The Project Gutenberg eBook of Szeretve mind a vérpadig (1. rész) by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 348. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=O-hkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

SZERETVE MIND A VÉRPADIG

A ZOMOTOR.

Ez a szó «zomotor» olyan régi már, hogy csak a nyelvtudósok és régiségbúvárok ismerik, azok pedig nagyon fogják a fejüket csóválni, mikor megtudják, hogy itt most egy nagy lakodalom van készülőben, mert amaz egészen mást jelent.

Pedig hát az nevezetes lakodalmi vendégség volt, a mihez nemzetes Tisza Istvánné nagyasszonyom úri portáján készültek, úgy pünkösd után való hétben 1698-ban. Az előkelő nagybirtokú asszonyság egyetlen leányát: Ilonkát adja férjhez, a környék egyik legtekintélyesebb férfiához, tekintetes Visontai Kovách István uramhoz, Verebély megye alispánjához.

Verebély vármegye neve maga sincs már a földabroszon, valamint sok minden nem kerül már az asztalra, a mi akkor kézen-közön forgott: többek között azok a drága étekfogások sem, a mikkel a hajdani magyar nagyúr a meghivott násznépet meg szokta vendégelni. Nem a mai kákabélű ivadéknak valók azok. Most ha csak foghegyen kóstolgatnátok is végig egy ilyen traktát, hat doktor nem támasztana fel, úgy ágynak esnétek tőle; akkor doktor se volt kéznél; a kinek megártott a sok bevett jó, ott volt a kenő-asszony, kidömöczkölte a hátából a magyar betegséget.

Kellett is aztán az ilyen ételek előállításához ember, több, mint elég.

Nemzetes Tisza Istvánné úrasszonyomnak a portáját -2- ismeri minden ember. Hajdan az ő férje is alispánja volt a megyének: folyvást sok vendéget kellett ellátni. Volt abban a házban négy-öt konyha; külön a nyársonsültek számára, meg más a kalácsoknak; azonkívül vagy három kemencze a szilvásban a levelensült készítéséhez. A konyhaművészet összegezett remekeinek előállítására szolgáló laboratorium azonban közvetlenül az úrasszony lakszobájával állt összeköttetésben, hogy ő maga mindenre felügyelhessen s vitás kérdésekben döntő szavával igazságot szolgáltasson. A mire ilyen nagy vendégség előkészüléseinél elég sűrű alkalom van. Ma van a vőlegény megérkezésének a napja; délelőtti istentisztelet után lesz az esküvő. Azért haladt ki ilyen későre az időből az egybekelés, mert a család egyetlen férfitagja: Gábor urfi, odalenn van a Bánátban, a nemesi banderiummal, a török ellen; mind azt várták haza, a menyasszony nagyon óhajtotta; de csak nem jöve meg. Már most hát nála nélkül költik el a lakodalmas kását.

Tisza Istvánné asszonyomnak magának is van régi nagytapasztalatú szakácsa; de a mai napra még elhozatta Bánffy-Hunyadon lakó nénjének az erdélyi szakácsát is, azonkívül Léváról felinvitálta Furóné asszonyomat, a ki nélkül derék lakodalom meg nem eshetik a környékben: tortát, marczafánkot, meg liktáriumot csak az ő keze után ismer meg igazán az ember. Segédszemélyzetül pedig annyi szakácsné, hetesné, kukta hemzseg a konyhában, hogy alig lehet tőlük mozdulni; pedig mindenkinek tele a keze dologgal. Hanem hát épen az a baj! Két szakács egy konyhában. Mind a kettő kevély arra, a mit tud, és a mit jobban tud, mint a másik. Még hozzá az egyik erdélyi, a másik magyarországi. Kész a particularismus. Hogy volna az jó az erdélyinek, a mit a magyarországi kotyvaszt? és megfordítva. Most épen azon hepcziáskodnak, hogy a «pujpunella»-mártáshoz miféle alkatrészek kellenek? Ez igen bonyolult kérdés. Egy hideglelésről szóló recipe abból a korból nem lehet annál czifrább és változatosabb. -3- Egyik fél sem enged a magáéból csak egy szerecsendió-virágnyit sem. «Én Apafy Mihály fejedelem konyhájában szolgáltam hét esztendeig!» «Utczu ne! Apafy Miskáék nem is ismertek mást, csak a bosporos levet!» «Micsoda? Az én fejedelemasszonyom, Bornemissza Anna ő nagysága, olyan miskulánczia-salátát csinált, hogy a palóczok úrvacsorájának ették volna! Szófia a beszéd! scripta manent! Itt az én szakácskönyvem. Pujpunella-mártás. Magam írtam ki Pálffy herczeg archivumából!» «De az én szakácskönyvem nyomtatva van!»

A két hadvezér elkeseredett harczába természetesen hogy a fehérnép is belekotnyeleskedett, győzték nyelvvel; zenekiséretül közbe hangzott a fahajtörő mozsárcsengés, meg a habverő pergése, közbe egy-egy kastankodó kutyának a nyikkantása, a kit megrugott valaki.

Ez izgalmas konyhai értekezés alatt senki sem vette észre, hogy a nyitott konyhaajtón egy sárral, porral fedett alak settenkedik be a konyhába, kinek hajdan kecskebékazöld színű dolmányáról jócskán lefoszlott a sárga sujtás, a piros nadrág a két térdén ki van szakadva, s a csizmájának a talpát csak az átkötött szíj tartja. A legénynek olyan fekete a képe a napsütéstől, mint a miskolczi czipó, a kajla savószín bajusz mintha csak krétával volna ráfestve. A vállán egy kopott bőriszákot czepel, s a kezében egy görbe csákányt hoz, azt oda is támasztja az ajtóhoz. Ott azután egy darabig körülnézeget, kétfelé törüli a bajuszát, s mikor nagyhamar megérti, hogy olyan veszedelem van itt, a mibe neki jobb lesz bele nem ártani magát, szétnéz a szögletek felé, s megpillantva a nagy mákoskalács-sütő kemencze mellett egy köteg rőzsét, arra szépen leül a sutba, s onnan nézi aztán, a két tenyerébe támasztva az állát, mint a megtestesült makk-túz, az egész nagy patáliát.

Kijönne az különben maga is; hisz a pogány lárma a harmadik szobáig behat. Itt öltözteti ő épen a menyasszonyt, azt kell neki abbahagyni.

Épen jókor jött; mert a két szakács már a palacsintasütővel meg a molnárostya-serpenyővel indult egymás ellen duellálni.

A nemzetes nagyasszony, az igaz, hogy egészen arra való alak volt, hogy respektust szerezzen maga körül; derék, magas, termetes matrona, piros, telt orczával, a mi kettős tokát vetett, s szegletes tudott lenni, mikor haragudott. Szürke haja akkori módi szerint szélesen volt felfelé dudorítva s egy fekete csipke-főkötővel megkoronázva.

– Micsoda pogány lárma ez itten! kiálta felreccsenő szóval. Azt gondolja az ember, Eger várát vívják a törökök! Mit keres itt ez a sok csürhe nép? Csiba ki innen a konyhából, a kinek nincs itt semmi dolga! Olyan zsinat van, hogy az ember a maga szavát se hallja. Hogy «mi kell a pujpunella-mártáshoz?» Hogy a kakas csipje meg a fületeket! Mindjárt igazságot teszek. Elébb lóduljon innen minden torkos pákosztos had, a ki nem ide való.

S rögtön sietett is az itéletet végrehajtani: egy pár szájtátó kukta, kályhafütő csak úgy penderedett ki az ajtón, hatalmas tenyerétől előmozdíttatva. «Kell pujpunella-mártás!»

A mint ritkulni kezdett a gyülekezet, megpillantja Argus-szemeivel azt a szögletben gunnyasztó, rongyos alakot.

– Hát te itten? nem lódulsz ki mindjárt? Neked is kell pujpunella-mártás?

A gubbaszkodó alak fel sem veszi a fejét a két tenyeréből, csak úgy ingatja azt, határozottan kifejezve, hogy nem kiván belőle.

A haragos nagyasszony aztán megkapja a gallérjánál -5- fogva s úgy fölemeli, hogy a lába sem éri a földet, hanem aztán a helyett, hogy kilökné azt is a többi után, hüledezve szól hozzá:

– Nini! Hát nem a Marczi ez? A Gábor fiamnak az inasa? Te vagy az, Marczi? Hát mért nem mondod senkinek, hogy megjöttél?

A nagyasszony megdöbbent. Az anyaszívnek előérzete van. Hirtelen betuszkolta a poros legényt a mellékszobába: nem bánta már, ha fenekestül felfordítják is a konyhát. Ott kezdte aztán vallatóra venni a palóczot.

– Hát egy gelóbis kilikasztotta a czifra dolmányt, aztán olyankor, mikor maga is benne volt.

– Een egy szóval se mondtam, hogy meghalt; csak azt, hogy a czifra pruszlikáját kilikasztotta a gelóbis, az pedig itt van a tarisznyámban, nee! -6-

Azzal kihuzta a bőriszákból az összegöngyölgetett búzavirágszín bársony mellényt, melynek a bal oldalán egy kerek lyuk volt, s a körül széles vörösbarna folt, a kiomlott vér.

Tiszáné görcsösen szorítá mind a két kezével a szivéhez azt a drága öltönydarabot, s ajkát beharapva, halálos kínnal fordítá szemeit az ég felé: de nem zokogott.

– De ne búsuljon a nagyasszony, vigasztalá a palócz, mert levágták ám a füleet.

Erre meg a méreg öntötte el az anya szivét, dühösen markolt a palócz üstökébe s megrázta annak a fejét, kegyetlenül odaütögetve a falhoz.

– Hát tudom een azt? Nem kötötteek azt az een aórromra. Keek huszár volt a Pálffy regementből. Nem eerjük már azt utol; mert az, a mint a füleet levágták, a gyenerális parancsolattyábul, mingyárt dezentált a törökhöz Temesvárra: pribeek lett, pogány lett; ezóta szarácsit csináltak belőle.

– Hát akkor azt mondom, hogy egy teremtett léleknek se szólj felőle, a míg a mai nap el nem mulik.

– Nem szólneek een meeg a maókusmadárnak sem, csak már az üstökömet eresztené el a nagyasszony.

– Lódulj be ide ebbe a kamarába, sugá dörmögve a nagyasszony, betaszítva a legényt egy sötét oldalfülkébe, a mi afféle kézi éléstár lehetett. Találsz enni-inni valót eleget; aztán feküdjél le, a míg rád nem nyitom az ajtót, fel ne ébredj, ha trombitaszót hallasz is. -7-

Azzal belökte a palóczot a sötét oduba, a ki soha annál kedvesebb tömlöczöt még paradicsomul se kivánhatott magának.

A nagyasszony ráfordította a kamara ajtóra a kulcsot, s azt is lehuzta és a többihez akasztotta a karikára, a mi egy ezüst lantnál fogva csüggött alá a bogláros övéről. Ellenben egy másik kulcsot keresett elő a csomó közül s azzal egy nagy almáriumot nyitott ki. Volt annak tömérdek apróbb-nagyobb fiókja. Egyiket kihuzta. Volt abban sok mindenféle öltözet a nagyobbtól a legkisebbig. Azok mind a Gábor fiu ünneplő köntösei voltak, a hogy évről-évre kinőtt belőlük, az anyja egymásután félrerakta őket. Most aztán előszedegette sorba. Egész a legalsóig. Egész addig a kis főkötőig, meg a patyolat félingecskéig, a mit csecsemő korában viselt. Azután megint visszarakta őket egymásután. Mindegyikhez halkan motyogott valamit. Legfeljül tette azt a himzett mellényt. «Már most te is idekerültél». Erre a szeme csak megtelt könynyel. Letörülte hevenyén. «Nem! Te rossz szem! Ma nem szabad sirnod. Ma lakodalom napja van. Majd holnap aztán sirhatsz kedvedre; meg aztán minden nap, minden éjjel, a míg az életbe’ tart.

Megint csak a kezébe vette azt a himzett mellényt. Szemrehányásokat tett neki.

– Ha már nem jöttél vele együtt, minek jöttél meg épen mára? Ma nem a te napod van. Ma a leánynak a jussát kell kiadni. Hát illik a testvéreknek egymást így megkeseríteni? No most ereszsz innen. Nincs te veled semmi dolgom. A menyasszonyt öltöztetem. Egy nap csak az övé. A tied lesz háromszáz hatvannégy nap az esztendőből. No hát feküdjél a társaiddal. No hát aludjál. Majd holnap reggel, ha vége lesz minden muzsikának, visszajövök hozzád…

– No hát mi az? Hogy megölték? Katona volt, készen -8- lehetett rá. A kinek a fiát a táborba viszik, úgy veheti, mintha csak a koporsóba tette volna. Az én bátyámat is megölték, aztán meg az anyám bátyját is megölték. Ez nálunk a férfi sorsa. A ki fegyvert köt, azt megölik. De csak ne bajvívásban esett volna el! Bizonyosan ott is a becsületét védelmezte: szép halál! No, majd holnap beszélünk egymással többet, most ereszsz engem!

Azzal helyére tolta a fiókot, rázárta a nehéz almáriumajtót, aztán a két öklét összeszorítva, a fejét megrázta s a lábával toppantott, úgy parancsolt a szivének: «vége legyen!»

Hanem az az engedetlen szív nem akart ám szót fogadni. Valami vékony pókfonállal oda volt kötve ahhoz a szekrényhez: ez visszavonta. Csak azon kapta magát, hogy megint a kezében tartja azt a himzett mellényt s nézegeti rajta azt a golyóvágta lyukat, a mihez fogható véghetetlen mélység nincsen a világon: «milyen bolond kis lyuk! Aztán elég arra, hogy az embernek a lelke elhagyja rajta keresztül a világot!

Hátha még most is ott van az a lélek? Hátha ott leskelődik valamire? Talán arra, hogy ezzel a néma szájjal átadja az anyának az utolsó Istenhozzádot. Az anya odaszorítá ajkaihoz azt a golyóperzselte nyilást a himzett mellényen, s akkor aztán megnyugodott. A mellény elbocsátotta őt, és elment aludni.

Mikor a nagyasszony bement a menyasszonyhoz, akkor már mosolygós volt az arcza, mint a piros alma.

A menyasszony még csak tizenhat éves volt akkor. Nyulánk termete elárulja fiatalságát. Akkoriban nem a gyöngyös vállfüzőt viselték, hanem hosszú testhez álló derekat, egy sor zománczos gombbal, alól ruta alakú nyujtványokkal, elől szines skófiummal kihimezve, a ruha patyolat ujjai kétszeres dudort képeztek, összeszorítva színes csokorfüzérekkel, azokról meg kettős ezüstcsipke -9- omlott alá; a szűk, ránczos viganót elől két széles sáv díszíti, sokszinű zománczos aranyvirágokkal gazdagon megrakva. A menyasszonyt még akkor nem öltöztették fehérbe: úgy volt szokás, hogy belül viselje az ártatlanságát.

Rátekintve, csupa gyermek volt még a menyasszonyka, egész arczán az a gyanutalan világbabámulás volt kifejezve, mint a ki nem is sejti még, hogy mi oka van valakinek az ismerős édes anyai arczot itt hagyni s utána menni egy bajuszos embernek, a kit még alig ismer. Lesütött pillájú nagy szemeinek ki nem találhatni a szinét, csiga-metszésű, félig nyitva feledt ajkai csupa kérdés, felelet nélkül; gyönge piros hajadon arcza még nem tanulta meg, hogy miért kell elpirulni? Jöhet az elé akárki, beszélhet előtte akármiről, nem gyujtja azt tűzlángra: el van az még rejtőzve. Hosszú, tömött világos gesztenyeszín haja egész a térdhajlásig omlik alá, az egyik ága már be van fonva széles aranyvirágos pántlikába, a másik még fonatlan, azt félben hagyta a nagyasszony, mikor a konyhába kiszaladt a nagy csetepatéra. Sohasem fésülte, sohasem fonta be még eddig azt a hajat más, mint az édes anya keze. Még csak azt sem engedte, hogy maga tanulja meg a leány haját befonni. «A kis élhetetlenke! Hogy lesz ez meg asszonyfővel? A kinek az anyja az eczetes-uborka-eltevéstől a brachialis reoccupatióig mindenhez értett, de a ki a leányának még csak a tyukok közé sem engedte meg soha kimenni, ráfogva a szegény kakasra, hogy az a fejére repül és megcsípi.

No már megint sirtál egy verset odakinn! dorgálá Ilonka az anyját, pedig az eléggé igyekezett a háta mögött maradni, hogy a haját befonja. Meglátta a tükörből, hogy vörösek a szemei.

– Hát hogyne sirna az ember? mikor a leányát odaadja örökre idegen embernek.

– Oh te kis élhetetlenke! Mit tudod te még azt? Majd megemlegeted te még az anyádat! Majd mikor idegen fraj tépi a hajadat. Nem így fésült engemet az anyám.

– Majd jól esnék még az anyád szavát hallanod, ha csörölve-pörölve is; majd mikor azt a goromba férfihangot hallod, a ki, még mikor kérni akar is, csak parancsolni tud. Mit tudod te még, hogy mi az a férfi?

– De már, hogy ne tudnám? Hát a Gábor bátyám nem az? Van annál szelidebb ember a világon? Olyan az, akár egy leány.

– Hjah, a te Gábor bátyádhoz ne hasonlíts te másokat, az igen szelid fiú volt.

– Én nem is tudom, minek ment az a háborúba? Hisz az, ha összetalálkozik az ellenséggel, képes neki azt mondani: inkább te lőjj meg engem, mint én téged.

– No én tudom, ha ő egyszer egy ellenséget meg talál vágni, menten oda ugrik hozzá, hogy a sebét bekötözze.

– Ne mozgasd annyit a fejedet, mert megrántom a hajadat. Viseld magad csendesen, mikor én beszélek. Nem minden ember olyan engedelmes, mint a te bátyád. A viczispán kemény potentát. Az egész vármegye reszket előtte. Otthon a háznál a sarkán fordul előtte minden ember. Azzal szép engedelmesen kell bánnod, mert ha azt megharagítod, még meg is ver.

Ez csak elég jó indok volt arra, hogy a nagyasszony a patyolat kötényével megtörülgesse a szemeit.

– Oh azt bizonynyal nem teszi! szeleskedék bele -11- Ilonka. Dejszen megmondta neki ott előttem a Gábor bátyám, mikor gyűrűváltásra itt volt: «aztán a hugámmal úgy bánj ám, mint az oltári szentséggel, bajtárs! mert, ha csak a kis újjaddal meg találod ütni, de ha csak a szele éri is a kezednek, még nem ettem viczispánhust, de téged akkor bizony megeszlek!» Bizony így mondta a bátyám! De hát miért sirsz ezen megint? Hisz én azt akartam, hogy nevess egy kicsit.

– No, a végét a hajadnak befonhatod már magad is. Itt van, nesze, mindjárt jövök. A szalagot is fűzd belé. Aztán elénekelheted magadban: «Addig élem világomat, Míg szél fújja pántlikámat! A pántlika könnyű ruha: A főkötő nehéz ruha!» De bizony ne énekelj most világi nótákat, ebben a szent órában. Mindjárt jövök, hozok neked valamit.

A nagyasszony a kincstartó szobába távozott s onnan került elő rövid időn egy kis imádságos könyvvel, a minek táblája velenczei ötvösmunka volt zománczos ezüstből, drágakövekkel, valaha Brandenburgi Katalin fejedelemasszony ajándékozta volt azt a nagyasszony anyjának, így szállt az leányról-leányra menyasszonysága napján.

– Látod ezt a drága szép kis könyvet? szólt a nagyasszony, kikapcsolva a filigránmunka csattokat s szétnyitva az imakönyvet.

De a leány szeme nem a szép miniaturfestményű initialékon akadt meg, hanem egy kis göndör aranyszinű hajtincsen, a mi az imakönyv lapjai közé volt szorítva.

– Oh bizony, azt nekem adod. Nekem úgy sincs belőle egyebem, neked pedig itt marad ő egészen.

Ez már megint olyan szó volt, a miért a nagyasszony teljes zokogásra fakadt, s a leány keblére borulva, annak az égszin bársony mellénykéjét telesirta könyeivel. A leány mind azt hitte, hogy őt siratják s nevetett rajta.

– No látod, hogy telesirtad a «vál»-amat; pedig himeztem ám én arra a nélkül is gyöngyöt eleget. No lásd, épen tökéletesen ilyen dolmánykát himeztem, ezekkel a virágokkal a Gábor bátyámnak, mintha csak az övét látnád.

A leány azt gondolta, hogy örömet csinál az anyjának, mikor mintha tőröket szúrt volna a szivébe!

– No már most ülj le csendesen s ne feszengj annyit, hadd teszem fel a koszorus pártát a fejedre.

A mint a nagyasszonynak e kérdésre ijedségtől kerekre nyilt fel az ajka, s az álla hátrarándult, azt lehetetlen volt a leánynak észre nem venni.

– Legyen eszed. Ugyan mit tudnék? Kitől tudnám? Madár se jön ide arról a tájról. No csak el ne kezdj sirni te is. Az volna szép! Ha a násznép kisirt szemmel találna.

– Oh én pedig valami rosszat érzek. Három éjjel mindig ő vele álmodtam. A ruhája össze volt tépve-szakgatva, arra kért, hogy varrjam össze, s mentől jobban varrtam-varrtam, annál jobban széjjel szakadt. Azután meg azt álmodtam, hogy együtt jártunk egy szép mezőn, -13- a mi be volt terítve fehér virággal; s aztán a hányat lépett, mindenütt piros lett a virág a nyomában. Úgy sirtam, mikor fölébredtem. Ugyan mit jelent ez?

– Semmit. Verd ki a fejedből! Tudhatod, mint igaz keresztyén kálvinista leány, hogy az álmokat magyarázni tiltja az isteni parancsolat. Saul királyt azért vesztette el az Isten, mert álmokat magyaráztatott, boszorkányokkal jósoltatott magának. Álom azt jelenti, hogy aludtál. Ülj le elém, hadd teszem föl a pártádat.

– Oh kedves édes jó anyám. Ez a párta juttatja még csak eszembe a ma éjjeli álmomat. Úgy volt, mintha a Gáborkánk haza érkezett volna a menyegzőnkre, én épen akkor készültem feltenni a koszorút a fejemre. Ő meg úgy kért, úgy könyörgött, hogy ne tegyem azt a fehér virágfűzért ma a fejemre, inkább fűzzem azt az ő homlokára, az ő feje úgy fáj, majd szétszakad, talán majd meggyógyul tőle.

De már ez több volt, mint a mit sziv elviselhet. A nagyasszony felordított hangja teljes erejével.

– Mennybéli Jehova Isten!!! De micsoda nagy lárma ez már megint odakint a konyhában!

Ott persze a pujpunella-háboru már a válság magaslatát érte. A rézkondért mind a két szakács fogta a két fülinél fogva, s hol az egyik ütött rá a főzőkanállal, hol a másik. A nagyasszony kiragadta az üstöt mind a kettő kezéből, s aztán az üst fenekére csapott a tenyerével, s kimondá a csalhatatlan verdiktet.

– A pujpunella-mártáshoz végy harminczhat tojássárgáját, két egész szerecsendiót megreszelve, hat lat kálmusgyökeret, négy lat koriándrumot, két kanál csorgatott mézet, három egész fehér borsot, négy kanál szegfüborsot, habard össze hidegen. Azután olvaszsz fel egy olasz mogyorónyi indigót alkermesben; keverd hozzá. Azután végy egy kupa három-zsiványeczetet, a tárkonyeczetágyról, -14- forrón olvaszsz fel benne egy diónagyságú fehér terpentint s öntsd a többi közé. Végül szürd át az egészet ritka gyolcsvásznon. Ez az igazi pujpunella-mártás.

Hogy kitombolhatta haragját a konyhai zivatarban, megkönnyebbült a nagyasszony szive. Furóné asszonyom, meg a fehércselédek körülvették: ne rontsa a drága egészségét, menjen a szobájába vissza: jobb lesz, ha maga is öltözéshez lát már, nem sokára érkeznek az uri vendégek. Ki hagyta magát engesztelni, s aztán visszatérve Ilonkához, tanácsot ült vele, hogy milyen öltözetet vegyen e mai napra? Mert volt ott a nagy ruhatárban egész arsenálja a pompás viseleteknek, a mik örökké divatban maradnak, tíz esztendőben, negyedszázadban egyszer jelennek meg a napvilágon, akkor is bámulásra méltók. Hanem a nagyasszony ezuttal csak mind a hamuszin, a sötét burnótszin, meg a violakék ruhákat szedte elő, a mik a régi magyaroknál a gyász szinei voltak (a feketét pompához használták) és sehogy sem akarta elvállalni, hogy azokat a szép nagyvirágú rokolyákat adassa magára: «nem negyvenöt esztendős asszonynak valók azok már!» «Hiszen hetvenesek is viselik ezt.» «Hetvenben megint újra lehet kezdeni, akkor már szabad.» Megmaradt végtére a sötét violaszinnél: az jó menyegzőre is, temetésre is.

S igazán itt volt az ideje, hogy komolyan a készülődéshez lásson, mert a hintók gördülése, az ostor pattogása már jelenté, hogy érkeznek a vidékről a vendégek, a kiket a ház ispánja elrendelt szobáikba vezet (a kastély kétszáz vendégnek is ad bőven helyet.) A kik a Garam innenső oldaláról érkeznek, hamarább itt vannak: atyafiság a Nyirről, a Szilágyból, a Cserhátról, még a Kalotaszegből is, előkelő ismerősök, a déli vármegyékből, a bányavárosokból. Legelébb megérkezik a kiadó-násznagy, meg a menyasszony vőfélye, a kik itt a városban laknak; nagy matyó-társzekéren jöttek meg a sárospataki -15- kántista-diákok, a kántusprézesükkel, ünnepélyes zsolozsmákra s vidám dalokra felkészülten; Eperjesről meghozták a hires trombitásokat; a vándor poéta is megkerült a lantjával, duzzad a tarsolya a maga csinálta versektől; madárszinpadjához készül a morva komédiás; kinn az udvaron mozsarakat czövekelnek, a mikkel jelt fognak adni majd, ha a nászmenet megindul a templomba, hogy a harangokat meghuzzák eléjük, s a nép már gyülekezik a piaczon, a jobbágyság a várkerítés előtt, s a koldusság sorakozik a templomajtónál, ma pénzt fognak osztani közöttük. A menyasszony násznépe már együtt van.

Csak a vőlegény nászserege van még hátra. Azoknak a késedelmét meg lehet magyarázni. A Garam vizének egyetlen réve van Kálnánál, a hidat háborús időkben leégették, kompon kell átjárni. Az innenső parton bizonyosan összevárják egymást a Mátyusföldről, meg a görbe tót felföldről jövők, hogy ne szétszakadozva érkezzenek, s azért késnek oly soká.

Azonban már a dél is itt van, s a vőlegény még sem érkezik. A nagyasszony türelmetlen kezd már lenni s egyre küldözi a postát a nyugoti toronyban strázsáló őr után, hogy nem lát-e még valamit?

Végre, a mit olyan nagyon vártak, megszólal a toronyban a kürt. Már az ablakokból is látni, hogy közeledik a nagy porfelleg onnan Kálna felől. A nagyasszony lesiet az udvarra, ott akarja a kérő násznagyot, meg a leendő vejét elfogadni, a nagy iharfa alatt, a mit «Árpádfájának» neveznek. A menyasszony, a nyoszolyólányokkal, meg a többi gyönge hajadonnéppel ott maradnak a széles külső tornácz alatt, a miről két oldalt vezet le a lépcső az udvarra.

A porfelleg gyorsan közeledik a kastély felé, csak az ötlik fel mindenkinek, hogy semmi muzsikaszó nem hangzik előre, a mi pedig ugyancsak szokás; de még pisztolyokkal sem durrogatnak.

Jó előre, a szekérsort megelőzve, vágtat lóhalálában -16- egy lovag, mintha versenyt futtatna a nyomában robogó négylovas hintókkal. Mikor ez a lovas bekanyarodik a nyitott kapun, mindenki megdöbben a láttára.

Ez nem a vőfély, a bokrétás fokossal kezében, hanem Tormássy László uram, a kérő násznagy, a kinek nem kellene lóháton érkezni, sem a kezében nem kellene kivont kardnak lenni. De alig is lehet az arczára ráismerni attól a fehér kendőtől, a mi a homlokán át van kötve, s amin keresztül tör a vér. Lova habzik, maga sárral-porral fedve.

A mint az udvarra beér, visszarántja a lovát, leugrik a nyeregből, hüvelyébe taszítja a kardját s odasiet a ráváró háziasszonyhoz.

Erős, csontos férfi a násznagy, őszbe csavarodó bajuszszal, kemény, mélyen bevésett vonásokkal, torzomborz szemöldökkel, az orra hegyén is három szál szőr.

– Az Istenért! valami baj van talán? kérdé a nagyasszony, a násznagy elé sietve.

– A legnagyobb baj, édes hugomasszony, a mi csak történhetik egy ilyen napon.

– Vele a legnagyobb. Azért vágtattam előre, hogy hirül adjam. Küldje be az asszonynépet. Maga is menjen innen, nem asszonynak való látvány ez!

– Gyalázat! Infámia! Istentelen gonoszság az, hugomasszony. A midőn a kálnai révnél általkeltünk, hirtelen lesből orozva megrohant bennünket egy lovas labanczcsapat; bizonyosan a nászhozománynak vette neszét, arra éhezett a czudar. Ott megrohantak bennünket. Mi, békés lakodalmazó násznép, nem is voltunk ellenállásra készülve, pisztolyaink csupa vaktöltésre korpával leverve; se pánczéling, se karvas rajtunk! Szégyen, gyalázat! Tulajdon hazánkban. Békesség idején. Ugyanazon csapat -17- által, a kinek védelmezni kellene bennünket martalóczok ellen. Megtámadva zsiványmódra! Maga a vármegye alispánja vőlegény korában!

– Az alispán nem engedte, hogy kardcsapás nélkül elrabolják tőle a bitangok a kelengyéjét: «kard ki kard!»-ra került a sor, s szegény Kovách István uramat összevagdalták a kegyetlenek; magam is kaptam egyet a homlokomra, de ezt számba sem veszem most.

Erre a szóra már be is érkezett az első négylovas hintó. Azon feküdt a megölt vőlegény. Egy csatlós ott tartá az ölében a fejét. Derék, negyven év körül járó férfi volt, a míg élt. Nemes, szabályos vonásai voltak. Egy tátongó seb volt a fején, a mellén egy lándzsaszurás, a kezei összevagdalva. A szemei még nyitva s üvegfénynyel meredtek fel a fényes napvilágba.

A négylovas hintó megállt a feljáró előtt: «lassan, lassan!» mondogaták a bakról leugráló csatlósok, több lovag is megérkezett, azok is leszálltak a nyeregből és odasiettek. A szótlan elszörnyedés hördülése, mormogása hangzott köröskörül.

A nagyasszony csak úgy támolygott előre, mint az alvajáró, a két karját fogta a násznagy és az egyik vőfély, felemelt kezei reszkettek, a semmibe kapkodva.

Most is ott áll a tornácz kőpárkányához dőlve s elbámuló szemeivel nem látja, csak nézi, felnyilt ajkaival némán kérdi, de nem szólítja a rémjelenetet, mely előtte elvonul. Ott viszik karjaikra emelve marczona férfiak azt az embert, a ki neki élettársul, hitvesül volt rendelve, kegyetlenül ejtett sebekből vérezve, megölve, levágva: csak bámulja, nézi, de egy irgalmas köny nem jön a szemébe, eltakarni előle ezt a szörnyű látványt. -18-

Mikor aztán a nagyasszony odaér, az előrevitt holttest nyomában, a lépcsők eljáig, a hol menyasszonykoszorus leányát megpillantja, akkor egyszerre kitör szivéből az eltemetett keserv és átkokra fakad.

– Most tépd le már leányom a fejedről menyasszonykoszorudat! Megölték a hites jegyesedet, vőlegényedet! Nem volt elég egy napra az átkozottaknak, hogy a bátyádat megölték! most itt van a vőlegényed is halva! Isten pusztítsa el a gonoszokat!

– Bátyám! Édes bátyám! Szerelmetes drágalátos bátyám! sikolt szivszakadva s tépi fejéről a menyasszonykoszorut, tépi magáról a boglárt, a kösöntyüt s szórja szét a földre, maga is oda vágyik, le a hideg földre, a szomorú porba, s omlik két szeméből a köny, mint a sebes zápor. «Anyám! édes anyám! Hová lett a bátyám? Hol a Gábor bátyám?»

Erőnek erejével hurczolják el őt leánytársai be az ágyasházba. Onnan is kihallik szörnyű sikoltozása.

– Milyen különös az, bátyám, szól a vőfély a kérőnásznagyhoz. Mikor a vőlegényét hozták eléje halottan, a leány csak bámult, csak nézett, mintha néma volna; mikor meg azt megtudá, hogy a bátya meghalt, mily kétségbeesett jajgatásra fakadt!

– Nem csoda az, öcsém: a vőlegényét alig látta háromszor az életben, tisztelte, becsülte, semmi más. De a testvérét szerette nagyon; s az is nagyon jó volt hozzá. A vőlegény-veszteséget majd kipótolja még neki valaha a sors; de a bátya haláláért fájni fog a szive, a míg csak él. Olyan testvérek voltak ezek. Ritkaság volt ilyent látni.

Hát biz a lakodalomból tor lett. A menyegzőre összesereglett násznép ott maradt a temetésre. A menyasszonynyal levettették a hímzett kantust, feladták rá helyette a violaszint. A menyegzői sátorból csináltak castrum dolorist, s a pataki diákok nem az ablak alatt, hanem a ravatal mellett énekelték az epithalamium helyett a: «Halld meg lélek! Mert néked beszélek!» szomorú zsolozsmáját. Nem menyasszonyt költeni, de holtat virrasztani.

Nem fekszik le ezen az éjszakán senki, épen, mintha menyegző éje volna. A trombitások bús nótákat riadoztatnak odakünn a tornáczon, egyszer-egyszer kijön az étteremből egy dali levente s riadót fuvat velük, Léva város felé fordított trombitákkal, s egy körmönfont átkot küld utána; azok ott a bástyán üdvlövéssel felelnek rá s visszakiabálnak. Jó szerencse, hogy nagy a távolság a vár meg a kastély között, mert bizony átlövöldöznének egymásra. Semmi kétség, hogy maguk a Léva várát megszálló labanczok voltak az orozva támadók: most jó kedvük van a prédára ejtett aszuboros átalagoktól, a mik a lakodalmi áldomásokra voltak szánva.

Az egész Tisza-kastélyban nincs egy zug, a hol pihennének. A pinczeboltban a koporsó-födélen szegezik nagy kalapálva ezüst szegekkel a halott nevét és éveit, a piktor és legényei festik fehér tafotára a Visontai Kovách czímert; az istállókban lovakat nyergelnek, s a mint az iródiákok készen vannak egy lepecsételt levéllel, vágtat a gyászhirrel a fáklyás hirnök ki erre, ki arra, mint bolygó tüzek a temetőben; a fegyverteremben a hevesvérű fiatalság tüzeli egymást boszúra, megtorlásra, összeütve az ezüst pokályokat a szétlocscsanó borral, s karját egyengeti felemelt ököllel, a mit feszít a bilincsbe vert indulat; a belső étteremben az éltesebb urak morzsolgatják a bort, a kik már nem ütögetik ököllel az asztalt, de végighallgatják, a mit egy őszbecsavarodott üstökű vén sas beszél, csak a szemük forog hozzá, csak a bajuszaikat csavargatják -20- a füleik mellé. Legközelebbi atyafiai a megboldogultnak be-belátogatnak hozzá, s hirt hoznak felőle: «már fölöltöztették, megyszin selyem dolmányba, a fejére kalpagot huztak, hét fraj varrja a palotában a szemfedőt ezüst csipkével, reggelre az is kész lesz.» De a belső házból rossz hireket hoznak. A szegény menyasszonyfővel maradt leányzó nagyon odáig van; látások vannak rajta. Egyre félrebeszél. Aztán futni akar, alig birják az ágyban tartani. A bátyja elé akar menni. Azt mondja, ott jön az az erdő felől, fehér paripán, skarlátpiros dolmányban, kócsagtoll a kalpagján. Nem igaz, hogy megölték, csak arra vár, hogy a huga eléje menjen. Ereszszék hát! Hadd tegye a fejére a bátyjának a menyasszonykoszoruját, attól az egyszerre meggyógyul. «Szegény jámbor leány! Milyen kár érte!»

Egyszer-egyszer a nagyasszony kitör a belső házból egész az ivó-szobáig, a hol az öregek búsulnak. Ez sem lát már se Istent, se embert.

– Hát igazság ez? kiabál rikácscsá vált hangon. Megölték a fiamat. Jól van, katona volt, fegyver volt a kezében, háborúba ment, ott maradt; ez volt a sorsa. De mit vétett nekik a vőm? A jámbor, igaz, becsületes lélek. A ki lakodalmára jött. A vőlegény. Az alispán, a ki törvényt lát a népnek, a ki kenyeret ád a katonának. Az egyik fiamat odaadtam harczolni török-tatár ellen; ott veszett, soha se látom többet; – s akkor ugyanazok, a kik mellett vérit ontja, megölik a másik fiamat istentelen rabló módon! Pokol tüze emészsze el az ilyen világot.

– Ne tüzelj, szerelmetes édes hugám, férfiak dolga ez most már, nem asszonyoké. S ha a mi tüzünk el nem emészti ezt a rossz világot, a pokol tüze ugyan emésztetlen hagyja. Eredj vissza az ágyasházadba, ápold leányodat. Ha nagy a baja, hozasd ki a városból a doktort.

– Soha az én házamba doktor be nem tette a lábát az -21- életben, nem is teszi. Van nekem magamnak patikám: deákkonyha kófernyáját, kuruzsló mediczináját az én familiám ugyan nem vette be soha. A ki reánk mérte, hogy meghaljunk, az meghalat egy pillanat alatt, mikor legkevélyebbek vagyunk. Itt a példa…

– No hát vegye elő a maga háziszereit, édes hugomasszony, s lásson utána, hogy elcsendesítse a háborgó teremtést, mert még valami kárt tesz magában. Az anyjára legjobban hallgat a leány. Menjen oda: mondjon neki mesét, majd elalszik tőle.

– Én mondjak mesét? Most mondjak én mesét? Micsoda mesét tudjak én mondani?

– Hát mondjad el édes hugom azt a mesét, a mit ő lát most, hagymázos agyával: «Jó lesz leányom, úgy lesz. Itten jön a bátyád majd nemsokára. Csak te gyógyulj meg elébb. Szakasztott olyan lesz, milyen a bátyád volt, deli, sugár legény. De mégsem a bátyád lesz, hanem vőlegényed, a bátyád alakjában. Egy személy a kettő. Annak lesz ám szép piros dolmánya!» Na eredj, meséld így. Aztán asszonyhugom! Ez nem lesz ám mese! Két esztendő, három: nem adok nagy időt, de előteremtem én azt a vőlegényt, a ki itt fordul be az erdő felől, – fehér lesz a lova, piros a sörénye, piros a dolmánya! (De ennél a szónál már nem állhatta meg, hogy övébe dugott török kését ki ne rántsa s nagyot ne fenyegessen vele arra nyugot felé, megrázott öklével: a vér is elfutotta a szemeit, s a nyelvét elragadta a szó.) De Szentháromság-egy-Isten úgy tartson! annak, a kit én vőlegényül ide hozok, labanczok vérétől lesz piros a lova sörénye, piros a dolmánya!

Mind, az öreg urak, felugráltak arra a szörnyű mondásra s kivágták maguk alul a székeket, s keserves eláldást ittak annak az igazságára.

– Úgy! úgy! Azt tegyétek! Öljétek, vágjátok, rakásra -22- hányjátok, a hol elől-utól egy kék dolmányos labanczot találtok: élve ne hagyjátok!

Ott feküdt a leány szétdult párnái közt, a két szeme úgy égett, mint a csillag, orczái csupa tüzláng voltak; szép hajfonadéka két tekergő kigyó. Igaz a, hogy annyi asszonynép közül, a ki körüle állt, hideggel-meleggel, itatni, kötözni, és egy sem birt vele, az anyját mégis megismerte, annak aztán megengedte, hogy a fejét az ölébe vegye.

– Menjetek ki, mind asszonyok, lássatok a dolog után, én most itt maradok magam.

Aztán elkezdett a gyermekének mesélgetni az eljövendő tüneményes leventéről, a kiről nem tudhassa az ember, hogy bátya-e vagy vőlegény? Fehér a paripája, piros a sörénye; skarlát a dolmánya, rózsa az orczája. Senki se tudhassa, hogy ki mitől piros? – Közbe itatgatta sajátkeze fejte, posajtotta, drága jó hűsítő savanykás itallal, a milyent világért se tudna csinálni patikás tilógus; s a mesétől, meg ettől a szertől elaludt csendesen hajnal felé a leányka. Az anyja még akkor is az ölében tartá a fejét. Ez az egy zugocska a házban volt csendes, zajtalan. Csak elvétve zümmögött át a harmadik teremből a szemfedőt varró asszonyok danája: «Ágyugolyó rontja össze testemet, Édes anyám sírva-ríva keres ottan engemet».

A RONGYOS GÁRDA.

Forró kánikulai nap volt. Ilyenkor a magyar alföldi rónán az ég összefolyik a földdel; az átfült szikföld felett tengerhullámokat lebegtet a délibáb, boglyát, házat, hunhalmot felemel az égbe s uszó szigetet majmol vele. – Nagy messzeségben puszta, elhagyott a vidék. A tavaszi -23- nagy árvíz kiöntései lepik még most is a lapályokat; iszappal fedett, békanyáltól sárgazöld barázdák mutatják, hogy ott szántóföldek voltak, ki tudja, mi volt beléjük vetve? a halmosabb helyeken kopár legelők, tele vakandtúrással, igliczetüskével. Békalencse bevonta tömpölyök országát vigan felverte a sás, meg a szittyó, itt-amott egy összedőlt vályogház gunnyaszt a dágvány közepén, vízbe horpadt nádtetővel, a min egy gólya kelepel, s távolban szerte káprázik valami szörnyű sivatag fehérség, mintha hó esett volna: ott a sziksó feladta magát tenyérnyi vastagon a föld szinére, söpörni lehetne, egy fűszál sincs rajta.

Nagy messzeségben egy hegyes toronytető állt ki a délibáb tengeréből, lefelé fordított képmásával összeragadva: az ott Beregszász.

Valami zeng-zizereg a földön és a levegőben: az ezermillió prücsök, a mi a legelőket letarolta.

A kietlen rónán nagy lomhán kanyarog végig a nagy magyar folyó, a Tisza: még most is áradt a lefolyó belvizektől. Azt, hogy merre folyik, mutatják a messze elterülő nádasok, meg a fűzfás szigetek és martok, a mik között kénye-kedve szerint tévelyeg a szűz folyam, a kinek a derekát még akkor nem szorongatták vállfüző közé.

Tisza-Becsnél van az egyetlen hid, a melyen Beregből Szatmárba át lehet kelni. Lótolvaj, meg pióczaszedő másutt is megkisértheti az átjárást; de a ki száraz lábbal, vagy épen szekérrel szándékozik a Tiszán átkelni, az kénytelen azon a keskeny töltésen tartani magát, a mit a vármegye rőzsékkel kikaróztatott, s helylyel-közzel fűzfákkal is szegélyeztetett, hogy télen, mikor nagy a hó, le ne tévedjenek róla. Ez a hosszú töltés a Tisza-Becsi révnél végződik, a honnan a hidra vagy le kell ereszkedni, vagy fel kell kapaszkodni, a szerint, a mint a Tisza vagy ki van száradva, vagy meg van áradva. Ezúttal fel kell rá kapaszkodni.

Az, hogy a Tiszának itt épen egy kanyarulata van, a mi tekergő fordulatában egy tökéletes félszigetet képez. Ennek a félszigetnek a földszorosu alig szélesebb a mocsárok miatt egy puskalövésnyinél, az pedig Szatmár felé van fordulva. A kanyarulat maga, mint egy vársáncz, képezi a hidfőt. A félsziget fűzfaerdejéből pedig négy sugárágyú van szegezve a hid felé, a mikkel egyúttal az egész töltést végig lehet seperni. A kinek ez nem elég, annak a számára van még a kanyarulat mindkét oldalán a sűrű rekettyésben jól elhelyezve két-két darab kerekes csatakigyó: azokkal a Tiszán keresztül lehet lőni; az ágyúkon kívül pedig feles számú muskétások és lovasok állnak készen, a füzestől jól megvédve; míg a közeledőt de még csak egy bokor sem takarja. A gyaloghadat rácz szerezsánok és morva puskások képezik; a lovasságot a kék labancz-huszárezred, meg a fekete sisakos dragonyosok, a kik, mikor lőni akarnak, a lóról leszállnak.

Már pedig ezen a réven által kell menni ma a fejedelemnek. Még ma; – mert a Tiszán túl a hivek kitűzték a zászlót; ha azoknak gyorsan segítségükre nem siet, holnap a szolnoki hadak rajtuk ütnek, szétverik, elnyomják az egész felkelést s akkor aztán mehet vissza megint Lengyelországba.

Elébb megkisérté a fejedelem Bercsényi dragonyosaival a rohamot a hídfő ellen, hanem azok az első két ágyúlövésre szétrobbantak, úgy kerültek vissza egész rendetlenül.

Azután elküldé Wisnovieczky dzsidásait, hogy keressenek valahol gázlót a Tisza mentében. Azokat is mindenünnen puskatűzzel fogadták a túlsó partról; a császáriak jól elláttak minden pontot, a hol csak az átkelést meglehetett kisérteni.

Délest felé az ég egyszerre elhomályosodott, nyugat felől valami szürke borulat kezdett támadni, mely gyorsan emelkedett fölfelé.

– Dehogy esőt! mondá Bercsényi. Ti ezt ott Kárpátokon túl nem ismeritek; de nálunk sokszor előjön. A száraz vihar. – Nem hoz ez egyebet, mint homokot. S még jó volna, ha a hátunkba jönne, mert akkor vele együtt megrohanhatnók a labanczok sánczait; de szembe fuj, még ez is ellenségnek áll be.

A fejedelemnek tanácsolták a vezérei, hogy jó lesz szárnyék után látni; mert ha ez a vihar itt kapja a tábort a síkon, úgy szétzavarja, hogy egymásra se találnak.

– Tegyünk még egy próbát, szólt a fejedelem. Hívjátok elő a «rongyos gárdát».

No ez ugyan rászolgált nevére! Valami öt-hatszáz lovas, a kik közül kettőnek a mundérja sem hasonlít egymáshoz, csak abban az egyben, hogy valamennyi olyan rongyos, mintha ágról szakadt volna. Elzüllött marczona pofák, összecsapzott hosszú hajjal; a lovaik lábán semmi patkó, nyereg helyett pokrócz, kengyelük madzagból és fűzfavesszőből, a hajdani kaczagánynak csak egy-egy darabja lóg le a nyakukból; hát még a fegyerzet! pisztoly, mordály, ahány, annyiféle, talán el is sülne minden ötödik, ha meg volna töltve, hanem a kardjaik, azok már igazán mustrának valók, kitelnék belőlük egy egész zsibvásárra való ócska szerdék.

Borbély Balázs széles hátán szét van feselve a bekecs, a mi nyilván nem az ő termetére volt szabva eredetben, piros nadrágján a térdfolt valamivel pirosabb posztóból van; ez az egész luxus; hosszú, borjúszájú inge kicsüng a dolmányujjakból s szomorkodik szennyes voltán; fekete haja, mint a gereben, úgy áll szét a fején, a hol nem takarja a kétfelé vásott csákós kalpag. Arczának a szine és mivolta felől olvasva is elmehetne az oláhczigányok között. -26-

A másik hadnagy Ocskay László. Ennek a viseletén már meglátszik, hogy valaha urféléé lehetett, de a viszontagság nagyon megviselte; zöld dolmánya szinét hagyta, sárga csizmájáról lemaradt a félsarkantyu, farkasbőr kaczagánya tele koldusdióval, azon módon, a hogy a mezőn fektéből fölkelt vele; bozontos, sűrű szőke haja összegubanczolódva fityeg a vállára kétfelől; minden boglár, csatt, gomb hiányzik az öltözetéről; az valószinüleg ezüstből, aranyból lehetett valaha: ha rézből lett volna, most is megvolna. Hanem egy jó kard van az oldalán, csak úgy meztelenül, szijra kötve, a tokja ki tudja hová lett? hol maradt zálogban?

– No rongyos gárda! szól hozzájuk a fejedelem. Most itt a vendégség, csak kés kell hozzá. Azt esküdöztétek, mikor hozzám csaptatok, hogy tüzön-vizen keresztül rohantok érettem. Itt a tűz, itt a víz, – ember teszi a fogadást; – emberebb, a ki beváltja.

Ocskay László azonban csak a kardjával szalutált; ő rajta már látszott, hogy katona volt; tudja, hogy nem szokás a vezér parancsára feleleteket adni: azt csak teljesíteni kell.

A két hadnagy ügetve haladt a Tisza innenső partján elterülő mocsár széléig; ott megálltak haditanácsot tartani.

– Te kiválasztasz közülök vagy százötven ficzkót, a ki legjobb uszó, s amonnan a mocsár benyuló széléből, a hol a folyam partjának sarkantyuja van, csendesen leereszkedtek a vízbe; a meztelen kardot a fogaitok közé szorítjátok s aztán leusztok szép vigyázva oda, a hol a középső batteria áll a tulsó parton. Én azalatt a többi rongyosokkal hol egy, hol más helyen előtörtetek a nádasból, s meg visszafordulok, mikor azok ágyuzni kezdenek felénk. Mikor aztán látom, hogy ti közel jártok, akkor egyszerre az egész csatával neki vágok a Tiszának s átkaptatok rajta. S ha akkorra még ez a kis zivatar is megérkezik, hát egészen tökéletes munka lesz belőle.

A rongyos gárda toilettet csinált. Nem tartott meg egyebet, mint a puczér kardot. A nádas jó spanyolfal volt a jelmezváltoztatáshoz. Gunyáikat odadobták egy halomra. Úgy sem jönnek vissza érte.

Kiszabadulni ebből a tikkasztó hőségből, a fojtogató porból, a kigunyolt rongyokból, a maró férgekből, s a maróbb szégyenből; és menni fürödni elébb a vízbe, aztán a vérbe. Nagy volt az öröm.

A pusztai száraz fergeteg ezalatt jött terjengve. Hajtotta maga előtt a parti fecskék, sirályok lármás ezereit s borogatta be az ég firmamentumát bakacsin kárpittal. Eső nem esett abból; csak egy-egy veres csepp, ember kezére, arczára, a miről nem tudják, mitől jön; azt mondják: véreső. Találgassák a tudósok, mi az? Majd lesz itt igazi véreső mindjárt.

A lovas kuruczok Ocskay Lászlóval ott nyugtalankodtak a nádasban előre-hátra az ellenség ütegével szemben; de úgy látszott, mintha nem nagy kedvük volna nagyon mutogatni magukat a közéjük csapkodó ágyutekék előtt.

A forgószél már a szikes pusztán tánczolt s abból kavarintott -28- fel a sötét égig egy fehér oszlopot; ha egyszer azt a portölcsért szétszórja, olyan fehér sötétséget csinál belőle a világon, hogy ember nem látja benne egymást.

Ezalatt a feltorlott Tisza hullámai között csendesen közeledett az úszó csapat a félsziget felé. Senki sem vette őket észre. Minden figyelem a gázlót kereső lovasság felé volt fordulva.

Egyszerre mint a tengeri oroszlánok falkája, ugrált ki a vízből Borbély Balázs népe, mind egyforma egyenruhában, foga között a kard, a másik percz alatt az öklében, a harmadik alatt az ellenség oldalában!

A morva pattantyusok, a puskázó szerezsánok megrémültek e veszekedett had rohanásától, melyet a víz okádott ki eléjük. Tetőtől talpig meztelenek, mint az ős-ember; rémségesebbek, mintha pánczélban volnának. Rohannak üvöltve, mint a vadállatok, kaczagva, mint az ördögök, s mielőtt az ellenfél első rémületéből magához térhetne, lekaszabolják a pattantyusokat és az ágyúk védőrségét az utolsó emberig. Az ellenfél meg van lepve, az ijedség megbénítja izmát és eszét, nem tudja, mihez kapjon? a puska nem fegyver ilyenkor, a pánczél csak akadály, emezek meg aczélozottan a víztől, felfrissülve, gyorsan szökellve, mint az indiánusok, míg az ellenfél egyet gondol, addig ők kettőt vágnak, halomra vágják őket s diadalordításuk áthangzik a tulsó partra.

Ekkor aztán Ócskay László is belezúdítja lovas csapatját a Tisza árjába. A paripák prüszkölve szelik a vizet. Ő maga kaptat legelől. A vezénylő paripa nyerít!

– Ne hagyd magad! rivall Ócskay László a víz közepéből Borbély Balázsra, a kinek meztelen századát egy segélyül érkezett labancz lovas-csapat kezdi szorongatni.

Ő rajta sincs semmi, csak a derekán átkötött széles -29- török öv, s kezében egy szál kard: egy ércz lovagszobor, mely megelevenült.

A Varégerek küzdöttek így. Pánczél nélkül, minden nélkül, hogy a fölséges férfiizmok ragyogása rettentse meg az ellenfélt. Maga Ócskay, mint a Centaurok mintaképe, vágtatott az ellenfél legsűrűbb tömege közé, villámcsapásokkal sujtva jobbra-balra, s még bántó szóval is sebesítve az ellenséget. Hogyne? Azok is magyarok voltak. Labanczok. Kék dolmányosok.

Úgy hullottak el a meztelen hősök csapásai alatt, mint a fürjek a pusztában.

Ócskay elébb szétverte őket, azután utjokat állta, hogy ne menekülhessenek. Neki szorította a Tisza mocsarának. Egy összekeverült tömeg lett belőlük, a mi egymást gázolta bele a vízbe. Kende János volt az ezredes-kapitányuk. Egészen beszorultak már a mocsárba, nem is gondolhattak többé a védelemre. A többi császári hadak nem jöttek segítségükre, mert azok azt hitték, hogy a fejedelem egész serege van a nyakukon s igyekeztek a földszoroson át kerekes ágyuikkal elmenekülni. Kende csapatját még azonkívül az elfoglalt félüteg ágyúk is fenyegették. Azokat most a kuruczok töltötték meg kartácsra s oda irányzák a mocsárba szorított tömeg felé.

Pardont! Grácziát kérünk! kiáltának a labanczok, s fehér kendőket lobogtattak dzsidáikra tűzve.

Az egész csapatból egy ember nem menekült meg élve, maga az ezredes Kende János is oda veszett.

E közben megérkezett a száraz fergeteg, s elborította porfelleggel, szikhomokkal az eget és a földet. A szél -30- fütyölése, tombolása egy chorussá vegyült az emberi ordítással, üvöltéssel, a trombiták recsegésével; közbe dörögtek az ágyúk, a kilőtt tekék találomra süvöltöttek a porfelleg között abban az irányban, a honnan a tömegek rivalgása hangzott és a szélhajtotta ködfátyolképen látni lehetett, mint árnyképeket a lovon nyargalászó ős hún alakokat, a kik, egyesével, fegyverhagyó tömegeket kergetnek maguk előtt.

A zivatar, a milyen gyorsan jött, olyan gyorsan elrohant. Alig hullott nehány csepp eső. Az is fehér volt, mint a tej. Ki tudja, mitől jön? Az ördög veri ilyenkor a feleségét. Azt tartják.

A vihar nyomában maradt egy letarolt erdő, meg egy halottakkal fedett csatatér. Utána egész szélcsend leve. Az eget bárányfelhők vonták be, a nap már lement; ég és felhő skarlátpiros volt. S ezt a lángverességet tükrözte vissza a sík róna ezernyi posványa, tömpölye, a miknek szegélyéből feketén meredtek elő a sás kardlevelei, mintha vértócsákból emelkednének ki fegyveres hadseregek. Maga a csendesen hömpölygő Tisza is bíborfényben lángol; csak a hosszú sorban aláúszó halottak feketélnek rajta.

Ez a szomorú hírnöksereg tudatja a fejedelemmel, hogy az út szabad: Magyarország kapuja ki van nyitva előtte. Egyetlen egy rongyos ezrednek a csodavitézsége tárta azt ki előtte.

Az már szemközt jön a hidon a fejedelem elé. De megnézheti azt még a hajadon leány is. Bársonyba, karassiaposztóba, szattyánba van az öltöztetve, mind tetőtűl talpig, farkasbőr kaczagány csügg le a válláról, fényes aczél szablya csillog az öklében. – Ocskay László beváltotta szavát; a labanczok podgyászszekerei tudnák megmondani, hogyan történt meg ez a csoda!

«NYALKA KURUCZ.»

Három hosszú esztendő telt le azóta, hogy a lévai híres lakadalom még híresebb zomotorrá változott át. – Nagyot nőtt azóta a demutkavirág azoknak a sírján, a kik el vannak temetve.

Ilonka kisasszony tizenkilencz esztendős már. A milyen szép volt rózsabimbónak, olyan szép nyiló rózsa lett belőle. Nincs nálanál szebb leánya hetedhét vármegyének. Elegen is tapossák a földet körülötte, szép deli leventék; csakhogy nagyon rossz időben. A nagyasszony kifizeti őket sorba apró pénzzel. – Igazán apró pénzzel. – Ha kérőbe jön a legény, azt mondja neki: «Adok biz én leányt uramöcsém; hogy ne adnám, arra tartom; – hanem a jegypénzt akarom elébb látni. Száz tallér nem a a világ. Hanem az mind a száz ilyen legyen, mint ez az egy ni!» – Annak a tallérnak az egyik oldalán II. Rákóczy Ferencznek az arczképe van verve, a másik oldalán az országczímer e körirattal: pro libertate. Van olyan tömérdek: csakhogy rézből. A réz «libertas» közkézen forog már; hanem az ezüst libertás ritka, mint a fehér holló. Százával csak az kap abból, a ki valami világraszóló nagy hőstettet követett el. – Az ekként kifizetett gavallér aztán vagy megy a száz ezüst libertast megszerezni, vagy keres más eladó leányt, a ki ugyanannyi aranynyal is beéri, ha nincs is rajta semmi libertas.

Hajh, de van a hírnek dolga Ocskay László nevével. Ha beszegődött hozzája postának, ugyan nem hágy neki nyugtot. – Napról-napra új hőstett feledteti el a régit. Úgy jár az országban, mint az égi villám; ma itt csap le, holnap amott; a tegnap bevett vár romja még füstölög, s ő már a másiknak falait döngeti. Dandárja mint az áradat, úgy nő, mentől előbbre tör. Régi híres vitézek, ifjak, vének sietnek zászlói alá, ott vannak nála Ebeczky Ádám, -32- Berthóthy Zsiga, a kemény Csajághy; maga közöttük a fővezér.

Mennyit kell Ilonkának felőle hallani! senkitől sem annyit, mint az édes anyjától; az nem győzi magasztalni a boszúálló hőst, a ki azóta, hogy Tisza-Becsénél a Tiszába fojtotta a labanczot, úgy űzi azt maga előtt, mint egy nyáj birkát. Nincs az előtt erős vár. Csak zsendűlt a szőlő, mikor Fülekvárt, Losonczvárt bevette, s már azt izente a lévaiaknak, hogy mire az új must kiforr, itt terem előttük, s Lévavár bástyáin issza meg az új borból az áldomást. Ott van ni! már Bozók várát is megvette, Selmecz-Bélabányát behódította, a magyar ezüstből ő vereti most a fejedelem számára a libertast.

A mit a hír nem nagyított, megnövelte, felékesítette azt Tiszáné asszonyom. Mint egy mesebeli hősről, úgy beszélt mindennap Ocskay Lászlóról Ilonka előtt.

Most már emlékezett is a familiájára. Egyszer leány korában még látogatóban is volt az atyjával az Ocskay-kastélyban, akkor még a Laczika csak három esztendős volt; de már akkor is szerette a kardot, s haragudott érte, ha éltes nők csókolgatták, a fiataloktól azonban szívesen fogadta. – Kisebbik testvére még akkor csak szopós kis baba volt: a Sándor. Azt már Ilonka is ismerheti, az utóbbi esztendőkben járt ide a házhoz; csendes, szelíd fiu, a kin mindig úgy látszott, mintha mondani akarna valamit, s aztán, mikor elment, mindig itt feledett valamit, csakhogy visszatérhessen érte; – hanem azért akkor sem mondta el, a mi a nyelve hegyén látszott lenni. Pedig ő már előkeríthetné a száz libertast (ha csak ez a baja), mert maga is ott vitézkedik most a bátyja seregében.

Ez, meg a többi, így folyt a nagyasszony szájából mindennap, folyhatott is, mert a hír szárnyára felkapott hős csak egy napot sem hagyott betöltetlen; egy nap Szent-Benedeket kapta el, csak úgy fél kézzel, másnap Csábrág erősségét törte be; híre sem volt még új bornak Verebély-megyében, mikor Lévához egy napi járásnyira Korpona -33- alatt szétveri a labancz sereget, s a sarkában nyomúl előre.

Ott bandukolt el a vert had egy csoportja a Tisza-kastély előtt. A tornáczból lehetett őket látni. Ugyancsak ügettek. Nem zakatoltak most a kapun, hordó bort követelve, mint szokták. Csak azon voltak, hogy minél elébb a várkapún belül lehessenek. Nem volt velük se tiszt, se ágyu, se podgyászszekér: igazi vert had volt.

– Fizet nekik a Jehova Isten! Azt szeretném, hogyha valamennyinek a nyakát mind ide tennék erre a küszöbre s itt vágnák le sorba! Hejh, de végignézném!

Ilonka befogta a nagyasszony száját, ne mondjon ilyeneket, hisz úgy se tenné meg.

Másnap már hajnalban itt voltak a kuruczvezér komisszáriusai, felszólítani a lévai bírót, hogy kétezer lovasnak a számára süttessen kenyeret, ökröket vágasson, abrakot tartson készen, mert az ezredes kapitány legfeljebb déli harangszóra itt lesz a vár alatt.

Nem az ő számára nevelnek-e itt minden virágot: – a kertben – és másutt?

Nagyobb igazságért még Tormássy László uramtól is jött levélben izenet, a miben csak annyi állt, hogy «decima sexta septembris, datum Levae, a Tisza-kastélyban, collatio végett».

Várni fogják őket gazdag lakomával. Mentől többen lesznek, annál szívesebben látott vendégek lesznek.

Már hajnalban összesereglik a föld népe a Tisza-kastély előtt, a hol a hírhedett hős megérkeztét várják. Csak asszony és leány nép. A férfiak óvatosak: azok még otthon maradnak, a míg a vár ellenség kezében van; de az asszonynép -34- vakmerő; – nem bánják ezek, ha tüzes golyóbisokkal löveti is városukat a komendáns, ők azért eljöttek s nem maradt otthon kerti virág, azt mind elhozták: térdig járjon benne a hős paripája.

Ilonka is készített egy szép bokrétát, piros és fehér dupla szegfűvekből, átkötve aranyfonállal, vajjon elveszi-e?

A hogy előre megizente, a déli harangszóra ott közeledett a nagy erdő bekanyarodójánál.

Egész tüneményes pompával szokott járni. Elől a tábori zene: lóháton ülő trombítások fantasztikus keleties öltözetben, csodaformájú hangszerekkel, tarkára festett lovakon; utánuk egy szakasz lovas kurucz, zöld dolmányban, vagy égszínkékben, piros nadrágban, sárga csizmában, sastoll a kalpagja mellett, farkasbőr kaczagány a vállán széles rézcsattokkal, öv, tarsoly és lóding ragyog az aranyozástól. Pompásan járatta az ezredét. – Azután jött egy üteg ágyu, hatlovas fogattal, pofoncsapott kalapos tüzérekkel; forgó strucztoll-bokréta, karmazsinszínű a kalapjuk mellett, veres öv a derekukon. – Csak azután jött ő maga, kisérve táborkarától.

Egészen más jelenés, mint mikor a fejedelem elé került Tisza-Becsénél. Alatta pompás arab mén, a mely úgy jár kevélységében, mintha minden lábával kétszer lépne egy helyett; aranyos csojtárját hányja a fejével. Fehér a mén, de a sörénye s a farka rózsaszínbe játszik. Maga a délczeg lovag skarlátpiros dolmányt visel, arany sújtásokkal, zöld szattyán csizmáin arany a sarkantyú, vállán fehérmedve kaczagány reng, ugyanaz a kalpagja is, elől magas, kócsagos forgó tűzve föléje; olyan délczegen ül azon a hánykódó paripán, mintha egymáshoz volnának nőve. Hát még ez az arcz, ez a tekintet! Csupa sugárzat az egész; fény, melynek kútforrása titok. A férfibüszkeség, a classicus szépséggel harmoniában. Csábító szemöldök, kacsintó tűzszemek, mosolygó száj, nyájaskodó bajusz, kötekedő áll, kihívó orr, büszkélkedő barnapiros orczák, s hozzá az a -35- veresbe játszó, aranyfényű gazdag hajzat, mely a kalpag alól hullámosan alá omlik, elől vastag tekercsekbe fonva. Kinek ne veszett volna rajta a szeme? – S ha egyszer a szeme, bizony a szive is. Mögötte egy egész diadalsátor zászlókból; nemzeti zászlókból, meg azokból, a miket ellenségtől elfoglalt.

A nép az út két oldalán futott mellette, hangoztatva a vivátot, nevével kapcsolva.

Tiszáné nagyasszony Ilonkával együtt ott várta őt a kastély kapuja előtt. Kilencz szolgálattevő fraj állt csoportban a hátuk mögött, kantákkal és poharakkal, az első üdvözléstétel végett. Azok odahátul ihogtak-vihogtak, hogy az milyen furcsa, hogy ennek a kurucz hadnak mind elől van befonva a haja s úgy csügg le a vállára kétfelől. Ez még akkor szokatlan viselet volt.

– Ne vihogjatok ti azon. Lássátok, ezt azért találta ki a vezér, hogy a mostani felkeveredett világban alig ismeri ki az ember, hogy ki a kurucz, ki a labancz? holott magyar mind a kettő. Sőt megesik, hogy a ki tegnap labancz volt, holnap már csapatostól beáll kurucznak. Hogy tehát a hadakozás alatt, mikor kardra kerül a sor, megtudhassa minden ember, ki az ellenség, ki a jó barát, mivelhogy már a viseletük is héjaz egymáséhoz, hát azért van a kurucznak a haja elől kétoldalt befonva, a labanczé pedig hátúl lóg egy varkocsban. És ez bizony sokkal szebb viselet, mint a minőt boldogult édes uram idejében viseltek a magyar uraságok, Erdélyből kapták fel, (mért nem hagyták ottan?) hogy a fejüket egészen kopaszra borotváltatták, s csak elől hagytak meg rajta egy üstököt, a mi a homlokukra csüggött le, mint a macska farka. – De nem is engedtem meg soha a lelkem uramnak, hogy azt a divatot kövesse, az ő feje csak nem volt leborotválva soha. No, ne daráljatok annyit. – Nézzétek, ott jön a mi drágánk! A mi szemünk fénye!

Még most csak az asszonynép lelkesedése fogadta az -36- érkezőket. A városok polgári lakossága általánosságban nem szerette a háborús időket. A kurucz név pedig épen nem volt jó hangzású. Ennek a hallatára mindjárt sarczolás, rablás, gyujtogatás jutott mindenkinek az eszébe. A hajdani kuruczokra gondoltak (a «crux» viselőire, innét a név), a kik a hová leültek, ott megragadtak, s a mit a kezük elért, az odaragadt. – Hanem aztán a hol egyszer a «nyalka kurucz» megjelent, ott a szívek is meghódoltak előtte. Ezeket előkelő urak vezették, s gondot viseltek rájuk; ezek kényesek voltak.

Maguk azok a nóták is, a miket a trombitásaik fújnak, valami olyan megható, mélabús dallamúak, a mik az eddigi lepcses palóczdaloktól egészen elütnek, s olyan szépen fújják azon a tárogatón.

Ilonka, mint egy álmodó, nézte végig az előtte elvonuló hosszú sormenetet. Az égő napsugárban úgy tetszett, mintha a paripák lábai által felvert por csupa tűzláng volna, a mi feljebb szállva, arany köddé változik át, s ez arany ködből bontakozik elő az a látvány, a mit álmai annyiszor eléje hoztak: a délczeg dalia, a kit csupa fény vesz körül, de a mi fényből ő nem lát mást, mint azt a hódítóan mosolygó arczot, mely nyájasan ismerősen üdvözöl mindenkit.

A régi mese: a hazatérő édes bátyáról, a ki még sem bátya és még is több annál.

Mikor a vezér kiséretével a Tisza-kastély kapujához ért, a hol az összesereglett parasztleányok egész virágesővel fogadták, ő maga csak hirtelen kivált a kisérete közül s odalovagolt az úrihölgyek elé. Nagy volt a sokaság, a min keresztül kellett volna törtetnie; ő tehát, nehogy elgázoltasson valakit a gyönge-nép közül, leszállt a lováról, rábízva az asszonyokra, hogy fogják addig a kantárját a ménnek, s csak a nyakát simogassák, olyan szelid az, mint a bárány. Azzal odajárúlt a hölgyek elé. -37-

A nagyasszony úgy érezte, mintha valami összeszorítaná a torkát, vagy mintha egy nehéz felhő feküdnék a mellén: egy szónak nem volt asszonya ebben a pillanatban. Ilonka pedig úgy volt, mint álmában szokott lenni az ember, beszél-beszél, de a szája csukva, nem hallja azt senki; – úgy, hogy az egész fényes üdvözlet mind kárba vész vala, ha a hős más fordulatot nem ád az egésznek azzal, hogy mélyen meghajolva, megcsókolja az özvegyasszonyság kezét.

(Bizonyára Ocskay Lászlónak nagyon jó oka volt arra, hogy Tiszáné nagyasszonynak kezet csókoljon, mikor legelőször találkozik vele az életben.)

A minek aztán az lett a következése, hogy a nagyasszony elérzékenyülten szorítá keblére az üdvözlő lovagot, s nem tartotta vissza sűrü könyhullatását, a minél ékesenszólóbb beszéd nem volt soha, nem is lesz soha ezen a világon.

A mint aztán azt a nagy felhőt, a mi a keblét nyomta, le hagyta szakadni, felderült a lelke s vele együtt a beszélő kedve is egészen hazatért.

– Hozta Isten kegyelmeteket, édes uramöcsém, ebben a mi határunkban! Térjenek be szegény házamhoz pihenőre s maradjanak itten, a míg kedvük tartja. Tekintse kegyelmed a házamat olybá, mintha az édes anyja házába lépne be. Nyitva minden pinczém, éléskamrám, csűreim, s gabnásvermeim a kegyelmed kisérői és seregei számára. Megvan áldva, a mit elvesznek belőle.

A deli lovag a fülével odahallgatott, a mit a nagyasszony beszélt, de a szemei azon a bokrétán jártak, a mi Ilonka kezében volt; a mi aztán, félig kérve, félig kinálva, az ő kezébe vándorolt, nagy arczpirulása mellett a szemérmes hajadonnak.

– Köszönöm, édes asszonynéném, felelt aztán a lovag Tiszánénak; el is fogadom a szíves meghívást, mind magam, mind barátaim részére. Becsületére fogunk válni a kegyelmed híres konyhájának. Hanem most elébb még, -38- pro appetitorio, ezt a kis kupiczányi várat itten, a belétöltött labanczokkal együtt, fel kell hörpintenünk. Mindjárt meglesz az. Semmi étel sem hűl el odáig. S a hányra terítve van, egy sem fog hiányozni az asztaltól, mind «meghozza őket a púpos kenyér!»

Ez a hetyke tréfálózás, egy olyan halálos nagy munka előtt, oh be nagyon jól illett a nyalka kurucznak! Ki is gömbölyödött attól minden ábrázat, még az Ilonkáé is.

A nagyasszony mégis jónak látá megjegyezni, hogy az ilyen kemény diótörésnél vigyázzon a testi egészségére, s minden bolond helyre oda ne álljon.

– Hiszen igézet jár velem, mondá a hős ifju, s a kezében tartott szegfűcsokrot odatűzé a kalpagjára, épen a kócsag drágaköves forgója mellé. «Nekem amulétom van.» Úgy tette azt fel a fejére.

Erre a hangra a csatamén, mely eddig csendesen hagyta magát a paraszt asszonyok által czirógattatni s kináltatni istenfával, boldogasszonytenyerével, egyszerre elfelejté bárány voltát, s elkezde nyeríteni, ágaskodni, négy menyecske se birta lefogni, olyan nagyon kapkodta a fejét, a lovagnak oda kellett hát sietnie; egy-kettő! már a nyeregben is volt, rövidre fogva a kantárszárat, onnan üdvözlé még egyszer levett kalpagjával a hölgyeket; a paripa aztán egyre két lábon ágaskodott előre, úgy ment ki a nép közül, mintha ő neki volna a legnagyobb haragja Léva vára ellen. A lovag aztán eltünt, a hogy jött az aranyos porfellegben; utána a sok veres zászló a «pro libertate» arany felirattal; a nyomába vágtató kiséret közül csak egy maradt hátra, a jó Tormássy László bácsi, az még odafinczoltatta a lovát az úri asszonyokhoz egy jónap kivánásra.

– Fogadj Isten bátyámuram; mondá Tiszáné az üdvözletre. De csak nem fognak talán most mindjárt igazán megütközni?

– De talán maguk a vezérek csak nem mennek olyan közel, a hol a golyóbis elérhetné őket?

– De biz úgy igyekeznek ők a kemenczéhez, hogy az első sütetből ők kapjanak.

A nagyasszonynak eszébe jutott szegény Gábor fia, azért törülgette a szemeit.

– Dejszen nem kell ő kelmét félteni. Nem fogja annak a testét se kard, se golyó; épen mint a Vak Bottyánét.

– Hamarabb hiszem, hogy arra a szegfűbokrétára példálózott, a mit a kalpagja mellé tűzött: az az amulét.

– No hát kegyelmed nem jő be hozzánk egy pohár borra? mondá a nagyasszony öreg rokonának.

– Főbe is lövetne azonnal Ocskay, ha megtudná, hogy a kupához nyultam, a míg ez a vár be nincs véve. Isten áldja kegyelmeteket, asszonyhugom.

– No, én csak nem nézem ezt a szörnyű dolgot testi szemeimmel, mondá a nagyasszony, búcsút véve a tovavágtató rokontól, s miután a szakácsoknak kiadá a rendeletet, bevonult belső palotájába s ott elővéve a Szikszayt, kikeresé belőle a «csatában levő kedvesekért» való imádságot s annak neki feküvék nagy ájtatossággal.

Igazán álomképnek lehetett azt neveznie, mert elevenen sohasem látott még ilyet. Várostromot egész közelségről.

Léva vára egy kis dombtetőn fekszik (mai napság már igazán fekszik: akkor még állt), alig távolabb egy ágyulövésnél a Tisza-kastélytól. Akkor is a régi módi becsületes ágyúkat kell hozzáérteni, a miknek a golyóbisai nem voltak olyan kegyetlenek, mint a mostaniak, a mik, a hová -40- leesnek, ott mérgükben rögtön szétpukkannak, hanem vidám, jókedvű golyóbisok voltak, a mik tovább ugráltak, tánczoltak a földön, s kikerülték az útjokban álló embert; annálfogva ekkora közelségből minden aggodalom nélkül lehetett a kastély tornyából nézegetni, hogyan közelednek a veres zászlós csapatok a piros csákós-süvegekkel a vár sánczaihoz; még a hidfőt is ki lehetett venni a kapubejárattal, sőt a perspektivával akár a lőrések mögött leskelődő labanczok fejeit is megszámlálhatta az ember. Azt a vezéri alakot pedig a fehérmedve kaczagányáról, skarlát dolmányáról, fehér paripájáról el sem veszthette az ember a szemei elől.

«Én Istenem! fohászkodék magában Ilonka, ha az én szegény Gábor bátyámra egyetlenegy pisztolyt sütöttek el, s az is halálra találta, hát még ezt mi éri, ha azokkal a nagy ágyúkkal czélbaveszik, ha az a sok száz puska mind ellene fordul? Ki védelmezi meg?»

Aztán elővette a nagy lélekmardosás. Visszaemlékezett rá, hogy azon a napon, a melyen a bátyját megölték, ő lakodalomba volt híva anyjostul, ott mulattak reggelig; mind a ketten elmulasztották azon az éjszakán, szokás szerint, imádkozni távollevő kedvesükért. Azon az egy napon nem vette azt körül sem az anya, sem a testvér imája, mint valami bűbáj, azért esett meg rajta a nagy veszedelem.

Egyszer csak megdördültek a várfalakról az ágyúk, olyan nagyot szólva, hogy a kastély ablakai mind megzörrentek bele. S azután egyszerre ropogni kezdett a puskatűz a bástyákról, mint a kerepelő, olyan sűrűn. De a szemmel kisért alak meg sem ingott a lován: a kalpagjával köszönté vissza a várbelieket s aztán maga előre vágtatott egy dombra, maga után vonszoltatva az ágyúkat, a mikkel nemsokára ő lövette vissza a vár egyik tornyát. Ilonka jól láthatta, hogy porlanak előtte, mögötte -41- a lecsapó ellenséges ágyutekék. Jaj, ha jobban találnak czélozni! Bárcsak az Isten lágyítaná meg a várbeliek szivét, hogy adnák meg magukat!

A tizedik lövésre – meg lett hallgatva a félelmes szivek imádsága. Az ellenség csak kitűzte a fehér zászlót a lövetett torony ablakába, mire rögtön megszünt az ágyuzás, s a kurucz-táborból idáig hangzott fel a nagy vivát-kiáltás; a vezéri kar vágtatva indult meg, élén az ezredeskapitánynyal, a várkapu felé. De hátha ez csak gonosz kelepcze? Hátha csak oda akarják őket csalogatni, s akkor fürtgolyókkal, szeges zsákokkal lőnek egyszerre közéjük?

Ez volt a nagy szívdobogás! A mi onnantól kezdődött, a hol a vezér hős bevágtat a hidon át a nyitott várkapun, egész odáig, a hol ismét megjelen a bástyatetőn, lóháton, kezében a diadalmas zászlót lobogtatva! A vár be van véve. Az a kis kupicza, a mit ebéd előtt még pro appetitorio ki kellett üríteni.

A hányszor meglebegtette a diadalmas hős azt a vörös zászlót a vár fokán, annyiszor lebegtette felé fehér kendőjét a leány onnan a kastély toronyablakából: csak akkor vette észre magát, hogy minő veszedelmes dolgot cselekszik, mikor a kastély maga is megzendült a nagy «victoria»-kiáltástól; akkor vette észre, hogy nem maga van a háznál. Természetes, hogy az egész házi nép mind az ostromot nézte: ki az ablakból, ki a háztetőről. Jó szerencse, ha minden étel kozmát nem kap ma; a konyhán egyedül maradt Furóné asszonyom. De még azt is elviszi magával Ilonka, le a kertbe, virágokat szedni, koszorút kötözni, a mivel azt a karszéket fogják feldiszítni, a min a mai nap hőse az asztalnál ülend. S ahhoz jól ki kell válogatni a virágokat, mert a virágoknak jelentősége van; más az, a mit az ember a szivesen látott vendég számára szed; meg más, a mit az olyannak ád, a kit jobb szeret, ha nem lát. Furóné asszonyom ennek nagy tudósa, minden virágnak tudja az értelmét: ez biztat, ez emlékeztet, -42- ez reménységet ád, ez nefelejts, emez meg égő szerelem. Az utóbbiakat kimustrálta Ilonka a koszorúból. Ejh, nem illik az! «Engemszagolj», «nenyuljhozzám», «élek-é-halok-é» inkább beválnak. Mire a nagy karszék meg lesz koszorúzva, már akkorra vissza is térnek a várvívók nagy diadalmas zenével. Mikor Ilonka ismét kinéz az ablakon, azt látja, hogy a vár és kastély közötti mezőn már fel is vannak állítva a sátorok, egész utczaszámra s a kitűzött zászlók mutatják, melyik ezred tanyáz itt, meg amott.

A nagyaszonynak, ha száz keze volna is, mind tele volna most dologgal; alig ér rá, hogy az izzadtságot letörülje az arczáról, mikor már a várt vendégek érkeznek.

Ilonkának azonban egy dologtól dobogott különösen a szive. Megtörtént hát, hogy bevették Léva várát. Elfoglalta az az ember, a kinek azért adatott a kezébe a pallos, hogy boszut álljon azokért, a kiket megölettek. Vajjon megteszi-e, a mit annyiszor hallott az anyjától, «bárcsak idehoznák valamennyit, s itt az én házam küszöbén vágnák le a fejeiket, s raknák egy garmadába!» A gyermekek el szoktak hinni mindent szórul-szóra, a mit az anyjuktól hallanak. Azt pedig mindenkitől hallotta Ilonka, hogy ez a kegyetlen ember a legelső csatájában egy egész ezredét a labanczoknak leölette az utolsó emberig. Megteheti most, hogy teljesíti, a mit az anyja annyiszor emlegetett; hiszen mind a kezébe estek, s talán épen azok, a kik szegény Kovách Istvánt (Isten nyugosztalja!), úgy összevagdalták lakodalma napján. Nagyon szerette volna, ha azt nem tenné meg.

– De ugyan gyere már! Hol mélázol annyit? Hiszen nem lőnek már! zsörtölődött a nagyasszony, leányát keresve; aztán lementek együtt a tornáczba, oda várták az érkező urakat, a kik számra valami harminczan, a mint az udvarra beértek, mind leszálltak a lovaikról, s a míg csatlósaik a lovaikat elvezették, ők maguk a zsákmányul -43- ejtett ellenséges zászlókat a tornácz mellvédjéhez tüzögették fel.

Ocskay az udvar közepén parancsokat osztott, addig nem is üdvözlé a hölgyeket. A lévai biró állt előtte, levett kalappal.

– Kegyelmed, biró uram, rögtön két tulkot vágasson, s háromszáz kenyeret küldjön fel a várba az ottmaradtaknak. Fizeti az árát a számadó-tisztem.

– Mi pedig nem élünk ingyennel. Nem vagyunk zsebrákhad. Fizetünk pengővel, nem is kongóval. Semmi szó! Egy óra mulva halljam, hogy ebédre dobolnak!

– De már édes vitézlő öcsémuram, addig, a míglen itt vannak, én hadd lássam el a csapatját minden szükségessel. A mit a hazámtól birok, hadd adjam a hazámnak vissza, s nekem csak nem fizet azért se pengővel, se kongóval.

– Köszönöm szivesen, édes asszonynéném, el is fogadom örömmel, a mit az én hiveimnek felajánlott, hanem elébb a foglyok ellátásáról kell gondoskodnom.

– Micsoda? A labanczokéról! Átkozott rablók! Nem várhatnak a maguk sorára? Ők az elsők? Köszönjék meg, hogy mind le nem vágták őket!

– A míg ellentáll a labancz, addig vágjuk, mint a paréjt, szólt Ocskay László szelid mosolygással; de a mint megadja magát, akkor nem ellenség többé, hanem vendégünk. Nálam legelső az étkezésnél a fogolynép, aztán jön a magam hada, utoljára ül le az asztalhoz a tisztikar, ott is magam vagyok az utolsó, a kihez a tál kerül.

Hallotta ezt Ilonka, s ha eddig csak bámulta Ocskayt, ezért az egy szóért oh de megszerette!

Mikor aztán a fogolynépről gondoskodva lett, akkor Ocskay is felment a tornáczba s ott sorban bemutogatta a kiséretéhez tartozó hősöket. «Ez itt Ebeczky Ádám, ez Berthóty, ez Balogh István, ez Somogyi Ferencz, ez -44- Andrássy Mihály (mind nagy nevek később), Tormássy Lászlót ismeri kegyelmed.»

Legjobban megcsodálta a vendég urak között a nagyasszony Andrássy Mihályt. Furcsa is volt az: egy magyar dalia, fehérbarát csuhában, csakhogy a corda helyett széles öv van kötve a derekára s arról nem az olvasó, hanem a rezes kard csügg alá.

– Azért, mert ő barát. Úgy szökött meg a klastromból, hogy közöttünk hadakozzék. Ő vezeti a «tatár-csapatomat». Azok azt hiszik, hogy dervis, tűzbe-vízbe mennek utána.

– Csodálatos időket élünk, mondá a nagyasszony, s beinvitálá a vitéz urakat a külső palotába, a hol az ebédet megelőző kolláczió volt fölterítve. Az asztal közepén egy nagy ezüst-medencze, tele finom otthon főtt meggyvízzel, a miből merítő kanállal töltögetik ki apró kupiczákba az étvágyingerlő italt.

– Én azonban mindenekelőtt egy pohár vizet kérek, szólt Ocskay László. Maga sietett azt neki elhozni Ilonka; gyönyörű velenczei kristályban a legfrissebb forrásvizet. Mosolygott is azon erősen Ocskay, mert nem ő neki magának kellett az a friss víz, hanem annak a szegfűbokrétának, a mi a kalpagja mellett megjárta az ütközetet és a várvívást. «El is hervadtak szegények.» Azt a bokrétát tette bele a pohárba. Az jutott eszébe a nagy diadalom közben. A miért aztán a leányka orczája még jobban lángba borult.

– Látod, hogy megbecsülik a te bokrétádat, segített neki a nagyasszony szemérmetes zavarát növelni. El is tünt onnan nagyhamar, s az egész lakoma alatt csak nagy imádságra lehetett a terembe becsalogatni.

Mert a hajdani magyar úri házaknál a hajadon leány nem foglalt helyet az asztalnál. Legföljebb a vendégség vége felé ült oda vagy az anyja, vagy ifju bátyja, vagy egy éltes rokona háta mögé, s ott is csak a körme közül nyalánkoskodott, -45- addig pedig ügyelt a konyhára és a tányérváltásra, meg a felszolgáló cselédekre, hogy semmiben hiba, fogyatkozás ne legyen.

Az asztalhoz való leülésnél aztán egy kis vita támadt, hogy ki foglalja el az első helyet? azt a karszéket, a mit Ilonka megkoszorúzott.

– Én pedig a háziasszonyt tartom az elsőnek. Nekem azt mondták, hogy én e házat tekintsem úgy, mintha itthon volnék. A háziúr pedig mindig az asztal végén szokott ülni, nem az első helyen, hanem az utolsón.

– De ez a szék annak a számára van megkoszorúzva, a ki a korponai ütközetet megnyerte; ebbe én csak nem ülök bele.

– Akkor meg épen asszonynénémet illeti meg ez a szék, mert a korponai ütközetet bizony kegyelmed nyerte meg. Egész nap nem evett, nem ivott a hadam, ki voltunk fáradva. Hej, ha most egy ital bort küldene ide a tündér! sóhajtottunk egymás után. S erre mintha a «terülj meg abrosz!» volna a kezünkben, egyszerre csak megérkeznek asszonynéném társzekerei az eleséggel, meg a gönczi hordókkal, a miket elénk küldött; s megfordult az egész ütközet sorsa: nagyot ivott a hajduság s danolva vette be a sánczot. Bizony kegyelmed nyerte azt meg, hát csak foglalja el a győztes helyét.

A nagyasszonynak akarva nem akarva el kellett foglalnia a præsidiumot, míg Ocskay az asztal ellenkező végén telepedett le, a miből ránézve az az előny támadt, hogy az ablakvilágossággal szemben maradt s az arczának minden kifejezését meg lehetett figyelni.

Volt, a ki nagyon ügyelt ezekre a vonásokra. Ilonka, a hányszor az anyja háta mögé lopózhatott egyet-mást kérdezősködés ürügye alatt, lopva mindig az ő arczát vizsgálta. A természet oltotta a leányszivekbe ezt az ösztönt, hogy kiváncsiak legyenek azt a férfit, a ki őket érdekli, olyankor -46- megfigyelni, a mikor az iszik. A bor olyan, mint a mikroskopium: százszoros mértékben mutogatja fel azokat az indulatokat, a mik a férfijellem fundamentumát képezik, a jót épen úgy, mint a rosszat. Sokszor megesett már, hogy olyankor szeretett meg egy nő egy férfit, a mikor ittasnak látta.

Ocskayra az első poharak még alig hatottak. Nagy győző volt – még a kancsók között is. Később valami mélázó búskomorságot keltett fel nála a bor, a min csak néha czikázott át egy-egy tréfás ötlet villámszikrája.

Közepe táján járt még az ebéd, a midőn megérkezék a fejedelem stafétája a tokaji táborból mindenféle levelekkel.

Ocskay László az iródeákjának, Tallósy Benjaminnak nyujtá át azokat elolvasás végett. Azok részben eredetiek, részben másolatai voltak a harcztér külömböző pontjairól a főhadiszállásra beküldött tudósításoknak, a mik a fejedelem által az egyes alvezérekkel maguk miheztartása végett közöltettek.

A nagyasszony el akarta hagyni az asztalt, azt mondván, hogy ezek már tábori titkok, a miket nem szabad idegen füleknek meghallani, de Ocskay megmarasztá, hogy csak vegyen részt bennük; a kik hűségesek az ügyhöz, azok előtt nincsen titok.

Voltak azok között örvendetes és kevésbbé kivánatos tudósítások vegyest; Benjamin diáknak volt annyi emberségtudása, hogy a rossz híreket olyan alant hangon olvasá, hogy a szomszédjai se hallják, ellenben a diadalhíreket annál magasabb stentorral bocsátá közre, a miknek a végén aztán volt nagy vivátozás és pohárösszecsördülés.

«Deák Ferencz Halasnál szétverte a félelmetes Kyba rácz ezredes táborát, magát a vezért is megölte.»

Iszonyú örömzaj! Ez a Kyba volt a réme, pusztítója a magyar alföldnek. Sok nagy város keserű füstje szállt -47- ellene panaszra az égbe. Végre megkapta gonosztetteinek zsoldját!

«A hatalmas labanczpárti Sennyey István áttért a fejedelemhez, nagy tapasztalásával segíti az ügyet; maga vezeti Szatmár ostromát.»

De legnagyobb riadalt keltett az a levél, a miben tudatják, hogy a hatalmas szatmári főispán, a császári generális, Károlyi Sándor, sógorával Andrássy Györgygyel együtt, haraggal jött vissza Bécsből, otthagyta a labancztábort s Bercsényihez csatlakozott: együtt vívják Tokaj várát. A fejedelem is megérkezett, Károlyi, Andrássy hűséget esküdtek, tábornokokká lettek alatta.

A nagyasszony mindenik jó hirnél jobb meg jobb borait hordatta fel a pinczéből; utoljára már azokra a pókhálóbelepte átalagokra került a sor, a mik a mult században járt üstökös-csillag tüzét szítták magukba. A nagyasszony nem ivott azokból, mégis ittasabb volt valamennyi vendégénél, attól a sok diadalhírtől.

Most jön egy levél a fejedelem saját keze irásával. Ennek a pecsétje felnyitásához már kegyelettel kell nyulni: a nagyasszony az övéről ezüstlánczon lecsüggő ollóját nyujtja e szolgálatra, s Ilonka kisasszonyt is odahivják, hogy hadd lássa meg ő is, milyen irása van a fejedelemnek? Nagy kiváncsian támaszkodik az anyja vállára.

A míg a levél fel lett nyitva, az átalag is ki lett dugaszolva, s a poharak tele töltve. Szokásuk az uraknak, hogy az eléjük töltött bort előbb szürcsölve megkóstolják. Valamennyien úgy találták, hogy az a bor keserű. A régiségtől az.

No hanem a levél, az még keserűbb volt. Abban a fejedelem kegyetlenül megmosdatja az egész felvidéken táborozó alvezéreknek a fejeit: csak confusiót csinálnak, fejetlenül dolgoznak előre-hátra, zsarolásaikkal, disciplina nem tartásával elriasztják a föld népét, kihagyják az -48- ellenséget a kezeik közül osonni, mikor már fogva volna; egymás között veszekednek, a parancsszót nem fogadják… etcætera, etcætera. Akármilyen lassú hangon igyekezett is Benjamin diák azt a pirongatoriumot lemorzsolni, meg kellett azt hallani mindenkinek, mert olyan csendesség támadt, hogy a zsebórák ketyegését is ki lehetett venni. No ezért ugyan érdemes volt még Ilonka kisasszonyt is beczitálni, hogy hallgassa meg.

Ilonka az egész levél-olvasás alatt Ocskaynak az arczvonásait nézte. Meg sem rándultak azok. Még csak a szemöldöke sem húzódott össze, csak a szemei égtek tűzben-lángban.

Ámde most egyszerre magasra emelé a hangját Benjamin diák s olvasá a következőt:

Ennél a szónál azt látta Ilonka, hogy a hős szemeiből egyszerre két nehéz könycsepp gördül végig az orczáján.

Ah! mi a sivatagban epedőnek a szomja a forrás után! mi a kínzott rabszolgának a szomja a vér után! mind nem olyan pokolégés az, mint a ki ezt a szót szomjazza: «becsület!»

Ha a Duna-Tisza közét neki adta volna donatióba, nem tette volna olyan boldoggá a fejedelem, mint ezzel az egy szóval.

Ocskay felemelte a poharát, de nem tudott szólni. Azért elértették azt mind a társai s felugrálva helyeikről, háromszor kiáltának harsányul vivátot a fejedelemre. S kiitták utána a poharaikat a körömpróbáig. Dehogy volt az a bor keserű!

Jaj de szép a férfiarcz olyankor, a mikor ez a dicsfény ragyogja körül: «becsület». -49-

A MEGBABONÁZOTT MALACZFEJ.

Talán nagyon is érzékenyen végződött volna ez a mai lakoma, ha valami közbe nem jön, a mi a kedélyeket megint derültebb hangulatba hozza. Az ordináncz jött jelenteni a vezérnek, hogy idekinn van és bebocsáttatást kér a lévai vár volt labancz-parancsnoka, ki is Sós Márton kapitány uram salvus conductusával jött idáig.

– Cseh biz az, Isten bűnül ne vegye neki. Szorítsunk neki helyet az asztalnál, urak. Ez tudom, hogy még nem ebédelt. Vezesd ide!

A labancz-kapitány belépett az étterembe, s nagy karimás tollas kalapjával, gavallér módjára, üdvözlé a házi úrnőket, azután meg katonásan az urakat. Az akkori dragonyosok egyenruhája volt rajta; széles felhajtott ujjú wammsz veres melltakaróval, bő plundra, szétálló tölcséres csizmaszár, felkötött sarkantyuval; az arcza egészen olasz jellegű volt, mintha soha Csehországot se látta volna, éles arczéllel, egyenes orral, kerek szemöldökökkel; szemei oly sűrű ránczok közé szorítva, mintha mindig nevetésre állnának; a miknek aztán a szája is szekundál, a két szeglete örökösen felfelé levén huzódva, s ezáltal valami kényszeredett nyájasságot fejezve ki, bajusza hegyesen fölfelé, kecskeszakálla merészen előre szoktatva. Kiegészíti az alakot a hosszú csigákba fodorított allonge paróka, a mi akkori idők szerint a civilisátió divatja vala.

Egészen idegen accentussal ugyan, de magyarul beszélt a kapitány. Régóta itt fekhetett már az országban, megtanulhatta a nyelvet.

– Alázatos szolgájuk az uraknak. (Ez is elárulja, hogy -50- idegen; még akkoriban nálunk így nem köszöntöttek: «szolga! alázatos!»)

– Hozott Isten, bajtárs, fogadá Ocskay. Azt hallom, hivünk akarsz lenni. Ha így van, ülj közénk s végy részt a lakománkban.

– Hát bizony, nem is vagyok bolond, szól nevetve a kapitány, hogy ott maradjak paprikában főtt bivalyhust enni, mikor itt pompás lakomában részesülhetek…

– Micsoda? kiálta fel, billikomát lecsapva az asztalra, Tormássy László. De ilyen névvel ugyan én mellém le nem ülsz! S újra visszahúzta székét a helyére. Elébb keresztelkedjél ki magyarnak!

– Úgy van! úgy van! kiabálának egyszerre többen. Ki kell elébb keresztelkednie. A nevetés mutatta, hogy ez félig tréfa.

– Hát én azt sem bánom. Legyen a nevem ezentúl «Sárady». Ez csak jó magyar hangzású név. Azt sem bánom, ha megkeresztelnek, csak igazhitű keresztyén római katholikus pap legyen hozzá, meg jó keresztanya, aztán a paszitában magam is résztvehessek.

– Meglesz mind, atyafi, mondá Tormássy. Itt a pap (Andrássy Mihályra mutatott), a keresztapa lesz Ocskay; keresztanyának meg, minthogy pápistára van szükség, itt lesz Furóné asszonyom. Azonnal behívjuk. Aztán jön a paszita.

A kapitány ráállt a tréfára. A nagyasszonynak is bele kellett egyezni. Furóné asszonyommal komolyan elhitették, hogy mikor egy labancz kuruczczá akar áttérni, hát annak elébb, mint a töröknek, ki kell keresztelkednie, s ezt nézve, elvállalta a keresztanyaságot. Egy kis asztalt hoztak elő hevenyében, leterítve hímzett szőnyeggel, arra kitették a nagy ezüst medenczét, az ezüst korsóval; -51- Andrássy Mihálynak felnyomták a fejére a négyszegletű papsüveget, Furóné asszonyom is feltette a táritoppos fejkötőjét, a miben olyan volt, a mint a kalendáriumban a napot ábrázolják; hogy hát már most ők majd megkeresztelik az áttérő labanczot. Addig pedig felhozták az asztalra a jó töltött káposztát, hogy a kedvét még inkább felfokozzák.

Ment ez a mulatság rendén, egész odáig, a míg a barát a maga breviariumából olvasva a keresztelés formuláréját, odáig nem jutott, hogy a keresztszülőktől azt kérdezze:

«Contradicisne diabolo, et omnibus eius insidiis?» (Ellent mondasz-e az ördögnek és minden ő incselkedéseinek?)

De mielőtt a keresztszülők erre megfelelhettek volna, egy vékony, kisértetes hang megszólalt onnan felülről, mintha csak a függő lámpásból sipákolt volna: «non contradicas!» (ne mondj ellent.)

Mindenki bámulva tekinte föl a függő lámpásra. Legfurcsább ijedelem látszott a baptisandusnak az ábrázatján, annak a szája is tátva maradt, úgy elbámult. Egy percz mulva egy másik hang, olyan, mintha valaki az orrán keresztül nyefegne, elkezde magából a keresztelő kancsóból kifelé gágogni:

Utoljára egy mély bassus hang a keresztelő-asztalka alatt zúgott fel rémletesen:

Egyszerre mind a hárman: a barát is, a keresztanya is, meg a kapitány is az asztal alá dugták a fejeiket, hogy megfogják az ördögöt, s ime, midőn újra előkerülének az asztal-függöny alul, a barát fején volt Furóné asszonyom táritoppos főkötője, a négyszegletű papsüveg volt a kapitány -52- tarkóján, s Furóné asszonynak a fején lobogott a kapitány allonge-parókája. Az ördög elcserélte a fejeiket mind a háromnak!

Az egész társaság hangos hahotával vette fel a házat erre a szemfényvesztési tréfára.

– Diabolus te baptiset! kiálta a barát, hozzávágva a neophitához a breviariumát. S volt nagy gaudium, a míg kiki a maga fejét visszacserélgette.

– Hagyjátok abba! szólt parancshangon. Nem szeretem, ha a vallás dolgaiból tréfát űznek. Tiszteljük egymás czeremoniáit; ebben egyeztünk meg. Ezt látjátok a fejedelem medaillonjára verve. Add a kezedet, bajtárs. Vitézek közt a kézcsapás egyértékű az esküvel. Nálunk Sárady lesz a neved. Ha győzünk, nemessé teszünk, prædicatumot kapsz.

– Hanem aztán majd ne olyan hűséggel szolgálj a mi zászlónk alatt, mint az elhagyott alatt! veté utána Tormássy.

– Fogadom, hogy nem olyan hűséggel fogom szolgálni az új zászlómat, mint a régit, mondá a kapitány s olyan különösen mosolygott hozzá.

– Akkor hát mellém ülhetsz, mondá Tormássy, s odább rukkoltatta a székét; hanem mindenekelőtt add át a vár kulcsát, mert oda engemet nevezett ki a vezér jövendő várparancsnoknak.

– Itt hordom magammal, szólt a kapitány, kihúzva zsebéből az aranyozott várkulcsot s odaszorítá azt két kézzel Tormássy kezébe, s ég felé forgatta a két szemét, a mikor azt mondá: őrizze kegyelmed nagyobb szerencsével, mint én őriztem.

– Fogadom Jupiterre, hogy tőlem csak az életemmel együtt veszi ezt el valaki. De ni! Mi a ménkő?

Hát a mint szétnyitotta a markát Tormássy László, a nagyasszonynak a czifra ollója volt a tenyerében, nem más. -53-

– Az én ollóm! kiáltá a nagyasszony megrettenve; hogy kerül a kegyelmed kezébe az én ollóm?

– De hogy kerül a kegyelmed lánczára az én várkulcsom? kérdezé Tormássy. A mi felett megint a nagyasszony förmedt fel csodájában.

– Ugyan engedjük már ebédhez ülni a kapitányt, mondá Ocskay, mert bizony még hátrafelé fordítja a fejeinket.

A kapitány azonban a töltött-káposztás tál előtt is megmutatta, hogy tud valamit. A töltelékeket csak úgy tüntette el egymásután, mintha ott sem lettek volna. S utoljára elnyelte magát a kést, meg a villát, a mikkel evett. Keresték azt mindenütt nála, de nem volt sehol.

A kapitány oly kedélyesen kaczagott e tréfák mellé, mint egy gyermek. Az egész társaság kedélyét kiforgatta a sarkaiból. Azok az eddigelé oly komoly, érzékenységre hajlandó, pathosteljes szónoklatok, a mik a magyar férfitársaságot annyira jellemzik, ennek az egy kaukler idegennek a bohóskodásaira egészen elenyésztek; a hősökből, a kik a haza sorsán búsulnak és lelkesülnek, pajkos diáktársaság lett, melynek kedve telik benne, ha egy czimborára talált, a ki tréfát hágy magával űzni. Még a nagyasszony is szeretett a bohó vendég úrral komázni. Csak Ilonka nem mulatott rajta, s jól esett a lelkének, hogy lát egy másik arczot is, mely az egész hahota alatt alig vonul el egy mosolyra. Ocskaynak se tetszik e tréfa.

– No te, ördögökkel egy idős! mondá a nagyasszony a kapitánynak. Ha énnekem elő nem adod az én szép gyöngyháznyelű késemet, a mit elnyeltél, én nem adatok másikat; pedig itt hozzák a sült malaczot egészben, majd meglátom, hogy kezded ki?

A kapitány e szóra elkomolyodott, s a mint a szép pirosra sütött malaczot az egész tráncsértállal együtt eléje tették, összekulcsolta a kezeit s kétségbeesetten tekinte a nagyasszonyra. -54-

– Kegyelmes nagyasszonyom! Hát mivel érdemlettem én azt, hogy én nékem egy eleven malaczot kell felennem?

A sült malacz pedig nem hogy abbahagyta volna, sőt inkább visítani kezdett, mint a malacz szokott, ha este az emséje után fut haza a legelőről. Úgy czifrázta, hogy az csupa nevetni való volt.

A kapitány úgy mórikált, mintha dühösködnék e felett s egyszer csak a két kezében volt az eltünt és hiába keresett kés, villa; senki se látta, honnan került elő, s azzal egy pillanat alatt levágta a sült malacznak a fejét.

– No lássa, nagyasszonyom. Ebben a malaczban az én öcsémnek a lelke lakik, a ki a Morvába fulladt szegény tavaly.

– Ráismerek a hangjáról. Szólj, oh szerencsétlen! miért húzott tégedet nyársra a kegyetlen szakács?

– Azért, mert megláttam, hogy a mustos pecsenyéhez való tokaji bort megitta.

– Ördöngösség! Boszorkányság! kiálta valaki odahátul. Az bizonyosan a szakács volt. Az egész cselédség betódult már a nagy komédialátásra onnan kívülről.

– Hát te boldogtalan! folytatá a kapitány, mért öntözött téged Furóné asszonyom forró zsirral a tűz mellett? -55-

– Azért, mert megláttam, hogy eldugott a zsebébe egy félfont mazsolaszőlőt.

– Jaj! a pokolravaló! Nem igaz! Nem is volt több hat szemnél az egész! sikoltozott Furóné asszonyom.

De még aztán sorbavette a veszedelmes malaczfő az egész úri társaságot s kinek-kinek olyan titkait vallotta ki, a mikről eddigelé még senki sem tudott.

Végre megsokallta az exorcisatiót páter Andrássy Mihály, a kinek kolostori életéből igen kényes adatokat kezdett a malaczfő előhozogatni, s hogy megakaszsza a boszorkányos oraculumot, ezt a kérdést intézé hozzá:

– No te, malaczfő, hát ha olyan tudós vagy, mondd meg, lesz-e valaha olyan halandó, a ki Ocskay László uramat diadalútjában feltartóztatja és legyőzi?

– Mi lesz a neve a menyasszonyának??? ostromlák egyszerre a malaczfőt minden oldalról.

Csak Ilonka halaványult el erre a szóra. Ő neki jutott eszébe, hogy ő az, a ki leányfővel maradt és mégis özvegy.

Ocskay véget vetett a tréfának ezzel a szóval: hagyjátok -56- abba az allotriákat urak! Te meg láss hozzá a falatozáshoz, Bruder!

A kapitány azután kétfelé hasítá az elbűvölt malaczfejet, úgy hogy az nem beszélhetett ki többé semmit.

– Kedves druszám! sugá oda Tormássy László Ocskaynak, nem tetszik nekem ez az új szövetséges sehogy! A ki így tud a hasából beszélni és esküdni, a ki ilyen szemfényvesztő módra tud elchangeirozni kést-villát, zászlót és hűséget, félek én annak a barátságától.

Félbeszakítá e tréfás jelenetet valami sajátszerű tempóra tartott dobverés künn a mezőn, a mire legelőször is a nagyasszony figyelmezteté Ocskayt, hogy mi az?

– Magam is azt hallgatom, szólt Ocskay, ez azt jelenti, hogy a haditörvényszék ül össze, rögtönitélni valami delinquens felett, a ki a tábori regula ellen vétett.

Ki is sült rövid időn. Az ordináncz jött jelenteni, hogy a veres huszároktól van itt egy küldöttség, a sententiával.

– Előre tudtam, mondá Ocskay. Ezek csinálják a legtöbb kontrabantot, mintha ördögök szálltak volna beléjük.

– Mondom! Egy nap sem mulik el a nélkül. Pedig milyen szigorú parancsot adtam ki, hogy senkitől egy tűt érőt el ne vegyenek. Egy közvitéz egy lévai asszonytól ellopott egy malaczot.

– S ezért megbüntetik? ez már nagyon helyes! Mondá rá Tiszáné nagyasszony. Biz a föld népét oltalmazni kell a katonaság ellen, mert nem mind ilyen gavallér az.

A kurucz tisztek erre a jelentésre mind felkeltek az asztaltól s felkötötték a kardjaikat. Azután a vezérrel -57- együtt mind kimentek a tornáczra. Ott állt egy káplár, meg két közvitéz a veres huszárok ezredéből. Lenn az udvaron pedig látható volt a delinquens, a ki hajadon fővel, dolmányától megfosztva, hátrakötött kezekkel állt egy csapat muskétástól körülvéve. Fiatal, daczos képű legény volt. A napba nézett s nem pislogott tőle a szeme.

Ocskay előkérte a tintatartóját és tollát az iródiákjától s aláirta az itéletet, aztán oda adta a hadbirónak felolvasás végett. Parasztnép, asszonyok, cselédség, mind hallhatták.

– Uramöcsém! Ezredes úr! No ugy-e bár, hogy ez csak ijesztgetés? Csak nem ölnek agyon egy embert egy malacz miá! Egy magyar embert! Mikor úgy is kevesen vagyunk! Úgy is fogy a nemzetünk! Magunk is pusztítsuk? Kő üsse meg azt a malaczot gazdástól együtt! Adok neki egy emsét kilencz malaczával helyette. Csak nem teszik azt, hogy egy embert megpuskázzanak miatta?

– Ez bizony szomorú kötelesség, szólt Ocskay. A legény jó vitéz volt, gyámoltalan öreg anyja van otthon; de példát kell szolgáltatni, különben felcsufoltatik minden hadi regula. Itten csak egy mérték van: «ma neked, holnap nekem!»

– Hát hiszen, üsse part! verjenek rá huszonöt farmatringot, azt megérdemli; de csak ne oltsák ki az életét.

– Nem mi teszszük: a törvény teszi. A haditörvényben csak egy sanctio van: a halál.

A szabály szerinti dobütés hangzott, mire a három küldött közül a káplár előlépve, egyik kezét a csákójához emelte, a másikkal pedig egy akkor metszett topolyfa-vesszőt (mintegy singnyi hosszút) nyujta át a vezérnek, e szavakat mondva hozzá: -58-

Háromszor kell ismételni ezt a kérést; ha a harmadiknál is azt feleli rá a vezér, hogy Istennél a kegyelem, s aztán azt a rövid vesszőt kettétöri s a földre dobja, akkor már «lőttek» a szegény elitéltnek.

De mielőtt kettőbe roppanthatta volna Ocskay azt a vesszőt, valaki megfogta gyöngén a kezét. – Ilonka volt az.

Hol vette ezt a nagy bátorságot, hogy egy olyan kegyetlen erős kezet haláltcsináló munkájában megakaszszon?

Jaj de szépen tudott kérni az édes szájával, hát még azzal a beszélő két szemével.

(Még e század elején is megvolt az Ocskay kastély kertjében az a nagy jegenyefa, a mi ebből a topolyvesszőből lett; úgy hitták, hogy a «kegyelem fája».)

– No te gézengúz! kiálta Ocskay a delinquensre; most az egyszer száraz lábbal gázoltál ki a hinárból. Fogd ezt az aranyat, fizesd ki vele, a kit megkárosítottál. Annak köszönd az életedet, hogy jó védszentet választottál, mikor megbérmáltak. Feljöhetsz a kézcsókolásra.

De biz azt a kézcsókot nem várták be. Ilonka vígan szökdécselve futott be a belső palotába, anyját felkeresni, a ki elfutott az executio elől s a párnák közé dugta el a fejét, hogy ne hallja a puskaropogást, mikor azt a szegény kuruczot agyonlövik. -59-

– Nézd! Itt a kegyelem vesszője! Nekem adta egy kértemre! Ezt én elültetem és ki fog hajtani.

A nagyasszony sejtette már, hogy sok más egyéb is gyökeret fog ott verni, s levelet hajtani, nemcsak az a topoly-vessző.

MÉG EGY VÁROSTROM.

– No édes asszonynéném, mondá, másnap reggelre kelve Tiszáné nagyasszonynak Tormássy László nagybátyja, most hevenyében Ocskay László urammal még egy vár ostromához fogunk hozzá s ha Isten megsegít, be is veszszük.

– Hát már ilyen hamar odább akarnak menni kegyelmetek? No ezt az Ilonka majd nagyon megfájlalja.

– Ellenkezőleg! Nagyon soká is itt maradunk. Csak azt ne fájlalja aztán meg az Ilonka hugom. Az ő szive az a vár, a kit be akarunk venni. Időnk pedig van a megszállásra elég, mert a fővezér parancsa az, hogy itt őrízzük addig Lévát, meg a Bányavárosokat, a míg ő Eger városát behódítja, s a fejedelem Tokajt löveti.

– Hát hiszen ha «suttogóba» küldték édes bátyám kegyelmedet hozzám (a «suttogó» volt az előjátéka a formális leánykérésnek), én sem bánom, beszélgessünk róla. Szóból ért az ember; aztán szegény megboldogult uram azt szokta mondani, hogy «clara pacta, boni amici», a mi magyarul annyit tesz, hogy «a ki lovat vesz, nézze meg a fogát». Én, a mióta szegény vőmet, Kovách Istvánt olyan szerencsétlenül lakodalma napján megölték, felfogadtam, hogy soha több vőlegényt a leányom számára nem választok, hanem ő rá bízom, hogy szemelje ki magának szive szerint, a kihez legjobban odatalál az indulatja, én nem keresem, csakhogy becsületes ember, jó magyar, és nemes ember legyen; iszákos, lunatikus, nyavalyatörős ne legyen, -60- se olyan fiatal ne legyen, hogy az ajka legyen kopasz, se olyan vén, hogy a feje teteje legyen az, egyébiránt, nem bánom, ha tíz testvérrel osztozik is otthon, s a leányomnak a napával kell is egy konyhán lenni. Még csak a vallására sem nézek, nem bánom, ha pápista is; ámbátor ez nagy galiba lehet az összekelésnél.

– No hát mindezekre igen jó feleletem van; mondá Tormássy. Ocskay László uramnak hogy becsülete van: azt meghallhatta édes hugomasszony maga a fejedelem leveléből; hogy jó magyar, azt hirdetik a tettei; nemessége olyan régi, mint a Tiszáéké. Hogy a bor nem árt meg neki, azt megmutatta a tegnapi itéletével. Férfinak olyan, hogy nincs párja az országban. Egy testvére van, azzal már megosztozott. Ocskay kastélyában nem lesz más asszony, a ki parancsoljon, a leendő feleségénél. Vallására nézve igaz, hogy buzgó pápista, de e miatt ne legyen aggodalma kegyelmednek; a mi fejedelmünk nemcsak a vallásszabadságot proklamálta, hanem még a vallások közötti jó egyetértést is, a hogy ezt kegyelmed megláthatja ezen az emlékpénzen, a mit a fejedelem veretett kiválasztott hivei számára, s a mit kegyelmednek küld általam Ocskay, a szives vendéglátás emlékezetére.1)

– Nem tudom, mivel örvendeztetett volna meg jobban kegyelmed, mint ezzel az emlékpénzzel, a mit csak hiréből hallottam eddig emlegetni. Nem volt erre szükség, -61- hogy még jobban megszeressem ezt a derék ifjut, mint a hogy eddig megszerettem. Ha én rajtam állna, két kézzel adnám hozzá a lányomat, még ma, nem is holnap. Hanem én már ebbe bele nem szólok többet. Egyszer tettem, megbántam. Azóta négy esztendő elmult. Sok derék ifju legény megfordult a házamnál, háztűznézőbe, leánykérőbe, mindenkinek azt mondtam: ott van a leány, édes uramöcsém; nem tartom üveg alatt, beszélhetsz vele egyedül; úgy neveltem, hogy ne kelljen mindig strázsálni és lesni, hogy mit beszél, merre jár? ha meg tudod nyerni a hajlandóságát, tied lesz, elviheted! De biz az még mindig csak idehaza van: senki se fogta el. Ha kérdeztem tőle, mért nem tetszik neked ez az egyik, az a másik? Nem derék ember-e? Milyen jó lovas! milyen vitéz harczos! milyen jó gazda! mennyire szép alak! Mind ráhagyta, hogy igaz biz az, úgy van, de hát ő valami mást keres. Nem tudom én, hogy mit? Talán olyan embert, a milyenek a holdban laknak. Annyit veszek észre rajta, hogy azokhoz az úrfiakhoz, a kik csak vadászatról, bajvívásról, tánczról tudnak neki beszélni, nem igen huzódik; épenséggel idegen azoktól, a kik naphosszant kártyáznak; azt gondolta egynémely, hogy talán lantolva, dalolva lehet megnyerni a kedvét, azt meg épen kinevette; akadt a ki verseket darált el előtte: az elől elbujt, ha már jönni látta. Nem tudom én, mi kell ennek? Sokszor meglepem az apja könyvtárában, a mint a könyveket sorba nyitogatja, de azok mind diákul, németül, meg francziául vannak. Azt pedig ő nem érti. Honnan tanulta volna meg? A leányt csak nem lehet cserébe küldeni Nagy-Szombatba, hogy tanuljon meg németül, könyvből pedig azt nem tanítják. Aztán az úrfiak sem igen tudnak biz ahhoz. A hic-hæc-hoc-on túl nem igen vitték. Biz itt astronomust nem igen kap ezen a mi vidékünkön, a ki neki a csillagokat megmagyarázza; pedig mindig azok között szeretne járni. Szegény boldogult apja is ilyen volt: az égen megismerte a «Kost», de a földön nem tudta megkülömböztetni -62- a toklyot a báránytól. Könyv nélkül tudta Horatiust; hanem a cselédet nem tudta összeszidni, ha valami kárt tett. A leánya is olyan, egészen ráütött, tőlem semmit sem örökölt. A ki ezt el akarja venni, a másvilágról jöjjön.

– No hát az én kliensem épen onnan jött, mondá Tormássy, s aztán megbiztatá a nagyasszonyt, hogy miután elég idő van a várostromhoz, a győzelem egészen bizonyos, a mit a nagyasszony maga tartott legkivánatosabbnak.

Ocskaynak a táborában sok mindenféle nép volt, a többek között egy csapat sárospataki diák is, a kik arra a szóra, hogy «trombita szól, verbuválnak!» földhöz csapták a «gradus ad Parnassum»-ot s lovat, kardot kértek. Meg is kapták.

Ocskay azonban fáin ember volt ebben a tekintetben. A múzsafiakat nem igen küldötte a tűzbe, sőt inkább arra tartogatta, hogy a legveszedelmesebb ellenséget, az unalmat küzdesse le velük. Csaták után víg dalaikkal, lakomák alatt tréfás adomáikkal deríték föl a többi hazafiakat.

Még egy szindarabot is tanultatott be velük Ocskay. Akkori időkben már volt híre theátrumnak ebben az országban. Vörösvárott (Biebersburgban) a herczegi palotában gyönyörű szinpadot készíttetett az akkori idők legfényesebb dynastája: Pálffy Antal, e szinpad most is megvan még, pompával halmozott barokstilű feldíszítésével, a mikben faragvány, festészet, aranyozás, csigakirakás váltakozik; a falakból rejtett szökőkutacskák löveltek eau de Colognet a néző közönségre. Hanem ezen a szinpadon csak francziául játszottak. Erre befelé csak a kollegiumi diákok produkáltak még szindarabokat, a miket a senior irhatott, férfi szereplők és férfi nézősereg számára, vagy Sztáray ismeretlen szindarabjait, a mikből csak annyit tudunk, hogy a pápista papokat csufolták -63- bennük kegyetlenül. Ocskay egy estén azzal lepte meg a Tisza-kastélyban összegyült mindennemű vendégsereget, hogy egy tragœdiát adatott elő a diákjaival magyar nyelven. Racine «Horatiusai» volt e színmű. A legsimább képű ifjoncz játszotta Camillát.

Mindenkinek nagyon megtetszett ez az új, még eddig ismeretlen élvezet. Mennyivel más ez, mint a vad poéták darabjai! Mily magasztos gondolatok! Mily fölséges költészet!

Másnap egyébről sem akart Ilonka beszélni, mint erről a darabról. Hol termett az?

– Válaszszunk ki egyet. Én kegyedet, szép hugom, megtanítom az alatt, míg itt időzünk.

– Válaszszon közülök, a melyik legszebben hangzik. A német úgy mondja: «ich liebe dich!…»

– Az olasz így mondja: «Io t’ama» az angol így: «Aj lov ju» a franczia így: «Zsö téme». -64-

A leány utána próbálgatta valamennyit; kétszer, háromszor is, a mi nehezebben ment, s aztán elpróbálta sorba mind a négyet, mintha izlelgetné, hogy melyik esik jobban az ajkának? «ich liebe dich, io t’ama, aj lov ju, zsö téme».

– De ha nem mondja meg, akkor épen nem tanulhatom meg, hát mi az? valami rossz?

Késő volt már. Ha azt az egy szót megtanulta. Egész éjjel nem tudott attól aludni. Mind azt válogatta, melyik a legszebb? Ich liebe dich, io t’ama, aj lov ju, zsö téme? Mi következhetik még mind utána? Mikor az első szó is olyan szép mind a négy nyelven! Négy lelke van-e annak, a ki azt mind birja? s az ötödik még a magyar?

Meg volt találva a holdbeli ember, az ismeretlen, a ki egy más világból jön ide; a ki egyebet is tud, mint inni, kártyázni, lovagolni és verekedni, a kinek a mennyivel erősebb a karja az asszony karjánál, annyival erősebb a lelke az asszony lelkénél; a kinek szárnya van, felvinni szerelmesét ismeretlen világokba; feltárni előtte azt a mindenséget, a minek lételét csak sejti, csak vágyja eddig; de a hová mások elvinni nem tudták soha.

Másnap reggel Ocskay ujdonatúj bársony díszruhába öltözve lépett be násznagyával, Tormássy Lászlóval -65- együtt, a hölgyek belső palotájába s maga kérte meg a nagyasszonytól Ilonka kezét.

– No édes leányom, mondá Tiszáné, előrehuzva a háta mögé rejtőzött Ilonkát. Most itt van az a lovag, a kiről egyszer álmod volt, s azt mondtad a látás közben: itt van a bátyám. Bizony már visszajött. Lásd, én már úgy szeretem, mintha fiam volna. Nosza, válaszsz közte. Uradnak fogadod-e el vagy bátyádnak? Ha uradnak fogadod, akkor is fiam lesz, ha bátyádnak fogadod el, akkor is fiam lesz. No hát mondd ki azt a szót.

Ilonka arcza lángolt, mint az «égő szerelem», szelid mosolygással felelt Ocskaynak, szemérmetes módon megkerülve a kegyetlen nehéz kérdést.

S azzal a kezét ott felejté az ifju kezében a leány. Mindenki megértette azt a választ.

A VAS EMBER.

Nem sok időhaladékot adának az esküvői előkészületekre, csupán annyit, hogy a távolabb lakó rokonokat staféta által meglehessen hivogatni a menyegző napjára.

Tiszáné nagyasszony azt kivánta Ocskaytól, hogy két helyre sajátkezűleg irjon meghivó leveleket, az egyik Ocskay Sándornak, a vőlegény öcscsének szólt, a másik pedig Csajághy Mártonnak, a ki, mint a nagyasszony mondá, a szegény megboldogult Tisza Gábornak legkedvesebb testi-lelki barátja volt; együtt is szolgáltak hajdanában a török háboru alatt, a hol a «lelkem fiam» elhalt, a Pálffy ezrednél. Ezt a két urat expresse kivánta meginvitáltatni.

Érkezett is mind a két úrtól idejekorán válasz a meghivó levelekre. Ocskay Sándor kimentette magát, hogy nem jelenhetik meg az örvendetes ünnepélyen, mivelhogy -66- a lóról leesvén, a lábát kificzamította; nem nagy a baj, de veszteg kell maradnia vele vagy egy hétig. Csajághy Márton pedig azt válaszolta, hogy ha a napjára el nem jöhet is az esküvőnek, mert aznap épen a hópénzt kell kifizetnie a katonáknak s ebre nem bizhatja a hájat; de másodnapra «tyukverőre» (a hogy a lakodalom utáni dáridót hiják) bizonyosan megérkezik.

Az esküvő tehát nagy pompával megtartatott; a melyen a Tisza-család atyafiságán kívül az összes kurucz-tisztek is hivatalosak voltak. Nem olyan szomorú lakodalom volt ám ez, mint a négy év előtti! A táborban és a várbeli ágyúkkal annyi viktoriát lőttek, hogy egy derék ütközetnek is bevált volna.

A menyegző napjára következő délelőtt eltelt a társzekerek felpakolásával, a mik az új asszony kelengyéjét szállítandók voltak. Ocskay a feleségét ocskai kastélyába szándékozott hazavinni, s a mézesheteket ott tölteni el, a míg a háboru szünete tart. A régi hadviselésnél még erre is jócskán ráért az ember. Nem mentek az emberek akkor olyan bolondul egymásnak, mint most; hanem ha valaki az ellenséget jól tartotta egy porczió ütleggel, időt engedett neki, hogy azt meg is emészthesse. Tehát nagy volt a készület a menyasszonyhozó utazásra.

Ilonka ez időt arra fordította, hogy a leánykori barátnőitől vegyen keserves bucsúkat, a mikor úgy illik, hogy magukra hagyja őket mindenki. Ocskay pedig egy rövid misét tartatott magának a tábori pappal.

Mikor a miséből kijött, azt mondá neki az iródiákja, hogy egy táborbeli úr akar vele egyedül beszélni, a ki most érkezett meg lóháton és le sem nyergeltetett.

A nevét sem jelentette be senkinek e vendég úr, s azt kérte, hogy mutassanak a számára egy üres szobát, a hol egyedül lehet. -67-

Magas, ölnél is termetesebb férfi volt, jóval a harminczon túl; de alakja és arcza annál is idősebbnek mutatta. Széles vállai voltak, az egész alak csupa csont és izom, egy-egy keze akkora, hogy más embernek a feje belefért a markába. A feje aránylag kicsinynek látszott a termetéhez, még inkább a túlizmos nyak miatt. Az arczán két mély ráncz vonult végig, a feszes magatartás véshette azt oda; barna, bronczfényű volt a bőre, az álla simára borotválva, s a két bajusza hegyesre kifenve, mint két orsó. A szemei mélyen bennültek s a két szemöldöke bozontosan hegyezte a végét előre a villogó szemek fölött.

A két férfi szemközt állt már, de egyiknek az arcza sem mutatta még csak a hajnalodását sem valami örömnek, hogy a másikat láthatja. Csajághy arcza olyan volt, mintha vasból volna öntve. Ocskay erőltette a nyugalmat.

Egyik sem nyújtotta a másik elé kezét. Ocskaynak a száján nem jött ki ez a szó: «Isten hozott».

Csajághy szólalt meg elébb. Hangja csendes, csaknem leptető volt; egy neme az erős suttogásnak.

– Meghivtál, eljöttem. Nem akartam a napjára érkezni, tudhatod, miért. Megtörtént, – megvan. – Te nőül vettél egy leányt, a kibe az öcséd halálosan szerelmes, – te nőül vettél egy leányt, a kinek a bátyját párviadalban megölted. – Megtörtént, megvan. – Ezt a titkot nem tudja más, mint az öcséd, a ki a párbajnál a te segéded volt, és én, a ki Tisza Gábor segéde voltam. – Büntetést szenvedtél érte, az egész ezred szine előtt. – Ezt az egykori csapatodat ellenségképen találtad a tiszabecsi átjárásnál; mikor rájuk ismertél, úgy rohantál feléjük, mint egy örjöngő Hercules, s levágtad, vízbe fojtogattad, az utolsó emberig. Egy lelket nem hagytál megmenekülni azokból, a kik megszégyenítésednek élő szemmel látott tanui voltak. – Kitaláltad azt az új divatot, hogy a kuruczok a hajukat elől befonva viseljék; ez el takarja nálad -68- mindenkorra megcsonkíttatásodat: még a hitvestárs sem fedezheti azt fel soha. – Csak ketten tudjuk azt: testvéred és én! – Most vedd eszedbe azt, a mit mondani fogok, s a mit, hogy elmondjak neked itt és ma, csaknem szökve jöttem ide, éjjel-nappal nyeregben ülve. – Mi ketten tudjuk rettentő titkodat s hogy azt megőrizzük, nagy árt kérünk érte. Kemény, lealkudhatatlan árt. Kettőt, nem egyet. Követeljük tőled, hogy ezt a nőt, a kit feleségeddé tettél, oly boldoggá tedd, a hogy az azt megérdemli tőled. És aztán követeljük tőled azt, hogy ezt a hazát, ezt a szabadságot, a melynek zászlóját kezedbe ragadtad, szolgáld hűségesen, míg végső diadalra vezeted.

Ocskay hirtelen fölemelte kezét, mintha esküdni akarna. Csajághy vas keze lenyomta azt. Az övé erősebb volt.

– Ne esküdj! Ne fogadj! Az téged meg nem tart. – Ha te rendes mindennapi ember volnál, ide sem jöttem volna hozzád, hogy emlékeztesselek; azt mondanám: «úgy kell lenni, s úgy lesz». A ki az ország legszebb, legjobb leányát feleségül nyerte, abból csak szerető férj lehet; a ki a nemzet dicsőitését kivívta, abból csak hős hazafi lehet! De téged nem egyforma sárból gyúrt a teremtő. – Te nem maradsz sokáig magadhoz hasonló. Egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít s önmagad ellenkezőjévé tesz. Kolostorban neveltek, onnan megszöktél, eldobtad a barátcsuhát; katonának álltál. A táborban egy pár átkozott szép szem miatt képes voltál életre-halálra vívni legjobb czimboráddal s megtudtad azt ölni. A megfenyítésért átszöktél az ország ellenségéhez, a törökhöz: mohamedán lettél. Aztán a hogy megtagadtad a Krisztust, megtagadtad a prófétát is; falba rugtad a magas portát s átszöktél a franczia királyhoz, annak a testőrhadnagya lettél. Annak a testét sem védted meg. Otthagytad a faképnél s kóbor kalandorokból csapatot toborzottál, azzal kószáltad be Németországot. A német elfogott, fejeden halál volt; az öcséd, Sándor, futott érted könyörögni a hatalmasokhoz, -69- vagyonát pazarolta, hogy megvásárolja a kegyelmüket. Elbocsátottak; de a németek zászlója alá kellett esküdnöd, s megfogadnod, hogy csapatoddal Rákóczy táborát rontod. – A helyett csapatostul együtt átmentél Rákóczyhoz, s most az a neved a nép ajkán: «Rákóczy mennyköve». Hűségesen adtam-e elő a curriculum vitædet?

Jó hogy nem volt egy tükör sem abban a szobában, nem láthatta benne magát Ocskay ebben a pillanatban. Egy hős: megfogva, megkötve, megalázva, megverve, mint egy gyermek! Egyetlen ember által.

– És pro corodine elvetted nőül a vidék legszebb, leggazdagabb leányát, a kiért annyi levente epedezett, de senki se jobban, mint saját édes öcséd, Sándor…

– Ne mondd ezt, kedves vezérem. Nekem fáj az jobban téged, a hőst, a nép bálványát, s megvallom az enyimet is, odáig alázva látni, hogy mentegesse magát valaki előtt; bárha édes testvére legyen is az. Én különben is skeptikus vagyok, nem hiszek a sors véletleneiben. Abban, a mi a világon történik, több része van az emberi akaratnak, mint a vak prædestinatiónak. Láthatatlan az is, mint emez. – Te épen az öcséd leveleiből tanultad megismerni azt a hölgyet, a kit ő elég ártatlanul úgy festett le előtted, mint a női tökéletesség ideálját. Ide már felkészülve jöttél. Rendeztél egy várostrom játékot, a miben a leány, mint diadalmas hőst lásson maga előtt. Hisz Léva várának a bevétele csupa mesterfogás volt. Labancznak öltöztetett katonáid, kik a szétvert had maradványai gyanánt kerültek be a várba, hátulról támadták meg a várőrséget, s ők nyitották meg előtted a kaput az első lövésre. A mi attól fogva történt, az is, hitem szerint, mind csupa kicsinált praktika volt, egy szűz vár bevételére számítva: egész a hasból beszélő labancz-kapitány -70- ezermesteri furfangjáig. Én még azt is tudnám hinni, hogy maga a halálraitélési és megkegyelmezési jelenet is előre volt scénázva. Hiszen te theatrumdirector is vagy. Jól van. Bravo! A kurtina le van már bocsátva: most már tapsolhatunk. Tapsolunk is. Éljen a szerző! Éljen a hős! Hanem aztán most én jövök ez epiloggal. – Győztél, diadalmaskodtál. Én is a diadalszekeredbe fogom magamat és húzlak. Nem állok be annak az officiosus bolondnak, a ki a triumphator szekere mellett, az ujjongó nép hallatára, a hősnek a hibáit hányta szemére. Dicső vagy, fényes vagy, boldog vagy. Maradj az! Ezt az egyet követeljük tőled mi ketten, semmi mást. Férje vagy a legszebb, s a mi több annál, a legjobb asszonynak a földön, légy boldog családfő! légy erős törzse egy dicső családnak, hatalmasítsák el utódaidat e földön a jövő századok! Gazdag lettél, légy még gazdagabb, uraljon kis királya gyanánt mind az a föld, a mit felszabadítasz. – Becsülve vagy. A fejedelem egy szavával elveszi tőlünk többiektől a becsületet, hogy te rád halmozza. Szerezz hozzá még többet: úgy mutogassanak rád, mint követendő példaképre a kortársak előtt. – Bálványa vagy a népnek: légy megváltója! – Vezesd be az igéret földébe, s írd be a nevedet a legelsők közé, a kik ott ragyognak történetünk érczlapjain! – Rákóczy villáma vagy! győzhetlen a harczban, a nép hitében a mesék lovagja, a kinek a testét nem fogja se kard, se golyó, hogy még sérthetlenebb légy, mindenütt ott láss magad mellett kettőnket: öcsédet és engem, a mi testünk fog védelmezni a csaták vészei között; mi virrasztunk sátorod előtt, mikor alszol, mi oltalmazunk élesen vágó kardok s még élesebb nyelvek ellen, s ha esküdni kell melletted, készek vagyunk Isten igazsága ellen esküdni és elkárhozni érted… mindaddig, a míg e magasra vivő úton fölfelé haladsz… Addig: igazán mondom, addig… Hanem ha te egyszer ennek az útnak a lejtőjére tévedsz, ha te egyszer árulóvá találsz lenni e szentháromság ellen, a minek neve «hitvesi -71- hűség», «férfiui becsület», «hazafiui kötelesség»: mi leszünk ketten, a kik meg fogunk ölni: én és az öcséd! Testedet nem fogja fegyver? ám a testvér dákosa megtalálja sebhető részedet; ha van kard a világon, a mitől félhetsz: bizony a testvéredé az. Ha megcsalod valaha ezt a nőt, ha elárulod valaha ezt a hazát, gyilkosod lesz az öcséd: hóhérod leszek én!

E nehéz szavakra azzal felelt Ocskay László, hogy mindkét kezét nyujtá Csajághy elé s szeme közé nézett annak bátran, őszintén, nemesen. A két férfi megszorítá egymás kezét, s aztán megcsókolták egymás arczát.

– A mit ez órában hallottál tőlem, dörmögé halkan Csajághy, az el van temetve a sirban, csak magad fel ne dúld: ott marad örökre. – És most vezess át az «édes anyádhoz».

… Mind a két asszony együtt volt, az anya és leánya. Régi jó ismerős volt előttük Csajághy Márton. Szegény jó Gábornak ő volt legkedvesebb barátja. Nem is tudott vele a nagyasszony egyébről beszélni, mint a megholt fiáról; bárhogy igyekezett is Csajághy más vidámabb tárgyakra fordítani a beszédet, meg csak visszatért rá.

(«Miért olyan hidegek a kezeid?» suttogá a hozzá simuló hitves, aggodalmaskodva.)

– Milyen délczeg volt, és milyen jó! suttogá az özvegy. Mennyire szerette a hugát. Mikor menyasszony volt, azt mondá vőlegényének: meg ne keserítsd valaha a hugomat, mert akkor megöllek, oh tudom, hogyha meghallotta volna, hogy a testvére sir a férje miatt, a sirból is fölkelt volna a fogadását megtartani, hogy azt megöldökölje.

Ilonka egészen odaborult a férje keblére, mintha féltené azt, hogy már öldökölik.

– Nem téged, nem, édes. Nyughatik már jó bátyád -72- csendesen. Testvére boldog lesz. – Pihenj fiam, pihenj! Jöjjetek: most mutatok ti nektek valamit, a mit eddig csak titokban, csak magamnak tartogattam. Lássátok meg ti is.

Azzal odavezette őket ahhoz a nagy szekrényhez, a melyben meghalt fia öltönydarabjai voltak elrakva, krónikai rendben, legfelül a himzett mellény.

– Nézzétek: ez volt rajta halála óráján. Akkor is jó hugára gondolt, mikor azt felvette, mert ő himezte ezt ki. Itt vágta keresztül az a gyilkos golyó, a mely életét kegyetlen kioltá.

Az anya kitörő fájdalommal emelé az égnek reszkető öklében a tépett öltönydarabot.

Csajághy megrettenve nézett rá, ha ez most átkot talál mondani a gyilkos fejére! – Ocskay olyan volt, mint a halál.

– De nem! Ma nem átkozódom. És soha sem többet. Legyen áldott az Úr, a ki őt elvette s nekem ismét visszaadta. Hiszen van már megint fiam. Áldassék az Isten.

A nagy, kemény vas embernek is szemébe szökött a köny s végigfutott azon az érczbarázdán, a mit ilyen nedv patakja nem szokott öntözni soha. Most nem birt magával.

– Utoljára vettem ezt most elő, szólt Tiszáné. Most elteszem örökre; azzal megcsókolta azt a golyó ütötte nyilást a mellényen, azt a titoktartó szájat, s aztán sorba adta; mindenkinek megkellett ezt a néma ajkat csókolni: Ocskay Lászlónak is. Akkor visszatette azt az özvegyasszony a fiókjába. Most már aludjál csendesen. Soha sem költelek fel már többet álmodból. – Pihenj, fiam, pihenj. – Hiszen itt van már az, a kiért elfelejtem, hogy olyan nagyon fájt a szivem valaha miattad. -73-

… Csajághy bucsuzott, azt mondta, hogy siet. Nem maradhat tovább. Csak szökve jött így is. Végőrön van az állása, mindennap ellenséggel szemközt.

Mikor Ocskay kikisérte az előpitvarba s egyedül voltak, Csajághy megragadta a kezét vas markával s azt dörmögé fülébe:

– Eredj vissza az «anyádhoz». Neki van rád szüksége, nekem nincs. Eredj vissza hozzá.

… Mikor Csajághy egyedül, senkitől nem kisérve lement az udvarra, a lovát ott jártatta egy zöld monduros hajdu a fák alatt: Csajághy véletlen szemügyre vette a hajdu arczát s megdöbbent a láttára.

– Hát azt mondom neked, ficzkó, hogy kapiczányon tartsd a nyelvedet, hogy ki ne beszéljen valamit abból, a mit tudsz. Mert ha megtalál szaladni a nyelved, bizony mondom, hogy utána fut az a te nagy tökkolop fejed is.

– Dejszen viteez kapitány uram, van eennekem annyi eszem, a mennyi egy embernek, menmeg meeg azonfelyül egy palócznak eleeg!

MÉZESHETEK.

Tiszáné nagyasszony minden negyednap kapott levelet a leányától Ocskóról, a hol Ilonka házassága első heteit tölté. E levelek áradoztak a boldogságtól.

Egy új világot talált maga előtt az ifjú nő! sokkal szebbet annál, a mit az álmok tündérei hoznak a vágytelt leányi szivek elé. – Mennyire szeretve van, azt meg sem kisérté szavakba foglalni. Az ilyesmiről a szemérmes nő még az anya előtt sem beszél. A férjének csak ez volt czíme a leveleiben: «az én drágám», – «az én angyalom».

Meg lehetett azt érteni jobban az elmondott dicsekedésekből. Az ifju menyecske az egész úr a háznál: korlátlan egyedur, a ki mindenkivel rendelkezik. Az egész nagy gazdaság az ő kezén fordul meg: jövedelem és kiadás. Mennyi gond van azzal! S milyen jól esik az asszonynak, ha az a gond ő rá van bizva! Ez az édes teher. – Ocskay birtoka eddig is igen jól volt berendezve. (Igaz, hogy mindezideig a Sándor öcscse kezelte.) Olyan tehenek vannak itt, a miknek nincsen szarvuk s naponkint háromszor kell őket fejetni; a birkák pedig selymet hordanak gyapju helyett. A baromfi-udvarban kalekuti kakasok és pézsmakacsák tenyésznek. Azok mind ismerik őt már. Hát még a kert! Az egy valóságos paradicsom. Olyan virágokat ő soha sem látott, olyan gyümölcsöket ő soha sem izlelt. A virágoknak maga az «édesem» a kertésze; ő oltja, plántálja a csemetéket, s a gyümölcsöt ő szedi le a fákról. A kert közepén vannak a halastavak, a mikben pisztrángokat tenyésztenek, együtt szoktak horgászni azokban ők ketten.

Azután a kerten túl van az erdő; a szép óriási szál erdő fenyőkből, olyan annak az illata, mint az élet! Együtt szoktak abban sétálni, lovagolni, a szelid dámvadakat etetni ők «ketten».

Nem jár az egyik vadászni, unatkozásra hagyva a másikat, nem hivogat jókedvű czimborákat a házhoz, hogy legyenek többen: elegek ők maguknak ketten.

Még csak dohányozni sem lopózik félre a férj, mind elajándékozta a pipáit, azt mondta, hogy árt a mellének, pedig csak azért tette, hogy még a pipa se lopjon el tőle egy pillanatot is az együttlétből.

Aztán nemcsak gazdaságból, kertészetből áll ki a világ, vannak komolyabb foglalkozások is. A mit leánykorában elmulasztott Ilonka, most asszonyfővel helyrepótolja. A «drágám» leczkéket ád a feleségének a franczia nyelvből; azt mondja, hogy majd ha egyszer békesség lesz, elmennek együtt Versaillesba ők ketten. Igen jól halad a tanulás. Már a gyakorlatokig ment. Félesztendő alatt, azt mondja a drágám, hogy kész francziának tanítja ki a nejét.

(– Félesztendő alatt! dörmögé a nagyasszony, mikor ezt olvasá, hát a hadverésből mi lesz? Azért nevezte ki fiamuramat ezredes-kapitánynak a fejedelem, hogy komanvuportévut tanítgasson hat hónapig a feleségének? Node az az örvendetes volt abban is, hogy ez alatt is mindig együtt vannak ők ketten.)

Látogatásokat még eddig nem értek rá tenni a vidéken. (Nem értek rá? Ez is jó tünemény.)

Nehogy pedig a «drágám» megunja magát az együttélésben, a maga számára is talált olyan munkát, a mit egész passióval végez. Valami nagy, kutyabőrbe kötött foliánsból fordít: diákból magyarra. Aztán úgy megy ám ez a fordítás, hogy előtte fekszik a könyv, a térdén meg a feleség ül; a hol comma van, az egy csók, a hol semicolon jön: az a kettő; a pausánál egy ölelés.

Aztán milyen szép dolgok vannak abban a könyvben, a mit a «szerelmem» diákból magyarra fordít. Azt Ilonka azon melegében olvassa, a hogy a toll hegyéből kisül. De -76- azoknál szebb dolgokat embernek kigondolni sem lehet. Bellarminiusnak hivják a szerzőjét.

(No megütheti a kaszakő ezt a mulatságot! mondá ennek az olvastára Tiszáné nagyasszony. Ő már hallotta hirét ennek a Bellarminiusnak. Ennek az olvastatásával téritették el a jó Brandenburgi Katalint is a kálvinista hitről, úgy, hogy már akkor, mikor az ő anyjának ajándékozta azt az imádságos könyvet, pedig akkor még Bethlen Gáborné volt, már ezt a gúnydalt énekelték róla:

Most már nem bánta volna a nagyasszony, ha inkább azon panaszkodott volna egy kicsit a fiatal menyecske, hogy a férje naphosszant vadászni jár, mintsem hogy azzal dicsekedik, hogy a «drágalátos egyetlene» Bellarminiust fordítja magyarra, s azalatt a feleségét a térdén ringatja.

Mai napság fel nem tudja ezt már fogni senki, hogyan gyülölhette egyik magyar ember a másikat, testvér a testvérét azért, mert az egyik így, a másik amugy dicsérte az Istent! Pedig hát száz esztendőn át ez volt a kor uralkodó gondolatja. Császárok, királyok, főpapok, lelkészek, iskolamesterek, urak és parasztok, magyarok és tótok, férfiak és asszonyok mind abban vetekedtek, hogy ki hogyan ragadhasson el egy lelket a másiknak az aklából a magáé számára? a hittérítők odatelepedtek a révek átjáróihoz s a kompon átkelőket igyekeztek megtéríteni; a vásárokban prédikáltak egymás ellen, szindarabokat adtak elő, a mikben a papokat agyoncsufolták, s hogy már a megszólalásnál felismerjék egymást, az egyik felekezet az -77- «ly»-psilont «l»-nek, a másik «j»-nek ejté ki, s a mely napon egy kálvinista prédikátort a pápisták áttérítettek a maguk hitére, ugyanaz nap tromfra tromfot a kálvinisták is fogtak maguknak egy franciscánus barátot, a kiben diadalmaskodjanak; a mely családban pedig egy convertita támadt, az nagyobb gyászt hozott arra a halálesetnél. Úgy beszéltek arról, mint az öngyilkosról. II. Ferencz (Rákóczy) fejedelem kezdé azon a hadjáratát, hogy ennek a kölcsönös torzsalkodásnak egy minden vallásfelekezetet egyesítő oltárral vessen véget, a min a hazaszeretet lángjánál áldoztak: ezt példázta amaz emlékpénz is. De bizony a kor fogalmai még nagyon erős gyökerekkel voltak belenőve a szivekbe; – Tiszáné nagyasszonynak tehát alig tudott volna Ilonka valami szomorúbb tudósítást küldeni, mint hogy ő vele Ocskay azt a veszedelmes Bellarminiust olvastatja. Tudta ő azt Ocskayról, hogy az valamikor maga is barát volt.

A mai kor gyermekei előtt mind ennek a nagy keserüségnek nincsen már értelme. Hogy valamikor háborut lehetett viselni azért, hogy az Úrvacsorája egyes vagy kettős szin alatt szolgáltassék-e ki? Most már csak azért háborodunk fel, ha a magunk vacsoráját redukálja valaki.

A szerelmes ifju pár úgy élt ocskói magányában, akár egy szigetben a Csendes-tenger közepén. Hogy a világ nagy zaja meg ne háborítsa idylli nyugalmát, arra nézve Ocskay László egy igen jó stratagemát gondolt vala ki. Tartott egy kis ébénumfa ládikót, s a mint valahonnan levele érkezett, azt menten becsukta felbontatlanul abba a ládikóba s a kulcsát felakasztotta a fogasra. Miatta talpra állhatott, fejére állhatott az egész világ tetszése szerint.

Pedig azokban a levelekben aligha fontos parancsolatok nem foglaltattak Bercsényitől, a fővezértől, Károlyi Sándortól, az alvezértől; el kellene már foglalni Kékkőt, Csábrág várát régen ostromolják. De Ocskay sokkal nevezetesebb hadműveletnek tartá e helyett azt, hogy egy odvas fát megostromoljon egy mókusfészekért. Ilonka -78- nagyon szeretett volna egy mókust. Az volt a valódi parancsolat. Fogott is Ocskay egyet; az meg is harapta a kezét, megczáfolva ez által azt a hitet, hogy az ő testét nem fogja semmi fegyver. Volt bezzeg nagy sirás az asszonyka részéről, mikor a mókusharapás sebét kendőjével letörülgeté, s azt a miatta hulló vért meglátta. – Boldog Isten! Ilyen sirást követni el egy mókusharapás, meg három csepp vér kihullása miatt! – Hátha egyszer?

Bizonyosan az a rendelet is benne volt valamelyik, fogságba dugott, levélben, hogy serénykedjék Ocskay László uram Léva várát hevenyében új sánczokkal és pallizadákkal ellátni, mert jön Bécs felől Schlick tábornok, a ki nem érti a tréfát. Hanem ennél sokkal elébbvaló dolognak tartá ő az elfogott mókus számára egy olyan körülforgó kalitkát készíteni, a miben a tréfás állatka az asszony mulattatására szaladgálhasson.

Épen azon kapta Csajághy Márton a szerelmes párt, mikor a mókust etették; a kalitka az asszony ölében volt, Ilonka meg a férje ölében, Ocskay a fogaival törögette a mogyorót, a mókus furcsálkodott, a menyecske pedig nevetett rajta. Csajághy minden bejelentés nélkül toppant be a pitvarba. A menyecske aztán nagy szégyenkedve futott be a szobájába, otthagyva a mókust kaliczkástól a férje kezében.

Csajághy szemrehányásteljes arczczal állt, karjait egymásba fonva Ocskay előtt.

– De az alatt, a míg te itt a feleségeddel csókolózol, velünk meg csókolóznak a wallon dragonyosok kardjai. -79-

– Tudtam jól, hogy mit irnak benne. Azt, hogy rögtön üljek lóra, hagyjam itt a feleségemet, s menjek ide meg amoda tábort járni. Ugy sem fogadtam volna meg.

– Oly kevéssé, mint a hogy nem jön vissza semmi imádkozásra egy ember a másvilágról, a ki már ott az üdvösségnek részese lehet, hogy a ti bajaitokban részt vegyen.

– Úgy van. Kilopták. Nem tartom magamnál. Bűvkör van körülem kerítve, a melyen belül olyan boldog vagyok, hogy nem törődöm az egész világgal.

– Nem úgy egyeztünk, bajtárs. Két föltételt hallottál tőlem. Az egyik az volt, hogy tedd ezt a nőt olyan boldoggá, a hogy azt megérdemli, a másik az, hogy vezesd azt a zászlót, a mit kezedbe ragadtál, végső diadalra.

– Hát Isten vagyok-e én, hogy két ellenkező dolgot tudjak teljesíteni? A nő boldogságát nem adhatja más meg, mint magam; a zászló diadalához vagytok elegen.

– De olyan, mint te, nincs senki közöttünk. A mióta te elvonultál közülünk boldog magányoságodba, nemcsak a megkezdett diadalút akadt fenn, hanem visszafelé megy minden. A hősök, a kik vészbe-viharba mentek akkor, mikor azt látták, hogy te előlmégy, most egy vak lármára szétszaladnak, s árulást ordítanak, ha jön az ellenség, s a hátaikat mutogatják neki. Egész táborodat úgy szétzavarta az első összemérkőzésnél Vak Bottyán, hogy mind a világba szaladt a kuruczság.

– Harmadnapja Léva várát visszafoglalta az ellenség, -80- épen azzal a csellel, a mivel te megvetted. Foglyul esett a bátyád, Tormássy László is.

– Mért nem tartotta nyitva a két szemét? Neki nem volt fiatal felesége, a ki befogja.

– Hát bánom én azt! Egy petrencze babéron nem nyugszom olyan édesen, mint az én asszonyom keblén.

– Hát a kötelesség? Te a fejedelem ezredes-kapitánya vagy. A kötelességmulasztás gyalázat.

– Ha nem tetszem a fejedelemnek, csapjon el a hivatalomból. Tegyen helyembe mást. Mit törődöm én a gyalázattal? Arczul ütnek, leköpnek? A feleség letörli, megcsókolja a helyét – s nem fáj többet. Hagyjatok engem magamra.

– Nem! Bajtárs. – Ilyen nagyon még a hitvest sem szabad szeretni. A ki az lehet, a mi te voltál, a ki az lehet, a minek neked lenni kell, az nem mondhatja azt: én nem vagyok! ne keressetek!

– S én azt mondom nektek, hogy nem vagyok! ne keressetek! Ti engemet megkötöztetek erősen. Rajtam hajtottatok, mikor dicsőségem mámorában azt hittem, hogy köröskörül ragyogok. Levetkőztettetek minden sugaraimból. Elém tartottátok a tükröt, hogy lássam milyen silány, nyomorult lélek lakik bennem. Elmondtátok előttem a curriculum vitæt, a mit összeállítottatok egy éretlen suhancz hóbortjaiból; s rám olvastátok belőle, hogy ez vagyok: áruló, szökevény, hitszegő, minden ügyre nézve, a mihez odaszegődöm. Kiszakítottátok belőlem a lelket. – Nem a feleségemnél van az kalitkába zárva, hanem tinálatok. Van két ember a földön, a ki gyanakodik rám, hogy áruló lehetek valaha. Most már vagyunk hárman; mert én is gyanakodom! Undorodom a kardom markolatjától, mint a veszett ember a tükörtől, mert azt gondolom, mikor hozzányulok, hogy én azt a kardot még egyszer hazám ellen is fordíthatom. Hiszen képes vagyok rá. Hiszen -81- ötször cseréltem már zászlót, mért ne fordíthatnék magamon még hatodszor is? Hiszen «elég egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás, hogy önmagam ellenkezőjévé gyurjon át!» Ezzel a szavakkal holt embert csináltál belőlem. Hagyj szépen eltemetve. Csendes ember leszek; soha senkit, soha semmit el nem árulok többet ebben az életben. Ne hívjatok vissza! Rossz katona leszek. Nem szeretem a kardomat többé. S ha rá tudna birni valami, hogy elszakadjak attól a földi mennyországtól, a mit magamnak teremtettem, képes volnék inkább visszamenni a nagyszombati kolostoromba, hogy elkövetett bűneimért vezekeljek, mint oda a táborba, új bűnöket elkövetni!

– Bajtárs! Ahhoz én régen hozzá vagyok szokva, hogy te az indulataidban excentricus vagy. Hanem engem a heveskedés nem győz meg. Én küldve vagyok hozzád; még pedig egyenesen a fejedelem által. Ime ő felségének a levele.

– Ezt épen úgy nem fogom felbontani, mint a hogy a többieket nem bontottam fel.

– Sajnálni fogom. Mert ha ezt a levelet el nem olvasod, akkor én, parancs szerint, erőhatalommal foglak innen elvitetni. Egy szakasz huszárt hozék magammal.

– Akkor meg épen nem fogom ezt elolvasni! kiálta indulatosan Ocskay s kétfelé repesztve a fejedelem levelét, odadobta azt a lábai elé.

– Jól van. Hát a fejedelemnek a levelét eldobtad olvasatlanul. De itt van nálam még egy másik levél, egy még nagyobb úrtól. – Ezt bizonynyal el fogod olvasni. Anyád irja.

Ocskay összerezzent. Ez valóban a legnagyobb úr a -82- földiek között. Az anya, a kinek a fiát megölte, s a ki őt fia helyett fiává fogadta.

Nem volt az calligraphicus irás, nem is volt valami czikornyás stylus; de egészen szívhez szóló.

«Örömmel értesülök kedves leányom sűrű leveleiből a felől, hogy kegyelmed az én szegény leánykámnak olyan hűségesen szerető férje lőn. Áldja meg kegyelmedet ezért, meg is fogja áldani a magasságban lakozó Isten! Bárcsak ez a boldog örömük háborítást ne szenvedne soha. De hát Isten akaratja ez idő szerint, hogy ne csak magunké legyünk, hanem másoké is, a kik bizalommal vetik reánk szemeiket. A míg kegyelmed öröme napjait éli, minket viszontagságos időkkel vert meg a hadak Ura. Lévát elfoglalta az ellenség, házamban idegen katonák tanyáznak, a kik minden nap gyalázzák nemzetemet. Bátyámat Tormássy Lászlót fogságra ejtették a várban s azzal fenyegetnek, hogy ha kegyelmedet rá nem veszem, hogy a pártjukra áttérjen: a szegény bátyám fejét bizony spiritusba téve küldik meg én nekem.

Én pedig ellenben azt irom kegyelmednek, hogy ha mindjárt az én saját fejemet fenyegetnék is a pallossal, kegyelmed a haza ügyétől soha el ne térjen. Itt minden ember, kicsinye-nagyja, csak azt beszéli, hogy volna csak itten Ocskay László, majd nagyot fordulna egyszerre a hadak koczkája; kegyelmedet nézi, kegyelmedet várja minden népség és a katonaság; úgy éneklik szerteszét a mezőn: «Hol vagytok hazámnak csillagi? – Ocskay!» s egyik napról a másikra mind hiába várják! – Én ugyan jól értem s érezni is tudom, hogy vajmi nehéz elhagyni az embernek az ő boldogságát. De én abban éltem mindekkorig, hogy van még a boldogságnál valami nagyobb is e földön. A becsület. Mikor választani kell, az ember otthagyja a boldogságot, s a becsülethez fordul. Ha elbukik az ügyünk, kegyelmedet fogja vádolni mindenki. És -83- én nem akarom azt megérni, hogy az én leányom neve egy olyan névhez legyen hozzákötve, a mihez csak egy makula is hozzáférhet. – Szedje össze magát kegyelmed és tegyen nemkülömben, mint a hogy tettenek őseink, és tesznek mai napság annyi ezeren, a kik elhagynak szerető feleséget, ápolgató édes anyát s sietnek vérüket felajánlani a legdrágább édes anyának. A gyönge asszonyok parancsolni tudnak a könyeiknek, hogy ne folyjanak ő utánuk. Ezt tegye kegyelmed és mi is ezt tesszük. Én nekem pedig irásbeli választ erre a levelemre ne irjon kegyelmed másunnan, mint Léva várából. – Maradok igaz, szerető édes anyja: Zsuzsánna.»

Csakhogy a feleség már akkor eléje jött. Ott hallgatózott, leskelődött az ajtón. Lehetett-e azt rossz néven venni neki?

– Eredj! eredj! ő biztatta legjobban a férjét. Én rég küldtelek volna, ha mertem volna tenni. Elég volt a boldogságból ennyi. Ha visszatérsz, folytatjuk ezt a boldogságot.

Egy könyet nem ejtett. Ő maga sietett férjének előkeresni a fegyvereit. Ő maga segíté neki fölvenni a finom aczélpánczél-inget, a mit akkor a dolmány alatt viseltek, s a míg azt feladta rá, megtalálta a keblén azt az amulettet, a mit Ocskay mindig magával hordott, a Boldogságos Szűz képe volt az. Ilonka megcsókolta azt a kis szent képet. Csajághy Márton fejet csóvált erre. De hát lehet-e rossz néven venni egy kálvinista asszonytól, ha megcsókolja -84- azt a talismánt, a melyre rá van bízva, hogy egyetlenegy férjét, szerelmesét megóvja kard élétől, golyó sebzésétől? Bizony megtette azt.

Ocskay seregének a szétveretése Schlick és Bottyán által nagy zavart idézett elő a kurucz táborban. Bercsényinek Eger alól, Károlyinak Kecskemétről kellett felsietni, hogy az előrehaladó labanczoknak gátat vessenek valahogy.

«Itt vagyok. A várat visszavettem. Tormássy László uram feje leitta magáról a spiritust. Ajánlom kegyelmednek anyai gratiájába szegény magára hagyott feleségemet. – Engedelmes fia: László.»

PÁRBAJ A HARCZMEZŐN KÉT HŐS KÖZÖTT, A KIKNEK A TESTÉT NEM FOGJA SEM KARD, SEM GOLYÓBIS.

A milyen jókedvű, vidám czimbora volt Ocskay ennekelőtte, olyan magába zárt, rideg kedélyű lett egyszerre, a mint újra elfoglalta helyét a táborban. A nevetségig szigorú fegyelmet tartott, még a muzsikálást is megtiltotta. Sokat tréfáltak e miatt a háta mögött, szemébe nem mertek, -85- s ő kiolvasta azt mindenkinek a szeméből, hogy az ő rovására megy a szólás-szapulás. Az új házast különben is mindenféle csufondároskodás szokta illetni (az irigység dolgozik bennük), hát még az olyat, a ki a felesége szép szemeiért szét hagyta verni a rábizott dandárt!

Ezt a hibát ugyan nagy hirtelen helyrehozta Ocskay, Léva várát visszafoglalta egy merész éjjeli rohammal, s akkor aztán összeszedte a serege maradványait, kiegészítette azt új önkénytesekkel, úgy, hogy mire Zólyomnál táborba kellett szállni, már akkor ismét teljesen rendbehozott lovas-csapatjával csatlakozott a fővezér seregéhez.

Itt is azonban az egész napot a magányos sátorában tölté s nem vett részt a közös tiszti lakomákban. Békében is hagyták, tudva azt, hogy a nőstényétől megfosztott oroszlánt nem jó háborgatni.

Az mégis fülébe jött neki minden elzárkózottsága mellett is, hogy Csajághynak összezördülése volt, épen ő miatta, magával a fővezérrel. Bercsényi, a maga szokott csipkelődő, csufondáros modorában azzal fogadta Csajághyt, hogy «No hát megérkezett az az Andapál-katonája is?» S még nem elég, hogy Andapál-katonájának nevezte Ocskayt, a mi annyi, mint a német szimándli, asszonyhős, hanem még hozzátette azt a rossz tréfát is: «Vajjon ellátta-e elég mogyoróval a felesége mókusát?» A mire aztán Csajághy keményen visszafelelt: «A vezéremet ne sértse meg kegyelmed, mert az olyan jó katona mint más; az asszonyát pedig épen ne vegye a nyelvére, mert ha azt teszi, bizony mondom, akármilyen nagy ember kegyelmed, de keresztül esünk egymáson!»

Megmondta a vitéz kapitány, hogy védelmezni fogja a vezérét nemcsak éles kardok, hanem éles nyelvek ellen is. S Bercsényi nyelve éles volt. A mennyi kárt tett a kardjával az ellenségben, annyi kárt tett a nyelvével otthon a maga híveiben.

Csak a készülőre trombitáló tárogatók tudták Ocskayt sátorából előidézni. -86-

Zólyom alatt állt a tábor, szemközt a labanczokéval. A kurucz tábor épen azon a történelmi nevezetességű téren, a hol Nagy Lajos király országgyűlést tartott s Hedvig leányát Jagellonak eljegyezte, s a hol a néphagyomány szerint egyszer egy buzakalász szárára vékony aranyfonalakat találtak tekergőzve. Maga Zólyom városa négy öl magas széles kőfallal van bekerítve, a miken erős kapúkon át van bejárás, s a várossal egybekötve látszik a Hunyady Mátyás király építette hatalmas vár, pompás palotájával, mely többször volt királyok lakása, korona őrhelye.

Először állt két nagy táborban egymással szemközt a kurucz és labancz. Eddig mind a kettőnél csak abból telt ki a háboru, hogy nagy tömegekben kis csapatokat megrohant, gondatlanul dőzsölő ellenséget véletlen támadásban szétriasztott, rosszul védelmezett várakat megostromolt, meghódoltatott, ellenséges városokat elpusztított; de most már előttük állt a kemény feladat: egész felállított hadirendben két egyenlő erejű hadseregnek egymással megütközni s nyilt csatában, kibontott lobogókkal vezéri tudomány szerint megnyerni a diadalt.

Nagyobb részben lovasság volt mind a két tábor. Kurucz és labancz egyaránt magyar és tót. A kurucz táborban még több volt az orosz. Rendes katonája mind a kettőnek kevés. A labanczoknál két ezred muskétás, a ki tudott egyenes arczvonalban harczolni, nehány harám rácz lövész, meg a dán dragonyosok. A kuruczok közt voltak a lengyel dragonyosok, nehány ezer gyalog hajduság, a ki már a török háborúban megszokta az ágyutüzet; a többi mind felkelő lovasság, a saját lován, öltözetében és fegyvereivel. Ágyuik is voltak, morva tüzérekkel, de azokban nem igen lehetett bizni, t. i. az ágyukban.

Igen szép idő volt, ütközetrevalóbbat kivánni sem lehetett; korán reggel még csipős hideg, de délfelé erősen bemelegedett; a lovakat bántotta a bögöly, a katonákat meg a szomjuság. Az ütközet még sem tudott megkezdődni. -87- Bercsényi folyvást tartotta a haditanácsot a franczia tisztekkel, s a mint egy intézkedést megtett, rögtön utána küldötte a másikat, a mivel az ellenkezőt rendelte el. Nagyon jól akarta csinálni a dolgot. Két alvezére: Károlyi disputált, Ocskay duzzogott.

A labancz tábort pedig három magyar tábornok vezette: Forgách, Bottyán és Eszterházy. Az első tanult katona, hadtudományokban jártas vezér; a második, kit a népajk Vak Bottyánnak nevezett, mert csak fél szeme volt, a török háboru alatt vitéz tetteivel szerezte hírnevét és vezéri rangját; Schlick, az osztrák tábornok, a német csapatjaival valahol Beszterczén parádézott, épen Leopold napja lévén.

A három labancz tábornok is épen abban a helyzetben volt, a miben a kurucz vezérek. Nem tudtak egyetértésre jutni.

E közben már a délutáni három óra is eljött; a két sereg kölcsönösen megunta egymással farkasszemet nézni, míg ellenben kölcsönösen nem mutatott kedvet egymást megrohanni. Tudták innen is, túl is, hogy magyarok: csak egy kérdéssel lehetett őket összekapaszkodtatni, hogy «ki a vitézebb?»

Vak Bottyánnak ekkor eszébe ötlött az a török háborúkban divott szokás, hogy egy-egy hatalmas dalia kiugrott a hadsorból s odavágtatva a két sereg közötti térre, harsány kérkedéssel hívta ki személyes viadalra az ellenfélnek legvitézebb leventéjét. Egy ilyen párbaj vége aztán lelket öntött a győztes dalia seregébe s gyakran eldönté az ütközet sorsát.

Vak Bottyán, mikor látta, hogy nem tud megegyezni a két vezértársával, felcsapta a sisakját a fejére, s sarkantyúba kapva a paripáját, kiugratott a hadsorból a harczmező közepére, s ott elkiáltá harsány hangon, hogy meghallhatta mindkét tábor:

– No kuruczhad, ha van lelked, szólítsd elő a csizmaszárból! Én vagyok itt, a Vak Bottyán! ha van valakinek -88- mersze közületek megmérkőzni velem egy kis vitézi bajvívásban, szivesen látom – Pilátushoz vacsorára!

A mint elhangzott a hetyke felhívás, innen is, túl is nagy volt rá a morgás. A labancz hetvenkedett, a kurucz ungorkodott: Vak Bottyánról az volt a hit, hogy annak a testét nem fogja se kard, se golyó, az ördög menjen azzal viaskodni!

De még nem volt ideje Bottyánnak a kihívást ismételni, a midőn kivágtat a kuruczok sorából egy fiatal dalia s oda tart a kihívó elé.

Vak Bottyán megismerte a félszemével is a közeledő alakot. Sokszor leirták azt előtte: a nyalka kurucz Ocskayt, elől befonott szőke hajával, piros skarlát dolmányával, fehérmedve kaczagányával. Mindent tudott felőle, a mi a háború alatt vele történt. Szörnyen le is nézte!

– Elmenj, te nyáladék kölyök innen mindjárt! kiálta eléje a vén harczedzette hős. Mert ha nyakon kaplak, biz a holdba doblak! Nincs köztetek külömb ember, a kit velem szembeállítsatok?

– Vagy bizony legény a feleséged viganója mögött! Eredj haza, fiam! Anyádasszony tejes kását főzött, ki eszi meg, ha itt maradsz?

– Kanál? De hegyes a legény! No hát kezdjük a levesen! Váltsunk elébb egy pár golyót.

Azzal kihúzta Vak Bottyán a nyeregkápából az egyik pisztolyt s rásütötte Ocskayra. Ez is visszalőtt rögtön, de egyik sem talált.

Arra mind a ketten a másik pisztolyt vették elő; Ocskay közelebb léptetett ellenfeléhez. Vak Bottyán pedig egy helyen toporzékoltatta a lovát, úgy nehéz volt őt czélbavenni. -89-

Egyszer aztán, a mikor Ocskay húsz lépésnyire közeljutott hozzá, a vén dalia biztos kézzel kisüté ellene fegyverét, s abban a perczben Ocskay egyszerre olyan ütést érzett a mellén, hogy kék-zöld lett előtte az egész világ. Az aczél sodronyingtől ugyan nem furódhatott a golyó a testébe, de az ütés mégis oly erőszakos volt, hogy rögtön elborította a száját a vér, s ő maga előre, a lova nyakára borult: az okos állat egyszerre megállt csendesen.

S azzal elkezdte a lovát finczoltatni, a diadalmasan felemelt pisztolylyal mutatva a saját táborának, hogy ellenét legyőzte.

Ocskayt azonban még nem hagyta el az öntudat. Tudta ő azt jól, hogy Vak Bottyán is pánczélinget visel dolmánya alatt, még pedig karikákból fűzöttet, a miről lesiklik a golyó. Hanem eszébe jutott, hogy a pánczélingnek van egy nyilása hátul, hogy fel lehessen venni. A mint Vak Bottyán nagy diadalában a lovát toporzékoltatta előtte s e közben azt az Achilles-sarkát fordította feléje, Ocskay hirtelen összeszedte magát, felemelte végső erejével a pisztolyt, odaczélzott és lőtt. A pisztoly három golyóra volt töltve; az egyik megtalálta a hasadékot a pánczélingen s a vitéz tábornok derekába hatolva, a háta gerinczében állt meg.

E lövésre Vak Bottyán nagyot ordítva görnyedt hanyatt a nyeregben, s csak a kengyel tartá, hogy le nem bukott a lováról.

Többet aztán Ocskay sem látott: a világ elsötétült előtte, nem tudta többé, mi történik vele?

Mikor magához tért, a sátorában találta magát. Be volt erősen pólálva mindenféle pokróczokba. Azon törekedtek, hogy izzadásba hozzák. Még a feje is be volt kötve.

A sátorban orvos is volt már. A tudós doctor Wolffius. Az különösen lelkére vette s fogadkozott, hogy a megsérült lovagot, ha hat hétbe kerül is, lábra állítandja a tudományával. -90-

Akkor is ott volt a doctor, a mikor a sérült lovag a szemeit felveté. Csak a nyelvét akarta látni; minden beszélést és legkisebb mozdulást is megtiltott neki. Megfogta a tenyerét s rátette a temperamentum-mérőt. A vizahólyaglemez egyszerre mind a két végével összeugrott. «Ez veszedelmes indicium!» Írt neki rögtön reczeptet; volt abban annyi mindenféle életrehozó szer, hogy egy temetőnek fel kellett volna támadni tőle. Hanem egy fatum történt a reczepttel. A famulus, a kire bízva volt a tábori patika, a minapi gácsi mulatozás után, a gyógyszeres ládikó helyett a várbeli szakácsnak a fűszerszámos ládáját hozta el magával, mivelhogy olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ez még hagyján, de csak a chirurgiai eszközök tokját fel ne cserélte volna a háziúr borotválkozó eszközeinek etuisjével! Már most addig, a mig a gyorsfutár vissza nem cseréli az eltévesztett szerszámokat, sem a csodahatású gyógyszert nem lehet elkészíteni, sem az olyannyira szükséges érvágásokat nem lehet foganatosítani a betegnél. Az is nagy baj, hogy a mindenféle írok és kenőcsök felkenésére szükséges vászonpólya, pelenka s más efféle szintén mind ott maradt, ki tudja hol?

Tehát addig is, a míg mind ez reggelig megérkeznék, csak igyék szorgalmasan a patiens veres czéklalevet, a mi a mellvérzést elállítja, mivelhogy maga is veres, és izzadjék minél többet, kezeit, lábait a pokróczból ki ne dugja.

Alig várta Ocskay, hogy megszabaduljon az Aesculáptól, s egyedűl maradhasson Csajághyval.

– Meg bizony, felelt Csajághy. Még pedig teljes és tökéletes diadallal. Megvertük a labanczot hiresen; elvettük ágyuikat, beszalasztottuk a városba: még ott sem maradt tőlünk veretlen, megostromoltuk a falakat s elfoglaltuk a várost; a labancz mind befutott a várba, ott reteszelte el magát.

– Hogy énnekem nem lehetett ebben részem! sóhajtá fogcsikorgatva a patiens. -91-

– Sőt inkább neked volt ebben a legnagyobb részed, hidd el. Mert az által, hogy te a hatalmas kérkedő Bottyánnal szembeszálltál, hogy a sérthetetlennek hitt embert megsebesítetted, egyszerre úgy fellelkesítéd a mi táborunkat, míg viszont a labanczokét oly rémületbe hoztad, hogy könnyű lett a győzelem. Az öreget lepedőbe vitték el a csatatérről s vele aztán fejét veszté az egész labancz tábor. Senki se parancsolt többet. Te nyerted meg ezt a diadalt. Énekli is felőled az egész kuruczság, hogy «Dávid verte meg a tíz ezerét».

– Mégis szerettem volna megmutatni Bercsényi uramnak, hogyan szoktak verekedni Andapál katonái.

– Megbánta ő azt már. Általam is üdvözletét küld hozzád, s kéret, hogy csak a meggyógyulásodra ügyelj s az orvosának a rendeleteit megtartsd.

– Az attól függ, hogy a labanczok mire határozzák el magukat? Ha az egész seregükkel bennmaradnak Zólyom várban, akkor nagyhamar kiéheztetjük őket, de hevenyében ostromra nem mehetünk, mert jól védve vannak. Ha azonban a nagyobb rész ki akar törni a várból, akkor azt üldözőbe veszszük, s a bennmaradtakat ostrommal nyomjuk meg. Épen most értesült a fővezér átszökő labanczok által, hogy odabenn az a szándék, miszerint a sebesült Vak Bottyánt ott hagyják egy dandárral a várban, Forgách és Eszterházy uraimék pedig a másik kettővel eleblábolnak valamerre, ha igen sötét lesz. A fővezér a mi ezredünkre bízta, hogy a Szentkereszt felé vezető szorost tartsuk szemmel, s ha arrafelé akar menekülni a labancz, hányjunk neki ellent, míg a többi seregek körülfogják s megszorítják. Te csak pihenj addig és izzadj az orvos rendelete szerint.

A mint Csajághy elhagyta Ocskay sátorát, késő éjszaka volt már. Ocskay, a mint a földön feküvék (mert biz a tábor nem hordott magával ágyat senki fia számára), hallotta jól az elvonuló lovasságának a dübörgését sokáig a -92- csendességben; azután megint egy huzamosabb dübörgést, a miről kitalálta, hogy az a menekülő labanczok dobaja, kik a várból kifelé szöknek. Magában számítgatta, hogy mi fog történni? Kudarcz lesz belőle. Nem az ő ezrede fogja megszorítani a labanczokat, hanem azok nyomják el az ő kuruczait.

Nem volt többé nyugta. Lehányta magáról a pokróczokat, kifutott a sátorból, ott folyt előtte a Vág vize; beledobta magát, lebukott a csipős hideg hullámba egy párszor, aztán visszasietett, a csatlósával felöltöztette magát, feladatta a pánczélinget, előhozatta a lovát, nyeregbe kapott s utána vágtatott az előrehaladt ezredének. Épen csak minutára érkezett meg, hogy kiszabadítsa a katonáit a kelepczéből, a mibe jutottak. Mivelhogy a kurucz tábor többi része szép csendesen aludt az Úrban, ezt az egy ezredet, meg a szorost őrző nehány száz főnyi hajduságot a meneklő labanczok mind káposztává aprították volna; így azonban, a mint Ocskay megjelent közöttük s felismerték az alakját, a kurucz új lelket kapott, a labancz meg azt hitte, hogy a halottak támadnak fel ellene, s futott, a merre tágasabbnak látta a világot, egyre üldöztetve, vágatva Ocskay ezredétől, a kinek volt annyi esze, hogy nagyon mélyen közéjük ne menjen. A labancz-dandár egészen eszét veszté, s erre-amarra elkóborolt, tizedrésze sem talált oda Schlickhez.

Reggelre tért vissza Ocskay a táborba az ezredével a nagy éjjeli tusából, egy csapat fogolylyal.

– No hát doctor, én megtartottam híven a kúrát. Izzadást rendelt, meg érvágást. Az izzadás meg volt nálam, az érvágást meg én tettem meg máson. Probavi et successit. Ezt is beirhatja a receptkönyvébe, hogy «kovácsnak orvosság, szabónak halál». Aztán most már pólya és pelenka is van elég, a mire a kenőcsöket fel lehet mázolni a daganatomra. -93-

S azzal odaadta neki a labanczoktól elfoglalt zászlót, a mi épen fehér volt. Jó lesz sebkötőnek!

«Ocskay is hozott vagy negyven német fogolyt: ő tudja, hol vette? Standár semmi».

HOGY VANNAK EZ ALATT OTTHON?

Hónapok multak el, hogy Ocskay László nem kapott hazulról semmi izenetet. Ennek pedig százféle oka lehetett. Az otthonlevők nem is tudhatták, hogy ő hol, merre kóborol? Meglehet, hogy küldtek neki levelet, de a küldött utközben labanczok, martalóczok kezébe került. Hátha baj van? s azt titkolják előtte. Hogy nem felejtették el, a felől bizonyos. A féltés nem bántotta még.

Maga nem akart onnan a táborból senkit Ocskóra küldeni, hogy hírt hozzon neki. Ez megint nekiindította volna az irigykedők mendemondáit. Meg akarta mutatni, hogy neki is spártai szive van. Ha felkötötte a kardot, nem gondolt az elhagyott örömeire.

Ha diadal van, abból minden ember követeli az oroszlánrészt magának. Először a vezérek, azután a főtisztek, meg az altisztek, a lovasság, meg a gyalogság, mindenki külön magára nyerte meg az ütközetet, utoljára a trombitás is előáll: ha ő ott nem lett volna! Ha pedig kudarcz van, annak a hibáját minden ember keni másra, egyik vezér a másikra, azok meg az alvezérekre, utoljára a közkatona volt a hibás; sőt úgy kerül, hogy a trombitások vesztették el az ütközetet. (Mint például a romhányit.)

A közkatonák ezalatt czivakodnak a zsákmányon. A kinek -94- valami értékes kincset juttatott a véletlen, az szökik vele haza.

A pápisták czivakodnak a kálvinistákkal. Valami titkos kéz hintegeti a konkolyt a táborban, hogy a kálvinisták ne bizzanak Rákóczyban, a ki maga is katholikus, Bercsényi is az; alvezérei, Ocskay, Andrássy, Károlyi mind buzgó pápisták.

Egyik csapat kap zsoldot, a másik nem kap, az egyiknek egyenruhát adnak, a másiknak nem. Ezen mindjárt összevesznek. Később aztán megint azon ortályoskodnak, hogy a melyik csapat nem kap zsoldot, annak a tarsolya duzzad az ezüst-tallértól, a melyik pedig zsoldot kap, annak a táskájában csak réz-libertas kong; aztán az egyenruhás sereg kopott, a nem-egyenruhás pedig fényes. Annak «adnak», ez meg «vesz». Kész a veszekedés.

Van a táborban magyar, német, tót, orosz, lengyel, svéd, franczia, tatár. Ez mind más nyelven dicséri az Istent, de egymást szidni mégis tudja. Mikor sok van a jóból, akkor azon vesznek össze; a magyar paprikával szereti az ürühúst, a német káposztával, a lengyel lencsével, a svéd borsóval, a tatár rizszsel, a franczia meg csicsókával: együtt nem ehetnek. Ha pedig semmi sincs, csak profunt, akkor valamennyi haragszik.

Mikor rostokolnak, előveszik a tarsolyból a kártyát és ütik naphosszant, manicheus módon diskurálva mellette: a tiszt urak sem tesznek egyebet, csakhogy azok ezüst-, meg arany-libertasban játszanak.

Aztán folyik az árulkodás, nyiltan és titokban. A fejedelem előtt gyanusítanak mindenkit, a fejedelmet meg gyanusítják mindenki előtt.

Közelről nézve, milyen próza ez! messziről milyen magasztos költészet! részleteiben milyen kicsinyes, az egészben milyen fönséges kép! Egy nemzet, mely a szabadság mellett fegyvert ragad!

Valóban, az egész nemzet ott van már a zászlók alatt. Be van hódítva az egész Tiszavidéke egész le odáig, a hol -95- még a török szultán pasái parancsolnak, a kik alatt békesség van; feltámadt egész Erdély, a székelység fegyverbe öltözött, a Dunántúl meg van nyerve. Az idegen csak azt a darab földet bírja még, a mit fegyvereseivel megszállva tart: ott is csak a földet, a sziveket nem. Övé a kerített városok sáncza, a lakosok már nem. A Károlyiak, Andrássyak után következett Forgách, Eszterházy, a kik még a zólyomi ütközetben a császári sereget vezették. Maga Vak Bottyán is, a mint sebéből kiépült, feladta Zólyom várát s maga is meghódolt a fejedelemnek, egész várőrségével együtt.

Egy késő téli reggel, úgy február táján, azzal a hírrel lépett be a fővezér táborából érkező Csajághy Ocskayhoz, hogy a fejedelem az áttért Forgáchot és Bottyánt tábornokaivá tette.

– Megérdemlették, felelt rá Ocskay. Vak Bottyánt én lőttem tönkre s Forgáchnak én vertem szét a labanczait; hanem ez az ő érdemük, nekem pedig az én hibám. Ha mint megvert labanczvezér jönnék ide, én is lehetnék még generális.

– Azt akarod mondani ezzel a tekintettel, ugy-e bár, szólt Ocskay: hogy ime «egy indulat, egy harag egyszerre más embert gyúr belőlem». Ne hidd azt. Nincs nagyravágyásom. Ha kivánja a fejedelem, mint közlegény szolgálok a seregében.

– De ő mást kiván tőled. Egy nagy kiterjedésű missiót akar rád bizni. Téged hatalmaz fel, hogy insurgáltasd az egész felső vidéket, a hol a tót nép lakik s alakíts belőlük saját parancsod alatt álló csapatot, azokkal a saját terved szerint, a fővezértől függetlenűl, viselj hadjáratot. Tetszik ez az ajánlat neked?

– A csapatok gyülőhelye Ocskó mellett fog lenni: a Dodvág védelme alatt. -96-

– Értem. Ez Bercsényi sarcasmusa megint. Mintha hallanám: «Ereszszük haza a gyereket szopni». Mintha olvasnám a rólam írt leveleket: «Ocskay ott dőzsöl Ocskó várában, szokás szerint dorbézol részeg czimborákkal.» De fogadom neked Istenemre, hogy a míg az én dandárom a Dodvág mellett fog táborozni, senki az én seregemből ágyba nem megy hálni, se födél alá melegedni, se asszonyembertől egy ital vizet nem kap; maga a vezér sem, habár olyan közel tanyáznánk ocskói kastélyomhoz, hogy a feleségem szava áthallanék hozzánk.

Másnap útrakeltek. Ocskay fegyelmet tartott, mert ő a saját ezredének tudott hópénzt fizetni. Telt abból, amit a bányavárosokban készpénzül talált. Hogy az ezután összetoborzandó csapatokat hogyan fogja fizetni, arra is majd ád módot az Isten. A ki a mezők liliomait táplálja, pedig azok is kardot viselnek!

Már olvadni kezdett a hó, a midőn Ocskay megérkezett a dandárával a Dodvág mellé. Fáradságos volt az útja, mert a víz több helyütt kiáradt s elhordta a hidakat.

Amint egy dombtetőre felért Ocskay, a honnan épen le lehetett látni Ocskóra, még a lova is visszatorpant a látványtól, mely szemébe tűzött. Az egész faluban nem volt egy ép háztető, csak a kormos gerendák, kútgémek meredeztek fel az égnek, a templom egy rom volt, a torony tető nélkül, harangok nélkül; a falun kívül levő kastély épnek látszott, de mellőle ki volt vágva a kert, az erdő, annak a helyén is csak fekete tuskóhalmaz összeégett maradványa sötétlett a hó közül, s az ablakok télhideg idején mind tárva, nyitva.

Ocskay László sarkantyuba kapta a lovát s a lejtőn vágtatva nyargalt lefelé, kisérete alig birt nyomában maradni. Be a faluba mind. Senki sem jött eléjük. Nem volt -97- abban a faluban egy élő lélek, a kihez egy kérdést lehetett volna intézni: mi történt itt? A házak mind le voltak égve, a melléképületek, a mik egészen fából szoktak lenni, csak egy koromhalmazzal jelentkeztek a kőomladék mögött. Itt ellenség járt. Olyan ellenség, a kinek czélja a pusztítás. A templom oldalába egy ágyugolyó fúrta be magát, félig kinn szorulva a falból. Itt tehát egy nagyobb ellenséges csapat volt, mely ágyut is hord magával.

A piacz közepén ott hevertek az elhullott lovak maradványai, a mikről az elvadult kutyákat még a lovasok közeledése sem birta elriasztani.

Mikor Ocskay bevágtatott az udvarára, alig ismerte fel, merre van előre? merre hátra? A mellvédek ledöntve; a tornáczot tartó márványoszlopok kifeszítve; az ajtók sarkaikból kiszakítva, minden ablak, redőny bezúzva, s a szép százados fák kivágva az udvaron tőből.

Ő maga rohant fel elől a tornáczra; onnan a pitvarba, a czímerterembe, a belső palotába: pusztulás, rombolás rémképe fogadta mindenütt. Összezúzott bútorok hevertek szerteszét halomban, porczellán-edény, velenczei kristály cseréppé törve, kályhák, kandallók összezúzva, a falak fresco-festményei eléktelenítve, a czímerterem kirakott padlatán mutatták a patkónyomok, hogy abból istállót csináltak.

Hát az ágyasházban mi van? A szép, remekbe faragott, mennyezetes nyoszolya fejszével széthasogatva; a nehéz almáriomok erőszakkal felfeszítve, a vasláda, melyben az asszony ékszerei, a családi ereklyék álltak, fenekével felfordítva, s az azon ütött tágas rés mutatja, hogy tartalma hiányzik. Hanem a szoba közepén van egy nagy boros hordó. Itt vigan tivornyáztak. S a fekete pinczepenész a padlaton hirdeti, hogy bokáig gázoltak a borban.

Ocskay csak leroskadt, mint a szélhüdött, arra a romladékára a hitvesi nyoszolyának, s a fejét lecsüggeszté.

Egy elejtett gomb, egy öltönydarabnak a foszlánya drága kincs lett volna előtte, a mely elvesztett hitvesétől ittmaradt hírt mondani. Semmi, semmi. Úgy eltünt, hogy emléke sem maradt. Mindent elvittek magukkal a pusztítók, a mi csak értékkel birt, csupán a könyveket dobálták rakásra. A nyoszolya forgácsai között ott hevertek azok a lapok, a miket Ocskay néhanapján Bellarminius fordításával teleirt. Az utolsó éjszakán is azokat olvasgatta a hitves. A többi könyv oda volt hányva a szegletbe, penésztől zöld halom.

Ocskay egyszerre felugrott, kitörő indulatának féktelen dühében, s ökleit rázva az ég felé, ordíta: «Isten! Isten! Hol voltál, mikor ez történt? Add vissza nőmet! Add vissza hitves feleségemet! Mert ha elveszed tőlem azt, a mi az enyim: én esküszöm a poklokra, hogy elveszem tőled azt, a mi a tied!»

Csajághy nem állhatta meg, hogy ezért a pogány beszédért meg ne szólítsa a dühöngőt; ő igaz puritán férfi volt.

– Ne ragadtasd el magad ilyen indulatra, vezérem; ne lázadj fel Isten ellen.

Ocskay úgy volt, mint a kit a villám szele ütött meg; támolygott, szédült.

– Mondtam valamit? Nem… Tenni akarok valamit. Nem akartam Istent káromolni… Az nyomoruság… Még embert se káromoljon senki… A szidás csak kutyaugatás… Befogom a számat. Nem hallja szavamat senki. De teszek valamit.

S azzal még egyszer fellökte az öklét a magasba, s arczát az ég felé fordítá, tele pokolkínnal; s akkor egyszerre, mint egy visio látnokának nyiltak fel a szemei kerekre, ijesztő lázragyogással.

– Nézd! Nézz oda! kiálta, megragadva Csajághy kezét. -99- Látod azt? Ott a válasz. Csajághy is odatekintett, a hová Ocskay reszkető kezével mutatott, fel a magasba.

– A dévényi révnél. Te a Fehérhegyek túlsó oldalán mégy, én az innensőn haladok.

– Félnappal később indulj, hogy egyszerre érkezzünk, nekem kerülő utam van.

Csajághy az elpusztított kastély ablakából nézett utána s látta, a mint a nyergébe ugrik, odahivatja a zászlótartót, elveszi a kezéből a piros zászlót s megcsókolja azt keservesen, kétszer-háromszor is.

AZ ÉGŐ KLASTROM.

Az a rövid összebeszélés Ocskay és Csajághy között pediglen nem volt valami sympatheticus bűbájosság, mintha két ember egymásnak a szivében olvasgatott -100- volna; hadviselés idején elvihetné a kánya az olyan hadvezért, a ki az alvezérei psychologiájára bizná, hogy találják ki, mit gondol ő most, hogy mi lenne a jó haditerv? s ha kitalálták, végezzék el. Tudni kell, hogy régen meghányt-vetett terv volt ez Ocskay és Csajághy között, a mi fölött ők ketten gyakran elábrándoztak hosszú téli táborozás alatt, az őrtüz mellett, közös szalmán heverészve. Vakmerő, kivihetetlen ábránd! Most jó idő nyilt rá! Az alkalom kedvez! A régi vesztes vezért, Schlick tábornokot Bécsbe visszahivták, helyette Heisztert küldték le; a ki aztán a határszélről minden rendes csapatot magához szedett, hogy összegyűjtött erővel egyszerre lecsapjon a kurucz fejére, ez most ott jár a Dunánál Károlyi Sándort zaklatni. Itt pedig van egy feldühödött férj, a kit a feleségétől megfosztottak s a ki képes ezért az Istennel szembeszállni. Kezében a felhatalmazás a fejedelemtől, hogy a mi sereget maga körül tud gyűjteni, azzal kezdjen a saját tetszése és belátása szerint hadjáratot… Most lehet ebből a tervből valami! Tehát nem kellett azt egymásnak hosszasan magyarázniok. Csak a végső jelszóra volt szükségük: «Mához egy hétre Dévénynél találkozunk!» odáig «kiki magáért!»

Derék munka volt, a mit «odáig» is elvégeztek. A vidéken szerteszét kóborolva portyázó kurucz csapatokat mindenünnen magukhoz szedték, Csajághy elhozta magával Bokross Pál tót lovasait, a kik puskával is tudtak lóhátról lőni, Révay Imre gyalog bocskorosait, a kiket «tót hajduknak» tiszteltek, Turóczy hanákjait, a kik hosszú társzekereken vitetik magukat, a lovassággal versenyt vágtatva s csak a verekedésre ugrálnak le, puskát ragadva; Ocskay viszont megkapta Móricz István Tiszavidékről idezüllött orosz hajduságát, Bóné Bandi, Gencsy Zsiga, Majos Jancsi, Kaszás Pali vakmerő csikósbandáit, Andrássy (a barátvezér) töröktatár hadát, a kik még nem vették be a puska használatát, hanem nyillal tudtak lőni; de legnagyobb örömére rábukkant a hajdani bajtárs Borbély -101- Balázs csapatjára is, a kivel együtt vezették a rongyos gárdát. Megint csak olyan rongyos gárda volt az, a kit vezetett. Hogy lettek így megtépve? ezt az az út tudná megmondani, a mit a Tiszától a Vágig tettek, mindennap hol verve, hol veretve, hol dőzsölve, hol koplalva. De ennek a régi bajtársnak igazán megörült Ocskay, hogy újra feltalálta. Nem szégyelte megölelgetni, azért, hogy ilyen rongyos. «Majd nem leszünk mi rongyosak, ha visszajövünk!»

Egész Dévényig nem közölték a vezérek senkivel az útjok czélját, mikor aztán pontosan az összebeszélt időre együtt voltak Dévény-Ujfalunál, akkor mondták meg a seregnek, hogy hová mennek?

S aztán mi volna benne lehetetlen? Voltak együtt összesen ötezeren. Ötezer olyan ember, a kinek nincs mit veszíteni e földön. A kinek a szántóföldén a vetést fölégették, lakházát szétdúlták, hozzátartozóit levágták, marháit elhajtották, a kit minden bozót megtépett, minden zivatar megszapult, tűz megégetett, kard megsebesített, vad sors összesepert: kiéhezve, felbőszítve, kétségbeesve… Aztán egyszerre előtte áll a megnyilt paradicsom, még csak nem is őrzik.

A szomszéd Morva, Ausztria akkor is valódi tárháza volt a bőségnek. Jó földe, szorgalmas népe. A nagy török járás óta háborut nem látott a vidék, a nép fegyvert nem forgatott; csűrök, pinczék telve; istállók, aklok megrakva gyönyörű szarvasmarhával, lovakkal, birkákkal; a helységekben posztó- és vászonszövő gyárak; mindenütt fényes úri kastélyok, ellátva az osztrák főurak kincses pompájával. Csak át kell lépni a Morva folyón!

«A hol ellent nem állnak, ott senkit ne bántsatok. A ki fegyvert nem visel, azt meg ne öljétek, asszonyt, gyermeket -102- ne infestáljatok. A mire szükségtek van, azt elvehetitek, a mire nincs, azt el ne rontsátok, a mi lábán jár, azt elhajthatjátok; de semmit fel ne gyujtsatok, mert még többször is vissza akarunk ide jönni! Azért a népet tőlünk el ne vadítsátok. Sőt inkább hozzánk édesgessétek. A ki ez ellen vét, golyóba fut!»

Csupa tréfa volt az első átkelés a Morván. A szép holdvilág mellett, a rongyos gárda egy csapatja (a kinek legkevesebb kár esik a sarujában, ha megázik), meg a Bokross Pál bocskoros lovasai átusztattak a Morván a tulsó parti révig, ott elfoglalták a kompokat s éjfélig átszállították rajtuk az egész dandárt.

Átellenben fekszik Schlossdorf vára, egy csinos kis tubákos pikszis, annak a kapuját petárdával csakhamar bedönték s az álmos várőrség kezéből kiszedték az egyet-mást, a mi emberölő szerszám lehetne, s azután szépen átkoczogtak Hof városba, szerencsés jóreggelt kivánni, ott megfrüstököltek vigan, s kivetették a sarczot egész barátsággal.

Itt nem soká pihenének, felkerekedtek s folyvást az országúton haladva, ebédre megérkezének Witzelsdorfba, a hol a népség már eléjük jött békedeputatióval s megköté a kapitulatiót, hozta társzekerekkel eléjük a sok élelmiszert, s beleegyezett a sarczba. Abban a városban csupa posztógyárosok voltak. Annyi purgomál posztót, szameth daróczot, és karassia kelmét meg kamuka bársonyt szolgáltattak ki Ocskaynak, hogy azzal az egész hadseregét felruházhatá. Ezért nem is háborgatá a városukat. Ellenben a környékben levő nagy uraságoknak a mezőiről, a mi lábasjószágot talált, azt elhajtatá, a lovaknak a javát a maga népe között kiosztogatá. Ott éjszakára pihenőt is tartott.

Másnapra már a betörés hire nagy messze földet befutott. A rémület, mint a futótűz, terjedt mindenfelé, s vele együtt futott a nép is, a merre látott. A kuruczokról rémmeséket beszéltek, s a számukat szokás szerint roppantul -103- nagyították. A kastélyokból a földesurak mind futottak családaikkal és sebtén összeszedett kincseikkel együtt át a túlsó parton fekvő Fischamendbe, Hainburgba, mert a bécsi úton már Probsthofig száguldoztak Ocskay előcsapatjai, sőt éjszakára magát Enzersdorfot is bevették, az ottani helyőrség rövid puskázása után, a miért aztán a városra kemény sarczot is vetettek.

Lett erre nagy rémület Bécsben! A kuruczok félnapi járóra a császárvárostól! Igaz ugyan, hogy Bécs lakossága maga képes akkora védsereget kiállítani ellenök, a mi azokat agyonnyomhatja, aztán a várost erős kőfalak, ágyúkkal megrakott sánczok védik, a mik még a török szultán egész hatalmának is győztesen ellen tudtak állni; van is feles számú helyőrség a fővárosban; de mégis megdöbbentő volt az a mesés vakmerőség, hogy az a féreg, a kiről a hadi bulletinek egyre azt hirdették, hogy a sarkaik alatt most vonaglik utolsót, egyszerre a császárváros határában üti fel szarvasfejét s itt a közelben okádja sárkánytüzét.

A Bécs városi főparancsnok, Strassoldo, rögtön összedoboltatta, trombitáltatta a rendelkezése alatt álló csapatokat, a polgárőrséget a bástyák őrizetére állíták fel; a pattantyusokat a sánczágyúkhoz állíttatá, maga pedig egy igen tekintélyes dandárral kivonult a vakmerő kuruczhadnak egy olyan leczkét adni, a mitől annak örökre elmenjen a kedve az ilyen tréfáktól. Csapatjai mind a szine-java voltak a hadseregnek; jól fegyverezve, derék vezetők alatt. Azokkal a kuruczsereg nem mérkőzhetett.

Ezeknél Csajághy vezette az előhadat. Mikor az előre küldött portyázóktól megtudá, hogy minden oldalról túlnyomó hadoszlopok közelítenek, nagy okosan visszahuzódott Enzersdorfra, a hol Ocskay volt a derék haddal.

– Bécsig már nem mehetünk, mondá a vezérnek. Az osztrák fölébredt, s ágyuival jön ellenünk, nálunk pedig az a leggyöngébb fegyver, a népünk nem szokta meg. Ideje lesz visszafordulnunk. -104-

– Helyesen mondod, szólt Ocskay. A czélunkat elértük. Zsákmányt ejtettünk, élelmi szert gyűjtöttünk, a mennyi a hadunknak elég; most az a főgond, hogy azt hazavihessük. Te rendeld a társzekereket előre, magad a legbiztosabb lovasezredünkkel maradj hátul, a visszavonulást fedezni. Én pedig az alatt megteszem a kurucztempót.

– Lesbe állsz egy csapattal, s mikor az üldöző ellenség az én hátamat verve, vakon előre rohan, akkor az oldalába csapsz, s két tűz közé szorítod? Melyik ezred menjen veled?

– Majd kiválasztom én a nekem való embereket, te csak vidd magaddal a saját ezredemet.

Borbély Balázs rongyos gárdája kinn az Enzersdorf melletti vadaskertben tanyázott (a városba bevinni nem volt őket tanácsos) mikor alkonyattájon csak megjelen közöttük Ocskay.

Különösen volt fölszerelve. Nem az a pompás mente rajta, nem is az az arabs ló alatta, a miről a «nyalka kurucz»-ra ráismertek már messziről, hanem ugyanaz a rongyos-szurtos készség rajta, meg az a görhes, sovány, de azért erős csontos ló alatta, a miről a tiszabecsi peteknél hires lett.

– No rongyos gárda, hát ismersz-e még? Akartok-e még egyszer velem jönni? Megint olyan jó helyre?

De nagy örömrivallással hallották ők azt a szép szót. Mennek azok vele, ha kivánja, a felkelő holdat ostromolni is!

Ocskay még a töröktatár légiót is magához vette, s ezzel a szedett-vedett haddal félre állt a derék seregtől, a mit elébb a társzekerekkel előre indított a magyar határ felé.

A vadaskert egész a Dunáig terjedt, úgy hogy a dámvadak néha átugráltak a kerítésen s átusztak a nagy szigetbe, a miben pompás gyümölcsös-kertek valának azon időben mulatóházakkal, üresek az esztendőnek ilyetén -105- szakában, maga a sziget is nagyobb részt víz alatt a Duna áradása miatt. Nem lakik itt most élő ember.

Ocskay erre a szigetre hozta át a lovasait, átusztatva a Duna keskenyebbik ágán. Ott lesben megálltak.

Ez a mai éjszaka mindenképen viharosnak indult. A császári parancsnok, tudva jól, hogy a kurucz sereg nem végezheti a visszavonulását elég gyorsan, a sok megrakott társzekér, az elterelt csordák, nyájak gátolják a gyorsított menetben, annálfogva rajta volt, hogy azt minél hamarább utólérje; e végett a lovasságát erősített haladásban indítá előre s még az éj homályában utól is érte a kuruczok utóhadát, míg a gyalogsága hadtudományi felosztásban vonult fel lépcsőzetesen, en échelon utána, à cheval véve a nagy országutat a lába közé.

A szigetről láthatá Ocskay a felvereslő villanásokat az éjszakában, a mit az ágyúk lobbantottak az égre, a mint Strassoldo és Csajághy összetalálkozának.

Őrjöngő egy gondolat! Ezer kétségbeesett rongyos ficzkóval, meg háromszáz nyillövő tatárral megrohanni Bécs városa kapuját! Kitelt tőlük, hogy megtegyék! Hova híhatta volna Ocskay, hogy utána ne mentek volna?

Átusztattak a sarkában a Duna szélesebbik ágán is, s aztán éjnek éjszakáján, mielőtt a hold feljőne, Schwechat alatt, erdők, fasorok között, észrevétlenül, mint a kisértettábor, keresztül az elhagyott török sánczokon, út nélkül, torony irányában. Az óriási Szent István torony, messze világító lámpájával volt a kalauzuk. Mikor a fogyó hold feljött a laxenburgi halmok mögött, épen akkor szállt le a török sáncz oldaláról, mint egy sátánlégió, a rongyos gárda.

Az akkori Bécs külvárosai még csak a Favorita-vonalig terjedtek, az sem volt valami erős sánczolat, csupán a -106- mezei lakok és kertek palánkjainak tömege, a köztük levő országút elzárva sorompóval.

A mint Ocskay csapatja a sorompóhoz megérkezett, az ott felállított őrség eldobálta a fegyvereit s futott keresztben a mezőkön, káposztáskerteken szerte, ordítva: «itt vannak a kuruczok!»

A pokol hányta-e fel méhéből, hogy most egyszerre a Duna jobb partján vannak?

A sorompón és az első sánczkarózaton túl következett a császár kedvencz vadászó helye.

Ocskaynak jó helyismerete volt ezen a helyen, labancz korában maga is cserkészett az udvari kisérettel ebben a pagonyban. Tudta, hogy ennek a tekervényes útjain keresztül egészen a külvárosig lehet hatolni.

A vadaskerten túl volt egy nagy kolostor, a melyben a Krisztus töviskoszorújáról nevezett Dornenkränzerin-apáczák laktak.

Ez volt az, a mit az égbe ordított, mikor ocskói pusztakastélyában felesége összetört nyoszolyájáról felugrott, hogy magát az istenséget megtámadja kínos veszteségeért.

«Add vissza azt, a mi az enyém, vagy fogadom a poklokra, hogy én veszem el azt, a mi a tied!»

Benn, magában Bécs külvárosában, elfoglalni egy egész zárdát, Istennek szentelt asszonynépével s azt vinni el magával, áldozatul az elrabolt hitvesért.

Egész kardala a jajkiáltásnak feleljen vissza arra a vészsikoltásra, a mit az ő «egyetlene» hasztalan küldött fel az égbe. -107-

Hanem a vakmerő kisérlet, a mi a legnagyobb akadályokon mesemódon átsíkamlék, ime elbicsaklott egy igen csekély kis dolgon. – Egy maroknyi embernek bátorságán.

Ha lehető volt az a képtelenség, hogy egy másfélezernyi csoport betörjön a császárvárosba s rémülettel töltsön el százezer embert, viszont az a lehetetlenség is megvalósúlhatott, hogy ez a vakmerő légió útjában találjon hatvan olyan embert, a ki feltartóztatja. Ennyi polgári őr volt a kolostor falai mögé elhelyezve, hanem ezek az első támadásra oly gyilkos tüzeléssel fogadták Ocskay csapatját, hogy az visszahőkölt.

A kolostor jobban készen volt a védelemre, mint valamennyi nagyhírü vár, a minek az ormára Ocskay kitűzte a győzelmes zászlót.

Ocskay egy pár száz kuruczot leszállított a lováról, s maga állott az élükre. Az útfélen volt egy nagy fafeszület, azt kiemelték a helyéből, s azzal rohantak neki, mint a kőfaltörő kossal, a kolostor ajtajának.

Hanem az nagyon jó ajtó volt: erős kovácsolt vasból; nem engedett. A védők granátokat dobáltak a támadók közé, a mik durrogva pattogtak szét a lábaik alatt. A kurucznak ez nem tetszett; Ocskay csak azon vette egyszer észre magát, hogy egyedül hagyták az ajtó előtt.

Tombolt dühében. – Ő, a ki annyi erősséget bevett, most egy nyomorult klastrom előtt kudarczot valljon!

Fogott egy granátcserepet, a mi a lábához pattant, s annak az élével felkarczolta a kolostor barna falára e szókat:

Azzal visszament a csapatjához, nem törődve az utána küldött golyókkal, a mik közül némelyik a pánczélingén siklott végig. Eléhivatta a tatárokat.

Oh a tatároknak nem kelletett sokat magyaráznia, hogy mit tegyenek. Gyakorlatuk volt ebben. Szurokkanóczokat kötöttek a nyilaik végére s azokat meggyujták, úgy lövöldözék a kolostor tetejére. Rövid idő múlva lángban állt a tető.

Egy ablakon át két hófehér kéz nyúlt elő s imára kulcsoltan látszott feléje esengeni. Ocskay észre is vette azt.

– Mintha csak az én Ilonkám fehér kezeit látnám, mondá kegyetlen keserüen. A hogy azt meghallgatta az Isten, úgy hallgassa meg ezt is!

De már ez mégis vastag tréfa volt a bécsieknek! Felgyújtani egy kolostort a szemük láttára! Hirtelen összeszedték a császári várban levő nehéz vasasokat s azokat indíták a vakmerő betörők megtorlására. Jöttek nagy trombitaharsogással, a falakon is mindenütt megpördültek a dobok, az egész város feltámadt álmából, ágyúkat sütöttek el, rakétákat eregettek fel a Szent István tornyából, hogy a bal parton levő seregeket fellármázzák. Ocskay átlátta, hogy itt jó lesz visszavonulásra gondolni.

A pokolszomj el volt kissé oltva szivében. Hallotta az ártatlan nők jajordítását, jól lakott vele, talán nem is bánta már, ha megszabadulnak is. Tán nem ég addig rájuk a tető, a mig a tűzoltók megérkeznek?

Az ellene küldött vértesezred megkisérté üldözőbe venni, de a sűrűben oly nyilzáporral fogadtatott a tatárok által, hogy kénytelen volt visszatérni. A nyil még most is veszedelmes fegyver. Bizonyítják azok a harczok, a miket afrikai vadak ellen folytatnak mai nap európai seregek. A gyorspuskát is megszégyeníti a sok nyil.

A kuruczoknak nem is igen látszott sietősnek ebből a -109- szép erdőből odább menni. Ilyen szép helyet ők régen láttak. Ilyen fűbe régen haraptak az ő lovaik. Azoknak is kell egy kis pihenés. Biz ők lenyergelnek, a míg az ellenség odabenn összeczihelődik. Ott volt az állatkert, a drága szép zsiraffjaival, antilopéival, gazelláival: hogy hagyta volna azt a kurucz megkóstolatlan? a ki soha sem evett még ilyen húst. Sem czédrusfából, meg drága puszpángfából még nem rakott soha tüzet, a minél a pecsenyéjét megsüsse. Volt a császárnak két betanított párducza is, a mikkel őzekre, dámvadakra szokott vadászni. Azokat is lelőtték és megették, nem mintha jó lett volna, de a dicsőségért: az egyiknek a bőre jó lesz kaczagánynak Ocskay uram, a másiké Borbély Balázs uram számára. Csak jó virradat felé hagyták ott a megszeretett tanyát. A tatárok még egy-egy darab himalajai yaknak a maradványait is a nyereg alá rakták, majd megporhanyul útközben.

Ennek a vakmerő tanyázásnak pedig az a következése lett, hogy a bécsiek, látván azt a száznál is több őrtüzet a császári vadaserdőben, nem hihettek egyebet, mint hogy az egész tábor szállta meg Bécs városát, s nyargaltatták a stafétákat, még Heisterhez is, hogy siessenek a szorongatott metropolist megvédeni. Ez által a bal parton a kuruczokat üldöző főparancsnoknak csak a lovassága maradt a kezén, a gyalog hadai hanyatthomlok siettek vissza Bécsbe a nagyított rémhirre.

Hanem ez alkalommal nem azon az úton tért vissza, a melyiken jött. Tetszett neki sorba meglátogatni a jobb parton eső városokat, a hol még nem ismerték. Ott sokakat feltalált azon előkelő uraságok közül, a kik a túlpartról menekültek ide előle. Sok kedves emléket elvitt tőlük.

A hajdani nagy római város, Carnuntum helyén, a hol most Petronell áll, rábukkant a várkastélyban azokra a nagyértékű régiségekre, a miket a romok között találtak. Ő is nagy kedvelője volt a régiségeknek, de azért nem -110- vitt el belőlük egyebet, csak a mi aranyból és ezüstből volt. A város végén áll még az ős Carnuntum egyetlen diadalkapuja: elpusztíthatlan tömör építmény; ennek a homlokzatára felirta szép gothicus betükkel:

A szomszéd Hainburgban azonban kedvetlenül fogadták. Tehát oda be sem szállásolt, hanem lekerült a dunai kikötőhöz, a hol a télire kikötött malmok voltak elhelyezve: azokra rárakta az embereit, lovait s szépen átszállította a csapatját minden baj nélkül a túlsó partra.

Ott a rekettyésben összetalálkozott Strassoldo dragonyosaival, a kiket a fővezér Csajághy oldalába küldött, hogy a dévényi átkelőnél vágják el az útját a visszavonuló kurucznak. Azokat menten megrohanta, levágott belőle annyit, a mennyit elért, a többit elkergette, s ezzel Csajághynak utat nyitott a révig. Hogy pedig azontúl is háborítatlanul vihesse el a zsákmányát egész Nagyszombatig, azt tette, hogy a hainburgi malmokat megrakatva kövekkel, neki ereszté a Dunának, s Pozsony közelében fölgyújtatta, azok mind összetörték, elégették a pozsonyi hajóhidat. Másnap, mikor Heister át akart jönni az egész seregével, hogy a rabló kuruczot kifordítsa a bőréből, nem talált maga előtt hidat.

Ocskay pedig szépen megérkezett Nagyszombatba; ott a hozott zsákmányt a vásáron elkótyavetyélte, az árából kifizette a zsoldot; a maga részét is kivette belőle.

EGY NŐ, A KI A TÜZNEK ÖRÜL.

Mikor Bécs utczáit késő éjjel befutotta az a rémhír, hogy «itt vannak a kuruczok!» s a felriadt lakosság lélekvesztve rohant előre-hátra az utczákon, nem tudva, hogy -111- honnan jönnek a félelmes látogatók? a glacisra nyiló gróf Altenburg-palotában hirtelen felnyilt egy ablak, s azon egy nőarcz tekintett ki. A holdvilág még fehérebbé tette e szellemarczot, mint a bezárt szobalég – és talán a szenvedés.

A halavány arcz egyszerre élni kezdett, a fehér fény ragyogássá magasztosult rajta, az ajkak megnyiltak édteljes nevetésre. – Még kijebb hajolt az ablakon.

Az ágyúk villanásai vereslettek fel az éjben, a dörgés megrázta az ablakokat.

A Szent-István-toronyból süstörögve szállt fel a vészröppentyü, tűzlángokat lövellve fel az égbe, hírt adni a túlparton messzetávozott dandárnak, hogy nagy a veszély.

A halavány hölgy összetapsolt a két kezével s mintegy esedezve emelé azokat az ég felé. Azután besietett a szobájába.

Hálószobája mellett volt egy kis benyiló. Ott aludt egy ágyban két gyermek. Szépek, mint két kis cherubin; az egyik hat éves, a másik öt. Mellettük, egy mennyezetes nyoszolyában, feküdt egy fiatal hölgy; sürü szőke selyemhaja altában szétbomolva patakzott alá vánkosairól, üde, piros arczán, tiszta homlokán, félig nyilt ajkán az álom túlvilági önkívülete. A vékony patyolat-hálóköntös egy élő márványszobor idomait árulja el.

A halavány arczú hölgy kezével érinti az alvó szobor sima vállát s a nevét suttogja fülébe: «Ozmonda!»

Arra az fölébred, felugrik az ágyából, kerekre felnyitva nagy, sötét pilláktól árnyazott Titánia-szemeit.

A másik hölgy valamit súg a fülébe, a mire a felébresztett hölgy álomittasan nagyot nyujtózik, egész idomzatával párduczmódra vonagolva, s aztán hirtelen asszonyi kiváncsisággal kapja meg a felébresztő kezét, azt súgva: «igazán?» -112-

A halavány hölgy egyik mutatóujját az ajka elé teszi, a másikkal figyeltető mozdulatot tesz: – «hallgass!»

Erre a szőke hölgy kiugrik az ágyából, s mezitláb, a lenge éji köntösben kifut a másik szobába, az ablakon kitekinteni, nem törődve a hideg éji levegővel.

Azután odamegy a gyermekeket felkölteni. Először a nagyobbikat. A kisebbik nyügösködik, sir, hogy az álmából felverték, a nagyobb meg csak bámul nagy álmosan.

Ekkor a hölgy valamit súg a nagyobbik fiu fülébe, mire annak egyszerre kimegy az álom a szeméből, felszökik. Azután oda vonja magához a siró öcscse fejét s ő súg annak valamit a fülébe. Erre a kicsikének az arczán egyszerre átváltozik a sirás nevetéssé; megcsókolja a bátyját kétszer is; aztán ő is ugrik ki az ágyból, s maga kapkodja elő a széken heverő ruháit, s adogatja a halavány hölgy kezébe, hogy öltöztesse fel.

– Pszt! Pszt! Nem azt a ruhát, suttogja a hölgy, félrerakva a bársony bugyogócskát, a selyem mellénykét. Mást vesztek fel most!

– Szegény fiuknak öltözünk ma, suttogja nevetve a kicsike, nagy kedvvel rázva bele magát a kecskebőr nadrágba. Mire készen vannak, két kis savoyard fiu áll ottan, csak a borzfejű tarisznya kell a hátukra, meg a marmotáskalitka, – aztán mehetnek utra.

A szőke hölgy is felöltözve tér vissza. – De most már nem hölgy. Hanem vándordiák, fáczántollas barettel a fején, mely elrejti sürű hajzatát, oldalán a bőröv, lecsüggő tőrrel, kezében két ágból összecsavart tövises vándorbot, vasas véggel. Arczának férfias jelleget ád az állára lecsatolt -113- viharszij, a felső ajkat, mely hamiskásan van felvetve, még egy kis rögtönzött bajusz hamva is takarja. Senki sem mondaná, hogy nem valami pajkos tagja a bécsi akadémiának. Csak olykor árulja el magát, mikor egy-egy ágyulövésre összeborzong a teste.

Kinn az utczákon egyre nőtt a zürzavar, verték a lármadobot, a fegyveresek lótottak-futottak; nyargonczok vágtattak, a néphez beszélve; a távolban a puska ropogott, a külvárosban félreverték a harangokat.

– Siess, Ozmonda, siess! hozz bizonyos hirt. Rebegé a gyermekek anyja, előkeresve az ágy rejtekéből egy hosszú kötélhágcsót.

Azt a palota kiugró szöglet-rondellájának keresztfájához kötötték s lebocsátották.

A palota rondellájának erkélyétől a bástya lábáig hét ölnyi mélység volt. Hanem segített ezen egy sokszázados hársfa, mely a sánczalapból magasra fölemelkedék; felét elvette a veszélyes útnak, s az egészet eltakarta. Ügyes kapaszkodóknak, a kiknek a fejük nem szédül, könnyű azon fel- és lejárni.

Ozmonda előre lehajítva a görcsös botját és bőrövét, a mi akadályára lett volna ez ágak között, gyorsan felszökött az ablak mellvédjére s aztán macskaügyességgel ereszkedett alá egész annyira, hogy a fa ágaiba belekapaszkodhatott; nehány percz mulva már lenn volt a földön; egy síphang jelt adott, arra a fenmaradt hölgy bevonta a kötélhágcsót.

Azután visszavitte a gyermekeket hálószobájába s ott az imazsámolyra maga mellé letérdepelteté: «imádkozzatok, édes fiacskáim!»

Az imazsámoly előtt volt remek miniature festésben Loyola Ignácz gloria övezte arczképe.

A kisebb gyermek nyafogott, hogy ő ez előtt a bácsi -114- előtt, a ki olyan furcsán forgatja fel a szemeit, nem tud imádkozni.

– … Sssssss! csitítá egyszerre a bátyja is, meg az anyja is. – Meg ne hallja ezt valaki!

– Akarod apát látni? kérdé tőle súgva szeliden a nő, megsimogatva selyemfürtös fejét.

Azzal egy rugót megnyomott az arczképen, mire az elfordult sarkain, s alatta egy másik kép látszott meg. Egy szép, huszonkét éves deli ifju arczképe, simára borotvált arczczal, divatszerű allonge-parókával fején, mellén, karjain pánczél, a fényes vértet nyakáról lefüggő rendcsillag diszíti; oly hódító, rokonszenvkeltő egész tekintete!

S az apa képe mindjobban világosodni kezdett; fény, ragyogvány derengett át körülötte, mintha hajnalodnék. Maga a nő sem vette észre annak az okát, annyira el volt merülve az áhitatban, midőn egyszer csak megkondult a szent István toronyban az öreg harang. A «Bierglocke». Csak igen nagy vész idején szokták azt félreverni. Ekkor tekinte a nő hátra. Az ablakon át besütött a szobába a vésztűz vérvilága. A felgyujtott kolostor tűzlángja volt az.

A nő és a két gyermek felugrottak az imazsámolyról, s egymás nyakába borulva, elkezdtek sirni – az örömtől.

Csodálatos! Egy gyönge nő és két kicsiny gyermek, a kik örülnek, mikor a vésztüzet látják, mikor a félrevert harang fenyegető kongását meghallják.

Aztán együtt az ablakhoz futnak, s a leeresztett függönyök mögül lesik: terjed-e az a tűz? jön-e már közelebb?

… Az a nő II. Rákóczy Ferencz hitvese, Sarolta herczegnő, az a két fiucska az ő két gyermeke, az a sima -115- arczú képmás az ő ábrázolatja, a gyermekek, a feleség soha sem látták még őt másformának.

Azt hiszik, hogy szabadítóik jőnek, azt hallják, hogy börtönük falait vívják.

Hiába örültek. – A tűz kialudt reggelre, a zürzavaros lármát az utczákon felváltá a rendes hadcsapatok szabályos felvonulása, ágyúk nehéz gördülése. A kuruczok itt voltak, visszaverettek.

– Vetkőzzetek le, feküdjetek ágyatokba vissza, kis gyermekeim, sóhajtá Sarolta herczegnő. A fiucskák az ágyba vándoroltak, álruháik a rejtett fiókba vissza, az apa arczképét eltakarta a szent férfiu képmása. Vége volt a reménynek.

A hajnali harangszónál már együtt van a két hölgy a kis házikápolnában. Ozmonda fekete bársony uszályos öltönyt visel, miként a herczegnő. A fekete fátyol, mely arczát körülfogja, olyanná teszi, mint egy szent kép.

Pater Renatus, a gyóntató atya, a hajnali misét jön tartani. Mikor annak vége van, az elfogadóterembe mennek át.

A herczegnő igen szépen játszik az orgonán, Ozmonda sonatát énekel; tiszta, csengő hangja maga az élő áhitat pater Renatus szép baritonja dönög halk kiséretül hozzá. Hálazsolozsma ez, a mult éjszakai csodálatos megszabadulásért. Aztán a gyóntató elmondja, mi történt.

– Rémséges gondolat! A pokol ördögei, kikre a kurucz név méltatlan hizelkedés, Belial praktikáival szövetkezve, megrohanták magát a metropolist. Számuk annyi volt, mint a prücsköké a mezőn. A szent szűzeket akarták elrabolni! Lucifer küldte őket. Vezérük fölirta a nevét az égő kolostor falára: «Ocskay»; a Gyehenna kürtőjébe is így legyen felírva. «Ocskay!» Méltó az egész alakja a pokol dandárához. Arcza csupa fekete szőr, melyből két kancsal szem világít elő; orra tülök, szája széles, kiülő agyarakkal, fülei hegyesek, mint a vadkané; hangja hasonlít -116- a tevék nyerítéséhez. Asszony, ha meglátja, szörnyeteget szül. Egyedül menekült meg innen pokolbeli táltosa hátán: társait levágták. Dicsérjük Istent, és a védszenteket, hogy megszabadítottak tőle.

– Oh herczegnő! rebegé Ozmonda, elpirulva, (s pirulása egy tizenhét éves hajadoné volt) és azzal megragadá Sarolta herczegnő kezét és csókjaival halmozá el, térdeihez borulni törekvőn. De a herczegnő odaölelte őt a keblére, s arczát és homlokát csókolgatá meg.

– Te egyetlen védőm, bizalmam, őrangyalom! Ha ő benne is úgy lehet bizni, mint te benned, úgy ti meg fogjátok szabadítani az én árváimat.

– Esküszöm az égre, herczegnő, hogy úgy lesz! Ez a férfi: – én ismerem őt jól, – csodákat fog elkövetni, s a mit egyszer elkezd, azt bevégzi.

– Adja Isten, hogy úgy legyen, a hogy te gondolod! Csókolj meg, ha hívem vagy.

Nem igaz semmi benne! A körme hegyétől, a mi festve van, egész a szive közepéig, minden csalfaság rajta. -117-

Csalfaság az arczszine, a mosolygás bűbája, az áhitat, az ártatlanság fohászkodásai!

Ez az a nő, a kinek a két átkozott szép szeme miatt Ocskay László párbajban agyonlőtte Tisza Gábort.

E miatt az átkozott két szép szem miatt még sok köny fog kifolyni – – és még talán sok nemes szív vére.

«RITSCHÁN.»

Az, a ki a nevét fölirta Ocskay feldúlt kastélyának boltozatára, egyike volt a legdélczegebb, leglovagiasabb vezéreknek a császári hadseregben.

Délczegség? Lovagiasság? Aztán kastélydúlás, faluégetés, asszonyok elhurczolása? Hát biz ez akkor így volt, és nem másképen. Ez volt a hadviselés módja. A kurucz pusztított Morvában, Ausztriában, a labancz Magyarországon. A ki sok várost elégetett, az volt a hős; ha prédát is ejtett, az volt a diadal. A leégetett környék, a hol messze földön nem maradt egy ép hajlék, egy szénakazal, egy buza-asztag, biztosíték volt az egyik félnek, hogy a másik nem kerülhet a hátába, mert ott elvesz éhen. Néha maga a kurucz megtette azt, hogy fölégette szerte a magyar falvakat a labanczsereg előtt. Egy dunántuli hadjáratot így nyertek meg a császári hadvezér ellen. Csupán tűzzel, minden vas nélkül.

Ritschán külsejére nézve is mintája lehetett a hős lovagoknak. Karcsú, deli termet, classicus szabású arczvonások, achillesi arczél; nemes bátorság a harczban, tréfás kedély a víg férfitársaságban, finom, előkelő modor a nők között, minden ember kedvenczévé tevék, a kinek valami oka volt rá, hogy barátságával dicsekedjék. Ellenben a kurucznak félelme volt. Épen oly gyors, oly vakmerő, oly csodálatosan leleményes, mint maguk a kurucz portyázó -118- vezérek; nem gátolta hegyszakadék, áradt folyam, mocsár: ott termett, a hol nem várták s úgy rohant a golyózápor közé, mintha neki is talizmánja volna, a mi sebhetlenné varázsolja. Valóságos Ocskay László német kiadásban.

Miután fél Trencsénmegyét és Nyitrát egész a Vágig elpusztítá a császári fővezér rendeletéből: az összegyűjtött zsákmányt szépen átvivé Morvába s ismét visszajött a Morva vizén, hogy a császári hadsereggel egyesüljön. Ott szükség volt rá. A fővezér döntő ütközethez készült. Ritschán dandára egyike volt a legharczedzettebb hadosztályoknak. Nála volt a Deutschmeister gyalogezred, a meklenburgi dragonyos lovasság, a dán segélyhad könnyű dzsidás-lovasai és nyolcz tábori ágyu, azok között két haubiczvető. S mindezeken kívül hordott még magával egy jól szervezett morva szabadcsapatot, mely csupa gyakorlott hegylakó vadászokból volt alakítva, a kik a tábora előtt és kétoldalt jártak cserkészve, s felverték a lesben álló ellenséget, kipuskázták az erdőkön csiripelő kurucz népfelkelést, tisztán tartották az utat. – Négyezer embere volt, – bizonyosan mondhatni: – megszámlálták.

Mikor Ritschán tábornok a határszél városába megérkezett, a császári sereg magyar vezérétől, Pálffy János gróftól, azt az izenetet vevé, hogy őrizkedjék a legegyenesebb úton jönni Pozsony felé, a Morva mentén, mert ott erős kurucz hadcsapatok várnak reá, s minden közbeeső város az ő birtokukban van; hanem a helyett vonuljon a Fehér-hegyeken keresztül, s azoknak a délkeleti oldalán, a szép szőlőhegyes vidék mentén igyekezzék le Pozsonyba. Itt hat mezőváros fekszik egymás mellett, egy-egy jó nyargalásnyi távolban egyik a másiktól: mind kerített városok, a mik a császáriak birtokában vannak; azokat csak apró, rendetlen kurucz csapatok ostromzárolják; sorba valamennyit mind felverheti utjában Ritschán s ott pihenhet, meg, a hol akar, a mi valóban igen jó terv volt.

Csak egy hiba történt. – Az, hogy ennek a levélnek a másolatát egy nappal hamarább megkapta a magyar fővezér -119- is: Bercsényi. A kuruczoknak is voltak jezsuitáik! Ők is megtanultak már «aranygolyókkal lőni!»

Bercsényi Érsekujváron volt ekkor s onnan rögtön elindítá Károlyi Sándor tábornokot a kurucz lovassággal a nagyszombati uton; maga a gyalog hajdusággal azonnal indult szekereken utána. Egyúttal futárokat küldött Ocskay Lászlóhoz, a ki a határszélen táborozott, hogy a milyen gyorsan csak lóláb és emberláb mehet, siessen minden emberével a Fehér-hegyekhez: ott jön Ritschán!

Ez a név kellett csak Ocskaynak, hogy éjszaka felugorjon a fekhelyéről és kimenjen a csillagokat megszámlálni s annyi átkot mondani, a hány csillag van az égen! S aztán lesni, hogy merre fut egy le?

Megtudta hát, hogy merre fut le az a csillag? Megmondták neki. Ráutasították. Ott megy az, a kit keresgetsz!

Most is gyönyörű szép vidék: milyen lehetett még akkor? Ahol most egy várrom fehérlik a hegyek ormán, pedig szerteszét annyi fehérlik, akkor ugyanannyi büszke várlak piros tetejü kastélyai, bádogfödte tornyai emelkedtek ki a sűrű zöld erdőből. Azok mindmegannyi erősségek voltak, bástyákkal, felvonó-hidakkal, földesuraik a nép vezérei, a kik ágyuval-puskával védték sánczaikat s minden rongy ellenségnek a szavára nem hederítettek. Egy magasabb hegytetőről meg lehet számlálni nyolcz ilyen várkastélyt. Természetesen azok közül négynek kurucz gazdája van, négynek meg labancz; ma kurucz, holnap labancz: kerül-fordul egy pár hónap s megfordítva van megint.

Magát a szomolyáni szoros utat, a hol Ritschánnak át kellett jönni a Fehér-hegyek keleti oldalára, három ilyen hegytetőre épült várkastély dísziti: Jókő, Korlátkő, Szomolyán. -120- A negyedik várkastély, Jabloncza, a Miava-folyó partján fekszik lapályban. Mikor legutóbb itt járt Ritschán, akkor ezek a várlakok mind labancz uraké voltak (épen is maradt a vár alján minden zsuptető). Azóta azonban a három első vár kurucz kézbe került; csak Jabloncza maradt meg a császáriak pártján s ezt Ritschán nem tudta.

A hegyi utak meglehetősen el voltak romolva: nem olyan idő járt, hogy a vármegye csináltathatta volna azokat; Ritschánnak sok késedelmet okozott az ágyúi és társzekerei átszállítása miatt az út tatarozgatása, amíg az út felét, a hegytetőt elérte. Hozzájárult még az a baj is, hogy a völgyet ellepte a köd, nem lehetett messzire látni. Csak azt lehetett hallani, hogy az erdőkben, a mik a mély utat két oldalt fedik, hajnal óta sűrű puskaropogás van: ez valószinüleg a morva szabadcsapatok tiralljozása a tót kurucz puskásokkal; a derékhad előhaladását azonban ez nem zavarta meg.

Nemsokára azonban a hátvédtől jövő nyargonczok jelenték a tábornoknak, hogy háta mögött erős lovascsapatok verdesik megujított rohamokban a dán lovasságot.

– Csak hadd érjünk fel a tetőre! mondá Ritschán; – a hol elhagy bennünket a köd, majd segítek én az alkalmatlan atyafiakon.

A köd valóban megszakadt a hegy derekán, s akkor egyszerre kibukkant a hegyek mögül a nap. Gyönyörű látvány volt! A fenyőfák minden levélhegyén egy gyémánt ragyogott: a köd harmatcseppje; minden embernek az árnyékát a deres fűben egy glória vette körűl. A vakító fehér köd, mint egy hótenger hömpölygött az alantas vidéken, közte, mint uszó szigetek, a tarka födelű várkastélyok vadasparkjaik közepett.

Az egyenesen felfelé vezető hegyi uton nemsokára hatalmas döbörgés kezdett morajlani, s egyszerre csak a -121- fehér kődtömegből egy zárt lovas-hadoszlop nyomul elő: mintha igazán a felhő okádta volna ki őket.

Igen, ők voltak azok: a rongyosok. Csakhogy most Ocskay László vezette őket.

«Majd mindjárt megmutatom én ezeknek, hogy mennyivel könnyebb hegynek le, mint hegynek fel rohanni!» mondá Ritschán s parancsot adott, hogy állítsanak fel az út közepére egy ágyut s lőjjenek egy párt a kurucztömeg közé.

A harmadik lövés már felesleges szokott lenni, mert a két első ágyuköszöntésre úgy el szokott szelelni a kurucz had rendesen, hogy azt sem mondja: «köszönöm szépen!»

Hanem ezúttal bámulva tapasztalá Ritschán, hogy csalatkozott az embereiben. Azok olyan hidegvérrel tűrik, hogy az ágyuteke közéjük csap, mintha nem is nekik szólna: a ki elesik, átlépnek rajta. Még csak a fejüket sem kapkodják a búgó ágyuteke elől; s mikor a kartács utczát vág közöttük, betöltik a hézagot s nyomulnak előre; egyszer aztán, a mint közel érnek, elordítják magukat: «rajta! rajta!» s vágtatva rohannak hegynek fel, szétverik, legázolják az ágyufedezetet s egy pillanat alatt levagdalják a tüzéreket, mielőtt a tűzmester beszegezhette volna az ágyut.

Ritschán vissza akarta foglalni az ágyuját s a legközelebb levő gyalogcsapatot indítá rohamra; hanem ebben a pillanatban köröskörül megzendült az erdő, s minden bokor mögül puskatűz fogadta a csapatját. Mint a raj, úgy omlott hegyébe a tót puskás néphad. Az ágyut nem lehetett megmenteni többé.

Ritschánnak nem volt szándéka itt a hegyszorosban harczot kezdeni; azt mondta, hogy hagyják veszni azt az -122- egy ágyut s aztán vonuljanak az utóhaddal a völgybe a derékhad után.

Most azután ő adhatott hálát a sűrű ködnek, hogy eltakarta minél elébb, mert a kuruczság az elfoglalt ágyuval addig lőtte az utóhadat, a míg látott belőle valamit.

A labancz-dandár gyorsított léptekkel haladt hegynek alá Nádas faluig, s itt a Tirna folyó (e helytt még csak patak) mellett rendbeszedé magát, rövid pihenés után gyors előhaladásra készen.

A köd ez alatt egészen fölszakadt, a nap kisütött a hegyek között; az egész vidék messzire belátható lett.

A szomolyáni szoros a Tirna vize mentén folyvást tágul, szélesedik. Délnek elfogja azt egész szélességében egy roppant nagy gyümölcsös, mely a két helység, Szomolyán és Binyócz között csaknem összeér.

Ennek a gyümölcsösnek a gesztje mögött látta Ritschán a kuruczok csákóinak veres fityegőjét virítani. Károlyi Sándor lovassága volt ott. Tehát elől is, hátul is ellenség!

Ritschán parancsot adott a gyalogságnak, hogy haladjon előre az ágyúkkal a széles országúton Binyócz felé, a míg ő a kurucz lovasságot elveri magáról.

A lovassági harcz kemény volt. A császári dragonyosok a dán lándzsásokkal zárt tömegben nyomultak előre; de valahányszor a sík mezőre kijutottak, kénytelenek voltak a túlnyomó kurucz lovasság elől visszavonulni, mely őket rögtön körülcsatározta. Addig nem is vergődhettek ki az ellenségből, míg a gyaloghad a szomszéd falút el nem foglalja s onnan a kurucz lovasságot ágyutűz alá nem veszi.

Egyszer aztán megszólaltak az ágyúk Binyócz felől. De Ritschánnak úgy tetszék, mintha sokkal több ágyu dörögne ott, mint a mennyit ő magával hozott, a puskaropogás is erősebb annál, a mire ő várt.

Binyócz felől vágtatva jött hozzá árkon-bokron keresztül -123- egy nyargoncz, jelentve a rémhirt, hogy túl a falún egy erős kurucz gyalogsági hadoszlop áll, tábori ágyúkkal, a Deutschmeisterek ellenében.

Ritschán csak most ébredt annak a világos tudatára, hogy hová jutott? A leggonoszabb kelepczében hagyta megfogatni magát.

«A gyalogság vonuljon a szomolyáni szorosba vissza: az ágyúkkal védje a mély utakat! A szabadcsapatok kerüljenek a hegyi utakon át Jókő és Korlátkő alá, onnan szabadítsák fel a visszavonulási utat; az összes lovasság pedig egy tömegben törjön visszafelé, s vágjon utat a hátrálásra, akárki van odahátul!»

A míg a Deutschmeister-ezred lenn a völgytorkolatban az utolsó lélekzetvételig, férfi férfi ellen tülekedve, védte Bercsényi hajduival és Károlyi lovasaival szemközt az országutat, ágyuzva, a míg a töltényekben tartott, védve minden házikót, patakmalmot, s csak holtan adva oda a fegyvert kezéből, az alatt Ritschánnak a lovassággal hegynek fel kellett összemérkőznie Ocskay kurucz lovas-hadával. A morva felkelő-had nem segített rajta semmit. – Jókő, Korlátkő kurucz kézben volt már, ott a morvákat a tót paraszthad lemészárolta. Csak a szál kardban volt a menedék.

Ritschán keményen megűzte Borbély Balázs gárdáját, de akkor megint szembe találkozott Köröskényi zászlóaljával. Azt is kétfelé túrta, s elérte a hegytetőt. Innen már ő rohant lefelé, neki volt előnye. Berthóty zászlóalja sem állhatott meg előtte. Düh, szégyen, kétségbeesés fokozta a vitézséget.

Mikor Ritschán meghallotta a támadó kuruczok csataordítását -124- «Ocskay! Ocskay!» nevével, azt mondá: «no most el vagyunk veszve!»

Maltzahn, a dán segédcsapat vezére, egy századdal keresztülvágta magát Ausztria felé, Giordano kapitány száztíz dragonyossal elmenekült a Morva folyóhoz, Ritschán közrefogva harczolt, csodáit követve el a vitézségnek. Négy sebből vérzett már. Ocskay mindenütt a közelében. De nem azért, hogy megölje – hanem, hogy megölni ne engedje. – Ott a viadal ádáz hevében kiáltozá harczosainak: «Aranyláncz annak, a ki élve elfogja, vasláncz, a ki megöli».

Ritschán négyszáz vitéz bajtársával, a kik közül egy sem volt sebesületlen, keresztülverte magát egész Jablonczáig s bemenekült a várkastélyba.

Az a bástya nem is volt neki bástya. Hajduinak csak egy álom volt széttörni a sánczkarókat. Egy óra sem telt bele, már övék volt a várkastély. Minden terem sebesültekkel volt tele. Maga Ritschán négy nehéz sebből vérezve feküdt egy kereveten, mikor Ocskay betoppant hozzá.

Nem volt szükség a látogatónak elmondania, hogy őt kinek hivják. Az egész tekintete elmondta azt. Az első kérdéséből meg lehetett azt tudni:

– Csak csendesen, bajtárs! Ráérünk mind a ketten. Átkozottul elég időnk van rá. Ha meg akarsz tőlem tudni valamit, előbb hallgasd meg a feltételeimet. Tudom, hogy engem addig meg nem ölsz, a míg titkodat meg nem tudod tőlem. Aztán pedig életben nem hagysz. – Ez mindegy. Egyszer hal meg az ember. Hanem én azt követelem tőled, hogy rajtam kívül senkit tiszttársaim közül meg ne öless; nekem pedig küldj elébb egy gyóntató atyát, a ki az utolsó szentségekben részesítsen. Igaz keresztyén -125- voltam, úgy akarok meg is halni. Ha ezeket a föltételeimet elfogadod: megtudsz mindent; ha megtagadod: tüzes vasfogókkal sem csikarsz ki belőlem semmit.

Ocskay erre kiküldött mindenkit a szobából, s mikor egyedül maradt a sebesült ellenféllel: – megigazítá a feje alatt a vánkost.

– Senkit sem fognak fogolytársaid közül megölni; erre nemesi szavamat adom. Hozzád pedig nem szükség papot küldeni, hanem felcsert, a ki bekösse a sebeidet. Ellenségek voltunk, jól verekedtünk, nem maradtunk egymásnak semmiben adósok. Most pedig két czimbora vagyunk, a kik letettük a fegyvert, s csak úgy csendesen kérdezzük egyik a másiktól: «hová tetted a feleségemet?»

Ő hozta szokásba, hogy a kurucz vitézek finom patyolatból egy sokrétü övet viseljenek a derekukon. Az egykoru nóta megmondja, hogy mire való volt az: «Ha megvágnak, jó lesz a sebemre. Ha meghalok, eltemetnek benne!» Épen, mint a törököknél a hét rőf patyolat, a miből a turbánt tekerik a fövegre.

– Hogy a kastélyom elpusztítottátok, beszélt ezalatt hozzá, azt értem, megbocsátom. De minek raboltátok el az asszonyomat? Vétett az tinéktek?

– A magasabb politika kivánja így: összefogdosni a lázadó vezérek nejeit, azért, hogy férjeik engedékenyebb szivüek legyenek, hogy végletes rendszabályokhoz ne nyuljanak, hogy visszatorlástól félve, kegyetlenkedéstől tartózkodjanak. El van már fogva Rákóczy felesége; – -126- fogolynak tartatik Vak Bottyán ifju hitvese, ezért lett rabbá a te nőd is. A hogy ti fogtok bánni a császári vezérek fogoly hölgyeivel, tudnotok kell, hogy épen az a sors éri a ti hölgyeiteket is. Conventio ez. Mézért mézet, méregért mérget.

– Hiszem. Magad is jól tudod, hogy a mi nődet legjobban megvédi, ez az a fölséges erény, a miről a ti asszonyaitok hirhedettek. Magad ismered őt legjobban. Blasphemia volna kételkedni benne. De hogyha épen kézzelfogható, materiális bizonyságot akarsz birni, hát azt is közlöm veled. A nődet egyenesen a Dornenkränzerin szentszüzek kolostorába zárták be.

– Igenis. A melyet te a minap megostromoltál, s felgyujtattál a tatáraiddal. Isten őrzött, hogy a rossz kezed a saját feleségedet is oda nem hagyta égni a szent szüzekkel együtt.

– Az ablakrácsok közül két fehér kar nyult ki felém, összekulcsolt kezekkel: s én akkor azt gondoltam magamban; «csak törd a kezeidet! az én nőm is így törhette azokat, mikor őt rémítették».

– S meglehet, hogy épen az volt a saját feleséged. – Nos, semmi baj se történt. A tetőt fölépítették ujra, s ezuttal rézből: azt többé fel nem gyujthatod. A feleséged még most is ott van. Jó lesz tudnod, ha még egyszer Bécsbe bekopogtatsz, hogy a Dornenkränzerinek kolostorába tűzgolyókat ne dobass. Oda pedig senki be nem juthat; mert azoknak a császártól és a pápától menhelyi privilegiumok van. A Dornenkränzerinek ápolják -127- a nyavalyatörős beteg nőket. Oda más idegen, mint epilepticus asszonyféle, be nem kerül. Meg vagy elégedve a válaszommal?

– Bajtárs! A haldoklók tanuságtételét authenticusnak ismeri el minden törvényszék. Bizony meg is esküdném rá neked, hogy így van, ha a jobb kezemről épen a két esküvésre való ujjamat le nem vágták volna.

«Látod, mondá neki a sebesült, miután bekötött jobbjával a kibékülési parolát megadta. Ezért irtam fel én a szobád menyezetére ezt a szót: «hic fuit Ritschan,» hogy tudhasd, kinél kell kérdezősködnöd a feleséged után?»

Még utoljára hálával tartozott neki érte! S valóban tartozott. – A fővezér bizhatta volna ezt a nőelfogatást más alvezérre is, a ki nem oly lovagias, nem oly becsületes és nem oly tisztelője a női erénynek, mint ez volt.

A nagyszombati jezsuita-atyák, a kik a szomolyáni ütközet után kijöttek a halottakat eltemetni, háromezer hullát számláltak meg, a ki bő plundrát s bivalybőr-pánczélt viselt.

Ott vesztek a tábornok ágyui, zászlói, hadiszerei, egész fegyverzete. Bercsényi Te Deum laudamust tartott Nagyszombatban a szomolyáni nap után.

CZINKA PANNA.

Ha Achillesnek volt Briseise, a mi Ocskaynknak is volt Czinka Pannája. – Hogy el ne maradjunk valahogy az Iliásztól. -128-

Eszterházy tábornok azt allegálta, hogy Czinka Panna az ő nagybátyjának a jobbágya, az is tartotta az udvaránál: az tehát az ő tulajdona.

Ezzel szemben Ocskay azt vitatta, hogy Czinka Panna nem jobbágya senkinek, mert a czigány nincs a hanthoz kötve, az szabadon viheti a sátorát odább.

Bercsényi, a fővezér apprehendálta, hogy minek egy alvezérnek az ilyen nagy fastus? Czinka Pannának ott kellene lenni a fejedelem főhadiszállásán: ott már egészen helyén volna. Nem is illik az, hogy egy ezredes-kapitány egy czigány leányt hordozzon magával egész táborozásában, a ki vele egy sátorban alszik. Mit szól rá a világ?

Erre Ocskay megint azt felelte, hogy van a fejedelemnek úgy is elég sok léhűtője a főhadiszálláson; neki pedig csak az egy Czinka Pannája van; azt ő nem adja oda a Herkópáternek sem. Egyébiránt söpörjön kiki a maga sátora előtt.

Utoljára is magára Czinka Pannára lett bízva, hogy válasszon: ott akar-e maradni Ocskaynál, vagy a régi patronusához, Eszterházyhoz akar visszamenni, vagy a fejedelem udvarába van vágyódása? Czinka Panna aztán azt felelte maga jószántából, hogy már ő csak Ocskay Lászlónál marad meg örökre; mert ő azt az urat kimondhatatlanul szereti.

Az arczáról nem lehetett megtudni, hogy a harmincz esztendőt gázolja-e már, vagy a negyvenet? az olyan ránczos, ripacsos volt és fekete. A szája széles volt, s az egyik szeme oldalt kancsalított. A termete sovány volt, a karjain ránczot vetett a bőr. A haja sűrű volt és annálfogva gubanczos: jaj volt annak a fésűnek, a ki abba -129- rendet csinálni beletévedt, mert beletörtek a fogai; annálfogva csak ünnepnapra tartogatták az ilyen hivalkodást. Hanem az öltözete annál választékosabb volt. Az új ruhát nem szivelhette magán: addig nem is türhette azt a testén, a míg rongyos nem volt. Az a rongy olyan a gúnyán, mint az ablak a házon: hogy szabadon járhassa a lég. Aztán a piros szoknyát kifoltozni világoskék folttal valami fejedelmi luxus! Az üveggyöngynek azonban nagy barátnéja volt, a miből az a drágább, a mi nagyobb (karat számra megy). Abból volt a nyakában hét sor, a szivárvány hét szineivel. Volt neki piros csizmája is; de azt többnyire a hátára akasztva viselte, s a mikor tehette, mezítláb járt; nem ártott az ő talpának sem a tarló, sem az élesre fagyott sár.

Ez volt Ocskaynak az a kedvencze, a kit a másik két vezér mindenféle praktikával el akart tőle rabolni.

Volt pedig ennek a csúf kis szörnyeteg czigány leánynak egy hegedüje, a minek a húrjaiból azok az ő sovány kezei oly csodaszép dalokat tudtak előcsalogatni a nyirettyüvel, hogy azokon megesett a szive annak, a ki hallgatta. Ő maga szerezte azokat. Lángész volt.

Csak a nevét ismerjük már a legtöbb dalának. A «halott-táncz,» a «háromszáz özvegy nótája,» «ősapáink dala.» De sok sarkantyú összezengett, de sok pohár összecsengett; de még több kard összepengett ezeknek a hallatára!

Hosszú, unalmas tábori pihenés alatt ezeket a nótákat húzta Czinka Panna Ocskaynak, s húzta addig, míg a vezér leborult a fekhelyére zokogni, s majd megint fölugrott, s a lábaival tombolt és a karjaival hadonázott a levegőben. Jaj, de érti az a czigány: kicsalni a lelket a magyar ember szivéből! Ez a czigány leány jobban értette, mint valamennyi. Emlegette azt az egész ország, mert a ki egyszer hallotta hegedülni, soha el nem felejtette. Aranynyal fizette volna, tejbe-vajba fürösztötte volna akárhány nagyur, csak nála maradjon; de nem hagyta magát -130- megfogni; olyan volt, mint a vad madár. Erdő, szabad erdő kell neki, hogy daloljon. Aztán olyan a czigány: pénzedet adod neki? húzza a hegedüből; de, ha a lelkedet adod neki, akkor húzza ő is az egész lelkéből! És az egészen más! Valami más!

Czinka Panna azért ragaszkodott olyan nagyon Ocskayhoz, mert tudta, hogy a mint ő a hegedüjét megszólaltatja, annak a lelke már ott rezeg az ő húrjain s azt viszi ő magával a maga ábrándos pusztájába kóborolni, s mikor az ő csúf pofája átszellemül, akkor még az angyaloknál is szebbnek látja azt az, a kit zenéjével elbüvölt-bájolt; hogy ezt az embert ő meg tudja kinozni, meg tudja vigasztalni, beteggé tenni és meggyógyítani az ő hegedüjével. Az ilyent szereti a czigány!

Aztán meg tetszett neki az az élet, a mi Ocskay táborában dívik. Ma itt, holnap ott, sátor alatt mindig, a hogy a czigányok. Egyszer «hopp,» másszor «kopp!» Egy nap úsznak a jó borban, másnap a pocsóta viz is drága. Senki sem gondol a holnapra. Mindennap új vidéken ütnek tanyát, sehol sem ragadnak meg. Ő mindenütt a tábor közepén, kétkerekű laptikájával, a mibe kis tatárlova van fogva. A laptikán tokajiboros átalagok, lengyelpálinkás csobolyók. Egy nap kiürülnek, másnap megint teli vannak. Czinka Panna el-eltünik, ha üresek a hordók; nem kell őt félteni: megint visszakerül, s teli vannak a hordók. El nem maradna az Ocskaytól! El sem lehet fogni, mert hiszen boszorkány. Láthatlanná tudja tenni magát: farkassötétjét bocsát az üldözői szemére, ha rájuk olvassa a varázsmondatot.

… A szomolyáni diadalnap után Ocskay is lakomára hítta magához az alvezéreit az elfoglalt jablonczai kastélyba.

– Czimborám! kiálta, indulattól reszkető szóval; megtudtam, hogy hol van a feleségem!

Abból a melegségből, a mivel az mondva volt, megtudhatta Csajághy, mennyire szereti Ocskay az Ilonkáját! Meg volt vele elégedve.

(«Most már az egekre fogadja, nem a poklokra», gondolá a puritán alvezér, s azt hitte, hogy így már jobban fog sikerülni.)

A többi alvezérek is egymás sarkában érkeztek ez alatt, Borbély Balázs, Móricz István, Balahó Mátyás.

Csajághy egy titkos szemvágással inte neki, hogy ne beszéljen, mikor a czigány leány is itt van.

– Dejsz a felől beszélhetünk. Lassú tüzön pirítanák, sem vallana az ki semmit. Külömben is része leend a tervünkben s neki kell azt leginkább előmozdítani. Jőjj ide közénk s hallgass rám, Czinka Panna.

A czigány leány, megtudva, hogy tanácskozásban lesz része, előhuzta a tarsolyából a kurtaszárú cseréppipáját, kicsiholt, rágyujtott, s a pipát az agyarára vágva, odaguggolt a többi uraságokkal egy körbe, csak a földre; nem szokott ő széken ülni.

– Tudom. Hogyha a markába beszorított hüvelykujját -132- embererővel ki lehet feszíteni, akkor az csalfa koldus, korbácscsal gyógyítják meg; de ha semmi erőhatalommal ki nem lehet feszíteni a hüvelykét a markából, akkor igazi kórságos, beveszik az ispotályba. Próbáljátok meg rajtam.

Czinka Panna a borzalomig híven tudta az epilepsis rohamait utánozni, s az erős férfiak ketten sem birták a hüvelykujját kifeszíteni.

– Jobban otthon vagyok, mint a pusztán. A vén herczeg idejében mindig ottan farsangoltam.

– Hogyne? Ott akartak egyszer megseprüzni, a mért kártyát vetettem a kapusnénak.

– Annak a háznak kapuja előtt kell összerogynod és a nyavalyatörőst mutatnod. Ott azután majd fölvesznek és bevisznek az apáczákhoz. Azok közt van az én feleségem.

– Akkor a füled majd eligazít. Te nem tudsz másként, csak czigányul, meg magyarul. A bécsi apáczák között pedig senki sem tud magyarul, csak az én feleségem. Azt fogják odaküldeni hozzád, hogy kikérdezzen, ki vagy? mi vagy? honnan kerültél ide?

– Fennhangon akármi bolondot; de súgva csak a nevemet mondd neki. Akkor ő azután majd szerét ejti, hogy egyszer úgy beszélhessen veled, a mikor más nem hallja. -133-

– Most várj sorodra. Elébb vezéreimmel szólok. Nekünk most egész dandárunk van együtt. Bercsényi nekem engedte át a Ritschántól elfoglalt ágyukat, fegyvereket és lovakat. Csapataink most már fegyverzet dolgában is összemérkőzhetnek a császári hadakkal. Ágyuinkkal, haubiczainkkal zárt városokat is megostromolhatunk. Carnuntum diadalkapujára a minap felirtuk: «Morgen komm ich wieder.» Beváltjuk az igéretet.

– Én elhiszem, hogy nagyobb és rendezettebb erővel másodszor is el lehet hatolnunk Bécs külvárosáig s ott megint összeverekedhetünk a helyőrséggel; hanem azt is hiszem, hogy a mire mi a Favorita-vonalt felverjük, akkorra a te nődet rég elvitették a kolostorból s biztosabb zárt helyre rekesztették el.

Balahó uram a csendes idők alatt révészmester volt a Tiszán. A harczi idők őt is elszólították az evező mellől. Felcsapott kurucznak. Itt is sok hasznát vették. Halászokból, hajós-, révészlegényekből egy csapatot alakított, mely az ő vezénylete alatt nevezetes szolgálatokat tett a vizeken átkelésnél, meg mikor tüzes dereglyékkel az ellenség hajóhidját kellett elrontani. S még azonkívül az a rendkivüli jó tulajdona is megvolt, hogy nagyon tudott a közönséges emberek nyelvén beszélni: megszokta révész korában, mikor az átkelésnél térítgette a régi hiten levőket az új magyar hitre. S mindenekfelett egy semmi lehetetlenséget el nem ismerő perversus ember volt ő kegyelme. Másforma öltözetet most sem viselt, mint révész korában: parasztgunyában járt, begyürt tetejű süveggel a fején, hájjal kenve a hosszú haja, borostás az arcza, szélfuvástól, napsütéstől barnapiros a bőre, a szemei kicsinyre -134- összehúzva, mint azoké szokott lenni, a kik mindig a vizet nézik.

– Az én tervem az, hogy mi fegyveres erővel előhaladunk Schwechatig. Átkelünk Hainburg alatt a szigeteknél tombáczokon s másnapra ott vagyunk. A ki odáig utunkat állja, magára vessen érte, a mit kap; de fel nem tartóztat. Komoly ellentállást csak Schwechatnál fogunk találni. Ott most az elhagyott török sánczokat megszállva tartják a császáriak s ágyúkkal megrakták. Meglássuk, hány zsákkal telik? Meglehet, hogy nagyobb lesz a füstje, mint a lángja, de hűbelebalázs módjára nem megyünk neki fejjel a falnak. A megérkezés napjának az éjszakáján azonban Balahó hadnagy uram harmadmagával egy csónakra ül s viz ellenében felevez a Duna keskenyebbik ágán egész odáig, a hol a császári vadaskert és az apáczakolostor kőfalai között a szigetekre átjáró rév van. Mennyi idő alatt történik ez meg?

– Ott leszek másnap éjfélután két órakor, ha a magam ladikjával mehetek.

– Kegyelmed akkor ott marad és vár sorára. A révnél van egy márványrondella, a mit két oldalt roppant nagy szomorufűzfák takarnak. Ezeknek a közelében fog maradni. Most hallgasd te tovább a magadét, Czinka Panna. A mint ti meghalljátok az ágyúdörgést kelet felől; de még az égő házak füstjét is fogjátok láthatni, az lesz a jeladás, hogy én megérkeztem Schwechat alá. Az nap te egyszerre csodamódra meggyógyulsz s kikéred a bizonyítványodat, hogy felépülve odább mehess. Az éjszakát azonban még ottan töltöd; mert éjjel a kolostor ajtaját nem nyitják fel se ki-, se bemenőnek. Azon az éjszakán az ápolónőd, a feleségem arczát (magaddal vitt szerekkel) befested olyanra, mint a magadé.

– Mit bánom én, akármilyen lesz; csak visszajőjjön! -135- Ő felveszi a te gúnyádat, s reggel, korán hajnalban, mikor kinyitják a kaput, a te bizonyítványoddal kibocsáttatja magát. Te rajtad ismét kitör a nehézkórság: semminek tudója, részese nem vagy; a nőm pedig siet a Dunaparton megtalálni Balahó hadnagy uram csónakját, s azzal illa berek, nádak, erek! Mire észreveszik a szökését, azt sem tudják, merre üssék bottal a nyomát? Hát híveim, hogy tetszik nektek ez a terv?

– Veled megyünk, a hová vezetsz! Monda Csajághy, s a többi kapitányok, hadnagyok is rázúdúltak: «még az operencziás tengerig is!»

– Oda megyek, a hová küldesz; mondá Czinka Panna. De úgy gondját viseld ám a hegedűmnek, mint én a te asszonyodnak!

– Kordéval kápsáló faczipős barát legyen belőlem, ha el nem hozom a kegyelmed asszonyát! Megteszem ezt a tempót!

És azután az egész lakoma alatt egyébre sem ittak áldomást, mint ennek a tervnek a sikerültére.

Czinka Panna soha sem húzta még olyan szépen a búsméla magyar dalokat, a mikben annyi titok van elmesélve: századok panasza egymáshoz; laktalan puszták éjféli szózata; örökbehagyott keserűség; álmok ábrándozása, a mikből soha nincsen fölébredés; a félvilágot kihívó kérkedés; vigasztaló reményadás; és annyi névnélküli érzésnek harmoniává alakult chaosza; jókedv és szomorúság, együtt: vagy ki tudja mi? egyik sem! Vágy, gyönyör, kín, a szem kicsordul a könytől. Mi az?

BALAHÓ URAM TEMPÓJA.

A második betörésnél Ausztriába, Ocskay a Duna jobb partját választotta küzdtérül.

Mikor már Fischamendig felhatolt, utoléri egy gyorsfutár a fővezértől, hogy forduljon azonnal vissza, Heister, a császári fővezér, egész derékhadával megindult Pozsonyból s Rákóczy ellen siet, a ki seregével Lipótvárát vívja. Siessen, ha lehet, a fejedelemmel egyesülni; ha nem lehet, fogja oldalba Heister seregének balszárnyát s igyekezzék azt apró csatározásokkal feltartóztatni.

Nehéz volt Ocskaynak az engedelmeskedés: eddigi útja csupa gyors diadalból állt; hanem a jó sors segített azt neki könnyüvé tenni. Még jól ki sem áldotta magát, a midőn betoppan a sátorába Czinka Panna. Ő már megjárta Bécset.

Az egész eredménye a regényes vállalkozásnak egynehány ezer darab vágómarha volt; azokat Ocskay, minthogy az útját nem késleltethette velük, eladta a pozsonyi mészárosoknak készpénzért. A pénz jó volt az ő hadainak zsoldra, az olcsón vett ausztriai marhákat pedig a pozsonyiak levágták az osztrák hadsereg számára: mindenki nyert benne.

Ocskay a maga dandárából a bocskoros hadakat hazaküldé a Fehérhegyek közé, hogy ott alkalmatlankodjanak -137- Heisternek, ha arra felé akarna átkelni, a lovasságával és a hajduival pedig átment a Csallóközbe, úgy került el a császári derékhad háta mögött. Hid volt akkor mindenütt a Dunán: be volt fagyva keményen. Deczember vége felé járt az idő. Az ágyukat ott kellett hagynia, mert ha a csallóközi sár megfagy, azon hat ökör se vontat keresztül egy ágyut.

A Csallóközben aztán megtudta, hogy Heister a Fehérhegyek keleti oldalán vonul előre, elkerülve a nyugoti szorosokat. Sajnálta most már, hogy a «talpas»-ainak az ezereit oda küldte strázsálni.

A hajduságát most már előre akarta küldeni a fejedelem derékhadához: az ő feladatában gyalog népre nem volt szükség.

Mielőtt útnak indította volna őket, összegyüjté valamennyit. Sok mindenféle vidékből származott népek voltak azok. Félő volt, nehogy útközben megint elszéledjenek. Azért az egész gyalogcsapatnak nagy ünnepélyességgel egy pompás veres selyemzászlót adott át, a mit háromféle pap szentelt fel, kálvinista, pápista és görög. Annak dobszó mellett a hadirendbe felállított fegyveres nép katonai módon hűséget esküdött. Még azonfelül Ocskay László maga, lóhátról tartott nekik egy szép lelkesítő orátiót, a miben sok drága igazságot elmondott a haza szenvedéseiről, az ősök dicső példájáról s a szent szabadságról. Remek előadása lévén, párosulva a legcsengőbb organummal, beszéde bizonyára nagy hatást keltett a harczosok szivében. Siettek is neki az alvezérei gratulálni hozzá; a közkatonaság pedig háromszor kiálta rá harsány vivátokat.

– Nem tökéletes munka ez! mondá Ocskaynak. Majd én hadd beszélek az én nemzetségemnek!

Azzal előkereste a rongyosabbik dolmányát a szeredásából, még jobban begyűrte a kalapját, fogott magának, hol, hol nem, egy olyan hosszú kardot, hogy hatalmas -138- termete mellett is, az állával támaszkodhatott a markolatjára, ha maga elé állította, s azzal felkapaszkodott a Czinka Panna kordéjának a kassába, s onnan kezdte meg a szónoklatot.

– Én édes véreim! Drága nemzetségem. Ismertek engem bizonyára, de ismer az egész ország! Én vagyok az a hirhedett Balahó Mátyás, a ki egész életében a nemzetet szolgálta és semmi veszélytől soha meg nem rettent. De sok ezernyi ezer embert segíték hajdan a kivánt révpartra! (Igaz is volt, mert révészmester volt.) Jóltevője voltam az egész országnak, volt is módom benne, mert nekem adózott egész két vármegye. Kastélyaim voltak Tiszáninnen és Tiszántúl (nádgunyhó tudniillik), s mindennap száz meg száz jó ember pihent meg azokban. Most mind ennek vége! A gonosz labanczok gazdag vetésemet mind elpusztították, lábon meggyujtották; erdőim kivágták, kastélyaim a fekete földig leégették. Így szabadultam meg, a hogyan itten láttok, a gunyám csupa rongy, testemen annyi seb, a hány lyuk a köntösömön: megfogtak, megkinoztak, börtönbe vetettek, körmeim alá töviseket vertek, parázson sütöttek, hogy a hazámat eláruljam; de mégsem tettem meg. De mit panaszkodom én a magam bajáról? Ezt mind elviselném. Csak azt ne láttam volna, a mit házam népével gonoszul elkövettek. Volt jó feleségem, derék hűséges asszony, azt két fára kötve, kettéhasították, kis csecsemő fiam felszúrták dárda hegyére, szép gyönyörű hajadon leányom, hogy meg ne gyalázzák, a szemem láttára a kútba ugrott, öreg nagyanyámat szurokba mártották és úgy gyujtották meg! (Már akkor általános volt az elszörnyedés hangja az egész hajduság közt.) És ki tette mindezt? Maga a «nagyfejű», az a gonosz Heister. Az ő parancsára, az ő intésére gyilkolták le ilyen kegyetlenül az én cselédimet s velük együtt ezernyi ezer ártatlan véreinket! (Átok reá! ordítá a fegyveres had.) Nem maradt egyebem, mint ez az ősi kardom. (E szónál felemelte erős öklében azt a hosszú pallost.) De -139- fogadom igaz hitemre, hogy addig nem nyugszom, a míg ennek az élét csorbára nem verem a gyilkos koponyáján! Mindnyájunknak ő a gyilkosa, hóhéra. Mindnyájatoknak volt valaha otthon ősi háza, anyja, felesége, kis gyermeke. Azt mind ő égette, ő gyilkoltatta le. Nincs otthon mit keresnünk, hanem a gyilkost, a gyujtogatót kell keresnünk a csatatéren, s a hogy ő fizetett nekünk, úgy fizetni neki vissza tízszeresen. Itt ez az én kardom, a hol ezt látjátok villogni, ott villogjon a tietek is, ottan ordítsátok: «halál a nagyfejűre!»

Balahó uram rikácsoló hangja túlrecsegte még azt a riadalt is, a mit a hajduságnál keltett. Ez aztán nem az a taktusra adott vivátszó vala már, a mivel a vezér szónoklatára feleltek, hanem egy folytonosan kitörő ordítás, kísérve kivont kardok csörömpölésétől; alig birt ez a vihar lassankint elcsendesülni, akkor is csak az elszörnyedés morajává csillapult alá, mint mikor a Balaton szélvész multa után még soká elháborog.

Balahó uram pedig – megtéve a tempót – megelégült szívvel szálla le a kordéról s rágyujtott a makrapipára.

– Mi a tatár! Balahó uram! mondá neki Ocskay. Hogyan égethették le a labanczok a kelmed vetését? hisz a kelmed egész dominiuma a Tisza háta volt.

– Hát a kis fia, a kit lándzsára szúrtak, meg a kútba ugrott leánya, hol vette azokat?

– Mindegy az. Ha nem tették velem, megtették mással. Így kell a sokaságnak beszélni, vitéz ezredeskapitány -140- uram, nem úgy, a hogy kegyelmed cselekedte. Ha az ember a hazáról beszél a hadinépnek, elbusulja magát, elszomorodik rajta. A busulástól pedig az embernek csak az ivókedve jön meg. Nem kell a katonát a hazával szomorítani, mert megszomjazik rá s azt várja, hogy áldomást ihassék. Ha itt nem kap bort, hazamegy, ott iszik. Hanem így kell neki beszélni, a hogy én kiraktam. Ettől aztán nem bort szomjazik, hanem vért. Majd meg kell őket nézni, hogyan rohannak ezek csoportostól a nagyfejűre, csak egyszer megkaphassák. Így kell azokat felpaprikázni!

Azzal benyomta az égő taplót a pipájába s a nagy bolond kardot a vállára vetve, visszaballagott a maga csapatjához, otthagyva a tanult uraságokat, hogy csinálják utána ezt a tempót, ha értenek hozzá!

Ocskay pedig rögtön szekerekre ülteté a hajduságát s a Duna jegén keresztül megindítá őket a fejedelem táborhelye felé.

Maga pedig sietett felkeresni Heister táborát, s attólfogva mindennap volt vele csatározása; rendetlen csikóscsapatjai minden oldalról körülcsiripelték, s a hol nagy erőre találtak, szépen visszatértek a vezérükhöz. Ezektől megtudá, hogy ezúttal nem egy szokott labancz sereg indult meg a hadjáratra, a mit kétharmadában kénytelen-kelletlen felültetett magyar bandériumok s fegyelmezetlen rácz hordák képeznek: könnyű ellenfél a kurucz lovasságnak, hanem egy egész rendezett valóságos osztrák hadsereg vonul előre, taktikai hadirendben; a szine-java a hős Eugén herczeg seregének, a zentai diadal veteránjai, kiknek trombitaharsogása előtt a hatalmas szultán seregei a Dunába rohantak. Itt most hatvanhárom kompánia nehéz lovasság van együtt, a legkitünőbb ezredekből, s azonkívül csak három század magyar labancz huszárság, azt csak szénázásra használják. Gyalogságuk csupa muskétás, új szerkezetű lőfegyverekkel és hosszú dárdákkal ellátva, huszonnégy ágyút visznek magukkal. -141-

Mindezekről jó eleve értesítette Ocskay a fejedelmet, s Rákóczy úgy készült, hogy maga is hasonló erejű hadsereget vigyen ellenfelére. Ha ennek erősebb volt a gyalogsága, ő nála a lovasság volt számosabb. Tizenhárom ezerre teszik a számát. Hanem ágyút csak hatot hozott magával, a mi megfoghatatlan: hisz volt neki elég lövege. Talán Lipótvár ostrománál volt azokra nagyobb szükség? vagy a régi magyar harczi szokás dívott még, hogy egyszer kilőjjük az ágyút, s aztán rajta-rajta! Ez csak jeladásra való, azt pedig hat ágyu is úgy megteszi, mint huszonnégy. Majd csinál elég lármát a maga ágyuival az ellenség!

Gyalogsága igen szép és rendezett volt a kurucz seregnek. A hajduság jól felfegyverkezve, puskával és karddal. A kuruczok nem hordtak már a háborúba dárdát, hanem kardot. Kiment a használatból az a hires jelszó, a mivel Kinizsi buzdítá a kenyérmezei ütközetben a maga seregét: «Előre dárdások! Utána kopjások! Ne féljetek szászok! A hol fáj, szúrjátok!» A magyar most karddal harczolt. Az osztrák még dárdát hozott magával. Első próbatét volt, hogy melyik a jobb kézbeli szerszám? Bizonyos, hogy el fog válni, mert mind a két félen olyan legénység jő szemközt, a melyiknek a kezében szikrát szokott adni a vas.

Egészen franczia mintára voltak felszerelve Rákóczy palotásai, a testőr-muskétások, sáfránszin dolmányban, kék paszománttal, s a franczia gránátos zászlóalj hatalmas medvebőr kalpagjaival, a szálas legénységből válogatva, betanítva, hogyan kell a tarsolyban hordott granát kanóczát meggyujtani s az ellenségre hajigálni, mikor az négyszögöt formál, vagy erősített sánczot védelmez. A mi pedig a szabályos hadmozdulatokat illeti, azokban legkitünőbb volt a fejedelem seregében Sárody ezredes német zászlóalja. Dobszóra lépni, kanyarulatokat csinálni, puskával sortüzet adni egyik csapat sem tudott oly pontossággal, mint az övé. A mellett szigorú fegyelemtartásáról is hires volt, vezére nem tűrt el semmi kihágást, s a milyen -142- tréfás czimbora volt a jó társaságban, olyan jó katonának ismerte mindenki a táborban. Néha egyesítve produkálta mind a kettőt: a jó katonát, meg a víg czimborát. Mikor Lipótvárát elkezdték ostromolni, s az ilyen mesterséges munkához még nem szokott kuruczság húzódozott a ví-árkok ásásától, a várbeliek bombáitól rettegve, Sárody oda vitetett ki magának egy hordót, tele borral a két sáncz közé, s a hordó fenekére ülve, áldomásozott, s gitárral a kezében, dalolta a várbeliek boszantására azt a víg nótát, hogy: «Als die Schneider Hochzeit hatten, da waren alle froh!» A kuruczság kedvet kapott tőle, lassankint odagyülekeztek melléje, mind megitták a hordó bort, s aztán együtt énekelték vele, hogy: «Da schliefen alle Schneider, auf einem halben Stroh!» (pedig nem is értették, hogy mit tesz), a várbeliek nagy boszuságára, a kik hasztalan röpítgették feléjük a «pumáikat», egy sem talált oda.

Az ilyen tréfákért még a magyarok is nagyon szerették ezt a renegátot. Volt ott több ilyen német tiszt is. Általában az a jó regula volt, hogy hadifogoly senki sem szeretett lenni, hanem ha az ellenség el nem eresztette, beállt hozzá katonának.

De különösen kedvencze volt Sárody a kurucz sereg franczia táborkari főnökének, vicomte de Feirvillenek, kit XIV. Lajos azért küldött Rákóczy táborába, hogy hadvezéri tudományával pótolja ki azt, a mi a magyar tapasztalatlan főuri hadvezéreknél hiányzik, a kiknél a személyes vitézségből állt az egész strategia.

Sárodyval lehetett a francziának magasabb hadműveletekről is beszélni. S egyáltalában lehetett vele beszélni, mert tudott francziául, míg a magyar urak csak diákul értettek. Cicero nyelve pedig mindenre jó, csak hadászati értekezésre nem; a nagy Róma idejében nem lőttek pisztolylyal; annálfogva ha az ilyen eseményt valaki latinul akarja elmondani, ekképen rakja ki: «kézbeli cső makkjával áthajíttatott» (sclopi manuarii glande trajectus est). -143-

Még egyébre is jó volt Sárody. Mint régi osztrák seregbeli főtiszt minden ezrednek ismerte az erejét, létszámát, vezetőit s a szerint, a hogy a kémek és portyázók hirül hozták a kurucz táborba, mely csapatok milyen hadirendben vonulnak fel Heister parancsnoksága alatt, Sárody előre meg tudta mondani, hogy minő erőt kell azzal szembeállítani? Úgy hogy az ő jelenléte a haditanácsban, mikor az ütközet tervét elkészítették, valóban kivánatos volt.

Mulatságos babonákkal teljes este. Játszanak ilyenkor minden házban éjfélig, akkor misére mennek; imádkoznak, meg tréfálóznak, ropogtatják a kártyán nyert diót.

Ezt izené Rákóczy Bercsényinek, a ki szerette volna Heisternek engedni át a támadást s a nagyszombati halmokon védelmi állást foglalni.

Elhatározták a haditanácsban, hogy leszállnak a sikra, a hol előnyösebb a harcz a túlnyomó magyar lovasságra nézve. Igaz, hogy a sík tért két patak szeli keresztül, a Tirna és Parna, de azok most be vannak fagyva, nem akadályozzák a lovasságot.

A fejedelem, derékhadával a Tirna partján fekvő Nagyszombatnak támasztva a hátát, elfogadja az ütközetet Heisterral, míg a két portyázó dandárvezér, Ebeczky a jobb-, Ocskay a baloldalon fogja azt közre, s a hátába kerülve, négy tűz közé szorítja.

Nagyon szép terv volt ez! Csalhatatlan a sikerülése. A csapatok égtek a harczvágytól. A csapatvezérek együtt maradtak egy karácsonyi víg lakomára a tirnai hétkerekű malomban, s igen kedélyesen mulatoztak. Sárody megint ezermesterkedett. Ólmot öntött s abból jövendőt mondott. Gombóczokat főzött, a miben az a tréfa, hogy a forró viz melyik gombóczot dobja fel legelébb? Minden gombóczban czédula van valami névvel. Mikor a leánykák csinálják ezt a karácsonyi tréfát, akkor az a jelszó, hogy -144- a mely nevet a legelső gombócz felhoz a viz szinére, az megy férjhez a jövő farsangon. Sárody gombóczaiba egy-egy csapatvezérnek a neve volt elrejtve, s az volt a tréfa jelszava, hogy a kinek a gombócza legelébb felvetődik, az hal meg a holnapi ütközetben. A fejedelem nevét azonban nem engedték a tréfába belekevertetni. A tréfa azonban annál tökéletesebb lett, mivelhogy a hebehurgyán előre felbuggyanó gombócz ezt a nevet rejté: «Balahó kapitány!»

Mindenki hahotával nevetett a tréfán. Mivelhogy Balahó uramat szerte úgy ismerték, mint egy szörnyű nagyszájú embert, a ki rettenetes a fenyegetőzésben, utolérhetetlen a mások felbuzdításában, ellenben mindig ő az első az ütközetben, a ki, mikor lőnek, rögtön hasra fekszik.

Balahó uram azonban szörnyen megrestellte azt az ő rovására feltámadt vigasságot, s ökleivel ütve az asztalt és a mellét, fogadkozott, hogy meg is halok én, ha kell, az én hazámért és fejedelmemért! De minden dibdáb labancznak nem adom bitangra az életemet. De kaphassam csak egyszer azt a gyilkos Heistert magát a kezemügyére, a ki a feleségemet ketté hasíttatta, a ki porontyomat dárdára szuratta, tudom, hogy egyikünk elmegy izenetet vinni Belzebúbnak!

– Hát hisz azt most legkönnyebben megkaphatod, Bruder, mondá neki Sárody. Itt fogják mutogatni holnap a vásáron dobszó mellett. Minden markos legényt meginvitálnak rá, hogy ki birkózik meg vele.

– Magam leszek az a legény! mondá Balahó uram. Csak rá ismernék az istentelenre!

– Óh azon könnyen segítünk, Balahó uram, mindjárt lepingálom én kegyelmednek az egész Heistert, a hogy áll és él, hol van egy darab papiros?

Sárody fránya ügyes torzkép-rajzoló volt. Nehány vonással hirtelen úgy odaveté a papirra Heisternak a carricaturáját, hogy a ki egyszer látta, rögtön ráismert róla: -145- ott volt az idomtalan nagy feje, a mit hosszú paróka fedez, fekete szemöldökei, félrehuzódó szája, a mi fölött az egyik bajusz makacsul fölfelé, a másik ép oly megátalkodottan lefelé irányul, a homlokon három egyenközű «s» betü alakú barázda; a nagy előre rugó dupla áll, hozzá a kurta nyak, a köpczös váll, ez a szakasztott Heister tábornok!

Mindenki kaczagott rajta s magasztalá a majszter remeklését. A sok magasztalástól elvégre Sárody annyira elkapatta magát, hogy még alá is firkantotta a képnek, hogy «pinxit Sárody.»

– No, Balahó uram, hát itt van, ráismerhet erről, mondá Sárody. Ha már akkor meg nem nézte jól, a mikor a feleségét ketté hasíttatta, s a kastélyát felgyujtatta Heister.

– Bomolj meg, német! sötét volt akkor! Hadd látom azt a képet! No iszen nagyfejű! Már most hát búcsuzz el a fejedtől, mert elhozom én azt; a milyen igaz, hogy az én jó öreganyámat szurokba mártattad, úgy gyujtattad meg a szemem láttára.

– Vakapád! németje. Hát ’sz a szurok fekete! De most már elteszem ezt a képet, ide a keblembe! S esküszöm a szent Herkopáterre, hogy a holnapi szent keserves napon, ezt az én kardomat belemártogatom a gonosz vérébe!

S azzal végig fekteté a kihuzott kardját az asztalon, hogy az a táblának az egyik végétől majd a másikig ért, a vezér uraknak általános nagy nevetése közben. Balahó uram pedig mind ehhez igen komoly képet csinált.

Mikor a vezérek szétoszlának, az ezredeikhez visszasietve, azt dörmögé Tormássy László, a nyárádi hajduk kapitánya, Esze Tamás fülébe:

– Hallod-e, bajtárs, sehogy sem tetszik az nekem, hogy ennek a Sárodynak mindenüvé oda szabad ütni az orrát. Kár volt ezt Ocskaynak idehozni közénk. Nem -146- hiszek én ennek, ha százszor kikeresztelkedik is magyarnak, mert mindig mosolyog. Az ilyen ember csak befelé haragszik.

– De hát már arról ő nem tehet, hogy olyannak teremtette az Isten a képét, hogy mindig mosolyogjon. Nem lehet minden ember Balahó uram, a ki mindig káromkodik.

– És én mégis inkább hiszek Balahó uramnak, mikor legjobban hazudik, mint Sárody uramnak, mikor legjobban igazat mond.

Meg is látták, mert másnap a hadirendben akként lettek felállítva, hogy a hadsereg zöménél Sárody német zászlóalja képezte az ágyufedezetet, ezt tartotta a legfegyelmezettebb csapatnak Feirville, azért állította első sorba; mindjárt mellette volt Tormássy uram hajdusága, aztán a háta mögött, a második vonalban Esze Tamás tiszántúli hajdui, jobbról Tormássy mellett pedig a tiszáninneni borsodi hajduk, azok között Ocskay gyalogcsapatjának az élén jó Balahó uram a hosszú pallosával. Tehát nagyon közelről tapasztalhatták egymásnak a viselt dolgait.

Fehér karácsonyra virradt az éjszaka. Egész addig a szent napig megbecsülte magát az időjárás, akkor egyszerre a holdujsággal megfordult s már hajnalban olyan sűrűen elkezdett havazni, hogy a fejedelem seregei nem láttak a förmetegtől husz lépésnyire s csak úgy találomra foglalták el az előre meghatározott helyeiket a Tirna nyugoti partján. Kémeik hirül hozták, hogy Heister tábora is átkelt a Parna patakon s hadirendben áll a sikon. De a két tábor még nem láthatta egymást a nagy hóeséstől. De azt már mind a két fél tudta, hogy a másik is itt van. A vezényszó áthallatszott egyik táborból a másikba.

A fejedelem, kisérete élén, maga járta sorba a hadcsapatokat, buzdító szavakat intézve hozzájuk.

Egyszerre megszólaltak Nagyszombat valamennyi tornyában -147- a harangok, szent Karácsony ünnepére. Talán a nagy harangszó tette: a hófelhők felszakadoztak, a havazás elmult, s a két tábor meglátta egymást, szemközt felállítva ágyulövésnyi távolban. A magyar tábor, mint egy nagy E betű látszott körülölelni a császári tábor négysoros hadirendben felállított tömegét.

Abban a pillanatban megkezdődött az ütközet. A kurucz tüzérek nem várva a parancsszóra, kisüték az ágyuikat az ellenfélre. Arra az is megkezdte az ágyuzást. Különösen a fejedelem és kisérete volt az ágyutekék czéljául kiválasztva. Egy ágyugolyó Rákóczy közelében terítette le a kiséret egyik tagját, erre Feirville odanyargalt a fejedelemhez s indulatosan követelte, hogy vonuljon vissza az ágyúk lőtávolából, ha az ő személyét valami baj éri, veszve az ütközet s az egész magyar ügy. Rákóczy rá hagyta magát venni, hogy a tartalékul felállított testőrkarabélyosokhoz vonuljon vissza, a kik egy dombtetőn tanyáztak, onnan nézte az ütközetet.

A kurucz hadsereg kezdte a támadást, a kicsinált csataterv szerint. A jobb szárnyon Ebeczky, a balon Ocskay lovasezredei vágtak be a császári sereg oldalába, mind a kettő nagy remekeléssel.

A Heister tábora balszárnyán csakhamar össze-vissza volt keverve lovasság, gyalogság, s egy tömegben gomolyodott a felállított ágyuüteg felé, a minek e miatt nem lehetett hasznát venni. Ebeczky sikere magával ragadta Ilosvayt, Deák Ferenczet, Srétert, azok is bevágtak parancsszó nélkül a császáriak közé; a vakmerőség jól ütött ki; áttörték az első hadsort, megrohanták az ágyuüteget, annak a fedezetét is elverték. Nem tartóztatta fel az ádáz rohamot se vasba öltözött lovasság, se puskázó nép, se dárdasövény, még az ágyutűz sem, mindenen áttörtek. Hanem ekkor következett egy fegyvernem, a mely megállította diadalmas előrohanásukat. A legveszedelmesebb fegyvernem. A podgyász-szekerek. A mint a kurucz lovasság a császári podgyászszekér-vonatig eljutott, ez veszedelmesebb -148- lett ránézve minden sánczároknál és tűzaknánál; ez megállította, szétrobbantotta, összekuszálta a győzelmes dandárt. Nem hallatszott többé se vezényszó, se «rajta magyar!» hanem csak az, hogy «cape! rape!» Dugd el, vedd el! A fejedelem seregének ez a szárnya abban az ütközetben nem tett többé emberszámot.

Hej nem így volt Ocskaynál! A hol ő bevágott, nem néztek ott másra, csak a győzelemre. Ötezer lovas harczolt a nyomában. Maga Rákóczy azt irja felőle, hogy csodáit mivelte a vitézségnek ebben az ütközetben. Nem sokára a császári sereg jobb oldalán is elhallgattak az ágyúk, a kurucz lovasság azokat is elfoglalta.

Heistert unszolták az alvezérei, hogy hozza elő a tartalékját, s verje vissza vele Ocskay rohamát. A tábornok mérgesen utasítá vissza a sürgetőket, ne avatkozzanak az ő dolgába! tiszta munka, a mit ő csinál, semmi baj sincsen még. Még vár valamire. Majd ha az bekövetkezik, akkor kezdődik el az ő cselekvése! Addig hadd ugrálja ki magát a kurucz!

Most Feirville eljöttnek látta az időt, hogy a derékhaddal általános rohamot intézzen a császári sereg zöme ellen. Bercsényi a jobb-, Eszterházy a balszárnyon, ő maga a középen riadót fuvattak.

Példás rendben indult meg az egész hajduság, hat ezred egy sorban. Szembe az ellenség ágyuütegével haladt épen a borsodi hajduezred. Annak kellett a keserűjét kiállni. Mikor kilőtték az ágyúkat: «bukj le!» kiálta Balahó uram, s már akkor hason feküdt, mellette a kardja; de a mint az ágyugolyó elbúgott felettük, megint talpra ugrott mindenki s futott nagy zsivajjal; mintha csak laptást játszanának. Olyan közel érték már az ágyúkat, hogy azok nem tehettek bennük kárt. Hanem ott maguk előtt találták a Wobezer, Trisler és Firmont kompániáit. Ostromsisakos, pánczélos gyalogság, muskétával és hosszú dárdával ellátva. Itt lett először kipróbálva, hogy melyik a jobb szerszám, a kard-e, vagy a dárda? A kard volt a jobbik. -149- A borsódi hajduk széttörték kardjaikkal az ellenük meredő dárda-erdőt s a három legvitézebb kompánia veterán hanyatt-homlok meghátrált.

A hajduezred parancsnoka ekkor észrevette, hogy az ő csapatja nagyon is gyorsan rohant előre, s «megállj»-t parancsolt, nehogy az ellenség hirtelen körülfogja: időt akart engedni a mellette felvonuló Tormássy Lászlónak, meg a még hátrább jövő Sárody német zászlóaljának, hogy egy vonalba jöjjenek, s aztán egyszerre folytassák a rohamot.

A három veterán kompánia meghátrálása már Heistert is kihozta a hadvezéri nyugalmából. Odavágtatott maga, csak nehány segédjétől kisérve, a megfutamodókhoz, s elkezdte őket hangosan szidni s kergette kivont karddal vissza a harczvonalba. Az arcza egész veres volt a dühtől. Sem látott, sem hallott.

– No Balahó kapitány uram! szól egy tréfás hajduhadnagy a nagyszájú kérkedőhöz. Hát ihol van a nagyfejű la! Ott van maga Heister.

– Bizony azt tette az! (Annyiszor elmesélte ő ezt, hogy már maga is egészen elhitte.)

– No hát most, hadd lássuk, mit tud kegyelmed azzal a hosszú pallossal? Mindig azt mondta kegyelmed, hogy csorbára veri azt a gyilkosnak a koponyáján, csak egyszer közelre kaphassa. Hát most elég közel van.

Azzal Balahó uram kiugrott a sorból, megköpte a tenyerét, marokra fogta a kardját s elkezdett loholni arrafelé, a hol Heister szedtevettézve kardlapozta a muskétásait. -150-

A hajdutársak azt hitték, hogy csak bolondozik az öreg kurucz, majd visszajön fele útjáról, ha megsokalja.

De az csak dobogott előre, s mondogatta egyre magában: «szegény feleségemet két fához köttetted, ketté hasíttattad, kis porontyocskáimat dárdára szurattad, öreg anyámat szurokba mártattad, úgy megégettetted. Itt vagy gyilkos, itt vagy a kezem közt!»

Azok amoda át észre sem is vették; ha látták, mit törődtek vele? Egy öreg ember, rongyos parasztgúnyában, egymaga, mit akarhat? A mellett a tért ellepő sűrű rekettye is takarta a bujkáló alakot.

Csak egy ugrás kellett, odaszökni hozzá, megkapni balkézzel a lova zabláját, jobbjával felemelni azt a hosszú kardot, és rákiáltani: «egész familiám kiirtattad, gyilkos! Nesze nagy fejednek!»

Jó szerencséje Heisternek, hogy a tollas kalapja aczélsipkával volt béllelve, meg hogy az a széles kard a lapjával érte a fejét; mert így csak egy kegyetlen ütést kapott rá, a mitől hátra lódult. Hanem akkor aztán Balahó uram két kézre kapta a pallost s megsuhintva azt kegyetlenül a feje fölött, egy olyan csapást mért a fővezérre, hogy az, ha megéri, a nyeregkápáig hasítja kétfelé. De hát nem érhette. A sors harmadperczeken fordul meg. Egy fiatal magyar főúr, a császári fővezér labanczhadsegéde, Czobor Márk, hirtelen kirántotta a pisztolyát s sziven lőtte Balahót, mielőtt az a kardjával másodszor is lecsaphatott volna.

AZ ALTER EGO. (MÁSIK MAGAM.)

Heistert ez a vakmerőség egészen dühbe hozta. Külömben is haragos egy úr volt. Alvezérei mind azt hitték, hogy már el van veszve az ütközet s visszavonulásról kezdettek beszélni. A tábornok főbelövetéssel fenyegetett mindenkit, a ki a visszavonulás szót ki meri mondani. Hisz ez az ütközet meg van nyerve.

Az egyik sakkhuzás az volt, hogy két tartalék-lovasezred rohanjon előre s a hol a kurucz tábor jobbszárnya a deréktól elvált s kedvére fosztogatja a podgyászszekér-vonalt, oda ékelje be magát. Ezzel a kurucz sereg kétfelé van vágva. Ez az egyik sakkhuzás.

– Hát az a pernahájder ugyan hol késik még? dörmögé haragosan a tábornok.

Sárody tervét még azon éjjel előre megküldé Heisternek egy szökevénytiszt által. Arra alapítá Heister a magáét.

Sárody szépen maga mellett engedé előrehaladni Tormássy hajdu-ezredét, s akkor egyszerre az egész zászlóaljával közvetlen közelből sortűzet adott rá.

– No Tormássy uram, hát hogy tetszik a keresztelő! kiálta át Sárody a hajduezredesre nagy csufondárosan, s azzal még egyszer megtöltetve a puskákat, felrántatta a fehér lobogót a kurucz zászló helyébe s szemközt fordulva a kurucz sereggel, hátráló léptekben rukkoltatta a zászlóalját a császári sereg felé.

Tormássy hajdui, saját szomszédaiktól hátban összepuskáztatva, rémülten rohantak hanyatt-homlok vissza, s vészkiáltásukkal, véres fejeikkel elrémíték a hátuk mögött álló tiszai hajduságot, még magukat a fejedelem palotásait -152- is, a kurucz sereg legderekabb csapatját; a futásnak indult négy gyalogezred magával sodort két lovasezredet is, a harmadikat, egy dragonyos-ezredet, a mi németekből állt, nehogy Sárody példája ráragadjon, maga az ezredes vonta vissza; s ezzel a második sakkhuzás is megtörtént: a kurucztábor három darabra volt szétvágva. A zöme előretört, a tartalékja megfutott, a jobbszárnya el volt szakítva.

Rákóczy, a vész láttára, sarkantyuba kapta a lovát, s a muskétás ezredével be akart vágni a csatatérre, hogy a diadalt visszacsikarja ellenfele kezéből. Személyes megjelenése még talán megfordította volna az ütközet sorsát. Bizonyosan megfordította volna. Túlbuzgó hivei megakadályozták benne. Megragadták a lova kantárát s nem eresztették a küzdelembe. Fátum volt az!… A ki fel akar törni az égbe, annak hinnie kell a saját csillagában… Vagy ott van az a csillag a feje fölött, vagy nincs: ha ott van, akkor mit félnek? ha nincs ott, akkor mit remélnek?

A fejedelem táborának egy része sietve, futvást kelt át a Tirnán s a halmokra vonult fel, a másik rész, a jobb szárny lovassága, zsákmányát nyerge mögé akasztva, mint a ki dolgát legjobban végezé, rugtatott el a Fehérhegyek felé; a harmadik rész, a gyalog hajduezredek, a mik a borsodiakkal nagyon mélyen behatoltak a császári sereg derekába s három hadvonalat keresztül törtek már, vissza már nem vonulhattak, kapták magukat, «előre hátráltak»; keresztül törték magukat még a tartalékon is, az ellenség hátából kerültek elő a Parna patakon át, a futó zömmel épen ellenkező irányban. A negyedik része pedig a kurucz tábornak, az az ötezer lovas a bal szárnyon, még egyre harczolt, s nem akarta elhinni, hogy vége van az ütközetnek, s mikor már a tulsó oldalon Heister bevonult az üresen hagyott Nagyszombatba, Ocskay László még akkor -153- is ott nyargalászott a csatatéren, nagy angol paripája hátán s a hol egy futó kurucz csapatot megpillantott, azt megfordította, vitte vissza az ellenségre.

Az igaz, hogy ott, a hol ő száguldozott, csak temetője volt már a császári hadaknak. Mint a kévék keresztjei gazdag aratás után, úgy hevertek a hullák halomban; lovasai csak futó ellenség visszafordított ijedt képével találkoztak mindenfelé. Dobok, zászlók, fegyverek elszórva hevertek a mezőn, gazdátlan paripák, a magas német nyergekkel a hátukon, száguldoztak rémülten nyerítve, s az ágyúk ott álltak mind a két táborhelyen, magukra hagyva, kuruczé, labanczé, mint valami bitang jószág. Olyan ütközet volt ez, melyben mind a két fél úgy szerteszéjjel verte egymást, hogy egyiknek a hada sem volt többé sereg.

És Ocskay László még mindig azt hitte, hogy meg lehetne azt a fátumot fordítani. Égett az arcza attól a vágytól, hogy a mit a híres nagy hadvezetők, a franczia haditanácsosok elvesztettek, azt ő, a lenézett, kicsúfolt portyázó vezér újra kivívhassa! Csak egy akkora dandárt verhessen össze, a mekkorát Bécs alá vezetett, most ezt a szétzilált ellenséget kiveri vele a helyéből.

Nem vette észre, hogy sisyphusi munkát folytat. A futó csapatok, a miket visszafordít az ellenségre, csak addig állnak helyt, a míg ő velük van; de a mint egy másik rajt állít meg, hogy azt rendbeszedje, rögtön felbomlanak.

E megátalkodott makacs munkájában legjobb alvezéreit itt-ott elhagyogatja, a toborzott csapatokat rájuk bizva, s maga egyedül száguldoz, keresve, hol találna még kurucz csapatot?

Egyszer csak megpillant a császári sereg podgyászszekerei mögött valami háromszáz lovast. Magyar huszárok voltak, világoskék dolmányban, farkasbőr-kaczagánynyal, piros leffentyüs csákókkal. Azt hitte, hogy valamelyik -154- kurucz ezred kompániái vannak ott, s a podgyászt zsákmányolják.

Rögtön arra fordítá a lovát s odavágtatva, elkezdé őket szidni keményen, hogy mit lebzselnek itt, mikor harczolni kellene?

– Nos? Hát? Nem értitek a magyar szót? rivallt rájuk Ocskay. Nem halljátok, hogy mit mondok? Kifúrjam a fületeket? Ki népei vagytok?

Nem kuruczok voltak azok, hanem a császári sereghez tartozó labanczok, a kiket Bagocsay hozott el magával Dunántúlról. Heister nem bizott ezekhez úgy, mint Feirville a maga labanczból lett zászlóaljához s otthagyta őket podgyászfedezetnek.

– Hahhó! kiálta fel erre a kapitány Bagocsay Náczi. Ez a mi emberünk. Csipd meg, fogd meg, legény! Ezer arany van ennek a fején.

Az ezer arany szóra egyszerre megelevenedett az egész csapat, s neki rugtatott a magányos lovagnak, kardot rántva.

– Czéda zsebrákhad! dörmögé fogcsikorgatva, s egyet jobbra, másikat balra vágva, kiugratott a csoport közül, azok hasztalan keresték őt a kardjaikkal a bő mentéjében, a pánczélingét nem járta a kardjuk; keresztülvágta magát rajtuk. Aztán könnyedén elszáguldott előlük jó telivér paripáján.

Hanem az a háromszáz labancz csak a nyomában maradt, s mind szélesebb karéjt alakítva, elkezdte megkeríteni. -155- Ocskay csak szidta őket, hisz utól nem érik. Egyszer aztán megtudta, hogy mi jó szándékkal vannak iránta? Neki szorították a Parna pataknak.

A Parna vize pedig azok közé tartozik, a mik télen is melegek maradnak, nem fagynak be soha, sőt a körülöttük levő sömlyéket sem engedik befagyni. Ezért választotta ezt a patakot Heister hátvédül: ez hiusította meg a kurucz portyázó-csapatok minden törekvését őt hátulról megtámadhatni.

Ocskay belejutott a sömlyékbe; lova csülökig kezdett süppedni az ingoványba: a friss hótól nem vehette azt elébb észre.

Saját csapatja szerteszét csatangolt, s ha látta is valaki közülök ezt a kergetőzést, épen úgy kurucznak nézhette a labanczot, mint a hogy ő elnézte.

Kiszemelt a sömlyékben egy emelkedettebb helyecskét, a mennyi épen egy lovasnak elég; oda kikaptatott. S akkor aztán egyik kezébe fogta a csákányát, másikba a kardját s úgy várta be az üldözőit.

Körül nem foghatták, mert mögötte volt a patak, csak szembe támadhatták meg. De azok mégis háromszázan voltak, ő pedig egyedül; ha minden kardcsapása egy emberhalál volna is, mégis neki kell abba belefáradnia.

E keserves szorongattatásban egyszerre csak rivallgó tárogatóhang szólal meg a mezőn, s Ocskay László egy csapat kuruczlovast lát vágtatva jönni a patak mentében az innenső oldalon. Az már igazi kurucz volt, mást mutat annak az arcza!

Milyen «rajta-rajta!» rivallással jöttek! Egyszeribe elment attól a labancznak a verekedő kedve; pedig azok csak kétszázan voltak, másfél labancz jutott egyre-egyre. -156-

De a min legjobban elbámult Ocskay, az a varázslatos tünemény volt, hogy annak a kétszáz kurucz lovasnak az élén ő saját magát látta lovagolni. Ugyanazon arcz, az a tekintet; a büszke fejhordozás, a fenyegető nevetés, még a hogy a kardcsapásokat osztogatja is, villámsebesen, kaczagva, az ellenséget kérkedő tekintetével megbénítva: maga Ocskay! Így szokta az ember maga magát látni álmában.

Bagocsay, a labancz kapitány, onnan hátulról kommandéroz a csapatjának, tele torokból ordítva:

S arra ez, szakasztott azon a csengő hangon, a mi Ocskay Lászlóé, ezt kiáltja:

– Mi kell te neked Ocskaytól? Labancz! Gyere csak! Itt jövök! Én vagyok Ocskay!

S azzal visszakézzel olyat vág Bagocsaynak a karjára, hogy az kardostól együtt a porba esik.

– Ez az én vágásom! Motyogja magában Ocskay László. De hát hogy vagyok én most ottan? Ott is, meg itt is?

A felmentő csapat siet üdvözölni Ocskay Lászlót. Ráismer a kapitányra, Pongrácz Gáspár az, a szabadcsapat vezére; vele jött Csajághy Márton. Az vezette őt elzüllött ezredese nyomába.

De Ocskay egyre csak arra a saját képmására bámul, a ki még akkor is, mikor már a kurucz csapat zöme megszünt üldözni a labanczokat, egymagában vágtat utánuk, s üti, püföli a hátukat egyedül, a kit ér a csordából. Épen úgy, a hogy ő szokta.

S még azután, a mint visszatér a nagy verekedésből ez a rejtélyes alak, mintha nem lett volna testének-lelkének elég, a levegőbe is csapásokat osztogat a karddal. Akár csak saját magát látná Ocskay László.

Olyan nagyon hasonlítottak egymáshoz, csak két év korkülömbsége volt közöttük. Ocskay Sándor nem volt ugyan olyan szép férfi, mint a bátyja a mindennapi életben; de a harcz hevében szakasztott hasonmása volt Lászlónak.

A két testvér átölelte egymást forrón. Gyermekkoruk óta nem látták egymást szinről-szinre. Mind a kettő bámult azon, hogy olyan nagyon hasonlít a másik hozzá.

Igaz volt. Az éj alászállt. Abba kellett itt már hagyni minden munkát. A takarodó bús hangja üvöltött a síkságon és a hegyek közt egyformán: a tárogató oly messze elhallik!

Mikor Ocskay László, öcscsét és Pongráczot előre bocsátva, maga Csajághyval a csapat hátulján lovagolt, azt mondá neki:

– Tudod, mért mondtam neked az imént azt, hogy «hátha nem jókor?» Másodperczeken fordul meg a fátum. Ha ti még egy másodperczet késtek, én már azon gondolkoztam, hogy élve nem hagyom magam labancz kézre kerülni: egy pisztolylövés a homlok közepére megszabadít közülök. És akkor milyen derék dolog lett volna. Én itt maradok; eltemetnek. Ilonka özvegy lesz, szabadon bocsátják; helyettem feltámad az én alter egom, a ki őt szereti. Milyen jól jártunk volna mind a hárman.

Az éj alászállt, a harcznak vége volt már, egyes elzüllött csapatok loholtak még erre-arra az esthomályban, nem keresve, hanem kerülgetve egymást. Nem kellett -158- már senkinek ellenség. Kurucz igyekezett a kuruczhoz, labancz a labanczhoz találni – valahová, – erre-arra. – Az ágyúk ott maradtak a síkon, egymással szemközt ásítozva, őrizet nélkül, lovak nélkül, mintha ők akarnák még maguk szakállára folytatni a nagy bajvivást. A véres hómezőn nyögnek, kiáltoznak a világ minden nyelvén az ott hagyott sebesültek, a kiket senki sem jő felszedni; a csatatér hyenái, a fosztogató marodeurök még elég dolgot találnak az elhagyott podgyászszekerekben, csak azután kerül a holtak, sebesültek kifosztására a sor; az eltemetés a jezsuiták dolga! S ezen az elpusztult csatamezőn barangol alá s fel, gyalog, fedetlen fővel egy magányos ember: – Feirville, a kuruczhad franczia táborvezére. Bámul és bolyong. A maga rendes eszével és strategiai ismereteivel ki nem birja okoskodni, hová lett a háta mögül a kurucz tartaléksereg? hová tünt el a fejedelem? a hatalmas testőrmuskétások, a harczedzett palotás-ezred: Esze Tamás hajdui, az igazi hajduk, a legelső felkelő sereg? Föld nyelte el őket? Nem is látták az ellenséget! Merre mentek? Ki mondja meg?

Találkozik erre-arra bandukoló csapatokkal. Kérdéseket intéz hozzájuk. Azok nem értik a kérdést, ő meg a választ. Annyit már ért, hogy egy elveszett csatatér közepén maradt magára, a hol az ellenség az úr, meg kell adnia magát hadifogolynak. Kinálgatja a kardját mindenkinek, a kit útban talál. Senki sem érti, mit akar? Vállat vonnak, odább mennek. Utoljára rábukkan egy csapatra, mely egy fűzfa rekettyésben húzta meg magát, s onnan nem akaródzik előjönni. Nem ismer rájuk, mert azok minden jelvényt letéptek magukról; de a megszontyolodásukból sejti, hogy kicsodák? A második német zászlóalj maradványa az, mely a kurucz táborban küzdött és nem szökött át, csak meglapult, mikor a vastaga következett a bajnak. Ezek közé vegyül a tábornok, s ott töri rajta a fejét a tenger-éjszakán át, hogy miként lett ez az ütközet elvesztve. -159-

A JÓ SZOLGÁLAT JUTALMA.

Délig nagy volt a vidámság Nagyszombat kulcsos városában, a mit a hajdani világban «Kis-Rómának» neveztek kilencz templomával. Tele volt a levegő jó hírekkel. A kurucz sereg előhaladását jelezték a tornyokból. Dúló Pál kapitány uram, a helyőrség főparancsnoka, óránként kapta a tudósításokat a harczmezőről, s azok csupa diadalhírek voltak.

Soha annyi áldomást nem ittak még karácsony ünnepén, mint ezen a napon Nagyszombat városában.

A jezsuita-atyák nagy kolostorában várták magát a fejedelmet az ütközet bevégezte után pompás lakomára. Kétszáz személyre voltak felterítve az asztalok, a fejedelem ülőhelye előtt volt az asztalra feltéve egy remekművü pörkölt mandolatorta, góth stylben építve, annak a tetejét ékesíté egy teljes ornátusban levő kurucz vitéz czukorból.

Másutt azonban nem vártak olyan sokáig; hanem délre haladván az idő, az uraságok hozzáláttak, hogy legalább áldomásaikkal segítsék elő a nemzeti ügyet s kegyetleneket ittak a kuruczok diadalára.

Ebéd vége felé, mikor az a hír érkezett a csatatérről, hogy már a kurucz sereg hadzöme is belevágott a harczba s erősen birokra kapott a labanczczal, szorítják Heistert mindenfelől: akkor azt mondá Dúló Pál kapitány uram, felkelvén az asztaltól, hogy «de már magam is kimegyek közéjük, s elhozok egynehány német parókát.»

Nem telt aztán bele félóra, hogy Dúló Pál kapitány uramat magát hozták haza – keresztül lőve.

Elhitték aztán, mikor szemeikkel látták, hogy fut végig a városon hajdu, lovas, muskétás, palotás, összekeveredve, ész nélkül, rend nélkül. A fegyveresek kitakarodnak -160- a városból, a nép sivalkodva fut végig az utczákon: sir, jajgat a gyönge szivü sokaság.

El van határozva, hogy meg kell nyitni a győzelmes császári vezér előtt a kapukat, s vendégszeretettel kell őt fogadni.

A jezsuita atyák kolostorában hirtelen levették a pörkölt tortáról a czukorból készült kurucz vitézt, s tettek a helyébe másik czukorvitézt, a ki pánczélos német lovagot ábrázol, s az egész convent ott várta a kapuban a kiséretével együtt megérkező császári tábornokot. A perjel hozzá kezdett a latin dikczióhoz. Heister türelmetlenül vágott a szavába:

– Bene! bene! Tudom a többit. Etcaetera, etcaetera! Az egész oratio Rákóczy számára készült; s most ti csak «dux»-ot tesztek a «princeps» helyébe, s nekem akarjátok feltálalni. Nem kérek belőle. Inkább akarom látni azt a lakomát, a mit a «serenissime princeps!» számára készítettetek. Éhes vagyok, mint a farkas! Aztán küldjetek jeget, hadd borogattatom a pofámat. Nem látjátok, hogy ütleget kaptam? most jövök a korcsmából: nagy «Keilerei» volt.

Valóban Heisternek a félképe úgy fel volt dagadva kékre-pirosra attól az ütéstől, a mit Balahó kardlapjától kapott, hogy a félszeme szinte eltünt a daganatban; a mi semmivel sem tette az ábrázatját kellemesebbé.

Ez is növelte a boszuságát; de különben is haragos volt. A mai nap nagy veszteségeket okozott neki. – Mint tapasztalt hadvezér, magában jól számot vetett az iránt, hogy ez rá nézve egészen pyrrhusi győzelem volt. A kurucz tábort csak szétbontotta, de meg nem semmisítette; ellenben a saját magáét úgy meggyöngítette, hogy nem képes Rákóczyt ujra megtámadni, s most azt sem tudja, hogy merre van előre, merre hátra. – Még hozzá ez az -161- ütés az orczáján. A sebet édesdeden türi az ember; de az ütés daganatja keserves.

– Tálalni! tálalni! Aztán semmi hosszú asztaláldás. «Hála Isten; van mit enni; Ámen.» Üljön le kiki, a hol helyet talál. Aztán hogy mondják a barátok: «a potu incipe coenam.» Iváson kezd a vacsorát. – No a mai meg van szolgálva.

Siettek a kivánságának eleget tenni, s hozták legelébb is a seres kancsókat, tele habzó árpalével.

– Csak ezt a balfelől való széket hagyjátok mellettem üresen, ide az én legkedvesebb testi-lelki barátom fog ülni, a kinek legtöbbet köszönhetek! Az ő segítsége nélkül ma szépen járhattunk volna. – De hol kóborog az ilyenkor? – Menjetek utána! Mondjátok neki, hogy siessen. Addig nem tudok se enni, se inni, a míg ezt a derék vitézt mellettem nem látom.

Heister ugyan nem mondta a nevét a nagyon sürgetett testi-lelki barátjának; de az ordináncz tartozik azt a maga eszétől is kitalálni.

Minthogy azonban a két ordináncz mindegyik külön tartja a maga eszét, annálfogva az egyik igy találta ki a tábornok kivánságát: A ki a mai nap diadalához legtöbbet segített, az bizonyára az áttérő Scharodi volt. Annálfogva rohant azt felkeresni és tudatni vele a magas kitüntetést, hogy a mai lakománál a tábornok saját maga mellett tartott fenn a számára egy helyet, s addig ebédhez sem fog, a míg a vitéz urat ott nem látja.

A másik ordináncz azonban ugy okoskodott, hogy a ki a mai napon legjobb szolgálatot tett Heisternek, az Czobor Márk hadnagy úr volt; mert ha ő jókor nem jön a pisztolylövéssel, a kurucz kardcsapás véget vet az egész ütközetnek. S ez volt a helyesebb magyarázat. Ez találta el az igazit. Hamarább is visszaérkezett az elsőbbinél s jelenté a tábornoknak, hogy vitéz báró Czobor Márk hadnagy -162- úr azonnal ott fog teremni, csak elébb a templomba ment.

– Mi a kakukk! Soha sem hittem, hogy az én hadnagyom olyan igen áhitatos. Recsegteté a hangját Heister.

– Nem azért biz az. Hanem mivelhogy a város összes asszony- és leánynépsége féltében a nagy templomba menekült; a hadnagy úr odasietett megnyugtatni a hölgyeket, hogy csak oszoljanak a házaikba haza; nem lesz semmi bántódásuk.

– No nézd! A svadronőr! Első dolga, a mint a nyeregből leszáll, az asszonyok után látni. Ez még az evésnél-ivásnál is elébb való neki.

Heister tettetett haraggal rivallt rá. – Nagyon jól illett neki, mikor tréfából haragudott. Ez volt nála a két véglet: komolyan dühösködni, vagy tréfából. Közben nem volt semmi.

– Hadnagy úr! Mi dolog ez? Mikor önre várunk, ön szoknyák után szaladgál!

– Tábornok úr, szólt Czobor Márk, azt mondja a német: «Frauendienst vor Gottesdienst», «a női szolgálat elébbvaló mint az istentisztelet».

– De nem elébbvaló, mint a katonai szolgálat! No hát! Igazodj! Tisztelegj! Aztán idd ki ezt a kancsót egy hajtásra lélekzetvétel nélkül. Ugy ni! Már most ülj ide mellém!

S minthogy voltak a társaságban rangra előkelőbb főtisztek, a kik e megkülömböztetésért méltán megneheztelhettek, azoknak elmondá a tábornok az egész történetet a vakmerő kuruczczal, a ki őt csaknem levágta a tábora közepén, s kettőbe hasítja, ha ez a derék magyar ifjú ott nincs, s biztos kézzel halálra nem lövi az eszeveszettet.

Erre aztán általános lett az elismerés a derék magyar vitéz iránt, ki valóban lényegesen hozzájárult, hogy – -163- ezt a lakomát ne Rákóczy Ferencz költse el a szép refektoriumban.

– De ez a legérdekesebb, monda Czobor Márk, a mint magához térhetett a dicséretzáporból, hogy miként ismerhette fel az a vén kurucz a tábornokot annyi katonatiszt közül, holott a vezér nem szokta magát külső pompával megkülömböztetni. Hát a mint a lelőtt kurucz ruháit megmotozták, a mellénye alá dugva ezt a képet találták meg.

Azzal átadta Heisternek a rajzolt torzképet, a minek elfintorított vonásaiból is egészen ő rá lehetett ismerni.

Heister olyat ütött az öklével az asztalra, hogy a tortán álló czukor labancz leesett a vártáról s a nyakát törte legott.

– De ez már valami istentelenség! Hát igy nézek én ki, mi? Hát igy áll az én szám félre, he? Meg ez a bajusz! Egyik le, másik fel! Ki volt az a gazember, a ki ezt idekarmolta?

– Itt biz az. – Pinxit Scharodi. – Hallatlan szemtelenség. A szemem káprázik. Nézzétek: igaz-e?

A carricatura körútat tett az asztaltársaság közt, mindenki nevetett: e biz a tábornok s mindenki azt mondá: ez a név bizony Scharodi.

Heistert pedig annál jobban ette a méreg, mentől inkább ráismertek arról a torzképről.

Mindétig mosolygó arcza most még jobban tündökölt attól az örömtől, hogy a fővezér őt extra-ordinánczczal hivatja a díszlakomához. Maga a jó lakoma is a gyönge oldalai közé tartozott mindenha.

A tábornok akkorát ugrott a székéről erre a szóra, hogy a parókája kétfelé repült a fején mint két sasszárny, -164- behemóthi hangon rivallt rá kegyetlen haraggal a tisztelkedőre:

– Hát te, pernahájder! Még a szemem elé mered tolni a pofádat! Hol a profósz? Kurta vasat neki s le vele a kaszamátába.

– Mivel érdemletted? Hát ide nézz! Kinek a kutyakörme kaparása ez a csúf kép itten? Tagadd el! Alatta a neved. Hát ilyen fertelmes diótörő vagyok én, mi? Ilyen csúf pofa az enyim? – De még hagyján! – Hanem az az istentelenség, hogy te ezt egy gonosztevő haramia kurucznak a kezébe adtad, hogy erről rám ismerjen az ütközetben. Az ördög ficzkó odalopakozott hozzám s egy bolond nagy pallossal olyat ütött a fejemre, hogy itt van a helye, nézd! A félszememmel nem látok. S a másik csapással kétfelé hasít, ha az én derék barátom, ez a magyar ifjú, a kinek a nemzetéért nem tettem semmit, meg nem ment, le nem lövi, mint a tököt. Ennek köszönhetem, hogy most férgek pecsenyéje nem vagyok. Tudod ezt? áruló!

– Tábornok úr, én áruló nem vagyok. Az a kép nem bizonyít semmit, legfeljebb azt, hogy én még akkor is, a midőn az ellenség táborában kényszerítve szolgáltam, annyira el voltam telve excellentiád iránti tisztelettel, hogy a képmását igyekeztem ideál után vázlatozni.

– Már, tábornok úr, vagy jól van találva ez a kép, vagy rosszul. Ha jól van, akkor nincs ok a neheztelésre: nem a szépség a férfi érdeme. Julius Caesar is csúf volt. Ha pedig nincs jól találva a kép, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy rossz pictor vagyok; de nem vádolhatnak azzal, hogy erről a képről ismertek rá excellentiádra. S ha tábornok urral ily baleset történt, azt nagyon sajnálom; de ennek se nem én, se nem az a vakarintott kép az oka, -165- hanem a tábornok úr korlátolhatatlan vitézsége, a ki maga legelől rohant az ellenség sorai közé.

– Semmi hizelkedés! Semmi rókafarkcsóválgatás! Te okoztad a legnagyobb veszedelmet nekünk az ütközetben.

– Nem olyan bőségesen, mint képzeled. Mult éjszaka a küldönczöd által azt izented nekem, hogy az ütközet kezdetén azonnal átjösz a táboromba, s én az egész haditervemet erre a mozdulatra alapítottam. Erre vártam az intézkedéseimmel. Te késlekedtél. Ez alatt a kuruczok betörtek a balszárnyomba, felprédálták a podgyászomat; a jobbszárnyon halomra aprították a legjobb ezredeimet. Én folyvást a te igért mozdulatodra vártam. De te csak a makkot sütötted ottan, egy helyen állva, mint egy olajbálvány. Mikor aztán én végre segítettem magamon egy merész döntő csapással, akkor álltál te is elő, mikor már láttad, hogy a győzelem az én részemre hajlik, hogy a fejedelmed hadai megbomlottak. Nem jutalmat érdemelnél ezért, hanem büntetést. Magad degradácziót, a csapatod megtizedeltetést.

A tábornok jobbján ülő Esterházy, magyar labancztábornok odasugott a fülébe:

– Nem kell ilyen szigoruan bánni a szökevényekkel; mert elvesszük vele a kedvét másoknak az áttéréstől.

Ez egy kissé helyre igazította a tábornok haragos kedélyét. Csak az utómérgét adta még ki, egyes megtisztelő czímekben.

– Bolond! – Fakutya! Pernahájder! – Szamárevő. – Elmehetsz. – Tizmérföldnyire a testemtől távol maradsz. – Hajnalt se vársz, megindulsz Beczko várába, a csürhéddel együtt.

– Ne mekegj! A te dolgod, hogy odajuss. Megy veled kiséretül a három kompánia Bagocsay-lovas. Vigyáz egyitek a másikra, hogy el ne szökjetek, – nem kelletek a -166- testemhez közel. Jó lesz nektek Beczkóban, onnan nem lehet elszökni. Mehet, kapitány uram.

– Kotródj eblábolva! Mert ha még egyszer küldelek: zászlótartónak foglak czímezni.

– Nem kérdeztem. Aztán majd ha egyszer nagyon sok érdemet szereztél magadnak, s valami jutalmat akarsz kapni érte, hát csak ennek az úrnak czímezd a folyamodásodat, tudod?

S háta mögé fordított kezével odatartotta eléje azt a famosus torzképet: «Szamárevő!»

Scharodi fogcsikorgatva távozott, az arcza sárga volt a szégyentől és az epétől. Csak már «szamárevőnek» ne nevezték volna, a miért a sileziták legjobban haragusznak.

Heister igy szokott bánni az emberekkel. Ő csak büntetni tudott jól, jutalmazni sehogy.

KÉT KARÁCSONYFA.

A kis Jézus a bécsi Küszdenpfennig-palotába is meghozta a maga drágalátos ajándékait. A gyermekek örömestéje ez. Ha a puritanismus minden ceremoniát ki tudott is küszöbölni a vallásgyakorlatból, a karácsonyfát nem birta ledönteni. Az minden évben kizöldül. Pedig gyökere sincs. Ott gyökerezik a gyermekek emlékezetében. «Tavaly is volt, az idén is lesz?» «Tavaly is hozott valamit a Jézuska, vajjon mit hoz az idén?» Akármit higyjenek a pogányok, a skeptikusok, a socinianusok, a bafometimádók, a gnosticusok Krisztus idvözítő voltáról: hogy a születése napján sok millió embert idvezít, az bizonyos. Azokat, a kik legméltóbbak rá: a gyermekeket. -167-

Micsoda leskelődő várakozás ez! micsoda álomüző kiváncsiság! micsoda kölcsönös egymást jónaklennimuszájszintés! a míg az «angyalka» azt mondja, hogy szabad, megnyilik az ajtó; s feltárul az a látvány, a mihez fogható gyönyörüségeset az ember soha többet e világi életében nem lát. Az a szép zöld fa, a minek minden ágán virág helyett egy tarka viaszgyertyácska ég; a pompás repülő angyalkák czukorból, a lefüggő déligyümölcsök, a mikkel az angyalka parancsára a meddő fenyőfa megrakodott: aztán az a sok megbecsülhetetlen drágaság, a mit az a tündöklő fa fényes árnyékával betakar: találja ki minden ember, melyiket hozta a számára a kis Jézus? Hát még aztán azok a ragyogó arczok, amik ebben gyönyörködnek.

A legkissebbiké az elsőség joga. Ő válogatja ki, hogy melyik drága ajándék kinek szól a kincshalmazból.

Legelső, a mi az «enyim.» A gyermek nem tud tettetni. Nem takargatja, hogy a világban az első ember az «én.» Az aranyos pálczaló, meg a czifraostor, aztán a négylovas szekér, ez az enyim.

Aztán következik a «bátya.» Az a második ember a világon. Az a bámulat tárgya, a tekintély. Ha a kicsiny kap valami jót, azt mondja: «a bátyámnak is!» addig a magáéhoz nem nyul, bátyjának kiszemeli a rézágyucskákat, meg az aranyos szablyát, a nyillövő puskát. Ez az övé.

Az anya kapja a bogláros fejkötő-tűzőt, az Ozmonda néni a homlokszorító feronièr-t, s a gyóntató atya a himzett oltárvánkost. A cselédség is sorban megkapja a magáét.

– Hát az apának nem választasz ki semmit? kérdi pater Renatus, nyájasan megczirógatva a gyermek piros orczáját.

Csakugyan volt valami karácsonyi ajándék ottan maga Rákóczy Ferencz számára is. Pater Renatus maga hozta azt. (Azaz, hogy pater Renatus által küldte az angyalka.) Egy remekművű sakktábla, elefántcsontból, achat- és chalcedon-figurákkal. A kicsike nem reflektált rá.

Sarolta herczegnő ijedten sziszszent fel, Ozmonda szája elé kapta a kezét, Pater Renatus elmereszté a szemeit.

– Nem, kis fiacskám. A korona nem játékszer; a Jézuska mást hozott az apának. Nézd, ezt a csecse játszótáblát.

A kis fejedelmi poronty megrázta a fejét s megvetésre pittyesztve az ajkát, azt mondá:

– Az én apám igazi háborúst játszik! s azzal durczásan ment ki a szobából, otthagyva az ajándékait. Tartsa meg magának az angyalka a drága kincseit, ha azt nem tudta elhozni, a mi az apának volt szánva.

– Én meg nem foghatom, honnan veszi ez a gyermek ezeket a gondolatokat? mentegeté lelkét Sarolta herczegnő a gyóntatóatya előtt. Itt ennél a háznál senkitől nem hall ő erről egy szót sem.

– Imádkozzék érte, kegyelmességed, minden reggel és minden este tizenkét Úr imáját és tizenkét üdvözletet, hogy az Úr fordítsa el a gyönge gyermeki szivről e veszedelmes -169- gondolatokat, a miket a gonosz csepegtet az ő ártatlan szivébe!

A két hölgy pedig alig várta, hogy az éjféli misének, ami a házi kápolnában tartatott meg, vége legyen s a gyóntató eltávoztával magukra maradjanak.

Hogy Rákóczy döntő ütközetre készül e napokban, azt egész Bécs városa tudta. Lesték naponkint Heister stafétáját.

– Egy török «nimetullahita» dervistől tanultam én egyszer valami bűvészetet, monda a szőke hölgy Sarolta herczegnőnek, a miből jövendőt lehet mondani. Azt kérdezzük meg.

Egy nagy velenczei kristály-palaczkba tiszta vizet töltöttek, s abba Ozmonda egy kis phiolából valami zöld nedvet öntött belé. Az, a vizbe vegyülve, ezt egyszerre felháborította, az egész palaczk tartalma zavaros barna szint öltött, a miben, mintha felhők gomolyogtak volna. Lassankint a felhők alakot öltöttek, zöld és veres mozgóképek kezdtek egymástól szétválni, kigyózó, tekergő, foszlányos szörnyalakok. Mintha egymással küzdenének előre-hátra dulakodva, szétterjengve, csoportosulva.

– Mikor a fenékre leszállnak, a veres és zöld együtt megint barna szinüvé lesz.

– Utoljára a zöldek felemelkednek mind a felszinre, -170- a veresek szintén, a zöldek középen maradnak, a veresek az üveg szélén köröskörül.

A két nő úgy elbölcselkedett a török bűvészet horoscopja felett, hogy egészen megfeledkezett a karácsonyfáról; a minek a viaszgyertyái egyenkint elaludtak, csak a czukorangyalkák, a fehér galambok himbálóztak még az ágain…

… És épen ebben az órában II. Rákóczy Ferencz is ott állt a maga karácsonfája alatt, a Nagyszombat fölötti erdős halmon: előtte az őrtüz, kezében az emlékkönyve, a mibe az elvesztett ütközet nehéz tapasztalatait jegyezgeté, a nagy karácsonyfáról oda hullanak reája, a miket az angyal hozott, a jégcsapok, a száraz levelek, a széttört nagy tervek, a porrá lett remények. A karácsonyfa ágain megrebbennek a károgó hollók…

Újesztendő napján már megtudta Sarolta herczegnő, hogy mit jövendölt a török nimetullahita dervis horoscopja. Egész Bécs megtelt a diadalhirrel.

Az utczán trombitaszó mellett hirdették a heroldok a császári fővezér roppant diadalát, a kurucz hadak végső veszedelmét. Nyomtatott lapokat adtak ki, a mikben el lettek számlálva a kuruczok veszteségei: a számtalan halott, a tömérdek fogoly, hadizsákmány. Maga a fővezér is foglyul esett. Eleinte azt hitték, hogy maga a fejedelem; később bevallották, hogy nem az; Rákóczy csak veszélyes sebet kapott, futva elmenekült; de elfogatott a franczia király hadvezére a kurucz seregnél.

Sarolta herczegnőnek is ki kellett világítania a maga ablakait ennek a diadalnak az örömére, s ott kellett lennie a Te Deum laudamuson a szent István-templomában. -171-

Az ablakából láthatta a triumphalis menetet, mikor a diadaljeleket meghozták: egész szekereket megrakva a kuruczok rézdobjaival, feltűzködött zászlóival, s egy nyitott hintóban a fogoly Feirvillet, a kit közcsufondárosságul körülhordoztak a város utczáin.

Sarolta herczegnőnek hallania kellett azt a gúnyordítását a népnek, látnia kellett, hogy dobálják utczahosszant sárral az ő férjének a zászlóit.

– És én még sem hiszem, hogy mindennek vége; suttogá Ozmondának. Hogy lehetne ezt megtudni?

– S ha útközben elfognának? Gondold meg, hogy két táboron kellene keresztül vergődnöd, a császáriakén, meg a magyarokén.

– Mind a kettőhöz találnék módot. A császári seregben is van egy tábornok nagybátyám, a fejedelmi seregben is. Tudnám a módját, menedéklevelet kapni egyiktől is, másiktól is.

– Gyónás alakban? Hát hiszen az ember csak a bűneit szokta meggyónni. Kér valaki absolutiót a jó tetteiért, a mik titokban lettek elkövetve? Bűnöm nekem az, -172- hogy az én férjemet szeretem, hogy vele együtt lenni akarok? Nem esküdtem-e meg az oltár előtt arra, hogy «véle tűrök, véle szenvedek; se jó, se rossz dolgában soha el nem hagyom?» Bűnöm nekem az, hogy a férjemnek vissza akarom adni a gyermekeit? Bűnöm nekem az, ha az Istenhez imádkozom, hogy adjon diadalt az én szerelmesemnek? Óh bizonyára, én nem fogok ezekért pœnitentiát tartani.

– Pedig mégis megtudták valahonnan, hogy a Türkenhausból én a nagy hársfa segélyével éjjelenkint leszöktem hirt hozni és vinni; holott csak ketten tudtuk azt, s Ocskay vakmerő kisérlete után rögtön ide szállították a herczegnőt a Küszdenpfennig-házba, a honnan a Favoritára nem lehet ellátni.

– A nyomtatott lapok, a miket hozzánk küldenek, elhallgatták az egészet, hanem az irott lap, a «Scandalia,» a miket a «Burzen»-ekben készítenek, elmondta: abban olvastam. Azóta még jobban őrzik a fejedelemnő lakását. Ez a Küszdenpfennig-ház egy valóságos kis erősség.

– Elmondom. Itt jön a vizkereszt ünnepe. Ez a diákság szabadalmas napja. Ekkor járják be a «currendfiuk» az egész várost, zsolozsmákat énekelve, s beszedik érte a «litániagarast.» Néhol a termekbe is behívják őket; másutt csak az udvaron hagyják énekelni, aztán az ablakból hajítják le a pénzt, a mit nekik szántak, papirhüvelybe téve; a papirt meggyujtják, hogy a diák a sötétben rátaláljon a pénzdarabra. Este én is felöltözöm diáknak, a tornáczon és lépcsőgádoron lelopózom az udvarra s rákezdem a gajdolást. Erre a kapus ki fog jönni nagy mérgesen, azt hiszi, kivülről osontam be, míg ő bóbiskolt s kikerget -173- az udvarból. Azután, mint éneklő «baccalár» bejárhatom egész Magyarországot; ott szivesen látják mindenütt a peregrináló diákot s nem gyanakodnak benne. Így eljutok a fejedelemhez. Ő pedig már tudja, hogy ki vagyok?

Saroltának tetszett ez a kalandos terv. Gyanutalan szive nem is sejté, hogy a mit Ozmonda előtte elmondott, az csak szemfényvesztés. Nincs annak semmi szüksége erre a koczkáztatott alakoskodásra, s ha mégis megteszi azt, valami más oka van rá, hogy megtegye.

BELIÁL LEÁNYA.

Scharodi szerencsésen eljutott Beczkóba a csapatjával. Babocsay labancz-huszárjainak ugyan kétharmadát elfujta odáig a szél; hanem a német gyalogság együtt maradt. Senki sem háborította. A kurucz csapatok is úgy szét voltak zilálva, hogy egy-egy zászló alatt csak két-háromszáz ember maradt meg, a többi haza ment, kipihenni a harcz fáradalmait. Ocskay csak akkor tudta meg Csajághy portyázóitól, hogy Scharodi csapatja lement a Vág mellé, mikor már késő volt útját állni; de külömben is szüksége volt jó időhaladékra, a míg a saját ezrede megint összegyülekezik. Mert az volt ám ez idő szerint a hadiszokás. A kuruczság könnyen megszaladt, szétbomlott, eloszlott a világ minden szelei irányában: hanem aztán rövid időn épen olyan könnyen összegyülekezett megint, s mintha semmi baj sem történt volna, újra kezdte a «nemulass»-t.

Elég volt annyit tudni, hogy Scharodi Beczkóban van. Nem mehet onnan el. Ott majd megnyomják!

Dejsz a nagyszombati «tüzkeresztelőért» megkapja a «stolát!» Hátra van még a számára egy sakramentum, az «utolsó kenet.» -174-

Heister jónak látta a nagyszombati ütközet után nem erőltetni a háborút Rákóczyval: a hadait szétosztá a Fehérhegy alatti városokba téli szállásokra. (Azoknak ott sorban igen víg életük volt; minden esztendőben kétszer tarthattak Te Deum laudamust, egyszer a kuruczokkal, másszor a labanczokkal.)

Beczkó vára akkor pompás erősség volt; még a mostani romjaiban is fel lehet ismerni hajdani hatalmas voltát. Egy meredek sziklatömeg homlokán emelkednek még most is a «Bolondócz»-nak hitt fellegvár falai; a góth stylban épült toronymagas kápolna belsejében még láthatók a frescofestés maradványai, a pilléreken a szárnyas angyalfő-faragványok. Ez volt Stybor vajda palotája. Ott van a természetalkotta erkély, a honnan a vajda, a vipera-csipéstől megdühödve, vakon alárohant; ott a kapunagyságú ablak, ahonnan Beczkót, a bolondot aláhajították. A vérét lemosta a zápor, de a nevét nem moshatta le a várról: az megmaradt Beczkónak, Bolondócznak. Három oldalról maga a meredek szikla tiltja az ostromot, a negyediket, a meneteles oldalt két magas rovátkozott kőbástya védi, melyek közül az egyik a külvárost kanyarogja körül, a másik a belvárost és a várat keríti el, boltozatos kapukkal elzárva. Alatta a Vág vize folyik.

Azonkívül, hogy természet és erőditvény védi, még az az oltalma is van, hogy három hatalmas vár között fekszik, mintegy a háromszög közepén; e három vár Trencsén, Vágujhely és Temetvény. Mind a háromban erős császári dandárok feküsznek közelben. -175-

A ki Beczkót be akarja venni, úgy igyekezzék vele, hogy elkészüljön, a míg azok ott feküsznek; mert, ha megvárja, a míg felkelnek, úgy ott szorítják, mint az egérfogóban.

Este indult meg a hirtelen összegyüjtött dandárával a báni hegyek közül; lovasezredeit a Vág gázlóihoz küldé, hogy a segélyül siető vágujhelyi császári seregnek útját állják, s maga a hajduságával megrohantatá a külváros bástyáit. Az első ágyulövésekre, nem várva a réstörést, lábtókat vetettek a talpasok a falnak, úgy másztak fel a bástyákra; a külvárosban rácz őrség volt; azzal hamar elkészültek; hanem a belvárost Scharodi német muskétásai védték. Itt nagy vérbe került az ostrom. A külváros házait valaki meggyujtotta; ez aztán elég világossá tette az éjszakát, támadók és védők jól láthatták egymást. Elkeseredett volt mind a támadás, mind a védelem. Az a csapat, mely a nagyszombati csatában zászlót változtatott, jól tudhatta, hogy nem számíthat irgalomra, s védte magát a kétségbeesés erejével. Az is kevés volt. A hajduság, boszut ordítva, rohanta meg a várkaput. Elől ment Csajághy, fejszével a kezében. Hogy még nagyobbnak lássák, granatéros medvebőr-süveget nyomott a fejébe, úgy rohant neki a puskatüznek. Nyolcz golyó találta el a testét; de egy sem ütött rajta valami nevezetes sebet, csak köppölynek járta meg: számba se vette valamennyit. Hatalmas fejszecsapásai alatt döngött, recsegett, bedőlt a várkapu, s omlott be rajta a vérszomjas hajdusereg.

De az ellenfél sem igen könyörögte a kegyelmet. A várfalakról elüzetve, az utczákon végig védelmezték magukat a labanczok. Kard és dákos harczolt egymás ellen. Egyes házakból lövöldöztek a kuruczokra; a mi a viadalt még elkeseredettebbé tette. A nagy templom előtt megujult a tusa. A labanczok bevették magukat egy templomba s -176- onnan puskáztak az átvonulókra. Nem a mostani templom volt az, nem a Ferenczrendiek kolostora. Ez a templom és kolostor a vörös barátoké volt. Ennek a szerzetnek különben is veszett híre volt a nép előtt. Bálványimádással vádolták őket. A külföldről elűzött templáriusok maradványai voltak. Ők is belekeveredtek a tusakodásba, a minek az lett a vége, hogy a kit a templomban találtak, mind leölték: a katonát, papot, vegyest. A templomot pedig kirabolták, föl is égették.

Maga Scharodi, ötvened magával, keresztül vágta magát a mészárláson, s felmenekült Bolondóczba, a fellegvárba. A boszuittas hajduság oda is utána.

Ocskay László a Vág partjáról intézte az ostromot; oda hozták neki az izeneteket a nyargonczai a bástyákon belül történtekről. Neki hadvezetői feladata volt nemcsak az egész várvivást vezényelni, hanem egyuttal a Vág tulsó partján gyülekező császári seregekre is ügyelni. Vágujhely ott van a szomszédban, s ott áll Viard tábornok egy egész dandárral. Az égő Beczkó lángja hirdeti neki, hogy mi történik ideát, Bolondócz falai csak úgy ragyognak tőle az éjszakában. Ott is terem a tábornok egész lovasságával a túlparton, csak hogy a Vág most meg van áradva, zajlik, nem jöhet át rajta: kénytelen felkerülni Trencsénnek, ahol állóhíd van, de azalatt Beczkóval végeznek.

Egy hirnök, aki a városból jön, jelenti Ocskaynak, hogy a belváros is be van véve: a hajduság dühös, a miatt, hogy a házakból és a templomból lövöldöztek, s megtorlásra készül. Ocskay visszaizen, az hogy ártatlan lakosság életét kimélni kell; különösen asszonyembert meg ne bántson senki, mert a ki egy fehérszemélynek csak a ruháját is megtépi, az halálfia.

Nem felejthette Ritschán mondását: «a hogy ti bántok a mi asszonyainkkal, akként bánunk mi is a tieitekkel».

Virradatkor látta Ocskay, hogy az ellenségnek csekély maradványa a meredek úton a fellegvárba menekül futvást, s hogy a hajduság lábtókkal készül a sziklákat megmászni. -177- Gyorsan odafuttatá egy segédét azzal a parancscsal, hogy hagyjanak fel ezzel a vakmerőséggel. Azok odafenn, akármilyen kevesen vannak is, de granátjaikkal az ostromlókban nagy pusztítást tehetnek, bombavetők nélkül a fellegvárat nem lehet bevenni.

Egész reggel lett, mire ez a küldöncze visszatért. Azalatt Ocskaynak a figyelmét mind a túlparton levő ellentábor sürgése-forgása foglalta el. Kiszámítható, hogy Viard tábornok ma, akárhogyan igyekszik is, a trencséni hidnak kerülve, ide nem érhet; a gázlónál pedig várják.

– A hajduság nagynehezen elállt a bolondóczi ostromtól; hanem aztán boszujában neki esett a rablásnak városszerte.

– Már azt pedig aligha meg nem teszik, akárhogy ki van adva a parancsolat. Mikor végigjöttem az utczán, épen akor hurczoltak a városházához egy asszonyt, a kin semmi öltözet sem volt.

– Biz a két szememmel láttam én azt, s a gyönge selyembőréről itélve, alighanem uri asszonyság volt, még pedig fiatal.

– De ez már istentelenség! kiálta indulatosan Ocskay, s sarkantyuba kapva paripáját, azt mondá a segédének: «Kisérj oda!» s azzal vágtatott be a városba.

A városház előtt csoportosan álltak a hajduk s hevesen beszéltek egymás közt.

– Odabenn van! Dejszen ott van ő keeme! felelgetének a hajduk, mint a kik valami nagyon bölcs dologban érzik magukat tudósoknak. -178-

– Hol van Csajághy? kérdezé az őrtállótól, a ki a tanácsterem ajtaja előtt kivont karddal strázsált.

Ocskay betaszítá az ajtót s arra a látványra, a mi legelőször szemébe ötlött, az egész lelke felháborodott.

Két hajdu között, a kik kivont karddal voltak odaplántálva a terem közepére, állt egy nőalak: egészen úgy, ahogy Phrynét mutatta be a védő ügyvédje az araeopág biráinak. Csupán csak a térdeig leomló dióbarnaszin dús haja takarta rosszul rejtve profanált szépségét. Arczát nem lehetett látni, mert azt a két felemelt karjával eltakarva tartá.

A tanácsasztalnál pedig Csajághy állt, s egy dézsa hidegvizzel meg egy szivacscsal mosogatta a kapott sebeit. Egy volt a balkarján, kettő a jobbkarján, a mi vérzett; a homlokán is volt egy, de azt nem látta, azután meg az arczán, de azt fel sem vette, annálfogva az arcza véres is volt. Ugy látszott, hogy a sebeivel jobban el van foglalva, mint a terem közepén álló leplezetlen Vénusalak bámulásával.

– Csajághy! ordítá Ocskay, megtaszítva öklével a nagy tanácsasztalt. Becsület ez?

– Csak nyolcz sebet kaptam ebben a hajczéczúban: azt hiszem, hogy ez elég becsület.

– Ördög és pokol! Felejted, hogy vezéred vagyok! Szigorú parancsot adtam ki: a ki egy nő öltözetét megtépi, agyonlövetem.

– Senkit sem fog kegyelmed agyonlövetni, ezredes kapitány -179- uram. Senki sem nyult semmiféle asszonyi gunyához. Ez az alak itten a bolondóczi vár rejtekajtóján osont ki férfiruhában. Hajduim közül, a kik észrevették s üldözőbe fogták, kettőt pisztolylövésekkel, férfimódon megsebesített. Ez a nő legveszedelmesebb kéme az ellenségnek. A mit letéptek róla, férfi-öltöny volt. Letépték róla azért, hogy a várparancsnok titkos izeneteit megtalálják közte.

– Az meglehet, szólt Ocskay László. De én azért mégsem engedem, hogy a női szemérem az én harczosaim által megsértessék. Ha kém volt, főbe lőhetitek, de meggyaláznotok nem szabad. Hozzatok számára női öltözetet!

– Nem tudnám, hol vegyük? Mi asszonygarderobot nem hordunk magunkkal. Ha csak egy veresbarát soutanet nem adunk rá: azt huztunk le egynéhányat a gazdájáról: kéznél van.

– Hozzatok egyet! parancsolá Ocskay a két őrt álló hajdunak, a kik aztán lódultak kifelé, míg Ocskay maga úgy állt a nőalak elé, hogy háttal fordulva felé, kifordított bundás termetével azt egészen takarva tartotta. Csajághy magában nevetett, a vizes spongyával a sebeit áztatva.

Ocskayban még mindig felülállt a lovagiassági érzet a hivatalon. Dorgálni szerette volna Csajághyt.

– Akárhogyan van is a dolog! Az még sem illett! Elvenni tőle az utolsó leplét is! Még Attila hunnusairól is azt jegyezték föl a történetirók, hogy ha kegyetlenek voltak is a harczban, égettek, gyilkoltak, de a női szemérmet meg nem sértették. És most ti, kuruczok, a szabadság harczosai, megbélyegzitek a nemzeti zászlót azzal, hogy egy nőtől elraboljátok a testét fedő utolsó lepelt. Szégyen! Gyalázat! Inkább öltétek volna meg.

Csajághy letette a szivacsot s bekötötte a karját valami rongygyal. Azután egész csendes vérrel felelt Ocskay Lászlónak.

– Mondám már, édes vezérem, hogy itt most egy rendkivüli esettel van dolgunk, a mit, ha valaki egészen meg -180- nem ért, sehogy sem ért meg. – Bizony nagy szégyen, gyalázat volna, ha csak úgy mondanák el egyszerüen, hogy a kuruczok egy asszonyról, még hozzá egy uri dámáról, még az ingét is letépték! Azt mondaná mindenki: «barbárok ezek!» rosszabbak a barbároknál: «sybariták». – De hallgassa csak meg valaki a magyarázatot. – Az elfogott kémnél semmi irást nem találtak, minden rejtekét az öltözetnek összekutatták, nem volt közte semmi irás. Ekkor egy tapasztalt svéd czimbora azt mondja: «szoktak ám titkos irással is izeneteket küldeni: meg van annak a módja. Az izenetvivőnek az ingére irnak édes tejjel, a mit akarnak, s ha ezt a vászonnemüt aztán forró vaskályhára teszik rá, az irásjegyek egyszerre megbarnulnak, s olvashatókká lesznek. Jó lesz megkisérteni!» – A fogolynő erre felsikoltott. Azzal elárulta, hogy a titka ki van találva és már most nézd meg és itéld meg, hogy istentelenség volt-e, szégyen-gyalázat volt-e a hajduktól, hogy még az inget is lehuzták róla?

Ezzel egy finom patyolatöltöny-darabot vett elő a tarsolyából Csajághy s azt kibontva, odanyujtá a vezérnek.

– Én körül vagyok fogva kuruczoktól, nem menekülhetek meg. Titkaimat, miket excellentiáddal közölnöm kelle, nem adhattam eddig át Heister ügyetlensége miatt, ki ide lekötött. Soraim átaladója tudatni fogja mindazt excellentiáddal, benne megbizhatik. Neki elmondtam mindazt, hogy a kuruczhad legnevezetesebb vezérei közül ki hajlandó áttérni a császári sereghez, mi áron és mi módon? Kinek mi a gyönge oldala? mivel megvásárolható? név és személy szerint. Én ezt mind kitanultam. Ha itt elveszek, tudassa excellentiáddal e fontos felfedezéseket az, a ki ezt magával viendi.

– No ugye, hogy ennél átkozottabb titok még nem -181- volt ilyen vászondarabra fölirva? Monda felülkerekedett önérzettel Csajághy. Hát ugye, hogy nem barbarismusból, nem luxuriesből szakitotta le a testéről ennek az alaknak az utolsó takaróját a kurucz goromba kéz? Ez itten nem asszonyember, nem fehérszemély, hanem az ördög ivadéka! Ez Beliál leánya maga!

Ocskay maga újra meg újra elolvasta a finom vászonra irott sorokat. Hogy lehet ezt az öltönydarabot, a mi a saisi lepellel rokon, ilyen visszaélésre felhasználni? Lehet-e ebben valami igaz? Árulás, hitszegés, eskürontás egy ilyen patyolatra felirva, a mit nem szabad szemnek meglátni, kéznek megilletni, ha idegen nőé.

Hanem azért Beliál leánya, ha ördög leánya is, mégis csak hölgy s a lovag lovag marad még a nőnemü sátán iránt is. Ocskay a belépő hajdu kezéből kikapta hevesen az elhozott biborveres selyempalástot, a mi egy agyonütött templáriusé lehetett, s a hajdut kikergetve, odafordult a nőalakhoz s azt dörmögé hozzá:

A hölgyalak, a mint e szóra leereszté két felemelt karját az arcza elől, hogy előre hulló haját hirtelen hátravesse, s aztán a nyujtott selyempalástot magára borítsa, oda nézett teljes nyilt tekintetével Ocskay szeme közé.

Ocskay visszatántorodott. Az asztal tartotta fenn, a hogy megtámaszkodott benne. Elszédíté e szempillantás.

A következő pillanatban már be volt takarva a hölgyalak, tetőtől talpig; a bő selyemsoutane festői ránczokban fogta körül szoborszerü gyönyörű termetét, két kezével összeszorítá azt a keble fölött, s úgy nézett föl Ocskay arczára.

Ocskay lihegett, mint a vizbe fuló. Közelebb tántorgott Csajághyhoz, mintha önkénytelen annak a védelmét keresné e megverő tekintet ellen.

– Ráismertél?… Pedig ezuttal dióbarnára van a szőke haja befestve. Dörmögé Csajághy. -182-

Évek előtt… mennyit álmodott ő erről az alakról! – Milyen rossz álmok voltak!… Milyen mámorittas álmok!

Talán több is volt, mint álom? Talán rettenetes valóság volt: összekeverve istenítő gyönyörökből és ördöggé aljasító gonosz indulatokból… Ha ugyan valóságnak lehet nevezni a csókot, az ölelést, a szerelmi őrjöngéseket, s nem inkább a hallucinatiók ábrándbirodalmába kell mindent sorozni? Bizonyos-e valaki arról, hogy élő alak volt, nem fántom, a kit keblén tartott? igazi gyönyör volt-e és nem mámorital káprázata, a mitől idvezült? a mitől elkárhozott?… Ejh, ki tudja azt, mikor fölébredt belőle?

Mikor újra maga előtt látta, azzal a skarlát-palásttal a testén, mely csodaszép idomaihoz odatapadt, e kárhozatra hivogató csábtekintettel minden vonásában, ezekkel a szemekkel, a mikből a delej úgy sugárzik, mint a holdtányérból az igézet, csakugyan a regék mesetündérei jutottak eszébe.

Pedig azt hitte már, hogy ez a halottja olyan jól el van temetve! Miként egy egész világa az özönviz előtti aeocenének, a mi fölött az új alluvium zöldül már.

– Az könnyen kitalálható. Ki kell vallania azokat a titkokat, a miket Scharodi rábizott azért, hogy mondja el annak a hatalmas államférfinak Bécsben, vagy Vörösvárott, a ki ezen az uton akar bennünket megrontani.

– Ezt. – Mindig utáltam a hóhérmesterséget; de ennél -183- az egynél egész gyönyörüséggel fogom azt végezni. Torquemada maga oda jöhet tanulni hozzám.

Csajághy ebből a néma jelből is értett. Azzal a megszokott csendes, lassú hangjával dörmögé:

– Vezér! Itt semmi hamis érzékenykedésnek nincsen helye. Itt ezen a patyolaton írva van a pokol evangeliuma. A testünkben van a rákfene, az árulás. Meg kell tudnunk, melyik izünk fertőzött? A melyikre a tíz ujjam közöl kisül, hogy fenés, azt levágom. A ki áruló, az haljon meg, míg másokat meg nem rontott. Nekem meg kell tudnom mindazt, a mit ez a némber a lelke sötétségében tartogat; ha mindjárt kannibálnak fognak is nevezni azután. S te nem fogsz ennek ellentmondhatni.

– Más módja is lehet annak, szólt Ocskay. Vannak erősebb hatalmak is, mint a durva erőszak.

– Meglehet, hogy te ismered azokat. Kisértsd meg. Talán te tőled a szép szó, a rábeszélés, a megfélemlítés is czélhoz vezet. Magadra hagylak vele. Beszélj vele egyedül. Ámbár én jobb szeretném, ha soha se néztél volna többé ezekbe a szép szemekbe. – De hát – tedd próbára magadat. – Hanem – eszedbe jusson az a kézszorítás, amit egymással váltottunk, meg az a két szó, amit egymással kicseréltünk, mikor azon a nagy napon egymástól búcsút vettünk! Tudod! Emlékezel rá. Jól van. Beszélj hát vele.

Mikor Csajághy nehéz léptei elhangzottak a folyosón, Ocskay odafordult Ozmondához; karjai össze voltak fonva, szemöldei összehuzva. Ozmonda a szemébe nézett, aztán felkaczagott hangosan; mint egy pajkos gyermek, a ki meghunyászkodik addig, a míg a csinytevésért szidják, de a mint kihuzza a lábát a szobából az iskolamester, nyelvet ölt rá, kikaczagja, s folytatja a csintalankodást.

– Hahaha! Ez szép viszontlátás volt! Rám ismertél? Te bolondom! Azzal odasimult Ocskayhoz, szétvonva annak a keresztbe font karjait kezeinél fogva. – Hát -184- téged meglehet-e még ismerni, a mióta nem láttalak? Tegnap volt, régen volt, talán hat esztendeje is van már, a mióta nem láttalak. De bizony most is az vagy: csak ez a haragos homlok ne volna.

S a szép bársonykezével félresimította a hajat Ocskay homlokáról: a ránczokat is el simította vele együtt s megint nevetett.

– Asszonyom, monda Ocskay hidegen. Önnek semmi oka sincsen most a nevetésre.

– Dehogy nincs, félistenem; mikor ezt az ostoba vasembert olyan szépen el tudtad innen küldeni.

– Dehogy értem félre, drága hősöm. Tudom én jól, hogy ez a percz, ez az alkalom nem a megfagyott örömök felolvasztására való. Nekem sem volna az semmi vigasztalás, hogy a sakálok helyett maga az oroszlán esz meg. De maga az a titok, a mit belőlem vagy szép szóval, vagy kínzással ki kell venni: nem meghallani való más füleknek, mint a tieidnek. (Azaz, hogy csak az egyiknek, mert a másikat én őrzöm otthon ereklyeszekrénybe zárva, mint egy szent reliquiáját.)

Ocskay arcza elveresedett ez emlékeztetésre. Még egy ember van, a ki tudja ezt a titkot!

– Óh igen. Együtt őrzöm azt azzal a levéllel, amit menekülésed órájában irtál hozzám, monda könnyű sóhajjal Ozmonda. De hát ez elmult. Most nehezebb tête-à-tête-re kerültünk össze. Beszéljünk csak suttogva, hogy meg ne hallják a leskelődők, ki ne beszéljék a világnak. – Sejtetted te azt jól, mikor ezt az alkalmatlan tanut kiküldted innen. Mikor Ozmonda és Ocskay László suttognak egymással, azt ne hallja meg senki. Előérzeted súgta ezt meg neked. Jól tette. Azt kaczagtam. Te sejtetted azt, hogy a mi titkot ez a Bramarbas tőlem nehéz torturákkal akar kicsikarni, mi történik azzal? Én nem vagyok Quintilia, aki elharapja a nyelvét, hogy a kínpadon ki ne beszélhesse az összeesküvők titkait! Nem, én nekem meg -185- sem kell mutatnotok a tüzes harapófogót. Elmondok mindent ingyen: az első kérdezésre. Mindent, a mit Scharodi rám bizott; a rejtelmes tapasztalatokat. Hallja meg, a kinek tetszik. Te érezted azt előre, sejtelmed megsúgta, hogy nem jó lesz azokat másnak is meghallani, mint neked magadnak, s ha te megtudod, úgy el fogod azokat titkolni, hogy álmodban sem mondod el senkinek; mert ha hirré lesznek, jobban szétverik azok a kurucz tábort, mint a császári hadvezérek. (Ezzel ugyan nem sok van mondva.) Az én titkaim megsemmisítik a kurucz tábort.

– No hát képzeld, hogy most a kínpadra vagyok feszítve, s ez a veres selyemköntös rajtam egy lánggal égő palást és aztán kérdezd, a hogy inquisitori hivatalod tartja: kik azok a kurucz táborban, a kik hajlandók a császár hűségére áttérni?

– Hozzá lesz téve mindenik névhez, hogy mi annak az ára? mivel lehet megejteni? Milyen a gyöngéje? Az inquisitor megitélheti belőle, hogy a kínvallatott igazat mond-e?

– Nem is olyan nagy az ára. Bárói czím: aranyláncz. Csecsebecsékkel is beéri.

– A turócziak kis királya? Ez egy tiszta, becsületes jellem. Hát ennek mi a kulcsa?

– Ezt nem lehet se kincsekkel, se fényes igéretekkel megvesztegetni; de lehet szép szóval. A herczegprimás nagyon tud a lelkére beszélni. Ez leghamarább ott lesz a megtérők között.

Ezt a nevet jól esett hallani Ocskaynak: mindig neheztelt a miatt, hogy az az áttért labancz generális itt is hadvezéri rangot foglal el, míg ő csak dandárvezető: arra nagy dolgokat biznak, őt magára hagyják.

– No erről fölteszem. Mindig gyanakodtam benne. Csak azért jött közénk, hogy az összeköttetés Bécscsel meglegyen.

– Hát nem hazudok, úgy-e bár? Nincs már szükség a spanyol csizmákra? Talán le is ülhetnénk? mert még hosszú sor van hátra. Egymás mellé, hogy halkabban beszélhessünk? Vagy szembe inkább, hogy szemmel is beszélhessünk. Következik Thuróczy, Ebergényi. Az egyiknek a felesége német grófkisasszony. Ez a szivéhez való titkos kulcs. A másik veszekedő természetű: nem fér össze vezértársaival, mindenkivel összekoczódott már; ha többen lesznek, a kik hivják, barátságot fog keresni az ellenségnél.

– Ah! Ez képtelenség. Ő, a fejedelem legjobb tanácsadója, a hazáját rajongva szerető igaz magyar! Mivel lehetne ezt megvesztegetni?

– Épen azzal, a mi nagyon is sok van nála, a bölcsességgel, a hazaszeretettel. A ki nagyon aggódik a hazája sorsa felett, az már félig renegát. A jó forradalmárnak ne legyen se esze, se szive; mert az árulásra viszi. Bezerédy áruló lesz – meggyőződésből.

Ocskay mereven bámult maga elé. Ozmonda felfedezései oly közel jártak a valóhoz, hogy nem birta azokat megczáfolni.

– A szepesi gróf! A XIII város hűbérnöke. A lengyel jóbarát! Ez lehetetlen!

– Kimondám. Az van róla mondva, hogy a «szerencse fia». A merre a szélvitorla fordul. Ő is, meg a testvére György herczeg, a szandeczi sztaroszta, csak arra várnak, hogy egy döntő csapás érje Rákóczy táborát s a császáriak mellé fognak állni.

Minden szó, mint a méreg, úgy ette be magát Ocskay szivébe. Jól mondta ez az asszony: veszedelem volna, ha ezt egy törvényszék előtt mondaná el végig valaki. Ahány név, annyi sebet üt, s ezeken a sebeken át elvérzik a hit!

– És még mindig van folytatása; mondá a nő. Fáj, úgy-e, a mit mondok? az inquisitor ül most a tüzes kínpadon! Nem könyörögsz még, hogy hagyjam abba! Nem sikoltasz fel: «irgalom, kegyelem!» No hát folytassuk, ha kiállod. Következik a sorban Károlyi Sándor.

– Ah, ez rágalom! Ez őrült beszéd; kiálta felugorva üléséből Ocskay. Ezt a nevet csak a vak boszú diktálta Scharodinak. Károlyi Sándor tábornok a fejedelem jobb keze! A hős, a ki annyiszor döngette öklével Bécs város kapuit. Hogy az elhagyhassa a fejedelem zászlóit! Ez nevetséges.

– Aha! A kínpadon nevetni is szoktak. Mikor a fájdalom türhetetlen, akkor beáll a hahotázás stádiuma. Csak nevess rajta, kínzottam! Nevetni való is az! Hogy még annak is ára legyen, a ki megfizethetetlen. Utolsó lesz, a ki eldől, de akkor olyan nagyot fog esni, hogy mindenkit magával dönt le.

Ocskay elkábultan ült vissza elhagyott helyére, Ozmondával szemközt; de már nem volt bátorsága a dæmoni kisugárzású szemek közé nézni: csak lehajtá a fejét, az asztalra könyökölve.

Ozmonda pedig fölkelt a helyéről, s odalépve hozzá, a vállára tette a kezét s úgy suttogott hozzá:

– Nos? Van még ereje a vallatónak egy fokkal nagyobb torturát kiállani? Mondjak még többet? -188-

– Mi volna még több? dörmögé Ocskay. Ki van még feljebb? Ki lehet még magasabb? Csak a fejedelem maga van még hátra.

– Te mondád! szólt diadalmasan Ozmonda. Akaratlanul kitaláltad. Igenis. A ki a «pro libertate» zászlót kész letenni, az maga Rákóczy Ferencz, a fejedelem. Az ára: a lengyel királyság. Ezért odaadja cserébe a magyar fejedelemséget.

– Én csak a hallottakat mondtam el: rebegé Ozmonda, alázatos térd-fejhatással visszavonulva. Vallomásom szóról-szóra az, a mit Scharodi velem közölt. Semmit hozzá nem tettem, semmit ki nem hagytam. Ezt kész vagyok esküvel megerősíteni. De még van egy, a kinek nevét nem Scharodi közölte velem, a kit csak én tudok, a ki a folyton feljebb emelkedők sorában előttem legfelül áll, a megtérők legbecsesebbike: megsúgjam a nevét?

Ocskay összerezzent. Hát már nemcsak ketten vannak, a kik ezt az ő homlokára látják írva? Még ez is?

– Az ön feladata? szólt Ocskay csodálkozva. S ön ebben a perczben még arra gondol, hogy feladatai vannak?

– Hát azt hiszed-e, szólt a hölgy, hogy én csendesen pihenni fogok? hogy én ezt a meggyaláztatást, a mit velem ma elkövettek, valaha el fogom felejteni? hogy mindazokon, a kik engem ily módon, halálnál keserűbben, megsértettek, olyan boszút nem fogok állni, hogy azt még az ivadékaik is sírva emlegessék?

Az a szép eszményi arcz e szavak alatt egy furia lárváját vette föl és akkor meg igézőbb volt. -189-

– Figyelmeztetem önt, asszonyom, hogy önnek nagyon kevés ideje maradhat boszúja kitöltésére. Önt, mint kémet, a haditörvényszék elé fogják állítani, s annak az ajtaja a másvilágra nyilik.

– Hahhaha! – Ő engem azzal akar fenyegetni, hogy megölet! Az én bolondom! Hogy főbelövet. Ocskay László odaállíttatja Ozmondát a puska végére, s azt mondja: «tüzelj!» – Nevess hát, kis bolondom.

– Asszonyom! Ez rémségesen komoly pillanat! szólt Ocskay, eltolva magától a hozzásimuló nőt.

– Tedd még komolyabbá. Hozasd ide az itéletet, írd alá hollótollal. Vedd kezedbe a topolyfa-vesszőt. Kiáltsd el: «Istennél a kegyelem.» Majd mielőtt a vesszőt kettétörnéd, valaki azt fogja a füledbe súgni: «ne törd el: add nekem, én elültetem, szájamban hordott vízzel öntözöm, míg megéled, fa lesz belőle!» Hahaha!

Ocskay boszusan toppantott s odasietett az ajtóhoz, felnyitá azt és kikiáltott:

Ocskay odatámaszkodott háttal az asztalhoz: a hölgy közel simult hozzá s kiváncsi figyelemmel vizsgálta az arczkifejezését.

Ocskay László sokáig hallgatott, kereste a kezdetét az eszméi fonalának. Nagyon össze volt az gubanczolva.

Ez volt rá Ocskaynak a válasza. S ez nem volt apodycticus hazugság. Ő magában tagadta, hogy azok igazak.

– Jól van. Mondá Csajághy. Hát akkor majd én veszem a kémet vallatás alá s én jótállok róla, hogy kiveszem belőle azt, a mi tiszta igazság. -190-

– Ezredes úr, szólt Csajághy szigorú tekintettel. Ez hadi regula. Az elfogott kémet addig kell torturázni, míg a rábizott titkokat kivallja. S ezuttal oly titokról van szó, a mik mindnyájunkat végveszélybe vihetnek, ha lappangva maradnak. Árulás van soraink között! Annak ki kell derülni! Hadd hulljon a férges! A kémmel a haditörvényszék rendelkezik.

– Ah! A nővel! A nővel? Ezt el is felejtettem, hogy hiszen ez az alak itten asszonyféle. Ezt nem szabad torturázni, mert ez asszony, ezt nem szabad agyonlőni, mert ez asszony – ennek szabad bennünket elárulni, mert ez asszony.

Ozmonda minden tagját mintha a villanyosság hatotta volna át e szavakra, kezét az indulat hevében Ocskay vállára tevé, s forró lélekzettel lihegé e kitérő vallomást:

– Tudtam! Már megrontotta őt! Egy félóra elég volt rá! Nem úgy van, uram. – Ebben a pillanatban nem a dandárvezér és alvezére állnak egymással szemközt, hanem Ocskay László és Csajághy Márton. Két férfi, a kiknek egymással számadása van. Mit akarsz ezzel az asszonynyal itten?

S odalépett egy kardtávolnyira Ocskay elé és jobbját folyvást a kardmarkolaton tartá.

Ocskay pedig meg sem mozdult. Még az összefont karjait -191- sem vette széjjel. De szemei bátran kiállták Csajághy haragos tekintetét.

Ah, milyen gyönyörűség, ilyen két nemes fenevadat egymásra uszítva látni; egy oroszlán meg egy szarvorrú! Most összeverekednek! A két vezér! A két hirhedett hős. Az ő két szép szeme miatt!

Csajághy még egy lépéssel közelebb dobbant Ocskayhoz, s most már kirántá hüvelyéből a kardot, úgy kérdezé felcsattanó hangon:

Ocskay erre gyorsan, mint a gondolat, megragadta baljával Csajághy fegyveres jobbját s akkor mell mellhez érve álltak egymással szemben.

Ozmonda odaugrott mellé, s megfogta két kézzel Ocskay jobb öklét, mintha a kard markolatához akarná azt vezetni.

– Chien! Comme je crache sur toi! (Kutya, hogy leköplek!) hörgé, fogcsikorgatva a hölgy s eltaszítva magától a forrón szorongatott kezet.

A vasember arcza pedig e szóra ellágyult: a kezéből kiejtette a kardot, s nyakába borult Ocskaynak.

– S hogy addig, a míg nőmet elküldik a cserére, jól gondját viseljék a méltóságos grófnőnek: te rád bizom a gondviselését.

A hosszú, csontos termet, fölvéve a földről elejtett kardját, azzal egész lovagtempóra szalutált a hölgy előtt, az arcza még akkor is véres volt a mai csatában kapott sebektől, s csikorgó nyájassággal mondá: -192-

Ozmonda olyan ijesztő szép volt; még az a lángszínű selyempalást is segített hozzá.

ASSZONYOK KICSERÉLÉSE.

Csajághy visszadugta a hüvelyébe a kardját s azzal egyenesen megállt Ocskay előtt, katonai tisztelgésre eresztve le a két kezét.

– Ezredes úr: pardon, gráczia! a miért kardot mertem rántani kegyelmed ellen. Tévedés volt az okozója. Nem tudám vala, hogy ezen úrhölgy itten voltaképen túsz légyen.

– Köszönöm a grácziát! Azzal ismét Ozmondához fordult. Már most tehát, méltóságos grófné, tekintse magát úrnőnek, a míg táborunkban fog lenni. Egészen akkép fogunk kegyelmeddel bánni itten, mint ahogy bánnak a kegyelmetek részén Ocskay László uram feleségével.

Ozmonda féktelenül felkaczagott erre a szóra. Az igaz, hogy Csajághynak sehogy sem állt a képéhez és alakjához ez a rögtönzött udvariaskodás.

– Nagyon jól van, vitézlő főstrázsamester uram! Elfogadom a szíves ajánlatot. És mindenekelőtt arra kérem kegyelmedet, hogy beszéljen velem németül; mert engem ez a kultiválatlan nyelv zseniroz: nem tudom magamat jól kifejezni rajta.

– Tehát mindenekelőtt arra kérem önt, szolgálatkész lovag uram, hogy siessen ön nekem egy szabómestert felhajhászni, aztán meg egy susztermestert, egy csipke- és fehérnemű áruló marchand des modest, meg egy coiffeurt. Azt átláthatja kegyelmed, hogy ebben a piros frizeur köpenyben az utczára ki nem mehetek, se útra nem kelhetek. -193- No hát csak siessen! Kapni ezt mind Beczkó városában. Itt gazdag uraságok laknak. A ruhához való kelmének a választását kegyelmedre bizom: azt is kap a görög kereskedőnél nagy választékban; most érkezett meg Bécsből. Apropos! a selyemkelme választásánál el ne felejtse kegyelmed, hogy az én hajam igazában szőke; azért is kérem kegyelmedet, hogy küldjön nekem a patikából egy üveg spiritus vinit, hogy ezt a barnára festő diófaolajat kimossam vele a hajamból. Aztán ugyanott a patikában ragasztasson kegyelmed az arczára annyi angol flastromot, a mennyi szükséges, mert ilyen vérző sebekkel látni kegyelmedet, rám nézve nagyon kellemetlen.

Csajághy nyugodtan hallgatta mindezt a commissiót végig s azt mondta rá, hogy «igenis grófnő, meglesz minden».

Ami pedig a spiritus vinit illeti, az már ott volt kéznél. Azt kulacscsal hordta Csajághy s rögtön szolgálhatott vele a grófnőnek; a ki azt köszönettel fogadta s mindjárt hozzá is kezdett látni a vizes dézsánál a hajkimosási műtéthez. Az a viz véres volt. Csajághy friss vizet akart neki hozni, de Ozmonda megnyugtatá: «Csak hagyja kegyelmed! úgy is kellene tojásfehére hozzá, s a friss vér még jobb».

– Addig majd őrködik fölöttem az ezredes úr, mig ön odajár, nem azért, hogy meg ne szökjem, hanem, hogy ne unatkozzam. Nemde, ezredes úr?

Csajághy megcsóválta a fejét; de hát mit tehetett? Ha megtette magát az úrhölgy cavalier servantjának, engedelmeskedés volt a dolga, nem más.

Ozmonda pedig végig kigombolta a veres soutane ujjait, s azokat a válláig felgyürve, hozzáfogott, hogy a sűrű omló haját a szivacscsal kimossa, míg az az alkoholtól ismét olyan szőke lesz, mint valósággal szokott lenni.

Hiszen mindez igen szép lett volna, csak odakinn ne folyt volna a háború. De most már, hogy biztos helyen érezte magát Scharodi uram, elkezdett a bolondóczi vár fokáról a kuruczok által elfoglalt városra leágyúztatni. Bombái ott csapkodtak le mind a városháza körül, ahol a kuruczok főhadiszállását lehetett sejteni a várbelieknek.

Mikor egy bomba épen a városház udvarán durrant szét nagy pukkanással, Ocskay megszólítá Ozmondát.

– Az az ön dolga, kedvesem. Ha egyéb mondani valója nincs: ehhez nekem semmi közöm.

Pedig minden idege reszketett belül, mikor egy lövést hallott. Az arczának tudott közönyt parancsolni.

És Ocskay nem hagyhatta őt magára, hogy vezéri teendői után lásson. Féltve őrzött kincs volt ránézve ez asszony. Túsz az ő Ilonkája helyett.

Ozmonda hajfürtei visszanyerték eredeti szinüket, s akkor odaült a terjedelmes, fehérre meszelt banyakemencze padkájára a haját szárítani, elterítve szélesen maga körül az aranyba csillogó selyemhullámokat, végig a kemencze oldalán.

– Tudja ön, min kaczagtam az elébb olyan nagyon? szólt Ocskayhoz, kis vártatva.

– Mikor az ön alvezére azt mondá, hogy épen úgy fognak bánni én velem itten, mint a hogy az ön hitvesével bánnak odafenn Bécsben. No azt én szépen megköszönném.

– Hát mit tettek a nőmmel? kérdé Ocskay; felgerjedését el nem titkolhatva.

– No no no! hiszen nem ették meg. Régen volt az már, mikor a Ruyszel-korcsmáros a fogoly urnőket megetette -195- a vendégeivel Bécsben. Most már nem esik bennük kár. Au contraire.

– Aha! grófnő; ön most én bennem fel akarja kelteni azt a sárgaszemű szörnyeteget, a kit Shakespeare leir.

– S ha ezt akarnám? Talán bűnöm volna? Mikor még az esküdt uram élt, s elvitt magával a temesvári táborba: magának és másoknak vesztére, akkor ön nem tartá bünnek olyan mélyen nézni a más asszonya szemébe, a hol annak a lelkét is lehet látni. Csaknem gyermek voltam még. Ki tanított meg arra a nyelvre, a mit a szív beszél? Ha ön szenvedett miatta, nem szenvedtem-e én százszorta többet? Az egyik tudott felejteni: a másik nem; ez a külömbség. Most már özvegy vagyok, ön pedig házas. Ki veszi el tőlem azt a jogot, hogy összetépjem, a mit összekötve látok? Hiszen én Beliál leánya vagyok. Én vagyok az ördög, az a másik az angyal. Kinek hogyan tetszik? A négernek az angyala fekete, az ördöge fehér. Mit tett önnel az angyal? Lázadóvá tette a koronás királya ellen. A nevét föliratta vérrel, lánggal, korommal egy elpusztított ország romjaira; átokkiáltássá tette ezt a nevet, s az angyal el fogja önt még vinni a számüzetés pokolországába: el fogja vinni még a vérpadra is! Igen: ez az angyal. És mit tesz az ördög? Eljön békíteni, haragos sziveknek mérgét lohasztani; hordja a kiengesztelő szót a trón és a lázadás tűzhelye között, jár az olajággal egyik táborból a másikba; kér, könyörög: ne pusztítsák kölcsönösen ezt a szegény országot, nyujtsák üdvös munkára a véres kezeiket. Ezt teszi az ördög. Hanem a négernek az angyala fekete, s az ördöge fehér.

– Hat esztendő után viszontlátjuk egymást. Minő viszontlátás! Durva, ittas pórhad, szégyentől megalázva, közcsufságra levetkőztetve idehajt eléje, a ki hajdan féléjszakán -196- át elleste, hogy egy ablakon kinyujtott kezemet meglássa, és esküdött, hogy boldog lett tőle, s most, mikor az, a ki előtt térden állt valaha, ily irtóztatón meggyalázva jelen meg előtte, úgy áll ott, mint egy jéghegy, mint a magas Kriván. Azt mondták neki: az ellenség kéme vagyok. S ő azt elhiszi szépen. Nem kérdi magában: ugyan mi szörnyű indok lehet az, a mi egy gyönge nőt, egy kényesen nevelt, minden veszélytől rettegő asszonyt rábirhatott arra, hogy fergeteges télvihar idején elhagyja kényelmes palotáját, álruhában, férfinak öltözve, gyalogolva, éhezve, fázva, rettegve bujkáljon erdőkön, pusztákon keresztül, futva kóbor martalóczok, éhes farkascsordák elől; belopózva két ellenséges tábor harczvonalaiba, koczkára téve életét, női szemérmét? Van-e elég aranya a császárnak, elég áldása a római pápának, a mi erre őt rávehesse? Hátha valami más oka volt rá? Valami szenvedély, a mi határos az őrültséggel, rokon a martyrság vágyával. Egy perczig azt hittem, hogy ön kitalálta ezt a rejtélyt.

A midőn azt mondták: «add ide ez asszonyt, hadd kínozzuk halálra!» Ön azt felelte: «nem engedem!» «Mit akarsz hát vele tenni?» «Szabadon bocsátom.» Ah, akkor azt hittem egy perczig, hogy megértett; hogy megtért. Mellém áll és megrontói ellen fordul arczczal. És akkor azt mondja: «kicserélem őt a feleségemmel.»

– Inkább dobott volna oda kínzóimnak, inkább engedett volna agyonlövetni; csak azt ne mondta volna: «elcserélem őt a feleségemért!» Cserébe dob engem, mint egy darab arany-ezüst-marhát, mint egy ékszert, egy kösöntyűt, váltságdijul a fogoly asszonyáért! Mert hiszen én vagyok az ördög, az pedig az angyal. Én vagyok az ördög, a ki nem rettegve vészt, nyomort, kínhalált, eljövök hozzá, hogy őt ujra lássam; míg az angyal odafenn Bécsben vigan mulat, s jól éli világát.

– Hahhaha! kaczagott fel Ozmonda gúnyosan. Ezt Ritschán mondta, úgy-e? Az, a ki ocskói kastélyában elfogta.

– Már nincs fogva. Heisterék elfoglalták Kosztolán várát, s Ritschánt Bécsbe vitték, most ott ápolják a jótékony apáczák. De hát mit gondol ön, uram: ha még Ritschán fel nem talált épülni, s az ön angyala azt izeni vissza, hogy még nem «jöhet el a cserére?»

Mintha éles nyíl szegezte volna át egyszerre Ocskay szivét! Ez odatalált egészen.

Arczának nagyon el kellett árulni indulatját, mert a hölgy élveteg kárörömmel tekinte reá. El akarta azt titkolni jobban.

– Nem fájt semmi, asszonyom. Én nőmet szeretem és tisztelem. Ő el fog jönni, a mint az izenet megérkezik hozzá, s én önt át fogom adni érte cserébe.

– És én gratulálni fogok önnek a nyereséghez! viszonzá rá Ozmonda, talpraugorva s szétrázva maga körül termetén aláomló haját.

Ocskay nem bánta volna, ha Scharodi bombái közül egy oda ütött volna be inkább a szobába.

Mint a fölmentő érkezése, olyan jól esett a lelkének, mikor Csajághy visszajött.

Csajághy azonban hozta magával a mi csak szabó, varga és boltos volt Beczkó városában; selymet, csipkét, patyolatot halommal, lehetett válogatni benne.

A szabók atyamestere becsületes jó német ember volt, a ki sokkal jobb szerette a tubákot, mint a puskaport. Ozmondának -198- rettenetes jó mulatsága volt vele; a míg a majszter mértéket vett a ruhához, úgy reszketett, mint a kocsonya, a jámbor. Nem is volt az bolondság; mértéket venni, aztán kiszabni a kelmét, mikor egyre durrognak a gránátok az ablak alatt, csörömpölnek az üvegkarikák az ólomfoglalásban. Valahányat durran, atyamester uram kezében mindig félreszalad az olló, s valamennyi legény mind az ujjába szúr a tűvel.

Pedig a munka sietős: estig el kell ruhának, czipőnek, fehér gúnyának készülni; mert estére már megérkezik a császári tábornok, Viard az egész dandárával s azt nem szándékozik a kurucz had bevárni. Ők elvégezték a maguk munkáját, Beczkóban megsemmisítették a császári sereg számára felhalmozott egész télre való élelmiszereket, a külső erődöket szétrombolták, az őrhadat lekaszabolták: a sziklafészek odafenn Bolondóczon maradhat már magának, az senkinek sem árt.

Addig pedig nem lehet innen tovább menni, míg a fogoly urnő számára a fűződerék, szalup, vertugadén, pufándli mind el nem készül; míg a haja szép tornyosan fel nincs frizirozva; mert rangbeli hölgynek másképen az utczán megjelenni lehetetlen. De hisz igyekeznek is rajta. Hat szabólegény kezében csak úgy pattog a czérna: csak a granát ne pattogna a fejük felett. Azonban nemsokára ezen is segít Ocskay László. A vereshegyre huzat fel ágyúkat s jól czélzott lövéseivel elhallgattatja a bolondóczi bombavető mozsarakat. Ezentúl onnan már csak tüzes golyókat röpítenek a városba a szakállaságyúkból, hanem azokat a kuruczok nyers marhabőrökkel lefülelik, nem tehetnek nagy kárt.

Igy azután a teljes öltözet ruha, legujabb párisi divat szerint, estig el is készül, s Ozmonda grófnő, kisérője, a lovagias Csajághy Márton karján, a legelegánsabb dámának öltözve, hagyhatja el azt a termet, a hová reggel oly génant helyzetben került be, s legyezőjével üdvözölheti az őrtálló hajdut, a ki puskájával tiszteleg előtte, s a ki -199- meglehet, hogy ma reggel annak a puskának az agyával taszítá előre. Lenn az utczán vár reá az üveges hintó, melybe Csajághy fölsegíti lépni: ő maga lóháton kiséri a hintót s magyarázza német nyelven az úrhölgynek, hogy a mit ott nyugot felé villogni lát, az a császári csapatok sisaktaraja, a kik Trencsén felől közelednek. Nem kell tőle tartani, hogy utólérjék a hintót. Ott van Ocskay a lovasaival, majd visszaveri őket. Mikor a hegyoldalra följutnak a hintóval, már meg is kezdődik a csetepaté. A Trencsén felőli síkon a sisakos dragonyosok s a piros csákós kuruczok előre-hátra kergetőznek. A hajduság a sövény mellől sortüzet ád, a felgyujtott kazlak megvilágítják a tájat, a bolondóczi várból, meg a vereshegyről a tűzgolyók ide-oda repülnek, tűzkaréjokat rajzolva az égre.

– Das ist herrlich! Das ist gottvoll! mondja rá a hintóban ülő úrhölgy: lorgnettjén át gyönyörködve a mulatságban.

A beczkói vakmerő megrohanásra nem következett semmi visszatorlás. Ocskay visszahúzódott Bánba a hegyek közé; ellenfele, Viard pedig nem hogy utána ment volna, hanem ellenkező irányban visszahátrált egész a Csallóközig. Egy kis ideig tartó békességet parancsolt az ég. Azaz, hogy nem az ég, hanem a föld. A mult évben nem termett ezen a vidéken se széna, se szalma. A mint Ocskay a Beczkóban összegyüjtött takarmányt fölégeté, ezzel arra a télre véget vetett a háborunak. Hanem aztán futhatott maga is. Az ő lovának sem volt mit enni. A kuruczok is a házak zsuppfödeleivel delektáltatták a paripáikat. Milyen próza ez a hőskölteményben! «Nincsen széna, nincsen abrak, Kedves lovam, agyoncsaplak!» Talán akkor keletkezett ez a nóta.

Ő maga ott maradt Bán városában; szép foglyát, lovagias porkolábjával együtt, elküldé Zay-Ugróczba, a hol -200- azok a Zay grófok kies fekvésü őskastélyában a szokott vendégszeretettel lettek fogadva.

Maga Ocskay nem ment oda soha. Félt Ozmondától. Valóban félt tőle. Minden szava egy tövis volt, s a hol az a lelkébe beletörött, ott kelevény támadt.

Gyanakodóvá tette mindazok iránt, a kiknek eltántorodását lehetőnek mondta. Még a fejedelmet is beleártotta! Hogy annak is inkább tetszenék a lengyel királyság, mint saját hazájának felemelkedése. De minden gyanu között legnyugtalanítóbb hálótárs volt az, a mit Ilonka felől költött ez az asszony. Hátha igaz lehetne az! Azóta, hogy nejét elragadták, tengeridő mult el, s az asszony csak egy rövid levelkét sem tudott férjének fogságából irni; csak egy sort legalább: «élek és szeretlek!» Lehetetlen az, hogy módját ne ejthette volna. De még csak Tiszáné nagyasszonyomtól sem kapott levelet ez idő óta. Hát az miért nem irhat? Ő talán tudhatna valamit a leánya felől. «Ingadozik, hajladozik, ha a szellő megéri!» azt fújja a nóta. Az «asszony»-t érti a «csalfa nád» alatt. Szerette volna azt a gyanut kitépni a szivéből; de olyan volt az, mint a gyepübodza, benne szakad a gyökere, s még erősebben sarjadzik utána. És aztán mindezt a titkot úgy őrizte, nehogy az ajkán egy szó kijőjjön belőle. Még Csajághynak sem szólt felőle semmit.

Hosszú idő is telik abba, a míg a kurucz főhadiszállásról átizennek a labanczhoz, hogy itt van egy nagyon értékes fogoly asszonyság, a kit cserére ajánl fel az elfogó vezér a saját, foglyul tartott felesége helyett; a míg ezt az ajánlatot Bécsbe felexpediálják, a míg ezt a főhaditanácsban, meg az udvari cancelláriában meghányják-vetik, végre helybenhagyják, az időt és helyet megállapítják, a hol a kicserélésnek végbe lehet menni: az egy örökkévalóság.

– Hallja kegyelmed, édes barátom, monda egy napon Ozmonda Csajághynak, ki őt úgy kisérte mindenüvé, mint az árnyék. Én a kegyelmed hűséges szolgálatait körülöttem -201- ugyan nem tudom eléggé nagyrabecsülni; de azért nekem mégis nagyon hosszú kezd már lenni ez a kényszerített mulatság.

– Azt biz elhiszem. Zay-Ugróczon nincs se Favorita, se Práter, se paradicsom. Egyhangú az élet. Tánczolni is nagyon keveset szoktak itt.

– Keveset, de jól. Az itteni élet ellen nem volna kifogásom. Csakhogy én itt egy fölösleges ember vagyok, míg otthon meglehet, hogy hiányomat érzik.

– Aztán az a szegény Ocskay is olyan türelmetlenül várja már haza a feleségét: az is örülne már, ha ki volnánk cserélve egymással.

– Hát még én? (Ezt csak magában akarta mondani Csajághy, de biz az kiszaladt a száján.)

– Nagyon szeretem, ha valakit találok, a ki igazat mond a szemembe. Hiszen azt is hallottam már, hogy Beliál leánya vagyok. Azóta sokat tartok magamra.

– Most pedig fegyverszünet van; mint a régi időkben a «treuga Dei», a mikor minden hadakozó félnek abba kellett hagyni a verekedést. Épen erről akartam önnek beszélni. Kegyelmed bizonyosan tudja azt, hogy itt a közelben van egy kis helyecske, a hol kölcsönös megegyezés szerint örökössé van téve a Treuga Dei: örök fegyverszünet uralkodik.

– Igen: az. Egy csodatevő fürdő, a hol sánták, bénák meggyógyulnak, sebesültek kiépülnek. Ide küldözi kurucz, labancz egyformán a maga lábbadozó harczosait, a kik nagy sebeket hevertek ki. Ide nem szabad senki harczos csapatjainak betörni: az egykori ellenségek békében ápolhatják megszenvedt tagjaikat; ez egy neutralis sziget a csatatéren. Ez olyan szép gondolat, hogy még Beliál leányának -202- is tetszik. De különösen az tetszik benne ezúttal leginkább én nekem, hogy itt ebben a béke szigetében van nekem egy jó ismerősöm: mondjuk, hogy «barátom,» a kit kegyelmetek a szomolyáni ütközetben kegyetlenül helybehagytak, s ki most ott valószinüleg annyira lábbadozófélben van már, hogy egy jó szóért, meg egy jótett elkövetéseért már lóra is ülhet. Bizonyosan ismeri ön, Ritschán tábornok az.

– Tehát kedves emlék! Ha én ennek egy levelet irnék innen, a melyben körülbelül az volna mondva: «Uram, én itt ülök, elfogva mint túsz és szeretnék hazajutni; cserébe odaadnak Ocskay László ezredes uramnak a feleségeért. Ezt a nőt kegyelmed ragadta el ocskói kastélyából. A kegyelmed lovagis kötelessége, hogy visszahozza a férjének, a midőn az olyan cserét ajánl, a mi fölér vele.

Kérem, járjon el ez ügyben minél nagyobb sietséggel.» Hát mit gondol, lovag uram, erre a levélre nem tartaná-e kötelességének Ritschán eldobni rögtön a mankóját, nyeregbe ülni, felvágtatni Bécsbe, eljárni a legfelsőbb helyeket, a hol ez a dolog késik, s tiz nap alatt itt volna Ocskay László uram angyalával, cserébe – az ördögért? Mit szól kegyelmed ehhez? Nem Beliál leányához illő gondolat-e ez?

Csajághy megszégyenülve sütötte le a fejét. Tehát mégis csalatkozott ebben az asszonyban. Hisz ez angyali gondolat! Valóban, ha Ritschán most Pöstyénben van, s értesül az ajánlott cseréről, az vágtatva fog sietni fel Bécsbe, s lovagember módjára visszahozza azt az asszonyt, a kit parancsszóra foglyul kellett elvinnie, s a kiért most ily visszautasíthatlan cserét ajánlanak. Ez a nő még sem olyan gonosz, mint a milyennek ő eddig ismerte.

Hogy ráhagyta magát szedetni a szegény jámbor kálvinista kurucz. Ezzel az angyali jóságú ötlettel akarta épen Ozmonda Ocskay szivére a skorpió-csipéshez a méregcseppet -203- is hozzáejteni. Csajághy nem tudott semmit abból, a mit Ozmonda Ocskaynak Ritschánról besúgott.

Csajághy egész gyanútalan szivvel járt el Ozmonda megbizásában. Legbiztosabb embere által küldte Pöstyénbe a Ritschánnak szóló levelet, s attól vissza is hozta a választ. Ritschán Ozmondán kívül még Csajághynak is irt, tudatva vele, hogy már kiépült a sebeiből s legnagyobb készséggel feg eljárni a rábizott ügyben.

Nem telt bele nyolcz nap, hogy Viard tábornoktól staféta érkezett Ocskayhoz. A felesége útban van már, salvus conductussal. Jőjjön eléje kiséretével, magával hozván a túszul tartott hölgyet. A találkozás napja hamvazó szerda, s a hely a motesiczi uri kastély előtti tér, a hová, ha reggel korán indulnak, az egyik fél Bánból, a másik Trencsénből, csaknem egyszerre érkezhetnek meg. Az előbb jövő megvárja a később érkezőt.

A mondott napon Ocskay maga mellé véve kétszáz jó lovasát, azoknak az élén Csajághy (az öcscse Érsekujvár táján táborozott), megindult az egyenes úton Motesicz felé a zárt hintóval, a miben Ozmonda ült. Hamarább odaért a motesiczi kastély elé; neki kellett amazokra várni. Ozmonda azalatt kiszállt a hintóból.

Kevés vártatva megvillantak a császári lovasok sisaktarajai is a Héviz felől alákanyarodó úton, mely a magas hegyhátról vezet alá: azok sem voltak többen kétszáznál.

Mind a két lovascsapat, a kurucz is, labancz is, kívül maradt a helységen, hadirendben felállítva, csak a hintók jöttek előre, s az azok mellett léptető vezérlovagok a hintó két oldalán.

A Trencsén felől jövő hintó mellett jobbról egy délczeg, daliás alak lovagolt, messziről üdvözölve a várakozókat nyájas mosolygással.

– Ritschán! hördült fel Ocskay László ez alak láttára; s arcza egyszerre sápadt lett, ijedtség, harag, lélekháborító rosz indulatok torzították el vonásait egyszerre. Kezével a torkához kapott, mintha meg akarna fulladni. -204-

Ozmonda diadalmas kárörömmel nézte ezt a kínvonaglást az arczán: a sárgaszemű szörnyeteg ébren van már.

Csajághy pedig figyelemmel nézett hol az egyikre, hol a másikra, s egy percz alatt kitalálta, minő harcz foly itt most közöttük. Az a hang, a mivel Ocskay e nevet kimondá: «Ritschán», elárulta a benn dúló szenvedélyt.

– Igen. Ritschán ment föl érte a mult napokban, mondá nyugodtan Ocskaynak; itt volt Pöstyénen, felépülés végett. Szunyoghy Ozmonda grófnő szólítá föl levélben, hogy menjen fel és siettesse a cserét. Én küldtem el a levelét ma kilencz napja.

Ez csak olyan krónikai szárazsággal volt elmondva; hanem azért Ocskay mégis megérthette belőle, hogy Ritschán nem ment kiszabadíttatása után Bécsbe, hanem ott gyógyult meg Pöstyénben: tehát Ozmonda nem mondott igazat. Ozmonda szólítá fel, hogy menjen Bécsbe, sürgetni Ilonka kiadatását, s hozza le sietve, tehát az, hogy Ilonkát Ritschán kiséri idáig, az ő cselszövénye volt. – Megkönnyebbült a lelke, amint ezt megtudta.

Azzal mind a ketten leszálltak lovaikról s a császári szinü hintóhoz indultak. Annak az ajtaja kulcsra járt, s a kulcsa Ritschánnál volt. Neki előre kellett menni. Ekkor lehetett látni, hogy Ritschán még biczczent a kapott sebek miatt.

A hintó nagy kényelmes, bőrrel fedett, salugádoros ablakú bárka volt; Ritschán felnyitá az ajtót s kezét nyujtá a bennülőnek.

– Hát te azt nem tudtad? Hiszen magad irtad Léváról nekem, hogy fogjam pártul elhagyott feleségedet. Azóta mindig vele vagyok. Együtt fogtak el bennünket az ocskói kastélyban. Te ezt nem tudtad?

Ocskay sietett kezet csókolni az anyósának. Hová tünt el a sárgaszemü szörny egyszerre! Hisz vele volt az anya! És milyen anya!

Egy kis piros pofás angyalka, göndör arany-hajjal, a kit az anyja, szemérmesen diadalmas arczczal nyujt két kezével előre.

Lehet már másfél éves: tud beszélni is. «Be–be» azt teszi, hogy «csunya». – «Cse–cse» azt teszi, hogy «szép».

A kis angyalka haragos képet csinál; két kezével lefelé csapkod. «Be! Be!»

Aztán Ocskay nyujtja felé a kezét. Akkor az angyalka nevetni kezd, s repesve borul a nyakába s azt mondja: «Ba, Ba!» Ez pedig nagy szó. Ez a superlativusa mindennek, ami kedves.

A másik pillanatban aztán már Ilonka is ott van az ölelő karok között. Milyen baj, hogy egyszerre csak az egyiket lehet csókolni. Végtől végig elhalmozni csókokkal, megöntözni könyekkel. Azokat a kis kezeket egészen a szájába venni, s dicsekedő nevetéssel biztatni, mikor a bajuszát tépik!

Látja ezt Ozmonda? Segit-e az rajta, ha hátat fordít e -206- jelenetnek? nem hallja azért a csókok csattanását s azt az artikulálatlan kitörését az örömnek, mikor két egymástól eltépett, összetartozó lélek ismét egybetalálkozik?

Ott állt Csajághy is, s még az ő vasarczát is megaranyozta valami belső melegség erre a látványra. Mikor nehány perczre szünetet tartottak, azt mondá Ocskaynak:

– Látod, hogy van eset, a mikor Istennek érzi az ember magát? Lehet a nőt is boldogítani, meg a hazáért is küzdeni egyszerre.

– Ugy hiszem, belenyugodhatnak kegyelmetek a cserébe, mondá Ritschán. Mi hármat adunk vissza egy helyett.

Hát az az egy? Néz felé valaki? Vesznek még tudomást róla, hogy van a világon? Azt sem mondják neki: Isten hozzád! ugy hagyják ott.

Ocskay László siet a maga hintajába emelni hölgyeit. A fiut? Óh, azt nem adja oda. Az lovas-katona lesz; neki már ott a helye. Beburkolja őtt a kaczagányába, ugy lovagol vele ki a harczosai közé, akik százszoros viváttal fogadják a kis ezredesüket. Ocskay oda ülteti őt maga elé a nyeregbe. Másfél éves a kis kurucz, hogy ne tudna már lovagolni. Még ő mondja: «hott, hott!»

AZ ISTEN BÉKÉJE.

Ocskay ezuttal a zay-ugróczi kastélyba vitte kedveseit, a hűséges Zay grófok vendégszerető házához.

Mennyi elmondani valójuk lehetett egymásnak! A nőnek, az anyának, a férjnek; de különösen annak a negyediknek, a ki most tanul beszélni.

Ocskay csakugyan majd odaégette a feleségét akkor annál az első berohanásnál (csupa hitvesi szeretetből) az ostromolt kolostorba. Annak a rimánkodó kezei nyultak -207- ki feléje az ablakrácsokon. – Milyen nagyon nevetni való volt ez mostan!

Onnan azután Ilonkát, hogy a gyermeke megszületett, más fogságba vitték; Tiszáné nagyasszony azt is híven megosztá vele, még a bőjtös eledelt is megette. – Milyen nagyon nevetni való volt ez!

És most már ismét egymáséi lehetnek! Soha többet el nem válnak. «Nem is volna, hova hagyjalak el? mondá Ocskay; kastélyom szét van rombolva, földeim vetetlenek: vándorolnod kell velem faluról-falura, s ott aludnod a sátorban, mint a czigánynak.»

Ezen aztán nevettek mind a hárman. – Nem is hárman, de négyen: – sőt az ötödik is. A vas ember is ott állt, mint csendes tanuja örömeiknek, gyönyörüségeiknek. Ocskay még az úton elmondta Ilonkának, mennyit köszönhetnek ők Csajághynak? Ez a példányképe a jó barátoknak.

– A többi semmiség volt; dörmögé Csajághy. Hanem ezt az utolsót soha el nem felejtem. Ez keserves munka volt.

– Igenis az. Inkább egy csörgőkigyót adtál volna ide -208- őriznem, inkább egy pestis-lazarétumot biztál volna rám, mint ezt a némbert.

– Mindent elfelejtenék neki; de azt soha, hogy téged féltékenynyé akart tenni a nőd ellen. A boszorkány!

– Igaz biz az, fiam uram, hogy én mindig vele voltam, s vigyáztam a kegyelmed feleségére, de nem ám azért, hogy el ne csábítsák kegyelmedtől, hanem hogy pápistává ne tegyék.

– Mert, héj, bizony azok az apáczák nagy mesterek abban! folytatá Tiszáné. Kegyelmed már elvetette a drága virágmagot Bellarminiussal, s az könnyen csirát hajt. Én csak jótállok a magam leányáról, de hát kegyelmedről ki kezeskedik, hogy nem lett pápistává?2)

– No arról meg én felelek! mondá Csajághy, s nagyon komoly arczot csinált hozzá. Még akkor is, mikor valamennyien mind nevettek rajta.

– Isten ne vegye tőlem bűnömül, mondta Ocskay, ha azt mondom, hogy nem kivánom a mai napon cserébe az üdvösséget! Mert ennek a boldogságnak lehetetlen, hogy fokozása legyen!

– Pedig hát látod, van fokozása; szólt Csajághy s -209- odahajolva Ocskayhoz, valamit súgott a fülébe, a mire Ocskay nagy szemeket meresztett, s bámulva mondá:

Csajághy oly gyöngéd, fájdalmas szemrehányással tekinte e szónál Ocskayra, a minőre ezt a kemény arczot alig hihette valaki képesnek, s Ocskay elérté, a mi e tekintetben mondva volt: «lehetnél-e hozzá olyan kegyetlen?»

Ocskay rögtön fölkelt a neje mellől, s a nyakába csimpajkozó gyermeket visszatette az anyja ölébe: «mindjárt visszatérek!» mondá és Csagjághyval együtt kiment a szobából.

A gyermek álmos volt, azt elvitte az öreganyja aludni. Ilonka egyedül maradt ott.

Mi lehet az, hogy valaki idejön, aki még fokozni képes az ő boldogságukat, s a kinek mégis nem lehet idejönni, a férjnek kell kimenni hozzá?

Az idő pedig telt: a nagy remekművű álló órán már kétszer huhukolt a bagoly, két óranegyed mult, az egész óra betelt, a két érczember a kalapácscsal elverte az órát a harangon s a férj még sem jött vissza.

Ott a tornácz előtt állt egy csatlós két felnyergelt lóval, amik közül az egyik, a nemes telivér paripa, nyugtalanul kapálódzott.

Nem sokára jött egy másik csatlós s az is két paripát vezetett kantárszáron.

Egyszer aztán megnyilt a tornáczajtó, s kilépett rajta Ocskay, útnak öltözve. A nehéz, czombig érő saruk, a farkasbőr bunda a vállán, a kulacs az oldalán, mind azt jelenték, hogy útra megy.

Utána jött Csajághy; de az már nem volt olyan nagyon felbundázva, ő csak a párduczkaczagányt vetette a nyakába. -210-

De ami az úti-öltözetnél is jobban meglepte Ilonát, az a sajátszerü búskomorság volt Ocskay arczán, a minek nem birta az okát kitalálni. Soha sem látta őt még ilyennek. Mikor Csajághytól elvált, valami szelid keserüség vonult át az arczán: mintha mosoly akart volna lenni; de az ajkai nem nyiltak szóra.

És Ocskay kirobogott a kapun, anélkül, hogy Ilonától búcsút vett volna… Még csak fel sem tekintett az ablakba, ahol tudhatta, hogy Ilona áll minden bizonynyal.

Ilona várta, hogy majd feljön Csajághy s kulcsát adja ennek a talánynak. Még inkább elbámult aztán, mikor azt látta, hogy ez is lóra kap s a kapun kirobogva, Ocskayval ellenkező irányban elvágtat, s csak a csatlósától kisérve.

Ilonka csak ott állt és bámult ki az ablakon át a távolba, összekulcsolt kezekkel. Bámult a tovarobogó férj után; és várta, hogy talán az egyszer mégis csak majd visszanéz, s úgy elszorult a szive, mikor azt látta, hogy a távozó alakot mind jobban elfedi az esti köd és még sem fordul egyszer is vissza. Óh, milyen nagy lélekfájás azt igy elnézni!

Ekkor egyszerre átkarolja a vállait valaki, egy nesztelenül háta mögé lopódzott alak, s megcsókolja az arczát.

Ilona nagyot sikoltva fordul vissza, s ott találja magát a férje karjai között.

– Te most azt hitted, ugy-e, hogy «én» vagyok az, aki ott tovavágtat? -211-

– Az anyád inkáb, mint te. De ő még jobban szeret mind a hármunkat, mint mi őt együtt mind a hárman. Jer anyánkhoz, hadd mondjam el egyszerre mindkettőtöknek, hogy mit hozott nekünk a mi Sándorunk.

Ilonka ismét megtalálta a kedvét, mint elzajlott zivatar után az énekes madár: olyan nevetve tudta elmondani az anyjának, hogyan elnézte ő a Sándort a Lászlónak s hogy duzzogott érte, hogy az még csak fel sem néz hozzá egyszer is az ablakba; még csak vissza sem fordul egy búcsútekintetre.

– Jobbnál jobbakat, szólt Ocskay László. A fejedelem ő felsége küldte őt hozzám kegyelmes iratokkal. Az egyik levélben ő felsége kinevez engem brigadérosának; egy ranggal a mostaninál feljebb. Innen egy lépés már a generális.

Ilonka úgy örült annak, hogy már most hát brigadérosné lesz, mintha neki volna abból legtöbb dicsősége.

– A második irata a fejedelemnek egy donationalis levél, melyben nekem adományozza a sztropkói uradalmat ősi kastélyával együtt. Nem vagyok hát többé hajléktalan földönfutó, van a hová vigyem a feleségemet, fiacskámat: szebb is, jobb is az eddigi birtokomnál; dicsőségesen szerezve. -212-

– De én nekem ez nem nagyobb boldogság; mert én el nem maradok tőled semmiféle fényes palotájáért a fejedelemnek többé; hanem ott akarok lenni, ahol te vagy; ha gunyhóban, ha sátor alatt; sehol engem el nem hagysz magadtól!

– Nem is hagylak el, édes mennyországom! rebegé Ocskay, erőteljes két karral oda szorítva magához visszavívott kincsét. Dehogy hagylak még el valaha magamtól. Halld meg, hogyan lesz tökéletessé a boldogságunk? A harmadik levélben arról tudósít a fejedelem, hogy alá lett irva a fegyverszünet hat hónapra a császárral, külső hatalmasságok, Anglia és Holland, közbevetik magukat, biráskodni fognak Magyarország és Ausztria között s ha lehet, megszerzik a békét. Erre az időre hazaoszolhat a felkelősereg, kiki a maga családi tüzhelyéhez; a vezérek is a maguk váraikba: csak az őrségek maradnak a zászlók mellett. Hat hónapig Isten békéje van az egész országban, s talán végkép meg is marad. Most már nincsen egyébb hivatalom, mint – a bölcsőt ringatni. Áldassék az Isten!

E szóknál Ocskay László térdre bocsátkozék, s a két nő is oda térdelt mellé (pedig pápisták sem voltak) s egymást átölelve, áldoztak – az egyetlen drágasággal, amit Isten az oltárról felvesz magához – az érzés könyeivel.

«Együtt leszünk hát, és együtt örülünk egymásnak! – Ott találunk mindent, ami volt, elveszett, ujra megkerült. – Lármás gazdaság: tehenkék szarv nélkül, bőtejelők; – a kalkuttai kakasok. – A mókus a kaliczkában. – Dehogy az! A gyermek a bölcsőben; – nem, nem! a kis paripa hátán. – Anyánk is velünk lesz! – S ez így fog tartani, míg a világ világ lesz!»

Mindenkinek volt valami egy örökkévalóság számára -213- készített terve; mert hiszen olyan nagy idő az a – hat hónap, a mig tart a «Treuga Dei.»

Az a Sándor, aki valaha olyan szivesen látott vendég volt a Tisza-háznál. Aki mindig ott felejtett valamit, mikor eltávozott, hogy visszatérhessen érte. S aki most, mikor mind a ketten embernyi emberekké lettek, olyan nagyon hasonlít a bátyjához, hogy a távolban még az ángya is elnézte az urának.

Erről azután eszébe jut Lászlónak az, mikor ő maga is bámulva látta saját magát második alakban megjelenni, a midőn az egyik alakját olyan keserves kelepczébe szorították bele a gonosz labanczok.

A kandallótűz mellett ülve, elbeszéli ezt az esetet Ocskay az egész házi nép előtt. Anyósa és felesége oly szívdobogva hallgatják ezt a regét. Ilonka nagyokat borzad. Tiszáné nagyasszony a könyeit törli.

Végig elbeszéli azt Ocskay László, hogyan szabadította meg őt csúf halálveszélyből a testvére, Sándor? hogyan vitézkedett ott? Hogy ismertek egymásra hosszú távollétük után?

Hanem egyet még sem mondott el Ocskay László a feleségének. Azt a rövidke szóváltást, ami a hőstett után közte és Csajághy között megtörtént. Azt a végszót: «ha még egy perczig késtetek volna, milyen jól jártunk volna mind a hárman!» – Most már azt tartotta, hogy «mégis csak jobban jártunk mi ketten!»

Másnap utaztak a sztropkói új uradalmukba – statutiora. Az pedig akkori időkben tiznapi járó föld volt attól a csatatértől, a melyen Ocskay László a babérait tépte. Tehát nagyon jó pihenő lehetett.

Tréfált is e felett Bercsényi eleget; azt mondta, hogy «no, ha Ocskay László Rákóczy villáma volt, akkor a fejedelem -214- ugyan hüvelybe dugta a villámát!» – Nevetett azon Ocskay, mikor a fülébe ment. – Csak soha ennél gonoszabbul ne bántsák!

A REPÜLJ FECSKÉM.

Ocskay László most már átengedte Czinka Pannát a fejedelemnek. Annak van szüksége búfelejtetőre, nem neki. Elég muzsika már ő neki, mikor a Gábor gyerek elkezd sivalkodni. (Gábornak kereszteltette az elsőszülöttét Ilonka, a megholt bátyja nevére.)

Egy zivataros májusi délután, mikor minden tavaszi mezei munkának szünetelni kellett, csak betoppan Czinka Panna a sztropkoi várba. Épen együtt volt az egész család.

Gyalog jött a czigány leány s odakinn havas fergeteg volt a hegyek között, hanem azért ő mégsem volt átázva. A czigány leány, mikor utóléri a zivatar, felkapja a ruháit a fejére, a csizmáit eldugja alájuk, csak az alsó gúnyája ázik, meg a bőre; mikor a hajlékba jut, leereszti a viganóját, felhuzza a piros csizmáit, s olyan, mintha skatulyából vették volna ki; leszámítva azt, hogy egy kicsit rongyos; de hát annak úgy kell lenni.

Tiszáné nagyasszony ugyan ki nem állhatta az egész Fáraó-ivadékot, s nem volt az inyére, hogy ezt a czigány leányt a szobába beeresztik; de Ilonka jól ismerte már, mint férje izenethozóját, s Ocskay meg épen nagyra volt vele.

– Nagyon uras állapot az ott nekem. – Klázliból kell inni, tollas ágyban hálni: nem állom én azt ki. Aztán rosszul élnek ottan, még csak avas szalonnát se adnak az embernek, hétszámra.

– Majd meglátom. Ha jó idő lesz, itt maradok; ha zegernye idő lesz, tovább megyek. Akkor jó utazni a czigánynak.

– Csak vinnéd magaddal ezt a csúf időt! mondá neki Tiszáné nagyasszony. Nem is hiszem, hogy nem te hoztad magaddal: ördögök bordájában szövöttje!

– Hát persze én hoztam! Hiszen tudnivaló, hogy mikor én a hegedűmet előveszem, megríkatom én még az egeket is.

– Kevély kutya! Még az egeket is! Tüzet a nyelvedre. Engem sem ríkatsz meg. No vedd elő azt a hegedüt, hadd látom, micsoda nóta ríkat meg engem! Feleselt Tiszáné nagyasszony.

– Hát bizony megteszi a «fecském» nóta, a kit a felséges fejedelem szerzett a szegény fogoly feleségéhez; én meg csak a nótát csináltam hozzá.

A czigányleány nem bizonyozott az állítása mellett, hanem a hegedűjét kereste elő a háti batyujából s aztán elkezdte azt a nótát húzni: a versét meg énekelte hozzá.

Ez az a nóta, a min egykor (de még most is) annyit keseregtek idebenn a hazában, a mit Reményi Ede nyirettyüje a félvilágon körül hordott; százezer ember közül egy tudja talán csak, hogy ez Rákóczy Ferencz dala volt az elfogott feleségéhez: nem is gondolhatott ki ilyen szépeket más, csak egy fejedelem.

A szövege fejedelmi szívből, a dallama tündérvilágból jött, s magyarul szól mind a kettő. -216-

Czinka Panna énekelt is, muzsikált is. Mikor énekelt, (szép hullámcsengésű mély hangja volt), elfelejtette az ember az arczának, hogy olyan rút: kordován barna pofája tündöklött az érzéstől, elefántcsontfehér fogsorai ragyogtak az ének közben, s kancsal szeme úgy mondta együtt a szájával a nótát; a hegedű hangja meg keresztül-kasul járt az ember szivén.

– Hagyd el már, boszorkány, hagyd el; hisz az ember egészen bolonddá lesz tőle.

A Czinka Pannának pedig nagyon sokszor el kellett húzni azt a nótát, hogy Ocskay és Ilonka is megtanulhassák. Tiszáné nagyasszony azon vette észre magát, hogy maga is együtt dudolja a vége felé a «repülj fecskémet!»

A nagyasszony utoljára annyira ment, hogy tányért, kést, villát rakott az asztalra a Czinka Panna számára, úgy akarta megtraktálni.

– Soha se ettem én még asztalról, villával. A kanál meg egyébre se való, csak ellopni való.

Szalmát kért alomnak és érett túrót fehér czipóval; hadd lakjék jól egyszer kedvére, s hadd aludjék egész kényelemmel.

A háznál minden ember ezzel a nótával aludt el, még a dajka is azzal altatta el a kis Gáborkát.

Reggelre szépen kitisztult az idő; gyönyörüen kisütött a nap. Czinka Panna még ki sem rázta a szalmát a hajából, már elkezdte a batyuját összekötözni.

A béresek, a jobbágyok gyülekeztek az udvaron, villákkal, gereblyékkel: ugyan sürgős munka volt, a széna ott ázott a rendén, azt meg kell forgatni nagy sietve, míg kedvez az idő, hogy megszárodjon.

Czinka Panna bement az urasághoz búcsút venni: hátán volt már a batyu. -217-

– No hát, Czinka Panna, mi a tatár? szólt neki Tiszáné nagyasszony. Hát már itthagysz bennünket? Nálunk csak nem megy nagyon urasan az állapot?

– Nem ám, hanem nagyon parasztosan. Minden ember dologhoz készül itt. Még majd az én markomba is nyomnak egy gereblyenyelet, attól pedig az én tenyerem feltörik. Nem való nekem az ilyen hely.

Hiába marasztották, nem maradt. Még csak látni sem jó azt, hogyan dolgozik más! az ember megtalálná kivánni s az baj lenne. Nem kért ő egyebet, csak egy kis avas szalonnát, meg valami viselt köntöst.

– No de addig csak még sem megyek el, a míg egy kis szerencsét nem mondok az én drágalátos aranyos fővezér uramnak.

– No én nekem nem kell semmi hazudozás! zsémbelt rá Tiszáné nagyasszony. Bolond hisz a babonában. Ha szerencsét tudnál mondani, mondanál bizony magadnak.

– Hát hiszen nem is kegyelmednek mondom én a szerencsét, hanem ennek a pápistának itt ni: erre ráfér, szólt Czinka Panna, s kikeresve a szoknyája öblös zsebéből a megviselt kártyákat, leült a gyékény-szőnyegre Ocskay és Ilonka elé, törökösen, s elkezdte a kártyákat kirakni.

– No, ihol van, látod. Neked «áll» ez a nagy város, abban van egy fölséges szép asszony. Te abba a városba bemégy nagy diadallal. Ez a zöldfa itt, a diadal. Ki is jösz: nem bánt az ellenség. Hol van messze a farkas? ez az ellenség. Ez a gyászos asszony a fejedelemasszony. Ez a hintó azt mondja, hogy elhozod onnan. Hanem ettől a macskától itten, a ki melletted áll, őrizkedjél, mert az csalfaságot jelent. Ez a zöldhetes meg ez a «nap» azt jelenti hogy hét nap alatt beteljesedik, a mit mondtam.

Felvilágosodott embereknek tartották magukat, a kiknek szégyen babonákban hinni. -218-

Czinka Panna összepakolta a kártyáit a földről, s aztán térdeltében megcsókolgatta a Gáborka lábacskáit, a ki szörnyen bújt előle féltében az anyja ölébe s nem engedte a kezeit megcsókolni.

– No hát Czinka Panna, szólt Ocskay László, mikor látogatsz meg ismét, úgy hogy meg is maradj?

– Majd ha egyszer megint zavaros lesz az idő, ottkinn a sátorban! s aztán nem lesz más, a ki a füledbe muzsikáljon.

A jövendőmondásával senki sem törődött, hisz azt könnyű volt kitalálni, hogy Ocskaynak bizony jár a fejében olyasmi, hogy miután a saját feleségét kivívta a fogságból, a fejedelem foglyul tartott nejét is elhozza Bécsből. Sokszor volt az már tervezve, s egy párszor közel állt hozzá, hogy sikerüljön. Ezt tehát Czinka Panna is tudhatta.

Csak az volt a bolondság a jóslatában, hogy a hét nap alatti sikerülést hozzá tette, mert hiszen a fegyverszünet még két hónapig fog tartani, s az alatt senkinek semmiféle betörést Bécs városába tervezni nem szabad. És így bizonyára hiába jött össze úgy az a kártya, nem lehet abból semmi.

Ezután igen derült meleg napok következtek, igazi jó szénagyűjtö idő. Fel is használta az egész háznép a jó időjárást, s reggeltől estig kinn volt apraja-nagyja a mezőn, boglyákat rakatni, szekereket megterhelni, rendet felgyüjteni. Ocskay maga is nekivetkőzve dolgozott s sietteté a jobbágyságot. A nagyasszony pedig Ilonkával együtt a pagony árnyékában rögtönözött tüzhelyen főzte saját maga az ebédet, a rotyogó bográcsban, a mi alatt a kis Gáborka a paraszt gyerekekkel vigan hentergőzött az illatos szénában, s tanulta tőlük a gyereknótát, a mivel a csigát elő éneklik a házából: «csigabiga gyűjj ki! Szántsunk, vessünk, neked is arassunk!»

Egyszer csak egy váratlan vendég lepi meg őket a nagy -219- munka közben, a ki gyalog jött ide a kastélytól, a hol a lovát hátrahagyta.

Úgy érkezett meg, hogy csak akkor vették észre, mikor azt kérdezte az asszonyoktól, hogy «mi lesz ma ebédre? van-e szükség vendégre?»

Ilonka örömteljes felsikoltásában volt valami kis ijedtség is s azt Csajághy észrevette.

– Hogyne, édes komámuram; mikor mindig azt gondolom, mikor kegyelmed hozzánk jön, hogy már viszi az uramat a háboruba.

– No ezuttal nem viszem háboruba a kedvesét, komámasszony, csak azt jöttem megnézni, hogy mit csinál a kis keresztfiam?

– Hamis kegyelmednek a zuzája! Csak nem akar megkeseríteni: elhallgatja előlem.

– No hát akkor szivesen látjuk kegyelmedet. Lesz jó pörkölt tokány csipedettel, meg érmelléki bakator hozzá.

Csajághy odament a gyermeksokaság közé; biz a Gáborkát nehéz volt kikeresni a többiek közül, mert az is egy ingre volt vetkőzve, s olyan maszatos a képe a most szedett szamóczától, mint a többié. Hanem aztán arra a szóra, hogy: «kinek kell ez a szép tilinkó?» csak előugrott, hogy az az övé.

Akkor aztán a keresztapjának csak le kellett mellé -220- heveredni a szénába és megmutatni neki, hogy hogyan kell azt a tilinkót billegetni; azt pedig ő maga sem tudta. A kis fiu egy cseppet sem félt a marczona hadfi hegyesre kifent bajuszától; még meg is tépászta, ha nem jól fútta a tilinkót. Csajághynak egész mulatsága volt vele. Utoljára neki is énekelni kellett a csigabigájához vele, azt a csalogató nótát. Azt is szivesen megtette.

Gazduram bizony csak akkor került elő a szénagyüjtők közül, a mikor délre harangoztak, akkorra őt is meghozta a drága jó pörkölthús illata az erdei konyhába.

Milyen nagy volt az öröme, mikor Csajághyt megpillantá, a ki a kis fiut hozta, nyakába ültetve, eléje. Összecsókolóztak.

Az asszonyok azután elébb a cselédek számára adták ki az ebédet, csak akkor következett a méltóságos uraságra.

Brigadéros uram megfogá a bográcsot s leemelte a katlanról a földre. Azt azután körülülték, csak amugy a gyepre letelepedve.

Vendég uram magával hordta a csizmaszára mellé dugva ezüst tokban kését, villáját, kanalát: nem kellett nagy kinálkozás, hozzá láttak az egyféléhez; s azt mondták, mikor megtörülték a szájukat a lakomától, hogy «a császár sem eszik ilyen jót Bécsben!» (Ami igaz is.)

Azután nagyot ittak; az asszonyok aranypohárkából: ott csergedezett a patak a közelben, a férfiak pedig a csobolyóból.

Az ember föl sem tenné a vas emberről, hogy még tréfálni is tud. S olyan jó illik neki, épen azért, mert szokatlan. Közbe-közbe Ocskay a gazdaságáról beszélt: eldicsekedett a teheneivel, göbölyeivel, hány mázsa gyapjut nyiretett az idén, milyen sajtot készíttet a bálissával? hogy telelt ki a rozs? milyen jól kelt az árpa? a gyümölcsfák is jól kötöttek; a méhek meg most rajznak. – Szó -221- se volt magas politikáról. (Veszett volna a Vörös-tengerbe Faraóval együtt!)

Mikor aztán vége volt a lakomának, a Gáborka is elaludt az anyja ölében, akkor Csajághy egyszerre elkomorította az arczát s szigorura fogva a hangja tenorát, ezt mondá:

– No már most, édes hiveim, jól ebédeltünk. «A ki enni-inni adott, annak neve legyen áldott! Ámen.» Nem akartam elrontani az ebédeteket, de már most csak elmondom, hogy miért vagyok ide küldve.

– Tudtam én azt, sóhajtá Ilonka, szemrehányó tekintettel. Nem jön kegyelmed ide csak a keresztfiát lovagoltatni.

– Hát bizony mi tűrés-tagadás, egyéb is hozott ide. Ocskay Lászlónak be kell törni Pozsonyba, ez a parancsolat.

Ocskaynak egyszerre kevélyen emelkedett égfelé az arcza. Pozsonyba betörni, az még szebb a szénakaszálásnál is: Pozsony az ország fővárosa; a császári hadvezérek főhadihelye; hatalmas erősség, megerősített vár. Ide betörni még nem adatott alkalom se Károlyinak, se Vak Bottyánnak, se Bercsényinek.

– A fejedelem egyenesen Ocskay László uramat akarja megbizni ezzel a feladattal.

– És pedig aztán a fejedelemasszonyt kell elhoznod magaddal a császáriaktól a fejedelemhez.

Csajághynak a jobbik bajusza olyanforma rándulást tett, mint mikor valaki visszatartóztatja a nevetést, a mi csiklandja belül. Folytatta nagy komolysággal: -222-

– És pedig ennek a végrehajtására azonnal és rögtön utra kell indulnod.

– Én nem bánom! De ha az uram elmegy, én is vele megyek. Nem bánom, már megmondtam, hogy el nem maradok tőle, megyek vele minden háboruba, de én el nem hagyom többet.

– Igenis, folytatá Csajághy mogorván. Kegyelmed is vele fog menni brigadérosné asszonyom, és kegyelmed fog legelől berontani Pozsony városa kapuján.

– Azt is megteszem! szólt a nő durczásan. Nekimegyek az ágyutüznek, ha az én uram utánam következik. De elég nem szép volt kegyelmedtől, hogy kimondta az Isten nevét, mikor én azt kérdeztem, hogy nem akarja-e az én uramat háboruba vinni?

De már tovább nem birta Csajághy a komédiajátszást; elkezdett kaczagni s kaczaj közt mondá el:

– Hát értsük meg a dolgot, komámasszony. Ugy van az, hogy a császáriak kiadják a fejedelemasszonyt egy találkozásra a fegyverszünet alatt, azért küldi a fejedelem Ocskayt eléje Pozsonyba. Kegyelmed is vele megy Ocskayval, komámasszony, a fejedelemnőt fogadni. Lesz ágyuzás, de csak puskaporral. Hahahaha!

Ilonka sírva fakadt a nagy visszatért örömtől, a nagyasszony pedig hátbaütögeté Csajághyt, a miért így megijesztgette az egész familiát. Ki tenné fel róla! Ilyen komoly seriozus ember, s még micsoda tréfát fundál ki magában?

Csak Ocskay komolyodott el egyszerre. Valami villámlott át a lelkén. Egy jóslat. – Nem Czinka Pannáé, az szemfényvesztés. Hallhatta a czigány leány a fejedelem udvaránál, hogy erről beszéltek, megelőzte a hivatalos küldöttet idejöttével. – Ocskaynak Ozmonda fatális jóslata jutott az eszébe. – Azok között, a kik a vörös zászlót -223- le fogják tenni, legutól említé e nő magát a fejedelmet. – Már hozzá kezdtek a kisérlethez. – Odaküldik a feleségét hozzá…

Senki sem vette észre az arczán e rövid borulatot. Egy pillanat mulva már ő is örült az örvendezőkkel.

CSUPA FÉNY.

Soha jobban ki nem választhatta volna a fejedelem azt az embert, a kire ezt a feladatot ruházza, hogy képviselje Erdély fejedelmét, és a magyarországi szövetséges rendek fővezérét azon a helyen, a hol a császári udvar küdöttei és a nagyhatalmak kitünőségei lesznek jelen; a hol az eddigi ellenségnek szándéka kitüntetni nagyrabecsülését; neki pedig azt kell tudni fentartani. És mindezt egy szerelmes idyll színjátéka alatt.

II. Rákóczy Ferencznek a feladata volt a pozsonyi asszonyfogadásnál kimutatni, hogy ő «fejedelem» és hogy az is akar maradni; a császári párté pedig az volt: éreztetni vele, hogy ő «férj» és lehet, ha akar, boldog ember.

Mind a két félnek meg kellett mutatni, hogy mit tud? Arravaló a külső pompa.

Szegény nőknek mennyiszer a szemükre lobbantják a hiuságukat; pedig a nő-hiuság csak a nősténye a pávának, a férfi-hiuság az igazi hímpáva.

Végre-valahára egy igazi diadalmenet várt reá; nem olyan, mint az eddigi bevonulások voltak, tört falak résein át, füstölgő házromok üszkein keresztül, vérrel festett utczákon végig; hanem magába az ország fővárosába, mely tárt kaput nyit fényes kisérete és hintósora elé: a várkapuk fellobogózva, az utczák zöld galyakkal kirakva; ott látta maga előtt tisztelegni parádéra azokat a katonákat, -224- a kikkel annyiszor találkozott a harczmezőn, s meghajolni a zászlókat üdvözletére; hallotta a harangok ünnepi concertjét, a miket eddig csak félreverni szoktak az ő közeledtére; látta fellobogózva azt a hidat, a melyet tüzhajókkal szokott szétrombolni, és hallotta annak a népnek az üdvrivallását, mely eddig az ő rémnevével szokta elaltatni nyugtalan porontyát a bölcsőben. Ni, hogy töri magát a sokaság, mikor az Ocskay előtt lovagló herold iszákjába markolva szórja közé a pénzt. Pedig a pénzre ez van írva: «pro libertate», s ez igazi ezüsből van. A fejedelem képviselőjének pénzt kell szóratni, mikor bevonul a városba. Az ablakokból virágot hintenek rá. A diadalkapu előtt fehérbe öltözött szüzek fogadják, hosszú taláros papok és nyestprémes városatyák: a vár ágyuitól alig lehet hallani, hogy mit szónokolnak? Bizonyára azt, hogy ez a nap kitörölhetlen emlékű marad Pozsony város krónikáiban.

Minden szem őt nézi: a «Rákóczy villámát», a ki most csak ragyog, de nem üt; azok között sok szép szem is van. De Ocskay senkinek a bámulatára nem tart olyan nagyot, mint a feleségeére. Ilonka ott jön utána hatlovas hintóban. Ha eddig is bámulta a férjét, minek fogja őt tartani most? ennyi fénytől körülragyogva?

S ez még csak a külső pompa; de hát mikor a díszmenet megérkezik a primási palotához, a hol a fejedelem küldöttségét az egybegyűlt főrendek, zászlós urak, hadvezetők, külhatalmak követei fogadják! Bármelyik kuruczvezér lett volna is itt most Ocskay helyében, azt sem tudta volna, melyik lábával lépjen előre, merre nézzen, kire hallgasson? az pedig, a mit neki kell mondani, bizony a torkába rekedt volna; de Ocskaynak ez volt a régi álma. Csak forró képzelete ábrándképét látta maga előtt, semmi mást. Itt volt az ősz főpap, aki őt egykor, mint szerzetest, fölszentelte, s aztán mint szökevényt excommunikálta, az ország primása Széchenyi; itt jött eléje az ország nádora, Esterházy, a ki aláirta számüzetését, itt fogadta őt Pálffy -225- János bán, azon ezrednek tulajdonosa, melyben ő mint altiszt szolgált, mely szégyenletes bünhödésének tanuja volt, melyet ő a rongyos gárdával a Tiszába öletett; és a nevezetes nagy hadvezérek, a kikkel az országon keresztül-kasul kergetőzött. Megannyi jó ismerős. Egy pillanatig sem jő zavarba, mikor eléjük kell állnia. Tudja, hogy most ő a fejedelem személyét képviseli. Minden nyelven tud beszélni, a melyen megszólítják, s mindenki iránt tud udvarias lenni, a hogy fejedelmi személyesítőhöz illik. A velejött társak méltán irigykedhetnek rá. Nyomába se érnek.

Hát még midőn a fejedelemasszony megjelen az elfogadóteremben, kisérve ragyogó hölgykoszorútól; a főurak, követek, tábornokok nejei vannak körülötte; mind magyar díszruhában. Ez is az udvariassághoz tartozik. Maga a fejedelemnő pompás himzésű fekete öltönyt visel, mely arczát még halaványabbnak tünteti fel.

Ocskay odalép a fejedelmi nő elé s tiszteletteljesen meghajolva előtte, felolvassa a fejedelem latin nyelven írt üdvözletét hozzá, mire a fejedelemnő egy pergamentlapról szintén latinul felolvassa a választ.

Ocskay megcsókolja az eléje nyujtott kezet, s átadja a fejedelemnőnek a férje által küldött pompás briliántos gyűrűt; mit az felhúz az ujjára, s a közben halkan mondja Ocskaynak:

Ocskay azt hitte ennél a szónál, hogy most az ő arcza világít ebben a teremben.

Azzal, etiquette szerint, a már bemutatott hölgy a fejedelemnő jobbjára lépett át s itt egyszerre szembetalálkozott egy olyan arczczal, a melyet már egyszer látott -226- életében. Lehetett az kedves, lehetett kedvetlen találkozás: jó barátné, vagy ellenség. Ozmonda volt.

Első ízben csak egy perczig látták egymást; a motesiczi kastély előtt, mikor kicserélték őket egymásért. A női szemeknek elég egy ilyen látás, hogy emlékükben maradjon a látott arcz örökre.

Ocskay is csak akkor vette észre Ozmondát: eddig nem látott mást senkit, csak a fejedelemnőt.

– Ah, hiszen mi cseregyermekek vagyunk! suttogá Ilonkának s megcsókolta az arczát.

Meglehet, hogy valami felhő ment a nap elé, de Ocskay azt hitte, hogy az ő arczának az elborulása okozta ezt a sötétséget. Inkább egy férfi csókolta volna meg előtte Ilonkát, mint ez az asszony.

Annyira fel volt háborodva, hogy majd elmulasztá a kiséret többi tagjait bemutatni, egynek épen el is felejtette a nevét; úgy, hogy Ozmonda segíté ki a zavarból; odasúgta félig halkan: «Blaskovics!» a min azután egy pár könnyüvérű fiatal úr el is nevette magát.

A bemutatást nagy díszlakoma követte; a melyről csak annyit tartunk érdemesnek följegyezni, hogy a császár egészségére Ocskay László ürített poharat, míg a fejededelemre a primás mondott áldomást. (Még akkor sem a «Gotterhalte», sem a «Rákóczy-induló» nem volt: különben azokat harsogtatták volna a felköszöntések után.)

Estére pedig fényes tánczvigalom volt rendezve a Pálffy-palotában, melyre minden notabilitás híva volt.

Ide már a hölgyek nem díszmagyar öltönyökben jöttek, hanem a legujabb versaillesi divat szerint öltözve. Ilonkának is fel kellett ölteni az e napra készült baleinet, a bouffantokkal, a halcsontos vállfüzővel, a minél nagyon neheztelte, hogy olyan nagyon ki kell neki vágva lenni. A haját is be kellett pudereztetni, de az arczát nem engedte kifesteni, elég ha a szépítő moucheokat felrakták -227- rá: még csak szemöldököt sem engedett nagyobbat csinálni, mint a milyen már van.

Szegényke, bizony nagyon gyámoltalanúl viselte magát, mikor az életében első bal-pareén megjelent, egy olyan öltözetben, a minőhöz soha sem volt szokva. Azt hitte, hogy az a legyező arra való, hogy azzal az ember folyvást a keblét takarja.

Rájött nagyhamar, hogy mire jó másoknak az az arczfesték? Hisz az egy jóltevő álarcz, a mi eltakar. Nem lehet észrevenni, mikor fülig pirul a nő. Az ő gyönge harmatbőrén pedig mindjárt meglátszik, ha valami zavarba hozza.

Pedig minden megszólítás előidézi ezt. Először nem érti tökéletesen azt a franczia nyelvet, a min itt társalognak. Más az, a mit a franczia könyvből olvas és más a mit beszél. Azt írja «eaux» s azt mondja «ó»; aztán meg «aout» s az is «ó», ki találja ki, melyik volt?

De még rosszabb, ha megérti, a mit hozzábeszélnek; mert az csak hizelkedés; szépeket mondanak a szemébe, s ilyent még ő soha sem hallott. A férje soha sem mondta neki azt, hogy ő szép, más meg hogy merne ilyent mondani?

Aztán Ocskay nincs mellette, hogy a karjába kapaszkodhatnék. Ellenben sajgó szívvel kell tapasztalnia, hogy férje idegen hölgyeknek udvarol. Ezt ő nem tarja jó szokásnak.

A gyönge teremtés úgy keres valami nálánál erősebbet. Nagyhamar rátalál, ez is őt keresi; a bájos Ozmonda, ki a fejedelemnőhöz vezeti Ilonkát. Ilonkán rózsaszín öltöny van, a fejedelemnőn sárga, Ozmonda öltönye egy virágos mező.

A franczia követ, marquis des Estampes, ezt a bókot hozza áldozatul a három egymás mellett álló hölgynek:

– Cette fois Paris serait bien embarassé. (Páris ezúttal nagy zavarban volna, hogy kinek adja az aranyalmát.)

A calembourg tetszést aratott, csak Ilonka szemei nyiltak bámulatra; hát szabad ilyeneket mondani itten?

– Merci pour la pomme. Nous courons pour une couronne. (Köszönjük az almát, mi egy koronáért pályázunk.)

Ozmonda csak úgy röpítette egymás után a szójátékok rakétáit, Ilonka nagy bámulatára. Neki ehhez semmi tehetsége nem volt. Pedig ez nagyobb virtus, mint jó gazdasszonynak lenni.

Most egy nehézkes főúr szorított magának helyet, a francziát félretolva, a fejedelemnő körül. Az is elmondta, hogy milyen jól néz ki ma a fejedelemasszony, s baronesse Ocskay milyen kedves. Ez Wratizlaw prágai kanczellár volt. Ilonkának volt annyi természetes esze, hogy a «baronesse» czimet vissza ne utasítsa, megértette, hogy a cseh főurra nézve lehetetlenné volna őt megszólítani e czím nélkül.

– Hát maga, kis grófné, micsoda benső viszonyban van azzal az Ocskayval? kérdé németül.

– Excellenz! kiálta fel elszörnyedve Ozmonda, kifejezően ijedt szemet villantva Ilonka felé.

– Hahaha! nonono! Honny soit, qui mal y pense. Hát hiszen csak nem nem fogok valami betiset mondani a felesége jelenlétében, grófné.

Ozmonda Ilonka arczát vizsgálta. Vajjon elmondott-e neki a férje ő felőle valamit?

– No hát azt értettem, kis grófné, hogy a bemutatásnál -229- kegyed segítette ki Ocskayt a zavarból, mikor egyik kisérője nem jutott neki eszébe.

– Aber Excellenz!!! kiálta fel, legyezőjét a beszélő elé tárva Ozmonda. Legyen irgalommal!

– Hahaha! Maga egy geniális gyermek! Igazán mondom! Csókolni való! Hahaha.

A cseh főúr tovább ment. Ozmonda pedig nagy figyelemmel kémlelé Ilonka arczát.

Ha ennek elmondott Ocskay valamit abból, a mit Ozmonda felől tud, úgy ennek az arcznak lángveressé kell gyuladni arra a szóra: «a kegyelmed albumában»; mert az közbeszéd tárgya volt az udvari körökben, hogy Ozmonda minő kalandot állt ki Beczkó várában, s azt az öltönydarabot, a min a titkos irást elhozta magával, úgy hítták, hogy «az Ozmonda albuma». De nem. Ilonka arcza egy sugárral sem lett pirosabb ennél a szónál, mint volt eddig: a szemei, az ajkai nem árultak el semmi tudást; tettetni pedig ez az arcz nem képes.

Ozmondát meggyőzte ez a gyanútalan tekintet arról, hogy Ilonka nem tud még ő felőle többet, mint azt, hogy ők egymásért lettek tábori szokás szerint kicserélve.

Föltette magában, hogy tehát majd ő fogja ezt a történetet elmondani Ilonkának.

A bécsi etiquette szabálya szerint az éjféli utolsó menuette után, a fejedelemnő bevégezve a cerclet, a hölgyekkel félrevonul, s akkor aztán a férfiak is igyekeznek a buffetbe s mind a két nem külön kedve szerint lakomázik.

A lakoma alatt a várbástyáról tüzijátékot ropogtattak el a vendégsereg és a városi nép gyönyörüségére, a négy nagy torony hol veres, hol zöld bengáli fénytől ragyogott. -230- Ez alatt jó alkalma volt Ozmondának félrevinni Ilonkát egy ablakmélyedésbe, mintha a tüzijátékot néznék s a Benzári-vizet 3) kanalazgatnák mellette.

És aztán elmondott Ilonkának a grófné a Beczkóban történtekből annyit, a mennyit épen akart, s elhallgatta azt, amit tudatni nem kellett.

Ilonka a bámulat figyelmével hallgatta e történetet végig. Neki olyan meseszerű, olyan rémséges volt mindez. Olyan természetes volt tőle ezt a kérdést intézni Ozmondához:

– De hát mi kényszeríthet téged, (már akkor tegezték egymást), hogy ilyen veszélyes merényletekbe ártsd magadat?

– Hát, kedvesem, látod mi történik itt most körülöttünk? Fény, pompa, hizelkedés. Azt hiszed, hogy ezt csak a maga gyönyörűségére teszi minden ember? Mindennek czélja van. Rákóczy Ferencz nagy pompával közelít a bécsi udvar felé, s épen olyannal a bécsiek ő hozzá. A háborúba belefáradtak innen is, túl is. Pénze sincs senkinek hozzá. Rákóczy az utolsó ezüstjét szóratta ki mai napon a pozsonyi népsokaságnak; Bécsben pedig közel állnak a kenyérforradalomhoz. Az öreg császár meghalt, az ifju békeszerető, s lelkében mindig hajlott a magyarokhoz. Azok között is vannak igen sokan, a kik szeretnék már a békét helyreállítani. A készség meg van rá innen is, túl is. Csak egy nehéz akadály van. Rákóczy el akarja magát ismertetni Erdély fejedelmének, választás szerint; a császár pedig ezt az egyet nem akarja aláirni. Kész a fejedelmet birodalmi herczeggé, akár nagy birtokok örökös urává tenni; kész őt szepesi gróffá kinevezni; de az erdélyi -231- fejedelmi buzogányt átadni nem. Most elbocsátják Rákóczyhoz a feleségét, a kit hosszú évek óta nem látott. A fejedelemnek szive van: számítanak rá. Lehet, hogy a szerelme erősebb lesz, mint a büszkesége. Talán nem is büszkeség az, csak a honfitársaktól való tartózkodás. Ha azok, a kik hozzá legközelebb vannak, a kikkel tanácsot szokott ülni, azt mondanák, hogy legyen engedékeny, a saját lelkével tán ki tudna alkudni. Az a kérdés, hogy a fejedelemnő könyei megolvasztják-e a vas akaratot? Ha kedvező sikerrel térünk vissza, mindnyájan boldogok leszünk: te is, ő is, én is. De ha a fejedelemnő könyörgése kárbaveszett fáradság lesz; ha a fejedelem jobban szereti az ábrándjait a valóságnál, akkor szerencsétlenek leszünk te is, ő is, én is. Neked az urad ujra belerohan abba az ádáz küzdelembe, a melyből nincs kijárás; se élve, se halva a tied nem lesz soha; talán magával együtt földönfutóvá tesz magadat, gyermekedet; a fejedelemasszony, ha most egyedül kell visszatérnie Bécsbe, (pedig visszatér, mert fiait otthagyta), akkor lemondva minden reményről, az általa alapított apáczák kolostorába fog elvonulni, annak lesz fejedelemasszonya; én pedig: a kinek a sorsa az övéhez van lánczolva, vele megyek s megosztom vele, a hogy eddig megosztottam, a sivár életet.

Ilona elhitte, hogy azok igazi könyek, a mik e szavaknál Ozmonda szemében ragyognak: nem tudta, hogy igaz gyöngyöt, igaz könyet csalódiság hiven tudnak a mai világban már utánozni.

– Most már aztán meg fogod érteni, kedvesem, miért vetem én bele magamat a legnagyobb veszélyek örvényeibe? miért járok álruhában, álútakon táborhelyről-táborhelyre, inteni, buzdítani azokat, a kiknek közrehatásától függ az, hogy a fejedelem tegye le a harczi zászlót. – Mondhatnám, hogy egy ország nyugalmáért teszem: nevezhetném magam szentnek, martyrnak, aki feláldozza magát pusztuló nemzete nyugodalmáért. Nem mondom azt. -232- Bevallom neked himezetlen: önnön világomat védem. Szeretnék élni, örülni, boldog lenni; iszonyodom az élve eltemetettek sorsától. Szeretem a szép világot! s ha szeretek még valakit azonkívül, az a fejedelemasszony, a ki rám nézve több, mint az édes anyám. Ha a mi asszonyi munkánk nem sikerül, mi mint halottak térünk vissza mind a ketten, s csak a sirokban válogatunk még. – Most már érted, hogy mi az én albumomnak a története?

Ilonka még a hintóban ülve, hazáig (a várban volt a szállás!) mindent elmondott a férjének, amit Ozmondától hallott.

– Kedves jószágom! Csak te azt tartsd meg, hogy a mit Szunyoghy Ozmonda beszél, az egyik füleden ereszd be, a másikon pedig ereszd ki; mert az vagy alatta, vagy fölötte van, de közepette soha sincs az igazságnak. Azért minden tizedik szavát hidd el; de ha még könyezni is látod, akkor azt a tizediket se hidd!

A fejedelemnő kiséretével együtt a primatialis palotában volt szállva, s bécsi szokás szerint, tíz óra előtt nem jött ki hálóterméből. Ocskayék azonban, akik a várban voltak elszállásolva, már az első hajnali ébresztő trombitaszónál felkeltek, úgy, hogy a felkelő nap már ott találta a kuruczezredest, Ilonkájával együtt, azon a pompás erkélyen, mely a vár Duna felőli homlokzatát ékesíté. Gyönyörű egy vár volt! Négy magas tornya a négy szögletén, aranyozott réztetővel fedve, csak úgy ragyogott a messzeségbe; bejárata homlokfalát barokkstilü faragványok diszíték, termeinek boltozata szinezett stukk-művel volt pazarul kirakva.

Pálffy bán, ki a házigazdát adta ez alkalommal, maga is korán kelt, hogy az utikészülődéseket idején elláthassa; de a várbeli vendégeket már a reggelizésen is túl találta, midőn négylovas hintajával a várba felérkezett. Azok a gyönyörű kilátást bámulták a vár erkélyéről. -233- Fölséges egy kép! hátul a Kárpátok végszakadványai, sűrű erdők között rejtőzködő falvak, a napos oldalakon világos zöld szőlőkertekkel, lenn az ódon város, ez idő szerint Magyarország legszebb királyvárosa, büszke tornyaival, szökőkútjaival, lábainál a méltóságos Duna, keletnek egy sziget háromszögénél kétfelé szakadva; és aztán a végtelen távol, mintha csupa kert volna, teleszórva városokkal: valóságos paradicsom.

– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá Ocskay; azt hitte, hogy nem hallotta senki.

– A gyönyörű panorámát bámulják kegyelmetek, úgyebár? – kérdezé a bán, amint kilépett hozzájuk az erkélyre, az udvarias üdvözlés után. De még sokkal szebbnek fogják azt találni a torony estradjáról, ha nem sajnálnak velem oda felfáradni.

Innen még elragadóbb a kilátás. Amint a nap küllői egy sűrű felhőpaizs mögül a városra lesütnek, a kémények füstje aranynyá változik s egész dicsfényt képez. Olyan az, mintha a város illuminálva volna – nappal.

Visszatérőben aztán felnyittatá a hatalmas főur, a labanczhad fővezére, a torony-szobáit emeletről-emeletre s bevezette azokba Ilonkát, elmondva neki, minő történeti emlékek teszik azokat egyenkint nevezetesekké? Még mindegyik lakott volt, ha nem is emberektől, de megőrzésre méltó ereklyéktől. Régi hősök fegyverzetei, királyi vendégek félretett butorai, ellenségtől elfoglalt zászlók lakták ez odúkat, por-, rozsda-lepte mind; ritkán látogatták.

A torony első emeletét képező szobának vasajtaját három lakat őrzé: egész tudomány volt azoknak a felnyitogatása; a berozsdásodott sarkakon nyikorogva fordult el az ajtó; a feltárult szoba egészen üres volt, a torony öles vastagságu falába boltozott ablakfülke maga egy kis szobának látszott, melyből a kettős vasrácsokon keresztül homályosan szürődött be a napvilág.

A terem egészen üres volt; hanem a belső falában látszott -234- egy kandallószerű mélyedés, «egy» darab kőből faragva; azt is vasajtó zárta, csalóka-zárral csukódó.

A bán némán mutatott az üres odúra, Ocskay is odameredt tekintetével ebbe az ürbe, homlokát leránczolta, öklét ajka elé szorítá s ballábát maga elé feszíté, mint a hogy tesz az ember, mikor egy szédítő meredély szélén állva alánéz a sötétes mélységbe s úgy érzi, mintha valaki állna a háta mögött, a ki le akarja onnan taszítani.

A két férfi szeme e sötétségtől ellakva, önkénytelen egymásét kereste s azt látszott megkisérteni, hogy melyik állja ki a másiknak a lángját?

Miért nincsen itt a korona? Szent Istvánnak koronája; a magyar állam symboluma; a nemzet örök ereklyéje, melynek távolléte pusztulás, inség, dögvész az országon, visszakerülése új öröm, boldogság, kigyógyulás?

Hiszen ha erre neki felelni tudna ez a két okos nagy ember! Ha felelni tudnának rá a cancellárok, a bánok, a primások és miniszterek!

Ha felelni tudnának a tanácskozásra összegyült Anglia, Dánia, Svéczia, Hollandia, Oroszország követei, kik mind abban a kérdésben fárasztják diplomatiai tudományuk egész egyetemét, hogy «miért nincsen itten a magyar korona?» -235-

A bán elkeseredetten csapta be a fülke vasajtaját; megtörlé szemét; tán köny szökött belé? s aztán karját nyujtá Ilonkának, s vezette őt, egy fokkal alább, a földszintre.

A torony legalsó osztályában a boltozatos előtornácz kétfelé választá az épületet; jobbra is, balra is nehéz vasajtók nyiltak.

– Ez itt a mi kincstárunk, szólt a bán, az egyik ajtóra mutatva, a hova a háborús idők alatt családunk minden várkastélyából összehordta legértékesebb ereklyéit. Érdemes a megtekintésre.

Hanem Ilonka egy másik vasajtóra lett figyelmes. A melyik átellenben volt; előtt járt alá s fel egy őr, karjára vett fegyverrel. A vasajtó fölött volt egy kerek ablak vastag vasrácscsal, ezen keresztül hangzott a bezárt oduból valami nóta, rekedtes férfihang danája.

Az a nóta, ami a rácson keresztül hangzott, nagyon ismeretes volt azon időkben Magyarországon. Mindenütt énekelték a mezőkön; – de Pozsony fővárosának a várában bizonyára csak az ilyen vasrácson keresztül énekelték:

– Igen; de nem a rendes hadifoglyok számára, azok szabadon járnak a város falain belül; ide csak azokat szokták zárni, akik mint nagyon gyanus, vagy veszedelmesnek talált kémek lettek elfogva.

– Miért ne? ha kegyelmed óhajtja, mondá a bán; gondolta magában, hogy ezt az asszonyt megszállta a jótékonysági szellem. A szegény raboknak szokás aprópénzt -236- ajándékozni: azon ők vesznek maguknak dohányt. Inte a várnagynak, hogy keresse ki a csomagból a börtönajtó kulcsát. «Egyébiránt biztosíthatom kegyelmedet, mondá Ilonkának, hogy nem igen fog itten valami megnézésre méltó arczokat találni. Csupa alsórendű pofák».

– Csak azt az egy embert szeretném látni, aki most énekelt, a hangja nagyon ismerős nekem.

– No akkor igazán csallóközi szerencse volna, ha ráismerne kegyelmed; mert az a ficzkó, aki ebbe a ketreczbe magányosan van bekalodázva, a legfurfangosabb gézengúz, a kiből az alatt a másfél év alatt, hogy ide bekerült, még csak azt sem lehetett kivenni, hogy kinek hívják? Hasztalan vallatják azt, mert mindenre olyan feleletet ád, hogy senki sem okosodik ki belőle.

Ez alatt felnyitották a nehéz lakatokat, a vasajtó feltárult, szabad volt belépni.

A lánczravert fogoly ott kussadt a falhoz támaszkodva háttal, s amint meglátta a belépő nagy urakat, fütyölésre változtatta nótáját, de nem hagyta abba.

Ilonka bizony ráismert az emberre; Marczi volt az: az ő Marczijuk a lévai kastélyból.

– No te ficzkó, hadd abba egy kicsit a füttyszót; aztán állj elő, ő kegyelmeik akarnak veled beszélni.

– Een nekem bizony az a nevem, ami az apámé, kettőnknek van egy nevünk; meeg se veszünk össze rajta.

– Bécs alatt fogták el a ficzkót, levelet akart valakinek vinni. S mikor látta, hogy megkerítik, összetépte a levelet -237- s megette! S azóta ki nem lehet belőle venni, hogy ki küldte azt a levelet és kinek?

– A vaóna nekem jó; mert akkor a palócz ülne itten, een meg otthon daraszolnék.

– Csak arra keernem eő kegyelmét, hogy adatna más kalendáriumot a porkolábnak.

– Azt érti alatta a ficzkó, szólt mosolyogva a bán, hogy hetenkint háromszor kell neki bőjtölni. Maga az oka, mért nem vallja meg, hogy ki lova-csikaja? Addig pedig ki nem szabadul innen.

Ilonka lopva egy ezüstpénzt csúsztatott a fogoly markába, aztán sietett ki a börtönből. Biz az nem is női idegeknek való légkör itten.

A börtönajtót bezárta a várnagy s azután az átelleni vasajtó lakatjait nyitogatta fel.

Ez alatt Ilonka ezt súgta a férjének: – Ez a fogoly odabenn, szegény megboldogult bátyám inasa. Bizonyosan anyánk küldte őt hozzám Bécsbe, fogságom alatt, izenettel, akkor került rabságra.

– Hát mégis van egy ember a világon, aki élő tanuja Tisza Gábor megöletésének, s aztán annak a meggyalázásnak, amit ő rajta ezért elkövettek! Hát nem lettek valamennyien belefojtva a Tiszába! Ez még kimaradt valahogy. – Az egész ezred a bán tulajdona volt. Azé a magas uré, aki őt most a pozsonyi vár termein végigvezeti, udvarias bókolással előre bocsátva őt minden ajtóküszöbnél. -238- Ennek az ezredét semmisítette ő meg Tisza-Becsnél. Egy ember kimaradt. Az bizonyosan Léván volt akkor, a hajdani gazdája anyjának a kastélyában. Most ez az utolsó ember a sors véletlenéből Pálffy bán kezébe kerül, mint hadikém, s az holtig foglyul tartja őt itt e torony fenekén, makacs hallgatásáért! S ezt soha se tudja meg senki, ha őt a véletlen ide nem hozza.

A másik vasajtó is kitárult, a bán karját nyujtá Ilonkának s bevezette őt a vastag fal ablakán át homályosan világított terembe. – Ez volt a Pálffy-család kíncstára. A felfordult világban mind ide hozatták fel a család értékes ereklyéit, a miknek nagy része még a gazdag Fuggerek hagyománya volt.

A bán sorba felnyitogattatá a nagy vasládákat, s elmagyarázta Ilonka előtt a sok műkincs értékét, alapos tárgyismerettel. Némelyikhez egész történet volt kötve; mást érdekessé tett a mester neve, a kinek a kezéből kikerült; igen épületes volt a művészi kezelés, a foglalat némelyiken; ritkaságokban sem volt fogyatkozás, megfizethetlen drágakövek azok közt, miket a krónika «paragon» névvel czímez.

Ilonka nem hogy egy szóval, de arczának egy tekintetével sem fejezte ki mindezen drágaságok fölötti bámulatát.

Egykedvüen, szomoruan hagyta magának mutogatni a boglárokat, kösöntyűket, Cellini remekműveit. Semmire sem derült fel az arcza.

Végre egy szekrényt nyittatott fel a bán, mely tele volt csupa merő arany-nyaklánczokkal, a minőket főuri családok hölgyei viselnek nagy pompa alkalmával. Franczia, mór, velenczei, erdélyi, szerb, török ötvösművészet remekei mind; bámulatraméltók a változatosságban, a mit emberi kevélység kigondolni képes.

A bán finom udvaroncz volt – s talán még egyébre is gondolt. Azt mondá, egyszerre Ocskayhoz fordulva: -239-

– Méltóságos brigadéros uram; ugyan válasszon ki egyet ezek közül, a mai szép nap emlékeül, a felesége számára.

Ocskay László Ilonka szemébe nézett. Olvasta-e tán e merev tekintetben a szív legtitkosabb gondolatját? Mondott-e valamit ez a mélán elmerengő arczulat, e szomoruan hallgató száj?

– Kegyelmes uram, viszonzá a bán szives ajánlatára, nagyon köszönöm a kegyes megkinálást, s bizonyára nem utasítom azt vissza, sőt sietek elfogadni. Ha szabad nekem a megmutatott lánczok közűl azt kiválasztanom, a melyik az én feleségemnek legjobban tetszeni fog, úgy én azt a lánczot kérem a számára, a melyik annak a palócz fogolynak a kezére van kötve, a rajta függő klenodiummal, a palóczczal együtt. Ez a ficzkó az én nőm testvérének inasa volt valaha, az anyósom hajduja később, bizonyosan a napam küldte a fiut levéllel Bécsbe a feleségemhez, mikor őt foglyul ott őrizték. Nem járt az ember semmi veszedelmes titokban. Bocsássa őt szabadon kegyelmed. Ennek az ajándéknak fog a nőm legjobban megörülni.

Ilonka nem tartóztathatta vissza, hogy zokogva ne boruljon a férje vállára. Bizony azt tette volna e perczben, ha a világ leghatalmasabb ura előtt állt volna is. Hogy az így kitalálta szive legnehezebb kivánságát.

– A kegyelmetek kivánatára, de leginkább a kegyelmed jótállására megteszem azt, hogy szabadon bocsátom a makacs ficzkót, a kinek még a nevét sem tudtam meg eddig. Most már nem is kérdem. Magukkal vihetik.

Erre a szóra aztán tanulhatott valamennyi zafir, gyémánt, opál az egész kincstárban Ilonka arczától, hogyan kell ragyogni? Ez a tündöklő arcz maga volt egy kincstár, s mikor erre nézett, gazdagabbnak érezte magát Ocskay az egész Pálffy-majorátusnál.

Valjon mi volt ez tőle? Hogy kihozza az örök feledés -240- sirjából azt az egyetlen embert, a ki élete legátkosabb titkának birtokában van? – Csak a közönséges lovagi nagy lelkűség-e, mely a szeretett nőnek, ha egy rejtett kivánságát kitalálhatta, azt rögtön teljesíteni siet, s nem kérdi, mennyibe kerül? Vagy talán a férfiui dacz, mely megúnta a sarkában kullogó balsors elől futva-futást, s egyszerre szembefordul vele, odatekint a rejtélyes végzet arczába, letépve róla a fátyolt s kevélyen provokálja maga a fátumot, s ő vet neki gáncsot? – Vagy talán arra gondolt, hogy hiszen beszéljen hát ez a tuskó, ha meg akar szólalni: ő annyi babért szerzett már a fejére, hogy az eltakarja a meggyaláztatást, s a nő szerelme olyan tenger, hogy abba még a testvér koporsója is elsülyed. Ilonka őt még akkor is szeretné, ha megtudná valaha, hogy ő volt az, aki a bátyját megölte.

Vagy talán számitott? Az emberi hála gyönge csiráira gondolt? Ez az ember, a kit most az életnek visszaad, hű ragaszkodással fog érte megfizetni? s fenyegető kisértetből virrasztó eleven őrévé válik álmainak?

– No te ficzkó, mondá neki a bán. Mai napság ugyan jó kalendáriuma van a porkolábnak. Neved napja van benne; pedig nem is mondtad meg, kinek hínak. A te urasszonyod kegyes kérésére szabadon bocsátlak. Elmehetsz, a lánczodat is elviheted emlékül és aztán, ha akarsz, beállhatsz Ocskay brigadéros uram farkasbőrös kuruczai közé.

A palócznak még csak egy arczvonása sem mozdult meg erre a szóra. Nagy hideg flegmával kétrét hajtogatá az ajándékba hagyott lánczokat s a vállára veté. Azzal kétfelé törülte a savószin bajszát s azt mondá nagy hegyesen: -241-

– No een hát már most csak megleszek valahogy; de hogy eel meg majd nálam neekül a várkapitány?

Pedig hátha más is volt abban, mint palócz golyhóság! Hátha ez az ember, mikor hallgat, akkor magában beszél; sőt mikor beszél is, akkor is mondogat magában valamit; de mást. «Te vagy az a hős? Rákóczy mennyköve? Azért csak pribék vagy. Megölted az én jó uramat. – Elvetted az édes hugát? Szeret nagyon? Boldog melletted nagyon? – Azért mégis csak pribék vagy. – Kiszabadítasz a börtönömből, holtig kenyeret, mundért adsz; meg is becsülsz, magad mellett járatsz? ott leszek, szolgállak hiven, hallgatok csendesen; őrizlek, oltalmazlak, vért is ontok érted; hanem mégis csak pribék vagy, gyilkos vagy s eb legyek, ha valaha én téged szeretni tudlak!

A nagy templomban megszólalt a harang, annak jeléül, hogy a fejedelemnő a reggeli misére indul. Ocskay búcsút vett a bántól.

Úgy váltak el, mint akik lehetnek valaha igen jó barátok s igen jó ellenségek.

Reggel kilencz órakor már útban volt a fejedelemnő. A bán egész a város határáig kisérte, a hintaja mellett lovagolva. Ott átadta a kisérés tisztjét Ocskaynak. A várfokról huszonegy lövésre dördültek az ágyúk, s a mezőn felállított csapatok sorlövést adtak; a fejedelmek üdvözlete mennydörgés.

Szemben a császári csapatokkal volt felállítva Ocskay lovassága. Az egész dandárját magával hozta. Ötezer lovast utikiséretnek! Mind nyalka, zöld dolmányos, verescsákós, farkasbőr-kaczagányos vitézek. Sokan vannak közöttük, a kik egész Bécs városa kapujáig ellovagoltak már, hogy -242- fejedelemasszonyukat megláthassák. Az övék a dicsőség, hogy legelébb megláthatják.

Innentől kezdve aztán egész Nyitráig egy diadalmenet az út. Minden város, minden falu ünnepi díszbe, virágba öltözött. A nép sokféle nyelven beszél, de egyforma szívvel szeret.

A fejedelem Nyitrában várta nejét. A felvidéken ez volt a legalkalmasabb hely fejedelmi pihenőnek: díszes várkastélya, vagyonos polgársága, gazdag főpapjai, szerzetes kolostorai lehetővé tették a vendéglátást. Pozsonytól odáig azonban jó két napi járó az út legjobb idővel is. Az első éjszakát a fejedelemnőnek kiséretével együtt a semptei várban kellett tölteni. Az is Rákóczy vára volt: nem rég foglalta el; sok harczot kiállott régi erősség.

Semptétől továbbutaztában a fejedelem által előre küldött hintóba ült át a fejedelemasszony, kisérő hölgyével, Ozmonda grófnővel együtt. Azt kivánta, hogy Ocskay Lászlóné is az ő hintajában foglaljon helyet. Udvari etiquette szerint Sarolta maga foglalta el a hátulsó ülést, a kisérő hölgyek vele szemközt szoktak ülni.

Azalatt, a míg Ocskay László, a fejedelemnő kivánatát tudatva Ilonával, őt a hintajából hozzá átvezette, egy érdekes titkot közölt vele.

– Ki? Én? A nő nagyot bámult. A szót ismerte, de a megfelelő fogalmat nem.

– Te a fejedelemnő hintajában fogsz ülni, vele szemközt és azalatt úgy kell parancsolni tudnod az arczvonásaidnak, hogy azok se meglepetéssel, se elpirulással, se valami örömnek a kifejezésével valami titkot el ne áruljanak. A titkot előre megsúgom. A fejedelem meg akarja lepni a feleségét Nyitrán innen, ő maga lovagol eléje, kapitányi ruhában, s mintha a fejedelem nevében tenné, egy bokrétát nyujt át az asszonyának. Azt akarja megtudni, hogy vajjon ráismer-e a neje? Hat év óta nem látta őt. Mikor elragadták az oldala mellől, hogy fogságra -243- vigyék, Rákóczy Ferencz simára borotvált ifjoncz volt, a rövidre nyirt tarkón az allonge-paróka. Ilyennek látta őt Sarolta az elválás pillanatában, s azóta is mindennap, ha mikor az arczképe előtt elmélázva megállt; ha álmodott is róla, csak ilyennek álmodhatá. Most pedig Rákóczy Ferencz egy ősmagyar dalia, a legigazabb magyar arcz; láttad egynehányszor, beszéltél is vele. Ő a legszebb magyar férfi a világon. Arczában jóság, ész és erő van kifejezve. Festő nem divinálhatná ki, hogyan fessen hősnek és fejedelemnek valóbb arczot? Eleonora sohasem láthatta ezt a gyönyörű fejet; még nem is álmodhatott róla. A megnyult, sima udvaroncz képe után idegen lett neki az az erős vonásokra kidomborult arcz, hatalmas pörge bajuszával; s a sima nyirott fej után, mit vagy paróka, vagy hálósapka takart, ez a dusgazdag göndör hajtól körülárnyékozott oroszlánfő. Alig fog ráismerni. Még a hangja is más lett. Tudod: a franczia az orrából beszél, hadarva, a német nyitott szájjal és csácsogva, a magyar a torka mélyéből és minden szót megropogtatva. A fejedelem azt a gyöngéd találós mesét akarja feltenni, vajjon ráismernek-e? Ezt teneked nem szabad elrontanod. Mikor oda fog a hintó mellé lovagolni, neked nem szabad elárulnod, hogy ismered. Hideg fejbólintással kell visszaadnod az üdvözlését; ha megszólít, «százados kapitány urnak» czímezned; s ha a fejedelemnő kérdeni találja: nem ismered-e ezt az urat, azt felelned rá, hogy soha sem láttad.

– Istenkém! sóhajta fel Ilonka; borzongatva és csiklandozva attól a gondolattól, hogy ő neki már most hazudni kell, – csak tréfából – és szent czélra – és hivatalból; – de az is nehéz. Vajjon kiállja-e?

– No hát, kedves jószágom, már most tudod, hogy mihez tartsd magad? De ki ne fecsegd az egészet rögtön Ozmonda grófnőnek! Ő soha sem látta a fejedelmet.

Aztán egészen büszke volt rá, hogy őtet ilyen nagy -244- államtitok megőrzésével bizták meg, s föltette magában, hogy annak meg fog felelni egész tehetségével.

Ujlakon túl, mikor a szőlőhegyekről aláereszkedtek a hintók, szemközt jöve a Nyitra felől egy század a fejedelem palotásaiból, s azoknak az élén maga Rákóczy Ferencz, egyszerű századosi egyenruhában.

Mikor a fejedelemnő hintajához ért, odalovagolt a nyitott kocsi-ablakhoz s egészséges magyaros üdvözlettel szólítá meg a fejedelemnőt.

… Csakugyan nem találta ki a rejtélyt! Nem ismerte meg a magyar arczban a régit, a magyar szóban a hajdanit…

A fejedelem egy bokrétát tartott a kezében; orgonavirág volt az. Ez idő szerint a legujabb disznövény Európában, a mit a császári tudós botanikus Busbach hozott nemrég Kis-Ázsiából, fejedelmi diszkertek pompájáúl.

A virágot megismerte Sarolta; de a szavakat nem érté. Ozmonda grófnő magyarázta meg neki azokat németűl. És azután a fejedelemnő válaszát is viszont ő tolmácsolá magyarúl a tisztelgő lovagnak.

– Igen szépen köszönöm a bokrétát; ez az én kedvencz virágom. Ezt mi úgy híjuk, hogy «margaranthus».

Így folyt aztán a beszélgetés Ozmonda tolmácsolása mellett; a fejedelem beszélt magyarúl a nejéhez, a fejedelemnő felelt a férjének németűl s Rákóczy megvárta, a míg azt neki Ozmonda lefordítja.

– Felséged Nyitra várában ezen virágokkal találja a szobáit feldiszítve, folytatá Rákóczy; de azt kérdezteti -245- általam a fejedelem, hogy nem árt-e azoknak az illata felséged drága egészségének?

– Köszönöm a fejedelem szives gondoskodását és kérdését. Egészségem nagyon jó, hála a mindenhatónak, s szobáim otthon, Bécsben is mindig tele vannak virágokkal.

A fejedelem e szóval csaknem kiesett a szerepéből; ez túlment a százados illetőségén.

– Otthonnak kell neveznem azt a házat, a hol a gyermekeim vannak, mondá erre a fejedelemasszony.

A fejedelem hátrarántotta a paripáját. Bizonyosan egy porszem eshetett a szemébe, azt kellett kitörülnie.

– Mondja meg kegyelmed, hogy testileg, lelkileg épek, egészségesek, jó órában legyen mondva! A nagyobbik igen szelid, komoly és jó tanuló; már latinúl is olvas és confirmálva is van.

Rákóczy csak alig tarthatta féken a nyelvét, hogy rögtön ne folytassa a kérdést, mielőtt a mondottakat Ozmonda grófnő lefordítja neki magyarra.

A fejedelemnő mosolygott. Milyen furcsa ember ez a kapitány! Ő is olyan mohón tudakozódik a kisebbik felől, akár csak az apja. Annak volt az a szivbeli kedvencze. Csak azért se dicséri fel előtte – a rajkót.

– Óh a kisebbik, az nagy pajkos. Az inkább szeret játszani, birkózni, mint betüket magolni. Makacs, akaratos, szilaj fiu: egészen az apja fia! -246-

Ha e szavaknál az arczába nézett volna Sarolta Rákóczynak, lehetetlen, hogy ki ne találta volna a maga rejtélyét; az a kisugárzó öröm mindent elárult volna az «ő» szemei előtt.

– Mondja el kegyelmed neki még azt is, hogy fiai minden reggel, este az ő arczképe előtt mondják el imáikat. Mondja el neki, hogy az ő neve az, a mivel ébrednek, az utolsó szó, a mivel aludni mennek, ez békíti ki őket, ha összeczivódnak. Mondja meg neki, hogy mikor asztalnál ülnek, legjobb falatját mindegyik a tányérján felejti, azt mondják: «apa távolban van és talán éhezik.» Mondja meg neki, hogy éjszaka, mikor magukra vannak, felkölti egyik fiu a másikat álmából s tanítgatja azokra a magyar szavakra, a miket a felszolgáló cselédtől ellopogatott, hogy tudjanak apával beszélni valaha!

De már ezt nem várta be Rákóczy, hogy lefordítsák neki németből magyarra. Nagyon tüzes volt a paripája. Előre ragadta. Nem maradhatott meg a hintó mellett, hogy el ne árulja magát.

A fejedelemnő azt hitte, hogy ennek így kell lenni. Valamit súgott Ozmondának, mire a grófnő, kihajolva a hintó ablakán, visszahívta a lovagot.

– Kapitány úr! Jőjjön vissza, kérem. A fejedelemnő meg akarja önt jutalmazni.

– Felséges asszonyom! Nekem a fejedelem által meg van tiltva minden jutalom elfogadása.

– De «ezt» talán? mondá Sarolta, letörve egy ágat a lilaszin orgonavirágból s odanyujtva azt Rákóczynak.

Rákóczy levette a kalpagot fejéről, s míg Sarolta az orgonavirágot a sastollas forgó mellé odatüzte, egy áhitatteljes csókot lehelt arra a hófehér bársonykézre. -247-

A fejedelem aztán vágtatott tova a «maga» virágjával Nyitra-Lehota felé; nemsokára messzire elhagyta a nehéz hintót, a mi lassan döczögött előre a maga hatos fogatával.

Ilonka nem rontotta el a tréfát az egész beszélgetés alatt. Pedig sok jó alkalma lett volna hozzá, hogy megitassa az egereket, mert mindent értett, a mi másra nézve titok volt; de tartotta magát szilárdúl a férje utasításához, s ha néha-néha elővette az érzékenység, eltakarta az arczát a kézbeli kendőjével, mintha az uti por ellen védelmezné magát, s a mellett ugyan őrizkedett a fejedelem arczára tekinteni, nehogy elárulja magát, hogy ismeri ezt a lovag urat valahonnan.

Ozmonda észrevett a fejedelemnővel beszélgető lovag arczán valami könnyű megdöbbenést, a mint az Ocskaynét meglátta a hintóban s az sem kerülte ki a figyelmét, hogy a lovag többször vetett beszéd közben futó pillantásokat Ilonka felé, míg Ilonka állhatatosan a fejedelemnő arczára nézett, sőt néha kitekintett a hintó másik ablakán a mezőre. Ez a közöny erőltetve van. Egy ilyen szép délczeg lovagot minden nőnek ugyan szembe kell nézni, – a ki azt először látja.

– Kegyelmed, brigadérosné asszonyom (a fejedelemnő előtt az udvarhölgyeknek nem volt szokás egymást tegezni), ismeri talán ezt a lovagot?

– Onnan, hogy egyszer sem akart ránézni, mindig elfordította az arczát. Ha soha sem látta volna, jobban megnézte volna. Látta őt már valamikor? -248-

Most itt lett volna a feladat: mondani valamit, a mi az igazságot – megkerüli!

Hiszen ha csak mondani kellene, az még valahogy kitelnék; de mit szól hozzá az arcz, mely arra a puszta gondolatra, hogy most hazudni kellene, egyszerre tűzlángba borul?

– Haha! Kegyelmednek ugyan melege lett egyszerre! Nem látta, nem ismeri ezt a lovagot?

– Láttam is, ismerem is, mondá Ilonka, s ezzel a szóval visszaparancsolta a lázadó piros vért az arczából. Nem esett hazugságba. De a szive mégis csak nyugtalanul dobogott, mintha valami nagyot vétett volna.

– Ah ez naiv vallomás. A női erény hazájában! Hát már idáig terjed Trianon?

Ozmonda csipkelődései nem fájtak volna Ilonkának, ha a fejedelemnő arczán nem kellett volna látnia a szigoru megróvást, a mi ezeket követte. Sarolta maga példányképe volt a hitvesi hűségnek.

– Hisz én nem kérem semmi titkát, csak az ismerős lovagnak a nevét. Azt felséged is követelheti tőle. -249-

Ilona arcza most már elsápadt; olyan volt, mint a vallatott rab, a ki a biró kulcsos kérdései előtt alig tudja tovább rejtegetni titkát.

A mikor ezt mondta a fejedelemnő, arczában annyi nehéz vád, oly terhelő itélet volt, hogy Ilonka nem tehetett róla, de kénytelen volt magát ellene védelmezni. Csendesen, nyugodtan válaszolt.

Sarolta arczán, mint a felébredés, oly gyors volt egyszerre az átmenet a fagyos szigorból a verőfényes örömbe.

– Ez Rákóczy volt? kiálta, megragadva Ilonka kezét. S azzal be sem várva a választ, hirtelen kihajolt a hintó ablakán s utána nézett sokáig az eltávozónak. Olyan jól esett még a porát is látni, a mit lova fölvert az úton.

Azalatt pedig el nem ereszté Ilona kezét a magáéból. S mikor már nem láthatott a hintóablakból semmit, akkor engesztelő kegygyel megcsókolá Ilonka arczát, s aztán feddő szóval fordult Ozmondához:

– Látod, ezt a titkot te vallattad ki Ilonával! Neki nem kellett volna ezt elmondani. Már most hozzuk helyre a hibánkat s tegyünk úgy, mintha nem tudtunk volna meg semmit.

A fejedelemnő pedig egész gyermekké lett az örömtől, alig birt magával. Ilonka szavait szedte elő rendbe.

– Hát csakugyan ő a legszebb férfi az országban? Hát igazán ideálja a férfinak? Még Ocskay Lászlónál is szebb férfi? Igazán?

Vége volt a feszes etiquettenek; a három asszony össze-vissza fecsegett minden édes bohóságot – az ismeretlen -250- lovag felől, magyarázva ezt a képzelhetlen átváltozást és leginkább csodálkozva, hogy a fejedelemnő hogy nem ismert rá legalább a szemeiről, de a hangjáról sem a férjére?

– Én attól féltem, hogy a fejedelem elárulja magát, mikor a gyermekeiről beszélt a fejedelemasszony; mondá Ilonka.

– Én nagy vétséget követtem el, tudom, mondá Ilonka, hogy nem tudtam megőrizni a titkot, de mikor úgy fájt a lelkemnek, a miért azt mondtam, hogy van Ocskaynál szebb férfi a világon.

Ilonka rábámult. Hogy lehet egy nő olyan vakmerő, hogy a feleség előtt legszebb férfinak találja annak a férjét.

Ozmonda vette észre a hatást s csak azért is növelte azt: «Bizony mondom: ha valakit szerencsétlenné akarnék tenni, az nem a fejedelemnő volna, hanem Ocskayné asszonyom.»

Arra egyszerre mind a három hölgy komolyságra erőltette az arczát, hogy Ocskay észre ne vegye, miszerint a titok ki van találva.

Azt jött jelenteni a brigadéros, odalovagolva a hintó mellé, hogy a lehotai várkastélynál pihenőt fognak tartani, hogy az egész kiséret együvé jöhessen s aztán együtt vonulhassanak be Nyitra várába.

A Pozsonyban volt külföldi követek s a cancellár, Wratislaw és azonkívül a közbeeső vidék uri rendjének szinejava mind csatlakozott a fejedelemnő kiséretéhez; úgy, hogy a határvendéglátónál már egész szekérvár gyűlt össze.

A fejedelemnő nem birta jó kedvét eltitkolni. Egész éles szint kapott tőle az arcza. -251-

– Brigadéros uram! mondá Wratislaw Ocskaynak. A fejedelemnő nagyon jó pirosítót használ. Tegnap még olyan halavány volt, ma meg olyan szinben van, mint egy farsangi menyecske.

– Azt a pirosítót alighanem az én feleségem adta neki kölcsön, sejteté Ocskay, gyanakodóan nézve az asszonya után, a ki azonban nagyon kerülni látszott a férje szemeit.

Innen aztán cum genitibus indulának meg Nyitra felé. Mentől közelebb jutottak, az út annál inkább el volt lepve összesereglett népsokaságtól: az örömujjongó tömegtől csak lépésben lehetett haladni. A hintó mellett lovagló Ocskay pedig alig birta az odafurakodó bámulókat vissza tartani, hogy a lovak lábai, meg a kerekek alá ne kerüljenek.

Az ágyúk üdvlövései dörögnek a messze kimagasló Czoborhegy bástyafokáról, elenyészve a nép üdvriadalában.

Az egész tájékot Nyitra felől arany köd borítá, a mint a lemenő nap a porfelleget bevilágította.

Egy tölgyfa-csoportoktól körülárnyalt dombon várt a fejedelem kiséretével az érkezőkre.

Környezetét képezték az erdélyi nemesek, a magyar főurak, a párduczbőr kaczagányos skarlátpiros dolmányos palotások, s az idegen főtisztek pompában tarkálló csoportjai. Ő maga azok közt a legfényesebb alak, királyvörös bársonymentében, aranyszövetű dolmányában, hermelines kalpaggal a fején; igazi fejedelmi jelenség.

Mikor a fejedelemnő hintaja megérkezett a domb elé, Ocskay László előre vágtatott a fejedelem elé s kardjával üdvözölve őt, jelenté, hogy küldetését bevégezte. Mire a fejedelem inte neki, hogy dugja a kardját a hüvelyébe, a mi hadirendben álló katonákra nézve nagy kitüntetés.

S azzal a fejedelem odalovagolt egyedül a hintóhoz, s -252- ott leszállva a lováról, maga emelé le a hintóból a fejedelemnőt.

Mikor megölelték egymást ott az egész nép láttára, azt dörmögé a fejedelem szerelmetes szóval:

ÁRNYÉK A FÉNY KÖZÖTT.

A viszontlátás első boldog napjai a fényes Nyitra várában nem tarthattak soká. A szövetséges rendek, s békéltető külföldi hatalmak követei Érsekujváron vártak a fejedelemre. Ott kellett a békekötés nagy munkájához hozzákezdeni.

Most is elég nevezetes város. A vasuton járókelőket itt várja a Bécs és Budapest közt legjobb étkezőhely, s a kiszállásnál mulhatlanul fogadja a vidék permanens czigánybandája, walzert húz, ha osztrák egyenruhák szállnak ki a waggonból, nemzeti nótát, ha magyar celebritásokat sejt meg az utasok közt. – Akkoriban Érsekujvár a leghíresebb erősségek egyike volt Magyarországon. – Akkor volt még csak erős statio azoknak, a kik Bécsből Budára, vagy megfordítva utaztak.

A hatágú várcsillag minden ága egy nő nevét viselte; az egyik volt a «császárnő», a másik «zrinyinő», harmadik «bécsinő», negyedik «csehnő», ötödik «forgácsnő», hatodik «frigyesnő». E földi csillaghoz jöttek oda eltemetkezni a világ minden nemzeteinek vitézei; ott feküsznek szépen: kunok, örmények és tatárok, Abessynia és Arabia lakói; dánok és spanyolok, frankok, németek, ráczok, és lengyelek; együtt a magyarokkal: – most valamennyi fölött a szántó ekéje húzza a barázdákat. -253-

Husz évvel Rákóczy támadása előtt hosszú ostrom után foglalta el azt a római császár a török császártól, most sokkal könnyebben jutott hozzá, (a várbeli magyarok segítségével) a magyar fejedelem. Itt volt a fejedelmi udvar. Itt gyültek össze a fejedelemnő megérkezésekor a külhatalmak követei s a bécsi udvar megbizottai.

Alig fértek el valamennyien a városban: a kis földszinti házacskákban kellett magukat meghuzniok. Azoknak, a kik Versailles, London, Amsterdam, Moszkva pompájával voltak elkényeztetve, nehéz volt magukkal elhitetni, hogy Érsekujvár is residentia.

Pedig az volt. A mit nem bizonyítottak a falak, bizonyították az emberek, még pedig nemcsak azok, a kik a falakat lakják, hanem a kik a sátorok alatt tanyáznak. Az egyszerű kis franciscanus kolostorban, mely a fejedelmi várlakot helyettesíté, a «két» magyar haza főrendei voltak összegyülve; kinn a ponyvák alatt tizenhétezernyi válogatott harczos tanyázott, azonkívül Ocskay dandára. Hadsereg volt az akkor.

Másnap reggel, a fejedelemnő megérkezése után, bemutatta Rákóczy Ferencz Saroltának a maga pompáját: – hadseregét.

Egy egész hadi nép csatarendben felállítva. Szép egyenruhás hajdu sorezredek, farkasbőr kaczagányos lovasság, a palotások piros és sárga dolmányokban, a franczia granátos zászlóalj medvebőrös süvegeivel, a svéd zsoldos csapat, tászlis dókájában, háromszögletű kalapjával, a török szarácsik, makk alakú bojtos süvegeikkel, hosszú dárdákkal, kiváltképen pedig az erdélyi nemesi gárda, minden gavallér más-más szinű, szabású ős magyar viseletben, s mindezek mellett egész sorai a rézágyúknak! Valójában, a kinek ilyen kiséret áll a háta mögött, az nevezheti magát fejedelemnek! Egytől-egyig harczedzett vitézek. S vezéreik is megannyi csatában kipróbált -254- hadverők. Vak Bottyán, a török háborúk hőse, Eszterházy, Forgách, Andrássy, az osztrák hadseregnél kitanult tábornokok; Bercsényi, a nagy organisátor, Károlyi, a mindig győztes, Ocskay, a Rákóczy mennyköve; azonkívül a franczia főtisztek a táborkarnál. S mindenekfelett maga Rákóczy Ferencz, a kiben a nagy hadvezér, a hazáját szerető nemes szív, az eszes politikus és a bátor férfi nagy tulajdonságai voltak egyesülve, hogy őt arra a polczra emeljék, a honnan szemközt állva ifju ellenfelével, azt kívánhatja tőle, hogy az őt nevezze úgy, a hogy fejedelmek szokták egymást nevezni: «testvérnek».

Ezt volt a legnehezebb megadni: erről volt lehetetlen lemondani. Mindenki óhajtotta pedig, hogy béke legyen!

Olyan közelre szálltak le a csillagok az égből, az ember azt hitte, hogy csak a kezét kell kinyujtani, hogy leszedje onnan: a béke, a jóllét, a nemzeti nagyság, a szabadság, a művelődés, a hatalom, a dicsőség, megannyi csillag! Csak egy szó, és mind itt vannak az ember forró kezében, – csak egy szó s mind visszarepültek az elérhetlen hideg magasba.

Az új császár, József, személyes ifjukori jó barátja volt Rákóczynak; mondják, hogy a börtönből megszabadításában is része volt neki, a magyarokat szerette; meg volt koronázva királynak. Pozsonyban, a történelmi halmon megtette a négy vágást szent István pallosával a világ négy sarka felé, Rákóczy nem követelte tőle ezt a koronát (még most nem), csak az erdélyi fejedelmi süveget, a mit Erdély rendei tettek az ő fejére. Hű szövetséges akart maradni. A magyar nemzet szabadságát követelte vissza. Erdély fejedelemválasztási jogát, – nem a maga személyének: az országnak. Kész volt a fejedelmi süveget átadni akárkinek, de nem eldobni.

Azt mondják: a fejedelmek kezei hosszúk; – miért hogy mégis olyan nehezen érnek egymással össze, a béke kézszorítására?

A katonai parádé legnagyobb dicsérettel ment végbe. -255- Ocskay brigadéros dandára különösen felmagasztaltatott mind a külföldi képviselők, mind az osztrák főurak által. Meg is volt Ocskay magával elégedve.

A katonai pompát követte egy pompás lakoma, melyben a magyar szakácsművészet ismét hiresen kitett magáért. Ittak ott áldomásokat magyar, német, franczia, svéd, angol, hollandi, lengyel és orosz nyelven; elnevezték a toasztmondók Rákóczyt csillagnak, napnak, tündérnek, oroszlánnak, félistennek, csak csak épen e szót: «fejedelem» nem szalasztották ki az ajkaikon, míg végre Bercsényi maga fel nem kapta a poharat s latinul, hogy mindenki megértse, fel nem köszönté Rákóczyt, mint «princeps Transsilvaniæt». Erre aztán a magyarok természetesen nagy vivátot kiáltanak, Wratislaw a poharára tette a tenyerét s igazi cseh őszinteséggel kimondá, hogy ő neki előbb Bécsből kell utasítást vennie, mielőtt ily áldomásra poharat ürítene; az angol úgy tett, mintha egyszerre megsüketült volna, a muszka rosszul lett s el kellett egy időre hagynia az asztalt, a franczia ellenben felszökött a helyéből s körüljárt sorba koczintani minden nevezetességgel s akkor vette észre, mikor a helyére visszakerült hogy a poharában nincsen bor.

– Ugyan te Bercsényi, mondá neki, volna-e a világnak olyan kincse, a miért te engem el tudnál árulni?

– Bizony mondom neked, én fejedelmem, hogy nincs a világnak olyan kincse, sem olyan veszedelem a földön, sem olyan fényes hatalom, a mi engem arra vegyen, hogy téged elhagyjalak valaha, – hanem egy kis neheztelésért nem mondom, hogy el nem hagyhatnálak.

Lakoma után a fejedelem a magas vendégek mulattatására egy eredeti szinmüvet adatott elő, a minek a czíme volt a Garabonczás diák: diákok által szerzett, diákok által előadott tréfa, a miben a nőszerepeket is mind a -256- muzsafiak játszották. Általános tetszésben részesült a czímszerep játszója, a ki négyféle alakban is megjelen, majd mint öreg koldusasszony, majd mint prédikáló faczipős barát, aztán megint mint muzsikus czigány, utoljára mint kuruzsló olajkáros, s mindannyiszor meglepően el tudta változtatni az alakját, arczát, hangját, s a külömböző alakokat beszédmódjukban is hiven utánozá.

Ocskay ráismert ez alakra, még a szinpadon. Ez az ő pataki diákja volt, a kivel Léván mulatása közben, az Ilonka gyönyörüségére, Racine-féle darabokat adatott elő. Jávorkának hivták. Az előadás után bemutatta a fejedelem a fiatal Rosciust az idegen uraknak, a maga igazi mivoltjában, a midőn a katonás magatartású, büszke fejhordozásu vitézi alakról senki sem mondta volna, hogy ez az imént meggörnyedt komédiás. Jávorka a fejedelem egyik belső iródiákja volt, s a legbátrabb viaskodó; úgy, hogy sokkal többet forgatta a kezében a csákányt, mint a pennát.

Ocskay nagyon megörült, mikor Jávorkára ráismert. Mindig tetszett neki ez a fiatal ember, a ki még csaknem gyermek volt, a mikor a zászlója alá állt, s azóta sem nőtt ki a bajusza (nagy boszuságára). Az ilyen emberek, a kiknek nem akar bajuszuk nőni, rendesen keserüek, satyrikus humoruak a többi bajuszszal megáldott szerencsés emberek iránt, s csípős észrevételekkel igyekeznek a kigúnyolt hiányért maguknak elégtételt venni. Ez tetszett Ocskaynak Jávorkában leginkább, hogy ez mindenkinek ismeri a gyönge oldalát, s ha teheti, megszólja.

A szini előadás után a fejedelemnő a hölgyekkel visszavonult teázni a belső szobáiba, az urak pedig a kártyázóasztalokhoz ültek. Ocskayt is hítták, még pedig Bercsényi asztalához, de kimentette magát, hogy később majd helyt áll: elébb Jávorkával van valami beszélni valója. – Félrevonultak a tornáczba.

– Mit szeret kegyelmed inkább a kártyában: veszteni, vagy nyerni? kérdezé Jávorka Ocskaytól. -257-

– No, mert az bizonyos, hogy veszteni baj, de minálunk még nagyobb baj – nyerni.

– Nem igen nagy híre van arról generális uramnak, hogy zsákkal állna nála a pénz.

– Pénze válogatja. – Nem régiben együtt kártyázának éjfélután kakaskukorításig vezéruraimék. Bercsényi roppant pénzt elveszített, Szirmay nyerte el. Az összeg nem volt készen Bercsényinél, azt mondta, reggelig megküldi Szirmaynak; azzal hazamentek a szobáikba aludni. Hát a mint reggel Szirmay ki akar jönni az ajtaján, majd ott nyomta a pénzes zsák, a mi az ajtajának volt támasztva. Olyan nagy zsák volt az, a minőkben a gyapjut szokták szállitani. Tele volt rézlibertással. S a zsák oldalára oda volt ragasztva a miskolczi nagy tanácsgyülés határozata, miszerint a rézlibertást minden ember tartozik elfogadni adósság fejében, s a ki azt el nem fogadja, nótába vétetik. Ezt a határozatot Szirmay pártolta épen legjobban. Szegénynek úgy kellett a palotások után kiabálni, hogy emeljék félre a pénzes zsákot, külömben ki nem jöhet az ajtaján.

Hiába haragudott érte, mert kinevették. Nem tehetett okosabbat, minthogy következő este meg ő vesztett el nagy összeget Forgách ellen. Forgách nem tudta még a dolgot s reggelre az ő szobájába vándorolt a zsák. S azóta folyvást vándorol, ha egy új embert kaphatnak; ha veszt, az is jó, ha nyer, nyerni hagyják bolondul, hadd örüljön neki: másnap aztán ő emelheti a pénzes zsákot.

– Hát a fejedelem nem haragszik érte, hagy az ő pénzét igy kicsúfolják?

– Nem tudja a dolgot, én pedig meg nem mondom neki. Mert ha megtudja, beváltja a rezes zsákot aranynyal; pedig most sincs pénze. -258-

– Nincs? kérdé Ocskay elbámulva. Hisz én velem Pozsonyban ezüstöt szóratott az utczán a nép közé.

– Bár inkább mi közénk szórta volna kegyelmed. Mi úgy élünk mint az ördög árván maradt hét fia.

– Úgy, hogy ha egy jóllakott, hat koplalt; s ha egy nap mind a hat jóllakott, akkor hat nap mind a hét koplalt. – Erről persze kegyelmednek még csak sajdítása sincsen; mert kegyelmednek ha elfogy a költsége, átugrik Austriába, beszerzi a télire valót, felruházza az ezredét a morva posztóból; de mi idebenn, a kik a nagy háborut csináljuk Magyarországon, csak a pénzverésből élünk. A körmöczi, selmeczi aranyat kiküldjük Sziléziába posztóért, ágyúkért, fegyverekért, idebenn a kongóval fizetünk. Zúgolódik is az atyafiság a sok «szabadságért»; s azt suttogják kalap alatt, hogy a fejedelem, meg Bercsényi a maguk számára rakják félre az aranyat-ezüstöt.

– Nem látta kegyelmed, hogy koczintott a követ úr az asztalnál az üres pohárral? Igér sokat, keveset ád.

– Igaza van, adjon maga a nemzet. A ki szabad akar lenni, feszítse meg a maga erejét, ne várja az égből a mannát. Contribuáljunk.

– Csakhogy ezt nem lehet lefordítani magyarra. Contribuálni. Ilyen szó nincs a magyar dictionáriumban. Hiszen a német ellen is azért támadtunk fel, hogy contribuáltatni akart; s azért fogtunk fegyvert, hogy a mi ilyen kegyetlen czudar szó van a világon, mint «dica», – «portio», – «subsidium», – «contributio,» azt mind lekaszaboljuk.

– A főurak? A kiket kegyelmed itt lát, az mind hű szolgálatainak jutalmát sürgetni van itten, s ez a sok czifra erdélyi mágnás, a ki mind úgy néz le ránk, mintha csak kölcsön adta volna nekünk a fejedelmet, otthon minden darab boglárjával adós egy szásznak, meg egy örménynek, -259- s a zöld szattyán sarujának minden csikorgása a brassói varga pénzét siratja. – «Miseria cum sale.»

– Apró bajok, vigasztalá (magát) Ocskay. Minden szabadságharczban így van. A financziális oldala a dicsőségnek fekete. Azt csak nem tagadod fiam, hogy hadseregünk hatalmas?

– «Miseria cum aceto!» mondá erre Jávorka. Azt meg már épen jobb nem látni közelről. Isten csodája, hogy a fejedelem rég oda nem dobta a kormánybotot közéjük s úgy nem tett velük, mint szent Pál az oláhokkal. A hány vezér, az majd mind felfalja egymást. A mit Bercsényi fundál, azt Forgách tőből kiforgatja, e mellett úgy ügyelnek egymásra, mint két udvari dáma. Jaj annak, a ki az etiquettét megsérti. Valódi hypochondrái a becsületérzésnek. Ott is fáj nekik, a hol senki sem bántotta. Keresve-keresik, hogy mivel sérthesse meg egyik a másikat? egy szóban, egy tekintetben, egy elmulasztott üdvözlésben. – Hallja meg kegyelmed és nevessen, mi történt a mai hadiszemle alatt? országos nagy eset. Forgách kommandirozta a felállított hadakat, midőn a fejedelem végig lovagolt a hadsor előtt. Mikor aztán a hadsorok háta mögé került, a fejedelem tisztességből hüvelyébe dugatta a kardot a tábornokkal, úgy lovagoltatta az oldalán. A másodszori szemlénél Bercsényi járta körül a hadi lineát. Ez meg elfelejté Forgáchcsal hüvelybe dugatni a kardot, mikor visszakerültek. Forgách most e fölött dühös, a fogait csikorgatja Bercsényire. Ő ezt szántszándékos megsértésnek veszi. Mint két udvari dáma! Mint két pedáns katonatiszt! Ez most képes egy ütközetet elveszteni azért, hogy a kevély fővezér meg legyen verve. Egy ilyen gyermekség miatt! – A fejedelem ideczélzott az asztal fölött azzal a meglepő kérdésével Bercsényihez, a mire még meglepőbb volt a felelet. Higyje el kegyelmed, hogy a háborúban csak a verekedés maga a tiszta munka, a többi – előtte-utána – csupa kóczrágás, kis kutyafésülés, ispitályflastrom, enyves kéz, koldústarisznya, miseria cum sale et aceto. -260-

Ocskay jót nevetett a bohó fiu expectoratióin. Hitte, hogy lehet bennük valami igaz, de hogy a való mennyire meghaladja a leírást, azt csak másnap tapasztalá.

Takarodóverés előtt ugyanis a vezérek mind felgyültek a fejedelem elfogadótermébe a tábori jelszó megtudása végett; a brigadérosok kinn maradtak, a két tábornok, Bercsényi és Forgách, bementek a fejedelemhez, a jelszót átvenni.

Kevés vártatva, a nélkül, hogy a fejedelem belső szobájából valami hangosabb szóváltás hallatszott volna ki, hirtelen feltárul az ajtó, s kilép rajta Forgách, nagy felindulással, minden tiszteletet mellőző módon becsapva maga után az ajtószárnyat, az arcza sápadt volt, az ajkai szederjesek, a szemei fehérét elfutotta a sárgaság, a kezei reszkedtek, a megsértett kevélység szellete jött előtte három lépésnyire.

Ocskayt épen útjában találta, de úgy tett, mintha nem látná meg, elnézett a feje fölött.

Erre Forgách felcsapta a fejére a kócsagos kalapját s azt mondá: «eb ura a fakó!» – S azzal rengő léptekkel mérte végig a termet, s úgy ment ki onnan, hogy kicsapta az ajtót s be sem tette maga után.

Az alvezérek utána bámultak s aztán dörmögve kérdezék egymástól: ez lesz a jelszó: «eb ura a fakó!»

Hiszen nagyon nevezetes szó volt az; régi is nagyon. Pár év mulva egy hírneves országgyülés határozatának bevezető mondata lett, de az értelmét ma is nehéz megmagyarázni. Olyankor hangzik ez el a magyar ajkáról, mikor valakinek fel akarja mondani az engedelmességet, a mikor egy nálánál hatalmasabbal szembeszáll; a mikor törni akar valamit, a mi nem hajol. Hanem az lehetetlen, hogy ez tábori jelszónak volna most kiadva.

A mint ezen tanakodtak, ismét felnyilt a fejedelem szobájának ajtaja, nem nyilt, de szakadt, s kirohant rajta Bercsényi, mint egy vad oroszlán. Arcza tűzláng, -261- minden vonása ideges rángatózástól eltorzulva; tajtékzó ajkán érthetlen szótagokra szakadozik az öntudatlan beszéd. Nem lát meg senkit, a két előrenyujtott tenyerével taszít minden embert félre, a kit útjában talál; e közben a kardja a lába elé akad, majd el bukik benne, akkor azt fogcsikorgatva tépi le az övéről s tokostul együtt a sarka alá gázolva, ketté akarja törni, az ércz kardtok elgörbül, de nem törik; a kardot sem lehet kihuzni belőle; arra dühösen az asztal alá vágja a kardot tokostul együtt, s rohan ki a teremből, majd magával viszi a szárnyajtó másik felét is; s mikor a tornáczba kiér, elkezd fuldokolva kiabálni: «Vizet! vizet! Nem! Mérget! Tenger sem mossa le! Mérget! Hadd ölöm meg magam! Kutya! Rabszolga! Én vagyok az! Orvost! Lánczot rám! Lőjjetek agyon! Ne jöjjön elém, a ki szeret! Nem kell semmi! Megőrülök! Vér van körülöttem! Belefulladok!»

Erre a lármára összefutott az egész udvari nép, az asszonyemberek nagy jajveszékelést csaptak Bercsényi fölött, senki sem tudta, mi baja lehetett. Egyik azt vélte, halszálka akadt a torkán, másik, hogy vitriolt ivott tévedésből. Odafutott a felesége is, a ki különben mindig tudott vele bánni, most arra sem ismert rá, a ruháit tépte magáról, a nyakravalóját bontotta mint egy őrült, s czibálta a saját üstökét; utoljára összerogyott, görcsös rángatózások közt, úgy fogták fel és vitték a szobájába, a hova doctor Wolffius az egész orvosi apparatusával együtt nyomban követte. A tudós doctor Bercsényitől a fejedelemhez sietett s az előteremben csak annyit mondott a diagnosisból a tudakozó uraságoknak, hogy Bercsényin kiütött a szent Vitustáncza.

Mindenki azt hitte, hogy itt valami megrendítő catastróphának kellett végbemenni. A fejedelem szobájában pedig folyvást nagy csendesség volt.

Nemsokára előjött a szobából Jávorka, hidegvérét jól megőrzött arczán könnyű gúnymosoly fintorgott.

– «Multi rixantur de lana sæpe caprina.» (Sokan össze tudnak koczódni még a kecskeszőr fölött is.)

– Az egyik azt mondta, hogy «eb ura a fakó!» a másik meg azt, hogy «czoki tenger!» de melyik az igazi?

Jávorka elnevette magát: ugyan szomorú nevetés volt! Azután fülbe súgva mondá meg Ocskaynak a mai parolát.

Ocskay tovább adta a jelszót súgva, az alvezérek aztán vették a kalapjaikat s nagy fejlógatva odábbálltak. Csak Ocskay László maradt ott, megvárva, míg Jávorka visszatér.

– Semmi veszedelem. Mulatságos dolog. Egy népdalt adtak elő duettben. «Vagyok olyan legény, mint te!» Szép nóta az, kivált ha két generális énekli, s hangjánál van mind a kettő.

– Nem is mással. A mint a fejedelem Bercsényinek megsúgta a tábori jelszót, Bercsényi Forgáchhoz lépett, hogy majd közli vele. Erre Forgách konokul hátra lépett s azt mondta, hogy Bercsényitől nem fogadja el a parolát, mert nem ismeri el főhadvezérnek, s azzal megfordult a sarkán és kiment. Bercsényit e miatt elfutotta a méreg. A fejedelem igazságot akart tenni, s békítő hangon jegyzé meg, hogy hiszen igaz, hogy a szövetséges rendek nem -263- tették meg Bercsényi uramat főhadvezérnek. Erre aztán «eltörött a mécses cserép!» Bercsényi is el-kirohant, s most a Vitustánczot járja herculesi dühében, mintha csak a Nessus-ing ragadt volna a testéhez. Ilyen semmiségeken fordul meg a világ sorja, patronus uram.

– De épen most, mikor a külföldi követek köztünk vannak, mikor az összetartó erőt, az egyetértést kellene nyilvánítanunk. Ennek rossz befolyása lesz az alkudozásokra.

– Azt a bécsi udvari dámát láttam suttogni ma reggel Forgáchcsal. Aligha benne nincs a keze ebben a komédiában.

Ocskay is Ozmondára gondolt. Az ilyen jelenetek nagyon jók arra, hogy a fejedelmet megpuhítsák.

Maga a hely szüke is segített növelni a bajt. Valami nagy residentiában könnyű eltitkolni az udvari környezetnek az ilyen összezördülést a fejedelem és tanácsosai közt; de Érsekujváron nem lehet azt a jégre eltenni. A külömben is kicsiny és ostromoktól elrombolt városban, a mi lakható magánház van, azt mind elfoglalták a külföldi uraságok; az egyetlen nagy épületben, a franciscánusok kolostorába összeszorul a fejedelem az udvarával és a fővezéreivel. Az emeleten lakik maga Rákóczy, az egyik szárnyon saját udvari személyzete, a másikon Sarolta és udvarhölgyei; a földszinten tanyáznak Bercsényi és Ocskay, a feleségükkel és cselédségökkel. Itt minden heves jelenetet egyszerre megtud az egész ház, s aztán az egész világ.

Doctor Wolffius lépcsőn fel és alá száguldoz, repülő parókával, aztán végig valamennyi szobán, papirszalagos phiolákat, pilulás dobozokat hordva mind a két kezében, a hóna alatt meg azt a bizonyos veszedelmes lövőszerszámot; úgy vágtat, mintha ő maga is a Vitustánczot járná, de már galoppban; minduntalan a fejedelemhez fut be, mintha azzal tartana consiliumot.

– Nos, doctor! kérdi Ocskay. Nincs talán elég gyógyszer a patikában a patiens számára? -264-

– Dehogy nincs, szól a doctor, kihuzgálva egy csoport üveget a zsebéből. Ez itt az aqua vitæ, ez a vincetoxicum, ez a salmagundi, ez a moschus, ez a nostoc Paracelsi, ez a salamandra theriacalis. Itt van, készen van, csak fel kell ragasztani, az emplastrum diacodion, de mit használ mind, ha a patiens nem ereszti az embert közel magához? Rúg, kapál, öklel, ha közel viszem hozzá az orvosságot, s ha ezt a lövőszerszámot felé fordítom, pisztolylyal fenyeget, hogy visszalő.

– Baj, hogy ott van. Nem hogy segítene valamit, hanem még ő is convulsio ridenst kapott ijedtében, mikor a férjét ilyen állapotban meglátta; azt is le kellett fektetni, most az egyik szobában az úr ejulál, a másikban az asszony cacchinnál: a sok cseléd egyik ágytól a másikhoz szaladgál s szaporítja a confusiót, épen azért voltam a fejedelemnél, hogy engedje meg, hadd kötöztessem le az ágyhoz Bercsényi uramat; mert különben rá nem tudom ragasztani az emplastrum terbenedictumot a sziv gödrére. De ő felsége nem engedé meg.

Erre még egy új alak csatlakozék a consiliumot tartó csoporthoz. Ocskay Lászlóné asszonyom. A fejedelemnő szobáiból jött elő, s a férjét kereste.

– Ugyan, édes jó uram, mondá Ocskaynak, szépen körülczirógatva az orczáját, engedj meg nekem valamit; a fejedelemnő már beleegyezett.

– Mire adjam én még a placetumomat, ha a fejedelemnő beleegyezett, drága kincsem?

– Azt hirlik, hogy Bercsényi uramat valami nehéz kór bántja: a cselédnép nem tud mit tenni vele, s Bercsényiné maga is elájult. Goromba kancsérolókra nem lehet őt bízni. Én sokáig voltam Bécsben az apáczáknál, a kik ilyenféle betegeket gyógyítottak, hozzá szoktam, beletanultam, engedd meg, hadd menjek oda a beteghez, talán én tudom majd ápolni.

– Te! Te akarsz odamenni? kiálta fel Ocskay. Eszébe -265- jutott az a sok keserű megbántás, a mivel Bercsényi az ő feleségét illette, azokat ő mind el is panaszolta Ilonának bizalmas órákban. S ez az asszony azt mind el tudta felejteni. Nem jut eszébe az, hogy őt a fővezér megbántotta, csak az, hogy ez most beteg, s ő segíthet rajta. «Eredj, bálványom, eredj!» mondá neki, és magához ölelé.

Jávorka is értette a dolgot. Neki is sokszor volt alkalma Bercsényi sarcasticus diffamatióit hallani Ilonka felől. Nem állhatta meg, hogy kezet ne csókoljon neki. S azután bohókás tréfával térdelt le előtte; de a tréfa mélyén komoly érzelem volt rejtve.

– Oh, édes szent asszonyom; nem osztana kegyelmed én nekem is bűnbocsánatot az eddig elkövetett s még ezután elkövetendő bűneimért?

– Ha ellenem követte el, vagy szándékozik elkövetni azokat kegyelmed, úgy bizony megbocsátom.

Doctor Wolffius aztán elkezdte Ilonkának magyarázni, hogy melyik orvosságot milyen rendben adja be a betegnek, ha rá tudja azt birni, hogy bevegye. A neveiket el ne felejtse.

– Várjon csak kegyelmed, súgá Jávorka Ocskaynénak. Majd hozok én kegyelmednek receptet is, orvosságot is, a miben igazán benne lesz az aqua vitæ. Bercsényi baját legjobban meggyógyítaná egy jó szó, a mit a fejedelem papirosra irna.

– A tanácsosok bizonyára nem, hanem az udvari bolond talán? Én megkisértem.

Jávorka bement a fejedelemhez s nem sokára visszatért. Kezében volt az összehajtott papir.

«Megengedj, ha nagyon szigorú voltam hozzád. Tudod jól, hogy mindenek felett szeretlek és becsüllek. Térj magadhoz és énhozzám. Rákóczy.»

– De még ott van a «nostoc Paracelsi» is az utóiratban, mondá Jávorka: «Forgách elmegy rögtön a nagyszombati táborba.»

– No ezzel odamehetsz, angyalom, mondá Ocskay, s elkisérte a feleségét Bercsényi szobája ajtajáig.

Az ajtón keresztül hangzott a fővezér görcsös nyavalygása, a harag és kín ordításaival keverve.

Mikor Ilona belépett az ajtaján, a beteg az ágyán feküdt, a falnak fordulva s a két öklével ütötte a falat. Két hajdu meg egy kenőasszony az ablakfülkébe vonulva bámultak a betegre, tört székek, tépett takarók tanuskodtak róla, hogy a dühöngő már mindent, a mi a kezébe akadt, az ápolói fejéhez dobált.

Ilonka odament hozzá bátran s keszkenőjével megtörlé a kíntól izzadó arczot.

Ettől egy pillanatra magához tért a kór. Vértől elfutott szemeivel rábámult az ágya mellett álló nőre. Neki is villámlott át az agyán valami emlékezet. Hányszor megsebesítette ő ezt a nőt, meg ennek a férjét, a nyelvével! és most ime utolérte a nemesis: őt is a nyelv sebesítette meg, a leggyilkolóbb fegyver s fekszik bele, mint a kinek a sziveházáig hatolt a döfés.

A míg ez az asszony a homlokán tartotta a kezét, megszüntek a rángatózásai; ennek a szelid s bátor tekintete megfékezé a feldühödött dæmont, a mi idegeinek urává tette magát.

– Én sokáig voltam egy apáczakolostorban, a hol ilyen betegségeket gyógyítottak.

– Nos? hát milyen az én betegségem? kérdezé ez -267- fogcsikorgatva. Vitustáncz? nehéz nyavalya? ördöngösség?

– Egyik sem, felelt Ilonka. Nem ilyen jelek azok. Kegyelmedet szivgörcs bántja. S az is nagyon fájdalmas.

– Úgy-e? Mikor itt! itt! mintha egy vad farkas harapna bele! Hogy ököllel szeretném agyonütni.

S ütötte nehéz öklével a szivét, a minek a feldobogását az öltönyön keresztül lehetett látni. «Ez a kutya sziv.»

– Megengedi kegyelmes uram, hogy itt maradjak az ágya mellett, a hogy a fejedelemnő kivánja; szólt a türelmetlen beteghez Ilonka.

– Azért küldték ide kegyelmedet hozzám, úgy-e, hogy orvosságot adjon be? Más halandó nem meri közelhozni hozzám a mérget? A kegyelmed kezéből majd beveszem.

– Nem az enyémből, kegyelmes uram. Nincs a kegyelmed bajának orvosságra szüksége. Nem kell ennél semmit bevenni.

– Nem? Hát csak flastrommal gyógyítják? Vagy sympathetica kurával? Ráolvasással? Mi?

– Eltalálta kegyelmed. Ráolvasással. A receptet a panaceához, a mit én hoztam, a fejedelem irta.

– A fejedelem? Hát tud valamit a fejedelem arról, hogy van a világon egy ember, a kit úgy hínak hogy Bercsényi?

– Ugyan mi receptet irhatott a fejedelem a bolondos Bercsényinek? «Áj, báj, kecskemáj; ha neked fáj: ebnek fáj!»

S odatartá elébe a fejedelem levelét s félkarját a feje alá tevé, hogy a világosság ellen fordulhasson.

A míg a levelet olvasta a beteg, megszüntek tagjaiban az ideges rángatózások. Azok helyett valami lázszerű reszketés borzongatta folytonos hidegrázással. Az utolsó -268- sort mohó szomjepedéssel látszott elnyelni. A szemei megteltek könynyel.

Azután megfogta reszkető kezével azt a levelet s bedugta az inge alá: oda a szive gödre fölé, halkan dörmögve.

– Ez talán kiszabadítja azt a kutya szivet a farkas fogai közül. – Most már fázom.

– Szüksége lesz kegyelmességednek jó meleg fürdőkre; azoktól elmulik ez a nervozitás.

– Igazán elmulik? Nem kell meginnom azt az átkozott medicinát, a mit az orvos rendelt? A látásától is görcsöket kapok. Ha jót akar velem, asszonyom, hajigálja ki a medicinákat az ablakon.

– Ne tegyük azt kegyelmes uram. Lássa, a doctornak is van büszkesége. Ha azt megsértenők, de még olyan érzékenyen, ő is dühbe jöhetne, s ugyan szép dolog volna, ha doctor Wolffius is elkezdene rugdalni, kapálózni itt előttünk görcsökben.

– Hahaha! kaczagott fel Bercsényi, e merész tréfa által váratlanul meglepetve; «a doctor! rúgkapálózva! A megsértett doctor! Nagyon jó volt!»

S attól a kaczagástól egyszerre lepattantak a vaskapcsok szivéről, a mik azt szorongatták: nagyot nyújtózott és ásított utána. Ez annak a jele, hogy a görcsök elmultak.

– Nyomorúság! Egy szó alatt is összetörik. Egy diótörő is elég neki. -269-

– Ha magamtól is elszökhetném valahová. Jól van, jól. Oknélkül ment a fejembe a vér. A klimakterikus esztendő okozta. Nem tudom az érvágást tűrni: pedig a csizió azt tanácsolja.

– Tehát kegyelmed azt véli, asszonyom, hogy valami fürdő kigyógyítja ezt a bajt egészen?

– Olyan sokat tapasztalt már? Nagyon köszönöm. Megemlegetem róla. Már most még egyre kérem kegyelmedet. Legyen szószólóm a fejedelemnél. Köszönje meg neki nevemben a küldött levelet. És azután kérje ki tőle, hogy engedjen elmennem ide a közel pöstyéni fürdőbe, azonnal szekérre ülök, a mint megvirrad. Ott maradok, míg a fegyverszünet tart. Mikor lóra kell ülni, ismét itt leszek mellette.

– Most pedig kérem, legyen olyan kegyes, rakja ide mellém sorba a doctor medicinás üvegeit, hogy ha összejön vele, igazán mondhassa neki, hogy az ő orvosságai mellett aludtam el. Álmos vagyok. Isten áldja meg kegyelmedet, a mért idejött hozzám. Nem érdemeltem kegyelmedtől. Üdvözlöm Ocskay uramat. Igazán üdvözlöm.

Ilonka még aztán átsuhant csendesen Bercsényiné asszonyom szobájába is; s ott is rendet hozott a betegápolás dolgába. Onnan felment a fejedelemnőhöz, ott találta Rákóczyt, annak átadta a beteg fővezér izenetét, a mit megértve a fejedelem, nagy nyájasan sodorgatta fel a bajuszát, s azt mondá Ocskaynénak:

– Kegyelmed csodakúrát mívelt, asszonyom; ha híre futamodik, úgy fognak kegyelmedhez messze földről zarándokolni, mint a máriapócsi csodatevő szűzhöz. De azzal, -270- hogy Bercsényit rávette a pöstyéni fürdőbe félrevonulásra, legjobban meggyógyított kegyelmed engemet.

Bercsényi eltávolítása által a legnehezebbnek vélt akadály lett elhárítva az útból. Mindenki azt hitte, hogy ha az ő törhetlen, büszke, indulatos jelleme nem tartóztatná a fejedelmet, az hajlandóbb volna elfogadni a császár békeföltételeit, hallgatna a szelidítő suttogására egy szerető nőnek.

Rákóczy pedig azért érezte a szivét meggyógyulva Bercsényi eltávolítása által, hogy most már, senkitől nem kölcsönözve erejét, teheti azt, a mit saját hatalmas lelke parancsol, azt, a miből lealkudni nem lehet.

A «SPINNERIN AM KREUZ» ELŐTT.

Nem volt elég, hogy Bercsényit ilyen szépen eltávolították Forgách által Rákóczy közeléből, még lehozatták Bécsbe Aspremontnét is, a fejedelem testvérnénjét, a kit nagyon szeretett s igen hallgatott a szavára. Talán két asszony le tudja győzni!

Ocskay mindent megtudott a feleségétől, a mi zárt ajtók mögött, a legtitkosabb tanácskozásokban történik. Sarolta elmondta Ozmondának, Ozmonda meg Ilonának. Minő fényes igéretekkel kecsegteti Wradislaw a fejedelmet, hogy tárja fel előtte az európai politika helyzetét? mit mondott neki Francziaországról, a bukott fejedelmek ezen kórházáról? a külhatalmak követei milyen rosszul biztatják? XIV. Lajos igéretei mind papiroson maradnak, az igért segélypénzt sem küldte meg neki: hatszázezer livrerel van hátralékban, a fejedelem alig képes a háborút folytatni. Rézpénzeit már a nemesség maga sem akarja -271- elfogadni. Fele annak már eddig is hamis pénz, most új, mesterségesebb vésetűt akarnak veretni. A magyar urak tele vannak panaszszal. A nép zúgolódik a háboru miatt. Egyes vármegyék ellenforradalomra készülnek. Hat vármegye repræsentál a jezsuiták ellen hozott törvény miatt. A vezérek között is nagy az egyenetlenség. Sokan megunták már a kardjukat. Az a fehér ing, (Ozmonda albuma) a mire a neveik fel vannak írva, ez a fehér zászló, mely a megadásra ád jelt. S még mindezekhez két olyan gyöngéden szerető asszony könyei, mint Sarolta, a feleség, és Julia, a testvér! Meg kell az ilyen tűzben, az ilyen vízben olvadni mindennek, a mi nem gyémánt.

Mikor egyedül maradt, körülvéve csak azoktól, a kik gyöngének akarták látni, akkor megmutatta, hogy nem kéri kölcsön az erejét senkitől s visszautasított minden ajánlatot, mely kedvező volt neki, de nem annak a négyfolyamos ország czímerének.

Egy reggel kisírt szemekkel jött ki a fejedelemnőtől Ozmonda Ocskay Lászlónéhoz.

– Vége mindennek. Rákóczy nem mond le az erdélyi fejedelemségről. A háboru újra megindul. A fejedelemnőt visszaviszik fogságába, Aspremontné már elutazott.

Ilonkának a szive összeszorult erre a gondolatra. Egyszer elveszteni azt, a kit szeretünk: ez is nehéz csapás; de visszanyerni, ismét boldognak lenni, s aztán másodszor is elveszteni: azt hallani, hogy a boldogság napjai, hetei csak egy kába álomlátás csalképei voltak: oh ezt asszonyszív nem birja meg.

– És most már következik az, a mit mondtam, folytatá Ozmonda, hideg lemondással. A fejedelemnő zárdába vonul, és én vele megyek. A mi kettőnk küldetése ezen a világon megszünt. Nem marad hátra más, mint a másvilágról gondolkoznunk. Te pedig, kedvesem, itt maradhatsz és őrizheted a magad szerelmesét a balsors minden zivataraitól, a mik üldözni fogják. Az egyikünknek jut a -272- hideg ég, a másikunknak a forró pokol: az édes biztos földet mind a ketten elveszítettük.

Ilonka kétségbeesetten sietett férjéhez. Elmondta neki, a miket Ozmondától hallott.

– Mindent elhiszek, mondá Ocskay, csak azt nem, hogy a grófnő apáczává akar lenni. Majd mindjárt megtudom én az igazat Jávorkától.

– Az igazat akarja tőlem megtudni kegyelmed? mondá Jávorka. Ez nehéz dolog lesz, mikor minden ember abból akarja letenni a remeket, hogy miként titkolja el az igazat. Ki sem szabad mondani azt a szót, hogy eltörött a békepipa. Mindnyájan a legvastagabb barátságban maradunk.

A bécsi követek nem szakítják félbe az alkudozást, csak hazamennek újabb instructiókért. A fejedelemnő nem azért megy el innen, hogy újra folytassa a keserves fogságát, hanem csak azért, hogy gyöngélkedő egészségét helyreállítsa valamelyik csehországi fürdőben s a cseh kanczellár úr ő kegyelmessége maga lesz olyan kegyes, elkiséri őt odáig. Csak a «viszontlátásig» vesznek búcsút. Mindenki marad abban a hitben, hogy a béke meg lesz kötve s a méltsás urak osztogathatják egymás között a tárnokmesteri, főpohárnoki, főlovászmesteri hivatalokat, főispánságokat, meg a donátiókat, a mikből kegyelmedet, nagy szerencse, hogy meg sem kinálták, mert így legalább nem veszt el semmit. Hanem arra készen lehet kegyelmed, hogy a mely napon Sarolta fejedelemnő elutazik, kegyelmed a maga ezredével ismét kisérni fogja a határig, de a feleségét nem viszi ám magával, mert onnan, ki tudja, hová lesz a menetele?

Úgy lett; mindenkinek azt mondták, hogy a fejedelemnő fürdőre megy. Karlsbad már akkor hires gyógyfürdő volt. Doktor Wolffius tanácsolta az odautazást Érsekujvár posványos légköréből. Köröskörül temető itt a környék! -273-

Ocskay is megkapta a parancsot, hogy dandárját útra készen tartsa, kisérni fogja Saroltát.

A fejedelemnő mindenkitől vidám arczczal vett búcsút. Ocskaynét megölelte, megcsókolá, s azt mondta neki, hogy menjen haza az anyjához, meg a kis fiához, «hiszen még látjuk egyszer egymást!»

– Igazán visszahozod még egyszer a fejedelemnőt? kérdezé Ilonka a férjétől, mikor egyedül maradtak.

Jávorka a fejedelemnő podgyászos szekereire felügyelni küldetett a kisérettel. Azok jó előre mentek, hogy hamarább érkezzenek.

A fejedelem egész a bajor sánczig elkisérte a feleségét. Ugyanaz a kapitányi egyenruha volt rajta, a miben idejövetelekor tréfásan meglepte. A sánczhoz érve, leszállt a lováról, odament a hintóhoz s még egyszer megölelte, megcsókolá a fejedelemasszonyt. «A viszontlátásig.»

A gyermekeiről nem szólt hozzá. Hiszen a fejedelemasszony nem azokhoz megy most.

Azután, a mint a hintó tovább gördült, a fejedelem felhágott a bajor sánczra, a honnan húsz év előtt bombázták a török várműveket s az emberhányta magaslatból nézett az eltávozó egyetlenegye után.

Tudott magának parancsolni, hogy büszkén, nyugodtan mosolyogjon. Pedig tudta jól, hogy a mi ott abban a porfellegben eltávozik, egész életének öröme, boldogsága, szerelme: soha vissza nem tér. Áldozatul van odadobva egy nagy eszméért, a mit talán nem is lehet megmagyarázni.

Ocskay a fejedelemnő hintaja mellett lovagolva, visszanézett erre a messze kimagasló alakra, a ki úgy állt ott, mint egy érczből öntött szobor.

Egyszer csak távolból, valahonnan a karámok közül, -274- megszólalt a tárogató s elkezdte hangoztatni az ismeretes nótát: «Repülj fecském ablakára!» A mélabús dallam végig ringott a puszta rónán, siró, panaszló, epedő hangjaival. Ocskay leborult a lova nyakára s úgy sírt, mint egy gyermek. Mikor letörülte a könyeit, hátratekintett ismét.

Az az érczszobor-alak még akkor is úgy állt ott a sáncztetőn, mint elébb, karjait összefonva, mozdulatlanul. Ekkor aztán elkeserülten kirántotta a kardját hüvelyéből Ocskay s bolond szokása szerint, mikor senki sem állt is előtte, nagyokat vágott a levegőbe s azzal előre vágtatott, a míg Jávorkát utolérte.

A tárogató dala még odáig is elhangzott. Mértföldekig ható szava volt annak.

– No hát senkinek se fájjon sokáig. Akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejedelemasszonyt?

Jávorka felnézett az égre és semmit sem felelt, csak egy fogai közé dugott szalmaszálat rágogatott.

Két nap telt bele, míg Szakolczáig feljutottak. Ott a határszélen a wallon kommendáns jött a hintók elé, hogy a magyar kiséretet felváltsa. Ocskay búcsút vett a fejedelemnőtől, s azt a magyarok közül ezentúl már csak Jávorka kisérte tovább.

Ocskaynak az volt az utasítása, hogy a fegyverszünet végeig maradjon dandárjával a határszéli Szakolcza alatt. Még valami tíz nap volt hátra a fegyverszünetből.

– Az egyszeri légátussal szólva: «mit is tetszett csak az elébb kérdezni tőlem?»

– Úgy? Azt kérdeztem: akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejedelemasszonyt?

– Tiszta bolondságnak látszott valami erőszakhoz nyulni, a mikor a fejedelemnő maga jószántából utazik el, fürdőre megy, egészségét helyreállítani; egész udvariassággal kisérik, vendégszeretettel fogadják: akkor nekünk az ablakon keresztül rohanni be hozzá, előttem tiszta bolondságnak tetszett.

– Nem ám. A mint a fejedelemnő megérkezett Karlsbadba, rögtön strázsát állítottak a palotája elé; de nem azért, hogy megtiszteljék vele, hanem hogy senkit se bocsássanak be hozzá magyar kisérői közül. Tőlem szorgosan követelték az átalagokat, a miket a fejedelem sárosi várából hozatott a neje számára. Mondtam nekik, hogy azokban tokaji bor van. Azt mondták: nem igaz, csak felül bor, alul pénz van benne. S mire való az az eldugott pénz? A cseh népet insurgáltatni! Ezek azt hiszik, vagy legalább úgy tesznek, mintha hinnék, hogy Sarolta fejedelemnő egy második Libussa, vagy legalább Velezta. Csehországban nagy respectus van a lázadó asszonyok ellenében.

– Hát talán nem tettem? Szépen protocollumba vették s azzal kikomplimentiroztak az ajtón; s most már itt vagyok s azt kérdezem: «mit is tetszett csak az elébb mondani?»

– Meg van nehezítve a dolog. A fejedelemnő Karlsbadban, -276- a fiai meg Bécsben. Egyik a másik helyett kezes.

– Egészen emberi módon számítok. Mi is kézrekerítünk valakit, a kiért ide fogják aztán adni mind a hármat.

– Akárhová srófolom fel az eszemet, nem tudom kitalálni, hol lakik az ilyen «valaki?»

Ocskay bevitte magához Jávorkát a belső szobájába, bezárva maga után az ajtót kulcscsal. Mikor egy óra mulva Jávorka visszajött, a szemei villogtak, az arcza ragyogott: három szál bajusz volt a szája fölött, azt pödörgette keményen.

Még egy hét volt hátra a fegyverszünetből; abba még beleesett a jánosnapi vásár. Még akkoriban Bécs városának is voltak országos vásárai, a mikre messze földről felgyülekezett a népség, kinek eladója, kinek venni valója volt, s kirakhatta a távolról hozottat, a városon kívül utczasorokra épített sátorok alatt válogattak a kerek világ drágaságaiban. Kapható volt a bécsi vásáron a hollandi aranybrocattól a pukovai halináig, s a velenczei ötvösmunkától a pozsonyi mézesbábig minden.

Erre a vásárra különösen sok marhát és lovat szoktak felhajtani, még távol Magyarországból is; megszokott alakok voltak a gulyások, a csikósok a maguk népies viseleteikben, úgy, hogy rájuk lehetett ismerni már a -277- gúnyáikról: ez a széles piros szegélyű szűr azzal a nagykarimás kalappal Göcsejből jött; az a fekete fürtösgubájú, a magas karimátlan csákóval, a Sárrétről való.

A vásáros népen kívül természetesen az egész koldushad is összecsődül ilyenkor az országos búcsúra. Bécs városa ez idő szerint nevezetes a jól organizált koldustestületéről. Azoknak saját törvényhatóságuk van, czivil- és criminalcodexszel, mely a koldusok herczege által szigorúan kezeltetik; kebelzetükben egyesülnek valamennyi koldusczéhek, a miknek mindegyike külön mesterséget kultivál. Itt vannak a «fopper»-ek, a kik dühös őrjöngőknek adják ki magukat, nyakukon vasörv, kezeiken láncz; egyik társuk a láncznál fogva vezeti őket, s korbácscsal fenyegeti, ha ordítanak és harapni akarnak. Azok ott a lerongyolt török jelmezben, felkötött kézzel, beragasztott félszemmel, a török fogságból megszabadult «laszner»-ek. Igen népszerű mesterség. Annak ugyan már harminczöt esztendeje, hogy a törökök Ausztriából legutoljára fogságra hajtották a népet, mint a csordát, hanem azért a «laszner»-ek még mindig jönnek elő Mesopotámiából, s rimánkodásaikba arabs szavakat vegyítenek. A kik a járó-kelő nép útjába kiülnek, azok a «zikiss»-ek: a szegény vakok, a kik nem látják, hogy merre az út? ha kutyájuk nem volna, a ki vezesse őket, talán ide se találtak volna a vásárba. A «grandmerek», a hamis nyavalyatörősek veszedelmes versenytársai a «seffer»-eknek, a kiknek a tudományuk abból áll, hogy borbolyagyökérrel sárgára festik az arczukat, s attól sárgahideglelőseknek látszanak; ellenben valóságos aristocratiát képeznek a grémiumban a «kamdirer»-ek, a kik tönkrejutott kereskedőknek adják ki magukat, vedlett prémes talárban járnak, s igen szépen tudnak sírni a viszontagságaik elmesélése mellett. A «beghárd»-ok mesterségéhez pedig már egész tudomány kell. Ezek kóborló barátok, a kik perzselybe gyüjtenek szent czélok számára; diák mondásokkal keverik az ájtatos rimánkodást, s a cordáikról -278- bokáig lecsüggő olvasót viselnek, melyen mindegyik szem egy-egy dió. Azok a diók pedig ólommal vannak beöntve, s hatalmas segítség olyankor, mikor a beghardot az alkalmatlankodó törvényszolgák megszorítják; azzal az olvasóval ahány ütés, annyi betörött fej.

S aztán, mintha nem volna Bécsnek magának is elég koldusa és azzal rokon népe, még a szomszédból is, de messze földről is összecsődül a János-fővételi búcsúra a félkézkalmárok mindenféle fajtája, a czigányok sem maradnak el.

Egész búcsújárás, a hogy csoportostól vonulnak fel az országúton, mankóval a hónuk alatt a sánta-bénák, boton vezetve a vakok, targonczán tolatva a nyavalyatörősök: együtt velük a medvetánczoltató, dudanyekegtető oláh, a szent éneket gajdoló vénasszony, az üstfoldozó czigány, közben egy-egy rongyos ponyvafedett szekér, zöld ágakkal körültüzködve, előtte egy pár rossz gebe, a szekér echója alól sebekkel iszonyún éktelenített karokat, lábakat lógatnak ki a bennülő lázárok; a csoport közepén pedig ordas szamárvemhén parádézik a díszes társaság vezére, a kápzsáló barát: piszoktól ragadó kámzsa a termetén, nagy olvasó a cordáján, a kezében roppant crucifixus. Minden szent kép előtt az útfélen megállnak, térdre letelepednek; mikor belefáradnak az imádkozásba, akkor énekelni kezdenek; ha idegen vásáros nép téved a közelükbe, akkor a barát előáll prédikálni, és beszél olyan szépen, hogy abban minden nemzet megtalálhatja a magáét. Keverve van a prédikáczió latinnal, tóttal, némettel, és czigány aranymondatokkal, de hogy mi az alapnyelv, azt nehéz kitalálni.

Ez az egész búcsújáró csőcselék mind Ocskay embere. A legvakmerőbb ficzkók, a minőket csak Andrássy, a barátvezér Siserahadából szemenszedve ki lehetett válogatni. Az a barát, a ki ott a többinek prédikál: az meg maga Jávorka.

Senki sem veheti őket így gyanúba: hisz mind gyalog -279- vannak, s a mankó nem fegyver. Hanem azokon a szekereken, a mikről a csalfa sebmutogatók lógatják le a lábaikat, kardok vannak eldugva a gyékény alá; a szürujjában, a koldusiszákban töltött mordály lappang, a koldusbot végére egy percz alatt fel lehet rántani a fokos vasát, s akkor az mindjárt fegyver. Azután meg az a kétszáz csikó, a mit a búcsújárók előtt hajt a a vásárra tizenkét csikós, nem remunda mén, hanem kitanított paripa: csak egy trombitaszó kell, s egyszerre minden koldus, czigány, vén asszony fokost, kardot kap a kezébe, felkap a lovára szőrén, s akkor aztán ők tudják, mit tesznek?

A vásártér és a Favorita-kert között elvonuló út mellett áll egy magas halom tetején a Spinnerin am Kreuz: egy művészi faragványú fogadalmi mű, a minek az eredetéről, történetéről sok mesét tartogatnak a krónikák. Az ötven láb magasságú emlék szent szobrain ejtett csorbáknak majd Bocskai hajdunépe, majd Karamustafa jancsárhada volt a keresztapja.

A legutolsó a mondák között az, hogy ennél az emlékszobornál szándékoztak a kuruczok elfogni a császárt.

A hol most Bécs legnagyobb épülete, a fegyvertár áll, akkor még sűrű erdőség volt, a miben csak a császárnak és udvari népének volt szabad vadászni. Az akkori vadásztörvény még a medvékre nézve is kimélési évadot tartott fenn (Bécs város határában). Hogy a tömérdek őz, szarvas el ne pusztítsa a köznép vetéseit és káposztás kertjeit, meg volt engedve, hogy kiki a maga földjét körülpalánkozhassa: azonban azzal a kikötéssel, hogy a palánkok vége ki ne legyen hegyesítve, nehogy a császári vadak, ha mégis kedvük tartja itt-ott látogatást tenni, megsértsék a kerítésugrás közben magukat. Ilyenformán az az egész matzleinsdorfi vonal, a hol most a déli vaspálya raktárain s roppant terjedelmű téglagyárokon kívül csak egy kis csoport ódon épület látható még egy rakáson (az is valami boldog feltámadásra váró Baubank siremléke lehet), történetünk -280- korszakában végig a matzleinsdorfi kapuig szegélyezve volt palánkokkal, apró kertészlakokkal, cserzővarga, kötélgyártó telepekkel, a miken túl következett a vadászterület, a Spinnerin am Kreuz-nál eltérő mellékúttal. E vadászterületet magától a várostól elzárja a még most is látható külső bástyaárok, mely zeg-zúg vonalban huzódik le egész a Dunáig; mai nap ezt a vonalat foglalják el a tűzifa-raktárak, kőfaragó-telepek; a veres téglafal burkolata a sánczároknak be van már düledezve, s a feneke be van nőve fűvel. Ez idő szerint az árok vízzel volt tele, s csak egyes kapukon keresztül lehetett rajta átkelni, azok felett tornyok voltak, rendes védelemre alkotva.

A császárnak szenvedélye volt a solymászat. Minden nap ki szokott lovagolni vadászkiséretével a Dunapartot ellepő rekettyésbe, a hol a gémek, kócsagok tanyáztak; s nagy gyönyörüségét találta benne, ha a hazai solymok túltettek a versenyben a hirhedett kirgizhéjákon.

A vadászcsapatnak a Spinnerin am Kreuz mellett kelle elhaladni, s ezen a helyen szokása volt a császárnak, hogy a lováról leszálljon s a szent emlék előtt, térdét meghajtva, egy Ave Máriát elmondjon. Ezt tudva, rendesen egész koldus csoport szokta megszállva tartani a Spinnerin am Kreuz környékét, mikor már a császár közeledtét sejték; azokat az előre küldött alabárdosok az árok tulsó partjára szokták átterelni, s csak azután, mikor a császár ájtatoskodását elvégezte s ismét lovára ült, eresztették vissza, a mikor aztán a főudvarmester nehány marok apró ezüst pénzt szórt a sokaság közé; a vadásztársaságot nagyon mulattatá az, hogyan birkózik, dulakodik, hentereg egymáson a rongyos had, a pénzt felkapkodva.

A vásár alkalmával sokkal több alabárdos volt fölállítva a Spinnerin am Kreuz környékén, mint máskor, hogy a gyülevészt respectusteljes korlátok között tartsák. Jávorka népe külömben is összetartott, elég nagy boszuságára -281- a többi koldus-társaságnak, mert makacsul tartá megszállva a kőemlék környékét s onnan semmi processio által magát leszoríttatni nem engedé. Pedig a többieknek is voltak Beghárdjáik; de azokat Jávorka mind leprédikálta. Igen jó cseh-németséggel olyan szépen tudott szónokolni onnan az emlék talapzatáról Keresztelő szent János felől, hogy azt még a strázsának állított alabárdosok is szájtátva hallgatták. Leirta szent János öltözetét, a mi természetesen sokkal inkább hasonlított a jámbor koldusokéhoz, hogy sem mint a czifra alabárdosokéhoz: «Azt hiszitek, volt ilyen sarkantyus csizmája? ördögöt volt! mezítláb járt. Azt hiszitek, ilyen aranypaszomántos dókát varrt neki a szabó? Tüzes mennykőt! Egy birkabőr volt az egész ruházata; ha hátul fujt a szél, hátravetette, ha előlről fujt, előre huzta. – So had e gmacht!»

A favorita-uton már kezdtek csillámlani a harschier gárda sisakjai, a kik a császári vadászcsapat előtt jöttek, hogy a vásári tolongásban az utat nyitva tartsák.

«Tutti more basaule! mormogá czigányul az álbarát a körülálló hivekhez, mire azok egyszerre mind letérdepeltek s elkezdték imádkozni czigánynyelven a «mining atye»-t s az alatt leoldozták derekaikról a köteleket. Ez talán valami kegyes szertartás? Nem. Ezek a kötőfékek, a miket a lovak szájába fognak vetni. Ez lesz az egész lószerszám.

«Mivel élt a Keresztelő szent János? Azt hiszitek, vajas zsemlyét evett? Azt ám: ördögöt! Sáskát evett a pusztában! Láttatok már sáskát? Épen olyan állat, mint ez az alabárdos itt ni! pánczél van a derekán, két toll van a fején, bajusz van a száján, sarkantyú a lábán!»

Jávorka azt leste, hogy mennyire közeledik a császár kisérete? Mikor adjon jelt a mindenfelé elhelyezett czimboráinak?

A közben folytatta a prédikácziót, áttérve Keresztelő -282- szent János szenvedéseire, a miket annak a gonosz Herodestől és az infámis Herodiástól ki kellett állani, minden szörnyű kegyetlen megkínzatás után a vele szemközt álló alabárdosra rivallva: «glabst, had e wánt? – Nix had e wánt! – Glacht had e!»

A császár maga is látható volt már az úton; kisérete alig állt ötven emberből, azoknak is egy része fegyvertelen solymár, vadász-apród. Ő maga könnyű bársonyöltözetet viselt, a meleg évszakhoz alkalmazottan.

Jávorka a szent história végére sietett: Szent Jánosnak a fejét is levágatta a gonosz Herodiás s úgy hozatta fel, tálra téve. De a dicső még akkor sem sirt. «Glacht had e!»

A császár egészen közel ért már a Spinnerin am Kreuzhoz; az álbarát a hamis szakálla alól odadörmögött a hiveihez czigányul: «irgundum gule… Farahó fiai! sopphengyule gagyule! Aztán dsamoré abadé! háj csina fakadé! – Kiki magáért!»

Ekkor egy hændelfanger (nem «csirkefogó», hanem «kötekedő») hirtelen odarohant a császári vadászkiséret elé, s térdre vetve magát a lovagok előtt, elkezdett hangosan kiabálni.

– Felséges császár, ne jőjj tovább! Gyilkosok várnak rád. Ereszszetek a császárhoz! Hadd mondjak el mindent. Én igazi bécsi fiu vagyok, a hændelfanger czéhből: ismerem az egész nemzetséget, azok ott a Spinnerin am Kreuznál nem a mi embereink! Idegen rablók. A vén asszonynak, a ki ott imádkozik, bajusza van; a vak meglátott, hogy nem közéjök tartozom, s a néma rákiáltott a nyavalyatörősre, hogy üssön agyon! Három koldustarisznyát kikutattam, mind a háromban ilyen szerszámokat találtam.

A fokos nagyon jól ismert különlegessége volt a kurucz fegyverzetnek, kalapács, a minek túlsó vége görbe sascsőrben végződik. Sisaktörő gonosz szerszám. De a mi -283- még hitelesebbé tette a rémhirt, mind a három fokoson látható volt az F. R. II., Rákóczy névelőbetüi. Ezek a kuruczhad rendes fegyverzetéből valók!

Jávorka onnan a szent emlék magas talapzatáról vette észre, hogy a császári kiséret közeledése fennakadt, s az egész csapatban nagy felindulás van. El van a furfang árulva.

O du verfluchte Heródiás! kiálta elkeseredéssel s megcsóválva a feje fölött az olvasót, olyat ütött vele az előtte álló alabárdos koponyájára, hogy az hasra esett tőle: «Most már gyepre púpos! ottura kardos! Dikhecz a devlába!»

Azzal egyszerre az egész kolduscsoport előrántotta a fokosait, ráhúzta a bot nyelére, s rohant a közelben tanyázó ménes felé, pillanatok alatt felkötőfékezve a legközelebb talált paripát, s felkapva a puszta szőrére: a szekereken gunnyasztó lázárok leugráltak sánta lábaikkal a szekerekről, s felnyalábolva egy csomó kardot a szekér derekából, rohantak azzal a lovon ülőkhöz. Mintegy varázsütésre lovashad állt elő a kolduscsőcselék és marhavásár helyén. Azt az egynéhány alabárdost leverték minden küzdelem nélkül.

A kifőzött első terv azonban már meg volt hiusítva. A császári kiséret hirtelen megfordult s vágtatott vissza a város felé.

Ezek a jeladásra egyszerre kiereszték a karikásaikat, s neki terelték a marhákat az országutnak.

A császár és kisérete fennakadt a bőszülten bömbölő állattömegben; azon nem lehetett keresztültörni.

Jávorka kuruczai időt nyertek a kiséretet utolérni. – Vad «rajta! rajta!» ordításuk már hallható volt az országúton; a paripáiktól fölvert porfellegben nem lehetett felismerni -284- a számukat; a lármájuk után egész ezrednek hihették őket.

A harschier-gárda lovagjai szemközt fordultak a kuruczok ellen, s megkezdék velük a kétségbeesett harczot. Ez csak pillanatokra tarthatta fel az ádáz rohamot; a legvitézebb lovagot csikóspányvával ránták le lováról s a közbefurakodott kurucz a kurta fokosával pogány viadalt mivelt a pánczélos vitézek között, a kik hosszú pallosaiknak csak a markolatját használhatták ellene, s ha kezébe szakadt a fegyvere a csikósnak, átugrott az ellenfele lovára s úgy kelt vele nyalábra, birokra, maga Jávorka a feltűrt ujjú barátkámzsában a huszfontos olvasóval osztotta az áldást. Átkozott fegyver volt az a kezében.

A vadászkiséret mind jobban közreszorult. Elől az összetódult tulokfalka zárta el az utczát, hátul a harczoló testőrség egyre fogyott. Nem látszott menekülés.

Ekkor egy bátor polgár, a kötélverő Jaksch, állt elő megszabadítani a veszélyben forgó uralkodót. Látva a veszedelmet, nem félt kijönni az utczára, mint a többi nyárshazafi; odarohant a császárhoz, megragadta a lova kantárát.

– Ide be az én udvaromba! Innen a kötélverő-téren át ki lehet jutni a Favoritára, s arra szabad az út.

A fejedelmi vadászkiséret elmenekült a kötélverő udvarán keresztül, a míg a harschier-gárda a kuruczok rohamát feltartóztatá.

Jávorka észrevette a menekülést s elordítá magát a tombolás zaja közt: «Ácsi! Ácsi! Hagyd el móré! Fordulj! Kanyarodj!»

Azzal megfordítva a lovát, visszaszáguldott a legelső kerítésig; nyomában a csapatja. Átúgrattak a kerítésen, le a mély kertekbe; egy sem törte ki se a lova lábát, se a maga nyakát. Még utolérhették az uton végig vágtató vadászcsapatot; kerítés, vízárok nem volt előttük akadály. Most már a harschier-gárdával sem volt dolguk; az a hátuk mögött maradt. A kurucz mén volt olyan gyors -285- futó, mint a meklenburgi vadászparipa. Utól kellett nekik érniök a császárt. – És ekkor teljesedik Ocskay vakmerő álma. Egy fogoly háromért cserébe! A császár maga a kuruczok kezében. Teljes diadal, mielőtt harcz lett volna.

Hanem ekkor a fátum saját stratagémáját fordítá a kurucz ellen. Mikor már a sok zöldséges kerten keresztül vágtattak s kiértek a Favorita-útra, a honnan a város külerődítményeig könnyen elérhették a menekülőket: egyszerre eléjük kerül a saját szilaj gulyájuk; a maga eszétől a mellékútra kanyarodva s most a kuruczokat zárja el a császári kisérettől.

«Ez aztán marhaszerencsétlenség! szitkozódék Jávorka, a barátcsuhához nem illő manichaeus-módon szidva minden szenteket, de különösen azt, a kinek a válla fölött egy tulokfő néz át. Porba hullott a pecsenyénk!»

De meg arra is kellett gondolni, hogy most már merre tágabb a világ? Egész Bécs város népsége talpon állt már s jött ellenük nagy riadallal.

«No most már aztán, urak, úrfiak, válogatott czigánylegények, uzsgye fóre! Ki merre lát! Rúgd a farmatringot!

A dunaparti bozót közel volt; mire a fellármázott bécsi helyőrség kivonult a vakmerő kalandorcsapat üldözésére, azok már akkor árkon-bokron, Dunavizen, sötét erdőn túljártak s azt se mondták, hol keresse őket valaki?

AZ APÁCZA.

Rákóczynak a feleségét foglyul tartóztatták le a fürdőhelyen; – s a kuruczok csaknem elfogták magát a császárt a saját metropolisának a kapuja előtt.

Erre mindkét részről a legnagyobb elkeseredéssel tört -286- ki ujból a háboru. Még a személyes sérelem is fokozta a gyilkoló haragot. Rákóczy a felesége elfogatását, József császár a vadaskerti megüzetést nem tudta megbocsátani ellenfelének.

A szemközt álló hadseregek minden oldalról egymásba omlottak, s döngették egymás várfalait. Rákóczy Esztergomnak fordult s azt kemény ostrom után elfoglalá, onnan sietett Kassát fölmenteni, a mit viszont a császáriak ostromoltak. Forgách feladata volt Pozsony várát meglepni, az alatt, a míg Pálffy bán egész seregével Vak Bottyán ellen hadakozik. Egy franczia főtiszt, De la Riviere, ki fogolykép volt Pozsonyban letartóztatva, s onnan csere utján szabadult ki, jelenté, hogy Pozsony várának Duna felőli kapuján keresztül éjjeli rohammal be lehetne venni a várat, abban most is alig van néhány száz főnyi helyőrség, az is magyar, ellenben Stahremberg táborának egész élelmi készlete ott van felhalmozva. Ha Forgáchnak sikerül ez a csapás, a hadjárat sorsa ez évre el van döntve. Ocskayra volt bizva a felvidék behódoltatása. Az egész országban megkezdődött a háboru.

Jávorka a megbukott kisérlet után visszavergődve Ocskayhoz, ott is maradt s nem tért a fejedelmi udvarhoz vissza; sokkal több kedve volt eredeti manupropriákat iktatni az ellenség bőrére, mint a mások bölcseségét kopizálgatni a kutyabőrre. Bizonyosan ki is kapott volna Rákóczytól, a miért tudta nélkül ily merénylethez fogott, a mibe beletörött a kése.

A ki a háboruban a regényes kalandot kereste, annak legjobb is volt Ocskay táborában. Ott nem bölcselkedtek, tervezgettek sokat; egyik merész csapás a másikat követte. Ocskay a hatalmas Detrekő várát egy éjjeli rohammal elfoglalta; s Saskő alatt a hires-neves Steinville lovasezredét, a császáriak legkitünőbb hadcsapatját, fényes nappal meglepte az erdő közepett, s úgy semmivé tette, hogy hirmondó sem ment el belőle: a ki élve maradt, az foglyul esett, s ezzel a csapással össze-vissza -287- kúszálta a fővezér Stahremberg egész nagyszabásu haditervét, a mivel az a fejedelem ellen fordult.

Akkor aztán kihuzta magát a játékból s ráhagyta Stahrembergre, hogy csináljon más haditervet. Ő maga másfelé fordult: Pálffy bán haditervét készült összekuszálni.

Ehhez is különös politikát gondolt ki. Hirtelen nekifordult Vöröskő várának (Bibersburg), a mi Pálffy bán saját birtoka volt. Itt volt a hatalmas császárpárti fővezér felesége, egész családja, s a Pálffy-nemzetségnek mindazok a kincsei, a miket a minap a pozsonyi vár boltozata alatt Ocskaynak maga a bán mutogatott meg. A bán jól értesült kémei által a felől, hogy Forgáchnak Pozsony ellen van valami kemény terve, s ezért vitetett át mindent a közeli Vöröskő-várba. Hogy ebből a tervből miért nem lett valóság, azt Forgách tudja; de nem mondja meg senkinek. Azonban Ocskay viszont a maga kémei által tudomására jött, hogy milyen nevezetes helylyé lett Vöröskő vára egyszerre. Váratlanul, a hogy járni szokott, ott termett a dandárával. A szomszéd Bazin város a megjelenésére kitárta előtte a kapuját s ő reggelre körülzárta Vöröskő várát.

Vöröskő-vár egyike azoknak az uri fellegváraknak, a mik mind e mai napig épen maradtak meg; testvére annak a sok romladéknak, a mi körüle szerteszét fehérlik a hegytetőkön, másfélszáz év előtt mind fényes úri paloták; most kisértet-tanya mind. Ez az egy élte túl a háborut. Vöröskő várát most is a Pálffy grófok lakják. Belseje a palotának még tanuskodik a pompáról és magas izlésről, a mivel a hajdani magyar főurak várkastélyaikat berendezték: az egész renaissance-kori pazar diszítés a régi állapotban van fentartva. Még most is megvan a pompás szinház benne, melyben franczia művészek játszották valaha Racine, Corneille, Molière darabjait: a padlata szines kavicsmozaik, a falakon angyal-caryatidák emelik az aranyozott boltiveket, miknek felosztott mezejében mythologiai festmények váltakoznak apró tájképekkel; a -288- szögletekben tengeri csigákból rakott grották, középett a kagylóból kilépő Vénus fehérmárvány szobra. Szerte az egész teremben rejtett szökőkutacskák, a mik egy véletlen lábnyomásra otkolon sugárt lövellnek a meglepett látogatóra. – A fényes termek megannyi muzeumai sok századok alatt összegyűlt ősi pompának, a minőt csak főurak, dynasták szerezhettek össze, a kik mindig a hatalom polczán ültek, s éltető elementumok volt a fény, mint másnak a levegő. A külseje pedig a várnak még mai nap is azt a benyomást kelti, mintha ezek a sánczárkok most is ellenséget feltartóztatni volnának itten; mintha azok a sötét üregek, a mik a sziklába vágott kétemeletes pinczeüregekből torkollanak elő, most is zúgnának a bennrejtett «dandár» földalatti lármájától; – mintha ezek a bástyatornyok még most is fenyegetnék szakállas ágyúikkal az alantas sikságot. Mai nap már nem állítana meg ez a vár senkit. A nagy kaszamáta-üregek csak pinczéül szolgálnak, a felvonó-hidat nem zárják be éjszakára. A boltozatos kapubejárat alatt függ a kis lélekvesztő, a melyen a Pálffyak őse a török fogságból a Dunán keresztül menekült; rozsdás ágyuk guggolnak a szögletekben, egyéb harczijelek mind a vár muzeumába vannak már elrakva; a hajdani hires Pálffy-regement egész fegyverzetével együtt.

De még Ocskay idejében kemény feladat volt Vöröskő megostromlása. Köröskörül ős fenyőerdőktől övezve, csupán egy körültekergő mély uton lehet a homlokzatába eljutni, míg messze kimagasló bástyái az egész sikot uralják s a közeledő ellenséges seregnek a várágyúk pusztító tüze alatt lehet csak előrehatolni.

A mi pedig még mindezeknél nagyobb akadály volt Vöröskő-vár megvívásában, az egy uralkodó vonás volt Ocskay László jellemében: «gavallérság». Féktelenül büszke minden emberi teremtés irányában, a ki férfinak született; a félelmességig gyöngéd volt mindenkivel szemben, a ki a gyöngébb nemhez tartozik. Ha elkeseredett -289- haragjában összehozta a fátum egy férfival, nem kérdezte ki az? mindenható császár-e, vagy védtelen meglánczolt fogoly, hogy fegyverét ellene fordítsa, (az utóbbi pedig még lehetetlenebbnek látszik, mint az előbbi), akkor nem kért tanácsot az eszétől; de ha nő került haragjának utjába, akkor meg nem volt annyi rábeszélő ereje sem a szilaj haragnak, sem a hideg észnek, hogy elgázoltassa vele az utjában állót, lett légyen az herczegnő, dæmon vagy czigányleány. Az asszonyszem kiverte kezéből a fegyvert.

És Vöröskő-vár ellenségének az asszonyai voltak: Pálffy bán felesége, leányai. Ugyanazok a nők, a kik kevés idővel ezelőtt az ő feleségét mint vendéglátó háziasszonyok barátnői csókjaikkal fogadták. Ezeknek mondani azt: «most én következem az én tűzcsókjaimmal!» s köszönetül a pozsonyi tüzijátékért fejükre szóratni a bombákat: ez lehetetlenség volt Ocskayra nézve. De hitte, hogy elfoglalhatja a várat egy ágyulövés nélkül, úgy hogy a dámáknak még csak az álmukat is elrontaná vele. S akkor aztán ismét kezében van az élő zálog, a miért Saroltát és gyermekeit ki lehet csikarni a császáriak kezéből. – Igen egyszerü terv volt az.

Dandárja elég volt a várat körülzárni. A bán oly messze járt a Dunántúl hadseregével, hogy vára fölmentésére jókor meg nem érkezhetett. A várban levőket egy vizvezeték látja el a szükséges vízzel, a minek a kútforrása a hegyoldalból ered. A vár udvarán áll a pompás faragványu szökőkút, márvány-nereidáival, a minek a medenczéjében arany halak bujkálnak a zöld hinár közt. Hogy fognak ezek a márványnimfák, meg ezek az arany-potykák csodálkozni, ha egyszer csak nem hull rájuk többé a kristálytiszta vizsugár! A ki ezt a kútfőt elfoglalhatja, az ura a várnak. Az őrség, ha az ivóvizet elfogják tőle, három napig sem állhatja ki a szomjat a várban.

S annálfogva maga az a forrás egy hatalmas csillagsánczczal -290- van megvédve, amit csak szabályszerü ostrommal lehet bevenni, erről a csillagsánczról azután egyenesen a várba lehet leágyuzni. Viz helyett tűz. A ki a csillagsánczot elfoglalja, azé a vár.

A grófnőknek előre levelet küldött be a várba, mielőtt egy puskalövés történt volna, a legudvariasabb kifejezésekben biztosítva őket, hogy semmi gorombaság nincs a szándékában az ő méltóságos személyeik iránt, csupán a várukat akarja elfoglalni és őket a fejedelmi udvar vendégszeretetével megismertetni Érsekujvárott; egyébiránt semmiben sem lesznek megzavarva, csakhogy épen az ivásra, főzésre és mosásra szükséges vizet igyekezzenek félretétetni nehány napra, hogy mind abban a maguk személyére nézve szükséget ne szenvedjenek, ha majd a vízvezeték el lészen foglalva.

A mellett pedig az előnyomuláshoz szükséges intézkedések rendesen megtétettek, úgy hogy a megszállás hetedik napján, mikor az éj beállt, már általános ostromot lehetett fuvatni a csillagsáncz ellen.

A vitéz hajduságot azonban a csillagsánczot védő muskétások nem kevesebb vitézséggel fogadták; az erdő és a bástyák közötti sík mező nem volt elfoglalható. Télidő volt, a fehér hómezőn a fekete alakok az éj daczára is könynyen czélbavehetők.

Ocskay László, hogy példájával lelkesítse a harczosait, maga, lovára felülve, nyargalászta körül az ostromlott redouteot, osztotta a parancsokat, hová hordják a rőzsekötegeket a sánczárkok betemetéséhez, hogyan vágják ki a pallizádokat, hogy törjék össze a spanyollovagokat: a midőn egyszer csak a legjobb kommandérozás közben egy teljes sorlövés zúdul ellene, mint valami pokolbeli darázsraj; a lova összerogy alatta, s ő maga a sok golyó közül egyet a czombjába kap. («Bizonyosan mérgezett volt a -291- golyó, irá Bercsényi, mert különben Ocskay testét nem fogja a fegyver.»)

Ocskay László, a mint a lova alól kiszabadíták, s sebesült czombjával nem tudott többé lóra ülni, azt parancsolá, hogy hozzanak neki valami szekeret. Kerítettek számára egy ágyutaligát. Arra feltetette magát s tovább vezényelte az ostromot. A vére folyhatott, a sebe sajoghatott, nem törődött vele. Csak az volt a gondja, hogy a sáncz-árok be legyen temetve rőzsével, s akkor aztán lábtókat lehessen vetni a sánczfalaknak. A munkát nem lehetett félben hagyni. Az ellenség égő szurokkoszorukat hajigált a rőzsetömeg közé, azokat a kuruczok földes kosarakkal fojtották el, az égő gránátokat innen is, túl is kézzel hajigálták már egymásra. Ocskay az ágyutaligához köttetve magát derekánál fogva, egyik veszélyes pontról a másikra vágtatott tüskén-bokron keresztül, s harsogó szava túldörögte az ostromzajt, puskaropogást.

A csillagsáncznak el kellett esni bizonynyal. Az elszánt hajduság ellenében nem volt azt képes tovább védeni a labancz zsoldos had.

Ekkor egyszerre a gránátoktól felgyujtott cziheren keresztül egy lovag vágtat Ocskay felé, fehér kendőt lobogtatva kezében.

– A fejedelemtől jövök! lihegé a lovag, a mint Ocskay elé ért. A fejedelem palotásainak egyenruháját viselte.

– A fejedelem parancsa, hogy rögtön olvassa kegyelmed és teljesítse parancsát.

– Ez a parancsolat? Akkor hát menjünk a világossághoz közelebb, hogy meglássuk a betüket.

Az a bizonyos világosság valami meggyujtott háztető volt a csillagsánczon belül, melynek a vésztüzét az -292- ostromlottak nagy erőlködéssel igyekeztek elfojtani. Ocskay odahajtatott közel ehez a tüzhöz. A veszedelmes világításba kerülve, feltörte a fejedelem levelét s a fény elé tartá. Igy igen jó czéltáblát mutatott a sánczot védő muskétásoknak. A golyók egyre fűtyöltek a füle körül.

El is olvasta már a levelet; nem is egyszer, de kétszer is és még sem mondta a szekerésznek, hogy menjenek el erről a helyről.

– Hát hiszen van okuk fütyölni; mert még úgy nem bukott meg komédiás az aktus végén, mint én. A fejedelem azt parancsolja, hogy «hagyjak fel azonnal Vöröskővár ostromlásával; nem kell megsérteni a bánt.»

– Arra, hogy majd talán egy golyónak lesz annyi esze, hogy nem a fülembe fütyül, hanem a fejemen megy keresztül; akkor én nem hajthatom végre a parancsot: a hajdu pedig a maga bolond fejével elfoglalja Vöröskővárt. Keresse aztán a bán, hogy ki sértette meg ilyen nagyon?

Hanem hát a golyónak volt több esze. A sáncztetőről abbahagyták a lövöldözést. A labanczság agyon volt rémülve. Megadásról gondolkozott.

Ekkor kellett Ocskaynak takarodót fuvatni; a hajduságát visszahivatni a félig elfoglalt sánczokról.

Egész hiábavaló diadal volt! A megszálló csapatoknak is meghagyá, hogy szedjék fel a sátorfáikat; térjenek téli szállásaikra: pihenő idő van. A várbelieknek megizené, hogy az ostrom meg van szüntetve. Tréfa volt az egész. Csak krétára játszottunk.

A kapott seb elmérgesült. Mire Modorig jutott vele, utolérték a nyilalló fájdalmak, a mik előjelei a közelgő sebláznak. -293-

– No most megkaptad, a mit kerestél! Te itt küzködöl, éjt napot egygyé ragasztva, hogy fejedelmed számára elfogott nejét visszaszerezd; kitalálod, minő drágaságokat lehetne adni helyette cserébe, s mikor már mindez a kezedben van, akkor azt mondják, hagyd abba! Kimélni kell a bánt. Te pedig kaptál egy keresztül lőtt lábat, az a tied: azzal lefekhetel. Vétettek neked azok a Pálffy grófok? A magad bajáért jöttél őket háborgatni? És most azokat is megbántottad, meg a fejedelmet is. A nagyon nagy buzgóságnak ez szokott lenni a jutalma.

Azután az otthon maradottak is eszébe jutottak: feleségét áldott állapotban hagyá el stropkói kastélyában s rég nem kapott tőle már levelet: ha most tudná szegény, hogy férje itt fekszik sebesülten!

Azon közben két tábori feltser is vesződött a sebesült láb bekötözésével. Egyik tudósabb volt, mint a másik: az egyik Göttingában végzett alchymista, a másik kitanult borbély.

Ocskay valósággal szégyenlette magát a miatt, hogy sebet kapott. Vége volt annak a regényes nimbusznak, a mi őt eddig környezte, hogy testét nem fogja a fegyver. A tündérmesék hősének rangjából leszállítva látta magát a közönséges halandók sorába.

Vezértársai mind nagy megszontyolodással gyűltek ágya körül; s maga Csajághy sem tudta kemény arczán eltitkolni megilletődését. Ő már sok sebet kapott, de ilyen veszedelmeset sohasem. A két seb-orvos pedig két külömböző véleményt látszott táplálni a követendő eljárás iránt, s mikor az egyik bekötött valamit, a másik felbontotta. Aztán ki-ki mentek a mellékszobába veszekedni: ezt úgy hiják, hogy «consilium.»

A mellett aztán ilyenkor minden ember orvos akar lenni, s mindenik jó barát tud valami csalhatatlan szert -294- ajánlani, a mi az ő bajában használt, míg a patiens mind valamennyit odakivánja, a hol ezek a gyógyszerek teremnek!

A két orvos disputájából az ajtón keresztül is ki lehet venni annyit, hogy az egyik sürgősen kivánja a megsebesült lábnak azonnal czombtőben levágását, a másik ellenben, mivelhogy kétségtelenül mérgezett golyóval történt a megsebesítés, a solutio continuitatisnak tüzes vassal való kiégettetését követeli.

Ezalatt megvirrad a hosszú téli éjszaka. Az utczán postakürt hangzik: Ocskay számára érkezett levél. Pálfy grófné irta, a bán felesége.

«Brigadéros uram. Kegyelmed megszabadított engemet és szegény leányaimat az ostromlás iszonyuságaitól. Noblesse oblige. Én viszont arról értesültem, hogy kegyelmed a mult éjjeli ostrom alatt megsebesült. Miután kastélyomban igen jól berendezett patika van, a legjobb franczia chymisták által instruálva: felajánlom kegyelmednek a saját orvosomat és pharmacopœámat, bajának sikeres meggyógyítására. És, hogy a kellő ápolásban is részesüljön kegyelmed, a mi ilyen bajban a legfőbb dolog, elküldöm kegyelmedhez a samaritana nénék egyik legavatottabbikát, soror Arminiát, a kinek feladata lesz kegyelmedet, az orvosom rendeletei értelmében ápolni. Fogadja tőlem szivesen ezt az ajánlatot.»

A felolvasott levél természetesen a legnagyobb resensust keltette. A két orvos protestált; ők egy harmadiknak el nem tűrik a beavatkozását; a tiszt urak pedig attól tartottak, hogy ez a bán felesége részéről valami ravasz politika lehet: talán így akarják Ocskayt gyógyítás örve alatt megmérgeztetni. Az ellenségtől nem kell elfogadni az irokat és flastromokat.

Ocskay pedig a sebláz agyfeszítő hősége alatt azt kezdte képzelni, hogy Belzebúb konyhájába jutott, s valamennyi ördög ott tanácskozik körülötte, hogyan darabolják -295- széjjel, hogy találjanak ki számára bűneihez méltó kínszenvedéseket. Ő tőle magától nem is kérdezik, hogy mi fog jobban tetszésére lenni: ha a lábait lefürészelik? vagy ha tüzes vasakkal sütögetik? vagy pedig válogatott mérgekkel torkig lakatják? Hiába is kérdeznék, mert aligha tudna felelni rá. A nyelvét nem tudja megmozdítani. Az egész teste meg van merevedve. Még lát és hall; de keverve a valót a képzelettel. Erős akarata van, ébren lenni, sőt tettlegesen beavatkozni a körülte történtekbe: elhatározott szándéka fölkapni a mellette levő széket s szétverni vele az egymással veszekedő fantomokat, kenőcsös tégelyt, tüzes serpenyőt, sebészeti eszközöket a fejükhöz hajigálni, de aztán megint olyan érzés veszi elő, mintha jobb volna érzéketlen darab föld gyanánt engedni magát esni fölfelé, a végtelen magasba, s itt hagyni mindent, jót, rosszat, az egész földi chaoszt.

Egy-egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha fölébredne, s azt látná, hogy még mindig új alakok tódulnak az eddigi sátán-torzképek közé a szűk szobácskába: egy szerzetes, szőrcsuhában, kötéllel a derekán, gyógyszeres szekrénynyel a hóna alatt, azután meg egy apácza, hosszú fehér köpenyben, fekete fátyollal a fején, veres-kereszt a mellén, melynek ágai a nyakától az övéig s egyik vállától a másikig érnek. A többinek mind van látható arcza, csúf, rettenetes, borzasztó; ennek az egynek nincs: le van takarva fátyollal s épen azért ez a legfélelmesebb.

Hah, milyen nagyon veszekesznek, egy elkárhozott fölött! Mindenik azt akarja, hogy az övé legyen.

Utoljára az az egy apácza-forma fantom kiparancsolja valamennyit a szobából: azok meghunyászkodnak és szót fogadnak neki. Egyenkint kisompolyognak: az egyik veszi a fürészeit, a másik a tüzes serpenyőjét, a harmadik a kenőcseit; némelyik visszanéz az ajtóból, s megnyalja a száját: éhen maradt ördög! Az apácza a lábával dobbant s azzal huss! a kéménybe föl valamennyi. -296-

Feltakarja a vérző sebet, s abban a perczben, mint a halott-fő phosphorfényű lárvája, úgy világít keresztül az arcza a fekete fátyolon.

Azután odahajol föléje s mint a vampyr, szívja az égő sebből a vért. Talán a mérget? Nem! A lelkét szíja ki a seben keresztül! A láz-beteg úgy érzi, hogy lelkének minden tehetsége elköltözik: tudás, emlékezet, akarat, szeretet, remények; azok mind egy idegen szellem valójával olvadnak össze: megszünik magának élni, elköltözik egy új életszervezetbe. Utoljára elhagyja az eszmélet is: meghal, vagy elalszik.

Ha halál volt, nagyon rövid ideig tartott; ha álom volt, nagyon soká. Csak este későn ébredt föl belőle.

Itt ezen a földön megint csak megtalálta azt a gerendás szobát, azzal az ólomkarikás ablakkal, a min keresztül zöld, piros és sárga fénye volt a napnak.

A szobában nem volt semmi nesz. Az ördög-alakok eltüntek, a félelem rémnyomása is elmult a kebelről. Egyetlen alak térdelt az ágy lábánál, az apácza; fejét a nyoszolya deszkáján nyugtatva. Most már azt sem nézte ördögnek, de ugyanazon alak volt, a kit deliriumában látott, fehér köpenyben, veres kereszttel a mellén, a feje fekete fátyollal letakarva.

– Hát élek még? kérdezé, s maga is elbámult rajta, hogy a saját hangját hallja.

Az apácza fölemelte a fejét s a kezével a szivéhez kapott. Hát látszik, hogy nem fantom, mert a szive megdobbant. Azoknak nincs.

A sebesült odanyult a kezével, hogy meggyőződjék róla: de hirtelen visszakapta azt. Pedig nem égette meg: hanem jég volt rajta. Az ördögök nem dolgoznak jéggel.

– Csak reggel óta, felelé ez suttogó hangon. De többször felébredt kegyelmed, mikor megszomjazott.

– Ahán! Egyszer a Saharában tévedtem el, másszor meg a Vezuvba estem alá. Ki adott innom?

– Én kértem őket, hogy bízzák én reám a kegyelmed meggyógyítását. És ráhagyták. Vagy él, vagy meghal. Megcsonkítani nem engedem.

– Igaz. Ocskay féllábbal nem Ocskay többé. S ki tanította kegyelmednek a gyógyítás mesterségét?

– Még az ellen is, mikor valaki megunta az életet, s nem akar több részt kapni a napvilágból?

– Nem hiszem én azt. Lám én már meg voltam halva; s ez nekem olyan jól esett. Olyan szép világ van odaát. Csak odáig a kínzó; a míg a forró sivatag, a rémek birodalma tart; a míg innen a ködökből kiszabadul az ember. Hanem azután csupa gyönyör és paradicsom minden. Én már nem hiszem, hogy az életért imádkozni jó.

– Talán még annál közelebb is. A míg szunnyadt kegyelmed, egy levele érkezett Stropkóról.

– Ne kiáltson kegyelmed: mert megtudják, hogy ébren van s bejönnek. Aztán maradjon veszteg; mert a sebe újra vérzeni fog.

– Úgy? úgy! Csak suttogva beszéljünk. Minő szinű pecsét van a levélen?

– Rózsaszin. Tehát örömhir van benne. A czímen ez áll: Ocskay László brigadéros uramnak, az én kedves fiam-uramnak adassék, anyai szeretettel.

A beteg sokáig nézett a levélbe, míg rájött, hogy nem bir olvasni. A betük összefolynak a szemei előtt, s a sorok tánczolnak, mintha mind meg volnának bolondulva.

– Nem látok a szememmel, kérem kegyelmedet, olvassa fel nekem ezt a levelet.

Az apácza mélyen felsóhajtott. Valami olyan kisértetes volt abban a reszketeg sohajtásban, mint mikor éjjel fölébred az ember s hallani vél valamit az egyedüllétben, a minek az okát ki nem találhatja, mintha egy álmában hallott panasznak a visszhangját hallaná az ébrenlétben, mikor az álomalak már rég a semmibe tünt el.

«Meg ne ijedjen azon fölöttébb, hogy én irok kegyelmednek és nem a felesége; mert öröm annak az oka, a mi őt ebben akadályozza. A mai szent advent vasárnapon -299- Ilonka leányom kegyelmed számára egy második fiugyermeket hozott le az angyalok karából. Mind a ketten, hála a magasságos Istennek, épek és egészségesek. Ha beleegyezik kegyelmed, a másodikat, a fejedelem nevére, Ferencznek fogjuk kereszteltetni. A Mindenható oltalmazza kegyelmedet mindennemű veszedelmei közepett.»

Ocskay majd kiszökött az ágyából: csaknem elfelejté, hogy az egyik lábát nem szabad megmozdítania; sápadt arczán a megdicsőülés mosolygása tündöklött. Kezét nyujtá a levél után. Nem volt neki elég annak a tartalmát hallania, az újjai hegyével is végig kellett azon mennie, a hogy a vakok szoktak olvasni.

Káprázó szemei észre is vették, hogy még van a levélben valami: egy utóirat, a mi nem lett felolvasva.

– Egy név, tán a kegyelmed feleségének a neve, saját irásával: «Ilonka» és utána e sorszám: 100,000, száz ezer! Kegyelmetek tudják, hogy mit jelent az?

Ők bizonyára tudják. A kik szeretnek. Hogy mi az a 100,000? Az apáczák ezt nem találhatják ki.

Ocskay a két kezével szorítá azt a levelet a homlokához, mintha úgy akarná annak a tartalmát a fejébe átköltöztetni. A szemeibe visszatért az élet fénye: ajkai dicsőülten mosolyogtak.

– Hiszi hát kegyelmed, hogy a jó ima még azt a betegséget is meggyógyítja, a midőn nem szereti valaki az életet?

– Nem! Semmi fájdalmat nem érzek most. Meggyógyulok. Meg akarok gyógyulni. Semmi bajom sincs. Csak gyenge vagyok a vérvesztéstől; nem látok jól, a szemem káprázik, a mint a fejem fölemelem. Pedig úgy szeretnék egy levelet irni – haza – a drágámnak. Nem birok. -300-

Az apácza odahúzta a kis asztalkát az irószerekkel a sebesült ágya mellé és odaült hozzá.

Az apácza leirta egymásután: mit érté ő azt, mire valók az ilyen megszólítások?

«Véghetetlen örömmel töltötte be szivemet drága jó anyánk évangéliumi jó hire felőled».

«Te még az életben lehordogatod számomra a mennyországot, s alig hagysz valamit kivánnom a paradicsomból».

Merész szavak! Közeljárnak a szentségtöréshez. Az apácza leirt mindent szórul-szóra.

«Bizony magam oda sietnék most te hozzád, – hozzátok, – hogy a küldött 100,000-et megmilliomozva adjam vissza. Ugyanannyi csókban…»

Ennél a szónál «csók», az apácza kezében reszketős lett a toll. Talán nem is irta még le azt a szót soha?

«De tudatnom kell veled, nehogy mások, idegenek, nagyítva hireszteljék, s a mit úgy is meg kellene tudnod abból, hogy idegen kéz irja levelemet: – én most ágyban fekszem; megsebesülve; de nem veszélyesen. A golyó, mely az ostrom hevében eltalált, nem sértett nemesebb részt. Rövid időn meggyógyulok. Tudom, hogy ez az idő még rövidebb ideig tartana, ha a te drága ápoló kezeid takargatnák be sebemet, ha te virrasztanál fölöttem.

«De légy megnyugodva, szerelmes bálványom. Nem -301- vagyok elhagyatva. Istentől rám szabott nyomoruságomban van egy áldott lélek, ki olyan hűséggel viseli gondomat, mint te magad tennéd, egy Istennek szentelt égi menyasszony: egy apácza. Olyan igaz angyali szív, miként te magad vagy…»

Az apácza felemelte a fekete fátyolt az arczáról s odafordult egész büszke tekintetével Ocskay felé.

– Ozmonda! hörgé az, hátravetve elszédült fejét, s abban a pillanatban már ott járt a lelke azokon az óhajtásra méltó virányokon, a hol a fénynek nincsen árnya, a gyönyörnek nincs megbánása, a hol nincs elérhetlen távolság és magasság, a hol nincs semmi lehetetlenség, a hol mindenek mindenekben tökéletesek: a honnan ember nem kivánkozik a földre vissza többé.

Mikor e másodszori ájulásából magához tért Ocskay, késő éjszaka volt. A lámpa ott égett az asztalon, s mellette ott látta ülni kisértetét, az apáczát, a lefátyolozott fővel, a veres kereszttel a mellén, előtte az imádságos könyv. Minden tagjában ernyesztő bágyadást érzett.

Az apácza fölrezzent; azután fölkelt a helyéről; friss vizet töltött egy pohárba s odatartá azt a lázár ajkaihoz.

– Köszönöm – Soror Arminia – rebegé Ocskay. Álmodtam én azt a másik nevet?

– Álom volt. Elmult, sugá az apácza, friss jeges burkot téve a sebkötelékre.

– Lemondtam a világ minden örömeiről, vigalmáról: nem hevit többé semmi szenvedély. Hogy a penitencziára mily készséggel hajtom meg fejemet, arról tanuskodik ez a levél, a mit a kegyelmed diktálása után irtam. S azért virasztok itt az ágya mellett, hogy megnyerjem bűnbocsánatát; mert a mit vétettem az életemben, az mind kegyelmed ellen volt elkövetve: kegyelmed bocsáthatja azt meg egyedül nekem.

A lázbeteg férfi kedélye csak olyan, mint a lázbeteg gyermeké. Ocskayt az nyugtalanította, hogy miért látja álmában is ébren is ezt a szokatlan öltözetü alakot maga előtt. A gyermek nem szereti, ha valami letakart arczu alak közeledik feléje.

– Már nem a mienk. Nem a földieké. Ő az általa fundált rend főnöknője.

Hát Ocskay még nem tudta azt, hogy Sarolta megszökött a fogságából. Hisz a fejedelem maga is csak ez idő tájon tudta meg doktor Wolffiustól, a kit nejével elküldött Karlsbadba. A fogoly őrzésével megbizott osztrák tiszt lengyel eredetü volt: megszánta a fejedelemnőt; paripákat kerített a számára s elhagyta őt futni a szász határon keresztül Poroszországba. A hir még akkor ólomlábon járt: hónapok kellettek ahoz, hogy egy ilyen titokban történt nagy eset szájrul-szájra adva egyik országból a másikba vándoroljon. Hanem Ozmondának legelőbb kellett ezt megtudni: mert ő vele volt a fejedelemnővel, -303- s ez uttal Saroltának jó szelleme sugallta azt, hogy szökési tervét még Ozmondával se tudassa előre. A grófnő csak akkor értesült a drága fogoly eltünéséről, mikor már késő volt azt üldözőbe venni. A fejedelemnő elszökésének hirét szándékosan titkolta mindenki, a ki tudott felőle. A külfejedelmek, a kiknek az udvarához menekült, igyekeztek azt eltagadni, hogy ott van. Egyik országból a másikba küldözték.

Ozmonda bizonyosra játszott, a mikor Ocskaynak azt mondta, hogy a fejedelemnő zárdába vonult vissza, a mit ő maga alapított. Mi czélra? Hogy a szomorú háboruban, melyet megakadályozni nem tudott, a szerencsétlen áldozatokat, a sebesülteket ápolják.

– Az, a ki Saroltát úgy ismeri, mint én. Ő az égi koronáját nem adja a földi koronáért. Neki a hite a világa. Ő buzgó pápista.

– Csak volt az. A midőn fölajánlotta az ország koronáját egy eretnek számára, megszünt a katholikus hit oszlopa lenni.

– Kegyelmetek előtt még, jól tudom, titkolják. Mert sejtik jól, hogy sokan vannak még nagy Magyarországon, a kik nem tudnának a lelkükkel békében maradni annál a gondolatnál, hogy szent István koronája, az angyaloktól hordott, a pápáktól megszentelt ősereklye, egy kálvinista fejére kerüljön; mert hisz a porosz király kálvinista. -304-

– De hát ki mondja azt, hogy a porosz királyt kinálta meg Rákóczy a koronával? Miért nem teszi azt a saját fejére, ha kivívhatja?

– Ne jőjjön kegyelmed indulatba. Még lázba hozza vele magát. Higyje azt, hogy nem mondtam igazat. Miért is hoztam ezt most elő. A helyett, hogy enyhíteném a baját, még keserübbé teszem. Bocsássa meg bűnömet. Csendesüljön le és aludjék.

– Én nem vagyok grófnő, hanem soror Arminia. Nem tudok kegyelmednek most többet mondani. Majd ha felgyógyul s a dolog világosabb lesz. Még most csupa zürzavar az. Nem egyébért hoztam elő, csak hogy kegyelmeddel megértessem, mi okozta azt, hogy a fejedelemasszony a világtól végkép visszavonuljon és vele együtt én is. Asszonyszív nem bir meg ilyen megpróbáltatásokat. Nekünk kettőnknek nincs helyünk ebben a most támadó uj világban többé. Beszéljünk másról. Beszéljünk a kegyelmed leveléről, a mit feleségéhez diktált. Lássa, mindent leirtam hiven. Még azt is, hogy angyalok vagyunk mind a ketten: egymáshoz hasonlók. Hát hiszen miért ne lehetnék én is angyal, ha egyszer el lettem temetve, a bűnbánat tisztító tüzében fehérre mosva? Nem rablom el tőle ezt a nevet s nem dobom el magamtól. Legyen ő az, a ki boldog és élve marad; legyek én az, a ki kiszenvedett. Igazán kiszenvedtem. Ki vagyok békülve az egész világgal. A magam szenvedéseit nem érzem többé, csupán a másokét. Nincs, a mit szeressek, nincs, a mit gyülöljek ezen a világon. Elolvassam kegyelmednek még egyszer, a mit nekem e levélben diktált?

Az apácza végig olvasta a mult este irott sorokat. «Ezt» elolvasni igazán vezeklés lehetett rá nézve: nehezebb az önkorbácsolásnál.

Azzal kezébe adta Ocskaynak a tollat, hogy irja a nevét -305- a levél alá, s hogy azt fektében végezhesse, az imádságos könyvét tette a levél alá. Azután összehajtogatta azt s Ocskay pecsétnyomó gyűrüjével lepecsételé. A czímet kivülről ráirta szépen: «Ezen levelem adassék nemes és nemzetes Ocskói Ocskay Lászlóné asszonynak, született nemes és nemzetes Tisza Ilonának, az én szerelmetes hitvestársamnak, igaz szeretettel ajánlva, Sztropkó várában».

– Az a bizalmas szolgája a kegyelmed háznépének, a ki onnan hazulról hozta az «evangéliumos» levelet, ezt a kegyelmedét most visszatérőben elviheti. Ismerem jól a jámbor fiut, Marczinak hiják. Valaha a szegény Tisza Gábornak volt az inasa, a kit mi öltünk meg ketten.

Rettenetes közösség! Egy megölt ártatlan embernek a vére kettő közt megosztva.

– Irtózik tőle a lelkem. Elég embervért ontottam életemben. Számba sem veszem. De ennek minden cseppje éget. Jó barát vére volt. Édes rokonomé. Tulzott indulatok gerjedelme miatt lett kiontva. És ezt még nem gyóntam meg soha és nem kaptam érte absolutiót.

– Hát hisznek még Magyarországon a férfiak absolutióban, Istenben, másvilágban? Én azt képzelem, hogy ez a hit már csak az asszonyokra maradt. Kisértetlátás már csak gyermekek rosz szokása. Takarja be kegyelmed az arczát és aludjék. Nem jönnek vissza a halottak a sirból.

– Az enyim sokszor föltámad, rebegé a sebesült férfi, félkönyökére emelkedve. Nem tudok imádkozni miatta. Valahányszor közeledni akarok az éghez, utamat állja. Megállít. Visszakerget.

– S úgy-e, milyen nagy szenvedés az: mikor az ember akarna és nem térhet az éghez, a hová úgy jár boldog-boldogtalan, örömében-bánatában, mintha hazamenne; hálát adni, mikor örül, vigaszt kérni, mikor szenved. És -306- «ti» ezt az eget akarjátok egy egész ország fölött bezárni.

– Te! Ocskay László. És mindazok, a kik veled egy zászló alatt végzik a vérontás iszonyú munkáját. Hát nem látja a lelked maga előtt azt a rettenetes képet, a midőn az uj vallás hatalomra kerül, hogy kihajigálja a szenteket a templomokból, s az ave Maria helyett azt énekelje, hogy: «ordítsd óh oroszlán, hogy ő rettenetes!» Hogy az áldó, a bűnbocsátó Isten, az idvezítő szentháromság helyébe odahozza a rettenetes Jehovát, a ki az apák bűneit megbünteti a gyermekekben, a kinek a szavára «a tigris idétlent szül a pusztában»; hogy leverje a keresztet tornyaikról, az idvezítő jelvényét, s helyébe tegye a csillagot, a napimádók symbolumát, a kakast, a pogányok czégérét.

– Nem igaz? mondod. Hát nem volt-e ez már egyszer így? még száz éve sincsen. Hogy elvették szentegyházainkat, odaadták prédikáló tanyául lutheránusoknak, kálvinistáknak. Seregestől hajtották az országból hitünk martyrjait s a vásárpiacz közepén komédiát játszottak szent szertartásainkból. Nem így lesz-e megint, ha egy kálvinista fején lesz Magyarország koronája?

– Hallgass el! Ne kínozz! Nem hiszek semmi szavadnak. Nem hiszek ennek az öltözetnek sem, a miben most előttem megjelentél. Nem ápolni jöttél ide, hanem kínozni. Mikor tudod, hogy erőtlen vagyok. Itt fekszem, mint egy darab sár. Hagyj el engem. Nem kivánok semmi ápolást. Ha élek, élek; ha meghalok, az is jó. Azt teszi velem Isten, a mit akar.

– Látod, hogy lelkedben máris kálvinista vagy. A prædestinácziót hiszed. A legiszonyúbb rémbálványt, a mit emberi ész, a sötétben eltévedve, kigondolt. A helyett az édes megnyugtató hit helyett, hogy van egy magasabb lény, a ki az embernek megengedi, hogy jó legyen, ha bűnbe esett megtérjen; ha elbukott, felkelhessen, ha -307- gyönge, erőt ád neki, ha nem lát, felvilágosítja, ha végveszélybe jutott, hivására megjelen és csodatételeivel megszabadítja; a szemmel látott, a szivünkkel érzett áldásteljes Istenatya helyébe oda állították az alaktalan fátumot, a ki előre kimondta, megirta mindenkire, már a születése órájában, ki legyen jó, ki legyen rosz? ki ragyogjon fényben, ki merüljön el fertőben? a kihez hasztalanul imádkozik a szerencsétlen: meg van irva, hogy neki szerencsétlennek kell lenni. A gyilkos hiába imádkozik: ne vigy a kisértetbe, az áldozat hiába imádkozik szabadíts meg a gonosztól; meg van róluk irva, hogy nekik össze kell találkozniok, az egyiknek gyilkolni, a másiknak halni kell. S a vétkező hasztalan keres nála bocsánatot: nincs irgalom számára, meg kell fizetni azért, a mivel adós. Az áldó Isten helyébe, a ki mindent ád ingyen, ezer kézzel, s minden keze jobb kéz, arany kéz, s a ki mindent megbocsát egy töredelmes szivért, e helyett oda van állítva egy minden élők és csillagok fölött uralkodó uzsorás, a kinek csak egy keze van, az is vaskéz, a ki megfizetteti a gyermekeket az apák adósságaiért negyediziglen s ledobálja az égből a csillagokat, ha ellene vétettek. És ennek a birodalmáért harczolsz te és a te társaid fejedelmestől együtt.

Ocskay arczán a hideg veriték csurgott alá. Kezdett a láz deliriumába visszaesni. Szemei kápráztak. Keresztet vetett magára.

– Hagyj magamra. Ne kínozz tovább. Akár gonosz lélek vagy, akár jótétlélek: hagyj el.

– Elhagylak. De itt marad veled az igazság, a mit hozzád elhoztam. Ha elfogadod, meggyógyít, ha elveted, megöl.

– Álmodjál felőle. Ébren engem nem látsz többé, a míg látni nem kivánsz. Ha egyszer hivni fogsz, visszajövök: s akkor majd bebizonyítom, hogy mind igaz volt, a mit mondtam. -308-

– «Óh én uram, én fejedelmem!» hebegé Ocskay. Már ekkor az álomországban beszélt.

Azokat a képeket látta iszonytató változatokban lelke előtt végig foszladozni, a miket Ozmonda eléje vázolt. Az egymás ellen küzdő Isteneket, az ostromra kelt templomokat. S az álmok, a miket a hagymáz tüze éget bele a szívbe, örökre feledhetlenek maradnak.

Ágya mellett látta ülni akkor is az apáczát, lefátyolozott fővel, olvasóval a kezében.

– Az én nevem soror Theodora: viszonzá egy öreges, törődött hang a fátyol alól.

Néhány nap múlva jobbra fordult Ocskay baja: sebe gyorsan kezde gyógyulni. Az a seb, a mit a golyó ütött. Nem az a másik: az nyitva volt és egyre vérzett.

Egy napon azt mondá, hogy szeretné, ha soror Arminia váltaná fel ismét a másikat az ápolásban.

Óhajtásának elég lett téve. Az öregebb apáczát felváltotta a fiatalabb.

És akkor aztán Ozmonda elhozta magával mindazokat a leveleket, a miket a külföldi követségek útján Pálffy bán kapott Rákóczynak a porosz királylyal folytatott alkudozásairól a magyar korona iránt; s egyuttal Péter orosz czár ajánlatait Rákóczyhoz a lengyel korona elfogadása végett.

És senki sem vette észre, mi történik itten? Még a gyanakodó Csajághy sem.

Hogy egy szelid, ájtatos apácza hogy támasztja fel a halálból Ocskayt, s hogy teszi a helyett halálos beteggé a lelkét.

Már az maga, hogy ezeket a leveleket fel hagyta maga előtt olvasni Ocskay, nagy megtántorodás volt tőle. Az apácza szépen az imádságos könyvébe hajtogatva hozta el azokat magával; mikor egyedül maradt az ápolt sebesülttel, -309- felnyította a könyvét és olvasott, ha rálesett valaki, ha rajtakapták: – ájtatos litánia volt, a mit betege fölött elimádkozék. Ocskay tudta jól, hogy ezek az ő eltérítésére voltak szánva. Mégis engedte megismertetni? Talán a lelkében bizott még, hogy azt igazán nem fogja semmi fegyver.

A legveszélyesebb volt a lelkére nézve egy levele Wratislaw kaczellárnak, a mit az Prágából irt Pálffy János bánnak. Ebben az Érsekujváron és Nagyszombatban szerzett tapasztalatai voltak leirva az osztrák kormányférfinak.

Az adatok, a miket Wratislaw e levelében felsorolt mind a legnagyobb szavahihetőség bélyegével birtak; mind olyan hűséges rajzai voltak a helyzetnek, a minőket Ocskay maga tudott volna legjobban kifesteni. A Rákóczy környezetében levő főurak nagy részének elégedetlensége a háborúviseléssel, vágyódása a béke után, a fővezérek versengése; az út és mód magában a magyar nemzetben egy királypárti hatalmas ligát támasztani. A magyart addig le nem fogják győzni soha, amíg az idegen erőszakos keze küzd ellene; de kibékíthetik, megjuhászíthatják, ha saját jobbjai csoportosulnak egy legitim zászló körül, melyet a törvényes király lobogtat. Elszámlálja Wratislaw név szerint, kikre lehetne számítani. (Merész kisérlet volt Ozmondától és azoktól, a kik ezt a levelet a kezére bízták, hogy e neveket Ocskayval közölte, a kiről még azt kellett tudnia, hogy vakbuzgó híve Rákóczynak; hátha egyenesen bevádolja őket e levél nyomán?)

«Hanem mindezekkel nincs még semmi nyerve;» így végzi Wratislaw a levelet. «Nekünk egy igazi hadvezéri talentumot kellene megszereznünk a magyar táborból s az említett urak közül egyik sem az. Jó partizánvezérek, de arra nem valók, hogy hadvezetés bizassék rájuk. Egyedül egy van közöttük, aki valódi magasabb katonai tehetséggel bír, Ocskay László, a kit én távolról is, közelről is eléggé kiismertem. Ő nekünk jelenleg a legnagyobb malleusunk. De lehetetlen, hogy sokáig az maradjon. A többi -310- hadvezérek, a fejedelmi udvaronczok folytonos boszantásait nem állhatja ki sokáig. Mindenütt derogálnak neki. Minden hibáját nagyítják, minden érdemét kisebbítik. Ha bort iszik, s jó kedve van, azt mondják, hogy részeges és szokása szerint dorbézol; ha egy csúf czigányleánynyal muzsikáltat magának a sátorában: azt mondják, sybarita életet él; ha meg a feleségéhez megy haza, azt mondják, «andapál katonája» lett; zsoldot nem adnak a katonáinak, s ha ő maga rekvirálásból szerzi be a zsoldot, azt mondják, rabol és sarczoltat; ha előre tör, akkor azt mondják, úgy kell neki, miért ment oda? s cserben hagyják; ha kivágja magát, azt mondják: megretirált; ha fényes győzelmet aratott, akkor annak az érdemét átruházzák egy másikra, aki azt messziről nézte. Én tudom jól, hogy milyen hive ő most a fejedelemnek és az egész fölkelés ügyének, a magyar szövetséges rendeknek; de azért már veszett nevét költék, minden mozdulatára Árgus-szemekkel vigyáznak. Bercsényi maga azt irta felőle a fejedelemnek: «Ocskay László uram felől rosz szél fú»! Az öcscse, Sándor és valami Csajághy nevű főstrázsamester már sokszor összevagdalkoztak ő miatta az udvari tisztekkel; s ha egyszer a vagdalkozás oka fülébe talál menni Ocskaynak, nem tudom, mi lesz belőle. A feleségére csipkelőznek, aki sokáig volt fogságban Bécsben, az emberek igen mocskosszájuak, s kapnak a pletyka-beszéden. Egy ilyen sértés pedig sok erős szívet megejthet! Ez az oka, a miért Ocskayt nem léptetik előre. Máskülönben rég tábornokká kellett volna lennie. Hanem hát mi ezt az embert, ahogy én ismerem, sem kecsegtetéssel, sem hivogatással meg nem nyerhetjük; hacsak amazok odaát el nem vadítják maguktól. Ezt már lehetőnek tartom. S abban az esetben nekünk lenne egy olyan hadvezetőnk, aki az ellenfélt a saját methodusával tudná debellálni. Mi bizonynyal jobban meg tudnók őt becsülni s generálisságnál kisebb állásba nem helyeznők…»

– Elég! tiltakozék a sebesülten fekvő. Ne olvassa kegyelmed -311- tovább. Átlátok a szitán. Nagyon ritkán van szőve. Minden gyöngének hitt oldalamat kipróbálták vele. Mondhatom, hogy sehol sem sebesített meg.

– Nem sebesítés, de sebbegyógyítás volt a szándék. Én írt akartam kegyelmednek hozni, nem mérget.

– Ez a levél sem nem ír, se nem méreg. Vajákos kancséroló szer, a miben semmi virtus nincsen. Ezt a levelet nem irta Wratislaw. Itt fabrikálták Vöröskővárott.

– Nem disputálok. Hanem itt hagyom ezt a levelet kegyelmednek. Tartsa meg. Egyszer valamikor lesz még alkalma összetalálkozni Wratislawval. Akkor megmutathatja neki ezt a levelet, s megkérdheti, ő irta-e? S ha azt fogja mondani: «nem»! akkor irja ön fel a kolostorom falára, hogy Szunyoghy Ozmonda akkor hazudott legistentelenebbül, a mikor térden állt, s az imakönyvébe nézett, a mikor Soror Arminiának nevezték.

Nem volt már sebhetlen csodahős: a testi sebe begyógyúlt, a lelki sebe tovább vérzett.

DELIANCSA.

Ott csengett folyvást a fülébe a rossz jóslat: «egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít, önmagadnak ellenkezőjévé tesz!»

A lelkére volt már verve a láncz. Úgy érezte, mintha a fejedelme iránti hűség, az egész honszerelmi ábránd, egy nehéz golyó volna ennek a láncznak a végén, a mi lépteit gátolja.

Igaz volna az, hogy a fátum még az isteneknek is törvényt -312- szab? No hát legyen úgy, hogy a fátum erősebb Jupiternél; de nem erősebb a férfiakaratnál.

Még volt egy menekülés. A két hűség együtt jár. A szerelemhez és a hazához. A csapodárság és az árulás ikertestvérek. A mint felgyógyult, sietett haza az édes boldog családi körbe. Két gyermeke volt már, két angyalarcz hivogatta le a földre, s mikor oda közéjük leheveredett, mellette a két gyermek a medvebőrön, akkor úgy érzé, hogy itt van az igazi élet, az igazi ébrenlét, a többi mind csak álom, csalóka, rosz álom.

A haza, a jobb jövendő nem a hadakozó fejedelmeké, hanem azé a két játszó gyermeké itt. Ezeké az apa hűsége, erénye, büszke jelleme, szeplőtlen neve. Nem szabad azt elvesztegetni.

Aztán, hogy kipanaszkodhatta magát lelke szerint annak a lelke másik felének (a jobbik felének), megkönnyebbült tőle, annak a hűséges vigasztalása megaczélozta lelkét.

Mikor Ilonkájától és gyermekeitől visszatért a táborba, azt a lánczot azzal a nehéz golyósúlylyal ugyan még mindig ott hordta a lelkén, de új erőt hozott magával még e lánczczal a lelkén is előre törni és fölfelé.

Még csak most kezdett el igazán hős lenni. Egész lelkével odaadta magát annak a gondolatnak, hogy nemzete ügyét diadalra vezesse. A személyes biztonság csak véralkat szüleménye. Odarohanni a halálveszélybe, öklével harczolni, az is képes, a ki az ügyet, a melyért harczol, megveti; a ki hős a karjával, s áruló a szivében. De Ocskay László nem a hírt, nem a dicső halált látszott keresni, hanem a döntő diadalt.

Vak Bottyánnal és Bezerédy Imrével egyesülten ostrommal akará bevenni Sopron városát, maga vezette a hajdúit a tört résen át fel a falakra. Már övék volt a diadal, az őrtornyokat elfoglalták, a mikor Bezerédy századosát, a lobogóval a kezében, egy golyó elsodorja, s erre -313- annak a hajdúi rémülten megfutnak, s a diadal megfordúl, kudarcz lesz belőle. Ocskaynak is menekülni kell az elfoglalt sánczról.

Azt, hogy milyen vitézűl harczolt Sopron falain, elfeledték följegyezni, hanem azt igen is szemére lobbantá Bercsényi, hogy három év előtt milyen könnyen elfoglalhatta volna Sopront Ocskay uram, ha kellemesebb időtöltésnek nem tartotta volna a boros billikomokat ürítgetni!

Ujra meg ujra felvette a kardot, a mit kezéből ki vert valaki. Ármány? vak sors? prædestinatio? vagy minek nevezi magát az az elfátyolozott arczu szellem? Győzni akart! lehetetlenné akarta tenni, hogy a sarkában lappangó kisértet egy gyenge órát találjon életében, a melyben megragadhassa. Egész haderejével neki fordúlt annak magának, ki őt legcsábítóbb igéretekkel csalogatta; megrohanta Pálffyt, a bánt; seregét szétmorzsolá, őt magát beszorítá egy austriai kis várba: Brukba. Ott körülzáratta: öreg ágyúkat kért a fővezértől, hogy a várat bevehesse. Azok már útban voltak. Ez lesz a felelet a bazini csábítónak. Ez a lesujtó csapás! Akkor jőjjön aztán még valaki csalogatni! A míg az öreg ágyúk megérkeztek, az egyik vezértársa sötét éjjel kihagyta menekülni a bánt az ostromlott várból. Megint kihullott kezéből a kard.

Ujra fölvette, más hatalmas ellenséget keresett. Nagy erőt gyüjtött maga körül; a császáriak legjobb hadvezérét kereste föl, Viardot. Ott meg a megnyert csata végén, egy vezértársa, Pekri ügyetlensége miatt, kudarczot vall: ismét kihull kezéből a kard a strázniczai csatában.

Ujra fölvette azt. A vesztett ütközetért ő kapta a megrovást, a ki győzött, Pekri lett tábornokká, a ki vesztett. Ez sem döntötte meg. Nem kötötte össze magát többet senkivel, magára harczolt. Akkor mindig győztes maradt.

Szerteszét kalandozó csatározásaival minden császári fővezérnek a terveit megzápította; soha sem tudták, mely -314- oldalról védjék magukat ellene. Egyszer a fővezért, Stahremberget magát is elfogták a hadseregei háta mögött.

Egy este a nagyszombati franciscánus perjel látogatta meg tábora közepett, a ki novitius korában főnöke volt s a ki őt nagyon szerette. Eltávozásakor a perjel egy iratcsomagot hagyott Ocskay asztalán, a mi ő neki volt czímezve. Ocskay a csomagban talált egy kegyelemlevelet a császártól, melyben minden eddigi tetteiért megbocsátanak neki, azután meg egy pátenst, melyben császári tábornokká kineveztetik. Harmadiknak pedig egy utalványt húszezer tallérra, a bécsi kincstárhoz szólót.

Nem szólt felőle senkinek. Összeszedte nagy csendben az ezredeit s heted napra ott volt Fischamend alatt, s az ostrommal bevett város kapujára szegezte oda, átütött török késével együtt a kegyelmi levelet, a kinevezést és az utalványt. Ez volt a válasz.

A míg ő Ausztriát egész Bécs kapujáig rettegteté, az alatt a háta mögött Forgách ostrommal elfoglalta Zissersdorf várát, a védő Bayreuth-ezredet levágta, erődöt és várost felprédált, elpusztított, a lakosokkal is kegyetlenűl bánt; még a nőket sem kimélték a kuruczai.

Ennek a diadalának nagyon rosz jutalmát vette a híres hadvezér. Rákóczy elfogatta érte s Munkács várában fogságba vetteté.

Mikor az a hír megérkezett Ocskay táborába, ott nagy megdöbbenést költött. Diadal, győzelem, várelfoglalás után fogságra jutás.

Igaz, hogy Forgáchra egész bűnlajstromot tudtak felolvasni. De hát melyik kuruczvezér nem volt ugyanazokban tudós?

Az erre következő napokban Ocskaynak egyik legkedvesebb hadnagya, Turkoly Miska, átszökött a császári táborba.

– A pártütő pribék! kiálta fel Ocskay haraggal, mikor -315- alezredese, Pongrácz Gáspár e hirrel eléje jött. Mit vétett neki a mi zászlónk, hogy elhagyta?

Pongrácz Gáspár, ugyanaz, a ki a nagyszombati ütközetben Ocskayt a labanczok közül kiszabadítá, egyik legjobb alvezére, barátja volt Ocskay Lászlónak.

– Megrettent a fiú Forgách példájától: vestigia terrent, monda Pongrácz, azt hitte tán, hogy most mindenkire rájár a rúd, a ki Bercsényinek nem tetszik. «Nem felejti kigyó farka elvágását!»

– Azért nem kellett volna neki árulóvá lenni. Ne féltse senki jobban a fejét, mint a fejedelmét!

– Azt is mondogatta többek előtt, hogy nagyon meghidegült a fejedelem iránt, a mióta megtudta, hogy Rákóczy kész a lengyel koronát elfogadni Péter czár kezéből.

Bercsényi titokban elutazott a czárhoz. Ha már választani kell a két savanyú alma között, a muszka és a német barátság közt, mégis csak az utolsóban vássék a fogunk. Ezt nem én mondom, hanem Turkoly.

– Azért nem volt szabad zászlójához hűtelenné lennie. A katona ne bölcselkedjék, hanem verekedjék.

– Aztán buzgó katholikus is volt Turkoly. Nem bírta a lelkiismeretét megnyugtatni, hogy Rákóczy most már a magyar koronát porosz Frigyes királynak, a kalvinistának ajánlotta fel.

– Pokolra a dogmaticus scrupulusokkal! kiálta fel indulatosan Ocskay. (Ő nála is épen itt volt a pánczélingnek a nyilása.) A mennyországért sem szabad elárulni Magyarországot. Neked békóba kellett volna veretned Turkolyt azonnal, a mint előtted így beszélt.

Ocskaynak eszébe jutott a Parna-patak melletti keserves megszabadulása: csak ennek a visszaemlékezésnek köszönheté Pongrácz, hogy őt magát nem verette vasra Ocskay azért, a mit elmulasztott.

Másnap reggel jelenték neki, hogy Pongrácz alezredes -316- az éjjel, az őrszemle után, nem tért vissza a táborból. Sehol sem találják.

Este későn megtudta, hová lett a legtapasztaltabb, legöregebb alvezére. A szemközt álló császári tábornok, Viard, küldött Ocskaynak egy elbocsátott kurucz fogoly által levelet. Abban tudatta vele, hogy Pongrácz alezredes átment a császáriakhoz. Hivatkozik Ocskay László lovagias érzületére, hogy a feleségét és gyermekeit, kiket magával nem vihetett, utána fogja küldeni.

Egy megszokott arcz megint eltünt az asztal mellől, melynél együtt tanácskoztak csata előtt, együtt lakomáztak csata után!… «Mit tanácsolsz, Pongrácz Gáspár?» «Szállok az úrnak, Pongrácz Gáspár uram!» Üres szék van ott már.

Első volt Forgách (mert ezt is árulással vádolják, hogy Pozsonynál meghagyta magát vesztegetni), azután Turkoly, azután Pongrácz.

Mit mondott az az asszony? Következik a sorban, a ki valamennyinél drágább, Ocskay László. Hát ennek mi az ára? «Az az én feladatom.» S ennek az asszonynak van esze is, szive is: van szépsége, és gonosz szenvedélye. Ezekkel sok férfit megvettek már.

Sokszor megtörténik az, hogy megőrül valaki azért, mert retteg a megtébolyodástól, a mivel családi hagyomány baljóslata fenyegeti. Ilyen félelmet érzett Ocskay. Egész mélyen belátott az örvény fenekére s érzé, hogy szédül. Válaszolt azonnal Viard levelére, szép classicus latin nyelven. Azt irá a tábornoknak, hogy üzze el magától az áruló szökevényt, a hizelkedő kutyát. Ma «hizelkedő kutyának» nevezte, tegnap még «kedves öreg czimborám» volt neki. Maga előtt akarta azzal a szóval tán bezárni az ajtót.

Volt két alvezére: Csajághy és az öcscse, Sándor. Azok két külön ezredet vezényeltek az ő dandárában, s ennélfogva csak nagy ritkán kerültek össze egymással. Most Ocskay László behívta őket magához a táborkarába.

– Pongrácz és Turkoly átszökése óta nem bízhatom senkiben, egyedül ti bennetek. Az ezredeiteket vezessék a főstrázsamesterek. Nekem itt van rátok szükségem.

Így a jobbján levő szék nem maradt üresen. Pongrácz helyét elfoglalta Ocskay Sándor, s a hol Turkoly szokott késsel villával dobolni a czintányéron, ott Csajághy puritán alakját látta maga előtt ülni az asztalnál.

– Az én László bátyám valamitől félni látszik. Mondá Ocskay Sándor, mikor Csajághyval egyedül maradt.

– Még nem sejdítem. De hogy támaszokat keres, azt már bizonyosnak veszem. Eddig nem volt szüksége rá, hogy itt legyünk a teste körül. Én tudom, hogy Ozmonda ott volt nála Bazinban. Ő volt az egyik apácza, a ki sebesült bátyádat ápolta. Kár, hogy későn tudtam meg. Azt is tudom, hogy az amnestiát, a patenst, a donatiot mind ez a rossz lélek hozta el a számára Bécsből.

– Most azonban már fél! Ide hivatásunk bizonyítja. Ha mi itt vagyunk körülötte, akkor Ozmonda semmiféle alakban ide nem jöhet hozzá, hogy őt csábítgassa, mert mi ketten bizonynyal ráismerünk. Ha én azt az asszonyt egy puskalövésnyire feltalálhatnám valaha! Hidd el nekem, hogy azzal a megnyugvással akasztanám a szegre a kilőtt muskétámat, mint mikor valaki egy veszett farkast -318- agyonlőtt a piaczon, olyankor, a mikor a templomból jött ki a sokaság!

– Nemcsak azért a vérért, a mi eddig kihullott miatta, hanem azért, a mi ezután fog hullani. Hidd el nekem, hogy ez az a «Runa», a ki Attilának a Lech folyónál útját állta «ter frementi voce exclamans: retro Attila» hármas csengő szóval kiáltva: vissza Etele! Ez a mi gonosz Valkyrunk, a hadmegállító «Hildr», a ki bennünket megtör.

Ocskay tanúságát is adta annak, hogy elfogadható okai voltak maga mellé beszólítani azt a két emberét, a kikben feltétlenűl bizhatott. Egyedűl ő velük kettőjükkel közölte a haditervét, a miben egyedűl magára számított, senkinek a segítségére nem támaszkodott.

Ezt a várat azért építék a császáriak, hogy a kuruczok betöréseit Morvaországba lehetetlenné tegyék. Első rendű erődnek volt alkotva, csillagsánczokkal, Miksa-tornyokkal, boltozott casamátákkal körülvéve, nehéz ágyúkkal ellátva. Nagy megszálló sereggel, hatalmas ostromütegekkel, hosszú, szabályszerű bombázás, földalatti harcz, viárok ásás, tűzakna robbantás után lehetett rá gondolni, hogy meghódítsa valaki. S ezt a hatalmas várat csak úgy akarta Ocskay elvenni, mint az érett almát a fáról.

– Az én fejem az igaz, hogy vasból van, s ha faltörő kosnak akarod fölhasználni, szivesen felajánlom.

– Odamegyek, a hova küldesz, mondá Ocskay Sándor, kezét nyujtva a bátyjának.

– Bizonyára oda fogtok menni mind a ketten, a hová küldelek, szólt Ocskay László s keményen megszorítá -319- mind a kettőnek a kezét. Most menjetek az ezredeitekhez vissza, az éjjel csendben indulunk.

Mikor Csajághy és Ocskay Sándor elhagyták a vezért, Csajághy ezt dörmögé:

– De hát mégis kitaláltad, hogy mit gondolok? Jól van. Én sem hiszem. De lehetetlen volt ki nem gondolnom.

«Uriás!» neve jutott mínd a kettőnek eszébe. Azé az Uriásé, a kit Dávid király azért küldött a filiszteusok ellen, hogy ott biztosan megöljék. «Terhére vagyunk neki mi ketten!» Gondolák magukban. Így akar tőlünk megszabadulni! A két vigyázó ellenőrzőtől, a kik halállal fenyegetik őt, ha félre talál lépni.

A mint a morva határon átléptek, Ocskay László a testvérét Stampsennek, Csajághyt Stuelnnek indítá a Morva vize mentén a lovasságával: ő maga szállt a gyalog hadával Wsetin sánczai alá. Ő akarta itt maga bevégezni az életét.

Hogy ezt a hatalmas erődöt, a minek védműveit ez előtt egy héttel vizsgálták össze Löwenburg és Krumpach tábornokok, s bevehetetlenekül fogadták el, a melynek sánczait rendes hadsereg és derék polgárőrség védte; a melynek üteg-ágyúi félmértföldnyire uralták a vidéket; – hogy azt megrohanja, ágyúzás, sánczhányás nélkül, egy kuruczhad, meztelen karddal a kezében: ezt nem gondolhatta ki más, mint a kinek terhére van az élet, s jó áron akar túladni rajta.

Most aztán Ocskay Sándor kezdte sejteni, hogy mi -320- szándéka volt a bátyjának az idejövetellel. De Csajághy még tartotta a gyanuját. Hiszen még mind a ketten visszatérnek Wsetin alá, ha feladatukat bevégezték. Az pedig két nap alatt meg van, s akkor ismét visszakerülnek Wsetin vár farkasvermei közé.

Csakhogy mire ők negyednapra visszatértek, szétkergetve az ellenséges lovasságot, mely a vár fölmentésére jött, már akkor Ocskay rég benn volt Wsetin várában. A vár egy füstölgő rom volt már, a sánczok, a casamáták szerteszét a légbe röpítve, az árkok betemetve mind.

Nem történt semmi csoda. A várműveknek volt egy befejezetlen része. Azt Ocskaynak hirűl hozták a kémei. Ezt a gyönge pontot éjszakai rohammal elfoglalá, miután előtte való nap, hadi szokás szerint, békés megadásra kérte fel a várvédőket, a min azok nagyot nevetének. Az igaz, hogy mindenütt maga tört előre a zászlóval kezében, s úgy kiabált a hajdúira: «Ne féljetek semmit. Nem lőnek itt másra, csak én reám.» Őt pedig nem fogta a golyó. Ismét a mesebeli tündérhős lett: első volt a várfalon. Mire behajnalodott, a várőrség le volt vágva, vagy foglyul ejtve: az öreg ágyúk közül de csak egyet sem sütöttek ki. Az emberi vakmerőség felcsufolta a hadi tudományt. Hat tudós hadvezér esztendeig elvesződött volna azzal, a mit egy elkeseredett dalia egy óra alatt elvégzett. Wsetin vára nem volt többé.

Ocskay dicsősége tetőpontjára jutott el e regemondásba való diadallal. Az elfoglalt Wsetin várban voltak a morva főurak minden féltett kincsei felhalmozva, ide hordták azt messze földről össze, mint legbiztosabb menedékbe. Ocskaynak a szerencséjét e diadal nemcsak megaranyozta, de valóságos aranyra váltotta fel. Ő találta meg a bölcsek kövét; a tegnapi közrendű magyar birtokosból egy csapással dúsgazdag dynasta lett. Egész társzekerek vitték el Wsetinből a prédául nyert arany-ezüst kincseket; maga Ocskay általvető zsákba tömhette a drágaköves ékszereket. Azokban az időkben az ilyen harczi préda épen olyan jogos -321- szerzemény volt, mint napjainkban a börze-nyereség. Épen úgy szokás volt azzal dicsekedni, mint mikor most egy börzematador a contremine báróit az utolsó inggombjukig tisztára kifosztotta. Kincses társzekereit haza küldé Sztropkóra; Soncha barlangjának, Aladin büvlámpájának minden mesés gazdagsága oda lett Ilonka lábaihoz lerakva. Raktár kellett annak, hogy elférjen benne, mázsa kellett neki, hogy megmérjék. Az ocskói elrablott kincsekért ugyan százszorosan lett megfizetve.

«A tenger kincsek helyett jobban esett volna az én lelkemnek, ha tenmagadat küldted volna nekem haza, bár csak egy pillanatra.»

Ocskay Sándor pedig azt mondta a bátyjának, mikor Wsetin várából visszafelé ügetének, egész sereg hadi foglyot hajtva maguk előtt:

– Csak te őrizd azt a levelet. Soha sem lesz késő megtudnod, hogy mi van benne irva?

Most már irigyei sem mondhatták Ocskayra, hogy hűtelen a zászlajához; – hanem azért a lánczot, a nehéz golyót most is ott érezte a lelkén. Kétségei térdre kényszeríték, csak a büszkeség tartotta egyenesen állva.

Itthon az ónodi országgyűlés hirei vártak rá. – Nehéz esetek hirei. – Túrócz vármegye követeit, Rakovszkyt, Okolicsányit az országgyűlés termében, a fejedelem előtt vagdalták össze a rendek. Az első vágást maga Bercsényi mérte Rakovszky fejére, a másodikat Károlyi Sándor; Okolicsányi nem halt meg elég jól a szinhelyén, annak még fejét is vették.

Ocskay azt mondta rá: «úgy kellett nekik: maguk keresték, árulók voltak!» -322-

Ozmonda albumának a rémalakjai folytatják a kisértetprocessiót! A kikre az az áruló patyolat rávallott!

Na de hagyján! Rakovszky, Okolicsányi vérétől csak Túrócz vármegye tanács-asztalának a zöld posztója változik veressé. – De nagyobb dolog is történt ott annál. – A szövetséges rendek kimondták az órmódi gyűlésen, hogy «eb ura a fakó!» – Nagy szó volt az! Letették vele a koronás királyt.

– No hát még is csak az lesz a tábori jelszó: eb ura a fakó! – Mit teszünk most? – Verekedünk, a míg a kard vasában tart.

A mit eddig csak a kósza hír beszélt, most már köztudomássá lett. Nincs többé semmi alku, kibékülés a császárral.

A magyar szövetséges rendek, a táborban álló hadak belenyugodtak ebbe. Végzetes lépcső volt: nem lehetett rajta megállni. Ok volt rá elég. A császári hadvezérek úgy viselték a hadjáratot Magyarországon, mint a kiknek nem a győzelem a czélja, csak a pusztítás. Szétdarabolták a seregüket s azokat mindenütt összetörte a kurucz, ahol külön kaphatta. Nem volt már a császáriaknak egy döntő ütközetbe vihető derék seregük, csak portyázó hadoszlopaik kergetőztek, Dunán innen, Dunán túl, a Vág mellett, a felföldön, meg Erdélyben a kurucz hadakkal, s két nagy váruk volt még csak az országban, Trencsén és Lipótvár, a hol erősebb had tartotta fenn a fejedelem hadait majd egy évtizeden keresztűl, az volt az egész hadtudomány czélja, hogy mikor fogytán van a két várban a prófont, -323- s a lovakat már mind megették, akkor ujra ellássák a benszorult őrséget derczével, meg füstölt hússal.

Ellenben Rákóczy egy valóságos európai fogalomban értett hadsereget gyüjte a portyázó hadakozók közepett, harminczezer harczosa volt egy tömegben, azok között a kuruczhad szinejava. Ott voltak a palotás-ezredek, a sárga és veres testőr-muskétások; az erdélyi nemesi gárda, a tiszántúli, a borsodi hajdúk, a franczia granátosok, a svéd bivalybőr pánczélos dragonyosok, XII. Károly Pultavánál harczolt ezredei és csak igen kis rész «mezei tábor» Pekri vezénylete alatt. Ezek voltak a megyei felkelő csapatok, a mik addig, a míg az ő vármegyéjükben folyt a háború, csatlakoztak a fősereghez; ha odább ment a tábor, hazaoszlottak békében. Itt volt egyesülve az egész gyaloghad; rendes ütközetben a tábor törzsöke: ágyu tömérdek, mind jól felszerelve, kitanult pattantyusokkal. A vezérlet is oly kitünő, a milyennel rendes hadsereg dicsekedhetik. Franczia törzstisztek, hadmérnökök a táborkarnál; hajdan az osztrák hadseregnél kitanult nevezetes magyar tábornokok a dandárok élén. Zsoldja is rendesen kijárt a seregnek: XIV. Lajos megküldé az elmaradt subsidiumot.

S ennek a szép csatakész hadseregnek nem volt semmi dolga. Viarddal, Heisterrel, Pálffyval elbánt Ocskay László, meg vak Bottyán. Ausztriába betörni elég volt Eszterházy Antal. A fejedelem hadseregének Magyarország határán kivül volt feladata. Európai küldetése volt. A nagy Theatrum Mundi szinpadán föllépni döntő erővel. Betörni Siléziába, egyesülni Frigyes porosz király hadseregével s aztán egyesült erővel vetni véget a hosszú háborúnak, mely Európa belsejét dúlja. A porosz azonban csak télire lehetett készen. Maga Rákóczy is arra számított, hogy milyen jó lesz a hadseregét a szép Siléziában kiteleltetni. Addig, hogy a hadsereg tettvágya le ne lohadjon, idebenn kellett a számára valami munkát keresni.

Kettő kinálkozott: Lipótvár, vagy Trencsénvár elfoglalása. Mind a két várból sűrűn jöttek szökevények a fejedelem -324- táborába, zöld csudákat mesélve a körülzárolt várőrségek nyomoráról. Azok már a bivalybőr pánczélaikat eszik frikaszirozva! Csak meg kell jelenni a fejedelemnek seregestül akármelyik vár alatt s feladják azokat. Rákóczy Lipótvára ellen akart fordulni, Bercsényi Trencsént kivánta. E fölött a fejedelem és fővezére között nagy összekoczódások voltak, a mik Bercsényi ingerlékeny természete mellett egész a haragig fajultak. Néha a tábor kétfelé is szakadt. Bercsényi a maga hadtestével duzzogva húzódott félre s engedte a fejedelmet menni, a merre neki jobban tetszik. Rákóczy aztán a haragos fővezér kedvéért Trencsén felé vitte a hadát. Ott már csakugyan fogytán volt minden élelmi szer, s a várvédők sziklafészkük tornyaiból láthatták a felszabadító császári csapatok helyett a kuruczok veres-zászlós táborát aláereszkedni a báni hegyszakadékokból a turnai völgybe. Éjjel az ezernyi meg ezernyi őrtűz, mint egy kivilágított város, verőfényt vetett a felleges égre.

A császári két hadvezért, Heistert és Pálffy bánt ezalatt Ocskay és Vak Bottyán verték maguk előtt. Agyut, podgyászt cserbenhagyva, gyalogságát utszorosok védelmében elvesztegetve, menekült a két császári vezér a Vág felé. Nem fölmenteni Trencsén várát; de meghúzni magát annak ágyui alait. Mindaketten Vágujhelynél egyesültek, a mi Trencsén várához egy napi járó. Együtt a kettőnek a hada nem tett többet ötezernél. Egyesülten sem elég, hogy az oldalát verő Ocskayt, vagy Vak Bottyánt külön megtámadja, jó siker biztával. – S most egyszerre szemközt találják maguk előtt Rákóczy egész derékhadát, elzárva a trencséni várutat.

Nem adott volna már az ő dicsőségükért senki többé egy fületlen gombot. Capituláczió várt a két tábornagyra, semmi egyéb: a tűzzel körülvett scorpió sorsa!

Ocskay, hogy minden menekülő utat elzárjon az ellenség előtt, hidat veretett a Vágon, s dandárjával minden -325- utat megszállt, egész szorosra húzva a hálót a császáriak körül.

Ő maga egy pár századával Isztriczén száll meg, ahol a szlavniczai Sándorok kastélyában vendégszerető ellátással fogadta az ősmagyar eredetű házi úr a vezért és tábornokát. – Ismerjük a magyar lakomákat, délben kezdődnek és éjfél látja végüket; kivált ahol a jó borhoz még annyi jó titulus bibendi is van, mint volt ezekben a napokban. Ember legyen, a ki annak a sok pohárkoczintásnak «állni tud elébe».

Künn a faluban is folyt a dinomdánom. A szérüs-udvarokon a kurucz-huszárok hoppogatták víg dudaszó mellett a kaczkí tót menyecskéket, s dalolták együtt a tót legényekkel a svihrovai nótát; minden háznál úgy sütötték a pecsenyét, kalácsot, majd kigyulladt az eresz. A piacz közepén a verbunkost járta a tárogató czikornyái mellett a hajduság.

Odafenn a kastélyban is nagy volt a vigasság. Minden szívnek túlpezsdült a kedve. Csak az egész világot követelték a magyarnak: azon alúl nem alkudtak. Süvegelje meg a magyart minden nemzet! Miért is nem adott neki a sors több ellenséget, hogy még nagyobb lenne a dicsősége!

Czinka Panna húzta a kedvencz nótákat, s mikor az elhagyta, Jávorka, meg az ő pataki deákjai kezdték rá a víg dalaikat harsogtatni: azokat a sírverembe lenevető nótákat; azokat a halállal magával is tánczrakerekedő szilaj bordalokat: meg-megakasztva egy «uram, uram, szállok az urnak!» felhivástól, amit messze elkerekített áldomás követett.

Gyönyörű szép kánikulai este volt: az ég alig akart besötétedni; mintha még annak az egypár biborszin felhőnek sem volna kedve alunni menni az ilyen örömnapon. Csak az esthajnalcsillag ragyogdogált maga az aranytenger égen.

Tehát nagy volt a gaudium. Csak Ocskay László maga -326- volt méla és kedvnélkül. Mi nyomta a szivét? Miről gondolkozott? Hogyan nem ragadt rá a mások jó kedvéből még csak a mosolygó külszin sem? Ő is ivott a többiekkel; de a bornak nem volt az ő kedve fölött hatalma. Valami nyugtalanság kerülgette, a mi meglátszott az arczán; homlokán ráncz vonult végig, s hiába húzta Czinka Panna a fülébe a kedvencz nótáit, azt a ránczot nem tudta elmuzsikálni onnan. – «Hát micsoda nóta tetszik már teneked?»

Ekkor jelenti a házigazda, hogy két vándorló diák van itten; most jöttek Nagyszombatból: engedné meg a vezér, hadd énekelnének előtte valamit.

Beeresztette őket. Vándorló supplikáns diákok voltak, akik a vacatiók alatt gyalog járják be a szép világot, s énekszóval fizetnek; Nagyszombatból jöttek, tehát pápisták.

– Tudjátok-e, fiaim, «Jacobus Benedictus zsolozsmáit»? kérdezé tőlük Ocskay László.

Ez a hymnus nem vigasságot felkölteni való. Úgy illett az ide mint Belzázár lakomájába a láthatlan kéz irása. Palestrina magasztos melódiái, szigorú tónusai, sajátszerű megragadó harmoniája, úgy hatnak a kedélyre, mint kámfor és tömjén. Az egész társaság elkomorult, elhallgatott. A puritán kálvinisták duzzogva könyököltek maguk elé, hogy a pápista zsolozsma olyan nagyon erőt vett a sziveken, s mikor a két diák elvégezte a maga énekét, Jávorka felkiáltott: «megellenzem! nekünk is vannak zsoltáraink, szebbek a tieiteknél!» S azzal ő meg rázendíté a maga társaival a «Babyloni vizek» zsoltárát, a kálvinista melódia szerint. – Az még szomorúbbá tette a társaságot.

– De mennyivel szebb ennél Palestrina zsolozsmája -327- a «Babyloni vizek mellett.» Zengjétek el fiuk! mondá Ocskay.

Azok rákezdték a gyönyörű siralmat, a mit a nagy mester szeretett felesége halálának emlékére szerze.

Mikor legkeservesebben foly a virginálás, felpattan az ajtó, s betoppan a társaság elé egy marczona alak, melynek láttára torkába szakad a hang a két éneklő diáknak, mig a vendégek ijedten ugrálnak fel székeikről.

A hivatlan vendég alakján látszik, hogy most jött valami nagy csatából; sárral-porral belepve minden öltönye, kaczagányán a szőr összeperzselve lőporlángtól, dolmánya meghasogatva, hogy a rongyoláson át kivillog a pánczéling, sisakja kétoldalt is erős vágásoktól behorpasztva, az egyik vágás az arczán is végig csúszott, s hosszú sebet ejtett rajta, a mitől az csupa vér lett. Az öklében szorított kard csorbákkal fürészes és markolatig fekete a vértől.

A hivatlan rémvendég odasiet egyenesen az asztalfőn ülő Ocskayhoz s megragadva baljával annak a vállán a kaczagányt, rárivall érdes, rekedt, rikácsoló hangon:

– Ország kutyája vagyok én nem Bercsényi! Eltagadom a nevemet. Minket öldökölnek s ti itt tivornyáztok! Turnától Ugróczig véres tetemekkel van fedve az út: ezek az én halottaim, onnantól idáig meg részeg disznókkal. Ezek a ti elesetteitek!

– Már nem folyik: már vége van. Tönkre verték az egész hadseregünket; gyalogságunk le van kaszabolva, ágyúink ott vesztek, a fejedelem nehéz sebbe esett, úgy vitték el a csatamezőről. Magam alig ötvened magammal keczmelegtem ki az ellenségből, azt sem tudom, hány -328- sebet kaptam? S ti itt isztok, devernyáztok ez alatt mind hadastól együtt!

– Szétverve? Hajduság leölve? Ágyúk oda? Meg a fejedelem? Lehetetlen! Nehéz sebe esett! De hát ki volt az ellenség, aki ezt meggyőzte tenni?

– Pálffy a bán? motyogá Ocskay Lászó. Pálffy verte szét a fejedelmi sereget? – Álmodom én most?

– Majd én ordítok egy szót a füledbe, a mitől fölébredsz! Árulás volt, a mi kudarczunkat okozta.

Ettől a szótól csakugyan fölébredt Ocskayban valami: a kevélység dæmona. Megütötte öklével az asztalt nagy haragjában s odadobbant egész arczközelbe a fővezér elé: csak úgy szikráztak a szemeik egymásba, mint két összecsapkodó aczél.

– Mennyköveket ontó Jehova egy Isten! Hát szétverte hadseregünket Pálffy bán? Azt a bűszke armádiát, ami ország-világ-hódításra indult meg? Hát levágta a hajduk ezreit? Hát elfoglalta az ágyuinkat? elszedte a zászlóinkat? Hát a fejedelem is sebben esett el? Hát hol voltak akkor a talitarka palotások? a híres erdélyi nemes gárda? hol voltak a testőr-muskétások? a veres- meg a sárgahuszárok? hát a hatalmas svéd pánczélos lovagok? Hol volt a franczia granátos-csapat? Hol voltak a franczia tábornokok? Hol volt a magyar vitézség, ha ez megeshetett? És ki verte őket széjjel, ki söpörte el a csatamezőről valamennyit? Mennybéli Isten! Egy Pálffy bán, akit én magam egyedűl Komáromtól vertem idáig, megállni sem hagytam, aki nem tudott velem szembeállni sehol egy derék ütközetre! Egy futó ellenség, a kinek én csak a hátára tudtam felírni a nevemet: az megrohanja futtában, előttem szaladtában az egész fejedelmi armádiát, s a fejedelem és a fővezér arczára írja föl a nevét! Szégyen, gyalázat az ilyen hadvezetésre!

De a míg ezt elmondta Ocskay, Bercsényi is közbekiabálta -329- a magáét: hogy Páffy véletlen rohanta meg a kurucz hadsereg leggyöngébb szárnyát, a Pekry vezérlette mezei tábort, ezt felkeverte, a derékhadra vetette, a tér rossz volt, tele mély árkokkal. Egy ilyen árokba bukott bele a fejedelem lovastól: nem ellenség sebesítetette meg. A kuruczság lelke el volt véve, amint a fejedelem elestét látta; így futott meg. Magától futott, nem a bán kergette: csak a gyalogság állt helytt; az harczolt. S mindezekben Ocskay a leghibásabb, hogyha már maga előtt hajtotta a bánt, miért nem akadályozta meg Heisterrel egyesülését, mért nem maradt a hátában tovább is; mért töltötte itt a napot hiába? Egyszerre kiabáltak egymásra mind a ketten; de Ocskay dörgő szava legyőzte Bercsényi rekedt kiabálását.

Végre Csajághynak és Ocskay Sándornak sikerült a két dühösködő vezér közé furakodni s őket valahogy elcsillapodásra birni. Csajághy odaállt közéjük, mint egy érczszobor.

– Uraim! Vezér urak! Beszéljünk nyugodtan, a hogy nemes urakhoz és hadvezérekhez illik.

A közbenállón hol Bercsényi taszított egyet, hol Ocskay László rántott másikat, mind a kettőnek utjában állt.

Ekkor aztán Ocskay Sándor is közbelépett, egyik kezével a testvére, másikkal a fővezér jobbját ragadta meg.

– Bátyáim! Édes atyámfiai! Ne törjetek egymás ellen. Esküszöm az élő Istenre kegyelmednek fővezér úr, hogy ebből a mi táborunkból nem támadt semmi árulás! Isten a tanum, hogy készek vagyunk, László bátyámmal együtt, ebben a nyomban bebizonyítani vérünk kiontásával hűségünket. Mondja meg kegyelmed, hová menjünk? merre rontsunk? hitünket bizony beváltjuk.

– Ugy van! sietett Sándor szavait gyámolítani Csajághy -330- Márton. Ne beszéljünk arról most, a mi megtörtént, hanem inkább arról, a minek történni kell.

Bercsényi melle zihált a fékevesztett indulattól. A szégyent, a boszút hozta magával, s belebotlott a szemrehányásba. Kardjával keresztül vágta magát az ellenségen, s nem tudta, hol kapott sebet: s most íme egy másik ellenségre talált, aki hatalmasan visszavagdal neki, s a nyelvharczban kapott sebek rosszabbak, mintha fájnának: égnek. Mégis el hagyta csillapulni haragját, megtörlé arczát a vértől és portól, s nyugodt hangon kezde szólni.

– Én nem mondtam azt, hogy kegyelmetektől jött az árulás; de valóban árulásnak volt dolga a veszedelmünkben. Heister és Pálffy már a trencséni hid felé menekűlének, hogy a vár ágyui alatt fedezve legyenek, a midőn valaki szökve átment a bánhoz s hirül vivé neki, hogy a fejedelem tábora nincs hadirendbe fölállítva, lovasságunk messze külön táboroz a gyalogságtól; a Vág mellett az ellenséghez legközelebb a balszárnyon a szerencsétlen Pekry vezényel még szerencsétlenebb mezei hadakat. Erre kapott vérszemet a bán. Egy maroknyi haddal odaront Pekri oldalába, azt felveri, rákergeti a rendes hadakra, s oly csúfot követ el rajtunk, a milyen még magyar népet nem ért soha. Ezt árulás nélkül meg nem tehette volna.

Most már Ocskay is csendesnek tetteté magát, bár minden porczikája reszketett, az arcza sápadt volt, mint a fából faragott fő.

– Nem vonom kétségbe, hogy árulás okozta e kudarczot. Kivánom is, hogy az kideríttessék, s a kinek a fejére ez kisül, annak a feje guruljon el a földön! De ne keressék kegyelmetek ezt a főt a távolban; hanem ott közel a közepében a tábornak.

– Mindenütt fogjuk keresni, afelől legyen biztos kegyelmed, szólt dölyfösen a haragos vezér. De fenmarad mindenesetre az a tüske a szivünkben, ha mindenütt csupa fehér ártatlanságot találunk is, hogy a bán nem mert volna ehhez a fatális támadáshoz fogni, ha az iránt bizonyos -331- nem lett volna, hogy Ocskay dandára a hátában meg nem támadja. Akarva nem akarva, kegyelmed vesztette el velünk a turnai ütközetet.

Ocskay most már nem csatant fel. Hiszen hidegvérrel még élesebben lehet visszavágni. Összefonta a karjait, úgy válaszolt.

– Ha én olyan jó hadvezér volnék, mint a milyen jó orátor kegyelmed, úgy meg tudnám győzni mostan a vert seregünkkel az ellenséget, mint a hogy meggyőz engemet kegyelmed vert argumentumokkal. Tehát én vesztettem el a turnai ütközetet, aki ott sem voltam? Engem öklelt fel a német, aki hátul álltam? Én mulasztottam el az elővigyázatot, nem azok, a kiket megtéptek odaát?

Csajághy látta, hogy Bercsényi most ismét haragba készül jönni s most már határozottan Ocskay László pártjára állt.

– Engedjen meg kegyelmed, fővezér uram, de mi azt a vádat, hogy az ellenségre nem vigyáztunk volna, magunkra nem vehetjük. Előcsapataink mindenütt farkasszemet néznek az ellenség előcsapataival; a szoros utakat elzárva tartani vettük kötelességünknek: arról, hogy a hegyeken túl ütközet folyik, nem volt tudomásunk, mert semmi ágyúszót nem hallottunk; mi Ocskay László alvezérei mindenben solidaritást vállalunk a vezérünkkel; dandárunkban nem történt sem árulás, sem kötelességmulasztás. Erről felelek mind én, mind Ocskay Sándor.

Bercsényi most már elpihentette haragját, s míg Csajághy szavainál Ocskay arcza lett ismét életvidám, a fővezérnek még az ajka is elsárgult. Félretette későbbre azt, a mit most mondani akar.

– Jól van no! Most nincs idő a feleselésre, akarom mondani, a vizsgálatra. Mert ebben én nem pörlekedő fél, hanem biró vagyok. Azonban gyorsan intézkedni kell; mert körmünkön ég a tapló.

És itt ismét Ocskayhoz fordult szinlelt nyugalommal, de minden szavából kiérzett a keserű irónia. -332-

– Ugy hiszem; semmi baj. Csak «minket» vertek szét, könnyen rémülőket. Itt van még intacte Ocskay brigadéros uram egész dandára, a ki Komáromtól verte idáig azt az ellenséget, a ki minket összepocsékola. Mi kell egyéb, mint felültetni a vitéznél még vitézebb hadakat, s visszaverni a tromfot.

Csajághy látta, hogy ebből most mindjárt nagy összeveszés lesz a két úr között, eléjük vágott.

– Ne legyetek gyermekek, urak! Hagyjatok engemet szólni, köztetek a legöregebbet. Ne verjék egymást szavakkal a vezérek. A nélkül is ez volt mindig a legnagyobb veszedelmünk. Kegyelmed, fővezér uram, tekintse azt, hogy Ocskay és a mi egész dandárunk hetek óta erőltetett marsokban, folytonos csatázásokban kifáradva, ma először tart egy pihenő éjszakát, abban a megnyugvásban, hogy holnapnál hamarább csatára nem kerülhet a dolog. Kegyelmed, brigadéros uram, pedig vegye tekintetbe, hogy fővezére előtt áll, a ki méltó keserűséggel eltelve jön egy fatális ütközetből, s méltó oka van rá, hogy bánatában embernek és Istennek szemrehányásokat mondjon. A kinek az arczát piros vére festé, annak az arczába ne kergesse még a vért szégyen és haragköltögető szó is. – Ha pedig épen összeakarnak veszni kegyelmetek, úgy tegyék azt meg holnap, holnap után: a mikor ráérnek. Most másnak a sora áll. Kegyelmed, fővezér uram, azt mondá: a fejedelmet megsebesülve vitték el a csatatérről. – Hová? merre vitték? – Ez a legelső kérdés. Van-e, a ki menekülését fedezi?

– No hát ezzel az egy szóval ketté van vágva minden mai napi ortályoskodás. Első a fejedelem baja: aztán jön a kegyelmeteké. Merre vitték a fejedelmet?

– Talán Bánba, vagy Nagy-Tapolcsánba! Ki tudja azt most? Én az eszeveszett lovasság visszatérítésével bajlódtam. Láttam, hogy a fejedelmet véres fővel ültették fel egy lóra, s így vezették el két oldalt fogva, eszméletén -333- kívül. Czelder Orbán hajdúi karélyt formálva álltak az üldöző ellenség utjába. Meddig tarthatták fel? azt nem tudom; magamnak is elég tánczom volt. Eddig, ha jól futottak a fejedelemmel, elvihették Nyitra-Zerdahelyig. De meglehet, hogy megrekedtek az utakon a podgyászszekerekkel, s most ott vannak valahol az erdőben.

– Akkor nincs veszteni való időnk. Brigadéros uram, engedje, hogy mi Ocskay Sándorral feltrombitáltassuk az ezredeinket s még az éjjel Ugróczba szálljunk, az üldöző ellenség utjába.

– Tegyetek úgy; szólt Ocskay hidegen. Tudta ő azt jól, hogy nem bolondult meg a labancz, hogy éjszaka menjen kuruczot üldözni az erdőre, a maga veszedelmébe.

– No hát szent a békesség köztünk! monda Csajághy, a két vezérhez fordulva, a mire azok aztán kezeiket nyújták; de nem egymásnak, hanem csak Csajághynak mind a kettő. – Na hát legalább kezet szorítottak per procura.

– Azután mire igyam? A nagy szaladásra? Vagy az elnyelt porra. Porrá lett az egész magyar dicsőség! Szép nagy por lett belőle! No hát nyomtassuk le ezt a nagy port!

Azzal fölemelé a kezébe erőltetett billikomot a fővezér, s gúnyos, fűrészreszelő hangon eláldá magát:

– No, hát éljenek a mai nap diadalmas hősei: Pálffy bán és Heister tábornagy uraim.

S azzal fenékig ürítve a pokályt, oda vágta azt az asztal alá. – Azután kisietett a teremből. Mondják, a kik utána mentek, hogy a tornáczba kiérve, a torkába dugta az újját, nem akarta azt az áldomást magával vinni.

A tiszt urak pedig siettek a kardjaikat övükre csatolni, pánczélingeiket felölteni s aztán kiki a maga csapatjához. Dolog lesz azt most összeszedni. -334-

– Édes fiam, mondá a brigadéros. Te se nézd ott hiába a faggyú-gyertyát, indulj neki, próbáld meg, ha feltudnád ültetni a századunkat.

– Tökéletesen mindegy volna, ha tovább énekelném a Babyloni keserves zsolozsmát. Mert ha én most odamegyek a tánczoló, dőzsölő kuruczhoz s azt mondom neki, hogy «lóra koma, szétverte a nagy sereget a nagyfejü, a fejedelem is elesett!» hát legelőbb is azt fogja mondani, hogy «a kutyámat tegye bolonddá az úr!» ha pedig végre mégis igaznak hiszi el, akkor meg úgy szétszalad, mint a vándor hörcsög, mikor közécsap a héja.

– Muzsika: az lesz belőle. – Monda Jávorka, megindulva az ajtó felé s a mint nagyon pengett a sarkantyúja, visszafordult: «ugyan kérlek, édes sarkantyúm, ne henczegj itt a hátam mögött! Azért, hogy most te vagy úr!»

Ocskay egyedűl maradt a nagy ivóteremben. Levetette magát a nagy karszékbe az asztalfőn, az üresen álló hosszú asztal diszhelyén s bámult az előtte álló faggyúgyertyába, a mi megkoppantatlan kanóczczal, mint egy izzó taplóval a közepén bűzölt előtte, kanyargó füstöt pipálva egész a boltozatig.

Odakinn hangzott már a tárogatók riogató szava. – Ugyan keservesen fújták. Máskor, ha csak egykét rivallása üvöltött végig késő éj közepén a tábori kürtnek, nyomban következett rá a földdübörögtető paripa-robaj a vezér sátora körül; most ugyan várhatott arra. A pereczes nem trombitál megátalkodottabb módon az utczán, mikor sósperecz ideje van, mint ezek a tárogatósok falu hosszant; de nem jött a kastély felé se tombolva, se koczogva, se ügetve még csak egyetlenegy görhes sem; se deres, se fakó, se kesely: az mind, a hókával és a daruszőrűvel -335- együtt ott kinn legel most a gyepen; a gazdája meg a paplanyos ágyon. Fújhatod most annak azt a nótát a tárogatóddal!

Ocskay László lelkében oly sivatag támadt, melyből nem tudott kitalálni. A fényes várak, miket emléke felmutogatatott, mind a fata morgana csaló tüneményei voltak. Lévavár, Szomolyán, Detrekő, Vöröskővár, négytornyú Pozsony, magas Trencsén vára, Bruck, Fischamend, Wsetin, maga Bécs fényes városa, a mik diadalait visszhangozták vala! Mind csak délibáb volt. A levegő álmodott a földről! Egy szélfúvás, s avar puszta van köröskörül. Hová vezet ezen a puszán keresztül ez a végtelen út, a mit nem jelöl más, mint az előrementek fehérlő csontjai!

Magához tért, körülnézett: csak az utolsó gyertya égett már az asztalon, a többi kialudt, vagy füstölt. Eszébe jutott, hogy hiszen ő még vezér volna: a kuruczok vezére. Kereste a kardját. Az oda volt valahová a széktámlájára akasztva, a keze ügyében. Azért nem talált rá. Mikor aztán sok keresés mulva reákadt, akkor úgy megharagudott rá, hogy az asztalhoz vágta: mintha az a szegény kard volna a hibás.

– Hát ugyan ki maradt volna itt más, mint a Czinka Panna? Én csak nem mehetek tárogatót fújni?!

– Hát ugyan mért ne nevetne a Czinka Panna? Az én hegedűmet nem törte össze a Pálffy.

A Pálffy bán hatalmas ember: megtud rikatni egy egész országot; ha akarja, úgy végigönti búbánattal az egész Pannoniát, mint az árvíz, hanem annyi hatalma nincs a Pálffy bánnak, hogy a Czinka Panna jó kedvét elrontsa. -336-

Ocskay László nem készült most már sehová. Levágta magát a karszékbe az asztalfőnél, s végignyújtá a karját az asztalon, a fejét meg arra fekteté le.

– Eb mozdul a helyéből! Hozz bort, Czinka Panna. – A legerősebb borodat hozd elő. – Iszom egy magamban. – Ezt sem próbáltam még. – Talán jól is esik? – Lódulj, hozz bort; erőset. – «Mit dorbézoltok itt?» – No hát dorbézoljunk! – Legyen megszolgálva a dicséret! – «Ocskay László iszik, míg mi futunk!» – Na hát iszom! Ti meg fussatok… Kutyának való a hűség! – Hozd azt a bort.

Meg sem várta, hogy az átalagból a pokályba öntsék. Felvette két kézzel a faedényt s az akonából ivott. Nagyot ivott az édes tüzes borból, s keserű zimankós kedve támadt tőle.

– Kutyának minden hűség! Csalj, hazudj, szaladj, aztán tagadd el! Dicsekedj vele! Kend másra. – «Csak Ocskay László nyerte el a becsületet!» – El biz a csörgősipkát a szamár-fülekkel. Hol az a becsület? A nagy száj a becsület! Kiabálj sokat! Akkor vagy derék hős! Szidj, vádolj, rágalmazz mást, akkor vagy igaz ember. – Nem csörög, mégis láncz: úgy hiják, hogy «hűség». Nagyot rugnak rajta: – úgy hiják, hogy «jutalom». Pokolra mindenféle hűséggel! – – Héj, Czinka Panna, ha te most olyan csúf nem volnál!

Ocskaynak a szemei keresztbe álltak már, s csak úgy szikráztak a delejes tűztől.

A csúf czigány leány nagyot vigyorgot e szóra, széthúzott nagy szájában csak úgy villogott a két fehér fogsor.

– Hát hiszen, ha csak az a bajod? tudod azt, hogy én boszorkány vagyok. Értek hozzá, hogyan kell kantérolni, dauzsolni, vajákolni? ha megmosdom kinn a kutnál, bekenem bábairrel a két szemöldököm táját, hét babot dobok a hátam mögé, s elmondom, hogy «ifriszkum, czifriszkum, czingere bingi!» hát egyszerre olyan szép barna -337- czigány leány lesz belőlem, hogy még az éjszakát is fényesebbnek látod tőle, mint a fényes reggelt.

– Hahaha! No hát eredj; hámlítsd le azt a vén bőrödet. Változz át tündérré.

Czinka Panna kapta a hegedűjét s addig is, míg kiment a teremből, végig hangzott a folyosón a czifrája a nótának.

Ocskay ott maradt és ivott. Most már szürcsölve itta a bort, elébb felszíva a hevítő zamatját.

A zsibbasztó egyedüllétben elővették a hallucinátiók, a mik a gyilkos és öngyilkos agyát szokták meglepni: azok a felforralt vér lávájából előzajló csábitó képek, a miknek neve: eleven álom.

Milyen jó lett volna, ha egyszerre megriadt volna az ablaka alatt az a tárogató: «lóra magyar!» s szét rebbentette volna mennybéli szavával ezeket a pokolban született csábító rémalakokat.

A tárogató azonban egyre messzebbről hangzott, egyre szomorúbb elhaló tutulással. Hanem a helyett megszólalt ismét a hegedű a terem ajtajában, rákezdve a nótát, kisérve a dallal.

Ocskaynak úgy rémlett, mintha a hegedű húrja reszketne, a hogy Czinka Panna kezében nem szokott, s az a hang, a mely énekel, lágyabb, csengőbb, melegebb volna, mint az övé. – Vagy mind csak a káprázat okozza azt?

A danoló, hegedülő alak a hosszú terem homályából csak meg-megakadó léptekkel közeledett feléje. Karcsu, súgár alak volt, a czigánynők lompos viseletében, a mi úgy van rájok hajigálva, de a hol deli alakot fed, szoborrá -338- alakítja azt át; – a szennyes, gyűrődött patyolating odatapadt délczeg idomához, felkapcsolva laza ránczaival, egy sor kláris gyöngygyel a nyakába: félválláról az is le volt csúszva, domború csipőjéről a széles piros szegélyű kopott zöld selyem viganó omlott alá, féloldalt felcsiptetve a lecsüngő bőr-övvel, hogy térden alul érő fersing kilátszott alóla. Az is ki volt szakadva, hogy a meztelen térd kivillogott rajta, hanem azért a szegélye szélesen kihímezve aranynyal, ezüsttel, szines virágokkal. Járása-kelése csupa párduczmozgás, oly ideges, oly izgékony.

Hát még a mint közelebb jön a vérlángban lobogó gyertyához, s az arczába látni. Mindenszent el ne hagyj! Ez a Lilith maga! Az első embert elcsábító «nefitimlány». Barnapiros orczáján dévaj mosoly ragyog, örökössé téve a csábító szerelem-gödröcskéket, míg kaczér szemérmetességgel lesütött szempillái nem hagyják kitalálni a szemei szinét, fölöttük a sürű két fekete szemöld, majd összeér elől. Korallpiros ajkai hegyesre csucsorodva; füléből nagy ezüst függők csüngnek alá, a mik, ha fején egyet lendit, csilingelnek; borzas szénfekete haja kiszabadult a piros török-kendő alól, a minek azt össze kellene tartani, s a rendetlen tincsek a homlokát árnyékozzák be. Hanem ha egyszer-egyszer megvillannak ezek a szemek, egy villámlobbanásra, fehérükkel felfelé fordulva, ha meghasad a piros ajkpár s kivillan a két gyöngyfogsor: olyankor azt mondja az egész tekintet: «enyim vagy már: megfogtalak!»

– «Deliancsa!» szólt Ocskay, odavonva a tüneményt az ölébe. Hát te honnan kerültél ide? Hol termettél?

A czigány leány Ocskay térdén ülve, álla alá vette a hegedűjét, s elkezdett hegedülni, énekelni: -339-

– Hahahaaaj. Kaczagott fel Deliancsa, megvakarva öt körmével borzas haját fejebúbján s meg új nótát kezdett erre a kérdésre.

(A nóta ugyan barna szeretőről szól, de a czigány leány ránézett Ocskayra s szőkére fordította a dalát.)

S azzal egész dévaj pajkossággal lehúzta az ujjáról az ezüst-gyűrűjét s felerőltette az Ocskay kis ujjára, s hirtelen lerántotta annak az ujjáról a karikagyűrűjét s azt meg a maga hüvelykujjára szorította fel.

Ocskaynak eszébe jutott, hogy az a karikagyűrű az ő jegygyűrűje; de aztán csak azt gondolta magában, hogy majd vissza lehet azt megint cserélni. A helyett máshová czélzott a szavával.

– No, no, Deliancsa. Majd az urad megver, ha más gyűrűjét látja az ujjadon. -340-

– Hogyne ismerném? A czigány asszonyok jó bort isznak, a míg szépek. De kelmed nem szereti a szépet, mert el sem koppantja a gyertyája hamvát.

Deliancsa arra a két ujja megnyálazott hegyével elvette a gyertya hamvát, a mitől annak a kanócza csak jobban serczegett.

Most már aztán Ocskay maga is belejött a danolásba, rákezdé szép férfihangjával:

Ocskay nem birt a dühös jó kedvével, felugrott az asztal mellől, Deliancsát a térdéről a félkarjára kapta fel, s tánczolni kezdett, csak úgy rugdalta a padlót.

Mert hát innen is, túl is, fölfelé is, lefelé is mindig «eb ura a fakó!»

A hős dalia rakta a tánczot, csak úgy pengett a sarkantyu, a czigány leány meg ott a vállán ülve, húzta a láb alá való nótát. Azt a nótát, a mi Ocskaynak legkedvesebb volt. Nem is állhatja azt meg a magyar ember, hogy mikor azt a nótát húzzák, közbe ne énekelje a versét, s össze ne verje a bokáját. Össze is való az a három a táncz, a nóta, meg a verse.

De hát ki ne adná meg azt a csókot? Mikor van belőle elég. Le se kell érte hajolni, úgy lehet szedni a fájáról.

Ocskay úgy találta, hogy mikor a czigány leányt megcsókolja, koromszagú lesz utána a szája; az ajkáról kapott csók pedig ragad a zsírtól. Persze a czigány leány nem szokott mosdani.

– Kemenczében hálok, galambom. De válogatós a szájad! S rákezdé a nótát hegedűszó nélkül: -342-

– A czigányfajta én vagyok. Három szeretőd van: tudom. Add ide a kezedet, hadd ropogtatom meg az ujjadat. Ugy-e, hogy igazat mondtam? három ujjad roppant. Három szeretőd van. A barna az otthon van, de hát a szőke hol jár vajjon? Mikor láttad, mikor ölelgetted?

Az utolsó gyertya is csonkig égett már, az olvadt faggyuból csak úgy lobogott fel kápráztató fénynyel a félredőlt kanócz.

– Hát azt hiszed, hogy én nem tudnék olyan szép lenni, mint a másik, akármelyik a kettőből?

– Hát azt hiszed, hogy ha kimennék a kútra, megmosdanám friss vízben, nem lennék olyan szép, mint a milyen az volt? Tudod, az a szebbik. No, megteszem érted. Egy sátoros-ünnepen a czigány leány is megmosdik. A kedvedért megteszem hát. Ereszsz, hadd mosdjam meg. Mire visszajövök, olyan leszek, mint a tündér. A számnak is olyan illata lesz, mint a nárdus: nem lesz hagymaszagu. Addig nesze ez a kutyaharap-csók.

S dévaj kedvében megharapta a férfi orczáját, hogy meglátszott rajta a foga helye.

A nótának andalító szép dallama egész a dobogó szívig hizelgi be magát. Az utolsó accordban minden ki van fejezve, a mi vágy, gyönyör és epedés.

Mikor így magára lett, ismét érezte a kimagyarázhatatlan borzadályt végtől-végig egész testén, a minek nem lehet okát adni. A mámor ködében tapogatózott minden eszmélete. Úgy rémlett előtte, mintha ő ezt a leányt már egyszer látta volna. Hol? Mikor? Talán érezte is ugyanazt a ruganyos termetet, azt a pihegő keblet ölelő karjában. Azt a csókot! Azt a forrót, – a találkozásnál, – meg azt a kutyaharap-csókot – a búcsúvételnél. Ki volt az, a ki ezt így szokta adni? Mint annak a tartóba égett gyertyának a lángja, hol fellobban, hol elcsappan, épen olyan volt az eszének a világa is. Kinek híják «azt?» Ha valaki megsúgná neki a nevét, mindjárt megtudná. Hanem az szőke volt, ez meg fekete. De hát nem történt-e meg egyszer, hogy egy nő, egy tűndér a dióbarna haját addig mosta, a míg aranyszőke lett belőle? Hol történt ez? «Szép állat a hattyu, magát megmossa!» Vajjon, ha visszatér, csakugyan «fehér lesz-e, mint a hattyu.» S akkor a neve is majd eszébe jut. Vagy marad csak Deliancsa. «Piros leszek, mint a rózsa, rám illik a babám csókja».

De soká jön vissza. De sokáig mosdik! «Hét bőre van a czigány asszonynak!» azt mondja a nóta.

Ezalatt ráért hallgatni, hogy felelgetnek egymásnak a csendes éjszakában a tárogatók: az egyik a temetvényi -344- hegyről, a másik a báni dombról, a harmadik a Nyitra partról, a negyedik, az ötödik innen-onnan a rónákról. Kinn az utczán nincsen más nesz, mint két alvó férfi hortyogása, a kik ott «húzzák a bőrt a fagyon» duettben. Ezek bizonyosan a strázsára állított kurucz hajduk.

– De soká mosdasz Deliancsa! Lemoshattál már azóta hat bőrt is magadról, a hetedikben olyan fehér lehetsz, mint «Ozmonda!»

– Visszacseréllek most! Most te légy az angyal! Pokol tüze emészszen el minden hűséget! Siessünk megveszni elveszni. Az a jó!

A hegedü ott künn a tornáczban ujra elkezdett czinczogni, hozzá hangzott a nóta is. Jön már vissza.

Ocskay Lászlónak nem volt tűrelme várni. Eléje sietett, maga nyitotta fel előtte az ajtót.

S akkor aztán ott látta maga előtt a szélesre nyitott vigyorgó szájával a Czinka Pannát.

– Az ám, Czinka Panna. Látod, bolond, minek küldtél ki, hogy mosdjam meg még egyszer a kútnál? a másodszori mosdástól megint visszaváltoztam ilyen csúffá.

– Hol bizony? Elrepült. Megkente a talyigakereket sárkányhájjal, ráült, elvitte a Szentgellérre. Máskor ha szép leány van a körmöd között, ne mondd neki, eredj, mosd le elébb a kormot a pofádról. Nem kell a szép leányt vízbe tenni, mert elolvad.

Ocskay dühös volt. Felkapta a félkarjánál fogva a Czinka Pannát a levegőbe, mint egy nyulat. -345-

– Jaj! Megmondom. Csak ereszsz el. Tégy le a földre. No hát no. Ne légy hát olyan haragos! Ej, hogy szikrázik a szemed. Ha tapló volnék, meggyujtana. Hát igazán szeretnéd, ha még egyszer visszaváltoznám Deliancsává?

– Nekem visszahozd azt az átkozott tündért. Vagy te lakolsz meg érte! Én ma kiakarok rúgni! Pörbe szálltam az egész világgal, nem tartok meg semmi hitet! Keresztül akarok törni mind a tíz parancsolaton. Bálványimádó is leszek! Nekem aztán mindegy: akár tündér képében jön a «czifra asszony», akár az ördögök nagyanyja formájában.

A Czinka Panna, ügyesen, mint az evetke, síklott ki Ocskay László keze közül, félreszökve előle az asztal mögé, Ocskay utána kapott, azzal elvesztve az egyensúlyt, végig esett az iszamlós padlón s ott maradt eszméletlenül elterülve.

Ott volt ismét a Deliancsa. Ölelte, csókolta. Az ölelés meg akarta fojtani, a csók meg akarta égetni. Láng jött ki a szeméből, a mitől tűzbe borult az egész világ: erdők, hegyek, városok, mind égtek, a föld maga is izzó volt s le lehetett a repedésein a mélyébe látni, s ebben a pokolégésben össze volt keverve az őrjöngő fájdalom az eszeveszett gyönyörrel. Kéj, a mi kínoz, extasisa a fájdalomnak, mely a semmivélétel kéjérzetében végződik. Azon a harapócsókon keresztül kiszívják a vérét, a lelkét. «Tudod már most, hogy ki vagyok? Én vagyok a tündelevény, kivel dajkád ijesztgetett: alugyál szépen, mert itt jön a tündelevény (vampyr), ha a nyakadat megtalálja, mind kiszívja a véredet. Nézz oda a zöld mezőre. Hatezer társad fekszik már ott. Azoknak mind én szívtam ki a vérüket. Én magam, a tündelevény. A te véred is az enyim lesz. Enyim az utolsó cseppig! Még sem ismersz? Én vagyok a hadrontó walkyr, a Hildr, a ki a kardokat kiveri -346- a hősök kezéből. Én vagyok a hadmegállító Rúna, a ki azt mondja: «vissza Attila!» Én vagyok a czigány leány, Deliancsa: a ki elhozta a fejedelem táborából a hírt a bánhoz, hogy a kurucz sereg kétfelé van osztva, a fővezér összeveszett a fejedelemmel; a leggyöngébb hadcsapatok szélről állnak, rendetlenül, össze-vissza keveredve. Most van itt a jó alkalom, egy merész csapással szétverni az egész tábort. Én tettem ezt. Ismersz-e már? Kitalálod a nevemet? Húh be fázol, hűh be reszketsz. Ha rád fúvok, még kővé fagysz. Előbb égtél, most meg dermedsz. Ugy-e sajnálod a gyűrűt, a mit kicseréltél velem? Félsz, hogy a czigányleány elviszi magával, s elviszi a lelkedet is, s nem adja vissza sem a gyűrűt, sem a lelket. Hogy kaczaglak, hogyan játszom veled! Iszonyúan gyűlölnélek, ha még iszonyúbban nem szeretnélek. No ne rettegj. Ne fagyj kővé félelmedben. Ha megvirrad, pedig nyár van, hamar virrad; tündelevény fut a fény elől; visszaadom a gyűrűdet, de egy szál hajammal körűltekergetem. Azzal az egy szál hajjal hozzám maradsz kötve.

Késő dél volt, mikor Ocskay László mély mámorálmából életre tért vissza. Olyan álom volt az, mint a tetszhalál.

Felébredte után még sokáig révedeztek előtte a tüneményes álomkáprázatok. A feje nehéz volt s a szivét egy világ súlya nyomta. Egy összedőlt világé. Érzé, hogy már maga is ott fekszik e romokon, hozzájuk tapadva.

A mi kábító álmából leginkább kísérté, az az elcserélt gyűrű volt. A kezére pillantott. Ott volt biz az a régi gyűrű; a hitvesi hűség, az állhatatosság, a férfijellem symbolicus végtelen karikája most is a «nevetlen» ujján. Talán az egész Deliancsa képe, alakja, szavai, csókjai, egész jelenése nem is volt más, mint az indulat és mámor képzelt korcsszülötte? -347-

… Hanem a mint azt a gyűrűt elfordította az ujján, az alsó részére feltekerve ott talált egy szál női hajat.

Czinka Pannát azonban ettől a naptól fogva sohasem látta többet. Sem ő, sem más. Az úgy el tudott mulni az ismerős emberek közül, mintha csakugyan értene a dauzsláshoz: egy kenőcscsel meg hét babszemmel úgy átváltozni más emberré, hogy senki rá ne ismerjen többet.

Lábjegyzetek.

1) Ez volt az a ritka emlékpénz, tallérnyi nagyyágú, a melyiknek az egyik oldalán magas domborműben Rákóczy Ferencz daliás mellképe látható, a másikon egy égő oltár (a honszerelem oltára), melyen a tüzet egy magyar hős alakja gyujtja meg, s melyre virágaikat hintik a három vallás nemtői. A bécsiek később egy ellenmedaillonnal válaszoltak erre, melynek egyik oldalán amaz ismeretes allongeparókás fő volt verve, a másikon ugyanazon oltár, de mellette egy pánczélos dragonyos, a ki az oltártüzet eloltja, s a három vallás nemtőit kergeti háromfelé. Mind a kettő látható a budapesti Nemzeti Muzeumban.

M. J.

2) Ez a kifejezés abban az időben általános volt. II. Ferdinánd szava volt ez, «ich will euch schon katholisch machen» s innen maradt ez fenn példabeszédül Ausztriában úgy, mint Magyarországon: egyértelmű minden megsértéssel, elszeretéssel, balesettel; úgy, hogy még a levesbe esett légynek a casusával is ezt tették.

3) Igy hítták a legelső fagylaltot ez időben.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

63	dich!…«	dich!…»
66	régi hadviselesnél	régi hadviselésnél
122	fityegőjét virítaní	fityegőjét virítani
183	egymással váltotttunk	egymással váltottunk
183	egymással kicséréltünk	egymással kicseréltünk
207	tudtat ezt	tudtad ezt
240	lánczodat ís	lánczodat is
298	»Meg ne	«Meg ne
305	En azt képzelem	Én azt képzelem