*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62596 ***
ROMÁN
NÉPDALOK és BALLADÁK
Forditotta
MOLDOVÁN
GERGELY.
KOLOZSVÁRTT.
NYOMATOTT K. PAPP
MIKLÓSNÁL.
1872.
Méltóságos
TISZA LÁSZLÓ
urnak
hazafias tisztelettel ajánlja
a fordító.
Méltóságos uram!
A román népköltészet nehány gyöngyszemét ültettem át a magyar
irodalomba, azon élénk és tiszta rokonszenvből, melylyel a magyar
irodalom iránt viseltetem.
E kis, szerény munkát Méltóságodnak ajánlom, ki a román nemzet
iránt minden időben és minden téren jóindulattal, őszinte
barátsággal viseltetett.
A magyar és román napi sajtó érdemem feletti méltánylattal
fogadta e müvemet, melyet én csupán jóakaratu buzditásnak
tekintek.
Fogadja Méltóságod is annyi
jóakarattal, mint a mennyi tisztelettel nyujtom e kötetet,
Részemről szivemből örvendek, ha szolgálatot tehettem vele a román
és magyar irodalomnak. Ez bőségesen megjutalmazza
fáradozásomat!
Fogadja Méltóságod őszinte tiszteletem nyilvánitását.
Kolozsvártt, 1872. augusztus 1.
kész hive
Moldován Gergely.
NÉPBALLADÁK.
-1-
Erdélyi Anna.
Barna kövü oszlop
alól
Igy kiált Erdélyi
Anna:
– Végy el engem, végy el
szentem! –
– Nem veszlek én el
tégedet,
Mig a te kis
testvéredet,
A kis hős, bár még
fiatal.
Meg nem ölöd méreg
által,
Viselete s minden
szava
Kitünőbb, mint az enyém ma.
–
– Megmérgezném, de hát mivel?
–
– Egy szentséges
vasárnapon,
Ha a pap templomban
vagyon,
Menj házatok kis
kertjébe,
Ott egy csohány kis
bokrában
Lelsz egy kigyót, csúfat
élve.
A pikkelye arany
szinü,
Tajték foly a csúf
szájából,
Méreg csepeg a
farkából…
Végy egy pohárt s támaszd
hozzá,
És a mérget fogd fel
benne,
Testvéredet öld meg
vele.
Kaszálóból haza, ha
jön,
Add: ígyék hogy
erősbüljön,
Hogy ha, jön a
forgatásból:
Add, hogy igyék
szomjuságból.
-2- S a mint haza
megérkezett,
Anna ép ugy
cselekedett.
– Igyál, igyál öcsém,
lelkem!
Piros bor ez, szép
Brassóból
A te kedves
barátodtól.
Ajakához nem is
tette,
S már a méreg meggyult
benne.
Másodszor is kiált
Anna:
– Végy el engem, végy el
szentem! –
A mint mondád, ugy van
minden.
– Bizony lelkem, el nem
veszlek,
Mert ha reám
megharagszol,
Ezt teszed majd, hehj,
tudom jól.
-3-
A galaczi vásár.
Tegnap kedd volt, – ma van
szerda…
Csütörtökön, a szép
napon,
Hires vásár van
Galaczon.
… Mosolyg az asszony
kilépve,
Ha bejön, köny ül
szemébe.
– Mi dolog az hites
társam,
Mondd csak, mért mégysz ki
nevetve,
S ha bejösz, köny ül
szemedbe?…
– Tegnap kedd volt, – ma
van szerda…
Csütörtökön, e szép
napon,
Hires vásár van
Galaczon.
Mindenki hajt ökröt,
juhot;
Az én dolgom csak nem
halad…
Csak nekem nincs a mit
hajtsak.
– Ne vedd számba, kedves
férjem,
Felöltözöm én is
szépen:
Alól, mint az urnők
szoktak,
S arczom olyan ékes
lészen,
Mint a nap a magas
égen!
A szép asszonyt fogva
kézen,
Indulásra voltak
készen,
… Összejárták a nagy
vásárt,
Mindenkinek helyét,
sátrát,
S leültek a sátrak
végén,
Vizet ittak,
megpihenvén.
-4-
Jön egy czigány, mint a
holló,
– Eladod tán ezt a szép
nőt?
– Nem tarthatom, – eladom
őt…
De nem azért, mert rest,
tunya,
S férje mellett magát
unja;
Hanem anyám faggat
engem,
Oly szegény nőt, hogy
vehettem!
– Hogy adod el? mi az ára?
–
– Száz öt lé, meg annyi
apró,
Egy kendőbe
leszámlálva,
Annyi rézpénzt
hozzátéve:
Azt hiszem, hogy nem lesz
drága…
… Köpenyét a földre
tárta,
És a készpénzt
leszámlálta.
– Vén czigány! mit adsz
pénzt érttem?
Nem élnél te soha
vélem…
Vitte tovább a szép
asszonyt:
Összejárták a nagy
vásárt,
Mindenkinek helyét, sátrát,
–
S leültek a sátrak
végén,
Vizet ittak,
megpihenvén.
S ime jött egy deli
hadfi,
– Eladod tán ezt a szép
nőt?
– Nem tarthatom, – eladom
őt…
De nem azért, mert rest,
tunya,
S férje mellett magát
unja,
Hanem anyám faggat
engem.
Oly szegény nőt, hogy
vehettem? –
– Hogy adod el, mi az
ára?
– Száz öt lé, meg annyi
apró,
-5- Egy kendőbe
leszámlálva,
Annyi rézpénzt
hozzátéve.
Azt hiszem, hogy nem lesz
drága!
… Köpenyét a földre
tárta
És a készpénzt
leszámlálta.
A szép asszonyt kézen
fogta,
S beültek egy
fogadóba.
Három napig ettek,
ittak,
De egymásról mit se
tudtak:
Ki micsoda, hová való?
–
És a hadfi igy
beszéle:
– Eszünk, iszunk három
napja,
De közülünk egy sem
tudja:
Ki, micsoda, hová
való?
– Nevem Anna, – a „bán“
lánya,
Hátszeg-vidék
királyának
Oldalágon
unokája.
És a hadfi igy
beszéle:
– Fia vagyok én a
„bán“-nak,
Nevem János,
unokája
Hátszeg-vidék
királyának…
S im, megtudták, hogy
testvérek…
S kézenfogva a szép
asszonyt,
Visszavitte őt
férjének…
– Itt van hölgyed, sógor
lelkem.
Ne árulgasd, – kimélj
engem;
Hogy ha ujra elfogy
pénzed,
Tele töltöm én
erszényed
– Egy csókért, a mit nőd
adott,
Ad a pap is
bocsánatot.
-6-
Toma.
Mán ablaka előtt
állva,
Beszól Toma a
szobába:
– Anna, Anna, drága
lélek,
Jöjj ki hozzám arra
kérlek.
– Nem mehetek ki a
házból,
Kemenczémben a tüz
lángol,
És a gyermek sir, a
kincsem,
Kivüle ma senkim
sincsen;
Nyikorog is a ház
ajtó
Künn az ebem; a
haragvó.
– Anna, Anna, drága
lélek
Jöjj ki hozzám arra
kérlek,
Tüzet lehet
eloltani,
A gyermeket elaltatni,
–
Ajtód sarkát kend
kenőcscsel,
A kutyádat tartsd
kenyérrel.
– Nem mehetek ki a
házból
Nem lehetek ma már távol,
–
Itt a férjem, alszik,
mellém,
Töltött puska pihen
mellén,
És két pisztoly a
lábánál
Pallos fekszik
oldalánál.
Ha mozdulok: puska
ropog,
Ha felkelek: halva
rogyok.
– Anna, Anna, drága
lélek,
-7- Jöjj ki hozzám arra
kérlek, –
Kis ideig leszünk
távol.
… És az aszszony kijött
erre,
Fel is kapta a
nyeregbe;
Mentek nem is nézve
hátra,
El is vitte messze
tájra:
Zöld erdőnek
közepébe,
Csergő patak
közelébe,
Vastag fának
árnyékába.
Itt leültek
megpihentek.
És a férfi igy
beszéle:
– Keress kincsem a
fejembe…
S puha keze babrált
fején…
Látott gerlét, a mint
várja,
Merről? honnan? jő a
párja;
Messzebb ismét, benn az
erdőn,
Látott bárányt puha
emlőn
S rigót, a mint étket
szállit,
Hogy táplálja fiókáit;
–
Látta kedves
csecsemőjét,
Szép szemében drága
könnyét,
Csendes szellő
fuvalmában,
Gyermek sirást hall
magában.
… Anna erre, a kést
vette,
És Tomának fejét
vette.
Visszaindult haza felé,
–
Megérkezett a kis
házhoz,
A kis háznak
ablakához,
S benézett a nő a
házba:
Látta férjét
vacsorálva,
-8- És anyosát rongyot
kötni,
Csecsemővel
bibelődni
És altatva drága
szóval:
– Aludj, aludj, árva
gyermek,
Lefektetni nem is
merlek,
Mert mióta anyád
nincsen,
Jó éjszakád, álmod
sincsen;
Két szép szemed, két nap
óta,
Nem volt soha
becsukódva;
Nem is szoptál édes
tejet,
Nem is fogtál puha
kezet,
Nem csókoltál édes
ajkat,
Nem volt soha
nyugodalmad,
Nem figyeltél
anya-szóra, –
Két nap óta, gyermek,
néked,
Csupa sirás volt az
élet…
Beszól a nő a
szobába;
– Feleséged, ha
megjönne,
Mit csinálnál vele
bátya?
– Meg se sütném, meg se
verném,
Rút szavakkal sem
illetném;
Meg se kérdném: merre
jártál,
Annyi időt hol
töltöttél,
Kivel voltál, mit
csináltál?
Csak az volna
kivánságom,
A mig magam
vacsorálok
Legyen gyertyám,
mécs-világom…
Bement a nő a
szobába,
Megszoptatá
csecsemőjét.
A ki sokáig volt
árva.
-9- De Mán erre mitsem
szólott,
A ládához ment, s
belőle
Vett ki puha, fejér
gyolcsot.
S betekerte a nőt
vele,
És szurokkal
csepegtette,
S meggyujtotta és
világolt,
Mig maga Mán
vacsorázott.
-10-
Miora.
A hegy oldalánál,
A menny kapujánál,
Ime összejöve,
Lefelé a
vőlgybe,
Kövér juhnyáj,
három,
Velök három
pásztor.
Az első
Moldován,
Második
Ungurán,
A harmadik
Vracsán.
A második
pásztor,
S a harmadik
pásztor,
Beszélgetnek
nagyba,
Tanácskoznak
rajta,
Ha a nap
leszálla,
Küldjék más
világra
A moldvai
pásztort,
Mert rászedte
párszor,
És szebb is a
nyája,
Kővér a báránya,
Ügyes ebe, lova,
Jól
kitanitotta!…
De a szép
Miora,
Ékes gyapja
fodra,
Három napon
innen,
Ugy jajgat
szünetlen,
Nem eszik füvet
sem.
-11- – Kis szőke
Miorám,
Drága kis
Miorám!
Három napon
innen,
Csak jajgatsz
szünetlen,
Nem szeretsz már
fűvet…
Tested beteg
volna!
Te drága Miora!
A juhnyájt hajtsd össze,
Ide a fris zöldbe, –
Mert miénk
a jó fű,
Tietek az árnyék,
–
Drága gazdám, drága,
Hivd el jó kutyádat,
Legjobbik kutyádat!
Az éj el fog
jönni.
Megakarnak ölni,
Az erdélyi pásztor,
És a másik pásztor…
– Drága, kis
báránykám!
Jövendőlöm
talán,
Hogyha meg van
irva,
Hogy tegyenek
sirba,
Mondd meg nekik
tisztán,
Temessenek ők
el,
Itt valahol közel,
A tanyán, köztetek,
Hogy veled lehessek, –
Ott a hol
a halom,
Ebemet
meghallom.
Mond meg nekik azt
is,
Tegyenek fejfámra,
Furulyát tőlgyfából,
-12-
Öröm jő hangjából;
Kis furulyát csontból,
Bánat
szól a hangból;
Bodzafa
tilinkót,
Ez nagy tüzzel sikolt,
–
Ha a szellő támad,
Közöttük elárad,
Összejő a nyájam
És véres
könnyekkel,
Megsirat majd engem;
–
De hogy én meghaltam,
Ne szóljon az ajkad,
Mondd meg nekik aztán
Hogy én
összekeltem,
Hogy én
megesküdtem,
Egy szép
királynéval,
Világ-menyasszonynyal.
Népes
esküvőmnél
Csillag hult az
égről.
A fényes nap s a
hold,
Zöld koronát
tartott;
Fenyők a
vőfélyek,
Nyirfák a
vendégek;
Papok a
havasok,
Éneklők,
szárnyasok;
Repdeső
madárkák,
S csillagok a
fáklyák…
De te ha
meglátod,
Utközben
találod:
Az édes
anyámat,
Szivében mély bánat
–,
És szemében könynyel,
-13- Járva
szerte-széjjel,
Mindenkit
megkérdve,
És ekép
beszélve:
– Vajjon ki
ismerte,
Vajjon ki járt
véle,
A karcsu
pásztorral?
Olyan az ő
képe,
Mint a jó tej
fénye,
És ajkán a
bajsza,
A buza kalásza;
És hajának fodra,
A
hollónak tolla;
Égető két
szeme,
A mezőnek szedre;
Te kedves Miora,
Könyörülj meg rajta;
Mond meg
neki tisztán,
Hogy én
megesküdtem,
Hogy
összekeltem,
Egy gyönyörü
vőlgyben,
Szép
király-leánynyal.
S ha te
megtalálod,
Ne mond meg
anyámnak,
Hogy az
esküvömnél,
Csillag hult az
égről,
S fenyők a
vőfélyek,
Nyirfák a
vendégek,
Papok a
havasok,
Éneklők,
szárnyasok,
S hogy a kis
madárkák
A fáklyákat
tarták!
-14-
A hegedüs.
Korán reggel,
félhomályba’,
Midőn vész az éj
homálya.
Hegyek között az
ösvényen,
Ki fut s vajjon hova
mégyen?
Ifju asszony, – ölbe
zárva,
Egy kis fiu, egy kis
árva.
Felérve a
hegytetőre
Énekelvén megy
előre;
De a gyermek, a kis
árva,
– Angyal szelid az orczája
–
Meg nem szünik egyre
sirni,
Kérdést intéz az
anyához,
Miért kezdesz
énekelni?
– Vagy nem látod tova,
tova,
Fenyőfáktól
körülfonva,
Ott a tolvaj-banda
fészke,
Ama dombos, tágas
vőlgybe’.
Félek anyám, félek
nagyon,
Nem ölnek meg minket
vajjon?
Nem érez a
tolvaj-banda,
Szállna rá a Szüz haragja.
Nem
figyelnek a kérdőre,
Énekelve tart
előre,
Itt van már a rablók
háza,
A menyköve esnék
rája.
-15- Felénk ki jő mind
előre?
Az a rablók
vezetője.
Ifju asszony kaczag,
nevet,
Leteszi a kis
gyereket,
Lehelyezi puha
földre;
Ő meg elvész az
erdőbe.
A kis gyermek, a kis
árva,
Ugy zokogott
egymagába,
Hogy az erdő felelt rája –
–
De kik jőnek amott
szembe,
A tündérek fényes
serge!
Fehér lepel által
födve,
Arany hajjal
tündökölve,
Drága gyöngyből
koronával,
Az ég annyi
csillagával!
Ő lesz az, az erdő anyja
S
tündérserge, mely nem hagyja.
A kis
árvát felölelte,
Felhő által
körülvette.
Arany felhő lágy
ölében,
Eltüntek a zőld erdőben –
–
Erdő mélyben, a hegy
alatt,
Hol a futó csermely
fakad,
Ott él a kis szegény
árva,
Három tündér vigyáz
rája.
Három tündér kedves,
szépek,
-16- Virágai a
mezőnek,
Egyik mesét mond a
távol
Eső csillag- s
holdvilágról;
Futó patak
morajáról;
Kelő hajnal szép
pirjáról.
És a másik fütyöl,
mintha
Esti szellő lágyan
sugna.
A harmadik
kényezteti,
Dalok között
lefekteti.
… Öröm között, jólét
között,
A kis gyermek már nagyra
nőtt.
Hozott anyja uj
nyirettyüt,
Diófából szép
hegedüt,
Arany hurok rajt’
feszitve,
Arany hajból
kikészitve.
Egyik hur a bánat
hurja,
A másik a szomort
fujja.
És az egyik a
gyönyöré,
A negyedik az
örömé.
A szép ifju figyel
rája,
– Beteljesült lelke
vágya,
Igy tanitja őt a
tündér:
– Hangja édes, sokat felér.
–
– Ez a hur a bánat
hurja,
Ujjad nagyon ne is
nyomja,
Fájdalomtól el is
szakad,
A ki hallja meg nem
marad.
Ez a hur már ad ki
szomort,
Könyt fakaszt, ha éri
vonód;
Harmadik a gyönyör
hangja,
A mátkások dalát
dallja;
Szerelmet önt ifju
szivbe,
-17- Fris erőt a vénült
érbe;
Ettől a meghalt
feltámad,
Ebből öröm hangja árad –
–
És az ifju figyel
erre,
A hegedüt
kézbevette,
A nyirettyüt végig
futja,
Rezg az eszköz minden hurja,
–
Néha roszul, majd meg
jobban,
A sziv néha
fel-feldobban,
Míg végtére a dal
árja,
A közbámulatnak
tárgya,
A tündért is csóda szállja. –
–
Nemsokára a szép
ifju,
Hegedüvel utnak indul,
–
Játszik falun, a
vásárban,
Tapsolnak is,
tizen-százan;
Szép dalát a ki csak
hallja,
Elmerengve bámul
rajta.
– Koborolva
ide-oda,
Véletlenül bejutott
a
Rablók közé a
csárdába,
A mennyköve esnék rája –
–
– Hé, hegedüs! mi a
neved?
Elfelejtém a
nevedet,
Huzz rá, mit is bámulsz
rajtam!
A nyakadat
kifacsarjam?
-18- S hegedült is, a mint
mondák,
Csak ne üssék, csak ne
bántsák;
A kebleket öröm
szállja;
Tánczra kelnek, ki-ki
járja.
… Ime mást hurt érint
ujja,
Elnémulnak, a mint
fujja,
A hur, a mint ki-ki
hallgat,
Sziv repesztőn rezeg,
jajgat,
Mint egy megtört sziv
fohásza,
Setét, rémes
éjszakába.
Asztal köré
csoportulnak,
Nincs keletje már a
bornak,
Nem is töltik a
kupákat,
Kebelöket szállja
bánat…
S jaj a szegény
csaplárosné,
Minden dolgát elfelejté,
–
Olyan szomoru az ének,
Még szomorubb lágy szivének.
– Szép hegedüs, oh, megállj csak!
Addj helyet egy árva szónak!
Arra kérlek szépen téged,
Dalold el a gyermekséged – –
Kézbeveszi a
hegedűt,
Megkeni rá a
nyirettyüt,
Igazít a bánat
hurján,
Imigy kezdi drága
hangján:
– Korán reggel,
félhomályba’,
Midőn vész az éj
homálya,
Hegyek között az
ösvényen,
-19- Ki fut s vajjon hová
mégyen?
Ifju asszony, – ölbe
zárva,
Egy kis fiu, egy kis
árva.
Felérve a hegytetőre –
–
Áll az asszony megnémulva,
–
Élettelen földre
hulla,
És ez asszony, névleg
Anna,
A hegedüs édes
anyja.
-20-
Szegény Jankó.
Hegy alján a juhász
legény,
Elaludott mélyen
szegény,
S a juhnyáj a sötét
éjjel
Barangolt is
szerte-széjjel…
Pásztor nélkül
csavarogva,
Bement volt már a
tilosba.
– Befogták a juhász legényt,
–
Bekisérték lánczon szegényt,
–
A juhnyáját
behajtották
Semmi áron ki nem
adták.
– Jött az apa, jött az
anya,
Tüszöjükben hozva
bankót,
Könyörögtek, térdre
hullva,
… Adnák ki már szegény
Jankót. –
A bankóért a jó
birák,
Szegény Jankót ki nem
adják.
– És jövének a
fivérek,
Tüszöjükben aranyt
hozva,
Szavuk olyan, mint az
ének,
Minden szép szó
összehordva,
… De aranyért a jó
birák,
Szegény Jankót ki nem
adják!
– Felöltözött a
mátkája,
Vett szép szoknyát
derekára,
Piros csizmát a
lábára,
-21- Szép nyaka a gyöngytől
fénylett,
Már messziről hajtott
térdet,
És kezeit
összecsukta,
Szép szeméből a köny
hulla:
– Törvénylátó, drága
urak!
Váltságdijba miket
hozzak?…
Eresszétek már ki
Jankót;
Ha bűne volt meg is
lakolt
Drága gyöngyét földre
dobta,
Szép szoknyája már
kioldva…
Erre aztán a jó
birák,
Szegény Jankót ki is
adták!
* * *
– Végy el Jankó
feleségül,
A börtönből
megmentélek,
Értted halok, érted
élek…
– Nem veszlek el
feleségül,
Mert megcsaltál már mint
mátka,
Félek rám száll az ég
átka!
-22-
Gruia.
… Az országot
tüzzel-vassal
Három izben
összedulta,
Novák vitéz fia
Gruia!
– Gruia, Gruia, édes
fiam,
Hadd az italt, hadd az
álmot,
Rajtad ezek vernek lánczot,
–
Kerüld el a
korcsomákat.
Felejtsd el a sok
babákat.
Annak a ki
nappal-éjjel,
Tivornyázik
szerte-széjjel,
És az üdvöt borban,
lányban
Keresi csak és találja
–
Üres lesz a
tarisznyája…
Add sisakod két
ökörér’,
A pallosod még kettőt
ér…
Gruia, Gruia, édes
fiam!
Ugyan mond meg mi lelt
téged?
A nősűlés vágya
éget?
– A nősülés nem bánt
engem,
Belgrád felé szállna
lelkem!
– Gruia, Gruia, édes
fiam,
Járj a merre neked
tetszik,
Tégy azt, a mit akarsz,
tetszik,
Csak kerüld a
korcsomákat.
-23- Bort ne igyál, lányt
ne szeress,
Bortól, lánytól rettegj,
reszkess…
Ne lépj Belgrád
városába,
Belgrád vára szép a
szemnek,
Van sok pénze,
katonája.
Felült Gruia a
lovára,
Előtte állt Belgrád
vára;
Nem figyelt az
atya-szóra,
Bement, betért
vacsorára
A királyi
fogadóba.
– Korcsmárosné, ha nem
bánod
Bort előmbe, drága
lélek,
Megfizetem hogyha
élek.
… Meg is ivott három
vedret,
Három után kért még hetvent,
–
Elprédált már három
hordót.
Fizetésre nem is
gondolt.
A csaplárné ölt
azonnal
Piros czizmát a
lábára,
Fehér szoknyát
derekára,
El is indult, elment
nyomba,
Elérte a király
házát
Nem telt bele tán egy
óra.
– Korcsmárosné,
virágszálom,
A mióta szolgálsz
engem,
Három éve lesz a
nyáron;
És te mégis soha,
soha,
Nem is gondolsz az
adóra!
– Oh, felséges nagy
királyom!
Haragodat immár
látom;
-24- Nem fizetni adót
jöttem…
A tegnap igy este
tájba
Beszállott volt egy
erdélyi,
A királyi korcsomába.
–
S ezt mondotta első
szóra:
– „Korcsmárosné, ha nem
bánod;
Bort elömbe drága
lélek,
Megfizetem, hogyha élek.“
–
Meg is ivott három
vedret,
Három után kért még
hetvent;
Elprédált már három
hordót,
Fizetésre nem is gondolt.
–
– Korcsmárosné,
virágszálom,
Hü vagy hozzám immár
látom!
Hanem az, ki este
tájba,
Beült az én
korcsomámba,
Nem más mint a vitéz
Gruia,
Ez országot tüzzel,
vassal,
Három izben
összedulta…
Hanem étesd, itasd
ingyen,
Szép szemedbe, hadd
tekintsen.
Gruia magát le is
itta.
Ezt a török meg is tudta,
–
Megfogták és
megkötötték,
Uj szijuval, uj
kötéllel;
Hét sing vassal és egy
féllel,
Térdig vasra, lánczra
verték…
El is vitték onnan
nyomba,
Oda, hol a török
császár
A rabokat tartni szokta.
–
S mint felébredt este
tájba’,
-25- Magát térdig vasba
látta.
… Betelt Isten
akaratja…
Messzetájról repült
rája
Holló madár
fiókája.
– Holló madár
fiókája!
Orrod hamar de
megérzi,
Hogy van veszni való
férfi…
Ide jöttél sebes
szárnyon,
Tüskén, bokron vizen,
árkon, –
Tán husomat, hogy
megedd,
Tán véremet, hogy
megidd,
S életemet hogy
elvídd!?
– Gruia, Gruia, Novák
fia,
Sem megenni lágy
husodat,
Sem meginni szép
véredet,
Sem elvinni
életedet,
Jöttem ide sebes
szárnyon
Tüskén, bokron, vizen,
árkon, –
Atyád küldött engem,
mintha
Balsorsodat tudta volna.
–
– Holló madár fiókája,
Azt izenem jó atyámnak,
Fia vagyok a halálnak;
Hanem
mégis arra kérem,
Öltözzék fel,
dusan, szépen,
Kapja fel a
buzogányát,
Nyergelje meg azt a
sárga
Ifjukori
paripáját.
… Betelt Isten akaratja,
–
Holló madár sebes
szárnyon
Repűl, repül messze
tájon.
-26- Novák ezen gonosz
hirre,
Dusan szépen
felöltözve,
Felkapta nagy
buzogányát,
Felnyergelte azt a
sárga
Ifjukori paripáját;
–
Meg sem állott
Belgrád-várig
A királyi
korcsomáig.
S a mint Novák közel
jára,
Lova nyeritő
hangjára
Gruia tisztult a sok
láncztól.
– Gruia, Gruia, édes
fiam,
A két oldal-szárnyat
törjed
Hadd számomra a
középet.
– – S fordult Novák dühvel
jobbra;
Hullt a török mint a
gomba,
Fordult balra s egy
csapása,
Száz töröknek sirját
ássa!
– Vágjunk, fiam, a mit
vágunk,
Hadjunk egyet
hirmondónak.
S nézzünk széjjel, hol a
lányunk,
Ilonádat vigyük
haza,
Mert szeretőd, s szeret
téged,
Legyen is a
feleséged.
-27-
Az árgesi zárda.
I.
Az Arges vizén le
Amott a parton le,
Halad Negru
vajda,
Tiz követi
nyomba,
A kilencz nagy
mester,
Mind kömives
ember,
És Mánoli a fő,
Ő közöttük a fő.
A
völgyben menének,
– Örőkös emléknek,
–
És helyet választnak,
A fényes klastromnak.
És a mint haladtak,
Utközben
akadtak
Egy juhász
legényre,
Furulya
kezébe;
És a mint
meglátta,
Szól az ur
hozzája:
– Hé te fürge
juhász,
Oly ügyes
furulyás,
Az Árges vizén
le,
Juhnyájad legele;
Az Árges vizén fel,
-28-
Juhnyájad hajtád el,
Mondd csak te nem láttál,
Szerte
a mint jártál,
Egy elhagyott
falat,
Bevégzetlen
falat,
Annak a tetője,
Fűvel van benőve.
–
De uram én láttam,
A mint oda
jártam,
Egy elhagyott
falat,
Bevégzetlen
falat;
Kutyám, a mint
látta,
Futott is
hozzája,
És meg is
ugatta,
A halált
jósolva.
Az ur örült
ennek,
Ennek a
beszédnek;
S indult is
lefelé,
Ama kőfal felé,
A kilencz mesterrel,
Kömives emberrel,
És Mánoli a
fő,
Ő közöttük a fő.
– Ime az én falam,
E
helyet választom,
A zárda
helyéül,
Örökös emlékül.
Hanem ti mesterek,
Kömives emberek,
Csak fogjatok
hozzá,
Kezdjétek a
munkát.
S nekem
épitsetek,
-29- E helyt
emeljetek,
Egy oly magas
zárdát,
Hogy ne lássam
párját.
Kincset adok
nektek,
Bojárokká
teszlek.
De ha nem lesz
olyan,
Megmondom
komolyan,
Mind
befalaztatlak,
Az alapba
raklak!
II.
A sok mester
siet,
Nyujtják a
zsineget,
Megmérik a
földet,
Sánczot ásnak,
szélest.
Mindegyre
dolgoznak,
Nyulnak már a
falak,
De a mit épitnek,
A falak ledölnek;
Másodnapra ismét,
Harmadnapra
ismét, –
Negyedik nap
rája,
Dolgoznak hiába.
Bámul Negru vajda,
Méregbe jő rajta,
Szidja a sok
mestert,
Sok kőmives
embert,
S őket beakarja,
Falazni a falba.
És
a sok nagy mester,
-30- Jó kőmives
ember,
Ugy félnek
mindegyre,
Dolgoznak
remegve,
Hosszu nyári
napon,
Reggeltől
estvélig,
Dolgukban sincs
haszon!
De Mánoli rája,
Nem is megy munkába;
Lefeküdt az ágyba
S álmot lát
álmába, –
És a mint
felébredt
Kezdé a
beszédet:
– Héj ti kilencz
mester,
Mind kőmives
ember,
A mint elaludtan,
Ezeket álmodtam:
Egy
hang szólott hozzám,
Mely megmondta
tisztán,
Hogy kezünk
munkája,
Ledöl
éjszakára,
Mig
elhatározzuk,
Hogy mi
befalazzuk,
A
feleségünket,
Vagy a
növérűnket,
A ki holnap
reggel,
Legkorábban jő
el,
Hozván finom étket,
–
Férjnek vagy fivérnek.
Akarjátok tehát
Végezni e munkát,
Az isten szent
helyét,
A vajda emlékét,
–
-31- Jertek fogjunk
hozzá,
Esküdjünk meg
reá,
És ezen eskünket,
Tartsuk meg, mint szentet,
Hogy feleségünket,
Avagy nővérünket,
A ki holnap
reggel
Legkorábban jő
el,
Azt mi feláldozzuk,
A falba falazzuk.
III.
Másnap reggel
korán
Fel is ébredett
Mán,
S nyomba fel is
méne
Vessző-keritésre
És lenézett róla
A
kanyargós utra.
De kit veszen
észre?
Ki tart ott
feléje,
Az ő hites
társa,
A mező virága!
Közeledik egyre,
Hozván a kezébe’
Bort, hogy
igyék férje, –
Párolog az
étke!
A mint ő meglátta,
Szivét a kín szállta,
És ekép beszéle:
– Isten a nagy
égbe’ –
-32- Esőt küldj a
földre,
Hogy a patak
folyjon,
A viz ugy
omoljon,
Nőjjenek a
vizek,
Őtet állitsák
meg,
Állitsák meg utba’,
Hogy térhessen vissza.
Isten meghallgatta
A szép imát,
s nyomba
Felhőket hoz
össze,
Sötét lesz, mint
estve,
Az eső megeredt
És nagy eső esett,
A
patakok folytak,
A vizek
omlottak.
A viz bármint
áradt,
A nő meg nem állott,
–
Hanem csak jő egyre,
Egyre közeledve.
És
Mán a mint látta,
Köny folyt
arczára,
Térdre hullott
ujra
Ekép imádkozva:
– Hozz istenem szelet,
Hadd fujja a földet,
Hogy fenyőt
letörjen,
Tölgyfa
meggörbüljen,
Havas
leszakadjon,
Ember hogy
megálljon,
Állitsa őt
utba,
Hogy térhessen
vissza.
Isten
meghallgatta
-33- A szép imát, s
nyomba
A földre
eresztett
Kemény, hideg
szelet,
A fenyőt
letörte,
Halomra
döntötte,
A havas
leszakadt,
A nő meg nem
állott,
Hanem csak jött
egyre,
És elért a
férjhez,
Istenem
kegyelmezz…
IV.
A sok
mesterember,
Mind kőmives
ember,
Őt a mint
meglátta,
Öket öröm
szállta;
De Mánt kín
gyötörte,
Nejét
megölelte,
Ölébe
felvette,
Derekára
tette,
S feltette a
falra,
Mondá
tréfálkozva:
– Megállj édes
lelkem,
Ne félj senkitől
sem,
Az egész csak
tréfa,
Berakunk a falba.
Anna hitt a szónak,
Ajkai mosolygtak;
De Mán csak
sohajtot
-34- És hozzá is
fogott;
A fal
felrakáshoz…
Be is telt az
álom!
A fal már nőtt
egyre,
Már-már
körülvette,
Fehér lába
sarkát,
Fehér
bokacsontját;
Szegény asszony
erre
Nevetni nincs
kedve…
Hanem egyre
mondja:
– Manoli,
Manoli,
Nagymester
Manoli!
Ne tréfálkozz
férjem,
Magam nem jól
érzem!
Manoli, Manoli,
Nagymester Manoli!
A
fal szorit engem,
Már fáj is a
testem,
De Mán nem szól –
hallgat,
Csak rakja a
falat,
A fal már nő
egyre,
Emelkedik rendre,
A lába sarkáig,
A
boka-csontjáig,
Vékony
oldalcsontig,
A fehér
emlőkig…
S jaj a szegény
asszony,
Foly a köny az
arczon,
Csak ezeket
mondja:
– Manoli,
Manoli,
Nagymester
Manoli!
Szorit a fal
engem,
-35- Szorul tőle
keblem!
Gyermekemet
nyomja!
A férj sirva
fakad,
De rakja a falat,
A fal már nő egyre,
Emelkedik rendre,
Az
oldalcsontjáig,
A fehér
emlőkig,
Egész ajakáig,
Szemevilágáig!
Az
asszonyt, jaj neki!
Már nem látja
senki!
A falból ezt
mondja:
– Manoli,
Manoli,
Nagy mester
Manoli!
Szorit a fal
engem,
Meg is halok
lelkem!…
V.
Az Arges vizén
le,
Ott a szép parton
le,
Negru vajda megyen,
Hogy imát rebegjen,
Ama szép klastromba, –
Amott áll
a zárda,
Melynek nincsen
párja.
Ez a mint
ránézett,
Nagy örömet
érzett,
És imigyen
szólott:
– Ti hires
mesterek,
-36- Kőmives
emberek,
Mondjátok meg
tisztán,
Lélekre
gondolván,
Van-e
tudománytok,
Épitni
tudnátok
Egy más zárdát
nekem,
Hogy legyen
emlékem!
Fényesebbet
ennél!
Sokkal szebbet
ennél!
És a kilencz
mester,
Mind kőmives
ember,
A zárda tetején,
A zárda fedelén
Mind
egymásra nézve,
Mosolyogtak
rajta,
Igy feleltek
arra:
– Mi hires
mesterek,
Kőmives
emberek,
Nincs e földön
párunk,
Csak egyedül állunk,
–
Mi bármikor tudnánk
Épitni ily zárdát,
Ennél sokkal szebbet,
Sokkal
fényesebbet! –
Az ur figyel
erre,
Gondolkodik egyre,
S aztán parancsolta,
Hogy szedjék le nyomba,
A nagy
lajtorjákat,
A nagy
állás-fákat…
Hogy a nagy
mesterek,
Kőmives
emberek
-37- Ottan
maradjanak,
Ottan
pusztuljanak
A zárda
fedelén,
A zárda
tetején.
De a nagy
mesterek
Szárnyat
készitettek,
Könnyü a szárny
röpte,
Zsendelyből
készitve…
Kiterjesztik
gyorsan
S elrepülnek
onnan…
De a földre
esnek,
Százba megy a
testek.
És szegény
Manoli,
A mint
megpróbálta,
Hogy keljen már
szárnyra.
Ime egy hangot
hall,
Mintha szólna a fal,
–
Siró fojtott hangot,
Egy oly kedves hangot,
Mely a falból nyögve,
Ezeket
beszélte:
– Manoli,
Manoli!
Szorit a fal
engem,
Sir belé a
lelkem,
Gyermekemet
nyomja,
Életemet oltja.
Ennek hallattára,
Mán keblét kín szállta
Szeme
forgott szörnyen,
A felhők az
égen,
És a föld
mellette,
Mind forogni
kezde.
-38- Zárda
fedeléről,
Zárda
tetejéről
Halva hullt a
földre!
De mi lett a
helylyel,
Hová Mán esett
el?
– Csergő patak
támadt,
Kevés vize árad,
Sós a patak vize,
Könytől jő az ize.
-39-
Bujor.1)
I.
Fenyőfőnak fenyőága,
Bejött Bujor az országba;
Nem
öl, hanem prédál, űzi
A sok embert, s
lánczra füzi, –
Költőpénzre, van
szüksége,
Szép ruhára
öltözékre.
Bujor jő és Bujor
mondja:
– Ide pajtás heja,
huja,
Az erdőbe jertek
velem
Minden zugát jól
ismerem;
Tudom hol a kosok
nyája,
Merre foly a patak
árja,
Tudom hol a lányok
serge,
A sok zacskó pénzzel
telve.
Itt a vőlgyben, ott a
vőlgyben
Egy hang hallszik olyan
szépen,
Nagy leánynak csengő
hangja,
Bujor egyre
csókolgatja.
A vőlgyben, a
patakban
-40- Két lány mos tiszta
buzát
Bujor fogja
derekát.
Itt a vőlgyben, a kis
kutnál
Két leány a gyapjat
mossa,
Bujor a kis kezét
fogja.
Itt a szép Terint
völgyében
Két leány szed érett
lencsét
Mind a kettő veszti
eszét.
II.
Fenyőfának fenyő
ága,
A fogsáni szép
határba’
Áll egy korcsma, rongyos,
törpe
A bükkfáktól
körülvéve.
Bujor uram benne
hál,
Az özvegy
Aniczánál.
A bort a vederrel
méri
S részeg a ki ajkát
éri.
– Jó Anicza, Anna
drága!
Rég vágyodom egy
virágra,
Gyenge virág, ajkán
hordja,
Szép ajakad édes
csókja.
– Bujor lelkem, Bujor
drágám!
E virágot oda
adnám,
De ne igyál, mert
elfognak
S innen messze
elhurczolnak.
– Ám jöjjenek, semmi
bajom,
Ha a pallos az
asztalon;
És mellettem a
galambom.
És a csóknak nincsen
vége,
-41- De a biztos meg is
jöve
Harczolt Bujor a mig
tudott,
Szabadulni még se
tudott.
III.
Fenyőfának fenyő
ága,
Bujort viszik az
országba,
Mutogatják, mint egy
vadat,
És bezárják a
tömlöczbe,
Nincs fegyvere, sem
napfénye.
Ejnye, ejnye te szép
erdő!
De szép vagy te nyáron
által,
S hogy elrodhatsz télen
által.
Most már jó Bujor
szegényke,
Fekszik hanyatt a
börtönbe! –
IV.
Fenyőfának fenyő
ága,
Elitélik Bujort
h’jába!
Biró kérdi egyre –
másra
– A mig rabló valál, mondd
meg,
Hány keresztényt öltél te
meg?
Ő keresztet vet
magára
És igy felel nem
sokára:
– Uram! senkit meg nem
öltem,
Én az embert csak
megvertem.
– Mondd meg tehát Bujor
Pista,
Kincsed hol van
eldugdosva?
-42- Ha megmondod szabad
leszesz,
– Eldugtam a
tőlgytövébe,
Az országnak sok
szegénye,
Ökröket hogy vegyen
értte!
V.
Fenyőfának,
fenyőága,
Bujor hág egy
lajtorjára,
A sok szegény
bánatára.
Az urak nem járnak
rajta,
Csak az olyan
rabló-fajta.
– Ez a halál rut
ajtaja.
-43-
Rádica.
Amott a nagy
házba’
– Nap süt ablakába,
–
Sok a boros hordó,
Hajolnak egymásra.
Sok nincs is megkezdve
– Ötszáz
veder egybe’. –
Amott a nagy
házba,
– Nap süt ablakába
–
Édes a bor ize,
Egy nap fogy száz ice;
Rádica árulja
Kevés az ő
gondja.
Kereskedők,
sokan,
Elfogyasztják
nyomban.
Közülök egy
aztán,
Mátyás a kapitán.
Öreg szatócs ő már,
A sir szélén áll már,
Rada felé
tartva
Egy nagyot
sohajta,
És szóla
eképen:
– Radica,
Radica!
Szépséges
Radica!
Légy a
feleségem,
Eltartalak
szépen,
-44- Leolvasok
nyomba’
Száz rubelt markodba,
–
És veszek topánkát
Indiai, drágát, –
Kendőt a nyakadra,
Selyemmel
kivarrva
S aranynyal
ékitett,
Drága
teritéket,…
Rada nézve
rája,
Felelt nem sokára:
– Hej Mátyás kapitán!
Gazdag vagy jól tudom,
Még sem
leszesz uram,
Fehér a
szakállad,
Fog nem körzi
szádat.
Egyébiránt
férjnek
Azt választom én
meg,
Ki átmegy a Dunán
Lábaira állván,
Buzogányt szoritva,
A jobbik
marékba’. –
… Senki nem áll
erre,
Egynek sincsen kedve;
–
Idegen vendégek,
Sorban amott ülnek.
Közülök egy ifju,
Feláll
hamarjába’,
A helyét jól
állja,
A Dunát átuszsza
És ismét jő vissza;
Lábaira állván,
-45- S buzogányt
szoritva
A jobbik marékba’.
–
Radica örvendve,
Ezeket rebegte:
–
Jere, ifjam, szépem,
Légy te az én
férjem
Én téged
választlak,
Ifiu uramnak,
–
Van egy példabeszéd,
Szól az pedig ekép:
A ki a Dunát átuszsza,
Feleségét
nem kinozza.
-46-
Toma2).
Beszól Toma a
szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki
drága;
A küszöbig, – azt ne lépd
át;
Vagy tán félsz a
rászedéstől…
Ne félj attól, a ki
imád!
– Nem mehetek ki a
házból,
Kemenczémben a tüz
lángol;
És a gyermek sir, a
kincsem,
Kivüle ma senkim
sincsen,
Mert a férjem ágyban alszik,
–
Két pisztoly van két
lábánál,
Fejtől töltött puskája
áll.
Beszól Toma a
szobába:
– Jöjj ki hozzám, jöjj ki
drága!
A küszöbig, – azt ne lépd
át;
Vagy tán félsz a
rászedéstől…
Ne félj attól, a ki
imád!
És az asszony kijött
erre,
Övnél fogva
felragadta:
Széles – mondá – lovam
nyerge!
… Közepében az
erdőnek,
Hol a „Holló“ vize
vagyon,
-47- Elfáradva le
ülének.
És a férfi igy
beszéle:
– Keress kincsem a
fejembe’…
S puha keze babrált
fején…
Látott bárányt szopni
emlőt,
Anya-keblen szép
csecsemőt;
Látott gerlét, nyomba
párja,
A mint fészkét
körüljárja,
Rigót, a mint étket
szállit,
Hogy táplálja
fiókáit…
S szép szemének
könye-árja
Lefoly Toma
arczájára…
– Mit akartál, mit
müveltél?
Megforráztál,
megperzseltél?
Vagy szemeddel
megkönyeztél?
– Semmit Toma! nem is
sirtam
Láttam bárányt szopni
emlőt,
Anya-keblen szép
csecsemőt;
Láttam gerlét, nyomba
párja,
A mint fészkét
körüljárja,
Rigót, a mint étket
szállit,
Hogy táplálja
fiókáit…
– Öltözzél át gyorsan
tehát,
Öltsd fel ezt a férfi
ruhát…
Menjünk haza
éjszakára!…
Megérkeztek a kis
házhoz,
A kis háznak
ablakához
– Aludj, aludj árva
kincsem,
Atyád van, de anyád
nincsen,
Nincs a török hálójába,
–
Tomával ment a
világba.
-48- Atyád neked csinálni
fog
Sima bölcsőt
diófából,
S felakasztja a
kilincsre,
Az eresztől nem is
távol.
Ott a szellő
suhogása
Ringatni fog lassan,
szépen,
És a madár szép
dalára
Előtted tárt lesz az
éden…
Beszól Toma a
szobába:
– Visszaveszed nődet,
bátya?
– Hogy ne venném, jámbor
ember,
Igy magamra ég és föld
ver!
S beugrott a nő a
házba,
Megszoptatá
csecsemőjét,
A ki sokáig volt
árva.
De a férj a pallost
vette,
És a nőnek fejét
vette!
… Aludj, aludj árva
kincsem!
Atyád van, de anyád
nincsen,
Atyád neked csinálni
fog
Sima bölcsőt
diófából;
S felakasztja a
kilincsre,
Az eresztől nem is
távol;
Ott a szellő
suhogása
Ringatni fog lassan,
szépen,
És a madár szép
dalára
Előtted tárt lesz az
éden!…
Hanem atyád
boldogsága
Oda lett… lehullt virága!
–
-49-
A három rabló.
Megy az uton legény,
három,
Erdély fia mind a
három;
Három ménen
Moldovából,
Facsebrekkel a
Szilágyból.
… Összejárták a
világot,
Dultak, a mit szemök
látott.
– Többek közt igy este
tájba’
Beülének egy
csárdába,
A királyi
korcsomába.
– Csaplárosné,
virágszálom!
Van vendéged ime
három…
Bort mindenik
asztalára,
Megfizetjük, mi az
ára?
… Három nap és három
éjjel,
Épen három
átalagot
S három hordót vertek
széjjel.
S ha az asszony árát
kérte,
Gúnyolódtak egyre
véle.
Elrémült e
tolvajságra,
Tolvajságra,
prédaságra;
S ládájából öltött
nyomba,
Fehér szoknyát
derekára,
Piros csizmát a
lábára;
Fekete volt
főkötője,
-50- Fekete, hajában,
tője…
S el indult az asszony
nyomba’,
Elérte a király
házát,
Nem telt bele tán egy
óra.
Letérdelt a király
előtt
És könyörgött, kucsolt
kézzel,
Hallgassa ki a király
őt…
– Korcsmárosné,
rózsaszálom!
Mond meg, mi bajodot
látom?
Nincs tán több bor a
hordóban?
Vagy a gyertyád van
fogyóban?
– A borod is, a gyertyád
is
Mind elfogyott, drága
uram?
Mert hozzám jött legény,
három,
Erdély fia mind a
három,
Három ménen
Moldovából,
Facsebrekkel a
Szilágyságból;
Három nap és három
éjjel,
Épen három
átalagot
S három hordót vertek
széjjel.
S ha talán az árát
kértem,
Gúnyolódtak egyre
vélem.
– Menj békével, térj csak
vissza,
A boromat a
pinczéből
Ez a három mind
megissza.
Jól ismerem mind a
hármat,
Arczaikat most is
látom:
Hegedüssel Mircsát,
Topreát,
Utonálló mind a
három.
-51- Hisz hozzám is
eljövének,
Körülvettek bár
legények
S bár üldöztek, – mind
hiában!
Menekültek a
vásárba;
S a vásár, hol legszebb
vala,
Elvonultak mind
rabolva;
A sátrakat
felperzselték,
– Hajamat is
megtépdesték.
-52-
Mogos.
Bukurest szép
városában
Hét férfiu áll
magában;
Nem győzi az ember
nézni,
Sárkány-szülött e hét férfi,
–
Mintha hét fenyőszál
volna,
Mind a hét Mogos
sógorja…
Ott a tágas utcza
végen,
Nézve át a járó népen
–
Várják drága
növérüket,
S növérüknek hites
társát,
Mogost, a ki szép és
gazdag,
Jó élczei mindig
vannak.
Az árnyékba
leülének,
Esznek, isznak, szól az
ének, –
A kulacs is járja
rendre,
Öt veder s egy oka
benne;
A belgrádi vedret
értve,
Király által
erősitve.
A nagyobbik feláll
közben,
– Mert habár nagy, esze
nincsen –
Lenéz messze, le az
utra,
S rekedt hangon imigy
szóla:
– Látjátok őt, mint én
látom,
Ott jő Mogos, jő
lóháton…
Ott jő Mogos, mint egy
sárkány,
-53- Ugy ül lován, a szép
sárgán.
Mind felállnak a
testvérek,
A mezőkön által
néznek,
S ime, látták
szinről-szinre,
Mint jő Mogos
jókedvébe…
– Jó napot ti hét
testvérek,
Mint hét szála a
fenyőnek!
– Fogadj Isten, sógor
uram,
Hogy ma megjősz, nem is
tudtam.
De hol van a
feleséged?
A növérünk mért nem
követ?
Vagy a midőn hozzánk
jőttél,
Midőn Stancát nöül
vetted,
Arról is
megfelejkeztél,
Hogy elhozd egy télen
hétszer,
Mert ilyenkor több az
ünnep;
Nyáron által csak is
négyszer,
Mert ilyenkor nincs sok
ünnep!
– Arról meg nem
felejtkeztem,
Midőn Stancát nőül
vettem,
Most is vele keltem
utra,
Hogy elhozzam vigalomba:
–
De utközben, puszta
uton,
Török, tatár értek
utól,
És elvitték fele
utról…
– Nővérünket
elragadták?
És te Mogos
megszaladtál?
Nem volt erő a
szivedbe’
A tőrökkel szállni
szembe?
S nem üldözted hét éven
át,
Hogy leöld a török,
tatárt?
Halj meg tehát
elátkozva!
-54- Nem volt ugy elrendelve,
hogy
E fiuknak légy
sógorja!
Kik Stancával mind
testvérek,
Mind hét szála a fenyőnek.
–
Tüzbe jőnnek, lángra
gyulnak,
A pallosok messze
nyulnak…
E közben az idősb
testvér
– Ennek esze poltrát sem ér
–
A nagy pallost
megforgatja,
S vele Mogost
meghajitja,
De a pallos nem ért
szivbe,
Suhogott a
levegőbe;
Megütődve egy
kőfalba,
Onnan ismét
megfordula
S Mogos mellett le is
esett;
Leesett a puha
földre,
S markolatig ment a
földbe…
A kisebbik is
felálla;
– Kicsiny, de nagy bátorsága
–
A pallosát
megforgatja,
S vele Mogost
meghajitja,
Szivéig ért
markolatja…
De ki jöhet amott
szembe,
Nem is hisznek már a
szemnek!
Egy taliga mozog
elől,
Kiczifrázva kivül-belől
–
Tizenkét öszvér
befogva,
A sörényök hosszu,
tiszta.
A nővérük ott ül
benne,
Egészségnek is
örvendve.
-55- – Jó napot ti hét
testvérek,
Mint hét szála a
fenyőnek!
A sógortok hol van?
halljam!
Drága férjem köztetek
van?
– Elküldöttük a
pokolba,
Szivébe hét pallost
nyomva…
Nem érdemes, hogy itt
éljen,
Hogy kőzöttünk még
beszéljen,
A kinek nincs
bátorsága,
Hogy a török utját
állja.
És megvédje drága
nejét!…
– Mit tettetek? jaj én
nékem,
Mogos tréfált jó
kedvében,
Midőn rólam szólt
eképpen!
Alig, hogy a nő igy
szóllott,
Szemeiből a köny
csorgott…
Mogos mellé ült a
földre,
Két karjával átölelte
–
És rebegett drága
szókat,
Férje mellett rögtön
meghalt,
Ott a tágas utcza
végén,
Annyi ember busan
nézvén.
-56-
Péter.
Tova, messze, a hegy
alatt,
Hol a zugó csermely fakad,
–
Égő tűznél, néma
éjben,
Éjfél tájban, vajj’ ki
légyen…
Péter vassal
hátas-lovat,
Szép patkóval, sárga
rézből,
Jó szegekkel, lágy ezüstből.
–
De hát ki ül Péter
mellett?
… Péter anya, öreg
aszszony,
Foly a köny a ránczos
arczon,
Bánatában ily szót
ejtett:
Péter fiam, Péter
lelkem!
Mért vasalod sárga
lovad,
Szép patkóval, sárga
rézből,
Fehér szeggel, lágy
ezüstből?
Mért titkolod
bánatodat?…
– Ránk ütött a török
tatár!
Pusztit romból, mint a
vizár;
Létiporja
vetésinket,
Megmérgezi
vizeinket,
Lánczra füzi
lányainkat,
Felkonczolja
ifjainkat,
Szép szó elől ki nem
állnak…
Megyek anyám
katonának!…
Ha vágyni fogsz engem
látni,
-57- Küszöbünkre jőjj ki,
állj ki, –
Nézz meredten fel a
hegyre…
Fiad lova
felnyergelve,
Nyargalni fog bokron,
árkon,
Nincsen oly gát, hogy
megálljon,
Szikrázni fog a
patkója,
Lángot bocsát majd az orra;
–
Te meg igy szólj szelid
hangon:
– Megállj, megállj szelid
állat!
Fiam, urad, merre
vagyon?
Elesett tán török
kéztől,
Hosszu, véres csata
közbe,
Vagy tán jutott török
kézre!
S aztán járd össze a
vőlgyet,
Szedj számomra
gyógyfüveket,
Kötözzem be sebeimet.
–
* * *
Elment Péter a
csatába,
Török, tatár csorda
ellen,
Hogy a magva is
elveszszen!
… De az anya nem
sokára,
Péter fiát látni
vágyta,
Ki is állott a
küszöbre,
Felnézett a magas
hegyre,
Látta fia lovát
futni,
Tüskén-bokron, vizen,
árkon,
Nincsen oly gát, hogy
megálljon!
Szikrázik is a
patkója,
Lángot bocsát, fu az
orra!
És igy szólott szelid
hangon:
-58- – Megállj, megállj nemes
állat!
Fiam, urad, merre
vagyon!
Elesett tán török
kéztől,
Hosszu véres csata
közbe,
Vagy tán jutott török
kézre?
S összejárta a szép
vőlgyet,
Sok gyógyfüvet
összeszedett
Fia vérző
sebeire…
Ezzel gyorsan haza
tartott,
De Péter az ajtóba
volt:
– Kivertük a török,
tatárt,
Megmentettük a dus
határt;
Kimentettük
lányainkat,
Megmentettük ifjainkat;
–
Im itt vagyok ujra,
épen,
Az istennek hála
légyen!
-59-
Mágdu.
Jő fel Mágdu a szép
völgybe,
Egy szép lánykát talál
szembe.
– Ifju Mágdu,
Reszucsenből,
Mért jársz nálunk, tán
jó kedvből?
Mit keressz te nálunk
mostan?
Nincs elég lány
falutokban?
– Van elég lány, de még
ifjak,
Enyelegni még nem
tudnak.
Ide jöttem lányt
keresni,
Ha nagyobbat tudnék
lelni,
Kész volnék őt nőül
venni.
– Itt nálunk van elég nagy
lány,
Mint a csillag, mint a
virág,
De olyan, mint én, egy
sincsen…
Légy tehát te
feleségem,
Elélünk mi ketten
szépen!
A szántóból jő Mágd’
haza,
Ellenségi
megtámadják,
Az ő utját
körülállják…
Tizenkét szép ökrét
nyomba
-60- A sok tolvaj ki is
fogja;
Mágdu lelkét harag
szállja,
Harczol élet- és
halálra…
Annyival ki szállna
szembe?
Haláldöfést kap a
mellbe…
Amott a kis
szalmás-házban
Egy szép ifju fekszik
lázban.
Már nem tudom – fekszik,
alszik?
Mert a hangja egyre
hallszik,
A napfénynél, hüvös
árnyba’
Nyugtalan mind
egyre-másra.
Nincsen éje, nincsen
napja,
Kezdődik a halál
harcza!
Bagoly huhog a
kereszten,
Mágdut viszik lassan,
csendben…
Sirni, vajjon ki
siratja?
És ölében vajj’ ki
tartja?
Foly az édes anya
könye,
A növérek sirnak
egyre;
De a neje, ha kezd
sirni,
A szeméből vért látsz
folyni,
És kínjától,
bánatától,
A levél hull le az
ágról.
– Mágdu édes, Mágdu
férjem!
Elvetem a neved
szépen,
Mindefelé, minden
völgybe,
Hol szép virág lesz
belőle…
Hogy ha letép vagy egy
lányka,
Annak lelkét a vágy
bántsa:
De viselni a ki
merne,
Holtan hogy a földre
esne.
-61-
Cholera.
Tova le Pruth a
partján
A jó Vilkul
lakásán,
Vilkul iszik
egyre-másra;
Három leányt tart a
térden
S nem gondol a
cholerára.
Gondoskodik anyja
róla,
Kögyes szemmel ekép
szóla:
– Drága Vilkul, drága
fiam!
Te csak iszol
egyre-másra,
S nem gondolsz a
cholerára…
Szokd el már a
részegséget,
Minden roszra az visz
téged;
Pruthban van már a
cholera,
Vagy talán átlépett
rajta…
És az ifju szót
fogadott,
Négy szép ökröt
befogatott,
A szép lovát
fölnyergelte,
Le a völgybe utját
vette;
Utazni ment messze
tájra,
Kereskedni jónak
látta.
Egy gyönyörü téres
völgyben,
A kanyargós Pruth
vizében
Vajjon, vajjon mit is
láta?
-62- Egy agyaros,
fogasbába.
A testéből méreg
árad
És bőre a csonthoz
száradt;
Lobog haja
kibomolva,
Rút kigyókkal van
befonva;
Ugrál ide, ugrál
oda,
Töviseket termel
nyoma;
Szárad a fű a
nyomába,
Embert küld a más
világba…
– Derék ifju, csendes
utad!
Olyan büszkén merre
halad?
– És ke’d bába, térne
vissza!
Merre vész el majd az
utja?
– Megyek a szép Pruth
partjára
A jó Vulkul
lakására!
Hogy életét vegyem
hátra
S menjek vele más
világra!
– Te utazó rút
nyavalya,
Rút betegség! kérlek arra,
–
Vedd a lovam,
fegyveremet,
De ne bántsd az
életemet…
Nekem otthon van szép
lányom,
Engedd, hogy őtet
meglássam!
A szekerem s ökrőm vidd
el,
Vidékünket ne pusztitsd
el…
-63-
– Nem kell nekem
ember-fegyver,
Van énnekem
ördög-fegyver;
Láthatatlan három
kaszám,
Tüzes vassal van
kiverve;
Az egyik a hős
ifjaké,
A másik a
csecsemőké,
A harmadik nagy
lányoké
És az ifju
menyecskéké!
Nem kell nekem ökrös
szekér,
Három kaszám titeket kér,
–
Élteteket veszem
hátra,
S megyek vele más
világra!
Vilkul álla
megkövülve,
De Cholera hozzá
szökve,
Zörgő csontját
kinyujtotta,
S szegény Vilkult
körülfogta,
Száját teszi a
szájára
És ajkát ajakára,
–
Az életet ki is
szivta,
Vilkul vissza azt nem
vivta.
Vilkul halva le is
rogyott,
A Pruth vize
közelében,
A szép mező
közepében!
Varju, holló rá is
szállott –
S a Cholera görbét
nézve,
Sántikálva tovább
állott:
-64-
A gyűrü és a keszkenő.
I.
Volt egyszer egy királyfiu,
Súgár, magas, erős fiu,
Mint a fenyő az erdőben,
Ott a
havas tetejében.
Meg is nősült, mert
ő látott
Egy falusi szép
virágot;
Román lányka, szelid
lányka,
Minden szomszéd előtt
drága;
Az ő arcza vonzó,
édes
És a teste gyönge,
kényes,
Mint a mező
violája,
Uszva a nap
sugarába’.
Levél jő és el kell
menni,
Katonának is kell
lenni.
Megszorul a szive
mélye
És az ifju igy
beszéle:
– Drága nőm, oh drága
lelkem,
Itt a levél, el kell
mennem;
Vedd e gyűrüt, tedd az
ujjra,
Nézd meg sokszor, nézd meg
ujra;
Ha e gyűrüt rozsda
éri,
A te férjed nem fog
élni.
-65-
– Búban hagyod ifju
nődet,
Vedd magadhoz
keszkenőmet,
Aranyos a szegély
rajta,
Az arany, ha majd
elolvad,
Drága nőd is meg lesz
halva.
II.
Felült sárga
ménlovára,
Elszáguldott messze
tájra;
De egy erdő
közepében,
Hol a patak folyik
csöndben,
Ime, hamar nagy tüz
támad,
Szilaj dühe ki nem
fárad.
S keze a kebelre
ére,
Rátekint a
keszkenőre,
S szive csakhogy meg nem
hasad.
– Kedveseim, hű
bajtársak.
Itt az idő, hogy
megálljak.
E zöld fának
árnyékába’,
Enyhül az ut
fáradsága.
Buzogányom, zöld
asztalon,
Otthon hagytam,
visszatérek,
Hiszen korán
visszaérek.
Visszatért s a mint ment
volna,
Ráakadt egy
utazóra.
– Jó napot! – szólt ő hozzája
–
Mi hir van e szép
hazába’?
-66-
– Hirt ha akarsz tudni,
uram,
Kedves lehet másra
nézve,
De tégedet bánat
ére;
Atyád tábort hivott
össze,
S mig rátalált ifju
nődre,
Rommá tette ez
országot…
És szép nődet be is
dobta,
Ama mély és tiszta
tóba…
– Itt a lovam, a szép
sárga,
Vezesd atyám
udvarába;
Ha megkérdi, hová
lettem,
Mondd meg neki, útra
keltem,
Fölfelé itt a tó
partján…
Csend honol a tiszta
tóban,
Feleségem vár rám
ottan.
III.
Atyja tábort hivott
össze,
Kiszárad a mély tó
vize,
Aranyszinü lágy
iszapon
Rátalál a két
ifjúra,
Egymásba van kezük
fonva…
Arczuk szelid, olyan
sima,
Mintha bennük élet
volna.
A királyt mély bánat
szállja,
Selyem közé
bepólálja
És beviszi a
templomba,
Elhelyezi
koporsókba.
A királyok szép
nyugágya,
-67- Latin betü vésve
rája.
A szép ifjút
elhelyezte
Az oltárban,
napkeletre;
És a nőt a
sekrestyébe,
Hová a nap estve
ére…
S tudod mi lett az
ifjuból?
Zöld levelü fenyő
fája,
A templomra hajolt
ága;
Futóvirág lett a
nőből,
Mely kikelt a kemény
kőből,
Reggel kelt ki, és már
estve
Össze vala
ölelkezve
Templomtetőn a
fenyővel.
Oh! ég dörögj s sujtsad
agyon,
Kiben olyan rosz sziv
vagyon,
Hogy megront egy hü
szerelmet,
Pusztává tesz két
életet.
-68-
Márk vitéz.
Fényes drága
kastélyában,
Annak egyik
szobájában,
Dús, teritett asztal
mellett
Ült Márk vitéz, ivott,
evett.
Ott az anyja, ott a
neje
Esznek, isznak együtt
vele.
Hoz a szolga
leveleket,
Olvasásra egy percz
kellett:
Mindegyiket végig
futja…
Az utolsót a mint
látja,
Egész lénye lobban
lángra
S lecsapja az
asztalára.
– Édes fiam, mi lelt
téged?
Mi baj ére? mi tüz
éget?
Elhozván a
leveleket,
Olvasásra egy percz
kellett:
A mint szemed ezt
meglátta,
Egész lényed lobbant
lángra.
– Édes anyám! de hogy is
ne,
E levelet Alfék
küldte…
Még azt irja, hogy nincs
nékem
-69- Tudományom,
nevelésem;
S nincs bátorság a
szivembe’,
Vele kardra szállni
szembe.
Felült sárga
ménlovára,
Elvágtatott messze
tájra,
Másnap el is ért
Budára.
A nagy falu
közepébe’
Áll a király
vendéglője;
Lovát köté a
sövényhe’
Ő benyitott a
csapszékbe.
– Korcsmárosné! bort
izibe!
Nem tréfálni jött Márk
ide.
Egy veder bor majdnem
semmi,
Más bor után kellett
menni.
– Korcsmárosné, még egy
vedret!
De már erre szólni
kellett:
– Drága uram, Márk
vitézem!
A sok megárt neked,
nékem!
Ha leiszod magad
itten,
Elvihetnek lánczra
verten.
– Korcsmárosné, már ha
mondom!
Nekem arra nincsen
gondom,
Láss utánna! bort
izibe!
Nem tréfálni jött Márk
ide…
Megfizetem borod
árát…
-70-
Alig végzé be a
szavát,
Alfék hamar meg is
tudta,
Hogy Márk van a
fogadóba’!
Alfék megy is
pallosával,
Olyant vág az
ajtófára,
Hogy darabra törik,
százra.
Feláll Márk az asztal
mellől,
Hat aranyt vesz ki a
zsebből:
– Három arany a bor
ára!
A háromért gondolj
Márkra.
S kilépett az ajtón
nyomba,
De Alféknek semmi
nyoma,
Ment utánna… utol
érte,
Pallosával végig
mérte…
S lerogyott Alfék a
főldre.
-71-
Erkuleán.
Reggel a hajnalba
Három lány kelt utra,
Szép virágot szedni.
A lányok
egyike
Elment a
tengerre;
Közbelső
elméne
Parton fel, a
kertbe;
És a legkisebbik
– Szilaj ő még eddig, –
Elér nem sokára
A Cserna
partjára.
A leánykák
után
Sok szép ifju ment
ám;
Vigan keltek utra
S visszajöttek sirva.
De im egy
kapitán,
A derék Erkulán
Előjő a ködből
És a
parthoz érve,
Csernához
beszéle:
– Tiszta futó
habok
Ám ne szaladjatok,
-72- Lányok hová
lettek,
Reggel utra
keltek?
– A lányok
egyike,
Elment a
tengerre,
Fel a Duna
partján
Van illatos
virány;
Közbelső elmene
Parton fel, a kertbe,
Hét havast megmászva,
Az erdőbe
szálla;
És a legkisebbik
– Szilaj ő még eddig, –
Ama kősziklában
Sirdogál az
árnyban.
A deli kapitán
Utra kél szaporán,
Ugy vágtat a lóval,
Hogy a part
megszólal;
És imigy
repülve,
A sziklához
ére.
– Jöjj ki szép
leányka!
Tekintsek
arczádra.
– Nem mehetek
innen,
Tiszta ruhám
nincsen,
És a naptól
félek,
Én az árnyban
élek.
-73-
– Ne félj kis
tündérem,
Nem bánthat senki
sem;
Felveszlek az ölbe,
Hozzád nem is érve;
Gyengén betakarlak,
Meg is
oltalmazlak,
Széltől,
napsugártól
És azok
csókjától.
– Szép ifju,
galambom!
Hogyha szeretsz
nagyon
S nőül akarsz
venni,
– Hozzád fogok menni,
–
Hozz ki a sziklából,
A szikla árnyából;
Leszek feleséged,
Mert szeretlek
téged.
Az ifju kapitán
Átugrik a sziklán.
Ime, nem sokára
Kijő a
világra,
Egy lebegő
tündér,
– A világgal felér,
–
Gyönyörű s oly édes,
Üde s olyan kényes;
Arany haja fénylik,
Puha vállra
omlik;
– Mert ilyent nem látott
–
A nap is megállott;
Kigyuladott arcza,
Sugár pihen rajta.
-74-
A deli kapitán
Felkapja az ölbe,
Hozzá gyengén érve;
Melléhez
szoritja,
Lágy térdén
ringatja.
Csinált neki
fészket,
Hol a nap nem
éget;
Csillagfénynél
támadt
Virágból
nyugágyat.
-75-
Márk.
Török tábor
közepében,
A vitéz Márk hirét
vette,
Hogy a nejét
elvesztette
És az anyját
összevágták!.
Mig átnézte a
levelet,
Drága lován otthon
termett,
S a mint mondák ugy volt
minden;
A szép asszony sehol
sincsen
És az anyja
összevágva.
Bement nyomba a
klastromba,
Mig a pap a misét
mondta,
Imádkozott térdre
hullva…
Fel is öltött papi
ruhát,
Koldulni ment, mint egy
barát,
Hogy a zárda gazdag
legyen,
Hiányt miben se
szenvedjen.
S a mint koldult a
világba’
Elérte a török
házát,
Melybe neje el volt
zárva.
Kinyitotta az
ablakot
A török s ily szókat
mondott:
– Barát! hol vetted a
lovad?
-76- Az a szép ló a Márk
lova…
A vitéz Márk imigy
szóla:
– Ugy van uram, a Márk
lova,
A vitéz Márk már
azonban
Rég nyugszik a hideg
sirban.
A mért testét
eltemettem,
E szép lovat adták
nekem.
– A nagy ég urának
hála!
Hogy ezt hallom
valahára.
Most már nincs a kitől
féljek,
Nincsen gondom, vigan
élek!
No de jöszte, igyunk
egyet,
E jó hirért
megérdemled!
Bevezette a
szobába,
Melyben neje el volt
zárva,
S a mint ránézett az
asszony,
Folyt a könyű a szép
arczon,
De a török arczul
vágta.
Evett, ivott a két
férfi…
Az asszony nem győzte
nézni;
Csepp bor sincs már a
kupába’;
A török más után
láta!
Márk benmaradt az
asszonynyal,
És a férfi imigy
szólal:
– Mondsza drága, ifju
asszony,
Pogányt szeret már a
lelked?
A keresztényt
megvetetted?
-77-
– Nem vetém meg a keresztényt,
–
Nem szeretem a pogány
lényt,
De ha meghalt drága
férjem,
Itt az élet pokol
nékem.
– Imádkozzál ifju
asszony,
Legyen hited, nagy az
isten,
Kiszabadit téged
innen…
Jött a török és igy
szóla:
– Ejnye barát, hol az
eszed?
Ez az asszony tán nem
szeret?
– Török uram már
bocsánat,
A mióta vagyok
nálad,
Mindegyre csak sértesz
engem!
Ezt az asszonyt arczul
vágtad,
Csodálom is, hogy
eltürtem,
Hogy vissza nem adtam
hármat.
De ha harag száll meg
engem,
Megfordulok
ballábamon,
S a kit érek,
levagdalom,
Éles kardom egy
csapása,
Száz töröknek sirját
ássa.
Megfordulok a
jobblábon,
Nincs ki velem
szembeszálljon…
Összekötöm kéve
számra,
Elhelyezem
kalangyába.
… A török rá ismert
Márkra…
– Kegyelmezz meg, ne bánts még
ma,
Aranyt adok
váltságdijba.
-78-
– Aranyod is a
kezemen,
Életed is, – nincs
kegyelem!
… Harag szállta a Márk
lelkét,
Megfordult a
ballábára,
A törököt ő
levágta;
Éles kardja egy
csapása,
Száz töröknek sirját
ássa…
Meg is fordult a
jobblábon,
Nincs ki vele
szembeszálljon, –
Összeköté kéve
számra,
Elhelyezte
kalangyába…
Márk a nejét haza
vitte;
Nem a török
táborában:
Otthon éltek
boldogságban.
-79-
NÉPDALOK.
-80-
-81-
Szürke tollu…
„Szürke tollu kakuk
madár,
Szépen dalolsz, ha itt a
nyár!
Eltartalak piros
borral,
Szép buzából, lágy
czipóval;
Leszesz lelkem
drágasága:
Csak jöjj s dalolj
palotámba’.“
‚Méreg legyen hordód
leve,
Czipódat a penész
egye;
Inkább szállok
ágról-ágra:
Ez lelkemnek
szabadsága!‘
-82-
Mig a leány…
Mig a leány nagy-lány kort
él,
Szép hajával játszik a
szél,
És nem tudja mi a
bánat…
De ha a lány férjhez megy,
már
Kalitkában elzárt madár,
–
Akkor tudja mi a
bánat.
Istenem! az én
arczom,
Nem gondoltam, hogy köny
folyjon…
De nem gondolok a
könynyel,
Mert letörlöm keszkenőmmel,
–
Sajnálom két szép
orczámat,
Hogy elhervasztja a
bánat.
-83-
A szép leány.
A nagy leány kérdést
teszen:
– Édes anyám mond meg
nekem,
Midőn csendes idő
vagyon,
Mért suttog a szellő,
vajjon?
Virágimat nappal
lengi,
Ablakomat éjjel
veri,
– A mit hallasz, kedves
lányka,
Nem a szellő
suttogása,
A szép ifjak lágy
beszéde,
Nem térhetek ki
előle…
Jönnek egyre s nőül
kérnek,
Hanem veled sokat
kérnek,
Vasas ekét hat
ökörrel,
Vasas szekért nyolcz
tehénnel
És a lovat
felnyergelve,
Aranypénzzel
megterhelve.
– Ha még egyszer erre
járnak,
Küld csak vissza, én még
várok,
A mig tavasz leszen
ujra,
Mi a virág kihajt
ujra;
Csinálok majd egy kis
kertet,
Hegy alatt a patak
mellett,
-84- És ültetek szép
virágot,
Milyent eddig egy sem
látott;
Felékitem magam
azzal,
Birni fogok derült
arczczal,
És elmegyek majd a
tánczba,
Hárman-négyen kérnek
tánczra,
Megforgatnak lassan,
jobban,
Érző szivök
fel-feldobban
Ha meglátják
szemeimet,
Elfelejtik
ökreidet;
Nézve ajkam szép
pirjára,
Nem gondolnak a
bárányra,
Pénzt és lovat majd nem
kérnek,
Szép hajamra ha
tekintnek.
-85-
A szerelmek.
A szerelmek, a
szerelmek,
Mint a madár,
énekelnek;
Havasakon, a
berkekben,
A pusztákon, az
erdőkben,
Itt is, ott is,
mindenütt.
A hűséges nagy
szerelmek
Szabad uton
járnak-kelnek;
A kicsikék
elhuzódnak
Belsejébe a
vadonnak…
Sárban járnak s mégis
tiszták,
Az ifjukat
megrohanják;
Vizben úsznak, meg nem
fulnak,
Lány kebleket
ostromolnak;
Tüzbe mennek, el nem
égnek,
Annál tovább s jobban
élnek.
-86-
A gerlicze…
A gerlicze bus
madárka,
Ha elpusztul a hű
párja;
Pusztán bolyong, repül
gyorsan,
Nem is élve, inkább
holtan;
Életén át gyászol
mindig,
Más gerléhez nem
szegődik;
A zöld erdőt is
megjárja,
Virulását nem is
látja;
Mig elfárad, bolyong,
repül,
De zöld ágra akkor sem
ül;
Hogyha néha le is
szállna,
Rászáll egy-egy száraz
ágra;
Vagy rászáll a
szirttetőre,
Étel, ital nincs
inyére;
Ha folydogál csermely,
patak,
Felzavarja s tovább
halad;
A vadászt, ha jönni
látja,
Eleibe repül
szárnya.
-87-
A sólyom és a szedervirág.
Egykor a sólyom
leszálla
A havasi
fenyőfára.
Merőn tekint fel a
napba,
Szárnyaival
csattogtatva.
Lenn a fenyőfa
tövében
Szedervirág nyilik
szépen,
Napvilágra nincs
szüksége,
Oda simúl a
fatőre.
– Jó illatú
virágocska!
Én vagyok az erdő
sólyma;
Ki az árnyból,
napvilágra,
Hadd tekintsek szép
orczádra!
Szeretnélek szárnyra
venni,
S a világba
elrepülni;
Járni veled
napsugárban,
A nap körül, a
fényárban.
Virágozzál velem,
nálam,
A nap körül, a
fényárban.
– Sólyom madár, szép
szólással!
Mindenki bir
hivatással.
-88- Te birsz sebes röptü
szárnynyal,
Én enyelgek itt az
árnynyal;
Te fenröpülsz a
magasban,
Én világom itt alant
van;
Szárnyaiddal játszik a
szél,
Én virágzom a
fatőnél.
Menj csak el, ne bolygasd
álmom’.
Elfér benne: nagy a világ
–
Egy sólyom s egy
szedervirág!
-89-
Szép tavaszszal…
Szép tavaszszal, május
felé
Megindultam a menny
felé,
A mennyország be volt
zárva,
Egy tövisből volt a
zárja…
Oda léptem és
eltörtem,
S mindjárt is a mennybe
léptem.
Azonban a
mennyországban
Én jóformán meg sem
álltam, –
Nem ülhettem ott
sokáig,
A sok papi
olvasástól,
A koldusok
lármájától,
A sok kigyó
sziszegéstől
És a vadak
hidegétől.
-90-
Sokat faggat…
Sokat faggadt érző
szivem…
Gyakran kérdez, mi fáj
nékem?
S én esküszöm
egyre-másra,
Nincsen gondom senki
másra…
De hát van lény a föld
hátán,
Mely ne vágyjék egy név
után?
Hogy egy szivet ne
szeressen?
A miként én, árva
lelkem!
… De megintém kis
szivemet,
Ne faggason, hogyha szeret,
–
Mert ha égek, ha nem
égek,
Nem mondhatom
mindenkinek;
Ha szeretek hiven,
nagyon,
Egy falunak nem
mondhatom…
– Az áldott nap fenn az
égen,
Megesküszik százszor
értem;
De már aztán a teli
hold,
Soha érttem nem állna
jót:
Az estve is látott
engem,
Mit csináltam? hová
mentem?
Az ő halvány
világánál,
Rózsám kertje
ajtajánál,
-91- Lovam kantárszárát
fogva,
Szép rózsámat
átkarolva…
– Csak a hold s egy
csillag tudja,
Kis szivemben hány az
óra!?
-92-
A falevél mit sem érez…
A falevél mit sem érez
–
Olyan korán adtak
férjhez;
És elvittek oly
anyához,
Ki szüntelen engem
átkoz;
A csalogány nincs
felkelve,
S a hajnalpir
elterjedve,
Már elküld az
aratóba,
Férjem nélkül, a
mostoha!
Láttam miként jö a nap
fel,
S egy kis madárt, mint repül
el,
Rá repült a
barázdámra,
S dalolt lelkem
fájdalmára…
Hallgass, hallgass,
gerle-madár,
Ne énekelj, hallgass el
már,
Inkább irj egy kis
levelet,
Egy pár sorból, csak
rövidet,
Hogy elküldjem jó anyámnak,
–
Hadd hogy hiddje, hadd hogy
lássa,
Mily szomoru az ő
lánya,
Mily fekete az én
szivem,
Mint a sár a falu
végen,
Mit a szekér tapos
össze,
A falunak sok
juhnyája,
S a királynak
katonája.
-93-
Lenn a zöld erdők…
Lenn a zöld erdők
mentében
Két csillag támadt az
égen,
De tán azok nem
csillagok:
Fényök bátyadt, nem is
ragyog.
Két növér az két
anyától,
Két anyától, egy
atyától.
Az egyiknek arcza
halvány,
Láng – piros a másik
leány,
Az egyik sir, jajgat
mélyen;
És a másik mosolyg,
nevet,
Mert nem érez bút
szivében…
A ki mosolyg, ezt
hallatja:
„Ne sirj kedves, kis
növérem!
Atyám, anyám azt
mondotta,
Téged férjhez adnak
nyomba,
Éjszak felé, messze,
messze,
Hol a háznak nincs eresze,
–
És a napnak nincsen
fénye;
Hol a buza nem is
terem,
A hol nincsen kenyér –
falat,
S a virágon ezüst
harmat;
-94- Hol a madár nem is
dalol,
Szép éneket reggel,
estve;
Gyümölcs alatt ág nem
hajol;
A hol nincsen piros
hajnal,
Csak is átok, földön,
vizen,
Fán, virágon,
levegőben…
Engem pedig férjhez
adnak
Kelet felé, messze,
messze,
Hol a háznak van
eresze;
A hol a nap szebben
ragyog;
Gazdag kalász a
határon,
Kövér száron kettő,
három:
A hol vagyon kenyér –
falat,
S a virágon ezüst
harmat;
Hol a madár szebben
dalol,
Szép éneket reggel,
estve;
Gyümölcs alatt az ág
hajol…
A hol vagyon piros
hajnal…
Hol áldás van minden
ágon,
Vizen, földön és
virágon…
-95-
Nincsen öröm…
Nincsen öröm üröm
nélkül,
Nincs szerelem bánat
nélkül…
Patakként foly drága
könyem,
És a bánat, a
búbánat
A lelkemet gyötri
szörnyen.
… Midőn elment, igy
biztatott:
– Mint a többit, ha
elmentem,
Elfelejtesz százszor
engem!
… Akkor foglak
felejteni,
Hogyha a föld lesz
csillagos,
És fenn az ég tüskés,
bokros;
Ha az ember szárnyat
öltve,
A felhőket járja
öszsze;
És a madár a
világot,
Gyalog járja vesztve
szárnyat;
Ha a világ
felfordulna…
A szerelem, a
szivemből
Nem pusztul ki soha,
soha.
De jöjjenek szentelt
papok,
Kik kezében kereszt
ragyog,
S legyen bármily szent az
ének,
-96- Legyen bármily szent az
ima,
Hő szerelmem a
szívemből,
Nem pusztul ki soha,
soha.
És hozzanak
kuruzslókat,
Kik kezében a kő
olvad;
De szedjenek százegy
fáról
Famagokat, – és
hozzanak
Gyógyfüveket hét
határról;
Füves vizben
füröszszenek,
Famagokkal füstöljenek,
–
S legyen bármily szent az
ének,
Legyen bármily szent az
ima,
Hő szerelmem a
szivemből
Nem pusztul ki soha,
soha!
-97-
Sok leánynak…
Sok leánynak uram,
uram!
Ne adj uram
egészséget!
Megcsufoltak, tönkre
tettek,
Nincs már bennem egy csepp
élet.
Két szememet nem
bántották,
– Igaz, igaz, mit
beszélek!
Ebből látszik, tisztán
látszik,
Talán bennök is van
lélek?!
Nem bántották két
szememet,
Meghagyták két
mécsvilágnak,
Hogy ne essem
kertelésnek,
Hogy ne verjem magam
oda,
Ajtajához jó
anyámnak!
-98-
A Maros nagy…
A Maros nagy, elzúg,
halad,
Búbánatom el nem
marad;
A Maros nagy, lassul,
enged,
Búbánatom nem ád
enyhet;
Sirok, de senki sem
látja,
A bánat szivemet
bántja;
Sirok, de senki sem
hallja,
A bánat jajom
visszhangja.
-99-
Nagy leánynak…
Nagy leánynak a
szerelme
Utban nyiló
violaszál,
Midőn lanyha szellő
éri,
Csak hogy lelked rája nem
száll.
Menyecskének a
szerelme
Ablakban diszlő
viola,
Oldalvást ha éri
szellő,
Illatos az egész
szoba.
-100-
Zöld levelü…
Zöld levelü
almafácska,
Az én rózsám bájos
lányka,
Napsugárból van a
haja,
Szél lengeti
erre-arra.
Két szeme két fényes
csillag,
Rájuk nézesz,
meggyilkolnak;
Két vércsepp a két
arczája,
Gyönyörrel tekintesz
rája;
Ajaka van
eperizből;
Puha testén fehér
inge,
Édes tejbe van
fürösztve;
A járása csendes,
mintha
A földön betüket
irna;
Szép idő a
mosolygása,
Mennybe repit a
szólása,
-101- És ha a föld minden
kincsét,
Hét országnak drága
gyöngyét
Adnák nekem édes
lelkem,
Egy hangodért én
megvetem.
-102-
Honnan repülsz…
Honnan repülsz kakuk
madár?
– Messze tájról, a hol van
nyár?
– Messze tájról? künn nem
láttad,
Értem élő szép
rózsámat?
– Lehet, – de rá nem
ismertem!
– Ismerhetted volna
könnyen,
Mert a rózsám ismert
lányka,
Sárga pohárt tart
kezében,
Csillog drága köny
szemében,
Felköszönt és sohajt
egyre,
Búban uszik egész
lelke!
Hallgass, hallgass drága
lélek,
Majd elveszlek, hogyha
élek,
Jegenye, ha terem
körtvét
És a füzfán megygy lesz
nőve,
Hogy együnk mi majd
belőle.
Szerelmünktől egykor,
régen,
Virágoztak a fák
szépen,
Nagy titokban az
irigyek,
Minden ágot
letördeltek.
Ki a más szerelmét
rontja,
Gabnáját a madár
hordja,
Ne is legyen annak
étke,
Sem egészség a testébe.
–
-103-
Érjel téged…
Érjen téged, rózsám,
érjen
Az vágy, a mely üz
engem;
A szerelem vágya
érjen;
– Egész nap ülj a
töltésen…
Jókor, – később,
ozsonára,
Hogy égj, mint a gyertya
lángja,
És azután este
felé,
Mint a viasz, olvadj
belé;
Aztán a nagy
vacsorára
Aludj ki, mint gyertya
lángja:
Hogy a midőn éjfél
lészen,
Halálverejték
emészszen;
És a midőn hajnal
leszen,
Életednek vége
legyen;
Hogy a napnak áldott
arcza,
Süssön rád a
koporsóba;
– Mert te rútul
megcsaltál,
Nem tudom, mit
gondoltál.
-104-
Mit véthettem…
Mit vétettem neked
bánat?
Hogy megkötve tartasz
folyton,
Mint a lopott
portékákat.
Mit vétettem neked
bánat?
Hogy ugy kergetsz, mint a
szélvész
A fáról leszakadt
ágat…
Lefekszem, hogy erőt
nyerjek,
Testem, lelkem olyan
fáradt;
S egy percz alatt
felébredek:
Felébreszt a gond, a
bánat!
-105-
A korcsmákat…
A korcsmákat, az ut
mellett,
Nem csinálták
bolondságból,
De csinálták
okosságból…
Sok embernek sok a
gondja,
Sok embernek szivét,
lelkét
Sulyos bánat fekszi,
nyomja.
Betér… iszik, s a sok
gondja,
A bánatja, oszlik
nyomba.
Gyónni menten…
Gyónni mentem én is
egyszer,
Rózsámat a mezőn
lelém,
Mit sugott? de én a
gyónást
Isten ugyse’
elfelejtém!
-106-
Életem virága…
Életem virága,
Mit fáradsz hiába?
Anyám nem ad hozzád?
Mert anyám
megtudta,
Hogy kitől, nem
mondta:
Hogy van neked
otthon,
Sok tehened
bornyas,
Sok szép juhad
gyapjas,
Fonni kell majd s
fejni,
Sok dolgom fog
lenni.
– Ilona szép
lányom,
Üdvöm és
világom!
Jösz-e hozzám
nőül?
Kedved ha lesz
fejni,
Kis kezed fog
fejni.
A mi megmaradna,
Bornyamnak maradna!
Kedved ha lesz fonni,
Szerzek
neked nyomba
Rokkát
diófából,
Orsót
ezüstszálból.
-107-
– Életem virága,
Mit fáradsz hiába?
Anyám nem ad hozzád,
Mert anyám
megtudta,
Hogy kitől, nem
mondta:
Hogy a belső
házba,
Gyolcsból készült
inggel
Tele van hét
láda,
És azt a
szabadban,
A tiszta
patakban
– Szekeren kitólni
–
Kell majd
kisujkolni,
– Ilona! szép
lányom,
Üdvöm és
világom!
Ha akarsz
sujkolni,
Ott künn a
szabadban,
Szerzek neked
sujkot,
Szépet,
kőrisfából,
A nyele lágyfából,
–
Mosni fogsz, a
mennyit,
És a többit
rendre,
– Mély a patak medre
–
Ereszd a
haboknak.
– Életem virága,
Mit fáradsz hiába?
Anyám nem ad hozzád!
S én nem
megyek hozzád;
És előled,
leszek
-108- Virág a
határon,
Harmat a
virágon.
– Ilona! szép
lányom,
Üdvöm és
világom!
Én meg, leszek
pásztor,
Báránybőr
sapkával,
S
leszakasztalak,
Reá
akgatlak,
Haza viszlek s
leszesz,
Jó anyámnak
lánya,
Ékesség a házba!
-109-
Csendes folyam…
Csendes folyam, Duna
vize,
Rég vagyok már én is
árva,
A kim volt és kit
szerettem,
Elment már egy szebb
világba.
Hogyha nem hiszed
talán,
Illatos virány,
Itt a sirja, ásd ki ujra,
Virágos a sirja!
Vedd a fátyolt
arczájáról,
Virág a
határról;
Arczájáról és
kezéről,
Virág a
mezőről;
Kezeiről és
lábáról,
Virág a
sirjáról.
-110-
Kis menyecske…
Kis menyecske jő a
párja…
– Ha jő itt lesz, ördög
bánja,
Készen áll a
vacsorája.
Egy pár lepény…
öszszeszedve,
Hét udvarról a sok
növényt,
Csak megenni legyen
kedve.
Mert gonoszul
egyre-másra
Szidalmazva, csak azt
mondja:
„Hej feleség ne néz
másra!“
– Kis menyecske jön
babája!
– Egészségben érjen
hozzám,
Készen áll a
vacsorája:
Egy sült csirke
paprikázva,
Jó sütemény tejben
ázva…
Megérdemli, mert ő
soha
Nem pirongat, sem nem
mondja,
„Ez vagy amaz jól igy
volna.“
Bejön, köszön, csókol,
leül…
Egy ilyennel a nő
elül.
-111-
A jegyes levele.
Levelet ir a
leányka,
Jegyesének van az
szánva,
A szép ifjut rég nem
látta.
„Legyen oly jó
vőlegényem,
Jöjjön hozzám, arra
kérem,
De ne jöjjön a
havason,
Erdejében farkas
vagyon,
Hozz’ magaddal lovast,
ötvent,
Gyaloglegényt számra
többet.
„Legyen oly jó
vőlegényem,
Jöjjön hozzám, arra
kérem,
Be se nézzen a
berekbe,
Sok a tüske, bokor
benne,
Csal a berkek hüvös
árnya,
S rá léphetnél a
virágra…
Hozz’ magaddal lovast,
ötöt,
És gyalogost,
tizenkettöt.
„Legyen oly jó
vőlegényem,
Jöjjön hozzám, arra
kérem,
-112- Még is jöjjön csak
magára,
Ne üljön fel a
lovára,
Mert nem tudnám
megitatni,
A patakra
kihajtani,
Szénát tennék majd
elébe,
Megsértene a
sörénye.
„Legyen oly jó
vőlegényem,
Jöjjön hozzám, arra
kérem,
De ne jöjjön az
esőben,
Mert a ruha ázik
könnyen,
Gyenge vagyok én még
arra,
Hogy kivigyem a
patakra,
Kifacsarjam,
kiteritsem,
Erre nekem erőm
nincsen,
Gyere hozzám szép
időben,
Mint a sas a
levegőben,
Szép koszorut nekem
fonva,
Akkorát, mint az ég
holdja,
Gyere hozzám, tedd
fejemre,
Jegy-gyürümet adom
érte.
-113-
A virág és a dér.
Gyönyörü kert
közepében,
Ül a lányka s mereng
mélyen, –
Nyugszik
boglár-rózsaágyban,
A violák
árnyékában.
Egy ifiu arra
menve,
A leánykát
megkérdezte:
– Kedves gyermek, fehér
arczczal,
Fénylő szemmel,
rózsaajkkal,
Leány vagy-e vagy
menyecske,
Avagy angyal égből
esve?
– Sem lány biz én, sem
menyecske,
Sem szép angyal égből
esve,
Virág vagyok, nyilok
szépen,
Gyönyörü kert
közepében,
De te ki vagy oly
rejtélyes,
Szabad ifju,
feleséges?
– A dér vagyok kedves
lányka,
Szólt az ifju nyomba
rája,
Estve járok én az
árnynyal,
Virág kebel az én
ágyam,
S napsugárral ha
felszállok,
Elhervadnak a
virágok,
-114-
Ha a lányok…
Ha a lányok, mint a
bárány,
Hegyoldalon
legelnének,
Juhász lennék s
furulyámon
Éjszakán át szólna
ének.
S midőn küzd a nap az
éjjel,
Piros hajnal
hasadtával,
Behajtanám kis
kertünkbe
S betakarnám a
subámmal.
-115-
Anyám, anyám…
Anyám, anyám, lelkem
anyám,
Neked is szép volt az
élet,
S ha gyönyörködtetett téged
–
Ne tanits az unalomra…
Mert veszett eb az unalom,
– Minden estve nálad vagyon,
Melletted ül: – ott pipázik,
A sok könytől arczod ázik.
Egy hajlékot lakván véle,
Nevetni sem lehet tőle; –
S aztán ott ül a kuczkóban,
Azt sem tudod eszed hol van?
Mint vele lakni egy házban,
Jobb, ha beteg vagy az ágyban, –
Betegségből, gyógyszerével,
Engem anyám kigyógyithat,
Unalomból csak a sirhant.
-116-
Édes rózsám, édes lelkem…
Édes rózsám, édes lelkem
–
Késő éjjel, éjfél
tájba’,
Midőn alszik a
madárka
És a hold a tiszta
égen
Csillagok közt úszik
fényben,
Ablakodhoz vágyott
lelkem,
Oda vágytam, oda
mentem.
… Fontál kerek guzsaly
mellett,
Könyben úszott drága
szemed;
De hallottam
mostohádat,
A mint szidott s szórt
rád átkot,
A mért forrón szeretsz
engem.
Pedig már az mind
hiába!
Mert ha három éjjen
által
Eresz alatt térden
állva,
Habzó ajkról, vérző
szivből
Szakad is ránk szitka, átka,
–
Hogy ha misét mondat,
hetvent,
S kalácsot süt egyszáz
hetvent
Egymástól mi puszta
szóra,
El nem válunk soha,
soha.
-117-
Nem, mig anyád meg nem
tudja
Leveleit egy
tölgyfának
És fűszálát egy
határnak;
A mig tisztán meg nem
tudja
Szőrszálait száz
egérnek,
Virágait egy
mezőnek;
Mig a bükk nem terem
körtét
S a fűzfán megy nem lesz
nőve,
Hogy anyád egyék
belőle.
-118-
Mért nem nősülsz…
Mért nem nősülsz ifju,
vajjon,
Midőn annyi virág
vagyon?
Tán szülőid nem
egyeznek,
Vagy a lányok nem
szeretnek?
– A szülőim
egyeznének,
A leányok szeretnének,
–
És üldöznek is a
vágyak,
Mégis sugják, hogy csak
várjak,
A mig ujra tavasz
leszen,
Hátha eljő uj
kedvesem…
Csinálok én akkor
kertet
A kis törpe kunyhóm
mellett,
Virágim közt ülök,
járok,
Nézni jőnek majd a
lányok…
Ki is ülök a
töltésre,
A lánykákkal
összejőve,
Nyujtok nekik szép
virágot,
Olyan szépet egy sem látott,
–
De ha eljő a galambom,
A legszebbet neki adom, –
Ott nyilik az ablakomban,
Nőm számára azt ápoltam.
-119-
– Mondd meg milyen, mondd meg
várjuk?
Ismerjük meg, ha
méglátjuk…
– Könnyü zerge,
Nagyon fürge;
Gerle
madár,
Repül, nem
jár;
Az ő teste,
Sugár, gyenge;
És az
arcza
Rózsás,
barna;
Szép hajában
Nyilt virág van;
Fürteibe
Virág
hintve;
Szemét nézve,
Megigézne;
Ajakában
Egy világ
van.
-120-
Megszáll a vágy…
Megszáll a vágy reggel,
estve,
Nyugtot nem ad, bár egy
perczre;
Beszél nekem… kérdi
egyre:
– Mért vagyok én olyan
gyenge?
Azt felelem siró
hangon:
– Mert szerettem hűen,
nagyon;
És felelem könyes
szemmel:
– Nem szerettem soha
renddel.
A vágy kaczag s tovább
ereszt,
Verné meg őt a szent
kereszt…
Ha a vágy eladó
volna,
Galambomnak adnám
nyomba!…
Ha a rózsám vevő
lenne,
Szivem vele
megegyezne;
Meg is venném, hogy
megvédjen,
A vágy, ha megtámad
éngem.
-121-
A jegyes szerelme.
A bojárok kérdik
egyre:
– Mért oly fényes a két
szeme?
Mintha volna
ezüstözve,
Aranyszikra a
középe!
Szemöldököd, holló
tolla,
Aranyszinü hajad
fodra
Be van fonva hatban,
hétbe’,
Hajad közé virág
téve…
Ezüst fényü a két
szemem?
Ugy szereti a
kedvesem;
A közepén
aranyszikra?
Szép rózsám is annak
irta;
Szemöldököm sötét,
barna?
Illik hozzá rózsám
bajsza;
Fénylik hajam
aranyszinben?
Mert fürösztöm
rózsavizben,
És befonom szép
virággal,
Mert galambnak csak igy áll
jól…
Benn az erdőn gerliczém
van,
Csak én tudom hol ül, hol
van;
Ott ül ő a
fenyőágon,
És lenyugszik
virág-ágyon,
Előmbe jő a
hajnallal,
-122- Előmbe a kelő
nappal;
A mint látom, hozzá
vágyva,
Én is vele kelek
szárnyra;
S ekkor szemem fényben
rebdes,
Csakhogy neki legyek
kedves,
Egész lényem fényes
leszen,
Csakhogy őtet hőn
szeressem.
Vele szállok, vele
megyek,
Hogy szeressem a mig
élek;
Utját ő nappal
járja,
Szivem holtig őt
imádja;
Nagy szerelem, a mit
érzek,
Mit jegyesem iránt
érzek.
-123-
Anyámnál…
Anyámnál a midőn
voltam,
Ha dolgoztam, vagy ha
ültem,
Anyám előtt kedves
voltam…
A mióta férjhez
mentem,
Rabszolgája másnak
lettem.
Jókor reggel házat
seprek,
Tüzet rakok, ágyat
vetek;
És teritek asztalt
nyomba,
Friss reggeli párolg
rajta;
És kifutok a
forrásra,
Rokkámat nem hagyom
másra,
Hozok tiszta
forrásvizet,
Megmosdatom
gyermekimet;
Csecsemőmet
megszoptatom,
Gédelgetem,
elaltatom;
És megfejem a
tehenet,
A mi keskeny kapunk
mellett;
És igy telik napom,
éjem,
Nincs ki engem
megkiméljen…
– Dorbézoló férjem,
drága,
A dolog igy rosszul
járja…
Választok egy szép
barátot,
Osszon nekem
igazságot.
-124-
A kis kakuk…
A kis kakuk repül,
repül…
Három napja ágon nem
ül;
Hegyen, völgyön, vizen,
árkon,
Csak repülni, szállni
látom.
Kakuk madár! bár
leszállna,
Közel hozzám, a zöld
ágra,
S énekelne reggel,
estve,
A bánatom ugy
engedne.
Ha a kakuk ifju
volna,
Én elfognám szegényt
nyomba!
Szőnék neki finom
inget,
Tartanám, mint
szeretőmet…
Ha a kakuk vitéz
volna,
Elüzhetné búmat
nyomba!…
Hej, de ő egy szabad
madár,
Zöld erdőkön, lombok közt
jár,
Énekelni leszáll
ágra:
Búmat nem is veszi
számba.
-125-
Anyám, anyám…
Anyám, anyám, ne adj
férjhez,
Ne adj férjhez vén
legényhez;
Mert az öreg nem is
csóda,
Kimegy reggel
aratóba,
Estve eljő, lába
gyenge,
Egyre baktat
ide-oda…
És ha hivom
vacsorára,
Nem eszik csak sohajt
rája;
S ha megvetem ágya
helyét,
Gyenge hangon azt
feleli:
Kössem be a fájó
fejét…
Anyám, anyám, ne adj
férjhez,
Ne adj férjhez vén
legényhez;
Ifjuhoz adj, – ez ha
kimegy
Jó reggel az
aratóba,
Estve eljő
fütyürészve,
Nem baktat ő
ide-oda;
Ha elhivom
vacsorára,
Mosolyogva mondja
rája:
– Ital, ital nem kell
nekem,
Egy édes csók százszor jobb
lesz,
Édes, kedves
feleségem!
-126-
-127-
TARTALOM.
Népballadák:
- 1. Erdélyi Anna 1
- 2. A galaczi vásár 3
- 3. Toma 6
- 4. Miora 10
- 5. A hegedüs 14
- 6. Szegény Jankó 20
- 7. Gruia 22
- 8. Az árgesi zárda 27
- 9. Bujor 39
- 10. Radicza 43
- 11. Toma 46
- 12. A három rabló 49
- 13. Mogos 52
- 14. Péter 56
- 15. Mágdu 59
- 16. Cholera 61
- 17. A gyűrü és a keszkenő 64
- 18. Márk vitéz 68
- 19. Erkuleán 71
- 20. Márk 75
Népdalok:
- 1. Szürke tollu 81
- 2. Mig a leány 82
- 3. A szép leány 83
- 4. A szerelmek 85
- 5. A gerlicze 86
- 6. A sólyom és a szedervirág 87
- 7. Szép tavaszszal 89
- 8. Sokat faggat 90
- 9. A falevél mit sem érez 92
- -128-
- 10. Lenn a zöld erdők 93
- 11. Nincsen öröm 95
- 12. Sok leánynak 97
- 13. A Maros nagy 98
- 14. Nagyleánynak 99
- 15. Zöld levelü 100
- 16. Honnan repülsz 102
- 17. Érjen téged 103
- 18. Mit véthettem 104
- 19. A korcsmákat 105
- 20. Gyónni mentem 105
- 21. Életem virága 106
- 22. Csendes folyam 109
- 23. Kis menyecske 110
- 24. A jegyes levele 111
- 25. A virág és a dér 113
- 26. Ha a lányok 114
- 27. Anyám, anyám 115
- 28. Édes rózsám, édes lelkem 116
- 29. Mért nem nősülsz 118
- 30. Megszáll a vágy 120
- 31. A jegyes szerelme 121
- 32. Anyámnál 123
- 33. A kis kakuk 124
- 34. Anyám, anyám 125
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
16 |
A kí hallja |
A ki hallja |
24 |
El ís vitték |
El is vitték |
29 |
De a mít |
De a mit |
44 |
Senkí nem |
Senki nem |
69 |
Elvágtatottt messze |
Elvágtatott messze |
70 |
S kílépett |
S kilépett |
71 |
Csernához bzszéle |
Csernához beszéle |
121 |
hétbe,’ |
hétbe’, |
*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62596 ***