogy társadalmi szereplését lenézték, kinevették, hogy jóhiszeműsége, jóindulata, jósága irigységet, gyülöletet, lenézést szerzett a számára.

Végignézett a százakon és látta, hogy mind nevetett, hogy ő mindnek siralmas és nevetséges volt, hogy nincs senki, akinek ő tetszett volna.

A fejét még jobban hátraszegte, a szivét egy görcs szorította össze és a görög ruhákban csendesen összeomlott a szétlibbenésre kész függöny előtt.

A kis grófot egy fiatal pap kisérte el mindennap a gimnáziumba. A fiatal pap a nevelője volt. A kastély felől jöttek csendesen, összesimulva. A pap fekete ruhában volt, a kis gróf mindig kék bársonyban. Sápadt volt mind a kettő. Olyanok voltak, mint két sötét, hallgatag árnyék.

A kastély azelőtt üres volt és csendes. De a kis gróf édes apja sokat kártyázott, a birtok egy napon gondnokság alá került és ekkor a grófné kezdett parancsolni. Ő rendelte el, hogy hazaköltözzenek a kastélyba, mert – mondta – nem akarja, hogy fia koldús legyen. Úgy volt, hogy otthon laknak, amíg minden adósság ki nincs fizetve. A gróf unta ezt a dolgot. Átásítozta a hónapokat és a monokliján át mély megvetéssel nézte az egész kis várost. A kis grófnak közömbös volt az ügy. Keskeny arca az első év végén éppen olyan halvány és mozdulatlan volt, mint amikor -173- a cisztercita tanárok először simogatták végig, és a zajongó osztályra éppen olyan nyugalommal tekintett, mint amikor először jelent meg közöttünk. Hanem a grófné, ő lelkesedett a kastélyért és az egész kis városért. Itt ő parancsolt, ő rendelkezett, elhanyagolt és mellőzött asszonyból itt a város királynője lett. Hihetetlen méltósággal tudott megjelenni a nyilvánosság előtt és mámorosan élvezte azt a bámulatot, amelyben része volt. A harminc éven jól túl volt már, erősen hízott, de elsőségét a városban vitatni sem lehetett.

A kis gróf egy éve járt már a cisztercitákhoz, amikor – a második gimnáziumban – megbarátkoztunk. Segítettem neki valami feladatában, ez teremtette meg a barátságot. Ezután bizalmas közléseket tett nekem a kis gróf és én álmélkodva láttam, hogy tapasztalt, vad és erős mivoltom mellett milyen félénk, tudatlan, lányos és anyás maradt. Nemcsak gyenge volt és nemcsak a zajt és a dulakodást kerülte, valami rettenetes – arisztokrata – irtózással, hanem járatlan volt az élet minden dolgában. A női dolgokról pedig, amelyeket a padok között tudatlan, fojtott kacagással sugtak tovább a fiúk, egyszerűen sejtelme sem volt.

Elámulva néztem reá és a kis gróf megmagyarázta, hogyan megy a dolog. Rendre elsorolt minden részletet és így fejezte be:

– Ez a festés. Hallottam, amikor az inas mondta a szobalánynak: a méltóságos asszony festi magát. Mindig festi magát, mikor valahová elmegy. Olyankor nem szabad megcsókolni.

Álmélkodva hallgattam a dolgot. A kis gróf egyre büszkébb lett az előadás hatására és hogy betetőzze ezt a hatást, hozzátette:

Le voltam sujtva. Az egész kicsi városban csakugyan senki nem merte volna az arca színét megkorrigálni és a kis gróf határozottan nagyot nőtt a szememben ezen a napon. Ekkor éreztem először, hogy kitünő dolog lehet grófnak lenni. Eddig mindig én bántam bizonyos jóindulatú leereszkedéssel vele, most a kis gróf lett a leereszkedő. Nagyon szégyeltem, hogy az én anyám nem festi magát és elhatároztam, hogy ha husvétra hazamegyek, meg is kérdezem a dologra nézve. -175-

Az ügyet azonban elfelejtettem, és hogy a következő évben Budapestre kerültem, hosszú esztendőkig nem foglalkoztatott a kifestés joga és a kis gróf.

Tízenkét év telt el és nem találkoztam vele. Ekkor egyszer a Dunaparton szembejött velem. Az első percben megismertem; az arca alig változott, maradt az a lányos arcú, halvány, karcsú szőke fiú, aki volt. Ő is megismert.

Beszélgetni kezdtünk. Hamarosan láttam, hogy nemcsak az arca, hanem a lelke sem változott: tudatlan, félénk, lányos, anyás. Otthon végezte el a gimnáziumot, a liceumban tanulta a jogot, mindig az anyja mellett volt és mindig egy fiatal pap volt a nevelője. Most doktor juris és talán valamelyik miniszteriumba megy. A birtokon most már nincs adósság és megint Budapesten laknak. Ő most izlelt bele a szabad, nagyvárosi élet különös örömeibe. Mámoros volt, de még ügyetlen és gyáva.

Elhallgatott. Zavartan izgett-mozgott, egy vérhullám öntötte el finom arcát és végül nagy elhatározással, szinte dadogva kérdezte:

Hosszas unszolás és kérdezősködés után kiderült, hogy a kis gróf őrültül szerelmes Tábor Panniba. A versenyen látta vagy ötször és úgy imádja, mint ahogy csak a naiv, anyás fiatal grófok imádhatják az igen rossz nőket. Nem mert még senkinek se szólni és meghal, ha nem ismerkedhetik meg vele.

– Hát gyere el ma este, felviszlek a szinpadra és bemutatlak Tábor Panninak.

Megvigasztaltam még, hogy a szerelme nem is olyan reménytelen, mint ahogy gondolja… Azután elváltunk.

Este kissé későn jutottam el a szinházba. A kis gróf már aggódva várt. Az első felvonásközben karon fogtam.

Ujjongott örömében. A szinpadon megtaláltam Tábor Pannit. Rövid rokoko szoknyában, -177- nagy fehér parókával, erősen – a szinpadi világításnak – kifestve állott egy sarokban. Nagyon szép volt. Bemutattam neki a kis grófot és egyideig beszélgettem velük. Villámgyorsan megbarátkoztak. A kis gróf eleinte bátortalan volt. Panni annál merészebb. Ez a merészség azután felgyújtotta a kis grófot és két perc mulva már a szerelmi vallomásnál tartott. Ekkor elhivott valaki.

Mikor a felvonásköznek vége volt, lementem a szinpadi lépcsőn és a folyosón át a nézőtér felé tartottam. Mögöttem jött le a szinpadról a kis gróf is. Utolért. Megkapta a karomat. Halálsápadt volt.

Kimentünk. Kiváncsian és aggódva néztem rá. A kis gróf a homlokáról a verejtéket simogatta le, nehéz lélekzésssel szítta be a hűvös, éjszakai levegőt és hozzám hajolva, kétségbeesetten, rekedten, megsemmisülve sugta:

A leány szülei sokáig ellenkeztek. A férfi kezdő ügyvéd volt és nem biztak benne, hogy lesz valamivé. A leány makacs akarata végre diadalmaskodott. Megvolt az esküvő, egy hónapig utaztak és azután megkezdték a házasság csendes, békés, munkás életét.

Az első mámor hónapokig tartott. Egy félév telt el, amig szinte mindennap újra érezték győzelmük örömét, egyesülésük mámorát, lassan azonban jelentkezett ekkor az unalom. Meglepetve fogadták és szégyenkezve titkolták maguk előtt is. De nyilvánvaló volt már, hogy egymás társasága nem elégíti ki őket. Az örökös együttlétbe befúrakodott a fanyarság. Nem volt mit mondaniok egymásnak. Próbálgatták a dédelgetés és a becézés régi játékait és unottnak találták. Nézték egymást, ásítoztak és tanácstalanul ődöngtek a lakásban.

– Az íróasztalom fiókjában megtaláltam a régi sakktáblámat. Kedves volna…

Kihozta a kockás táblát, felállította a figurákat és magyarázni kezdett. Eleinte kissé nehezen ment a dolog, de azután mindent megértett az asszony. Az idő gyorsan telt el és mikor végét vetették a tanításnak, örömmel állapították meg:

Mindennap játszottak. Az ebédutáni és a vacsorautáni idő, amelyet a férfi még mindig otthon töltött, volt a legunalmasabb. Ilyenkor játszottak. A férfi szivart vett elő, az asszony is rágyújtott egy cigarettára és megelégedéssel, örömmel ültek le a kis asztalhoz, amelyen szép rendbe sorakozva ott állottak a játék figurái. Jó pajtásoknak érezték magukat, szórakozást, kellemes, apró izgalmakat vártak a játéktól. Szerették ezeket az órákat.

Addig, amig az asszony kezdő volt, minden pompásan ment. A férfi könnyen nyerte meg a játékokat és ha az asszony is nyert néha, az véletlenszámba ment. Ebbe belenyugodott az asszony is. Hónapok teltek el és a sakkozás óráit mindig örömmel várták.

Lassanként azonban az asszony veszedelmes ellenfél lett. A férfinak erőlködnie kellett; -180- törnie kellett a fejét, kínos fejmunkával kellett fáradnia a nyerésért. És nemsokára szó sem volt a könnyű, tréfálkozó győzelmekről. Az asszony egyenlő rangú játékos lett. A férfi nap-nap után vereséget szenvedett a mérkőzésben és kedvező eredmény volt, ha nyert és veszített játékai egyenlők voltak.

A sakktábla körül ekkor valami titkos és lappangó gyűlölet keletkezett. Nem a játék kedvéért ültek most már le játszani, hanem a győzelem kedvéért. Aki veszített, az dühbe jött, elkeseredett, fanyar haraggal pillantott a másikra és gyűlöletesnek találta az örömét. Hibákat keresett rajta. Néha megállapította a fellobbanó harag, hogy a másik durva lelkű, otromba, rút. Keserű kifakadások estek. Vad és sértő vita támadt azon, ki játszik jobban. Gúnyolták egymást. A játéktudás után a szellemi képességekre került a sor.

– Minden ostoba liba azt hiszi manapság magáról, hogy hódító szellemű asszony – mondta a férfi.

– Te azt hiszed, hogy csak az az értelmes ember, aki egyszer megbukott az ügyvédi vizsgán.

A vita átsíklott a többi külső és belső tulajdonságokra és sivár, maró, marcangoló veszekedés lett. De a sakktábla azért egyre vonzotta -181- őket. Minden nap újra kellett kezdeni a játékot és a tegnapi veszekedést mindig elfelejtették, mikor a sakkozás ideje eljött.

Jókedvvel ültek le játszani. De mikor rámeredtek a kockás táblára, a figurák mozogni kezdtek és a játék kibontakozott, akkor a fejtörés, a megerőltetett gondolkozás, a győzelem eshetősége izgatta és lázba hozta őket. A játszás szenvedélye, a szellemi mérkőzés tudata, a párbaj izgalma egyformán ingerelte őket. Fékezhetetlen indulatok háborogtak bennük és vadul törtek ki, mikor egy-egy vita támadt. A férfi egyszer elhibázott egy lépést. Az asszony felvillanó szemmel nyult a táblához.

A férfi haragosan nyúlt a bástya után. Az asszony felkapta a kezét és elébe tartotta. A férfi elrántotta a kezet, az asszony erre lesöpörte az egész táblát.

A férfi elfehéredett a dühtől. Felemelte a kezét és az asszony felé ütött. Nem találta. Az asszony síkoltva hátrált. Megdöbbenve néztek farkasszemet. -182-

Az asszony sírva sietett ki a szobából, a férfi pedig haragosan ment el hazulról. Ekkor hetekig nem játszottak. Kezdtek társaságba járni és az asszony kihívóan kacérkodott mindenkivel, aki az útjába akadt, a férfi pedig tüntetően udvarolt minden kacér asszonynak.

Néma, hideg gyűlölet volt közöttük. Naphosszat alig beszéltek és siettek megszabadulni egymástól, mihelyt tehették.

A sakktábla megérttette velük, hogy nem egymáshoz valók. Vad és kiméletlen természetükről leoldott minden féket a játék szenvedélye és nem szerelmes férfi és nő, hanem két meztelen indulat állott egymással szemben.

Az érintkezés lassan újra megkezdődött közöttük. Megszokták azt, amit a házasfelek lassanként megszoknak, hogy együtt legyenek, beszélgessenek, együtt éljenek, amikor a lelkük rég eltávolodott egymástól. Hideg szemmel és hideg lélekkel nézték és mérlegelték egymást, de az érintkezésük majdnem olyan volt, mint a régi.

A férfi ekkor az asszony felé fordult és egy kicsit önmagát is gúnyolva, zavart mosolylyal, félvállról kérdezte:

Az asszony hallgatott. A férfi folytatta a gúnyolódást és végül már nyújtva, elhúzva a szavakat, gyerekmódra csúfolódott:

Az asszony hallgatott. De az arca kipirult, az ajka dühtől remegett és végül reszketve pattant fel.

Odaült a sakktábla elé. Összehúzta a homlokát, beléharapott az ajkába és kemény, vád akarattal akart nyerni. Nyugodt is akart lenni, de a belsejében remegett az izgalom. A férje még mindig gúnyolódott. Ő nem szólt semmit, de forrón érezte hullámzani a vérében minden gyűlöletét és úgy érezte, hogy a játéknyerés vad, gyönyörű, régen kivánt fizikai legázolás lesz.

Játszottak. A férfi folyton gúnyolódott. Az asszony dühös erőfeszítéssel játszott, remegett, izgatott volt és az első játékot csakugyan elveszítette.

– Látod, mondta a férfi, megmondtam. Nem tudsz semmit. Mindig nagyra vagy vele, -184- milyen jól tudsz. Ilyenkor látszik, hogy semmit se tudsz. Semmit.

Az asszony reszkető ajakkal, tüzelő szemmel meredt a sakktáblára. A faragott figurák összezavarodtak előtte. A kockák kinyúltak, megdagadtak, az alakok feltornyosodtak. Láza volt. Gyűlölete, dühe és megvetése úgy borzongatta, mint valami kínzó láz. Elveszítette a második játékot is.

– Látod, mondta a férfi jóindulatú oktató hangon, nem megmondtam. Minek kezdesz azzal, aki többet tud nálad.

Újra játszani kezdtek. Az asszony vigyázatlan volt. Valami kombináción törte a fejét és parasztjait elmozdította királya elől. A férfi észrevette. Óvatosan felvonult és amíg az asszony nehéz, komplikált tusára készült, előrehúzta királynéját, felugrott és diadalmasan kiáltotta:

Az asszony megdermedve bámult a táblára. Az volt. Matt, kétségtelenül az. De orvmódra, -185- tisztességtelenül az. Tisztességtelenül, komiszul kijátszottnak, banditamódra kifosztottnak, becstelenül legázoltnak érezte magát. Elfehéredett a dühtől. A férfi gúnyosan nevetett rá és ő vérforralónak, rettenetesnek, galádnak látta ezt a nevetést. Elvakult, elkábult a dühtől. Az asztalon a sakktábla mellett gyújtótartó hevert: nehéz, éles szegletű öntött vasból. Gyűlölettől részegen nyúlt utána. A férfi nevető feje előrehajolt. Ő felkapta a nehéz vasat és őrjöngő erővel vágta a nevető fejhez.

A vas éles szeglete mélyen vágódott be a halántékon, a férfi elbukott és homlokán kibuggyant a vér.

Berg Géza tizennyolcéves korában került fel Budapestre egy nádorutcai nagy bankba. Se rokona, se ismerőse nem volt az egész nagy városban és minthogy a bank ránézve a jövendő gazdagságnak, a sikernek, az igéretnek a földje volt, szívós elszántsággal látott neki a munkának.

Szépnek találta azt a szabad életet, amelybe az iskola szolgasága után került és minden reggel újra gyönyörűséggel töltötte el, hogy kávéházban reggelizik. Amint haladtak az esztendők, az életében jelentékeny változások állottak be. Emelkedett – eleinte lassan, később gyorsabban – a fizetése; ő is szenzációs nyakkendőket hordott, keresetten öltözködött, este az Andrássy-úton sétált, mint a többi bankhivatalnok; a kis kocsmát, amelybe eleinte járt, előkelő vendéglővel cserélte fel, de állandó szerelme a kávéház volt. Itt otthon érezte magát, itt ismerték és szerették és itt volt társasága. A törzsasztalnál, -187- ahova járt, más hivatalnokok, ügyvédek, orvosok is voltak, akik mindannyian jórészt a kávéházban élték le életüket. Itt minden nap elolvasták a lapokat, megtárgyalták az eseményeket és tudták, hogy karácsony estéjén puncscsal, újévkor pezsgővel kinálja meg őket a kávés.

Berg Géza néha szinházba ment, gyakrabban orfeumba és egyszer-egyszer bevetődött valamelyik zajos, éjjeli kávéházba. Egyébként esténként az Andrássy-úton sétált, sok gondot fordított a ruhájára és gondosan tanulmányozta a párbaj-kodexeket. Igy lett huszonötéves.

Minthogy megtakarított pénze volt, elhatározta ekkor egy barátja tanácsára, hogy butorokat vesz. Otthagyta a hónapos-szobát, amelyben eddig lakott és beköltözött új lakásába. A lakás felette csinos volt a tündöklő rézágygyal és a szőnyegekkel, amelyekre aránylag nagy összeget költött, és ő meg volt elégedve.

Augusztusban költözött be új lakásába. Az ablakok az utcára nyiltak. Szemközt, az utca másik oldalán, nagy bérház állott, amelyben élénk élet volt. Az első emeleten azonban végig le voltak eresztve a sárga függönyök: a nagy lakás előkelő lakója nyilván fürdőn van.

Berg Gézának egy hónapig minden reggel a sárga függönyökre esett a tekintete, mikor felkelt. Szeptember elején azonban egy reggelen -188- fel voltak húzva a függönyök és mikor Berg Géza érdeklődve nézett át a túlsó oldalra, az egyik ablakban – éppen szemközt vele – egy szőke leányfej jelent meg. Szőke volt a haja, kék a szeme, és Berg Géza különös ijedelmet érzett, mikor a tekintetük találkozott.

A hivatalban ez volt az első nap, amelyen nem tudott egész lélekkel dolgozni. Egyre maga előtt látta a szőke lányt és a legkülönbözőbb gondolatok kavarogtak a fejében.

Másnap reggel újra látták egymást és Berg Gézát cserbenhagyta a merészségnek az a tudománya, amelyet az Andrássy-úton barátaitól tanult. Nem tudott a lányra másképpen tekinteni, mint alázattal és elfogódva.

Még aznap délben átment és megnézte a kapu alatt, ki lakik az első emeleti nagy lakásban; kissé elszomorodott, mikor olvasta, hogy Gerhardt Pál, a marosvölgyi bányatársaság igazgatója… Túlságosan gazdag és hatalmas ember, a lányát bizonyosan nem adná egy fiatal bankhivatalnokhoz.

A szőke lány csakugyan Gerhardt Vilma volt. Berg Géza azonban tetszett neki és reggelenként – habár az apja a marosvölgyi bányatársaság igazgatója volt – mégis érdeklődve sietett az ablakhoz. Igy látták egymást minden reggel, sőt később délben és este is. Voltak bizonyos órák, amelyekben hallgatag -189- és titkos megállapodással megjelentek ezen a furcsa találkán: nézni egymást hallgatva és óvatosan az utcán keresztül.

Berg Géza egy napon végre be merte vallani magának, hogy nagyon szerelmes a szőke lányba. Elhatározta, hogy megismerkedik vele, de mikor az ismerkedés módjára gondolt, nagyon elcsüggedt. Nem voltak ismerősei, nem járt társaságba. Hiába törte a fejét, nem talált módot az ismerkedésre.

A vendéglőben a szomorúság e napjaiban egy szőke, fiatal úrral ismerkedett meg, akit így mutattak be neki:

A kérdésére azt is megtudta, hogy ez a fiatal ember a direktor unokaöccse. Berg Géza ekkor felvillanó reménységgel, elszántan és minden ereje megfeszítésével udvarolni kezdett a szőke fiúnak. Sikerült vele megbarátkoznia. A vendéglőből orfeumba mentek és hajnalig együtt voltak.

Két hét mulva Berg megvallotta a szerelmét a barátjának, aki harmadnapra ragyogó arccal jött hozzá.

– Vilma is szerelmes beléd. Elmondta az anyjának, sírt egy óra hosszat és most már az öreg is beleegyezett, hogy hát ismerkedjetek meg. A többit majd meglátja.

Másnap délben Berg Géza redingote-ot öltött és várta a barátját, aki elviszi Gerhardtékhoz -190- bemutatni. Mikor a szőke fiú megérkezett, Berg Géza halálsápadt lett.

Lementek a lépcsőn, átmentek az utca túlsó oldalára, beléptek a kapun. Berg Géza egész testében reszketett.

Berg Géza halálos kimerültséggel csukta le a szemét és a lépcső karfájához támaszkodva elfulva, száraz ajakkal és szédűlve mondta:

A váró-szoba lassanként kiürül. Egy magas, szélesvállú, sáppadt huszárkapitány várakozik még és egy öreg asszony. A szolga meghajlik a huszárkapitány előtt, jelezvén, hogy rajta a sor. A katona egy intéssel válaszol: elsőbbséget ad az öreg asszonynak, ő utoljára akar bemenni. Pár percnyi várakozás után az asszony kijön és a huszárkapitány belép az orvoshoz.

Az orvos: Oh te vagy az édes öregem? Dehogy kell bemutatkoznod. Nagyon, nagyon örülök, hogy látlak. Ülj le. Hogy vagy? Remélem, nem valami baj juttatott ahhoz a szerencséhez, hogy felkeressz.

Az orvos: A színed, hogy megmondjam az igazat, nem nagyon tetszik nekem. Csak nem valami betegség? -192-

A kapitány: Betegség… vagy még rosszabb, mint a betegség. Még sokkal rosszabb.

Az orvos: Oh, komoly dolog? Hát csak ki vele gyorsan, nyiltan. Sok mindennek a végére járunk mi… Nem olyan vigasztalan semmi, mint ahogy az emberek képzelik. A halált nem lehet meggyógyítani, de azonkívül talán mindent.

A kapitány: Kérlek… te tudod, mennyire szerettelek téged… már mikor az ezrednél voltál… mikor elmentél, akkor is neked adtam igazat… komiszság volt úgy bánni azokkal a beteg katonákkal… nagyon becsületes embernek tartottalak…

A kapitány: Hallottam, hogy te azóta híres orvos lettél, idegorvos; egyetemi tanár is lettél…

A kapitány: Az mindegy. Szóval híres orvos vagy, becsületes, jó ember vagy (habozva) nekem barátom.

A kapitány: Úgy beszélek hát hozzád, mint a gyóntatópaphoz. Nálad titok marad.

Az orvos: Amit ember tehet, azt megteszem. Beszélj el nyiltan, bátran, őszintén mindent.

A kapitány: Igyekszem röviden elmondani. Tudod, hogy én tíz évvel ezelőtt – emlékszel, még hadnagykoromban – eljegyeztem magamat.

A kapitány: Szóval, emlékszel rá. A menyasszonyom akkor huszonhárom éves volt. Szép, fiatal. De akkor nem vehettem el. A kaució miatt. Szegény lány volt, nekem sem volt semmim. Kilépni nem akartam. Mihez kezdtem volna? Nem mehettem fináncnak. Vártunk hát és szerettük egymást. Az évek elmultak és a szerelem is elmult. Jártam hozzájuk, de csak megszokásból, udvariasságból, jóságból. Nem akartam elmaradni. Mire való lett volna? Házasodni úgy sem akartam, és csak megbántottam volna. A szerelemből – legalább a magam részéről – lett egy langyos barátság. Megbecsültem őt; kissé fanyar, néha keserű, de okos, jó és művelt leány volt. Egy félévvel ezelőtt azonban nagy baj történt.

A kapitány: Nem szabad semmi rosszat gondolnod. A nagybátyja meghalt és ráhagyta a vagyonát. Csinos, mondhatnám, nagy vagyon volt. Most tehát hozzám jöhetett feleségül. Ekkor megrémültem. Szemügyre vettem őt -194- és láttam, hogy nem tetszik nekem. Nem, – hogy visszatetsző nekem. Hogy nekem nem kell. Elfonnyadt, elhervadt észrevétlenül; elszáradt lassan a hosszú lányságban; elvirágzott; megrútult. Előttem állott az a kérdés, elvegyem-e így, igen vagy nem. Azt mondtam magamban: nem. Visszavonultam. Nem mutatkoztam. De ekkor megrohant a családja. Hogy becstelenséget követek el. Megrohant a magam családja. Hogy ostoba is vagyok, hiszen gazdag. Hogy nem szabad cserbenhagynom tíz évi várakozás után. Ő maga sírt, megbetegedett. Meg akar halni, mondták. Én küzdöttem, védekeztem, tiltakoztam. Boldogtalanok leszünk mind a ketten, ezt erősítgettem. De rám rohantak, megrohantak, elkábítottak, legyőztek. A fenyegetésnek, a kérésnek, a sírásnak hetekig ellentállottam. Agyon akartam lőni magamat. Végre ő maga jött el hozzám sápadtan, betegen. Hát megadtam magamat. Feleségül vettem. (Elhallgat.)

A kapitány: (Sóhajtva.) Ez úgy egy félévvel ezelőtt volt. (Küzködik zavarával, a szégyenkezésével.) Azóta rettenetes az életem.

A kapitány: (Kitörve.) Utálom. Érted, utálom. Nem: nem szeretem. Az semmi. De -195- utálom, utálom, fizikailag undorodom tőle, megráz, gyötör, kínoz a görcsös undor, ha mellette vagyok. Mást elkerülhet az ember. De a feleségét!… Érted: vannak a házaséletnek részletei, titkai. Engem megfojt, megöl az undor. Érted ezt?

A kapitány: Most azt kell megmondanod, mit tehetek én ez ellen. Valamit tennem kell. Élek mellette nyugodtan, csendesen, de ha meg kell csókolnom, akkor megmozdul bennem valami. Valami háborgó tiltakozás. Azt mondd meg, mit lehet ez ellen tenni? Hogy lehet ezt gyógyítani?

Az orvos: (Jóindulatú, elnéző mosolylyal.) Gyógyítani ezt orvos nem tudja. Recept ez ellen nincs. Az embernek össze kell szednie magát, erőt kell vennie magán. A megszokás…

A kapitány: Nem, ne mondd ezt. A megszokás nem használ. Én is ezt mondom magamnak egy félév óta: majd a megszokás… De egyre rosszabb lesz. Nem tudom eltűrni. Az ő asszonyisága… érted… nem, nem tudom ezt eltűrni. A vérem, a fejem, a szívem egyre jobban háborog. Már beteg vagyok.

A kapitány: Szédülök. Rémeket látok. Gyáva vagyok. Mikor a mult héten a svadronnal nekilovagoltam egy ároknak, az jutott -196- eszembe, hogy az árkot, egy kicsi, rongy árkot, nem birja a lovam és szégyenszemre elfordultam. A kommandót hibásan adom. A gyakorlótéren nem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy például a tárcámat otthon felejtettem… ostobáskodom… megszédülök… és a tárca a zsebemben van. A multkor a tábori misén az jutott eszembe, hogy rettenetes lesz hazamenni és majdnem belekiáltottam a pap szavába. Rossz vagyok a katonákhoz. Kegyetlenkedem. Lesoványodtam. Sáppadt vagyok és néha azt hiszem, mindjárt kiesik a kard a kezemből.

Az orvos: (Figyelmesen beletekint a katona reszkető szemébe; nézi a vonagló arcát). Bizonyos, hogy ezek mind beteges tünetek. Nem nagyon komoly dolog: egy kezdődő neuraszténia. De elejét kell venni a nagyobb bajnak. Bizonyos vagy benne, hogy mind attól van?

Az orvos: Nem tudod legyőzni ezt az érzést? Ha egy-két hónapra szabadságra mennél.

A kapitány: Azután újra kezdődnék. Nem tudok rossz lenni hozzá, nem tudok durva, kemény, brutális lenni. Hiszen ő nem tehet róla. Jó vagyok hozzá, udvarias… nyújtja az ajkát… és akkor vége mindennek. -197-

Az orvos: (Egy pillanatnyi gondolkozás után. Röviden. Keményen.) Elválni!

A kapitány: Ez az éppen, amit nem akarok, nem tudok, nem merek megtenni. A rokonsággal nem törődöm. De ő szegény. Hogy meg lesz alázva. Milyen boldogtalan lesz.

Az orvos: Sokkal boldogtalanabb lenne, ha együtt maradnátok. Te is belepusztulnál, ő is szerencsétlen lenne. Mind a kettőtök érdekében gyorsan, elszántan, határozottan kell cselekedned. Végre is két életről van szó. Te újra fogsz élni, ő is boldog lehet mással… Az elválásnak van olyan módja, amely az asszonyt nem alázza meg. Ki kell eszelned egy ilyen módot és bátran: rajta!

A kapitány: Hát nincs orvosság? Nem lehet gyógyítani azt, hogy én ne undorodjam?

A kapitány: Vagy nem lehet azt gyógyítani, hogy én ezt az érzést el tudjam viselni. Hogy feláldozzam magamat érte, de ne menjek tönkre bele, ne bolonduljak meg bele.

Az orvos: Csak ha magadban érzesz rá erőt. Orvos itt nem tehet semmit. Az okot keresheti csak és igyekszik az okot megszüntetni.

A kapitány: (Remegve. Elszántan.) Tehát te is azt tanácsolod, mint orvos és mint barát, hogy elváljak tőle, akárhogy sajnálom is. -198-

A kapitány: (Remeg az izgatottságtól, felugrik. Kezet nyújt az orvosnak; megrázza a kezét.) Köszönöm.

A katona elrohan. Az orvos utána tekint. Érzi, hogy itéletet mondott, érzi annak az itéletnek a kegyetlenségét, amelyet a parancsoló élet, a zsarnok természet nevében mondott egy boldogtalan, ártatlan, bűntelen, rút nő felett. Elgondolkozik. Tisztának találja a lelkiismeretét, de a szive megtelik szomorúsággal.

Az igazgató karonfogta és átvezette a szinpadon. A túlsó oldalon állott Geltz Erzsébet.

Az asszony jóindulatú mosolylyal nyújtotta neki a kezét. Forgács zavartan hajolt meg. Az igazgató még ezt mondta neki:

– Nagyságos asszonyomtól függ minden, – ismételte hálásan az igazgató szavait.

– Én úgy énekelek, ahogy csak tudok. Én mindig úgy énekelek. Most elég könnyű lesz. Nagyon szép muzsikát irt. -200-

– Sohse reméltem, hogy előadják. Mikor beküldtem a partiturát, azt hittem, olvasatlanúl visszaküldik.

Forgács elment. Boldog volt. Azután eljárt a szinpadra. Hallgatta a muzsikáját, ismerkedett, szívta magába a dicsőség levegőjét. De csak Geltz Erzsébet iránt érzett hálát. Ő tőle várta a sikert, ő bátorította, ha néha csüggedt volt, ő mutatta be mindenkinek, ő hirdette a leghangosabban, hogy A lázadók csodaszép muzsika. Hálával és alázattal volt tele a csodálatos asszony iránt, akit Londontól Szentpétervárig ünnepelt Európa minden operájában a közönség, akit kénytelen volt még az ő gőgje is tekintélynek elismerni a muzsikában és aki most annyi jóindulattal és szeretettel foglalkozik az ő munkájával. Alázattal csókolt neki kezet mindennap és csak az alázat hangján tudott vele beszélni. Egy napon megint el volt csüggedve; az asszony bátorította és megsimogatta a haját.

– Lizbet anyó a hálójába keríti. Maga tapasztalatlan és fiatal ember, ez az ő genre-ja. Az ilyenekre még veszedelmes Erzsi mama. Láttam, hogy megsimogatta a haját. Vigyázzon. Máris nevetnek magán.

Forgács elképedve bámult. Alig értette meg, kiről van szó. Lizbet anyó, Erzsi mama, ez kimondhatatlanul rosszul esett neki. Geltz Erzsébet a női tökéletesség mintaképe gyanánt élt a szívében. Dadogott valamit.

– Meg van lepetve? – kérdezte Horn. – Tudom, ön hálás iránta. Meg is érdemli. Nagy művésznő. Zseniális asszony. Okos asszony. A muzsikához többet ért, mint harminc professzor. De – Istenem – egy öreg nő, aki nem tud belenyugodni a maga öregségébe. Rákényszeredik a forró vére miatt, hogy fiatal embereket hálózzon be. Fiatal embereket. Vagy akárkit. Aki jön.

– Hány? Száz. Húsz évvel ezelőtt már nagy művésznő volt. De legalább negyvennyolc. Vagy ötven.

Később elváltak. Forgács még mindig kábult volt. Geltz Erzsébettel mindig csak az -202- árnyékos, homályos szinpadon találkozott – az asszony vigyázott is rá, hogy ne találkozzanak másutt – és csak a karcsú termetét, a szabályos vonásait látta. Nem is nézte: szép-e, öreg-e. Neki a tökéletesség volt. Fájt minden rossz szó, amit felőle hallott és másnap zavart és elfogódott volt, amikor vele beszélt. Az arcát ismét alig láthatta. A szinpad legsötétebb zugában állottak; amikor innen elmentek, az asszony küldte őt: most menjen már haza.

Egy hét mulva megvolt az előadás. Forgács a szinfalak mögött remegett. Az asszony odament hozzá – most ki volt festve – és vállára tette a kezét.

A függönyt felhuzták. Forgács didergett. Geltz Erzsébet kezdett énekelni. Forgács figyelt. A remegés megszünt. Csodaszép. Hogy énekel ez az asszony. Hogy énekel. Csodaszép.

Óriási tapsvihar. Forgácsnak remegett a szíve az örömtől. Az igazgató jött hozzá.

A függönyt leeresztették. Ismét taps. Ki a lámpák elé. Forgács félig eszméletlenül hajlong. Még egyszer ki. Még. Forgács remegve rohant az asszony öltözőjébe.

– Most menjen, – szólt az asszony – öltözködöm. De ha nincs társasága, az előadás után jőjjön fel hozzám teára.

– Hanem Geltz Erzsébet! Csodákat művel ez az asszony. Most is ő az első. Az utolérhetetlen.

A második felvonás után újra taps. A harmadik után újra. Viharos, hosszú, őszinte tapsok.

– Ha nincs társasága, jőjjön velem. Van egy rendes kis társaságunk. Félórát el szoktunk ilyenkor fecsegni a kávéházban. Hadd ünnepeljék magát.

Forgács elment. Ünnepelték. Kedveskedtek neki. Forgács boldog volt. Tizenegy óra tájban elváltak. Forgács egyedűl maradt. Ekkor jutott eszébe, hogy Geltz Erzsébet meghivta. Az órájára nézett. Tizenegy óra. Még felmehet.

Elindult. Tele volt a szíve diadallal, ujjongással, és hálával az asszony iránt. Odaért. Csengetett. Beeresztették.

Az asszony jött elébe. Hosszú, kék selyemruha volt rajta, egy puha, simuló pongyola.

Az asszony rámosolygott. Lehunyta a szemét és hosszú szempillái alól lágyan, melegen, sugárzóan nézte.

Forgács beszélni kezdett a terveiről. Belemelegedett és kedvvel, bizalommal, lelkesen beszélt. Az asszony vele szemben ült az árnyékban.

Az asszony elvette a csészét és letette valahová. Aztán Forgács mellé ült.

– Egyelőre nem. Jól érzem itt magamat. Boldog vagyok. És hálás, végtelenül hálás maga iránt.

Az asszony hozzáhajolt és megsimogatta a haját. Most közelről látta, félvilágosságban ugyan, de világosságban. Az asszony arca ki -205- volt festve; művészettel, finoman és diszkrétül, de festve volt. És a festék sem takarhatta el és nem tüntethette el a ráncokat. A szépmetszésű arcon, a homlokon, a száj körül ráncok futottak szét. A bőr petyhüdt volt. Öreg. Szánalmas. Rút. Forgácsnak eszébe jutott minden iszonyatosság, amit róla hallott. Az asszony feléje hajolt és ő riadtan, megrettenve, undorodva rezzent össze és önkéntelen mozdulattal rándúlt vissza.

Az asszony észrevette. A szeme tágra nyílt ki, az ajka megvonaglott. Felkelt. Megállott egy percre. Töprengve, kinlódva tekintett maga elé. Azután hősies, vad, fanatikus elhatározással kapta fel a fejét. Átment a szobán. A túlsó oldalon tükör volt. Ott megállott. Keserű arccal pillantott a tükörbe.

Azután leült. Kendőt vett elő. Demaszkirozta magát. Letörülte az arcáról a festéket. A pirosat, a feketét, mindent letörölt csodálatos erőfeszítéssel, fáradt, lassú mozdulatokkal. Forgács megdermedve tekintett rá. Az asszony ismét a tükörbe nézett, lehanyatlott a feje és anélkül, hogy hátrapillantott volna, fáradt hangon szólott:

Forgács felkelt. És meghatott, remegő szívvel, könnyes szemekkel, lábujjhegyen surrant ki, mintha halott volna a szobában.

A fürdőre egy fiatal német házaspár érkezett. Nászúton voltak és bujkáltak az emberek elől, azonban észrevette és megbámulta őket mégis a fürdő internacionális közönsége. Annyi szőkeség, egészség és erő volt az óriási emberpáron, hogy az alacsony fekete délolaszoknak, a kis barna franciáknak torkukon akadt a szó, ha valahová belépett az északi mesékből való két germán.

A németeknek nem tetszett a megbámultatás és egyre ritkábban mutatkoztak. Nekivágtak a környék nagy hegyeinek és egyszer két napig is távol voltak. Hangos szavuk felverte a magános hegyvidéket és a férfi egy-egy sziklacsúcsra felállva kiáltotta bele szerelmesen az alpesi levegőbe:

Igy becézte az asszonyt, akit Gertrudnak híttak. A szőke nő ilyenkor kitárta a karjait Ottója felé. -207-

Merész és kitartó hegymászók voltak, és egy napon azt mondták, hogy meg akarják mászni a Germaniát. A vendéglőben lebeszélték őket a veszedelmes útról, azt ajánlották, vigyenek legalább vezetőt, a fiatal óriás-pár azonban lenézően mosolygott és nekiindult az útnak.

Reggel volt, mikor elindultak. Frissen, jókedvüen és erősen haladtak fel a hegynek. Az út azonban egyre nehezebb lett. A dolomitbércek izzottak a dél felé haladó nap melegétől, úgy hogy a hegymászók lassanként elfáradtak. A kopár sziklák között erőlködve, izzadva, lihegve törtettek fel a csúcsra. Volt hely, ahol csak kapaszkodni lehetett az omló grániton, másutt kötéllel ereszkedtek lefelé, azután nagy bajjal csúsztak előre a sivár bazalton és végre a kopár sziklatengeren, a grániton át, csúszva és kapaszkodva eljutottak a csúcsra.

Itt diadalmasan pillantottak végig a hegyek között, gőgösen állottak fel a legmagasabb sziklára, azután leültek, ettek és csókolóztak. Délután visszaindultak.

Ekkor már fáradtak voltak. A nap izzó korbácscsal csapkodta végig a hegyeket; a kopár sziklák forrók voltak és egy-egy veres gránittömeg mintha lángolt volna. Ebédjük is túlságosan bő volt talán, most meghozta nyomába a hőség a szédülést. A homlokon nehéz verejték cseppezik és a szem látása elhomályosul. -208-

Botorkálva és ingadozva haladtak lefelé. Egy-egy meredeken a görcsös kapaszkodás majdnem meggyengült, és végre eltévesztették az utat. Éles szakadékokon vergődtek át és mikor az irányt egészen elveszítették már, egy meredekről a kötéllel valami széles szikla-síkra ereszkedtek le. Ide azonban kár volt jönni. A kopár, szürke sík olyan volt, mint egy kiugró erkély: négy oldalon óriási mélység, az ötödik oldalon a meredek sziklafal, amelyről leereszkedtek.

A férfi fáradtan dőlt le a földre: pihenni egy kicsit, még mielőtt csak gondolkoznék is a szabaduláson. Az asszony türelmetlenül járta körül börtönüket és haragosan méregette a mélységet.

Lejutni lehetetlen: ez világos volt. A kötelük nem elég hosszú a negyvenméteres mélységhez. Nincs más hátra, mint megmászni újra a meredek sziklafalat, amelyen leereszkedtek.

A férfi hevert a földön, az asszony a falat vizsgálta. A szikla-sík szélén állott. Mondani akart valamit. Gyorsan megfordult és ebben a pillanatban megszédült. A szeme elhomályosodott, a hegyek és a fal, amelyhez támaszkodott, villámgyorsan kimozdultak a helyükből és ő – még gyors fordulása mozgását folytatva – megingott és feltartóztathatatlanul, határozottan és biztosan zuhant le a mélységbe. -209-

A fekvő férfi úgy tekintett zuhanására egy percig, mint aki nem bízik a látásában. Idő kellett hozzá, hogy fáradt teste engedjen a katasztrófa érzésének. Akkor azonban felugrott és a mélység szélére rohant. Egy pillanat és ő is lehajítja magát és kalimpálva zuhan lefelé az asszony után.

A rövid pihenés azonban visszaadta forró feje józanságát, életösztöne megmozdult és hogy állva szédült, lefeküdt a sziklára és úgy kutatta át szemével a mélységet. Negyven-ötven méternyire alatta egy sárga folt feküdt a barna sziklákon és piros vér színezte meg a ruha sárgaságát.

A férfi kidugta szomorú fejét a mélység fölé és szédülő feje görcsöket érzett. Szeméből hullani kezdett a könny: egy-egy nagy csepp először, azután zuhogva, megáradva, bőségesen. A fájdalma egyre növekedett. Lázadva, keserüen, ordítva bőgött bele a mélységbe.

Körültekintett a kopár sziklákon és harsogó jajgatása felverte a csendet:

Az asszony csendesen, holtan feküdt lenn. Fentről egyre verődött lefelé a férfi harsogó jajgatása.

Az órák multak, a nap verte melegével a hegyeket, körül a sziklák sivárak és elhagyottak voltak, fenn ordított a férfi és lenn csendesen feküdt az asszony. A nap lefelé hajlott az égen, azután jött az alkony és egyszerre itt -210- volt az éjszaka. A férfi ekkorra elhallgatott. A havasi éjszaka halotti csendjében megdermedve feküdt. Pillantása hiába fúródott már bele a mélységbe, nem látott semmit. Csendesen felzokogott még néha, de megfeszült idegei fáradtan ereszkedtek meg és a mélység szélén egy feltörő zokogás után egészségesen, mélyen elaludt.

A hajnal költötte fel. Újra a mélységbe bámult és újra sírt. Mire a nap feljött az égre, akkorra érezte, hogy éhes. Felkelt és a szabadulás útját kereste.

Ha rátekintett a falra, amelyen lejutottak, szédült. Itt nem lehet feljutnia. Lefelé is zárva van az út. Kérlelhetetlen, kopár és gyalázatos börtöne a szikla-lap, amelyre került, és úgy lehet, hogy halottja ott lenn nemsokára nem lesz odaát sem egyedül.

Most már önönmagáért érzett fájdalmat, magát siratta. Számítgatta a menekülés lehetőségét. A maga erejéből nem menekülhet; segítséget kell várnia. A szállodában ma észreveszik, hogy nem érkeztek haza; holnapig talán várnak, akkor mindenesetre keresésükre indulnak. Míg keresik őket és míg megtalálják, abba beletelik egy nap, talán kettő – három, négy vagy talán öt nap mulva szabadíthatják meg. De lesz-e már akkor, aki örüljön a megszabadulásnak? -211-

Egy-két morzsa maradt még az ebédjükből. Ezt megette és közben könnyek hullottak a szeméből, halottjára gondolván. Azután leült a sziklára és körülhordozta szemét a hegyek között. Ismét dél volt. A hőség izzón csapkodott a szikla körül. Vize nem volt és a forróságban elepedve, bánatosan, összetörve gubbasztott ott a gránitfokon.

A hűvös est egy kissé felüdítette. Hangosan kiáltozott ekkor, hátha keresik már, de hogy jött az éjszaka, lefeküdt és ismét aludt.

Másnap, mint egy fogoly állat úgy járkálta körül a börtönét. Nincs sehol menekülés, és fáradtan dőlt le újra a sziklára. Gyötörte a szomjúság és az éhség, erős óriás teste vonaglott tőle és alkonyatkor dühödt ordítása kétségbeesve hangzott a sziklák magánosságában.

A hajnal felverte már. Talpra szökött, hogy kutassa újra a menekülés útját, út sehol sem volt azonban és most már elgyengülve dőlt le a sziklatalpra. A nap futását csendes fájdalommal nézte és azt mondta magában:

Ezen az éjszakán már nem tudott aludni. Valami csendes ájulásban volt: az ébrenlét és az álom, a gyötrő fájdalom és a halál között. A reggel sem állította talpra. Haldokolva hevert a szirten és úgy látszott, nincs hatalom már, -212- amely meg tudná mozdítani. A reggeli levegőt azonban harsogó hang szelte át:

A férfi feltekintett és még volt ereje egy mozdulatra. A sziklafal tetején emberek jelentek meg és erős kötélen nemsokára melléje ereszkedett le egyik. Tompa ájulásában alig érezte, hogy kötelet fűznek a dereka köré, hogy erős kezek húzzák felfelé és hogy a hordószéken lassan viszik lefelé a hegyről.

A fürdő népe messziről látta a lassú menetet. Az asszony roncsolt testét már előbb elvitték előttük és most megindulva várták a férfit.

Megérkezett. Szőke feje sápadtan és elvadulva hevert a párnán, óriási teste halotti mozdulatlanságban. Sokan könnyeztek körülötte, egy asszony sírva mondta:

A férfinek már előbb is a konyakos-üveget szorították a fogai közé; most ismét konyakot töltöttek a szájába.

Felnyitotta a szemét. Az emberek valami tragikus szót vártak tőle, veszteségének és fájdalmának valami megrendítő és megrázó szavát. És az óriás kezének egy határozatlan mozdulatával, fojtott lassú hangon, sírósan és panaszosan, de bizonyos parancsoló erővel és mérhetetlen vágyódással megszólalt:

Bársony, a tenorista, aki egri kispapból lett világhírű énekes, elkeseredetten járkált egy napon Milano utcáin és dühösen kereste az impreszárióját.

– Nincs egy fityingem sem! – kiáltotta végre bősz haraggal, mikor rátalált.

– Pénzem, az nincs – hangzott a határozott válasz. – De jött ide egy gazdag német társaság, amely fonográf-felvételeket készít. Azok jól megfizetnék egy pár dalát, kedves művész. Rolla Emma is énekel nekik.

Ezer lirát kapott aznap Bársony három ócska dalért, amit könnyedén, gond és gondosság nélkül – Rolla Emma, a világhírű dalénekesnő után – beledudolt a fonográf -214- nagy rézcsövébe. Az ezer lirát zsebrevágta és sietett az utcára, vendéglőkbe, mulatókba, hogy két kézzel szétszórja.

Bőven omlott hozzá mindig a pénz, de fejedelmi bevételeit esztelenül tékozolta szét. Nem kérhetett tőle senki, hogy ne adott volna, nem lehetett bor vagy asszony olyan drága, hogy ő meg ne fizette volna, és amíg énekestársai rideg tőzsérek voltak, akik a hangjukkal is, a pénzükkel is úgy bántak, mintha a szinpad bankbizományi üzlet lett volna, Bársony jószívű, duhaj egri fiú maradt mindig: aki egy-egy mámoros éjszakát végigdalolt magyar nótákkal és akinek minden városban az volt az első gondja, vetődött-e oda egy magyar cigánybanda.

Egy hideg téli reggelen – átmulatott éjszaka után – a mámoros Bársony fájdalmat érzett a torkában. Gondtalanul cigarettázott, de a füst marta a gégéjét. A fájdalom egyre nőtt és szinte nyelni sem tudott már, mintha vaskapcsok szorították volna a nyakát.

Beteg lett, feküdt két hétig, azután rekedten kelt fel. Délre ment és három hónapot a tengerparton töltött. A rekedtsége nem akart elmulni. Hangja, amely olyan volt, mint egy tömör és tündöklő oszlop vert aranyból, megkopott, szétomlott, roncscsá vált. Próbált énekelni: rekedt károgás volt az éneke. -215-

Várt. A pénze teljesen elfogyott, a hitele is, szerződést nem kapott. És ő reménykedve, sírva, átkozódva és követelődzve leste a hangját. Egyik reggel így szólt magában: óh, ha most megjönne a hangom! Másik reggel azt mondta: most megjött a hangom, tudom, hogy megjött. És egyik reggel sem volt a hangja más, mint károgás.

– Hogyan lehetséges az, hogy valami, ami megvolt, egyszerre csak végleg és nyomtalanul eltünik. Az én hangom megvolt, meg kell most is lennie. Csak beteg, csak fátyolos, de megvan, érzem, hogy itt van, tudom, hogy itt van. Az orvosok szamarak.

Járta az orvosokat, a klinikákat. Hazajött Budapestre. Minden este szines álmokkal aludt el; ha még egyszer visszanyeri a hangját! Milyen okos lesz, milyen gazdag lesz, milyen úr lesz akkor.

Mivel azonban élni kellett, állást keresett, valami szerény, polgári állást, egy-két ezer forint fizetéssel. Mikor már egypárszor ebéd nélkül töltötte a delet s vacsora nélkül feküdt le, elfogadott egy napidijas-állást is a minisztériumban. -216- Közömbösen ment a hivatalba, szótlanul és gőgösen körmölt: ha egyszer visszajön a hangja, hogy le fogja nézni ezt az egész csúszó-mászó népséget. Azonban multak az évek. Bársonynak meg kellett érnie azt a szégyent és megaláztatást, hogy örülni volt kénytelen előléptetésének… Irnokká léptették elő… Energiája nem volt arra, hogy előbbrejusson, hogy produkáljon valamit. Fogva tartották az álmok, a multnak igézete, a hódító ének.

Multak az esztendők. A huszonhatéves délceg, szép Bársonyból harminchatesztendős, keserű, vén ember lett. Ráncok verődtek az arcára, kopott ruhákban meggörnyedve és szégyenkezve lopta végig sovány alakját az utcákon és Bársony búcsúzni kezdett a reménységtől és az élettől.

Azon a napon, amikor először volt bátorsága magában elmondani: – Sohasem kapom vissza a hangomat… azon a napon keservesen sírt Bársony és meg akart halni. A hivatalába eljárt, de mindennap, minden órában beárnyékolta lelkét egy kérdés:

Körülötte vidámak voltak az emberek, mindegyiknek volt családja legalább, csak őt taszította bele dicsőségének néhány napsugaras esztendeje a teljes elhagyatottságba. -217-

– Minek élek? – kérdezte magától Bársony mindennap és minden órában. És már közeledett, már útban volt suhogva és jéghidegen a nagy felelet, amely után minden néma csend. Bársony ment a halál felé és már csak napjai voltak.

– Bársony, – mondta keserűen magában – Bársony, a világhírű énekes most éli az utolsó óráit. Bársony haldokol, elfelejtve és elhagyatva.

Betért egy tizedrangú kávéházba. Az asztaloknál szegényes emberek ültek, a sarokban emelvényen valami produkció folyt.

Bársony komoran nézte a poharát. Az emelvényen egy nagyhajú férfi szónokolt:

– Hölgyeim és uraim! Hallani fogják a leghíresebb államférfiak, írók, művészek, énekesek és énekesnők hangját. Minden hang teljesen tiszta és minden hang…

Bársony figyelni kezdett. Az emelvényen egy fonográfról szedték le a takarót s a produkció megkezdődött.

A pápa beszéde volt az első szám, azután szónoklatok következtek hosszú sorban.

– Most énekszámok következnek, – kiáltotta a pódium embere. – Az első szám Rolla Emma, a világhírű dalénekesnő, három dala. -218-

Bársonynak őrültül dobogott a szíve. Megmarkolta az asztal márványlapját és ijedten, remegve, egy hirtelen feltámadt reménységgel nézett a pódium felé.

Ah! Bársony felugrott. Fuldokló lélegzettel állott és tágranyitott szemmel nézett a pódium felé.

A gépezet működni kezdett és a csodás készülékben felhangzott az ő dala, az ő hangja, az ő elveszett, eltünt, meghalt hangja. A gépezet recsegett, a dal töredezve és csorbán került ki belőle, de mégis az ő hangja az. A recsegésen át is kizeng az ereje, a nemessége, a tisztasága, a töredezett, csorba ének mélyén ott tündöklik annak a hasonlíthatatlan hangnak az aranya.

Az ő éneke, az ő dala, az ő multja, az ő élete. Forrón lüktetett ereiben a vér, mintha meg lett volna fagyva eddig és mintha csak most kezdené meg újra éltető rohanását az erekben. Ki kellett mennie a kávéházból, hogy fel ne kiáltson, hogy fel ne zokogjon, mámoros, tomboló, diadalmas örömében.

A hűvös tavaszi éjszakában kitárta karjait és érezte, hogy a halál küszöbéről visszatért -219- az életbe. És legázolt, elesett, együgyű lelkének a mámora ebben a percben semmivel sem volt kevésbbé magasztos, nagyszerű és megindító, mint Fausté, aki a husvéti harangokat hallja:

A férj. Huszonnyolcéves. Magas, erős, forró temperamentumu. Becsületes.

A feleség. Harmincötéves. Szép, szőke, hervadó. Jó.

Késő délután.

A feleség: De igen. Mondd el. Szólj. Beszélj. Nem járhatsz így: gyötrődve, hallgatagon, kínlódva. Ha elmondod, jobb lesz.

A feleség: Tegnap még azt is tagadtad, hogy bánt valami. Most már bevallod. Jobb így. Még jobb lesz, ha mindent elmondasz. Mindent el kell mondanod. Mondd hát: én nyugodtan fogadom, én erős leszek. Valami nagy baj fenyeget bennünket?

A feleség: De igen, valami nagy baj, valami rettentő katasztrófa. Éreztem én, tudtam én, -221- láttam én. Hetek óta látom az arcodon, az ajkad vonaglásán, a szemed borulásán. Ezen a te becsületes, tüzes szemeden.

A feleség: Az, az vagyok. Mondd el hát. Akármi is. Akármilyen rettentő. Nem vagyok-e én a te életed bátor társa?

A feleség: Beszélj hát. Ha könnyek futnak a szemedbe, ne szégyeld. Hajolj ide az ölembe és sírj.

A feleség: Sírj. Hajtsd az ölembe a fejedet és én simogatom a hajadat, mintha az édes anyád volnék. No, fiacskám, én édes fiam…

A férj: Kinek mondjam? Vergődöm hetek óta. Kétségbeesve küzdöttem. Letiportam százszor minden indulatot a lelkemben. Elmondtam magamnak ezerszer, hogy őrültség nekem mást szeretni, hogy csalás és árulás. De nem lehetett. Szeretnem kell, szeretnem kell, meg kell halnom érte.

A férj: Hónapok óta. Májusban rettentett meg először. Nem, mondtam magamban, ez nem lehetséges. Ez nem szabad. De akárhogy küzdöttem, minden erőmnél erősebb volt ez a szerelem. Szembenéztem hát vele. Tűrni fogok, mondtam, szenvedni fogok, hallgatni fogok. De úgy fáj. Nem lehet tovább.

A férj: Ne, ne sírj. Ne sírj, te erős, te bátor, te szép, te jó asszony. Tele van a szívem hálával és gyöngéd szeretettel irántad. Te vagy nekem a legdrágább a világon.

A férj: A szerelem az valami más. Az valami nagy, az valami rettentő. Erős, vakító, hódító.

A férj: A szerelem az kívüle van az akaratunknak. Az rajtunk kívül van. Az jön, egyszerre jön felénk kívülről, valahonnan, valami csodálatos módon. Az áttör a hálán, a becsületen, a gyöngédségen. Egy katasztrófa az, -223- amely ránk zuhan. Látod, ezt meg kell értened. Meg kell értened, hogy én nem tehetek róla.

A férj: De igen. De igen. Oh, de hogy szerettelek. Látod, éppen ezt kell megértened. Én nagyon szerettelek. Akkor tele volt a szívem tüzes, nyugtalan, nagy szerelemmel. Most élünk itt öt éve együtt és te vagy az én életemnek, az én lelkemnek a társa. Neked elmondok mindent, neked elpanaszolok mindent, tőled tanácsot kérek mindenben. És most jött ez a szerelem. Jött. Meg kell értened, hogy én nem tehetek róla. Te okos vagy, és jó, jó, jó. Értsd meg, hogy ez fáj nekem, hogy én szenvedek. Hogy úgy szenvedek, mint te. Hogy ez a csapás mindkettőnket sújtott. Én nem vétettem ellened. Én nem tehetek róla. De ez a szerelem jön, jön és összefacsarja a szívet, úgy összefacsarja.

A férj: Nem, a nevét nem mondom meg. Ne tekints te gyűlölettel rá. Ő nem tehet róla. Ő szép, jó, sugárzó. Ne gyűlöld őt.

A férj: Azt hiszem. Nem tudom. Nem merem kérdezni. Mit mondjak neki? Hogy elhagyom érte a legjobb asszonyt? Mit igérjek neki? Hogy fájdalmakon és könnyeken keresztül jöhet majd velem? Hogyan bizzék bennem? -224-

A férj: Mi lesz? Látod, ezért kell megértened, hogyan szenvedek én. Látod, ezért kell megbocsátanod nekem. Semmi sem lesz. Nem lehet semmi. Gyötrődni fogok, mert téged nem szerethetlek, gyötrődni fogok, mert őt szeretem. Látod: lázas fővel és kábultan fogok rohanni, a szívemben sikoltoz a kétségbeesés. Ő érte jön más. Meg kell ezt értened.

A férj: (Ráhajol. Az asszony érzi, hogy könnyek nedvesítik meg a kezét.)

A férj egészen az asszony ölébe hajtja a fejét. Besötétedik. Este lesz. Az asszony csendesen, meghatva simogatja a könnyező férfi-fejet.

Az orfeum télikertjében. Éjfél után három óra… A levegő tele van muzsikával, a mulatás zümmögésével, a pezsgő savanyú szagával és fülledt parfümökkel. A gyászoló férfi egy sarokasztalnál ül; jobbról és balról mellette egy-egy unalmas, szőke leány. A gyászoló férfi erőltetett, fanyar mosolylyal beszélget velük. Felpillant és észreveszi a barátját.

A barátja. (Meglepetve fordul feléje. Vidám arca egyszerre elkomolyodik, hozzá siet, nagyon melegen, nagyon hosszan mind a két kezével megrázza a kezét.) Édes, édes jó barátom… ma reggel jöttem haza… olvastam az újságban… milyen őrületes, milyen borzasztó katasztrófa…

A gyászoló férfi. (A fájdalomnak egy görcsös rohama torzítja el az arcát. Gyorsan összeszedi magát.) Igen. Igen. Igen. Ülj le.

A barátja. (Int a két lánynak, azok is biccentenek egyet a fejükkel. Azután leül.) Az egész szívemből…

A gyászoló férfi. Nem. Nem. Csak semmi részvét. Nem. Még tőled sem akarok semmit hallani. Csak semmi részvét. Az emberek -226- megölnek ezekkel a tolakodó, léha, henye szavakkal: részvét, fájdalom. Nem érzed, hogy képtelen és vérlázító dolog, amikor te a te szavaidat és a te érzéseidet hozzá akarod mérni az én fájdalmamhoz.

Elhallgat. Hallgat a barátja is. A kissé izgatott szóváltás elhallgattatta a két leányt is.

A barátja. Igazán… nem tudok… nem merek… félek, hogy minden szó fájdalmasan érint.

A gyászoló férfi. De igen. Csak beszélj. Akármit. Akármiről. Mondj valamit. Valami jót. Vagy még inkább valami rosszat. Valami keményet, sértőt, fájdalmasat.

A gyászoló férfi. Oh ezektől beszélhetsz. Nem értenek egy szót se magyarul. Ez a két sister Flower. Angolok.

A gyászoló férfi. (Elkényszeredett mosolygással int nekik és feléjük nyújtja a poharát koccintásra.)

A barátja. Akkor engedj meg egy bántó és kemény kérdést. Hogyan lehetsz te itt, hogyan lehetsz te ilyen társaságban, amikor… -227-

A gyászoló férfi. De hiszen te ismersz engem. Te tudod, hogyan tudok szeretni és milyen az én szeretetem. Te tudod, hogy az én szeretetem nem a szavak szeretete. Meg tudnék halni valakiért, de nem tudnám fecsegéssel lealázni a lelkem gyöngéd, remegő, finom érzését. Az én szeretetem nem a hizelgő szeretet, nem a kedveskedő, nem a figyelmes, hanem a hallgató, a szent, a csendes, a meghalni is kész. Te tudod ezt.

A barátja. Nem. És nem érti meg senki sem. Aki itt lát, az megbotránkozik. Sokan ismernek. Az egész város. Nem is volna szabad mutatkoznod.

A gyászoló férfi. Mit bánom én? Hát törődöm én a várossal? Hát bánom én, akármit mondanak? Hát érdekel engem a város, a gyáram, az összeköttetéseim? Az egész világ silányság, semmi, rongy, ha a fájdalmamon keresztül nézem. Nem bánok semmit. De neked meg kellene értened…

A gyászoló férfi. Csodálatos, hogyan maradhatott a lelkem előtted ilyen ismeretlen. Nézd: -228- amilyen az én szeretetem, olyan a fájdalmam is. Én nem tudok sírni, de belül egy kétségbeesett, veszett, fuldokló bánat vergődik a szívemben. Nem, nemcsak a szívemben. Itt, bent, mindenütt: egy nagy égés van, egy nagy fuldoklás, egy őrjöngő vergődés. Itt, bent, mindenütt fáj, reszket, vonaglik valami. Mintha minden vércseppem és minden idegszálam felágaskodnék és azt mondaná, hogy ő most nem szolgál tovább. Fel kell emelnem a fejemet és úgy kell lélekzenem, mint egy fuldoklónak. Körül kell tekintenem rémülten, hogy hogyan lehet még így élni? Mi lesz most? Mi lesz most?

A két lány. (Meglepetve bámul a gyászoló férfire, akinek a hangján megérzik a lelke didergése.)

A gyászoló férfi. Otthon? De mikor nem maradhatok? Mikor megfulladok? Mikor beleőrülök abba, hogy járkálok fel és le és a semmibe meresztem a szememet. Emlékszel rá, mikor a feleségem meghalt: az anyja megsértődött, mert nem szereztem gyászruhát. Jóságos isten, ő tudott a gyászruhára gondolni… Azután bejött a szobámba és azt mondta, hallatlan, hogy ilyenkor szivarozni tudok. Mikor őrült voltam a fájdalomtól és lihegve kábítottam el magamat.

A gyászoló férfi. Te is ilyen barbár vagy most, amikor rossz néven veszed tőlem, hogy itt vagyok. Nem érted, hogy el akarom magamat kábítani? Nem érted, hogy ez nem élvezet nekem? Hogy ezek a lányok azért angolok, mert a beszélgetéssel is külön munkára akarom kényszeríteni az elmémet. Amióta ketten maradtunk a kis lánnyal, azóta eljárok ide. Otthon együtt töltöttem vele az estét, beszélgettünk, én mulattattam őt (könnyek fátyolozzák el a szemét) és amikor tíz óra tájban lefeküdt, akkor eljöttem ide. Most is eljöttem. Nem tudtam otthon maradni, ahol a harmadik szobában az ő hideg, kicsi teste fekszik. El kellett kábítanom magamat. Minden vidám szó és az élet minden zajossága új fájdalommal nyílal bele a szívembe. De a fájdalmamat, azt a másikat, azt az igazit, azt félrevezetem, megcsalom. Elkábítom magamat. Megpróbálok úgy gondolkozni, mintha ő élve feküdnék otthon, és csak haza kellene mennem, hogy halljam az édes pihegését. Nem sikerül. De a szemem lát legalább, a fülem hall legalább és nem tölti be a szememet és a fülemet a fájdalomnak az a lázadása itt bent, amelyik őrüléssel és pusztulással fenyeget.

A barátja. De a világra is kellene gondolnod. Az emberek megkivánják, hogy mindenki olyan legyen, mint ők. -230-

A gyászoló férfi. De én nem tőrödöm velük. Nem érted te, hogy az én fájdalmam mellett most semmi a megitélés, a harag, a gyülölet, vagy akármi, akár az egész világ. És én nem vagyok olyan, mint a többi emberek. Nem tudod te, miért kerestem ki én itt három év óta mindig vagy rút, vagy ostoba, vagy alávaló, vagy komisz nőt?

A gyászoló férfi. Mert arra az egyetlenre gondoltam mindig, aki meghalt. Mert én nem tudtam és nem akartam mámoros lenni. Mert kínozni akartam magamat. Mert nem akartam, hogy a tetszésemnek egy kicsi foszlánya is jusson akárkinek. Mert ha meg is fogtam másnak a kezét, őt gyászoltam mindig. Mert így szóltam mindig magamban: te tudsz még nőt átkarolni? – de nézd, milyen rút, milyen ostoba, milyen alávaló ez a nő, holott amaz milyen ragyogó és milyen dicsőséges volt.

A gyászoló férfi. Különös. De vannak különös lelkek. Akik mások, mint a többi. Akik másképpen szeretnek, érzékenyebben, remegőbben, finomabban, félénkebben, mint más. És akiknek a fájdalma sem olyan, mint a többi emberé.

A gyászoló férfi. Nem. Vannak olyan lelkek, amelyek befelé százannyi életet élnek, mint -231- más, de kifelé nincs megnyilatkozásuk. Az én lelkemben ezer húron sír a fájdalom… Zokogni nem tudok. De bent… Aki zokogni tud, nem tudja, mi a fájdalom.

A gyászoló férfi. Nem. Nem tudják. A hallgatag, a csukott, a betegen érzékeny lelkek tudják csak, amelyek úgy indulnak tovább, hogy nem is látszik rajtuk, történt-e valami. Akik át tudják magukat adni a fájdalomnak, azok boldogok. A fájdalom megrázza őket, zokognak és vége. De akiben úgy árad szét a fájdalom, mint a méreg: a vérében, az idegeiben, az egész testében, égetve és marcangolva… A többiek, a zokogók, a nagynénje, a nagyanyja, most otthon vannak és alszanak. Ha én aludni tudnék.

Elhallgatnak. Körülöttük zsong a terem. A két leány vár egy kicsit, azután unja a hallgatást és bosszankodva távozik. Künn hajnalodni kezd.

Megjegyzések:

HARMINC NOVELLA

Az ötödik szimfónia.

A kártya.

Két párbaj.

Signor Sabbatto.

Csókok koldusai.

Úr.

Mária!

A gyógyulás.

Ibolya és Ágnes.

A gyermek.

Mámor.

Én.

A görög katona.

Nem kell.

A világosság.

A hazatérők.

Danse macabre.

A bosszú.

Cseléd.

Fanyar nász.

A prológus.

A kis gróf.

Matt.

A kávéház.

Az itélet.

Halott a szobában.

Visszatérés.

A halhatatlanság.

A vallomás.

A gyászoló férfi.

Tartalom.