The Project Gutenberg eBook of A nazarénusok by Károly Eötvös

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 307. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=J_hZAAAAIAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

A NAZARÉNUSOK

MIRŐL SZÓL EZ A KÖNYV?

(Ki látott nemzetet támadni, hitvallást keletkezni? – A Genezáret tava. – Zebedeus két fia hogy lett apostollá?)

Előre meg kell mondanom, miről szól könyvem. A ki olvasásába bele kezd: tudja meg eleve, mit talál soraiban. Ne várjon se mást, se többet.

Okom az, hogy a tárgy különös. Valami sok könyvet nem irhattak róla, mióta irnak az emberek. Efféle könyvet nem olvastam s nem is hallottam, hogy volna efféle. Több, mint százezer könyvet irtak már hitről, vallásról, szentegyházról, de oly módon, miként én, még nem irtak. Én legalább ugy gondolom, ugy tudom. Meglehet: tévedek. Ha irtak is: akkor is meg kell irnom a magam könyvét.

Van felekezet Magyarországban, melyet ugy hivnak: a Nazarénusok. Vallásos felekezet ez. Hivőit a történelmi egyházak hiveiből toborozza. Különösen római katholikusok és kálvinisták voltak kezdő hivei. De más egyházakból is nyert már hiveket.

Ezekről lesz szó könyvemben. Tehát hitről is, vallásról is, egyházról is.

E kérdésekről nem beszélek. Nem bocsátkozom se hittani fejtegetésbe, se bölcseleti álmadozásba. Azt se keresem: van-e, nincs-e igazság a nazarénusok hitében és vallásában. Hitüket és vallásukat se nem ajánlom, se nem kárhoztatom. Se ellenségük nem vagyok, se hozzájuk nem tartozom. Még csak nem is elmélkedem hitvallásuk fölött. Van-e jövendőjük, még e fölött se szerkesztem meg véleményemet.

A hit, a vallás és az egyház együtt fenséges és csodálatos természeti tünemény. Fenségesebb és csodálatosabb, mint a költészet. Sokban hasonlit a csillagok rendszeréhez. Ép oly fenséges és csodálatos, mint a népek és nemzetek lelke közt való különbség. Mikor és miként támadt s miként és miért fejlődött ki ez a különbség? A boncztan, az élettan és a vegytan szerint minden magyar és minden angol ember teljesen egyenlő. S az angolok együtt s a magyarok együtt mégis egészen más-más nemzet. Nyelvük, erkölcsük, természetük, vallásuk, költészetük ég-föld különbség.

Senki. Egyes ember talán nem is láthatott, mert a nemzetek támadásának időkora századokra és ezredekre terjed, egyes ember figyelő ideje pedig csak ötven-hatvan év. Ennyi idő alatt nyelv és nemzet a maga különös lelkének teljességében nem támadhat.

A nemzetek támadásáról s egyéni, társadalmi és állami életük keletkezéséről már sok könyvet irtak. De minden könyv csak bölcseleti rámutatás arról, a mi most van, arra, a mi évezredek előtt volt. Gyönyörü -3- művek; igazak is, de nem teljesek. Meggyőznek bennünket arról, miként támadtak a nemzetek, – de kisérletileg nem tudják szemeink elé állitani, miként támadtak hát valósággal.

Mind a három kérdésre meg tudunk felelni s a feleletben meg is nyugszunk. Sőt Mózes, Jézus és Mohamed hívei oly tisztán látnak e kérdésekben, hogy szükségtelennek, sőt ártalmasnak tartják a kételkedést és a további kutatást. Ne is kételkedjünk, ne is kutassunk. Hanem azért mégis eszünkbe juthat a kérdés: vajjon napról-napra, óráról-órára s emberről-emberre miként támad, nől, fejlődik és terjed a hit és a vallás?

Gyerek-ifju voltam még, a mikor ez nekem már eszembe jutott. De nem sokat törődtem a kérdéssel. Sőt nevetségesnek tartottam volna, ha törődöm vele.

Ha Mózes könyveit olvastam, ha Homérosz hőskölteményeibe elmerültem, ha az évangyélisták és apostolok irásai fölött elmélkedtem: mindig eszembe jutott. Hogy jöhetett hát létre a zsidó vallás? Miként alakult meg a hellenek istenvilága? Mikor és miként támadott a szeretetnek keresztyén vallása?

Különösen sokat tünődtem egy jeleneten, melyet Jézus életéből leirnak az evangyélisták. S nem is egy irja le, hanem három is. Ez a jelenet az, a mikor apostollá lett Zebedeus két fia. -4-

Keresztelő Jánost börtönbe zárták. Mikor ezt Jézus meghallotta: Názáretbe ment. De ott se maradt sokáig, hanem elindult észak-kelet felé, a galileai tengerhez, Kapernaumba. Utja közben oktató, fölvilágositó, hitterjesztő lelkes beszédeket tartott uton-utfélen, de a zsinagógákban is.

A galileai tenger nem tenger, hanem tó. Egyik nevén igy is nevezik: Genezáret tava. A szent irásokban tibériási tengernek is nevezik, mivelhogy délnyugati partján fekszik Tiberiás városa.

Körülbelül akkora a tó, mint a Balatonnak az a része, mely Tihany és Kenese közt s Siófok és Füred közt fekszik. Nem sokkal nagyobb tehát, mint a Balatonnak egy harmada. Keresztülfolyik rajta a Jordán vize. A Balatonnál mélyebb s egykor több hala is volt.

Nyugati partja Bethsaidától Tiberiásig: ez az igazi szent föld. Itt élt, itt tanitott legtöbbet Jézus. Itt éltek szülői, testvérei, rokonai. Itt szerették őt legjobban. Itt szerették igazán. Első apostolai itt csatlakoztak hozzá. Emberi elmének nincs oly ragyogó és fenséges költészete, mint Jézus élete itt Názáret körül s a Genezáret tava körül.

Ide jött akkor is, a mikor Keresztelő János elfogatása miatt szive elszomorodott. S lement a tópartra; mint akkor mondták, a tenger partjára. A tóparton halászokkal találkozott. Ott találta Zebedeust is.

Zebedeus egyszerü jámbor halászember volt. Csónakja a part mellett a vizen himbálódzott. Nem maga volt a csónakon, hanem ott volt vele két fia is, az idősebb: Jakab s a fiatalabb: János. De voltak vele még szegődséges -5- halászlegények is, kiket béres szolgáknak nevez a szentirás. Ilyen is lehetett kettő vagy három.

Voltak tehát öten vagy hatan. Többen nem igen lehettek, mert a csónak nem volt nagy, több ember abban nem fért volna el s egymást gátolta volna halászember munkájában.

Igaz, hogy a szentirás se azt nem mondja meg, hány volt a halászlegény, – se azt, mekkora volt a csónak. De azt igenis megmondja, hogy a csónakot, a mikor rajta elvégezték dolgukat, kivonták a száraz partra. Ebből bizonyos, hogy a csónak nem nagy volt, öt-hat emberre valónál nagyobb semmi esetre se volt. A nagyobb csónakot nem szokás, de nem is könnyü s nem is czélszerü a partra vonszolni.

Zebedeus és fiai és emberei épen hálójukat kötözték, igazitották s mosták, a mikor Jézus oda ért. Halászembernek mindennapi rendes munkája ez. A hálón halászás közben szakadás támadhat s mikor kihuzzák, halon kivül más is beleakadhat; rák, kagyló, tüskés sulyom s egyéb. Mind ettől a hálót meg kell szabaditani. De ha a hálónak egyik-másik fonala szines foltot kapott: azt is ki kell mosni tisztára. Mert ha ki nem mossák: meglátja a hal a vizben s nyomban odább ugrik.

Jézus odament Zebedeus csónakjához s oda szólt a két fiuhoz: Jakabhoz és Jánoshoz s hivta őket magához. S a két fiu letette a munkát; kivonszolták a csónakot a partra s akkor a két fiu ott hagyta apját a csónakkal s a halászlegényekkel s elment Jézussal Kapernaum felé. Nem is vált el többé tőle. -6-

Igy beszélik el az evangyélisták ezt a jelenetet. De vajjon hát igy történt-e ez?

Bizonyos, hogy igy történt. De még százszor bizonyosabb, hogy e jelenet igen sok részletét elhallgatják a szent irások. Nézzük csak meg közelebbről.

Az egyszerü tóparti halászember ma is olyan, a milyen Jézus korában volt. Olyan a tava, a vize, a hala, a hálója, a csónakja, a ruházkodása, étele-itala, napirendje, sátora, tanyája, házas élete s minthogy akkor is, most is ezek körül forog elméje gyerekkorától agg koráig, tehát olyan a gondolkozása is.

Ha ma a parton hálóját kötözgeti a halászgazda két fiával s két cselédjével s oda jön egy idegen, eddig soha nem látott kegyes férfiu, akár magánosan, akár tized-huszad magával vagy bár egész embersokasággal s oda szól a két fiuhoz:

Bizonyos, hogy a két fiu nem hagyja ott szó nélkül apját és munkáját s nem követi a kegyes férfiut.

Hanem előbb megkérdezi a kegyes férfiut: vajjon kicsoda, hogy hijják, mi járatban van, miért hivja őket magához, miért és meddig és hova kövessék őt, mi lesz a munka, mi lesz a fizetés, miből élünk, miből ruházkodunk?

Az öreg Zebedeus is bele szól a dologba. Ő a fiait csak ugy hevenyében eltávozni nem engedi. Az ő gyerekei ezek! Mi lesz a hálóval és halászattal, ha a két -7- munkabiró fiatal eltávozik? Ő már öregszik, gyengül, csupán idegenekkel, szegődöttekkel a munkát folytatni nem tudja, tehetsége sincs hozzá. Abból tehát semmi se lesz, hogy az ő két fia ő tőle bizonytalan életre eltávozzék.

Most ez a jelenet állana elő a legszelidebb alakban is. S bizony másként akkor se volt. A változhatlan emberi természet biztos ismerete bizonyitja, hogy másként akkor se történhetett.

Jézus is ismerte őket. Különben majdnem érthetetlen, hogy ott a csónakon dolgozgató öt-hat ember közül épen csak Jakabot és Jánost hivja magához. Szinte természetesebb lett volna, ha magát Zebedeust szólitja vagy csupán a halászlegényeket.

Ugy, a hogy a szentirás elbeszéli: csodaszámba jön a történet. Pedig, ha minden részletét ismernők, nem lenne benne semmi csodálatos.

Mert mikor Jézus odament Zebedeushoz, akkor már volt két állandó apostola. Az egyik Simon-Péter, a másik András, Péternek a testvéröcscse.

Ezek is halászok voltak a Genezáret taván. Ott halászgattak ők is Zebedeus halásztanyájának közelében. Kétségtelen, hogy ők jó ismeretségben voltak már régóta a Zebedeus-fiukkal, valószinüleg barátság és rokonszenv állott fenn köztük s a két fiut ártatlan, jó és nemes szivü férfinak s komoly és világos eszü embernek -8- ismerték s ők tanácsolták Jézusnak, hogy azt a két fiut is szólitsa magához.

Kétségtelen az is, hogy ezek a jámbor halászemberek már korábban is ismerték Jézust s ha talán személyesen nem is, hirből minden esetre. Názáret alig van a Genezáret tavának déli végéhez 28 kilométernyire; a szegény, egyszerü emberek közt Jézus bátorságának, bölcsességének s a papokkal való viaskodásának hire elterjedhetett s akkor már biztosan el is terjedt. S a hir s az együgyü elmék képzelete már a csodatévő hatalom fényével övezte Jézus alakját.

Csak igy lehet megérteni, hogy az öreg Zebedeus szó nélkül oda adta két fiát apostolnak s a két fiu is szó nélkül követte Jézust.

Az öreg Zebedeussal a szentirásban másutt nem találkozunk. A mennyire tudniillik én ismerem a szentirást. Hanem feleségével találkozunk. Az öreg Zebedeusné, a két apostol anyja, Jézus halála és föltámadása idején ott van Jeruzsálemben. Az ő lelkében is ott fénylettek már az uj hit sugarai. A mi azt bizonyitja, hogy némi fogékonyság ehhez volt már a Zebedeus családban akkor is, a mikor még csupán csak a galileai tengeren halászgatott.

– – Nos hát e két Zebedeus-fiu története okozott nekem nagy tünődést.

S gondolkozni kezdtem a fölött, vajjon a mi életünk, a mi társadalmunk meg tudná-e még egyszer szülni ezt a jelenetet? -9-

II.

(A lelkek nem szabadok eléggé a hithez. – Magányban érlelődik a hit. – Az én hitalapitó ismerőseim. – Táncsics. – Mikor kezdtem a Nazarénusok eredetét kutatni?)

Van-e még hit? Van-e még néma rajongás? Tud-e még az emberi lélek mást is érezni, mint örömet és bánatot, boszuságot és unalmat? Van-e még valamink az istenek adományából, a mely fel tudná üditeni az aszú sziveket és a számitó elméket?

A léleknek szabadság kell, hogy legyen ideje és módja fölkeresni az életnek, a boldogságnak s az üdvösségnek titkait. Nagy titkok ezek, melyekhez csak a hit segitségével juthatunk el. Pál, a nagy apostol azt mondja, hogy csak az a hit, a mely megvalósitja reményeinket s megmutatja a láthatatlan dolgokat. Én azt hiszem, neki van igaza s nem annak a sok papnak, tudósnak és bölcselőnek, a kik Jézus óta mind másként magyarázzák a hitet s a kik nehéz, hosszu, elmefárasztó és lélekölő tudományt csináltak a hitből. S nevezik azt hittannak, egyházi törvények s hitelvek rendszerének.

Ma mindenkit szorosan megszabott munkára kényszerit az élet. A szegényt kenyere, ruhája, hajléka, egészsége, asszonya és gyereke után izzadni s a gazdagot arra ösztönözni, hogy vagyonát védje és szaporitsa, – élvezeteit gyakorolja, – országának, községének, vállalatainak ügyeit elintézze s a napoknak el nem foglalt óráit tárgytalan fecsegésben töltse.

A birót nem köti ugy a törvény, mint a hogy a szíveket és lelkeket megköti ma a divat, a közhangulat, a társaság szokásai s a tudományok tantételei. A hogy megszokott módon kell öltözködni: ép ugy megszabott módon kell gondolkozni. Sőt még érezni is. Minden érzésre van műszó, minden műszónak van tudós meghatározása s minden cselekvésnek szigoru törvénye. A gyermeket attól kezdve, a mikor már futni tud, mind ezek szigoru megtartására oktatják. Mintába gyurják az agyagot, hogy szabályos tégla legyen belőle. Ily téglából áll az épület. S mintába gyurják az emberi lelket, hogy rendes közpolgár legyen belőle. Ezekből áll a korszerü társadalom. Kórságos elme, gonosztévő vagy nagy ur legyen az, a ki ennek törvényeit megszegheti.

Hogy hit támadjon bennünk: a léleknek önmagába kell szállania, önmagával kell foglalkoznia. Távol a világtól, a várostól, a zsibongó sokaságtól, a zakatoló gyáraktól, a kufárok viaskodásától, a papok szemforgatásától s a tudósok feleselésétől. Erdők magányában, vizek partján, sivatagnak rónavidékén: ott készül az ábránd, a sejtés, a szeretet vágya, a gondolatok szárnyalása, az érzések igazsága, a költészet, a végtelennek imádása s ha mindezek együtt vannak a lélekben: ott készül a hit. Az erős hit, a mely méltó erre a névre.

Keresztelő János, a mikor növekedett s lelkében erősödött: kiment a pusztába. Ott élt évekig a sivatagon. S mikor érezte magában istennek hitjavitó sugallatát: akkor tért meg a pusztából s ment az emberek közé. Igy mondja az irás. -11-

Hát Jézus hol töltötte azt a husz esztendőt, a melyről életének történetéből a mi szentirásaink semmit se tudnak? Nem ott-e, a hol Keresztelő János?

Sok időt kellett magányban töltenie, mély tünődésekbe s erős érzésekbe elmerülnie, hogy megváltója lehessen az emberi nemzetségnek. Ha mindig emberek közt van, ha folyton a papokkal és irástudókkal vitáz: az emberszeretet nem fejlődött volna ki annyira szivében. S akkor se, ha Athénbe megy bölcsészeti tanfolyamra s Rómába jogi egyetemre.

A pusztában megszabadul a lélek a korhadt társadalom eszejárásának nyügeitől.

Három embert ismertem, a ki uj hit alapitásán törte fejét. Két fiatalt és egy öreget.

Az egyik pécsi tanuló volt az ötvenes években. Katholikus papnak törvénytelen gyereke. Hatalmas agy, erős elme, nagy szorgalom és buzgóság a tudomány megszerzésében, de keserüséggel teljes lélek. Csak gyülölni tudta az egyházat, s a hitnek egyéb külső intézményeit. Csak azért a Jézusért rajongott, a ki a templom csarnokából kiverte a kufárokat. Szellemét megülte a sötétség, hiányzott belőle a szeretet napvilága. Nálam idősebb volt s többet is tudott. Egész éjszakákon át magyarázta nekem világjavitó eszméit. Se gondolkozni, se érezni nem tudtam vele. Eltünt nyomtalanul.

A másik kecskeméti fiu volt. Szegény özvegy asszonynak gyereke. Apja takács volt valamikor s ő is megtanulta -12- apja mesterségét. De erős vágy rohanta meg lelkét, a magasra törés vágya. A kálvinisták kecskeméti gimnáziumát és jogi főiskoláját végig járta. Engem nagyon kedvelt, nagyon ragaszkodott hozzám. De valami titkot mégis őrzött keblében, melyet nem akart velem közölni.

Szerény fiu volt; lehajtott fejjel, lassu járással ballagott az utczákon és sétáló utainkon. Beszéde is lassu és vontatott. A mindenség legmélyebb kérdéseiről szeretett álmadozni.

De voltak napok, a mikor nem keresett föl. A mikor az egész délutánt magánosan töltötte el otthon vagy a szőlők közt való bolyongásban. Bevallotta, a mikor kérdeztem.

Nem nő után ábrándozott. Nem készült költőnek se, tudósnak se. Mit jelentett tehát e gyakori magános bolyongás?

Megrezzent. Mosolyogva figyeltem lelkének zavargását. Utóbb azt kérdezte: honnan tudom én ezt?

– Sehonnan, de azért mégis tudom. Nehéz, nyomasztó ábrándok vesznek rajtad erőt igen gyakran, titokként rejtegeted előttem tünődésed tárgyait. Más nem ragadhatott el magával, csak a hitbeli kétség. -13-

Valami különös nagyravágyás fesziti keblét. De ő szegény s nem is daliás alak, hóditó jövő a nők közt nem mosolyog rá. Gazdag nem lehet, hadvezér nem lehet, költő nem lehet, de ő mégis nagygyá akar lenni. A szegény nép millióinak hite oly gyönge, oly hézagos, annyira tele van babonával s tévedésekkel, hogy a ki e hitet megtisztitja s megedzi: az szent munkát végez s megörökiti nevét. Erre akar vállalkozni.

Szerettem ezt a fiut s megsajnáltam. Napokon át beszéltem lelkére. Az ifju lélek ábrándok nélkül nem élhet. De ha szertelen az ábránd: akkor az már betegség. Nem hiszem, hogy a gondviselés őt a hitalapitó tehetségével felruházta volna. Hanem kis ember, jó ember és boldog ember lehet belőle, csak várja be nyugodtan, mig ábrándjai lassanként elszállanak s helyüket lassanként elfoglalja a munkavágy és a kötelességérzet.

Huszonöt éve, hogy utoljára meglátogatott itt Budapesten. Valami nagyon kis hivatalnok volt akkor itt. Itt van-e és él-e még: nem tudom.

– – A harmadik volt az öreg jó Táncsics Mihály. Őt már nagyon sokan ismerték; országos neve, országos szerepe volt; függetlenségi harczunk azzal kezdődött 1848-ban, hogy őt erővel kiszabaditottuk sajtófogságából; tagja volt a törvényhozásnak is. Az első magyar szoczialista, de olyan szoczialista, a ki mindenkit szeretett és senkire se haragudott. El is hagyta e miatt utóbb minden követője. -14-

Irt egy három kötetes hosszabb munkát, melynek czime: Józan ész. Ennek egyik kötete a Vallásról szól. A vallást akarja ebben a mindennapi józan ész törvényeire áthuzni s ekként – mint szokta mondani – megtisztitani. Az ő uj vallása is keresztyén vallás volna, de inkább csak erkölcstan, mint hit. Az egyházaknak csaknem minden történelmi intézményét eltörölné s hit nélkül való, de józan, egyszerü, jó erkölcsü, szelid emberekké alakitaná át a megromlott emberi nemzetséget.

Fiatal koromban gondosan átolvastam ezt a munkát. S igaz, hogy sok egyszerü, világos elméjü s jóra való földmives embert találtam, a ki körülbelül ugy gondolkodott, mint az öreg Táncsics munkája.

Agg korában gyakran beszélgettem vele e kérdésről. Kérdeztem tőle, mennyi idős volt, mikor a hitjavitásra adta fejét? Vágy és rajongás birta-e erre őt vagy az elmének komoly fontolgatása? Tett-e kisérletet arra, hogy egyenként nyerje meg az embereket az ő uj hitvallásának vagy megelégedett könyve megirásával? Akadtak-e követői, apostolai, a kik tűzbe, vizbe, halálba is készek voltak menni uj hitükért?

Az öreg Táncsics bizony nem tudott hivőket gyüjteni. Tisztelték, becsülték, meg is hallgatták, vitatkoztak is vele, pajkos emberek gyakran ki is nevették, de állandó követői nem akadtak.

Rég elmult már negyven éves, a mikor hitjavitó könyvét megirta. Keresztül ment már akkor az életnek -15- keserves iskoláin, meg is nősült, gyermekei is lettek, vérré vált benne az a meggyőződés, hogy csak munkával és okossággal lehet megélni, nem pedig rajongással s a hit szent ábrándjaiba való elmerüléssel. Szeretettel mindig tele volt a szive, de az a szent láng, mely a hitterjesztéshez szükséges, nem lobogott ereiben.

Mindig hallottam, hogy Oroszországban és Amerikában egyre-másra keletkeznek uj vallásfelekezetek. Oroszországban a legszegényebb és a tanulatlan nép közt, de Amerikában a tanult, eszes, vagyonos és iparos nép közt is. Talán nem állandók se itt, se ott e felekezetek. Talán csak futó tünetek társadalmunk felszinén, mint az elsuhanó felhőnek árnyéka a földön. De mégis tünetek, melyek nem ok nélkül vannak. S minden uj hitnek kell apostolának lenni. De hát miként tud sikerre jutni, habár csak egy időre is, az apostol?

Hogy a közvélemény valamely nagy kérdésben miként támad s miként terjed el s mily mélyen nyomakodik az elmékbe és érzésekbe: ezt gondos figyeléssel kikémlelhetjük. A nagy nemzeti költők hatását is nyomrul-nyomra kisérhetjük.

Ime: itt vannak nálunk a Nazarénusok. Uj felekezet, még pedig keresztyén. Jézust vallja ő is hite alapitójának. -16- Háromszáz év óta nem támadt Magyarországon uj felekezet más, csupán ez. S főleg a magyar fajta népben támadt.

Jobb vagy rosszabb lett a népnek sorsa? Szegényebbé vagy gazdagabbá vált a nép szelleme, mint az előtt volt?

Minő szép dolog volna mind ezt tisztán látni, mind e kérdésre tökéletes feleletet nyerni!

Harmincz év óta foglalkoznak már az állami hatóságok a Nazarénusokkal. S már harmincz év előtt keletkezett bennem a vágy: lenézni a nép lelkének mélységeibe, hogy ama kérdéseket megvizsgáljam. Föl kellett keresnem az első apostolokat, a kik az uj hitet megalapitották s lassanként elterjesztették. Meg kellett ismernem egyéniségüket, lelküket, buzgóságuk erejét s hatásuknak eszközeit és sikereiknek mértékét.

Nem találtam meg mindent, a mit kerestem. De sokat találtam s a mit találtam, azt el nem hallgathatom. Az a magyar ifju, az a szegény iparoslegény, a ki a magyar Nazarénusok felekezetét megalapitotta, megérdemli, hogy szavait és cselekedeteit följegyezzem. Régen meghalt már; idegen földön, bujdosásban hunyta be örök álomra szemeit, felekezetének tagjai közt talán egy sincs már, a ki nevére is emlékeznék. De én följegyzem nevét s őrzöm emlékezetét. Nem keresem: tévelygés vezette-e utjain vagy igazság, mert látom, hogy mély és igaz érzés vezette.

A mit e könyvem tartalmaz: annak egy részét, -17- körülbelül majdnem felét ez előtt közel harmincz évvel már megirtam. De töredékesen és sok helyütt nem összefüggőleg. De a mit megirtam is: ujra átdolgozom s talán itt-ott igazitok is rajta.

A mai Nazarénusok nem a hitalapitó Hencsey Lajos nazarénusai. Erkölcsük az, de hitük sokat változott. De ez az én vizsgálódásomon kivül esik. Hitük tartalmának birálatába nem bocsátkozom.

III.

(A nazarénusok kis száma és nagy buzgósága. – Meddig terjed az én elbeszélésem? – Mit jelent a nazarénus szó? – Pál apostol bünpöre.)

De birálták hitük tartalmát mások. Egyházi és világi hatóságok, katonaság, lelkészek, sajtó emberei. Sokat irtak, sokat beszéltek róluk, de engem se irás, se beszéd ki nem elégitett és az én érdeklődésem kellő kielégülést, kellő megnyugovást nem talált.

Ismertették és tárgyalták tanaikat; dicsérték és kárhoztatták erkölcseiket; kicsinyelték vagy magasztalták az erőt, mely a felekezet lelki buzgalmában rejlik s a jövendőt, melynek a felekezet eléje néz. De sem a dicsérők, sem a kárhoztatók nem ismerték a felekezet belső életét. Nem ismerték kisded egyházaik s tanaik keletkezésének s kifejlődésének történetét.

Intézkedtek is már dolgaikban a világi és egyházi hatóságok. S intézkedéseiket hol az elfogultság és hatalom rideg parancsoló szavával, hol a keresztyéni szeretet atyai intéseivel hajtották végre. A nazarénus a hatalom -18- parancsoló szavaitól meg nem ijedt, a szeretet szavaira a szeretet szavaival válaszolt, de hitét és vallási meggyőződését el nem hagyta. Ugy szerette hitét, mint életét s jobban szerette, mint az életnek kényelmeit.

Honnan meriti a vallásnak e bátorságát s a meggyőződésnek e nagy erejét?

Talán a hivők sokaságából? Nagyjainak hatalmából? Multjának történetéből s nagy és fényes emlékeiből? Erős intézményeiből vagy vérré vált szokásaiból?

A nazarénusok kevesen vannak. Nagyjaik sincsenek, mert ők mind szegények s közülök még se a tudomány, se a művészet, se a kormányzás és törvényhozás, se a nagy vagyon magaslatára nem emelkedett senki. A felekezet története csak tegnap kezdődött. Vallási intézményei alig vannak s a már meglevők is egyszerüek és kezdetlegesek. Még szokásaik se lehetnek erősek, – hiszen az a nemzedék, mely az uj hitet megalkotta, ma se halt ki még egészen. Még ma is lehetnek élők a legelső hivők seregéből.

És az ő hitük mégis erős, önérzetük mégis teljes s számuk lassan ugyan, de napról-napra szaporodik.

Én e titoknak mélyére akarok hatolni. Keletkezésük történetét s fejlődésük első folyamatát meg akarom ismertetni. Kisérem őket a felekezet bölcsőjétől fogva s igyekszem egyéni és családi életük rejtelmeibe behatolni. De menten attól az elfogultságtól, melyet más vallásom, másféle miveltségem s másféle társadalmi állásom szülhetne. -19-

Különös gonddal fogok irni Hencsey Lajosról. Arról az ifjuról, ki a legszentebb hitnek rendithetlen erejével csüngött az uj felekezet tanain; ki hitelvekké dolgozta föl a homályos sejtelmeket; ki egyházat alkotott a hivők kicsiny, de lelkes seregéből s kinek buzgósága soha meg nem apadt. Ki éjjeleit s nappalait, ifjuságának minden örömét s végre életét áldozá föl nagy gondolatainak s a jövendő élet és a más világ ábrándos képeinek. Kegyelettel emlékezem meg az ápoló kezekről, melyek a szegény fiu szenvedéseit megkönnyitették s a sirról, mely nem honának földjén, hanem távol idegen országban fedi porladó hamvait. És megemlékezem a jó öreg szülőkről is, kik bizalommal, jó remény fejében bocsájtották el gyermeküket, kinek arczát többé nem láthatták soha.

A történet, a melyet e könyvben elbeszélek, az utolsó szóig hű a valósághoz. Az emberek, a kiket megnevezek, élő emberek voltak mind. Harmincz év előtt, mikor történetem egyik-másik részét irni kezdtem, még éltek közülök néhányan. Talán ma is élnek még. Akkor is bizalommal hivtam fel őket, hogy ha soraim kezükbe jutnak, tegyenek tanuságot soraim igazságáról. S ha tévedtem volna valamiben: igazitsák ki a tévedést.

Történetem a magyar függetlenségi harcz végével véget ér. A kor, a melyről irok, a mult század negyvenes éveinek kora. Az események fonalát tovább kisérni szemeimmel nem állott módomban. Tovább kisérni most már nem is vállalkozom. A kisded társaságot, melyből állott kezdetben a nazarénus felekezet s mely az atyafiak szent gyülekezetének méltán nevezheté magát, szétszórták -20- az élet viszontagságai s én a tagokat az ország különböző részeiben és más országban s a tengeren tul is nem követhettem többé figyelő szemekkel.

De felhivok mindenkit, a ki olvassa e sorokat s lelkesül a történeti igazság teljességeért s a kit e titkos felekezet támadásának részletei érdekelnek: vegye föl az általam elejtett fonalat, kövesse az általam megjelölt nyomokat s legyen munkás abban, hogy a nazarénusok történetét levezethessük napjainkig. Egy kis darab ez a mivelődés egyetemes történetéből; egy kis mutatvány a magyar népszellem erőkisérleteiből. Megérdemli a nemesen gondolkozók fáradozását.

Mielőtt történetem elbeszélését megkezdeném: a nazarénus szóval kell tisztába jönnünk.

A magyar felekezet tagjai kezdetben a nazarénus szót és elnevezést nem ismerték, önmagukat ekként soha nem nevezték. E nevet a világ adta rájuk.

A hozzáértők, a tudósok azt állitják, hogy a nazarénus név a nazir szótól származik. E szó a héber nyelvben fordul elő s közhasználatú és valóságos jelentése magyarban annak felel meg, melyet nyelvünk a jött-ment, jövevény, kóbor szavakkal jelez.

Senki ezen meg ne ütközzék. A szót gúnyként szokták alkalmazni, tehát jelentése édes és gyöngéd nem lehet.

A régi héber világban nazir szóval jelezték mindazokat, -21- kik családjuk, községük, felekezetük vagy nemzetségük kötelékéből kiváltak s más családba, más felekezetbe vagy más nemzetségbe léptek át. Nazir szóval jelezték a hontalanokat, a bujdosókat, a szakadárokat, a foglalkozás nélkül csavargókat, a tüzhely nélkül valókat és a jövevényeket. E szó: nazir, jelentett igazságot is, jelentett csufságot és megvetést is.

Nazireusnak vagy nazarénusnak nevezte a zsidó, a ki Samariában telepedett meg, vagy samariabeliekkel szoros viszonyra lépett. Nazarénusnak nevezték Zakariás papnak fiát: Keresztelő Jánost, mikor Judea pusztáin tanitott s a Jordán vizében keresztelt. Nazarénusnak nevezték Józsefet, mikor kis fiával Jézussal Egyiptomból visszatérve Galileában megtelepedett. Nazarénusnak nevezték magát az Üdvözitőt is, mikor a pusztában bolyongott, mikor rokonai megvetették s mikor a Golgotán keresztre feszitették. Nazarénusnak neveztek a középkor homályos századaiban száz meg száz apró felekezetet s még napjainkban is nem egy németországi s más országi titkos felekezetet neveznek e névvel.

Nazarénusoknak nevezték az ős keresztyéneket is az első két század folyamán mind a szent földön, mind Rómában. Semmise bizonyitja ezt jobban, mint Pál apostolnak nagy pöre, a mint leirják ezt a szent könyvek.

Nevezetes pör ez. A mai igazságszolgáltatás is sokat tanulhat belőle. Igaz, hogy a mikor lefolyt, a jog Rómában akkor már magas fokra fejlődött.

Ananiás főpap vádolta Pált eretnekséggel és közcsendháboritással. Pál azonban római polgár volt, a -22- zsidók birósága ellen kifogást emelt, s azért áttették ügyét a római birósághoz. Rómának czezáreai helytartója akkor Felix volt, neki kellett első fokon biráskodni.

Ananiás nem bizott magához. Nem hitte, hogy Pál apostol nagy elméjével, lánglelkével s nagy igazságaival meg tud birkózni. Ügyvéd után nézett.

Volt Jeruzsálemben egy hires ügyvéd. Római jogász, a neve volt Tertullus. Ezt fogadta meg a főpap vádló ügyvédnek s vitte magával Czezareába Felix helytartó elé.

Gyönyörü volt a bünügyi tárgyalás, de nem irom le. Nem tartozik ide. Hanem az igenis ide tartozik, hogy a vádló ügyvédnek első szava is az volt a helytartó előtt Pál apostol ellen:

Vád is volt, gunyolódás is volt e szóban. De e jelenet azt is bizonyitja, hogy akkor az első keresztyéneket a törvényszékek és hatóságok előtt is nazarénusoknak nevezték.

A magyarországi nazarénusok maguk közt ezt az elnevezést nem használják. Kezdetben legalább nem használták. »Atyafiak« és »szent gyülekezet« ezek maguk közt a legszokottabb elnevezések.

Ma a közéletben atyafi alatt a testvérnél távolabbi vérrokont értenek, de hajdan csupán csak az édes testvért értették. Még pedig az apul-anyul való testvért, a melyet latinul carnalis és uterinus frater néven neveztek. -23-

Legjobban szeretik magukat a magyar nazarénusok »igaz keresztyének«-nek nevezni. Hitvallásuk könyvében, melyet Hencsey Lajos 1841-ben irt s melynek eredeti kézirati példánya kezeim közt van, e nevet vették föl: »A bűnökből megtért, szentélet-követő, Krisztusnak szent keresztségét a hitnek megvallása után felvett keresztyének«.

Hosszú név. Én ezt nem használom. Maradok a nazarénus szónál. A világ igy ismeri őket. Nálam e szó nem gúnyt jelent.

AZ UJ IDŐ KEZDETE.

(Denkel János és Kropacsek János haza jönnek Helvécziából. – A mesterlegény. – Fröhlich Henrik Sámuel.)

Az 1839-ik év nyarán két lakatos legény jött haza a szabad gondolkozásu Helvécziából. Az egyiknek neve Denkel János volt, a másiké Kropacsek János.

Idegen hangzásu nevük daczára mindkettő magyar fiu volt, bár jól tudtak németül. Hol születtek és hol nevelkedtek: nem tudom. Némi jelekből azt hiszem, mindakettő Tolna-vármegyei volt, bebizonyitani nem tudnám.

Az 1838-ik év tavaszán, a nagy árviz után már Pesten voltak s itt mesterségüket tanulták és gyakorolták. Ez évnek végén Bécsbe mentek. A czéhrendszer akkor még teljes virágzásban volt s ez megkövetelte a kézmüves legényektől, hogy bizonyos számu évet vándorlásban s más meg más remekes mester oldalán mesterségük tanulásában töltsenek el.

Ennek a szónak: legény, a magyar nyelvben több jelentése van. Egyik jelentése nőtlen állapotu férfit jelez. Ha fiatal: ifju legény; – ha öreg: agglegény. -25- – Másik jelentése szabad, szilaj, bátor ifju férfit jelent tizennyolcz éves kortól a huszonötéves korig. A katonaságnál a közembert értik alatta. – A kézműiparban azt a segédet értették alatta, a ki már jól értette mesterségét és csupán a szakmabeli iparmüveket készitette s egyebet a háznál és műhelyben nem dolgozott.

A czéhrendszer fejlesztette ki ez elnevezés igaz értelmét. A tanuló gyereket, a kezdő fiut inasnak nevezték. Az inas mindenféle cselédszolgálatot teljesitett a háznál és a műhely körül. Parancsolt neki mindenki s ő engedelmeskedni tartozott mindenkinek. Lassanként dolgozni kezdett az iparosmunkában is, a mint esze, ügyessége s testi ereje nőtt. Mikor már egész darabot tudott késziteni s tizenöt-tizenhat éves korát elérte: akkor a czéh rendszabályai szerint bizonyos ünnepélyességgel felszabaditották. S akkor legénynyé lett. Ha pedig a legény már több éven át legénykedett s esze, szakbeli tudása, józansága s megbizhatósága nyilvánvaló volt s a műhely felügyeletét, a munka kiosztását, a kész darab átvételét a mester vagy özvegye rábizta: a neve öreg-legénynyé változott.

Akkor a kézmüiparos-legény erős bilincsekkel volt kötve mesterségéhez. Nehezen ismerték el tudományát és ügyességét, de ha vándor éveit kitölté s nagy nehezen valahol megtelepedhetett s remekes mesterré válhatott: örömöt, büszkeséget s biztos kenyeret látott abban, ha magát egész életén át iparának, czéhének, városának szentelhette. Ma a szabadság korát éljük. -26- Ma, hogy valaki mesterré és munkaadóvá lehessen, nem szükség neki szakmájában tudni semmit. S azért ma gyakran nem annyira az iparoslegények, mint inkább a munkaadók vándorolnak.

Denkel és Kropacsek büszkék voltak arra, hogy vándoridejük egy részét ne csak saját honukban, hanem külföldön töltsék el. De Bécsnél s Ausztriában se állapodtak meg, ott sem maradtak sokáig. Pár hónapi tartózkodás után Németországba Münchenbe s onnan Svájczba, Zürich kantonba mentek át.

Vajjon hol álltak munkába, kiknél dolgoztak, meddig maradtak itt: nem tudtam kipuhatolni. Sok jelből azt látom, idejük legnagyobb részét Zürichben és környékén töltötték el.

Itt már akkor Fröhlichnek ábrándos vallási tanai nagyban elterjedtek. A hatóságok ismerték és üldözték e tanokat, a mi azonban egyáltalán nem szolgált akadályul abban, hogy ezek mind szélesebben ne terjedjenek.

II.

(Denkel János nazarénus. – Hencsey Lajos kora és származása. – Növekedése. – A kézmüiparosok osztálykülönbsége. – Az öreg Hencsey, a falu kovácsa. – Az öreg számtartó.)

Fröhlich. Egész nevén Fröhlich Henrik Sámuel. A nagy hitjavitók példáját követve, latin neve is volt. Kezeim közt levő egyik eredeti levelében a Samuelis Henricus Hilarius nevet használja. Hol élt Svájczban, mit tanitott, mit művelt és mit szenvedett: erről -27- később elmondok egyet s mást. Akkor, a mikor vele a magyar nazarénusok felekezetének mind maig legnemesebb apostola, Hencsey, legelőször találkozott.

Denkel és Kropacsek szintén találkoztak Fröhlichhel, de mielőtt találkoztak volna, tanait és vallásos ábrándjait már másoktól megismerték s megkedvelték.

Kik és hol vezették be e két iparos legényt a titkok szentélyébe, nem tudom. Fröhlichhel való találkozásuk részleteit se ismerem. Denkel hanyag volt a leirásban s elmulasztá napjainak történetét hüségesen följegyezni. Igaz, hogy közönséges iparos segédtől, vándorló mesterlegénytől rendes napló vezetését, emlékirat szerkesztését megkivánni nem lehet, nem is szokás. De Denkel még se volt épen közönséges iparos legény. Kropacsek névtelen ember maradt, hatása nem volt, emlékezete is elenyészett s történetünk folyamában alig találkozunk vele valaha.

Azonban Denkel Jánossal együtt ő is bevette az uj hitet s elfogadta az uj tudományt, de ő csak közönséges hivő maradt, mig Denkel jogot nyert arra, hogy »elfogadja azokat, a kik a megtéréshez jönnek s megkeresztelje azokat, a kik hitvallásuknál fogva arra méltók és érdemesek.«

A mint Svájczból haza jöttek s Pesten munkába álltak: Denkel rögtön megkezdette kortársai előtt s különösen műhelybeli pajtásai előtt az uj tudomány hirdetését. -28-

Denkelnek nem volt nagyobb általános miveltsége, mint a minővel az ő korában az iparos segédek birni szoktak. Irás, olvasás, elemi számvetés – ennyiből állott elméleti tudománya. Társai fölött minden deréksége abból állt, hogy a német nyelvet jól beszélte, külföldön járt, aránylag szélesebb világbeli ismeretet szerzett, affélét tudniillik, a minő az ő gondolatkörébe beleillett és belefért; – de leginkább abból állt, hogy a szentirásban gyakori, sőt mindennapi olvasás által meglehetős jártassággal birt.

Az ábrándos kedély, a mély költői lélek, az ihletettség ama bizonyos neme, mely a hittéritőknek oly bámulatos hatalmat és befolyást szokott biztositani, nála majdnem teljesen hiányzott. S azért valószinü, sőt én bizonyosnak tartom, hogy ő a nazarénus felekezetet se megalapitani, se elterjeszteni nem lett volna képes.

Fröhlich, ki a helvét, német és franczia földön uj tanaival mozgásba hozta a vallásos kedélyeket, tudományosan mivelt elme volt. Ő tehát a szentirást és annak tételeit nem a gyermekhit ábrándos melegével, nem a tulvilág képeiben elmerült érzések kegyeletével, hanem a rideg ész sivár okosságával fogta föl és bonczolgatta. Neki sikerült a társadalom alsó rétegeiben sok léleknek megrenditeni hitét, de nem sikerült a hitnek uj világát megalkotni.

Denkel Fröhlich tanitványa volt, habár nem is közvetlenül. De ő se Fröhlich elméjével, se a tudományosan -29- mivelt elme érveivel nem rendelkezett. Kezdetleges és töredékes eszméket hozott magával, melyek uj hit alapjait, uj felekezet vallását, uj egyház keretét alig képezhették volna.

De a gondviselés egy ifjut vezetett eléje. Egy ifjut, kinek gazdag költői lelkületét megtermékenyitették a töredékes eszmék. Kinek magas képzelete csakhamar elmerült a szentirás rejtelmes és csodálatos világában. Kinek nemes ábrándjai csakhamar a siron tuli élet üdveihez tapadtak s kinek egész lényét ama nagy gondolat karolta át: az uj hitért élni és meghalni.

Ez ifju volt Hencsey Lajos, – a magyar nazarénus felekezet valódi megalapitója.

Ez ifju élete meghatott engem. Valahányszor nevére gondolok, mindannyiszor mély kegyeletnek szomoru és mégis vigasztaló érzete fog el. Oly igénytelen társadalmi helyzetben, oly fiatal életkorral s minden vagyon, család, miveltség és jutalom nélkül – oly egyszerü, tiszta és nemes lelki nagyság, mint az övé, mindenkor méltó arra, hogy fölötte eltünődjünk, belőle bátorságot meritsünk s emlékét az utónemzedék számára elevenen megtartsuk.

El fog veszni munkája nyomtalanul. Tanait a feledékenység felemészti. Felekezetét el fogja nyelni az időknek folyása vagy a lelkek ridegsége, vagy rokonirányu uj hitalakulás rengetege. De nevét és nevének emlékét őrizzük meg mi. És ha sirját, melyre talán egy testvér s néhány hű barát emlékezik még, idegen ország messze földjén meg lehetne találni, ha sirja fölött a letelt ötvennyolcz év hagyott volna még nyomokat: -30- megérdemlenék porai, hogy a helyet, a hol nyugosznak, innen a hazából egy darab emlékkő jelölje meg.

Hencsey Lajos 1820 táján született, valószinüleg Szent-Péter-Urban, Zalavármegyében, Keszthelyhez mintegy 20 kilométernyire fekvő kis faluban.

Születésének se helyét, se évét bizonyosan nem tudom. Bizonyos, hogy atyja, az öreg Hencsey történetünk idején Szent-Péter-Urban lakott és ott a községnek kovácsa volt. A részletesebb adatokat, ugy hiszem, ma is meglehet még szerezni. Én tizennégy éves korom óta nem jártam ezen a vidéken, akkor nem jutott eszembe a közelebbi adatokat és értesüléseket megszerezni.

Az öreg Hencseynek két fiával fogunk megismerkedni. Az idősebb fiu: Lajos, a fiatalabb: Imre. Elbeszélésünk folyamán Hencsey Imre is nagyban fog szerepelni. Ő még ma is élhet, noha közel lehet a 80-ik életévhez. Hogy meghalt volna s ha él, hol lakik: nem tudom.

Szent-Péter-Ur a Balatonba szakadó Zala folyó s a Murába ömlő Nagycsatorna közt középen a vizválasztón fekszik Zala-Apáti közelében. A vidék hullámos, hegyes, gyönyörü erdőkkel koszoruzott s forrásokban, kutfejekben, apróbb patakokban felette gazdag. Szőlők, gyümölcsösök, szántók, kaszálók, gesztenye-erdők s kisded falvak váltakoznak az utazó előtt. Az éghajlat enyhe, a tenyészet buja. A nyár melege nem oly rekkenő, a tél hidege nem oly csikorgó e vidéken, mint a rónán vagy a Balaton partjain. Nagy angol kertnek minden szépsége, minden változatossága megvan itt gazdagon, csupán a természetnek ingyen adományából. -31-

Hencsey Lajos e vidéken növekedett s jellemében szülőföldjének szelid és regényes bája visszatükröződött. Ugy növekedett, mint a parasztgyerek. Nyáron mezitláb; inge, gatyája, kalapja s kis vászontarisznya: ez volt minden ruhája. Télen bocskort vagy csizmát s melegebb gunyát kapott.

A gyerek nagy szorgalommal végezte az elemi iskolákat s mind ama csekély ismeretet mohón szivta magába, a melyet a községi mestertől szerezhetett. A mester ur kiszolgált vén huszár káplár volt. Részeges, nyers hangu, de mindig jókedvü. Irásból, olvasásból, a kétszerkettőből s a templombeli katholikus imák és szertartások csekély ismeretéből állt minden tudománya. Csak télen tartott a vén huszár káplár iskolákat; nyáron nyulászott, verebészett vagy napszámba járt dolgozni magának is, másnak is a földjére. Az öreg Hencseyvel gyakran kiment az erdőre, neki a szénégetésnél segiteni s a napokat és az éjszakákat a tűz mellett elpipázni és elbeszélgetni. Puha kenyér, szalonna, valami hideg sült, tele csutora természetesen nem hiányozhatott.

A kis fiu már tizenegy éves korában apja mühelyében a kovácsmesterséget tanulta. Később ugyan lakatos lett, de itt szerzett ügyessége nem volt kárba veszett fáradság, mert hiszen a kovácsmesterség is vassal és kohóval bánik, mint a lakatosság. Jó kovácsból mindig lehet jó lakatos. De megforditva már nehezebb. A lovat jól patkolni: ezt a tudományt kevés lakatos tudja elsajátitani. -32-

Vannak kézművességek, melyek lassu eszüvé, egyoldaluvá, félszeggé teszik az embereket. Irhás, tobak, kapczás, gelencsér, kőmives iparban alig találhatók eleven és vidám elmék, mig a szabók és fodrászok általában, szűcsök, molnárok és mészárosok gyakran virgoncz észjárásuak s mindig van valami sajátságos miveltségük.

A magyar csizmadiák és kovácsok általában a higgadt, komoly, tekintélyes elemet képviselték a kézművesek társadalmában. Nemes ember is volt köztük tisztes számmal. De megszokták már a tekintélyt legénykorukban, mert a csizmadia és kovácslegények karjuk és derekuk erős munkája után általában izmosak és jól fejlődöttek s azért legjobban szeretnek a szűcs, mészáros, molnár és ácslegényekkel társalogni; a szabó, sütő és vargalegényeket félvállról nézik; – takácscsal, saruvargával, német szabóval nem sietnek barátkozni. Ezek rendesen gyöngébb izmuak.

Alig szükséges megjegyeznem, hogy én a mult időkről, a mult század első feléről, az 1848 óta majdnem egészen kihalt társadalmi szellemről beszélek.

Akkor a jobbágyfalvakban az uraság után a tisztelendő ur és azután a telkes gazda következett a tekintélynek lefelé vezető lépcsőin. A falu kovácsa épen oly tekintélyben részesült, mint akármelyik telkes gazda; gyakran a kántorral és jegyzővel állott egy rangban, de néha még ezeket is megelőzte. A takácsok és saruvargák rendszerint zsöllérek voltak s a zsöllérekkel állottak egy sorban. Utánuk már nem következett más, -33- mint a nyájőrzők, kanászok, juhászok. Ezek után jöttek a czigányok. A cselédség nem volt külön osztály; a cselédet együtt számitották gazdájával.

Kovács minden faluban volt legalább egy. Ezer lélekszámnál nagyobb faluban kettő-három is. Ezek közül egyik mindig a község hivatalos, szegődvényes kovácsa volt. A neve volt »a falu kovácsa.« Nem volt szabad egy faluban se a kovácsnak hiányozni. Lovat patkolni, kocsit és szekeret vasalni, ekét és talyigát rendben tartani mindenütt s mindig szükséges volt. Lakatosok csak nagyobb, népesebb községekben és városokban laktak. De azért lakatosmunka kis faluban is volt. Ezt is a kovács végezte.

Minden kovácsnak remekes mesternek és czéhbelinek kellett lenni. Különben kontár volt a neve s becsülete semmi. Az érczczel dolgozó rokon iparosság emberei gyakran egyesültek egy czéhbe. Kovácsok, lakatosok, szegkovácsok, szerszámkovácsok s néha még a kolompárosok, rézöntők, bádogosok is. A drótozó tótot és kolompáros czigányt nem vették czéhbe. Ezek különben is faluzó, kóborló iparosok voltak. A kovács sohase járt vásárra eladni. Neki nem volt vásári portékája, a mit eladhasson. Ő csak a maga műhelyében dolgozott, mint a borbély vagy az ügyvéd. Tekintélye se engedte volna a házalást és vásározást. Faszénnel dolgozott s nem kőszénnel. A faszenet is maga égette az erdőn.

Az öreg Hencsey, mint a falu kovácsa, meglehetős tekintélynek örvendhetett. Ötleteit, jó tanácsát szivesen hallgatta a falu népe. Műhelyének kisded pitvarában -34- szivesen gyültek össze a rokonok, komák, szomszédok, jó barátok s előljáró uraimék. Kaszinók, olvasó egyletek, ujságok még nem voltak akkor. A társaságot jó kedvvel és vidám adomákkal tartotta az öreg kovács. Itt beszélték meg különösen azt, kinek mit ér a lova. Cserében, alkuban, vásárban mit lehet érte várni. A kovács tudja azt legjobban, a ki a patkolásnál minden lónak erejével, erkölcsével közelről megismerkedik.

A kis Hencsey Lajos szorgalmas volt a hallgatók közt és az apai tekintély nagy arányokban s mélyen vésődött lelkületébe. Később, mikor már ifjuvá vált s éjjel-nappal arról álmodozott, miként alakitsa át a világot, miként nemesitse az erkölcsöket s hozza közelebb hozzánk az eget és annak üdvösségeit, még akkor se mert apjához közeliteni.

Az öregnek a szomszéd falukból is voltak tekintélyes, jó ismerősei. Gétye, Nemesszer, Vörrü, Igricze apróbb falvak egy-egy puskalövésnyire feküsznek Szent-Péter-Ur mellett. Innen is voltak gyakran látogatói még nemes emberek is.

Volt különösen egy jó barátja, nekem messze távoli rokonom, Magyari Kossa Sándor. Ugy emlékszem legalább, Sándor volt a keresztneve. Az ő fia volt az a rég elfeledett költőnk, a ki a mult század ötvenes éveiben Magyari névvel látta el divatlapjainkat költeményeivel. Irt néhány kedves népdalt is.

Mint pápai diákgyerek látogattam meg egyetlen egyszer az öreget. Már akkor nyugalmazott számtartó volt a pacsai uradalomban. A belga király nyugalmazta, -35- mikor megvette az uradalmat. Megvette utóbb a Rumy-család igriczei szép birtokát is. Most már ugy tudom, a Rumy-család magyarországi ága is kihalt. Az ősi kuria akkor is uratlan volt Igriczén s az én nyugdijazott öreg rokonom ebbe vonult be, hogy itt töltse el utolsó éveit. Itt látogattam meg én is 1855-ben.

Az öreg számtartó a régi szabásu magyar emberek egyike, még pedig kedves példánya volt.

Szive és udvara a vendégeknek mindig nyitva állott. Tudott a szépért, dicsőért, hazafieszmékért lelkesülni. A nagy alkotmányos harczokban Deák Ferencz és Csányi László táborában küzdött. A nagy államférfi és a dicső vértanu egyaránt szerették. Szerette és ismerte a hazai irodalmat, Lisznyay Kálmán költőnkre azonban nagyon haragudott. Szentül hitte, hogy fiát Lisznyay birta rá a versirásra. Fiát pedig rossz poétának tartotta s abban a vélekedésben volt, hogy a rossz poétát, részeges asszonyt és vörös lovat nem szabad megtürni a békességes társadalomban.

III.

(A számtartó ismerte Hencseyt. – A zalamegyei pártok. – A kis Hencsey sir. – Felszabadul és vándorutra megy. – A zalai nép hitbuzgósága. – Hencsey Pestre ér. – Denkellel megismerkedik.)

Az öreg számtartó sok lovagias kalandnak volt tervezője, végrehajtója s központja. Ifju korában Veszprém vármegyében, ha szavaira jól emlékszem, Ajkán is lakott. Legnagyobb és legszomorubb kalandja itt történt. Ő és egyik legjobb barátja egy nőbe voltak szerelmesek. A nő egyiket se tünteté ki határozottan. Mind a két -36- ifju lelkén Kisfaludy regeköltészetének hatalma uralkodott. Mind a két ifju azt hitte, hogy e nő nélkül élni nem képes. A sors döntött köztük. Hosszu viták után egy éjjel együtt kimentek a rengeteg Bakonynak egyik szakadékos völgyodujába. Ő visszajött reggelre, de barátját azóta sohase látta senki. Megkérte a lány kezét s a lány meg is igérte, de az esküvő napját akkorra halasztotta, a mikor az eltünt jó barát elő fog jönni. Ez történt 1820 körül. Vőlegény és menyasszony régóta porlanak már, de az esküvő napja máig se következett be. A jó öreg számtartó azzal végezte a történet elbeszélését, hogy arról a vidékről ő is elszármazott s Ajkát azóta nem is látta többé soha.

Sok érdekes dolgot tudnék az öreg számtartóról beszélni, de ő nem volt nazarénus, kalandjai korrajzom keretébe nem valók. Fia is élhet még, noha már agg korban s a kalandok hősei közül is lehetnek még életben.

A számtartó jól ismerte az öreg Hencseyt. Igricze alig négy kilométernyire van Szent-Péter-Urtól, de Pacsa sincs messze. Szent-Péter-Urban kis nemesség lakik. Ez a nemesség a nagy alkotmányi harczokban a két nagy párt örökös ostroma alatt állott. Igriczén akkor Rumy Károly lakott, az udvari párt egyik megyei főembere, ő a szent-péter-uriakat sehogy se akarta befolyása alól kiereszteni. De Csány is közel fekszik, a hol a későbbi nagy vértanu Csányi László lakott s ő is kezét tartotta a közeli szomszédságban lakó nemességen. Az öreg számtartó Csányi bizalmasa volt s gyakran megfordult -37- Szent-Péter-Urban a nemzeti szabadelvü párt érdekében. A két párt engesztelhetlen haraggal nézett egymással farkasszemet. Zalában a pártok neve nem is az volt, a mi szerte másutt az országban. Másutt udvari, konzervativ, csökönyös vagy pecsovics volt az egyik párt neve s haladó, nemzeti, szabadelvü a másik párté. Zalában az egyik Legénypárt volt, a másik Atyafipárt. Csak 1843 óta nevezték az egyiket Forintos-pártnak, a másikat Deák-pártnak.

Az öreg számtartó kedvelte a falu kovácsát Hencseyt. Gyakran találkozott vele vadászatok alkalmával is. Néhányszor ott találta a szénégetőn s órákig elbeszélgetett vele. Tőle tudom azt, a mit Hencsey Lajos gyerekkoráról tudok.

A kis Lajost a plébános ur is tanitotta irásra, olvasásra s egyéb elemi ismeretekre. Szelid kedélye, eleven tanulékonysága kedvessé tették még a plébános ur előtt is. Nagy kitüntetés volt ez akkor a falusi gyerekek közt.

Később a gyermek valahogy hozzájutott a szentiráshoz. Valaki oda adta neki az uj szövetségi szent könyveket. Szinte gyanakszom, az öreg számtartótól került oda ez a könyv. Ő volt egyedül kálvinista a vidéken. Katholikus falusi népnél nem igen szokott lenni biblia.

A gyermek örömét le nem irhatja senki. Minden szabad idejét az olvasásnak szentelte. Lelkének egész erejével csüngött a szentirás szavain és csodálatos történetein. Ama kisdedek közé élte magát, kikről azt mondotta az üdvözitő: övék a mennyeknek országa.

Anyja, az öreg Hencseyné, egykor nagy beteg volt. Egy szobában háltak apa, anya s a gyermekek. A kis Lajos gyerek felébredt, hallotta anyja nyögését és jajgatását s hangosan el kezdett zokogni.

Fölébredt erre az öreg kovács is s haragra lobbant, hogy ily kamasz fiu még sirni is tud, mikor senki se bántja. Rárivallt:

Az apa még mérgesebb lett. Megbolondult ez a kölyök. Még haragosabban szólt hozzá:

– Ha Krisztus urunk most is élne, elmennék hozzá és megkérném, hogy édes anyámat gyógyitsa meg, hiszen a Kananeabeli asszonynak leányát is meggyógyitotta.

– Fiam, téged az isten nem teremtett kovácsnak, légy te lakatos, a napokban beviszlek Keszthelyre.

Az öreg kovács megtartotta szavát. Valószinüleg azt hitte, hogy fia nagyon gyenge szivü, mint tul a Dunán a pulyákat és gyámoltalanokat szokják tisztességesen nevezni; gyenge szivü ember pedig fakó szekeret vasalni, rossz lovat patkolni és a mesterséggel járó egyéb goromba -39- munkát teljesiteni nem való. Meglehet, a czéh tekintélyét is féltette a jámbor lelkü gyerektől.

Hencsey tehát ezentul a lakatos mesterséget tanulta. Megtanulta ezt is s meglehetős ügyességet szerzett tüz, kalapács és ráspoly körül. Ezután csakhamar felszabadult s szabadulóját az öreg kovács nagy ünnepélyességgel tartotta meg.

Kevés kis ruháját batyuba kötötték; apjától, anyjától sirva elbucsuzott, testvéröcscsét Imrét szorgalomra, kegyes életre intette s azzal neki indult az országnak s elkezdé a nagyvilágot megismerni.

Vasut nem volt akkor. Pénze kevés; kocsira, lóra ugy se tellett volna, de meg a vándorló legénynek gyalogszerrel illik az utakat járni. Ment hát gyalog.

Szándéka volt Pestre menni. De mielőtt ide ért volna, Veszprémben és Fehérváron megállapodott kevés ideig. Veszprémben alig volt pár hétig, alig keresett pár forintot, de Fehérváron néhány hónapot töltött munkában. Kinek műhelyében dolgozott: nem tudom.

Itt is, mint mindenütt, hol hosszabb ideig tartózkodott, szorgalmasan eljárt a templomba. A szertartások titkai, a zenének és ékes beszédeknek gyönyörei eltölték lelkét. Valószinüleg ekkor még alig gondolt arra, hogy ő egykor, szük körben ugyan, de erős elszántsággal, meg fogja a fennálló egyházak erős hitalapjait rengetni.

Vallásos lélek volt már ekkor is. De a hitben még talán nem buzgóbb, mint vidékének és környezetének buzgóbb hivői. -40-

Nem ismerek vidéket és népet az országban, mely hitében buzgóbb volna, mint az ugynevezett belső Zala. A római egyház hive a nép, kevés zsidóval keverve. Protestánsok nem laknak e vidéken. Csak a magasabb miveltségü emberek ismerik ezt az egyházat. A nép csak a római katholikust tartja keresztyénnek. Minden más vallás pogány vallás ő előtte. Nem gyülölségből hiszi és mondja ezt, hiszen a gyülölködésre nincs is alkalma s jámbor papjai közt is alig akad, a ki izgatná. Hanem hát igy nevelődött kis gyerek korától fogva mindenki.

Kegyes, áhitatos, templomba és búcsukra járó nép ez. Szent-Péter-Ur közelében ott van Zala-Apáti, Magyarországon a legrégibb keresztyén egyház, melyet már a honfoglaló Árpád hadai is e vidéken találtak. – Ott van a közeli szomszédságban Búcsu-Szent-László, ferenczi barátok zárdájával. Jeles búcsujáró hely. Van egy kutja, melyet szent kutnak nevez a nép s melynek vizéről azt hiszi, hogy az minden betegséget gyógyit. Magam is voltam ott 1855-ben egy búcsujáró napon. Oly vidéken születtem s növekedtem, a hol csak Kálvin magyar hivei laknak. S hozzá pápai diák voltam; búcsut, búcsujárást soha nem láttam, tehát látni akartam itt. Elnéztem az oda sereglő áhitatos népet reggeltől estig. A templomban, a templom körül, a kut mellékén, a mint térdelt, imádkozott, könyezett, fogadta a barátok áldását s imádkozott buzgón a szüz anyához s keresztre feszitett szent fiához. Férfiak és asszonyok, öregek és fiatalok egyiránt. Szegények és jobb móduak vegyesen. -41-

Van valami az egyszerü ember mélységes hitében, a mi fenségesebb a költészetnél, hatalmasabb a zenénél s ragyogóbb, mint az épitészet remekei. Még a hazának szentséges szerelme se tud oly mélyen hatni a szivek rejtekeibe, mint a hit. Valami megnyugtató, kiengesztelő, megenyhitő erő ez, a melyet igazán nevezhetünk áldásnak és üdvösségnek.

Különösen szeretett Fehérváron a szent-ferenczrendi szerzet templomába járni. Midőn később már állandóan Pesten tartózkodott, de utjártában Fehérváron keresztül ment, soha el nem mulasztotta e templomot meglátogatni.

Erre egyébiránt más oka is volt. Pesten egy könyv jutott kezébe, melynek czime volt: »Az ut, igazság és élet, vagyis a Megváltó szelid lelke szeretetben és igazságban«. E munka 1839-ben jelent meg Pesten, Beimel nyomdájában. Szerzője egy ferenczrendi szerzetes: Gasparich Kilit atya volt.

E munkát Hencsey csaknem annyira kedvelte, mint a szentirást. A szentirás mellett ez volt neki mindennapi olvasmánya. S lelkében a szerző iránt a tisztelet és vonzalom élénk érzete sarjadzott föl.

Egy szegény barát vallásos könyvet ir, – egy igénytelen lakatoslegény ezt véletlenül elolvassa, a két ember érintkezik egymással s a lakatosból vallásalapitó s a barátból szabadságharczunk egyik névtelen hőse s egyik dicső vértanuja lesz. És Gasparichot saját vérének lángolása -42- mellett a lakatoslegény példája tette hőssé és vértanuvá.

Gasparich 1841-ben lett Fehérváron hitszónokká s ez időtől kezdve egygyel több oka volt Hencseynek a ferenczrendiek templomát el nem mulasztani, valahányszor Fehérváron keresztül ment.

Pestre 1839-ik évi augusztus vagy szeptember hóban jött véglegesen. A lakatoslegények szállóján alig volt pár napig, alig jelentkezett a czéhmesternél, csakhamar munkát kapott. Pecznik János lakatosmesternél állott műhelybe, kinek lakása és műhelye akkor a Kerepesi-úton 5-ik szám alatt volt. A ház ma már nem áll fönn.

Történetünk szinhelye ettől kezdve leginkább Pest és Buda. Az uj felekezet itt szerzé az első hiveket, itt alapitá az első gyülekezetet.

A hiveket név szerint fogom megnevezni; néhánynak utcza és házszám szerint is tudom akkori lakását, – de őket és utódaikat fölkeresni nem voltam képes, mert én a régi Pestet egyáltalán nem ismerem s az ujat is csak kevéssé. Utczák a nevet, házak a számot azóta sokszor változtatták és a lakók még többször változának. S ha valakit, ki a város multjában s jelenében jártasabb, érdekel a felekezet s a benne és általa szereplők élete: ám vegyen fáradságot magának s a szereplők közül keresse föl azokat, a kik még, vagy a kiknek utódjaik még föltalálhatók. Sok homályra világ derülhet és az eseményeknek sok fontos részlete jöhet köztudomásra. -43-

Kevés sikerrel biztat a fáradság. Hatvan év elmult azóta s a kis városból világváros lett azóta.

Pecznik János műhelyében dolgozott Denkel János is. Hencsey és Denkel itt találkoztak s itt ismerkedtek meg egymással. Ismeretségük csakhamar bizalmassá, viszonyuk lelkes barátsággá vált. Több is lett, mint barátság. Közös czél és a lelkületükben mélyen gyökeredzett közös hivatás érzete feloldhatatlanul kötötte őket egymáshoz.

Denkel kezdetben csak külföldi élményeinek elbeszélésével mulattatta Hencseyt, de az uj hit ügyét nem merészelte rögtön előhozni. Környezetében, az egész nagy városban, sőt az egész országban is egyedül önmaga volt az uj hitnek vallója; – bátorság kellett annak kimondásához s még nagyobb bátorság a hitnek terjesztéséhez.

Nem az élet s nem a halál bátorsága; – hiszen erre minden hős lélek egyszerüen el van szánva. Hanem az a bátorság, mely szembeszáll gunynyal, üldözéssel, kaczajjal, megvetéssel és utczasárral. Mely készen van arra, hogy ébren és álmai közt, családja és ismerősei társaságában is örökké zaklassák s lelkének csak akkor legyen nyugalma, mikor sötét zugban félrevonulva, istenéhez fohászkodik.

E bátorságra azonban Hencseyvel szemközt nem volt nagy szükség. Mihelyt ismeretségük bizalmassá vált, Hencsey maga átvitte a beszédet vallásos dolgokra. -44- Örömmel emlékezett szentirási olvasmányairól, éles észrevételeket tett a vallásos romlottságról s gondolatainak feltárásában mindennap közlékenyebb lőn.

Denkel végre elhatározta a szent dolgok közlését s Hencseynek a nagy titokba beavatását.

IV.

(Denkel beavatja Hencseyt. – A szent csók. – A kézműves legények szombatja és vasárnapja hajdan. – A szálló. – A nazarénusok óvatossága.)

Az 1839-ik év november havának 20-án havas, fergeteges idő volt, kimenni s az utczákon járkálni alig lehetett kedve valakinek. A napi és esti munka bevégezte után Denkel és Hencsey egyedül maradtak a műhelyben. A szerszámot helyre rakták; az üllőkön, ráspolyozó padokon s a padlón levő szemetet, vasszilánkot, ráspolyport egy sarokba összesöpörgették; kezüket, arczukat megmosták; a kohó tüzét eligazitották, befödték s nehéz bőrkötényüket letették. S homályos faggyugyertyájuk fényénél elkezdtek beszélgetni. Lelkük ábrándjait cserélték ki.

Denkel előadta az uj tudományt. Elbeszélte, miként vándorolt Kropacsekkel Bécsbe és onnan Svájczba; miként ismerkedett meg az uj felekezet tagjaival, az uj hit tételeivel s ennek svájczi apostolával, Fröhlichhel. Közölte Hencseyvel a feladatot, melyet magára vállalt, melynek teljesitését Hencseyvel kisérli meg s melynek sikere kétséges. Attól függ ez a siker: lesz-e igaz és lesz-e szent ember elegendő, ki számot vetvén önmagával -45- és a világgal és a világnak minden bünével és nyomoruságával, magát a szent és kegyes életre elhatározza s készen áll a megváltót követni életben és halálban és földi szenvedésekben és a tulvilág elmulhatatlan örömeiben.

És a ki magát istennek és önnön keble sugalmainak szolgálatára felajánlja: legyen készen arra, hogy ő a világot és a világ őtet el fogja taszitani magától s az a küzdelem, mely köztük bekövetkezik, a siron innen a világnak győzedelmével, de túl a siron a jobb lelkek diadalával fog bevégződni. Oh, de a diadal sok könybe, sok fájdalomba s az örömre szánt hosszu életről való végleges lemondásba fog kerülni. Az élet megmaradhat hosszúnak, de gyönyörüségei nem lesznek vagy csak ritkán és rövidek lesznek.

Igy beszélt Denkel. Mintha pap lett volna, mintha szentegyház szószékéről beszélt volna.

Minden e korbeli nazarénus kifogyhatatlan a kegyes elmélkedésben s a szentirás idézeteiben. Mintha valami jámbor hivalkodás ösztönözné őket minden szavukat szentirásbeli szóhoz kötni s ezzel a szent könyvekben való jártasságukat bizonyitani. Még egymáshoz intézett leveleik is telvék kegyes oktatásokkal, idézetekkel, szent példák magyarázatával s buzditásokkal és vigasztalásokkal.

A magasabb tudományos miveltségü s bölcselkedő elme gyermekesnek találja e gondolkodást, mely tele van homálylyal és bánattal. A ledér, léha és anyagias lelkek kinevetik a hitbeli ábrándokat vagy eszelősöknek -46- tartják az ábrándozókat. S ilyen a nagy tömeg s kivált a nagyvárosi tömeg.

Hencsey lelke azonban készen volt már ez ábrándokra. Most kezdett tisztán látni, mint ő hitte s később hirdette is.

Az eszméket, melyek eddig nyomtalanúl suhantak át lelkén, mint a szellőfuvalom, most kezdi megérteni igazán. Jézus iránti végtelen szerelme s mélyen érző szivének magas vágyai most kezdtek határozott alakot ölteni. Észrevette most már a világot, a mint szeretetlenségével, és a társadalmat, a mint könyörtelen anyagiságával már-már agyonnyomja a szellemet. Kezdte látni az igazságot kényszerforgalomban s rendszabályok közé besajtolva, a bünöket pedig szabadon játszadozva. És kezdte látni, hogy Jézusnak tudományát, a vallásnak gyógyitó erejét mértékkel mérik, mint a hogy a vásári czikket s minden mértéknek megvan a maga ára. Kis pénz és nagy pénz, test szerint való gyönyörüség és világi javak sokasága.

Mindez szemébe tünt és föltámadt kebelében a fájdalom, mely többé el sem hagyja soha. Áthatotta lelkét a nagy gondolat: lerázni a világ nyomasztó sulyát és elmenekülni oda, a hol megkönnyül a lélek és elvezetni mindenkit oda, a hol az ő nézete szerint a Megváltó tudományának tiszta forrása csörgedez.

Hencsey alig mult ekkor még husz éves és ifju lelkének egész erejét elhatározta e gondolatnak áldozni fel. Szük és füstboritotta műhelyében ugy érezte magát, mintha szentegyházban, istennek oltára előtt állana. -47- Künn a vihar zugott, szélvész csapkodá a műhely ablaktábláit, bent homályosan pislogott a faggyugyertya serczegő lángja s a kohónak haldokló szikrái villantak egyet néha-néha. A két ifju némán nézte egymást s némán küzködött tolongó érzelmeivel.

»Az én szerelmes Atyám erőtlennek alkotott engemet. A mint az én atyámfia Denkel János felvilágositá az én háborgó lelkemet, elakadt az én nyelvem és erőt vett rajtam a némaság. Szomoru lett az én lelkem és szemeimre könycseppek borultak. Oda mentem az én atyámfiához és nyakába borultam és őtet megcsókoltam és ő is megcsókolt engemet. Azután erősnek éreztem magamat.«

E csókkal jutott be Hencsey 1839 november 20-án a megtérők gyülekezetébe. E csók történeti jelenség e kis felekezet életében. A mint Hencsey később megkeresztelkedett és a téritő, az apostol szerepét magára öltötte, minden uj hivőt e csókkal avatott fel. Elmaradhatatlan szertartássá tette az üdvözlő-csókot az uj felavatásoknál és midőn hiveihez később buzditó és bátoritó leveleket irt, leveleit is mindig ezzel végezé: »üdvözöllek ama szent csókkal.«

Egyébként is ős keresztyén szokás ez. A vétkező nő sürü könyhullatással csókolgatta Jézus lábait. Judás csókkal árulta el Jézust. Mindakét jelenet azt bizonyitja, hogy a csók szokásban volt már Jézus környezetében is. Pál apostol egyenesen utasitja a hivőket: köszöntsétek egymást szent csókkal. Péter apostol szintén erre -48- int: köszöntsétek egymást szeretetből való csókolással. A katholikus egyház is alkalmazza a szent csókot bizonyos ünnepségek közt. Régebben a halálra itéltet is utolsó csókkal adták át a kivégzés helyén a bakónak. A rokoni és baráti csók Magyarországon is általános szokás utrakeléskor, hosszu távollét után vagy ritka találkozás alkalmával. Férfiak, nők egyaránt gyakorolják. A nők inkább, mint a férfiak. Ma azonban mégis csökkenőben van már ez a szokás. Utóbb Fröhlich is Hencsey példáját követte Magyarországba küldött leveleiben. Kovács Józsefhez latinul irt leveleit mindig ezzel végzé 1844-től kezdve: Accipe osculum sanctum a fratre tuo. Magyarul: fogadd a szent csókot atyádfiától.

Hencsey ezentul nem habozott. A czél tisztán állott előtte, az irányt magának határozottan kijelölé s lelkének erejét napról-napra fokozá nem a tudomány, nem a lángelme, nem a társak baráti részvéte és buzgósága, – hiszen társa Denkel Jánoson kivül még nem is volt, – hanem fokozá egyedül a nagy és szent hivatásnak eleven és mélységes érzete.

A mily gyorsan a napok és éjszakák következtek egymásra: oly gyorsan és olyan hévvel fogott a szentirás tanulmányozásához.

Az iparoslegények szombaton szokták megkapni heti bérüket. A heti munkabér vagy szakmányos hetibér volt, vagy darab szerint való hetibér. Szűcsök, csizmadiák, magyar szabók, esztergályosok, késesek, bádogosok s egyéb kézművesek és sokan: az egy mértékben -49- s egyféle módon készült iparmű után darabszámra fizették a legényeket. A ki többet tudott vagy többet akart dolgozni: az többet keresett s nagyobb hetibért kapott. A lakatos mesterségben nem volt szokás s nem is igen volt lehetséges a darabszám szerint való hetibér. Hiszen megrendeléseknél csaknem minden műdarab, minden kulcs, minden závár más meg más volt. Pecznik János, ha vidáman ment a mesterség, a szálláson, élelmezésen és mosáson felül hetenként tizenkét forintot fizetett Hencseynek váltó pénzben. A mai pénzérték szerint ez tiz korona és nyolcz fillér.

Szombaton este a legények el szoktak menni borozni vagy sörözni a kocsmába. Minden számosabb tagu, nagyobb iparágnak volt a vándorló-legények s a műhely nélküliek, az ugynevezett faczér legények számára szállója, melyet a nyugati népek nyelvén nálunk is herbergnek neveztek. A czéhbeli mesterek és a legények tartották ezt fenn hetibérük kis részéből. A messze utról jött, pénzéből kifogyott s műhelybe még el nem jutott vándorló legény itt nappali és éjjeli tanyát s egy kis ellátást s némi hitelt is kapott, ha vándorló-könyve rendben volt. A czéhek atyamesterei szokták itt a rendet föntartani, nagy ritkán ellátogatott ide a czéhmester is a maga nagy tekintélyével. Az ilyen szállók közelében szokott lenni egy-egy kocsma, a hol rendszerint a szálló kézművesei, mesterek és legények rendes, sőt törzsvendégek szoktak lenni. A mesterek hétköznapokon is, a legények azonban csak szombaton este és ünnepnapon.

Nagyobb városba az ország minden részéből, sőt -50- idegen országokból is szoktak jönni vándorló legények. Pest már elég nagy város volt hatvan év előtt is arra, hogy lakatos-szállója népes legyen. A sok messze földről jövő legény hozta a sok ujságot szakmabeli tudományából is, de a népek és fejedelmek életéből is. Németek, lengyelek, csehek, olaszok rendesen voltak a pesti nagyobb szállókon. Sok tudást lehetett a szállókon a nyelvekből is gyüjteni. Hencsey is legénytársain és mesterein kivül itt sajátitotta el annyira-mennyire a német nyelvet. Szülőföldjén senki se tudott németül beszélni, csak néhány zsidó. A német nyelvet ott ma is zsidó-nyelvnek mondják s annak hiszik is.

Vasárnapon és ünnepnapon délelőtt, sok helyütt még délután is templomba kellett menni a kézműiparos legénynek s ott az isteni tiszteleten végig jelen lenni. Erre föl kellett öltenie ünneplő ruháját, melyet rendesen uj ruhának neveztek, akár uj volt, akár avult. A ruha szine fekete vagy sötétkék vagy sötétbarna volt s ékszer rajta nem lehetett. Csak a molnárlegények viselhettek galambszürke posztó-ruhát vagy világoskéket.

Mindezekre nézve a czéh szabályai s az atyamesterek szigoru törvényt tartottak.

Hencsey szorgalmasan eljárt az isteni tiszteletekre, de kocsmába és lányos házakhoz sohase ment. Vidám pajtásai sohase tudták erre rábirni. Templom után haza ment műhelyébe s bele merült a szentirásba.

Az üdvözitőnek rövid, de dicső földi pályája, beszédeinek hasonlithatatlan bája és szenvedéseinek folyton megujuló emlékezete mélyen hatották át lelkületét. -51- Ébren és álmai közt a szentirással foglalkozott s az egyszerü iparos legényben, kinek lelkét világi tudomány be nem tölté, csaknem rajongássá vált a hittéritői vágy. Lassanként elveszté szemei elől a földet, a zsibongó várost, az örök harczban élő társadalmat; vagyoni vágy, ifjui vér pezsgése, női szivvel való ismerkedés óhajtása lassanként elhervadtak lelkében: – csak egy világot ismert, a hitnek világát és csak egy tudományt, mely Jézusról és az ő tanitványainak bujdosásairól szólott.

Mindenek előtt legfőbb vágya volt a keresztségben részesülni. A hitvallásról szóló könyvében a keresztséget a választottak szentségének nevezi. Mig ezt meg nem nyerheté, mig a szentek gyülekezetébe végleg be nem léphetett, addig se jogot, se hatalmat nem érzett magában a téritésre.

Mindenki tudja, hogy a nazarénusok a gyermekek keresztségét érvénytelennek, semmisnek tekintik. Ők csak a felnőtteket keresztelik meg és csak akkor, a mikor hitüket megvallani készek is, képesek is.

De a keresztelkedésre való ajánlkozás nekik nem elegendő arra, hogy valakit megkereszteljenek. Mindenek előtt válogatást tesznek az emberekben s olyanokat, kiknek gondolkozásuk, életmódjuk, családi és társadalmi viszonyaik előttük ismeretlenek, egyáltalán nem tartanak arra méltóknak, hogy őket a megtérők gyülekezetébe befogadják.

Ez nem azt teszi, hogy ők azokat, kik valamely gonosz cselekedetet követtek el, ne vennék föl vagy ha -52- már tagjai a gyülekezetnek, kizárnák a gyülekezetből. Hanem hát ők maguk között följebbvalót e világ szerint nem ismernek s papi és világi hatóságot meg nem türnek. Ők a társadalomnak rang, miveltség, vagyon és foglalkozás szerint való osztályozását se fogadják el. Alaphitük az egyenlőség. Minden óvatossággal élnek tehát arra nézve, hogy közöttük az egyenlőséget és testvéri viszonyt semmi meg ne zavarja s azt hiszik, e czéljukat leginkább ugy érik el, hogy a mint maguk között életmódban és gondolkozásban figyelmesen alkalmazkodnak egymáshoz, mindazokat, a kik közéjük akarnak lépni, ez alkalmazkodásra teljesen be kell előbb gyakorolniok.

Első foka a belépésnek megtérni. Hencsey ugy irja hitvalló könyvében: »a megtéréshez jönni«. Ez nem egyéb, mint ajánlkozás a keresztségre s a szent gyülekezetbeli tagságra.

(Az első nazarénus keresztelés Magyarországon. – Ennek helye és ideje. – Hencsey fölveszi a keresztséget.)

A megtérőt heteken, hónapokon, sőt néha éveken át tanitják ugy magányosan, mint isteni tisztelet alkalmával a gyülekezetben. A keresztségen és urvacsorán kívül, miként a kálvinisták, minden szentséget tagadnak; minden szertartást, intézményt, egyházi rendet s kötelező szokásokat mellőznek; minden ékes templomot s istentiszteletre szánt különös épületet kárhoztatnak. Külső jelek, fogadások és cselekmények nem voltak -53- elégségesek arra, hogy a megtérő igazi hitvallásáról bizonyosak legyenek. Ugy vélték tehát, hogy naponkénti érintkezés, oktatás és vallásos társalgás után kell meggyőződést szerezniök arról: vajjon a megtérő elfelejtette-e már az idegen vallási szokásokat, emlékeket, szólásokat s gondolkodást, melyet egykor a gyermeki lélekbe szülők és tanitók, mindennapi látások és hallások bevéstek s melyek a gyermeki kortól kezdve folyton erősödtek? Vajjon teljesen meggyökereztek-e már lelkében az uj hitvallás tételei s üdvözitő igazságai?

E meggyőződésre el kellett jutniok. Az együttlakásnak és mindennapi érintkezésnek kétségtelen bizonyitékot kellett arra nyujtani, hogy az uj hit a megtérőnek vérévé vált. Hogy a megtérő az uj hittől várja lelkének nyugalmát a siron innen s az örök üdvöt a siron túl.

Hencsey 1840. évi május 8-án vette magára a keresztvizet. E nap nevezetes nap volt. E napon kezdődik Magyarországon a nazarénus felekezet.

E felekezet e napon tartott rendes isteni tiszteletet Magyarországon. Eddig csak ketten voltak hivők: Denkel és Kropacsek. Két ember pedig még nem gyülekezet, nem szentegyház. De e napon már hárman, sőt négyen voltak együtt s alkották meg kisded gyülekezetüket, mely az ő álmadozásuk szerint arra volt hivatva, hogy az uj vallást az ország széles határai közt elterjeszsze. Ők legalább azt hivék, arról ábrándoztak, hogy bennük és általuk vettetett meg az uj anyaszentegyház szegletköve. -54-

A Kerepesi-út 5-ik számu háza s Pecznik János pesti lakatos műhelye volt az ünnep szintere.

Négyen voltak együtt e műhelyben. Denkel a tanitó; Kropacsek a hivő s amannak svájczi utitársa; Hencsey Lajos, a ki most volt a keresztvizet magára veendő és végre Béla József, kit már Hencsey vezetett be az uj tudományba. Róla még sokszor lesz szó történetünk folyamában. Rá még nagy szerep vár itthon is, de a tengeren túl is. Most már megengedték neki, hogy a keresztelésnél jelen legyen, noha még arra nem találták méltónak, hogy a keresztségre bocsássák.

Megvárták, mig a legények és inasok eltávoztak hazulról vagy elfeküdtek erre-arra. Megvárták, mig a Kerepesi-út elcsöndesedett s ajtót és ablakot bezárva, késő éjjel tartották az isteni tiszteletet.

Fehér asztalkendőt tettek a kohó mellett való kis asztalra s erre egy kancsó vizet. A csöbör az ülő mellett tele volt hütő vizzel. A faggyúgyertyák égtek függő tartóikban a falakon.

Az ünnep énekkel kezdődött. A kálvinisták templomi zsoltárkönyvéből énekeltek el egy éneket. Most már a nazarénusoknak maguknak is vannak énekeik s énekes könyveik; – akkor még Svájczban is és Denkel utmutatásai szerint itthon is a kálvinisták könyvét használták.

Ezután egyszerü és buzgó imát mondtak együtt mind a négyen, melyre őket Denkel tanitotta.

Az ima bevégzése után Denkel az uj-szövetségi -55- szentirásból olvasott föl egy részt s erről tartott a hiveknek vallásos előadást.

Mikor ezt elvégezte, Hencseyt a keresztviz elfogadására hivta fel. Hencsey leölté dolmányát, mellényét és nyakravalóját. Inge nyakát megoldozta s kétfelé lehajtá. Feje, nyaka, vállai meztelenek voltak.

– Térjetek meg és forduljatok el minden álnokságaitoktól és tinektek az álnokság nem lészen romlástokra, mert meg vagyon irva: nem gyönyörködöm a halálra valónak halálában, hanem hogy megtérjen és éljen.

Ekkor lényegileg az apostoli hitvallás tételeit kérdezte egyenkint Hencseytől.

– Hiszed-e, hogy egy isten vagyon, ki teremtette a mennyet és földet, ki mindenhol jelen vagyon és tud mindeneket?

– Hiszed-e, hogy Jézus Krisztus Istennek fia és hogy öröktől fogva való?

– Hiszed-e a Szentlélek Istent, ki megszentelt minket, ki oktat minket, ki vezérel minket és a ki minden jó erkölcsöt nevel bennünk?

– Hiszed-e a közönséges keresztyén anyaszentegyházat, mely irtózik a bűntől és hajlandó az isteni parancsolatoknak megtartására? -56-

Ekkor Denkel megfogta Hencsey kezét s oda vezette őt a hütő vizhez. Hencsey a hütő viz fölé hajolt. Denkel kezébe vette a kancsót, Hencsey fejére önté a vizet s egy lassu imával beavatta őt a választottak szentségébe.

Ennek megtörténte után a három megkeresztelt között kenyérrel és borral kiosztatott az urnak szent vacsorája. Béla József sóhajtva és könyező szemekkel nézte e szertartásokat. Ő még nem volt méltó ezekre.

Az urvacsorának vétele után kezébe vette Hencsey a szentirást s felolvasván a tékozló fiuról szóló elbeszélést, gyönyörü beszédet tartott arról, miként pazarolja az emberi nemzetség istennek áldásait s a megváltás üdvét és miként pazarolja önnön lelkét, melyet elmerit a világi örömök undokságaiba a helyett, hogy azt az örökké való örömök megnyerésére tisztává és alkalmassá tenné.

Éjfél rég elmult már, mikor a hivők kisded gyülekezete szétoszlott, mikor Kropacsek és Béla haza távoztak.

HENCSEY TÉRITŐ MUNKÁJA.

(Béla József. – Kovács József és felesége. – A zalavármegyei mozgalmak. – Hogy lehet szilaj kortesből nazarénus?)

Hencsey rövid időre eltávozott Pestről. Czélját egyelőre elérte s élénk vágyat érzett most lelkében apjának és anyjának meglátogatására. Haza ment tehát Szent-Péter-Urba, hol azonban csak junius végeig maradt.

Ez időt is eredménynyel használta fel. Szorgalmasan irt Béla Józsefnek, hogy őt az uj hitben oktassa s napról-napra jobban megerősitse.

Béla Józsefről már előbb is megemlékeztem. Ő is lakatoslegény volt s Hencseyvel egykoru. Liptóvármegyében Hradeken született és növelkedett. Tudott magyarul és tótul beszélni. A német nyelvet Pesten és Ausztria fővárosában Bécsben sajátitotta el. Mikor Pesten a Kerepesi-úton a Magyar Nemzeti Szinházat épitették: akkor ő is Pecznik János műhelyében dolgozott. Ez a műhely szállitotta a Nemzeti Szinházhoz a lakatosmunkák nagy részét. Béla volt Hencseynek legmélyebb tisztelője s legengedelmesebb, mondhatni rajongásig ragaszkodó barátja, ki Hencseyt elkisérte mindenüvé, -58- elkisérte még külföldi utjára is s haldokló ágyánál az fogta föl utolsó lehelletét. De utolsó áldását is.

Hencsey uj hiveket is szerzett ama néhány hét alatt, mig otthon tartózkodott. Az uj hivek: Kovács József és neje Pap Novák Anna, kik Szent-Péter-Urhoz nem messze, Nemes községben, Keszthelynek is szomszédságában laktak.

Ezt a községet ma nem e néven ismerik. Van ott egy kis község, melynek a neve Boldogasszonyfa. E mellett volt egy szőlőhegyi község Nemesfalu névvel. E két község ma már egyesült s most Boldogasszonyfa nevet visel. A helybeliek sokáig Nemes-Boldogasszonyfának nevezték az egyesült falut. Itt laktak Kovács Józsefék s velük együtt néhány kisnemes.

Minden térités közt ezt tudom legkevésbbé megmagyarázni. Itt nagy lélektani nehézséget látok magam előtt.

Kovács József nemes ember s közbirtokos volt. Kisded birtokán mezei gazdasággal s ezen kívül szőlőmiveléssel foglalkozott. Hencsey gyakran fölkereste leveleivel s ő ennek viszonzásául hűségesen följegyzett mindent, mi Hencsey életére s a kisded felekezet ügyeire vonatkozott. Adataimnak nevezetes részét az ő jegyzeteiből meritettem.

Kovács iskolázott ember volt. A gimnáziumi tanulmányok bevégeztével azonban félben szakitá az iskolákat s haza ment kisded gazdaságára. 1836-ban megnősült s a szemrevaló csinos Pap Novák Annát vette feleségül. Németül egy szót se tudott, de latin nyelven képes volt irni, olvasni és beszélni. Később, mikor -59- Hencsey közbenjárására Fröhlichhel levélbeli érintkezésbe lépett, ő latin nyelven irta leveleit Fröhlichhez, valamint ez is ő hozzá. Fröhlichnek Zürichben és Strassburgban kelt néhány latin levele innen került az én kezembe.

Természete szilaj és indulatos volt. Nagyon csekély szó elég volt arra, hogy kedélyállapotának nyugalmát a hirtelen kitörő harag lobogása váltsa föl. Gyakran tettlegességre ragadta el indulatja s helytelen tettei miatt nem egyszer idézték biró elé. Egy alkalommal el is itélték több hónapi fogságra, melyet ki is töltött, mikor már a nazarénusok közé tartozott.

Zalavármegyében ekkor a megyei pártélet rendkivül élénk volt. Minden tisztujitás és minden követválasztás nagy izgalommal folyt le. Gyakran erőszakos cselekmények háboritották meg az alkotmányos élet folyamát s az 1843-iki követválasztást hullák és véres tetemek nagy sokasága bélyegezte meg.

Nem akarom ez életet bővebben ecsetelni, nem akarom részleteit elsorolni. Deák Ferencz nagy államférfiui alakja volt e mozgalmas élet jelszava. E miatt történelmi jelentőségü volt Zalavármegye ekkori közélete. Figyelt rá az egész ország s a mult század 40-es éveinek hirlapjai hiven megörökitették a részleteket.

Kovács mind e mozgalmakban részt vett s bár kisnemes volt, de elevenen érdeklődött a közdolgok iránt, tehát tetemes részt vett bennök. Természetesen nem a zöld asztalnál, nem is az ország szine előtt, nem is vezérszereplésben, hanem mint a legszegényebb zalai -60- nemesek egyike, elvegyülve a nemesek tömegében. E tömeg, mint minden sokaság, sokszor öntudatlanul, sokszor ittasan s csaknem mindig tulhajtott eszmék mámora közt vállalkozott valamely elvnek megdöntésére vagy támogatására. Sőt nem is elvnek, hanem csak valamely elv mögött izzó érdeknek vagy szenvedélynek.

És ez embert, a ki iskolázott volt, a ki kedvelte a szilaj korteséletet; az indulatos, családos, nemes és birtokos embert egy szegény, iskolázatlan kézműiparos ifju, egy vándorló legény megnyeri az uj hitnek, mely örök lemondást követel s a szelid életnek, mely ég-föld távolságnyira áll a kortesvilág szilaj élményeitől.

Megnyer az uj hitnek oly embert, a ki a régi hitre se ad semmit, nem azért, mert régi, hanem azért, mert hit. A ki a hit bensőségei fölött sohase elmélkedett, a kinek szive a hit borongó érzéseit nem ismeri s a ki az egész hitvallásban csak az egyházat s annak is csak külsőségeit vette észre eddig.

Hencsey ennél nagyobb diadalt soha nem aratott. Az ő ábrándos lelke és szelid, vallásos kedélye soha jobban ki nem fejtheté erejét és hatalmát, mint a mikor e félmivelt és elszilajult lelket a hitnek enyhe igájába befoghatá. Igaz, hogy gyermekkorától fogva ismerhette Kovács Józsefet, de mégis csak néhány nap alatt hajtotta végre e csodálatos téritést. Minő kár, hogy társalgásuk részletei nem állanak rendelkezésünkre.

Kovács József pinczéjébe a szelelő lyukon át bebotlott -61- egy rókakölyök s ezt Kovács elevenen elfogta. Heteken át tartotta s magához és feleségéhez szeliditette. De végre is mit csináljon a rókával? Megbizta feleségét, vigye be a rókát Keszthelyre s ott a piaczon az uraknak adja el.

Az asszony a rókát bevitte s eladta. Azután sietve indult hazafelé. Boldogasszonyfa Keszthelyhez hat vagy hét kilométer távolság, gyalogszerrel másfél óra járás, sietett, hogy délre még idején haza érjen.

A hol a keszthelyi út a páhoki úthoz ér, ott a keresztutnál van egy csárda, vagy legalább volt ez előtt hatvan évvel; Csali csárdának nevezik. Mikor a csárda közelébe jutott: elért egy lassan ballagó ifju embert.

Az ifju tisztes fekete ruhában volt, fején bolyhos selyem czilinder kalap. Ez különösen feltünt a menyecskének, mert ilyen kalapot csak előkelő urak viseltek abban az időben.

Viseltek bizony Pesten a kézműves legények is. A selyem czilinder kalap ugyan akkor is költséges volt s iparos legény nem is vehetett ujat, de az uraságok czilinder kalapját, ha már letették, akkor is meg lehetett az ószeresektől venni néhány filléren. S ezért a legtöbb iparos legény ilyet viselt.

Ilyen volt a Csali csárdánál is annak az ifjunak. Az az ifju pedig senki nem volt más, mint Hencsey Lajos. Épen akkor ment haza Pestről.

A menyecske a czilinder kalap után valami vidékbeli urnak gondolta az ifjut s mikor mellette elment, tisztességesen köszönt neki. -62-

II.

(Hencsey megfeddi a menyecskét. – Kovács Józseffel megismerkedik. – A páhoki esperes arczul üti Hencseyt s elkobozza irásait. – Istennek végezése.)

Az ifju szerényen és szives szelidséggel fogadta és viszonozta a menyecske köszöntését.

Utjuk együtt haladt, a mint a Csali csárdánál letértek az országutról s neki váltottak a nemes-falui szőlőhegynek. Hencseynek is ez volt legegyenesebb utja Szent-Péter-Ur felé. Beszédbe ereszkedtek. Kérdezte az ifju a menyecskét, honnan jön, hova megy, mi járatban van?

– Nagy nehezen mégis csak el tudtam adni a rókát, de nagyon olcsón. Az uram azt mondta, hogy egy váltó forintot legalább hozzak érte, én pedig nem kaptam érte többet, tiz váltó garasnál. Meg se merem az uramnak mondani. Majd azt mondom, egy váltó forintért adtam el.

Hencsey erre megállt s szelid komolysággal feddőleg nézett a menyecskére. De nem csak nézése volt feddő, hanem szava is.

– Asszony, testvérem az Ur Jézusban, bünös gondolat ez a te szivedben. A mit a te uradnak akarsz mondani: az hazugság. Hazudni nem szabad senkinek, semmiért. Hát az asszonynak az ura előtt hogy volna szabad hazudni, a kivel egy test, egy lélek, mivelhogy igy rendelte az isten!

A nő elcsodálkozott ezen a beszéden. Jobban megnézte a fiatal embert. Igy beszélni csak a pap szokott -63- s a pap is csak a szentegyházban. Most már tudni akarta, ki ez a fiatal ember? Megkérdezte egyenesen.

Hencsey megmondta. Röviden elbeszélte, hogy Pestről jön, szülőit akarja meglátogatni Szent-Péter-Urban. Az asszony emlékezett, hogy hallotta már apja-anyja hirét-nevét. Kérdezte: milyen messze van Pest? Mióta utazik?

Hencsey megmutatta az asszonynak a könyv czimlapját: »Uj Testamentom, azaz, a mi urunk Jézus Krisztusnak Uj szövetsége«.

– Ez a könyv, édes testvérem, a szentirás. Ebben vannak istennek igéi, Jézusnak tanitásai, melyek a kenyérnél jobban táplálják lelkünket és testünket.

Kovács Józsefné katholikus nő, soha se látott szentirást, de értelmes és fogékony lélek volt. Hencsey nyomban elkezdte neki a szentirást a maga felfogása szerint magyarázni. Hallgatta az asszony figyelemmel.

Nemsokára azonban hazaértek. Az asszony bemutatta az ifjut férjének. Kovács József jól ismerte a szent-péter-uri nemeseket s az öreg Hencseyt is. Épen déli idő volt. Szent-Péter-Ur oda egyenes vonalban is jó tiz kilométer távolság, vagy három óra járás gyalogszerrel. -64- Az ifjut ott fogták ebéden. Ebéd alatt s kevés ideig még ebéd után is Hencsey csak a szent dolgokról beszélt. Uj hajnal hasadása, uj napnak támadása, uj hitnek és boldogságnak elkövetkezése sugárzott ki beszédéből, szemeiből, egész lelkéből.

De beszéde csodálkozást, figyelmet, rokonszenvet és tünődést támasztott a kis nemes emberben. Megtetszett neki e különös fiatal ember. Tisztességesen meghivta, hogy házát el ne kerülje ezentul, hanem inkább minél előbb meglátogassa. Hencsey megigérte, hogy harmadnapra visszatér.

Mikor eltávozott, az asszony akkor számolt be a róka áráról s elmondta hűségesen a Csali csárdánál lett találkozás történetét, az ifju feddő szavait s a feddés okát.

Nagy töprengés vett erőt Kovács József lelkén. Istennek különös embere lehetett az a fiatal ember. Mi köze van annak ahhoz, hogy egy ismeretlen menyecske, a kit az előtt sohase látott, igazat mond-e az urának vagy nem? Nem lehet az lakatos legény. Valami kegyes zarándok vagy valami »küldött« ember lehet az. Sohase látott ő olyan lakatoslegényt a világon, a ki szentirással járja be a világot.

Ez a gondolat aludni se hagyta. Másnap kora hajnalban azt mondta feleségének:

– Lelkem, az a fiatal ember nem Hencsey volt, nem is szent-péter-uri volt. Valaki más lehetett az.

– Hiszen édes uram, megigérte, hogy harmadnapra visszatér. Majd megtudjuk holnap igazán. -65-

– Nem ugy van az lelkem. Nem tudok megnyugodni ezen a dolgon. Ugorj át Szent-Péter-Urba, nézz be Hencseyékhez, tudd meg igazán, a kovács fia volt-e az az itt járt ember s mondd meg neki, hogy igéretéről el ne felejtkezzék. Délre még vissza is jöhetsz.

A menyecske később sok időre már mint özvegy s hatvanadik életéve felé ballagó idős nő beszélte el e jelenetet. S hozzá tette, hogy boldogult férje féltékeny volt, de őt mégis addig sarkalta, mig csak át nem ment Szent-Péter-Urba. Hencseyvel szemben sohase jutott eszébe a féltékenység.

Másnap csakugyan eljött Hencsey, de nemcsak maga jött. Magával hozta Imre öcscsét is, a ki szintén kovácslegény volt apja műhelyében.

E fiura is nagy szerep vár a nazarénusok történetében s elbeszélésünk folyamán még sokszor találkozunk vele.

Julius elejéig volt ekkor Hencsey az édesapjánál. Szorgalmasan dolgozott a műhelyben, de tanitgatott is a vidéken köröskörül. Boldogasszonyfára még két vagy három izben ellátogatott. Kovács Józsefékben volt valamelyes fogékonyság az uj hit iránt, de azt hiszem, annak fölvételére mégis inkább egy szomoru külső esemény birta őket.

Hencsey térítő működése ugyanis nem maradt titokban. Különösen Kovácsék nem győztek eleget beszélni a szent érzésű derék fiatal emberről. Hire utóbb eljutott a páhoki esperes-plébánoshoz is. -66-

Az esperesnek Bertalan volt a neve. Java korabeli, tüzes természetü, lelkes pap volt, hirtelen lobbanó, heves indulatu.

Valaki egyenesen följelentette nála Hencseyt, mint oly embert, a ki naponként olvassa a szentirást és a falubeli népeknek veszedelmes tudományokat hirdet s azokat is a szentirás megszerzésére s olvasására buzditja.

Nem tudom, honnan ered s minő korból, de tudom, hogy tul a Dunán az egyszerű falusi katholikus népnek a szentirást olvasni nem szabad. A papok legalább úgy tanítják: nem szabad. Sok indokot s köztük jó indokot is hoznak elő tanitásuk igazolására.

Az esperes magához hivatta Hencseyt s kérdezte tőle, mi igaz abban, a mivel a följelentés vádolja?

Hencsey a szerénység alázatosságával, de szilárdan s habozás nélkül vallotta meg, hogy ő Krisztus evangyéliomát naponként olvasgatja s a népnek naponként hirdeti. Megvallotta azt is, minő vallást tart ő olyannak, mely mindenben az evangyéliomra van fektetve. Kifejtette az esperes előtt az új hitnek elveit.

Az esperes elképpedt e vakmerőségen. Meg nem foghatta, hogy az ő hiveinek világi romlottsága hogy terjedhetett ennyire! Valóságos pártütést látott Hencsey munkájában az egyház ellen.

De ki is kapta Hencsey a kegyes káromkodás igéiből a maga részét. A pap tüzes volt, indulata is fölgerjedt s harsány hangon beszélt lelkére, hogy mi sors vár rá, ha a veszedelmes uton tovább is megmarad. Könyveinek -67- és irásainak elvétele, az egyháznak átka, börtön, kín és üldöztetés e világon s ördög és pokol és ennek örök szenvedése a másvilágon. Csak győzte hallgatni két fülével.

De nemcsak a szavakat kellett meghallgatnia, hanem testi bántalmat is kellett szenvednie. Mert egyszer a pap, mikor tüzes intéseit Hencsey lassu fejcsóválással fogadta, ugy ütötte őt arczul jobb felől és bal felől, hogy mind a két szeme szikrát hányt tőle.

A lakatos legény fiatal volt és erős. Ha elragadja az indulat, összetörhette volna a papot. Jó nehéz utazó bot is volt a keze ügyében, de a mikor a pap arczul ütötte, hátra lépett s az ajtó sarkához támasztotta botját. Ugy lépett megint vissza a pap elé, előbbi helyére, üres kézzel. Nem szólt vissza, nem feleselt, szeliden és szó nélkül türte el a testi bántalmat is. De nem is ijedt meg se a paptól és börtöntől, se az ördögtől és pokoltól.

Hanem attól igenis megijedt, hogy könyveit és irásait elveszik tőle. El még a szentirást is.

Irásait, leveleit egy ládába elzárta, de bibliáját nem merte otthon hagyni. Volt egy nagybátyja Káptalan-Tótiban: Hencsey Ferencz, apjának testvérje. A szentirást egyenesen oda vitte el.

Ez a falu Badacsony hegye és Csobáncz vára közt -68- fekszik, gyalogszerrel majdnem egy napi járóföld Szent-Péter-Urtól. Mig oda járt s bátyjánál tölté az időt, eltelt néhány nap.

Alig távozott hazulról: Bertalan esperes a káplánnal vagy a mesterrel együtt azonnal ott termet Szent-Péter-Urban s szoros kutatás alá vette az öreg Hencsey házát. Vele volt az esperessel saját testvéröcscse is, a ki véletlenül akkor is ott volt a szobában, a mikor az esperes Hencseyt arczul verte.

Az öreg kovács nem sokat törődött a dologgal. Természetesnek tartotta az esperes jogát a házkutatásra. De az öreg kovácsné mégis csak anya volt s szép szóval és sürü könyeivel kérte a papot, ne vigye el fiának irásait.

Mintha csak olajat öntött volna a lobogó lángra, haraggal kérdezte az esperes:

Erre a »sátán« a ládát feltörette s az irásokat elvitte magával. Mikor e jelenetet irja le Hencsey: akkor már »sátán«-nak nevezi s nem »fekete arczu« papnak az esperest.

Irásait nem kapta vissza soha. Maga is kérte személyesen, -69- Kovács Józseffel is kérette, ki az esperesnek jó embere volt, de azért irásai oda vesztek.

S most történt az az esemény, mely Kovács Józsefékre oly megrenditő hatásu volt.

Hencsey, arczul üttetése után hét vagy nyolcz nap mulva, átment Kovács Józsefékhez, hogy az esperesnél történt jelenetet elpanaszkodja.

A kemény természetü nemes ember ökle összeszorult, mikor azt hallotta, hogy a pap mily kegyetlenül verte arczul az ifjut s hogy ez mily bárányszelidséggel türte el a bántalmat. Rászólt az ifjura:

– Kezemben volt a nehéz botom, de hogy az ördög meg ne kisértsen, azt is letettem a kezemből az ajtó sarkába. A pap testvérje, ki ott volt a szobában, még ki is nevetett.

– No édes öcsém, most már hiába beszélsz; nem fogadom el a te hitedet. Nem én!

– Lelki betegség szól belőled, édes testvérem az Urban. A haragot és boszut a megtisztitott léleknek ismerni nem szabad. A mi Urunk Istenünk végez el mindent. A pap és testvérje megérzi az ő kezét nemsokára. Meglásd, édes testvérem az Urban!

Alig mondotta ki e szavakat: hirhozó jött a faluból Boldogasszonyfáról. Lihegve nagy sebten nyitott be Kovácsékhoz.

– Tudja-e nemzetes uram, mi történt? Borzasztó eset történt. A páhoki főtisztelendő ur életét elvette -70- az isten. Délelőtt testvéröcscse halt meg, agyonütötte egy gerenda, mely leesett a háztetőről, délben pedig a főtisztelendő ur esett le holtan a karosszékből!

Férje, a szilaj nemes ember még e napon kijelentette Hencseynek, hogy ha a testvérek elfogadják: ő is belép az uj hitvallók gyülekezetébe.

III.

(A csodában való hit. – Hencsey levelei Kovácshoz. – Nipp Anna meleg szive és meleg hajléka. – Uj hivek.)

A Kovács-házaspárnak uj hitre térését nem tudták megmagyarázni az emberek.

Egészséges és fiatal mindakettő. A lelkek kétségének, a hit igazságai fölött való tünődésnek, a szivek ábrándos bánatának közel és távol semmi nyoma. Az egyház külső ragyogása se bántja a szemeket s dobzódó hatalma se szül messze vidéken semmi elkeseredést. A mérhetlen vagyonu magyar egyházfejedelmek innen messze laknak. Az érsekek, püspökök, főapátok, nagy káptalanok márványpalotáit, fényes cselédségét, szépasszony történeteit, udvari tékozlását senki se látja és senki se érzi e vidéken. Ezek fölött nem elmélkednek itt az -71- emberek. Itt csak szegény falusi jámbor lelkészek és kolduló barátok, kegyes zarándokok és remeték láthatók. A főpapok ezüstös kocsiját, hatlovas büszke fogatát s aranyos szerszámait nem bámulhatja meg a nép s nem hasonlithatja össze Jézus szamarával, mely meg van kötve Betfagéban s melynek féke csak kóczmadzagból áll.

A lelkek semmiféle járványos betegségét se ismeri a kor és a közszellem. Ily betegség látható ok nélkül is meglepheti az egyes embert, a mikor már a tömegeket is meglepte. Kovács Józsefnek van miből élnie. Kis gazdasága egész idejét elfoglalja. Nem is nyájőrző, hogy a mig állatjai legelésznek, ő a fa árnyékában mélán üldögéljen s lelke, melynek kényszerü foglalkozása nincs, messze kalandozzon. Könyveket se olvas s idegen gondolatok nem verhetnek agyában gyökeret. Mi az oka tehát a nagy elhatározásnak, az uj hitre térésnek? Külső jutalom nem kecsegteti. Maga a téritő is szegény iparos legény. A ki maga is bántalomra és üldözésre számit ezen a világon.

A nép csodát látott, istennek büntetését s az emberi dolgokba való közvetlen beavatkozását látta a páhoki papnak és testvérjének szomoru esetében. Homér korának néphite, a Mózes korabeli zsidóság hivő képzelete, de Jézus korában is a galileai nép kegyes ábrándjai száz efféle csodát láttak. A szent könyvek s a hellenek remekkori iratai bizonyitják ezt. Csodák sohase történtek. De csodákat mindig látott s bennük mindig hitt a nép. Ma is lát, ma is hisz. Az agy és a lélek ma is olyan, mint évezredek előtt. -72-

Alsó-Páhok közvetlen és igen közeli szomszédja Boldogasszonyfának és Nemesfalunak. A mi az egyikben történik, olyan, mintha mindegyikben történt volna. Mintha szélnek szárnyán repült volna: ugy terjedt el a hir, hogy a páhoki esperes megbántotta a jámbor, becsületes vándorló legényt, a legény istenhez imádkozott s az isten nyomban példás büntetéssel sujtotta a papot és testvérjét. A hir nagyitott is, torzitott is s elszállt Keszthelyre s azon tul végig a Balaton partjain.

Hencsey fontosnak tartotta Kovácsék megtérését, de elbizakodottá nem tette őt ez eredmény. Mindig attól félt, hogy Kovács visszaesik előbbi gondolkozásába s azért legszebb leveleit mindig hozzá intézte a távolból.

Másoknál is megkisérlé Hencsey itt szülőföldje tájékán az uj ige hirdetését, de julius első hetében már Pesten volt. Itt voltak lélek szerint való testvérjei, a mint a vele hivőket szokta nevezni. Tőlük sokáig távol lenni nem tudott.

– Kegyelem és békesség nektek az Istentől, a mi atyánktól és az Ur Jézus Krisztustól. Hálákat adok az én Istenemnek mindenkor, valahányszor rátok emlékezem. Nagy örömmel könyörgöm értetek, hogy ti az évangyéliomnak tudományában részesek lettetek s az első naptól fogva mind ez ideig elhivén elhittétek, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, tudniillik az Isten, el is végezi mind az Ur Jézus Krisztusnak eljöveteléig. -73-

Ezután Kovács Józsefet és nejét hosszasan intvén a szent életre, imádkozásra és alamizsnálkodásra, ekként végzi levelét:

– Reménylem pedig az Ur Jézus Krisztustól, hogy én rövid idő mulva ismét elmegyek tihozzátok és hogy akkor az én szivem is nagyobb örömben legyen, legyetek szorgalmasak, hogy igazabb állapotban találhassalak benneteket. Mily nehezen esett most is énnekem, hogy oly sietve kellett tőletek elválnom, de enged az Isten annyi időt, hogy levelemmel bátorithatom elbágyadt lelketeket.

– Tudjátok meg, és akarom, hogy tudtotokra essék a titok, hogy ha az előbbeni életbe visszaestek, kétszer gonoszabb élet lesz a jutalmatok. Azért is ugy öltsétek föl a szent léleknek ama bátorságos fegyverét, hogy inkább készek legyetek halált szenvedni, hogy sem ezen ti dolgotokat többé elhagyni.

Ime, csaknem szóról-szóra közlöm Hencsey levelét, hogy nyájas olvasóm közvetlenül is ismerhesse az egyszerü iparos legény gondolkozását.

Julius 14-én már ismét irt nekik s e levélben különösen inti őket a hitetlenség ellen. Biztositja őket, hogy rövid időn hozzájuk fog menni s azután igy folytatja:

– A többi atyafiak is mindnyájan szivből szerető csókkal köszöntenek benneteket, óhajtanak titeket megismerni. Örvendünk és hálákat adunk érettetek a mi Urunk Jézus Krisztusnak, hogy a szent atyafiságban társaink kivántatok lenni. -74-

– Irj nékem – végzi levelét – sorsod felől, édes atyámfia, mentül előbb és leveledet az én jó apám összetenné a maga levelével s mindkettő együtt egy szerre eljöhetne.

E levélben már uj társakról, uj atyafiakról is szól s azok nevét közli Kovácsékkal. Az uj atyafiak: Trulársz József, Klein János és özvegy Nipp Anna.

Mind Trulársz, mind Klein iparos legény volt s mindkettőt már Hencsey avatta be Denkel segitségével az uj hit titkaiba. Megkeresztelve azonban még egyik se volt, ép ugy, mint Béla József.

Özvegy Nipp Anna áldott jó öreg asszony volt. A Terézvárosban lakott s ott volt műhelye is a Nagymező-utczában 1097 szám alatt. Nem tudom, most melyik ház ez. A mai házszámozás utczák szerint van s nem városrészek szerint. E nő vagy kovácsnak vagy lakatosnak volt özvegye s mint ilyen, önálló műhelyben legényekkel és inasokkal űzte a mesterséget. Nem volt gazdag s a ház nem az övé volt.

E jó asszony ama néhány éven át, a melyet gyakran betegeskedve is még e földön töltött, az uj felekezet tagjainak valódi jóltevőjük volt.

Hencseynek többször eszébe jutott már, hogy az uj felekezet tagjai, eddig még csupán szegény vándorló mesterlegények, alig lesznek képesek az uj hitet fentartani.

Lelküknek alig lesz annyi ereje, hogy minden vagyon, család, hajlék és támasz nélkül elszántan szemébe nézzenek a kétes jövőnek, ha pedig hitük köztudomásra -75- jut, a világ üldözéseinek s gúnyos kaczajának is.

Hivei eddig még mind a római katholikus egyház tagjai közül valók voltak. Ez az egyház államegyház volt akkor nagy kiváltságokkal s óriási hatalommal. Rendelkezésére állott, ha kivánta az állam minden ereje. Hivei közül más törvényes egyházba átlépni is igen nehéz volt; azt pedig épen meg nem engedte volna, hogy törvény által nem védett, senki által el nem ismert, egészen uj felekezetbe térjenek át. A páhoki esperes eljárása már fájdalmasan intő, sőt ijesztő példa volt arra, mit lehet várni.

Kellett a hivek számára valami kis segitségről gondoskodni, habár az csak erkölcsi lenne is. Talán valami otthonról először is, hova a hivő nyugodtan mehessen s hol fáradt fejét békén hajthassa le.

Mint emlitettem már, az iparos legény heti fizetése csekély volt. Legföljebb tiz-tizenkét váltó forint, de ennél kisebb is, öt-hat váltó forintig.

Egy váltó forint mai pénzünk szerint 84 fillért tett. A heti bér tehát a mai pénz szerint öt koronától tiz koronáig s néhány fillérig emelkedett. – Ebből kellett a munkabiró iparos legénynek ruházkodni, ebből került ünnepnapi költsége, ebből kellett a czéh pénztárába teljesiteni a havi és negyedéves fizetéseket; ebből kellett a kórházi költségeket fizetni s ebből kellett gyűjteni a vándorlásra és remekelésre. Öt vagy talán tiz korona heti fizetésből! A műhely tulajdonosa, a munkaadó mester nem adott egyebet, mint ágyat a műhelyben, -76- élelmezést saját asztalánál s szerszámot a munkához. A hol élelmezés nem volt: ott természetesen nagyobb volt a hetibér.

Az atyafiak kisded gyülekezetének nem volt helyisége, a hol a biztonság érzetével istentiszteletre összejöhetett volna. Nem volt pénze, hogy ily helyiséget bérelhetett volna. Nem volt köztük szelid női arcz, érző gondviselésszerű női lélek, ki örömeiknek és bánatuknak részese, arczuk redőinek elsimitója s a férfilélek ama titkainak hű letéteményese lett volna, a melyekhez sem szülő, sem vallás, sem hű barát hozzá nem fér.

Hencsey talált végre ilyet. A tisztes öreg asszony, a jó özvegy Nipp Anna már augusztusban hajlandónak mutatkozott az uj vallás fölvételére. Klein János volt a legénye. Ennél Hencsey az esti órákban csaknem naponként megfordult s a jó öreg asszonynak feltünt az ő mindig komoly s inkább szomoru, mint vidám arcza; – feltünt szerény, becsülettudó magaviselete s egyszerü ékes beszéde.

Kiváncsisága végre teljesen fölkelt s Hencseytől szives jó akarattal kérdezte a gyakori odamenetel okát. Hencsey őszintén megvallotta ezt s gyermeki bizalommal tárta föl lelkét az özvegy előtt.

Az özvegy szemei megteltek könynyel s Hencseyt arra kérte, tartson társaival egy isteni tiszteletet az ő házánál s engedje meg, hogy ő is jelen lehessen ott.

Hencsey belenyugodott s a legközelebbi vasárnapon teljesité az özvegy asszonynak óhajtását. -77-

Az isteni tisztelet bevégeztével kijelentette a nő, hogy a gyülekezetnek ő is tagja akar lenni.

Ezentul Nipp Anna hajléka valóságos menedékhelye lőn a hivők kisded seregének.

Eddig a hivők, Kovács Józsefet és nejét kivéve, valamennyien az iparos osztályhoz tartoztak s csaknem mind vándorló legény volt. Szegény fiuk, kiknek táskájuk már tele volt, ha abban egy-két huszas kongott. Kik utaztak városról-városra, fagy és hőség, nélkülözés és fáradság által üldöztetve s kiknek nemcsak a csalódás bánatával, hanem sokszor az éhezés és hajléktalanság gyötrelmeivel is küzdeniök kellett, ha egészséges karjuk, égő munkavágyuk valamely városban munkát nem talált s ha ekként hiven ápolt vérmes reményük – legalább egyelőre – meghiusult.

Pesten már voltak rendezett szállók s Budán is. Itt a vándorló legények hajlékot és ellátást találtak. De fizetés és pénz nélkül itt is csak néhány napig; – ha pedig napjaik leteltek, hátukra kellett venni batyujokat s odább menni egy várossal. Igy kivánta ezt a szokás, igy parancsolta a czéhartikulus, de sok helyütt a városi rendőrség is. S ily esetekben nem kérdezték: van-e pénzük egy falat kenyérre, ha éheznek s födélre és egy kéve szalmára, hova fejüket lehajthassák, ha elfáradtak vagy az éjszaka sötétsége rájuk borult?

Pest még akkor nem volt Magyarország fővárosa. Inkább Buda és Pozsony volt az. De már hatalmasan emelkedett s munka akadt bőven. De azért gyakori -78- eset volt, hogy a vándorló legény hamarjában nem talált műhelyre. Az meg épen gyakori eset volt, hogy a többnyire osztrák származásu s német ajku mesterek a magyar fiuktól megvonták a munkát. Pesten léte alatt maga Hencsey is két izben volt munka nélkül hosszabb ideig.

Ily viszonyok közt, ha volt jótékony lélek, ki megkönyörült a szegény iparos legényen s volt enyhe hajlék, hol a vándor ifju nyugton hajthatá le fejét s bizalommal várhatta be, mig két keze munkájával biztosithatja a napokat s megalapithatja a jövendőt: az ily jótékony lélek bizonyára a magasból szerzé az ihletet és az ily hajléktól nem vonhatta meg áldásait az ég.

IV.

(Hencsey megirja az uj hitvallás könyveit. – Nipp Anna szobája. – Kovács József a börtönben. – Az 1841. febr. 7-iki istentisztelet.)

A nazarénusok több éven át nála imádták istenüket s nála gyüjtöttek egymástól buzdulást és bátorságot. Ha jött ifju messze földről, nála talált enyhhelyet s nála verte le sarujáról az uti port s ha műhely nélkül maradt a segéd: nála talált meleg szobát s egyszerü ellátást, mig ismét munkába állhatott. És ha végre testi szenvedés és léleknek bánata elgyötörték az ifju idegeit: az ő hajlékában s az ő ápolása mellett üdülhetett föl a szenvedő. -79-

Jézus apostolainak és evangélistáinak irásai sok jó és kegyes lélekről tesznek emlitést, a kiknél a megváltó s hivei mindig meleg szivet és édes vendégszeretetet találtak. Nipp Anna hasonlitott ezekhez.

És az ő háza, a Nagymező-utczai 1097-ik számu ház még más okból is nevezetessé vált a nazarénusok történetében.

A gyülekezet tagjai lassanként föl kezdettek szaporodni. Hencsey látta, hogy minden hivővel minden nap együtt nem lehet. Vette észre azt is, hogy a hivőknek a szentirás tételeibe elmerült lelke lassanként külön irányokban kezd megindulni, más meg más hittételeket kezd foganni. Ha ő e folyamatnak utját állani nem képes, a kis gyülekezet hitbeli egysége lassanként szét fog töredezni. A hol ő jelen volt s a mikor jelen lehetett: ott és akkor meg volt az egység. De ő halandó ember s az ő napjai megszámlálvák s neki nemcsak a fővárosi, hanem a vidéki hivek lelki életét is szivén kellett hordozni. Ugy látta tehát, elérkezett az idő arra, hogy az uj hit elveit megállapitsa, egybegyüjtse s a gyülekezeteknek követendő tudományul rendelkezésükre adja. Eddig nem volt se könyvük, se irásuk.

A ki jelentkezett arra, hogy hivő lesz: annak meg kellett szereznie az ujszövetségi szentirást. Még inkább annak, a ki megkeresztelkedett. Ha nem volt rá pénze: adományul nyerte a gyülekezettől. Az angol társaság már akkor olcsón terjesztette a Károli Gáspár-féle magyar bibliát. Ezt használták.

Ám a szentirás nagy erdő. Sok történelmi és tudományos ismeret kell ahhoz, hogy ennek szavait, mondásait, -80- hitbeli és gondolkozásbeli egységét valaki tisztán fölismerje. Efféle ismerete nem volt a szegény vándorló iparos legénynek. Ő csak irni, olvasni és számolni tudott, csak az elemi oktatás kis tudományában volt jártas. Vezető nélkül könnyen eltévedhetett elméje a szentirás titkai közt.

Azért Hencsey az 1840-ik év vége felé már elhatározta az uj hitvallás szövegezését s megirását. S elhatározásának véghezvitelét rögtön meg is kezdé, – még pedig oly hévvel és buzgósággal, hogy a következő 1841-ik év végére már az egész munkát befejezhette. Pedig nagyon el volt foglalva. Mindennapi kenyerét műhelyben kellett megkeresnie. Sokat utazott s minden napon irt egyik vagy másik hivének levelet.

Az egész munkát csak egyes levelekben, egyes kisebb részekben, czikkekben irta meg s a mint egy-egy czikk készen volt, lemásolás végett azt társainak azonnal átadta. Kinyomatásról szó sem lehetett. Erre pénzük se volt, de ezt akkor a sajtóviszonyok se engedték volna meg. Különben ő maga se akarta, hogy ekkor már napvilágra jöjjenek czikkei. Nem ok nélkül sejtette, hogy a törvényesen fennálló s történelmileg szervezett egyházak ellenző törekvései az ő kisded gyülekezetét készek és képesek volnának már bölcsőjében elnyomni.

Czikkei később postán vagy vándorló legények által szétküldve bejárták az országot. Hivei mindenütt leirták és tanulták és megtanulták ezeket. Czikkeit később -81- magával vitte a külföldre is. Itt akarta kinyomatni. Sok jelből ugy látom, rendszeres könyvet töredékes irataiból csak Svájczban alkotott.

Az első könyv szól: Az Bünökbül megtért – Szentélet követő – Krisztustól hagyott szent keresztséget hit után felvett – Keresztényeknek – Élő tárgyaikrul.

A második könyv szól: Az Ujraszületésrül – Keresztségrül – Urvacsorárul és az Imádságrul.

A harmadik könyv szól: Az Külső és Belső Kereszténységről és az Hit után való Keresztségről.

Mind a három könyv főleg a római egyház hittanaival vitatkozik s vitáihoz az érvek forrásait az évangyélisták és apostolok irataiban keresi.

Sem czélom, sem feladatom Hencsey művének tartalmát ismertetni. Igazságainak se ereje, se gyöngesége most engem nem érdekel. Minden hit egyenlő értékü, mig a lélek bensejében él s igazán él. Én csak azt akarom láthatóvá tenni, miként támadhat és terjedhet el uj hit a mi korunkban s a mi társadalmunkban. Hencsey uj hitének egyes tételeiről csak annyiban emlékezem meg, a mennyiben az én munkám czéljaihoz szükséges.

Hencsey minden czikke, az uj hitvallásnak összes könyvei özvegy Nipp Anna házában készültek. Vajjon meg van-e még e ház s van-e most lakója, a ki emlékezni tudna a hatvan év előtti emberekre? Emlékszik-e még valaki a régen porló özvegy asszonyra s az ifju -82- hittéritőre, a ki még előbb hunyta le szemeit örök álomra, mint az a kegyes öreg nő?

Két szobája volt Nipp Annának. Az egyik az ő mindennapi lakószobája, mely az udvarra nézett s a diszesebb ünnepi szobája, melynek két ablaka volt a Nagymező-utczára. E szobában volt néhány szentkép a legolcsóbb fajtából. Jézus képe, azután a Szüz Anya képe hét tőrrel átvert szivvel. S még néhány egyházi szentnek kezdetleges művészetü képe. Szentelt barkák, feszületek, imádságos könyvek, naptárak, a terézvárosi templom bucsunapjairól mézes bábszivek. A mint szokásban volt s van ma is kegyes jámbor katholikus asszonyoknál.

Ebben a szobában irta műveit, leveleit Hencsey Lajos. Ezt a szobát engedte át erre a czélra neki Nipp Anna. Ebben volt a kis gyülekezet istentisztelete is.

Mikor Nipp Anna nazarénussá lett: a szent képeket ki akarta tenni e szobából. Hencsey azt mondotta, csak hadd maradjanak ott. Csak a hét tőrrel átvert szivet nem szerette.

– Édes néném az Ur Jézus Krisztus szerelmében – igy szólt Nipp Annához – azt a képet nem tudom jóvá hagyni. Csak az isten látta Szüz Mária fájdalmas szivét, más senki. Az Ur Jézus anyja nem mutatta az ő szivét senkinek. Nem is az a szent fájdalom, a melyet tőrrel okoznak. Gyarló ember gondolta ki azt a képet.

Ezt a képet ki is tették a szobából s más Szüz Anya-képet tettek helyére.

Attól a hitvallástól, melyet Hencsey megállapitott, -83- sokban eltérnek ma már mind a magyarországi, mind a külföldi nazarénusok hittételei. A katonáskodás és fegyverviselés ellen például Hencseynek se könyvében, se leveleiben egy szót sem találtam. A fegyver önkénytes használatát általánosságban nem helyesli ugyan, sőt tiltja is, de arra is erősen int, hogy külső cselekedeteinkben a törvényes felsőbbség parancsainak és rendelkezéseinek ellenszegülni nem szabad. Isten előtt az lészen felelős s nem az, a ki a kényszerüség előtt meghajlik.

Béla József az 1840-ik év őszén vette föl a szent keresztséget. Ő volt ezután Hencseynek leghivebb társa s leghasználhatóbb tanitó segéde.

Kovács Józsefet novemberben vagy deczemberben a zalaegerszegi törvényszék mint büntető biróság börtönbüntetésre itélte. Mi volt vétke, mivel vádolták, nem tudom. Zalavármegye jegyzőkönyveiben meg lehet találni. Csak annyit tudok, hogy vétkét előbb követte el, sem mint Hencseyvel s az uj hittel megismerkedhetett.

Az itélet negyedévi börtönre szólt s Kovács 1840. évi deczember 5-én kezdte meg büntetésének elszenvedését.

Hencsey csak ujév táján tudta meg, hogy hive és barátja börtönben van s rögtön abban hagyván munkáját, a zord és viharos idő daczára is gyalogszerrel sietett Pestről látogatására.

Pesthez Zala-Egerszeg nincs közel. Gyalogos embernek jó öt napi ut. Télben, fergeteges, hófuvatos időben, a Bakony erdején keresztül nem kis áldozat megtenni ez -84- utat. De mi volt e kis kényelmetlenség Hencseynek, mikor ő egy szenvedő hivének lelkét erősithette meg ezáltal.

Székes-Fehérvár, Veszprém, Sümeg felé vezetett utja s január 10-én Egerszegre ért. Rögtön felkereste a várnagyot s megkérte: engedje meg, hogy Kovács Józseffel beszélhessen.

– Ki vagy te, mi vagy te? Mije vagy te Kovácsnak? Apád, anyád vagy fiad neked az a Kovács?

– Hohó kölyök! Ezt az atyafiságot a vármegye nem ismeri. Pap se vagy, barát se vagy, a ki lelkeket vigasztal. Eredj pokolba!

Hiába beszélt Hencsey. A kemény nyaku várnagy kinevette s utóbb már meghibbant eszünek is nézte s kikergette a vármegye házából.

Három napig őgyelgett az ifju Zala-Egerszegen, mig végre megtalálta azt a csizmadiát, a ki az alispánnak, Kerkapoly Istvánnak lábbelijét szokta késziteni s a kinek pártfogása végre oda segité, hogy beszélhetett Kovács Józseffel.

Ez a találkozás, a szeretet csókjai, az összeomló könyek, a menyei vigasztalásnak édes szavai soha ki nem mosódtak Kovács emlékezetéből. Megigérte Hencseynek, hogy a mint kiszabadul: nejével együtt Pestre megy, részt vesz a szentek gyülekezetében s ha méltónak tartják, részesül a keresztségben és urvacsorában. -85-

Hencseynek nem volt ideje, hogy kitérjen utjából Szent-Péter-Ur felé szülőinek látogatására. Sietnie kellett Pestre vissza. Nagy gyülekezetet hivott össze február hó 7-re, a hol a hivők közül többnek fel kellett venni a szent keresztséget.

Föl is vette Trulársz József, Klein János és özvegy Nipp Anna. Mindannyi az »urnak szent vacsorájában« is részesült a keresztség után.

Ez ünnepen sokan voltak jelen az uj hivek közül is, kik azonban még a keresztség fölvételére nem voltak elkészülve. Ilyenek voltak; Ihász György, Magyar Ferencz és nővére Magyar Francziska, Kertész András, Denkel Terézia, Likhardus József, Hegner József, Vajdenhof Fülöp, Fülöp János és felesége, Halna Ferencz és felesége, Bámer József és végre Vidkovszki.

Ezek mind iparosok voltak s később, midőn a keresztséget fölvették, többé-kevésbbé befolytak az uj hitvallás terjesztésébe.

Denkel Terézia, Denkel Jánosnak, a tanitónak volt nővére, folyton Pesten lakott és élete együtt folyt testvére életével.

Ihász György később külföldre is kiment, Ausztriába. Ő különben Sopron vidékén téritett.

Kertész András erdélyi származásu volt s téritési székhelyül Lippát és környékét választá. Egy darabig Nagy-Szebenben is tanitott s ott a Gärtner nevet vette föl.

Vajdenhof Fülöp olajmolnárlegény volt Brájer Jakab budai olajmalmában. A leglelkesebb téritők egyike lett s szülőföldjén Békés vármegyében s a szomszédos vármegyékben -86- hirdette az uj tudományt. Sok jel mutat oda, hogy Csongrád vármegyében is az ő nyomdokán terjedt el a nazarénus felekezet.

Bámer József a legkiválóbb tanitványa Hencseynek. Nagy szerepe lesz még a külföldi téritések körül is. Még sokszor fogunk róla beszélni.

Likhardus erkölcse utóbb meglazult. Pár év mulva a szent gyülekezet kizárta kebeléből.

A Magyar testvérek, Hegner, Fülöp és Vitkovszki, valamint Halnáék is szerényebb szerepet játszottak. Időnként még visszatérünk rájuk.

(Kovács József megvigasztalása. – Fölveszi a keresztséget. – A szent gyülekezet tagjai szétoszolnak. – Hencsey térit a szőlőhegyeken. – Az öreg Hencsey a szénégetőn.)

Hencsey nem feledkezett meg pillanatra se börtönben szenvedő hivéről. A mint az isteni tiszteletet, keresztelést és urvacsorát elvégezte, még ugyanazon az estén, február 7-én irt Kovács Józsefnek a zalaegerszegi börtönbe.

– Oh bár meggyőzhetném – irja a többi között – a te hervadozó lelkedet Istennek ama hathatós beszédével, a melyben megmondotta, hogy semmi kinzó szerszám nem fog az ő hiveinek ártani.

– Vajha meg tudnád gondolni az Istennek rajtad való elvégezését s lélek szerint elhinnéd, hogy az Isten csak hozzád való szeretetét akarja megmutatni. – Mi pedig tégedet annál inkább fogunk szeretni, mert e -87- naptól fogva társa lettél ama sok szenvedéseket kiállott régi szent embereknek. Kérlek azért tehát a mi megtartó Ur Jézus Krisztusunkra, hogy még gondolatodban is az Istenhez való szeretetben meg ne csüggedj!

Vajjon miként hatottak e szavak a szenvedő lelkére ott a börtön mélyén, a sötétben, az éhség és nélkülözés és meggyaláztatás szomoru tanyáján, az orvok, gyilkosok és mindenféle gonosztevők társaságában?

Kovács Józsefet én személyesen nem ismertem. Mikor ezelőtt harmincz évvel megérlelődött bennem a gondolat: a nazarénusok történetének első napjaira világosságot hinteni: ő már nem élt, csak özvegye élt. De ugy emlékeztek meg róla, mint holtig-talpig becsületes, jámbor, derék falusi gazda emberről. Nem is volt a törvénynyel többé semmi baja.

Ugyane hó 25-én ismét ir neki Hencsey Pestről egy buzditó levelet, melyben érinti, hogy ha márczius 5-én kiszabadul, rögtön menjen Keszthelyre a postára, ott már akkor majd másik levele fogja várni.

E levélben arra is kéri, hogy minél előbb jőjjön Pestre, az atyafiak már óhajtva várják, ne hallgasson test szerint való atyafiaira, kik otthon vannak és torzsalkodnak ellene, hanem inkább hallgasson Istennek fiaira, kik őt Pesten várják.

– Azt a tüzet pedig – folytatja, – mely benned hitvestársaddal együtt meggyulladt, hiában való beszédek által eloltatni ne hagyd, hanem inkább te gyujtsd meg másokban a kegyes élet szövétnekét. Azért is jó volna, hogy ha Pestre jönnél, mert ha netalán az Isten -88- néked is adna juhokat, az itt való tapasztalás után jobban el tudnád Isten segitségével a szent élet legelőjén vezérelni.

– Tisztelnek az atyafiak mindnyájan; szerető csókkal maradok igaz atyádfia az Ur Jézus Krisztusban.

E levélnek meglett foganatja. Kovács József nejével együtt elkészült az utra s Hencseynek megirta, hogy május hó közepére Pestre megy, óhajtaná akkor a szent keresztséget is fölvenni, de óhajtana az urvacsorával is élni.

Hencsey örömmel egyezett bele s a keresztelés ünnepét május 16-ára tüzte ki.

Kovács József e napon csakugyan elért Pestre és pedig nejével, született Pap Novák Annával együtt. E napon tizenhatan vették föl a keresztséget. Ők ketten ugyanis s ama tizennégy uj hivő, kikről föntebb emlékeztünk.

Voltak az isteni tiszteleten ujonnan megtértek is, kiket azonban Hencsey még keresztségre nem bocsátott. Ezek közül Rajki János, Bámer Ferencz és özvegy Véber Katalin pesti lakosokat emlithetem föl. Bámer Ferencz testvére volt Bámer Józsefnek. Ő is, Véber Katalin is állandó pesti lakos volt. Rajki János azonban itt csak vándoridőt töltött s később Pestről eltávozott.

Kovács Józsefék két hétig maradtak Pesten. A szent atyafiak adtak nekik nagy szivességgel szállást és ellátást. Özvegy Kovács Józsefné idős korában már nem emlékezett tisztán vendégszerető gazdáikra, csak arra, -89- hogy azok részint a Király-utczán, részint a Kalap-utczán laktak.

Junius első napjaiban Hencsey Kovács Józsefékkel együtt hazaköltözött Zalavármegyébe. Béla József és Kertész András szintén utra indultak. Amaz Szegzárdra, Tolnavármegyébe, emez Erdélybe.

Hencsey hazamenetelének két oka volt. Édes apja öreg volt már, a mesterséget nehezen folytathatta s bár Imre fia még otthon volt, de már annak is vándorolni kellett mennie s azért Lajos fiát haza óhajtotta. De Hencsey ezen kivül a térités munkáját a Balaton vidékén is meg akarta komolyan kezdeni s Kovácsnak a munka folytatását meg akarta könnyiteni.

Utközben Székes-Fehérváron meglátogatta Gasparichot, a barátot, azonban ekkor még az uj hitet neki elő nem merte hozni. Az összes társalgás közte s a szerzetes között ennek műveire terjedt, melyeknek szebb részeit Hencsey könyv nélkül tudta már. A szerzetes nagyon megörült ennek.

Béla József junius 13-án indult utra. Utrakelését a következő sorokban adta Hencsey tudtára:

– Junius 12-éig vártam Kovács levelére, de mivel az nem jött, tehát 13-án elindultam. Az én elindulásom is nagy örömet hozott szivemnek, mert Pestről az atyafiak átjöttek Budára, Vajdenhof lakására. Tartottunk gyülekezetet. Volt tanitás, éneklés és ima. Ezt az Ur Isten utravalóul ajándékozta nekem. E kincscsel méltán dicsekedhetem. Az atyafiak közül jelen voltak Fülöp -90- János feleségével, Halna feleségével, Bámer József, Vidkovszki, Magyarné s ezeken kivül öreg nénénk Anna.

Irja ezen kivül, hogy Hencsey kéziratainak egy részét Denkel Teréziának átadta s ő majd átadja azoknak, kiknek azt le kell irni.

E kéziratok Hencseynek az uj hitvallásról szóló iratai voltak. Ezeket az irni tudó hivő atyafiak többszörösen leirták. A maguk számára is, de az ujonnan megtérők számára is, a kik esetleg maguk nem tudták volna leirni.

Béla Józseffel egyidejüleg Vajdenhof Fülöp is Békés-Csabára, szülőföldjére távozott. Hencseynek ő is rögtön megirta, minő czimmel s hova küldje neki leveleit.

Ihász és Rajki szintén elhagyták Pestet. Ihász Sopronba, Rajki Pozsonyba távozott. Rajkihoz csatlakozott később Likhárdus is.

– Kedves szeretett társam – irta Béla József Hencseynek – a te elmeneteled sűrű könyhullatásomra esett énnekem. Szomoruan köszöntjük egymást az atyafiakkal. De él az Isten és a mi megváltó Idvezitőnk, és vigasztalásunkra szolgál, hogy te csak test szerint váltál el tőlünk, de lélek szerint velünk vagy!

Minő becses volna az, ha minden levél, melyet társaihoz intézett Hencsey, rendelkezésünkre állana!

Az 1841-ik év eltelt a nélkül, hogy a gyülekezet tagjai ismét összejöhettek volna. Ama nagy elhatározással búcsuztak el egymástól, hogy kiki rendithetlen buzgalommal fogja terjeszteni az uj tudományt. -91-

Alig vetettek számot erejükkel. Alig voltak elkészülve a nehézségekre, melyek utjok elé fognak tornyosulni. Alig hitték, hogy a mai társadalom minden ziláltsága daczára is oly erős szövedéket képez, melynek megbontása majdnem határos a lehetetlenséggel. Talán nem is gondoltak mindezekre. Ábrándos és buzgó lelkük talán csak a hajnal szineit látta, a mely majd rájuk derül. Szent fogadást tettek önmagukban. Egyik se akart Pestre visszatérni a nélkül, hogy azt a vigasztaló hirt ne hozza társainak, hogy az üdvösség utja ismét megnyillott nehány együgyü lélek előtt s az uj tudomány ismét megvilágitá néhány hivőnek lelki szemei előtt istennek országát.

Hencsey az egész nyarat és őszt otthon töltötte s napi műhelybeli foglalkozásán kivül szorgalmasan igazitgatta czikkeit és szorgalmasan dolgozott – mint egyik levelében irja – az urnak kertében, melynek gyomlálása ő reá is, mint egyik méltatlan szolgára rá bizatott.

Volt Keszthelyen egy fazekas-mester, másként gelencsér, Majcza Ferencz nevü. Ez maga is megtért, felesége is. Később a férj meghalt s özvegy felesége átengedte lakását szent gyülekezet tartására. A kiket a környékben Hencsey és Kovács megtéritettek: időnként itt tartottak isteni tiszteletet.

Kovácsék fészke, Nemesfalu is szőlőhegyi falu; nem egymás mellé épitett lakóházakkal, hanem szétszórt szőlőhegyi hajlékokkal, melyekben állandóan ott laknak -92- a tulajdonosok. Többnyire kis vagyonu emberek és családok, a kiknek a hajlékon, szőlőn és szőlő lábján kivül alig van valami más birtokjuk. Boruk, gyümölcsük elég terem, eladásra is jut. Nyáron Somogyvármegyébe mennek át arató munkára. Őszszel, tavaszszal eljárnak napszámba szőlőmunkára, télen erdei munkára. Kenyerük, ruházatjuk megvan, a tél nagy részét munka hián elmélkedésben, szomszédokkal való társalgásban, jámbor mulatozásban töltik el. A téritő szava könnyen lelkükhöz fér.

Ilyen szőlőhegyi falvak Keszthely közelében északon Tomaj és Cserszeg, keletre Gyenes, Diás, Vanyarcz s még tovább Badacsony hegyétől keletre Kis-Örs, Ábrahám. Az ábrahámi szőlőhegységben seregesen akadt hivőre Hencsey.

Oka az, hogy a közel szomszédságban van Nemes-Káptalan-Tóti falva, hol Ferencz nagybátyja lakott, kinél sokszor megfordult s kinek beszédei után a jámbor szőlőhegyi egyszerű nép őt már jó hirből ismerte. A páhoki pap esetét is mesés változatokban regélték itt az emberek.

Első híve Ábrahámban Kenyeres Juliánna asszony lett, Károly Péter felesége. Ez asszony monoszlói származásu kálvinista nő volt, megtéritette utóbb férjét és sok ismerősét. Nem volt már fiatal asszony, 1796-ban született, tehát 45–46 éves volt Hencsey téritése idejében. Nagyon kegyes, beszédes és szentirásismerő asszonynak mondják. A többi hivő közül Tóth András kékfestőt s Horváth Ferencznét, születési neve szerint Csigó Sárát -93- emlitem föl. Tóth András tanitóvá is lett a nazarénusok közt, de később hitetlenségben találták s a gyülekezetből kirekesztették.

Apjának és anyjának alig merte Hencsey az uj hitre térést ajánlani. Imre öcscse, mint felszabadult iparos legény, vándorolni ment s a nyár óta már Szegeden volt műhelyben. A család kebelében tehát nem volt tér a tanitásra.

De nem is igen lehetett. Apja, a falu öreg kovácsa, bár hajlott és gyengülő korban, még mindig nagy szellemi felsőbbséget gyakorolt a fia fölött. Megállapodott falusi észjárása, elmés ötletei s határozott modora előtt meg kellett hajolni az ifju szelid lelkének, költői kedélyének s vallásos ábrándjainak. Mindezt az öreg üres, hiába való érzékenykedésnek tekintette. A sok imádkozásról, könyvolvasásról, szentirás magyarázatról és kegyes beszédről ugy vélekedett, hogy az csak paphoz, baráthoz, öreg uri dámához illik, de paraszthoz, lakatos legényhez, életre való emberhez nem illik. Ha valami effélét fiánál észrevett: kinevette vagy jól összeszidta őt. De fia eszejárásán valami dicsérni vagy méltányolni valót nem talált.

Az öreg eszejárásának ismertetésére maga Hencsey ir le egy esetet szeptember 11-én kelt s Kovácshoz intézett levelében.

Künn voltak az erdőn szenet égetni. A rokolányi erdőszélben égettek szenet a Csányra vezető ut közelében. A szénégető-gödröt és katlant egész nap, egész éjjel szemmel kell tartani. Az eltakart tűznek kilobbanni -94- nem szabad, mert akkor kialszik s a faág nem szenesedik meg. Éjszakára két embernek kell ott lenni, hogy ha az egyiknek szemét elneheziti az álom, ébren legyen a másik.

Egyedül voltak az erdőn az apa és a fiu. Az ég csillagos, de a lombtól alig lehetett látni. Az erdő némaságát nem zavarta hang. Csak a gétyei, nemesszeri, rokolányi kakasok hangját lehetett hallani a közeli és távoli szomszédságból. Az erdőnek és az éjszakának sötétségében némán bámulta apa és fiu a szénkatlan kupaczából gomolygó, alig látszó füstöt.

Végre megnyilatkozott a fiu szive és szája. Elmondta apjának a pesti szent gyülekezet dolgait. Elmondta az uj tudományt, megismertette a hivők kegyes életét s elárulta a rendithetetlen elszántságot, mely szivüket eltölti. Lerajzolta a jövendőt, melynek az uj egyház eléje néz. S beszéde végén, bár burkoltan, arra kérte apját, legyen ő is tagja az uj gyülekezetnek.

Az öreg kovácsnak is fölengedett kissé a lelke. Se guny, se harag nem támadott szivében. A jó gyermek szelid és okos beszéde, mély vallásossága meghatotta őt is. Az éjszaka, az erdő, a magányosság bizonyos elandalodásba vitték őt is.

– Már fiam, mind elhiszem én, hogy nektek igazatok van. De lásd, én már ugy vagyok a magam hitével, mint anyáddal. Ismerek én anyádnál sokkal szebb és sokkal jobb asszonyt eleget, de én már ezzel öregedtem -95- meg s azt a szomszéd menyecske kedveért el nem hagyom.

VI.

(Hencsey utazni készül. – Kovácsnét megint feddi a nem igaz-mondásért. – Utra kél. – Kalandja a dőzsölőkkel. – Fölkeresi a barátot.)

Szorgalmasan el-ellátogatott Hencsey az egész idő alatt, mig otthon volt, Nemesfaluba Kovácsékhoz s ezek is gyakran átmentek hozzá Szent-Péter-Urba és pedig hol együtt, hol külön; egyszer Kovács, másszor pedig neje.

Hencsey ilyenkor kifogyhatatlan volt az oktatásban és a szentirás magyarázásában. Gyakran együtt töltöttek egész napokat és éjszakákat s Hencsey az erdőkön keresztül mindig elkisérte vendégeit a Zala folyó partjáig, a szent-györgyvári átjáróig, a honnan már nem messze esett Kovácsék lakása. Kovácsékba egész lelkét, egész buzgalmát s minden tudományát át óhajtotta ültetni.

Tudta, hogy örökké nem marad szülőföldjén. Erős vágyat érzett Pestre menni az atyafiakhoz s meglátogatni országszerte mind azokat, kik az ő lelkével rokonok, az ő tudományában részesek.

Ezen kivül volt egy nagy terve, melyet hiven ápolt kebelében, melyet közlött szülőivel s melynek végrehajtását szülőinek ellenzése daczára is elhatározta. E terv abból állott: kimenni Svájczba, meglátogatni -96- Fröhlichet, meghallani annak tudományát s közölni vele irásait. Ez irásokat kinyomatni óhajtotta s a hivők birtokába akarta juttatni. De tudta, hogy nálunk Magyarországon a sajtóviszonyok a kinyomatást meg nem engedik, szentül hitte azonban, hogy Svájczban megengedik.

Szegény fiu! Ugy aggódott hite miatt Magyarországon, hol pedig se őt, se utódait az állam folytonosan soha nem üldözte s ugy vágyakozott a szabad helvét földre, hol pedig Fröhlich a vallásüldözés borzasztó kinjait szenvedte át, a melyeket gyöngéden szerető hű férj s lelkiismeretes apa csak átszenvedhetett. Magyarországon csak annyi korláta volt a szabadságnak, a mennyire az osztrák befolyás ide kiterjeszkedhetett. A magyar hatóságok hite miatt nem bántottak senkit.

Tervének végrehajtását akkorra halasztotta, a mikor Imre öcscse vándor útjáról hazatérhetett s a mikor ez apja műhelyét átveszi s ő szülőinek engedelmével nyugodtan távozhatik. De százszor megfordult agyában, vajjon visszatér-e még ő valaha hazájába s lehajthatja-e még fejét a szülői ház enyhe árnyékában?

Szegény ember utazása sok viszontagsággal járt abban az időben. A gyalogjárás sok idővel jár. Nélkülözés, betegség, rossz emberek, balsors mindig fenyegetik az életet és az egészséget. A ki erősen tud képzelegni: az előtt az ismeretlen jövendő még akkor is tele van balsejtelmekkel, a mikor azt ragyogónak látja. A bánatos lélek borút lát még a déli nap verőfényén is. Hencsey pedig bánatos lélek volt. Tévelygőknek látta az emberi lelkeket s boldogtalannak a világot. -97-

Ezért sietett egész lelkét Kovácsba és nejébe átönteni. Hogy szülőföldjén legyen valaki, a ki tanítson, buzdítson és erősítsen, ha ő vissza nem tér.

Eszembe jut itt egy kicsinynek látszó dolog, mely azonban Hencsey jellemére ragyogó világot vet.

Egykor Kovács József és neje Hencseyt meglátogatta. A férj bement a műhelybe Hencseyhez s a nő künn az utczaszínen álldogált és várakozott. Vasárnap volt s egy ember jött a misére Vörrüből, a szomszédos kis falucskából.

Látván az ember a nőt magánosan álldogálni, közel ment hozzá, jó reggelt kívánt neki s beszédbe ereszkedett vele. Beszéd közben kérdezte a nőtől: hová való s mit keres itt? Kovácsné félt az igazat megmondani s azt mondta, Boldogasszonyfára megy, de az útját nem tudja s szeretné, ha valaki útba igazítaná, – ezért ment be az ura kérdezősködni a házba.

Ez hazugság volt. Ártatlan és kicsiny, de mégis hazugság. Nem is volt rá semmi szükség. Nem is szülte más, csak a női önérzet. Miért tudja meg azt az idegen, ismeretlen ember, hogy ő, habár férjével is, egy ifjú látogatására jött ide?

Hencsey később megtudta ezt s e miatt rendkívül elszomorodott. Hogy egy néne, mint ő nevezé; – Krisztusnak egy igaz követője, mint ő hitte; a szent gyülekezetnek egy tagja, kit ő tanitott és keresztelt meg – akármely kicsiny vagy nagy dologban hazugságra vetemedjék s az igazat, ha kérdezik, ne merje megvallani: e tényen lelke felháborodott. -98-

– És arra is kérlek, hogy a feleségedet minden kitelhető szeretettel intsd meg, hogy mindig, minden lépésével igazságban járjon, mert különben nem illik az atyafiakhoz és ők méltatlannak tartják istennek gyülekezetében. Csak az fáj nékem, hogy ő miért hazudott? Miért mondta, hogy Boldogasszonyfára akart menni, holott én hozzám jött? De én ezért neki még egyszer szivemből megbocsátok, mert tudom, hogy azt félelem miatt tette és te ne bántsd meg goromba szóval, csak ezután legyen tiszta életű!

Ugyanez év őszén Kertész András visszatért Erdély felől Pestre s Zalavármegyébe is ellátogatott Hencseyhez. Innen Kovácsékhoz ment s ezeknél akart néhány napot tölteni s itt urvacsorával is élni. Hencseynél nem tehette, mert ott csak ketten voltak nazarénusok, de Kovácséknál már hárman lehettek. Azt azonban még se akarta, hogy habár csak egy napig is munka és szolgálat nélkül ingyen legyen Kovácsék terhére. Be akart ama nehány napra hozzájuk szolgálatba állani.

– Legyen hála a mi minden bajunkat felismerő szent Istennek, hogy ezen atyánkfiát a mi lelkünknek serkentésére hozzánk elküldeni méltóztatta, a kit is édes atyámfia, a mennyire tőlünk kitelik, a régi keresztyén atyafiak szokása szerint becsületben tartsunk. – Erre nem szükség, hogy tanitsalak, mert bizom, hogy az Úrnak -99- ama lelke, ki felszabaditott a törvénynek átkától, meg fog téged tanitani, miként cselekedjél. A mint hallom tőle, nálad kiván ideig-óráig szolgaképen lenni, de kérlek, ne úgy nézzed, mint szolgát, hanem úgy, mint az Úr Jézus Krisztusban fölesküdött atyádfiát, hogy a mi Jónk meg ne bántódjék!

– Arra is kérlek édes atyámfia, mivel Andrásnak is szándéka van urvacsorát venni, a szolgálót jó volna az alatt, habár csak papirosért is, Keszthelyre elküldeni, mert nem tanácslom, hogy annak szeme előtt történjék ez. Mert ugymond a példabeszéd, egy bolond akkora követ vethet a kutba, hogy száz okos se tudja kihuzni.

Az alatt, mig ezek itt történtek, a mig Kertész András pár heti tartózkodás után innen Pestre visszament, Béla József szintén elvégezte dolgait Tolnavármegyében. Sikerült neki különösen Szegzárdon Fekete Józsefet s nejét Bartha Borbálát megtériteni.

Béla meglátogatta Gasparichot, a barátot is, Hencsey leveleit megmutogatta Gasparichnak s megkérte ezt, hogy levélczimét mind az ő számára, mind Hencsey számára irja föl.

Mind e dolgairól Béla József 1842. évi január 15-én Pesten kelt levelében értesiti Hencseyt. E levélben különösen kéri Hencseyt, hogy siessen Pestre, ne hagyja árván a gyülekezetet. -100-

E levélben több érdekes dolgot is érint. Irja, hogy Kertész András végképen el akar költözni Pestről s le akar mondani a mesterség folytatásáról. Szándéka Erdélybe visszamenni, – »dolgát Istenre bizni« s egyedül »az évangyéliom hirdetésének élni«.

Irja azt is, hogy Lajos öcscsétől, Hencsey Imrétől sok és szép levelet kap Szegedről s ezekben igéri, hogy husvétra ő is Pestre akar menni, hogy a szent gyülekezetbe elvégre régi óhajtása szerint bejuthasson.

Irja továbbá, hogy Denkel kapott levelet a svájczi atyafiaktól s különösen szép buzditó levelet Fröhlichtől magától is.

Irja végre, hogy mind azok, kiknél Hencsey a jó magot elvetette, fölvették a keresztséget s beléptek a szent szövetségbe.

– Hála legyen az Izrael Istenének! Békesség van köztünk és egyenlő akarattal munkálkodunk, a mint régen és mindig óhajtottuk.

E levél vétele után Hencsey otthon maradni nem akart. Dolgait rendbe szedte, szülőitől és ismerőseitől érzékenyen elbucsuzott s a következő február hónapban már Pestre érkezett.

Utazása lassan ment. Mintha nehéz szivvel vett volna bucsut szülőföldjétől. Egy napot Nemesfaluban töltött Kovácséknál. Keszthelyen is egész napja telt el. Ferencz bátyját is utba ejtette. Havas, szeles, förgeteges, hideg idők jártak.

E falu Veszprém vármegyében fekszik a Balaton -101- partján. Ma már Almádi néven hirneves balatoni fürdőtelep fekszik a határán. Akkor nagy szőlőterületek foglalták el a hegyek és dombok oldalát.

A falutól kelet felé a szőlőgyepük mellett vezet a szabályozatlan út a Mezőföld felé. Az utra nézett egy szent-királyszabadjai kisnemes embernek Horváth Jánosnak pinczés szőlője. A pincze előtt sajtóház, a tágas sajtóházban hatalmas tűz lobogott a katlan-sarokban. Bográcsban készült az illatos pörkölt, jó kedvü volt a gazda, több nemes barátjával hangosan mulatott. Az előző 1841-ik évben ritka nemes bor termett, a szőlőhegyi hajlékok tele voltak vidámsággal.

Hencsey hallotta a jó kedv zaját. Az ő szomorú lelke idegen volt ettől. Délután volt, egyébként is sietett, hogy mire este lesz és besötétedik, falut érjen s Litérre bejusson. Az utak nem voltak rendes utak, csak dülő utak, erdőkön is vezettek át, nem is ismerte őket jól, a Bakony is közel van már ide, bizony sietni kellett, hogy még világossal valami alkalmas éjjeli tanyát érjen. El akart surranni a mulató társaság előtt, nehogy valamiképen észre vegyék.

Észre vették. Utána kiabáltak. Hivták be magukhoz egy pohár borra, egy falat enni valóra, egy kézszoritásra.

Ha elfut: utána iramodnak, elfogják, erőszakkal visszaviszik, velük kell átdőzsölnie az éjszakát. Ha szép szerivel szót fogad: akkor is ez lesz ugyan a vége, de akkor talán mégis könnyebben szabadul.

Bement a hajlékba, szerényen üdvözölte a kisnemes -102- urakat s elfogadta a kinált poharat, de egyuttal szólt is:

– Meg kell mondanom szerelmes atyámfiai, hogy tudtotokra essék, hogy én se bort, se egyéb ártalmas csábitó italt nem iszom.

Nagy kaczagással fogadták az egyszerü, de szokatlan nyilatkozatot. De egyiket-másikat mégis meglepte e kijelentés. A vendégek egyike a bizalmas szóban ütközött meg.

– Vajjon szép öcsém, hol őriztünk mi együtt csürhét, hogy te mindjárt csak úgy te-tu módra kezded a beszédet.

– Istennek fiai vagyunk mindnyájan s testvérek az Ur Jézus Krisztusban. A jó testvérek pedig bizalmasan szólnak egymáshoz.

Igaz és édes szó volt ez ő tőle. Ismerték is a nemes urak ezt a hangot, hiszen kálvinisták voltak, a kik a szentirásban s annak magyarázatában eléggé jártasak. Köztük is szokásban van ez a felfogás istennek házában s a köztanácskozásban. De bizony nincs a pinczeszeren. Ott mulatni kell. Ott a jó kedv az első kötelesség. Adomák, vadászkalandok, követválasztási esetek, családi patvarkodások és kibékülések, házasságok, hazafias és dévaj dalok, harsogó felköszöntések: ezekből áll a pinczeszeri mulatság, nem a szentirás igéiből.

Most már épen nem eresztették. Velük kellett maradnia, velük enni-innia s mulatnia. Egész délután, -103- egész éjjel, sőt még másnap se szabadulhatott. Ezt irta Kovácsnak Pestről:

– Sok nagy kitanulhatatlan végezése van az Ur Istennek. Egész testem elbágyadott ebben a nyers felebaráti szeretetben. Hát még a lelkem. Pedig ezek lélek szerint jó emberek, mégis ugy meggyötörtek engem!

Székes-Fehérvárott is töltött egy-két napot. Hosszu értekezése volt itt a baráttal. Az egyszerü áhitatos nagy léleknek a tüzes, szenvedélyes nagy lélekkel. A tanulatlan agynak a tanult, tudományos fővel. Fontos volt ez az értekezés nagyon.

Mielőtt azonban ennek lefolyását s eredményét elmondanók: meg kell ismerkednünk a baráttal tüzetesen.

Nagy alak volt. Sokat küzdött, sokat szenvedett. Vértanuként halt meg. Megérdemli, hogy megismerjük.

A TÜZES BARÁT.

(Miért hivják a barátot barátnak? – A tüzes barát sorsának jellemzése. – Hol és mikor született? – Szülői és testvérei.)

Miért nevezi s mióta nevezi a magyar ember a szerzetest barátnak: nem tudom. Sok száz esztendő óta nevezi annak közbeszédben is, irodalomban is. Ha két férfi testvér gyanánt szereti egymást s teljes bizodalommal osztozik egymás örömében és bujában, segitője és szövetségese egymásnak életre-halálra: az a két férfi barátja egymásnak. Nem testvérek, nem rokonok, más-más szülők gyermekei, mégis szeretik igazán, mélyen, örökre. Ha jó barátok.

A magyar a szerzetest is barátnak nevezi. Pedig a magyar nép sohasem volt vakbuzgó; sorsát, jövőjét, érzelmeit sohase bizta szerzetesre; történelmi nagyjai közt, igazi nagyjai közt sohase volt szerzetes. A nőszerzetest már nem nevezi asszonybarátnak, pedig a nőszerzeteseket egykor talán jobban kegyelte, mint a férfinemen lévőket.

S minden szerzetest barátnak nevez, csak valami jelző szóval különbözteti meg őket. Fehér barát, tarka barát, -105- vörös barát, szürke barát, néma barát, fekete barát, fatalpu barát, cseri-barát, kopasz barát, kolduló barát: mind valamennyi más meg más szerzetnek a neve.

Ismer tüzes barátot is. De ez a szó: tüzes, nem külön szerzet neve. A hogy ismer tüzes asszonyt, tüzes lovat, tüzes nyelvet, tüzes angyalt, tüzes istennyilát, tüzes pallóst: ép ugy ismer tüzes barátot is. A lángszavu, nagy indulatu, gyors igéjü, fáradhatatlan barátot nevezi tüzes barátnak.

Ilyet ismert egyet a magyar függetlenségi harcz 1848-ban és 1849-ben. Tul a Dunán nem is ismerték igaz nevén. De a tüzes barát néven mindenki ismerte.

Különös férfiú volt ez, ki nagy szenvedélyei elől a sorsnak végzetes csapásai alatt félrevonult a világtól és csendes zárdának homályos rejtekében tölté viharos életének legszebb idejét.

Férfiú volt, kinek szivét megrohanta a szerelem s a mikor ez szerencsétlenné vált, kiolthatatlan gyülölet származott belőle a világ ellen s minden ellen, a mi a földön szép, nagy és dicső. Ki eltemette magát, mikor még fiatal volt, de ifju lánggal támadott föl s rohant a nagy koreszmék küzdelmei közé s a csaták véres mezejére, a mikor már nem volt fiatal s fürtei már őszülni kezdettek.

Ki fásult lélekkel, kiégett szívvel istennek ajánlotta föl életét és az életnek minden örömét s a ki mégis pártot ütött az ég ellen s vakmerően idézte önfejére a haragos végzet kegyetlen büntetését.

Ki vad szenvedélylyel ragaszkodott egyházához s -106- mégis nazarénussá lett egy pillanatra. Ki gyülölte a nagy eszméket s mégis szolgálta azokat. Ki kész volt megtagadni a hazát és mégis fegyvert fogott érte, mikor a haza veszedelmének ideje elérkezett; – ki pillanatonként talán gyűlölte a magyar fajt s mégis büszkén ment a bitó alá s fenséges önérzettel vallotta magát magyarnak, mikor ez a nemzet elbukott s fölötte két nagy hatalomnak kérlelhetlen dühe tombolt.

Különös férfiu volt ez, kinek élete ellenkezett korával; kinek szenvedélyei ellenkeztek eszméivel; kinek szereplő vágya messze-messze röpködött tul a zárda ama szűk körén, hova széttörhetlen lánczokkal volt lekötözve. Kinek lelkében nagy bűnök csirái fogamzottak meg, s a ki mégis dicsőséges nagy tetteknek végrehajtására volt hivatva. Kinek sorsát tragikussá tették életének kibékithetlen ellentétei s a ki iránt csak akkor engesztelődtek ki a haragvó istenek, a mikor viharokkal teljes életét áldozatul megnyerhették.

Ki volt már használva ez az élet és tulajdonosa nem becsülte már semmire. Könnyen vetette el magától s talán gyermekkora óta az volt legbensőbb öröme, a mikor a vesztőhelyre kellett mennie. A bitónak megpillantása végtelen kéjjel töltötte el idegeit. Vidáman érezte magát, mint a vőlegény, ki szerelmesének karján lakodalomba megy. Ő volt a vőlegény és a halál volt rá a mosolygó menyasszony. Az összekelés gyorsan megtörtént. De a közönség könyező szemekkel nézte a szomoru menyegzőt. A közönség a leigázott magyar nemzet volt. -107-

E férfiú volt a tüzes barát. Név szerint Gasparich Márk Kilit, szent-ferenczrendi szerzetes.

Kevéssé ismerte őt a világ, mig élt és gyorsan elfelejtette, a mikor meg kellett halnia. A mult század harminczas és negyvenes éveinek kortörténetében neve se fordul elő. Még a nemzet vértanui közt is alig emlékeznek rá. Sirját ma már senki föl nem födözheti. Szerzetes társai nem járulhattak oda s nem akadt hű barát, a ki e sirt egy árva emlékező jellel megmentette volna a feledékenységtől. Rokonai szegény földművesek messze távol Zalavármegye déli határán a Dráva mellett talán csak hónapok mulva hallották meg halála hirét; hű barátai, honvéd bajtársai pedig akkor már föld alatt voltak – a sirban vagy a börtön fenekén. Vagy messze bujdostak már, hová csak a kósza hír juthatott el az elhagyott hazából.

Homályos zárdákban jámbor, istenfélő szerzetesek emlékeznek meg néha a nevéről. Elbeszélik maguk között viselt dolgait, örök bánatát s őrjöngő eszméinek ki-kitörő rohamait. És olvassák eszmékben dús könyveit és megsugják egymásnak a részleteket, melyek haláláról hagyományként szállanak egyik zárdából a másikba s az öreg szerzetesekről a fiatalokra. És keresztet vetnek magukra, valahányszor eszükbe jut, hogy a mikor halálra kellett készülnie, nem ő neki tartott szent szónoklatot a lelkész, hanem inkább ő intézett szép és igaz szózatot a lelkészhez, kit pedig az ő vigasztalására rendeltek melléje.

Én elbeszélem a zárdák némely titkát s megismertetem -108- e férfi életét. Életét is, halálát is. A magyar nazarénusok története csonka lenne e nélkül s Hencsey működésének erejét, a lakatos legény varázsló hatalmát alig érthetnők meg, ha azt a befolyást, melyet a tüzes barát gondolkozására gyakorolt, legalább nagy vonásokban nem ismernők.

Adataim gyüjtésében egykor szerencsés is voltam s kevés ideig fáradhatatlan is. De adataim még se teljesek. Mégis közlöm a tüzes barát élete történetét, a mennyire közölhetem. Meglesz talán az az eredmény is, hogy közléseim nyomán mások figyelme is fölgerjed s talán e zaklatott élet lefolyását sikerül egykor egészben összeállitani s az utókor emlékezetének hiven átadni.

Czirkovlyánban született, Zalavármegyének muraközi járásában. E falu neve most Drávaegyház. Perlaktól alig három kilométernyire fekszik kelet felé a Dráva árterének partján, buja termékenységü vidéken. Lakói horvát ajkuak s buzgó római katholikusok.

Szülői egykori jobbágyok, derék, munkás és józan mezei gazdák voltak. Öt gyermekükről tudok. Egyik a tüzes barát, eredetileg Márk néven. A másik: György, a ki 1871-ben halt meg. Nyolcz gyermeke maradt, kik mind kegyelettel emlegették vértanu bátyjukat. Volt még két férfi testvér: Boldizsár és Jakab, – a mult század hetvenes éveiben még éltek, de azóta nem hallottam róluk. Volt egy nőtestvér is, Borbála, férje után Kutnyákné, szintén drávaegyházi lakos. Él-e még, nem tudom. Ha él: a nyolczvanadik életév körül járhat. Szakasztott mása volt a vértanunak. Arcza, szemeinek -109- tüze, lelkének rajongása, szellemének nyugtalan természete mind-mind a tüzes baráté. Könyv nélkül tudta azt a levelet, melyet a vértanú a siralomházból testvéreihez intézett. Mikor kis leány volt is: végtelenül szerette őt a tüzes barát.

A Máriáról nevezett szent-ferenczrendi szerzet 1830-ik évi névkönyvében s ettől kezdve 1847-ig a szerzeti évkönyvekben akként van bevezetve, hogy 1810-ik évi április 7-én született. Ugyanez adatot nyertem egy öreg hitszónoktól is, ki szerzetes-társa s ismerőse volt, de ő tudását kétségtelenül az évkönyvekből meritette.

Halálos itéletében s a hadi törvényszék előtt tett vallomásaiban, melyek 1853. évi augusztus hóban keltek, az van állitva, hogy 49 éves. Ezt ő maga állitotta s az irásokba az ő előadása után vették igy föl. E szerint ő nem 1810-ben, hanem 1804-ben született volna.

A két évszám közül melyik felel meg a valóságnak: nem tudom elhatározni. Mindakettő hitelesnek látszó forrás s mindakettő az ő tudtával s befolyásával készült. Többnemü okból azt hiszem, inkább az az adat helyes, melyet halálos itélete nyujt s igy születési évének inkább 1804-et fogadom el. Volt egy gyermekkori jó ismerőse, Chernel Ignácz, nagy miveltségü, előkelő uri ember. Ez utoljára 1848 őszén Nagy-Kanizsán látta a tüzes barátot. De meg se ismerte hamarosan, annyira tele volt redővel az arcza. Az pedig nem valószinü, noha bizony nem lehetetlen, hogy 38 éves egészséges -110- és jól élő ember arcza tele legyen redővel. Van más körülmény is, mely nyom valamit. A tüzes barát 1831–32 körül rövid ideig kolduló barát volt. Ha 1810-ben született volna: 21–22 éves korában küldték volna ki kolduló barátnak. Ezt alig lehet hinni. Ellenkezik az általános szokással.

Szülői és testvérei, mint emlitettem, horvát ajkuak voltak s a magyar nyelvet alig tudták beszélni. Falujuk határos a Dráván tul fekvő Varasdmegyével, a mely már a társországhoz, Horvátországhoz tartozik. Itt a bécsi osztrák udvar már évek óta szakadatlanul izgatta 1848 előtt a horvátokat Magyarország ellen, de ez az izgatás a muraközi horvát ajku magyarokra nem igen hatott. A tüzes barát különben sem engedte volna meg, hogy rokonai Magyarország ellen fegyvert fogjanak. Ő már 1847-ben lelke szerint igaz magyar volt s ez időtől kezdve gyakran megfordult szülőföldén.

Hogy azonban a magyarság iránt még se a legmelegebb érzés lakott szivükben: kitünik az a tüzes barát egyik elbeszéléséből. Elmondja, hogy mikor ő már a gimnáziumban jól megtanult magyarul beszélni, testvérei szintén kedvet kaptak e nyelv megtanulásához s azért megkérték apjukat, fogadjon a házhoz magyar cselédet, kitől majd a nyelvet együtt-lakás és közös munka közben elsajátitják.

– Jó apám – mondja a tüzes barát – ezt nem engedte meg, mert mint buzgó vallásos férfiu azt állitotta, hogy a mig ő él, a tisztességesen és becsületesen beszélni nem tudó magyarok nyelvével nem fogja -111- bemocskolni házát és földjét, melyet ő annyi buzgó sóhajjal és fáradsággal szerzett.

Talán van valami tulzás a tüzes barát szavaiban. Az is igaz, hogy az öreg Gasparich a magyar nemes ember nyelvét s különösen káromkodó nyelvét gondolta olyannak, a mely bemocskol, de bizony a puszta vallásosság még se elég ok e némileg gyülölködő felfogásra.

Ilyen gondolkodásu apa házában bizony a gyerekek is hasonló gondolkozásuak lehettek eredetileg. És a kis Márknak sokáig távol kellett lenni az apai háztól s nagyon elszokni annak légkörétől, mig benne tiszta öntudattá s lángoló önérzetté válhatott az a gondolat, hogy ő magyar s hű fia a hazának a halálig.

A kis Márk – ez volt keresztneve, a Kilit nevet a zárdában vette föl – Drávaegyházán végezte az elemi iskolákat. És végezte ugy, hogy tanitója s plébánosa nem mindennapi tehetséget födöztek föl benne s azért apját arra beszélték rá, hogy a fiut tanittassa, küldje tudós iskolába s neveljen belőle papot, orvost, barátot vagy jegyzőt, talán ügyvédet. Köztisztviselővé nem nevelhette, minthogy nem nemes ember volt.

A gondos apa szivesen hallgatott e rábeszélő szavakra s örömmel nyugodott meg, mikor a plébános ismeretsége s befolyása következtében a gyereket a szombathelyi gimnáziumba fölvették. Itt valamelyik székeskáptalanbeli kanonok, ki a plébánossal barátságban állott, vette magához a gyereket s gondoskodott szükségleteiről s további kiképeztetéséről. -112-

Hogy hivták a plébánost s ki volt a kanonok: nem tudom. Általában a tüzes barát életében az a leghomályosabb rész, a melyet iskolában töltött. Kevés följegyzést hagyott erről ő maga is hátra.

II.

(A tüzes barát kartársai. – Szerelme. – Mária eltünik örökre. – Gasparich kétségbeesése. – Regék és hagyományok.)

Társainak is keveset beszélt ifju-koráról s ha beszélt is, régen elfeledték azt már utolsó szóig. Valószinüleg senki se él ma már társai közül. Ferenczrendi szerzetes, de semmiféle szerzetes se szokott naplót vezetni. Sok század óta alig volt szerzetes, a ki másról, mint legföljebb zárdája dolgairól jegyzeteket készitett volna. Ha ugynevezett világi dolgokat, egyéni viszontagságokat jegyez föl emlékül: halála után jegyzeteit bizonyára megsemmisítik szerzetes-társai.

Mikor az esztergomi és pozsonyi konventben a hittant végezte, egyik tanulótársa s legbizalmasabb barátja Dank Agapusz volt. E nevet ösmeri a nagy közönség. Ő volt egyik szerzetes, ki 1849-ben az osztrákok által kivégzett magyar miniszterelnöknek, Batthyányi Lajos grófnak holttestét a szent-ferenczrendiek budapesti sirboltjába elrejteni segitett. Ő a tüzes barát ifjukori életének sok rejtekébe be tudott volna világitani. Mikor én megismerhettem, ezelőtt negyven évvel, már a szerzet provincziálisa volt. Nem hittem, hogy közölje velem Gasparichra vonatkozó emlékeit, kisérletet se tettem nála. -113-

Harmincz év előtt határoztam magam el arra, hogy a tüzes barát multját földeritem.

Akkor még élt két elaggott szerzetes, ki Gasparichcsal egy napon lépett be, ezelőtt mintegy nyolczvan évvel, a szemináriumba. Az egyik Ambrus Ferdinánd Anaklétusz volt, a pozsonyi konvent tagja s gróf Batthyányi József házi káplánja, a másik pedig Magyar Ignácz András, a szombathelyi zárdának egyik nyugalomba vonult egyházi szónoka. Ezek bizonyosan ismerték Gasparichot fiatal korában s ugy hittem, oly adatok birtokában vannak, melyek a tüzes barát megismerésére érdekesek és fontosak. Levélben fordultam hozzájuk. Öreg emberek voltak már, nem emlékeztek biztosan semmire.

A tüzes barát eredetileg déli szláv vérből eredt. Nagy mértékben megvoltak benne fajának és származásának erényei és hibái. Élénk, gyors elme; erős képzelet konok ábrándokkal s hirtelen fellobbanó s nagy szenvedélyekkel párositva: ime a déli szlávok jelleme. Rokonszenvei és ellenszenvei végletekig menők. Büszke és önérzetes. Vágyai és érzelmei nem állanak arányban nyomasztó és szegényes társadalmi helyzetével s azért keresi a magányt, félrevonul s kisded odujában vagy erdők sürüjében önkeblét emészti s komor gondolatoknak s vakmerő ábrándoknak él.

A tanulás vágya, az eszmék szeretete és hatalma nem vonzzák őt eléggé. Mégis tanul s mégis elmerül pillanatonként a nagy eszmékben. Mert lelkének munka, foglalkozás és fáradság kell. E lélek csak önmagával foglalkozik s ha ebben elgyötrődött, kifáradt, akkor -114- tér át a világra; akkor kezdi észrevenni a világot s felölelni a tudomány és bölcselet vivmányait.

– Mily boldognak kell neked lenni, édes fiam; te nem gondolsz egyébre, mint Istenre és előtted égen és földön nincs egyéb tudomány, mint a szentirás tudománya. Mikor én olyan fiatal voltam, mint te, az én lelkem örökké birkózott és mindig legnagyobb ellenségével, önnönmagával. Én csak magamat ismertem, semmi mást.

Ilyen lélek számára csak a szerelem volt még hátra, hogy vagy nyugodt legyen vagy őrjöngővé váljék.

A tüzes barát szerelme a suhancz kor szerelme. Minden részletén a homálynak köde lebeg. Ha elbeszélem: inkább fölingerli, mintsem kielégitené a kiváncsiságot és a képzeletet. Mégis elbeszélem ugy, a hogy az alaktalan hagyományból, Gasparich néhány töredékes jegyzetéből s Hencseyhez intézett néhány leveléből összeállithatom történetét.

Mint 17–18 éves ifju találkozott egykor egy szép, fiatal leánynyal. A leánynak keresztneve Mária volt. Vezetéknevét nem tudom.

A leány apja herczeg Batthyányi Fülöp valamelyik vasvármegyei falujában szegény iskolamester vagy községi jegyző volt, vagy talán mind a két hivatalt s vitte. A község nevét se találtam meg bizonyosra.

Az ifju már az első találkozásnál olthatatlan szerelmet érzett a lány iránt. Nem is szerelem, nem is a mindennapi szenvedélynek egyszerü fellobbanása volt -115- az. Láz volt az, mely keresztül hatolt a csontokon. Őrjöngés, mely izzóvá tette az agyvelőt. Nem is lehetett az más. Hiszen az első találkozás akkora örvényt ásott az ifju szivében, hogy abban végre egész élete is elmerült. Élet, boldogság, nyugalom és minden. Van ilyen eset, noha szerencsére ritkán.

– A föld is mély és az ég is magas, de még sem oly mély, hogy az én szenvedésem elrejthetné és az ég sem oly magas, hogy az én kinos érzéseim oda föl ne hatolnának.

– Oh te leány, a te életed és halálod szült engem az örök kárhozatra. Miért jöttél te az én utamba? Miért nem tudtam én veled együtt elenyészni?

– Mikor én téged először megláttalak, miért nem vette el az Isten az eszemet, hogy őrülten futkostam volna be utánad a világot és az én lelkem, mint a feneketlen örvény, örökké te körülötted forgott volna?

– Akkor nyerném én csak meg a boldogságot, ha elmém tőled soha el nem szakadhatna s ha még sem tudnék sem magamról, sem terólad semmit.

Mikor e sorokat irta, már régen szerzetes és meglett férfiu volt a tüzes barát, mikor pedig a lányt utoljára látta, akkor még csak gyermek volt. Minő mély szenvedélynek kellett annak lenni, melynek fénye vagy talán árnyéka ily messze eláradhatott.

Az irói nyelven ne akadjon fenn a nyájas olvasó. A tüzes barát szellemében erős költői ér lüktetett. -116- Iróképessége pedig oly erős és szép, hogy az ő korában az ő irói nyelvét kevés magyar iró érte el s talán csak Kölcsey multa felül.

Az 1838-ik évi pesti árviz alkalmával a szerencsétlenek mentésében és ápolásában tevékeny részt vett. Midőn látta a nyomorult, kiéhezett, elgémberedett, siró alakokat: lelkének régi sebje megint erősen kiujult. Még ott is a lány emléke rajzott lelkében.

– Ha most – irja ez időből – a sárból és a vizből, a jéghalmoknak fenekéről vagy összedőlt házak omladékaiból Máriának megtört testét kimenthetném! Ha százak és ezerek közt fölismerném őt vagy láthatnék hozzá hasonlatost! Lenne bár megaggva, vagy lenne hervasztó betegségnek rettenetes hatalmában: lelkemmel melengetném föl és ápolnám őt. Ide hoznám e boltozatok alá s az oltárra tenném reszkető testét!

Száz meg száz változatban egész életén át ekként emlékezett Máriáról.

Az első találkozást csakhamar követte több is. Gasparich gyakran eljárt a leány szülőihez és mint jegyzeteiből következtetem, alapos reménye volt ahhoz, hogy a leány, a szülők beleegyezésével, oda ajándékozza neki kezét s szive hajlamait.

Hónapokig, vagy talán egész éven át tarthatott ez a viszony s az ifju ernyedetlen szorgalommal látott tanulmányai után s el volt szánva megérdemelni a leányt s méltóvá lenni ahhoz, kit az ég és a föld minden teremtménye között a legmagasabbra becsült.

Hanem hát valami véletlen, rá nézve valami borzasztó -117- szerencsétlenség csakhamar véget vetett a viszonynak s a boldog jövendő ábrándképeinek.

A legközelebbi őszi szünidőt otthon töltötte Gasparich a szülői háznál. Mikor ennek leteltével Szombathelyre visszament s a leány szülőit meg akarta látogatni: nem találta otthon se a lányt, se a szülőket. Kérdezősködéseire azt a feleletet kapta, hogy pár hét előtt a faluból valahová elköltöztek. Hova, merre: erre felelni senki nem tudott.

Az ifju nem esett kétségbe, noha lelkén kínos aggodalmak nyilaltak át. Később ismét kereste Máriát s ismét nem találta. Várt hetekig. Azt hitte, hogy Mária szülői csak ideiglenesen távoztak el, s hogy késő őszre vagy télre vissza fognak térni. Gyakran megfordult a háznál s gyakran kérdezte a háznál levőket, de oly feleletet, mely megnyugtathatta volna őt, nem kapott.

A várakozás mindig kinosabb lett. A leányról, a kihez lelkét és életét kötötte, még csak hirt sem hallott. Az epedés hatalma lassanként erőt vett rajta, buskomorság kötözé le lelkének ruganyosságát s szivszaggató fájdalmak czikáztak át forrongó érzelmein.

Bejött a tél – hidegével, förgeteges zivatarával. De őt se tél, se zivatar nem gátolta. Napokon és éjszakákon át bujdosott s szökött önmagától s járt a faluban, honnan szerelmese örökre eltávozott.

Faggatódzásaira, őrült esedezéseire mindössze annyit tudott meg, hogy a herczeg az ősz elején uradalmait meglátogatva, megfordult a faluban is s a tanitót és -118- leányát kegyelmesen arra méltatta, hogy velük beszédbe ereszkedett. Azután a herczeg elment s utána egy hét mulva a tanitó is eltávozott családjával együtt.

Most már mindent tisztán látott. Beteg képzelgésében legalább azt hitte, hogy tisztán lát. Izgatott agya s őrült szerelmének rajongása a borzasztó lehetőségek egész seregét rajzolá le előtte. Lelke kinosan tévedezett az önkényes föltevések között. A leányt se hütlennek, se könnyelmünek nem tudta tartani. Ragyogó és szent az a leány. A szülők becsületességében se kételkedhetett. Minden gondolata abban állapodott meg, hogy a szülők bizonyosan el vannak téve láb alól, a leányt pedig valamely rideg, elhagyatott várban a herczeg játékszere gyanánt szigoru őrizet alatt elzárva tartják.

Mesékben, könyvekben ilyeneket hallott, olvasott. Beteg agya ily esetté alakitá át a leány eltünését.

E rettentő gondolat sulya alatt Gasparich elfeledte kötelességeit, el a jó szülőknek hozzá kötött reménységét, elfeledte önmagát s ott hagyva a tanintézetet, szomoru bujdosásban töltötte a napokat és éjszakákat. Föl akarta a leányt keresni – szerelméért s föl akarta a herczeget keresni – boszujáért.

Itt a hagyományok mesések s részben hamisak és valótlanok. A tüzes barát jegyzetei nem nyujtanak eligazodást.

Az egyik hagyomány azt beszéli, hogy herczeg Batthyányi Lajos az apa vitte volna el a leányt, a kibe azután beleszeretett fia s el akarta venni feleségül, de -119- apja ezt ellenezte s a konok és indulatos fiu a leányt apja karjai között agyonlőtte.

A másik hagyomány ugy emlékezik, hogy az ifju Fülöp herczeg vitte el a leányt s annak lett barátnője, de néhány év mulva valaki orvul meggyilkolta s a gyilkos neve sohase tudódott ki.

Arról is beszéltek abban az időben, hogy az ifju herczegnek egyik barátja, egyik osztrák gróf vagy egyik angol lord vitte el a szép leányt örökre, el is vette feleségül s boldogul élt vele késő korig.

Kisértetes mesék támadtak Vasban, Zalában, még Veszprém vármegyében is; a merre csak elterjedtek a herczeg birtokai: mindenütt.

Még mikor én a nazarénusokról csak annyit tudtam, hogy ilyen nevü felekezet is van a világon s mikor Gasparichnak még neve se jutott el hozzám: már akkor is hallottam valamit e csodálatos és rejtélyes esetről.

Az én falum szomszédságában fekszik Enying városa. Ez is a herczeg birtoka volt. Van ott egy görög épitészetü gyönyörü katholikus templom, melyet a herczeg épittetett. Sokszor elnéztem a templom remek homlokzatát. Arany betükkel van rajta a herczeg neve. Erről azt beszélték, hogy vezeklésül, nagy bünének engeszteléseül épittette ezt a herczeg fiatal korában. Ezt is és Rómában egy fogadalmi kápolnát is. Egy szép leány erőszakos halálával hozták azt összeköttetésbe. Ezt hozták föl indokul arra is, hogy Fülöp herczeg soha nem nősült, rideg agglegénységben töltötte el hosszu életét -120- s hogy hosszu élete egész folyamán át soha se telt öröme semmiben.

Se nőben, se a közügyekben, se rengeteg vagyonában. Ugy élt s ugy halt meg, mint boldogtalan szegény ember.

Bizonyos, hogy a köznép együgyü meséinek, a mikor messze lakó nagy urakról van szó, századrésze se igaz.

III.

(Minden mesének van valami alapja. – Lajos herczeg és a szép asszony. – A szép asszony rejtélyes halála. – Gasparich szenvedései. – Lemondása.)

De a mesének mégis van valami alapja. Eredetének mégis volt valami oka. Térnek messzesége, időnek mulása, emberi képzeletnek játszó szeszélye, könnyelmüség és rosszakarat száz alakba öltözteti, eltorzitja, módositja, nagyitja, homálylyal vagy fénynyel környezi, a mi történt s ránk a történet már csak tündéri alakjában száll, a hogy elhinni semmiképen nem lehet, de azért mégis valósággal megtörtént valami eset, melyből a népmese a maga költészetét fölépiti.

Még a boszorkánynak, a tündérnek, a tátos lónak, a leányevő sárkánynak, a vasorru bábának is van történeti alapja.

Ha regényt irnék, ha a költészet paripáján száguldozhatnám be a képzelet világát s a száz éves multnak homályboritotta tájékait: akkor se apró, se nagy nehézség nem állaná utamat. Soha nem született lények helyett teremtenék költött alakokat, uj élettel ruháznám fel a rég elholtakat, szavakat adnék a némák szájába, -121- felnyitnám a beomlott sirok üregeit s a regevilág dalnokainak példájára életet lehelnék az élettelen kődarabokba.

De én megtörtént s régmult dolgokat akarok elbeszélni. Kötelességem, de jogom is azok titkait kinyomozni. Tévedhetek egyes részletekben. Ha vannak még, a kik emlékeznek, feladatuk a felvilágositás és kiigazitás. Én csak annyit mondok bizonyosnak, a mennyit gondos nyomozás alapján jóhiszemüleg bizonyosnak tartok.

A tüzes barát alakja körül képződött regének valóságos történet volt alapja.

Batthyányi Lajos herczeg 1790 körül nem a legbensőbb viszonyban élt nejével, Pergen Erzsébet grófnővel. Volt egy nagyon szeretett barátnője, Lázár kormányszéki tanácsos és referendárius felesége. Csodálatos szép asszony. A bécsi körök ifjai rajongtak érte.

Lázár öreg ember volt, hunyt szemmel türte a barátságot. A nagyon szép méltóságos asszony szerette az élvezetet, a fényüzést s a hatalmat. Utóbb ellenállhatatlan befolyást gyakorolt a herczegre s a nagy uradalmak tisztjeire. A herczeg kegyeibe csak általa lehetett bejutni. Sok uradalmi tisztet elbocsátott, sok uj tiszt tőle nyerte kényelmes és jövedelmes állását. Sok örömnek, de sok keserüségnek is volt forrása a szép asszony hatalma.

Fülöp herczeg 1781-ben született. Serdülő korában Fuchshofer jezsuita atyát, a Monasterologia hires iróját adták melléje nevelőnek és tanitónak. Ez is a szép asszony befolyására történt. A jezsuita atya is nagy tisztelője volt a szép asszonynak. -122-

Volt Vasvármegyének a 18-ik század végén egy hirneves udvari embere, Mikos László kerületi táblabiró, később magas udvari méltóság, államtanácsos. Báróságot is kapott I. Ferencz magyar királytól. A magyar jogban való jártasságáról mesés hirek szárnyaltak. Minden előkelő család törekedett arra, hogy fia mellette legyen patvarista és juratus. Fülöp herczeget is ő mellé adták 1800-ban s ő ott együtt juratuskodott egy-két évig Ürményi Ferenczczel, a későbbi fiumei kormányzóval s koronaőrrel és Chernel Ferenczczel, Sopronvármegye későbbi nagytekintélyü főszolgabirájával. A három ifjut meleg barátság kötötte egymáshoz.

Egykor egy elbocsátott s talán ok nélkül elbocsátott herczegi tiszt oda ment panaszra Fülöp herczeghez apja barátnője, a szép udvari tanácsosné ellen. Szivreható módon adta elő: milyen szerencsétlenség történt vele, éhező családjával. Átkozta a szép asszonyt. Orvoslást kért a fiatal uraságtól.

Ürményi és Chernel föllázadtak a szép asszony ellen. Mindent hallottak s tudtak is már s erélyes közbelépésre izgatták a herczeget. De a herczeg nem avatkozott a dologba.

– Édes apámat szomoritanám meg, ha Lázárné ellen tennék vagy szólnék valamit; – őt szomoritani vagy boszantani pedig nem akarom.

Az ifjak félig komolyan, félig dévajul azzal gyanusitották, hogy ő is benne van a szép asszony varázsló hatalmában. Ez a gyanusitás később még erősebb lett.

Lajos herczeg aránylag fiatalon meghalt 1806-ban. -123- Lázárné befolyása a herczegi udvarban megszünt. De férjének se volt megfelelő vagyona. A szép asszonynak minden hatalomról, minden fényüzésről és sok élvezetről le kellett mondani. Boldogtalannak érezte magát, sokat sirt.

Sorsa meghatotta Fülöp herczeg szivét. Utóbb is szerény, de tisztességes évdijat utalt ki számára központi pénztárából. Kétezer pengő forintot, a mi akkor annyi pénz volt, mint most egy államtitkári fizetés. De azt óhajtotta, hogy Bécset hagyja el. A szép asszony szót fogadott s Zalavármegyébe Reznekre költözött.

Reznek akkor Bernáth udvari ágens birtoka volt, a ki szép távolból szintén legyeskedett a szép asszony körül. Hajdan vár volt, de a mohácsi csata után a törökök ellen gyöngének találták s azért nem is erősitették meg. A régi vár köveiből uj kastélyt épitettek, a falu házsorain kivül nagy kertben, árnyas fák közé. E kastélyba vonult a szép asszony, multján busulni s ha lehet, azt elfeledni. Haszonbérben birta a birtokot s azt beszélték, Fülöp herczeg fizette a haszonbért.

Több éven át lakott már ott, a mikor 1817 körül egy szép reggel cselédei halva találták hálószobájában az élete delén levő, noha még mindig szép asszonyt.

Az asztal mellett feküdt pongyola-ruhában. Vére szétömlött a padlón. Mellén, csodaszép mellén volt keresztül lőve. Ágya felbontva érintetlen. Asztalán kártya Napoleon-pasziánszra szétrakva. Pénzében, ékszereiben semmi hiány.

A vármegye kemény vizsgálatot teljesitett. Azon az éjszakán viharos, esős idő volt. A kert fái zugtak, a kastély ajtajai, ablakai dörömböltek a vihar csapkodásai alatt. A cselédek már lefekvőben vagy nyugodtak is már ágyaikban. A szép asszony egyedül kártyázott. Valaki megzörgette kertre néző ablakát. A szép asszony azt gondolta: valaki a faluból levelet hoz. Kinyitotta az ablakot s oda állt az ablak elé. Kivül egy puskadörrenés s a szép asszony visszaesett az ablak mellől szobája közepére. Kint a kertben felnőtt férfi csizmájának nyomai az ablak alatt. A nyomok a nagyvölgyi patak felől jöttek s arra is távoztak.

A vármegye sohase tudott egyebet kideriteni. Ki volt a gyilkos: sohase tudta meg senki.

A szép asszony halálának esetéből alakultak a rémes mesék. E mesékbe szövődött bele a két herczeg neve. De bele szövődött később a tüzes barát neve is. Ez előtt harmincz évvel némileg magam is hittem a mesékben.

A szép asszony közt és Gasparich eltünt Máriája közt, mint most már tudom, semmi összefüggés nincs. Gasparich még a világon se volt a szép asszony lánykorában s mikor ez meghalt is: Gasparich alig lehetett idősebb 10–12 évesnél.

Keszthely körül egykor egész részletességgel beszélték nekem, hogy a szép asszonyt egyik leánykori megcsalt imádója őrjöngő szerelmi boszuból lőtte agyon. A függetlenségi harcz idején, 1848-ban, az a hir terjedt el Zalavármegyében, hogy Varasdon haldoklása közben utolsó -125- gyónás alatt vallotta magára valaki a gyilkosságot. A haldokló az öreg Lajos herczegnek volt egykor uradalmi tisztje, kit állásából a szép asszony hatalma mozditott ki. A haldokló utasitotta gyóntatóját, bontsák fel szobájának padlódeszkáit: ott megtalálják bűnének jeleit és bizonyitékait.

Senki se kereste. Régen porrá vált akkor már a szép asszony. Nem is emlékezett rá senki már. Csak Rezneken emlegetik még a rémes esetet.

A római fogadalmi kápolna se engesztelésül épült. Nem is Fülöp herczeg épittette, hanem másodizbeli unokatestvérje, gróf Batthyányi Antal József, függetlenségi harczunk egyik hősének, Magyarország egykori külügy miniszterének, gróf Batthyányi Kázmérnak édes apja. Neje, Roggendorf grófnő, beszélte rá.

Bizonyos, hogy a lányt Gasparich elvesztette. S ő bizonyosnak tartotta, talán később meg is tudta, hogy a lányt valaki a herczeg kiséretéből vitte magával szülőivel együtt.

Vajjon a leány önként és szivesen egyezett-e a viszonyok változatába; – vajjon kicserélhette-e érzelmeit s visszafojthatta-e, elnyomhatta-e az ifju kebel fel-feltoluló ábrándjait s a szüzi lélekismeret önérzetes szavát? Vajjon a suhogó selyemben, kárpitos termek illatos légében elfelejtette-e végkép a szenvedélyes ifjut, kinek szive megtörött utána? Vagy talán néha-néha visszaemlékezett ennek szerelmes szavaira, melyek egykor neki is oly édesek valának? Mindez érdekes dolog lehet a lélekbuvár előtt s hálás tárgy a regényiró számára; – mindez -126- azonban az én elbeszélésem tárgyai közé igen kevéssé tartozik.

Semmi jelet se találtam arra nézve, hogy Mária valaha értesitette volna sorsáról Gasparichot. És semmi nyomot arra nézve, hogy valaha őt még életben látta volna.

Vajjon meddig élt s mikor és hol mult el Mária? Egyetlen megjegyzést találtam a tüzes barát irásai között, melyből azt sejtem, hogy sirját egyszer meglátogatta. Szelidültek-e e siron kínjai vagy ujabb átkokban tört ki az üldöző sors és a haragos ég ellen: ki tudná azt most már?

Megjegyzése egy töredékes szövegü imádság után olvasható sárgult papiroson. Az imádság elhunyt szerelmesünk üdvösségét kéri istentől. A megjegyzés igy szól:

– Sürü fák közt korhadó kereszt; – elfeledték, mikor eltemették. Mit kerestem ott? Bolond voltam.

Hosszu bujdosás után egy napon Gasparich összetört lélekkel s lázban égő testtel tántorogva ment haza Czirkovlyánba a szülői házhoz. Szenvedéseiről nem beszélt még anyjának sem. Beteg lett, ágynak esett, lelkét őrült látások háborgatták s ha néha eszméletre jött, óhajtotta a halált, a mely neki nyugodalmat ad.

A halál nem következett be. Gyermek volt még s ifju ereje megküzdött a testnek és léleknek szenvedéseivel. Gondos ápolás után visszanyerte egészségét.

De lelkének üdeségét nem nyerhette vissza. A nagy rázkódás eltompitotta őt a világ iránt s mintha a vágyak -127- és ábrándok csiráit kiölte volna lelkéből, egyéb gondolata se volt, mint szerzetessé lenni, zárdába vonulni és életét istennek szolgálatára s meghiusult reményeinek eltemetésére használni.

– A világnak szerencsétlen szülöttei azon boldogtalan hitben lélekzenek, hogy az ő életük nyom valamit az örökkévalóságnak folyamában. De én azt kérdem magamtól és az emberektől, a madár repülésének marad-e nyoma a levegőben és a madárnak utját megjegyzi-e magának a levegő? És az örökkévalóságban az embernek nyomorult élete több-e, mint a madár röpülésének elmulandó nyoma? Én már boldogtalan gyermekkoromban tudtam ezt és a mióta élek, csak mindig jobban megtanultam!

Miért lesz ma baráttá valaki? El se lehet szinte képzelni, honnan kerül a barátok ama nagy száma, mely egyik-másik országban feltünő már? A tanitó és betegápoló barátokat értjük. Mivelik a tudományt, van dolguk minden napra s egész életre, az élet csöndes örömeihez is eljuthatnak, pályájuk a korszerü ember felfogásával s életczéljával nem ellenkezik.

De miért léphet valaki fiatalon oly szerzetbe, melynek tagjai szegények, vagyontalanok, koldulásból élnek, semmit nem dolgoznak, hanem csupán elmélkednek és áhitatoskodnak? Egykor, régen, századok előtt, a vallásos rajongás korszakában fenséges tünet lehetett az az élet, -128- mely egyéb czélt nem tüzött maga elé, mint hogy istennek gondolatában örökre elmerüljön. Öreg embernél, törődött léleknél ma is érthető. De a fiatal lélek előtt ott van, ott tombol, ott tolong az egész élet minden vágya, minden szenvedélye, minden munkakedve, minden alkotó ösztöne. Mit csinál ezekkel? Miként szabadul ezektől?

Csakhogy a lemondás ifju embernél a léleknek megcsonkitása. Mintha kivágnák belőle az erélyt. De lehető-e ez? Nem nől-e ki ujra a kivágott rész?

Gasparichot a lemondás vezette. A méltatlanul kiállott rettentő szenvedésnek vagy harczban és boszuban kell kimulni, vagy a csöndes lemondás sivatagán elenyészni.

IV.

(Hol tanult Gasparich? – A Barthodeiszky-ház Mihályiban. – A tüzes barát Pestre kerül. – Kezd önmagával meghasonlani.)

A lemondás érzete oly mélyen vésődött lelkébe, hogy fajának szenvedélyes vérmérséklete s egyéniségének végletekre hajló heve hosszu évekig nála tartósan soha ki nem tört s jelleme fölött zsarnoki uralmat sokáig nem gyakorolhatott. A mikor szenvedélyei később más alakban ujra fellángoltak: azok akkor már a hosszu elfojtás után oly erőre emelkedtek, hogy azoktól már csak a halál menthette meg.

De ez sokkal később következett be. Betegsége s fölépülése után annyira képes volt a tudományokba -129- elmerülni s föltétlen lemondása oly csodálatos szelidséget kölcsönzött gondolkozásának és magaviseletének, hogy a hol zárdában vagy magánházaknál megfordult, azonnal megnyerte magának az ismerősök szeretetét mindenütt. Szűk beszédü, alkalmazkodó, kedves és szelid ifju emlékezetét hagyta magáról néhány uri családnál, a hol több időt töltött, a mint majd rá fogok térni.

Szerzetéül a szent Ferenczrendi atyák zárdáját választotta. E szerzet szent Mária különös tiszteletére áll fenn s husz zárdája van Magyarországon. Szombathelyen is van, a hol a gimnáziumot végezte. Gyanitom, hogy itt jelentkezett először. 1827-ben október 23-án öltözött be barátnak. Ha csakugyan 1810 áprilban született: ekkor lett volna tizenhét és fél éves. Igazán suhancz korú még.

Semmi sem lehet bizonyosabb, mint az, hogy a mikor elhatározta a szerzetbe lépést, rendületlenül szánta el magát arra, hogy a zárda homályos falai közé fogja eltemetni ifjuságát, egész életét, szárnyukszegett vagy alaktalan vágyait s szétfoszlott reményeit. Alig juthatott ekkor még eszébe, hogy az a korszak, melyet át kell élnie, nagy eszméket fog szülni s hogy az eszmék áthatolnak még a zárdák falain is s az ő egyéniségét hosszu szunnyadása után is uj életre ébresztik, cselekvési vágyát ujra felköltik.

Az első évi hittan-folyamot mint klerikus 1830-ban a nagyszombati konventben végezte. Jó messzire szülőföldjétől, -130- kinzó emlékeinek szinhelyétől. Talán igyekezett is ettől távol lenni.

A másod évi hittant az esztergomi s a harmad és negyed évit a pozsonyi konventben végezte.

Sajátságos, hogy klerikus korában a magyar nyelvet rendkivüli szenvedélylyel tanulmányozta s a magyar irodalom akkori termékeiben egész lélekkel elmerült. Az illir-délszláv izgatás akkor még alig kezdődött s az ő lelkéhez soha el nem jutott.

– Magyar vagyok, annak érzem és tartom magamat, habár más ajku honpolgárnő tejét szivtam is, habár csak jó későn kezdém szorgalmam által magamévá tenni a magyar nyelvet.

Irályáról azt következtetem, hogy gróf Széchenyi István műveit előszeretettel olvasgatta. Mintha irásain az ő irályának nyomait fedezném fel. Kevesebb eszme, kevesebb tartalom, vallásosabb irány, de csaknem hasonló erő, hasonló szakadozottság, a közbeszorult mondatok bősége s ama gondolatalakitások mintegy erőltetett keresése, melyek az uj eszmeáramlatok, az uj gondolkozás biztos jelzésére az akkori irodalmi nyelvben még alig voltak eléggé kifejlődve.

Az iskolai tanulmányok elsajátitásában talán középszerüen haladt előre. E tanulmányok leginkább vallásos tárgyuak voltak. Ezek helyett örömest olvasott történelmi műveket. Olyanokat természetesen, a minőket az ő idejében szerzetes és klerikus ifju kézhez kaphatott. Szép ismeretekre tett szert igy is, melyekkel -131- mivelt körök is szivesen látták őt kebelükben. Hiteles közlések után tudom ezt. Érdekes véletlenből jutottam e közlésekhez.

A soproni lyceumban az ágostai vallásuaknál végeztem 1859-ben a VIII-ik gimnáziumot. A német nyelv kedvéért kerültem oda. Volt egy kitünő tanárom, Domanovszky Endre, a hirneves bölcseleti iró. Nagy összeütközésbe jutottam vele. Ő is heves volt, én is hibás voltam, siettem ott hagyni Sopront s visszamenni Pápára.

A mely napon összeütköztem vele: azt a napot már nem akartam Sopronban tölteni. Vasut nem volt, uri fogatra pénzem nem volt, Pápa messze fekszik, kimentem a vásártérre, vajjon kapnék-e Pápa felé menő alkalmi kocsit.

Egy jóképü magyar gazdaember azt mondta, ő Mihályiba való, rögtön indul, hajnalra haza akar érni, odáig szivesen elvisz egy vagy két forintért.

Mihályi! Emlékeztem, hogy ilyen nevü falu épen Pápa közelében fekszik. Felrakodtam kocsijára.

Mulatságos csalódás lett a vége. Pápa közelében Mihályháza fekszik s nem Mihályi. Csak másnap tudtam meg, a mikor fuvarosom házánál már jól ki is aludtam magamat. Pápához azonban nem sokkal jutottam közelebb.

Sebaj. Diákgyerek ilyesmi fölött nem busul, ha kevés is a pénze. E véletlen nélkül sohase hallottam volna talán a tüzes barát hirét s nem irnám most e sorokat. -132-

Itt megismerkedtem egy későbbi jó barátommal, Lendvai Fekete Józseffel, ki mint királyi táblabiró halt meg itt Budapesten. Szülőhelye Kisfalud volt, a nagy Kisfaludy-nemzetség ősi fészke, e falu pedig csaknem össze van épitve Mihályival. Ő elvitt engem látogatóba a mihályi Barthodeiszky-családhoz. Jó birtoku, magas miveltségü, előkelő, uri család volt ez s engem is szivesen látott. Kik vannak ma e családból Mihályiban, nem tudom. Negyvenkét éve mult ennek s én azóta nem jártam e vidéken.

Itt hallottam igen sokat a tüzes barátról. A mit hallottam, abból sokat elfeledtem, de sok dolog eszembe is jut, a mint most a betüket papirra rakom. Gyerekkorát, ifju korát, Mária eltünte fölött való szenvedéseit, függetlenségi harczunkban való nagy dolgait s szomoru halálát itt jól ismerték.

A tüzes barát itt sok időt töltött. Neki is kellett kolostora számára alamizsnát gyüjteni, neki is kolduló barátnak kellett lennie, őt is kiküldötték ugy is mint klerikust, ugy is mint ifju szerzetest e czélból. Igy jutott 1832-ben vagy 1833-ban először Mihályiba a Barthodeiszky-házhoz. Később többször is, sokáig majdnem minden évben megfordult ott.

Akkor még élt az öreg Barthodeiszky Mihályné. Özvegy asszony volt s igen koros lehet már. Onnan gondolom ezt, mert Terézia leánya már 1805 körül férjhez ment Chernel Ferenczhez, pedig nem ez volt első gyereke. Ott vezette gazdaságát fiával, Barthodeiszky Pállal, a ki előkelő miveltségü férfiu volt, sokat utazott, -133- sok nyelvet ismert s a páviai egyetemen hittanfolyamot is végzett.

Nagyon kedves katholikus család volt ez. Az agg urnő megkövetelte a plébánustól, hogy minden kolduló barátot, a mikor jön, hozzá vezessen el. Bőkezü volt a zárdák iránt s minden barát bő alamizsnával távozott tőle.

Fiatalsága, halvány arcza, nemes miveltsége, áhitatos beszéde által kedvessé lett az urnő előtt. De Pál ur előtt is. Gyakran heteket töltött az uri háznál. Különösen kedvelték azért is, hogy a magyar nyelv titkait a család körében is törekedett elsajátitani. A Rába-vidéki magyarság nyelve végtelen gazdag nyelvanyagban, közmondásokban, példabeszédekben, vidám fordulatokban egyaránt. Nagyon sokkal gazdagabb, mint bármely más magyar vidék nyelve. Okát alig tudnám megmondani. Gazdagsága az irodalom számára még nincs összegyüjtve.

A tüzes barát a Barthodeiszky-háznál sokat jegyezgetett. Nagyon örült ezen az urnő. Meg is igérte a barátnak, hogy primitiájának ünnepét ő fogja rendezni, ő viseli költségeit.

A primitia a katholikus egyházi rend tagjainak életében emlékezetes egyházi cselekmény. Mint pap és mint áldozó és áldó, ekkor jut az egyik szentség birtokába. A tüzes barát az 1834-ik év végén vagy az 1835-ik év elején tartotta Mihályiban ez ünnepet. -134-

Nem tudom bizonyosan, hogy ezután két évig hol tartózkodott. A szerzet ama korbeli évkönyveiből megtudható. Ugy rémlik előttem, ugy hallottam Mihályiban, hogy a Mariano-Pratensis Conventusban, a mosonymegyei Boldogasszonyfalvai zárdában lett volna egy-két éven át. Ha csakugyan ott volt: 1835-ben és 1836-ban lehetett ott.

Az 1837-ik évben már mint szerzetes és hitszónok az alkantarai szent Péternek felajánlott pesti zárdában volt. E zárda a belvárosban, a Ferencziek-terén és a Kossuth Lajos-utczában van. Temploma a régi, de a zárda-épület csak harmincz év előtt épült. A régi zárda egyszerü kis emeletes ház volt nagy kerttel, melynek helyére időközben a Ferencziek uj zárdája, bazár-épülete és az egyetemi könyvtár palotája épült.

Itt volt a tüzes barát a régi egyszerü zárdában az 1838-ik év végeig. Itt érte őt a nagy árviz is. Szerzetes társai név nélkül élt s név nélkül elhalt barátok voltak.

Itt tünt fel mint hitszónok legelőször. Gyönyörü nyelven, erősen és tisztán csengő hangon, szentséges hévvel és buzgósággal, gyakran nagy szenvedélylyel tartotta beszédeit. Beszédei nem egyszerü hitviták, nem az egyházi szószék általános szólásai, nem a szent atyák ismeretes közmondásai voltak. Kora irodalmi magaslatain szárnyalt gondolkozása. Egy öreg szabómesterrel még találkoztam, a ki egy szónoklatát se mulasztotta el s a kinek az volt véleménye, hogy olyan nagy szónok se előtte, se utána nem volt a Ferencziek templomában. -135-

Hanem a tüzes barát vérének lázongása, szenvedélyes természetének zsarnoki önkénye s kedélyének szinte beteges izgalma itt már ismét elő-előtört. Szerzetének előljáróságával itt már esetenként meg-meghasonlott s forrongó eszméi s a serkedező cselekvési vágyak már alig tudtak a zárdának falai, feladatának korlátai s szerzetes állásának kötelességei között megmaradni.

Egykor keserü boszu töltötte el lelkét a nagy urak ellen s a végletekbe rohanó lélek kiterjesztette gyülöletét az egész nemesi osztály, sőt pillanatonként a magyar faj ellen is. Erre is van bizonyság irataiban. Betegsége, tanulmányai, a zárdának nyugalma s csöndje s a szentirásnak isteni tanai hosszu időn át elvonták lelkét a boszu és gyülölet emésztő érzeményeitől. De betegsége elmult. A szentirás tanai egyéniségét, a vad természetnek e sajátságos remekét végkép át nem idomithatták. Tanulmányai mind magasbra szárnyaltak a nélkül, hogy egyuttal az örökkévalóság törvényeinek mélyébe hatoltak volna. A zárdának nyugalma lassanként háborgó lelkének nyügévé és gunyjává vált. Harmincz éves életkorának minden testi és lelki izma feszülni kezdett. Az ellentétek, melyek vágyai és társadalmi állása, eszméi és szenvedélyei közt voltak, teljesen megalakultak lassanként s ugy látszott, nem lehet köztük béke és kiengesztelődés.

Pesten annyi könyvhöz juthatott, a mennyihez csak akart. A véletlen szeszélye Yung éjszakáit, Benthamot és Rottecket juttatá kezébe. -136-

Yung éjszakáiban a világ nem egyéb, mint a siralom völgye. S még ez se nappal, hanem éjszaka. Dante pokla ez, de nem tűzzel, kínokkal és fogcsikorgatással, hanem a könyeknek örök hullatásával. Báró Eötvös is e könyvből merithette Karthauziájához a sötét eget, a bánatos lelket s a kiapadhatatlan könyeket. A vallás se deriti föl ez éjszakákat. Istennek igéi csak ugy világitanak be a sötétségbe, mint a csillagok, ha fekete felhők takarják el őket.

Bentham is homályos. Különösen homályos az olyan elme előtt, a ki a mindennapi élet ezer változatát nem közvetlenül szemléli s azokat minden nap át nem éli.

(Bentham és Rotteck. – A szószék varázsa. – Az árviz. – A templom falai megrepedeznek. – Az angol szüzek kolostora.)

Bentham könyve egy bölcseleti rendszer, melynek tárgya a legnehezebb tárgy. Az állam és a társadalom erőviszonyai önmagukban s egymás ellen. Miként lehetne s kellene e viszonyokat a joggal szabályozni? Bölcseleti rendszer, melyet egészében se a tudomány, sem az államélet terén soha el nem fogadtak. Be sincs talán fejezve. Befejezését az alkotó halála meggátolta. Részeiből műegységet alkotni s ezt a világ rendjével összhangzásba hozni, mind máig senki se vállalkozott.

Mit csináljon ily művel a barát, kinek elméje sohase fárad el, de a titkok mélyéig se tud jutni?

Rotteck eszményi világtörténet. Korának bölcseleti felfogását keresi s találja meg háromezer évnek történelmi -137- eseményeiben. S a jelen kor eszméit nem a multnak történetéből vonja le, hanem a multnak történetét is a jelen kor eszméi szerint alakitja át. Amaz eszmék szerint, melyeket a hegeli rendszer áramlatai vetettek fölszinre. Ellenkezik a mű egész iránya a római katholikus egyház sok százados szilárd felfogásával is. Vagy az egyik, vagy a másik iránt támad kétségünk, vagy mind a kettő iránt, ha igazán belemerülünk.

E műveket olvasgatta Gasparich s olvasgatta a nélkül, hogy a kellő ismeretekkel s előtanulmányokkal rendelkezett volna. S a nélkül, hogy a művekben tárgyalt eszméket a gyakorlati élet napfényes mezején a helyes birálat legjobb látó-távolából szemlélhette volna. Benthamot olvasá, holott egész életét a zárda falai közt töltötte s a társadalmat csak messze távolból ismerheté. S Rottecket buvárolta, holott neki egy szegény szerzetes gondolatköréből kitekinteni alig volt szabad és alig volt lehetséges.

S mindezen felül még a szószék titkos varázsló erejének is hatalmába került.

Sajátságos hatalom a szónoklat. Oly alkotmány ez, melyhez a tudomány, a szinpad, a költészet, az egyéniség és a véletlen adja az anyagot s a melyben mindez csodálatos vegyülékben van együtt s versenyez az egymás fölött való uraságért. E verseny, e soha el nem dönthető verseny az, mely a szószéknek titkát képezi s hatalmát alkotja.

A tudomány tulsulya értekezéssé, a szinpad tulsulya -138- szinijátékká, a költészet tulsulya képzelődéssé, az egyéniség tulsulya társalgássá s a véletlen tulsulya adomázássá teszi a szónoklatot. Pedig a szónoklat egyik se és valamennyi. Kevesebb, mint akármelyik s több, mint mindegyik összevéve.

Gondolat, mely lángol; szenvedély, mely gondolkodik; egyéniség, mely eszmévé magasul; költészet az önérdek szolgálatában s önérdek, mely a világot öleli magához. Visszanéz a multra, előre tekint a jövőbe s szeme mégis mindig a jelenen függ. Ismeri a történetet, a tudomány érveit, az erények és bűnök vonzó erejét, a természet szépségeit s a vallásnak titkait és nagyon ismeri az emberek gyöngeségét. Ismeri és felhasználja mindezeket s ha szükség: el is használja. Eszközeiben nem válogat, vagyis mindig azokat választja, melyek a czélra biztosan vezetnek. Si nequit superos, Acheronta movebit. Ha a magasság nem elég, a poklot hivja segitségül. Az égben, a földön és a föld alatt levő hatalmak közt a legnagyobb hatalom, – ugy mondta Stephenson György. De csak akkor, ha sikert arat. Ha sikert nem arat: elveszett, eltünt, mintha soha nem is történt volna. Gúny vagy közöny és feledés moha nyomban eltemeti.

A szószék gyakran azt a hatást gyakorolja a szólóra, a melyet a mámoritó italok gyakorolnak. A szónok agyában a gondolat gondolatot kerget; eszmék gyulnak ki s tünnek el nagy hirtelen; képeket rajzol, miként az álom; költészetet teremt, mint az ifjuság s szenvedélyeket kelt, mint a gyülölet, szerelem, boszu, csatariadás, őrültség s vallási düh. Szerencsés ember, ki a -139- szószéken komoly, nyugodt, a fontolgató értelemnek s teljes öntudatának ura. Még szerencsésebb, ki ezen felül ura önmagának, birtokosa az emberek és a világ titkainak s ki az önbizalom és önérzet rendithetlen alapjáról mosolyogva beszél a mindenséggel. Ez a vidám komolyság, melyet humornak nevez az irodalom.

A tüzes barát ama szónokok közé tartozott, kik elől, mihelyt a szószékre felállanak, elvesz a világ s kik akkor önnön létezésüket is elfelejtik. Azok közé, kiken az öntudatlanság mámorában vad gondolatok s lobogó szenvedélyek uralkodnak. Kik a szónoklat végével testben, lélekben kimerülve ugy érzik magukat, mintha mély, lázas álomból most ébredtek volna fel.

Férfias alakja, erőteljes hangja, eszméinek élénk csapongása, szokatlan bátorsága s merész gondolatai csakhamar ismeretessé tették Pesten. Beszédeinek meghallgatására, mint emlitettem már, özönlött a sokaság a Ferencziek templomába. E beszédeknek akkor nemcsak a fővárosban, hanem messze vidéken is nagy hirük volt.

Az árviz leirása történetünk folyamával semmiképen össze nem függ. De én Gasparich életét a rendelkezésemre álló adatokból lehetőleg megismertetni akarom, tehát röviden az árvizet is érintenem kell, a mennyiben ez Gasparich életére s szerzetesi cselekményeire vonatkozik.

A tüzes barátot a nagy árviz, az elemeknek e romboló szeszélye rendkivüli izgalomba hozta. Azon a négy napon és négy éjszakán át, mig az ár folyton hullámzott -140- s mig egyes városrészek viz alatt voltak, alig aludt valamit s igénytelen szükségleteiről alig volt képes gondoskodni.

Szerzetének temploma és zárdája szárazon maradt. A templom küszöbe majd két ölnyivel fekszik magasabban, mint a hogy a régi központi városház kapuküszöbe. A városház terén jégtáblákat himbált a szél által zaklatott mély áradat. A régi Kigyó-utcza végén, az ugynevezett Kigyó-patikánál szünt meg a viz. A Ferencziek kolostora körül egy kis keskeny szabad tér volt.

A templom és a zárda a vész kezdetétől fogva menedéke volt azoknak, kiket tanyájukból a jeges áradat kiszoritott. Annyian menekültek oda, a mennyien a falak közt megférhettek.

– Telve volt a vész ideje alatt az egész templom. Földön és padok között helyezte el magát kiki. Itt volt ágyuk, itt a vizes ágynemü között sirtak a gyermekek, itt nyögtek a betegek.

Bár a kolostor szárazon volt, azért a föld meglágyulása s a viznek a csatornákon áthatolása mégis éreztette romboló hatását a szerzettel is. A templomnak sanctuariuma megrepedt s az egyik keresztoltár lesülyedt s derékben kettészakadt.

Rettenetes jelenet volt ez. Márczius 16-án történt nap közben, a mikor ébren volt mindenki. Zsufolva volt menekülő tömeggel a templom. Agg férfiak és asszonyok -141- üldögéltek a falak tövében. Kisdedekkel tele voltak rakva a padok könyöklő deszkái. Álló ember alig kapott már helyet a padokban, a padok közti folyosókon, az oltárok mellett s a nagy oltár közelében. A tömeg lassu beszédének zugása betölté a boltozatok üregeit. Mindenki a maga inségét s menekülését emlegette s azokról beszélt, kik szerettei közül távol voltak, ide nem juthattak. Borzadva gondoltak az elmult napokra és éjszakákra s reszkettek a jövő napok rémségeitől.

Egyszer csak tömegekben hullott alá a vakolat a szentély boltozatáról s meredt szemekkel láthatták, a mint a falak hosszában és keresztben repedeznek.

A rémület orditásával ugrott föl mindenki a másik pillanatban s egymást tiporva és taszigálva menekült az ajtók felé. A nők és kisdedek sikoltása s a halálra rémültek jajgatása töltötte be a szentegyházat. Ha össze nem omlik is az épület, száz halált okoz a gyöngéket elgázoló rémület.

A tüzes barát nem vesztette el lelkét. A szószék mellett állt, nyomban felfutott a szószékre s dörgő hangon szólt a holtra ijedt sokasághoz.

– Emberek! Boldogtalan hiveim! Ide nézzetek! Az erős isten van itt fölöttem és körülöttem. Ha sujtani akar: engem sujt s nem titeket. Én pedig itt maradok s a hajam szála se görbül meg. A ti végzetetek az enyém. Az én végzetem pedig nem ma s nem most következik el. Boruljatok térdre!

Hangja, mint a harangszó betöltötte a boltozatok üregeit. Egy pillanatra mindenki megállt, elhallgatott -142- és feléje nézett. Sötét szőrcsuhájára s fényes arczára oda villant egy napsugár. A rémült szivekbe visszatért a nyugalom s térdre borulva mormogták a tüzes barát imádságát.

A szerviták templomában semmi kár nem esett, valamint a Teréz- és Lipót-városi templomokban is kevés. A Bel-városi plébánia temploma, valamint a Józsefvárosé is sokat szenvedett. A Ferencz-városiban három oltár dőlt le, köztük a főoltár is összeroskadt. Legtöbbet szenvedett az Angol-kisasszonyok zárdája és temploma. Itt akkora volt az áradat, hogy az első emeletből egyenesen be lehetett az ablakon át a mentő csónakba lépni.

Gasparich valamennyi közt ezt fájlalta legjobban. Itt kis lánykák tanultak. Végtelenül szerette a kis gyermekeket s alig volt nagyobb gyönyörüsége, mint az, melyet akkor érzett, a mikor kis gyermekek közt lehetett. A kisdedek ártatlan csevegései közben érezte magát igazán embernek s a világ gyermekének. Ezek között elfelejtkezett komor eszméiről, valósithatlan ábrándjairól s a zárdáról, melyet gyakran ugy tekintett, mint sorsának igazságtalan vaskényszerét. Mint börtönt, melyből csak fölfelé meg lefelé van szabadulás. Az égbe és a sirba. S kisdedek közt lenni sehol se volt alkalma, csak az angol szüzek zárdájában. Ide járt misézni és szónokolni.

Az Angol-kisasszonyok zárdája hónapokon át lakhatatlan lett. Hónapokig kellett nélkülöznie a kisdedek társaságát. Szomoru hiányt érzett e miatt a napok folyásában. -143-

– Mennyire emelkedett lelkem – igy szól egyházi beszédében – midőn gyakran hallám itt az Angol-kisasszonyok szorgalmas gondja alatt növekedő kisded ártatlanságot utánunk dadogva az urhoz imádkozni! És most mély csendet tapasztalok a szent romok közt uralkodni!

Általában a templomok pusztulása mélyen hatott lelkére. Egyházi szónoklataiban, melyekhez a tárgyat a pusztitó vész alkalmából vette, legszebb részek azok, a melyekben a templomok pusztulása miatt panaszkodik.

– Uram! – igy sóhajt fel egy helyütt. – Uram! hatalmas és igaz vagy, imádom szentségedet. De miért zárod ki buzgalmunkat azon helyeidről is, melyekben hozzád fel szoktuk sirni kérelmeinket, kizokogni panaszainkat s megnyugtatni zajgó sziveinket?

Ez egész idő alatt naponként kijárt a zárdából menteni, segiteni, vigasztalni a szerencsétleneket. Gyakran találkozott az emberszeretet és áldozatkészség nemes hőseivel, a kiknek nevét az utókor emlékezetére e napok története megörökitette. Nem emlitem e neveket, ismeri ezeket a hazában mindenki.

Gasparich a maga jegyzeteiben különösen fölemlit három nevet. Ők mindenütt s mind végig ott voltak, a hol a vész legnagyobb s a segély szüksége legégetőbb volt. Kiemeli Földváry Ferencz királyi tanácsost s a királyi tábla biráját s nejét báró Baldacci Francziskát, továbbá Messkó Johanna urnőt s Andrássy József helytartótanácsost. Amaz idők évkönyve ezeket kevésbbé -144- emlegeté. A hol ezek osztották a segély és könyörület áldásait, ugy látszik, a tüzes barát ott részesitette a szerencsétleneket leggyakrabban a lelki vigasztalás jótéteményeiben.

Valóban mélyen meghatók a beszédek, melyeket a hivek lelkeihez és az imák, melyeket az egek urához bocsátott e napokban a tüzes barát.

VI.

(A tüzes barát imája. – Az ország mindenféle papsága. – Gasparich nem maradhat Pesten. – Egyházi beszédei. – Szent-Antalon és Szarvas-Gedén. – Székes-Fehérvár.)

Különös ez! A ki horvátból lett magyarrá, kolduló barátból iróvá, a nemzeti irodalom föllendülésének kezdetén minő szép nyelven tudott istennel beszélni.

– Istenem! – mondá egyik szent beszédében – szomoru gyermekeid fonják össze könyörgő kezeiket s emelik fel hozzád! Siró teremtményeid alázzák meg magukat előtted kegyelemért. Mentsd meg őket ezután minden vésztől s terjeszd ki malasztodat minél előbbi fölsegélésükre.

– Istenem! tekintsd a feléd ázó szemeknek buzgó záporát; adjad, hogy nem sokára ismét öröm mosolyogjon ott, hol az inség könyei remegnek! Hallgasd rebegő ajkainkat, melyek bocsánatért esedeznek, megnémulást igérve minden gonosznak. Ne engedd, hogy ezután az inség, szenvedés és fájdalomnak ennyi áldozatja legyen köztünk. Távoztass tőlünk minden veszedelmet, valamint mi törekedünk magunktól elháritani -145- minden erkölcstelenséget. Add meg uram szivünk forró vágyait nyugtató kegyelmedet, könnyitsd a sebhedt kebleket, hogy a melyek tőled méltán megkeserittettek, az általad nyujtott segedelem alatt enyhüljenek. Isten, teljesitsd alázatos kérelmünket!

Egyházi beszédei közül, melyeket e tárgyban tartott, külön füzetben kinyomatta az árvizkárosultak fölsegélésére azt, melyet az 1838. évi ápril 1-én tartott nagy hálaünnep alkalmával roppant néptömeg előtt mondott el. A hallgatók közt volt, mint nekem mondták, Horváth István is, az egyetemi tanár s tudós történetiró, a ki az egész világot magyarnak látta. Ő mondta volna e beszédre e szavakat:

– Ha minden pap ugy beszélné a magyar nyelvet, mint e szegény barát, ma-holnap mi magyarok nem azt néznénk, mik voltunk valaha, hanem azt, van-e még föld, a melyet szaporodó unokáink számára elfoglaljunk.

Magyarországnak sokféle egyháza s minden egyháznak sok papja van. A papok csak ott beszélnek magyarul isten előtt a néppel, a hol az osztrák befolyás s a korona hatalma a magyar nyelvet semmiféle erőszakkal ki nem irthatta. Német, tót, oláh, szerb, horvát, orosz, görög nyelven, sőt még holt nyelveken is, latinul, héberül istennek több szentegyházában vezették a szertartásokat összevéve, mint magyarul. Egész vidékek vannak százezrekre menő lélekszámmal, tiszta ajku ősmagyarok, kiknek isten igéjét saját nyelvükön hallgatni nem szabad. Pedig egy szót se tudnak idegen nyelven. -146-

Olyan szép nyelven, mint a tüzes barát, a sok egyháznak kevés papja szolgálta az egyházat és a hazát. Első kinyomatott műve különben az 1838. évi ápril 1-i beszéde volt.

Ő maga is becsesnek tartotta ezt. Azokat, a kiket szeretett s a kik iránt tiszteletet érzett, szivesen ajándékozta meg e művel később is. Igy adott egy példányt, saját keze irásával ellátva, Bobory Károly országgyülési képviselőnek is. Ez katholikus pap volt, függetlenségi harczunk egyik hőse s forradalmi elitéltje. Az ő példányát láttam magam is.

E munka czime: Egyházi beszéd, melyet az elfelejthetlen kárt, nyomort, inséget és szomoruságot okozott 1838-iki árviz elmultával a kesergő pestiekhez Szent-György hó 1-én mondta s hallgatói közkivánatára a károsult szerencsétlenek segedelmezésére ki is nyomata P. Gasparich Kilit sz. ferenczrendi szerzetes s egyházi szónok. Pesten Esztergomi E. Beimel József betüivel.

Beszédének heve s gondolatainak merészsége sokkal nagyobb figyelmet gerjesztett már, mintsem jámbor lelkü, félénk szerzetes társai valami nagyon örülhettek volna vasárnapi egyházi beszédeinek.

E beszédek nem maradtak a hitvallás és erkölcsi élet tárgytalan elveinek magas légkörében, hanem -147- hangjukkal, példázgatásukkal belenyultak a napi eseményekbe s a politikai mozgalmakba is. A nemzet ébredezett, ifjusága lángolni kezdett s a tüzes barát hire napról-napra terjedt. A királyi tábla s a vármegyeház ott feküdt a Ferencziek kolostorának szomszédságában. A tábla esküdt ifjai s a vármegyeház bejárói lassanként oda szoktak a tüzes barát szószékéhez. Uj eszmék szellői fuvalltak át a hazafi lelkeken s e lelkeknek nagyon tetszett a barát minden beszéde. A hatalom kezelői észrevették ezt.

Mi az e beszédekben, a mi a hatalom kezelőinek nem tetszhetett: ezt ugyan ma már senki se érti. De a szabad szó üldözése épen akkor napirenden volt. Kossuthot és társait akkor olyan szavak és nézetek miatt pörölte és börtönözte a bécsi uralom, melyek ma észrevétlenül tünnének el a zsibongó élet utczai zajában. Olyan nézetek miatt, melyek okosak, szükségesek, szelidek, emberszeretők s a minőket ma minden kormány saját nézeteinek vall és hirdet.

Nem tudom, de valószinünek tartom, hogy a szerzet előljáróságát felsőbb helyről figyelmeztették Gasparich veszedelmes irányára.

Minden ostoba és önkényü kormánynak ez a jelszava. Indokolni ugyan nem tudja, nem is akarja, de majomként használja e szót. A tüzes barát beszédeiben semmi sincs, a miből veszedelmes irányra lehetett volna gondolni. Csak az, hogy a sokaság megszerette a barátot s mindinkább szaporodtak, kik rajongtak érte. Mást is -148- szeretni, mint a kormányokat, másért is rajongani, nemcsak a királyokért: ez a veszedelmes irány.

Bizonyos, hogy a zárdafőnök s szerzetes társai is nem egyszer szóváltásba keveredtek a tüzes baráttal egyházi beszédei fölött. De a tüzes barát nem az az ember volt, a ki egyhamar hajlandó lett volna meghunyászkodni. Fiatal is volt még ehhez. De ha lett volna is benne hajlandóság, a mint a szószékre feljuthatott, gondolatainak és szenvedélyeinek nem tudott többé parancsolni.

Ez volt főoka, a miért őt már az 1838-ik év folyamán a pesti zárdából eltávolitották. Van Pozsonyvármegyében a felső Csallóközben egy kisded falu: Bácsfa. Ehhez tartozik a szent-antali puszta, hol egy kis Ferenczi zárda áll fenn. Ide helyezték át. Itt csak évenként egyszer-kétszer gyülik össze búcsu alkalmával néhány száz főből álló kegyes hallgatóság. Itt se módjában nem állott, se indittatva nem érezte magát az egyházi szónoklat terén valami különös buzgalmat fejteni ki.

Napjai azért még se folytak munka nélkül. Nem békétlenkedett legalább látszólag. Ki se tört. Ugy látszott, mintha végképen a szerzetesi föltétlen engedelmesség alá hajtotta volna fejét. De szorgalmasan olvasgatott s egyházi beszédeit rendezgette sajtó alá. E beszédek két kötetben 1839-ben jelentek meg Pesten szintén Beimelnál e czim alatt:

Az út, igazság és élet, vagyis a Megváltó szelid lelke szeretetben és igazságban.

E beszédek nem szórul-szóra való másolatai azoknak, -149- melyeket a szószéken mondott el. Ez időben Gasparich még előre el szokta beszédeit késziteni, de azokat ritkán mondta el változatlanul ugy, a hogy előre megirta. Gyakran felejtett ki egyes részleteket s a helyzethez képest rendesen uj eszmék, uj szónoki gondolatalakitások támadtak agyában. Ezeket azután papirra jegyezte s üres óráiban leginkább ezekből állitotta össze sajtó alá adott beszédeit.

E beszédek egyházi és irodalmi értékét nem akarom fejtegetni. A tüzes barát általános jellemzését ugyis hosszura nyujtottam már. Nyájas olvasóm bizonyára események leirását várja már. De még meg kell jegyeznem, hogy e beszédekben már sok helyütt a cselekvési vágy csillámlik föl. Mintha nem elégitené ki őt csupán a vallás és erkölcs mélységeiben való emelkedés. Mintha a világba s a világ küzdelmeibe való avatkozás vágya sarjadzanék lelkében. Egyes helyek ugy hangzanak, mintha nem egyházi szónok, nem igénytelen kolduló barát, hanem a közélet valamely világi férfia állana előttünk erős érdeklődésekkel, tudományos elméletekkel s a napok történetéből kikelt szenvedélyekkel.

A szent-antali pusztai zárdában egyébiránt kevés időt töltött. Messkó János szarvas-gedei nógrádvármegyei előkelő birtokosnak házi káplánra volt szüksége. Bejött Pestre Ferenczi barátért. Messkó Johanna urnő, ki az árviz idejéből már jól ismerte Gasparichot, őt ajánlotta. De ez már Szent-Antalon volt. Messkó János utána ment a Csallóközbe s elvitte onnan uri házához.

Alig töltött ott egy évet. Talán a Messkó-család -150- befolyása következtében az 1839-ik év végén ismét bejutott a pesti kolostorba. De itt már nem türték. A következő év végén a székes-fehérvári zárdába helyezték át. Nem tudtam nyomára jönni: miért. A közvetlen okot tehát nem ismerem.

Itt volt négy éven át 1844-ig. Az egész időn át egyházi szónokként szerepelt. Szónoki hire itt is nagy volt s folyton erősbödött. Még ezelőtt harmincz évvel többen éltek, kik nagy hévvel, erős hangon s a szenvedély gyakori kitöréseivel tartott szónoklataira élénken emlékeztek.

De a hatóság előtt még se tünt ugy fel itt, mint Pesten. A kis város közönsége más, mint a nagy városé. Az urak, a nemesek, a köztisztviselők, az értelmiség előkelő férfiai és női ez időben nem jártak rendesen a templomba. Ha jártak is: nem a kolduló barátokhoz. Székesfehérvár püspöki székhely. Ott van a káptalan is s a gazdag zirczi szerzetnek is van ott zárdája és gimnáziuma. Az urak inkább oda járnak istentiszteletre, ha járnak, a hol a püspök és a kanonokok vannak, mint a barátokhoz. A kolduló barátok oltárai előtt vidéken csak a szegényebb néposztály áhitatoskodik. Előtte semmiféle tüzes szentbeszéd nem feltünő. Azt hiszi, ilyennek kell lenni minden beszédnek. Ki félne vidéken egy kolduló baráttól, habár az egeket hasogatná is heves beszédeivel?

A tüzes barát kedélye azonban itt már borulni kezdett. Sorsát, függő helyzetét lassanként nyomasztónak kezdte tartani. Önmagával mindinkább elégedetlen lett. -151- A vármegye politikai élete ekkor nagyon élénk volt. A nagy nemzeti ellenzék, melynek élén Madarász László állott, hatalmas erővel döngette a régi rendszert s az udvari törekvések itteni táborát. A nagy küzdelem Székes-Fehérvárott folyt le. A megyei nemesség két tábora ott vivta csatáit. A szereplési vágy oroszlánja eddig csak aludt a tüzes barát lelkében, most azonban már ébredezni kezdett. Végzete még a messze távolban, de sugarai már kezdtek csillámlani.

Itt ismerkedett meg Perczel Mórral is, a függetlenségi harcz egyik hadvezérével. Nagy következéseket szült utóbb ez ismerkedés.

A szentirás és annak fölséges tudománya többé nem volt képes a tüzes barát lelkét teljesen elfoglalni. Beszédei gyakran oly hevesek voltak, hogy társai ugy tekintették már, mint valóságos rajongót. Szerzetbeli főnöke gyakran figyelmeztette is szerzetesi kötelességeire s talán a püspök is megintette néha, hogy mérsékeltebb s vallásosabb szinü és tartalmu beszédeket tartson a hivek előtt. Az ily intések egy pillanatig ingerültté tették, de hatásuk azért még megvolt ez időben. Ugy látszik, ha némely pillanatban felmerült is agyában a szerzetből kilépés gondolata: e gondolat ekkor még csak röppenő volt s komoly tervvé nem válhatott.

A közélet nagy kérdése volt akkor a jobbágyság felszabaditása s a törvény előtt való egyenlőség kivivása.

A tüzes barát szülői és rokonai szintén jobbágyok -152- voltak. Zalavármegye muraközi része, e több mint százezer holdnyi óriási terület, alig két nagy uré volt. Sok-sok ezer jobbágy csak két uraság szolgája. Hogy ne támadt volna keserüség a tüzes barát lelkében, mikor elgondolta, hogy mi mindnyájan egyenlők vagyunk isten előtt, de semmiképen se vagyunk egyenlők a törvény előtt.

A nagy szónok mindig nagy erőt érez magában arra, hogy a dolgok rendjét megváltoztassa. Ez erő érzete föltámasztja a cselekvés vágyát. Fel kellett támadnia ennek a tüzes barátban is.

Ekkor találkozott vele Hencsey. A szelid ember, az igénytelen, tanulatlan, de éles elméjü, buzgó és ábrándos hittéritő.

HENCSEY ÉS A TÜZES BARÁT.

(A hitviták. – Hencsey fölkeresi Gasparichot. – Értekezésük s leveleik.)

Hencsey hitalapitó és szelid lélek, Gasparich a római egyház szegény és alázatos szerzetese, de nyugtalan és szilaj lélek. Találkoznak és mérkőznek egymással.

Nagy hitbeli vitákat ismer a világtörténet. A mikor Jézus verseng a papokkal és irástudókkal. A mikor a keresztyén közönséges egyház ketté válik: napnyugotira és napkeletire. A mikor a hitujitás megkezdődik s diadalra jut. Nagy fejezetek az emberi nemzetség történetéből.

Nálunk Magyarországon nem a hitujitás százada a nagy hitbeli viták kora. A tizenhatodik századból kevés irodalmi emléke maradt e vitáknak. Annál több és élénkebb a tizenhetedik századból, a mikor a római egyház férfiai kezdték a harczot, hogy ez egyház számára visszahóditsák a magyar nemzetet.

Szomoru, de dicsőséges korszak. A szabadságért és nemzeti függetlenségért folytatott háboruk korszaka. -154- Dicsőségéből még az se von le semmit, hogy a hadi tárogatók hangjába belejátszik a hitbeli viták zsivaja.

A mai kor még képzelni se tud üresebb, sivárabb dolgot, mint a minő a hitelvek fölött való vita és versengés. A világ ma nem törődik semmiféle hitelvvel. Nem is érti mi az. Érzéke sincs hozzá. Az irodalom se fogadja be. A tudós társaságok is elzárják magukat a hitelvek fejtegetése elől. Csak néhány hittanár borongós agya foglalkozik még vele a papságra készülő ifjak társaságában.

Felekezeti harcz, vallásos gyűlölködés ma is van. De ez utálatos, mert oka nem vallási buzgóság, hanem társadalmi önzés és hatalmi érdek. Sokkal szebb volt a hitujitás korának szószéki és irodalmi vitája, pedig azt is örökre megunta s elfelejtette a világ.

A szelid hittéritő és a tüzes barát közt hitbeli vita támadt. Ugy hat reánk ez, mint régi mohos kődarab összeomlott épületekről, régi korhadt ruhafoszlány sirbolt üregéből. Valami keveset mégis közlök e hitbeli vitából. Hiszen ötven-hatvan év előtt mind a két szellem köztünk élt s korának mind a kettő nagy közmunkása volt.

Emlitettem már, hogy Béla József az 1841-ik év végén meglátogatta Székes-Fehérváron a tüzes barátot s erről értesitette Hencseyt, ki akkor Szent-Péter-Urban, szülői házánál tartózkodott.

Levelében érintette, hogy a tüzes barátnak nem merte előhozni a magyar nazarénusok felekezetének létezését s még kevésbbé azt, hogy neki és Hencseynek mi a szándékuk s életük feladata. Béla József a baráttal szemben nem érezte magát elég erősnek, de bizott -155- abban, hogy Hencsey különösen jártas a szentirásban s olyan kegyes és tiszta életü fiatal ember, hogy egyedül őt illeti meg, hogy a baráttal mind az eszmékben, mind a buzgóságban szembe szálljon. Hiszen ő és társai azért választották Hencseyt vezérül, tanitóul, követendő például.

Bár Gasparich már személyesen ismerte Hencseyt, de valódi és benső érdeklődést iránta mégis csak Béla beszéde gerjesztett. Feltünt a tüzes barát előtt az a majdnem rajongó kegyelet, bizalom és hűség, melylyel Béla József az ő tanitójáról emlékezett. Meg is kérte tehát, hogy Hencseynek adja tudtára az ő czimét, a mely alatt intézze hozzá leveleit s közölje vele óhajtását is, hogy szeretne vele találkozni s értekezni.

Februári utjában, a mikor Pestre ment, ugyan csak pillanatra látogathatta meg őt Hencsey, de innen márczius 24-én Hencsey kiment Székes-Fehérvárra s a következő napon – pénteken, mint egyik levelében megjegyzi – már korán reggel bejutott Gasparichhoz. Látogatása sokáig tartott. Az egész napon át.

Végre igazán együtt volt hát a tüzes barát és a hittéritő szelid lakatoslegény.

A kolduló barát lakása szegényes. Kis szobácska egy ablakkal, ajtaja a folyosóra nyiló. Falai egyszerü meszelt falak. Egy ágy, durva szürke pokróczczal leteritve, egy kis asztalka s rajta a feszület, egy szekrény s néhány festetlen és fényezetlen fa-szék. Ebből áll a kolduló barát lakása. -156-

Hencsey jóval fiatalabb. Talán tiz-tizenöt évvel. Mind a kettő valamivel magasabb a közepes termetnél. Egyiknek arczképét se láttam, talán nem is volt nekik soha. Mindkettő sovány a sok munkától, nagy buzgóságtól és sok álmatlan éjszakától.

Hogy a tüzes barátnak minő volt alakja 1842-ben: nem tudom. Hogy minő volt nyolcz-tiz évvel később: azt hallottam ismerőseitől. Előre hajlott termet, gyöngén lehajtott fej. Sovány redős arcz, szegletes arczcsontok, sovány áll. Nem szép férfiarcz, de nagy sötét szemek, melyekben a lélek nagy indulatainak lángjai égtek.

Értekezésük, a két különös lélek érintkezése rendkivül érdekes lehetett. Beszélgetésüket szórul-szóra nem közölhetem. Csak fenmaradt leveleikből ismerhetjük azt. Végtelen kár, hogy e levelek nem bővebbek.

– A mint mindig mondottam, ugy mondom most is, hogy nincs e földön ember, ki eléggé meg tudná hálálni az Istennek az ő hozzá való irgalmasságát. Mert ő azoknak, kik őt szeretik s buzgó könyörgéssel hozzáfordulnak, teljesiti az ő akaratjukat még kivánságukon fölül is és ezért ő tőlünk, mint teremtéseitől csak annyit kiván, hogy életünk utolsó órájáig csak egyedül ő neki adjunk dicsőséget és tisztességet. Ámen!

Megjegyzem, hogy Hencsey minden levele efféle bevezetéssel kezdődik. Ez után e levelét, mely Pesten 1842. évi ápril 1-én kelt, igy folytatja:

– Óhajtok irni s alig várom, hogy tudomást végy -157- róla, az itteni atyafiakról és önmagamnak idáig való szerencsés elérkezéséről. Légyen hála az Istennek, ugy nyujtá nekem kegyelmét, a mint csak kivánhattam volna.

– Pénteken reggel, 25-ik márcziusban fölmentem a baráthoz és ő engem ismét barátságosan fogadott. Kérdezte, hogy mi az én szándékom ő vele? Én mondottam, hogy jó hirét hallottam az atyafiaktól, a kik hozzám jöttek s ezért bátorkodtam neki levelet irni. És ő mondá: Maga az a zalavármegyei ember, a kiről mi olyan hirt vettünk, hogy a bibliát olvassa és a népet tériti? És én feleltem: igen is, én vagyok. Azonnal leültetett és ő is mellém ült és jobb kezünket egymáséban tartottuk és ugy beszélgettünk. Elkérdezte, hogy miképen ment otthon sorsom és mi bajom volt a páhoki esperessel? Én rendről-rendre elmondottam néki mindent és mondottam, hogy már igen el voltam csüggedve. Ő nékem e bátoritó szóval felelt: azért ne csüggedjek el, emlékezzem rá, hogy Urunknak Jézusnak is a papok által kellett elveszni. Mert – ugymond – valamint már Urunk Jézus idejében a törvénybeli papok elhidegültek a törvénytől, mely Mózestól fogva volt a Krisztusig: ugy most el vannak hidegülve az évangyéliomtól, mely fennáll a Krisztustól fogva máig. Ezért tehát ne csodálkozzam, hogy igy cselekesznek velem.

– Továbbá olyan távolról kezdtem előtte a keresztségnek hit nélkül való fölvevéséről szólani. Ő egy kissé -158- ellenkező véleményben volt, de nem sokat ellenkezett velem. Hanem azt mondá, hogy ő is már az ő lelkében rég óta tusakodik az embereknek tökéletlen hite felől. Erre én kérdeztem tőle, ha lélek szerint igazán tusakodik-e vagy csak betü szerint? Ő arra igy felelt: én nem magasztalom magamat, hanem a Jézustól el nem állok, ha meg kell is halnom.

– Ezen felelet, kedves atyámfia, nagyon jól van, mert azt tudjuk, hogy a Jézustól, a kiben csak egy kis jó érzelem van is, el nem kiván állani. Hiszen a páhoki pap is azt mondotta, hogy ha meg kell is halnia, a Jézustól el nem áll. Nem ám beszéddel, hanem eláll a Jézus Krisztus parancsolataitól cselekedettel.

– Továbbá azt monda a barát, hogy ő könyveket is irt, meg is mutatta nékem könyveit. Erre én azt mondám, hogy én is tusakodtam lelkemben és én is irtam egy kis könyvet, melyet ha keresztül vizsgálna, nagyon szeretném. De mivel akkor arra idő nem volt, könyvemet ott hagytam nála és azt mondottam neki, ha az Isten a pesti atyafiakhoz segit, fogok irni neki és kértem, hogy ő is irja meg, hogy micsoda hibákat talál könyvemben? Én már irtam is neki. Majd csak várom, hogy ő mit fog irni nekem?

– Többet is beszéltem vele, de sok lenne megirni. Majd ha a mi teremtőnk ismét összehoz bennünket: akkor majd elmondom előtted élő szóval.

E levél, melyet Hencsey e találkozásról hátrahagyott, élénk világot vet arra, miként vélekedett Gasparich ekkor már saját egyházának papjairól. Hencsey szavainak -159- igazsága s felfogásának és emlékező tehetségének biztossága kétségtelen. Másfelől az is nyilvánvaló, hogy a tüzes barát szavai épen nem azt jelentik, hogy ő az egész egyházi rendet vagy az egyház minden papját itélte volna meg oly sulyosan.

Nem kevésbbé érdekes, miként vélekedett a tüzes barát e találkozás után Hencseyről s miként adja elő a vitát, mely közte és Hencsey közt az utolsó kenet szentségéről kifejlődött. A háromszáz esztendő előtt lefolyt hitviták nem ily szépek, nem ily szelidek.

A levelet egy papi ismerőséhez s később forradalmi barátjához intézte a tüzes barát. Sághy Vendelnek hivták, derék pap s jeles ember volt, ugy emlékszem utóbb köbölkuti plébános Esztergom közelében.

– Talán még egy esztendeje se mult el, midőn egy sápadt képü mesterlegény fölkeresett itt a klastromban s elém állott, hogy ő egynéhány beszédemet olvasta és azokban nagy gyönyörüségét találja. Még azt gondoltam, alamizsnát akar kérni és engem csak rászedni akar. Nevét is megmondta, de én azután nevét is, magát is elfelejtettem.

– Később András beszélt róla; – itt meglehet Kertész Andrást érti, kivel nem tudom, honnan származott ismeretsége neki is, barátjának is – s ekkor eszembe jutott látogatása, de megint nem adtam az egészre semmit. Ezelőtt pár hónappal meglátogatott egy másik ismerőse s ugy beszélt róla, mintha ő volna Messiás, a kit rég óta várnak a zsidók. Végre levelet -160- is kaptam tőle, valóságos paraszt irással, minden orthográfia nélkül, azonban tele bibliai czitátumokkal, melyekből mindjárt gondoltam, hogy valami szent könyvekben tudákos mesterrel vagy kivel van dolgom.

– Hanem megvallom, a fiatalban nagyon csalódtam. Alig hinné az ember: jobban ismeri a bibliát, mint akármelyikünk. Semmiféle papnak se tanácslom, hogy disputáczióba keveredjék vele, mert ugy is hiába. Valóságos téritő ez s mióta nálam volt, éjjel-nappal tünődöm szavai felett s aztán olyan alázatosan s annyira lélekből beszél, hogy az ember alig tud vele ellenkezni. Mondjanak róla akármit, ez se nem rossz ember, se nem bolond. És ha a gondviseléstől van küldve: nagy dolgokat fog még cselekedni.

– Be akarta előttem bizonyitani, hogy a kis gyermekek megkeresztelése ellenére van az isteni tudománynak és hogy csak akkor szabad a felnőtt embereket megkeresztelni, ha hitvallásukat kijelentik s lélek szerint megvallják. Én nem akartam vele disputálni és csak mosolyogva hallgattam.

– Kikelt azután a szentségek ellen is. Én a többek között azt mondottam neki, hogy olyan keresztyénnek, a ki a bibliát ugy ismeri, hogyan lehet az utolsó kenet ellen beszélni, mely e nyomoruságos földi életből oly szépen viszi át a megterhelt lelkiismeretet a mennyei életbe?

Ő azt kérdezte tőlem, hogyan tudom én ezt a Krisztusnak tudományából megbizonyitani?

– E kérdésre föltettem magamban: megállj nazarénus, -161- majd mindjárt megpróbálom én a te bibliai tudományodat s a te hitednek vagy babonádnak vagy rajongásodnak őszinteségét!

II.

(Gasparich itélete Hencsey fölött. – Hencsey istenre bizza a végső döntést.)

– Elkezdtem neki az utolsó kenet szentségét megmagyarázni. Figyelmeztettem, hogy szent Jakab apostol világosan mondja, hogy ha beteg köztetek valaki, hivassa magához az egyház véneit és ezek imádkozzanak fölötte, megkenvén őt olajjal az Urnak nevében. És a hitből származott imádság megtartja a beteget és fölsegéli őtet az Ur, – ha pedig bűnt cselekedett: megbocsáttatik neki.

– Hencsey rögtön felelni akart. Én nem engedtem. Mondtam neki, várja be a beszéd végét és szépen leültettem s ő komoly képpel meghallgatott.

– Elmondtam, hogy ő is hiszi az örök életet, ő is hiszi a bűnbocsánatot, melyet nyer az igazi keresztyén az által, hogy Krisztus magát érettünk feláldozta. Ha tehát az apostol nem mondaná is: nem volna-e szükséges a haldoklót isten szolgájának meglátogatni, annak hamvadozó lelkét Krisztus tudományához még egyszer visszavezetni s midőn már vállairól kezd az életnek terhe lemaradni s előtte a másvilág kapuja kezd kinyillani, nem szükség-e neki az utolsó áldozat szentségét kiszolgáltatni s őt bűneitől megszabaditván, az örök élet ösvényére soha el nem veszendő szent utravalóval ellátni? -162-

– Hát még mikor ezt az apostol is világosan parancsolja? Nem vétek-e az utolsó kenet szentségében kételkedni s ennek bűntisztitó voltát eltagadni s ezzel a szerencsétlen beteg lelkeket a koporsó szélén az örök kétségbeesés örvényébe taszitani?

– Szép nyugodtan végignézett s azon kezdte beszédét, hogy ő nem tanit senkit és engem se akar tanitani, miután ez hiábavaló dolog. Mert a tanitás és a hitnek erőssége Istentől van és nem az emberektől.

– Hanem ő ezekről a dolgokról beszélgetni szokott azokkal, a kik ő néki lélek szerint való atyafiai és akként szokott beszélgetni, a mint neki és az ő atyafiainak lelkét megvilágositja az Isten.

– Ő az ő atyafiainak azt mondja, hogy hit által él az igaz ember, a mint ezt Szent Pál apostol tanusitja. A megigazulásra és a bűnöknek bocsánatára az Isten csak egy áldozatot rendelt, a mint Szent Pál apostol mondja.

– Hogy a miképen elvégzett dolog az emberek között, hogy egyszer meghaljanak, azután pedig lészen az örök itélet: azonképen a Krisztus is egyszer megáldoztatván, hogy sokaknak bűneiket elvenné, másodszor a bűnért való áldozat nélkül megláttatik azoktól, a kik ő általa várják üdvösségüket.

– Nincs hát semmi szükség ujabb áldozatra se a halálos ágyon, se akkor, mikor az emberek egészségesek, mert a kin az az áldozat, hogy Krisztus érettünk halált szenvedett, -163- nem segit, azon a papnak áldozata bizony még ugy se segit.

– Beszélt még sokat és Isten bocsássa meg, mondhatom, a mily gőgösen néztem először e fiatal emberre, olyan figyelemmel hallgattam később. Utóbb egy kis könyvet vett elő, melyet azután nálam is hagyott, melyet ő irt. Ebből megmutatott és felolvasott egy darabot, mely igy szól:

»Igaz, hogy ugy mondják, hogy a keresztség az eredendő bűnt törli el, de hát a keresztség után elkövetett bűnöket mi törli el?«

»Azt mondják: a bérmálás. De hát a bérmálás után fölvett gonosz cselekedeteket mi töröli el?«

»Azt mondják: a gyónás. De hát a gyónás után szabad akarat szerint való bűnöket mi töröli el?«

»Utoljára oda jutnak, hogy a pénzért való miseszolgáltatás. A kinek pedig pénze nincsen, az bűnben marad, vagy annak messze el kell fáradni csodálatos képek látogatására.«

»A ki pedig innen megjön és ujra bűnt követ el, annak az utolsó gyónás és a szent kenet használ.«

»Ime, ezért van a bűn elterjedve az emberi nemzet között, mivel egyik szentségről a másikra támaszkodik s halálos ágyáig a bűnt követi.«

»Pedig a halálos betegnek nem használ már, ha az egész patikát odaviszik is, mert neki meg kell halni.«

»Ugy azoknak, kik halálos ágyukig a bűnt követik, nem fog az utolsó gyónás Isten előtt mentségül szolgálni.«

Ezeket beszélte és olvasta én előttem Hencsey. Ezekből -164- meg lehet itélni, hogy ki ez az ember. Én ugyan nem vagyok barátja annak, hogy műveletlen, tudatlan emberek a vallás felett sokat tanakodjanak, mert erre az ő lelkük nem elég erős és gyenge értelmük a legvilágosabb bibliai igazságot is félremagyarázza s az Apokalipszisben is mindennapi dolgokat fedez fel. De annyi bizonyos, hogy ha az ember el akarja felejteni azon egyháznak szervezetét, melyet 1800 esztendő épitett és azon érdekeket, melyek az egyházhoz füződnek és ha nem akarnak többek lenni, mint hivők és emberek: akkor e szegény fiatal embert és ennek tudományát s rendithetlen hitét elkárhoztatnunk nem lehet!

E levélben nem szórul-szóra, de azért hiven idézi azt, a mit Hencsey a római egyház szentségeiről az ő könyvében a 30-ik és 31-ik lapokon irt.

Hogy a katholikus hitoktatásban fölnevekedett lakatos legény ezt a birálatot se önmagától, se csupán a szentirás olvasása után meg nem alkothatta: bizonyosnak tartom. E hitvitán Fröhlich Henrik Sámuel elméjének nyomait látom. Ez Kalvin tanain nőtt fel Svájczban s a hitujitás korának hitvitató könyveit ismerhette. Ismerte is bizonynyal.

Gasparich e levelében sok más, kevésbbé fontos jegyzés is van, melynek közlését fölöslegesnek tartom. A magyar olvasóközönség tulnyomó része talán azt is sokallja, a mit közöltem. De ezt úgy a tüzes barát, mint a szelid téritő gondolkozásának megismertetésére szükségesnek véltem. -165-

Hogy a tüzes barát mikor és mennyiben lett nazarénussá: ez későbbi kérdés.

Annyi bizonyos, hogy az első találkozás őt nazarénussá nem tette. Ezt nemcsak épen most közlött levele bizonyitja; ez abból is kétségtelen, hogy ő még sok ideig, még öt-hat évig egyszerü szerzetes maradt s habár utóbb a hitszónoki működést megtiltották is neki, a zárdából s az egyház kebeléből nem lépett ki. Ha nazarénussá lett volna vagy akart volna lenni, minden esetre volt benne annyi elszántság, hogy a szerzetet azonnal sietett volna elhagyni. E nélkül a nazarénusok se vették volna fel gyülekezetükbe.

Abban is kételkedem, hogy ő később is valóban s s egész lélekkel átment volna a nazarénusok felekezetébe, vagy hogy őt a felekezet alkalmasnak tartotta volna arra, hogy benne édes testvért lásson. Ha csatlakozott is hozzájuk: csak rövid időre.

De kétségtelen s történetünk folyamában adatokkal igazolom, hogy ő Hencseyvel, mig ez élt, folytonos összeköttetésben s bizalmas levelezésben állott. Sőt utódjaival is. Hencsey munkáját megbirálta, e munkára sokféle megjegyzést tett, ezeket Hencseyvel közölte s ő volt az, ki Hencseynek azt tanácsolta, hogy munkájának kinyomatását kisértse meg Németországban, ha erre ideje, módja és alkalma lesz.

Ugy látszik, Hencsey is nagyrabecsülte Gasparich ismeretségét és barátságát.

Hencsey később levelezésbe bocsátkozott Fröhlichhel. Csak másodkézből, Kovács József és Denkel János -166- utján, mert ő se latinul nem tudott, se németül. Németül utóbb tudott ugyan beszélni, de irni nem. Fröhlichhel is közölte a tüzes baráttal való érintkezését. Fröhlich komolyan intette, hogy pappal, baráttal bizalmas viszonyba ne bocsátkozzék, s az uj hitvallás titkait ne közölje. De Hencsey még ez intés daczára is fentartotta a tüzes baráttal ismeretségét. Pedig Fröhlich szavait ugyan nagyrabecsülte.

Ez ismeretség s a gyakori eszmecsere a tüzes barát lelkén is hagyott nyomokat. Másként nem is lehet. Ugy is tehernek találta már helyzetét és se vérével, se csapongó eszméivel, se a világ fölött kiképződött nézetével nem volt már összhangzásban szerzetesi élete. Szerepre vágyott, cselekvésre hajszolta ösztöne. A zárda szűk fala s a szószék szigoru korlátai nyomasztók voltak immár rá nézve.

Lelke a zajos világgal élt együtt. Képzelete le-leszállott már a vallásnak egéből, hol mérhetlen magasságban szerényen tündökölnek a hitnek csillagai s fölkereste a földet, hol füsttel és zsarátnokkal keverve szerte lobogtak a politikai szenvedélyek tűzhalmai. Erősebben kötötte le figyelmét a társadalmi érdekek forrongása, mint az a fenséges forradalom, melyet a Megváltónak bujdosó tanitványai az emberiség öntudatában egykor előidéztek. Harczot óhajtott már az ő nyugtalan szelleme, nem a kolostor nyugodalmát. Harczot, a melyben diadalt vivjon ki vagy hősiesen bukjék el.

Ime egy vagyontalan fiatal bujdosó iparos legény. Álla alig pelyhedzik, tudása semmi, nem támaszkodik semmire, nincs szövetségese sehol, utja töretlen, a melyen halad; végső czélja a láthatatlan messzeségben. És mégis előre tör, mégis az egyházak ezer éves alapjait akarja felforgatni. Semmivel mással, csak azzal a titkos hatalommal, mely lelkében él.

– Nem megy ki fejemből ez a különös ifju ember. Nem bolond ez, nem őrjöngő, nem is ördöngős. Hitére, vallására semmit se adok, elmulik az vele együtt, miként a szellő fuvalma. De micsoda erő van lelkében. Mekkora eltökélés! Ha ismernéd, velem együtt téged is elfogna a csoda.

Sokat eltanult tőle, ugy látszik. Nem a hitet, hanem annak mélységét. Nem a meggyőződést, hanem annak tisztaságát. Talán nem is az elszántságot, hanem annak rendithetetlenségét.

Ujra meg ujra visszatért rá gondolataiban és leveleiben. Még akkor is, a mikor már Hencsey nem élt és csak halálos ágyáról küldött izenete rezgett lelkében.

Ideje azonban, hogy Hencseyhez visszatérjünk s kövessük őt téritő utján, mely utóbb a hazából kivezette, de többé oda vissza nem vezette.

Mihelyt Pestre ért: a tüzes baráttal való találkozását rögtön tudatta hitsorsosaival. Azt a levelet, melyet Kovács Józsefhez irt, már közöltem. Egy másik levelében igy nyilatkozik: -168-

– A mi Urunk Istenünk végezése az, hogy felvilágositsa a barát lelkét. Mi bennünk nincs se erő, se hatalom, hogy siettessük vagy késleltessük azt, a minek történni kell. Nekünk nagy lelki alázatossággal és békességes türéssel kell arra várakoznunk. Nem is nyugtalankodik az én elmém a fölött. Én mindent elmondottam neki, a mit Isten sugallott és a kezeiben hagytam könyvemet. Megigérte, hogy sorról-sorra elolvassa könyvemet és azután megirja rá a maga tudományát. Ha megirja: azt is tudatom veletek mindnyájan szerelmes atyámfiai!

A nazarénusok, Hencsey társai azonban semmi jót se vártak a baráttól. Lassanként elszaporodtak köztük azok, kik előbb kálvinisták voltak. Ők már az előtt is némi elfogultságot éreztek a barát iránt. Nem volt hozzá bizodalmuk.

AZ UTOLSÓ ÚT ELŐTT.

(Hencseyt aggodalom bántja. – Nem akarja, hogy öcscse az uj hitre térjen. – Hencsey Imre áttér. – Utazás Szegzárdra és Lippára.)

Uj alak lép elénk történetünk folyamán. Az uj alak Hencsey Lajos testvéröcscse, Hencsey Imre. Csak Imrének fogjuk nevezni. Föntebb emlitettem már, hogy a mikor Hencsey az 1841-ik év végén s az 1842-ik év elején otthon volt szülőinél, Imre öcscse akkor vándoruton volt s legutóbb Szegeden volt műhelyben. Innen irta leveleit. Nem Lajos bátyjához, a kit alig avatott be terveibe, hanem Béla Józsefhez, Kertész Andráshoz s a Bámer testvérekhez. Béla érintette is Hencseyhez intézett egyik levelében, hogy Imre öcscsétől nagyon gyakran kap szép leveleket.

Hencsey nem akarta, hogy öcscse az uj hitre térjen. Vagy legalább nem akarta, hogy általa térjen arra. Szülőire gondolt.

Ő már annyira elmerült a vallás titkaiba s világjavitó ábrándjaiba, hogy neki visszalépnie vagy csak megállapodnia is már lehetetlen volt. Tapasztalta már maga is, hogy a fennálló hatalmas egyház, mihelyt -170- nyiltan megtudja működését, nem nézi el azt szeliden, sőt talán kemény akadályokat gördit utjába. Fröhlich nem egy levelét olvasta azok közül, melyeket Denkelhez intézett, s melyekben a legrettenetesebb üldözések s bántalmazások voltak leirva, melyeket a téritőnek a szabad helvét földön is az egyháztól és az államtól el kellett szenvednie. Magyarországon az állami hatalom ugyan még meg nem mozdult s ha megmozdulna is, a vármegyéktől nem igen lehetett félni, de az egyház férfiai itt is csaknem olyanok, mint másutt.

Ő borus sejtelemmel, bár nyugodt lélekkel nézett a jövő elé. Elszántsága ép oly mély volt, mint hite. Képzeletében végig élte a legnagyobb szenvedések nyomorait s megbarátkozott a halálnak gyötrelmeivel. Jézusnak szenvedése s az apostolok üldöztetése mindig szeme előtt állott. Ugy érezte, minden hivő nagy léleknek ez az igazi sorsa.

Uj és váratlan nem lehetett volna előtte más, mint a derüs jövő s az akadálytalan életpálya. Tervétől, hogy a külföldre is ki fog menni, soha el nem állott egy perczre sem. Sőt ezt napról-napra sürgősebbnek vélte. E terv végrehajtását mindössze azért késlelteté, mert hitte, hogy erre utóbb szülőinek megegyezését is meg fogja nyerni.

Szülőinek sorsa, az ő elaggott atyjának s az ő hű, jó édes anyjának életük alkonya mélyen meginditotta szivét, valahányszor rájuk gondolt. Jó gyermek volt. S szomorusága annyival nagyobb lőn, mert tudta, hogy szülői ő rá nem támaszkodhatnak, ő a műhelyt otthon -171- fenn nem tudja tartani, ő családi életet nem fog élni s az elerőtlenedett öregeket, a mikor kellene, gyámolitani soha se lesz képes. Rá magasabb hivatás vár. Elébe szentebb kötelességek vannak irva. S neki hivatásához hűtlennek lenni nem szabad, kötelességét rendithetlenül teljesiteni életnek és halálnak kérdése.

De mégis lehetetlennek tartotta, hogy szülői, ha majd egykor a világ és önerejük elhagyja őket, gyermekeiknek ápolását végképen nélkülözzék. Ezért nem avatta ő be Imre öcscsét az uj hit titkaiba. Ezért nem óhajtotta, hogy ez is az uj hithez kösse életét s lelkének minden tevékenységét. Neki egyszerü emberként kell élni, az apai házat, gazdaságot és műhelyt fenn kell tartani s a szülőket aggságukban ápolni kell.

Ha azonban a gondviselés másként határozott: Hencsey a gondviselés utjait ketté nem vághatta.

Mikor a tüzes baráttól elvált s a következő napon Pestre ért, rögtön Nipp Annát, a jó öreg nénit kereste föl s az ő szives egyszerü vendégszeretetét vette igénybe, mig valahol munkába állhat. Nem volt állandó műhelye már hetek óta.

A mint a jó öreg asszony meglátta: csodálkozva nézett rá s kérdezé: vajjon Imre öcscse is visszatért-e vele? Hencsey bámulva felelte: mit jelent ez a kérdés, hova ment vagy hol van az ő öcscse? Hiszen ő ugy tudja, hogy most is Szegeden vagy ha Pesten is, de műhelyben van. Ekkor magyarázta meg Nipp Anna, hogy öcscse az uj hitre tért s hogy kedden, márczius 22-én Pestről eltávozott. Mint mondotta: szüleihez. -172-

– Ugy éreztem magam, – irja Hencsey e jelenetről – mint a ki el akar ájulni. Ha én ezt tudtam volna, el nem jöttem volna onnan hazulról. Sőt annyira elszántam magam, hogy a nélkül, hogy nénénken kivül csak egy atyafit is láttam volna, sőt a nélkül, hogy csak le is ültem volna, azon fázva és fáradt testtel vissza akartam fordulni és csak akkor kezdtem egy kissé megenyhülni, a mikor néném azt mondá, hogy öcsém némi ruhákat hagyott ott s azt fogadá, hogy egy pár hét mulva visszajön.

– Azonban jött a Jóska – Béla Józsefet érti – és összeültünk nagy szeretettel beszélgetni. De csak tökéletes kedvem nem lehetett egész hétfőn délután öt óráig, a mikor a szent gyülekezetben mindenek kiengeszteltettek s a mikor azonnal urvacsorát is vettünk s a felséges Ur Isten kimondhatatlan örömöt öntött mindnyájunk szivébe.

– Ti rólatok is magzatjaitokkal együtt és az én vér szerint való testvéremről is Isten előtt buzgón megemlékeztünk mind a német, mind a magyar imádságainkban, – ti is azért megemlékezzetek mirólunk.

– Hidd el szerelmes atyámfia, hogy könnyebb lett volna szomoru lelkemnek, ha csak egy szóra is összejöhettem volna vele s szegény szülőink sorsát lelkére köthettem volna, de részben talán jobb is, hogy igy történt, legalább nem mondhatja édes atyám, hogy én csábitottam el, hanem maga az Ur világositá fel lelkét.

– Azt is hallottam, hogy egy bibliát is küldtek néked az atyafiak. Ird meg, ha megkaptad-e? – És -173- kérlek, ha öcsémmel összejöhetsz, csak tanitsd minden jó dolgokra, majd utóbb bővebben fogok irni, mert most nem vagyok munkában.

– Ezzel köszöntenek az atyafiak és ama szent csókolással kivánnak illetni. Ama Budán lakó atyánkfiáról, kiről tudósitást kivántál, azt irhatom, hogy tökéletesen munkálkodik a Krisztus evangyéliumának követésében az ő hites társával együtt. Ezen levelet is nála irom, vagyon már neki három magzatja.

– Irj te is minél előbb. Ird meg, mint van édes atyám és öcsém. Tudod, hogy ez az én lelkemnek örömére lesz. Maradok az Urban szerető atyádfia!

Csaknem fölösleges megjegyeznem, hogy e levelet Kovács Józsefhez irta Hencsey. Ama Budán lakó atyafi alatt Kropacsek Jánost érti, ki Denkellel együtt hozta be az uj hitet Svájczból. Ez is szives vendégszeretettel látta Kovácsékat, mikor Pesten jártak. Talán azért is kérdezősködött utána Kovács.

Hencsey nem kapott rögtön műhelyt s nem állhatott hamarjában állandó munkába. Nem is maradt sokáig Pesten. Mire ide ért, leghivebb barátja, Béla József már fel volt készülve arra, hogy Fekete József és neje Bartha Borbálának meglátogatására Szegzárdra ki fog rándulni. Hencsey megragadta az alkalmat, ő is követte Bélát s együtt mentek az uj hivekhez.

Egy este valamely csárdában szálltak meg, hogy az éjszakát ott töltsék el. Az idő is esős, hideg és zivataros -174- volt s a napi fáradság és esti imájuk elvégzése után alig várták, hogy nyugalomra hajthassák fejüket.

A csárdának nincs külön szobája, nincs kényelmes vendég ágya. Ha volna is, vándorló iparos legénynek nincs arra való pénze. Vagy egyik szobasarokban teszi le a földre batyuját, fejét arra hajtja, köpönyegével betakaródzik s ugy alszik a földön. Vagy ül a padon, két kezét az ivó asztalra teszi s fejét arra hajtja s ugy alszik az urnak nevében. Nyáron, meleg és tiszta éjszakán át könnyü. Minden csárdának van valamelyes szine, csüre, félszere, akla s valami szalmája. Oda ki lehet feküdni s ott jól lehet aludni. Csillag néz rá a magasból, halk éjjeli szellőcske susog az alvó fülébe, melléje fekszik a házi eb is.

Most erős, szeles, hüvös, áprilisi napok jártak, az ivóban kellett maradni.

Azonban éjjeli tizenegy óra tájban futó betyárok vetődtek a csárdába s halállal és kirablással fenyegették a szegény utasokat.

Mije van a vándorló mesterlegénynek? Pénze nincs. Afféle ruhája sincs, a melynek a mezei betyár hasznát vehetné. Bicskája van, ha van. Csakhogy a betyárnak ennél is különb van. Az egész rémitgetésnek legföljebb az a vége, hogy a két legény hozat, ha fizetni tud, a betyárok számára egy vagy két iczcze bort.

Alig szabadult meg Hencsey és Béla nagy lelki gyötrelem közt a betyároktól s alig hajthatták ujból fejüket álomra: hajnal felé rájuk rontott legényeivel Fejér vármegye egyik csendbiztosa s azon kezdte az ismerkedést, -175- hogy kegyetlen káromkodás közben vasba verette őket. De sőt még utnak is inditotta Fejérvár felé.

Csak akkor kérdezte tőlük, hogy kicsodák, micsodák, mi a nevük, hová valók, mi járatban vannak. Alig tudták a jámborok a mérges komiszáriust meggyőzni arról, hogy ők vándorló mesterlegények és fejöket semmi rosszban nem törik.

– Azt is pedig hidd el édes atyámfia – jegyzi meg levelében Hencsey keserü humorral, – hogy a szegény embernek könnyebb megmenekülni a gonosztévők kezéből, mint a törvénynek kezéből.

Elvégre szerencsésen megszabadulva, április 11-én Szegzárdra értek s Fekete József házánál bőséges kárpótlást s a kiállott fáradság és gyötrődések után nagy lelki enyhülést találtak. Napjaik és estéik folytonos tanitás, értekezés és bibliaolvasásban teltek el.

– Urunk Jézus evangyéliumának követésében, mely a bűnben levőknek titok, nekünk pedig világos, ez itt lakozó Fekete József atyánkfia az ő hitvesi társával együtt lelkesen foglalatoskodnak, mely dicsőséges indulatokért te is Isten előtt a te mindennapi imádságodban megemlékezzél.

Irja ezen kívül, hogy ő május 3-ikáig ott akar maradni, de akkor Pestre visszamegy, Béla József azonban Feketével és ennek nejével május 14-én vagy 15-én jön Pestre, a mikorra Kovácsnak és nejének is ott kellene lenni. -176-

Ez összejövetel összeesik ama nagy gyülekezet évfordulójával, mely a mult 1841-ik év május 16-án tartatott s melyen oly sok hivőt vettek föl a szent keresztség utján az uj felekezetbe. Ugy látszik, a mostani gyülekezést ennek emlékére tervezték.

Hencsey azonban még se maradt addig Szegzárdon, a meddig először gondolta. Már előbb nyert tudósitást Kertész Andrástól, hogy Lippán már többen vannak, kik az uj tudomány befogadására hajlandók volnának s hogy ott olyan ember, ki az istentől nagyobb tehetséggel van megáldva, mint ő s kiváltképen Hencsey, nagy sikerrel munkálkodhatnék az urnak kertjében. Fölkerekedett tehát Hencsey s ápril 17-én elbucsuzott szives házigazdájától s egyenesen Lippára ment, hol Kertésznél néhány napot töltött s még május közepére jókor visszajöhetett Pestre.

Minő eredménye volt itt Hencsey működésének, hányat és kiket sikerült neki megtériteni, erről biztos tudomásom nincs. Hencsey jegyzetei erről nincsenek birtokomban, Kertész levelei pedig kellő felvilágositást nem nyujtanak.

Kertész András egyébként, mint leveleiből következtetem, mind az irásban gyakorlatlan, mind a fogalmazásban nagyon gyönge s általában egyszerü és lassu észjárásu volt. De Lippán mégis voltak már az uj hitnek követői. Kertész két levelében is bizonyitja ezt.

A májusi nagy gyülekezet után nagy lelki harczban állott Hencsey önmagával. Fiui szeretete összeütközött hittéritő szerepével. Választania kellett a fiui szeretet -177- s magas hivatásának érzete között. Vagy apját kellett elhagynia vagy a hittanitó buzgalomról le kellett mondania. Eddig is meg volt már az összeütközés, de most már a válságnak kellett bekövetkezni.

II.

(Az öreg Hencsey zsémbeskedik fiaival. – Haza parancsolja őket. – Hencsey tusakodik lelkében. – Utolsó istentisztelete a hazában. – Még egyszer hazamegy.)

Az öreg Hencsey, a mint Imre fia márczius végén hazament, rögtön megtudta, hogy ez a fia is átlépett az uj felekezetbe. Azt is megtudta Imrétől, hogy Lajos egész életét a térités munkájának fogja szentelni s hogy követőit Fröchlichhel s a külföldi nazarénusokkal még szorosabb összeköttetésbe hozza, szándéka a külföldre s különösen Svájczba kimenni.

Szomorodott szivvel nézett végig műhelyén, szerszámain és kisded gazdaságán és sehogy se barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy az ő háza az ő fiaitól elhagyatva maradjon s az ő nevét és nevének emlékét az ő messze bujdosó fiai a szülőföldön fönn ne tartsák. Lajos fiához már kevéssé bizott s nem ok nélkül félt attól is, hogy Imre fia is bátyjának nyomdokait fogja követni. Igaz, hogy volt még egy fia, de vajjon ki állhat arról jót, hogy ha ő szemeit be fogja hunyni, ez is nem veszi-e nyakába a világot, mint testvérjei?

Mit bajlódnak azok vallással, szentirással, hittéritéssel? Ki bizta ő rájuk, hogy az emberek mennybéli üdvösségén törjék a fejüket? Nem az ő dolguk az, hanem a papoké, barátoké. A kit a pap se üdvözit: hogyan üdvözithetné azt kovácslegény? Nem a patkót és kalapácsot rendelte isten üdvösség eszközének.

Azt se akarta felfogni: mit keres magyar ember külső országokban? Nem kucséber, nem drótos tót, nem mágnás, nem kengyelfutó a magyar ember. Hogy lehet ennek elhagyni a szülőföldet, az apai hajlékot s az erőtlen szülőket? Nem illik ez szegény ember fiához. Szegény embernek kenyér után kell látni, nem pedig csavarogni. Tegyék ezt azok, a kik a tisztességes kenyeret nem találják meg otthon.

S aztán arra gondolt, miért nem házasodnak fiai. Körülnézett a falubeli lányok közt. S jól összehordta s leczáfolta az egész falu férjhez menő leányait, mivelhogy nem találkozik köztük egy is, ki az ő fiait itthon tartaná. Micsoda leányok ezek? Mire várnak, kire várnak? Az ő fiai csak elég szemre való legények. Hát nincs már a szent-péter-uri leányoknak édes szavuk, csillagos szemük, vonzó mosolygásuk?

Folyton zsémbelt, örökké zsörtölődött ama fiatalság fölött, mely csak imádkozik, zsoltárokat énekel s a parasztoknak az isten igéjét magyarázza a helyett, hogy a dolga után látna s lányok után áhitoznék. Micsoda világ ez! Tisztes öregséget ért, de soha ilyen ostobaságot ő nem látott. Hogy fiai, kivált Lajos, már csak testtel -179- jártak a földön, de vágyaik és ábrándjaik messze túl a csillagok fölött keresték az üdvöt: ezt az öreg kovács agya semmiképen fel nem foghatta.

El is határozta, hogy most már erősen nyul a dologhoz s rendet csinál gyermekei között.

Hiába mondta ez, hogy neki áprilban Pesten kell lenni, ruhája is ott van és szentül meg is igérte a jó öreg nénének, Nipp Annának. Azt nyerte vele, hogy apja összeteremtette vele együtt a jó lelkü özvegyet is. Mit keveredik ez a vén asszony az ő dolgába s az ő fiainak ügyeibe? Az kellene még, hogy ne ő parancsoljon gyermekeinek, hanem az a Nipp Anna vagy kicsoda. Ő is csak tiszteli az öreg asszonyokat, nem is kiván nekik semmi rosszat, hiszen minden asszonynak meg kell előbb-utóbb öregedni, de már azt ő még se nézi el, hogy vén asszonyok kormányozzák a világot. Imádkozzanak, szőjjenek, fonjanak, aludjanak, áldja meg őket az isten, de az ő fiait ő tőle el ne csábitgassák.

Ez azonban az öreg kovácsnak nem volt elég. Rögtön irt Lajos fiának is, hogy menjen haza, álljon a műhelybe s hasztalan dolgokon fejét ne törje. S mivel hogy Lajos nem ment haza hamarjában, egyik levelet a másik után küldözgette hozzá s egyik levele parancsolóbb volt, mint a másik. Bármily erős volt is Lajosnak elhatározása: -180- lelkének szelidsége s gyermeki szeretete mégis erős harczot vivtak kebelében a hite iránt való kötelesség parancsaival.

– Tudtodra adtam, édes atyámfia, hogy az én atyám irt nékem most is levelet, és oly tüzeset, mely az én lelkemet keserüségre inditotta. Azt kivánja, hogy hazamenjek. De ti jól tudjátok, édes atyámfiai, mily nehéz volt nékem az otthon való létel, hogy egészen mintegy bezárva voltam az igazságnak követésében és hogy néktek is hányszor mondottam, hogy már csak az isten egyszer kiszabaditana helyzetemből. – Ime most kiszabadultam s hogy menjek ismét oly hirtelen vissza azon sinlődésre? Itt legalább, ha másokat nem serkenthetek is, de magamat serkenthetem és emlékezzetek csak vissza édes atyámfiai, hogy miként el voltam én már odahaza gyengülve.

Az elgyengülés alatt nem testi, egészségbeli elgyengülést ért. Hanem azt, hogy Szent-Péter-Urban a napi munka bevégzése után nem volt senkije, nem volt hitbeli atyafia, a kivel együtt az alkonynak vagy estnek idején együtt imádkozhatott volna, együtt elmélkedhetett volna a szentirás igazságai fölött. E miatt lelkileg volt elbágyadva.

Panaszkodik ezen kívül e levélben, hogy Pesten nem kap munkát s e miatt is, de még azért is, mert apjának levelei Pesten mindig keseritik, elhatározta, hogy Bécsbe fog menni s Béla József is vele menend. De mivel pénze nincs s a mi lett volna is, szegzárdi, lippai s egyéb utjában elfogyott, Kovács Józseftől kér kölcsön.

– Azt tudod édes atyámfia – irja, – hogy most mindenemtől meg vagyok fosztódva és nincsen semmim, -181- mint a Jézus Krisztusban való reménységem, azért ha cselekedheted, cselekedd meg s ha segithetsz, segits meg Isten után néhány forinttal, hogy legalább utravalónk legyen. Nem kivánom tőled örökösen; ha Isten engedi, vissza fogom adni, de több hasznodra válik, ha vissza nem adhatom.

Az összeg, melyet kért, öt pengő forint volt, a mai pénz szerint tiz korona és ötven fillér. Mind az összeg nagysága, mind a kérelem módja élénk világot derit a kis felekezet tagjainak egymásközt való hitelviszonyaira.

Még egy levelet kapott apjától s erre elhatározta, hogy apját ki fogja engesztelni s ha lehet, nagy terve iránt megnyugtatja. Oly messze útra még sem akart akként megindulni, hogy őt útjában az apai átok vagy csak a szülőknek megtört szive is kisérje. Még egyszer látnia kellett szülőföldjét, még egyszer meg kellett ölelni a jó apát és anyát, mielőtt tőlük, mielőtt honától örökre elbucsuzott volna.

– Mást nem tehettem volna, – irja május végén. – A nagy lelki tusakodás már majdnem elvette erőmet. Atyám minden áron azt akarta, hogy hazamenjek s én az én dicsőséges teremtőm intését láttam, hogy még előbb, mint messze útra elindulnék, atyámat meglátogassam. Azt is pedig elgondoltam, hogy mig kisded csecsemők voltunk, addig a mi testünk ápolásánál és életünk fentartásánál a mi vér szerint való szülőink pótolták az isteni gondviselést. És az én lelkem arra -182- hajtott engem, hogy erről háladatos szivvel megemlékezzem és eleget tegyek atyám kivánságának.

Közölte hazanéző szándékát Béla Józseffel is. A két jóbarát könnyen megértette egymást. Megállapodtak abban, hogy mihelyt a viszonyok engedik: rögtön Bécsbe indulnak és erről levélben értesitik egymást. Addig Hencsey hazamegy, Béla pedig Liptóvármegyében rokonai közt néz körül s ott erősiti meg azokat, kik már az uj hitnek ismerősei voltak és szerez ezen kivül, a mennyire lehetséges, uj hiveket.

Május utolsó napján tartottak Nipp Anna lakásán egy szent gyülekezetet, a hol mindazok, kik ismerték és szerették már egymást, együtt voltak. Éneklés és ima után Hencsey tartott egy szép tanitást, alapul vevén ama szomoru szavakat, melyeket Pál apostol Timotheushoz intézett s melyek második levelének negyedik részében vannak megirva.

– Prédikáljad az igét, rajta légy mind alkalmatos, mind alkalmatlan időben; feddődjél, dorgálódjál, intsed a hallgatókat minden szelidséggel és tanitással.

– Mert lészen oly idő, melyben az igaz tudományt el nem szenvedik; hanem az ő tulajdon kivánságuk szerint maguknak gyüjtenek tanitókat, mivelhogy az ő füleik viszketnek.

– És az igazságtól az ő füleiket elforditják, fordulnak pedig hiába való beszédeknek hallgatására.

– De te vigyázz mindekben; szenvedj; az evangelistának munkáját cselekedjed; a te szolgálatodat bizonyosképen megbizonyitsad. -183-

Ezek Timotheushoz, az efézusi fiatal püspökhöz intézett tanitások és oktatások. S ezeket közeli halálának sejtelmével szenteli meg a nagy apostol e szavakban:

Akkor vitték a nagy apostolt a kegyetlen Nero császár elé másodszor, mikor e levelét megirta. E szavak sok egyházi szent beszéd alapigéjét képezik hazánkban. Az öreg lelkészek, ha halálukat érzik vagy nyugalomba vonulnak s hiveiktől elbucsuznak: gyakran használják e szavakat.

Ez volt alapigéje Hencsey szent beszédének is. Olyan szomoru szó ez: Az én halálomnak ideje közel vagyon. Öregtől is szomoru, hát még fiataltól.

Midőn hazájának földén utolsó szent gyülekezetét tartotta Hencsey: végig borongott lelkén a sejtelem, hogy ő sem e földet, sem azokat, kik e földön az ő lelkének társai, többé nem fogja látni soha. Talán azért választotta a nagy apostolnak eme bölcs és bánatos szavait. Talán érezte, hogy ő most örökre bucsuzik. Talán azt is érezte, hogy távozásával megbomlik a szent gyülekezetnek eddig oly szépen virágzott lelki egyetértése.

Fehér kendővel leteritett kis asztal mellett állott. Előtte a szent könyv, arra tette imára kulcsolt kezét s mikor az utolsó igét felolvasta: szavait elfojtotta zokogása. Ott voltak a gyülekezetben az asztal körül Béla József, Nipp Anna, Magyar Ferencz és Magyar Francziska, Halna János, a két Bámer testvér, Kropacsek -184- János nejével, Denkel János és Terézia nővére, Klein és mások is többen. Hencsey szavai mindenki szeméből kisajtolák a könyeket. A zokogás hangjai betölték a kis homályos szobának üregét. A gyülekezet tagjai sirva borultak egymásra s némán rebegték el az imát, mely az urvacsorát előzte meg.

Minő különös jelleme a keresztyén vallásnak a szomoruság! Érzékeny lelkü emberek hányszor fakadnak könyre az isteni tiszteletek alatt. Valami bánatos komorság vonul végig az uj-szövetségi szentirás összes könyvein. Mintha csakugyan siralom völgye volna a földi élet s boldogság nem volna másutt csak a túlvilágon. A keresztyénségnek még szentegyházai is homálylyal és árnyékkal teljesek. Pedig a hellen és római istentiszteletek csapongó örvendezéssel teljes szertartásokat is ismertek. A magyar ősvallásnak is voltak áldomásai. A keresztyén egyház nagy szervezői az első századokban nagy tévedéseket követtek el. Jézus tanaiból más is következik, nemcsak a szent bánat és kegyes szomoruság.

Az első keresztyének is kis emberek és szegény emberek voltak. Illett hozzájuk a komolyság és a könyező szeretet. Kis emberek és szegény emberek a nazarénusok is. Igazi példák erre Hencsey és társai is.

A vallásnak mennyei szelid vidámsága csak akkor tért vissza sziveikbe, midőn az Urnak szent vacsoráját kenyérben és borban magukhoz vették. A megváltó önfeláldozásának emlékezete, az üdvözülés boldog reménysége szelid mosolylyal vonta be az előbb még siró arczok vonásait. Ama »szent csók«, mely egyetlen családdá -185- olvasztá össze a kis felekezetet, volt az utolsó cselekmény, melylyel az isteni tiszteletet bezárták s melylyel társaitól Hencsey örökre elbucsuzott.

Az isteni tisztelet befejezése után a férfiak közül többen ott maradtak s késő éjszakáig együtt beszélgettek.

III.

(Mit felel a tüzes barát Hencsey hitvalló könyvére? – Hencsey megy a maga utján. – Készülődés az utolsó utra.)

A következő napon, junius 1-én Hencsey utnak indult s utoljára tette meg az utat, mely Pestről Szent-Péter-Urba vezetett.

Szinte csodálatos, talán hihetetlen is, hogy Hencsey pénz nélkül oly hosszu utazásra oly gyakran vállalkozott. Pesttől az ő szülőföldje több mint kétszáz kilométer távolság. A vasut korában most pénzes embernek az út könnyüség, három-négy órai időtöltés, de hajdan és pénztelen embernek három-négy napi erős gyaloglás.

De az ifjuban mély meggyőződések s szilárd elhatározások lángoltak. Unalmassá se válhatott semmi utja, minthogy lelke nagy gondolatokkal s erős érzésekkel volt tele. Segitséget is kapott az útban rendszerint. Pest és Fehérvár közt élénk volt a kocsiközlekedés. A magyar paraszt ember, ha kocsija könnyü teherrel volt, szivesen felvette kocsijára a fáradt utast s nem kért s nem fogadott el érte fizetést, legföljebb valamely útszéli csárdában egy iczcze bort, melynek ára akkor 10, vagy legföljebb 12 fillér volt. -186-

Ez útjában Hencsey fölkereste még egyszer a tüzes barátot s kérte tőle vissza a kéziratos könyvet, melyet birálat vagy legalább áttekintés végett nála hagyott. De Gasparich most még nem akarta örömest visszaadni a kéziratot. Azt mondta, még nem ért rá kedve szerint áttanulmányozni s különben is több megjegyzése lesz, melyeket levélben közöl majd Hencseyvel. Hencsey könnyü szerrel nyugodott meg a feleletben. A kézirat megvolt már külön két példányban is. Az egyik Kovács Józsefnél Nemesfaluban, a másik Bámer Ferencznél Pesten.

Alig volt otthon Hencsey egy hétig, a tüzes barát levele már eljutott hozzá.

E levél junius 10-én kelt és sok tekintetben rendkivül érdekes eszméket tartalmazott. E levél különös világot vet arra a felfogásra, melyet a tüzes barát önmagában az uj felekezet iránt táplált és talán ama messzeható tervekre is, melyeket az alakuló uj felekezethez kötött.

– Édes fiam, – irja Gasparich, – a te tudományodban és azok tudományában, a kik veled egy véleményben vannak, két nagy fogyatkozást veszek észre, melyet ha meg nem igazitasz, te ugyan önnön lelki boldogságodat megszerezheted, de arra nem számithatsz, hogy az emberiség nagy része a te hiteddel higyje s a te vallásoddal vallja az istent és annak mindenható erejét. És ha e fogyatkozások fentartatnak: hited csak addig él, mig te és ismerőseid élnek, de tovább nem.

– Te édes fiam, a vallás titkait csak annyiban akarod -187- megismerni, a mennyire azokat a gyarló emberi elme felfoghatja. Pedig elgondolhatnád, hogy az emberi lélekben is vannak oly tulajdonságok és tünemények, a melyeknek nyitjára és földeritésére talán soha el nem juthatunk. Hát még az isteni létezésben, hogy ne volnának?

– És a szentirás szavainak és tételeinek megértésére és megmagyarázására is erőtlen a mi elménk, mert azok az isteni kijelentésnek kifolyásai; – tehát azokat csak az értheti igaz jelentőségükben, kinek lelkére az isteni kijelentés épen ugy kitöltetett, mint az apostolok és évangyélisták lelkére, a kik ezeket nékünk megirták és hátrahagyták.

– Ha pedig te azt gondolod, hogy te istennek e czélra való kiválasztottja vagy – de hátha más is azt gondolja és utoljára mindenki ugy vélekedik és mindenki másként magyarázza a szentirásnak szavait: ki tesz akkor a nyavalyás emberek között igazságot? Olyan keresztyén felekezet pedig, melynek minden hivő lelke másként hisz és vélekedik, sokáig fenn nem állhat.

– Azon kivül gondold meg édes fiam, hogy a közönséges anyaszentegyház nemcsak hitből és kegyes életből áll, hanem a hivőknek egymáshoz való keresztyéni viszonyából is. A hol pedig sok hivőnek mind a földi életben, mind a más világra való készülődésben egymás mellett békességesen és egyetértésben kell lenni, ott kell lenni előljáróknak. És az előljárók kezében kell lenni törvénynek és hatalomnak, melylyel a gyöngeséget istápolhassák és az egyenetlenséget eltávoztassák. -188- Ki parancsol ti nektek? Ki uralkodik ti köztetek? És ki hirdeti ti előttetek istennek igéjét? Hol van az a kapocs, mely nálatok az ország egyik részét a másikkal s egyik világi birodalmat a másikkal összekösse?

– Azt mondtad nekem, a gyülekezetekben mindig találkozik valaki, ki istentől az ő lelkében világosságot nyer. De hátha nem találkozik? Hátha az isten egyet se tart méltónak arra, hogy felvilágositsa: mire való akkor a gyülekezet?

– Az igaz édes fiam, hogy a világnak rendje már megbomlott és hogy az anyaszentegyház se képes már se önmagán, se a világon, se a lelkeken uralkodni. De ne felejtsd el, hogy mind e világnak, mind az egyháznak kezében nagy hatalom van és mig ez le nem győzetik, addig a veszedelmeket elháritani nem lehetséges.

– A hatalmat pedig csak hatalommal lehet legyőzni. Te pedig rosszul vélekedel, ha azt hiszed, hogy a hatalmat a sokasággal megnyerheted; mert nem a sokaságban van az erő, hanem a sokaság egyetértésében, és az egyetértéshez nem elég csak a hitnek mélysége, hanem ahhoz szükséges az is, hogy legyen a sokaságnak törvénye, mely uralkodjék és előljárója, a ki parancsoljon.

– Én, édes fiam, ekként vélekedem és bármennyit gyötrődtem is, semmi hasznát sem látom se te rád, se az én lelki czéljaimra nézve annak, hogy én is köztetek legyek, ha még egy lépéssel előbbre menni nem akartok.

E sorok világosan mutatják, hogy a barát meglehetős gyakorlati felfogást tanusitott az uj felekezet életének megbirálásában. Részint a történelmi egyház hitelvi alapjából, részint a czélszerüség emberi bölcseségéből indult ki birálata. Ily felfogással se Jézus az emberiséget, se Mohamed a sémi és turáni fajokat nem vitte volna át uj hit világába. A hitnek erősebbnek kell lenni az emberi bölcseségnél. Más az egyik, mint a másik.

Soraiból nem tünik ki világosan, mit értett e szavak alatt: »az én lelki czéljaim« s mit értett az alatt, hogy Hencsey még egy lépéssel menjen előbbre.

Valószinüleg azt, hogy Hencsey ne maradjon meg a hitnek és vallásnak érzelmi körében, hanem törekedjék egyházat is szervezni s annak minden szükséges és czélszerü intézményét megalkotni. Sok elégedetlenség volt már a tüzes barátban. Álmadozhatott ő arról is, minő megbecsülhetetlen hatalmi eszköz lenne egy vallásos alapon támadó s az alsó néposztályok tömegeit felölelő titkos vagy nyilt egyházi szövetség a romladozó társadalom összedöntésére s a romok tetején uj világnak megteremtésére. Ki lehetne e szövetségnek igazi lelke, ha nem ő? Ki más lehetne ennek vezére, főpapja, dicsősége, ha nem épen ő? A tüzes barát későbbi élete s halála bizonyitja, hogy lelke terhes volt a nagyra törekvéssel. Nem önzésből, hanem vele született nemes szenvedélyből.

Bármiként gondolkodott azonban a tüzes barát, annyi bizonyos, hogy ekkor még eszméi rendezetlen tünődést, -190- törekvései alaktalan vágyakat képeztek és soraiból ép ugy kitünik a történelmi, egyházuralmi és merev hitelvi álláspont védelme, mint a mélyreható egyházi és társadalmi forradalom általános elmélete.

Hencsey a maga álláspontján e levélre könnyen felelhetett s az a tény, hogy ő útjából csak egy kissé is félre nem tért, mutatja, hogy a tüzes barát érvei rá semmi hatást nem gyakoroltak. Nem is gyakorolhattak.

Az ő eszménye nem a hatalom volt, hanem a hit és kegyes élet ösvényén való üdvözülés s ő az egyházat és társadalmat nem romba dönteni, hanem javitani akarta – talán öntudatlanul és igénytelen tehetséggel, de minden esetre szent igyekezettel.

Talán nem is felelt Gasparich levelére. E levélnek hátán Hencsey kezeirásával egy kis jegyzet áll e négy szóból: 89-ik zsoltár 35-ik vers. Ki a szentirásban ez idézetnek utána néz, e szavakat találja meg:

– Nem rontom meg az én szövetségemet és a mi kijött az én számból, el nem változtatom.

Nagy elszántságot, de nagy lelki nyugalmat is jelentenek Dávid királynak e szavai. Hencseynek méltán juthattak ezek eszébe. Ha felelt a tüzes barátnak, feleletében ott lehetett ez a kijelentés.

Hencsey gyöngéd figyelemmel s lehető kimélettel adta apjának tudtára azt az elhatározását, hogy külföldre akar menni s a külföldön levő hitrokonokat meg akarja látogatni. Megmutatta s megmagyarázta az -191- öregnek Fröhlich egyik levelét, melyet Denkelhez intézett s melyben nagy szivességgel hivja ki őt magához. Imre fia miatt se legyen apjának aggodalma. Igaz, hogy belépett az uj felekezetbe, de keresztségre még nem bocsátották s ha megkeresztelik is, külföldre nem fog menni s közel marad az apai házhoz. Legföljebb még vándorolni fog rövid ideig. S aztán végkép elbujdosni ő se akar. Hazáját és hitfeleit ő se akarja örökre elhagyni. Az ő lelke őt is visszavonja. Más iparos legény is elmegy külföldre. Sokkal messzebbre is elmennek, mint Svájcz. Elmennek Párisba, Londonba, néha még a tengeren túl levő világba is s mégis visszajönnek. Ő is visszajön minél előbb, de a jövő tavaszra minden esetre. A jó isten oltotta ezt a vágyat szivébe. Ő parancsol, senki más. A mit a jó isten elvégez: abban apjának is kész szivvel meg kell nyugodni.

Közbejött Kovács József is, a ki gyakran átlátogatott Hencseyhez. Ezen kivül Lajos egyik vasárnapra áthivatta Nemes-Káptalan-Tóthiban lakó bátyját is s ez is le törekedett az öreget ellenzéséről beszélni. Végre sikerült is. Az öreg kovács megjuhászodott s utóbb jó szivvel beleegyezett Lajos fia távozásába, sőt még azt sem ellenezte, hogy Imre fia is elkisérje bátyját Bécsig.

Volt az öreg Hencseynének Szent-Péter-Urban egy távoli rokona s annak egy csinos férjhez menő lánya. Hencsey csak Julinak nevezi levelében. Saját szive sugallotta-e neki, vagy az apa biztatta föl: ez a lányka is marasztotta Hencseyt. Édes szóval, könyező szemmel s talán nem is csupán rokoni szeretettel marasztotta. -192-

– Azt is mondotta pedig az én szeretett hugom, hogy hátha az isten ugy rendelte, hogy együtt éljünk, együtt haljunk, elmegyek-e mégis messze földre? Megnyugtattam, a mint erőmtől tellett. Megmondottam neki, hogy az ő szerelme hervadó, az én lelkem pedig hervadhatatlan szerelemmel van tele az én Ur Jézus Krisztusom iránt, nyugodjék meg ő is abban, a mi elvégeztetett. Haza vezérel engem még az Isten.

A mint apja beleegyezését megnyerte: rögtön irt Béla Józsefnek, ki akkor, mint már emlitettem, Liptó vármegyében Király-Lehotán volt rokonainál. Tudósitotta arról, hogy a külföldi útnak most már semmi akadálya nincs s hogy ő junius végén már Bécsben lesz a szállón vagy valamely műhelyben.

Az útrakészülés néhány napot vett igénybe. Meglátogatta Kovácsékat, meglátogatta a keszthelyi ismerősöket és hiveket és mindazokat, kik Keszthely körül a hegyek közt elszórtan tanyáztak és hozzá ragaszkodtak.

Bármily örömmel gondolt arra, a mikor ő Fröhlichhel, Debrunerrel, Kochhal, a levelekből már jól ismert svájczi testvérekkel fog személyesen találkozni, mégis minél inkább közeledett az elválás napja, annál nagyobb szomoruság lepte meg lelkét. Mintha előre érezte volna az örökre való elválásnak sejtelmeit.

Borus kedélylyel bucsuzott el kisded szülőházának tájától, gyermekkorának édes emlékeitől, sőt az emlékek oly élénken tolultak lelke elé, hogy egy szép somfabokrot, -193- mely a falu mellett egy domb oldalában virult, kétszer is meglátogatott.

– Mikor kis gyerek voltam, sokat heverésztem ennek árnyékában. Alig tudtam tőle elválni.

Könnyezve bucsuzott el a helybeli plébánostól. Jegyzetemből ugy látom: Baranyay volt a neve. Még Páhokra is átment s még az ottani uj papnak is elmondta, hogy az Isten áldja meg.

Junius 22-re szerdai napra lett az indulás elhatározva s ő e napon Imre öcscsével meg is indult. Korán hajnalban indultak el Zala-Egerszeg-felé s a fölkelő nap már a rádi határban érte őket.

Az előző napon nem ment át Kovácsékhoz. Valami akadály jött közbe, vagy talán édes anyja nem engedte, hogy az utolsó napon is távol legyen. De azt még se mulasztotta el, hogy levélben ne vegyen tőlük bucsut utoljára.

IV.

(Hencsey levélben bucsuzik Kovácséktól. – Bécsbe ér és műhelybe áll. – Bámer levele. – A lánczhid alapkövének letétele.)

– Kedves atyámfia, tudtodra kivánom adni, hogy az én kivánságom annyira beteljesedik, hogy szivem hálaadásra gerjed isten előtt. Hozzád ma át nem mehettem és nem is mehetek; ezt eléggé fájlalom, de tudja az isten, hogy én titeket szeretlek. Nem kell nektek elszomorodni, sőt inkább az istennek kötelesek vagytok ti is hálát adni. -194-

– Örüljetek a ti szivetekben, hogy az isten utat nyitott nekem ama messze földön lakó atyafiaknak meglátogatására s kérlek inkább, hogy valamint én érettetek imádságomban naponként isten előtt megjelenek, ugy ti se felejtkezzetek el érettem imádkozni, hogy legyen az én utam szerencsés, mely ha isten segitségével végbe mehet és egészségesen hozzátok visszatérhetek, hiszem, hogy az Ur Jézus Krisztus által ez nektek örömötökre válik.

– Csak arra intlek benneteket, hogy jól vigyázzatok s a hitben, melyet Isten szivetekben feltámasztott, megmaradjatok s azon hit is bennetek megmaradjon. Az Ur Jézus évangyéliumának követésétől semmiféle nyomoruságban és szenvedésekben el ne álljatok. Ez legyen élteteknek utolsó órájáig a ti zászlótok, mely zászló, mondom néktek, bevezet az Isten országába.

– Kis gyermekeidet pedig, a mint mondottam, el ne hanyagold, hanem tanitsd őket szorgalmasan, hogy ne nőjjenek föl bután, hanem Isten-félelemmel, mely a bölcseségnek kutfeje. Ezek után maradok az Ur Jézus Krisztusban atyátokfia.

Ki az idegentől e szavakkal vált el, minő megható lehetett annak bucsuja az öreg jó szülőktől. Az a bucsu, mely köztük az utolsó találkozás volt.

Utazásuk gyalogszerrel történt, a hogy illett s a hogy szokásos volt. Batyujokat is maguk hurczolták.

Pénze meglehetősen volt, már tudniillik az ő szerény igényeihez s szokott pénzviszonyaihoz képest. Kovácstól öt forintot, Ferencz bátyjától három forintot s anyjától -195- is néhány forintot kapott az akkor divatozó ezüst huszasokban. Imre öcscse is el volt látva eléggé.

Utazásuk öt napig tartott s junius 27-én szerencsésen Bécsbe érkeztek, hol a szállón azonnal bejegyeztették magukat. Julius elsejére már mind a kettőnek volt műhelye, a hol munkába állhatott.

Béla József csak julius 4-én ért Bécsbe. Ő Liptóvármegyéből jött, utjába esett Pozsony, ott Likhardust és Rajkit fölkereste s velük eltöltött egy napot. Valószinü, hogy Ihász Gyurihoz is átrándult, ki akkor Sopronban tartózkodott. Erre is kellett két-három nap.

– Örvendek szivemben és hálát adok az istennek, hogy megengedte érnem azt az órát, melyben tudósithatlak titeket, hol és mikéntlétünkről. – Midőn ide ért József atyánkfia, – Béla Józsefet érti, – elébe terjesztettem a ti hozzánk való szerelmeteket és a ti bőséges alamizsnálkodástokat. Hálákat adott az Istennek, hogy a ti sziveteket azon jóságos cselekedetekre gerjesztette, melyekhez hasonlókat olvasunk a szentirásban a régi atyafiakról. Erre tovább is ébresztelek benneteket, hogy nem épen a mi számunkra, hanem az isten mindenféle szegényeinek számára, kik oltár gyanánt állanak mi előttünk, a ti istentől nyert vagyontokból alamizsnálkodjatok, hogy az isten áldása viszont ti rajtatok is bőségesen uralkodjék. – Mi, ha isten engedi, a mint mondottam és a mint hí az én lelkem, ki fogunk menni a Helvécziabeli atyafiakhoz, a mint csak költséget tudunk munkánk által szerezni. -196-

– Utra való kis pénzünkből se költöttünk sokat, a melyet magunkkal hoztunk. Isten megsegitett.

Igaz, hogy alig került egy forintjukba az öt napig tartó bécsi út. Ennivalót legalább is öt-hat napra valót vittek magukkal. A szülői ház s a jó anya el nem engedte volna a kenyeret, kalácsot, sódart, füstölt szalonnát és sós pogácsát. Hajdan rövid útra se indult ki Magyarországon senki, hogy tetemesen ennivalót ne vitt volna magával.

Azon a papiron, melyen Hencsey irta levelét, Béla Józsefnek is van utóiratként egy levele, mely azonban csak kegyes elmélkedéseket tartalmaz s benne egyébként semmi adat nincs. Általában, mikor Hencsey és Béla együtt voltak, ez utóbbinak minden egyénisége, minden kezdeményező képessége elveszett. Nem ismert nagyobb kötelességet, nemesebb feladatot, mint Hencseyt árnyékként követni, annak visszhangja lenni s szelidségét, tudományát, lelkesülését, rajongását elsajátitani és mindenben annak nyomdokain járni.

Sajátságos ez. Vele érzett és vele gondolkodott. Se kicsiny, se nagy dolgokban vele soha nem ellenkezett. Ellenében, irányában egész önállóságáról teljesen lemondott. Boldog volt, ha elismerését megnyerhette s szerencsétlennek tartotta magát, ha netaláni szemrehányásra okot szolgáltatott.

E tünemény is Hencsey roppant hatalmát mutatja, melylyel a gondviselés társai fölött őt felruházta. E hatalom nem állhatott másból, mint lelki fenségből, mely belőle mindenkire sugárzott. -197-

Béla József elvégre önállón gondolkodó és cselekvékeny lelkü férfiu volt. Mérhetlenül nagyobb külső eredményeket ért el, mint Hencsey. Mikor Hencseyt a halál elszólitotta mellőle, fáradhatlannak bizonyult s erős kézzel tartotta fenn a kapcsot a hazai és a külföldi rokon felekezetek közt.

Sőt képes volt nem mindennapi hősiességre is. Mikor jóval később már az osztrák kényuralom alatt a pesti rendőrség faggatni s lassanként üldözni kezdte a nazarénusokat, mikor gyermekeiket erőszakkal elszedeté, magukat kihallgatásokra idézgeté s börtönnel és kiutasitással fenyegette: Béla azok egyike volt, kik rendületlenül állták ki a hatalom merev tekintetét. Ez már 1850-ben volt. Se megijedni nem tudott, se meghátrálni soha nem jutott eszébe. Erős volt, mint rég elhunyt mestere és barátja.

Mihelyt Hencsey Bécsben állandó műhelybe állhatott s a szállót elhagyhatta, maga és öcscse számára akként fogadott lakást, hogy velük együtt ott Béla József is megférhessen. E lakás az uj Wiedenen, egy akkor ugynevezett szabad házban, németül: im freien Hause, volt. Házi gazdájuk Mikoda Tádé nevü rajztanitó, ki azonban nem volt hitrokonuk. Hencsey ide kérte leveleit czimeztetni.

Ő különben, mint fönt idézett levelében emliti, csak addig akart Bécsben maradni, mig itt magának svájczi utjára egy kis költséget szerezhetett. Erre azonban egészen három hónapot kellett forditania. Ugy, hogy ő -198- szeptember vége vagy október eleje előtt innen ki nem mozdulhatott.

Bécsben a munkabér viszonyok jobbak voltak, mint Pesten. Ott az élelmezésen, lakáson, mosáson, apró költségen kivül a lakatos legény szépen megtakarithatott másfél váltó forintot naponként, a mi a mai pénzérték szerint egy korona és 26 fillér, áruérték szerint pedig kétszer annyinál is több. Három hónapi munka és takarékosság után Hencsey mintegy hatvan ezüst forinttal indulhatott Svájcz felé.

A Bécsen túl nyugatra fekvő országokban már hatóságilag volt a vendégszeretet szabályozva. Ott úton, útfélen, boglyák tövében, kerti fák árnyékában ismeretlen utazó nem huzhatta át az éjszakákat. Ingyen hálóhelyet se adott senki. Rendőri felügyelet volt mindenütt s fizetni kellett mindenért. Igaz, hogy a segitő intézetek ott is megvoltak a vándorló iparos legények számára.

Időközben Pozsonyból Bécsbe jött át Likhardus József is, ki itt szintén munkába állott. Likharduson már itt mutatkoztak a korhelykedési hajlam előjelei, de Hencsey erkölcsi hatása alatt még Likhardus is jó fiu maradt. Ennek megjövetele után gyakran tartottak isteni tiszteletet s gyakran vettek urvacsorát. Mindig Hencsey volt a tanitó.

Téritésre nem igen volt idejök, mert egész erejükkel munkájuknak éltek, hogy minél előbb szabadulhassanak s czéljukat minél előbb elérhessék. Hencsey ezen kívül -199- sok irányu levelezéssel is el volt foglalva s szorgalmasan gyakorolta magát a német nyelv tanulásában, melyre Bécsben is szüksége volt. Sikerült neki mégis egy Czápári nevü magyar ifjut, ki ideiglenesen Bécsben volt, megtériteni.

Augusztus végén kapott Bámer Ferencztől Pestről levelet. Bámer az öreg Nipp Annának volt az üzletvezetője, de időnként a budapesti lánczhidi munkálatoknál is dolgozott. Önsorsáról s némely pesti dolgokról küldött jelentést Hencseynek.

– Fölserkentett – irja Bámer – a te leveled, minekutána téged a mindenható isten az ő szent igéjének hirdetésére rendelt és minden nagy lelki tehetségekkel felruházott, hogy a mi szomorodott sziveinket megvigasztalnád. Most is a te leveled nélkül édes atyámfia, mely e hónap elején volt irva, az én erőm sokkal lankandtabb volna, mintsem hogy az ur szerelmében munkálkodhatnám.

– A mi pedig azon könyvet illeti, melyet te édes atyámfia nálam hagytál, hogy azt én leirnám és Kovács atyánkfiának Nemesbe elküldeném, erre nézve tudósitlak, hogy irásban naponként szorgalmatoskodom, a mennyire gyönge erőm engedi. Leirtam már a hatodik részt, a mely szól »A külső templomról és Czeremóniákról« és a hetedik részt, a mely szól a »Szent miséről«. A többi részt pedig mind egész a tizenkettedik részig rövid időn bevégzem és a mint meghagytad, József atyámfiának elküldöm.

– Sorsom felől, szerelmes atyámfia, csak annyit -200- irhatok, hogy én öreg nénénkkel az istennek szent kegyelmében most is csak ugy vagyok, mint eddig voltam. Se a műhelyt még át nem vettem, se pedig meg nem feleségesedtem, a mint az én lelkemben régen szándékoztam, de feleséget nem mutatott még az Ur. Hanem egészséggel megáldott és ezért legyen hála ő szent felségének.

– Ama Véber Katalin néne, ki az urnak kegyelméhez és Krisztusnak évangyéliumához már akkor hajlandónak mutatkozott, mikor te, édes atyámfia, itt voltál és vele beszéltél, mind inkább szorgalmatoskodik az üdvösség tudományában és él bennünk a hit, hogy a szent gyülekezetnek igaz lélekkel való tagja lesz az Ur Jézus Krisztusnak segitségével.

– Tudtodra adom, hogy a lánczhidnak talpköve rémitő világi pompával ezen hónapnak 24-ik napján letétetett. Ő felségének bátyja, a Palatinusnak testvérje, főherczeg Károly már előtte való nap Pestre lejött és midőn a talpkő délután letétetett, az ország mágnásainak jelenlétében ő is ott volt. Az egyedül való istennek bölcs rendeléséből én is ott voltam és az urhoz fohászkodtam és az ur azon gondolatot támasztá az én szivemben, hogy ime, valamint e sokaság itt a folyó viznek és a haboknak fenekén a hidnak fundamentumát megveti, hogy ezen egyik partról a másikra veszedelem nélkül lehessen járulni: azonképen az isten is te általad és mindnyájunk által az Ur Jézus Krisztus evangéliomának fundamentumát ujra fölveti, hogy biztos utat készitsen, melyen ama mennyei üdvösségre lehessen -201- eljutni. – És hogy valamint a habok nem ártottak a talpkőnek, ugy a sátánnak gonoszsága és az embereknek vaksága is a mi szent gyülekezetünknek ártalmára nem lészen soha.

– Volt pedig ott egy mágnás, a kiről azt mondták az emberek, hogy gróf Széchenyi István volna és ez kérdezi egy munkás embertől, hogy tudja-e, hogy ez a talpkő, mely a fenékre letétetett, mit fog tartani. És az ember azt felelte, tudja, hogy a hidat fogja tartani. És arra az a mágnás igy szólott: ez az első kő, mely azt fogja tartani, hogy az országban a törvény előtt mindenki egyenlő legyen. Ez szép egy mondás vala.

– Az egyedül való bölcs istennek és a mi üdvözitő urunknak legyen dicsőség, hatalom és tisztesség mindörökké. Maradok a te szerelmes hív atyádfia az urban.

Ki hinné, hogy az egyszerü, tanulatlan mesterlegényekben egykor ily mély érzelmek s ily magas gondolatok fakadtak.

A budapesti lánczhid a világ legszebb és legnagyobb függő hidjainak egyike. Nagyságát tekintve bizonyára a legszebb. Művelt ember meg nem nézheti a nélkül, hogy remekművi szépségei bámulatba ne ejtsék őt. Két kőoszlopa a folyam közepén a világ legragyogóbb diadalkapui közé tartozik.

A Duna itt igen mély. Akkor még a viz alatt nem vasboritékkal dolgoztak. Három soros czölöpkeritést sulykoltak le a hidoszlop helyén óriási fenyőszálakból, a sorok közeit agyaggal kitömték s aztán a kerités belsejéből a vizet kiszivattyuzták. Igy nyertek a nagy -202- folyam tolongó árjai közt a fenéken száraz területet. Ezen vetették meg a hidoszlopok alapjait.

Itt volt az alapkő ünnepe. Itt jelentek meg a magas és legmagasabb uraságok csillogó diszes öltönyökben. Van erről egy kép is a magyar nemzeti gyüjtemények közt. Az a hid nemcsak műszakilag nagy mű, még sokkal nagyobb mű közjogilag. A magyar nemesség az előtt semmi közterhet nem viselt. Még a hidakon, vámokon, réveken se fizetett dijat. Hatalmas törvényhozási viták után a lánczhidnál állitották fel először az egyenlőséget, mert itt mondták ki, hogy e hidon a nemes ember is csak ugy köteles a hidpénzt fizetni, mint a paraszt.

Ama nagy képen csak a főherczegek, mágnások és épitő főmesterek arczát és alakját lehet fölismerni. De a közmunkásét nem. Azét a szegény nazarénus lakatos legényét sem, a ki ott dolgozott épen akkor s a ki erről pár nap mulva jelentést tett Hencseynek.

– Öreg nénénk – igy irja – öregség miatt gyenge és beteges, de a mellett kész teljes szivéből a világot elhagyni s az örökkévaló nyugalomba átköltözni, melyet a kik élünk, mindnyájan remélünk a mi üdvözitőnk szent pecsétje alatt hitben, reménységben és szeretetben.

(Hencsey elindul utjára. – Az utazási vágy. – Pál apostol kézművessége. – A magyar sátor és a zsidó sátor. – Pál apostol példáját követi Hencsey.)

Szeptember hava folytonos és erős munka közben telt el. Hencsey és társai a rendes munkaidőn kivül is dolgoztak, hogy a szükséges uti költséget annál inkább s lehető gyorsan beszerezhessék. Hencsey Imre és Likhardus is szives áldozatkészséggel takaritották meg keresményük fölöslegét, hogy Hencsey és Béla József az úton ne szükölködjenek.

E hó közepén kapta Hencsey Kovács József levelét, melyben a többi közt igy buzditja őt a levéliró:

– Köszönöm a te hozzám való szeretetedet, a melyet az urtól vettél irányunkban és köszönöm a te jó, ösztönző szavaidat. Áldjon meg téged az atya, áldjon meg téged a fiu, áldjon meg a szentlélek, ki tégedet az ő szent igazságának hirdetőjévé választott. Vezéreljen téged a te utaidban, a melyben most is ama mennyei Kanaán felé zarándokoskodol, hogy győzedelmeskedhessél az urnak karjai által a te szent igyekezetedben. Kérlek, emlékezzetek meg mi rólunk is a ti naponként való imádságaitokban, mert mi is nagy fogyatkozásban vagyunk, ugy hogy estélenként az álom miatt az imádságra is alkalmatlanok vagyunk.

Végre elérkezett az indulás ideje, melyet szeptember végére tüztek ki. Az isteni tisztelet bevégeztével lefeküdtek s rövid ideig tartó nyugalom után a négy ifju -204- magyar kézműves érzékenyen elbucsuzott egymástól s Hencsey Lajos és Béla József még napfölkelte előtt kora hajnalban elhagyta a nagy császári várost, mely ugy is csak utjuk közben való ideiglenes tanyájuk volt, hogy átköltözzenek Svájczba, ama bérczes országba, hova lelki rokonaik ölelésére már oly régóta vágyakoztak.

Mi az a titkos vágy, mi az a szentséges ösztön, mi a léleknek az a kitanulhatatlan rebegése, mely Hencseyt hajtotta, mely nem engedte meg, hogy egy helyben maradjon, mely elzaklatta őt a szülői hajlék édes árnyékából s honának ismert és szeretett tájékiból?

Jézus is attól kezdve, a mikor a Jordán vizében Keresztelő Jánostól fölvette a keresztséget, egészen a Golgotáig mindig költözött. Bujdosás volt élete, mig szent igéit hirdeté.

De ne hasonlitsuk ő hozzá Hencseyt. Jézus a napnak örök ragyogása, Hencsey csak felvillanó s eltünő fénynek egyetlen sugára.

Ott van Pál, a nagy téritő apostol. Vajjon megirták-e már az ő életét? Megirták-e szárazon, tárgyiasan, vallásos ábrándoktól menten? Lehetne-e költőnek szebb alkotása, mint az ő élete?

Mikor Damaskusban megtér: soha nem szünő, még csak soha nem is csillapuló vágy hajtja őt attól kezdve országokon keresztül. Végig járja a Földközi-tengernek ázsiai partjait. Elkezdi utját Judeában és Sziriában. Folytatja Kis-Ázsia belső tartományain keresztül Czilicziában, -205- Frigiában, Miziában Trójáig és még azon túl is. Átmegy a görög tenger szigeteire. Nincs maradása ott se. Átmegy Maczedóniába és Görögországba. Átmegy utóbb Rómába is. Sok helyütt bántják, sokszor üldözik, kínozzák, halállal fenyegetik, börtönre hányják. És ő még se a nyugalmat keresi, hanem a munkát és fáradságot. Hirdeti az igét, tanubizonyságot tesz Jézus életéről és haláláról s tanitja az uj tudományt. S ha valahol kipihente magát: megy tovább, hogy Jézusban való testvéreit mindenütt láthassa és ölelhesse.

Kisértsük meg a mai ember mai nyelvén és mostani felfogása szerint az ő ösztönének megmagyarázását.

Azt mondaná a mai ember, hogy az, a ki örökké bujdosik: keresi szerencséjét s kerüli a nehéz és rendszeres munkát. Igaz, hogy vannak buzgó kutatók és nagy tudósok, a kik ma is éveken át mindennap életükkel játszanak, de tudományra szomjuhozó lelkük még se enged nekik pihenést. S nem ismernek veszélyt, mely utjokban őket visszariaszthatná.

Pál, a nagy apostol, nem szerencséjét kereste s nem is a kenyérkereső munkát kerülte.

Ő is kézműiparos volt. Mestersége: sátorkészités. Az ő idejében virágzó iparág volt ez. A vidékbeli emberek nagy része sátorban lakott. A szántóvető s nyájőrző emberek sátor nélkül nem lehettek.

A Jézus-korabeli zsidó, görög, római és khaldéi mezei lakosság sátorait egész aprólékossággal nem ismerjük. Csak azt tartom bizonyosnak, hogy sátora más szerkezetü -206- volt, mint az ősi magyar cserge-sátor vagy a mostani tatár-sátor.

A magyar cserge-sátorhoz elég volt három vagy öt sátorfa, egyik végén karó módra kihegyesitve, másik végén kis vaskarikával s kis vaskampóval ellátva. A sátorfákat karikás és kampós végükön összeakasztották, karós végükön a földbe szurták, az ily kúpalakú, hegyes sisak alakú szerkezetet vászonnal beboritották, a kúp tetejére a bőrcsuklyát rátették és készen volt a sátor. Szél, eső, forróság s részben a hideg ellen teljes menedék.

Az ősi magyar sátort kellő gyakorlatu két ember öt percz alatt el tudta késziteni s egyetlen percz alatt szét tudta szedni. Ilyen sátor készitéséhez külön iparág, külön sátorgyártó mesterség nem kellett. Értett hozzá minden ép kéz-láb ember. A vásznat különben is az asszonyok készitették.

A zsidók, görögök és rómaiak sátora nem ily egyszerü volt. Az ő sátoruk hasonlitott a mai kalmuksátorokhoz. Efféle sátort eleget láttak őseink is a törököknél a mult századokban. Kalitka-sátornak nevezték. Meglehet, a zsidók leveles sátora is a régi sátorok maradványa. Az előkelőbb zsidók sátora nem is szövettel, hanem bőrrel lehetett bevonva. Bőrsátorban tartották a frigyládát, a mikor vitték magukkal.

A Jézus korabeli társadalomban tehát jelentékeny iparág volt a sátorgyártás.

Pál apostolt például mint sátorgyártót bizták meg a -207- főpapok István vértanu halála után Jézus követőinek üldözésével. Adtak neki hatalmat és megbizó levelet s hivatalos tekintélyt. Ha a sátorgyártás valami alsó rendü foglalkozás lett volna, mint például a mi időnkben a foltozó vargáé vagy az ószeresé: ily különös bizodalommal járó fontos teendőket valószinüleg nem biznak rá.

Ott van például az Akvila nevü sátorgyártó Korinthusban. Ez a város akkor nagy, művelt, előkelő városa volt Görögországnak. Rómához sokkal közelebb, mint Judea és Sziria; mind Róma, mind Athén nagy műveltségének teljes birtokában. Akvila Pontusz tartománybeli volt; mint iparos onnan költözött Rómába. Ott állitott fel sátorgyártó műhelyt s mikor Klaudiusz császár a zsidókat kikergette Rómából, akkor költözött át Korinthusba.

Vajjon, ha a sátorkészités valami kezdetleges és jelentéktelen iparág lett volna: az ügyes sátorgyártónak lett volna-e kedve, támadt volna-e ösztöne Ázsiából, a Fekete-tenger mellékéről, a mai Trebizond vidékéről messze nyugat felé Európába, Rómába telepedni?

Pál apostol azt mondta Milétumban hires bucsubeszéde folyamán az efézusi véneknek:

– Senkinek ezüstét vagy aranyát vagy ruháját nem kivántam. Sőt inkább ti tudjátok, hogy én magamnak és velem valóknak táplálására az én kezeimmel munkálkodtam.

Pál tiz országot, sok tartományt, száz várost, sok szigetet bejárt: mindenütt kézművesként keze munkájával -208- kereste meg kenyerét és ruháját; tanitó és téritő munkájáért dijat, jutalmat, még ruhát se kivánt; mindenütt talált sátorkészitő műhelyt, Korinthusban is Akvila mester műhelyében dolgozhatott: mégis ment tovább-tovább!

Pál élete állott példaként Hencsey előtt. Mindenben az ő nyomdokain akart haladni. A téritésnek, a bujdosásnak, az örökkön élő vágynak égi ösztöneit a nagy apostol emléke szülte meg. Könyv nélkül tudta a nagy apostol leveleit s az apostolok cselekedeteiről irott szent könyveket. Hencsey leveleiből látom ezt. A hogy Pál apostol jártában-keltében mindenütt talált sátorgyártó műhelyt: ép ugy talált Hencsey is lakatos műhelyt. Másnak ezüstét, aranyát, ruháját ő se kivánta. Sőt még abban is van némi hasonlat, hogy a mint Pálnak megvolt hű kisérője Barnabásban, ép ugy megvolt Hencseynek is Bélában. Csakhogy Pál apostol utóbb mégis viszályba keveredett Barnabással s el is hagyták egymást; – Hencsey és Béla együtt maradtak a halálig.

Hencsey mostani utjának igazi és közvetlen czélja az volt, hogy »szerelmes atyafiával« Fröhlichhel találkozzék. Fröhlichhel kell tehát most nekünk is megismerkednünk.

KI VOLT FRÖHLICH?

Fröhlichről irnom kell. Mindent meg kell irnom, a mit róla tudok. Idegen nemzet fia, más faj szülöttje, de hajszálnyi szerepe neki is van a magyar nép életének történetében. A magyar nazarénusok felekezetének megalapitója nem ő, hanem Hencsey. De az első gondolat mégis tőle jött. Ezt a gondolatot átvette tőle Denkel s Denkeltől Hencsey. A gondolatból rendszert, hitvallást, felekezetet, intézményt Hencsey alkotott. De az agy, mely a gondolatot szülte, mégis méltó az emlékezésre, a megismerésre.

Hencseyt is hozzá vonzotta vágya. Szerelmes atyafiának tartotta az urban s tudni akarta, hogy az ő tudománya miben egyezik, miben ellenkezik Fröhlich tudományával. Később, Hencsey halála után, Fröhlich levelezésben is állott néhány magyar nazarénussal. Kovács Józseffel, mint már emlitettem, latin nyelven. Néhány levele nálam is van.

Mit tud, mit jegyzett fel a német irodalom Fröhlichről, én bizony nem tudom. Bizonyára többet jegyzett föl, mint az én könyvem. Nem buvároltam élete -210- történetét, de azért leirom e történet vázlatát. Ugy, a miként a magyar nazarénusokkal való érintkezésből az adatokat összeszedhettem.

Fröhlich Henrik Sámuel a mult század elején született Brugg vagy Bruck nevü kisded városban. E város Aargau kantonban Svájczban fekszik. Zürichtől nem messze, a Baselbe vezető úton, a hol az Abre, Reuss és Limmat folyók egyesülnek.

A város lakossága alig áll 1200 főből. Mindamellett virágzó ipara, gazdag kórháza, mintaszerü népiskolája, gyönyörü fekvése s különösen gazdag helyi történeti multja miatt a hirnevesebb svájczi városok közé tartozik. Alapitása a római foglalások korát is megelőzi.

Van egy régi vára. Ennek alsó részét »fekete torony«-nak nevezik. Ez még a rómaiak korában épült s akként áll, a mint ez előtt több mint ötödfélszáz évvel a Habsburg-grófok megujitották. A vár és város a Habsburgok tulajdona volt. Egykor Bernhez tartozott s ettől Zsigmond magyar király szakitotta el, mint német császár. Egyuttal szabad városi rangra is emelte. Az elszakitás kérdését a konstánczi zsinaton is tárgyalták. A város neve többször szerepel Svájcz felszabaditásának történetében is. A legrégibb nemzeti ünnepélyek egyikét, az ugynevezett Ruthenzug-ot egykor itt szokták tartani. Ennek eredete a hagyományok homályában tünik el. Hasonlitott ez némileg az olympi ünnepekhez s erre gyakran az egész köztársaság legkitünőbb ifjai gyültek össze, hogy egymással a daliás játékok kedvteléseiben versenyezzenek. -211-

Itt született Fröhlich, a hitujitó. Nem kell összetéveszteni a másik Fröhlichhel, a költővel, a ki szintén itt született.

A születés helyének nincs mindig módositó hatása a lelkek fejlődésére. De néha van. E kis város nagyon ismeri a hagyományokat. Elevenen idegenkedik a Habsburgok nevétől. A gőgöt, a zsarnokságot, a vallási üldözést, a nép jogainak eltiprását a Habsburgok nevével köti össze. E hagyományok közt nőtt fel, mint gyermek, a kis Fröhlich.

II.

(Fröhlich születése. – Szülőfölde. – Vallásos nevelés. – A svájczi ember természete. – Fröhlichtől elragadják nejét és gyermekeit.)

Kovács József levelezés közben két izben is megkérte: közölné vele s általa a magyar nazarénusokkal élete történetét, viszontagságait, szenvedéseit, családi viszonyait születésétől kezdve. De Fröhlich ezekről sohase irt részletesen. Szemei előtt csak az általa vallott hittudomány s ennek érdeke lebegett; leveleiben a személyére vonatkozó rövid közlemények után mindjárt hittani fejtegetésekre s vallásos intésekre szokott áttérni.

Egyik levelében, melyet Straszburgból 1844. évi novemberben intézett Kovácshoz, azt irja, hogy ő huszonkét éves koráig foglalkozott mint tanuló a hittannal. Szülői őt gyermekségétől kezdve egyházi szolgálatra szánták, de huszonkét éves korában tetszett őt -212- az istennek e gonosz pályától elhivni s benne az ő üdvösséges munkáját megkezdeni.

Egy másik levelében, mely szintén ez évben kelt, azt irja, hogy a mi szenvedéseit illeti, azt nincs ideje részletesen elmondani, de husz év óta nem volt nyugalma és nem volt állandó lakása, a hol őt a régi kigyó tagjai ne üldözték volna, melyekkel tele van a világ.

E két levél adataiból meg lehet határozni születési évét megközelitőleg. Ha 1844-ben husz év óta üldözték s ezt megelőző huszonkét éven át tanult: akkor 1801-ben vagy 1802-ben kellett születnie.

Bruggban több Fröhlich nevü család volt még ez előtt harmincz évvel. Különböző társadalmi osztályhoz tartozók. Az ő szülői iparosok voltak, mint nekem egy nazarénus beszélte. Testvére több volt. Ezek közül azonban csak egyről emlékezik több alkalommal: Katalinról. Meglehet azért, mert élete sorsát s hitvallását csak ez osztotta meg vele.

E nő a legnemesebb alakok egyike volt, kik valaha a napot látták. Istennek különös áldása s nemének dicsősége.

Végtelen türelme, lemondása és szelidsége páratlan volt. Midőn Fröhlichtől nejét és gyermekeit elszakitották, nejét börtönbe zárták, gyermekeit ápoló közintézetbe hurczolták, őt magát számüzték s erőszakkal a határokra kisérték: e nő volt az, ki megosztotta vele a számüzetés és bujdosás keserü kenyerét, az úton-útfélen szenvedett bántalmakat, a soha meg nem szünő fáradalmat, testnek és léleknek emésztő kínjait, a nélkülözést, -213- a kenyérkeresetnek idegen földön való nehéz gondjait.

E nő vigasztalta, erősitette, buzditotta kegyességének soha nem csökkenő édes melegével a szegény bujdosó magyar fiukat is.

Fröhlich a szülők felügyelete mellett szülővárosában végezte az elemi iskolákat. Fogékony volt elméje az ismeretek iránt s tudományszomja élénk és szakadatlan. De a szokottnál különösen élénkebb volt képzelő tehetsége.

A hőskor mondáiban s a regeszerü hagyományokban, melyekről már a komoly történelem is tud valamit, de a melyek mögött még a tündér kornak ködös világa lebeg – ezekben gazdag volt szülőföldjének népe és vidéke. Ezek töltötték el lelkét s uralkodtak fölötte. Még mint gyermek vagy serdülő ifju, magányosan bolyongott gyakran a folyók sziklahasadékos völgyeiben, erdők árnyán, vagy bérczek magasain s képzeletének szülötteivel benépesité az eget és a földet. Gyakran órákon át ácsorgott az Aarenak magas hidján, meg nem zavarva a járó-kelők zsivaja által s bámulva merengett el az ősrégi városon, mely e pontról valósággal csodálatos szépnek látszik várával, tornyaival, fehérlő épületeivel, sudár kéményeivel s bérczes hátterével. Svájcznak sok fönséges, sok megragadó tájrészlete van. De olyan, a mely szebb s egyszersmind szelidebb volna, mint ez, alig található. Pestalozzi itt soha át nem ment a nélkül, hogy órákig ne gyönyörködött volna e vidékben. -214- Elterlin, a történetiró, Fröhlich, a költő, százszoros változatban merengtek ennek a szépségein. Magát a hitujitót, Fröhlichet is, mig lelke a hitujitás izgalmaiban végkép el nem merült s mig az üldözések s átszenvedett fájdalmak kedélyének üdeségét el nem enyésztették, gyakran elragadta e vidék bájának élénk érzete s gyakran emlegette ezt, a mikor később Zürichben az akadémiai tanulmányokat folytatta.

De nagyobb és mélyebb hatást gyakorolt Fröhlich kedélyére a vallás s a vallásos nevelés.

Svájczban sok helyütt még ma is ősi szigorusággal őrzik meg a nevelés vallásos jellegét. A gyermeknek már serdülő korában ismernie kell nemcsak az egyház szokott imáit, templomi énekeit, szent szertartásait, hanem a szentirás összes történeteit s azoknak magyarázatát is. És mindent, a mi Jézussal, az ő életével, tanitásával, cselekedeteivel, halálával s az apostolokkal összefügg. Ismernie kell fővonásokban a keresztyén egyháznak s különösen a hitujitásnak történelmét s a történelemnek nagy és nemes alakjait. Nagyon fontos ez Svájczban, mivelhogy ott a hitujitás hősei egyuttal a nemzetnek hősei is.

Fröhlich szülőinél, mint más családoknál is, szigoruan megtartották az ünnepeket. Isten házából elmaradni, az istentiszteleten áhitatosan végig ott nem lenni, az urvacsorában részt nem venni: lehetetlen volt. Fölkeléskor, lefekvéskor, s a mikor asztalhoz ültek vagy onnan fölkeltek, buzgó lélekkel mondták el imájukat. Minden nagy munkába, köztanácskozásba, családi ünnepbe istenhez -215- bocsátott fohászkodással kezdtek. Betegségnél, gyógyulásnál könyörgés és áldás szavai hangoztak.

Igy volt ez egykor a magyar kálvinista családok kebelén is. Igy volt gyermekkoromban az én szülőim hajlékában is.

A munkát és hiábavaló mulatságot ünnepnapon mellőzték s szigoruan tiltották is. Az ünnepek délutánjain körbe ült a család minden tagja, sőt még a cselédek is s a szentirás olvasásával s a vallásos énekek buzgó zengedezésével töltötték el az időt. A hat nap szigoruan a becsületes munkának volt szentelve, de a hetedik istennek s a test és lélek nyugalmának. Nyugodtak az igavonó állatok is. Az ünnepnap előestéjén s hajnalán tisztára kellett söpörni az udvart, az aklok és ólak környékét, a bejárást, a ház elejét az utcza közepéig. Rendnek, tisztaságnak, békének, csöndességnek kellett lenni mindenütt. Sokszor mosolyogtak rajta, ha mondtam, de én bizton észrevettem, hogy a házi eb is megszokta ezt. Ünnepnapon nem látott sürgést-forgást s nem hallott parancsot, kiáltó szót, káromkodást, haragos hangot. S ha jött utas, kéregető vagy idegen a házhoz, nem rohant rá mérgesen. Tizszer is ránézett gazdájára, vajjon megbontsa-e a rendet s ugy ugasson-e mint tegnap, mint hétköznapon? Kis gyermekként töltöttem az apai háznál az élet első fejezetét, de az ünnepnapok édes öröme emlékezetemből el nem mulik soha.

Ilyen nevelésben részesült, ily légkörben növekedett Fröhlich. De jellemében a dacz s az állhatatosság makacssága már ifju korában kitünt. -216-

Az állhatatosság különös jelleme a német fajnak, de leginkább a svájczinak. Más nemzetek s mi magyarok is bámulattal szemléljük ama szivósságot, melylyel a svájczi ember nézeteihez, vallási és politikai meggyőződéséhez, maga elé kitűzött czéljaihoz ragaszkodik. Nem az önszeretet, nem a személy önimádása ez, hanem az élet czéljának merev becsülése. Nagy és nemes tulajdonság, melynek birtokában az ember megfeledkezhetik önszemélyéről, de soha rendeltetéséről, melyet önmagában, saját életével s egyénisége erőivel meg akar valósitani. Ha nem e jellem volna uralkodó fiaiban: Svájcz a maga kicsinységében soha nem lehetett volna a vallásosság hona, a polgári erények, a munka és a szabadság megszentelt földje.

Fröhlichet szülői egyházi s különösen lelkészi pályára szánták. Annyival inkább, mert az egyházi tudományok iránt különös előszeretetet tanusitott. A nyelvek iránt is élénk volt érzéke. Anyanyelve voltaképen kettő volt: a német és a franczia. Ezen kivül nagy jártassága volt az angol és holland nyelvekben. Hellenül és héberül is jól olvasta a szent könyveket, latinul pedig folyékonyan tudott beszélni és irni. Leveleiből látom ezt. Angolul és hollandul már husz éves korában meglehetősen tudott.

Gyermekkoráról és ifjukoráról kevés adat áll rendelkezésemre. Oly keveset foglalkozott önmagával, hogy nagy tömeget képező iratai és levelezései közt alig-alig található valami, mi önmagára vonatkoznék. Mennyire szigoru volt e tekintetben: erre nézve csak egy példát, igaz, hogy nagyon szomoru példát akarok felhozni. -217-

Nős volt már 1843-ban s volt négy gyönyörü gyermeke. Házasságát nejével nem a helvét hitvallás szertartásai szerint, hanem saját külön felekezete szabályai szerint kötötte meg. Példás és boldog volt családi élete.

Tanai miatt, téritgetése miatt, de házassága miatt is viszályba bonyolódott Aargau kanton tanácsával, illetőleg az aargaui hatósággal. Fenyitő pert inditottak ellene. A vád az volt, hogy ő csábitásban, neje pedig köztudomásu, tehát botrányos ágyasságban bűnös. A pert letárgyalták, a védelem nem használt semmit, az itélet sujtó lett. Őt elitélték örök számüzetésre, nejét 500 forint birságra s ezen kívül arra, hogy gyermekeitől megfosztassék. Gyermekeit fattyugyerekeknek kimondták s mint gyámoltalanokat közintézetbe elhelyezni határozták.

Azonban isten végezésében meg kell nyugodni. Az itélet ugyan nem istennek végezése, hanem csak erőszak, igazságtalanság és szerencsétlenség, melyért egykor az itélő birák lesznek isten előtt felelősek, de azért isten ellen zugolódni nem szabad. Jób többet is szenvedett.

De az is, hogy a szerencsétlenséget se siettetni, se előmozditani önkényt nem szabad. Be kell várni a végrehajtást.

Oda mentek házához a végrehajtók; a biró, a jegyzőkönyvvezető s a karhatalom közegei. Fröhlichnek egy órai időt engedtek az útra készüléshez, akkor vállon -218- fogták, a házból kituszkolták, két erőteljes fogdmeg jobbról-balról melléje állt s el-kikisérték Straszburg felé az ország határáig.

Az asszony és a gyermekek ott sirtak mellette. Sirásuk hangját elvitte a szél messzire. A szomszédok és hitsorsosaik oda mentek a végrehajtáshoz s néma csodálkozásukkal s néma bánatukkal tiltakoztak a végrehajtás ellen. Se a hangos sirás, se a néma tiltakozás nem használt semmit.

Az anyától el kellett venni gyermekeit. A fattyugyermekeket, a mint szólt az itélet. A gyermekek sirtak s anyjuk ruháiba kapaszkodtak. Egyik még ölbeli volt. Épen aludt anyjának kebelén s karjain. Nem várták meg, mig fölébredt. Lefeszitették anyjának kebeléről s elvitték azt is, elvitték a többit is. Mintha apátlanok és anyátlanok lettek volna. Hiszen most már azok voltak.

Az asszony is a férje hitén volt. Istennek végezésében meg kell nyugodni. Ezt parancsolja a hit, az ész, a vallásos jellem. Az asszony erős akart lenni. Erre intette férje is, mikor utolsó csókját sürü könyhullatás közt arczára akarta lehelni. Akarta, de hiába. Ez az itélet szerint paráználkodás lett volna, azt pedig a hatóság meg nem engedhette. Hitvesi csók nélkül, kézszoritás nélkül kellett férjétől elszakadnia. De azt mégis megmondta az ember:

Szót akart fogadni az asszony, erős akart lenni. Csakhogy -219- az anyasziv törvénye minden emberi és minden isteni törvénynél erősebb. Az anyasziv nem lehet nyugodt, a mikor minden kincsét elrabolják.

A végrehajtók nem törődtek az anyaszivvel. Összeirták butorát, ruháját, ágynemüit, hogy az ötszáz forint birságot behajtsák. Ha szép szerével nem fizet: elkótyavetyélik mindenét. Ha mezitláb marad is.

A honfit kiüzték hazájából. A hű hitvestársakat elszakitották egymástól. A férjtől elvették családját, az anyától elvették gyerekeit. A becsületes, hű és jó asszonyt paráznának kikiáltották. Van-e ezeknél gonoszabb büntett?

Mikor az állam ilyet cselekszik: megrenditi a társadalmat. Mikor a társadalom ezt szó nélkül türi: önkényt görnyed szolgává s önkényt gyalázza meg magát.

III.

(Fröhlich műve az ő házasságáról. – A szentirásbeli fenevad és a titkos szám. – Mikor és miként lett Fröhlich hitujitóvá?)

Volt Svájcznak s volt Aargau kantonnak valami régi ostoba törvénye a paráznákról, az ágyasságról, a vadházasságról. Ezt a törvényt alkalmazta a biróság Fröhlichre és nejére. A polgári házasságot akkor még nem ismerte el Svájcz. Követelték az egyházi házasságot. Fröhlich a maga felekezetének törvényei szerint nősült, de az ő felekezetét se ismerték el.

Fröhlich ez esetet röpirat készitésére használta fel. -220- Megjelent-e ez nyomtatásban: nem tudom, de valószinünek tartom. Az eredetit nem láttam, csak magyar forditását láttam Kalmár nazarénus kezében. Se lemásolni, se belőle bő jegyzeteket csinálni nem engedte. Czime a magyar forditásnak: »A házasságról általában s az én házasságomról különösen.«

Ha Fröhlich hatni akart e munkával: neki azt a rettenetes drámát csak egyszerüen és hiven el kellett volna beszélni. Csak egyszerüen rá kellett volna mutatnia a kétségbeesett nőre, a siró gyermekekre, a minden örömétől megrabolt apára, a törvény nevében összetiport családra. Ezt megértette volna minden érző sziv. Ez nem hagyta volna hidegen még a felekezeti indulatban dobzódó lelkeket se.

Maga a tény a röpiratban igen röviden s minden érzelmesség, panasz vagy fájdalom kitörése nélkül egyszerüen van egy-két helyen felemlitve. Inkább csak ugy van róla szó, mint példáról. Az egész röpirat hittani, biblia-magyarázati s általános tudománybeli fejtegetésekből áll a polgári házasság mellett s az egyháznak a házasságba való erőszakos beavatkozása ellen. E munkát pedig a nagy szerencsétlenség közvetlen benyomása alatt irta.

Vajjon, ha itt sem jutott eszébe saját személyére bővebben kiterjeszkedni, hogy tette volna azt egyéb irataiban s kivált Kovácshoz intézett leveleiben?

A hittant a zürichi akadémián végezte és pedig kiváló sikerrel. A sikert ugyan ő maga be nem ismeri, -221- de csak felekezeti gyülöleténél fogva. Vakbuzgóságból eredő elfogultságnak kell tekintenem azt a felfogását, hogy ő elveszettnek tartotta azt az időt és munkát, melyet e hittan megismerésére forditott. E hittant, mely Kálvin tudományán alapszik, ő ugy jellemezte, hogy abból az isten iránti hit s Krisztusnak ismerete teljesen hiányzik s az a hittan ellenségesen foglalkozik az istennel s azt, a ki elsajátitja, a bűnösségre tanitja ki.

Huszonkét éves volt, mikor borongó gondolatai ide jutottak. Igy ir erről Kovácsnak:

– Halál volt nekem ez a tudomány s a halálnak ez állapotában már-már közelgett a felszabadulásnak, a pappá avatásnak ideje, midőn tetszett az istennek minden emberi közbenjárás nélkül hirtelen engem ama gonosz pályától elhivni s elkezdeni bennem az ő üdvösséges munkáját, mely ettől kezdve folytonosan és fokonként a mai napig vezettetett Krisztusnak belső és külső tanitásai által. S noha az ördögnek ösztönzésére csaknem minden ember ellenem szegült, hogy engemet megzavarnának, de az isten kiragadott s megtartott s bizom is benne, hogy engem az ő hitében és igazságában az ő nevének bizonyságára mind végig meg fog tartani a hagyománybeli fenevad előtt.

Itt a hitujitó a rejtélyek, titkok, csodák és babonák mezejére lépett át. Elhagyta a hitnek és a szentirás fölött való szelid ábrándozásnak csöndes hajlékát s -222- átment a középkori csodás látások sötét barlangjaiba. Amott tisztán lát, mert tisztán érez a hivő lélek, itt botorkál a legnagyobb elme is.

Van a szentirásnak egy különös könyve, melyet Károli Gáspár a Jelenések könyvének nevezett. Eredeti hellen nyelven Apokalypsis. Talán nem is jól forditotta a tudós Károli Gáspár ezt a szót. Talán inkább leleplezésnek fordithatta volna. No de mindegy, ez most mi ránk nem tartozik.

Az egyházi atyáktól kezdve a középkoron keresztül ezer tudós férfiu foglalkozott e könyv csodálatos titkainak földeritésével. Ma már e férfiak könyveit nem olvassa senki. Nem is épületes olvasmányok, csak szőrszálhasogatások.

A Jelenések könyvének XIII-dik részében két rettenetes fenevad, két szent és rejtélyes látomány van leirva.

Az egyik fenevad a tengerből jön fel és ennek hét feje és tiz szarva van. Szarvain tiz korona, fején pedig ül az istenkáromlás. E fenevad hasonlit a párduczhoz, lábai mint a medvének lábai, szája mint az oroszlánnak szája, ereje és hatalma mint a sárkányé. Mikor a tengerből feljött, hét feje közül az egyik halálosan meg volt sebesitve, de az ő halálos sebe meggyógyult s az egész föld csodálkozva követte ezt a fenevadat.

A másik fenevad a földből jött fel és ennek két szarva volt, mely hasonlitott a báránynak szarvaihoz. E fenevad ugy szólott, mint a sárkány és az előbbi fenevaddal találkozván, mindent akképen cselekedett, -223- miként az. Káromolta az istent és azokat, kik a mennyben laknak; hadakozott a szentek ellen és azokat meggyőzte; hatalmába ejtett minden nemzetséget, nyelvet és népeket; és végre elhitette a földnek lakosaival, hogy imádják ama hét fejü és tiz szarvu szörnyeteget s vegyék magukra annak jegyét.

Végezetül, mikor elmondja a két szörnyeteg munkáját, ezt a kijelentést teszi:

– Ebben vagyon a bölcseség; a kinek értelme vagyon, számlálja meg a fenevadnak számát, mert emberi szám és annak száma hatszáz és hatvanhat. Arab jegygyel kiirva: 666.

De hát mit jelent ez? Bizonyára se hitbeli, se tudománybeli dolgot nem jelent. A felizgatott agynak lázongó képzelete ez. Még hasonlatnak, példának, mesének is érthetetlen. Valami torz utánzása a hellen mithológia egyik-másik fejezetének. Jézus korában a hellen és latin népek közt még nagyon elevenen élt a hellen és római mithológia.

Fröhlich azonban megakadt a 666 számon s ennek jelentését kereste. S meg is találta vagy önmaga, vagy előtte valaki a középkori bibliamagyarázók közül.

A jelenések könyve eredetileg hellen nyelven van irva. E nyelven a hagyománynak neve: paradosis. Fröhlich azt állitja, hogy a történelmi egyházak nem istennek alkotásai s azért azokat csak a hagyomány tartja fenn, nem az igazság.

Ám a hellen nyelvben a betük a számjelek. Tehát -224- a paradosis szónak minden betüje számbeli összeget jelent.

Talán nem lehetetlen, hogy János apostol, a ki a Jelenések könyvét megirta, szintén gondolt erre. Erre azonban semmi bizonyság. De ha gondolt is: akkor sincs igaz értelme az egész magyarázatnak.

Fröhlich még szójátékba is keveredik. Paradosis azt teszi, a mit a latin traditio. Magyarul szórul-szóra: átadás. E szó onnan ered, a mikor Judás az urat bérért, harmincz ezüst pénzért az emberek kezébe halálra átadta. Az uralkodó egyházak erre az átadásra, az urnak bérért való eladására alapitvák, hogy az isten igéje, az igazság kiirtassék s annak helyébe a hazugság helyeztessék. Ez a fenevad, a melynek száma: 666. Vagyis más szóval a hagyomány, a melynek száma szintén: 666. A kettő egy dolog, minthogy a két szám is egyezik.

Érthetetlen, erőltetett, a köznapi józan felfogással -225- ellenkező magyarázat ez kétségtelenül. De csodálni még se lehet. Ha a hitujitók a mindennapi fontolgató ész világánál tekintenék az eget, a földet, az isteneszmét és a világ mindenségét: vajjon lehetne-e hit és vallás, ha az ember a természettudományok számmal mérhető köreit túlhaladni nem akarná? Ha vagy nem akarná, vagy nem tudná ezt megtenni: mi különbség volna közte és egy csinos alaku, eszes, kegyetlen állat között? A vágyak, remények, gondolatok s a szivnek sejtései s ama magasztos érzések, ábrándok és tünődések, melyek oly fenségessé teszik az életet, megmérhetők-e a természet ismert és megismerhető törvényei szerint?

Fröhlichnek még bibliamagyarázata se valami szerfölötti. Legalább is nem példátlan. Emlékezzünk csak, miként magyarázták a szentirást a skolasztikus bölcselkedők s ne feledjük, hogy mi maiglan is Salamon király szerelmi énekeiben Krisztusnak és az egyháznak egymáshoz való viszonyát szemléljük. A szegény együgyü nazarénus pedig nem értelmesebb, mint egyéb vallásfelekezetü népünk s nem lehet oly értelmes, mint társadalmunk bölcsei és irástudói. Ha olyan volna: többet foglalkoznék önmagával, mint Istenével s többet e világgal, mint a siron túli élet üdvösségével.

Hencsey sohase törte fejét érthetetlen és titkos tünődéseken. S a magyar nazarénusok se követték Fröhlichnek a babonasággal határos elmélkedéseit. A paradosis ama föntebbi megfejtését Fröhlich megirta Kovács Józsefnek, de a józan magyar kisnemes elméje ezt nem fogta fel s nem is terjesztette tovább. -226-

De a 666 szám mégis megragadta néhány magyar nazarénus képzeletét. E számot valami más számmal egybevetve ugy okoskodtak, hogy 1830-ban következett be az időknek teljessége s hogy Fröhlichnek ekkor kellett megkezdeni a tanitást. Kalmár, egykor pacséri nazarénus »püspök« igy közölte velem. De én Fröhlich leveleiből tudom, hogy ebben tévedett. Kalmár elmondta nekem a számitást, de én bizony elfeledtem. Olyan gyermekesnek találtam azt.

A mi nazarénusaink azt beszélték nekem harmincz év előtt, hogy Fröhlich 1830-ban straszburgi lelkész volt s midőn egy napon a szószékről hirdette volna az igét: az isten megvilágositotta az ő elméjét s megintette őt, hogy olvasná el Márk évangyéliumából a 16-ik rész 16-ik tételét. Félben hagyta isten intésére a beszédet, kinyitotta a szentirást s az idézett helyeken e szavakat találta:

– A ki hisz és megkeresztelkedik: idvezül; – a ki pedig nem hisz: elkárhozik.

Ekkor becsukta könyvét, leszállt a szószékről és soha többé oda vissza nem ment.

Mert ekkor világosodott föl elméje, hogy a szentirás szerint előbb kell hinni és csak azután lehet megkeresztelkedni. Minthogy pedig a csecsemő nem tud hinni: ennélfogva az ő keresztsége semmit se ér. Ha felnő, ha megérti az isteni tudományt, ha az hitté erősödik benne s ha azt igazán meg is vallja: csak akkor idvezíti őt a keresztség.

Az ujra keresztelők tudománya ez általában s azé -227- a felekezeté, mely csak a felnőtteket bocsátja a keresztségre. Ezekhez tartoznak a magyar nazarénusok is.

Fröhlich megvilágosodásának ez a története téves. Ő sohase volt straszburgi lelkész. Legalább 1844-ig, sőt 1850-ig nem volt. Ez bizonyos. Volt Straszburgban először 1839-ben s ott téritett is. Később, mikor családját elszakitották tőle s őt örökre számüzték: akkor Straszburgban telepedett le. És pedig azért, mint egyik levelében irja, hogy közel legyen honának határaihoz, közelről ügyelhessen föl hiveire s titkon és bujdokolva meg is látogathassa azokat.

Fröhlich 1824 körül lépett ki a zürichi akadémiából. Ekkor volt 22 éves, ekkor hagyta el Kálvinnak tudományát és egyházát s nem sokára ez időtájban kezdte meg az uj hitnek hirdetését.

Sietett haza Bruggba, szülőihez és testvéreihez s távoli és közeli rokonaihoz. Egészen természetes, hogy itt kezdte meg tanitási kisérletét s azt sem csodálhatjuk, ha kisérlete mindjárt kezdetben kudarczot vallott. Szülői, rokonai, ismerősei tudni se akartak az ő uj tanairól. Sőt szülői pályatévesztésnek látták a kisérletet s ugy érezték, hogy fiuk jövőjéhez kötött reményeik meghiusultak. -228-

IV.

(Szülőföldén nem tud tériteni. – A hittéritők őrjöngése. – Fröhlich Zürichben és környékén térit. – Melyik néposztály szokott uj hitre térni? – Mikor szokta a világ észrevenni az uj hitet? – Zschakkó.)

Több apró felekezet volt már ekkor Svájczban. Voltak anabaptisták, heimbergi testvérek, ugynevezett testvérgyülekezetek, irvingiánusok, darbysták s talán mások is. Néhány ezernyi lélekszámra összesen se emelkedtek. Valami nagy figyelemre nem méltatták őket se a hatóságok, se az uralkodó egyház. Svájczban talán ma se terjedt még el a hitbeli nembánom s a vallási dolgokban való eltompulás s azért az emberek nemcsak kicsinylik, hanem némileg gyűlölik is ez apró uj felekezeteket. Hetven év előtt igy volt. E felekezetek tagjai különben is leginkább a legszegényebb néposztályhoz tartoznak ma is s tartoztak régebben is.

Fröhlich se volt szerencsésebb. Senki se próféta a saját honában: e közmondás nála is teljesült. Szülői még jobban ellene szegültek, mint mások. Őket fiukhoz kötött tervük meghiusulta is keseritette. Mindent elkövettek, hogy a gyereket az igaz útra, az ősi hitre visszatéritsék. Segitségükre voltak a rokonok és ismerősök is.

Ugy látták, eretnekség, vagy hitetlenség hirébe jön a család s ez gyalázatot von maga után, sőt a világ gúnyját és megvetését is. De a gyereket meg nem győzhették, valamint ez se győzhette meg őket. Annyit elértek szomoru eredményként, hogy fiuk elvadult tőlük s a szülői átok és fájdalom által kisérve, megkezdte ama szomoru bujdosást és üldöztetést, melynek többé -229- vége soha nem lett, habár néha szünetelt is. Még nővérét, a gyöngéd érzésü Katalint se tudta ekkor megnyerni. Ez is csak későn, csak akkor tért át az uj hitre, mikor testvéri szeretete kötelességévé tette a szegény üldözött, testben-lélekben beteg hitujitót ápolni és vigasztalni. Fröhlichnek nem tudománya, hanem szenvedései téritették meg Katalint.

Azt kellene hinnünk, az emberi lelkek egyenlők. De nem azok. A nagy költők, a nagy zenealkotók, a nagy államalapitók lelke mind más meg más. Egymásközt se egyenlő, egyéb emberi lelkekkel se egyenlő. De megint más a hitujitó lelke.

Valami szent őrjöngés van a hitujitó lelkében. Szelid, csöndes, befelé háborgó, de mégis őrjöngés.

Elhagyni az egyik egyházat s másikba lépni át: egyéni dolog s mindennapi. Szegény egyházat hagyni el s gazdag és uralkodó egyház tekintélye és segedelme alá vonulni, rendszerint szegény lelkek vállalata, vagy utálatos üzérkedés. De elhagyni az egyházat s az ősi hitet; elszakadni a szülőktől, rokonoktól s a szülőföld társadalmától; neki menni az idegen emberek sokaságának, hogy annak régi hite összeomoljon s a romok fölött uj hitnek csarnokai épüljenek; vállalkozni arra, hogy egész életen át szegénység, nyomor, üldöztetés, hatalmasok haragja s tömegek gúnyja állja utját minden nemes törekvésnek s rombolja szét naponként az élet szelid örömeit: ime ez a hitujitó végzete, mely elől minden ember kitér, hacsak különös lelket nem lehelt belé az alkotó. A hitujitó lelkét. -230-

Fröhlich elhagyta Bruggot és már 1825-ben visszament Zürichbe, hol állandóan meg akart telepedni. Körülbelül a város azon részén szerzett lakást, a hol a vasuti hid van most a Limmaton. Az ugynevezett Niederhofon szegényes házikóban együtt egy munkáscsaláddal.

Meg volt győződve isteni küldetéséről s ösztöne azt sugta, hogy a téritést a legszegényebb néposztálynál, a kézműveseknél, a gyári munkásoknál és napszámosoknál kell megkezdenie. Azoknál, a kik ő szerinte nincsenek megromolva s kik a társadalomnak csak árnyékos helyein élnek. Kik ott vannak ugyan mindenütt és minden időben, a hol a világ az ő gyermekei közt az élvezetet, a jólétet, a munkát és a sanyaru küzdelmet kiosztja s a kik részt is vesznek ez osztályban, de a kiknek csak a munka és csak a sanyaru küzdelem jut osztályrészül.

És a kiknek semmi hasznuk, semmi örömük az egyház fényéből és hatalmából. A kik bármely egyházhoz tartozzanak is, csak a hivő szerepéhez juthatnak el, a mely szerephez pedig eljuthatnak minden egyház nélkül is. Millió tagja van az egyháznak hit nélkül, miért ne lehetne millió hivő egyház nélkül.

A mult századot a tudomány, a felvilágosodás s különösen az anyagiság századának méltán tekintik. A tudomány a multnak alkotásait, a történelmi egyháznak alapelveit birálja. A felvilágosodás az érzelmek melegét, a kedélynek egyszerü közvetlenségét rombolja. S a mely arányban emelkedik az anyagnak értéke, mintha azon mértékben sülyedne a szellemé. És mégse -231- volt a nagy hitujitás óta idő, melyben a vallásos mozgalmak szélesebben elterjedtek s mélyebbre hatottak volna, mint épen a mult században. Amerikában és Oroszországban, a világ e két legnagyobb és legifjabb államában egyik uj felekezet a másik után keletkezett s az állam csak akkor vett gyakran róluk tudomást, a mikor már tagjaikat százezrekben számitották.

Más név alatt, más elvek alapján, más czél felé törve a vallásos mozgalomtól nem maradott menten se Anglia, se Németország, se Ausztria, se Svájcz, se Magyarország. Szellemek, kik koruk eszméiben nem lelik föl saját eszméiket, gyakran ellenállhatlanul vonzódnak uj szellemi világ keresésére s osztályok, melyek a társadalomnak rettentő nyomását érzik, oly könnyen keresik a rég ismerős égen az uj üdvözülést, mivelhogy már a régi után eddig hiába vágyakoztak.

Fröhlich feláldozta éjjeleit és nappalait küldetésének. A rögeszmének valamely fajtája hatotta át egész lényét; szentül elhivén, hogy ő istennek különös választottja. Ifju kora daczára elutasitott magától minden örömet és minden élvezetet. A szegény munkásokat, iparosokat s különösen a nőket kereste föl a gyárakban, a műhelyekben, az otthon tüzhelyénél s az ünnepi munkaszünetek közt. Magyarázta nekik a szentirást, czáfolatába bocsátkozott ellenvetéseiknek, megrenditette eddigi vallásos meggyőződésüket és saját lelkét törekedett beléjük átlehelni.

Nem maradott meg magában Zürichben, hanem térités czéljából bebarangolta közelre s távolra az egész vidéket. -232-

Zürichtől északnyugotra a Limmat gyönyörü völgyén s délre ugy a Sichl-folyó, mint a zürichi-tó regényes partján egymást érik a kisded folyók és városok. Maga Zürich ugy tetszik, mintha kis tengerének egyik partján Zollikonig s másik partján Wollishofenig egy várost képezne. És ezektől délfelé a falvakat és városokat a kies nyaralók és buja tenyészetü kertek, gyümölcsösök s erdőcskék kötik össze mindenütt.

Van itt a munkásosztálynak egy faja, az ugynevezett kertészek, kerti munkások. Értelmes, gazdag kedélyü, istenfélő, szegény és egyszerü nép. Ezeket Fröhlich különösen alkalmasnak hitte arra, hogy tudományát meghallgassák és elfogadják. Faluról-falura s egyik kerti lakból a másikba ment, hirdetvén mindenütt uj fölfedezéseit s magyarázván saját szellemében a szentirás tételeit. Hosszu idő s nehéz fáradság után győződött meg arról, hogy nem ez az osztály az, mely ősi vallásáról el tud felejtkezni s lelkét uj vallás mezébe öltöztetni siet. Később mégis ért el ugyan némi eredményeket, de leginkább csak akkor, a mikor már a kanton hatóságai őt üldözték s a zaklatások elől e jó embereknél keresett gyakori menedéket. Ezek figyelmét és fogékonyságát a nemes részvét tette komolylyá és élénkké. Szegény ember sohase nézi hidegen az üldözöttet, ha azt hatóság kergeti.

A zsidó, a hellen és a római vallás keletkezésének biztos részleteit nem ismerjük. Mikor ezek keletkeztek, -233- akkor még a társadalmi osztályok élesen nem is különültek el. Még az araboknál se Mohamed fellépésekor. Sok jelenség, de sok egykoru tudósitás is azt bizonyitja, hogy Jézus tanait kezdetben főleg a városok lakosai, különösen a kézmüvesek fogadták el. Igy történt Magyarországon is Luther tanaival. Igaz, hogy Kálvin tanait Magyarországon a gyökeres ősi magyar faj, a nemesség és a nép fogadta el, mely kizárólag földműveléssel foglalkozott. Kálvin egyházát ma is magyar vallásnak nevezik az országban. Ennek azonban különös politikai és társadalmi oka volt a nagy hitujitás századában s ez az ok némi részben még ma is fennáll. Hencseynek is alig volt kezdetben egy-két földműves követője. Hivei kézműiparosok voltak. Igy volt Fröhlich is. A nép lelkének gondos vizsgálata után ezt természetesnek kell találnunk.

Tiz hosszu s fáradsággal teljes év telt el, mig Fröhlich némi eredményeket vivhatott ki. 1835 körül hiveinek száma már három-négy százra szaporodott föl. Többre még ekkor sem. Ezeknek legnagyobb része Zürichben és környékén lakott s iparos segédekből, gyári munkásokból s napszámosokból állott. Voltak követői szórványosan még Bern, Szent-Gallen, Bázel-vidék, Aargau, Thurgau és Waadt kantonokban. Külső nyoma azonban az egész mozgalomnak még alig mutatkozott. Se az egyházi, se a világi hatóságok nem tudtak még róla. Az üldözések még nem kezdődtek meg.

Tiz év mulva a világnak még sejtelme is alig volt az uj felekezet alakulásáról. -234-

Magyarországon is igy volt. Az első nazarénus 1839-ben kezdett tanitani; 1844-ben avatkozott a dologba először világi hatóság, a mikor Kovács József egyik uj szülöttét megyei karhatalommal keresztelték meg. De ez is elszigetelt vidéki eset maradt. Csak 1850-ben kezdték a nazarénusokat észrevenni, mikor a rendőrség Pestről kiutasitotta őket s néhol vidéken is, különösen Veszprémvármegyében, irataikat és könyveiket elkobozták. Néhány plébános kisérte őket figyelemmel, de inkább csak azért mert szorgalmasan foglalkoztak a biblia olvasásával és magyarázásával, mintsem azért, hogy uj felekezetet látott volna bennük. Igy volt Jézus követőivel is.

Egy nemzedék kora mult már el Jézus halála után, a mikor Portius Festus Czezáreában helytartó lett. Ez még akkor hirét se hallotta Jézusnak. Csak a mikor üdvözlésére Agrippa király Czezáreába ment: akkor tudta meg a börtönben levő Pál apostoltól s ennek vádlóitól, miről van szó. Akkor se vette semmibe. Egész kicsinyléssel beszélte Agrippának, hogy valamiféle Jézus nevü emberről beszélnek a vádlott is, a vádlók is, a ki meghalt volna s a kiről mégis azt mondja Pál, hogy most is él. Az egész dolgot üres fecsegésnek, a zsidók hiába való babonájának tekintette Portius Festus. Pedig akkor már az égei tenger ázsiai és európai partjain ezer és ezer szivben lobogott az uj hitnek tiszta lángja.

Igy készül titkon az emberiség fejlődésének sok nagy világtörténeti válsága. Igy készült sokáig a nagy társadalmi átalakulás is, melyet szoczializmusnak nevezünk. -235-

Fröhlich tiz év alatt nem jutott annyira, hogy követői közt egyetlen művelt vagy vagyonos, vagy tekintélyes ember találkozott volna. Azonban 1835-től kezdve az általa fölszitott mozgalom hatalmasan elkezdett terjedni. Ujabb tiz év alatt egész Svájcz visszhangzott az uj felekezet ellen folytatott üldözés zajától s franczia, német és magyar földön, a Rajnától a Tiszáig, mindenütt találkoztak már az uj vallásnak nemcsak hivei, hanem lelkesült terjesztői is. Sok különféle oka volt e gyors előmenetelnek.

Sikerült Fröhlichnek 1834-ben egy thurgaui fiatal iparost, Debruner Jánost, megtériteni. Erről még bővebben fogok szólani. E huszonhat éves ifju méltó társa volt Hencseynek s nem kisebb buzgósággal csüngött az uj hiten, mint maga a mester. Debruner egészen alkalmas volt arra, hogy az iparos osztály körében nagyobb sikerrel kezdje meg a téritést, mint maga Fröhlich. Thurgauból csakhamar el kellett költöznie, de a mag, melyet ott elhintett, dúsan kezdett tenyészni.

Sokban előmozditotta a felekezet terjedését Fröhlichnek házassága is. E házasság sajátságos viszonyok közt jött létre s jelentős mozdulat az uj felekezet történetében.

Volt Fröhlich követői közt Zürichben egy aránylag meglehetős műveltséggel biró kékfestő iparoslegény, Zschakko nevü. Zürichi születésü s városi polgár volt. Családjával azonban uj hite s ujra keresztelkedése miatt kellemetlenségei származtak s hogy ezek elől meneküljön, átment Thurgau kantonba s itt Hauptwylben egy kékfestő gyárban keresett s talált mint közönséges iparoslegény -236- alkalmazást. Később s nem is sok idő mulva könyvvezetője lett a gyárnak.

E gyár harmincz év előtt még fennállott körülbelül ugyanazon alakban és felszereléssel s ugyanazon család kezén, mint hatvan év előtt, mikor Hencsey ott járt. A családnak sok tagja vett bucsut az élettől, a gyermekek öregekké váltak – de a tulajdonos család ma is ugyanaz.

Két testvér volt a tulajdonos. Nevüket egész bizonyossággal nem tudom. Két levelében emlékezik róluk Hencsey. Az egyikben nevet nem emlit, a másikban emliti nevüket, de nem tudom biztosan elolvasni. Elmosódott az irás. Egyéb közlésekből ugy hiszem, Wehrlen volt a család neve. Biztosan nem tudom. A ki ott jár, könnyen megtudhatja.

Az idősebb testvérnek felesége s hat élő lánya volt. A fiatalabb testvér, nehogy a családi vagyon esetleg még jobban elszéledjen, nem nősült meg. A vagyon tekintélyes, az üzlet kiterjedt volt, a gyár mellett több egyszerü, de csinos munkáslakóház is emelkedett. A két testvér nem osztozott meg. Igazi testvéri szeretet, egyetértő baráti érzelem lakott bennük egymás iránt.

A gyártelepen mintegy 45 állandó gyári munkás és kézműves volt alkalmazva. A felnőtt férfiak és nők száma vagy 60-ra rugott a telepen. Mikor Zschakko oda ment, csak egyetlen kézműves legény volt még ott ujhitü. -237-

(Az éjjeli istentisztelet. – Fröhlich megnősül. – A hauptwyli telep. – Az uj hivők olvasmányai. – Fröhlich irodalmi müvei.)

Zschakko és társa a gyári személyzet közt csöndben és titkon megkezdte a téritést. A siker lassan következett be, de biztosnak látszott. Értesitették Fröhlichet is, ki azután ide gyakran ellátogatott s a megtéréshez járuló hiveknek az éjjeli isteni tiszteletek alkalmával lelkes egyházi beszédeket tartott.

Az 1838-ik évben Zürich város hatósága már üldözni kezdte a nazarénusokat. Gyermekeiket erőszakkal vitette a keresztségre, a kegyes gyülekezéseket megtiltotta, az idegen tanitókat kiutasitotta, a felnőttek keresztelését birsággal büntette. Csakhamar Thurgau kantonban is elkezdődtek az üldözések. Az óvatosság az uj hivők részéről már felette szükségesnek mutatkozott.

Mint az ős keresztyének Itáliában erdők, barlangok és sirboltok mélyén, reszkető homályban, gyönge mécs világánál. A titokszerüség, az éji homály, az elzárt magánosság bizalma fokozta az áhitatot, az ég után vágyakozó bánatos ábrándokat s az egymáshoz és az Istenhez való ragaszkodást.

Ez év egyik juniusi szombatján a heti és napi munka bevégezte után Zschakko ugy alkonyat tájban tized vagy tizenketted magával kiindult gyári lakásából s a falun kivül a folyó mentében ama kis tavak egyikéhez -238- tartott, melynek szirtes partján szokták esti imájukat s istennel való társalgásukat végezni. A parton sürü lombu fák. Az erdők árnyai már éjjeli sötétséget támasztottak.

Ott volt Fröhlich is. Több napja tartózkodott már a vidéken. Együtt ment-e a kis társasággal, vagy később ért-e oda: nem tudom.

Isteni tiszteletet akart tartani a kis társaság. Talán épen meg akartak valakit keresztelni is, a kit arra érdemesnek találtak. Tudták a szentirásból, hogy Keresztelő János a Jordán vizében keresztelt. Tudták az egyház történetéből azt is, hogy a régi keresztyének is gyakran tavaknál és folyó vizeknél végezték a keresztelést. Fröhlichnek különös kedvére volt a régi keresztyének példáinak hű követése. Azt se akarta, hogy gyülekezetüket mindenki láthassa. Szombat este volt, a hauptwyli lakosság a közelgő ünnepre készült s alkonyatkor már otthon volt.

Mig az ima folyt, az alatt nem messze a helytől gyalog ösvényen két nő ballagott, a kik a hangot jól meghallhatták s föl is ismerhették. Az egyik Lujza nevü volt, az idősebbik gyártulajdonos leánya, a másik pedig nőcseléd. Kertből vagy szőlőből vagy tán sétából mentek hazafelé.

Emlitettem, hogy az idősebb gyárosnak hat gyermeke volt s mind lány. Lujza a másodszülött volt s ekkor 18–19 éves lehetett. Mind termetének bájánál, mind kiváló műveltségénél s érzelmeinek nemességénél -239- fogva ő volt a családnak legnagyobb kedveltje. Kiváltképen nőtlen nagybátyjának, az ifjabb gyártulajdonosnak. Teljes bizalom uralkodott közöttük mindenben.

Lujza fölismerte Zschakko hangját s nemének természete, de a hang szomorusága által is meghatva, megállott s aztán közelebb is ment a társasághoz, hogy az ott történő dolgokat megfigyelje. Az ima után rövid ének következett s ennek befejeztével maga Fröhlich tartott szent beszédet. Alapigékül a nagy apostol e szavait vette:

– A szentlélek bizonyságot tészen arról, hogy én rám fogság és nyomoruság következik. De semmivel nem gondolok, az én életem is nékem nem drága, csak elvégezhessem örömmel az én pályafutásomat és a szolgálatot, melyet vettem az ur Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az isten kegyelmének evangyéliomáról.

Beszélt a szenvedésekről, melyeket neki ki kellett állani s az üldözéseknek ama száz meg száz neméről, mely elől az ő hivei, az igazságnak követői meg nem menekülhetnek.

Az ifju téritő bánatos hangja s buzgó lelkének kitörései a leány szivéhez hatottak.

Nem várta be a leány az isteni tisztelet végét. Sötét is volt már, lelke hatalmas érzésekkel telt meg, sietett haza. Nagybátyjával még az este közölte véletlen kalandját s valószinüleg akként, hogy nagybátyja finom észlelése már meg is sejtette azt a visszhangot, melyet az ifju téritő szelid és bánatos szavai a leány szivében előidéztek. A nagybátya rögtön másnap beszélt Zschakkoval. -240- Egyik értekezés a másikat követte. Bemutatták a családnak Fröhlichet is. Fröhlich a kegyes rábeszélésben még sokkal erősebb volt, mint Zschakko. Lujza nagyobb testvéreivel s a munkás személyzet nagy részével csakhamar az uj hitre tért. Követte őt a nagybátya is.

Mire az apa, az idősebb gyárur, az egész dolgot nagy álmélkodásra megtudta, már akkor Lujza lánya jegyese volt Fröhlichnek. Hogy ebbe miként s mikor egyezett az apa: ennek részleteit nem tudom. Bizonyos, hogy ez év folyamában a két fiatal az uj vallás szertartásai szerint házasságra lépett, s hogy mindkét gyártulajdonos az összes személyzettel együtt az uj vallásnak lett rendületlen hive.

A hauptwyli telep ez után sokáig központja lett az uj vallási mozgalomnak. Innen indultak ki a téritők a szomszédos kantonokba s ide tértek vissza, a mikor az üldözések s a testi és lelki fáradalmak által kimerülten biztos menedéket, a menedéken pihenést s a pihenésben ujabb erőt kellett keresniök. A két gyártulajdonosnak kellő anyagi ereje volt arra, hogy bujdosó hitrokonaiknak ne csak ideiglenes ellátást, hanem gyakran biztos kenyeret s pénzbeli segélyt is nyujthassanak.

Fröhlich az ő vallásának, de nejének is végtelen szelidségével s vigasztaló szavainak hatalmával derüssé tette az uj felekezet borongós napjait. Mint mikor a nap megaranyozza az égalj fellegeit. Az ő lelke is vidámabbá vált. Érezte, hogy az élet rögös és tekervényes -241- utain, melyeknek vége az égben bizonyos, de a földön beláthatatlan, biztos nyugvó helyre talált. Nejének ragaszkodása, hűsége, ifjusága s vallásos buzgalma minden boldogságot megadott neki, a melyet csak el lehet érni a földi életben.

Zürich és Hauptwyl: e két buzgó telep volt néhány éven át az uj hit munkásainak állandó műhelye. Fröhlich, Debruner és Zschakko voltak a munkavezetők. E műhelyben készültek azok a fegyverek, melyekkel az ő ábrándos hitük szerint a világot az üdvösség számára meghóditandják.

Zschakko ritkán mozdult ki Hauptwylből; legföljebb a szomszédos községekbe, melyek közé néhány Szent-Gallen kantonbeli falu is tartozott, látogatott el néha. Fröhlich gyakran távol volt s idejének nagyobb részét Zürichben és környékén töltötte. El-elnézett a többi szomszédos kantonba s Bazel vidékére is. Debruner gyakori látogatást tett a hauptwyli gyülekezetnél.

Ebben az időben, a harminczas évek vége felé, a svájczi ujhivőknek a szent könyvön kivül egyéb olvasmányuk nem igen volt. Énekes könyvül akkor még a zürichi helvét hitvallásuak énekes könyveit használták majdnem kizárólag. A »Sion Hárfája« czimü énekes könyvet, mely Bazelben 1837-ben jelent meg, csak később fogadták el általánosan. Fröhlichnek se ideje, se nyugalma nem volt házassága előtt ahhoz, hogy nagyobb és rendszeres munkát készithetett volna. Levelezése azonban kiterjedt volt s magánlevelei részint eredetiben, részint másolatokban százanként forogtak -242- követői között. Szorgalmasan olvasták, sőt könyv nélkül is betanulták azokat.

E levelekben a világnak romlottságát, az uralkodó egyházaknak erőszakoskodásait s más vallások tévelygéseit élénk szinekkel ecseteli s szentirásbeli idézetekkel bizonyitja. Magyarázza hol egyik, hol másik hittételét s köztük leginkább a felnőttek keresztségének egyedül való jogosságát. A biblia egyes igéit gondosan fejtegeti s ezernemü intést és irányt nyujt arra nézve, miként viseljék magukat a hivők az állammal és az uralkodó egyházakkal szemközt, hogy a surlódást és viszályt lehetőleg kikerülhessék.

E leveleken kivül Fröhlich némely más idegen, de kegyeskedő szellemben irt olvasmányokat is ajánlott követőinek. Ez olvasmányok leginkább Hofacker, Baxter és Yung iratai voltak.

Hofacker württembergi lutheránus pap és iró volt s valahonnan Fröhlichnek személyes ismerőse. A kegyeskedésben rendkivül elmerült s egyházi beszédeit, melyek a mult század elején e szellemben készültek, a hasonló vallásos kedélyüek kedvelt olvasmánynak tekintették.

Baxter, ha jegyzeteim helyesek, angol puritán lelkész volt s a XVII. század második felében élt és működött. Némely munkája németre is le van forditva. Különösen »A szentek örök nyugalmáról« szóló művét német protestánsok még a mult század elején szerették olvasni.

Yungról s Éjszakák czimü könyvéről már e munka más részében megemlékeztem. Ez is Angliában élt és halt meg a XVIII. század végén, mint lelkész. -243-

Mindezeket Fröhlich nem tartotta s nem is tarthatta elégnek hivei számára. E könyvek mégse az ő hitbeli különös felfogását tolmácsolták. S azért, mihelyt megnősült, rögtön hozzálátott, hogy követőit tisztán az ő számukra készült olvasmányokkal lássa el. Munkái közt talán legelső, mindenesetre a legelsők egyike az, melynek czime: »A megtért hivőnek az államegyházhoz s az államvallásnak a Krisztus evangyéliomához való viszonyáról.«

E röpiratot nem láttam eredetiben, csak magyar forditásban. Igy is csak kéziratban. Azt hiszem, Kalmár István pacséri »püspök« forditotta magyarra, ő mutatta nekem 1873-ban a kéziratot. Nyomtatásban csak néhány iv lehet e könyvecske. Finsler G. zürichi iró azt állitja 1854-ben megjelent egyházi statisztikájában, hogy e könyv a svájczi nazarénusok előtt csaknem szimbolikus tekintélylyel bir. A magyar nazarénusok ezelőtt huszonöt-harmincz évvel a hitvallások és egyházak közt való viszonyok megitélésére irányadó műnek tekintették.

E munkában Fröhlich az államegyházat és az államvallást ostromolja. Érveit nem a történelem gazdag tárházából s nem a haladás és közszabadság nagy érdekeiből meriti látszólag. Remek irodalmi művek s nagy államférfiak szónoklatai tárgyalják e kérdéseket. Fröhlich tudományos és irodalmi műveltsége alig volt képes mindezt felölelni. De nem is ily művel tudott ő hatni az ő egyszerüen gondolkodó közönségére. Az ő műve köznapi s mint szoktuk mondani, kézzel fogható okoskodások lánczolatával egyszerüen a szentirás egyes igéire hivatkozik s azokat magyarázza. A nazarénus, a -244- kinek csaknem minden olvasmánya a szentirásból áll, igy érti meg a kérdést legjobban.

Egyiknek czime: »Az isteni félelem és istentelenség titka«. A másiknak czime: »Nyugalom szerző morzsalékok«. Mind a kettő általános tartalmu vallásos értekezésekből áll. Kegyes intések, szentirásbeli mondatok idézése s fejtegetése s a »sátán incselkedéseinek« leirásai töltik be e műveket. A sátán incselkedései alatt Fröhlich mindig a más egyházak tanitásait s hitbeli szokásait érti. – Harmadik művének czime: »Szivkönyvecske«. Ezt inkább imának lehet tekinteni.

Én ezeken kivül még két munkáját láttam magyar forditásban. Egyik az, melyről már föntebb megemlékeztem, a melyet akkor irt, a mikor családját tőle elszakitották. A másik a polgári házasságról szól s az egyházi házasság kényszerét támadja meg. Ennek czimét nem ismerem. Keletkezésének története következő:

Thurgau kanton az 1838-ik évben a nazarénusok házasságát általában érvénytelennek mondta ki s miként Aargau is, ágyasságnak minősitette. Meg kell jegyeznem, hogy az üldözések már Aargauban is megkezdődtek s nem sok idő mulva a hauptwyli telep nyugalmát is felzavarták.

A mint Thurgau rendeletét kibocsátották, Fröhlich hivatalos előterjesztés alakjában kérdést intézett a kanton tanácsához, hogy az érdemes tanács adna neki felvilágositást arról, vajjon: -245-

– Hol van az a szentirásban megirva, hogy a házasságnak egyházinak és csupán csak egyházinak kell lenni?

Természetes, hogy a tanács e kérdésre meg nem felelt. Vagyis inkább azzal felelt, hogy a törvénytelennek kimondott házasság »elkövetőit« ugy az egyházi, mint a világi törvények értelmében még az eddiginél is szigorubban kezdte üldözni. Fröhlich ekkor egy emlékiratot intézett ujra a tanácshoz, melyben a polgári házasság czélszerüségét s egyedül való jogosságát bizonyitja.

– Ha a tisztelt tanács meg nem felel a hozzá intézett kérdésre, hát majd megfelelek én!

Aargau kanton, ha jól emlékszem, 1873-ik évi juniusban határozta el a polgári házasság behozatalát. Fröhlich küzdelmei s nagy szenvedései után egy emberöltő mulva.

Fröhlichnek tehát igaza volt s ő bátran, csüggedetlen küzdött az igazságért.

Egykor őt számüzték, nejét tőle elszakitották s törvényes itélettel becstelennek mondták ki s ezenfelül üldözték; négy ártatlan édes gyermekére rásütötték a fattyu bélyeget s elhelyezték őket a lelenczek és törvénytelen szülöttek közintézetébe. Csupán azért, mert apa és anya saját benső hite szerint polgári házasságot kötött egymással.

Ime: mikor az államnak és egyháznak hatalma szemben áll az embernek igazságával!

Fröhlich és neje ma már a sir örök álmát aluszszák. Rettentő fájdalmaik emléke egyuttal dicsőséges igazságuknak is emléke.

AZ UTOLSÓ ÚT.

(Az utazás. – Münchenben. – A hauptwyli társalgások. – Találkozás Fröhlichhel.)

Hencsey tehát elindult utolsó útjára hű kisérőjével, Béla Józseffel, hogy fölkeresse és szinről-szinre lássa Fröhlichet és a svájczi atyafiakat.

Összes pénzecskéjüket Hencsey vette magához s minden osztozkodás nélkül ő teljesitette az utazással járó közös kiadásokat. E közös gazdálkodás azonban csak Salzburgig tartott. Hencsey gyöngéd figyelő lelke észrevette, hogy az étel és ital szüksége nem egy időben s nem egyenlő mértékben jelentkezett mindkettőjüknél. Ő szülőfölde szokása szerint némi bort ivott, társa pedig a tótos felvidék szokása szerint pálinkát vagy sört az úti fáradalmak ellen. Ámde azon a vidéken a bor sokkal drágább, mint a másik két ital. A közös gazdálkodásból ily módon hű társában kedvetlenség támadhatna. Nehogy tehát a sátán incselkedése viszályt támaszszon köztük, Salzburgban kétfelé osztotta az egész pénzt. Mindegyikük azt tegye pénzével, a mit akar.

– Mert tudja a jó isten, irja Hencsey, hogy én senkit nem kivánok lábam alá vetni, hogy én rajta -247- tapodjak és senki fölött uralkodni nem akarok s azért békességben utaztunk, mert az osztozás nem haragból, hanem szép egyetértéssel esett meg köztünk.

Hencsey meglehetős részletességgel irja le az utazás folyamát. Elégnek vélem, ha ebből csak a főbb részleteket emelem ki.

A bajor határszélen, miként irja, mindegyiküknek külön-külön tiz forintot kellett felmutatni, »mely a mi pénzünk szerint husz forintot teszen«, – annak igazolására, hogy saját erejükkel keresztül tudnak menni az országon s könyöradományokhoz folyamodni nem lesznek kénytelenek.

Münchenben, Bajorország fővárosában ekkor már volt egy kis nazarénus gyülekezet. Meg kell jegyeznem, hogy tagjai se itt, se Svájczban, se Németországban nem nazarénusoknak nevezik magukat, valamint a világ se ugy nevezi őket. Ők magukat ujra keresztelőknek vagy uj hivőknek nevezik, németül Neutäufer vagy Neugläubiger. Mint nálunk is ez idő szerint csak hivőknek nevezik egymást maguk között. Münchenben is főleg iparosok s legények voltak a gyülekezet tagjai. Ugyanitt a különböző irányba induló téritőknek is volt már akkor rendes találkozási helyük.

A kis gyülekezet tanitója itt bizonyos Kohk nevü, eredetileg svájczi származásu értelmes iparos volt. Ez vezette a gyülekezet ügyeit, adott utmutatást a téritőknek s tartotta fenn az összeköttetést Fröhlichhel.

Hencsey fölkereste őt. Név szerint már ismerték egymást. Kohk a legnagyobb barátsággal és előzékenységgel -248- fogadta Hencseyt, ki itt társával együtt egy napot töltött. Irt is egy levelet innen Imre öcscsének Bécsbe egy épen oda induló téritő által, a kinek azt kézhez kellett volna szolgáltatni. A levél sohase jutott el öcscséhez. Hencsey nem jegyezte föl e téritő nevét.

Münchenből vasuton mentek Augsburgba. Hencsey ekkor utazott először vasuton, otthon levő társai pedig ilyet még csak nem is láttak soha. Meg is jegyzi, hogy azt az utat, mely gyalogszerrel 18 óra járás, a gőzkocsi fél óra alatt tette meg, pedig utközben nyolcz állomáson állapodott meg.

Augsburgból Lindau felé a Westach völgyén mentek, körülbelül azon az úton, melyen ma vasutvonal halad. Schwabmünchenben megállapodtak egy napra, mert e gazdag iparu kis városban volt néhány hitrokonuk, kit meg akartak látogatni. Hencsey kegyes kötelességnek tartotta a külföldi testvéreket mindenütt meglátogatni, a hitben őket erősiteni vagy buzgóságuk láttán uj erőt gyüjteni.

Kemptenből nem az Iller völgyén, hanem Isnyn keresztül mentek Lindauba, a hol Hencseyt, a mikor megpillantotta a bodeni tavat, élénk honvágy lepte meg, szomoru ábránddal gondolván vissza a Balatonra s az ennek szomszédságában fekvő kedves szülőföldjére.

– Erőt vett rajtam, irja, az emberi gyöngeség, ugy, hogy alig tudtam mozdulni, meg kellett állapodnom és szememet a vizre szegeztem. Mintha csak azt sugta volna valaki, forduljak vissza és térjek vissza, a hol test szerint való rokonaim laknak. De azért meg ne -249- itéljetek, mégis csak előre mentem, hogy lélek szerint való atyánkfiait láthassam, a melyre el is segitett a mi Urunk Istenünk.

Itt gőzhajóra ültek. Hencsey kiszállt Rohrschachnál, mert ő Hauptwyl felé akart menni. Béla is szeretett volna vele maradni, de ő már kijelentette a hajóskapitánynak, hogy ő Konstanzig megy, tehát itt nem mert kiszállni. A két ifju itt néhány napra elvált egymástól és csak Zürichben találkozott ismét október 11-én.

A hauptwyli telepről már szóltam. E kis falu alig számlál két ezer lelket. Thurgau kanton déli határszélén fekszik a bischofszelli kerületben, gyönyörü völgyben s egy kisded patak partján, mely a niederwieli erdőségekben, Szent-Gallen kantonban ered. E patak a hauptwyli határban kis hegyi tavakat alkot. A falu lakosai mind gyárosok és iparosok, szövőiparral és kelmeföstéssel foglalkoznak, de némi szőlőmiveléssel is.

Emlitettem már, hogy itt több év óta állott fenn egy kis ujhivő gyülekezet, melynek tagjai azonban főleg csak egyetlen festőgyár személyzetéből kerültek ki. Innen terjedt a felekezet a szomszéd községekre s különösen Waldkirchre is, mely ide fél óra járásnyira fekszik, de a mely már a szent-galleni kantonhoz tartozik s jelentékeny község.

Hencsey látogatására a hauptwyli gyártulajdonosokat Fröhlich már figyelmeztette s azonkivül Hencseyt Kohk is ellátta ajánló levelekkel. Mégis meglepte őt az a kitünő figyelem s áradozó, noha zajtalan vendégszeretet, melylyel itt fogadták. Az igénytelen magyar fiu, a szegény -250- bujdosó iparos legény minden fáradalmát megjutalmazva érezte e fogadtatásban. A gondviselés áldó kezét ismerte föl abban, hogy ismeretlen létére oly messze földön is oly nagy kitüntetésben részesült. Hitében és törekvéseiben csak még jobban megerősödött.

Sokáig késni nem akart itt, de egy napot s éjszakát mégis el kellett töltenie. Vasárnapon, október 9-én este ért ide. Az isteni tiszteletről már elkésett, de a gyülekezet tagjai mégis összejöttek kedvéért s egymással késő éjszakáig nagy bizalommal és lelki gyönyörrel beszélgettek. A két gyárur s családjuk tagjai a munkások közt annyira elvegyültek, hogy Hencsey köztük a társadalmi és vagyoni különbséget föl nem fedezhette.

Értesitették az uj felekezetnek állásáról. Ismertették előtte hitvallásuknak alaptanait s szertartásaik módját, a mint azokat Fröhlich tanitotta és tanitja. Különös tisztelet látható jelenségei közt emlékeztek Fröhlichről s a többi zürichi és aargaui tanitóról. Önérzettel emlitették, hogy a hivők száma már tetemes s hogy napról-napra szaporodik. Fájdalommal panaszolták el ama soknemü és rettenetes üldözést, melyet a hiveknek régebben Thurgau, Zürich és Bern kantonokban kellett, most pedig folytonosan Aargau s több más kantonban kell szenvedniök.

Hencsey hasonló bizalommal és őszinteséggel beszélte el a magyarországi hivők számát, személyes viszonyait és messze ható nagy és szent törekvéseit. Mindezek uj dolgok voltak a hauptwyliek előtt. -251-

Eleintén nem könnyen értették meg egymás beszédét. A magyar ifju különben is gyenge és akadozó volt a német nyelvben s a mit tudott is, a svábnak nevezett pesti szójárás szerint tudta. A svájczi ember megint másként beszéli a népies német nyelvet. De lassanként mégis csak összetörődtek. A legtöbb iparos soha hirét se hallotta Magyarországnak s magyar nemzetnek. Volt azonban egy-kettő, a ki olvasott valamit a Bakony erdejéről és Sobriról. Pár éve csak, hogy elmult a Sobri-világ s a német népsajtó tele volt ennek hirével. Azt képzelték, a hány erdei fa: annyi zsivány és utonálló s az egész ország csak erdőből és zsiványból áll.

A min legjobban csodálkoztak, az volt, hogy Hencsey a maga országában történt üldözésekről nem beszélhetett s mindaz, a mi ott vele és hiveivel történt, csak annyiból állt, hogy a páhoki esperes neki erős szemrehányásokat tett s iratait elszedte.

A jó svájcziak azt hitték, hogy ha náluk a művelt helvét földön házassági viszonyukat el nem ismerik, gyermekeiket erőszakkal elszedik, isteni tisztelet tartását meg nem engedik, összejöveteleiket a rendőrök szétverik, tanitóiknak az állandó lakást és nyilvános tanitást minden kantonban megtiltják s nőiket az állam és az egyház ugy tekinti, mint tilos ágyasság bűnrészeseit: akkor Magyarországban, abban a – mint közülök sokan hitték – vad, félig barbár, műveltség nélkül való országban a nazarénusokat legalább is kerékbe törik, ha megfoghatják.

Hiába, ők is csak németek voltak, a kik Magyarországról -252- semmit se tudtak igazán, de annál több rémséges dolgot képzeltek el. Annál kellemesebb volt a csalódás, melyet Hencsey előadása után éreztek.

Hencsey másnap korán reggel akart útnak indulni, azonban házigazdái nem eresztették el. Ott tartóztatták ebédre. A szives barátságot lehetetlen volt visszautasitani s azért csak délután indulhatott útnak. Estére Wylig ért s az éjszakát itt töltötte el. Következő napon, október 11-én huzamos gyaloglás után alkonyatkor Zürichbe jutott s Fröhlichet rögtön felkereste s megláthatta. Nevezetes pillanat volt ez az ő életében.

A mi után oly rég óta vágyakodott; a minek eléréseért még az ő gyöngéd szive is kész volt a szeretett szülők akaratával ellenkezni; a mi után álmadozott és a miről gondolkodni évek óta soha meg nem szünt: meglátogatni a külső országi hitrokonokat, a valódi atyafiakat, a lélek szerint való testvéreket s meglátogatni Fröhlichet, ki tudományával, rendithetlen hitével, üldözött sorsával s nagy szenvedéseivel már régóta világitó oszlop s követendő példa volt ő előtte: ime mindezt sikerült elérnie.

Nagy alázatossággal borult térdre s mély áhitattal adott hálát az ő urának, istenének, a ki érdemesnek találta őt mind e nagy kegyelemben részesiteni.

– Örökké való dicséret és dicsőség legyen a mi Urunk Jézus Krisztusnak, ki által fölserkentettünk a mindenható szent Isten nagy nevének dicséretére. Ime az ő véghetetlen kegyelménél fogva megengedtetett -253- nékem, hogy ezen messze földön levő atyafiakat megláthassam és az ő példájukra felbuzduljon az én lelkem, hogy titeket is felbuzdulásra inditsalak és serkentselek az Ur Jézus Krisztusnak szent nevében. Ámen!

– Tudósitlak pedig, édes atyámfia, a mint már tudósitottalak is, hogy a mint én napnyugtakor Zürichbe értem, egy utczán, a mely Niederhofnak neveztetik, kérdezősködtem Fröhlich atyánkfiának lakása felől és a midőn engem erről föl nem tudtak világositani, jött egy kis gyermek, ki nekem megmutatta a lakást és oda elvezetett. Ezt is én a kegyelem jelének vettem, hogy ime a világi férfiak és asszonyok nem tudják az ő lakását és egy kis gyermek mutatja meg nékem azt.

– Midőn én a házba betértem, a mi atyánkfia nem volt otthon, de nemsokára hazajött és azt kérdezte tőlem, honnan való vagyok. Én feleltem, messze földről jöttem, én Magyarországból való vagyok. És ő kérdezte: te vagy-e az a Hencsey Lajos, a kinek társa a tegnapi napon Zürichbe jött? Én feleltem, én vagyok az; azért jöttem egyenesen ő hozzá. Erre ő megölelt engem és ama szent csókkal illetett. Én sem szólni, sem beszélni nem tudtam; ugy éreztem, mintha szivem egészen elszorult volna és szemeimet elboritotta a könyhullatás. Alig tudtam Kohk atyánkfiának levelét és az ő apjának levelét, melyet Hauptwylból hoztam, neki átadni. Nagy szivességgel magánál tartott és nekem lakást adott.

Béla Józsefre hivatkozott Fröhlich, mint a ki tegnapi napon jött Zürichbe. Béla Konstánzból szintén gyalog tette meg ide az utat s ő már hétfőn, október -254- 10-én ide ért. Ugyanazon a napon, melyen Hencsey ide ért, Béla már állandó műhelyt és rendes munkát is kapott.

Fröhlich és Hencsey csaknem az egész éjszakát értekezésben töltötték el. Hencsey különösen tudni akarta, vajjon a tudomány, melyet ő irt és hirdetett, megegyez-e azzal, melyet Fröhlich hirdet?

Hencsey csak annyit jegyez meg október 12-én kelt levelében, melyet Imre öcscséhez Bécsbe intézett, hogy tudományuk megegyez.

– Hogy pedig, irja, röviden tudósitsalak benneteket az igazságnak velejéről, én értekeztem Fröhlichhel. Azon mód beszél, a mint én irtam a nálatok hagyott könyvemben; ezzel minden rendtartások megegyeznek.

II.

(Zürichi szokások. – Hencsey munkát kap. – Fröhlich oktatja Hencseyt. – Az év végén.)

Később több levélben részletesen is megirta a magyar hivőknek a svájczi gyülekezetek hittételeit, szervezetét s szertartásait. Sőt több kérdésben saját eltérő nézeteit is, de e levelek, fájdalom, valószinüleg mind elvesztek. Hozzám a következő 1843-ik évről két levelénél több nem jutott.

Az éjjeli értekezésnél Fröhlich különös érdeklődéssel kérdezősködött Denkel Jánosról, valamint az uj hitvallásnak Magyarországon miként lett elterjedéséről. Hencsey megadta a kellő felvilágositásokat, valamint -255- Fröhlich is megismerte vele az uj felekezetnek Svájczban és Németországban való állapotát.

Hencsey nem akart sokáig terhére lenni házigazdájának, azért másnap már korán reggel műhely után látott. Végig járta munkáért a szállón kivül a város minden lakatos czégét, valamint ama gyárakat is, hol lakatos munkára szükség lehetett. Mindamellett aznapon munkát még se talált, bár Debruner és más hitrokon is segélyére volt.

– Jóskának vagyon munkája, de nékem nincs, de azért mai napon, ugymint október 12-én irom Fröhlich szobájában nektek e levelet. Ez utolsó időben az isten ő általa kezdte el az ő gyülekezetét épiteni és ő is kér titeket általam, csak maradjatok meg abban, a mit a szentirás tanit és a mit elkezdettünk.

– Bár én most munka nélkül vagyok, azért vasárnapig mégis itt maradok, mivel még a vasárnapi gyülekezetben szeretnék részt venni, ha az isten megengedi.

– Eddig irtam október 12-én, de mai napon az az október 13-án nekem a jó isten ismét megmutatta az ő segitségét. Történt, hogy én, a midőn reggel fölkeltem, el akartam menni a rendőrségre tartózkodási czéduláért. És a midőn oda mentem, onnan elküldöttek a doktorhoz, hogy megvizsgáljon, ha egészséges vagyok-e vagy sem, mivel itt ugy a szokás, hogy ha valaki munkát akar venni vagy a városban akar maradni, magát a doktornál meg kell vizsgáltatni és ha valami baja van, kórházba viszik és csak akkor állhat munkába, ha kigyógyul. -256-

– Igy tehát, a midőn én mentem a doktorhoz, ime jön eleibém egy lakatos mester, a kinek műhelyében voltam is 12-én, de hiába. Igen barátságosan beszélt velem, mivel ő is sok ideig dolgozott Bécsben és mondtam már neki, hogy én is onnan jövök. Igy a midőn kérdezi, hogy hová megyek, mondottam, hogy a doktorhoz, mivel itt akarok maradni vasárnapig. E közben mondja nékem, hogy ő nála volna munka s hétfőn elkezdhetek dolgozni. – A nevét is nékem mindjárt átadta irásban, hogy a rendőrségnél csak jelentsem mint hozzája tartozója magamat, mivelhogy, mint mondá, itt a vándorkönyvet mindjárt el szokják venni s egy jegyet kap az ember reá.

– Igy tehát, édes atyámfiai, a jó isten nékem munkát rendelt, pedig már azt akartam irni, hogy visszamegyek rövid időn hozzátok. És vissza is mentem volna, ha az isten munkát nem rendelt volna, de most már hétfőn, azaz október 17-én elkezdek dolgozni.

– Meddig maradhatunk, azt csak a jó isten tudja; de ha a tavaszig megmaradhatunk is, mi azért mégis utazásunkat tovább nem folytatjuk, hanem egyenesen hozzátok térünk. Ti pedig, kérlek az istenre benneteket, ha csak lehet, megmaradjatok műhelytekben, mert erre szörnyen nehéz munkát kapni és a mint halljuk, nagyon kevés a fizetés. A kinek két forintja van, annak igen jó legénynek kell lenni; ez pedig a mi pénzünkben csak négy forint, mert az itt való ezüst forint a mi pénzünkben két forint és olyan pénzek vannak itt, hogy ki nem ismerjük velük magunkat. -257-

A lakatos mester, kit Hencsey e levélben emlit s kinek műhelyében munkát kapott, Michel Jakab zürichi lakos volt s lakása és műhelye a Kisvárosban Niederdorf-utczán 515. szám alatt volt. Sok iparos czégnek és műhelynek volt akkor s van talán ma is Zürichben czime és czimere is, mint nálunk szokás a vendéglőknél s boltoknál, de csak elvétve szokás a műhelyeknél. Michel Jakab műhelye a Nagy Hajóhoz (»beim grossen Schiff«) volt czimezve s egy kopott, fakó árboczos hajót ábrázoló mázolás az ajtó fölé ki is volt függesztve. Ezt is megirta Hencsey az ő Imre öcscsének.

Később Michel Jakab is áttért az uj hitre. Hencsey téritette át s ő e jó emberben nemcsak munkaadót, nemcsak házigazdát, hanem egyszersmind jó barátot is nyert.

A zürichi dolgokról más észrevételei is voltak Hencseynek, mint a melyeket föntebb közöltünk. Azt irja egyik későbbi levelében Kovács Józsefnek:

– Tudd meg azt, szerelmes atyámfia, hogy itt nincs császár, nincsenek mindenféle fejedelmek és herczegek, mint Bécsben, sem pedig palatinus és egyéb mágnások és fényüzésben dobzódó papi fejedelmek, mint Magyarországon, de még nemesek sincsenek. Itt minden ember egyenlő polgár s mindenki a munkája után él. A vármegyének a neve kanton, annak van egy tanácsa s a városi tanács is megvan s ezek végezik el a közönség dolgát. Nincsenek itt katonák se, csak bizonyos napokon katonáskodnak az emberek. Hanem van rendőrség, a mit policzájnak neveznek; ez mindenre ügyel s a jövők, -258- menők, utazók az ő szemeit el nem kerülhetik. Otthon mi nálunk ilyen nincs, ott úti passzust se kérnek senkitől; azt se keresik, kinek mennyi pénze van a zsebjében, egészséges-e, beteges-e? Az én elmém sokat hánykolódik e fölött. Azért van-e e nagy vigyázás az emberekre, mert szeretik őket, vagy pedig azért, mert félnek tőlük?

E fölött bizony már tapasztaltabb elmék is tünődtek, mint e szegény fiatal magyar kézműves elméje.

Hencsey és társa Béla József, mielőtt Bécsből elindultak volna, Likhardussal és Hencsey Imrével ugy beszéltek össze, hogy a mint majd a körülmények változása hozza magával, s a mint majd a svájczi munkás viszonyokat megismerik s Likhardussal és Imrével is megismertetik: ezek is utánuk fognak menni Zürichbe. Ezt azonban Hencsey itt tartózkodásának első idejében egyáltalán czélszerütlennek látta s azért sietve intette Likhardust is, Imre öcscsét is, hogy Bécsből ki ne mozduljanak.

– Édes atyámfia Likhardus – irja egyik hosszabb levelében – Béla József is köszönt és kér általam, hogy a midőn mi visszamegyünk, ha nekünk nem is, tehát a pesti szegény atyafiaknak iparkodjál segitségére lenni és azért ne próbálkozzál megindulni, hanem megmaradj a te műhelyedben, mert mi is csak alig, hogy el tudtunk idáig jönni.

– Továbbá édes testvérem Imre, téged is kérlek, ha csak lehet, megmaradj műhelyedben, hogy segitségemre lehess, ha szükség lesz rá, mert nem tudom, mikor -259- vetődöm vissza. Ne keveseld a fizetésedet, mert én se kapok itt talán többet, pedig itt minden drágább, mint Bécsben.

– Arra pedig különösen serkentelek, hogy a könyvirásban szorgalmasan foglalatoskodjál, mert most már látom, hogy könyvem jól van megirva. Majd irok én te néked bővebben is levelet, mivel már megtudakoztam, ha vajjon lehet-e itt magyarul nyomtattatni? Azt mondották, lehet és nem is kerül sokba. Tehát a nyomatás árát megtudhatom és ha az atyafiak is segitenek, akkor majd értesitlek, hogy te nékem az én könyvemet apró betükkel egyes levelekben megküld és én azt ismét itt könyvnek összeirom és kinyomattatom.

– Kérlek pedig édes öcsém Imre arra is, hogy mentül előbb felelj levelemre, mert szomoru az én szivem, mivel egyszer azt álmodtam utazásomban, hogy szegény édes atyámat eltemették s minden jószága prédára ment s mikor én hazamentem, semmit nem találtam. Kérlek tehát, ird meg, mit irt édes atyánk és azt is, ha él-e vagy meghalt? Ha meghalt, menj el haza és maradj otthon.

– Ajánllak pedig mindnyájatokat az ur Jézus Krisztus oltalmába. Legyetek békességben és jó egészségben!

Szinte feltünő e levélben, hogy csak most jutott eszébe a vagyon kérdése. Igaz, hogy most is csak ugy álmodta, hogy apjának minden jószága elpusztult. Eddig az üdvözülés biztositásán s a hitbeli igazságok ábrándjain kivül sohase jutott eszébe semmi más czélja az életnek. A vagyon épen nem. -260-

De megmagyarázza ezt is az a komolyság, melylyel az uj hitről irt könyvét a magyar hivők számára mindenképen ki akarta nyomatni. Ehhez bizony pénz kellett. Gondolt ugyan az »atyafiak« segitségére is, de a teher nagyobbik sulya mégis csak az ő vállaira nehezedett volna. Ki nem kerülhette tehát, hogy a vagyon kérdésére is egyszer-másszor ki ne röppenjen gondolata.

Ezt a levelét különben Imre öcscse és Likhardus sietett közölni a magyarországi hitrokonokkal. Ezeknek nagy megnyugvásukra szolgált, hogy Hencsey azt a tudományt, melyet ő tanitott, Fröhlichnek és a svájczi atyafiaknak tudományával megegyezőnek találta.

Hencsey, mielőtt állását Michel Jakab műhelyében elfoglalhatta, csaknem egész hetet töltött Fröhlich házánál és társaságában. Ez idő alatt mondta el Fröhlich neki életének egész történetét. Megismertette családjával, de a zürichi, wiedikoni s több zürich-környéki gyülekezetekkel s tanitókkal is. Ezek közt főleg Debrunerrel. Közölte vele iratait és könyveit, melyek már nyomtatásban megjelentek.

Fröhlich ekkor irányozta Hencsey figyelmét János apostolnak Jelenésekről irt csodálatos könyvére. Fröhlichben nagy csodálkozást gerjesztett Hencsey tudatlansága.

Jánost ama szent káprázat, melyet könyvében leir, Páthmósz szigetén lepte meg. Beszélgetés közben Fröhlich többször emlitette e sziget nevét. Hencsey azt kérdezte:

– Hogy kérdezheted azt édes testvérem? Hiszen ott van az égei tengerben Görögország és Kis-Ázsia között. -261-

Csakhogy Hencsey az égei tengernek se hallotta hirét soha. Se nem járt ott, se nem tanult vagy hallott róla semmit.

Fröhlich faggatásaira aztán lassanként kitünt, hogy Hencsey a kis falusi iskola elemi tudományánál többet, irásnál, olvasásnál s némi imádkozásnál egyebet soha nem tanult. A földrajzról azt se tudta, mi fán terem. De ez neki nyugtalanságot nem okozott. Azt felelte Fröhlichnek:

– A mi urunk Istenünk engem arra választott ki, hogy én csak az ő szent igéjét ismerjem s ahhoz ragaszkodjam.

Fröhlich nagyon elmerült János álomszerü látományaiba s nem egy korabeli eseménynek s nem egy vallásos eszmének magyarázatát egyenesen a Jelenések könyvéből származtatta. Ezt csak rejtélyes, titkos, kegyeskedő fejtegetésekkel tehette. Órák számra beszélt ezekről Hencseynek. Benne azonban ehhez semmi fogékonyságot nem talált. Hencsey csak a szentirás egyszerü igéihez s itthon megirt könyvének tanaihoz ragaszkodott.

A legközelebbi vasárnapon, október 16-án részt vett Hencsey az istentiszteleten, vagy mint mondani szokták, a szent gyülekezetben.

Ezt egy bérelt háznak tágas szobájában tartották s közel százan voltak jelen. Zürich kanton ekkor már elnézte az uj hivőknek, hogy bent a városban magánosoknál, vagy bérelt helyiségben rendes istentiszteletre összegyülekezzenek. Aargauban például még ekkor sem engedték meg ezt, a mint már erről megemlékeztem. -262-

Másnap munkába állott Hencsey s a következő hónapokat egész az év végéig s azontul is szorgalmas munkában, szentirás olvasásban s a német nyelv tanulásában töltötte el. Egyelőre nem tanitott. Itt nem is volt arra szükség, hogy tanitson. De erre alig is lett volna képes.

A vallásos nyelvnek megszabott és megszokott szólásai, igéi és mondatai vannak, melyeket magyar nyelven Károli Gáspár, német nyelven Luther bibliaforditása alkotott. A magyart ismerte Hencsey, de a németet nem. Mig a német nyelven századok óta megszokott igéket és mondatokat meg nem tanulta: addig a bibliaolvasásban jártas svájcziak előtt félreértések nélkül tanitó beszédet nem mondhatott.

Szorgalmasan részt vett a vasárnapi gyülekezetekben s türelmetlenül várta naponként Denkelnek s a többi pesti atyafiaknak leveleit, kikhez nemcsak ő, hanem Fröhlich és Debruner is irtak még október első felében.

III.

(Hencsey sürgeti hazulról a leveleket. – A két Aschmann testvér. – Hencsey Langnauban. – Debruner élete története. – Hogy vannak otthon?)

A levelek ritkán jöttek Magyarországból. Ez kissé türelmetlenné tette Hencseyt. Az 1843. évi január 9-iki levelében némi szelid szemrehányással illeti hiveit. E levelét özvegy Véber Katalin asszonyhoz czimezte. Kegyes, jólelkü nő volt s szintén hivő. Utolsó itthonlétekor téritette meg Hencsey. A József-téren lakott Pesten a Hanzély-házban. Azért intézte hozzá levelét, -263- mert azt hitte, hogy talán egyéb hiveihez intézett levelei nem jutottak kézhez.

– Elgondolhatjátok, – igy ir, – hogy az igazat nekem meg kell vallanom, itt az atyafiak tudakolják tőlünk, irtatok-e hozzám levelet s nekem azt kell felelnem, a mi igaz, hogy nem. Csodálkoznak rajta velem együtt, hogy miért nem irtok. Kivált Denkel János, a ki pedig tanitó.

Különösen Bámer Ferenczet inti e levélben s kéri meg egyuttal, hogy a magyarországi gyülekezetek dolgairól nyujtson részletes tudósitást. A mit Bámer meg is tett, a mint később majd rátérünk.

Az uj évet, az 1843-ikit, Hencsey szorgalmas műhelybeli munkával s tanulással töltötte el. A mellett arra törekedett, hogy a jelesebb svájczi atyafiaknak, kiváltképen a tanitóknak és téritőknek élettörténetét följegyezze s ezt például, intésül, oktatásul magyar hiveivel közölje.

Mi mindenre ki nem terjedt e buzgó fiatal ember figyelme! Hátha még a mindennapi kenyérért mindennapi nehéz munkát nem kellett volna végeznie.

Talán emlitettem már, hogy Zürichben és környékén ekkor négy tanitó, négy téritő működött. Az idegenek némi gúnynyal püspököknek is nevezték őket. Fröhlich, a két Aschmann testvér és Debruner János volt ez a négy »püspök«.

Fröhlich életét már ismertettem vázlatosan s működésének és szenvedéseinek történetét is. Fröhlichnek ebben az évben végkép el kellett hagynia Zürichet, mint állandó lakost nem türte meg ott a hatóság, -264- átköltözött Straszburgba, mely akkor Francziaországhoz tartozott s téritő munkáját ott folytatta. Csak annyit engedtek meg neki, hogy svájczi gyülekezeteit vagy legalább a zürichit meglátogathassa. Meg is tette gyakran s ilyenkor néhány napot hivei s Hencsey társaságában tölthetett el.

Gazdag molnármester és malomtulajdonos volt Zürichben az öreg Aschmann. Sok gyors vizü folyó van Zürich körül: a Limmat, a Sichl s ezek mellékfolyói. Melyiken volt a malom, Hencsey nem jegyezte föl. Volt a gazdag molnárnak háza, telke, boltja is a városban. S volt három fia és egy leánya.

Idősebb fia János s második fia Jakab. Ezek 1837-ben áttértek az uj hitre s magukhoz vonzották leánytestvérjüket is. Apjuk, anyjuk s a harmadik fiu tudni se akart az uj hitről. Fájdalmas jelenetek törtek ki a család kebelében. Az öreg Aschmann törhetetlen volt. Egyházának lelkes hive s valami előljárója is. Buzgó kálvinista. Mikor szép szava, intése, könyörgése, parancsolása nem használt: legsulyosabb apai jogához folyamodott. Fiait testileg fenyitette s mikor ez se használt: megvont tőlük minden segitséget. Az apai háztól s a malomból elverte őket.

A két fiu, tele az uj hit legyőzhetetlen buzgalmával, istennek ajánlta lelkét, szó nélkül tűrt mindent s apjának sujtó kezét is megáldva, elhagyta a közös hajlékot s ment a világba két kezével keresni a kenyeret s -265- tanulni és tanitani. Vitték magukkal hugukat is, a kinek nemsokára szerencséje is akadt s 1842-ben férjhez ment.

Az apa elbusult, elkeseredett családjának e szétesésén. Nem volt maradása se a malomban, se a háznál, se a boltban. Otthona siralomházzá vált. Utóbb eladta mindenét s józanul, becsületesen, tékozlás nélkül, de szomoruan töltötte napjait és éveit. Találkozott vele Hencsey is s a fiatal ember tapasztalatlanságával s a mély hitnek bátorságával törekedett kiengesztelni ő is. Eredménytelen volt buzgósága.

Annál buzgóbb tanitó lett a két testvér. Tehetséges, eszes és komoly fiu volt mind a kettő; János is, Jakab is. Nagy elemi tudással s a szentirás csodálni való ismeretével, szelid és komoly lélekkel téritett és buzgólkodott mind a kettő. Annyira, hogy már Hencsey oda menetele előtt tanitóknak ismerték el őket mind a zürichi, mind a környékbeli gyülekezetek Neumünszterben, Wytikonban, Zollikonban, Wollishofenben és Dietlikonban s másutt is. Mind e helyeken megfordult hol az egyik, hol a másik Aschmann kiséretében vasárnaponként Hencsey is.

– Akkora gyülekezet van ott, irja Hencsey, csak -266- nénéink többen vannak két száznál, az atyafiak pedig még többen.

Kegyes és buzgó tanitó volt itt is. Nevét nem jegyezte fel Hencsey. Azelőtt Bernben volt városi elemi iskolaigazgató. Áttért, uj hivő lett s megkeresztelkedett. De nyomban bejelentette a följebb való hatóságnak s egyuttal ajánlkozott továbbra is s még nagyobb buzgósággal a tanitásra. A tanács ezt nem engedte meg, sőt állásától nyomban felfüggesztette. De minthogy kitünő tanitó volt, derék buzgó embernek ismerték s a városban általában szerették: nem akarták elkergetni s kenyerétől megfosztani: egy évi időt engedtek neki, hogy megtévelyedett gondolkozásától megszabaduljon s az egyházhoz ismét visszatérjen. Hiában volt. Nem tért vissza, sőt annál lelkesebben tanitotta az uj hitet. A vége az lett: számüzték a városból. Mikor Hencsey ott járt: akkor Langnauban volt tanitó »püspök«.

Nagy lelki örömmel fogadta Hencseyt. Az idegent, a messze földről ide bujdosó testvért, a pogány magyarok ivadékát. Ime az erős hit megmozditja a hegyeket s isten akarata kiterjed mind az egész föld kerekségén!

Ily szavakkal mutatta be a tanitó Hencseyt a gyülekezetnek. Hencseyt könyekre fakasztotta a gyülekezet áhitatos szent éneke.

– De nem szólhattam sokáig, – irja. – A mint szeretett atyánkfiainak és nénéinknek a mi Urunk Jézus Krisztushoz szálló lelkét láttam, erőt vett rajtam is az -267- érzés és eszembe jutott, hogy én vagyok itt a legkisebb és a legerőtlenebb!

A negyedik tanitó az Aschmann testvéreknél, talán még Fröhlichnél is nagyobb tanitó volt Zürichben ekkor Debruner, a kit már néhányszor név szerint emlitettem. Ezzel volt együtt legtöbbet Hencsey. Ennek életéről a következő adatokat jegyezte föl:

Debruner János Thurgauban született iparos szülőktől 1808-ban. Mint ifju iparos legény Aargauba költözött s ott telepedett meg 1830 körül. Ott vette föl az uj hitet, »ott született ujjá« 1833-ban s mindjárt a következő évben elkezdett tanitani, szent gyülekezeteket tartani s keresztelni. S nemcsak a kanton székhelyén Aargauban, hanem a környékbeli falvakban is. Megnősült 1830-ban, felesége 1810-ben született, aargaui lány volt s már mint menyecske tért az uj hitre 1835-ben. Sok gyerekük lett. Hatalmas, szép, erős alak volt mind a férj, mind a feleség. Mikor Hencsey megismerkedett vele, tiz évi házasságuk alatt már hét szép egészséges gyerekük született, három fiu és négy leány, – de két leánytestvér ikrekként jött a világra 1836-ban. Ez áldásos szaporaságot mint Debruner, mind Hencsey s utóbb Béla József és Hencsey Imre is ismételten megirta Magyarországba az itteni atyafiaknak. S mindig azzal az intéssel, hogy Istennek különös áldása a sok gyerek. A házas felek hűséggel és szeretettel legyenek egymás iránt, egymást igazán megbecsüljék, erejükre s egészségükre vigyázzanak; – akkor várhatják istennek különös kegyelmét, ugymint az egészséges és sok -268- gyermeket s a földi boldogságot. Kövessék Debruner Jánosnak és hitvesének ragyogó példáját.

Tanitásaira az első napokban nem ügyelt a hatóság. De a mikor már öt gyülekezetet, öt istentiszteletet tartott: beidézték a városházához a tanács elé. Városi hajdu élőszóval hozta az idézést. Ott kihallgatták, maga igazolására fölhivták s azután megpirongatták. Egyuttal kimondták határozatban s kiadták irásban is, hogy a tanitást, keresztelést, gyülekezettartást egyenesen megtiltják s ha a tilalmat megszegi: mind őt, mind azt, a ki házában az istentiszteletet megengedi, száz forinttól négyszáz forintig terjedő birsággal, mint büntetéssel sujtják. Egyuttal lelkére kötötték, hogy tévelygéseit hagyja abba, az egyháznak jámbor bárányait tilos legelőre ne terelgesse, térjen vissza apáinak igaz hitére s legyen az egyháznak hű fia.

Ő azonban ragaszkodott a maga mélységes hitéhez s tovább tanitgatott és téritgetett. Csakhogy most már nagyobb óvatossággal.

– Ez után a város pandurjai, – igy ir Hencsey, – mindig keresték, mindig leskelődtek utána, hogy őt elárulhatnák, de az Isten megerősitette őt s ily módon két egész esztendeig tudta az évangyéliomot hirdetni. Mig végre Isten rábocsájtotta a város pandurjait.

Panduroknak nevezi Hencsey a város közbiztonsági szolgáit. Más nevüket magyarul nem tudta.

Debrunert s másik négy hivét 1836-ik évi márcziusban épen istentiszteleten lepték meg a hajduk s vitték a tanács elé. Azt az itéletet kapta, hogy a város területéről -269- kiutasittatik, sőt örökre számüzetik, de az elköltözésre, műhelye és vagyona kimozditására négy heti időt kap.

Felesége épen várandós volt, a négy hét elteltével nem mozdulhatott. Nosza fogták fülön Debrunert s vitték a börtönbe. Mikor felesége szült: akkor kieresztették s a költözésre hét heti haladékot adtak neki. De akkor aztán feleségével s öt gyerekével kénytelen volt útra kelni. A két legkisebb gyereke a két iker lányka volt, hét hetes csecsemő.

Ott se szivesen látták, mint uj hivőt. A mint odaért: azonnal behivták fegyvergyakorlatra. Nem ment be, feleségét és kis gyerekeit nem hagyhatta. Karhatalommal bevitték s börtönbe zárták. Innen hamar kiszabadult ugyan, de maradása még se volt otthon, ez év deczember havában Zürichbe költözött. Ez nagy város volt, a téritők ellen még se fenekedett ugy, mint a kis városok.

Lelke és buzgósága nem hagyta nyugodni. 1838-ban ellátogatott Aargauba régi hiveihez. Két hajdu nyomban lefülelte s vitte a tanács elé. Öt heti börtönt kellett e miatt szenvednie. Két év mulva 1840-ben ujra visszatért, ujra elfogták s a börtönbe kisérték. A miért megszegte a tilalmat s ujra hirdette az igét.

Nem nyugodott meg az itéletben. Fölvitte az ügyét a legfelső biróságig. Nyilvános tárgyaláson maga fejtette ki igazságát. Nem sértette a közerkölcsöt s a köztársaság törvényeit. Isten igéjét hirdette csupán, a hogy azt a -270- szentirásban találta. Mi hát a bűne? Miért kell neki üldöztetést szenvednie?

Mind nem használt semmit. A legfelső biróság elitélte kilencz heti fogságra s 70 frank pénzbüntetésre. A hatóság iránt engedetlennek lenni nem szabad. Hogy pedig a hatóság mit tilt vagy mit parancsol: azt a legfelsőbb biróság nem birálgatja. Igy származott büntetése.

Zürichben nem bántják. Ott megelégedtek Fröhlich számüzetésével. Azóta kétszer megfordult Aargauban is, de az Isten egyszer sem szolgáltatta át a fogdmegek kezébe.

Ime ez Debruner élettörténete Hencsey szerint. Utódai ma is élnek Svájczban.

Hencsey folyton aggódott, hogy otthon Magyarországon elszélednek hivei, mint a nyáj, a melynek nincs őrizője s meggyöngülnek hitökben. Debrunert is rábeszélte tehát, hogy ő is irjon leveleket a magyarokhoz. Irt is. Természetesen németül. A pestiek aztán leforditották a leveleket magyarra s ugy küldözték szét a németül nem tudó hiveknek.

Hencsey arra is szakadatlanul intette hiveit, hogy őt a magyarországi gyülekezetek és egyes atyafiak állapotáról gondosan értesitsék. Hogy addig is, mig hazamehetne: intést, oktatást, jó tanácsot, buzditást nyujthasson levél utján, a mennyire szükségesnek látja.

Legbuzgóbb, legszorgalmasabb tudósitó volt Bámer Ferencz, a székesfehérvári születésü nazarénus. Kovács -271- József is rendesen irt ugyan Nemesfaluból, de ő az összes hivek és téritők sorsát onnan a Balaton partjáról nem tudhatta, de Bámer Pesten és Budán lakott, az ország központján, ő mindent tudhatott.

Ihász Gyuri és Rajki János még az 1842-ik év végén elhagyták Bécset s lementek Pestre. Hencsey Imre azonban ott maradt s ő onnan kimozdulni nem is akart. Lelke csak azzal a vágygyal volt tele, hogy Lajos bátyja után mehessen Zürichbe. Annak kezétől akarta a szent keresztséget elvenni. Visszatérni Magyarországba egyelőre nem akart. Ha visszatér: szülőit ki nem kerülheti. Attól pedig méltán tarthatott, hogy ha egyszer hazamegy: szülői őt többé hazulról el nem eresztik. Idegen országba, messze földre semmi esetre. Neki pedig bátyját látnia kell.

Szegény jó fiu, alig sejtette azt a magasabb végzetet, mely őt Lajos bátyjának fölkeresésére unszolá.

IV.

(Bámer Ferencz és a lánczhidépités. – A szétszóródott hivek. – A pesti hivek. – Likhardus. – Hencsey szomorusága. – Öcscse Zürichbe megy.)

Bámer Ferencz az öreg Nipp Annának volt öreg legénye és munkavezetője. Ő igazgatta a műhelyt, ő szerezte a megrendeléseket, ő hajtotta be a kintlevőségeket, ő szerezte be az anyagot s ő ült ki a vásárba is a sátor alá. Szóbelileg bizalmasan abban állapodtak meg, hogy Nipp Anna örökösen is átadja neki a műhelyt és szerszámokat s azért Bámernak nem is volt rendes fizetése. -272-

Azonban valami távoli rokonok kerültek elő valahonnan, ezek megsejtették öreg nénjük szándékát, nyakára mentek s addig sugdostak a fülébe, hogy a jó Nipp Anna a műhely átadásaért utóbb ötszáz váltó forintot, a mai pénzben 420 koronát kért Bámertől. Ennek nem volt pénze. Nem takarithatott, mert hiszen fizetést se kapott. Szülői is szegények voltak Fehérváron, nem tehetett mást: ott kellett hagynia a műhelyt.

Azon a helyen, a hol most a lánczhid van, egészen más képe volt akkor a Duna partjának, mint most.

Az alagut még nem volt meg. A budai várba fölvezető Albrecht-út is egészen más volt, mint most. Akkor is a Vizikapuhoz vezetett föl, de meredekebben. A lánczhid körüli paloták helyén üres parti telkek állottak. A hajóvontató lovak járása volt a mostani korzó helyén. A hol most a kereskedelmi miniszterium palotája áll: majdnem azon a helyen állt egy alaktalan régi, de nagy raktárépület magánosan. A várhegy oldala gondozatlan és szabályozatlan gyep, tele apró bokorral; kökény, bodzafa, vadmeggy cserjével. Gyerekek mászkáltak ott s malaczot, bárányt, kecskét legeltettek.

A lánczhid lánczai mélyen a föld alatt lévő üregben vannak megkötve. Mikor a lánczhid épült, a partnak jó nagy részét magas keritéssel elkeritették. A bekeritett részt nevezték épitő udvarnak. Itt dolgoztak a kőfaragók. Ide hordták a lánczhid lánczainak Angliából szállitott aczéldeszkáit. Itt állitották össze a lánczszemeket. -273- Itt volt az épitő mérnökök s különféle munkavezetők irodája. Itt ásták a lánczok végeinek földalatti üregeit is. Száz és ezerféle furó, faragó szerszámnak, kötélnek, emelő csigának, targonczának volt ez az udvar állandó raktára.

Bámer Ferencz itt nyert munkát eleinte mint lakatos, utóbb mint az épitő udvar felügyelője.

Télen azonban munkaszünet volt s 1842-ik évi november 1-én harminczad magával elbocsátották. Csak a külföldi idegen munkásokat tartották meg. A magyar munkás menjen, a hova tud.

A fővárosban költséges volt az élet s kivált műhely és munka nélkül maradt kézművesnek. Bámer tehát hazament szegény szüleihez Fehérvárra. De uj év után 1843 elején ujra feljött a fővárosba munka után nézni, néhány napot testvéröcscsénél töltött, a ki Kropacsek malmában volt molnárlegény s aztán február végén ujra elfoglalhatta tavalyi helyét a lánczhid épitő udvarában.

– A sok kisértetnek ellent nem állhattam, irja; s ezen felül még az én jó apám s anyám testvérjei is mindig unszoltak a házasságra.

Talált egy magához illő fiatal özvegy asszonyt. Keresztneve Anna volt. Ezt vette el s épen Szent István napja előtt való napon, augusztus 19-én esküdött meg vele. Ez időtől fogva Pesten a Józsefvárosban Koszoru-utcza 791. számu házban lakott. Családi élete boldog volt.

Levelei sok szomoruságot okoztak Hencseynek. Hencsey azt értette e levelekből, hogy a hivők lassan szaporodnak, a pesti gyülekezet tagjai szétszóródtak, közös isteni tiszteletre összejönni alig tudnak s még a legbuzgóbbak is lankadoznak.

Rajki János nem maradt meg Pesten; elment Szegzárdra, Fekete József lakatos műhelyébe Tolnavármegyébe. Onnan pedig átment Bajára Bács-Bodroghvármegyébe.

Ihász György Czeczére költözött Fehérvármegyébe s ott vert fészket hosszu időre.

Kertész András Meggyesen telepedett le Erdélyben s ott meg is házasodott. Ide jött Filippi is.

Vájdenhóf még mindig Békés-Csabán buzgólkodott, Kovács József Nemes-Boldogasszonyfán; amaz Békés, emez Zalavármegyében.

Tehát az ország minden részébe messze kerültek el egymástól azok, a kik Hencsey édes szavaiból meritették egykor az uj hit igéit.

Likhardusnak más lett a sorsa. Ez semmire való, korhely emberré vált. Bécsből Pestre jött. Vándorkönyvét valahol elhagyta, beitta, zálogba tette. A vándorkönyv volt akkor a munkakönyv is, az igazolvány is. E nélkül se idegen városban, se a szállókon nem volt helye -275- a kézműves legénynek. A kinek nem volt vándorkönyve, azt hely nélkül való csavargónak tekintették a hatóságok s küldték tovább.

Likhardusnak azonban mint hivőnek mégis szereztek műhelyt a pesti hivő atyafiak. Szállást és élelmezést kapott s hetenként öt forintot. De a rendes munka nem tetszett neki, otthagyta a műhelyt s Magyarék házánál töltött el három hetet henyélve. Onnan átment a jó Nipp Anna nyakára s annál erőszakoskodott. Sorba járta az összes hivő atyafiakat s Bámer Ferencznek is sok háboruságot okozott.

– Én is hivő vagyok, testvértek vagyok, kötelességtek nekem lakást, ruhát s enni-inni valót adni.

Az atyafiak sokáig türtek, de türelmük utóbb elfogyott. Fogták a gallérját s »átadták a Sátánnak, mivelhogy annak kezéből ugy sem lehetett kiszabaditani«.

Likhardus eltünt Pestről. Eltünt az országból is. Hogy és hogy nem: egyszer csak Zürichben termett s Hencseynél jelentkezett. Ez 1843-ik évi szeptemberben történt. Hencsey igaz testvér gyanánt fogadta, valamint Béla József is. Bemutatták a zürichi hivő testvérek sok tagjának. Azonban Likhardusnak nem volt se útlevele, se más igazolványa. E nélkül pedig a zürichi rendszabályok szerint 24 óra alatt el kell hagyni a várost. Hencsey nem tudta, minő életet élt Likhardus Pesten. -276- Titkon elhelyezték, műhelybe állitották s adtak neki kenyeret és ellátást.

De megromlott lélek volt már egészen. Zürichben is korhelykedett s henyélt s Hencseyre való hivatkozással csakhamar tizenhét forint adósságot csinált álnokul. Hencseynek volt már egy kis megtakaritott pénze, nem tartozott volna ez összeget kifizetni, de azért mégis csak kifizette. Pirult arra a gondolatra, hogy magyar hivő ilyen ember lehet. De azután levette róla kezét. A városi hatóság nyomban ki is utasitotta Zürich területéről.

Mi lett utóbb belőle? Nem tudom. A magyar nazarénusok jegyzeteiben többé nyomát nem találom.

Ott volt Denkel János, a tanitó. Ez Musek nevü mészárosmester házában lakott a Dunaparton a vágóhid mellett. A vágóhid akkor nem ott volt, a hol most, hanem legalább két kilométerrel följebb, közel a mai vámpalotához. Felesége nagybeteg volt, vizi betegségben szenvedett, pár év mulva meg is halt. Talán e miatt is a tanitásban nem buzgólkodott annyira, mint kezdetben s mint akkor, a mikor Hencsey még itthon volt.

Megvolt a jó Nipp Anna. A Terézvárosból, a Nagymező-utczából átment lakni a Lipótvárosba, a templom-téri piaczra. A hol most az óriási bazilika áll: ott állott akkor egy kis templom. Körülötte szabad tér s ezt heti és napi vásártérnek, piacznak használta a közönség. Zöldséggel, baromfival, hentes és sütő árukkal volt tele -277- egész nap. Ennek északi oldalára a 294. számu házba költözött Nipp Anna, de már itt nem volt akkora szobája, a hol istentiszteletet lehetett volna tartani.

Megvolt még az öreg Eichman Margaréta asszony, több mint 90 éves, gyenge, beteges. Lakásából kimozdulni már nem tudott, a hivek jártak hozzá látogatni s az imádkozásban segiteni.

Végül Magyar Ferencz és hitvese s Bámer Ferencz: ime ezekből állott az 1843-ik év végén a pesti hivő atyafiak gyülekezete. Alig heten, nyolczan. Rendes gyülekezetet tartani nem lehetett.

Körülötte élet, zsibongás, eleven hitbuzgalomnak csodálatos pezsgése, minden vasárnapon isten tisztelet, a hova nagy számban seregelnek a hivő atyafiak s ha üldözik is őket, annál nagyobb elszántsággal engedik át lelküket az üdvösségkereső áhitatnak.

Fröhlichnek el kellett költözni még az országból is. A többi lelkes tanitót se türik meg otthonában. A kisdedeket erőszakkal keresztelik.

Erre különös gondja van minden világi és egyházi hatóságnak. Számon tartják az ujszülötteket. Ha a szülők késlekednek a kereszteléssel, a végrehajtó hatalom odamegy a házhoz, a gyermekágyas anya kebléről leszakitja a csecsemőt, viszi a templomba s megkeresztelteti a pappal.

Ellenállani nem szabad. Erőszakot erőszak ellen szegezni tiltja hitük. De azt maguk számára szoros törvény gyanánt meghatározták, hogy az ily keresztelést még érintéssel se szabad elősegiteni. Ha kérik az anyától a csecsemőt: neki nem szabad a kezét se mozditani. Vegye el kebeléről az idegen. Hitük szerint ugy sincs foganatja az ily keresztelésnek. A hit nélkül való keresztelést ugy se veszi észre az ur isten, a csecsemőnek pedig még hite nem lehet. A sarjadzó lélek a hitnek magasságaihoz föl nem emelkedhetik.

Igy gondolkoztak s e törvényük szigoru megtartását követelték minden hivő atyafitól. A kik ez ellen vétettek, a kik a csecsemőt önkényt vitték a keresztvizre vagy saját kezükkel adták át a végrehajtóknak: azokat kizárták a gyülekezetből.

Az anya lelkében, midőn maga mellett látta apró szülöttjét, feltámadt az egyház régi tana. Keresztség nélkül nincs üdvözülés. A boldogok seregébe el nem juthat a kereszteletlen. De hátha kiskorában veszi el isten az ő ártatlan magzatját? Az anya megbirkózhatik a gyehenna gondolatával, de csecsemőjét még a gondolatnak se adhatja át. Hiszen ő felelős annak üdvösségeért.

Gyakori eset volt a régi egyházhoz való visszatérés is. Sok uj hivő erőtlennek érezte magát az üldöztetés közben. Gyakran a tanitók ellen feltámadott a tömeg s véresre verte őket. Maga Debruner két izben alig -279- tudott véres fejjel menekülni a rá zúdult tömeg elől. Kézzel és öklelő szerszámokkal bántalmazták s kövekkel dobálták. Ha nem menekülhet: István vértanu sorsára jut.

Mindezt tudta és látta Hencsey. De azt is látta, hogy ennek daczára folyton szaporodnak az uj hit követői. S az fájt neki épen, hogy hazájában nem üldözik az ő követőit s azok mégis lassan szaporodnak, a pesti gyülekezet is szétoszlott s bánatos lelke ugy látta, ugy képzelte, hogy még a ki megmarad is a hitben, annak hite is lankadoz. Foglalkozott a hazatérés gondolatával.

Egyszer azonban csak nála termett öcscse is. Hencsey Imre otthagyta Bécset s átment Zürichbe. Még nem volt megkeresztelve; Bécsben nem is volt tanitó, a ki megkeresztelhette volna, sietett hát bátyjához.

Műhelyt rögtön kapott. Ugyanott, a hol Lajos bátyja: Michel Jakab lakatosnál.

A nyár végén nyerte el a keresztséget. Buzgalmával, példás erkölcseivel s hitének biztos megvallásával kellett azt kiérdemelnie. Épen a sok visszatérés miatt Svájczban nem könnyen vették be az uj hivők közé az embereket s kivált az idegeneket.

A keresztelés megtörténhetett a szobában is, de kint a szabadban is. Álló viz és folyó viz között nem tettek különbséget. Imrét hajnali négy órakor keresztelték meg a Siehl-folyó egyik szép ligetes partján. Még sötéttel kiindult oda a városból negyven-ötven hivő, férfiak és nők gyülekezetet tartani. Debruner és Hencsey tartott beszédeket. Imre azt szerette volna, hogy -280- bátyja ereszsze rá a keresztelő vizet. De bátyja Zürichben nem tanitó volt s épen ő meg nem bontotta volna a rendet. Debruner volt keresztelő tanitója.

Hárman voltak most már Zürichben magyar hivők. Likhardust nem számitották, csak a két Hencseyt és Béla Józsefet. Hencsey Imre buzgalma és kegyessége ezentul csak oly nagy volt, mint Lajos bátyjáé.

(Vitáz a két testvér. – Hencsey buzgósága és betegsége. – A jámbor Raschy Anna. – Hencsey halála.)

Sőt még vitába is keveredett Lajos bátyjával s vitájuk a hitnek nem egy tételére terjedett ki. A vita szelid és testvéri volt, a nyilvánosság elé nem is került, de mégis jellemző.

A svájczi hivők közt fölmerült az a kérdés, vajjon a hitetlenekkel, idegen istenek imádóival s a tisztátalanokkal ehetik-e, ihatik-e egy edényből a hivő? Mindenki tudja, hogy e kérdés a zsidók kérdése s nem a keresztyéneké, de Jézus korának szent irásaiban is gyakran szellőztetik.

– Ne társalkodjatok azzal, ha valaki, holott atyafiunak neveztetik, parázna vagy fösvény vagy bálványimádó vagy szidalmazó vagy részeges vagy ragadozó. Az ilyenekkel mondom, hogy ingyen se egyetek.

A svájcziak, meglehetősen félreértve az apostol szavait, szigoruan álltak a mellett, hogy ha már valaki -281- hozzájuk tartozott, de bűnös élete miatt a gyülekezetből kirekesztették, azzal egy asztal mellé nem ültek s egy edényből nem ettek-ittak. Más egyházhoz tartozó bűnös ember iránt ezt a vonakodást nem cselekedték.

Bátyja ezt nem fogadta el. Az ő hite az volt: minden embert egyenlő szivvel kell szeretnünk; azt is, a ki hozzánk tartozik s azt is, a ki más felekezethez tartozik, de még azt is, a ki egykor hozzánk tartozott, de bűnös élete miatt a gyülekezetből ki kellett rekeszteni. Ennek minden büntetése e földön abból állhat, hogy többé a gyülekezetben részt nem vehet s az urvacsorát el nem nyerheti. Egyéb módon haragot, boszut, neheztelést érezni és tanusitani iránta nem szabad.

Svájczban nyakra-főre büntették az uj hivőket. A büntetés a tanitókra nézve számüzetés volt, a közönséges hivőkre nézve pénzbeli birság.

Fölmerült a hivők közt az a kérdés: vajjon pénzbirság esetén a hivő önkényt fizessen-e vagy bevárja a végrehajtást, foglalást, becslést, árverezést, ingó jószág hatósági elhurczolását?

A nagy apostolnak a zsidókhoz irt levelében találtak egy pontot, a hol az apostol dicséri azokat a zsidókat, a kik Jézus követői lettek s e miatt jószáguknak elzsákmányolását örömmel szemlélték. Ugy okoskodtak tehát, hogy a hatósági végrehajtást, mely nem egyéb, mint zsákmányolás, örömmel kell venni, tehát azt önkéntes fizetés által kikerülni nem kell. -282-

Hencsey nem fogadta el ezt a nézetet, Imre öcscse pedig ehhez hajlott. Sok szelid vitában hányták-vetették meg ezt a kérdést. A magyar hivőkhöz intézett leveleiben Hencsey határozottan megállott a maga nézete mellett s ezt ajánlotta hiveinek. Imre öcscse nem ajánlotta a maga nézetét, de bőven ismertette a svájczi felfogást leveleiben.

Főleg vita közben s esti órákban cserélték ki eszméiket. Velük volt gyakran Béla József is.

Munkanapon, hétköznapon nem jutott idő sétára. Műhely után pihenés s a szentirásnak német nyelven való közös olvasása következett. Mind a kettő serényen törekedett elsajátitani Luther szentirási nyelvét, Hencsey őszre kelve már több izben tartott egyik-másik kisded gyülekezetben egyházi beszédet. Bele akarta magát gyakorolni egészen.

Ünnepnapon korán keltek s már napfeljötte előtt kimentek sétálni. Utjok messze-messze vezetett vagy a tó partján Wollishofen felé, vagy a Limmat partján Wipplingen felé. Valami különös ösztöne vagy vágya volt azonban Hencseynek a temetőben tölteni a reggeli időt.

Az a gyönyörü sétány és fáskert, mely a Rämi-útra dül s melyet ma ó-temetőnek neveznek, akkor még temető volt. Korán se oly diszes, annyi és oly szép siremlékkel korán se behintve, mint az olasz és franczia temetők, de az áhitatnak s a másvilági életre néző gondolatoknak fölkeltésére csak oly alkalmas, mint azok. Ide vonzotta Hencseyt bánatos lelke. -283-

Százszor eszébe jutott: ha ő ide jutna, ha neki itt idegenben kellene meghalni.

– Hazamegyek, édes öcsém, ugymond, még sok dolgom van otthon. Csak a tavaszt várom, vagy talán meg se várom, hazamegyünk.

Novemberben betegeskedni kezdett. Ugy érezte, hogy testi ereje szemlátomást és rohamosan fogy. Még se ő, se közellévői nem gondoltak talán arra, hogy nagy beteg, de már nagy beteg volt. Ugy látszik, tüdejét támadta meg orvul a nyavalya.

Sok emberre s kivált sok fiatalra, kinél kialszik az élet, mint a gyertya, azt mondja a magyar közmondás: megölte a buzgóság.

Hencsey egész nap a legnehezebb kovács- és lakatosmunkát végezte tűzzel, vassal, pörölylyel, nehéz vasreszelővel. Lelkiismerete szerint első akart lenni a munkában. Példa társai közt. Kora reggeltől késő estig tizennégy óra volt a munkaidő. Izom megernyedt, tüdő és sziv kifáradt a nehéz munkában. Dolgoznia kellett, mert hiszen szegény kézműves legény volt. Ételét, italát, hajlékát, ruházatát, hazamenő utiköltségét csak mindennapi munkával lehetett megkeresni. Becsületükre kellett válnia azoknak is, a kik az idegen országban körülötte voltak s azoknak is, a kik otthon maradtak s a kikhez lelke haza vágyott.

Volt olyan téli nap, a mikor álmatlanul, lázas nyugtalanságban -284- töltötte az éjszakát s hajnalban alig volt ereje kemény nyoszolyájáról fölkelni. De azért erőltette a munkát. A buzgóság hajszolta előre. Volt eset, a mikor a nehéz pöröly kiesett a kezéből. Mestere emberséges ember volt. Gyakran kivette kezéből a vasat, rászólt, tegye le a bőrkötényt, menjen ki egy-két órára pihenni a szabadba.

Ha már igen gyöngének érezte magát, gyakran szót fogadott. A Niederdorf-út, a hol műhelye és lakása volt, közel van a Limmat-folyóhoz, s azzal egyenközüen halad az Unterstrass nevü városrész felé s a szőlőhegyek felé. Ilyenkor ki-kiment a folyó partjára, órák számra elnézte a hullámok csendes vonulását s elhallgatta a malmok zugását. A malmok hidján gyakran átment arra a térre, a hol most az árvák háza áll s ha kis gyermekkel találkozott, megállitotta, nevét és szülőit megkérdezte tőle s Isten áldásával eresztette tovább.

De ha jobb napja volt is, éjjeli pihenője még se volt pihenő. Imádkozott sokáig. Szülőinek és ismerőseinek, hazájának és az embereknek üdvösségeért meleg fohászokat bocsátott az éghez. Azután elővette a szentirást s olvasgatta nagy gonddal és figyelemmel. S irdogálta szép és hosszu leveleit Magyarországon hagyott hiveihez. Sokszor elmult éjfél, a mikor szemeit álomra hunyhatta, a mikor mécsét eloltotta. S nyáron négy órakor, télen hat órakor már talpon kellett lenni s munkába állani.

Ilyen élet nem tarthatott soká. A testnek a föld felé, a léleknek az ég felé kellett sietnie. -285-

Az 1843-ik évi szent karácsony ünnepeket s a következő uj évet még fentöltötte. Még részt vett a gyülekezetben s sürü könyhullatással rebegte imáit s énekelte a hivőkkel egyetemben a szent zsolozsmákat. Magához vette az urvacsorát is. Január 24-én ágynak esett.

Mestere és házigazdája Michel Jakab szivesen adott neki tanyát, de a czéh szabályai s a város törvényei szerint három nap után be kellett költöznie a közkórházba. Hencsey szivesen nyugodott meg ebben. Hiszen ő tisztelte a törvényeket, megtartotta a rendet és szerette az embereket.

Volt azonban Zürichben egy jámbor néne, egy buzgó hivő, a ki már jól ismerte Hencseyt s szerette a hivők szent szerelmével e buzgó ifjut. A neve volt Raschy Anna. Hivő volt már 1836 óta. Élt férje is, a ki kádármester volt, de az uj hivők közé soha be nem lépett. Feleségét azonban szerette és becsülte s az uj hit gyakorlásában nem zavarta. Volt egy kis lányuk is, Borbála nevü, akkor tizenkét esztendős.

Ez a Raschy Anna elment Michel Jakabhoz s elment a kovácsok és lakatosok czéhmesteréhez s mindegyiktől elkérte Hencseyt. Ne vigyék őt a kórházba, adják át neki, ő ugy fogja ápolni, mint édes anyja.

Oda vitték. A jámbor hivő asszony adott neki szép napos, meleg szobát, tiszta ágyat, betegnek való jó ételeket s kegyes és éber gondviselést. Otthon, szülőföldén Szent-Péter-Urban se lett volna hivebb és gyöngédebb ápolása. -286-

Imre öcscse és Béla József is odamentek ápolónak, vigasztalónak. Mellette voltak felváltva éjjel-nappal.

Szentséges szent tanácsa és régi tanácsa ez a szeretet egyházának. Az igazi szeretet lángelme erejével bir. Csodákat tesz, találékony, mindig jó arcza van, kifáradhatlan abban, hogy enyhülést, örömöt, vigasztalást nyujtson, boldogságot teremtsen. De összes tevékenysége közt egyik se fönségesebb, mint a csecsemő ápolása s mint a betegek látogatása.

A beteg élni akar, de ereje gyönge hozzá. Örülni akar, de fájdalmai vannak. Remélni szeretne, de gyakran mozdulni sem bir. Áhitja a napfényt, a mezőt, a virágot, a jókedvü társaságot. Mindent pótolni tud a beteglátogató, ha szeretettel közelit hozzá s nála tölti az ébrenlét idejét.

Föltámasztja a haldokló reményt, visszaidézi az eltünő ábrándokat, megemlékezik a beteg multjának derüs pillanatairól s együtt szövi-fonja vele a felüdülés jövendő terveit.

A legnagyobb jóltevő az, a ki a haldoklónak arczára mosolyt tud varázsolni.

A halál se oly bátor, ha, mikor benéz az ablakon, ott találja a beteg ágya szélén a hű baráti sziveket. Vissza-visszasompolyog s oly pillanatra vár, a mikor a beteget egyedül találja.

A beteg napról-napra gyöngébb lett. Erős lázak gyötörték. A halál kikerülhetlennek látszott. Eszmélete mindig tiszta volt. Huszonegy napig egy órára se -287- hagyták el. Vagy Imre öcscse, vagy Béla József mellette volt. De a jámbor Raschyné is.

És ott volt mellette a kis Borbála, a vidám, piros képü, édes, jókedvü lányka.

Az ugráncsi fiatal lánykák nem nagyon szeretnek a betegek körül tölteni időt. Nem is természetük. Futkározni, játszani, kaczagni, apró kis dolgaikat elfecsegni: erre valók. De ez a kis lányka kivétel volt. Oda vitte Hencsey ágya mellé kötését, varrását, könyvecskéit, babaruháit s ott mulatgatott mellette egész napon át. Kutyának, macskának, tyuknak, ludnak, galambnak dolgait ott mesélgette órák számra.

Megaranyozta azt a sötét felhőt, mely ott gomolygott a haldokló feje fölött s melyben a halál üldögélt.

– Ha irtok, szerelmes atyámfiai, el ne feledkezzetek a jó nénéről, Raschy Annáról. De megemlékezzetek kis lányáról is, Barbaráról, küldjétek el hozzá jó kivánságtokat s imádkozzatok boldogságáért, mert megérdemli.

Kérdezték Hencseyt: megirják-e haza szüleinek s hiveinek az ő betegségét?

– Ne irjátok meg, ne okozzatok szomoruságot. Megsegit az Isten s tavaszra hazamegyek. Ha pedig az én Uram Istenem kegyelméből át kell mennem a másvilágra: megtudják azt ti általatok akkor is, elég ez az egy fájdalom az ő szivüknek. De akkor megirjátok azt is, hogy ne szomorkodjanak, hanem örüljenek az ő szivükben, mert Istennek rendelése ment teljesedésbe. Ő méltónak tartott engem arra, hogy magához szólitson. -288-

– Egyebet ne irj, csak azt, hogy vigyázzon. Mert a sátán még az erőseket is megkisérti, hát még a gyöngéket!

Márczius 14-ik napjának virradójára egész éjjel nem aludt. Lassu hangon hol imádkozott, hol szent dolgokat magyarázott. Mellette volt Imre öcscse is, Béla József is s a jó Raschyné. Németül már nem tudott beszélni. A haldokló agy csak az anyanyelvet birta.

– Szeretném látni a nap keltét. Arra van az én földi hazám. Forditsátok az ágyat arra, hadd lássam!

– Ha Isten ugy rendelte, hogy haza ne mehessek, engem abba a nagy temetőbe ne temessenek, hanem az idegenek temetőjébe. Ott nem háborgatnak, nem tiporják le a füvet.

Béla József és a kis Borbála volt mellette. Béla hozzáment s kezeivel feltámasztotta.

Akkor azt mondta Hencsey, egyik kezét a kis leány fejére téve, Bélához intézve szavait:

Letette fejét vánkosára, szemeit behunyta s pontban tiz órakor szép csendesen elaludt.

A HALÁL UTÁN.

(Hencsey temetése. – Emlékezete elmult. – Édes apjához jut halála hire. – Végső megjegyzések.)

Az utolsó út bevégződött. Hencsey elaludt örökre. Elérte czélját. Hivő és áhitatos lelke fölszállt az ő jó istenének trónusához.

Lélek szerint való atyafiai ott zokogtak hidegülő teste mellett. Nem hallotta már a zokogás hangját. Ha hallotta volna: megtiltotta volna a szomoruságot. Hiszen a jó atyafinak örülni kellett a fölött, hogy ő eljutott már istennek közelébe. Csakhogy a sziv, ha igaz fájdalommal tele, nem tud szót fogadni. Maga Jézus is sirt, mikor meglátta Jeruzsálemet, melyre pusztulás vár.

Az uj hivők gyülekezete gondoskodott a temetésről. Összeadta a temetés költségét. Semmi fényüzést se engedtek meg a temetésnél. Ellenkeznék hitükkel a holtak körül való fényüzés.

Nem a nagy köztemetőbe, hanem az idegenek temetőjébe eresztették sirba. A hogy utolsó óhajtása volt. -290-

Az idegenek temetőjében is volt néhány diszes siremlék. De azon a részen, a hova a szegényeket, a vagyontalan átutazókat, az ismeretleneket, a vándorló kézműves legényeket temették, nem voltak költséges és ragyogó emlékkövek. Hencsey nem szerette volna, ha sirja ezek közt domborul. A szegények, az átutazók, az ismeretlenek sirját ritkán keresik föl. Messze földről, idegen országból nem jönnek a rokonok és jó barátok időszakonként a sirokat látogatni. A város lakossága se jön. Mindenki csak a maga kedveseinek sirját látogatja. A hol legkevesebb ember jár: oda kellett Hencsey porladó tetemét elhelyezni. Ott nem tiporják le a füvet. Ott oly buján és zölden virul a fű, mint szülőföldén, mint Szent-Péter-Ur völgyein s erdeinek tisztásain.

Az egyszerü koporsót hetvennégy hivő atyafi és néne kisérte. Fröhlich nem volt köztük. Ő már akkor mint számüzött Straszburgban lakott s ha akart volna, se érhetett volna oda a temetésre. De ott volt Debruner és a két Aschmann testvér s ott volt öcscse Imre és Béla József. Fájdalmát lebirni egyik se tudta. Zokogásuk hangja betöltötte a temetőt.

Elpihent tehát a forró sziv s elnémult az ajk, melyről oly édesen folyt az istenige s az emberszeretet szózata. De a láng, mely az ő szivéből lobbant föl, nem aludt ki többé. A hit, mely szavára támadt, ma is él Magyarországban.

Nagyot változott azóta a világ. De az emberek lelke, a tömegnek szelleme ma még nyugtalanabb, mint akkor volt. Csakhogy a nyugtalanság ma nem Jézus tanaiból, nem a szentirás igeiből táplálkozik. Erőt nem onnan merit s végső czélul nem ama tanok és igék győzedelmét jelöli ki.

A haladás művein ma nem csak a szeretet dolgozik, mint Jézusnál s követőinél. És a mint Hencsey lelke által is dolgozott. Ma nagy erőt és hatalmat képvisel a harag és a gyülölet, mely a vagyon és jóllét aránytalan feloszlása miatt az osztályok keblében izzódik egymás ellen. Mi lesz a küzdelem vége? Lehetetlen, hogy más legyen, mint a mit Jézus a szeretet által akart elérni.

Hencsey emléke elhalványult. Talán a multak ködébe egészen elmerült is. Szülőföldjén még lehetnek öregek és vérrokonok, a kik emlékeznek rá s a kik, ha később születtek is, hallhatták hirét s a kik hallhattak valamit hittéritő buzgalmáról, szenvedéseiről és haláláról. De a mai magyar nazarénusok nevét se ismerik.

Élt régebben Pacséron egy meglehetősen iskolázott férfiu. Neve Kalmár István s néhányszor futólag emlitettem is már. Ő az uj-szövetségi szentirást latinból és németből leforditotta magyarra és mikor engem 1873-ban fölkeresett, megmutatta könyvét s átnézés végett heteken át nálam hagyta. Szerettem volna ezt a könyvet a Nemzeti Muzeum számára megszerezni, de erre nem tudtam rábeszélni. Egyetlen kézirati példánya volt belőle szép apró irással, szilárd kötéssel. Őt akkor a -292- nazarénusok egyik helyi püspöküknek ismerték el. Később elégedetlenek voltak vele s ő tanitói állásáról lemondott s félrevonult. Több mint tiz év előtt meghalt.

Azért látogatott meg, mert olvasta Hencseyről szakadékosan irt följegyzéseimet s tudni akarta, honnan meritem értesülésem adatait? Megmondtam neki. Csodálkozott s azt felelte:

Ez közel harmincz év előtt történt. Azóta megint egy uj nemzedék kora tünt el. A feledés nem az évek arányában nő, hanem minden ujabb évvel százszorosan válik nagyobbá. Ha már akkor se emlékeztek Hencseyről: miként emlékezhetnének ma?

Sok hitványságot tartanak dicsőséges emlékezetben a hazug irások sorai. Sok fenség, sok igaz érdem, örök dicsőségre méltó sok emberi nagyság pihen a föld alatt jeltelenül, emléktelenül.

Hencsey halálát s halálos betegsége alatt ejtett utolsó igéit Béla József és Hencsey Imre gondosan megirták haza a hivőknek. A hol többen laktak egy helyütt: összejöttek a hivők s bánatos lélekkel elmélkedtek az utolsó igéken.

Az öreg Hencseynél, a gyermekevesztett apánál kevésbbé tört ki a fájdalom, mint várták volna. Évek óta nem látta már bujdosó fiát s szinte számot vetett a végzettel, hogy többé nem is látja. Ime: teljesült sejtése, aggodalma. Néhány könye hullott Imre fia levelére.

Kovács Józseféknek Béla József irta meg. Hosszu -293- levelében hosszasan beszél az elhunytnak egyik utolsó szaváról. Arról, a melyben int, hogy hivei ne szomorkodjanak, hanem örüljenek szivükben az ő halálán, mert ezzel isten méltónak tartotta őt arra, hogy magához szólitsa.

– Azt is pedig megtedd – igy ir – szerelmes atyámfia, hogy a mi elaludt tanitónknak ez utolsó szavait magyarázd meg édes apjának, hogy megértse, hogy Lajos csak test szerint volt az ő fia, de lélek szerint a mi Urunknak Istenünknek volt ő velünk együtt méltatlan szülöttje, tehát örüljön és örvendezzen az ő lelkében, ne pedig szomorkodjék, hogy az ő test szerint való fia tőle ugyan elvált, de bejutott a szentek és boldogok közösségébe, a hová mi is vágyakozunk, a mi Urunk Istenünk fényességébe.

Kovács József felolvasta e levelet az öreg kovácsnak s mikor olvasásközben oda ért, hogy inkább örüljön és örvendezzen fia halálán, semmint szomorkodjék: erre már nagyon elkeseredett az öreg kovács s szidalom jött ki száján:

– Csakugyan sok bolondja van a jó uristennek. Ilyen tanácsot adni nekem, a ki fiamat többé soha nem látom.

Tovább ezuttal nem folytatom nazarénusaink történetét. Más helyen, más időben talán visszatérek rá.

Béla József és Hencsey Imre még ez évben elhagyták Zürichet s átmentek Straszburgba, Francziaország területére. Fröhlich szavára törekedtek odajutni az ő -294- közelébe. Téritők lettek ott ők is. Hencsey Imre 1846-ban, Béla József 1847-ben jött vissza Magyarországba.

Életük és működésük egyik-másik részletéről igazán érdemes lesz megemlékeznem.

Az üldözés ellenük Magyarországon 1850-ben az osztrák önkényuralom alatt kezdődött meg Budapesten.

Béla József 1850 után kiköltözött Amerikába s ott nagy sikerrel téritgetett. Volt idő, a hatvanas években a mult század folyamán, a mikor hivei százezrekre szaporodtak. 1860 után, ugy mondták nekem, minden két esztendőben ellátogatott haza. Utoljára, a mint én tudom, 1871-ben volt itthon. Bizonyos tekintetben regés alakká vált. Kalmár István azt mondta nekem, hogy igaz nevét nem is ismerik, csak »Béla atyafi« néven ismerik.

Mikor haza-hazajött, körutat szokott tenni a hivők közt Magyarországban. Kalmárt megkértem 1873-ban, ha ismét haza talál jönni, adja át neki üdvözletemet s kérje meg nevemben, hogy engem látogasson meg. Szegény Hencseyről szerettem volna nála kérdezősködni. De bizony azóta hirét se hallottam.

A tüzes barát további életéről s vértanu haláláról, ha élek, minél előbb be fogok nyájas olvasómnak számolni. Hiszen ő amugy is történeti alak, mult századi függetlenségi harczunknak kiváló tüneménye. Szinte csodálni lehet, hogy e harcz történetbuvárai eddig alig vették észre. A mulasztást pótolni akarom, a mennyire pótolni tudom. -295-

Bezárom e művemet most Hencsey könyvének ismertetésével. Művem teljes megértéséhez szükséges ez.

Tökéletes igazságnak tartom, hogy Jézus közvetlen követői, az évangyélisták és apostolok, a szent gyülekezet vénei és az első vértanuk mind Hencseyhez hasonló férfiak voltak. Voltak köztük nagyobb elméjüek is, tudósabbak is, de Hencsey buzgósága, kegyessége s Jézus szellemében való elmerülése csak olyan volt, mint amazoké. Az ő országa csak ugy nem e világból való volt, mint az apostoloké és első vértanuké.

Ne ütközzék meg e szavakon senki. Jézust az ő atyja vezérelte, de tanitványai emberek voltak. Egyszerü és szegény emberek. Hencsey életének felmutatásával azt akartam megbizonyitani, hogy a mi korunk s a mi nemzedékünk is tud még szülni olyan embereket, a milyenekről az uj-szövetségi szentirás édes, bánatos és dicső lapjai tesznek tanuságot.

HENCSEY KÖNYVE.

Az első könyv Előszóval kezdődik. Ebben homályos elmélkedés van röviden arról, hogy a miként az első keresztyéneket üldözték, ugy az uj hivőknek is készen kell lenni az üldözésekre s azoktól megrettenni nem szabad.

Az Előszó után Az Életnek vallásáról szóló fejezet következik. Ez több részre van osztva.

Az 1. Rész szól arról, miként teremtette Isten a világot s abban az élő állatokat és az embert. Az embert urrá tette a földön, de kötelességei is nagyobbak, mint az oktalan állatokéi. Az ember főkötelessége Istennek imádása s parancsainak kételkedés nélkül, versengés és panasz nélkül szivbéli szeretetből hiven teljesitése. De az ember Ádám és Éva tilalomszegése által bűnbe esett. A zsidók az eredendő bűntől nem tudtak szabadulni, mert nekik törvényük volt, ők a törvény alatt álltak s ők csak a törvényt teljesitették. Volt azonban Istennek -297- egy öröktől fogva való titka, mely ha megnyilvánul: általa az ember tökéletes lehet s üdvösségre juthat. E titok a Megváltónak eljövetele, Jézusnak születése. A ki benne hisz s őt igazán követi: az megszabadul az eredendő bűntől s eljut az örökkévaló boldogságra.

A 2. Rész szól a Megtérésről és a Keresztségről. Az embernek meg kell térni a bűnből s testi életében is szent életet kell folytatni. Erre elvezet a hit után fölvett keresztség. A hit egyes tételeinek összessége benne van az ősi keresztyének által elfogadott ugynevezett apostoli hitvallásban. Ennek egyes tételeit a szentirásra való sokszoros hivatkozással igazolja.

A 3. Rész szól a Gyermekek Keresztségéről. A néma csecsemő szólni se tud, hinni se képes, hitét megvallani épen nem tudja. Rá nézve tehát a keresztelő viz csak viz és nem szentség. Se a szülők, se a keresztszülők vallása nem a csecsemő vallása. Nem is kell a csecsemőt az elkárhozástól félteni. Az elkárhozás csak bűnös élet következése, bűnt pedig a csecsemő el nem követhet. A haláltól se kell őt keresztség nélkül félteni. A kisded gyermek csak azért szenved halált, hogy üdvözülhessen.

A 4. Rész szól a Kis Gyermekek felől való Kételkedésekről és a sok Szentségről. Ne kételkedjenek a házasfelek a kis gyermekek üdvözülésében, ha azok idő előtt el találnának halni. Isten az ő szent fia által a szent keresztséget nem az ártatlanoknak, hanem a bűnösöknek rendelte. Vitatja a bérmálás, a gyónás, a mise, a bucsujárás s az utolsó kenet elégtelenségét. Ezekkel szerinte a bűnből megtérni s az üdvösséget elnyerni nem lehet. -298-

Az 5. Rész szól a Tiszta Életről és a Gyónásról. A gyónás és vezeklés nem üdvözit, csak a tiszta élet üdvözit. Jézus nem azt parancsolta a bűnös asszonynak, hogy gyónjon és vezekeljen, hanem azt parancsolta, hogy többé ne vétkezzék. A gyónást kenyér és bor szinében kell teljesiteni.

II.

(Az Első könyv többi része. A Második és a Harmadik Könyvnek részei. – A polgári házasság. – A fegyverfogás. – Az egyházszervezés. – Az utolsó szó.)

A 6-ik Rész szól a Külső-belső Templomról és a Czeremóniákról. A ki a keresztséget hitének megvallása után veszi föl, más szóval a hivő, az a mostani templomokba nem járhat. Bűnt ugyan nem követne el vele, de a templomba járás nem fér össze hitével. A szentirás tanitja, hogy az isten kézzel csinált templomokban nem lakik. A hivőnek kell az ő hite által imádságnak házává átváltozni. Idővel a hivők is, ha majd megsokasodnak, épitenek nagy középületet, de nem istennek számára, hanem önmaguk számára, hogy ott kényelmesen tanithassanak.

A 7-ik Rész szól a Szent Miséről. A mise szerinte nem egyéb, mint áldozás, de a zsidóktól eredett és külsőséges. Csengettyüvel, gyertyával és zenével csinálják. És csinálják pénzért, gabonáért, borért, zsirért, vajért, borjukért, bárányokért. Az egyetlen igaz üdvözitő áldozat Jézusé volt, a mikor magát a bűnös emberiségért föláldozta. Több áldozatra nincs szükség, csak az igaz hitre. Az apostolok se misét, se ahhoz hasonlót nem gyakoroltak. -299-

A 8-ik Rész szól a Bucsujárásról és a Képekről. Kárhoztatja a bucsujárást, a mely gyökeresen nem tisztitja meg a lelket a bűntől. Ellenzi mind a festett, mind a kőből faragott képeket. Ezek tisztelete, habár ezek csak jelképek is, ellenkezik a tiz parancsolattal s bálványimádásra vezet.

A 9-ik Rész szól a Szenteknek Közbenjárásukról. Az üdvösség egyedüli forrása az isteni kegyelem s egyedüli közbenjáró a Jézus Krisztus. Szentekre nincs szükség. A szentek is emberek voltak. Az első keresztyéneknek nem is voltak szentjeik. Csak azt szabad hinni és követni, a mit Jézus és az apostolok hirdettek, a szentek beszéde csak emberi beszéd. Még az angyalokat se szabad imádni, mert ők is csak istennek szolgái.

A 10-ik Rész szól a Purgatóriumról. Az olvasó, a harang, a purgatórium vagy tűzben való megtisztulás, a halottakért való áldozás mind csak a vallás terén való kereskedések, de nem az üdvösségre vezető eszközök. Nem is tanitják ezt az apostolok, s a hol a tisztitó tűzről beszélnek is, csak hasonlat és példabeszéd a szavuk.

A 11-ik Rész szól a Házasságról és a Magzatokról. A házasuló feleknek megesküdni nem kell, nem is szabad. Meg van irva, hogy se égre, se földre ne esküdjetek. A beszédnek, szónak, kijelentésnek megerősitése igy legyen: »Ez ugy vagyon«; – tagadása pedig: »Ez nem ugy vagyon«. Elég, ha a házasuló fél azt mondja s mondását megfogadja s fogadását megtartja, hogy ő jegyesét szereti, házastársul hozzá veszi -300- és semmiféle nyavalyájában holtig el nem hagyja s mindezt isten nevében a törvénytől kirendelt bizonyság előtt mondja. Nem kell tehát se istennek nevére, se a boldogságos Szüz Máriára, se a szentekre esküdni.

A magzatok üdvössége miatt nem szabad a szülőket zaklatni. A szülők hitére kell azt bizni.

A 12-ik Rész szól a Rendeleteknek megtartásáról. Meg kell adni a császárnak, a mi a császáré s az istennek, a mi az istené. A felső hatóságoknak engedelmeskedni kell, mert azok istentől rendeltettek. Az adót meg kell fizetni.

Ha valaki házasodik vagy gyermeke születik, vagy gyermeke meghal: be kell jelenteni az illető papnak s meg kell fizetni a papnak bérét, de ha az a házasulókat az ő hitbeli ellenkező nézete miatt össze nem adja, az ujszülöttet keresztelés nélkül a könyvbe be nem irja s a halottat el nem temeti: akkor fordulni kell más paphoz s ha ez se teszi meg, fordulni kell a világi biróhoz. Ha ez se teljesitené a kivánságot: akkor a házasulók keljenek össze a gyülekezet előtt, az ujszülöttet irják be maguk, halottját pedig kiki temesse el oda, a hova tudja. Kétsége ne legyen, mert nem a fölszentelt temetőbe való temetés által jutunk az üdvösségre, hanem az isten parancsának megtartása által.

Az utolsó rész czime: Befejezés. Ebben egyebek közt arra kéri Hencsey az olvasót, hogy ha istentől nyert bölcsebb szivvel és értelemmel a könyvben hibákat talál: inkább jobbitsa a könyvet, semmint megvesse. -301-

A Második Könyv, a könyv második része már rövidebb. Ennek czime: »Az ujraszületésről, keresztségről, urvacsoráról és az imádságról.« E könyv nem részekre, hanem fejezetekre van osztva. Fejezeteinek czimei a következők:

– Mint nyeri meg az ember a Krisztusban az ujraszületést és az örök életet?

– Kétféle a születés. Az egyik az ó-születés, mely testben, bűnben, átokban és kárhozatban történik. Ez Ádámtól jön, benne van a kigyónak magja, a sátán képe és a földi mulandóság. Ellenben a lelki, szent, üdvösséges, dicsőséges ujraszületés a Krisztustól jő.

– Mint esik meg az ujraszületés? A szentlélek által s a Jézus Krisztusban való hit által.

– Gyümölcse az ó- és uj-születésnek. E fejezet csaknem ismétlése az előbbi fejezetnek. Az ó-születés gyümölcse a bűn, káromlás, méreg, harag, halál, ördög, pokol és kárhozat; – az uj-születés gyümölcse pedig az igazság, kegyelmesség, áldás, élet és az üdvösség.

– Mi az igazi szent keresztség? Itt a szentirásból vett bőséges idézetek alapján költői lendülettel fejti ki a keresztség természetét. A vizzel való keresztelés mintegy jelképi cselekmény. A hogy a test minden mocsoktul megtisztul a viz által: ugy a lélek minden bűntől megtisztul isten igéje és a Jézusban való hit -302- által. A keresztség által a Szentlélek az ő malasztját becsöpögteti az ujra szülöttbe, mint a harmatot a fára, melylyel a fa egyesül, általa megtisztul, megelevenedik, nől, zöld leveleket és végtére gyümölcsöt terem.

– Mint kell vallani a keresztséget? A keresztség szentség, szentségnek kell azt vallani.

– Az Urnak végső szent vacsorájáról. Az urvacsora a hivőknek Krisztussal való egyesülése a kenyérnek és bornak magához vétele által. A kenyér Krisztus testét, a bor pedig vérét példázza.

– Mi az imádság? Az imádság istennel való beszéd. Képmutatás nélkül, lélekben és igazságban kell lenni az imádságnak. Istennek félelme és szeretete is imádság, valamint öröm és bizodalom is. Megerősiti a lelket, nyugodalmat szerez s a beteg szivet meggyógyitja. Eltávolitja tőlünk a sátánt.

– Befejezés. Hét nagy tisztességet nyernek az igaz hivők. Neveztetnek ugyanis: Választott népnek, Isten szolgáinak, Krisztus barátjainak, Krisztus tagjainak, Isten templomának, Szent papságnak s végre Isten fiainak.

A harmadik Könyv szól »Az külső és belső keresztyénségről és az hit után való keresztségről«.

Ez a könyv is fejezetekre van osztva, mint a második könyv. Fejezeteinek czimét s rövid tartalmát ismertetem. Bővelkedik ismétlésekben ez a könyv is. A czimek igy következnek:

– A külső és belső keresztyénségről. A mai keresztyének csak külsőleg keresztyének, nem ugy mint a hajdaniak, -303- mint Krisztusnak apostolai s igaz követői. A mai külső keresztyének csak magukat szeretik, fösvények, dicsekedők, kevélyek, engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, szeretet nélkül valók, patvarkodók, mértékletlenek, kegyetlenek, a belső jókat nem szeretik, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, külső gyönyörüségnek szeretői inkább, hogy nem mint istennek szeretői.

Rosszak a tanitók is, vagyis a mostani papok. Mindig tanulnak, de soha az igazságnak ismeretére el nem juthatnak. Nagyratartók, kényesek, gazdagok s világi örömökre törekedők. Cselekedeteikkel nem példázzák azt, a mit szájukkal tanitanak. Azért nincs tanitásuknak foganata.

– A hitről. Hosszabb értekezésben, szentirásbeli idézetek bőségével bizonyitja, hogy az igaz embernek s Krisztus valódi követőjének hitben és hit által kell élni; ebből származnak s e köré csoportosulnak a többi emberi tökéletességek, ugymint a jóságos cselekedet, a tudomány, a mértékletesség, a türés, az istentisztelet, az atyafiakhoz hajlandó sziv, a szeretet s végül Krisztusnak megismerése.

E két fejezet többé-kevésbbé ismétlése azoknak, a melyek az első két könyvben foglaltatnak.

– A kis gyermekek keresztségéről. Hit nélkül mezitelen és romlandó a mi lelkünk. Mezitelen lelkünket a Szentlélek ruházza fel a keresztség által szeretettel, alázatossággal, szelidséggel. Ámde a csecsemő se jót, -304- se gonoszat nem tud, ő ama tökéletességekkel föl nem ruházható, tehát az ő megkeresztelésének semmi foganatja.

– Ki veheti föl a szent keresztséget? A ki teljes szivéből hisz az Ur Jézus Krisztusban, mint istennek fiában, a ki már ismeri a keresztségről való tudományt s érett észszel vallást teszen hitéről: csak az veheti föl a keresztséget. Ime a felnőttek keresztsége!

– Mint kell vallani a szent keresztséget? Szentség az, melyet Krisztus hagyott ránk.

– Kevesen pártolják a felnőttek keresztségét. A kis gyermek keresztsége hit nélkül való. A kit csecsemő korában keresztelnek meg: honnan tudhassa az, hogy ő keresztyén, hogy ő Jézus hive? Adnak neki, ha felnő egy keresztelő levelet, abba be van irva szülőinek s keresztszülőinek neve, valamint az ő neve is s a keresztelés napja. Csak az a levél bizonyitja, hogy ő keresztyén. De mit ér ez? Hátha nincs ilyen levél se? Hátha hamis a levél is? Ez csak papirosból való keresztyénség.

– Kis gyermekek itéletéről. Balga hit az, mely azt tartja, hogy a kis gyermek, ha meghal keresztség nélkül, akkor kárhozatra van itélve. A hitnek meg kell előznie a keresztséget. Ugy mondta János: a ki hiszen és megkeresztelkedik: az üdvözül. De azt is megmondta nyilván, hogy a kisdedeké istennek országa.

»Titeket pedig mondalak barátaimnak, mert mindeneket, -305- a melyeket hallottam az én atyámtól, megjelentettem néktek és ha én bennem maradtok és az én beszédim is tibennetek maradnak: valamit akartok, kérjetek, megadatik néktek. Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, mint én is szerettelek titeket. A mint szeretett engemet az atya, én is ugy szeretlek titeket, maradjatok meg abban az én szeretetemben.«

Hencsey 1843-ban fejezte be könyvét, mielőtt utolsó utjára elindult. Könyvének végszavaiból már a közelgő halál sejtése szól. Vagy talán a nagy apostol szomorusága ülte meg az ő lelkét is.

Egészen tanulatlan ember irta, a ki az elemi iskolák ismeretein túl semmi tudományhoz külső oktatás utján el nem juthatott. De a szentirást nagyon ismerte, egyes részeit százszor meg százszor elolvasta. Tudományos rendszer nem lehet a könyvben, nyelve is gyarló, szófüzése parasztos, helyesirása olyan mint a göcseji ember beszéde.

És mégis nagy lélek volt irója. Látó, tanitó, hitujitó. Hasonlatos azokhoz, kik a szent korszakokban a hitvalló és vértanu névnek megszerzésére igazán törekedtek.

A mai nazarénusok egy része a katonaságnál nem fog fegyvert s nem teljesit fegyveres szolgálatot. Inkább -306- elszenvedi a kegyetlen büntetést nyugodt lélekkel. Sok belehal a büntetésbe.

Ez nem Hencsey parancsa. Könyvében ő a fegyverforgatást nem tiltja, nem kárhoztatja. Sőt az a nézete, hogy ha a felsőbb hatóság ugy rendeli, a fegyveres szolgálatot teljesiteni kell. Hiszen Istentől van minden hatóság. S isten előtt majd az ad számot, ha vétek van a fegyverfogásban, a ki azt megrendelte.

Az egyház szervezésére Hencsey is gondolt. De arra irányt nem adott. Azt gondolta, majd ha hazajön s hivei megszaporodnak: akkor kell egyházalkotásra gondolnia. Kárhoztat minden egyházi rendet s papi állást, de elfogadta a szentirás értelmében a tanitóállást. A ki hirdeti isten igéjét a gyülekezetben s végrehajtja a keresztelést.

Lelkének nagy harczait, istenhez siető buzgóságát, bánatos életét, korai halálát s messze földön rég beomlott sirhalmának képét tartsa emlékezetben ez az én kis könyvem.

TARTALOMMUTATÓ.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6	O a fiait	Ő a fiait
7	O már	Ő már
44	késműves legények	kézműves legények
62	kapta mérte	kaptam érte
140	Ferencziek kolostorra	Ferencziek kolostora
205	azon tűl	azon túl
214	szászszoros	százszoros
217	aaraui hatósággal	aargaui hatósággal
234	uj felekezete	uj felekezetet
254	többnem	több nem