The Project Gutenberg eBook of Hangyaboly, by Margit Kaffka

Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi ragyogás, – ez a tisztán szétcsurgó, sűrű arany a levegőben, – akárcsak a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A termetes, deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem, – miután Boldogasszony-hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat, – végre gyönyörű lakodalmat csaptak; és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az őszi beszámoló és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére, – most, lám, – érett, nagy gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon és olyan illattal töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít, mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.

A tömjénhez, mely már-már émelyítővé áporodott odafenn a főépület homályos folyosóin; főképen azon a keskeny és szűk úton, mely a zárdatemplomtól a refektorium ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt. Ó, álmos, homályos korareggeleken milyen otthontalanul szokott elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé, meg mosogató-üst szagával; mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik, – mikor a hosszú misétől agyoncsigázva, kiéhezve; és kissé bódultan az életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától, – néma vánszorgásban elvonulnak arra.

Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja is a templomcsarnoké, hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek, meg a bejáró növendékek is önkét. – Ezekre ugyan nem -4- kötelező a napi mise, de jól tudják, hogy a bizonyítványokban enyhítőül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni magukat az oszályfőnök apácától legalább, ha csak a külső csarnokba surrantak is be a végére, már evangeliumra s néhány csepp szenteltvízzel érintették csak a huncut homlukukat – borzongva, felületesen és profánul-sebtiben. De a kék-egyenruhás bennlakók ilyenkor beszívhatják egy pillanat felére azt a friss, boldog «világi» illatot; mely a külső levegővel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy darabját, felrévlik előttük álomszerűen és futtában az «élet», amilyennek valaha ösmerték, – tavaly, vagy tavalyelőtt, mikor még otthon valahol a szülők házából jártak iskolába, a mamájuk keltette őket, pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat és már «igazi» kávé illatozott az asztalon; aztán könyvestáskával siettek végig a világos, napos utcán, kiabáltak a fiúkra vagy vicogva könyökön-taszigálták egymást; s közben látták. Marit a nagy piacikosárral, amint bevásárolni megy az ebédhez… Igen, itt is, a templomajtóban lehet látni néha Marikat kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levett-kalapú kisdiákot azok közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban és a papi konviktusba akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró társnőket is, e boldogokat, kik a szüleik házából járnak a zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névről ösmernek, mert az osztályban külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat és a közlekedés e világiakkal jóformán tilos nekik; csak a «felebaráti szeretet» követelte szivességekből állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva gúnyos és zavart érdeklődéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is tiszteletet keltő, – idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális rendje, éltük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. Kissé irigyen nézik, mint a papnőket, beavatottakat – de csak azértis összevihognak.

Legkivált az «öreg», – a kövér, paprikavörösképű apáca mögött, kiről tudják, hogy rettegett pásztora e sötétkék nyájnak. «Kunigunda, gummi bunda!» – -5- csufolják és kuncogva nevetnek a háta mögött. Igen, hisz ők nem tartoznak rettegett uralma körébe. Ó, hogy gyülöli őket. Nem is néz vissza rájuk, úgysem nyomozhatná ki a bünöst és nincs is hatalma fölötte; de nagy arca egy árnyalattal sötétebben vöröslik a méregtől és tömzsi marka keményen szorítja az olvasó faragott halálfejét. «Rén-detlenek! Fraccok! Pinklik!» – pattog érdes, szinte férfias hangján, rossz, svábos kiejtésével. Testes nagy alakja úgy áll háttal a nagykapú felé, hogy elfödje a kilátást, az utcát, – reggeli fény, mozgalom, szabadság veszejtő ingereit. «Si-étni!», – recsegi egyre, míg az álmatag-léptű sort felszívja a szűk folyosó. És jaj annak, aki ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is megszegi a reggeli szilenciumot. Ha kisnövendék, okvetlen térdelni fog büntetésből a refektórium közepén; ha nagyleány, perceken át kell hallania e rekedt káplárhang csattogó zsémbelését, – idegekig-ható, meg-megújuló árját a pulykamérgű pirongatásnak jóreggelre a makkávé mellé – a szilencium nyomasztó csendjébe.

És azzal elkezdődik a nap: leckék, munkaórák, gyakorlatok, – hitmagyarázat, karban imádkozás, litánia az ájulásig, hideg kövön térdepelés – és pontosan úgy, mint tegnap és holnap nemkülömbül. Ó, igen, az Öreget valahogy meg lehet szokni és ima közben messzire szárnyalhat a gondolat; de ez a szörnyű egyhangúság… mikor úgyis oly rettentő hosszúak az ifjúság üres napjai, oly súlyos a várakozás, oly türelmetlen a vágy az élet után…

De lám, a kert, – édes, illatos és szép. Oly jó lejönni ide; elhagyni a kínosan tiszta nappali-termet, a homályos folyosókat, kikövezett udvarokat; elmenni az új iskolaépületek, meg a kertész háza előtt, végig a nagy veteményágyak unalmas, hosszú útján a pöszméték között; és végre ideérni a drótsövény-kerítette lombos világba, hol nem kell a szörnyű páros sorban vánszorogni, – szét lehet széledni a lombos, kanyargós útakon, sőt elbujdosni a kertpalánk alján az orgonák zöld sűrűjébe. Itt délutánonkint, míg szép az idő, néhány órán át akár fogócskát játszhatnak a kis elemisták, meg a polgári iskolások és -6- magukban elbolyongva vagy összeállva titkolózhatnak és ábrándozhatnak a nagy képezdész «kisasszonyok».

Mert itt a füvek bizony nem illatoznak ájtatos tömjént és halotti füstölőket és a fák is egy cseppet sem szégyellik magukat, noha a zárda kertje ez. A nyári csend hónapjaiban feldajkálták piciny magzatjaikat és most, hogy újra ősz van és megjöttek a lármás; szegény kis emberszüzecskék a lombok alá és szipogva siratják még az otthoni, pihés fészket,… most lám a citromsárga, nagy fontos körték már olyan készen, túléretten csüngnek a kocsányon, hogy csak egy piciny szellőcske kell és…

«Puff!» – «Nézzétek, mekkora! Jé!» «Ha most otthon lennék, felkapnám és beleharapnék, szlihüpp! Jaj, csak úgy csurogna a lé!»

Három apró csitri hagyja abba erre az eseményre a «síróiskolát»; mert ilyenkor szeptemberben ez a játék járja itt hagyományosan. A gyerekek, kivált ha először vannak itt az idén, összeülnek egy kerti padon és sorjában egymásután végigemlegetik, elkántálják az otthonmaradt boldogságot, drága kis múltjukat és versenyt rínak édes, mély, – csodálatosan asszonyi és ösztönösen keresztényi gyönyörűséggel… Ám egy nagy, csurgólevű, túlérett körte leesett! Azt ott kell szépen hagyni a földön, vagy pedig jelenteni Kunigund nővérnek és odavinni hozzá. Igy aztán felkerül az aszalóba vagy a konyhába, talán befőtt lesz belőle egy kevéske cukorral télire a betegek számára; igen, mert ez a rend… és azt csak az ördög sugja az embernek, – hogy ilyen érzéki kívánsága legyen, – és majd égne érte a pokolban vagy a tisztítóhelyen eleget; volna neki nemulass, aki le nem győzné magában; – de hát még Kunigunda nővér mit művelne, tán még a vörösnyelvet is feladná az ember hátára és hogy ordítana, jaj!… Ha fel lehetne venni titokban, – igen de már hárman látták és talán más is észrevette; az a Wester Janka biztosan beárulná, mert az egy sorornak a rokona; és két képezdésznő kisasszony is ott a fa mögül nézi őket és nevet… És ha nem is tudná meg senki, az utolsó ítéleten úgyis kisülne, mert akkor minden bűn kisül és szégyelhetné magát, na nem igaz? A meggyónt vétkek -7- is napvilágra jönnek akkor majd, csakhogy az úgy lesz megcsinálva, hogy a meggyóntakért nem fogja érezni az ember a szivében a szégyellést. Na nem igaz?

… És lassan, remegve, léptenkint közelednek mégis a csábos pont felé. Ott sárgul a pázsiton, – micsoda inger, milyen veszejtő, drága, bűvös igérete minden földi örömnek, vétke a kivánságnak, sóvár kisértése az inynek!… Ó ártatlan fagyümölcs! Mily óriássá növelt, mily jelentőssé dagasztott, mily ártóvá mérgezett itt fantázia és tilalom! Fának magva, Isten gyümölcse, most már igazán a Sátán mosolyog zománcos szineid szépségében; magadra vetted a világ bűneit!…

«Na Wasz iz? Vegyeteg, megegyetek! Na,… mit mondta? Ejnye! Ihr dumme Gräd’ln!»

A három kis tettenért hátrarezzen fagyos rémülettel. Mi ez? – Csakugyan ő, a rettentő Kunigund’; hátulról közeledett feléjük; és megállt kezében a szemenkint pergő olvasó, megállt szája az örökös, hangtalan mormolásban; nézte a kicsiket és nagy, egyszerű, piros képén egy ritka vendég, valami furcsa, szégyellős mosoly; kicsit profán, kicsit anyás talán, – valamit megértő, messzire emlékező… A másik percben bosszankodásba rejtőzik félszegen, ügyetlenül. Hisz a kicsik alig hisznek a fülüknek, oly reszketve, ijedt-kedvetlenül közelednek a gyümölcs felé. A nővér elfordul, valamit mormog még; testes alakja kemény vonalaival szokatlanul szaporán tűnik el az út kanyarulatánál; a kijárat felé megy.

«Meg szabad enni?» kérdi egy körfésüs szöszke az ijedtségtől még halványan. «Ez igaz?» Egy csoportban állnak bizonytalanúl és reszketve; kezükben a szép gyümölcs.

Wester Janka közelükbe lép. Eddig mereven nézte őket; nagy, igéző szemei beteges tekintetével; sápadt arcát egy nyitott földrajzi könyv takarta el, ahogy magolt belőle, «Nem, ne egyétek meg, én legalább nem tanácslom! A nővér csak próbára akarta tenni az önmegtagadásotokat. – Gyertek velem, ott lenn, a palánknál egy nagy fa odvában van a mi osztályunknak egy lurdi szobra; első áldozáskor vettük. Az ő tiszteletére; a Boldogságos Szűzmáriának ajánljátok fel ezt! Tegyük oda -8- neki, jó? A menyországban tízszeresen vissza fogjátok majd kapni! Az oltárhoz nyúlni persze nem szabad nektek, mert az a polgáristáké, mi vettük a selymet, a szentképeket. De ha valamit áldozni akartok, ideadhatjátok!»

«Igen, jó lesz – mondja a körfésüs reszketve a felindulástól, boldogan a megtiszteltetéstől. – Igenis, és nekem van egy szép Jézus-szíve képem, csipkés szélű, én azt is felajánlom! – teszi hozzá hirtelen, fellelkesülve a gondolaton, hogy odaát a mennyországban tíz csipkésszélű képet kap helyette. És megindulnak a szép, érett gyümölccsel – a nyurga kamasz lány magasra tartva viszi elől, mint áldozati kelyhet. S a vén fa odvában majd boldogan fogják fellakmározni falánk hernyók és apró kukacok a lurdi szűz fehér lábai előtt. Mert Istennek az ő legalábbvaló teremtményeire is egyképen gondja vagyon.

II.

– Ahá, Virginia, akkor már értem! A szerelem a tigrisből galambot csinál.

Hullámos barna hajú, nyúlánk, különös szépségű leány mondja ezt és a másikhoz simul. Az sima arcú, telt okosszemű szőke nő asszonyos keblekkel és csípőkkel. Mindketten utolsó évesek.

– Na lám csak, kis feleség, – mulat a gömbölyű, sötétszőke. – Két esztendővel ezelőtt a szép Soror Bernarda után szaladtál.

– Igen, az akkor volt. Az ember éveken át itt vergődik bezárva és hát van szíve, – vagy képzelőtehetsége, ahogy te mondod. Akarva-nem akarva magára szedi ezeket a hülyeségeket. De te idejöttél tavaly és alaposan rendbehoztad a fejemet.

– Rendbe ám, feleség, érdekes unokafivéred, a festő, a múlt nyári szünidőn. A potré, a lugas, a holdvilág, a -9- falusi nagybácsi kertje… meg amit Páris felől a fejecskédbe hazudozott.

– Hagyj békét, Erzsi, igazán. Ezen a nyáron tudod, hogy nem voltunk már jóban Viktorral; csak ízetlenkedtünk, bosszantottuk egymást. Mindennek vége. A papbácsinak is feltűnt; figyelmeztetett, hogy a jó rokonok békés szeretetben élnek. És most – ő ugyan írt nekem egyszer a bejáró barátnőd címére, de én nem is válaszolok. Vége.

– Mindennek vége. Lám. Cornélia, te szép, forró kis fáta, jól csinálod. A tizennyolcadik év és már multad is van – hév majdnem-csókok a lugasban és egy tavalyi nyár és egy hűtlen szeszély. Persze, Kapossy érdekes pap, ha nem is szép; a szeme tüzes és setét, mint Savonaroláé – a reverendát palástszerűen összefogja a térde fölött, ha előad és olyan hévvel beszél Pestalozziról, erről a szegény jó férfidajkáról, mintha ő törte volna össze a kígyó fejét, mikor a koldusgyerekek orrát mennyei szelídséggel kifújta… Mint ahogy tán igaza is van, tán csakugyan ezek a komoly dolgok a világon, – csak ép egy apácazárdában nehéz az ilyesmit megtanulni, itt beleful minden nagy dolog ezer érdekes, furcsa, hecces kicsiségbe…

– De hogy téged érdekelnek ezek a dolgok Erzsi! Ezt bámulom. Egy olyan okost, mint te, aki úgy ismeri az életet! Én a te helyedben nem is tudnék megmaradni itt, bejáró volnék. Hogy birod ezt az egyforma unalmat?

– Olcsóbb az anyámnak, ha bennlakó vagyok, azonkívül valakinek a megnyugtatására szolgál, hisz említettem egyszer. És hát Istenem, engem itt sok minden csakugyan mulattat; tudod, érdekes dolgok mindenütt vannak, ha az ember tudja csak úgy nézni, – maga nem mászik bele nagyon.

– Az élet, kicsim!… Azt hiszed, az tán mulatságosabb, ha az ember leány, házileány kivált?… Mikor a hat felsőt kijártam, még élt az apám, otthon tartottak, elvittek bálokba; a ruháimat házivarrónő varrta, de azért jó volt, hecc volt; apa kollégái, meg a bátyám -10- tiszttársai udvaroltak; kaptam néha éjjeli zenét; ha takarítás közben kiráztam a portörlőt az ablakon, rendesen ott fenszterlizett valamelyik udvarlóm; estefelé néha kihajoltam egy-egy kézcsókra, a városban pletykáztak. Na, – ez egyszer-kétszer egész jó hecc, de aztán mindig ugyanaz. Mindössze egy vénülő patikus kért meg, szegény lány voltam. Két évre rá meghalt apa; az anyám nyugdíja kevés, de ő okos, tevékeny; kis családias kifőzőbe fogott, nőtlen emberek kaptak nálunk ebédet, vacsorát, – jól és olcsón. Esténkint néha ottmaradtak, éjfélig elzongoráztunk, elbolondoztunk, Na, akkor eredt csak meg a kisváros nyelve! Szörnyűség, hogy miket mondtak rólunk; szegény anyu hogy sirt, mikor csak egy kis része a fülébe került… Akkor ismerkedtem meg a képviselővel, igen; az anyám nyugdíjügyében mentem el hozzá valami közbenjárást kérni; felvettem a szép, feszes barnabársony ruhát; beszéltem, mókáztam neki; akkor hecc volt nekem az egész, unatkoztam, húsz éves voltam. Egy szép, sötétpiros rózsát megdicsértem a kertjében, másnap a kertésze hozott egy szekérderéknyit. Satöbbi… Láttam, hogy bolond; a gazdag felesége évek óta beteg, alig kelhet fel a karosszékből és a képviselő szép ember, világlátott, okos – sokat tanultam tőle bizony. Tudja az Isten, valahogy komolyba kezdett menni, én is megkozmásodtam, – ő meglepőnek és érdekesnek találta az egyéniségem; – azt mondta, nem akar rosszat, nem teszi tönkre az életem; egy öregedő, kedves ideálista! Igy küzködtünk, regényeztünk, a kisváros persze pletykált, anyám elrémült. Akkor ővele együtt sütöttük ki ezt a tervet. Hogy tanuljak tovább, legyek független, tanítónő, állásról ő majd gondoskodik. A hat felső után harmadévesnek vesznek fel és akkor csak két év a diploma; egy már letelt; tíz hónap múlva kész vagyok; akkorra épül fel az új városi iskola otthon, mindjárt igazgatónőnek ülök bele; hisz ő az alapító, ő szerezte meg az államsegélyt. Ha akarsz, kis bogár, jövő ilyenkor ott taníthatsz a fennhatóságom alatt. Mire az iskolánk «kifejlődik» polgári osztályokkal, akkorra mi is elvégezhetjük a felsőbb-képző osztályait magánúton. Igen, nagyobb fizetés, nagyobb függetlenség, -11- – az jó. Az ember nem fogadhat el úgy pénzt valakitől, – ha szerelmes bele, akkor még kevésbbé. Egész jól van ez így; azalatt tán vele is történik valami, sikerül szanatóriumba dugni szegény asszonyt. Most vagyok huszonkét éves; az még nem öregkor, szivem, csak ti, tizennyolcévesek hiszitek öregnek; ó, őhozzá képest, szegényhez túlságosan is fiatal vagyok. Ha tudnád, milyen kedves leveleket ír; olyas Kármán Fannija stilusban, sok-sok hasonlattal. Nagyon mulatságos. – Igy csak ki lehet húzni még ezt az egy évet; és hogy az idő gyorsabban múljon, az ember figyeli ezt a sok itteni, bolond figurát. Nem más ez, hidd el, mint az élet kicsiben; ázalagok egy csöpp vízben, ahogy egy divatos író mondja.

– Igazán, Erzsi, nem győzlek bámulni téged; a józanságod, a nyugalmad, a kedélyed. És milyen meglepő kifejezésekkel beszélsz Nem minden huszonkét éves ilyen okos, ne hidd; és tán nem is azon múlik, hogy évekig voltál otthon házilány. A bölcsességre születni kell. Jaj, mennyit lehet tanulni tőled! – Igaz, hogy én sohasem laktam városban, a pap-nagybácsim falujából mindjárt a zárdába hoztak és már öt éve vagyok itt és szünetben is mindig falun… De azt hiszem, én amúgy is olyan született gyámolatlan vagyok; nálunk, románoknál, azt mondják, sokszor ilyenek a nők. Szegény anyácskám is, aki olyan fiatalon halt meg, hogy nem is ösmerhettem; mondják, ő sem tudott még ruhának valót vásárolni sem magának; szégyelt boltba menni, iszonyú zavarban volt, hogy most neki alkudni kell; társaságban elsírta magát; sokszor valami presbiteri gyűlésre mentek a városba; kiszaladt a sok vendég közül, leült a kert végén, ahol csendben lehetett. És én őrá hasonlítok belül, bár külsőleg ilyen hosszúra megnőttem, mint a boldogult apám, meg fivére, a nagybácsi… Én nem tudom, hogy leszek egyszer önálló, hogy fogok kosztot, lakást fizetni, pénzt összeadni, kivonni. Nézd, igazán, én nem tudom még körülbelűl se, hogy mennyi például tíz korona, mit adnak azért? Nekem ezért fog kelleni a végin apácának maradni, ha nem fogod majd pártomat. Itt legalább tudom mit kell csinálni, -12- – csengetnek, ott van az étel, csengetnek: párbaállni, idemenni, odamenni, kelni, feküdni, mint az óra.

– De mennyire! Csakhogy én néha mindent unok, a levegőt unom, amit mindig be kell szivni!… Vajon fog nekem jönni valami az életben? Mert nekem készen kell, hogy jöjjön; én nem tudnám úgy intézni, igazítani a szerelmet, mint te. Engem helyedben most megölne a féltékenység; azután meg folyton a pletykáktól, meg a jövőtől rettegnék. Jaj Istenem… domnye Zeu!

Dünnyögve, lustán beszélt: szép ifjú alakjával bágyadtan dőlt vissza a fának.

– Hát így persze nem lehet, nem lehet élni fiam – mondta a másik csendesen, elgondolkozva. – Vérszegény volnál? Itt az sem csoda; de semmi, én is voltam így pár évvel ezelőtt; az embert a saját fiatalsága gyötri és az ilyenből baj is lehet, ha az ember nem áll a sarkára egyszer, nem fogja fülön az életet. Élni, nézni, játszani vele, amíg lehet, úgyis elég rövid lesz tán az egész; – és semmit nem venni túl tragikusan!… Az a vén pap ott a káposztaágyak közt a nagy szürke paraplival, a kis kedves öreg Szelényi tata, – az, látod egy igazi bölcs! Az már igazán csak nézelődik a világon. Az nem szerelmeskedik, nem akar lilaszin-övet, elmotyorog a fizikaszobában a műszerei közt, sétál a nagy szivarral, mosolyog és figyeld meg, minden érdekli, mindent tud, ami itt történik és semmin meg nem botránkozik.

– Ne felejtsd, barátnőm, hogy ha én itt figyelek, szimatolok, – ezt főleg azért teszem, hogy a tapasztalataimat és ezeket a zárdai hecceket aztán leírjam – éjjel, titokban, izgalmak közt; ceruzás levélbe, irkalapra, Budapestre, – haha, egy kedves, okos úriembernek, akit – roppant érdekel mindez mint pszichologiai furcsaság, vagy elbűvöli a stilusom, a «világnézetem», satöbbi. Nem, az igazi «bölcs szemlélődés»-nél még nem tartok; de hidd el itt csak ilyenformán lehet kibirni. – Vagy úgy, mint Pável Marika; aki fülig belejátszsza magát mindenféle regényekbe, folyton szerepel a zárdai pletyka-listán. Nézd meg őt, hát ő mit látott az «élet»-ből? Az özvegy apja -13- állomásfőnök valami lehetetlen helyen; ő nyolc éve van itt. És ezalatt minden paptanárral volt kis ügye; minden megrovási kalandban benne volt, bejárta éj idején az összes épületszárnyakat és tilos vidékeket csak úgy, heccből; volt inkviziciók hősnője, vannak itt szövetségesei és szerelmi vetélytársnői; soha kinn a «világ»-ban ilyen mozgalmas, nagy élete nem lehetett volna, – kivéve tán, ha valami színi növendék. De így érdekesebb. Tudod mit csinált tegnapelőtt? Megy a folyosón zongoraleckére, kottával a hóna alatt, szétnyílt kendővel, pirosan, mint a rózsa. Persze, hogy került egy emeletet a házikápolna felé, ahol a beteg Főasszonynak szokott ilyenkor Fóth Jóska misézni, – a szép nagy hittanár, mert Marikának csak testes és széparcú férfiak tetszenek. Találkoztak és összemesolyogtak és akkor Marika hozzálépett, megállt szorosan mellette és felnézett rá; az meg lehajolt és ugyanegyet gondoltak és csattanva, pirosan megcsókolták egymást; – aztán lihegve elfutott. Mit szólsz? Nem nagyszerű? Fényes vasárnap délelőtt a zárda-folyosón, a Főasszony szobája előtt Marika nagyot csókolt a káplánon; és nem dültek rá a falak, szent Vince feketült képe alatt a mécses nyugodtan tovább pislogott… Igy kell itt élni, fiam, ha nem akarsz bepókosodni! Azért pártoltam a Kapossy-heccedet; de ha te csak titkon hevülsz és álmodol és a csillagokat bámulod a háló ablakából mert nagy Ö-d az ekliptika elhajlásáról beszélt aznapi órán. Még annyira sem mentél, hogy te nyújtsd oda a könyvet óra végén a leckét kijegyezni; mikor is jelentős kis feljegyzéseket felejthetnél a lapok közt, tördelt sóhajokat, izgató félszavakat, ceruzával írt szíveket s két elmosódott név benne; mikre aztán félértelmű válaszokat kaphatnál a margóra, vagy okot adnál, hogy óra után magához szólítson Ő a tanáriba, lelkedre beszélni óhajtván – komoly rezgésű, vagy kissé el-elfuló hangon, rejtegetve izgatott kiváncsiságát: «De kisasszony… nézze kedves kisaszszony!…» Zavarba jönne, te elsirnád magad, ő arcodhoz hajolna és megfogná a kezed… na?

– Ugyan, – Erzsi! Ez olyan buta így, olyan gyerekes és… szégyenletes… olyan kis ravaszkodás! -14-

– Pedig biztosítlak, hogy lényegében nem más a híres «élet»-ben sem; a férjvadászat például. Csak az eszközei mások; így persze nagyon csitris, – inkább apácák meghódítására kipróbált, biztos módszer; Szidu meg Gidu él vele.

– Az a két csacsi most a fiatal Emerika után szalad; mindíg közös az ideáljuk. Minap az üres rajzteremben ott láttam virítni ezt az apáca nevet a nagy falitáblán pompás rondírással, szöllőindákkal és levelekkel körülcifrázva; ez a kettő vonult oda és egy óráig pingálta, mert a kis Emerikának valami korrepeticiója következett ott két megbukott polgáristával.

– Igen ezek is értik a módját, Szidi meg Gizi! Fogadok, hogy az egyik egy év múlva férjhez megy az apja első segédjéhez, aki átveszi a patikát; a másik, na annak még jó, ha nem lesz majd gyereke a jegyzőtől a falun, hol tanítani fog. Hanem te, menjünk innen kicsit odébb diszkréten; itt idilt zavarunk!

Nevetve intett a kövér Kunigunda és a vendége, egy magas, barnaarcú apáca felé és odébb húzta a másikat a veteményes irányába.

– Nagy heccek lesznek itt az idén! – magyarázta neki, míg a drótsövény alján elhaladtak. – A főnökasszony úgy látszik nagyon beteg; ha majd meghal, új választás lesz, bejönnek mind a fiókházakból, egész országból a fogadalmas testvérek, akiknek halálfejes jelvényük és szavazati joguk van. A szavazás előtt itt fognak bőjtölni egy hétig és szentséget imádni. De azt hiszem, már is folynak a rejtett korteskedések, forr és zizeg ez a kis hangyaboly, bár kívülről alig venni észre valamit. Ugy látom, fontos dolgok vannak szóban. Mit gondolsz, miért jön ez most vizitbe ehhez a buta vén Kunigundához, noha máskor nevet érzelmein?

– Nézd, ott megy Helénke; bizton a nagynénje betegágyához hivják. Furcsa lehet itt a Főnökasszony húgának lenni! Ni, most ért a káposztákhoz, – Szelényi tata megállítja, kérdezősködik, – ezt vártam! Neki mindenről tudni kell… nézd, a nagy szivarját. Minap a Vegytaniban segitettem neki, valami újonnan -15- érkezett ásványt határozott meg, mert leesett róla a cédula. Hát nem kiégette a reverendáját egy csepp sósavval? Mi az neki? Jár vele nyugodtan tovább; úgyis annyi már a hasán a folt, meg az ételpecsét! – Hanem ez a kis bajor nő, ez a Helénke szegény, azt hiszem szintén nagy dolgok központja, a jámbor. Tudod, hogy vagy százezer koronányi vagyona van és árva; csak egy gyámja él München közelében, meg a Főnökasszony. Úgy látom, addig akarnák megdolgozni, míg ő életben van. Kivált az öregek szörnyen körülveszik.

– Ki tudja? Hátha jó lesz neki; attól függ, milyenféle! – Igaz is, én már akartam belekötni, összeismerkedni vele, csak nehéz most hozzáférni. Annyit tudok, hogy eddig nem volt zárdában, egy német kisvárosban világi iskolába járt, a gyámjánál lakott. Na, – majd meglássuk!

III.

Soror Virginia deli termetű, olajbarna arcú, jellegzetesen szép nő volt; setét szemű, – keményen rajzolt, sűrű szemöldökű. Szép, érett alakja a harmincas évekre vallott; de az apácák arcán ritkán ismerhetni fel korukat. A hófehér vásznu, ropogós-keményre vasalt fátyol mindég fiatalít, mert a rendesen áruló részeket takarja be: a homlokot, a hamar ráncosodó halántékot, – a nyak és az áll matrónás gömbölyödését s a szürkülő hajat.

Ez a széles, repeső fehérség úgy száll mögöttük, mint egy óriás galamb szárnya. Az arc köré simuló feszes része kissé előre-szorítja a bőrt, fiatalossá telíti a vonásokat; s az élénk arcszín csattanóan vérmesnek, – a halvány mennyeien nemesnek, a barna energikusnak és uralkodónak mutatja viselőjét csak e sok fehér szín dús reflekszei révén. A hátul derékig csüngő, szétterült redőzet a fej s a nyak minden kis jellemző mozdulatát oly árulón követi, hogy a nővérek hát-megül is sorjában felismerhetők, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé a félhomályos templomon át, hogy az Úr testét elfogadják. A bőredős, fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztosságot, ökonómiát visz a mozdulatokba, -16- – csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli az egyéni árnyalatokat; – ó, lelkendező növendékfruskák az ő hév udvarlói áhítatukban sokat tudnak erről beszélni! És mennyi sok félszeg, magabizatlan, világtól-elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár «elhivatás»-ról bizonykodtak önmaguk előtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak bús gunyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos hüvelyekben, – itt csakhamar meglelték önmagukat, belső biztosságukat és rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzően apácás mozdulatok; szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös viselése teremtett; és e mozdulatok jól esnek és jól állanak. Tán azért is várják a suta kis jelöltnők, a «kandidáták» oly epedve a próbaévek végét, hogy mosott, egérszín-csíkú szoknyájukat, idétlen kemény abbégallérjukat felcseréljék végre a «ruhá»-val és lenyirt vagy símáranyalt fejükre rátehessék az áhított velumot…

Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani, «világi» korukból még akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhitat s a földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid időn teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűkkörű, de annál intenzivebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, – a távolit és túlbonyolultat, melyet alig is ösmertek, vagy melynek elkedvetlenülten búcsút mondtak. A szép Virginia nővér is csak igen korai ifjúságát élte le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig művész, ösmert templomi karmester volt és ő egy másik, ottani szerzet apácáihoz járt iskolába. Tizennyolc éves lehetett, mikor az apja elhalt; egy év mulva anyja újból férjhezment egy szép vívómesterhez, aki iránt a kisleány szenvedélyes, keresztényietlen gyűlöletet érzett. Akkor határozta el, hogy zárdába lép; még pedig messze a szülővárosától, mostohájától és az ismerős családoktól; mert hisz rokonai nem voltak ebben az országban. Később, mint abbégalléros jelölt sokat és forrón imádkozott bűnbocsánatért s töredelmesen bánta az oktalan gyűlöletét anyja férje iránt, -17- kit hisz alig is ösmert. Csakhamar megnyugodott, a Gondviselés eszközének tekintve ez érzést, mellyel őt hivatásához késztette; imádkozott családja lelkiüdvéért s csakhamar teljesen elfeledte őket. Idebenn fejlődött ki minden lelkivonása és képessége, ebben a világban érett emberré és ez kötötte le minden szálával és sajátosságával. Első időkben, míg még tanult és vizsgákra készült, az öreges Kunigund mellé volt beosztva a bennlakók helyettes felügyelőjeül; akkoriban sokat tűrt e különös teremtésnek, ki néha csúful leszidta őt is a növendékek előtt. Mondják, az «öreg» valaha régen egy német uradalmi erdésznek volt a leánya s özvegy, csendes apja mellett ő tartotta rendben a tolvaj favágókat, a korhelyes vadászlegényeket és kerülőket; s a termetes kisasszony szörnyű nyelvétől a legmarconább vadorzó is megszaladt. Egy növendék, véletlenül földije, pletykázta ezt talán sok évvel ezelőtt; s az ilyen történetek fennmaradnak itt generációkon keresztül. A derék, piros nő itt is tisztaságot és rendet tartott a rábizottak közt, annyi szentigaz; és ezért, meg hogy óramű-pontossággal végezte köteles napi imáit, olvasóit és a penitenciákat és mindig szabott időben áldozott, – tisztelték és megbecsülték, bár az alárendelteknek sokszor adott alkalmat érdemek szerzésére a béketűrés erénye által; s bár akiknek nem volt vele dolguk, háta mögött jóakarattal mosolyogtak furcsaságán. E rettegett, hangos teremtés lelke egyszerű volt és naiv; a nappaliban egy öreg beteg szobapálmáját úgy ápolta, mint egy kedves gyermeket; s nagyszünidőkön, mikor a növendékek távol otthonukban mulattak s csak néhány árva lézengett itt, – mondják, ezekhez szelíd és engedékeny volt és a szokatlan csendben naponta elsirdogált magában rég elhalt apácákon, emlegetve kedves szokásaikat. Máskor elfogta valami együgyű kiváncsiság, magához-szólított egy-egy kisnövendéket s kifakgatta a kis gyanutlant otthoni sorsáról, szüleiről, vagyoni és egyéb viszonyaikról. Ilyen beszélgetésekben igazi asszonnyá vedlett vissza; naiv és elfogult nénike volt, ki célzatosan azt hozta ki a gyerekekből, hogy a világon szörnyű lehet az élet, mindenki nagyon szegény, a házastársak veszekesznek, a férjek verik a feleségüket, -18- a rokonok irigyek. «Ja-ja, so ist die Welt», – mondta elégedetten az értesülésekkel és útjára engedte a megrémült kisleányt; de ha ez aztán valaha válogatni merészelt az ételben, tányérján hagyva a borzalmas nürnbergi répát, csunyán fejéhez verte: «Otthon megennél! koplalolsz, te Fracc, te Pinkli!» Egy fokkal ilyenkor setétebbre pirult, villámló szemekkel várta meg, míg szegényke rémülten torkába-gyűrte az embertelen főzetet; csak akkor ment tovább, – hangtalanul mormoló szájjal, egy olvasószemet lecsörrentve a fekete zsinóron. Ilyen volt.

Ám a szép olasznő, Virginia csakhamar rájött, mi rejtőzik az «öreg» káplárönkénye és zsémbelő dühe mögött: titkolt és szemérmesen gyöngéd hajlam, melynek ő volt tárgya, a fiatal és eszes nővér. Eleinte kacérkodott is vele egy kicsit; – később, mikor egyre kevésbbé igénytelenné, – csakhamar terhessé is vált az esetlen hódolat, melyben a vénebb apáca már-már felolvadt, mely élete egyetlen és legmélyebb élménye lett. Még később, mikor testvérek és növendékek észrevették s mulatták a dolgot, az ifjú nő elröstelte, csakhamar áthelyezését kérte és csak gúnyt űzött az öregből a többiekkel együtt.

Miután pár évig a szokáshoz híven fiókházakban dolgozott, visszakerült ide, a tartományi anyazárdába és hamarosan karriert csinált. Ő egyike volt annak a néhánynak, kiket magyar születésük és tehetségeik miatt magasabb tanulmányokra választottak ki; helybeli paptanárokkal adattak nekik órákat és állami intézetekbe küldték levizsgázni, hogy a törvénynek is elég tétessék. A kongregátió új, magasabb iskolákat készült szervezni – az előbbi püspök, az országhirű egyházi kitünőség pártolta és segítette e terveket – s Virginia valóságos oszlopa lett e dolgoknak. Ez érettebb éveiben szenvedélyes munkakedv égett benne, tüzes energia és tevékenység. A napi lelkigyakorlatokon kívül nyolc órát tanított a képzőben, vezette az irásbeli dolgokat, levelezett és érintkezett világiakkal, papokkal és alkalmazottakkal. Modorában szereplő egyházi emberek sima fölényű udvariassága és kenetessége volt meg, melyet ez Isten tudja honnét tanult. «Mindent a szerzetért, – a Házért!» ez volt -19- eszménye, erre szánta és szentelte magát. Jártas volt az összes ügyekben és számadásokban, kezén mentek át a külső gazdaság jelentései, a közoktatásügyi miniszter rendeletei, ő levelezett pénzintézetekkel s a növendékek szüleivel; – s a kerti oldalon épült új iskolaház terveit is áttanulmányozta éjszakánkint. Olyan volt a természete, hogy valaminek, gyakorlati és megfogható dolognak egészen és hévvel kellett odaadnia magát; és ez most a szerzet érdeke és emelkedése volt. Egyszer, egy évig tartó betegeskedése idején meg is írta rendjének ez országbeli történetét; s a püspöki nyomdában látott napvilágot az értelmes kis munka. Ösmerte és szerette ezt a rendet: az öreg anyaházat itt, e hajdani kaszárnyát zárt folyosóival, feketült szentképeivel és a kriptával odalenn, hol elhunyt, régi testvérek pihennek Krisztusban; a kedves templomot, melynek oltárképéről olvasta, hogy művészileg értékes; – s szerette a környékbeli gazdaságokat is, bár sohse látta; s a kis hegyi szőllőt a határban, hova némely ősszel kimentek és szüretet csaptak, egy kevés mustot ittak és szent, meg hazafias dalokat énekeltek az apácák. Szivesen gondolt egy ilyen délutánra, mikor kinn a szabadban, Isten nyilt ege alatt mondhatta el napi imáit egy susogó levelű szőllőlugas árnyékában és oly forró, lelke mélyéig felbuzdult szívvel csodálta a Mennyei Atyát alkotásai szépségében. Itt, az anyaházi fegyelem szigora alatt ritkán volt része ilyenben; de a fiókházban, hol éveket töltött, párszor ki is rándultak a hegyekbe; ott a nővérek néha érintkeztek is a város katholikus hölgyeivel, a zárdában tartották a nőegyleti gyűléseket s párszor a helyi főnöknővel látogatóba is mentek, baráti uzsonnákra egy-egy idősebb urnőhöz. – Igen, Virginia nem talált ebben helytelent, bármit mondjanak is; mert az, «akiben a szentséget erőszakkal kell megőrizni…!» Erős szája bosszankodva rándult el ennél a gondolatnál. Nem, igaza van Berchtoldának, a kandidátnők új főnökének; nem szabad úgy nevelni a nővéreket, hogy meg legyenek fosztva minden ellenállóképességtől a kisértésekkel szemben. «A világiakkal való tisztes érintkezés a felekezeti, katholikus összetartás nevelését célozza!» – gondolta szigorú érzéssel. Ő tanulmányozta -20- a rend alapítólevelét és multját; eredetileg istenes asszonyok menedéke épúgy volt az, mint világtól elfordult hajadonoké; s feladata épen az volt: dolgozni, hatni, – nevelni, tanácsolni és téríteni; menteni és vezetni a lelkeket a bűnből az üdvösség útjára.

Őt lelkesítette és áthatotta rendje igazi szelleme és beleélte magát a gondolatba: fejleszteni, emelni befolyását és tekintélyét az országbeli más női szerzetek közt is, melyeket mind ösmert átutazó vendégi érintkezésből. Voltak köztük szerény kolduló-testvérek, kiknek apátnője nagy szőrcsizmákban utazott, durva csuhában, s persellyel és feszülettel a kezükben mentek a városba kéregetni; – s voltak rendek, melyekbe csak régi nemes családok leányai léphettek alapitványi helyre, vagy dús hozománnyal s ha megszálltak itt egy éjszakára, kilencágú koronás huzattal vonták be a vendégpárnákat, a saját kelengyéjükből… Virginia szerzete valahol középen állott; a város és néha környék kisúri osztályából meg a szomszéd sváb falvak vallásos parasztlányaiból teltek a sororok; hoztak magukkal egyszerű fehérnemüt s pár ezer koronát, vagy tanítónői diploma megszerzéséhez való készséget; itt jelölt korukban végezhették a képzőt; – de már közben és azután is dolgoztak ám szigorúan és sokat. Volt zárdájuk az ország minden vidékén és igen sok világi kórházban ápoltak közmegelégedésre. Ó, ennyi tér, munka és fekvővagyon mellett többet kellene jelenteniök az egyházi életben! – gondolta Virginia. Elsősorban gazdagabb lenni, mert ez minden befolyás titka és a jónak is eszköze a földön; – így tudta ezt az okos nő, ki személyére örök szegénységet fogadott s alig volt egyebe a rajtavalónál, de a testületre, melyhez tartozott, átvitte minden becsvágyát. Miatta örült a saját szervező-tehetségének is, és (igen, csak miatta) egyre növekedő befolyásának. Az év kezdetén «hivatalosan» is a beteg Főasszony titkára lett.

Ezt a Főasszonyt még a mostani öregek, a penziós sororok választották meg valaha, de javakorukban az elődjének engedelmeskedtek, kinek legtöbben közölük földijei is voltak, vele együtt kerültek ebbe az országba. Egy bajor misszióból telt ez a gárda; egy régi püspök hozatta ide őket; az, amelyik megfogadta, hogy «még a kanászok -21- is németül fognak káromkodni» ezen a vidéken, hol eddig csak néhány elszórt sváb falu szerénykedett a tiszta és konok magyarság közt. Abban az időben volt ez, mikor itt ilyenekkel lehetett fogadkozni büntetlenül. A jó püspök fontosnak tartotta céljaira a nőnevelést; és az akkori úri osztály leánykái, (mostani fiatal asszonyok nagyanyái) csakugyan itt kezdtek volt németül gagyogni és itt tanulták meg a híres «Spritzmalerei»-t. A kanászokig ugyan nem jutott el mindez a szép tudomány, de a jeles egyházfejedelem csinos javadalmakat játszott a rend kezére az emigránsok elkobzott birtokaiból. Az öreg házba, e hajdani kaszárnyaépületbe, melyet szintén az ő révén kaptak, új növendékek kerültek azóta és új sororok; minden évben felavattak egy itt-nevelt apácagenerációt, – s a penziósok, az idők e tanui most már a balszárnyban laktak, onnét szemlélték a dolgok folyását és imádkozva készülődtek az égi mennyegzőre. Ezen kivül nem volt most már egyéb dolguk, mint hogy «jó példával szolgáljanak» a fiataloknak és őrizzék a magukkal hozott szigorú szerzetesi szellemet. És Virginia jól tudta, hogy ezt meg is teszik, bár egyelőre némán figyelnek mindent, árgus szemekkel és alázatba rejtett nehezteléssel. A főnökasszony beteg; tán nemsokára Jézushoz megyen.

Az öreg soror Leona, az elhalt régi Würdige testvérhuga, mondta egyszer finoman: «Ó, a szegény kedves Virginia valóban túlnagy áldozatokat hoz szerzetünkért, mert csupa iránta való szeretetből megnehezíti magának a lelkiüdvéért való harcot a földön; magára véve a hiuság és világiasság kisértéseit. A földi tudomány sokszor a sátán útvesztője.»

És mindig akadt valaki ebben a nagy házban, aki Virginiának tapintatosan és «csak szeretetből» visszasúgta az ilyen megjegyzéseket.

IV.

Kunigunda bibor arccal jött felé; reszkető zavarral, sután bogozgatott egy csomót az olvasója zsinegére, hogy tudhassa, hol hagyta abba az imát. Úgy mozgott, olyan -22- volt, mint egy csinyenkapott kisnövendék; csakhogy óriási arányokban. Virginia minden ellenérzése mellett is nem állta, hogy ne mosolyogjon.

– Ah, milyen ritka vendég itt nálunk az internátusban, – folytatta az öreg németül és felé nyújtotta tömzsi kezét. – Hogy mint van, kedves nővér?

– Mindig jól urunk Jézus kegyelmével – felelte a vendég szertartásosan.

– Sok dolga van persze, ó tudom! Azért hanyagolja el annyira a régi embereit, régi otthonát. – És hogy szolgál a becses egészsége, kedves nővér?

– Mindörökké ámen! Jöjjön csak, nézze meg a kertünket, milyen szép még! Bizony a nyáron, nagy szünidőben sokszor gondoltam rá, hogy egy szép vasárnap délután meglátogat bennünket. Idekészítettem a székét, úgy mint régen, mikor még itthon volt ebben a kertben. Mikor együtt imádkoztunk itt a nagy fa alatt, aztán elbeszélgettünk uzsonnáig, – emlékszik?

– Hogyne! – mosolygott Virginia és eszébe jutottak a szidások, zsémbelődések az öreg rikácsoló hangján. – Bizony minden ép olyan itt, mint hét évvel ezelőtt, mikor én itt voltam. Csak az orgonabokrok nőttek meg és a fák öregebbek hét esztendővel.

– Mi magunk is fiatalabbak voltunk akkor! – sóhajtott az öreg valami furcsa, érzelgős arcfintorral.

– Fiatalság bolondság! – felelte Virginia megint diplomatásan mosolyogva és széles, papos mozdulattal ült le a kerti asztal melletti székre.

Igy beszélgettek. Bár egy-házfedél takarta be őket, mégis életmódjuk szigorúan előírt rendje úgy elkülönözte, hogy azok, kik más szárnyban laktak, egyebütt dolgoztak, alig érintkeztek egymással; mert az apácák refektóriumában kötelező volt a «szent hallgatás», míg együtt étkeztek, a templom pedig az áhítat helye. E mesterséges távolság jó melegágya volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán vonatkoztak közeli társnőre; legtöbbször a leginkább elkülönített nővért, jelöltet vagy képezdésznőt illették. A sötét öreg ház át meg át volt szőve ilyen megnevezhetetlen és izgalmas rokonszenvekkel, -23- a templomból kijövet áruló pillantások estek, a szenteltvíztartó peremén reszkető kezek érintették egymást lopva, étheri könnyedséggel, ám feledhetetlen érzésekkel, s egy véletlen találkozásnak a folyosón, egy köszönésnek, egy elsuttogott szónak életre, (e nagyon is belső és jeltelen életre) kiható jelentősége volt. – S az ily légies kapcsolatokról, bármily titkoltak voltak látszólag, – rendesen tudott az egész zárda. Egy-egy új érzelemnek vagy egy hűtlen pálfordulásnak hírét messze fiókházakba is elvitte a hír, valamelyik áthelyezett testvér; néhány sejtető célzásból tudomásul vették a Dunántul és Erdélyben, a szép Fiume melléki gyermektelepen s a régi zólyomi kastélyban, hová nagybeteg apácákat üdülésre küldenek. «Ah, én is voltam fiatal!» – sóhajtja néha ábrándos elnézéssel, «megértő» szívvel egy-egy középkorú testvér, kinek még vannak ábrándjai; – de az öregek rendesen fejcsóválva, rosszalón emlegetik e dolgokat; bár nem kevesebb érdeklődéssel kisérik. Simonea, ki az új Berchtolda előtt volt a kandidátnők főnöke, igyen szokta oktatni báránykáit a péntekesti «fejmosás»-ok idején: «A folyosó a zárdában az, ami a világban az utca! Aki szükségtelenül és sokat jár a folyosóra, arról tudni lehet, hogy nem ok nélkül teszi; az olyan itt, jól jegyezzétek meg, mint akit odakünn «utcalány»-nak neveznek!» S az ifjú körgallérosok, ha szívdobogva és izgalomtól vacogó foggal el is surrantak valamelyik szent vértanú fakóra feketült képe előtt, egy-egy fordulónál vagy a lépcsők felett a lurdi-barlang mécse halvány világánál; – egy drága «véletlen» találkozóért, mely betöltse tartalmával néma életüket, – ó, buzgón meggyónták hét végével mind e bűnöket, s forrón megvezekeltek bőséges imában a hideg kövön azért, hogy egy földi lény, iránti vonzalom elhomályosítá lelkükben Isten szeretetét. És a jövő héten újból vétkeztek, és mindig, míg csak ifjúságuk el nem múlott…

– Alighanem gyászunk lesz nemsokára! – kezdte Virginia tompán és összekulcsolta szép, fehér kezeit. – Főtisztelendő anyánk ma vette föl harmadszor az utolsó kenetet.

– Ach ja! Ilyen az élet! Nagy szomorúság jön ránk! – felelte az öreg bólingatva, de a hangjában csendes -24- és mély közönnyel. Ő sohasem vett részt a közügyekben; végezte a maga dolgát, pörölt és rendet tartott; a Főnőkasszonyt alig látta nagy ünnepeken kívül, mikor a szokásos kézcsókra elébe járultak.

Mindketten illendőn lesütött szemmel, gyászoló arccal hallgattak egy percig.

– Ezt a kis Helént talán magához hivatta Őtisztelendősége? – kiváncsiskodott aztán Kunigund élénkebben.

– Igen, azért küldtem fel az imént engedelmével! Hogy viseli magát? Milyennek találja szegénykét?

– Hát afféle, – afféle! Idegen itten; csak úgy lézeng a többi közt vagy ül magának, – wie ein haufen Unglück!

– Szokatlan még; és talán megtöri nagyon a nénije betegsége; hisz egyetlen rokona ő és a földi kötelékek, tudjuk, néha erősek!

– Ach was, hisz alig ismerte! Mért kellett a világban nevelni, egy olyan nagy városban járatni iskolába? Ki tudja, mivel van tele a feje? Azután most is ezzel a Holzernével való barátkozás! Mire volt az jó?

– Bocsánat, kedves nővér; ez a főtisztelendő Anya kifejezett akarata volt.

– Hát persze, persze, igaza van; ez az önök dolga. Én csak afféle öreg trombita vagyok, a magamét fujom. Sok mindent nem értek én már, mert nem is törődöm vele; de a szívem azért még tud érezni,… igenis!…

Virginia gyorsan elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia azt a lehetetlenül furcsa, érzelgős és szemérmes kifejezést, mely az Öreg e reszketeg szavait kisérte. Elnézett a lombok aranypöttyes zöldjébe s a mozgó, libegő kékbabos egyenruhák felé a pázsit fehér útain. Komolyan, okoskodva meggyőző hangon kezdte magyarázni.

– Igen, Főtisztelendő anyánk fontosnak tartja, hogy a huga csak akkor lépjen a szerzetbe, ha igazi hivatást érez. És neki igaza van, ő oly bölcs és mély belátású, mint a szentek, kiknek nemsokára át kell engednünk drága társaságát.

– Igy beszél, kedves nővér? – csattant fel Kunigund és lábával dobbantott az iménti, néma visszautasítás miatt, izgalmában. – Ezt mondja ön, aki olyan -25- járatos a külső… a… mindenféle csiri-csári dolgokban?… Aki…

– Jól tudom, hogyne, – mosolygott sima udvariassággal a másik, – hogy a szerzetesi élet a legboldogabb és legtökéletesebb a földön és a mennyek elnyerését a legjobban biztosítja; és hogy épen ezért nem vétek, sőt jócselekmény számba megy rábeszéléssel, szelíd erőszakkal is bekésztetni vagy magunk közé édesgetni egy Isten szolgálatára alkalmas lelket. Hisz kedves nővér tudja, hogy én helyeslem Berchtolda felfogását, aki enyhített a kandidátnőkre vonatkozó szabályok szigorán a pár hónap alatt, mióta a noviciátban van.

– Persze! Azóta olyan rendetlenség is van ott, ach – olyan Ausgelassenheit, pfuj! Este nyolckor, ima után a galléros jelöltek ott reitschuloznak nyihogva a folyosón; ki hallott olyat? Próbálták volna csak Simonea idején, az ellátta volna a bajukat! Hiszen ön emlékszik; önt még láttam térdelni ott a folyosón, amerre a növendékek hálói felé mennek; ott térdelt büntetésből egy hangos szóért, már beöltözött novicia korában és a bennlakók párosával végigmentek mellette…

– Mindig hálás maradok tisztelendő Simonea nővérnek, hogy szerzetesi alázatra nevelt! – felelt a fiatalabb nővér, de a hangja kissé fojtottan rezgett, szája idegesen elrándult egy percre az öreg tapintatlan szavaira. Az észrevette, ijedten kapta össze magát; hunyászkodó, elszelidült arccal nézett rá megint.

– Hát persze, önök ezt jobban tudják, önök fiatalabbak; önök most a «munkálkodó rend», a Márthák, most van az idejük! Én csak öreg trombita vagyok, mind a magamét fujom; de azért nem vagyok rosszabb másnál, der liebe Gott soll’s verzeih’n! Megmondom a magamét, de azért lehet velem beszélni, beszélgetni,… igen, hisz tudja azt kedves nővér! Sokszor ültünk mi hajdan így együtt itt, ebben a kertben, míg a növendékeink szanaszét futkostak és kicseréltük a gondolatainkat, elbeszélgettünk a szerzetünk dolgairól, a testvérekről, meg az egész bűnös világról… Úgye?…

– És jól leszidott kedves nővér, ha egy félpercet késtem az inspekcióról! hogyne emlékezném! – mosolygott -26- Virginia tréfába fojtva azt a feszengő, türelmetlen röstelkedést, mely elfogja az embert viszonzatlan, idétlen, kómikus vonzalmakkal szemben.

– Mert minden szabad idejét magamnak akartam, hogy itt, a közelemben töltse,… igen, és fájt nekem, ha elgondoltam, hogy másokkal találkozik a folyosón vagy beszélget, látogatni megy a regráció órában… Tudtam, hogy naponta együtt van a többi iskolanővérrel, akik tanultabbak, ügyesebbek nálam és inkább hozzávalók. Ach!…

– Fiatalság bolondság, nemde? – terelte el újból a vendég. – Hanem hogy folytassam, én nagyon is gondolok rá, hogy a mi kis Helénünk zárdábalépése mit jelentene a mi rendünknek; azonfelül, ami a legfőbb, hogy az ő lelkének is üdvére válhatnék Isten akaratából. De csakis úgy ám, kedves nővér, ha csahugyan, világosan érezné a hivatást, ahogy mi éreztük valaha. Mert ez a mi életünk is sok megpróbáltatással jár, hisz tudjuk mi, úgy-e?

– És a Főtisztelendő anya fülem hallatára mondta a hugának, hogy ne lépjen be máskép, inkább várjon vele! Ő kivánta, hogy kinn nevelődjék a gyámjánál, hogy lássa és ösmerje a világot előbb. És ő egyezett bele, hogy itt a városban barátságot kössön Holzernéval, ki végre is derék, hitbuzgó katolika nő és elnöknője az «Egyházi ruhákról Gondoskodó» egyesületnek; kegyes Anyánkat nagyon lekötelezte múlt évben, mikor templomunkat pazarul elláttatta gyönyörű új holmikkal. – És kegyes anyánk nem ellenezte, hogy Helén kimenjen havonkint egyszer egy ebédre a fiatal asszonyhoz, hogy egy tisztes családban töltse a kimenőnapját. Mi volna abban rossz? A többi bennlakók is kimennek ilyenkor rokonaikhoz; és szegény kis árvának senkije sincs itt. S oly hirtelen átmenet a világi életből a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán! Figyel a szavaimra kedves nővér?

– Jó, jó! Hát mit tudok én; ’ne alte Trompete! Mit értem én az önök politikáját? – vont vállat a másik -27- most már megint durcásan. Szemét lesütötte volt, mikor imádottja ujra nem vette észre pillantását, melyben mindent megvallott, – várt és esdekelt. És most maga elé meredve, a bőráncú fekete apácakötényben pihent mogorva tekintete, míg kemény, férfias kezeujjai megint az olvasószemeket markolászták.

– Hisz azért jöttem ide épen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves nővérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz, – a kis Heléné, ha már arról beszélünk, egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet számára a mai viszonyok közt, mint hinni szeretik. Jó volna, persze, jó volna; szép céljainkat előmozdíthatnók vele! De semmiesetre sem volna alkalmas, sem elégséges arra, hogy általa mellőzni lehessen azokat a dolgokat, melyeket rendünk anyagi hasznára és tekintélye nevelésére tervbe vettünk. – Ért engem úgye, kedves nővér?

– Megint valami magasabb iskolát, – rosszkedvüsködött most már Kunigund – mindig csak magasabbat akarnak! Igy is már annyi itt a nagy kamasz lány, annyányi képezdész «kisasszony», akiket még ki se térdepeltethet az ember, hátukra sem kötheti a vörösnyelvet, hanem magázni kell őket, jó hogy nem nagyságolni; és ha változásuk van, hát zöldek és alig húzzák-vonják magukat. Pfuj, milyen rendetlenség! Ez az internátus hajdan, az én időmben igazi nevelőintézet volt bizony; tízéves kis fraccok tanultak itt strimpflit kötni meg Kreitzmaschnit ölteni és nem volt annyi sok csiricsári tudomány, elemi, polgári, jó, hogy még gimnáziumot nem csinálnak már itt is! Hanem volt rend, igen, úgybizony; pisszenni se mert egyik se előttem! Nem úgy mint ezek a vén kamaszok, zerstreute Gräd’ln. Minden hónapban kimennek ebédezni rokonhoz, mit tudom, hová, mit tudom, kinél! Most még polgári képezde, was denn nicht auf einmal!

– Régebben, – folytatta Virginia elszánt türelemmel – csakugyan több gyerekleányt adtak hozzánk nevelésbe magyar uri családok; most jóformán csak képezdész nagyleányok konviktusa, olcsó őriző helye lettünk. Ennek is megvan az oka, kedves nővér. A nőnevelés követelményei ma mások, mint harminc évvel ezelőtt; aztán a mi öreg házunkat is rozogának, egészségtelennek kezdik mondani -28- a rosszakaróink; valami helybeli zsidó ujság megint firkált erről mult héten. Hisz nekünk jó, nekünk kedves otthonunk ez így, ahogy van; de a rossz nyelvek s az internátus újravirágoztatása kedvéért ráférne ám a javítás, cementezés. A földszinti termek falába csakugyan beivódott a talajvíz, majd derékig érő magasságban; újabban a városi hatóság meg akarja tiltani, hogy tovább is a kriptába temetkezzünk; nincs már hely, azt mondják, meg hogy egészségtelen.

– Na! már meg még a földből is ki akarják túrni a porainkat, megbolygatni a megboldogultak koporsóit!

– Azokat nem bántják; s hogy minket majd; ha eltávozunk Krisztus irgalmából, a városi temető földjébe tesznek? Az is csak szentelt föld: az angyali harsonaszó onnét is előszólít, összeterel majd; amen! – De földi életünket Isten azért adta, hogy üdvünkre munkálkodjunk és szenvedve érdemeket szerezzünk. Szabad-é szándékkal és tudva megrövidítni?

– Lám! Kötelességünk hát a betegeket kerülni s óvni a földi életet, melyet a mennyei atya adott. Az orvos úrral tegnap beszéltem épen. Kegyes anyánktól jött ki. Említette a két beteg novicia-sorort s tisztelendő Gregoriát is. Azt mondta, annak nem kellett volna megkapni a tüdőbajt; erős szervezete volt és már túl van a huszas éveken. S az sem kellene, hogy minden évben ki legyen terítve a halottas szobában két-három fiatal novic-testvér vagy jelölt. Akikre így a szerzet hiába költött, hiába taníttatta őket, nem munkálkodhatnak soha a javára, Isten dicsőségére. A ház az oka, itt van valahogyan a baj fészke; magam is tudatlan vagyok ezekben, de az orvos idős ember, katholikus ember, és olyan gondosan kezeli szegény kegyes Anyánkat. És mindezeken segítni is lehet és segítni is fogunk Isten segítségével. Az épület hibáit ki fogjuk javíttatni, betegeinket pedig üdülőhelyre küldeni, mert erre a bajra Isten még nem mutatott más gyógyszert az emberi tudománynak, mint az ő szabad egét, a friss levegőt és a napot.

– Lári-fári! Majd ezután, aki egy kicsit mulatni, fürdőzni kivánkozik, csak nyafogni kell neki: itt fáj, ott -29- fáj, kényeskedni. Miért nem volt nekünk régieknek kutya bajunk se, épen minap beszéltük a regrációban Schwester Leonával. Miért lett százéves a kedves testvér Mártha? Mind lári-fári; afféle amerikai bölcseség az ilyen.

– Jó, – vágott közbe gyorsan Virginia, tán elértve valami célzást, – jó, hát ne erről beszéljünk. A kedves testvér bizonyosan hallotta, hogy az anyagi ügyek egy kissé… bonyolódottak voltak az utóbbi években. Míg a boldogult prelátus őnagysága volt az intézőnk; ő öreg, beteges úr volt már rég; és a viszonyok is egyre nehezebbek, minden drágul, a tiszttartók ügyetlenek vagy lelkiösmeretlenek, a bérlő keveset fizet. Fenrich főtisztelendő, az új intézőnk is sürget némely változtatást; nagyobb jövedelmet. Hiszen mi mindnyájan dolgozunk, Isten dicsőségére eleget; de a szükséghez képest kevesen vagyunk. Mennyi világi kisasszonyt kell tartanunk és fizetnünk a fiókházakban kisegítőül; kivált a polgári iskolába, mert a kormány most megköveteli, hogy arra való, megfelelő képzettségű erőket alkalmazzunk. Erre kell a magasabb képző, föképen, hogy a mi fiatal testvéreinknek ne kelljen világi, állami intézetekben vizsgázni, keservesen magukban tanulni, mint nekem, mint egynehányunknak kellett. De hát még a jövedelem, amit ez az új intézmény hoz majd; fölér egy földbirtokéval! Mennyi növendékünk itt marad majd szívesen továbbképzésre; ha ezzel hiteles, magasabb diploma jár. És az erkölcsi haszon; hogy annyi leendő tanárnőt végig a mi szellemünkben nevelünk, elvonunk a világi intézetek szabados befolyásától, csunya modernségétől. Ért engem, úgye, kedves nővér? Természetesen elsősorban kívánatos, hogy többen legyünk e szerzet ingyenes szolgálatára, hogy sok új nővérünk legyen, akik készséggel és kedvvel jönnek közénk; s legkivált abból a társadalmi osztályból, amelyik elmebeli képzettséget hozhat és némi befolyást, jártasságot; még inkább, mint pénzt… Ezeket a dolgokat nem szoktuk így szóval kimondani, kedves nővér, nem beszél az ember mindenről; de most tájékoztatni akartam. Védekezni kell ellenségeink ellen, kik a Szentegyháznak is ellenfelei! Abban az ujságcikkben, amit említettem, fel volt hozva, hogy rendházunkban nincsenek fürdőszobák, intézeteinkben hiányosak a fizikai szertárak -30- és kisérleti eszközök és hogy a nevelés, amit itt nyújtunk, nem elég magyaros, hazafias szellemű. Hogy mi nem szeretjük eléggé az édes hazát, kedves nővér!… Ez… ó, de hisz ön nem is hallgat rám! Megharagítottam valamivel? Hibáztam?

– Ej! Mit törődik ön énvelem, mit törődnek maguk mind? Velünk, szegény, tudatlan elmaradott, egyszerű néppel; afféle régi-világbeli, igazi szerzetesekkel, akik vagyunk? Kimentünk mi már a divatból régen, soror Virginia, látom én jól! Mit akar énvelem? A szavaimra nem is hederít, érzelmemet, szívem szeretetét semmibe nem veszi, látom én, tudom én rég; az együtt töltött időkre már szégyel emlékezni; veszem én észre, azért, hogy nem vagyok olyan tanult. Jól van, nem baj ez; Istennek kedvesek az együgyű szívek; Isten nem parancsolta nekünk a hivalkodó, világi tudományt, sátán csaléteke az, jól mondja Simonea nővér… Mit beszél nekem, minek beszél? Ezért jött ide hozzám? Én, tudja, nem olvasok világi ujságokat, amiket a zsidók írnak. Én nem értem az ön új szavait: intézmény, társadalmi osztály, elmebeli képzettség, egészségi viszonyok, kisérleti eszközök; a nyelvem majd beletörik. A püspök beszél igy, annak az a dolga; én imádkozni jöttem ide, szegénységben élni és engedelmességben; én elvégzem a dolgom, rendet tartok, ahogy csak tudok. Egy valakinek megnyitottam a szívemet is, igen, de csalódtam; régen látom én azt, most megbizonyosodtam! Nem így beszélt ön velem valaha, mikor még jobban értettük egymást. Persze, «újítások, reformok», az új soror van ezek mögött, tudom én már, eljut a hír azért énhozzám is! Az amerikai nő, az a tudós nő, akinek a próbaidejét (ez is új szokás) hat hónapra rövidítették három év helyett. Mert nagy, rangos családból való (mintha Isten előtt nem mindegy volna), mert kinnjárt a tengeren túl, (mintha rendes ember meg nem maradhatna otthon, a hazájában is), mert harminckét éves korában szánta rá magát Krisztus urunk követésére; tudománnyal tömött fejet hozott neki és ki tudja milyen kimustrált szívet! És most itt…

– Kedves nővér, most már elég! – kiáltott fel a másik kitörve. Felugrott a helyéről; szép, kissé nagy kezét -31- sértett és tiltó mozdulattal emelte maga elé. – Már megyek! – lihegte, mert az utolsó szavak éle elevenén találta. – Bocsásson meg, tisztelendő testvér, hogy megzavartam imáját látogatásommal; s még inkább, hogy akaratom ellenére az indulatosság vétkébe sodortam. Én máskép gondoltam tisztelendő nővér; nem leszek egyhamar terhére! Bocsánat mégegyszer, gelobt sei Jesus Kristus!

– In Ewigkeit, – no, mit akar, hova szalad már? Hisz nem úgy értettem várjon!… Ej! – Megint hangot váltott, a rikácsoló méltatlankodásból átcsapott a tehetetlen, alázatos ijedt kérlelésbe; két kövér karját esdekelve nyújtotta ki a távozó után. De az vissza se nézett; ment sebbel-lobbal, zizzenve és suhogva szállt a fehér fátyol haragosan hátravetett szép feje után. Már a drótsövénynél járt, onnan intett a bókoló növendékeknek, s tiltotta vissza, akik fehér keze után kapdostak, hogy megcsókolják. Kunigunda nem kisérte tovább.

– Nézd már, te! – lökte oldalba Pável Marika a szőke Király Erzsit. – Né te, ezek összevesztek! Csuhaj, mi lesz ebből?

Kunigunda megfordult a sarkán, mint egy pörgettyű; az arca a dűh és szenvedély lángjában, valami egész valószinütlenűl setét biborban égett és tüzelt.

– Ach so, – úgy, úgy! motyogta fulladozva, míg visszament az asztalához. – Igy bánni velem, így! Nem baj, jól van! Azértse nem! Majd meglátják! Azért sem!

Felragadott egy nagy rézcsengettyűt, mellyel kis nyáját szokta összeterelni, megfogta és megrázta és rázta és rázta, hogy a csengő nyelve majd kiszakadt, hogy hideglelés állt a hátába annak, aki hallgatta. Zengett, zörgött és csilingelt oly lelketlenül, oly siketítően és hosszan, hogy a kertben felébredtek a korán hunyó nappali pillék és a Szűzanya lurdi fabarlangja mélyén Isten szunnyadó bogárkái; a nagy gyümölcstermő fák pedig bólintva összesúgtak és megkérdezték egymástól, noha nekik jómindegy volt: «Megbolondult tán valaki?»… A leányok már régen összeálltak volt a drótsövény mentén, kiki párjához, szepegve és néma csendben; már rég mereven álltak, készen a híg vacsorához indulásra; s ő még mindig -32- rázta, rázta a szegény csengőt, – lázongó, megcsufolt szenvedélye, örökre elfojtott érzései nyomorult martalékát és közbe maga is rikácsolt, pörölt, fejét rázva, lábaival topogva és tiporva, mint a nekivadult, hisztériás dűh furiája: «Ihr nichts nutzige! Ihr ausgelassene! Ihr Pinkln! – Was hab’ ich gesagt? Sind sie stumm? Majd kinyítja én fületek? Néz-ni-meg-em-ber!» – És senkinek nem volt bátorsága mosolyogni.

Mikor a káposztaágyak közelébe ért soror Virginia, meglassította a lépteit és komolyan, mély főhajtással köszönt «dicsértessék»-et az öreg Szelényinek, aki egészségi sétáját végezte ott a zsirfoltos reverendában, fakószínű öreg esernyővel a hóna alatt. Az öreg pap leemelte nagykarimájú, poros kalapját; és kövér, hamiskás arcát, mely olyan volt, mint egy jóindulatú, kedves vén szakácsnőé, mosolyogva fordította az apáca felé.

– Na, még nem is tudja az ujságot, soror Virginia? Megjött a Rumkorff-gépünk!

– Igazán, tanár úr? Na, annak örülök! – mosolygott vissza a nővér és barna, szép arcáról eltűnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott nyájas, udvarias és nyugodt volt hangja, tekintete.

– Jöjjön velem a kerti iskolába; akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda hosszú kacskaringós sistergő istennyilákat tudok én magának abbul kicsalogatni!

– Olyan kunkorgósfarkú, girbegurba, csavirgós égicsudákat, nővér! Az ám, olyan huncut egy masina az!

Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához; ki szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr példás, tiszta életéről híres a püspöki városka minden papja között.

– Ha meglátja, nővér, megjön a kedve és kiguberál nekem még egy Röntgen-készülékre valót is; félesztendeje zsorválok érte. Na, jön? -33-

– Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a fizikaszobába. Most annyi a dolgom!

– Ej, menjen; maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a természettudományok… Na jó, mindörökké, – hozza magával azt a Magdolnát is holnap! Majd megexamináljuk; majd kisül, mennyit ér az a tengerentúli doktori diploma!

– Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! – fordult vissza Virginia és arca élénkebb színt váltott egy pilanatra. – Soror Magdolna itt csak szerzetesnő kíván lenni és semmi egyéb; bántja minden emlékeztetés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs őbenne valósággal csoda…

– Abbizon, egy fenomén, egy földreszállt angyal, egy hősnő; tudom, tudom. Hehe!

Élénk arcjátéka csakhamar elnyugodott, csendesen haladt a pöszméte sorok közt, a nagy olvasó csontszemei halkan zörrentek ruhája mély redői közt. Arcát oldalt fordította a nyugvásra hajló nap iránt; úgy szerette ezt, ha félig húnyt szeme pilláira süttette enyhe, őszesti sugárait; s míg elgyönyörködött, belsejében fegyelmezett érzéssel, sietve gondolta el: «Mily fenségesek a Teremtő alkotásai!» – mert enélkül véteknek hitte volna bőre e szelid örömét.

Jobbfelől, a kandidátnők kertjében fekete abbégalléros lányalakok sétáltak a lombok alatt; őket is most terelte össze «párba» a drótkerítés mellett, Berchtolda anyás, sürgető szava. Köszöntötték egymást messziről; a noviciátfőnöknő tölcsért formált két tenyeréből.

– Hogy van a Würdige? – kérdezte kiáltva; jókodó aggodalom zengett át a kert fölött e kissé rekedt hangban.

– Igen, igen! – bizonykodott kiáltva sok fiatal hang; fehér kezek emelkedtek a magasba és keresztet irtak a halvány arcok előtt. -34-

Virginia tovább ment. A kertész háza előtt kinnállt a kisfiú, hároméves csöpp totyogós; az inge kicsüngött hátul. Közönyösen bámult az apácára és továbbmajszolta barna kenyerét; már megszokta ezeket a fekete néniket születése óta.

Virágágyak közt vezetett ki az út a kertből egy boltozatos kőkapun át. Már hullatta magját az a különös, nagylevelű növény, (a kertész sem tudta nevét), melynek tojásalakú, kemény szürke terméséből olcsó rózsafüzérek szemjeit készítik a jelöltek; szegény asszonyoknak, jámbor «egyesületi» nénikéknek ingyen osztogatnivalókat.

Egyik oldalon téres udvar látszott fiatal, nyírott akácokkal; a sarkigtárt széles «marhakapu»-n most jöttek be a csordáról a zárda tehenei. Súlyos, teli tőgyüket alig bírva, békésen és bután cammogtak el az apáca mellett a távolabbi istállók felé; ő kitért nekik megállva és elfordította arcát. Valami bizonytalan érzéssel nagyon csúnyának látta ezt a sereg trágyás állatot a nőstényi termékenység lelógó terhével; és ellenszerül egy szép természetrajzi olvasmányra gondolt, mely közgazdasági szempontból «tárgyalja» e hasznos háziállatot. – Holott Virginia eszes és tanult nővér volt.

Átment a gazdasági udvaron, az itatókút előtt és balra tért. Egy széles, sárga, földszintes épület ódon és parasztos tornácoszlopai fölött ez volt a felírás: «Szent József Ápolda. – Szegénysorsú, katholikus elaggottak és rokkantak részére.» A bejáratnál egy alacsony nádszéken egy apáca guggolt; két keze csuklóban a térdén pihent, úgy lógott lefelé tehetetlenül, sárgán és soványan, mint egy csontvázé. Kiaszott arca tele volt apró bibircsekkel; kissé mégis puffadtbőrü és olyan színű, mint a régi elefántcsont. És mégis volt valami kedves, valami gyermeki ezen a lehetetlenül vén arcon, a fénytelen szemek merev elbámulásában, a kis vázfej ritmikus, bizonykodó bólogásában. Igy ült már csak naphosszat és álmélkodott; több volt száz évesnél. Már föl volt mentve minden böjt, vezeklés, lelkigyakorlat alól; nem kellett már térdelnie a templom kövén, még a napi olvasót is mindegy volt, elmotyogja-e. Soror Mártha már nem igen vétkezhetett a földön! -35-

– Gelobt sei…! Hogy mint van, kedves nővér? – lábalta át Virginia az itató vályukat, hogy hozzájuthasson. A fehérfátylas mumiaarc még nem mozdult, tompult érzékelése még nem fogta fel a hangot, a közeledő alakot. «Hogy van? – kérdezte az újból egészen mellette; akkor felnézett rá és behúzottt, reszketeg ajkával, megtört szemeivel, ó, – mosolygott.

– Nagyon jól, – felelt németül, – meglepően tiszta volt még a hangja. – A Kegyelem nem hagyott el engem, Isten alázatos szolgálóját!… Ugy süt rám a nap!…

– Szeret-e még élni, Schwester Mártha? – (Szokás volt a zárdában, ki tudja hány év óta már, hogy ezt kérdezzék ettől az embercsodától, az Ur e százéves, szűzi jegyesétől. És tudták, hogy mindig ugyanaz rá a felelet.)

– Nem vágyik már az üdvösségre, a szentek társaságára? Nem kívánja az Istent színről-szinre látni?

– Ach, még ne, most még ne! – és kis vázfeje gyorsabban kezdett bólogatni. – Minek sietni, – motyogta, – minek úgy sietni? Die Ewigkeit dauert ohne den ewig!…

Ennyi maradt meg sok ezer mise, bőjti nap és olvasómondás után; ennyi – e százéves lélekben. «Az örökkévalóság úgyis – örök. Minek sietni? Mikor úgy süt még a nap.»

A vendég elköszönt innen is, gondolkodva, kissé lehajtott fővel ment tovább; szép délceg járása már az iskolaudvarban tünt fel. Innét könyökölt félig a kertbe, nagy ablakaival a virágos ágyakra a szép, modern Újépület; szellős, nyilt folyosóival, – egész derüs, világos és komoly hygienéjával. Jóleső emberi érzéssel nyugodott rajta a nővér tekintete, ezt szerette tán legjobban: a friss és eleven munka, a nyilt és büntelen tudásvágy e kedves házát, mely félig az ő műve volt. Mert nem lehet vétek, hiába… vonzódni a világossághoz,… nem, mert hisz a poklok urát a «sötétség fejedelmé»-nek mondják; és… lám, soror Mártha, aki szent, mint egy kisgyermek, hogy szereti a napfényt!… -36-

Kissé összezavarodott mégis; cikkelyes tanokat, vallási formulákat keresgélt, mint rendesen, hogy magára alkalmazza. – Már ott volt a nagy Ház előtt. A kettős U-alakú épület tulsó udvarán «balszárnybeli» társaság ült a nagy gesztenyefa alatt; imádkoztak vagy beszélgettek; tán az «Urangyalá»-ra gyülekeztek már, esteli harangszóra. Virginia megösmerte a szigorú Leonát, a kegyes Simoneát és Evelinát, a «szent»-et, e még javakorban levő nőt, ki csak önsanyargatástól, bőjttől, álmatlanságtól öreg. Derékban mélyen meghajolva köszönt feléjük messziről s ők karban feleltek; aztán befordult a másik udvarra, hol a szivattyús kút volt; tömjén és köményleves-szag áradt szét itt már szünetlenül; a templom és a konyha, meg a refektóriumok földszintje nyílott ide. – A hűvös folyosóra érve, váratlanul, hirtelen tört rá egy nagyon testi érzés; észrevette, hogy éhes. Irásmunkája volt, elmulasztotta az uzsonnát; vajaskenyere ott lesz még érintetlenül az apáca-étterem asztalán, az ő rendes helyén; beszaladhat elfogyasztani; az ő vacsorájukat majd csak félkilenckor tálalják… De nem megy be, most csak azért sem; ilyen apró önmegtagadásokat nem szabad elhanyagolni, nagyon hasznosak a lélekre nézve, sokszor még inkább, mint a nagy lemondások, mert azok könnyen tesznek gőgössé… És életkorához képest szokatlan intenzitással érezte most a gyomor kivánságát; fontosságra jutott minden ezekben az életekben, mert lelkileg foglalkoztak vele és az «érzéki» csábok világa ennyire terjedt náluk mindössze. Szinte elszédült, ahogy a fordulónál elhaladt.

Az óvodából most tolongtak ki a «Portá»-nak nevezett kapun a város apróságai; pöttön fiúk-lányok lármás kis hadserege. Soror Adél erős, teli hangja, szép falusias magyar beszéde hallatszott pattogva, szaporázva, ahogy terelte őket; egy alvó kis fiú az ölében, a göndör fejecske széles, telt keblére szorítva; egy pityergő kis mocskos az apáca-szoknya ráncait cibálja. Ez az Adél még most is az a bátor, egészséges földbirtokoslány, a szép, friss, erős főispánkisasszony, – gondolta el Virginia, – tíz éve van itt és nem lehet komoly kifogás ellene, mégis semmi apácás modor, szokás nem ragadt rá… Most is -37- kilép a kapun a kicsinyekkel, utánuk néz egy darabig s őt is akárki láthatja ezalatt; nem, ezt mégsem szabadna tennie! Ott vannak az óvónőképezdések! Az ilyesmi rossz megjegyzésekre adhat okot a világiak közt; a látszatra vigyázni kell, annál inkább, – ha a kívülélőkre személyesen hatni; néha velük érintkezni is akarnak; lelkijavukra munkálkodván. S az meg micsoda suttogás ott a lépcső alatt; persze, Gregoria társalog Fenrich főtisztelendővel. Fenrich a portaszoba melletti irodában dolgozott itt a számadásokban, de ilyen alkonyattal hazamehetne már! Igaz, hogy Gregoriával unokatestvérek, és egyházi férfiut vétek volna kétellyel illetni gondolatban, – de a nővér mégis túlságba viszi; aztán beteg is, meghülhet itt a nyitott kapu szelében; szólni kellene neki; tán kötelesség is volna. Hogy tudhassa ilyenkor a lelkiösmeret, mi a helyes cselekvés; mit sugall igazi szeretet és nem gáncsos irigység, rosszakarat?… Az volna csakugyan? O!…

A legnyiltabb fejűt is közülök elfogták néha ilyen kínzó, aprólékos, lelki kételyek. «A templomba, bizony, oda kell most bemennem!» – mondta magában. És ahogy a szenteltvízzel homlokához ért az ajtónál, éhségét, testi rosszérzését mintha elvágták volna; ezt jónak, az őrző angyal biztató jelének vette. Az első kisoltár, a «Fájdalmas Anyá»-é előtt borult le s a térdeplő állványára támaszkodva két tenyerébe rejtette arcát. A templom néma volt és üres.

Lelkivizsgálat formájában sietve felidézte utolsó óráját, netaláni vétkeit. Büszke volt ma szegény Kunigunddal szemben, igen; testvérietlenül bánt vele; kifogyott a szelídségből. Ha ővele is úgy tenne az, akinek szeretetére vágyik, akinek helyeslése fontos előtte! És gondolatban az imént csaknem megítélte Gregoriát, amiért Fenricchel látta; holott nem tréfált-é el őmaga is percekkel előbb Szelényi papával?… A szombati gyónás előtt bocsánatot kell kérnie minden társnőjétől. – Majd kibékülnek az «öreg»-gel is a szokott formaságok közt, jobbról-balról arconcsókolják egymást alig érintve. – De változik-e valami ezzel?

Bizony, az öreg Kunigund bizalma odavan egészen -38- az ügyek iránt, melyek pártolására hangolni akarta. Pedig vannak, akik őreá sokat adnak, kivált a fiókháziak közül; szókimondó, nyers beszéde tetszik, egy-egy furcsa, józan, paraszti megjegyzése szájról-szájra jár. Hiába, az öreget most már el kell ejteni; senki hozzá nem békélteti az ő terveihez többé; mert a csunya, vétkes, féltékenység ébredt fel benne. «Az amerikai soror»… Ez hozta ki őt is a sodrából, ezért hagyta ott haraggal, felháborodva. Ó, mert hisz Isten látja, mily más az ő nemes barátságuk e kitünő, drága teremtéssel; – az ő lelkes hódolata e kiváló nő iránt milyen más, mint ezek a félszeg ragaszkodások, e homályos, burkolt érzések, titkosizgalmú hajlamok!… Nem lehet, hogy Istennek ne tessék az ő érzelme, – hisz csak jobb, különb óhajt lenni általa és a Magdolna kedvéért! – «Isten, – ő bizonnyal maga a megértés, – én csak mint valami végtelen erős és tiszta hajlamot tudom elképzelni, mely minden létező felé szabadon és végnélkül kitárul!» – ezt mondta Ő, Magdolna, a minap, az a nővér, ki az élet viharában élte ifjúságát, aki mindent látott és ösmer, mindenen nyugodtan, aggályok nélkül tud gondolkodni; – aki nem húnyja le szempilláit az ima áhitatában, sem fölfelé nem fordítja szemeit, hanem tiszta, okos tekintetével nyugodtan, figyelmes arccal néz maga elé a misén; kezét ölébe-nyugtatva ül és csak akkor térdel le, ha az oltárnál folyó szertartás kötelezi. Ó, milyen csodálatosan finom, előkelő lelkű ez a nő; milyen biztos, egyszerű és mély természet; milyen derüsen és megtisztultan szent! Csak a tökéletesedés útja lehet – őt példaképül választani… De mégis, vajjon nem foglalkoztatja-e őt túl az Istennek tetsző mértéken. Szabad-e földi lényre, eredendően-bűnös emberre így gondolni? Nem gőg-e már az is, ha a saját érzelmét oly magasra tartja, a többiek fölé helyezi? «Ah, – uram, ne vigy a kisértetbe; de szabadíts meg…» Igen; ha oly nyugodt, biztos volna a lelkiélete, mint Magdolnáé! Ha ő is úgy látta volna a világot, – igazi bűneivel és igazi kisértéseivel? Ó, ezek a hányódások, e görcsös tusakodás! Talán Isten próbája csak, mellyel választottait látogatja Kempis szerint. «Ideges dolgok ezek csak!» – szokta Ő, Magdolna, -39- mondani. «Céltalanul fárasztják az érzéseket és nem visznek közelebb a Jóhoz.» Milyen más, milyen jóltevő, enyhítő az ő erkölcsi nézete mindenben!

Künn fátyolos-hangú csengettyűszó; ah, az Ave-ra hív már; és ő itt, a szent helyen, elfelejtett imádkozni… Virginia forró akarattal, görcsösön kulcsolta össze kezét; szemefehérét a szokásos, exaltált kifejezéssel fordította magasba, aztán lassan félig lezárta sűrűpillás szemhéjait; ahogy ezerszer tette, ahogy mindenki mástól látta itt egynek kivételével.

«Az Úr angyala köszönté Máriát; s ő méhében fogana a szentlélektől…» suttogta.

VI.

A növendékek II-es számú hálószobájában, az úgynevezett «kis háló»-ban már éjjeli mécses égett a cserépkályha tetején; kilenc után lehetett valamivel. A tíz-tizenöt leány a keskeny vaságyakban lélekzetét is visszatartva neszelt, mély csendben: amíg oda kinn: top-top, – elhangzottak az Öreg kemény lépései. Most már kidühöngte magát mára; mint a szélvihar; pihenni tért; csak a szegény ijedt kis novicia inspekcióz még köztük, a szép Gerolda, a helyettes felügyelő. A képezdésznőknek inkább barátnője ez a jó buta kis teremtés.

– Sz’terke! – sziszeg felé Király Erzsi az ajtó melletti ágyban felkönyökölve. – Schwesterke, no sebaj! Csak nem veszi komolyan ezt a kis szidást?

– De igazán kisasszonyok, miért is tesznek ilyeneket? Tudják, hogy Sz’ter Kunigund mily szigorú, aztán nekem is kellemetlenségem van. Önök csak nevetnek most, igen!

Pável Marika fennült az ágyban és szünetlen, fojtott, prüszkölő hahotával kacagott; hogy a többire is átragadt.

– No, Istenem, – folytatta Erzsi, – hisz ön megérti az ábrándos lelkeket, nővérke, mi? Oly szép kint a telihold és oly romantikus; és Kornéliánk két sötétfényű, nagy szemet lát benne, s egy morcos, piros szájat; nézni akarja az ágyból is, az ablakon át; és (ó -40- arcátlan merészség), lábtúl rakta a párnáit és úgy fordult az ágyban, hogy szemébe süssön! Na, nincs érzéke a költészet iránt, Schwesterke?

– Jó-jó, én, – de ösmerhetik a tisztelendő Kunigundát? És az csakugyan nem rend; mikor mindegyik párnája jobbfelől van, akkor egyik csak úgy önkényesen balra fordítsa! Igen, önök csak mulatnak!

– Hahaha! – fuldokolt Marika és nem tudta abbahagyni. – «Dieser stinkete Mond!» – azt mondta; hahaha! «Mi jut eszidbe, du bolond! Diese närrische grosse Freuleins die; möcht schon der Kukuk hohl’n von da!» Hahaha!

Úgy utánozta az öreg hangját, kiejtését, hogy még a mindíg szomorgós Gross Helénke is nevetett a sarokágyban.

– Igen, a kisasszonyok csak regényeskednek; «holdfény», – ki tudja, milyen rossz könyvekből olvasnak ilyeneket! Inkább a lelki-üdvükkel gondolnának!

– Igen, egy fiatal úr adta, aki a nővéreméknél volt szobaúr: «Sarah» volt a címe Ohhnett Györgytől. De a világért sem olvastam volna többet. Nem tudtam aludni egy hétig, úgy felizgatott.

– Ojjé! Ilyen sikere annak az «Ohhnett»-nek! De remélem most már nem zavarja az álmát?

– Nem, Erzsi kisasszony. Soror Simonea, áldassék érte, – kiverte mibelőlünk az ilyeneket a háromévi jelöltség alatt.

– Tényleg, akkor nem éltek olyan vígan a gallérosok, mint most a szelid Berchtolda alatt.

– Bizony kérem, más idő volt; soror Berchtolda túlságosan jó, hiába! Az nem szerzetesi nevelés, kérem, ő direkt azt kedveli legjobban köztük, akinek legnevetősebb a szeme és nem is tűri, hogy lesüssék. A hangos trécselést, kacarászást nem bünteti, csak szeliden szól: nono, lányaim! Micsoda apáca lesz ezekből a mostaniakból? -41-

– Igen ám, de ez ősszel annyi új kandidátnő jött be; kilencvenen vannak most, ennyi még sohse volt. Azt mondják, kell ez, mert kevés az apáca, világi tanítónőket kellett tartaniok; most emelni akarják a létszámot. Azt hallottam, a Kolba leány is belép; az, akinek most meghalt a vőlegénye.

– Mit ér az, kérem, ha sokan jönnek és velük olyan csél-csap, világias szellem! Az ilyenek aztán pár év múlva; (valami eszükbe jut): kilépnek, ha már most fogadalmat tettek is, ha már olvasójuk is van, rendi jelvényük, Isten őrizz: és képesek eretnekségre térni, mert a fogadalom alól nincs az a pap, aki gyónáskor felmentse őket. Tíz évvel ezelőtt volt ilyen eset utoljára; félek, most majd több lesz!

– Ahá, valami protestáns iskolaigazgató ugratott ki egy apácát, el is vette. De tudja, nővérke, a világban évről-évre rosszabbak ám a házassági konstellációk, csökken a lányok árfolyama; azt hiszem, ennek köszöni a zárda is a sok jelöltet. Divatba kezd jönni megint az apácaság. Még ha nagykeservesen akad is egy vőlegény, egy, kis ezerkétszáz forintos vízimérnök; meghal az esküvő előtt.

– Ó, Erzsi kisasszony megint miket beszél! De lássa, én csak azt mondom: a Jézuskának ép szívekre van ám szüksége, nem csalódottakra. S még hogy valakinek megengedjék, hogy az elhalt vőlegénye képét magánál tarthassa a kabinettjében! Na hiszen, minket ugyan máskép neveltek és azt jobban is szeretem.

– Sajátságos, a képezdésznő sororkák is így beszélnek, az osztálytársaink. Ezek a legfiatalabbak a legnagyobb ellenzői a Virgina meg Berchtolda «reform»-jainak.

– Igen, mert mi még legközelebbről emlékezünk a másik rendszerre és érezzük a jóságát. Minket nem fog megtántorítni az első kisértés az életben… Ojjé! Az én időmben! Minden negyedévben kellett menni «fátyolt kérni»; azt már úgy megsugták, hogy melyik mikor van soron. De ez csak látszatra történt, csakhogy alkalom legyen türésre és önmegtagadásra; mert akkoriban senki sem kaphatott fátyolt háromévi jelöltségnél hamarébb. De olyankor volt dolga a türelemnek és alázatnak! «Maga akarna fátylat? Maga csámpás barázdabillegető! -42- Hiszen a száját se tudja kinyítni, maga buta! Maga csak bemocskolná a galád testével azt a szent ruhát! Egy ilyen parázna személy lenne méltó urunk mennyasszonyi köntösét viselni?» – És így tovább egy félórán keresztül és három hónap múlva megint. – Most ezt a szép szokást is egészen elhagyatta tisztelendő Berchtolda. Kérem szépen, hiszen ma már azért lép be például egy bennlakó a jelöltek közé, azért kap kedvet, mert ott kedvesebb az élet és kisebb a szigorúság meg a rend. Az csak nem járja! Nem is fognak a mostani novíciátból olyan nővérek kikerülni, mint azelőtt; mint soror Evelin például; a bőjt és önmegtagadás igazi szentje!

– Nővérke! De mondja csak, önnek például hogy jutott eszébe pesti lány létére és ilyen külsővel szerzetbe lépni? Az ön szíve teljesen ép volt?

– Ó, hova gondol! Én mindig apácákhoz jártam iskolába otthon is és ha a szüleim a nővéremmel szinházba mentek, én sohse akartam; kimentem a cselédhez a konyhába és szent énekekre tanítottam. Nekem a jó Istenke már tíz éves koromban tudtomra adta hivatásom. Jaj, de mennyi hiábavalóságot beszélünk itt össze, ez talán vétek is, megyek a kabinettba; még három tized van hátra a rózsafüzéremből.

– «Jaj, csak még egy percre ne! Hadd lássam még! Drága, drága!» – hangzott akkor az ajtóból egy hideglelős gyerekhang.

– «Na lám!» – mondta Pável Marika és tovább csavargatta hideg vasba a frufruját, hogy másnap göndören lógjon a homlokába. A folyosó felőli ajtón most lépett be egy kisleány, feltűnően nyurga, éhesszemű polgárista; csunyácska, hegyes állú, csak ragyogó fekete szeme és térdigérő sötét hajfonata szép. Két sovány kezét fejletlen keblére szorítva, lázas tekintetével követte, szinte felitta a kis apáca minden mozdulatát. Az I-es hálóból szökött át a kis őrült; pedig ott Kunigunda maga a felügyelő, a kabinettje odanyilik.

– Drága, drága szent! – lihegte a novicia felé. A nagy leányok az ágyból gúnyos kiváncsisággal nézték.

– Miért csinál ilyen őrültségeket, miért sodorja -43- veszélyekbe magát? Maradjon nyugodtan a helyén! – feddette meg a szép novicia, szigort erőlködve, de az ő hangja is csupa fojtott izgalom volt.

– Nem bírtam, ne haragudjon! Ne kergessen el egy percig! Csak látni akartam ma még!

– Mit akar? Vegyen erőt magán! Isten nevéért fékezni kell a szenvedélyeinket.

A hangja síró, szerelmes nyögdécselés volt; lehetetlenül sovány alakja reszketett a fehér hálóruhában, alsószoknyában. Megtántorgott és odaborult térdre a Király Erzsi ágya mellé; a ruhás-széknek könyökölve eltakarta az arcát a tenyerével.

A szép novic-testvér úgy állt előtte, mint egy szentkép, egy szobor, melyet térdenállva megimád.

S a gyereken mintha fogott volna a biztatás; szép vastag hajfonata mint egy sötét kigyó vonaglott a hátán a zokogástól; nagy, csontos ujjait törte, nyomogatta; szenvedett; oly bolondúl, élesen és édesen szenvedett. Akkor Király Erzsi kihajolt az ágyából és megragadta a copfját.

– Hallja, Militorisz! – kiáltott rá nevetve és bosszúsan. – Hallja, maga kis megkergült állat, maga beteg macska! Vége legyen most már rögtön a nyávogásnak, mert olyan pofont kap tőlem, hogy a lakodalmán is eszibejut. Ostoba kölyök! Magának való ez a marhaság? Kár hogy okosabbnak hittem! Ha a kis nővérnek (jól is teszi, hogy bemegy már innen), volna egy csöpp esze, meg becsülete, úgy vágná hátba magát, hogy kijózanodna; nem hogy még szítsa a mániáját, hogy itt szenvedésről, meg szenvedélyről papoljon egy ilyen majomnak! Annyit mondok, ha fel nem hagy vele mától fogva, – lesz valami kis jelentenivalóm az Öregnek. – Egy hónappal ezelőtt, szeptemberben még -44- egy csinos jogásznak írkált levelet haza Debrecenbe, képzeljétek, Ördög Palinak hivják az úrfit, hát Ördög Paula kisasszony címet írt a borítékra s «örök szerelem» helyett «örök barátságot» mindenütt a szövegbe és odatette a Kunigund asztalára az intézeti, nyitott levelekkel; az Öreg maga ragasztotta le. (Csak ne ijedjen meg, itt nem baj, ha megtudják, mi mindnyájan leveledzünk!) Ennyi esprit volt ebben a tacskóban, amíg bele nem hülyült a zárdai tempókba. Egy apáca… nem szégyelli? Ugyanolyan nyavalyás nőszemély, akárcsak jómaga? van azon mit imádni? Lóduljon haza innét, az ágyába, míg az Öreg haza nem tér magukhoz; vegye a hátára a kendőmet, no, mert még jobban megkehül a hideg folyosón! Mars! – És ha eszébe jutna megint írni a palijának, azért megbízhat bennem; van egy bejáró földim, hű és titoktartó; a mi leveleinket is az hordja ki. – Hány esztendős maga; tizenöt? Év végén meg fogom írni a mamájának ösmeretlenül, hogy adják férjhez magát, mihelyt lehet, (pénze van, azt tudom), mert baj lesz még vele. Szervusz. –

– Ezt ugyan ráncbaszedted! – kacagott még mindig Marika; most végre elkészült a hajbodorítással. Felrázta a párnáját és falnak fordult. – Sokan aludtak is már vagy úgy tették magukat; Szidu meg Gidu kártyát raktak holdvilág fénynél az ablakpárkányon, passianceot, hogy látni fogják-e holnap a szép Emerikát. «Azért több megértés is lehetne ebben az Erzsiben!» – dünnyögte Gidu, de nem merte nagyon hangosan. Két stréber harmadéves vegytant magolt a ruhaszékek tetején állva, hogy fölérhessék a mécsest a kályhán. Egy harmadik önképzőköri dolgozatot fogalmazott ceruzával, mert jövő ilyenkor, negyedéves korában ő akart lenni az elnök.

A sarokban Kornél és Helénke suttogtak; egymásmellett volt az ágyuk; a szélén megkuporodtak és összedugták a fejüket. «Ugye szerelmes vagy bele, ugye?» – hallotta Erzsi a Kornél furcsa, oláhos németségével. – «Töffler a neve, ugy e, – Albert, – és németet tanít az itteni gimnáziumban. De a katholikusban, ugy e? – Persze Holzeréknál ösmerkedtél meg vele? Szép? Okos? Viszont szeret?» -45-

– Nem is sejted, hogy tetszel-é neki? Á, az ilyet, ugy-e megérzi az ember? Lennél a felesége, hihi, – ugye lennél? Ugye, te nem is akarsz Schwester lenni; ugye, szegény nénid a Würdige sem kivánja határozottan? Nem is úgy nézel ki. Vajjon mit szólna ő hozzá?

– Ó, nem tudom, hagyj; őneki bizonyosan nem is tetszeném; egy ilyen egyszerű leány; ő olyan művelt, komoly, kiváló férfi. Er ist nur mein Ideal.

Erzsi odafülelt; aztán magára kapta az alsó szoknyáját, papucsba bujt és átment hozzájuk; odakuporodott harmadiknak a Helénke ágyára és megkezdte előadását az életről és a szerelemről.

VII.

A kertre könyöklő új épület nyitott folyosóján állt Virginia Magdolnával; fekete kendőikbe burkolózva támaszkodtak neki a faragott fakorlátnak és kinéztek a már őszies ködös reggelbe, a dérlepett virágágyakra és a zuzmarás fákra.

– Nem értesz egyet velem? – kérdezte a barna olasz nő és sűrű szemöldöke összerándult. Halkan beszélt, mintegy élvezve a tegeződés titkos intimitását. Odabenn a már fűtött tantermekben órák folytak; a leendő néptanítónőket oktatták módszertanra meg rajzra és fizikára.

– Egyetértek, hogyne! – felelt a másik és feléfordult. Nagy, fehér, tiszta fogai kivillantak egy finom és üde mosolynál; volt valami nagyon friss és kedves, valami igen nyugodt, jóságos és előkelő igazán – ebben az inkább csunya és nem is fiatal emberarcban. Aki nagyon értelmesen és sokáig figyelte, rá kellett jönnie, hogy miért: e vonások kifejezéséből szinte teljesen elköltözött, letisztult volt minden nemi jelleg; s vele minden keresettség, móka és manér. Ritkán lehetett látni egyszerűbb ökonomikusabb és világosabb arcjátékot; biztosabb és jólesőbb mozdulatokat. Különös békesség és tisztaság áradt arra, aki látta Magdolna nővért vagy beszélt vele. A házban -46- mindenki érezte ezt a sajátos hatást, ha nem is tudta megmagyarázni; és annál inkább, minél kevésbbé használta ki ő maga a tisztelet hatalmát, mely körülvette. Ugy látszott, nem is tud felőle; vagy tán szelíden, okosan megérti és elnézi társnőitől, kikkel egyforma ruhában járt és egyasztalnál evett, noha elkülönítette őt sok-sok minden: származás, nevelés, élet és mult.

– Egyetértek teljesen, – ismételte tünődve. – Csak nem tudom olyan fontosnak látni mindezeket.

– Hisz itt élsz köztünk, Magdolna! – folytatta élénken a másik. A mi rendünk (és tudom, hogy tiszta hajlamból választottad) munkálkodó rend; mi küzdve és dolgozva építjük üdvünket és a másokét; nem élünk passiv áhítatnak, mert emberi, gyarló lelkünk nem bírná a tiszta malasztot, noha Mária volt az és nem Mártha, aki «a jobb részt választotta». Mi itt csak Márthák vagyunk.

– Igen munkálkodjunk! De oly sokat jelent az, hogy milyen körülmények közt, milyen vezetés alatt és a többi?… Az időnk mindenhogy letelik…

– Nem szabad így beszélned! Nem gondolsz rá, hogy ez talán valami kivülről… messziről idehozott fáradtság és közöny és akkor… nem szabad, nem! Sohasem mondtad el a körülményeket… közelebbről,… amik miatt közénk jöttél; mindegy is az, Isten kiválasztja övéit, mint a Jordánnál a tizenkettőt: «Hagyd csónakodat és jer, kövess!» Ha kell, ostorral és erőszakkal, amivel tudja, azzal vonja magához a lelket. S ha te erre lettél kiválasztva…

– Félek, hogy igazad van, kedves. Tán valóban nem jöttem elég ép, elég készséges lélekkel… Ti mindnyájan fiatalon, minden érték birtokában…

– Ne mond, ne folytasd! Mindenkinél külömb vagy itt, legkedvesebb Isten és emberek előtt, – vágott bele Virginia olyan hévvel, hogy belepirult. – És milyen tudást hoztál készen ide, mennyi ékesszólást, ösmeretet és minden képességet; nélküled szinte lehetetlen volna magasabb képesítésű iskolákra gondolni. És mennyit dolgozol! Büszkeségünk vagy és igazán…

Nonono! – csendesítette mosolyogva a társa. Végtelenül kedves, finom árnyalatú beszédhangja volt és -47- annyi humort, szeretetet és lebilincselő, vidám nyájasságot tudott kifejezni vele, hogy a másik megakadt a lelkes fellengésben. – Lásd, folytatta komolyan, már belátom, hogy neked van igazad. Jobban, több alázattal kell elvegyülni az embernek kis ügyes-bajos dolgokba; ez élet apró munkáiba és érdeklődéseibe; különben valami furcsa és erkölcstelen páthosz veszélye fenyegeti. Egy nagy és egész életre szóló belátás, vagy megismerés, vagy undor, vagy elhivatás… ahogy már nevezni akarod… legyen; ez nagy és élethosszig-való dolog; de csakugyan nem szabad eluralkodni engedni a csendes hétköznapjainkon. Nem szabad, igazad van, ennek a jegyében és ennek a közönyével kelni-feküdni, ebédelni és imádkozni. – Szóval: majd ossz ki nekem is munkát; akarod, hogy írjam a fiókházakba küldendő leveleket?

– Ó, nem erről van szó! Annyi órát tanítasz úgyis; nem, ezeket elvégzem Berchtoldával. Csak…

– Csak légy velünk mindenben; akard velünk együtt, amit a szerzet javára és emelésére lám te is jónak látsz. Ne ellenkezz, ha ebben a szellemben teszünk valamit vagy kivánunk tőled valamit; olyat, aminek a betöltésére te vagy a legalkalmasabb.

– Már hogy ellenkezném! – felelte Magdolna gyanutlan egyszerűséggel; mosolygott és megfogta barátnője kezét. Virginia szólni akart még valamit, de elnémult, megakadt ettől a szokatlan, bizalmas érintéstől. Arcát elöntötte a pír, tekintete zavart lett, oly különös ködü; kezét a sötét kendőn, – s egész alakját mozdulatlanul tartotta; mint egy boldogító szertartás alatt egy szentség iránti tiszteletből. – Magdolna arca elkomolyodott és visszavonta kezét.

– Hanem siessünk órára! – mondta elfordulva. – Már egynegyed is elmult. Mond, nem hültél össze itt a hidegben?

– Szóval – kezdte Virginia menetközben gyorsan, lázasan, nem is figyelve a kérdésre, – úgye mindenbe vakon beleegyezel, amit felőled határozunk.

– Ámen, – de egy könyvet a tanári szobában hagytam; Ehrenfeld-kodex, egy akadémiai kiadvány; ej, de hát ne fuss helyettem! Nem, megszégyenítesz;… ezt nem volt szabad, Virginia!

A másik lihegve még a sietéstől, megint azzal a ravaszkásan gyöngéd mosollyal nyújtotta felé a vaskos kötetet. Aztán elváltak, órára mentek.

Mikor a negyedévesek tanterme előtt elsiettek, Pável Marika odabenn oldalba lökte Szidit, a szomszédját.

– Nézd csak, ezek már megint együtt cicáznak ahelyett, hogy tanítani mennének! Láttad, hogy szaladt az imént Virginia, mint egy «szökellő őzike?»

Király Erzsi, ki Marika mögött ült, óvatosan kissé előrehajolt, hogy megtudja miről van szó. Ez a három összedugott fő magáravonta a hittantanár figyelmét; Fóth József főtisztelendő megállt a mondat közepén, mereven feléjük nézett; ám mosolygós, telt ajkai az ő szokott, füttyös mozdulatára csücsörödtek önkénytelen. Marika elrántotta szép kis száját, vállait is kissé szobalányos mozdulattal, (hol tanulta vajon?) és félrenézett; ő most valamiért «haragban volt» a szép tisztelendővel. Szidi gyorsan lesütötte a szemét, de Erzsi furcsa, hirtelen szeszélyből hátradölt a padban s álmatagul, hanyagul és hosszan állta, – visszaadta a pillantást. Azontúl óra végéig azzal mulatott, hányszor ismétli meg a szép, hiú ember. Második alkalommal a leány előrehajolva állával a kezére támaszkodott, könyöke az ölében – és így nézte vissza alulról fölhúzott szemöldökkel néhány másodpercig. Később úgy tett, mintha szórakozottan elbámulna -49- valamin a hátamögötti padban; s mihelyt megérezte magán a tanár tekintetét, összerezzent és előrekapta fejét, sőt el is pirult oly pontosan, mint a legjobb szinésznő. Végre, mikor Fóth javában benne volt egy hosszú mondatban, valami egyházatya vélekedését akarta elmondani a kereszteletlenül elhúnyt csecsemők túlvilági sorsáról; Erzsi elszántan hozzálátott, hogy zavarba hozza, belebonyolítsa, megakassza, – és végre is sikerült ez neki. Jószerencse, hogy csengettek hamarosan. Észrevette-é Marika a játékot?…

Kinn a folyosón, óra után az Erzsi földije, egy bejáró zsidóleány lépett hozzá egészen némán – és a kettejük összefogott köténye alatt óvatosan kezébecsusztatott valamit. Levél volt, nagy fehérborítékú, aprós, kemény vonású betűkkel címzett. Azonmód, villámgyorsan csúszott bele – (hókusz-pókusz) – egy kék papirosba kötött Fehér Ipoly-féle fizikakönyvbe, annak is a táblája és burkolópapirja közé. Elolvasni csak éjszaka lehet majd, ha minden elcsendesül, a hálóban, a kályha tetejére könyökölve, az olajmécses világánál.

«Izgulsz?» – gyötörte Gizu szegény Kornéliát a Kapossy német órája előtt. Marika ölében tenyérnyi pléhtükörrel bodrozta a haját, aztán egy üveges rajzszekrény ajtajában megnézte alakját, kötőjét csinosabbra kötötte és kiment. Mi ez? Kapossyhoz megy ki? Mit akar vele? Egy perc mulva láthatták az ablakon keresztül, hogy a német tanár előtt áll a folyosón és mond neki valamit. Közben vonogatja a vállát, a kötője szélét babrálja, piros ajkát harapdálja – szégyenlősen, kellemkedve mosolyog.

– Nézzétek már azt a csacsit, hát nem kiment jelentkezni, hogy nem készült! Meg van veszve? Hisz magam láttam, hogy megtanulta ezt a nyavalyás Klopstock-életrajzot…

– No de ilyen könnyű leckéből jelentkezni! – szörnyűködik egy nagyképű, stréber künnlakó. – Mit gondol majd a tanár úr az osztályról?

A Popescu Kornélia szép arca néma lángolásban hajolt előre a padból, hogy kiláthasson rájuk; karcsú -50- két keze keresztbetéve lelógott az öléből; hihetetlenül sötét, nagy szemeit bámulva, mozdulatlanul szegezte rájuk. «És szóbaáll vele, – borzasztó! Beszélget vele, magyarázgat, – kérdez, okoskodik; hát nem látja, hogy feltünősködés az egész? Hogy rángatja magát, hogy grimászol, akár egy parasztleány! Most már nem elég neki a puffancs Fóthja?» – «Látod, kis fáta! Látod, feleség!» – mosolyog Erzsi az ablak mellől; kezében még mindig a kékbekötött fizika, holott német óra következik. Kapossy odakinn most összefogja térdetáján a reverendát, talárszerűn, mint a szentek a képeken; és jobbról engedi maga mellett Marikát. Igy, együtt lépnek be az osztályba. – És Kornél lesüti gyönyörű szemét és az arca oly lehetetlenül morcos, bamba és közönyös, tartása hanyag és fáradt lesz egyszeriben; mint akinek mindegy is minden, minden; csak álmodhasson tovább zavartalanul. Erzsi Marikát figyeli; komolyan és összeszedetten ül az órán, ahogy sohasem szokott; figyelmes tisztelettel, elmélyedve figyel a tanárra; egész viselkedése jelentőségteljes és ünnepi mindvégig. – Erzsi később egyszer kisérletet tesz, nem bonthatná-é meg észrevétlen az ócska Fehér Ipoly kék bekötő-papirját. Zörög és zizeg a csendben; a felelő már tíz perce nyög, nagyokat hallgat; s ő mindössze a címzést nézhette meg újra egy nagy fehér levélborítékon, – aprós kemény vonású betűket. Abban a percben hívták fel segíteni, alig hogy kivághatta magát; szerencse, hogy oly jó német.

«Ma hímnemű délelőtt van!» – mondta Marika, mert mindenáron frivol akart lenni, s felszabadulva a nagy, figyelmes áhitatból, – nagyokat rikkantott és kacagott a folyosón, míg átvándoroltak a «természettudományi szertár»-ba. Azért hívta így a keddi napot, mert ilyenkor három férfitanárral szívhat három egymásutáni órán át egy levegőt.

Szelényi papára sokáig kellett várakozni; rendesen félóráig elszivarozott a tanári szobában, elbölcselkedett, eltréfált valamelyik apácával, akinek ép üres órája volt. A negyedévesek nagy lármával voltak fizikaóra előtt; tudták, hogy «papa» nem csinál nagy dolgot ilyenekből. «A csend, – szokta mondani – nem minden esetben -51- erkölcsösebb a zsivajnál, hölgyeim! Sőt vannak bűnök, melyek rendszerint mély csendben követtetnek el – a lopás például; viszont ama szent zsinaton, mely önök halhatatlan lelkéről a kétkedőkkel szemben némi vita után ünnepélyes bizonyságot tett, – e fontos eszmecsere alatt aligha lehetett illedelmes csend. No ne értsenek félre, hölgyeim – a nyelvüket senki, ó azt senkisem vonta kétségbe!» Ártatlan gyerekarccal és hamiskás, gúnyos szemekkel mondott ilyen gyerekségeket; apró sötétszürke szemei kedves, mély derűvel csillogtak elő a bronzszínű, borostás hájkeretből, melyet arcának nevezett. Ha valami ügyes rajzoló vagy egy domború tükör megkissebbíti az arcot szőröstül-bőröstül minden vonásával, – egy édes, kopasz kerubinfejet lát nagyszélű, zsíros tótkalapban; – ehhez a mocskos, ételfoltos reverenda, – az elmaradhatatlan vastag szivar; így jött be most is a papruhás Diogén, a szeretett bölcs. Mosolygósan ment végig a nagy üvegszekrények közt, melyekben hússzínű viaszábrák voltak emberi testrészekről, miniatür gépek, lombikok, burák, sok üvegcső. Csend lett azonnal, mikor gonoszkás képpel leült az asztal fejéhez és lassan, nagyon lassan előkotorta a noteszét. A «drukk» néma izgalma feszült meg az osztályon, (ó drága, felejthetetlen játéka a veszélynek!) – hallani lehetett egy kései, árva légy zúgását, amint az embertani órán kinnfelejtett Fül tekervényei közé szorult és nem szabadulhatott a «labyrinth»-ből. Szelényi papa lassan, még annál is lassabban húzta ki a notesz mellől a kis ceruzát; erre bejárók, bennlakók és novicia-apácák visszafojtották lélekzetüket. Végre lassan, a lehető leglassabban kinyitotta a könyvet, lapozott, keresgélt a nevek közt egy hóhér nyugalmával, figyelmesen nézte az osztályt végig, mintha válogatna; végre felkacagott és kihívta az egyik apácát. A megkönnyebbülés mély sóhaja… Ezek a kis novicok, ha butácskák is, nem ülnek be készületlenül és Szelényi papa sem kiván túl sok természettudományt egy fehérszemélytől. Másodiknak Marika felelt; némi vállrángatások közt, de elég tisztességesen. «Lám-lám, hát ilyen megkülönböztető szimpátiával viseltetik kegyed a hajcsövesség törvényei iránt!» – dicsérte meg gonoszkodva; -52- már azt is tudta, hogy imént jelentkezett németből. «Vesékbe lát!» – súgta Szidu, miközben Giduval abban működött, hogy a Fül-et feldiszítse; összegyűrt zsebkendőt dugott bele, mintha vatta volna, plajbászt szúrtak mögé és egy tolltörlő pamacsból ronda szemölcsöt ragasztottak a cimpájára. Szelényi tanár úrnál senki jobban nem mulatott a csínyen.

A hosszú tízpercben Marika megállt Király Erzsi mellett jéghideg gúnyú arccal, háttal egy folyosó-korlátnak dőlve arcába sziszegte: gratulálok! «Viszont!» – felelte Erzsi és nevetett, de aztán szegény Kornélra gondolt dühbe jött. «Megállj, te hiu béka!» – gondolta. Mindketten tudták, miről van szó; bár senki sem említette Tóth vagy Kapossy nevét.

… Utolsó óra. Rajz Gregoriával, a szép tüdőbeteg nővérrel; ma már nem lesz több felelés. A rajzszekrényből kiszedik a mintákat, gipszornamenseket, rózsát és palmettát, lothost meg tulipánt meg Juno bambán nagy, klasszikus fejét. Ezzel percek telnek; a szép sápadt nővér összeszorított ajakkal ül a nagy zajban a pódiumon és dobol kékesfehér ujjaival. «Még egy hangos szó és én távozom innét kisasszonyok!» – szól végre nyújtott félhangon a betegek finnyás türelmetlenségével és hátravetett halvány fején megropog a fátyol kemény vászna. Csakhamar megszűnik a zaj; a tanuló novicia-nővérek hátrafordulva az első padokból csendesítik, kérlelik a bejáró városiakat.

Nemsokára csak a ceruzahegyezés nyikorgó, fás zöreje hallatszott itt-ott a csendben. A gyengélkedő szép teremtés a pódiumon némán vette át az odanyújtott rajzmappákat, javított és törölt szó nélkül; lélektelen, fásult gesztusokkal; csontfehér arca mozdulatlan volt, szeme körül mély, sötét árkok, talán nem is a betegségtől; hosszú, keskeny szája egy lázpiros, finom rajzú vonal, mely gyengéd hullámokba törött a kissé éles áll fölött. Milyen lehet az arcél, a profil, a homlok és fej karaktere, melyeket a fehér fejdísz eltakar. Teljesebbé teszik-é e képét a senyvedten parázsló, szélsőséges szenvedélynek, mely -53- magát emészti és táplálja és fásult, közönyös minden egyéb iránt…?

A két hátulsó padban, ahol a bejárók ülnek, lassankint megindul a halk, óvatos társalgás; alig mozgó ajakkal, szinte hangtalanul egész történeteket mesélnek el egymásnak a padbeli szomszédok.

«Igaz no! De ne mond senkinek! – krónikáz egy rosszul öltözött, fejletlen csunya leány. – Én a Fóth tisztelendő úr mamájánál vagyok kosztban, tudod; és oda ugyanaz a mosóné jár, amelyik az öreg Fénrich nénihez, aki soror Gregoriának is meg Fénrich főtisztelendő úrnak is nagymamája és mindkettőt ő nevelte, mert ők, tudod, unokatestvérek és a szüleik elhaltak meg Amerikába mentek; a Gregoria apja valami sikkasztás miatt. Az a mosóné mesélte nekem, no; már öreg asszony és ott mosott akkor is, mikor ezek ketten még kicsinyek voltak. Egész kis gyerekek, tán hat meg nyolc évesek; és azt mondja, egyszer ő figyelmeztette a nagymamájukat, hogy mindig úgy összebújnak a fás-szinben és olyan nagy csendben van a két gyerek, hogy az nem jó. Egyszer nagyon meg is verték őket, de aztán, azt mondja a mosóné, megbánta mégis, hogy szólt, mert egyszer véletlenül rájött, saját szemével, azt mondja, – hogy a kislány nem is volt egész rendes kifejlődésű. Hát én nem tudom, na, hogy értette; nekem ennyit mondott; meg hogy jó is volt apácának adni, mert annak gyereke úgysem lehetett volna rendesen; Isten megjelölte valamivel azt mondja. Persze… ki tudja, mit kotyog egy ilyen pályinkás vénasszony, nem is lehet igaz; de nehogy elmond valakinek, hogy én mondtam!…»

– Ha nagyon fontos társalognivalójuk van, kisasszonyok, Sziveskedjenek kimenni vele a folyosóra, ott elvégezni! – Szól rájuk a pódiumról a rajztanítónő fásult, ellenséges hangján. – Oly idegen tőlük, oly mindegyek neki, s hogy mit beszélnek, hogy élnek, mivé fejlődnek; csak az ő elgyötrött idegeit hagyják békén, csak legyen csend, csend már, mert nem bírja tovább…

A terem másik szögletében is beszélgetnek, – értelmes suttogással fordul egymásnak két nagy leány; azoknak mégis átall szólni; elfordítja arcát kelletlenül. A -54- nagy huszonkét éves Király Erzsi ül ott és Gross Helén a Főaszony huga. Ővele, hogy épen eltöltse itt az időt, valami nyelvmesternői tanfolyamot végeztettek; a rajz «kötelező tárgy»-a lévén annak, mindig lejött a negyedévesek erre az órájára.

– És mond, kis német, – hányszor beszéltetek egymással; már úgy – kiadósabban?

– Mindössze, – ó mein Gott, talán három és félszer. A negyedik azért nem számít, mert mindjárt bejött a Holzerné anyósa és megzavart; pedig akkor kezdett ép érdekes lenni, Töffler azt mondta, hogy a hűség az német erény.

– Nem tudom. Ó olyan komoly ember, jaj, nagyon komoly! Talán arra értette, hogy ő mindig hű lesz ahhoz a menyasszonyához, aki régen volt neki; hallottam Holzernétól, de elváltak, mert a leány méltatlan volt hozzá. Olyan kacér, csapzi magyar nő – no ne haragudj!

– Nem. Csak legutoljára, most három hete, mikor kimenőnap után este, hét tájban bejöttem. Ő is elkisért Holzerékkal együtt. És az asszonyka úgy csinálta, hogy kicsit előrementünk és akkor ő, Töffler tanár úr egész csendesen, de csak nekem, majdnem a fülembe azt mondta: mármost megint bemegy ebbe a nagy, csunya házba és milyen sokára látom megint! És akkor én azt kérdeztem: hát nem mindegy az önnek tanár úr?

– Ó Istenem, Erzsi; akkor ő elkezdett valamit, jól hallottam; így: «Lássa kis Helén…» és megakadt kicsit és Holzer tanár, a barátnőm férje épen előreszólt és meg kellett állnunk. Valami hiábavalóságot beszéltek, tankerületi igazgatóról meg érettségi szabályzatról és közben a zárdakapuhoz értünk. «Úgye, jó barátok leszünk ezután is?» – ezt mondhatta még súgva az elválásnál és szokatlan erősen szorította meg a kezem.

– Nem, ez semmi! Miért mondta: jó barátok? -55- Mondhatott volna mást is; nicht war? Vagy ép azt akarta, hogy ne gondoljak egyébre? Ő olyan jellemes ember, ő nem bolondít egy fiatal leányt. Ő még mindig szereti azt a csapodár magyar kisasszonyt, aki csak táncolni tudott, meg katonatisztekkel mulatni és nem volt semmi karaktere. Képzeld, egyszer hazugságon kapta, mikor már majdnem nyiltan a vőlegénye volt; Holzerné beszélte. Pedig Ő szerette, ó Istenem a legkülömbek mindig méltatlanra pazarolják érzelmeiket. Ach, Erzsi, nem lehet itt semmi, jobb is, ha apáca maradok; er ist nur mein Ideal.

… Egy kandidátnő jött be nagy sebbel-lobbal a terembe s papirszeletet adott oda Gregoriának; az átfutotta, egy árnyalattal még halványabbra sápadt; ernyedt kezéből kihullt a cédula.

És mikor az eltávozott, felállt, – mély, karikás szemeivel mereven nézett el az osztály fölött.

– Imádkozzunk, halottunk van! – mondta fulladt hangon és térdre borult; a rendi olvasójelvény szemjei csörrenve estek vele a padlóra.

VIII.

Egy napon át úgyszólván reggeltől estig, lenn lakozott az egész hangyaboly népe a föld alatt, térdelt a kripta kövén és nézett a síri lámpák reszketeg fényébe; bőjttől szédelegve, káprázó szemekkel. A nehéz levegőjű, boltozatos pincét egy napon át betöltötte az imádság egyenletes, mély, mormoló ritmusa; néhány száz ajak zengte felváltva, egymásnak felelgetve az örökegyforma recitativót, ezerszer is megújuló; tompa, sötét; morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte kínos, nyomasztó; később andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség gondolata: «Adj Uram örök nyugodalmat…» A kisebb növendékek néha kimerülten el is bóbiskoltak; -56- a nagyok tarka gondolatai zsibbatag szárnnyal kalandoztak el messzire; a halvány kis Wester Janka délfelé ájultan esett ki az imapadból; rokona, egy soror karjaiba kapta és fölvitte a napfényre, felélesztgette; aztán visszajött; az ájtatosságot semminek sem volt szabad zavarnia. S ha a Kegyelem birtokában elhunyt Szentasszony netalán utolsó; félig öntudatlan pillanataiban, a szent ostya elnyelése és a földi hüvely teljes kihűlése közötti csekély időben még valami kicsiny gondolati bűnt talált volna elkövetni, egy vétkes vágynak adott helyet, gyönyörködött végső pillanatában a test örömeinek hiú elképzelésén; a leskelődő Gonosz kísértése megbánatta vele kolostori életét, imáit és bőjtjeit, – vagy megtámadta élő hitét a menten megnyíló Örök Életben és Igazságban;… ó, és ha e pillanatnyi megtévedésért száz esztendei purgatóriumra ítéltetett volna is jajgatással és fogcsikorgatással a rettentő lángok tüzében,… még akkor is a választott Boldogak közé röppent már az első nap esteléig e szegény lélek, – hisz minden egyes kétsornyi imádság, mit érte elmondtak, Szent Péter utódának hivatalos dekrétuma alapján száznapi búcsú érvényével bír, az Örök Bíró száz teljes napot kell hogy elengedjen érette a bűnhődő léleknek! – Ó; hitnek mágikus ereje…!

Másnap pedig újra megnyíltak az iskolák, melyek a gyász napján szüneteltek volt, – a Ház népe mint rendesen, félhatkor kelt a reggeli csengettyűszóra; hatra elkészült ágyvetéssel és öltözködéssel, félhétig elmondta a reggeli kar-imát térdelve a szobapadlón s egyben mindjárt a reggeli Úrangyalát; aztán mise következett a templomban, negyednyolckor makkávé-reggeli silenciummal, – természetesen asztali imákkal és a Szegény Lelkekért való fohászokkal a folyosón menetközben. Nyolc előtt a tanulók órára mentek; legtöbben a nagyudvarokon keresztül, a kerti iskolaházba, hová a bennlakókat nem követte az Öreg lármája, ahol férfitanárokat is lehetett látni, ha mindjárt reverendásakat is; – s ahol lopva hírt vehettek a bejáró társnőktől a város, az események, pletykák, a szinház, az – Élet felől. Az órák után ebéd következett asztali imákkal és déli Úrangyalával, délután -57- kézimunka a nappaliban, vagy lecketanulás, korrepetíció, zongora, egyházi ének; uzsonna asztali imákkal; vacsora nemkülönben, esti Úrangyala, egy tized a rózsafűzérből karban, végül regráció és félórás esti ima térdenállva, lelkiösmeretvizsgálás közösen, tekintettel az aznap elkövetett bűnökre. Vasárnap vagy ünnepnap ezenkívül még délutáni litániára mentek a templomba s a délelőtt folyamán még egy hosszabb énekes misét is hallgattak. De ajánlva volt, hogy ki-ki lefekvés előtt is a hálóban imádkozzék ágya mellé térdelve, a ruhásszéknek borulva, mint valami térdeplőn… Igy folytak itt a napok töméntelen sok év óta már, ha időnkint cserélődtek is a személyek a fehérre vasalt fej-ékek alatt vagy a keskeny növendék-ágyakban; – mit tesz az? És most, hogy a Főasszony egyszerű szobája üresen állt és az Ur e kis nyájának nem volt pásztornője, – egyelőre észre sem lehetett venni a hiányt. A mostani megyés püspök, e rettentőn kövér, hüllő-szemű öreg úr, ki beszentelte volt a halottat, egyszersmind megparancsolta az apácáknak a szokásos háromhavi gyászt; heti három napon a húsételtől való tartózkodással.

A nővérek tehát sokszor kaptak halpecsenyét ebédre és fekete szőrkötényt viseltek a rendes öltözet fölött.

Megjött a komoly tél, fűtötték a termeket és a nővendékeket nem vitték le a szép, nagy kertjükbe most már; Kunigunda rikácsolt és toporzékolt s a szép kis Geralda sopánkodott közöttük napestig. A nagy házban is mindenki végezte dolgát zavartalanul. Az abbégalléros jelöltek szelíden hallgatták Berchtolda anyás intelmeit a szeretetről, a tökéletesedésről s a szent szegénységről; s mindezekről meg nem felejtkezve, suttogásuk és fiatal kacagásaik neszével a háló-folyosón; esti silencium órájában is sokszor megbotránkoztatták az öreg testvéreket. (Mert új főnökük, Berchtolda ellene volt a szemlesütésnek s más, szokott apácás külsőségnek, és szándékkal dícsérte a nyílt, bátor, derült jámborságú szíveket.) És Evelina, az «önmegtagadás szentje» tovább bőjtölt a szabott időn kívül is és éjjel, titokban felkelt, hogy a konyha földjét s a folyosók hideg kövét súrolja, holott -58- ez nem volt az ő munkája és nappal lúg-ette kezeivel kézimunkát kellett tanítnia a polgári iskolában. A «Porta» melletti nagy óvodában Adél csak úgy barátkozott, mint eddig, három-négy éves kis «gavalléraival», ölébe vette, szép kebléhez szorította, ha valamelyik buksi elszunyókált és hangos, falusias magyar beszédével csatorált velük vídáman, anyukásan. Gregoriát most is a kelleténél többször lehetett látni a szellős lépcsőház alján Fénrichhel, az «intéző» káplánnal, kit ugyan bűn volna gondolatban gyanúval illetni, lévén felszentelt áldozópap, egyházi férfiú és unokatestvére is a szép nővérnek; de túlságba mégsem szabadna vinni és a betegnek nem használ a hideg folyosón állongás! – Magdolna is azonmód járt-kelt most is, mint rendesen, nyájasan, egyszerűen és kissé elkülönülten, – kellemes, tiszta mosolyával és nemes mozdulataival; – szép, értékes előadásokat tartott az osztályokban és amit a századok históriáiból tudott és közölt, maga volt az élet-értés, a bölcseség; de ösztönös idegenséggel maradt távol a zárdai politika kis fogásaitól, bár kedvelte és elösmerte barátnőjét, Virginiát. – Soror Mártha is épúgy ült, mint azelőtt az «Ápolda» egy kis szobájában, (mert a tornácra már ritkán sütött a nap;) – aszott két vázkeze lelógott öléből, fejével «igen»-t bizonygatott egyre és gyermeki tekintete a levegőbe meredt. Szelényi papa is ott babrált estig a fizikaszobában és nyakgatta Virginiát az új Röntgen-apparátusért; Kapossy épúgy fogta össze talárszerűn reverendáját, ha magyarázott; morcos, sötét szeme lángokat szórt az egyház és erkölcs ellenségeire; németben eljutott a Sturm und Drang-hoz és neveléstörténetből Basedownál tartott karácsony előtt. Fóth káplán füttyösre csücsörített szájjal járt-kelt a folyosókon; Popescu Kornél fáradt közönnyel vonszolta magát és sötét szeme csak rejtve, ritkán lobogott fel gyönyörű tűzben; Marika mindennap hideg vasba bodrozta a haját; és Szidu meg Gidu az ifjú Soror Emerikát üldözték fáradhatatlanul…

És lám, mindez mégis csak látszat volt, vagy nem ezek az igazi történések; nem azok; melyekben változás, előre-mozgás lendülete van. Melyek azok tehát?

Igen, aki nagyon figyelt, (talán a Jóisten szelíd és -59- végtelenül tükröző szemeivel) az egyebeket is észrevett. Hogy példának okáért Virginia és Berchtolda mily benső egyetértéssel és sokat vannak együtt s mennyi közös, fontos, «hivatalos» elintézendőjük akad mindíg egymással; hogy mily egyértelmű, gyengéd alázattal érintkeznek a mindenben gyanútlan Magdolnával s hogy baráti együttesüknek egészen meghódítottak még néhány magyar nővért, az eleven Adélt s a halvány Gregoriát is, az «intéző» pap szép unokanővérét. – Viszont figyelhette azt is, hogy a penziósok most még a rendesnél is többet kaszinóznak együtt s a regráció-órát legtöbbször a kegyes Simonea szobájában töltik esténkint, mikor rendesen velük van Evelina, a szent svábleány is és átüzennek gyakran a piros Kunigundért. – Aztán a gyászruhás kis Gross Helénen lehetne némi megfigyeléseket tenni; hogy hány öreg és ifjabb nővér ölelte őt szívére, bár csak szertartásos, gyenge szorítással és csókolta arcon apácásan kétfelől, mondván: «Szeretnék anyád lenni az elköltözött helyett; bízzál bennem, te szegény gyermek!» – És észrevenni legvégül; hogy két bennlakó növendék, Popescu Kornél és Pável Marika egy idő óta nem szólnak egymáshoz; s hogy az utóbbi esténkint a hálóban gyakran és fennhangon szokta dícsérgetni Kapossy tanár urat, hogy mennyivel külömb és okosabb, mint például az a Fóth, aki épen hogy csak szép, no, mi az? Egy férfinál nem is sokat számít és nem is olyan csudaszép, mint amilyen elbizakodott pofa; a szeme például Kapossynak is van olyan. És hogy Király Erzsi rendesen halk és nevetős: «Nono ne mond»-okat és: «Te igazán?»-okat szokott odavetni; fejcsóválások közt tekintve le a még-még meleg cserépkályha tetejéről, melyhez támaszkodva nagy buzgalommal firkál kitépett irkalapokra valamit…

Vannak emberek is, kik szelíd és tükröző szemekkel járnak és semmi sem idegen tőlük; például Szelényi papa, a zsíros reverendájú, nagyszivarú öreg fizikatanár ezek közül való volt. Szeretett mindent, – tehát látott mindent, ami a házban és a szívekben, – e kis világban történt. Igaz, hogy mindenkit megszólított és kikérdezett, akivel épen találkozott. -60-

«Ahá, – hát a kedves Kunigund nővér nem barátja, úgy-e, a magasabb tudományoknak? «Für solche Affinen!» – hisz mond is valamit! Ő ugyebár azt tartja mostanában, amit a régi, bölcs latinok: öregeké a szó a tanácsban! És soror Virginiát nagyon érdekli a kivándorlási kérdés; őt sok kérdés érdekli általában, mi? De csak ha «a mennyei gondviselés akaratával nem ellenkezik» – természetesen. De azt már bizonyosan igen szeretné tudni, vajjon odaát a tengeren túl hány éves korukban kapnak politikai jogokat a nők? S a nagy harisnyagyárak üzemében a kék teljesen kiszorította-é már a szivárvány többi színeit? – Hát Gregoria kolléga egészsége javulgat-é? Elmegy-é Sweizba e nyáron? Én tudom, mitől függ az; talán ő is tudja. Vagy nem szívesen megy el innét? Sohse láttam nőt, ki ennyire értett volna a gyakorlati gazdaságtanhoz elméletben! Hiába, a talentumok közös családi eredetre vallanak!

– A mostani negyedévesek? Sohse volt még itt okosabb, tiszteletreméltóbb évfolyam, mint ezek. Vannak köztük, akiket már nem is kisasszonyozni, de nagyságolni volna kedve az embernek, oly érett, bölcs, öntudatos nő; (ezért hívom én csak Böskének, máskép bölcs Diánának) – mert nem, nem önökre céloztam, Szidónia és Gizella kisasszonyok, bár sejtem, hogy magukra vették. Nna, hisz nem is mindenesetre álló, megdönthetetlen sarkigazság és természettörvény az, hogy: hosszú szőke haj, rövid… no, hogy is mondtam? Ennek különben nemsokára ki kell sülnie itt ebben a házban; mert ugye nem minden kegyesrendi nővér vágatja le természetes fejdíszét beöltözéskor; nem mindegyik hisz a közmondásban. Na, meglássuk, eljátszodjuk-e a «Segélykérő Nők»-et? Hehe!»…

Igy élcelt, csipkelődzött ilyen együgyűen, ártatlan, kedves, hamiskás arcával a fizikaszobában, a tanári előtt vagy az Újépület folyosóján; mindenütt a leghálásabb publikumtól körülvéve. Magános, családtalan öreg pap volt, egy rideg hónapos szobában élt a kis fizetésből, amit az apácák iskolája adott neki; Nem voltak barátai sem a városban, sem a püspöki udvarnál, nem akart sem -61- kanonoki stallumot, sem lila-övet, nem járt sehová és a zárdán kívül nem is látott nőket. Ez a «Természettudományi Szertár» volt az ő klubja és kaszinója; e szelíd évődések: társas élete.

Azok közül a nővérek közül, akik az árva kis Gross Helént édesgették és pártfogolták, – Berchtolda, a noviciátfőnöknő nyerte meg legjobban a bizalmát. Ez becsületes és józan nő volt, – csúnya és közönséges kis pisze arccal és kancsal, világoskék szemekkel. Egy helybeli kis hivatalnok árvája, – testvérnénjével varrodát nyitottak volt és ő volt a kifutó; ő hordta haza a kész munkát és tizennégyéves korában jól ösmerte a helyi intelligencia minden kis ügyét, pletykáját és megtudta ítélni a kisvárosi dámák erkölcseit. De nénje, az öregleány elhalt váratlanul és a kicsit tudákos, csúnya és erényes leányka «hivatást érzett», hogy zárdában töltse életét. Természetes okossága, tudásvágya és judiciuma révén azok közé került, akiket magasabb diplomára képeztettek; a fiókházban együtt volt Virginiával s ennek ajánlására tette a boldogult Würdige a jelöltek főnökévé az akkor betegeskedő, öreg Simonea helyett; noha az még nem töltötte be a hatvanadik, a «penziós» évét. – A kis bajor leánnyal is szokása szerint nyiltan, anyásan és nyájasan beszélt.

– Hm, húsz éves korodig a világban éltél. És még mindíg itt állsz bizonytalan lélekkel és nem találtál magadnak hozzádillő életformát. Voltak-é kérőid?

– Én nem mentem Münchenben soha bálba, sem társaságba, a gyámom nem akarta, mert…

– Azt akarta, hogy az unokaöccséhez menjek. De én nem akartam; nem; megmondtam, inkább eljövök a nénihez és apáca leszek!

– Nono fiacskám! Igy ne; dacból, gyerekességből nem váltunk jegyet Üdvözítőnkkel. – És miért is ellenkeztél? Valaki más volt eszedben?

– Akkor nem? Tehát azóta? – Nos, nekem úgy -62- bevallhatod, mint édesanyádnak, akit nem ösmertél. Én tudom, hogy kinn a világias dolgok és érzések uralkodnak; én nem ítéllek meg; hisz a házasság is egyik szentség a hét közül. – Nem kell, hogy nevet és körülményeket mondj; szóval foglalkoztatja-e érzelmeidet valaki; egy férfi?

– Úgy! – No és – viszonzásra találsz? Remélheted-e azt, amit «földi boldogság»-nak hívnak? Remélheted-é – őáltala?… No, mit gondolsz kis lányom?

A kis Helén meleg barna szemeit elfutotta a könny; a szája remegett; elővette a zsebkendőjét és belesírta bánatát: «Nein, nein! Er ist nur mein Ideal!»

Helénke lejebb hajtotta barna fejét és igent intett a zsebkendőbe; vagy tán csak zokogó csuklás volt ez. Síró, csepergő tavaszi olvadása fiatal életének, nagy árvaságának, nagy idegenségének; jóleső, szerelmes, érzelmes német bánatának, mely csak lefordíthatatlan germán szókkal volna kifejezhető, nyújtott, mély zengésű versekbe fogható: Wehmut, Demut, Schwermut… S amelyre újabb táplálék mindössze annyi, hogy mikor a gyászeset után Holzerné, a derék kis barátnő itt volt részvétét kifejezni és szívére ölelgette a fogadószobában, – elsúgott, elcsicsergett néhány «külső» ujságot hirtelen. «Tudod, valami műkedvelő szinház lesz, azt hiszem, én is játszok, mert jótékony; és felkérték Töfflerkét is; te, és azt hallottam, hogy az a leány is fog játszani, mert bejött most farsangra a pusztájokról; de valami szívtelen szerepet adtak neki; olyat, hogy nagyon szép és gonosz, mindenkit elcsábít; és te, furcsa lesz, ha még együtt fognak szerepelni ezek!»… Ennyit mindössze. Ám Helénke tudta, hogy a gyász ürügyén most semmiáron ki nem engedné őt vendégségbe barátaihoz a szigorú Kunigund; hogy most soká-soká, tán hónapokig vagy még tovább nem fogja látni azt, akit «nur mein Ideal»-nak nevezget forró és szemérmes ábrándjaiban. Hogy az a gyönge szál közöttük, – meleg, értő pillantások, -63- rövid kézszorítások, – elszakad, szétmállik, ha nem lesz alkalom továbbszőni, ó, – ennyire ösmerte már a férfiakat; és ott lesz a másik, majd találkoznak, együtt mulatnak, kibékülnek… És elgyávulva, reménytelenül, csacsi leánybüszkeséggel és dacos boldogtalansággal, – könnyekben fürdetve esténkint a párnát, – végzett magában az életével, lemondott. – Mindegy már neki úgyis! Csak Ő ne tudja meg soha! Hogy egy szív miatta összetörött!…

– Ha így van kicsikém, – simított végig a jó Berchtolda e barna fejecskén, – de ne sírj, no ne! Ezek a fájdalmak elmúlnak, én tudom! Nem érdemes erre gyarló, földi férfi… Ha így áll a dolog, akkor csakugyan igazad van abban, amit az előbb mondtál. Gondold meg jól, hisz fontos dolog. Sok bánatos, csalódott szív lelt már megnyugvást ezek közt a falak közt!

Bólintott, kicsit fontoskodva, – büszkén, hogy világi dolgokban is megértő és tájékozott tud lenni; és csókra nyújtotta a kezét. És a kis Gross Helén megnyugodott és felbuzdult rajta, hogy neki «jól meg kell gondolni» valami fontos dolgot; és saját sorsa kemény kormányosának, regényes, komoly tragikai hősnőnek érezte magát. Ó, sokkal inkább bizony, mint mikor egy más nővér; az öreg Leona vette elő és elmondotta; hogy múlt éjjel álmában látta a boldogult Főasszonyt, ki tudtára adta most már határozott kívánságát, hogy unokahuga kövesse nyomdokait és szeretett rendjébe lépjen…

– «Helyesen cselekszünk-e és a szerzet érdekei szerint, kedves soror Berchtolda, – (aggodalmaskodott Virginia néha) – hogy a kis Helénben mi is ezt a hajlamot ápoljuk? Tudja, mily könnyen vádolhatnak meg majd ellenségeink avval, hogy anyagi számításaink voltak és… ej no, hisz ön tudja, mikép gondolkoznak azok a nővérek, kik nem abban látják a rend javát, amiben mi keressük! (Fordítson Isten mindent legjobbra az ő végtelen bölcsesége szerint!) – Tudjuk, ők úgy gondolják, – ez a hozomány elrendezné a sürgősebb bajokat és olyan pótlékokat nyújtana, melyekkel elodázhatnák az üdvös és szükséges javításokat. «Minek jobb rendszer, kiadósabb gazdálkodás, magasabb iskolák, több -64- munkaerő. – ha készpénzzel segítni és húzni lehet és maradhat minden a régiben?» Én nyiltan megvallom: szeretném, ha a mi rendünkben fölöslegesekké válnának a pénzhozományok. El lehetne ezt érni! Akkor csak rátermettség és igazi hivatás számítna, senkinek sem kellene különös rábeszélés – munkával és jobb berendezésekkel minden menne! Hisz mi tudjuk…»

– Igenis, mi tudjuk kedves nővér; és ezek a «mi» sokkal többen vagyunk, mint gondoltuk. – bólintott Berchtolda, mint aki mindent egygyel jobban tud. – Ahogy a fiókházi főnöknők leveleiből, a sorok megől, a hangúlatból kiérzik; ó, legyen egész nyugodt, kedves nővér! Egész világosan úgy van ma a dolog, hogy bármiféle pénzsegély, bárhonnan is, – a mi üdvös céljainkat fogja előmozdítani, nem pedig fölöslegessé tenni, mint némelyek gondolják.

– Istennek hála, ha úgy van, kedves nővér; mert ez azt jelentené, hogy a Gondviselés akarata a mi szándékaink mellett van! Én szívből hiszem, hogy ezek helyesek; bár a Szentlélek felvilágosítana mindenkit. Hisz tudom, hogy ők is a jót akarják, de úgy érzem, nem a helyes úton Isten óvjon tévedéstől és balvéleménytől! – Egész világos nehezteléssel viseltetnek irántunk és mindig egymásközt vannak.

– Az el fog tűnni, kedves nővér, el fog oszlani, mihelyt a Magosságbeli a szavazás rendjén megnyilvánítja akaratát.

– Úgy van kedves nővér; a mi dolgunk aztán csak alázat és engedelmesség! – felelt Virginia önámító buzgósággal és elköszönt: – megnyugtatva a kegyesség és jámborság e kölcsönös, úgyszólván szakszerű kifejezéseitől.

… A karácsonyi napok is eljöttek s a gyász idején egyhangubban folytak a rendesnél is, noha nem kevesebb misével és imádsággal. A legtöbb növendék hazament a szüleihez; a II-es hálóban például csak Helénke meg Kornélia álmodozott a szünidőben is, (noha Kornélt szívesen meghívta a falusi nagybácsi, de nem volt kedve hozzáutazni), és Marika sütögette a fru-fruját, – (ő megírta apjának, az öreg állomásfőnöknek, hogy útiköltség -65- helyett inkább egy aranyórát szeretne karácsonyra.) A Silvester-esti «bál» is elmaradt ezidén. Más években úgy szokott lenni, hogy növendékek, jelőltnők és novicok, sőt néhány fogadalmos soror is – összegyülnek a földszinti óvodában, mert az a zárda legnagyobb terme, aztán egy növendék zongorához ül és elkezdik a táncot. A párok négyeshez előre foglalkoznak; szép fiatal apácák táncai néha hetekkel előbb el vannak igérve, szétkapkodva hódoló növendékek közt; a lassú csárdásra ott kérik fel őket, miközben sokáig szabadkozniok illik azután paposan, módoson és kelletlen arccal lépegetni pár percig; míg a «gavallér» lányok lázas-pirosan serénykednek vagy olvadoznak; s a «rendező» harsányan kiáltoz. Szidi meg Gizi mindegyik évben csak ezért az estéért itt szoktak maradni a karácsonyi szünidőre; de most lemondó szivvel írták meg, hogy hazamennek; hisz nem táncolhattak volna ez idén a bájos Emerikával.

Jókedvüen, agyon-etetve, csipkésújjú otthoni ruhában érkeztek vissza tíz nap múlva. Király Erzsin is szép, új, sötétszürke útiruha volt, mikor megérkezett; ilyenkor lehetett látni, milyen pompás a telt, magas alakja és milyen szép habfehér, üde bőre, gyönyörű nyaka, válla van; és szőke haja mily dús, hullámos-fényű a divatos, angolos lefésült frizurával.

«Igen, – suttogta Kornéliának, ki mohón vizsgálta apróra külsejét, mielőtt az öreg visszaparancsolta rá a kék intézeti gunyát, – tudod, mindjárt első nap kizsaroltam szegény anyámból, hogy ruhákat csináltasson, (Szerencsére zsidólány a szabónénk, éjjel-nappal varrt szegény), mert ünnep-harmadján leutazott, ahogy megigérte, – leszökött nagy ügygyel-bajjal ő, a – kis öregem, no! Milyen kedves, drága, megható, volt, Istenem! Minden jót megérdemelne egy ilyen ember! – Te, a másik ruhám még szebb, az egy fekete bársony; mélyen kivágott, de egy plasztron jár bele fehér selyemből szolidabb alkalmakra; képzeld, el is hoztam ide azt a ruhát. Egyszer beszökünk a garderobba és megmutatom. – volt otthon egy tiszti estély Silvesterkor, (a bátyám persze főrendező,) – és oda ő is eljött: – «kerületünk – országgyűlési képviselője, ki jelenleg -66- városunkban időzik» – írta a helyi újság. Csak úgy véletlenül, persze; és egész éjjel együtt mulattunk. Milyen megértő, drága lélek is az én anyám!… És gondold csak, most együtt utaztunk, elkisért a vonaton; első osztályú kupéban…

«Mén-ni lévetkezkedni! Sofort! Ihr unverschämte! Eben lumpige ruha-rongyosban! Ném akarjam látni én!»

Az öreg toporzékolva hajszolta a garderob felé az ujonjötteket, hogy minél előbb kivetkőztetve lássa az otthoni, szabados, sajátos, idegen, «réndetlen» hüvelyből, mely az ő hatalma korlátaira emlékeztet.

Január közepe táján mégis fölvehette egyszer a szőke Király Erzsi gyönyörű feketebársony ruháját; persze, a fehér selyem-plasztronnal, melyet «szolidabb alkalmakra» csináltatott hozzá. Soror Virginia akarta, hogy a képezdésznők «Szent Teresia önképzőkör»-e tartsa meg ez idén is évi rendes díszgyűlését az alakulása évfordulóján. Hisz a képző külön intézmény, – «kulturintézmény» (így mondta) – s a zárda gyásza nem érinti oly közvetlenül.

A leányok osztályonkint özönlötték el a nagy énekterem padjait. A bejárók tarka, olcsón «fess» ruhácskái elszabott formákkal vagy rikítóan egyéni ötletekkel símultak fiatal bájaikhoz; hangos, erőszakosan diákos modoruk lármája betöltötte a hátulsó sorokat. A kékruhás bennlakók csoportokban suttogtak és halkan vihogtak; a körgalléros jelöltkék s a még tanuló ifjú novicia-apácák modoros félszegséggel, idegenül állongtak a zongora körül. Itt, nyilvánosság előtt még a régi szemforgató stilus uralkodott köztük, – csak «maguk közt», a noviciátban mertek pajkoskodni. Végre csend lett és mindenki felállt; egy csoportban vonult be a tanári kar: Kapossy, az osztályfőnök és díszelnök az élükön, morcos szép szemeivel és összehúzott ajkaival, melyek mintha örökké valami léha és bünös inzultus ellen védekeznének. Ott volt a hittanár is, Fóth tisztelendő szép nyegle arcával, kanászos mosolyával; s Szelényi, hasán pihenő kövér kezekkel ült mögötte, csakhamar és mélyen tünődni látszott az alig elhangzott «Szózat» utolsó akkordjain, mert a folyosón kellett hagynia a vastag -67- szivarját; itt mégsem lehetett dohányozni. A tanárnőapácák közül itt voltak: Virginia, Magdolna és a halvány Gregoria a rajzmesternő is nagy, törtfényű, udvaros szemeivel.

A jegyzői jelentés után az ambiciózus harmadéves olvasta fel dolgozatát, szép mű volt, tartalmas gondolatokkal; húsz estén dolgozott rajta leszorítva Erzsit a kályha tetejéről; és a regrációban is naponta legalább féloldalt. – «Az ember megindul a rögös pályán, – olvasta ünnepien magas és kissé fullatag fejhangon, mely a siratóasszonyokéra emlékeztetett, – az ember fut, törtet, lihegve küzd, lábait felvérzik az éles kövek, arcáról verejték hull, homlokát a forró nap égető sugarai perzselik, de ő csak megy, kábultan, eltikkadva; ereje végső megfeszítésével törtet a cél felé. Az út szélén kicsiny, illatos virágok mosolyganak rá; de nem, ő nem nyúl értük, hogy leszakítsa. Vágyó, epedő szemei a célpontra vannak függesztve, hol a ködlő magasságban zöldellő pálma virul. Ámde a cél még messze van s a magasságok levegője ködös és hideg. Ám a küzdő nem törődik ezzel! A hiú világi dicsvágy magával ragadja lelkét; nem látja a nyiló virágokat, nem érzi a napfény perzselő lehelletét; csak száguld egyre tovább… tovább…! Ámde ereje lankad, lélekzete kifogy, csurgó vére pirosra festi az út porát…»

És így tovább – «tovább… tovább!» – fuvolázta a fiatal törekvő azzal a modulációval, ahogy Várady Antalt s az Ábrányiakat szavalták vidéki matinékon. Teljes félórába telt, míg a makacs symbolum «az ember» rájött végre, hogy a világias, hiú törtetés mit sem ér; – míg végkimerülésben összeesve megvallotta a hallgatóinak, hogy a lélek igazi békéjét nem érte el, mert «az csak a vallásban és az isteni Gondviselésben való megnyugvásban keresendő».

Mikor a szerző berekedve és pirosan az izgalomtól, lüktető halántékkal helyére ment, mindjárt fel is ugrott a padban a «dolgozatbiráló» egy kisütött hajú, kebles bejáró leányka pipes, piros bluzban.

«Szerény birálatom szerint – olvasta hadarva egy gyürött papirlapról – a felolvasott dolgozat kitűnő stilről -68- tanuskodik. Igen gazdag diszitő jelzőkben és még erkölcsi tartalomban. Különösen szép a bevezetés, bár én a tárgyaláshoz arányítva kissé hosszúnak találtam és nagyon megindító az élet szenvedéseinek és csalódásainak festése. Meglátszik, hogy igaz érzésből fakadt. A befejezés is igen hangulatos, de véleményem szerint a «verejték» szó többszöri ismétlését kerülni lehetett volna, vagy valami mással helyettesíteni, a jóízlés követelménye szerint. Továbbá azt írja egy helyen, hogy «a magasságok levegője ködös és hideg», – ámde az előbbi hasonlatban pálmáról beszél; holott tudjuk, hogy ez délszaki növény és nem nő meg ködös, hideg helyen; ezt kényes szobapálmáinkon is mindennap tapasztalhatjuk, (Indokolatlan derültség!) Különben ily hosszú dolgozat írása nagy szorgalomra vall és nagyon dicsérendő, különösen egy harmadévesnél, ki mához egy évre már a képesítővizsgálat egész életre kiható küzdelmei előtt fog állani».

«A birálata egészben véve igen helyes, kisasszony, – bólintott rendületlenül komoly képpel Kapossy, a díszelnök. – Csak egyet szeretnék kérdezni; ön kifogásolta a «verejték» szót. Mondja meg, például ön mit alkalmaz e helyett? – Nos?

A pirosbluzos kis «prepa» fülig pirulva, mereven és tanácstalanul nézett maga elé, mint aki a leckében megakad és sugásra vár. «Izzadság»… «Kigőzölgés»… kelt szárnyra halkan az ijedt csöndű teremben, de egyiket se merte utánamondani. «Hát jól van, – fejezte be végre az osztályfőnök fanyar mosollyal, mert rájött, hogy maga sem találna alkalmas synonimát, – most menjünk tovább. Remélem, a következő gyűlésre eszébe jut, kisasszony és akkor megmondja nekünk is.

A frufrus leányka megszégyenülve ült le. Fóth tisztelendő a pódiumon ugyancsak csóválta a fejét, – ő ugyanis költő hirében állt; a most zengő négyszólamú karének szövegét is, a «Fel, viadal…» kezdetűt ő szerezte. – Szelényi papa keze még mindig a hasán volt, de már nem tétlen malmozásban; – fognia kellett, s kövérke fejét kissé behúzni a káplán széles vállai mögé; mert egyenletes, jóízű hötyögéssel rázta, ringatta -69- a nevetés. Már nem is gondolt a kinnhagyott szivarjára: fényesen mulatott.

Most következett a Király Erzsi száma: «Szondy két apródja.» A pompás bársony ruhában, magasnyakú, fehér betéttel; oldalfelé fésült, dús, hullámos hajával – az ő egyszerű fölényével, mely oly jól illett telt, erőteljes fiatalságához, hogy ezt tudva még szándékkal hangsúlyozta is kissé, – így lépett ki a padsorok elébe. Fóth tisztelendő előre nyújtotta nyakát a Gregoria magas fátyla mögött.

Évekkel ezelőtt, a hatodik felső vizsgáján Erzsi szavalta már ezt, legszebbjét minden élő magyar versnek; – annyira tetszett neki már akkor is, hogy sohsem feledte el; nem kellett hát újra megtanulni és igazában csak azért «ugrott be» most a szavalásba, mert valamiben illett egyszer legalább szerepelni minden negyedévesnek és a dolgozat-iráshoz lusta is volt, meg nem is tudta soha ezt a sajátosan közhelyes, zárdaiskolai stilust vizenyős jelzőivel és «arányos befejezéseivel». De még inkább azért, hogy ürügye legyen egyszer magára venni a «ruhá»-t és megmutatni a társnőinek, mert már szörnyű kiváncsiak voltak rá. Hát csakugyan gyönyörű volt. Tisztán csengő alt hangján, egyszerűn és megindultan beszélte végig a nagy morálkölteményt; zengő, kissé nyújtott recitativókkal jelezve mindenütt a lantos ifjak énekét. A biráló aztán ki is jelentette, hogy «ily hosszú költemény betanulása dicsérendő szorgalomra vall» és hogy «kár azonban, hogy a költeményt inkább csak elmondta, mint szavalta» és hogy «helyenkint kissé énekelt». – Soror Magdolna nagy, hófehér fogai most kivillantak egy vidám és elnéző mosolyban. «Nagyon szépen mondta; csakis így helyes és így ízléses!» – szólt Erzsinek egyszerűen, bólintott a fiatal leány felé és értelmes szemeivel, nagy rokonszenvvel mustrálgatta egy ideig.

Aztán jött még sok szavalat, birálat, solo és karének. Mindenki nagyon éhes volt, amikor délfelé véget ért. De Fóth káplán azért megvárta a folyosón Erzsit.

– Kérem csak egy percre kisasszony! – szólította félre közfeltünést keltve. – Először is hadd gratulálok. -70- Nem is tudtam, hogy önnek ilyen szép… szép beszédhangja van. A szavalásába ugyan én is több erőt, hatást, lendületet kivánnék; de a hangja nagyon alkalmas; én ki tudnám fejleszteni az ön előadó tehetségét.

– Igazán, tanár úr? mulatott a leány kissé világos gunnyal, de a káplán nem vette észre.

– A legkomolyabban! Nekem elhiheti, én értek az efféléhez, szakmámba vág. – Úgy, hogy nekem valami tervem is van magával, mindjárt el is mondom. Nézze kérem, pár hét mulva itt megnyilik a mi legényegyleti katholikus kaszinónk; egy kis ünnepéllyel kötjük egybe, csak magunk közt leszünk, papok és katholikus tanárok; nekem kellett faragni egy ünnepi ódát; ilyen az, ha az embernek költői híre van. Hát arról van szó, hogy ezt önnek kell elszavalnia; alkalmasabb hanganyagot nem is képzelek; csak persze, az előadásban majd adnom kell néhány utasítást.

– Ó, de hisz az alig lehetséges, tanár úr! Esti ünnepély, hogy mehetnék ki a zárdából? És kivel? Nincs is a városban ismerősöm.

– Ez nem akadály, édesanyám szivesen gardirozná, s haza is kisérné a vacsora után. Vagy még jobb – majd őnála alszik, a vendége lesz éjszakára, hisz úgyis szombatnapon csináljuk és – én úgysem lakom anyámnál.

– Ó, nem ez aggaszt! – vágott szavába a leány és elnevette magát. – De a kimenő! Soror Kunigundtól kellene kikérni.

– Jaj azzal én nem állok szóba, mert… mert vele álmodok! Mást kéne kitalálni. – Nézze, ez a Virginia – ez tulajdonkép kedveli az ilyesmit, «elveivel egyezik», mi? «A katholikus felekezeti érzület fejlesztése», mi? És a tanítónő-képzőnek papiroson legalább ő az igazgatónője; ha tényleg minden a Magdolna gusztussa szerint történik is. De annak sem lesz kifogása, bízza csak rám!

És elköszönt, miután még vagy kétszer megtanárúrazta a káplánt, kinek sehonnét sem járt ki ez a titulus, tehát sokat tartott rá. -71-

Így történt, hogy bár Kunigund nővér naponta fujt, prüszkölt és csatorált, – Erzsi nemsokára mégis csak tanulni kezdte a jeles ódát, melyet különben módfelett utált. Huszonnyolc versszakból állt és így kezdődött:

Küzdj, tégy, evezz, állj szembe a viharral.
És sajkád győz a hullámok felett.
Akarj, s foszlik nehéz köde a légnek,
Kisüt a nap sötét felhők megett.

Ha zöld sziget viránya intve hina, – és így tovább, és így tovább… A negyedévesek körülvették, csudálták, irigyelték, kiváncsiskodtak.

– Tánc is lesz? – kérdezte Szidu, aki a nappali teremben szemközt ült Erzsivel; de hirtelen leszegte a fejét a Neveléstörténet-könyvbe, mert az Öreg körülsétálva az asztalokat, épen mögötte ment el csörögve a nagy olvasóval.

– Ott lesznek az összes tanárok – tünődött Kornélia fölvetve nagy, sötét szeme lusta pilláit. – Egy asztalnál ülsz majd velük és nem úgy fognak beszélni veled, mint iskoláslánnyal, hanem mint társaságbeli hölggyel. Vajjon hogy beszélnek? Elmondasz úgye mindent?

– Hát hisz ki is vénült már az iskolásságból egy némelyik…! – rosszalkodott Marika, ki mióta a káplánjávál összeharagudott, Erzsihez is sokszor volt barátságtalan, – Kornélt háta mögött mamlasznak csúfolta és inkább Sziduékkal meg harmadévesekkel barátkozott. Egy héttel a szereplés előtt nagy piros pattanás támadt az Erzsi orra cimpáján, – tán a zárt levegőtől vagy a sok kelt-tésztától. Soror Kunigund régen nem nézett valamit olyan gyermekes, gúnyos elégültséggel, mint ezt a kis kelevényt; de a jó kis Geralda valami háziszert, kenőcsöt kért rá a konyhanővérektől. Az egész kettes háló leste, kurálta napokon át a pattanást és szívvel örültek, hogy a hét végére mégis mulóban volt.

«Erzsikém, nézd, csak egyet akarok kérni tőled, – bujt hozzá Kornélia, mikor minden elcsöndesült. – Nézd, énnekem már mindegy az egész, láthatod; mert aki olyan okos ember létére úgy be tud ugorni és el tudja hinni, hogy egy ilyen, mint ez a Pável, hogy ez -72- egy komoly leány és őszintén érdeklődik a tárgya iránt… nem, az ilyen emberrel nem érdemes törődni és én nem is törődöm. Tisztán csak azért, mert tudom, hogy ő mégis egy derék és egy idealista, egy tiszteletreméltó; és talán valami nagy bánata is volt egyszer, az úgy rá van írva az arcára… és én tisztán csak felebaráti szeretetből…

– No, ki vele már; hát mit tegyek, mit mondjak, mit kérjek? Te nagy tizenkétéves! Militorisz Janka bezzeg jobban tudott bánni a Palijával.

– Hát persze, tudom én úgyis, hogy buta vagyok! Azért nem kell mindjárt…

– Uramisten, hát sirsz? Ugyan ne bolondozz! Kis fáta, feleség! Mit tegyek, mond? Hozzak tán Kapossydtól valami emléket, egy hajfürtöt tán, (csak olyan kopaszra ne nyiratkozna!) – vagy kezeírását? Egy szem mogyorót a giardinettből, amit szájához emelt és kiejtett?

– Semmit, hagyj békén! Nem akarom, hogy mind rajtam gúnyolódjatok! – Fölkelt, visszaszaladt az ágyába és még soká fenn sirdogált, – kínozta-gyűrte gyönyörű szemét, egész sajátos fajbeli, nagy szépségét, melyhez képest a Marikáé csakugyan szobacicus-arc, – hozzáférhető, jellegtelen és közönséges csinosság.

Csak Gross Helénnel nem beszélgetett bizalmasan Erzsi ezekben a hetekben; a kis német most nem kuporodott az ágyára, hogy kikérdeztesse magát; zárkózottnak és komolynak látszott; visszahuzódott elképzelt balsorsa leplei mögé, édes szomorúsága gubójába.

Szombaton este Kornélia is kilopódzott a garderobba, hogy segítsen öltözni Erzsinek, de az öreg rikácsolva, toporzékolva jött ki utána, és visszakergette a nappaliba. «Mágá pédig siétni, sie Fratz sie! – Ha tíz minutá nem leszi kész, so gehst du nirgends! – Unverschemtheit!»

Szerencse volt, hogy a haját már előbb szépen megcsinálta egy félreeső helyen, parányi zsebtükörrel. – A bejáró földijével hozatott egy tenyérnyi puderpapirost a drogériából, – s mikor már bennült a kocsiban gardedamja, az öreg Fóth néni mellett, avval dörzsölte körül -73- hamar az orrán a pattanás még piros helyét; – aztán egy óvatlan pillanatban gyors mozdulattal lekapcsolta nyakáról a fehér selyemplasztront és zsebre gyűrte. Nem túl mély, szívalakú kivágás maradt utána és Erzsi most már nyugodt volt; tudta, hogy jól, alkalomhoz mérten van öltözve és örült a teljes, ékes, nyiló fiatalságának.

– Jó volna, – gondolta el lelkiösmeretesen, ha Ő-m ott volna és látna ma este! De azért így is jó hecc lesz! Jó vacsorát eszem. Csak az a buta vers ne volna olyan hosszú! «Ha zöld sziget viránya intve hina, borus szemmel ne nézd a zátonyát!» – Pfuj! «A zöld sziget-nél el kell mosolyodni, kisasszony; szétnézni nyájasan, mintegy a virányokon; – utána emelt hangon, ünnepélyesen! Sokkal ünnepélyesebben! Hisz oly jól áll magának, no!» – biztatta volt a költő a «próbák» alatt.

Afféle vidéki helyiség volt az új kaszinó nagyterme, súrolt puhafapadlóval és két deszkaládából tákolt pódiummal. A sokfelől összehordott, sokféle székek soraiban fehérruhás, kinyalt leányzók és bepréselt mamák szorongtak; kissé kiizzadt szalonkabátokban hithű «katholikus legények» és pap, sok pap; meg nyolcadosztályos gimnázisták igazgatói engedéllyel és néhány tanárjuk. Erzsi visszafogta pajkos kedvét a pódiumon, szép komolyan állt és elzengte végig, (már Isten neki!) – mind a huszonnyolc strófát úgy, ahogy a költő kivánta: «Ünnepélyesen, nagyon ünnepélyesen!»

fejezte be, (mert hisz mindennek vége szakad egyszer,) – és nagyon örült, hogy egy strófát sem hagyott ki, sem össze nem cserélte; bár Fóth káplánt kivéve, senki sem vette volna észre és nem fájlalta volna.

Aztán következett egy Haydn vonósnégyes (ó!) hetedosztályu tanulók adták elő a hegedütanárjukkal; – «a legkényesebb műízlést is kielégíthette volna», írta másnap a püspöki nyomda ujságja. Majd a helyi szintársulat -74- divája monológot szavalt «Az Izé»-ről; kis dublé-arany keresztet akasztott a nyakába ez alkalomra vékony láncon és a szöveg pikáns helyeit Fóth tisztelendő, mint az új kaszinó titkára bekarikázta neki nagy elővigyázattal. Holzer tanár csinos felesége Chopint zongorázott, egy kis leány Pósát szavalt, (ez igazán kedves volt; nyolcesztendős kis primadonna-majom) – s egy nagyorrú sovány hölgy rezedaszín ruhában cimbalmon népdalokat adott elő. Ily viszontagságok és megpróbáltatások vezettek a vacsorázó asztal boldog révéhez.

Fóth néni, még mindig aléltan a fia sikerétől, kegyes rokonszenvébe fogadta Erzsit és a sok bemutatkozás és gratuláció után: – maga meg a káplán-poéta közé ültette; ő ezt a helyet tartotta a legkellemesebbnek.

«Szereti a halat, kisasszony?» – fakgatta nemsokára a balszomszéd, míg a «tanári» tekintély küzdött benne a legényes, udvarló virtussal. – «A szálkát nem szereti benne, úgye? De lássa, nincsen rózsa tövis nélkül; és itt csak a bájos fiatal leányok kivételek».

– Hova gondol, maga hamisnyelvű! A rózsák közt; – de persze, csak úgy, ha a lelkük is szép, hófehér, tiszta!»

– És jószagú! – unatkozott Erzsi és arcához emelte a csokrát. – De hiszen a tanár úr ösmeri ezt a fajta rózsát; kertésze neki, – a leányok lelkének. Nem?

– A «hit és erkölcstan» tanára vagyok a képzőben, ezt gondolja? Ó, azért nem könnyű feladat ám, ismerni a lánylelkeket!

– Á, az semmi kérem… és, és attól csak nehezebb, mert a költészet illuziókat táplál. De ami a fiatal leányok bodros, homloka mögött rejtőzik…

– Nem minden esetben, ezt nem mondtam. Csak – összezavarja. Hisz mindent megtesznek szándékosan, kérem, hogy így legyen. Mennyi szeszély, kérem, micsoda szeszélyek! Nézzen csak önmagába!

– Először is én nem is vagyok olyan túlságosan «fiatal» leány, huszonkét éves multam, tehát ki vagyok -75- vénülve a szeszélyekből. Másodszor – beszéljünk általánosságban és a példákat ne vegyük a jelenlévőkről! – (húzta-vonta Erzsi a hiábavaló társalgást, mert mégis csak eltökélt szándékai voltak vele). – Van elég közös lismerősünk, a társnőim, velük jobban is lehet bizonyítani az ilyen «tételeket» mert azok csakugyan mind fiatalabbak három-négy évvel nálam. Szeretném tudni, kit tart köztünk a tanár úr szeszélyesnek?

– Ó, a példákért nem kell messzire menni, – huzódozott a fiatal pap gyanakodva. – Nagyon sok vétkes önfejüség van ám ezekben a teremtésekben; noha tagadhatatlanul sok báj és jóravaló hajlandóság. Például az önök osztályában…

– A kis Pável Mari, úgye? – rukkolt elő Erzsi merészen. – Tudom, hogy a nővérek őt tartják különösen dacos, önfejű, vad természetnek, szenvedélyesnek, hiúnak könnyelműnek (pedig kiskorától ők nevelték) és ez már úgy el van terjedve róla, Tisza-Duna le nem mossa! Pedig lássa, tanár úr, itt is téved a pszihikai pedagógia. Ez a kis lány anya nélkül nőtt fel; a morózus, öreges, özvegy papája egy zord magános helyen él, egy csunya kis állomáson, – nem ösmert se testvért, se rokont, egyenesen idehozták az apácákhoz.

– Ahá! Ilyesmit lássa, gondoltam! – kapott bele a férfi. (Minden gyanuját eloszlatta az Erzsi komolykodó tónusa; nem ez nem sejt hát mégsem az ő kis bizalmaskodásairól Marikával.) – Hogy őszinte legyek, mindig sejtettem, hogy ennek a növendékünknek a lelki fejlődését nem vezették a helyes irányban. Nem egyénien, úgye, – nem vették figyelembe az ő különös, egészen sajátszerű vonásait.

– Elvadították, igen! Nagyon is mélyen és komolyan tud érezni pedig ez a gyerek; csak most már valami nagy lelkiszeméremből nem mutatja, mindenféle nyegle, gyerekes tempókba rejti. Én ismerem őt, nagyon érdekes egyéniség!

– Valóban! Lássa, az én emberismeretem is ilyesmit mondott nekem. Mert én szeretek komolyon és egyénileg foglalkozni a rámbízott növendékek lelkével. Megengedi, hogy töltsek a poharába? -76-

«Ó, ó, te kis csacsi!» – mondta magában Erzsi és majd-majdnem ki is szaladt a száján, mikor a fiatal férfi egyre pirosodó arcába nézett. Az már harmadszor ivott az erős hegyaljaiból és a hangja eszerint lett mind melegebb, meghatottan rezgőbb, nedves csengésű. Azt is észrevette Erzsi, hogy mióta e «komoly» és érzelmes csacsiságokat adogatja be neki; már sokkal kevesebbszer bámul bele az ő ruhája szívalakú kivágásába. «A férfiak mégis csak jófiúk, – gondolta el – még a legkamaszabbikban is több tisztesség, hit és jóhiszeműség van, mint egy kékruhás, tizenhétéves zárdanövendékben!» – Kocintott és ivott ő is egy kortyot.

Igen, – folytatta aztán meggyőződéssel – a mi Marikánknak komoly, szelíd, baráti bánásmódra volna szüksége; szeretetteljes bánásmódra! Attól fölengedne az ő fiatal lelkében sok szép, nemes, gazdag tulajdonság. Milyen pompás kedélye van például.

– És milyen komoly amellett! Én különösen becsülöm benne a titoktartását. Végtelenül diszkrét természet és soha el nem mesél olyasmit, ami valamilyen okból – érezhetően – kissé kényes! Lányok közt, – kivált egy zárdában fontos az ilyesmi.

– Már hogyne, – hogyne! Sőt minden jóltévő pedagógiai befolyásnak is ez az előfeltétele. Kocint velem, kisasszony? Valóban, köszönöm ezeket a hasznos értesítéseket. Kötelességemnek fogom tartani, hogy pedagógiailag felhasználjam. Mert a ped-pedag…

Az asztalfőn pisszegtek és a pincérek abbahagyták a tányérváltást, tósztok következtek, ah, – beszédek, rekedtes és szakgatott kiáltozások: «egyesülés, összetartás, meghitt kör, a munka fáradalmai, az enyhe fészek, a nyugalmas rév, a barátság örömei, szeretve tisztelt elnökünk.» – Éljenzés, pohárcsengés, ivás; s a másik már torkot köszörül. «Forró köszönet, igazi mívelődés, nemzeti erkölcs, modern szabadosság, vallásos érzület, nemes hevület», – újra kocintás, harsanó «éljen», – és nyomban meginduló edényzörgés, beszéd, kacagás.

Erzsi megfigyelte a szomszédját, – komolyan, meghatott és elmélyedő arccal nézett maga elé; a kezdődő, -77- korai mámorosság állapotában. Túlgyorsan poharazta volt a szokatlan erejű bort. «Na, ennek most már ölég is lesz! – gondolta. Csakhamar, a pecsenye után már kezdett fesztelenülni a hangulat; a gavallérok eltologatták székeiket, középkorú nénik látogatóba indultak egymáshoz. Erzsi már régebben megérezte, hogy ez a társaság, ez a modor egy félfokkal alatta áll annak, melyhez ő otthon, a városában tartozik; véletlen az ilyesmi. A reverendás előkelőség külső, kenetes máza alatt többnyire egy-egy kisiparosi otthon szerény és vaskos allürjei mutatkoztak. «Semmi, – gondolta – annál heccesebb!» És engedelmet kért ő is Fóth nénitől, hogy átülhessen a fiatal Holzernéhez; ma este ösmerkedett meg vele is.

Ez a csinos, brassói szász menyecske véletlenül csakugyan finom és egészen kedves jószág volt. Az urával s néhány nőtlen világi tanárral ültek egy csoportban. Erzsinek feltünően örült, eleinte egészen le is foglalta magának. A tészta után már ott tartottak; ahová a leány mielőbb el akart jutni: közös barátnőjük, a Gross Helénke ügyénél.

– Már tudod drága, én igen jó katholikus vagyok, mint a legtöbb, aki nagy korában lesz azzá, (pláne szerelemből; az uramért, az állására nézve tettem, de aztán megszerettem ezt a vallást szívből) – és az apácaság is tetszik nekem, – ha Józsimat nem ösmertem volna meg, hát direkt a természetemhez pásszolna; a boldogult Főasszony meg valósággal ideálom volt bérmaanyám, emberi eszményképem, az a szelíd, okos, jó… Hanem tudod, ahogy ezzel a kis Helénnel spekulálnak most az apácák, az igazán nincs kedvemre, az csunya! Már beszéltük Józsimmal is. Biztosítlak, hogy ha teljesen szegény volna, nem biztatnák, forsziroznák annyira, hogy a lelki üdvössége kedvéért csak legyen apáca. De úgyis hiába mesterkednek, tudom; mert neki nincsen ám semmi, de semmi kedve, semmi hivatása, – ahogy odabenn hívják. Hát lehet az ilyet erőltetni? Valósággal bűn, azt mondja Józsim is; és a Főasszony is megmondta Helénnek: «Csak akkor, ha őszintén hivatást érzel, gyermekem!» Na, teljen csak le a gyászidő, – mert most még beszélni se engednek a kislánnyal azok a vénségek! Pedig szegény -78- nénije a halálos ágyán is kért, (hogy egyszer meglátogattam) – csak legyünk jók az ő kis hugához!

– Mond, nem gondolod-e te azt, – sietett Erzsi a lényegre térni – hogy a mi Helénkénk esetleg kedve ellenére is, bár én is tudom, hogy semmi hivatást nem érez, mégis benn talál maradni apácának?

– Ó, annyira erőltetnék? Nem, sohasem lenne ott boldog, megmondta nekem sokszor és őszintén. Elvégre, már húszéves nagylány és eddig a világban élt. Csak nem hagyja magát vén apácáktól elbolondítani!

– Nem mindig csak öreg apácákat kell ám vádolni, ha egy húszéves kis német lánynak sétálni megy az esze.

– Mit beszélsz? Mire célzol, – csak nincs valakije? Férfi, fiatalember? Utóbbi időben én is furcsállottam a kislányt, bár velem nem volt ebben bizalmas, de jó szemem van ilyesmihez. Még bajor földről hozott volna valakit a szivében?

– Ne tréfálj! Hát itt, mióta itt van? Valami paptanárjába zavarodott bele odabenn?

– Hallod, most már igazán ne viccelj! Ki nem járt sehová, csak mihozzánk havonkint egyszer. És nekem azt jó volna tudni, mert én ismerek egy derék jóravaló komoly fiút, akiből ép a minap sikerült nagy diplomáciával kiszednem, hogy a kis Helént… ej, nekem, azt meg muszáj tudni, mert ez a kis bajor, ez a némán izzó kis cserépkályha-nő nem járt máshová – és nem is láthatott a szemével se más férfit, csak ezt a derék, komoly házasulandót és még – az uramat.

– No, és az uradba egyáltalában nem lett szerelmes, erre akár esküt tehetek!

– Áh, – akkor jól van! Akkor minden rendben! Akkor akár mindjárt holnap megmondhatod neki, drága, nehogy bőgéssel rontsa azt a szép, barna szemét; bár a leányok szeretnek sirdogálni, ezt magamról tudom. Az ügy, azt hiszem, teljesen rendben! Töfflerke komoly és megbizható, mint valamennyi szász, – egészen rendes a multja is, ösmerem, a Józsim legjobb barátja. Csak nagyon kell, hogy szeresse az, akit elvesz, mert kicsit féltékeny -79- természetű és nagyon szigorú szerelmi-, meg tisztesség-dolgokban, évekkel ezelőtt ezért ment szét egy pártija. Most lett rendes tanár, a fizetése persze nem óriási, de Helénke kitünő párti ám! És ami a legszebb az egészben, ezt Töffler nem is tudja még, nem is sejti.

– Hát add tudtára hamarosan. Miért ne, – tudod, az ilyesmi sohsem «gátló akadály» a házasságban.

– De nem ám! Bár ez a fiú afféle túlbecsületes. De azt hiszem, most már rendben van minden; csak egy kicsit terelni, igazgatni kell még a dolgot, – a jó mederbe, tudod, – ezek a szerelmesek olyan bárgyúak. De erre itt vagyok én – no meg te! Jaj, úgy örülök, igazán, egészen lelkesedem! Úgye csinoska is az a leány a nagy meleg, aranyosbarna szemével; persze a bőre nem ilyen csudaszép, mint neked, kicsit pattanásos, de ez el szokott múlni a házasság után. Jaj de jó. Ha sejtené Töfflerke, miről beszéltünk!

– Az ott srégen szembe az urammal meg a direktorral. Mindig komolykodik. Jó fej, úgye?

Erzsi is vidám jókedvre derülten nézte meg magának a szőkeszakállas, fiatal férfiarcot, okos kék szemét és csinos, piros száját. «Mint egy Marlitt regényhős!» – gondolta sok jóindulattal.

Egy darabig most csendesen, elgondolkozva pihent magának, elnézegette a közönséget, mely a tortánál már bizalmas csoportokba huzódott. «Mondd csak, – kérdezte később Holzernét – ösmered te Kapossyt, a mi neveléstan-tanárunkat? Á, jóba vagytok? Szeretném, ha idecsalnád egy kicsit!»

– Ahá! Érdekes, sötétarcú pap, mi? felelt nevetve az asszonyka; és a dessertnél nyilt egyszerüséggel odakérette valami ürügyön.

A komoly pap nem érezte magát nagyon kényelmesen Erzsi oldalánál; kivált mikor a fiatal asszony diszkréten a másik szomszédjával merült beszédbe. Nem igen tudta mit kérdjen és mit mondjon; ez a nyugodt, okos leány kifogástalan, felnőttes modorával és rejtett, csufondáros fölényével mindig zavarta egy kicsit, – legszivesebben udvariasan negligálta az osztályban is. Most -80- szórakozottan babrált a leány kis bársonyretikülje zsinórjával.

Megrázta egy kicsit, – oly szándékos ügyetlenül, hogy minden tartalma széthullt az asztalon.

– Egész kis csendélet! – mormogta Kapossy az ő aszkétás fanyar mosolyával. – Mennyi sok minden! Tű, varró selyem, noteszkönyv, plajbász, pántlika. Hát ez az összehajtogatott cédula mi titkot rejt?

– Á,… azt ne, az tilos! – kiáltott a leány s utána kapott olyan gyerekes rémülettel, mintha nem is egy «kivénült» huszonkétéves nő, hanem kis polgáristalány volna.

Morcos, kisfiús szája félszeg, kedves mosolyra húzódott, sötét szomorú szeme csufondárosan és kérdve nézett a leányra; míg tenyerét kinyújtva, erősen leszorította az abroszhoz a gyűrött kis cédulát. Ő nem ivott sokat a vacsoránál, de valamit mégis.

– Nem, azt nem szabad, nem lehet! – folytatta Erzsi panaszosan és kérlelve. – Ó, hogy is hagyhattam benne! Adja ide, kérem szépen, tanár úr!

– És ha nem adom! – mondta most keményebben és dacos szeme fellobbant. – Okának kell lenni, hogy így megijedt; szinte reszket. – Végre is jogom van mint tanárjának… Mi ez, kisasszony? Valami személyes dolog? Talán… valami rámvonatkozó?

– Ó, nem – azaz hogy… Tanár úr, én nem nagyon tudok füllenteni, de azt a papirt nem adhatom oda. Valami gyerekség van rajta valószinüleg és nem én irtam, véletlenül van a táskámban. De én nem kompromittálhatom egy társnőmet, nem csinálhatok másnak bajt – végre itt nemcsak tréfáról van szó, egyszerű kiváncsiságról. Ön mint tanár akarja és ép azért nem lehet. Nem, inkább skandalumot csinálok mindjárt, inkább engem érjen akármi kellemetlenség.

– Szóval becsületkérdés, kollegialitás! Hm, hát lányok közt is van ilyesmi csakugyan? – Hát jó, -81- egyelőre próbáljuk diplomáciai úton. Ha megigérem, hogy az írás miatt senkinek sem lesz kellemetlensége; hogy… mondjuk, nem mint tanár, pedagógiai érdeklődésből, hanem mint ember, csak ártatlan kiváncsiságból fogom elolvasni. Akkor –

– Jaj, Istenem! Az a legfőbb, most bevallom, hogy én nem is tudom tulajdonkép, mi van ráírva. Az osztályban, az órán – hisz tudja tanár úr – szoktak ilyennel gyerekeskedni még a nagylányok is; cédulát dobálnak – unatkoznak. Ezt Pável Marika küldte ma Szidóniának és én tréfából, rosszalkodásból elfogtam, – aztán nálam felejtődött.

– Úgy, – mondta a tanár és a Marika nevénél mintha kissé átpirult volna. – Hisz akkor annál nyugodtabban nálam hagyhatja, ha a szöveget nem ösmeri. Tehát ünnepélyesen megigérem, hogy mint magánember fogom otthon elolvasni, – mint gyakorlati pszihológus, jó? És hogy ennek semmi hivatalos következménye nem lesz. Meg van elégedve kisasszony?

Már zsebébe is gyűrte a kékkockás számtanirka lapot; furcsa, kicsit ragadozó mozdulattal. Erzsi elcsendesült; úgy nézett ki, mint aki levert és aggodalmas; pedig csak fáradt volt kicsit és már teljesen készen, tehát nagyon únta magát itt. «Hát mulatni épen nem mulattam; de ez jobb is így; – gondolta drága becsületességgel, – hiszen én már nem vagyok szabad. És egy kis hecc volt azért, jó vacsorát adtak és sok pocsék, ízléstelen ruhát láttam.»

Ő tudniillik nagyon is jól tudta mi van azon a buta cédulán. Ez volt: «Te Szidu! Mit szólsz ehhez a vén kamasz Erzsihez, ez máma kimegy szoáréra és annyányi bájaival agyonhódítja a mi papocskáinkat. A fene bele. Csak legalább az én Fóthkámmal hagyna fel; nem mintha féltékeny volnék ugyan, – hisz csak azóta mer vele kokettálni, mióta én haragszom vele és nem szólok hozzá. De már igazán ki is békülök legközelebb; ő a legszebb férfi és a természetünk egészen összeillő. Ezzel a mafla Kapossyval úgyis csak bosszúból kacérkodtam, de már halálosan únom. Majd, fogok én neki örökké szenteskedni, mórikálni magam, adni a megértőt, -82- a tudományos hajlamút! Már torkig elég volt; hagyom ennek a mulya Popescunak, ép neki való; hadd ábrándozzon rajta a holdvilágnál (mind-a-vizig szárazon!) és bőgjön titokban, ép neki való; egy olyan hülyének, aki még a szépségét sem tudja felhasználni és nem mer az ideáljára még jól ránézni se! Választ kérek, szerbusz.» Ez volt rajta. Erzsi nem is hitte magáról, hogy ilyen jó szinésznő; hogy ily könnyen fog sikerülni itt egy vacsora alatt «szárazba tenni az egész világot».

Örült, mikor Fóth néni hazamenést intett, – a papok nem ihattak éjfélen túl a másnapi mise miatt. – Másnap még a reggeli órákban bement a zárdába; ezzel elhárította a Kunigund-vihar fő mérgét. Utközben mégis elszaladt a város főpostájára feladni néhány levelet; volt közte a sajátja is, poste restante Budapestre szóló; volt egy ily cimű is: Eördögh Pál ügyvédjelölt úrnak. Debrecen.

– Jaj, te, – lihegett, – nagy ujságok vannak ám azóta, tegnap óta. Először is Gross Helénke felment az este Berchtoldához a noviciátba és ma már fel is vette a jelölt-gallért; persze agyonbőgte magát ezen közben, de Berchtolda nem haragszik érte. Másodszor, hogy tegnap február huszadikán lejárt a gyászidő a Würdigéért és Emerikát, a drágicát ma már fekete kötő nélkül láttam. És azt mondják, a püspök úr már kitűzte az új Würdige-választás idejét, április elején lesz valamikor; mert itt addig készülni kell annyi fiókházi vendég elfogadására, akik szavazni jönnek és mind ideszállnak… Jaj, futok, már ordít az öreg!»

«Az a buta Helén! Az a töksi Helén! Az a mafla Helén!» – ismételgette Erzsi, míg újra magáraszedte a kék, intézeti gunyát.

XI.

– Mit búsulsz kenyeres? Ládd-é, mán a zanyácák temploma csücskirül is leszedték a gyászlobogót! Idelátni!

– Jót emlegetsz te is, hallod! Hogy a gyász borítsa be üket; hogy szakadjon a fejökre az a kalastrom! -83-

Igen-igen elázott két úriember üldögélt a Kispipa-vendéglő egyik belső szobájában. Rövidzekét, lovagló nadrágot és bőrkamásnit viseltek; egyformán barna, szürkülő és rövidre nyirt hajuk, napégette szikár, csontos arcuk volt, konta kis bajússzal; tömpe, keményujjú kezük, melyet gyeplő és kantárszíj edzett. Nyilván faluról jöttek, tán a szomszéd vármegyéből, az itteni, híres marhavásárra; egész nap fázlódtak és alkudtak a kupecekkel; most pedig nagyot mulattak. Nagyot, jó borral, bankóval és cigánnyal; igazit, – fehér személy nélkül, konok-kettesben, magyarán. Most két óra tájt éjfélután eltikkadtan hullt ki a brácsás kezéből a vonó; – a vendéglős jó kis csigerrel szolgálta ki hát a cigányokat az urak parancsára. Habzsolva locsolták agyonszáradt torkukba a savanyú, hideg, szódavizes lét és pörköltet zabáltak; így most csend volt; a pállott és meleg szobalevegőben verejték és trágyaszag, hagymás-szaft és borgőz vegyes és fanyar illatai páráztak. A két italos kicsiny, csontos feje összehajolt; már nehézkesen fordult néha a nyelvük és a rendesnél is póribb, kocsisosabb volt minden ritkás szavuk, ízesebb, numerózusabb a kiejtésük. Öntelten, nyeglén, pávásan elébb, majd búsan, konyultan és züllött kedvvel – valahogy hatványozottabb és ékesebb parasztok voltak csak ezek a «nagysá’s urak.»

– Mit ugatod itt messzirül szegény hoppszüzeket? Elég azoknak a maguk baja, hadd el! – kacagott az első ujra és vállára csapta tenyerét a hangos káromkodónak.

– Baja, mi baja? – szítódott feljebb a másik butult, mámoros haragja. – Mér zárják be hát akkor magokat a nyavajások? Mér nem jönnek ide mind, ahogy most vannak, ebben a szent órában; hagy látnám én el a bajukat! Azt a…

Megint káromkodott; csunyát, durvát, trágárat. A cigányok a tulsó asztalnál röhögve füleltek rá.

– Csuhaj, te híres! Azt hiszed, nem tudom én kiér’ ungorkodol te most, hogy eszedbejutott eccer! No né! Tíz esztendőt leéltél azóta, megházasodtál, megözvegyültél, jó pipa vótál te is mindig vélem együtt… nanana; csak hagyjuk pajtás, hagyjuk, most meg ehun ni; egy kis ital elég, hogy eszedbe jusson Komoróczy -84- Sára, a beregi főispánlány. Nanana, ecsém! Tán nem annak a nevire danoltál az iment? Mán péig hiába, az ott van most is hé, százlépésre tülled aluszik most vagy az olvasót mondja, – idelátszik, ládd-i a zanyácazárda temploma. Még azt is tudom, hogy Adéla jaz neve; arrul hijja majd a Krisztus lakodalomba. Mer’ a mán csak a Krisztussal mén el, hékám, azzal mátkásodott el truccbul Békássy Laci miatt. Mer’ azt magáhovalónak ítilte; – hász’ eszes ember is vót, literátus, nagy fene jogász mán akkor is; téged meg «trágyabirónak» csufolt Sára, amiér’ lóval bajmolsz meg hogy kibuktál a szógabiróságbul. Tudja azt mindenki Beregbe! De azt is, komám, hogy te megkéretted akkor mégeccer, hogy «no, hátha most?» – mikor Békássy cserbehagyta egy ellenzéki mandátumér’, a bolond, – de bizon akkor se tudtad elnyerni; még truccbul is inkább a Jézus kellett neki.

Részeg volt, durva, gonosz, kiméletlen és buta. A másik felhorkant. Nekibolondult, még csunyább szavakat mondott – gáttalanul fetrengett az ordas, elkérgesült lelkéből felbugyborékoló piszokban.

– Hová? Hát odaátal a klastromba, háromszázötven szüzek közzé! Oda, ahun Komoróczy Sárát megtanálom! Maj’ máskép beszél most véllem, ha meglát!

– Ugyan te, ne bolondulj meg! Ülj veszteg, na! Részegek vagyunk, mint a disznók, gyerünk haza inkább! Vagy másüve! Jobb helyre!

– Te mán nekem hiába beszélsz. Bemegyek, beállítok most, éccakának idejin; de még azt se hidd, hogy egész-őtözetbe! Hanem… Úgy én, gazember, hazug a nevem, ha nem teszem meg. Csak röhögj, annál jobb! Fogadol velem? Na úgyi, nem mersz fogadni? Most mingyár! Egy száz pengőbe! Nem mersz, piszlicár fösvény vagy, az is a híred! Kukoricára térgyepeltet az asszony otthun, mi, ha be nem számolsz?

– Engem? Deisz’ azt ne mongya senki! Na megájj, az apádat… Hát most mingyár! Úgy, ahogy -85- mondtad! De nem csak úgy beszagolni ám, vagy bécsengetni, oszt elszaladni, hanem kerülj-fordulj is odabe egy kicsit, hogy lássanak is; nem gilt másképen. Ki lesz a tanu? Én is menjek?

– Te maradj csak itt, mer’ hepciáskodnál. Jöjjön a banda; a primás, kontrás meg a cimbalmos. Bémegyek, benn is leszek egy ideig, – megnézem, mit csinál ilyenkor Komoróczy Sári? Olyan szép-e még? – Egyszóval, ha úgy be tudok menni a kapun és öt percig benn leszek, enyim a százpengő. Gyertek, morék! De pisz nélkül! Amé’k szót nem fogad, beütöm a pofáját!

– De hátha hazudnak majd a cigányok? Megkened a markukat! – kötölőzködött a másik.

– Ejnye!… Hát becsületes, tisztességes úri embernek ösmersz tán? Nem? Hónap különben az idevaló ujságba is megolvashatod, hogy «mi történt az éjjel». Jól van így? No gyerünk-gyerünk! Kocsit kell még lelni, valami fiákker, a’ jobb lesz, mint az én bricskám. Fedeles fiákkert. Úgy csak nem mehetek végig az utcán még éceaka se, szeles márciusi idő van.

Szinte megjózanodott; céltudatos, ügyes, körültekintő lett e csúnya és durva bolondságban. Most már leginkább a fogadás izgatta. Nem a száz forintért; kétannyit elvertek pár nap alatt, de a dolog híre, virtussa most már sokkal inkább érdekelte, mint a hajdani ideál, Komoróczy Sára.

… A bérkocsi pár lépésre a zárdakaputól állt meg csendesen a fal mellé húzódva; a három cigánylegény lélekzetfojtva kuncogott benne. Setét utazóbundás alak húzta meg a «porta» csengőjét. Oldalt lapulva, némán várt egy ideig.

– Levélhordó. Express, kéremalássan. Express-távirat, a zárdának szól.

A vártás kapusnő némán és kötelességtudón dugta a kulcsot a zárba. Semmi rosszat nem gondolt e bizalomkeltő, -86- alázatos, öreges férfihang hallatán; fiatal novic volt, álmoska, tapasztalatlan is és most imától, virrasztástól bódult. S a zárdába most különben is folyton jöttek sürgönyök, ajánlott levelek; fiókházakból kérdezősködtek, korteskedtek; ez átmeneti, fejetlen időben kissé nagyobb hű-hóval ment minden, mint egyébkor. A kulcs megfordult a zárban; s a nővér félrehúzódott, hogy a kinyíló ajtószárnyon bebocsássa a sürgönyhordót. A következő pillanatban rémülten, holtraválva sikoltozta el a szentek neveit.

Az utazóbunda lehullt és kivülmaradt a zárda küszöbén. Szörnyűséges és undok fantom rohant, vágtatott el a nővér mellett; végig a portafolyosón, majd vissza a lépcsők alatt; majd ugyanavval az eszeveszett, vad ügetéssel befordulva a földszinti konyhák irányába. És egy szó, egy hang nélkül, rémületes némán az éjszakába… A sóbálvánnyá meredt fiatal nő észbekapott végre; de annyira csak, hogy önmagára tudjon gondolni, ösztönös, gyerekes, kétségbeesett menekülésre. Mint a mókus, surrant fel a széles lépcsőn, három fokot is ugrott, nem bánva hosszú, komoly ruhája méltóságát. Az első emeleten nem is állt meg, csak rohant tovább a másodikra, ahol az apácák hálótermei vannak; földig hófehér függönnyel körülzárt kabinettjeikkel. Az első terem ajtaját bevágta maga előtt és szinte előrebukva, eszelősen besivított: «Rabló, gyilkos! Hamar fel! Egy férfi… egy őrült van a zárdában!» – Aztán nyitva hagyva az ajtót, loholt a következő terem felé; öt nyilott itt egymásmellett. A jobbszárny volt ez; a középkorú, tanító és dolgozó «fogadalmas» nénék lakóhelye.

A folyosó egy-két perc alatt teli volt elrémült, kiáltozó, kezüket tördelő alakokkal; félig felkapkodott fátyolok alól hajtincsek kandikáltak elő; a váratlan éjszakai riadalomban, e zilált és hirtelen meg se értett szituációban még a legokosabbak, a mindig józanok is elvesztették fejüket. Tömörültek a lépcsőnél, futkostak tévetegen és kérdezősködtek. «Hol, merre?» «Ki látta?» «Hátha csak képzelődés, az Istenért!» Néhányan sírógörcsöt kaptak; de a lépcsőn még egyik se jutott lejebb. Az első emeletről semmi nesz sem hallatszott. -87-

A két szárnyat a templom választotta el; idefenn már csak a kórusa nyílott egy folyosóra; előtte pár lépcsőnyi emelkedettebb hely, mély köríves ablakkal és Szent József szelid, atyai szobrával. Itt haladt átal e percben, kezében lámpás – mély térdhajlással a templom kórusa felé – a mai hajnali várta. A balszárnyat, az öregekét járta volt be épen, kötelesség szerint megnézte a kályhák kihamvadt parázsát és neszelte az alvókat, nincs-é köztük hirtelen rosszul-lett, segélyre szoruló. Most kemény, határozott léptekkel jött, teljesen rendbeszedett ruhában, nagy csodálkozó szemeit rámeresztve a sokadalomra. Meggyorsította a lépteit és felemelte a lámpát. Adél volt; valaha Komoróczy Sára.

«Mi történt, az istenért? Micsoda? Ki? Hol?… Uristen és ti itt álltok – idefenn? A másik lépcsőn vagy a kápolna alatt feljöhet akárki és eggyel feljebb a növendékeink alszanak. Rögtön elosztódunk, egy-kettő háromfelé – így ni! Ti maradtok; ezek induljanak erre a hátulsó lépcsőhöz! Önök velem, gyorsan, lefelé! Meg kell keresni, ki kell seprüzni, ha csakugyan van valaki. Minden lámpát fel; világot mindenütt!»

Egyszerre megindultak lefelé; már hősen, bátran mind, szervezett tömegben, együtt. Egyszerre tudták mind, hogy meg kell védeniök a zárdájukat, hírnevét, fiataljaik és öregeik nyugalmát, tán életét is. Három oldalról, futva, lihegve és topogva rohantak és robbantak le, mint a feltüzelt harcosok. Mert Komoróczy Sára járt legelől, a deli, a hangos és erős gentrylány, akinek helyén az esze és nem ijed meg egyhamar.

«Hadd lássuk csak, hadd lássuk azt az «őrült»-et; hadd páholjuk el azt a rablót! Csak egy volt? Merre van hát, hol bujkál, jöjjön elő! Lássuk, lesz-é még másodszor is kedve csúfságot… nini, ahol ni!»

Egy szempillantásra megtorpanva állt meg az apácasereg. A feketült szentkép előtt, a mécses halvány világánál megrévlett most a betörő csúfos, minden érzésüket sértő silhoutteje. Ám Adél azt nézte meg csak hirtelen: mi lehet jobbkezében a fényes kis tárgy? De nem revolver volt, nem, – jól látta, egy zsebóra. Állt egy helyben és a perceket számlálgatta. -88-

«Áh, most megcsipjük! – kiáltott Adél üvöltő, gúnyos, harci riadallal – most nem menekül! Zárjátok be a kaput, ó, ó, tárva-nyitva! Bezárni, hogy ne menekülhessen! Hé, Jancsi, Miska, Tráján! Keljetek! Hamar, kötelet!»

Loholva szaladt ki az udvarra, el a szivattyús kút mellett, majd a másik udvaron végig, az «Ápolda» előtt, a nedves márciusi éjben. Az istállók s a kertész háza közt laktak a hetesek, kerti munkát végző, vízhordó, meg tehenes-legények. Van tíz éve, hogy soror Adél nem szaladta ki magát ilyen kedvére. «Keljetek már! Lusta kutyák! Alávaló mamlasz barmok! Elő, kötelekkel, hamar!…»

És mégis, mire az álomszuszékok felcihelődtek, mire előkeresték a kötelet; messzire illant már a mocskos kisértet régen. A földszintnél tovább egyáltalán nem is jutott; néhány folyosón futkosott keresztül-kasul, céltalan vágtatásban, egyedül a komor szentképek alatt. Aztán megállt; szétnézett. Megzavarta a szokatlan helyzet, iromba nagy árnyékát látta a szines mécsvilág előtt, – a némaság; a szűk folyosók; a falon egy másik meztelen férfitest halotthalvány mozdulatlanságban, – a vérző, a szelid, áldott ismerős, szemérmetes, ott – a feszűleten. Megborzadt, fogai összeverődtek, fázott; – de tántorogva és konokul megállt mégis egy lámpa alatt; rámeredt az óralapra és se látva, se hallva számolni kezdte a másodperceket. Már hallotta a zajt, léptek robaját, női sakálüvöltést egy valaha ismerős ajakról; de még húsz másodperc volt hátra… még tizenöt, igen. – Végre, – vége! És most usgyi – ki innét, ki ahogy jött, minél előbb. Józan volt már és rettentően, testileg szégyenkezett. A «Porta» nyitva volt és senkisem szaladt, hogy bezárja előtte, hogy kelepcébe fogja. Nem is közeledtek felé, sötét csoportjaik ott maradtak, újra elnémulva, a folyosók homályos mélyén. A vezérük akkor loholt végig kiáltva és harsogva az udvaron; de hiába, – ők úgylátszik, mégsem akarták nagyon ezt a hadifoglyot, jobban is szerették, ha elmenekül! Kinn a kapu előtt a cigányprimás készen tartotta már a prémes bundát.

Jancsi, Miska, Tráján ott álltak a nagy kötéllel, de -89- a merénylő azóta már kezében is tartotta ocsmány fogadása díját.

A hangyaboly, melybe kívülről belerugtak, még soká zúgott és nyüzsgött tehetetlen bőszült morajjal. A folyosók tömve voltak, mindenki ott volt már és azok, kik mélyen aludtak ez emlékezetes ötperc alatt, – most utólag felkászolódva, még hangosabban és rémültebben tárgyalták az esetet. Legvalószinübbnek tetszett, hogy őrült jutott be a falaik közé; valójában nehéz is volt másképen elképzelni. Kissé távolabb, a «lurdi» folyosón már több alakról is beszéltek, volt aki hármat is látott, noha az imént ébredt fel. Egy novicia reszketve elevenítette fel «Jack, a hasmetsző» régi és szörnyű legendáját. Végre felmozdult a balszárny is, ezek csak most hallották a dolgot; sápadtan, merev arccal álldogáltak az öreg németek; gyanakvó, vádas szemekkel némán sandítottak a fiatalabbakra, kikkel úgyis titkos feszültségben éltek; majd egymásra, összebólintva egyetértően; bár még maguk sem tudtak értelmet adni ennek. «Ach Jessas!» – «Um Gottes Willen!» – «Jessus-Maria-Joseph!» – hangzott minduntalan.

Már néhány perccel előbb, Geralda, a fiatal felügyelőhelyettes volt az első, kinek eszébe jutott felszaladni a harmadik emeletre; ott csak növendékek és jelöltek hálószobái voltak; két ellenkező épületágban. Itt akkor még teljes csend honolt; ám felsiető léptei zajára mégis rémülten vált széjjel egy sugdosó pár. Hálóingben, szoknyában, kendősen és papucsos lábbal randevuztak és állongtak a hideg helyen – s most illanva tünt a kandidáták szakasza felé az egyikük. És mégsem titkos «szerelmesek» voltak, amint ezt hinni lehetett volna; – nem, Király Erzsi és az új abbégalléros: Gross Helénke tárgyaltak volt itt az éj csendjében, veszélyben, lopva, suttogva, valami igen-igen fontos ügyet.

– Mi az, Erzsike kisasszony? Ön itt van? Mit keres ilyenkor a folyosón? Ki volt az a jelölt? Ah, vagy maguk is tudják már?

– Igen, kedves nővér! hazudott Erzsi hirtelen, meg sem gondolva, mert sejtelme sem volt róla, hogy mit tud már. -90-

– Ah, borzasztó úgy-e? Ilyen elvetemültség! Egy férfi, ilyen késő éjjel! Mi lesz már velünk, ha ez így megy!

– Betörő! – találta el Erzsi nagy intuicióval és igen meglepődve. Borzasztó! – hazudta frissen tovább. – Ép most futott át ide egy jelölt, nem is tudom, mi a neve, tőle hallom, én ép kinn jártam; a termekben még nem tudja senki.

Az imént, épen mielőtt a kis Geralda rémült arca megzavarta volt, csakugyan előre jelzett, titkos találkozója történt a kis Helénnel; és ott, az éj hüvösségében, a falszobor előtt szerelmi hirt mondott neki, drága, édes hirt, ájulásig boldogító valóságot.

– Igen, hát szeret, te kis bamba! Vedd be már egyszer a töksi fejedbe! Téged, nó, nem is engem! Beléd van szeretve, nó; csakúgy; mint te őbele; hát olyan hihetetlen ez? Igaz, hogy furcsák ezek a véletlenek… de talán mégsem annyira! Na, de hisz itt a Holzerné levele, neked szól; az a bejáró negyedéves adta át nekem, az a kis csúnya, tudod, amelyik Fóth néninél van kosztban. Csak vigyázz, dugd el az Istenért! Szóval nyilatkozott a szerelmesed, kis apácajelölt! El akar venni, ve-hen-ni! Igen-igen, fe-le-ségnek – hát mi a csudának másnak? Csak az a kérdés, hogy csináljuk ezt a dolgot – kis klastromi menyasszony?

– Mit? Hát ezt csak rendbe kell hozni – vagy mi? Te itt csucsúlsz a négyes számú kandidátteremben, Ő-d meg egy «rideg legénylakás»-ban álmodik felőled; pedig hát előbb-utóbb együtt kell aludnotok.

– Jaj, drága – te mindig olyan cinikusan beszélsz. Én… én nem is gondolok tovább semmire; nekem most már így is jó minden. Olyan boldog vagyok! Csak még végig se gondoltam, el se hittem – nem is értem egészen.

– Hát komplikált is az eset, mi? Hahaha! Szóval, lelkem, legjobb lesz, ha te mielőbb kimégy innen -91- Holzernéhez; lásd milyen szivesen hív, hogy légy vendége a mátkaságod alatt. Onnét aztán írhatsz a gyámodnak minél előbb; – hisz még kelengyét is kell venni, készíteni. Ebben a szörnyű gallérban nehogy mutasd magad a vőlegényed előtt! – Holnap tehát – igen, minél előbb szólnod kell Berchtolda anyádnak.

– Meg vagy te bolondulva? Nem mered? Hát nem akarsz Töfflerné lenni? Nem akarod, hogy a pattanásaid elmuljanak? Apáca akarsz tán lenni még most is?

– Ó jaj, dehogy, – hisz’ sohasem is akartam igazán! Csakhogy hát most már itt vagyok és rajtam van ez a gallér.

– Hát dobd le, az istenfáját! Kész apácák, meg papok is kiugrottak már.

– Igen, de… hogy én mondjam meg? Mit fog szólni soror Berchtolda? – Ő oly jó volt hozzám. És azt mondtam neki, hogy csalódott szívű vagyok. Hát még Simonea és Leona, az öregek mit szólnának; – a nagynéném megjelent neki álmában; – nem, azt nem is lehet!

– No hallod? Hát hogy akarsz kikerülni innét? Hát még ez is az én gondom legyen? Te, a végin még kicsapnak engem a képesítőm előtt; akkor elmehet szegény anyám.

– Persze, – szöktessenek meg, direkt; az romantikusabb, meg aztán az ujjad se kell megmozdítni!… Ej. Egyelőre menj aludni és álmodni felőle; aztán holnap majd meglátjuk; majd beszélünk még róla; hamarosan csinálni kell valamit! – Ha! Jönnek; a kis Geralda csak. Fuss!

… És másnap reggel, mikor Szelényi papa a Portafolyosó végén megállította Gross Helént és a vastag szivar mögül kaján mosollyal, egy pici férfi-gonoszkodással megkérdezte tőle, hogy: «No, Helé-énke! Mi történt az é-éjjel?» – a kis jelölt halálra sápadt, reszketni kezdett és rémült könnyekben tört ki. Annyira legendás volt az öreg pap mindenttudása, mókás értesültsége, hogy a kis németlány (mert folyton az járt úgy is az eszében), -92- hirtelen azt hitte, hogy az ő hajnali, titkos beszélgetésükre céloz; és tudja már valahonnét, hogy őt szeretik, szeretik… és hogy ő csúfosan elhagyni készül e szent falakat egy férfi kedvéért.

XII.

«Mi történt az éjjel?» – Ezen a közismert operettcímen hozta a helyi s «szabadelvű» ujság a pikáns históriát. Ez volt az a lap, mely már máskor is és rendesen elég kiméletlenül foglalkozott az apácazárda belső ügyeivel. Most is kapott az alkalmon; de azért, mintha csinján akarta volna kezelni a dolgot, sok hipokrizissel szörnyűködött és botránkozott az «éretlen csíny» és a «casanuovai léhaság» fölött. Ám a sorok közül kiérzett, hogy írójuk csettintett a nyelvével; hogy az «ötletet» újnak, eredetinek, fényesnek találták a szerkesztőségben és hogy kamaszosan irigyelték s tisztelték kicsit a végrehajtóját. A részletek, a meglepetés, a hatás, a kép festésénél egyenesen fékezhetetlennek látszott a riporteri pegazus; és azon a héten egyében se mulattak a városban, mint az apácák éjszakai látogatóján. Csak azt nem tudta senki biztosra kideríteni, kik voltak a híres fogadást tartók. Jó reggel elszeleltek; messze jártak azok már; a három cigány maga is nagy drukkban hallgatott; vérükben volt, hogy nem szerettek a törvénnyel, rendőrkapitánnyal eszmecserébe bocsátkozni; s az apácák nem tettek följelentést, sőt a püspöki nyomda lapja erélyesen cáfolta is a részleteket. («Egy ittas és züllött öltözékű munkásforma egyén tévedésből meghúzta a kapu csengőzsinórját», ennyit ismertek csupán be.) És a hatóságok maguk is – bizonytalanságban a személyek felől – nem siettek firtatni a furcsa esetet. Ki tudja, mikor nyúl darázsfészekbe az ember?

Ám benn a falak között még csak ezután kezdett port verni és kavarni az éjszakai csendháborítás. Mindenki erről tárgyalt, szörnyűködött a nappali termekben, a penzióban és noviciátban; ezen suttogtak és vihogtak az iskolatermek padjain, a növendékhálókban és a világi szapulólányok teknői mellett. Néhány nap mulva -93- Simonea, az egykori noviciátfőnök összehívatta a penzió társalgójába mind a jelvényes, fogadalmas testvéreket. És bár mindenki jól tudta, hogy ő az, aki Virginia és az ifjabb, magyar nővérek jelöltje ellen az idős és szigorú Leonát, a régi, legelső főasszony testvérét akarja megválasztatni és ügyében csak úgy korteskedik, agitál, biztat, népszerűsködik és levelez nagy csendben már régóta, mint emezek a maguk oldalán, azért mégis sem Berchtolda, sem Virginia s a többiek nem mertek elmaradni a gyülekezésből. Ki tudja, ha nincsenek ott, hátuk megett mit szőnek, mit végeznek ellenük? Jobb még szemtől-szembe!

«Sokáig némán és türelemmel néztük mi, legidősebbek, – kezdte Simonea – azt a könnyelmű szabadságot, mely még boldogult Főasszonyunk betegeskedése idején s kivált most, az átmeneti idő fejetlenségében itt lábra kapott. De nem nézhetjük tovább szó és tiltakozás nélkül, mert ennek az új szellemnek már következményei is látszanak. Mi lesz belőlünk, kedves testvérek; mi lesz rendünk és zárdánk hírnevéből? Részeg és aljas gonosztevők ördögi, ocsmány élceinek lettünk a céltáblája? Éjszakai látogatókat fogunk-é kapni ezentúl? Hitetlen ujságírók, sötétlelkű zsidók fogják köszörülni rajtunk a csufondáros tollukat? Én nem kutatom, ki lehet, melyik testvérünk az az «előkelő, magyar nemesleány, kitünő földbirtokos családból való», aki állítólag ürügye volt tudtán kívül ennek a szégyenletes esetnek. Azoknak, kik velem egyidőben jöttek messze hazájukból és léptek a szerzetbe, az én kortársaim közül, tudom hogy egynek sincs a világban multja. De most nem erről akarok beszélni. Csak kérni akarom mindnyájukat, a szerzet érdekében követelni akarom önöktől a korom, idős voltom hatalmánál fogva, hogy legalább addig, míg Isten a közeli választás rendjén új főt és vezetőt mutat nekünk, igyekezzenek minden erejükkel és viseletükkel, szigorúbb rendszabályok alkalmazásával megakadályozni és elhárítani hasonló szerencsétlenségeket, mint ez volt, mely a klastrom jóhírén örök szégyenfolt marad. És mikor arra kérem a jelenlévőket, hozzanak ily irányban határozatot, hadd emlékeztessem arra az igazságra, amit soror Leona -94- testvérünk szokott volt mindig mondani és, úgylátszik, jobban szívünkre kellett volna venni, hogy: igazi szerzetesi élet csak teljes szigorral lehetséges, a régi szentek példájára, mert, ha engedünk, a kemény fékből sajátmagunkon, úgy akaratlanul is ajtót nyitunk a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak. Ez a mostani, szomorú példa híven mutatja, mily igaza van; vagy-vagy, aki ide belép, szánja rá egész lelkét, életét és áldozza Jézusnak teljes egyéniségét; keverni nem lehet a dolgokat; aki nem idevaló, maradjon kinn a világban, ott is élhet istenfélő életet; inkább legyünk kevesen, de mind igaziak, kikben Urunknak kedve teljék. Mert sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak, mondja a Szentírás.»

Egy percnyi csend fogadta szavait; Virginia, Berchtolda néhányad magukkal némán szegték le a fejüket, most látták csak, milyen okos ez az öreg nő (sokkal okosabb Leonánál, akit Főasszonynak akar), milyen ügyesen kijátszsza ezt a véletlen, csúnya esetet a saját céljai érdekében. «Ja-ja! Sie haben Recht, ganz Recht, liebe Schwester!» – integetett és hadonászott feléjük Kunigund, arcán tombolt az izgalom és oly vörös volt, mint egy kardinális süvege. Virginia ideges szája, gúnyos, megvető mosolyra rándult el csak, ahogy odapillantott.

Ő beszélt aztán; óvatosan diplomatikusan. Bebizonyította, mennyire nem oka senki közülök személyszerint ennek a sajnálatos s véletlen skandalumnak és – nehogy a kedélyeket felingerelje – kijelentette, hogy ők sem zárkóznak el semmi olyan rendszabály elől, mely arra való lenne, hogy az ilyesmit megakadályozza ezutánra. Ajánlotta, hogy éjjeli kapusszolgálatra ezentúl mindig csak idősebb, tapasztalt nővért alkalmazzanak. Néhányan szót emeltek még mindkét oldalon; ám az okos Berchtolda maga mérsékelte híveit és óvta valami túlheves kirohanástól; úgy látta, nem jó most elmérgesítni a kedélyeket. Végre megegyeztek néhány rendszabályban az új Főasszony-választásig: megvonni a növendékektől a havonkénti kimenő-vasárnapot; megakadályozni barátkozásukat a városi bejárókkal; s a kandidáták érintkezését a bennlakókkal viszont. Mindezt az ostoba hirhordás; -95- zúgás-búgás ellen – e csúnya esetből kifolyólag. Továbbá szigorúbban megtartani a rendes silenciumokat és vigyázni rá, hogy a tanítónővérek az óráikon túl ne maradozzanak el és ne tartózkodjanak az iskolatermekben. (Ez főleg csak az egészen fiataloknak szól, – mosolygott Simonea óvatosan Virginia felé; s ez félrerántotta száját, szokott, áruló, ideges mozdulatával.) Senki sem tudta megmondani, mi módon akadályozhatják meg ezek az üdvös rendtartások és szabályok a jövőben, hogy a Kispipában két berúgott beregi földbirtokos ne találjon ki durva csinyeket és ne kössön bolond fogadásokat, ám erről jobbnak látták hallgatni most azok is, akiknek leginkább eszükbe jutott. «Szerencsétlen, szerencsétlen egy história! – ráncolta össze Virginia a homlokát odakinn, ahogy Berchtolda mellett elhaladt. – Nem tudom, nem lesznek-é még kellemetlenebb következései. Azt hiszi, kedves nővér, nem mentek már el a levelek az összes fiókházakba, tudtul adni, még jól kiszínezve, ezt a gonosz históriát.» – «Nem baj, csak most résen legyünk! – felelt Berchtolda, de kissé izgatottan. – Hisz jót akarunk, kedves nővér, tiszta szándékkal; hinnünk kell, hogy a jó Isten velünk van!» – «Igen, de ők is azt hiszik ám!» – mondta akkor Virginia egész halkan.

Szidi és Gizi másnap délután a nappaliban dagadtra sírták a szemüket. Úgy volt, hogy ők visznek fel a szép Emerika számára valami rajztömböket a portaszobából, hová a papirkereskedő segédje leadta volt; de Kunigund földig leszidta és visszakergette őket. A bejárókkal ugyan ezentúl is trécselhettek lopva az Újépületben, mert az iskolanővérek csak tessék-lássék ellenőrízték az új szabályok megtartását; de a régi házban s főleg a jelöltek valamelyikével lehetetlen volt növendéknek szót váltania. Király Erzsi a legnagyobb veszélyek árán is hasztalan próbálkozott, hogy Helénkéhez jusson, hogy csak pár percig is beszéljen vele. Az öreg éjszakánkint fenn bagolykodott és többször is végigjárta a hálótermeket; a kis Geralda is félve és szabadkozva utasított el minden kisérletet, mely szemethúnyásra akarta bírni. A távolság tehát még nagyobb, a mesterséges elkülönítés még szigorúbb lett pár héten át az egyes -96- épületszárnyak lakói, a másféle uniformist viselők között. S az utolsó időben már-már lanyhulni indult műszerelmek újult lángra szítódtak ezáltal. Egy-egy novicia-fátyol vagy kerek abbégallér látása messziről, a folyosó másik végéről olyan hideglelést okozott például egy-egy növendékben, mint régen, azelőtt; mikor még nem «fertőzte meg» a kolostor szellemét ez az idei, furcsa, új, szabados szellem, ez a prózai, nyegle, világias és «egyszerűen barátkozós»; melyről voltakép nem is tudták volna megmondani, mitől, honnan, ki által kapott lábra. «Édes, most ritkábban írhatok egy ideig, – írta Erzsi (a kályhapárkánynál sokkal rejtettebb helyen) – most úgy tartanak minket itt, mint a banditákat. De hisz már úgyis három-négy hónapról van szó mindössze, akkor kezemben az a buta kis diploma. Tudja-e, hogy egyébként is egész komolyan neki kell most látnom lélektannak és ásványtannak, vegytannak, neveléstannak és minden egyébféle «tan»-nak; no meg ezt a kis Helént is (tudja, azt a kis német balgaszűzet) szeretném férjhez adni addig. Bizon, itt ilyesmivel is foglalkozik unalmában a maga barátnője; bár jobb szeretne felrepülni egy-egy délelőttre a dunaparti korzóra vagy még inkább a Ház karzatára, mikor egyvalaki a nagy beszédét tartja. Kedden, úgye, mert addig a költségvetés megy. (Mindenről értesülök; a leveleink hű közvetítőjét Maga, drága, meg fogja lepni husvétra egy doboz kuglerral; mindennap elhozza nekem az ujságot is; néha többet; ha mást nem, a «képviselőház» című rovatot kivágva, tudná csak, micsoda lehetetlen körülmények közt olvasom el néha, de mindig elolvasom.) Ó, tudja, úgy-e, hogy előbb-utóbb úgyis Budapestre kell engem helyeztetnie; vidéken úgy sem lesz nyugtunk az emberek nyelvétől soha! Tehát a vizsgám után leszalad ide elébem; iszonyú hecc lesz; a tedeum után egyenesen magához repülni, szabadon, mint a madár! Hogy felmegyek-e egy-két napra Budapestre magával, azon majd még gondolkodunk; az embernek, tudja, úgy… mégis szoknia kell a hazárd és boldog életfelfogáshoz. Igen, hisz azt mondtam: «Ha majd független leszek, kenyérkereső ember és magam ura, csak akkor lehetek egészen magam felelős a -97- tetteimért; a magam birója és egyetlen fóruma.» Csakhogy ám ettől a rongyos bizonyítvány-papirostól még nem leszek én független és azt a szép utazóruhát, melyet egy divatlapból kivágva küldött, hogy abban képzel el. (Maga igazán drága-kedves), azt mégis csak az anyámnak kell még megcsináltatni szegénykének. (Igen, csakis így akarom, máskép nem lehet; punktum.) Majd szépen kineveznek, úgye, és dolgozom; higyje el, leszek olyan jó, mint akárki, ha nem jobb; az ember mégis jól csinálja ám, amit vállal és amiért pénzt fogad el; aztán meg engem érdekel is a tanítás, a gyerekek, mert hisz minden érdekel. Ilyen komolykákat még nem írtam, úgye? Szóval: nem kell sietni és nincs miért sietni; tudja, hogy mondta az a dörmögőhangú vasúti portás a télen, mikor együtt utaztunk és azt hittük, lekéstük a vonatot: «Van még idő!» Van még idő, bizony, drága és Magának is mindenre; hiába pózol nekem! Mi az: negyvennégy év? Én már a huszonharmadikban vagyok, lássa! Isten vele, mert már nagyon fázom itt, ahol írok és csak egy csonka gyertyavég világít; igen rossz subick-szag is van; mert ez afféle «kammerli», ahol a kandidátnők rezerva-cipői vannak elraktározva. És ha valaki ittkapna, hát… higyje el, hogy játszom akkora veszéllyel, mint amikor (emlékszik?) otthon egyszer fogfájást ríttam anyusnak és elmentem, kihúzattam egy csaknem ép fogamat, hogy ezzel együtt elszabaduljak Magához is a megbeszélt találkára; mert ő gyanut fogott és haragudott, a drága, de én nem akartam, hogy Maga várjon és rossz legyen magának. Szóval, még mindig elég hős és elég szerelmes vagyok; de a tinta, félek, hogy ráfagy a tollam hegyére, tehát Isten vele, drága, Isten vele!»

Csakugyan úgy volt valahogy, mintha csak a másféle gunyájú nőneműek közt volna az érintkezés meg, «vétkes nyájaskodás» annyira tiltott és megvigyázott mintha csak ez érdekelné és izgatná a felvigyázó árgusszemeket. Mert ugyan ki törődött vele például, hogy Pável Marika mindég kinn várta mostanában megint Fóth tisztelendőt a hittanóra előtt az előszobában; nyilván jelentkezni akart, hogy nem készülhetett a szertartástanból, mert fájt a feje, és mindig olyan későn jöttek be -98- aztán és oly kipirulva. Az osztály-közvélemény már megszokta és legitimálta ezt a régi és most felújult, kölcsönös játékot; kinn a világban flörtnek hívnák az ilyet. No az meg éppen fel sem tünt Király Erzsin kívül senkinek, hogy Kapossy a neveléstörténet óra után egy nap így szól csöndesen és összerántott szemöldökkel: «Ezeket a dolgozatokat kérném majd… hozzám a tanári szobába… esetleg ön, ha volna szíves, Popescu kisaszszony!» – És hogy a barna Kornéllal egyet fordult a világ, bágyadt nézéssel meresztette rá sötét szemét egy percig; de azután fellobbant a tekintete, mely büszke, szilaj és alattomos tudott lenni egyszerre sűrű seprős pillái alatt; és mentében úgy kiegyenesedett, mint a nádszál és a léptei frissek, rugalmasak lettek mint az őznek… De Erzsi figyelte és mosolygott.

XIII.

A bajok és kellemetlen dolgok csakugyan ritkán járnak egyedül; megszeretik a vendéglátó házat és sorba jönnek, egymásnak adva az ajtót. Az apáca-klastromba – két hét se telt el – belátogatott a másik ízetlen, csúnyánmagyarázható és közönséges visszaélés; mintha csakugyan úgy volna, ahogy a vén Simonea mondta, hogy: «ajtót nyitottak a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak.»

Most két kolduló-nővér alakjában jött. Barnacsíkos gyapjúcsuhát fekete, durva szőrkámzsát viseltek és nagy, sáros csizmákat; tenyeres-talpasok voltak, mint ezek rendesen, a legalsóbb nép gyermekei; gyalog jöttek a tavaszi sarakon át, a szokásos, nagy ormótlan kőpersellyel; és beszálltak itt (mint az ilyenek rendesen) a kisebbik és egyszerűbbik vendéglátó-szobába. Napestig a várost járták, koldulgatva a szegény árvagyermekek részére katolikus és nem-katolikus házaknál; az étkezés óráira azonban pontosan beállítottak és mikor a homályos folyosón végighaladtak, a párosával szembejövő növendékeket nevetés fogta el (noha Kunigund ott dörmögött a hátuk mögött), olyan furcsák voltak, kivált az egyik, egy igen köpcös és széles arcú, durva vonású teremtés. A -99- kicsinyek közül azért sokan szaladtak kézcsókra, mert ez az alázat dicséretes jelének számított az Úr ily igen szerény menyasszonyaival szemben.

A vendégnőkkel egy szobában rendesen egy kandidátnő is aludt, az, amelyiknek kötelessége volt a szobát kitakarítani reggel s az ágyat rendbehozni utánuk. Ám a harmadik napon erre került éppen az éjféli vagy hajnali várta-járás sora; így hát egy másikat rendelt helyére Berchtolda nővér. Történetesen olyat, aki valahonnét a mármarosi határszélekről került. Ez a fiatal leány másnap, reggeli előtt, arcán az ijedtség és felindulás minden jelével lépett oda Berchtoldához.

– Majd később, gyermekem, ha felmegyünk. A templom környékén csendnek kell lenni, míg valamennyi misét el nem végzik odabenn; és a reggeli szilenciumot fontos ok nélkül ne szegjük meg!

– Kérem, tisztelendő nővér, azok a vendégsororok, a kolduló-rendből, a vendégszobánkban… azok nem apácák.

– Ó! Félrebeszél?… Miket mond, leány, – maga álmodik! Ez nem lehet! Ilyesmit… Mondjon el azonnal mindent, de értelmesen!

– Én, kérem, tudok ruthénül, mert az én vidékemen úgy beszélnek a szegényebb népek. És hallottam, amikor tanácskoztak az éjjel és számlálták a pénzüket… és… ezek csalók, igen; ez egy házaspár.

– Én… én biztosan tudom. Mindent hallottam; ők nem gondolhatták, hogy értem a nyelvüket; a másik jelölt magyar volt és nem is vették észre a cserét. Én a függöny mögött alvást tetettem; igen, ezek galiciai -100- vasúti munkások, akik a saját zsebükre koldultak itt. Már csomagolják is a batyujokat, hogy odébb menjenek; még meg lehetne fogni őket.

– Ej, most már? Őrültség. De honnét tudod egyáltalában, hogy… hogy házasfelek?

– Ó, te szegény gyermek, szegény gyermekem! – tört ki akkor Berchtoldából az anyás felelősségérzet és aggodalom. Gyengéd, simogatós mozdulattal surrant keze végig a leány fején és erre az menten el is rítta magát, arcát nagy zsebkendőjébe temetve.

– De gyermek, az Ég szerelmére; hát miért nem szaladtál ki rögtön; miért nem vertél fel álmomból, vagy másvalakit a nővérek közül.

– Féltem, jaj, és nagyon meg voltam lepve és az ilyeneknél kés is szokott lenni és… jaj, úgy… úgy szégyeltem magam!

– Felelj most őszintén, – kérdezte a nővér reszkető hangon. – Téged, a személyedben, a testedben nem bántott, nem érintett senki?

– Adj hálát; védszenteid és őrzőangyalod vigyáztak! Ah… tán nem is lett volna okos dolog; megint futkosás, ijedelem, skandalum, mint a minap!… Mennyire látogat most minket az isteni megpróbáltatás! Most az a fő, igen, eltitkolni ezt a csunyaságot! Hadd fussanak a csalók; bizzuk a büntetést Istenre! Senkinek a világon nem szólsz erről; megértetted?

– Most pedig mégy a templomba és elmondasz egy örvendetes rózsafűzért, de ájtatosan, megmentett tisztaságodért hálaadásul. De egy hangot se, senkinek!

És gyors léptekkel elsietett, hogy megkeresse Virginiát. Egy hét választotta el őket a Fejedelemnő-választástól.

A rémült kis jelölt, kinek oly megbízható őrangyala volt, aligha szegte meg közvetlen feljebbvalója szigorú parancsát, hogy a nagy s most már közös titkot másnak is elfecsegje. De talán még azelőtt, első ijedelmében -101- lihegte el valakinek a folyosón, vagy a konyhán, ahová a reggeli kenyerekért kellett szaladnia? Vagy a falaknak is fülük, szájuk és hangjuk van néha? Annyi bizonyos, hogy a délelőtti órákban s az órák közeiben főleg már erről trécselt, pletykált, fakgatózott, szörnyűködött és tóditott valamennyi osztály népe; bennlakók úgy, mint bejárók, apácák, mint paptanárok.

– Nem, – mosolygott Szelényi papa úgy csücsörítve mosolygós ajkait a nagy szivar körül, mint egy kis gyerek, aki a nedves, édes emlőt szívja. – Nem, most már nyugodt vagyok! A kegyesrendi apácák klastromának ezentul már semmi se árthat. Még ha maga Belzebub jönne is kisérteni, mesebeli királyfinak öltözötten, ki nem fogna ezen a Házon. Ez kiállta a próbát! Ha valamit el akar érni, reverendában jöjjön, vagy apácaruhában. Nincs igazam, Gregoria kollégácska?

Neki ilyen vaskos célzásokat is el tudtak nézni; mert kedves, jóízű és okos megbocsátás rezgett csufondáros hangjában mindig; noha őmaga feddhetetlen volt.

– Erzsi, Erzsi, Király Erzsi, – szaladt és lihegett Pável Marika, aki mostanában megint kedves és baráti volt «annyányi» társnője iránt. – Te, valami nagyszerű heccet találtam ki, segítened kell benne! Emlékszel, úgye, hogy ki volt írva az ujságban a minap az a fogadási hecc és mérgelődtek az apácák? Ezt a mostanit is ki lehetne színezni úgy jó kis pikánsan, tudod, meg fogjuk írni annak a zsidóujságnak, te majd fogalmazod! Még nem tudhatják; ezek szörnyen el akarják tussolni; sejtelmük se lesz, hogy honnét, ki által került ki… Úgye, nagyszerű?

– Nem, fiam! – mondta Erzsi és összehúzta sűrű, sötétszőke szemöldökét. – Az apácáknak igen rosszul esnék és senkinek a világon nem volna haszna belőle. Csak annál butább szigor és ellenőrzés lenne itt; nagy inkvizició, vallatás; ártatlanokra gyanakodnának; a kimenőket vissza nem kapnók év végéig; szegény Helénke… Szóval: nem! Hagyj fel vele, gyerek! Végre is az ő kenyerüket esszük; ha pénzért is, de elég olcsón.

– Na, azt a kis moslékot csak ne hánytorgasd! -102- De rád jött eccer!… Megcsinálom magam; te meg majd beárulhatsz.

– Azt nem fogom tenni; – bolond! – felelt Erzsi kedvetlenül vállat-vonva és tovább ment.

A «Független Ujság»-ban csakugyan megjelent az újabb eset híre a következő vasárnapon. Marika ugyan sajnálatára nem ösmerhette fel saját stílusát, szép «diszítőjelzőit» – amiket Sziduval komponáltak össze éjszaka a háló ablakpárkányán; – az ujsághír rövidebb volt, de azért épen elég «pikáns». S hatásával is a kisváros uzsona-traccsain és az apácák bosszus elképedésében – igen meg lehetett elégedve a gonosz csínyszerző. Berchtolda a kezeit tördelte és Virginia oly csüggedt volt pár napig, hogy még a «nagy inkvizició» vezetéséhez sem volt meg a szokott energiája. – Simonea és a többi penziósak most már megjegyzést sem tettek; néma és gúnyos szemrehányással, bánatos fölénnyel jártak a házban és súgtak-búgtak a fiókházbeli sororokkal, akik a távolabb fekvő országrészekből már-már gyülekezni kezdtek a napok mulva történendő választásra és megtöltötték az összes üres, rögtönzött és rezervált fehérfüggönyös «kabinett»-eket.

Az új törekvésű, magyar apácák közül még a választás előtt kihullt egy; a szép Gregoria vérhányást kapott és ájultan esett össze egy rajzórája után az Ujépület tanári-szobájában. Szelényi papa földhözvágta a szivarját és hozzásietett; fölemelte, a bőrdiván felé hurcolta, míg óriás verejtékcsöppek hullottak végig kövérke arcán; aztán fölélesztette, vigasztalta, becézte mint egy kicsiny leányt az atyuskája, – míg az orvos megérkezett. – «Rögtön el, el innét! – mondta az szigorúan, alighogy megnézte. – Mily régóta mondom! Hát Zólyomba is akár, ha máshova nem lehet; bár az is csak zárda; régi, vastagfalú, apróablakú kastélyház. Mégis jobb mint itt, Uramisten! És a tanítás? Dolgoztatni vele ilyen állapotban! Maga akart? Bolondság, – siettették már nagyon a drága üdvözítőhöz; pedig az még jószívvel várt volna rá egy-pár esztendeig!» – A derék öreg és «hű katholikus» zárdaorvos most igen kijött a sodrából, egyszer jól odamondogatott a «fejetlen nyájnak» – a «némber-köztársaságnak», -103- melynek titkos szerződései vannak az öreg Halállal az ő háta megett; és fenyegetődzött, hogy ő felmond, ő itt így nem vesződik, ha kutyába se nézik; nem szorul ő rá; majd beszélni fog a vármegyei tisztiorvossal, aki jó-komája, hisz ez a ház egy fertőzeti telep, egy nagy bakteriumtenyészet»… és így tovább. Oda se hederített, bár mondták neki, – hogy a beteget ők bizony már pihentetni akarták hónapok óta; de ő akart tanítani, kijárni, – görcsösen, mindenáron; – és rendesen rosszabbul lett, ha pár napig fenn-őrizték a betegszobában; ha nem járhatott le dolga után a földszintre, – végig a Portaszoba melletti iroda előtt, ahol a klastrom számadásait, gazdasági ügyeit vezették.

– Jőjjön, kérem főtisztelendő úr! – sürgette másnap ugyanabban az irodaszobában soror Virginia Fénrichet, az intéző papot. – Jőjjön csak, tárgyaljuk meg egy kicsit a dolgokat! Istenem, oly sürgős minden; ma szerda; vasárnap a választás. Irásban kérni kell a méltóságos püspök urat, nevezze ki megbizottját; – mindnyájan önt óhajtjuk, hogy majd az urnánál üljön. Ah, Istenem! Eltávozott, kedves betegünk helyett soror Evelinát kértük fel tehát rajztanításra a képzőben; – ő az egyedüli, kinek ilyen képesítése van. – Itt volna aztán még egy hivatalos írás, nézzük csak meg, kérem; én még mindig nem értek ilyen jogi dolgokhoz. A mi kis Gross Helénke jelöltünk gyámatyja írta Münchenből; válaszul arra a kérésünkre, (illetve a gyámleányéra) hogy nagykorusításába beleegyezzék vagy pedig írja alá azt az ajándékozási okiratot, melyben a kedves leány világi javait szerzetünknek, ezentuli otthonának és az Urban családjának adományozza. Azt írja, nézze csak, – hogy ő még nem bízik eléggé gyámoltja elhatározásának komolyságában; hogy hátha csak gyerekes szeszély; (ilyeneket írni!) – hogy neki kötelessége óvatosabbnak lenni, vigyázni erre a vagyonra; (milyen akadékosak is ezek a németek, hogy ragaszkodnak a világi javakhoz; ez kivált, úgy tudom, protestáns ember!) – szóval: hogy ő még egy félévi gondolkodási-időt kiván hagyni Helénnek. Mondja csak, van ehhez joga? A német közgyám-hivatal vagy árvaszék vagy mi – jogkőre -104- még mindig kiterjed a mi Helénünkre? Ah, az a pénz! Mikor jut már tényleg rendeltetési helyére, a szerzet pénztárába – és hogyan, mire használódik fel? Nos, négy nap mulva elválik. Csak ez az undorító koldulási-história ne jött volna most; ó, ha tudnám, micsoda aljas rosszakarónk tudatta azzal a sötét-szándékú ujsággal? S most újra felelevenítik; hogy elfogták a nyomorúlt bűnösöket Mármarosszigeten. Csak még ide ne hozzák vallatni a csalásért; csak még tanukul ne hívjanak bennünket! Igen, erről önnek kell gondoskodnia, főtisztelendő úr; esetleg a püspöki iroda átírhatna diszkréten… No, és itt vannak megint a mérnöki hivataltól a tervek az Ujépület kibővítéséről; a magasabb iskoláink számára. Ma még nem időszerű; – adja a jó Isten, hogy négy nap múlva az legyen! Úgye, a mi szándékunkra ajánlta a mai szent Miséjét is, ahogy igérte? – De… mi baja, az Istenért? Beteg? Oh, ön sír? Főtisztelendő!

– Ó, hagyjon most… hagyjon… csak egy kicsit! Mit bánom én most… a pénzüket, az ügyeiket… ó, úgy szenvedek.

– A… a világi… rokoni kötelékek sokszor nagyon is erősek! – mondta Virginia halkan, ámult és szemrehányó szemekkel nézve rá; míg elfehérült ajkai idegesen rándultak félre. – Fénrich főtisztelendőt nem volt szabad rágalommal illetni gondolatban sem, mert fölszentelt egyházi férfiú volt.

A doktor kifakadásai a szegény Gregoria elutazása alkalmával – szintén szájról-szájra jártak a zárda sororjai s az éjjel-nappal szállingózó fiókháziak közt; Berchtoldának volt is gondja rá, hogy a fiatalabbak közt kivált ezzel is «hangulatot csináljon.» Igen, a szerzet (nem az egyesek) érdekében halaszthatatlan immár valami kis hegyi üdülőhely berendezése a gyönge vagy megtámadott-tüdejű nővérek számára; és higiénikus változtatások, javítások az Ó-épületen. Ám mindezekhez pénz, állandó és megbizható új pénzforrások kellenek; célszerű befektetése a kilátásban levő kis vagyonnak; új iskolák, magasabb intézetek, több belső, szerzetesi munkaerő; alkalmazkodás -105- bizonyos mértékig a kor viszonyaihoz, – mint ahogy számos templomban már villannyal világítanak egyházi engedéllyel az ősi, elrendelt és hagyományos, de szörnyen megdrágult szűzviasz helyett. – S ha már a villanyvilágításról szólunk, hát igen-bizony a multkori, éjszakai csunya támadáskor is mennyivel gyorsabb, biztosabb sikeresebb lett volna a védekező eljárás – általában mennyivel könnyebbé válna az éjszakai várta-szolgálat, ha a sötétes folyosókat, melyekben csak egy-egy piciny olajmécs világít a képek és szobrok alján, – egyetlen gombnyomásra erős, biztonságos villanyfénnyel lehetne elárasztani. S mennyivel olcsóbb is volna. Aztán az adminisztrációt mennyire megkönnyítené ebben a nagy házban, ha legalább helyi telefonhálózat volna a termek és épületszárnyak között…» És sokan halgatták helyesléssel és naiv örömmel beszédét.

Ám akkor egy este, – (pénteknap volt, kettővel a választás előtt) – a kegyes és diplomatás Simonea meglátogatta Berchtoldát az esti pihenő – a regráció órájában. Arca mélyen szomorúnak látszott; kezében nyitott, levélféle papirdarab. «Ezt a szennyes iratot, ezt a bűnös okmányt sikerült elfognunk, kedves nővér. Galád és semmirekellő szerzői itt vannak még e szent falak között, élvezik rendünk testi és szellemi javait; az – ah, (szégyen még kimondani is) az apácajelöltek gallérját viselik. A csalók, – ámítók! Igen, itt, itt, kedves nővér, a noviciátban, az ön tiszteletreméltó felügyelete alatt!

– Nézze csak, kedves nővér, olvassa. Ezt a levelet az ön két jelöltje, a két Kerekes leány írta – itt a városban laknak a szülőik, azok a cinkosaik, azoknak szól. – Egy szapuló-lány kosarába csempészték a nyomorultak, (a konyha-főnök testvérünk el is kergette rögtön) – úgy volt, hogy az viszi ki a gonosz anyának, akivel ismeretségben volt, úgy látszik. Itt van, csak olvassa!

Berchtolda reszkető kezébe vette az írást; onnét kezdte nézni, ahol Simonea már jelet csinált a körmével.

«Csak sohse busulj, drága anyácskánk, meg vagyunk mi itt egészen jól. A koszt sem olyan szörnyű -106- rossz ám, mint ahogy hiszed; aztán legalább nem kell érte neked fáradni, kínlódni, ölni magad a dologgal. Hidd el, drága anyus, hogy te sohasem birtál volna bennünket taníttatni, – még csak ellátni sem, amíg elvégezzük a képzőt. Hát még ruházni! És apánk mindenért csak téged gyikolt, bántott aztán, ha egy kis ital volt benne; nem, mi azt nem birtuk tovább nézni! Igy ez egész ügyesen ki van fundálva; itt elvégezzük ingyen az évfolyamokat; tandíj, koszt, ruha, – semmire nincs gondotok. S mire kész leszünk három év mulva, (mert ha mukkanni se tudnánk a képesítőn, akkor is áteresztenek, mint noviciákat) – akkor ill a berek, nádak erek, – még az nap kinn leszünk nálad; a te két kész, tanítónő leányzód. Még csak el sem kell hagyni a hitünket, mert hisz nem leszünk még fogadalmasok; a jó Istenke is megbocsát, mert gyermeki szeretetből tesszük. Van a zárdának elég pénze; segíthet a szegényeken! A diplománkat ki kell hogy adják törvény szerint, majd kipereljük rajtuk; állást is majd csak kerítünk; akkor aztán gondod se lesz, majd dolgozunk mi helyetted s apánknak is kikeressük a napi dohányát, hogy ne dörmögjön! Kezeiteket csókolja két hálás és forrón szerető leányotok: Emma és Piroska.»

– Ó, mily gyakran visz bűnbe valakit a Gonosz Lélek épen erényei útján! – sóhajtott a jó Berchtolda leverten. – Lám, itt is a szülői szeretet volt az ok! – Vigasztalhatatlan volt; annyira kedvelte ezeket a Kerekes lányokat; e természetes, nyugodt viseletű, derüsszemű, nyilt és okos két teremtést. Sokszor példának állította őket a manértalan, őszinte áhítatra nézve.

… «Jó is, bizony, hogy holnap már vége lesz ennek a fejetlenségnek – mondta Magdolna csendesen, mikor Virginia szokása ellenére elmondta neki az utolsó «botrány»-t, a Kerekes testvérek kicsapatásának körülményeit. – Tulajdonkép szeretnék már egy jó szigorú, vezetést, egy erős és kemény kezet! Alig várom már, hogy Tisztelendő Anyámnak szólíthassalak!»

– Már hogy… engemet?… Hogy érted? – nézett rá Virginia elképedve. Tehát ennyire tájékozatlan volt valóban? Mert tettetni nem szokott ez a teremtés; nem is volna képes. -107-

– Vagy Berchtolda? Igaz is, kedves, én valójában még azt sem tudom, kire kell majd szavaznom holnap. Nekem mindig csak elvekről beszéltetek, amelyek persze mind helyesek és szépek – de ha tőlem megkérdik majd, nem fogom tudni megmondani, ki a nagy eszmék reprezentánsa szerintem? No, kire szavazzak hát?

– Akire akarsz, kedvesem! – felelt Virginia kissé zavartan és azzal a különös meghatottsággal, mely mindig elfogta e csodálatos, hűvösbájú és minden izében, minden mozdulatában magasabbrendű teremtés mellett. Nem tudta volna szóval egykönnyen kimagyarázni, de egy bűvkörben látta, egy eszményi és megmagyarázhatatlan világban maga és a többiek fölött – viszont úgy érezte, hogy mindenki közt még ő tudja leginkább megközelíteni, – vagy legalább érteni, értékelni és csodálni ezt a nagy, emberi kiválóságot. Úgy érezte, hogy ez a nő jó, tiszta és csaknem bűn-nélküli, de nem súlyos vezeklések, imák, bőjt, penitencia gyötrelmei és a kisértéseken kivívott nehéz diadalok árán, – hanem egyszerűen, magától, mert jónak született és nem is tudna más lenni; és a Gonosznak nincs hatalma fölötte. Talán… mert valaha, régen – valahol kinn «az élet viharában» leszámolt azzal is és mindennel; megösmerte, kiélte, kivezekelte volt magából minden rossznak a hajlamát. – Vagy mert tanulmányai, gondolkodása révén ösmeri mindennek titkos és természetes gyökerét az emberi lélekben – vagy a testben; és azért semmi sem bűn őneki; mint ahogy az orvos nem vétkezett, mikor a beteg Gregoria hófehér, szűzi keblét érintette, nyomorgatta… Ó, Virginia úgy vágyott volna néha ilyen lenni; levetni kínos kételyeit és a lelki tusakodás terhét. De akkor hová tegye kimeríthetetlen tetterejét, forró érdeklődését, mely viszent nem is vétek; – sőt egyensúlyozója minden egyéb szenvedélynek? Ó, hogy élt, hogy járt-kelt és dolgozott köztük az ő Magdolnája, az ő földi szentje; – halkan tisztán és külön; az apró csatákról és huza-vonákról körülötte még csak tudomást sem véve jóformán! Virginia szinte elröstelte most magát miattuk.

«Elvégre nem is a személy fontos, úgye? – folytatta a másik elgondolkozva e neki annyira újszerű és -108- idegen tárgyon. – Csakhogy legyen egy név, egy fogalom, amelyhez kapcsolhassuk és ráfüggeszthessük az «engedelmesség» gondolatát, mely oly biztosan és – olcsón megőrzi a belső szabadságot és nyugalmat. És nagyon szeretem a tilalmat és aprólékos, biztos megkötöttségeit a mindennapi tevés-vevésnek; nem bánnám, ha sokkal érezhetőbbek volnának még. Igen, érdekből, a belső szabadság kedvéért; az ember hadd tudja pontosan, mit kell tennie és merre fordulni, hogy ne jöhessen ütközésbe és ne zavarhassa semmi külsőség! Lásd, például amióta így, fő nélkül vagyunk, micsoda kellemetlen és ostoba dolgok esnek lépten-nyomon.

– Ó, – hát te is azt véled talán, – nyitott nagy szemeket Virginia, – amit Leona mondogat, hogy az igazi szerzetesi élet csak a régiek teljes szigorával képzelhető. Hogy mi – ujabbak, – magunk «nyitottunk kaput a külső léhaságnak és zabolátlan szabadosságnak?» –

– Nem, – oh, hova gondolsz! Hogy bárkit is váddal illethetnék, kedves? Hisz én nem is ösmerem úgy, mint te a viszonyokat és ezen is, (ne haragudj!) tán most tünődöm el először. Csak épen az jutott eszembe, hogy egy kissé… sajnálni fogom azt, akit holnap fejünkké választunk; külső gondokkal és felelősségekkel ruházzuk és – elvesszük tőle az engedelmesség könnyebbülését, nyugalmát; a belső függetlenséget.

– A gondokban és terhekben lehet és lesz is segítsége, csak rendelkeznie kell! Csak nagy általánosságban… (erőlködött Virginia egyrenagyobb csüggedéssel).

– Rendelkezni, igen! – mosolygott a másik kissé bágyadtan. – S míg mi, többiek szabadok leszünk annak a gondjától, hogy miféle külső apróságokat műveljünk és milyen sorrendben napestig, hogy hová utazzunk és mennyit dolgozzunk; – addig ő magára veszi majd valamennyiünk külső rabszolgaságát, a látható dolgoktól függést. – Ej, – különben miről is beszélek? Szerencsére vannak másféle természetek is; olyan képességűek, mint te vagy, kedves! Nekem hála Istennek csak azt a dolgot adtátok, hogy szót fogadjak nektek és azt akarjam, amit ti akartok; és ennél könnyebb munkát nem is képzelek magamnak. Igen hálás vagyok érte. -109-

És Virginia nővér sóhajtva, megzavartan hagyta magára imádásigszeretett és csodált barátnőjét.

XIV.

Végre együtt ültek, benn szorongtak valamennyien a felékesített templomban; repkényfüzérek, gyertyák és tömjénfüst közepett. Mise után lassú menetben járultak az oltárhoz, sorba-térdeltek a hideg kőlépcsőn és nyakukat epedő mozdulattal előre nyújtva, kissé szétnyitották ajkaikat. S a pap közeledett hozzájuk egyenkint a kehellyel, az arany edénnyel, melyben az Istenség lakik. Míg keresztet írt vele szemeik előtt, – felragyogott kezében a Vőlegény halotti fehérségű, átlátszó Teste; amaz igazi és lényeg-szerint tökéletes Test és Vér, mely az Ostya titkába rejtőzik naponta és minden órában, minden percben, sokezerszer, tán az idők végezetéig, – hogy vérontás és kínhalál nélkül most újra meg újra feláldoztassék, magára véve e világ bűneit; – és nemföldi szerelemben egyesüljön ezerszer – és ezerszer csodálatosan és tökéletesen az őt áhítozókkal. Hogy bár végnélkül osztódva, mégis mind osztatlanul és teljesen, egész-egyen – olvadjon össze mythikus nagy Nászban az ujjongó lélekkel… Az apácák összecsukták ajkukat, – lassan, óvatosan, nehogy fogaikkal tiszteletlenül érintsék a Szentek Szentét; akkor fölfelé fordult, extatikus szemüket lassan, nagyon lassan, – mintegy mennyei gyönyörben úszva lezárták, és zsibbadt mozdulatokkal emelkedtek fel, hogy másoknak adjanak helyet. Az alsó lépcsőn még egyszer térdreborultak és suttogva, hálát rebegve háromszor megütötték mellüket. «Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…» Végre megindultak; – összekulcsolt kézzel, félig csukott szemekkel, lassan lépkedve a kockaköveken; – elhalványult arcukon szent megindulással; olyanok voltak, mint a boldog szerelem pillanatai után valami megkönnyült és felolvadó, mély és megtisztult kielégülésben. A padban, a helyükön még egyszer arcra borultak, tenyerükkel takarva be szemüket, – hogy elmerülhessenek a legnagyobb csoda szemléletében, – a legszorosabb és legbensőbb együttlétben e világ teremtőjével. Az ég, a föld és mindenek -110- urával, – az édes názáreti Jézussal, kit ösmernek, néven; tegezve, kicsinyítő-szóval hivnak, – ki érttük, érttük, érttük, ontotta ki drága vérét, a kereszten…

És ha az évtizedes megszokás és a test meg lélek egyéb gyarló elszóródásai szinte elkoptatták is bensejükben mindezt; ha nem sikerült is magukban felkelteni azt a mély és boldog megrendülést, mely a szentek életét mennyeivé tette már e földön; – a szándéknak legalább nem volt szabad hiányoznia és a külső, testi mánierok, a szemek, arcvonások és mozdulatok híven tükrözték a nemlévő, csak áhított áhitatot; – hogy legalább másokban, a többi szemlélőben botránkozás ne keltessék…

Aztán Fénrich a szószékre lépve röviden beszélt pár percig fáradt, idegencsengésű hangján és a templom közepére ment, hol az urna állt sötét posztóval letakarva. A templomajtót becsukták; elkezdődött a titkos szavazás. – A zárda termeiben és folyosóin, a kápolnákban és kabinettekben, de még a konyhában és mosóházban sem maradt e délelőttön egyetlen olvasó-jelvényes, fogadalmas «profess»-nővér sem; csak növendékek, galléros jelöltek és már beöltözött noviciák. A bennlakókra a kis Geralda vigyázott; de ő is lázas izgalomban élt ma és minduntalan új imába kezdett. Teltek az órák és dél lett ezen a napon is lassan.

Félegykor kezdték számlálni a szavazatokat. A nővérek a padokban imádkoztak; Fénrich, Virginia és Simonea már végire jártak volt; most egymásra néztek, ijedten, szinte tanácstalanul és újra kezdték. Hiába, – az eredmény megint ugyanaz. Semmi!

Az összes szavazatok egyharmadánál csak valamivel több jutott Leonára; – a másik kétharmad megoszlott Magdolna, Simonea, sőt Virginia között. Három cédula Evelinának, az «önmegtagadás szentjé»-nek is jutott. – Ez hát! Annyi szervezés, korrespondencia, pártoskodás és rábeszélés után! – Igen, de a legutolsó hetek csunya zürzavarai közepett szétkallódtak a vélemények, a kedélyek; kisebb fia-pártok alakultak, mindenki a maga fejével gondolkozott és tanácsolt. – Itt az eredmény; «Nincs Anyánk!» – mondta Simonea és Virginia csüggedt hangon és szinte egyszerre. Aztán Fénrich -111- jelentette ki, hogy mivel absolut többség nincs, tehát a Megyés Püspök őméltóságának új választási napot kell kitűznie arra a két nővérre, kik viszonylag a legtöbb szavazatot kapták: Leonára és Magdolnára. Az alapítólevélben világosan meg van írva: az legyen az új tartományi Főasszony, akit a fogadalmas testvérek legalább kétharmada azzá tenni kiván. – Mivel tehát a püspök úr őméltósága most bérmáló-körúton jár s csak egy hét mulva jön székhelyére vissza, egyelőre kénytelenek lesznek bevárni őt; a fiókházbeli nővérek nem utazhatnak addig vissza.

Lecsüggedt fővel vonultak az étterem felé. A templomajtóban várakozó, körültük tolongó novicia-seregnek nem tudtak örvendetes ujságot mondani; csak új bizonytalanság, várakozás, zavar jön megint. – A feldiszített, ünnepies étteremben nem csaphattak kis lakomát az új Anya üdvözletére; a hideg étkeket, a tortát és mindenki fejére számított félpohár borocskát azonmód eltették más, igazibb alkalomra; és csüggedt kedvben szinte némán kezdte levesét kanalazni a még mindig fejetlen nyáj. Ám a legkedvetlenebb, a mindeniknél inkább csüggedt arc mégis a Magdolnáé volt; Virginia szive ijedten szorult össze, amikor lopva ránézett… Valóban – étkezés után rövid beszélgetésre kérte őt. Gyorsan haladtak végig a folyosókon és egyik üres iskolaterembe léptek. Az alacsony dobogón, mint valami szinpadon megálltak egymással szemközt; Magdolna arca sötét volt, hangja szokatlanul szigoru.

– Magdolna! – Magdolna, annyira tiszteltelek; hisz tudod, tudnod kell! Senkit sem látok nálad külömbnek, magasabban állónak; senkit még most sem, igen, – aki fölöttünk rendelkezni méltóbb lehetne.

– Ó, nem, ne nézz így rám, ne szólj hozzám keményen! Hisz nem tudhattam, hogy ennyire… ennyire ellenedre van!

– Nem, ezt ne… ne vond kétségbe! – kiáltott a másik fájdalmas szenvedéllyel. – Úgyis annyira sújt már minden, oly balul sikerül; – az Isten büntet! Oh! Lehet, hogy nem jól szerettelek, Magdolna, – tán bűnösen szerettelek, itéld meg, szólj, hisz te mindent látsz, értesz! Te tudod, hogy mindenem vagy, életkedvem, reményem, minden törekvésem. Csak miattad akartam mindent, csak neked akartam tetszeni. Csak teáltalad tudok örülni munkának, földi iparkodásnak és erénynek, – csak teáltalad és teértted tud nekem valami igazán fájni, még… még a bűneim is, – ó, Isten, légy velem! Soha-soha nem szerettem így még földi embert; nem is lehetséges ennél jobban szeretni!

– Nem, nem vagyok én eszemen már! Annyit kinlódom és egyre hatalmasabb ez fölöttem. Ne hidd, hogy afféle gyerekesség, ami itt… itt a zárdában divatozni szokott,… hajfürtökkel és érzékeny, titkos levélkékkel. Az egész lelkemet uralja, minden jobb érzésem, minden gondolatom. Istenem, Megváltóm! Add, add a kezed Magdolna, – Magdolna, Magdolnám, – ó, tedd a homlokomra a kezed egy pillanatig!…

– Virginia testvér! – kiáltott rá akkor a másik szígorú, ébresztő hangon és felállt mellőle; elfordult, hogy leküzdhesse ámult és ijedt megundorodását. – Virginia, rögtön felállj innét! Mi dolog térdelni egy másik ember előtt; mit gondolna, aki hirtelen belépne?

Dult arccal, zilált köntösben, gyűrt fátyolával ott állt előtte, – szemében ijedt szégyen; tán most látta csak, hogy a földön kúszott és vonaglott néhány pillanatig eszelős szenvedélyben és hogy – visszautasították. Ideges szája, minden arcvonása rángott, reszketett; ajka oly száraz volt, hogy alig birta a szavakat kiejteni… És ahogy így megalázva és szenvedve szembenállt vele a másik, – Magdolna arca megenyhült újra, a harag és megdöbbenés helyére visszasimult a szokott hűs, szelíd, enyhe tekintete. Most már felé-nyújtotta nyugodt, biztos szorítású kezét. -113-

– Virginia testvér, nyugodj meg hát, – jer! – szólt ösmerős szives csillapító hangján és kézenfogva maga mellé vonta a pódium-székre, a nagy iskolatábla mellett, mert hisz a negyedik B-osztály termében voltak. – Jer, beszélgessünk, kedves; – folytatta és már mosolygott is, – te most túl-izgatott vagy, nem is csoda, úgy beledolgoztad magad a közügyekbe! Virginiám, nem szabad hogy azt hidd, hogy megitéllek… vagy nem értelek meg,… noha követni nem is tudlak. Igen, vétek volt, hogy egy pillanatra megitéltelek az imént. Oly más lélek a mienk, gyermekem; és más mult, más élet, más test és – tán idegalkat, igen! Hisz azért van, hogy csak úgy tudtál engem szeretni, ha magadhoz formáltál. És azt cselekedted velem, amire te magad lettél volna tán valóban alkalmas, – a vezetés terhét viselni itt! No igen jó, – hát ma még nem, csakugyan, – de később, ha idősebb leszel, úgye? És ez… ez a másik… idegességed velem szemközt bizony: kissé betegség, vagy különös állapot; néha és néhol rend és törvény, – hisz oly sokféle az élet, az ember, az érzései, – Virginia, – és minden jogosult és igaz és nagy lehet, ami emberi és őszinte! Igy, olvastam ezt – igen, csak hallomásból tudom; mert az is e föld rendje és törvénye, hogy sohse értsük meg egymást teljesen, mi emberek. Mégis, igyekeznünk kell erre, úgy-e, hogy aztán helyesen szeressük egymást. Hallgass rám, én elmondom, mit gondolok vagy tudok erről.

Kezét kezében tartva beszélt hozzá halkan, szépen, sokáig és a másiknak fokonkint szűnt ideges remegése, – lassan bátorodva emelte feljebb tekintetét. – Már szinte leszállt a kora-tavaszi alkonyat, és rügyszagú, esti szellők röppentek be közéjük a nyitott, emeleti ablakon, mikor elváltak végre, – szép, meleg, békélt és testvéri kézszorítással. A negyedik B polgári-osztály terme… az egyik apácának örökre emlékezetes hely marad; itt folyt le életének leghevesebb, legdrámaibb jelenete; legnagyobb mozgalma, szenvedése és megenyhülése. – És mikor még zsibbadt fővel és zsibbadt tagokkal egyedül haladt a néma templom felé, – már tudott és értett sokmindent, – amitől eddig félt vagy amin ujjongott; -114- amiért vergődött és tusakodott vak bizonytalanságban. És tudta már azt is, hogy a saját, «nagy» érzését semmi joga nem volt másnak tartani lényegében, mint a kis növendékek idétlen esenkedését és sóhajait; mint az öreg, piros Kunigund suta érzelgéseit… Mert ha komolyabb és lelkiebb is talán, (ó, tán még ezt is csak képzelte magáról), épúgy nem valami törvényszerű ok, testi változás, Isten rendeléséből való sajátosság volt magyarázata, akárcsak azokénak; hanem csak a környezet félrevezető hatása és külső kényszerek okozta megtévedés. És megtudta, hogy ugyanaz az emberi végzet sodorta hibába, melyért olyan szigorúan itélte volt meg gondolatban Fénrich papot és a szegény Gregoriát. Mily jó volt így szelíd és biztos közösségbe jutni másokkal, mindenkivel, – az egész, nagy, emberi világgal! Anyja jutott eszébe, ki özvegy fővel férjhez ment a szép vívómesterhez; és egyszerre megértette önmagában annak a gyülölködésnek is gyökerét. Igen, mindez egy dolog, s nem lényeges, hogy kissé félretérül a körülmények miatt. Igen, az az ősi, nagy, igaz és jogosult ösztön, melyet Isten maga ösmert el a paradicsomban még, midőn a legősibb szentséget, a házasságot szerezte. – De amelyet ők, a szerzetesek, Isten különös választottjai – fékezni fogadtak egész életükön át; hogy a kötelesnél is többet tegyenek, hogy a kellőnél még magasabb tökélyre jussanak, – hogy megtartván a parancsokat, magukra vállalják és megfogadják még a tanácsokat is. – Ó, mennyivel jobb most, hogy tudja, megérti önmagát és másokat; a szervezetek, az állatok és fák törvényeit; a tanult és sejtett dolgok összefüggését; emberi szervek szerepét. Hálával telt el az iránt, ki ma oly világosan, egyszerűen és tiszta szavakkal mind-ennek birtokába juttatta. Harmincöt évet kellett élnie, míg végre felvilágosították; de érezte, hogy szerzetesnek is, embernek is külömb lesz ezentúl. Az oltár előtt térdelt és lazán egymásba kulcsolt kezekkel, nyugodt, nyitott, gondolkodó szemekkel nézett maga elé; de bensejében mélyen és jólesőn, sokáig imádkozott.

A megyés püspök tehát csak egy hét mulva volt visszatérendő; és addig ez a sok idegen, szokatlan, alig-alig -115- férő vendégsoror itt fog tolongni tétlenül; a fiókházakban pedig ezalatt szünetel minden munka, tanítás, házidolog; s a kórházak betegei sok helyén az országnak hiába várják vissza megszokott, ügyes ápolóikat. Ó, milyen kavarodás volt; «was fir unausstehliche réndetlenség!» – ahogy Kunigund krákogta napestig futkosva és pörölve, kifőlt arccal. A vendégek maguk is nyugtalanok voltak, mint a sokgyermekes, jó mamák, ha nagyritkán eltávoznak hazulról: mi lesz azalatt otthon, nem történik baj nélkülök? – Aztán meg fehérnemüvel, apró holmikkal is kevesebb időre voltak ellátva; némelyik vidéki helyi-főnöknő után csomagokat küldöztek az «otthoni» noviciák gyermeki gondosságból; másokat levelekkel, sürgönyökkel zaklattak; a Portánál és az egyik hátulsó kapunál folytonos jövés-menés volt; levélhordók, kofák és kereskedő-inasok egymásnak adták a csengőt.

XV.

És így, ebben a zavaros tolongásban sikerült egyszer mégis, egy alkonyati órán, – amire Király Erzsi is remegve, «drukk»-ban gondolt, amiről még ő se remélte, hogy baj nélkül keresztülviszi. – A kis Gross Helénen egy bejáró növendék kurta kabátja és formátlan iskolai kalapja volt; azé a nagyon csunya és hű kis leányé, aki Fóth néninél volt teljes ellátásban. Kalapot, keztyüt, s egy kopott, szürke utcai szoknyácskát is, – az egész bejáró-jelmezt Erzsi kerítette össze, ő lopta fel az Ujépületből, ahol módszertanórán vette át titkosan a pad alatt; és hurcolta végig a Főépület folyosóin, reszketve az Öregtől vagy a többi öregektől. Egy «kammerli»-ban belebujtatta a kis apácajelöltet és a kerek abbégallért gondosan begyürte az idegen kabátka alá; a hajviseletét kissé meg-«világiasította», csak úgy a tíz körmével, hogy lehetséges legyen a kalap. Végre lesurrant vele a hátulsó lépcsőn, (egy külön Isten őrizte őket,) elvegyült pár pillanatra a portafolyosó járókelői közt; – s a legalkalmasabb percben; mikor a kapu ép nyitva volt és hárman-négyen is léptek ki rajta, – megszorította a Helén karját jó erősen és fülébe súgta -116- «Most!»… Csak egy pillantást vethetett utána; látta, amint félénk kis leányalakja megrévlik a kapubolt világos terében, honnét drága életzajok tavaszi zsongása árad be,… utcalárma, friss lombszagú és porszagú szellők, esti sétálók parfömje, szabad és boldog asszonyoké. Csak egy pillanat, – aztán bezárult a Porta és a folyosó újra sötét lett a legközelebbi csengetyűszóig. Erzsi lábujjhegyen surrant fel a lépcsőn és már megkönnyebbülten, szinte boldogan sóhajtott. Csaknem belekezdett egy «Üdvözlégy»-be, hálából, hogy a veszélyes kaland idáig sikerült. Ah, mit is művelt? Megszöktette a zárda egy jelöltjét; megszöktetett a zárdából ötvenezer forintot! – Hisz ha kimehetett volna az Ujépületből, egyenesen a Marhakapun át,… mikor a többi bejárók elmentek; – csakhogy Helénkét már rég nem engedték lejárni, a képzőbeli órákat látogatni. Hogy kellett így bujkálniok! A háló-folyosókon végig, fényes nappal az utcai ruhás «bejáró»-val; Uristen! És a földszintre érve hány emberrel találkoztak is, hány apácával – és egy sem tartóztatta fel, hogy mit keresnek erre és együtt! Ó, soha máskor, mint ebben a rendetlen, össze-vissza időben ilyesmi nem sikerülhetett volna… «Gelobt sei Jesus Christus!»… ah, az öreg Simonea volt, – és bólintott «In Ewigkeit» és nem szólította meg, hogy mit mászkál erre?… Ámbár most már, itt az emeleten hazudhatott volna hirtelen akármit. Csak most baj nélkül a nappaliba jutni; már hallik az Öreg hangja! Egy helyiségből Gizu lépett ki, nála a zongora-gyakorló kották is. «Te, add ide a kulcsot; te úgyis játszani mégy, – add csak! Mintha innét jönnék be!» – «Hol jártál?» – «Psszt!»… És nyugodtan, a legközömbösebb képpel s a kulcsot zörgetve kissé a karikán – lépdelt el az Öreg asztala előtt; az épen a kis Militorisz Jankát szidta nagyon valami «réndetlen»-ségért.

Csak egy óra mulva, közvetlen vacsora előtt jelentkezett egy kandidátnő, kérdezősködni, hogy nem látták-é erre Gross Helén «kedves jelölt»-et? Nem jött ide valamiért, nem lett rosszul, nincs valami baja? Az Öreg ép jókedvében volt; alaposan leszidta a Berchtolda küldöttjét, meg az egész rendetlen, komisz, neveletlen újnoviciátot; -117- ahol este össze kell előbb keresni a leendő apácákat, mint a ludakat üllőre. Volna csak ő ott, majd megmutatná! De nemsokára maga Berchtolda jött be csaknem futva, kikelt arccal, valami papirféle a kezében. Amit mondott, attól maga az Öreg is megdöbbent; és szintebarátságos egyerértéssel segített aztán szörnyüködni valamin Berchtoldának. Szidu jól hallotta, mikor indignálódva tiltakozott: «Nem, nem, – mi közülünk, innét senki! De minek is ahhoz segítség, hogy valaki megszökjék most ebben a nagy réndetlenségben! Nem, kedves nővér, az én lányaim nem mászkálnak hirem-tudtom nélkül a házban össze-vissza; én nem olyan rendet tartok!» És Berchtolda lesújtva sietett el. A vacsorához végre lehozta Gizu a bennlakóknak is a teljes ujságot; a zongoraszobában tudta meg egy fiatal novic-testvértől, Emerika barátnőjétől. Eszerint, – (ahogy Erzsi már előre tudta, hiszen ő főzte volt ki) – Berchtolda egy szép, tiszteletteljes és bocsánatkérő levelet kapott este «hálás híve: Gross Helén» aláírással, melyben a kis jelölt tisztelettel értesíti, hogy már nem jelölt többé; hogy a zárdából még a kora délutáni órákban eltávozott; hogy tisztelt és kedves barátnőjénél, a derék, hű katholika Holzernénál fog lakni (gyámatyja előre-kikért engedelmével) – pár hétig, Töffler Albert gimnaziumi tanár úrral való házasságáig. Bocsánatot kért, hogy szó és búcsú nélkül távozott el egyelőre onnét, hol oly szivesek és jók voltak hozzá, – de el akarta kerülni a hosszas magyarázkodást és esetleges szemrehányásokat, – satöbbi, satöbbi. Erzsi csendesen hallgatta e kivonatot saját szerzeményéből és azon tünődött, vajon átöltözött-e mindjárt Holzerné valami bluzába az a kis ügyetlen? Csak nem mutatta magát abban a ronda gallérban a vőlegénye előtt?

Pedig Erzsinek (és erre nem is gondolt előre) most volt még csak igazi oka a «drukkot» elkezdeni; hogy az utólagos vallatások, inkviziciók útján nem sül-e ki mégis részvétele a szörnyűséges dologban; mely annyi pénztől fosztotta meg az iparkodó, derék szerzetet. – Ám a vallatást, kutatást sem csinálták most olyan ambicióval és ügyesen, mint máskor kisebb dolgokban is szokták. -118- Virginia, máskor az ilyesmik szenvedélyes intézője, most (sajátságos) lanyhának vagy engedékenynek látszott ez üggyel szemben. Berchtolda lelkivádat érzett és szemrehányásoktól félt, mert úgy tudta, hogy ő beszélte rá az itt maradásra ezt a «méltatlan és eltévelyedett teremtés»-t; míg viszont Simonea és társai épígy voltak a maguk részéről, – ők is maguknak tulajdonítva ez utólag kétessé vált érdemet. Ám abban valamennyien megegyeztek, hogy «kigyót melengettek keblükön», s mert a ravaszul kifundált «csalárdság» ellen nem tehettek már semmit és a változhatatlanba bele kellett nyugodniok, – végre együtt, közös akarattal rágták és szapulták valamenyien a «kis raffinált»-at, a «lassúvizet», mely partot mos, – a «romlott és kacér nagyvárosi lányt», akivel – no ugyan-bizony jól is jár majd a férje! Kivált a fiatalok heveskedtek igy: «Nem is lesz abból jó sohse, csak afféle pucc-dáma! Ha a jó Istent meg tudta csalni, hogyne csalná majd meg a földi embert? Afféle pucc-dáma lesz az mindig!» – Igy vélte a kis Geralda és elmondogatta esténkint a bennlakóknak is a kettes hálóban a Helénke hajdani ágya előtt; ő pesti lány volt, mégsem tagadhatta; egy-egy elejtett utca-zsargon szava rávallott. Az öregek még egyre azon sápítoztak, mennyire megviselné a szegény megboldogult Főasszonyt ez a szégyen, tán sírba-vinné, tán jobb is, hogy nem érte meg! Az óvodamesternő, soror Adél egyszer említette csak hangosan és bosszúsan: «Ej, a kis bamba! Azt hiszi még, hogy érdemes egy férfiért; – azt hiszi, nem mind egyforma az: bitang huncut zsiványok!»… És csak lassan, csak néhányan mertek óvatosan pedzeni olyasmit is, – hogy hát hiszen a szent házasság is szentség, egy a hét közül, még Isten szerezte a paradicsomban.

Mindenesetre volt legalább foglalkozása, tárgyalnivalója a sok idegen, innen-onnan összekerült vendégapácának e hét alatt; míg az anyaházbeliek, – öregek és középkoruak, e két ellentétes párt, – összébb került, szinte egymáshoz húzódott a közös, haragos felháborodásban. Hát mindkét fél egyformán és egyszerre elvesztette számításai egyik fő bázisát, – a pénzt, a kis német-lány pénzecskéjét! Abból most már nem építik fel a magasabb -119- iskola új osztályait, sem a tüdőbeteg-üdülőházat! De nem is lehet vele a legsürgősebb gazdasági bajokat elintézni, a közvetlen szükségeket fedezni hogy általa úgy gazdálkodjanak tovább, mint eddig és ne legyen szükség új jövedelem-forrásokra, új «modernes» intézményekre! – Az ötvenezer forintocska – férjhez ment az orruk elől, ezt öregek és fiatalabbak egyaránt jól tudták; noha mostanában még kevésbbé tették szóvá így, nevénnevezve a dolgot. Mindenkiben csak egy kivánság lett urrá és vált szinte türelmetlenné ezekben a napokban; hogy csak hamarosan, – már akárhogy, – de vége legyen ennek a rettenetes állapotnak! Hogy végezhesse megint ki-ki a maga dolgát és mondhassa békén kiszabott napi imáit, semmi mással nem törődve. «Mégis csak nem szerzeteseknek való az a nagy rendezés, korteskedés, alkotmányozás, – mondogatták már sokan és még többen érezték. – Hogy kit és mit akarunk? Nem azért léptünk mi kolostorba, hogy akarjunk, – hanem hogy engedelmesek legyünk! Akárkinek már, hisz nem is olyan fontos az! E siralomvölgyében úgyis leperegnek napjaink, mindjárt-mindjárt itt a halál órája, melyre csak egy rózsafüzér elmondása alatt ötvenháromszor emlékezünk szóbelileg. Csak átmenet e földi lét, csak rövid megszálló; nem is illik ilyen nagy dolgot csinálni belőle!» – Igen, ilyen beszédek és vélekedések kezdtek nagyon is lábrakapni a túlzsúfolt nagy Ház összes szárnyaiban és termeiben; kivéve épen a bennlakó-növendékek nappaliját. Mert ott egész mással foglalkoztak; folyton lesték és tárgyalták és örülve-örülték a kis Helén, a «boldog menyasszony» felől érkező hireket, – melyek a Fóth néni kosztoslánya útján Erzsihez és úgy a többiekhez naponta pontosan eljutottak. Hogy mit üzen nekik, hogy milyen drága a Töffler, hogy melyik este lesz a hivatalos gyűrűváltás, – hogy legyenek, ó legyenek ők is valaha ép ilyen tökéletesen boldogak!

«Ein trübes Wetter, zur Verlobung!» – mormogta aznap Kunigund s káröröm, méreg, ellágyulás, írigység, sok-sok érdeklődés rezgett a hangjában, ahogy öreg pálmáját gondozva a nappali ablakában állt és kinézett az enyhén borús, tavaszí égre. Mögötte a kis Geralda ismételgette, -120- hogy: «Csak egy puccdáma lett, semmi egyéb!» – de a nagylányok feje összeingott a módszertani könyvek fölött… Ott kinn valahol az ifjú jegyesek drága, szent napragyogást lássanak e könnyű fellegfátylak mögött!

A hét végén, (a püspöki rezidencián másnapra várták a Méltóságost) – este, a regráció órán, (mely a vizitek hivatalos ideje a zárdában) – meglátogatta Berchtoldát az okos, vén Simonea. Nagyon kedves, nyájas volt a vendég, – mosolygó, szives, előzékeny az, aki fogadta; már napok óta a folyosón is messziről, szives alázattal köszöntek egymásnak. Az ember megérzi az ilyet a másikon, – rendesen kölcsönösek ezek a nagy megenyhülések; és a viszonyokban rejlik okuk.

– Önhöz jövök, kedves nővérem – kezdte – mert Virginia oly csüggedt – vagy tünődő e pár nap óta; mintha megint gyöngélkedne kissé, mint tavalyelőtt. Ah, erős szervezet, hamar összeszedi magát újra; a jó szerzetesnek szőrcsuha a balzsama, bőjt az orvossága, ahogy szent Vincénk mondta! szóval – önhöz jöttem, beszélgetni kissé ennek a szegény zárdának, ennek a veszedelembe jutott kitünő szerzetnek az ügyeiről. Arra akarom kérni, gondolkozzék velem együtt és adjon nekem ösmert okosságával tanácsot, hogyan fordíthatnók közösakarattal megint jóra e fenyegető veszedelmet; a züllés e mostani, ijesztő képét.

– Ó, magamnak sincs egyéb kivánságom! – felelt a noviciát főnöknője; – csak tudnám, mit használhatnék erre nézve vagy mit találhatnék ki én, az úrnak legszerényebb szolgálója, e türhetetlen állapotok ellen. Higyje meg, kedves nővér, én már – mi már mindenre készen volnánk…

– A jó Isten meg fog segíteni, ezt biztosra mondhatom, kedves nővér! Egy életen át elégszer tapasztaltam, hogy Isten szereti az ő kegyesrendi szüzeit és különös gondja van rájuk. Bizni kell! – Ma tehát nálam volt Magdolna, e kiváló jámborságú és Istentől nagy szellemi képességekkel megáldott nővérünk és a legkomolyabban értésemre adta, hogy a Főasszonyi tisztségre és kötelmekre épen egyéniségénél és lelkialkatánál -121- fogva nem érzi magát alkalmasnak, sem képesnek. Megmondta, hogy hozzájárulása, sőt tudta nélkül szánták e tisztre; s ezt már előbb is sejtettem. Őt nem erre küldte szerzetünknek Isten, hanem hogy tudásával és nagyszerű tehetségével legmagasabb iskoláink dísze, büszkesége legyen. – Mennyire szükség lesz rá még ezentúl, – mikor az önök által tervezett magasabb tanítónőképzőt is meg kell nyitnunk mégis; igen, most már mi is, e terv régebbi ellenzői beláttuk ennek mulhatatlan szükségét.

– Ő ugyan azt a tiszteletreméltó óhaját fejezte ki, – bár megint valamelyik fiókházunkban dolgozhatna pár évig; azt mondta, fontos oka volna ezt kérni; és kérni is fogja, mihelyt lesz kitől. Talán az ő túlzott lelkifinomsága; e mostani Főasszony-jelöltség miatt fél, hogy ittléte zavarná a másiknak párthiveit. Ó, – ez a pártoskodás, ez valóban nem szerzetesekhez méltó; most mindnyájan bűnhődünk érette, legjobb lesz még az emlékét is elfelejteni! De ha Magdolnánk most mégis elvágyik; ott a mi nagy dunántuli rendházunk, ahová kitűnő Virginiánk szintén új tanítónőképzőt tervezett, úgy tudom! Mért ne mehetne oda ő, Magdolna helyi főnöknőnek és képzőigazgatónak?

– A leánygimnázium… evvel még várjunk, kedves jó nővér! Miért szerepeljen ott a mi szerénységünk az első, feltünő, úttörők sorában? Hiszen alkalmas erőink sem volnánk a tanításra; mert Önre itt, ahol van, Virginiánkra pedig az új Főasszony titkári hivatalában továbbra is, csakúgy, mint eddig, szükség leend. Ó mert Leona tisztelendő nővérünk, ha így majd mégis, szép egy-akarattal, mint illik, úgye, – anyánkká lesz, – ő bizony csak szentségben és az erények gyakorlásában erős, de testileg gyönge és agg. Nem nélkülözheti majd azt a kiváló, ügyes és áldozatkész segéderőt, Virginiát, igaz-e, aki már a boldogult oldalánál is oly fényes érdemeket szerzett magának szerzetünk fölvirágozása körül. – A gimnáziumról s még néhány efféle túl-korai dologról ne is tegyünk most, úgye, említést! Hanem e régi ház apró javítgatásait, – a külső gazdaságban lassankénti, -122- célszerű újításokat hogyan is ellenezhetné mereven az, aki igazán a rend javát óhajtja! Virginiánk talentuma majd lel módot és megoldásokat a meglevő viszonyok közt, – bizvást remélhetjük. Ám ami a rég sürgetett beteg-üdülőt illeti; erre nézve nekem van egy szerény ötletem. Zólyomi öreg házunk maga tán csakugyan nem a legjobb, de megtudtam, hogy a közelében, a falu szélén most csinos és olcsó nyaralók épülnek. Már említettem az orvos úrnak is, – ő is helyeselné, ha egy ilyet, egyszerücskét, a világiakétól lehetőleg távol megszerezhetnénk.

– Ah, kedves nővér, – sóhajtott Berchtolda, – mennyi sok bajt el lehetne kerülni mindig ily kölcsönös megértéssel és bizalommal!

– Bűnös emberek vagyunk mindnyájan, kedvesem, – de a hibákat belátni és javulni sohse késő! Igen, mi – lássa – már öregek vagyunk, munkában megfáradottak; mi nemsokára már a végső leszámolás előtt állunk. – Leona nővér földink, első, legrégibb társnőink közül való, kikkel hajdan még gyengéd ifjuságunk idején együtt utaztunk ide az idegen országba, hogy az üdvözítőt kövessük. Ah, kedves nővér, az az utazás! – A búcsú, (végbúcsú; tudtuk,) szülőktől és rokonoktól, a honi vidéktől; tizenhat évünket mily könnyű szívvel hoztuk! Legtöbb helyt még delisáncon kellett jönnünk, de néhol parasztszekéren, sőt gyalog is. «Némöt kutyák! Cudar, idegön frajjok!» – morogtak utánunk néhol a bennszülöttek – a falusi parasztok, úgy akartam mondani. Most már tudom, mit jelentenek e szavak. – Ah, és a régen megboldogult első Würdige velünk, (Leonánk testvérnénje) az a szent, drága lélek: – Ő volt talán húsz éves mindössze, – a legöregebb köztünk. Falumbeliek voltak; egy gazdag mészárosmester egyedüli leánygyermekei, – elhagytak családot és jómódot, mert a Jézus hívta őket. Ó, hányan ott vannak már azok közül – a legtöbbje már fenn, a mennyei örök vigságban! – Kedves nővér Berchtolda, ezt úgye meg kell bocsátaniok nekünk, – nekünk érzékeny öregeknek, hogy utolsó Főasszonyunkul őt kivánjuk, – az elsőnek hugát, ki velünk együtt úgyszólván – igen, egy kissé mégis alapítója -123- is ennek a háznak!… Az önök háza ez már kedvesem, a nyomunkban járóké, tudjuk mi is azt jól; és annyi sok okos, szép, hasznos új dolgokban igazuk is lehet; nekünk már csak apró érzékenységeink vannak, – érzelgősségek, kegyelet, emlékek; ezeket hagyják csak meg nekünk!…

A jó Berchtolda elővette óriási, fehér apáca-zsebkendőjét és beletörülte megindultsága könnyüit.

– Oh, de mennyit elfecsegtem itt a drága időből magamról, magunkról; bocsásson meg! Pedig tán még hátra volna egy és más apróbb dolog; amit említeni akartam, amihez hozzájárulását kell kérnem. – De nem, körülbelül készen is volnék,… ah, igen, még egyet! A noviciátot, kedves nővér, a világért sem szeretnők más kezekben látni, mint az Önéiben, ki anyai jóságával és okos tapintatával így felvirágoztatta. Bizony, háromannyi fiatal leányka érzett kedvet már tavaly is az ön szerető gondjai alá, a noviciátba lépni, – mint amennyi azelőtt volt az új jelöltek átlagos száma. Nagy szolgálat, melyet rendünknek ezzel tett; bizony nagy szükségünk van, tudom én, minél több testvérre, hogy a fizetett világi munkaerőt mindenütt mellőzhessük. De most már, mivel együtt van ez a szépszámú ifjú nyáj, meg kell tennünk mindent érdekükben, hogy igazi, jó szerzetesekké nevelődjenek. Meg kell vizsgálni szigorúan nincsenek-é még más oly léha és bűnös elemek közöttük, mint a multkori, csúnya eset, a Kerekes-féle csalás szereplői, kikről beszélni sem szeretek! És hogy mindig a legjobb példa lebegjen az ifjúság szeme előtt, megtehetnők az ön kedvéért, nagy munkája megkönnyítésére, – hogy ideküldjük mellé kisegítőül az igazi szerzetes mintaképét, rendünk valódi szentjét, Evelina nővérünket.

– Az én dolgom az alázat lesz s az engedelmesség új Főasszonyunk parancsainak! – felelte Berchtolda kissé elborult arccal. Bevette utolsónak a legkeserűbb pilulát; a lesütött szemű, örökkön hallgató és komor szentet elfogadta ellenőrének. – Mindegy volt már ez is; legalább most úgy gondolta.

Mindenesetre ennek a hosszú, barátságos hangú beszélgetésnek volt az eredménye, hogy új, egyenkinti szavazásra -124- nem is került sor többé. A püspök őméltóságához memorandum-féle okmány ment a harmadik napon, mely az összes fogadalmas-testvérek aláírásával kéri Leona nővér főasszonnyá nevezését.

XVI.

Május, – boldog hó, – tavasz teljessége! Érett, nagy szerelmet, bűntelent, nyilvánosat, boldogat példázó. Tiszta és ifjú mátkapárok hava; Mária hava és a kinyilott virágoké; Mária hava, a dicsőséges, örökös Mennyasszonyé, Isten szép jegyeséé. Ó, Mária, – boldogságos szűz Mária!

A kedves, szép kis templom főoltárán ott a Szűz képe, a mosolygó, telt, édes Asszonyé, – murilloi derüben áll felhők és rózsák között; angyalfejecskék kacagnak, rózsák piroslanak a felhőfüggöny kedves rejtekeiből; kandi angyalok vagy ámorok tán; pufók, pogány puttócskák. – A Szűz sugárzó feje körül csillagkoszorú; szép, erős lábai alatt a telihold sarlója; úgy lebeg rajta és nyugodt győzelemben tapos a Kigyó fején… Persephoné, ki tavaszkor diadalt arat a Sötétségen. – A bezárt, sinylő és titkos, téli érzéseken is… O, drága, értett mistérium; ó átlátszó, gyenge fátyol; ó ifjuság!

Jó a templom padjain ülni kedves, tavaszi zsibbadásban, hosszú délutáni órákon, – tömjénfüstben és virágillatban, – hallani a szószékről újra meg újra a drága, naiv, örök Legendát; aztán karban, együtt, halk zümmögéssel, lüktető ritmusban és felváltva, ilyeneket mondani: «Te Aranyház! Te frigynek szent Szekrénye! Mennynek Kapuja! Ó, elefántcsontból való Torony! Titkos értelmű Rózsa!…»

Világiak is, a város szép asszonyai, sőt szerelmes ifjai is ösmerték, szerették, látogatták e virágos, muzsikás szép-szép tavaszi ájtatosságot; e Mária-litániákat a zárdatemplomban. S a bennlakók néha, kivonuláskor idegen úri-ruhás férfiakat láthattak mosolyogva, levett kalappal álldogálni a csarnokban. És egy szép vasárnapon, a nyitott kapu világos terében egyszer csak felrévlett nekik -125- egy összefogódzott, csinos, fiatal pár. Virágos, világos kalapka volt a menyasszonyon; szép, fehér ruhácska; eleven kis arcán még néhány pattanás; barna, meleg szemei elmélyedve és álmodón bámultak bele a zárdafolyosó setétjébe. Mikor Király Erzsi lépett ki, huncutul rámosolygott és meglökte a férfi karját, hogy figyelmeztesse. A fiatalember levette a kalapját és tisztes, hálás mosollyal odaköszönt vigyázva az idegen leánynak, – jó szellemüknek. «Si-étni! Was fir rén-det-lenség!» – kiabált az Öreg az első pároknál.

– Láttátok Helént? Helént, Helént! Gross Helénkét! – szállt és lihegett a suttogás a bennlakók soraiban. «Still sein! Unverschämtheit!» – üvöltött Kunigund félelmes hangon és felborította mérgében az uzsonához való kenyereskosárt.

Másnap és harmadnap és azután is az ájtatosságon mindig ott volt az ifjú mátkapár; innét a templomból nem űzhette ki senki őket. «Lám csak, visszahúzza a szive ide mégis!» – mondogatták néha azok a sororok, kik különösebben szerették és tisztelték Helén nagynénjét, a nemrég boldogult Főasszonyt. «Mennyire hasonlít rá, a szeme – úgye?» – És Helénke néha elmenőben félénken odaköszönt nekik: «Gelobt sei…!» Visszafeleltek; erre vétek is volna nem felelni.

Egy napon az előcsarnokban Virginia ment el a pár mellett; váratlanul megállt és mélyen a leány szemébe nézett. Az lehajolt és gyorsan, forrón csókolt kezet. «Boldog vagy-é?» – kérdezte komolyan az apáca. – «Jaj, nagyon, – igazán nagyon, kedves nővér! Engedje meg, hogy bemutassam a jegyesemet; ó, ő olyan jó katholikus! Ó kedves, drága jó nővér…!» És síró meghatottsággal hajolt ujra a Virginia szép keze fölé, hogy csókkal borítsa. Az sima, kissé papos mozdulattal engedte. «Imádkozni fogok érted, gyermek! A Boldogult is, odafenn azt teszi bizonnyal; ő olyan jó volt, olyan bölcs!» – «Ó, kedves nővér, – engedje meg nekem, – ó, de vajjon elfogadná azt a zárda éntőlem? Egy új oltárruha-felszerelést, nehéz atlaszból, valódi arany és ezüst hímzéssel; és stólát is, palástot, karingeket, – ó, oly boldog lennék!» – «Majd megpróbálok közbenjárni, -126- gyermekem!» – felelt Virginia és egy kegyes, kenetes, már-már püspöki mozdulattal simított végig a kis menyasszony arcán. Arra gondolt, hogy nem volna okos dolog elvadítani a zárdától végleg egy vagyonos és jó katholikus világi nőt. – Ő megint politizált, számított és szervezett; csak úgy mint eddig; – tudott volna-é egyebet tenni, másforma lenni? Már ilyen volt a természete!

A bennlakó növendékek jól tudták már Marika, a hírhordó útján, hogy a nagytudományú Magdolna nővér nem tanít a jövő tanévben itt, hogy a szent Evelina buzgón adja már a jópéldát a noviciátban Berchtolda jelöltjeinek és hogy Virginia marad ezutánra is az új Würdige mellett a titkár és főrendező és cerimoniamester és minden, – akárcsak a boldogult mellett volt. – Ó, lényegében nem is változott ám semmi, – vagy csak nagyon kevés! Csak annyi, amennyinek okvetlenül kellett változnia; amit elkerülhetetlenül hoz magával a haladó Idő kényszere az ő lassú, biztos folyásával. Nem lehet nagyon siettetni, erőltetni semmit, hiába, – és nem lehet feltartóztatni, megakadályozni sem. Az élet megy a maga útján – és amit mi görcsös, erőlködő kis akarásunkkal elébe írnánk, rákényszerítnénk, – bizony, csak felibe-harmadába teljesíti. Valami csüggesztő, – de végül mégis kibékítő középszer ez; a neve: megalkuvás. Igy van ez kinn az «igazi» világban is, – hát még itt, ahol méginkább: mindegy! Ahol abban élnek, – ahová azért jöttek – hogy: mindegy. A számlált napok e siralomvölgyében így is, úgy is leperegnek, elszállnak sebesen; – és mindjárt itt a végső leszámolás, az egyetlen komoly dolog, amire csak egy olvasó körülmondása alatt is ötvenháromszor kell emlékezni szóval: – «most és halálunk óráján».

Ám a fiatal növendékek, a bennlakó «kisasszonyok» most már nem foglalkoztak oly nagy érdeklődéssel ezekkel a belső, zárdabeli dolgokkal. Ők már kifelé gravitáltak; ki innét nemsokára, a szabad levegőre. A helyükre mások, újak jönnek megint, ha ezek a friss falombok újra elbágyasztják rikoltó zöldjüket szeptember édesen szétcsurgó, arany napfényében. – Ezeknek a mostaniaknak -127- már itt voltak a maguk kis, nagyon fontos – «igazi életgondjaik» – az ám! A vizsgák; és a nagy fővizsga, a képesítő, – mely majd «egész életükre» kihat.

A negyedévesek már nem is jártak rendes előadásra; a többi, alsóbb osztályok vizsgái idestova el is kezdődtek már az Újépületben: s a «drukk» édes, kissé mimelt és játékos izgalmai lebegték át a nagy, világos termeket; a szellős, egészséges, nyitott folyosókat. Szelényi papa mosolyogva járt köztük és rémisztgette a lányokat a vizsga-inkvizíció minden borzalmaival; és utólagos felfüggesztéssel, ha valami «puskázás» kisülne, ha az ifjú noviciák bő köntösük alatt; vagy a bejárók kontyukba rejtve; apró, összegöngyölt cédulákat lopnának be az «írásbeli»-re; olyanokat, melyekre egy-egy tudomány-ág egész rendszere és minden adatkincse rá van firkálva apró, mikroszkópikus betűkkel és «dióhéjban».

A negyedévesek pedig lenn voltak egész nap a szép, lombos kertben és készültek a nagy képesítőre reggeltől estig. Kunigund nélkül, felügyelet nélkül csak maga a nyolc-tíz negyedéves kószált most a széles útakon, a drága, nagy fák hullós virága, meg friss lombja alatt. Övék volt az egész kert. Egy-egy módszertan könyvet kezükben hurcoltak, vagy egy gazdaságtant ajkukra szorítottak, jelezve a buzgó, elmerült magolást; – de az eszük egyre elkalandozott. Oly közel látszott már a szabadság, a jövő, az Élet, – és innen oly szépnek látszott.

Övék volt most mindenestül a szép kert; a virágfelhős bokrok mátkaruhája s a megifjúlt nagy anya-fák minden dísze. Szakadó szirompelyhek, – az orgonák nyurga gallyai, – a bokoraljak nedves, különös gyökérszaga, melyet csak nagyon mély-mély, lelkendező lélekzettel, sejtő tavaszi sóhajjal lehet beszívni; és a pázsit frisse, az egek kékje, a fészkek, – hintálló szelek, pelyhek, álmok, felhők, – ez örök májusi oltárok; – ifjúság…

A bennlakók-kertje drótsövényén túl a gyenge káposzta-palánták közt ott sétált Szelényi papa; és: egy nagy, vastag szivar. Most Szidu, meg Gidu meg néhányan -128- még odamennek hozzá, köréje sereglenek. Egy kicsit mindig nyaggatni, kérlelni kell, ha azt akarják, hogy beszéljen nekik; de aztán rákezdi, belekap valahol, – míndegy, hisz úgy sem azon múlik:

– Nem «igazság»-ról van ám szó a természettudományban, lelkeim! Igazság, – az nincs; azaz hogy – a vallásban van. Abban, amit hinnünk adatott isten kegyelméből. A tudomány összefüggésekre kiváncsi, úgy ám, – új és termékeny összefüggésekre; vagyis olyanokra, melyek más összefüggésekkel legkönnyebben és legegyszerűbben kapcsolhatók. Értjük? Hm, igazán? – Az a valami, hogy «sejt» kis lányok, – az talán nem is létezik «valóságban», csak a mesében; nem hiszik? Az ördögbe hát miért is létezne, – mi nyújt nekem vagy önöknek garanciát? Ezt valaki egyszer felvetette, csak úgy, (megtetszett neki) – és az élettanban létezni fog mindaddig, míg a legtöbb jelenséget és legegyszerűbben ezzel tudjuk megmagyarázni. Ugy ám; és ha már nem lesz így, akkor a «sejt» penzióba megy; megtette kisded kötelességét. Legegyszerűbben, – miért is mondtam ezt Gizella kisasszony? Na, – sohse törje a fejét; mindegy hehe! Lám a föld és hold és az egész naprendszer minden jelenségét meg lehet ám magyarázni egész jól a régi geocentrikus világnézettel is, bizony, – csak kissé cirkalmasan és hosszadalmasan és sok maradékkal. Mivel pedig könnyebben, egyszerűbben, kevesebb hézaggal lehet úgy, ha a nap van a közepibe, – hát a nap van a közepibe, lelkeim, de csakis ezért! Mikorra Szidónia kisasszony hajfürtjeiben kissé megfogyatkozik a pigmenttartalom, akkorára, – úgy sejtem – meg fog dőlni mindenestül az a szomorú emlékű fényelmélet, az étheri rezgésekkel, melyből legutolsó ötösét tetszett kapni nálam, igen! Mert újabban némi csirkefogók kezdenek feltalálgatni olyan új dolgokat, – «je-ele-ensé-égeket», mi? – amelyek kis-kis mogyorónyi hézagokat kezdenek ütni a tiszteletreméltó «rezgési-theóriá»-n. Azon, amelyik oly derékül prosperált évtizedekig és olcsó világító-szerekhez juttatta a hálátlan emberiséget. Még egy néhány ilyen impertinens kis luk, – akkor jön egy merész fickó és beveri az öklivel: pász! Nincs többé -129- étheri rezgés! Lesz másik «szentigazság», egy új; – vagy (nagyon lehet) visszagyön a régi jó együgyüség arról, hogy az édes holdvilággal valami kis huncut kis picurka kis fluidális matériácska száll be az ablakjukon és szipákolható be ábrándos sóhajaikban… Mit szólnak hozzá?

Nem szóltak semmit; csak mosolyogtak, – mert fiatalok voltak. De amíg a «papa» mesélt, könnyű és lenge tavaszi eső kezdődött és ő kinyitotta a nagy zöldes vászonernyőt. De a leányok nem mozdultak. Mintha észre se vennék, hogy ifjú fejükre az ég langyos cseppjei hullnak hogy már apró, sűrű-szemcsés permetegje is elered; összefogódzva mosolyogva és mozdulatlan álltak tovább e kedves kerti bölcs körül és ráfüggesztették szemüket. Amit beszélt, arra nem is figyeltek tán (hisz ő sem számított nagyon rájuk), – de oly kedves volt kövérke arca, s ahogy saját mókás szavain örült; – és szégyelték volna tőle, hogy olyan – olyan igazi lyányok legyenek; egy kis rongyos eső miatt szerte futni a természettudományi előadásról.

A napfény előbukkant újra; és most a káposztaágyakkal szemben a frissen gyomlált paradicsomok közt feltünt a Popescu Kornél nyulánk szép lyányalakja; lassan lépdelt Kapossy tanár úr mellett és mindegyikük valami tankönyvet tartott a kezében. Arról beszéltek-e, valami fontos, vizsga-előtti iskolai kérdésről? A neveléstani írásbeli tételekről, vagy egyéb «miheztartásról»? Nem tudhatni, de bizonyos, hogy mindeniknek oly komoly volt az arca, olyan szép komoly, hogy a legbotránkozóbb öreg soror vagy maga szent Evelina sem találhatott volna láttukon megütközni valót. Bizony, nagy búcsúzkodások folytak itt mostanában mindenfelé!

Király Erzsi most lennről, a lombos kertből a környéket figyelte lopva; nem tűnik-é fel valahol veszély; aztán, hogy meggyőződött; hirtelen surranással az orgonák közt, a kertpalánknál termett. Jól tudta, hogy magánosok, külvárosi lakások kertjei nyúlnak ide; hogy emez épen egy társnőjük szüleié; s hogy e Grünberger Fáni is itt szokott tanulgatni, – járkálva, a hangos magolásba szinte belezöldülve és szédelgő fejjel, elszikkadt ajkaival, – mert Grünberger nagyon jó tanuló. – -130- Most azonban vendége is volt; eljött hozzá együttkészülni az Erzsi földije, az a hű postillon d’amour, – ki néha finom kugler-cukrokat szokott kapni Budapestről, – névtelenül küldeti valaki, akit nem is ösmer.

– Köszönöm, drága! Csusztassa csak be ide az Ásványtanomba: Nincs ugyan veszély semerre a közelben, de nem árt vigyázni! – Hát hogy, mint vannak? Az egész középkorral készen? Hát a fizikából? – Borzasztó; mint a malmok, – magoló malmocskák! Mink idebenn még csak a pun háborúknál vagyunk és a másikban a spectral-analizisig – Mit gondolnak ki lesz jeles-rendű? Elsősorban persze maga, Fánnika!

– Persze. Majd én! Egy zsidó lány! – szabadkozott az, elpirulva az örömtől.

– Ó, ne gondolja, – azért az apácák nem olyanok! Ép azért meg fogják adni magának, hogy kimutassák, milyen igazságosak a másvallásuakkal is. No, fogadjunk!

– Fogadjunk, hogy nem adnak jelest! – Kiáltott Fánni s szinte reszketett az izgalomtól.

– Mibe? Tíz certli csokoládéba! Ha jeles lesz, vesz nekem egy egész táblát. Gilt? Gilt! – Csak drága, annak a varrónőismerősének szóljon, kedves, – mert tudja, drága, a Tedeum után muszáj nekem rögtön az a ruha s az utiköpeny is. Nagyon sürgős, aranyom!

– Ne mondja? De jó magának! – mondta a két kis magolónő csaknem egyszerre; és hirtelen, – ámulva irigykedve és gyanakodva összenéztek, elhallgattak. A méhek zümmögtek a tavaszi bokrokon; az orgona fürtje már lilult és egy-egy síma, hűs bimbófej megérintette fiatal arcukat.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

4	s klket	s kiket
6	úgy csurcgna	úgy csurogna
42	«Na lám!«	«Na lám!»
62	földi boldogság»-nak	«földi boldogság»-nak
65	elmaradt czidén	elmaradt ezidén
77	pohar razta	poharazta
77	most mán	most már
77	utá- már	után már
118	inenn-onnan összekerütlt	innen-onnan összekerült
120	egyéniségénel és lelkialkatánál	egyéniségénél és lelkialkatánál

The Project Gutenberg eBook, Hangyaboly, by Margit Kaffka

Megjegyzések:

HANGYABOLY

I.

II.