The Project Gutenberg eBook of A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége (1. kötet) by Károly Eötvös

(Eltünt egy szegény lányka. – Eltünéséből vérvád származott. – Az emberi lélek, mint természeti tünemény. – A közvélemény. – A vérvád az élő babonák közé tartozik. – Miért vártam húsz évig könyvem megirásával? – Könyvem természete.)

Húsz év előtt szegény kis cseléd-lányka tünt el egy magyar faluban a Tisza partján. Szülők, testvérek, rokonok, játszó pajtások, kenyéradó gazdái hiába keresték. Nyoma nem mutatkozott.

Zsidók is laktak a faluban. A lányka eltünésének napján ünnepük volt a zsidóknak s volt valami hivatalos községi dolguk is. Az eltünés után másod-harmad nap mulva arról kezdtek suttogni, hogy ünnepnapjukon a zsidók emésztették el a lánykát. Lassanként a sajtó is észrevette a suttogást s elkezdte magyarázni az esetet. Magyarország határain távoli viharként zugott már a zsidók ellen való gyülölködés. Oroszországban és Romániában már évek óta a magasabb állami hatalmak is támogatták a gyülölködést. Sőt szervezték is. A magyar nemzet társadalma is tömegekből áll. A tömegnek gondolkozása és érzése sohase független. Csak a bölcs -2- lát tisztán s csak ő mérsékli érzéseit látása szerint. A tömeg sohase bölcs. Az eszmék és szenvedélyek áramlata ellen nincs mentessége. Könnyen átengedi elméjét s gyakran szivét is az áramlatnak. A magyar társadalomban is felsarjadzott lassanként a gyülölködés.

A tiszaparti szegény leányka ügyét kezükbe vették a hatóságok. Szóvá tette a törvényhozás is. A hol szabad, alkotmányos élet van: ott rögtön akadnak vállalkozók, a kik a keletkező népszenvedélyeket saját czéljaikra felhasználják s hogy a haszon minél biztosabb és tartósabb legyen, ama szenvedélyeket táplálják, sőt fokozzák is. Akadnak gyakran politikai pártok is, kik a sorstól haszonbérbe veszik a tömegek szenvedélyét. A lányka eltünése után alig telt el néhány hét: az eltünés esetéből a nagy történelmi vérvád alakja képződött ki. S a sajtónak nagy része, a közönségnek sok rétege, a közélet kikiáltói s mindazok, a kik kedvelik a zajt és zavart, az igazság leplét öltötték magukra, odaálltak közvádlók gyanánt a nyilvánosság elé s követelték a gyilkosok megbüntetését.

A mekkora szigort mivelt államban alkalmazhat a biróság: akkora szigort alkalmaztak a magyar biróságok az ügyben. A vizsgálatnál csak ugy, mint a tárgyalásnál s az itéletek megalkotásánál. S a biróságok ártatlanoknak találták azokat, a kiket a tömeg szenvedélye bűnösnek gondolt.

Fölkeltette az ügy az egész művelt világ figyelmét. Minden világrész minden mivelt elméje naponként nagy -3- érdeklődéssel nézte az ügy fejlődését s gondolkodott a kibonyolódás esetlegei fölött. Birósági ügyet se azelőtt, se azóta akkora figyelemmel nem kisért a világ. Csak Francziaországnak volt azóta egy birósági ügye, mely a közérdeklődés felköltésében némileg megközelitette a szegény leányka eltünésének nagy kérdését.

Mindenütt vannak zsidók. Szerepük aránya minden nemzeti társadalomban nagyobb, mint számuk aránya. Féltékenység kiséri őket e miatt az élet nagy versenyében. Vallásuk az őskorban ered s mind maig fennáll. Faji létük ma is ép ugy megvan, mint negyedfélezer év előtt, a mikor pedig még a mai művelt nagy nemzeteknek nyomuk is alig mutatkozik. A vallásos tudat szerint Jézusnak fölséges tanai abban a bölcsőben nőttek fel, a melyet a zsidók gyöngéd keze ringatott. Buzgó keresztyének áhitatos lélekkel olvassák a zsidók szent könyveit ma is mindenfelé. Az emberiség természetrajzában érdekesebb, gazdagabb és meglepőbb tünemény nincs a zsidónál.

E miatt nem tudja a tömeg elfeledni a vérvádat. S e miatt lobban föl a vádnak lángja időnként a művelt és nemesszivü nemzetek kebelében is. Pedig egykor a római vallás hivei az őskeresztyének ellen gyujtották meg tüzét s e tűznek parázsa másfélezer év óta hamvad a feledés rétegei alatt. S még se tud végkép kialudni.

Hivatásbeli szerepem volt az eltünt lányka birósági ügyében. Védője voltam három vádlottnak s -4- vezetője a védelemnek. Meg kellett tudnom mindent, meg kellett figyelnem minden embert és minden jelenséget. Bele kellett hatolnom minden szó, minden cselekmény és minden tünet titkaiba.

Most pedig meg kell irnom az ügynek történetét, s föl kell deritenem mindazt, a mi eddig el volt rejtve, vagy a mit husz év előtt a szenvedélyben égő szemek tisztán nem láthattak és a fölzaklatott indulatok tisztán látni nem is akartak.

Nincs fenségesebb természeti tünemény, mint az emberi lélek. Az éjszaki fény ragyogása, a hulló csillagok bujdosása, a nehézkedés törvényeinek csodálatos működése: mind egyszerü jelenség az emberi lélek rejtelmeinek gazdagsága mellett.

Sohase vizsgáltam meg gondosabban az emberi lelket, mint a nagy per folyamata alatt. S a tapasztalás fenséges kincseiből sohase volt alkalmam annyit gyüjteni mint itt.

S nemcsak az egyes ember lelke állott előttem, hanem az egyetlen indulatban egyesült tömegé is. Nagy különbség van a kettő között.

A tömeg lelkét közérzésnek, közvéleménynek nevezi a mindennapi élet. De mi hát voltaképen a közvélemény? Miként támad a közvélemény?

Nyugodt időben minden embert meg lehet kérdezni a vérvád iránt. Minden ember elutasitja magától ennek hitét vagy képzeletét. S ha akad, a ki el nem utasitja: -5- annak rendszerint egyéb véleményére se adnak semmit az emberek.

De izgalmas időben másként működik az agy. Tízezer ember verődik össze. Mind a tízezer nyugodt gondolkozásu, megfontoló természetü s a valóságos okok szerint elmélkedő. De a mint együtt van: urrá lesz elméje fölött valami gondolat, a mely sohase volt az övé, de a mely ránehezedik társainak agyára is, mig végre az egész tömeg egyet gondol, egy jelszóra esküszik, egy indulatnak engedi át lelkét.

Néha lassanként, de néha rohamosan történik ez. A gondolatok, érzések, indulatok lassu átköltözése, vagy gyors átröppenése szinte szemünk láttára történik. S a tömegek így készülő gondolkozását vagy szenvedélyét nevezik közvéleménynek.

De hát miként hárul át rohamosan a gondolat egyik agyról a másikra? Mi ennek a természeti törvénye? Egészségnek vagy betegségnek tünete ez?

Néha igazságra tör a közvélemény s a tömeg szenvedélye, néha nem. De ha igazságra tör, akkor se erősebb, mint ha nincs igazsága. Sőt talán követelőbb, ha nincs igazsága. Mert akkor benne a többség tudatának nyers erőszaka is érvényesülni akar. A többség zsarnoksága engesztelhetetlenebb, mint a kisebbségé vagy az egyes emberé.

A közvélemény és az általános szenvedély ellen a birák lelke se eléggé vértezett. Magyarországnak jeles birái vannak, de a közvélemény hullámai, a mikor magasra csapkodnak, őket is meglóbálják. Kisértse meg -6- valaki nyugodt időben terjeszteni vérvádat a biróságok elé. Nem talál birót s közsajnálkozás vagy közmegvetés a sorsa a vádlónak.

Az eltünt szegény leány esetével az ország biróságai a legkomolyabban foglalkoztak. Nem mondták ki, hogy vérvád esetét keresik, de valósággal azt keresték. Húsz év előtt csodálkoztam ezen. Ma talán nem csodálkozom. A nagy izgalomban, a gondolatok és érzések átháramlásában, az elmék ellenálló erejének gyöngeségében találom meg a magyarázatot.

Nagy küzdelmem volt. Nem a biróságok miatt, nem is az ügy benső nehézségei miatt. Hanem a fölzaklatott közvélemény miatt, mely hevesen rohant rám, hogy eltiporjon. Vannak korszakok, a mikor a közvélemény vagy elsodorja, vagy eltiporja azt, a ki ellene szegül vagy utjából félre nem áll.

Engem el nem sodorhatott. Utjából félreállanom lehetetlen volt. De tagja voltam a törvényhozásnak s nagy, erős nemzeti ellenzék vezetésének kötelessége nehezedett vállaimra. Pillanatig csak az okozott aggodalmat, vajjon nem válok-e képtelenné e nagy kötelesség teljesitésére? Minden nemes föllángolásnak nem szegi-e jövőre szárnyát a haragos közvélemény elfordulása?

De a habozás jellembeli gyöngeség lett volna. Ha ártatlannak hittem az üldözöttet: védelmére kelni minden kötelesség közt az első kötelesség. De ha nem hittem volna is ártatlannak: akkor is vigyáznom kellett arra, hogy csak a biró hozzon itéletet, csak a törvény nehezedjék rá s ne a tömeg, ne az indulatos közvélemény. -7- És arra is kellett vigyáznom, hogy csak a bűnöst sujtsa az itélet s ne azokat is, a kik fajának önérzetében s hitének szentségében rokonai.

A hitnek igazságait keresni és bizonyitgatni sohase szül teljes eredményt, más hitnek igazságaival összemérni pedig gyakran veszedelmes. Ma szelid korszakot élünk s az emberiség művelt részének erkölcsei nemesebbek, mint valaha. De a különböző egyházak igazságainak összemérése ma is keserüséget támaszt a lelkekben, a hitbeli viták ma is viszályra s villongások kitörésére vezetnének. S a nélkül, hogy bármi hasznát venné akár a tudomány, akár a lelkiismeret. A hitnél nem az a fődolog, mennyi abban a történelmi és természeti igazság, hanem az, mennyi benne az erő és a nemesség.

De bizonyos babonák is tenyésznek minden egyház hitbeli életének mezején. Ezek részint nevetségesek, részint ártalmasok, sőt veszélyesek. Ezeket irtani kell. A nevetségest a hitnek méltósága és komolysága érdekében kell irtani; – a veszélyest és ártalmast az emberek nyugalmának és egyéb hitvallások tiszteletének és sérthetetlenségének érdekében. A kisértetek, a boszorkányok, a hazajáró lelkek, a bolygó zsidó babonája a keresztyénség művelt rétegeinek képzeletéből már egészen kiveszett. Csak a művészet egyik-másik ága foglalkozik még ezekkel, ép ugy, mint a régi hellén -8- és latin hitregék alakjaival. E babonák már nem a hit, hanem az emlékezés birodalmához tartoznak.

A vérvád még ma is eleven babona. Még ma is van benne annyi élet, hogy véletlen körülmények találkozása esetén lábra kel, talpra ugrik s ádáz dühvel marczangolja azokat, kiket közelében talál. Minden nagy és nemes lélek kötelessége lebirni őt.

Minden esetet, a mikor fölmerül, minden elfogultság nélkül, tökéletes gonddal és figyelemmel meg kell vizsgálni s a világ elé tisztán és hiven terjeszteni. Annyi józan ész s annyi nemes sziv van a világon, hogy ha az eset tisztán áll előtte, igazságszerető felbuzdulása képes arra, hogy önmagától is nyomban elutasitsa s a gyönge lelkekből s ingatag szivekből is nyomban kiirtsa a vak és ártó hiedelmeket.

Husz év előtt hivatásbeli szerepem volt ez ügyben a küzdés. A küzdés hevében izgatottá válik a lélek. Keserüségnek s boszuságnak érzete is támadhat benne. Az igazság keresésében is lehetünk ábrándozók, rajongók és elfogultak. Látásunk más erejével ügyelünk azokra, a kiket kedvelünk, semmint azokra, a kiket nem kedvelünk. Rokonszenvek és ellenszenvek támadnak bennünk, melyek pártos indulatokká fejlődhetnek.

Mindez gátolja, csaknem lehetetlenné teszi az esetnek -9- tökéletes gonddal és figyelemmel való megvizsgálását s az irodalmi műben csupán csak az igazságnak tökéletes földeritését. Száz meg száz emberből s ezer meg ezer indulatból, szóból, tünetből és tárgyi jelenségből lett a nagy per. Ezek közt összehangzó egységet kell az irónak teremteni. Ez az egység lesz a tökéletes igazság. De küzdés közben vagy a harcz közeli emlékezetének súlya alatt van-e ehhez elég erőnk, van-e látásunknak napfényü tisztasága?

Husz év mult el az eset óta. Akkor a férfikor delén állottam. Ma már mögöttem van az életnek hatvanadik éve. Ugy nézek vissza a társadalom ama nagy harczára, mint az utazó egyenes rónavidékről az örök hóval boritott Alpesek nehéz járásu szirthasadékaira. Az egykori fáradalmak, veszélyek és nélkülözések kedvetlenségei rég elszállottak lelkemből. Nyugodtan, sőt derüs emlékezettel beszélheti el az utazó a nehéz út változatait. Az igazság előadásában nem gátolja semmi.

A nagy per folyamának egész ideje alatt a magyar társadalmat oly izgatottság lepte meg, mintha vallási háborut akart volna inditani a zsidó hitfelekezet ellen. Előtte állott az oroszországi és romániai példa s a német fajban is ugy Ausztria, mint Németország területén a zsidók iránti gyülölködés komoly jelenségei mutatkoztak. A magyar társadalom nincs ugy elszigetelve, hogy érzéketlen maradhatott volna. Kivált mikor a vérváddá torzult eset is itt bukkant föl.

Idétlenül hangzó szó ez a mi korszakunkban s nemzedékünk műveltsége mellett.

Deák Ferencz a magyar nemzet egyik legnagyobb államférfia volt. Nagy és nyugodt elme, higgadt gondolkozás, az élet és történet tapasztalásainak igazi megbecsülése, csodálatosan tiszta és nemes jellem. Kortársai a »haza bölcsének« nevezték. Minden szava méltó a komoly meggondolásra.

»Nemcsak fegyverrel lehet vallási háborut viselni; – igen gonoszak azok is, melyek tollal és a tanácskozási termekben vitetnek. Oly vallási háboru, mely hit és vallási buzgóság nélkül magánérdekek és politikai czélokból vitetik, még veszélyesebb s a mellett utálatos is.«

A bölcsnek közelében álltam az országház termében, mikor e szavak elhangzottak ajkairól. Őszintén megvallom: e szavak igaz értelmét teljes mélységében akkor nem fogtam föl. Efféle vallási háborut én még nem értem s tapasztalásom nem volt e kérdésben.

De lett tapasztalásom kilencz-tiz év mulva. Azóta sokszor eszembe jutottak a bölcsnek szavai. Azóta volt alkalmam megfigyelni oly vallási háborut, melyben nem a hit és vallási buzgóság szerepelt, hanem magánérdekek és politikai önző czélok. Évekre terjedő nyugtalanságot okozott e háboru és sok családnak csonkitotta -11- meg életörömeit és sok vagyont és sok munkás ösztönt tett semmivé.

De sok szenvedélyt is keltett föl. És pedig az önzésnek szenvedélyét, mely nem ismer türelmet és emberszeretetet s nem fogad el, ha ellene szól, semmi igazságot. S mely még álnok is volt a nagy per idején, minthogy a vallási buzgóság álorczáját sikerült magára vennie.

Az önzés szenvedélye, mikor általánossá válik s az egész társadalomra kiterjed, semmi figyelemmel sincs a dolgok benső igazságára. S ha az üldözött kisebbség ezzel az igazsággal védi magát s ha kitartóan védi magát: a nagy többség még hiuságát is sértve érzi s annál ingerültebbé válik.

Művem czélja kettős. Földeriteni az igazságot: ez az egyik. Elismerésre is juttatni: ez a másik. Elismerés nélkül nincs hatása az igazságnak. Csak kiáltó szó a pusztában.

Ámde hogy’ lehetett volna hatása az igazságnak a szenvedélyek lángolása közben? Ki ismerte volna azt el? A ki elismerte volna: annak alig volt rá szüksége. A hol szükséges lett volna: ott nem hallgattak volna rá. Az erkölcsi fejlődés igazságai nem ugy hatnak, mint a villám, mely ketté tudja hasitani a legsötétebb felleget is. A harczos szenvedélyek füstföllegeit nem tudja az egyszerü igazság szétoszlatni. Idő, türelem s nyugalmas korszak kell ahhoz. S azt be kellett várni.

Sok tanuja és sok szereplője él még a nagy per által fölkeltett mozgalomnak. E tanukra és szereplőkre szükségem van. Elmulásukat bevárnom nem lehet. Ki lenne akkor művem adatainak s egész tartalmának élő birája s figyelmes felvigyázója? A ki hézagot vagy tévedést talál: ám szólaljon fel. Nem az a czél, hogy nekem legyen igazam, hanem az a czél, hogy legyen igazság. A szenvedélytelen tárgyas vita nagyobb fénybe tudja állitani a vitatott igazságot.

Ilyen könyvet és pedig nagy könyveket irtak már a perről magyar nyelven is, német nyelven is. Azt hiszem, nem nagy gyönyörüséget talált bennük se a magyar, se a német nép. Talán a művelt közönség se. Az igazság iránt fogékony lélek nem hivatalos adatok után sóvárog, hanem az embert akarja tisztán látni a maga erejével és gyöngeségével s ama viszontagságok hű rajzával együtt, a melyek az embert közrefogják, elboritják s magukkal sodorják.

De azért könyvem utolsó kötetében minden adatra, tudásom minden forrására, állitásaim minden bizonyságára rámutatok s a mennyiben szükségesnek látom: közlöm is azokat. Akadhatnának e nélkül emberek, a kik regénynek vagy czélzatos munkának vélhetnék művemet. Igaz, hogy az ily emberek engem nem ismernek, vagy mellékes czél érdekében s nem jóhiszemüleg gondolkoznak. Mégis el kell állanom utjokat jó eleve.

RÉGI VÉRVÁDAK ESETEI.

A tisza-eszlári per alatt önkénytelenül is gondolnom kellett arra, vajjon az én hazámban Magyarországon, fordultak-e elő hasonló esetek, foglalkozott-e ezekkel a rendes biróság, miként folyt bennük a vizsgálat s minő itéletekkel végződtek?

Kutatásaim folyamán rájöttem, hogy nagy számban fordultak elő vérvádesetek még a mult XIX. s az előző XVIII. században is, sőt korábban is. Ötöt kivéve, minden eset azzal végződött, hogy vagy megkerült elevenen az, a kit megöltnek gondoltak, vagy egyébként derült ki tökéletesen a vádolt zsidók ártatlansága.

Az öt eset: a nagy-szombati, a bazini, az orkuti, a péri és a tisza-eszlári.

A nagy-szombati 1494-ben történt. Bonfinius Antal magyar történetiró latin nyelven ir róla Rerum Hungaricarum Decades czímü művében (1771-iki lipcsei kiadás 738-ik oldal).

A bazini eset 1529-ben történt. Leirja Bél Mátyás magyar történetiró szintén latin nyelven (Notitia Hungariae -14- czímü művében 1736-iki bécsi kiadás, II. kötet, 120-ik oldal).

Érdekes és tanulságos volna e két eset történetét is részletesen megirni és fölvilágositani. A mai tisztult jogi felfogás s erős és elfogulatlan lélektani buvárlat talán vigasztaló részleteket tudna e két borzasztó esetből is napfényre hozni. Hatalmi erőszak, kinzó vallatás, máglyahalál, véres felekezeti szenvedély s a vádlók részéről gonosz kapzsiság is uralkodik e két esetben. Rendes büntetőjogi ügynek nem is lehet ezeket tekinteni. Ez a főok, a miért ezekkel e művemben nem foglalkozom.

Az orkuti, a péri és a tisza-eszlári vérvádesetek már birósági és büntetőjogi ügyek. -15-

I.
AZ ORKUTI ESET.

(A kis Balla István halála. – Holttestét megtalálják. – Kötél a nyakán, zsidó betük a testén. – A zsidókat gyanusitják. – A vádlottak. – A zsidó fiu áttérése. – A gyanus jelenségek. – A kinzó vallatás. – Lefkovics a kinzó vallatásba belehal. – A fölmentő itélet.)

Az orkuti eset rejtélyes és szomorú. Nagyon röviden ismertetem. Irói teljes földolgozása, minden részletének gondos lélektani kibuvárolása egész könyvet töltene meg. Száznegyven év előtt történt 1764-ban. Iratai Sáros vármegyének és Kis-Szeben városának levéltáraiban s az országos levéltárban feküsznek. Én főleg csak azokat az adatokat használom, melyeket Thallóczy Lajos jeles történetbuvárunk napvilágra hozott.

Orkuta kis község, alig 500 lakossal. A Tarcza-völgyén fekszik Sáros vármegyében Eperjestől alig 11 s Kis-Szebentől másfél kilométer távolságra. Másfél század előtt Kis-Szeben városának földesuri hatósága alatt állott, jobbágyok és zsöllérek lakták s a földesuri szolgálatot a városnak teljesitették. -16-

Az eset idejében ott lakott Balla János szintén jobbágy-féle ember. István nevü fiacskája 1759. évi junius 19-én született s igy 1764-ik évi junius 3-án már csaknem öt éves volt. Telt idomu, egészséges, jó növésü gyerek, a mint meglévő arczképe mutatja. Junius 3-án vasárnap volt és tiszta, szép, napos idő. A gyerek kis pajtásával, másik kis gyerekkel kora délelőtt kiment a mezőre játszani. Meghuzzák a déli harangszót, az emberek már hazajöttek a templomból, asztalhoz kellene ülni, de a gyerek nem jön haza. Keresik szülői és a szomszédok mindenfelé, nem találják. Kis pajtása megvan, de az felvilágositást adni nem tud. Az otthagyta őt valahol a mezőn. Csak annyit tud mondani, hogy egy-két zsidót látott arrafelé keresztülmenni. Keresik az eltünt gyereket egész éjjel, keresik másnap is: nincs. Eltünt nyomtalanul. Bizonyára értesül az esetről a kis község előljárósága, de bejelentik azt kétségtelenül a földesurnak, a városi hatóságnak is. Elvégre kedden, junius 5-én, a Cservena Hrász nevü csalitosban megtalálják. De csak hideg holttestét.

A holttest meztelen. Ruháit tehát lehuzta s elvitte valaki. Nyakán kötél, mintha annálfogva fojtották volna meg. Egész testén különös jelek, rajzok, alakzatok, elszinesedések mutatkoznak. Ezek okát, titkát, jelentését, keletkezését nem tudja senki. De föltámad az irtózás és csodálkozás. Zajong és lót-fut a kis falu közönsége. Hirt adnak az alispánnak s a városi tanácsnak. Egész csomó tisztviselő nézi és vizsgálja a halottat. Akadnak tudós emberek, a kik a holttesten levő jeleket -17- megfejteni, megmagyarázni törekesznek. Utóbb beviszik a holttestet Kis-Szebenbe. Van ott egy kisvárosi festőművész, ugy látszik, valami cseh ember. A neve: Trtina András Kajetán. Ez a holttestet természetes nagyságban vászonra festi. Nagy bűnvizsgálat lesz az ügyből. A vizsgálatba beleavatkozik a vármegye s a Bécsben székelő magyar udvari kanczellária, sőt a király maga Mária Terézia is. A festmény az iratokkal együtt fölkerül az udvari kanczelláriához s onnan utóbb az országos levéltárba. Megvan és ott van most is. Ott látható az ugynevezett kiállitási teremben. A szegény kis halottat a következő hétfőn, junius 11-én, nagy tisztességgel a kis-szebeni templom sirboltjába eltemették.

Amaz adatokból, melyeket ismerek, nem tünik ki, hogy a holttestet felbonczolták s a halál közvetlen okát igy határozták volna meg. A holttesten látható külön jelek alapján állapitották meg a halál okát. Nyakán kötél, tehát megfojtották. Testén sok jel, a jeleket bizonyosan hegyes késsel szurkálták még az eleven testre: tehát meg is ölték. Egyik szeme is ki van ütve erőszakkal, tehát marczangolták is. »In toto corpore excarnificatus« – igy szól az emberek itélete az akkor divatos latin nyelven. A mi a mi nyelvünkön azt teszi: az egész test agyonkinozva, összemarczangolva.

Csakhogy én a festmény hűségét több oknál fogva nem tartom tökéletesen biztosnak. -18-

A nyakon lévő kötél csak ugy van ráhelyezve a nyakra, mint a nyakkendő. Nincs a nyakra rászoritva. A szoritás által okozott barázdának a nyakon semmi nyoma. A kötél nyomán s annak közvetlen közelében semmi elszinesedés, se vörös, se kék, se sárga. Ha eleven embert a nyakára szoritott vékony kötéllel fojtanak meg: a szoritás nyomának bemélyedésben vagy elszinesedésben meg kell maradnia. Ha a holttest valósággal olyan volt, a milyennek a festett kép mutatja: akkor a kötél csak a halál után lett könnyedén a nyakra ráillesztve.

A megfojtás ily alakban nem történhetik másként, csak ugy, hogy a kötelet vagy hurok segélyével szoritják, vagy nagy erővel csomóra, bogra kötik vagy végül a nyakra tekert kötelet két végénél fogva erősen huzzák. Ámde a festett kép kötelén se hurok nincs, se csomó. Se nem olyan hosszu a kötél, hogy azt két végénél fogva erősen huzni lehetett volna. Azután a kötél két darabból áll a festményen. Az egyik darab gyürüalaku a nyakon, a másik kis darab erről lógg ugyan le, de se ezzel egybefonva, se ehhez kötve nincs, hanem csak ehhez ragasztva. Ilyen kötél pedig nincs a világon. Végre a művész kigyófejet csinált a kötél lelóggó végén. Kigyófejü kötelet pedig nem sodornak lenből, kenderből a kötélverők.

Mindent összevéve a festő csak jelképet nyujtott a kötélben s nem valóságot. Sáros vármegye és Kis-Szeben férfiai akkor is voltak annyira okos emberek, -19- hogy megfojtásról nem beszéltek volna, ha a holttest nyakát ugy látják, a hogy’ a kép feltünteti.

De ha már a festő hűtlen tudott lenni a valósághoz a nyak és kötél dolgában s művészember szabadságával csak jelképet akart alkotni: vajjon nem cselekedhette-e ezt meg a holttesten látható jelek, rajzok, alakzatok festésénél? Egy kis módositással, egy kevés igazitással nem adhatta-e meg azok némelyikének a zsidó betük alakját?

A vizsgálat folyamán tudós szakértők azt állitották, hogy a holttesten levő jelek zsidó betük. Azt állitották, hogy e betükből szavakat és mondatot lehet összeállitani, mely magyarul ezt jelenti:

A szakértők zsidó tudományát és csodálatos okoskodásait nem tárhatom olvasóim elé, de saját észlelésem egy-két részletét nem hallgathatom el.

Ugy hiszem, most is, másfél század előtt is csak háromféle zsidó betüalakról lehet vagy lehetett szó Sáros vármegyében. Az egyik a tóra betüalak, a másik a kézirásos folyó betüalak, a harmadik a kézirásos rasi betüalak. A szakértők figyelme is ezekre terjedhetett ki.

Jól megnéztem a holttest jeleit. Talán száz jel, pont, vonal, szám és betüjegy s egyéb értelmetlen rajzolat is van a testen. Csodálatos szakértői szem képes csak ezekből zsidó betüt, szavat és mondatot összekeresgélni.

A jobboldali csipőcsont fölött az ugynevezett »vékonyán« van például egy csoportban, de rendetlenül egy -20- hosszas négyszög; egy tóra alaku, de felforditott »kof« betü; egy madár lábfeje vagy háromágu villa, továbbá egy latin nagy »l« betü, egy latin nagy »e« betü s egy villámczikázat.

A homlokán van egy jel, a melyre némi képzelgéssel rá lehet mondani, hogy ez a szóeleji vagy szóközepi kézirásos zsidó »nun« vagy »nün« betühöz hasonlit.

A jobboldali vesetájon arab 4-es szám, továbbá felforditott tóra alaku »kof« betü és latin »l« betü.

A ballábán a hátulsó térdhajlásban egy görög »lambda« betü alakja. Ugyanott villámczikázat jelképe is.

A jobboldali lapoczka alatt egy kézirásos zsidó »béth« vagy »bész« betüalak, de nem fennálló, hanem fekvő helyzetben. S ugyanott egy x-hez hasonló rajz, melyből egy tóra alaku fekvő »alef« betüt lehet képzelni.

A jobboldali lapoczkán egy sas- vagy kerecsen-szárnynak jelképes vázlata, a mint nemesi czimerekbe kezdetleges rajzzal be szokták iktatni. Ezeken kívül az egész testfelszin tele pontokkal, karczolatokkal s mindenféle ákom-bákom jellel. Nem tudom megérteni, miként lehetett ezekből zsidó szavakat és mondatokat összemesterkedni.

Igaz, hogy minden zsidó betünek van szóbeli és azonkivül számbeli jelentése. A zsidók eredetileg se a római, se az arab számjeleket nem használták. Betüik -21- voltak számjeleik, mint a helleneknél. Elfogult elme, felületes és hézagos tudás s babonás képzelődés kellett ahhoz, hogy a testen látható jelek alakjának s a zsidó betük szó és szám jelentésének szeszélyes egybevetéséből héber szavakat és mondatokat lehessen szerkeszteni.

Nagy kérdés az, minő természetüek azok a testen talált jelek s mily módon kerültek azok a holttestre?

E kérdésre komoly tudós a tudomány mai állásán meg tudna felelni. Másfélszázad előtt a felelet sokkal nehezebb és bizonytalanabb lett volna, de a szegény orkuti gyereknél nem is törekedtek a tudományosan biztos megoldásra.

Ha a festett kép hű: bizonyosnak tartom, hogy a a holttesten lévő jelek és elszinesedések nem hullafoltok. A hullafoltok szine nem oly kirivó, azok alakja nem pontokból s nem keskeny vonalakból, nem vékony csikokból áll. A hullafoltok szine eltünő, elmosódó s a széleken a bőr természetes szinébe mintegy beolvadó. Térképszerü éles körvonala nincs a hullafoltnak. Olyan mértékben, a hogy a festmény mutatja, semmi esetre sincs.

De a vizsgáló tisztviselők se hullafoltnak nézték a jeleket. Ők abban állapodtak meg, hogy a jeleket hegyes késvonásokkal vésték, sőt lehet mondani, edzették a gyerek testére.

Ha ez igaz volt, akkor csak az eleven testen hajthatták végre ezt a műveletet, mert csak az eleven testen képződhettek szurás és beedzés által ily szintünetek. A holttestnek nincs vérmozgása s az elevenéhez -22- hasonló vérelöntése, vagy mint orvosok mondják, véraláfutása.

De ha azután a kis gyereket meg akarták ölni: miért kellett azt kötéllel megfojtani? Hiszen azzal a késsel gyorsabban és könnyebben el lehetett volna végezni a gyilkosságot. A gyilkos nem iszonyodhatott a vértől. Hiszen az ezer meg ezer apró késszurással órákon át vérezte a bizonyára kapálódzó és sivalkodó szegény kis áldozatot.

A kérdések és kétségek özöne támad föl s most már nem is lehet másként.

Orvosi gondos vizsgálat és bonczolás nem történt. Sehogy sincs kideritve, vajjon megfojtás volt-e a halál oka, vagy külső ok folytán bekövetkezett hosszas elvérzés, vagy agyonkinzás vagy egyéb sulyos bántalom.

A testen talált jelek és szinváltozatok természete sincs fölvilágositva. A festett kép hűségében megbizni nem lehet. A szakértők véleményét pedig a zsidó betük, zsidó szavak és zsidó mondatok valóságára nézve figyelembe nem vehetjük.

A mint a holttestet megtalálták, a mint a kis játszó pajtás azt mondta, hogy zsidókat látott arra a mezőn keresztülmenni s a mint a tudós szakértők kijelentették, hogy a holttesten zsidó betük és szavak vannak: abban a pillanatban készen volt a vérvád. Ime a zsidók megint megöltek egy keresztyén gyermeket. Hatóság, biróság, boldog-boldogtalan, örege-apraja rendithetlen meggyőződéssel hitte és hirdette a borzasztó vérvádat. Nyomban elfogtak s vasra vertek egy csomó zsidót, a kit ott -23- találtak a közelben és senkinek eszeágába se jutott a nyomozást más irányban is folytatni s a rejtélyes és szomoru haláleset titkát talán sokkal könnyebben s talán biztos módon kideriteni.

Akkor már az ugynevezett lengyel zsidók a szomszédos Gallicziából kezdtek beszivárogni Magyarországra. A felsővidéki városok vásárjait kezdték látogatni. A látogatók közül mind több és több maradt itt s telepedett le. Szegények voltak, mint a templom egere. Ruhájuk, nyelvük, arczuk, alakjuk különös és szokatlan. Erkölcsük rideg, külsejük rongyos és szennyes, foglalkozásuk alsórendü: cserebere, házalás, hulladékszedés, italmérés, közvetités. Üldözött faj, bujdosó koldus: asszonynyal, sok gyerekkel, sok furfanggal és apró ügyességekkel, mint a ki folyton éhezik, de azért élni akar. A nép nem szerette, néhol gyülölte őket s az ezer éves babona vérvádját sietett rájuk háritani, a mikor csak lehetett.

Mi alapon? Nehéz volna ezt most már kipuhatolni. Zsidók voltak, jövevények voltak s a helyszinéhez közel laktak: bizonyára ez volt elfogatásuk főoka. Huszonegyet egy-két hónap alatt ártatlannak találtak s ezeket elbocsátották. Kilencz maradt vádlottnak.

Jozefovics Mózes és felesége gombosfalvi bérlők. Gombosfalu keletre van Orkutához 8–10 kilométer távolságban, a mint a hegyeken át a rövidebb vagy hosszabb utat járja az ember. A kis játszó pajtás szerint -24- Orkutától keleti irányba ment az az egy-két zsidó. Jozefovicsék ellen tehát megvan a gyanuok, minthogy ők kelet felé laknak.

Lefkovics Jakab ádámföldi bérlő is vádlott vejével, Sapsa Sámuellel együtt. Sőt ez a fővádlott, a kire nézve e pernek irtózatos vége lett. Lefkovics maga beismerte, hogy a jelzett időben csakugyan arra ment, a merre a gyerekek játszottak. Ez lett halálos végzete.

Vádlottak voltak még: Horimlovics Hersko és idősb Davidovics Jakab s ennek felesége, fia és veje.

A hatóságok nagy hévvel kezdték a vizsgálatot. El akartak fogni a környékben minden zsidót. Néhány vagyonosabb zsidó elmenekült. Ki akarta kerülni a zaklatást, elfogatást. A menekülők közül Markovics Fábián, Berkovics Lázár és Hirsl Ábrahám Pozsonyba futott, ott volt a zsidók legnagyobb és legtekintélyesebb hitközsége, az ugynevezett Pozsonyváraljai Hitközség, latin neve Communitas Judaeorum Posoniensis subarcensis. E hitközség nagy kegyben állt a királynál, Mária Teréziánál. Most is sietett közbelépni s a királynál a szerencsétlen vádlottak érdekében könyörgő szót emelni. Junius 25-iki esedezésükben elpanaszolják, hogy az elfogott zsidókat a fogságban ütik-verik, abajgatják, kérik tehát, hogy elfogulatlan gyors vizsgálattal a valóság sietve derittessék ki.

A vizsgálat minden siettetés daczára is mintegy fél évig tartott s ugy, a hogy az év utolján lett vége, legalább az első itéletre az akkori büntető eljárás szerint akkor került a sor. -25-

Ádámfölde a Bornemisza-családnak, régi nagy törzsökös előkelő nemzetségnek ősi fészke. Itt volt bérlő, italmérő a fővádlott, Lefkovics Jakab. Ez maga is lengyel zsidó s nagy pártolójuk a befelé folyton költözködő lengyel zsidóknak. Háza nyitva volt minden szegény költöző előtt. Hitében buzgó, a szertartásokat hűséggel megtartó. Ádámföldéhez nincs messze Gombosfalu, Ternyén át s hegyen-völgyön, patakon át alig öt kilométer, tehát Lefkovics a gombosfalui zsidókkal is könnyedén érintkezhetett.

Volt Lefkovics Jakabnak egy 12 éves bátor, szemes fia, a ki junius 24-én, a legnagyobb üldözések egyik napján éjféli 12 órakor megjelent az urasági kastélyban s bebocsáttatást kért az urasághoz.

Az uraság Bornemisza László volt, felesége Palásthy Anna, szintén előkelő árpádkori nagy család ivadéka. Fiatal házasok. Bornemisza később az Eperjesen székelő ugynevezett Tiszáninneni kerületi tábla birája lett, a királyi udvarnál kedvelt név, minden kurucz emlékezéstől mentes. Nála jelentkezett a zsidó fiu éjfélkor.

Ha nincs az orkuti eset: a fiut bizonyára kilökik a cselédek. De a fiu állhatatos kérésére az uraságot felköltik s a fiut eléje bocsátják. A fiu kezet csókol, térdre esik s megvallja, hogy ő többé hitetlen lenni nem akar s föl akarja venni a szent keresztséget.

– Talán az anyád vert meg s a további büntetés alól akarsz szabadulni? -26-

A fiu bizonykodott, hogy elhatározása tiszta s őt se kényszer, se keserüség nem hajtja. Végre az uraság, látva az állhatatosságot, megengedte, hogy a kastélyban maradjon.

Másnap jön a fiu anyja. Az uraság megengedi, sőt biztatja: beszéljen a fia lelkére. Beszél. Azonban a fiu vele szemben is elszánt marad s az anya keseredett szivvel otthagyja. Ekkor az uraság felhivására Bernát Vitális káplán a fiut két napon át a keresztyén hitben oktatja, Kossa István plébános pedig junius 27-én nagy közönség jelenlétében megkereszteli. A keresztségben Lefkovics László nevet kap az uraság tiszteletére, ki szintén László.

A XVIII. században durva szokás volt a zsidó gyerekeket szülőiktől elragadozni s titokban megkeresztelni. A törvény a keresztyén vallásból a zsidó vallásra való áttérést szigoruan tiltotta, a keresztség eltörölhetetlen s igy a durva szokás sok visszaélésnek, sok keserüségnek és sok panasznak lőn szülőoka. Végre Mária Terézia király szigoru rendeletet bocsátott ki, melyben büntetéssel sujtja a zsidó gyerekek elragadozását s erőszakos megkeresztelését.

S ime ennek daczára a fővádlott 12 éves fiát is szülői engedelem nélkül keresztyénné teszik és pedig akkor, a mikor apja halálos vád terhe alatt börtönben szenved. A pozsonyi hitközség abból is panaszos ügyet csinál s kérésére a magyar udvari kanczellária elrendeli Bornemisza László ellen a vizsgálatot.

E miatt is s ezen kivül a pozsonyi hitközség untalan -27- beavatkozásai miatt is a vármegye urai annál jobban haragudtak a zsidókra s törvényes módon ugyan, de nagy szigorusággal folytatták a vádlottak ellen a büntető eljárást.

A tüneteket, jelenségeket, bizonyitékokat, melyek a zsidókat, különösen a vádlottakat terhelték, julius 12-én már összeállitotta a vármegye s erről a kormányt, az akkor fennállott helytartótanácsot értesitette.

Az első körülmény, melyet az akkori felfogás a legnyomatékosabbnak tartott, a holttesten talált zsidó betük, szavak és mondatok. A héber nyelvet más nem ismerhette, csak a zsidók. Annak betüit és szavait tehát a holttestre csak zsidók jegyezhették, más ember tehát nem lehetett a gyilkos.

A mai kor büntető jogásza csodálkozik ezen a felfogáson. Hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy a holttesten látható ákom-bákom jelek némelyike zsidó betüt jelent s hogy ha azt jelent is: a szétszórt betük értelme épen az a zsidó nyelvü mondat, melyet a szakértők olyan határozottan állitanak. És azután, ha a száz jel közül a szakértők ötöt-hatot zsidó betünek látnak: hát a többi, sokkal nagyobb számu jelből mit következtetnek? Például a vonalak, a pontok, a madárláb, a latin és görög betük, az arab számjegy, a négyszögek mit jelentenek? Az se igaz, hogy a zsidó betüket csak zsidók ismerhetnék. Hiszen a szakértők se zsidók, mégis ismerik. S elvégre, ha zsidó volt a gyilkos, el nem képzelhető, hogy a zsidó betüknek a testre edzésével tudatosan, -28- szándékosan, sőt dicsekvőleg árulja el önnönmagát s mintegy fölhivja a világ figyelmét: ide nézzetek, tudjátok, lássátok, ime zsidó volt az ártatlan keresztyén gyerek gyilkosa! A czélból, hogy a gyanut a zsidók ellen irányozzák, ily zsidó betüs jelzés történt ugyan a németek közt a középkorban, de mindig lelketlen izgatók tettek zsidó betüket a holttestre s mindig azért, hogy a tömeg szenvedélyét fölszitsák.

További terhelő körülmény, hogy a gyilkosság idején és szinhelyén junius 3-án számos zsidót láttak seregelni és átmenni Kis-Szebenen és Orkután. Ez megtörténhetett. Csakhogy e tünetnek száz meg száz másféle oka és értelme lehet, semmint csupán a kis gyerek meggyilkolása.

Terhelő körülmény, hogy Lefkovics, Jozefovics és Davidovics bérlők junius 5-én, mikor a holttestet föltalálták, igen izgatottak voltak s már akkor nyomban féltek, hogy a zsidókra fogják a gyilkosság vádját. Ezt a jelenséget se lehetett terhelőnek tartani. Épen ez időben, már az orkuti eset előtt is, országszerte nagy gyülölködés, sőt üldözés folyt a zsidók ellen, okosan s természetesen gondolhatott a három zsidó arra, hogy ez az eset is növeli az izgatottságot s a baj őket, mint közeli lakókat, először érheti.

Terhelő körülmény még, hogy a megölt kis gyerek játszó pajtása, szintén 4–5 éves koru, különböző változatban azt beszélte, hogy a mezőről zsidók vitték magukkal a kis gyereket. Ez a tény a maga egyszerüségében csakugyan terhelő tünet. De tudni kell, hogy a vérvád -29- pereiben rendesen kis gyermek-tanuk szoktak szerepelni s hogy az ily koru gyermek rendesen környezetének szavait, látásait, gondolatait szokta fogékony, de fejletlen agyával ismételni. Semmi nyoma annak, hogy a játszó pajtás akkor beszélte ezt, a mikor a mezőről hazament s a mikor a zsidók elleni vérvádról még szó nem esett, a mikor még mások szavát nem hallotta.

A vármegye nagyon sulyos bizonyitéknak vett egy különös körülmények közt kiejtett szót. Mikor a vádlottakat elfogták: nem a rendes uton, hanem Nyárs-Ardó felé kerülve vitték őket Eperjesre. Nyárs-Ardón megálltak a kocsmánál. A kocsmáros is, felesége is kikeresztelkedett zsidó volt, tehát értette a zsidó nyelvet. Mig a kisérő hajdu bent a kocsmában ivott: a vádlottak kint az ablak alatt a tornáczon álltak. A kocsmárosné háttal állt az ablak felé és e szavakat hallotta zsidó nyelven:

– Bárcsak vizbe dobtuk volna azt a gyereket, most nem kellene ennyit szenvedni!

A kocsmárosné nem tudja, ki mondta ki e szavakat, mert nem látta, kik álltak az ablak alatt. De a kocsmáros és a kisérő hajdu megesküdött az itélőszék előtt arra, hogy ott Lefkovics és társai álltak. Ámbár a vádlottak kereken tagadták e tényt: az itélőszék ezt mégis biróságon kívüli beismerésnek tekintette.

Még sulyosabban terhelő tünetnek tartotta a vármegye azt, hogy két vádlott: Jozefovics és ha nem csalódom, Horimlovics, a börtönből jelentkezett, hogy keresztyénné akar lenni, sőt a fővádlottnak Lefkovicsnak fia im az -30- uraság előtt már azzá is lett. Pedig a vármegye területén ez időtájban gyakori volt a zsidók áttérése s könnyen megérthette mindenki, hogy a vádlottak csak a kinzástól való félelmükben akarnak áttérni; mindamellett az áttérési szándékban csupán bűnösségük tudatát látták.

Ezekből állottak a terhelő bizonyitékok. Egyetlen egy sincs köztük, mely közvetlenül, egyenesen s biztosan a vádlottak ellen irányulna.

A kis Balla István meghalt. Halálának közvetlen okát ugyan orvosi megfelelő vizsgálattal sohase állapitották meg, de azért biztosnak tarthatjuk, hogy erőszakosan vették el életét, ugy gyilkolták meg. A gyilkos ép ugy lehetett zsidó, mint nem zsidó. A valódi tettes kivolta soha ki nem tudódott. Hogy a holttesten zsidó jelek voltak: nem tartom bizonyosnak. De ha mégis voltak: ebből azt gyanitom, hogy nem zsidó volt a gyilkos, hanem mesterkélten a zsidókat törekedett a tettes a gyilkosság gyanujába keverni. Hogy Lefkovicsnak és társainak minő különös okuk lehetett volna a játszadozó kis fiut fényes nappal pajtása társaságából elcsalni s megölni: erre a kérdésre a vizsgálat ki nem terjeszkedett. Még a vérvád babonája is csonka ez esetben. Hiszen a keresztyén gyereknek nem vették vérét.

A vizsgálat mégis szilárdul fentartotta a vádat, sőt annak komolyságát elismerte Mária Terézia és kormánya is.

Akkor még fennállott Magyarországon a kinzó vallatásnak, az ugynevezett torturának büntetőjogi intézménye. Nem világos törvényen alapult ugyan, hanem -31- osztrák eredetü rendeleten s gyakorlaton. Az itélőszék 1764. évi szeptember hó 10-én vádlottak ellen kimondta a kinzó vallatás alkalmazását. Megátalkodott bűnösséget s konok tagadást hozott fel okul a már ismert terhelő tüneteken kivül. A határozatot jóváhagyta a felsőbb kormányszék.

Kétféle vallatás volt. Keményebb és enyhébb. Mind a kettőt hóhér hajtotta végre törvényes bizonyság jelenlétében. Ez a bizonyság intézte a kinzotthoz a kérdéseket, melyeket az itéletben előre meg kellett állapitani.

A keményebb vallatás rendesen halálos volt. Ha a vádlott magára vállalta a vádbeli tényt: akkor itélettel végezték ki. Ha nem vállalta magára: akkor a kinzás következtében halt meg. Orvost nem alkalmaztak a kinzásnál.

Terem nem engedi, hogy a kinzó vallatás intézményét s az orkuti esetben való alkalmazását részletesen ismertessem. A kemény vallatást rendelték el Lefkovics Jakab ellen s a könnyü vallatást Jozefovics Mózes ellen. Jozefovics iránt azért volt kegyesebb az itélőszék, mert ő kijelentette, hogy mindenáron át akar térni a keresztyén katholikus hitre. A kinzás teljesitésével az eperjesi hóhért bizták meg. Német származásu alkalmas embert.

Lefkovicson a kinzó vallatást 1765. évi január hó 25-én hajtották végre. E nap arról is nevezetes, hogy ez volt Magyarországon törvényes alakban az utolsó vallatás. A perrendtartás ugyan fennállott még negyedszázadon át, de az itélőszékek többé e vallatást el nem rendelték. Az országgyülés 1790-ben örökre eltörölte. -32-

A kinzás délelőtti 11 órától esti 9 óráig tartott. Részletei borzalmasak. Lefkovics semmit se vallott se magára, se másra. Azt hiszem, a szenvedett fájdalmak elvették eszét és eszméletét. Nem is jött többé magához s harmadnapon, január 27-én meghalt.

Jozefovics Mózes, a gombosfalvi bérlő kiállotta az enyhébb vallatást. Vallott is valamit. Már korábban is azt állitotta, hogy az eset szinhelyén látta Lefkovicsot, a mint valamit vitt a hóna alatt. Lefkovics be is ismerte, hogy igen is vitt egy ludat. Az itélőszék ezt nem hitte el. Ugy vélte, hogy a kis Balla István holttestét hurczolta. De Jozefovics vallatás közben azt is mondta, hogy véleménye szerint Sapsa Sámuel, Lefkovics Jakab veje, tervezte az egész gyilkosságot. Ez a vélemény alaptalannak bizonyult, Sapsa ártatlansága kiderült.

Ápril közepén 1765-ben készült el a végitélet, melyet azután a kormányszék is jóváhagyott.

Az itélet szerint Lefkovics Jakab a kinzás okozta halállal elvette megérdemlett büntetését. Jozefovics Mózes is megbünhődött azzal, hogy az enyhe kinzó vallatást kiállotta. Az ő nejét, Horimlovicsot s Davidovics Jakabot és egész családját fölmentették, valamennyit nyomban szabadlábra állitották, minden vagyonukat visszaadták, még a büntető eljárás költségeit se kellett megfizetniök.

Az itélet a mai jogi felfogás szerint valósággal a vádlottak ártatlanságát állapitotta meg. Mást nem is állapithatott meg. Hiszen közvetlen, egyenes és valódi -33- bizonyiték egyetlen vádlott ellen se merült föl. Csak gyanus jelenségeket tudott a vizsgálat összehozni, de ezek is olyanok, hogy úgy egyenkint, mint együttesen mást is jelenthetnek s nem egyedül a vádlottak bűnösségét. Csak elfogult elme s ez is csak izgalmas időben tudja azokat egyetlen pontra összeképzelni.

Hogy Lefkovicsot és Jozefovicsot az itélet bűnösnek mondta ki s amannak kinzás okozta halálát s emennek kinzás okozta szenvedését tudta be büntetésül: ez se bűnösséget igazoló birói szó. A birák állásuk természeténél s feladatuk magasztosságánál fogva könnyedén nem tévednek, de ha mégis tévedtek: azt beismerni, megvallani sohase voltak hajlandók. Akkor a bizonykodás daczos érzete támad fel bennük. A kinzó vallatás maga is irtóztató tévedése az emberi miveltségnek. Ebben az esetben épen sulyos tévedés volt, minthogy Balla István halálesetének kideritésére nézve eredményt nem szült. Ha az eperjesi itélőszék a két megkinzott zsidót is ártatlannak mondja ki: ez a legszomorubb birói tévedés töredelmes bevallása lett volna. Itélő biróságtól ilyet soha nem várhatunk. Még ma sem, a mi mivelt korunkban. Ennél sokkal könnyebb megoldás volt szabadra ereszteni azt a vádlottat, a ki a kinzást kiállotta, de életben maradt s rákenni a bűnösséget arra, a ki a hóhér kezén meghalt. A ledér emberi felfogás szerint annak már ez se árthatott, a birói tekintély pedig megmaradt. -34-

II.
A PÉRI ESET.

(A Kutyakaparó csárda. – Takács András hirtelen halála. – A hatalmas alispán. – A lelketlen orvos szakértő. – A vizsgálat. – A kis zsidó gyerek beszéde. – Kínzó vallatás. – A tárgyalás. – A halálos itélet. – A fölmentő itélet.)

Pér jókora falu Szilágy vármegyében, mintegy kétezer főnyi lakossággal. Okiratokban Peérnek irják, a környékbeli nép Pírnek ejti ki. Közelében már oláhok is laknak. Hajdan, ha nem csalódom, Közép-Szolnok vármegyéhez tartozott s az erdélyi kormányszék volt főhatósága.

A falun kivül, a napkeleti oldalon, a Tasnádra vezető út szélen volt ezelőtt 113 esztendővel egy csapszék. Közönséges útszéli csárda körülbelül azon a helyen a hol a pele-szarvadi út a tasnádiból kiágazik. A csárda neve volt: Kutyakaparás vagy Kutyakaparó csárda. Megvan-e még most is: nem tudom.

1791-ben zsidó ember volt benne a csárdás, Salamon Ábrahám nevü fiatal férfi, de már családos. A falusi zsidók ifjan nősültek száz év előtt. A felesége neve -35- volt: Ábrahám Sára. Volt három apró gyerekük. Egy ölbeli, egy futós és a legidősebb, a Miska nevü, öt-hat éves.

Ennek a Miska gyereknek nagy szerepe van az esetben. De azért életkorát biztosan meg nem állapitották. A péri kálvinista pap, Réczei Dániel, akkor öt évesnek tudta; a zilahi itélőszék hét évesnek, az erdélyi kormányszék hat évesnek tartotta.

Pér körül termékeny szőlők voltak az időben is. Az Érmellék néven ismert jeles borvidék idáig kiterjedt. A kutyakaparási zsidó csárdás volt a szőlőhegybeli pálinkafőző is. Az üst a szőlőhegyi hajlékban volt, ott főzte és párolta a törkölyt és a seprőt. A pálinkafőzés karácsony után, de még inkább vizkereszt után megkezdődött s ha már megkezdődött, akkor a zsidónak éjjel-nappal az üst mellett kellett maradni. Volt egy segitő embere is, valami Köteles István nevü péri kálvinista magyar ember, a ki a tüzelőfa hordását, az edények emelgetését s az egyéb szükséges munkát végezte. A zsidó csak pénteken délután szokott hazamenni, hogy a szent napot családja körében tölthesse.

Felesége, Sára asszony, éjjel-nappal maga volt a csárdában. Nem volt még cselédje se, se nő, se férfi. Napközben ugyan nem volt ebből semmi baj, de este és éjjel mégis félt az asszony egyedül kint a szomszédok nélküli útszéli csárdában. Jöhet részeg garázda ember, jöhet idegen rossz ember is, zajt üthet, rendetlenséget csinálhat, a pénzt és italfélét el is orozhatja, a csárdát mindjárt napnyugtakor be nem lehet zárni: gyönge -36- asszony, apró gyerekekkel a nyakán, hogy’ viaskodjék ily esetben. Volt ugyan egy rozzant pisztolya a mestergerendán, de gyönge asszony kezében az is csak arra való, hogy elvegyék tőle.

Volt a faluban egy szegény zsöllér asszony, özvegy Takács Istvánné, ennek volt egy 13 éves fia: Takács András. Az özvegy asszony és a zsidó asszony ugy egyeztek, hogy az András gyerek estennen kimegy a csárdába s ott tölti az éjszakát, reggel pedig hazamegy anyjához segiteni. A zsidó asszony ád ezért valamit Andrásnak vagy az anyjának. S ez igy lesz mindaddig, mig a csárdás zsidó a pálinkafőzést be nem végzi s haza nem szabadul.

1791-ik évi február hó 20-án délután az András gyereknek nem volt kedve a csárdába kimenni. Vonakodásának nem adta okát, talán nem érezte jól magát, de azért anyja szavára mégis csak kiment.

Másnap reggel megy az úton gyalogszerrel Kocsis István, utána ötven-hatvan lépésnyire ballag Zagyva Sári leányzó, hogy száraz ágat vigyen haza az erdőről. Kocsis István nem vett észre semmit, Zagyva Sári azonban észreveszi Takács Andrást, a mint ruhástól fekszik az árokban a csárdától 66 ölnyi távolságban. Kalapja mellette, tarisznyája a nyakában. Szólitja a lány: nem felel, nem is mozdul. A leány az előtte menő Kocsis Istvánnak kiált s azt visszahivja. Ketten aztán nézik, emelgetik a gyereket, költögetik, szólitgatják – mind hiába! A gyerek holt. -37-

Szegény anyja gondoskodik a temetésről. A jó öreg pap nincs otthon, a ki tanácsot adna az anyának, iskolavizsgálni jár a vidéken. De otthon van fia, Réczei Pál, a ki debreczeni akadémikus diák és otthon van a rektor, Sándorfi József. Elég okos emberek arra, mit kell tenni. Hozatnak ki borbélyt Tasnádról, vizsgálná meg a halottat. Megvizsgálja. Se vágásnak, se szurásnak, se ütésnek, se semmiféle külső erőszaknak semmi nyoma a holttest külsején. Bonczolás nem szükséges, ugy vélekednek. A halál nyilvánvaló okát is megmondja a borbély. Igen sülyös volt a szegény gyerek, este bizonyára sok bort vagy pálinkát ivott, a süly megindult s nagy hirtelen megfojtotta.

Ez se épen lehetetlen, hanem azért ehhez a szakértői véleményhez sok szó fér.

Van süly is, van görvély is, szenvedhet a gyerek egyikben is, másikban is, talán valami különös ritkaságként egyszerre mindkettőben is. A sülyt a görvélytől a mai orvosi tudás sok jelből meg tudja különböztetni, ha azonban mindegyik a nyakon támadt duzzadásban jelentkeznék, bizony azt XVIII. századbeli falusi borbély könnyen összetévesztheti. Annyi bizonyos, hogy a gyerek nyakán a két baj közül egyiknek ott kellett lenni, másként az értelmes falusi nép, birák, előljárók, tudós asszonyok a szakértői véleményt szó nélkül el nem hallgatják. Hiszen a sülyt, a görvélyt, a gugát, a nyak és áll körüli mirigyduzzadásokat ők jól ismerik. Azt azonban mégis csak ugy kellett elhinniök, hogy a gyerek este egészséges volt, de az éjjel -38- hirtelen megindult süly hirtelen megfojtotta. Ezt már csakis a borbély különös mesterségbeli tekintélyének hitték el, mert különben ez egyáltalán nem valószinü.

Pérhez nincs messze Sző-Demeter, csak ugy tiz kilométer távolságban. Az eset hire már a temetés napján elszállt oda is. Ott lakik az alispán, Bydeskuthy Imre, előkelő birtokos; ősi, törzsökös, előkelő család ivadéka maga is, felesége is, a ki a pálóczi Horváth nemzetségből származik. Tekintélye a vármegye területén az akkori viszonyokhoz képest majdnem korlátlan. Választott kormányzója a nagy vidéknek. Ősapja István, dédapja Ferencz, öregapja Zsigmond, apja szintén Zsigmond mind alispánok; másfél száz éve ők kormányozzák Kraszna vármegyét. Öregapja azonkivül Apaffy Mihálynak, Erdély nagyfejedelmének lovászmestere volt, összeköttetésben áll hát családja Erdély főuri és udvari társadalmával is. Az ő fülébe is eljut a haláleset hire, még pedig gonosz gyanusitás kiséretében. Azt suttogják ugyanis, hogy zsidókézen halt meg Takács András, bizonyosan vérét vették, a tasnádi halottvizsgáló borbély ugyan nem talált a testen külső sértést, de csak azért nem, mert a zsidók valószinüleg megkenték a kezét.

Az alispán előtt ily előadásban gyanusnak látszik az eset, beizen Tasnádra másik borbélyért s a mikor ez megérkezik: kocsira ül s átrándul Pérre. Ott kiásatja a holttestet s nyomban a temetőben, egy odavitt deszkán felbonczoltatja. A borbélynak – név szerint Füleky János mesternek – nincs nagyobb orvosi tudása, mint -39- az akkori borbélyoknak szokott lenni. Tudós orvos különben is kevés volt akkor mindenfelé. Ha volt is: csak nagyobb városok területén. A gyakorlati orvoslás voltaképen csak szabályozott és engedélyezett kuruzslásból állott. A borbélyság kézműipari foglalkozás volt, a borbélyok czéhet alkottak; voltak inasok, fölszabadult legények s remekes mesterek, mint a szücsöknél, csizmadiáknál. Ők voltak megfelelő esetekben a biróságok orvosi szakértői. A kórboncztannak akkor még mint nagyterjedelmü szaktudománynak talán hire se volt; az élettani, kórtani és boncztani ismeretek fölötte hézagosak és kezdetlegesek voltak.

Gondosan megvizsgálja a halott külsejét s azon semmi sértést, szakitást, metszést vagy szurást nem talál. Ezt teljes bizonyossággal kijelenti. Hiányzik tehát a külső erőszaknak minden nyoma.

Hogy azután a bonczolásban mire terjeszkedett ki, azt miként végezte, a koponyát fölnyitotta s az agyhártyákat és agyat megvizsgálta-e, a zsigerekre s a nagy véredényekre s általában a nemesebb belső szervekre forditott-e figyelmet: nem lehet tudnom, minthogy az orvosi látleletet nem tudtam megtalálni. Teljesen szavahihető, értelmes tanuk azt állitják, hogy a mikor a holttestet az árokból kivették, már akkor is észlelték, de most a bonczolásnál a borbély is mutatta a jelenvolt közönségnek, hogy a halottnak nemi szervei egészen szét voltak roncsolva, – de hogy ez a roncsolás mily alaku és természetü volt, miből és miként keletkezett; -40- sebzésből, szakitásból, genyesztő kórból vagy állatok marásából származott-e s lehetett-e a halálnak oka: ezzel se a közönség, se a borbély, se később az itélőszék nem törődött.

Hanem a feljegyzésekből s az itélőszék tárgyalásaiból bizonyos, hogy a borbély a nyak körül, a szegy és kulcscsontok körül a bőr- és izomrétegeket átmetszette és felnyitotta s mint a jegyzések mondják, a nagy életérhez, mely az agy felé irányul, eljutott. Ez alatt valószinüleg a carotis nevü nagy vérvezető szervet értették. Mikor a borbély odáig jutott: az eret megmetszette s közbámulatra nem ömlött belőle a vér. A borbély ekkor e szavakat mondotta:

– Kóser volt ez a gyerek, kivették ennek a vérét, nem maradt ebben semmi vagy igen kevés vér.

Ez a durva pajkossággal kiejtett szó adta meg a meginditott bűnpör jellegét. Hiszen a kóser szó csupán a zsidók szava. Csak a zsidók keresik a kósert, mikor az ennivaló élő állatot megmetszik. Ha kóser volt a szegény kis Takács András, akkor azt mások meg nem ölhették, vérét mások nem vehették, egyedül csak a zsidók.

A vérvád irtóztató babonája nyomban feléledt százados szunnyadtából. Keresztyén vér kell a zsidóknak s ime, most a szegény péri özvegyasszony fia lett az áldozat!

A nagyközönség természetesen nem tudós a boncztanban. Nem tudós a hatalmas alispán se, de a csendbiztos se. S azonfelül valamennyi szentül hisz a szakértőnek. -41- Elhiszi, hogy a holttest életeréből azért nem folyik a vér, ha az eret átmetszik, mert nincs benne vér. Holott tudnia kellene, hogy azért nem folyik, mert az agynak, szivnek, tüdőnek nincs többé mozgása s az életnek gépezete megállt. Elhiszi, hogy a szegény kis Takács Andrásnak vérét lehetett venni a nélkül, hogy testén bárhol is sebet ejtettek volna. Sőt elhiszi, hogy az ejtett sebet a zsidók valami csodálatos hatásu titkos írral a halál után nyomban behegesztették annyira, hogy azt többé észrevenni nem lehetett. De hát minden babonás pör, minden boszorkánypör ilyen. Buta hiedelmekből származik.

A borbély véleménye után meg kellett inditani a vizsgálatot. Az alispán kirendeli vizsgálóbirákul Erdődi Ferencz szolgabirót és Németi György megyei esküdtet. Hivnak magukkal csendbiztost s tiszti hajdukat. Kijön maga az alispán is. Letartóztatják s egymástól elkülönitik a zsidó csárdást, a feleségét s a kis Miska gyereküket. Kikérdezik őket a halálesetről.

A csárdás, Salamon Ábrahám, nem tud mondani semmit. Ő nem volt otthon, kint volt a hegyen a pálinkafőzőnél, vele volt embere, Köteles István.

A csárdásné: Ábrahám Sára már tud az eset körülményeiről. Igy adja elő a dolgot: Az András gyerek estennen, szokott időben odament. Jó későcskén két ismeretlen oláh ember ment a csárdába borozni. Ivás közben kértek enni szalonnát. A zsidó asszony nem tart szalonnát. Azt mondja: A faluban árulják a szalonnát. A két oláh rászól: Hozzon hát a faluból. -42- A csárdásné azt feleli: Ő nem hoz, nem hagyhatja ily késő este házát és gyermekeit, hanem majd beküldi a faluba Takács Andrást. Igy is történt. András elindult, de a két oláh is fölkelt s utána ment a gyereknek. Elmulik jó nagy idő, nem jönnek vissza se a gyerek, se az oláhok. Az asszony rosszat sejt, magához veszi gyerekeit, elfut velük a falu felé. A falun kivül, az ugynevezett Iro-Málon vagy Iro-Mályon oláhok laknak. Ezeket közelebb éri s ott fölzajgatja az embereket s elmondja nekik az esetet: Két oláh, két ismeretlen ember, elment az András gyerekkel, nem látták-e valahol? Menjenek segitségére, kisérjék őt haza, talán házát addig már fel is verték az idegenek.

Ez történt. Néhány ember vele megy, hazakiséri, otthon a csárdában nem találnak senkit, a gyertya se ég, se az oláh idegeneknek, se az András gyereknek semmi nyoma, azok nem jöttek vissza, de azért a ház sincs feldulva, nem hiányzik semmi, az aprópénz az asztalfiában, a nagyobb pénz a ládafiában, a pisztoly a mestergerendán, bor, pálinka a pinczében s minden ruha a szobában érintetlen.

Csak az András hiányzik, a kit azután reggel Zagyva Sári megtalál az árokban, de – holtan.

Igaz ugyan, hogy késő este az iromályi oláhokhoz futott s ott zajt ütött, a mint elbeszélte, de ezt csak furfangosságnak vélik a gyilkosság elpalástolására. Akad tanu, a ki azt mondja, hogy este elment a csárda előtt, -43- be is nézett az ablakon s ugy látta, hogy az a két oláh nem is oláh volt, mert magyarul beszélgettek. Azután miért ölték volna meg az András gyereket? Miért haragudtak volna rá? Mi hasznuk lett volna a gyilkosságból? S ha már épen gonosztévők voltak: akkor is inkább a házat dulták volna fel s a pénzt, pisztolyt s e félét vittek volna el.

Döntő dolog azonban, a mit a kis Miska, az öt-hat éves zsidó gyerek beszél. A jólelkü, de együgyü gondolkozásu péri lelkipásztor igy jegyzi fel: »A mindentudó Isten a csaknem csecsszopó zsidó gyerek szája által a zsidók álnokságát és gyilkosságát világosságra hozta.«

Csakhogy a mindentudó Isten mellett a csendbiztosok és vizsgáló tisztek is ugyancsak buzgólkodtak. A kis zsidó gyereket ezek birták szemre-szóra s hosszabb rövidebb enyelgés után beszédét igy vették irásba:

– A nagy-károlyi zsidó pap, meg az ér-endrédi Óser. De hát még Jakab is ott volt egy gubában. Én az ágyról néztem.

– Hát a szegény Andrást a szoba közepére állitják, a gubáját lerántják, azután a lábát egy kötéllel megkötik, -44- ő szegény, sirt, – én is mondtam, ne öljék meg, kivel játszom én ezután? De anyámasszony megfenyegetett s azt mondta: »Nem az András az, te bolond, hanem az ördög, azért kell megölni.« Azután a száját bedugták sárral, hogy ne kiálthasson.

– Dehogy! Eltöltötték valami edénybe és a nagy-károlyi zsidó pap elvitte.

E szerint a zsidók vették vérét Andrásnak s öten voltak a gyilkosok, ugymint: Salamon Ábrahám, a csárdás és a felesége Sára, továbbá a nagy-károlyi rabbi, az ér-endrédi Óser s a Jakab nevü zsidó.

A nagy-károlyi rabbi neve nem fordul elő az irásokban. Az ér-endrédi Óser keresztnevét szintén nem jegyezték föl. Az a Jakab nevü zsidó Jakab Dávid pelei lakos volt. Ér-Endréd is, Pele is Pérhez közel fekvő falvak, Nagy-Károly pedig, a rabbi lakása, a szomszédos -45- Szatmár vármegyének székvárosa. Ez se nagyon messze fekszik.

Most már határozott irányban mozoghatott a vizsgálat. Most már keményebb vallatóra fogták a csárdást és a feleségét is.

A csárdás szilárdul megmaradt első kijelentése mellett. Ő nem volt otthon se napközben, se éjjel. Ő kint volt a hegyen, a pálinkafőzőben, tanuja: Köteles István.

Ám ez a tanu az akkori felfogás szerint nem vált be igazán. Elmondta ugyan, hogy egész nap, egész éjjel együtt voltak, este együtt feküdtek le s virradatkor együtt keltek föl, tehát a csárdás otthon nem lehetett, azonban tanusága mégis elesett. Azt beszélték ugyanis a faluban, hogy másnapon Köteles István a feleségének, ipának és napának ugy mondta, hogy egész nap együtt voltak ugyan s este is együtt feküdtek le s virradatkor is ott volt a zsidó, de ő éjféltájban fölkelt pipázni s akkor a zsidót nem látta fekvő helyén, tehát ő miatta mégis ott lehetett az a csárdában; – igért is neki a zsidó egy aranyat és két kupa pálinkát, hogy ezt a biróságnak be ne jelentse.

Ez a falubeli beszéd megnyomta Köteles Istvánt. Igaz, hogy ő ezt mereven tagadta, de tagadását az alispán rossz indulatu konokságnak tekintette s azért kegyetlenül megfenyitette. A kinzó vallatás ugyan régen el volt már törölve, de a törvény világos szavai szerint csak a vádlottakra s nem a tanukra nézve. Köteles Istvánt tehát deresre huzták s kemény 30 botütéssel sujtották. Akkor föleresztették s ujra vallatóra fogták. -46- Köteles István sulyos szenvedése daczára akkor is megmaradt első vallomása mellett. Nyomban megint deresre huzták s ujabb 30 kemény botütést mértek rá. Ekkor már megtört. A további bántalmazás életébe kerülhetett volna. Elfogadta tehát, hogy a zsidót éjfélkor nem látta ágyán, tehát miatta ott lehetett a csárdában, a mely oda alig van egy óra járásnyira.

Elővették a csárdásnét, Sára asszonyt is. Hogy kinozták, kétségtelen. A fölebbezési biróság által rendelt pótló vizsgálat folyamán hét tanu erősitette, hogy sulyosan verték, bántalmazták, de a kinzás egyéb részleteiről a fönmaradt iratokban semmi följegyzés nincs. De az itélőszéki tárgyalásnál védekeztek a vádlottak azzal, hogy az asszonyt borzasztó rémitéssel s lelki gyötréssel vették rá a vallomásra.

Az asszony vallomása az, hogy Takács Andrást csakugyan ugy ölték meg, vérét ugy vették, mint a hogy kis fia elbeszélte. Száját betömték, lábait összekötötték, lábainál fogva a mestergerendára fölakasztották, nyakát megvágták s vérét tálba csorgatták.

De mégis nagy különbség volt az ő vallomása s kis fia beszéde közt. Az asszony vallomása szerint se az ér-endrédi Óser, se a nagy-károlyi rabbi nem voltak ott s nem tudtak az esetről, hanem igenis a büntettben együttesen részt vettek még Markovics Ferencz pelei és Markovics Jakab ér-kőrösi lakosok. Mindegyik zsidó.

Az ér-endrédi Óser s a nagy-károlyi rabbi különben is teljesen bebizonyitották másuttlétüket s igy a csárdásné -47- s kis fia vallomása alapján csak a következő vádlottakat vonták vérvád alá:

Mindezek, mint gyilkossággal vádoltak vasbaverve a vármegye központi börtönében Zilahon helyeztettek el. A vádat ellenük Közép-Szolnok vármegye tiszti ügyésze emelte és képviselte s az ügyet 1791. évi október 7-én tárgyalták.

Az itélőszék az akkori alkotmány és megyei gyakorlat szerint sok tekintélyes biróból állott. A vérvád különössége s az eset nagysága kivánta ezt.

Hajdan az elsőfoku büntető biróság itélő tanácsa nem meghatározott számu biróból állott a vármegyében. Az alispán elnöklete alatt legalább négy biróból, törvényes bizonyságból, jegyzőből és tiszti ügyészből alakitották az itélő tanácsot. Nagy ügy tárgyalására azonban gyakran nyolcz, tiz, tizenkét táblabirót is behivott az alispán.

Ebben az ügyben az itélőszék elnöke volt Hatfaludy Ferencz alispán. Eredetileg német származásu család ivadéka. Őse Hattmansdorfer névvel 1454-ben nyert magyar nemességet. Magyar nevét 1776-ban vette föl.

Az itélőbirák közt van Dobay István és Csomay Mihály. Mind a kettő főszolgabiró, előkelő birtokos, családjuk nemessége az Árpád-korból eredő. -48-

A táblabirák: Baróthy István, Laskay Ferencz, Domokos József, Papp Péter régi nemesek és birtokosok. Alszolgabirák: Biró Pál és Gergelly László. Végül a vármegye főjegyzője Kattra Mihály és aljegyzője: Balássy Sándor. Ime az itélőszék tizenegy tagja.

A vádlottak védői rendes ügyvédek voltak. Legalább ötven tanu és szakértő jelent meg az idézésre. A tárgyalás egész napon át tartott. Nem oly részletességgel, a hogy a mi korunkban szokás, de azért a biróság figyelme kiterjedt majdnem minden fontosabb részletre. A vérvád meggyökerezett babonáján kivül egyéb elfogultság alig mutatkozott. De a biróság ezt nyiltan be nem vallotta. Röstelte bevallani.

Takács András hirtelen meghalt. Halálát az idézte elő, hogy vérét kiontották. Ezt a szakértő borbély bizonyitja. Utoljára a kutyakaparási csárdában volt, a holttestét is annak közelében, a csárdától 66 ölnyire találták meg. A kis zsidó gyerek, Salamon Miska, azt beszéli, hogy a csárda szobájában február 20-án az esti órákban zsidók ölték meg, zsidók vették vérét. Ezt vallja a csárdásné, Ábrahám Sára is s egyben megnevezi a tetteseket, a kik közt ott van önmaga is, a férje is s azonkivül két pelei s egy ér-kőrösi zsidó. A tettesek tehát öten vannak.

A négy férfi vádlott határozottan tagadja, hogy ő részt vett volna a gyilkosságban vagy arról tudott volna valamit. De minthogy a halott megvan, a halál oka kétségtelen, a zsidó asszony mint tettes társuk egyenesen -49- rájuk vall s a kis gyerek beszéde is fontos jel: ennélfogva tagadásukat birói figyelembe nem lehet venni, Hiszen másuttlétüket – alibijüket – se tudják bebizonyitani.

Igaz, hogy hárman is megkisértették másuttlétüket igazolni, de az nem sikerült. Voltak ugyan tanúk, a kik eskü alatt erősitették, hogy este látták a zsidókat otthonukban lefeküdni s reggel ugyanott fölkelni, ámde éjjel a tanuk is aludtak s miattuk a zsidók a kutyakaparási csárdában észrevétlen megfordulhattak. Se Pele, se Ér-Kőrös nincs távolabb a csárdától hat és fél kilométernél, ez gyalogszerrel is legföljebb másfél órai út, a téli éjszaka pedig hosszú.

Az egyik az, hogy a zsidóknak különös, érthetetlen, feltünő járásuk-kelésük volt épen a gyilkosság előtti egy-két nap alatt. A nagy-károlyi rabbi épen az előző napokban fordult meg Ér-Kőrösön, Pérben, Pelében s általában a környéken. Azzal mentette ugyan magát, hogy hitvizsgálati körutat tett, de ez is üres mentség, minthogy ily körutat máskor soha se tett. Azután az ér-endrődi Óser éppen február 20-án este volt Markovics Ferencznél Pelében, az ér-kőrösi Markovics Jakab pedig éppen azon a napon estére jött haza Nagy-Károlyból.

Az itélőszék a vádlott zsidók eme nagy sürgését-forgását is gyanusnak találta. Az itélőszék nem gondolta meg, hogy a szegényebb sorsu falusi zsidó százszorta többet jár-kel, lót-fut, beszél és tárgyal, mint a többi falusi gazdaember. -50-

Abban is gyanus jelenséget látott az itélőszék, hogy akadtak péri tanuk, a kik András holtteste mellett a hóban nem bocskor, hanem csizmanyomokat láttak. Már pedig zsidó visel csizmát, oláh pedig bocskort. Sőt arra is akadtak péri tanuk, a kik emlékeztek, hogy a kis András nyakán szurás által okozott lyukakat láttak. A mestergerendán is fölfedezték annak a kötélnek a horzsolási nyomait, melylyel a kis András lábait megkötözték s melylyel azután a mestergerendára fölakasztották. Azt is kinyomozták, hogy előző napon a kutyakaparási csárdás a kis Andrástól elvette pipáját s ime a pipát mégis megtalálták a halott gyerek tarisznyájában.

A vádlottak egyszerüen, természetesen, okosan mentegetődztek. Főmentségük több irányu volt.

Mi okuk lett volna megölni Takács Andrást? Nem igaz az, csak buta babona állitja, hogy a zsidók keresztyén vért használnak.

A kis zsidó gyerek, a Miska csak öt-hat éves. Koránál, éretlenségénél, de a törvénynél fogva se lehet tanu. Különben is édesgetés, czirógatás, kecsegtetés, belebeszélés szülte vallomását.

Sára asszony, a csárdásné, megriadt a kegyetlen faggatástól, a durva lelki gyötretéstől; a mit vallott, kinjában, féltében vallotta s igaz, hogy vallomását az itélőszék előtt is hitelesitette, de azt előbb vissza is vonta s a visszavonást rémületének megszüntével indokolta.

Nem is vág össze a gyerek és anyja beszéde. Az egyik szerint a nagy-károlyi rabbi és az ér-endrédi Óser is -51- ott volt a tettesekkel, a másik szerint azok nem voltak ott, hanem ott volt az ér-kőrösi és pelei két Markovics.

A mestergerendán a kötélhorzsolás nyoma a kis Miska hinta-köteléből származik. Vérnyom is lehetett volna a szobában, mert előző napon lőtt nyulat forgattak ott. A csizmanyom se bizonyit semmit, hiszen nemcsak a zsidó csizmájának, hanem más ember csizmájának is van nyoma a hóban.

Végül pedig mind a két borbély, mind a péri ifju pap és tanitó, mind az alispán, főszolgabiró és csendbiztos jól látta, nyilván vallja is, hogy a szegény halott testén és nyakán semmi erőszakos külső vérzés nem volt, őt tehát szurással, vágással meg nem ölhették, vérét nem vehették. Az orvosi szakértőnek az a véleménye, hogy a nagy életér a nyakon át volt metszve s a külső sértést a bőrön csak azért nem lehetett észrevenni, mert a zsidók a bőr és izom nyilását valami titkos szerrel nyomban behegesztették s mint az itélet mondja: »beenyvezték«, a természet törvényeivel ellenkezik. Holttesten hegedés nem képződhetik, halálos szurást vagy vágást estétől reggelig az észrevétlenségig begyógyitani nem lehet.

»Minthogy az alperes férfi zsidók összegyülésében közmegegyezésükből esett az ártatlan vérnek kegyetlenül és istentelenül való kiontása és a szegény gyermeknek irgalmatlan megölettetése: a rab zsidó férfiak Istennek és nemes hazánknak törvényei szerint külön-külön mint szántszándékos gyilkosok, fejüknek a hóhér által leendő -52- elüttetésével másoknak rettentő példájára e világból kioltassanak.«

A rab zsidó asszonyt, a csárdásnét felmentették s nyomban szabadon eresztették. Okul a férjétől való erkölcsi függést s eddigi vizsgálati rabságát hozták fel.

Az elitéltek felebbezték az itéletet. A kormányszék, mint felső biróság, felmentette az elitélteket s megszüntette a bűnpert. A felmentésre négy okot hozott fel.

Első ok: hogy a csárdás zsidó tanuját, Köteles Istvánt két izben való 30–30, összesen 60 botütéssel birták valótlan vallomásra. Köteles István vissza is vonta e valótlan vallomását s e szerint az az igazság, hogy a csárdás zsidó a hegyen volt a pálinkafőzőnél egész éjjel, tehát a csárdában nem lehetett s igy a kis zsidó gyereknek s a csárdásnénak vallomása valótlan.

Második ok: hét tanu eskü alatt bizonyitotta, hogy a csárdásnétól veréssel és rémitgetéssel csikarták ki vallomását.

Harmadik ok: a kis zsidó gyereknek, Miskának vallomása 6 éves éretlen kora miatt birói hitelre nem érdemes.

Negyedik ok: a megyei borbélynak, Füleky János chyrurgusnak látlelete lehetetlenséget tartalmaz s hamis feltevésen s hitvány babonán alapszik.

Füleky János ellen el is rendelték a tiszti keresetet, valamint Bydeskuthy Imre alispán ellen s mindazok ellen is, kik Köteles Istvánt s a csárdásnét testileg bántalmazták. -53-

A kis Takács András halálának igaz története sohase derült ki. Csak az bizonyos: nem úgy halt meg, a hogy’ a zilahi megyei itélőszék látta.

A csárdásné eredeti előadása nyomán kellett volna keresni az igazságot. A gyermek nemi szervei össze voltak roncsolva. A két ismeretlen éjjeli csárdalátogató valamelyike szilaj és bűnös pajkossággal rughatta vagy döfhette meg a gyermeket ama kényes helyen halált okozó erővel. Valószinü, hogy mindjárt meg se halt a gyermek, hanem sértetten és erőtlenül elfeküdt az árokban s ott a hóban s a hidegben a hosszu téli éjszaka folyamán állott be halála. A szakértő, a ki vizsgálta, lelketlen és tudatlan volt.

Forrásaim, a honnan az eset részleteit meritettem: a péri kálvinista egyház anyakönyve, a zilahi itélőszék által az ügy tárgyalásáról 1791. évi október 7-én felvett eléggé terjedelmes jegyzőkönyv s az erdélyi egykori guberniumnak ez ügyre vonatkozó iratai.

HUSVÉT SZOMBATJÁN.

(Tisza-Eszlár. – Metszőválasztás 1882 április 1-én. – A pályázók. – A jesiva. – A zsidók istentisztelete. – Nem ismerjük eléggé.)

Kezdjük meg a tisza-eszlári eset hosszu, bonyolult és csodálatos történetének elbeszélését.

Tisza-Eszlár jókora paraszt falu Magyarországon. Szabolcs vármegyében fekszik, a Tisza balpartján. Lakosainak száma mintegy 2700 lélek. Tiszta magyar. A nagyobb és birtokosabb rész kálvinista. Földmives gazda és földmives munkás a népe. Van kálvinista és katholikus egyháza, temploma, papja s népiskolája. A nép iskolázott, értelmes, önérzetes, mint általában a sikföldi magyarság. Vannak benne zsidók is. A zsidó hitközség csak fiókközség. Van egy kis zsinagógája. Van elnöke, előimádkozója, a Bál Tfiló, mint héber nyelven nevezik, rendszerint metsző is. A rabbi székhelye Tisza-Lök, a szomszédságban levő Tiszaparti városka, mintegy 6–7 kilométernyire. A zsidók, egyet-kettőt kivéve, mind szegények s helyi kiskereskedéssel foglalkoznak. A keresztyén lakosság bizonyos régi megszokott -55- fensőbbséggel nézi le a zsidót, de vele emberemlékezet óta barátságos, benső, jó viszonyban áll. A zsidók legnagyobb része beköltözött faj. Családi nevük német hangzásu, de a nép nyelvét, a magyar nyelvet tisztán beszélik. Valami keveset tudnak héberül is. A német nyelvet is értik, de lengyelországi sajátságos tájszólással beszélik.

A legrégibb s legnagyobb rész a Tisza folyam egyik hajlatában közvetlenül a folyam partján fekszik. Ennek a neve Ó-falu. Itt leginkább az ősi magyar birtokos gazdák laknak. Ettől délre, majdnem egy kilométernyire uj telepités épült; – ennek a neve Tót-falu. S alább még egy nagyobb telepités s ennek a neve Uj-falu. Ez a három együtt alkotja Tisza-Eszlárt. A zsidók mind a három részben elszórtan laknak egyaránt.

Az 1882-ik év tavaszán Taub Emánuel volt a zsidó hitközség metszője és előimádkozója. Őt azonban Tisza-Polgárra választották. A hitközségnek uj metszőről kellett gondoskodnia. Pályázatot hirdetett s a metszőválasztást április 1-re tüzték ki.

Április 1-e szombatra esett. Ez a szombat a közelgő husvét-ünnepnek, a Passzahnak előző szombatja volt. Ezt a szombatot a zsidók Szabbat-Meczórának, de azon a vidéken Hagudotnak is nevezik. Ez az elnevezés ősi vallási hagyományon alapszik.

A metszőnek elég tisztes fizetése van Tisza-Eszláron. Van lakása, kis földecskéje, melyet a hitközség mivel. -56- Készpénzfizetés hetenkint négy forint vagy nyolcz korona a metszésért s tiz korona a hitoktatásért. Mert ő nemcsak sokhet, azaz metsző, hanem májre czédek is, azaz hitoktató. Sőt alkalmilag dájon vagy déjen is, a mi azt teszi: rabbihelyettes. De meg előimádkozó is, mint már megjegyeztem: Bál Tfiló. Bál héber szó s azt teszi: vele biró, hozzá értő. Tfiló pedig azt jelenti: könyörgés.

Volt hát e czimeken a metszőnek tisztes mellékjövedelme is. Születések, esketések, a purim és roshasóna ünnepek s körülmetélések alkalmával kisebb-nagyobb ajándékhoz jutott pénzben, ételnemüekben s egyebekben is.

Metszőnek csak szegény ember vállalkozik. Állásának természete hozza magával. A vagyontalan vagy kis vagyonu zsidó megbecsüli ugyan, de nyomoruságos fizetésben részesiti, – a vagyonos zsidó ád ugyan neki enni-inni, de észrevehető közbecsülésben nem részesiti.

Három metsző jelentkezett Tisza-Eszláron a megüresedett állomás elfoglalására.

Az egyik volt Svarcz Salamon magyar származásu, a ki az orthodoksz zsidók szokása szerint rabbi is lehetett, mert erre is volt készültsége s jogositványa.

A másik volt Bukszbaum Ábrahám, ausztriai származásu Galicziából. Vallástanitó s egy-két év óta már egy magyarországi rabbi veje.

A harmadik volt Braun Lőbi, szintén magyar származásu metsző. Lőbi annyi, mint Leopold. -57-

A három jelentkezőt meg kellett hallgatni, meg kellett vizsgálni a hitközség tagjainak. Melyik tud többet? Melyik a legalkalmasabb? Melyik tetszik legjobban.

A metszésből nem vizsgálják meg. A metszés nem egyéb, mint élelemre szánt állatnak megölése, vére vevése s egyuttal az állat egy-két belső részének megtekintése a czélból, nem-e volt valami betegsége? Elhiszi a hitközség vizsgálat nélkül is, elhiszi csupán a bizonyitványból, hogy ehhez minden metsző jól ért. A zsinagógában, sőt még a pitvarban se lehetne a vizsgálatot megtartani, mert ott metszeni nem szabad, ott vérszenynek helye nincs, ott tisztának kell lenni mindennek.

Tud-e énekelni? Van-e erős és tiszta hangja? Bizonyos szent énekeknél kiérzik-e hangjából a zsidóság ezredéves nemzeti fájdalma? Elő tudja-e idézni az érzékeny szivek könyeit?

Tudni kell, hogy kis hitközségben a metsző énekes is, kántor, zsidó elnevezés szerint Khazen vagy Khazon.

Azután megvizsgálják bizonyitványait s gondos figyelemmel meghallgatják imáit. Péntek estéjén, szombat reggelén s délelőttjén többféle imát s szent Dávidnak többféle zsoltáros énekét kell elmondani a zsinagógában s a hivők képesek megitélni ezekből, hogy a pályázók közül kiki mennyit tanult, mennyit tud, mekkora gyakorlattal és ügyességgel ékeskedik.

A metszők, a hitoktatók, a rabbijelöltek Magyarország -58- északi részein mind sok éven át járják felekezeti iskoláikat. Ez iskolák neve: Jesiva vagy Jesüve. E szó azt jelenti: összeülés, együttlét, együtt-tartózkodás.

Van egy külön terem. Közepén kisebb vagy nagyobb egy vagy két asztal s körüle padok. A szerint, a mennyi a növendék. A terem neve: Bész-ha-midrás. Magyarul azt jelenti: a magyarázat háza.

Rabbi áll az élén. Az tart előadásokat. A tanulók nem fizetnek semmit neki, de a hitközség külön dijazza a jesiva-tartásért. A tanulónak meg kell vagy meg kellene tanulnia Mózes szent könyveit héber nyelven. Azután a rabbi magyarázza a szentirás tételeit. Utóbb magyarázza a talmudot is. Az istentisztelet szertartásait, az imákat, énekeket, áldásokat, istennek különös dicséreteit, mindazt, a mit a nagy férfiak zsinatai valamikor megszerkesztettek, előadja, betanitja, értelmezi, megmagyarázza.

A szegényebb zsidó fia beül a jesivába nyolcz-tiz éves korában s ott ül husz-huszonkét éves koráig. Délelőtt 9 órától 12-ig s délután 2-től 5-ig. Ha a rabbi tulságosan buzgó, tovább is. A terem vagy nagyon hideg, vagy nagyon meleg. Gondos szellőztetés nincs. A szegény gyermek sokat éhezik, zsenge korában is alig ismeri a játékot, szabad levegőn s napnak szabad fényén alig töltheti nappalait. Bizonyos bánatos egykedvüség vesz lelkén erőt. Üldözött fajának keserü fájdalma szivébe edződik. A reá váró életet komornak látja s ábrándjai Izrael istenéhez fordulnak s a harmadfélezer -59- éves multnak nemzeti dicsőségét keresik föl. Hol keressen más megnyugvást, miben találjon más vigasztalást? Tanitójában nem közönséges embert, hanem magasabb és nemesebb lényt lát. Ő benne a próféták lelke él. Ő az igazi választott népe Izrael istenének. De azért neki, a szegény tanulónak is arra kell törekedni, hogy őt elérje, hozzá legyen hasonlatos s fajának erős istene egykor ő feléje is oda forditsa fényes arczát.

Mi keresztyének nem ismerjük a szegényebb zsidók hitbeli életét. A mi nem csoda. Még a különböző keresztyén egyházak hivei sem ismerik más keresztyén egyházak hitbeli életének titkait. De nem is kiváncsiak.

Még ifju voltam, mikor már kislelküséget vettem észre a magasabb iskolák tanitó rendszerében. S egyetlen felekezetnél se találtam kivételt.

Ismernünk kellett például a zsidó, a mohamedán, a budhista, a kinai vallások elveit, hittételeit, ősregéit, egyházszervezetét. A hellenek és latinok ősvallásának ragyogó meséit éveken át kellett tanulnunk. De a katholikus ifjut arra, miből állanak a protestánsok hitbeli igazságai s a protestáns ifjut arra, mik a római egyház igazságai, meg nem oktatták egyik egyház tanitói se. Ha fölemlitették a másik egyházat, csak kicsinylés és levitázás czéljából tették azt is. Igaz méltánylást a felekezetes gondolkozás alig ismer. Kint az életben okosság, szükség, emberszeretet s gondolkozásunk nemessége parancsolja minden egyház és minden hit igaz tiszteletét, de erre a magasabb tanintézetek alig készitik elő a tanuló lelkét. -60-

De a mikor a keresztyén egyházak tanitó intézeteiben is ez a szokás: vajjon nem természetes-e, hogy a zsidók szertartásairól, imáikról, énekeikről, áldásaikról, hálaadó istendicséreteikről alig tud valamit társadalmunk? Együtt élünk velük. Együtt adunk-veszünk, csereberélünk, vásározunk, perlünk, mulatunk, dévajkodunk velük, de a szent házaikban elhangzó istenigék titkaiba behatolni eszünkbe se jut. Se falun, se városon nem törődünk vallásos életükkel.

Pedig a vallások összessége oly fenséges természettudomány! A tudományra törő sóvár lelkek gazdagabb anyagot s magasabb czélt alig találhatnak maguk előtt. S mennyi tévedéstől, mennyi balgatag hittől, mennyi tudatlanságtól s fonák indulattól szabadulnánk, ha egymás hitbeli életét igazán ismernénk!

Társadalmunk tanultabb, miveltebb, sőt tudománymivelő rétegei se ismerik eléggé a zsidók egyházi életét s szertartásaik minden titkát és szépségét. A magyar irodalomban alig van nyoma annak, miből állanak a zsidók egyházi énekei és imái. S ugy hiszem, Európa többi nemzetének irodalma is alig fordit ezekre elegendő és élénk figyelmet.

Köznépünk nagy tömege semmit se tud róla. De ezt sok oknál fogva természetesnek találom.

Az istentisztelet énekei és imái héber és talán káldéi nyelven is szerkesztvék. E nyelveket nem értik, még a -61- zsidók tetemes része is csak gyengén ismeri. De meg a falusi zsidónak is meg nem magyarázható különös sajátsága magánéletben is, üzletben s közhelyeken is a német nyelv kedvelése, a mit ugyan megszokott már nála a magyar köznép, de a mely a zsidót az ő szemében mégis némileg idegennek mutatja. Pedig a zsidó mindenütt beszéli s jól beszéli a magyar nyelvet. Némely nemzetiségi vidéken csakis ő beszél az állam nyelvén.

Falusi kisded zsinagógáikban vagy imaházaikban összejönnek ünnepenként a zsidók s éneklik imáikat s szent himnuszaikat. Az ének hangja kihallatszik az utczára s a köztérre. Gyerekek, ifjak, öregek, arra menők megállanak és hallgatják. Nem értenek belőle semmit. A mit nem értenek: az alatt titok is rejtőzhetik. S mindig akadnak együgyü babonás emberek s gyakran akadnak gyülöletszitó besugók és bujtogatók, a kik a köznéppel el akarják hitetni, hogy a zsidók a maguk titkos nyelvén a keresztyének megrontására sóhajtoznak a maguk istenéhez. S a bujtogatásnak meg van a következése, ha mikor valamely ok miatt lázban ég az emberek agya vagy lángra készül lobbanni szenvedélye.

Pedig az imaházak szertartásai, az énekek és imák, az áldások és dicséretek nagyon szépek. Még keresztyén felfogásból, még a költészet és műtörténet világánál is nagyon szépek.

Vannak áldások, könyörgések, fölsóhajtások és dicséretek, melyek még Mózes könyveiből valók. Idősebbek háromezer évnél. Vannak részek és szakaszok a talmudból, -62- Jézus Krisztus korszakának közeléből. Ott vannak Dávid zsoltárai, istennek ama csodálatos és fenséges dicsőitése, melynél szebbet azóta se alkotott a költők lángelméje. Maguk a keresztyének is, kiváltképen Kalvin minden árnyalatu hivei egyik legszentebb egyházi szertartásuknak tartják ezek éneklését. Ott vannak Hammu, Hakhaszid Samuel, Jizmael, Mar Bar Ravina imái és énekei s Halevi Alkabez Salamon, Mózes Ben Majmon s Juda patriárkha magasztos imái és himnuszai. Ott vannak az Atyák megszerkesztett czikkei s a nagy zsinatnak, az Anse Kneszesz Hagdaolónak áldásai. Ott vannak a Bujdosások szomoru és szent dalai. A könyörgések, a hálaimák, a szentirásból és a talmud részeiből szerkesztett énekek, áldások és istendicséretek.

Minden hétköznapra, minden szombat és ünnepnapra, a sátoros és nagy ünnepekre mind ez imák és énekek vannak elrendelve. A szertartásos igék a cziczith és tefilin alkalmazásakor, a thorának a frigyszekrényből való kivételekor s a mikor oda visszateszik, étkezéskor, esketésnél, uj kenyér megáldásánál, ujhold idején, elhunytakért való emlékezésnél mind ezek hangoznak a buzgó hivők ajkairól. Bármiként vélekedik okoskodó s nyereség után nyargaló századunk a vallásokról: mig a vallás tiszteletben részesül s a lelkek égre törő ábrándjait fentartja: addig a zsidók ősi vallása minden jó ember tiszteletét megérdemli. -63-

II.

(Az eszlári zsidók. – A jesivák belső élete. – A pálinkamérésből eredt viszály. – Az idegen metszők egész napi időtöltése. – Koldus zsidók is vannak ott. – A vérvád szerint készülő páska.)

Ama husvét előtti szombaton az eszlári zsidók csaknem minden felnőtt férfitagja ott volt az imaházban. Azért is, mert husvét szombatja volt s azért is, mert akkor kellett metszőt és előimádkozót és rabbihelyettest választani.

Mintegy huszonöt zsidó család lakott Eszláron. Két Lichtmann és két Einhorn család s azon túl a Grósz, Groszberg, Szüszman, Braun, Frenkel, Klein, Löventhal, Veiszstein, Rozenberg, Römer, Junger, Fájerman, Lusztig és Sarf családok. S még ezeken kivül is három-négy özvegy asszony, magános ember. Mindezekről szó lesz többé-kevésbbé e történet folyamában. Vagy tiz család Ó-faluban, ugyanannyi Uj-faluban, a többi Tót-faluban lakott.

S volt a templomban rajtuk kivül még vagy két koldus is, a ki asszonyával s gyerekeivel ez napon épen Tisza-Eszláron kéregetett.

Az istentisztelet nyolcz óra tájban kezdődött s tizenegy óra tájban ért véget. Különösen komoly és ünnepélyes volt e napon.

A három idegen pályázó mind jesiva-növendék volt. Tudni kell, minő hanghoz, minő énekhez szokik az Európa keletén levő jesivák növendéke. -64-

A serdülő ifju a szegényebb jesivákban padon s néha földön ül kopott pokróczon vagy gyékényfonaton. Könyvből, vagy a rabbi előre való mondása után fennhangon mondja vagy olvassa az imát, a fejtegetést vagy éneket. De énekelve mondja még a magyarázat igéit is, még az imákat is. Feje s felső teste előre és hátra hajlik folytonosan s néha oldalra is. Hangjának lejtését mintha magyarázná testének mozgása. Napkeleten, a szent földön, az arabok közt s az Eufrates vidékein divatozik ez a szokás a zsidók és mohamedánok iskoláiban. Kétségtelenül onnan hozták Európába is.

A zsidók története rettenetes és hosszu történet. Az egyiptomi szolgaság, a sivatagon való bujdosás, a babilóniai fogság, a hellenek és latinok kegyetlen uralma, Jeruzsálem pusztulása, a kétezer évi bujdosás és hányattatás nagy szenvedésekkel van tele. Voltak diadalmas és dicsőséges korszakok is. A nagy himnuszok és lángoló istendicséretek ezek emlékezetét tartják fönn. A zsidó faj csodálatos önérzete s istenében helyezett határtalan bizodalma innen táplálkozik.

De szüksége is van erre. Mert énekei és imái, áldásai és könyörgései a nagy nemzeti fájdalmak emlékeit is őrzi. Nagy költői erő van ez énekekben, imákban és áldásokban. A zsidók szertartása a nemzet történetének fölidézése minden nap. Csodálatos hősköltemény, mely azonban szomorusággal teljes. Komor felhők boritják a hivők áhitatát s ezeken át csak ritkán tud áttörni Izrael istenének arcza fényessége. Ez a fényesség tartja fönn a reményt a majdan eljövendő dicsőségre -65- és boldogságra. De a zsidó, a mikor ezredéves szenvedésein kesereg bánatos lelke, csak könyein át látja még a reménység sugarát is.

Ezért hasonlit a zsidók istentisztelete a gyászoláshoz, éneke és imája a sirás hangjaihoz. Mintha most is a babiloni vizek mellett ülnének s hegedüiket füzfára aggatva siratnák elhagyott hazájukat. Ha bizonyos ünnepnapokon idegen ember belép szentegyházukba, mintha egyetlen családot látna, a ki most temeti édes apját, édes anyját.

Az a szennyes és ócska ruhában kuporgó szegény bókher ott a jesivában eltanulja a siró hangot. Nemzedékről nemzedékre mindig egyenlő ez a hang. Néha csöndesen mormolja egyik-másik imáját, majd zokogó kiáltásban tör ki s kiáltó hangja folyton ismétlődő egyenlő hanglejtéssel, mintha bánatos zsolozsmát akarna zengeni.

Versenyre kelt az a három pályázó metsző ott az imaházban. Mindegyik azt akarta bebizonyitani, hogy fajának fájdalmát ő érzi legjobban.

Ezen a napon még se történt meg a választás. Meg kellett azt még fontolni. Aludni kellett rá. Az első benyomás megvesztegetheti az itélőtehetséget. A választást csak husvét után ejtették meg Lichtman Móricz öreg vagyonos zsidó lakásán. Vagy tizenöten jöttek ott össze a hitközség tagjai s a bizonyitványok megvizsgálása után Svarcz Salamonra esett a választás.

Hogy mit csináltak ez napon összesen és egyenként az eszlári zsidók: ezzel a kérdéssel utóbb sokat foglalkozott -66- a birói vizsgálat. E szombat estéjén csakugyan történt valami, a mi minden szombat estén nem szokott történni.

Ugyanis mind Szüszman Jakab, mind Einhorn József uj-falui lakos s pálinkamérő kocsmáros volt s valamelyik már az előző napokban olcsóbban mérte a pálinkát, mint a másik. E miatt viszály támadt köztük s annak kiegyenlitésére szombat estéjét tüzték ki. Mind a ketten Lichtman Jakab vagyonos haszonbérlőt kérték föl biróul. A választott birósági összejövetelre az imaház pitvarát választották ki s este gyertyagyujtás után ott jöttek össze az egyezkedő felek. Megjelent ott a fölkért biró, azután az egyik fél, testvérjével Einhorn Májerrel és sógorával Römer Jakabbal s megjelent a másik fél is, Szüszman Jakab, az ő tanujával, Grószberg Leonnal. A tárgyalás, vita, egyezkedés sokáig tartott, az utczán járó-kelők és szomszédok az imaházban sokáig láttak gyertyavilágot, esti tiz óra tájban sikerült a kiegyezés.

Sokáig az volt a vizsgálóbiróság véleménye, hogy az esti órákban történt valami az imaházban.

A biróság mást is akart tudni. Azt, hogy husvét szombatján miként töltötték el az egész napot az összes zsidók. A nyomozások sok apró részletet hoztak napvilágra.

Bizonyossá lett, hogy a pályázó metszők egyike se szállt kocsmába vagy vendéglőbe. Rendes vendégfogadó nem is volt Eszláron. Csak apró kocsmák voltak, a hol rendes éjjeli szállást kapni nem lehetett. De a pályázó -67- metszők szegény emberek voltak, pénzük alig volt s eszükbe se jutott kocsmába szállni. Gyalog jöttek oda, gyalog mentek el, a hogy’ sorsuk hozta magával. Régi szokás és jó szokás különben is, hogy az idegen földről jött pályázókat a hitközség tagjai fogadják vendégül.

Svarcz Salamon és Braun Lőbi metszők Taub Emánuel volt metszőnél voltak szállva. A galicziai Bukszbaum Ábrahámot Szüszman Jakab fogadta vendégül. Szüszman algondnoka volt a hitközségnek.

Reggel nyolcz órától kezdve az imaházban voltak közel tizenegy óráig. Onnan a hitközség tagjai hazamentek mind s a metszők is szállásadó gazdáikkal, a kiknél meg is ebédeltek. Délután négy óra tájban ujból az imaházba mentek s mintegy egy óra folyásig lehettek ott.

Ez után csakhamar Lichtmann Móriczhoz mentek ozsonnára. A három idegen metsző s házigazdáik: Taub és Szüszmann. A tanuk ugy emlékeznek: napszálltakor értek oda. Április 1-én hat óra tájban nyugszik a nap. Lichtmann Móricz a legvagyonosabb zsidó volt Eszláron, vagyonát ő maga mintegy 25 ezer koronára becsülte, idős is volt már, közel a hetvenedik életévhez s már e miatt is tekintélyben állott a falubeliek előtt. Illő volt, hogy megvendégelje a metszőket.

Az ozsonna borozgatásból állt s borozgatás közben éneklésből. A metszők szent dalokat énekeltek. Van a a zsidóknak néhány csodálatos szépségü régi, nagyon régi vallásos énekük. Nagy nemzeti fájdalom lüktet ezekben a dallamokban. Sokban emlékeztet bennünket -68- a régi magyar szabadsághősök bujdosó dalaira, az ugynevezett kurucz zene alkotásaira. A hangsulyozás rendjében, a zenei ritmusban van is valami rokonság a két keleti eredetü zene között.

Ott maradtak vacsorán is. Mikor a csillag feljött: akkor ültek le az estebédhez. Szüszman Jakab azonban hamar eltávozott. Neki a pálinkaviszály kiegyenlitésére kellett sietni az imaház előpitvarába, a hová várták a tárgyaló felek. A három metsző és Taub Emánuel esti kilencz óra után távoztak el. Mentek szállásukra, nyomban lefeküdtek s másnap kora reggel haza indultak.

Voltak az napon Eszláron kolduló zsidók is. Mikor a biróság nyomozta őket: minden eszlári zsidó emlékezett rájuk, de nevöket, származásukat s hová való illetőségüket senki se tudta. Igaz, hogy a kéregető, házaló koldust minden dolga iránt kikérdezni nincs is szokásban. A nyomozásnak sokáig nem volt eredménye.

Később azonban a felriasztott társadalom száz meg ezer tagja nyomozott, puhatolt, ügyelt s gyanakodott minden ismeretlen s hajléktalan zsidóra. Ezek segitségével végre a biróság is nyomra jutott.

A koldus zsidó neve Volner Herman, harminczhat éves, nős, szabolcsmegyei származásu. Egyéb foglalkozáshoz nem értett, csak a hajtsárkodáshoz. Eljárt vásárokra s ökörvásárló mészárosok és kupeczek számára hajtsárnak ajánlkozott. Ritkán kapott eféle foglalkozást is, a fizetés is csekély volt s azért leginkább koldulásból élt. Kéregető utjára elvitte feleségét is s négy vagy öt éves kis gyerekét. -69-

A zsidók, még a szegényebbek is, szivesen adnak a hajléktalan koldusnak alamizsnát. Néhány fillér készpénzt, egy kis ételt vagy ruhadarabot. Kivált ha asszonya s kis gyermeke is van.

E napon egy másik koldus is vetődött Eszlárra véletlenül. Ennek a neve Lővi Malvin volt s hir szerint sátoralja-ujhelyi származásu. Ez azonban később ugy eltünt szem elől, hogy a biróságnak nem volt vele alkalma tovább bajlódni.

Ezek a koldus zsidók mind a négyen az egyházfinál kaptak nappali és éjjeli szállást.

Az egyházfi vagy templomszolga Sarf József volt. A falusi nép zsidó harangozónak nevezi, noha a zsidóknak nincs harangjuk. Az imaház közvetlen szomszédságában volt szegényes lakása s a mellett a zsidó fürdőház. Gondozta a fürdőt s istentiszteletek alkalmával az egyházfi teendőit végezte. Mesterségére nézve foltozó varga lett volna, de abból megélni nem tudott. Eljárt tehát mezei munkára a parasztgazdáknak. Volt családja, a melyre még sokszor visszatérünk. Egyetlen tehenén s kevés házi butorán kívül egyéb vagyona nem volt.

Ő adott szállást Volnernak és családjának s a másik szegény asszonynak. Ő gondoskodott arról, hogy a koldusok külön-külön egy-egy zsidónál tisztességes ebédhez jussanak. Az egyik koldusasszony beteges volt s a másik csaknem egész nap azt ápolta. A két asszony azelőtt sohase látta egymást. Volt Sarfnak a házikója mellett egy boglya szalmája. A két koldusasszony annak tövében -70- üldögélt egész napon a napsütötte oldalon. Ápril 1-én még hüvös van, ezen a napon épen hüvös volt, de a mikor a nap kisütött, a boglya tövében kellemes és enyhe volt az idő. Azután a koldus megszokta már az idő viszontagságait.

A koldusok másnap elhagyták a falut. Külön Volnerék s külön a magános asszony. Mindegyik ment a maga barangoló utjára.

– – Ime az eszlári zsidók husvéti szombatjának története, a mint ezt a biróság sok munkával és aprólékos figyelemmel összeállitotta. Azért tette, hogy valami gyanus jelenséget vegyen észre. Ez napon tünt el a szegény cselédlányka. Eltünéséből került ki a vérvád. Nem azon a napon alakult meg a vérvád, hanem sokkal később. Előbb a sajtó czikkei, azután országgyülési beszédek s gyülölködő felekezeti izgatások alakitották meg. Hire lassanként eljutott az eszlári nép fülébe is. Gyönge lelkek ott is akadtak, a melyekben meggyökeresedett a vérvád babonája. Nyomban visszaemlékeztek a szegény lányka eltünésére, a zsidók husvétjára s az idegen metszők ottlétére. A balgatag hit látássá erősödött s a látásnak csakhamar akadtak tanui, de koholói is. A biróság vizsgáló embereit is magával hurczolta ez a hiedelem. Ezek az emberek, noha egyébként mivelt, tanult s józan férfiak, azt gondolták, hogy a lányka eltünésének napján az eszlári zsidók közt valami különös, valami szokatlan dolognak kellett történni. Hiszen ha egész hitközség szeme láttára, fényes nappal veszik a keresztyén szüz vérét: lehetetlen, hogy -71- ama napnak történetéből valami gyanus tárgyi jelenséget kipuhatolni ne lehessen.

De mi hát a vérvád? Minő alakban jelentkezik az az emberi cselekmény, mely a vérvádra okul és alapul szolgál? És ha csakugyan van ily cselekmény, mik azok a mellékkörülmények, melyek azt saját fajtáju különös bünténynyé teszik?

A nyájas olvasó ne mosolyogjon e kérdésen. Ne is borzadjon meg. A nyelvtudósok, a néprajz és összehasonlitó néptan buvárai, a különböző hitregék magyarázói sokkal furcsább és sokkal fontosabb kérdéseket is támasztanak, s azokra teljes tudományos buzgósággal keresik a kielégitő feleletet. A vérvád minden esetre eleven tünete a tömeg időnkénti gondolkozásának. Alakja tehát arra, hogy megismerjük, eléggé érdekes.

A magyar irodalom nem ismeri. A magyar nép hagyománya se ismeri. De kell lenni valami német leirásnak, mely ezzel foglalkozik. Az eszlári vérvád biróságához beküldték ezt s a biróság vizsgáló tagjai lehető figyelembevétel czéljából az ügy irataihoz csatolták. E leirás szerint igy áll elő a vérvád alapját képező cselekmény:

A páskához, a mit maczesznak is neveznek, kóser liszt kell. Kóser szó a közhasználatban azt jelenti: tiszta. Az őrlésnél rabbinak vagy legalább egyházfinak kell jelen lenni, másként a liszt nem lehet kóser.

A kóser lisztből a rabbi felügyelete alatt készül az áldozó páska. A rabbi megáldja a páskát, héber nyelven -72- imádkozik s imáját igy végzi, de már német nyelven: »Ime ez a páska vértől, vérből, vérben és vérhez. Vegyétek s nőjjetek és tenyészszetek általa, hogy egészségesek, erősek és tiszták legyetek. Tartsátok meg a törvényt szigoruan.« Erre minden jelenlevőnek páskát ad s kiki azt áhitattal eszi. Hatása az, hogy a ki eszi, nemcsak bűntől, de betegségtől is mentes. A páska elkészitésének módja se a zsidó szentirásban, se a talmudban nincs leirva, de a hagyomány tisztán őrzi. Tizenhárom zsidónak kell ott jelen lenni, kik nagy esküt tesznek a titoktartásra. Ártatlan keresztyén száritott vérének porát keverik a lisztbe. Rendesen szüznek vérét szerzik meg. A vérből, mikor azt megszerzik, haza is visznek s a küszöb körül vele a falat befecskendezik. Az áldozatot összedarabolják s darabonként eltüntetik.

Igy él a vérvád alakja a babonás ember képzeletében. Egyik s másik részét még bővebben is kiszinezik, kiczifrázzák. Tanult ember, de minden más tiszta gondolkozásu ember is első pillanatra észreveszi, hogy az egész kép szertartások, vallásbeli jelszavak s hitregék össze nem függő csonka részleteiből van egybeillesztve. és összekoholva. Lehet ujabb keletü is, lehet régi is. De tartalma és iránya szerint a középkori zsidóüldözés koránál régibb nem lehet.

Bizonyos az, hogy a magyar nép nem ismeri s hirét se hallotta. Sőt akkor se hitte el, a mikor husz év előtt rettenetes izgatás nagy szenvedélylyel sugta fülébe. Én magam a nép körében soha nem hallottam. -73-

Nem is foglalkoznám én ezzel az oktalan babonával, ha komoly biróság s a nemzetek figyelme és érdeklődése egykor nem foglalkozott volna vele. S ha a per változatai közt az emberi lélek nagy és fenséges kitörései nem lobbantak volna fel szemeim előtt. Méltók arra, hogy az irói művészet örökitse meg őket.

A LÁNYKA ELTÜNÉSE.

(Solymosi Eszter. – Édes anyja. – A szegénység. – Huri Andrásné. – A nagy meszelés április 1-én. – Mikor és kik látták Esztert utoljára? – Anyjának panaszai. – A vérvád megalakulásának külső körülményei.)

A lányka neve Solymosi Eszter volt. 1867-ik évben, deczember hó 9-én született, tehát 14 éves, három hónapos és huszonhárom napos volt 1882-ik évi ápril 1-én, a mikor eltünt. Életkora fontos kérdéssé vált utóbb a perben is s az orvostani és élettani tudományos kutatások mezején is. A lányka korának vizsgálata kicsinynek látszó, jelentős észlelésekre vezetett. Nagy elmék, nagy tudósok, világszerte ismert nevü férfiak foglalkoztak vele nagy komolysággal. A lányka neve egy kis fejezetnek czime a tudomány történetében.

Anyja özvegy Solymosi Jánosné, születési nevén Jakab Mária. Vagyontalan, szegény napszámos asszony, tisza-eszlári lakos. Vallására nézve keresztyén, kálvinista s gyökeres magyar fajta. Három élő gyermeke volt akkor. János nevü fia, akkor már 24 éves; Zsófi nevü -75- lánya, akkor 17 éves és Eszter. Az anya a lányka eltünésének idején 47 éves volt.

Napszámból élő szegény özvegy asszonynak szegény a sorsa, de szegény a gyermekének sorsa is. Mi a napszám faluhelyen, a Tisza partján, a mit egyes asszony megkereshet? Nyolczvan fillérnél többre számitani nem lehet naponként. S vannak ünnepnapok, a mikor nincs munka s nincs napszám. A téli napok nagy részében épen nincs munka. Néha-néha beteg is az özvegy asszony. Egész évi keresete sehogy’ se rug többre 200 koronánál. Egy-egy napra esik általában ötvennégy fillér, a régi számitás szerint huszonhét krajczár.

Ebből kell az özvegy asszonynak lakást fizetni s a tél hideg napjain fütőt szerezni.

Ebből kell negyed magával élni, a mindennapi élelmet, húst, lisztet, zsiradékot, sót, tüzelőt beszerezni.

Ebből kell adóját fizetni, közterheit leróni az államnál, az egyháznál, a papnál, tanitónál, orvosnál, gyógyszerésznél.

Ebből kell az élethez való kedvet is naponként összegyüjteni s fentartani; a lélek nyugalmát a kétségek rohamai közt megőrizni, a gyermekeket szeretni s azok jövőjéről gondoskodni.

A bölcsek, az állam kormányzói, a gazdagok, a népnek gondviselői, kisértsék meg azt a napi 54 fillért naponként négy ember közt felosztani lakásra, fütőre, élelemre, ruházatra, adóra, betegségre, életkedvre, -76- munkaerőre, szeretetre. Vajjon hány fillér esik egy-egy embernél mindezekre külön-külön?

Azonban a szegénység bölcs és találékony, néha a lángelme erejéig találékony. Csak épen önmagától nem tud szabadulni.

Tizenkét éves koráig anyja mellett volt. Azután elszegődött, cseléddé vált. A magyar közbeszéd azt mondja: másnak lett keze-lába. A mikor legszebb, legkedvesebb, legokosabb a lánygyermek: akkor kellett anyjának őt elbocsátania. A mikor szabadságban, napfényben, játékban és tanulásban kellene idejét a gyermeknek tölteni: akkor kell elszegődnie s idegen emberek közt cseléddé, szolgává lennie.

Az eltünt lányka 1880-ik évi szeptembertől a következő uj évig Pap Albertéknél szolgált. Fizetése: enni-inni való, egy kis ruhácska s néhány korona volt. Az egész 1881-ik évet már a falun kivül tanyai birtokon töltötte. Szilvássyné nevü birtokos tanyáján volt egy tanyai alkalmazott, Olajos Bálintné nevü özvegyasszony, maga is cseléd, ő fogadta magához cselédnek. Ez a tanya öt-hat kilométer távolságra van a falutól. Innen már ritkán mehetett haza édes anyjához, ritkán láthatta isten házát s játszó gyermekpajtásait. Az 1882-ik év elején kilépett a szolgálatból, hazament édesanyjához s a mellett töltött két hónapot. Márczius 1-én azonban ismét elszegődött Tisza-Eszlár-Ujfaluban lakó Huri Andrásnéhoz. Asszonyának születési neve Olajos Julianna. -77- Élt férje is. Ezek se voltak épen vagyonosak. Volt kis házacskájuk s Huri András, ha jól emlékszem, valami csősz vagy kerülő volt, valami alsórendü közember.

Nagy kérdéssé alakult e perben: vajjon a szolgálatadók jó szivvel voltak-e az eltünt lányhoz? Huri András nem igen lehetett a lányhoz se szelid, se mord, mert ő kevés időt töltött otthon. Huri Andrásnéra a vizsgálat adatai azt bizonyitják, hogy kedvelte a lánykát s jól bánt vele. Igy nyilatkozott a lányka anyja is. Maga Huriné annyit mond, hogy csak egyszer dorgálta meg egy hónap alatt: az eltünés napjának reggelén. A megdorgálás okát, körülményeit s mértékét nem beszélte el. Egyébként azt vallja, hogy csendes, szelid gyermek volt az eltünt lányka.

Nyájas olvasóm ne gondolja, hogy csupán irói kedvtelésből vázolom az eltünt lányka élete sorát oly részletesen. Okom van nekem erre. E munka folyamán egészen kigömbölyödik az az ok. De majd később. A hol a fölött elmélkedünk: miként fejlődik az évek sora szerint az a gyermek, a ki születése pillanatától kezdve szegény, és serdülésének első napjaitól kezdve mindig idegenek parancsára végez cselédmunkát.

Április első napján nagy dolog volt Huriné házánál. A házat külső és belső tisztogatás alá kellett venni.

A magyar földmives a faluban rendesen kétszer végez évenként nagy tisztogatást. Szent György havában a tavaszit s Szent Mihály havában az őszit.

Festett vagy szőnyeges, vagy deszkával bevont fala -78- nincs a parasztnak. Ő kivül-belül ugy meszeli be házának falait. Szobájának sincs deszkapadolata. Az a padolat vert, sulykolt, döngölt agyagból áll, melyet hetenként vagy havonként szines agyagfolyadékkal bevonnak, gyakran sárral ki is tapasztanak, hogy sima legyen s ne gödrös.

Nagy tisztogatás napján minden butort, szekrényt, edényt s ruhanemüt kiraknak a szobából az udvarra. A falakat szép tiszta fehérre bemeszelik, a sárpadlót rendbehozzák; a kályhát, gerendákat, ajtót, ablakot leporolják s mikor a meszelés kissé megszáradt már; az udvarra kirakott butornemüeket akkor rakják vissza a szobába.

Kivül is megmeszelnek minden falat hófehérre. Azután kitapasztják és fölkenik a ház hosszában nyuló keskeny pitvart, tornáczot vagy gádort, a hogy vidékenként nevezik, végül a Tisza melletti falvak nagy részében a házfalak alját egy lábnyi magasságban szines föstékkel beföstik, beecsetelik. A fösték többnyire vagy kék, vagy feketeszinü. Amazt kékkőnek vagy gáliczkőnek, emezt koromnak nevezik Eszláron. A föstéket boltban árulják a szatócsok.

A tisztogatás napja reggeltől estélig munkával telik el. E napon nem is főznek s meleg ételt nem is esznek. Sőt délben még egy kis kenyér- és szalonnaevésre is alig kerül idő. Étlen, szomjan kell sietősen dolgozni egész nap.

Délelőtt tiz-tizenegy óra tájban Huriné beküldte a lánykát föstékért Ó-faluba a boltoshoz. -79-

Lett volna ugyan boltos közelebb is, de csak zsidó. Azonban az eszlári zsidók szigoruan megtartják az ünnepet s kivált husvét szombatján be volt zárva minden boltjuk. Az Ó-faluban volt egy keresztyén boltos, Kohlmájer József nevü, ide kellett bemenni a lánykának.

Huriné Uj-faluban lakott, ennek is a déli végéhez közelebb, Kohlmájer boltja pedig az Ó-falu északi végéhez feküdt közelebb. A kettő közti távolság a kissé kanyargós utczákon bőven megvolt harmadfél kilométer. Oda és vissza tehát a lánykának több mint öt kilométernyi utat kellett tenni. Meglehetős szapora lépéssel ez egy egész órai út.

Azok, a kik a vérvádat támasztották, először ugy eszelték ki a dolgot, hogy a zsidók a lánykát az esti órákban ölték meg, a mikor a pálinkaügy tárgyalása miatt az imaház pitvara ki volt világitva. Ámde azt semmi jelenséggel és semmiféle tanuval nem tudták hihetővé tenni, hogy idegen metsző este is lett volna az imaházban. Azt a gyanut pedig, hogy csupán eszlári zsidók ölték volna meg a lányt, az eszlári keresztyén nép kinevette, kigunyolta.

Oly időpontot kellett tehát a vérvétel idejeként kiokoskodni, a mikor az idegen metszők ott voltak az imaházban. Ez az időpont reggeli 8 órától legkésőbb délelőtti féltizenkét óráig állhatott elő. Azt a józan köznép egyik-másik tagjának fejébe is be lehetett verni, hogy messze földről jött s oda visszatérő idegen, ismeretlen -80- metszők képesek lehetnek a keresztyén szűz vérének megszerzésére.

Huriné azt mondta, féltizenegy óra tájban küldte a lányt föstékért. Adott a kezébe kék föstékért két krajczárt, koromért – fekete föstékért – szintén két krajczárt.

Ha igy volt is: a lányka nem ment egyenesen a boltba. Elfogta az úton először a közeli szomszédságban lakó Lánczi Gáborné. Kikérdezte: hova megy? Mikor megtudta: ő is adott a lánykának egy krajczárt, neki is hozzon himest vagy föstéket. Himesnek nevezik ott azt a börzsönyforgácsot, melynek szines levével föstik a husvéti pirostojást. – De elfogta a lánykát Csordás Gáborné is, ő is kikérdezte s ő is két krajczárt adott a lánykának, hogy neki meg hozzon ezért csizmasarokra való patkószeget. Mindebben idő telt.

Kohlmájer a boltos azt mondja, hogy a lányka déli 11 óra tájban volt nála s nyolcz-kilencz krajczár ára veres és kék festéket vásárolt. Ez a boltos hat hét mulva, sőt még később május 20-án vallott a biró előtt. A föstékben nyilván tévedett, mert a lányka veres föstéket nem vásárolt, hanem kéket és feketét s tojásra való himeset. A krajczárok számában is tévedett, a patkószegről pedig nem emlékezett meg. Tévedhetett tehát a pontos idő meghatározásában is. Ez nem is csoda. Ötven nap mulva melyik boltos emlékezik biztosan arra, hogy egy ismeretlen, jelentéktelen cselédlány hány órakor fut be hozzá pár krajczárnyi áruczikkért? -81-

A lányka testvérnénje, Solymosi Zsófia, május 20-án azt vallotta, hogy tizenegy óra tájban találkozott a lánykával, a mint jött vissza a boltból, látta is kezében a sárga kendőbe kötött föstékcsomagot. Május 30-án másként mondja az időt. Azt mondja: 11 és 12 óra közt találkozott a lánykával, a mikor az még csak ment a boltba. Szeptember 8-án is nyilatkozott s akkor azt mondta, hogy visszajövet is látta a lánykát, de akkor se volt még déli 12 óra. – Ez a tanu ingadozik az időre nézve.

Rózenberg Herman ó-falui lakos, boltos és pálinkamérő déli 12 és fél órakor bort vitt ajándékba a Taub Emánuelnél ebédelő két idegen metszőnek. De miután szombat volt, nem maga vitte, hanem keresztyén cselédjével vitette. Cselédje Solymosi Zsófia volt. Ekkor találkozott vele együtt Solymosi Zsófia később eltünt Eszter öcscsével az utczán s beszélgettek is pár perczig. Ugyanekként adja elő a találkozás esetét és idejét a 14 éves Rózenberg Rózi is, Rózenberg Herman leánya.

Több megbizható tanut az eltünt lányka utolsó perczeiről nem találtak. Később, több mint egy év mulva, akadt ugyan a végtárgyalásnál még néhány tanu, de hogy ezek vallomása mit jelent, arról később szólok.

Feltünt nekem már akkor is, hogy a vizsgálóbiró se Csordás Gábornét, se Lánczi Gábornét rendesen ki nem hallgatta az időre nézve, a mikor ők a himesre, illetőleg a patkószegre pénzt adtak a lánykának. Van -82- valamely gondolatom erről a látszatos mulasztásról, de annak kifejtése is később lesz helyén.

A lánykát tehát déli 1 óra után nem látta többé senki. Huriné, mint mondja, hiába várta haza. S ugy állitják a tanuk, hogy már déli 12 órakor csodálkozott Csordás Gáborné előtt, hogy az a lányka oly sokáig késik.

Solymosiné, az anya, azt mondja, hogy Huriné már délután 2 óra tájban átment hozzá s kérdezte, hogy a lányka nem ment-e haza, vagy hogy ő, az anya, nem bizott-e rá valamit, nem küldte-e valahová? Ekkor tudta meg leánya elmaradását.

Elmult a nap, elmult a rákövetkező éjszaka is s a lányka nem került meg. Vasárnap az anyja már végig járta a falut és sirva panaszkodott, a kivel úton-útfélen találkozott, hogy elveszett Eszter lánya, nem látták-e valahol, nem hallották-e hirét?

Igy állott szóba vasárnap délután Sarf Józseffel is, a zsidó egyházfival, a kinek lakása előtt vezet el az út Uj-faluból Tót-faluba is, Ó-faluba is. Sarf azt mondta neki:

– Ne busuljon szomszédasszony, megkerül a lánya, csak valahova elbódorgott. Történt már ilyen eset Hajdu-Nánáson is, ott is elveszett egy gyerek, már a zsidókra kezdték ráfogni, hogy ők emésztették el, de azután csak hazajött a gyerek, valahol a zsombékok közt aludt hosszu ideig.

Igy beszéli el Solymosiné is, igy Sarf is, tehát kétségnek nincs helye, Sarf mindig azt hitte, hogy a vérvád gondolata e vigyázatlan ötletből sarjadzott ki. Én is azt hiszem. -83-

Sarf bizonyára nyilvánitotta e véleményét az első napokban mások előtt is. De Solymosiné épen elmondta mindenkinek. Harmadnapon már mindenki beszélte, a ki a lányka eltünte iránt érdeklődött. Azonban a falubeliek, férfiak és asszonyok, teljes képtelenségnek tartották a vádat és sehogy se hihették, hogy a zsidók révén veszett volna el a lányka. Egyelőre a bánkódó anya se tartotta a gyanút komolynak.

Április 4-én mégis elment Vencsellőre, fölkereste a közigazgatási járás főnökét, Jármy Jenő szolgabirót s jelentette neki lánya eltüntét. A szolgabiró megkérdezte, mi a véleménye: miként tünt el? Azt felelte, hogy az ő véleménye szerint a zsidók emésztették el s azért szeretné, ha a hatóság a zsidó imaházat megvizsgálná; – igy vélekedik a falu is. A szolgabiró azonban megnyugtatta, sőt figyelmeztette, hogy ilyesmit ne higyjen, akárki akármit beszél vagy gondol.

A napok teltek. Az eltünt lánykának semmi nyoma nem mutatkozott. Eltünéséről hivatalos körözést bocsátottak ki, melyben ott volt személyleirása. Ennek se lett semmi sikere. De az emberek agyában mindenféle feltevés keletkezett. Részletesen kinyomozni azonban senkinek se jutott eszébe, hogy az utóbbi napokban a lányka miként viselkedett, nem volt-e beteges és képzelődő, nem voltak-e kedélyének háborgó vagy fájdalmas kitörései, érzésében s gondolkozásában nem voltak-e észrevehető zavarok s mi történt közte és asszonya közt az utolsó órákban?

Mindez hiányzik az összes vizsgálat anyagából. -84- A mikor nekem a törvény alkalmat nyujtott a vizsgálat menetét megtekinteni s azt ellenőrizni, akkor már késő volt ez iránt nyomozni. De erkölcsileg is lehetetlen lett volna. Oly erőszakossá vált a vérvád közvéleménye, hogy a védelemre hivatott igazságszolgáltatási férfiaknak lehetetlen volt a tanukkal való érintkezés. E férfiak tisztán védekezésre szorultak, az igazság kideritésére semmit nem tehettek.

E kérdésre adok feleletet, de csak a munka végén. Oly zavarossá lett az ügy, sok véletlennek találkozása és sok mesterkélten készitett jelenség, sok tudományos kérdésnek eltorzitása, a népszenvedélynek vitát nem türő sok megállapodása oly homályossá tette, ugy összekuszálta az egész eset képét, hogy a mig minden tünetet és jelenséget egyenként meg nem vizsgálunk s azok eredetét, természetét s valóságát föl nem deritjük: az egyszerü és valódi igazságról alig lehet szólani.

Lehetett közönséges gyilkosság vagy emberölés. Lehetett természetesen az is, hogy egy vagy több zsidó ölte meg s tüntette el a lánykát.

De a zsidóság elleni gyülölködés elemi erővel tört ki. Készülődött ez már évek óta, de a lányka eltünése lobogó lángra szitotta. A napi sajtó elkezdte tárgyalni az ügyet. A törvényhozás képviselőházában fenyegető -85- kérdést intéztek a kormányhoz s hangosan vádolták a közigazgatást és igazságszolgáltatást, hogy nem teszi meg a kötelességét. A felzuditott közvélemény nem fontolgatott. Egyszerünek és világosnak látta, hogy a zsidók vették a lányka vérét. Senkinek se jutottak eszébe az eltünés egyéb lehető esetei. Lezugták azt, a ki más lehetőségről is beszélni mert volna. A sajtó a multnak avarjából napfényre hozta a megtörtént vérvád-eseteket. Magyarországon is volt a XVIII. században kettő. Az évkönyvek korábbi századokból is feljegyeztek kettőt. Németországban a középkor utolsó századaiban húsz-harmincz esetet is följegyeztek. Az emberek nem tünődtek, az évkönyvirók tévedésének lehetőségét meg nem engedték. Vitathatlan bizonyosságként kiáltották ki, hogy ha lehetett vérvád a multban: lehet ma is s az eszlári lányka eltünése mindenesetre a vérvádnak különös bűncselekménye.

Sohase csodálkoztam a fölött, hogy végre Tisza-Eszláron is akadtak, a józan, higgadt, hirtelen fellobbanásra sehogy se hajlandó okos magyar nép közt olyanok, a kik a külső és viharos izgatásra utóbb elhitték vagy, a mint mondani szokás, szerették hinni, hogy a vérvád babonás módozatai közt a zsidók emésztették el a szegény lánykát.

Solymosiné május 4-én ujra elment Jármy Jenő szolgabiróhoz s most már nyomatékosan jelenthette, hogy az egész ország hiszi és tudja, mi történt; az országgyülés is felszólalt, a hirlapok is tudnak már mindent, az egész falu egy véleményen van, már a kis -86- gyermekek is erről beszélnek; tartson tehát vizsgálatot.

A szolgabiró higgadt és komoly férfi volt, maga közvetlenül a babonaperbe beleavatkozni nem akart, irt hát levelet a községi birónak Tisza-Eszlárra, hogy a helyben szállongó hirek és hiresztelések tárgyában tartson nyomozást s erről nyujtson be hozzá jelentést.

A községi birót Farkas Gábornak nevezték. Elemi iskolákat végzett, irni és olvasni jól tudó, eszes, mozgékony, sőt furfangos elméjü mezei gazdaember az ugynevezett parasztok osztályából. A vérvád későbbi körülményes megalakulására ő többet tett, mint rajta kivül mindazok, a kik vele együtt közreműködtek.

Nem hiszem, hogy olvasta vagy hallotta volna, hogy a mult században miként szokták a vérvádat megalakitani s ahhoz a bizonyitékokat összegyüjteni. De ő azért a maga eszével azt kitalálta.

A vérvádak rendezőinek se nálunk, se másutt soha nem volt alkalmuk ahhoz, hogy felnőtt, értelmes, kifogástalan tanukhoz s kétségtelen tárgyi jelenségekhez juthattak volna. Találtak vagy készitettek bizonyos jeleket, azok alapján és azok segitségével az emberek lelkébe sugalmazták a vérvádat, azután fölkeltették a gyülölet és boszu szenvedélyét s végre kerestek és fogtak tanukat. A tömeg, ha szenvedélye már fölkelt, csak boszuló sikert követel s e czélból nemcsak elnéz, hanem meg is követel minden erőszakot, sőt könnyedén gyakorol erőszakot maga is. Törvénynyel, alakisággal, -87- védelem szentségével, az embernek természetes jogaival nem törődik.

A vérvádhoz először is valami emberi holttest szükséges. Fiué vagy lányé, de leginkább lányé. A középkor közepén s végén felnőtt ifjak holttestét is gyakran szerepeltették. A damaskusi vérvád esetében élemedett szerzetes holttestéről volt szó.

Gyakori eset volt hajdan, hogy a holttest körül zsidó irással, héber betükkel, vagy zsidó vallási szertartásos szerek jeleivel ellátott papir, pergamen vagy ruhafoszlány hevert. Annak bizonyságára, hogy ott zsidónak kellett járni. Volt eset, a mikor vashoroggal a tetem bőrére akasztottak egy darab zsidó irást. Magyarországban a sárosmegyei esetben egy gyermeknek bőrén voltak nagy vastag rajzolatokban kék, zöld és veres foltokból zsidó vagy arab betük. Nem föstékkel szinezték ki a bőrt, nem is kivülről való beedzésből támadtak a betü alaku foltok. A foltok olyanok, mintha hullafoltok volnának. A tudomány akkori állása szerint a foltok keletkezését megmagyarázni senki sem tudta. A hullafoltok ismerete is gyenge volt még, s ugy tudom, a törvényszéki orvostan még nem is vette észre. Hogy a hullafoltok zsidóbetük alakját öltsék magukra: ezt természeti és bölcseleti lehetetlenségnek talán nem lehet tartani, de bizonyos, hogy ily alaku hullafoltot, mióta az élettan és orvostan okszerü fejlődésben van, még nem észleltek. De mindegy. A tömeg elhitte, hogy a foltok alakzata zsidó betüt ábrázol, s hogy isten igy akarta a rejtőző bűnöst az igazság szeme elé állitani. -88-

Azonban a vérvád rendezői leleményesek. Pótolni tudják a hiányokat, be tudják tölteni a hézagokat. A péri vérvád esetében a külső erőszaknak semmi nyoma sem volt a kis fiu tetemén; az eszlári vérvád esetében pedig holttest se volt, mégis meg lehetett a vádat szerkeszteni.

Ehhez azonban tanu kellett, még pedig zsidó tanu. Először gyerek tanu, azután felnőtt tanu. Felnőtt zsidó tanusága nélkül a mult században egyetlen vérvádpört se tárgyalhatott a biróság.

Csakhogy a mult századokban könnyü dolog volt ily tanút szerezni. Szabad volt a kínzó vallatás, a testnek és léleknek kegyetlen gyötrése. Ha egy-két zsidó elpusztult is az irtóztató kínok között, mindig akadt néhány, a ki megtört, mielőtt lelke elszállt volna s kész volt mondani mindent, a mit tőle kivántak.

Ma emberségesebb felfogás uralkodik. Az uralkodók, a törvényhozások s a kormányok komolyan tiltják, sőt botrányos esetekben súlyosan büntetik a kínzó vallatást. Azonban alsóbbrendü, nyersebb erkölcsü s fonák gondolkozásu közegek elvétve, titkon és szórványos esetekben ma is meggyötrik a vádlottat s ha a vádlott bünössége csakugyan bebizonyul: a közönség s a biróságok gyakran elnézik a vallató közeg vétkeit. Különösen elnéző a tömeg, ha gyülölködő vak szenvedélylyel követeli a boszut. -89-

II.

(Hátha éretlen kis gyerek lenne a tanú? – A községi biró rokonsága. – A kis Samu zsidógyerek beszéde. – A vizsgálóbiró nem nyomozza ki, honnan ered a kis gyerek beszéde. – Az első nyomozások.)

Azonban könnyü megfogni tanunak az éretlen kis gyermeket. Ott a példa XVI. Lajos franczia király fiának esetében, ki undok vétket vallott saját édes anyjára, s ott a példa a péri vérvád alkalmával az öt éves kis zsidó fiu esetében, a ki saját apja, Péri Ábrahám ellen részletes és kimeritő vallomást tudott tenni.

Farkas Gábor községi biró eszes és agyafurt ember volt, s volt egy igen eszes nőrokona, ha jól emlékszem, testvérhuga: Farkas Eszter, Sós Andrásné; volt egy növendék rokonlány, talán Sós Andrásné édes lánya a kezük ügyében, a 12 éves Sós Erzsébet s volt két bizalmas hajadon felnőtt lány ismerősük: Szabó Juliánna és Tanyi Eszter. E négy nő kezéből került ki tanunak az első kis zsidógyerek.

Volt Sarf Józsefnek egy kis fia, Samu nevü, 4 éves és 9 hónapos. Ott szokott játszadozni a zsidó imaház s apja lakása mellett levő úton, utczán és libalegelőn. A három falurésznek minden találkozó útja itt van, erre kell elmenni mindenkinek egyik falurészből a másikba. Az emlitett lányok a közeli szomszédságokban laktak. Közel lakott Sós Mihályné is. Ennek pitvarában Szabó Juliánna és Tanyi Eszter április második felében játszadozni, enyelegni szokott a kis Samu gyerekkel. -90- Egyszer s másszor egy-két falat harapni valót is adtak a gyereknek, czukrot s effélét.

Semmi nyoma annak az irásokban, hogy a kis zsidógyereket ők naponkint oktatgatták s valamire kitanitották. Még arra se kérdezték ki a lányokat és asszonyokat, vajjon mióta s miért játszadoztak ők a kis gyerekkel?

Ha egy házban, egy födél alatt laknak: a négy éves és kilencz hónapos fiu, ha zsidó gyerek is, eléggé kedves, virgoncz és bájos lehet arra, hogy, ha ideje van hozzá, 19 éves hajadon parasztlány is eljátszadozzék vele. De hogy idegen, felnőtt, férjhez menő parasztlányok és fiatal asszonyok az addig előttük ismeretlen kis, szegény, rongyos öltönyü zsidó gyereket fölkeressék, közeli ház pitvarába odavigyék, neki kedveskedjenek, czukorral, kalácscsal édesgessék, a mit se azelőtt, se azóta sohase tettek: ez mégis fölötte különös. Minden esetre érdemes lett volna ezt gondosan kipuhatolni.

Pásztor Józsefné született Tanyi Erzsébet május 2-án libáit hajtotta haza a legelőről Sarfék háza előtt. A kis Sarf Samu pajkosan, rakonczátlanul odaugrott a libák közé s azokat szétzavarta. Pásztor Józsefné ezen felindulva, a kezében levő füzfavesszőt megsuhogtatta a gyerek felé s haragosan, fenyegetőleg rárivallt. A gyerek a mérges hangra elfintoritotta az arczát s azt felelte:

A ki mérgesen, gorombán szól rá: annak nem mondja meg a kis gyerek, mit csinált apja a magyar lánynyal. A gyerekész gondolatának ellenkező fele tehát kétségtelenül az, hogy a ki szépen bánik vele: annak megmondja.

A tizenkét éves Sós Erzsébet azt beszéli, hogy neki a kis gyerek azt mondta:

– Behivta atyus a magyar lányt a templomba, ott egy karszékbe ültette, Móricz fogta a kezét, atyus fogta a fejét, a metsző megvágta a lábát, azután elvitték arra, a hol az a nagy fa van.

A temető felé mutatott a gyerek, ott volt a nagy fa. A Móricz, a kiről emlékezett, Sarfnak idősebb fia, a kiről még sok szó esik.

Tanyi Eszter, tizenkilencz éves hajadon leány, Sós Mihályné pitvarában beszélgetett a kis fiuval s igy adja elő a beszélgetést. Kérdezte a kis fiut:

– Atyus hivta be a lányt, leültette, kezét hátrakötötte, a száját rongygyal bedugta s megmosták a lányt, a metsző bácsi pedig elvágta a nyakát.

Sós Andrásné Farkas Eszter, a biró testvére azt beszélte, hogy ápril 30-án ő azt hallotta a kis fiutól, a mint ez a paraszt gyerekeknek beszélte, hogy »atyus hivta be a magyar lányt, megkötözte és megmosta, metsző bácsi pedig megvágta, csirkét is vágott nálunk«.

Szabó Julianna tizennyolcz éves hajadon akként beszél, a mint Tanyi Eszter. Ő is Sós Mihályné pitvarában kérdezősködött a kis fiutól.

A szolgabiró levelére Farkas Gábor községi biró május 6-án tartott nyomozást a községi jegyző segitségével. A nyomozásról jegyzőkönyvet készitett s abba a most ismertetett nyilatkozatokat vette be.

A jegyzőkönyvet még e napon beküldte Jármy Jenő szolgabiróhoz, ki ezt nyomban a nyiregyházi királyi ügyészhez, mint közvádlóhoz terjesztette.

A vizsgálóbiró május 19-én hallgatta ki a kis Sarf Samut. Életkorát négy évben és kilencz hónapban határozta meg. Előtte igy beszélt a kis fiu:

Solymosi Esztert ismeri. Eszter bement lakásukra, apja Eszter szájába fehér rongyot dugott, azután teknőben mosdatták és egy nagy zsidó bácsi egy hosszu késsel nyakát megvágta ugy, hogy a feje leesett. Csak egy vágást tett rajta. Móricz fogta a fejét, ő pedig (maga a kis Samu) tartott egy tányért s abba piros vér csurgott, azután megfogták Esztert s vitték a pitvaron át a templom felé, kezét, lábát és fejét fogták: Brenner meg a fia, Soványkakas meg a fia és Móricz. Sokan voltak ott. Ott volt Kutyakorbács is. Mondták, hogy Esztert a Tiszába vitték, de ő nem látta. – A kis -93- fiunak elébe állitották Svarcz Salamon metszőt s erre azt mondta: »Ez a nagy metsző bácsi, a ki Esztert megvágta«.

Tudni kell, hogy az általa emlitett Brenner valódi neve: Braun Ábrahám; – a Soványkakas valódi neve: Lusztig Sámuel s a Kutyakorbács valódi neve: Grósz Márton. Mindezek eszlári zsidók. Ama furcsa nevek gúnynevek. Némely vidéken a parasztok is gúnynevet adnak a zsidóknak. De például Kutyakorbács nevet nem adnak, minthogy a köznép kutyakorbácsot nem használ, nem is ismer. Ilyen kezebelit csak vadászgató urak használnak. Ezek a gúnynevek csak néhány eszlári ur ajkán éltek. A kis Samu ezeket a maga szegény családi körében soha nem hallhatta. A zsidók önmagukat falun nem csufnéven nevezgetik. A kis gyerek fülébe ugy sugdosták e neveket.

Jól tudta ezt a biróság is. Nem is adott a kis zsidó gyerek beszédére semmit. Azt legalább semmibe se vette, miként adja elő a kis gyerek a lányka megölésének a módját.

Hiszen nincs oly törvény a világon, mely négy-öt esztendős gyerek fecsegését jogi sulylyal birónak megengedné elfogadni.

Azonban más az itélőbiró dolga s más a vizsgálóbiróé. Ha az itélőbiró szentül hinné is, hogy a gyerek igazat mond, még akkor sem itélné el a vádlottat, ha a vádat egyéb erősség nem támogatja. A vizsgálóbiró -94- pedig akármily éretlen gyerek szavaiban is jelenséget keres s gyakran talál is. Tünetnek tekinti, melyből kiindulhat s a mely helyes nyomra vezetheti őt.

Csakhogy azt gondosan meg kell neki vizsgálni, vajjon a tünet valódi-e vagy koholt? Mi az oka? Miként keletkezett? A keresett irányra utal-e vagy sok más irányra is? Sok hiábavaló munkát, gyakran káros és veszélyes munkát végez a biró, ha mindezt elmulasztja vagy ha erre a vizsgálatra képtelen.

Ebben az esetben ezt a vizsgálatot elmulasztották. A kis zsidó gyerek csacsogását komolynak vélték.

Rájöttek volna arra, hogy a kis gyerek ápril elsejétől husz vagy huszonötödik napjáig semmit se beszélt, semmit se tudott. Rájöttek volna arra, hogy a kis gyerek csak akkor kezdett beszélni, a mikor már a vérvád a sajtóban, a törvényhozás képviselőházában s onnan Tisza-Eszlárra érve, a falusi mende-mondában kiképződött s határozott alakot öltött. És arra is rájöttek volna, hogy csak akkor kezdett beszélni, a mikor már az útszélen, a libalegelőn és Sós Mihályné pitvarában Tanyi Eszter, Szabó Juli és Sós Erzsi napokon át játszadoztak vele, édesgették s nyalánksággal magukhoz szoktatták.

Négy-öt éves gyerek, ha nem csodagyerek, nem emlékszik hetekkel előbb történt dolgokra. A kis gyermeknek csodálatos figyelő képessége naponkint százszor több dolgot és jelenséget észrevesz, mint a felnőtté. -95- De a mily gyorsan és tömegesen lepik meg agyát az észleletek, oly gyorsan és tömegesen nyomják el azokat a következő napok észrevett jelenségei. A kis gyerek igen jól tudja, mert élénken érzi, hogy éhes, ha éhes, – de még olyan négy vagy öt éves gyerek alig volt a világon, a kinek eszébe jutott volna arról beszélni, hogy három vagy négy hét előtt milyen éhes volt s miként verte el éhét. Igy van egyéb jelenséggel is, mely látása vagy hallása, vagy tapintása körébe férkőzik.

Szülői ügyetlenül védekeztek a falubeli mende-monda s a gyerek fecsegése ellen. Egy kis lánykájuk halt meg márcziusban vagy áprilisban. Csecsemőlányka. A szülők azt beszélték mentségül, hogy ennek holttestét s ennek megmosatását látta a kis Samu. E helyett megfigyelhették volna gondosan, kik enyelegnek, kik játszanak a kis Samuval, kik hivják el a szomszéd házakhoz, kik s miről beszélgetnek vele, s kik édesgetik, holott az előtt észre se vették és szóba se álltak vele.

A biróság látszat szerint azért is félvállról vette a gyermek beszédét, mert ez a vérvétel cselekményének lefolyását nem egy módon adta elő, s egyébként is hihetetlen volt, hogy a gyilkolásnál a kilencz éves Móricz fogja az áldozat fejét s a 4 éves és kilencz hónapos Samu tartsa a tálat, a melybe a vér csörgedez. A külső rábeszélés megtörténtét az ily részletek nagyon világosan elárulták.

A nyiregyházai büntetőtörvényszékhez május 6-án vagy 7-én érkeztek be a kis Samu beszédéről az irások. A törvényszék valósággal késlekedett az ügy elintézésével. -96- A közvádló csak május 12-én inditványozta, hogy tartsanak vizsgálatot és pedig a helyszinén. Indoka az volt, hogy »tanuk vallomásával azon jogszerü gyanuok állapittatik meg, hogy a kérdéses helyben és időben Solymosi Eszter akár esetleges erőszakos nemi közösülés, akár ellopás és idegen kézre játszás, akár megölés czéljából, idegen befolyás és erőszak által veszett el vagy tünt el«.

Hiszen az összes iratokban egyetlen szó se fordult elő, egyetlen jelenségre se utalt semmi, mely erőszakos nemi közösülést vagy ellopást s idegen kézre játszást engedett volna sejteni. Csak arról volt szó, hogy a zsidók husvét szombatján megölték a leányt. De ezt se tanuk vallották. A tanuk csak a kis Samu gyerek beszédéről szóltak.

Május 12-én már az egész ország a vérvádról beszélt. Más országok társadalma is megtudta a tisza-eszlári esetet. Miért kellett tehát álnok szinbe öltöztetni a vádat vagy gyanut? Miért kellett erőszakos nemi vétségről vagy ellopásról s nőragadásról beszélni? Hiszen ha valósággal a zsidók vették vérét a keresztyén szűznek s ha ezt husvétjuk szombatján imaházukban fényes nappal cselekedték: akkor másról, mint a történelmi vérvádról beszélni csakugyan nem lehetett.

De ez az álnokság bizonyos fokig mégis becsületére válik korunknak s műveltségünknek. Ez azt teszi, hogy a vérvád babonája ott rejtőzik ugyan nemcsak a babonás köznépnek, hanem a tanult művelt embernek, sőt -97- a biráknak lelkében is, de azért ezt a művelt emberek, a birák mégis röstellik bevallani. A babonát érzik ugyan, dolgoznak is benne, de azért a műveltséggel összeférőnek el nem ismerhetik.

A vizsgálatra törvényszéki aljegyzőt küldtek ki. Se a törvény, se a gyakorlat meg nem engedte, hogy ily fontos ügyben ily alsórendü birósági tisztviselő végezze a vizsgálat nehéz és nagy munkáját. De a törvényszék túltette magát a törvényen s a gyakorlaton.

Hanem az, hogy az aljegyző fiatal és tapasztalatlan ember volt. Elég tehetséggel és minden rossz indulat nélkül, de tele feltünési vágygyal. Napfényre hozni a vérvádat, mely még eddig alig sikerült valakinek s ezzel magára vonni a világ figyelmét: erre a fiatal lélekben úgy is folyton pezsgő nagyravágyás méltán törekedhetik. S ha a fiatal ember csakugyan hisz a vérvádban: nagyravágyását nem is lehet nemtelennek gondolni.

Május 19-én kezdi Tisza-Eszláron a nyomozást. Négy nap alatt nagyszámú tanút hallgat ki, zsidókat és keresztyéneket egyaránt.

Megvizsgálja az imaházat. Ennek előpitvarában egy helyütt a falat ujonnan tapasztottnak s ujonnan meszeltnek találja.

Az imaházzal Lengyel Istvánné háza szomszédos, az imaház kertje e ház faláig terjed. E fal tövében egy hosszu tölgyfadeszka fekszik a földön s a deszka alatt -98- uj ásás nyomai. Az uj ásást széthányják s ugy találják, hogy ott egy kis üreg volt valami edény számára, de nem holttest számára. Megállapitották, hogy azt a kis üreget csak tegnap bonthatták fel.

Vettek észre lábnyomokat is a kertben az uj ásás körül. Ezeket »idegen« lábnyomoknak ismerték fel.

A következő nap, május 20-ika, szombati nap volt. Az előző péntek estéjén több zsidó akart Sarf Józsefnével beszélni, két zsidó el is vitte az imaház kulcsát s bement imádkozni a templomba. Igy jelenti a kisbiró s jelentése igaznak bizonyult.

Fölásták a templom padozatát, a fürdőházat, Sarf lakását és kertjét »a Solymosi Eszter hullájának« avagy erre vezethető gyanunak feltalálhatása czéljából.

Május 21-én kimennek a Tiszára. Kirendelnek halászokat, a kik szigonyokkal megkotorják a folyam medrét.

A folyam medrének ez a megkotrása nagyon jellemző. Teljes tapasztalatlanságra mutat.

Hiszen a holttest a folyóvizben meg nem marad azon a helyen, a hol látszólag a vizbe merült. A folyóviznek a szerint, a mint apad vagy árad, különböző áramai vannak a meder minden részén. A holttestet az áramok fekvő helyéből kimozditják, azután elsodorják s esetleg néhány nap alatt is messze-messze elhurczolják. De az is lehet, hogy iszappal eltemetik.

A lányka eltünése óta ötven nap telt el. Ötven tavaszi nap, a mikor a Tisza többször is áradni szokott, hozván -99- magával a Kárpátok olvadt hóvizét. Ötven nap alatt mit nem csinálhatott a tehetetlen holttesttel az áradó folyam!

S a holttestben is van élet. A halálnak néma élete. A feloszlás, a test alkatrészeinek légneművé való átalakulása. Ötven nap alatt a gázoktól duzzadó tetem ötször-hatszor is felszinre juthat s órákon, sőt napokon át a viz felső rétegében sodródhatik lefelé. A hullagázok kiszabadulnak, a tetem ismét a fenékre száll alá. Ujabb hullagázok támadnak: a tetem megint felbukkan. A Tisza esése az alföldön kicsiny, kilométerenkint alig 6 czentiméter, alacsony vízállásnál tehát lassu a folyása, de a tetemet ötven nap alatt mégis száz meg száz kilométer távolságra ragadhatja.

Négy napi lázas jövés-menés, kihallgatás és nyomozás után se az eltünt lánynak semmi nyoma, se a zsidók bűnösségének semmi tárgyi jelensége. Más irányba kellett terelni az eljárást.

A TANÚ.

(Sarf Móricz életkora. – Az anyakönyvek hajdan. – Miért kell Sarf Móriczot letartóztatni? – Elbeszéli, miként ölték meg a zsidók Esztert. – E vallomást Péczely Kálmán veszi irásba. – Péczely rablógyilkos volt. – Sarf Móricz csendbiztoshoz kerül.)

A tanú neve Sarf Móricz. Apja Sarf József, az eszlári zsidó templomszolgának vagy egyházfinak, a nép által ugynevezett zsidó harangozónak fia. A kis Samu gyereknek testvérbátyja.

Nagy vallomást tett. Azt beszélte, hogy ő látta, a mikor a zsidók Solymosi Esztert az imaházban fényes nappal megölték. Elmondta körülményesen, miként oltották ki a lányka életét, miként vették vérét. Vallomása azért is különös, mert saját édes apját is közvetlen gyilkossággal vádolta. A vizsgálat első feladata volt, meghatározni életkorát. A kis Samu gyerek is beszélt a lányka megöletéséről, de ő ötödfél éves kora miatt tanu nem lehetett. Móricz életkorát tisztába kellett hozni, mert ő lett a tanú. -101-

Magyarországon akkor nem volt állami és polgári anyakönyvvezetés. A különböző egyházak maguk vezették anyakönyveiket híveik születéséről, házasságáról és haláláról. A papok és lelkészek voltak az anyakönyvvezetők. Jó pap jól vezette, rossz pap rosszul vezette, de valahogy mégis vezette. Az állam nem sokat törődött az anyakönyvvel. Nem volt általános hadkötelezettség se. A katonát erőszakkal fogták vagy önkéntesekből toborozták, a finemü gyerekek életkorával e miatt se kellett törődni. A születés törvényessége s az öröklési jog biztossága se volt nehéz kérdés. Birtokjoga csak a nemességnek s a városi polgárnak volt; a nemesek és városi polgárok maguk gondoskodtak polgári, öröklési, törvényességi dolgaik biztonságáról. A törvényhozás csak 1827 óta gondolt arra, hogy az anyakönyvek könnyedén el ne pusztuljanak, ha már valaki vezeti őket. De hogy vezessenek is anyakönyvet mindenkiről: akkor se rendelte meg világosan.

A zsidók szegényebb részének éppen nem volt rendes anyakönyve a falvakon. A mult század közepéig a zsidó nem vehetett ingatlan birtokot – házak, földek, erdők fölött nem osztozhattak gyermekei. Csak ingó értéke volt, melyen könnyü volt az örökösök osztozása. Az elaggott szülők rendesen életükben felosztottak mindent a gyermekek között. A zsidó bujdosó nép volt, még ma is az napkelet felől napnyugat felé. Másutt születik s másutt hal meg. Sirja nem ott domborul, a hol bölcsője ringott. Nemzedékekre terjedő otthont nem ismer. Magyarországba Ausztriának lengyel tartományaiból -102- jön először a Kárpátok lejtőire, azután a magyar nagy alföldre, később az ország fővárosába, s lassanként Bécs, Berlin, Amerika felé. A tisza-eszlári huszonöt vagy több családfő közül alig négy-öt született ott. Ha se vagyona, se ingatlan öröklése, se állandó tanyája nincs; ha őseiről azt se tudja, hol aluszszák örök álmukat; ha még állandó nevük sincs, hiszen alig 115 éve annak, a mikor az állam hatalma kényszeritette őket állandó családi név felvételére: hát akkor csakugyan mit ér neki az állandó anyakönyv. Ki őrízze azt s ha bujdosik: hova s miért hurczolja magával?

A mult század első feléből nagyon kevés zsidó anyakönyv van Magyarországon. A mi van is, csak rabbik magánföljegyzéséből áll. Nagyon kevés öreg zsidó él itt, a ki apjának, öregapjának születése helyét, idejét s törvényességét okirattal tudná igazolni. Tisza-Eszláron se volt anyakönyv, a mikor Sarf Móricz született. Hosszas birói nyomozással kellett születési idejét meghatározni.

Apja Sarf József azt mondta, hogy első feleségével, Fajermann Bettivel, 1867. évi januárban lépett házasságra s Móricz fia 1868-ik év julius vagy augusztus havában született. A hónapra és napra nem emlékezik. Mostani felesége, Müller Léni, a fiu mostoha anyja csak megközelitőleg tudja, hogy Móricz tizenhárom éves mult.

Megkérdezték az öreganyát, Fájerman Farkasnét, születési nevén Dávid Sárát. Szerinte nem is Betti, hanem Borbála volt a lánya neve. Nem tudja, hogy -103- lánya melyik évben kelt össze Sarf Józseffel, de azt tudja, hogy Móricz azután másfél évre született.

Az illetékes rabbi, Fried Jakab semmit se tud Móricz születéséről. A ki körülmetélte: az Grosz Énok ladányi lakos, most is él, de ő se tud felvilágositást adni. – Kihallgatták a szomszéd keresztyén asszonyokat is. Urbán Józsefné, családi nevén Csizmárk Juliánna, úgy adja elő, hogy az ő Miklós fia 1867-ik évi február 1-én született. Móricz pedig ez után két hónapra. Megegyez vele Hajdu Mihályné Krobák Ottilia is, a ki 1869. évi februárban került Sarfék szomszédságába, a mikor már Móricz két év körüli futkározó gyerek volt. Ezekkel ellenkezik a bába, a ki szintén keresztyén. Neve Buchta Szigfridné, Novák Amália. Szerinte Móricz 1868. évi augusztusban született. Igy beszélnek a gyerek keresztszülői is, Szüszmann Jakab és neje, a kik onnan emlékeznek jól, mert Móricz születése után hat hétre született az ő Éliás nevű fiuk.

A nyomozás vége az lett, hogy Sarf Móricz valószinüleg 1868. évi augusztusban született s hogy 1882. évi április 1-én már elmult tizenhárom és fél éves. Ebben az életkorban vádlott nem igen lehetett, de tanúnak már sokkal inkább el lehetett fogadni, mint négy-öt éves Samu öcscsét.

A kis Samu beszéde szerint a lányka vére vételénél ő is tevékenységet fejtett ki. E szerint neki is bünrészesnek s igy vádlottnak kellett lenni. De csak azért, hogy előzetes letartóztatására törvényes ürügy legyen. -104- Ha mindjárt kezdetben tanuvá teszik: akkor letartóztatni, rokonaitól elkülöniteni, a világtól elzárni nem lehet. Akkor nem lehet vele titkon, ellenőrzés nélkül beszélgetni. Akkor előreláthatólag tizenöt vagy tizenhat éves lesz, mire végtárgyalásra érik az ügy, s ez esetben érettebb elmével talán nem mondja meg az igazságot. Vagy talán nagyon is megmondja az igazságot.

A vizsgálóbiró május 21-én vizsgálati fogolylyá tette Svarcz Salamont, az uj metszőt, Sarf Józsefet a zsidó egyházfit, továbbá Junger Adolfot, Braun Ábrahámot és Sarf Móriczot.

Sarf Móriczot az előző napon hallgatta ki. Tisza-Eszláron, ha nem csalódom, a községházánál nyilvánosan történt a kihallgatás.

A fiú vallomása minden körülményre nézve összevágott a többi zsidó vallomásával. Elmondta, hogy április 1-én 8–9 óra tájban mentek a zsidók az imaházba s 10 óra tájban távoztak el. Ő is ott volt velök az imaházban. Délután 6 óra tájban megint volt imádkozás, s este 8–10 óra közt ismét odamentek azok, a kik a pálinkamérés kérdésében egyezkedtek. Köztük volt az ő apja is. Ő maga nem volt velük, de az imaház pitvarában ő gyujtotta meg a két szál gyertyát. Ő azután az ajtóban hallgatódzott. Hogy mi fölött tárgyaltak: nem tudja, csak annyit értett meg, hogy Einhorn József és Szüszmann Jakab közt volt valami »veszedelem«. Solymosi Esztert nem ismerte. Miként tünt el: nem tud róla semmit.

Igy beszélt. Ha csupán saját emlékezetéből beszélt -105- igy: elméjének becsületére válik emlékezete. Hiszen ötven nap telt el április elseje óta. Azonban valószinű, hogy időközben az öregek többször beszélgettek füle hallatára erről a napról, azért emlékezett annyi részletre is.

Előre meg kell emlitenem, hogy korához, miveltségéhez és környezetéhez képest testileg is, lelkileg is elég fejlett, értelmes fiúnak találtam Sarf Móriczot. Hogy miként lett tanuvá: ennek nagy története van. Hogy e történet minden kis részletét tisztán meg lehessen érteni, már most közölnöm kell tanuvallomását.

»Solymosi Eszter – ugymond – szombaton délben tizenkét óra körül édes apám hivására, midőn az Ó-faluból jött haza, bejött házunkba. Apám azzal hivta be, hogy a gyertyatartót vegye le az asztalról. Solymosi Eszternek, midőn apámmal a házunkba bejött, kopottas fehéres kendő volt a fején, vöröses kendő a nyakán, fehéres forma vizitke és valami – ha jól emlékszem – kékes szoknya volt rajta«.

Vizitkének nevezik Tisza-Eszláron azt a kis festett mosó-szövetből készült ujjas mellénykét vagy kabátkát, melyet a szegényebb sorsu parasztlánykák viselnek. Otthon csak ingvállban vannak, nyakukon s derekukon keresztül kötött kendővel, hogy nyakuk és mellük ki ne lássék. Ha azonban boltban van dolguk vagy látogatóba mennek: felöltik azt a kis olcsó kabátkát. Ezért nevezik azt, de csak a legujabb időben, vizitkének. A magyar falusi nép nem igen tudja azt, mit jelent e latin-franczia-német szó: vizit. -106-

»Hogy a leányt Solymosi Eszternek hivták, onnan tudom, mert apám Eszternek szólitotta. A leánynak gazdasszonya Huri Andrásné volt, mert mama megkérdezte, hogy kinél lakik. Megnevezte, hogy Huri Andrásnénál lakik. Solymosi Eszter azonban majd ugy nézett ki, mint testvére, Solymosi Zsófia. Solymosi Eszter a gyertyatartókat a mint levette asztalunkról, föltette atyusom meghagyása folytán a sifonra. Midőn a leány a székről leszállott, akkorra a templomból egy koldus zsidót beküldtek a lányért, a koldus zsidó megfogta a lánynak a kezét és kicsalta magával a templomba. Ott a templom pitvarában a magas barna koldus zsidó a lányt megragadta és a földre teritette«.

»Ekkor kezdett a leány jajgatni és orditani, de ekkor hirtelen a már ott volt téglási és tarczali metszők a leányt a földön megnyomták és a Tisza-Lökről jött jelenlegi tisza-eszlári metsző, Svarcz Salamon megmetszette a lány nyakát és veres cseréptányérba eresztették a vérét s midőn a tányér tele folyt vérrel, a vért fazékba öntötte«.

»E jelenetnél nem voltam bent a templomban, hanem kívül, a templom ajtaja kulcslyukán néztem. Apám ott nem volt, hanem bent volt a házunkban«.

»Midőn a lányt bevitték a templomba, a templomajtót belülről riglivel bezárták. A templomban a föntebb emlittetteken kívül jelen voltak: Lusztig Sámuel, Braun Ábris, Weiszstein Lázár és Junger Ábrahám«.

»A lányt előbb egy ingre vetkőztették s úgy metszette meg a metsző, – a lány mezitláb volt. Midőn a lány már nem mozdult, a nyakát rongygyal bekötötték, úgy ismét felöltöztették. A lányt a metszők fogták, a koldus zsidó levetkőztette; midőn meghalt: ugyancsak a koldus zsidó felöltöztette. – Az eset után bementem apám és anyámhoz a szobánkba és megbeszéltem nekiök, hogy a lányt megölték, akkor mámi megtiltotta, hogy senkinek ne beszéljek erről«.

Eddig terjed megszakitás nélkül a fiu tanuvallomása, a mint egy papiron le van irva.

E vallomás Recsky András csendbiztos lakásán történt. Ugyanazon papirra még ez van rávezetve:

»Recsky azon kérdésére, hogy tudja-e apád, hogy a lányt megölték – azt felelte: tudja, mert elbeszéltem előtte, hogy megölték a lányt«.

A »kényszer« szót a fiu nem jól irta. Igy irta: »készer«. Azután egy »n« betüt irt az »é« betü után kissé a sor fölé. Igy lett belőle »kénszer«. Végre a »nélkül« szót »nélköl«-nek irta.

A tanulatlan zsidó Magyarországon az ü és ő betüt nem tudja jól ejteni ki. Rendesen fölcseréli a két betüt. Hogy a kis zsidó fiu a »nélkül« szót nem tudja jól irni, ez természetes. -108-

A »kényszer« szó irodalmi szó. A magyar köznép ezt nem használja, tehát a fiu se szokhatta meg. A fogalmat ismeri a köznép, de jelzésére vagy a »kényszerités« szót használja vagy ezt: »kénytelenségből«. A »kényszer« szót tehát valaki ugy beszélte a fiú tolla alá.

Több ily szó is van a vallomásában. A magyar köznép sohase mondja azt »a már ott volt téglási és tarczali metszők«. E helyett azt mondja: »az ott levő stb. metszők«. Vagy azt mondja: »a téglási és tarczali metszők, a kik már ott voltak«. Azután a magyar köznép sohase beszél igy: »láttam ezt a jelenetet«. A »jelenet« szót egyáltalán nem használja.

De hát ez mind semmiség. Azt az iratot valami Péczely Kálmán nevű irnok irta s egyáltalában nem a zsidó fiu szavaival irta. A fiu beszélt valamit s az irnok az ő szavaiból kikerekitett mondatokkal rendes elbeszélést irt a papirra.

Általános szokás ez minden országban s minden korszerű törvénykezésben. Esztendőnkint száz meg százezernyi jegyzőkönyvet vesznek föl a vizsgálóbirák, rendőrök és csendőrök minden mivelt országban. Minden tiz jegyzőkönyvből kilencz kikerülhetlenül hamis vallomást foglal magában. Nem azért, mert a hivatalnok hamis iratot akar késziteni. Hanem azért, mert a maga esze, szokása és irásmódja szerint akarja a nyilatkozó vádlottnak vagy tanúnak szavait kerek mondatokba -109- szerkeszteni. Igen gyakran mást jelentenek e kerek mondatok, mint a mit a nyilatkozó akar a maga kuszált szavaival mondani. A legtöbb esetben nem származik ebből nagy baj, de azért igen sok esetben irtóztató tévedésekbe vezeti az itélő birát. Ezért törekszenek a társadalmak arra, hogy az igazságszolgáltatásból az irásbeliséget kiküszöböljék s helyébe a szóbeliséget, a közvetlen meghallgatást tegyék.

Ha Sarf Móricz vallomásában csak ez lett volna a hiba: a nagy pernek egészen más a folyamata is, a vége is. Egészen másról kell itt szólnom.

Az egyik május huszadikán eredt. Ebben az eltünt lányka megöléséről nem tud semmit s az ápril elsején történt dolgokat csak úgy adja elő, mint a többi tanú.

A másik vallomás május 21-én este készült. Ebben már körülményesen elmondja a lányka megöletését s gyilkosokként vagy bűnrészesekként nevezi meg a három pályázó metszőt, továbbá az ismeretlen koldus zsidót, végre Lusztig, Braun, Weiszstein és Junger eszlári zsidókat, de még saját édes apját is.

Olyan egyszerünek látszik a felelet: a későbbi. A törvényszéki gyakorlat rendesen az utolsó vallomást veszi figyelembe. A zsidók ellen egyetemes és mély gyülölet lángolt akkor a társadalomban. A sajtó hihetetlen gyorsasággal s harsogó hangjának egész erejével röpitette szét a hirt a zsidó gyerek vallomásáról. A gyűlölettől izzó lelkek nem türtek semmi kétséget. -110- A mit a zsidó fiu mond, a mit utoljára mond, az az igazság.

Hogy a fiu második vallomása miként készült: azt nem tudta a világ. A részleteket szentséges hivatali titok gyanánt őrizték. A hogy’ őrizni kellett volna legalább egyelőre magát a vallomást is.

Volt Bary vizsgálóbiró mellett irnok is. Az irnoknak kellett a szabályok szerint a jegyzőkönyvet vezetni. Se Barynak nem volt szabad irnoka nélkül, se az irnoknak a vizsgálóbiró nélkül jegyzőkönyvet vezetni vagy embereket meghallgatni. Ez volt a törvény és gyakorlat s a törvényes rendeleteken alapuló birói szabály. Igaz, hogy ezzel ebben a perben nem törődtek.

Akkor ötven éves volt, tehát 1833 körül született Hernádon, tisztes magyar kálvinista szülőktől.

Rossz fiu volt. Serdülő korában már erkölcstelen útra tért. Elhagyta az 5-ik középiskolai osztályt, elhagyta szülői hajlékát is. Mint husz éves ifjú már korhely, kocsmatöltelék s veszekedő, dulakodó természetü volt. Később tolvajságra vetemedett. Erkölcsi bizonyitványában azt állitják róla, hogy többrendbeli lopásban gyanus s minden tekintetben rosszhírű egyéniség. Huszonhárom éves korában megismerkedett egy Takács Anna nevü nővel s ennek társaságában kegyetlenül meggyilkolt egy védtelen idősebb embert.

1856-ban cselekedte ezt. Bűnpörbe fogták. A gyilkosság mellett rablással is vádolták. A kihallgatások és tárgyalások alkalmával hidegvérrel ismerte be a gyilkosságot. -111- Az 1857-ik évi május 21-én, tehát éppen azon a napon, melyen ő 25 év mulva a zsidó fiut vallatta, 15 évi sulyos börtönre itélte őt a kassai törvényszék. Az itéletet az eperjesi főtörvényszék 1857. évi deczember 22-én megerősitette s neki ez év deczember 29-től 1872-ik év deczember 29-ikéig fegyházat kellett szenvednie.

A legszebb kort, az élet fenséges örömeinek s gyümölcsöző munkásságának korát börtönben tölteni! Huszonhárom éves korától harminczkilencz éves koráig! Nőtől, családtól, jó emberektől, istennek szabad napfényétől s az élet minden boldogságától elzárva! Irtóztató bűn sulyának terhe alatt görnyedő lelkiismerettel!

A fegyházban valami boldogtalan túlbuzgó katholikus pap elhitette vele, hogy kegyelmet kap, ha vallását elhagyja s áttér a római katholikus vallásra. Megtette ezt is s 1859. évi április hó 14-én elhagyta ősei hitét is s áttért a római egyházba. De azért kegyelemről természetesen szó se lehetett.

Az illavai állami fegyházban töltötte az éveket. Erős, egészséges termetű volt. A fegyház orvosai azt tapasztalták, hogy elég erős arra, hogy a börtönbüntetés sulyosbitását, a hetenkénti bőjtöt is elviselje. A bőjt abból állott, hogy hetenként egy vagy két napon át csak kenyéren és vizen éljen s rabruhájában lábán vasat viseljen.

1867-ben, a mikor Magyarország s I. Ferencz József osztrák császár közt béke és kiegyezés jött létre, a -112- magyar király koronázásának alkalmából sok rab kapott kegyelmet. Őt akkor se tartották arra érdemesnek. De a fegyházban nyugodtan viselkedett. Eléggé értelmes is volt. Irodabeli munkákat ügyesen végzett. Elvégre 1869. évi márczius 7-én kegyelem utján megszabadult. Tehát közel 13 évet töltött fogságban.

Mikor s miként jutott Szabolcsvármegyébe: nem tudom. Mikor 1872-ben a biróságot rendezték s államivá tették: ő akkor dijnoki foglalkozást kapott a nyiregyházi törvényszéknél. Később irnokká lett, s mint ilyent küldték ki Bary József aljegyző mellé a vérvád vizsgálatára.

Előbb én nem ismertem. Csak a nagy tárgyalás alatt volt alkalmam annyira-mennyire megfigyelni. Azt nem merem mondani, hogy jól megismertem. Se annyi időm, se annyi érintkezésem nem volt vele. Szürke feje, sápadt arcza, inkább sovány, mint telt termete, előrehajló feje s rideg, komor arczvonásai maradtak emlékezetemben.

A vizsgálóbiró május 21-én esti 7 órakor megengedte Recsky András csendbiztosnak, hogy éjjelre haza mehessen birtokára és lakására, Nagyfaluba. Nagyfalu alig 5 kilométernyire fekszik Tisza-Eszlár Ó-falutól, ettől északra. Hogy a csendbiztos otthon tölthesse ily közelben az éjszakát, ebben nincs semmi különös.

Különös azonban az, hogy kezére adja a kis fiut is, Sarf Móriczot, hogy vigye magával. Az a czélzata, hogy a fiut Recsky másnap vigye be Nyiregyházára, -113- mint vizsgálati foglyot. A fiu nyugodtan ott maradhatott volna Eszláron, a hol a vizsgálóbiró is maradt. Elkülönitésére s letartóztatására ott is volt elég kényelmes helyiség. Mégis rábizta a csendbiztosra.

Azonban egyidejüleg jelentkezik Péczely Kálmán, az irnok is, hogy ő beteg, s betegsége czimén kéri, hogy eressze őt is haza Nyiregyházára a vizsgálóbiró. A biró ezt is megengedi.

El is megy Péczely. Csakhogy nem hazamegy, hanem ő is Nagyfaluba megy a kis fiuval és a csendbiztossal.

II.

(Recsky András, a csendbiztos. – Ősei, családja. – A magyar nemesség. – A vármegye státusai. – Móricz vallatása a csendbiztosnál. – A csendbiztos cselédei. – A vizsgálóbiró alaki törvénysértései.)

A csendbiztos Recsky András. Akkor 41 éves, nős, családos, birtokos, de zilált vagyoni viszonyok közt.

A család, melynek ivadéka, a hatalmas és előkelő magyar köznemesi családok közé tartozik. Ősi fészke: Recsk, Hevesvármegyében fekszik. Innen vette nevét is a család. Birhatta már az Árpádházi királyok korában is. A középkor utolsó századaiban már hatalmas volt a család. Egyik tagja, Miklós, már 1447-ben az országgyülésen képviselte a vármegyét. A vármegyék akkor, de még azután századokon át csak előkelő, nagybirtoku nemeseket küldtek a törvényhozásba. Heves- és Külső-Szolnokvármegyében három nagy falura terjedt ki a -114- fiági Recsky-birtok. A nőági birtokok még terjedelmesebbek voltak.

Le egész a mult századig a Recskyek mindig kormányzó szerepet viseltek a vármegyében. Még a mult század első felében is László és András előkelő megyei tisztviselő volt. Ha nem csalódom, az utóbbinak volt fia a szabolcsvármegyei csendbiztos.

A tisztavérü nemesi családoknak sok erényük és sok gyengeségük volt. Erősek, büszkék, szabadok és függetlenek voltak; – hazafias, családi és hadi erényekben gazdagok. A hogy Walter Scott jellemzi a középkori skót várlakó urakat és nemeseket: olyan volt a magyar. A királylyal szemben bátor és joga védő. Az alkotmány csorbitását meg nem engedi. Szabadságait, kiváltságait életre-halálra védi. Faját tisztán tartja. Országát ellenségtől, töröktől, némettől szakadatlanul oltalmazza s vérét, vagyonát nem kiméli.

Voltak jobbágyai. Ezek fölött az alkotmány sok jogot biztositott a nemes urnak. Volt alkalma parancsolni, kormányozni, csaknem uralkodni. Edzett testalkat, vagyoni jólét, a szabadságharczokban hősiség, a vadászatokban bátorság, a közügyek vezetésében szabadság és függetlenség: ime ekként támadtak, igy fejlődtek köztük az erős egyéniségek.

Néha eltorzult a fejlődés. Vagy az agyban, vagy az erkölcsben hiba támadt. A vagyoni jólét tékozlássá, a hatalom zsarnokoskodássá, az önérzet gőggé és hetykeséggé, a függetlenség betyársággá fajult. A mult században rohamosan megindult korszerü haladással sok -115- nemesi család erkölcse nem tudott lépést tartani. A törvények és intézmények egyenlősége véletlenül s készületlenül lepett meg sok családot s a meglepetés sok vagyont és sok családi jólétet semmisitett meg.

A hanyatlás végzete sodorta magával a szabolcsmegyei csendbiztost is. A nagy vagyon már szétzilálódott; a magasabb műveltség, a kenyérszerző és pénzhajtó ügyesség már a gyermek nevelésénél elmaradt; vadászat, lakoma, vidám társaság, szeszes italok élvezése már az ősi háznál megszokottá vált: el kellett fogadni a csendbiztosi állást.

Ez az állás pedig már az előkelőbb nemesi család sarjadékához nem volt egészen méltó.

A nemesség kormányzó működésének színtere a vármegye volt. A közférfiak három osztálya fejlődött ki itt.

Az első osztály volt a tisztviselők osztálya. Ezt az uralkodó latin nyelven magistratualisnak nevezték. Tisztviselő a mult század közepéig csak nemes ember lehetett. Hatalomban és fizetésben nagy különbség volt ugyan az alispántól, a vármegye kormányzójától kezdve le a megyei esküdtig, de azért minden tisztviselő voltaképen egy családot alkotott, mint a hadseregnél a tisztikar.

A második osztály volt a hivatalnokok osztálya. Ezt officialis statusnak nevezték. Ehhez tartoztak a segédhivatalok emberei, a kezelő személyzet tagjai; végül a szakemberek, a kik véleményt adtak, de a kiknek rendelkezési joguk nem volt. Ehhez tartozott a csendbiztos is, a kit egyik-másik vármegyében pandurkomiszáriusnak s pandurok hadnagyának is neveztek. -116-

A harmadik osztály volt a szolgáló személyzet, a servilis status. Ezek voltak a vármegye huszárai, a börtönhajduk, a pandurok, a kézbesitők, a tiszti huszárok.

A pandurok voltak a vármegye fegyveres csendőrei és rendőrei. Nem tartoztak a hadsereg kötelékébe, de némi katonai fegyelem alatt állottak. Voltak lovasok is, gyalogok is. Ezek főtisztje volt a csendbiztos. Ezek üldözték a tolvajokat, rablókat, szökevényeket, utonálló betyárokat. Az elfogottak első vallatását ők végezték. Nem a törvény alapján, hanem a gyakorlatnál s gyakran a rossz szokásnál fogva. S bizony ők nem szőrmentében bántak mindig a tetten ért vagy gyanus fogolylyal. A hogy a durva, embertelen bánásmódról például még ma se lehet leszoktatni a német hadsereg tisztjeit és altisztjeit: ugy a pandurok közt is mindig akadt, a ki a fogolylyal kegyetlenül elbánt, mig csak bűnét öregében, nagyjában be nem vallotta. S ha igazi gonosztevővel bánt igy el: erre a vármegyék biróságai rendszeresen szemet hunytak. Természetesen sok ártatlan embert is ért és keseritett a kegyetlen durvaság, de sok panasz e miatt se történt, minthogy nehéz volt az eset bizonyitása s hosszadalmas az eljárás s a panaszosra nézve költséges és vesződséges.

Gyakran a csendbiztosok se voltak szelidebbek, mint pandurjaik. Sőt bátrabbak, mert több hatalmat és jogot éreztek kezükben. Az úgynevezett megyei közvélemény nem nagyon becsülte azt a csendbiztost, a kinek kezéből nyersen, éretlenül jutott a gonosztevő a biróság -117- kezébe, de igen is nagyra tartotta azt, a ki a foglyot részletesen bevallott tényállás kiséretében adta át a vizsgálóbirónak.

Recsky Andrást eredetileg szelid vérmérsékletü embernek ismerte mindenki. De egyuttal pajkosnak és hetykének, s ha szeszes italt élvezett, házsártosnak is. Különös durvasággal vagy affélével soha se vádolták, hogy mesterkélt gyötrést alkalmazott volna azokkal szemben, kik hatalmában voltak, de annyira csendbiztos mégis volt, hogy fellobbanó hevében testi bántalmazástól ne tartózkodjék. A mint a zsidó fiu vallatása ezt meglehetősen megmutatta.

A fiu tehát a vizsgálóbiró kezéből ime mily különös két ember kezébe került.

Az egyik ember egykori gyilkos s kiszabadult fegyencz, a másik hetyke csendbiztos, a kinek a hatalmában levő védtelen ember gyöngédebb és finomabb jogaihoz alig van érzéke.

Bary József bizonyára jól ismerte a csendbiztost, de valószinüleg semmit sem tudott az irnok életének borzasztó titkairól. Lehetetlen föltenni, hogy erről tudott volna valamit.

De azért végzése törvénysértő rendelkezés, s indoka valótlan volt ugy, a hogy a jegyzőkönyvbe vette. Azt mondja, hogy Sarf Móriczot azért adta át Recskynek és Péczelynek, hogy vigyék be Nyiregyházára s adják át a királyi ügyészségnek. Ez nem igaz. Bakó Ignácz pandur világosan hallotta, mikor Bary a fiu átadásakor azt mondta Recskynek, hogy a fiut kihallgatás végett -118- vigyék át Nagyfaluba. Ha a társadalom akkor azt megtudja: minden izgatottsága daczára tiltakozik az ellen.

Hiszen, ha a királyi ügyészségnek akarta átadni: ott volt a királyi ügyész, Egressi Nagy László kéznél, Tisza-Eszláron; – miért nem adta át annak?

És azután volt a kezén már letartóztatva négy vádlott: miért nem adta át ezeket? Miért csupán a kis fiut akarta átadni, a ki pedig mint nyomban kisült, nem is volt vádlott.

Négyen mentek. A csendbiztos, Péczely az irnok, a Móricz fiu s Bakó Ignácz pandur. Az úton nem beszélgettek.

A mikor Nagyfaluba értek a csendbiztos urilakához, a család már az ebédlőben az asztal mellett ült s vacsorálni kezdett. Az urnő nyomban széket mutatott Péczelynek s kinálta étellel. A kis fiút a konyhában hagyták.

Még tartott a vacsora, a mikor a fiút behivták az ebédlőbe. Épen sódar volt az asztalon, füstölt disznóláb. A csendbiztos odaszólt a fiuhoz:

A fiuban erős volt az ó-hitü falusi szegény zsidók által belevert hit. Zsidónak sertéshust enni elkárhozás.

Vacsora után a fiut bevezették Péczely hálószobájába. Hogy itt mi történt: abból kevés tudódott ki. Nekem módomban lett volna utóbb a fiut kikérdezni, de szándékosan nem akartam. Hátha befolyást gyakorolt volna beszéde arra a meggyőződésre, melyet magamnak komoly gondolkozás után megalkottam. Nem akartam semmi idegen befolyást engedni magamra, a fiu igazmondásában pedig nem biztam.

– Hát a tömlöczben. Ott legalább a kutya nem veszi ki kezedből a kenyeret. Ott rothadsz el, ha meg nem mondod az igazat, hova lett Eszter?

– Miért nem mondod meg, a mi történt? Holnap bekisérnek a tömlöczbe, különben pedig szabadon maradsz.

A csendbiztos egész cselédsége tudta: mi készül. Néhány nap óta egyébről se beszéltek a faluban s kivált a csendbiztos házánál, csak az eszlári esetről. Paraszt -120- észszel mindenki azt gondolta, hogy csak úgy sül ki a véres eset, ha valamelyik zsidó gyereket veszik kemény vallatóra. Ime ezért hozták ide ezt a gyereket. A cselédség biztosan tudta, hogy az éjszakán át vallatás lesz. Kiváncsi lett: miként megy ez végbe?

A cselédek Péczely szobájába nem mehettek. Ott volt az első vallatás. Közvetlenül azt nem láthatták, nem hallhatták, de azért tudni akartak mindent, a mit csak megtudhattak. A fiatal kornak, a cselédszokásnak s az általános emberi természetnek kiváncsisága hajtotta őket.

Este volt, vacsora után, 9 és 10 óra közt. Péczely szobájának ablakja a kertre nézett. Függöny nem volt az ablakon, hanem a zsalu le volt huzva, de nem egészen. A zsalu vitorlái közt be lehetett látni a gyertyával világitott szobába, azért az ablak alá vonultak ki leskelődni a cselédek. Horik Kálmán parádés kocsis, Pálfi Jóska igás kocsis, Mozga Péter kertész, Zdanek Gergely mindenes, Mészáros Juli szobalány, Leskó Mária szolgáló és Szilvási Sára szakácsné. Mindannyian nem fértek az ablakhoz, egymást felváltva néztek be a zsalunyiláson, mindegyik csak egy-egy apró részletet láthatott és hallhatott.

A vizsgálóbiró egyiket se hallgatta ki. A végtárgyalás egy év mulva következett. Két kocsist, Horikot és Pálfit a védelem részéről nem tudtam feltalálni. Csak a többi cselédet lehetett a biróság előtt megkérdezni.

Az irnok, a csendbiztos és Bakó pandur határozottan tagadják, hogy a fiu ellen a vallatás közben bármily csekély testi vagy lelki erőszakot is alkalmaztak volna. -121- A pandur csak annyit mond, hogy a csendbiztos azt mondta a beszélni vonakodó gyereknek:

Mozga Péter kertész magánkörben sok ember előtt részletesen elbeszélte, miként kínozták a gyereket, de a biróság előtt azt nyilatkoztatta ki a végtárgyaláson, hogy semmi kínzásról se tud semmit.

Zdanek Gergely azt adta elő a biróság előtt, hogy a mikor a gyerek Péczely előtt állt s vallani kellett volna, a gyerek mögött közvetlenül Bakó pandur állott kezében korbácscsal s a csendbiztos odaszólt neki a hallgató fiura czélozva:

Leskó Mária látta, a mikor a csendbiztos a fiu füleit megrázta, azután a fiut pofon ütötte s látta azt is, a mikor a pandur a fiut korbácscsal ütötte. Napok mulva ezt Leskó Mária elbeszélte egy máramarosi zsidó asszonynak, ki Nagyfaluban a csendbiztos keze alá került, ez az elbeszélés a csendbiztos fülébe jutott, a ki a leánycselédet erre szobájába hivta s ott bottal keményen megverte, testén öt véres sebet ejtett. A lány ezt nyomban elpanaszolta Árvai Jozéfa cselédtársának és sebjeit is megmutatta. Ezt az esetet Árvai Jozéfa is részletesen elbeszélte a biróság előtt. Azért verte igy meg a csendbiztos Leskó Máriát, a miért a titkot nem tudta megőrizni s eljárt a szája.

Mészáros Juli szobalány szintén ott volt a kertben hallgatózni, de nem fért közel az ablakhoz, négy-öt lépésre állt attól s igy nem látott, nem hallott semmit. -122-

De a cselédek nem sokáig leskelődhettek. Fecsegtek, vihogtak, zajukat meghallotta a csendbiztos. Bakó pandurral haragosan kiment rájuk s ők szétröppentek, a sötétben szétfutottak.

A mint a fiuval Péczely szobájában készen voltak s Péczely vagy elkészitette már a hirhedt vallomást vagy legalább a fiunak fejébe verte: akkor átmentek az ebédlőbe az irnok, a csendbiztos és a pandur s vitték magukkal a fiut is. Itt ünnepélyes játékot hevenyésztek. Mintegy hitelesitették a fiú vallomását.

A csendbiztos berendelt egy csomó embert. Mozga Péter kertészt, Vigvári János dohányost, Bakó Gyuri pandurt és Szojár Anna dajkát. Ez utóbbinak azt mondta:

– Gyere be te is dajka, hallgasd meg a zsidó gyereket te is, hátha valamikor te is tanu léssz ez ügyben.

Ezeken kivül ott volt még természetesen Péczely az irnok, Recsky maga s Bakó Ignácz pandur. A gyereket kiállitották, Péczely felolvasta előtte a vallomást; vagy ő, vagy a csendbiztos rámordult: igy volt-e? A gyerek csak annyit mondott:

Ekkor már éjjel tizenegy óra felé járhatott az idő. Bakó Ignácz pandur rögtön felült a készen álló kocsira s áthajtott Tisza-Eszlárra. Ott az urak: Bary, a vizsgálóbiró, s Egressi Nagy László, a királyi ügyész, még fenn voltak, borozgattak s nyugodtan várták a hiradást. -123- Megjött Bakó, átadta a leveleket s az urak nyomban kocsira ültek, s mentek át Nagyfaluba, folytatni a kihallgatást.

– Sarf Móricz, a kit a csendbiztos urral Nyiregyházára való bekisértetés végett magunkkal hoztunk, kevés idővel ez előtt önként jelentkezve, kérte magát ujólag kihallgattatni, azt mondván, hogy meggondolta magát, igazat akar vallani. Minthogy nagyon fontos dolgokat adott elő s azok folytán szükségessé válhatik, hogy a holnapi folytatólagos vizsgálatnál Eszláron többekkel szembesittessék, kérem azonnal ide átjönni és a találandókhoz képest intézkedni a felől, hogy bekisérhetjük-e Sarf Móriczot Nyiregyházára vagy sem. Azonnali válaszát mindenesetre kérem. Nagyfalu, 1883 május 21-én, estéli tizenegy órakor. Péczely.

– A tuloldalon felkérést én mint e járás csendbiztosa azért vagyok bátor kikérni, hogy az ügy pár óra alatt más fordulatot ne vehessen. Kelt Nagyfaluba, 882.21/V. Recsky csendbiztos.

Hogy Baryék mikor értek Nagyfaluba: biztosan nem tudni. Nem is fontos. Bizonyos, hogy éjféltájban már ott voltak.

Péczely aludt már akkor hálószobájában az ágyon. A kis Móricz is abban a szobában volt s a padlón feküdt öltözötten. Fejaljat és takarót nem kapott. Bary bekopogtatott a hálószobába s kérte a gyerek vallomását. -124- Ez a vallomás Péczely feje alatt volt, a vánkos alá téve. Péczely gyertyát se gyujtott, az irást átadta szó nélkül Barynak, sőt álmos szemmel még azt se tudta bizonyosan: vajjon épen Barynak adta-e át, s aztán tovább aludt. Bary kivitte magával a gyereket is.

Bary nyomban elkezdte a kis fiu kihallgatását. Legalább a tanuk úgy adják elő.

A jegyzőkönyv felvételében és szerkesztésében Bary sok vigyázatlanságot árult el, sokban sértette az eljárás törvényszabta alakiságait.

Nem alkalmazott jegyzőkönyvvezetőt. Jegyzőkönyve szerint csak négyszemközt társalgott a gyerekekkel. Igaz, hogy nem igy történt, mert a kihallgatásnál jelen volt a csendbiztos is és a királyi ügyész is. De ez megint nincs a jegyzőkönyvben felemlitve. A mi természetes, minthogy törvény szerint ezeknek nem volt helyük a kihallgatásnál. A csendbiztos jelenléte épen megfélemlitő hatással volt a gyerekre.

A jegyzőkönyv fejezetében azt mondja a vizsgálóbiró, hogy a jegyzőkönyv kora reggel félkettőkor vétetett föl. Ez igaz lehet. A házbeli cselédek egyike s másika ugy beszélte, hogy hajnal felé lett vége a kihallgatásnak. »Hajnal felé« e szó alatt a magyar ember azt az időt érti, a mikor a hajnal már kissé szürkülni kezd. A közép Tiszánál május 22-én reggeli 3 óra körül, talán néhány perczczel előbb áll elő éjfél után ez az idő.

Azt is mondja Bary jegyzőkönyve, hogy Móricz esti -125- irásbeli vallomását Recsky András csendbiztostól vette át, ki előző nap estéjén készitette vagy vette fel azt. – A jegyzőkönyv egyik állitása se igaz. Móricz vallomásáról nem Recsky vett föl jegyzőkönyvet, hanem Péczely, s azt a jegyzőkönyvet se Recsky adta Bary kezébe, hanem Péczely. Ez őrizte a feje alatt.

Mindez jelentéktelen apróságnak látszik. De még se az. Jól tudta azt Péczely, Recsky és Bary, hogy Móricz vallomásában jogilag és erkölcsileg egy szó se igaz. Az eszükbe jutott kétségtelenül, hogy e vallatás története egykor kérdésessé válik, törekedtek tehát a törvényszerüségből annyit megmenteni, a mennyit lehetett. Az irnok nem nyomozhat, nem hallgathat ki, nem vehet föl jegyzőkönyvet. Ha valamit megtud is: tanusága csak magán ember tanusága. Ellenben a csendbiztos nyomozhat, s szükség esetén valami jegyzőkönyvfélét is készithet. Ezért fogta Bary Recskyre, hogy ez vette föl a jegyzőkönyvet.

Holott az irás Péczely irása, a cselekmény Péczely cselekménye és Recsky még csak alá se irta a jegyzőkönyvet.

Bary különben kiegészitette némileg a fiunak Péczely-féle vallomását. Bary előtt elmondta a fiu azt is, hogy Eszter kezében egy ócskás sárga kendő volt, s hogy abban ő gáliczkövet látott. Elmondta, hogy a lányka Kohlmájer boltjában volt, Huri Andrásné küldte oda föstékért. Elmondta, hogy »a koldus zsidó, kinek nevét nem tudom, – ugymond, – de annyit tudok, hogy -126- Lökről jött Eszlárra, nagy fekete szakálu barna ember, két koldus asszonynyal, egy kis 2–3 éves fiuval jött pénteken délelőtt hozzánk«. – Végre elmondta a jegyzőkönyv szerint, hogy Nagyfaluban nem fenyegették és nem kényszeritették, s hogy Eszláron tegnapelőtt azért nem mondta el ezeket, mert félt, hogy apja elkergeti a háztól.

Kora reggel átvitték a fiut Eszlárra s ott később még egyszer kihallgatták. Még e napon be is szállitották a törvényszék székhelyére, Nyiregyházára.

Május 23-án délelőtt Korniss Ferencz, törvényszéki elnök törvényszéki ülést tartott. A tanács tagjai voltak az ő elnöklete alatt Russu Gusztáv és Gruden Ernő birák s Wouvermans Ferencz jegyző. Jelen volt a királyi ügyész, Both Menyhért is, a ki néhány nap mulva ez után öngyilkosságot követett el s meg is halt. Halála nem volt összefüggésben ez ügygyel.

A törvényszék hitelesitette Sarf Móricz vallomását. Ez a cselekmény a vármegyék régi büntető eljárási gyakorlata volt. Felolvasták a vádlott vagy tanu előtt vallomását s megkérdezték: igy vallott-e? Feleletét jegyzőkönyvbe vették.

A régi vármegye e birói cselekményt authenticatiónak nevezte. Szükséges volt ez, mert a régi vármegye is jól tudta, hogy kevés vizsgálóbiró akad, a ki a tanuk, vagy vádlottak nyilatkozatát tökéletes hűséggel tudná irásban tenni. Maga az itélő biró akart tehát arról meggyőződni, mit vallott az illető.

De husz év előtt már idejét multa, sőt egyenesen -127- törvényellenes volt ez az eljárás. A büntető perek irásbeli tárgyalása megszünt már az előtt egy évtizeddel 1872-ben s a közvetlen igazság kideritésére a nyilvános, a szóbeli, az érdekelt személyek közreműködésével megtartott tárgyalás intézménye állott fenn.

A törvényszéknek ez az ülése nem volt nyilvános. Nem hirdették ki előre, nem is volt rá idő. Május 22-én este vitték a fiut Nyiregyházára s 23-án délelőtt már törvényszék elé állitották tanukép.

A fiu vallomása hat vagy hét embert gyilkosság vádjával terhelt egyenesen. Ezek közül nem idézett meg a törvényszék egyetlen egyet se. Nem is értesitett. Nem gondoskodott számukra védőkről sem. Az ő jogaik biztositására nem tett semmit. E jogok érdekében a fiuhoz nem intéztek se kérdést, se figyelmeztetést.

A törvényszék hitelesitési cselekménye tehát a törvényesség oldaláról nézve törvénytelen volt, büntetőjogilag pedig hiábavaló. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy a fiu vallomását, bármennyiszer hitelesitsék is titkon, a nyilvános tárgyalás komoly birálat alá veszi s esetleg halomra dönti.

III.

(A szenvedélyes közvélemény hatalma a biróságok fölött is érvényesül. – Móriczot tanú létére elzárják. – Jogairól nem gondoskodnak. – Szentül hiszem, hogy vallomása Eszláron készült, Nagyfaluban csak elfogadtatták vele. – A szegénysorsu zsidógyerek rendszerint félénk.)

Felnőtt korom óta szakadatlanul azt tapasztaltam, hogy a legóvatosabban alkotott szakbiróságok se képesek arra, hogy a viharos és szenvedélyes közvéleménynek, ha ahhoz a hatalom is csatlakozik, ellenálljanak s a tiszta jogot, melynek önmagán kivül egyéb erőssége nincs, megvédelmezhessék. Ha minden biró vagyonilag független, bölcs s hősi lélek volna: akkor meg tudnák tenni. Olyan nemzet s olyan korszak pedig nincs, a hol minden biró ilyen lenne.

A törvényszékre rettenetes sulylyal rányomakodott a gyülölködő közérzés. Maga a biróság elnöke szentül hitte, hogy az eltünt lánykát igy vagy amugy a zsidók emésztették el. Sokan azt hitték, még a zsidóknak is érdekükben áll a biróság tekintet nélkül való szigorusága. S azután ritka ember az, a ki a gyanusitással s a nyilt rágalommal szembe mer szállani. A levegő tele volt azzal, hogy a zsidók vesztegetnek. Rotschild hozza a millióit s a világ minden zsidója összedugja fejét, hogy a bűntény nyomait eltüntesse. Az igazságügyek minisztere Pauler Tivadar volt, jogtudor, egyetemi tanár, de csupán elméleti jogtudós a gondolkozásnak minden önállósága nélkül. A vérvád babonája erősen -129- befészkelt lelkébe, a birói függetlenséget egyébként se érintette volna, ebben az esetben pedig minden beavatkozástól nemcsak gondosan óvakodott, hanem valósággal irtózott is. A kormány tehát nem mérsékelte a biróságot, a közvélemény a gyanusak halálát követelte, a védelemnek a vizsgálat folyama alatt a törvények szerint egyáltalán nem lehetett szerepe. A megriadt eszlári zsidók fejüket vesztve, egy kitünő nyiregyházi ügyvédhez, Heumann Ignáczhoz tódultak védelmi segitségért, de eredménytelenül. Ő csak társadalmi és egyéni befolyását érvényesithette volna, de ő is zsidó volt s maga az a gondolat, hogy ő védőügyvéd is lehet az ügyben, már ellene uszitotta a sajtó egy részét s az izgatott közönség fenekedését.

Mást is tett azonban a törvényszék ama hitelesitési cselekmény alkalmával.

A közvádló királyi ügyész Both Menyhért szokatlan, sőt példátlan inditványt tett. Javasolta, hogy »Sarf Móricz vallomása netaláni visszavonásának vagy módositásának megakadályozása czéljából továbbra is felügyelet alá helyeztessék«.

Az, hogy a tanu fogságban legyen mindaddig, mig a biróság jónak látja. Hogy ne beszélhessen vele senki, a ki őt, az éretlen gyereket felvilágosithatná. Senki, a ki belé bátorságot önthetne, melyet belőle a nagyfalui éjjeli vallatás kiölt.

Igaz, hogy a királyi ügyész nem fogságot emlitett, -130- hanem felügyelet alá helyezést. De hogy ez alatt mit érthettek: megmutatta a következés.

A törvényszék ily alakban nem fogadta el a közvádló inditványát. A felelősséget ily ostoba és gonosz cselekményért egyenesen elvállalni nem akarta. Kerülő útra terelte ezt a kérdést.

Tanut fogságba tenni: ezt még nem kisértette meg soha semmiféle nyers hatalom. Magyarország büntető biróságai előtt megfordul évenként legalább negyed millió tanú s ennek talán fele terhelő tanu. Ha ezt valamennyit fogságba helyeznék: minden középület tanúval lenne tele. A mi azt teszi, hogy csakhamar nem akadna tanu s megszünnék a büntető igazságszolgáltatás. Hiszen végre a vádlott megmenekülhetne akkor is, de a tanú nem. A tanút nyomban elzárnák, mihelyt valami bűnös cselekményről tud valamit. Hátha módositaná utóbb vallomását, hátha meg is változtatná: meg kell ettől óvni. Vasat kezére, lábára: el kell zárni négy fal közé; ne beszélhessen senkivel, ne beszélhessen vele senki. Minő kényelmes dolguk lenne a gonosztevőknek. Senki se lenne oly őrült, hogy tanúként lépjen föl ellenük.

De hát a kis zsidó gyerek sorsát eldöntötték. Más tanú nem akadt a vérvádra: ezt nagyon meg kellett őrizni.

A törvényszék az iratokkal együtt visszaadta a gyereket a vizsgálóbirónak. Csináljon vele, a mit akar. Csak arra figyelmeztette, hogy lehető gyorsan végezze vele intézkedéseit. – No hiszen gyorsan végezte. Több -131- mint egy esztendőn és két hónapon át volt fogságban a tanu.

Május 26-án ujra kihallgatta Bary a gyereket. Arra volt kiváncsi, vajjon a templomból merre vihették ki a megölt leányka holttestét?

A templom szabad téren áll. Két oldalán utcza s közös libalegelő, mely nappal tele van gyerekekkel s járókelőkkel. A harmadik oldala is szabad tér, csak a negyedik oldalán van szomszéd, ha jól emlékszem: Lengyel Istvánné háza. De e ház háta mögött is szabadon át lehet látni, sőt átjárni is, mert sehol semmi kerités vagy sürüség nem gátolja a nézést vagy járást. Szinte becsületére válik a gyerek elméjének, hogy mégis tudott a vizsgálóbiró szavaira felelni.

Azt mondta, hogy ha az imaház ajtaján vitték volna ki a holttestet, a szabad mezőn legeltetők bizonyára meglátták volna a déltáji időben. Ugy gondolja tehát, hogy az imaház pitvarának ablakán adták ki a halottat, mert az ablak előtt egy szalmaboglya volt s ez némileg elfödte az ablak elejét.

A következő napon, május 27-én megint kihallgatta Bary. Ekkor a gyerek a veres cseréptányérról és a fazékról beszélt, melybe a lány vérét eresztették. Nem tudja: ezek hova lettek. Végül kijelentette, hogy hazamenni s otthon maradni nem akar, kéri tehát, ruhácskáját hozassák el Eszlárról.

A mit a törvényszék nem mert megtenni: megtette a vizsgálóbiró. Végzést hozott, melyben a gyermek előzetes -132- letartóztatását megszünteti, de a fogságot számára elrendeli akként, hogy a fogházőrök hivatalos helyiségében legyen elhelyezve s szüleivel ne érintkezhessék.

A fogházőrök hivatalos helyisége, mint mindenki tudja, a fogház. A végzés ezt nem árulja el.

Három okot hoz fel erre a vizsgálóbiró. Az egyik ok az, hogy a fiu hazamenni nem akar. A másik az, hogy Nyiregyházán akar maradni. A harmadik ok az, hogy a zsidók őt, mint terhelő tanut, bizonyára bántalmaznák, ettől tehát meg kell védelmezni.

Mindebből természetesen egy szó se volt igaz. De ki ellenőrizhette a vizsgálóbiró titkos cselekményeit?

Az alkotmány szigoruan biztositja a kiskoru gyermek jogait. E jogok őrizője első sorban az apa. De az apával nem közölték a gyermek fogságát, tehát meg se kérdezték erre nézve. Ha az apa nem él, vagy őrült, vagy nehéz rabságban szenved: ott az árvaszék és a polgári törvényszék. Gondnokot nevez ki a kiskorú részére s ügyvédi segitséggel látja el. De senkinek se jutott eszébe a gyermek jogainak ekként való megőrzése.

A mit eddig erről elmondtam: azok csak külső körülmények. Hogy a gyermeket fenyegették, bántalmazták s rémitették: ennyit ezek a külső körülmények is bizonyitanak. Ez azonban még nem elég arra, hogy a dolgot tisztán megértsük.

A tanú elbeszélése egész összefüggő történetet foglal magában, melynek sok részletét a fiu se önmagától, -133- se szüleitől, se másoktól nem tudhatta. Hiszen az egész történetet ugy általánosságban se tudhatta, minthogy az a maga egészében puszta koholmány volt, a fiunak képzelő ereje azt a történetet meg nem alkothatta.

De ki alkotta hát meg s mikor készitette s ki készitette el a fiu vallomását?

Nekem rendithetlen hitem volt s ebből sohase csináltam titkot, hogy a fiu vallomása ugy a hogy Péczely első irásában feljegyződött, nem Nagyfaluban készült. Hanem igen is készült május 20-án és 21-én még Tisza-Eszláron a vizsgálatnál ott szereplő egyéniségek pajkos tanácskozásaiban. Péczely készen vitte azt Nagyfaluba s neki és a csendbiztosnak abból állott minden feladata, hogy a kész munkát a fiuval elfogadtassa s aláirassa.

Vallomás, beismerés, tanu nem igazolja e hitemet, de tárgyi körülmények egész serege teszi azt valószinüvé. S a végtárgyaláson a lehetőség határáig törekedtem is hitemet külön jogi bizonyosságra emelni. Nem áltatom magam azzal, hogy egészen sikerült. Az ügy fordulata nem is ettől függött, tehát nem is kellett erőltetnem ezt a kérdést a végletekig. Hanem a tárgyi körülmények felsorolását mégis szükségesnek tartom. Hadd lássa a nyájas olvasó, hogy az érdekek és szenvedélyek által összekuszált esetekben néha mily nehéz a valódi igazság kideritése.

Az egyik részben el van mondva a gyilkolási cselekmény története. Sarf behivja az eltünt leányt magához, -134- onnan a koldus zsidó elvezeti az imaházba, annak a pitvarában a földre teriti, két metsző zsidó a lányt fogva tartja, a harmadik metsző nyakát elvágja, vérét cseréptányérba s aztán fazékba veszik.

Ez a cselekmény, ez az eset nem történt meg semmiféle alakban. Ennek minden részlete koholmány. Hiszen megkerült a szegény eltünt lányka holtteste, azon pedig semmi vágás, semmi metszés nem volt.

Ha a vallomás csak ebből állana: nem tartanám teljes lehetetlenségnek, hogy a fiu maga képzelte, maga koholta az egészet.

Anyaga volt hozzá. Hiszen a kis Samut, az ő öcscsét többszörös változatban, sőt egymásnak ellentmondó változatokban már ápril végétől kezdve tanitgatták erre a pajkos lányok. Az utczai fecsegés sok részletét kétségtelenül hallotta május hó folyamában a Móricz fiu is. Alkothatott tehát magának képet efféle esetről s azt Péczely előtt is elmondhatta.

Hogy egykor a kínzó vallatás gyötrelmei közt a vádlottak minő képtelen dolgokat s minő csodálatos részletességgel vallottak magukra is, másokra is: azt az igazságszolgáltatás történetének ismerői minden mivelt nemzet multjából jól tudják. A boszorkányperek s az eretnekirtó szent inkviziczió perei tömeges adatot nyujtanak erre. -135-

A gyerek ellen a régi multból ismert kínzó vallatást nem alkalmazták. Hogy fülét megránczigálták, pofon is ütötték s talán Bakó pandur a korbácscsal egyet-kettőt rá is huzott, a mint a tanuk beszélik: ez bizony még nem a történelmi kínzó vallatás.

De nem is az a kérdés, hogy a lelki és testi gyötrelemnek mekkora fokát alkalmazták valósággal. Van olyan elszánt, öntudatos s ezen kivül erős idegzetü ember, a ki irtóztató kínokat elvisel, semmint lelkiismerete s tudása ellenére koholmányos és veszélyes tartamu nyilatkozatot tenne. De van olyan is nagy számmal, ki a legkisebb kényszeritéstől is megretten s nyomban alkalmazkodik vallatói kényéhez.

A gyerek eszébe élénken bevéste Péczely azt a gondolatot, hogy ha nem beszél: börtönben fog elrohadni. A gyerek ezt elhitte, hiszen már rabként vitték Nagyfaluba s ott állott mellette a pandur is; – azt pedig már otthonról is jól tudta, hogy a ki mellett ott áll a pandur: az abban a pillanatban boldogtalan. De Péczely azt is a fejébe verte, hogy ha vall, nemcsak magát, hanem édes apját is megszabaditja a rettenetes vád terhe alól. Recsky pedig, a csendbiztos, az iránt oktatta meg, hogy apja már ugy is elbeszélt mindent, tehát ő, a gyerek, hiába titkolózik.

De mi volt hát az a minden, a mit apja elbeszélt? Más nem lehetett, csak az, a mi Péczely irásában föl van jegyezve. S Péczeli bizonyára gondoskodott arról, hogy az irás tartalmát a fiu megismerje.

A fiunak mégis kételkednie kellett. A vallomástól -136- mégis vonakodott. Igy beszélik a tanuk is. De ha tanuk nem volnának is: akkor is igy kellett történni. Mert az bizonyos, hogy a fülránczigálás, a pofonütés s a kézben korbácsot suhogtató pandur nem lett volna szükséges, ha a fiu nem kételkedik, nem vonakodik, hanem készségesen beszél.

A fiu különben erkölcsileg éretlen volt. Egyéniségének egész jelleméről, gondolkozásának és vágyainak és erkölcseinek természetéről később fogok majd részletesen szólani, de már itt meg kell jegyeznem, hogy félénk, sőt gyáva természetü volt.

Tisza-Eszláron a gyáva, félénk, gyámoltalan, tehetetlen gyereket bandzsi gyereknek nevezik. Ilyennek rajzolta a biróság előtt Sarf Móriczot is mostoha anyja: Müller Léni. Azt mondta, oly gyáva volt, ha egy 6 éves vagy ha egy 4 éves bátor paraszt fiu szembeszállt vele: már annyira megijedt, hogy neki kellett közbelépni s nagy kamasz fiát a kis támadótól megmenteni.

A szegény zsidó szülők gyerekeiket már kis koruktól kezdve arra intik, arra oktatják, hogy a keresztyén gyerekekkel ne viszálykodjanak, azokkal szembe ne szálljanak, utjukból kitérjenek, mert azok erősek, bátrak, gorombák és nagy többségben vannak s ha czivakodnak, mindig a zsidó gyerek huzza a rövidebbet. A magyar gyerek már öt-hat éves korában lóra ül. Nyereg nélkül csak ugy szőrén üli a lovat. Az az állapot, hogy ő lóhátról nézheti a gyalogos szegény fiut s az öntudatlan önérzet, hogy ő már lovat is tud fékezni s az ő hatalma -137- előtt a ló is meghajlik már: bizonyos elbizakodást, bizonyos foku hetyke bátorságot támaszt benne a szegényebb sorsu zsidó gyerekekkel szemben. De viszont ez is tartózkodóvá, szerénynyé, sőt gyakran félénkké lesz, ha amavval találkozik.

A gyerek, akár milyen állapotu szülők gyereke, mind egyenlő természetü. De nevelésük nem egyenlő. A falusi vagyontalan zsidó bizony engedékenységre, alázatosságra, szelidségre oktatja gyerekét. Ily nevelés mellett gyáva lesz a gyerek, ha idegzete erre különösen alkalmas.

Éjszaka van. Idegen ház, idegen emberek. A gyerek magában van. A ki hozzá huzzon, vele érezzen, rajta segitsen: nincs senkije. Tudja, hogy rab s hogy viszik messze a városba, a börtönnek mélységébe. Apja, anyja nem segithet, hiszen azok is rabok. És azok is zsidók, pedig most a zsidók ellen közelget s fegyverkezik kemény, komor, borus tekintettel a törvény. Mellette a hatalmas csendbiztos, a kinek szavára pandur enged, kard villan, puska elsül, bilincs elzáródik. S mellette a pandur, az erőnek jelképe, magas termetével, zordon nézésével, kevély bajuszával, pattogó szavával, – kard az oldalán, pisztoly az övében, korbács a kezében.

Ő maga nyomorult, erőtlen zsidó gyerek. A ki megfutamodik otthon a libalegelőn a kisebb gyerekek elől is. S ime most ily emberek hatalmában vonaglik.

A gyermekagy képzelőtehetsége erősebb, mint a -138- felnőtté. Elképzeli azt a sorsot, a mely reá vár. Talán éhezni fog, talán kinozzák is, aludni nem hagyják, négy fal közé eltemetik s ott rohad el a börtönben.

De ha elfogadja és aláirja, a mit Péczely ad a szájába: akkor megszabadul maga is, apja is minden veszedelemtől.

Semmi hihetetlent se látnék abban se, ha ily rettentő lelki kényszerüség alatt maga a megrettent gyermekagy koholta volna ki lázas képzelődéssel a Péczely-féle vallomást.

Csakhogy annak a vallomásnak oly részletei is vannak, a melyek igazak, a melyeket kikoholni nem lehet s azokat vagy tudja az ember s akkor elbeszélheti, vagy nem tudja s akkor ki nem gondolhatja.

A lányka neve Eszter volt. Fején kopottas fehéres kendő, nyakán vöröses kendő, testén kékes szoknya, derekán és vállán fehéres kabátka. Ó-faluból jött a lányka, Huri Andrásnénál volt szolgálatban.

Ám a fiu még ezeket is tudhatta. Hiszen száz paraszt lányka jár ilyen ruhában. De beszéde közben hallhatta is a fiu e részleteket.

De a fiu még azt is elbeszélte, hogy az eltünt lányka Kohlmájer boltjába ment föstékért s kezében egy sárga kendő volt s abban gáliczkövet látott. És azt is elbeszélte, hogy a koldus zsidó Tisza-Lökről jött Eszlárra.

Ezeket a részleteket pedig ő a tényleges viszonyok szerint nem tudhatta. Hiszen az eszlári felnőtt zsidók egyike se tudta. Még azok a lányok se tudták, a kik -139- a kis Samu gyereket oktatgatták. Ezeket csak Bary vizsgálóbiró puhatolta ki nagy buzgalommal május 19-én, 20-án és 21-én.

Péczely a tanuk szerint esti 9 és 10 óra közt kezdett a fiu vallatásához s esti 11 órakor már készen volt a vallomási jegyzőkönyvvel is, a Baryhoz intézett levéllel is, valamint ez időre már a csendbiztos is megirta Baryhoz levelét.

Péczely jegyzőkönyve egy folyamatu, igazitás nélküli összefüggő elbeszélés.

Ha a fiu saját képzelőtehetsége erejére támaszkodva beszél: beszéde zavaros, szakadozott, egyes részleteiben össze nem vágó. Péczelynek sok kérdést kell tenni, sok részletet összhangzásba kell hozni: a munka ily rövid idő alatt el nem készülhet.

Azért, mert a mikor készitették, még nem tudták, hogy a kis fiut mikor tudják rábirni, hogy azt elfogadja és aláirja.

Péczely azt vallja a biróság előtt, hogy a mint a fiu aláirta a jegyzőkönyvet, ő nyomban megirta Baryhoz a levelet.

Ámde e levél más tintával van irva, mint a jegyzőkönyv. A jegyzőkönyv, a mint én észleltem, Eszláron -140- használt tintával, a levél nagyfalusi tintával van irva. Azt pedig mégis szokatlannak, indokolatlannak tartom, hogy a mely tollal és tintával irta Péczely a jegyzőkönyvet, a mely hosszu, – ne ugyanazzal, hanem más tintával irja ugyanott és ugyanakkor azt a levelét, mely rövidebb.

Ezekből a jelenségekből az a gyanúm támadt, hogy a gyerek vallomási jegyzőkönyvét már Eszláron készitették el s a nagyfalui kirándulásnak csak az a czélja volt, hogy azt itt a gyerekkel csak elfogadtassák és aláirassák.

Ezért maradt ébren Tisza-Eszláron Bary József vizsgálóbiró s Egressi Nagy László királyi ügyész. Ezért találta őket Bakó Ignácz pandur éjjeli 11 órakor indulásra készen. Biztosan számitottak arra, hogy a fiu a csendbiztosi kezekben és Péczely kezében olyan vallomást tesz, a milyen csak kivánatos.

Im ezek a jelenségek keltették föl bennem azt a gyanut, hogy Péczely jegyzőkönyve még Eszláron készült. Gondosan kerestem erre a végtárgyaláson a bizonyitékokat. Egyenes és közvetlen bizonyitékokat nem találtam. Péczely nem vallotta be. De ellenmondásokkal és valótlanságokkal teljes vallomása is csak gyanúmat erősitette.

HAJSZA A KOLDUS UTÁN.

(A vádlottakat egymásután kihallgatják. – Kereken visszautasitják a vádat. – Alibit igazol mind. – A szüzesség fogalma. – Bukszbaum örökös imádkozása. – A zsidó irások. – Mit jelent a Krammolblü?)

A gyilkossági vád is megvolt. Igaz, hogy holttestnek nyoma se mutatkozott. Élhetett az az eltünt lányka valahol erőben, egészségben. Elvihették magukkal kóbor czigányok is. Elbujdoshatott valahova maga a lány is. Vagy önként válhatott meg örömtelen életétől a Tisza hullámaiban. A víz néma. Nem is kiváncsi, nem is fecsegő. Nem árulja el, mi történik mozgalmas keblének mélységeiben. A folyam nem ott adja ki halottjait, a hol azokat magába fogadta. S nem is akkor, a mikorra várják. A folyam nem engedelmeskedő szolgája se a hatóságnak, se a biróságnak. Nem számit a becsületes megtaláló s a szerencsés felfedező jutalmára se. A zsidók tízezer korona jutalmat tüztek ki annak számára, a ki az eltünt lánykát élve vagy halva megkeriti. A Tisza lassu hullámai nem törődtek ezzel. -142-

De a gyilkossági vád mégis megvolt. Hiszen a tanú látta, a mikor a lányt a zsidók földre teritették, nyakát elmetszették, vérét meggyüjtötték. Tehát a gyilkosságnak meg kellett történni.

A tanuságot pedig elhitte az egész világ. A sajtó minden nyelven gondoskodott arról, hogy a hol irni-olvasni tudó emberek laknak: oda eljusson a tanuság. A tanu bevallotta a csendbiztos előtt, megerősitette a vizsgálóbiró előtt, meghitelesitette a törvényszék előtt: minden kétségnek el kellett tehát oszlani.

Hogy minő titkos és tilos műveletekből állott az a tanuság: erről a világ nem tudott semmit. A kik a műveleteket kigondolták és végrehajtották: azok gondosan őrizték a titkot. Sőt szentül hitték a vérvádat. A tanuhoz nem férhetett senki. Jól el volt zárva ő a fogházban. Ő nem mondhatta el senkinek, mi történt vele a nagyfalui éjszakán.

Ott volt a másik két metsző, a tarczali és a téglási, a kik a rugdalódzó lánykát lenyomva tartották a földön. – Ez a két ember egyelőre nem jutott a vizsgálóbiró kezére. Ezeket még elő kellett teremteni.

És ott volt a négy eszlári zsidó, a ki jelenvolt az imaházban a vérvételnél: Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám, Veiszstein Lázár és Junger Adolf. – Ezeket -143- nyomban vizsgálati fogságba helyezték ép ugy, mint Sarf Józsefet és Svarcz Salamont.

Volt azonban még egy vádlott. Ez a koldus zsidó. A rejtelmes alak, a nagy ismeretlen, a mesebeli bolygó zsidónak visszás képe, fonák alakja, a kinek se nevét, se hollétét nem tudja senki, s a kiről a tanu is csak annyit tud, hogy magas barna ember volt.

Ő vezette be a lánykát kezénél fogva az imaházba. Ő hát a főtettesek közé tartozik. Mig ő kézre nem kerül, a vizsgálatot befejezni nem szabad.

Az eszlári zsidókkal nem boldogult a vizsgálóbiró. Sehogyse akartak vallani. Egyáltalán nem ismertek be semmit. Sőt nagy bátorsággal beszéltek a vizsgálóbiró szeme közé, noha eleget szenvedtek s eléggé rémitgették őket.

Lusztig Sámuel akkor 40 éves volt, feddhetlen előéletü, családos, nős, 3 gyermeke; – szegény napszámos és vásározó zsidó. Volt egy kis házacskája Tisza-Eszlár Tót-faluban, melyet a községi előljáróság 150 forintra, mai pénzben 300 koronára becsült. Bizony kis ház lehetett. Ennyi pénzen csak egy jóravaló polgári zsöllyeszéket lehet venni a városban.

A tanu szerint ott volt a vérvételnél. De ő bátran ellene mondott a vádnak. Ott volt a templomban igenis az istentiszteleten, de 11 órakor hazament Vertheimer Farkassal együtt, ki szintén tót-falui lakos. Az eltünt lánykát nem ismerte, még név szerint se hallotta hirét.

A mikor pedig jó későn, az 1882-ik év őszén, október -144- 18-án a vizsgálóbiró közölte vele, hogy a Móricz tanu őt is a vérvevők közt látta: egyenesen megmondta, hogy a Móricz tanu hazudik, beléje a csendbiztos verte ezt a terhelő vallomást. Látta a tanut május 22-én reggel, a mikor Nagyfaluból Eszlárra kisérték vissza, ugy össze volt a tanu verve, hogy alig tudott járni a maga lábán, görnyedve ment be, a mint kisérte a pandur a biró lakására. S nemcsak ő látta ezt, hanem Veiszstein Lázárné is, s ennek leányai is.

Braun Ábrahám, más néven Brenner, 37 éves, nős, 3 gyermekkel, szegény napszámos, tiszta előéletü, egyéb vagyona nincs, csak egy lova és talyigája, ezzel fuvaroz. Ő Uj-faluban lakik, ott volt délelőtt a templomban, öt tanuval igazolta, hogy az uj-falui zsidókkal együtt ment haza 11 óra tájban. Az eltünt lánykát jól ismerte, de eltünéséről nem tud semmit.

Veiszstein Lázár 56 éves, csalás és sikkasztás miatt már büntetve volt, nős, 9 gyermeke van, feles bérlő gazdaságot folytat. Ott volt az istentiszteleten, de annak végeztével hazament Ó-faluba egy csoportban kilenczedmagával. A lánykát nem ismerte.

Junger Adolf 58 éves, 6 gyermeke van, mezei gazdaságot folytat, van háza és négy hold földje, multja tiszta. Esztert, az eltünt lánykát hirből se ismerte. Szentül hiszi, hogy valahol most is él, mert a zsidók őt el nem emésztették. Tizenegy óra tájban ő is hazament az imaházból. Sok tanura hivatkozik, kik vele együtt mentek haza Ó-faluba. – A tanu terhelő vallomása -145- hamis tanuság. Október 18-iki vallomásában azt mondja, hogy Nagyfaluban a csendbiztos erőszakolta ki azt a vallomást. Volt egy ibrányi származásu fogolytársa a fogházban. Ez beszélte neki, hogy Móricz vallatásakor mint letartóztatott vádlott, ő is Nagyfaluban volt a csendbiztosnál, s ő is látta és hallotta, miként erőszakoskodtak a tanuval. Volt még más két fogolytársa is: Hegymegi Sándor és Jámbor Pál nevüek. Ezeknek is elbeszélte az ibrányi fogoly a Móricz gyerek vallatását.

Sarf József, az egyházszolga, félvállról veszi a vádat s nyugodtan és bizonyos játszisággal utasitja el magától és a zsidókról. Október 17-én közli vele a vizsgálóbiró, mit beszél Móricz fia, a tanu. Azt felelte rá, hogy ha fia május 21-én ezt el tudta beszélni, hát akkor ápril 1-től május 20-ig miért nem beszélte el neki, az apjának? Ha pedig ő neki el nem beszélte, miként lehetne az ő beszéde igaz?

Svarcz Salamon a fővádlott, a ki a tanú szerint elvágta késsel a lányka nyakát. Ez miveltebb embernek látszik, mint akármelyik társa. Nem azért talán, mert többet iskolázott, hanem azért, mert többet észlelt, tünődött és gondolkodott. Akkor 37 éves volt, neje, 3 gyermeke és csekély házi butora. Előélete tiszta. Ápril 1-éről minden lépését tanukkal igazolja.

Emlékszik a koldus zsidóra is. Azt hiszi, emődi származásu volt Borsodvármegyéből. Ebben tévedett s e kijelentése utóbb az emődi zsidóknak sok zaklatást és sok szomoruságot okozott. -146-

Lehetetlennek tartja a vérvádat. Október 18-iki vallomásában azt mondja, az egész eszlári hajsza nem egyéb, mint zsidóüldözés, az oroszországi zsidóüldözés folytatása. Azt hiszi, az eltünt lányka most is él és csak Ónody Géza eszlári birtokos rejtette el, hogy megöletését a zsidókra ráfoghassák.

Ónody Géza csakugyan eszlári birtokos s országgyülési képviselő volt akkor. A zsidók elleni gyülölködésben akkor erősen buzgólkodott s a törvényhozásban is ő hozta először nyiltan szóba az eszlári esetet. A vizsgálóbiró társaságában gyakran látták a vizsgálat folyama alatt. Pajkos mókázásként csakugyan beszélték akkor, hogy a lányka eltünéséről neki tudnia kell, vagy lehet valamit. Ez a hiresztelés jutott el Svarcz Salamon füleihez a tömlöczbe.

A nyiregyházi törvényszék tömlöczében lehetett husz-harmincz fülke, de sokkal több elitélt vagy vizsgálati fogoly. A nagy perbe keveredett zsidók közül ugyan kettőt nem tettek egy fülkébe, nehogy egymással beszéljenek s talán összebeszéljenek, de mindegyiknek volt három-négy idegen társa. Több-kevesebb folytonosan. S a társak folyton váltakoztak. Egyik szabadult, vagy központi börtönbe került s jött helyette másik. S a ki jött: az mindig hozott hirt a külső világból.

Ám akkor mindenki a vérvádról beszélt Magyarországon. Ura, szegénye, férfia, asszonya, örege-apraja -147- alig talált egyéb társalgási tárgyat. Az a rab, a kit eszlári zsidóval zártak össze, kifogyhatatlan volt az e fölött való beszélgetésben. Az emberek agya bőven termette az ötleteket, föltevéseket, elméleteket. A rabnak egyébre sincs ideje, mint tünődésre s ha társa van: beszélgetésre. Ebből áll minden tevékenysége s egyuttal minden vigasztalódása is.

S nemcsak a rabok társalognak egymással, hanem a tömlöcztartók, a felügyelők s az őrök is társalognak a rabokkal. Sok jó ember, sok érdekes alak, sok különös egyéniség van a rabok és gonosztevők között. És sok különösség, sok képzeletingerlő részlet az egyes bűncselekményekben. De semmi se érdekesebb, mint az, a melyben szüz lány szerepel. A mit költészetnek nevezünk, a mi művészet van a világon: az őskortól kezdve abban mindenütt nagy szerepe van a szüzesség fogalmának. Nem csupán a keresztyén kornak szüzanya-képe tette gazdaggá és termékenynyé ezt a fogalmat. A fogalomnak rejtélyes bája és titokkal teljes fensége évezredekkel előzi meg a keresztyénség korát. Szüz lánynak vérét venni, keresztyén lánynak vérét vallási szertartásokra felhasználni: lehet-e gondolat, mely jobban izgatná az agyat, nagyobb tevékenységre buzditaná a képzeletet s inkább megoldaná a nyelveket, mint ez?

Bizony nem mulik el olyan nap május végétől kezdve álló esztendeig, hogy a nyiregyházi tömlöczben mindenféle rabok és fogházőrök, zsidók, keresztyének, tömlöcztartók, bejáró családbeliek órákon át ne az eszlári -148- esetről társalogtak volna. Urak a vármegyeházán, birák a törvényszéken s rabok a tömlöczben csak ezzel üzték az időt és unalmat. S a börtönök lakói gyakran sokkal jobban ismerik a valódi igazságokat, mint az igazságszolgáltatás intézői.

Svarcz Salamonból a börtönbeli tudás s a börtönbeli sok tünődés beszélt. Noha volt az ő lelkében valamely csodálatos buzgóság is, melyről lesz alkalmam később szólani.

A vérvád babonája némely vidéken ugy szól, hogy a metsző feladata a keresztyén szűznek vérét venni. A hány metsző tehát április 1-én Eszláron volt: mindazokat a vádlottak sorába kellett iktatni. Csupán azért, mert metsző s mert április 1-én ott volt.

Taub Emanuel volt az egyik, a ki április közepéig eszlári metsző volt, de azután Polgárra költözött s a ki helyett választottak épen ápril 1-én uj metszőt. Taubot hamar megkeritették. Május 26-án már ki is hallgatták. Fiatal, 28 éves, nős, vagyontalan s eddig tiszta előéletü. Tagad minden vádat, az eltünt lánykát hirből se ismerte. Az ápril 1-én történtekre, az istentiszteletre, ebédre, az egész délutánnak és az estének miként lett eltöltésére nézve ugy beszél, mint a többi tanu.

A gallicziai náj-szandeczi metsző volt a másik. A neve Bukszbaum Ábrahám, 26 éves, nős s már van két gyermeke. Huszonhárom éves koráig Gallicziában lakott, -149- azután kóborlásai közben elvette a tarczali rabbinak, Spirer Jakabnak leányát feleségül, egy évig Sárosmegyében Komárnyikon lakott, azután Tarczalra költözött s onnan ment át gyalogszerrel Eszlárra pályázni. Legutóbb már ibrányi lakos volt s onnan kisérték a vizsgálóbiró kezei alá. Egyetlen szót se tudott magyarul. Csak a lengyel és rusznyák nyelvet értette s a német nyelvnek galicziai zsidó változatát.

Fiatalsága daczára vagy talán fiatalsága miatt igen buzgó, áhitatos lélek volt. Még nem rég került ki a jesivából. Fogolytársainak valóságos gyötrelme volt. Magyarul nem tudván, velük nem beszélhetett. Egész nap nem tett egyebet, mint imádkozott. Heteket, hónapokat töltött el imádkozásban. A mit kis gyerek korától kezdve tanult a szentirásból, talmudból, imakönyvekből: azt hadarta örökké. Héber, lengyel, német keverék nyelvvel örökké tele volt a szája. Mint később kitünt, sok erély és határozottság lakott lelkében. Az ellene támasztott vérvád ellen lenéző gúnynyal, néha haragosan, néha vidáman tiltakozott. A zsidók egyetemes üldöztetését látta a vérvádban. Buzgón hitte, hogy Izrael istene megvédelmezi őt is, hitsorsosait is, ha ő folyton imádkozik. A magyar faj nem imádkozó nép. A kéregetés nem természete s még istenhez is röstel minduntalan könyörögni. Volt a galicziai metszőnek néhány fogolytársa, a ki őt a sok imádkozásért folyton szidta, egyszer s másszor meg is rázta. Mit alkalmatlankodik annyit az égben? Mit zaklatja örökké a jó Istent? Miért nem mulattatja inkább fogolytársait? -150- Lassanként a tömlöczben megtanulta jól a magyar nyelvet. Több mint egy év alatt volt ideje hozzá elég. De mihelyt magyarul tudott beszélni: abbahagyta az örökös jajgatást.

A harmadik metsző volt a téglási Braun Lipót vagy Lőbi. Ezt nem találták meg hamarosan. Nem volt már Tégláson. A debreczeni törvényszék vizsgálóbirája kihallgatott minden téglási zsidót, senki se tudott róla hirt mondani. Ott volt, eltünt, nyoma veszett. Avas észjárásu vallástanitók azt hirdetik, hogy a földi élet csak bujdosásból áll. A vagyontalan, szegény zsidókra egészen illik ez a tanitás. Ez a Braun három évig lakott Tégláson, onnan áprilban elköltözött Udvariba, a szomszédos Szatmár vármegyébe községi metszőnek s ugy elköltözött, hogy négy-öt hét mulva már Tégláson egy árva lélek se akadt, a ki tudta volna: hova lett. Egy ember nem volt, a ki törődött volna vele. Nem hagyott Tégláson senkit, a kivel tudatta volna, hova megy, merre jár, hol hajtja le fejét. Még nőtlen ember volt, 27 éves, de a sok áhitat és nélkülözés miatt már 40 évesnek is beillett volna. Egészen afféle embernek látszott, a minőt Mózes IV-ik könyvének hatodik részében nazareusnak nevez.

A vérvádat ridegen utasitotta el magától, de találtak nála egy csomó zsidó apró betükkel irt ákom-bákom kéziratos levelet. A vizsgálóbiró és barátai nagy titkokat sejtettek ezekben.

Braun Lőbi ugyan szivesen leforditotta volna, de neki nem lehetett hinni. S más zsidónak se akartak hinni. Kerestek valami tudós papot vagy barátot, a ki értse a zsidó nyelvet.

Van néhány ilyen tudós pap és tanár Magyarországon minden keresztyén magyar felekezetnél, csakhogy ők is csupán a nyomtatott héber betüket tudják olvasni, de a kéziratok arabos héber kusza vonásaihoz nem értenek. Utóbb mégis találtak egyet, valami dr. Karsz Lólion nevüt, de az is azt felelte, hogy a kéziratok rasi-rabbi féle betükkel irvák, ebben pedig ő nem eléggé jártas, hanem egy kőszegi benczésrendü barát, Paulus Stern, ebben is jártas, forduljanak ahhoz. Utóbb is valamelyik rabbival kellett lefordittatni, a mikor kisült, hogy a levelek csak áhitatos üres vallási bölcselkedésről szólanak, sőt nagy részük csupán jesivabeli tanulók irásbeli gyakorlata.

Hanem találtak még Braun Lőbinél a házkutatás alkalmával egy kis szennyes papirba csomagolva bizonyos sárgásbarna, vöröses port is, melyről első tekintetre is látszott, hogy ez száritott és porrá tört vér, – ha pedig vér, más vér nem lehet, mint embervér s minthogy metszőnél találták, tehát bizonyára keresztyén szűz vére. Talán épen az eltünt lányka, a szegény Eszter vére!

Nosza meg kell vizsgálni a leleményes ész egész hatalmával, a tudomány minden fegyverével.

A papiroson irás is volt. Két szó volt ráirva: -152- Krahhmol-blű. Ennek értelmét kellett először megfejteni.

E két szó nem magyar, nem is német, nem is latin. Eddig elért a vizsgálóbirák, királyi alügyészek, irnokok és csendbiztosok tudománya. Volt egy börtönőr, a ki értette a rusznyák nyelvet. Ezt is megkérdezték. Az ő szláv nyelvbeli tudománya se tudta a szavakat megmagyarázni.

Egyszerü dolognak látszott Braun Lőbit magát megkérdezni. Övé az a barna vöröses por, ő irta a papirra azt a két szót, neki csak tudnia kell mindent.

Tudott is. Meg is mondotta, hogy az a por vérzés ellen való gyógyitó szer, pénzért árulják a gyógyszerészek, ő is ott vette azoknál nyolcz krajczárért, egyéb neve pedig nincs, mint krahhmol-blű.

Dehogy hitték el egyetlen szavát is. Olyan egyszerü és világos volt ez a megoldás, hogy ezt a vizsgálóbirói észszel már ennélfogva se lehetett volna elfogadni. Félti a vádlott a bőrét, azért beszél igy, azért akarja a biróságot félrevezetni.

Mikor a csecsemőt körülmetélik, a megsértett testrészen vérzés támad. Erős vérzés, melyben igen gyakran elgyengül a csecsemő, néha meg is hal. A vérzés elállitására ősi időktől fogva bizonyos szereket szoktak használni. E szerek közé tartozik a sárkányvér is, melyet e néven árulnak a gyógyszerészek. Nem sokat érő szer, ma már nem is használják sürüen, de a tanulatlan metszők és a körülmetélők egyike s másika ma is ragaszkodik hozzá. -153-

Valami gyanta ez. Rokonságban van azzal, melylyel a hegedüvonót kenik. A molukki szigeteken tenyészik egy pálmafaj, melynek a neve Calamus Draco vagy Daemonorops Draco. Valószinüleg alakja után s az alakjához kapcsolódó népmesék és a babonák után adták rá ezt a nevet. Az is lehet, hogy eredetileg a molukki vadak a maguk nyelvén nevezték el olyképen, hogy azután a tudósok belevették nevébe a sárkányt. Ennek gyümölcséből izzasztják ki a nedvet, a melyet, ha megsürüsödik, megsárgul, megbarnul és porrá törnek: vérzés csillapitására gyógyitó szerül alkalmaznak. A gyógyszerkönyvekben latin neve: sangvis draconis, magyarul: sárkányvér.

Az északmagyarországi ó-hitü zsidó se magyarul, se latinul nem beszél, hanem beszél németül. Németül a sárkányvér: Drachen-bluth. Csakhogy a galicziai és északmagyarországi zsidók német szójárása valami különös, furcsa, megmagyarázhatlan torzitás. A Drachen szót átalakitja Krahhmol vagy Krachmol szóvá, a Bluth-ot pedig Blü vagy Blö szóvá. Igy lesz Drachenbluthból Krahhmol-blü.

Volt Nyiregyházán egy tanult, értelmes gyógyszerész, Korányi nevü. A törvényszéknek ez szokott a szakmájabeli kérdésekben véleményt adni. Megkérdezték ez esetben is. Adott is okos és alapos felvilágositást, a mely azonban igazolta volna Braun Lőbit. A mellett -154- kisült, hogy ez a gyógyszerész is zsidó volt valamikor, vagy legalább apja-anyja volt zsidó. Nem lehetett tehát hinni neki se. Elküldték tehát a vöröses-barna por egy részét a műegyetemhez, az országos fővegyészhez, dr. Felletárhoz. Ő se mondhatott mást. Abban a porban nyoma sincs a vérnek, nyoma sincs a szűz lány vérének.

II.

(Fölkutatják a sirokat. – Az emődi zsidók. – Az alibi. – Az elfogott koldus zsidók serege.)

Másutt kellett keresni a bűntény tárgyi jelenségeit. Minthogy azonban effélék semmi irányban sem mutatkoztak: elő kellett teremteni valahonnan a koldus zsidót.

Április elseje óta csak két hónap telt el. A keresztyének temetőjében levő minden ujabb sirhalomnak eredete, ideje és kora kétségtelen volt. De a babona szerint a zsidók ide nem is temettek volna senkit. De az eltünt lányka holttestét valahova mégis el kellett temetniök. Máshová nem, csak a zsidó temetőbe.

Kimentek hát oda. Birák, pandurok, előljárók, orvosok, napszámosok, tanuk, kiváncsiak. Föl kell ásni a sirokat. Valahol ott lesz a lányka.

A legujabbról azt mondta Sarf József, hogy azt ne bántsák, ő temette oda 1882. évi január 30-án kilencz -155- napos csecsemőjét. De azért csak felbontották a sirt. A gödör fenekén a puszta földön egy kis szalmán feküdt a kis csecsemő oszló-bomló maradványa egy ócska kis teknővel letakarva. A régi zsidók egyszerüségével s a szegény ember pénztelenségével történt a temetés. A szakértő orvos megvizsgálta a kis hullát s legalább hét napos s legföljebb 14 napos csecsemőnek találta.

A zsidók bebizonyitották, hogy 1882-ben január elsejétől május végéig nem volt több halottjuk, csak Sarf József csecsemője. Az 1881-ik évben nem volt egy halottjuk se. Az előző 1880-ik év junius 7-én temettek utoljára. A sirhalom alakja is megbizonyitja ezt. Minek tehát felturni a régi sirokat, fölzaklatni a porladó tetemeket? Hiszen a föld megmutatja, hogy április elseje óta, a mikor a lányka eltünt, egyetlen kapavágás se történt a zsidók temetőjében.

Igy beszél az igazi szakértő, a mezei munkás gazda ember. A ki ássa-vési a földet s naponként nézi, hogy az ujonnan ásott föld hantjai miként mállanak, miként sülyednek, miként telnek meg lassanként gyommal, fűvel, vadvirággal s mennyi idő alatt heged be a földnek sebje, melyet rajta ásó, kapa, ekevas ütött. Ismeri a különböző talajok és füvek természetét. Agyagon, kavicson, televényen, égevényesen miféle fű mennyi idő alatt fogamzik, miként nő fel s mi sorsa van télen is, nyáron is?

A falusi előljárók, tanuk, parasztok jól látták, hogy a temetőben nyoma sincs uj ásásnak. Ám a vizsgáló -156- biróság emberei és szakértői másként látták a dolgot. Az ő elméjüket tompává, de egyuttal furfangossá is tette az a töredékes tudomány, a mely oda beleszorult. Ők még a vakondturásokat és hangyabolyokat is felturták: nincs-e ott az eltünt leánykának vagy keze, vagy lába? A paraszt csak a fejét csóválta. Az urakkal nem akart kemény vitába keveredni. Ő jól tudta, hogy földszinéhez közel vakandturásban vagy hangyabolyban rothadó testrész hónapokig meg nem maradhat. A falusi kutyák dülőföldek messzeségéből megérzik a szagát, oda mennek, kikaparják s megeszik vagy elhordják onnan. S aztán a tavasz meleg napjaiban a hangyák, a pondrók s az apró skarabeuszfélék is nagy hirtelen szétszedik a hullarészeket.

Mindegy. Az urak töviről-hegyiről elkutattak a temetőben mindent. Fölástak még nem régi ásatunak látszó két sirt is s a mikor a szakértő orvos azt mondta, hogy ezek halottjai legalább egy év óta pihennek ott: csak akkor hagyták abba a többi sir felbontását.

A vizsgálóbiró az emődi zsidók közt kereste a koldust első sorban. Svarcz Salamon metsző szava terelte figyelmét az emődiekre.

Emődön sok zsidó van. Több mint 22 család. Alig képzelhető akkora szigor, a melyre akkor a biróságok tagjai feljogositva ne érezték volna magukat. Oktalan és törvénytelen szigort alkalmaztak az emődi zsidók ellen is.

Azt a zsidót, a ki szegénysége miatt koldulni s koldulás végett faluzni szokott. Tehát a vagyonos, birtokos, háztulajdonos, boltos kereskedő zsidókat nem lett volna szabad, mert nem volt szükséges zaklatni.

Békességes időben igy is történt volna. De ha a társadalom zúg és gyülölködik: akkor más a rend.

Gyanuba fogtak minden zsidót tekintet nélkül. Mindenkit arra hivtak fel: bizonyitsa be, hol volt április 1-én.

Nagyon kevés ember van a világon, a ki hónapok mulva idegen tanukkal alibit tud igazolni. A királyok, a katonák, a kórházi betegek, a rabok, tömlöcztöltelékek, kisebb fajta hivatalnokok meglehetősen tudják igazolni, hogy hónapok előtt valamelyik napon hol voltak vagy hol nem voltak, de más emberfia nagyon nehezen. Az utazó ügynökök, mintaárusok, tőzsdelátogatók, még vezetnek valamelyes jegyzéket, hol töltik napjaikat; – számlákból, megrendelésekből, körlevelekből sok elmult napjuk miként lett lefolyását meg tudják bizonyitani, de a falusi kis gazda vagy kis szatócs erre nem igen képes. Ő csak néhány különös esemény után tudja magát a régi elmult napok iránt tájékozni. Nagy ünnep, születés, halál, keresztelés, lakodalom, jégverés, tüzi veszedelem, biróválasztás, szüret s néhány efféle esetet megjegyez s az ily napról megtudja mondani, hogy otthon volt-e vagy másutt. Az ily napról gyakran még idegen tanura is tud hivatkozni. De ezzel aztán vége is van minden történettudományának.

Az emődi zsidókat juniusban faggatták, hogy állitsanak -158- tanukat arra, hol voltak április 1-én? Természetesen vagy husz nem tudott állitani, mert maga se tudta bizonyosan, hol volt.

Ez mind valamennyi gyanus lett. Fogságba velük. Néhányat több-kevesebb ideig a fogságban is felejtettek. Egyelőre a varju se károgott utánuk.

Nem lehet biztosan meghatározni, hány kóborló koldus zsidót fogtak el e napokban az ország különböző részein. A rendőrkapitányok mintha versenyre szálltak volna egymással: ki tud minél több koldus zsidót összefogdosni.

Elfogtak egy Reisz Mihel nevüt. Éhes volt és rongyos. Gallicziai czajkovai származásu, egyetlen szót se tudott magyarul. Mig szabadon járt: mindig sirt. Mikor elfogták: azóta mindig nevetett. Megkérdezték: miért nevet? Azt felelte: soha se volt olyan jó dolga, mint a mióta rab. Kialhatja magát kedvére s mégis kap enni. – Néhány nap mulva kilökték, kolduljon tovább.

Jött névtelen levél, mely tudatta, hogy az eszlári koldus zsidó Ózd-Vasváriban van, a neve: Juhszem. Furcsa név. Héberül hangzik, de magyar szó. Elemeire bontva azt jelenti: juhnak a szeme. Bizonyára csufnév vagy költött név. De azért keresték nagy buzgósággal.

A karczagi főkapitány valami csavargó oláh embert fogott el. A neve volt Makszim Lauli. Nem tudta bizonyosan: oláh-e, zsidó-e, czigány-e? Senki se tudott vele beszélni, Mit csináljon vele? Bűnösnek nem találta, csak szegény kéregető volt. Legjobbnak találta azt a megoldást, hogy elküldi Bary vizsgálóbirónak. Előbb -159- azonban megkérdezte távirattal: van-e rá szüksége? Bary azt felelte: nincs.

Efféle mókát gondolt ki Székes-Fehérvár főkapitánya is. Talált egy Svarcz Baruch nevü bujdosó zsidót. Elfogta nyomban s egyebek közt megkérdezte tőle, mi a foglalkozása? Azt felelte, hogy ő tudja könyvnélkül a talmudot. Talmudot? Minden rendőrkapitány tud annyit, hogy a talmud a zsidók könyve, a zsidók titkainak gyüjteménye s a ki azt tudja, az már ennélfogva megérett arra, hogy az eszlári vizsgáló urak kezére kerüljön. Rögtön elfogatta s fényképező elé állitotta a zsidót s fényképét elküldte Barynak azzal a hivatalos kérdéssel vajjon a zsidót is ne küldje-e utána?

Egy Rózenblűth Májer nevü koldust is elfogtak. Strzyrovi származás Gácsországból, ötven éves, nős, hat gyermeke van, otthon rőfös-kereskedő volt, de tönkrejutott, most Magyarországot járja, s helyet keres, a hol letelepedhessék. Kéregetésből él.

Elfogtak egy Czukkermann Lipót nevü gácsországi zsidó koldust is. Dinovi születés. Ez is ötven éves volt. Ennek is volt neje és négy gyermeke. Ez már igazi koldus, mert a zsidó tanitói pályára készült.

III.

Volt Tisza-Eszláron a lányka eltünésének napján egy koldusasszony is. Ezt is föl kellett keresni a nagy világban. Ő is ott delelt, ott tanyázott a templomszolga lakásán, neki is látnia, tudnia kellett valamit. A nyomozásokat szinte vidám munkának lehetne tekinteni, ha annyi bánatot és szerencsétlenséget nem okoztak volna sok embernek.

Junius 9-én egy ismeretlen zsidóasszony jelent meg Tisza-Eszláron. Már három nap előtt találkozott véletlenül özvegy Solymosi Gábornéval, született Jakab Erzsébet tisza-eszlári lakossal, az eltünt lányka rokonával. A találkozás Bodrog-Kereszturnál történt az országuton. A gyalogosan levő két asszony csakhamar beszélgetésbe keveredett s a zsidónő nyomban az eszlári eseményre forditotta a szót. Azt mondta, hogy ő is zsidó, még pedig bábaasszony, s jó, hogy április 1-én nem ment Tisza-Eszlárra.

Solymosi Gáborné nem sokat adott erre a beszédre. Azonban három nap mulva az asszony csak megjelent Eszláron. Találkozott az utczán egy Nagy Miklós nevü 12 éves fiuval, megkérdezte tőle, melyik házban lakik az eltünt lányka édes anyja, Solymosi Jánosné s két krajczárt igért a fiunak, ha megmutatja a házat.

A zsidó asszony bement Solymosinéhoz, keresztyén kálvinista vallásunak mondta magát, előhozta a szegény -161- Eszter eltünését s könyező szemekkel fejezte ki részvétét és sajnálkozását. Együtt sirt a busuló anyával.

Később azt mondta, hogy ő még reményli, hogy a szegény lányka előkerül. Ő ismer Máramaros vármegyében egy tudós asszonyt, menjen el Solymosiné oda, ő szivesen elvezeti hozzá, s ha annak elpanaszolja baját: az élve vagy halva megkeriti a lánykát. De a lányka ingéből vigyen magával egy darabot, mert a tudós asszony csak annak segitségével boldogulhat. Addig is pedig, mig oda jár, a lánykának egy ingét ássák el a földbe, rakjanak föléje nagy tüzet s az égjen addig, mig csak az eltünt lányka meg nem kerül.

A zsidó asszonyok nem igen babonásak, de a kálvinista magyar asszonyok se. Nem is adott Solymosiné az egész beszédre semmit. Csak mikor már a zsidó asszony elment és Solymosiné az esetet a faluban elbeszélte: akkor jöttek arra a gondolatra, hogy bizonyosan ez volt az az ismeretlen nő, a ki a lányka eltünésekor ott járt a faluban. Most is csak tőrbe akarta csalni az anyát.

A neve Róth Borbála volt, elhalt férjét Klein Sámuelnek nevezték. 42 éves s két gyermeke van. Máramarosszigeti származásu s bábaasszony. De otthon megélni nem tudott, nyakába vette tehát az országot s május elseje óta bujdosik egyik városból és vármegyéből a másikba. Már tizenkét várost bejárt, hogy élhető helyet keressen. -162-

Miért akarta megbóditani Solymosinét: ennek nem tudja okát adni. De az bizonyossá lett, hogy április 1-én nem volt Tisza-Eszláron. Nem ő tehát a keresett koldusasszony.

Élete, a mint ez évben folyt, csupa regény, de a nyomoruságnak derütlen regénye.

Férjét elveszti, özvegyen marad két gyerekkel, de kenyér és hajlék nélkül. A telet keservesen huzza át s a tavaszféllel kóborolni megy. Azt mondja, azért kóborol, hogy olyan kelyet találjon, a hol nincs elég bábaasszony, Máramaros-Szigeten harmincz is van, ott nem tud megélni.

Eszlárra vetődik. Azt mondja: véletlenül. Ott Solymosinéhoz, az eltünt lányka anyjához tér be. Azt mondja, oda is véletlenül. Megszomjazott, egy ital vizet kért inni, azért botlott be oda.

Ezt nem lehet elhinni. Neki valami gondolata volt, melyet a vérvád zajos emlegetése szült meg az ő gyenge agyában.

Eszláron elfogják, Recsky csendbiztos kezére adják s ott Nagyfaluban a belső cselédek elfecsegik neki, hogy Sarf Móriczot hogy’ vallatták, hogy’ kínozták, ő is várhatja kínos sorsát.

A csendbiztos csakugyan rárivall. Először a fecsegő lányt véresre veri, azután neki fordul: -163-

– Téged pedig, kutya zsidó, összeváglak, gödörbe hánylak, a zsidók istene számoljon rólad.

De a csendbiztos felesége mívelt urnő, kiveszi a kóbor asszonyt ura kezéből s átadja a pandurnak. A pandur elviszi s belöki a börtönbe.

A börtön szűk helyiség. Három lépés széltében, három lépés hosszában. Nincs benne semmi, padlata csupasz föld, nincs az asszonynak feje alja, még szalmát se adnak alája.

– Mondja meg nekem kigyelmed, ha a juhot a juhász kezére adják, kitől kérik számon?

– Nohát engem se hagyjanak itt a puszta hideg földön feküdni, mert valamikor engem is számon kérnek és rólam is be kell majd számolni.

A pandur ül a lovon, a kóbor asszony megy a ló feje előtt gyalog. Az út hosszu s a kóbor asszony éhes, gyönge, kimerült. Nem tud lépést tartani a lóval, kidől. De ha pénze van: fogadhat kocsit. Van pénze, öt koronát már összekoldult kis gyermekei számára. Éppen elfogy a kocsira. De legalább bejut a központi börtönbe.

Ott is az eszlári lányka eltünésén jár az esze. Véletlenül találkozik ott a tanuval, Sarf Móricz fiuval. Rögtön -164- forditani akar egyet a világ során. Zsidó nyelven szólitja meg a gyereket, hogy megoktassa. De a gyerek nem akar vele szóba állani. A gyereket már megtanitották félni.

Ezért is meglakol a kóbor asszony. Megtudják, hogy beszélt a gyerekkel s büntetésül két napon át nem kap enni.

A börtönben megismerkedik egy sulyos rableánynyal. Pályik Mária a neve. Elvesztette elsőszülött gyermekét s e miatt három évre elitélték. Fiatal s talán csinos lány volt s az őrök bizalmaskodtak vele. Elmondták neki, hogy megkerült az eltünt lányka, holttestét kiadta a Tisza vize, de bizony nem volt azon egy karczolás se, nem ölték azt meg a zsidók.

A kóbor asszony föltette magában, hogy a mikor majd szabad lesz: ő kikeresi a zsidók igazságát.

Négy hónapig ült a börtönben, azután eleresztették. Sietett fel Budapestre, az ország fővárosába. Itt is eljárt a szája mindenütt, hogy micsoda nagy titkokat tud ő. De segit is a zsidók baján. Nyomban irt egy folyamodást az ország kormányzó uraihoz.

Szegény asszony még hozzám is eljött. Néhány vádlottnak már védője voltam s biztatott erősen, hogy csak dolgozzunk, ne aludjunk, egy-két nap alatt véget vethetünk az egész zsidóhajszának.

Szegény volt, mint a templom egere, de buzgalmas. -165- Repülni szeretett volna, mint a madár. Nagyon ráfért a pénzbeli segitség.

Élt Párisban akkor egy százmilliomos zsidó: Hirsch báró. Ez a budapesti szegény zsidók számára is tartott segitő pénztárt. Egy nemeslelkü urnő, Bischitz Dávidné volt az alamizsnaosztogató. Oda is elment a kóbor asszony.

De vesztére. A rendőrség fülön fogta. Jogosulatlan koldulásért három napi fogházra elitélték s onnan, mikor büntetését kiállotta, a tolonczházba átkisérték. Itt elfelejtkeztek róla egészen. Csak akkor vették észre, mikor hetek mulva sulyosan megbetegedett. Akkor meg elvitték a rabkórházba. Csak két hónap mulva tudott szabadulni.

Azt jelenti, hogy étlen, szomjan, ruhátlanul, hajléktalanul, pénz nélkül a dermesztő hideg télben nekimehetett a nagyvilágnak – koldulni.

Két gyerekét jó emberek eltartották valahogy Máramaros-Szigeten. Ő maga a tavaszon át 1883-ban elvergődött Uj-Fejértóra, a hol bátyja lakott. Néhány napon át ott meghuzhatta magát.

Ott találkozott egy Bogdány Izrael nevü zsidóval. Ez is kóbor életet élt, ez is özvegy volt. Tanitó lett volna, de nem volt helye és kenyere. Ő is járta tehát az országot tanitó-állásért, mint a kóbor asszony bábaságért.

Egymásra találtak, megismerkedtek egymással s harmadnapra összekeltek, házasságra léptek, megesküdtek egymással. -166-

De a mézes hetek alig tartottak egy-két napig, kezdődött a nagy per tárgyalása a nyiregyházi törvényszéknél. S ámbár a kóbor asszonyt nem idézte oda senki: ő mégis fölkerekedett s jött a birósághoz. Tanuságot akart tenni arról, a mit ő Eszláron, Nagyfaluban, Nyiregyházán s Budapesten tapasztalt mindenféle pandurok, csendbiztosok, rendőrök, vizsgálóbirák kezén a börtönökben, toloncztelepeken s rabkórházakban.

A törvényszéki elnök csodálkozott házasságán. Hogy oly hamarosan megtalálta foltját a lyukas zsák!

– Szegény özvegy ember, szegény özvegy asszony, mind a kettő zsidó, egyiknek sincs semmije, találkoznak az országuton, nem nagy dolog azoknak összekelni.

Nyerészkedni nem akart az eltünt lányka édes anyján. Hiszen nem kért tőle semmit, csak egy pohár vizet.

Talán csakugyan hitte, hogy az a mesebeli tudós asszony az eltünt lányka nyomaira rá tud mutatni.

Mindenesetre ama nyugtalan elmék közé tartozott, a kik valami hibát mindig látnak a világ rendjén s azt a hibát meg akarják javitani. Mintha a pehely azt mondaná: ferdén állanak az Alpesek, rájuk nyomakodom, hogy egyenes állásba igazodjanak. -167-

IV.

Mind a két táborban akadtak kuruzslók, a kik lépten-nyomon gyanuval, följelentéssel, utbaigazitással állottak elő. A társadalom nagy tömege dolgozott. A zsidók ellen is, a zsidók mellett is. Gyönge elmével, de csapongó képzelődéssel. Eleven példa erre sok van. Néhányat ismertetnem kell.

A varju-laposi rejtély sok idejét és sok erejét vette igénybe a vizsgáló-biróságnak. Önmagában talán nem is volna annyira érdekes, de különösen érdekessé válik az által, hogy igazán megismerjük belőle a vizsgálóbiróság eszejárását, jó kedvét és sok idejét.

A varju-laposi csárda az ugyan e nevü tanya közelében fekszik a Rakamazról Királytelek felé vezető országút mellett. Az útszéli csárdákban zsidó szokott lenni a csárdás. Zsidó volt itt is.

Julius közepe táján jelentés jött magánkézből Bary vizsgálóbiróhoz, hogy e csárdánál csodálatos, rejtélyes, fontos esemény történt két hét előtt.

Egyik napon ugyanis estennen két zsidó ment a csárdába. Idegen, ismeretlen mind a kettő. A korcsmáros és anyja a csárdabeli szolgálót rögtön előhivták s keményen ráparancsoltak, hogy menjen szobájába, vetkőzzék le s aludjék nyomban. A lány bement, levetkőzött, lefeküdt s alvást szinlelt. Hol a csárdás, hol az -168- anyja, egy öreges zsidó asszony, oda-odasurrankodott a lány hálószobájának ajtajához s be-benéztek hallgatózva, vajjon a lány alszik-e?

A lány gyanuja föltámadt. A parancsolat a korai lefekvésre, a kémlelődés, az idegen és ismeretlen zsidók jelenléte; mindez megijesztette. Borzadás és rémület vett erőt a lányon. Az eltünt lánynyal, a dadai hullával, a tiszadobi fejetlen holttesttel ugyis tele volt a képzelete. Ezek a zsidók se jót akarnak itt a csárdában. Vagy ő ellene forralnak valamit, vagy azt akarják, hogy ő ne lássa, ne hallja azt, a mit cselekszenek.

Magára hányta ruháit s egy pillanatban észrevétlenül kiszökött vaczkából s bement az istállóba. Ott hált a kocsis. A leány nagy rémülettel elbeszélte neki az egész dolgot s aztán kettesben kimentek a sötétben a zsidók után leselkedni.

A két idegen zsidó az országúton a csárda előtt föl s alá járkált s egymással titkon beszélgetett.

A csárda mögött temető van. Ez a varju-laposi tanyai halottak temetője. Népes tanya ez, a csárdától alig két puskalövésnyire, a halottakat Királytelekre hurczolni nehéz volna. A temetőben feszület.

A két idegen zsidó egyszer csak bement a temetőbe. Egy csomagot vittek oda s ott sokáig késlekedtek. Hova rejtették el a csomagot: azt a kocsis és a lány nem láthatták.

Nagy eset: Kik voltak az ismeretlen zsidók? Mi volt a csomagban? Hova s miért rejtették el? Hogy mehettek a zsidók a temetőbe éjnek éjszakájában, -169- holott a feszület van ott a keresztre szegezett üdvezitő képmásával?

Ime ez a jelentés érkezett Bary vizsgálóbiróhoz. Nem emlékszem biztosan, ki irta ezt meg neki. Alighanem Kovács Ignácz tiszttartó, a ki ott lakott és kormányzott a varju-laposi csárda közelében a Görögszállási tanyán.

Bary nagy dolgot látott ebben. Közölte nyomban a közvádlóval, Egressi Nagy Lászlóval. Tanakodtak. Meglehet, itt találják meg az eszlári vérvád titkainak kulcsát. Fölkerekedtek csapatosan: vizsgálóbiró, királyi ügyész, irnok, hajdu, kocsis, vadászkutya s mentek Varju-Laposra nyomozni.

Julius 22-én volt a kirándulás. Megbizonyosodtak arról, hogy a csárdásnét Veisz Salamonnénak hivják, özvegy zsidóasszony, a férje néhány hét előtt halt meg, a kocsisa Laczkó János; a szolgáló, a ki éjjel kiment a kocsishoz az istállóba, Janczura Mária, de ez néhány nap előtt innen elszökött, s most Belegrád tanyán tartózkodik valami Vaskóné nevü béres asszonynál.

Ennyivel lett tudósabb a biróság. A nap különben jól telt el vadászattal, lakomával. Augusztus elsején érdemes volt a kirándulást megismételni.

Ujra útra kelt az egész csapat. Mindig nagy feltünéssel csinálták az útrakelést is, az utazást is. A sajtó is kifogyhatatlan volt a kirándulások fontosságának ecsetelésében.

Legelőször mentek a Bas-halom nevü tanyára, hogy kihallgassák Kovács Ignácz tiszttartót. A tiszttartó elmondta az egész borzalmas, rejtelmes éjjeli történetet, -170- a mikor a szolgáló lány fogvaczogva, rémülve menekült a kocsishoz, hogy annak ölében bátorsághoz jusson. De hozzátette, hogy ő ezt csak hallomásból tudja, jót nem áll érte.

Nosza megy a vizsgálat onnan a belegrádi tanyára, hogy a szolgáló leányt felkeresse. A kit ott meg nem talál, az a szolgálólány. Azt mondják: otthon van a varju-laposi csárdában. Utána oda is. A vizsgálóbiró, a királyi ügyész, a hajdu, az irnok, a kocsis, a vadászkutya. A lányt ott se találják.

Mit csináljanak? Hazamennek Nyiregyházára s onnan hivatalos levélben felhivják a községi birót, hogy a tanukat bizonyos kitüzött napra küldje be Nyiregyházára.

Ez volt a legjobb. Ez volt a szokásos és törvényes eljárás különben is. A községbiró mindenkit megtalált rögtön. Ezen kellett volna az egész eljárást kezdeni.

A leány neve nem is Janczura Mária, hanem Bajczura Mária, 17 éves, görög katholikus vallásu, hajadon. Kereken tagadja, hogy ő éjjel ment volna a kocsishoz. Csak más napon mesélte a kocsisnak, hogy ő megijedt az idegen zsidóktól. Nem is mentek a zsidók a temetőbe, nem is vittek oda semmi csomagot, csak ő maga ment estennen a temetőbe, őt is az asszony küldte oda, hogy hozzon füvet a tehénnek vagy a malaczoknak vacsorára.

E kérdésre a kocsis felelt meg: Laczkó János. A csárdás zsidó junius 25-én meghalt. Temetés után odajöttek -171- az elhalt férjnek s az özvegyen maradt asszonynak rokonai az örökség elintézése végett. Három vencsellői és egy gávai zsidó. Ezek voltak a rokonok a két szomszéd faluból. Este a kocsis szállitotta őket haza. A lány szeme csak káprázott ijedtében s azért beszélte, a mit beszélt. Kinevette vele mindenki.

Csak a biróság nem nevette ki. Az méltatlannak találta magához az együgyü paraszt józan eszét. Neki tovább kellett keresni a nyomokat, melyek soha meg nem történt esethez vezettek.

(A tisza-dobi fejetlen hulla. – Fekete kutya élettelen teste lett belőle. – Eszter a metsző zsidó pinczéjében. – Eszter a zsidó pap virágos kertjében. – Eszter a sirban. – Keresztyén gyerek befalazva a zsidótemplomba.)

A varju-laposi titokhoz egészen hasonló a tisza-dobi fejetlen hulla története.

Farkas Gábor eszlári biró hivatalosan jelenti Bary vizsgálóbirónak, hogy Botos István eszlári lakos egy tisza-dobi asszonytól azt hallotta, hogy a tisza-dobi halászok egy fejetlen leányhullát fogtak ki a Tisza vizéből s ezt bejelentették főnöküknek, a halászat bérlőjének. A bérlő zsidó volt s azt parancsolta a halászoknak, hogy szó nélkül sikkaszszák el a holttestet. Ezek engedelmeskedtek, mást nem is tehettek s a holttestet elsikkasztották, még nyomait is örökre eltüntették.

Tisza-Dob község a Tisza partján fekszik. Eszlártól -172- Tisza-Lökön és Tisza-Dadán keresztül oda folyik a viz. Ha az eltünt lánykát a zsidók a Tiszába dobták, a mi valószinü: holttestét Tisza-Dobnál fölvethette a folyam vize. S természetes, hogy a holttest fejetlen volt s még természetesebb, hogy a dobi halászat zsidó bérlőjének a holttestet el kellett rejtenie, mert különben a vérvád napfényre jut.

A legszigorubb, leggondosabb, legszélesebb vizsgálatot kell teljesiteni halasztás nélkül.

Kimegy a vizsgálat Tisza-Dobra s legelőször kihallgatja Botos Istvánt. Botos István keményen áll nyilatkozata mellett, melyet az eszlári birónak tett, de egyetlen tisza-dobi asszonyt se tud megnevezni, a kitől a hirt hallotta.

A tisza-dobi asszonyokat felhivják: ki tud valamit a fejetlen hulláról, ki beszélt Botos Istvánnak erről?

Sorba veszik a halászokat. Tóth Gyula, Rácz Imre, Dancs István, Király Pál, Kis Rácz Imre, Nacsa József a halászok. Kemény, szókimondó, kálvinista magyar ember mind. Kijelentik bátran, hogy ebben az évben még nem fogtak ki semmiféle hullát s nem is hallottak fejetlen hulláról.

A halászat bérlője Hartstein Jakab, csakugyan zsidó, vagyonos és családos ember, ő se hallott hullakifogásról semmit.

Van egy horgas halász is: Papp András. Ez nem szegődvényese a zsidó bérlőnek. Ez talán tud valamit. Ez se tud semmit. -173-

Kihallgatják a révészt is, Lucsi Gábort. Ő se hallotta hirét a fejetlen hullának.

A vizsgálóbiró a fejét csóválja. Csodálatos szerencséjük van a zsidóknak, hogy minden nyom ily nagy hirtelenséggel elenyészik. Pedig van valami a dologban. Hiszen Grosz M. Lajos tisza-löki 52 éves zsidó is kiváncsian kérdezősködött a fejetlen hulla után. A zsidónak e nagy érdeklődése mindenesetre gyanus körülmény.

Nem is hagyta félbe a nyomozást a buzgó vizsgálóbiró. Bizonyos, hogy a fejetlen hulla meséjét senki sem szophatta a kisujjából. Valahol valaki által volt kezdete e mesének s volt valami oka is.

Rájött, hogy először valami Dojtsák Mihály nevü katona beszélte ezt Kassán május elseje és 14-ike közt valamelyik napon, neki pedig Rácz Imre tisza-dobi halász mondotta.

Ezen a nyomon a vizsgálóbiró junius 27-én ujra kiszállt Tisza-Dobra, Rácz Imrét szembeállitotta Dojtsák Mihálylyal, kihallgatta az összes halászok feleségét és azokon kivül még egy csomó dobi lakost, – bizony nem hallott a fejetlen hulláról senki semmit. Dojtsák maradt bent az üres mendemondában. Valami dévaj katonának pipázás közben támadt ötlete volt az egész.

Előállott azonban Dancs János tisza-dobi lakos s bizalmasan jelentette Barynak, hogy gróf Andrássy Gyula osztrák-magyar külügyminiszter szomszédos uradalombeli munkásai igenis tudják, hogy egy női hullát kifogtak a Tiszából s ezt Ferenczi József révész két élő szemével látta, mert jól megnézte. -174-

Ez révész, 39 éves, nős, családos. Foglalkozásánál fogva idejét a Tiszánál kell töltenie. Estefelé, a mint a tanyára ment: gunyhója előtt megállt s a Tisza vizén nézelődött. Csakugyan jól látta, hogy a viz felszinén egy lábbal fölfelé fordult, feketés szinü felfuvódott tárgy uszik. Vagy ember, vagy valami dög. Szép csöndesen ringatja a viz alá-felé. Utána ment, megnézte jól s meggyőződött arról, hogy az a tárgy egy fekete kutyának holtteste. – Ezt igenis mondta a külügyminiszter ur munkásainak, de női hulláról nem beszélt.

Igy készültek a hirek, a mende-mondák, a látások, a káprázatok és a birói vizsgálatok.

Az eltünt lányka testvérnénje, Solymosi Zsófi is kapott névtelen levelet. Arról tudósitják ebben, hogy a szegény Eszter eldarabolt holtteste az eszlári metsző Svarcz Salamon pinczéjében van eltemetve a boros hordók alatt, mélyen a föld alá. – A levelet beküldik Baryhoz.

Nosza siet ki a vizsgálóbiró Eszlárra fölásni a pinczét s a boros hordó alját.

Odamennek nagy sereggel a metsző lakásához és pinczéjéhez. Községbiró, tanuk, napszámosok kisérik a vizsgálóbirót. S gondos kutatás után rájönnek, hogy a metszőnek sohase volt se hordója, se bora, se pinczéje. Pinczének nyoma sincs.

A vizsgálat nem jön zavarba. Ha ott nincs pincze: van a legközelebb lakó zsidónál. Rózenberg lakik legközelebb. Beható vizsgálat után rájönnek, hogy ott sincs pincze, nem is volt soha. Tovább mennek. Végtére -175- Szüszman zsidónál találnak pinczét, ezt fel is turják minden irányban, de hullának és hulladaraboknak semmi nyoma.

Szüszman Jakabnak meghal Samu nevü fia s eltemetik az eszlári zsidó temetőbe junius 4-én. Eltelik a temetés után 10–15 nap, néhány ember összebeszél; fejébe veszi, hogy abba a sirba nem is a zsidó gyereket temették, hanem az eltünt leánykának, Eszternek a felvagdalt holttestét. Junius 25-én éjjel nekimennek a sirnak, felbontják, a halottat csakugyan fiunak találják s azután arczczal lefelé forditják.

Az eszlári biró nagyon ügyes ember, de a sirbontókat nem tudta kipuhatolni. Pedig több hetes sirt felbontani nem is éppen pillanatnyi munka. Egy-két embernek órákig tartó fáradság.

Egy névtelen levél azt jelenti Barynak, hogy az eltünt lányka holttestét a zsidó pap kertjében egy virágágy alá temették.

Valami Holinics Géza nevü tanu az ország fővárosából levélben jelentkezik, hogy ő látta, mikor a zsidók az eltünt lányka meztelen holttestét eltemették.

Arról is értesitik Baryt, hogy a zsidók a nyiregyházi zsidó templom falába egy 12 éves keresztyén fiut titkon befalaztattak s ezért a kőmivesnek 500 forintot fizettek. -176- Ez bevallotta halálos ágyán. Tudta a felesége is, de ezt a zsidók Amerikába kituszkolták. Az asszony mielőtt elutazott volna, elmondta ezt bizonyos Ducsaynénak, ki Nyiregyházán a debreczeni utczában lakik.

VI.

(A bolygó zsidó, a ki boszut áll. – Volner Herman volt a koldus zsidó Eszláron április 1-én. – Megtalálják. – Elmondja mentségét.)

Az emberek súgnak-búgnak. A vizsgálóbiró megvizsgál mindent s nyomtalanul vész el kezén minden gyanujel.

A hirlapok hirdetik, hogy a zsidók pénze és ügyessége ellen nem használ semmi. Ők meg tudnak hiusitani minden vizsgálatot.

De azért megtalálták utóbb a koldus zsidót is. A kiről a tanu, a Móricz fiu azt vallotta a nagyfalui éjszakán, hogy magas barna zsidó, s ő vezette Esztert kezénél fogva az imaház pitvarába, s ő is segitett fogva tartani a lánykát, mig a metsző megvágta a nyakát s vérét ontotta.

Ha ezt a koldust meg nem találják, csonka marad a vizsgálat. A gyanakodó lelkek örökké azt hitték volna, azért nem derült ki a bűntett világosan, mert a koldust kinyomozni nem lehetett.

Van egy titkos alak. Névtelen és ismeretlen zsidó, kinek se országa, se hazája. Időszakonként megfordul -177- a szent földön, Salamon templománál uj erőt nyer s megint elindul messze országokba. Ő szerzi be a keresztyén szűzek vérét. Más meg más alakban jelenik meg mindenütt. Beszél minden nyelven. Néhol koldusnak öltözik és kéreget. Koldusként jelent meg Tisza-Eszláron is. Van titkos jele, melyről minden zsidó megismeri. Minden zsidónak örökkévaló szent kötelessége őt segiteni s a törvény kezétől megmenteni. S ez rendesen sikerül is. De ő is el van szánva életre-halálra. Ha ki nem kerülheti: megállja a törvényt s magára veszi a zsidók minden bűnét.

Nem az a bolygó zsidó ez, a kiről a népek meséi szólanak. Az részvétet gerjeszt soha el nem muló bánatával és soha ki nem alvó örök életével. A koldus zsidó bűnben él, bűnben dolgozik. Nem a bánatnak, hanem a boszunak, a titkos vérontásnak személyes megjelenése ez. Ilyen rémet ábrázolt magának a nép képzelete az eszlári koldus zsidó alakjában.

Sáros-Patakon Zemplén vármegyében jutott valakinek eszébe, hogy ott is járt egy koldus zsidó, a neve Herman s volt felesége is, a kinek a neve: Láje.

Nyomról-nyomra puhatolózva rájöttek, hogy ez a zsidó: Volner Herman, a felesége pedig Dájcs Léni. Igy ejti ki a magyar ajk, különben német nevek: Wollner és Deutsch. Elfogták nyomban mind a kettőt s vitték Nyiregyházára börtönbe s a vizsgálóbiró kezére. A férfi 37 éves, a nő 33 éves, van már két gyermekük.

A férfi napszámba járt, ugy kereste Hodászon sovány -178- kenyerét. Értett a cserző munkához is s azért szivesen vállalkozott timároknál, cserző vargáknál, irhásoknál, tobakoknál áztató munkára. Nyomoruságos kézimunka ez. Gyöngén is fizetik. Bőrnek, csernek erős szaga van. Nagyon meg kell szokni. A sok cser, só, fösték durvává teszi, el is szinezi a kézfejet. Folyton fogy is ez az ipar, mint kézművesség, csak nagy gyárak foglalkoznak már vele, Volnernak nem adhatott ez állandó kenyeret.

Gyakran volt hajtsár is. Vásárról vásárra terelgette az ökröket, teheneket, göbölyöket, néhány fillérnyi napszámért s étkezésért.

Jött a zsidó husvét. Nem volt semmi pénzük. Nem tudtak venni pászkát, hizott ludat, ünnepre való ételt, italt, világitót. S az embernek nem volt kabátja se. A mi volt: lerongyollott róla.

Elhatározták, hogy elmennek koldulni, idegen háznál töltik a husvéti ünnepeket s akadnak majd jó lelkek, kegyes zsidók, a kik vagy pénzecskét, vagy türhető kabátot is adnak az embernek.

A husvét előtti szombatot Tisza-Eszláron töltötték. Odaértek Tisza-Lökről már pénteken este. A férfi beteges volt, alig tudott vánszorogni. Még egy zsidó koldus asszony is csatlakozott hozzájuk. Volner soha se tudta meg a nevét se. Felesége megkérdezte s az asszony Lővi Malvinnak mondta magát, a ki eredetileg Sátoralja-Ujhelyből származott. Az volt-e, nem az -179- volt-e, sohase tudódott ki biztosan. Nem találták meg az asszonyt s valami nagyon nem is keresték. Mivelhogy a tanu a nagyfalui éjszakán nem adott neki szerepet.

A koldusok Tisza-Eszláron Sarf Józsefékhez, az egyházfihoz szálltak. Egyik koldus a másikhoz. Sarfnak volt hajléka éjszakára, volt a kertben szalmaboglyája is, melynek árnyékában el lehetett a nappalt tölteni, ha napos volt az idő. Mindez nem került pénzbe. Szivesen adta a szegényeknek s egyuttal szerzett nekik vagyonos zsidóknál étkezést is.

A koldus a törvényszék előtt hiven elbeszélte bujdosását, kóborlásait. A lányka eltünése előtti s az azóta elfolyt időről is. Törvénybe soha nem ütközött, előélete szennytelen volt.

Eszláron ő is ott volt az imaházban az istentiszteleten. Annak végeztével együtt jött ki a többi hivővel s aztán ment ebédre nyomban ahhoz a vagyonosabb zsidóhoz, a kit neki az egyházfi kijelölt.

Mi volt a neve ennek: azt nem tudta megmondani. Lakását meglehetősen el tudta beszélni s alakját is. Elmondta, hogy idős, 60 év körüli zsidó volt a felesége nagy beteg. Ott evett mint vendég az asztalnál. Tőle se kérdezték, hova való, mi a mestersége, hogy hivják? Öreg, vagyonos zsidó nem kiváncsi arra a ki koldus s a kit életében egyszer lát asztalánál s azon túl soha.

Lichtman Móricz volt az ebédadó gazda. Háza, lakása csakugyan olyan volt, a milyennek a koldus elbeszélte. S felesége is nagy beteg volt akkor. Ott volt az ebédlőben az is, de csak a pamlagon fekve. -180-

Mind a kettő jól emlékezett arra, hogy ápril 1-én koldus zsidó ebédelt náluk. De alakjára egyik se emlékezett. Mikor a koldust szemükbe állitották: akkor se tudtak rá visszaemlékezni. Igaz, hogy a szembeállitás 1883. évi junius 23-án történt, tehát egy év és majdnem három hónap mulva.

Három cselédlány volt akkor Lichtmanéknál. Frenkel Háni szakácsné és Orenstein Berta szobaleány. Ezek határozottan emlékeznek arra, hogy ápril 1-én egy koldus zsidó ebédelt náluk pontosan déli 12 óra tájban. Ezek zsidó vallásuak. A harmadik cselédlány, Bátori Zsófia, keresztyén volt. Ez nem emlékezett arra, hogy épen ápril 1-én evett-e náluk koldus zsidó, de arra jól emlékezett, hogy koldus zsidó gyakran szokott ebédet kapni és pedig az urak asztalánál is, azokkal együtt.

A három közül egyik se tudja biztosan, hogy fölismerné-e a koldust, a ki ápril 1-én ott ebédelt.

Igy járt Volnerral a tanu is, a Móricz gyerek. Bary szembesitette vele, de azért nem ismerte föl benne azt a koldust, a ki szerinte az eltünt lánykát kezénél fogva az imaházba vezette.

Ebéd után visszament tanyájára a koldus, a templomszolga lakásához. Ott a szalmaboglya tövében lefeküdt és aludt. De a délutáni istentiszteletre fölébredt s ő is bement rövid időre az imaházba.

A leggondosabb vizsgálat szerint Eszter, az eltünt lányka, déli féltizenkettő előtt az imaházhoz nem érhetett. -181- Pontban 12 órakor a koldus már Lichtmanéknál az asztal mellett ebédnél ült. Éhesen, nyugodtan, szerényen.

Ne gondoljunk egyéb körülményre, mely a déli gyilkosságnak még a gondolatát se engedi meg: vajjon minő lelkiállapot lehet az, mely tizenegy óráig áhitatosan végzi az istentiszteletet, féltizenkettő és tizenkettő közt egy általa sohasem látott ismeretlen lánykát meggyilkol, tizenkettőkor nyugodtan asztalhoz ül s ebéd után lefekszik aludni?

Van valami érdekesség a koldus eszejárásában, a mint védekezik. A törvényszéki elnöknek azt feleli:

– Hogy lehet olyat gondolni, hogy én részt vettem volna a gyilkosságban? Hiszen én idegen voltam Eszláron, soha előbb ott nem jártam, engem ott senki nem ismert. Lehettem volna részeges, megbizhatatlan, a ki vagy nyomban, vagy később elárulja a gyilkosokat, vagy örökké fenyegeti őket elárulással. Teljesen ismeretlen, soha nem látott embert a vérontók csak nem vehettek maguk közé.

Erre a védelemre természetesen nem volt szüksége s bármily furfangos észjárásu s bőbeszédü is sok zsidó: valószinü, hogy ez egyszerü, józan, de fölösleges okoskodást a börtönben gondolta ki, vagy ott tanulta. Volt ideje hozzá elég.

Az már a vidám adomák közé tartozik, hogy mig -182- törvényszék, közvádló, vizsgálóbiró, rendőrség, csendbiztosok, kémek eget-földet megmozgattak Nyiregyházán, hogy a koldus zsidót előkerithessék: addig ő nyugodtan élt Nyiregyházán. A hajsza-idő legnagyobb részét ott töltötte abban a kis városban. Legalább ötven zsidót elfogtak, nyaggattak s több-kevesebb ideig börtönbe zártak a koldus zsidó képében: ő pedig nyugodtan élt, koldult s járt napszámba a biróság székhelyén.

Meg is kérdezte tőle az elnök: vajjon tudta-e, hogy őt körözik s szerte az országban hajszolják s ha tudta: miért nem jelentkezett a biróságnál?

Tudott ő mindent. De nem őt keresték, hanem azt a koldus zsidót, a ki az eltünt lánykát kézen fogta, az imaházba bevitte s ott vére ontásánál segédkezett. Mi köze neki ehhez az emberhez? Miért jelentkezett volna ő e gyilkos gonosztévő helyett?

És az is igaz, hogy ha bűnösnek érzi magát, nem marad ott a biróság székhelyén s Tisza-Eszlár közeli szomszédságában. Nincs olyan nap, hogy eszláriak kisebb-nagyobb számban meg ne fordulnának Nyiregyházán. S aztán a koldus könnyen eltünhetik napkeletnek, napnyugatnak. A nagy urak, a zeneművészek s a koldusok előtt nyitva áll az egész világ. Szabadon mehetnek mindenfelé. Kit a pénze, kit a hirneve, kit a nyomorusága eltart mindenütt.

MI TÖRTÉNT A TISZÁN?

(Miként készül a tutaj? – A tutaj személyzete. – A kormánybiró. – A sáfár. – A vállalkozó hajdan és most. – A tutajhajózás titkai. – A haliba. – Az étkezés. – A pálinka. – A szagnak szerepe a természet történetében.)

A magyar nép közmondása azt a kérdést, azt az ügyet nevezi nagy erdőnek, a mely tisztátalan, zürzavaros, tele van homálylyal, rejtélyeit megmagyarázni nem lehet, vagy sokfélekép lehet magyarázni, a mint kinek-kinek esze, bölcsesége, tapasztalása s jó vagy rossz indulata sugallja. Egy szóval: az át nem látszó ügyre mondja: nagy erdő ez!

A nagy erdőnek, az őserdőnek nincsenek útjai, nincsenek tisztásai. Biztos járása még a vadnak sincs benne. Napfény nem hat belé, holdnak ragyogását, csillagos ég fényét nem ismeri, leáldozó napnak hanyatló világa, piruló hajnalnak vidám arcza ismeretlen a nagy erdőben. Eltéved benne mindenki, az égnek tájékaiban -184- megzavarodik benne az ember; hol a legrövidebb út, a mely belőle kivezetne: nem tudja senki.

Ilyen az az ügy, melynek sok szála van, s melynek szálait elfogultság, rövid elmék, zavaros indulatok összekuszálják.

A hol eddig jártunk: az csak kisebb vidék. Az még nem az igazi nagy erdő. Az eszlári zsidó imaház, az egyházfi lakása, a nagyfalusi csendbiztosi uriház, a nyiregyházi börtön, néhány metsző, néhány zsidó koldus, néhány eszlári zsidó s a Móricz gyerek tanusága: im, ebből áll az a kisebb vidék, a melyet némileg már megismertünk. E vidéknek csak egy igazi rejtélye van: miként tünt el Eszter, a szegény lányka?

Most más vidékre kell áttérnünk. S először is a Tisza életére kell egy pillantást vetnünk.

A felső Tisza jobb partján fekszik Máramaros vármegyében Bustyaháza. Voltaképen két falu egymás mellett, melyet csak a Talabor folyónak egyik kis ága választ el egymástól. Itt ömlik az északról jövő Talabor folyó a Tiszába.

A két falunak alig van harmadfélezer lakosa. Kisebb részben magyar és német ajku, nagyobb részben görög katholikus vallásu, rusznyák. Ruténnek és orosznak is nevezik őket; az alföldi magyarság, a mikor a bustyaházi oroszok megjelennek körében, csak oláhnak nevezi valamennyit. Zsidó is sok lakik ezen a vidéken. Ó-hitü lengyel zsidó, a ki napkeletről vonul ide, kaftánt visel és füle mellett lógó hajfürtöt, melynek pájesz a neve. -185- Szegény mind, mint a templom egere, de tele van a nyomoruság furfangjával. Hitében buzgó és áhitatos, de míveltsége kicsiny, magyarul törve beszél, az orosz és oláh nyelvet meglehetősen érti, családi nyelve a galicziai romlott német tájnyelv, melyet a magyar ember zsidó nyelvnek tart. Irni, olvasni nem igen tudnak, az oláh és orosz köznép épen nem tud. Csak a vidéken lakó magyar köznépnél van teljes sikere az elemi oktatásnak. Alakra, miveltségre, még a birtokra nézve is a nép előkelőségét a magyarság képviseli.

Itt a felső Tiszának gyönyörü völgye nyilik, mely Técsőtől Husztig vagy harmincz kilométer hosszu s helyenként nyolcz-tiz kilométer széles. A völgy falvakkal, erdőkkel, mezőkkel, a Tisza ágaival s mellékpatakjaival teljes. Jobbról-balról magas, erdős hegységek.

A Tisza itt még szabályozatlan s rendes hajójáratokra nem alkalmas. Öt-hat szakadékos ágon folydogálva alacsony vizállással csaknem mindenütt átgázolható. Zátonyok lépten-nyomon. Tutajozásra azonban már Técsőtől, Bustyaházától kezdve meglehetősen alkalmas.

A máramarosi erdőségek száz meg százezer hold területtel a magyar államkincstár tulajdonai. Óriási fenyvesek, bükkel, cserrel s más tüzifával kevéssé tarkitva. Az alföld épületfája e fenyvesekből telik ki. A kincstár magán vállalkozók által huz jövedelmet fenyveseiből. A vállalkozók a bustyaházi telepeken sok fenyőszálat hordanak össze, hogy itt tutajokat kössenek -186- s azokat az alföldre, hét-nyolcz száz kilométer távolságra, sőt messzebb is leusztassák.

A fenyőszál héját lehántják. A mezitelen fenyvek ott szikkadnak, ott száradnak a Tisza partján halmokba rakva. A meglehetősen száraz fenyőszál fajsulya nem sokkal nagyobb, mint a viz fajsulyának fele. Attól függ, mennyire van kiszáradva. Ha tehát két-három szál fenyőt a vizre taszitanak s ott összekötnek, készen áll a hajó, a mely egy-két embert, többet is könnyen elbir. Ez az őshajó, a legelső vizen járó ember gőzöse. Most is olyan, mint tízezer év előtt. Most is olyan egyszerü, biztos és olcsó eszköz vizen járni, mint valaha. A hajó el nem merül, ki nem lyukad, föl nem dül. Nem kell hozzá a folyókon vitorla se. Viszi a víz a maga sodrának erejével.

S a felső Tiszán gyorsan viszi. Bustyaházán a Tisza 200 méter magasan jár a tenger szine fölött. Ez az első nagy tutajinditó állomás. Az utolsó nagy terhelő állomás Mező-Vári. Itt már csak 116 méter a tengerszin fölötti magasság. A két állomás közt a folyam hossza épen 84 kilométer, tehát minden kilométerre egy méter esés. Magas vizállással ekkora esés mellett zugva rohan előre a folyam árja. Igaz, hogy a mint a nagy magyar alföldre kiér a Tisza: ott alig van esése. Tisza-Nánától Kőtelekig 50 kilométer hosszaságban például egy méter esése sincs. Azért mondja az alföldi magyar, mikor alacsony vizállásnál alig mozdul a víz:

– Nem jókedvéből folyik ám ez a mi Tiszánk; – csak azért megy előre, mert tolják a felső vizek. -187-

Azonban a tutajozás még sem oly egyszerü dolog, a milyennek első pillanatra látszik.

Nem minden szál fenyő egyenlő s valamennyi nem is egyenes. Van tizenkét méter hosszu és van negyvenöt méter hosszu. Van husz czentiméteres s van ötven czentiméteres átmérőjü a tövénél. Van elsőrendü, másodrendü s hitványabb értékü fenyőszál.

A szálakat össze kell válogatni, természetük szerint összeróni s mindkét végükön összekötni. Az összekötés guzszsal és hevederrel történik. A szálak vastagabb végén mind a kettővel. A heveder keresztbe fektetett gerenda, melyet minden szálhoz erős faszeggel erősitenek. A guzst rendszerint mogyorófa vesszejéből facsarják s annak is vastagnak és erősnek kell lenni. A fenyőszál közepén lyuknak, furásnak, faragásnak, csapolásnak lenni nem szabad, mert akkor a kereskedői szokás szerint épületfa értéke nincs. Kötelet, vasat nem használnak, mert az nagyon költségessé tenné a szállitást.

Sok neve van a tutajnak. Tutaj, szál, kötés, talp, tábla: e szavakat egyaránt használja a nép. A nagy perben egészen összezavarodott a biróság a különböző elnevezések miatt. Én a szált az egyes fenyőszálra, a tutajt és talpot az egész szerkezetre, a kötést és táblát a tutaj egyes részeire használom.

Egész tutaj hét vagy kilencz, esetleg tiz kötésből áll. Minden kötésben 12–50 szálfa a szerint, a milyen vastagok a szálak. A tutajnak 5–6 méternél szélesebbnek lenni nem szabad, mert különben a malmok, -188- hidlábak közt veszélyes lehet az áthatolás. A tutaj könnyen odaütődhetik a malomhoz, hidlábhoz vagy jégtörőhöz s ha kivált a tutaj nagy terhet visz, nagy kárt okozhat önmagában, de még az emberekben is.

A tutajon terhet is szállitanak. Tüzifát, zsindelyt, deszkát, léczet, régebben kincstári sót. Sava nincs az alföldnek, Máramarosban pedig rengeteg sóhegységek vannak. Középső s déli és nyugoti Magyarországot Máramaros látja el sóval. Régebben a sáros és homokos rossz utakon nagyon nehéz és költséges lett volna ezer meg ezer kilométernyire tengelyeken szállitani a sót.

Azt a tutajt, mely terhet szállit, sokkal szilárdabban össze kell róni, mint a melyik üresen megy. Egy tutaj – mint mondtam – 7–8 s esetleg 10 kötésből vagy táblából áll. A kötéseket terhelt tutajnál mind a két végükön keményen összerójják csappal, hevederrel és guzszsal. Sőt kissé egymásra is tolják. A külön táblákat guzszsal erősitik egymáshoz.

Egy tutajon rendszerint négy ember teljesiti a szolgálatot. Háromnál kevesebb egyáltalán nem lehet. Ha a vállalkozó tíz tutajt indit is útnak: minden tutajon meg kell lenni az emberszámnak.

Az emberek közt, ép ugy, mint a tengeri hajókon, meg kell lenni a tisztség és fizetés különböző fokozatának.

Két ember minden tutajon csak szolga. Ennek fizetése olyan tutajútra, mely különös akadály nélkül 25 nap alatt elvégződik, a nagy per idején 25 forint volt, a mai pénz szerint 50 korona. Az az idő, a mi alatt a -189- tutajos gyalogszerrel visszajön, az ő javára nem számit semmit. Mert bizony neki gyalogszerrel kell visszajönni s ha útközben keresetre nem akad: csupán a maga költségén. Egy napra alig esik neki 60–70 fillér. Ebből kell magát élelmeznie s ebből kell ruházkodnia is.

Minden tutajon van egy főember, a kinek a neve kormánybiró. Ez magyar szó, de azért az orosz és oláh tutajos is csak e néven ismeri.

Ez a szó: biró, az ősi magyar nyelvben nem azt jelenti, a mit ma jelent. Ma azt jelenti: itéletmondó, igazságszolgáltató. Hajdan azt jelentette: erős, hatalmas, hozzáértő, rendelkező. Az itéletmondót is azért nevezték törvénybirónak, mert rá volt ruházva a törvény végrehajtásának hatalma. Ezért nevezi a magyar nép a falu főtisztjét öreg birónak, a város közigazgatási emberét városbirónak, a nemesi udvarok belső tisztjét udvarbirónak, az urasági magtárak számadóját pajtabirónak, a mezei bérföldesek és szakmánymunkások vezetőjét pusztabirónak. A tutajon is kell valakinek lenni, a ki rendelkezik a tutajos és a szolgák fölött s esetleg kormányozza a tutajt is s ezt kormánybirónak nevezik.

Tehát egy kormánybiró, egy tutajos és két szolga: ez a tutajnak hajós személyzete.

A sáfárnak is nagyobb fizetése van, mint a szolgának vagy a tutajosnak, sőt nagyobb, mint a kormánybirónak. Az ő fizetése huszonöt napos járatu tutajnál ötven, hatvan, hetven forintra is felrug; néha többre -190- is, ha sok tutajból áll a szállitmány. Egy szállitmány mellett rendszerint egy sáfár van, bármennyi a tutaj. Kimélni kell a költséget.

Vaktában nem indul el a tutaj, mint hajdan. Hajdan összeállitott egy tutajt vagy kettőt valami élelmes és pénzes máramarosi vállalkozó s kikötött Szolnoknál, Csongrádnál, Szentesnél vagy Szeged alatt, sőt kikötött vagy följebb vagy alantabb s keresett tutajára vevőt. Ha talált: jó. Otthagyta fáját. Ha nem talált: eresztette a talpat tovább. Valahol csak akad alkalmas vevője.

Szegényebb sorsu, kevés tőkéjü, vállalkozó természetü falusi zsidók gyakran életmódot találtak a tutajozásban. Egy-két száz forintért beszerezték a tutajnak való szálfát. Azután a tutajt megterhelték gyümölcscsel, szerszámfával, konyhabeli faeszközökkel, kész faszerszámokkal. Az alföldi magyarnak hajdan nem termett gyümölcse. A tutajos szállitott neki almát, körtét, szilvát, diót, mogyorót, gesztenyét, mandulát. Tavasz-féllel pedig aszalt gyümölcsöket. S mind ezt tisztes áron eladta a parti városok lakosságának. Évenként két-három tutaj-uttal vagy ezer-ezerkétszáz korona nyereségre tett szert. Épen elég volt maga és családja eltartására.

Ma a közép és alsó tiszai fakereskedők, épitők, fürészmalmok előre megkeresik a máramarosszigeti, técsői, huszti favállalkozókat s előre megrendelnek ennyi-annyi s ilyen-amolyan minőségü és értékü szálfát, zsindelyt, deszkát, tüzifát, sót s egyéb terhet. Azután megalkusznak, -191- kötést csinálnak, határidőt szabnak. A szigeti, huszti, bustyaházi vállalkozó felelős a szállitásért egészen az átadásig. Ő állitja össze a tutajt. Ő fogadja a sáfárt, kormánybirót, tutajost és szolgát, a kik aztán lemásznak a vizen, a hova küldték őket s átadják a fát és terhet Szolnokon vagy Szegeden, a hol át kell adni.

A sáfár viszi a kötést. E mellett van a faszám, melybe minden szál és teher mérték szerint föl van irva és föl van számolva. A mit ő átvett a vállalkozótól s a mit át kell adnia a megrendelőnek. Erre az irni, olvasni nem tudó orosz tutajos alig lenne képes. A sáfár többnyire zsidó. Ez se tud ugyan irni olvasni valamennyi, de a számjeleket ismeri s a többi tudomány a szokásnál és gyakorlatnál fogva fejében van.

A tutaj összeállitását ő végzi. Ha tüzifát, sót s egyebet is szállit a tutaj: ezt a tutajra a partról át kell rakni ott, a hol a víz már alkalmas. Ezt is a tutajosok és szolgák végzik, valamint az út végén a kirakodást is.

Csendes vizen evezni kell. A kormányrud mellett mindig ott kell lenni a kormánybirónak vagy helyettesének. A zátonyt, tőkét, sarkantyut, malmot, hidlábakat, jégtörőket minden esetre ki kell kerülni. Szembejövő gőzösökre vigyázni kell. Forgatagba belekerülni semmiképen nem szabad. A hol a Tisza árama szögben -192- dül a partnak s azt mossa és sodorja: ott a parthoz, közeljárni veszélyes. Könnyen odaütődik a tutaj s kivált ha terhelve van, darabokra hull széjjel. A kis viz csak oly ártalmas lehet, mint a nagy. Bajjal jár egyik is, másik is. Különösen vigyázni kell, hogy hamis útra, kiképzetlen átvágásba, eliszaposodó ágba a tutaj ne jusson. A kikötést is mindig nagy figyelemmel kell végezni. Lakott helytől ne legyen nagyon messze. A hol czövekpénzt, kikötő-dijat kell fizetni: azt a helyet el kell kerülni. A tutajok közt menetközben is, kikötésnél is meg legyen a kellő távolság, mint a katonasorok között.

Minden tutajon van egy kis fedett hajlék. Deszka az oldala, deszka a teteje, gunyhó alaku, egészen kezdetleges tákolmány. Zápor, jégeső, erős vihar nem hatol át tetején és oldalán. Némi enyhelyet mégis ad. A tutaj személyzete esős, viharos napokon és éjszakákon ide menekül, itt alszik. Oly kicsiny, hogy egymás mellett fekve épen csak belefér három-négy ember. A neve: kaliba. Igy nevezi az északnyugati tót is, az északkeleti rusznyák is, a tuladunai magyar is. Eredetileg hellen szó: kalübé. El van terjedve egész délkeleti Európában. A régi helleneknél is gunyhó volt a jelentése.

Nagy szélben, áradó magas vizben, ködben, sötét éjszakán nem szabad tutajozni. Minden este ki kell kötni. A kormánybiró és a sáfár csak nagy ritkán engedheti meg, hogy a csillagos és holdvilágos tiszta éjszaka egy részén át legalább mehessen a tutaj. De csak biztos vizen. -193-

Ünnepnapon sohase szabad se menni, se elindulni. De a tutajosok szabálya szerint csak a keresztyén ünnepeken tilos a tutajozás. Zsidó ünnepekre nincsenek figyelemmel, ha van is zsidó köztük, hacsak a zsidó pálinkát nem ad.

De az ünneplés nem arra való, hogy istentiszteletre menjenek. A mint Beregvármegyét elérik: ott már a falvak többsége a partokon kálvinista és magyar. A máramarosi kálvinista nem megy tutajozni. Ez tiszta magyar faj. A magyar faj épen nem kedveli a lézengő, késedelmes és ácsorgó munkát. Vagy dolgozik egész istenadta erejével vagy henyél tökéletesen, mint az útszéli kő. Azután valami gyönge keresetért nem is engedi meg, hogy neki parancsolgassanak.

A tutaj azért áll meg ünnepen vagyis az ünnep előtt való nap estéjén, hogy a tutajos jókor reggel bemehessen a legközelebbi faluba vagy városba dohányt, sót, pálinkát s ennivalót venni. Ha van pénze: annyi pálinkát vesz, hogy megittasodjék tőle. Délelőtti 10–11 órára nemcsak megfordul a faluból, de meg is késziti s el is költi ebédjét, ki is szivja pipáját, pálinkáját is megiszsza mind s be is rug tőle egészen. Akkor lefekszik s aluszik egész nap és egész éjjel. Ha rossz az idő: a kalibában; ha jó az idő: a füzesben a parton. Szunyoggal, légygyel, kigyóval, békával nem törődik. Egy kis tüzet gerjeszt a parton s annak hamvadozó parázsánál tiz-tizenkét órát alszik egyhuzamban. Az elmult napok álmatlanságát kipótolja egészen.

Fizetését sohase kapja ki előre. Baj lenne ebből. -194- Vagy el se menne a tutajjal vagy előre meginná pénze nagy részét s miből élne az úton, szárazon és vizen?

Hajdan állandó tutajosai, szegődvényes állandó szolgái voltak a nagy fakereskedőknek. Ez más dolog. Akkor a gazda gondoskodott a cselédjéről. Most a tutajos csak alkalmilag vállalkozik esetről-esetre s mindig csak egyetlen tutajútra.

A tutaj például Szegedre megy s a tutajos megalkuszik 50 koronára. Bustyaházán kap 5 koronát, Tokajban és Szolnokon ugyanannyit, Szegeden pedig, ha rendben átadott mindent, 10 koronát. Ha azután visszatér és semmi panasz ellene: Bustyaházán vagy ott, a honnan elindult, kapja meg a még járó 25 koronát.

Ez a szabály és az elmélet. A fakereskedő ragaszkodik is ehhez keményen. De a sáfár jelentékenyen módositja ezt útközben.

A rusznyák szokott otthoni ruhájában indul útnak. Szürét gubáját viszi magával, hogy éjjel a hüvös időben legyen mivel takaróznia. Ruhája durva szőrkelme, elég meleg az ő edzett testéhez képest, de zsiros, szurtos és szagos kegyetlenül. Piperére, ujra öltözködésre, fürdésre, semmit se ad. Néha megmosdik, de a mikor megmosdik, akkor már rendesen elfelejtette, hogy mikor mosdott utoljára. Haját és bajuszát azonban megnyirbálja s szakála eltávolitásáról is gondoskodik, kivált a ki katonaviselt ember.

Tarisznyáját elviszi az útra s visz némi főzőedényt is. -195- Gyakran összebeszélnek arra, hogy ki miféle edénykét vigyen a tutajra. Csuprot, lábast, bögrét, apró pálinkás üvegeket. Ez az utolsó épen nem maradhat el. Visz egy botot is, legyen mivel hazajönni.

Élelmiszer készlete nagyon szerény. Van egész kenyere, jó adag kukoriczalisztje s nyers babja. Ha az évszak megengedi: burgonyát is visz magával. Ezt nagyon szereti sülve. Hagyma nem hiányzik s valamelyes szalonna se. Visz magával egy ökölnyi kősó darabot is. A porrá tört sóra nincs épen szüksége. Azért pénzt kell adni. A kősóhoz Máramarosban hozzájut isten nevében is. Mikor eszik, a kősóból leharap egy babszemnagyságut s hatalmas foga ugy megőrli azt, mint malomkő. Ha kukoriczalisztjét vagy babját főzi, abba is tesz egy kis darabot.

A terhelt tutajon rendesen van valami tüzhelyféle alkotmány. Néhány deszkadarab egymás mellé rakva, földdel vagy homokkal pár hüvelyk magasságban beteritve: im erre már lehet tüzet rakni a teherrakomány szélmentes oldalán. Valamely bölcs rendőrség isten világáért se engedné meg ezt a merényletet. Holott okos ember kezében a tűz se veszedelem s azután csakugyan ott van a viz a tutaj közelében, csak meriteni kell belőle. Olyan esetről még nem emlékeznek a krónikák, hogy a tutaj a tutajosok vigyázatlansága miatt égett volna el. Senkinek se jutott az előtt eszébe a tutajt tűz ellen biztositani, mig az a vizen áll vagy mozog.

Nem is főz a tutajos minden nap. Ha az idő vagy a víz állása miatt sokáig kell egy helyben ácsorogni: -196- akkor szivesen főz, valamint ünnepnapon is. Máskor pedig, ha sietős az útja és sok a dolga, napokon át csak kenyérrel, sóval, hideg puliszkával él s ha van neki: egy kis sajttal. Régebben elég sajtja volt ingyen is. Az alföldi jó magyar nép abban a szent meggyőződésben élt, hogy a tutajos oláht és oroszt neki ingyen el kell látni ennivalóval. A kenyeret, köleskását, kukoriczát, burgonyát bizony nem sajnálta tőle. A juhászok pedig birkafejés idején szivesen, sőt hetykén adtak neki egész sajtot. Még kegyetlenül le is nézték vagy megsajnálták, hogy nyavalyás oroszsza milyen hálálkodva fogadja el tőle ingyen a sajtot.

Húsra, halra nem igen áhitozik a szegény tutajos. Pedig szárnyassal és hallal, rákkal és teknősbékával ugyancsak tele vannak a Tisza füzes és rekettyés partjai, a holt Tiszák, az elhagyott medrek, az árterületek gödrei, a morotvák. Mennyi libucz sipákol a partokon, mennyi szárcsa uszkál ott kevélyen, mennyi vadkacsa röpköd és bukdácsol szanaszét! De a szegény orosz, oláh és zsidó mindig csak jobbágy volt. Istenért se vinne magával lőfegyvert. A vadászat csak királyoknak és uraknak való. A vadat nem a szegény ember számára teremtette az isten. El nem sütné a puskát a világért se, ha volna is neki. Nyomban kezébe kerülhetne vagy a csősznek, vagy a csendbiztosnak, vagy a főszolgabirónak. A mitől pedig mentsen isten!

Még hálót se visz magával. Pedig sokszor napokon át nem lát embert a Tisza végtelen kanyarulatain. A horogról fogalma sincs. A rákot és teknősbékát nem -197- is kérné tőle számon senki. Hiszen ezek csak férgek, noha az urak jóizüen megeszik őket. Bizony megehetné ezeket a szegény ember is, a tutajos is. Igaz, hogy röst is ahhoz, hogy rákot, teknősbékát fogdosson, mikor e helyett lefekhetik a harmatos fűbe s kalapját arczára téve, nyugodtan alhatik.

Azonban a Tisza is más már, mint hajdanta volt. A mióta szabályozták: azóta csak a régi térképeken van meg a régi Tisza. Hala, madara eluszott, elszállt, elfogyott azóta. A juhász ürüje se kolompol azóta oly szakadatlanul a partok közelében. A tutajos csak akkor ehetik most már juhsajtot, ha mikor pénzen vesz magának tiz fillérért.

De a tutajos fizetésének s életmódjának okosan kigondolt törvényét kissé megváltoztatja a sáfár.

A tutajos, mikor a tutaj napokig vesztegel, nem tud el lenni pálinka nélkül. Pénze nincs, az ismeretlen falvakban hitele nincs. De szomja, vágya, áhitása nagy.

A sáfár ezt jól tudja. Az ő butykosa mindig tele van pálinkával. Nem tukmálja a tutajosra. Ez nem szabad. A nagyvállalkozó mindig lelkére köti otthon, hogy a tutajost se hitel, se előleg, se pálinka czimén megkoppasztani, vagy eladósítani nem szabad. Nem lenne maradása a sáfárnak otthon se, ha a tutajosok ugy érkeznének haza, hogy minden járandóságukat útközbeli adósság czimén a sáfár teszi zsebre.

Nem kinálja tehát pálinkáját. Hanem a helyett mindig akként hajtja fel butykosát a tutajos közelében, hogy a szellő a pálinka szagát oda legyintse a tutajos orrához. A hatás nem marad el soha. -198-

Egész nap nagy munkában van a tutajos. Reggel óta huzza az evezőt. Két nap óta üres már félmeszelyes pálinkás üvegje. Két nap óta szinét se látta az isteni folyadéknak. S ime most odaütődik orrához az illat. Kegyetlen bűz annak, a ki nincs hozzászokva. Hitvány burgonyaszesz, kozmával vagy effélével teljes. De idegrázó, ingerlő, elbüvölő illat a szegény tutajos érzékeire nézve. Ennek az illatnak ellenállani nem lehet.

A szagban nagy erő rejlik. Nagy hatalom az, melynek titkait még nem buvárolták ki a tudósok. A szerelem ezer válsága, ezer szerencsés és szerencsétlen esetlege függ az illattól. A tüzes rokonszenvek s romboló ellenszenvek egyik rejtélyes forrása a szagló érzék működése. Az életfentartás csodálatos ösztöneit a szag edzi s tartja élénk működésben. A párjaváró nőstény rovar lebukik a föld mélységébe s oda várja himjét. Vajjon rátalál-e lovagjára? Rátalál. Egy mérföldről megérzi illatát, oda talál sötétben is s fölkeresi a föld mélységében. Egyik királynéjukat azért kergették el a spanyolok, mert nem volt kedves illata. Boldogságos Margit szüz, magyar királylány azért jutott az égiek seregébe, mert sok éven át nem váltott ruhát s mégis égi illat vette körül szép alakját. A fejlődés történetében nagyobb szerepe van a szagnak, mint a hangnak. Vannak illatok, melyek az akarat minden szilárdságát lefegyverzik.

A tutajos, a mint megérzi a pálinka illatát, nyomban kér belőle. Eseng, kunyorál, rimánkodik egy italért. A sáfár ugy tesz, mintha nem is hallaná a szót. De utóbb nagy nehezen megkönyörül a szegény tutajoson. -199- Ad neki szeszt. Üvegét megtölti a butykosából. Ismeri már az üveg mértékét. Minden tutajos üvegje egy mértékü. Megtölti azt, de pénzért és hitelben. Igy történik minden tutajossal. S mire a tutajútnak vége van s a legénység visszatér, hogy bérét felvegye, bizony annak nagy részét a sáfár tartja már magáénak.

Ezt cselekedte Hersko Dávid sáfár is a nagy per idejében s egyéb okok is hozzájárulván, bizony nagy következései lettek cselekedetének.

II.

(Herskó Dávid sáfár tutajai. – Kikből állt a tutajok személyzete? – A tutajut története. – Mikor a Tisza virágzik. – Selever és Galsi. – A kártyázás élvezete. – Mi az unalom?)

Hersko Dávid a Sréter és Hillmann kereskedő czég tutajainak volt sáfárja 1882-ik évi május és junius hónapban.

A czég máramaros-szigeti czég volt. Egyik tagja Sréter máramaros-szigeti születésü és lakos 28 éves, nős, fakereskedő s az állami kincstár favállalkozója s egyuttal italmérési bérlő. Társa Hillmann szintén fakereskedő, kolozsvári származásu, nős, 33 éves, szintén máramarosszigeti lakos. Nagyobb tutajszállitmányt akartak útnak inditani Szegedre, egyik ottani gőzfürészgyár számára. Szegedet pár év előtt pusztitotta el az árviz s ott most egy-kétezer házat lázas rohamossággal épitettek. Kellett az épületfa. -200-

A tutajok számára a fa kincstári erdőkből Bustyaházán volt összehalmozva. Innen kellett a tutajokat elinditani.

Első dolog volt a személyzet összeállitása. Sáfárt és kormánybirót kellett kiszemelni, velük a kötést megcsinálni, s tanácsukra és segitségükkel a tutajosokat és szolgákat felfogadni s bérükre nézve velük megalkudni.

Ezt a munkát nem a czég főnökei végzik, hanem a czég sáfárja. A helyi sáfár, a ki végrehajtó közege az üzletvezetésnek. A sáfár neve volt Herskovics Mosko. Ez szemelte ki az embereket.

A tutaj sáfárjának Hersko Dávidot fogadta föl. Talán valami atyafiságban is volt vele. De ezt csak a névből sejtem.

Hersko Dávid zsidó volt. Szeklenczei lakos, 47 éves, nős, négy gyermeke. Volt Szeklenczén házacskája és kertje s talán még néhány száz korona értékü ingósága. Irni-olvasni nem tudott, magyarul meglehetősen beszélt, előéletét törvényes szeplő eddig nem érte. Éles nézésü, gyanakvó tekintetü, kaftánviselő, ó-hitü zsidó volt.

Szeklencze 8–9 kilométernyi távolságra fekszik, Bustyaházától a Tisza jobb portján. Rendetlen épitkezésü nagy orosz falu, közel 2000 lakossal. Házai szanaszét szórva feküsznek a folyam völgyén s fönt a hegyek oldalán is több, mint három kilométer hosszuságban. A falun a Sokicznicza-patak s a Bajlova-patak csatangol keresztül.

Kormánybirónak Matej Pétert fogadta föl Moskó -201- sáfár. Ez is szeklenczei volt. A tiszai utat a vizen már jól ismerte. Előhaladt koru, 55 éves, nős, görög katholikus vallásu, három élő felnőtt gyermeke, s egy házacskája. Lassu, csendes beszédü komoly embernek látszott. A törvénynyel eddig még soha se jött összeütközésbe.

A terv az volt, hogy négy nagy tutajt fognak leszállitani legalább harmincz kötéssel. S Mező-Váriból tüzifát is szállitanak a tutajokon 110 ölet, a mi mintegy 400 köbméter tüzifának felelt meg. Minthogy tehát a tutajok meg lesznek terhelve, egész személyzetre lesz szükség.

Az egyik tutajt vezette Hersko Dávid, a tutajok sáfára. Tutajának személyzete volt még Simon Bazil, 27 éves családos görög katholikus s két szolga: Szolku Mihály és Lupojda Mihály, – mind a kettő nőtlen, fiatal ember s keresztyén. Mindannyian szeklenczeiek.

A második tutajt vezette Matej Péter, a kormánybiró. Tutajosa volt fia: Matej Bazil s szolgái: Potrohos István, 16 éves erős fiu és Paczkan Bazil szintén nőtlen, de már 31 éves legény. Ez utóbbi bocskó-rohai lakos, a többi szeklenczei. Mind keresztyén s mind fenyitetlen előéletü.

A harmadik tutajt vezette Szavinecz Péter, mint kormánybiró-helyettes. Nős, családos s van házacskája is, 30 éves. Tutajosa: Hecska György, 51 éves, nős, családos s szolgái: Susztra Bazil és Dujtsák István nőtlen legények. Az utóbbi unyihai, a többi mind szeklenczei. De valamennyi keresztyén s eddig büntetlen. -202-

Csepkanics György vezette a negyedik tutajt. Ennek a tutajnak volt a pörben a legnagyobb szerepe. Csepkanics élemedett ember volt. 49 éves, nős, gyermekes, görög katholikus. Volt kis erdei házacskája. Ugy emlékszem: magas termetü s törődött alaku ember volt, koránál idősebbnek látszott. A pör folyamán hősi léleknek bizonyult.

Tutajos társa volt Matej Ignácz. Ez is nagyon fontos személye a pernek. Ez is nagy tanu. Az egyik a Sarf Móricz, a másik ő. Sokat beszélünk róla e történet folyamában. Ő is szeklenczei, mint társa.

E tutajon is volt még két szolga. De e tutajra Mező-Váriban teher nem jutott. A két szolgát tehát itt elbocsátották s helyettük, ha kellett, a többi tutaj egyik s másik szolgája segitett időnként. Később fogadtak szolgát, de erre később térünk.

Ime ezekből állt a tutajszemélyzet, a mint azt Herskovics Moskó a sáfár és a kormánybiró javallatára összeállitotta. Megkötötte velük a szerződést, azt a czég főnökének bemutatta s mikor ez jóváhagyta: kiosztotta az emberek közt a felpénzt s megkezdődött nyomban a szálak kiválogatása s a tutajok összeállitása. Ez május 25-ike körül történhetett.

A kész tutajok május 28-án indultak el Bustyaházáról. Zászlólengetés, ágyudurrogás nem történt az elindulásnál. Ki üdvözölné a szegény embereket a hosszu viziuton? Asszonyaik, jegyeseik nem ott laknak; – a család tagjai közül alig egy vagy kettő megy el az induláshoz. Az se lengeti a fehér kendőt, mivel hogy nincs is neki. -203- De még a zöld ágat se. Legföljebb isten áldását kivánja a távozók utjára s ha fehér cseléd, egy könyet enged arczán végigfutni. Hanem a bucsupálinkából ő is iszik egyet s örül annak, ha a tutajosok az elindulás után néhány vig kurjantást tesznek.

Bustyaházától kezdve nehéz a tiszai út. A folyamnak több medre van, sok ágon ömleszti vizét aláfelé, minden ág sekélyes alacsony vizállásnál, sok helyen nekiszögellik a partnak, a tutajosnak egész erővel s figyelemmel kell dolgozni egész napon át. A kormányrudnak mindig erős kézben s biztos kézben kell lenni. Még beszélgetésre sincs idő.

Az első állomás Huszton volt. Mikor értek Husztra; egész bizonyossággal egyik se tudta megmondani. Hajónaplót természetesen nem vezetnek. Hiszen az is megesik, hogy az egész személyzetből senki se tud irni. Csak arra emlékeznek biztosan, mikor éri őket utól valami ünnepnap vagy vasárnap s arra, hogy hol terhelik a tutajt.

Ugy gondolom, még május 30-án estére Husztra értek. Itt már rakodtak, a tutajokat terhelni kezdték. Néhány öl tüzifát ott már fölraktak a tutajokra.

Három napi veszteglés után indultak útnak s a negyedik napon értek indulás után Mező-Váriba. Itt több napon át időztek. A tutajosok többsége azt mondja, hogy itt 8–9 napot töltöttek el. Ezt nem lehet elhinni. A sáfár beszéde leghihetőbb. Ő azt mondja, junius 2-án, pénteki napon értek Mező-Váriba s onnan kedden, 6-án indultak el. Ez lehető. Csak azt nem lehet érteni, -204- miért beszélnek a tutajosok 8–9 napi időzésről. Pedig valótlant mondani szándékosan nem akarnak. Az időzés oka egyébiránt főleg a rakodás volt. Három tutajt itt terheltek meg egészen. Az összes teher, mint már emlitettem, minegy 400 köbméter tüzifa volt. A köbmétert nem tömörméretben, hanem a rakott hasábok külső térfogatában kell érteni.

Mező-Váritól nem messze Nagy-Szőllős alatt már a tiszai nagy magyar Alföld kezdődik. A meder nagy esése már megcsökken, a viznek árama megcsillapodik, a tutajok már lassan hatolnak előre. A nehéz munkára már csak helyenként van szükség.

Mező-Váritól Nagy- és Kis-Tárkány a folyam hajlatait is számitásba véve mintegy 110 kilométer távolságra van.

Az útnak e szakaszán már teljesen rendezve voltak a tutajok. Több terhelés már nem történt. Minden tutajnál megállapitották, kik lesznek a tutaj élén, kik a hátulján s miként történik a szolgálat felváltása. Meghatározták a tutajok sorrendjét is. Az első lett volna Szavinecz Péter tutaja, a második Matej Péter kormánybiróé, a harmadik Herskó Dávid sáfáré, az utolsó Csepkanics Györgyé. Több tutajnak a folyam szélességében egy homlokzattal menni nem szabad. Csak egymásután mehetnek oszlopvonalban. De valami nagyon közel egymáshoz igy se. A tutajok közt legalább 20–25 méter távolságnak kell lenni.

Junius 6-án, keddi napon indultak Mező-Váriból s ugy látszik, e napon nagy utat végeztek, közel ötven -205- kilométert. Estennen elhagyták a Szamosnak, a balparti mellékfolyónak torkolatát s áthatoltak a gergelyi hid alatt is s Vásáros-Namény fölött kötöttek ki.

Innen észak felé folyik a Tisza s éri egyebek közt Tisza-Kerecseny falvát. Itt nem kötöttek ki; szabályos gyorsasággal vonultak el Kerecsénynél, de azt látták, hogy itt idegen tutajok állanak. Nem törődtek se ezekkel, se a tutajosokkal. Annyit Csepkanics György mégis észrevett, hogy a mint tutajuk elhaladt, annak irányában a parton egy zsidó üldögélt s a mint Herskót meglátta, felállt, Herskóhoz néhány szót szólt zsidó nyelven, de Csepkanics se jól nem hallotta a szavakat, se nem értette. Tőle a parti ismeretlen zsidó mintegy kétszáz ölnyire volt. Tovább nem figyelt rá, csak annyit látott még, hogy lefelé ballagott kis ideig, mintha kisérte volna a tutajokat. E napi útjukat egyébiránt a tutajosok nagyon csonkán beszélik el. Egészen össze nem vágó előadásukból ugy értettem, hogy junius 7-én Eszenynél kötöttek ki. E napon is nagy utat végeztek, talán 40 kilométernél is nagyobbat.

Junius 8-án alig végeztek 8 kilométernyi utat. Záhonyon felül kikötöttek körülbelül a vasuti hid és az országúti hid közt lévő szakaszon. A következő pénteki napon, 9-én Tárkány alá értek s alig 7 vagy 8 kilométernyi út után kikötöttek. Gyanus szél támadt az útban, ez volt a kikötés oka.

Nagy-Tárkány közvetlenül a Tisza partján, ennek egy nagy hajlatánál fekszik. E hajlatba nem mentek be a -206- tutajok. Tárkány fölött egy jól kiképződött átvágásból uj medre van a Tiszának. Ezen áthatoltak s még a régi medren is leszálltak majd két kilométernyire. Itt kötöttek ki sokkal közelebb Agárdhoz, mint Tárkányhoz. Ez a falu is a jobbparton fekszik, jó két kilométer távolságra a folyamhoz. Tőle egyenesen keleti irányban a Tisza partjához közel egy tanya vagy szállás épülete áll. Itt egy helyütt dombos partja van a medernek. Itt történt meg a kikötés.

Itt töltötték el a pénteki nap nagy részét s az egész szombatot. A szél nem engedte az elindulást. Vasárnap az ünnep miatt nem lehetett indulni; csak hétfőn, 11-én indulhattak útnak.

Mivel ölték az időt? Miként töltötték el a harmadfél napot s a három éjszakát?

Pénteken már bementek Agárdra, csaknem valamennyien. Sót, dohányt, paszulyt vettek ott. A paprikás lében főzött paszulyt nagyon szereti az orosz tutajos. De pálinkát is vett mindenki 4–6 fillérért.

Szombaton és vasárnapon reggel főzés volt a parton. Déli étkezés után, a mi 10–11 óra közt szokott történni, az összes tutajosok bementek vasárnap Agárdra s annyi pálinkát ittak, hogy mámorossá lett valamennyi. Délután mind elfeküdt a füzes parton aludni. Még Csepkanics is aludt egész délután, egész este. Csak Szavinecz Péter emlékszik arra, hogy vasárnap délután Herskó a parton egy ismeretlen emberrel, még pedig -207- zsidóval beszélgetett. Ez még világossal történt, 5 vagy 6 óra tájban. Hogy mit beszéltek: nem tudja. Egy szavukat se értette. Tőle 150–200 ölnyi távolságban lehetett a beszélgetés, de egyébként se hallhatta a szavakat, mert ő a beszélgetés alatt kalibájából ki se jött. A beszélgetést Matej Péter kormánybiró is észrevette, de ő se értette, ő se ügyelt rá.

Nagy dolognak lett oka és ürügye ez a beszélgetés. Hogy ez megtörtént: el ne felejtsék nyájas olvasóim. E nélkül nem lett volna teljes ez a nagy per.

Junius 12-én, hétfőn indultak el a tutajosok Tárkány alól. Ezen túli megállásuk kikötésük, éjszakázásuk sorrendje nem világos egészen. Az adatok egybevetéséből ugy látom, hogy e napon Czigándra értek s ott éjszakáztak. Alig végeztek 30 kilométernyi utat. Kedden, junius 13-án Berczelig jutottak s a Révdülőnél a rév fölött állottak meg. Szerdán, 14-én értek Tokajba, de valószinüleg Vencsellőnél is megálltak egy darabig. Matej Ignácz azt mondja, hogy itt meg is háltak. Nem vettem észre, hogy ez a pörben teljesen bebizonyult volna. De ez nem is fontos dolog.

Tokajból csak pénteken, 16-án indultak el. Itt töltöttek két éjszakát s egy egész nappalt s 14-ikének délutánját is. Itt már a tutajosoknak némi kis történetük akadt.

Csepkanics tutaján ugyanis kicsiny volt a személyzet. Csak Csepkanicsból s Matej Ignáczból állott. Ez kevés volt. Szelek is jártak, a Tisza zöld árja is közel volt. A máramarosi hegyek s óriási erdőségek hava csak -208- májusban indul nagy olvadásnak s a mellékfolyók is ekkor ömlesztik bővebben vizeiket. Nagy áradás támad, mely junius végére szokott leérni az alsó Tiszára. Ekkortájt van a Tisza virágzása is. A kérész ekkor jön ki az iszapból a felszinre. Ekkor párzik s ezer milliónyi számban röpköd a viz felszinén. Fehér szárnya, gyönge szines teste mintha virággal hintené be a folyam vizét. »Virágzik a Tisza«, ezt mondja a parton lakó. Ilyenkor már egész diszében virul a természet; fű, fa, mező, minden zöld, azért nevezik zöld áradásnak a Tisza felduzzadó vizét. Ilyenkor gyönge személyzettel nem szabad a tutajt ereszteni. Legalább egy embert kellett fogadni Csepkanics tutajára. Fogadtak is.

Selever János volt, a kit fogadtak. Bedellői származásu, 32 éves, görög katholikus, nős, gyermekes. Tutajozni szokott, de visszamenőben aratás és cséplés idején egy-egy Tiszaparti magyar városban vagy faluban munkába szokott állani s jó keresetre tett szert. Jól beszélt magyarul. Török-Szentmiklóson több izben is munkába állt. Épen most is tutajutból ment volna hazafelé, Tokajban találkozott véletlenül Sréter és Hillmann tutajaival s ezekhez elszegődött a szegedi útra. A végtárgyalásra nem lehetett megidézni, tutajúton járt akkor is valamerre, csak a vizsgálóbiró által fölvett vallomása állt előttem.

Még egy ember került itt a tutajra. Ez Galsi István, török-szentmiklósi, 33 éves, nőtlen, törzsökös magyar. Ismerte Selever Jánost Török-Szentmiklósról.

Szabolcs vármegyében valami csatornát ástak. Galsi -209- István odament harmadmagával kubikosnak. A kubikos munkást hajdanában nem ismerték e néven. Földásó, földkiemelő munkás hajdan is volt, de munkája csak napszámos munka volt. A mióta vasutakat épitenek, folyókat szabályoznak, gátakat emelnek, csatornákat ásnak: azóta köbméter szerint mérik és fizetik a földmunkás munkáját. Azóta nevezik kubikosnak a földásó munkást.

Galsi Istvánnak és társainak nem jól ment dolguk. Néhány napi munka után meggyőződtek arról, hogy munkájukból semmi hasznuk. Elszéledtek tehát s iparkodtak hazafelé. Igy került Tokajba Galsi István is. Pénze nem volt, de volt egy vaslapátja s egy ásója. A vaslapátot eladta a városban 80 fillérért, de az ásóját is megvette Szavinecz Péter tutajának egyik szolgája: Höcska vagy Hecska György 32 fillérért. Ez ügyes és szerencsés és véletlen közgazdasági művelet után jutott utiköltséghez a jó kubikos.

Találkozott Seleverrel. Megismerték egymást. Selever mindjárt meghivta Galsit a tutajra. A Tutaj szépen hazaviszi Török-Szentmiklósra, nem kell gyalogolnia és izzadnia. Ha akar: segit az evezésnél, különben alhatik a tutajon, a mennyit akar, egész nap, egész éjjel. Nem kerül egy fillérbe se. Galsi elfogadta a szives ajánlatot s igy került a tutajra.

Fontos dolog volt e két uj embernek Tokajban a tutajra jutása. Azért volt fontos, mert mind a kettő Csepkanics tutaján tartózkodott. Azon a tutajon, a melyen kellett lenni a holttestnek is. -210-

A tutajosok még napközben jókor értek Tokajba s a város alatt elhajózva, a vasuti hidat s Kis-Tokajt is elhagyva, közel a városhoz kötöttek ki. Még ezen a napon bementek a városba valamennyien, vettek kukoriczát s azt megőrletni nyomban el is vitték a malomba. Néhány liter kukoricza megőrléséhez nem is kell sok idő.

A következő nap, csütörtök minden különös esemény nélkül telt el. E napnak ugyan nagy szerepe van a perben, de erről majd később beszélünk. Pénteken, junius 16-án jókor elindultak a tutajosok Tokaj alól, de ez a nap viszontagságot hozott rájuk.

Tisza-Eszlár fölött a balparti részen nagy kanyarulata van a Tiszának. A miatt itt egy másfél kilométer hosszu átvágása, uj medre van neki. Ez a meder akkor még nem volt kiképződve eléggé, a viz fősodra a kanyarulaton ment. Ezt tudnia kellett volna a kormánybirónak, de talán nem ügyelt rá eléggé, a tutajok beletévedtek az átvágásba.

Ebből baj lett. A vizállás alacsony volt, az elől menő három terhelt tutaj megfeneklett. Se előre, se hátra. Meg kellett várni a magasabb vizállást, az erősebb áram kezdetét.

Csodálatos szerencséjük volt. Alig kellett vesztegelniök három óra leteltéig: megjött az erősebb áram. Napokig, hetekig is elidőzhettek volna ott e nélkül, vagy kénytelenek lettek volna a tutajokat szétszedni és járható vizen ujra összeszerkeszteni. Ez nagy munkába, nagy költségbe és sok időbe került volna.

Megjött az áram, odább mentek. Alig hagyták el -211- azonban Tisza-Eszlárt, s alig érték el azt a sarkot, a hol a folyam erős hajlással napnyugatra fordult: erős délkeleti szél támadt s ez kiverte őket a jobb partra, a tisza-ladányi oldalra. Itt a ladányi füzesek alján ki kellett kötniök. Itt is töltötték a napot és az éjszakát, a füzesben kellett hálniok.

Itt se történt semmi más, a mi érdemes volna a följegyzésre. Ez a pénteki nap is nagy és nevezetes nap a per történetében, de erről is később kell szólanunk. Csepkanics tutajának sorsa köti le itt is a figyelmet.

Meg kell tehát erről annyit jegyeznünk, hogy Csepkanicsék e napon főztek künn a parton s Csepkanics, Selever és Galsi a magyar künn is háltak a füzesben. Csak Matej Ignácz, a tanu maradt a tutajon. Ott töltötte el az éjszakát a kalibában.

Másnap szombaton, junius 17-én jókor reggel indultak el s szerencsésen elszálltak Tisza-Lök alatt is. Alig érték el azonban a Rázom pusztai dülőt: Csepkanics tutaja, a sorrendben utolsó tutaj forgatagba jutott s az örvény azt a parthoz ütötte. A folyam ama hajlatánál történt ez körülbelül, a hol most a rázomi vasutállomás van Tisza-Lök közelében.

A parthoz ütődés bajt okozott. A tutaj egyik kötésének guzsai szétszakadtak s a kötés ketté vált. Csepkanics nyomban kiáltozott az előtte menő tutajoknak, hogy baj van, nem lehet tovább menni, álljanak meg, ki kell kötni, segitsenek a szétvált tutajt összeállitani.

Meg kellett állni, ki kellett kötni. A hol kikötöttek: azt a helyet Csonkafűzesnek nevezi a nép. Tisza-Dada -212- határában fekszik ez, légvonalban közelebb is fekszik Dadához, mint Tisza-Lökhöz, de a Tisza maga a nagy kanyarulatok miatt innen Dadáig majd kétszer olyan hosszu utat végez, mint Lökig.

A tutajok abban a sorrendben kötöttek ki, a melyet még Mező-Váriban állapitottak meg. Az első Szavineczé, a második Matej Péteré, a harmadik Herskó sáfáré. Ezek egymás mellett, egymástól szabályos távolságban a füzes alsó végénél kötöttek ki. A sérült negyedik tutaj legalább kétszáz méterrel föntebb egyenesen a füzes alatt állt meg. Kikötés után mind odamentek segiteni, a szétvált szálakat összeguzsolták s ekként a tutajt egészen rendbehozták.

Jó napközben elvégezték ezt s még az napon tovább is indulhattak volna. Tanácskoztak a kérdés fölött. Azt határozták: itt maradnak. A folyam is áradt, a szél is mozogni kezdett, másnap vasárnap következett, junius 18-ika, ünnepnapon ugy se lehetett tutajozni, ez a kikötő csöndes, alkalmas hely volt: ezek voltak az okok az ittmaradásra.

E napon mind a tutajnál maradtak, senki se mozdult ki a falvak és puszták felé. Az éjszakát is ott töltötték, ki a kalibában, ki a parton a füzesben.

Másnap már reggel 6 órakor fölkerekedtek, hogy bemennek a faluba egyet s mást vásárolni. Matej Péter, Szavinecz, Herskó, Selever, Potrohos, Herskó Dávid együtt indultak Dadára. Matej Ignácz is menni akart s hivta Galsi Istvánt, de ez még aludni akart egyet. Matej Ignácz maga indult útnak, de társait már el -213- nem érte s azért visszafordult. Galsi is kialudta magát s ő is elindult, hogy bemenjen Dadára. Az utat azonban eltévesztette, napnyugat helyett napkelet felé ment s Tisza-Lökre ért. Vett egy kis dohányt, egy kis pálinkát s egy csomag gyufát s nyomban visszaindult a tutajokhoz.

A kik Dadára mentek be: kilencz-tiz óra tájban azok is visszaérkeztek mind s délelőtti 11 órára már ebédjüket is elvégezték. Ez után kiültek a partra kártyázni.

A kik azért kártyáznak, hogy pénzt nyerjenek, vagyont szerezzenek, más ember vagyonát elügyeskedjék s az élet szabad idejét, minden szabad idejét ezzel töltsék el; azok beteg emberek. Vagy agyuk is beteg, vagy erkölcsük is beteg. Rabjai a szokásnak vagy romlott lelkek.

De az egészséges lélek is mulatságot talál a kártyázásban, mikor gondjaitól szabadulni akar s gondolatait pihentetni akarja. Jól is esik neki s valami efféle időtöltés csaknem szükséges is annak, a kinek agya erős és rendszeres munkát végez, naponként. A nemes társalgás, a vidám adomázás ugyan derekasabb időtöltés, de ehhez nincs mindig alkalmas társaság. A kártyához mindig van. A mivelt társadalomban a világnak mind az öt részén mindig van elég ember a szép nőnek udvarolni, a sódart megenni, az illatos bort meginni s a felejtkező kártyaasztal mellé leülni. Az ily kártyázás nem pénz után sóvárog, de nem is pazarolja eszeveszettül -214- a pénzt. Attól függ minden: egymást kedvelő, vidám természetü emberek-e a kártyázó társaság tagjai s egyenlően vagy nem egyenlően becsülik-e a pénzt? Ha összevalók az emberek: tisztes mulatság az időtöltésük.

Az agynak erőtlensége, a léleknek üressége, az érzésnek hiánya. A kinek szive el nem fásult, a ki tud érezni s méltó tárgyakról tud is, akar is gondolkozni: az nem ismeri az unalmat. Senki sincs, a ki ne találna kötelességet, ha keresi azt. Senki sincs, a ki ne találna munkát, ha érzi kötelességét. Még a falhoz bilincselt rab is talál. Gondolat kötözgeti ahhoz, a mi egykor övé volt a nagy világból s érzéseivel veszi körül azok alakját, a kiktől elszakitották. Terveket készit szabadulásra, eltiprott hazájának menekülésére, zsarnokának megboszulására. Álmaiban s ábrándjaiban talál gyönyört s könnyeiben enyhülést. S alakot keres gondolatainak s érzéseinek. Mindegy az, ha le nem irhatja is, meg nem föstheti is, kőbe nem vésheti is gondolatainak és érzésének alakjait.

Az a világ, a melyet a szegény tutajos gondolata beröpdöshet, nagyon kicsiny. Kicsiny világot adott neki végzete. Felesége, gyereke, rongyos tetejü házacskája, kertje, kecskéje, kutyája, macskája: im ebből áll egész birodalma. -215-

Ország dolgát nem bizzák rá, tehát nem is töri rajta a fejét. A vármegyét nála nélkül kormányozzák. A falu dolgába se szólhat a vagyontalan zsellér. Se istenét, se papját nem ő választja; – azoknak ő rá semmi szükségük. Feleségét is a sors rendeli az atyafi vén asszonyok képében. A szerzés vágya nem bántja lelkét. Urrá lenni nem tud: ezt jól tudja. Tehát nem is akar; van benne annyi becsület és bölcseség. Mindennapi szegény kenyere mindig megvan, ha dolgozik; – munkát pedig kap. A gyárélet munkáskérdéseinek rettentő titkait nem ismeri s vérét e titkok nem hajszolják.

Mi fölött tünődjék tehát, ha a tutajon nincs dolga? Mint a vizimalom kereke kiszárad, ha elfogyott a vize: ugy szárad ki az ő agya is, mikor elfogynak gondolatai. S rá ront az unalom.

Aluszik, a mig birja. Dehát ő se hétalvó. Évszakokat nem alhatik át, mint a medve, vagy az ürge.

Kimegy tehát a füzes partra, tisztást keres, kalapját leteszi a földre, az a kártyaasztal; – a kalapot keleti ember módjára körülguggolja s játszik olyan kártyával, melyet még az apjától vagy az ipától örökölt s melyet a bűvész se tud már megkeverni. Nincs az a régiségtudós, a ki a kártya ábráit fölismerné, de a tutajos fölismeri. Megfoghatatlan az ehhez való képessége. Nem pénzre játszik. Hol venné ő a pénzt a tutajozás tizenkilenczedik napján? Hiszen még pálinkára se kap a sáfártól többet hitelbe négy fillérnél. De azután agyon is ütnék -216- azt a közülük való elvetemedett tolvajt és rablót, a ki pénzüket el merné nyerni.

Azért mégis tűzzel játszanak óraszámra. A kiosztott kártyák összealakulása soha se ismétlődik. Azok változatossága a végtelenség. Ez a végtelenség mulatságot szerez még e kisméretü és ritka szövetü szegény tutajos léleknek is.

III.

(Csepkonics nem kártyás. – Meglátja a halottat. – Oláh György uram. – Az alkonyat. – Esti szürkület a Tisza partján. – Jámbor lélek minek nézi a halottat? – A néma temetés.)

Csepkanics György, az utolsó, a hátulsó tutaj helyettes kormánybirája nem ment ki a partra kártyázni. Tokánynak nevezi a tutajos a kukoriczalisztből való puliszkát. Élénkebbé akarta tenni a tüzet, puha és száraz forgácsra volt szüksége. Van ilyen a tutajon. Bement tehát a tutajra forgácsért. S a mint körültekint: látta, hogy a Tisza árja sebesen hoz lefelé valamit. A szél fujdogált, a Tisza vize hullámzott, az a valami vagy harmincz méter távolságra volt tőle, nem tudta, nem láthatta bizonyosan holtest-e vagy fatörzsök, vagy más egyéb, a mit a viz ringatva sodor feléje? De megvillant az elméjében az a gondolat is, hogy holttest lehet az, a mit sodor a viz s azért figyelemmel kisérte.

Csakugyan holttest volt. Az ár egyenesen neki vitte az ő tutaja harmadik táblájának s ennek alája is sodorta.

Ez természetes. Az emberi test fajsulya a tudósok -217- szerint kisebb ugyan, mint a vízé, de alig egy ötvened résszel. Ha a holttestet már a feloszlás gázai puffasztják: fajsulya még kisebb ugyan, de legalább kilencz-tized része akkor is a víz alatt van. Tehát az árnak a tutaj alá kellett azt sodorni. A természet törvénye ez.

De Csepkanics azután is utána nézett s csakhamar látta, hogy a test a harmadik, második és az első tutajtábla alatt tovább sodorva az első tábla alól kibukkan s megy gyorsan a part felé, oda csapódik a parthoz s egy fűzfa-ágazatban megakad. Ekkor már jól látta, hogy emberi holttest ez a tárgy.

Összeszedte a szükséges forgácsot, kiment bográcsához, megélesztette a tüzet s azután odament a kártyázókhoz s megmondta nekik, hogy holttestet látott a vizen, az ár átsodorta az ő tutaja alatt, azután kicsapódott a partra s egy fűzfában fennakadt. Mutatta is a fűzfát.

A kártyázók abbanhagyták a játékot s közülök többen megnézték a halottat.

Vizen járó ember előtt nem ritka tünemény a vizen uszó emberi holttest. Kevés tutajos van az országban, a ki életében egyszer-másszor ne találkozott volna vele. Csak a tenger nyeli el örökre halottjait. A tengernek megvannak a maga emberevői, a kik a holttestet fölemésztik, a mikor a bomlás miatt az a fölszinre törekszik. A folyók tovasodorják a halottakat s ha azokat valahol el nem temeti gyorsan az iszap, a bomlás fokozatai szerint esetleg kétszer is, háromszor is fölszinre hozzák s néha napokig is felszinen tartják. A tutajosok nem nagyon ütköztek meg az eseten. -218-

Megnézték a holttestet. Látták, hogy nő. Abban első pillanatban megegyeztek, hogy az esetet a legközelebbi faluban és pedig Tisza-Dadán a hatóságnak minél előbb be kell jelenteni. Csak a fölött tanakodtak, hogy addig is mit csináljanak a halottal.

Suhancz legény volt a dadai ember. Litvai József 19 éves szolgagyerek, Kecskés József dadai gazdaembernek cselédje. Délután mindjárt az ebéd végeztével ült kocsira gazdájával, hogy a Csonkafűzesből, a hol egy darab rétjök volt, zöld füvet vigyen haza etetni. Épen rakta a füvet a kocsira, a mikor tudatták vele az esetet.

Akkorra Galsi István is a tutajokhoz ért tisza-löki útjából. Két tutajos jön eléje, az egyik Hecska György. Odaszól Galsinak tört, szakadozott magyarsággal:

Galsi jobban megnézte a tetemet, mint a tutajosok. Értelmesen el tudta mondani, mit látott.

A tetem hason feküdt a vizben; feje félszakosan. Mezitláb volt, minden lábbeli nélkül, orra mintha nem lett volna. Feje kopasz volt, semmi haja. Testén barna szoknya, verescsikos kötény. Balkarján a csuklóra kötve egy kis csomag, kendőbe takarva. A csomagban fekete fösték. Mikor piszkálták, szétesett a fösték s a -219- vizet maga körül egy kis helyen feketére festette. Lehetett benne ugy négy krajczár ára fösték.

– Te magyar vagy, itt van egy magyar legény, mondd meg neki, jelentse be a holttestet az előljáróságnak, temessék el.

Az a legény Litvai József volt. Galsi oda ballagott hozzá, megmondta neki a holttest ottlétét. A legény odament a holttesthez s megnézte. Ugy vette észre, hogy lábainál fogva van fennakadva a fűzfa gyökérágazatai közt, feje szabadon mozog, az egész tetemet ringatta a viz csöndes hullámzása. Megigérte különben, hogy a mint a faluba visszatér, jelenti a dolgot arra való embernek.

A legény hazament kocsijával a gazdájához. Kint a falu végén szemközt jött velük Váradi András kerülő s ezzel mint hivatalos személylyel nyomban közölte az esetet. Váradi András a községi biróhoz menet közben találkozott czimborájával, Oláh Györgygyel. Ez is kerülő volt. Épen ment ki a határt járni, a tisza-löki útra. Mondja neki Váradi.

– Nézzen be kend a Csonkafűzesbe, ott egy halottnak kell lenni a vizben, tutajos oláhok is tanyáznak ott. Én az alatt a Patkót kerülöm, azután odamegyek magam is.

Az a Patkó egy kis félsziget, melyet a Tisza kanyarulata alkot. A tudósok a Patkó szóból Bakta szót faragtak.

Oláh György élemedett, higgadt, okos ember volt. -220- Játszi elmével beszélte el a biróság előtt hivatalos eljárását.

Odament s megtalálta a kártyázó tutajosokat. Odaköszönt emberséggel hozzájuk. »Adjon Isten jó napot.« Azután hosszu botjára támaszkodva egy perczig nézte a nyavalygó kártyásokat. Se pénzük, se boruk, se pálinkájuk: mégis kártyáznak. Vajjon mire kártyáznak? Azután megkérdezte: »Hol van hát az a szerencsétlen?« Megmutatták az irányt. Odaballagott a Tisza partjára s nyomban megtalálta a tetemet. Nem tudta fölismerni biztosan, férfi-e, nő-e a tetem. A viz rettenetesen eltorzitja halottjait, ha sokáig tartja őket ölében. Oláh György uramnak azonban tudnia kell, mit jelentsen az előljáróságnak. Férfit-e vagy nőt, s öreget-e vagy fiatalt? Botjával nem érte el a halottat, ha vizbelépni nem akart. De nem akart, mert a viz árt a csizmának, a csizma pedig pénzbe kerül. Körülnézett valami hosszabb rúd, pózna vagy faág után. Van a füzesben elég. Kiválasztott egyet, melyen horog volt. A mint a tetem hason feküdt, hátába, vagyis a hátán lévő ruhába beleakasztotta a horgot s annál fogva a tetemet kihuzta a viz szélére a szárazra. A vizben nincs sulya a halottnak, könnyen mozdul előre-hátra. A mint kihuzta: veszi ám észre, hogy háta mögött valaki kandikál. Rászól: »Hát te ki vagy?« Azonban megnézni, látja, hogy »oláh«. Tovább nem is beszél vele. A hivatalos tekintély nem engedi, hogy ő szóba álljon holmi tutajossal, oláhval, jött-ment emberrel. Azonban több tutajos is megy oda lassanként: Paczkán Bazil, Csepkanics György, Matej Ignácz a tanu, -221- Selever János, Szavinecz Péter, Hecska György. Odaálltak a háta mögé. Körülnézett köztük. Két »oláh« ötlött a szemébe. Csepkanics a hős, magas termetü ragyás képü és Hecska György, a ki mindig hóna alatt tartotta ásóját, melyett Galsitól vett. El nem eresztette volna a világért se azt az ásót, hogy valaki meg ne egye. Erre a kettőre ráparancsolt, hogy forditsák hanyat vagy legalább oldalra a halottat: vajjon férfi-e vagy nő? A ruháról nem lehetett biztosan látni. Lábai meztelenek voltak, a ruha foszlányos, összecsapzott iszappal teljes. A két tutajos megmozditotta a testet. Kitünt mindjárt, hogy nő volt a boldogtalan. Megnézte jól ruháját is. Észrevette balkeze csuklójára kötve a kendőbeli csomagot. Azután megparancsolta a tutajosoknak, hogy hozzá ne nyuljanak, el ne temessék, hagyják érintetlenül a halottat, mindaddig, mig ő az előljárósággal ki nem jön s a temetés iránt nem intézkedik. Ez után visszaballagott a faluba.

Ez történt délután négy óra előtt, négy órára már jelentését el is mondta a községi birónak.

Azonban telt az idő. Egyik óra a másik után. A faluból nem jött senki. Alkonyodni kezdett, szél is támadt, az eső is elkezdett permetezni. A tutajosok abbanhagyták a kártyázást.

Az alkonyat meghatja a mezei ember lelkét. A nappali munkába kifáradt a test s vele mintha bágyadtabb lenne a lélek is. Elnyugodni készül mind a kettő. -222- A mint csökkenik a napnak fénye, mintha csökkennék az élet mozgékonysága is. A parti fű lehajtja levelét; sóslorom, vad üröm, papsajt, parti mályva fekete szint ölt magára, a bogáncs se olyan büszke, mint fényes nappal s a vad hajnalka is bezárja fehér szirmait. A szunnyadás sejtelme borul fűre, fára, mindenségre. Mintha szótlan komolyság, szelid bánat járna együtt az alkonynyal. A libucz is elhallgat, a fehér csér se csapong, a gólyák is hazatakarodnak fészkeikre, a gémek és kócsagok is némán meredt nyakkal nézik a nyugvó napot.

A közeli falvak tornyaiban megkondul az esti harangszó. Tisza Dada, Tisza-Lök, s a tulsó partról Baj, Rügy, Takta-Kenéz harangszavát oda ringatja a levegő esti áramlása. Minden harangszó más, mégis mind egyenlő. Beleszól a harangba a gulyák kolompja s a teknősbéka füttyenése. Estennen ő is kijön a partra bogarászni. A mint hallja a harang szavát: egyik-másik tutajos keresztet vet magára, talán föl is fohászkodik a magasságba, talán haza is gondol azokra, a kiket otthon hagyott.

A kis léleknek nincs tudománya, csak érzése, ösztöne sejtelme. A kis lélek előtt nagy tünemény a halott. Sokkal nagyobb, mint az élő. Állitsd eléje Napoleont, Hannibalt, Julius Caesart: megnézi vagy meg se nézi, de nem bámulja meg. Legföljebb lovát, köntösét, sarkantyuját, buzogányát. De a halott mellett eláll, elgondolkozik, -223- eltünődik, elméláz órákig. Habár ez csak szegény koldus elaszott gyermeke volt is.

Hiába mondanák neki, hogy a holttest nem egyéb, mint egy csomó élettelen ásványnak keveréke, most még ugyan egy tömegben, de csakhamar széjjelszállingózva. Ennyi nitrogén, ennyi oxigén, ennyi viz, ennyi mész, ennyi foszfor, ennyi vas együtt: ime ez a holttest. Ugy nézne rád, mint halálos ellenségére. Vagy bolondnak tartana, vagy pogánynak, istentagadónak.

Ő még hisz. Az ő lelke előtt a holttest még most is élő állat. Hiszen ő is élt, ő is szeretett egykor s őt is szerették egykoron s azok ma is élnek, ma is gondolnak rá, ma is hull érte könnyük. Hogy ne volna tehát benne most is élet? Csak mi nem vesszük észre. A mit benne látunk, az nem mozdul többé, de mi az, minő kevés az, a mit a gyarló ember szeme láthat. Lent a földben, fönt a magasságban, mindenütt uj élet vár a halottra. A halottat tehát magára hagynunk, a földszinén temetetlen hagynunk nem szabad.

A jámbor tutajosok elkezdtek tanakodni. Az elnyugvó nap árnyékai ott borongtak lelkükön. Mit csináljanak a szegény halottal?

A halottnak erős szaga kezdett támadni. Eddig a szag nagy részét elnyelte a viz. Nem igen izgatta az embereket. De most a halott szárazon van. Az emberi test elemeinek felbomlása nem kedves az élő ember előtt. Eszébe jut, hogy egykor ő is porrá, hamuvá, sárrá, levegővé lesz s talán tőle is borzadoznak azok, a kik teteme közelében élve maradnak. Az esti lég, a csepergős -224- idő, az alkonyat finom párázata még fokozta a halálnak keserü szagát.

Egy csonka fűzfa meredező törzsén szarka kezdett csörögni. Valamelyik tanya közeléből vetődött oda, megérezte a zsákmányt. Csörgésére második s harmadik szarka is jött. Egyik leszállt a földre, a halottnak közelébe s gondosan nézegette a tutajosokat. Nincsenek-e ádáz indulattal? Nincs-e lövőfegyverük? Meg lehet-e kopogtatni békével a halottnak koponyáját?

– Lássátok, a szarkák már itt vannak, jön majd a varju is, a holló is. Jöhet kóbor eb is. Mi lesz a szegény halottal?

– Temetetlen nem hagyhatjuk szegényt. Ime eső esik, szél támad, holnap vihar ér bennünket, megbüntet az isten, ha el nem temetjük a halottat. Halottam én már ilyen esetet.

Minden tutajos hallott. Elkezdték egymásnak mesélni az eseteket. Öregek mondását, élők tapasztalását, babonás képzelődés alkotását.

De a csősz meghagyta, hozzá ne nyuljanak a halotthoz. Az előljáróság, a biróság, a szolgabiró dolga lesz a temetés.

– Hajnalban mi tovább megyünk s a halott itt -225- marad. Hátha megfeledkezik róla a hatóság? Szegény boldogtalan nőnek lelke ott lebeg a végtelenben ég és föld között s nem tud megnyugodni, mig romladó testét be nem fogadja az anyaföld. Nem is jó ember az, a ki temetetlen hagyná a boldogtalant.

Különösen Selever János, a legujabb tutajos társ érzett legmélyebben s ő volt a legbuzgóbb hirdetője annak, hogy a szegény ismeretlen halottat ne hagyják a föld szinén.

De hát hiába volt az okos beszéd. A csősz a hatóság, a hatóság pedig megmondta, hogy a halotthoz nyulni nem szabad. A jámbor orosz pedig a hatóság tilalmát meg nem szegheti.

Selever János látta, hogy a bölcseség itt nem sokat ér. Valami erősebb okot, győzedelmesebb érvet kell itt előhozni, mely oda férkőzzék a tutajos lelkéhez. Valami hatalomhoz kell folyamodni, a melynek a tutajos ellent ne állhasson, ellenállni eszébe se jusson.

Bement a kalibába, megnézte, mennyi pálinka van butykosában. Jóval több volt egy liternél. Fogta a butykost s kiment a partra. S a partra érve s a tutajosok előtt megállva, megrázta a butykost, azután jobb kezével magasra tartotta s szólt eképen:

– Látjátok ezt? A ki segit eltemetni a halottat, annak én adok áldomást. Halljátok? Egy liter pálinkát!

Ez a beszéd most már nyomatékos beszéd volt. Öregek és fiatalok összenéztek s fejével bólintott mindenki. Selevernek igaza van. Csősz ide, csősz oda: a halottat el kell temetni. -226-

Nyomban kivált a társaságból három tutajos. Hecska György, a kinek ásója is volt, Szavinecz Péter és Paczkán Bazil. Ők segitenek Selevernek eltemetni a halottat.

A part szárazabb részén sebten ástak egy gödröt. Nem is mélyet, nem is hosszut, nem is széleset. Csakhogy a boldogtalan halott beleférjen s éhes róka, kóbor eb ki ne kaparhassa.

Mikor ez megvolt: kihoztak egyik tutajról egy darab deszkát s arra szépen ráfektették a tetemet. Nem forditották hanyatt, a hogy’ a holtat szokás, hanem abban a helyzetben hagyták, a mint a víz szélén feküdt. Hason fekve félszakosan. Még ruhácskáit, rongyocskáit se igazitották meg. Ugy hagyták, a hogy a viz a derekára csapzotta. Balkeze csuklóján is otthagyták a csimbókba kötött kendőcskét a benne levő föstékes csomaggal. Igy huzták a deszkán a sirgödörig. Galsi István azt beszélte a biróság előtt, vigyázniok kellett, mert ha kézzel nyulnak hozzá, szétment volna a holttest, minthogy már nagyon el volt ázva.

Letették a gödör fenekére, azután kihuzták alóla a deszkát s puha földet hánytak rá. Nem volt pap, a ki beszentelje s imádkozzék fölötte; nem volt énekkar, a ki a halottak gyászénekét elzöngedezze, nem voltak siratók, nem voltak rokonok, nem voltak örökösök a temetésnél. Azért a jó emberek eltemették tisztességesen. Nem tiporták le a földet a sirgödör fölött, de azért egy kis sirhalmot mégis emeltek föléje. Gyepes hanttal nem boritották be, de egy csonka faágat mégis odatüztek a fejéhez. És minden tutajos megemelte -227- zsiros kalapját, mikor a temetést elvégezték s az egyik tutajos azt mondta:

Mire a nap Tisza-Lucz irányában leáldozott: akkorra bevégezték a temetést is. Akkorra beborult az ég alja is.

Kétszer se kellett mondani. Selever jó szivvel osztott szét a temető emberek közt egy liter pálinkát. Megigérte, szavát is tartotta.

Nem is követtek el a jámborok semmiféle bűnt. Hiszen ősi szokásnak, áhitatos léleknek, kegyes gondolatnak tettek eleget. Vártak estig. Estig nem jött a hatóság. Ők tovább nem őrizhették a holtat, hajnalban indulniok kellett, dúvesztében ott nem hagyhatták a boldogtalant. Ezzel bizony nem vétkeztek annyira, hogy utóbb vasra verjék s heteken, hónapokon át börtönözzék őket.

IV.

(Mindenki szentül hitte, hogy Solymosi Eszter a csonka-füzesi holttest. – Az éjjeli közönség a sirnál. – Az ásó története. – Az első rendőri szakértői vizsgálat. – Éjjel őrnek a halottat. – A kételkedés szava.)

Hanem hát ki feleselne az igazsággal, mikor az a törvény nevében tombol és hatalmaskodik? A jámbor tutajosok ugyan hiába feleseltek.

A tisza-dadai előljáróság ugyan nem kötött beléjük. -228- Ez ellen panaszuk nem lehetett. Pedig az elűljáróságnak meggyült a dolga ez estén s ez éjszakán.

Mert a futó tűz nem terjed oly gyorsan, mint ahogy elterjedt a hir Tisza-Dadán, hogy Esztert, az eltünt eszlári szegény leánykát megtalálták. A Tisza vetette föl, tutajosok akadtak rá, a Csonkafűzesben fogták ki, igazi tulajdon ruhája van rajta, de bizony annak a nyaka nincs elvágva, tehát nem igaz, hogy a zsidók megölték, vérét vették.

Oláh Györgynek, a tetemlátó csősznek nem volt a faluban pillanatnyi nyugalma se. Elfogta, kikérdezte, agyonzaklatta mindenki. Igaz-e a hir, vagy nem igaz? Milyen a halott? Milyen a ruhája? Hány napos halott lehet? Miről lehet ráismerni? Honnan hozta a Tisza? Ki látta legelőször? Ki fogta ki? Száz meg száz kérdés egymásután. Okos, nem okos kérdés vegyesen.

Az ország zsidósága tizezer korona jutalmat tüzött ki annak, a ki Esztert élve-halva előkeriti, vagy a ki biztos nyomra vezet. Tizezer korona már pénz. Szegény embernek, dadai csősznek, máramarosi oláh tutajosnak tengernyi pénz. Oláh György uram ostobaságnak tartotta, ahogy őt a pénzzel fenyegették. Hiszen nem is ő látta először, hanem a Litvai gyerek, Kecskés József szolgalegénye. De még ő se, hanem inkább a tutajos. De melyik tutajos? Hányan vannak a tutajosok? A ki először látta: ugy is felosztja a többi tutajos közt a zsidók pénzét, mert különben agyonütik, a Tiszába fojtják, bizonyosan elemésztik. -229-

Csepkanics György pedig, a hős, a ki először látta a vizen úszó holttestet, soha még csak hirét sem hallotta Solymosi Eszternek. A lányka eltünésének esete a máramarosi tutajos körökig bizony nem jutott még el se ujságban, se szóbeszédben.

Legfürgébb volt Oláh György faggatásában s a hirek összeszedésében a kis falu értelmisége, Lőrinczi István a jegyző, Takács Endre a katholikus kántor, Tratner Lipót a zsidó tanitó, Seres Gyula a joghallgató. Rohantak a helyettes főbiróhoz, Tóth György uramhoz, szedje össze a falu esküdtjeit, menjünk ki nyomban a Csonkafüzesbe halottat nézni, Esztert látni, igazságot keresni, az országot megnyugtatni.

Czájzler Márkus czipő-varga, női lábbeli-készitő mester, csakhamar befutotta az egész falut s hadilábra állitott minden zsidót. Svarcz Sámuel kereskedő futott sógorához, Lefkovics Bernáthoz, a kinek kocsija és lova van, hogy fogjon be rögtön, menjenek a Csonkafűzesbe, ott van az eszlári lányka. Goldstein Jakab, Krausz Bernát, Burger Mór, valamennyi zsidó mind talpra állt; keresték az ujságot, a hol le volt irva: milyen ruhában tünt el Eszter? Futottak a jegyzőhöz: keresse ki az országos körözvényt. A zsidó, ha izgatott, nem találja helyét, nem ismer pihenőt, fut, beszél, száz ötlettel áll elő: rögtön értesiteni kell a tiszalöki zsidókat is, s nyomban tudatni kell az esetet a kormánynyal, a központi zsidó irodákkal s az országos nagy hirlapokkal. -230-

Nem lehet nekik rossz néven venni. A zsidóság elleni gyülölködés irtóztató volt már akkor. A legkeserübb szóbeli bántalmazástól a legkiválóbb, a legnemesebb zsidó se lehetett mentes. Érzékenyebb szivüek alig mehettek már utczára, közhelyre, népes társaságba. A gyülölködés jelszava az eszlári vérvád volt. Azok, a kik nem tudnak vagy nem akarnak gondolkodni, s azok, a kik a becsületet önmagáért nem becsülik, minden zsidóban gyilkost láttak. Vagy legalább ugy zajongtak, mintha gyilkost látnának. Kész igazságnak hirdették a puszta vádat s mindenkire kiterjesztették a gyanut, mely legrosszabb esetben is, csak egy-két ember vállaira nehezedhetett.

Ha tehát megkerült az eltünt lányka, habár holtan is: ebben a zsidóság az ő istenének kegyelmét, a végzetnek jótékony kedvezését láthatta. Hogyne lett volna tehát tele lázzal, örömmel, izgatottsággal a tisza-dadai zsidóság apraja-nagyja?

Kovács György dadai vagyonos gazdaember épen poroszkált haza kocsiján estennen, a mikor körülfogják s viszik kocsistól, lovastól Tóth György helyettesfőbiróhoz, hogy vigye előljáró-uraimékat nyomban a Csonkafüzesbe. Megkerült az eszlári lányka, ott fekszik holtan a parton.

Kovács György nem ellenkezik. Föltelepednek kocsijára: a főbiró, Lőrinczi István községi jegyző, Tratner Lipót zsidó tanitó s Krausz Bernát zsidó gazdaember s mennek a Csonkafüzes felé. Útközben találkoznak Oláh György kerülővel s őt is fölveszik a kocsira. -231-

Kiérnek a hely szinére. Megtalálják a tutajosokat. Esti kilencz óra felé jár az idő már, a tutajosok egy része aluszik immár. Oláh György keresi a tetemet. Nem találja. El van az már temetve Isten nevében.

A mig tanakodnak, hogy mit csináljanak: ime jön egy második kocsi. Lefkovics Bernát zsidó bérlő kocsija. Jön vele Seres Gyula kálvinista joghallgató, Takács Endre katholikus tanitó és Svarcz Sámuel zsidó kereskedő. Tovább folyik az ujonnan jöttekkel a tanakodás.

Be kell menni a főszolgabiróhoz Tisza-Lökre. Ebben állapodnak meg. A jegyző, a joghallgató s a katholikus tanitó rögtön felkapnak Lefkovics Bernát kocsijára s hajtanak gyorsan Tisza-Lökre.

Eszterről, az eltünt leánykáról volt szó. Miről lehetett volna másról? A joghallgató az ő jogi tanulmányainak keretében fontosnak tartotta az esetet. Oláh Györgyöt nagyon gondosan kikérdezte a holttest alakja s ruházata felől. Volt valami jegyzőkönyve, abba figyelmesen följegyzett mindent. Mindenkinek véleménye abban egyesült, hogy a holttest nem lehet másé, mint a szegény Eszteré, az eltünt eszlári lánykáé.

Beérnek Tisza-Lökre. Este van már. Lefkovics Grósz Mór Lajos tisza-löki zsidótól kérdezi meg, hol lakik a főszolgabiró? Beszél közben minden zsidóval, a kivel csak úton-útfélen találkozik. Közli velük a nagy esetet. -232- Veinberger Ignácz előkelőbb tisza-löki zsidó nyomban el is határozza, hogy ő is elmegy a Csonkafűzesbe még az éjszaka.

A főszolgabirót nem találják. Nincs otthon. Vagy kint van a járásban, vagy a vármegye székhelyén. Lőrinczi István jegyző fölkeresi tehát a segédszolgabirót Zoltán Istvánt s annak jelenti a nagy eseményt.

A segéd-szolgabiró nyomban intézkedik. Értesiti a járás tiszti orvosát, Kiss Jenő doktort. A kaszinók, a söröző és borozó tanyák s a zsidók Tisza-Lökön is rögtön megtudják a dadai holttest napfényre jöttét. Késő este van már, de azért akadnak önkéntes vállalkozók, a kik a szolgabirót elkisérik a Csonkafűzesbe.

K. Horváth Géza orvosnövendék, de már szigorló orvos az egyik. Szerep vár rá még történetünk folyamán.

Zurányi Kálmán gyógyszerész fiatal ember a másik. Nagy érdeme van az igazság kideritése körül. Ez ifjunak bátorsága és igazságszeretete nélkül magam se jutottam volna oly hamar a valóság felismerésére.

Kiment Veinberger Ignácz zsidó kereskedő is. Üzte a kiváncsiság. Észleléseinek nem tudtam hasznát venni.

Vitt pandurt is magával a szolgabiró. A hivatalos tekintély csonka lenne pandur nélkül. De elvitte magával Szücs János tiszalöki kisbirtokos paraszt gazdát is. Ez nagy szerencse volt. Értelmes fő, gondos szemlélő, Isten által megáldott világos agyu ember. Akkor 47 éves volt. Véletlenül került oda. Egyik fuvaros volt a Csonkafűzesbe menő urak számára. A másik fuvaros Najvirt Jónás zsidó fuvaros. Ez se látott, se hallott semmit, Szücs János mindent látott, mindent hallott. -233-

A magyar nép eszejárása százféle jelzővel különböztet az okos ember és az ostoba ember közt. Egyik példabeszéde igy szól: »Oda se néz, mégis mindent lát.« Ez az okos ember. »Mindig nézi, még se látja«: ez az ostoba. Szücs János többet látott s jobban látott, mint minden szolgabiró, vizsgálóbiró, királyi ügyész, csendbiztos, pandur, irnok, járási orvos s mint minden tanu, ácsorgó s jelenlevő, a ki ott lábatlankodott a holttest körül.

Kimentek hát a Csonkafűzesbe két kocsival. Esti 10 óra elmult már, mire odaértek. Sötét volt, a mint nyári csillagos éjszakán szokott lenni, a mikor kevés felhő boritja az eget s még föl nem kelt a hold. Tele holdvilágról egy tanu sem emlékezik. Mezei ember szeme meglehetősen tájékozódik ily homályban is. Állandó éjjeli világitáshoz szokott fővárosi ember egyiptomi sötétségnek vélné az ily éjszakát kint a mezőn, a folyam partján, a fekete tömegként meredező füzek és rekettyék lombjai közt.

A dadai emberek csöndesen beszélgettek egy csomóban. A szolgabiró kérdi: hol a holttest? Senki se tudja.

– Erős szaga volt, felénk fujta a szél. Azután ez már a mi törvényünk, a mi szokásunk. A szegény -234- halottat nem hagyhatjuk a földszinén, de még a vizben sem.

Megmutatják a hevenyészett sírhalmot. A szolgabiró megparancsolja a sirhalom felbontását. Ki kell ásni a halottat.

Ki ám, de mivel? Ásóról, kapáról nem gondoskodott senki. Az ember pedig se nem róka, se nem borz, se nem ürgeásó kutya, hogy tíz körmével ásson lyukat a földben. Mulatságos tanácskozás folyt a fölött: miként bontsák fel a sirt.

Végre nagy gondolatra vetemedett valamelyik bölcs férfiu. Ott a pandur kardja. Ki lehet azzal ásni a gödröt.

A kard pedig csakugyan nem arra való, hogy sírt ássanak vele. Hiába nyavalygott a pandur: nem boldogult semmire.

Ezzel már jobban ment a munka, de még se tökéletesen. Azonban ott ólálkodott a közelben Hecska György. Akkor is hóna alatt volt az ásó, a melyet 32 fillérért vett Galsi Istvántól. Szücs János sasszeme a sötétben is észrevette az ásót.

Előbb azonban kikérdezte apróra: hogy’ jutott az ásóhoz, hol vette, hogy’ vette, mikor vette, miért vette? Mert, hogy a tutajosnak ásója legyen: ezt sehogy se lehet józan észszel megérteni.

A vizsgálóbiró bölcsesége csodálatos hajszát inditott utóbb az ásó után. Hogy’ merte ezt eladni Galsi? Hogy merte ezt megvenni Hecska? Nem is egyéb ez az ásó, mint »bűntest«. Corpus delicti, a hogy’ a jogtudósok mondják. Miért bűntest? Kit ütöttek vele agyon? Addig kereste a vizsgálóbiró az ásót, mig utóbb napok mulva Tisza-Beö és Kőtelek közt csakugyan elfogatta a tutajosokat s köztük Hecskát. Akkor is a hóna alatt volt az ásó. Elkobozták nyomban. Küldték be Nyiregyházára, a törvényszék bűntest-gyüjteményébe: a fokosok, kések, furkós botok, lopott portékák, mérgek, kuruzslószerek, bankócsináló gépek, rongyok, ruhafoszlányok tömegébe. Kötöttek nyakára madzagból nyakkendőt. A madzagra rápöcsételtek egy darab papirost. A papirosra ráirtak egy törvényszéki ügyszámot. Az eszlári vérvád ügyszámát. Ez a vérvád Sarf József nevében folyt. Ráirták tehát a papirosra azt is, hogy az ásó Sarf József tulajdona, tőle kobozták el. Sarf Józsefnek pedig soha az öreg apja se hallotta hirét ennek az ásónak. De ez nem használt neki semmit. Az ásó ott ült több mint egy évig a muzeumban, Sarf József pedig a tömlöczben. Mikor utóbb sok idő mulva Sarf József mint ártatlan ember kiszabadult: a börtönőrök őrmestere -236- odaadta neki az ásót, vigye magával a pokolba. Nem azt az ásót, hanem egy rossz, rozsdás, lyukacsos, kitördelt élü elkopott ásót, mivelhogy valami okos ember a tutajos jó ásóját kicserélte valami használhatlan rossz ásóval. Hát hiszen mindegy ez a »bűntest«-nek. Csakhogy Sarf József becsületes ember, ő tőle sohase koboztak el ásót, más jószágát ő el nem viszi. Azonban Kozák őrmester ur nem ismert tréfát. Vagy elviszi Sarf azt az ásót, vagy hivatalosan odaverik a hátához.

Igy készül gyakran az igazság és a világtörténet. A jó Sarf József még maig se tudja, miként keveredett bele az ásóhistóriába.

Az ásóval egyébiránt gyorsan ment Szücs János kezén a munka. Noha sötétben sírt ásni épen nem kényelmes állapot.

Egész sötétség azonban mégse volt, sőt volt valami világitás. Tisza-Dadáról hoztak egy szál gyertyát, ezt eleintén Tóth György helyettes-főbiró tartotta, mikor azonban a holttest szaga már felnyomakodott a gödörből, a gyertyatartást rábizta Oláh György kerülőre. Volt ezenkívül egy kőolajos kis kézilámpa is, ezt meg Lőrinczi István dadai jegyző tartotta.

A mint Szücs János jó két lábnyi mélységre ért: elérte a halottat. Ekkor letette az ásót s kezével takaritotta le a halottról a homokot. Az urak megállapodtak abban, hogy a halottat nem kell kiemelni a sírból, csak ott vizsgálják meg az orvosok. Szücs János állt a lábánál, Horváth Géza szigorló orvos a fejénél. Ugy emelgették hol a fejét, hol a lábát, hol a ruháját, a -237- hogy’ a járási orvos, Kiss Jenő rendelte. A járási orvos közellátó, gyönge szemü ember volt. A tanuk ilyennek mondják. Elképzelhető tehát, milyen lehetett ez az orvosi vizsgálat a fekete földben, a sötét éjszakában, hitvány világitás mellett, a fektéből föl se emelt holttesten.

De hát igy történt. Ruháját öregéből, nagyjából megszemlélték, balkeze csuklóján a csimbókba kötött csomagot észrevették s nemét is meghatározták. Egy fűzfavesszőt helyeztek föléje s aztán a vesszőt feje tetejétől lába hegyéig megmérték. Ebből állott az orvosi vizsgálat.

Épen megfelel a hullavizsgálati jegyzőkönyv ennek az eljárásnak. Rövid ez és fölületes, de nagyon. Néhány értékes adat mégis van benne.

A jegyzőkönyv kelt Tisza-Lökön, éjfél után egy órakor, tehát még azon az éjszakán, de már hétfőn junius 19-én.

Ime a hivatalos jegyzőkönyv tartalmának fontosabb részei. Csaknem minden szava hibás, hézagos s alig van benne teljesen határozott állitás. De azért e jegyzőkönyv mégis becses anyag lett a védelem számára.

A józan gondolkozásu földmives falusi emberek, a -238- kik ott voltak, sokkal több jelenséget vettek észre a holttesten, mint a tudománynak és hivatalnak embere. Kivált Szücs János uram más jegyzőkönyvet irt volna.

Ők észrevették, hogy arcza földes, homokos volt. Egyik szeme nyitva volt s mint a halottaknál szokás, felfordulva, a másik szeme be volt csukva. Szája nyitva volt s fogai szép fehér apró fogak. A fogak köze is tele homokkal. A viz is beiszapolhatta homokkal, de a sírban is behatolhatott a homok, mert a part, a hova temették, homokföldből áll. Nyelvének hegye a fogai közé ért. Álla nem volt leesve.

Nem is a balkezében volt a festék, a mint az orvos állitja, hanem a balkeze csuklójára kötött kendőben s ott is egy kis papircsomagba göngyölve.

Egy deszkát tettek a testre. A deszka fölé harmatos üde füvet hánytak, hogy a föld ujra be ne borithassa a testet. Azután földet hánytak rá s azt kissé sirhalom alakura elegyengették.

Azonban valami jelet is kellett alkalmazni a sirhalomra, hogy ha netalán orvok, lappangók, furfangosak, titkos szándékkal való emberek oda lopódznának s a sirt megbolygatnák: észre lehessen venni.

Szücs János csinálta a jelet földből. Egy kereszt, hüvelykujja körmével húzva s egy ákom-bákom betü volt a jel. A szolgabiró megjegyezte: -239-

Éjfél rég elmult, mire készen lettek. A gönczölszekere az égen már nagyot fordult.

A szolgabiró hazament a tisza-lökiekkel. De meghagyta, hogy őrizzék a sírt.

Meg is őrizték. Molnár János dadai községi esküdt volt az egyik őr. Ott volt vele Oláh György és Váradi András, a két kerülő. Zsidó is kellett őrizőnek. Legyen az is kettő. Az egyik volt Czájzler Márkus, a fürge czipőkészitő varga. A másik: Burger Mór. S rajtuk kivül ott volt még a pandur is: Szentesi István.

Ezek őrizték a szegény lányka sirját hajnalig, azután délig, azután délutáni 4 óráig, a mikor odajött a vizsgálóbiró a maga személyzetével s átvette a halottat.

Sok szó esett egymás között. A tisza-dadaiak és tiszalökiek egyébről se elmélkedtek, mint az eltünt leányról s a talált holttestről. A tutajosok nem elmélkedtek semmiről, mivelhogy ők a tisza-eszlári esetnek még hirét se hallották. Valami elrablott királykisasszonynak vélhették volna azt a tetemet. Másként meg nem érthették: mire való ez a nagy hejsze-hajsza, az urak és parasztok és zsidók csődülése. Találtak ők már egyébkor is holttestet, de efféle zajnak hirét se hallották.

El is indultak tutajaikkal hétfő hajnalán s mentek nyugodtan lefelé Isten nevében. -240-

A csonkafűzesi közvélemény megalakult. S szilárd volt mindaddig, mig a vizsgálóbiró bele nem avatkozott a dologba. A zsidók szentül meg voltak győződve, hogy a holttest az eltünt lányka holtteste. De meg voltak erről győződve a keresztyének is. Már tudniillik a dadaiak és a lökiek, a kik a holttestet látták.

Tisza-Eszláron, a Tisza partján eltünt egy tizennégy éves lányka. A Tisza onnan Tisza-Dada felé folyik s nyolczvan nap mulva fölvet egy holttestet, mely tizennégy éves lány holttestének látszik. Ennek tehát az eltünt lányka holttestének kell lenni.

Az eltünt lányka Solymosi Eszter volt, a kiről a körözvényben tudvalévő, milyen ruhában tünt el. S ime azt a ruhát találják a csonkafűzesi tetemen. Tehát az nem lehet más, mint Solymosi Eszter.

A szegény lány festéket vett eltünése napján s ime a festék is ott van egy csomagban balkarjának csuklójára kötve egy kis kendőben. Ahogy szegény parasztlánykák szokták az egész vidéken.

A ki kételkedni mer: annak meg kell mondania, ki volt hát az a holttest, a mig élt, ha nem az eltünt lánykáé? E nélkül kételkedni, vakon kételkedni: vagy ostobaság vagy ledérség. Vagy ennél is több.

A vallási gyülölet azonban mindent mer. Ölni is, gyilkolni is, gyujtogatni is. Hogy’ ne merne tehát kételkedni? -241-

A mikor ujra eltemették a halottat s gyenge bomló testét harmatos fűvel behintették: azt mondta valaki az urak közül ott a tömegben:

Éjfél volt ekkor. A hold csak harmad napja ujult, bágyadt fénye gyöngén világitott a parti fűzesben. Néhány kóbor felhő a csillagok fényét is megcsonkitotta. Ki mondta ki a gonosz kételkedés szavát először: nem lehetett biztosan megtudni, arczát a sötétség miatt nem lehetett látni.

De a kételkedés szava már ott is hangzott. E hangnak zugása utóbb betölté a mívelt népek társadalmát.

LEGYEN SÖTÉTSÉG!

(A holttest fölismerése. – A magyar műveltség. – Kozma Sándor. – A kik látták a holttestet. – A kiket elzártak nézésétől. – A holttestet meztelenen mutatják. – Mi a szemérem? – Eszter ruhája a holttesten. – Miként bánik a halál és az enyészet a holttestekkel? – Eszter különös testi jele.)

Zoltán István szolgabiró junius 19-én reggel már sietett értesiteni a vizsgálóbirót. Bary vizsgálóbiró nagy személyzettel délután 4 órára már a Csonkafűzesbe ért a helyszinére.

Ott volt Miklós László, Szabolcs vármegye első aljegyzője akkor, – legelső tisztviselőinek egyike később; – mívelt és értelmes ember; zsidóellenes, de higgadtabb felfogással, mint sok tiszttársa és uri pajtása. A birói szemlénél ő volt hivatalosan az egyik birói tanú.

Ott volt Dobos Imre, Szabolcs vármegye szolgabirája. Nem volt alkalmam közelebbről megismerni. Érzületét és gondolkozását ez ügyben nem ismerhettem meg. -243- Hitt-e, nem hitt-e a vérvádban: nem tudom. Ő volt a másik birói tanú.

Magyarország főügyészi állását akkor Leveldi Kozma Sándor töltötte be, Somogy vármegye birtokosa, választott tisztviselője, országgyülési követe, gyakorló ügyvéd is egykor; később az ország főbiróságának kiváló tagja s végül királyi főügyésze.

Nagy lélek! Nemes gondolkozásu s magyar míveltségü férfiu. A magyar míveltséget természetesen csak Magyarországon ismerik. Alapja ennek az ugynevezett klasszikus műveltség, a hellen és latin remekirók szelleme. Ez megvan minden más mívelt nemzetnél is. A magyar míveltség különössége abban áll, hogy a gondolkodó elme az állami közélet nagy kérdéseit, az alkotmányjogot, a korona hatalmának becsét, a társadalmi osztályok közt levő viszonyt, az embernek jogát és méltóságát, a faj s haza iránt való vonzalmat a magyar nemzet sok százados történetének, nagy harczainak s nagy szenvedéseinek világánál ismeri föl, érti és becsüli meg. E nemzetnek különös intézményei voltak s különös története, mely azokat az intézményeket megalakitotta. A faj is más, mint a világ minden más mívelt faja. A nyelv is különös, minden közeli rokonság nélkül. Ezeréves története is különös, minthogy a tatár, török, német és szláv áramlatok találkozási központján telepedett meg s ezek minden harczát végig harczolta. Mert a harcz elől ki nem térhetett, de számának kisebbségénél -244- fogva legragyogóbb győzelmeinek hasznát sem élvezhette igazán. Gyakran nagy csapások érték, de a lemondás érzetét szivéhez férni nem engedte. Sokszor kellett idegen czélokért véreznie, de örök czélja gyanánt csak saját nagyságát tekintette. A szabad alkotmányt, a nemzeti képviseletet s a szabadságért s az emberi jogok teljességeért való lelkesülést mindig megőrizte.

Ebben a szellemben fejlődött ki Magyarországon a műveltebb s vagyonosabb osztályok tagjainál a különös magyar műveltség. Az ily műveltségü embert magyar táblabirónak nevezik. El nem merülni az elméletekben; külső czélokért fel nem áldozni az élet örömeit; önönmagáért becsülni az életet; szeretni az embereket; búsulni a multak szenvedésein; kinevetni a kétségbeesőket; nagy hatalomnak ismerni el a végzetet, de föltétlenül még annak se hódolni meg; meglehetős ábrándozás, mérsékelt munkálkodás, időnkénti lázas lelkesülés, erős fajszeretet, az igazságnak eleven érzése: ime a magyar táblabirói lélek.

Bizonyos gonddal és keserüséggel nézte már hetek óta a nagy pör fejlődését s már hónapok óta a nagy vallási gyülölködést. Erre nem volt hatása, de a perre lehetett. Mellette volt Székely Ferencz helyettes királyi főügyész. Sokban hasonló gondolkozásu, mint ő. Ezt kérte meg: menjen Nyiregyházára, nézzen körül, győződjék meg, miféle boszorkányok lakodalma készül ott a nagy per czimén Bary József aljegyző s Egressi Nagy László alügyész kezén. Ostoba babonának tartotta a -245- vérvádat s mint erős magyar, nagyon röstelte, hogy a józan magyar népet ilyen ostobaságba akarják belehajszolni. Ennek minden áron szerette volna elejét venni s Székely Ferencztől várta a dolgok hű képének rajzát további elhatározásához. Igy jött a helyettes királyi főügyész junius 17-én Nyiregyházára s véletlenül igy lehetett jelen a csonkafűzesi műveleteknél.

Birói szakértők voltak Kiss Jenő tiszalöki, Trájtler Soma nyiregyházi s Kéri Horváth László járási orvosok és orvostudorok.

Ott volt Egressi Nagy László királyi alügyész, Kéri Horváth Géza szigorló orvos, Zurányi Kálmán gyógyszerész, Zoltán István szolgabiró, Vay György tiszalöki csendbiztos egy csomó pandurral és csendlegénynyel, Cséplő János fogházőr s tömérdek népség, keresztyének és zsidók nagy sokaságban.

Ott voltak a dadai csőszök is: Várady András és Oláh György. Ott volt szerencsére Szücs János is, az éles szemü paraszt. S Tisza-Eszlárról is sokan voltak. Az eltünt lányka rokonai s jó és biztos ismerősei. Köztük édes anyja Solymosi Jánosné. Azért jöttek, hogy jól megnézzék a halottat: vajjon fölismerik-e benne a szegény Esztert? Semmiből se vettem észre, hogy előre összebeszéltek volna akár arra, hogy fölismerik, – akár arra, hogy föl nem ismerik.

Mindenki ott volt tehát, a kinek ott lehetett lenni. Csak azok nem voltak ott, a kiknek a törvény szerint ott kellett volna lenniök. -246-

Ott ültek már nyolczan-tizen közel egy hónap óta Nyiregyháza börtönében. Azzal vádolva, hogy zsidó husvéti süteményre vérét vették a keresztyén szűznek, hogy elvágták Solymosi Eszter nyakát. Ime most ott fekszik a keresztyén szűz a Tisza partján; száz embert odacsőditenek, vajjon nem Solymosi Eszter-e a halott s vajjon el van-e hát nyaka vágva? De a kiknek becsületére, szabadságára s életére folyik a munka: azokat nemcsak oda nem hivják, hanem még oda sem eresztik.

Van védőjük is. Kitünő védőjük. Heumann Ignácz jogtudor és ügyvéd, nyiregyházi lakos, a kinek alkotmányadta joga s törvény és becsület által parancsolt kötelessége a halálra keresett vádlottak jogaira vigyázni s törvényes érdekeit megoltalmazni. Őt se értesitik hivatalosan s mikor mégis megtudja a birói szemlét: jelentkezik, hogy a törvény szerint ő is közreműködhessen a birói szemlénél. Kereken megtagadják.

Sehogy se engedi. Sőt egyenesen megparancsolja, hogy a birói szemléhez a vádlott és érdeklett feleket s a vádlottak védőit különösen meg kell hívni.

A magyar törvényes gyakorlat ebben mindig különösen szigorú volt. Rendszeres büntető törvénye ugyan 1878 előtt nem volt Magyarországnak, de biráiban annál erősebben ki volt fejlődve gyakorlat utján az igazságnak érzéke. Az igazság pedig mindig az volt s örökké az marad, -247- hogy a vádlottat olyan ok alapján, a melyet ő nem ismer, elitélni nem szabad.

– Azzal vádoltok, mi vágtuk el Eszter nyakát. Ime Eszternek holtteste! Nincs rajta vágás. Tehát ne kínozzatok tovább, hanem eresszetek szabadon. Tévedéstekért kérjetek bocsánatot istentől és tőlünk.

Ám a lappangó gyanu, a furfang, a rosszindulat, a vizsgáló emberek tompa elméje vagy talán az igazság azt sugja, hogy ez a holttest nem Eszter holtteste. Mit szólhat erre a vádlott?

– Meglehet, a holttest nem Eszter holtteste. De ezt nálam nélkül ki nem mondhatjátok. Ha én meg nem láthatom: akkor eltitkoljátok előlem mentségemet, tehát az igazságot. De micsoda biró az, a ki eltitkolja az igazságot, holott azt éppen neki kell felderiteni? A biró az istennek hatalmával dolgozik, de csak az embernek gyarló elméjével. Mielőtt hatalmával eltiporna: legalább vegye segitségül az én elmémet is.

De a vádlottakat még se értesitették a birói szemléről. Védőjüket pedig elzárták onnan.

A csendbiztos rettenetes ember volt. A nyers Vay György. S a rettenetes csendbiztos az ő kemény pandurjaival egyebet se tett, csak a zsidókra vigyázott, hogy azok se közelből, se távolból meg ne láthassák a halottat s meg ne hallhassák a tanuk szavát. A szemle nyilvános -248- birói cselekmény volt. Jelen lehetett ott minden tisztességes ember, a ki a birósági eljárást zavarni nem akarta.

Ez volt az ország törvénye. Ezt kellett a csonkafűzesi vizsgálatnak első sorban kijátszani.

»A hullát tartalmazó gödör közeléből Vay György csendbiztos és csendlegényei a tömegesen oda gyülekezett közönséget messze eltávolitották s utasitva lettek, hogy a hivatalos eljárás helyéhez az illetéktelen egyéneket közel ne bocsássák.«

Ime a papiros türelme és furfangossága! Oda gyülekezett közönségről s illetéktelen egyénekről szól, holott a magyar mezei ember nem kiváncsi, nem is törődik azzal, a mi nem az ő dolga, nem is megy oda, a hová nem hivják s e napon se »gyülekezett« a Csonkafűzesbe. A ki odament és ott volt: azt bizony a pandurok szó nélkül odaeresztették a halotthoz.

Hanem zsidó igenis volt Tisza-Lökről és Tisza-Dadáról összesen ott vagy tizenkettő. Épen csak ezeket kergették el a pandurok. De a vizsgálóbiró jegyzőkönyvéből ez ki nem tünnék a világért se. Hamis a papiros.

Azt gondolhatná valaki: puszta elmélet ez. Hiszen a biróság zsidók nélkül is csak megkeresi az igazságot, hiszen a biróság arra való.

Igaz. Csakhogy az élet minden igazsága sok részletből áll s a biró is csak annyi részletet ismer föl, a mennyit föl tud és föl akar ismerni. Többet nem. Azonban több szem többet lát. Azért rendelte a törvényhozások -249- bölcsesége, hogy a birák gyöngeségét tanu, szakértő s az ezer szemü nyilvánosság gátolja meg.

Bizony tervszerü dolog volt az, hogy a holttesthez zsidó közel ne juthasson. A mint ez majd szép rendben egymásután megbizonyosodik.

A birói szemlével első sorban azt kellett volna elérni, vajjon azok, a kik Solymosi Esztert életében ismerték, ráismernek-e a holttetemben?

Minden ember azt gondolná, hogy a biró úgy mutatja meg a holttestet a tanuknak, a mint azt megtalálták. Tehát ruhásan, felöltözötten, a mint életében szokott lenni s a mint eltünésének napján is volt. S a mint életében minden ismerőse látta.

A biró nem igy cselekedett. Ez nagyon egyszerü és parasztos eljárás lett volna.

E helyett levetkőztette a holttestet meztelenre s a »ruhadarabokat azonnal a füzesben elrejtették azon czélból, hogy azokat a hulla felismerésére (agnoszkálására) előhivandó egyének egyelőre ne láthassák s a felismerésre a ruha látása befolyással ne birhasson«.

Meztelenen kellett tehát a tanuknak a holttestet megtekinteni. Csak ágyéka volt kissé födve.

Ez volt aztán a világraszóló bölcseség. Ugy mutatni meg a holttestet, a hogy’ azt életében senki se látta.

Ki láthat falun, falusi lányt, ha már belépett a serdülő korba, mezitelen? Hacsak édes anyja nem: más ugyan nem.

A szemérem csodálatos érzés. Van benne valami fenség, a mi imádásra méltó s ezer titok, melyet az élet tudósai -250- még nem tudtak megfejteni. A virág és az állat nem ismeri. A gyermek se ismeri. Később, lassanként, az ötödik-hatodik életévvel kezd már fejlődni. A lányoknál talán előbb, mint a fiuknál. De a mikor már kifejlődött: a lányoknál sokkal erősebb, mint a férfiaknál.

Nem csupa ösztön, nem is csupa gondolat, semmi esetre se megfontolás. Még csak nem is puszta érzés. Valami csodálatos működése az agynak.

A szemérem elfödi a testnek nagy részét, a testen lévő völgyeket és halmokat, a tagok vonalait s a vonalak mozgását. Mintha valamit féltene valakitől.

Az erőt vagy a gyöngeséget félti? A bájakat vagy azok hiányát? Mitől őrizkedik? Idegen szemektől. Idegen gondolatoktól.

Minden szűz hajadon lelkének mélységeiben ott rejtőzik valami öntudatlan ösztön, hogy ő vágynak, vonzalomnak, imádásnak tárgya. De csak ugy és addig, a mig testének alakbeli szépségei a nyers napfény elé nem jutnak, a mohó szemek előtt föl nem tárulnak. Ha föltárulnak: birálat léphet az imádás helyére. A rajongás talán összehasonlitásra, tünődésre, megfontolásra, kiábrándulásra vezet. A szentséges titkok el lesznek árulva s a lepleiben imádott alakról észreveszik, hogy ő is egykor pajkos gyerek volt s majdan redős aggá válik S észreveszik, hogy az élő állat természeti törvényeinek -251- minden nyomdoka rajta is ép ugy megvan, mint mindenkin. Sőt ép ugy megvan, mint madarán és macskáján.

Ha anyajegy van a hajadon testének rejtett részein: szemölcs, szeplő, eper vagy szilva vagy valami hegedés: ugy látszik, mintha értenők a mezbe burkolódás minden okát. De hiszen a tökéletes alak is csak ugy elburkolódzik, mint a tökéletlen. Sok talán még jobban. Ha csupa fény, csupa illat, csupa alakbeli tökéletesség is a leány teste: a leány annál inkább óvja azt a nyilvánosságtól.

S a szemérem nem szünik meg a korral, csak módosul. Nem szünteti meg az álmiveltség se, csak eltorzitja. Az anyaság is csak tökéletesiti.

A falusi paraszt lányka csak fejét, nyakát, könyökig feltürt karját s lábafejét a bokáig engedi át a napvilágnak. Minden más tagjára a ruha árnyéka borul. Ha fürdik is: férfiak közelében sohase fürdik s kis gyerekek, lányok, asszonyok társaságában se veti le ingvállát és szoknyácskáját. Mellét, köldökét, tomporát, ágyékait s lábának térden felül való részeit meg nem engedi nézni senkinek. Még legbensőbb barátnőjének is nagy ritkán. Irtózik még az orvos szemétől is. Egyik magyar királyné inkább meghalt, semmint a szemérem fenséges törvényei ellen vétsen s orvosának megmutassa tagjait. Ez a természet igazsága. De titka is.

De azért a csonkafűzesi szegény holttetemet anyaszült meztelenen mutatták meg a tanuknak.

Miért csinálta ezt igy a vizsgálóbiró? Várjunk sorra, minden kitudódik apródonként.

Először az eltünt lányka édes anyját kérdezte ki: minő ruhában tünt el Eszter?

A fején fekete babos fehér kendő, a szélén sárga virágokkal. Ez hiányzott a holttesten. Ez a hajjal együtt veszhetett el, mert hiszen a haj egészen hiányzott. A koponya kopasz volt.

Felső testrészén, vállán, derekán és karjain karton benemérő vagy otthonka, kis női kabát, veres-fehér-fekete koczkával. Ezt megtalálták a holttesten. A szövet otthoni maradékát az anya nyomban felmutatta. A jelenvoltak rögtön belátták, hogy a maradékszövet ugyanaz a kelme, mint az otthonka.

Az otthonka alatt a belső fehérnemü havasi gyolcsból készült fehér ingváll. Ott volt a holttesten is.

Derékon és azon alul veres csiku karton kötény, ez alatt kék barkhendszoknya, ez alatt vörös karton alsószoknya s ez alatt ingalj falusi vászonból. Igy beszélte el az anya. Mindezt kétségtelen valóságban megtalálták a holttesten.

A holttest lábán nem volt czipő. Solymosi Eszter is mezitláb volt az utolsó napon.

Eszternek volt kezében kendője is. Ennek hasonló -253- mássát elhozta az anya a Csonkafűzesbe. Ezt is megtalálták a holttesten. Ez volt a balkeze csuklóján csimbókba kötött kendő, melyben a festékes csomag volt.

Ime: semmi kétség. A holttest ruházata ugyanaz volt, a melyben Solymosi Eszter ápril 1-én nyomtalanul eltünt.

A vizsgálóbiró furfangos bölcsesége azt határozta, hogy a tanuk ne láthassák a ruhát, nehogy annak látása félrevezesse őket.

De hát miről lehet fölismerni a tűzben, vizben elhaltakat? Nem a ruhákról, inggombról, karpereczről, fülbevalóból, külső élettelen tárgyakból, melyeket a tűz esetleg el nem emészt vagy a viz el nem változtat?

Solymosi Eszter ápril 1-én tünt el a Tisza partján s a tutajosok junius 18-án találták meg a holtesttet. Ha az eltünt lányka a Tisza hullámaiban találta meg a halált: akkor 79 napig volt holtteste a vizek lakója.

A viznek halottjai csak úgy elvesztik alakjukat, mint a tűznek halottjai. S az elváltozás mindenütt ott van a koponyától kezdve a lábfej talpáig.

A haj, kivált a hosszu haj, gyakran eltünik. Vagy letöredezik, vagy kimállik. A folyó víz mindig mozog. A hol mozgás van: ott mindig van erőszak is. S a kimállott hajat a legkisebb erőszak is leszedi a fejről. Hányszor akadhatott meg a lányka haja faágban, parti gyökérben, rárakodott iszapban s a mint a testet meglibbentette a hullám vagy tovább sodorta az áram: a haj elvált s a fej kopasz maradt. -254-

A ki serdülő lányt dús hajzattal ismer: első pillanatban alig ismer rá, ha ugy találkozik vele, mint tar fejüvel. Még ha él is, beszél is, nevet is: idő kell hozzá, mig megszokja, mig elismeri, hogy ime csakugyan ez a lány az, a ki hetek előtt még dúshaju volt.

A csonkafűzesi holttest hajának hiánya a tudománynak és tapasztalatnak szép kérdéseit vetette föl a nagy per folyamában.

Letörli róla az élet szinét. Maga a halál is megcselekszi ezt a víz segitsége nélkül, hát a mikor még a víz is segit neki s rothasztó enyészet is.

Ha a holttest hosszabb ideig van a vizben: lehámlik róla a bőrnek külső kérge, melynek tudós neve: epidermis, magyarul: felhám. E külső kéregbe van beivódva az a festék, melyből a bőr szine készül s melyet származás, napfény, életkor, szél és vihar csapkodása s faji természet készit, gyüjt s módosit. A külső kéreg lehámlásával a czigány asszony redves arcza s a nehéz munkát végző szolgálónak durva tenyere csak oly finommá, lágygyá, fényessé és halaványnyá válik, mint a királyné arcza s a királykisasszony selyem keze. Szivtelen és goromba és igazságos erő az enyészet ereje. Nem törődik semmiféle anyakönyvi bizonyitványnyal. Egyenlő módon bánik mindenkivel.

Lemállanak, lehullanak a külső kéreggel együtt a körmök is. De megmarad az ujjakon a köröm ágya.

S oly szép, tiszta és fényes az a körömágy s annyira hasonlit az igazi körömhöz, hogy komoly megfigyelés -255- nélkül a körmök hiányát észre se lehet venni. A mint hogy Bary vizsgálóbiró se vette észre és szakértői se. Sok mulatságos jelenet lett ebből utóbb az itélő biróság előtt.

Sok vonal, sok szöglet, sok dombocska és sok gödröcske van az emberi arczon. Csupán az ajkak vonalai is százfélék. Hát még a szem körül képződő finom redők, hát a mosolygás, tüsszentés, köhögés, öröm és fájdalom, harag, boszú és dévajság ezerféle kicsiny és nagy vonása! Mindezt eltorzitja a halál s még a halálnál is ezerszerte jobban eltorzitja a rothadás, kivált ha az a vizben történik. A halál maga, ha csendesen áll be s lezárt szemekkel találja a haldoklót, nyugalmat fest az arczra. Mintha csak aludnék az, a ki már halott. De a mint a merevség elmulik s megkezdődik a feloszlás: az élőnek arczvonásai örökre eltünnek s azokat többé visszaidézni a mindenható se tudja.

A viz, kivált ha langyos, mint a Tisza nyári vize, kettős erővel rombolja a tetemet. A tetem nagy része a vizben is légnemüvé alakul át, mint a száraz sirban, de ez az átalakulás mégis más módon történik. A vizi holttest hol felszáll, hol lesülyed, a mint fajsulya a rothadó gázok miatt változik. Időnként a viznek mélyén fekszik vagy a napfényre jön ki. A napfény is módositja az enyészetet.

Az elmulás, a megsemmisülés se egyféle. A tetem megőrzi egyéniségét sokáig, még az enyészetben is. Két -256- testvért temessenek egymás mellé, egy napon s egy betegségben hunytak el: még az ő enyészetük se egyenlő. Az egyiké talán évekkel gyorsabb, mint a másiké. A vizben való enyészés is ekként különbözik.

Nem az esetlegességekre gondolok. Vannak vizi állatok, melyek megtámadják, megeszik a holttestet. Különösen a rákok, a húsevő halak közt pedig a csuka. A rák nagyon szereti az ajkakat, a szemeket s az orrot. Egy-két nap alatt képesek az arczot egészen elcsufitani, minthogy nagymértékben megcsonkitják azt. A csonkafűzesi holttest arczán nem volt rák vagy haltámadás nyoma.

De az enyészet szabályszerü változatai is sokfélék. Láttam barna, cserszinű vízi tetemet, láttam gyenge hamuszinüt, láttam olyat, melyet szappanszinűnek tartottam, de olyat is, mely a gyöngyházhoz volt hasonló. Mi az oka az egyik vagy a másik szinnek? Ki tudná azt bizonyosan? A halottnak neme, életkora, életmódja, betegsége, enyészetének foka, vizben létének időtartama, a viznek hőfoka s vegyi alkata: mind oka lehet többé-kevésbbé annak, hogy időnkint milyen szine legyen a halottnak.

Láttam vizi tetemet kidülledt szemekkel. De láttam olyat is, melyen a szemek egészen eltüntek s a szemek helyén csak vékony vonal látszott. Se szemgödör, se pillák, se pillaszőrök.

Biróság idézett egykor Dunából kifogott holttest fölismerésére. Kedves rokonom volt az eltünt élő. Egyetlen -257- vonását se ismertem föl az élőnek. Arcza, termete egészen más volt, mint az élőé. Különösen kerestem a hasonlatosságot keze ujjain. Ezeket életében nagyon megfigyeltem. Vastag tömzsi ujjai voltak s a kéz hátán a középső izületi hajtásnál különös alaku redők. Ezeknek se akadtam nyomára. Még az ujjak is vékonyakká váltak. Pedig semmi kétségem se volt arra nézve, ki volt a holttest, a mig élt. Ruházata minden darabját biztosan fölismertem. Zsebórájára is biztosan emlékeztem. A holttest hónapokig volt a Dunában, a zsebórának meg kellett állni nyomban, mihelyt a vizbe került. A zsebóra tiz órát mutatott, az élőt esti kilencz óra után látták utoljára. Ime az a kis időmérő gépezet megmutatta, hogy a titkon bekövetkezett halál melyik perczben állott elő.

A ruha és zsebóra nélkül arra kellett volna esküdnöm, hogy nem tudom, ki volt, mig élt az előttem fekvő holttetem. És a vizsgálóbiró a Csonkafűzesben mégis csupán a meztelen testet mutatta meg a tanuknak. Pedig az a holttest serdülő lánynak teteme volt. Az ilyet felismerni a legnehezebb.

Felnőtt férfinél van bajusz, szakáll. Élemedett nőnél van gyakran szemölcs, bőrkinövés, foghiány, a melyet jól ismertek az ismerősök. Fölserdült fiatal lánykánál minden efféle különös jel nagy ritkaság. Solymosi Eszter testén nem is volt efféle.

Jobb lába fejére a mult 1881-ik évben Szent Mihály havában rálépett a tehén s patájának éle mély sebet -258- vágott a hüvelykujj töve irányában a lábfejen. A seb begyógyult, behegedt, de a hegedésnek nyoma állandóan megmaradt. S minthogy a lányka nyáron s őszszel mindig mezitláb szokott járni, mint a falusi szegényebb cselédlányok: a hegedés jelét-nyomát tehát minden leányismerőse, minden játszópajtása jól ismerte. A tehéntaposás valóságát előadta s megerősitette édesanyja is. Ha tehát a csonkafűzesi tetem, mig élt, Solymosi Eszter volt: ezt a különös jelet meg kellett találni a lábfejen.

II.

(Az első fölismerési eljárás tanui. – Ezek közt Szakolczai Julcsa. – Hat tanu fölismeri Esztert, kettő pedig nem. – A vizsgálóbiró nem veszi irásba a fölismerő tanuk által igazolt azonossági jeleket. – Az ember foga és a falevél. – Az ember nyoma. – A második fölismerési eljárás tanui. – A kálvinista lelkész vallomásának birálata. – Más termetarányok mutatkoznak a felöltözött nőnél, mint a mezitelennél. – Az emberi test magassága szemmérték után bizonytalan.)

E napon, junius 19-én nyolcz tanut bocsátott a holttest felismerésére a vizsgálóbiró.

Az anya, Solymosi Jánosné határozottan kijelentette, hogy a tetemben lányát, Solymosi Esztert föl nem ismeri, az a tetem nem lehet az ő lányáé.

A második tanu özvegy Solymosi Gáborné. Ez Solymosi Jánosnénak testvérje s igy az eltünt lánykának nagynénje. A lánykát jól ismerte. A tehéntaposás okozta sebről ő is tud. A holttestnek figyelmes megszemlélése után kijelentette, hogy abban Solymosi Eszterre nem ismer.

Lóczi János harmadik tanu eszlári ember s az eltünt -259- leánykát jól ismerte. A holttest megszemlélése után kijelentette, hogy ajaka, szeme és nagysága után itélve abban Solymosi Esztert fölismerni véli.

Solymosi János volt a negyedik tanu. Másod unokatestvérje Solymosi Jánosnénak, az eltünt lányka anyjának. Vérszerinti rokon s az eltünt lánykát jól ismerte. Arczállás és nagyság után Solymosi Eszterének gondolja a holttestet.

Jakab János eszlári lakos a holttestet kék szemei, fogainak rendes állása és nagyságából következtetve Solymosi Eszterének véli. – Megjegyzi a vizsgálóbiró, hogy ez a tanu a holttest szemeit kék szemeknek nézte, holott Eszternek fekete szemei voltak.

A hatodik tanu Szakolczai Julcsa 19 éves hajadon lány, eszlári lakos. E tanura még gyakran visszatérünk. Tanusága rendkivül fontos, a mi azonban a vizsgálóbiró jegyzőkönyvéből épen nem tünik ki. E jegyzőkönyvbe csak annyi van beiktatva, hogy Szakolczai Julcsa a fogak, szemek és lábak után itélve határozottan állitja, hogy a holttest Solymosi Eszteré.

Juhász József a hetedik tanu. Ő a száj, ajak és nagyság után azt gondolja, hogy a holttest Solymosi Eszteré lehet, de abban nem biztos.

Az utolsó tanu e napon Juhász Andrásné, ki a holttest nagyságát és fogait olyanoknak nézi, mint Solymosi Eszteréi voltak, de az azonosság felől biztosat állitani nem tud.

Szóról-szóra közlöm a vizsgálóbiró jegyzőkönyvének im ez adatait. E jegyzőkönyvvel követte el Bary aljegyző -260- a végzetes hibát. Ha e jegyzőkönyvet törvényes alakban s okosan késziti el: vége van a nagy pernek azonnal s a nagy csomó ártatlan ember nem sinyli a börtönt még tizennégy hónapig.

A jegyzőkönyvet egyik tanu se irta alá. Tudott irni mind. A törvény szigoruan megparancsolja, hogy a jegyzőkönyvet azzal, a kinek tanuságát tartalmazza, mulhatlanul alá kell iratni. A vizsgálóbiró egyenesen megszegte a törvényt.

Bizony nem azért, mert meg akarta szegni. Nem azért, mert gyönyörüsége volt a törvény mellőzésében. Hanem azért, mert ő szentül hitte, hogy a csonkafűzesi tetem nem az eltünt lányka volt, a mig élt s bizton számitott arra, hogy a tetem idegen voltát ő még be fogja bizonyitani. Nem tartotta egyelőre tehát komolynak azt a munkát, azt a jegyzőkönyvet, a mely szerint nyolcz tanu közül hat egyenesen az eltünt lánykát ismerte fel a holttestben és pedig a hat közül egy tanu tökéletes határozottsággal.

Hát a vizsgálóbiró igy gondolkodott. Tévedett kegyetlenül, de ez volt meggyőződése. Nem vádolom érte erkölcsileg. Csak elméje volt gyönge, nem lelkiismerete. S ha ő lett volna az itélőbiró: hát egy sulyos birói tévedéssel több lesz a világon. Nem nagy dolog. Csak az törik össze alatta, a kit ér. Volt már ily tévedés elég s lesz még sok. Gyarlók vagyunk.

Csakhogy a vizsgálóbiró nem itélőbiró s a történelmi tapasztalatoknak s józan elmének ezer indoka szól a -261- mellett, hogy itélőbiró ne is lehessen. Tehát neki nem szabad csak azt jegyezni fel, a mi az ő meggyőződése, sőt szent és egyetlen kötelessége abból áll, hogy ha nézetével, egybevetéseivel, meggyőződésével ellenkezik is: azt jegyezze fel hiven, a mi előtte történik.

A hű följegyzésekből az itélőbiró tudja megközeliteni az igazságot. A vizsgálóbiró nem. Szövevényes ügyekben a vizsgálóbiró a dolognak mindig csak töredékes részét látja egyszerre s ezt is gyakran elfogult lélekkel s kénye szerint való vélekedés szemüvegén át. Tehát hamisan vagy fonákul.

A vizsgálóbiró vétke a csonkafűzesi eljárásnál valósággal nem is abból állott, hogy tanukkal nem iratta alá a jegyzőkönyveket. Ez csak a törvénynek s nem az igazságnak megsértése. Nagy vétke az volt, hogy annak a hat tanunak nyilatkozatát nem jegyezte föl apróra, a ki a holttestben az eltünt lánykát ismerte föl.

A fölismerésnél nem a tanuk száma dönt. Száz meg ezer tanu lehet s azok közt apa, anya, testvér, jegyes, hű barát, a ki az enyészet és víz által eltorzított meztelen holttestben nem ismeri föl az eltünt egykori ismerőst. Ha akad egyetlen tanu, habár gyermek, féleszü vagy borittas is, ki kétségtelen anyagi különös jelét ismerte az eltüntnek, ha e jelről számot tud adni s ezt a holttetemen meg tudja mutatni: ez a tanu látja csak az igazságot s nem a másik száz vagy ezer tanu. Mert az anyagban a természet igazsága rejlik, ez ellen pedig száz meg ezer tanunak esküje se ér semmit. -262-

Ime a holttest nagyságát Solymosi Eszterének állitja öt tanu: Lóczi János, Solymosi János, Jakab János, Juhász József és Juhász Andrásné.

Solymosi Eszter ajkait fölismerte a holttesten két tanu: Lóczi János és Juhász József.

A vizsgálóbirónak föl kellett volna jegyeznie, hogy e tanuk a holttestnek ama részeit miről ismerték föl, miként adták elő véleményüket s mivel bizonyitották ezt. A vizsgálóbiró egyénileg kételkedhetett abban, hogy e tanuk eltalálták-e az igazságot? De már azt véglegesen megitélni, hogy valósággal eltalálták-e vagy eltévesztették az igazságot, nem tőle függött, nem az ő jogában állott, neki arra se képessége, se hivatása nem volt. Erre a vád, a védelem és az itélőbiróság volt hivatva. Ezek elől a tanuk legfontosabb nyilatkozatait eltitkolni nem volt szabad. S a vizsgálóbiró eltitkolta.

Egyébként is nagy veszteség a följegyzések elmulasztása. A mezei tanulatlan ember figyelő képességének szép bizonysága lett volna a hű és pontos följegyzés. Ez a bizonyság elveszett. -263-

Volt tanu például, a ki fogairól ismerte föl a tetemben az eltünt leánykát. Ez a dolog nagyon egyszerünek látszik, pedig épen nem az.

Látni más, mint nézni s nézni is más, mint megnézni. Minden ember lát, sok ember néz is, kevés ember van, a ki megnéz valamit igazán. Minden gyermek látja, naponként látja apjának, anyjának, testvérjének fogait, de ha azok a fogak rendesek, ha azok egyikében vagy másikában feltünő különösség nincs: százezer ember közt alig van egy, a ki apja, anyja, testvérje fogait meg tudná különböztetni mások fogaitól.

Igaz, hogy a rendes alaku fogak egyenlő nem, kor és kezelés mellett feltünőleg egyenlő alakuak. A czigányé se más, mint a királyé. Legföljebb szebb, erősebb és tartósabb, mint a királyé.

De már a különböző fák levele nem egyenlő alaku. Ám bármily ügyes kertész, növénytudós, vagy erdőkerülő elé tegyenek nagy csomó falevelet, hogy válogassa szét a leveleket s jelölje meg, melyik falevél minő fának a levele: megtéved csaknem minden falevélnél s dugába dől minden tudománya. Jegenye, fekete és rezgő nyár, körte, alma, bükk, szilva, nyir, gyertyán, meggy, édes gesztenye, hárs, szil, egerfa levele bizony nem egy alaku s ha mindegyikből ötöt-hatot veszünk s valamennyit összerázva odatesszük a tudós elé: összezavarodik a tudós egy pillanat alatt. Azt se tudja utóbb: fiu-e vagy lány?

Mert a falevelet ugyan egész életén át mindenki látja, egyik fát a másiktól meg is tudja különböztetni, -264- de már a fák levelét a czélból, hogy azok különbözőségét elméjében megjegyezze, nem szokta megnézni senki. Vagy legalább kevés ember van a világon, a ki ezt megcselekszi.

Igy vannak az emberek a fogakkal. Még saját fogaikkal is. Nem is adok sokat azokra a tanukra, a kik a fogak alakja után akarták fölismerni, vagy föl nem ismerni a holttestet. De, ha mégis akadt ember rendkivüli és csodálatos figyelő erővel, a ki erre képes volt: bizony föl kellett volna annak nyilatkozatát szó szerint jegyezni. Szép és különös elme lett volna ezzel megörökitve.

Mert azok közt, a kik a természet kebelén élnek s az erdők, mezők tüneményeit egész életen át közvetlenül szemlélhetik, csodálatos figyelő erejü elmék akadhatnak. A kik százötven anyajuh és százötven bárány közül fölismerik: melyik anyának melyik a báránya, melyik báránynak melyik az anyja. A ki egész falu minden lovát fölismeri háromszáz lépés távolságból. A ki kétszáz szőlőfajt fölismer tavaszszal a leveletlen venyigéről szempillantásnyi megtekintés alatt.

A ki igy tud figyelni, igy meg tud nézni valamit: az a rendes alaku fogak után is képes fölismerni a halottat.

Volt még egy különössége az eltünt lánykának. Ez az volt, hogy lába ujjai nem feküdtek egymás mellett, hanem széjjel álltak, mint a hogy csecsemő gyermeknél szokás a születés utáni napokban.

A művelt világ városi lakói közt milliók élnek, nőnek, megöregesznek s meghalnak a nélkül, hogy valaha -265- embernyomot láttak volna. Embernyomot csak mezitláb járó ember után és csak sekélyes sárban és hóban, sekélyes porban s tömött sekélyes homokban lehet látni. Ám a mívelt népek lakta városokban kevés a mezitlábas ember s uton, utczán, utfélen alig van olyan sár, por és fövény, a mely az embernyomot megőrizné. Ha akad is embernyom: azt a járó-kelők nyomban eltiporják.

Minden állatnak, mely lábon jár, megvan a maga külön nyoma. Kutya, macska, róka, farkas, medve, ló, ökör nyomát jól ismeri minden falusi ember ott, a hol ez állatok élnek. A fiatal sertés, kecske és juh nyomát szintén fölismeri a figyelő mezei nép, noha ezek nyoma már nagyon hasonlit egymáshoz. Lud, pulyka, tyuk, kacsa nyoma jelentékenyen különbözik. A szarka és veréb nem lép, hanem ugrik, kissé szétrombolja mind a kettő a maga nyomát. Gólya, libucz, varju nyomát a falusi gyerek tisztán meg tudja különböztetni. Természetesen az emberét is. A nyom a tudomány történetében is szerepel. Tudományos búvárlatoknál fölfedezésekre segitett. Az állattan és a földtan sokat köszönhet a kövületekben és a megszilárdult iszapokban fenmaradt nyomoknak. A népregék és népmesék is csaknem minden országban beszélnek nyomokról, melyek sárkánytól, tátos lótól vagy valamely mesés hős lova lábától származnak.

Az embernyom nagyon érdekes akkor, ha az ember talpa magas ivezetü s lábujjai szerte állanak. Szép alakot képez a porban. A sarok nyoma köralaku. Ezt -266- egy kissé kifelé hajló vonal köti össze a lábujjak alsó tövének nyomával. Azután jön félkörben egy nagyobb s négy kisebb boglár alaku nyom, melyek se egymással, se az ujjak tövének nyomával össze nem függenek. Ezek a boglárok a lábujjak nyomai, melyek csak egyetlen köralaku ponton érintik a földet.

Solymosi Eszter lába ujjai széjjel álltak. Nem is volt ludtalpu. Őt hát nyomáról is megközelitőleg föl lehetett volna ismerni. Egyik tanu rá is mutatott a csonkafűzesi holttest lábujjaira, mint a melyek teljes hasonlósággal széjjel álltak. A vizsgálóbiró és emberei nem adtak rá semmit. Ezt a körülményt se jegyezték föl. Gondolkodó elme s erős figyelés kellett volna ahhoz, ily tünetet gondosan megvizsgálni.

A vizsgálóbiró nem volt megelégedve a csonkafűzesi eljárás eredményével. Az anya és nagynéne idegen és ismeretlen lánynak, hat tanu Solymosi Eszternek ismerte föl a tetemet. A ruha kétségtelenül Solymosi Eszter ruhája volt. Eltüntekor ez volt rajta. Ha megnyugodott volna a tanuk nyilatkozatában: akkor nyomban meg kellett volna szüntetni a zsidók ellen támasztott vádat és pert, mert hiszen ime az eltünt lányka megkerült s nincs a nyaka elvágva, vérét senki sem ontotta.

De hát mit szólt volna ehhez a zsidók ellen gyűlölködő felizgatott társadalom?

Igaz. Csakhogy ekként csupán a nagy lelkek és bölcs elmék gondolkodnak. Ámde a mikor a tömeget a gyűlölködés -267- indulata lepi meg: akkor a nagy lelkek és bölcs elmék félrevonulnak, mert tehetetlenek.

A vizsgálóbiró azt mondta: be kell vinni a holttestet Tisza-Eszlárra, közszemlére kell ott tenni, legközelebbi rokonainak s legjobb ismerőseinek meg kell mutatni s ekként minden kétséget el kell oszlatni.

Bölcs felfogás és okos rendelkezés. S ha a foganatositás is ugy történik, mint a hogy’ a gondolat a papirosra lett irva: gyorsan eljutunk az igazsághoz.

A holttestet az orvosok megszemlélték s külsejét jegyzőkönyvben részletesen leirták. Azután föltették egy kocsira s minthogy az idő már későre járt, sőt egészen beesteledett, csak Tisza-Lökre szállitották s nem Eszlárra. Tisza-Lökön kivitték a köztemetőbe s az éjszakán át ott őrizték. Őrségül öt városi őrt rendeltek mellé Cséplő János fogházőr parancsnoksága alatt. Voltak a temetőben mások is. Kiváncsi ember mindig akad, a ki ott akar lenni mindenütt. Késő éjfélig, sőt hajnalig voltak járó-kelők a holttest mellett.

Másnap, junius 20-án reggel átvitték a holttestet Tisza-Eszlárra. Egyenesen özvegy Bátori Gáborné házánál álltak meg vele s annak kertjében elhelyezték. Két kecskebakra ajtót tettek s arra a holttestet ráfektették. Itt kellett megtörténnie a további szemlének s a holttest felbonczolásának.

Az első kérdés természetesen az volt, kik ismerték Solymosi Esztert, mig élt? A második kérdés az volt: kiket idézzenek meg a holttest felismerésére azok közül, a kik Solymosi Esztert ismerték? -268-

A vizsgálóbiró ugy döntött, hogy zsidót semmi esetre se idéznek oda tanunak. Igaz, hogy az ő bőrükre megy a dolog, egy csomó ember fogságban is ül már a gyanu miatt: mindamellett nekik a felismerésnél semmi helyük.

Ismerte Rózenberg Herman, a kinél Solymosi Zsófia, az eltünt lányka nénje szolgált. Látta az utolsó napon is.

Ismerte leánya Rozi is, a ki mint 14 éves serdülő lányka épen egyidős volt Eszterrel. Egyivásu lányok ugyanazon faluban egyébként is ismerni szokták egymást.

Ismerte Braun Ábrahám, Groszberg Leon, Einhorn Májer. Ismerte Klein József is, de csak három év előtti időből. Hogy őt nem idézték tanunak: helyes dolog volt. A serdülés életszakában három év nagy változást csinál rendszerint az emberek alakján. Soványka gyermeklányból sugárzó telt hajadont csinálhat.

Ismerte Sarf Móricz is, a tanu. Hiszen ő látta a tanuk közül utoljára. Ő beszélte, hogy látta, mikor a koldus zsidó bevezette a zsinagógába s mikor ott a metszők lefektették, nyakát vágták, vérét vették. Őt okvetlenül meg kellett volna kérdezni.

De különösen meg kellett volna kérdezni Kohlmájer Józsefet, a boltost. Nála vett festéket az eltünt lányka az utolsó órában. Ő csomagolta be a néhány fillér áru festéket sárga papirosba. A csonkafűzesi hulla csuklóján is találtak sárga papirba csomagolt festéket egy zsebkendőbe kötve. Egyetlen egy ember se lehetett Eszláron se rokon, se idegen, a ki az igazság földeritése végett -269- méltóbb fölismerő tanu volt, mint Kohlmájer a boltos. Minden törvény s minden józan okosság azt követelte, hogy Kohlmájert megidézzék a tanuskodásra.

Nem tették. Neki se a holttestet, se a föstéket, se a fösték csomagoló papirját meg nem mutatták.

Miért tünt el a biróság kezén nyom nélkül az a csomagoló papir? Mert nyom nélkül tünt el. Junius 18-án este, mikor még a tutajosok is ott voltak a Csonkafűzesben, mindenki látta Kohlmájer csomagoló sárga papirját. Kiss Jenő járási orvos föl is jegyezte a rendőri szemlejegyzőkönyvben. Látta a szolgabiró, látta a pandur, látták a dadai előljáró emberek, látták a zsidók is. A mikor a Tiszaparti egy napi sírjába ujra eltemették a halottat: kezén hagyták a kendőbe kötött papircsomagot. Egész éjjel egész sereg komoly, becsületes ember őrizte a sírt és a benne nyugvó tetemet, a papiroshoz nem nyult senki. Bary vizsgálóbiró érintetlenül találta azt, de az ő jegyzőkönyveiben azért nyoma sincs a sárga csomagoló papirosnak.

Ép ugy elveszett a fösték is. Pedig még elég fösték volt a holttest kezén. Hiszen mikor a dadai csősz a botjával kissé megpiszkálta, a Tisza vizét is beszinezte a holttest körül. Volt hát annyi még, a mennyiből Kohlmájer kényelmesen megmondhatta volna, hogy ime, ez a fösték tőle való, ezt vette tőle életének utolsó órájában az eltünt szegény lányka.

A felismerésnek eme kétségtelen anyagi erősségei -270- tehát eltüntek s Kohlmájer boltost a halott közelébe ereszteni nem lehetett.

Legyen sötétség! Mintha csak ez lett volna a vizsgálóbirói eljárás czélja. Pedig nem ez volt. Ma még nem.

A községi előljáróság s a bánkódó anya jelölték ki azokat, a kiket a fölismerési tanuskodásra meg kell idézni. Hogy miért épen azokat s miért nem másokat is, például Rózenberg Rózit, Sarf Móriczot a tanut s Kohlmájert a boltost: erre nézve a vizsgálóbiró semmiféle följegyzése se nyujt felvilágositást.

Nekem bizalmasan azt jelentették utóbb, hogy a holttesthez csak azokat eresztették, a kikkel előbb Farkas Gábor, a tevékeny és eszes községi biró beszélhetett. Tudom, hogy a vizsgálat félrevezetésében ez a biró nagy tevékenységet fejtett ki s a hol ennek irásbeli nyomai lesznek: ott rá is mutatok majd a biró nagy buzgóságára. De arról, hogy a fölismerő tanukkal e napon előre tanácskozott volna, nincs irásbeli följegyzés. A hozzám érkezett jelentést tehát nem vettem figyelembe. Nem veszem most se.

Ujabb tizenhárom fölismerő tanut idéztek a holttest mellé özvegy Bátori Gáborné kertjébe.

A birói szemle s a tetem orvosi bonczolása állami és birósági közügy volt. A törvény és általános birósági gyakorlat szerint a szemlének és bonczolásnak s e czélból a holttest elhelyezésének valami középületben, a falunak valamely közhelyiségében kell megtörténni már akár födél alatt, akár szabad ég alatt. Magánember -271- magánhelyiségét ingyen ilyen czélra nem igen engedi át. Babona, előitélet, irtózás, a holttest szaga, a bonczolással járó szenny és lótás-futás faluhelyen mindenkit visszariaszt attól, hogy épen nála történjék az efféle birói eljárás. S bizony Bátori Gábornénak, a szegény özvegy asszonynak épen nem jutott volna eszébe óhajtani vagy csak megengedni is, hogy az ő háza legyen e czélra kiválasztva.

Reggel már az a hir terjedt el faluszerte, hogy a zsidók idegen holttestet csempésztek a Tiszába Solymosi Eszter képében. A holttest, mig élt, zsidó lány vagy asszony volt s azért feje le is van borotválva. Nem is lehet máshova tenni, mint a zsidó imaház udvarába. Ott kell felbonczolni s azután a zsidó temetőbe kell eltemetni.

Bizony a tisza-eszlári urak némelyike is igy gondolkozott. A vizsgálóbiróban azonban mégis volt annyi jóizlés, hogy e durva ötletet nem hajtotta végre. De azért mégis Bátori Gábornét beszélték rá, adjon helyet a halottnak egy napra. Az ő kertje ugyanis tőszomszédságában volt a zsidó imaház udvarának s a köznép előtt ily módon mégis az a látszata lett a dolognak, mintha a holttestet valósággal a zsinagóga területén helyezték volna el.

Az egyik uj tanu volt Gyáni Gáborné született Szellei Zsuzsánna. Közel rokon, első unokatestvérje az eltünt lánykának. Az ő anyja testvérje volt Solymosi Eszter apjának. Az eltünt lánykát jól ismerte, noha meztelen sohase látta. A holttestre nézve abban a meggyőződésben -272- van, hogy az nem Eszter holtteste. Hogy miért nem: azt a vizsgálóbiró nem jegyezte fel. Később a törvényszék előtt elmondta okait. A holttest fejét nagyobbnak s testét vaskosabbnak látta, mint Eszteré volt s a holttest szemei szőkék voltak, holott Eszter szemei barnák.

Magaviseletéből látszott, hogy nem biztos tudásból, hanem képzelgetésből s irányzatosan beszél. Bevallotta, hogy vizbefult embert, sokáig vizben levő holttestet sohase látott. Bátran állitott nyilt valótlanságokat is. Azt mondta, hogy a holttest nyakán a füle alatt forradás volt, holott Eszternek nem volt. Pedig az orvosi vizsgálat bizonyitotta, hogy a holttesten se volt. – Azt is mondta, hogy a holttestnek kék szeme volt, Eszternek pedig barna. Ez sem igaz. A holttestnek is barna szeme volt.

Ezt a jámbor falusi népet ily vallomásért nem kell sulyosan megitélni. Egy év mulva történt a törvényszéki kihallgatás. Egy év alatt sokat felejt mindenki oly dolgokból, melyekkel gyakorta nem foglalkozik. S aztán egy év alatt százszorosan elhitették vele, hogy az a holttest nem Eszteré volt, hanem azt a zsidók usztatták le a Tiszán, hogy félrevezessék a biróságot s hamis nyomokra tereljék a törvényt. Istenért se vállalta volna el a különben is eltorzult vizi tetemet Eszterének. Szentül hitte, hogy neki van igaza. S jólélekkel koholt alkalmas ürügyeket s képzelt, valótlan jeleket arra, hogy nézetét a biróság előtt alaposnak tüntesse föl. -273-

A tanuságoknak ebben áll legnagyobb gyöngeségük. S a mi Gyáninéra igaz: igaz többé-kevésbbé a többi tanúra is.

A másik tanú Szuhi Györgyné született Svarcz Katalin. Solymosi Jánosnénak állandó szomszédja volt s az eltünt lánykát ugy ismerte, mintha csak az ő gyermeke lett volna. A holttest vaskosabb termet, szőke szinü, kék szemü, – Solymosi Eszter pedig vékonyabb, csinos termetű, barna szemű. A holttest nyakán levő forradást ő is ép ugy elmondja, mint Gyányiné. Tévedései és koholmányai is ugyanazok. S úgy látszik teljes meggyőződésből beszél.

Gazdag Józsefné született Krámer Mária tíz év óta átellenes szomszédja Solymosi Jánosnénak, tehát Esztert ő is jól ismerte. A holttestben ő sem ismeri föl az eltünt lánykát. Az eltünt lányka nem volt oly nagy és testes, mint a holttest. Az áll alatti forradást a holttesten ő is látta.

Olajos Bálintné született Szakolczai Erzsébet szintén jól ismerte Esztert, mert 1882. évi január 1-ig nála lakott, nála volt szolgálatban. A tetemben ő se ismeri föl. Részletesen elmondja, minő volt Eszter lábán a tehéntaposás-okozta seb. Nála kapta a sebet. A nyakon levő forradásról, melyet a holttesten látott, ő is megemlékezik. Az eltérést abban látja, hogy Eszter barna volt és arányos vékony termetü, a holttest pedig vaskos, széles és szőke.

Tanyi Józsefné született Gulyás Eszter sógora volt az eltünt lánykának. Első férje Solymosi András volt, a -274- lányka testvérbátyja s ezért négy évig együtt lakott ezzel, tehát jól ismerte. A holttestben nem ismeri föl. A különbség főleg abban áll, hogy a tetem testesebb, vastagabb, mint Eszter volt s szeme kék, nem pedig barna.

A hatodik tanú Szellei Gáborné, Solymosiék nála laktak, onnan ismerte Esztert, de már rég nem látta. Eszter vékony, száraz termetü lányka volt, a holttest pedig termetes és kék szemü. Tehát nem lehet Eszteré.

Ifju Pap József több ízben látta a holttestet, melyet jól kifejlődött 20–25 éves termetes nő holttestének nézett s azért benne az eltünt lánykát föl nem ismerheti.

Lápossy János 34 éves, nőtlen, tisza-eszlári kálvinista lelkész magasabb miveltségü férfiu. Solymosi Esztert jól ismerte, mint iskolai növendéket s mint isten házába járót, megismerte s gyakran látta az utczán is. E tanú vallomása, épen magasabb miveltségénél fogva különös figyelmet érdemel. Határozottan állitja ő is, hogy a holttest nem Solymosi Eszteré. Indokai jellemzők.

És azt mondja, hogy a holttest fejlettebb, csontosabb, szélesebb volt, kivált a melleknél, mint Solymosi Eszter.

Egyéb okot a lelkész nem hozott fel. E két ok inditotta arra, hogy kimondja, hogy a tetem nem az eltünt leányka teteme.

A lelkészt jól megnéztem a törvényszék előtt. Fiatal -275- ember volt még, 34 éves életkorban. Becsületes, nyilt, őszinte arcz. Bármi volt véleménye a vérvádról, tudósitóim arról értesitettek, hogy különös gyülölséget a zsidók ellen se nem érez, se nem nyilvánit s e tekintetben a tisza-eszlári uri társaság tagjaitól eltér. Meg voltam arról győződve, hogy felismerési tanusága őszinte; ugy beszél, a hogy vélekedik s szentül hiszi, hogy a holttest csakugyan nem Solymosi Eszteré.

Az ily tanu, ha még értelmes, tanult, mivelt ember is, nagy figyelemre méltó. A pap pedig ilyen ember volt. Én a határozott tudás erejével voltam meggyőződve arról, hogy nyilvánitott véleménye alaptalan, okai helytelenek, tanusága tehát valótlanságot tartalmaz. Pedig mivelt elme és becsületes lélek egész tisztaságával akart igazságot mondani. Ugy intéztem tehát hozzá kérdéseimet a törvényszék előtt, hogy a biróság is belássa, de ő maga is érezze, hogy tanusága semmit se ér, mivelhogy arról, a mit mond, voltaképen semmit se tud.

Az első kérdés, a melyet tisztába kellett hozni, az volt: vajjon miből s mennyiben ismerte Solymosi Esztert?

A lányka 12 éves koráig az elemi iskolába járt. A lelkész, mint az iskola egyik felügyelője, a tanulók vizsgáira be szokott menni. Évenként talán négyszer-ötször, talán többször is. Tisza-Eszláron van hatvan-hetven iskolába járó lányka. A lelkész ott van köztük talán egy-két óra folyásig. Vajjon képzelhető-e, hogy ennyi idő alatt ennyi lányka arczát, termetét, csontosságát -276- a lelkész igazán megnézze s magának tökéletesen megjegyezze? Holott pedig figyelme nem is erre irányul, hanem a tanitóra, a tanitás eredményére, a kérdésekre és feleletekre. Ha különös oka van rá: egy-egy lánykát jól megfigyelhet. Ha a lányka igen gazdag, vagy igen szép, vagy feltünő rút, vagy csonka, béna, félszemü, sánta, természet által megjegyzett, vagy rikitó ruházatu: akkor a lelkész egy-két percz alatt is jól megfigyelheti azt a lánykát. De Solymosi Eszternél ily különös ok föl nem merült.

De ez a lányka már 1879-ben ki is állt az iskolából s élete utolsó két esztendejében csak ismétlő-iskolába kellett járnia. Azaz kellett volna. Szegény család volt, a falun kívül is lakott: bizony ő ritkán mehetett oda, nem is igen eresztették.

Azt is mondja a lelkész, hogy látta a lánykát az utczán is egyszer-másszor s látta a templomban is. Kétségtelenül látta, de mikor látta utoljára? A lelkész becsületes lélekkel azt felelte e kérdésre, hogy ezt egyáltalán nem tudja határozottan megmondani. Azt se tudja, a templomban látta-e utoljára vagy az utczán. Azt se tudja: tavaly látta-e utoljára vagy harmadéve.

Én a lelkészhez 1883-ik évi julius hó 6-án intéztem kérdéseimet a biróság előtt. A lányka eltünt 1882-ik évi ápril 1-én s a lelkész egyáltalán nem tudta biztosan, hogy az 1881-ik év folyamán is láthatta-e a lánykát egyáltalán.

De ha igy áll a dolog: akkor emberi és lélektani lehetetlenség, hogy a lánykát, mikor utoljára látta, ugy -277- megnézte s ugy megvizsgálta volna, hogy annak termetét, csontosságát s felső és alsó teste szélességét a tudás biztosságával véste volna emlékezetébe.

A lánykát, mint meztelent sohase látta. Termettségéről tehát csak sejtelme lehetett s ez is csak felületes, futó rápillantás után. A serdülő lány azonban egy év alatt is tetemesen fejlődhetik. Hányszor lep meg bennünket a lány a maga gyors fejlődésével? Egy év mulva is, ha időközben nem láttuk, gyakran alig ismerünk rá.

A női test termetarányairól azonban, ha azt rendes öltönyében látjuk, alig lehet biztos tudomásunk. A tévedés igen gyakori, a csalódás csaknem mindennapi. Szűk vállak s vékony karok, darázsderekak daczára a nő alteste hatalmas arányu, tomporai s czombjai szélesek s vaskosak lehetnek. S megforditva is gyakori tünetre bukkanunk. A ruházat és a pipere rendes domborulatu mellet, emlőket s tomporokat mutathat ott is, a hol mindezek soványocskák.

Ismételve azt mondja a lelkész, hogy a holttest csontossága sokkal nagyobb és fejlettebb volt, mint az eltünt lánykáé.

A holttest bonczolásánál nem volt jelen, annak csontjait se nem nézte, se nem tapintotta, de még csak nem is látta. Kérdeztem, vajjon az élő Solymosi Eszternek karját s karcsontjait megtapintotta-e? Felelete az igazsághoz híven természetesen az volt: nem. -278-

De hát akkor az élőnek s a halottnak csontosságát miként hasonlithatja össze, ha se az élőnek, se a halottnak csontjait semmi módon se figyelhette meg? Hogyan hasonlithatja össze az a tanu, a ki elvégre is tanult, értelmes, mivelt és becsületes ember, és a ki lelke egész erejével igazságot akar mondani?

Becsületes ember, jóhiszemű tanu sok van, de tökéletes tanú kevés akad. Különös szerencse, hogy az emberiség mivelődése már annyira haladt, hogy a büntető igazságszolgáltatásban a tanuk mellett egyéb bizonyságokat és erősségeket is keresünk.

Mert a tanú rendszerint nem azt a tünetet tárja föl a biró előtt, a melyet látott, hallott, tapasztalt, hanem azt a véleményt, a melyet benne az a tünet keltett. S ha az a vélemény alaptalan: a tanu rendszerint a tünetet is eltorzitott alakjában beszéli el a biró előtt. A saját véleményét akarja igazolni. S mindezt jóhiszemüleg teszi azzal a szent hittel, hogy ő az igazságot akarja kideriteni.

A lelkész utóbb kérdésemre egyenesen kijelentette, hogy ő csupán a holttest mellkasának domboruságából következtette, hogy ez csontosobb lehetett, mint Solymosi Eszter.

A holttest hanyatt feküdt. Feje alatt nem volt semmi támasz, vánkos vagy fejalja. Ily helyzetben a mellkas szinte szokatlanul kidomborodik. De puffasztja azt a folyton fejlődő rothadási gázok tömege is. Hogy Solymosi -279- Eszter mellkasának domborulata hasonló fekvő helyzetben mekkora lett volna: ezt el se tudja képzelni az a tanu, ha nem szakember, a ki Solymosi Esztert mindig csak állva, kissé lehajtott fejjel s kissé előre hajoltan látta életében.

A lelkész tehát megfelelő tudás és tapasztalat nélkül csak képzelgésből beszélt.

A másik kérdés, melyet tisztába akartam hozni, az volt, vajjon a lelkész megnézte-e tehát a holttestet igazán?

Dehogy nézte. Egyetlen testrészére se emlékezik különösen. Körüljárta az állványt, melyen a holttest feküdt, a holttestnek se kezét, se lábát nem vizsgálta. Ennek igy adja okát:

Kijelentette azt is, hogy rothadásban levő holttestet soha se szemlélt meg. Se saját tapasztalásából nem tudja, se szakkönyvekből nem olvasta, hogy előre haladott rothadásnál a holttestben fejlődő gázok mily külső változásokat idéznek elő a testrészek méretein, mennyire elváltoztatják az arcz vonásait, mennyire eltorzitják az egész ábrázatot.

Hiven, őszintén, becsületes ember jóhiszemüségével vallotta ezt mind. Ebből most már könnyen meg lehetett itélni, mit érhetett az a tanusága, hogy a holttestnek más arcza volt, mint az eltünt lánykának. -280-

Ez a tünemény igaz. Hiszen a holttest csakugyan nagy rothadásban volt. Másként nem is kerülhetett volna a viz szinére. De a tanuság még se igaz. Mert abból a tüneményből, az ábrázat különbözőségéből épen nem következik, hogy a holttest idegen és ismeretlen nő holtteste. A tanú pedig ezt állitotta.

A kilenczedik fölismerési tanu Várkonyi Ferencz, 41 éves, tisza-eszlári kálvinista tanitó Solymosi Esztert onnan ismerte, hogy 1880-ban ő készitette elő az urvacsorára s ekkor a lányka néhány hétig eléje járt az iskolába. Azóta is látta néhányszor utczán és a mezőn. Egyáltalán nem tudja, mikor látta utoljára.

A holttestet megszemlélte, de ebben Solymosi Esztert föl nem ismerte. Ez a lányka fejletlen, vékony termetü volt keskeny homlokkal, rendes alaku orral, a holttest pedig termetes, domboru mellü, magas homloku s fitos orru.

Érdekes kissé Tóth Mari tanú vallomása. Ez 19 éves hajadon, Esztert jól ismerte, mert Solymosiné és Huriné közelében lakott. Nem a felismerési eljárásnál özvegy Bátori Gáborné kertjében nézte meg a holttestet, hanem később a tiszaparti nyárasban, a hová orvosi bonczolás végett szállitották. Nem a vizsgálóbiró idézte tanunak.

Határozottan állitotta, hogy a holttest nem Solymosi Eszteré. Erre különösen két okot hozott fel. Egyik az, hogy a holttest szeme kék volt. Ez nem igaz. Az orvosi látlelet barna szemet talált s több komoly tanu is. Ugy látszik, a junius 20-iki tanuk összebeszéltek arra, hogy kék szemről emlékezzenek. Másként nem -281- lehet megérteni, hogy a határozottan barna szemet minden tanu kéknek lássa.

A holttestet gondos mérés szerint 144 czentiméter hosszunak találták. Én jól megnéztem Tóth Mari tanu magasságát. Magas sarku czipőben állt a törvényszék előtt. Szép, sudár termetü lány volt. Odaszóltam hozzá:

– Nem beszélsz igazán lányom, te czipő nélkül is vagy 160 czentiméter magas, a holttest pedig csak 144. Tehát a holttest sokkal kisebb nő volt, mint te.

Különös szerencsém volt ezzel. A vármegye alispánja ott ült a hallgatóság első sorában. Rögtön utasitotta Kozák fogházőrmestert, mérje meg a katonamértéken Tóth Marit. Megmérte. Épen 160 czentiméternek találta.

Élő ember teste milyen hosszu, álló helyzetében milyen magas: erre nézve a világban kevés ember tud puszta látás után biztosan nyilatkozni. Az angol törvényszéki gyakorlatban a tapasztalt birák az egyszerü tanuvallomást nem is szokták komoly figyelembe venni.

Magas termet, közép termet, alacsony termet: ime eddig terjed a közönséges ember rendes észlelése. Czentiméternyi biztossággal különös gyakorlat nélkül lehetetlen tanuskodni.

Vannak nagy gyakorlatu lóismerők, a kik a ló marjának magasságát puszta megtekintésre teljesen megközelitőleg -282- eltalálják. A lómagasság magyar mértékét maroknak nevezik. A ló középmagasságát 16 maroknak szokás tekinteni. Félmaroknál többet gyakorlati lóismerő nem tévedhet. De már a czentiméterek számában ő is téved. Pedig a tévedés haszonnal vagy kárral járhat, minthogy a lóismeret üzleti dolog is.

Az emberi test álló magasságának ismerete nem üzleti dolog, sőt még szokásos mulatság se. Semmiféle játék se terjed ki rá. A katonamértéken kivül egyáltalán nincs is szokásban. Biztosat hát erre nézve nem tudhatnak az emberek.

Ahhoz, hogy az ember másnak álló testmagasságát szemmérték után megitélhesse, először is azt kell tudni, hogy ő maga hány czentiméter magas? De hány ember tudja csak azt is? A parlamentek, egyetemek, tudós társaságok tagjai általában eléggé tanultak: nem hiszem, hogy ezek fele is tudná magáról, hogy teste hány czentiméter hosszu. A nyerészkedésnek az a neme, melyet fogadásnak nevez a világ, rendkivül el van terjedve mivelt népek s félig mivelt népek közt is. A fogadás játék is, üzlet is, szokás is. Elterjedése tehát lélektanilag nagyon érthető. Tárgya: előre bizton nem tudható véletlenre való számitás. Az angolok s a Földközi-tenger partjain lakó népek a fogadásnak száz nemét-faját ismerik. De azt a faját: »százat egyre – hány czentiméter magas vagyok?« – még ezek se ismerik. Pedig rövidebb, gyorsabb, kényelmesebb fogadás alig lehetne. Sok ember van, ki nagy szenvedélylyel kedvel bizonyos állatot. De például a legszenvedélyesebb -283- kutyakedvelő se tudja rendszerint, hogy kutyája talpától válláig vagy orra hegyétől farka végéig hány czentiméter hosszu. Pedig én ugy veszem észre, hogy az emberek a kutya testének mértékét még jobban ismerik gyakran, mint az ember testének mértékét.

Ime a csonkafűzesi holttest fölismerő tanui testmagasságról, tetemnek vaskosságáról, az eltünt lányka véznaságáról s több efféléről beszélnek.

Bizonyos, hogy józaneszü ember ép szeme a rendesen öltözött emberről meg tudja mondani: vaskos termetü-e, vagy vézna? Ugyanazon emberről is bizton látja az egészséges, telt alakot vagy a sulyos betegség után lesoványodott alakot. De már a nagy rothadásban levő s kivált meztelen hullát a régen látott és csupán rendes öltözetében látott élővel összehasonlitani kivétel nélkül mindig tévedésre vezet.

Két élő testvére volt Solymosi Eszternek. Őket is meghivták a fölismerésre.

Az egyik: testvérbátyja, a 24 éves Solymosi János. Nem igen nézegette a holttestet.

– Első tekintésre, ugymond a törvényszék előtt, mindjárt láttam, hogy nem az Eszter. Nagy képe, nagy szája, nagy homloka. Eszterré kisebb volt.

Magasságáról azt mondja, hogy Zsófi nénjének csak melléig ért, kivel egyébiránt sohase mérkőztek össze.

A másik testvér Solymosi Zsófi volt, 17 éves hajadon. Vallomásában sok a jellemző.

Határozottan kimondja, hogy a hulla nem Eszteré, -284- minthogy Eszternek keskenyebb arcza, apróbb fogai, kisebb teste, kisebb lábai s lábain szétálló ujjai voltak.

E kérdésre eddig csak ugy általánosságban odavetőleg feleltek a tanuk, de végül Zsófi nénjét szemelték ki a tanukezelők arra, hogy az ő segitségével határozott számszerü adatot állitsanak össze.

A vizsgálóbiró ugy jegyezte föl, hogy mindegyik testvér azt mondta, hogy Eszter csak szeméig ért Zsófinak. Minthogy pedig Zsófi 144 czentiméter magas, szeméig azonban csak 134, tehát Eszter csak 134 czentiméter magas volt. A holttest tehát nem lehet az övé, mert az 144 czentiméter.

El is döntötte volna ez a kérdést alaposan, ha a vizsgálóbiró följegyzésében csak egyetlen szó is igaz volna.

Solymosi János azt mondta, hogy az eltünt lányka csak melléig ért Zsófinak. Zsófi pedig azt mondta, hogy neki szemöldökéig ért. A vizsgálóbiró ez össze nem férő két állitást egyszerüen kifelejtette a jegyzőkönyvből, hanem e helyett azt irta be, hogy »Zsófinak csak szeméig ért«.

Pedig a »szem« és »szem« se egy dolog. Akár az alsó szempilláig, akár a felső szempilláig, akár a szemöldökig ér föl valaki: a köznép azt mondja »szeméig ér«. Pedig már ez is 2–3, esetleg több czentiméter különbség. -285-

Lényeges az: honnan tudja a két testvér, hogy az eltünt lányka csak melléig vagy szeméig ért Zsófinak?

Solymosi János azt mondja, hogy Zsófi és Eszter soha se mérkőztek össze. Ugyanezt mondta Zsófi is 1882. évi deczember 8-án a birói és szakértői szemle férfiai előtt, mintegy 15 komoly tanu előtt, a kik közt az egyetemi szakértők, a vádló királyi ügyész s a védők is ott voltak. És pedig ismételt kérdésre határozottan jelentette ezt ki.

Igaz, hogy a törvényszék előtt 1883. évi julius 21-én már azt mondta Zsófi, hogy Eszterrel összemérkőztek akként, hogy egymással szembe álltak. Szembe álltak pedig azért, mert Eszter örült, hogy fiatalabb létére csaknem oly magas már, mint Zsófi nénje. De hogy ez az összemérkőzés megtörtént volna: arra Zsófi tanut nevezni nem tud.

De hát elvégre csakugyan igaz, hogy Zsófi közel három évvel volt idősebb, mint Eszter öcscse, tehát volt idő, a mikor ez neki melléig s volt idő, a mikor szeméig vagy szemöldökéig ért. Csak az a kérdés: mikor?

A védők fontosnak tartották, hogy Zsófi vallja meg, mikor mérkőzött össze Eszterrel.

Nem vallotta meg. Általában nagy konokságot mutatott a tárgyalás alkalmával.

Később kiterjeszkedem arra, hogy a tárgyalást nappal a hivatalos órák alatt a biróság vezette, de éjjel s a hivatalos órákon kivül valami más titkos kéz vezette. -286-

A titkos kéz vezetése senkin se látszott jobban, mint Solymosi Zsófin, az eltünt lány nénjén.

Annyit azonban mégis bevallott: nem tudja s nem emlékezik: vajjon ő Eszterrel tavaly mérkőzött-e össze vagy harmadéve?

Ez nagyon fontos nyilatkozat. Mert 1881-ben a 12 éves Eszter csakugyan érhetett Zsófi melléig, később érhetett szemöldökéig is s halálakor a természet rendes törvényei szerint mégis lehetett 144 czentiméter magas. Jól tudhatta volna ezt a vizsgálóbiró is, ki is tüntethette volna ezt a fölismerési jegyzőkönyvben, de nem tette. Ennek kitüntetését vagy elméje, vagy szándéka nem engedte.

Végre is falusi jónevelésü egyszerü paraszt lányka alig lehet olyan tompa elméjü vagy oly behálózott lelkü, hogy szavain az igazság fénye itt-ott át ne csillanjon. Mikor olyasvalamit kérdeztünk tőle, hogy miként mondhatja Esztert oly határozottan alacsonyabb termetünek, mint ő, mikor azt se tudja, mikor mérkőzött vele össze, igy felelt szórul-szóra:

Ime egyszerü okoskodása! Ime a mindennapi tanu, a ki nem azt vallja, a mit tud, hanem azt vallja, a hogy vélekedik.

S hány biró téved meg, hány igazságtalan itélet keletkezik az ily vallomás alapján!

Utolsó fölismerési tanu lett volna Huri Andrásné. A ki keresztanyja volt az eltünt lánykának s legutolsó -287- szolgálatadó asszonya is. A ki a lánykát föstékért küldte a boltba s a ki egyedül tudna annak utolsó óráiról, utolsó lelki állapotáról számot adni. Őt a holttesthez oda kellett hivni, neki azt meg kellett mutatni. Fölismeri-e vajjon keresztlányát, szegény gyönge kis cselédjét?

Csakkogy Huriné azt mondta, ő oda nem megy, ő a holttestet meg nem nézi, mert ő ott mindjárt meghal.

Hiába volt minden rábeszélés, minden erőltetés, Huriné kitért a tetemre hivás elől. Érzékenysége előtt, idegeinek gyöngesége előtt az igazságszolgáltatásnak meg kellett hajolni. A lágyszivü vizsgálóbiró fölmentette a tanuskodás alól. A kemény munkához szokott szegény zsöllér asszony érzékenységét nem szabad kisértetbe hozni, mikor csak olyan csekélységről van szó, hogy egy csomó embert gyilkosság miatt halálra itéljünk-e?

Hurinéval ez az eset még egyszer előfordult. E munka végén még visszatérünk rá s idegeinek gyöngeségére.

III.

(A holttest bonczolása. – A haj, a szemöldök, a nemi szőr, a fog, az emlők, a körmök, a tyukszem. – Az orvosi vélemény. – Mindenki egyetértett az orvosokkal, csak három-négy tanu nem. – Megoldatlan kérdések. – A sötétség teljes. – A szegény ismeretlen halottat eltemetik. – A temetés.)

Délelőtt tiz órakor lett vége a fölismerési eljárásnak. Következett volna a holttest orvosi megvizsgálása. Ez bonczolással jár. -288-

Azonban özvegy Bátoriné azt mondta, hogy ezt már ő az ő kis udvarában, az ő eperfája alatt meg nem engedi. Vigyék a holttestet, a hova akarják, de ő nála emberi tetemet szét ne tagoljanak.

Elvitték hát a holttestet Eszlár-Tótfaluból Eszlár-Ófaluba. A falu alatt a Tisza partján kiválasztottak egy szép árnyékos helyet, odavitték, ott állitották fel a bonczoló asztalt. A birói jegyzőkönyv fűzesnek nevezi ezt a helyet, az eszlári nép nyárasnak. Volt benne fűz is, de inkább gyors és szép növésü nyárfákkal volt tele. Ugy hallom: ma már nyoma sincs. Elsodorta a Tisza. A régi Eszlár-Ófalu nagy részét is elsodorta már, távolabbi s magasabban fekvő telkekre épitkeztek az emberek.

Négy orvos foglalkozott a bonczolással. Trájtler Soma és Kiss Jenő orvostudor, Kéri Horváth László sebész s Kéri Horváth Géza szigorló orvos, mint bonczsegéd. Volt a királyi törvényszéknek rendes törvényszéki orvosa is Nyiregyházán. Az egész társadalmat izgató e nagy ügyben a tapasztalt és tekintélyes törvényszéki orvost nem volt czélszerü s nem is lett volna szabad mellőzni. Mégis mellőzték, mert véletlenül zsidó volt.

Az orvosok által felvett jegyzőkönyv olyan alaku, a minő szokott lenni általában. Eléggé bő mind a külvizsgálati, mind a belvizsgálati, mind a véleményező rész.

A csonkafűzesi holttestnek egész irodalma támadt abban az időben. Az orvosi tudománynak sok világhirü férfia foglalkozott ezzel Budapesten, Bécsben, Berlinben s Franczia- és Angolországban is. Az orvosi -289- tudománynak kicsiny, de uj fejezete ez a holttest. Igen röviden meg kell tehát ismertetnem ama négy orvosnak ott a tiszaparti árnyékos ligetben végzett munkásságát.

Megmérték a holttestet, 144 czentiméter hosszunak találták. Erre nézve nem merült fel kétség utóbb se a nagy per folyamában.

A hajról azt mondták: »A fejbőrön a hajzat hiányzik, kopasz.« – Ez már bizonytalan beszéd s később szép és nagy viták támadtak belőle. Nem vizsgálták meg, vajjon azért kopasz-e, mert haja vagy az élőn valami nagy betegség miatt, vagy a holttesten kihullt, lemállott vagy elment; vagy azért kopasz-e, mert éles szerszámmal tőrül lemetszették; vagy azért kopasz, mert a vizben rothadás és valami külső erőszak segitségével a hajszálak letöredeztek s azokat a viz a holttest mellől elsodorta.

Nagy dolog lett ebből a kopaszságból. A tömeg képzelete s gyülölködése nagy rejtélyt látott ebben.

Országszerte, világszerte elterjedt a hiedelem, hogy a csonkafűzesi halott idegen, csempészett holttest volt, – kopaszságából pedig kétségtelen, hogy zsidó nő holtteste volt. Nálunk ugyanis az óhitű zsidó nőnek, mikor férjhez megy, levágják a haját. Valami régi szokás ez, melynek eredetét s eredeti jelentőségét alig lehet biztosan kikutatni. Sok népnél sokféle szokás áll fenn, valami babonaságot, valami hókusz-pókuszt csinálni a szüznek vagy egész alakjával, vagy egyes testrészével, mielőtt törvényes feleségként a nászágyba lefeküdnék. Efféle vallásos természetü babona vagy házassági szokás az óhitű zsidó menyasszony hajának levágása. -290-

Nem a tisztaság érdeke itt a fő ok. Mivelt népek között s mai napság semmi esetre se az. Hiszen bármily tömött vagy hosszu, vagy bodros haja van is a nőnek: vizzel, szappannal és fésüvel tisztán és rendben lehet azt tartani. Szivesen is foglalkozik hajával a nő. Hiszen szépségének királyi lobogója az s mig gondozza: folytonosan tükre előtt ülhet. Csak megszokás már a levágás a mi időnkben, oktalan, valami durva őskorból eredő.

De a haj levágása a kopaszság tünetét nem idézi elő. A magyar nyelv kopaszság alatt a hajnak teljes elhullását, teljes lemállását érti. A levágás után még marad néhány milliméter hosszu haja az óhitű zsidó menyasszonynak.

Ez nem kopaszság. De az életben, a világ előtt ezt is elleplezik a nők. Vagy lószőrből, vagy emberhajból vagy finom fonálból készült parókával – néha szorosan a fejre illesztett fekete selyemkendővel.

Az orvosok odalökték a közönség elé a kopaszságot, de annak okait és természetét meg nem vizsgálták. Kikelt tehát ebből s meg is gyökeresedett a közönség balhite. A mit az orvosok egyébiránt másként is elősegitettek.

Azt is mondták jegyzőkönyvükben, hogy a holttesten a szemöldök és a nemi részek szőreiktől megfosztvák.

E szót sokféleként lehet magyarázni. De józan elmével a magyar nyelv értői ez alatt nem értenek, nem is gondolhatnak egyebet, mint azt, hogy mind a szemöldökön, -291- mind a nemi részeken volt szőr, de azt tudatosan, czélzatosan onnan eltávolitották.

A szakértői ész képes a szemöldököt s a nemi részeket egy osztályba sorozni. Holott a szemöldökön már a születés előtt is, de mindenesetre már a csecsemőkorban kifejlődik a jellemző szőr s ha az hiányzott a holttesten: bizonyára a hiányzás oka az volt, a mi a hajnál is előidézte a hasonló tünetet.

Más dolog egészen a nemi szőr. Ez csak a serdülő életkor eljöttével kezd sarjadzani s egyénenként lassabban vagy gyorsabban a serdülő kor beléptéig nő ki egészen.

Az orvosoknak semmi kitérést meg nem engedő kötelességük lett volna gondosan megvizsgálni, hogy a nemi szőr azért hiányzik-e, mert eltávolitották, azért hiányzik-e, mert a testről lemállott, vagy azért hiányzott, mert az ismeretlen nő még oly fejletlen volt, hogy a nemi szőr még ki se nőhetett?

A vád természetéhez képest óriási a különbség. Mert ha fejletlenség volt az ok: akkor az ismeretlen nő lehetett 13–14 vagy 15 éves lányka. Ha pedig meg volt a nemi szőr s azt ugy távolitották el: akkor az lehetett akár 40 vagy 50 éves asszony is.

A valódi igazság pedig az volt, mint később bebizonyult, hogy az ismeretlen nő nemi szőre fejletlen életkor miatt még ki se nőhetett se a hónaljon, se másutt.

A szemet barnának látták az orvosok. Az eltünt lánynak szeme is barna volt. A titkos kéz ugy vezette -292- az eszlári tanúkat a tárgyaláson, hogy ezek az eltünt lányka s a holttest közt semmi hasonlóságot se találjanak. Ezért mondta csaknem minden tanu a holttest szemét kéknek. A mi nyilvános valótlanság.

– Az alsó fogsor rendetlen növésű. Ezt mondják az orvosok. De nem mondják meg: miben állott a rendetlen növés, csak ugy általánosságban vetik oda a szót. Én is megnéztem azt a fogsort. Egészben nagyon szépnek és rendesnek találtam. Csak két alsó metsző fog dőlt kissé egymásra. De a rendetlenség oly kicsiny volt, hogy arczélből nézve csak czélzatos megfigyeléssel lehetett észrevenni. Különben senkinek se tünhetett fel. A tanuk méltán mondhatták, hogy az eltünt lánykának szép, rendes fogai voltak.

Azt, hogy már az ismeretlen nőnek emlői valamennyire kifejlődtek, kidomborodtak, de valamely ok miatt, betegség, nagy nélkülözés vagy korosság miatt domboruságukat elveszitették, mivelhogy az emlők izmai, mirigyei, tejgyüjtő edényei összezsugorodtak.

Minden számbavehető tanú és pedig sok tanú megegyezett abban, hogy az emlőnek semmi domborusága nem volt, a csecsbimbó kicsiny volt s alig látszott; a bimbó udvarának szine is, körvonala is teljesen hiányzott. -293- Egyetlen tanú se vett észre az emlők táján semmi domborodást. S minden tanú megegyezett abban is, hogy az eltünt leánykának se voltak észrevehetően fejlett emlői.

Ime helytelen szó beiktatásával miként hamisitja meg a papiros a tüneteket!

»Elsoványodott« emlőről csak ott lehet beszélni biztosan, a hol a már jó részben kifejlődött emlők külső jelenségei kétségtelenek, s a hol a bőrnek pettyhüdtsége s redőssége azt bizonyitja, hogy korábban nagyobb izmot takart. De mindezekről a szakértők teljesen hallgatnak.

A jobb kéz alsó karjáról, a csukló fölötti részről a csukló és könyök közt az izomrészek hiányoznak. Az orsócsont és singcsont kilátszik. E körülmény utóbb elmés rögtönzésre nyujtott alkalmat azoknak, kik a hires hullausztatást kikoholták.

A kézfejek kicsinyek és szépek. A körmök szép fejlődésük és gondos ápolásuk által különösen feltünőek. S meg is vannak növesztve.

A történet, a hősi költészet, a szinmű, a regényvilág nem foglalkozik a körmökkel. A jogi élet alig ismeri. Az embertan se fordit rá valami nagy figyelmet. De ebben a perben nagy szerepe van a körömnek.

Solymosi Eszter szegény zsöllér származásu cselédlány volt. Mindenféle durva munkát hidegben-melegben korán kellett végeznie. Bizony ő finom szattyánbőr keztyüket -294- nem viselhetett, keze bőrének selymességét meg nem őrizhette, körmeit gondosan nem ápolhatta s azokat oly hosszura, mint a vércse, meg nem növelhette. Ha tehát a holttestnek finom kezebőre s gondosan ápolt hosszu körme volt: akkor a Solymosi Eszter teteme nem lehetett.

Csakhogy az is világos, hogy a kezekről lemállott már a felhám s ezekkel együtt a köröm is. A felhámavesztett bőr a szegény cselédlánynál is csak oly finom, mint a királyasszonynál. A körmök pedig teljességgel hiányoztak, a mint mindez utóbb szépen ki fog világosodni.

A jó szakértők! Csak a puszta körömágyat látták s ezt nézték el körömnek. Megesik ilyesmi igen gyakran a szakértőkön. Nincs azon mit csodálkozni, ha a birósági szakértők ilyen apró tévedésekbe esnek.

A lábfejek kicsinyek, finomak. A balláb kisujján tyúkszem. A láb sarkának és talpának bőre vékony. A lábak alkata folytonos czipőviselésre vall. – Igy látták az orvosok.

Ez is érdekes. Szegény Eszter ugyan sohase járt czipőben. Télen csizmában, nyáron mezitláb. Az ő talpbőre a sarkon s az ujjak tövén bizonyosan érdes lehetett. A holttest finom, czipellős lába tehát Eszter lába alig lehetett volna.

Csakhogy a jámbor szakértők itt is megfeledkeztek egy fontos dologról. Itt se vizsgálták meg, vajjon megvan-e a bőr felháma? Erről is lesz még szó utóbb. -295-

Eddig tart a külső vizsgálat. Ezt még junius 19-en a Csonkafűzesen irták jegyzőkönyvbe az orvosok. A jegyzőkönyvnek csak lényeges és vitás pontjait emlitem föl.

Junius 20-án az eszlári füzesben készült a holttest felbonczolása után a belső vizsgálat. A belső vizsgálat adataiból csak egyetlenegyet emlitek föl. Azt, hogy az orvosok szerint a holttest nemi részei olyanok, a minők a férjes asszonyoké szoktak lenni, tehát nem olyanok, mint a hajadon lányoké.

Véleményt is nyilvánitottak a szakértő orvosok. A vizsgálóbiró erre nézve külön kérdéseket intézett hozzájuk. E véleménynek fontos részletei im ezek:

– A kik ismerték az élőt, a kitől a holttest ered, azok a holttestből felismerhetik, ki volt az, mig élt.

– Az ismeretlen nő nem vizbefulladás áldozata, csak holttestét dobták a vízbe.

– A halál közvetlen oka általános vérszegénység, melyet tüdővész okozhatott.

Ez orvosi vélemény szerint a holttest Solymosi Eszteré semmi esetre se volt. Ezt a véleményt fogadta el a vizsgálóbiró is. -296-

Ezzel most már teljessé vált a sötétség. Mint a szent könyvek szerint egykor Egyiptomban: ugy kialudt most már minden világosság a földön és az égbolt erősségein köröskörül. A titkok özöne omlott rá azokra, a kiknek a törvény szerint a lányka eltünésének történetét föl kellett deriteni.

Az orvosok leletében egyelőre nem kételkedett senki. Csupán maguk az orvosok. Ok azonban önmaguk ellen nem szólhattak. Hiszen esküt tettek arra, hogy lelkiismeretük és meggyőződésük szerint az igazságot bizonyitják, a mint az »a tudomány jelenlegi elveivel megegyez«. A tévedést be nem vallja a szakértő soha. Hogy tudatosan hamisitotta volna meg az igazságot: azt épen be sem vallhatja. Ha bevallja: hamis tanuságba keveredik s nagy gonosztevőként fegyházba kerül.

Az urak, a kik ott jelen voltak, az orvosokkal voltak egy nézeten. A vizsgálóbiró, a királyi ügyész, a királyi főügyész helyettese, Miklós László a vármegye főtisztviselője, ifju gróf Pongrácz Jenő ottani birtokos s birósági tanú, a kálvinista pap Lápossy János, Várkonyi Ferencz a tanitó, a katholikus pap Adamovics József, a községi jegyző, a csendbiztosok mind szentül meg voltak arról győződve, hogy a holttest nem az eltünt lánykáé. Tehát mind természetesnek találták az orvosok leletét és véleményét.

A védőt, a vádlottakat s a leánykaismerő eszlári zsidókat nem eresztették a tetem közelébe.

A pandurok és szolgák mindig akként vélekednek, a miként uraik. Szivesen hitték ők is a zsidók bűnösségét. Az ő agyukat is megfertőztette már a vérvád kórsága s a zsidók elleni gyülölködés szenvedélye. Hogy az általános közvélemény ellen föllázadjanak: ki várhatta volna tőlük? Hiszen az a közvélemény mérges is volt már, erőszakos is és hatalmas is. Vele tartott a sajtó, a kormány, a törvényhozás s a biróság. Ennyi hatalommal szemben úgy sincs a szegény ember szavának súlya. Szava hangtalan szó.

Zurányi Kálmán, a tiszalöki fiatal gyógyszerész. Ő jól látta a holttest lábán Solymosi Eszter jegyét, a mint arra Szakolczai Julcsa rámutatott. De felkiáltani most még nem jutott eszébe, nem is lett volna abban a környezetben tanácsos.

És Szakolczai Julcsa, a fiatal és erőtlen hajadon paraszt lány, a kire rárivaltak az urak, a miért a tetemben az eltünt lánykát föl merte ismerni és a kit szidott, gyalázott, üldözött e miatt a faluban mindenki s a kit egy év mulva, mire az ügy nyilvános tárgyalása elkövetkezett, le is vettek a lábáról.

És végre Szücs János az éles szemű tiszalöki paraszt. Ő mindent jól látott s emlékezetében is jól megtartott. De ő végre is Solymosi Esztert nem ismerte. S aztán tele volt a magyar paraszt józan bölcseségével. Nem az ő dolga az egész ügy, hanem az uraké és a zsidóké. Ők végezzék a maguk dolgát. S aztán őt nem is kérdezi -298- senki. Ha megkérdezik: akkor megmondja az igazságot. Ha nem kérdezik meg: sohase avatkozik be. Szegény embernek dolgozni, kaszálni, kapálni, fuvarozni kell – különben éhen döglik.

De vajjon az orvosokban a rossz lélek dolgozott-e vagy csak a tudatlanság és elfogultság?

Kéri Horváth Lászlóról és Kéri Horváth Gézáról tisztán láttam, hogy ők szentül meg voltak győződve eljárásuk helyességéről és alaposságáról.

Trájtler Somát közelebbről megismertem. Ő volt az eljárásnál a vezető orvos. Vele többször érintkeztem s gondolkozásába behatoltam. Rossz szándék őt se vezette. Hanem elfogult volt teljes mértékben s a fölmerült orvosi kérdések nagy része teljesen ismeretlen volt előtte. A mit tett: teljes jóhiszemüségben tette. Bizonyos, hogy lelkiismereti kétség nélkül szivesen tette s mint fiatal, törekvő orvos az uralkodó áramlathoz szivesen csatlakozott. Az emberek általános gyöngesége volt meg benne, különös egyéni hibák nélkül.

Elvégre hát kimondták az orvosok, hogy a holttest nem Eszteré, nem az eltünt lánykáé. S oly okokat hoztak föl, a melyek szerint, ha azok igazak, minden kételkedésnek meg kell szünnie. A holttest ezek szerint idegen, ismeretlen nőé. Ezt a véleményt, a fölismerő tanuk vallomása se döntheti meg. Hiszen húsz tanú -299- közül csak hat találkozott, a ki a tetemben az eltünt lánykát ismerte meg. Holott tizennégy tanu idegennek tartja a tetemet s ezek közt van az eltünt lányka édes anyja, két édes testvére, sógora, lelkésze, tanitója. Ezek szava mégis csak többet ér, mint a többi tanué. Az édes anyában és a testvérekben a vérnek ösztöne is parancsol, az pedig nem tévedhet. Az a másik hat tanú sokkal távolabbi rokon, részben nem is rokon. Ha jól meggondolják a dolgot: ők is eltérnek majd nézetüktől. Hiszen az urak és az orvosok mégis csak jobban tudják. Az egész világgal csak nem szállhatnak perbe azok se.

Nem is szálltak. A törvényszék előtt folyt nagy tárgyalásnál bizony ez a hat tanú is gyöngének, ingadozónak, sőt gyávának bizonyult. A titkos kéz csaknem egészen megejtette valamennyit.

De ki volt hát az a holttest, mig élt, ha most már bizonyos, hogy nem az eltünt lányka volt? Mi volt a neve? Hol élt, hol lakott, miként halt meg, miként került a Tiszába?

A holttest nem ugy támad, mint a gomba – egyik napról a másikra. Nem is a szél hordja, mint a falevelet. Emberek vannak, a kik közt élt, a kiket szeretett, a kik szerették s a kik közül eltünt vagy -300- önszántából, vagy erőszakos úton. A Tisza partján vagy ahhoz közel kellett eltünni valakinek, valami fiatal nőnek, hogy a Csonkafűzesnél ez a holttest kibukkanjon. Felülről hozta a viz, tehát felülről kellett elveszni annak a nőnek. Ám a Tisza nem akkora folyam, mint a Nilus, vagy az Amazon. Partján nem őserdők, nem kigyók és fenevadak, nem félig vad és egészen vad emberek laknak, a kiket senki sem tart számon s a kik támadnak és enyésznek a nélkül, hogy valaki utánuk kérdezősködnék. A Tisza partján vagyonos falvak és városok feküsznek, mivelt népek laknak, a kik közt egy lélek se láthat napvilágot s egy ember se merülhet el az örök sötétségbe, hogy pap, tanitó, bábaasszony, orvos, halottkém, biró, jegyző, anyakönyvvezető, adótárnok, hitelező, rokon, örökségváró, rendőr, csendőr rá ne vigyázna, utána ne nézne, nyomait ne keresné s eleven testét vagy holttestét rovatos ivbe föl ne jegyezné. Az ebeknek is van már itt nevük is, számuk is; az oktalan állatokról is vezetnek már hivatalos jegyzőkönyveket, ezek dögtetemét is magasabb állami tekintetek szerint kell kezelni, vizsgálni, eltemetni vagy étel gyanánt kimérni: hát az emberre s annak holttestére hogy ne ügyelnének? Nem is annyi az ember a Tisza partján, mint a tenger fövénye, hogy azt számba venni ne lehetne.

Mindenesetre ki kell nyomozni: ki volt mig élt, az a csonkafűzesi szegény halott.

De hát mikorra sikerül ez? Mi lesz addig azzal a nagy csomó zsidóval, a ki ott nyomorog Nyiregyháza királyi tömlöczében? -301-

Az lesz, hogy tovább is ott nyomorog. A közigazság mellett egyes ember élete, szabadsága, öröme vagy boldogtalansága figyelembe nem jöhet. Lelkiismeretes birót efféle aggodalmak az ő útjától ki nem térithetnek.

Erre nézve nincs semmi kétség. Minden darab ruhát fölismert anyja is, szolgálatadója is s testvérje is. Egyik s másik ruha kelméjének még otthon levő darabját is felmutatta a gondos anya. Megvolt a holttest mellett még az a fösték is, melyet eltünése előtt egy órával vett a lányka Kohlmájer boltjában. A ruha tehát Eszteré.

De hát hogyan került akkor Eszter ruhája az idegen, ismeretlen nő holttestére? Ki öltöztette fel s miért és mikor öltöztette fel az idegen holttestet Eszter ruhájával?

Hol volt, kinek birtokában volt Eszter ruhája április 1-től, az eltünés napjától fogva?

A kinél az a ruha volt: az kétségtelenül tudja azt is, hova lett az eltünt lányka? Ha él Eszter: tudja hollétét. Ha meghalt: tudja hol van eltemetve.

De hátha nem is holttestet öltöztettek fel Eszter ruhájával? Hátha kóborlók, lánykereskedők, oláh czigányok ragadták el Esztert, ruhájába czigány lány öltözött s ennek holttestét vetette föl a Tiszának csonkafűzesi árja?

Hiszen ha a holttest ruhája Eszteré, de maga a -302- holttest nem Eszteré: akkor az se bizonyos, hogy Eszter kimult volna a világból. Ha pedig most is él: akkor nyakát el nem vághatták, vérét ki nem onthatták a zsidók. De mi sül ki ez esetben a vérvád zsidóhajszájából? Hova sülyed ez esetben a beavatkozó birák bölcsesége, okossága és tisztessége?

Minden ujabb kérdés ujabb sötétség. Ide fejlesztette az egész ügyet junius 20-án a vizsgálóbiró furfangja, az orvosok hig tudománya s a véletlenségek találkozásának lángeszü szeszélye.

– – Az orvosok által feldarabolt holttestet el kellett temetni. A törvény és józanész parancsolja ezt.

Csakhogy a temetőnek vallásfelekezete van. Az emberek az édes jó anyaföldre is ráütötték a felekezetiség bélyegét. Pedig a holttest már nem a papoké, hanem az örökkévalóságé. S a föld se kérdi, mikor kitárja karját a pihenő elé, hogy ez minő istent imádott egykoron.

A kálvinisták temetőjébe nem akarták a vizsgáló urak eltemettetni. Solymosi Eszter kálvinista volt, – ezt még némi utalásnak tekinthették volna arra, hátha mégis csak Solymosi Eszter volt a halott?

A zsidók temetőjébe szintén nem akarták. Hiszen a vérvád szerint csak keresztyén szűz vére kell a zsidóknak. Mit keressen hát a halott a zsidók temetőjében? -303-

Ott vannak a katholikusok. Ők elfogadnak elevent, holtat egyaránt. Farkas Gábor, a község furfangos birája ugy rendelte, hogy a katholikusok temetőjébe temessék el. A vizsgálóbiró meg is kérte nyomban a plébánost, hogy ezt engedje meg.

De minek a koporsó? Hiszen az költségbe kerül. Miért költekeznék a község ismeretlen, nem is Eszláron talált, Tisza-hozta, feldarabolt holttestre?

A budai keserüvizet gyalulatlan, ócska fenyőfadeszkából összetákolt szekrényben szokták falura szállitani. Efféle szekrényt keritettek valami boltostól. Ebbe akarták a szegény ismeretlen nő holttestét beletenni.

De a szekrény kicsiny volt. Csak egy macska fért volna el benne kinyujtóztatva. Az ősi szokás pedig abból áll, hogy kinyujtóztassák a halottat. Csak az eszkimók s egyéb vad emberek temetik ülő helyzetében s fejét mellére hajtva a halottat. Örökkévaló megnyugvás a halál s a sír a halottnak nyugvó helye s a koporsó: pihenő ágya. Az igazi nyugvás jele a hanyatt fekvés s a kinyujtózás. Ettől a jeltől nem kell megfosztani a halottat. Mióta a kurgánsirok kimentek a divatból: pár ezer év óta így temetik a halottakat.

A keserüvizes szekrénybe ugy helyezték el a halottat, hogy félig ülő helyzetben, hátát a szekrény falának támasztották, lábait térdnél felhuzták, koponyájának azt a tetejét pedig, melyet az orvosok a bonczolásnál lefürészeltek, az ölébe tették. Igy fért el abban a kis, ócska, piszkos deszkaalkotmányban. -304-

Ruhát nem adtak rá. Még csak egy rongyos köténykével se teritették le. Alája se tettek se szalmát, se fenyőforgácsot. Ősi szokás pedig a halottat, bármily szegény volt is, kissé felöltöztetni s a talált tetemeken is legalább rongyaikat rajtuk hagyni. A koporsóba pedig gyaluforgácsot tenni enyésző testük alá. Azt a forgácsot, mely a koporsó deszkáiról lejön, mikor azokat gyalulják. De itt most nem volt koporsó, nem volt hát gyaluforgács se.

A koporsónak azonban födél is kell. De a keserü-vizes szekrénynek a boltosnál nem találták meg födelét. Mégis kivittek két rossz deszkadarabot a sirásó szegény emberek, hogy azt majd koporsófödélnek rávetik a szekrényre.

Tisza-Eszlár-Ófalutól keletre fekszik a katholikus temető. Odavitték a halottat. Ki a mezőkre, tanyákra vezet egy széles dülő út, magas árokpart választja el a temetőtől, az árokparton s az árokban termetes nyárfák. Jó messze a falutól itt választottak sirhelyet az árokpart belső oldalán, a parttól pár lépésnyire. Egykor homokbuczka volt e hely, de akkor már meglehetősen be volt gyepesedve. Itt ástak mintegy öt láb mélységü gödröt s ide tették be a halottas szekrényt.

A halottas kiséret öt emberből állott. Sós András, ifju Pap József, Mészáros Gábor, Dargó András és Sallós Miklós voltak – mind eszlári lakos – a kisérők is, a sirásók is, a temetők is. Véletlenül ott volt Szücs János is, az éles szemü tiszalöki ember. Pap, tanitó -305- vagy más egyházi ember nem kisérte a halottat. Kimondták, hogy nem Solymosi Eszter, hanem idegen és ismeretlen. Tehát vallásáról semmit se tudnak. Isten mentsen ilyes valakit egyházi szertartással eltemetni. Hátha pogány volt vagy öngyilkos?

A szekrénynek nem volt födele. Mihelyt rá hányják a földet, hantot, göröngyöt: azonnal a testet éri s talán rögtön megcsonkitja a halott gyönge arczát. Ez pedig isten ellen való vétek. Ezen segiteni kell.

Dargó és Sallós elővették a két kis darab deszkát s rátették a nyitott szekrényre. Azonban egy arasznyi nyilás mégis maradt, deszka pedig már nem volt több. Mit csináljanak?

– Nem lehet az biró uram! Pogányság volna az! Télen ráfagy, nyáron beleragad a rög az arczába.

– Nekünk nem mindegy. Mink is eldöglünk majd, minket is eltemetnek majd, temessenek tisztességesen minket is.

Odamentek az árokpartra. A mályva, a vad üröm, az ökörfarkkóró, a sóslórom szára már jó magas volt. Hiszen közeledett az aratás. Leszaggattak egy nyalábbal. Találtak félig nyilt pipacsot és szarkalábat is. Abból is letörtek két-két szálat. -306-

A virágszálat odatették kezefejéhez meztelen mellére. A nyaláb zöld kóróval befödték a szekrényke nyilását. A halottnak szemébe ne hulljon a göröngy.

A halottak egykor majd feltámadnak. Ennek a nyomorult lánykának lelke is, ha mikor már bejárta az eget és a földet s nem talált társára, az időtlen idők végén bizonyosan visszajön majd ide még egyszer, hogy az utolsó itélet tárogató szavára ő is örök birája elé álljon. Milyen jól esik majd neki akkor, ha ott találja azt a kis virágszálat porladó csontjainál. A ki bizonyságot tesz neki arról, hogy mégis volt egy-két ember, a ki édes szivvel gondolt rá, mikor ide eltemették.

Balgatag elméjü szegény falusi sirásók! Ok gondolkodtak igy. Jól tették, hogy igy cselekedtek. Ha ily ismertető jeleket nem tesznek a halott mellé: ki tudja milyen vége lett volna a nagy pernek?

Mert bizony se az a két virágszál, se a szegény halott nem maradt ott. Először eltemette a Tisza árja, azután eltemették a jámbor tutajosok, azután eltemette a szolgabiró, s most már végképen eltemette a hatóság azt a szegény halottat. Most már mindenki azt hitte: itt lesz utolsó pihenője.

Dehogy lett. Innen is kiásták, száz darabra széttagolták, soha többé el se temették. A mint majd minderre rátérünk lassankint.

IV.

(A titkos tanács. – A tutajosok megkeritése. – Elfogják őket. – A tutajosok semmit se tudnak hullacsempészetről. – A szakértői nyomozások. – Hova viszi a Tisza vize a fenyődeszkát? – Egy csomó tutajost szabadon eresztenek.)

A tutajosok junius 19-én, hétfői napnak hajnalán nyugodtan elindultak a dadai Csonkafűzesből s usztak lefelé a Tiszán lassan, kényelmesen. Nem is álmodtak arról, hogy az orvosok jegyzőkönyvében s a vizsgálóbiró agyának tekervényeiben minő förgeteg készül ellenük.

Nyomban összeült az eszlári titkos tanács. A főügyész helyettese Székely Ferencz ebben már nem vett részt. Benne is megrendült ugyan a hit, hogy a holttest Solymosi Eszteré volna, de magasabb felfogása s emberséges érzése nem engedte, hogy bizonytalan indoku s eredményü emberhajszában részt vegyen. Talán magasabb tiszti állása se engedte. Ő hazament nyomban Budapestre, az ország fővárosába, hogy a főügyésznek, Kozma Sándornak megjelentse, a mit látott, hallott és tapasztalt.

A titkos tanács tagjai a vizsgálóbirón, királyi alügyészen, csendbiztoson s Farkas Gábor községi birón kivül egy-két eszlári birtokos és zsidógyülölő képviselő volt. Összejöveteleikről, tanácskozásaikról, csöndes mulatozásaikról alig szivárgott ki valami hir. Zsidót, ujságirót nem eresztettek maguk közé. Csak egy ujságiró -308- volt köztük, a »Függetlenség« czimü lap szerkesztője és tulajdonosa. Egyébként képviselő. Neve: Verhovay Gyula. Csodálatosan élénk és erős tollu s erős szenvedélyü irő. Hirlapirói működését olthatlan zsidógyülölet vezérelte. Nagy irói képességnek volt birtokában s a nyelvet bámulatos ügyességgel kezelte. De vére csak a gyülöletre, csak a birálatra, csak a tagadásra, csak az emberi gyöngeségnek kinyomozására hajtotta. Irói szelleme nem ismerte a szeretetet, tehát nem ismerte az igazságot. Az a lélek, mely szeretni nem tud, sötétnek látja a világot s a vak sötétségben nem veszi észre vagy eltünő kicsiségnek látja az igazság sugarait. Azért nem is becsüli eléggé ezeket. De épen azért el is téveszti az életnek járt utjait s belebódul a sivatagba. Az az iró, a ki csak haragra, boszura, gyülöletre hajtja közönségét, csakhamar el is veszti közönségét. A tömeg egészen sohase jó, de egészen sohase is rossz. Csupán haragudni és szakadatlanul haragudni nem természete. S emberi fajunknak ebben áll nagy tökéletessége.

A titkos tanács tudta, hogy a tutajosok közt zsidó is van. Herskó Dávid a sáfár. Megtudta ezt a dadai csőszöktől és Zoltán István szolgabirótól. Ebből indult ki a vizsgálóbiró a további útra.

Mert ha a holttest nem az eltünt lánykáé: akkor a holttestet ugy csempészték a Csonkafűzes alá, ugy usztatták le a Tiszán.

Igaz, hogy a Tisza csempészés nélkül is hurczol mozgó árjain női holttesteket. Baleset, gonosz tett, -309- öngyilkosság mindig nyujt zsákmányt akkora folyamnak, mint a Tisza. De a csonkafűzesi tetem még se véletlenül került oda.

Attól a ruhától meg kellett fosztani az eltünt lánykát. Vagy életében vették el tőle, vagy holttestéről szedték le. S az a ruha idegen holttestre magától föl nem mászott. Valakinek valahol azt a holttestet föl kellett öltöztetni. Igaz, de az is igaz, hogy azt az ismeretlen holttestet előbb valahonnan meg kellett keriteni. De hát honnan? És kik keritették meg?

És miért kellett mindennek megtörténni? A holttestekkel bajlódni se nem hasznos, se nem gyönyörüséges. Sőt ártalmas és veszélyes foglalkozás is lehet. Sohase üdvös a halál közelében időzni. A törvény is boszut állhat e miatt.

Valakinek nagy oka lehetett arra, hogy idegen holttestet keritsen, Eszter ruháját megszerezze, a holttestet abba beleöltöztesse s a hatóságot, vizsgálóbiróságot mintegy véletlenül a holttestre rávezesse. S a kinek erre oka volt: annak bizonyára ereje, hatalma, esze, pénze is volt ehhez. Szegény ember ilyenre nem képes. Ostoba ember ilyet álmodni se tud. Kigondolni semmi esetre.

A zsidók vérét vették egy keresztyén szűznek. A biróság nyomukban van. A gonosztettnek kitudódni nem szabad. Ha kitudódik: kiirtják az egész zsidó felekezetet. Félre -310- kell tehát vezetni a biróságot. Eléje kell tolni, észrevétlenül szemei elé kell csusztatni egy alakot, a kinek a nyaka nincs elvágva. Mondja ki a biróság, hogy ez az eltünt lányka s akkor nyomban vége van a vádnak s megmenekül a zsidóság.

A zsidóknak pedig eszük is, pénzük is, hatalmuk is van ehhez. S ime okuk is van!

Igaz, hogy azok a szegény eszlári zsidók, a kik épen egy hónap óta ülnek már a tömlöczben, erről nem tudnak semmit. Hiszen az orvosok szerint a csonkafűzesi halott legföljebb tiz nap óta halott; egy hónap előtt tehát, mikor a zsidókat becsukták, az a halott még örült az életnek s vidáman játszott a napsugárban.

De ez mindegy. A vérvádban nem Izsák zsidó vagy Salamon zsidó a bűnös, hanem minden zsidó. Ám lakoljon, a kit előbb ért a sorsa. A holttest csempészésében ugyan a bezárt zsidók nem bűnösek, de épen ez a csempészés bizonyitja egyenesen, hogy a vérvádban bűnösek. Mi szükség lett volna különben a holttest usztatására?

Első dolog most megkeriteni a tutajosokat. Tudva vagy tudatlanul, ők a zsidók eszközei. Bizonyára bűntársak, czinkosok, a kiket jól megfizettek. Általuk bizonyára napfényre jön minden.

Ime igy gondolkozott a titkos tanács. Ily irányba határozta el további teendőit a vizsgálóbiró.

Bizonyosan a Tiszán vannak valahol. Nem is -311- lehetnek valami nagyon messze. Hétfőn hajnalban indultak el, kedden végződőtt a bonczolás: kedden este a titkos tanács áldomásozott, mulatott és tanakodott s szerdán 21-én reggelre szerencsésen föltalálta a holttestcsempészet és tetemusztatás elméletét. Tehát csak két napi egérutjuk van a tutajosoknak.

Szolnok felé kellett menniök, arra folyik a Tisza. Szolnok a dadai Csonkafűzeshez a vizi úton alig van 250 kilométer távolságra. Ezt az utat még el nem végezhették. Valahol még útban kell lenniök.

Három vármegye dül Szolnokig a Tiszára. A jobbparton Heves, a balparton Hajdu, mind a két parton Jász-Nagykun-Szolnok. Nosza sietni a táviróhoz s felhivni a vármegyék alispánjait, járási főszolgabiráit s mozgékony csendbiztosait, hogy álljanak őrt a Tisza partján s fogják el a szeklenczei tutajosokat.

De közel harmincz falu és város is fekszik Szolnokig a folyam partján vagy a part közelében s néhány rév, hid és csárda is. Kémek álljanak mindenütt s vigyázzanak éjjel-nappal. Jön a tatár, jön a keleti dögvész!

A balparton: Tisza-Polgár, Csege, Egyek, Füred, Őrvény, Szőllős, Derzs, Abád-Szalók, Bura, Roff, Beö, Fegyvernek. Jobbparton: Szederkény, Palkonya, Oszlár, Kürt, Tarján, Keszi, Ároktő, Dorogma, Bábolna, Poroszló, Sarud, Nána, Kis-Kőre, Süly, Kőtelek, Nagy-Kőrü. Kisebb-nagyobb falvak, városok, benépesitett puszták. A szél gyorsaságával mentek mindenüvé a rendeletek és megkeresések. Le kell fülelni a tutajosokat. Csőszök, -312- kerülők, csárdások, révészek, halászok, gátőrök, pandurok, hadnagyok, csendbiztosok talpon legyenek. A hajlatokra, holt ágakra, fűzesekre, reketyésekre különösen vigyázzanak.

Aggodalma is támadt a vizsgálóbiróságnak. Hátha a tutajosok időközben valamerre elszeleltek, elillantak. Valószinü. Hiszen bűnös emberek, halottcsempészők, tetemsikkasztók, a biróság félrevezetői, a vérvád pártolói, kibérelt czinkosok. Könnyen elhagyhatták tehát tutajukat. Mit ér az a négy tutaj? Rongyos néhány ezer koronát. Mi az a zsidóknak, a kik bőrüket mentik s e czélra milliókkal rendelkeznek?

Mindegy. Valahonnan csak előkerülnek. A biróságnak minden esetre első feladata őket a tutajúton keresni, a melyen a Csonkafűzesből elindultak.

A jámbor tutajosoknak pedig minderről halvány sejtelmük se volt. Nyugodtan ballagtak lefelé vizi ösvényükön s az napon nagy utat tettek közel 70–80 kilométernyi távolságra haladtak s este jó későn Ároktő fölött álltak meg s kötöttek ki valahol a Kácsasziget irányában. Szokatlan hosszuságu út ez. Utóbb azzal is gyanusitották őket, hogy különös erőfeszitéssel siettek: minél távolabb lenni a vizsgálóbirótól.

Balga vélemény. Mintha a tutajos sietne valaha valami ok miatt! Mintha előtte különös becse volna az időnek! Sőt ellenkezőleg maguk is ugy meg voltak útjuk eredményével elégedve, hogy másnap jnnius hó 20-án meg se mozdultak Ároktő alól. Ott ácsorogtak egész napon át. -313-

Csak szerdán reggel junius 21-én indultak el. E napon Tisza-Nánáig hatoltak előre.

Tisza-Nána öt-hat kilométer távolságra van a Tiszától. A dinnyés-háti tanyák fölött kötöttek ki s mivelhogy nagy szél kerekedett s az másnap se akart csillapodni, tehát csütörtökön is itt töltötték az egész napot. Csak 23-án pénteken reggel tudtak elindulni s elég gyorsan mentek a kanyarulatokon és átvágásokon keresztül Kőtelekig, sőt kissé azon alól is. Tovább nem mehetnek. A kőtelkiek már tudták a tetemusztatás rettenetes történetét. Ők már őröket állitottak ki a veszedelmes szökevények szemmeltartására. A kőtelki vizi malmok legénysége már a padkáról integetett a tutajosok elé.

Ki kellett kötni azonnal. Csakhamar ott termettek a pandurok s kötélre fűztek minden tutajost. Vitték őket Szolnokra s onnan vasuton Nyiregyházára. Eszükágába se jutott tiltakozni a letartóztatás ellen. Csak Herskó Dávid a sáfár merte kérdezni:

Hiába is lett volna. Sohase látták ők többé azokat a tutajokat. A tutajokat őrizte ugyan a község, a hogy tudta, de bizony azokban sok kár esett, mire a gazda a Sréter és Hillmann-czég azokat ujra átvehette. Jó részben a tutajosoknak kellett ezt a kárt is elszenvedni. Bérük utána rítt. A sok munkáért, időtöltésért, hercze-hurczáért sohase kaptak bért, se kárpótlást. Még a jámbor Hecska Györgynek is meg kellett válni ásójától. Még a pandurok -314- előtt is tartotta ugyan egy darabig a hóna alatt, de csak elvették tőle aztán végképen. Bűnjellé lett az ásó s oda került a bűnjelek nyiregyházi gyüjteményébe.

A tutajosokat Farkas Albert balmaz-ujvárosi csendbiztos vette a kezébe s azután a szolnoki vizsgálóbiró.

A csendbiztosról olyan értesülést nyertem, hogy állásához méltó s emberséges érzületü férfiu volt. Se a vádlottak, se a tutajosok nem panaszkodtak rá. A csendbiztosok ősi szokása, sőt természete, hogy a vádlottból, tanuból, sértett és károsult félből, ha lehet, előre kiveszik: mi lakik bennük, mit tudnak, mit titkolnak, mit ismernek be. Szinte biztatja őket erre a vizsgálóbiró is, hogy ennek munkáját megkönnyitsék. De ösztönzi őket a természetes emberi hiuság s hivatali buzgóság is. Általános közvélemény szerint az a derék csendbiztos, a ki gyorsan megkeriti a bűnöst s a lopott lóra és tinóra nyomban rávezeti a károsodott gazdát. Tehát a ki ügyesen és erélyesen tudja vallatni a lefülelt vádlottat. A kínzást ugyan szigoruan tiltja a törvény is, a mívelt közérzés is, az igazság is, de a közvélemény gyakran a nélkül alakul meg, hogy ezekre figyelemmel lenne. Gyakran helyesel a közvélemény olyan dolgot, melyet nemzedékek óta tilt a törvény s kárhoztat a tudomány, szószék és irodalom. S a közvélemény csábitásai ellen nincs felvértezve a csendbiztos. Annyi azonban bizonyos, hogy a balmaz-ujvárosi csendbiztos a tutajosokat nem faggatta.

Nem faggatta a szolnoki vizsgálóbiró se. Nem is igen -315- tudta volna mire. Hiszen a holttestcsempészet elmélete még a nyiregyházi vizsgálóbiró agyában is csak általános körvonalakban élt. A részleteket még ő se tudta világosan kiokoskodni. Előbb neki is érintkezni kellett a tutajosokkal.

A mint ezek Nyiregyházára értek, a törvényszék elnöke azonnal intézkedett, hogy a vizsgálóbiró nyomban hallgassa ki őket. Ez meg is történt.

A vizsgálóbiró e napokban majd két héten vagy több napon át is rendkivül el volt munkával foglalva. Végzett munkájának tömege bámulatos. Eszláron, Nyiregyházán, Tisza-Dadán, Tisza-Lökön naponként tiz-tizenkét órai s gyakran éjjeli munkát is végzett. Junius 28-tól julius 1-ig, négy napon át Nyiregyházán az összes tutajosokat kihallgatta. Jegyzőkönyvei e négy nap alatt vagy ötven ivre szaporodtak.

Azt, a mit mi már előadtunk. Mikor és miként szerződtek tutajszolgálatra. Mikor indultak Bustyaházáról, hol rakodtak, hol terheltek, hol kötöttek ki útjuk közben, hol szereztek be maguknak időnként gyufát, dohányt, pálinkát, élelmiszert, babot, kását, kenyeret. Hogy kerültek a dadai Csonkafűzeshez, miért kellett ott megállniok, miként látták meg a folyamhozta holttestet s mikor és miként temették el.

Egyebet nem tudtak. A mit tudtak: elmondták őszintén, világosan. Egyik jobban emlékezett az elfolyt napokra s útközben talált helyekre s tünetekre, mint a másik, de mindegyiknek minden szava összevágott. Pedig elkülönitették -316- őket egymástól s a furfangos kérdésekben nem volt hiány. Nem volt még a fenyegetésekben s biztatásokban se. Bizonyos, hogy nem beszéltek össze: miféle kérdésre mit feleljenek. Vallomásaik azért mégis annyira megegyeznek, mintha tökéletesen összebeszéltek volna s mintha mindegyik elég okos és elszánt lett volna arra, hogy véges végig ugy beszél és ugy hallgat, a hogy összebeszélt.

A gyanunak árnyéka se támadhatott arra nézve, mintha közülök bárki is sejtette volna, hogy ők tilosban járnak, bűnös dolgot cselekesznek, halottat csempésznek, tetemet usztatnak s a zsidók javára az igazságszolgáltatást megakarják hiusitani. Maga Herskó Dávid is, a sáfár, az egyetlen zsidó köztük, oly egyszerüen adta elő a tutajút történetét, oly közönyösséggel adott mindenről felvilágositást s általában oly kisméretü, tanulatlan s furfangnélküli elmének bizonyult, hogy szinte meg nem érthető oktalanság volt azt hinni, hogy ezekkel az emberekkel majd egy szövevényes, nehéz tetemusztatási elméletet valószinüvé lehet tenni.

Volt egy tünet, mely a vizsgálóbirót tünődésre serkenthette s minden további kalandos kisérlettől visszatarthatta volna.

Egy tutajosnál se találtak pénzt. A sáfárnál is csak két vagy három forint volt, a mennyi kell élelemre s itt-ott kikötő-illetékre, karó-dijra, czövekpénzre. A tizennégy keresztyénnél pedig összesen se volt tiz korona. Ez az a tünet.

Azt csak elgondolhatta volna a vizsgálóbiró, hogy -317- efféle vállalatra pénz nélkül senki sem vállalkozik. Még zsidó se, hát még keresztyén. Sőt az, a ki a tetemusztatást kitervezte, ezt nem is bizta volna oly emberekre, a kik előre megfelelő összeget nem vesznek át, lelküket ezzel előre le nem kötik az ördögnek s pénzük féltése is titoktartásra nem serkenti őket. Büntetéssel járó ilyen szövevényes, hosszas, nehéz gonosztettre puszta igéret fejében nem adja lelkét oda senki.

Aztán tizenöt emberre bizni ilyen munkát! És egyszerü, ostoba, tanulatlan, falusi emberekre bizni! Hiszen ezek és ennyien meg nem őriznek semmi titkot. Ha nem kapnak elég pénzt: követelőznek, viszálykodnak. Ha elég pénzük van: isznak és megittasodnak. Vajjon ki juthatna sikerre ilyen szövetséggel?

Dehogy gondolta meg ezeket a vizsgálóbiró s a körülötte lebzselő titkos tanács. Vakon ment előre olyan czél felé, mely kudarcznál egyéb nem lehetett.

A szeklenczei tutajosok közé keveredett egy idegen tutajos is. Szólanunk kell röviden erről is.

A neve: Drimusz György, máramarosmegyei rónaszéki születésü, 37 éves, görög katholikus, vagyontalan, most bocskói lakos, napszámos. Szokott vállalkozni tutajos-szolgálatra. Május 20-ika körül szintén tutajos lett egy szentesi zsidó vallásu fakereskedő tutaján.

A fakereskedő neve Veil. Vele a nagy perben nem találkoztunk, de apjával igen. Ez öreg, 64 éves zsidó, falusi boltos kiskereskedő, Sátoralja-Ujhelyben született, most gergelyi lakos, neve Veil Sámuel. Egyik fia szolnoki, másik fia szentesi lakos volt. A mikor ezek a -318- Felső-Tiszán tutajos fát vesznek: apjukat szokták megbizni, hogy számukra sáfárt és tutajosokat fogadjon. Ily alkalommal el szokott látogatni az öreg Tisza-Kerecsenybe is, mely szintén tutajinditó, rakodó, terhelő hely.

Junius 11-én itt is volt vasárnapi napon. Szentesi fia, Veil Salamon számára kellett intézkednie fia megbizottjával, Veinstok Ignáczczal egyetértve. Valami Smilovics Jankel nevü zsidó embertől vettek át szálakat, tutajokat, azután Kiss Ferencz szücsmestertől és gazdától vettek tüzifát, a tüzifával megterhelték a tutajokat s igy inditották azokat útnak. A tutajok sáfárja Smilovics Jankel volt, a kormánybirók és tutajosok közül csak Drimusz Györgyöt és Szirkó Mihályt emlitem fel. A többihez a pörnek semmi köze.

Miként eresztették le a tutajokat Szolnokig: erről később emlékezem meg. Junius 24-én este odaértek. Szombat este volt s ekkor nem történt velük semmi. Másnap – hogy és hogy se – Herskó Dávid szeklenczei tutajosai közé keveredett ez a Drimusz s a csendbiztosnak nyomban szemébe ötlött. Hozzáfordult a csendbiztos:

A Gólya-csárda a tisza-nánai rév fölött van közvetlenül a folyam partján, a révtől mintegy öt kilométernyire. Kivül esik minden száraz-úton s talán ma már -319- nem is csárda, csak annak hivják. Junius 21-én e csárda közelében kötöttek ki Herskóék s ők itt is maradtak a következő napon át. Smilovics tutaja is megállt itt egy kis időre s Drimusz látta, a mint Herskó Smilovicscsal szót váltott.

Ez elég volt arra, hogy Drimuszt is a szeklenczei tutajosokhoz kötözzék s Nyiregyházára fogoly gyanánt elkisérjék. Tizennégy napig volt e miatt fogságban. De el is tünt aztán ugy, hogy a per nyilvános tárgyalására sehogy se tudtuk előkeriteni.

Smilovicsot és Szirkót útjokra eresztette a balmaz-ujvárosi csendbiztos is, a szolnoki vizsgálóbiró is.

Szirkóval még egyszer találkozunk majd a tárgyaláson. Fiatal, 21 éves orosz volt, katona; tutajútjáról nem tudott semmit, tanuskodása jelentéktelen. A törvényszék elnöke nagy buzgalommal törekedett kivenni belőle, hogy ő is tud valamit Herskó és Smilovics titkos dolgairól, de nem boldogult vele semmire.

Nagy következése lesz annak, hogy Drimusz György Bary vizsgálóbiró kezébe került.

A halottcsempészet elméletének támogatására Herskónak és társainak vallomásában nem talált a vizsgálóbiró semmi tájékoztatót, semmi erősséget. Ő pedig minden áron be akarta bizonyitani, hogy a csonkafűzesi halottat Herskóék csempészték.

Bustyaházán, Huszton, Váriban nem szerezhették meg a halottat, mert ott a tutajok összerovásánál s -320- terhelésénél száz meg száz ember sürög-forog éjjel-nappal. Urak, szegények, magyarok, oroszok, oláhok, zsidók, vállalkozók, ügynökök, kocsmárosok, idegenek, helyi lakosok: itt észrevétlenül holttestet hurczolni nem lehet.

S aztán megmondták az orvosok, hogy a holttest három-négy napnál tovább a vizben nem lehetett, tehát a tutaj azt legföljebb Vencsellő és Tokaj közt vehette át vagy talán csakis Tokajban, hova épen junius 14-én értek Herskóék. S minthogy a holttest 18-án bukkant föl, Tokajtól kezdve lehet három-négy napot számitani.

Ám a holttestet más nem szállithatta, csak zsidó. A titkos tanács s a vizsgálóbiró a maga vak elmélkedésében ugy meg volt erről győződve, mint a hogy ma után holnap következik. Azt a zsidót, azt az ismeretlen, azt a titkos alakot, a ki a holttestet a tutajra hozta, elő kellett teremteni a föld mélységéből is, a pokol fenekéről is.

S ime Drimusz nyomra vezet! Ő látta, a mint Herskó Ignácz a Gólyacsárdánál Smilovics Jankellel néhány szót váltott. Megvan most már, a kit keresünk. Smilovics lesz az, a kinek Solymosi Eszter álteteméről tudnia kell!

Azonban a vizsgálóbiró nem hirtelenkedett. Szinte csodálom mérsékletét. Julius 1-én végezte be a 16 tutajos első kihallgatását s már a következő napon őt Eszláron és Tisza-Dadán találjuk s julius 3-án több, mint húsz embert hallgat ki arra nézve, mikor és hol és miként bukkant föl a holttest? -321-

A jó dadai emberek szintén tele voltak ugyan a vérvád képzeletével, de józaneszüket azért nem adták cserébe s erkölcsi tisztaságukról nem mondtak le. Nem hazudoztak. Beteg agy látományaival nem hozakodtak elő. Előadásuk egyszerü volt, a mint már korábban részletesebben elmondottam. Egészen természetes jelenség képe állott elő beszédükből. Holttest bukkant fel a vizen. A holttest már rothadásban volt, mert nagy szaga volt. A folyam árja a tutajok felé sodorta s ekkor Csepkanics észrevette. Fennakadt egy fűzfa gyökerének ágazatában, a tutajosok értesitették a kerülőt, ez egy horgas ággal kivonszolta a partra s estennen a tutajosok eltemették. Ez az egész.

Ha nincs: tovább kell keresnünk. Ez a vizsgálóbiró esze. Ha tanukat nem találunk: vegyük elő a szakértőket. Az orvosi szakértők ime sokféle és becses gyanuokot összetudtak már szerkeszteni. Most vegyük elő a halászokat, révészeket, mérnököket, tengerészeket s általában a vizi embereket. Hátha ők is tudnak valamit!

Tudnak. Csakhogy igen gyakran se ők, se a biróságok nem tudják, hogy szakértő véleményük miben egyezik s miben ellenkezik a valósággal. Gyakran azt se veszik észre a biróságok, hogy a szakértők a valóságot egészen meghamisitják.

Volt a vidéken egy egykori tengerész, Szomjas Károly -322- tisza-dadai birtokos. Ez kifejtette, hogy a folyóviz áramának két része van. Az egyikről azt mondják: ez a »lágy oldal«. A másikról azon a vidéken azt mondják: ez a folyam »sebje«. Seb: a sebesség szónak röviditése.

A lágy oldal az, a hol a part meneteles, fűzes, rekettyés, áradvány-fövényes; a viz sebje pedig azon az oldalon van, a melynek a viz neki iramodik, a melyet mos, szaggat, s a mely azért meredek és szakadékos.

A viz minden hordalékot a sebes oldalon visz s nem a lágy oldalon. Ezen csak a szél tud változtatni, de junius 18-án nem volt szél. A tutajosok nem a sebes oldalon, hanem a lágy oldalon kötöttek ki, mert amott a meredek partnál ki se köthettek volna, mivelhogy fát, czöveket se találhattak, melynél a tutajt megerősithessék. Ha tehát a viz hozta volna a holttestet emberi kéz irányzása nélkül, azt nem a tutajokhoz viszi, hanem az ellenkező oldalon sodorja tova s akkor a fűzfa gyökerében fönn se akadhat. Junius 18-án áradásban volt a Tisza: annál igazabb ez a föltevés.

Az igaz, hogy a tutajosok el szokták temetni az útközben talált tetemeket. Az ily sirt a tiszaparti magyar nép nem is nevezi másnak, csak »oláh sir«-nak. De a sirgödörásáshoz és temetéshez csak fejszéjét használja a tutajos, minthogy ásója sohase szokott lenni. Itt pedig ime ásójuk volt. Nyilvánvaló, hogy temetéshez készültek előre.

A vizsgálóbiró nem elégedett meg ezzel se. Hanem -323- kivitt a Csonkafűzesbe négy halászt: Szécsi Mihályt, Csóki Lajost, Peszte Györgyöt és Tóth Istvánt s ezek segélyével a tutajok állásán felül hét-nyolczszáz ölnyire eleresztett egy fenyődeszkát: kilesni, vajjon hova viszi ezt a viz? A tutajokhoz viszi-e s a fűzfa gyökeréhez viszi-e?

Ne higyje ám a nyájas olvasó, hogy én a vizsgálóbirót csak nevetségessé akarom tenni, mikor ezt az ostobaságot leirom. Eszembe sincs.

A fenyődeszka egy-két czentiméter mélyen jár a viz felszinén, a holttest pedig húsz-huszonöt czentiméter mélyen. A fenyődeszkának esetleg 44 vagy ötven százaléka, tehát vagy fele van a viz felszine fölött, a holttestnek pedig alig két-három százaléka. Tehát a fenyődeszkát a legkisebb szellő is más irányba tereli, mint a merre a viz sodra önmagától vinné, holott a holttest irányát gyenge szellő épen nem változtatja.

Azután egészen más volt a viz magassága és árja junius 18-án, mikor a holttest felbukkant és egészen más julius 5-én, 6-án és 7-én, mikor a vizsgálóbiró ezt a gyerekjátékot csinálta.

A szél ereje és iránya s ehhez képest a hullám iránya és magassága is egészen más volt az egyik időben, mint a másik időben.

És azután honnan tudta azt a vizsgálóbiró s a négy együgyü halász, hogy a holttest Csepkanics tutaja fölött -324- épen 7 vagy 8 száz ölnyire bukkant föl s épen azon a helyen, a hol ők a fenyőfadeszkát a vizbe lökték? S ha ezt nem tudták: miként merészelték ezt a bárgyu kisérletet végrehajtani s ezzel az emberek ostobaságát fokozni s balvélekedését erősiteni?

Ha ugyanakkora vizmagasság idején ugyanoly erejü és irányu szélben Csepkanics tutaját ugyanazon helyre állitják s attól néhány lépésnyire nem fenyőfadeszkát, hanem ugyanakkora valóságos tetemet vagy legalább hasonló fajsulyu, alaku és méretü testet tesznek a vizbe: ám akkor a kisérlet komoly lett volna s a valóságot valószinüleg megközeliti.

De hát ilyesvalami – ugy látszik – a vizsgálóbirónak nem jutott eszébe. Mintha csak arra törekedett volna, hogy ne a valóságot deritse ki, hanem csupán gyanus jelenségeket gyüjtsön.

A vizsgálóbiró mégis arra a meggyőződésre jutott hamarosan, hogy mind a tizenhat elfogott tutajosra nincs szüksége. Mit csináljon annyi emberrel? Ha hitte is, hogy Herskó sáfár tutajosai csempészték a csonkafűzesi holttestet: még se bizonyos, hogy mind a tizenhat tutajos tudott a csempészésről.

El kellett azért is, mert a törvényszék börtönében nem volt elég hely. Se zsidóból, se tutajosból egynél többet egy oduba zárni nem lehetett, nehogy összebeszéljenek. Vizsgálati foglyot végleg elitélt bűnösökkel megint nem lehetett volna a szabályok szerint összezárni. -325- A törvényszéknek csak kezdetleges és szűk börtönépülete volt. Régi alacsony földszinti ház. Az őrmester Kozák Sándor s a királyi ügyészség alig birt már az emberekkel. Zsidó és tutajos közel harmincz volt már elzárva s a zsidók folyton szaporodtak. Valamit tenni kellett.

Julius 2-án a vizsgálóbiró kiválasztott kilencz tutajost. Drimusz Györgyöt Smilovics tutajáról, Matej Bazilt, Paczkánt, Simont, Dujtsákot, Susztrát, Potrohost, Lopojdát és Szaukát Herskó tutajairól s ezeket szabadlábra helyezte.

Hajdan a fogoly sokféle módon volt megvasalva, lelánczolva, bilincsbe verve, megkötözve. Vas, láncz, bilincs, kötél: mind más-más fokát jelentette a büntetésnek.

A vas a két lábszárra vert két vaskarika volt, mely vaslánczczal volt összekötve. Hasonló volt a béklyóhoz és nyüghöz, melyet a legelőre eresztett ló két első lábára szoktak tenni. A nyüg kenderkötélből készül s fakelevézzel van a ló lábára burkolva. A béklyó vasból van. Azért a köznép a börtön-vasat is béklyónak nevezi, de a biróság csak vasnak.

Hajdan a vizsgálati fogoly lábát is vasba verték. Szabadulásának legelső jele az volt, hogy a vasat levették lábáról, a vastól lábát megszabaditották. Hivatalos nyelven szabadlábra helyezték.

De a büntetésnek enyhitéseként is szerepelt a vas eltávolitása. Ha jól viselte magát a rab, kivált ha még -326- azon túl ügyes embernek is látszott; a rabság utolsó hónapjaiban levették lábairól a vasat s közmunka helyett házi munkára használták. A várnagyok, alispánok, központi főbirák, tiszti ügyészek udvara és konyhája tele volt efféle rabokkal. Nevük ez volt: szabadlábas rab.

Kilencz tutajos julius 7-én szabadlábra jutott. Mehetett haza nyugodtan. Éhesen, egyetlen fillér nélkül neki indulhatott a több száz kilométeres útnak. Örülhetett, hogy csak tiz napig kellett a börtönben sinlődnie.

Csodálatos állat a mívelt nemzetek törvényhozása! A tulok nem gyönyörködik a virágban s nem óvja azt, hanem vagy eltapossa vagy fölfalja. Mint a törvényhozások a személyes szabadságot.

Magyarország ősi törvényhozása csak akkor engedte meg a személyes szabadság korlátozását s az embernek letartóztatását, ha őt előbb a biró megidézte, az ellene fenforgó vád iránt meghallgatta, a terhelő és mentő körülményre nézve gondosan megkérdezte s az igy szerzett tudás alapján rendes itélettel a letartóztatást elrendelte. Ma már a német és franczia törvényhozások példái után Magyarországban is másként áll a személyes szabadság ügye. Sokkal rosszabbul.

Bűntény támad. Valami rendőrnek, vagy királyi ügyésznek, vagy vizsgálóbirónak ötlete születik, hogy Péter vagy Pál a bűnös. Nosza le kell tartóztatni! Igy kezdődik az igazságszolgáltatás. Igen gyakran az igazi Pétert, az igazi Pált, az igazi bűnöst találja el. De igen -327- gyakran nem azt találja el. Mindegy. Azért Péternek vagy Pálnak egyelőre be kell jutni a foglyok közé. Ha ártatlan: utóbb csak kiszabadul.

A nyiregyházi vizsgálóbiró soha hirét se hallotta annak a tizenhat tutajosnak. Azt se tudta: szőkék-e, barnák-e, jók-e, rosszak-e, bűnösök-e vagy ártatlanok? Nem is volt rá kiváncsi. Minden gondolkodás nélkül elrendelte, hogy ott, a hol megtalálják, el kell őket fogni s a nyiregyházi börtönbe hurczolni.

De azért se az ország kormánya, se a sajtó, se a népképviselet, se a biróságok, se a törvényhatóságok föl nem emelték szavukat ez eljárás ellen. Lázban volt a társadalom s szemet hunyt minden erőszakra, mely gyülölködő érzéseinek megfelelt.

Fogságban maradt Herskó, mert ő zsidó volt és sáfár. Fogságban maradt Szavinecz és Matej Péter, mert ezek kormánybirók voltak. Ott kellett maradni Csepkanicsnak, mert ő látta meg a felbukkant holttestet először. Ott kellett tartani Matej Ignáczot és Selever Jánost, mert ezek Csepkanics tutaján voltak s Matej Ignáczra különben is nagy szerep várt. A tanu szerepe. Hecska azért maradt ott, mert neki volt ásója. Miért volt ásója? Nagy bűn volt ez a vizsgálóbiró felfogása szerint.

Julius 4-én elrendeli a vizsgálóbiró, hogy ezt a hét tutajost Tisza-Lökre kell kisérni s a vizsgálatot velük ott a szolgabiróságnál folytatni. -328-

Vajjon mi ok volt erre? Semmi. Hiszen helyszini körülmények megmutatására egyetlen tutajos is elég lett volna. De egyébként is a vizsgálati foglyot nagy ok nélkül ide-oda hurczolni nem szabad. A szolgabiró pedig közigazgatási hatóság, neki birósági ügyekhez semmi köze.

De mégis nagy oka volt erre a vizsgálóbirónak. Tisza-Lökön is volt csendbiztos. Sarf Móricz se gerjedt föl addig az igazság elmondására, mig Nagyfaluba át nem vitték, a csendbiztos kezére nem adták s ott éjnek éjszakáján őt Recsky András csendbiztos föl nem világositotta. Milyen kezes és szókimondó tanu lett ott a kis zsidó kölyök egyszerre.

A tutajosok se akarnak a tetemsikkasztásról tudni semmit. Ártatlan képet ölt a hozzáintézett kérdésekre valamennyi. Őket is czélszerü lesz a csendbiztos elé állitani. Talán a csendbiztos kenetes szavaira s atyai intéseire ők is magukba szállanak s töredelmes vallomásukkal talán ők is földeritik az igazságot s mint jó keresztyének vagy jó zsidók ezzel bűnös lelkük terhén is könnyitenek.

De van-e hát Tisza-Lökön alkalmas csendbiztos s van-e kezén elég pandur? S van-e alkalmas helyiség, a hol éjszakákon át csendesen lehet áhitatoskodni a tanukkal és vádlottakkal s a honnan bűnbánó sirásuk hangja nem hatol a közönség fülébe?

A csendbiztos Vay György. A vármegyében Vay Gyurkának hivják. Előkelő, ősnemes család elszegényedett -329- ivadéka. Nyers ember, de jó csendbiztos; igy vélekedtek róla.

Nem volt alkalmam vele közelebbről megismerkedni. Gondolkodásának s érzéseinek természetébe nem tudtam eléggé behatolni. Jó lélek-e, rossz lélek-e: nem mondhatok erre nézve itéletet. Csak annyit tudok róla, a mennyit a nagy per irataiból s a tárgyaláson ejtett szavaiból megtudhattam. Nyers hangja, rideg arcza, feleselő természete s a tanukkal és vádlottakkal szemben mutatott szilaj modora nemcsak rokonszenvet nem támasztott bennem iránta, hanem még el is kedvetlenitett. Hajlandó lettem minden állitólagos durvaságot elhinni, melylyel ő éjszakákon át a tutajosokat faggatta, a mint ezek a nyilt tárgyaláson azt őszintén elmondották.

Azonban tartsuk meg a sorrendet. Nagyon fontos és nagyon érdekes története van a következő három napnak.

Julius 5-én reggel a vizsgálóbiró kivitte magával Csepkanicsot, hogy ez mutassa meg a Tiszán azt a helyet, a hol a tisza-ladányi oldalon a tutajosok junius 16-án kikötöttek. Megmutatta. Ez a hely Eszlár-Tótfalu irányában van, a ladányi-parti fűzesnél.

Ugyanez nap délutánján a vizsgálóbiró elrendeli, hogy öt tutajost, ugymint Herskót, Selevert, Szavineczet, Matej Pétert és Hecskát kisérjék vissza Nyiregyházára. Tegnap kihozták őket, ma visszaviszik. Időközben nevüket se kérdik s egyáltalán szóba sem állanak velük. Miért kellett hát ezeket Tisza-Lökre kicsőditeni? -330-

Bizony nem másért, csak azért, hogy a világnak fel ne tünjék, hogy két tutajost a csendbiztos kezére adnak.

Az a két tutajos pedig nem lehetett más, mint Csepkanics György és Matej Ignácz. Ezek voltak az utolsó tutajon, a mely mellett fölbukkant a holttest. Ezeknek kellett tudniok a holttest odacsempészéséről. S ha nem tudtak is: ezeknek kellett arról vallaniok.

TARTALOMJEGYZÉK.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

16	rajzok, alakzat k	rajzok, alakzatok
46	fölebbezésí	fölebbezési
86	vele együt	vele együtt
146	tudnía kell	tudnia kell
189	nagyobbb fizetése	nagyobb fizetése
195	beteteritve	beteritve
218	minél előbő	minél előbb
220	Botjávál	Botjával

Megjegyzések:

A NAGY PER,
MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

ELŐSZÓ.

I.

RÉGI VÉRVÁDAK ESETEI.

I.
AZ ORKUTI ESET.

II.
A PÉRI ESET.

HUSVÉT SZOMBATJÁN.

I.

II.

A LÁNYKA ELTÜNÉSE.

I.

II.

A TANÚ.

I.

II.

III.

HAJSZA A KOLDUS UTÁN.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

MI TÖRTÉNT A TISZÁN?

I.

II.

III.

IV.

LEGYEN SÖTÉTSÉG!

I.

II.

III.

IV.

TARTALOMJEGYZÉK.

Javítások.

Megjegyzések:

A NAGY PER, MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

ELŐSZÓ.

I.

RÉGI VÉRVÁDAK ESETEI.

I. AZ ORKUTI ESET.

II. A PÉRI ESET.

HUSVÉT SZOMBATJÁN.

I.

II.

A LÁNYKA ELTÜNÉSE.

I.

II.

A TANÚ.

I.

II.

III.

HAJSZA A KOLDUS UTÁN.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

MI TÖRTÉNT A TISZÁN?

I.

II.

III.

IV.

LEGYEN SÖTÉTSÉG!

I.

II.

III.

IV.

TARTALOMJEGYZÉK.

Javítások.

A NAGY PER,
MELY EZER ÉVE FOLYIK S MÉG SINCS VÉGE

I.
AZ ORKUTI ESET.

II.
A PÉRI ESET.