The Project Gutenberg eBook of Don Juan három éjszakája by Lajos Biró

A hotel mögött sötét fenyőerdők mentek a hegynek fel. A fenyőerdőkön túl már a zord hegy meztelen kőteste látszott. A hotel előtt széles terrasz volt; messze el lehetett róla látni a sikságra. A terrasz székein és padjain fehérruhás és tarkaruhás nők sütkéreztek. Délfelé járt az idő.

A nők között egyszerre mozgás támadt. A hotel kőlépcsőjén két férfi jött lefelé és a terraszon át lassan ballagott egy üres gloriett felé. Az egyik karcsú és igen magas fiatal ember. Barna arc, keskenyre nyirott barna bajusz és diószínű, de éles és kötekedő pillantásu szem. Puha kalapját kissé félrecsapva ráhúzta az egyik szemére. Olyan volt, mint egy nagyon szép magyar parasztlegény. Ez Aradi János volt, az énekes. A másiknak – az alacsonyabbnak és kövérebbnek – borotvált, sápadt arca nem lett volna csúnya, ha az orra nem nagyon lapos és ha duzzadt szája nem nagyon nagy. Ez Lippai Kázmér volt, költő és zenekritikus. -4-

A nők felzaklatottan mozgolódtak, suhogtak, susogtak; a beszélgetések tüntetően elhalkultak vagy tüntetően hangosakká lettek; a János lehúzott kalapja alá kék és fekete tekintetek kerestek utat, és az egyik csoportból, amelyben lányok állottak, hangosan zugott fel az elragadtatás:

– Milyen édes! – mondták bele a fiatal hölgyek a János arcába. – Milyen drága.

János mozdulatlan arccal, de kötekedő tekintettel vette le a kalapját egy-két ismerőse előtt. Lippai mosolyogva mondta:

– Mindennap, – felelte János. Azóta gyűlnek ide ennyien, amióta déltájban erre megyek le ujságot olvasni.

Leértek a glorietthez és leültek. Lippai leveleket szedett elő a zsebéből. Szerződési ajánlatokat János számára. János meghallgatta az ajánlatokat, azután így szólt:

– Szóba se álljunk velük. Arra kérlek, csak Wormserrel tárgyalj. – Ne garasoskodjék; ne fecsegjen arról, hogy engem Amerikában még nem ismernek; ha egyszer énekeltem, majd megismernek; garantáljon ne ötvenezer márkát, hanem százezret; viszont én októbertől májusig akkor azt teszem, amit ő akar. Nekem ez jobb így; én szeretek engedelmeskedni, mert ambicióim nincsenek; és minél többet keres ő, annál jobb nekem. -5-

Elővette az ujságjait és olvasni kezdett. Lippai a leveleket rendezgette, azután ő is ujságot vett a kezébe. Félóra múlva egy boy sietett le a hotel felől hozzájuk.

– Nagyságos úr, – mondta Jánosnak, – kérem szépen, tessék feljönni. Egy hölgy keresi a nagyságos urat. Fent vár a hallban.

– A déli vonattal jött? – kérdezte János csodálkozva. – Nem láttam…

János elsötétült arccal állott fel. Lippai várakozó tekintettel nézett fel rá.

– Csak gyere, – mondta János. – Nemcsak, hogy terhemre nem vagy, hanem inkább hasznos a jelenléted.

Felmentek a hallba. A portás szótlan meghajlással mutatott az egyik sarok felé. A sarokban – hátával kifelé – egy karosszék állott. A karosszékből, amikor odaléptek, egy lobogó kékfátylas, feltűnő és feldúlt szépségű hölgy állott fel. Lippai nagy meghajlással köszönt neki.

A báróné nem törődött Lippaival. Jánoshoz fordúlt és keztyűs kezével megragadta a János kezét.

– Kegyetlen, szívtelen, – mondta zihálva, – volt lelke… Csakugyan elment szó nélkül. És nem ír. Egy hete.

János összehúzott szemöldökkel nézett körül. Az -6- a néhány ember, aki a hallban volt, nagy figyelemmel kisérte a jelenetet.

– Kedves, – szólt János szigorúan, – ha azt akarja, hogy beszélgessünk, akkor kegyeskedjék… több nyugalommal és halkabban.

Helyet mutatott a bárónénak a karosszékben; helyet mutatott Lippainak is és leült ő is. Egy-két másodpercig csend volt, azután a báróné ismét megszólalt és halk, de lázas szemrehányásokkal halmozta el Jánost. János most már derült részvéttel és jóindulatú figyelemmel hallgatta a szemrehányásokat. A báróné egyre fokozta a szemrehányásai támadó erejét.

– Nyomorúlt. Hűtelen. Csábító. Csaló. Gazember, – sziszegte végűl a János arcába.

János derült arccal nyúlt a belső zsebébe, kivette a tárcáját és a tárcájából kivett egy gondosan elhelyezett lila borítékot. A lila borítékból kivett egy lila levelet, átnyujtotta Lippainak.

„Kedves János, – először: jó reggelt. Másodszor: imádom magát. Harmadszor: ezennel írásban adom, hogy ami közöttünk lesz, legfeljebb egy félévig tarthat és legkésőbb egy félév múlva elmúlik, mint egy álom. Meddig kinoz még? – Elvira.“

A báróné sötétvörös arccal nyult a selyemköpönyege -7- zsebébe és szikrázó szemmel méregette Jánost. János derült arccal hajolt meg feléje. Azután szótlanul belenyúlt ő is a zsebébe, kivett egy pisztolyt és a báróné felé nyujtotta.

– Itt van, – mondta. – Ez sokkal jobb, mint a magáé. Az a gyöngyháznyelű játékszer nagyot puffanna, nagy feltünést keltene és semmit se használna. Ez azonban…

A báróné hirtelen mozdulattal eltolta a János pisztolyát, azután minden átmenet nélkül sírva fakadt. János engedte, hogy sírjon. Visszavette Lippaitól a levelet, eltette, várt még egy kicsit, azután közelebb csúszott a székével a báróné karosszékéhez és halkan mondta:

– Na! Kedves. Egy ilyen szép asszony. Egy ilyen okos asszony. Egy ilyen elbűvölő teremtés.

– Akkor… miért?… gazember! – mondta duzzogva, de nagyobb felindulás nélkül.

– Mert itt volt az ideje, – felelte János szeretetreméltóan. – Ezentúl kezdett volna már a dolog rosszízűvé lenni. Kellemetlenné. Magának is, nekem is. Hiszen… ebben megegyeztünk.

– Hm, – kérdezte János gondolkozva, – mondja csak: otthon vannak már Borsodnánáson?

– De igen, – felelte a báróné zavarodottan, – de csak két hét múlva jön.

– Adja át kérem a bárónak az üdvözletemet. A legszeretetreméltóbb házigazda és a legkiválóbb műértő. Maga innen három óra alatt hazaér.

János megfogta keztyűs kezét, kézcsókot jelzett, azután kérő arccal, biztatva és derülten felmosolygott a bárónéra. A báróné vonogatta a vállát; a szája vonaglott, de azután durcásan elmosolyodott.

Kezét nyújtotta Lippainak, azután siető lépésekkel indult ki a hotel elé. A hotel előtt ott állott nagy kék automobilja. A chauffeur megforgatta a fogantyút, a báróné a kormánykerékre tette a kezét, a chauffeur felugrott a hátsó ülésre, a férfiak köszöntek és az automobil elindult. A chauffeur magánkívül fütyült, a nagy automobil zuhogva és recsegve vágtatott le a hegyről.

– Megy ez még százzal és százhússzal is, – mondta János. – Ha hazáig ki nem töri a nyakát, otthon már megvigasztalódik.

Egy darabig elgondolkozva néztek a síkság felé -9- rohanó kocsi után, azután visszamentek a hallba. Csengetés hallatszott.

Bementek az étterembe. Amikor beléptek, itt is halk mozgás támadt, és amikor leültek, egy csomó női fej fordult több kevesebb nyiltsággal János felé. Az asztalukon rögtön ott volt a leves. A pincérek lázas igyekezettel szolgálták ki Jánost. János jó étvággyal evett, azután derülten nézett körül.

– Nem kedves ez? – mondta. – Ennyi nő. A tizenkilencedik század legforradalmibb gondolata a nyaralás volt. A polgárság asszonyai így majdnem akkora szabadsághoz jutottak, mint az arisztokrácia asszonyai. Szaturnália két-három hónapig. Így alakul át a világ nemi morálja.

– Hogyne, – felelte János. – Megszabadulnak a kis menage gondjaitól; és idegen férfiakkal ismerkednek meg. Nekik is jó. De milyen jó nekünk. Itt összeterelődtek; lényegileg egész nap a szerelem gondolatával foglalkoznak; csak választani kell közülök.

– Rajtad nem, – felelte Lippai. – Te itt három-négy nővel foglalkozol egyforma figyelemmel. Azzal az -10- ábrándos barnával ott, azzal a démoni szőkével, a kékruhással, ott a sarokban, azzal a hervadó marquise-zal ott a terem végén és még eggyel, akit nem láthatok, mert a hátam mögött ül. Diszkréten. Egy-egy hosszú, de teljesen nyugodt pillantás. Mindegyik azt hiszi, csak az övé az igazi. Rajtad nem is látnám, melyik az igazi. De rajta látom.

János kételkedő mosolygással rázta meg a fejét; Lippai nyugodtan fordult féloldalt egy asztal felé, amelynél egy feltünő asszony, egy fiatal leány és egy monoklis úr ült. Nézett az asszonyra, az asszony felnézett rá, Lippai köszönt neki, az asszony mosolyogva intett vissza. Lippai visszafordult János felé.

– A te arcodról nem láttam volna még. De a Ninette arcáról mindent láttam. Nem titkolódzik ez a kislány.

– Nem, – felelte János kissé elszomorodva. – Ami annál nevezetesebb, mert a vőlegénye ott ül az asztalnál.

– Úgy hivják? Én nem tudom. Csak azt tudom, hogy itt jegyezte el nyolc napi ismeretség után.

Diszkréten feléjük fordult és nagy figyelemmel nézegette őket. Az asszony evés közben rámosolygott. -11- Nagy barna hajkoszorúja volt; egy kissé hervadt arca; teli szája; nyugtalan, szomjas mély szeme, kövéres, kis teste. A leány nem hasonlított rá. Hófehér arca volt, csillogó fekete, sűrű haja, amelynek a nehéz fonatai asszonyosan voltak a fejére rakva. Nagy fekete szeme, amelynek a tekintete néha meglepően komorrá lett. Tisztán metszett orra és ékesen rajzolt szája. Karcsú, magas fiatal teste. Mindkettőjük öltözködésében volt egy hangos vonás. A ruha, amelyet hordtak, a legjobb szabónál készült, de a színében, vagy a diszítésében volt valami feltűnő. A férfi, aki velük ült, hosszú úr volt; gőgösen és kihivóan hordta a monokliját; nagyon korrektül viselkedett, halkan beszélt és ha beszélt, kilátszottak a szájából előre álló nagy fogai. Lippai jól szemügyre vette ezt a társaságot, azután felvidultan fordult vissza Jánoshoz.

– Most legalább el fogod nekem mondani, – szólt János, – hogy kik ezek.

– Mindenekelőtt Hopfner úr, – mondta kéjjel. – Hopfner úr egy egészen különös, intellektuális bivaly. Szeszgyára van, nagy szeszgyára, élesztőgyára, más rokontermékek gyára. Időről-időre azonban tollat ragad és tajtékzó dühvel, egy-egy hosszú tanulmány keretében nekiront valaminek. Kezdte az irodalmon. Azután reformálni akarta a magyar hitelügyet és rettenetesen megtámadta a bankokat. Foglalkozott már joggal, közigazgatással, közlekedésüggyel, magyar zeneélettel és a magyar filozófiai élettel. A lapok most már nem adják ki a dolgait. Ő hetilapot akart alapítani, de nem tudta magát elszánni: pénzügyi legyen-e a lap vagy filozófiai. Inkább könyveket ad ki; a könyveit -12- senki se olvassa, pedig néha nagyon mulatságos támadások vannak benne – engem is megtámadott már egyszer – és most, ha jól tudom, az a szándéka, hogy ő fogja végre megalapítani a hiányzó magyar filozófiát. Időről-időre mozgalmakat is akar indítani, de semmiféle mozgalom, amelyet ő kezd, nem sikerülhet, mert Hopfner mester olyan gőgös, mint egy fiatal lángelme és úgy bánik az emberekkel, mint a hódító normann urak az alattvalóikkal. E mellett az aprópénzt nagyon megbecsüli… nézd meg a pincér arcát… ha semmit se tudnék rólatok, akkor is tudnám, hogy te szórod a pénzt, ő pedig háromszor veri a fogához.

– Én nem szórom, – mondta János. – Szeretem jól megfizetni azokat, akik nekem szolgálatot tesznek.

– Egyszóval Olivér Budapest egyik ékessége; és nekem különös kedvencem. Majd meglátod, ha zenéről beszélgetünk.

– Te. Az öreg akkor már elmúlt hetvenéves. A szklerózisa nagyon előrehaladt volt és nem is volt tiszta elméjü. De színpadon még hibátlanul mozgott és a hangja… a hangja már csak egy tiszteletreméltó -13- rom volt… de ha nem akadt jobb, még mindig meg lehetett hallgatni. No, és az öreg királyi gőggel nézte le a fiatalokat, mondjuk: fiatalabbakat; amiben igaza is volt, mert akkortájt évekig a legvigasztalanabb hangproletárok tolongtak az opera színpadán. És amikor te először énekelted Tannhäusert, akkor eljött a színházba. Mondom: már nem volt ép elméje. Nem lehetett vele három percig értelmesen beszélni. De egy dolog megmaradt benne: a művész-düh és a művészgőg. Kimondhatatlan, fájdalmas féltékenység a másik iránt; kimondhatatlan lenézés mindenki iránt, aki nem énekelt úgy, mint ő és nem értett zenéhez úgy, mint ő. Akkor este beült a páholyba; reszkető fejjel, de fejedelmi lenéző, gőgös mosolygással. És azt mondják, hogy amikor először kinyitottad a szájadat és ő az első hangot meghallotta, akkor hangosan felkiáltott. Azután még jobban elkezdett reszketni a feje. Belekapaszkodott a bársonypárkányba és reszkető fejjel és halálsápadtan ült egész este. Várt. Reménykedett. És amikor nemcsak nem romlott a dolog, hanem még javult – hiszen három percnél tovább nem tartott az elfogódottságod és azután úgy jártál, keltél, mintha tíz éve volnál színpadon – szóval, amikor egyre jobb lett a dolog, egyre példátlanabb és a felvonások végén jött az őrjöngés és az öreg tudta, hogy teljes joggal jött, mert ő igazán értett hozzá, akkor összeroskadtan ült a helyén, az előadás végén tántorogva kiment, kocsiba ült, hazament, lefeküdt és élve nem kelt fel többé. Három nap múlva meghalt.

– Egyszóval a szklerózis ölte meg. Tanulság: az ember hetven éves korában ne járjon színházba. Ha -14- én megérem a hetvenedik évemet, én kint lakom a tanyámon és a buzavetéseim iránt érdeklődöm, nem a zene iránt.

– Az asszony. Az asszony… hm, hiszen látod. Cavallar valami ötven éves volt, amikor a budapesti operában félig már hajótörötten kikötött. A nő, Hudacsek Juli, valami kis vendéglőben szolgált fel. Lehetett tizennyolc éves. Cavallar elvette. Az első évben megszületett a leány. Anna. Annina. Ninetta. Az apja imádta. Az anyja nem sokat törődött vele. De amíg Cavallar élt, addig az asszony egészen rendesen viselkedett. Az öregnek nagyon éles szeme volt.

– Jóval több egy félmilliónál, alig kevesebb a milliónál. A pénz a leányé, de amíg az asszony él, ő kapja a jövedelmet. Ha a leány férjhezmegy, a jövedelem fele az övé. A leány egyébként színésznőnek készül.

– Az. Állítólag valami hires családból… az öreg néha azt állította, hogy az ősei valami grófok voltak.

János elgondolkozva nézett át a túlsó asztalhoz. Ninette egész arccal feléje fordult. Az arcán türelmetlenség és bosszúság volt. János nagyon megváratta. János egy futó pillantást vetett Hopfnerre, látja-e, mi történik körülötte. Hopfner gőgös arccal és korrekt mozdulatokkal evett. A János tekintete erre visszatért Ninette-hez és nyugodtan, egyenletesen, de hosszan -15- belemélyedt a szemébe. A Ninette fekete, mély, nagy szeme nyugtalanul lángolt fel. A leány fekete hajfonatos fehér fejét dacosan emelte magasra. Karcsú felső teste előrehajolt. Egész lénye kihivóan és tüntetően, ígérve, követelve, sugározva fordult János felé – szégyenkezés nélkül, a feltünést inkább keresve, mint kerülve – mintha hangosan rá akarna kiáltani vagy mintha egy hangos rákiáltást várna tőle. János sokáig nézett vele szembe, azután az az érzése támadt, hogy a teremben most már mindenki őket nézi. Lassan lehajtotta a fejét, mintha a tányérjára hajolna, de a leánynak látnia kellett, hogy ez a meghajlás – egy kérés, egy kérdezés, egy igenlés – neki szól.

– Ennek a leánynak a feje, – gondolta, – csakugyan pompás olasz kameákat juttat az ember eszébe. De van valami, ami engem zavar rajta.

Az ebéd véget ért. Az ebédelők kimentek a hallba és a terraszra feketekávét inni. Cavallarék felkeltek. Az asszony rámosolygott Lippaira. Ninette hosszan és sötéten ránézett Jánosra, olyan hosszan, hogy Jánosnak megint kényelmetlen érzése támadt. Hopfner mozdulatlan gőggel várt rá, míg az asszonyok elindulnak. Amikor végre elindultak, akkor feszesen, mereven, gőgösen ő is utánuk ment.

János várt egy darabig, azután Lippaival együtt ő is kisétált a terraszra. A Cavallarék asztalánál megálltak. Az asszony nagyon örült Lippainak.

– Most legalább lehet valakitől, – mondta boldogan, – jó budapesti dolgokat hallani. Tud-e új pletykákat?

János bemutatkozott Hopfnernek. Hopfner száraz gőggel fogadta a bemutatkozást. Lippai leült az asszony mellé és beszélni kezdett. Az asszony nagy érdeklődéssel és néha-néha elfuló nevetéssel hallgatta. János leakart ülni az asszony másik oldalán, Ninette azonban megfogta a mellette lévő széket, gyors fejmozdulattal felnézett rá és mintegy odanyújtotta neki a széket. János mosolyogva köszönte meg; leült és önkénytelenül elbiggyesztette a száját. No mi lesz ebből? Semmi se lett. Lippai az asztalfőn suttogott az asszonynak, ők pedig mind a hárman hallgattak. János gondolkozva, várakozva és egy felsőbbséges belső mosolygással nézett egyszer Hopfnerre, egyszer a leányra. Mit akarnak ezek? Mi készül itt?

A leány karcsú nyaka egyszer-kétszer megmozdult. A feje előbb jobbra hajolt, azután balra hajlott. Miért mozog ilyen idegesen és türelmetlenül ez a lány? Miért rángatja szépen metszett, nyugalomra teremtett száját? – A leány egyszerre felkapta a fejét és megszólalt. Meleg, de rekedtes hangja volt; odavetve, gyorsan, pattogva beszélt.

– Mikor énekel megint? – kérdezte félvállról, nagyon gyorsan Jánostól.

– Fiatal leányok, – mondta nyugodtan. – Joguk van rá, hogy túlbecsüljenek mindent, amit értéknek tartanak. Fiatal emberek ebben nem is különböznek egymástól… és egyik fiatal lány olyan, mint a másik…

János egy udvarias, de kételkedő mozdulattal belenyugodott a dologba. A Ninette karcsú nyaka megmozdult. Ninette ide-oda forgatta a fejét, azután hirtelen egész arccal odafordult János felé:

– Magának, – mondta gyors és pattogó hangon, – módjában lesz meglátni, hogy nem minden fiatal lány egyforma.

János meghökkenve nézett Hopfnerre. A Hopfner szeme most rámeredt. A Hopfner szemében világossárga, szinte fénylő karika volt egy barnás mag körül. Hideg kutyaszem, gondolta János. Ez a hideg kutyaszem most nyugodt, konok, gőgös tekintettel rámeredt. Jánoson egy villamosáram futott végig. Izgatott jókedve támadt. No végre. Csakhogy itt vagyunk. No lássuk.

Nagyon lassú fejmozdulattal odafordult Hopfner felé. Hosszú szemöldöke felett egy vonalnyit – csak egy vonalnyit – összeráncolódott a homloka. Dióbarna meleg szemének a héjja is egy kissé – csak egy vonalnyira – összehúzódott. Egész, szép arcáról, keményen formált, barna fejéről csakúgy suhogott le a felsőbbséges, nyugodt kötekedés. Nagyon nyugodt, nagyon hetyke magyar parasztlegény volt.

Lássuk csak. Meddig birod ezt? Mit akarsz ebből? Hosszú másodpercek teltek el. A Ninette fehér arca -18- előbb sápadt lett, azután kipirult. Hopfner végre megmozdult. Csendesen megingatta a fejét, mintha igent intene valami ki nem mondott kérdésre, a szájával kiszáradtan nyelt néhányat, azután lesütötte a szemét. János várt egy kicsit, azután odafordult Ninettehez.

– Maga nagyon jól tudja, – mondta gyorsan és hangosan bele az arcába, – hogy engem mi érdekel.

János nem tudta megállni, hogy egy gyors, ijedt pillantást ne vessen Hopfnerre. Hopfner lehajtott fejjel forgatta a kanalát a feketekávés csészében. Jánosnak mégis elég volt.

– Maguk, – mondta, – ebéd után ugyis le szoktak feküdni. Én tehát búcsúzom.

Mindnyájan fölálltak és mentek be a hotelbe. Ninette előre ment és magával vitte Jánost.

A leány megállt, gyorsan kezet nyújtott neki, erősen, fiúsan megszorította a kezét, kurtán bólintott Hopfnernek és az anyjának, azután fölment a lépcsőn. Hopfner utána nézett, azután gőgös fejbiccentéssel elbúcsúzott és elment. Az asszony utána fordult.

– Mit szólnak ehhez a nyirott majomhoz? – kérdezte jókedvü fölháborodással.

II.

A hotel előtt szólt a zene és a terraszon megkezdődött a fürdővendégek alkonyati sétája. János bement a fenyvesek közé, a széles útról letért egy szűk hegyi ösvényre és lassan ereszkedett le a nyirfaerdő felé. A nyirfaerdő kis lombos sziget volt a fenyőfák között, a közepén világos zöldre festett pad állott. Jánosnak az úton még fanyar volt a szája ize, de amikor a nyirfaerdő közelébe ért és a fák sűrűségéből kivillogott egy női ruha fehérsége, akkor megmelegedett a szíve. Milyen szép, hogy az embert itt egy fiatal leány várja. És milyen szép ez a fiatal leány.

Ninette gyors, fiús mozdulattal nyújtotta neki a -20- kezét. János megfogta a kezét; nem eresztette el: a két keze közé fogta.

– Jó, – felelte gyorsan. Különben nem jöttem volna. Különben nem híttam volna.

János lassan eleresztette a leány kezét. Pár másodpercig hallgattak. A leány karcsú nyaka megmozdult. A fejét ide-oda forgatta, az alsó ajka egyszer-kétszer megmozdult; odafordult Jánoshoz és pattogva, villámgyorsan kérdezte:

– Azt akarta, – felelte János kegyetlenül, – hogy ne szakítsak még vele. De én elküldtem, mert soha tovább egy ilyen barátkozást nem folytatok… legföljebb öt-hat hónapig.

János elhallgatott, és meghökkenve nézett rá. Mi ez? Tudja ez a leány, hogy mit beszél? Ninettenek megint vonaglott a nyaka és tiszta metszésü feje ide-oda forgott. Egyszerre odafordult Jánoshoz:

– Akiket maga úgy védett. A lányok. Az ostoba libák, akik olyan elbüvölten gágognak maga körül.

– Igen! És ha tudni akarja: még azért, mert elbűvölten gágognak maga körül és mindegyik úgy tesz, mintha halálosan szerelmes volna magába, – de próbálná csak azt mondani valamelyiknek, hogy bizonyítsa be a szerelmét. Majd lenne: papa! mama! – ostoba, ijedt libagágogás.

Hangosan és haragosan beszélt. És most, amikor indulatban beszélt, nem pattogtak a szavak olyan gyorsan az ajkáról. János elhülten hallgatott, azután fejcsóválva mondta:

– Tudja kis Ninette, én jobban is szeretek fiatal lányokhoz nem is intézni ilyen felszólításokat…

Egész arccal János felé fordult. Fehér arca most kigyulladt; finom szája felindultan, lihegve szítta be -22- a levegőt; mély fekete szeme kitágultan, sötéten sziporkázott. Jánosnak megdobbant a szíve.

– Tudja kislány, – mondta fanyar mosolygással – maga igazán nehézzé teszi az embernek a hallgatást.

János dobogó szívvel hallgatott. A leány egy mozdulattal közelebb jutott hozzá.

– Én tudom, mit beszélek, – mondta gyorsan. – Én tudom, mit teszek. Én tudom, mit akarok.

János nem birt magával. Az egyik kezével megfogta a Ninette kezét, a másik karjával magához hajlította a leány derekát.

– Tudod, hogy mit beszélsz? – suttogta felindultan. – Tudod, hogy mit akarsz?

Ekkor közeledő beszélgetés zaja hallatszott. János eleresztette a lányt és lassan felállott. A beszélgetés közeledett.

Odalépett hozzá. Egészen mellette volt és újra megszédült a lány friss és édes szagától.

– Az anyám a másik szobában van. De ha egyszer jó éjszakát kívántunk egymásnak, reggelig egyik se törődik a másikkal.

János megszorította a lány kezét. A lány visszaadta a szorítást, azután megfordult és eltünt a fák között. János lassan indult az ellenkező irányba.

– Mifélével? Ninette-tel. Egyébként: minek a kérdezősködés. Ha megnézem őt és megnézlek téged, az arcok többet mondanak, mint amit a szájak tudnának… Na, mi a baj?… Hát azt hiszed, nem tudta délután az egész fürdő, hogy találkoztok. És azt hiszed, kételkedett benne valaki, hogy legalább is újabb találkozásban állapodtok meg. Én csak azt az egyet szeretném megtudni, mit tud ez a Hopfner. Ül ott, mint egy gutaütött kőszobor… egy fölszarvazott vőlegény, ez még a budapesti jó társaságban is ritkaság, és…

– És én azt szeretném, – mondta halk ingerültséggel János, – ha szíves volnál más hangon beszélni… -24- akármilyen dolgomról. Az én számomra elviselhetetlen ez a budapesti hang.

– Ha akarod: ez az irodalmi hang, ez a színházi hang, ez a művész-hang, amely nem ismer asszonyi titkot és nem ismer férfi-szemérmet. Én nem hívom meg a nyilvánosságot az életem legprivátabb eseményeihez tanúnak, és arra az orra, amely bele akarja magát dugni ezekbe az eseményekbe, még mindig hatalmasan ráütök.

– Pardon, pardon, – felelte Lippai mosolyogva, – én csakugyan még mindig elfelejtem, hogy te voltaképpen még mindig tiszteletbeli szolgabíró vagy.

Hallgattak, azután másról beszélgettek. Az étterem lassan kiürült. János nem mutatott hajlandóságot rá, hogy fölálljon. Kényelmesen elhelyezkedett a székén; mintegy mélyen beleült; a lábát messzire elnyujtotta és szivarozva nézegetett maga elé. A cigány a terem másik végén már abbahagyta volna a játékot. Minthogy azonban János nem mozdult, a primás tovább játszott és izgatottan horgászott a János tekintetére. Végre sikerült elcsípnie egy pillantását; a primás ekkor egy kérdő, kérő, alázatos és szuggeráló meghajlásba merült a vonójával. János bólintott. A primás ekkor villámgyorsan megfordult, a banda felét elküldte, a banda másik fele pedig a pincérek lázas segédkezése mellett átköltözött a terem innenső oldalára.

Lippai gúnyos jóindulattal nézte ezt a lázas tevékenységet. A cigányok halkan játszani kezdtek. János ránézett Lippaira.

– Tudod mit, – mondta János, – akkor fölszólítlak, hogy teljesítsd a szerződésünk szerint való legfontosabb kötelezettségedet.

– A legfontosabbat. Az, hogy az ügyeimet intézed, helyettem tárgyalsz és a nevemben megállapodol, az másodrangú fontosságú. A legfontosabb: időről-időre nekem gorombaságokat mondasz.

– Ha nagyon is bugyborékol bennem a jókedv. Most bugyborékol… Légy olyan szíves. Egy-kettő. Egészen kíméletlen dolgokat. Hogy pojácává ne váljak. Nem akarod? Majd én elkezdem. „Ez voltaképpen még mindig írnok a megyeházán. Nem is megyei úr. Segédjegyző. Soha ebből igazi művész nem lesz. Belészorúlt a világ egyik legszebb hangja, de a lélek az sohase lesz egy művész lelke. Ha jókedve van, huzatja magának a cigánnyal. Paraszt…

– Hát nagyon tévedsz, – mondta csendesen. – Én igenis mindjárt kellemetlenkedem neked, de éppen az ellenkezőjét fogom mindennek mondani.

– Te mindent megteszel arra, hogy fönntartsd azt az illuziót, hogy te privát ember vagy, úr vagy, gentleman vagy. Te elutasítod magadtól a művészhangot, te kerülöd a művész-társaságot, te ideinted a cigányt és ostobánál ostobább nótákat huzatsz a füledbe.

– Te többet is tettél: a két predikátumod közül -26- kiválasztottad az egyiket és ahelyett, hogy altorjai és aradi Altorjay Jánosnak neveznéd magadat, nevezed magadat Aradi Jánosnak.

– Semmi közöd nincs. Annak a véletlennek, hogy a világ egyik legszebb hangja számára toknak a teremtés téged választott ki, a hasznát kiélvezed…

– Úgy van. Kiélvezed… de mihelyt annyi pénzt összeénekeltél, hogy három-négyezer hold földet vásárolhass, rögtön abbahagyod az egészet, mégy haza gazdálkodni, megválasztatod magad képviselőnek.

– Igen. Magyarországon, ha az ember grófnak nem születik, legyen képviselő. Az majdnem annyi, mintha gróf lenne.

– Nem hát… Te nagyon csinos legény vagy… De mit gondolsz: amikor ezek között a részeg tyúkok között délelőttönkint mint egy nagytarajú kakas végigmégy, kinek szólnak a kótyagos sóhajtozásaik: Altorjay Jánosnak vagy Aradi Jánosnak?

– Mit no! A színész, a művész, az író, a politikus, minden nyilvánosság előtt szereplő ember mellesleg társadalmi luxus-cikk. Köztárgy. Mindenkinek joga van rá. Köztárgy. Érzelmi hordár. Rajongási közszolga. Unatkozó nők érzelmi hordárja és kezdő kislányok -27- rajongási gyakorlótere. Ez így van. Én ezt az állapotot tudmásul veszem, az előnyeit magamtól – nem vagyok szamár, – el nem utasítom. De mi közöm nekem az Aradi János olcsó sikereihez!

– Mi közöd hozzá? – kérdezte hangosan. Az a közöd hozzá, hogy te már csak kacérkodol azzal, hogy nem vagy az ünnepelt énekes, hanem te vagy a tiszteletbeli szolgabíró, aki véletlenül énekel. Szerep lett ez is. Más komédiások nappal más érdekes szerepet játszanak. Te ezt. De te is csak komédiás vagy, mint a többi.

– Te, – mondta elkedvetlenedve, – te komolyan dühös vagy. Te már nem pedagógiai szempontból mondasz nekem rosszakat.

– Egyébként, – mondta János – azt hiszem, nincs igazad. Én nem vagyok művész. Én sohase fogok büvölögni és bájologni, hajladozni és énemet szivet döglesztően csavargatni. Én nem fogom soha megkérdezni, „milyen voltam“ és „mit szólsz ma hozzám“, és sohase fogom várni, hogy mindenki hálás legyen azért, hogy én a világon vagyok, és sohase hiszem el, hogy nekem jogom van hangosabbnak, gyávábbnak, neveletlenebbnek, szószegőbbnek, szabadosabbnak, erkölcstelenebbnek lenni, mint más embernek.

Lippai hallgatni akart. De azután felforrott bosszankodással csóválta meg a fejét és felindultan nézett szembe Jánossal.

– Hát ha szabad kérdeznem, – mondta élesen -28- – mi jogon dobsz akkor te ki nőket és mi jogon szédítesz hármat-négyet egyszerre és mi jogon…

Nem folytatta. Egy heves és gúnyos mozdulatot tett a fejével és a kezével egyszerre. János csendesen felelte:

– Nőket azon a jogon dobok ki, hogy akiket kidobok könnyü jószágok és nem árt nekik a kidobás. Én három-négy nővel azon a jogon foglalkozom, hogy amikor közigazgatási gyakornok voltam otthon, akkor is hárommal-néggyel foglalkoztam egyszerre. Mert nem tudok nélküle élni, mert tizenötéves korom óta nem kerültem olyan helyre, ahol az első dolgom ne lett volna körülnézni: van-e itt nő.

– Most Don Juant tanulod. Tehát Don Juant játszod. Elvirát éppen kidobtad. Az öreg Cavallart – a komturt – te ölted meg. És Annát, – Anninát, – Ninettát – éppen ma készülsz a vőlegényétől elrabolni.

János megütközve nézett a Lippai gúnyos arcába. Gondolkozott, azután fanyarul mondta:

– Don Juant én a színpadon se játszom kedvvel. A színpadi Don Juan nevetséges és ostoba fickó. Paprikajancsi. Házasságszédelgő. Aki mindenkinek házasságot igér, az nem csábít, hanem csal. Én a legenda Don Juanját szeretem…

– Aki is olyan tökéletesen meghódítja azokat a nőket, akiket szeret, hogy azok életre és halálra kiszolgáltatják neki magukat. Hogy boldogan ajándékozzák -29- oda magukat, mert semmi más akaratuk és vágyuk nincs többé, csak az, hogy magukat odaadhassák. Akármi jön is később.

– Úgy? – kérdezte sápadtan és a foga között Lippai. És ha szabad kérdeznem, miért tudod te ilyen szenzációsan hipnotizálni a kis Ninettát és miért nem tudom én?

– Én? – felelte gyorsan, – nekem nem. Nekem mindegy. Csak tedd boldoggá azzal, hogy feláldozhatja magát. Akár te vagy az első, akár más. De azt tudnod kellene, hogy akinek ez a sikere van, az nem az ember, hanem a komédiás.

– Én azt hiszem, – mondta halkan – hogy te voltaképpen gyülölsz engem.

János legyintett. Hátrafordult, közelebb intette a primást. A primás a füléhez hajolt. János halkan fütyült.

Az alispán kalapomhoz rózsát tett,
Most is ott van hogyha még el nem veszett.
Rózsa mellett, rózsa mellett szép a piros tulipán.
Piros borral, piros borral itatott az alispán.

A primás elragadtatva húzta a János fülébe. János néha-néha az ajkához emelte a poharát. Lippai egy ideig nézte, hogy mulat János, azután felkelt és kiment. -30- János régi nótákat huzatott, szomorúakat és vígakat, féltizenegykor azután felállott és felment a szobájába.

III.

János idegesen járkált két szobájában ide-oda. A hálószobájában végül lecsavarta a villamos lámpákat, hogy a szoba egészen sötét legyen. A másik szobában megállt és körülnézett. Egy másodpercig arra gondolt, hogy ezt a szobát fel kellene díszíteni; virágot kellene hozni; édességeket; valami édes italt. Azután bosszankodva és szégyenkezve kergette el ezt a gondolatot. Az asszonyvárás izetlen rutinja ide nem való.

Az erkélyajtóhoz ment és szélesen kinyitotta mind a két szárnyát. Kivülről bejött a nagy hegyek nyári éjszakájának éles, fűszeres lehellete. János kilépett az erkélyre. Lent, az erkély alatt fenyőbokrok sötétlettek, a fenyőbokrokon túl egy ember ment be az erdőbe. Messzebb a hegy magasodott fel az ég felé, a csúcsok felett mozdulatlanul pihent a sötétkék égbolt. János hosszú, remegő lélekzetet vett. Ingerülten nyujtózkodott; szomjasan szítta be újra meg újra a fenyveserdők éjszakai szagát. Az orra, a szája, a szive lassan megtelt egy vad ünnep fanyar édességének az izével.

Visszament a szobába és várt. Kint tizenegy órát ütött az igazgatói épület nagy órája. János – inkább a szivével, mint a fülével – könnyü lépteket hallott a folyosón. Felugrott és az ajtóhoz ment. Az ajtó felnyílott és belépett a szobába Ninette.

János egy halk és gyors kézmozdulattal bezárta mögötte az ajtót, azután elébe lépett, megfogta a kezét -31- és beljebb vezette a szobába. Ninette nyugodtan vezettette magát. A lábán aranycsipkés vörös papucs volt. A testén könnyüszövetü pongyola: kivágott nyaku és bő ujju kimonó. Fekete haja laza, asszonyos kontyba volt csavarva. Fehér arca nagyon nyugodt volt, mozdulatlan, összezárt ajku. Tágra nyílt, sötét szeme mélyen és komoran lángolt.

János fogta a kezét és belenézett a szemébe. Nagy felindulás borzongott végig rajta. A leány hideg kezét lassan felemelte, a két kezébe fogta és kétszer, háromszor, négyszer lassan megcsókolta.

– Hideg a kezed, kislány, – mondta fuldokló, mély hangon. – Megmelegítem.

A lány átengedte a kezét a csókjainak. Mozdulatlanul állott és sötét, nagy szemmel nézett rá. Jánost zavarta ez a mozdulatlanság. Szinte fájt neki.

A lány szótlanul bólintott. János a mellére szorította két kezébe fogott kezét.

– Mondd, hogy nagyon jó, – suttogta lázasan. – Azt kell mondanod, hogy szeretsz. Azt kell mondanod, hogy boldog vagy. Azt kell mondanod, hogy…

Elakadt a szava. Türelmetlenül vonta magához közelebb a lányt és egyik kezével óvatosan megsímogatta a haját.

– Milyen szép a hajad. Milyen dús. Milyen puha. Milyen jószagu. – Azt kell nekem mondanod… nem tudsz nekem semmit se mondani?

János az egyik karjával átkarolta; a másik kezével megfogta az állát és maga felé emelte a száját. Lassan magához ölelte, azután haragos vággyal lehajolt a szájára. A Ninette teste engedelmesen követte a karja szorítását. A szája engedelmesen adta át magát a János forró szájának.

Egy hosszú csók jött; János mohón és ijedten akart mámort színi ebből a csókból; kétségbeesetten tapasztotta rá forró száját a Ninette tiszta és fanyar szájára, de a csók közben kétségbeesetten érezte, hogy hidegség és kiábrándulás hűti le a vérét. Mi ez? Miért van ez? Honnan jön ez? A Ninette mély szeme nyugodt és hüséges, csak egy kissé komor pillantással nézett fel rá. Miért ilyen nyugodt ennek a leánynak a tekintete? Miért ül benne most is elszánt komorság? János még egy másodpercig a karjában tartotta a Ninette karcsu testét, azután lehülten és szégyenkezve elbocsátotta.

– Oh, – mondta magában fogcsikorgatva és szégyenkezve – hisz ez egy gyerek. Fejletlen gyerek. Tacskó. Gyereklány.

Ninette zavarodottan állott meg rosszindulatu tekintete előtt. Nem tudta, mi történt. Ijedt és tehetetlen kifejezés jelent meg az arcán. Fehér arca sötétvörösre pirult. János bosszúsan nézte karcsú, fiús testét; asszonyosan diszített fejét; kivágott pongyoláját. Ninette gyerekesen eltorzult szájjal, könyörögve és hebegve kérdezte:

János nem felelt. Rosszindulatu tekintetének a súlya alatt Ninette egyre inkább összeomlott. Karcsu -33- teste megroppant, a szeme ijedt lett és a szája fájdalmas. János megsajnálta. Közelebb lépett hozzá.

– Nem, nem, dehogy, – felelte János gyöngéden, felsőbbségesen, vigasztalóan.

Felnézett Jánosra. Ujra kiegyenesedett. A két kezét megmozdította, a fejét felkapta és hangosan így szólt:

János elmosolyodott. A Ninette két karjának a megmozdulása olyan volt, mint mikor a bábszínházban tárja ki egy bábu a karját. A hangja a legrosszabb fajtáju hősnő-pátosz volt. János mosolyogva nézett rá. Ninette folytatta:

– A magáé akarok lenni. Ezen a mámoros nyári éjszakán magának akarom ajándékozni magamat…

Jánosnak harcolnia kellett magával, hogy ne nevessen. Hol olvashatta ezt ez a lány? Milyen izetlen színpadon láthatta? Lehajtotta a fejét és közelebb hajolt Ninette-hez.

János felé nyújtotta az ajkát. János elfogadta fanyar és ügyetlen csókját, de mosolygott azon az igyekezeten, amellyel vágyat és odaadást akart játszani. – Te kedves bábu, te ügyetlen csacsi kisleány, te komor, elszánt, szédült gyerek te. – A karjában tartotta még néhány másodpercig a Ninette karcsu testét, azután érezte, hogy nem szabad tovább a karjában tartania. -34- Megcsókolta a Ninette homlokát, azután egy gyöngéd mozdulattal leültette a leányt egy karosszékbe.

Szédülve kergette el magától a leány szépségének a varázsát. Oh Istenem, ez szerelmes asszonyt játszott; – még csak nem is leány. Gyerek. Felindultan rázta meg a fejét, hogy minden más gondolatot, minden vágyat elkergessen magától. Hogy lehetett így csalódni? Hogy engedhette magát így megcsalni? Felindultan járt-kelt a szobában, azután kilépett az erkélyre. Itt jó hűvös van. Bent a szobájában ott van egy ragyogó szépségü nő, aki most aggódó szemmel kiséri minden mozdulatát, és akire most nem fog többé úgy nézni, mintha nő volna.

Elgondolkozva nézett bele a sötét, szép éjszakába és egyszerre úgy tetszett, mintha fény villant volna fel előtte. Ennek a leánynak az egész féktelenségét az magyarázza meg, hogy arról a szerelmes vágyódásról, amelyet játszik, éppen sejtelme sincs. Gyerek. És ezért olyan bátor, ezért olyan hangos, ezért olyan szájas. És a hangossága és a szájassága mögött egy gyereknek az ijedtsége és a zavara van. És ez a leány, amikor a leghangosabb, akkor éppen ijedt zavarban van. Zavarban van, ezért vonogatja a vállát és ezért mozdul meg egy kétségbeesett mozdulattal a nyaka, mielőtt megszólalna. Ijedt, zavarodott, elvadult gyerek. De honnan van ez a komorság a tekintetében? És miért vadult így el?

János vissza akart fordulni a szobába. Fordulás közben megállott. Lent, a bokrok mögött áll valaki. Ki az? Ugyanaz az ember, aki már az előbb is a bokroktól az erdőbe ment. Ugyanaz az ember; se most nem más, se az előbb nem volt más – milyen jó, ha az embernek -35- ilyen éles szeme van – nem más, mint Hopfner Olivér. Jánost derüs, nagy jókedvre hangolta ez a felfedezés. Lám, egy ilyen intellektuális bivaly milyen éles szimatu egy vőlegény. Hát nem itt jár éjnek éjszakáján az ember ablaka alatt? Vajjon mit akar? Vajjon hogy képzeli ez azt, ami idebent történik? Vajjon mikor akart közbelépni? No, most elvárhat itt egy kicsit.

János visszament a szobába. Ninette komor tekintettel várakozott rá. Meg fogom én szelidíteni ezt a te komor tekintetedet, – mondta magában János. Odament Ninettehez és ráült a széles karosszék oldalára.

– Ide figyelj, kislány, – mondta neki derülten. – Akarod, hogy én szeresselek?

– Akkor most szépen, őszintén, – de egészen őszintén – felelsz nekem minden kérdésemre. Akarod? Fogsz?

– Kislány, – mondta János – ez a feltétel. Különben nem vagyunk barátok. Őszintén felelni mindenre. Igen?

János derülten lógatta a lábát és elgondolkozott. Azután megfogta a leány finom állát és maga felé fordította a fejét.

– Mondd meg mindenekelőtt, kis Ninette, miért jegyezted te el magadat ezzel a Hopfner úrral.

– Őszintén! – intette meg János. – Becsületesen, nyiltan, őszintén. Tehát. Miért? -36-

– Úgy? – mondta János szigorúan. – Akkor mindjárt el is mehetsz. Akkor vége a barátságnak. Vagy felelsz őszintén, vagy alászolgája.

A Ninette szeme könnyes lett. A szája keserüen vonaglott. János megsimogatta az arcát.

– No kislány, – mondta gyöngéden – hát felelj szépen, őszintén, ahogy illik. Miért jegyezted el magadat Hopfner úrral?

Jánosnak nagy kedve lett volna nevetni, de tudta, hogy most már nem szabad nevetni. Egy konok és elvadult gyereklélek kezd itt kinyílni.

János elgondolkozott azon, miért örül úgy a Ninette feleleteinek. Azután egyszerre megértette. Azért, mert Ninette nem beszél a gyors, kihivó, pattogó harci hangján. Szeliden, csendes kislányhangon beszél.

– Úgy? Hát akkor azt mondd meg kedves kislány, miért akarod bosszantani az anyádat.

Ninette komor és sötéten lángoló tekintetet vetett Jánosra, és megrázta a vállát és a fejét. Most mindjárt fellázad. Most mindjárt kitör.

– Mondd kis Ninette, – kérdezte János gyöngéden – általában: nagyon gyülölöd az embereket?

Ninette meglepetve nézett rá és a gyors kérdésre nem tudott válaszolni. A nyaka megmozdult és a fejét zavarodottan forgatta ide-oda.

– Rólam például, – kérdezte János nyugodtan – honnan tudod, hogy gazember vagyok?

– Mert lehet, hogy az vagyok, – folytatta János – de szeretném tudni, hogy te honnan tudod?

– No jó, – mondta János – akkor most egy másik kérdésre fogsz nekem felelni.

– Nem igaz. Kis Ninette… hidd el… neked sokkal jobban is áll még, ha fiatalabb vagy. Te tizenhétévesnek sokkal szebb vagy, mint tizennyolcévesnek. Arról nem is beszélve, hogy igazat kell mondani. – Hát hány is vagy?

János nevetve emelte égnek a szemét. Jövő májusban lesz tizenhét. És ezt nézte ő érett nőnek. És ez tudta őt megcsalni. De hogy tudhatta? Mi sugalta neki a sötéten vágyódó, hazug tekinteteit, azt a vad és keserü elszántságot, amellyel odaadást játszott, az egész asszonyi dühöt, amellyel hódítani akart és amellyel magát felkínálta?

János leugrott a karosszék oldaláról, széket vett és odaült Ninette elé.

– Felelj nekem most arra kislány, – mondta gyöngéden – felelj nekem arra… mert igaz, hogy minden ember gazember és én is az vagyok… de ha azt akarod, hogy hm… hozzám tartozz, akkor mindent tudnom kell rólad… felelj nekem arra… miért akarod boszantani az anyádat?

János készült felállni. Ninette panaszosan és elkinzottan nézett fel rá. János újra leült.

– Nem, – mondta – nem akarom, hogy elmenj. De nagyon szépen kérlek rá, mondd meg nekem: miért… Várj csak: sokat veszekszetek az anyáddal?

– Úgy. Mondd csak Ninette, nem szereted te az anyádat? – Felelj őszintén.

Megfogta a Ninette kezét. Ninette vonaglott, a kezét ki akarta szabadítani, a fejét elforgatta a János tekintete elől.

A János hangja gyöngéd volt és meleg. A Ninette szemébe könnyek gyűltek, az álla remegett, a tekintetét még egyszer-kétszer el akarta fordítani, de amikor Jánosnak sikerült a szemébe néznie, egyszerre kifakadt:

– Nekem. Megölelt és rámhajtotta a fejét és sírva mondta: látod csillagvirág, – mindig csillagvirágnak nevezett – látod csillagvirág: nem szeret. Hogy kell rá vigyáznom! Hogy kell őriznem. Te is vigyázz rá, csillagvirág.

János megrendülten hallgatott. Látta az öreg énekest, -40- akit egész életében elkényeztetett a szerelem és aki öregségére boldogtalan jobbágya lesz egy késői szerelemnek, egy alacsony nőnek. A nő türelmetlenül jár-kel a hűség ketrecében és az öreg cukorral és ostorral próbálja tőle azt megszerezni, amit azelőtt boldog ajándékképpen a lába elé raktak. És a keserüség legemésztőbb perceiben az amúgy is megzavarodó elme elveszít minden korlátot és az öreg ember kétségbeesése felzokogva kezd panaszkodni az egyetlen nőnek, aki még imádja, az egyetlen emberi lénynek, aki egészen az övé: a tíz éves leányának.

Ninette várakozó, könnyes szemmel nézett Jánosra. János szavakat keresett:

No látod, nem minden ember gazember, – akarta János mondani. De a mondat második részét elharapta. – Nem ezt kell mondani, mással kell megpróbálkozni.

– Kis Ninette, – mondta komolyan – a te apád nagyon kiváló ember volt. Nagy énekes; tökéletes művész; zenéhez senki nála jobban nem értett. Büszkének kell rá lenned és mindig nagy szeretettel kell rá gondolnod. De… hiszen te okos leány vagy… próbáld azt megérteni, vagy ha nem tudod megérteni, hidd el nekem, hogy abból többnyire baj lesz, ha idősebb ember fiatal nőt vesz el. Nem szabad az anyádat nagyon szigorúan megítélned; az ő neveltetése olyan volt és ő olyan körből került ki, hogy meg se tudhatta -41- magát értetni… nem tudott az új viszonyokba beleilleszkedni. Nem szabad azt mondanod, hogy gyü…

Ninette eddig figyelmesen hallgatta a János szavait, de most kifakadt. Összehúzott homlokkal és szikrázó szemmel mondta újra:

– Nézd kis Ninette… nem szabad olyan szigorúan ítélkezni… vannak az életben különös helyzetek… látod, te is a Hopfner úr menyasszonya vagy… ugye az vagy és lám mégis –.

Ninettenek vacogott a foga. Az egész teste remegett, a fejét lázasan forgatta ide-oda.

Ninette ekkor felemelte hozzá kétségbeesett, könnyes szemét és reszketve, csüggedten, a szivéből lassan felszakadozva mondta:

Ninette a szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtsa a kitörő sírását. De már későn volt. A száján kifakadt -42- a sírás és Ninette eltorzult szájjal, kétségbeesve zokogta:

János nem folytatta. Megfogta a Ninette kezét. Azután megint odaült melléje a karosszékre, a haját simogatta, csitította, vígasztalta és dédelgette. Ninette odahajtotta hozzá a fejét és keservesen, felszabadultan, hosszan zokogott. János engedte, hadd sírja ki magát.

Ninette még szepegve és lihegve bújt oda Jánoshoz, de a könnyei lassan elfogytak. János várt még egy kicsit, azután megsimogatta a fejét, azután gyöngéden megfogta az állát.

– Nézz fel rám Ninette. – Te komolyan azt hiszed, hogy örökölted az apád betegségét?

– Kislány, – mondta János figyelmeztetően, – légy őszinte. Honnan tudod? Mondta valaki?

– Hát ide figyelj Ninette. Amit az anyád mondott, -43- az nem igaz. Egyszerüen nem igaz. Ostobaság. Szamárság. Hazugság.

– Ejnye, a teremtésit… Mondd, Ninette, tudod te azt, hogy voltaképpen mi volt az apád betegsége?

Ninette elsápadt. Mintha valami halottidéző szörnyüséget ejtene ki, remegve és habozva mondta:

– De azt sohase hallottad, hogy ezt nem lehet örökölni? Ezt idővel minden ember megkapja kisebb-nagyobb mértékben, de nem azért, mintha örökölné, hanem mert vele jár az öregséggel. Ez nem is annyira betegség, ez maga az öregség.

Ninette kételkedő arccal hallgatta Jánost, azután megrázta a fejét. János káromkodott.

Ninette vonogatta a vállát. Nem hitte, hogy ezt nyomtatásban meg lehet mutatni. János dühbe jött. A villamos-csengőhöz ment és hosszan, dühösen megnyomta. Várt, azután újra mérgesen harangozott. A folyosón végül izgatott futás zaja hallatszott.

Ninette felkelt és bement a másik szobába. Az ajtón kopogtattak. A szobapincér nyitott be.

– Ide figyeljen, – mondta neki János. – Az igazgatói irodában van egy lekszikon. Maga most lemegy oda és felhozza nekem az A köteteket és az E köteteket. Megértette?

– Azokat a köteteket, amelyekben A betűs szavak vannak és azokat, amelyekben E betűs szavak vannak. Egy-kettő. Repülni.

A pincér álmélkodva sietett ki a szobából. János türelmetlenül sétált a szobában, biztatóan bemosolygott Ninettehez, aki a sötét hálószobában leült egy székre; azután kilépett az erkélyre. Rögtön meglátta Hopfnert. – Ez a csengőszót hallhatta. A pincért láthatja. Ki fogja vallatni. Mit gondol majd vajjon, ha megtudja, hogy a találkához ide türelmetlenül és gyorsan néhány lekszikon-kötetet hozattak. Mire gondol majd?

János felnevetett. Könnyü szívvel fordult vissza a szobába és derülten ment a hálószoba ajtajához.

János becsukta az erkélyajtót. Hopfner ettől fog véglegesen megőrülni. Három kötet lekszikon és ugyanakkor az ajtó bezárása. Visszament Ninettehez:

Ninette intett, hogy nem. János ekkor látta, hogy egészen sápadt. Istenem, ez mindezt rettentő komolyan veszi. Ennek az ijedt gyereknek most fogják kihirdetni az ítéletet. Élet vagy halál.

János elkomolyodva fordult az ajtó felé. Nemsokára lépések hallatszottak a folyosón és az ajtóban lihegve megjelent a pincér a három kötettel. János átvette tőle és a kezébe nyomott egy bankjegyet. A pincér elragadtatva hajolt meg. Hát még ha azt tudnád, gondolta János, mit kapsz Hopfner úrtól azért, hogy eláruld neki azt a titkot, hogy az ajtó becsukása idején három kötet lekszikont hoztál ide. Kiküldte a pincért és bezárta mögötte az ajtót.

Ninette kijött. Az arca fehér volt és sötét, mély szeme ájuldozó. Leült. Didergett.

Ninette felvette a bő fekete köpönyeget. A fekete köpönyegben fehér arca még sápadtabb volt. János a lekszikont lapozgatta. E… É… Ér… Er – Endréd… Érelmeszesedés? Nincs. János bosszankodott. Az ü betűt kellett volna hozatnia. Ütőérelmeszesedés. Ha arterioszklerózis alatt nincs, kénytelen lesz még -46- egyszer csengetni, a pincért fokozott ámulatba ejteni és Hopfnert megoldhatatlan rejtély elé állítani. Á… Árpád… Artagnan… Arteria… Arterioszklerózis. Megvan.

Odahuzta az asztalt Ninette elé és odaült melléje. Olvasni akart. Ninette reszketve és gyanakodva hajolt feléje.

Ninette remegő kezébe fogta a nehéz könyvet, keskeny mutatóujját rátette az első szóra és fojtott, reszkető, iskolásleány-hangon olvasni kezdett:

– Az ugyanaz, – felelte János. – Röviden szklerózisnak hijják. De ez az igazi és teljes neve.

– … az ütőerek belső hártyáján, a szívbillentyűkön mutatkozó elfajulás, melynél a kötőszövet egynemüvé, homogénné, tömötté lesz, megvastagodik, később meszesen beszűrődhetik.

Ninette ránézett, azután visszafordult a könyvhöz és emelt, éneklő hangon sietve olvasta:

– Az ütőerek ez úton merevebbekké, kevésbbé ruganyosakká lesznek; törékenyekké, szakadékonyakká főleg akkor válnak, ha az ütőér belső hártyája a középső rétegre is átterjedő idült gyulladásba esik s az így képződött lobos termék zsírosan elfajul, kásaszerüen szétesik…

Ninette rémülten nézett rá. János kivette a kezéből a könyvet és gyorsan olvasta:

– … s az úgynevezett kásás (a-the-ro-ma-to-sus) fekélyt vagy legalább kénsárga, elzsírosodási foltokat, szigeteket hoz létre. Mindkét folyamat együttesen szokott fellépni, s az így elváltozott ütőerek könnyen megrepedhetnek; ha ez az agyban történik, agyvérzés, gutaütés támadhat.

– Hát lehet olyan csuda, hogy ezt fiatal korában -48- is megkapja valaki, de te nem leszel ilyen csoda. Majd ha megöregszel. Vagy talán még akkor se. Aki sokat szivarozik, sok erős szivart szí, azt mondják, az kapja meg. Hát ne szíjj sok Havanna-szivart.

Ninette hangosan, édesdeden felnevetett. Csengő, meleg kislánynevetése volt, felszabadult, boldog kacagás.

Meghökkenve nézett fel. Ninette mosolygó arccal és csillogó szemmel nézett ki a fekete köpönyegből és kérő és figyelmeztető hangon intette meg:

János kinyitott egy szekrényt, kivett egy doboz csokoládé-cukrot és mosolyogva tette Ninette elé. Amikor ott állott mellette, akkor Ninette gyorsan megfogta az egyik kezét és megcsókolta. Azután, mielőtt János még egy szót szólhatott volna, az ölébe vette a dobozt és enni kezdett.

– Ezt egye, – mondta teli szájjal. – Ez jó. Ami pirossal van töltve, az undok.

János kivett egy cukrot és megette. Azután szivarra gyújtott és várt. Ninette még mindig evett.

– Ninette, – mondta végre János – most komoly dolgokról akarok veled beszélni. Figyelj ide. -49-

– Ehetsz kis falánk… barbár. – Te, úgy hallottam, színésznő akarsz lenni.

– Dehogy, – felelte Ninette tele szájjal mosolyogva. – Nekem se hangom, se hallásom.

– Nem, – mondta derülten – nekem zongoraszó vagy ajtónyikorgás majdnem mindegy.

– Az is, – mondta. – Nekem akár maga énekel, akár Hnatyuk, a hotelszolga, akit a szobaleányok nagyon szeretnek hallgatni.

– Mi? – kérdezte azután elragadtatva. – Komolyan mondod, hogy neked nem tetszik az énekem?

– Csak mondd, – kiáltotta János jókedvüen. – Annak örülök, ha ezt mondod.

– Az, hogy olyan gúnyosan néz le a libákra. Olyan csendesen lemosolyog rájuk.

– Oh te kedves, oh te drága, – mondta János elragadtatva. – Egyszóval én magam tetszem neked.

Lesütött szemmel várt egy kicsit. Azután a dobozt az öléből félretette. Egy kicsit babrált rajta. Valami nagy cselekedetre készült, amelyhez minden figyelmére szüksége volt. A kezét végre az ölébe húzta. Azután sötét, mély szemét Jánosra emelte. A szemében most nem volt már komorság. Könnyek voltak benne és a könnyek mögött egy egyenletes nagy lángolás.

Az egyik kezével a könnyeit törölgette, a másikkal a János keze után nyúlt. Meg akarta csókolni a János kezét. János nem engedte. Megfogta a kezét.

– Csillagvirág, – mondta meghatva. – Betévedtél hozzám… és a fiatal bátorságod a legszebb szavakat mondja… és az emléked nekem édes marad, akármi lesz is veled… -51-

– Az enyém leszel, – mondta János meghatva. – Az enyém vagy. Csak kinyílsz előbb, asszonybimbó. Majd én vigyázok rád. Majd én nevellek és én gondozlak. Magamnak. Akarod?

Ninette boldogan intett igent. János eleresztette a kezét. Ninette visszahúzta a kezét az ölébe és boldogan várakozott. János gondolkozva sétált a szobában fel és le. Ninette egy ideig némán és boldogan nézte, azután óvatosan kinyújtotta a kezét a doboz után és megint enni kezdett…

– Tudod kis Ninette, – mondta végül János – én még mindig nagyon csodálkozom a te bátorságodon.

– Miért? – mondta evés közben. – Én önmagammal korlátlanul rendelkezem.

– De ezentúl úgy élsz, ahogy én mondom. Azt teszed, amit én mondok. Igen?

– Tehát: reggel először is megmondod Hopfner úrnak, hogy az eljegyzést felbontod. Meglesz?

– Hohó barátom, – szólt János. – De nem úgy mondod meg, hogy az őt megbántsa. Azt ő nem érdemli meg.

– Mindegy, – mondta azután. – Egyszerűen, csendesen és bántás nélkül mondod meg neki. Azt mondod, hogy tévedtél az érzelmeidben és mind a -52- kettőtöknek legjobb lesz, ha az eljegyzés felbomlik. És hogy terád ne haragudjék. Igy lesz.

– Én akarom. Továbbá: ezentúl… Ezentúl… hm… ott kezdjük a dolgot, hogy a hajadat ezentúl másképpen hordod. Nem ilyen asszonyosan. Kislányosan, ahogy hozzád illik.

Ninette erre gyorsan a hajához nyúlt. A művészi alkotmány, amely a fején volt, egy másodperc alatt szétomlott. Lágy, fényes, fekete haja sima fonatokban omlott a vállára. János odament hozzá és segített neki.

János szalagot adott neki. Egy perc múlva készen volt a Ninette új frizurája. Befont, vastag, hátul felhajtott hajfonat.

Tükröt adott neki. Ninette nagy figyelemmel megnézte magát, azután elégedetten dőlt hátra a karosszékben és ismét enni kezdett.

– Továbbá: ezentúl olyan ruháid, mint ez a pongyola is itt és az is, amelyik ma délben rajtad volt, olyan ruháid nem lesznek. Minden ruhád túlságosan asszonyos és minden ruhádon nagyon sok a dísz. Ezentúl majd én választom ki a ruháidat. Jó?

– Úgy van. Azután: ezentúl… hm… nagyon csendesen és szerényen fogsz mindenütt viselkedni.

– Eddig, – mondta János – a szemed is, a szájad is nagyon hangos volt. Ezentúl kevésbbé fogsz feltünni…

– Te éppen elég szép vagy arra, – mondta barátságosan – hogy akkor is megbámuljon mindenki, ha nem akarod a figyelmet magadra vonni. Nem kell fickándozni… akkor fogsz csak igazán tetszeni minden jóizlésü embernek.

– A pattogó, harci hangodat, – mondta János – ezentúl ne halljam. Mindenkivel olyan csendesen és nyugodtan fogsz beszélni, mint ma éjjel itt velem. Nem állsz te harcban az egész világgal. És nem ellenséged minden nő, aki a világon van.

Ninette elbiggyesztette a száját. Nem mert szólni, de a nőket még mindig ellenségének érezte.

– Ami a többit illeti, – mondta János, – majd meglátjuk. Hogy szinésznő leszel-e, majd elhatározzuk. Annyit már most is mondhatok neked, hogy akár leszel, akár nem, a műveltséged szégyenletesen hiányos. Nem nagyon szerettél iskolába járni.

– Vagy a tanárok vagy a tanítvány, – mondta János filozófusan. Egy bizonyos, hogy mire én télen Berlinben vagy Amerikában leszek, te hibátlan helyesírású leveleket fogsz nekem írni. Mert hogy őszinte legyek, -54- az a pár sor, amelyet tőled láttam, szégyenletesen tele volt hibákkal.

– És ha nekem szép leveleket írsz, – mondta – én minden leveledre válaszolok. És mindig gondolok rád…

– És minden ügyedbe beleszólok… mert ezentúl olyan teljes tétlenségben nem élhetsz, mint eddig… majd megállapodunk benne, mit csinálsz, vagy mit tanulsz… és ha eltelik néhány év… és tizenkilenc-húsz éves leszel… nagyleány, virág, asszony… akkor, akkor, akkor…

Ninette hirtelen felállott. A fekete köpönyeg lehullott róla és most is olyan volt, mintha a fekete burokból csodamódon egy példátlan édes illatú virág bontakozott volna ki. János megszédült az illatától.

Ninette felemelt fejjel és leeresztett karral állott előtte. Itt vagyok. János összeszorította a fogát. Gyöngéden a két kezébe fogta a Ninette arcát és megcsókolta a homlokát.

– Akkor… most szépen eltelt az idő… mindjárt hajnal lesz… el is álmosodtál… eredj szépen haza és aludj. Holnap majd tovább beszélgetünk.

Ninette boldogan intett igent. Visszafordult a dobozhoz, kivette belőle az utolsó cukrot, azután megindult az ajtó felé. János vele ment. Az ajtónál Ninette hirtelen megállott és János felé fordult. -55-

Kikisérte Ninette-et a folyosóra, elkisérte a szobája ajtajáig. Ninette az ajtóban odanyújtotta neki a homlokát, azután bement a szobába és becsukta maga mögött az ajtót.

János megfordult és elindult a maga szobája felé. A lépcsőnél találkozott Cavallarnéval.

IV.

Cavallarné a földszintről jött fölfelé. János egy másodpercnyi meglepetéssel állott meg előtte. Egy másodpercig rajtakapottnak érezte magát. Azután hirtelen dühbe jött. Ki itt a rajtakapott? Ő vagy ez az asszony? Dühösen állott oda elébe.

– Jőjjön csak, – mondta. – Éppen van némi mondanivalóm a maga számára.

Az asszony meglepetve, fáradt szemmel nézett rá és engedelmesen odaállt elébe.

– Ninette-et, – mondta János dühösen – ebben a percben kisértem vissza a szobájába. Eddig nálam volt.

– Maga meg kódorog, ahelyett, hogy a gyerekére vigyázna, – mondta János dühösen.

Az asszony sápadtan fogózkodott bele a lépcsőház karfájába, fáradt, nedves szemmel nézett Jánosra és nem szólt. Jánost a közelléte, a szeme, a tekintete, a parfümje egyre nagyobb dühbe hozta.

– Hallja-e Hudacsek Julia, – kiáltott rá dühösen – mért mondta maga ennek a gyereknek, hogy örökölte az apja betegségét?

– Ne esküdjék. Ninette nem hazudik. Maga mondta neki… vagy hat évvel ezelőtt…

– Hat évvel ezelőtt? – hebegte halkan. – Hat évvel… Akkor egyszer… tessék elhinni olyan nehéz volt vele bánni… az apja is mindig heccelte ellenem… már akkor is ő akart nekem parancsolni… tíz éves korában az ablakon akart kiugrani, ha nem tettem, amit ő akar. Akkor… azt mondtam neki… bolond vagy te is… és ő az apját emlegette ellenem… és én valami olyat mondtam mérgemben, hogy mindent az apjától örököl… szó szót követett… de én csak mérgemben mondtam… nem is gondoltam, hogy még valaha gondol rá… nem tehetek róla, tessék elhinni…

Lehajtott fejjel és összegörnyedt derékkal állott. -57- János megsajnálta. Mindjárt nagyságos úrnak fog szólítani, ha még egyszer rákiáltok, gondolta.

– Hát látja, – mondta neki nyugodtabban, – nagyon kell vigyázni arra, amit az ember egy ilyen érzékeny gyereknek mond. Ninette megjegyezte… és évekig kínlódott miatta. Különben: ami Ninette-et illeti, megnyugtathatom. Ninette nálam volt, de a… a beszélgetésünk neki csak hasznára lesz. Holnap majd meglátja. Ninette hamarosan, remélem, más lesz, mint eddig volt. Lányosabb. Kislányosabb. Hiszen ez egy kislány. Miért járt ez nagykoru démonnak öltözve?

– Én talán birok majd vele, – mondta János. Ezentúl majd én intézem… majd beleszólok a nevelésébe, ha… ha ön is úgy akarja…

A beszélgetésük hangja egyszerre átalakult. Nyugodt, korrekt, társalgó hang lett. Hogyan történt, hogy néhány percig olyan volt a beszélgetésük, mint egy úr és egy rajtakapott cseléd között? Jánosnak eszébe jutott a kérdés, de nem gondolkozott rajta. Nem baj, hogy olyan volt. Most azonban jó lesz az egész beszélgetésnek véget vetni.

– Akkor… jó éjszakát nagyságos asszonyom, – mondta halk, benső grimásszal. -58-

Ő is természetesnek találta, hogy az előbb más hangon beszéltek és most így beszélnek egymással. János menni akart.

Az asszony gyorsan bement a szobájába, onnan átment a Ninette szobájába, azután visszajött.

János indult a szobája felé. Amikor belépett a szobájába és elgondolkozva ment befelé, abból a karosszékből, amelyben az imént még Ninette ült, felállott valaki. Egy kisértetiesen hosszú lény, sápadt és vacogó fogu. Hopfner.

János meghökkent tőle és ez dühbe hozta. Szikrázó szemmel állott Hopfner elé és várta, hogy megszólaljon. Hopfner hallgatott. Erre ő szólalt meg.

– Nem gondolja kérem, – mondta élesen – hogy a tulajdonos megkérdezése nélkül nem helyes egy idegen lakásba behatolni?

– Akárhol jött, – felelte János dühösen – előbb talán meg kellett volna engem kérdeznie, mit szólok hozzá.

– De talán nem éppen most, – kiáltotta János. – Én ilyenkor nem szoktam látogatásokat fogadni. -59-

Hopfner sárgakarikás szeméből egy váratlan villanás érte. Jánosnak ekkor eszébe jutott a Ninette látogatása. Elszégyelte magát és a szégyenkezését túl akarta kiabálni.

Hopfner erre egy furcsa mozdulatot tett. A két tenyerét kifelé fordította, a fejét több izben meglóbálta. Az egész egy alázatos mimika volt. Mintha azt akarta volna mondani: „hát még ez is“, vagy: „hát ha így kell lennie“. Alázatosan lóbálta a fejét még egy kicsit, János már rá akart szólni, hogy menjen el, de erre nem került a sor, mert Hopfner még egy hosszút bólintott, azután megfordult és szótlanul elment.

János bosszankodva nézett utána. Azután lefeküdt, de rosszkedvüen hánykolódott és sokáig nem tudott elaludni. Másnap délelőtt tizenegy óra tájban Lippai jött fel Jánoshoz. János már várta.

– Jó reggelt, – mondta Lippai – fél szájjal mosolyogva. Hogy aludtál? Mit álmodtál?

– Te, – felelte János hidegen – hogy ezzel alaposan végezzünk: ne mosolyogj olyan rejtelmes és gúnyos félszájjal; – mert Ninette csakugyan itt volt nálam; de az egész idő alatt ott ült abban a karosszékben és az egész idő alatt arról beszélgettünk… hogy ezentúl én fogom nevelni.

– A kérdés helyes. Magamnak. De ez későbbi dolog. Ninette egyelőre kislány és szeretném, ha úgy beszélnél vele és úgy beszélnél róla.

Lippai gúnyos arccal hajolt meg, de mielőtt szólhatott volna, János megszólalt:

– Egyelőre pedig erről van szó. Hopfnerrel én összeszólalkoztam. Az előbb járt itt két úr… itt vannak a névjegyeik… én téged kérlek, végy magad mellé még valakit és vállald az én –.

– Csak egyet kérek, – mondta. – Csináljátok minél előbb. Lehetőleg még ma. A többit rád bízom.

– Hm, hm, – mondta lassan – tudod-e, hogy Hopfner Magyarország egyik legjobb vivója? Célba pedig úgy lő, mint…

– Én arra kértelek, – mondta János bosszankodva – hogy végy magad mellé valakit és csináld gyorsan a dolgot, nem pedig arra…

– Csak semmi álfölény, – vágott Lippai a szavába. – Minthogy nem a golyók és a pengék ölnek, hanem a segédek, nekem igenis nagyon fontos, hogy Hopfner hogy tud vivni.

Lippai vette a kalapját, gondolkozva nézett egy darabig Jánosra, azután elment. János idegesen járkált a szobájában, azután lement a portáshoz a postájáért, magához vette a lapokat és a terraszon át lement a gloriettbe. A terrasz tele volt fehérruhás és tarkaruhás nőkkel. Ninette nem volt közöttük. János -61- végigment a mindennapi elragadtatás sorfalán, azután leült a gloriettben ujságot olvasni.

– Délután ötkor, – mondta Lippai. – Le kell kocsiznunk a városba. A másik segéded a vármegye első aljegyzője, az egész vidék legfőbb lovagiassági szakértője, az ad kardot, termet.

Tovább olvasott. Lippai bosszankodva nyúlt egy ujság után és ő is olvasott. Egy órakor felmentek ebédelni. Velük szemben ott ült Ninette. A haja símára volt fésülve, a szeme néha neki készült egy-egy kihívó lángolásnak, de azután ijedten sülyedt le a tányérjára. Az arcára néha egy halk, belső mosolygás alig észrevehető fénye verődött fel. Ebéd után János odament hozzájuk. Az asszony tartózkodó alázattal fogadta, Ninette heves mozdulattal odafordult hozzá:

János felhúzott szemöldökkel nézett rá. Ninette elpirult, zavartan csavargatta a nyakát, fel akart lázadni, de a János tekintete alatt lehajtotta a fejét és magával hősiesen harcolva, nagyokat nyelve így folytatta:

– Nagyon jól van, kis Ninette – mondta János. – Én ezt nagyon helyeslem… és remélem, az édesanyja is meg van elégedve magával. -62-

– Remélem, megkérdezte? – szólt János szigorúan. – Remélem, bejelentette?

Néhány másodpercig csend volt. Ninette fel akart lázadni, de mihelyt a János szemébe akart nézni, le kellett sütnie a szemét. Vörös arccal forgatta a fejét ide-oda, végre odafordult az anyjához és pattogva mondta:

Az asszonynak könnyes lett a szeme a megindultságtól. Sírva fakadt volna, ha János sietve meg nem szólal:

– Joggal remélhetjük, hogy igen. És így ezt az ügyet közmegelégedésre nemcsak elintézettnek tekinthetjük, hanem meg is mondhatjuk, hogy Ninette igazán jól viselte magát és igazán kedves, jó kis lány.

Ninette boldogan mosolygott fel Jánosra és János másról kezdett beszélni. Három óra tájban elbúcsúzott a hölgyektől és felment a szobájába. Fél ötkor feljött hozzá Lippai, azután lementek és kocsin elindultak a város felé. Az úton hallgattak, az út vége felé azonban Lippai megszólalt:

János fel akart fortyanni, de meggondolta a dolgot és vállat vont. A kocsi nemsokára megállott egy ódon vendéglő előtt. Kopott falépcsőn felmentek az első emeletre. Hopfner már ott volt a két segédjével, a két orvossal és a János második segédjével. János megismerkedett az urakkal, megkérdezte, lehet-e kezdeni a dolgot, azután gyorsan vetkőzni kezdett. Az -63- előkészületek gyorsan megtörténtek. Jánost az egyik úr odavezette egy karikára, amelyet krétával rajzoltak a padlóra. Hopfnert egy másik karikára vezették. János lesütötte a szemét és idegesen várakozott. Lippai megkérdezte tőlük, nem akarnának-e kibékülni. János lesütött szemmel hallgatott. Az egyik segéd erre kezébe adta a kardot. János ekkor ránézett Hopfnerre. Hopfner halálsápadt volt, felindultan remegett és sárga karikás kutyaszeme állandó meredt, kérdő tekintettel szegződött Jánosra. A János ideges nyugtalanságát felbőszült dühre ingerelte ez a tekintet. Mit néz ez az ember? Mit bámul ez az ember? Mit akar ez az ember?

Megmarkolta a kardot. Lippai vezényelt. Vigyázz! Kész! Rajta! János ugrott és vágott. Ekkor egy harsány ordítás hangzott fel. Halt! Négyen kiáltottak egyszerre. A Hopfner kezéből kiesett a kard, a fején keresztűl, az arcán a szeme felett át le az álláig egy erős vágás szaladt végig, amelyből mindenhonnan egyszerre bugyogott a vér. Mind a négy segéd egyszerre kiáltotta a halt-ot és a két orvos már vezette is Hopfnert az előre elkészített tálak és szerszámok felé. Mi történt? János megkönnyebbülten, de álmélkodva adta át a kardját az egyik segédnek és megzavarodva nézett a vérző Hopfner felé. Mi történt? Ő nekivágott, amint szokott. A másik vívni tud, ő nekivág. Kapni kap talán, de bizonyosan ad is. Itt mi történt? Az első vágásával úgy átvágott egy parade-ot, hogy mindjárt odajutott a Hopfner fejéig? Egy ostoba prim hogy jut ilyen eredményhez, holott erre csak egy többperces vagdalkozás végén lehet számítani? Egy ostoba prim… Talált-e maga előtt ez az ostoba prim ellentállást? -64- A lezuhanó kard előtt ott volt a másik kard, de azt a kardot mintha egy gyerek tartotta volna a kezében. Az a kard csörömpölve engedte magát félrevágni.

Lippai félrevont szájjal akart valamit mondani, de János szikrázó szemmel fordult vele szembe. Lippai erre vállvonogatva hallgatott. János sietve felöltözködött, lement, beült a kocsiba és elhajtatott.

Otthon bevette magát a szobájába és tehetetlen, emberevő kedvvel járt-kelt ide-oda, kanapéról iróasztal elé, zongorától a könyvesállványhoz. Hét óra tájban bejött hozzá Lippai. János harcrakészen állott fel. Lippai azonban semmiféle szemrehányást nem tett.

– Nem, – mondta dühösen. – Hagyjatok nekem békét. Mit akar tőlem ez az ember?

– Azt én nem tudom – mondta Lippai. – Csak azt tudom, hogy sebesült, beteg ember és ha egy sebesült, beteg ember ilyet kér…

– Oh, az a te áldott, tiszta jó szíved! Oh, az a te nagylelkű lovagias lelked! Oh, az a…

Lippai elvezette a Hopfner szobájáig, azután előre eresztette a szobába és utána maga is bement. Hopfner óriási fehér kötelékkel a fején a díványon feküdt. Amikor beléptek, Hopfner felállott, elébük ment és kinyújtotta János elé a kezét. János sötét arccal elfogadta a kézszorítást és összeszorított foggal várakozott. Hopfner hellyel kinálta meg. János leült.

– Bocsásson meg, – mondta Hopfner a nagy fehér kötései mögül – hogy fárasztottam. Én kértem volna rá engedelmet, hogy önhöz menjek, de egy kis seblázam is jelentkezik már és különösen nem szeretném, ha ebben a díszben itt a csőcselék megbámulna.

János szótlanul hajolt meg. Hopfner várakozott egy kicsit, azután tovább beszélt. Az íróasztala felé intett.

– Én a napomat – mondta – írással töltöttem. Végre az sem volt lehetetlen, hogy ott maradok. Egy jó hónaljvágás, vidéki doktorok…

– Ha ott maradtam volna, akkor ön megkapta volna azt, amit ma délután írtam. Így a lényegét személyesen mondom el.

– A legelső, – szólt Hopfner – amit önnek meg szeretnék mondani, ez: én bennem semmiféle harag ön ellen nincs. Semmiféle harag, alacsony neheztelés, ordináré gyűlölet… sem ön ellen, se Ninette ellen… semmi, semmi, semmi. -66-

– Ellenkezőleg, – mondta Hopfner – ha nem a művésznek, hogy úgy mondjam, lirai objektivitásával nézem önt, inkább azt mondhatom, hogy mély hálát érzek ön iránt.

János elcsodálkozva, de gyorsan ágaskodni kezdő ingerültséggel bámult Hopfnerre. Hopfner félrehúzta egy kissé a fehér köteléket, hogy az arcából minél többet megmutasson.

– Amikor én Ninette-tel megismerkedtem, – mondta felhevülten – már akkor éreztem: a sors lép elém ilyen tiszta, fehér kegyetlen szépségben. De még nem láttam az útját. Amikor önnel megismerkedtem, akkor megrendülve, szomjasan és kutatva néztem önt: vajjon így kell-e, ön által kell-e beteljesednie. Így kellett. Ön által kellett.

János nem tudott szólni. A Hopfner hangja egyre élesebb és egyre magasabb lett.

– A boldog élet, a könnyű élet, a győzelmes élet eljött és nyilvánvaló lett, hogy nekem elgázoltan mindig a lába alatt kell vergődnöm. Az egyiknek adatik a büszke szépség és a könnyű hódítás, a másiknak a kijátszatás, a rútság megalázottsága és kint didergése. De mindegy, hogy melyiket kapjuk; sőt szenvedni nagyobb, tisztább és nemesebb, mint örülni; csak ismerjük fel, hogy mi jutott nekünk és adjuk át neki boldog alázattal az egész szívünket…

– Én most – trombitálta magánkivül – megéreztem az élet tragikus forróságát. Megéreztem a nagy árnyékot, amely a létet beborítja. Elteltem azzal, amit eddig hiába kerestem: tragikus életérzéssel. Én -67- vagyok ennek a tragédiákat nem ismerő országnak a legnemesebb és legbüszkébb szenvedője; megtaláltam a sorsomat, ma délután halhatatlan sorokat írtam le, és ehhez öntudatlan eszközként bár ön juttatott. Térdre bukva… mint egy halálra sebzett keresztes vitéz… martirboldogsággal nyújtom ön felé a kezemet és azt mondom: köszönöm.

Elhallgatott. Kinyújtotta a kezét. János egy másodpercig habozott, azután újra odaadta a kezét. Meg akart szólalni, de Hopfner a szavába vágott.

– Ne szóljon semmit – mondta. Én azt remélem, hogy ön még a barátai közé fogad majd engem. Én akkor megmondom majd, mit kell önnek tennie, hogy a győzelmes életnek az a kérlelhetetlen eszköze legyen, aminek a sors önt szánta. Megmondom, hogyan válik szuverén művésszé…

János nem birt magával. A Lippai figyelmes hallgatása is bosszantotta. Komolyan, csak egy kötekedő szembehunyással közbeszólt:

– Mindezt megmondom. De most, amikor az egyedüllét fájdalmas örömét is élvezem végre, most csak annyit mondok mégegyszer: köszönöm.

Ő is felállott. Mondja-e még, hogy „nagyon szívesen“, hogy „máskor is“, vagy más effélét? Ránézett Hopfnerre és látta rajta, hogy ha a győzelmes élet -68- nevében valami otrombaságot mond, azzal kimondhatatlan örömet szerez neki.

Még egyszer kezet fogtak. János kiment, Lippai vele ment. János a folyosón ránézett Lippaira. Lippai összezárt szájjal és szigoru szemmel haladt előre. Meg van ez hatva?

– A zenei tudásodról, – kezdte János – Hopfner úr nincs valami jó véleménnyel.

– Te, úgy látszik, nem érted és nem is tudod megérezni, milyen szépség van abban, amit ez az ember mond és érez.

A János szobája előtt álltak. János megállt és várt, hogy Lippai befejezhesse a mondatát. Lippai azonban legyintett és el akart búcsuzni. János nem engedte.

János nevetve nyújtott neki kezet és jókedvüen ment be a szobájába. Nemsokára lement vacsorázni és vacsora után Cavallarékkal beszélgetett. Ninette jól viselte magát, csendes volt, de át volt szellemülve attól a boldogságtól, hogy miatta párbajoztak és hogy Jánosnak semmi baja se történt. Hopfnert semmiképen se volt hajlandó sajnálni. János azután korán lefeküdt és késő délelőttig kitünően aludt.

Másnap délben János meghökkenten nézte végig Ninette-et és ebéd után halkan így szólt hozzá:

– Kis Ninette, mi dolog ez: ma már megint paradicsommadárnak öltözködtél.

Ninette elcsodálkozva nézett Jánosra. Hogy lehet ezt kérdezni. Hát hogy volna ő olyan, mint a többiek.

– Hát mert nem vagy olyan, – kérdezte János újra. – Fiatal lány, mint a többi? Szép, kedves, egyszerű úrilány, aki éppen az egyszerűségével és a kedvességével hódítja meg azt, akinek egyébként is tetszik.

Ninette nem mert válaszolni, de az arcán látszott, hogy ő csakugyan így gondolja. -70-

– De miért barátom? – kérdezte János ingerülten. Miért vagy te egyéniség voltaképen?

Ninette-nek legörbült a szája. János nagyon is szigorú kezdett lenni. Ijedten nézett fel rá, dadogva keresett szavakat és hirtelen kimondta:

– Még ha volnál is, – mondta – akkor se kellene ilyen bübájosan hintáznod magad a nyilvánosság előtt. De legfeljebb leszel. – Leszel?

– Ki mondta neked voltaképen… hogyan határozódott az el, hogy te színésznő leszel?

– Hogy énekesnő legyek, – mondta Ninette őszintén. – De azóta kiderült, hogy zenei hallásom nincs.

– No majd meglátjuk, – mondta János. – Itt nem kezdhetsz szavalni. De délután… öt óra tájban… Hol?

Délután ötkor beállított Jánoshoz. Megint paradicsommadárnak öltözködött, ami Jánosban halk elégedetlenséget keltett. Ninette azonban az elégedetlenséget nem vette észre, boldogan járt-kelt a szobában, vidáman beszélgetett és egész lényéről annyi elégedett -71- és tiszta öröm sugárzott, hogy János megbékült vele és teljes jóindulattal nézett rá.

Ninette felállt és elsorolt egy csomó verset. János gondolkozva nézett rá.

– Mondd csak, – szólt habozva – színdarabból nem tudsz valamit? Egy nagy szerepből… valami monológot vagy más effélét.

Ninette vidáman bólintott. Azután elkomolyodva nézett maga elé egy percig, azután megfordult, néhány lépést tett és a hajához nyúlt. Művészi frizuráját két gyors mozdulattal átalakította, azután megfordult. János összevont szemöldökkel nézte. Mi ez? Ez más lény, mint az, aki az előbb állt itt előtte. A Ninette mély szeme elnéz a messzeségbe… nem is nappali világosságba… az olasz éjszakába… talán a szembogara is kitágult… az olasz éjszakába néz. Néhány lépést tesz előre… nem egy hotelszoba padlóján, hanem egy veronai palota szűk erkélyén… karcsú nyaka előrehajlik… az egész teremtés – tizennégy éves, szerelemre éppen megérett olasz leány – szenved és felmagasztosul attól a gyötrő és édes szerelemtől, amely -72- egy órával ezelőtt levillámlott rá. Jánosnak dobogni kezdett a szive. Mi lesz, ha megszólal? Ninette kinyitotta a karját és az ajkáról elröppent az első szó:

János felállt, mint akit lelki rázkódtatás ért. A Ninette ajkáról, mint az izzó aranycseppek úgy hullottak a szavak. Hallatlan volt. Példátlan volt. Julia: különben, mint ahogy Shakespeare álmodta. Egy Julia, aki a világot fogja elbüvölni.

Ninette szavalt, sorra a darab minden jelenetéből egy részt és János szinte komoran hallgatta. Ninette végül ismét elhallgatott.

– Mondd Ninette, – kérdezte János elfogódva – ki hallott már így téged?

János kiment az erkélyre. Meg kell mutatnia valakinek. Közölnie kell valakivel. Ha más nincs, ki kell állítania Ninette-et ide az erkélyre és bele kell szavaltatnia az erdőbe, hogy az erdő örüljön, és tudja meg az öreg hegy, milyen kincset talált ő. – Messze, az úton, úgy tetszett, a Lippai szalmakalapját látja. Hangosan lekiáltott:

A szalmakalap közeledett feléje. A szalmakalap mellett egy virágos nőikalap volt. Ki az? Amint közelebb jöttek, kiderült, hogy Cavallarné. Mindegy. Most minden mindegy. János lekiáltott nekik:

– Bocsánatot kérek, – mondta Cavallarnénak, – hogy ilyen furcsa módon invitálom meg. De… tudja-e… tudja-e… ki lesz egy év múlva a világ legelragadóbb színésznője? Világcsoda! Az ég kegyelmes mosolygása!

– Kis Ninette, – mondta János – kérem, legyen olyan szives, mondja el még egyszer… onnan, ahol kezdte… végig.

– Romeo és Juliából, – mondta – az erkélyjelenet. Julia kijön az erkélyre. – Kérem, Ninette.

Minden izma megfeszült a boldog várakozásban. Ninette megállott, azután két lépést tett előre. János megrezzent. Mi ez? Az előbb nem így lépett előre. Erkélyen van, nem egy téres hotelszobában. Ninette felemelte a karját és megszólalt:

János elsápadt. Mi ez? Micsoda szavak ezek? Micsoda fahang ez? Hideg citromlé csepeg itt, nem forró arany. Minden izmát elbágyasztotta a bosszúség és az ijedelem. Ninette elhallgatott. János nem nézett Lippaira, úgy is tudta, mi van az arcán. Összeszedte magát és megszólalt:

– Kis Ninette… ne így… ez nem volt olyan, mint az előbb. Úgy, mint az előbb. Próbáljuk még egyszer. Előlről az egészet. Mint az előbb.

Ninette sápadtan hajtotta le a fejét, azután megint felemelte a kezét és megszólalt: -74-

– Nem, – kiáltotta János – nem jó. Nem így. Ninette, hát ne légy ügyetlen. Úgy, mint amikor nekem mondtad. Előrehajolni… melegebben… mélyebbről… szerelmesebben. Egy órával ezelőtt levillámlott rád a szerelem. Forrón. – Gyerünk.

János csüggedt haraggal hallgatta. Micsoda izetlen színpadi ágálás ez itt? Micsoda iskoláslány szaval itt a vizsgán néninek, bácsinak, igazgató úrnak? – Ninette szavalás közben ránézett és rosszindulatu pillantásától nem tudta elfordítani a fejét. Rémült szemmel nézett rá, dadogni kezdett, azután keserves sírásra fakadt.

János bocsánatot kért Cavallarnétól és Lippaitól és megvigasztalta Ninette-et. Másnap azonban új kisérletet tett vele. Amíg csak ő volt a szobában, addig Ninette elbűvölő volt. Játszotta Júliát és játszotta Oféliát, játszott harsogó jókedvet, csendes boldogságot és lángoló kétségbeesést, de ha még valaki jelen volt, – ha csak a szobalány, akit János egyszer behivott – akkor a teste megmerevedett, a hangja megfakult és a lelke eltünt. Hasznavehetlen volt.

– Tudod mit, Ninette, – mondta végül János – benned mindig nagy öröme lesz annak, akit szeretni fogsz, de…

János elragadtatva simogatta meg hófehér arcát, amely a János tetszésére elpirult az örömtől.

A nyár azután csendesen és különös események nélkül telt el. Lippai két hét múlva egy este így szólt Jánoshoz:

– Tudod, – mondta Lippai – hogy valaki a szerelmen kívül irodalomtörténetet és politikai földrajzot is kivánjon –?

– Budapesti költőnek kell lenni, – felelte János mérgesen – hogy valaki fennakadjon azon, ha egy elvadult kisleányból szelid és tiszta nő nevelődik.

– Akkor, – mondta Lippai elégedetten – ha megengeded, hogy ezt a kifejezést használjam, te akkor… hogy úgy mondjam…

János összevont szemöldökkel nézett Lippaival farkasszemet. Lippai félrevont szájjal mosolygott. Erre János is vállat vont, legyintett és erről a tárgyról többé nem beszéltek négy teljes évig.

A MÁSODIK

János leugrott a vonatról. Előbb Lippait látta meg, azután Ninette-et. Feléjük sietett. Ninette ekkor már néhány gyors lépést tett feléje és megindult mosolygással nyújtotta elébe keztyütlen jobb kezét. János a két kezébe fogta a Ninette meleg kezét, fölemelte magához és megcsókolta. Azután elragadtatva belenézett Ninette arcába, amely puhán és fehéren mosolygott rá a fekete télikabát fekete prémjéből, lehajolt és mégegyszer megcsókolta a Ninette kezét.

Lippai ferde mosolygással állt mellettük. János odafordult hozzá és melegen kezetszorított vele. Lippai ferde szájjal mosolygott és látszott rajta, hogy egy kissé meg van hatva. János erre megölelte.

Ekkor egy szürke prémbundás, alacsony, szőke asszony ment el mellettük. A vonatról szállott volt le. Amikor rajtuk túlhaladt, megállott és néhány másodpercig -80- figyelmes, szenvedő kék szemmel vizsgálta meg Ninette-et. János a kalapjához nyult és köszönt neki. A fitos orru, szenvedő szőke hölgy bólintott, azután megfordult és tovább ment. Mögötte még két nő igyekezett a kijárat felé.

– Nem, – felelte János odavetően – amerikai. Robertsonné. Valami nagy gyáros a férje.

– Ugyancsak nagy lehet, – szólt elismerően Lippai. – Mit szól Ninette a bundájához? Nincs Budapesten még két ilyen kékróka-bunda.

János sürgette őket, és erre kimentek a pályaudvar elé és kocsiba ültek. János kiváncsian nézegetett ki a kocsi ablakán és örömmel állapította meg, hogy a háború nem látszik meg Budapest arcán.

– Nem, – mondta Lippai – eleinte úgy tett, mintha meg volna hatva, de most már éppen olyan ordinárén vigyorog, mint azelőtt.

János azután elmondta az angolországi élményeit. Az angolok nagyon szeretetreméltóak voltak hozzá; általában semmiképp sincsenek elvadulva. Neki már a háború kitörésekor megigérték, hogy eleresztik; hónapokig tartott, míg ez az igéret beváltódott; egy héttel ezelőtt azonban áteresztették Hollandiába, ő onnan Berlinbe utazott, hogy Wormserrel beszéljen; Wormser azt akarta, hogy maradjon mindjárt ott, de őneki már égett a talpa alatt a föld; a konzulátuson különben is besorozták katonának; tegnap tehát vonatra ült; Wormser azt mondta, hogy utána jön. Ennek az utazásnak azonban nem sok értelme van. -81-

Megérkeztek a hotelbe és felmentek János két szobájába, amelyet Lippai előre megrendelt. A fogadószobában leültek. János reggelit hozatott. Ninette letette a kabátját és a kalapját, leült és hallgatva, csendes mosolygással nézett Jánosra.

– Miért mondod, – kérdezte Lippai – hogy a Wormser idejövetelének kevés az értelme?

– Mert ha netalán huszár akarnál lenni, ki nem jutsz a frontra. Olyan huszárkapitány Magyarországon nincs, aki megengedné, hogy kint tölts egy éjszakát a szabadban. Egy éjszaka a lövészárokban olyan szépen elvihetné a hangodat, hogy nincs az a győzelem, amely visszahozza. – Ezt nem én találtam ki. Ezt tegnap nekem a miniszter mondta. És egyuttal küldi neked ezt.

– Ezért cserébe, – mondta Lippai – az operával meg kell állapodnod néhány vendégszereplésre.

– Négy éve nem énekeltél itthon. Épen azóta, amióta a legnagyobb sikereid voltak. Én helyetted -82- máris megigértem, hogy egy-két hét mulva énekeled Don Juant…

– Én az operától mértéktelen pénzeket követeltem. Soha senkinek ennyit nem fizettek, de ez rendben van, mert soha olyan énekes nem járt az opera színpadján, mint te. A fellépéseidből nagy parádé lesz. Példátlan helyáremelések. Viszont…

– Én rábeszéltem Lippait, mondja meg már előre a maga nevében, hogy maga valamennyi budapesti fellépésének a tiszteletdíját hadi jótékony célra adja.

– Csak mondd meg. Hiszen egyre azon töröm a fejemet, hogy nagyobb feltünés nélkül hogy adhatnék ötvenezer… százezer… tudom is én mennyit.

– Nekem van egypár emberem, aki rászorul, – mondta Ninette. – Adjon majd azoknak.

– Én akkor, – mondta – telefonozok az operába. Kiírhatnak már holnapra próbát?

Lippai kiment. János odaült egy alacsony székre Ninette elé. Olyan volt, mintha térdelt volna előtte. A kezébe vette a Ninette két kezét.

– Olyan szép vagy, – mondta – olyan tiszta, olyan sugárzó, hogy alig merek hozzád nyulni. Nem azért, mert utaztam, át kellene öltözködnöm, kormos vagyok; hanem mert téged nem lehet egyszerüen átvenni, az enyémnek tekinteni azáltal, hogy megérkeztem. Valami más kell… egy nagy óra… egy hallatlan elragadtatás… részegség… semmi másra nem gondolni, csak arra, hogy minden örömemnek te vagy a koronája.

– Most virultál ki. Most ragyogtál ki. Most érez édességet az, aki rádnéz.

– Én olyan lettem, – mondta Ninette csendesen – amilyen maga akarta, hogy legyek.

Ninette a kezét nyújtotta neki. János megcsókolta, azután eleresztette a kezét.

– Azóta, mióta nem voltam itthon… háromnegyed éve… nem gondoltál… nem találkoztál senkivel, aki –?

– Én nem találkoztam senkivel… Én nem gondoltam senkire, csak magára. Én magát már nagyon, nagyon vártam, és nagyon boldogtalan lettem volna, ha sokáig nem jöhetett volna haza.

– Az nem tesz semmit. Hanem a szine nem nagyon jó. Az arca nem olyan egészséges barna, mint máskor és…

János megfogta a kezét és meg akarta ölelni, -85- ekkor azonban visszajött Lippai. Az operával beszélt: minden rendben van; el vannak ragadtatva.

– Jó, – mondta Ninette. – Akkor mi talán megvárjuk, amíg most megfürdik, megborotválkozik, átöltözködik. – Adjak-e ki utcai ruhát?… talán még eligazodom a kofferjeiben…

– Köszönöm, – mondta boldogan János. – Csak azért, hogy úgy érezzem, mintha tegnap mentem volna el.

– Azután, – mondta – azt hiszem magának legkedvesebb lesz, ha sétálunk egy órát.

– Azután eljönnek hozzánk ebédre. Délután nyilván kávéházba akarnak menni; este pedig…

Ninette bólintott és János felvidultan ment át a másik szobába. A másik szobából egypárszor átszólt.

– Ninette, – mondta előbb – legfőbb ideje, hogy fehérnemüt rendelj nekem.

– Ninette, – mondta azután János – egy csomó levelemre is válaszolnod kell.

János azután kijött a szobájából, vette a télikabátját és elindult velük sétálni. Amikor az előcsarnok forgó kapuján kiléptek, akkor érkezett a szálló elé egy automobil. Az automobilból a kékróka-bundás hölgy szállott ki, mögötte a másik két nő, aki már a pályaudvaron is mögötte ment. János kedvetlenül köszönt, a szőke hölgy bólintott és bement a szállodába. -86- Lippai elhúzta a száját, befordult a hall felé, azután visszafordult Jánoshoz és elismerő hangon mondta:

János rosszkedvüen vonogatta a vállát. Ninette is hallgatott. Lippai velük ment egy ideig, azután engedelmet kért rá, hogy egy órára elhagyja őket. Dolga van. Egy óra mulva fent lesz Cavallaréknál. János hálásan szorított vele kezet, azután tovább ment Ninette-tel a Dunapart felé. Egy ideig szótlanul mentek, azután János fanyarul megszólalt:

– Dehogy nem. Hiszen akkor válaszoltál is a levelemre. Én megírtam: Robertsonné vagy Flemingné. Te döntöttél Robertsonné mellett.

– Nohát… te azt írtad, hogy ha nekem mindegy, akkor azt válasszam, amelyiknél nem lesz majd fájdalom, kétségbeesés és tragédia. A másiknál tragédia lett volna: férj, válás, mindenféle komplikáció. Ennek a férje kényelmes gazember, évek óta nem élnek együtt, az asszony nagyon gazdag, előre megmondtam neki mindent: ennél csak joggal számítottam rá, hogy a lebonyolitás majd simán megy?

– És mielőtt Angolországból eljöttem: megmondtam neki, hogy Isten áldja meg, én most elmegyek.

– És erre Doverben találkozom vele. Hurcolkodik a társalkodónőjével és a komornájával. Megkérdezem, -87- hová megy. Hollandiába. No jó. Jó mulatást. Rotterdamból indulok Berlinbe. Ki vonul fel a pályaudvaron? Bessie a társalkodónővel és a komornával. Hová megy? Berlinbe, már régen meg akarja nézni Berlint, ki tilthatja meg neki azt, hogy ő Berlint megnézze. Azóta azután jön… Berlinben is egy óra alatt megtudta, hol lakom… nem szól hozzám… én köszönök neki, ő fogadja… csak itt döng körülöttem, mint egy szőke szitakötő… a keserves mindenségit.

János csendesen káromkodott a foga között. Ninette hallgatott. Leértek a Dunapartra. A Dunaparton sok volt a sétáló és közöttük sok az ismerős. Két köszönés között Ninette halkan és gyorsan megkérdezte Jánost:

János szeretett volna mindent letagadni, de éppen -88- megfordultak, Ninette ránézett, és a Ninette mély és tiszta pillantásától egészen ellágyult a szive.

– Azt mondtam neki, te szépség és kedvesség, hogy eljövök… és otthagyom őt és otthagynék mindent… tudniillik faggatott és azt kérdezte, van-e valami különös okom rá, hogy őt otthagyom… hogy hazajövök, mert itt vár rám… mi vár rám?… az életem jutalma, – a legszebb és a legkedvesebb – maga a szépség, a kedvesség és a fiatalság, – akit én neveltem, – barátnőm, leányom, szerelmem…

János bosszankodva kérte, hogy Robertsonnéról ne beszéljenek többet. Ő nem akarja azt az örömét rontatni, hogy most végre Ninette-tel sétál. Erre nem beszéltek többet Robertsonnéról. Félóra mulva fölmentek Cavallarékhoz. Cavallarné nagy örömmel fogadta Jánost. Olyan volt, mint háromnegyed évvel ezelőtt és négy évvel ezelőtt: kövéres, szép, de kissé hervadt; és nyugtalan és szomjas mély szemü. Az ebéd alatt, – amelyhez Lippai is megérkezett – János arra kérte Cavallarnét, hogy esténként vacsoráljanak vele úgy, mint háromnegyedévvel ezelőtt. Az asszony mély és -89- szomjas szeme ekkor elsíklott Ninette felé és nyugtalanul kereste a Ninette tekintetét. Ninette Lippaival beszélgetett; Cavallarné erre zavarodott és tehetetlen arccal nézett előbb Jánosra, azután kínosan mondta:

– Majd Ninette mondja meg. – Ninette kérlek… hogy esténként úgy, mint a múlt évben…?

Aggódva nézett Ninette-re. Ninette sietve és nyomatékos udvariassággal felelte:

Ebéd után egy küldönc jött a hotelből és nagy csomagot hozott Jánosnak. János a csomagot átvette és felbontotta és a tartalmát át akarta Cavallarnénak adni. Ajándékok voltak, amelyeket neki és Ninette-nek hozott. Cavallarné a kezébe vett egy régi csipkét és ijedten és habozva mondta:

Cavallarné erre boldogan vette át és ujjongva tapogatta végig az ajándékokat. János fejcsóválva nézte.

– De kedves jó nagyságos asszony, – szólalt meg végre – nem gondolja, hogy maga túlságosan is sok tekintettel van Ninette-re? Az ember azt hinné, hogy Ninette még mindig terrorizálja…

– De azért maga János jól teszi, hogy szól a mamának. Mialatt maga távol volt, én úgyis mindig azt mondtam, hogy maga fogja eldönteni: helyes-e az, hogy a mama ennyire az én véleményemtől teszi függővé a cselekedeteit és az élete egész berendezését.

– De ha én egyszer rájöttem, – mondta remegő szájjal – hogy Ninette mindenről jobban tudja, helyes-e vagy nem… és ha énnekem… ha énnekem az… ha énnekem az kimondhatatlanul jólesik, hogy tőle megkérdezzem…?

– Akkor, – mondta János mosolyogva – azt hiszem: csak kérdezze meg, nagyságos asszony. És magának Ninette, akkor nincs igaza. Ha egyszer ez az édes anyjának jól esik.

– Nekem jól esik, – mondta Cavallarné remegő hangon. Mert látja, valahányszor én Ninette-re ránézek… és látom, hogy milyen szép… és valahányszor hozzám szól és látom, hogy hozzám milyen jó…

– És ha látom és hallom, – mondta reszketve – hogy ő a legokosabb és a legműveltebb és a legfinomabb, akkor mindig összeszorul a szivem és azt mondom: édes Istenem, hogy jövök én hozzá, hogy ez az én leányom legyen, hogy jövök én hozzá, hogy nekem ilyen leányom van…

– Hogy jövök én hozzá, – kiáltotta reszkető hangon – hogy jövök én hozzá? -91-

János mosolyogva akarta megnyugtatni. De Cavallarné ekkor még jobban fölemelte a hangját.

– És én már régen készülök rá, – kiáltotta zokogva – hogy magának meg fogom mondani… hogy ezt én a jó Istenen kivül csak magának köszönhetem… és hogy áldja meg érte magát a jó Isten.

Sírva hajolt le és János alig tudta egy gyors mozdulatát meggátolni benne, hogy a kezét megcsókolja.

II.

Cavallarné már leült, Ninette a télikabátját vetette le és János habozva állott a páholy hátterében. Ninette biztatóan rámosolygott.

János gondolkozva vetette le a télikabátját, azután leült Ninette mellé, áthajolt a páholy bársony könyöklőjén, végignézett a színházon és kételkedő grimásszal huzódott vissza.

– Nem szabad, hogy ne érdekelje. Tudja, hogy az én apám sohase mulasztott el egyetlen alkalmat se arra, hogy egy operai előadást végignézzen.

– Mindig ezt mondta, tíz éves voltam, de minden szavára emlékszem: nincs olyan rossz előadás, -92- amelyből tanulni ne lehetne; nincs olyan kontár, akitől tanulni ne lehetne, ha mást nem, hogy egyszer, egy nehéz helyen hogy vesz lélegzetet, hogy egyszer egy szokatlan mozdulata miért jó és miért tetszik; nincs olyan nagy művész, akinek tanulnia ne kellene, minél nagyobb művész valaki, annál inkább; és egy nagy művész nem is tanulhat másból csak abból, hogy magát állandóan ellenőrzi, és magát csak úgy tudja ellenőrizni, ha soha meg nem pihenve magát másokkal összehasonlítja. A börziánernek minden nap el kell mennie a börzére, katonának a kaszárnyába, tanárnak az iskolába, színésznek a színházba.

– És ő mindennap el is jött a színházba és senki nem ismerte jobban a mások értékét…

– Igen, – mondta János halkan – hiszen igaza volt… De engem annyira nem érdekel és annyira untat –.

Elhallgatott. A színpadon megjelent Kodovszki, a tenorista és énekelni kezdett. János előrehajolva hallgatta. Az öreg Cavallarra gondolt, a megöregedett művészre, aki kétségbeesett figyelemmel fülelt minden új énekhangra, amely az ő színpadján megcsendült. Szegény, szorongó, öreg ember. Szüksége volt erre a feszült lesbenállásra. De neki? Mit hallgatja ő itt ennek az ízetlen legénynek a szegény ordítozását? Az egész unalmas és fáradt erőlködést és kiabálást, amely a színpadon folyik? Itt ülni, – megkötve lenni, – se bele nem szabad énekelni, se hátat nem lehet fordítani, se ezzel a kedves lénnyel itt az oldalán nem szabad foglalkozni.

Megkereste és megszorította a Ninette kezét. Ninette -93- visszaadta a szorítást, azután szelíden elvonta a kezét és tovább is a színpadra nézett.

– Nagyságos asszony, – mondta halkan – bocsásson meg… én elmegyek… színház után ugy-e lesz szerencsém?

Cavallarné igent intett, János mind a kettőjüktől elbúcsuzott, azután halkan kiment a páholyból. Lent az előcsarnokban Lippaival találkozott.

János nagyon megörült neki; karonfogta; egy óra hosszat sétáltak, azután elmentek a hotel éttermébe vacsorálni. Lippai egy birtokról beszélt Jánosnak. A birtok kétezerhatszáz holdas. Prima földek. Eladó.

– Hogyne, – mondta Lippai. – Holnap énekelsz, tehát holnap nem, de holnapután. Legfőbb ideje, hogy barátaim közül valaki földesúr legyen.

Ekkor élénk sarkantyúcsörrenéssel egy katonatiszt állott meg az asztaluknál, akit az első percben meg sem ismertek. Hopfner volt. Előbb állva beszélgetett velük; azután mikor a beszélgetés hosszúra nyúlt, felszólították rá, hogy üljön le. Cavallarékat várják. Hopfner ennek nagyon örült. Leült és sárga kutyaszemével rajongva nézett körül.

János tisztelettel gratulált neki a harctéren szerzett kitüntetéséhez. Hopfner hidegen fogadta a gratulációt. -94- Lippai megkérdezte tőle, meddig marad itthon. Hopfner ránézett és gőgösen mondta:

– Ohó, – mondta Lippai – ez nagyon helyes: de ki akart engem hét hónappal ezelőtt arra terrorizálni a kötelesség nevében, hogy többször hitelesített alkalmatlan létemre bakának menjek el?

– Egy kötelesség van, – felelte Hopfner – az, hogy életben maradjon az ember.

– Az élet most megnyitotta minden lángoló lehetőségét. Gyötrődni, a poklot elszenvedni, hősnek lenni, a halállal hálni: ez az egyik. Örülni, nevetni, soha nem érzett örömmel részegnek lenni, soha nem érzett forrósággal szeretni: ez a másik. Most minden fölfordult; minden inog; milliók patakja folyik az utcán; olyan női szájak tüzesednek át, amelyek mindig hidegek voltak; soha így nem forrott az élet, – én most azt a parancsoló kötelességet érzem, hogy ezt az életet mámorosan és szenvedve egészen kiélvezzem.

– Szóval, – mondta Lippai – szerelem és hadseregszállítás. Újabban erre a két szóra gyullad fel az ön lelke.

– Hogy őszinte legyek, – mondta János óvatosan – én se vagyok ettől a lángoló élettől elragadtatva.

Hopfner hevesen bizonyítgatta, hogy ettől az élettől neki mint művésznek igenis el kell ragadtatva lennie és hosszasan magyarázta annak a szépségét, hogy a világ most halállal és szerelemmel van tele. Közben megvacsoráztak, és nemsokára azután megérkeztek -95- Cavallarék. Hopfner elragadtatva üdvözölte őket, azután hallgatásba sülyedt és néma borongással vetett néha egy-egy pillantást Ninette-re. Az étterem időközben egészen megtelt; messze tőlük a terem túlsó végén leült egy asztalhoz a társalkodónőjével Robertsonné és időről-időre figyelmesen, szenvedő kék szemmel végignézte őket. Lippai az előadásról kérdezősködött Ninette-től. Milyen volt Kodovszki?

– Kellemetlen, ordítozó, – mondta dühösen Lippai. – Hogy a közönség milyen ostoba egy műértő csőcselék…

– A közönségnek, öregem, mindig igaza van és nekünk, akik előtte táncolunk, minden ítéletét fellebbezhetetlennek kell tekintenünk. És mondok neked valamit: a legjobb között és aközött, amit a közönség elfogad, nincs is olyan nagy különbség, mint ahogyan művészek, kritikusok, esztétikusok, mindenféle hangos műértők állítani szokták.

– Például közted és Kodovszki között, – mondta Lippai – az a különbség van, hogy Kodovszkit nem tudom öt percnél tovább hallgatni, nálad pedig az utolsó percig szomjasan és boldogan ülök a színházban és sajnálom, hogy vége van.

– Ilyen különbséget, – felelte János – csak elrontott inyü és megcsömörlött szakemberek ismernek. Nem ismeri se a közönség általában, se az, aki a művészetet önmagáért szereti. Nézd, itt jön valaki, aki nem lesz a te véleményeden. -96-

Ninette azt mondta, hogy emlékszik rá és nagyon örül, hogy megismerkedik Kerékgyártó úrral. Kerékgyártó leült. Szögletes, józan arcán, friss arcbőrén egy kis pirulás futott végig. Nyilvánvalóan zavarban volt. János mosolyogva sietett segítségére.

– Látod Elek, – mondta – most csakugyan olyan időket élünk, hogy megvalósíthatod a régi vágyadat: a földgolyó olyan rozoga, hogy most éppen összedrótozhatod. – Elek tudniillik mindig azt állította, hogy vasbetonból ujjá kell építenie a földet, mert a mai összetétele el van hibázva és már nem tarthat sokáig.

– Körülbelül azt csinálom János bátyám, – mondta Kerékgyártó pirulva – csak egyelőre az országot drótozom körül: erődítéseket építek.

– Még mindig úgy dolgoznak, mintha mulatnának és úgy mulatnak, mintha dolgoznának.

– No, – mondotta János elégedetten. – Ezek -97- után pedig átadlak Lippainak, hogy mondd meg neki, hogy mulattál ma az operában.

Lippai hevesen bizonyítgatta Kerékgyártónak, hogy erre semmi oka sem volt; Kerékgyártó azonban ragaszkodott hozzá, hogy neki a Puccini zenéje is nagyon tetszett, az előadás is nagyon tetszett és ő a napi munkája után ma is igen jól elszórakozott az operában.

Lippai előbb nem akart neki válaszolni, de azután tekintettel arra, hogy a János barátja, mégis belefogott egy leereszkedő hangú magyarázatba. János előbb mosolyogva figyelt a magyarázatra, azután Ninette-tel beszélgetett. Nagyon jó kedve volt.

– Látod, Ninette, – mondta halkan, – ez olyan ember, akihez majd valamikor nyugodtan férjhezadnálak.

– Ez; ez jó férjnek született. Ez fanatikusan dolgozik tíz órát, hogy a többi tizennégyben fanatikusan imádja a feleségét.

– Ne nézd már, – mondta János türelmetlenül. – Elég volt. Miért nézed? Talán bizony tetszik neked?

– Nem, – felelte Ninette őszintén. – De mert maga azt mondta, hogy hozzá férjhez adna… -98-

– Oh, ohó, de nem most. Mikor lesz az még. Most ne gondolj még rá. Most csak rám szabad gondolnod. Szeretsz?

Lippai ekkor Jánost hívta föl döntésre egy vitás kérdésben, az egész társaság résztvett a beszélgetésben, gyorsan telt az idő és Cavallarék éjféltájban hazamentek. Kerékgyártó is hazament. János kocsiba ültette Cavallarékat, kezet fogott Kerékgyártóval, azután visszament Lippaihoz és Hopfnerhez. Mire visszament, mind a ketten keményen ittak. Hallgattak és ittak. János leült közéjük és derülten nézett az egyikről a másikra. Türelmesen és vidáman várta, mikor szólalnak meg.

Hopfner mereven bámult a kijáratra. Végre Jánosra nézett, de azután ismét a kijárat felé fordult. Fölemelte a kezét és kinyujtott mutatóujját a kijárat felé taszította.

– Bűnt követ el, – mondta, – az élet ellen. És bűnt követ el ellene.

– Mire vár? – mondta Hopfner emelkedett hangon. – Mit késlekedik? Aki az érett virágot, az édes gyümölcsöt nem szakítja le, az vétkezik ellene, önmaga ellen és a legszentebb ellen: az élet ellen.

János előbb dühbe jött, azután nevető-ingere támadt, azután elkomolyodva mondta:

– Arra kérem, Hopfner úr, mellőzzük ezt a témát. -99- Vannak dolgok, amelyeket én senkivel sem óhajtok megtárgyalni, akármennyire szokásos is Budapesten az ilyen ügyek kitárása baráti körben.

A szavai udvariasak voltak, de a hangja dölyfös és kihívó. Hopfner válaszolni akart, de még mielőtt válaszolhatott volna, Lippai közbeszólt.

– Azt szeretném végre tudni, – mondta dühösen fölkapott fejjel, – mi kifogásod van neked Budapest ellen?

– No, – mondta jóakarattal, – mi bajod? Egy héttel ezelőtt még te szidtad.

– Hát jó: nem Budapest, mert minden nagyváros ilyen; te tudod, hogy én ezzel azt akarom mondani, hogy én a művész-körökben szokásos… hm… nyiltságot még mindig nem tudtam megszokni.

– Nem? Nem? – kérdezte Lippai ingerülten. – Úgy láttam, nagyon bugyborékol benned a jókedv. Szerződésünk szerint gorombaságokat kell mondanom; én csak őszinteségeket mondok: ha tudni akarod, se külsőleg, se belsőleg nem különbözöl többé akármilyen elkényeztetett komédiástól.

– Nem. Nézd meg magad a tükörben: olyan vagy, mint akármelyik elhízó és győzelmesen elbizakodott tenor-király, zongora-király vagy mozikirály. És nézd meg magad belülről: neked már csak egy élő lény fontos, az te magad vagy; és nőbűvölő hangod, amelyről elég azt mondani, hogy egy éjszaka tönkre mehet kint, hogy erre rögtön elállj a haza megvédésének a szándékától. -100-

– Te, – mondta neki lassan, – már megint komolyan meg akarsz sebezni engem… A furcsa az, hogy amikor hazajöttem, úgy látszott, mintha csakugyan szeretnél és komolyan meg volnál hatva.

– Én, akkor – mondta szaggatottan, – valóban meg voltam hatva és csakugyan szerettelek.

Lippai nem felelt. Elfordította a fejét és hallgatott. Azután fölhajtott két pohár bort, azután hirtelen újra odafordult Jánoshoz.

– Nekem, – mondta fogcsikorgatva, – kínlódnom kell, mint egy kutyának. Nemcsak azért, hogy valami szépet írjak… egy szép strófáért keresztre feszíttetném magamat… hanem a hitvány sikerért is és a rongy pénzért is. És te jársz-kelsz és mosolyogsz és semmibe se veszed az egészet és az egyik asszony ott ül órák hosszat, hogy nézzen és a másik, a legszebb, aki itt ült, csak arra vár, hogy… Gyűlöllek és meg tudnálak ölni.

– Tudják mit, uraim, – mondta azután, – én megyek aludni. Itthagyom önöket, talán sikerül egymást meggyőzniök és holnap talán Hopfner úrtól hallom a Lippai úr véleményét és Lippai úrtól a Hopfner úr véleményét.

Lippai szikrázó szemmel, Hopfner pedig merev és hideg tekintettel nézett rá. János fölállt, meghajolt előttük és elment. Rögtön utána elment Robertsonné is. Lippai és Hopfner sokáig ivott. János jókedvűen lefeküdt és gyorsan elaludt.

Másnap délben megérkezett Berlinből Wormser, egy pirosarcú és rókafejű aggastyán, aki Jánossal szerződést akart kötni németországi és hollandiai föllépésekre. János a szerződést egyelőre nem akarta megkötni. Gondoljuk meg, mondta, egy-két napig. Wormser belenyugodott a várakozásba és jegyet kért az esti előadásra. Se János, se Lippai nem tudott neki jegyet szerezni és János erre megkérte Cavallarékat, fogadják be a páholyukba. Este együtt mentek el a színházba. Cavallarékat már ott találták a páholyban. Cavallarné ijedten nézett rá Jánosra, mikor belépett.

Lenézett a zsúfolt nézőtérre, megállapodott a társasággal, hogy előadás után a hátsó kijáratnál megvárják, azután lassan elment a színpad felé. Az öltözőjében már türelmetlenül várták, az öltözködéssel azonban éppen olyan gyorsan készen volt, mint a maszkjával, és mire az ügyelő másodszor, izgatottan odarohant az öltözőjéhez, már ment is a színpadra. Donna Anna -102- várt rá a színfalak mögött, a színpadon Leporello már sétált föl és le fekete köpönyegében, elénekelte az introdukciót és elbújt a baloldalon. Donna Anna megfogta János jobb kezét; leszaladtak a lépcsőn; János fehér köpönyegébe eltakarta a fejét és mélyen a szemébe húzta a kalapját. A zsúfolt nézőtéren ekkor harsány taps csattant föl és másodpercekig záporzott végig az embertestekkel bélelt óriási skatulyán. Donna Anna elhallgatott. János belenézett az óriási skatulyába és előbb egy meghajlást jelzett, azután mélyen meghajolt. Semmiféle különös meghatottságot nem érzett. Ez az óriási skatulya mindenütt a világon ugyanaz. Mindenütt így ki van bélelve emberi testekkel és Saint Louisban ugyanúgy porzik rajta végig a taps, mint Budapesten. Még néhányszor meghajolt, azután a taps megszünt és Donna Anna elkezdett fenyegetőzni. Azután jött a komtur, János leszúrta, Leporelloval együtt elmenekült, a színfalak mögött megállott és hallgatta Annát és Oktáviót. Ez az Oktávió voltaképpen nagyon jó szerep. Ha nem mindig ízetlen tenoristák énekelnék. Voltaképpen – igaz, – tenor-szerep. De Don Juan voltaképpen bariton. Ő mind a kettőt énekelhetné. Ámbár ez az Oktávió egészen jó. Sőt nagyon jó. Fiatal, magyar énekes. Nagyon jó.

A titkár jött oda hozzá, azután más színházi emberek és sürgölődő beszélgetésbe fogtak vele. Kis történeteket mondtak el arról, milyen ára volt tegnap egy-egy jegynek a mai előadásra és hogy ez meg az, – ismerős emberek és ismeretlenek, – mit nem tettek azért, hogy jegyhez jussanak; – mert hiszen már az első nap minden jegy elfogyott és a mester tudja, ugy-e, hogy az operának a fönnállása óta nem volt -103- ekkora bevétele egy este. János türelmesen és barátságosan hallgatta végig ezeket a történeteket, azután megint kiment a színpadra és megint visszajött a társasághoz. Bent Leporello énekelt. János abbahagyta a beszélgetést és az énekre figyelt.

Az urak helybenhagyták. Igen, az öregnek a hatalmas basszusa még mindig a régi, bár mindent megtesz, hogy eligya. Azután Zerlina jelent meg a színpadon; János is kiment a színpadra és nemsokára megkezdődött a Zerlinával való duettje. Amikor a duett véget ért, mielőtt Elvira közbeénekelt volna, a nézőtéren taps hangzott föl. Elszórt, akadozó taps, amely nem is emelkedett egységes csattanásig, hanem rongyokká szakadozva visszahullott a nagy skatulyába. Elvira énekelni kezdett, azután megint Leporello jött és János a korcsma előtt belefogott az áriába. Hogyha a bortól tűzben forr a véred. Végigénekelte az áriát és elment balra a villába. A háta mögött a nézőtéren újra taps hangzott föl. A taps fölszállt, azután ronggyá foszolva visszahullott a fekete skatulyába. Mi ez? Csakugyan elhallgatott? Nem tapsolnak tovább? Nem döng és nem recseg és ropog a színház addig, amíg ő – kedve ellenére, – megismétli az áriát?… A színpadon már Zerlina és Masetto énekelték a recitativet. Ha nem, hát nem. Annál jobb.

Egyedül állott a színfalak mögött. Egy színpadi munkás – olyan áhítatos szeretettel, amely nem a művészetének és nem is a hírének, hanem az állandóan gyakorolt bőkezüségének szólt, – széket vitt oda neki. János megköszönte és leült. Egyedül ült, fölnézegetett a zsinórpadlás kusza magasságába, kinézegetett a színpadra -104- és egyszerre nagyon egyedüllévőnek érezte magát. Azután jött az ügyelő és figyelmeztette rá, hogy megint ki kell mennie a színpadra. Kiment a parasztok közé; jött a Zerlinával való jelenete, újra Anna, Elvira és Oktávió; János énekelt és játszott, de állandóan az az érzése volt, mint hajdan – fiatal legénykorában, – a fotográfus előtt. Mintha megmerevedett volna, mintha a hátgerincétől a nyakáig egy vasrúd meredne föl. Lejátszották az utolsó jelenetet, Don Juan megszökött és a függöny lement. A nézőtéren tapsoltak. A rendező jött Jánosért. János a többi szereplővel együtt kiment és meghajolt a közönség előtt. A nézőtéren tovább tapsoltak. A többi szereplő nem akart kimenni. János kiment és meghajolt. Ekkor még mindig tapsoltak, de a taps egyre ritkult, már meg lehetett különböztetni a tenyerek hangját, amelyek dolgoztak… néhány tisztátlan rongydarab úszik a levegőben… azután az is lehull és csend lesz.

János lassan ment vissza az öltözőjébe. Cigarettára gyújtott, szórakozottan cigarettázott és néha habozva nézett körül, mintha valamit keresne. Nemsokára Lippai jött hozzá látogatóba, azután különböző előkelőségek. Lippai hangos volt és mindenféle mellékes történeteket adott elő a nézőtérről. Az előkelőségek gratuláltak. János figyelmesen nézte őket és néha gyanakodva vetett egy-egy pillantást Lippaira.

– Mondd csak, – szólt hozzá gondolkozva, – mi van a nézőtéren? Nem tetszem?

– No, – mondta halkan, – talán majd ezentúl. Az első fölvonás nem nagyon alkalmas rá, hogy az ember megmutassa… Hát szervusz.

Lassan elindult a színpad felé. Amikor kint volt a színpadon és a függöny fölment és ő újra belenézett a nézőtérbe, akkor összeszorította a fogát. Te hitvány skatulya te, éppen ma ne tudnálak én fölzavarni és meggyújtani? De az idő múlott és a darab haladt előre, egyik énekszáma jött a másik után, János reszkető erőfeszítéssel akart úgy énekelni és úgy játszani, mint még soha; és verejtékező homlokkal érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló. Jeges szellő suhogott feléje… egy jeges tenger van közte és a közönség között… nincs híd, amely átvezet, és a vándor legföljebb véresre sebzi a kezét és a szívét a jégtáblákon, átjutni azonban sohse jut át rajtuk. De hát lehetséges ez? Tizennégy év óta soha ez meg nem történt.

Kint volt a színfalak mögött és megint egyedül állott. Hol van a titkár és hol van a rendező? Ezeknek a színházi embereknek a csalhatatlan orra már régen megérezte a bukást és ezért már egy órája elhúzódtak tőle. Most itt áll egyedül, megvert magányosságban, a bukás pusztaságában. Lehetséges ez? Ha most kimegy a színpadra… most jön a lakoma… ha most összeszedi minden erejét egy utolsó, egy démoni erőfeszítésre… nem ránthatja most magával a közönséget?… Nem kényszerítheti ki belőle a sikert? -106-

Kiment a színpadra. Énekelt. Soha ilyen szépen nem énekelt. Soha ilyen csodálatos, vakmerő és tragikus Don Juan nem kísértette az égieket. Hol vannak a sír lakói?… A márványszobor kékes fehér fényben megjelent, a hatalmas akkordok végighömpölyögtek a zenekaron és János kétségbeesve érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló. Ennek a rossz basszistának az éneke is jobban tetszik, mint az övé. A komtur legyőzi Don Juant.

A darabnak vége volt… A nézőtéren tapsoltak. János kétszer megjelent a közönség előtt, de másodszor már a nagy skatulya üresen meredt rá. Egy fogatlan száj. Egy hústalan koponya… Ki tapsol még? Egy ember, vagy kettő? János körülnézett. A színpadon is egészen egyedül állott. A többi szereplő már elment. Diszkréció? Tapintatos elhúzódás a nagy vendégművész mellől? Sietés a vacsorához? Rosszakarat?

A színpadi munkások már nekiestek a díszleteknek. Ezek még jóakarói, de ezek is a maguk dolgával vannak elfoglalva. Az ember egyedül van… hol?… a bukás pusztaságában. János lassan ballagott az öltözője felé; nem találkozott senkivel; keserű kéjjel mondta magában: a bukás pusztasága. Bement az öltözőbe; cigarettázott; nézett a levegőbe; szórakozottan vetkőztette le magát és lassan lemosdott. Fuj, – utálatos festék. Mit keresett ez egy férfiarcon?

Amikor tisztára mosakodva és civilruhába felöltözködve megint megállott az öltöző ajtajában és magára segíttette a télikabátját és kezébe vette a kalapját, egyszerre ránehezedett a két lábára, mintha azt akarta volna magának bizonyítani, hogy ezen a két lábon erősen és keményen áll. Nyugodt dacot és kevély nyugalmat -107- érzett. Oh, – ohó, – lássuk csak, – majd meglátjuk.

Lement a lépcsőn. A lépcső alján ott találta Cavallarékat, Lippait, Wormsert és Kerékgyártót. A társaság gratulációkkal fogadta. János végignézte őket, nyugodtan belenézett mindegyiküknek az arcába.

A társaság tiltakozott. János újra belenézett az arcokba. Őszintén tiltakozik Wormser, Kerékgyártó és Cavallarné. De Ninette? És Lippai?

Ninette lesütötte a szemét és mélyen elpirult. Válaszolni akart, de János nem engedte. Odafordult Lippaihoz és egy biztató, baráti, meleg fejbiccentéssel megismételte a kérdést. Lippai félrehúzott szájjal mosolygott és hosszú előadásba akart belefogni.

– Köszönöm, – mondta János. – Ez elég. De miért állunk itt. Akármi történt: nem ok rá, hogy ne vacsorázzunk.

Lassan kimentek az utcára. Senki se tudott mit mondani és Lippai erőltetett hangossággal beszélt arról, hogyan üljenek majd kocsiba és hogy három bérkocsi elég lesz, de legrosszabb esetben megteszi kettő is. Wormser szótlanul rázogatta a fejét és végre megszólalt:

– Kedves Aradi, – mondta Jánost karonfogva, – én nem értem önt. Tombolás itt ma este nem volt. De az én számomra megfoghatatlan, hogyan lehet itt bukásról beszélni. -108-

– Mert ön nem ismeri Budapestet, – felelte János nyugodtan. – Ami másutt félsiker, az itt nálunk tombolás. A tombolás… ah, ha ön egyszer egy igazi, nagy sikert látna Budapesten!… A mi ma este volt, az… Tudja, itt jók az emberek. Ha nem is tetszik nekik egy darab, vagy egy színész, azért tapsolnak. Hadd higyje szegény (szerző, színész) hadd higyje! Itt soha semmit és senkit ki nem fütyültek. Ami ma este volt… az pontosan a bukás.

Wormser értetlenül rázogatta fehér rókafejét. Csend lett. A bérkocsiállomáson voltak. Két bérkocsi állott ott és éppen jött egy harmadik. Néhány másodpercnyi csend volt. Ebbe a csendbe egyszerre belekárogott a Lippai rekedt hangja.

– Mert barmok, mert értelmetlen kulturállatok, mert szemét csőcselék. Mert nem tudják, hol lakik az Isten és mert nem tudnak megkülönböztetni egy pelenkát a csillagos égbolttól. És én is barom vagyok, hogy beleegyeztem abba, hogy Don Juanban lépj föl, holott ismertem ezeket és barom vagyok, hogy megengedtem ezt a helyáremelést.

– János, – mondta könnyes szemmel, – én mondom neked, hogy csodálatos voltál. Mozart, ha igaz, hogy egy éjszaka írta a nyitányt, azért írta, mert érezte, hogy te énekled valamikor a Don Juant… De ezek? Ezek csak azt tudták rólad, hogy te vagy a világ legelső énekese. Ezek azt várták, hogy ha kilépsz a színpadra, kinyitod a szájadat és akkorát bődülsz, hogy a fejükre esik a csillár. Ezek azt várták, hogy te vagy az a harminc és feles ágyú, akitől egy páncéltorony -109- összedől. Hogy egy mennyei viziót láttak, egy bűbájos hangot hallottak…? Eh, de hiszen ezeknek nincs szemük és nincs fülük. És én is ökör voltam. Tudhattam: mit várnak ezek az ötven és a harminc koronájukért. Mondok neked valamit: egy olyan ember, aki ötven koronát fizet egy földszinti ülőhelyért, az soha nem is elégíthető ki. Az egy gazember. Az egy gazember. Az egy gazember.

Magánkívül ordította bele az éjszakába, hogy az egy gazember. János hálásan fogta karon.

– Nagyon kedves tőled, öregem, – mondta neki mosolyogva, – de mindez most már azon, ami történt, nem változtat. Gyerünk vacsorázni.

Beültek a kocsikba és elhajtattak a hotelbe. János Lippaival ment. A kocsiban nem beszélgettek. Mind a ketten hallgatva néztek ki az utcára. A hotel előcsarnokában találkoztak a többiekkel, a felső ruháikat a ruhatárban hagyták, azután együtt mentek be az étterembe. Az étterem tele volt. Egy asztalnál ott ült Robertsonné. Amikor bementek, halk mozgás támadt. Végig kellett menniök az éttermen, amíg az asztalukig eljutottak. János mereven és erőlködve lépegetett az asztalok között és érezte, hogy fölösleges módon elhúzza a száját. Miért? Miért van a nyakában megint olyan érzés, mintha legénykorában a fotografus előtt állna? Miért lett az ő számára kínossá egy ilyen bevonulás?

Érezte, hogy vörösre pirul a szégyentől. Ezt a bevonulást az teszi az ő számára kínossá, hogy most itt mindenki azt nézi, milyen egy világhíresség, aki Budapesten megbukott.

Leültek és a pincérek nagy igyekezettel kezdték őket kiszolgálni. János fogcsikorgatva küzdött a zavarodottsága -110- ellen és hogy a maga zavarodottságát és a többiekét is legyőzze, gyorsan és elfogulatlanul rátért a dologra.

– Itt most egy csomó ember van, – mondta, – aki az operából jön. De a többiek is tudják már a dolgot. És ahogy én Budapestet ismerem, itt most mindenki büszke arra, hogy én ma este megbuktam. Az emberek jeleket adnak egymásnak. Kifeszítik a mellüket. Gőgösen nevetgélnek. Hja, mondják, Budapestet nem lehet becsapni. Aki külföldi nagyság idejön, azt Budapest megeszi. Ez is be tudta csapni az egész világot. De velünk kezdjen el valaki… Ma énrajtam hízik Budapest önérzete.

Nevetett, de azután elpirult. A nevetésének nem volt visszhangja. A társaság erőltetetten mosolygott. Ninette szenvedő mosollyal nézett rá; Kerékgyártó csodálkozó idegenkedéssel. Mi az? Nem hiszik ezek azt, hogy az ő nevetése őszinte? Miért? Tovább beszélt. Most már erőlködött, hogy elfogulatlan és vidám legyen, de minél jobban erőlködött, annál inkább érezte, hogy a többiek észreveszik az erőlködését és most már éppen nem hisznek a nyugodtságában és a vidámságában. Abbahagyta a beszélgetést és evett. Ekkor azonban a hallgatást érezte kínosnak. Magán érezte a Ninette szenvedően mosolygó, anyás részvéttel telt tekintetét, a Cavallarné ijedten és keresően rá-rálobbanó szemét és a Kerékgyártó elcsodálkozó pillantását. Ezek most sajnálják, mert hallgat.

– No, Wormser papa, – mondta neki, – ugy-e, hogy most már nem unszol rá, hogy szerződjünk. Ugy-e, hogy jó, hogy meggondolási időt adtam? -111-

– A meggondolási idővel én élek; és ha majd lejár, megmondom, mire szántam el magam.

Mi? Mi ez? Mi volt ez? Biztatni akarja őt ez az ember, vagy óvatosan vissza akar vonúlni? János dühbe jött.

– Tudja mit, öregem, – mondta dölyfösen, – ne nagyon gondolkozzék a dolgon. Én holnap kimegyek egy birtokot megnézni és ha az megtetszik nekem, akkor kereshet mást, aki kócot eszik és tüzet hány a nagyérdemű publikum előtt.

Wormser rókafeje odafordult hozzá és szkeptikusan ingott ide-oda. János érezte, hogy már megint rossz hangon beszélt és ettől az érzéstől és a Wormser szkeptikus rókafejétől még nagyobb dühbe jött.

– Únom és utálom az egész dolgot, – mondta hangosan. – A közönség egy ostoba csőcselék…

Meghökkent. Elhallgatott. Eszébe jutott, amit ugyanitt Lippainak mondott volt a közönségről. Néhány másodpercig levegő után kapkodott, azután hangosan folytatta:

– Jogom van a közönséget a legmélységesebben lenézni, mihelyt nem akarok többé elébe állni. Abban a percben idegen csürhévé válik a számomra, amelyhez egészében semmi közöm és amelyet egyes tagjaiban lenézek. Mihelyt magánember vagyok… úr vagyok… ha katonának jelentkezem… kinek mi köze hozzá akkor, hogy énekelek és hogy játszom egy olyan ostoba szerepet, mint Don Juan.

Elhallgatott és egy másodpercre szédülve húnyta be a szemét. Mi kényszeríti őt arra, hogy itt folyton beszéljen -112- és milyen titkos és gonosz erő adja a szájára ezeket a szerencsétlen szavakat. „Olyan ostoba szerep…“ Ilyen ostoba énekes. Ilyen ostoba komédiás. Most még Mozartot kell szidnia, akkor azután mindjárt öngyilkosságot követhet el. Ninette meghatott mosolygással néz rá. Kerékgyártó egy idegen világból való ember csodálkozó részvétével. Az egész terem… mivel?… tolakodó részvéttel vagy röhögő rosszakarattal? Kin nevetnek annál az asztalnál ott? Az az érzése támadt, hogy mindjárt fölkap egy széket, kiáll a terem közepére, mint egy duhaj parasztlegény és mindenkit kiver, aki idebent van.

A fölbuggyanó dühét szégyenkezve lenyelte. Hallgatott, evett, azután szótlanul szivarra gyujtott. Most mind sajnálnak, gondolta, mert hallgatok. Ekkor Hopfner jött oda az asztalukhoz. Köszönt a hölgyeknek, azután leült János mellé.

– Mert ezt a bukást ki merte hívni. Mert minden mozdulatán és minden hangján érzett az a végtelen lenézés, amellyel a közönség itéletét semmibe veszi. A csőcselék azt mondja: ön rosszúl játszott és rosszúl énekelt. Én azt mondom: ön nagyszerűen játszott és nagyszerűen énekelt: éppen mert rossz volt, éppen mert ez mutatja, milyen hideg magasságban van ön a tömeg fölött és mennyire megveti.

János fuldoklott. A Hopfner orrát nézte. Ezt a széles és kissé fölfelé néző orrlyukakkal ellátott eleven orrot egyetlen ökölcsapással véres húslappá lehetne változtatni. Soha ez az intellektuális orr olyan közel nem -113- volt hozzá, hogy kihívó léte megszünjön, mint ebben a percben. János nehezen nyelt néhányat és egy hosszú lélekzetvétellel válaszolni készült, de Lippai megelőzte.

– Hopfnerkém, – mondta édesen, – maga a tapintatlanság genieje. A maga tapintatlansága már transzcendens. Maga az az ember, aki sírok nyugalmát tudná megzavarni egy-egy szavával.

Hopfner nyugodtan fordult Lippai felé és vitatkozni kezdett vele. Nem látja be, miért volna tapintatlan az, amit ő mondott. Lippai nagy lendülettel vetette bele magát a vitába, amelyet azonban nem a konkrét esetről, hanem csak Hopfner egész lényéről volt hajlandó folytatni. Hopfner ebbe is belement. Lippai mézédes arccal rettentő gorombaságokat mondott neki, ő elvi alapon válaszolt rájuk és így tanulságos és nagyon érdekes szellemi párbaj fejlődött ki.

János örült, hogy most már nem róla és az ő ügyéről van szó, de viszont érezte, hogy Lippai az egész vitát csak azért folytatja, hogy ne róla és az ő ügyéről legyen szó. Kerülte a Ninette tekintetét; érezte, hogy az is rossz, ha mosolyog a vitán, az is rossz, ha komolyan hallgatja; az is rossz, ha felnéz, az is rossz, ha lenéz. Egyszer-kétszer még föllobbant a dühe, azután nagy fáradtság és mély csüggedés borult rá a lelkére.

Lippai erőltette még a vitát, de már látszott, hogy nincs mit mondaniok egymásnak. Azonban senki se mer másról beszélni. Wormser ásított. Most senki se meri azt mondani, hogy gyerünk haza.

Most senki se mer válaszolni, mert nem tudják, hogy ő milyen választ vár. -114-

Indultak kifelé. Elmentek Robertsonné előtt. Ez itt ül, néz a fájdalmas kék szemével és csak a maga ostoba kis ügyét látja és nem lát azonkívül semmit. Az előcsarnokban János megállott.

– Ti kikíséritek a hölgyeket a kocsikig, ugy-e? – kérdezte Lippaitól és Kerékgyártótól. – Én fáradt vagyok.

Ez már megint rossz volt. Minek mondta ezt? Valami okosabbat kellett volna mondani. Elfogulatlanabbat.

– Visszavonulok, – mondta mosolyogva. – Mint… a sebzett vad a barlangjába.

Oh, ez egészen rossz volt. Ez vétkes ostobaság volt. És most még egy egész csomó ostobaság jön, ha gyorsan végét nem veti a búcsuzásnak. Gyorsan kezet csókolt a hölgyeknek és sietve elindult a lépcső felé. Felment a lépcsőn. Miért csókolt olyan gyorsan kezet és miért sietett el? Mit gondolnak most ezek? – Berúgta a szoba ajtaját, földhöz vágta a kalapját, hogy csakúgy porzott; a tükör felé fordult és kínos, harapó grimászokat vágott bele a tükörbe.

III.

Félórája ődöngött már ide-oda a két szobájában. Hány óra lehet? Éjfél után fél egy. Mit csináljon? Lefeküdni céltalan. Lippait megkeresni, lehetetlen. -115- Ivásnak látni valami elhagyott korcsmában, reménytelen. Ha pisztolyt lehetne fogni valakire… de kire? minek? Ha össze lehetne törni valamit… ezt a széket, amelyet megmarkol, a világot, az életet… ha nem volna minden olyan oktalan, olyan céltalan és reménytelen.

De valamire csak el kell szánnia magát. Ebben a hitvány állapotban csak nem maradhat. Újra előrántotta az óráját. Ekkor hirtelen kinyílott az ajtó és Ninette surrant be rajta. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót és aggódó arccal hallgatózott.

Ninette még a kilincsen tartotta a kezét, mintha attól félne, hogy valaki be akarja nyomni mögötte az ajtót, de aggódó arcát már odafordította János felé.

– A komornája kint leskelődött a folyosón. Amikor engem meglátott, gyorsan beszólt neki. Én futni kezdtem, de még meglátott.

– Én nem bánom, – mondta csendesen. De higyje el: rettenetes volt az arca.

Megint ijedten fülelt a folyosó felé. János bosszankodva lépett oda hozzá, gyöngéden félretolta, kiment a folyosóra, azután visszajött.

Mind a ketten az ajtóban állottak még. Ninette télikabátban -116- és kalapban, nyugodt arccal, amely a ruhája feketeségéből tisztán és fehéren tündökölt ki, János házi-kabátban, felborzolt hajjal, ingerülten és kipirultan.

Nem tudott tovább beszélni. Elfogódottan és félénken nézett Jánosra. János megkeményítette a szivét. Nem akart érzékenykedést.

– Lippai segített. Rögtön megértett, amikor azt mondtam, hogy magát fel kellene keresni. Elkisért idáig.

– Úgy? Hm? – mormogta János komoran. – Úgy? És… minek akartál engem felkeresni?

Ninette habozott és a szeme ijedt és könyörgő pillantással kereste a János szemét. De János nem nézett rá. Lenézett a földre.

Ninette-nek könnybe lábadt a szeme, könnyes szemmel, kutatva és kérdezve nézett Jánosra, azután összeszedte magát, felkapta a fejét és hősies derü ragyogott ki az arcán. Hátrafordult az ajtó felé, a kulcson kettőt csavart, azután beljebb lépett a szobába, letette a kalapját, levetette a kabátját és csendesen, mosolyogva és alázatosan odaállott János elé.

– Én azért jöttem, – mondta tiszta, halk hangon, -117- – mert maga azt mondta, hogy egyszer el kell jönnöm… egyszer, amikor úgy érzem, hogy itt az ideje… egy forró és elszánt percben. – Én most… úgy éreztem… és itt vagyok.

János szótlanul nézett le rá, megható, fiatal szépségére, hűséges szemébe, egész áldozatnak kinált édes lényére. De az a céltalan düh, amely a lelkében tajtékzott, még mindig habot hányt. A meghatottságot és a hálát nem eresztette be a szívéhez, keserűvé tette a szája ízét és olyan szavakat adott az ajkára, amelyek neki is fájtak.

Ninette félrehajtotta a fejét és szótlan, szelíd, megindult pillantással nézett rá. János rosszindulatú komorsággal tekintett a szemébe, de érezte, hogy ezt így nem bírja és lesütötte a szemét. Ninette ekkor újra megszólalt:

János lesütött szemmel hallgatott. De a Ninette hangja és a szavai és a félénk mozdulata olyan megható volt, hogy felelni kellett rá valamit.

– Te kedves vagy és jó vagy, – mondta János halkan. – Nagylelkü és áldozatkész. – Egyébként… ez a perc talán soha el nem jött volna. A szíved… és a véred… soha ide nem küldött volna… a jóságod küldött most. Kárpótolni akarsz. – Szánalomból jöttél.

Ninette ide-oda forgatta a fejét, szép fehér nyakát csavargatta, mint kislánykorában, ha zavarban volt.

János hallgatott egy ideig, azután összeszorított foggal megint megszólalt:

Ninette felemelte a két karját, mintha ki akarta volna tárni őket. A jobb keze visszahullott, de a bal kezét a szívére szorította.

– Mert a szivem összefacsarodott, – mondta halk rajongással, – amikor magára gondoltam. Mert úgy éreztem… meg tudnék halni azért, hogy megvigasztaljam… úgy sajnáltam.

A János hangja felcsattant. Ninette ijedten nézett rá, azután elsápadva akart megszólalni. János azonban nem engedte. Elfordult tőle, ökölbe szorította a kezét, messze elrúgta azt a széket, amely mögötte állt, ide-oda rohant a szobában és kivörösödve ordította:

– De mit szánakoztok ti énrajtam! Mit sajnáltok ti engem? Hogy mert én hozzám az az egész nevetséges társaság a szánalmával odatolakodni? Hát mi van én rajtam sajnálni való? Egy nézőtér, amely tökfejekkel volt telerakva, nem értette meg, hogy én ki vagyok és mi vagyok. Hát aztán? Magam mögött -119- hagyom ezt a piszkos kis várost és hercegek tapsolnak nekem, nem bugrisok, mint itt.

Ide-oda rohant a szobában és ha szék akadt az útjába, azt felrúgta. Ninette sápadt arccal állott a helyén, azután lassan hátrahúzódott a falhoz, leült egy karosszékbe és tiszta, nyugodt, szánakozó szemmel követte a rohanását.

– Mit tudjátok ti, – ordította János – hogy ki vagyok én. A lancasteri hercegné kétszer jött el hozzám, hogy énekeljek nála, nem azért, mert a királyné is ott lesz és kéret rá, hanem mert a barátja vagyok. Mi nekem ez a piszkos város. Ez az ostoba közönség. Mindazok, akikkel együtt ülök a vacsoránál, mert szeretem, ha emberek vannak körülöttem? Vincent d’Indy azt mondta, hogy az élete legszebb estéjét nekem köszönheti. És akkor jön egy ilyen rókafejü gazember, mint ez a Wormser… És Lippai, aki egy esztelen fecsegő… és az a tacskó, az a vizslakölyök, Kerékgyártó és beleköpködnek a szánalmukkal az arcomba… és jön az a megátkozott Hopfner, akit orron kellett volna vágnom… és nekem… és velem… Hát ki vagyok én? Hát ki vagyok én? Hát ki vagyok én?

Ökölbe szorított kézzel fordult Ninette felé. Ninette hallgatott és szótlan, nagy részvéttel nézte. János újra kiáltani akart, de a torka fájt és fáradt volt. Harcias, kifeszült állásából fáradtabb, kényelmesebb állásba ment át. Ökölbe szorított kezét kieresztette és a karját lelógatta. Azután ide-oda járkált még egy kicsit a szobában, de most már lassan és céltalanul, és a fejét is leeresztette. Odament Ninette-hez, megállt mellette és lehajtott fejjel, halkan mondta: -120-

– Tudod, mi vagyok? Csakugyan: ostoba és azonfelül öregedő komédiás vagyok.

– Komédiás-ordítozást csapok. – A magam szavaitól berúgok. Nem azt mondom, amit akarok. – És mindennek a tetejébe: amikor te…

– Te drágaság és kedvesség, te eljössz ide, kimondhatatlan jóságból és olyan áldozatkészséggel, amelytől egy életre részeg lehetne az, akinek szól… és én akkor ordítozom, mintha tíz éve a feleségem volnál, régen tűrő feleség, akinek – öreg komédiás – kitombolhatom magamat… ahelyett, hogy letérdelnék és megfognám a kezedet…

Ninette ekkor boldog és meghatott mosollyal nyújtotta fel neki a kezét. János megfogta és lassan megcsókolta a kezét, azután letérdelt előtte, azután leült eléje a földre és felnézett rá.

– Drága Ninette, – mondta fáradtan – olyan szégyen és olyan utálat, mikor az embernek szégyen és utálat ellen kell védekeznie.

– Mért törődik az egésszel? – mondta Ninette könyörögve és gyöngéden.

– De Ninette, látod, hiszen éppen ez az: én csak akkor jöttem dühbe, mikor láttam, hogy sajnáltok. Hiszen én nem törődöm vele.

– No mindegy, – mondta. – Én úgy belefáradtam az egészbe. Sokkal fontosabb mindennél, hogy te itt vagy és…

Belehajtotta a Ninette ölébe a fejét. Ninette puha, fehér, anyás kézzel simogatta le szétkuszált haját és anyás mozdulattal hajolt fölébe.

– Milyen jó ez, – mondta János behunyt szemmel. – Ninette… mondd azt, hogy szeretsz… még akkor is, ha nem igaz.

Ninette föléje hajolt, néha még végigsimította a fejét, azután halk lelkendezéssel, csendes, becéző, duruzsoló, elragadott hangon beszélni kezdett:

– Most én magának elmondom, hogy mi maga énnekem. – Amikor én kislány voltam, nyolc, kilenc, tíz éves, akkor engem egy szédítő kérdés kínzott, amelyről eleinte beszéltem a többieknek, azután nem mertem nekik beszélni róla, mert kinevettek. De este feküdtem egyedül a sötétben és néha világos nappal is körülnéztem és egyszerre szédülve azt kérdeztem: mi az az én. Mi a világ? Mi a többiek? Mi az én? Ki az a Cavallar Ninette? – Az apám azután meghalt és… és akkor egészen egyedül voltam… és már nem töprengtem ugyan azon, hogy mi az én… de elveszve, kétségbeesve, szédülve tántorogtam a világban. Akkor jött maga; és emlékszik még rá… mikor éjjel hazamentem magától, évek óta akkor aludtam először nyugodtan és csendesen… És azután magával sokszor együtt voltam… Eleinte néha nem akartam engedelmeskedni, de azután rájöttem, milyen jó magának engedelmeskedni… és akkor lassanként úgy lett… de ezt én akartam, hogy így legyen… hogy én nekem mindenki mással szemben volt véleményem és akaratom, -122- csak magával szemben nem. És maga… akkor éjjel azt mondta, hogy én a magáé vagyok. És én azután nem is kérdeztem magamtól soha többé szédülve, hogy ki vagyok én. Ha belenéztem a tükörbe, vagy ha az utcán mentem és valaki rámnézett, akkor azt mondtam magamban: ez itt Cavallar Ninette, az Aradi János tulajdona.

– Én azt akartam tenni, amit maga akarhat, hogy tegyek. Én azt akartam gondolni, amit maga akarhat, hogy gondoljak. A más sorsába tudtam beleszólni; a magam sorsa majd az lesz, amit maga akar. Én tudtam… már az első évben megértettem, milyen furcsa volt az, amikor én eljártam ide magához és a leveleit írtam meg és a női látogatóit fogadtam és a fehérneműjét gondoztam.

– De én ezzel nem törődtem; és azzal se, mit mondanak rólam mások. Én csak így tudtam élni. Ez a lány Aradi János tulajdona.

– Ha maga azt mondja valakire: „látod, ehhez férjhez adnálak majd“, akkor én úgy nézek rá…

János felszisszent. A két karját visszahúzta és hidegen és kijózanodva ült egyenesre. Ninette ijedten kérdezte: -123-

– Nem, semmi, – mondta Ninette zavarodottan, – csak az… hogy én azt teszem, amit maga akar.

János lassan felállott és elgondolkozva tett néhány lépést. Azután visszafordult Ninette felé.

– Hogy jut most, – kérdezte lassan, de nem barátságtalanul, – éppen ez teneked eszedbe?

– Csak azért, – felelte Ninette gyorsan és becsületesen – mert maga azt mondta, hogy látod ehhez majd férjhezadnálak.

– Látod Ninette, – mondta János összeszorított foggal, – ez a Kerékgyártó Elek… igazán nagyon jelentéktelen… minden érdekesség nélkül való fiatalember… alig is ismered… hát hogy jut most és itt eszedbe?

– Csak azért, – mondta Ninette reszkető szájjal, – mert maga azt mondta, hogy –.

Megint járkálni kezdett és fogcsikorgatva mondta magában: én mondtam; barom voltam, hogy mondtam. Visszafordult Ninette-hez.

– Hát olyan fontossá lesz egy ember, – szólt fanyarul és kérdő hangsúly nélkül, – pusztán az által, hogy azt mondják róla, hogy –.

János leült vele szemben és elgondolkozva nézte. Ninette aggódva várakozott.

– Hihetetlen, – mondta János csendesen és rosszakarat nélkül, – hogy hatnak rátok ezek a szavak. „Férj.“ „Férjhezmenni.“ „Házasság.“ „Papuka, mamuka.“ Az egyik oldalon ott áll az álmok hercege (de most nem rólam van szó, én egy öregedő komédiás vagyok), a másik oldalon ott áll Potroh Barnabás a hálósipkával a fején és kettős nachtkaszlira berendezett lelkével (láthatod, hogy nem Kerékgyártó Elekről van szó) és a hálósipka levágja a koronát és a nachtkaszli lehengereli a virágos nyoszolyát.

– De mikor mondom, hogy nekem ez a Kerékgyártó egészen közömbös és én csak azért…

– Ne mondd, mert ez már nem volna egészen igaz; és nem is baj, mert a szomorú a dologban az, hogy éppen a legjobb fajtájú lányok, – az okosak és a tisztességre születettek – az ilyenek; és hogy nekem…

– Hiszen éppen ezt akarom mondani. Nekem is ez a fajta tetszik, és minden rendes és jóravaló és igazi férfinek ez a fajta tetszik. És ha meggondolom a dolgot, jó okát is tudom az egésznek; – és a faj érdeke, ha jól meggondolom, nem az álmok hercege mellett szól, hanem határozottan Nachtkaszli úr mellett, aki jó családapa lesz; – másrészt száz meg száz férfigeneráció brutalitása és hálátlansága az oka az egésznek; – és végül az egész én rám nézve, ha jól meggondolom átkozottul elszomorító.

Ninette erőltetett figyelemmel hallgatta a János csendes filozofálását. Nem nagyon értette, amit mond; -125- a szavak csak a füléig hatottak el; csak azt látta, hogy János elszomorodott és most nekibúsúl; lázasan gondolkozott, hogy mit mondjon neki, ami nem sebzi meg, ami megvigasztalja és felderíti. Lázasan törte a fejét; könnyes szemmel hajolt előre, de még kereste a leggyöngédebb szót és a legvigasztalóbb gesztust. János azonban nem várta meg, amíg megszólal. Elmélyedve nézett rá és egyszerre halkan ezt kérdezte:

– Mondd Ninette… sohase gondoltál te arra… hogy én téged elvehetnélek feleségül?

Ninette megrezzent. Kétségbeesve gondolkozott azon, mi volna a legjobb válasz és végül csüggedten határozta el, hogy őszinte lesz.

– Nem, – mondta határozottan és a maga merészségétől mélyen elpirulva.

– Mert maga nem mondta. Mert az ellenkezőjét mondta: azt, hogy máshoz fog férjhez adni. És…

– És gondolkoztam is róla… egy évvel ezelőtt sokat töprengtem rajta… és megállapítottam, hogy maga nem olyan ember, akinek egy nőért egy egész élettel kellene fizetni.

– Úgy? Ezt állapítottad meg? Ezt állapítottad meg hosszas töprengés után? Hiszen ez még hangzani is pompásan hangzik.

Ninette megint ijedten nézett rá. Attól félt, hogy megint rosszat mondott. A János szeme azonban tele volt jóindulattal és melankóliával. Hosszan és szótlanul nézte Ninette-et, azután dünnyögve, úgy, hogy a szavait alig lehetett érteni, így szólt: -126-

– A kérdés csak az, nem vagy-e te olyan nő, akiért gazság is, ostobaság is kisebb árat fizetni.

Ninette megremegett, azután János felé hajolt, kinyújtotta a kezét és könnyel telefutott szemmel ezt felelte:

Elakadt a hangja; azután összeszedte magát és könnytől elfulladt hangon mondta:

János meghatva állott fel, odaült melléje a karosszék karfájára, megfogta a kezét és gyöngéden megsimogatta a fejét.

– Kislány, – mondta – kedves kislány, kedves, bűbájos, megható Ninette. Ismered-e te kislány a la Vallière kisasszony történetét, Françoise Louise de la Vallière-ét? Nőktől minden kitelik, a legfurcsább és a legjobb is. És látod, ez a la Vallière kisasszony nemcsak szeretett egy királyt, hanem mérhetetlenül szenvedett is e miatt a szerelem miatt és feláldozta magát ennek a szerelemnek. Ha te színésznő lettél volna, neked elhinnék ezt a la Vallièret. Van egy arcképe, abból az időből, amikor már kolostorba vonult, apácaruhában, azon a képen néz így, mint te most én rám…

Lehajolt feléje. Ninette szenvedő odaadással emelte fel hozzá a fejét. János forró ajakkal közeledett az ajkához és halkan mondta:

– Szenvedő szép Ninette… milyen szenvedő a szemed… és azután te is kolostorba mennél?… mi lenne te veled Ninette?

Hirtelen meghökkenéssel nézett Ninette-re, beleharapott forró ajkába úgy, hogy fájjon, leugrott a -127- karosszék karfájáról, Ninette-el szemben leült és tünődve nézett rá. Azután hirtelen megkérdezte:

– Mondd Ninette: és ha valamikor… azután… férjhez mégy, – mit fogsz majd a férjednek mondani?

Ninette bágyadtan nézett rá. A szeme égett és a feje zúgott; nagy erőfeszítésébe került, hogy megértse a kérdést.

– El fogom mondani, – felelte azután, – mi volt maga nekem. Hogy maga mentett meg engem; és az életemet maga formálta. A magáé voltam, amíg akarta és nem voltam a magáé, amikor már nem akarta.

– Ezt akarod mondani? – kérdezte kínosan elbiggyesztett szájjal. Ez nem lesz jó.

– Persze, hogy nem, – mondta János fanyarul, – de éppen ez az, éppen ez az.

Ninette rémülten nézett rá. János fanyar felsőbbséggel integette neki, hogy erre a kérdésre bizony válaszolni kell.

– Akkor, – mondta Ninette rémülten, – megkérdezem majd magától, mit mondjak neki.

– Nincs tehetséged Ninette a hazugsághoz, – mondta keserűen hahotázva János. Kis Ninette, megbuktál.

Ninette kiszáradt torokkal akart megszólalni. De nem tudott szólni és erre csüggedten lehajtotta a fejét. János megsajnálta, a kezébe fogta az állát és gyöngéden felemelte a fejét.

– Ne kínozzon engem most már. Én azelőtt már mindig tudtam, mit kell magának mondanom. Most nem tudom… és mindig rosszat mondok. De amit akarok az jó… én mindent megtennék, hogy magát… hogy magának örömet szerezzek. És nekem mindegy, hogy mi lesz. És nekem minden mindegy, csak maga mondja meg, hogy mit tegyek. Én azelőtt sohase tudtam, miért élünk. És amióta magát ismerem, azóta tudom, hogy azért, hogy másoknak örömet szerezzünk. És én azelőtt olyan elárvult és elvadult szegény lélek voltam, de mióta magát ismerem… Én magára négy éve mindig úgy gondolok, úgy vonult be az életembe, olyan ragyogva, mint ahogyan először láttam színpadon az apámat Lohengrinben…

Ekkor érezte, hogy az ő hangja is fáradt és rekedt. Előbb halkan köhécselt, azután ivott egy korty vizet, de a hangját még mindig nem érezte tisztának. Ninette -129- beszélni akart hozzá, de ő elfordult és néhány hangtalan torokmozdulatot tett. Hirtelen nagy ijedelem futott végig rajta. A torkát egészen bénultnak érezte. Gyorsan visszafordult Ninette-hez, hogy valami okát adja annak, miért fogja a hangját kipróbálni, zavarodottan állott meg Ninette-tel szemben és semmiféle magyarázat nem jutott eszébe. Ninette csodálkozva és kérdően nézett rá; János megint elfordult tőle, néhány lépést tett a másik szoba felé, de azt sem tudta megvárni, míg a másik szobába beér. Szégyenkezve, de egy ellenállhatatlan vágytól, egy dühös és kétségbeesett kiváncsiságtól hajtva előbb félhangon, azután kinyitott szájjal és győzelmesen zengő torokkal énekelte Lohengrin búcsúját a hattyútól. A torka ép volt és a hangja hibátlan teliséggel és zengéssel töltötte meg a szobát.

Visszafordult Ninette felé és neki énekelt. Ninette mosolyogva figyelt rá. János elhallgatott.

János még a szégyenkezésének egy kis maradványa ellen küzdött. Szép volt? Ez bizony nevetséges volt, nótára gyújtani hajnalban, egy hotelszobában, amikor…

– Igen, – mondta dühösen, – de nekik Kodovszki kell. Egy ilyen ordítozó ripacs. Egy ilyen galiciai kántor. Ez a hang, ez nem kell nekik.

Újra elszégyelte magát. Milyen ostobaságok jönnek ma ki az ő száján. Mielőtt Ninette szólhatott volna, megvetően legyintett egyet.

– Különben jól van ez így, – mondta komoran. – Nekem elég volt a komédiásságból. Engem színpad nem lát soha többé. -130-

– Bizonyosan nyugodtabb lesz és egészségesebb lesz az élete, ha gazdálkodik.

János úgy érezte, mintha a szívére ütöttek volna egyet. Rábámult Ninette-re.

– Hát hogyan? – kérdezte komor csodálkozással – te azt elhiszed, hogy én többé nem énekelek?

– Elhiszem, – felelte Ninette ijedten dadogva – hiszen… maga… mondta. Amit maga mond…

– Te abba, – mondta azután ingerülten – olyan könnyen belenyugszol, hogy én a színpadról örökre elkotródjam?

– Én, – felelte rémülten Ninette – csak azt kivánom, hogy legyen úgy, ahogy magának a legjobb.

– Ahogy nekem a legjobb. Ahogy nekem a legjobb. Most nem arról van szó. Most arról van szó, hogy csakugyan olyan mindegy-e az, hogy ezt a hangot, ezt a hangot soha senki többé ne hallja. Hát olyan mindegy az? Hát olyan közömbös dolog az? Hát olyan semmi esemény az? Hogy abba csak úgy bele lehet nyugodni. Hogy jobb is, ha ez a rongy legény elhordja magát.

– Én úgy szeretném azt mondani, – szólt Ninette kétségbeesve – ami magának jól esik.

– Mért nem tudod, – mondta János elkeseredve és dühösen. – Mért nem tudod? Olyan nehéz azt kitalálni?

– Én csak azt tudom, – suttogta megtörten – hogy én magáért mindent… mindent…

Nem tudta folytatni. A kezét a szája elé kapta, de már késő volt. A szája eltorzult és felbuggyant rajta a sírás. Megpróbálta még egyszer legyűrni a sírását, szólni nem akart, bocsánatot kérő mozdulattal nyújtotta ki az egyik kezét, de hiába erőlködött és erre megadta magát. Lehajtotta a fejét és csüggedten, elfáradtan, megadóan sírt.

János összeráncolt homlokkal nézte, azután egyszerre levetette magát elébe.

– Te kedves, – kiáltotta felindultan – te drága. Milyen gazember vagyok én. Milyen ostoba komédiás lettem. Milyen hitvány tökfilkó.

Ninette sírva emelte fel és tiltakozva rázta a fejét. János azonban őszinte dühvel szidta magát tovább, lázas odaadással vigasztalta Ninette-et és könyörögve kérlelte, ne haragudjék rá és ne sírjon tovább. Ninette szepegve, tiltakozva intette, hogy nem haragszik, és a sírása lassanként elállott.

János letörülgette az utolsó könnyeit, azután térdelt előtte és a kezébe fogta a kezét.

– Szeress engem, – mondta János forrón könyörögve – szeress… semmire ne gondolj most, csak arra, hogy szeretsz és vágyódol arra, hogy szeresselek.

Ninette feléje hajolt. Csak fáradt szemének egy bágyadtan mosolygó, hűséges tekintetével tudott beszélni.

– Gyere, – mondta – hajtsd ide hozzám a fejedet. Eddig kínoztalak, most pihenj…

Melléje ült. Ninette boldogan hajtotta hozzá a fejét. János gyöngéden akarta magához ölelni. Lenézett rá és látta, hogy a Ninette szeme fáradtan lecsukódik. A karját erre visszavonta. Ninette felnézett rá még egyszer, a karját kereste, azután rámosolygott és újra lehúnyta a szemét. János gyöngéden megsimogatta, azután várt és nézett le Ninette-re. Mi az? Alszik? Csakugyan elalszik?

Ninette odahajtotta Jánoshoz a fejét és csendesen aludt. János vigyázva és feszesen ült, hogy az álmát ne zavarja. Nézett le a Ninette tiszta, tejfehér, kimerült arcára és a szívébe mély megindultság költözött be.

Elgondolkozva és tünődve, egyszer-egyszer feltámadó habozással, de azután újra megerősödő, tiszta elérzékenyüléssel nézett le Ninette-re; hálával és meghatottan gyönyörködött a tiszta és szűzi szépségében; még egyszer harcolnia kellett magával, de legyűrte a -133- forrón fellángoló habozását; elhatározta, hogy mit fog tenni, és azután idején valónak látta, hogy megkezdje amit akar. Nagy erőfeszítéssel hátrahajlott és a kanapéról elvett egy párnát. Nagy óvatossággal lelépett a karosszék karfájáról és a párnát a Ninette feje alá tette. Ninette felnézett rá.

Ninette lehajtotta a fejét a párnára és rögtön tovább aludt. János odament az ajtóhoz, kinyitotta, és kétszer keményen megnyomta a csengőt. Pár perc múlva egy álmos pincér jelentkezett. János kiment hozzá a folyosóra és egy nagyobb bankjegyet nyomott a kezébe.

– Telefonozzon, fiam, – mondta – a Művészklubba és kérdezze meg ott van-e Lippai úr. Ha nincs ott, akkor… egyszóval keresse meg. Bizonyos, hogy valami vendéglőben vagy kávéházban van. Ha megtalálta: kéretem, jőjjön azonnal ide.

A pincér elsietett és egy negyedóra múlva bekopogtatott. Lippai úr itt volt a közelben egy kávéházban; mindjárt itt lesz. János ekkor odament Ninettehez és gyöngéden felköltötte.

– Mindjárt itt lesz Lippai, – mondta neki – azután hazakisérünk, kis Ninette.

Ninette álmosan nézett rá. Azután megpróbálta az álmot kidörzsölni a szeméből, felállott és engedelmesen, álmosan kérdezte:

– Az enyém maradsz, – mondta János halkan, féltékenyen – és ha megtanítottalak igazat mondani, megtanítalak még, asszonykorodban talán, hazudni is.

Ninette álomtól kábultan, mosolyogva intett igent. Azután megjött Lippai. Amint János várta, látszott rajta, hogy mindezideig ivott. De részeg nem volt, csak a szeme volt borus, nagyon egyenesen járt, nagyon mereven mozgott és nagyon keveset beszélt.

– Öregem, – mondta neki János – ne haragudj, hogy zavartalak: haza kell kisérnünk Ninette-et.

Lippai szótlanul intett, hogy rendben van és zavaros szemmel nézett Jánosról Ninette-re és Ninette-ről Jánosra. János fogta a Ninette télikabátját, Ninette álmosan bújt bele a kabátba, azután szó nélkül indultak kifelé. A folyosón szokatlan futkosás volt, ezért sietve mentek le a lépcsőn és hamarosan kint voltak az utcán. Beültek egy kocsiba. Ninette-nek a hajnali levegőtől kiment az álmosság a szeméből. Éberen ült a helyén, de fáradtan ásítozott és szótlanul nézett ki az utcára. A kocsiból azután kiszálltak. János kezet csókolt Ninette-nek, Ninette rámosolygott, azután bement a házba.

– Eredj csak haza, – mondta Lippai akadozó nyelvvel. – Én már kettőnk helyett is eleget ittam.

Beültek a kocsiba és visszahajttattak a hotelhez. Az úton Lippai megszólalt:

– Az a Kerékgyártó itt ténfergett a hotel körül. Azt hiszem, meglátott, amikor Ninette-tel idejöttem.

János nem felelt. A kocsi megállott a hotel előtt. -135- János ki akart szállni. Ekkor Lippai mégegyszer megszólalt:

János megdöbbenve nézett rá, de Lippai ekkor már a maga címét mondta oda a kocsisnak. János bement a hotelbe és sietve felment a lépcsőn. Az első emeleten a Robertsonné társalkodónőjével találkozott, aki izgatottan mondta neki, hogy már többször kereste. – Mi történt? – Az történt, hogy Robertsonné, olyan okokból, amelyeket nem lehet elmondani… azaz hogy el lehet: azért, mert látta, hogy a mester egy fiatal hölgy látogatását fogadja… igenis, mert nem bírta már ezt a szenvedést, a mester kegyetlen kőszívűségét… igenis ezért… megmérgezte magát. Egy félórával ezelőtt vették észre, orvosért futottak, és ő – a társalkodónő – nem birta ki tovább, a mesterhez ment, hogy megmondja, nézze meg ezt a szegény asszonyt…

János egy felindult mozdulattal elhallgattatta. Bement a Robertsonné lakásába és dobogó szívvel kérdezte meg az orvostól, mi van a beteggel. Úgy látszik, – felelte az orvos – egy kicsit sok veronált szedett. Holnap délutánra felébred és egy kis főfájáson kívül nem marad semmi baja.

János fellélegzett és odafordult a társalkodónőhöz. Mondják meg, hogy itt volt. Egyébként: ha a nagyságos asszony felébred… küldjenek át érte, hogy… személyesen érdeklődhessék a nagyságos asszony hogyléte iránt. A társalkodónő ragyogó arccal igérte meg, hogy így lesz és János visszaballagott a szobájába. -136-

Nagyon fáradt volt és nagyon álmos. De amikor az első szobájába bement, egy halk illatmaradvány Ninette-re emlékeztette és ekkor ismét megbánás gyulladt fel a szívében. Dühösen nyitotta ki az ablakokat. Hideg reggeli levegő jött be. Lent egy villamos rohant el az utcán. Mindjárt világos reggel van.

János becsukta az ablakokat, átment a hálószobájába, gyorsan levetkőzött és beledobta magát az ágyba. Behunyt szeme előtt lázas tarkaság kavargott, izzó rongydarabok a furcsa, színes, kavargó életből; de mindezzel most nem akart törődni és lélekben elfordult az egésztől; erre jött a puha álom. Elaludt és délután két órakor ébredt fel.

IV.

Kinyitotta a szemét és kiugrott az ágyból. Eszébe jutott mindaz, ami tegnap történt és egy másodpercig azt hitte, hogy még mindig bosszúság és megszégyenülés ellen kell védekeznie. De olyan jól kialudta magát, olyan frissnek és pihentnek érezte magát, hogy egyetlen hosszú, egészséges lélegzetvétellel elfujt magából minden nyomasztó és kellemetlen érzést. Erősnek és frissnek érezte magát, hatalmas étvágyat érzett és sietett le az étterembe ebédelni.

Az étteremben ott találta Wormsert és Lippait. Eleinte mind a ketten nagyon óvatosan beszélgettek vele, de amikor látták, hogy jó étvággyal és jókedvűen eszik, akkor mind a ketten nekibátorodtak és előbb tartózkodva, később teljes nyíltsággal beszélgettek a tegnapi estéről. -137-

– Nagyszerű sajtód van, – mondta Lippai. – Kollégáim velem együtt, egy-egy hasábon át csuklanak a művészi gyönyörűségtől. Nincs nagyobb öröm, mintha az ember az elragadtatásával másokat megszégyeníthet. Budapesti ember általában csak akkor tud nagyon jó véleménnyel lenni valakiről, ha nincs nagyon sokadmagával ezen a jó véleményen. Ha nagyon nagy sikered lett volna, akkor éppen azok, akik adnak valamit magukra és a hozzáértésükre, kénytelenek lettek volna ellentmondani. Igy kétszeres élvezettel fekszenek bele az ellenmondásba, és ebben a percben már egy csomó ember tajtékzó szájjal szidja a közönség hozzánemértését; ez a düh, tudom, ragadós; holnap már senki se mer szembeszállni vele és akik a közönség hozzánemértését szidják, az már maga a közönség lesz; és a legközelebbi fellépéseden összedől az opera, úgy fognak tapsolni.

– Majd meglátjuk, majd meglátjuk. Tegnap egy-egy negyedórára azt hittem, hogy másodszor én már soha többé nem lépek fel. Most… most nem tudom, lesz-e sikerem, ha fellépek. De abban az egyben bizonyos vagyok, hogy nem olyan fontos az egész.

– Abban nagyon nincs igazad, – mondta Lippai ingerülten. – Ez a legfontosabb. És affektálás mást mondani.

– Tudod mit, – felelte János nyugodtan, – én velem ma nem lehet veszekedni. Tulságosan jól érzem magamat hozzá.

Lippai durcásan belenyugodott a dologba, azután félrehúzott szájjal mondta: -138-

– Igen, igen… de kérlek, halasszuk el, ma annyi a dolgom… és nincs hozzá igazi kedvem.

Lippai elhallgatott. Wormser ekkor kihúzott a zsebéből egy okiratot, odatette János elé, azután kivett a zsebéből egy töltőtollat és a János kezébe adta.

– De igen, – felelte Wormser, – és pedig minden az ön kívánsága szerint.

– Wormser papa, – mondta János nevetve, – maga már nem könnyelmü, maga hős.

– Én uram, – felelte Wormser komolyan, – meghökkentem, amikor tegnap nekem azt mondták, hogy az bukás volt. Ilyet üzletember közömbösen nem hallgathat. De azután megfontoltam a dolgot és már tegnap itt a vacsora alatt ezt mondtam magamnak: én a fejemet a más fejével ki nem cserélhetem és én már csak a magam feje szerint csinálhatok üzletet ezentul is úgy, mint eddig. Ha pedig a magam feje után indulok, akkor azt kell mondanom: itt valami malőr történt, valami érthetetlen kisiklás, elcsúszás egy narancshéjon, tudom is én, a nézőtéren légvonat volt vagy a központi tejcsarnok ma egész Budapestnek rossz tejet szállított és most az egész nézőtérnek gyomorcsikarása van. De én a magam fülének és a magam szemének hihetek csak és nem a budapesti kedély előttem ismeretlen titkainak: ez az Aradi János még mindig a világ legelső énekese és én vele ezentúl is olyan jó üzleteket fogok csinálni, mint eddig.

– Elárulok magának egy titkot Wormser papa, -139- én rám nem lehet rám fizetni, mert ha egyszer elkezdene rám fizetni, akkor igazán agyő, akkor igazán elkotródom a színpadról és az a szerződés, amely magának terhessé lett, már nem is exisztál többé.

– Én is elárulok magának egy titkot kedves Aradi, – mondta Wormser, – magának eddig egyetlen egy hibája volt: túlságos könnyedén vette a dolgot. Arra a harminc-negyven évre, amelyet még színpadon fog tölteni, nagyon jó hatással lesz az, hogy éppen a szülőhazájában, hosszú idő után az első fellépésénél hatalmasan megbukott.

János derülten vonogatta a vállát, azután másról kezdett beszélni. Később elolvasta a lapokat és a róla szóló kritikák még jobban felviditották. Az ebédjét befejezte. Át akartak menni a kávéházba, az előcsarnokban azonban egy hosszú és sápadt fiatalember lépett elébük. Kerékgyártó Elek volt. Nyilván várt rájuk.

– Arra kérlek, légy olyan kegyes, adjál módot nekem egy pár perces beszélgetésre.

János felhúzott szemöldökkel nézett rá és gondolkozott. Azután odafordult a többiekhez.

– Menjetek át a kávéházba. Nekem ugyis dolgom van fent. Nemsokára utánatok megyek.

Szótlanul mentek fel a lépcsőn. Amikor a János szobájába beléptek, János kérdő arccal, de nem barátságtalan tekintettel fordult Kerékgyártó felé. Kerékgyártó nagyon izgatott volt.

Abbahagyta. Ideges mozdulatot tett, mintha a rossz kezdetet el akarná dobni magától. Összeszedte -140- magát, újra kezdte és nagy erőfeszítéseket tett, hogy szerényen, de röviden beszéljen.

– Te egyszer Londonban, – mondta folyékonyan, de remegő hangon, – azt mondtad nekem, hogy… te fogsz engem megházasítani. Tudsz egy leányt… azt éppen nekem valónak tartod.

János ellenséges fanyarsággal nézett rá. Kerékgyártó segítségére sietett az emlékező tehetségének:

– A hotelbe mentem érted. A Covent Gardenbe indultunk. Én elmondtam, milyennek képzelem én a házasságot és akkor te csak úgy mellesleg, mielőtt másról beszéltünk volna, ezt mondtad: tudod mit, majd én foglak téged…

János elgondolkozva nézett rá és csendesen mondta magában, hogy csakugyan, miért mutatta volna be egyébként; és ez tőle igen nagy baromság volt, aminthogy ebben az ügyben általában a baromságok egész sorozatát követte el. Mielőtt azonban hangosan is mondhatott volna valamit, Kerékgyártó felcsattanó hangon kiáltotta bele az arcába:

– De ha rá gondoltál, mit keresett akkor Cavallar Ninette tegnap éjszaka itten tenálad?

– Felelj nekem, – mondta magánkívül, – mert itt emberéletről van szó.

– Hallod-e kis öcsém, – mondta mérgesen, – nekem ne ordíts itt és ne kapkodj a revolvered után, mert mindjárt kint leszel innen, és akkor akár sortüzeket adhatsz le tőlem, én veled szóba nem állok.

Kerékgyártónak vonaglott az arca és lázas szemében olyan kétségbeesés volt, hogy János megsajnálta.

– Ha azonban nem kiabálsz, – mondta elnézőbben, akkor legalább szóba állok veled. No: hát mindenekelőtt: mi jogon csinálsz te itt máris tragédiát, holott neked Cavallar Ninette senkid és semmid.

Kerékgyártó kétségbeesett mozdulatot tett. Senkije és semmije. Ezt lehet neki mondani?

– Hát szedd össze magadat, – mondta János jóakarattal. – Hát mi… hát mit… hát miféle szándékaid vannak neked voltaképen?

– Látod, János bátyám, – mondta kétségbeesve, – amikor én őt először megláttam és amikor ő később egyszer-kétszer kiváncsian rámnézett…

– … akkor tudtam, hogy csak ő lehet az. Vagy ez, vagy senki. Én ilyen leányt akartam mindig feleségül; én meghalok, ha ez nem lesz a feleségem… -142-

– Született férj vagy, – szakította félbe János. – Máris milyen meggyőződéssel és milyen teli szájjal tudod kimondani: a feleségem. – De hiszen alig ismered. És egyelőre semmit se tettél, hogy ő is ilyen meggyőződéssel és ilyen rutinnal mondja: a férjem, az uram, az uracskám, a kis uram, vagy tudom is én, mit.

Kerékgyártó szomjasan nyelt néhányat és kétségbeesetten rázta meg a fejét.

– Nem erről van szó most, – mondta könyörögve. – Mit keresett itt nálad?

János habozva nézett rá, előbb el akarta utasítani a kérdését, azután megesett rajta a szíve.

– Tudod mit, – mondta, – elmondom, mit keresett nálam. Én, amint tudod, tegnap este hatalmasan megbuktam és igen csúnya lelkiállapotban voltam. Ő eljött, hogy megvígasztaljon. Én, mint minden megbukott komédiás, ideges voltam, gorombáskodtam vele, kínoztam, mert nem találta ki, hogy mit kell kedélyállapotom változásai szerint mondania, egyebek között énekeltem is, hogy mondjon ítéletet a hangomról; azután Lippaival együtt megint hazakísértem.

Kétségbeesve szakította félbe önmagát. Mit ér itt a becsületszó. János megint megsajnálta. Végét is akarta vetni a beszélgetésnek. Rátette a vállára a kezét.

– Hallod-e barátom, – mondta neki, – mondok én neked valamit és ezzel felelek minden kérdésre, melyet eddig hozzám intéztél és amelyet ezentúl még hozzám intézhetsz. Én nem tudom, sikerül-e neked -143- elérned azt, hogy a Ninette hajlandósága adjon majd neked jogot az ilyen kérdésekre. De azt vedd már most is tudomásul: minden lány azzal kezdi, hogy a tanárjába vagy egy tenoristába szerelmes, de soha tisztább és nemesebb lányt férfi el nem akart venni feleségül, mint Cavallar Ninette. Csak azután tudj rá vigyázni.

Töprengve nézett maga elé, azután megnyugodva vette a kalapját, elbúcsúzott és elment. János halk boszúsággal nézett utána, azután átment Robertsonnéhoz. Robertsonné már felébredt és rajongó, kék szemmel, halk felsikoltással fogadta Jánost. János leült melléje; megvigasztalta; kijelentette neki, hogy szereti, és panaszos kérdéseire azt is elmondta neki, hogy azzal a fiatal hölggyel való összeköttetését ő teljesen félreérti, mert az a fiatal hölgy neki úgyszólván gyámleánya, akit éppen most akar elvenni egy fiatalember. Robertsonné ebbe boldogan belenyugodott. János megigérte, hogy ma mégegyszer meglátogatja, azután kibékülten és szerelmesen búcsút vettek egymástól.

János lement a kávéházba. Wormser nemsokára otthagyta őket a rendes délutáni alvása miatt, János és Lippai pedig Robertssonnéról beszélgetett.

– Lehetséges, – mondta János, – hogy az egész csak azért történt, mert nem tudja eltürni, hogy én akartam őt elhagyni. Ő akar engem elhagyni. Egyébként: nagyon kedves. Csak meglepően komolyan veszi a dolgot. Általában… az emberek meglepően komolyan… meglepően komolyan veszik a dolgot.

– Igen, – felelte János szórakozottan. Megbuktam Don Juanban a színpadon, hitvány dolog lett volna, ha így akartam volna az önérzetemet helyreállítani.

– Szóval, – mondta nyugodtan, – ha az embernek van egy józan civilemberek számára érthetetlen álláspontja és ha mellesleg nyiltan beszél olyan dolgokról, amilyenekről tisztességes ember a legjobb barátjával se beszél, akkor művész.

– Pedig ez így van, – felelte Lippai dühösen – és te most már hiába akarsz lelkedben aljegyző vagy szolgabíró lenni, sohase leszel az, éppen, mert művész vagy.

János vonogatta a vállát; Lippai lassan megnyugodott. János estefelé felment Cavallarékhoz. Ninette már várt rá. János figyelmesen és kutatva nézte az arcát, de Ninette nyugodt volt, derült és tiszta pillantása.

– Köszönöm, most már nagyon jól, – felelte Ninette. Jól kialudtam magamat. Délben keltem fel. -145-

János csodálkozva nézett rá. Mi ez? Csakugyan ilyen nyugodtan tud nézni és ilyen derülten tud beszélni arról, ami történt.

– Tudod, – mondta habozva – mára már én is kihevertem a nagy, ostoba, kapkodó idegességemet…

– Délben telefonoztam Lippainak és megkértem, hogy mihelyt magával beszélt, telefonozza meg, milyen hangulatban van.

– Te kedves, – mondta János elragadtatva. Példátlan… hallatlan… hihetetlen, Ninette, hogy ezek után is még… rám volt gondod.

– Lippai azután a kávéházból meg is telefonozta… akkor, amikor maga Kerékgyártóval felment.

– Ezt is. De ezt különben is megtudtam volna, mert Kerékgyártó magától egyenesen idejött.

– Arra kért, vegyem tudomásul, hogy az ő legnagyobb és legforróbb vágya, hogy én őt megszeressem és hozzá menjek feleségül.

– Azt, hogy én most nem tudok neki semmiféle feleletet adni. Majd beszélek magával. -146-

– Ez óriási, – mondta bosszankodva – kétszer látják egymást és már házassági határidő-üzletet kötnek.

– Ez azért van, mert maga azt mondta neki, hogy engem neki szánt és mert azt mondta nekem, hogy őhozzá férjhezadna.

János némán dühöngve járt fel és le a szobában, azután odafordult Ninette-hez:

– Felmerül egy fiatalember, akit sohase látott és ő azt rögtön nagyon szimpatikusnak és megbizhatónak találja.

János megint néma dühöngéssel járt-kelt a szobában. Ninette halkan megszólalt:

– De ha maga csak egy szót mond, engem nem érdekel többé és én nem akarok róla tudni.

János visszafordult hozzá, belenézett tiszta, szép arcába és kissé fájdalmas szemébe és lecsillapodva ment oda hozzá.

– Hogy mondhatnám én azt Ninette-kém, – szólt csendesen. – Hátha csakugyan ez az, akire szükséged van…

– És aki egy életen át melletted lesz. – De nem könnyü Ninette, hidd el, nem könnyü.

– Lemondani arról, – mondta csendesen – hogy a szivedben én legyek otthon és belenyugodni abba, hogy mást szeress…

– Soha, – felelte Ninette – soha. Látja, én ezt már ma megmondtam Kerékgyártónak.

– Hogy én magát éppen úgy… hogy az érzelmeim magával szemben nem változnak meg soha.

– Hogy ha csak el tudom szánni magamat arra, hogy hozzá megyek, akkor minden rendben van.

Este együtt vacsoráztak a hotel éttermében. Ott volt Robertsonné is, nagyon sápadtan, de felderült, tiszta szemmel. János néhány percre odaült hozzá. Amikor visszajött, Ninette kiváncsian fordult hozzá.

– Tegnap öngyilkosság történt, – mondta János fanyar grimásszal. – Erre ma kibékülés.

Nemsokára megérkezett Hopfner. Előadta, hogy nagy munka tervével foglalkozik. Meg akarja írni, milyen volt a háborús országok lelki élete a háború alatt. Legközelebb kimegy Berlinbe, mert hallja, hogy ott különösen vidám az élet.

– Azt akarja kihozni, – kérdezte Lippai – hogy a háború jót tesz a kedélynek?

– Egy grandiózus szellemi emlékműben, az első igazi történelmi munkában örök időkre meg akarok állapítani egy igazságot.

Lippai mérges gorombaságokkal válaszolt neki, de Hopfner nem zavartatta magát, hanem nyugodtan fejtegette nagy munkájának a tervét. Kerékgyártó szótlanul ült az asztalnál és csak néha szólt egy-egy szerény szót Ninette-hez. Ninette zavar nélkül fordult oda hozzá és kiváncsi jóindulattal hallgatta. Jánosnak egy párszor rossz kedve támadt, ha rájuk nézett, de ezt a rossz kedvet mindig gyorsan legyűrte. Vacsora után együtt ültek még egy ideig, azután mindnyájan korán hazamentek. -149-

János másnap Lohengrint énekelte. Előadás előtt nagyon ideges volt; izgatottan nyitotta ki a száját az első énekhangra is, de amikor a saját hangját meghallotta, teljesen elmúlt az izgalma. Az első éneke után féktelen taps záporzott végig a nézőtéren; ez a taps minden lehetséges alkalommal újra megindult, a színház szinte összedőlt, úgy tombolt benne a lelkesedés.

A HARMADIK

Március elején Cavallarné eljött Jánoshoz és azt mondta, hogy beszélni szeretne vele… egy nagy kérése van hozzá. János leültette, leült vele szembe és csodálkozva nézte az izgatottságát.

– Parancsoljon nagyságos asszonyom, – mondta János nagyon szeretetreméltóan.

– Nem szeretném erőltetni… ahogy parancsolja… de higyje el, hogy én a legnagyobb érdeklődéssel hallgatom és igen örülök, ha valamiben rendelkezésére lehetek.

– Igen. Bécsbe vagy talán külföldre. És nagyon szeretném… nagyon kérem rá, mondja meg ezt maga Ninette-nek…

– Maga. És magyarázza meg neki maga, hogy így a legjobb. Akkor rögtön belenyugszik.

– Én szívesen megmagyaráznám neki, – mondta habozva, – de akkor mindenekelőtt nekem kellene róla meggyőződve lennem… Már pedig én, – én őszintén szólva, nem értem.

– Miért lesz így a legjobb? – kérdezte jóindulattal és biztatóan János. – Mondja meg nyiltan… ne féljen az őszinteségtől. Ha már egyszer szó van a dologról.

Cavallarné egyenesre ült a székében. Kövéres, keztyűs kezét rászorította a szívére; szólni akart, azután szégyenkezve elhallgatott és végül lesütött szemmel ezt mondta:

– Én most majd egyedül maradok… És látja: én Ninette-et, én Ninette-et… imádom… Amikor kislány volt, tíz-tizenöt éves… féltem tőle. De azóta úgy nézek rá, mint… mint egy szentre, földre szállt áldásra… úgy-e olyan, mintha az égnek az angyala volna?

– És most már évek óta ő mondja meg, hogy -153- mit tegyek. Nem úgy, mintha én volnék az anyja; – mintha ő volna kettőnk között az idősebb, a tapasztaltabb, a meggondoltabb… mintha ő vigyázna rám.

– És hogyha én most egyedül maradok… én… én… nem tudom, tudok-e… tudok-e úgy élni… mint ahogy neki kedvére van…

János elgondolkozva nézte puha, szép, egy kissé hervadt arcát és szomjas, mély szemét.

– Tehát a legjobb, ha én nem élek az ő közelében, hanem elmegyek… minél messzebbre. Néha meglátogatom… gyakran meglátogatom… de őneki énrám most már semmiképen sincs szüksége… és jobb, ha őneki miattam nem kell magát… ha velem nem kell törődnie.

– Oh dehogy. Már négy évvel ezelőtt, akkor, amikor Ninette úgy megváltozott. De mindig azt mondtam: most várnod kell, most ki kell tartanod addig, amíg a lányodnak nincs biztos támasza az életben és amíg rád szüksége lehet.

János figyelmesen és furcsa szimpátiával nézte a felindultságát és a lelkendezését. Lám, ez is hősiesség volt. Négy évet feláldozni egy alkonyodó asszonyiságból, amely olyan szomjasan keres kárpótlást azért, amit elmulasztott. Hősiesség volt.

– Helyes nagyságos asszonyom. Megmondom Ninette-nek és remélem, meg tudom győzni róla, hogy így lesz a legjobb.

Cavallarné felállott, lesütött szemmel köszönte meg Jánosnak a jóságát, azután elment. János másnap -154- beszélt Ninette-tel. Ninette elámulva hallgatta a hírt, azután felindultan tiltakozott. Mire jó ez? Minek ez? Ennek igazán nincs értelme. Ők, ha nem is laknak ezentúl együtt, mégis összetartoznak. Jánosnak nagy fáradságába került, amíg rábírta, hogy nyugodjék bele a dologba és ne okozzon fölösleges fájdalmat az anyjának azzal, hogy lebeszéli.

Március közepén megvolt az esküvő. A fiatal pár elutazott Bécsbe. Cavallarné, miután görcsös zokogással elbúcsuzott Ninette-től, elutazott Svájcba. János pedig nagyon rosszkedvűen elutazott Berlinbe.

Junius közepén levelet kapott Ninette-től. A levélben egyebek között az állott, hogy Cavallarné látogatóban volt otthon, de rövid látogatás után megint elutazott. Kerékgyártó Eleket pedig besorozták katonának; kinevezték mérnökhadnagynak; még nem tudni, hová osztják be; ha lehet, Ninette oda fog menni, ahol a férje lesz, és így nem tudja, hogy együtt nyaralhatnak-e, amint tervezték, Jánossal. Julius végén Ninette megint írt. A férjét, írta, Galiciába küldték; ő nem mehet utána; Budapestről elmegy a Tátrába; nagyon szomorú és nagyon elhagyott. János erre rögtön vonatra ült és elutazott Berlinből.

II.

Ninette-et már nem találta Budapesten. Felkereste Lippait és megállapodott vele, hogy másnap együtt utaznak a Tátrába. Estére Lippainak Hopfnerrel volt találkozója.

– Az utóbbi időben nagyon összebarátkoztam -155- vele, – mondta természetes hangon. – Igazán elsőrangú ember.

Este együtt vacsoráztak mind a hárman. Hopfner rosszkedvű volt és komor kutyatekintettel nézte egypárszor végig Jánost.

Hopfner nem szólt semmit, de sárgakarikás kutyaszeme olyan dühvel szegződött neki Jánosnak, hogy János nem állotta meg szó nélkül.

– Kérem, – szólt udvariasan – mondja meg, miért gyűlöl. Tekintetek, hiába, nem tudnak ölni.

– Gyűlölöm… nem önt; gyűlölöm a nevetőket, az élvezőket, az élőket.

– A szenvedők és a megalázottak nevében… valamennyi megcsalt férj nevében szeretném önt egyetlenegy mozdulattal szíven döfni, hogy a szívetlázító mosolygása örökre ráfagyjon az arcára.

– Nagyon szeretetreméltó, – felelte János. – De minden egyébtől eltekintve… legutóbb még ön is részeg élvező volt. -156-

Hopfner nem felelt. A szemét előbb lesütötte, azután tüntetően elfordult. De mikor a vacsorának vége volt és elbúcsuztak egymástól, akkor nyugodtan így szólt:

– Itthon maradhatnék, – mondta kevélyen. – De most látom végre, hogy e között a hitvány világ között és köztem kiegyenlíthetetlen az ellentét.

Kint voltak az utcán és János meglepetve nézett rá. A fogyatékos utcai világításban az arca és az egész feje más volt, mint eddig. Sötét nemesség ömlött el rajta.

– Örök ellenségek vagyunk, – folytatta Hopfner – és egyikünknek el kell pusztulnia.

Kezet nyújtott nekik, megfordult és elment. János Lippaival szótlanul ballagott hazafelé. A hotel előtt, mielőtt kezet fogtak volna, Lippai elhúzott szájjal így szólt:

Kezet fogtak és elváltak. Másnap korán reggel találkoztak a vasútnál és délután megérkeztek a Tátrába. Ninette várta őket. János boldog jókedvvel csókolt neki kezet, azután elragadtatva nézett bele az arcába.

– Ninette-kém, – mondta – én azt hittem, hogy egy bús szenvedőt találok itt beesett szemmel és hervadó arccal. Ehelyett –.

– Én szomorú voltam és nagyon egyedül voltam, -157- – felelte Ninette mosolyogva. – De nekem nagyon nagy szerencsém van és a legnagyobb hálátlanság volna tőlem, ha beesett szemmel bánkódnám.

– Abban, hogy az uram mérnök és hogy nincs veszedelmes helyen. Ha meggondolom, hogy másoknak mi jut ki és hogy az én uram hová került, akkor nem tudok eléggé hálás lenni… és eleget imádkozni.

– Az uram, – mondta szelíd csúfolódással. – Az uram… az uracskám… a kis uram. – Milyen rutinnal mondod ezt már ki.

János nem felelt. Felmentek a hotelbe. János a régi, két szobáját kapta meg. Portás, pincér és szobalány elragadtatva üdvözölte. Felmentek a szobáikba átöltözködni.

János sietve öltözködött át, azután jókedvüen ment le Ninette-et megkeresni. Ninette-re várnia kellett. Mialatt a hallban üldögélt, egy világoskék ruhás, dús barnahajú, szabályos szépségű, karcsú nő ment át a terraszról a lépcső felé. János gondolkozva nézett rá. Ezt a nagyon dús barnahajú hölgyet már látta valahol. Mialatt gondolkozott, a barnahajú hölgy hosszú szempillái alól nyugodtan nézett a szemébe, az utolsó másodpercben rámosolygott és megbiccentette a fejét. János sietve köszönt neki, és a barnahajú hölgy elment.

Nemsokára jött Ninette. János nagy elégedettséggel nézett végig rajta. -158-

– Mondd, Ninette… itt az elébb átment egy nő… görög istennőnek stilizálja magát…

– Persze, – mondta János. – Képzeld, nem ismertem meg. Igaz, hogy csak egyszer voltam vele együtt.

– Igazán. Mikor télen együtt voltak, magától hallotta, hogy valószínűleg idejön. És nekem őszintén elmondta… előbb gyanakodott rám és ravaszkodott velem… de azután őszintén megmondta.

– De te imádandó vagy Ninette. Soha ilyen szép nem voltál. Azt hittem, hogy az arcod csodálatos fehérsége már szebb nem lehet… most ebbe a tejfehérségbe egy nagyon halk rózsaszín is vegyül bele… de igazán csak annyi, mint egy halvány rózsaszirom gyöngéd pirossága…

– Bessie? Már három héttel ezelőtt elment Hollandiába. Onnan visszamegy Londonba, ahol most igen érdekes személyiség lesz.

– Igen… azért ment el már három héttel ezelőtt, mert így mégis megvolt az az elégtétele, hogy ő hagyott el engem és nem én hagytam el őt.

Ninette nyugodt, kutató szemmel nézett Jánosra. János heves fejtegetésbe akart fogni. Ekkor azonban megérkezett Lippai is.

– Igaz, – mondta Ninette – nekem Theodori Vilmával van közös asztalom. Ha maguknak nem kellemes…

– Rettentő vagy Ninette, – mondta János kétségbeesve. – Éppen egy ilyen művésznőt kellett kikeresned.

– És különben is, mi kifogásod van neked Theodori Vilma ellen? Ami a hírét illeti, királynők is megelégedhetnének, ha olyan jó hírük volna.

– Ami pedig a művészetét illeti, két-három év múlva éppen olyan magyar világhíresség lesz nőben, mint amilyen te vagy férfiban.

– Bánom is én, – mondta – ha akár kínai császárnévá választják. De terhemre lesz. Minek ide közénk még valaki.

Bementek vacsorázni és a vacsorához megjött Theodori Vilma is. János bocsánatot kért tőle, hogy nem ismerte meg.

– Bocsásson meg, – mondta. – Én tudtam, hogy láttam már valahol. De azt hittem, hogy szép békeidőben a Louvre-ban… a hosszú folyosó végén… a kupola alatt… márványban és letört két karral.

– Magának énvelem csúfolódni tetszik. Nem tesz semmit. Én a hajamat azért tovább is így hordom. És majd néz maga engem még más szemmel is, mint a miloi Vénuszt.

Lippai tüntetően undorodó arcot vágott és János sietett másról beszélni. A vacsora alatt Theodori Vilma előadta, hogy egy hét múlva jótékony célra a fürdő kis színházában előadást tartanak. Eljön Kodovszki is; itt nyaral a közelben. A János ellenszenve erre dühös haraggá lett, és nagy erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ezt a haragot valahogyan elrejtse. A vacsora végén Theodori Vilma mosolyogva búcsut intett nekik és elsétált tőlük. János boldogan fordult Ninette-hez.

– Mégis van ebben a nőben tapintat, – mondta. – Látta, milyen szörnyű módon terhemre van.

Lippai ránézett, és amikor kimentek a terraszra, ő is elsétált tőlük. -161-

– Egyedül vagyok veled Ninette, – mondta János boldogan. – Milyen jó veled lenni. Te nem örülsz, hogy egyedül vagy velem?

– A jövő szezonra? – mondta bosszankodva. – Természetesen minden attól függ, el van-e még zárva a világ.

A jövő szezonról beszélgettek. Azután visszajött Lippai, más ismerősök is jöttek és Ninette nemsokára felállott.

Barátságosan búcsúzott a társaságtól és elment lefeküdni. János lent maradt. A társasága egyre nagyobb lett; nők jöttek oda olyan arccal, mintha őt nem is látták volna, hanem a társaság többi tagjaihoz jönnének, azután megálltak és édes zavarodottsággal néztek róla a többiekre és a többiekről rá. Jánosnak erre olyan mosolygással, amelytől úgy érezte, hogy csikorog az arca, fel kellett állnia és be kellett mutatkoznia.

– És ha nem akarom Ninette-et kompromittálni, – mondta magában mérget nyelve, – kedvesnek kell lennem.

Keservesen fáradozott, hogy kedves legyen. Theodori -162- Vilma leült egy szomszéd asztalhoz és elnéző mosolygással szemlélte a fáradozását. Az idő rettentő lassan telt, de végre éjfél lett és aludni lehetett menni.

Egy hét múlva este, vacsora után János lázas türelmetlenségtől reszketve sugta Ninette-nek:

– Ninette, drágaság, ettől a csőcseléktől nem lehet élni… nekem beszélnem kell veled.

Ninette igent intett, azután a szomszéd asztalokra való tekintettel hangos beszélgetést kezdett.

III.

János lábujjhegyen kilépett a szobájából, végigment a homályos folyosón, megállott, körülnézett és benyitott a Ninette szobájába. A szoba ki volt világítva és a közepén, a kis asztal mellett, esti ruhában ott ült Ninette. János halkan betette az ajtót és ugyanezzel a mozdulattal fordított egyet a kulcson is. Azután háttal az ajtónak megállott és felindult mosolygással nézett Ninette-re. -163-

Ninette sötét ruhájában mozdulatlanul ült a helyén. Dús fekete haja nehéz, fénylő hullámokban fogta körül fehér arcát. Az arca nyugodt volt, a szeme mélységesen sötét, de tiszta pillantásu. János elragadtatva, de figyelmesen nézett bele felfelé fordított arcába és puha arcában valami merevséget látott. Mintha a tiszta és puha arcbőr mögött az izmok és az idegek pattanásig meg volnának feszülve. Oh, drága Ninette, oh dobogó szívű, szép Ninette.

Állva maradt az ajtó előtt, azután egyenesen nekitámaszkodott az ajtónak, hogy kényelmesen és kedélyesen álljon, hogy egyetlen mozdulata se legyen siető és megriasztó.

– Jó itt nálad Ninette, – mondta nyugodtan. – Halk illat van a levegőben. Az egész szobában van valami különös tisztaság és édes melegség.

– Pedig ez is olyan közönséges hotelszoba, mint a többi. Érdemes volna egyszer apróra utánajárni, hogyan alakul át egy ilyen közönséges hotelszoba egy Isten különös kegyelmétől megáldott női lény által. – Legalább a durva realitásokat megállapítani. – Itt van először ez a halk illat. – Azután itt vannak a toalettszerek. Ezeken is rajtuk van a tulajdonosuk egyénisége. Azután: a fogason ruhák lógnak. – Az ágyra rá van vetve egy pongyola.

– Ajándékba kapott rózsák, hálóing, koffer, könyv az éjjeli szekrényen…

Közelebb ment Ninette-hez. Ninette megmozdult. János megállott és széles, ölelő mozdulatot tett. -164-

– Egyszóval minden, ami Ninette és ami Ninettehez tartozik, amitől színe és fénye van egy közömbös szobának és amit én úgy imádok.

– Jó itt Ninette, – mondta nyugodtan. – Boldog vagyok, hogy itt vagyok. Nézz rám jóindulattal… a szemed komor… nem enyhül meg a tekintete?… nem adod szívesen nekem ezt az örömet?… nem örülsz annak, hogy örömet szerezhettél nekem?

– Emlékszel rá: öt évvel ezelőtt hányszor voltunk így együtt. A hangod most egy kicsit megint olyan volt, mint akkor. Kicsit rekedt. De nem olyan pattogó. Akkor harciasan pattogtál: „Azt akarom, hogy azt akarja, amit én“. „Azt akarom, hogy a libák megpukkadjanak a méregtől.“

– Milyen szép vagy, ha mosolyogsz, – mondta János. – A mosolygásod olyan édes és olyan megható, hogy sírni lehetne az embernek örömében és szíve megindultságában.

– Az élet nem mulatságos, Ninette… én is torkig voltam keserű elteltséggel és utálattal… szomorú voltam és elhagyott… de ha előtted térdelhetnék, ha te ilyen megható jóságu mosolygással megint rám lemosolyognál…

– … ha az öledbe hajthatnám a fejemet és te megint megsimogatnád a fejemet és ha ebből az egész világból megint senkivel és semmivel nem törődném, csak te veled… -165-

– … ha átadnám magamat a te szépségednek és a jóságodnak és te… te édes Ninette… át akarnád…

Ninette átült egy másik székbe. A szemében fájdalmas és tüzes komorság volt, puha arcán merev megkövültség.

– Ninette, – mondta János panaszosan, – elmégy tőlem? Kis Ninette: hát nem tartozunk mi egymáshoz?

– Van-e még két ember a világon, aki olyan szorosan összetartozik, mint mi?

– Látod, kis Ninette. Milyen jó akkor, hogy együtt lehetünk. Csendes éjszaka van. Nem tudja senki és nem kell tudnia senkinek. A te titkod és az én drága titkom. – Az én titkom, hogy már megutáltam az életet és Ninette által újra megszerettem. Nélküled Ninette semminek sincs értelme… nem sajnálsz?

Megfogta a Ninette kezét. Ninette nyugodt, de határozott mozdulattal elhúzta a kezét, csendesen felállott és átült egy másik székbe.

– Ninette, – mondta János szemrehányóan, – te elhúzod tőlem a kezedet?

Ninette egyenesre ült a székében, felemelte a fejét és reszkető ajakkal mondta:

– Nem volna benne semmi. Máskor. De most maga félreérthetné. És így jobb, ha én mindjárt megmondom…

János olyan arcot vágott, mintha fába harapott volna. Fanyar és gúnyos grimásszal nézett Ninette-re, Ninette mozdulatlan arccal és lobogó szemmel nézett vele farkasszemet. Sokáig hallgattak.

– Ninette-kém, – mondta végül János, – te… úgy látom… előre tudtad, hogy ezt fogod nekem mondani. Készültél rá.

– Nem, azért nem baj, – mondta János. – Azért nagyon jól mondtad. Csak érzett rajta, hogy készültél rá. Akkor bizonyosan készültél egyébre is…

– Hát… beszélgessünk. Miért ne beszélgetnénk el? Sokszor beszélgettünk már… csendes éjjel… senki olyan jókedvűen nem tud beszélgetni, mint mi ketten.

Ninette dacosan emelte fel a fejét. Nem akart ezen a kedélyes hangon beszélgetni. János észrevette. Komolyan folytatta: -167-

Ninette a János felsőbbséges hangjára újra megrázta a fejét és elszántan villant fel a szeme:

– Mióta itt van, – mondta elszántan, – azóta tudom, hogy ez jön… De sejtem, amióta asszony vagyok. Egy lány… Istenem egy lány mégis csak tudatlan nagy csacsi, akármennyire hiszi is magáról, hogy mindent tud. De egy asszony… egy asszonynak ezt tudnia kellett, ezt várnia kellett…

Ninette az ajkába harapott. Habozott egy másodpercig, azután felkapta a fejét.

– Különösen, – mondta csattanó hangon, – ha olyan forrón szereti a férjét, mint én.

– Forrón szeretem, – felelte Ninette hangosan, szinte elvakult elszántsággal. – Mindig rá gondolok, Reggel és este utána vágyódom; éjjel megölelem a párnámat s belesuttogom a levegőbe: Elek, édes Elek, – hátha az éjszaka elviszi magával, és ő meghallja Galiciában.

János sebzetten ugrott fel a helyéről és felháborodottan tett néhány lépést a szobában. Bosszús és kelletlen arccal fordult Ninette-hez. Ninette merev elszántsággal hajolt még mindig előre.

– Ah Ninette-ke, – szólt János megenyhülve, – az elszántságodból látom, hogy a te izlésednek is megvan a véleménye erről a te nyiltszívüségedről. Nem -168- baj. Te előre elhatároztad, hogy ezt fogod mondani… védekezésképen… egészen felesleges védekezésképen. No, jó. Elmondtad. Most beszélgethetünk nyugodtan.

– Én nem mondhatok most mást… mi itt nem beszélhetünk másról, csak arról, hogy én őt hogy szeretem.

– De Ninette, kérlek… ez a fanatizmus igazán sok. Hiszen jó, szereted, mert drága lény és kedves fiatal asszony vagy. De talán Kerékgyártó úron kívül is van még egy és más a világon.

– Nincs! – mondta János nevetve. – Ami nincs: az mindenekelőtt a mi kedves Kerékgyártó Elekünk. Ő bizony alaposan itthagyott téged és nem igen törődött vele, mit csinálsz majd itt. Máris igazi férj.

– Itthagyott. Kellett. De hagyhatott nyugodt lélekkel és ő tudta, hogy hagyhat. Oh, ő nagyon jól tudta.

– Ő fiatal ember és nincs élettapasztalata. De egyet tudott: ha egy férj, ezt mondta, igazán szereti a feleségét, akkor a feleségét eltéphetetlenül magához láncolja. Hűségért hűség jár. Egy egész életért egy egész élet. Ezt tudta. Ez volt az ő bölcsessége.

– Ninette-ke, – mondta jóindulattal, – és azt, hogy te… négy évig az enyém voltál… azt mindenki elfelejti?

– Neki az mindegy. Ő mindent tud, mert én mindent elmondtam neki. De ő azt mondja: amit egy lány átél, amit egy lány érez, az eltünő ábrándozás, futó reggeli álom, amelyet felébredéskor elfelejt az ember. -169- A házasság alakít át minden lányt, a férje teremti újjá, új emberré lesz, aki mögött évszázados messzeségben van az, ami félévvel előbb történt.

– No lám, hát ti ilyen bölcsek vagytok. Hát minden el van felejtve, ami félévvel ezelőtt volt?

Ninette hallgatott. János gyöngéden, félig emlékeztetve s idézve, félig meghatottan és könyörögve mondta:

Ninette lecsendesedve, bánatosan nézett rá, azután csendesen megcsóválta a fejét.

– Azt hiszem, – mondta azután, – én egészen a magamé vagyok. Ezért úgy kell élnem s azt kell tennem…

János nem bírt magával. Egy gyors mozdulattal megfogta a kezét, az ajkához szorította, azután egy másik mozdulattal letérdelt előtte és átkarolta.

– Hát ha a magadé vagy, – mondta részeg haraggal, – akkor mért kell énnekem szomjaznom és elepednem? Mit kínzol, Ninette? Az ajkadat, Ninette!

Ninette felnézett. Fájdalmas, szinte ájuldozó pillantással nézett a szemébe; azután lassan felállott, megsimogatta a homlokát, ide-oda tévelygett a szobában, azután leült egy székre, a térdére tette a két kezét és a fejét belehajtotta a kezébe. -170-

Ninette felemelte a fejét. Az arca halálsápadt volt és a szeme megtört. Reszkető, fehér ajakkal megszólalt.

– Volt itt, – mondta – ebben a szállodában egy legény. Háziszolga. Hnatyuknak hítták. Sokat énekelt; a szobalányoknak nagyon tetszett. És volt itt egy kis tót lány. Anka. Szőke haja volt, mindig vizesen le volt szorítva, kis varkocsba, hátra. Ez a kis szőke Anka itt nőtt fel. Hnatyuknak idén megtetszett. Anka hallgatott rá. Nyár elejére Hnatyuk jobbnak látta inkább elköltözni innen. Titokban el is ment. Anka azután beleugrott egy kútba… ezek az ostoba kis tót cselédek még az öngyilkosságnak is ezt a legostobább módját választják… én ott voltam, amikor kihúzták.

– Ezzel azt akarom mondani, hogy ha maga engem… mert én annyi hűséget és szeretetet érzek maga iránt… mégis rákényszerítene, hogy hallgassak magára, akkor… utána én is mennék egyenesen a kúthoz. Mert tovább élni nem tudnék.

János kínzottan és gyanakodva nézett rá. Hátha itt valakit félrevezetnek? Hátha Ninette önmagát csalja meg? Odalépett hozzá.

– És ha én azt mondom neked, – mondta dühödten és összeszorított foggal, – hogy amit kérek tőled, tedd meg az életed árán is, –?

Ninette kitágult, nagy szemmel nézett rá. Az arcát hirtelen nagy pirosság öntötte el. Felállott. -171-

– Nem. Mert az életemmel… tartozom magamnak. Mert élni akarok és boldog akarok lenni. Mert tartozom az életemmel az uramnak és azt akarom, hogy ő is boldog legyen.

Jánoson nagy kedvetlenség és őszinte elszomorodás vett erőt. Lassan elfordult.

– Úgy? – mondta csüggedten és félig önmagának. Akkor hát… azt, ami volt… azt csakugyan elfelejthetjük.

– Kérem… ne forduljon így el tőlem… nem bírom el, ha szomorú… nézzen rám.

János visszafordult. Ninette szembeállott vele és a szeme most tele volt hűséggel és odaadással.

– Az én szivem úgy tele van hálával és szeretettel maga iránt. Én magának annyival tartozom… mindennel. Ami vagyok… hogy élek, hogy boldog tudok lenni, az maga által lettem. De látja, éppen ezért… nem szabad, bűn volna, nemcsak tőlem…

– Az uram, – mondta Ninette – ideadta nekem az egész életét. Ezért én az egész életemet adom cserébe.

– És magának, – mondta Ninette könyörögve – mi volnék? Nézze, annyi asszony van… én nem -172- mondom, hogy rosszak, nyilván rossz férjeik vannak. De ha egy asszonynak jó ura van és ha az urát szereti, akkor… Nemcsak éntőlem, magától is bűn volna.

– Kis Ninette, – mondta elbiggyesztett szájjal – most állsz itt és tanítasz engem.

– Mert látja, én ezt olyan biztosan tudom, én ezt a vérem minden cseppjében érzem.

– Maga nevelt ilyenné. Maga tanította, hogy ilyen legyek. Ha maga énvelem nem törődött volna, akkor én egy tántorgó, szegény lélek lettem volna. Akkor most nem haragudnék rám. De… sem eddig nem szeretett volna, sem azután nem szeretne.

– Maga akarta, – mondta Ninette – hogy én ilyen legyek. Maga tanított meg rá, hogy őszintének, hűségesnek, jónak, becsületesnek kell lenni.

– Én megmondtam neked, – felelte János komoran és a foga között – hogy én megtanítottalak igazat mondani; meg foglak tanítani hazudni is.

– De látja, – mondta gyöngéden és hízelegve – akkor már későn volt. Velem maga azt tehette, amit akart. És ha maga belőlem jó, tisztességes és boldog asszonyt csinált, akkor most már rossz, hazug és boldogtalan akkor se lehetek, ha maga akarja.

János is meghatva nézett rá. De könnyes szép szeme, hozzáhajlása, hűsége és odaadása olyan asszonyi volt és olyan sugárzó volt, hogy János még azt mondta, amit akart, de a könnyed szavakban már forró indulat reszketett.

Ninette mosolyogva várt. János nem bírt magával. Egy hirtelen mozdulattal magához karolta Ninettet és szomjas szájjal kereste az ajkát. Ninette megrettenve kapta hátra a fejét, elfordította az arcát és kétségbeesve akart kiszabadulni a János karjaiból. János feszesen szorította az egyik karjával magához, a másik kezével a fejét akarta maga felé fordítani. Ninette acélizmokkal védekezett, a fejét hátrafeszítette, és amikor János utána hajolt, rántott magán egyet és mind a két kemény öklével mellbe ütötte Jánost. János eleresztette és hátratántorodott.

Ninette kiegyenesedve, kibomlott hajjal, ökölbe szorított kézzel és villámló szemmel állt:

– Ha most… így… elmegyek, akkor közöttünk -174- mindennek örökre vége, – mondta János magánkívül. Akkor soha többé nem ismerjük egymást.

János az ajtóhoz ment és egy haragos kilincscsapással ki akarta nyitni az ajtót. Az ajtó nem engedett. János hevesen rángatta. Végre eszébe jutott, hogy ő zárta be kulcsra az ajtót. Szégyenkezve fordított egyet a kulcson, kinyitotta az ajtót, visszanézett Ninettere, Ninette dacosan állt a helyén, János behúzta maga mögött az ajtót és szégyenkezve, megverve, megalázatottságtól és dühtől fuldokolva rohant végig a sötét folyosón a lakásába.

A két szobájában szégyenkezéstől őrjöngve járt ide-oda. A székeket felrugdalta és a tükreibe hangtalanul ordító grimászokat vágott. Félórai nyargalás után belevágta magát az ágyába, órákig fetrengett a forró vásznak között és régen világos reggel volt, amikor sajgó fejjel, kimerülten elaludt.

IV.

Másnap déltájban ébredt fel. Kinyitotta a szemét és az ébersége első másodpercében megrohanta a szégyenkezés és a megalázottság. Eltorzult, keserű szájjal rágott szét haragos káromkodásokat, azután hirtelen elhatározással felugrott az ágyból. No jó. Majd meglátjuk.

Csengetett. Felhozatta a lapjait és reggelit hozatott. Miután megreggelizett, még nagy étvágyat érzett. Erre mindjárt ebédet hozatott. Miközben evett, belépett Lippai.

– Csak nem vagy beteg? – kérdezte meglepetve. -175- – A hölgykoszorú odalent már türelmetlenül várja a feljöttödet.

János halkan káromkodva mondott valamit a hölgykoszorúról, azután Lippaihoz fordult.

– Nem vagyok beteg, – mondta. De úgy vágyódom az egyedüllét iránt, hogy ez a vágy szinte már beteges.

Lippai vette a kalapját. Mielőtt kiment volna, üzletszerű hangon megkérdezte:

– Tudod, mit, – mondta – akkor majd én kérdezek tőled valamit: nem tudod, mi történt Ninette-tel? Az arca sápadt és a szeme ki van sírva.

– Nem tudom, – mondta János dühösen. – És nagyon leköteleznél, ha magamra hagynál.

János megebédelt, szivarra gyújtott, visszafeküdt az ágyba, végigolvasta a lapokat, azután újra befordult és elaludt. Délután négykor ébredt fel megint. Ekkor felkelt, megfürdött, felöltözködött és lement sétálni. Találkozott Theodori Vilmával.

– Ha tudnám, hol lehet magát egyedül találni, – mondta János komoran, – akkor oda elmennék.

– Aki ezt ilyen komoran kérdezi, – felelte mosolyogva – az természetesen nem kap választ. -176-

Biccentett a fejével és tovább ment. János elgondolkodva nézett utána. Később felment a terraszra Lippait keresni. A terraszon ott ült Ninette. János elment előtte, nem nézett rá, és később, amikor Lippait a szobájából lehozta, a terrasz másik végén ült le vele.

– Ninette egyedül van, – mondta Lippai félrehúzott szájjal – és azt várja, hogy odaülünk.

– Úgy? Hm. De estére… együtt van páholyunk… együtt kell ülnöd vele.

– No csak gyere, – mondta gúnyosan. – Ninette szerzett egy földszinti jegyet… a Theodori Vilma kedvéért el akar jönni… de nem akar terhedre lenni. – Viszont: ez a hadiállapot lassanként igen feltünővé válik.

– Bánom is. És nagyon kérlek, szüntesd be ennek a témának a tárgyalását.

Lippai hallgatott. Uzsonnáztak, azután elmentek sétálni. Egyszer meglátták a távolban Ninette-et; János erre lefordult az útról és bevitte Lippait is az erdőbe. Az egész idő alatt többnyire hallgattak. Hét óra tájban megindultak a színház felé. Lippai ekkor félrehúzott szájjal megszólalt.

A budapesti argot-t használta. Az az érzése volt, hogy a megszólalása így bizalmasabb és semmi sértő nincs benne. János összehúzta a szemöldökét, de azután szótlanul bólintott igent. -177-

– Ha tehát a történteket jól rekonstruáltuk, akkor te, miután eddig ernyedetlenül főzted Ninette-et, tegnap végre megjelentél nála, – körülbelül félegykor, mert az ablakaid akkor elsötétedtek, – hogy a járandóságaidat behajtsd. A csevegés eltartott vagy másfél óra hosszat, – kettőkor a szobád megint világos lett – és a csevegés során nemcsak az derült ki, hogy egy lánynál hiába írja be magát az ember a főkönyvbe, hanem az is, hogy egy fiatal asszony csak az urát szereti. Vagyis: Ninette-nek egy szerelme van és az Kerékgyártó úr. Téged pedig a szó legszorosabb értelmében kidobott.

– Óriási, – mondta. – Hogy a ti agyatok, hogy be van rendezve az ilyen kutatásokra.

– Budapesten, – mondta Lippai büszkén, – sokkal különb kombinációk is sikerültek már. Hisz ez itt gyerekjáték volt. Itt még azt is meg lehetett állapítani, hogy a drámának nagyon kínos részletei lehettek, mert a Ninette szeme ki van sírva és te bőszülten jársz és messze elkerülöd őt. -178-

– Óriási; de most azt hiszem itt az ideje, hogy jobban bánj vele. A végén mindennek te vagy az oka.

– Hogyne. Miért voltál négy évig ájtatos és nagylelkü patriarka. Tudhattad volna előre, hogy ez jön. Egy asszony, akit szeret a férje, az a férjét szereti és senki mást.

– Furcsa, de így van, – mondta Lippai. – Mi néha már elfelejtjük, hogy tisztességes asszonyok is vannak a világon. Megérdemled a büntetést, mert te is elfelejtetted. Felsültél. Nyugodj bele. Bánj jól vele.

– Tudod mit, – mondta felfortyanva Lippainak, – kegyeskedjél nem belefecsegni ilyen indiszkrét módon az ügyeimbe. Utálom ezt a budapesti hangot…

– Utálod? Ez nagyon jó. Előbb alaposan megtárgyalod az ügyet, azután kijelented, hogy utálod ezt a budapesti nyiltszívűséget, vagy ha úgy tetszik művészszabadságot, vagy ha úgy tetszik bohém indiszkréciót. Most már igazán bevallhatnád, mennyivel jobb nyiltan beszélni, mint diszkrétnek lenni.

– Ezzel szemben és szívesen elismerem, hogy most már művész vagy és nem segédjegyző.

– Ne tiltakozz, – mondta Lippai. – Tiltakozol? Úgy? Hát… hm… mondd csak kérlek… mikor nézzük meg végre azt az eladó birtokot?

Leültek. János rátámaszkodott a páholy kopott bársony könyöklőjére és elbúsúlva nézett le a nézőtérre. A nézőteret lassan megtöltötték a fürdővendégek. János nem látta őket. Vakon bámult bele a földszint nyüzsgésébe. A kis zenekar játszani kezdett. János megmozdult, figyelmesen kiegyenesedett, azután nekibúsúltan mondta:

– Azelőtt nem tudtam tíz percnél tovább egy nézőtéren megmaradni. De a… hm… a nagy budapesti bukásom előtt való estén azt hallottam, hogy… hm, az öreg Cavallar azt szokta volt mondani, hogy nincs olyan rossz előadás, amelyből tanúlni ne lehetne.

– Nincs olyan kontár, akitől tanúlni ne lehetne, ha mást nem: hogy egyszer, egy nehéz helyen hogy vesz lélekzetet, hogy egyszer egy szokatlan mozdulata miért jó és miért tetszik. Nincs olyan nagy művész, akinek tanulnia ne kellene; minél nagyobb művész valaki, annál inkább; egy nagy művész nem is tanúlhat másból, csak -180- abból, ha magát állandóan összehasonlítja másokkal. A börziánernek mindennap el kell mennie a börzére, katonának a kaszárnyába, diáknak és tanárnak az iskolába, színésznek a színházba.

– Nagyon helyes, – mondta János búsan. – De azóta én mindennap ülök egy színházban, fogom a páholy undok párkányát és elejétől végéig kidülledt szemmel lesem az előadást.

A színpadon játszani kezdtek. János megmarkolta a párkányt és egyenesen ülve, előrehajtott fejjel, feszült figyelemmel nézett a színpadra.

– A tragédia teljes, – súgta Lippai. – El akartad csábítani Annát. Ez nem sikerült. De az öreg Cavallar, a Komtur egyszer csak megjelent és magával ragadott a pokolba.

– Már benne is ülsz, – mondta Lippai. – Már kínlódol is. Fogod a párkányt… kidülledt szemmel nézel a színpadra… marcangolod magad: hogy lehetne még jobbnak lenni, hibátlannak lenni, tökéletesnek lenni… benne vagy már a pokolban.

János bágyadtan elmosolyodott, azután figyelmesen nézte, ami a színpadon történik. Az első felvonás végén lelkesen fordult Lippaihoz:

Mikor a darabnak vége volt, mind a ketten felmentek -181- a színpadra. János odament Theodori Vilmához.

– Esküszöm. Tudja mit: nagyon örülnék, ha a télen együtt énekelhetnénk valahol.

Theodori Vilma boldogan köszönte meg a kedvességét, azután sietett átöltözködni. János azután Kodovszkinak is gratulált, később átsétáltak a vendéglőbe vacsorázni. Együtt ültek egy nagy asztalnál. A terem másik végén egy kis asztalnál egyedül ült Ninette. János úgy helyezkedett el, hogy ne kelljen látnia. Theodori Vilmával foglalkozott. Theodori Vilmának ragyogó jókedve volt. János most nagyon szépnek találta. Vacsora végén egyszer odahajolt hozzá.

– Mondja Vilma, – kérdezte halkan – nem vagyunk mi itt a kelleténél sokkal többen?

Theodori Vilma körülnézett, gondosan megszámlálta a jelenlevőket, azután nevető arccal, kötekedő szemmel ezt súgta Jánosnak.

– Jőjjön le holnap délután hatkor a keresztúthoz; a nyirfaerdő mellett… -182-

János bólintott. Az asztal alatt megszorította a kezét és Theodori Vilma visszaadta a keze szorítását. A társaság ekkor már nagyon jókedvű volt. A cigány a terem túlsó oldalán izgatottan horgászott a János tekintete után. Tizenegy óra volt.

Az asztaluk előtt ekkor Ninette ment el. Befejezte a vacsoráját és most ment kifelé. Egyedül haladt végig a termen karcsuan, sötét ruhájában, fehér arcával. Amikor előttük elment, fejbólintással, szerény és óvatos mosolygással köszönt a társaságnak. János ekkor az arcába nézett. Az arca sápadt volt és beesett, a szeme kisírott. A társaság tagjai köszöntek neki. Ninette erre tovább ment, odaért az ajtóhoz és hamarosan eltünt a folyosón.

János ekkor intett a cigánynak. A cigányok lázas buzgósággal hurcolkodtak át és nemsokára magukon kívül játszották a János nótáit. A társaság egyrésze elment, a másik része ottmaradt és Jánost figyelte. János nekibúsultan mulatott. Theodori Vilma egy óra hosszat elragadtatva nézte, – János néha-néha szépeket mondott neki – azután elment lefeküdni. János megcsókolta a kezét, hosszan az ajkához szorította; Theodori Vilma megszorította a kezét. Nemsokára már csak Lippai maradt ott. János ekkor féktelenül ivott és dühödten tombolt; ivott, énekelt, tajtékzó haraggal szidta a világot és csörrenve vágta földhöz a poharakat. Egy óra tájban végét vetette a zenének és lesöpörte az italt az asztalról. Úgyse tud lerészegedni, – hát minek? Lassan felállott, Lippaival együtt szótlanul elment és indult fel a lépcsőn. Az első emeleten, mielőtt elváltak, Lippai mondani akart valamit, de János intett neki, hogy ne szóljon, egy bólintással búcsut -183- vett tőle, azután komoran elindult a lakása felé.

Az első szobájában megállt és körülnézett. Mit keres? Semmit. De nem jó így egyedül lenni. És nem jó inni, ha az ember úgyse tud lerészegedni. És minek tombolni, amikor az ember a rosszkedvét úgyse tudja kitombolni. Az élet nem mulatságos. Szégyenkezéseknek, keserűségeknek és gonosz indulatoknak a rút rétege rakódik le a szívben, mint a mérgek a pohár fenekén. Soha a víz tiszta már nem lehet. Nincs nyugodt és derült öröm. Az ember fáj magának.

Fuldokolva ment az erkélyajtóhoz és haragos rántással feltépte mind a két szárnyát. Levegőt! Tiszta, csillagos eget. Kint sötéten és mozdulatlanul álltak a fekete erdők, túl rajtuk ott volt a néma hegy és az egészre ráborult a tiszta, nagy égbolt. János szomjasan szítta be az erdőnek éles, fűszeres lehelletét. Ez jó. Tiszta és éles. A zúgó fejből elűzi a tisztátlan mámort; a lélekben nem gomolyog többé az alaktalan düh; a szenvedő agyvelő képeket és gondolatokat forgat, ahelyett, hogy üresen őrölné a maga kínját. Lám, aki valamire tud gondolni, az nem is kínlódik már olyan keservesen. Csak gondolkozni kell, tiszta és világos képeket forgatni; mintha az élet egy nagy képeskönyv volna: egyik képet a másik után fellapozni…

Jánosnak az orra, a szeme, a szája, a szíve egyszerre tele lett egy régi emléknek a képével, az ízével, a színével, a szagával. Igy ömlött be a nyitott ablakon a hegyi éjszaka éles, fűszeres lehellete, amikor öt évvel ezelőtt nála, ebben a szobában fölnyílt az ajtó és gyorsan, komoran, egy vakmerő találkozóra asszonyosan földiszítve, belépett a tizenhatéves Ninette. Gyorsbeszédű, -184- pattogószavú, elkeseredett, elvadult gyerekleány. Tántorgó szegény lélek. Milyen furcsa, milyen fanyar kedvességű, milyen mulatságosan megható kis vadmacska volt…

János nekitámaszkodott az ajtónak, belenézett az éjszakába és elmélázó szeme előtt egyik kép a másik után bukkant föl tisztán, élesen és olyan elevenen, hogy váltakozó illatukat érezte… Eleinte Ninette lázadozott még néha; azután már csak azt akarta akarni, amit ő akart. És mit akart ő? Azt akarta, hogy Ninette derült legyen, egyszerű, jó és tiszta. Az lett-e? Az… Egyszer, bágyadt színességű őszi napon a budai hegyekben sétáltak és ő ezt mondta Ninette-nek: „Te, Ninette, te sohase tudod magadat a tisztelettől rászánni arra, hogy engem tegezz? Olyanok vagyunk, mint egy magyar parasztpár. A férj tegezi az asszonyt és az asszony magázza a férjet.“ – Ninette mosolyogva felelte: „Vagy olyan, mint egy apa és a lánya.“ – Milyen különös volt, milyen kedves volt, milyen gondos volt ez a fiatal leány, amikor két-három évvel ezelőtt minden nap eljött hozzá és a látogatóit fogadta, a leveleit írta meg és a ruháit tartotta rendben. Mennyi asszonyi tapintat és anyai gyöngédség volt benne. És egy félévvel ezelőtt milyen nagylelkű, milyen drága és milyen hősies volt, amikor a fogcsikorgatásnak egy éjszakáján eljött hozzá, hogy egy megsebzett komédiás vígasztalására önmagát áldozza föl. És tegnap éjjel… Mi történt tegnap éjjel?

János föllapozta az utolsó lapot. Egy pillanat alatt végig élte az egész jelenetet és olyan irtózatosan keserű szégyenkezést érzett, hogy eltorzult tőle a szája és verejtékes lett a homloka. De ezt a szégyent nem a -185- kudarca miatt érezte. Ezt a szégyent azért érezte, mert a kudarcot kihívta. Mert belefogott valamibe, amibe soha, soha belefognia nem lett volna szabad.

Csikorgó foggal szorította ökölbe a kezét. Elmozdult az ajtóból. Tehetetlenül állott meg, néhány támolygó lépést tett a szobában, levágta magát a diványra, fölugrott róla, beleült egy karosszékbe és meggörnyedve hajolt előre, mintha testi fájdalom kínozná.

– Milyen ostoba egy gazember vagyok én, – mondta hangosan. – Milyen vak, ostoba és alacsony gazfickó. Hogy én ezt tehettem! Hogy én ettől vissza nem szédültem. Hogy én ezt a kedves, szép, tiszta lényt ilyen megalázó védelemre kényszerítettem.

Egyszerre föltünt előtte a Ninette arca: úgy, ahogyan ma este látta. Sápadtan, beesett, kisírt szemmel. A Ninette édes arca. A Ninette mélységes, hűséges, szép szeme.

– Nemcsak, hogy gazember voltam, hanem még utána is még én kínoztam pimasz duzzogással, aljasan ordináré haraggal, mint a leghitványabb fajtájú férfiak a nőket, akikkel nem boldogúlnak. Üldöztem! Üldöztem! Üldöztem!

Látta Ninette-et, amint sötét ruhájában, fehéren, kisírt szemmel végigmegy a termen, óvatos, fájdalmas mosolygással meghajtja a fejét és az ajtón át eltünik. Egyedül van. Egyedül… Ninette. Az ő kis Ninette-je. Az ő drága kislánya… A fájdalma olyan görcsösen kínzó lett, hogy a nyelvébe harapta bele a fájdalomordítását. Behúnyta a szemét és vak dühvel szorította le a két szemehéját, hogy forró könnyek ne hulljanak végig az arcán.

Sokáig ült így összegörnyedten, mintha a megbánásnak, -186- a fájdalmának és a szégyenének a korbácsütései alatt ülne. Átszolgáltatta magát ezeknek a korbácsütéseknek, hosszan, tűrve és megadóan. A tűrés azután lassan lefegyverezte a fájdalmat. Szívének kínja megenyhült. A fájdalmas görcs, amelyben ült, föloldódott. Sóhajtva tért vissza a nyugalma és a józansága. Kiegyenesedett. Bús nyugalmat érzett, amelyben élesen lát és tisztán gondolkozik az ember.

Milyen nagyszerű volt tegnap ez a kedves Ninette. Ez a drága és tiszta asszony. Egy alávaló helyzetben milyen okos, elszánt és bátor. És miért volt ilyen? Mert jóra született? Azért is. De még inkább azért, mert ő nevelte ilyenné. Milyen rút és csömörletes dolog volna, ha más lett volna. Ha engedte volna, hogy ő egy vétket elkövessen. De nem engedte. Okossá, tisztává, bátorrá nevelte az, aki nevelte. Ki nevelte? Aradi János. Ha azzal, ami tegnap történt, ő csak próbára akarta volna tenni Ninette-et, akkor most dagadhatna a szíve a büszkeségtől. Ilyen győzelem. Ilyen pompásan megformálni egy puha gyereklelket… De ő nem próbára akarta tenni. Ő megrohanta…

Hogy történt ez? Hogy volt ez lehetséges? Hiszen őt nem is hajtotta egy mindent elsöprő vágy. Ő nem is néz Ninette-re olyan szemmel, mint férfiak nőkre. Hogy történt? Unatkozás? Elfoglalatlanság? Hiszen neki mindegy: a könnyű Theodori Vilma vagy… vagy más. Miért gondolt Ninette-re? A lelkünk alján gonosz indulatok rakódnak le, mint a mérgek a pohár fenekén. A férfihiúság szégyennek tekinti, ha az ember elereszt egy nőt, akit a kezében tartott. Könnyű nők repdesnek az ember körül; szédültek, játszók, nagyon erősek, nagyon gyöngék; egy nagyon részeg, vagy egy nagyon -187- józan világ. Az elveszettek. Akik nem ismerik az anyai mosolyt és a halálos hűséget. És az ember elfelejti, hogy ezek mögött ott van egy másik világ, millió és millió asszony, a jók, hűségesek, feleségek, anyák. Itt csillog a szemét az ember szeme előtt és a csillogó szeméttől már nem is látja az ember azokat, akik cserébe egy életért odaadják a maguk életét.

Egy életet adni?… Ő nem született rá. De ha nem született rá és ha Ninette-et odaadta másnak, akkor a kezét utána csak azért szabad kinyújtani, hogy… nevetséges: végig se lehet gondolni… de mégis csak azért… azért, hogy megáldja. Don Juan megbukott? Nem, nem bukott meg. Don Juan meghalt. Amikor próbára tevődött a konoksága és az elszántsága, vergődni kezdett és kimúlt. – Don Juan. Ki mer a maga kedvének életeket föláldozni? Ki tud a maga kedvének életeket föláldozni?

Ki Don Juan? Hnatyuk, a rutén hotelszolga. A sánta Hnatyuk, aki az énekével elbűvöli a szobalányokat és aki a kútba küldte a kis Ankát. De aki azt mondja: olyanná akarom tenni a lelkét, hogy örömem teljék benne? Aki gyanakodva néz minden közeledő szerelmeskedést, nem hoz-e valami komplikációt? Aki asszonyi könnyeket nem tud látni? Az fogadja el azokat a könnyű nőket, akiket, mint a láng a lepkét, a furcsa híressége feléje vonz, az játssza azt, ami játék, de óvakodjék sorsokkal játszani és ne merjen lelkekhez hozzányúlni. Don Juan meghalt. És milyen jó, hogy meghalt. És milyen szeretni való az a puha, erős és áldott asszonykéz, amely a halálos döfést megadta neki.

Édes Ninette! Keserű elszántságú, kisírt szemű, bánatos, hősies Ninette! Milyen jó lesz melletted ülni -188- és tiszta örömmel a tiszta szemedbe belenézni. Édes, árva Ninette, – kihez van nekem közöm ezen a kerek világon! Kim van nekem ezen a kerek földtekén! Milyen szép tőled, hogy megtartottad magadat nekem. És milyen jó lesz nézni a te virágzó életedet, nézni, örülni, boldognak lenni, örülni annak, hogy szeretsz és szeretni azokat, akik hozzád tartoznak. Minek él az ember? Azért, hogy jó legyen. Hogy másoknak örömet szerezzen, – úgy-e kis Ninette, ugy-e elhagyott, szomorú, árva Ninette, ugy-e édes, édes kislányom?

Jánosnak olyan csordultig megtelt a szíve forró és tiszta szeretettel, hogy felugrott és kirohant a folyosóra. Odament a Ninette szobája elé és hallgatózott. Csend van? Alszik? Alszik-e… vagy… nem fáradt sírás az, aminek egy-egy halk hangja átszűrődik az ajtón? János összefacsarodó szívvel hallgatózott, de azután megint nem hallott semmit. Ah, késő éjjel van… három óra… most várjunk még… mindjárt hajnalodik… azután gyorsan reggel lesz.

Visszament a szobájába, lefeküdt és elaludt. Hét óra tájban felriadt. Mi az? Miért riadt fel ilyen frissen és felindultan? Oh, Ninette! Felugrott, lázasan felöltözködött és sietett lefelé. A reggeliző szobában kereste Ninette-et. Nem volt ott. Hol van? A terraszon.

Kiment a terraszra. Meglátta Ninette-et és feléje indult. Az asztaloknál már más reggelizők is ültek, de ő nem látott senkit. Dobogó szívvel ment előre és elhomályosodó szemmel Ninette-et nézte.

Ninette sápadtan és megrettenve pillantott rá. Ő odaért hozzá, szólni akart, de nem tudott szólni. Tehetetlenül mosolygott, azután szótlanul, ügyetlenül leült -189- Ninette mellé, a száját rágta és aggódva nézett Ninette-re, megérti-e. De Ninette már megértette. A megrettenése most már eltünt; a szeme tele lett könnyel; sápadt arcára hálás és megindult mosoly ült ki.

Jánoshoz odarohant a pincér és János merev arccal reggelit rendelt. A pincér elrohant. János ügyetlenül rámosolygott Ninette-re. Ninette-nek vonaglott a szája. Egy ideig hallgattak. Ninette azután előrehajolt.

– Ninette, – mondta János halkan – ne sírj… bocsáss meg nekem… majd máskor mindent elmondok, nézd… nem szeretem a mézet könnyekkel.

Ninette mosolyogni próbált; lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcát. János a reggelijével foglalkozott, hogy elfogulatlannak lássék. Ninette kezdte legyőzni a sírását; de a fejét még lehajtva tartotta. János mondani akart neki valamit… ami mindent elmondjon, valamit, ami könnyed és vidám, amit egy hotelterraszon a reggeli mellett el lehet mondani.

Ráhajolt a csészéjére és halkan, közömbösen, Ninette-re rá se nézve így szólt:

– Mondd Ninette… ha majd gyerekeid lesznek… hogy fognak engem híni a gyerekeid?

– Nem érted? Hát valahogy csak szólítanak majd a gyerekeid. – Te fogod őket tanítani rá. Hát hogy szólítanak majd? -190-

A Ninette arca felderült. Kitalálta. Megindult mosoly futott végig a szája körül. Előrehajolt; egy-két könnye még rápergett az asztalra, a vaj és a méz közé, de a szemében már hűség, hála és jókedv világított. A könnyei között felszabadultan, tisztán nevetett.

– Nagyapának, – mondta sírva, nevetve, halk, ujjongó, hálás elragadtatással.

Megjegyzések:

Don Juan három éjszakája

AZ ELSŐ

I.

II.

III.

IV.

A MÁSODIK

I.

II.

III.

IV.

A HARMADIK

I.

II.

III.

IV.