The Project Gutenberg eBook of Kunszállási emberek by Lajos Biró

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 190. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: https://hdl.handle.net/2027/hvd.hwrnha.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

Kunszállási emberek

A vércse.

Az igazi neve Cseh Lukács volt. Egy évvel azután, hogy hozzánk költözött, mindenki Vércse Lukácsnak hitta, vagy röviden a vércsének. A külseje és a neve csak az ötletet adta meg az elnevezéshez; maga az elnevezés, a megjelölés, a a megbélyegzés valamilyen hasonló formában okvetetlenül megjött volna. A kunszállási népfantázia nagyon termékeny ebben a tekintetben és a vércse akkor sem kerülhette volna el hogy héjjának, hiénának, dögbogárnak, vagy éppen vértályognak nevezzék el, ha a neve és a külseje nem kinálkozott volna olyan feltünően arra, hogy éppen a vércse nevet kapja. Vörhenyes, ritka és nagyon puha haja volt; mélyen bent ülő, nyugtalan szeme, előreugró arca és csontos, rút, hátrahajló homloka. E mögött a homlok mögött nagyon nehezen születtek meg a gondolatok; a vércsének voltaképpen emberfölötti erőfeszítésbe került, míg kitalált, kigondolt valamit, valami egészen mindennapi dolgot is; ha gondolkozott, akkor még a -4- homlokához is emelte a kezét és kétségbeesetten dörzsölte a homlokát, úgyszólván kimasszirozta belőle a makrancos gondolatot; egyszóval megmondva: buta volt a vércse. Hogy egy év alatt mégis a nyakára ült egy csomó embernek, hogy szitta a vérüket és tépte a húsukat, hogy mégis egyre gazdagodott, annak az a hihetetlen, hallatlan és kábító energia volt az oka, amely benne lakott. Szívós volt, makacs, konok, kitartó és vérszomjas, mint egy vércse.

Amikor Kunszállásra érkezett és megnyitotta ügyvédi irodáját, akkor nagyon jó papi ajánlásokat hozott magával és a mi papjaink pártfogásukba is vették. Cseh Lukács a pártfogásra csak annyiban igyekezett magát érdemesnek mutatni, hogy rendesen eljárt templomba és hogy ami a külsőségeket illeti, nagyon istenes ember volt. Egyébként azonban járt a maga utján, vérszomjasan és engesztelhetetlenül haladt előre és a papok nemsokára elégedetlenkedni kezdtek vele. A vércse kezdte összekaparni a szegény kis parasztbirtokokat szörnyű karmaival és a pártfogói lassanként visszahúzódtak tőle. A vércsének azonban ekkor már nem volt semmiféle támogatásra szüksége és ezt már meg is merte mondani a papoknak, akikkel szemben egyébként mindig alázatos volt és akiknek mindenét köszönhette. Az öreg Péterfi főúr egyszer nagyon komoly arccal félrevonta a kaszinóban és hosszasan, halkan és egyre sötétebb arccal beszélt a lelkére. Megint valami kis parasztbirtokról volt szó… A vércse azonban engesztelhetetlen, változatlan -5- vércsearccal hallgatta; nyugodtan rázogatta meg a fejét és Péterfi főúr végre – ezt már sokan hallották – hangosan kifakadt:

A vércse ekkor elmosolyodott; ez a mosolygás a szívéből jött és elöntötte az egész arcát; különös látvány volt ez, – mert egyébként csak halvány és alázatos, úgyszólván papi mosolyt lehetett az arcán látni; most tehát elmosolyodott, győzelmesen elvigyorogta magát és nyugodtan, rejtelmes bizakodással és felsőbbséggel felelte:

Nemsokára kiderült, miért nem félt a vércse a koporsótól, és a papok révén – akik egészen levették róla a kezüket – megtudtuk a vércse egész élete történetét. A vércse parasztgyerek volt és a jezsuiták nevelték föl. Ingyen tanították a gimnáziumban és átsegítették az egyetemi éveken is. A vércse nehéz fölfogásu gyerek volt, ő volt a legbutább tanuló, de ő volt a legjobb tanuló az egész gimnáziumban. Nehezen értette meg a legegyszerűbb dolgokat; de rávetette magát a könyvekre, beléjük vágta a karmait, nem eresztette el őket, fanatikus dühvel tanult; – az első volt mindig. A koporsótól pedig azért nem félt, mert gyerekkorában – egészen addig, míg a papok be nem fogadták egy ingyen helyre a konviktusban – koporsóban aludt a vércse. A nagyapja még béres volt, az apja asztalos, afféle szegény parasztasztalos, aki maga dolgozik, legény nélkül és akinek ugyanaz az egy szoba a lakása -6- és a műhelye. Ebben az egy szobában született és nőtt föl a vércse, és amikor a bölcsőben nem alhatott már, akkor az anyja egy koporsóban vetett neki ágyat. A koporsók ott állottak a műhelyben; elfoglalták a műhely nagyobb részét; és amikor a vércse nőni kezdett és amikor a földre ágyaztak neki, akkor már maga fogta a vackát és elvándorolt vele egy koporsóba. Ott jobban lehetett aludni, mint a földön, amely télen hideg volt és amelyen nyáron bogarak futkostak. A vércse koporsóban aludta át az egész gyerekkorát…

A papok, akiknek a pártfogása az apának koporsórendeléseket szerzett és akiknek a kegyelméből a vércse ügyvéd lett, most már egészen szakítottak a vércsével. A vércse nem sokat törődött a haragjukkal; a templomba eljárt, ájtatos és istenes ember volt továbbra is, de lesütött szemmel, papos mosolygással nyújtogatta ki a véres karmait, hogy egy-egy kis vagyont megkaparítson. Reggeltől estig talpon volt, úton volt, munkában volt; foglalkozott birtokeladással, kölcsönközvetítéssel; ügynökösködött, gazdálkodott, uzsorakölcsönöket adott; az ügyvédi irodájának rossz hire volt, de azért mind a két keze tele volt ügyvédi munkával; gyanus ügyekkel messze földről hozzájöttek az emberek; konok és rosszhiszemü perlekedők, akiket minden ügyvéd kidobott, őt keresték föl; idővel malmot vásárolt, marhákat hízlalt, csiszárkodott… Negyvenéves korában gazdag ember volt, és ekkor megállott egy félévre lélekzetet venni. Még nem lakott jól, de a -7- legkínzóbb éhsége csillapítva volt. A parasztgyerek vércsemohósága eltünt; abból a sorból, amelyben az apái éltek, most már végképpen kikerült. Úr lett, – ezen már semmi sem változtathatott. Ha most ölbe tenné a kezét, ha soha többé nem dolgoznék, akkor is gazdag ember volna.

A vércse azonban még nem szüntette be a munkát. Csak megpihent és körülnézett. Kunszállást ekkor azzal lepte meg, hogy házat építtetett magának. Volt Kunszálláson eladó ház elég; úri házak, egyik-másik olyan, hogy kastélyszámba ment; a vércsének egyik sem volt elég úri és a vércse, akitől az éhenhaló koldus sem látott soha egy garast sem, most egy vagyont költött el a házára, a kastélyára. A ház épülőben volt, és ekkor egyszerre mindenki tudta, hogy a vércse házasodni akar. Kunszállás nagy érdeklődéssel, mondhatni lázas figyelemmel várta kit vesz el. A vércse nyilvánvalóan habozott. A gazdag parasztok közül akármelyik neki adta volna a – zárdában nevelt – lányát és a vércse egy ideig nyilván kedvvel is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy ilyen módon gyarapítja a vagyonát. Csakhogy ehhez már túlságosan is gazdag volt; a parasztvagyonok kedvéért nem volt már érdemes leszállnia abba a társadalmi rétegbe, amelyet kimondhatatlan erőfeszítéssel elhagyott. Megengedhette már magának azt a luxust, hogy lemond a hozományról és ennek az áldozatnak az árán inkább a társadalmi helyzetét erősíti, inkább az ivadékainak ajándékoz egy jónevű anyát. Mire a ház készen volt, elvett tehát egy Imrefy-lányt, egy halvány, -8- gyenge és finom teremtést, aki a címeres Imrefy-házban úgy nőtt föl, hogy a gyerekkora óta attól rettegett, a feje fölül árverezik el a nagyúri ősök házát és aki sokszor már az utcára sem mehetett, mert az apja egy kartonruhára való pénzt sem tudott neki adni.

A vércse elvette. Elvitte az új házba és az asszony a szabad szegénység után itt élt most hat évig gazdag szolgaságban. Szolgálója volt a vércsének; halkan szenvedő és némán türő rab; – a vércse rettenetes zsarnok volt otthon. Hat évig élt itt az asszony, azután meghalt. A vércse nagy temetést rendeztetett a számára, kikisérte a temetőbe, azután hazament a nagy házába és másnap már úgy járt-kelt a dolgai után, mintha semmi sem történt volna.

Az asszony után ugyanis maradt valaki, és ez volt fontos a vércsének, csak ezzel törődött a vércse. Itt maradt Pirike. Pirike ekkor öt éves volt már; kékszemű, szőke, szép kis lány; mosolygós, fehérbőrü finom úri gyerek. A vércse azzal a fanatizmussal szerette, amellyel egykor fölfelé törte magát, amellyel a vagyonát megszerezte. Pirike a legszebb úri gyerek a városban; Pirikének vannak a legszebb ruhái és a leggazdagabb játékai; Pirikének lesz a legnagyobb hozománya; Pirikét egy gróf is elveheti.

A vércse meg volt rendülve, ha néha a Pirike szobájába belépett és ha ebben az úri gyerekszobában körülnézett. Nevelőkisasszony volt a szobában. És zongora. És Pirike franciául tanult. A vércsének könnybe tudott lábadni a szeme, ha -9- Pirikére ránézett, és egy-egy ilyen megrendülés után kétszeres, tízszeres erővel rohant ki a világba; pénzt szerezni, sok pénzt szerezni Pirikének. A vércséből most már hatalmas szárnycsapású saskeselyü lett; csak nagy zsákmányra indult már ki; mint egy hatalmas gép, úgy zakatolt most már végig a környéken. Egy milliót Pirikének!…

Pirike azután tizenkét éves korában egy hideg ősszel meghalt. Meghült, tüdőgyulladást kapott, meghalt. Az egész nem tartott tovább egy hétnél. A vércsének megijedni is alig volt ideje, már vitték ki Pirikét a temetőbe. A vércse úgy követte a koporsóját, mint aki nem érti az egész dolgot. Vörös, szeplős vércse-arcán egy dermedt eltorzulás ült. Mintha egy mosolygás kövült volna meg rajta. Nem szólt, nem sírt; dermedten, halottmódra vigyorgott.

A temetőből hazament; otthon leült, és nézett maga elé, és a cselédei két nap múlva orvost hivattak hozzá, mert a temetés óta nem evett semmit. Az orvos kényszerítette rá, hogy egyék valamit; a vércse evett. Az orvos lefektette; a vércse lefeküdt. Pár nap mulva azután dermedt arccal ujra járni kezdett a városban ügyei után. Járt az ügyei után, de mindent olyan lélektelenül és dermedten csinált és úgy aszott össze az emberek szemeláttára, hogy az orvosa végre fölkereste és ráparancsolt, hogy utazzék el.

A vércse vállat vont. De azért engedelmeskedett. -10- Elutazott. Nem tudta, miért utazik; nem tudta, hová menjen; nem tudta, mit vár ettől az utazástól. Akárhol volt, mindegy volt neki. Véletlenül találta ki, véletlenül értette meg, miért kellett elutaznia, mit keresett ezen az uton.

Eljutott Genuába. Maga sem tudta hogyan. Vonatról-vonatra szállt, városról-városra ment, emberek lökdösték és a kalauzok kézzel-lábbal mutogatva – mert semmiféle idegen nyelven nem értett – útba igazították; és így eljutott Genuába és eljutott a genuai temetőbe. Itt a temetőben megállott, és tágra nyílt szenvedő és elborult vércseszeme. Egy részeg és elkábult pillantással itta be a temető nagyszerű szépségét és fájdalmas bűbáját; a tenger, a zöld ciprusok, a sírokat jelző szobrok, a gyásznak ez az egész pompája olyan hallatlan, olyan csodálatos, olyan sohasem látott és olyan megrázó volt, hogy a vércse az egész testében reszketni kezdett tőle. Életében most először szólt hozzá érthetően a szépség, a művészet nyelve; a lánya iránt érzett szereteten kívül életében most először érzett egy önzetlen, nagy indulatot, egy belső megborzongást, és a vércse ott a genuai nagy temetőben tört ki a lánya halála óta először, talán életében először görcsös zokogásba és ott siratta meg először Pirikét.

Heteket töltött el Genuában és minden nap kint volt a genuai temetőben. Egy bizonytalan vágy, egy édes és fájdalmas óhajtás kínozta, de hetekbe telt, amig ő maga is megértette ezt a vágyát. Amikor végre megértette, akkor gyorsan cselekedett. Tolmácsot keresett és a magyar tolmáccsal -11- fölkeresett egy génuai szobrászt. Síremléket rendelt Pirikének; fejedelmi emléket, olyant, mint a genuai temető legszebbjei; rajta a kis lány arcának másával. Carrarai márványból.

És amikor hónapok mulva hazajött Kunszállásra, akkor az ámuló Kunszállás csodát látott. Látta a vércsét megöregedett és csendes embernek; pár hónap alatt megőszült a vércse és mert megőszült, már nem is hasonlított a vércsére. Azután látta Kunszállás, amint a rideg, egyszerű süppedős kunszállási temetőben, a paraszti fakeresztek és az úri vörös márványemlékek között fölemelkedik egy fehér csoda, a szépségnek és a művészetnek egy ragyogó olasz követe, egy üzenet a napsugaras tenger mellől: a Pirike síremléke carrarai márványból.

A vércse ezután csendes ember lett. Nem dolgozott többé, nem rabolt többé; kijárt a temetőbe és onnan egyenesen hazament a Pirike szobájába, ahol még ott állott a Pirike zongorája. A lelke teljes nyugalmát azonban csak később kapta vissza. Megint hónapokig gomolygott lelkében egy vágy, amig elhatározás lett belőle; nagyon nehezen születtek meg a vércse gondolatai; de végre kialakult ez a gondolat is. A vércse rendelt magának egy koporsót; nem nagyon drágát, csak afféle cifra parasztkoporsót, parasztasztalostól. Ezt a koporsót hazavitette a házába és beállíttatta abba a szobába, amely a Pirike szobája mellett volt. És ettől a naptól kezdve, jó sokáig még, csaknem tíz esztendeig – mint gyermekkorában – ebben a koporsóban aludt a vércse. Éjszakánként -12- belenézett a sötétségbe, végiggondolta az életét, Pirikére gondolt, a halálra gondolt és vágyakozva, de türelmesen és megnyugodva, a halált várva aludt el mindennap a koporsóban: egészen addig, míg tíz esztendei csendes és békés várakozás után csendesen és békésen meg nem halt.

Köböl József.

Köböl József parádés kocsis volt. Húsz esztendős korától hatvannégy éves koráig, amikor tüdőgyulladásban meghalt. Tüdőgyulladását úgy szerezte, hogy egy hirtelen hideggé lett őszi napon, zuhogó fagyos záporban asszonya – özvegy Kürth Tamásné – parancsa ellenére sem ment addig fedél alá, mig lovait el nem látta. Átázott. Meghült. Pár nap mulva meghalt. Élete azonban általában mintaképe volt egy kötelességét mindig híven teljesítő, helyes fölfogású, józan és mérsékelt férfi életének, ami a mai világban, amikor mindenki több akar lenni, mint aminek született és amikor a társadalmi rendet annyi helyzetével elégedetlen mohóság, féktelen és tekintélyt nem ismerő nagyratörés fenyegeti, különösen megbecsülendő.

Köböl József az öreg Temesváry Máté tanyáján született – Kunszállás mellett – úgyszólván az istállóban. Az apja parádés kocsis -14- volt az öreg Temesváry Máténál, aki a lovaitól tükrös termeket se sajnált volna, de aki a kocsis számára akkor is elegendőnek tartott egy vackot az istállóban, mikor a kocsisné már gyereket várt. Köböl József tehát megszületett abban a zugban, amelyet mégis hozzáragasztottak az istállóhoz, mikor az öreg Temesváry látta, hogy a kocsisa nem csak megházasodott, hanem a kocsisnénak gyereke is lesz. (Minek a kocsisnak gyerek? De úgy szaporodik a paraszt, mintha…!)

Az öreg Temesváry hiába óhajtott gyerekeket. Amikor szép huszárkora után hazavonult Kunszállásra, akkor megházasodott. De a gyerekre – aki számára pedig dolgozott – hiába várt. Eltelt tíz év és csak a tizenegyedikben, amikor az öreg Temesváry már azon gondolkozott, milyen alapítványokat tegyen a vagyonából, hogy a rokonságnak lehetőleg semmi se jusson, tehát csak a tizenegyedik évben jelentkezett egy hatalmas tüdejü, erős kislány. Az anyja belehalt a szülésbe. A kislány – kislány volt, ami szintén nem az igazi. De megvolt, erős volt, vaskos volt, olyan hatalmasakat rikoltozott, hogy az öreg Temesváry nevetett örömében. Semmi baj! Minden jól van már.

A Temesváryak nagy familia. Kunszálláson voltaképpen egyetlenegy család sincs, amelyet magukkal egyenlőrangúnak elismernének. Az öreg Temesváry azonkívül öregségére nagyon dölyfös, nagyon morcos lett; ami gyöngédség és puhaság benne volt, azt mind elfogyasztotta a lányával -15- való bánásban; mire tehát Temesváry Antónia öt éves lett és megunta a dadájával és a szolgálatára rendelt három-négy cseléddel való játszást és nagyon vágyódott gyerektársaság után és azok után a gyerekjátékok után, amelyeket Kunszálláson messziről látott, akkorra nem volt egyetlenegy úricsalád sem Kunszálláson, amelynek a gyerekeit az öreg Temesváry a háza közelébe engedte volna.

Tóni egyszer elsírta magát az apja jelenlétében, az apja villámló szemmel ugrott föl és a jelenlevő cselédek remegve huzódtak össze.

A cselédek dideregve néztek rá, de bár mindenre hajlandók lettek volna, nem tudtak neki gyereket szállítani.

Jóska ekkor már hét éves volt és – három negyed órát gyalogolván minden nap négyszer – bejárt Kunszállásra a hidegvégi iskolába. Mostantól fogva azonban nem járt iskolába, mert berendelték Tóni mellé játszani.

Reggel kibújt Jóska az istállóból, öt éves kora óta ott aludt az apjával együtt – megmosakodott és ment föl a kastélyba játszani. Tíz évig alig is csinált egyebet. Közben megtanulta az apja mesterségét; tizenöt éves kora óta afféle kisinasnak használták, de az igazi foglalkozása az volt, hogy Tónival játszott. Az öreg Temesváry idővel már megelégelte a dolgot és körülnézett valami más játszótárs után, de amikor egyszer megpróbálta Jóskát komolyan eltávolítani, akkor Tóni huszonnégy óra hosszat egyfolytában sírt, úgy, hogy az öreg Temesváry végre lóhalálában szalajtatta a bricskát a kistanyára, ahová Jóskát száműzte.

Később teljes meggyőződéssel bele is nyugodott Jóskába, mert nyilvánvaló volt, hogy Jóska üdvösen hat Tónira és hogy Jóska az egyetlen, aki hat rá. Tóni hallatlan tömegben fogyasztotta a bonneokat és a nevelőnőket; szép, erős, nagy lány volt és akadt olyan nevelőnő is – három – aki azért ment el, mert Tóni megverte. Némi rend csak akkor keletkezett, amikor az öreg Temesváry egyszer Jóskára mordúlt rá:

Jóska megértette az utasítást. Előbb a lelkére beszélt Tóninak és amikor a szép szó nem használt, akkor megverte. Elég gyakran történt meg, hogy Tóni így kikapott, bár az utóbbi időben -17- – Tóni tizenkét éves lett – ritkultak ezek az esetek. Most ismét szükség volt a verésre és a verés csakugyan használt. A szóban levő nevelőnő teljes félévig maradt a Temesváry-kastélyban.

Jóskát huszonegy éves korában Tóni sürgős kérésére kimentették a katonaságtól. Az öreg Temesvárynak nem sok pénzébe került a dolog, de még ezt a kevés pénzt is megtakaríthatta volna, ha Tóni nem olyan türelmetlen. A sorozás után három hétre ugyanis Köböl István – a Jóska apja – részegen ment be az istállóba és egy ló formálisan szétrugta a fejét. Jóskának csak az anyja maradt, az anyjának csak ő, – amúgy is hazaeresztették volna a katonaságtól.

Köböl Istvánt még nem temették el, amikor Jóska beállított az öreg Temesváryhoz:

– Nagyságos úr, – mondta – azért jöttem, hogy hogy tetszik gondolni…

Kiderült, hogy Jóska parádés kocsis akar lenni. Ez az inaskodás nem való neki.

Antóniának ugyanekkor kérője akadt, olyan kérője végre, akit az öreg Temesváry szivesen látott: Homoródy Zoltán. De Antónia tudni sem akart róla. Tulságosan kövérnek, tulságosan lomhának, vörösképűnek, szuszogósnak találta. És -18- bánja is ő a vagyonát. És bánja is ő, hogy milyen család.

Az öreg Temesváry nagyon búslakodott az Antónia vonakodásán. Nagyon öregnek érezte magát, szerette volna, ha Antóniát a halála előtt révben tudja. De ő éppen olyan tehetetlen volt Antóniával szemben, mint ahogyan Antóniának csak egy szavába került, hogy mindent elérjen nála.

Beértek Kunszállásra és nem beszéltek többet. Jóska azonban még az este, mikor átment a kerten és lekerült az Antónia ablakai alá, nagyon sokáig beszélt erről a dologról Antóniával.

Egy hónap múlva meg volt az esküvő. Nagy parádés lakzi volt; a menyasszony kocsiját Jóska hajtotta feszesen, urasan, – ilyen mutatós parádéskocsis nem volt az egész vármegyében.

Antónia átköltözött Kunhomoródra és a Homoródy-kastélyban elküldték az egyik parádés kocsist, mert az Antónia föltételei között az volt a legelső, hogy Jóska legyen a kocsisa. Jóska meg is mutatta, hogy érdemes a bizalomra, lovai, lószerszáma, istállója, kamrája olyan rendben volt, hogy az ellensége sem találhatott rajta kifogásolni valót. -19-

A Homoródy-kastélyban csendesen teltek a napok. A fiatal asszony gyakran hazalátogatott az apjához, átkocsikázott a szomszéd családokhoz, sűrűn ment be vásárolni Zsadányba vagy Kunszállásra, ilyenkor természetesen Jóska hajtott, – így teltek a napok. Egyéb szórakozás nem igen kinálkozik arra mifelénk. Minél előkelőbb valaki, annál kevésbbé.

Vagy egy éve voltak már ott – Antónia és Jóska – a Homoródy-kastélyban, amikor egyszerre járni kezdett hozzájuk Kürth Tamás, Kürth Tamás özvegy ember volt, nem is egészen fiatal már, lehetett harmincöt éves, de karcsú, délceg, őszülő-fekete hajú, jó lovas, jó gazda, úr, kamarás… Homoródy Zoltán nagyon el volt foglalva evéssel-ivással, alvással és csak Jóska kisérte figyelemmel ezeket a gyakori látogatásokat.

A dolog vége az lett, hogy félév mulva Antónia egy napon befogatott. Haza, Kunszállásra…

A Temesváry-kastélyban nemsokára új, nagy lakzi volt és amikor az új pár hazarobogott a Kürth-kastélyba, megint Jóska hajtotta a lovakat. Soha nem volt Jóska délcegebb, szebb, mutatósabb, mint ekkor a zsinóros ruhájában és a darutollas kalapjában.

A Küth-kastélyban szintén el kellett bocsátani egy parádéskocsist, mert az Antónia első föltétele az volt, hogy Jóskát magával viszi. Jóska ismét kitüntette magát szerénységgel, komolysággal, kötelességtudással és rendszeretettel, de Kunszállás most már nem tudott belenyugodni Antóniának Jóskához való nagy ragaszkodásába. Kunszálláson hónapokig nevettek rajta, hogy Kürth Tamás nemcsak új asszonyt vitt haza, hanem új kocsist is. Kunszálláson azt beszélték, hogy a fiatal asszony már az első héten hazakocsiztatta magát az apjához és ekkor – Jóskával együtt – egy teljes napig maradt otthon. Azt beszélték, hogy a fiatal asszony általában minden különös ok nélkül kikocsikáztatja magát néha. Azt beszélték, hogy Jóska csak akkor szólítja méltóságos asszonynak, ha más is van jelen, de ha senki sincs ott, akkor tegeződnek. És ki győzné fölsorolni még azt a tömérdek ráfogást, amelyre egy kis város rosszindulata képes.

Három éve voltak már – Antónia és Jóska – a Kürth-kastélyban, amikor hazakerült Kunszállásra szolgabirónak a fiatal Kövesdy. A fiatal Kövesdy csak éppen hogy körülnézett Kunszálláson, máris kiválasztotta magának Antóniát. Antónia -21- volt akkor a legszebb asszony Kunszálláson – igazán nagyon szép volt, izmos, ragyogó, vörösszöke hajú, fekete szemű – és a leggazdagabbnak is őt lehetett tekinteni, mert az öreg Temesvárynak legföljebb egy-két évet adtak az orvosok. A fiatal Kövesdy mindennapos lett a Kürth-kastélyban. Kürth Tamásnak volt egy-két heves jelenete a feleségével, de sem a harag, sem a fenyegetés, sem a kérés nem használt. Antónia túlságosan hozzá volt szokva, hogy neki senki se parancsoljon és ő valóban – már csak a vagyonánál fogva is – teljesen önálló volt. A jelenetek inkább ártottak, mint használtak és Kürth Tamás ekkortájt egyre csendesebb, szomorúbb és elszántabb lett. Nagyon szerette Antóniát és nagy leszámolásra készült, de egyébként – úr volt – most már nem próbálta sem könyörgéssel, sem fenyegetőzéssel föltartóztatni az utján. Inkább siettetni akarta most már az eseményeket és hogy módot adjon a helyzet végső kifejlődésére, három napra Budapestre utazott. Jóska vitte ki a vasuthoz és látta az arcán, hogy vívódik magával.

Ezen az estén – tíz óra után, mikor a kastélyban csend lett – Jóska megkocogtatta az Antónia ablakát. Az ablak kinyilott.

Jóska nem szólt semmit; fölvetette magát az ablak magas párkányára, lefejtette az asszony két kezét az ablakszárnyakról, amelyeket be akart -22- húzni előtte és bent volt a szobában. Az asszony remegett a haragtól és a türelmetlenségtől.

Jóska nem felelt. Hallgatva, keményen állt és nézte az asszonyt. Az asszony is elhallgatott és dacosan elfordult.

– Te, Tóni, – mondta ekkor Jóska csendesen – hát van neked orcád? Hát nem sül ki a két szemed szégyenletedben?

Az asszony nem válaszolt, nem fordult meg, a hátán látszott, hogy némán, remegve, ökölbeszorított kézzel toporzékol. Jóska csendesen beszélt neki:

– Hát mit akarsz már megint? Itt van ez a derék, jó urad; szép szál ember is… Amikor ő kezdett hozzád járni, nem szóltam semmit. Azt a Homoródyt nem bántam. Az úgyis csak szuszog ott halálig, mint a pándi gőzmalom. De ez sirat. Ez emészti magát. – Aztán kiért? Ki kedviért? Ezért a rücskös Kövesdyért, aki kapcámnak se kéne. Ezért a redves bocskorképüért, ezért a hideglelős, rühes, szemüveges macskakölyökért, ezért a vetélt görényért. Azt a derék, szép embert, azt a derék mindig jó uradat… A levetett csizmája talpa többet ér, mint az a nyálas, az a kehes, az a…

Jóska ujra Kövesdyt akarta méltatni. Az asszony ekkor nem birta tovább. Megfordult. Eléje pattant.

– Tóni, nincs te benned szemérem? Hát az ősz öreg apádra nem gondolsz?…

Az asszony a fölemelt öklével arcába akart csapni, de azután a vállát markolta meg és ellódította.

– Takarodj, – kiáltotta dühtől fehéren – takarodsz rögtön az istállóba…

Jóska megfogta a kezét. Az asszony kirántotta a kezét. Jóska ismét megfogta. Az asszony harcolt vele, lökte, rugta, tépte, karmolta, harapta és az arcába köpött, Jóska pedig – miután hiába próbálta szép szóval meggyőzni – végre nekifohászkodott és rettenetesen megverte.

Az asszony összetörten, sajgó derékkal, csendesen sírva feküdt a földön.

Odament az ablakhoz és becsukta. És egy óra mulva hiába hangzott el az üvegen az a hármas kocogtatás, amelyre az ablaknak ki kellett volna nyílnia.

Az Antónia házasélete ettől fogva teljesen zavartalan volt. Antóniának nemsokára megszületett az első gyereke, – ezt az unokát még az öreg Temesváry hunyó szemei is látták – jött utána a második gyerek, aki fiu volt, azután még bő gyermekáldás szállt a Kürth-házra. Antóniának összesen hat gyereke lett: egyik szebb és egészségesebb, mint a másik.

Mikor Kürth Tamás tizenöt évi boldog házasság -24- után meghalt, akkor Antónia a gyerekeivel hazaköltözködött a Temesváry-kastélyba. Jóska vele ment. Antónia ekkor maga vezette erős kézzel a birtoka ügyeit; erős, kemény, szép asszony volt még mindig és az maradt élete fogytáig. A nagy vagyont nemcsak megőrizte, hanem hatalmasan gyarapította is, amire valóban szükség volt négy szép fia és két gyönyörü lánya miatt. Kunszálláson azt beszélték, hogy Jóskával – ha maguk vannak – még mindig tegeződik és semmit sem csinál anélkül, hogy Jóskát meg ne kérdezné. A harmadik fiu Jóska tanácsára lett katona… Ez azonban afféle fantasztikus kisvárosi pletyka lehetett; Jóska maradt az, ami volt: parádéskocsis, és ha a fiatal urak közül hazajött valamelyik, ő hajtott érte ki a vasúthoz és ő vitte Kúnszálláson át hazafelé, hetyke darútollas kalapban, keményen kipödrött ősz bajusszal, zsinóros ruhájában feszes derékkal, – akármit fecsegtek is róluk a hintó után bámuló kúnszállásiak, különösen az idősebbek és jobb emlékezetűek.

A lányok férjhez mentek, a fiúk házasodtak, a Temesváry-kastélyban nyugalom és békesség volt, amíg egy hirtelen hideggé lett őszi napon, zuhogó fagyos záporban, kötelessége teljesítése közben az öreg Jóska meg nem hűlt és tüdőgyulladást nem kapott. A tüdőgyulladás pár nap alatt végzett vele.

Antónia keservesen megsiratta és különös keserűséggel azért siratta, mert érezte, hogy most már jön az ő ideje is és hogy ő neki – hiába – -25- a Temesváryak kriptájába kell lemennie, míg Jóska a csendes kúnszállási temetőnek a szegényszögletében nyugszik. A sírja fölé előbb tehát díszes emléket rendelt: „hűséges szolgájának állította özvegy Kürth Tamásné született Temesváry Antónia.“ Azután kis kápolnát emeltetett ugyanitt, amint hogy életének utolsó három évét általában kegyes adományok tették emlékezetessé.

Gyürky-Hajdu Ádám.

Gyürky-Hajdu Ádámot tíz éves korában bevitte az apja Egerbe, a cisztercitákhoz. Gyürky-Hajdu Ádám Egerben elvégezte a gimnáziumot, azután Egerben elvégezte a jogot, azután hazajött Kúnszállásra szolgabírónak. Ezek vídám, csendes, szép idők voltak. Gyürky-Hajdu Ádám előbb poni-lovat kapott az apjától, – addig se láttak Kúnszálláson poni-lovat – azután szép, nagy hátaslovat kapott, azután orosz trabbereket vett magának, – csak úgy porzott a kocsija mögött a fehér, puha, omló kúnszállási por. Néha nagyokat mulatott; az ő kedvéért hozatott először a Zöld koszoru pezsgőt Budapestről; néha utána vetette magát egy parasztmenyecskének, – de azért ezek mégis csendes idők voltak. Ekkor megvolt még az egész háromezer hold; szép, zsíros fekete föld, amely csak úgy ontotta a búzát… Nagy szerző volt az öreg Ádám, a Gyürky-Hajdu Ádám apja, ezerből ő szerezte a háromezret. Akkor megvolt még az egész. -27-

Az öreg Ádám azután meghalt és a fiatal Ádám egyszerre ostobául unalmasnak találta az egész Kúnszállást, az omló, fehér porral, amelyet nagy felhőkben vert föl a kocsija, és a kúnszállási kisasszonyokkal, akik álmodozva néztek utána az alacsony ablakokból. Egyszer fölment Pestre körülnézni, azután vissza se jött tizenöt évig. Úgy kellett elcsapni a hivatalából.

Előbb azért nem jött haza a fiatal Ádám, mert nagyon jól mulatott Pesten, utóbb azért nem, – ezt mondták Kúnszálláson – mert félt az öreg Ádám emlékétől. Ha hazajött volna Kúnszállásra, itt minden az öreg Ádámot juttatta volna az eszébe és akkor…

Akkor egy és más talán másképen történt volna. De Gyürky-Hajdu Ádám nem akarta, hogy akármi is másképpen történjék, ő tudta, mit csinál, ő nyitott szemmel ment előre. Az első öt évben valami különösen nevezetes dolog nem is történt. Gyürky-Hajdu Ádám mulatott, a háromezer hold nagyjában épen maradt; és ha letöredezett, elmorzsálódott is valami, – hát aztán! Egy gazdag lány, és minden rendben van. Gazdag lány sem kell, csak jöjjön meg egyszer az esze.

De nem jött meg. Inkább – úgy látszott – egészen elmegy. Harminc éves volt Gyürky-Hajdu Ádám, amikor megismerkedett Litvay Kamillával. Litvay Kamilla? Óh, akik akkor színpadon látták, azt mondják, hogy most is édes lesz a szájuk íze, ha rágondolnak. De nemcsak a színpadon volt szép, – Európa legszebb asszonya volt akkor; és nemcsak a színpadon játszott királynőket, az -28- élete is olyan volt, mint egy királynőé. Gyürky-Hajdu Ádámnak nagy harcot kellett vívnia, míg az övé lett.

Pedig Gyürky-Hajdu Ádám… hogyan lehet egy férfiről elmondani, hogy szép? Gyürky-Hajdu Ádám az volt, még hatvan éves korában is a legszebb férfi volt, akit én valaha láttam. Karcsú, nemes formáju, délceg, olyan szép járásu, mint a milyen szépen a legszebb fajlovai jártak. Pompás race-szépség volt az ő férfi-szépsége; a fajnak kifinomodott, tiszta, szép példánya volt, nemes, vékony, hajlott orrú, meleg és mosolygó szemű; még a bajusza is szép volt, a helyén volt, hozzátartozott és hozzáillett az arcához, pedig a bajusz legtöbbször kellemetlen, zavaró és tolakodó toldaléka az arcnak. Én hatvan éves korában is álmélkodva néztem még Gyürky-Hajdu Ádámot, amikor kopott szürke ruhájában gázolta a fehér kunszállási port…

Azért Litvay Kamillával mégis nehéz küzdelme volt. Nagyon erős versenytársai voltak; az ő háromezer holdjának harmincezer és ötvenezer holdakkal kellett fölvennie a küzdelmet, grófokkal és sokszoros milliomosokkal. Nem mintha Litvay Kamillát pénzzel meg lehetett volna hódítani és mintha csak a pénzre nézett volna. Ellenkezőleg: a pénzzel voltaképpen nem is törődött. De hogy akit ő szeret, annak sok pénzének kell lennie, az olyan természetes volt, mint hogy az ő egész élete egy királynénak az élete. Ő rá nézve csak az jött számba, aki gazdag volt; az ember az ő számára a milliónál kezdődött; a versenybe csak -29- azok kerültek bele, akiknek százezer forint évi jövedelmük volt; azok közül azután beleszeretett valakibe, a legkülönbbe; azok közül kiválasztotta azt, akit szeret, gyöngéden, forrón, mámorosan, szépen, előkelően.

Gyürky-Hajdu Ádám beállott a versenybe. Azt kell mondani, hogy az első perctől fogva tisztában volt vele, mit jelent ez a verseny az ő számára; az első perctől fogva tisztán kellett látnia a véget, mert az első perctől fogva úgyszólván minden órában akadt valaki, aki figyelmeztette rá, mit csinál. Sokan szerették a fiatal Ádámot, különösen az asszonyok közül; és mindig akadt egy-egy öreg barát, aki vállalta a figyelmeztető kínos szerepét, és mindig akadt egy-egy megindult asszony, aki elhatározta, hogy kinyitja a Gyürky-Hajdu Ádám szemét. Hiszen olyan világos: ki lehet számítania az embernek az ujján, hogy ha minden évben százezer forintot költ, akkor tíz év alatt vége az egész háromezer holdnak. De a Gyürky-Hajdu Ádám szemét nem lehetett kinyitni. Nyitva volt az. Látott az mindent. Gyürky-Hajdu Ádám mosolyogva legyintett el minden figyelmeztetést és nyitott szemmel és mosolyogva ment előre. Szerette azt az asszonyt! Élvezte ezt a gyönyörü szerelmet, két született úrnak ezt az úri szerelmét. Hogy lehetett volna itt habozni? Hogy lehetett volna itt takarékoskodni, fukarkodni, piszkoskodni, – Litvay Kamillának úgy kellett élnie, mint egy királynőnek, a Litvay Kamilla szeretőjének úgy kellett a pénzzel bánnia, mint egy királynak. -30-

Nem, nem volt ott esztelen pazarlás. Olyan dolgok, mint az aradi utazás, olyan dolgok ritkán történtek. (Akkor nem volt még automobil. Litvay Kamillának Aradra kellett mennie vendégszereplésre; lekésett a vonatról; Gyürky-Hajdu Ádám befogatta a négy lovát, maga hajtotta őket, alig maradt el a vonat mögött; Aradon vége volt mind a négy lónak, – amint ez szokás volt régebben. Tízezer forintba került az egész.) Az ilyesmi ritkán történt meg. Nem, elment a pénz esztelen pazarlás nélkül is, simán, egyszerüen, előkelően, a házra és az inasokra, a kocsikra és az utazásokra, Litvay Kamilla úri egyszerűséggel élt, de úgy élt, mint egy királynő.

Tíz év alatt vége volt a háromezer holdnak. Abból, hogy Gyürky-Hajdu Ádám nyitott szemmel és mosolyogva jött idáig, valamennyi barátja azt következtette, hogy befejezésül, végső fizetésül, megtorlásul egy revolverlövést tartogat magának. De Gyürky-Hajdu Ádám nem ezt tette. Bejelentette – urasan, csendesen, előkelően – Litvay Kamillának, hogy ő elkészült. Elbúcsuzott tőle. Litvay Kamilla sírt. Ő szerette Gyürky-Hajdu Ádámot. Boldog volt vele. Sokáig siratta azután is és egész életében kedves és dédelgetett emlékét őrizte meg. De ő nem szerethetett szegény embert; akinek nem volt pénze, sok pénze, az kiesett azok közül, akik rá nézve számba jöttek. Ő nem tudott koldust szeretni. Elbúcsúzott hát Gyürky-Hajdu Ádámtól, akinek a helyére régen várt egy okos, fiatal és nagyon gazdag mágnás, elbúcsúzott tőle, ő ott maradt a fejedelmi lakásukban, -31- Gyürky-Hajdu Ádám pedig kihajtatott a vasuthoz és hazajött Kunszállásra.

Tizenöt év óta nem volt itthon. Most jöhetett már, az öreg Ádám emléke már nem menthetett meg a számára semmit a háromezer holdból. Nem volt abból a háromezerből egyetlen egy sem már. Maradt egy óriási kert és egy rozzant ház, amelyben valamikor a kertész lakott. Ide költözött be Gyürky-Hajdu Ádám. A kertet hamarosan eladta, még pedig – a kunszállásiak nagy csodálkozására – évjáradékért.

A kunszállásiak, akik az első hetekben úgyis alig foglalkoztak mással, mint a Gyürky-Hajdu Ádám hazatérésével, nem tudták megérteni ezt az adásvételi szerződést. Mit akar ezzel a pénzzel Gyürky-Hajdu Ádám? Csak nem akar abból élni? És csak nem akar ott maradni abban a rozzant viskóban? A kunszállásiak úgy képzelték a dolgot, hogy Gyürky-Hajdu Ádám most megint hivatalba megy; majd kap a vármegyénél valami kis hivatalt, előbb kicsit, azután nagyobbat, – lehet még alispán is. Vagy pedig – voltak, akik ezt gondolták – most fölébred benne az apja vére; nekilát a szerzésnek, dolgozik, lót-fut, kupeckedik, ha kell, – Kunszállás erre is tudott példát lecsúszott uraknál. Idővel – ez benne volt mind a két számításban – megházasodik; hiszen csak a kezét kell kinyujtania… fiatal ember még… van itt lány…

Mindebből semmi sem történt. Gyürky-Hajdu Ádám előbb egészen visszahuzódott a viskójába. Azután lassan – amint a kunszállásiak -32- megszokták a jelenlétét – megjelent itt, megjelent ott; elment a kaszinóba is és csendesen, urasan elbeszélgetett az urakkal. Egy kicsit a politikáról… azután, milyen lesz a termés… azután a tüzoltó-majálisról, – arról, ami elmúlt, soha egy szót sem, arról, hogy mit akar csinálni, soha egy szót sem, magáról általában soha egy szót sem.

Minthogy ő nem mozdult, megmozdult a rokonsága. Eljöttek hozzá: hogy vállaljon hivatalt; kezdjen gazdálkodni, majd vesznek neki egy bérletet; fogjon valamihez… Gyürky-Hajdu Ádám csendesen, hálásan, köszönettel elutasított mindent. De valamit csak kell kezdenie? – Miért kellene! – De hát csak nem akarja így leélni az életét? – De igen, így akarja…

A rokonai sorra, haragosan elhagyták. Két év mulva meghalt egy nagynénje, az hagyott rá valamit. A tőke azonban nem adandó ki neki, ő csak a kamatokat kapja. Ez éppen jó volt így Gyürky-Hajdu Ádámnak, ő éppen így szerette. Most már majdnem urasan élhetett; összesen vagy ezer forintból egy évben. Most már tarthatott valakit, aki kiszolgálja… házvezetőnőt, szakácsnét, vagy ahogy tetszik…

Amikor híre ment, hogy Gyürky-Hajdu Ádám keres valakit… házvezetőnőt… szakácsnét… akkor furcsa dolog történt. Csordásnét, a kunszállási helyszerzőt valósággal megrohanták az ajánlkozók. Minden kunszállási szakácsné Gyürky-Hajdu Ádámhoz akart menni. Azért a bérért!… A legjobb helyet is otthagyták volna… -33- Ez volt Gyürky-Hajdu Ádám utolsó, szomorú diadala.

Ki lett a győztes? Nem mindegy? Szepesi Rozál lett a győztes, mert Szepesi Rozál megvesztegette Csordásnét. Szepesi Rozál lett a győztes, egy fiatal átányi parasztasszony, aki inkább otthagyta a jó helyét a közjegyzőéknél… És arról, ami ezután jön, már furcsa és nehéz dolog részletesen beszélni. Szepesi Rozálnak egy év mulva gyereke született. Két év mulva második gyereke. Hány még? Nem is tudom. Szepesi Rozál szürke és lompos parasztasszony lett, aki a parasztasszonyok módjára keservesen dolgozott, ha ráért a gyerekeitől. A gyerekei borzas és piszkos gyerekek voltak. Mult az idő, teltek az évek, és ebben a környezetben, e mellett az asszony mellett, ezek között a gyerekek között nyugodtan, csendesen, hidegen, kopottan, tisztán, délcegen élt Gyürky-Hajdu Ádám. Mintha semmi köze nem volna hozzájuk; mintha a sorsuk rá nem is tartoznék; mintha alacsonyrendü állatok lennének. Ő maga csendes, gőgös, kemény dereku úr maradt; azok le nem vonhatták maguk közé és ő soha még csak meg sem próbálta, hogy fölemelje őket magához. A szolgálója volt az az asszony, nem az asszonya; a szolgálója gyerekei voltak ezek a gyerekek, nem az övéi. És hogy mi lesz velük? Jutott-e ez valaha eszébe Gyürky-Hajdu Ádámnak?

Ki tudja! A kunszállásiak lassanként elfelejtették a megbotránkozást, amely eleinte néha fölzúdult ellene; Gyürky-Hajdu Ádám olyan kemény és hozzáférhetetlen úr, olvan szép, délceg -34- és tiszta öreg úr volt, hogy vele szemben meg sem mert mukkanni a megbotránkozás; és lassanként a kunszállásiak úgy megszokták a dolgot, hogy észre sem vették. Pedig csodálatos dolog volt ez. De azt, hogy Gyürky-Hajdu Ádám miért teszi ezt, miért él így, általában mit gondol ő, – azt nem lehetett tudni. Sohasem beszélt magáról. Hogy mit gondolt? Az emlékeiből élt-e? Úgy tele volt a multja szépségével, hogy észre sem vette, milyen rút most az élete? Minden ereje, minden életenergiája kilobbant abban a tíz évben, elégett abban az életművészetben, amellyel azt a tíz éven végigélte? Egy egész gyönyörü élet, egy pompás ember egész élete csak tíz szép év számára volt elegendő? Nem maradt többé semmi az utána következő évek számára? Vagy ha úgy nem élhetett, mindegy volt neki, akárhogyan élt? Vagy – akármilyen tiszta elméjűnek és józan eszűnek látszott – mégis meghibbant valami az elméjében? Az a gyönyörű és rettenetes tudat, hogy csak tíz éve van, az a mégis csak fájdalmas erőfeszítés, amellyel a nyugtalanságát el kellett fojtania, hogy a tíz évét élvezhesse, az megbillentette a lelke egyensúlyát? Én mindig azt gondoltam, hogy ez az igazság, – így kellett a dolognak történnie – amikor álmélkodó gyerekszemmel néztem a hatvan éves Gyürky-Hajdu Ádámot, – egy kimondhatatlan édességü multtal maga mögött, egy kimondhatatlan szennyes jelen terhével az erős vállán – délcegen, kopottan járkálni a poros kunszállási utcákon, feszesen, keményen, mosolyogva menni a sírja felé.

Pacséry Florián.

A tanitó – Pacséry Florián – lassan sétált kifelé a kápolnai úton. Csendes, meleg nyári délután volt; alkonyodott; a homokos földek az út két oldalán nyájasok, csendesek és tiszták voltak; a tanitó – Pacséry Florián – verseken törte a fejét. A versek a megyei lapoknak voltak küldendők, mert a budapesti lapoknál nepotizmus és pajtáskodás uralkodik.

A tanitó szíve reszketett az édesen toduló érzelmektől, az ajka meghatva gügyögte a készülő vers szavait, amikor odaért a Legyeshez. A Legyes útszéli korcsma volt, félig csárda, félig fogadó, düledező és rosszhírü. A korcsma előtt, a korcsma ajtajának nekitámaszkodva, könnyü blúzban és rövid szoknyában ott állott Wolf Ráchel, a korcsmáros lánya. Nézett kifelé az elhagyott, csendes, alkonyati tisztaságu országútra.

A tanitó nem tudott válaszolni; megzavarodva nézett a lány villogó, kötekedő, hetyke szemébe; elvörösödött.

A tanitó még jobban elvörösödött, kinyújtotta a kezét a lány felé, a lány azonban megrázta magát, ránevetett és befordult a házba. A tanitó fölhevülve nézett utána, előbb azt gondolta, hogy betér a korcsmába, de azután tovább indult. Most, most fogja megírni a legszebb verset…

Ezentúl mindennap arra sétált el a Legyes előtt, mindennap beszélgetett a lánnyal és egy hónap mulva megkérte a kezét. A lány nevetett rajta és ezt felelte:

A tanitó reszketve és ügyetlenül megcsókolta. A lány nevetett. De nem nevetett Oláh Kázmér, a tanitó barátja, akinek Pacséry Florián aznap -37- este elmondotta a dolgot. Oláh Kázmér ekkor ivott már egy kicsit és rettenetesen káromkodott.

– Jászol mellé kötlek! – üvöltötte. – Feleségül?… Azt! Kapd le… A két nénjével is így csináltak…

A tanító halkan és izgatottan védte a lányt, – nem olyan, mint a nénjei – de Oláh Kázmér üvöltött:

– Piszok az egész familia… Az anyja is ilyen volt. Be is vitték Egerbe az irgalmasokhoz. Ott van most is a bolondok házában. A bátyja be van csukva. Az apja tolvaj, részeges disznó… Piszok az egész familia…

Erre azonban nem került rá a sor, mert Ráchel három nap mulva megszökött Budapestre. Valami utazó járt náluk, azzal gyorsan megbarátkozott és másnap már ment is vele. Oláh Kázmér diadalmasan ordított a szökés hírére, a tanító pedig nagyon szomorú lett. Ezentúl még többet sétált és még több verset írt.

Hat bánatos és csendes évet töltött így el, amikor egy nyári délután – tiszta, csendes alkonyatban – a Legyes előtt újra meglátta Ráchelt. Ráchel hazajött és ránevetett a tanitóra. Még mindig szép volt, csak az arca bőre durvult meg egy kevéssé. Talán azért, mert Budapesten az utóbbi időben már festette. A tanitó vörösre pirult arccal állott meg előtte. -38-

Nyugodtan, felsőbbségesen mosolygott rá. A tanító nem tudott szólni. Ráchel végre elküldte.

– Tudja mit… jőjjön el már egyszer este… talán akkor beszédesebb lesz.

A tanító nem jött el este, hanem a kunszállási fiatalság, az szorgalmasan járt ezentul esténként a Legyesbe. Hívták a tanítót is, de a tanító este sohasem ment, mindig csak délután. Mindig csak délután ment és sohasem tudott mit mondani. Betegen, szomoruan, halálosan szerelmes volt Ráchelbe. És feleségül akarta venni Ráchelt. Ráchel végre maga hívta be egy délután magához; és a tanító mégis feleségül akarta venni. Ráchel kinevette érte és kicsúfolta érte, de a tanító mégis feleségül akarta venni.

Egy esztendő mulva csakugyan meg volt az esküvő. A kunszállásiak nagyokat nevettek rajta, Oláh Kázmér azzal fenyegetőzött, hogy ostorral ver végig a menyasszonyon; a fenyegetést azonban nem váltotta be, az esküvő baj nélkül lezajlott és Ráchel bevonult a tanítólakásba, a melyet a község a hidegvégi iskola mellé építtetett. A házasság nem is volt olyan rossz, mint a milyennek igérkezett. Pacséry Florián imádta a feleségét és Ráchelnek tetszett az új állapot. Egy év mulva kis leányuk született, – Brigittának keresztelték a nagyanyja emlékére – és eleinte úgy látszott, mintha Ráchel még szeretné is a kis lányát. De ez csak eleinte látszott így. A gyerek születése után egy évre Ráchel már nagyon keveset törődött -39- egész asszony mivoltával; kijárt a Legyesbe, ahová ismét szaporán látogatott el a kunszállási ifjuság, Pacséry Florián nagyon bánatos lett és egyszer-kétszer keserü haraggal megverte az asszonyt.

Oláh Kázmér, aki eddig kerülte, most ellátogatott hozzá egy napon. Kormos volt, a gépe mellől jött, a cséplőgépe mellől, mert gépész és lakatos volt. Bejött, leült, körülnézett.

Pacséry Florián szótlanul átmutatott a szomszéd szobába, ahol a kis Brigitta játszott.

Pacséry Florián imádta a kis Brigittát, ami pedig nehéz dolog volt. A kis Brigitta példátlanul rút volt, valami soha nem látott módon rút, valami nem is gyermeki módon rút. A kétéves Brigittának az arca egy elhízott, durva vonásu, nagytokáju férfiarc volt, tisztátlan, érdes tapintásu és nagy hajtömegbe belevesző. Ez a hajtömeg volt a legkülönösebb és a legaggasztóbb, a kétéves Brigitta fején elhatalmasodott, elburjánzott ez a durva szőrzet, a halántéka tájáról lefolyt az arcára és mintha az arcán is ki akart volna serkenni… -40-

Pacséry Florián halálos szomorusággal szerette Brigittát. Ráchel nem törődött vele. A következő években keserves veszekedések voltak e miatt, Ráchelt azonban sehogysem lehetett rábírni, hogy a gyerekével és az otthonával törődjék. Dolgozni nem akart, nem is tudott; a pénz mindig kevés volt neki; Pacséry Florián nyakig ült már az adósságban; Ráchelnek mindig új ruha kellett; mindig új férfiakkal volt dolga; egyre követelőbb, féktelenebb és rosszabb lett. És ekkor…

És ekkor nem lehetett többé letagadni, hogy a kis Brigittával valami irtózatosan különös, valami szörnyű szomoruságu, valami égrekiáltóan, siratnivalóan nevetséges dolog történik. A szomszédok már csodájára jártak Brigittának és Pacséry Florián ekkor végre elhivatta Korn doktort. Korn doktor megvizsgálta az ötéves Brigittát, alaposan, gondosan, tudományosan megvizsgálta, azután csöndesen vonogatta a vállát.

– Nem, – felelte Korn doktor. – Itt a természetnek olyan tévedésével állunk szemben, amely tudományos szempontból egyike a legérdekesebbeknek, de amellyel szemben a tudomány tehetetlen.

Korn doktor elment és Pacséry Florián vérző szívvel, vonagló szeretettel és reszkető irtózattal nézett Brigittára. Ráchel azonban, akit ekkortájt már kerülni kezdett a kunszállási ifjuság, haragosan toporzékolt. -41-

– Szamár ez a doktor! – mondta. – Mit tudnak ezek a kunszállási doktorok! Én fölviszem Pestre.

Ebbe Pacséry Florián is beleegyezett. Ráchel harmadnap fölvitte Brigittát Pestre, hogy megmutassa az egyetemi tanároknak. Ráchel fölment Pestre; azután soha többé nem jött haza Kunszállásra.

Előbb izgatott levélváltás folyt közötte és Pacséry Florián között. Az első levélben Ráchel az írta, hogy Brigittán az egyetemi tanárok sem tudnak segíteni, de ott tartják pár napra, hogy tanulmányozzák. A második levélben azt írta, hogy Brigitta valóságos kincs; már több ajánlatot is kapott mindenféle vállalkozóktól; utaztatni akarják Brigittát, több pénzt lehet vele egy év alatt keresni, mint amennyit a tanitói fizetés Kunszálláson tíz év alatt kitesz. Jöjjön tehát Pacséry Florián is… Pacséry Florián erre fölháborodott és tiltakozó levelet írt. Ő tiltakozik ez ellen, az ő gyerekét nem fogják mutogatni. Ráchel visszaírt, hogy ne legyen ostoba, ne játssza el a szerencséjüket; örökké ott akar talán penészedni Kunszálláson?… Pacséry Florián ismét tiltakozott, apai hatalmával fenyegetőzött. Erre még egy levél jött Rácheltől. Ebben a levélben Ráchel megírta Pacséry Floriánnak, hogy: 1. ő ostoba tökfilkó; 2. Brigitta nem is az ő gyereke; 3. hogy ő – Ráchel – Brigittával már el is utazott Budapestről Amerikába.

Nem valószinü, hogy Ráchel csakugyan mindjárt Amerikába utazott volna el. De Budapestről -42- elutazott. És ha nem utazott volna is el, Pacséry Floriánnak akkor sem lett volna most már ereje a jogait érvényesíteni. Brigitta nem az ő gyereke… Ennek voltaképpen örülnie kellett volna. Valami halvány és bánatos örömet érzett is az első napokban. De azután egyre bizonyosabbnak látta, hogy az asszony hazudott. Brigitta mégis az ő gyereke. De visszakövetelje? Micsoda irtózatos öröm volna ez a viszontlátás? Milyen megmérgezett szeretet ez az ő szeretete? És hátha mégsem az ő gyereke?

Pacséry Florián nagyon szomorú, züllött és piszkos ember lett ezentúl. Verseket nem írt többé. Hanem rettenetesen ivott; és ha berugott, akkor ordított fájdalmában. A lelke megzavarodott; nem értette a világot; nem tudott elhelyezkedni a világban. A kis parasztgyerekeket, akiket tanitott, keservesen verte; éjszakánként berugva ordított fájdalmában és gyakran az árokból szedték föl.

Oláh Kázmér a barátja maradt és vele ivott, de Oláh Kázmér birta az italt. Oláh Kázmér dolgozott, gyarapodott, szerzett az ivás mellett és később ő tartotta itallal Pacséry Floriánt. Pacséry Florián átivott tizenöt évet, de ekkor már el akarták csapni, mert tulságosan verte a gyerekeket és mindennap az árokból szedték föl. El akarták csapni és Oláh Kázmér igérte, hogy ő magához veszi és holtig ellátja itallal.

Erre azonban nem került rá a sor. Oláh Kázmér elvitte Pacséry Floriánt tavasszal Szolnokra, a tavaszi vásárra. A vásáron cirkusz volt, komédia: mindenféle mutatványos bódék. Az egyik bódéra -43- ki volt írva: „Szilvia hercegnő, a szakállas hölgy“. Pacséry Florián, aki italtól elborult, véres szemmel ténfergett a vásárban, bebódult ide. Nem tudott ellentállni az irtózatos, ingerlő kiváncsiságnak; és a bódéban kivágott, fekete selyemruhába öltözve, egy asztal mellett ülve, legyezővel a kezében csakugyan meglátta Brigittát. A kövér asszony, aki festett arccal a kasszánál ült, Ráchel volt.

Pacséry Florián elborult, véres szemmel sokáig bámulta Brigittát, azután hazament a fogadóba és egy kötőfékre, amelyet a kocsijukról vett le, fölkötötte magát.

Gábor és Brigitta.

Dobozi Gábor fatelepi fölvigyázó fegyvergyakorlatról hazaérkezik Kunszállásra. Már a vonaton, Nagytelek tájékán furcsa híreket hallott; a kunszállási állomáson pedig találkozik és néhány szót vált komájával, Csik Lőrinc fuvarossal, úgy hogy amikor kilép az állomási épületből, elsötétült arccal kapja a vállára régi katonaládáját és a magas nyárfasorban komoran indul a város felé. A feje fő és forr, a szívében árad és hánykolódik a keserűség, a lába szinte rugja a földet és hatalmas állkapcsa kemény szavakat rág.

Hazaérkezik. Az asszonyt, Brigittát, aki sivalkodva szalad elébe, elhárítja magától; a ládát bevágja a sarokba; néhány recsegő kérdést intéz az asszonyhoz, az asszony peregve, de sápadtan felel, Gábor pedig megfordul és megy át az ügyvédhez. Az ügyvéd jóindulattal fogadja.

Gábornak elfacsarodik az arca a keserűségtől, -45- de azután összeszedi magát, kihúzza magát: nyugodt, elszánt, csendes és méltóságos.

– Tekintetes úr, – mondja halkan, de keményen – tessék megcsinálni, hogy a törvény engem elválasszon az asszonytól.

Az ügyvéd kérdezősködik és Gábor szépen, rendben – sorjában, úgy, amint Nagytelektől a kunszállási állomásig hallotta – elmond mindent. Az öregasszonyok, akikkel együtt utazott, még – úgy tetszett – csak üresen járatják a szájukat; csak rágják az asszonyt, mert dagad az epéjük az írígységtől; de a komája, Csik Lőrinc már a részleteket is tudta és nem habozott neki pontosan elmondani. Az történt, hogy átjött ide Pélyről egy Dobozi-gyerek, rokon-fiú, Péter, a kevély Dobozinak a fia. Fáért. A fatelepen megrakodott, de mikor indulóban volt hazafelé, nagy zivatar tört ki. Vagy talán nem is volt olyan nagy az a zivatar, csak Péter akart itt maradni. Hát itt maradt. A két lovát beállította az istállóba, ő maga – mondta – majd ellesz valamelyik szin alatt. De nem úgy lett.

– Hanem bekéredzett este Brigittához. Azzal, hogy süssön neki Brigi valamit, aztán majd kimegy aludni a színbe.

– Nem is. Az a nagy baj, hogy vacsora után sem ment ki. Reggelig nem ment ki… a csontját az íz rágja darabokra!… Reggel bujt -46- ki a házból, tudja a tekintetes úr, itt van a ház éppen a fatelep mellett, – reggel bujt ki álmosan, kócosan… csak az nem látta, aki nem akarta.

Nagy hallgatás. Hm, hm. Az ügyvéd forgatja a szájában a szivart, nyálazza, a leveleit összetapasztja.

– Hát nézze csak, Gábor, ebből még nem bizonyos, hogy… Hátha nem töltötte azért az egész éjszakát odabenn az a Péter.

– De hiszen, tekintetes úr… éppen elég volna nekem a féléjszaka is. De meg… az asszony nem is tagadja.

– Hogy Péter bent töltötte az éjszakát. Azt mondja, megesett rajta a szive, csunya, nagy zivatar volt… a kutyát is szánta volna kikergetni.

Az ügyvéd elfordul, hogy Gábort meg ne bántsa a mosolygásával. Látja az egész jelenetet… az eleven, piros, csinos, keményhúsu Brigittát, amint vacsorát főz, amint azután előbb csak annyit enged meg a könyörgő Péternek, hogy hát ne menjen ki ebbe az égiháborúba… látja az egész örök komédiát. – Visszafordul Gáborhoz:

– Féléves házasok. Szép asszony ám Brigitta, jó, derék asszony. Kár érte. Maga nagyon szerette.

Az ügyvéd még kapacitálja Gábort, de Gábor keserűen végét veti a dolognak.

– Hiszen menni mehet, de vigyázzon csak ide, Gábor: aludni nem alhat otthon.

– Nem. Nem élhet az asszonnyal. Mert, látja, Gábor, ha beadjuk a válókeresetet és ha bizonyítani is tudjuk a házasságtörést, ha az asszony nem is tagadja le a dolgot…

– Hát ha bizonyítani is tudjuk a házasságtörést, – a törvény megkivánja, hogy a válni kivánó fél azután, hogy tudomást szerzett a házasságtörésről, ne éljen együtt a másik féllel.

– Mert ha tovább is együtt él vele, ha csak egyszer is… szóval azt a törvény úgy tekinti, hogy a sérelmet szenvedett fél megbocsátott. Az azt jelenti, hogy a házasélet igenis folytatható, hogy a házasfelek azért mégis csak kellenek egymásnak. Hát gondolja meg, Gábor…

– Nézze csak, Gábor, nem olyan példátlan eset a magáé. Megtörtént az már…

– Tudom én, tekintetes úr. Ne is mondja nekem. De nem vagyok én olyan, mint a többi kunszállási paraszt. Pesten voltam én katona… ujságot olvasok… van nekem az én becsületem olyan drága, mint akárkinek a magáé. Nem vagyok én már paraszt… hogy vegyem ilyenkor a somfabotot és végigverjem az asszonyt, azután meg odabujjak hozzá.

– Én nem verem az asszonyt. Én nem iszom -49- le magamat. De nem is kell azután én nekem. Nem én nekem. Csinálja meg, tekintetes úr.

– Hát ahogy akarja, Gábor. Jőjjön be majd holnap… vagy inkább holnapután; aláirni.

Gábor megy hazafelé. Amikor a házuk mellett elmegy, a keserü keménységéből valami csendes, furcsa, kényelmetlen szivszorulás lesz. De feszesen elmegy a ház előtt és betér a fatelepre. Itt nagy szükség van már rá; a fa nehéz tudomány, számolás, olvasás, mértékek tudása, jó emlékezet kell hozzá; más az ácsoknak való fa, más az asztalosoknak való fa, – amíg Gábor a nagygyakorlaton izzadt, ezer volt itthon a baj.

Gábor késő estig el van foglalva. Este nincs már dolga, de még húzza az időt. Jár-kel, szigorúan vizsgálódik, mintha rendre akarná inteni a nagy fatömegeket. A deszkapiramisok és a szálfa-dombok kötelességtudóan tornyosodnak és sorakoznak előtte, Gábor szigoru szemöldöke alól azonban vak szemmel nézi őket és nem lát belőlük semmit. Sötét este van, amikor keményen sarkon fordul és megy a ház felé. A háznak világos az ablaka és a nyitott konyha messziről árasztja a vacsoraszagot.

Gábor bemegy a konyhába. A konyhában ott van Brigitta. Gábor rá sem néz; az asszony köszön; ő nem válaszol. Megy be a szobába, leakasztja a bundáját, egy hosszu lélegzetet vesz és indul kifelé. A konyhában áll Brigitta és várja. -50- Gábor most sem néz rá; az asszony megrebbenve kérdezi, hová megy.

Veszi a kését, megy a szalonnához, a szalonnából kanyarít egy darabot, – az az övé – kenyeret is vág. Indul kifelé. Az asszonynak könnyes a szeme.

Gábor ránéz az asszonyra, azután elfordítja a fejét. Olyat fog mondani, ami nagyon fáj:

Brigitta sírni kezd. Gábor megfordul és kimegy. Egy fészer alatt levágja a bundáját a földre, azután rávágja magát a bundára és nézi az eget. Az égen ezüstös szélü fekete felhők úsznak. Gábor sokáig nézi őket, azután aludni próbál, de keservesen, sokáig hánykolódik, amíg végre elalszik.

Másnap nyugtalanul várja az estét. Fáradt és összetörődött; rosszul aludt; a ruhájából harmadnapja nem volt kint; ha szalonnára csak gondol is, undorodik; a szivét újra meg újra megrohanja valami furcsa elszorulás; a haragja háborog, ha arra gondol, ami történt, de ha a ház felé néz, hidegen is, melegen is borzong a teste. Este ingerülten járja végig a fatelepet, a szikrázó tekintete alatt ijedten lapulnak meg a deszkák; sötét este van és ő minden ok nélkül, gyors járással már háromszor fölmérte az egész telepet, a talpa -51- izzik és a térde reszket, – kövér esőcseppek hullanak a kezére és az arcára; ellegyinti őket, mintha legyek volnának; az esőcseppek azonban makacsul zizzennek le rája; haragosan megfordul és indul a ház felé. Kivágja a lábát, hogy csak úgy porzik a lába alatt az esőszántotta föld.

A ház ki van világítva és messze árad ki belőle a vacsoraszag. Brigitta a konyhában. – Gábor elbúsultan neki a szalonnának. Azután kifelé.

De lassu a fordulása és nehéz a mozgása. Az asszony alázatos pillantással néz föl rá. Remeg a szája.

– A vacsorámat – mondja reszketve – mégis megehetné. Én csak megfőzöm azért…

Gábor földre szegzi a szemét és a homloka ráncot vet. Az asszony elbőgi magát:

Gábornak megesik rajta a szive. Ránéz, azután hirtelen újra a földet nézi. Brigitta sir, mint a záporeső, jajgat, hogy a kő is megsajnálná. Gábor áll. Nem tud megszólalni. Brigitta keseregve ingatja a fejét.

Brigitta villámgyorsan megmozdul; serdül-fordul, térül-perdül; az asztalon a vacsora. Gábor leül melléje. A vacsora ízlik neki. Nem szól, nem néz föl a tányérjáról. Brigitta is leül, de nem eszik; -52- a széket elhúzta az asztaltól és alázatosan nézi Gábort.

A vacsorának vége. Gábor nyujtaná még, de nem lehet. Vége. Eltolja a tányért maga elől; körülményesen készül kifelé. Az asszony aggódó, csillogó szemmel nézi a készületeit. Gábor nyakába kanyarítja a bundát és indul. Kint zuhog az eső és zeng az ég.

Megint megindul; most csakugyan kimegy már, ha nem történik valami. Brigitta egy másodpercig habozik, alázatossággal próbálkozzék-e megint vagy pattogással, azután derekára csapja a kezét és fölcsattan:

– Ejnye, a… Hát olyan asszony vagyok én, akivel nem lehet egy fedél alatt lenni?

Ömlik belőle a szó. Gáborban jóleső méreg dagad föl, megfordul és azt feleli:

Gábor megmondja. Az asszony dacosan néz vele farkasszemet és boldogan ingerli:

– Hát ha én olyan asszony vagyok, maga -53- meg olyan ember, aki itthagyja a féléves feleségét. Minek hagyott itt! Minek ment el?

– Nem jószántomból mentem én – feleli mérgesen, – Ha behíjják az embert, ha viszik az embert. Komisz asszony az, aki azt a négy rongyos kis hetet…

Brigitta a szavába vág, szájaskodik, nyelvel, vadítja. Gábor elkiáltja magát:

– Hozzám ne merjen érni, – sziszegi Brigitta kihivóan – meg ne üssön, de egy ujjal se…

De nem nagyon akarja. Brigitta tüzeli, lázítja, vadítja, míg végre Gábor a somfabot után nyul.

A kezében a bot, de legjobban szeretné abbahagyni a dolgot; egyetlen kérő szóra abbahagyná, de Brigitta nem engedi. Odahelyezi magát elébe, hadonászik, kötekedik, csufolódik, fenyegetőzik; Gábort elönti a méreg és végighúz rajta egyet. Most már nem lehet abbahagyni. Brigitta sikoltva omlik össze, de nem felejti el jajgatás közben tovább bőszíteni. Gábor pedig föllobbanva, -54- de gyorsan lohadó lelkesedéssel, meggyőződés nélkül elveri.

A verés után Brigitta összekuporodottan nyöszörög, Gábor pedig zavarodottan nézi.

Gábor nem tudja, mihez fogjon. Végre elbúsultan nyul a bunda után. Az asszony megrezzen.

– Azt se mondja, hogy Isten áldjon – szól gyorsan. – Hát olyan nagy az én bűnöm? Egy jó szót csak szólhatna, ha már halálra vert.

– Aztán maradhatna azért idebent – mondja az asszony. – Mit megy ki ilyen időben?

Kint zuhog az eső és zeng az ég. Gábor hallgatja. Áll. Azután lassan odamegy Brigittához.

Gábor nehéz kézzel megsimogatja. Leül melléje. Az asszony újra pihegni kezd, mint aki nem tudja abbahagyni a keserves sírást. Gábor simogatja. Kint zuhog az eső. És a ház azután elsötétedik.

Egy hét mulva találkozik Gábor az ügyvéddel. Az ügyvéd nem beszél a dologról. De Gábor szóbahozza.

– Hát ki más? Fiatal asszony… annak -55- ápolás kell, törődés kell, gondozás kell… ki gondozza, ha a császár négy hétre bekivánja a fiatal házast is. Rossz rend ez, tekintetes úr.

– Én megbocsátottam neki. Hiszen… nincs azért annak semmi hibája; friss tiszta, egészséges. Majd vigyázok én ezentul rá. Csak annál jobb asszony lesz ezután belőle.

– Aztán szegény ember ne kényeskedjék. A pestieknek úgy lehet jó, de nekünk így jó.

– Ami jó volt eddig, jó lesz ezután is. Nem kezdek én már új divatot Kunszálláson.

Fehér Péter.

… Egy halk, hosszu sóhajtás, azután nagy és mozdulatlan csend. Fehér Péter a kezében tartotta a felesége lesoványodott, gyenge kis kezét és megdermedve, rémülten, mereven bámult az asszony finom, vértelen, alvó arcára. Alszik?… Fehér Péter nem mert megmozdulni; az az érzése volt, hogy ebben a mozdulatlanságban, ebben a rémült csendben nem történhetik meg az a szörnyűség, az az iszonyat, amelytől két napja olyan rettegve félt, hogy minden félórában újra föl kell ráznia az életösztönét, nehogy összeroskadjon a didergő félelemtől. A beteg asszony most halkan és hosszan sóhajtott egyet, azután összezárt ajakkal, lehunyt szemmel aludt. Alszik?… Fehér Péter közelebb hajolt hozzá, végtelen óvatossággal föléje hajolt és a lélegzetvételét akarta hallani. Mi az?… Nem lélegzik?… Fehér Péternek elállott a szivverése. Megránduló fejjel, segítséget keresve hátrafordult a szoba másik vége felé, ahol a doktor állott. A doktor odalépett melléje, -57- ráhajolt az asszonyra, azután óvatosan kivette az asszony kezét a Fehér Péter kezéből. Pár másodpercig vizsgálódott még, azután szomorúan és gyöngéden mondta:

Az orvos bólintott; megint nagy csendesség volt néhány másodpercig; a halál már előbb itt volt, de a lehelletét csak most lehetett megérezni; Fehér Péter kínlódva, halkan jajdult föl, azután megingott és leesett a székéről.

Amikor ismét magához tért és gondolkozni tudott, akkor már a temetésre készültek a házban. Fehér Péter még egyszer látni akarta az asszonyt, de olyan gyenge volt, hogy nem tudott fölállni és nem tudott elmenni a lakás másik végébe, ahol a ravatalt állították föl a halott számára. Fehér Péter az orvost hivatta. (Ez az új orvos volt, a fiatal Korn, neki jó barátja.)

– Lajos, – mondta neki halkan – én látni akarom… Még egyszer… Vitess be engem hozzá…

A doktor megpróbálta talpraállítani, de a háromhónapos virrasztás, a kéthetes rettegés és a letipró fájdalom úgy elgyengítette Fehér Pétert, hogy összeroskadt azoknak a karjai között, akik támogatták. A doktor ekkor megvizsgálta, aggodalmasan csóválta a fejét és megpróbálta lebeszélni.

– Ne kivánd, Péter, – mondta neki – ne kínozd ezzel is magadat. Próbálj inkább pihenni… -58- szedd össze magadat… hogy legalább kikisérhesd… Azt ugy-e nagyon akarod?

A doktor nem tudott vele boldogulni. Fehér Péter türelmetlenné lett, haragos lett, maga akart intézkedni. A doktor így inkább elrendelte, hogy a halott asszonyt hozzák be hozzá. És így megtörtént az, hogy három embernek meg kellett fognia a koporsót, amelyben a kis halott asszony feküdt, le kellett vennie a ravatalról és be kellett vinnie – át az egész lakáson – abba a szobába, amelyben betegen, tehetetlenül és összezúzottan Fehér Péter feküdt. Bevitték a koporsót a szobába és letették – így kivánta Fehér Péter – a földre. Azután visszamentek az ajtóba. Fehér Péter nézte a koporsóban fekvő feleségét; felkönyökölve, száraz, nagy szemmel bámult rá, amíg a doktor be nem jött és azt nem mondta, hogy most már elég lesz.

A koporsó még egy percig ott maradt. A Fehér Péter szeme ezalatt lassan megtelt könnyel; zokogni kezdett és amikor a koporsót kivitték, sirástól elborult szemmel bámult utána. Igy búcsúzott el Fehér Péter a feleségétől.

A temetésre ingadozva és sápadtan ment ki és hetekig tartott, amíg annyira összeszedte magát, hogy a hivatalába be tudott járni. (Fehér Péter aljárásbiró volt.) Ez ősszel történt és a telet, a csendes, bús kunszállási telet úgy töltötte el Fehér Péter, mintha az élete nem is volna már más, mint lassu és bánatos átballagás a halálba. -59- A télen nagy hó esett, a kunszállási utcák fehérek, puhák és némák lettek tőle, a jókedvü és élő emberek is zajtalanul és csendesen jártak a havon; Fehér Péter még ezt a csendességet is keveselte, kijárt az utolsó házakon túlra, a dülőutakra vagy az országutra, ment előre gondolattalanul a nagy havas csendességben és olyan volt és magának is olyannak tetszett gyászruhájában, mint egy bolygó fekete árnyék a fehér havon. Kunszálláson mulattak az emberek; a kaszinóban nagy kártyázások folytak, három kaszinó-bál is volt ezen a télen; Fehér Péter iránt egyre föltünőbben kezdtek érdeklődni a kunszállási lányok, de ő az érdeklődésből észre sem vett semmit, a jókedvet és a hangosságot pedig úgy kerülte, mint valami tisztátlan dolgot. A doktorral beszélgetett még néha, mással beszélni sem tudott; az élete csendesen és halkan folyt tovább és a szomoru elzárkózása egyre makacsabb és egyre finnyásabb lett.

Tavasszal álmodni kezdett a feleségéről és a halk és álmodó bánatából ekkor újra kínzó szenvedés lett. A doktor látta rajta, hogy szenved és megpróbálta társaságba vinni. De Fehér Pétert minden társaság gyötörte; egyformán inzultusnak érezte a kártyázók zsiros elégedettségét, a fiatalok éjszakai duhajkodását és a lányok szemérmes kinálkozását. Eltelt a nyár és Fehér Péter még mindig egyedül volt; sokkal jobban egyedül, mint a tél legszomorúbb napjaiban; és jobban szenvedett, mint a felesége halála után való első hónapban. A bánata most már nem az a tompa, -60- halk és alig élő fájdalom volt, mint télen; most forró és gyötrő keserűséget, lázongó, égető, örökre reménytelen szerelmet érzett a halott asszony iránt. Most megpróbálta néha, hogy a jövőre gondoljon; megpróbálta az élet lehetőségeit megmérni; asszonyokat és lányokat nézett meg kutató és mérlegelő szemmel; de az összehasonlítás olyan rettenetes volt, minden gondolat, amely asszonyra vonatkozott, oly égbekiáltóan szemérmetlennek és szennyesnek tünt föl előtte, hogy utálattól borzongva fordult el minden nőtől, az egész élettől, – minden szeretetével és minden szerelmével, egész örök hűségével és reménytelen vágyódásával a halott felé.

Őszre lefogyott, lázas volt a szeme, cserepes az ajka és bódult a tekintete. A doktor egy napon eljött hozzá és ezt mondta:

– Péter, holnap reggel elutazol. Beszéltem az öreggel: három heti szabadságot ad. Minden egyebet rendbe hozok. Reggel kikísérlek a vasuthoz.

– Mindegy, akárhová. Budapestre, a Tátrába, ahová akarsz. De el kell menned, mert így elpusztulsz.

Fehér Péter védekezett egy kicsit; bágyadtan ragaszkodott a lakásához, az emlékeihez, a fájdalmához, de a doktor brutálisan rendelkezett vele és ő elcsodálkozva, bámuló szemmel, szinte értelmetlenül engedelmeskedett. Reggel fölült a vonatra és elutazott Budapestre. -61-

Két hetet töltött el már Budapesten és még mindig nem értette, miért van itt. Járt színházba, megpróbálta a régi barátait fölkeresni, de nyugtalan, lázas és kábult fejü maradt még mindig. A bánata és a fájdalma úgy nyomta a szívét, mint valami állandó, gyilkos, nagy szorítás; nem tudott bátran, szabadon és jókedvüen lélegzeni tőle. Budapest hangos, színes és zajos volt; a nyárvégi Budapest volt ez, az enyhe őszben hangosan és vidáman nyüzsgő, az utcán élő, cifrán színeskedő, tarkaruhás és muzsikás nagyváros, amelynek az estéi mintha minden életörömet egyszerre akarnának kilihegni, mintha minden jókedvet attól féltenének, hogy elfogy az első hideg napon. Fehér Péter elkábultan, hunyorgó szemmel, rémült szívdobogással járkált az utcákon, fájdalmas izgatottsággal hallgatta a zenét, amely minden utcasarkon feléje zendült, nehezen szívta be az utca nehéz levegőjét és rémülten tért ki a könnyü ruhás nők elől, akik néhol egyenesen neki tartottak…

Egy ilyen fülledt és fojtogató nyárvégi estén, egy ilyen zajos, hangos, jókedvü, nőktől nyüzsgő, női leheletekkel teli estén mégis az történt Fehér Péterrel, hogy bebódult egy női lakásba, egy merész és könnyen öltözött leánynak a fülledt szobájába. Kábult fejjel, káprázó és elvakuló szemmel, esztelenül dobogó szívvel és összeszoruló torokkal, félig vakon és szinte öntudatlanul bebódult erre a helyre. Ő maga nem is akarta, csak nem tudott ellentállni; ő inkább menekülni akart, de egy védekező mozdulatot sem tudott -62- tenni; elfulladtan, elvakulva, megrémülve, egyszerre csak itt volt.

Leült. Megroggyanó lába nem birta el. Leült, szédülve nézett körül és minden erejét összeszedte, hogy meg ne lássék rajta a fölindulása, a reszketése, az irtózatos szégyenkezése. A leány jókedvüen közeledett feléje, ő nagy erőfeszítéssel fölemelte a fejét és megpróbált vele szembenézni, de ekkor egyszerre minden fájdalma fölgyúlt és végigégette a lelkét, az irtózatos szégyenkezése, mint valami vasököl úgy markolta meg a szívét, a szeme elhomályosult, a szeme könnyes lett, le kellett hajtania a fejét, lehajtotta a fejét és a szeméből lassan hullottak a forró könnyek.

A lány meghökkenve állott meg előtte. A nevetése a torkán akadt, a jókedve elcsendesedett, vizsgálódva és ijedten nézte végig a férfit. Végignézte és most látta meg, hogy gyászruhát hord. Előbb nem tudott szólni, kínos zavarban állott rá egyik lábáról a másikra, azután a csendességben, abban a groteszk hallgatásban lassan megértett mindent és megindultan, félszegen, félénken, de föllobbanó szánalommal és nagylelkűséggel nyujtotta ki egyik beszennyezett, de mégis puha és asszonyi kezét Fehér Péter felé. Félt, hogy a simogatását visszalökik, de Fehér Péter nem lökte vissza. A lány végigsimította a lehajtott fejét és Fehér Péter engedte. A lány szólt hozzá; ostoba, dadogó, együgyü, szegény szavakat mondott, de a hangjában jóság volt és a hangján érezni lehetett, hogy az ő szeme is könnyessé válik. A lány -63- simogatta, vigasztalta, dédelgette és Fehér Péter átengedte magát ennek a simogatásnak; fölzokogott és ennek a lánynak panaszolta el a bánatát; megkönnyebbülten sírt és ezen a helyen, ettől a kéztől fogadta el mély, megindult, borzongó hálával az élet simogatását s a legnagyobb jót, amit az élet adhat: egy puha asszonyi kezet, amely megindultan és gyöngéden megsimogatja szomoru, csüggedt és kábult fejünket.

… Egy hét mulva hazautazott. A bánata tiszta és távoli emlék lett. És most már ismét tudott élni.

Matyi.

Matyi – Gombócz Mátyás – gyerekkorában sokat játszott a kunszállási vásártéren, amelynek homokdombjairól az egymás után jövő kunszállási gyerekgenerációk sorra elhiszik, hogy az egykori kunszállási vár maradványai. Mire a gyerekek felnőnek, akkorra megértik, hogy a homokdombok egyszerűen homokdombok és hogy a régi kunszállási várnak – gyenge kis vár lehetett az ezen a lapos vidéken – most már nyoma sincs; az utánuk jövő generációban azonban csodálatosan és érthetetlenül ismét föltámad az a hit, hogy a vásártéri homokdombok a régi vár maradványai. Úgy látszik, erre a hitre szükségük van a kunszállási gyerekeknek; enélkül a hit nélkül túlságosan szegény volna az életük; napijárásra nem hogy hegyet, de jókora dombot, nem folyót, de egyetlenegy patakot, nem őserdőt, de ötven éves ültetést sem lehet Kunszállás vidékén találni; lapos a vidék, mint egy tányér, ahol nem homok, ott zsiros fekete föld, egyetlen termése a -65- búza, egyetlen fája az ákác, a kunszállási gyerekek vágyakozva nézegetnek észak felé, ahol a Mátra körvonalai látszanak, dél felé, amerre a Tiszát tudják és az olvasmányaik és a fantáziájuk nemzedékről-nemzedékre várrommá varázsolja a vásártéri homokbuckákat.

A vásártéri homokbuckák hozzátartoznak a kunszállási gyerekek neveléséhez; a kalandra való vágyódásuk, a harci kedvük, a nomád ösztöneik itt tombolják ki magukat; itt szervezkedni lehet, tábort ütni, harci csapatokra oszlani, viaskodni, ostromolni, indián módra settenkedni. Itt kezdik játszva próbálgatni a küzdelmes életet a kunszállási gyerekek, itt ravaszok, hősiesek, lovagiasok, nagylelkűek és kitartók lehetnek és sokan egész életükben nem felejtik el, amit a vásártér iskolájában tanultak.

Matyi – Gombócz Mátyás – a tizenharmadik évéig itt játszott a többi gyerekkel várostromot és indiánharcokat. Tizenhárom éves korában azonban Matyi gyors elhatározással félbeszakította ezt a játékot és megkezdett egy másikat, amelyre nemcsak nagyobb kedve volt már, – tizenhárom éves korában kinőtt az ember ezekből a játékokból – hanem amelyre nyilván általában hivatása és föltünő tehetsége volt. Matyi ekkor abbahagyta a gimnáziumot és ment az apja boltjába inasnak. Az apjának rőföskereskedése volt Kunszálláson, szép, nagy, jövedelmező boltja, amelyben hetivásárok napján mozdulni sem lehetett az átányi, a zsadányi, a kömlei parasztasszonyoktól. A másik nagy rőfösbolt – a fiatal Bergeré -66- – inkább az úriosztályt akarta szolgálni, az öreg Gombócz a parasztasszonyokra számított, cifra pántlikát és nagy, nehéz, színes selyemkendőket tartott óriási tömegben, – és ez volt a jobb üzlet. Gazdagodott az öreg Gombócz, a fiát tehát ügyvédnek szánta, mint a kunszállási kereskedők szinte valamennyien. Matyi végig is járta nagyon lagymatag lelkesedéssel a gimnázium három osztályát, tizenhárom éves korában azonban látta, hogy nem ez való az ő számára. Az öreg Gombóczczal nagy harcot kellett vivnia, de végre is elérte, amit akart: inas lett az apja boltjában, akármilyen csodálkozva nézték is barátai – büszke gimnázisták – ezt a társadalmi öngyilkosságot. Matyi inas lett és csakhamar kiderült, hogy példátlan tehetség a rőföskereskedés terén. A kunszállási üzletekben nem elég, ha valaki az üzletet érti, – emberismerőnek és filozófusnak, diplomatának és szónoknak, ötletesnek és ötletes udvarlónak is kell lennie. Ha pedig valakinek még parasztasszonyokkal is van dolga, kényes, hetyke, csípős nyelvü, szinte kielégíthetetlen, gőgös, gazdag parasztasszonyokkal, akkor mindezekre a tulajdonságokra tízszeres mértékben van szüksége. Matyi, a kis Matyi egyszerűen csodákat művelt ezen a téren; ha szabad ezt a szót használni: kereskedősegédi zseni volt. A kunszállási boltokban nincsenek szabott árak, a segéd ügyességétől függ minden, – Matyi minden árat megkapott. A nehéz, kényes parasztasszonyok dupla pénzt fizettek Matyinak azért, amit a szomszédban rendes áron megkaphattak volna. Matyi mindenkit ismert, -67- Matyi mindenkiről tudta, mennyi a pénze, ki a menye, mi a baja, mit hall szívesen, minek örül, min nevet, meddig szabad vele elmenni a bizalmaskodásban, Matyi mindig talpon volt, mindig jókedvü volt, Matyi mindig visszavágott, Matyit mindenki szerette, Matyi hallatlanul föllendítette az apja üzletét.

Az élet így szép volt, változatos és mulatságos; de mikor a huszadik évét elérte, akkor Matyi egyszerre furcsa vágyódásokat kezdett érezni. Nem szerelmi vágyódásokat; Matyi megelégedett azokkal a sikerekkel, amelyeket ebben az irányban rendes vevőinél elért: más vágyódásokat érzett Matyi; csendes nyári délutánokon, mikor a föllocsolt hüvös boltba órák hosszat nem tévedt be vevő és amikor Matyi regényeket olvasott, valósággal kínozták ezek a vágyódások; cselekedni akart, tenni akart valamit, valami különöset, valami hősieset, valami nagyot és bátrat, ami elképessze és tiszteletre birja az embereket. A kunszállási utcán azonban vastagon és puhán hevert a szürke por, a Mátrának tiszta estéken is csak a körvonalait lehetett látni, a Tiszát csak sejteni lehetett valahol a messzeségben, vigasztalanul egyszerü, lapos, poros és békés volt egész Kunszállás. Matyi farkaskalandokra gondolt néha; máskor arra gondolt, hogy áradáskor élete kockáztatásával a vízből menthetne ki egy szép, szőke urileányt… de azonkívül egy szegény özvegyasszony egyetlen leányát is; Matyi arra gondolt, hogy hősiesen szembeszállna a támadókkal… hogy nagylelkűen megvédené az üldözöttet… -68- De Kunszálláson nem üldöztek senkit, Kunszálláson nem voltak támadók, akikkel szembe lehetett volna szállni, nem volt hegy, nem volt folyó, nem voltak farkasok, már azt a huszársvadront is áthelyezték, amely pár évig szinte minden vasárnap véres verekedéseket vívott a kunszállási korcsmákban a kunszállási parasztlegényekkel, – Kunszálláson nem volt romantika, Kunszálláson nem lehetett hősnek lenni. Pedig akkor kezdett a Matyiék boltjába járni Rácz Angela, a Rácz Dávid tizenhatéves leánya, aki télen az angol kisasszonyoknál volt Egerben, nyáron pedig akvarell-képeket festett.

Szerelem? – nem, szó sem volt itt szerelemről. Matyi egy kissé magasnak is érezte az Angela társadalmi állását. – Rácz Dávid bérlő volt, ő pedig csak kereskedő. – Angelát nem is érezte magához valónak. – Angela akvarell-képeket festett és zongorázott, – de éppen azért járult hozzá az Angela megjelenése, hogy az ő vágyódása egyre tüzesebb és kínzóbb legyen. Angela más világból való volt, – éppen ilyennek kellett lennie. Angela művelt, előkelő, finom és szőke volt, – éppen ilyennek kellett lennie. Ha Angelának volt valami hibája, hát csak az lehetett, hogy nem volt eléggé elérhetetlen. Elérhetetlenebb lány azonban ezekben az években Kunszálláson nem akadt, Matyi tehát Angeláért akart hős lenni, vakmerő lenni, elkápráztató lenni.

A kunszállásiak esténként söröztek és kugliztak, esetleg térzenét hallgattak és Matyi egyre nyugtalanabb és elégedetlenebb lett. Julius végén -69- azonban megváltozott valamennyire a helyzet. Jöttek a tüzek, a gyakori, érthetetlen, veszedelmes kunszállási tüzek. Van az úgy némely évben: forró nyáron egyszerre csak eljön a tüzek évadja; hol itt, hol ott gyúl ki egy zsúppal fedett ház, minden másod-harmadnapra esik egy tűz – ha szél van, a félváros leéghet – és sohasem lehet megtudni, véletlenül támadt-e ez a tűz-sorozat vagy gyujtogató dolgozott. A tűz azonban elpusztíthatja a félvárost és amikor Kunszálláson a toronyban kezdik félreverni a harangot, akkor minden épkézláb ember rohan a tüzet oltani és mindenki tartozik is az oltásban segíteni. Az utcán megállítják a kocsikat és lovaikat befogják a szivattyu elé, vagy a vizet hordó lajtos szekerekbe; aki nem akar segíteni, azt a csendőrök puskatussal hajtják a szivattyu mellé. Kunszálláson tíz éve megalakult már az önkéntes tüzoltóság. A tüzoltóság sokat gyakorlatozott, májusban majálist rendezett, a főparancsnoki állás nagy dísz volt, a jobb társadalmi helyzetü és kényesebb izlésü kunszállásiak azonban nem szívesen léptek be az önkéntes tüzoltóságba.

Az önkéntes tüzoltók uniformist hordtak: a mellükön ez a két betü állott: Ö. T. Ez természetesen azt jelentette, hogy önkéntes tüzoltó. A kunszállási humor azonban így olvasta a két betüt: ökör, tinó… A kényesebb izlésü kunszállásiak nem szívesen léptek be az önkéntes tüzoltók közé.

Matyi sem lépett be. Hanem mikor tűz van, – az egészen más. Ha a fülledt, forró nyári délutánba -70- egyszerre kezdtek belekongani a félrevert harangok, akkor Matyi egyetlen ugrással kiszökött a pult mögül, ahol ilyenkor nem valami kényelmes fekvőhelyet rendezett be magának, egy másik szökéssel kint volt az utcán, már fogta ki a lovakat, már fent ült a tüzoltó-kocsin, ha ugyan – diadalmaskodva és gúnyos jóindulattal – már ott nem várta a tüzoltókat, esetleg végzett munka után, a tűznél. A tűznél, ott hatalmasan dolgozott Matyi. Nem a szivattyunál, – az parasztnak való munka. Nem a csőnél, – azzal játszanak a suszterek és az asztalosok, akik fölrántották magukra csirizes és enyves nadrágjukhoz az Ö. T. jelzésü bluzokat. Hanem ott a tűznél, szemtől-szembe vele, bent a házban, vagy fent a tetőn. Ide a vedreket, – neki a tűznek. Ide a kampókat, – lerántani az egész, égő zsúpfedelet… Föl a szomszéd tetőre, – ott vigyázni, hogy visszaverjük a támadást. Neki a gerendának, – csákánnyal összetörni, ha oltani nem lehet. Ez derék munka; ide ember kell; és nem kell hozzá olyan bluzokat sem fölvenni, amelyeken Ö. T. betü áll.

Rongyos, sáros és kormos lesz ettől a munkától az ember, de Matyi annál boldogabb volt, minél rongyosabb, sárosabb és kormosabb lett. Mikor a tűznek vége volt és mikor már csak az Ö. T. jelü suszterek és asztalosok piszmogtak a kormos romokon és amikor Matyi megvetően otthagyta az egész ügyet és a közelben ilyenkor rendesen összegyűlt intelligencia előtt közömbös nyugalommal, egyszerü hősiességgel, tépetten, rongyosan, kormosan elvonult, akkor néha hősnek -71- érezte magát. Hiszen fenyegető veszedelmekről voltaképpen nem igen volt szó; a veszedelem csak az volt, hogy leég egész Kunszállás; a kunszállási házak és a kunszállási tüzoltótechnika alig adott módot nagy kockázatokra; de megvolt a veszedelem lehetősége, megvoltak a külsőségei, megvolt a szembeszállás, a bátorság, megvolt a rongyos ruha és a kormos arc… Aki itt megállta a helyét, annak igazán csak a nagy veszedelem hiányzik hozzá, hogy hős legyen. Matyi közömbös nyugalommal vonult el az egybegyült intelligencia előtt, amelynek soraiban ott volt Angela is. A nőegylet mulatságán ő nem kérte táncra Angelát, – nem illett volna – de Angela nőválaszkor fölkérte őt. A tüzekről és az oltásról beszélgettek.

Ez a szép nyár azután elmult, Angela visszament Egerbe és Matyi várta a következő nyarat. A következő nyáron Angela hazajött, Matyi pedig várta a tüzeket. De a tüzek nem jöttek. Van ez így: egyik nyáron csodálatosan megszaporodnak a tüzek, – nem tudni mért – máskor egész nyáron nem gyullad ki egyetlen kazal, egyetlen viskó sem. Ez ilyen tüztelen nyár volt. Matyi délutánonként elepedve várt a boltban, türelmetlenül fetrengett nem éppen kényelmes fekvőhelyén, járt-kelt, mint az oroszlán a ketrecében, – a harangot nem verték félre. Matyi őszintén vágyódott a tűz után, nyiltan, becsületesen tüzet akart; – a tűz nem jött. Matyi remegett a türelmetlenségtől; minden romantikus hajlandósága vadul ágaskodott benne, a vásártér összes emlékei nyugtalankodtak és lázadoztak a szívében, – tűz nem volt. És nyár végén -72- megint táncolt Angelával és most alig tudtak miről beszélni. És Angela föltünően hideg volt hozzá; egykori barátaival – vakációzó jogászokkal – mulatott és hidegen, idegenül, sőt a Matyi érzése szerint kicsinylően bánt vele.

Ez magában véve is elég baj volt, de jött még nagyobb baj is. Szeptember elején déltájban – szokatlan időben – egyszerre csak félreverték a harangot. Matyi a boltban kigyuló arccal kapta föl a fejét, egy szökkenéssel kint volt a boltból és három perc mulva ott volt a tűznél. A tűzben nem telt igazi öröme: egy félszer égett, az egészet szinte szétverték már a parasztok, mire odaért; neki alig jutott már munkája. De ami munka még hátra volt, azt annál több dühvel végezte el. Nekivágott a nyomoruságos deszkáknak; csak úgy porzott minden a csapásai alatt; fölbőszülten, fanatikusan dolgozott; szerette volna, ha mindaz, amit elolt, még egyszer fölgyúlik, szerette volna a szomszéd házat fölgyujtani, a parasztok és a tüzoltók – Ö. T. – csodálkozva nézték, hogy még mindig nem hagyja abba.

Végre kielégítetlenül, boszusan, fanyar kedvvel abbahagyta a dolgot. Indult hazafelé. Az intelligencia, amely előtt el kellett mennie, már oszladozóban volt, de Angela – Matyinak megdobbant a szíve – még ott állott az utcán és beszélgetett egy jogásszal, Matyi régi barátjával. Matyi elment előttük és megemelte a kalapját. Angela bólintott. A jogász nevetett és megszólította Matyit:

– Megmondtam Angela nagysádnak, – felelte a jogász – hogy nincs olyan sparherd, amelytől te nyakig kormosan ne jönnél vissza.

Matyinak elállt a szive verése. Tudta, hogy mit jelent ez a tréfa; tudta, hogy egykori barátai azzal gyanusítják: szándékosan rongyolja meg a ruháit a tüzeknél és erővel kormozza be magát. És ami a legszörnyübb volt, most – most először – igaza is volt a gyanusításnak. Nem tudott ellentállni a vágyának… a tűz olyan nyomoruságosan hitvány és kicsi volt… minden hősies düh és nagylelkü harag hiába porzott el… szándékosan tépett egyet a ruháján, jól megmarkolt egy elszenesedett fadarabot, azután a kormos kezét néhányszor végighúzta az arcán… Életében most először; soha eddig; a hősiesség kormos jelmezét eddig mindig hősiességgel szerezte meg, nem csalással.

Megállott a szive verése. A feje elborult. Egy nagy szót most! Egy kegyetlen visszavágást! Egy hősies gesztust! A keztyüjét az arcába vágni ennek a gyáva fickónak… Sem szó, sem mozdulat nem jutott eszébe. De eszébe jutott, hogy a kaszinóban egykori barátai – a mostani jogászok – -74- hevesen szokták vitatni, hogy csak az érettségizett ember párbajképes és ez a gondolat egészen gyávára és ügyetlenre bénította. Dadogott valamit, valamit, ami tagadás volt, valamit, ami kihivás akart lenni; de maga is érezte, hogy szánalmas és nevetséges, amit mond. Kábultan és összezúzottan, megverve indult tovább.

Angela nemsokára megint elutazott. Matyinak rettenetes tele volt. Soha így nem marcangolta magát egy megváltó gondolatért; valami csodálatosan nagy és hősies cselekedet tervéért, amely mindent elmosson, mindent jóvátegyen, amelynek a híre Angeláig eljusson. A kunszállási tél puha, csendes és lomha volt és neki semmi sem jutott eszébe. Kunszálláson nem lehetett hősnek lenni. Jött a tavasz, jött a nyár és Matyi ismét reménykedni kezdett. Angela megint itthon volt – most már nem is megy el többé – és Matyi fölébredő életkedvvel, acélos bátorsággal, feszülő izmokkal várta a tüzeket. Elmult junius, elmult julius, elmult augusztus és nem volt tűz. Egyetlenegy sem. Megint tüztelen nyár volt; Angela közömbösnek látszott és Matyi újra tompa kétségbeesésbe merült.

Szeptember végén egy csendes őszi estén azonban kigyulladt az öreg Gombócz istállója és cselédháza. Az öreg Gombócz kezdett az üzlettől visszavonulni, gazdálkodásra adta magát, lovakat vett, istállót építtetett… Kigyult az istálló és a cselédház és nagy volt a veszedelem, mert a cselédház közelében ott volt a nagy ház is és ha az égni kezd, akkor a tűz nem áll meg a szomszéd -75- utcáig. Az istállóban pedig ott voltak a lovak és a tehenek; és valami gyenge szellő is fujdogált…

A kunszállási templom tornyában hol tompán, hol ingerülten kongott a harang, a tüzoltók rohantak a tűzhöz, de mire odaértek, Matyi már ott volt. És Matyi ezuttal csodákat művelt. A tűz köré – minthogy este senkinek sincs dolga – odagyűlt egész Kunszállás és így mindenki láthatta Matyit. Matyi az egyik percben az égő tetőn volt, a másik percben már a nagy ház tetejét locsolta; az istállóból maga vezette ki az állatokat, azután maga szakított le egy palánkot, amely útban volt; Matyinak ezer keze volt, Matyinak több ereje volt, mint száz más embernek; Matyi volt a legbátrabb, a legügyesebb, a legvakmerőbb. És amikor a veszedelem félig-meddig megvolt már fékezve, akkor a kocsisné egyszerre sivítani kezdett és üvöltő jajgatással kezdte keresni Pistikét. Pistike a fia volt és természetesen bent maradt az égő házban, ahonnan minden kis csirkét gondosan kimentettek már. Pistike ott aludt bent valahol; nyilván a kamrában. A kocsisné be akart rohanni a házba, de a férfiak lefogták. A tűz elalvóban van, de az izzó tető mindjárt beszakad. Asszonynak nincs bent helye. Férfi menjen be. De ki? Csak egy másodpercig lehetett habozni, mert Matyi már ott volt. Széttaszította az embereket és a megszenesedett küszöbön át egy ugrással bent volt a fojtó füsttel teli házban.

Kint nagy csend támadt. Segíteni most már nem lehetett; várni kellett; a lélekzetet lehetett csak visszafojtani… Kint nagy csend volt. Az -76- emberek vártak. Eltelt egy perc, két perc. Kint kiabálni kezdték, hogy Matyi elájult bent a füstben, menjen utána még egy ember, de ugyanakkor ropogni kezdett az izzó tetőzet is. „Menjen be valaki.“ „Nem szabad bemenni.“ A tömeg ideges lett, tombolt, ordított, rémülten veszekedett; a tető behajlott, roppant egyet, bezuhant; láng és sziporkaforgószél csapott föl; az utcán állók följajdultak, de a közelben állók ujjongani kezdtek, mert az utolsó félmásodpercben megjelent Matyi az ajtóban és a karján volt Pistike. Matyi kilépett, a tömeg ujjongott, általános, nagy örömriadal támadt. Matyi lépett egy párat, átadta a gyereket anyjának, azután szédülve nyúlt a fejéhez és összeesett.

Hamar magához tért és az ébredése szép volt. A tömeg még ott volt körülötte; mindenki vele foglalkozott, őt magasztalta, őt dédelgette. Ott volt Angela is és ő buzgólkodott legjobban az eszméletre térítésén. Matyi kábultan csókolta meg a kezét és Angela engedte. Ez volt Matyi életének a legszebb félórája.

A következő napok is szépek voltak egészen addig, míg egy nagyon rút nap nem jött. Ezen a rút napon Matyit elfogták. Elfogták, letartóztatták, mert alaposan gyanusíttatott azzal, hogy ő maga gyujtotta föl a cselédházat és az istállót. Itéletre azonban nem került a sor. A ház nem volt biztosítva, – az öreg Gombócz szerencsére makacs ellensége volt a biztosításnak – kára végre csak neki volt. Matyi hősiesen is viselkedett; ezek az okok és az öreg Gombócznak sok-sok -77- pénze elérte, hogy Matyit hamarosan megint szabadlábra helyezték.

Matyi ekkor nagyon megtört ember volt. Ő maga körömszakadtig tagadta a gyujtogatást; az keseríti el, – mondta – hogy az emberek ilyen aljas gyanusításokra képesek. Nagyon megtört ember volt ekkor Matyi és évekig tartott, amíg ismét a régi, jókedvü, lelkes Matyi lett. Angelát évekig kerülte és úgy látszott, hogy az Angela kegyelmét is végképpen elveszítette. Az évek azonban multak és Angela még mindig leány volt. Kunszálláson olyan kevés volt a fiatalember, Rácz Dávidnak öt rossz termése is volt egymásután… az ötödik évben Matyi egyszerre csak járni kezdett Angelához. Nehezen melegedtek össze; Matyira a büszkesége rótt bizonyos tartózkodást, Angela pedig nem tudott még lelkesedni Matyiért. Végre azonban suttogva és összebujva beszélgettek és egy este sötétben – miután egy csókkal eljegyezték egymást – Angela így szólt:

Félt, hogy Angelát elhidegíti magától a vallomásával; de Angela már ismerte és értette őt. És huszonöt éves volt.

– Óh, – mondta Matyi fölmelegedve – ez még semmi. Ahhoz kellett bátorság, hogy olyan sokáig bent maradjak a házban… -78-

– A gyereket rögtön megtaláltam… borzasztó füst volt és láttam, hogy a tető mindjárt beszakad… ott álltam a gyerekkel… Az volt a nehéz… addig várni a füstben, míg a tető leszakad… Majd elájultam… De meg akartam neked mutatni…

Angela boldogan csókolta meg; nemsokára megesküdtek; most is élnek, ha meg nem haltak.

Tarányi Sándor.

A newyorki Broadwayn egy magas, barna úr hirtelen megállott, belebámult és egy ideig álmodó, fátyolos szemmel nézett a nagyszerü út tengerzajlásu forgatagába, mert váratlanul, maga sem tudta hogyan, Kunszállás jutott eszébe. Van az úgy. A kunszállásiak örökké szidják, a Kunszállásról elkerült kunszállásiak még le is nézik és ki is nevetik Kunszállást, de egyszer csak – jön egy olyan perc – eszébe jut az embernek Kunszállás, furcsa fájdalom támad a szive tájékán és az ember úgy érzi, – mint Heine mikor Düsseldorfra gondolt – hogy rögtön haza kell mennie. Az ember úgy érzi, belehal, ha haza nem megy.

Tarányi Sándornak a newyorki Broadwayn jutott eszébe Kunszállás és ő harmadnap csomagolt és két hét mulva valóban otthon is volt Kunszálláson. Nem ment volna mindez ilyen egyszerüen, ha Tarányi Sándor éppen akkor nem lett volna harminckét éves és ha éppen akkor nem állott volna az élete egy nagy fordulójánál. Tele -80- volt azonban a világnak, a kóborlásának, az eddigi munkájának és az eddigi szerelmeinek egy nagy, nyugodt csömörével; megértette, hogy most már semmi újat nem láthat a világban, mert ő soha más szemmel nem nézi már a világot, mint eddig; úgy érezte, hogy – amin eddig nevetett – mindenki valóban tartozik a társadalom hasznos tagja lenni; úgy érezte, meg kell telepedni valahol, meg kell házasodni, egy asszony mellett kell kitartani, hűséges férjnek kell lenni, jó apának… Nem ismert magára, nyugtalan volt, fáradt, rosszkedvü és beteges; eszébe jutott Kunszállás és hazament.

Kunszállást olyannak találta, mint amilyennek tíz évvel ezelőtt otthagyta: laposnak, porosnak és szürkének, de ő szeretettel és megindultan nézte a poros kunszállási akácokat és amikor kisétált a földjére, a megmaradt kis birtokára, könnyes lett a szeme a boldog örömtől, amely a szivében megpezsdült. Fekete föld. Magyar búza. Szikrázó, alföldi nap. Szélesség, csendesség, nyugalom… Itt most megállni, élni, nyugalmasan, állandóan dolgozni, három – mert háromnak kell lennie – három izmos, barna fiu apjává lenni, őket fölnevelni; azután meghalni, ha eljön az ideje. Igy van rendben. – Ez rendben van.

A kunszállásiak nagyon elbámultak a Tarányi Sándor hazajövetelén. Nem értették a dolgot. Ha az ember úgy élhet, hogy megépít egy-egy vasutat Ázsiában, Amerikában, azután Párisban, Monte-Carlóban pazarolja el azt a nagy pénzt, amit keresett, – hogy lehet akkor Kunszállásra hazajönni, kis birtokon gazdálkodásba -81- fogni, egy régi, rozoga malmot kijavítani, a garast az embernek a fogához verni?… Az első félévben egész Kunszállás nagyon lenézte Tarányi Sándort. Különösen azt nem tudták neki megbocsátani, hogy szakálla van és hogy biciklin jár. Magyar ember csak bajuszt hord, aki pedig úr, az kocsin jár.

Tarányi Sándor nem törődött a kunszállásiak véleményével, nem vágatta le a szakállát, nem vásárolt hintót, nem ivott a fiatalokkal és nem kártyázott az öregekkel, egyedül élt és nagyon szorgalmasan dolgozott. Egy félév alatt a kunszállásiak lenézése igen megenyhült, az első év végén – az első termése után – pedig Tarányi Sándornak már lelkes hívei is akadtak. A takarékosságot a kunszállásiak általában most is lenézték ugyan, de ha valakinek még egyszer annyi búzája terem, mint a szomszédainak, ha egy rossz malomból olyan jó malmot csinál, hogy súlyos nagy ezreket szerez belőle, ha valaki káposztából, kalarábéból és földi eperből is ezreket tud kiverni, az mégis csak valami. Előbb csak a parasztok kezdték tisztelni Tarányi Sándort, azután az urak is; előbb csak a parasztok jártak el hozzá tanácsért, azután az urak is megkörnyékezték. Hogy legalább délutánonként járjon el a kaszinóba egy órára…

Tarányi Sándor eljárt délutánonként egy órára a kaszinóba, őszinte, teljes jóindulattal beszélgetett az urakkal egy kicsit, de a szabad idejének és a jóindulatának a nagyobb részét a parasztokra fordította. Tanította és biztatta őket; -82- hitte és mondta, hogy a magyar parasztnak a világ legkülömb földmívelőjévé kell lennie és mialatt maga gyarapodott, gyarapodtak azok is, akik rábizták magukat.

Az idő lassan telt; Tarányi Sándor minden hónapban fölment egy napra Budapestre, egyébként el sem mozdult Kunszállásról; így elmult három nyugalmas, munkás és boldog év és Tarányi Sándor körülnézett a kunszállási lányok között. A választás nem volt nehéz. Kunszálláson sok a szép lány, de a legszebb akkor kétségtelenül Viczay Ili volt. Hogy a leggazdagabb is, – erre is gondolt Tarányi Sándor, de csak azért, mert úgy érezte, hogy ez a nagy vagyon biztosítja a lány szabadságát, a választása függetlenségét, az elhatározásának a teljes érdektelenségét. Ő maga nem volt szerelmes a leányba, de a leánynak – úgy érezte – szeretnie kell őt; ő most már így is jó férj lesz, – hogy a lány jó feleség legyen, ahhoz szerelmesnek kell lennie.

Eljárt a Viczay-házhoz és három-négy hónap mulva csakugyan úgy látszott, mintha a lány szerelmes lenne beléje. Neki szakálla is volt ugyan és a fiatal Nyékynek csak nagyon csinos fekete bajusza, ő azonban Amerikában és Ázsiában járt, a fiatal Nyéky pedig csak Egerben járt a jogakadémiára. A fiatal Nyéky szolgabíró volt és semmi egyéb, ő pedig azon az úton volt, hogy igen gazdag ember lesz, képviselővé választják, a feleségét Budapestre viszi telenként és Svédországba – amelyről sokat beszélt – valamelyik nyáron. A fiatal Nyékyt nem dobta ki az okos Ili, tovább -83- is szivesen szórakozott vele, különösen szivesen táncolt vele, de férjnek mégis inkább Tarányi Sándort választotta. A hivatalos eljegyzés még nem volt meg, de Viczay Ili menyasszonynak tekintette magát és egész Kunszállás annak tekintette. Tarányi Sándor boldogan és elégedetten készült a házasságra, sőt egy kis izgalmat egy folyton növekedő édes és fájdalmas nyugtalanságot is érzett. A miközben ugyanis nyugodt kiszámítással állapította meg újra meg újra, hogy neki nem kell szerelmesnek lennie, de a lánynak igen, azonközben ő szerelmes lett és még mindig nem volt bizonyos benne, hogy a lány szereti-e őt… szerelmes-e beléje. Nem így szerették őt azelőtt; akit ő megcsókolt, az nem táncolt ilyen mámorosan másokkal; aki az ő feleségévé, szeretőjévé volt leendő, az nem törődött ennyit minden egyéb dologgal; budapesti séjour-ral, svédországi utazással; aki őt szerette, az fölmelegedett, áttüzesedett. Tarányi Sándor nyugtalan és aggódó lett; életében először volt aggódóan és kétségeskedően szerelmes és nem tudta magát mással megnyugtatni, csak azzal, hogy ez a lány mégis a felesége lesz és hogy ő olyan jó lesz hozzá, olyan nagy és erős lesz előtte, úgy viszi magával előre és fölfelé, hogy aki csak felesége volt, az a szeretőjévé lesz mellette.

Kunszálláson ekkor készültek a képviselőválasztásra és az egyetlen lehetséges jelölt Tarányi Sándor volt. A parasztok lelkesedtek érte, az urak pedig belátták, hogy valóban mindenkinek vissza kell vonulnia, ha ő róla szó lehet. A részeges, -84- öreg Sziráky Gábor, akit a kunszállási parasztok bornyuszáju Szirákynak neveztek, föllépett ugyan ellene, de a jelöltségét senki sem vette komolyan. Maga Tarányi is bizonyosnak látta, hogy őt választják meg és bár hajdan lenézte és kinevette a politikát, most szeretettel és ambicióval készült erre az új munkára. Soha jobban nem érezte az országgal, az emberekkel való eltéphetetlen összetartozását; tele volt a másokon való segítés, az embereknek való használás forró vágyával; nagy tervei voltak és minden izma feszült a pezsgő, bizsergő munkavágytól.

Történt azután két héttel a választás előtt, hogy négy kunszállási úr jött haza Budapestről. Mikor a hatvani állomáson kinéztek, a mellettük, a szomszéd sinen éppen elinduló vonatban meglátták Tarányit.

– Mit csinál ez mindig Budapesten? – kérdezte a harmadik. – Hogy minden hónapban fölmegy… Még vőlegénykorában is.

A kunszállásiak azt hitték, hogy Tarányi mulatni jár Budapestre. A negyedik úr – a fiatal Korn doktor – azonban megszólalt:

– Nem azért megy az Pestre, – mondta mosolyogva – hanem a gyomra miatt.

A doktor készségesen elmagyarázza; megvilágítja a hasznos voltát; gyenge gyomru embereknek igen ajánlatos… ő is kitünően elvégezhetné; a kórházban Pesten mindennap csinálta; éppen egy volt kórházi kollégájától hallotta, egészen véletlenül, hogy Tarányi hozzá jár föl minden hónapban.

A vonat megy; másról beszélnek; miután átszállottak a kunszállási vicinálisra, a képviselőválasztásra terelődik a beszéd. Tarányi bizonyos.

A doktor, aki egyébként lelkesedik Tarányiért, észreveszi, hogy bajt csinált; heves magyarázatba fog arról, hogy a gyomormosás igen közönséges valami, nagyon okos és higiénikus dolog, bizony jó volna, ha mindnyájan megcsinálnók időről-időre, az egész csak annyiból áll, hogy egy megolajozott csövet a torkon át a gyomorba juttatnak és a cső végén levő tölcsérbe vizet -86- töltenek… A vonat azonban megérkezik Kunszállásra és az urak kiszállnak.

Egy-két nap mulva a választási mozgalom váratlanul megélénkül. A Sziráky Gábor néhány kortese erőre kap, hadonászni kezd, szájaskodni mer. Vasárnap ülnek kint a parasztok a házak előtt. Boroznak. Kártyáznak.

– No, kendtek is szép követet akarnak választani – kezdik Sziráky emberei.

– Mindig ér annyit Tarányi, mint a bornyuszáju Sziráky – felelik a parasztok.

– Ér annyit? No hát Kunszállásnak is volt már mindenféle követe: kicsi, magos, szőke, barna, részeges, józan. De olyan követe nem volt még Kunszállásnak, aki a gyomrát mosatta volna.

A parasztok elbámulnak. Méltatlankodnak. Még nem igen tudják, miről van szó, de nyugtalanul védik Tarányit a vád ellen.

A Sziráky emberei diadalmasan bizonyítgatják, hogy de bizony olyan; a Korn doktor adatai rövid idő alatt köztulajdonná válnak és a parasztok nyugtalankodva és kissé csüggedten csóválják a fejüket. Ejnye. Ejnye.

Másnap munkanap van, de egész Kunszállás tele van azzal a hírrel, hogy Tarányi Sándor minden hónapban kimosatja Budapesten a gyomrát. Kunszállás elámul. Kételkedik. Méltatlankodik. Nevet. Hahotázik. Ilyet még nem hallott magyar ember. Magyar ember gyomra a vasat is megemészti… micsoda ember az, aki kimosatja a gyomrát. És csakugyan minden hónapban? – -87- Minden hónapban! Talán Amerikában szokás az? – vagy tán Kinában?

Tarányi egyelőre nem tud az egész zajlásról semmit; pár nap mulva azonban eljönnek hozzá az emberei. Zavarban vannak. Vakargatják a fejüket.

– Tekintetes úr, – mondja az egyik – én már csak kimondom. Megkérdezem, mert nem birjuk el ezt a csúfolódást.

Tarányi elpirul. Ismeri Kunszállást és megérti, hogy ő ebben a percben azzá lesz, ami talán életében sohasem volt: nevetséges emberré. Hazudni kellene. A verejték kiütődik a homlokán, egy másodpercnyi harcot vív magával, azután azt mondja:

Azután megpróbálja magyarázni a dolgot. Ezek az emberek értelmesek, meg kell érteniök, hogy…

A parasztok komolyan hallgatják, azután lassan szedelőzködnek és szótlanul elmennek. Másnap van a Sziráky Gábor programmbeszéde. Az öreg Sziráky fölmegy az emelvényre, amelyet a városháza előtt ácsoltak össze és elferdült nagy szájából egymásután bugyborékol ki egy-egy különálló trombitaharsogásu mondat.

– A mi vármegyénk, Heves vármegye, – mondja hősiesen – egész a – – Tiszáig terjed.

– A magyar ember – mondja harsányan – a jussát nem hagyja, de egy jó szóért az ingét is odaadja.

– Megmondotta már nagy Bercsényi Miklós: – ne higyj, bátya, a németnek, akármivel hitegetnek, mert ha ád is nagy levelet, mint a kerek köpönyeged s pecsétet üt olyat rája, mint a holdnak karimája, nincsen abba semmi virtus, verje meg a Jézus Krisztus.

– Végül pedig csak annyit mondok, tisztelt polgártársak: magyar ember mosatja ingét, mosatja gatyáját, de sohasem volt az magyar ember, aki a gyomrát mosatja.

Tomboló éljenzés, krákogó kacagás; utóbb is állandó derültség, derült megbeszélések a szétoszló hallgatóságban.

Tarányi Sándor ezekben a napokban nem igen mozdult ki otthonról. Érezte, hogy a helyzete megváltozott; érezte, hogy az emberek másképpen néznek rá, mint eddig; mosolyognak rajta; furcsálva méregetik; elfordulnak tőle; összenevetnek a háta mögött. Értelmetlenül és keserüen nézett szét közöttük; az az érzése támadt, mintha vadak közé jutott volna, mintha ezek a vadak lesben állnának mögötte és mintha már csak percekig tudná a dühét leszorítani, mert pár perc mulva ököllel ront nekik. Egy délamerikai csapszékben volt egyszer így, részeg matrózok között…

Az utolsó napon egyik híve fölkereste és azt -89- tanácsolta neki, hogy most nyúljon be mélyen a pénztárcájába. Pénzzel, sok pénzzel még mindent meg lehet menteni.

– Nem. Én meg akarom látni, hogy kettőnk közül lehet-e Szirákyt választani.

Meglátta. A választás eltartott sötét estig, de estére Kunszállás és környéke nagy többséggel Sziráky Gábort választotta képviselőjévé. A zene szólt, a bor folyt és a győzelmes Sziráky-párt nótáiban még mindig egyre arról volt szó, hogy milyen magyar ember az, aki a gyomrát mosatni jár Pestre.

Tarányi végigbujkált egy-két utcán és eljutott a Viczay-házig. Tíz napja nem volt itt; most ide kellett jönnie: vigasztalásért, megnyugvásért, egy kis örömért. Ili zavarodottan fogadta, mert ott volt nála a fiatal Nyéky és mert a fiatal Nyéky a Sziráky-párt egyik vezére volt. A fiatal Nyéky azonban hamarosan – mosolyogva – ajánlotta magát és Tarányi egyedül maradt a leánnyal. Kimentek a kertbe, mert az utca nagyon hangos volt és a kertben leültek. Ide is elhangzott a Sziráky-párt győzelmes üvöltése és az ő beszélgetésük meg-megakadt. Tarányi pár szót mondott a bukásáról; igyekezett elfogulatlanul beszélni, de a hangja keserü volt. A lány nem felelt. Sokáig hallgattak. Tarányi úgy érezte, hogy a lánynak kell szólnia, hogy csak a kezét kell legalább feléje -90- nyujtania, a kezét, amelyet ő most megragadna, amelyre ráborulna, amelyet megcsókolna és amelyre néhány könnyét ráhullathatná. A könnyek ott égtek a szeme héja alatt.

Messziről odahallatszott az éneklés és a zeneszó és a lány végre halkan, zavarodottan, szégyenkezve kérdezte:

Tarányi Sándor egy szökkenéssel fölállott. Kiegyenesedett. A lány ijedten hallgatott el. Tarányi nem várta meg, hogy befejezze a kérdését és a félig kimondott kérdésre nem válaszolt; összeszorította a fogát, sarkon fordult, még azon éjjel elutazott és soha többé vissza nem jött Kunszállásra.

A Teréz.

Kunszállás körül egész csomó tanya van. A legközelebbi – a tiszadombi úton – a Pap-tanya, a Horthy-Pap-kastéllyal. Az egyik Horthy-Pap kisasszony pár esztendővel ezelőtt Budapestre ment férjhez valami minisztériumbeli úrhoz és amikor a harmadik gyereke is másféléves volt, akkor már áprilisban hazajött azzal, hogy az egész nyarat itthon fogja tölteni. Ekkor hozta magával a Terézt. Kunszálláson csak így mondták volna: Terézt. De a kis Horthy-Pap unokák már pesti gyerekek voltak, maga a fiatal asszony is budapesti szokásokat vett föl és ők pestiesen így mondták: a Teréz. A kunszállási füleknek ez szokatlan volt, kicsit rút, de kicsit előkelő, úgy hogy – bár Kunszálláson a keresztnevek elé sohasem tették oda a névelőt – az egy Terézt mégis egész Kunszállás a Teréznek nevezte. Mindenki más egyszerűen: Kati, Mari, Erzsi volt, vagy pedig: a patikusék Katija, a szolgabiróék -92- Marija, a járásbiróék Erzsije, csak Teréz volt: a Teréz.

Ebben a megjelölésben volt valami idegenszerűség; abban, ahogyan mondták: volt egy kis idegenkedés is, de volt benne némi elcsodálkozás, megrőkönyödés és tisztelet is.

A Horthy-Pap lányról ugyanis tudott dolog volt, hogy maga szoptatta a gyerekeit, ami a kunszállási úriasszonyok között nem volt szokásban. A kunszállási parasztlányok azonban nemcsak az első évben jelentkeztek hiába dajkának a Pap-tanyán az öreg Horthy-Papnénál, hanem később sem kellettek dadának sem. A fiatal asszony nagyon vigyázott a gyerekeire; a fürdővizüket hőmérővel kellett mérni; ha a fejük fájt, mindjárt előkerült a másik hőmérő; pólyában nem is igen voltak, minden héten mérlegre tették őket – Kunszálláson sokat nevettek ezeken a mókákon – és mindehhez hozzáértő, nem babonás, tanult dadára volt szükség. Ez a tanult dada volt a Teréz.

A tudománya és a pesti mivolta is elég lett volna rá, hogy a Terézt ismerje egész Kunszállás, – sok szó esett Kunszálláson cselédügyekről és nem volt, aki ne tudta volna például a patikusék Katijának az egész élete történetét, de különösen a szolgálati multját – hanem a Terézről kitudódott még valami, ami előbb hihetetlen fejcsóválást, majd elképedt nevetést, végül valóságos izgalmat keltett a legszélesebb körökben. A dolog úgy kezdődött, hogy a Teréz a megérkezésük után való harmadik napon kiment a konyhába és langyos vizet kért a legfiatalabb Horthy-Pap unoka számára -93- a szakácsnétól, Esztertől, a híres szép Surányi Esztertől, aki… akinek a története most nem tartozik ide. Eszter nem szokott egykönnyen zavarba jönni, de ezzel a furcsa pesti dadával szemben, aki hőmérővel mérte még a szoba levegőjét is, nem tudta megtalálni azonnal a helyes hangot. Halkan és tartózkodva beszélt vele, óvatosan kérdezősködött tőle a gyerekek felől és amikor átadta neki a vizet, így szólt:

A Teréz átvette a nagy fazekat a langyos vízzel és a szemébe nézett Eszternek.

– Nem bizony, – felelte a Teréz nyugodtan, önérzetesen, fölemelt fejjel – olyan lány vagyok én még, mint ahogy megszülettem.

A Teréz nem mondta volna ezt olyan büszkén, ha nem Pestről jött volna és ha nem érezte volna úgy, hogy a büszke vallomásával egy kissé Pest erkölcseit kell igazolnia. De úgy érezte, hogy Pestet kell igazolnia, hogy egy ki nem mondott gyanakvással kell szembeszállnia, ezért sietett egy félreérthetetlen és büszke nyilatkozattal megjelölni a maga helyzetét a kunszállási gyanakvással szemben. A nyilatkozata azonban egészen furcsa és meglepő hatást tett. Az Eszter hetyke szeme előbb kerekre nyílt. Eszter rábámult a Terézre azután rácsapta a két kezét a teli csipőjére, azután torkaszakadtából nevetni kezdett.

– No lelkem, – mondta aztán még mindig -94- nevetve – akkor magát elvisszük a vásártérre, a panorámába.

A Teréz azt hitte, hogy Eszter kételkedik a szavában és sértődötten esküdött a Krisztus sebeire… továbbá, hogy itt folyjon ki a szeme… De Eszter annál jobban nevetett, minél jobban erősködött ő. Nyilvánvaló volt, hogy az Eszter minden tiszteletének vége.

– Lelkem, – mondta nevetve – bolond egy város lehet az Pest. Hát hogy nem kellett ott maga senkinek?

A langyos vízre szükség volt odabent; a Terézt hivták is; a Teréz kétségbeesetten otthagyta Esztert, Eszter pedig a nevetéstől pukkadozva hítta az egyik szobalányt, a kertésznét és a kocsisnét, hogy elmondja nekik a dolgot. A szobalány, a kertészné és a kocsisné előbb nem akarták hinni, azután majd megfulladtak a nevetéstől és pár nap mulva egész Kunszállás tudta a dolgot. Kunszállás előbb hihetetlenül csóválta a fejét. Ugyan kérem, már hogy lehet az!… Megfontolták a Teréz életrajzi adatait a cselédkönyve alapján: Müller Terézia, negyven éves, hajadon, született Budapesten. Nem lehet az!… Később a Pap-tanya cselédsége révén szárnyra keltek az intimebb adatok is. A Teréz apja tisztességes bádogosmester volt Pesten, az anyja korán meghalt, a Teréz otthon volt egészen harminc éves koráig; akkor az apja is meghalt és neki helybe kellett állnia. De csak finomabb házakhoz ment és csak gyerekek mellé, mert nagyon szerette a gyerekeket. Válogatós is volt; ő bizony nem állt szóba -95- minden katonával; olyan emberrel meg egyáltalában nem állt szóba, aki nem tisztességes szándékkal közeledett feléje; ő nem járt ki a ligetbe, nem költötte legényekre a pénzét, inkább félrerakta; van is neki a takarékban szép kis pénze… Igy történt azután, hogy a mégis csak cselédsorba került, de mindig válogatós Teréz, a szerény és jó, de mégis csak déclassé Teréz, a pirosképü, jól megtermett, de kényes és a harmincadik évét túllépett Teréz a negyvenedik évére éppen olyan lány volt, mint amikor megszületett. El kellett hinni. Bele kellett nyugodni.

Negyvenedik évére azonban Kunszállásra került a Teréz és Kunszállás nem egykönnyen nyugodott bele az ilyesmibe. A Teréz dolgát valóságos izgalommal tárgyalták Kunszálláson, kint a Pap-tanyán pedig a nagy cselédség, az egész tanyai nép másról se beszélt a Terézzel, csak erről. Ha a Teréznek nem volt a gyerekekkel dolga, vagy ha a gyerekeket az anyjuk nélkül sétálni vitte vagy ha kiment valamiért a konyhába, akkor a második szó már a Teréz állapotára vonatkozott. Nem kérhetett a Teréz olyasmit és nem mondhatott a Teréz olyasmit, hogy a válasz szóba ne hozta volna a lánysága dolgát. Ha a Teréz csak langyos vizért ment például a konyhába és ha Eszter a vizet átadván, nagy meghajlással csak így szólt: „tessék kisasszony“, akkor a konyhának rendesen igen számos látogatója harsány nevetésben tört ki és akkor a Teréz visszavonulását már egy csomó olyan megjegyzés kísérte, amely túlságosan népies, semhogy itt följegyezhető -96- volna. A Teréz az első napokban haragudott, de a haragja hamarosan elmult. A Teréz – éppen azért, mert mindig csak gyerekek mellett volt, mert értette a hőmérőt és mert általában magára tartó teremtés volt – nem ismerte a konyha jókedvét, a cselédszoba hangulatát, a cselédörömöket, a cselédvidámságot. Ebben a nagy konyhában, amely mindig tele volt emberrel, egyszerre megismerte; ebben a társaságban, amelyben mindig a szép és szabadszáju Eszter vitte a szót és amelyben mindig tudtak valami ujságot, mert a konyhába a szobalányokon kivül bejárt a kertészné, a kocsisné, a béresnék, a kertész és a parádés kocsis, szóval az egész tanya, ebben a társaságban egyszerre megszerette a maga osztályának a társaséletét és a vidámságát. A Teréz szeretett kijárni a konyhába és az első napok tartózkodása és az első két hét sértődöttsége után ki is járt. Minden szabad idejét kint töltötte és este – miután a gyerekeket lefektette – éjfélig is ott nevetett velük a kis udvarban.

Ez nem jelenti azt, mintha róla többé ne lett volna szó. Róla mindig szó volt, szinte mindig csak róla volt szó, de ő most már megtanulta a gyors nyelvü, parasztos, durva visszavágás művészetét; a Teréz a Pap-tanyán olyan dolgokat mondott, amilyeneket azelőtt meghallgatni sem tudott volna méltatlankodás nélkül; és ezentul mindig nevetett a nevetőkkel. Eszter ezzel szokta fogadni, ha a gyerekek lefektetése után kijött:

A Teréznek erre megvolt a maga válasza, -97- és a válasz elhangzása után Eszteren nevetett a társaság. Az üdvözlés nemsokára így hangzott:

A Teréz erre valami olyanfélét válaszolt, hogy nem veszi el az Eszter szeretőjét, amire az Eszter felelete így hangzott:

– Nem is veheti, lelkem, mert aki már Pesten se kellett, nem kell az Kunszálláson se senkinek.

Emellett meg is maradt Eszter, megmaradt az egész társaság, sőt megmaradt egész Kunszállás. A Teréz egyszer bement a hintón Kunszállásra a gyerekekkel valamit vásárolni és a segéd a boltban azt kérdezte tőle:

A konyhában napról-napra és hétről-hétre ezt zúgták, ezt húzták, ezt nevették a Teréz fülébe. A Pap-tanya egész népe ezzel ingerelte, ezzel hajszolta, ezzel vadította Terézt. Teréz jószívü volt, Teréz imádta a gyerekeket, Teréz meg tudott volna halni a gyerekekért, és most mégis kezdte a gyerekeket unni; a gyerekek útjában voltak. A lánysága sohasem volt terhére, minden vágyódása belesugárzott abba az anyainál is anyaibb érzésbe, amellyel a dajkált gyerekeit szerette, vágyakat most sem érzett és mégis ingerült, -98- türelmetlen és izgatott lett. Aki nő a tanyán volt, aki nő talán az egész vidéken volt, annak, ha férje nem volt, szeretője volt, és neki mindennap azt zúgták, azt röhögték a fülébe, hogy ő nem kell senkinek.

Ekkorra már nyár lett és ekkor – juniusban – Eszter fölbíztatta a parádés kocsist, hogy kezdjen ki vele. Este, amikor kiült a többiek közé az udvarba, a parádés kocsis melléje ült és úgy tanyai módon, a parádés kocsisok módjára udvarolni kezdett neki. Az egész tanya látta, az egész tanya tudta, az egész tanya hajszolta őket. A Teréz eleinte vonakodott és méltatlankodott, de az egész tanya kinevette és az egész tanya segített az ellentállását lefegyverezni. Másfél hónapig tartott mégis, amíg a Teréz egészen föladta az ellentállását. A parádés kocsis is abbanhagyta volna már a dolgot, de a tanya őt sem hagyta. Őt is hajszolták; neki is meg kellett mutatnia. Nem volt szabad abbahagyni a dolgot.

Forró augusztusban jött el így Nagy Boldogasszony napja. Mindenki bement Kunszállásra; a parádés kocsis helyett azonban a fiatal Horthy-Pap hajtott; a tanya csöndes volt és elhagyatott, és ezen a forró augusztusi napon, a csöndes, tikkadt délutánban a Teréz bement – amint megígérte – az üvegházba, ahol a parádés kocsis várta. Délután négy óra volt, amikor bement és egy óra mulva lopózott vissza a ház felé. Mielőtt azonban fölért volna, már kibujt a ház mögül Eszter, kibujt a kertészné, az igáskocsis felesége, két szobalány, a kertész és még egy páran, és harsány -99- és ujjongó nevetéssel fogadták a Terézt. A Teréz sápadtan bámult rájuk, azután reszketve szaladt föl a házba és a sivalkodó nevetésük elől bezárkózott a szobába.

Estig nem jött ki. Este hazaérkeztek a gyerekek, akkor lefektette őket, de azután is csak egy másodpercre jött ki a konyhába. Másnap, harmadnap is alig mutatkozott és lassanként kiderült, hogy a konyhai társaságtól újra egészen visszahúzódik. A konyhában most már kevesebbet törődtek vele; az eseményekről egész Kunszállás értesült ugyan és mindenki nevetve és megnyugodva vette tudomásul azt, ami történt, de a tréfák most már kevésbbé voltak türelmetlenek, kihivóak és ingerlőek. Most már inkább csak a tárgyilagos széles röhögés jelentkezett; kérdések, amelyek a folytatásra vonatkoztak, amelyek azonban szívesen belenyugodtak abba is, hogy annyi történt, amennyi történt.

… A fiatal asszony november elején készült vissza Budapestre. Az elutazás előtt való napon a Teréz gyufát ivott. Idejekorán megmentették és az öreg Horthy-Papné kivallatta. A Teréz elmondta, hogy azért akarta elpusztítani magát, mert az, ami történt, nem maradt következmények nélkül. Az öreg asszony megdorgálta.

– Teréz, – mondta, – hát nem szégyelli magát; maga, aki úgy szereti a más gyerekeit, most meg akarja ölni magát, mert magának lesz gyereke?

– Teréz, – mondta neki – maga most fölmegy a lányommal Pestre. Azután tavasszal vagy velük, vagy már előbb lejön ide hozzám. Én gondoskodom magáról…

Igy történt, hogy márciusban a Teréz megint megjelent a Pap-tanyán. Ekkor már nem volt úgy kétségbeesve; ellenkezőleg: szinte boldog volt, mindenesetre jókedvü és barátságos, és sokat beszélgetett Eszterrel, akinek már két gyereke volt. Eszter vígasztalta, bíztatta, mosolyogva mondta, hogy oda se kell nézni annak… nem tesz az semmit… föl se veszi az ember…

A Teréznél azonban nem vált be ez a filozófia. Májusban egy gyönyörü estén lóhalálában vágtatott be a parádéskocsis Kunszállásra Schwartz doktorért. A doktor kijött, vizsgálódott egy kicsit, azután megvonogatta a vállát:

Másnap délre halott volt a Teréz. A tanyán nagy sivalkodást csaptak az asszonyok, a parádéskocsis értelmetlenül rázta a fejét és Kunszállás hihetetlennek találta az egész dolgot.

Pufi bácsi pofonjai.

Pufi bácsit pofonütötték. A lóvásártéren addig uszított, addig bőszített, addig csalt ide-oda egy nyiregyházi kupecet, míg a kupec végre elvesztette a türelmét és pofonütötte. Pufi bácsit a pofon nem hozta ki a sodrából; nem volt ez az ő első pofonja; a jobb szemét – erre a tájékra zuhant rá a pofon – kissé lehunyta és elhúzott szájjal mondta:

A kupecet ez a fordulat kissé meglepte; a dolog vége az lett, hogy barátságosan megkötötték a vásárt és Pufi bácsi az öt forintot nyájasan levonta a lovak árából. Azután elégedetten kocogott hazafelé.

Nem volt ez az ő első pofonja, de a pofon története ezúttal nem fejeződött be az öt forint levonásával. Három esztendeje volt ekkor annak, hogy megalakult a kunszállási kaszinó, – az úri kaszinó – egy éve volt annak, hogy elnökké megválasztották Kollert, a járásbírót, szóval -102- ekkortájt volt az, hogy a kunszállási pofonok karriért kezdtek csinálni és egyszerü vidéki pofonokból afférekké nőttek. A lovagiasság szelleme volt bevonulóban Kunszállásra.

Pufi bácsi minderről nem tudott semmit, de hamarosan a saját bőrén kellett megéreznie az idők változását. A pofont követő napon ugyanis Koller Alfonz a kaszinó nagytermében, – ahol rendesen a billiárd állott, ahol táncolni szoktak táncmulatságok idején és amely helyiség társalgónak is szolgált – maga köré gyüjtötte a kaszinó fiatalságát és nagy előadást tartott azokról az elvekről, amelyeket a kaszinónak a maguk teljes és ragyogó tisztaságában kell megőriznie; arról a szellemről, amelynek ezek között a falak között honolnia – honolnia – kell és arról a kérlelhetetlen, tisztogató munkáról, amelyet itt a kaszinóban el kell végeznünk, ha azt akarjuk, hogy a kaszinó vára és világító tornya maradhasson a becsületnek és vezetője a társadalomnak. Csak gentlemanekre – gentlemanekre – van itt szükségünk. Kolduló kibiceket, éhes parazitákat, olyan egyéneket, akik becsületük sérelmét nem tudják és nem akarják megtorolni, a kaszinó nem türhet meg a kebelében. A fiatalok megilletődve hallgatták ezeket a fenséges szavakat.

Pufi bácsi a dologról nem tudott semmit és egy félóra mulva vidáman hajtott föl a kártyaszobában egy fél-spriccert, amelyet valaki otthagyott az asztalon. A fiatalok azonban nagyon hidegen bántak vele; a Pufi bácsival való rendes tréfálkozások elmaradtak és amikor Pufi bácsi a -103- rendes kibicpénzeket reklamálta, akkor egyikük rámordult:

Pufi bácsi előbb tréfával akart válaszolni, de valahogyan megérezte azt a jéghideg levegőt, amely körülötte támadt, ijedt pislogással nézett körül, nem szólt semmit és csendesen eloldalgott.

Másnap még rosszabbul bánt Pufi bácsival a fiatalság, harmadnap azt kérdezte Pufi bácsitól valaki, nem vágatná-e magát öt forintért pofon: végre nyilvánosan, a kaszinó-estélyen, a pódiumon, utolsó szám gyanánt; ötödnap, hatodnap Pufi bácsi megérezte, hogy rendszeres hajsza folyik ellene és a hetedik napon már földult lélekkel, elborult szemmel, az űzött vad dühével jött be a kaszinóba. Idegenül és lihegve nézett körül. Senki sem szólította Pufi bácsinak, senki sem vágta hátba, senki nem beszéltetett el vele régi történeteket, senki sem adta oda neki a szivarja, a spriccere, a vacsorája maradékát, – ellenségek között volt. Pufi bácsi véres szemmel nézett körül, de az emberek távol tartották magukat tőle és ha közeledett feléjük, hátat fordítottak neki. Pufi bácsi érezte, hogy valami borzasztó dolgot fog elkövetni.

– Ki akarjuk magát söpörni innen – volt a hideg válasz. – Ki fogjuk golyózni.

Pufi bácsi megtántorodott. A dühe egyelőre -104- megrendült keserüséggé változott, ezzel a megrendült keserüséggel a szivében ide-oda támolygott egy ideig, azután fölkereste az öregek egyikét. Elvonszolta a kártyaasztal mellől, kicipelte a sötét tanácskozószobába és haldokló hangon kérdezte:

Pufi bácsi nagynehezen megértette, hogy nem volna szabad ételmaradékokat és kibicpénzeket elfogadnia vagy éppen csendesen eltulajdonítania, gondolkozott és sóhajtva és meggyőződés nélkül mondta:

– Nem veszel elégtételt. Nemcsak nem veszel elégtételt, hanem szándékosan pofonvereted magad, – gazdag ember létedre – hogy öt forinthoz hozzájuss.

– Hát aztán! – ordította dühösen. – Kinek mi köze hozzá? Ha pofon, hát én kapom, nem ő. Mit akar itt az a száraz kutágas… én családapa vagyok… egy pofonnak öt forint a törvényes ára… ha a pofont én kaptam, én kapom a pénzt is… majd még cigánykupecekkel párbajozom… micsoda divatokat akar ez itt Kunszállásra hozni?… Meg vagytok tik bolondulva?…

Pufi bácsival nem lehetett birni. Otthagyta a barátját és kiszáguldott a nagyterembe, onnan be a kártyaszobába és a kártyaszoba közepén vérben forgó szemmel kezdett ordítani. A kártyázók abbahagyták a játékot, egy-két másodpercig zavarodottan nézték Pufi bácsi ordítozását, azután a fiatalok egyike rászólt:

– Hol az elnök? – kérdezte egy recsegő hang. – Rögtön átadom neki a kigolyózási indítványt.

Pufi bácsi őrjöngve nézett körül. Most bizonyos volt, hogy valami rettenetes dolgot fog csinálni. Még egy másodpercig nem tudta, hogy mit, de a következő másodpercben már tudta, hogy mit. Az elnök…

Megfordult. Kirohant a nagyterembe, a nagytermen át berohant az olvasószobába. Az olvasószobában ott ült egyedül az elnök, Koller Alfonz. A robogás zajára fölállott. Két fejjel volt magasabb Pufi bácsinál. Pufi bácsi fékezett előtte, lihegve fölágaskodott és pofonütötte. Pofonvágta, -106- hogy csak úgy zörgött. Életében először ő vágott pofon valakit, de ez a pofon nagy praxisa egész lendületével adódott. Úgy vágta pofon az elnököt, hogy a pofon cserdülése három szobán hallatszott át és hogy az elnök megtántorodott tőle.

A pofon elcsördült és utána csend lett. A homályos olvasószobában szótlanul állott szemben egymással Pufi bácsi és az elnök. Az elnök halálsápadtan fogózott bele egy székbe, csak a jobb arcán gyúlt ki lassan egy égő pirosság; Pufi bácsi hosszuakat lihegett és lassanként ő is elsápadt. Az elnök szédülve és kínos erőfeszítéssel igyekezett megállapítani teendőit ezzel a szörnyü esettel szemben, de a Pufi bácsi dühös lendülete is elbágyadt és Pufi bácsi is megzavarodott. Csend volt.

A kártyaszoba felől azonban dübörgő lépések robaja hangzott be, a kártyaszoba megzajdult és fölzúdult, az egész kaszinó csörtetve rohant a pofon zaja felé. A zaj behallatszott a csendes olvasószobába és az alatt a pár másodperc alatt, amíg valóban oda is ért, Pufi bácsi különös változáson ment át. Pufi bácsi összement. Pufi bácsit a zaj észretérítette. Életében ez volt az első pofon, amelyet nem ő szekirozott ki másból, hanem amelyet belőle csikartak ki; életében ez volt az első pofon, amelyet nem ő kapott, hanem ő adott. Életében ez volt az első pofon, amely nem jövedelmez neki, hanem, amelyért fizetnie kell. Pufi bácsiban fölébredt a forró, nagy fukarság, az ingyen megszerzett kis pénzek után való éhes, nagy mohóság… A többi már ugyis elveszett… Kigolyózni ugyis kigolyózzák… Pufi bácsi kijózanodott -107- és mire a rohanók beértek a félhomályos olvasóterembe, akkorra Pufi bácsi összegörnyedt, rákapta a kezét a bal arcára és régi gyakorlata alapján, teljes meggyőződéssel ordította:

A kaszinó köréjük csoportosult; az elnök szédülve nézett Pufi bácsira, Pufi bácsi viharosan rázta feléje az öklét és féltékenyen ordítozta:

Az elnök habozva nézett körül; Pufi bácsi szuggesztiv sietséggel ordítozott és aggódva várta, mit szól az elnök; félt a meghazudtolástól; az elnök azonban ránézett, mélyen bele próbált nézni Pufi bácsi ravasz, kis szemébe, egy hosszu tekintet rövid ideje alatt megértette Pufi bácsit és megkönnyebbülten mondta:

A kaszinó fölzúdult, helyeselt, kigolyózást emlegetett, az elnök azonban – arcának piros felét elfordítván a társaságtól – így folytatta:

– Pofonütöttem. De most már nagyon sajnálom ezt a hirtelen cselekedetet egy öreg emberrel szemben.

– Nem addig van az – kiáltozta hetykén. – Pénzt kóstál az. Fizetni kell azért.

A kaszinó zúgni kezdett és nagy hajlandóságot mutatott rá, hogy Pufi bácsit rögtön kilökje, az elnök azonban szeliden nyúlt a tárcája után, -108- kivett egy ötforintost és nyájasan veregette meg a Pufi bácsi vállát.

– No, itt van Pufi bácsi – mondta jóakaratuan. – Helyes lesz így? Talán mégse menjünk a járásbiró elé. Tudja-e, hogy akkor a pénzt az állam kapja?…

A társaság ezt a tréfát nagyon jónak találta, Pufi bácsi pedig valóban sietve nyúlt az ötös után és zsebrevágta. Ez eddig rendben van. Mi jön most?

A kaszinó is nagyon kiváncsian várt: mi jön. Az elnök még egyszer ráveregetett Pufi bácsi vállára, hazaküldte – jó lesz az ez után az izgalom után – és miután távozott, elmagyarázta a társaságnak, hogy nem szabad a dolgokat olyan szigorúan venni… Istenem, legyen belátásunk!… Az ilyen régi fajtáju emberek… ne legyünk kérlelhetetlenek a kis hibáikkal szemben… A végén senkinek sem ártanak… Hadd mókázzon ez is itt tovább, – elmulatunk rajta.

A kaszinó helyesléssel fogadta ezeket a bölcs szavakat; Pufi bácsi értesült róluk és másnap ragyogó arccal jelent meg a kaszinóban. A helyzet az első percekben kissé kényelmetlen volt, de mikor Pufi bácsi fölhajtotta az első fél-spriccert, – az elnökét – akkor egészen eltünt a régi hidegség, Pufi bácsit hátbavágták, szivart adtak neki és fogadásokat ajánlottak neki, hogy hány kolbászt tudna egyszerre megenni, ha mások fizetnék. Pufi bácsi ravasz mosolygással nézett az elnökre; az elnök jóakaratuan bólintgatott feléje. És mindvégig jóakarója és pártfogója is maradt. -109- Pufi bácsi nem élt vissza nagyon a helyzettel, de néha-néha, amikor különösen szomjas vagy éhes volt, emlegetni kezdte a pofon történetét. Az elnök ilyenkor sietve rendelt mindent, hogy Pufi bácsi éhsége, szomjusága gyorsan csillapuljon. Pufi bácsi így jól élt; azután is számos pofont kapott még, a kunszállási pofonok szépen megindult karriérje azonban abbamaradt; a kunszállási pofonok nagyrészt egyszerü vidéki pofonok maradtak és nem nőttek afférekké és a lovagiasság szelleme nem tudott gyökeret verni Kunszálláson.

Csermák Antalné.

Csermák Antalné öt éves asszony volt, amikor – életében először – följött Kunszállásról Budapestre. Öt éves asszony volt; négy gyereknek – két fiúnak, két leánynak – az anyja; öt éves asszony volt; élt pedig az ideig összesen huszonkét évet. Tizenhét éves korában ment férjhez Csermák Antalhoz, aki vagyonos, termetes és jókedvü úr volt, nála éppen husz évvel idősebb. A házasság nem volt egészen rendes és közönséges dolog; Csermák Antalnét – Péteri Zsuzsikát – a családi kínzás összes szabályai szerint hozzákényszerítették Csermák Antalhoz, aki szerette őt, de szerette az italt is és aki félévenkint egyszer-egyszer mindaddig meg is verte a feleségét, amíg Péteri Zsuzsika – férjezett Csermák Antalné – a harmadik évben ki nem vette kezéből az agarászostort és őt nem verte meg vele. A harmadik gyerekét várta ekkor Csermákné; innen volt a hősiessége. Ezért nem hagyhatta magát; -111- és helyesen tette, hogy nem hagyta magát, mert ettől kezdve teljes rend és béke volt a házasságban; Csermák Antal egészen engedelmes férje lett Péteri Zsuzsikának. Péteri Zsuzsika hűséges és gondos felesége volt Csermák Antalnak, megszűlte a negyedik erős és egészséges gyereket, és az ötödik évben – életében először – följött Budapestre.

Az utazás oka hivatalosan egy fájós fog volt, egy éles, hegyes, szép és fehér szemfog, amelyen csak a beható vizsgálat fedezett föl egy fekete pontocskát. Schwartz doktor, a kunszállási orvos előbb fogóval akarta elintézni az ügyet, azután megesett a szíve ezen a szép, fehér fogon és azt tanácsolta Csermáknénak, menjen fogorvoshoz. Menjen be Miskolcra; vagy menjen Egerbe; de legjobb volna mindjárt Budapestre menni.

– A parasztfogaknak – mondta – nekimegyek, mert muszáj; ezért kár volna, mikor már Egerben is van fogorvos.

Csermák Antalné Budapestet választotta, ha már utazik, megnézi Budapestet; vásárolni is akar egyet-mást. Egy májusi délelőtt így indult el Csermákné – életében először – Budapest felé. Egyedül ment, mert az urának sok volt a dolga és mindaddig ijedten, elfogultan és dobogó szivvel ült a füstszagu, dohos másodosztályu fülke sarkában, amíg Vámosgyörk körül két vidám és hangos kereskedelmi utazó be nem szállt a fülkébe és míg az egyikük lovagiasan meg nem kérdezte:

Ismerkedni nem volt hajlandó, – holott a kérdés nyilvánvalóan ezt a célt szolgálta – de az elfogultsága és a szívdobogása egyszerre eltünt. Egyszerre megérezte, hogy kint napos, meleg május van; egyszerre úgy érezte, mintha évszázadokkal fiatalodott volna meg; egyszerre fiatalnak érezte magát, egyszerre letörölték róla az elmult öt esztendőt, a házasságot, a családi harcokat, a munkát, a négy gyerek anyaságát.

Kisasszony… Hiszen csak huszonkét éves. Meg tudott volna most halni egy tükörért, amelyben megnézheti magát: a friss és puha arcát, a fekete haját, a szürke szemét, a hibátlan, fiatal, délceg termetét. Kisasszony… Vajjon Budapesten is így nézik-e majd?

A vonat a gödöllői dombok között robogott és Csermákné mosolyogva, türelmetlenül nézett előre Budapest felé. Budapesten, a vasutnál várja Csermáknét a budapesti utazás igazi oka: Bene István köz- és váltó-ügyvéd. Vajjon ő is el tudja-e hinni, hogy az öt esztendő eltünt, letörlődött, nem számít?

Bene István volt a Csermákné – Péteri Zsuzsika – első és utolsó és egész életében egyetlen szerelme. Tizenhat éves volt Péteri Zsuzsika, mikor ez a szerelem – hosszu ismeretség után, nyári szünidőben, a tűzoltó-majálison – megkezdődött; Bene István akkor joghallgató volt. Egy év mulva Péteri Zsuzsika férjhez ment Csermák Antalhoz; Bene István azóta sem jött haza, Kunszállásra; ügyvédi irodát is Budapesten nyitott. Csermák -113- Antalné most ő hozzá jött föl – életében először – Budapestre.

A találkozás a vasutnál, csendes és szótlan volt. Bene István elámulva nézett Csermáknéra és Csermáknénak ettől az elámulástól még pirosabb lett az arca és hevesen és ujjongva kezdett dobogni a szíve. Ez az elámulás a fiatalságnak, a kivirágzásnak, a teljes és ragyogó asszonyiságnak szólt. Huszonkét éves! Kisasszony…

Bene István elkisérte Csermáknét a szállodába. Azután együtt ebédeltek – keveset beszéltek, szótlanul nézték egymást, néha elmosolyodtak – és délután Bene István megmutatta Csermáknénak Budapestet. Egyelőre a Duna-partot, a citadellát és a Városligetet. Este a Népszínházba mentek, azután a vendéglőben ismét együtt vacsoráztak. Vacsoránál még kevesebbet beszéltek, mint ebédnél. Vacsora után Bene István hazakisérte Csermáknét. Szótlanul mentek egymás mellett és csak a szálloda kapujában mondta halkan Csermákné:

Igy elváltak. Másnap délelőtt a Múzeum természettudományi tárát nézték meg együtt, délután az állatkertet; este a Nemzeti Színházba mentek, ahol A szegény ifju történetét játszották. Azután elváltak. A negyedik nap estéjén az elválás nem ment ilyen egyszerüen. Bene István nem nyugodott addig, míg föl nem kísérhette Csermák -114- Antalnét a szobájába. A beszélgetésük nyugtalan és hangos volt; az éjszakai járókelők közül néhány megállt, hogy figyeljen rá; Csermákné inkább beleegyezett tehát, hogy Bene István jőjjön föl a szobájába és hogy ott intézzék el a maguk szomoru, édes és fájdalmas ügyét, a nagy kérdést, amely napok óta közöttük lebegett. A szállodai szobában, éjszaka, csendben, mindenkitől elhagyatva és senkinek a figyelésétől nem őrizetten nagy, kegyetlen, kínzó és forró küzdelmet vívtak meg és Csermákné a magányosságban, az elhagyottságban – önönmaga ellen is – győzni tudott. A harc forró volt, véres és fájdalmas, a küzdelemhez a Csermákné szivós, fiatal izmaira is szükség volt, de összeszorított foggal megvívta a harcot és nem lett a szeretője az élete egyetlen, nagy, első és utolsó szerelmének. Hajnalodott, amikor Bene István elment tőle; és Csermákné tisztességes asszony maradt.

Harmadnapra elutazott. Két év telt el, amíg újra Budapestre jött. Megint május volt; Csermákné megint fiatalnak érezte magát; az életnek minden öröme és jókedve benne bizsergett az ereiben; szép volt; erős, vidám és mosolygó. Bene István a vasutnál várta. Fölragyogott az arca, amikor meglátta, de az úton – a szálloda felé – sötét, fanyar és haragos lett.

– Két év óta nem tudom magának megbocsátani… minden nap újra eszembe jut és újra érzem a fájdalmát… hogy akkor szó nélkül, búcsúzás nélkül, egy kézszorítás nélkül itt hagyott… Amikor reggel odamentem a szállodához és ott -115- azt mondták, hogy elutazott, azt hittem, meghalok szégyenemben és keserüségemben.

– Én nem tudok búcsúzni – mondta Csermákné szeliden és alázatosan – attól, akit szeretek. Elmenni, elválni, elszakadni: igen, ha meghalok is belé. De én búcsúzni nem tudok. A búcsúzás több, mint az elválás; a búcsúzás rosszabb, mint a halál. A búcsúzás olyan, mint a haldoklás.

Bene István lassan megbékült és erre megint együtt járták Budapestet egy hétig. Elmentek a Múzeumba és a Duna-partra, a Népszínházba és a Nemzeti Színházba. Az asszony fiatal volt, jókedvü, hálás, tanulékony, szelid, kedves. Egy viharos, eszeveszett és féktelen küzdelmük ekkor is volt, de harag nem maradt utána, mert az asszony szelid, kedves és alázatos volt. És mégis boldogok voltak mind a ketten. És egy hét mulva ismét búcsúzás nélkül utazott el az asszony.

Ettől fogva minden évben fölment Budapestre hét, nyolc, kilenc, tíz napra. Minden évben; húsz hosszu esztendeig. Az út mindig megfiatalította; Budapesten mindig jókedvü, boldog, szelid és engedelmes volt; Kunszállásra hazafelé megkomolyodott, erős, szívós, hallgatag és kemény lett. Az igazi élete az a pár nap volt, a melyet Budapesten töltött; az életének, a lelkének az igazi társa Bene István ügyvéd volt Budapesten; otthon jó anya, jó feleség, gazdag és rendes asszony volt; de boldog asszony, élő ember Budapesten volt -116- minden évben hét, nyolc, tíz napig. Bene István változott, tanult, férfiasodott öregedett; és az asszony minden változását utólérte egy óra alatt. A második órában mindig úgy beszéltek már egymással, mintha sohasem váltak volna el egymástól. Bene István politikával foglalkozott és az asszony értett a politikához; könyveket olvasott és az asszony megértette a könyveit; operába kezdett járni és az asszony értette és szerette a zenét. A küzdelmeik néha előlről kezdődtek; néha marcangolóan és lángolóan föllobbantak; Bene István nem házasodott meg; és az asszony húsz esztendő alatt nem lett szeretője az élete első és egyetlen szerelmének.

Húsz év alatt Bene István kezdett öregedni és az asszony lassan vele öregedett. A huszadik évben azonban baj támadt. Az asszony otthon betegeskedett; az egészsége, a gyönyörü erős teste megroppant. Egyedül volt már otthon, a leányai férjhez mentek, a fiai elkerültek otthonról és a megöregedett Schwartz doktor azt ajánlotta neki, keressen föl Budapesten egy orvosprofesszort. És ebben a huszadik évben Csermákné egy juniusi estén halkan és mosolyogva így szólt Bene Istvánhoz:

– Hazautazom, – mondta elkomolyodva az asszony. – Isten vele, Pista. Nagyon jó volt itt lenni. Boldog voltam. Köszönöm.

– Miért búcsúzik tőlem, Zsuzsika? – kérdezte reszketve. – Miért búcsúzik? Sohasem búcsúzott eddig…

Bene István kikisérte az asszonyt a vasuthoz és amikor az asszony beszállt a kocsiba és ő lent maradt, akkor nem bírt magával. Fölugrott a kocsi lépcsőjén, berohant a kocsiba és az egész testében reszketve megállott az asszony előtt. Az asszony sírni kezdett, a férfi is sírni kezdett, megölelték és megcsókolták egymást és zokogva elbucsuztak egymástól. És Csermák Antalné ezen az őszön meghalt és kivitték a csöndes, szép kunszállási temetőbe.

Kürth Pista.

Gulyás megforgatta a kezében legényes, kis kalapját, megtörölgette izzadó homlokát és őszülő haját; szikár, magas alakja meghajlott kissé és dacosan mondta:

– Ha Pista úrfi tovább is bujtogatja ezeket a rüheseket, akkor aztán én igazán nem birok velük. Ugyis beléjük bujt már az ördög.

Pista elpirultan, zavarodottan ült a helyén, azután elszántan emelte föl a fejét, de az elszántságra egyelőre nem volt szükség. Az apja ránézett, összevonta a szemöldökét, azután halkan mondta:

– Pista úrfi, – mondta, – ne haragudjon… előtte mondom, nem a háta mögött… de nem úgy van ez, mint a könyvekben.

– Jól van, Gulyás, – szólt közbe türelmetlenül az öreg Kürth. – Majd én elintézem.

Gulyás kiment, néhány másodpercig csönd volt, azután az öreg Kürth odafordult a fia felé. Reszketett a hangja az erőlködéstől, fuldokolva gyűrte le a haragját.

– Pista, – szólt rekedten, – én most már veled nem vitatkozom arról, kinek van igaza. Hanem megtiltom, egyszerüen megtiltom neked, hogy paraszttal szóba állj. Az ember elküldi a fiát… nagy pénzért… külföldi egyetemeken tanulni és a haszna belőle az, hogy saját házában van a legnagyobb ellensége.

– Nem vagyok a mondanivalódra kiváncsi. Nekem ne bujtogasd az aratóimat. Hiszen még megérjük, hogy a kunszállási paraszt sztrájkolni fog. Az apjuk huncut…

– Ha a rendelkezésem nem tetszik, föl is út, le is út. Mehetsz, ahová tetszik. De itt, – itt én parancsolok.

Ráütött az asztalra, hogy a tányérok és a poharak csörömpölni kezdtek, azután fölállott, kiment és becsapta maga mögött az ajtót. Az asztalnál -120- csönd volt, Pista lesütött szemmel hajolt a tányérja fölé.

– Látod, Pista, – szólalt meg az anyja – mit avatkozol be ezekbe a dolgokba. Megharagítottad apát.

– Anyám, – felelte Pista kínzottan – én azt teszem, amit a lelkiismeretem parancsol. Én nem nézhetem ezt a kizsákmányolást… én nem tűrhetem, hogy emberekkel úgy bánjanak, mint a barmokkal… Gulyás, a legkomiszabb emberhajcsár, aki…

Pista vállat vont, felelni akart, az anyja azonban hátrafordult és boszankodva mondta:

Erzsi megrezzent, szorosabbra fogta a tányérokat, amelyeket a kezében tartott, megfordult és kiment. Egy bámuló, meleg pillantása azonban elérte még a Pista szemét és Pista gyorsan föltámadt figyelemmel nézett a magas, barna parasztleány után.

– Látod, – szólt az anyja – elrontod a cselédeimet is… így bolondítod meg őket… mit gondolsz te, mi lesz ennek a vége…

Pista most már egészen elhallgatott. Nem válaszolt az anyjának, nem is hallotta a szemrehányó, de puhán zuhogó mondatait, lehajtotta a fejét és belemerült gondolataiba.

Délután nem ment ki a szérüskert végébe, ahol ilyen tájban össze szoktak gyülni a parasztok, bent maradt a szobájában és idegesen, szórakozottan -121- olvasni próbált. Az olvasás nem ment; letette a könyvet, lefeküdt a divánjára és a levegőbe bámult. A szobája ajtaja fölnyílt és Erzsi jött be rajta.

Erzsi lesütött szemmel forgatta a ruhát, azután fölnézett és hirtelen elszántsággal lelkendezve mondta:

– Hát csakugyan igaz – mondta szinte nevetve. – Vas Jóska mindig mondja… de már ha az urfi mondja, csakugyan igaz.

– Isten láthatatlan szellemi lény, – felelte a leány gyorsan, egy kicsit büszkén arra, hogy a katekizmus tanítására ilyen jól emlékszik még.

– Az ifiur… az ifiur… – felelte dadogva a leány – nagyon… nagyon…

Nem fejezte be a mondatát, elpirult, megfordult és kisietett. Pista nyugtalanul bámult utána és amikor megint bejött a szobájába, megölelte. A leány védekezett, de bágyadtan; másnap még bágyadtabban védekezett és harmadnap elkábultan simult hozzá.

– Az ifiur… az ifiur… – mondta ekkor dadogva – nagyon… nagyon kedves ember.

A következő napokban Pista alig mozdult ki otthonról, de a családja teljes bocsánatát azért nem tudta megkapni. Kint zúgtak a parasztok, súgtak, búgtak, összegyülekeztek, tárgyaltak, vitatkoztak, a morgásuk egyre kellemetlenebbül hangzott és a család egy kissé Pistának tulajdonította az egész mozgolódásukat. Pista lett a parasztok koronatanuja; amióta nem járt közéjük azóta még inkább, mint azelőtt; ha akadt közöttük kételkedő, azt a szájasok a Pistára való hivatkozással torkolták le és a Pistára való hivatkozás végül meggyőzte a habozókat és a hitetleneket is. Junius végén azután jött a sztrájk.

Gulyás lovon sietett be a tanyáról, izzadt homlokkal szaladt be az öreg Kürth-höz; tíz percig -123- tárgyaltak, az öreg Kürth indult a szolgabiróhoz, Gulyás pedig indult a cselédeket összeszedni és vinni ki a tanyára: aratni. A ház ajtajában találkoztak Pistával, az apja nem is szólt hozzá; egy szót sem; nem fogadta a köszönését; elfordult tőle és szótlanul kiment a kapun. Gulyás megállt előtte.

– No, látja-e, Pista urfi, – mondta neki szinte mentegetőzve – ugy-e hogy most megvan a baj. Megmondtam én…

Pista tehetetlenül, zavarodottan vonogatta a vállát. Gulyás pedig jóindulattal folytatta:

Indult a kerten át az istálló felé. Pista utána ment. A kertben egy őszhaju paraszt dolgozott.

A hangja kemény volt, vágott, mint az ostorcsapás; még ha a szavai nem is voltak bántóak, a hangja suhogó volt és irgalmatlan, mikor paraszttal beszélt. Pistát mindig kétségbeejtette -124- ez a hang. Meggyorsította a járását és utólérte az ispánt.

– Látja, – mondta neki – ezért elégedetlenek. Miért beszél velük így? Miért tegezi ezt az öreg embert?

Megrántotta a vállát és ment be az istállóba. Itt már az ajtóban káromkodni kezdett. Semmi különös oka nem volt rá, ez csak hozzátartozott a dologhoz. Pista tudta, hogy valóságos liturgiája van az ilyen belépések számára: előbb jön valami jelentéktelen vagy jelentékeny kifogás – de kifogás mindig van – azután jön a kritika kiszélesítése, általánosítása, azután jön a személyes alkalmazás, – mért nem lettél egri érsek – azután bőven, változatosan, gúnyosan, fület repesztően és bőrt hasogatóan hangszerelve egy merész lendületü, fantasztikus káromkodás. Az apád keserves…

Pistában forrott a vér. Az istállóban elhangzott a káromkodás; remegve hallgatta végig; azután ő is bement. Az istálló közepén az ispánnal szemben ott állott Vas Jóska, a kocsis. Dacosan, zömöken állott és elvakuló szemmel, pislogva nézett föl a szikár ispánra. Az ispán elmondta már neki, hogy ki kell menni a tanyára, aratni. Vas Jóska hátrarántotta a fejét egyszer, hátrarántotta még egyszer, azután gyorsan, elszántan kilökte a száján:

A szó furcsán, szinte kómikusan hangzott a szájában; Pista szinte elmosolyodott rajta, az ispán azonban fölemelte csontos, nagy kezét és kétszer egymás után gyorsan pofonvágta Vas Jóskát. Vas Jóska megtántorodott.

A pofon már elcsattant az arcán; Vas Jóska ekkor lehajlott, fölkapott egy vasvillát, a villa megcsillant a levegőben és ropogva zuhant bele az ispán mellébe. Az ispán melléből kibuggyant a vér, szikár teste megtántorodott. Vas Jóska visszarántotta a villát és bőszülten ordította:

Új döfésre emelte föl a vasvillát. Pista azonban egy ugrással ott termett mellette, megkapta a villát és kicsavarta a kezéből. Vas Jóska előbb védekezett, markolta a villát, ütni akart vele, de -126- azután elgyengült a keze és kieresztette a kezéből a nyelet.

Pista a villával a kezében farkasszemet nézett vele; Vas Jóska megfordult és kiment az istállóból. Az ispán hörögve feküdt a földön; a melléből ömlött a vér. Pista szaladt kifelé, orvosért küldött, azután visszament hozzá, fölvitette a házba és lehuzta ruháját. Az ispán ájuldozott, elboruló szeme újra meg újra becsukódott.

Pista bement a szobájába és kétségbeesetten bámult maga elé. A ház csendes és szomoru volt; az emberek megdöbbenten, lábujjhegyen jártak és halkan beszéltek. Este két csendőr állított be. Itt maradtak éjszakára… a nép meg van bolondulva… nem lehet tudni…

Leszállt a tiszta, csendes nyári éjjel és Pista kábult fejjel, álmatlanul forgolódott az ágyában. Az ajtaja halkan kinyílt és halkan besurrant rajta Erzsi. Pista nem örült most ennek a látogatásnak, amelyet máskor vágyódva reklamált és türelmetlenül elrendelt. Szomoru volt; nagy, alaktalan bánat, tompa, nehéz határozatlanság, gomolygó kétségbeesés ült a szivén. A lány azonban friss volt, fövillanyozott, szokatlanul bátor és jókedvü. -127- Pista nem éreztette vele a saját csüggedt rosszkedvét, igyekezett jó és kedves lenni hozzá. A lány mámoros volt; szinte tombolt; a tartózkodásának és a mindig megmaradt szemérmességének semmi nyoma sem volt; választ nem is várt arra, amit mondott; járt a szája, mosolygott, nevetett…

Pistának kezdett terhére lenni, szerette volna elküldeni, de hogy meg ne bántsa, valami kedvességgel akarta a dolgot kezdeni.

– Erzsi, – mondta – mit vegyek neked holnapután Egerben? Bemegyek… hozok neked megint egy szép ruháravalót.

– Az enyém. Mindent fölosztunk… ki földet kap, ki házat… én csak a tekintetes asszony ruháit akarom. A barna selymet, meg az atlacot… meg a…

– Jön fenét, – ordította Pista. – Jön az, hogy a csendőrök beléjük lőnek az emberekbe… az jön. -128-

A leány rémülten nézett rá, Pista pedig föl és alá járt a szobában és remegve fogott bele egy hosszu magyarázatba. A leány rémülten könyökölt föl az ágyban. Pista szellős öltözetében leült egy székre és keserüen, ádáz haraggal, fogcsikorgatva igyekezett megmagyarázni a leánynak a gazdasági élet kérlelhetetlen törvényszerüségeit. A leány nagy szemmel nézett rá. Kint meleg, tiszta, nyári éjszaka volt.

Pista elfáradva hallgatott el. A leány bágyadtan kelt föl és összetörten állott meg előtte. Pista érezte, milyen nevetséges volt ez az egész helyzet, hogy a magyarázata kegyetlen volt, bár a leány semmit sem értett belőle, és szeretett volna neki valami vigasztalót, valami gyöngédet mondani. De nem tudott.

A leány dideregve állt előtte, kétszer-háromszor nekifogott, hogy szól valamit, végre megzavarodottan, reszketve, kétségbeesetten kifakadva kérdezte:

Pista elcsüggedten ejtette le a fölemelt kezét és hallgatott egy másodpercig. Azután összeszorította a fogát és megkeményedett szívvel, acélkeménységü hangon felelte:

A leány remegve állt előtte. Ő fölállott, rátette a leány vállára a kezét.

A leány fölkapta a ruháját és megverten surrant ki a szobából; Pista becsukta mögötte az ajtót. Úgy érezte magát, mint aki nagy betegségből gyógyult föl és mint aki tudja, hogy soha ebbe a betegségbe vissza nem esik.

Fölkapta a fejét és keményen, keserűen, dacosan, fájdalmasan, de rendíthetetlenül mondta még egyszer:

A Hlavathy-gyerekek.

A Hlavathy-gyerekek tizenketten voltak. Tizenketten azért, mert a tizenharmadik mindig meghalt. Ez a tizenharmadik nem volt éppen a legfiatalabb. Az újszülött esetleg megélt; ha azonban az újszülött megélt, akkor hamarosan az idősebbek közül dőlt ki valamelyik. A Hlavathy-gyerekek nagyok voltak már, amikor a Hlavathy-házra még mindig rá-rászállt a gólya; ilyenkor – a tizenharmadik gyereknél – a fiatal Hlavathyak összenéztek és kiváncsian találgatták, melyikükön van most a sor. A legifjabb Hlavathy keresztelőjén fölkapta a poharát Hlavathy Tamás és jókedvüen mondta:

Hat fiu volt ekkor a Hlavathy-házban és hat leány. A fiukról nincs mit mondani. A leányok sorsa érdekesebb.

Polin, az első leány, simán férjhezment. -131- Sári, a második, üggyel-bajjal, de mégis idejében szintén férjhezment. Az ő sorsuk ezzel elintéződött, az ő életükben többé nem voltak problémák: – természetes volt, hogy hű és dolgos feleségek lesznek, hogy több gyermeket szülnek és hogy most már minden nagyobb zavar nélkül élik le földi életüket. Rózánál, a harmadik leánynál, azonban furcsa módon megakadt a Hlavathy-leányok sorsának a sima lebonyolítása. Rózát nem lehetett férjhez adni.

A dolog érthetetlennek tetszett. Róza nem volt sem szebb, sem rútabb Polinnál és Sárinál, de még derekabb, még dolgosabb, minden áldozatra még készebb volt, mint ők. Egy tisztességes fiatalembernek kellett volna csak jönnie, csak meg kellett volna jelennie, csak ki kellett volna a kezét nyujtania és ő hűséges, derék felesége lett volna.

„A tisztességes fiatalember.“ Ekkortájt kezdett a Hlavathy-házban és egész Kunszálláson az élet legnagyobb kérdésévé és legtöbbet emlegetett problémájává lenni a „tisztességes fiatalember“. Táncosok ekkoriban még csak akadtak a kunszállási majálisokon, de a tisztességes fiatalember fajtája hihetetlenül megfogyatkozott.

A leányok egyre szaporodtak Kunszálláson; fölnőttek, megerősödtek; derék, szép, jó leányok voltak, de a tisztességes fiatalember, az egészen eltünt. Hová lett? Mi lett vele? Budapesten lumpol-e ahelyett, hogy derék, szép feleséget keresne magának Kunszálláson? Kivándorolt-e? Kipusztult-e a fajtája egészen? -132-

Csak annyit lehetett tudni, hogy Kunszálláson egyre-másra lépik át a leányok a huszadik esztendőt, anélkül, hogy férjhez mennének. Példátlan dolog volt ez eddig és a pártában maradottak első sorozata fájdalmas szégyennek érezte ezt a sorsot. Egy tisztességes leánynak, egy úri leánynak husz éves korában asszonynak kell lennie, – érctörvény volt ez eddig Kunszálláson és anyák tomboltak, apák szégyenkeztek, leányok zokogtak, amíg a törvény szigorusága valamelyest megenyhült.

Voltak az első huszéves sorozatban olyan leányok, akik hihetetlen messaliance-okat követtek el kétségbeesésükben; olyan is akadt, aki iparoshoz ment feleségül szíve nagy bánatában; voltak, akik fölköltöztek Budapestre szégyenükben; a többség azonban keserü lélekkel, szomjasan és csodálkozva várt.

Köztük volt Hlavathy Róza is. A Hlavathy Róza kis arca, becsületes, őszinte kis szeme egyre nagyobb csodálkozással meredt bele a világba. Hogy ennyi szeretet, ennyi jóra való hajlandóság nem hí, nem csal, nem hajszol ide valahonnan valami tisztességes fiatalembert…

A Hlavathy Róza dolga annál sürgősebb lett, mert mögötte fejlődött, mögötte nőtt, a huszadik évet már-már átlépte a következő Hlavathy-leány: Ilona. Ilona nem volt a csodálkozó kunszállási leányok közül való. Ilona tüzes, türelmetlen, toporzékoló, magában bízó leány volt. Ő nem kételkedett egy percig sem abban, hogy idejében -133- férjhez megy; ő tudta, hogy a tisztességes fiatalemberre a mai világban nem lehet már várni; föl kell kutatni, föl kell hajtani, ravaszul, művészettel, huzódozással és odaadással, ingerléssel és félénkséggel, vakmerőséggel és szemérmességgel meg kell fogni a tisztességes fiatalembert. Azután… azután majd lesz az ember derék, dolgos, jó feleség. De előbb el kell szédíteni, föl kell tüzelni, meg kell bolondítani a tisztességes fiatalembert.

Ilona bizonyos volt a maga dolgában. Csak kerüljön egyszer rá a sor. – A sor azonban sehogy sem akart rákerülni. Rózát nem lehetett férjhez adni. Róza egyre nagyobb csodálkozással járt-kelt a világban; Róza megindítóan, siratni valóan csodálkozott a világ furcsa berendezkedésén, teljesen érthetetlennek találta az egész dolgot… a tisztességes fiatalember pedig egyre nem jött. Anya és apa éjszakákat átbeszélgetett, rokonok, barátok mozgósíttattak, Magyarország minden részében indúlt már meg egy-egy akció a Hlavathy Róza érdekében… Hlavathy Róza csodálkozva lépte át a huszonötödik, majd a huszonhatodik és huszonhetedik évét és még mindig leány volt és mögötte félőrülten toporzékolt Hlavathy Ilona. Félőrülten toporzékolt, mert róla természetesen szó sem lehetett addig, amíg Róza el nincs látva. Társadalmi érctörvény volt Kunszálláson az is, hogy a fiatalabb leány számba sem jöhet addig, amíg az idősebb férjhez nem ment. A sorrendet be kell tartani, akármi történik. Ilonára – aki toporzékolva átlépte a huszadik… a huszonkettedik… -134- a huszonötödik évet – egyszerüen nem is gondolt senki. Előbb Róza.

Jött azután egy csodálatos és nagyszerü nap: – Róza váratlanul eljegyezte magát. A vőlegény csak tanító volt, amit a Hlavathy-család titokban nagyon szégyelt; de szerencsére az ország tulsó végén volt tanító, ami enyhítő körülménynek számított. A fontos az volt, hogy Róza megy… Róza tehát ment. Nagy lakzi volt – enélkül nincs férjhezmenés Kunszálláson – és Róza elvonult a tanítóval az ország tulsó végére.

Most Ilonán a sor. Ilona szikrázó szemmel és táguló orrlyukakkal nézett szét a világban. Hol az az ember, akit ő boldoggá fog tenni? Az izmai feszültek a görcsös elszántságtól. Hol az a tisztességes fiatalember?

Teltek a napok, teltek a hónapok, egy teljes év telt el és Hlavathy Ilona még mindig leány volt. A hatalmas lendület, amellyel élete nagy feladatának nekifogott, még benne pezsgett az ereiben, de a kisérletei sorra balul ütöttek ki. Elfogytak egészen a tisztességes fiatalemberek? Megbolondultak? Nem Róza lett volna az oka annak, hogy még nem ment férjhez? A Hlavathy Ilona arca kezdett csodálkozó kifejezést fölvenni…

– Leányok, – mondta az öreg Hlavathy idejön Kovács Béla. Ő építi a tárkányi vasutat. Nálunk lakik. Itt marad vagy két évig.

… Kunszálláson az is esemény volt, ha egy új fiatalember végigment az utcán és az is szenzáció -135- volt, ha a szolgabirósághoz új irnok került. Most pedig az történt, hogy egyenesen a Hlavathy-házhoz került új fiatalember, még pedig nem irnok, hanem mérnök. Tisztességes fiatalember… éppen házasulandó.

Elintézett dolog volt, hogy a tisztességes fiatalember a Hlavathy-házé. Meg kell tartani a Hlavathy-ház számára, ki nem szabad ereszteni, jósággal, hűséggel, ügyességgel, kedvességgel, háziassággal, főzőművészettel itt kell tartani, le kell kötözni, meg kell fogni.

A tisztességes fiatalember a Hlavathy-házé és pedig természetesen az Ilonáé. Másra gondolni sem lehetett és a halvány, szép Hlavathy Klára ebbe a rendbe türelmesen és engedelmesen bele is nyugodott. Sőt többet tett. Amikor a mérnök, a távoli rokon, a tisztességes fiatalember náluk lakott és amikor az egész ház élete körülötte forgott, amikor mindenki őt szolgálta ki, amikor az egész család áhitattal és szeretettel leste minden szavát és minden mozdulatát és el volt ragadtatva mindentől, amit mondott és tett és amikor a tisztességes fiatalember fürdőzve ebben a gyönyörü kényelemben és ünnepeltetésben, feléje fordította a kegyességét, akkor Hlavathy Klára – egy álmatlan éjszaka után, hősies elhatározással – rutította magát. Kócos frizura… elhordott slafrok… kedvetlenség és szekánt hang…

A tisztességes fiatalember habozni kezdett. Amikor azonban már-már – nem fanyarság nélkül -136- – Ilona felé hajlott, akkor a nagylelkü Klára csodálatos változáson ment át. Az ő szivében is ott zakatoló nagy türelmetlenség egyszerre megszólalt, a kunszállási leányok fájdalmas sorsát egyszerre reszketve kezdte érezni és – maga sem tudta hogyan – egy estén szédülve, mámorosan, félig öntudatlanul csinos lett, kedves, beszédes, üde, vakító, odahajló, nedves szemü, forró ajku, mindent igérő lett, – és eljegyezte magát a tisztességes fiatalembernek.

A Hlavathy-családban – halkan, suttogva, titokban, hogy a vőlegény meg ne hallja – rettenetes jelenetek játszódtak le. Ilona tombolt és toporzékolt, sírt és a haját tépte, a földre vetette magát és meg akart halni…

A jogait követelte. A tisztességes fiatalember őt illeti meg. Ő is várt Rózára, várjon most Klára ő reá. Klára halványan és hidegen vonogatta a vállát és minthogy apa-anya úgy sem segíthetett a dolgon, megint áttöretett egy kunszállási érctörvény: az, hogy a fiatalabb leány nem előzheti meg a menyasszonyságban az idősebbet.

A belső küzdelem zaja tehát lecsöndesedett és a Hlavathy-házban esküvőre készültek. Voltak ekkor a Hlavathy-gyerekek tizenhárman és történt ez egy évvel azután, hogy Hlavathy Tamás fölköszöntötte testvérei közül azt, aki most soron van.

Egy évvel a fölköszöntő után kiderült, hogy Klára volt a soron. Klára meghült, tüdőgyulladást -137- kapott és meghalt, öthetes menyasszony korában, két héttel az esküvő előtt.

A temetés után csend volt egy ideig, de a gyászoló csendbe hevesen zakatolt bele egy lázasan reménykedő szív: az Ilonáé. Ilona megsiratta Klárát, de nem tudta egészen kikergetni a szivéből azt a százszor bűnösnek érzett, de mélyen fészkelő érzést, hogy felső beavatkozás történt az ő javára, hogy felső beavatkozás tette jóvá azt, amit emberi vágy, leánymohóság ellene vétett. Klára elment; most ismét ő van soron…

Eltelt néhány hét és néhány hét mulva elsápadva, megrendülten, iszonyodva vette észre, hogy az elsőségét ismét vitássá akarják tenni. Ezúttal Ágnes. Ágnes, aki tegnap még kisleányszámba ment és aki szintén megtört egy kunszállási tradiciót: azt, hogy a lányoknak nem kell tanulniok és nem szabad dolgozniok. Ágnes, az éretlen kölyök, aki a világ csúfjára a bátyja patikájába ment gyakornoknak.

Ilona megrendülten és fölháborodva követelte az apjától, hogy tiltsa el Ágnest minden komoly kisérlettől. Az öreg Hlavathy teljes meggyőződéssel közölte is Ágnessel a tilalmat, de Ágnes a vállát vonogatta.

– Nevetséges, – mondta – nem lehet Bélát senkinek sem odaajándékozni. Nem a miénk… Azt veszi el, akit akar.

… Ilona kétségbeesve mondott le a szülői -138- támogatásról és fölvette a harcot Ágnessel. Ádáz, kemény, szörnyü harc volt: hizelgéssel, kacérsággal, kis rágalmakkal, apró vereségekkel, apró győzelmekkel. Csendes, szivós, hosszu harc, amelyben titkolni kellett még azt is, hogy harc folyik, amelyben mindig vigyázni kellett rá, hogy meg ne sértsék a vőlegény kegyeletét halott menyasszonya iránt.

Félévig tartott ez a szívós és csendes harc, amikor ismét gólya szállott le a Hlavathy-házra. Nagyszerü termékenységü emberpár volt ez a két megöregedett ember, de termékenységüket a család most már tompa haraggal, csendes gyűlölködéssel és utálattal nézte. A legidősebb gyerekek ezt az érzelmeket nem is titkolták; az öreg Hlavathynénak meg kellett érnie, hogy legkisebb gyermeke bölcsőjénél keserves szemrehányásokat kapott és felelnie kellett arra a kérdésre, hogy voltaképpen nem szégyenli-e magát…

Az öreg Hlavathy komor hallgatással, Hlavathyné pedig halk zokogással válaszolt erre a kérdésre és a bölcső mellett elhatároztatott, hogy több Hlavathy-gyerek pedig nem születik. A Hlavathy-gyerekek azonban ekkor megint tizenhárman voltak.

De nem sokáig. Az Ilona és az Ágnes makacs küzdelme a vége felé járt. Nyilvánvaló volt, hogy közeledik a döntés. Ilona már minden fegyverét harcba vitte; úgyszólván semmi adnivalója nem volt már, legfeljebb olyasmi, amit tisztességes leány nem adhat. -139-

Olyan lázas és keserü harc volt azonban ez, hogy Ilona úgy érezte, mindent meg kell kockáztatni, mindent oda kell adni, hogy mindent megnyerjen. Napokig vivódott ezzel a gondolattal, de jött egy éjszaka, – kint csendes nyári éjjel volt és illatoztak az akácok – amikor fölugrott forró ágyáról, magára kapott valamit és elindult az alsóház felé, ahol a volt vőlegény lakott… Még nem tudta, mit fog csinálni. Még nem tudta, hogyan fog hozzá. Azt azonban tudta, hogy nincs határ, amelyen át ne lépne.

A szoba ablaka alatt reszkető lábbal megállott; és dobogó szívvel emelte föl a kezét, hogy bezörgessen az ablakon. Remegő keze azonban mozgás közben megállott. Elhalványodva és megtántorodva szorította a fülét az ablakra és most már tisztán hallotta: Ágnes van bent a szobában.

Ilona visszafordult, támolygott egy kicsit az udvaron, azután bement a fáskamrába és fölakasztotta magát. Reggel találták meg. Eltemették.

Ágnes azután férjhez ment; gyerekei születtek; otthon azonban több Hlavathy-gyerek nem született már; a Hlavathy-gyerekek maradtak tizenketten és több érdekes dolog azután nem történt velük.

Frank Éva.

A mai napig is megmagyarázhatatlan dolog a kunszállásiaknak, hogyan jutott eszébe az öreg Farkas Vincének ötvenöt esztendős korában a házasodás. Ha már egyszer próbálta volna!… Mert akkor megszereti vagy mondjuk, az ellenségei kedvéért, megszokja az ember a dolgot. Vagy, ha életében sokat szaladgált volna szoknya után! Ha csak általában törődött volna valaha nőkkel!… De ha az ember jóformán már megöregedett úgy, hogy soha másban élvezete nem volt, mint a földben és az italban, ha valaki már abba a hírbe keveredett, hogy nem is férfi, ha valakinek hetyke parasztmenyecskék már a szemébe is mondogatták, hogy nincs tőle mit félniök, akkor igazán érthetetlen dolog, ha ötvenöt éves korában egyszerre elszánja magát a házasodásra és elvesz egy huszéves leányt.

Frank Éva, a későbbi Farkas Vincéné, egyetlenegy magyarázatfélét tudott, de azt reszketve titkolta el. Frank Éva fürdött egy nyári napon a -141- kis házuk kis udvarán. Kunszállási szokás, hogy nyáron, reggel, telehúzzák hideg kútvízzel a kádat vagy a teknőt vagy a hordót, amely az udvaron áll; délután négy órára, öt órára langyosra melegszik a víz a forró alföldi naptól. Pompás fürdés esik benne annak, aki szereti a fürdést és a víztelen kunszállási rónáról nem mehet el a tenger mellé. Frank Éva fürdött tehát az udvaron; lepedőkből szerkesztett egy kis sátrat a kád köré, mert az udvarukra be lehetett látni az utcáról. Három oldalon tökéletes volt a sátor, a negyedik oldallal azonban nem volt érdemes fáradni, mert a negyedik oldalon a nagy Farkas-kert volt, amelyben úgysem járt soha senki. Frank Éva tehát fürdött; nyugodtan ült bele a kádba, nyugodtan álmodozott föl a bágyadt kék égbe félórahosszat; nyugodtan állt föl és nyugodtan, mosolyogva nyujtóztatta ki szép, fehér, fiatal testét. Maga elé mosolygott; maga sem tudta miért. Csak azért, mert fiatal volt, szép volt és meztelen volt. Mosolygott, azután rémülten sikoltott egyet. A Farkas-kert palánkja fölött ott meredt rá a Farkas Vince bozontos, rezes feje, kidülledő, zavaros, részeg szemmel. Frank Éva elsápadva, megrettenten sikoltott egyet, összevonta szép, fiatal teste köré a lepedősátort, Farkas Vince pedig másnap átjött hozzájuk és megkérte a kezét.

Vonakodásról, visszautasításról szó sem lehetett. A Frank Mózes szürke szakállában a meghatottság könnyei csillogtak, amikor Évával közölte a hírt és az egész család – a két fiatalabb leány és a három fiu és a kiszáradt anya – úgy -142- állott Éva körül, mint az éhenhalók, akik kenyeret várnak valakitől. Most majd a leányok is férjhez mehetnek, a fiuk tanulhatnak, a malom – a Frank Mózes rozoga, kis csalásokra berendezett malma – nem megy tönkre, hanem fölvirágzik; vonakodásról szó sem lehetett. Hallatlan szerencse ez, annál hallatlanabb, mert hiszen Farkas Vince eddig kegyetlen és dölyfös ellenség volt, haragos, lenéző, rút száju és durva üldöző…

A családot az a meglepetés érte, hogy az Éva házasságának semmi, de éppen semmi hasznát nem látta. Farkas Vince csak Évával tett kivételt, a családot éppen úgy üldözte és megvetette, mint azelőtt és Évának szigoruan tilos volt akár a kert elrothadó gyümölcseiből is néhány darabot átküldeni. Farkas Vince egyszer észrevette, hogy a szomszédban az ő almáit eszik és ezen a napon a hosszu agarászostorával megverte Évát.

Évát egyéb meglepetések is érték. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy a férje a házasságuk ötödik napján kiköltözött a közös hálószobából a nagy ház utolsó szobájába, amelyet minden különös ok nélkül irodának hivtak, – a Farkas Vince pipái voltak benne – és vissza sem tért többé. Éva aludt a hálószobában és Farkas Vince aludt az irodában. Az Éva hitvesi kötelességei ezentúl nem terjedtek ki többre, mint a háztartás vezetésére, ebédek és vacsorák fölött való gondos fölügyeletre, arra, hogy ha Farkas Vince nagyon berugott, ő vetkőztesse le és arra, hogy ha nem rugott be eléggé, de valamivel elégedetlen volt, eltürje, hogy megverik. Éva szótlanul türte. -143- Éva általában hallgatott, a cselédek azonban nem hallgattak, tehát egész Kunszállás tudta, milyen az Éva házasélete.

Kunszállás mindent tudott, hihetetlen pontossággal tudott mindent és még Évánál is többet tudott. Igy Kunszállás tudta, hogy a paróchián – paroklyán: mondták Kunszálláson – két hónap óta szép fiatal káplán van és hogy Farkas Vincének éppen e miatt minden oka megvolt már rá, hogy késői házasodását megbánja. Ez akkor nem volt igaz. De a pletykában általában az az érdekes és az a nevezetes, hogy amikor hazudik, akkor csak sietett egy igazsággal, nagyon is gyorsan vonta le a következtetést egy helyzetből, előbb látta meg egy helyzetnek a következményeit, mint azok, akik részesei ennek a helyzetnek. A kunszállási pletyka ekkor tehát hazudott; Frank Éva ekkor még csak csendesen sétált délutánonként a Farkas-ház előtt levő nagy fák alatt a szép, fiatal káplánnal; ha tudta volna, mivel gyanusítják, becsületes és tiszta fölháborodást érzett volna; szennyesnek érezte volna azt a következtetést, amelyet a kunszállásiak jókedvüen és filozófusan levontak a helyzetből, abból a helyzetből, hogy egy elhanyagolt, unatkozó, kétségbeesetten szomoru és kutyamódra kezelt fiatal asszony életében először találkozik egy fiatal férfival, aki érdekes, szép, neki különös és idegen és aki gyöngéden és részvéttel foglalkozik vele. Frank Éva méltatlankodva és elkeseredve mondta volna, hogy a kunszállási pletyka hazudik.

Hazudott is. De négy hónap mulva igaz lett, -144- amit a kunszállási pletyka négy hónappal azelőtt hazudott. Történt ez a Frank Éva házasságának ötödik évében. És Frank Éva akkor lett asszonnyá, mert eddig még leány volt.

Az a mámoros, fájdalmas, boldog és gvötrelmes lelkifurdalással teli félév, amely ezután jött, olyan volt Évának, mintha semmi realitása nem lett volna. Éva nyitott szemmel járt, de úgy járt, mint egy alvajáró. Farkas Vince megverte egyszer: most nem is érezte. Az egész élete, hosszú napjainak minden öntudata, minden összegyült energiája és tudatossága azokban az órákban csapott ki és lángolt elő belőle, amikor éjjel, lopva, kisurranva a házból vagy nappal, forró délben, amikor senki sem láthatta, a kertbe ment le és a sűrű kert végében, a legsűrűbb lugasban találkozott a szíve, az élete urával, akinek egyetlen szavára szívesen halt volna meg.

Meghalásra nem került a sor. Félév mulva a káplánt áthelyezték és Éva ugyanekkor megtudta, hogy gyermeke lesz. Ez volt a nagy fölébredés. Éva ekkor két-három napig egy másik kábulatban járt: mély, nagy, szürke szemével a halál kegyetlen ábrázatára merelt rá elfogódottan, megigézetten és nagy fáradt vágyódással. Meg akart halni. De fölébredt benne a szeretet megszületendő gyermeke iránt és ebből a kábulatból is föl kellett ébrednie.

Élni! De hogyan? Éva elszántan és éles tekintettel körülnézett és egyetlen módot látott az életre: Farkas Vincével el kellett hitetnie, hogy az ő gyerekét várja. Rút, megalázó és piszkos -145- módja volt ez a menekülésnek; a tiszta Éva ájuló undorodást érzett, ha rágondolt; de meg kellett lennie. Éva egy este… Nem, ne beszéljünk erről.

Farkas Vincét ezen az estén Éva itatta le; és a hajnalban, ébredésekor, szokása szerint pálinka után tapogatózó Farkas Vince maga mellett találta Évát. Éva két hét mulva bejelentette neki, hogy gyereket vár.

Farkas Vince fölállt az asztal mellől, ahol vacsora után a pipáját tömte, lassu, nehéz léptekkel közeledett feléje és Éva lehunyta a szemét. Most jön a halál… A nyakán érezte a Farkas Vince két kérges kezét; a két kérges tenyér összébb szorult; azután meglazult és visszahuzódott. Éva fölnézett, Farkas Vince meghajlottan állt előtte; rezes arcából Éva csak két, vérrel befutott, kis szemét látta.

Farkas Vince még jobban lehajolt hozzá és Éva érezte borgőzös lehelletét, amikor így szólt:

Fiu lett. És több szó a dologról a kis fiu születéséig nem esett. Évának azonban még sokkal türőbbnek és sokkal alázatosabbnak kellett lennie, mint addig volt, mert a Farkas Vince vérrel befutott kis szeme minden kis ellenmondásra éppen úgy lángolt föl, mint abban a félelmes percben, amely az Éva életéről döntött.

Amikor a kis fiu megszületett, Farkas Vince a kezébe vette a meztelen porontyot és ránevetett. Azután bement a fáradt, sápadt Évához. Föl és alá járt a szobában, azután odafordult hozzá. -146-

Azután megfordult és kiment. Újra a kezébe vette a kis fiut és megint ránevetett. És nemsokára kiderült, hogy a maga módja szerint szereti, nem, – imádja a kis fiut. Büszke rá.

Évának azonban tovább is nagyon alázatosnak kellett lennie. Hat alázatos esztendő telt így el és a kis fiut iskolába kellett volna küldeni. Farkas Vincét fölbőszítette ez a gondolat. Iskolába? Az ő fia? Nem, a tanító jár el majd hozzá.

Három évig járt el a tanító a kis Farkas-fiuhoz és három év alatt csendes, hallgatag, szomoru szövetségestársa lett Évának. Ez a tanító fiatal, félénk szőke fiu volt, aki eleinte a szokatlanul nagy fizetésért türte a Farkas Vince durvaságát; amikor a pénz már nem csábította és amikor föllázadt volna, akkor tovább türte a dolgot az asszony miatt. Farkas Vince sem az asszonyt nem kimélte, ha a tanító jelen volt, sem a tanítót nem kimélte, ha az asszony jelen volt. Az irgalmatlan durvasága, a szavainak a hetyke, a részeges ostorcsapkodása miatt eleinte mind a ketten szégyenkeztek; azután megszokták, hogy ilyenkor szomoruan, egyetértően, szótlanul összenézzenek. Összenéztek, összehuzódtak, egymást vigasztalták és megtörtént az, aminek meg kellett történnie. Frank Éva volt ekkor harminc éves; a fiu huszonhárom. Frank Éva nem is szerette; vagy ha szerette, ez a szeretet nem hasonlított egy cseppet sem az első, boldog és boldogtalan, mámoros és féktelen szerelméhez. A tanító, mintha -147- nem is lett volna férfi, egy szomoru, szőke fiu volt, aki egy este elsirta magát mellette, aki sirva borult a kezére, akit megsimogatott, megvigasztalt…

Néhány hónap mulva azután újra a halál kegyetlen ábrázatára meredt rá fájdalmas bűvöletben Frank Éva. Most is fölébredt benne a megszületendő gyermeke iránt való szeretet. De most meg kell halni. Azt a rút és aljas játékot, amelyet öt évvel ezelőtt a maga életéért és a gyereke életéért eljátszott, most nem tudná még egyszer… És nem is akarja. Azóta erősebb lett; keményebb lett; a megaláztatásban bátrabb lelkü lett. Tisztának érezte magát a bünében is; szenvedett és a szenvedéssel megfizetett mindenért; amivé lett, azzá a más bűne tette, amit cselekedett, arra a más vétke vitte…

Inkább meghalni, mint tiszta lelkét és megáldott, szép testét még egyszer megalázni. Három hónapig viaskodott a halál gondolatával Frank Éva; éjszakánként nyitott szemmel feküdt magányos ágyában és figyelt a sötétben a halál szavára és figyelt néha annak az új életnek a szavára, amely benne megszólalt már. És egy meleg nyári éjszakán – kint susogott a nagy kert – amikor végezni akart végre magával Frank Éva, ennek az új életnek a szava olyan erős lett, hogy fölugrott az ágyáról és elindult a Farkas Vince szobája felé.

Könnyü ingében fehéren és mezitláb suhant végig a folyosón és a lépése és a szándéka egyformán biztos volt. Nem megalázni és meggyalázni magát; nem csábítani többé… Szembeállni -148- és leszámolni. Nyíltan megmondani mindent és nem könyörögni, hanem ölni, hogyha kell.

Olyan forró akarat hajtotta Frank Évát, hogy az ágyáról ugrott föl és mezitláb jött ide az ajtó elé. De abban a másodpercben, amikor a kilincsre tette a kezét, hogy benyisson, egyszerre meghült az akarata, egyszerre elbágyadt az elszántsága, egyszerre remegni kezdett a teste. Nem a vallomástól és nem a leszámolástól riadt vissza, hanem attól a gondolattól, hogy ölni akar. Ölni akar? Igen, ölni akar. Megbocsátásra vagy csak türelemre, vagy csak hideg elküldésre számítani is ostobaság. Az a két kérges tenyér újra körülfonja a nyakát és ezúttal nem huzódik vissza. Ő pedig akkor oda nyul a revolverhez, amely megtöltve hever éjszakánként az asztalon és öl vele. Sőt meg sem várja, amíg az ő élete – és a megszületendő gyermeke élete – veszedelembe kerül. Meg sem várja, amíg Farkas Vince fölébred. Farkas Vince alussza a részegek mély álmát, ő melléje lép, a revolvert a homlokára teszi…

Másnap majd védekezik, ha gyanusítanák. Majd kivágja magát. Ettől nem félt. De az ölés gondolatától visszarettent és rémülten, elsápadva kapta vissza kezét a kilincsről, amikor már rátette.

Hajnalig állt ott az ajtó előtt és viaskodott a gyilkosság gondolatával. Didergett; a meztelen lába megdermedt; megfordult, azután újra visszatért. Kint hajnalodott és amikor Frank Éva égő, kábult szeme először vette észre, hogy kint már hajnallik, akkor didergő testén nagy forróság futott -149- végig, láng csapott föl a fejébe, rácsapta a kezét a kilincsre és benyitott a szobába.

Farkas Vince ott feküdt a padlón, a szoba közepén; és amikor az asszony ráhajolt, látta, hogy halott. Hatvankilenc éves volt és a halál, amelynek az útját annyi itallal készítette elő, eljött érte.

A halál eljött érte éppen akkor, amikor Frank Éva híni akarta. Frank Éva tántorogva ment ki a szobából, csendesen behuzta maga mögött az ajtót; az ajtó előtt azonban – a folyosó hideg kövén – térdre esett és zokogva imádkozott és a fejét a földre hajtva köszönte meg sirva és ujjongva az Istennek, hogy őt megmentette a gyilkolástól.

Farkas Vincét eltemették. Frank Éva megszülte a második gyerekét és azután boldog, csendes, tiszta és hosszu életet élt. A gyerekeiért élt és boldog volt velük. Soha többé férfival dolga nem lett; férjhez sem ment, pedig sokan hívták. A tanító is hívta, de ahhoz sem ment; sőt bezárta előtte az ajtaját. Ez csodálatos volt; a tanító nem értette, de bele kellett nyugodnia. A tanító ekkor elköltözött Kunszállásról és később híres iró lett. A káplán idővel kanonokká lett és püspökjelöltnek emlegették. Frank Éva sokszor gondolt két gyerekének híres két apjára, mert sokszor hallott róluk; de sohasem vágyódott utánuk. A gyerekei boldoggá tették; a boldogsága hiánytalan és tökéletes volt.

Ezt Kunszálláson nem tudták megérteni; és csodálatos is volt, hogy amíg Frank Évának a halált -150- jelentette a szerelem, addig szeretett és amikor szabaddá lett, akkor nem akart többé szerelemről és férfiról tudni. Ez csodálatos is volt és nem is magyarázza meg más, csak talán az, hogy a szerelem mégis csak azért kell némely asszonynak, mert gyermek kell neki. Frank Évának – halálos veszedelmek árán – megvolt a két gyereke és a szerelem nem kellett többé neki. Ilyen asszonyok is vannak…

Orvosok.

Délután negyedhárom volt. Meleg szeptemberi nap. A jegyző fölállott az asztal mellől.

A jegyző fölhajtott egy pohárral a behűtött homoki borból; izzadság csapódott ki a homlokán; letörölte, kezet fogott a többiekkel és elindult. Rögtön utána mentek a többiek is: a két orvos, a fehérhaju, jó öreg doktor és pedáns unokaöccse, akit az öreg mostanában tanított ki a kunszállási praxis árnyalataira és finomságaira. Az asztal mellett egyedül maradt Funták, a házigazda. Az asztal tele volt az összedobált kártyákkal és a borospoharakkal. A napfény vakított. Funták rettenetesen szenvedett a forróságtól és a borosüveg után nyult. A kertajtóban megjelent a gömbölyü, szőke Funtákné és lassan közeledett a kis lugas felé. -152-

Mire odaért, Funták a földön feküdt. Halkan hörgött és az arca lila volt. Az asszony elsikoltotta magát, föléje hajolt, föl akarta emelni, azután kétségbeesett, hosszantartó sikoltozásba tört ki. Félpercig elhagyottan sikoltozott a napfényes kertben, azután az udvaron át nyári, délutáni lomhaságukról megfeledkezett cselédek rohantak feléje. Az asszony a kocsissal, mindenessel és a kertésszel fölemeltette az urát és bevitette a hűvös házba, a szobalányt pedig a két doktor után szalajtatta.

Funták halkan hörgött a hűvös szobában; az asszony tehetetlenül fáradozott vele; a két doktor belépett az ajtón. A fiatalabb fölindultan, nagy zajjal és fontos lendülettel lépett be, az öreg elsápadtan, de nesztelenül. Az asszony elébük rebbent; nem tudott szólni, csak nyitott szájjal, a halálos rémületbe beleüvegesedő szemmel, téveteg kézzel intett az ágy felé.

A két doktor odalépett az ágyhoz. A fiatal gyors és tevékeny vizsgálatba fogott, az öreg összevont, fehér szemöldökkel, szótlanul és mozdulatlanul nézte a vergődő embert. Az asszony megkuporodott mögöttük és ájuldozó lihegéssel nézte őket.

A fiatal fölpillantott és ránézett az öregre. Szólni akart, de az öreg egy mozdulattal letiltotta a szólást. A fiatalnak a torkán akadt a szó, de az egész teste, a feje, az arca, a keze még mindig jelezte, hogy valami kimondhatatlanul fontos dolgot akar mondani. Az öreg egy fejbólintással jelezte, hogy megértette. Odafordult az asszonyhoz. -153-

Az asszony torkán az eszeveszett rémületnek egy olyan sivalkodása tört ki, hogy az öreg doktor visszahökkent és újra elsápadt. Le akarta csendesíteni az asszonyt; megfogta a karját és kifelé vezette. Az asszony engedte magát, de csak a szomszéd szoba küszöbén át; a szomszéd szobában levágta magát a földre és szótlanul ütögette a fejét a földhöz. Az öreg doktor magához intette a fiatalt.

Az öreg doktor behuzta maga mögött az ajtót és néhány másodpercig elgondolkozva nézte a földön fetrengő asszonyt. Azután odalépett hozzá, megfogta a karját, megragadta és fölkényszerítette az asszonyt a földről.

Az asszony értelem nélkül bámult rá és a szeme lassan elborult. Az orvos rákiáltott:

Megrázta. Minden erejét összeszedte és megrázta. Az asszony fölszisszent és az ájulás fátyola eltünt a szeméről. A doktor most jósággal és gyöngéden hajolt le hozzá.

Az asszony sirva nyögött. Beszédbe fogott, azután ájuldozásában is megszégyenülve, visszahőkölve hagyta abba a beszédet. A doktor biztatta, mint egy gyereket. Az asszony elcsukló hangon, megszégyenülve, fölhördülve, de még mindig suttogva, gyorsan sirta oda neki:

A doktor fölemelte a fejét és csendes ajkbiggyesztéssel, lassan bólintott egyet. Most értett mindent. Eleresztette az asszonyt; az asszony végigzuhant a földön és vergődve, halkan sikoltozott rá a földre. A doktor nézte és most már értett mindent, amit eddig csak bizonytalanul sejtett és amit ez az érthetetlen, féktelen kétségbeesés is csak halk, bizonytalan és tapogatózó gyanuvá tett benne. Tizenöt éves titkolózás… egy lehűlt szerelem… egy megszokott viszony… a férfi kényelmes volt, az asszony nem eléggé szivós… és mind a ketten szégyelték a dolgot… Az asszony elvált asszony volt; a gyerekei is úgy születtek, mielőtt még ideköltöztek; szégyelték őket itt törvényesíttetni. A szégyen! A félelem a kisváros megvetésétől!

Megindultan és elgondolkozva nézett a földön vonagló asszonyra. Ezt most a rokonok kiteszik innen; távoli, éhes rokonok jönnek; kidobják őt is, a gyerekeit is; három gyerekkel jómód után neki a szegénységnek…

Gyorsan megfordult, az asztalhoz lépett, kivette a receptkönyvét, pár sort írt egy papirlapra; behívott egy cselédet és elküldte a papirost. Azután odalépett az asszonyhoz és megérintette a -155- vállát. Az asszony könnyben uszó, kábult és értelmetlen szemmel nézett föl rá.

Átment a másik szobába. A fiatal orvos feléje fordult. Az öreg doktor odalépett az ablaktáblákhoz és behajtotta őket. A hűvös szoba elsötétedett. A fiatal orvos riadtan és boszúsan nézett rá és szólni akart. Az öreg megelőzte.

– Az imént közölte velem – szólt csendesen – azt az elhatározását, hogy a gyermekei anyját a halálos ágyán törvényesen is feleségül akarja venni.

– Nem él már két percig sem, – mondta a haldoklóra mutatva. – Nem él addig… Ha nem volna sötét, láthatnók, amint…

Átadta a helyét és gúnyosan várta, mihez fog az öreg. Az öreg megállott az ágy mellett és nem fogott semmihez Mozdulatlanul nézte a haldokló bizonytalan, sötét körvonalait. Mozdulatlanul állott.

A fiatal szólni akart hozzá, de közben észrevett valamit. Az ágy fölé hajolt és halkan mondta: -156-

Az ablak felé akart menni, de az öreg fölindult, kemény és csattanó szava megállította.

A fiatal elbámulva nézett rá. Ezt a hangot még nem hallotta tőle. Az öreg ekkor szembe fordult vele és rátette a kezét a vállára. Sovány, finom keze most kemény és súlyos volt.

– Nem halt meg – mondta halk, de hidegen pattogó hangon. – És a házasságkötésnek mi leszünk a tanui.

A fiatal fölágaskodva akarta magáról lerázni az öreg kezét, de az öreg megfékezte. Megfogta. Nyugalomra szorította.

A fiatal fölindultan akart tiltakozni, de az öreg összevont fehér szemöldöke alól kérlelhetetlen, parancsoló, hidegen szikrázó tekintettel nézett a szemébe. A fiatal farkasszemet nézet vele és háborogva akart beszélni; félpercig tartott a csendes, nagy harc, azután a fiatal megadta magát.

Nem tudta tovább mondani. Ez volt az első szava a szótlan küzdelemben és ez volt az utolsó is. Elhallgatott. Lesütötte a szemét. -157-

Az öreg doktor eleresztette. A fiatal szédülten ült le egy székre; az öreg is leült. A székek csusszanása volt az utolsó zaj, azután csend lett. Hűvös, sötét és csendes volt a szoba. A sötétben mozdulatlanul és hallgatva ült sokáig a két orvos a halottal szemben.

A várakozás már türhetetlen lett; a fiatalnak úgy tetszett, mintha órák óta ülnének a sötétségben és a csendben. Kint végre zaj támadt. Az öreg fölállott, kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját. A jegyző jött meg.

– Pál barátunk – mondta hangosan – azt az óhajtását fejezte ki nekem, hogy feleségül akarja venni a gyermekei anyját. Minthogy az állapota komoly aggodalomra ad okot, kérlek végezd el rögtön a házasságkötés szertartását.

Az asszony rémült, nagy lélekzetvétellel kapta föl a fejét. Az öreg doktor odament hozzá, megfogta a karját, fölemelte. Az asszony reszketve és mereven engedelmeskedett neki.

Az öreg doktor bevezette a sötét szobába. Az asszony elvakulva és dideregve állott meg és összegörnyedten meredt a sötét ágy felé. A jegyző lassan bejött utánuk és óvatosan tapogatózott előre az asztal felé. Az öreg doktor megfogta a kezét, odavezette az asztalhoz és leültette.

Az öreg doktor odament az ablakhoz, megfogta az ablaktáblákat. Vékony fénycsik esett be a szobába, halványan megvilágította az asztalt, de félhomályban hagyta az ágyat. A doktor visszament -158- a jegyzőhöz és látta, amint a jegyző is elsápad egy hirtelen támadt kétségtől, egy kegyetlen fölindulástól. Hozzáhajolt.

A jegyző szorongva, rémülten nézett az ágy felé; a doktor a vállára tette a kezét; a jegyző ijedten nézett rá és megvacogó foggal halkan kérdezte:

Szikrázó, parancsoló, könyörgő pillantással mélyedt bele a tekintete a jegyző szemébe. A jegyző lehajtotta a fejét és gyorsan beszélni kezdett:

– Kijelenthetik a házasulni akaró felek, hogy semmiféle házassági akadály közöttük nincs?

Az asszony téveteg szemmel bámult rá. A doktor odament hozzá és megérintette.

– Akkor – hadarta a jegyző – a kivételes körülményekre való tekintettel…

Hadart. Törvényparagrafusokat citált lehajtott fejjel és az asztalra szegzett tekintettel. Az öreg doktor odalépett az ágy mellé. A jegyző hadarva kérdezte:

A kérdés az volt, kijelenti-e Funták Pál, hogy az itt jelenlevő Rozvány Borbálát feleségül akarja venni. Az ágy felől egy nagyon halk, egy suttogó, egy alig hallható igen hallatszott. A jegyző gyorsan, rémülten fordult az asszonyhoz:

Az asszony értelmetlenül, kábultan elmondta a maga igenjét. A jegyző hadart még valamit, azután fölállott. Az öreg doktor odalépett hozzá:

– Köszönöm – mondta halkan. – Ti most menjetek ki. Mi megpróbálunk még mindent…

A jegyző menekült. Az asszony lélek nélkül kituszkoltatta magát. A szobában ismét csak a két doktor maradt. Az öreg doktor leült. A fiatal nem tudott ülni, remegve és idegesen állott be egy sarokba.

A szoba csendes volt és sötét. A percek ismét úgy teltek, mintha órák lettek volna. A fiatal nem birta.

Az öreg intett neki. A fiatal kilopózott. Az öreg ült a helyén és a hűvös, csendes félhomályben mozdulatlanul nézte a halottat. Félóra hosszat ült szemben a halottal; legalább ennyi idő kellett; félóra mulva fölállott. Kiment a másik szobába.

Az asszony ajakán fölszabadult, hangos zokogás tört ki; az öreg doktor néhány szót mondott még neki, megsimogatta, azután kifelé indult. Lassan kiment az udvarra; az udvar és a kert fürdött a vakító szeptemberi napfényben. Délután három óra volt.

A Lőrinczy-gyerek.

A Zöldkoszoruba elcsalták egyszer a Lőrinczi-gyereket, a kispapot és ekkor történt meg az a furcsa eset, hogy a kunszállási fiatalság hosszabb ideig komoly dolgokról beszélgetett a frissen csapolt sör mellett. Estefelé azonban megérkezett a kasznár, aki ötven éves ember létére mindig a fiatalokkal tartott és néhány teliszáju, mocskos szóval helyreállította a Zöldkoszoru uri asztalának rendes hangulatát. A Lőrinczi-gyerek ekkor fölállt és menni készült. A kasznár marasztotta. Megfogta a reverendáját és le akarta huzni egy székre. A Lőrinczi-gyerek mozdulatlan arccal szabadította ki a reverendáját és az ajtó felé fordult. A kasznár, aki a tanyán – ahonnan jött – egész nap ivott már, elébe ugrott és megállította. Jóval nagyobb volt nála; duzzadt, veres arcát odadugta a kispap tiszta, szőke feje elé és kihivóan kérdezte:

– Mért mégy el akkor, amikor én jövök? -161- Mért nem papolsz tovább? Szomszéd! Tán derogálok neked?

A derogálás kérdése igen fontos kérdés volt Kunszálláson és uri társaságban nagyon gyakran fölvetődött. A Lőrinczi-fiu azonban nem felelt a kérdésre. A kasznár pálinkagőzös lehellete elől elfordította a fejét, hallgatott és kereste az útat kifelé. A kasznár várta a választ és amikor látta, hogy a Lőrinczi-gyerek szótlanul menni akar, dühösen ropogtatta ki a fogai közül:

A Lőrinczi-gyerek tiszta, fehér arcán ekkor egy kis pirosság jelent meg; a szeme föllobogva tágult ki, de azután gyorsan a föld felé fordult; a szája megremegett és halkan mondta:

A kasznár káromkodott, ivott, átkozódott és boszut fogadott bent a Zöldkoszoruban, a Lőrinczi-gyerek pedig ment hazafelé. Csendes alkonyat volt, tiszta kékség, nagy, ragyogó nyugalom és a Lőrinczi-gyereknek édes szomorúsággal telt meg a szíve. Egynek érezte magát a földdel, a lángoló nyárral, egész kedves és piszkos kis szülővárosával, amelynek – úgy érezte – fekete ruhájában most simul először szeretettel a szívére, mikor az első bántalom érte. Nem a bántalom fájt neki, más, nagy, édes szomoruságot érzett. Elgondolkozva -162- ment hazafelé; egy-egy másodpercre állott csak meg, mert kis gyerekek és öreg asszonyok máris kezet csókoltak neki.

Másnap délután kint ült az udvaron, letette a könyvét és álmodozva nézte a szélesen nyugvó boronákat, amelyek előtte hevertek. A ház csendesen, fehéren állott a nyári napsütésben; senki sem volt otthon; mindenki kint van a földön… A kispap elboruló szeme hullámos, fekete földet látott a boronák mögött, fölszántott, puha, fodrozódó földet és olyan forró, hirtelen vágy lepte meg a föld után, az után, hogy fölszántott földbe merítse bele a kezét, hogy zsíros, omló földet morzsoljon az ujjai között, hogy szinte fájdalomnak érezte a vágyát. Fölemelte a fejét és nyugtalanul nézett körül. Soha eddig nem vágyódott visszafelé, mindig csak előre; mindig úgy érezte, hogy végleg elszakadt a földtől, földdel bajlódó apjától, az apja száz holdjától, egész paraszteredetétől, de most, amikor nemsokára el kell majd indulnia az álmai útján, amikor utoljára jött haza néhány teljes hétre, – most nyugtalanította Kunszállás, megzavarták a legények, akikkel találkozott és a fiatal asszonyok, akikkel valamikor együtt járt iskolába. Sóhajtva és gondolkozva nyúlt a könyve után…

A kerítés felől, a kasznár kertje felől ekkor nevetés hangzott föl. A kispap meglepetve nézett oda és elpirult, mert érezte, hogy percek óta nézték.

Surányi Eszter volt ott, a kasznár gazdasszonya, a híres, szép Surányi Eszter. Ezzel is együtt járt valamikor iskolába. De mi minden történt ezzel azóta.

– Nincs hát! – mondta Eszter nevetve. – Én nézem itt egy fél óra óta, hogy csakugyan holtig tanul-e?

A kispap elmosolyodott, fölállott, a kerítés felé indult, de azután habozva megállott. Az Eszter durva szövésü inge szabadon hagyta a karját és a nyakát.

– A magam kedvéért teszem – szólt mosolyogva. – Nem a tekintetes úr kedvéért. -164-

– Hiszen tudhatja, – mondta Eszter. – Megmondtam. Nem árt az nekünk, ha tudja is. Kár volna a selyemkendőért. Mert… mit akar aztán vele a tekintetes úr?

Másnap délután három órakor a kispap átvetette magát a kerítésen. A szíve fojtogatva zakatolt, a homlokán kábítóan lüktetett egy ér, mintha meg akart volna pattanni. Az elhagyott, csendes kerten átlopózott a lomha, nagy kasznárház felé, ahol Eszter várta.

Ez történt három órakor. Fél négykor kemény lépések kopogása hallatszott a köves folyosón és rögtön utána dühös, diadalmas dörömbölés az ajtón.

– Dehogy nem nyitom, – felelte nevetve Eszter. – Hadd lássuk, ki zavarog úgy… csak nem ijedünk meg tőle… Nincs azon mit szégyelni…

A kulcs megcsörrent, a zár kinyilt, a Lőrinczi-gyerek fehér arccal kapaszkodott bele egy szék karfájába, a tágan fölcsapódó ajtóban pedig szétpuffadó, diadalmas, veres arccal ott állott a kasznár. Mögötte kocsis, kertész, béres.

– Hohohohó! – rikkantotta be a szobába -165- a kasznár. – Hohohohó! Micsoda kakas tévedt ide az én portámra. Legények, ezt a fekete kakast nekem megkoppasszátok…

A kasznár örömtől részegen harsogott, krákogott, röhögött; fogta az oldalát és ordított:

– Megkoppasztani!… Munkára, emberek. Megkoppasztani, úgy kihajítani az utcára… hadd lássák… Munkára, emberek.

– Tekintetes úr, – szólt Eszter remegő hangon – azt én nem engedem meg.

A kocsis, a kertész és a béres rávetette magát a Lőrinczi-gyerekre. A Lőrinczi-gyerek félig ájultan védekezett. Belekapaszkodott annak a széknek a karfájába, amelyet megfogott és szótlanul, görcsösen szorította a fát bele a markába. Nem lehetett a kezét a székről lefejteni.

Eszter megmozdult; segítségére akart menni. A kasznár elébe állott, föltartotta és közben uszította az embereit.

Eszter sápadtan nézte egy másodpercig ezt a harcot, azután fölsikoltott és begörbített karmokkal ugrott neki a kasznár duzzadt, vörös arcának. A kasznár védekezett, de az első rohamot már nem tudta kivédeni. Az Eszter körme nyomán repedt a bőr és szakadt a hús; a kasznár duzzadt arcán kis vérpatakok csordultak lefelé. -166-

Nem bírt Eszterrel. Eszter tépte, vágta és ütötte. Megszökött előle a folyosóra, Eszter utána ment. Innen is szöknie kellett.

– Csak ki az utcára! – ordította be a szobába, és ő is szaladni kezdett az utca felé.

Az utcán ott volt a Zöldkoszoru egész társasága, a kunszállási fiatalság. A kasznár törölgette az arcáról a vért és nevetve, ugatva, bufogva kiabálta nekik:

Hozták. Egyikük Eszterrel harcolt, a másik kettő hozta a Lőrinczi-gyereket. A Lőrinczi-gyerek nem védekezett; úgy feküdt a karjukon lehunyt szemmel, fehér arccal, mintha elájult volna. Hozták.

– Lökjétek ki, hajítsátok ki; ide hajítsátok – üvöltötte a kasznár.

A két ember nem lökte ki a Lőrinczi-gyereket. Óvatosan megfogták, ijedten nézték a fehér arcát és – szinte gyöngéden – megpróbálták talpra állítani.

A két ember megpróbálta talpra állitani, de a Lőrinczi-gyereknek megrogyott a térde. A kunszállási fiatalság csendes, édes nevetéssel fogadta már a megjelenését is, mikor a lába megrogyott, akkor a csendes nevetés viharos kacagássá alakult át. A fiatalság tréfálózott, nevetett, röhögött, hahotázott, hejahujázott és a szomszédban kíváncsian nyíltak föl az ablakok. A kasznár csapkodta -167- az oldalát és bugyborékolt ki belőle a boldog röhej…

– Hohoho! Huhuhu! A szent pap… a kis kakas… no nézze meg az ember… ide nézzenek… No paraszt, no paraszt.

A Lőrinczi-gyerek most kinyitotta a szemét és egy elborult, fájdalmas tekintettel végignézett a kunszállási fiatalságon és a szomszédban kinyílt ablakokon. A térde még egyszer megroggyant, úgy tetszett, össze fog esni. De nem esett össze. A szeme nem csukódott újra be, hanem tágra lobbanva kinyílt és visszatért a kasznárhoz, aki vonaglott a röhögéstől és boldog vonaglásban törölgette a vért az arcáról. Visszatért a kasznárhoz és megállapodott nála, megállapodott rajta.

A Lőrinczi-gyerek lobogó szemmel nézte a kasznárt. Csend lett. A Lőrinczi-gyerek kiegyenesedett. Meztelen, szép, fiatal teste kihuzódott, kifeszült; ökölbe szorította a kezét és a karján megfeszültek az izmok; boltozatos melle földuzzadva szítta be a levegőt. A kasznár is elhallgatott; hiába igyekezett nevetni, most már csak fujni tudott.

A Lőrinczi-gyerek előre lépett egyet. Elfelejtette, hogy meztelen; nem törődött többé a meztelenségével és a meztelensége nem is volt már nevetséges, hanem pompás és félelmes volt. Előrelépett egyet. Még egyet. A kasznár védelemre kapta föl a kezét, de mielőtt még védekezhetett volna és mielőtt a meghökkent, az elámult kunszállási -168- ifjuság közbeléphetett volna, a Lőrinczi-gyerek fölemelte az öklét és mint egy irtózatos csontbuzogánnyal, úgy csapott bele a kasznár duzzadt, véres arcába. A kasznár birokra akart vele menni, egy fejjel volt nagyobb nála, de a Lőrinczi-gyerek pompás, acélos, gyönyörü, meztelen teste úgy dolgozott, mint egy gép. A kasznár még két irtózatos ütést kapott a fejére; támolyogni kezdett. Még egy harmadikat; összeesett, mint egy csomó rongy.

A meztelen Lőrinczi-gyerek lenézett rá. Tiszta szép feje most lobogó pirosságban égett; fölszegte a fejét, undorodva pillantott le még egyszer a kasznárra, azután világító és bátor szemmel körülnézett. Senki sem nézett szembe vele.

A Lőrinczi-gyerek nyugodtan, szégyenkezés nélkül megfordult, bement a házba, felöltözködött és a kerten keresztül hazament. Otthon levetette a reverendáját és soha többé nem vette föl. Másnap reggel kiment a földre és inaszakadtáig, boldogan, mámorosan dolgozott együtt az apja aratóival. Omlott és énekelt a kaszája előtt a búza.

Zólyomi Jeanette.

Zólyomy Jeanette volt pár évig – pontosan: hat esztendeig – a legszebb leány Kunszálláson. (Ami nem csekélység, mert Kunszálláson sok szép lány van.) Hat évig Kunszállás egyhangu itélete szerint ő volt a legszebb lány nem csupán Kunszálláson, hanem az egész vármegyében. Ez a hat év terjedt a Zólyomy Jeanette huszonharmadik évétől a huszonkilencedikig.

Huszonhárom éves volt ez a délceg, bársonyos szemü, nagyon fekete haju, nagyon fehér arcu, büszke száju lány, amikor Kunszállásra került a postához. Pár évvel azelőtt még Budapesten bálozott és úgy volt, hogy milliomosnak vagy grófnak, de lehetőleg milliomosnak és grófnak kell lennie annak, akihez feleségül megy. Az apja azután meghalt, és kiderült, hogy éppen csak annyiuk maradt, – neki meg az anyjának – hogy egy évig szükösen megélhetnek. A milliomosok és a grófok elmaradtak tőlük, kisebb ember soha közeledni -170- sem mert feléjük, – Jeanette tehát sietve elvégezte a postás tanfolyamot és lejött Kunszállásra postáskisasszonynak.

Kunszálláson nagy föltünést keltett a megjelenése. Nem csupán a gyér kunszállási ifjúság, hanem a feleséges emberek is csapatostul tódultak a postára, ahol Zólyomy Jeanette márványarccal ült a rács mögött és adta a bélyegeket és írta a recepiszeket. Az ismerkedési kisérletek azonban ferdén végződtek. Zólyomy Jeanette nem volt gőgös, – oh, azt nem lehet mondani, hogy gőgös lett volna – hanem olyan módon volt udvarias, azt lehet mondani: olyan módon volt alázatos, hogy az emberek megdermedtek tőle és a szolgabirónak csak úgy a torkán akadt a szó, mint a fiatal Bergernek, aki a legnagyobb rőföskereskedő volt és így nőbarát és női szakértő. Zólyomy Jeanette megsértett és megalázott fejedelemasszony volt; királyné számüzetésben. Igazán az volt ez a királyi teremtés, és Kunszállásnak becsületére válik, hogy ezt elég gyorsan megértette. A fiatalság hamar tisztába jött vele, hogy ezt a lányt nem lehet feleségnek elvinni még a zsindelyes kunszállási házakba sem, nemhogy a zsupfedelüekbe (pedig a legtöbb kunszállási ház zsupfedelü volt akkoriban még), kezdeni pedig éppen nem lehet vele… A ki Zólyomy Jeanettebe mégis szerelmes lett, – és sorra szerelmesek lettek bele az ifjak jóformán mindnyájan – az eleve tudta, hogy reménytelenül szerelmes. Ha a Lojzi bandája nagyon keserves nótákat rikoltozott a Zöld koszorú-ban, akkor tudni lehetett, hogy a kunszállási -171- ifjúságból megint reménytelenül szerelmes valaki Zólyomy Jeanettebe. Olyan volt ez a szerelem Kunszálláson, mint másutt a versírás, vagy a világfájdalom: a fiatalságnak át kellett rajta esnie. Zólyomy Jeanette volt a messzeség, az elérhetetlen, az ideál, a szürke élet egyetlen nagy föllendülése a kunszállási porból valami más, tisztább levegőbe: a végtelen felé.

Lassanként mindenkivel megismerkedett Zólyomy Jeanette, barátságot azonban senkivel sem kötött. (A férfiakkal nem akart, a nőkkel nem lehetett.) Barátságot az emberekkel csak az anyja kötött. Az anyja tudniillik gőgös volt, vele tehát lehetett barátkozni. Az anyja gőgös volt: gondosan ápolta teintjét, néha-néha fölvette a régi ruháit és mindenkinek elmondta, aki érdeklődött iránta, milyen előkelő család ők, mennyire nincs – bocsássanak meg, de igazán nincs – Kunszálláson egyetlen család sem, amelyet hozzájuk lehetne hasonlítani, elmondta, kikkel vannak rokonságban, kik jártak hozzájuk és végül, hogy ők úgy sem maradnak sokáig Kunszálláson, mert Jeanette vagy alapítványi hölgy lesz, vagy valami fényes, valami – közelebbről soha meg nem határozott, de – fényes állást kap, olyant, amely példátlan a magyar posta történetében. Mindennap várják már a levelet…

Az idő mult, eltelt egy-két év, de a levél csak nem jött. A kunszállásiak, akik Jeanettehez soha egy tiszteletlen szóval sem közeledtek, szelíd gunnyal kezdték kérdezgetni az öreg asszonyt, mi van azzal a bizonyos levéllel. A kinevezéssel? -172- A fényes állással, amely páratlan a magyar posta történetében? (Az öreg asszonnyal lehetett csufolódni, – ő gőgös volt.) Az öreg asszony buzgón, szorgalmasan, hadarva válaszolt minden kérdésre. Hogy a dolog már megindult. Már útban van. A miniszter már legközelebbre igérte. Mikor a harmadik év is eltelt és a kinevezés mégsem jött, akkor az öreg asszony egy napon így válaszolt a kérdezősködésre:

– Ugyan kérem, tudhatná, hogy a király mostanában mennyire el van foglalva. Most nem ér rá. De mihelyt ráér…

E mellett azután meg is maradt egy félévig. Egy félév múlva meghalt. A szívével volt valami baj. A halála napjáig ragaszkodott ahhoz az állításához, ahhoz a hitéhez, hogy mihelyt a király ráér egy kicsit, rögtön kinevezi Jeanettet valami fényes állásra, amely páratlan a magyar posta történetében és amely az ő magyarázatai – az ő hite – szerint valami olyanféle állás lett volna, hogy annak a jövedelméből nagy házat, négy lovat lehet tartani Budapesten is…

Zólyomy Jeanette a gyászruhában még szebb volt, mint azelőtt. Megrendítően szép volt. Így látta meg őt először és így értékelte a szépségét Drágffy Péter is, aki akkor öt esztendő óta először jött haza Kunszállásra. Drágffy Péter ekkor harminc éves volt; öt esztendővel ezelőtt elvett egy nagyon gazdag leányt, azzal két esztendeig elég jól élt; de három év óta csak éppen hogy együtt laktak. Voltaképpen unalmukban vetődtek haza a kunszállási kastélyukba és megnézték egy kicsit -173- a birtokukat. Ezenközben, nyár elején jött Drágffy Péter a postára is.

Megrendült, amikor Zólyomy Jeanettet meglátta. A leány a rács mögött volt; állott és éppen lehajolt egy postacsomagért; és olyan szép volt és a mozdulata olyan különös volt, az egész testének az acélos és bódító szépsége annyira benne volt ebben az egy mozdulatban, hogy Drágffy Péter megremegett a vágyódástól, amely hirtelen föllobbant benne. De ő tudta, hogyan kell ehhez a leányhoz közeledni. Előbb nagyon korrekt volt, tökéletesen, de hidegen udvarias; azután lassan elejtegetett egypár baráti szót, végül fölfedezett egy nagyon távoli rokonságot. A kunszállási tartózkodását pedig, amelyet egy hónapra tervezett, meghosszabbította őszig.

A kunszállási ifjúság ekkortájt fogadta el végképpen azt a megállapítást, hogy Zólyomy Jeanette nem csupán a kunszállási szerelmeket utasítja vissza, hanem általában hideg teremtés. Betegesen, természetellenesen hideg. És ekkortájt voltak Zólyomy Jeanettenek életében először olyan éjszakái, amikor vergődött a vágyódástól, amikor sírt és reggelig hánykolódott attól a forró szomjúságtól, amely kínozta. Szerelmes volt Drágffy Péterbe. Szerette őt magát, az erejét, a tüzes és szép férfiasságát és szerette benne a távoli előkelőséget, a gazdagságot, a nagyúri életet is, amely után évek óta síró nosztalgiát érzett.

Drágffy Péter juliusban elküldte a feleségét tenger mellé és éjszakánkét bejárt a postához, a Zólyomy Jeanette ablaka alá. Csak az ablaka alá; -174- és még ezzel is nagyon kellett vigyázni, mert Kunszálláson egy lépést sem lehetett ellenőrizetlenül tennie senkinek és Drágffy Péter meg éppen tudhatta, hogy minden mozdulatáról értesül másnap egész Kunszállás. Nyáron még az éjszaka sem adott semmiféle biztosságot és csak éjfél után egy és két óra között lehetett egy-egy félóra hosszat zavartalanul beszélgetni. Félegy tájban tehát Zólyomy Jeanette csendesen kinyitotta az ablakát; ugyanekkor elindúlt Drágffy Péter a Felvégről, ahol a kastélya volt és – óvatosan kikerülve a néha még ilyentájban is kalandok után járó kunszállási ifjakat – odalopózott a Zólyomy Jeanette ablaka alá. Ő ott állott az utcán; a leány kikönyökölt az ablakon; egy poros, nagy ákácfa rájuk hajolt; forró kézszorítások, eszeveszett csókok, heves könyörgések és reszkető vonakodások egy félóra hosszat; akkor rendesen jött már valaki az utcán és a leány visszahúzódott a szobájába és Drágffy Péter ment haza a Felvégre, a kastélyába.

Ez így tartott szeptember elejéig. Szeptember elején egy napon Drágffy Péter megmondta, hogy ma korábban jön. Ott volt már féltizenkettőkor. A leány várta.

– Jeanette, – suttogta neki Drágffy Péter – ma sok mindenről akarok veled beszélni. Vagy gyere el a templomkertbe sétálni, vagy eressz be.

A leány a templomkertbe nem akart menni. De beereszteni? – nem, azt sem lehet.

A leány nem akarta. Tiz perce tartott már a vita, amikor az utcán messziről közeledő hangok hallatszottak. Drágffy Péter ekkor félretolta a leányt az ablakból, a védekező két kezét összefogta a jobb markába, a ballal megfogta az ablakpárkányt, fölugrott rá és bent volt a szobában.

A leány gyorsan becsukta az ablakot. Egy ideig mozdulatlanul álltak. A beszélgető emberek végre elhaladtak az ablak alatt. Drágffy ekkor a leány keze után nyúlt.

– De hiszen nem bántalak – mondta Drágffy. – Hozzád sem nyúlok. Csak le akartalak ültetni, mert beszélni akarok veled. Nézd, elmegyek tőled… ilyen messzire… Hát ülj le végre.

A leány leült és ekkor a sötét szobában suttogva, kétségbeesett harcot víva, hajnalig beszélgettek. Drágffy elmondta a leánynak azt, amit odakint az utcán állva nem tudott elmondani. Gyöngéden és óvatosan kellett ezt elmondani. Arról van szó, hogy ők ketten – ugy-e – szeretik egymást. Két ember még így nem szerette egymást. De neki – Drágffynak – felesége van, akitől nem válhat el száz nagy okból. Házasság tehát nem lehetséges. De nem volna-e esztelenség, ostobaság és bűn, ha ők ketten megtagadnák maguktól azt, ami a legfőbb vágyuk, ami az életük -176- értelme – csak azért, mert az emberi ostobaság úgy kivánja? Nem volna-e bűn megölni az életüket? A leánynak itt kell hagynia ezt a nyomorult fészket, ezt a hozzá méltatlan piszkos életet; föl kell jönnie Budapestre; megint szépségben és kényelemben kell élnie és szeretnie kell őt; ő gondoskodik róla; biztosítja a jövőjét is; hát szabad mind ezt ostoba babonák miatt föláldozni?…

A leány válaszolt, tiltakozott és védekezett és hajnalban, amikor Drágffynak mennie kellett, még eldöntetlen volt az egész kérdés. Majd holnap…

Lett ebből a holnapból holnapután is; szeptember vége volt, amikor Zólyomy Jeanette kínzó töprengések és gyötrő ingadozások után még mindig nem tudta magát az igenre rászánni. Ekkor egy már hűvös szeptemberi estén Drágffy ismét félretolta az ablakból és beugrott a szobájába.

A férfi megölelte és az ajkát kereste. A leány egy félpercre elbágyadt és átadta az ajkát, de azután megrázkódott, megvonaglott és szabadulni akart. A férfi nem engedte.

A leány védekezett, teljes erejéből, makacs elszántsággal, foggal, körömmel védekezett; minden királynői indulata most lázadt föl benne; nem tudta eltürni, hogy így próbálja valaki – még ha ő epedve szereti is – zsákmányul ejteni; és -177- amikor az ereje fogyóban volt, akkor lihegve suttogta:

A leány egy végső erőfeszítéssel kiszabadította magát és a sötét szoba másik végébe surrant. Drágffy tapogatózva kereste. A leány egy fiókot nyitott ki és a kezében megcsörrent valami.

– Ne jőjjön ide – lihegte a leány. – Menjen el. Ha még egy lépést tesz, én lövök. Szavamra mondom!

Drágffy megmozdult, a leány fölemelte a revolvert és a sötétbe belevillant, beledördült egy revolverlövés. Utána két másodpercig megdermedt, rémült csend volt. Azután a leány megrettenten elsikoltotta magát; ez a sikoltás a saját cselekedete vakmerőségének szólt. Azután még egy ujjongó sikoltás tört ki a torkán, amikor Drágffy megmozdult és látszott, hogy semmi baja. Kint mozgolódás támadt. Drágffy odaugrott az ablakhoz, fölrántotta, kiszökött az utcára, eltünt; és másnap reggel elutazott.

Zólyomy Jeanette a revolverlövést valami szép hazugsággal megmagyarázta és aggódva, szégyenkezve, dacosan és vágyódva várta a Drágffy látogatását. Amikor az elutazását meghallotta, természetesnek találta, hogy most el kell -178- telnie egy darab időnek, amíg ők megint beszélgethetnek egymással. Amikor Drágffy az egész télen nem jött haza, – tavaszra várta; tavasszal nyárra várta; nyáron őszre. Amikor ősszel sem jött, levelet akart neki irni; a levélirást azonban szégyelte. Néha megutálta a gyengeségét, a vágyódását is és azt gondolta: neki kell jönnie, ő könyörögjön… Azután megint levelet akart irni és megint elhalasztotta.

Így múlt el megint harmadfél év és a harmadfél év elmúltával letelt az a hat esztendő is, amely hat esztendő alatt Zólyomy Jeanette volt a legszebb leány Kunszálláson. A változás egészen hirtelenül történt. A kunszállásiak fölébredtek egy napon és ezen a napon a legszebb leány Kunszálláson kétségtelenül Viczay Ili volt már. Zólyomy Jeanette-en semmi különös változás nem történt; senki sem tudta volna megmondani, hogy az arca vagy a termete, az ajka vagy a szeme más-e, mint tegnap volt; egy volt egészen, véglegesen, mindenki számára bizonyos: az, hogy nem a legszebb leány többé. A kunszállási fiatalság ettől a naptól kezdve nem volt többé szerelmes belé; Zólyomy Jeanette nem pótolta többé a versírást és a világfájdalmat Kunszálláson; az emberek kezdtek vele nem törődni és egy-két év alatt – a fejedelmi elvonúltságában, a királyi zárkózottságában olyanná vált a számukra, mintha mindig ott ült volna a rács mögött és mintha hozzátartoznék a mátra-kunszállási postahivatal berendezéséhez.

Zólyomy Jeanette azonban – királyi elzárkózottságában – ezalatt is tovább vívta a maga -179- nagy lelki harcát és amint teltek az évek és amint még mindig nem tudta a levélírásra rászánni magát, egyre türelmetlenebbül várta haza Drágffy Pétert és egyre inkább bizonyosnak érezte, hogy a hazajövetele mindent, mindent megváltoztat majd, mindenért, oh mindenért kárpótlást hoz majd.

Tíz esztendő telt el azóta, mióta Zólyomy Jeanette Kunszállásra jött és ennek a tizedik esztendőnek a nyarán Drágffy Péter csakugyan hazaérkezett végre. Zólyomy Jeanette fölujjongott, megborzongott és fölfrissült erre a hírre. Mikor jön el? Megvárja-e vajjon, míg ő hívja? Kell-e, hogy írjon neki? – Nem kellett. Drágffy Péter jelentkezett. Egyelőre nem jött, csak írt. Nagyon vágyódik az után, hogy beszélgessenek egy kicsit; – mikor jöhetne? Zólyomy Jeanette remegő kézzel írta meg a választ: holnap, vasárnap délután, ha úgy tetszik. Igen, vasárnap délután. Nyiltan. Kunszállás beszélhet most már, amit akar…

Vasárnap délután be volt csukva a posta. Tisztára ki volt söpörve, szépen föl volt locsolva a ház eleje; a kis kertben rendesen, megöntözötten, szerényen álltak a georginák és a fuksziák; és a homályos, hűvös szobában dobogó szívvel várakozott Zólyomy Jeanette. Nem kellett sokáig várnia; Drágffy Péter korán jött; sietett és neki is dobogott a szíve. Elfogultan és fölindultan nyitott be a homályos, hűvös szobába és az első szavai remegőek voltak. Hogy nagyon vágyódott; évek óta; hiszen, ugy-e, nekik sok minden mondanivalójuk van egymás számára. De amikor -180- a szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz és amikor a tekintete meghökkenve és idegesen kutatta végig újra meg újra a leányt, akkor a szavai nem remegtek többé, csak meghűvösödtek, el-elakadtak, ide-oda billentek.

Persze, sok beszélni valójuk van… igen, igen… Hát – hogy van Jeanette? Mit csinál? Mit csinált azóta? Remélem, egészséges volt? És mi ujság itt Kunszálláson? Hiszen ez a város épül, a végén még igazán város lesz. Megérjük, hogy jól lehet mulatni benne. Az ember egészen jól érezheti magát itt ugy-e? No, majd beszélgetünk róla máskor is. Milyen kedves, hogy megengedte, hogy eljöjjek. Hát a viszontlátásra.

Zólyomy Jeanette fölállott. Egy édes fölindulás szorongatta a torkát, egy nagy áldozatkészség gyulladt föl benne, soha nem ismert alázatosság és bűnbánat. Igen, neki kell megtennie az első lépést…

– Péter, – mondta dideregve – amikor mi… utoljára beszélgettünk, akkoriban maga… maga hívott engem… Budapestre hívott… Én…

– Oh, – mondta udvariasan – most már belátom, milyen helytelenül tettem. Igaza volt: méltatlan lett volna magához.

– Nem, nem, én teljesen beláttam azóta, hogy ez lehetetlen. Most már szó sincs róla többé. Eszembe se jutna… Isten ments! -181-

Miközben a kalapját vette és kiment az ajtón, folyton beszélt, hogy elhárítson minden ujrakezdést. Kint volt. A léptei elhangzottak. A kocsija elrobogott.

Zólyomy Jeanette pedig ezen az éjszakán, a vasárnapról hétfőre virradó éjszakán fölakasztotta magát. Úgy találta meg reggel a levélhordó a postahivatalban holtan. A revolvere – a régi hivatali revolvere – ott volt az asztalon; előbb nyilván ehhez akart folyamodni, de azután meggondolta a dolgot és ezzel a revolverrel nem akart véget vetni az életének. A kunszállásiak ezt nagyon ostobának találták, mert nyilvánvaló, hogy revolverrel egyszerűbb és fájdalomtalanabb az öngyilkosság, mint kötéllel, úriember nem akasztja föl magát, hanem főbelövi magát és vén kisasszonynak kell hozzá lenni, hogy valaki a kötelet válassza, mikor ott van a kényelmes revolver is.

András csendőr lett.

Csendes, szép őszi nap. Sós András csendőrkáplár ül annak a bérelt nagy parasztháznak az udvarán, amely a csendőrlaktanya nevet viseli; a puskáját a lábához ereszti és komoran nézi a puskája tövében a földet. Bentről, a laktanyából egy-egy elfojtott kiáltás hallatszik ki néha. András tudja, hogy az őrmester vallat odabent. Délelőtt négy embert hoztak be. Valami „mozgalom“ volt már megint, pedig ősz van és most már nyughatnának.

Az őrmester odabent most megáll az embere előtt, az előtt, aki soron van; fölemeli a csizmás lábát és a szeges csizmájával rálép a paraszt meztelen lábára. Rálép. Ránehezedik. Hozzá mosolyog és egyelőre atyai jóindulattal kérdezősködik a „mozgalom“ felől; egyelőre atyai jóindulattal, mert ez még csak a kezdet. A folytatása pofonzuhogás; megvasalás, hogy ropog a csont, szakad az in és csordul a vér. -183-

András sötéten bámulja a földet, de ekkor kijön belülről Daróczi Gergely, öreg csendőr.

András fölkel, veszi a puskáját, odaáll Daróczi elé, megbillenti a fejét, azután mind a ketten indulnak kifelé. Zsadányra indulnak; a rendes őrjáratuk ez. Kiérnek az utcára és lekanyarodnak a zsadányi út felé. Az út közepén mennek mindenütt, a teljes fölszerelésükben, tollasan, kardosan, a szuronyuk csillog az őszi napfényben, a ragyogó kakastoll meg-meglibben a kalapjukon. A parasztok kitérnek előlük és utánuk néznek; a két csendőr komolyan, keményen, szótlanul halad előre.

Elhagyják az utolsó kunszállási házat, András ekkor a gallérjához nyul, tágít rajta egyet; nem kapcsolja ki, inkább csak megcsavarja benne a nyakát; a fegyverét kényelmesebbre ereszti, szinte meglóbálja, azután kiszabadított nyakán gyors mozdulattal magasra szegi a fejét és azt mondja, nem is a másiknak, inkább csak maga elé az őszi levegőbe:

Daróczi ránéz. Megérti. Nem válaszol. Komor, öreg csendőr ez, nagyon kevésbe veszi fiatal társát. András alig huszonkét éves még; korán lett katona, a huszároktól jött ide, egyenesen csendőrnek. Az arca piros, mint valami lányé, még meg sem barnult igazán a huszároknál.

András érzi, hogy a szavát semmibe sem veszik, a keserüség még jobban elárasztja; csendes harag lobog föl benne, de egyelőre nem is igen -184- tudja, ki ellen. Összeharapja a fogát; hallgat; szótlanul mennek előre.

Megérkeznek Zsadányba. A dolgukat elvégzik, öt órára jár az idő, indulnak hazafelé. A falu végén betérnek egy korcsmába, András bort iszik, Daróczi pálinkát, negyedóra mulva otthagyják a korcsmát és újra kint vannak az országúton.

András nem szólna, de Daróczinak most már jobb kedve van attól a pálinkától, amelyet megivott – sokat iszik, de birja – és ő szólal meg.

Ez válasz Andrásnak, válasz arra, amit ő négy órával ezelőtt mondott. Az András tompa haragja rögtön elmulik, szinte elérzékenyül, hogy szóltak hozzája; meglágyul a szíve; annyi a mondanivalója, hogy nem tudja hol kezdeni; ki kell öntenie a lelkét.

– Pogány dolog ez, – mondja végül szinte dadogva – ha… ha… ha én nekem őrsöm lesz, én nem…

Azt akarja mondani, hogyha ő egy ilyen kis csendőrőrsnek a parancsolója lesz, nem kínozza majd az embereket. A szavát azonban elakasztja a Daróczi tekintete. Az öreg csendőr komor lenézéssel méri végig fiatal társát, a sötét ajka körül egy mérges mosolygás is megjelenik.

– Gyerek vagy még te öcsém – mondja a szája szegletéből. – Sokat kell még neked tanulnod.

András nem tud válaszolni. Sokféle mondanivalója volna, de ami a fiatalságot illeti, ő csakugyan -185- fiatal még. Nem szól; ránéz az öreg csendőrre, mint aki bővebb magyarázatot vár. Az öreg csendőr megadja a magyarázatot. Komoran bólintgat néhányat.

– Ölni kell a népet, öcsém – mondja felsőbbséges, nyugodt, tanító hangon. – Ölni kell a népet, mert különben nem bir magával és azt hiszi, övé a világ.

András megriadtan rázza meg a fejét. Az öreg csendőr fölemeli keztyüs mutatóujját:

András megint nem tud szólni. Daróczi tovább beszél. Most beszélő kedve van. Amikor elindultak, nem akart beszélni. Nem is válaszolt. Ő akkor beszél, amikor neki van rá kedve, nem akkor, amikor másnak van rá.

András meghökkenve áll meg. De Daróczi tovább megy; ő is utána siet; meg van zavarodva.

– Nem vagy hát – feleli Daróczi nyugodtan. – Csirke vagy. Most bujtál ki a tojásból. Zöldfülü. Bundás.

– Már tavaly ilyenkor is öreg csont voltam én – mondja elkeseredetten. – Nem bakáéknál – teszi hozzá kihivóan.

Az öreg csendőr baka volt valamikor. De az András válaszára a szempillája sem rezdül meg.

– Hát aztán mit csináltál ott a huszároknál, öcsém? – kérdezi nyugodtan. – Nyergeltél? Abrakoltattál? Istállót takarítottál?

– Karabélyt hordtál a hátadon? – kérdezi nyugodtan az öreg csendőr. – Hát azzal a karabéllyal mit csináltál? Sajbára lövöldöztél vele? Visszalőtt-e a sajba? Nem ijedtél-e meg tőle?

András kezdi megérteni, merre tart az öreg csendőr és elhallgat. Az öreg csendőr látja, hogy András nem válaszol; az ő hangja sem éles már; nyugodtan magyaráz:

– Én, öcsém, ezzel a fegyverrel itt e, öt embernek oltottam ki az életét… csak golyó által. Pedig mi a golyó a szuronyhoz képest! Mikor -187- megfogod a fegyvert, előre szegzed a szuronyt, azután meglódítod… Csak meg kell lódítani, – úgy megy az bele az emberbe, mintha nem csontból meg húsból volna, hanem vajból. Csak olyan hangot ad az egész, mintha selymet szakítanának. Nem kell hozzá nagy erő, csak szív kell hozzá. De az kell.

– Én, öcsém, – mondja az öreg csendőr – már három emberbe eresztettem bele ezt a szuronyt. Hát te hányba a tiedet?

– Addig pedig, öcsém, nem vagy csendőr, amig bele nem ereszted vagy kettőbe. Zöldfülü vagy.

– Hát addig, öcsém, ne beszélj – mondja az öreg csendőr. – Addig nem tudsz semmit. Majd csak azután leszel csendőr.

András megrendülten hallgat. Beérnek Kunszállásra. Itt az utcán mind a ketten hallgatnak. Tollasan, kardosan, komolyan, keményen mennek előre. Hazaérkeznek a laktanyába. A börtönszobában sebesen, megkínzottan nyögnek a parasztok. András nem tőrödik velük. Levágja magát az ágyára és szótlanul bámul a levegőbe.

András éjszaka nyugtalanul alszik. Másnap vasárnap van. Szüret utáni, szép, őszi vasárnap; ilyenkor verekszenek a korcsmában a legények. Ahány kunszállási korcsma van, abba mindbe csendőr kellene ilyenkor. De mindegyikbe nem jut, hát a csendőrök egy része sorra járja a korcsmákat, -188- a másik része a laktanyában várja, nem hívják-e valahová.

Délután hat órakor vágtatva jön egy suhancgyerek. Hogy a csendőr urak jöjjenek a Hegyesbe, mert a legények agyonverik a Bagi-gyereket. András sietve elindul; utána majd jön még két csendőr.

A Hegyes ajtaja előtt egy csomó sivalkodó öregasszony áll. A legények vasárnaponként isznak bent, az anyák pedig kint várják reszketve, kinek a gyerekét kell hazavinni, vértől tisztára mosni. Az öregasszonyok sivalkodnak kint; bent a korcsmában nagy zenebona.

András berugja az ajtót. A Bagi-gyereket nem verték agyon. A Bagi-gyerek áll a szoba egyik végében; a vér csurog az arcáról; a kezében sebesen forgatja a – véres – ólmos botját; a szoba másik végében pedig állanak a többi legények és uj rohamra készülnek. Mikor András belép, csend támad. András ránéz a Bagi-gyerekre. Ez a véres fickó, ez a híres verekedő elmarta őt valamikor egy lánytól. A Bagi-gyerek most vele is farkasszemet néz.

András intézkedni akar, de mielőtt még szólhatna, ott terem előtte a Bagi-gyerek anyja. Az öreg asszony félti a fiát és berohant a korcsmába. András el akarja tolni maga elől, de az öreg asszony sivalkodik és belekapaszkodik a karjába. András lerázza magáról; hátralép; a hóna alá kapja a fegyverét.

Az öregasszony félig őrült az ijedelemtől. Belekapaszkodik a fegyverbe, le akarja nyomni, el akarja kapni, ki akarja csavarni a csendőr kezéből. Sivalkodik. Hadonászik. A magzata! Ne bántsák! Igérje meg András!

András meglöki a fegyverével az asszonyt. Az asszony megtántorodik, de azután újra ráesik a fegyverre. A háta mögött fenyegetően közeledik a Bagi-gyerek. Andrásnak elborul a szeme. Hivatalos hangon elhadarja a figyelmeztetést, az öreg asszony rángatja a fegyvert, mögötte ott van a Bagi-gyerek.

András hátrakapja a fegyvert, azután előre lódítja. Az éles szurony úgy megy bele az öreg asszonyba, mintha nem csontból meg húsból volna, hanem vajból. Olyan hangot ad az egész, mintha selymet hasítanának.

András visszahúzza a fegyvert, az öreg asszony melléből kibuggyan a vér. Az öreg asszony megtántorodik. Mögötte ordítva kapja föl a Bagi-gyerek a véres ólmos botot. A többi bot is megmozdul. András villámgyorsan emeli vállhoz a fegyverét, a fegyver eldördül…

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

43	ingerlő kiváncsiágnak	ingerlő kiváncsiságnak
57	lehetet megérezni	lehetett megérezni
61	akarta-csak	akarta, csak
72	jutottt már	jutott már
105	nem tuda	nem tudta
136	változáson men át	változáson ment át
176	velm jössz	velem jössz
183	Daróczi nánéz	Daróczi ránéz