The Project Gutenberg eBook of Galambos Pál naplója; Jobbadán Amerikában by Viktor Rákosi

Arra neveltek a szüleim, hogy költsek és nem arra, hogy keressek. El is költöttem mindent, a mit rám hagytak, urasan, előkelőn. Egy reggel aztán öreg inasom, a ki mindig ismerte vagyoni viszonyaimat, igy szólt:

– Hitelünk is kimerült már. Nem kapunk mi már széles e hazában egy krajcárt sem.

– Nekem van egy gondolatom, urfi. Váljunk el. Én megyek haza, a falumba. Maga meg világgá bujdosik, elmegy olyan országba, a hol nem ismerik, a hol tehát megpróbálhat dolgozni.

– Nem. Én itthon eladom a butorokat, a képeket, a szobrokat s abból kifizetem a becsületbeli adósságait. Föl vannak nálam jegyezve. De az urfi menjen el innen. -2- Itthon már nem lehet más emberré. Nem járhat a villamoson olyan utcákon, a melyeken eddig számozatlan fiakkeren robogott.

– Igazad van. Olyan bölcs vagy, mint egy arab kalifa. Kinevetnének, lenéznének, sajnálkoznának fölöttem. Utazom.

Fölmentem Bécsbe és felültem a nizzai direkt luxusvonatra. Zsebemben ezer forinttal megérkeztem Monte-Carloba. Itt akartam uj életet kezdeni.

Valamelyik görög (vagy talán francia?) bölcs mondja, hogy a szerencsét sohse éri utól az, a ki kergeti. Ez rajtam is beteljesedett. Egy darabig csak tanulmányokat tenni jártam a játékbarlangba, aztán megállapitottam a szisztémámat s játszani kezdtem.

Nagy tét állt. Ha nyerek, maradok ur, ha vesztek, megyek Amerikába hotelszolgának.

A sors nem akarta mindjárt, hogy hotelszolga legyek. A szerencse kacérkodott, flirtelt velem. Rám mosolygott, a hajamat simogatta, a lábamat nyomogatta – de mikor én a biztatásra, mint afféle ügyetlen udvarló, merészebb lettem, hátat forditott.

Egy este vagyonom lement tiz napoleonra. Visszamentem Nizzába. Óvatosságból vettem egy revolvert belőle. Hátha később nem telik. Megvigasztalt a tudat, hogy köztem és a hotelszolga közt ez a fegyver áll még.

Másnap a Hôtel d’Angleterreben ebédeltem. Jól étkeztem, erős bort ittam. Azt akartam, hogy az este Monte-Carlóban kitünő kondicióban üljek a játékasztalhoz. -3- Az igazi játékos testét is gondosan elkésziti az ütközetre.

A szomszéd asztalnál egy igen csinos hölgy ült. Párisi elegáncia, de nem a drágább fajtából, mutatkozott rajta. Inkább rossz szokásból, mint érdeklődésből merőn néztem rá. Ő visszanézett, aztán elpirult és lesütötte a szemét.

Mikor fölvetette a szemét és látta, hogy még mindig rá nézek, elnevette magát.

Kiment a terraszra kávézni, utána mentem, köszöntem neki, melléje ültem s franciául kezdettem diskurálni.

– Ugyan? – szólt ő nevetve és magyarul, – hát annyira nem ismer rám? Mennyivel hivebb az én emlékező tehetségem? Hja, egy leány sohse felejti el azt, a ki őt megcsókolta.

Végre ő őszintén kipakolt. Emlitett egy hirneves primadonnát, a kinél ő – szobalány volt. Én pedig járatos voltam a házhoz. Egy napon összevesztem ott egy gróffal, s tökfilkónak neveztem őt. Nem tehetek róla. – Nem tartozom az egyletileg szervezett s a kereskedelmi törvényszéknél bejegyzett demokraták közé, a kik minden grófot eo ipso tökfilkónak tartanak – de ez a gróf tényleg az volt. Másnap sulyos föltételekkel párbajt voltunk vivandók. Mikor elmentem, az előszobában a szobacicus -4- szenvedélyesen a nyakamba borult, megcsókolt, s a fülembe sugta:

– Szegény lány, és én nem is álmodtam róla. No most alkalmad van rá, hogy kiszeress belőlem.

– Tönkrementem. Szegény ördög vagyok. Összes vagyonom hét arany, meg egy revolver.

– Olcsó expresszvonat a másvilágra. No, de légy nyugodt, ma este még szerencsét próbálok. Hát te hogy kerültél ide?

– Bocsásson meg Rózsi, most veszem észre, hogy én magát egyre tegezem… ezentul magázni foglak…

– Ahogy parancsolja, – felelt a lány kellemes mosolylyal, – tehát a kis Lucinay vicomte, a ki attaché volt a bécsi francia nagykövetségnél, magával vitt Párisba. Énekelni és táncolni tanittatott… aztán Amerikában is jártam. Énekesnő lettem s szerencsét csináltam. -5-

– Maga volt az? Hallottam beszélni, hogy a párisi Miracle-szinház egy tagja rengetegül nyert…

Beszélgettünk még mindenféle szamárságot, aztán felültünk a vonatra és átmentünk Monte-Carlóba. A lánynak roppant jókedve volt s egyre villogtatta fehér fogait. Négy órakor leültünk játszani. Hétszer tettem hét aranyat – elvesztettem. Megtapogattam a revolveremet. A helyén volt. A szivem is.

Fütyörészve jöttem ki a teremből. Miért is busuljak? Nem itt vesztettem el a vagyonomat; itt csak ezer forintot hagytam. Igaz, hogy ez az utolsó mentőhorgonyom s ez is elszakadt. Gombház, ha leszakad lesz más. Pardon, igazitsuk ki, lesz más – világ.

Lenéztem a magas terraszról a tengerre, mely fölött, mintha a nap arany lehellete lett volna, ugy uszott a nyári levegő. Mi szép az élet, kár hogy oly keveseknek szép! A porladó ősök, a megforditott cimer, a családi sirbolt körül őrt álló nagy jegenyék egy pillanatra eszembe jutottak… Ez volt a bucsu hazámtól… Aztán eszembe jutott a nizzai morgue, a hol üveg alatt megfagyva, meztelenül ki leszek téve a kofák kiváncsiságának és részvétének… aztán eszembe jutott a traveillani szomoru völgy, az idegenek temetőjével… -6- ott fogok nyugodni s mához egy évre már a keresztfám ki fog dőlni és senki sem lesz, a ki visszadugja.

A lány biborvörös lett, lopva rám-rám nézett, sokáig hallgatott. Végre megszólalt:

– Adok én magának… kölcsön… a mennyit akar… Roppant sok pénzem van.

Egyszerre összefutott a szemem előtt a világ. A park beleszaladt a tengerbe, az ég meg leszakadt a vizbe. Vörös lett minden előttem.

– Nem, Rózsi, – feleltem halkan, – csak nem hiszed, hogy a régi jó időkben adott borravalókat most visszakérem tőled. Isten veled.

– Nem, nem ugy gondoltam, ne vegye sértésnek… csak a szeretet sugallta szavaimat…

Intettem neki s lehaladtam a lépcsőn. Lent, a ciprusfák közül még egyszer köszöntem neki. Lassan intett egyet a zsebkendőjével s aztán a szeméhez vitte.

… Egy ékszerkereskedőhöz mentem s odaadtam a gyürümet. Hatvan frankot adott érte. Testvérek közt megért háromszázat. De hát elég lesz nekem a bucsulakomára. Visszamentem Nizzába. Megsemmisitettem mindent, a mivel kilétemet megállapithatják. Inkognito akarok meghalni. Ne tudja a halál, hogy milyen becses zsákmányt, az utolsó Galambost viszi magával.

Vacsora után a kávéházba mentem… Német turisták pezsgőztek, kik ezer frankot nyertek Monte-Carlóban. Lármáztak és garázdálkodtak. Az egyik egy sörös poharat tele töltött pezsgővel és elkezdett kiabálni:

– Nézze uram, én éppen főbelőni készülök magamat s azon gondolkozom, hogy ne küldjek-e magam előtt néhány hencegő németet a másvilágra.

– Álljon be az idegen légióba. Ön fiatal, erős, a kalandokat biztosan szereti. Talán uj életet kezdhet… Mindenesetre, ha elunja a dolgot, bármely pillanatban főbe lőheti magát.

… Másnap az idegen légió katona-passzusával a zsebemben utban voltam Marseille felé.

A LÉGIÓBAN.

Az az ur, a kinek biztatására a nizzai kávéházban beálltam a francia idegen légióba, azt is mondta:

– A légióban ugy el van ön temetve, mint a pinty. Sohase tudja meg senki, hogy hova lett. Olyan csöndesen elpusztul valahol Afrikában vagy Tonkingban, hogy a kakas se kukorékol utána. Lehet azonban, hogy valami bolond szerencséje akad, kitünteti magát, megkapja a francia polgárjogot, s átlép a francia hadseregbe… Szép karriert csinálhat…

Különös pályafutás, az bizonyos… Egy magyar ur, a ki beáll verekedni idegen nemzethez, mint egy középkori kondottieri, a kinek egyebe sincs jó kardjánál és bátor szivénél. Hát odahaza nem volna már számomra semmi munka? Boldog-e a nép, gazdag-e az ország, erős és hatalmas-e a gentry, hogy egy ősi sarja ilyen nyugodtan, mint én, beáll kalandornak azzal a kilátással, hogy egykor valami tonkingi mocsárban felfalják a vadállatok?

Az az egypár csöpp, a mi kuruc őseim véréből -10- még megmaradt bennem, sugallta ezeket a gondolatokat. S végre is beláttam, hogy ha odahaza zsákot hordok, akkor is nemesebb munkát végzek, mint ha a francia hadseregben tábornokságig viszem s visszafoglalom Elzasz-Lotharingiát.

Beláttam. De másokra nézve láttam be. Tegyenek ugy az utánam következő hajótöröttek. Számomra nincs visszatérés a régi hazába.

Carpengrasseban beült hozzám egy fiatalember. Sétapálcáján és kendőbe takargatott kis pakkon kivül semmi sem volt a kezében.

Vele beült egy jól táplált ur is, a ki rögtön elővette a Petit Meridional cimü lapot és bele mélyedt.

Pár szó után bizalmas tónusba csaptunk át, mert kölcsönösen kiderült, hogy a légióhoz megyünk.

(A Petit Meridional olvasója egy percre letette lapját és figyelmesen végignézett.)

Uj ismerősöm olasz volt s nagy bőbeszédüséggel elmondotta, hogy könnyelmü adósságok elől menekülve szánta magát erre a kétségbeesett lépésre.

– Nekem a foglalóból van még harminc frankom. -11- Tudja mit? Csapjuk össze s álljunk meg Marseille előtt Rochegrandeban.

– Fölséges hely. Mulassunk egy napot s egy fitying nélkül vonuljunk be a légióhoz. Aztán, ha nyakunkon lesz a vasiga, ugy sem ugrálhatunk többet.

Ekkor a Petit Meridional olvasója letette lapját s nyájasan igy szólt hozzánk:

– Uraim, legyenek szivesek egyenesen Marseillebe menni, mert holnap indul a transzport Afrikába.

– Nohát, ez szemtelenség, gentlemanekkel igy bánni. Spicli ur, ön lesz szives kiszállni.

A detektiv nyugodtan revolvert vett elő. De mielőtt fölhuzhatta volna a kakasát, megragadtam és kicsavartam a kezéből.

Azalatt Tagliano kinyitotta az ajtót s mielőtt megakadályozhattam volna, egy szempillantás alatt kilóditotta rajta a boldogtalant.

– Az üzlet egy revolvert jövedelmezett tisztán. Csak azt sajnálom, hogy elmarad a rochegrandei muri, mert a történtek után nekünk egyenesen Marseillebe kell mennünk, hogy el ne csipjenek…

– De a marseillei pályaudvaron is elfoghatnak. Az az ember azóta bizonyosan föllármázta már a rendőrprefektust.

– Minek? Mi olaszok előbb végrehajtjuk a tettet s csak azután gondolkozunk, hogy miképp bujjunk ki a következmények alól.

Tagliano cigarettára gyujtott. Mig abban tartott, egy szót se szólt, de mikor a végét kihajitotta az ablakon, fölkiáltott:

Ma este 8-kor érkezünk. Légión esett sérelem férfias megboszulása miatt le akarnak tartóztatni. Kérünk ellenintézkedéseket.

– Igy, ezt a legközelebbi állomáson föl fogjuk adni s minden rendben lesz.

– Hogyne! Nem ösmeri a légiót. Egyenként a legelzüllöttebb alakokból állhat, de a testületi szellem, a testületi becsületérzés roppant módon ki van fejlődve benne. Az egyén ott semmi, a légió becsülete azonban szent. Rendkivül összetartanak. Nem tudom, mi fog történni, de valami történik, az bizonyos.

A vonat megállt Marseille rendező-pályaudvarán. A perronon egy napbarnitott tengerészhadnagy stentori hangon kiáltott:

– A rendőrség a központi pályaudvaron várja önöket, a parancsnok azért intézkedett igy. Mit csináltak?

A hadnagy ideiglenesen a légióhoz volt beosztva szolgálattételre s testtel-lélekkel hozzája szított.

A kaszárnyában az este konszignálták a legionáriusokat. Kétszáz rekruta s egy század régi legionista várta ott az elszállitást. A kantin előtt, az udvarban pipáltak és várták a két hőst. Köztük kellett elmennünk, hogy a parancsnok irodájába jussunk. Nagy kiváncsisággal mustráltak s én is érdeklődve néztem szét jövendő bajtársaim közt.

– Bizunk a légióban s az ördögtől se félünk, – kiáltott vissza Tagliano.

A parancsnok egy legionista kapitány volt, a kit az uj transzport átszállitásával biztak meg. Viharvert, -15- keményképü ember: sok öldöklést láthatott már életében. Tagliano előadta az ügyet.

– Bolond dolog, nem tudom, hogy másznak ki. No majd meglátjuk. Mi volt ön eddig? – kérdé felém fordulva.

Egy kicsit megmosakodtunk, aztán lementünk a kantinba vacsorálni. Ott már Sandruze előadta ügyünket s mindenki meleg kézszoritással fogadott. Mondhatom, hogy sokkal több finom uri kezet fogtam meg, mint munkában megdurvultat. Sandruze már azt is tudta, hogy itt járt a rendőrfőnök titkára s kérdezte a parancsnoktól, hogy hova lett az a két legionista, a kiknek este nyolckor kellett volna megérkeznie? Mire a parancsnok ártatlan arccal azt felelte, hogy bizonyosan a városban mulatnak s csak reggel fognak berukkolni.

Tiz óra tájban (mi még a kantinban mulattunk) sietve jött vissza a titkár; a rendőrfő biztosan tudja, hogy a parancsnok kocsin hozatta be a legionistákat a külső állomásról. A parancsnok nem tagadta.

Ez volt a párbeszéd a parancsnok és a titkár közt. A titkár távozása után a tengerésztiszt is sietve elhagyta a kaszárnyát. A légiót pedig cakkumpak, a rekrutákat cókmókjukkal az udvarra kiállitották és számba vették. Éjfélkor megjelent a hadnagy és jelentette, hogy a behajózásra minden készen van. A kaput kitárták. Indulj!

Dob- és trombitaszó nélkül bevonultunk a kikötőbe s egy óra mulva mindnyájan a Baudin szállitóhajón voltunk. Négy órára behajóztak tisztjeink s nyolc órakor már a fényes nagy vizeken lebegve haladtunk Afrika felé.

A BAUDIN FEDÉLZETÉN.

A Baudin szállitóhajó az idegen légió negyedik ezredének két századával s kétszáz, a légiónak szánt rekrutával utban volt Algier felé.

Éjjel, hirtelen történt a behajózás, a mi kedvünkért, kik a detektivet a vonatról ledobtuk.

A nagy, elektromos lámpások fényénél láttam, hogy összes bajtársaim a fedélzeten vannak, s nézik, mikor a külön gépek csikorogva huzzák föl a két óriási vasmacskát. S láttam az arcokon a megkönnyebbülést, mikor a gőzhajó kürtje tompa búgással jelentette az indulást. Ugy látszik, nem egy embernek volt oka örülni a fölött, hogy örökre hátat fordit a vén Európának, hol bizonyára élénk összeütközésben volt a hatóságokkal.

Még a kapitány nem nyomta meg a gépházba vezető csengetyü gombját, de már a kormánykerék csikorgott s a hajó lassan fordult önmaga körül. E pillanatban a vizből egy kiáltás hangzott, egy reflektort a hang felé irányoztak s a fénysávban egy emberfej jelent meg.

A kapitány intésére egy mentőöv odarepült eléje, -18- az ismeretlen belekapaszkodott s a kötélnél fogva a matrózok fölhuzták a födélzetre.

Pár perc mulva a viztől csurgó alak ott állt a kapitány előtt, mi meg kiváncsian körülötte csoportosultunk.

– Miért jösz az utolsó percben s ilyen föltünően? – kérdé Champsaur parancsnok.

– Ez nem ok arra, hogy ilyen kalandos módon toppanj ide, fiam. Te rossz fát tettél a tüzre.

– No, csak ki vele, fiam, vannak a légióban, hál’ Isten, szép számmal, a kik apró gazságok miatt menekültek ide.

– Elloptam a kormányos aranyóráját és az -19- ágyamba rejtettem. Éppen most vizsgálják a legénység hálótermét s ezért jónak láttam hirtelen elvitorlázni.

– Bitang gazember vagy, a légiónak nincs rád szüksége. Félicien! – kiáltott a kapitány.

A káplár villámgyorsan fölnyalábolta a remegő olaszt s minden habozás nélkül áthajitotta a korláton, a tengerbe.

A légió magához térve meglepetéséből, hurrát orditott, Champsaur nyugodtan fölment a kapitányi hidra, a kapitány jelt adott a gépészeknek, hátul a hatalmas csavarkerék zugva kezdte verni a tengert, mely fehér tajtékot turt.

– Vesszetek a tengerbe! – kiáltott vissza éles hangon a sziciliai, a mint fölbukott a viz alól.

Elsiklottunk a temérdek hajó közt, elhaladtunk a világitó torony mellett, a gépek teljes erővel kezdtek müködni, a hatalmas hajó zúgott, rengett s a vizbe furódó orra ölmagas hullámokat vert föl.

Aludni tértünk. Mondhatom, hogy igen különös gondolatok közt hevertem bele koporsószerü ágyamba. Eltemettem magamat. Öt évi rabságot esküdtem Franciaországnak, melyből ha szabadulni igyekszem, büntetésem halál. Nagyokat sóhajtottam és foroghattam, mert Tagliano, a ki a fölöttem levő ágyban feküdt, megszólalt: -20-

– Nem. Érdekel ez az idegen, nyers és vad katona-élet és kiváncsian várom a folytatását. De néha eszembe jut, hogy bizony okosabban is csinálhattam volna az életet. Mint ur jöhettem volna Afrikába, oroszlánt vadászni, e helyett mint közkatona jövök ide borjut cipelni s esetleg ismeretlen feketéket megölni ismeretlen fehérek érdekében.

– Bizony, bizony, – sóhajtott Tagliano, – oroszlán helyett borju. Nagy esés.

– Aztán meg rosszul esik ezt az öreg, kényelmes, jól berendezett, uri Európát elhagyni… a hol sok jó barátunk és oly sok szép, vidám barátnénk van…

– Én is sajnálom a földet, a hol bölcsőm ringott és a hol édesanyámtól járni és beszélni tanultam…

Erre már sok fej megjelent a koporsók szélén s lassankint beszélgető társasággá lettünk. Többen pipára gyujtottak. Egyik megszólalt:

– Szibériában, ólombányászok által lakott faluban. Az apámat, a ki tanár volt Moszkvában, azért küldték -21- oda számüzetésbe, hogy elpusztuljon. Óh, mert jaj az okos embereknek minálunk! A boldogtalan aztán nemhogy elpusztult volna, de megházasodott… igy születtem én. Van nekem hazám? Hazám nekem az a föld, a melyet apám mindennap megátkozott, mikor az ólommérget fujva ki tüdejéből, a nehéz napi munkából hazaérkezett? Hazám nekem az a föld, a melyen rabláncok csörgésén, a felügyelők kancsukájának csattogásán kivül egyebet nem hallottam?… Aztán kegyelmet kaptunk. A kegyelem ugy szólt, hogy örökös számüzetés, de megforditott irányba, Európába… Igy kerültünk Párisba. A hol annyi a nyomoruság, mint ott, nekünk már kevés hely jut. És anyám sokszor visszasirta azt a sivár, puszta szibériai völgyet, melyben a mi disznóólszerü házunk állott, a végében egy kis zöldséges kerttel… Mit sirassak én Európán? Bár sohse látnám többet.

S az orosz kis fapipájából elkeseredetten fujta a füstöt. Mindnyájan bizonyos szánalommal néztünk rá.

– És nekem, érzem, mégis fájdalmat okoz, itt hagyni ezt a világrészt, melynek pedig csak legterméketlenebb részét nevezhetem hazámnak. Mindig előttem áll az a kis faház, a magas éjszakon, a feneketlen fjord sötét vize mellett, hol annyiszor hallgattam, fejemet anyám ölébe hajtva, a téli viharok üvöltését, s szikladaraboknak tengerbe zuhanását. Mintha a viharos tenger orditó titánjait a földi titánok hajigálták volna. Szép ország az, uraim… De el kellett jönnöm, mert kenyér nem terem benne… Mérföldekre terjedő nagy területek lakatlanul, -22- pusztán állnak, s még se fér el több ember benne… Én egyszerüen pályának választottam az idegen légiót, hogy éhen ne haljak…

– Ur voltam, eltékozoltam a vagyonomat s éppen főbe akartam magam lőni, mikor az idegen légió ügynöke megcsipett.

Csönd volt egy ideig. A bajtársak visszaheveredtek ágyukba, csak az orosz és a norvég ültek még. Az orosz körülnézett és szólt:

– Uraim, ugy látom, hajótöröttek vagyunk mi mind a négyen s hozzá elég intelligens emberek. Vegyük ugy, hogy a légió a mi puszta szigetünk, melyre a sors kivetett. Tudják mit? Szövetkezzünk, hogy egymás sorsán könnyitsünk…

– Esküdjünk testvériséget, – inditványozta Tagliano, – ez igy szokás.

A kinyujtott feszületre mindegyikünk rátette jobb kezének két ujját s Tagliano diktált.

– Esküszünk, hogy egymást semmiféle bajban -23- el nem hagyjuk. Hogy egymással mindig utolsó falat kenyerünket, utolsó korty vizünket megosztjuk. A csatákban összetartunk, ha közülünk megsebesül valaki, cserben nem hagyjuk, egymást pénzzel is támogatjuk, a följebbvalók eshetőleges kegyetlenségei ellen együtt védelmezzük magunkat. A ki esküjét megszegi, hitvány becstelen ember s azt a többi köteles elpusztitani. Isten minket ugy segéljen.

– Csókoljátok meg a keresztet – sugá Tagliano, – akkor titeket is védeni fog.

Megcsókoltuk a keresztet, kezet fogtunk, megcsókoltuk egymást és lefeküdtünk.

Sokáig nem tudtam aludni, különösen egy a német sorozás elől megszökött elzászi gyerek sóhajtozása és zokogása miatt. Már este egyre csufolták a fiuk jajveszékeléseért, de ő folyton azt hajtogatta, hogy megszakad a szive; ő csak most érzi, hogy nem tud elválni hazájától; miért szökött meg – ugymond – hazulról, miután uj hazája sem tud vele mást csinálni, mint hogy katonának viszi, még pedig mint hallja, sokkal sulyosabb szolgálatra.

Most azután láttam, hogy a fiu leszáll ágyából és kisompolyog a teremből.

A következő percben egy puskalövés dördült odakint, a födélzeten. Talpra ugrottam és fölrohantam. Odafönt zürzavaros szaladgálás volt.

– Egy rekruta a vizbe ugrott, – felelt vissza egy légióbeli katona, a ki puskával őrt állott.

A gép járása lassabbodni kezdett, majd egészen megszünt. Rövid kommandószavak hallatszottak. A matrózok futottak a kis csónakot vizre ereszteni. Ezalatt a villámos reflektor köröskörül kutatta az éjszaka sötétségét. A hajó farán őrt álló legionárius a puskáját igazitotta s igy szólt a hadnagyhoz, a ki e pillanatban termett ott:

– Hadnagy ur, fölösleges a csónakot leereszteni, azt hiszem, agyonlőttem a szerencsétlent.

A hajó mögött a tenger teljes villámos fényben ragyogott. S a viz tetején fekve megjelent a boldogtalan elzászi fiu, véres fejjel, nyitott szájjal s a viz sodra által huzva, sebesen uszott a hajó után. Az odatódult rekruták megdöbbenve nézték a bizarr látványt és sápadtan, szótlanul tekintettek egymásra. Itt ugyan nem tréfálnak az emberekkel!

A másodkapitány odajött, messzelátón nézte egy kicsit a hullát s aztán a hidra kiáltott.

A matrózok visszapakkolták a csónakot, a gépek ujra zakatolni kezdtek, a reflektorok elaludtak, a hajó röpült s mi visszabujtunk hálószobánkba. De a világért sem mertem a szoba vizre nyiló kis kerek ablakára nézni, mert az az impresszióm volt, hogy a véres ábrázat rám -25- vigyorog onnan… Szegény gyerek, neki két hazát adott a végzete. És egy harmadik hazában keresett boldogulást… Ötven milliomod magával német, negyven milliomod magával francia lehetett volna… és mégis ily nyomorultan kellett elvesznie. Mi vár én rám?

A KÁPLÁR.

A Baudin a pirkadó hajnal fénye mellett lassan uszott be Algier kikötőjébe. A város aranyos kupolái, tornyai és minaretjei csillogtak a születő fényben. Apró házai mintegy ótalomért huzódtak a hatalmas erőd lábához, mely uralkodott az egész város fölött. Az erődben éppen a réveillet fujták s a friss trombitahang messzire elszállt a tiszta levegőben.

Előbb az idegen légió két százada szállt ki, nagy pontonokon, aztán ezek félkörbe álltak a kikötőben s minket rekrutákat vittek ki a partra. A kör összezáródott s megindultunk az erőd felé, fegyver közé fogva. Száz frank foglaló volt minden rekruta zsebében, azért vigyáztak olyan nagyon rájuk. Nem egy ember volt köztük, a ki ugy gondolkozott, hogy ingyen áthajózik Afrikába, ott kereket old s terv és ész nélkül elkalandozik a fekete kontinensen. Micsoda keserves csalódás lett ezeknek az ostoba képzelődéseknek a vége.

Az erőd udvarán az ezredes és pár tiszt várt ránk. Spáhik, turkók, s afrikai vadászok lézengettek körülöttük. Fölolvasták a névsort, konstatálták, hogy ki veszett a tengerbe, az ezredes végigjárt köztünk s több izben -27- mormogá: felséges fickók, aztán a káplárok pléhcsajkákat osztottak ki, megmutatták, hogy hol osztják a reggelit s azzal abtretoltattak. Reggelire pompás tejes kávét s egy-egy hófehér cipót adtak, mely a mi prófuntunk mellett valóságos kalács.

Alig nyeltük le az utolsó falatot, összedoboltak bennünket. A front előtt ujra ott állt az ezredes és Champsaur kapitány.

Rövid mozgás, magyarázgatás után valami száz főből álló csapat képződött. Ez legnagyobb részt poroszokból állott, de volt közte angol, olasz, hollandi, spanyol, amerikai.

Erre is képződött egy tekintélyes csapat. Ezek a belgák és francia svájciak voltak.

Erik a norvég, Wladimir az orosz, Tagliano és én nem mozdultunk egymás mellől. Velünk együtt állt ott még vagy harminc ember.

– Helyes. Bretonville hadnagy, vezesse valamennyit a magazinba s estére olyan uniformisban legyen minden katona, mintha skatulyából huzták volna ki. Holnap majd beosztjuk önöket a légióba.

– Én nem kaptam meg, parancsnok ur, mondám, folyton megtartva katonás merevségemet.

– Jól van. Tizenkettő és egy közt jelentkezzék a légió első ezredének pénztáránál. Volt ön katona?

Mikor a ruharaktár felé mentünk, egy vén legionista káplár, a ki hallotta beszélgetésemet Champsaur kapitánynyal, csatlakozott hozzám.

Oldalt eltünt. Intettem három pajtásomnak s utána eredtünk. Hátsó kapun mentünk be a magazinra felügyelő őrmesterhez s egy félóra mulva pompás, testhez álló, hófehér extra-egyenruhában, tiszti cipőben voltunk, kis kokett, fehér käppivel a fejünkön. A Lebel-fegyverhez való kis gyiklesőt is azonnal derekunkra csatolhattuk – s perfekt legionáriusok voltunk.

– Nem akarnak a városban ebédelni? – szólt, szemével csiptetve a káplár.

– Mondják, hogy caporal Crébillonnal mennek -29- ki. Az én vagyok. Én elég garancia vagyok arra, hogy nem szöknek meg.

S egy alig észrevehető mozdulattal a derekára szijjazott revolverre tette a kezét.

Az engedélyt este hétig csakugyan megkaptuk, a foglalómat fölvettük, s vigan indultunk kifelé.

Az erőd kapujánál egy nagy csomó zsidó tanyázott. Szép, hosszu szakállu, bibliai alakok, olajbarna arccal, kifejező fekete szemekkel, nem az az éjszaki szláv korcsivadék, melyet oly sokszor láttam felvidéki birtokunkon, ragadozó madáréhoz hasonló félelmes arcával. Wladimir nem is akarta elhinni, hogy ezek zsidók, annyira hozzászokott a hazájában látható elromlott tipushoz.

A zsidók azért tanyáztak ott, hogy civilruháinkat és egyéb ingóságainkat megvegyék. Tagliano vissza is futott rögtön s lehozta régi életünk emlékeit. Ebből is bevettünk negyven frankot. Tagliano alkudott velük s mondhatom, hogy a kereskedők a bőbeszédü olaszban mesterükre akadtak.

Gazdagnak éreztük magunkat, mikor a városba leszálltunk. Käppinket félrevágtuk s az ifjuság bizalmával, boldogan tekintgettünk szét a keleties utcákon.

Mindenki megnézett bennünket, de volt is mit. Wladimir és Erik két szőke Herkules volt, azzal az álmos vagy álmodozó kék szemmel, mely Turgenyev regényhőseinek a sajátsága. Tagliano koromfekete nápolyi volt, gondosan ápolt Viktor Emánuel-bajusszal. Magas, sugár termetén gyönyörüen állt a légió fehér ruhája, mely kacér ellentétül szolgált az ő feketeségéhez. Magam -30- sem voltam utolsó legény, felpödört bajuszommal s IV. Henrik-szabásu, hegyesre nyirt szakálammal. Ki is jelentette Crébillon, hogy elegánsabb legionáriusokat, van tiz éve, hogy nem látott. Büszkén is lépdelt előttünk, mint egy kocsis, a ki nagyurakat visz a hintóján.

– Milyen dejeunert parancsolnak? – kérdé, – elég lesz fejenkint tiz frank?

Volt már egy óra, mikor oda értünk, irtóztatóan kiéhezve. Crébillon a tengerre néző terraszon terittetett, sátor alatt s először jégbe hütött sört kért. Azután megrendelte a couverteket, előbb a fölszolgáló garçonnak tiz frank borravalót igérvén. Mint a farkasok estünk neki a jó ebédnek. A terrasz lassanként megtelt, többnyire angolokkal, egy láthatatlan zenekar operákat kezdett játszani. Egypár üveg vörös bornak gyorsan a nyakára hágtunk s Crébillon kipirult arccal adott a tálalásra vonatkozólag utasitásokat a pincérnek, a miből láttuk, hogy meglehetős szakértő.

Az öreg magasra emelt egy pohár bort és gusztálta. Aztán egy hajtásra magába temette.

– Ne bolygassuk a multakat fiaim. A légiónál nincs mult, csak jövő. Kivánom, hogy szebb jövő várjon rátok, mint a milyen én rám várt.

– Hej, sok szép, előkelő urfit vezettem én már be -31- a légióba. S hova lettek? Csontjaik ott fehérlenek a bacninhi őserdőkben… s még csak nem is férfias tusában, a zászló alatt, mitrailleuse-ök siketitő kereplése s a fekete zászlósok vad üvöltése közt szálltak a sirba… a mocsárból kiszállt sápadt halál, a láz fojtotta meg őket… vagy a kolera söpörte el.

Tagliano is fölhajtott egy pohár bort, csettentett a nyelvével s hetykén szólt:

– Eh, csak egyszer hal meg az ember s ugyancsak szörnyen mindegy, akár négylovas hintón viszik ki a nápolyi Santa Croce temetőbe, diszes papi kisérettel és szép énekszóval, vagy ott földelik el Kelet-Ázsiában, a kinai határ mellett… és a kapitány imádkozik fölötte, miközben a bajtársak három sortüzzel bucsuznak el tőle…

– Szépen beszélsz fiam, de miért nem vallod inkább azt, hogy csak egyszer él az ember s igyekezzél az életedet szépen berendezni…

– Azzal már elkéstem. Most összes filozófiám abból áll, hogy meg tudjak békülni helyzetemmel, nyugodtan várjam a szenvedéseket s el legyek készülve korai halálomra.

– Légy fatalista, mint én. Én nem ismerem el a szabad akaratot. Ha nekem van szabad akaratom, miért ne legyen a sajtkukacnak is? Miért legyen éppen nekem és csak nekem? Azt csak az ember képzeli, hogy a teremtett lények közt rangban külömb, mint a sajtkukac. Ezt -32- a sajtkukac is képzelheti magáról s épp ugy vindikálhatja magának a szabad akaratot, mint mi. Nincs szabad akarat. Semmiféle tettünkért nem vagyunk felelősek, mert mindent, a mit teszünk, végzetszerüleg kell tennünk, utunk ki van szabva – mondjuk, – a csillagokban. Én tehát nyugodtan várom a jövőt, mert nem változtathatok rajta.

– És te? – szólt a káplár, oldalba döfve Eriket, a ki elmerengett a tengerre.

– Engem anyám megtanitott hinni és imádkozni. És én megtaláltam Istent a tenger mélyében és az ég magasságában. Nem felejtem el örömömben, eszembe jut bánatomban. Nyugodt vagyok, mert vigyáz rám.

… És én ott ültem és a napnak egész sugárkévékben hulló aranyától ragyogó tengerre bámultam, mely eddigi hitvány, ostoba, sivár életemtől elválasztott. És öröm fogott el, hogy mérhetetlen vizek tornyosulnak közém és régi életem közé. És öröm fogott el arra a gondolatra, hogy szenvedni… és a szenvedések által megtisztulni fogok. Hirtelen eszembe jutott egy gyerekkori imádságom, melyet tizéves korom óta nem imádkoztam. Elmormogtam.

Mély csönd lett az asztal körül. Crébillon megtömte kis fapipáját és rágyujtott. Vagy öt füstkarika után megszólalt:

– Kár fiuk, igazán kár, hogy ezeket a sok szép filozofiával és mély vallásossággal bélelt koponyákat -33- holmi zulukafferek fogják beverni csatabárdjaikkal… vagy azok a gaz tonkingi piráták lándzsára tüzve viszik valami nagyhasu mandarin elé, a ki ezért nekik egy csin-t fog fizetni, a mi testvérek közt is fölér két souval… nom d’un chien… a gazember ennyire becsüli a fehér ember fejét.

– Igaza van! – kiáltott Tagliano, – én annyit sem adnék a mandarin fejért, levágatlanul. – Erre már nagy koccintás volt. Crébillon kezdett elázni. Karomra tette a kezét.

– Nagyon szeretlek benneteket fiuk, sajnálom, hogy elhagytok, négy ilyen kiváló fickóhoz rég nem volt szerencsém. Én sem vagyok ám valami rongy ember, ne higyjétek. Jó családból származom. Az apám ügyvéd volt Brüsszelben, jó nevelést kaptam…

– Ma is ur vagyok, ha közbe nem jön… az apám meghalt… az anyám férjhezment és én a lakodalom napján, mikor a templomból visszajöttek, agyonlőttem a gazembert, mielőtt anyámat megcsókolta volna…

– Elmenekültem… Egyenesen a légióba… Elrészegesedtem bánatomban, azért nem vittem semmire. Négy hadjáratom van s csak káplár vagyok… Óvakodjatok a pálinkától, demoralizál, állattá tesz… Fizessetek, menjünk török kávét inni.

KATONAÉLET AFRIKÁBAN.

Az algieri ebéd jó ize sokáig megmaradt a számban. Hosszu ideig nem volt szerencsém urnak való ételhez. Sőt gyakran olyat kaptunk, hogy egyáltalán nem volt embernek való.

A kompánia pénze teljesen elfogyott s a tiz centime napi lénung állt csak rendelkezésünkre, hogy életünket egy kissé megfüszerezhessük. Képzelhetik, hogy micsoda füszer telik ki öt krajcárból.

A mint a pénzünk elfogyott, Crébillon kegye is elfordult tőlünk. A vén alkoholista utolsó kedvezése az volt, hogy kivitte, hogy négyünket egy szakaszba (escouade) tegyenek. Ezért kicsalta utolsó öt frankunkat s aztán más zsákmány után nézett. Nem is vettem rossz néven szegénytől.

Az algieri erődben nem igen pihentünk meg. Reggel ötkor réveillet fujtak, összeálltunk s kimentünk a városon kivül, katonai mozdulatokban gyakorolni magunkat, előbb mindenki fölhörpentvén huszonhárom centiliter mennyiségü feketekávéját. Félkilenckor visszatértünk és kilenc órakor kiosztották la soupe du matin-t, mely áll száz gramm levesben főtt marhahusból -35- és egy kis főzelékből. Ezen elrágódhatik az ember tiz óráig, akkor retraitet fujnak, s délután két óráig, mig a nagy forróság tart, nincs a katonának semmi dolga. Két órakor réveille, megyünk az iskolába, vagy belső, kaszárnyai munkára. Ez tart félnégyig. Akkor ujra gyakorlatra vonulunk s ott vagyunk félhatig. Hatkor kiosztják a soupe du soir-t, az ebédet, a mi ugyanaz, mint reggel, kivéve, hogy kétszer egy héten, csütörtökön és vasárnap, sült hust kapunk, burgonyával. Azt már emlitettem, hogy minden második nap ezerötszáz gramm kenyeret kapunk. Hamar rájöttünk azonban, hogy ezt legjobb egy ültőhelyünkben megenni, kölömben a legionáriusok ellopják. A koszt ugyanis nem tulságosan bőséges s ez a sok kiéhezett európai alak sohse tud jóllakni.

Crébillontól hallottuk, hogy ez a nyári beosztás, junius elsejétől szeptember tizenötödikéig. Télen másképp lesz.

Megjegyzendő, hogy tiz napon át, a mig Algierban voltunk, se ezredest, se kapitányt, se főhadnagyot nem láttunk. Egy fiatal hadnagyocska járt ki velünk, a ki szörnyen unta a mulatságot, félreült lapokat és regényeket olvasni s minket teljesen a belga és porosz altisztek önkényére bizott. Hogy aztán ezek gorombáskodás és taszigálódás terén mit vittek véghez, az képzelhető. Az is igaz, hogy ritka elzüllött bandával volt dolguk; az intelligens ember, kit a szerencsétlenség hajtott ide, kis töredék köztük, a legnagyobb részük professzionátus csavargó, a ki soha semmiféle mesterséget nem tanult, urat maga fölött, gazdát egyáltalában nem ismert s életében -36- öt percig komolyan nem dolgozott. Vasszigor kell hozzá, ilyen embereket a katonai fegyelemhez szoktatni. Volt is pofon, guzsbakötés, kurtavas és börtön rakásszám. De azokkal, a kik jól öltözködve érkeztek ide, az élet hajótöröttjeivel, nem volt semmi baj. Ezek pariroztak.

Egy reggel a hadnagy két afrikai vadásztiszttel és három Alcazar-kávéházbeli énekesnővel jött ki a gyakorló térre. Ugy látszik, egyenesen a kávéházból jöttek, kocsin. Részegek voltak s egész uton énekeltek. Kint aztán elhelyezkedtek s a kocsiból mintegy páholyból nézték a rekruták gyakorlatait, buzditó kiáltásokat intézvén hozzájuk. Egy magas fal megrohanása és megmászása volt a föladat. Egymás hátán, egymást fölhuzva, öt perc alatt tul voltunk rajta, aztán visszafelé csináltuk meg ugyanezt. A hölgyek tapsoltak, ujongtak s mikor sorba álltunk, szemlét tartottak fölöttünk. Tőlem hat embernyire egy csinos, kis bajuszu, torreador külsejü spanyol állt. A hadnagy szeretője megállt előtte s arcul legyintette őt batiszt zsebkendőjével, szólt:

– Szemtelen! – kiáltott a hölgy, a hadnagy pedig a kezében vitt chartreuse-ös üveget ugy vágta a spanyol fejéhez, hogy a szerencsétlen vérbe borulva dőlt ki a sorból. Két káplár fölragadta és valami kuthoz vitte.

A légió meg sem moccant, de zugás futott végig a sorokban s a vad fiuk tekintete összevillant. Akkor -37- nem értettem meg ezt a tekintetet, de megértettem a következő évben, a hoang-hoi csatában, a hol a hadnagy négy golyót kapott a hátába és elesett. A legionáriusok ekkor boszulták meg az algieri brutalitást. Az ezredorvos konstatálta a dolgot, de a tisztek nem mertek vizsgálatot inditani. A tonkingi őserdőkben nem lehetett a légióval sokat okoskodni.

A vadásztisztek boszusak voltak a chartreuse elpocsékolásáért s a visszavonulást inditványozták. A káplárok hátra arcot kommandiroztak s mi hátat forditottunk a nemes kompániának. Engem ezalatt az a szerencse ért, hogy a bizalmas modoru hölgy hátba vágott s azt kiáltotta: Ez a fickó ugy tartja magát, mint egy király! Szeretnék a szeme közé nézni! Szerencsémre, a káplárok marsot kommandiroztak s igy megszabadultam a kellemetlen következményektől. Azt azonban hallottam, hogy a hadnagy a hölgyet bestiának nevezte.

Este fönt a bástyán pipáztunk és a város felséges keleti panorámáját bámulva, tárgyaltuk az ügyet. A vén Crébillon lelkünkre kötötte, hogy nagyon vigyázzunk magunkra a tisztekkel szemben, mert a gyarmatokon s különösen a légióval szemben, minden meg van nekik engedve. Bármely pillanatban agyonlőhet, nyomorékká tehet, folyton becsukhat, a legiónárius nem mehet rapportra s nem kap igazságot. S megjegyzendő, hogy a börtönben töltött idő nem számit, azt az öt éven fölül még utána kell szolgálni.

– Magam is igy ragadtam itt. Megszöktem, elfogtak, -38- hat hónapi fogságot kaptam. Ez megtörtént kétszer. Apróbb rakoncátlankodások miatt is kaptam összesen körülbelül két évet, ez már három év. E nyolc év alatt tökéletes vén katona lettem, mint Napoleon régi gárdistái. Gép, nem emberi lény…

– Gép, de olaj helyett pálinkával kentek, – szólt egy vén legionárius s a katonák röhögtek.

– Pálinka? Hagyd el Muller, nagy találmány az: az a szegény embernek, a mi az urnak a morfium. A pálinka segitett nekem eltemetni a multat és elviselhetővé tenni a jelent. Öreg napjaimra idekerültem az algieri depotba, penzióba s itt kényelmesen eltöltöm hátralevő időmet. Nem tudnának engem innen bottal se elverni.

Igy üldögéltünk a bástyán, mig csak takarodót nem fujtak. Ekkor kivertük a pipánkat s még egy pillantást vetve a vak afrikai éjben lent égő lámpákra s a messzeségben sziporkázó csillagokra, nyugalomra tértünk.

Tizenkettedik napon kiosztották köztünk a Lebel-puskákat. Aznap a fegyverrel való bánásmódra tanitottak, másnap a régi legionisták elmentek Oránba, mi megkaptuk a patrontáskát is, elül-hátul egyet s kivonultunk rendes szolgálattételre.

Egy éjjel, két órai fárasztó őrtállás után, éppen le akartam feküdni, mikor riadót vertek. Tiz perc alatt az udvaron állt a légió, fegyver alatt. Az erőd nagy -39- kapui dörögve csapódtak szét s mi, sulyba fogott fegyverrel, futólépésben indultunk le a városba.

Mikor a hegyről lefelé kanyarodtunk, már láttuk, hogy hová megyünk. Tüz volt az arab városrészben, a tüz világa volt a direkció.

Tiz perc alatt ott voltunk, a bámész tömeget hátra szoritottuk, aztán a mi századunk gulába rakta a puskáit s fejszét, létrákat ragadott, hogy majd az égő ház tetejére jutva, leverje az éghető anyagot. A városi tüzoltóság is ott állt egy nagy fecskendővel s a kapu kinyitását várta, hogy az udvaron az égő házhoz férjen.

Az égő ház egy dusgazdag arabsé volt, a ki három házas fiával s a saját, mint a tüzoltók beszélték, három feleségével és nagyszámu cselédséggel lakott a terjedelmes, összeépitett házcsoportban.

Fejszével megdöngettük a kaput, kinyilt rajta egy kis ablak s a gazda kinézett.

A legionisták hamar egy gerendát keritettek, harmincan ragadták meg egyszerre s a következő percben ágyulövéshez hasonló dördüléssel zuditották neki a kapunak.

– No még egyszer! – kiáltottam le a magas -40- falról, melyen Taglianóval (egymást fölsegitve) lovagoltunk.

A gerendaütés másodszor dördült, a kapu recsegett. S én láttam, hogy az öreg arabs, megfenyegetve bennünket fekete öklével, hat fátyolos asszonyt, a kik az udvar egyik sarkában siránkoztak, beterel az égő házzal összeépitett épületbe. Ez az asszonyokat rejti el előlünk.

A kapu a harmadik ütésre széttárult, a fecskendőt gyorsan betolták a ház mellé s mig vagy harminc ember a szivattyu kádjába hordta a vizet, megkezdődött az oltás. Az arabs a fiaival félre állt s olyan képet vágott, mintha a dolog őt legkevésbbé sem érdekelné.

Mi vagy hatan parancsot kaptunk, hogy menjünk föl annak a háznak a tetejére, hová az öreg az asszonyokat dugta, s verjük le a tetejét, mert a tüz csak ezen az uton terjedhetett tovább.

Mikor a létrát a ház oldalához támasztottam, érzem, hogy egy sulyos kéz megragad és hátraránt.

Az öreg arabs volt. Soha ily gyülölettel telt tekintetet még nem láttam, elannyira, hogy hideg borzongás futott végig rajtam. De rögtön hallottam Champsaur kapitány hangját.

– Szoritsátok oda a sarokba ezt a vén gazembert a fiaival együtt és vigyázzatok rájuk.

A négy arabs egyszerre körül volt véve s a sarokba taszigálva. A legionisták puskatussal dolgoztak.

Mialatt ez történt, a hárem padlásán, ugy látszik, már régebben lappangó tüz kitört s az egész tető egy pillanat alatt lángban állott.

Champsaur káromkodott mint a jégeső s a harmadik még tüzmentes ház tetejére rendelte a legionistákat. Ekkor figyelmeztettem, hogy az éppen most föllobbant házban hat asszony van. Már sikoltozásuk is hallatszott. Bizonyosan a zsarátnok már kezdett közéjük hullani.

Champsaur az arabshoz lépett és a kulcsot kérte, hogy az asszonyokat kihozhassák. Az arabs tagadólag intett.

A háremből kétségbeesett sikoltások hangzottak. Ezuttal én is a gerendához kaptam. Az ajtó az első ütésre beszakadt. A nyiláson füst tódult ki, utána asszonyok rohantak ki, levegő után kapkodva. Az arabsokhoz futottak, s a lábuk elé kuporodtak.

– Csak hatot láttam kijönni, azt hiszem, egy még bent van, mon commandant! – feleltem.

Olyan száraz hangon mondta, mintha cigarettáért küldött volna valakit a boltba. Én azonban vizbe mártott zsebkendőmet a számra kötve, kezembe égő fáklyát kapva, habozás nélkül berohantam… A füsttel telt nagy szoba közepén (körülötte már égtek a szőnyegek) egy csodaszép fiatal arabs nő feküdt elájulva. Ugy képzeltem, hogy az öreg arabs kedvenc felesége. Arca födetlen, hófehér nyakán és mellén megtépve a ruha, nyilván ő maga szaggatta meg, mikor a rémület és füst fojtogatni kezdte. A tüz eléggé világitott, a fáklyát tehát elhajitottam s a nőt ölembe vettem, ugy, hogy sápadt feje jobb vállamon feküdt. Igy magamhoz szoritva (éreztem szive dobogását), áttörtem a füstön s félig elvakulva az udvarra érkeztem.

… Az első, mit hallottam, egy rekedt orditás volt, abból a sarokból, hová katonáink az arabs házigazdát és fiait szoritották. Aztán az öreg arabs egy irtóztató lökéssel széttaszitotta az őrséget s egy ugrással előttem termett. Mielőtt elfordulhattam volna, az arabs kése megvillant, s markolatig merült a boldogtalan nő meztelen mellébe. Aztán kirántotta kését a sebből s övébe dugta. Vérsugár szökelt ki a sebből s elboritotta a nőt, meg engem is. Arcom, szemem, szám s mellem tele volt vérrel. Éreztem, hogy a boldogtalan kettőt rándul, hallottam, hogy sóhajt, láttam, hogy egy pillanatra fölnyitja gyönyörü barna szemeit, melyekből végtelen rémület -43- tükröződött le… aztán behunyja a szemeit, vége… A meglepetéstől, a rémülettől félig őrülten ledobtam a gyöpre s Vladimir nyakába estem, a ki azt hitte, hogy én vagyok megsebesülve.

… És ekkor az öreg arabs letakarta a nőt fehér burnuszával, ráborult és hangtalanul siratta. Órákig feküdt ott mozdulatlanul, nem törődve azzal, hogy mi történik körülötte.

Reggel kilenckor vonultunk vissza a kaszárnyába, az arabs még akkor is ott feküdt a földön, az asszony ruhájába temetett arccal.

A SIVATAGBAN.

Soká nem felejtettem el ennek az öreg embernek gyülölettől eléktelenitett arcát s vad lánggal szemeimbe furódó tekintetét; valamint sokáig álmodoztam a gyengetestü, remek asszonyról, kit egy percre karjaimban szoritottam, s a ki ott dermedt meg, kilehelvén lelkét.

Crébillon káplár akkor figyelmeztetett, hogy ne igen őgyelegjek az erődön kivül, mert nem lehetetlen, hogy az arabsok leskelődnek rám s életemre törnek.

Bünöm az volt, hogy érintettem az asszonyt s legtovább gyönyörködtem szépségében.

Nem sokáig kellett óvakodnom: egy napon a légió parancsot kapott, hogy menjen Oránba, majd ott szétosztják a belső afrikai posztokra.

Crébillonban volt annyi emberség, hogy bár ránézve elvesztettük minden vonzó erőnket, mert már egy krajcár extra-vagyonunk se volt, mégis melegebben bucsuzott el tőlünk.

– Eddig urak voltatok, – mondá, – még Európában éltetek. Most kezdődik az afrikai élet, az unalom, a közönséges, durva munka. Nem vidám dolog ez, fiuk, -45- higyjétek el. Mire ide a partra visszakerültök, lehet, hogy már épp olyan elállatiasodott, megkérgesedett alakok lesztek, mint én. Tanácsaim ezek: tartsatok össze ti négyen, életre-halálra, igy tudtok csak magatoknak egy kis poziciót csinálni a tisztek és a legénység előtt; ne bizzatok az arabsokban, a kik sokszor szökésre csábitanak, csakhogy aztán elfoghassanak és a kormánytól az öt frankokat fölszedhessék, a mi itt a visszaliferált szökött katonáért jár; harmadik és legfőbb tanácsom: óvakodjatok az asszonytól, akármilyen szinü is a bőre. A bennszülött asszony miatt bajba keveredtek az arabokkal, az európai asszony meg itt ugy megbolondul, mintha vér helyett vitriol folynék az ereiben. Még a csókja is olyan, mint a vipera csipése.

Oranban szétosztották a rekrutákat. A mi századunk egy este cakkumpakk, kellő öszvér-trainnel, gyalog megindult Ain-Szefra felé. Ott váltottunk föl egy legionista századot, mely már hat hónapja Ain-Szefrában állomásozott.

Egész éjjel masiroztunk s hajnal hasadtakor benne voltunk a sivatagban. Nem hiszem, hogy Grönland hómezői ennél pusztább, megdöbbentőbb, szomoru látványt nyujtanának. Egyforma, szürke homokdombok, homokvölgyek végtelen láncolata, itt-ott egy kis elárvult gizgaz. Ha egy kis szél támad, egész homokfelhőket emel a magasba s onnan fölülről szitálja rád, mint a finom esőt. Orrod, szemed, szád tele lesz vele, vakulsz, köhögsz, prüszkölsz, de nem védheted magad ellene.

A legionáriusok káromkodtak, fohászkodtak, kiki -46- a temperamentuma szerint és sokan elkeseredve a földre vetették magukat, hogy ők tovább nem mennek. A vezető hadnagy hidegen figyelmeztette az illetőt, hogy tizenkét botot kap, ha nem kel talpra, a mi rendesen használt is. A ki komolyan megbetegedett, azt öszvérre tették s két oldalról két katona támogatta.

A karavánutat, a melyen mentünk, fehérlő csontok jelezték. A mint beszélték, elhullt állatok csontjai voltak, de bizony, én azt hiszem, lehettek köztük embercsontok is.

A menetelés olyan volt, hogy masiroztunk éjfél után két órától délelőtt tizig, akkor délután hatig hirtelen felütött sátraink alatt aludtunk, aztán megebédeltünk, fölpakkolóztunk s masiroztunk éjfélig, a mikor ujra kétórai alvás következett. A forróságot rendesen elhevertük.

Különös örömünkre szolgált, ha estefelé valami árnyékos oázisra bukkantunk, hol rendesen hosszabb pihenőt tartottunk a tiszta forrásviz miatt. Ilyenkor a hadnagynak első dolga volt fegyveresekkel körülvétetni a forrást, különben az eltikkadt katonák rögtön megrohanták volna. Csak mikor már tábort ütöttünk, levetkőztünk, lehütőztünk, volt szabad a forráshoz járulni s égető szomjunkat lecsillapitani. Hej, micsoda komisz italnak tetszett e mellett az elmult napjaimban elfogyasztott pezsgő. Hogy tért vissza tőle elzsibbadt tagjaimba az élet, velőmbe a jókedv, egész valómba a ruganyosság. Azután meritettünk vizet a főzéshez, erre inni kaptak az öszvérek s végtére mosakodásra került a sor. Miután megebédeltünk, rágyujtottunk a jól megtömött fapipára -47- s a gyepen hanyatt fekve, fejünket a borjura hajtva, elfeledkeztünk minden szenvedésünkről.

A végtelen sivatagra gyorsan szállt le az afrikai est. Nem is szállt, hanem hirtelen ráesett, nem is az est, hanem az éj. Átmenet, esti szürkület nem is volt: a napvilágból egyszerre koromsötét éjszaka lett s az öt perc előtt még tiszta kék égbolton most már millió csillag ragyogott. Ilyenkor Wladimir elővette a balalajkáját (olyanféle, mint a bácskai rác citera) s elkezdte rajta halkan verni azokat a bús Volga-menti hajósnótákat, melyek ugy hangzanak, mintha valami élve eltemetett ember énekelné a föld alól. S én elgondolkoztam rajta, hogy én is egy ilyen élve eltemetett ember vagyok, a ki hitvány, dologtalan életemet elhoztam ide, befejezni a vad sivatagban. Vajjon mit csinálnak most otthon? A Margit-szigeten? A kioszkban? Tátrafüreden? A turfon? De elmém kerekei egyre lassabban forogtak, a tábor moraja egyre halkabban zúgott a fülembe, még azt hallottam, hogy Taglianót a sergent őrségre kiáltotta, félig lehunyt szempillám alól láttam a gulába rakott fegyvereket, s a lobbanó tüz fényénél megvillanó szuronyokat, aztán édes lethargiába estem… elaludtam…

Valamelyik este egy a homok alól egy kissé kilátszó romvároson haladtunk keresztül s a tulsó oldalon, oázison, egy arabs falu közelében ütöttünk tábort. Mire megvacsoráltunk, a szemhatáron teljes pompájában kelt föl a hold s mi elhatároztuk, hogy egy kis látogatást teszünk norvég testvérünknél, Nielsennél, a ki bent a romok közt őrszemnek volt kiállitva. Különös érzések vettek -48- rajtam erőt, a hely olyan volt, mint a félig kiásott Pompéji. Talán Carthagónak, vagy valamelyik másik pun városnak a romjai közt jártunk? Itt egy nagy civilizáció volt, itt államférfiak, hadvezérek és hősök születtek és államot alkottak, mikor még Páris helyén a Szajna lakatlan mocsarai terültek s London helyén a rengetegben kőbaltájával medvét kergetett a vad kelta… Nielsen egy oszlopsoros magas kapunak támaszkodva állt, lövésre tartott puskájával; a kapu olyanforma volt, mint Septimius Severus diadalíve Rómában… A magas, vállas norvég, szoborszerü mozdulatlanságával, a teljes holdfényben, festői látványt nyujtott. S a mint messziről néztem, elszorult a szivem arra a gondolatra, hogy majd egykor az őrtálló sárgabőrü ázsiai zsoldos épp igy veti vállát a lipótvárosi bazilika kupolaromjainak s nem sejti, hogy a lába mozdulására meginduló és legördülő homokszemek micsoda nemzet temetőjét alkotják. Jó darabig pipálgattunk ott az éles holdfényben s hallgattuk a sakálok rekedt üvöltését. De a fáradtság végre győzött költői hajlamainkon s visszamentünk a táborba.

Éjfélkor a sergent fölébresztett, engem és Wladimirt. Wladimir a romvárosba, én meg a falu irányába mentem őrségre. A hold már lenyugodott s oly sötét volt, hogy a sergent lámpással szedte össze a szakaszt s lámpással vezetett bennünket az őröket fölváltani. Régi afrikai veterán volt, több zsinór diszitette a karját. Utasitásul különben csak annyit mondott, hogy ha valaki vagy valami a sötétben mozog, s az első megszólitásra nem felel, habozás nélkül lőjjem le. Egy rekrutának, a ki bővebb -49- fölvilágositásokat kért, azt mondta, hogy fogja be a száját, itt mindenki praxisból, a maga kárán lesz jó katona, nem Sorbonne ez, hogy előadásokat tartsanak. Egy kicsit hallgatott, aztán hozzátette:

– Az. Mert az oroszlán kitünően lát a sötétben s mielőtt rálőhetnél, megesz.

A sergent oldalba döfött, hogy ugy-e jó tréfa; de mondhatom, hogy elég kegyetlen tréfa egy parasztfiuval szemben, a ki nem tudja, hogy Tartarin lőtte agyon az utolsó algieri oroszlánt, az is vak volt és az állatseregletből szabadult ki.

Egy homokdombra állitottak, arccal a falu felé s a koromfekete éjszakán kivül semmit sem láttam. A táborból idehallatszott, a mint öszvéreink az abrakot ropogtatták; néha hosszan nyeritett valamelyik állat; talán elfogyott a zabja, vagy talán álmodott valami szépet, azt, hogy ló. Majd ismét összeveszett két öszvér, rugta és harapta egymást vad nyihogással. Azután rendesen tompa csattanás következett; valamelyik hajtsár közéjük ütött egy deszkával; erre ismét csönd lett. A tücskök milliói ciripeltek egy darabig, majd puskalövések dördültek; sakálokra lőttek az őrszemek; a lövésekre rendesen kórusban a tábor körül idegtépő üvöltés keletkezett. Mondhatom, hogy izgatottan meresztettem szememet az alaktalan éjszakába s lövésre tartott puskám remegett. Nagy erőfeszitésembe került, hogy ne lőjjek. Miért? Tudja -50- Isten. Csupa félelemből. Azt hittem, a lövéssel elriasztom az éj láthatatlan lényeit.

Egyszerre vad zaj riadt a sötétben, a falu felől. Mintha a homokon siető léptek dobogtak volna. Igen, léptek közelednek.

– Egy kabil gazember becsalt a faluba, hogy majd mulatunk, s az arabok agyon akartak ütni. Adio!

Eltünt a sötétségben. A falu felől egy csapat ember égő fáklyákkal, lármázva közeledett.

Két arabs odajött hozzám s tört franciasággal kért, hogy keltsem föl a parancsnokot, mert panaszuk van.

Az arabok hátráltak. De tiz lépésnyire tőlem tevealomból hatalmas tüzet raktak s a körül olyan üvöltözést csaptak, hogy a hadnagynak meg kellett hallania. Meg is hallotta, ki is jött, fegyvertelenül, de a hat főből álló főőrség feltüzött szuronynyal mögéje sorakozott.

Közeledtére szétvált a tömeg s a tüz fényénél egy véres alakot s egy összekötözött legényt láttam a földön heverni. Az arabok lecsillapodtak, egyikük előlépett s -51- francia-arabs nyelven valami vádbeszédfélét mondott, melyből megértettem annyit, hogy egy legionárius egy hárembe akart hatolni s mikor rajta csipték, levágott egy embert a szuronyával és elmenekült. Követelték a hadnagytól, hogy adja ki azt a katonát.

– Nos, egy haldoklóért két emberélet? Ez sok. Elégedjetek meg a kabillal.

Klipp-klapp – két mozdulattal a puskák vizszintes helyzetbe jöttek s a szuronyok a tömeg felé fordultak.

Ez volt utolsó szava; az arabok dühödten rávetették magukat, s jóformán darabokra vagdalták, lábbal taposták. A legionisták a rémülettől dermedten nézték a látványt, ujjam görcsösen kereste a ravaszt, szerettem volna beléjük lőni.

– Hová gondol? Két hét alatt ki volnék csapva a hadseregből, – felelt a hadnagy.

Az arabok dühös fenyegetések közt távoztak, az őrszemeket bevonták, s a légió menetkészen állott. A hadnagy lóra ült, meggyujtotta a fáklyákat, kihuzta a kardját, s szólt:

… Némán megindult a csapat. Én leghátul ballagtam, közvetlenül az öszvérek előtt. Egész éjjel elfojtott zokogás kisért. A fölkoncolt kabil apja sirdogált mögöttem, a ki szintén a hajtsárok közt szolgált…

A KIGYÓ.

Az afrikai hajnal épp olyan rövid, mint az esti szürkület. Egyszerre csak elkezd világosodni keleten az ég alja s öt perc mulva már teljesen nappal van.

A kabil öszvérhajtsárnak az arabok által való fölkoncolása után virradatig egyhuzamban masiroztunk. Akkor megálltunk tizenöt percre, ittunk egy kortyot a vizes tömlőkből s ujra meneteltünk nyolc óráig. Akkor tábort ütöttünk.

Tagliano lehajtott fejjel, komor arccal ült köztünk, mintha nem is hallotta volna, miről van szó. Gyöngédlelkü fiu volt s nem a várható büntetés sujtotta le, hanem a boldogtalan kabil legény halála. Hiába magyaráztuk neki, hogy ő nem oka semminek. A kapzsi kabil csábitotta a kalandra egy kis borravaló reményében. Őneki eszeágában sem volt elhagyni a tábort. Csak rázta a fejét s egy szót sem felelt beszédünkre.

Alig ittuk meg a kávét, jelentkeztünk a hadnagynál s hivatkozva Tagliano ártatlanságára, kegyelmet kértünk neki.

– Ez már maga inszubordináció, hogy ide mertek -54- jönni, a büntetés elengedését kérni. De erre nem szabok büntetést, mert még rövid ideje katonák s azelőtt bizonyára fegyelmetlen, kóbor életet éltek Európában. Nem adhatok kegyelmet. A légiót csak vasszigorral lehet összetartani. Ha lazán veszem a dolgot, mind elpusztultok, mert mindig kijátszszátok a parancsot. Aztán meg már valamennyitek előtt kijelentettem, hogy kiköttetem Taglianót, a kabilok is hallották, nem vonhatom vissza, mert kinevetnek. Fordulj, mars!

Kimenet hallottam, mikor parancsot adott Siraudin káplárnak arra, hogy hajtsa végre a parancsot. Siraudin maga mellé vett négy embert, Taglianót közrefogta s elvezette a tábortól mintegy száz lépésnyire. Csak annyi időm volt, hogy Siraudinnek fülébe sugjam: három legionistának egyheti pálinka-adagját megkapja, ha emberségesen bánik el bajtársunkkal. A káplár beleegyezőleg hunyoritott.

A legionisták elfordultak, csak egy csapat kabil követte a csoportot. A kikötés abból áll, hogy a deliquenst a derekánál fogva egy cölöphöz kötözik, állva, aztán a ballábát fölhuzzák és a jobbkezéhez kötik. Órákig igy állni féllábon, különösen a sivatag forró napja alatt, iszonyu dolog. A vérkeringés is eláll az ember egyes végtagjaiban.

Nem láttuk, hogy mi történt, de azt hallottuk, hogy a kabilok iszonyu lármát csaptak. Siraudin ugyanis ülve kötözte oda Taglianót, nem is egy puszta cövekhez, hanem egy fához, melynek lombjai némi árnyékot is adtak. A megölt kabil apjának izgatására, az öszvérhajtsárok -55- ez ellen óvást emeltek s a zajra mi is odasiettünk egypáran.

– Balayez moi la place! – kiáltott ránk Siraudin. (Tisztitsátok meg a helyet!)

Nekünk sem kellett több. Puszta kézzel szétpofoztuk a kabilokat, a kik sebes trappban menekültek vissza állataikhoz. Tagliano kényelmesen elhelyezkedett a fa tövében. Siraudin rám hunyoritott, mintha kérdené, hogy meg vagyok-e elégedve, aztán a káplár a norvéget őrnek rendelte a kikötött mellé s mindnyájan visszatértünk a táborba, hol egy egész pléhkulacs pálinkát adtam a káplárnak.

Vagy egy óra mulva egy reconvaleszcensz spáhi káplárral, a ki velünk tért vissza állomására, Taglianóhoz sétáltam.

Tagliano és Nielsen a norvég, kedélyesen diskuráltak, vagy harminc lépésre tőlük ült egy kabil, a ki ütemesen előre-hátra lóbálva magát, hangosan imádkozott.

Mig én bajtársaimmal diskuráltam, a spáhi a vén kabilt figyelte. Egyszerre csak odajött hozzánk.

– Nem. Átkozódik. Rettenetes átkokat mond. Száradjon el a fa, mely Taglianónak árnyékot nyujt, süljön meg a vére a forróságtól, gyulladjon meg az agyveleje a -56- naptól s mozduljanak meg a sivatag viperái, hogy az ő egyetlen fiának gyilkosát halálra marják.

Ezzel a kabil felé ment, előtte letérdelt, keresztet vetett magára s arabsul igy szólt:

– Hatalmas Isten, a kiben mi keresztények hiszünk, a kinek egyszülött fia, a mi Jézusunk meghalt értünk a keresztfán, hogy minket büneinktől megváltson: vedd pártfogásodba szegény szolgáidat, hogy a gonoszok átkai elforduljanak fejünktől, amen!

A spáhi káplár keresztet vetett magára. A kabil eltakarta arcát és elfutott.

– Óvakodjék ettől a vén fickótól – figyelmeztetett a spáhi, – gyáva faj, korcskeverék, de a boszu néha vakmerőségekre is képessé teszi.

Négy óra mulva Siraudin eljött a delikvensért. Hogy a hadnagyban azt a hitet keltsük, hogy parancsa keményen végrehajtatott, Nielsen és én összefogózkodtunk, Taglianót a kezünkre ültettük s ugy vittük vissza a táborba. A kabilok néma csoportban, sötét tekintettel néztek bennünket.

Még nem volt itt az indulás ideje. Tagliano borjuját a feje alá tette, s mélyen elaludt a tikkasztó forróságban. -57- Csönd volt a táborban, a legtöbb ember aludt, csak azok zajongtak, a kik vizért mentek a forrásra.

A mi tüzünk mellett a vén kabil, ellenségünk térdelt, rakta és szitotta. A mint megláttam, egy ugrással ott termettem. Azt hittem, meg akarja ölni Taglianót, a ki tőle két lépésnyire mélyen aludt.

A kabil fölemelkedett és szilaj tekintettel végigmérve engem és társaimat, lassan odébb ment.

Ha Tagliano egészséges lélekzetét nem hallottam volna, azt hittem volna, hogy a vén gazember már végzett vele. A vizet föltettük s csakhamar gőzölögni, majd forrni kezdett. Ekkor Tagliano megmozdult. Nagyot nyujtózkodott, majd a hátáról a jobb oldalára fordult.

Éppen szólni akartam hozzá, mikor velőtrázó sikoltással talpra ugrott, kezével mellét kezdte söpörni s lábával rugdalódzott.

Egy vipera gördült le róla. Feketefejü, sárgapettyes testtel, a legmérgesebb, leggyilkosabb fajtából.

A körüle állók rémülten tágitottak, a messzebb levők odarohantak. A kabilok is. Siraudinnek volt csak annyi lélekjelenléte, hogy puskatussal szétzuzta a viperát.

– Itt csak egy segit, – kiáltott a vén afrikai katona, – kabilok, van-e köztetek méregszívó?

– Négy légionista egy hónapi lénungját kapja, a ki kiszivja a mérget a sebből. -58-

Ekkor jelent meg Wladimir. A szó szoros értelmében leteperte Taglianót, a ki közben letépte ingét, hogy a sebet megnézze; az orosz a kis, alig látszó szuráshoz illesztette száját s teljes erejével szivni kezdett.

Én és Nielsen szenvedő bajtársunk fejét fogtuk. Az olasznak szeméből könnyek gördültek végig arcán. Nehezen lélekzett és szemei néha elfordultak.

Mindez egy pillanat müve volt. A hadnagy is ott állt már a spáhi káplárral. A spáhi megnézte a viperát és szólt:

– Itt nincs mentség. Ennek a kigyófajnak a csipése föltétlenül halálos.

És levette käppijét. A hadnagy is. Mind levették sapkájukat. Wladimir abbahagyta a szivást, de térdelve maradt és oroszosan keresztet vetett magára. Mi bajtársunk fejét a borjura helyeztük. Már nem látott, beszélni sem tudott, de kezei kutatva jártak körül. A mi kezünket kereste. Odaadtuk neki. Nem eresztette el, ugy halt meg. Szép arca eltorzult, elkékült, ajkán sárgás hab jelent meg, kettőt rándult s a müvészlelkü, daloskedvü olasz fiunak örökre vége volt. A legionisták mind letérdeltek s egyikük olaszul elmondta a Miatyánkot.

– Hát kinek az Istene erősebb, te kutya? A mienk, vagy a tietek? Allah meghallgatta az ő jámbor szolgájának kérését. Hahaha!

Világosság gyult a fejemben: ez a gazember csempészte -59- Tagliano keblére a kigyót. Torkon ragadtam és kiálték:

Egy perc alatt keze-lába össze volt kötve. Egy darabig dühöngött, orditott és tajtékzott, aztán hirtelen lecsillapult és mindent bevallott.

A legionisták össze akarták apritani, de a hadnagy nem engedte. Kimondta rá az itéletet: függeni fog. Mosakodjék meg és imádkozzék. Aztán jön a kivégzés.

Komor nyugalom szállt a táborra. Megettük az ebédet, aztán fölszedtük a tábort s fegyverbe álltunk egy fa körül, mely alá az elitéltet hurcolták. Két spanyol legionárius vállalkozott az elitélt fölhuzására… Mivel orditani kezdett, megpördültek a dobok… Én behunytam a szememet… mikor ujra kinyitottam, a szerencsétlen ott kapálódzott két ölnyi magasban a föld felett.

– Előre arc! Indulj! – hallatszott a parancs. S oly szivesen forditottunk hátat mind e helynek. Csak tiz perc mulva néztem hátra. A vörös alkonyi égre feketén, élesen rajzolódott le a magányos fán függő kabilnak immár mozdulatlan teste…

… Szegény Taglianót a fehér lepedőbe takarva magunkkal vittük s másnap sziklás vidéken kősirba tettük, hogy a hiénák ki ne áshassák.

A PÁRISI FIU.

Egy tehát már elpusztult a négyes szövetségből: szegény, nótákban és tréfákban kifogyhatatlan olasz pajtásunk. Lehorgasztott fővel, komor csöndben haladtunk egymás mellett; én, Nielsen a norvég és Wladimir az orosz. Éreztük, hogy Taglianóval a mi jókedvünk is meghalt s a kemény katonaélet vigasztalanságának egész sulyával ránk szakadt.

A pusztában való masirozásunk nemsokára megszünt, mert elértük Meseriát. Ez a hely déli Algeria egyik fensikján fekszik, a Dsebel-Antar hegyláncolat lábánál. Az egész áll egy megerősitett kaszárnyából s egy faluból, melynek huszonöt-huszonhat háza s kunyhója van. A faluban arabok és négerek laknak.

Meseria közel lévén a marokkói határhoz, erős helyőrséggel volt ellátva. Ott feküdt az idegen légiónak egy teljes zászlóalja, körülbelül hétszáz ember, egy század szenegáli tirailleur (néger gyalogcsapat) és két század katonafegyenc, a mit ugy hivnak: compagnie de disciplinaires. Ezek a párisi hadtestből kiselejtezett javithatatlan csirkefogók, a kiknek semmiféle börtönbüntetés -61- nem használt s azért küldettek ide, hogy gonoszságukat az afrikai szolgálat megtörje.

Meseriai bevonulásunk meglehetősen zajos és ünnepélyes volt, bár, – mint hallottuk, – a Simeux kapitány lakásán elkövetett nagy és kiderittetlen lopás még mindig izgalomban tartotta a kedélyeket. A párisiak a kaszárnyát szépen drapirozták, a helyőrség fegyver alatt várt bennünket s mikor a falu végén trombitáink megharsantak, a zenekar, mely természetesen szintén a párisiakból telt ki, a Marseillaise-t játszotta.

Mi helyettünk egy század Oranba volt visszatérendő. Ezt elbucsuztatni és a mi megérkezésünk örömére másnap lakoma volt a kaszárnya fegyvertermében. Az ilyen alkalmakra a légiónak s más ezredeknek is van tartalékalapja. A lakoma kitünő volt: a párisiak főzték és szolgálták föl, ők muzsikáltak is hozzá, de meghiva nem voltak. Őket párbajképtelen regimentnek tartották.

A lakomán oly finom kotletteket ettem, a melynél finomabbat Noël és Patard (a nagy boulevardon) vagy Durand (a Madeleine-téren) is alig produkál. Ebéd után nagy táncmulatság következett s a nőket kékszalagos fiatal katonák markirozták. Ebben már a párisiak is résztvettek s hatalmas kankánjukkal közelismerést keltettek.

Befejezte az estét egy Racine-tragédiának, már nem emlékszem, hogy melyiknek, a paródiája. Ezt is egy párisi irta, s a párisi fiuk adták elő. Mondhatom, hogy noha magunk közt voltunk, s egy asszony se volt a teremben, a katonák egész illedelmes, mulatságos dolgot produkáltak. Nyoma se volt azoknak az aljas, durva, -62- szemérmetlen vicceknek és akcióknak, melyeket Budapesten csemege gyanánt élvez a közönség egy rétege, – azt lehet mondani: rendőri asszisztenciával.

S meg is jelent csakhamar a szinpadon egy nyeszledt párisi alak, s käppijével kecsesen köszöngetett mindenfelé.

– Nagy tehetség, de a legnagyobb gazember az egész helyőrségben, – mondá mellettem egy káplár.

– Ő azt mondja, hogy Charentonban született, egy hid alatt s akkor kapta az első fürdőt, mikor az anyja a Szajnába akarta fojtani. Nem ösmeri Életrajzom cimü versgyüjteményét?

– A katonák már éneklik is. A nótáját is Guise csinálja mindegyiknek. Kár, hogy rossz vége lesz a fickónak.

– Életemnek főcélja lévén az önök nagybecsü tetszését kiérdemelni, – kezdé fakó, szintelen hangon, – -63- bátor leszek előadni a Ma biographie cimü dalciklusomat.

A zenekarból egy hegedüs egyszerre mellette termett, s Guise herceg vékony verébhangon, de sok melegséggel és pompás pointirozással elénekelt egy csomó párisi kuplét. Hősei a párisi fattyugyerekek vagy árvák voltak, a kiket rossz társaság, a törvények szigora, s az emberek szivtelensége elront s börtönbe, vagy a nyaktiló alá kerülnek. Például:

Sohse mondta nékem senki, hogy fiam. Csak pofont kaptam az élettől és nem csókot. Nem imádkoztam soha a mindennapi kenyérért, de hát a gazdagok se imádkoznak, mégis megkapják, én pedig nem kaptam meg. Mit csináljak? Loptam. A börtönben a csavargók elrontottak, kitanitottak, többé nem voltam képes a becsület utjára visszatérni. Egy lény szeretett: Nanette. Mikor betegen feküdtem, lopott számomra, hogy éhen ne haljak. S oh, a sergot-k (sergent de ville) elcsipték, elszakitották tőlem. Sohse láttam többé.

S a vad katonák könnyes szemekkel bömbölték utána ezt a két sort. Mondhatom, hogy megható volt e szegény, elzüllött fiuk arcában égő honvágy, különösen mert tudtam, hogy nem állják ki az afrikai klimát s elpusztulnak -64- az utcsinálás kemény munkájában, a mire itt használják őket.

Minthogy a tisztek már visszavonultak, szabadabb lett a mulatság. Guise herceg előadta az egyes tisztek karikaturáját, óriási kacagások közt. Hogy komandiroz a lovas, a gyalogos, a tüzér, hogy sétál, hogy kurizál, hogy káromkodik. (Rá hat évre láttam ezt csak Párisban a hires Paulustól.) Hogy beszél a svájci legionárius, hogyan a lengyel. A fickó kifogyhatatlan volt a tréfákban s hálás közönsége tomboló tetszéssel jutalmazta. Sápadt arca kipirult, látszott rajta, hogy boldog, mert a dicsőség italát szürcsöli.

Egyszerre csak látom, hogy idegen legionárius ugrik a szinpadra, átsiet rajta s alig észrevehetőleg odasug valamit Guisenek. Ez elsápad, aztán bekiáltja a terembe:

A zenekar játszani kezd, a katonák táncba fognak. Guise pedig az egyik ablakon kiugrik, az ott bebámuló szenegáli fekete zsoldosok közé.

E pillanatban föltüzött szuronynyal egy legionista patrol lép be, hadnagy vezetése alatt.

Egy perc alatt hire futamodott, hogy ő volt az, a ki öt nap előtt ellopta Simeux kapitány aranyóráját és -65- láncát s eladta egy marokkói kereskedőnek. A kereskedő elutazván és biztosságban érezvén magát, futárt küldött a kapitányhoz s elárulta neki a tolvajt.

– Köszönöm. Még messzebb menjek Páristól! Soha. Megálljatok! Csak egy pillanatnyi türelem! Uraim, egy percig szökésre gondoltam, de az éj oly sötét és a sakálok oly utálatosan üvöltenek. Mit csinálok ebben a nagy, bolond Afrikában? Ha már nem élhetek Párisban, minek éljek egyáltalán? Csak azt sajnálom, hogy nem a La Roquette előtt halok meg, Deibler ur keze alatt… s miközben fejem a megvillanó kés csapása alatt lehull, barátaim a szomszéd háztetőkről bucsut üvöltenek, a lányok pedig zsebkendőt lobogtatnak… Isten veletek, fiuk… ha valaha visszatértek Franciaországba, csak olyan képviselőre szavazzatok, a ki fölemeli a hadi budgetet… hogy a szegény piou-piou ne legyen kénytelen lopni, lénungja kiegészitésére…

Ezzel villámgyorsan előrántott egy revolvert s a -66- következő percben átlőtt fejjel, véresen rogyott össze. Meghalt.

Megdermedten álltam ott. Mennyi tehetség és mily feneketlen romlottság volt ebben a fickóban. Ez volt a legérdekesebb tipus, mely a párisi nép söpredékéből valaha elém került.

AZ AIN-SZEFRAI FEHÉR ASSZONY.

Ha visszagondolok afrikai katonaéletemre, ugy tetszik, mintha az egész egy gonosz álom lett volna.

Vad, őrületes gondolat volt beállani az idegen légióba s fölesküdni öt esztendőre rabszolgának. Az én kényelmes, elpuhult, egyforma európai életem után ez a bizarr, fárasztó, viharos, izgalmas katonaélet, hol már eddig is a legrendkivülibb dolgoknak szemtanuja voltam, igazán megviselte idegeimet.

Nevetnem kellett, mikor hajnali időben ásóval, kapával a vállamon, a századommal kimentem a határba stratégiai utat csinálni, én, a ki otthon önkéntes koromban rapportra jelentkeztem, mikor egy tiszt egyik kaszárnyafogságom ideje alatt le akart küldeni a kantinba szivarért. A rapporton leendő kardbojtom megsértése cimén bepanaszoltam a tisztet (a kinek külömben megtagadtam a szivarhozatalt, de rendelkezésére bocsátottam a putzmeiszteremet), a minek az lett a vége, hogy egy hónapra ujra becsuktak.

Néha halálos unalom fogott el ebben az irgalmatlan sivatagban, napokig nem szóltam egy szót senkihez, -68- csak jártam-keltem, gondolat, vágy, terv nélkül, mint egy fölhuzott óra, mely hasonlathoz szivem verése szolgáltatta az egyhangu tik-takot.

De bár lelkem gyakran beteg volt, testileg kitünően éreztem magamat. Egykor sápadt arcom barnapiros lett, termetem kiegyenesedett, petyhüdt izmaim megkeményedtek s visszanyertem azt a katonás tartást, ruganyosságot, a mozdulatok könnyüségét, kecsességét (a miben mégis bizonyos tartózkodó, büszke feszesség is nyilvánul), mely annyira jellemzi otthon a huszártiszteket s melyet a bécsi garnizonban igy jeleznek: stramm und fesch. Hétköznap utat csináltunk vagy gyakorlatot végeztünk, kivéve a legforróbb órákat, vasárnap pihentünk. Nem igy a szegény párisiak. Ezek egész héten a legkomiszabb munkát végezték s vasárnap fegyvergyakorlatokat tartottak, tehát jóformán sohse pihentek. Mintha a hadügyminisztérium direkt azzal az utasitással küldte volna le a szegény ördögöket, hogy: nekem élve vissza ne küldjétek őket.

A redoute-szerü kaszárnya és a falu körül az egyetlen vegetáció az alfa volt. Ez az alfa olyan kenderszerü növevény, melyből az arabok szövetet készitenek. A mi hófehér legionárius ruháink s kincstári ingeink is ilyen szövetből készültek. Eleinte elég durva volt, de négy-ötszöri mosás után megpuhult és kellemesen simult a testhez.

De hagyjuk ezeket az unalmas részleteket s meséljük tovább az eseményeket szárazon, röviden, a hogy szemünk előtt legördültek. -69-

Egy napon Meseriába staféta érkezett Ain-Szefrából. A teveháton érkezett katona azt jelentette, hogy Ulad Szidi seik emberei s a Beni-Lhasszen törzs, szorosan a marokkói határ mellett, föllázadtak és Joli kapitány, az ain-szefrai térparancsnok, a ki a legelőretoltabb s igy a legveszedelmesebb poziciót őrzi, sürgős segitséget kér.

Arra a hirre, hogy egy kis háboru lesz, általános örömriadal támadt Meseriában. A verekedést mindenki százszor többre becsülte a butitó unalomnál.

A futár érkezése után egy órával már cakumpakk álltak azok a boldogok, a kik elsősorban mérhették össze fegyverüket az arabokkal, névszerint: a mi századunk az idegen légióból, egy szakasz párisi és a szenegáli néger csapat.

Századunk vezetését Franger kapitány vette át, a minek mindenki örült, mert ő olyan ember volt, a ki alatt a katonák sokat fáradtak ugyan, de gyakran és kitünően kosztoltak s a mi fő, bort vagy pálinkát mindennap kaptak. Ő katonái számára minden jót kicsikart az intendaturától.

A katonák különösen azon örültek, hogy most kipróbálhatják a Lebel-puskák értékét. A szerencsétlen arabok bizonyára nem sejtették, hogy micsoda gyilkos erő közeledik feléjük.

Mögöttünk az élelmi- és lövőszert, meg vizet szállitó öszvérek és tevék tömegével, neki vágtunk a sivatagnak. A menetet bezárták a marhát hajtó kabilok: a friss hust hajtották utánunk.

Nem irom le még egyszer a sivatagon való átvonulásunkat, -70- táborozásainkat, éjjeleinket, a mikor a sakálok százai üvöltöztek folyton a tábor körül. Ez bizony minket alvásunkban legkevésbbé se háborgatott. A lázadók sem háborgattak, s mi bevonultunk Ain-Szefrába a nélkül, hogy rettentő fegyvereink hatását kipróbáltuk volna.

Ain-Szefra környéke épp oly sivár volt, mint Meseriáé, a falu is csak két öreg zsidóból állt, a kik a helyőrség számára pálinkát mértek. De maga a kaszárnya, vagyis a redoute, egészen más képet nyujtott. Először is az egész egy kis oázis körül volt épitve s magas falai és vöröstetejü őrtornya messze ellátszottak a pusztaságban. A kaszárnya udvara jóval nagyobbra terjedt, mint az oázis, de mindenütt tele volt ültetve fával, cserjével, az épületek és utak tiszták, mindenütt csin és rend látszott.

Rögtön tisztában voltam vele, hogy ez csak asszonyi hatás lehet. Ugy is volt. És a kérdéses asszony nem volt más, mint Joli kapitánynak, a helybeli térparancsnoknak a felesége.

Estefelé volt, fáradtan és porosan érkeztünk Ain-Szefra alá. Joli kapitány kivonultatta elénk a helyőrséget (két század turko volt) s őrült dobolással és trombitálással fogadtak.

Mi szembe sorakoztunk velük, tisztelegtünk s szintén vadul megpergettük a dobjainkat.

– Pihenj! – volt utána mindkét félen a kommandó. Franger és Joli leszálltak a lovaikról, s a front előtt melegen üdvözölték egymást. -71-

Ekkor jelent meg madame Joli. És mily hatásosan jelent meg! Fogadni mertem volna, hogy párisi szinésznő volt. (Később tudtam meg, hogy egy provencei olajkereskedőnek a leánya.) Kis könnyü kocsin jött, melyet két fehér öszvér vont. Mögötte arabs lovászgyerek ült feszesen, összefont karokkal. Az asszony valami könnyü, áttetsző piros foulard-ruhát viselt, melyen keresztül vállának és karjának fehérsége csak ugy villogott. Nagy barna szeme és hosszu szempillája volt, félig nyitott szájából elővillogtak a fehér fogai s álla alatt egy édes kis toka gömbölyödött. Azt mondják önök: ejnye, be jól megnézhette… Édes Istenem, akkor már öt hónapja nem láttam európai nőt s igy érthető, hogy Joliné megjelenése egészen elbüvölt.

Ugyanilyen hatás alatt lehetett Franger kapitány is, mert azonnal torkaszakadtából kommandirozott:

Mondhatom, hogy soha ily hévvel és szabatossággal nem tisztelegtem életemben, még akkor se, mikor boldogult Edelsheim-Gyulay augusztus 18-án szemlét tartott fölöttünk a Vérmezőn.

Az asszony megállitotta öszvéreit, átadta a gyeplőt az inasnak, hátradőlt az ülésen s remek mosolylyal szólt:

– Madame Joli… Idegen légió, második ezred, harmadik zászlóalj, első század. -72-

Az aszony fölemelte egy kicsit a szoknyáját, csak annyit, hogy láthattuk pici fehér vászoncipőjét és piros selyemharisnyáját és leugrott a kocsiról.

Mi csak álltunk bámulva és feszesen, de a párisiak lefőztek. Őket, szegényeket, be se mutatták, mégis egyszerre, mint egy sortüz, ezt kiáltották vissza:

Az asszony már egészen ott állt előttünk s tisztjeink köréje gyülekeztek, a kit nem ismert, azt bemutatták. De az asszony a légiót nézte. A legelső volt az óriási Nielsen (ezt otthon flügelmannak hivják), mellette állt Wladimir, utána következtem én. Jól láttam, hogy az asszony azonnal észrevette a bronzszinü, szőke bajuszu, nagy kékszemü norvég óriást. Csakugyan meg is szólitotta:

– Meghalni? Maga csacsi! – nevetett az asszony s konstatáltam, hogy behizelgő, dallamos kacagása van.

És ezzel ellebegett, mint egy tünemény… Mi pedig barakjainkba vonultunk… Mondhatom, hogy egész este olyan különös szivfájásom volt. Eszembe jutott régi vidám életem… a budapesti asszonyok édes suttogásai… az a gyönyörü város ott a Duna partján… a Margit-szigeti majálisok… csónakázások a hatalmas vizen… atléta-bálok… a Hangli… Ez az asszony az egész európai civilizációt egyszerre eszembe juttatta… Én pedig itt ülök egy kaszárnyai durva vaságyon, messze bent Afrikában, a sivatag közepén… hallgatva névtelen kalandorok állati horkolását s holnap már tán mór lovas hurcolja magával levágott buta fejemet, Marokkó felé, diadalmi jelvény gyanánt… Ezt a főt, melyet hajdan annyiszor szeretettel simogatott anyám… melyre annyi szeretetteljes barackot nyomott apám, mikor a kitünő középiskolai bizonyitványokat -74- hazavittem… De sok szép reményt pocsékká tettem, én istenem…

Wladimir a bibliát olvasta, Nielsen a lámpába bámult. Kivülünk az egész szoba aludt. Valószinüleg nagyot sóhajthattam, mert Nielsen megszólalt:

– Tudom. Északi ember vagyok, hazám ködös, sötét, fanasztikus, rémekkel és szellemekkel tele… de én nem arra gondolok. Engem a jelen nyugtalanit.

– Az. Mikor rám tekintett, a hideg futott végig rajtam. Eszembe jutott a dralleni fjord halászlegényének históriája. A tengerek fehér asszonya ránézett, megigézte és megölte… Ez az asszony engem meg fog ölni.

Szép holdvilágos éj volt odakint. A katonák egy része még kint pipálgatott s hallgatta az öreg turkók előadását a marokkóiak harcmodoráról. Az oázis fái alatt, -75- a forrás mellett csak egy ház állott, abban lakott Joli kapitány. Világos ablakai tárva-nyitva, a tisztikar zongora mellett énekelt és pezsgőzött.

Nielsen arra vonszolt s az ablak alatt megálltunk. Éppen az asszony ült a zongorához. Egyszerre csönd lett s az asszony lágy, tremolázó hangon régi provencei szerelmes dalokat énekelt. Éreztem, hogy Nielsen keze remeg. Rekedt hangon szólt:

– Isten látja lelkemet, nem a haláltól félek. De óriásilag izgat az a kérdés: micsoda szerepet fog ez az asszony az én életemben játszani? Mert fog, az bizonyos. Érzem.

Az ének a nóta közepén hirtelen megszakadt. A következő percben az asszony megjelent a kivilágitott ablak keretében.

– Megérezte, hogy nézem, – morgott a norvég és futott a vizre. Mikor visszatért, láttam, hogy az asszony a tisztek zajos, koccintgató csoportja felé forditja arcát, de kezét hátranyujtotta a sötétbe. És Nielsen levette käppijét és megcsókolta a fehér kezet. Ekkor az asszony -76- kifelé fordult, átvette a vizet és egy hajtásra megitta.

Nielsen egy ugrással mellettem termett. Izgatottnak látszott. Karon ragadott s kiáltá:

NIELSEN ERIK SZERELME.

A franciák a harmincas évektől kezdve sokat verekedtek Algir birtokáért s egy csomó jónevü tábornokuk és hadvezérük az afrikai iskolából került ki. A francia regényekben és szindarabokban már komikusan stereotippá lett az az öreg, egyenes lelkü és jószivü tábornok, a ki a saint-cyri katonai iskolából az első számok egyikével távozván, első babérait Afrikában szerezte. Ma már ez nem iskola a francia tisztikarnak, mert csak apró csetepatéik vannak az arabokkal. Most már könnyü munka a győzelem. A Lebel-fegyver oly fölényt biztosit az európainak, mely előtt eltörpül az arabsnak halálmegvető bátorsága. Ezt láttam abban a kis városban, melybe Ain-Szefrába való érkezésünk után három nappal indultunk.

Mikor elindultunk Ain-Szefrából, ezzel még nem voltam annyira tisztában s azért egy kicsit számot vetettem magammal. Végigfutottam multamon s belenyugodtam abba, hogy itt a marokkói határon veszszek el és otthon sohse tudják meg, hova lettem és mely temetőben -78- porladnak csontjaim. De mikor hajnalban a kürtök riadója megdobogtatta szivemet s a kaszárnya udvarán fegyvereink villogtak a kelő nap fényében: mégis az az eltökélés támadt bennem, hogy drágán adom el az életemet. Hiuság volt ez, vagy életösztön, ezzel nem vagyok tisztában.

Joli kapitány felesége is kijött bucsut venni tőlünk. Az ismert éjjeli jelenet óta nem foglalkozott többet velünk. Tudta jól, vagy legalább is kitalálta, hogy a norvég szivét megsebezte, s csupa kacérságból szinte tüntetőleg kerülte a légió katonáit, holott, ha akarta volna, mindennap találkozhatott volna velünk. S jól számitott a kigyó, mert e magaviseletével elérte, hogy Nielsenben a szenvedély egyre mélyebbre ásta magát. Megsápadt, szemei beestek s szeme fehére elsárgult. S tekintetében csak akkor láttam ujra tüzet lobogni, mikor a harcba rukkolás hajnalán az asszony megjelent köztünk.

Joli kapitány bolondja volt az asszonynak s mindent megengedett neki. Az asszony élt is az engedelemmel bőven. Ugy sétált a katonák közt, mint egy markotányosné, s hol leereszkedőleg, hol bajtársi bizalmassággal beszélt hozzájuk.

Azzal tovább ment fehér csipkés ruhájában. A colonne össze volt állitva, s mi neki vágtunk a pusztaságnak.

– Szerelmes vagy abba az asszonyba? – kérdé Wladimir Nielsent, a mint az előcsapatban hárman külön ballagtunk.

– Nem tudom megmondani, – felelt komoran a norvég, – őrületes, vérforraló vágygyal gondolok rá szakadatlanul, s minden egyéb vágyat és gondolatot kiöl belőlem.

– Emlékszel, mit mondott az öreg káplár Algirban: ne foglalkozzunk az itt lakó európai asszonyokkal. A klima, párosulva az unalommal, félbolonddá teszi őket, de minket is. Vesztünkbe rohanunk.

– Hát aztán? Micsoda veszedelem várhat rám? Nyakig ülünk a komisz életben. Mi lehet ennél rosszabb? A halál? Igy is szivesen halok meg, bármely pillanatban, hát még ha asszony szerelme sugározza be utolsó óráimat.

– Nem ugy indulsz, fiu, ez az asszony inkább gyötrelmedre szolgál, mint örömedre. -80-

Erre nem szólhattunk semmit, annál kevésbbé, mert a távolból porfelleg látszott, s nekünk az előcsapat zöméhez kellett vonulnunk (replier).

Tiz arabs lovas jelent meg. A vezetőjük nyugodtan fölszólitott, hogy vonuljunk vissza, mert különben megbánjuk.

Egyszerre roppantak a puskák s az arabok el voltak fujva. Kilenc leesett a lóról s csak egy menekült, nyeregben ülve, eszeveszett vágtatással.

De a kilencet hiába kerestük a földön. Az arabs ugy ül a kengyelében, hogy ha leesik is, lábánál fogva függve marad s ha csak megsebesült, rendesen visszamászik a lovára. De ha meghalt, hű lova igy akkor is megmenti.

Egy arabs került csak a kezünkbe, a kinek a lova golyót kapott a szügyébe és összeroskadt. Az arabs föltápászkodott, láttuk, hogy fehér ruhája csupa vér, s vadul forgatva puskáját, közénk lőtt. Mellettem egy legionárius, szelid, hallgatag, szolgálatkész fiu orra bukott, néhányat rángatózott és meghalt.

Az arabs vad diadalorditást hallatott. Egyszerre hatan lőttünk feléje. Elesett, végigterült a lován. Oda futottunk. Átölelve tartotta paripája nyakát, a dühtől és a halálküzdelemtől eltorzult arcát felénk forditotta. Nem tudtam rá nézni. Félrefordultam. Egy tompa zuhanást -81- hallottam magam mögött. Valaki puskatussal szétlocscsantotta a haldokló fejét.

– Kár a lováért, – jegyezte meg a hadnagy, – fiuk, a lovakat egyáltalán kiméljétek, mert annak az ára az ezred pénztárába megy.

– Lesz ennek elsőosztályu temetése, ne félj! – felelt az őrmester s fölfelé mutatott.

Oda néztünk, a fejünk fölött, nem is nagyon magasan, valami tiz sas kóválygott.

– Az igaz, – mondá egy katona, – ha már választani kell, inkább a sasok egyenek meg, mint a férgek.

Igy csevegtünk, a mig Franger kapitány a fősereggel oda nem érkezett, s az ügyet elő nem adtuk neki. Megnézte az elesettet, fegyvereit, lószerszámját, nyergét a tevékre rakatta, s tovább masiroztunk.

Valami hatszázra tehető azoknak az araboknak a száma, a kik föllázadtak a marokkói határon. Ennyi fegyverest állitottak ugyanis ellenünk sikra. Nem akarom a hadjárat leirásával önöket untatni. Az arabok kétszer támadtak meg, mindig éjjel. Vad vágtatással rohantak ránk, ugy számitván, hogy egyszerüen átgázolnak a táboron, s minket betaposnak a földbe. Nálunk azonban a tábornak csak a fele aludt. A másik fele fegyverrel a kezében őrködött s az őrszemek első jeladó lövésére készen állt minden oldalról; a mint az őrszemeket fölvettük, megkezdődtek a röviden és élesen roppanó -82- sortüzek. Vaktába lőttünk, mert alig láttunk valamit. Igy is alig két-két arabs tudott a táborig eljutni. Jól emlékszem rá, hogy egy éppen előttem emelkedett ki a sötétségből, csak annyi időm volt, hogy szuronyomat a lova szügyébe döfjem. A ló azonban, mely itt épp ugy harcol, mint a gazdája, dühösen beleharapott a mellettem álló legionárius vállába s magával rántotta a földre. Az arabs lebukfencezett róla, egyenesen a katonák közé, de estében is vagdalkozott hosszu késével s a fiuk meglepetten tágitottak. Mielőtt fölemelkedhetett volna, a hadnagy revolverrel átlőtte a koponyáját.

A két összetüzésben valami száznegyven arabs esett el, három falujokat fölgyujtottuk s erre mind Marokkóba szöktek. A mi veszteségünk huszonkét ember volt, közülök hatot a napszurás ölt meg, leginkább a párisiak közül.

Mikor visszatértünk Ain-Szefrába, parádés szemlét tartottak fölöttünk. Madame Joli ujra megjelent fehérszamaras kocsiján s a könyökére támaszkodva, oldalt hajolva, egy szálas, tiszta fehérbe öltözködött, érdekes, szép arcu tengerészhadnagygyal beszélgetett.

Nielsenre néztem. Majd elnyelte tekintetével az asszonyt s arca hol elborult, hol földerült, mint a föld, mikor a nyári nap gyorsan futó felhők közt bujkál. A derü az asszonynak, a boru a tengerésznek szólt. (Itt megjegyzem, hogy ha a légiónál tiszthiány volt, rendesen a tengerészettől tettek át tiszteket, mert mind a kettő gyarmati csapat, troupe coloniale s egy fővezetés, a tengerészeti minisztérium vezetése alatt áll.) -83-

– Karját, hadnagy ur! – szólt az asszony, s leszállva kocsijáról, felénk közeledett.

– Ah, örömmel látom, hogy önök szerencsésen megjöttek, – mondá és Nielsenre nézett.

– Bravó, asszonyom, ön, ugy látszik, nagyon jó viszonyban van a fickókkal.

Nielsen öldöklő pillantást vetett rája. A hadnagy arisztokratikus modorban beszélt, bizonyosan előkelő család fia volt.

– Istenem, miért ne? – felelt az asszony sóhajtva, – hisz unalmamban már magam is félig katona lettem ebben a sivatagban s bajtársaknak tekintem őket.

– Madame, ön annyira megszokta az uniformist, hogy ha véletlenül egy elegáns civilember jönne ide, annak önre épp olyan varázsa lenne, mint Európában az asszonyokra az egyenruhának, – szólt a hadnagy.

Én nem voltam egy cseppet se szerelmes ebbe az asszonyba, de az a sértő modor, a hogy ott előttünk bizalmaskodtak, mig a tisztek a katonákat egyenként inspiciálták, föllázitotta a véremet. Mintha mi nem is férfiak, hanem káposztafejek lettünk volna. Értek valamit az -84- asszonyokhoz és tisztában voltam azzal, hogy ez a kapitánynétól kiszámitott kacérság volt, a norvég kinzására. Nielsenre néztem. A fiu halálsápadt volt, s láttam, hogy patrontáskájának fölcsapott teteje (mert töltényvizsgálat is volt) remeg. Nagy indulat háboroghatott benne. Ő is megszégyenitve érezte magát, hogy ott álljon, mint a cövek, mint egy inas, s ne szólhasson bele az uraságok beszélgetésébe.

Szerencsére a hadnagy hátra-arcot kommandirozott s mi egész kéjjel hátat forditottunk a párnak. Az asszony elkacagta magát.

– Milyen ostoba ez a Trésfeu! Most én itt bámuljam a legionisták hátát. Hozza el a legyezőmet a kocsiból, hadnagy ur.

– Féltékeny a hadnagyra, maga csacsi? Előkelő, finom, müvelt fiu, egy bretagnei grófnak a fia, csak szépen kell vele bánnom… No, engesztelésül adok egy rózsát. Csitt!

A rózsa Nielsen tölténytáskájába repült. A hadnagy visszatért. Nielsen ujra elfordult, a rózsát megcsókolta s a bluza alá rejtette.

– Ennek a legénynek adtam, – felelt az asszony s a legyezővel az én vállamra ütött, – az apja hollandi kertész s ő maga is nagy virágbolond.

– Köszönöm, asszonyom, hogy virágnyelven beszélt s nem nevezett egyszerüen bolondnak.

– Óh, hadnagy ur, a müveltség néha előfordul ám alacsonyabb körökben is – és megforditva. Ismertem én már olyan grófot is, a ki ugy beszélt, mint egy – kertész.

Az asszony kacagott és tovább ment. Még csak a hadnagynak következő megjegyzését hallottam.

– Furcsa keverék ez a légió! Az ember náluk sohse tudja, hogy rablógyilkossal, vagy mágnással áll-e szemközt… Meg kell szoknom őket…

Tehát gróf és breton. Ennek az asszonynak különös vágya van a normann-angol-szász keverékre. Mindegyiket magába bolonditja, a másik segitségével. De mi lesz ennek a vége? Itt vannak a hősök: a bretagnei gróf és a norvég katona, itt a hősnő: a provencei asszony. Kész anyag egy Daudet-, Feuillet-regényhez, vagy egy Sardou-drámához. Csakhogy a publikum: Wladimir és én, szorongva vártuk az előadást. S szomoruan néztünk össze, mikor este Nielsen a hervadt rózsát abba a médaillonba gyömöszölte, melyben édesanyja arcképét viselte a nyakába akasztva.

NIELSEN ERIK HALÁLA.

A hadjárat fáradalmai ágyba döntöttek. A kórházba kerültem, a hol jobb kosztot és több bort kaptam. Valami rossz láz lappangott bennem s az orvos annyi kinint nyeletett velem, hogy félig megsiketültem. De a lázt kikergette belőlem.

Bajtársaim, a mennyiben nem patroliroztak Furn-Hassza és Meseria felé, mindennap meglátogattak. Egy hét mulva azonban már visszamehettem a századhoz s nagy bámulatomra látom a fiukat a kaszárnyába bevonulni a breton tengerészhadnagy vezetése alatt. Akkor tudtam meg, hogy Villeboist, a ki könnyü sebet kapott, szabadságolták s helyette Kerlac grófot osztották be a századhoz.

Nielsen sötét arccal hallgatot ránk, miközben Wladimir a dolgot nekem mesélte.

– Nem jó vége lesz a dolognak, – mondá Nielsen; – ez a breton észrevette, hogy az asszony jó szivvel beszélget velem, s nincs az a nap, hogy erre ne jönne, csakhogy egy kicsit diskurálhassunk. Ő maga kérte, hogy a mi századunkhoz tegyék, csak azért, hogy a markában tarthasson. -87-

– Nielsen, – szólt, – a hadnagy ur rendeletéből tudatom, hogy maga holnap reggel hatkor szobát megy surolni Joli kapitányhoz. Megértette?

– Ne okoskodjék, Nielsen. A mi parancs, az parancs, ellenszegülni nem szabad.

– Mondja meg a hadnagynak, hogy hozassa el az inasait Bretagneból vagy a matrózait a hajóról, mert én neki szobát surolni nem fogok.

– Nézze, káplár ur. Elegen vannak a légióban, a kik ezt szó nélkül megteszik, hagyjon békét Nielsennek.

– Mondtam ugy-e, hogy hiába nem jött a századhoz, – mormogott Nielsen, – a fogát feni rám.

Azzal levetette magát az ágyára s bármit szóltunk is hozzá, nem felelt. Reggel mi kirukkoltunk, ő pedig öt másik legionáriussal ment a kapitányékhoz.

Mondhatom, hogy ez egyike volt életem legkínosabb délelőttjeinek. Egész délelőtt nem szóltunk egy szót egymáshoz Wladimirral.

Mintegy tizenegy órakor bevonultunk az erődbe, Nielsen az ágyán hevert és pipált. Megálltam előtte.

Leraktuk a cakkumpakkot, kipucoltunk mindent és Wladimirral a kantinba mentünk egy kis gyomorerősitőre. Híttam Nielsent is, de azt felelte, hogy hagyjuk őt.

– Ugy látszik, mintha ez a fiu át volna szellemülve -89- és egészen más világban járna. Teljesen az asszony kezében van.

– Már miért volna kár? Igaza van a fiunak. Ha két hét mulva az asszony megunja és elkergeti, akkor se volna kár. Legalább két hétig boldog volt Erik. S ennek, mint jóbarátja, csak örülök.

– Én is örülök, csak sajnálom Eriket, mert katasztrófa lesz a dologból.

– Igaz, ez a kaland sietteti az ő halálát. Sajnálom, hogy el kell válnunk. De nem tart sokáig. Odafönt biztosan találkozunk mi is, a kik idelent annyira szerettük egymást. Tagliano, szegény olasz pajtásunk, már vár s meglásd, mi is rövid időközökben Erik után megyünk.

– Te tán sajnálod itt hagyni a földi életet?… szólt az orosz. – Látszik, hogy fiatal vagy és keveset szenvedtél.

Éppen felelni akartam, mikor egy fiatal legionárius ült mellénk, valami kicsapott straszburgi diák, a kit a francia időkből ott maradt katonaszobornak megkoszoruzása miatt szakitottak le erőszakosan Németország kebléről. Óvatosan körülnézett, aztán németül szólt hozzám:

– Igazat. Egy asszony van Ain-Szefrában és pedig milyen remek asszony… s az ő szeretője. -90-

– No, már kérem, ilyet ne mondjon, bajtárs. Én a saját szemeimmel láttam mindent.

– A kapitányék lakásán. Én is ki voltam küldve, a lakást surolni. Hogy csókolták egymást, az az asszony majd megfojtotta Nielsen pajtást.

– Isten ments, ne tartson engem olyan hitvány fickónak… Csak maguknak szóltam, mert tudom, hogy vérszövetségben vannak…

Kezet szoritottam vele, Wladimir is, a mi a fiut nagyon boldoggá tette, aztán gondterhesen mentünk szobánkba…

Három nap mulva Erik fegyverpucolás közben ellőtte a balkeze kisujjának a hegyét, az orvos bekötözte s azt mondta, hogy otthon kisebb munkákra lehet használni.

Az őrmester erre a kapitányné konyhájába rendelte s mi elvesztettük szem elől. Mintha meghalt volna ránk nézve, soha föl se nézett a legénységi szobába.

Ekkor történt, hogy élemiszer-szállitmányt eszkortáltunk -91- Furn-Hasszánba s az elgazeiri hegyszakadékok közt az arabok váratlanul megrohantak. Verekedve huzódtunk visszafelé a lapos földre s ott egy tömegbe állva, szembeszálltunk a fölkelőkkel. Csakhogy akkor már huszonkét emberünket lepuffantották, én meg puskatussal olyan ütést kaptam a fejemre, hogy ájulva estem össze.

Wladimir közrefogott néhány derék fickóval, öszvérre tett s igy megmentett. Mikor magamhoz tértem, az ain-szefrai erődben, a saját ágyamon feküdtem, bekötözött fejjel, mely ugy kongott, mint egy óriási üres hordó.

A katonaorvos konstatálta, hogy ha három nap alatt el nem patkolok, két hét mulva berukkolhatok a századhoz. Különben gratulált a koponyámhoz, tudakozta, hogy miféle náció vagyok s kijelentette, hogy egy ilyen ütés alatt bármely francia koponya pozdorjává tört volna, még az auvergneieké is.

A mi ezután történt, arra csak ugy emlékszem, mintha seblázamban álmodtam volna. Magam nem szerepeltem benne.

Egyedül, félig alva, hevertem a legénységi szobában. A század Joli kapitány alatt kora reggel portyázni ment.

Nyilik az ajtó s berohan Erik. Egyenesen az őrmester ágyához ment, annak a hatlövetü revolverét leakasztja és kifelé siet.

– Rosszul vagy, Pál? Egyszer meglátogattalak, de nem ismertél meg. Viz kell?

Intettem, hogy igen. A nagy cserépkorsóból megitatott. Aztán odatérdelt az ágyam fejéhez. Fülemhez hajolt és szólt:

– Ne busulj, fiu, meg fogsz gyógyulni. Az orvostól hallottam. Biztosra veszi.

Lehajolt és megcsókolt. Éreztem, hogy két könnycsepp hull szeméből az arcomra. A kezét igyekeztem megfogni.

Valami ismeretlen nagy rémület rohant meg. Föl akartam ugrani az ágyból, de erőtlenül hanyatlottam vissza. Csak azt hallottam még, hogy odakint riadót fujnak s a szenegáli négerek vad orditás közt futnak fegyvereikért. Aztán elájultam.

Délben rázott föl a straszburgi diák, a ki, mint maródi, a konyhába volt beosztva.

– Nielsen agyonlőtte madame Jolit. Az asszony kikergette a szobájából, mint egy kutyát, s kijelentette, -93- hogy többet látni se akarja… Erre ő fegyverért szaladt, visszajött és lelőtte… Az udvaron kergette és háromszor rálőtt a sikoltozó asszonyra.

– Mikor az asszony elesett, ráborult, sirt, haját tépte, a halottat csókolgatta, vérét szürcsölte… mikor pedig a szenegáliak hegyibe jöttek, fölugrott és agyonlőtte magát.

… Behunytam a szememet és elhatároztam, hogy mindez csak lázálom… Nem tudom, meddig feküdtem igy… Mikor ujra kinyitottam szememet, Wladimir ült mellettem. Megkerestem a kezét és gyöngéden megszoritottam.

Megfogtam a kezét és oly édesen aludtam, mintha édesanyám őrködött volna fölöttem.

Egy hét mulva egészen jól voltam, s Wladimir karján kimehettem az udvarra. A mint a szabadban nagy lélekzetet vettem, egyszerre tisztán emlékeztem mindenre.

– A kapitány kidobatta a sivatagba. A sakálok százai marakodtak rajta egész éjjel. Reggelre már a csontjait se találtuk meg. De én megjelöltem a helyet, s oda járok imádkozni.

EL ÁZSIÁBA!

Nielsen rémtette után türhetetlen lett a légió helyzete. Joli kapitány vad szenvedélylyel szerette a feleségét és sötét gyülölettel nézett minden legionistára. De különös figyelmet szentelt azoknak, a kikről a durva ruha alatt is látszott, hogy egykor az uri osztályhoz tartoztak. Ezeket rendelte mindig a legkomiszabb munkára. Napról-napra kivonultunk, ásóval, kapával a kezünkben, utat csinálni, vagy az elhatalmasodott, elburjánzott kaktuszokat irtani. S mikor fáradtan, mint a kutyák, s éhesen hazatértünk, az udvarban sorbaállitva appelnominal-lal, diáknyelven katalogus-olvasással szekiroztak bennünket. Éjjel pedig rendesen riadót fujtak, s szakadó esőben masiroztattak tiz kilométernyire és vissza, minden cél és haszon nélkül.

A légió morogni kezdett. Sötét, emberevő ábrázattal álltak a glédában s a kapitányt egy tigris tekintetével kisérték. Ez azonban nem törődött vele, sőt annál jobban kegyetlenkedett.

Mikor aztán a kapitány egy részeg legionistát ököllel leütött, akkor betelt a mérték.

Egy forszirozott éjjeli menetelés alatt valaki rálőtt -96- a kapitányra, s kilőtte alóla a lovát. Ugy lezuhant, hogy elveszitette az eszméletét.

A légió dermedten megállt. A tisztek és altisztek azonnal előre futottak, s részint revolverrel, részint puskával körülállták a kapitányt, mert azt hitték, hogy ez lázadás, s a légió mindnyájukat masszakrirozni fogja.

Egy darabig farkasszemet néztünk egymással. A hold bevilágitotta a különös jelenetet, a zord afrikai sivatag közepén.

– Szakaszonként előre! Fegyvervizsgálat! – kiáltott messze csengő hangon.

Igy akarta megtudni, hogy ki lőtt éles patronnal. A cél mindnyájunk előtt világos volt. Egy éles hang megszólalt a zászlóalj hátsó sorában.

A zászlóalj sortüze dördült. Tessék most fegyvert vizsgálni. Minden puskacső egyformát mutatott.

A kapitány toporzékolt és kivont karddal a légiónak rohant. De tisztjei lefogták. Egy jóképü és kedvelt fiatal hadnagy vette át a vezetést s hazavitte a zászlóaljat. Hallgatag, komor menetelés volt ez. A kapitány és tisztjei utánunk kullogtak.

Az erődhöz közel a tisztek elsiettek mellettünk s nemsokára hallottuk, hogy odabent megfujták a riadót. -97-

– Fiuk, ez élet-halál harc köztünk és a kapitány közt, – szólt félhalkan; – adjátok ki a jelszót, hogy az udvarban négyszögbe állunk és lassan hátrálunk a mi kaszárnyaépületünk felé. Ha aztán azt megszálltuk és védhetjük, akkor alkudozhatunk a kapitánynyal.

Szivdobogva haladtunk be az erőd kapuján. Ott már nagy félkörben állva vártak ránk a fegyenc-század, a szenegáli néger tirailleurök s a spáhik csapatja gyalog.

– Négyszögbe! – felelt vissza Wladimir, s a zászlóalj villámgyorsan karréba állt.

– Vigyázz! – kiáltott ujra Wladimir, – a kaszárnyánk felé lassan hátrálj!

A négyszög pár másodperc alatt a házhoz ért s ajtón, ablakon beugrált. Mire a kapitány magához tért meglepetéséből, már minden be volt zárva, az ablakok matracokkal betömve, az ajtók gerendákkal eltorlaszolva. -98- A Wladimirtól kiválasztott emberek a lapos háztetőre siettek, a többi lent őrködött.

– Nyilt lázadás, – orditotta a kapitány. – Megálljatok gazemberek, kipörzsöllek a fészketekből.

A tisztek az udvar közepén tanácskozásra gyültek össze. Jó félóra mulva közeledett felénk a rokonszenves hadnagy.

– Ha nem fogadnak szót, ostrommal beveszi a házat és megtizedelteti a légiót.

– Legyen szerencsénk! – felelt Wladimir, – majd meglátjuk, ki az erősebb. Különben valamennyiünket el nem pusztithat s hacsak egy is életben marad a légióból, az az egy meg fogja őt ölni.

– Ha ellenben okos lesz, eláll minden további inkviziciótól és a mai lövést csak figyelmeztetésnek veszi, akkor mi is visszatérünk az engedelmesség utjára.

– Még tán bocsánatot is kérjek a légiótól? – kiáltott a kapitány. – Hadnagy ur! Szakitsa meg az alkudozásokat. Majd az én gondom lesz, hogyan bánjak el a lázadókkal.

A tisztek visszavonultak; az erőd falaira dupla -99- őrszemeket helyeztek el, az udvar és a kapu őrizetére a senegáliakat rendelték, a kik nagy tüzeket raktak. Wladimir öt embert a háztetőn hagyott vigyázni, a többi pedig lement a nagy kaszárnyaterembe, a helyzetről tanácskozni. A vad fickók arcán egy kis meghökkenés mutatkozott. Tudták, hogy nagyot mertek s ha most okosan nem viselik magukat, számukra se irgalom, se kegyelem.

– Bajtársak! Itt az ideje, hogy higgadtan számot vessünk magaviseletünk következményeivel. Ha kiadjuk Fernandezt, a ki a kapitányra rálőtt, agyonlövik, az bizonyos. Azt pedig nem engedhetjük meg, hogy ő meghaljon, holott a kapitánynak a hajszála se görbült. Mi tehát az ő ügyével közösséget vállalunk, vagyis a lázadás utjára lépünk. Mi vár ránk? Vagy megostromolják a házat s akkor nagy vérontás lészen, vagy ki akarnak éheztetni s ezt nem várjuk be. Egy golyó a szivben: sebaj, katonahalál. De az éhségtől összeroskadni: ocsmány dolog. Ha tehát huszonnégy óra alatt nem támadnak, akkor előkészületeket teszünk a kitörésre. Cakkumpakk neki vágunk a sivatagnak, Tunisz felé s ott beállunk a bey hadseregébe…

– Jobb életünk lesz, mint ebben az istenverte sivatagban, a hol még hozzá rugdalnak bennünket, mint a kutyát, – folytatta Wladimir. -100-

Harci láz villant meg a szemekben. Wladimir megvárta, mig a zaj lecsillapul, aztán folytatta:

– Első dolgunk, számba venni élelmiszereinket s beosztani. Mindenki hordja ide az elemózsiát.

Nagy sürgés-forgás volt egy darabig s a földre teritett katonaköpenyeken valami háromszáz prófunt halmozódott össze. A mihez száznyolcvanan voltunk.

Szerencsére távollétünkben az otthon maradt maródiak az összes dézsákat telehordták vizzel s igy ezzel is bőségesen el voltunk látva.

– Bajtársak, e perctől kezdve tilos a mosdás. A vizes-dézsákat is állitsátok ide sorba… Reggel, délbe, este kap mindenki egy karaj kenyeret és egy pohár vizet. A kiosztásra Galambos felügyel Pillerrel, Krebákkal, Zimmermannal és Szigorinnal. Ők ügyelnek arra is, hogy napközben a készletet senki meg ne dézsmálja… Jó lesz igy?

– Én azt mondom, parancsnok, hogy vágjuk ki -101- magunkat, mielőtt a segitség megérkezik. Most több sánszunk van a szabadulásra.

– Maradjunk csak. Azt hiszem, hogy még békésen is elintézhetjük az ügyet, anélkül, hogy egyetlen bajtársunkat is föláldoznók…

– Bár ugy lenne, de én nem hiszem. Nekem különben teljesen mindegy, most gebedek-e meg, vagy tiz év mulva. Csak dohányom legyen.

Ez a cinikus öreg katona egy Marnier nevü, kalózpofáju belga volt, a legnagyobb zsivány a légióban. De nem pénzt, csak pálinkát, dohányt és prófuntot lopott. Ezt is hirtelen abbahagyta már jó idő óta. Mivel én sokszor adtam neki dohányt, irántam különös jóakarattal viseltetett. Soha nem tegezett és a jelenlétemben nem káromkodott, pedig a légióban ugyancsak divatban volt a káromkodás, a világ összes nyelvén.

Hajnalhasadtakor ketten kerültük föl Marnierrel őrnek a háztetőre. Nem igen voltam beszédes hangulatban. Államat a puskámra támasztva, bámultam a fölkelő napot. Egyszerre csak megszólal Marnier:

– Titkom az élelmezési kérdésbe vág. Tudja-e, hogy a légió házából alagut vezet az erőd élestárába?

– Ugy bizony. Mikor először ide kerültünk, egy távozó barátom három pakli dohányért elárulta, hogy az alagut az ő ágya alatt kezdődik s az éleskamra faláig -102- ér, s ajánlotta, hogy folytassam. Meg is tettem. Be is fejeztem.

– Próbált embernek nem nehéz. Ceutában gályarab voltam, s onnan ily alaguton szöktem meg. Mióta itt vagyok, hat kilóval hiztam, mert pompásan élek… és okosan… csak annyit eszem, hogy észre ne vegyék a hiányt. Csak az a bajom, hogy a mult héten a két szomszédom, két akasztófára való spanyol észrevette, hogy éjjel az ágy alá bujok és eltünök. Rám lestek és rám rontottak… Most már őket is élelmeznem kell… Ugy látszik, a sergent-fourrier, meg a sergent-major, a kik onnan a szakácsnak kiadnak, maguk is lopnak, mert különben a mi nyomainkat észrevennék.

– Miért? Ön ugy se osztozkodik a lopott holmin, azt tudom. Aztán meg, ha csakugyan a kiéheztetésünkhöz fognak, akkor, ha önnek tetszik, áthordhatjuk az egész kamarát ide.

– Helyes. Egyelőre ne szóljon senkinek. Majd, ha ugy fordul a dolog, figyelmeztetem Wladimirt.

– Helyes. Csak azt akartam elérni. Most már egy becsületes ember is tud a dologról, nemcsak az a két spanyol gézenguz.

Reggel, a mikor a distributiont (élelemkiosztás) fujták, a legionisták sovár szemmel nézték a konyha körül sürgő bajtársaikat, kezükben a párolgó csajkával. -103- Morogva rágódtak a karaj kenyeren és itták hozzá a vizet.

Éreztem, hogy a sajtevés bajtársaim cserbenhagyásával volna egyenlő. Nem akarok különb kosztot, mint az övék.

Délfelé nagy bámulattal látjuk, hogy a kiküldött spáhik visszatérnek, s közöttük egy staféta lovagol, öt afrikai lovas-vadász kiséretében.

A staféta, egy chasseur-tiszt, a kapitány házába ment. Egy negyedóra mulva látjuk, hogy egy fiatal hadnagyunk sietve közeledik felénk.

– Parancs jött a tengerészeti minisztériumtól, a légió azonnal megy Szidi-bel-Abbeszbe, onnan Oránba és onnan Tonkinbe…

– Hurrá, hurrá! – kiáltott a sereg, mely e percben már zsufolásig megtöltötte a háztetőt.

– De hadnagy ur, előbb talán el kellene intézni ügyünket a kapitánynyal.

– Törődik is veletek a kapitány… áthelyezték a tengerész-gyalogosokhoz, a hol azelőtt szolgált s azonfelül a legutóbbi hadjáratért becsületrendet kapott.

– Eszeágában sincs. Azt mondta, mit okoskodjék tovább veletek, ugy is ott vesztek mind Tonkinben.

– Becsületszavamra. Ha legkisebb bajotok történik, én állok a lázadás élére.

Igy ért véget szerencsésen a lázadás. A kapitány még az este ott hagyott bennünket s a chasseurökkel Szidi-ben-Abbeszba utazott. Mi pedig bucsulakomát csaptunk, dupla adag rummal… A mi azonban a két spanyolnak nem volt elég, mert egy hordó rumot loptak az alaguton át, s azt egy félóra alatt többedmagukkal megitták… A miből óriási verekedés lett, az egész garnizonnak bele kellett avatkoznia. De már későn volt… a két spanyol agyon volt verve. Azt hiszem, Marnier keze benne volt, mert a vén közkatonában volt bizonyos zsivány becsületérzés s komisz dolognak tartotta akkor is lopni, mikor ugy is jól ment a sorsuk.

Jegyzőkönyvet vettek föl az esetről, s meginditották a vizsgálatot. Máig sincs befejezve. Egész szolgálatom alatt ilyen ügyekben egyetlen komoly vizsgálatot -105- se láttam. Ki törődött ennek a nagy csürhe kalandornak az életével?

… Tán csak nekem jutott az eszembe, mikor a két olaj-barna fiut véresen kiteritve láttam, két granadai vagy barcellonai öregasszony, a kik mától kezdve hiába várják haza a kedves fiukat.

TONKIN FELÉ.

Hajnalban utrakeltünk Szidi-Bel-Abbesz felé, homoksivatagon, kaktuszokkal benőtt földeken és sziklás, kemény talaju vidékeken keresztül. Leirtam már ezt az afrikai marsot, nem akarok ujra rátérni, de azt mondhatom, hogy volt mit cipelnünk. Mindegyikünk hátán egy óriási, fekete vitorlavászon-borju, tele a holmikkal, minden második ember egy összegöngyölitett sátrat visz, a kinek nincs sátra, az viszi a főzőkészüléket. A sátor és borju negyvenkét kiló. Ehhez jön a Lebel-fegyver, magazinjában nyolc patronnal, négy és fél kiló, azonkivül még kilencven töltény. Ha hozzá veszem a kétliteres kulacsot, melyet reggel mindig megtöltöttünk vizzel (ebből főztünk levest, kávét, ittunk és mosdottunk), hát beláthatják, hogy a szegény legionárus ugyancsak görnyedt a hosszu mars alatt, – néha ötvenkét kilométert is tettünk egy nap alatt.

Szidi-Bel-Abbesz egy közönséges arabs város, melynek már vasuti állomása is van. Ha csak szabad időm volt, az állomásra mentem s bámultam a vonatok jövését-menését. Rosszul fejeztem ki magamat. Nem bámultam, valósággal élveztem, mert abba az édes illuzióba -107- ringattam magamat, hogy Európában vagyok. Különben pedig a városon kivül, rozoga barakkokban laktunk, melyeken keresztülfujt a szél és beesett az eső. De ez még hagyján. Karácsony felé közeledtünk s gyakran dühöngött a bóra, a mely lehütötte a hőmérsékletet s havat hozott. A barakktábor körül kiállitott őrök sokszor dermedten rogytak össze s a patrol hordta be őket a helyükre.

Mondanom se kell, hogy én és Vladimir boldogok voltunk a hó láttára. Orosz és magyar hazánk jutott eszünkbe, a csengő szánok, a vadászatok, a korcsolyázás. S karácsony este egy kis fát gyujtottunk a barakkban, nagy bámulatára elvadult társainknak, a kik bizonyára azt se tudták, hogy micsoda ünnep van ma. Vladimir egy kis Szűz Máriás amulettel lepett meg, én pedig őt egy csinos fapipával, melybe belefaragtam a nevét. Sőt Marniernek, a vén belgának is vettünk közös erővel két pakli dohányt s egy üveg pálinkát.

Éjfélkor pedig elmentünk a dominikánusok kis templomába misére. Társaink, a kik nem voltak szolgálatban, az abszinttől félig ittasan hevertek, vagy daloltak a barakkokban. Dupla porció abszint: ez jelentette náluk az ünnepet.

A légió rakoncátlan legényei és az arab lakosság közt folytonosak voltak a surlódások. Uj év előtt az ezredes parancsba adta, hogy elvárja, hogy az esztendő első napján a légió tisztességesen viseli magát. Nagy oka volt erre az ezredesnek, mert az ujévet a légió rendkivüli kihágásokra szokta felhasználni. Ugy volt most is. Életveszélyes -108- volt e napon Szidi-Bel-Abbesz utcáin mutatkozni. A légió részeg katonái bajonettel hadonászva tántorogtak ide-oda és mindenkit inzultáltak. Ebből nagy verekedések támadtak, s estig hét arabot és két spanyolt öltek meg. Az arabokról jegyzőkönyvet vesznek fel, s ezzel az ügy el van intézve, a spanyolok dolgában egy kis vizsgálat is volt, de a vége mégis csak jegyzőkönyv, melyből kiderül, hogy a szerencsétlen hispániai öngyilkos lett, vagy szivszélütés ölte meg.

Mi ebéd után Vladimirrel kávéházba mentünk s ott sakkoztunk estig egy müvelt arabbal, a ki Párisban a Louis le Grand-liceumot is elvégezte. A városban is vacsoráltunk s utána egy kis puncsot eresztettünk meg. Éjfél tájban óriási zenebona támadt. Egy csapat legionárius, abból a kiéhezett, elzüllött fajtából, mely egy korty pálinkáért odaadja a kenyerét, betört a vásárcsarnokba rabolni. A bent levő két arab őr revolveréhez kapott s két legionistát halálosan, négyet könnyen megsebesitett. Mire a katonaság megérkezett, az épek mind elillantak s csak a haldoklók és sebesültek jajgatása hallatszott. A két arab őr a szó szoros értelmében darabokra volt tépve, vagdalva. A nagy kravallra a lebujokból mind oda tódultak a legionisták s a sebesültek elszállitása alatt szitkozódva fenyegették az arabokat, hogy fölgyujtják a várost. Az ezredes riadót fuvatott s turkókkal összeszedette és a táborba vitette az összes legionistákat.

Hogy kik vettek részt a betörésben, sohse lehetett megtudni. A halottakat eltemették, a sebesültek fölgyógyultak, de nem árulkodtak, néhány jegyzőkönyvet fölvettek -109- – s ezzel vége volt. Annyi azonban bizonyos, hogy a rablásban Marnier, az öreg csirkefogó benne lehetett, mert három napig olyan fenomenális borjubecsinált levest főzött nekünk, sok karfiollal, hogy (mint az öreg magát kifejezte) még a köztársaság elnöke is azt mondta volna: Édes Marnier, adjon még egy tányérral.

Az öreg ragaszkodott hozzánk, mint egy hű kutya, mert emberileg bántunk vele s a viselt dolgait sohse bolygattuk. Az pedig sokat ér a légióban, ha az embernek egy ilyen félelmes, mindenre elszánt, semmitől vissza nem riadó protektora van.

A véres ujesztendőnek mégis lett egy eredménye: parancsnokságunk megsürgette az ezrednek Tonkinbe való elszállitását. Az ellátás ez időben roppant rossz volt. Ha egy arab kereskedőnek nem csináltam volna francia fogalmazványokat, a mivel pár frankot kerestem, jóformán folyton koplaltunk volna Wladimirrel. Az idő se kedvezett. Éjjel hó és fagy, nappal folytonos eső. S a légiót rossz magaviselete miatt szigoritott szolgálattal büntették. A szolgálat áll reggel hólapátolásból, aztán őrtállásból. Két óra helyett három óra hosszat kellett őrtállani s félig megdermedve kerültünk vissza az őrszobába, helyesebben őrsátorba, melynek összes butorzata két pad, ezen kucorgunk, igyekezvén, hogy lábunk a tócsákba ne érjen, melyekkel a föld tele van.

Ezekben a napokban tüzte fel az ezredes Joli kapitány mellére a becsületrendet, ugyanakkor egy őrmester médaille militaire-t kapott. A dolog nagy parádéval történt, a város főpiacán kirukkoltak a spáhik, a turkók -110- és mi. A parádét a spahik ezredese vezényelte. Befelé fordulva négyszöget képeztünk. A négyszög egyik oldala turkókból, két oldala a légióból, negyedik oldala spahikból állt – ezek voltak a legszebbek, lóháton, vörös-fehér burnuszszal. A négyszög közepén legelől foglaltak helyet Joli kapitány, mellette az őrmester, mind a ketten kivont karddal. Mögöttük állt egy-egy tiszt a spahik, turkók és a légió zászlajával. Ezek mögött az összes dekorált tisztek és altisztek, szintén kivont karddal. Az ünnepeltek előtt állt a két ezredes. Az egyik csengő hangon, francia modorban nagy beszédet vágott ki, melyben sűrűn szerepelt a zászló becsülete, Franciaország dicsősége, a nemzeti hagyományok, a gall vitézség. A beszéd után a keresztet Joli kapitány mellére tüzte, kivont kardjával kétszer vállon ütötte, megölelte és két orcáján megcsókolta. A zenekar a Marseillaiset játszotta, mi tisztelegtünk. Az őrmester se lovaggáütést, se csókot nem kapott, csupán kézszoritást és Marseillaiset. A civil közönség levett kalappal nézte a parádét s hallgatta utána a Carnot dicsőitésére készült Père la Victoire-t, melyet akkor már Paulus világszerte hiressé tett. Megjegyzem, hogy a zenekar se a Marseillaiset, se az utóbbit nem tudta tisztességesen eljátszani.

A napok és hetek unalmasan teltek. Közben az orvos megvizitált és kiválogatta azokat, a kik a tonkini szolgálatra alkalmatlanok. Érdekes volt a légió egy tonkini zászlóaljának a visszaérkezése. Kétszázkilencvenheten mentek el innen egy év előtt és nyolcvanhárman tértek vissza. Összenéztünk Wladimirral, mikor egy tonkini -111- legionista ezt nekünk elbeszélte. Ez a biztos halál. A hazajöttek is száraz, kiaszott, sárga alakok voltak, mint a kisértetek. A halál csiráját hordták ők is magukban. Sokat beszéltek a kiállt veszedelmekről, a mi csak fokozta a vágyunkat, hogy oda jussunk.

Február vége felé tavaszodni kezdett, gyönyörü lett a természet, s délben már nagy melegek jártak. Ez időtájt kaptuk meg uj, tonkini egyenruháinkat, mely áll egy teljes sötétkék ruhából, duplasor sárga gombbal; sapka helyett vászonból készült, parafával bélelt angol sisakot kaptunk. Nincs az az egyéves önkéntes, a ki október elsején jobban feszitsen a Koronaherceg-utcán, mint a hogy mi feszitettünk végig a kis arabs városon. Mindenki utánunk nézett, s nem egyszer hallottam az asszonyoktól: Szegény fiuk! Sok ezer délceg legényt láttak már ezek innen elvonulni, a kik közül csak néhány szomoru rom tért vissza.

Mióta a tonkini uniformist megkaptuk, nem kellett szolgálatot tennünk, urizálhattunk egész nap, csak éppen pénzünk nem volt hozzá.

Még a general de division látogatásán kellett átesnünk. Váratlanul jött és éjjel allarmiroztatott bennünket, s feldmässig ausgerüstet kellett kivonulnunk. Fél egykor fujták a riadót és reggel 5 órára voltunk készen. Akkor is hiányzott a tiszteknek és altiszteknek a fele. Furcsa kis állapotok!

Végre március 14-ikén vasutra ültünk. Szokás szerint az egész garnizon, csengő zenével, az állomásra, -112- kisért, és ott elbucsúztatott. Könnyü szivvel hagytuk ott az utálatos várost.

Oránba robogtunk. A kikötőben ott lebegett a Bien-Hoa nagy hadi szállitógőzös, mely minket Tonkinbe volt viendő. Mikor már a parton álltunk sorban, várva a behajózást, futva jött utánunk a kaszárnyából egy altiszt. Az inspekciós tiszt küldte, mert egy csomó legionistának levele volt. A jószivü fiu sietett, mert tudta, hogy most már hónapokig nem kaphatnak hirt hazulról.

Levelem volna nekem, a kinek senkije sincs a világon? Megdobbant a szivem, éreztem, hogy a vér az arcomba fut.

Hát nem vagyok elég jól eltemetve? Ki érdeklődik irántam? Hogy tudott kiásni?

Egy hang a sötétségből, egy árny a multból. Istenem, mi lehet ez? Taszit-e tovább az utamon, vagy visszahí?

Milyen kis kapu az a levél, s a mult összes emlékei egész rajokban tódulnak ki rajta. Éreztem, hogy gyengülök, elérzékenyülök. -113-

Eh, torlaszoljuk el a kaput, nincs mult. Meghaltam! – mormogtam magamban s a levelet olvasatlanul összetépve, beledobtam a kikötő piszkos vizébe.

Tiz perc mulva a hajón voltunk, a gőzkürt tompán búgott, a Marseillaise csengett, a hajó megmozdult s mi Vladimirrel, épp ugy, mint a többiek, lobogtattuk a zsebkendőt. Kinek?… Hm… Senkinek… Afrikának.

BU-LAM ISTEN.

Harmincnégy napig utaztunk a Bien-Hoa nevezetü hajón, mig végre megérkeztünk Szaigonba, Indo-Kinának francia kézben levő részére. Az utazást nem részletezem. A hajó annyira tele volt, mint egy kiránduló gőzös, mely vasárnap este Visegrádról Budapestre hazatér. A mi annyit jelent, hogy folytonos zürzavar, taszigálódzás, rendetlenség közt éltünk egy hónapon át. A szuezi csatornán és a Vörös-tengeren iszonyuan szenvedtünk a hőségtől, az Indiai tengeren egy kis tajfun táncoltatott meg bennünket, Kolombóban pedig öt legionárius a tengerbe ugrott s a partra uszott, hová nem lehetett őket követni. Ezek voltak az utazás főbb eseményei. De mindez minket nem érdekelt, mi a rejtélyes Ázsia felé szegeztük vágyakozó tekintetünket, hol a legérdekesebb kalandokra számitottunk.

Mondanom sem kell, hogy rendkivül boldogok voltunk, mikor ujra szilárd szárazföldet éreztünk a lábunk alatt, s a hajó zsufoltságát a tengerészeti gyalogság pompás, tágas, modern kaszárnyájával cseréltük föl. Az udvar közepén egy nagy medence volt, tele friss vizzel, ebben annyiszor megfürödtünk, a hányszor csak ráértünk; -115- különben a szennyesünket is ebben mostuk. A medence egyuttal büntetésül is szolgált, persze nem az altisztekkel, hanem csak a magunkfajta közlegényekkel szemben. Ha a légionisták közül valaki ugy viselte magát, hogy a bajtársi szellemet megsértette, a többiek kilestek egy alkalmas pillanatot s ruhástul a vizbe dobták (mint a császárság alatt a spicliket a Szajnába); megtörtént, hogy cakkumpakk katonákat, fegyverestől a vizbe dobtak. S a legszigorubb inkvizició se tudta a tetteseket kideriteni; maga a szenvedő fél se mert árulkodni, mert akkor egyszerüen – ujra beledobták. Kétszer, háromszor, mig be nem fogta a száját.

Szaigonban április közepén már olyan meleg volt, mint nálunk juliusban. Mi vár itt ránk majd nyáron! Előre is borsódzik a hátam. A város különben csinos, van egy európai nivón álló állatkertje, egy Gambetta-szobra, mely kisebb, de jobb, mint a párisi Gambetta-szobor. Wladimirral egyszer kimentünk, megizlelni a kinai konyhát. Potom pénzért kaptunk két tojást, szamarit (valami rizskásás hust), gombócot, mely belül gyümölcscsel és mézzel van töltve, s ittunk rá jó sok sum-sumot, vagyis rizspálinkát. Ez különösen Marniernek izlett s két este holtrészegen szállitottuk haza.

Pár nap mulva ujra a Bien-Hoára mentünk, mely most már ágyukkal volt ellátva, s elindultunk Hai-Fongba, a pirátok ellen. A Bien-Hoán három napig haladtunk, akkor ágyunaszádokra tettek át s ugy mentünk a Sárga folyamon egész Fu-Lang-Tongig. Elől ment a kommandáns hajója, orrán a kinai révkalauzzal, -116- a ki jobb- és balkarjának emelgetésével dirigálta a kormányost. A vezérhajó után egy egész kis flotta uszott, tele legionistákkal, tengerész-katonákkal és anami gyalogsággal. Ha valami gyanus részre érkeztünk, csónakot le, s mind a két oldalra egy-egy század anamita legény ment ki, a kik majom-ügyességgel átkutatták a környéket, s a part mentén futva kisérték az ujra elinduló hajókat.

Egy izben szintén kiszállt, éppen a mi hajónkról, egy anamita káplár tiz legénynyel, hogy a baloldali gyanus bokrot egy kissé megzörgesse. Ez a káplár nagyon intelligens benszülött volt, a ki államsegélylyel az 1889-iki párisi kiállitást is meglátogatta. Alig haladtunk tovább száz métert, látjuk, hogy a mi káplárunk embereivel megjelenik a parton, s szörnyen integet. A hajó megállt, a csolnakot leeresztették, s a csapatot visszahozták.

– Mi baj, káplár? – kérdé az anamiták főhadnagya, egy kolerikus délfrancia.

– Főhadnagy ur, én nem vállalok az embereimmel szolgálatot, mig a nap le nem nyugszik és ujra föl nem kel.

– Az nekem istenem, a kit imádok, a kit a malacfejjel megbecstelenitettek; nem akarom, hogy szerencsétlenség -117- érjen, s azért ma nem teszek olyan dolgot, a mihez az isten segitsége szükséges.

– Eh, lári-fári, neked nem Bu-Lam az istened, hanem én. Előre, mars vissza!

– Főhadnagy ur, én nem vagyok gyáva; nézze, itt a mellemen a katonai érem; én öt sou zsoldért szolgálok, holott odaát, a pirátoknál, minden levágott fehér fejért tiz frankot ád a mandarin.

És a kezében lévő sétapálcával ugy vágott rajta végig, hogy arcából kibugygyant a vér.

Az anamita káplár hátratántorodott és meghorkant benne a vad indulat. Öklei összeszorultak. Társai elorditották magukat és nagyot toppantottak. De különben helyben maradtak, főképp mert egy pillanat alatt négy legionista állt előttük szegzett szuronynyal.

A kolerikus francia talán közéjük rohant volna bottal, de a mi parancsnokunk elvonszolta. Ugyanakkor hangzott a parancs:

Az első jelentkező persze én voltam. Utasitásunk az volt, hogy a folyam partján haladjunk fölfelé s egypár járóőrt küldjünk kissé beljebb.

A csónakot a tiz legionista ugy lenyomta, hogy a viz egészen a pereméig ért. Az orrán állt Wladimir, s figyelmesen fürkészte a hallgatag parti őserdőt, mely felé a matrózok egyenletes evezőcsapásai vittek.

– Nom d’un chien, – káromkodott Marnier, – többet nem borotváltatom magamat anamitával. Vad ember ez mind s gyülöli a fehéret. Egyszer eszébe jut valami, krik, egyet vág, aztán elszalad a fejemmel a mandarinhoz.

– Nyugodt lehetsz, öreg bandita, a legostobább anamita is tudja, hogy a te fejedért nem ád a mandarin semmit.

– Csitt a glédában, – szólt rájuk Wladimir, – fogjátok be a szátokat és nyissátok ki a szemeteket.

Pár perc mulva kézügyben a puskával, a partra ugráltunk s óvatosan kutatgattuk az erdőt, de megmaradva a part mellett. Én Wladimirhoz tartottam magamat. Egyszerre csak az erdőből egy hang hallatszik:

Egy kis tisztáson egy undok, valami budhista templomból -119- ellopott ülő bálvány volt, nagy, tátott szájában a malacfejjel. Ez téritette vissza az anamitákat. Marnier persze azonnal a malacfejet kezdte vizsgálni, hátha be lehetne sorozni az éléstárba. De eldobta, mert kukacok mászkáltak már rajta. Utána meg fölrugta Bu-Lamot is.

Szélcsend volt. Egy falevél se mozdult. Csak a tisztás szélén rezgett egy platán. Meglöktem Wladimirt, s a fára mutattam.

Közelebb léptünk. Abban a percben majomügyességgel egy benszülött siklott, majdnem zuhant le a fa törzsén. Mire puskánkhoz kaptunk, már eltünt a fák közt. Egy tucat lövés ment utána… az erdőben nagy nyüzsgés, morgás, búgás támadt… mintha fölvert állatok vagy emberek robognának tova. Éles vijjogás, sivitás, ágak tördelése hallatszott. Mi önkénytelenül is vállat vetve egy csomóba álltunk a tisztás közepén.

S mutatta az irányt. Ő leghátul maradt, én persze vele. A tisztás szélén egy fa mögül visszanéztem. Ötven-hatvan lépésnyire egy óriási platán ágai szétváltak, egy pirossipkás piráta jelent meg, s célba vette Wladimirt. De megelőztem, jó Lebel-puskám nem hagyott cserben, egy durranás: s a rabló sziven találva, kiterjesztett karokkal bukfencezett le hatvan láb magasságból. Aztán retiráltunk tovább.

A parton azalatt már három csolnak kötött ki, tele -120- legionáriusokkal, a kik értünk jöttek, ha talán bajba volnánk.

Lefeküdtünk a földre, a monitor orral fordult felénk, s a fejünk fölött egypár golyót küldött Creusot remekéből a sürübe. Az ágyudörgés hatalmas visszhangot vert föl, az erdőt még jobban megbolygatta, s most már ezer meg ezer láthatatlan lény orditozott és menekült benne. És nekem eszembe jutott, hogy itt száz meg száz fakunyhóban a barna anyák most reszketve térdelnek gyermekeik mellé, s imádkoznak: A fehér ördögöktől ments meg uram minket. És kihez imádkoznak? A buta Bu-Lamhoz, a kit a vén Marnier fölrugott? De hátha ez a durva bálvány csak az ő együgyü, barbár képzeletük, alacsony értelmük hibája, s ez ösztönszerü jelkép mögött (és erről nekik sejtelmük sincs) az egy igaz Isten rejlik, a ki őket is megteremtette… Akkor bizony mi csakugyan fehér ördögök vagyunk s gazságokat követünk el velük.

Nem sok időm volt filozofálni, mert csónakba komandiroztak s visszamentünk a hajóra. A hajó ment még vagy hat kilométert s esteledvén, horgonyt vetettünk.

Csillagtalan, holdvilágtalan, sötét éj volt. Alaktalan homály vett körül bennünket. Az ágyunaszádokon egymásután elpihent az élet, csak az őrök lépéseinek kopogása -121- hallatszott s az árbocon égett egy-egy lámpa. Vacsora után komótosan elnyujtózkodtunk Vladimirral, mert ez éjjel nem volt szolgálatunk, s rögtön el is aludtunk.

– Ugy van, pajtás. Hajónk összes anamitái itt hagytak, a megütött káplárral együtt. A koromsötétségben csöndesen leereszkedtek a vizbe s kiusztak a partra. Az őrszemek nem vettek észre semmit.

Mit volt mit tenni, mi pihentek sorakoztunk, fegyverbe léptünk s a födélzetre mentünk. E percben a tiszti szobák felől vadállati orditás hallatszott.

Oda siettünk. A parancsnok tántorgott elénk, halálsápadtan, s az egyik tiszti kabinba mutatott. Berohantam, lövésre készen tartott fegyverrel…

A puska kiesett kezemből s megdermedve álltam meg. Az ágyban, irtóztató vértócsában, egy fejetlen holttest feküdt. -122-

Mindent megértettem: Aristide Sylvain volt, a délfrancia főhadnagy, a ki bottal megütötte a káplárt. Ez se fog, szegény, többet a marseillei Cannebiêren fesziteni… A bandita, mellén a francia hadiéremmel, tenyerén Carnot kézszoritásával, elvitte a szép barna főt a mandarinhoz.

KATONAÉLET AZ ERDŐBEN.

Őszintén megvallom, hogy Kináról és Tonkinről soha semmiféle tudományos utleirást nem olvastam s csak annyit tudok róluk, a mennyit Afrikából jövet a hajón tanultam. Itt ugyanis volt egy derék tengerésztiszt, a ki hetenként kétszer előadást tartott az ázsiai francia gyarmatokról s lakosaikról s minden előadását azzal végezte: Fiaim, vizet sohse igyatok és ne részegeskedjetek, különben az ördög elvisz benneteket. Ezt aztán, de csakis ezt megjegyezte magának a legionista, de egyuttal hozzátette: Hát mi a menykőt fogunk inni azokban az istenverte országokban?

Azért emlitem csak tudatlanságomat, hogy ne vegyék rossz néven, ha valami földrajzi, álattani vagy növénytani badarságot követek el. Afelől nyugodtak lehetnek, hogy a mit láttam, azt hiven leirom.

Sylvainnek, a megölt dél-francia tisztnek helyét egy tengerészhadnagy foglalta el, a kinek a megszököttek helyett egy harmincfőnyi anamita csapatot bocsátottak a parancsa alá s mentünk tovább. A megölt Sylvaint telekovácsoltuk nehéz vassal, lepedőbe varrtuk s tengerészmódra a viz alá sülyesztettük. Egy sortüzzel bucsuztunk -124- el tőle, s mikor a bugyborékoló vizbe meresztettem tekintetemet, magam is ugy éreztem, mintha a fejem átkozottul mozogna a törzsökén. Bár nem nagyon ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a bolond főt valaha visszavigyem Európába, a halálnak ez a neme mégis borzalommal töltött el.

Megérkeztünk Fu-Lang Tongba, hol száztizenöt legionista, köztük én és Wladimir, s harminc anami lövész, a megfelelő podgyászszal a partra szállt. A város tizenöt-husz házból s hét-nyolc templomból áll. Minket egy ilyen pajtaszerü templomba szállásoltak, melynek eresze majdnem a földig ér, de belül szép, faragott oszlopsorok diszitik. A templomok körül palliszádok vonultak. Ez már katonai munka. Alig helyezkedtünk el templomunkban s alig hagytuk el a hajót, a szakasz-szakácsok jelentik a parancsnoknak, hogy egy falat élelmiszerünk nincs. A kapitány nyugodtan utalt arra, hogy a garnizon tőszomszédságában egész csomó apró falu van, szerezzünk onnan. A katonák ezt parancsnak vették és elszéledtek. Egy óra mulva malaccal, libával, kácsával, tyukkal, nyers hussal megterhelve tértünk vissza. Marnier még egy hordó bort is guritott maga előtt. Igy aztán a szakácsok pompás ebédet készitettek, melyre feketekávé és rummal kevert forralt viz következett. Megjegyzendő, hogy az emlitett falvakat teljesen üresen találtuk, a lakosok elmenekültek előlünk.

Este korán lefeküdtünk, de már egy órakor talpon voltunk, hogy állomásunkra, Na-Namba masirozzunk. Harmincnégy kuli hozta a podgyászunkat, s én, Wladimir, -125- Marnier, Schultz voltunk kirendelve, hogy vigyázzunk a teherhordókra. Parancsunk az volt, hogy a ki jobbra vagy balra kilép a libasorból, azt szó nélkül le kell lőni. Ezt a parancsot a vékonydongáju, gyenge anamita legények is tudták s iszonyu ijedt tekintetet vetettek puskáink felé.

A mint a hajnal első derengése föltetszett az égen, egy gyaloguton nekivágtunk az őserdőnek, telepakkolt borjuval és százhatvan patronnal. A mint a nap fölkelt, rögtön tikkasztó lett a meleg. Nagy bámulatomra a legnagyobb gonddal ápolt földek, kukorica, ricinusz, tök, saláta, burgonya közt vitt el utunk. Tizenkét órára egy lakóitól elhagyott faluba értünk, hol azonnal ingre vetkőztünk, mert ruhánk facsaró viz volt. Itt, az alacsony bambuszkunyhókban megpihentünk. A falu környéke csupa rizsföld volt, mely, mint mindenütt, itt is folyton viz alatt áll. Ezenfelül büzhödt mocsarak környékezik a falut. A legszomjasabb ember is undorodva fordul el ettől a mocsárviztől, de ha akart volna se ihatott volna belőle, mert a parancsnok fegyveres őröket állitott melléje. A ronda vizet előbb megforraltuk s aztán teát főztünk belőle. De még igy is émelyitő volt s bizony nem egy könnyelmü ember, a kit a szomjuság gyötört, lopott egy csajka vizet a mocsárból.

Másnap reggelig pihenve, ujra utra keltünk, s délelőtt Na-Namba érkeztünk, mely hosszabb időre állomáshelyünkül volt kitüzve. Na-Nam erőd kis dombra van épitve, a domboldalon kisebb kaszárnyaépületek, sárból és bambuszból, a csucson a fellegvár, mely büszke -126- cim azt jelenti, hogy a dombtető földdel megtöltött kosarakkal van körülsáncolva, s a kosarak tetejéről két revolverágyu néz alá a völgybe. Minket a domboldalon levő házikókba szállásoltak, az első emeleten (a hogy a dombcsucsot nevezték) tengerészek voltak. Bármilyen primitivnek tetszett előttem az egész védelmi berendezés, tény, hogy a pirátok ellen pompás oltalmat nyujt s a legváratlanabb éjjeli rohammal se tudták eddig bevenni.

A régebben ott tanyázó s szolgálatban nem levő legionisták élénk hurrával fogadtak bennünket és sapkájukat nehányszor a levegőbe dobálták, mikor vidám trombitaszóval a tágas, elkeritett helyre bevonultunk. Alig hogy fegyvereinket elhelyeztük a kijelölt házban, kisiettünk körülnézni és ismerkedni. Akkor láttuk csak, hogy ezek a régiek minő sárgászöld szinüek, beesett arccal, lesoványodott testtel, meggörbedt tartással. Engem legelőször egy fiatal, tejfölös száju suhanc szólitott meg ezzel:

– Igazán? – kiáltott ő is magyarul, s mind a két kezét elém tartotta, – ezt a szerencsét nem is mertem remélni. Kicsoda, ha szabad tudnom?

A fiatalember erre egy Magyarországon kitünően -127- hangzó régi nemesi nevet mondott. Én azonban csak Kertésznek fogom őt hivni. Bámulva néztem rá.

– Ön bámul, ugy-e? Hja uram, ön egy haszontalan, szüleinek sok bánatot okozott boldogtalan fiut lát maga előtt, a ki önmagát az idegen légióba számüzte, hogy kijárja a szenvedések iskoláját.

– Egy évig szolgáltam Afrikában és egy éve vagyok Tonkinben. Istenem, de jól esik magyarul beszélni. Két év óta nem volt részem benne. Azért kérdezősködtem az osztrákok után, mert velük tartjuk a kompatriótaságot.

Wladimir is egy oroszt fedezett föl, s azzal akart megismertetni. Néhány perc mulva a két orosz és a két magyar a kantinban ült, párolgó tea mellett.

Wladimir barátja, Rosztov, magas termetü, nagyszakállu, harmincöt-negyven éves férfi volt, a kinek mellét már hadiérem diszitette s őrmesteri rangot viselt. Tőle tudtuk meg, hogy itt körülöttünk az erdő hemzseg a fekete-zászlós banditáktól, kiknek vezérét Dü-Namnak hivják. Dü-Nam külömben kedélyes fickó, csak minden harmadnap szokott támadni s a közbeeső napokon fegyverszünet van, mely alatt a mi komandánsunkkal levelet szokott váltani. -128-

– Nos, az innenső a postaállomás, a tulsó pedig Dü-Namnak a vára. Ha mi Dü-Namnak izenni akarunk, vörös zászlót tüzünk a középső dombra, azt ő meglátja, odaküld és a zászló alatt találja az üzenő levelet, melyre hasonló módon felel.

– De ha ilyen közel van a rablóvezér vára, miért nem pörköltétek ki? – szólt Vladimir.

– Látszik, hogy regruta vagy Tonkinben. Először az a vár csak igy torony iránt látszik közelnek. Másodszor veszett mocsarak közt van, melyekben mind bent vesznénk. Harmadszor, ha oda tudnánk vergődni, egészen alája, ott semmit se látnánk belőle, mert ötszörös élő bambuszsövény veszi körül. Negyedszer, ha ezen is áthatolunk, az egész banditahadat elnyeli a föld, mert a várból több kilométer hosszu alagut vezet ki, valahová az erdőbe. Ötödször…

– Elég! – nevetett Wladimir, – ennyi argumentum előtt meg kell hajolnom.

Egy káplár kereste az oroszt és jelentette neki, hogy a kapitány hivatja. Rosztov elsietett. Ugy tiz perc -129- mulva ujra megjelent az udvaron, kezében vörös zászlóval.

Fegyvereinkért siettünk. Mikor ujra az udvarra léptünk, egy szakasz legionista éppen sorakozott. A marskolon ilyen volt: elől két anami lövész, utána Kertész, Wladimir és én, mögöttünk Rosztov, azután a szakasz. Oldalt harminc-negyven lépésnyire anamiták biztositották az oszlopot. A fegyverét mindenki lövésre készen tartotta. Nekem ugy tetszett, mintha több izben árnyalakok ugrottak volna föl a magas füből és tüntek volna el a sürüben.

A kapitány az elfogott rablókat egyszerüen főbe szokta lövetni. De vette észre, hogy ez nem hat. A fanatikusok ezt dicső, katonai halálnak tekintik, dacosan szemébe néznek, s a halálbüntetésnek ez a neme a benszülöttekre nézve nem szolgál elrettentő például. Elhatározta tehát, hogy ezentul ő is nyakaztat. Ezt már a benszülöttek becstelen és rémitő halálnak tekintik. De hogy nyakaztasson, ahhoz hóhér kell. Neki nincs, ellenben Dü-Namnak van tiz. A levélben tehát ajánlatot tesz, hogy adjon el neki egy hóhért, kap érte tiz aranyat.

A tiz arany egy kis tubákos pikszisbe helyezve ott is volt Rosztov zsebében. Mondhatom, hogy nagyon kiváncsi -130- voltam ennek a kis kelet-ázsiai tranzakciónak a sikerére.

Egy óra alatt ott voltunk a középső dombon, a rajta álló póznára fölkötöttük a vörös zászlót, s két kő közt kivájt üregben elhelyeztük a pénzt és a levelet. Aztán visszavonultunk egészen az erődig. Utközben tréfásan kifejtettem Rosztovnak, hogy Dü-Nam urat meg kéne tanitani az optikai telegráfra, a mivel nagyon meg volna könnyitve az érintkezés. Ő egész komolyan azt felelte rá, hogy majd megmondja a kapitánynak.

Mire visszajutottunk az erődbe, a vörös zászló már nem lengett a póznán, jeléül annak, hogy Dü-Nam a levelet átvette.

Nem telt bele egy óra, a vörös zászló ujra megjelent a szokott helyén. Rosztov, mi és a szakasz ujra elindultunk. A dombon egy hatalmas kinai feküdt, kezén-lábán erősen megkötözve. Ugy látszik a maga jószántából nem akart a szolgálatunkba állni, azért Dü-Nam jónak látta megkötöztetni. Mellette egy kétélü, széles bárd hevert a füben.

Mi persze rögtön elmetszettük a köteleit, közrefogtuk és erődünkbe vittük, nem feledkezvén meg a vörös zászlóról és Dü-Nam leveléről se.

Otthon a kapitány verandája elé állitottuk a néma fickót, s a kapitány, kinai tolmácsa segitségével, azonnal kikérdezte.

– Tudd meg, uram, hogy Dü-Nam azt mondta: Eladtalak a francia parancsnoknak, de ezentul ugy bánunk veled, mintha francia volnál, vigyázz, hogy a körmeink közé ne kerülj. Erre én könyörögtem, hogy hadd maradjak vele, de ő eltaszitott.

– Ne félj, a francia nagy és hatalmas nemzet, a mi fegyvereink olyanok, mint az ég villámai és jaj annak, a ki hozzád mer nyulni.

– Köszönöm uram, ti vitézek és erősek vagytok; de az ő barátjuk az erdők sürüje, az éj sötétje, a mocsár, a bozót, a hegység minden rejteke s láthatatlanul hozzák rátok a halált. Csusznak mint a kigyó, leselkednek mint a tigris. Vigyázzatok, vigyázzatok!

Mondhatom, borsódzott a hátam, mikor a tolmács ezeket a szavakat leforditotta. A kapitány fölkelt.

– Mert ma halt meg a feleségem. Dü-Nam előttem ölette meg, hogy könnyebben elszakadjak onnan. Még vérét se itta be a föld.

Sárga, csontos, buta arcán mintha meghatottság látszott volna. Szemei gyorsan pislogtak. -132-

Vállára vette széles, villogó bárdját s lehajtott fejjel, szó nélkül elballagott. A durva katonák csoportja meghatott csendben bámult utána.

A HÓHÉR ESKÜVŐJE.

A hóhér, egy izmos, hosszu kinai fickó, elfoglalta az erődben a neki kijelölt házat, de nagyon csalódnak önök, ha azt hiszik, hogy valami rettentően komor férfiu volt, a ki mindig a bakót adta. Sőt a köznapi életbe is azonnal beletalálta magát, a mennyiben a kommandáns háza körül inasi teendőket végzett s egész passzióval pucolta az egyenruha gombjait s a kapitány cipőit. Olyan volt, mint egy kuvasz. De ha a kapitány foglyokat hallgatott ki, akkor emberevő ábrázattal ott állt mögötte, széles, fényes pallosát nyugtatva vállán, s ha a kapitánynyal rukkoltunk ki, akkor is fogta a bárdját s elfoglalta helyét a kapitány mögött.

Két bandita volt az erőd börtönében, ezeket hozták elő. A két fekete fickó egész kihivóan lépett a kapitány elé, de egyszerre megrogytak és összetörtek, mikor házából kilépett s hivatalos helyét elfoglalta Lan-Csu, bárdját néhányszor megsuhogtatva a levegőben.

Hanem azért nem vallottak semmit. A kapitány különösen Dü-Nam erődjének titkait, hozzáférhető részeit -134- kutatta, de erre vonatkozólag éppen semmit nem tudtak mondani. Mi katonák köröskörül feszült figyelemmel követtük a tárgyalás menetét.

A kapitány intett Lan-Csunak, ez kimért léptekkel a banditákhoz ment, a kik ezalatt egy csomóba csavarták a copfjukat, ledobták a felsőruhájukat, letérdeltek, előre nyujtották a nyakukat és behunyták a szemüket.

Lan-Csu körülnézett. Végighuzta szemei előtt a bárdot, mintha élét vizsgálná. Majd a körmével próbálta meg. Aztán egyet villant a bárd s a jobboldali bandita feje lehullott. Nyakából két sugárban magasra szökelt a vér. A fej előre gurult, a test azonban hanyatt vágta magát, mintha a sujtás percében az életösztön ellenlökést adott volna. Éreztem, hogy rosszul kezdek lenni s elfordultam. A legionisták azonban vad gyönyörüséggel nézték, az anamiták pedig, nemcsak a tirailleurök, hanem a falubeli asszonyok és gyerekek is, ujongtak és tapsoltak. Ez olyanféle mulatság lehet nekik, mint az európaiaknak a térzene.

Bizonyos távolságra elvonultam a csoporttól s mikor visszanéztem, Lan-Csu már a két vértől csepegő fejet a külső palliszádokból kiálló karóra tüzni vitte. Azután más ruhát vett föl, pallosát gondosan megtörülgette, -135- megköszörülte, olajjal bekente s ment a kapitány csizmáit fényesiteni.

Kertész mondta később, hogy mégis csak furcsa érzést kelt az emberben, mikor a kapitány kutyamosója ilyen kábitó ügyességgel ütögeti le embertársainak a fejét. Megjegyzem még azt is, hogy a gazember félkézzel csapott!

Egy napon magas bambusznád ágyamon hevertem és néztem a legénység majmainak birkozását (minden harmadik legionistának volt egy szelid, ügyes majma), mikor belép Wladimir.

Azonnal leugrottam az ágyról. Vőfély leszek egy tonkingi esküvőn! Ezt is kevés ember mondhatja el magáról.

– Természetes. Sőt a kapitány azt rendelte, hogy teljesitsük minden kivánságát.

Mikor a puska a vállunkon volt, Lan-Csu is vette a pallosát s együtt a körülbelül száz lépésnyire fekvő, nyájas képü laota falu felé irányitottuk lépteinket. A kistermetü, barátságos képü, zengzetes hangu asszonyok és leányok édességeket, zöldlevelü teát, sum-sumot kinálgatva -136- hemzsegtek körülöttünk, s mi hárman valósággal Gullivereknek tüntünk föl, a mint a liliputiak közt sétáltunk. Vajjon melyik lehet a Lan-Csu menyasszonya? A fickó vizsga szemekkel tekintett körül s akkor jöttem rá, nagy bámulatomra, hogy még csak most választ. Egy elragadó kis baba, én tizenkét-tizenhárom évesnek néztem, tipegett folyton előttünk és dallamos hangján kinált valami befőttet. Egyszerre csak Lan-Csu megfogja és szól:

A leány halálsápadt lett és kétségbeesetten sikoltozott. Megértette, miről van szó. Ki akarta magát tépni, de a kinai erősen fogta. A nép tágult mellőlünk, de nagy körben körülfogott és mig az asszonyok visitoztak, a férfiak kiabáltak.

Egyszerre csak egy öreg ember és egy fiatal ember rohantak a körbe, az utóbbi három kis cigányporontyot öntött elénk az öléből. A helyzet tisztázódott. Az öreg ember az apja, a fiatalember a férje, a három poronty a gyereke volt Lan-Csu kiszemelt arájának. A kinai óriás elé térdeltek és szivrehatóan könyörögtek neki, hogy ne vigye el tőlük a napfényt, az üditő forrásvizet, az áldott árnyékot, egyszóval mindnyájuk gondviselőjét, az asszonyt. -137- Lan-Csu széles pofáján, a mint a gyerekeket meglátta, széles vigyorgás jelent meg. A három gyerek csak fokozta előtte az asszony becsét. Hisz igy mindjárt kész családi életet kap, nem is kell rá várakozni; az apróság kedves csicsergése azonnal be fogja tölteni puszta hajlékát. Aztán az ügyet a következő sorrendben intézte el:

Először is fölrugta a laota férjet, a ki vagy három ölnyire gurult s ott mint egy beteg pávián nyöszörögve összeesett. Majd négykézláb mászva, félig hason csuszva a tömeg közé menekült. Most lehajolt és az apjának két aranyat adott a lányáért (mert a férj jogát az erősebb ember megsemmisitheti, de az apa jogát a legerősebb ember is köteles respektálni, mert azt a vadak is tudják, hogy az apa jogát a természet törvénye állapitja meg) s megparancsolta az öregnek, hogy a gyerekeket vigye az erődbe, a mit az habozás nélkül meg is tett.

A már ekkor lecsillapult néptömegből egy ősz férfiu, a laoták papja lépett ki.

S nekünk is intett, hogy kövessük. Vladimir és én puskával s még egypár kiváncsi legionárius, köztük Rosztov és Kertész fegyvertelenül, mentünk utána.

– Nem hiszem; a kinai csak a laota nőt fogja kényszeriteni, hogy örök hüséget fogadjon neki. Ő nem tesz fogadást idegen bálvány előtt. -138-

A templom olyan volt, mint mindazok, melyeket eddig láttam. Kivül száraz szalmateteje majdnem a földig ért, de belül elég tágas és magas volt. Közepén egy undok bálvány ült, nagy üvegszemekkel, óriási nagy szájjal, mögötte papok álltak. Ez elé az alak elé lépett az uj pár. Vladimir és én nagy félkört irtunk le szuronyunkkal, mire az utánunk tódult néptömeg tisztességes távolba huzódott.

A szertartás azon kezdődött, hogy a hóhér egy aranyat dobott a bálvány szájába, mire az olyan jóizü röfögést hallatott, mint egy jóllakott disznó. Az ezután következőkre már zavarosan emlékszem, de emlékezni fogok, a mig csak élek… Alig kezdtek a papok valami kardalba és táncba, egyszerre csak valami villanás cikázik végig fejünk felett, a szalmatető égő foszlányokban kezd a fejünkre hullani és sürü füst támad.

Ott megtorlódtak és egymást tiporták. Se be, se ki. Némelyek, a papok is, mint az őrültek rohantak föl s alá, eltakarva a szemüket. Mások előttünk fetrengve könyörögtek, hogy mentsük meg őket. Én félig elvakulva kapkodtam levegő után.

– Légió! Vigyázz! – üvöltött mennydörgő hangon, – ragadjátok fel a bálványt, törjük ki vele a falat! -139-

– Hurrá – kiáltott a legénység, s a jajgató papokat félretaszigálva, a hét vagy nyolc legionista egy pillanat alatt lekapta trónjáról az undok állatot.

Irtóztató dühvel lóditottuk a falnak a bálványt. Tompa zuhanás hallatszott.

Ledöntöttük a falat, nagy kaput ütöttünk az égő tetőn s kint voltunk a szabadban, az Isten napfényes, szabad ege alatt. Mintha a pokolból tértem volna vissza.

– Dobjátok el az öreget. A ki ég, hamar hemperegjen egyet a mocsárban, – hallatszott ujra Rosztov szava.

Elhemperitettük a bálványt, melyet addig mind görcsösen szorongattunk a kezünkben.

A mint egy jó nagy lélekzetet vettünk, sietve körülnéztük magunkat. Csak a szakállunk, bajuszunk, ruhánk pörkölődött meg kissé, de komolyabb bajunk nem történt.

Utánunk tört ki vad rivalgással a hóhér, fogai közt a pallossal, két karjában az asszonynyal. Mindkettőjük könnyü ruhája lobogva égett. A hóhér egyenesen a mocsárhoz futott, beledobta az asszonyt s utána maga is -140- belehempergőzött. A papok is s egy csomó laota a mi kapunkon tört ki s mind a mocsárba futott megfürödni.

Egyszerre csak egy roppanás hallatszott s a templom összedőlt. Vagy husz laota ott veszett a főkapunál. Segiteni senkin se lehetett, hisz az itt elbeszélt dolog körülbelül három perc alatt folyt le.

Az egész légió, a tisztek is ott álltak már s elbeszéltük nekik az eseményeket.

– Te, ha mi ezt egyszer a Szikszayban, vagy a Hangliban elbeszéljük, mindenki hazug embereknek fog bennünket tartani.

– Szerencsére sohse leszünk abban a helyzetben, hogy a kalandjainkról otthon meséljünk. Nézd ezt a csomó embert itt körülöttünk: öt nem fogja ezek közül Európát meglátni.

E pillanatban egy rémalak jelent meg előttünk. A hóhér volt, tele sárral, cafatokkal, égésekkel, ölében hozta az asszonyt.

A borzadály moraja futott át a tömegen. Lubin ezredorvos előlépett. A kinai folytatta:

– Engedd meg, hogy ezt az asszonyt, a kit nagyon megszerettem, mikor a nyakamba kapaszkodott és gyönge életének utolsó szavait fülembe lehelte, az erdőbe vigyem és eltemessem.

Azzal megfordult, s ölében az asszonynyal, fogai közt a pallosával, elballagott az erdőbe.

A SZENT KROKODILUS.

A templomégés után életünk sokáig minden esemény nélkül folydogált. A helyőrség nagyon elbetegesedett, s azért egy folyammenti erődbe helyeztek át, melyet valamivel egészségesebb helynek mondottak. A lappangó lázak azonban itt is gyötörték a legénységet s rövid idő alatt csontvázzá soványodva, mint a kisértetek ődöngtünk ide-oda s ziháló mellel szivtuk be a mocsarak kigőzölgését. Néha oly általános eltespedés vett rajtunk erőt, hogy ötven lázadó elég lett volna ahhoz, hogy ellentállás nélkül kardélre hányjon bennünket.

A rendes szolgálat az volt, hogy minden harmadnap negyven legionista a viz mellett lement tizenhét kilométernyire, s ott megvárta a legközelebbi katonai állomás détachementját, mely a postát, orvosságot, élelmiszereket és parancsokat hozta. Ezen az uton voltunk mi összeköttetésben a civilizált világgal. Ilyenkor egy csomó kulit is vittünk magunkkal, hogy legyen, a ki az átveendő holmit vigye.

Két ilyen utamban meglehetős veszedelmeken mentem keresztül. Egy alkalommal belebotlottunk egy vándorló kigyófajzatba, melyet a benszülöttek akká-nak -143- neveztek. Csöndesen és fáradtan masiroztunk, mikor egyszerre csak valami különös sziszegés üti meg füleinket az erdő mélyéből. A benszülöttek elorditják magukat: Akka! akka! azzal mindenik villámgyorsan fölmászott a legközelebbi fára. A legionisták megálltak és habozva néztek egymásra és a hadnagyra. A benszülöttek kétségbeesve kiabáltak és integettek, hogy mászszunk utánuk. Végre az egyik legionista letette a puskáját s neki a legelső fának. Ez megtörte a jeget, csakhamar a többiek is utánozták. Egymást huzva, tolva, mindnyájan följutottunk s kiváncsian vártuk a történendőket. Egyszerre csak az erdőből ezer meg ezer kigyó tört ki s kuszott a folyam felé. Ez volt a veszedelem. Az akka csipése pár perc alatt öl s ezért menekültek előlük a benszülöttek. Különös, utálatos és hátborzongató látvány volt a tömérdek sziszegő, csuszó-mászó állat tovahullámzása. Egymás hátán gázolva törtek a viz felé, mely elnyelte s elsodorta őket. Tiz perc alatt vége volt a vándorlásnak, de a benszülötteket egy félóra mulva is csak azzal lehetett lecsalni a fáról, hogy a ki nem jön le, azt lelőjjük.

A benszülöttek ugy magyarázták a dolgot, hogy az erdő valahol tüzet fogott s ez üzte el az akkákat. A tüztől ugy félnek, hogy a legközelebbi vizhez menekülnek s tömegesen beleölik magukat.

A másik kalandom egy tropikus vihar volt, mely utközben szakadt ránk. Nem irom le, hogy milyen, hisz ez már középiskolai olvasókönyvekben is megtalálható, de az bizonyos, hogy a mérsékelt égöv legirtóztatóbb zivatara -144- ehhez képest csak kismiska. Ez elől is a fákra kellett menekülnünk, mert a földön egy méter magas szennyes áradat hömpölygött végig s ugy föláztatta a talajt, hogy utána térdig gázoltuk a sarat. Félóra mulva azonban már ujra forrón sütött a nap s a vizes földből gőzölgő pára valóságos köddel vett körül bennünket. Alig lehetett benne lélekzetet venni.

Egy napon Dü-Namnak egy küldöttje érkezett az erődbe, kék zászlóval. Náluk a kék szin jelenti azt, hogy békés szándékkal közelednek. A küldött azt jelentette, hogy a szegumi templomból megszökött a szent krokodilus s a ki megfogja és visszaszolgáltatja, száz arany jutalomban részesül. A szent krokodilus abban különbözik a profán krokodilustól, hogy tetején, a fején, hátán és farkán egy sárga vonal huzódik végig. De az ilyen állat a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. A története pedig az, hogy valami hindu próféta ellenségei elől menekülve, egy széles folyóhoz ért, melynek partján tömérdek krokodilus tanyázott. Két tüz közé szorult és biztosra vette vesztét. Ekkor istenéhez fohászkodott. Abban a percben kiemelkedik a vizből egy irtóztató nagyságu, sárgahátu krokodilus, szétmarja társait, a kik rémülten menekülnek előle, odasimul a próféta lábaihoz s mikor az ráült, beviszi a vizbe s átuszsza vele a folyamot. Megmenekült. A próféta hálából parancsba adta hiveinek, hogy ezentul minden sárgahátu krokodilust szent állat gyanánt tiszteljenek s ne merjék megölni.

Mikor a katonák előtt kihirdették, hogy miről van szó, csak nevettek és a vállukat vonogatták. Bizony ha ők krokodilussal találkoznak, megölik, nem nézve, hogy sárga-e a háta vagy más. De volt ott egy Padrone nevü olasz káplár, egykor szobafestő, a kinek a dolog szeget ütött a fejébe. A száz arany nagyon csábitotta s iszonyuan fölcsigázta a fantáziáját. Nem is hiába. Kitalált valamit. Először is este lement a folyamnak egy bizonyos pontjára, hol a krokodilusok sétálni szoktak s fogott egy ilyen pikkelyes szörnyeteget a következőkép: Száz kulit vitt magával, mindeniknél volt három cövek és egy fejsze. Azután egy kecskegidát huszonöt lépésre a parttól kikötött, s mind elbujtak. Alig telt bele öt perc, egy szörnyeteg már a gida felé mászott. Mikor odaért, s eltátotta rettentő száját: hirtelen kirohantak rejtekükből a benszülöttek, körbe álltak s gyorsan leverték a cövekjeiket. Mire a vadállat észrevette, már nem menekülhetett. Ekkor orrára és farkára pányvát vetettek, s nyolcvan ember ugy kihuzta kétfelől, hogy nem mozdulhatott. Most Padrone az egész krokodilust körülcövekelte s ugy lekötözte, mint a liliputiak Gullivert. Meg se tudott mozdulni.

Másnap aztán különböző növényekből és földből sárga festéket készitett és hozzálátott a krokodilus preparálásához. Valami huszszor végigfestette a vonalat s estére már készen volt vele. A katonák mind lementek megnézni s roppant mulattak Padrone munkáján.

Harmadnap elküldött egy kulit Szegumba, azzal az üzenettel, hogy megvan a szent állat, jőjjenek érte.

Szegum a viz mellett fekszik, vagy két órával feljebb, mint a mi erődünk. Négy pap jött le egy hatalmas dereglyén s egyuttal lerendeltek kétszáz embert, hogy majd visszafelé huzza a hajót, a viz sebes sodra és gyors folyása ellen.

A papok nem tudtak hova lenni örömükben, mikor a gyönyörü sárga állatot meglátták. Több izben leborultak és örömkönnyeket morzsoltak szét a szemükben.

– A föld szelleme, a vizek tündére és a levegő apja vigyázzon lépteidre, gyermekem. Az egyik óvjon, mikor a földön jársz, a másik ügyeljen rád, ha vizbe esel, a harmadik álljon melletted, mikor a levegőbe szállsz.

– Az utóbbit tartsd meg magadnak, atyám; mert én csak akkor szállhatok a levegőben, ha felhuznak valami fára…

– Öntsétek le a szent állatot néhány vödör vizzel, – szólt a pap, – nagyon el van tikkadva.

Tulajdonkép meg akarta próbálni, hogy nem megy-e le a festék. Padrone még több vizet öntetett az -147- állatra, sőt egy rongygyal végig is dörzsölte, mire a pap rögtön átnyujtott neki száz darab szép aranyat.

– Fiam, te nagy szolgálatot tettél a mi vallásunknak, a taolingnak. Ha a szent állat nem kerül meg, elzüllöttünk volna. Szivesen látunk barátaiddal ünnepélyünkön, melyen a szent állatot meg fogjuk tisztitani a földi salaktól és ujra elhelyezzük aranyketrecébe.

– Ne félj, én a körmök szolgája és az arany ketrec őre, a ki a főpap után következem, itt maradok addig, amig ép bőrrel vissza nem jösz.

A katonáknak nem nagy kedvük volt, de én és Kertész mégis jelentkeztünk. A kapitány, értesülvén a dologról, eleresztett, de előbb a körmök szolgáját zár alá tette. Mindegyikünk egy jó hatlövetü revolvert rejtett a keblébe, Padrone azonkivül egy jól megtömött vászontarisznyát akasztott a nyakába; egyikünk se tudta, hogy mi van benne.

A papok jól megkötözték pikkelyes pátrónusukat, gerendákat dugtak alája, vagy harminc ember nekirugaszkodott s a hajóra vitte. Mi is ott foglaltunk helyet, s a kulik vad rivalgással huzni kezdték a bárkát fölfelé.

Valami három óráig tartott, mig Szegumba értünk. Miközben a krokodilust partra vitték, Kertész igy szólt:

– Fiuk, én már vén tonkingi katona vagyok, s -148- megtanultam nem bizni ezekben a gazemberekben. Ha baj lesz, a folyam felé vonulunk vissza, s a hajóra menekülünk. Itt vannak az evezők, a csáklyák. Nézzétek csak, egy szál kötéllel van kikötve, azt elvágjuk a szuronynyal, egy védi a visszavonulást a többi belöki a hajót az árba…

Esteledett s fáklyafénynél egy roppant öreg ember közeledett, fehérruhás emberektől körülvéve: a főpap. Körüljárta a krokodilt, megnézte.

– Ez kisebb, mint a szent állat. Mit szól hozzá az idegen? – és felénk fordul.

– Én azt mondom, hogy nem állitom, hogy ez az a szent állat, mely a szegumi templomból megszökött; de hogy ez is szent állat, a vak is látja.

A főpap figyelmesen hallgatta s helyeslőleg biccentett. Aztán parancsolt valamit és intett. Az emberek rögtön tüzet raktak és egy vaskondért akasztottak fölibe, melyben valami barnás lé csakhamar forrni kezdett.

– Nem félek tőle, – sugott vissza az olasz, – azt ugyan semmiféle levessel le nem mossák.

Én azonban közöltem aggodalmamat Kertészszel, a ki erre egy önkénytelen mozdulattal revolvere agyára tette a kezét. A hajótól, mely már egészen sötétségben -149- volt, mintegy harminc lépésre voltunk, egészen körülvégve taolingokkal.

Ezalatt a főpap egy fehér kendőt a füstölgő barna lébe mártott s a krokodilhoz közeledve, a sárga hátát kezdte dörgölni. Padrone egészen közelhajolva nézte. Egyszerre csak nyugodtan fölemelkedik, s miközben a nép csak diadaltól sugárzó arcát látta, halkan közömbös hangon odaszólt hozzánk:

Hanyagul ódalogtunk a part felé. E pillanatban a főpap nézte a krokodil megdörgölt hátát, de nyilván nem látott jól, mert intett a fiataloknak, hogy jőjjenek közel és nézzék meg. Az egész nép odafigyelt és mi szerencsésen kivül jutottunk az emberi körön. Éppen futólépést indultunk a part felé, mikor a papok elorditották magukat:

Óriás ugrással a hajón termettünk, csak Padrone guggolt le a sötétben, levette a tarisznyáját és meggyujtotta. A következő percben utánunk ugrott, a kötél már el volt vágva s egy lökéssel husz lépésre taszitottuk a bárkát.

Vérszomju orditással rohant le a partra a tömeg. De ekkor, éppen az orruk előtt, hatalmas robbanás hallatszott s békák, tüzkarikák, csillagok és napok kezdtek -150- ugrálni, forogni, szikrázni a toalingok orra előtt. Mind rémülten hátráltak.

– Föláldoztam a tüzijátékot, melyet nektek julius 14-ikére készitettem, de látjátok, hogy szükség volt rá. Még utánunk usztak és elkampóztak volna a gazemberek. Előre, be a legsebesebb árba!

AZ ÉGETT POFÁJÚ.

A folyammenti kis garnizon julius 14-ikének megünneplésére készült. Ezt a francia gyarmatok legtávolabbi zugaiban is megülik, a hol csak egy szál fehér ember van. Kezdődött a dolog azzal, hogy julius 12-ikén napiparancsban adták ki, hogy julius 14-ikén csak a fele helyőrségnek szabad berugni, a másik felére julius 15-én kerül a sor. A mi bölcs intézkedés volt, tekintettel arra, hogy ellenségtől voltunk körülvéve. (A szeszes italok élvezése különben teljesen el volt tiltva, mert a pálinkaivás nagyon fogékonynyá teszi az embereket a helyi betegségek iránt.) A kapitány mindjárt ki is számlálta azokat, a kik julius 14-ikén fognak a respublika tiszteletére a sárga földdel közelebbi érintkezésbe jutni. Julius 13-ikán este nagy kivilágitás volt, a fákat teleaggatták kinai lampionokkal, azután lampionos menettel vonultunk a kapitány háza elé és szerenádot adtunk. A mi hangszer volt, mind előszedtük, s pokoli dobolást és trombitálást vittünk véghez. Végül elénekeltük a Marseillaise-t. Azután a helyőrség fele megkezdte az ivást, mely célból 25 liter kincstári abszent osztatott ki. Ezt szürcsölgették -152- vizzel föleresztve. De ez az éjszaka még nagyon csendes volt. Reggel hatkor fegyverbe állt az egész helyőrség, százharmincöt legionista és százhetven anami lövész s a kapitány szemlét tartott. Mikor a front előtt végiglovagolt apró kis ponniján, a zászlók meghajoltak, a dobok megperdültek, a trombiták megharsantak s mi tisztelegtünk. Nagy tömeg benszülött lakosság állt ott és gyönyörködött bennünk. Majd eldefiliroztunk a kapitány előtt s a hadnagyok és altisztek a kapitányhoz mentek, hol vin d’honneur volt, vagyis a köztársaság elnökének tiszteletére egy pohár bort ittak, notandum, a betegek borából.

A légió ezalatt szétoszlott, hogy hozzáfogjon az ünnepi ebéd készitéséhez. Mi nyolcan voltunk egy házban, ezt hivják egy szekciónak. Az ilyen háznak se deszkaajtaja, se üvegablaka nincs, az ablakokon és ajtókon egyszerüen szunyogháló van, melylyel a moszkitók ellen védekezünk. Ágyunk négy magas bambuszrudra van kifeszitve. Itt tanyázunk, heverünk, alszunk, pipálunk, ha nincs semmi dolgunk. A földszintet állataink foglalják el. E nevezetes julius 14-ikén állatállományunk a következő volt: két egész pici, pár napos párducféle állat, melyet a benszülöttek pumnak neveznek, négy kutya és egy papagály. Ez utóbbival egy kis bajunk volt: én és Kertész erre a szóra tanitottuk betyár, a két orosz erre a köszönésre blagadarju, a többiek hol erre, hogy filou, hol erre, hogy mörder. A madár ugy oldotta meg a nemzetiségi kérdést, hogy egyiket se tanulta meg. Kisded elméje belezavarodott a különböző nyelvekbe. Most következett -153- a szekció éléstára: tizenegy tyuk, két kakas, öt kacsa, két liba, valamennyit arcunk verejtékével loptuk a szomszéd falvakban. Hat tyuk, két liba és két kacsa esett áldozatul a nemzeti ünnepen, melyen mindenki segitett egy kicsit főzni a szakácsnak. Mondhatom, hogy Tannenberg német bajtársunk fényes ebédet főzött s mi pompásan lakmároztunk, utána pedig bor, pálinka mellett danolgattunk. Ebéd után az erőd udvarán volt versenyfutás, dijbirkózás, póznamászás, majd bál. Esti szürkületkor a garnizon kiszemelt fele holtrészeg volt, a szolgálatban levő másik fele pedig pityókos, mert azért lopva az is iddogált egy kicsit. Én már délután ötkor lefektettem Kertészt, Rosztovot és Wladimirt, magam pedig kint sétáltam, sőt mikor a sötétség teljesen beállt, egy részeg legényt fölváltottam az őrállomásán, csak ugy privát diligenciából, mert képtelen volt a puskát tartani. Bizony ha ez éjjel a fekete-zászlósok megrohannak, valószinüleg ellenállás nélkül másznak át palliszád-sorainkon.

Ez ünnep után pár nappal három fegyvertelen anami ember jelentkezett az erődben, s a kapitánynyal óhajtott beszélni. A kapitány egy félóráig értekezett velük a verandán, s csakhamar hire terjedt az érdekes dolognak: Luong-Tom-Hi, a fekete-zászlósok egyik leghirhedtebb vezére, találkát kér a kapitánytól. A kapitány azt üzente neki, hogy rendelkezésére áll, de a kelepcétől óvakodjék, mert pórul jár. Erre Luong-Tom-Hi a következő javaslatot tette:

Egy félóra járásnyira az erőd fölött, szegezzenek egy tutajt a folyam közepén a fenékhez. Ő a jobbpartról, -154- a kapitány a balpartról, négy fegyvertelen ember által hajtott csónakon a tutajra megy, s ott megbeszélik a megbeszélendőket. Náluk se szabad fegyvernek lenni.

A kapitány elfogadta a föltételt, de a parti bokrokban hatvan legionista hasalt, ő maga pedig egy csinos, de kitünő amerikai revolvert csusztatott a zsebébe.

A derék vezérnek ugyanis irtóztató rossz hire volt. A franciáknak legfélelmesebb ellenségei közé tartozott. Ő maga óriási termetü és rettentő erejü ember volt, a ki vad kegyetlenségeket követett el, ugy a benszülöttek, mint az európaiak közt. Közönségesen égett pofájunak hivták, mert az arcát valami puskarobbanás éktelenül elcsufitotta, feketévé és lyukacsossá tette. Ötszáz főnyi csapatjában vasfegyelmet tartott fönn s a franciák nem egyszer érezték sulyos ökölcsapásaikat.

Mit akarhat ez az ember? A tisztek szörnyen törték a fejüket rajta, de nem tudtak semmiben se megállapodni.

A találkozón én voltam egyike azoknak a katonáknak, a kik a csónakot a tutajhoz hajtották. Mondanom se kell, hogy fegyvereink, ágak alá rejtve, a csónak fenekén feküdtek.

Luong-Tom-Hi már a tutajon állt. Hosszu sárga selyemköntös omlott le óriási testéről, fején egy tányéralaku sapka volt, mellette egy szolga állt és napernyőt tartott föléje. Arcába néztem: a vér meghült bennem. A pokolból előbujt ördög nem lehet rútabb. Az arca össze-vissza volt tépve, ide-oda ráncigálva. Mintha karddal összeszabdálták volna s aztán az orvosok rosszul varrták -155- össze: a szája szögletét az egyik füléhez, az orra hegyét a másik füléhez. Szinte keresni kellett, hogy hol van ezen a pofán a szem, a száj. A kapitány maga is meghökkent, mikor közeledtünk.

A tutajon két szék volt. Mikor a kapitány föllépett, a rút vezér udvariasan meghajtotta magát s az egyik székre mutatott. A mint a kapitány leült, ő is azonnal helyet foglalt. A szolga odaállt és mindkettőjük fölé tartotta a napernyőt. A tolmács meg tőlük öt lépésre guggolt.

A kapitány zavarba jött, kihuzta a revolvert zsebéből és csónakunkba dobta.

– Pedig ha nem bizol bennem, akkor hiába jöttünk össze. Mert akkor azt se fogod elhinni, a mit mondani fogok.

– Gaz módon bánnak velem. A mandarinok megdézsmálják a pénzemet, igy akármeddig verekszem, nem gazdagodhatom meg. Átállok hozzátok. Izenj a kormányzónak s hozd meg a feleletét.

– El fogja hinni, ha megirod neki, hogy hat feleségemet és tizenhét gyermekemet biztositékul a kezetekbe adom?

– No hát, akkor ird meg. És tedd hozzá, hogy ötszázadmagammal állok be. Olyan ötszáz legénynyel, a ki fölér tizezer fehérrel. A kiken nem fog a betegség, mert itt születtek az ingoványban és itt nevelkedtek föl az erdőben. A kik ösmernek minden zugot és bokrot, várat, buvóhelyet, falut és mandarin-kéjlakot. A kik megeszik a hust és a kenyeret, de elélnek a fagyökéren is és poshadt sarat isznak rá és nem árt meg nekik. A kiket ti fényes nappal se láttok, de a kik titeket sötét éjjel is látnak, mikor, mint a kigyó, előörseitek közé kúsznak és lekanyaritják a fejüket.

– Jól van, vezér, még ma futárt küldök a kormányzóhoz; te meg add mellém egy biztos emberedet, a kivel üzenhessek neked, ha megjött a kormányzó felelete.

– Itt van a levelem a kormányzóhoz, ebben vannak a föltételeim. Addig pedig béke legyen köztünk, óvjanak az ég szellemei s a földi rossz manókat tipord össze, valahányszor lábadat lépésre emeled.

Ezzel mélyen meghajtották magukat egymás előtt s a találkozás véget ért.

Három hét mulva megtörtént az ujabb találkozás. Ezalatt a tonkini kormányzó Párissal is értekezett táviratilag s a tengerészeti minisztérium budgetjébe havi tizennyolcezer frankkal többet állitottak be. Ennyit kapott Luong-Tom-Hi (de 30.000-et kért).

Negyven fegyveres kiséretében jelent meg a második találkozás után egy héttel, hogy nejeit és gyermekeit nekünk átadja. De a galáns franciák az asszonyokat meghagyták neki s csak a gyerekeket szállitották el Bac-Ninhbe. -157- A negyven ember öt nap alatt az erőd egyik sarkában remek ötszobás házat épitett gazdájának, s mikor ez készen volt, Luong-Tom-Hi megjelent ötszáz fegyveresével (marconább, fegyelmezettebb és jobb katonaságot sehol a világon nem láttam) és fölesküdött a francia zászlóra. A fegyvereseket egy nagy rakás asszony és gyerek követte s három nap alatt az erőd mellett egy uj falu keletkezett, boltokkal, kávéházakkal.

Uj katonáink épp annyi zsoldot kaptak, mint mi: öt napra egy frankot és hét sout. De ellenséges földön szabad rablás volt számukra biztositva. Hogy milyen nagy szolgálatot tettek ezek a franciáknak, majd elmondom. Most csak vasfegyelmük jellemzésére ennyit emlitek: egy napon riadót vertek s Luong-Tom-Hi egyik katonája ópium-részegség miatt nem jelent meg. A kinai szörny odament a házához s a boldogtalant álmában fejbelőtte.

A HINDU.

Luong-Tom-Hi tehát, a kit népe az égett pofájunak hítt, ötszáz emberével beállt hozzánk, havi tizennyolcezer frank fizetésért.

Szaigonból is érkezett egy század marsouin (tengerész-gyalogság), egy század zuáv, egy század légió, két darab Gatling-féle golyószóró, megfelelő legénységgel, mindehhez hozzávéve Luong-Tom-Hi fenegyerekeit, megpróbálhattuk a rebellisek legveszedelmesebb fészkének, Dü-Nam erődének a bevételét.

A főparancsnokságot Brisard őrnagy foglalta el, egy régi tonkini verekedő, a ki többször keresztül-kasul barangolta az országot, adott és kapott sebeket, sőt már a lázt és a kigyócsipéseket is kiheverte, szóval egészen aklimatizálódott.

Első dolga volt nagy haditanácsot hivni össze, mely elé azt a kérdést terjesztette, hogyan lehetne Dü-Nam várát minél kevesebb veszteséggel és minél hamarabb elfoglani. A haditanácsban résztvett Luong-Tom-Hi is, a kinek a tolmács minden szót leforditott. -159-

A tisztek sokat himeztek-hámoztak ide-oda, csak Luong-Tom-Hi nem szólt egy szót se. A tanácskozás a szabadban történt, meglehetős hangos szóval, s minden szót hallottam én is, a ki az őrnagy lakása előtt álltam őrt.

– Te, Pál, – szólt Wladimir, a ki ott pipázgatott közel hozzám, egy oszlopnak támaszkodva, – ez az őrnagy vagy nagy szamár, vagy nagyon okos ember.

– Mit csap itt országos vásárt a haditerv megállapitásából? Hisz ezt holnap Dü-Nam is fogja tudni.

– Ez az én föltevésem második része. Ezt csak Dü-Nam számára kovácsolják s titokban egy másikat fogunk végrehajtani, a mi nagyon meglepi majd a pirátákat.

– Nézd, égett pofáju barátunk milyen megvető arccal néz körül. Ő is ostobának tartja a parancsnok eljárását.

A tanácskozás csakhamar véget ért. Ugy nagyjából megállapitottak egy közönséges haditervet: a zuávok innen, a légió eminnen, a tengerészek onnan fognak az erőd felé nyomulni. De mikor az őrnagy fölkelt, intett az égett pofájunak, a ki a tolmácsával követte. A parancsnok szobájába mentek, mely előtt álltam s igy a beszélgetés minden szavát hallottam.

– Luong-Tom-Hi! Nagyon komor pofát vágtál a -160- tanácskozás alatt. Megmondom, hogy mért. Azt gondoltad magadban: miféle szamár ez, a ki haditervét az egész helyőrség jelenlétében állapitja meg.

– Igazad van, parancsnok, hisz ha az uniformisod zsinórjai tudnák, még azokat is le kellene fejteni és a tüzbe dobni.

– Helyesen beszélsz, vén jaguár, de csalódol, ha azt hiszed, hogy mi a megállapitott haditerv szerint fogunk eljárni. Azt csak hadd fecsegjék el az árulók, az nekünk csak használhat. Az igazi tervet most fogjuk megállapitani, mi ketten.

– Ember vagy a talpadon, vezér! Most értelek csak. Öröm veled dolgozni, vén kigyó. Nos, hát nekem van már egy jó tervem.

Sokáig beszélgettek. Végre áttértek a részletekre. Luong-Tom-Hi a zsákmánynak a felét és Dü-Nam asszonyait követelte. Az őrnagy beleegyezett, s ennek jeléül tenyereltek egymással. Ekkor Luong-Tom-Hi elővette revolverét s fölhuzza a sárkányát.

– Nem, mon commandant, de ő tudja a tervünket… s ha ez az ellentáborba átszivárog, mind ott veszünk a vállalatnál.

A fiatal kinai (a ki a francia konzulátuson tanulta meg a gallok nyelvét) ezt már az őrnagy lábai előtt fetrengve, könyörögve tolmácsolta. -161-

– Marnier, ezt a kinait egy üres kunyhóba helyezi, egy ember éjjel-nappal mellette lesz, töltött fegyverrel, s ha valaki a benszülöttek közül szóba áll vele, mind a kettő agyonlövendő: a tolmács is, meg a benszülött is.

II.

Egy zivataros éjjel, mikor az orkán menydörgéssé erősülve tombolt az őserdőben, a légiót fölkeltették. Nem riadóval, egyenkint rázták föl és sorakoztatták az udvarban, még pedig cakkumpak. Abból is láttuk, hogy hosszabb utra megyünk, mert minden legény két skatulya amerikai huskonzervet kapott s még husz kulit raktak meg élelmiszerekkel.

A viharfáklyák lobogó fényénél Brisard őrnagy és az égett pofáju ellenőrizték az elindulást. A zuávok már egy órával előbb elindultak. Vezetőül kaptunk tiz -162- embert Luong-Tom-Hi csapatjából. A légiót Cavalier kapitány, Le Breton és Coulmier hadnagyok vezették.

Mikor a kiosztás, fegyver- és töltényvizsgálat megtörtént, az őrnagy négyszöget formált, befelé forditott arccal s a közepére állva szólt:

– Bajtársak, hosszu és veszélyes utra mentek, mely nemcsak bátorságotokat, hanem kitartástokat is kemény próbára teszi. Legyetek méltók a légió vitézi hirnevéhez s ne feledjétek, hogy ez olyan vállalat, melyben könnyen meg lehet szerezni az előléptetést, sőt a keresztet is! Vigyázzatok a vezetőitekre, ha gyanusan viselik magukat, lőjjétek le irgalom nélkül. Előre, Isten nevében! Franciaországért!

– Lám, lám, – dörmögött Rosztov, – az őserdőben még a republikánusnak is eszébe jut az Isten.

A tisztek kezetfogtak az őrnagygyal s a csapat lassan, zajtalanul kivonult az erődből. Oly sötét volt, hogy még az előttem ballagó katonát se láttam. A vezetők szabdalták elől az utunkban levő ágakat, ugy hogy mi, kik leghátul a kulik után bezártuk a menetet, már aránylag elég kényelmesen haladtunk. Néha egy-egy kuli jajgatása akasztott meg: mezitláb lévén, tüskébe lépett a szerencsétlen. Egy jól alkalmazott puskadöfés azonban elfelejttette vele fájdalmát s további szolgálatra kényszeritette.

A mint hajnalodott, egy sürü bokrosban tanyát ütöttünk s egész estig ott maradtunk. Tüzet rakni nem volt szabad s igy csak a magunkkal hozott hideg feketekávét élvezhettük. -163-

A vihar egész nap változatlan erővel dühöngött. Rettentő volt az erdő folytonos, fülsiketitő zugása. Estére azonban megenyhült s mi remek holdvilágnál haladtunk tovább.

Hirtelen megállt a csapat. Az eleje az erdőszélen állt, egy tisztás előtt, melyen egy mély álomba merült falu állt.

A tisztek és a vezetők tanácskoztak. Tovább vonulhattunk volna ugyan észrevétlenül, de reggel a lakosok észreveszik nyomainkat s azonnal jelentést tesznek Dü-Namnak, a ki ebből megtudhatja csapatmozdulatainkat s vagy elfut, vagy idő előtt ránk csap.

A vezetők azt javasolták, hogy körül kell venni a falut és mindenkit lemészárolni. A francia tisztek természetesen ettől visszaborzadtak. Cavalier kapitány azt inditványozta, hogy a főbb embereket magunkkal kell vinni, ez talán féken tartja a többit. A vezetők vállat vontak. Nem tetszett nekik a terv, de hát mit csináljanak, mikor a fehérek olyan nyulszivüek és ugy irtóznak a vérontástól.

A falut, lövésre tartott fegyverrel, körülfogtuk. A vezetők szintén fölpedzették Remington-fegyverüket s kiléptek a tisztásra. Nesztelen léptekkel futottak a legnagyobb házhoz és belökték az ajtót.

Kiabálásra, sikoltásra, sőt lövésre is el voltunk készülve, de a csönd maradt csöndnek. Láttuk, hogy a vezetők öt-hat házba bekukkantanak, végül megállnak, tanakodni látszanak s aztán vállravetett fegyverrel visszatérnek a kapitányhoz. -164-

– Itt jártak a Dü-Nam fojtogatói. Álmában megfojtották a falut. Ott fekszik mind egymás mellett: férfi, asszony, gyerek. Gyerünk! Ezek nem fognak elárulni.

Egy pillanat alatt végigfutott a hir a légión s halálos borzadálylyal néztünk ki a holdsütötte tisztáson álló fekete kunyhókra, melyekben eltorzult arccal annyi áldozat hever.

Sietve haladtunk, mintha menekülnénk e borzalmas helyről. Senkise szólt egy szót se: a halál alakja suhant el mindenki előtt s megfagyasztotta ajkán a hangot.

– Megálljatok, fiuk, – szóltam s Kertészt is odaintettem, – irtóztató ellenség elé megyünk, lehet, hogy mind ott veszünk. Egy fogadásunkat akarom fölujitani. Ne feledjétek el, semhogy az ellenség kezébe kerüljünk, az utolsó patronnal egymást lőjjük agyon.

– Igazatok van, fiaim. Nekem is van egy jóbarátom, a ki az utolsó percben nem fog cserben hagyni.

– Pompás szervisz. Hat személyre van berendezve. Előbb jön öt kutya, aztán a hatodik, a legnagyobbik kutya, én.

Reggel ujra megállt a csapat. Száz ember letette a fegyvert, ásót, kapát fogott s egy puszta dombot körülárkolt. Aztán hosszu cölöpöket faragtunk s belül körülcövekeltük az árkot. Az igy keletkezett kis erőd megszállására a mi szakaszunkat rendelték, a tapasztalt Marnier vezetése alatt. A domb azért volt alkalmas, mert alatta egy forrás volt, oly közel, hogy ha a kulacsunkat madzagra kötöttük, az erődből ledobva is meg lehetett meriteni.

– Fiuk, a parancs igy szól: Nyitva tartsátok a szemeteket és a fületeket. Ha a piráták erre akarnak menekülni, gyorstüzzel vissza kell riasztani őket. Látjátok ott a távolban azt a magas hegycsucsot? Ha azon éjjel lángoszlopot, nappal pedig füstöt vesztek észre, azonnal összeszeditek magatokat, s teljes gyorsasággal a hindu Ahmed vezetése alatt észak felé törtök. Öreg Marnier, megértetted?

– Azt beszélik róla, hogy ha nem érzi Luong-Tom-Hi jelenlétének a sulyát, hajlandó az árulásra.

– Jól van. Hat napra élelmet és egy kulit is hagytam itt, a ki főzzön. Salut, mes enfants!

Egy félóra mulva távozó bajtársainkat elnyelte az őserdő és a terjedő homály. Mi pedig ott maradtunk a rengetegben: huszonnégy európai, egy hindu és egy kinai. Marnier azonnal rám és Kertészre bizta Ahmedet és én tüstént a természetrajzával kezdtem foglalkozni. Elővettem az angol tudományomat, melyet a régi jó időkben Monte-Carlóban miss Sampsontól szereztem, fizetvén érte négy hónapra hatezer frankot, s ezzel közeledtem Ahmedhez. Nagy örömemre ő is törte az angolt, mert a második bengál dsidásezrednél szolgált négy évet és igy megértettük egymást. Kijelöltem neki a fekvőhelyét köztem és Kertész közt, a kivel megállapodtunk, hogy négyóránkint fölváltva virrasztunk, hogy a hindut szemmel tarthassuk. Ahmed elmondta, hogy régebben, mikor ő még nem volt francia katona, milyen gazdag fiuk szolgáltak a légióban, ő négyet szöktetett át Indiába s ezektől ezer rupiát kapott. A mit aztán kockán s egyéb szerencsejátékon elveszitett. Én pedig, hogy az árulásnak még csak gondolatát is kiverjem fejéből, elmondtam neki, hogy ezen az expedición mindnyájan meg fogunk gazdagodni. Dü-Nam erődjében mesés kincsek vannak fölhalmozva. -167-

– Ne hidd, uram, hogy sikert aratunk. Mind ott fogjuk hagyni a fogunkat. Ha a föld fölött győzünk, Dü-Nam a föld alá buvik s oda nem követhetjük. Különben is tizezer embere van és mi egy maroknyi nép vagyunk. Sohase látjuk mi a várát. Ránk gyujtja az erdőt, bele csal a mocsárba. Sohse fogjátok meglátni többé hazátokat. Jó éjszakát!

– Megborzad az ember, ha ennek a fickónak a torokhangu jóslatait hallja. S ha meggondolom, hogy erre van bizva a vezetésünk.

Nem kellett sok biztatás, elnyultam a pokrócomon s fülemre huztam a köpenyegemet. Még egy ideig hallottam, hogy a kapu előtt álló őr egy orosz nótát fütyürész, aztán elaludtam.

Arra ébredtem, hogy valaki megszoritja a karomat. A hold lenyugodott, koromsötétség borult az erődre.

– Nem. Sőt mikor a hold lement, felültem és szememet folytonosan az ő ágyára szegeztem. De nem láttam semmit ebben a pokoli sötétségben. Hirtelen gyanu támadt bennem s tapogatni kezdtem. Nem volt ott. -168-

– Adieu, french soldiers! (Agyő francia zsoldosok!) – kiáltott kivülről Ahmed hangja.

– Aux armes! – orditottam és fegyverrel kezemben két ugrással kint termettem. Néhányan fáklyát gyujtottak, a többiek mellettem futottak.

Tizen lőttünk a hang irányába. A levelek lehulló forgataga zörgött egy darabig, aztán minden csöndes lett. Marnier káromkodva lefutott a dombról, s keresztülesett valamin.

– Nem vitte el, – felelt Wladimir, s egy sápadt, véres fejet tartott a fáklya fénye elé.

Az elszörnyedés kiáltása tört ki a keblekből… én nekem meg egy könny gördült alá a szememből. A fej szegény Rosztov barátunké volt. Azt dobta vissza a bandita az erődbe.

AZ EZERÉVES TEMPLOM.

Képzelhető a szakasz megdöbbenése. Az egész csapat dermedten állt s a fáklyák vörös fényénél egymás arcán kereste a félelmet.

Elhagyott bennünket az egyetlen ember, a ki itt tájékozni tudja magát. Elhagyott gyilkos tettel, gonosz, ellenséges szándékkal. Tán már egy fél óra mulva cimborái, pokolbeli fenevadak fognak minden oldalról kisded menedékhelyünkre támadni s megkezdődik az élethalálharc.

Gépiesen, lassu léptekkel az erődbe mentünk, ásóért, kapáért, s a domb alján, egy fa tövében gyorsan gödröt kezdtünk ásni. Valamennyien odasiettek s puszta kézzel vagy szuronynyal segitettek. Ezalatt egy sziciliai fiu a vastag fába szép keresztet vésett a bicskájával. Legalább nem törik ki a vadállatok, vagy a vademberek. Tiz perc mulva szegény jó pajtásunkat már leeresztettük a sirba és behantoltuk.

Előbb azonban levetkőztettük, fejét törzséhez illesztettük, -170- s az egész testet egy sátor fehér lepedőjébe göngyölgettük.

Mind levettük a sapkánkat és letérdeltünk. A sziciliai olaszul elimádkozta a Miatyánkot.

– Elég! – szólt Marnier rekedt hangja az imádság után, – vissza mind az erődbe s készüljünk a védelemre.

Odabent felelősségre vont bennünket s mi elmondtuk neki a dolgot ugy, ahogy volt.

– Ne bolondozz öreg! – szólt rá a káplárra Kertész, – nemsokára nagyon meg találnád bánni, hogy két jó legionáriussal kevesebb áll melletted.

– Elereszteni kulit. Kuli megtalálni Ahmedet, nyissz, levágni fejét. Nincs semmi baj.

– Gazember, te is meg akarsz szökni? Csak maradj itt és főzz mindjárt kávét.

– Nem rakni tüzet. Pirátok jönni tüstént. Minket mind megölni. Kuli nem maradni.

És csakugyan oly buzgalommal fogott a munkához, hogy egy félóra mulva mindnyájan egy nagy bögre forró fekete kávét kaptunk. A mi egy kis meleget és bátorságot öntött tagjainkba.

A kaput elsáncoltuk, belül apró földhányásokat csináltunk, aztán a szakasz fele lefeküdt aludni, a szakasz másik fele pedig fölvont fegyverrel állt köröskörül, belül, a fal mellett a földhányásokon s belebámult az alaktalan éjszakába. A gyáva kulit Marnier biztosság okáért megkötöztette.

Én az őrtálló részhez tartoztam. Egész éjjel nem történt semmi. De a csend s a vak homály idegessé tett. A szemem káprázott és a fülem zúgott tőle. Egyszer Wladimir jött hozzám s elbeszélgettünk rettentő véget ért pajtásunkról. Majd Kertész is oda jött, a ki jobban ismerte s tompa suttogással, szaggatott mondatokban Rosztov halálát, vagy vigasztalan helyzetünket tárgyaltuk. Egyikünk se tudott aludni. Marnier azonban ugy horkolt, mintha otthon, Belgium nyájas földjén, a szülei házban aludt volna.

Végre virradt. A mi itt annyit tesz, hogy a koromsötétből egyszerre nappali világosság lett, a mi visszaadta lelkem nyugalmát. Éreztem a fiatal erőt karjaimban, jó fegyvert szorongattam a kezemben, százhusz ellenség halála rejlett a patrontáskámban, tehát önbizalmam is visszatért. A mint fölváltottak, végigterültem fekvőhelyemen s mély álomba merültem. -172-

Mikor fölébredtem, már magasan járt a nap. A kuli vigan főzte az ebédet, huslevest és rizskását száritott hallal, az őrök helyükön voltak, mint éjjel, s a kapun csak egy kis nyilás volt, melyet egy pillanat alatt be lehetett tömni. Marnier intett, hogy közeledjem. Egy kis haditanácsot tartott azokkal, a kiket legjobban kedvelt.

– Fiuk, helyzetünk meglehetősen kétségbeejtő. Ha az üldözött pirátok erre akarnak kitörni s mi közéjük puskázunk, rájok ijeszthetünk és esetleg visszariaszthatjuk őket. De hátha Ahmed idehoz ezer olyan embert, a kiket senki se szorongatván, nyugodtan megostromolhatnak bennünket. Hisz azok ezt a rongyos fészket egyetlen rohammal elfoglalhatják, s első sortüzünk halottait ide bedobhatják közénk és maguk is utána ugorhatnak: ilyen vad támadásra vagyok én elkészülve.

– Az a kérdés, hogy gyorstüzzel hányat lőhetünk, mig ők az erdő szélétől az erőd faláig futnak? – kérdém.

– Nos, mondjuk, összesen százötvenet. És minthogy tömegbe lövünk, ez jelent az ő részükre legalább négyszáz halottat és sebesültet. Ez megtöri a rohamot.

– A számitásod helyes, de ez nem ér semmit. Ezeknek a gazfickóknak százféle módjuk lehet a rohamon kivül az erőd elfoglalására.

– Ha én azt tudnám, akkor előre elkészülnék a védelemmel. De ki láthat a fekete lelkükbe? -173-

– Én mint orosz katona résztvettem a turkománok ellen viselt hadjáratban. Ott egyszer kipörköltek bennünket egy ilyen faerődből, azzal, hogy valami égő szurokkoszorukat lövöldöztek ránk. A legénység fele vagy megégett, vagy megfulladt.

– Ezt a módszert ők is ösmerik, – szólt Marnier, – ez ellen pedig nem védhetjük magunkat. Csak már legalább a füstöt látnám azon a hegytetőn, akkor tudom, hogy kezdődik a kombinált támadás s a pirátoknak nincs külön idejük velünk vesződni.

– Kuli nem rossz ember. Kuli ismerni vidéket, segiteni franciát. Nem messze van egy templom. Ott jobb, mint itt, káplár. Ott nem félni pirátától.

– Régi templom, – szólt a kuli, – kuli nagyapja kis fiu volt, már akkor régi templom volt. Ezek a nagy vastag fák kis bokrok voltak, templom már akkor öreg templom volt. Visnu Isten ott aludni hétezerhétszázhetvenhét esztendő előtt. Azóta szent templom. -174-

– Kuli apjától hallotta, van egy öreg szent pap, a kinek fák adni, madarak hozni eledelt. Kuli nem ismerni őt.

Olyan sürüségen mentünk át, hogy bajonettel kellett szétvagdalni a bokrokat.

– Fogd nyakon a kinait, – szólt Vladimir tört németséggel, – mert elillan.

Kraft, a porosz, Ratinszki, meg Bertolini, a sziciliai, voltak velünk. Egyszerre csak elkezdenek veszetül topogni, káromkodni és puskatussal szétütögetni.

– A kigyók, a férgek fészke! – kiáltott a kuli, – jaj, katona ur, segits rajtam, nincs cipőm!

A kuli egy perc alatt a hátamon termett s remegve átölelte a nyakamat. Legalább nem kellett fogni s szabad lett a kezem. A mire nagy szükségem volt, mert a következő pillanatban a legundokabb kis kigyók, férgek milliói nyüzsögtek el lábam alatt s ugyancsak gázolnom s puskatussal ütnöm kellett őket.

Leghátul voltam a nem éppen édes teherrel s bajtársaim után siettem, a kik egészen kimelegedtek a nagy munkában. Szerencsésen áthaladtunk a csuszómászók telepén. A kuli leszállt a hátamról, megfogta a kezemet, megcsókolta s jól a szemem közé nézett. -175-

E percben az erdő szélére érkeztünk s meglepetve kiáltottunk föl. Egy alacsony domb alján találtuk magunkat, a tetőn egy szikladarabokból durván összerótt épület állt. Barna és mohos volt. Oldalából, tetejéből fű sarjadzott, fa nőtt ki. Szegletei, rései, lyukai tele voltak madárfészekkel. A tisztáson egész rakás gém, daru, gólyaformáju madár sétált. Csicsergés, csiripelés, berregés töltötte meg a levegőt. A kuli intett és mi a dombot megkerültük. Egyszerre a kapuval álltunk szemközt, s akkor egy szikladarabon ülve egy hófehér szakállu aggastyánt láttunk, a ki a napon sütkérezett.

Megindultunk feléje. Egyszerre irtóztató zajjal vagy ezer madár rebbent a levegőbe. Észrevettek. Az öreg fölkelt. (Az itt következő beszélgetést, melyet a kuli tolmácsolt, később állitottam össze.) Kiterjesztette karjait és rekedt torokhangon megszólalt:

– Mi bajotok kis madaraim? Mi vész közelit atyátok felé? Ellenséget láttatok? Idegen emberek hatoltak magányunkba?

Egyuttal háromszor tapsolt. Erre valamelyik kősarokból sziszegve hullámzott elő egy kétméteres kigyó, az agg elé járult s ott összetekerődzött, de fejét felénk -176- emelve, folyton sziszegett. Az öreg lehajolt hozzá, mintha a sziszegését hallgatta volna. Mi borzadva megálltunk. Aztán ujra fölemelkedett és szólt:

– Jó barát. Fehér katonák vagyunk és fegyvert viselünk, de nem bántunk senkit, a ki nekünk békét hágy. Tisztelünk téged, aggastyán és tiszteljük Visnu szent hajlékát.

– Fehér katonák, ti ölni és rabolni jöttetek ide, ti megszentségtelenititek templomainkat és összetöritek isteneinket. Mit kerestek itt a madarak világában, melyet ember lehelete oly ritkán fertőztet be? Mit zavarjátok az én erdőm csendjét, életem nyugalmát? Mit háborgattok imádságomban? Mit kényszeritetek arra, hogy imádság helyett hozzátok intézett beszéd mocskositsa be ajkamat? Nem tudtok ti meghalni otthon, hazátokban? Eljön értetek a halál ott is, miért jöttök eléje, hogy hamarább belétek fojtsa rongyos életeteket? Vissza, mert rátok eresztem a nagy kigyót, hogy belétek döfje a halált.

– Nem bántani szent embert, – rimánkodott a kuli, a kit a beszéd alatt a hideg rázott.

Vladimir töprengve nézett rám. A templomot ki kellett kutatnunk, az bizonyos, de irtózott a gondolattól, hogy kezet emeljen az agastyánra.

– Öreg ember, – szólt, – mi ki akarjuk kutatni a templomot, de semmihez nem nyulunk és semmit el nem viszünk. -177-

Abban a percben a kigyó magasra emelte a fejét és utálatosan sziszegett. Kraft és Ratinszki egyszerre célba vették a fejét és lőttek. A dög feje szétlocscsant, de teste görcsösen ugrált, vonaglott a gyepen, s valami fekete lét fröcskölt szét, ugy, hogy mind undorodva tágitottunk.

Az aggastyán a dörrenéstől hátra tántorodott és reszketve támaszkodott a templom falához.

– Öreg ember, – szólt Wladimir, – vonulj vissza és imádkozzál. Ne félj, mi nem bántunk. Tisztelettel nézünk fehér szakálladra, de kigyódat megöltük, mert gonosz állat volt. A mennydörgő halált bocsátottuk rá, mely, tudod, ha akarjuk, utóléri a madarat is, még ha ezer lépésnyire röpül is az ég magasságában.

– A kigyóm, a kigyóm! – siránkozott az öreg. Mintha összes energiáját elveszitette volna. Bement a templomba, leült a szögletbe, valami piszkos lepellel eltakarta a fejét és nem törődött semmivel. Lehet, hogy sohse hallott puskadurranást, s az törte meg ennyire.

Mi kikutattuk a templomot. Bent egy négykaru kőbálványon kivül nem találtunk semmit. E mögött állt a kődiván, melyen Visnu nyugodott. A falak azonban tele voltak kinai irással és primitiv dombormüvekkel. Tetejére, mely lapos volt, kőlépcső vezetett. Ez már valóságos vár volt, pompásan lehetett védeni. Csak az volt a baj, hogy innen nem láttunk arra a hegyre, honnan a jeladást -178- vártuk. Igy Marnier azt határozta, hogy az erődben maradunk, de ha baj lesz, a három kilométernyire levő templomba hátrálunk. Mindjárt csináltunk is utat az erdőn át és most már nyugodtabban vártuk a bekövetkezendő eseményeket.

ÉJJELI HARC.

Életem legválságosabb időszakához érkeztem, a mi alatt azt értem, hogy ránk szakadt a harc, háboru és veszedelem, hogy hosszu időn keresztül ne hagyjon el bennünket.

Ott álltunk az erődben, várva bajtársaink távoli jeladását, hogy elinduljunk Dü-Nam erődje ellen. Ebben a várakozásban, hátunk mögött a régi templommal, már a negyedik este szállt le ránk.

Kertész jelentette Marniernek, hogy egypár ijedt vad csörtetett keresztül a tisztáson. Azt meg mindnyájan láttuk, hogy egy majomcsapat menekült arra, a régi templom felé.

Marnier egypár régi tonkingi katonával összeállt, e jelenségekről beszélgetni. De megint csak a kuli tudott okosat kisütni.

A tüz mellett kuporgott s ugy félfüllel hallgatta a tanácskozást. De, ugy látszik, mindent hallott, mert hirtelen fölállt, mellére bökött és szólt:

– Baj, nagy baj, – folytatta fejcsóválva és ijedt -180- hangon a sápadt legény, – ellenség jönni köröskörül, erdőben. Éjjel megtámadni posztot.

– Igen, állatok futni emberek elől. Emberek közeledni hozzánk. Együtt meghalni kulival mind.

És a szálas, szakállas, bajuszos, marcona férfiakon körüljártatta furcsa vágásu, bamba szemeit. Most Marnier szólalt meg:

– Fiuk, ez élethalálharcot jelent. Készüljünk rá. Először is Pontarlier, konyhafelügyelő, dupla porciót adsz ki vacsorára.

Helyeslő mormogás hallatszott a csapatban. A vén katona praktikusan fogta föl a dolgot, tudta, hogy a jóllakott legionista ugy verekszik, mint száz ördög.

– Hátha ez lesz az utolsó vacsoránk, – szólt Kraft, a porosz Herkules, elgondolkozva.

– A mig a vacsora készül, mindenki megnézi a fegyverét, s cakkumpakk öltözködik. A megmaradt élelmiszereket elosztjuk és a borjuba pakkoljuk. A kulacsokat töltsétek meg vizzel. Vacsora után a pléhedényeket is. Szomjasak leszünk a puskaporfüsttől… -181-

A szakasz gyorsan végrehajtotta a parancsokat. Csend volt, csak a puskakakasok csattogtak.

Szegény Schultz, egy fiatal elszászi fiu, láztól gyötörve, az egyik sarokban feküdt, s képtelen volt arra, hogy egy pohár vizet igyék. Mikor észrevette az előkészületeket, siránkozó, gyönge hangon megszólalt:

– Jobb volna egy revolvert adni neki. Hadd lőjje főbe magát, ha szorul a kapca.

– Azon gondolkozom, nem volna-e okosabb, most mindjárt a régi templomot elfoglalni. Itt ugy se soká tarthatjuk magunkat.

Ez komoly és megfontolandó megjegyzés volt, de Pontarlier dobolni kezdett pléhkanalával a kotláján, a mi azt jelentette, hogy kész a vacsora. Letelepedtünk, legtöbbnyire a tűz körül, s mondhatom, fenomenális étvágygyal ettünk. Először is jó levest, huskivonattal erősitve. Azután juhhusos rizskását. Majd előkerültek a katonai iszákokból különböző, tudja isten hol összelopkodott holmik: sajt, mustár, hagyma. Mindenki kinálgatta társait. Marnier körülnézett. -182-

– Fene nagy a testvériség most, a halál árnyékában. Máskor a szemét kilopnátok egymásnak.

– Én csak arra vagyok kiváncsi, – szólt Kraft, a ki vacsoráját leghamarább eltüntette, – hogyan leszünk a dohánynyal és a pálinkával?

– Nem bizony, – szólt Wladimir, – tudod, hogy a valódi legionista életét és vérét föláldozza pajtásáért, de dohányát és pálinkáját soha meg nem osztja.

– Hisz az tartja bennünk a lelket, – szólt a kis sziciliai, miközben egy ágacskából fogpiszkálót faragott és hófehér fogai közé dugta.

– Nézzétek a palermói őrgrófot, – gunyolódott Kraft, miközben a csipős mustárt kenyérre kente, mint a vajat, – még arra is van gondja, hogy kipiszkált foggal masirozzon a másvilágra. Látszik, hogy előkelő briganti-körökben nevelkedtél.

– Ne bántsd, hisz tudod, hogy csaposlegény volt Potsdamban, – szólt bele Kertész, – azzal a speciális megbizással, hogy kidobálja a rendetlenkedőket.

– Hisz ha alkalmasabb időben volna, megmutatnám nektek, barázdabillegetők, hogy az egész szakasz nem tud lebirni.

– Csitt! – szólt Marnier, – majd lesz alkalmad nemsokára a pirátákon megmutatni. Vizért menjetek. -183- Mindjárt sötét lesz. Félszakasz teljes készenlétben a falra! Kuli, a kávét!

A kimosott pléhedények egy perc alatt megteltek vizzel és sorba voltak állitva, hogy az eltikkadt harcosok szomjukat olthassák. Egypár fáklyát a földbe tüztünk, hogy adott pillanatban meggyujthassuk. A kuli szépen körülhordta a kávét, az őrök is kaptak. Egyszerre megállt Marnier előtt:

– Kuli harcolni, s ha vége, puff, fejbelőni magát, hogy piráták el ne fogják.

A kuli hálás mosolylyal nézett rám, átvett a káplártól egy revolvert, megcsókolta és a keblébe rejtette. Eközben egészen sötét lett. A tűz világa vörös fényt vetett ránk, a mint ott puskáinkat térdünk közé fogva, hallgatagon bámultunk magunk elé s apró fapipánkat szivtuk.

– Fiuk! – szólt Marnier halkan, mintha a piráták már ott fülelnének a fal tövében, – ne retiráljunk most a templomba?

– Ezt világossal kellett volna megtenni, öreg, – felelt Wladimir, – ezt a poziciót meg kell tartanunk reggelig, ha már eddig bent maradtunk. Akkor is bajos lesz retirálni, föltéve, hogy sebesültjeink lesznek.

– Pali, ha elesem, a jobbik belső zsebemben három levél van, szüleimhez, testvéreimhez és egy barátomhoz. Vedd magadhoz, s ha valaha kijutsz ebből a pokolból, küldd el nekik.

– Nincsenek. Én már meghaltam régen. És halottnak is hisz mindenki. Az, hogy nemsokára egy tonkingi golyó átfurja a szivemet, részemről semmi különös intézkedést nem tesz szükségessé. Elbucsuztam az élőktől, leszámoltam az élettel. Egykor vidáman és léhán éltem, aztán számüztem magam a légióba s remélem, hogy itt hagyom a fogamat.

– Mind itt hagyjuk, – mormogott Kertész, – s talán évszázadok telnek el, mig ujra fehér ember vetődik e helyre, s látva szétszórt csontjainkat, nem is sejti, hogy ezek a civilizáció első pionirjai voltak.

Észrevettem a tüz meg-meglobbanó fényénél, hogy Wladimir hosszu, meleg pillantást vet rám. Mi már régen elhelyeztük egymásnál a végső akaratunkat. Én tudtam, hogy az ő belső zsebében van egy levél édesanyjához -185- cimezve. S ő is tudta, hogy énnekem nincs izenetem senki számára a világon.

E pillanatban egy lövés dördült s a falnál álló Ratinski, a lengyel, átlőtt mellel zuhant az erőd közepébe.

– Nom d’un chien! – üvöltött Marnier, – feleljetek! Fedezzétek magatokat!

Wladimir, Kertész meg én kezet szoritottunk s egy ugrással egymás mellett a palliszádnál termettünk. Nem kellett kommandó senkinek. Vén, tapasztalt katonák voltunk mind. A honnan a magányos lövés fölvillant, azonnal odalőttek öten s a fölhangzó halálorditás és átkozódás bizonyitotta, hogy a golyók találtak.

Irtóztató lárma felelt a lövéseinkre. Köröskörül az erdő mintha megelevenedett volna. Majd egy hatalmas kürt szava zugott végig, majd pedig éles fütyölések hallatszottak. Egyszerre golyózápor sivitott el fejünk fölött. Azonnal riposztiroztunk a tüzvonal irányában.

– Most lebukni a fejjel, mert ők is meglátták a tüzvonalunkat! – rikácsolt Marnier.

Ideje volt a figyelmeztetésnek, mert egy második sortüz recsegett, mely már sokkal alacsonyabban ment. A golyók megkoppantották a palliszádok tetejét. A mint a földön térdelve hallgattam ezt a barátságos kopogtatást, hátranéztem. Szegény lengyelünk már meg volt halva, Kraft pedig a tüz mellett guggolt és parázszsal pipára gyujtott.

– Te Marnier! – szólt Wladimir. – Ebben a pokoli sötétségben el lehetünk készülve, hogy hason idecsusznak, s két ugrással a nyakunkon teremnek. -186-

– Ha pedig égő fáklyát tüzünk az erőd ormára, kitünő célpontul szolgálunk nekik.

– De legalább nem lepnek meg. Csak hadd lövöldözzenek. Nem mutatjuk magunkat. De ha rohannak, megjelenünk és lepuskázzuk őket.

Két fáklyát föltüztünk a vár fokára s meggyujtottuk. Pompásan égtek s bevilágitották a tisztást az erdő széléig. Hatalmas üvöltés és sortüz felelt rá az erdőből. De nem tett senkiben sem kárt. Ekkor ujra kürtszó bugott végig az erdőn, s a következő percben olyan orditással, hogy a szivünk megreszketett bele, száz meg száz sárga ember tört ki az erdőből és rohant az erőd felé.

A huszonegy legionárius köröskörül egymás mellett állott s a lehető leggyorsabban lőtt a tömegbe. Mint mikor a jégeső veri a cserépfödelet, ugy recsegtek a mi puskáink. Nem céloztunk, kapásra lőttünk… Sohse felejtem el a dühtől, gyülölettől és a halálfélelemtől eltorzult arcok tömegét, mely előttem hemzsegett, orditott, toporzékolt. Első lövésünkre tizével buktak föl, de helyükbe ujak tódultak, veszettül forgatva széles pallosukat. Mintha láthatatlan vezérek korbácsolták volna ki őket az erdőből. A sapkám leesett, homlokomról folyt a verejték, torkom kiszáradt, kezem reszketett, az ujjam vérzett a villámgyors töltéstől. Egész tiz lépésnyire közel férkőztek hozzánk. Ekkor már az orditás, jajgatás, vérszag, lőporfüst, puskaropogás félőrültté tett s valósággal önkivületi állapotban öldököltem. Ilyen közelről, azt -187- hiszem, a golyó hat embert is átütött egyszerre. Irtózat fog el, ha rágondolok. A roham alig tartott öt percig. Az erejét megtörtük. Egyetlen egy piráta tudott a palliszádig jutni s ezt balvégzete éppen Kraft elé hozta. Az óriás torkon ragadta, megfojtotta, aztán odavágta a rohanók közé. Rémült orditással tágult onnan mindenki. A tér kiürült. Csak a halottak és sebesültek maradtak ott. Ez utóbbiak jajgatva hempergették ide-oda szenvedő testüket.

Mindnyájan a vizes-csajkákhoz rohantunk s nagyot ittunk. Ekkor néztünk csak körül s konstatáltuk, hogy négy emberünk esett el a harcban. Most is emlékszem rá: semmi különös megdöbbenést nem keltett bennem ez a dolog, sőt bizonyos irigységgel néztem rájuk. Mily jól eshetik nekik a halál! A csend! A pihenés!

A legtöbb legionista a fegyverét pucolta és vizsgálta, s a jóbarátok konstatálták egymásról, hogy még életben vannak.

Mikor a kürt ujra búgott, már csak tizenheten álltunk a falra. Nem akarom ennek a rohamnak a részleteit is leirni, de a piráták legjobb lövészei az erdőszélről puskáztak ránk, oly eredménynyel, hogy nyolc emberünk bukott le a sáncról. Hét meghalt rögtön.

– Végünk van, – szólt komoran Marnier, a ki már egészen berekedt, – a harmadik rohamot nem birjuk ki.

A sebesült, egy touloni tengerészgyalogos, a kinek tüdeje volt átlőve, felkönyökölt.

Emlékszem rá, hogy ez roppant megrenditett bennünket. A sziciliai lehajolt és fölvette a revolvert.

– Gyáva fickó! – hörögte Kraft és kiütötte a kezéből, – van még remény! Hát a templom?

Valaki meglökött hátulról. A kuli volt. Odahajolt hozzám és ezt sugta a fülembe:

– Kuli szeretni franciát. Francia jó ember. Templomba van isten négy kézzel. Ha megfogni kezét, piráta nem bántani franciát.

Persze azonnal közöltem társaimmal a fölfedezést. Uj remény tette ruganyossá zsibbadt tagjainkat. Kint jajgattak a haldoklók és sebesültek, az erdőben száz halál leselkedett, s mi szentül hittük, hogy eljutunk az erdőig.

Az egyik fáklyát eloltottuk, a másikat ugy helyeztük el, hogy arra felé, amerre az ut volt a régi templomhoz, teljes sötétség uralkodott. Egypár katonasipkát a palliszádokra tettünk s a puskákat ugy támasztottuk, -189- hogy fönt a szuronyok hegye kilátszott. Aztán Kraft a nyakába vette a beteget, s a kuli után, lehajolva, kiment a kapun. Utána én, aztán Vladimir, Kertész, Bertolini, két lotharingiai és egy osztrák legionista, végül pedig Marnier. Ott hagytuk a halál tanyáját. A puskát mindegyikünk fölhuzva vitte.

A piráták nem őrizték az erdőszélt, nem is álmodtak arról, hogy mi megszökjünk. Azonkivül, mint a kuli mondta, a halottakért imádkoznak. Alig haladtunk az uton száz lépést, megszólalt a csatakürt, s rémes orditástól visszhangzott az erdő.

Szaladni kezdtünk, s ruhánk csakhamar rongygyá volt tépve, mig sebzett arcunkról csurdogált a vér. A hátunk mögött ujabb orditás, majd puskaropogás hallatszott. Megrohanták az erődöt. Az erőd nem felel. Behatolnak. Látják a halottakat. Ámulnak. Most Ahmed odajön, s megmondja, hogy a többi elszökött. Orditás. Ez annyit jelent, hogy utánuk! „Gyorsan, gyorsan!“ – kiált a kuli, ki előttünk szaladt és hangjával izgatott bennünket. Az orditás közeledett. Nyomunkban vannak. A hold éppen akkor kelt föl, mikor elértük a tisztást. Az öreg pap ott ült a küszöbön.

– Siva haragja söpörjön el benneteket, átkozottak! – kiáltott az öreg és fölegyenesedett.

Ekkor érkezett oda terhével lihegve a derék Kraft, -190- s olyat taszitott fejével az aggastyánon, mint egy bika. Az öreg két ölre bukott.

Egy perc alatt a kilenc legionista, a beteg és a kuli ott állt az idomtalan szörnyeteg alatt s a karját fogta. Ideje volt. A templom nyomban rá megtelt vadul orditozó, utálatos alakokkal. Én és Marnier folyton gyujtót gyujtogattunk, mig fáklyát nem hoztak be. Köpködtek, fenyegettek bennünket, de egy ujjal se nyultak hozzánk. A kuli igazat mondott.

– Franciák, ti az istenség védelme alatt álltok. A hajatok szála se fog meggörbülni. Én mondom, Dü-Nam vezér, és jaj annak, a ki ez ellen vét. Takarodjatok ki!

A csőcselék egy szempillantás alatt eltisztult. Csak egypár alvezér- és testőrforma alak maradt bent.

Vánkosokból és szőnyegekből pompás ágyakat rendeztek, teát, dohányt, vizet adtak s azzal magunkra hagytak.

Azzal a gondolattal tértünk e mozgalmas nap után nyugalomra, hogy Tonking legelső gavallérjával hozott össze a szerencsés véletlen.

A RABLÓK FOGSÁGÁBAN.

Képzelhető, hogy a véres éjjeli harc után mily remekül pihentünk, mily jóizüen aludtunk Visnu templomában. A legionistának megvan az a jó természete, hogy az adott pillanatot ki tudja élvezni. Őt nem háborgatja az, hogy az imént még vértengerben gázolt és száz halállal állott szemben; valamint nem bántja az a gondolat se, hogy tán a következő percben megragadják és kiviszik az utra, hogy a fejét leüssék. A hogy a multját elfeledte, ugy nem törődik a jövőjével. Most is ugy aludtunk, mint akármelyik kültelki nyárspolgár, a ki jól végzett napi munkája után nyugalomra tér, az ő rendes házában, az ő rendes ágyában.

Marniernak az volt a szokása, hogy éjszakánkint fölkelt, egy pipa dohányt elszítt, s ugy aludt tovább. Ilyenkor rendesen fölrázott valakit, hogy vele diskuráljon. A fölrázás alatt az értendő, hogy vaktában belerugott a sötétségbe s a ki reagált rá, az volt az áldozat. Annak kellett vele eszméket cserélni.

– Mi az? – mordultam rá, – ugyan hagyj már -192- aludni, vén szamár. Azt hiszem, rászolgáltam a pihenésre.

– Te, Galambos, mit gondolsz, micsoda sorsot mértek ránk ezek a banditák? – felelt a vén katona, cseppet se reflektálva a gorombaságomra.

– Mi bajod, Marnier? Nem ismerek rád. Te félted az életedet és a jövő aggaszt, te, a ki velem együtt minden poklokon ép bőrrel keresztültörtél?

– Tudja a fene, de ha a La Roquette fogházban utolsó éjszakámat tölteném, azzal a biztos tudattal, hogy reggel az igazgató, az ügyész, Deibler ur és pribékjei fognak felkölteni azzal a kéréssel, hogy legyek szives a fejemtől elbucsuzni: nyugodtabb volnék. De mi vár itt ránk? Kínhalál vagy örökös rabság.

– Azt hiszem, nem igen számithatunk arra, hogy Brisard őrnagy vagy Cavalier kapitány, a kik Dü-Nam ellen az expediciót vezetik, segitséget hozzanak nekünk…

– Hisz Dü-Nam itt van, a miből az következik, hogy a francia expediciót is szétverte…

Velőtrázó sikoltás hallatszott az egyik sarokból. Rémülten ugrottunk talpra, s Marnier gyujtót gyujtott. Az ajtóban is megjelent egy piráta, égő fáklyával.

A sarokban Schultz, a szegény beteg elzászi hempergett föl s alá, elkékült arccal, tajtékzó szájjal, mintha borzasztó belső kínok gyötörték volna. -193-

A piráta egészen közel lépett a fetrengőhöz, s egyszerre hozzávágott valamihez a fáklyával.

A skorpió volt. Csunya, utálatos, rákformáju, fekete féreg. A fáklya tüze egyszerre megölte, s büzhödt szagot gerjesztett. Ezalatt Schultz kínjait lecsillapitotta a halál. Hosszan kinyujtózkodott, nagyot lélekzett s vége volt. A legionáriusok szétdult arccal néztek rá, Bertolini volt az első, a ki magához tért:

– Fiuk, itt nem maradhatunk. Ez a förtelmes halál vár mindnyájunkra idebent.

– Nem, – szólt kuli, – döglött skorpió szaga elriasztani többit. Maradni.

Összeszedtük a pokrócainkat, s kimentünk a templom elé. A tisztáson táboroztak a piráták, nagy tüzek körül. Fegyvereik francia módon (föltüzött bajonettel) gulákba voltak rakva, őreik is a tábor körül rendesen kiállitva. Látszik, hogy francia katonai szolgálatból megszökött anamiták tanitották be őket. Voltak lándzsás és pallosos csapataik és voltak európailag szervezett puskás ezredeik. A tábor közepén állt Dü-Nam sátra, előtte valami sötét rakás magaslott. Nem tudtam tisztába jönni vele, hogy mi az?

A legionisták közt lecsillapodott az izgalom, pokrócaikba burkolózva, csakhamar ujra elaludtak. Marnier -194- is. Változatosság okáért most én gyujtottam pipára, s a templom falának támaszkodva, néztem az alvó tábort.

A templom körül őrt álló piráták közt föltünt egy szép, szálas alak, nemcsak azért, mert folyton körülöttem ólálkodott, hanem azért is, mert oly szabályosan, hogy katonailag mondjam, fórsriftmészig járkált föl s alá s tartotta a puskáját, mint akármelyik vörösnadrágos piou-piou az elnöki palota előtt Párisban. Mikor megint mellettem ment el, halkan rászóltam franciául:

– Nem csalódol, uram, – felelt ő türhető franciasággal, – de fordulj be ott a templom sarkán, itt nem merek veled beszélni. A tüz nagyon ide világit.

Szót fogadtam neki. A katona csakhamar ott termett, s ott föl alá sétálva előttem, lassu hangon beszélgettünk.

– Meg. Sokat botoztak bennünket, keveset kaptunk enni, a zsoldot lefogták. Miért dolgozzam ingyen? Francia rosszul bánik anamita tirailleurökkel.

Most emlékeztem rá, hogy mikor sebesen menekülve a templom elé érkeztünk, Kraft, a ki a beteg -195- Schultzot hozta, mint a bika, fejjel föltaszitotta a papot, a ki elénk állt. Hát biz ettől meghalhatott.

– Mihelyt feljön a hold, papok kezdik imádságot; aztán, ha nap feljön, uj imádságot kezdik ravatal körül.

– Először imádkoznak, hogy bolyongó lelke ha a holdba téved, fogadják ott szivesen istenek és szellemek… Aztán könyörögnek napnak, hogy lelke fehér szárnyát össze ne pörzsölje, mikor harmincháromezer évig ott röpül mellette, hogy Bráhma kebelébe jusson, a hetvenhetedik paradicsomba…

– Titeket a máglyába raknak elevenen, s ott égtek el. Megmondtam, készülj el rá.

Éreztem, hogy elsápadok. A falhoz kellett támaszkodnom, hogy el ne essem. -196-

– A ki papot megöl, azt senki és semmi nem védelmezi. Az öreg szent pap volt, több mint száz éves. Az istenek haragja éri azt, a ki boszut nem áll haláláért. Lesülyed a fekete világba s mezitláb vándorol a tüskékkel kirakott uton, sziszegő kigyók és orditó tigrisek közt… Nektek az ő máglyáján kell elégni, vagy Dü-Nam hatalmának, szerencséjének, lelki nyugalmának, vitézi erejének vége, s vén asszony lesz, mig el nem jön érte a fekete arcu Sungó, a fekete világ angyala…

– Köszönöm, jó vitéz, – ezt feleltem, s bátor, büszke és katonás akartam lenni, mikor igy szóltam, de remegő hangom rám cáfolt.

A katona tovább sétált, én pedig óvatosan fölkeltettem bajtársaimat. Pár perc alatt megtudták a vérfagyasztó ujdonságot, s halálos rémülettel néztünk egymás szeme közé.

– Rohanjuk meg az őröket, csavarjuk ki kezükből a fegyvert, pár másodperc alatt végezünk egymással.

– Bolond, – szólt Marnier, – ha már puska van a kezünkben, gázoljunk keresztül a pirátokon…

– Nohát, Isten veletek fiuk, tegyük meg, – szólt -197- Kraft és vad elszántsággal, emberevő ábrázattal talpra ugrott, – még egyszer, utoljára életemben kiverekszem magamat.

– Ne még, ne még. Még nincs vége. Kuli imádkozni szent madárért. Ha szent madár szólni, mikor nap első sugara csókolja fatetőt, akkor isten izeni, hogy elhalasztani paptemetés, áldozat is.

De nekem valami azt sugta, hogy hallgassam meg a mi kis fonnyadt gyerekarcu kulinkat, a ki már annyi jó tanácscsal szolgált.

– Ksámi-madár, soha nem látja senki, hajnalba énekel s boldog, a ki hallgatja, mert isten beszél hozzá. Legionista mondta egyszer nekem fülemile nevezni, kicsike, szürke madár, de torkában gyönyörü hang…

– Ugy-e, fiam, azt mondod, hogy te imádkozol, hogy hajnalhasadtakor megszólaljon a fülemile, vagyis a ksámi, mert akkor elhalasztják a pap temetését és a mi elégetésünket?

– Ostobaság, abban csak nem bizunk, hogy éppen napkeltekor meg fog itt a fülemile szólalni? – szólalt meg Kraft. -198-

– Pedig bizhatsz, vén porosz, mert tudd meg, hogy én a fülemile dalát oly kitünően tudom utánozni, hogy szebb az eredetinél…

– Én, fiaim, négy évig olasz bohóc voltam a Cirque d’hiverben Párisban. Ha igaz az, a mit ez a kuli mond, mindenesetre nyerünk egy napot… Ne féljetek, gyerekek, érzem, hogy kimászunk a csávából…

Egészen belekábultam a dologba. A halál kegyetlen képét az élet reménye egyszerre kiszoritotta a szivemből. Az átmenet oly gyors volt, hogy elszédült bele a fejem.

– Arról már nem tehetek. Az nem az én művészetem bukását, hanem a kuli rosszul értesültségét jelenti. Különben Párisban mindig zajos tapsot kaptam rá.

– Akkor jön a verekedés, s meghalunk a viadalban, mint becsületes harcosokhoz illik, – dünnyögött Kraft, s félelmetesen emelgette iszonyu ökleit.

A beszélgetést vad üvöltés szakitotta félbe. Teljes pompájában kelt föl a hold, s a papok megkezdték hozzá az imádkozást, artikulálatlan, harmóniátlan, szaggatott, éles énekhangon. Az alvó tábor egy kicsit megmozdult, fölébredt, nyujtózkodott, azután ujra mozdulatlanságba merült.

Órákig tartott ez a vad hangzavar, mely fölzaklatta minden idegünket. A hold megtette fölöttünk az -199- utját, s a fák mögött ujra eltünni készült. Bertolini lassan odább hengergette magát, s egyszerre bemászott a templomba. Mialatt a hold távozott, a tábor ébredezett, s az emberek térdenállva halk torokhangon kisérték a papok énekét. A zümmögés egyre erősebb lett, végre már körülöttünk mindenki térdelt s erősebb-gyöngébb kiáltások, mormogások, vakkantások, sikoltások, rikácsolások közt hajtogatta a fejét, le a földig.

A hold eltünt, koromsötét lett, mire hirtelen csend állt be. Mi szivdobogva lestük a történendőket.

Egyszerre az óriás fák tetején megjelent a hajnal pirkadása. Az egész tábor ég felé emelt arccal várt… S ekkor az ezeréves templom tetején, tisztán, gyönyörüen csattogni kezdett a fülemile… Mindenki előre nyujtott fejjel figyelt, de pár másodperc mulva ezer torokból tört ki az orditás:

Bertolini csattogott tovább. Oldalt néztem. Kraft, a vén betyár, a földet rágta, hogy röhögését elfojtsa. Wladimir is észrevette, s jót rugott rajta, mire a porosz magához tért.

– Állat, mit röhögsz, – szólt az orosz, – ezeknek a vadaknak igazuk van. Az Isten van itt jelen. A mi hatalmas, irgalmas Istenünk, a ki megmenti az ő szegény szolgáinak az életét…

… Öt perc mulva kaptuk az üzenetet, hogy Visnu megnyilatkozott, s kivánságára tüzhalálunkat egy nappal elhalasztották.

A SZABADULÁS.

A ksámi-madár, Bertolini barátunk fülemileutánzó tehetsége, megmentett bennünket egy napra.

Intettem annak a katonának, a ki az éjjel őrt állt mellettünk és megkértem, hogy hozzanak fát, hadd rakjunk tüzet.

A tüz körül üldögélve, megbeszéltük kilátásainkat, miközben kávét főztünk. Az bizonyosnak látszott, hogy másnap hajnalig nem kellett félteni a bőrünket. Volt tehát elég időnk a menekülésnek valamely módját kitalálni.

Mikor a párolgó friss kávé készen volt, a legnagyobbik csajkát teletöltöttem, s odaintettem a kulit, a ki a tüz körül szorgoskodott.

– Fiam, – szóltam hangosan, – én és társaim már több izben a te okos és bölcs tanácsaidnak köszönhetjük, hogy megmenekültünk a haláltól. Ezért te most tőlem megkapod az én kávéporciómat. Isten áldjon meg!

– Kuli bon garçon, kuli mindig veletek lenni, hiven segiteni, ha lehet. Köszönöm.

Megitta a jó kávét egy szuszra. Wladimir azalatt előkotort a zsebéből egy Napoleon-aranyat és átadta neki. -201-

Bertolini kezet szoritott vele és becsületszavára igérte, hogy mindennap tiz cigarettát fog neki sodorni.

Marnier megigérte, hogy ha kiszabadulunk, jutalomra fogja előterjeszteni a felsőbbségnek.

Még Kraft, a vén gonosztevő is megerőltette magát. Előkotort a borjuja fenekéről egy fapipát, megtömte, átnyujtotta a kulinak, s megigérte, hogy dohánynyal is el fogja látni…

– Két emberre valót már aligha tudsz tőlünk összelopkodni, – szólt nevetve Bertolini, a mire a porosz olyan barackot nyomott a talián fejebubjára, hogy annak a szeme is könnybe lábadt.

A kuli meghatottan fogadta az adományokat és sorba kezet akart csókolni a katonáknak. Azután letérdelt előttem, balkezét a szivére tette, jobbkezét pedig ég felé emelve esküdözött, hogy halálig hiven fog szolgálni bennünket.

Tiz órakor értünk jött egy tiszt, hogy Dü-Nam kihallgatásra vár bennünket a sátorában.

A sátor egy nagy francia tábori konyhasátor volt, s belül a szakácsok telemázolták ilyen föliratokkal: P. N. (propriété national = nemzeti tulajdon), liberté, égalité, fraternité. A sátor egyik végén állt Dü-Nam, hosszu, egyenes kardjára támaszkodva, két oldalán egy-egy óriás, kezében a hóhérpallossal. A sátorban köröskörül katonák álltak, kivont karddal. Mi Dü-Nammal szembe álltunk, s -202- egész köszönésünk egyszerü katonai szalutálás volt. Egypáran közülünk aggódva néztek a kivont kardos katonákra, s aztán a nyakukat tapogatták. Dü-Nam leült a szőnyegre, s intett, hogy foglaljunk helyet. De mi már csak a puszta földre ülhettünk. A beszélgetés tolmács utján folyt.

– Franciák, – kezdte a vezér, – sajnálom, hogy megöltétek a papot, mert én szolgálatomba akartalak fogadni. Azt akartam, hogy francia mintára nagy, erős hadsereget szervezzetek nekem… de a papot megöltétek, s nektek utána kell mennetek, hogy a másvilágon hordozzátok őt a lótuszpalankinban, mikor a szent bráhminok lelkeit megy látogatni…

– Vezér, – szólalt meg Wladimir, – mi nem öltük meg a papot. Nézd meg, fegyver nyoma nincs testén. Golyó át nem járta, puskatus össze nem törte, kard nem hasitotta. Meghalt, mert már öreg volt, s testét összetörte a kor. Meghalt ijedtében, megölte a rémület.

– Mindegy, megöltétek és meg kell halnotok, igy parancsolják ezt törvényeink, melyeket a papok őriznek a smaragd-templomban. És nekem a törvényeket végre kell hajtanom, különben kardom vasa fává változik, férfilelkemből pedig gyáva báránylélek lesz…

– Jól van, vezér, ha meg kell halnunk, meghalunk, katonák vagyunk, s a halál készen talál bennünket. De legalább lövess agyon, méltatlan hozzád, a nagy vezérhez, hogy jó katonákat, mint mi, kínoztass.

– Itt a törvény parancsol, a papok intézkednek, én pedig nem segithetek semmit.

– A ksámi-madár egyszer megmentett és mi engedelmeskedtünk neki. De a következő hajnalban látni fogja halálotokat a tüzben.

– Vezér, – szólt Kertész, – mondd meg, mi történt bajtársainkkal, a mi vezérünkkel.

– Isten, a mi oltalmazónk elvette erejüket. Harcoltak, elfutottak, tönkrementek. Az erdei vadaknak százötven fehér test jutott lakomául. Váram tetejét háromszáz karóra tüzött fej ékesiti. A többi futva-fut délfelé, nyomukban katonáim, üvöltve, mint a jaguárok.

– A halottaknak és sebesülteknek fejét vettük, a kik ép testtel kerültek kezembe, azok fogolyként váramban őriztetnek.

Brisard őrnagy, Cavalier kapitány uniformisaira ismertünk. Az egyik zsebből egy kis médaillon gurult ki. Semmi kétség, ez az őrnagy viselő ruhája. Ösmertem jól -204- a médaillont: egy szép szőke párisi asszony arcképe volt benne, egy kis angyalarcu babával. Könny szökött a szemembe. A boldogtalanok nem is sejtik, hogy az ő egyetlen mindenük megcsonkitott holttesttel hever az őserdőben, vadállatok martalékául…

A médaillont zsebembe csusztattam. A kihallgatás véget ért, komor csöndben, lehajtott fejjel távoztunk.

– Beszélni kulikkal. Dü-Nam készülni innen délre Lu-Csang ellen, hol barátságos törzs, francia őrség van. Oda szökni éjjel.

– Ideje, hogy fölrázzuk magunkat a lethargiából és menekülésen gondolkozzunk. Nevetséges, hogy ennyi európai ne tudna tuljárni ezeknek a barmoknak az eszén.

– Folytatjuk a ksámit. Leleplezem, hogy a ksámi az én torkomban van, s ez a csuda tán annyira imponál nekik, hogy nem mernek hozzánk nyulni.

– Kétségbeesett gondolat, de a helyzetünk is kétségbeejtő, meg kell próbálni. De a ksámival ugy kellene -205- őket dirigálni, hogy összekavarodjanak, s azalatt mi fegyvert ragadva, eloldaloghassunk.

– No, majd ezen még gondolkozunk. Egyelőre feltünően szimulálom az őrültet, hadd lássa a táborban minden ember, hogy Visnu lelke készül bennem kvártélyt foglalni. Kraft!

Pár pillanatig heves gesztusokkal magyarázott neki valamit. Azzal az olasz elindult a táborban, Kraft pár lépéssel hátrább követte.

A sziciliai ég felé meresztett szemekkel, mint egy bolond, lassan haladt a piráták közt. Néha összecsapta a kezét és nagyot kiáltott. Ha benszülött vagy tüz volt az utjában, azon is átgázolt. A benszülöttek fölugráltak, s kiváncsian nézték. Aztán letérdelt, mintha imádkoznék. Majd hanyatt feküdt és az eget nézte. Végre a tisztás szélére ért, s hangos énekszóval háromszor körülfutotta. Akkor elkezdett őrült sebességgel cigánykereket hányni, ugy hogy egészen forgó keréknek látszott, aztán a templomhoz szaladt, s hátát a falnak vetve, egy óráig mozdulatlanul állt.

Bajtársaink egy ideig nyugtalankodtak, de megmagyaráztuk neki a dolgot. Maga Dü-Nam is érdeklődött, -206- mire azt feleltük, hogy szegény bajtársunk valószinüleg megőrült. Mi azalatt körülnéztünk, merre fogunk kitörni, s honnan fogjuk a fegyvereket fölkapni. Közbe pedig a Dü-Nam által küldött rizskásából és husból pompás ebédet csináltunk s ugyancsak jóllaktunk. Kertészszel odamentem Bertolinihoz, szinlelt kétségbeeséssel néztem, s odasugtam neki:

Két ember lefogta, egy etette, itatta. A benszülöttek nagy csoportban állták körül, s azért Bertolini jónak látta a szemeit forgatni és néha keservesen énekelni.

Egyszerre csak kitépte magát az etetők karjai közül, s elkezdett a kezén járni. A benszülöttek elbámulva tágitottak. Bertolini igy a tenyerén végigment a táboron, Kraft utána. Egyszerre az olasz ujra talpra helyezkedett, s egy óriási ugrással Kraft vállán termett. A porosz meg se rendült, s összefont karokkal, némán türte, hogy az olasz az ő válláról bámulja az eget.

Az egész tábor megrőkönyödve nézte a jelenetet. Egyszerre a Cirque d’hiver volt olasz bohóca, mint egy darab kő, lezuhant a földre, s ott maradt, de Kraft fölnyalábolta, mint a kis gyereket, tüzünkhöz hozta s ledobta. Betakartuk.

Kraft mellém ült, odaintette Marniert, az összes legionistákat és a kulit, a benszülöttek azt hihették, hogy mi betegünk fölött folytatunk megdöbbent tanácskozást. -207-

– A terv ez, – szólt a porosz, – a mint sötétedik, de még mielőtt a hold feljön, ő vállamra áll, imádkozik, s ekkor egyszerre beléüt a ksámi. Ezzel a legnagyobb tüz köré gyüjtjük a tábort. Ti azalatt a homályban csöndesen fegyvert fogtok, s elpárologtok. Marnier, fuss a régi, földult táborunkhoz. Mi is arra vonulunk, miközben a ksámi folyton csattog a Bertolini torkában. Ott megvártok, s aztán együtt menekülünk, ha lehet, ha pedig nem, együtt halunk, a ki angyala van a feketebőrü banditáinak. Van rumja valakinek? Adjatok egy kortyot.

– Jó lesz, – szólt a kuli, – ha táborig jutni, megmenekülés, azután már én vezetni csapatot. Most menni mesélni anamitáknak, hogy félni tőlünk.

S a kis ember eltünt a táborban, előkésziteni a hangulatot a ksámi megérkezésére.

Az erdő már homályosodott s az éj árnyai gyorsan közeledtek. (Vagy tán a haláléi? Ki tudná megmondani?) Bertolini ujra megkezdte müködését. Tüzes zsarátnokot tett a foga közé, s ilyen kivilágitott szájjal, bozontos hajjal, vad torokhangokkal elkezdte kerülni a tábort, egyre szükebb körben. Kraft követte.

Élénk izgatottság támadt. Minden rendü és rangu katona, asszony, gyerek, teherhordó összébb és összébb szorult, gyült a tábor közepe felé. Mi szivdobogva lestük, s viszont jóformán észrevétlenül az erdő felé nyomultunk. Már ott álltunk, a hol a puskáink, patrontáskáink voltak egy halomra dobálva. Itt szünetet tartottunk. Egészen sötét volt már. Egyszerre csak a középen lobogó vezéri tüz fényénél, a tömeg feje fölött, tehát Kraft vállain, -208- megjelenik Bertolini alakja s panaszosan, nyöszörögve égfelé terjeszti karjait. Az egész tábor ott állt, háttal felénk. E percben már minden legionistának kezében volt a puska, s oldalán a patrontáska és szurony. A földre bukva, hason csusztunk a homályban az erdő felé. Ekkor Bertolini éleset sikoltott, s elkezdett fülemile módjára csattogni.

– Ksámi, ksámi! – orditott a tömeg, s leborult a földre. Mi pedig már fölemelkedtünk az erdőben, s futni kezdtünk a két nap előtt tört uton, elől a kulival.

Nem telt bele husz perc, ott voltunk, s nem telt bele huszonöt perc, két alak törtetett utánunk a sürüből: Bertolini és Kraft.

S a kis vakmerő csapat ellenkező irányban megint az erdőbe mélyedt. Nem szólt senki egy szót se. Elől ment a kuli, hátul én, nógatni az elmaradozókat. De nem igen kellett nógatás: az élet reménye felé szaladtunk a koromsötét éjben, tépett ruhával és bőrrel, kezünkben szorongatva végső menedékünket, jó puskánkat. A kuli halk ugatással adta az irányt s mi meg félhangon ezt morogtuk: en avant, en avant! Egyszerre éreztük, hogy az erdő elmarad, s valami embermagasságu puhaságban gázolunk. -209-

– Zohard, Zohard, – kiáltott a kuli, – francia, megmenekülni, előre gyorsan!

Most értettük meg. A finom, selymes, száraz, papirosnál gyulékonyabb tonkini fű zónáján, a Zohardon mentünk át. Ha ezt fölgyujtjuk, nincs az a piráta, a ki követni tudjon, kivéve, ha szárnya van.

Gyujtóink és a szénanyalábok segitségével egyszerre tiz helyen fölgyujtottuk. Mintha puskaporba vetettünk volna szikrát, ugy futott végig a tüz a Zohardon. A vad legionisták egymás nyakába borultak örömükben.

Az óriás porosz megfogta a kis kulit, megcsókolta, aztán szépen a nyakába ültette, hogy ne fáradjon annyit, s szólt:

BEFEJEZÉS.

Miután a harcoknak és háboruknak, a vérnek és a szenvedésnek, a kalandoknak és viszontagságoknak végére értem: meg kell felelnem arra a kérdésre, melyet oly sokan és annyiszor intéztek hozzám, hogy honnan vettem én Galambos Pál naplóját?

Sokan azzal gyanusitottak, hogy én magam vagyok ez a Galambos Pál, a mit mint állitást visszautasitok, de mint kritikát megköszönök, mert azt bizonyitja, hogy oly közvetetlenséggel irtam meg e romantikus történeteket, mintha a tulajdon szemeimmel láttam volna.

Nem, kedves olvasó, Galambos Pál nem én vagyok, bár meglehetős kalandvágyó vér csörgedez ereimben, s bár nagyon sokat utaztam müvelt országokban, hogy a civilizációt elsajátitsam, s talán ugyanannyit utaztam exotikus országokban, hogy a civilizációt – elfeledjem.

De Galambos Pál élő, létező alak, csak kalandjai vannak számos legionárius élményeiből összegyurva. Régen volt, mikor én Galambossal és bajtársaival megismerkedtem, maga a megismerkedés is egy regény, s ezt fogom itt elbeszélni. -211-

Egy napon, mikor még (mint mondani szokás) ifjuságom virágában voltam, az orvosok azt vették észre, hogy ezen a virágon féreg rágódik. Olyanforma tünetek mutatkoztak, mintha a tüdőm lett volna megtámadva. Azt a tanácsot adták, hogy a fecskével és gólyával költözködjem el én is egy szebb hazába, hol az örök tavasz melege meg fog gyógyitani.

Neki vágtam tehát Olaszországnak, sütkéreztem Montekarlóban és Génuában, barangoltam Korzikában, henyéltem Nápolyban és heverésztem Sziciliában.

De mindenütt fáztam. Mintha a nap engem nem is ért volna. Mintha fölöttem örökké egy fekete felhő tanyázott volna, mely árnyékban tart és követi léptemet.

Vagy talán a halál árnyéka ez? Összeborzadtam erre a gondolatra, s eszembe jutott az én hideg, havas, megdermedt, de oly kedves hazám, melyet sohase fogok többé látni. S erre a gondolatra megutáltam Taormina világraszóló szépségét, s kedvem jött magas szikláiról az alattam zugó tengerbe vetni magamat.

Minthogy éppen karnevál vége volt, hushagyó keddre lementem Taorminából Katániába, hogy egy kicsit kimulassam magamat az olasz bolondságokon.

A farsangi mulatság fényesen sikerült, nagyon is fényesen. Tudniillik az álarcos körmenetben résztvett Sironi is, Szicilia leghirhedtebb briganti-vezére, egész bandájával, a mit a csendőrök észrevevén, el akarták fogni őket. A nép az ünneprontást rossz néven vette, s a brigantiknak fogta pártját, a miből csinos kis zendülés lett. E zavargás alatt ismerkedtem meg egy hajóskapitánynyal, -212- a ki velem egy házba szorult, melyből butorokat dobáltak az utcára, s revolverből lövöldöztek le a csendőrökre. Mikor aztán egy piemonti ezredet inditottak az utca és a ház ellen (Sziciliát csupa felső-olaszországi katonaság tartja megszállva), akkor a kapitány megveregette a vállamat és fölszólitott, hogy meneküljünk. A mi nagyon egyszerü volt, mert a házak tetején tiz perc alatt a negyedik utcában voltunk, s husz perc mulva a tengerparton, egy kávéházban üldögéltünk, abban a kellemes tudatban, hogy hála Isten, jól kifarsangoltuk magunkat. A mi a kapitányra komolyan értendő, de én bizony rettentő izgatott voltam, s bevallottam tengerész-barátomnak, hogy a hetvenhetedik öregapám se látott ilyen karnevált. Különben később magamba szálltam, s bevallottam, hogy bizony nálunk is verekedéssel szokott az ilyen mulatság végződni, csakhogy minálunk bucsu-nak hivják.

A kapitány, ugy látszik, a lövöldözés terén élénk tevékenységet fejtett ki, mert ott a kávéházban hirtelen kijelentette, hogy ő már megrakodott, s a Monreale nevü gőzhajóján még az éjjel elindul Algériába. Menjek vele. Elvisz ingyen.

– Nézze, ha ön beteg, csak Afrika forró homokján gyógyul meg. Önnek meleg, sok meleg, borzasztó sok meleg kell. Itt nem találja meg, ott igen. Két nap alatt ott leszünk. Csapjon föl!

Fölcsaptam. Egy matróz azonnal a Monreale-ra vitte a podgyászomat, s három órakor éjjel bucsut vettünk Sziciliától. -213-

Igy kerültem Algériába, hol Oránnál vetettünk horgonyt. Vesztemre jöttem ide. A városban tifusz dühöngött. Öt nap mulva láz kezdett borzongatni. Orvost hivattam, a ki kijelentette, hogy fièvre typhoide-om van, s azonnal elrendelte, hogy a kórházba szállitsanak, még pedig a katonai kórházba, mert másutt már nem volt hely. A teremben, a melybe kerültem, Tonkinből most hazahozott lázbeteg legionisták feküdtek. Ha életem hátralévő napjai (vagy mondjuk évei) alatt mindig rózsák közt, verőfényben járok, se felejtem el ez ázsiai lázbetegek kórtermét. Valami huszonnégy csontváz feküdt ott, vagy teljes érzéketlenségben, sárgával befutott szemüket a plafonra szögezve, vagy kínosan hánykolódva és nyöszörögve. Mindenféle nyelven hivták ott az Istent, szüleiket, barátaikat, majd vad átkozódások s halk nyöszörgések következtek.

Első éjjel, mikor magam is lázban ott feküdtem köztük, ugy tetszett, hogy valaki magyarul vizet kiáltott. Fölültem s hallgatóztam. A mellettem lévő ágyban egy egészen fiatal gyerek hempergett, ő esdekelt vizért. Azonnal fölkeltem, de már az inspekciós káplár, mellén a tonkini vitézségi éremmel, magas, sápadt, rendkivül szép, intelligens arcu, de roppant lesoványodott fiatalember megelőzött, s a betegnek egy pohár vizet adott.

– Én Galambos Pál vagyok (egészen más nevet mondott, de azt nem árulhatom el), ez a fiatalember Kertész.

– Most. Még pedig milyen rossz állapotban. Én már valahogy utközben, a tengeren kiláboltam, de bajtársaim odavannak. S önnek mi baja?

– Két év óta nem beszéltem honfitárssal, csak ha a légióban nem akadt. Ugyan beszélgessünk egy kicsit, ha van ereje hozzá.

– Ugy tetszik, mintha már száz éve elkerültem volna hazulról. Beszéljen mindent, a mi csak eszébe jut, rám nézve lelki fölfrissülés lesz.

Az ágyam szélére ült, s mohó kiváncsisággal hallgatott. Az otthoni élet képei oly elemi erővel rohanták meg, hogy feje lassan-lassan lehanyatlott a mellére. Azt hiszem, könnyezett. Mialatt beszéltem, egyre azon törtem a fejemet, hogy miféle históriát hallottam az ő nevével kapcsolatban? Hopp, megvan!

– Örökösök nélkül halt meg, s önt az összes európai lapokban kerestette. -215-

A fiatalember fölugrott, s nagy léptekkel kezdett föl s alá járkálni. Végre megállt előttem.

– Ez azt jelenti, hogy többé nem vagyok szegény ember. Mert Z. báró ezer holdjának én vagyok az örököse.

– Még három évig kötve vagyok a légióhoz. Rab, elátkozott rab vagyok; elkárhozott lélek vagyok. Különben sem hagyom itt szegény Kertész pajtásomat. Rosszul van?

Elaludtam, s hajnalban fölébredtem. Sokkal jobban éreztem magamat. Ugy látszik, Galambos egyre rakta rám a jeget. A mint megmozdultam, azonnal odajött.

– Sokkal. Mintha a lázam csökkent volna. Ugyan üljön ide és mesélje el két évi légióbeli életét.

Az éjjel végighallgattam az egészet. A Dü-Nam hatalmából való kiszabadulás után rongyosan, éhesen, betegen érkeztek a legközelebbi erődbe, honnan Hanoiba expediálták s három hónap mulva Algériába inditották -216- őket. A kis kuli a kormánytól szolgálataiért egy nagy rizsföldet kapott, s mikor mi elindultunk haza, már meg is házasodott.

– Hanoiba már csak Marnier, Wladimir, Kertész és én érkeztünk meg. Odáig elpusztult a kis sziciliai, a ksámi-madárral a torkában, a rettentő Kraft, a ki a folyamba fuladt utolsó éjjel, s a többi mind-mind. A hajón meghalt legjobb barátom, Wladimir, a ki most a Veres-tenger fenekén nyugszik, s ugy látszik, el fogom vesziteni Kertészt is.

Fölugrottam az ágyból, Galambos mellé térdeltem, s áhitattal elimádkoztam a szegény, sokat szenvedett magyar fiu fölött a Miatyánkot. Galambos utánam morogta.

– Ketten maradtunk! – felelt rekedten a káplár, azzal katonásan käppijéhez emelte jobb kezét, folytatta: – Isten veled, fiam, jó barát, vitéz katona voltál, szerettünk mind. Adieu.

– Hallod Marnier, én ebben a pokolban nem maradok többé. Mindenki meghalt, a kit szerettem… -217-

– Te velem jösz. Tudd meg, hogy örököltem otthon, gazdag vagyok, ez az ur, honfitársam, hozta a hirt…

– Nem, nem maradok. Visszatérek régi hazámba, ott könnyebben kezdek uj életet, mint itt, barátaim véres, lázas, fejetlen holttestei közt. A jövő éjjel szökünk…

– Uraim, a kikötőben, a Hôtel de France irányában van egy kis olasz gőzös, a Monreale, azt hiszem, hasznukra fordithatják…

Galambos melegen megszoritotta a kezemet. Marnier még megállt az ágyam előtt és szólt:

– Fiatalember, adjon egy vizitkártyát, elviszem az önök konzulátusához, hadd jelentkezzék önért, különben egy hét mulva ugy viszik önt Tonkin felé, mint a besózott disznóhust. Itt nem értik a tréfát, s e sok elpusztult élet helyett friss legionistákra van szükség.

– Most pedig egyelőre ajánlom, hogy holnap szimuláljon iszonyu lázat, s orditson, mint az oroszlán. Adieu!

Meglehetős aggodalmak közt vártam a virradatot. Még a délelőtt folyamán eljött az osztrák-magyar konzul, s megkönyörülvén fiatalságomon, a lakására vitetett. Én azonban annyira jól éreztem magamat, hogy azonnal a -218- Dunkan nevü angol gőzösre költözködtem, mely az este indult Gibraltáron át Angliába. Angol területen biztosabban éreztem magamat.

Öt nap mulva olvastam a Petit Journal-ban a két legionista káplár szerencsés szökését, sőt azt is, hogy Nápolyban kötöttek ki, a Monreale nevü hajón.

Rá két hónapra hazamentem, s az első, a mi a kezembe akadt, Galambos levele volt, melyben falusi birtokára hitt.

Ott készitettem el jegyzeteimet, s azokból készült ez a napló, melyben azonban (nem tagadom) fantáziámnak nem csekély része van.

JOBBADÁN MIHÁLY AMERIKÁBAN.

ELSŐ FEJEZET.
A háziur távirata.

Jobbadán Mihályt fölösleges bemutatnom. Önök mindnyájan ösmernek egy-két házmestert s minden házmesterben van egy-két vonás az én Jobbadánomból. Ha az alak mégis ismeretlennek tetszik önök előtt, csupán annak tulajdonithatják, hogy a házmesterek kizárólag éjjel nyitnak kaput s éjjel minden házmester fekete. Vagyis a jellemző vonásai nem ismerhetők föl.

Hogy én Jobbadánban hamarabb fölfedeztem a jellemző tulajdonságokat, mint mások, ezt annak köszönhetem, hogy hajnalban szoktam haza járni. S hajnalban nem minden házmester fekete.

Némely ember, ha dühbe jön, vagy ha be van csipve, mutatja magát igazi mivoltában. A házmestert csak a kapunyitáskor lehet igazi mivoltában fölismerni. Igy én Jobbadánt egészen lelke mélyéig kitanulmányozhattam.

Jobbadán Mihály alelnöke a Hunyadi János asztaltársaságnak, mely azonban se hadi erényeket nem ápol, se keserüvizet nem iszik, s igy a Hunyadi névhez -222- semmi joga sincs. De hát ezt eddig senki se firtatta, én se firtatom. Sokkal nagyobb dolgoknak nincs joga sokkal nagyobb dolgokhoz (mint pl. Angliának Indiához) s ezt se feszegeti senki.

Jobbadán Mihály ama házmesterek közé tartozik, a kik lemondásnak és áldozatnak tekintik azt, hogy ők házmesterek. Az ilyenektől a kapunyitás kegy és leereszkedés, melyet bizonyos fájó mosolylyal, az elnyomottak, a pályatévesztettek fájó mosolyával teljesitenek. Sokáig tünődtem azon, hogy Jobbadán mely hivatásról mondott le, midőn a házmesterség rögtelen ösvényére lépett. Nem sikerült megtudnom. De képzeljék el Napoleont, a ki a harmincéves háborut hallja maga körül tombolni, ő pedig kénytelen posztót mérni, teszem azt, a lipcsei szabómestereknek. Ilyen volt Jobbadán Mihály.

Hunyadi János demokratikus irányu asztaltársaság volt s Jobbadán ott igen erélyesen szokott föllépni a mágnások, a papok, a zsidók, szóval mindazok ellen, a kiknek házuk s a mi fontosabb, kapujok van, melyet szegény embereknek nyitogatni kell. Gyakran kifejtette, hogy a zárt kapu a rabszolgaság jelképe, mert mindenütt, a hol rabok vannak, egy egész csomó kapunak bezárva kell lenni. Enélkül rabok nem képzelhetők. A házmester tehát a szabadságot képviseli, mert hivatásszerüleg nyitogatja a zárt kapukat. A kapupénzt óvatosan elkerülte, mert nem volt népszerü tárgy mindazon hunyadijánosok előtt, a kik nem voltak házmesterek.

Jobbadán olvasott ember volt. Az ujságot mindig végigböngészte s könyveket is szorgalmasan bujt. A -223- könyvekben nem annyira az értelmet, mint inkább a szép kifejezéseket kereste s a mi neki megtetszett, azt megjegyezte és használta.

– Nem mondható, de megrendült egészségnek örvend. A borivás okszerütlenségét sinyli.

Egy idő óta Jobbadán a szokottnál tovább várakoztatott a kapu előtt. Máskor se siet a nyitással, de sohse szóltam neki, mert tudom, hogy fáj neki a kapunyitás. Az utóbbi időben azonban Jobbadán vasuti vonatnak kezdte magát érezni s csak a harmadik csengetésre indult el. Egyszer aztán megszólitottam:

– Jobbadán ur, nagyon sokáig várat magára. Hogy lehet olyan mélyen aludni?

Jobbadán! Készüljön föl az utra. Pár nap mulva indulunk Amerikába, a chicagói kiállitás megtekintésére. Perthey.

Jobbadán feszült figyelemmel leste vonásaimat. Nem árultam el meglepetésemet.

– Két pipám tisztázva van, tiz pakli dohány együtt. Nőm esernyőm megvarrását végig eszközölte. Komótsipkám bojtja fölvarrva…

– Zajos helyeslés, – felelt Jobbadán, a mi annyit tett, hogy fején találtam a szöget.

– Ösmeri Amerikát, vagyis hallott már róla valamit? – kezdém az eximinálást.

– Nem vagyok oda járványos s ezért tulnyomó bennem a Merikára vonatkozólag az ismeretek távolléte.

– Ugy van! – mondá, – Kolumbács Kristóf. Olvasmányok utján észleltem.

– Helyes, igaza van, Jobbadán ur. Ha Kolumbács históriáját tudja, azt is tudja, hogy sokáig kell tengeren utazni, mig odaér?

– Igaz, igaz. (Minek ijesztgessem, mikor Kolumbustól ugy megjött a bátorsága? Ugy fogta föl Kolumbust, mintha az neki egy amerikai ismerőse volna, a ki ott várja őt a parton.)

Elővettem a földglóbust s megmutattam neki, hogy a Liliom-utcából hogy lehet Amerikába jutni.

– Furfangos elme munkája, – jegyzé meg Mihály -226- gazda a glóbusra, – de a Merika távolsága nincs messzebb három arasztnál.

– Azért megtart két-három hónapig, a mig kigyelmetek megjárják és megnézik.

S Jobbadán elszontyolodott. A mi már napok óta gyötörte, ismét erőt vett rajta: valami homályos sejtelem, hogy ez az utazás sok kellemetlenséget és veszedelmet fog rá hozni. Nőt, hunyadiakat, alelnökséget, tekintélyt, poziciót: mindent itt kellett hagyni, s fölmászni arra az ördöngös földgolyóbisra.

Leirtam neki, hogy mit vigyen magával s ő eltávozott. Másnap láttam, hogy kiforditott Ferenc József-kabátban söpri az udvart. Jobbadán ugyanis, mióta alelnök lett, sohse mutatta magát ingujjban, sőt annyira ünnepélyes lett, hogy csak Ferenc József-kabátban lépett a nyilvánosság elé. De most jónak látta kiforditani; spórolt vele az amerikai utra.

Ugyanaz nap beállitott hozzám Jobbadán és könyveket kért a Merikáról. Ránéztem s szólék:

– Nőm szivgyengesége miatt, melyet az orvosok gyógyászati bizonylattal konstatáltak. Egyszerre nem birná ki, megrepedne a szivburok kamarája, billentyüstől, – mint a doktor mondá. Ma törlesztettem az első bucsurészletet.

– Kezdett, ekkor befejeztem a jelenetet. Könnyem azután támadt. Férfi nem árulja el magát.

MÁSODIK FEJEZET.
Bucsu a szülőföldtől.

– Időhiány, előkészületek tulbősége, s uj módszer az olvasást illetőleg.

– Nőm kitalálmánya, éjjel vánkos alá tévén a könyveket, fejbe megy a tartalom.

Mihály gazda, ugy látszik, nyugodtabb volt már. Érezte, hogy kezd tisztába jönni Amerikával s azt is észrevette, hogy körülötte a tisztelet fokozódott. A hunyadijánosok közt óriási föltünést keltett a hir, hogy az -228- alelnök Amerikába megy. Sokan kétkedőleg rázták a fejüket; sokan nem rázták a fejüket, de kételkedtek, azt azonban ugy a fejrázók, mint a fej nem rázók elhatározták, hogy az alelnököt fényesen el kell bucsuztatni Európától.

Az elnök este kilenc órára hivta össze a rendkivüli közgyülést az Arany kapukulcs-hoz cimzett külvárosi vendéglő kerti helyiségébe. Kivonult a vak ember az asztaltársaság diszharmonikájával, mely ugy szólt, mint egy orgona, kivéve, hogy kizárólag hamis hangokat bocsátott ki magából. Ennek folytán a nóták oly geniálisan jöttek ki belőle, hogy a Rákóczy-indulót a Marseillaisetől nem lehetett megkülömböztetni. Sokan azzal gyanusitották a vak muzsikust, hogy lát s azért nem tud játszani.

Jobbadán Mihály Ferenc József-kabátja oly fényesre volt kefélve – nem, nem is kefélve, hanem subickolva – hogy a legkényesebb asszony meg tudta volna előtte a frizuráját csinálni. Mikor beléptünk a helyiségbe, (mert én is meg voltam hiva), a zenekar a Hunyadi-indulót vagy az Oh du lieber Augusztin-t játszotta; nem tudtam tisztán kivenni.

A második fogásnál felállt az elnök s a következő felköszöntőt mondá:

Uram, uram, Jobbadán Mihály alelnök uram, szállok az urhoz! (Jobbadán fölállt, s begombolta a ferencjózsefet.) Elérkezett az óra, s nemsokára itt lesz a perc is, melyben te elhagyod körünket és arra az utra lépsz, melyet Kolumbus és utána Széchenyi kijelöltek a magyarnak. Sok mindenféle ember áthajózott már a tengeren, -229- de alelnök és házfelügyelő még egy se, s igy jogosan várhatjuk, hogy az uj világrész örömmel tekint személyed megérkezése elé. De tudjuk jól, hogy az utazás nagyon veszedelmes, cápák és hajótörések leselkednek az utas életére. Te azonban nyugodtan várhatod a cápákat és hajótöréseket, mert ha tested le is száll a tenger mélyébe, emléked itt fönn marad a földön, még tán valamivel följebb is, tudniillik itt, a Hunyadi János-társaság körében. Intézkedéseinket meg fogjuk tenni, hogy ez ne maradjon puszta igéret, s Jobbadán Mihály netáni elhalálozása esetére máris van szerencsém a következő határozati javaslattal föllépni:

1. A Hunyadi János-asztaltársaság mély fájdalommal veszi tudomásul szeretett alelnökének élete 45-ik évében történt korai elhunytát s elhatározza, hogy sirjára emléket állit.

2. A temetésen testületileg részt vesz, sőt a részvételre táviratilag az összes fővárosi asztaltársaságokat felhivja.

Dörgő taps fogadta az elnök előterjesztését s ugy látszott, mintha azt egyhangulag elfogadták volna. Jobbadán oda ment az elnökhöz s könnyekig meghatva, melegen megrázta a kezét.

– Az inditvány zajos helyeslésének egyhangusága fokozza az irántami tisztelet becsértékét, – mondá Jobbadán, a mint a meghatottságtól szóhoz tudott jutni.

– Halljuk Smirglit! – kiabáltak néhányan. Ezek az ellenzékiek voltak, a kik a választáskor a mostani elnök ellenében Smirglire szavaztak.

– Tisztelt polgártársak! Sajnálom, hogy az elnök ur határozati javaslatát nem helyeselhetem egész terjedelmében. Sőt egész terjedelmében elvetem. (Mozgás, ellentmondás.) Majd ki fogom magyarázni magamat. Én Jobbadán alelnök urat tisztelem és becsülöm, s szivesen hozzájárulok, hogy korai elhunyta esetén emléke lelkes ovációkban részesittessék. Csak a gyászjelentés helyes kitöltésére vonatkozólag vannak némely aggodalmaim. Honnan lesz a temetés, ha tisztelt és szeretve becsült alelnökünket, a tengeren elhalálozván, a vizbe vetik? Másodszor: hová állitjuk a sirkövet, holott az ő sirja a tenger, esetleg a cápák gyomra lészen? Harmadszor: hogyan helyezzük koporsójára a koszorut, holott koporsója se lészen neki, köztudomásu lévén, hogy a hajókon elhunytakat zsákba varrják, mindig kivétetvén a m. kir. propelleren Budára utazó elhunytak. Ezekre nézve kérném az elnök ur szives fölvilágositásait. (Általános mozgás.)

Az elnök nem jött zavarba. Első inditványát azonnal visszavonta s helyette a következőket terjesztette be:

Az ujabb inditványt élénk helyesléssel elfogadták -231- és Smirgli is kénytelen volt belenyugodni. Miután Jobbadán is könnyek közt biztositotta a társaságot, hogy a tervezett gyászováció életének legszebb napja lesz, az elnök ünnepélyesen kihirdette a határozatot.

Következett a harmadik fogás, melynek elfogyasztása közben Jobbadán fölemelkedett, s a következő beszédet mondta:

– Tisztelt polgár- és tagtársak! Az elnök ur igen tisztelt szavainak hizelgése sokkal jobban meghatja belsőségemet, mint a mennyire külsőségemen látszik. Érdemeim pedzése mélyen érintette lelkiállapotomat, a miből kifolyólag csak rövidesen terjeszkedhetem ki a köszönetre. Nem tudom, hogy mi végezet vár reám a földgömbön, különösen azon bizonytalan ingatagságon, melyet a tudomány apparátusa tengernek nevez, de én nem habozom azon kijelentéssel élni, hogy bármily sors beteljesülése várjon reám: legfőbb törekvésem azon célt irányozza, hogy friss egészségnek örvendve térjek vissza hazámba, illetve a Liliom-utcába. Én, uraim, elmegyek a Merikába, s itt hagyom a Hunyadi János-asztaltársaság kebelzetét. Itt hagyom nőmet, itt hagyom a házat, melyre felügyelek, s most örvendek, hogy gyermektelen családapa vagyok, s nem kell leendő árváim gondoskodását eszközölni. Szives figyelmükbe ajánlom becses emlékem fentartását, mert magtalanul hunyván el, nevem fenmaradása özvegyem halálával bizonytalanságnak néz elébe. Köszönet és hála rebegése az én kötelességem, melynek teljesitését ezennel foganatositottnak tekintem. Éljen az elnök ur! Éljenek a tagtársak, s adja Isten, -232- hogy szerencsés visszatérésem esete minél gyorsabban, annál biztosabban bekövetkezést szenvedjen.

Zajos tetszés fogadta az ékes beszédet s megkezdődött az ivás. Jobbadán a háziurat várta s ezért tiz órakor haza ment. Vele én is. Utközben megszólitottam:

Másnap volt az elutazás. Ott voltam én is. Délután két órakor mentek a bécsi gyorsvonaton. Félkettőkor a háziur igy szólt Jobbadánhoz:

– Kérem, nagyságos ur, a Merika messze van. Földgömbileg kinéztük. Erősebb inditás kell a hosszu utra. Nem célarányos a konflis. -233-

Ezzel elment és hozott egy fiakkert, melyre minden pakkot fölraktak. Jobbadánné sirt.

– Férfinak nem eleme a sirás. Száraz szem dacára a sziv megszakadhat, – mondá Jobbadán. – Isten veled, Borcsa, ha keres valaki, mondd meg, hogy a Merikába mentem.

Ezzel megcsókolta a feleségét. Ez volt a rátabucsuzás harmadik részlete. A háziur jött, Jobbadán felült a bakra, s még egyszer végignézett a Liliom-utcán, a házon, a kapun és az asszonyon, szóval: mindazon tárgyakon, melyek neki Európában legkedvesebbek voltak.

HARMADIK FEJEZET.
Jobbadán megszólal.

Természetes, hogy Jobbadán megszólalását nagy türelmetlenséggel vártam. Megkértem a háziurat is, hogy sürgesse belső inasnak kinevezett házmesterét a levélirásra s Perthey ur mindent készségesen megigért. Végre pár nap mulva kaptam egy levelet Hamburgból. Megjegyzem, hogy én Jobbadán leveleit átdolgozva teszem közzé, a nélkül, hogy eredetiségükből bármit is elvennék.

Első levél.

Tekintetes tisztelt uram!

Én, tetszik tudni, az utazásnak ellenzéke nem vagyok, mert tapasztalati civilizációnak kell az elmét megvilágitani, ha az embernek kvalifikája nincsen. -234- Felfogásom szerint a kvalifika hiányosságát azonban betölti a fejtehetség, sőt erősen gyönge az elmebéli állapot, ha a kvalifikával a fejtehetség nem kapcsolatos. Azért bizva remélhetem utazásom eredménytelenségének szives elmaradását.

Vonatkozással a Liliom-utca 7-ik számu házra, tessék megmondani, illetve átaladni nőmnek az izenetet, hogy az öntöző kánák használata, udvarlocsolási esetekben, mellőztetni kéretik, mert a III-ik emeleti vizhiányosság panaszai lesujtólag érintik a háziurat. Ha az ugynevezett kánikula a forróság türhetetlenségét jelzi, nőm ablakvirágainak öntözése is halasztassék az rendes őszi esőzések záporáig. Ugy van!

Az utazási részletek látásom-előtti tartózkodása ezideig csekélynek mondható, mivelhogy uram podgyászának kivihetőségén és bevihetőségén fáradozok. De észleletem megfigyelte azt, hogy a mint eltávoztunk Magyarországtól, a magyar nemzet fogyni kezd és Bécsben már egészen elfogy. Németből ennyit egy rakáson nem észlelék belföldi életemben, legföljebb a régi józsefvárosi bucsukon. Lakhatik itt több egy milliónál. Körülbelül.

Utazási megállásunkat hamar félbeszakitotta a továbbutazás hirtelensége. Mikor a fölébredés erőt vett rajtam, már csehek közt voltunk. Ezek már nem örvendeznek oly busás sokaságnak, ellenben csehül beszélnek. Fülem ugy fogadta a cseh nyelvet, mintha hámozatlan mogyorót ropogtatnának héjastul. Inkább ellenszenvileg, mint hasonszenvileg hat. -235-

A Csehországban kezdett alvást már megint Németországban szakitá félbe a fölébredés. A java német még csak itt kezdődött. Akár bajornak, akár szásznak neveződik, csak német a szegény. Itt jutott csak eszembe, s ezt izenetileg mondom nőm számára, hogy ha Kwiczaláné a második emeletről ujólag leöntené a mosogató vizet, a további eljárás a kerületi kapitányság elbánása utján foganatositandó. Mert a főkapitányi gócpontot nem illeti meg a kihágási elbirálás.

Ötödnapra megérkeztünk oda, a honnan már csak egy hidon kellene keresztülmenni, hogy a Merikában legyünk. De a hid nincs készen. Nem is lesz. Mert nehezmények lehetetlenné teszik az épités eszközlését. A tengernek nincsen feneke és az oszlopzatok elhelyezése a vizben függene.

Azt a várost, a hol most lakunk, de csupán időleg tartózkodva, Hamburgnak mondja a háziur. Kivezetvén a tengerpartra, mely itt csak háromszor olyan széles, mint a Duna, megnéztük a hajót, mely elszállitásunkra várakozólag pihen a vizen. Tekintetes ur! Ezernégyszáz dunai propeller összeépitve, mennyiségileg nem ér föl ezen egy jármű kül- és belfoglalatával. Ha nőm a takaritási folytonosságot a szobaurakra nézve el nem hanyagolandja, pénzbe nem szorul meg, szükséget szenvedőleg. De finom eljárás és megbizhatóság összpontosuljon további eljárásában, mert lakó táplálja a háziurat, szobaur a házfelügyelőt. A rászorulás ténye kényszeritőleg hat a szegény emberre, s -236- üzenetileg tessen nőm munkásságát nevemben szigoritani, s a sárga nyári cipők kisubickolását elháritani.

A nagyságos ur az első osztályu helyzetet váltotta meg magának, magam a másodlagos utazás élveit kaptam fizetve a Merikáig. Mindjárt be is hajóztunk, csónakázás utján. Mert a part távolsága a hajó közelségétől csónaki közvetitést tett szükségessé.

A részemre kiutalványozott szobában osztás müveletét hajtottuk végre egy szabómesterrel. Hajón a házfelügyelők becsülete tetemesebb, mint Európában. Mert én az első emeleti ágyat kaptam sorsbeli gyufahuzás utján, a szabó pedig ez uton a földszinti ágy könnyebb hozzáférhetőségét foglalta el. Csupán az szolgált nehezményemül, hogy az ágyba fekvés kizárólagosan lajtorja közvetitésével volt eszközölhető. Tényleg.

Továbbá, ha a levél netáni hibái, nagybecsü igazitás révén, nyilvánossági jogot nyernének, esedezem azt igéretszerüleg jövőre is megcselekedni.

Melylyel, postai késedelem eshetősége miatt, ezennel zárom levelemet stb. stb.

Második levél.

Jobbadán kihajózott a sik tengerre, lehajózott a csatornán s az angol partokon feladta második levelét, melyből átveszem a következőket:

Csupa viz, csupa viz és közbül laknak az angliusok. -237- A vizközi állapot környülállásait tekintetem nem láthatja, a térbeli távolság miatt. A mi pedig a szabólaktárs horkolását illeti, a térbeli közelség miatt kellemetlenül érint. Bizonyára igaz, hogy a tekintély jutalma szenvedés, mert első emeleti uri ágyamból a hajó mozgása miatt már két izben földszintre hurcolkodtam, felmondás nélkül, éjjel, álmomban. Goromba ébredés, de jogorvoslat kizárva, mert a hatóság az állam nyelvezetét nem érti.

Első reggel átkeltem az elsőrendü helyzet megtekintésére, hogy a nagyságos ur ruháinak és cipőjének kitisztitását személyesen eszközöljem. Egy tengerész megállitott, és kérdezte, hogy mit akarok szándékommal. Én nem mutattam be magamat személyileg, mert a személyazonosságot ismeretlen egyénekkel szemben megválogatom, csak a tovább haladást akartam folytatni. Ekkor ő meglökött, mire kalapom a tengerbe esvén, készült Nagy Jánosnál Cegléden, örökre elvesztettem fejemről a hazai ipart.

Ha a tekintetes ur a IV–X. kerületi elüljáróságnál sziveskednék följelenteni az ügyet elbirálás céljából, nem a kalap végett, de hogy idegenbe is erélylyel képviselve legyen az ipar joga és a magyarság védelme. Nőm értesitését a kalapra vonatkozólag mellőzni kérem, mert a sajnálat és 2 frt 50 kr. veszteség szivfájdalma erősen hatna rá.

Melylyel maradtam stb.

NEGYEDIK FEJEZET.
A vihar.

Jobbadán gazda szerencsésen megérkezett Amerikába s utközben megirt levelei közül kettőt a háziur azonnal postára tett. Ezek a következők:

Harmadik levél.

Tisztelt Nagyságod!

Másnap a Nagyságos ur, kalaptalanságom révén ürügyet találván, egy matrózsipka fejemrei illetékességét tette szóvá. Részemről tiltakozás ellenesete nem foroghatott fenn, mert alárendeltségi érzetemmel párosult a kalaphiány türhetetlensége. Beleegyezési helyeslésem után megkötötte az alku vásárát egy cethalzsiros fekete sapkát illetőleg, mely azonban fejbőségem térfogatát tekintve, szüknek bizonyult, azért én szalmakalapot inditványoztam, javaslatilag, tényleg. A nagyságos ur helyeslése találkozván a kalap árával, a kalap birtoka csakhamar részemen volt s azonnali betáblázása a fejemre kideritette a teljes passzolást.

Hallgatási kérelmem, multkori kalapveszteségemre nézve és nőmet illetőleg, ilyenformán fölöslegessé vált, mivel az uj kalapért az elégtétel a nagyságos ur erszényében rejlett, a mi nőm szivfájdalmait elviselhetőkké teszi. Azért kérem őt kimeritő értesités által a tájékozás medrébe terelni. Köszönöm. -239-

A pipázásra vonatkozó hátramaradottság a hajón fenforgó idegenek közt erősen észlelhető. Mikor tajtékpipámat, ezüstkupakkal és nemzetiszinü bojttal, legelőször a födélzeten megtöltve és rágyujtva, pöfékelés utján bemutattam, egy tiszt odajött és fogaim mellékéről kihuzván, nem adta vissza. Elbámulás után határozott miérttel kutatván az indokolást, a pipa nagyságában rejlő tüzveszedelem mentségéhez folyamodtak, katlannak állitván a tajtom nagy öblözetében sercegő hazai muskatály-dohányt.

Utalva pipázási lehetetlenségem szenvedő állapotára, kis makrapipát nyertem válaszul, melyet azonnali próbatevéssel kezeltem. A tömés sikere kielégitő, habár az öböl térfogata elenyésző csekély. A rágyujtás kényes és nem kecsegtető kisérlet, mely a bajuszt elégéssel fenyegeti. Tajtom hosszu nyeléért esedeztem, kapitányilag, de tengeren bizalmatlanság uralkodik minden pipa iránt, mely a szemtől távol tölti napjait, miközben a dohányégés benne folyamatban van. Még a tüzoltófőparancsnok személye is bizalmatlansági tényező, mikor tengerenni pipázás engedelméről van szó. Nem firtattam tovább a szabályrendelet illetéktelen beavatkozási erőszakosságának ellenzését. Minek?

Megtöltöttem tajt-pipám kis unokagyermekét muskatálylyal és átadván földszinti szabólaktársamnak, rágyujtási kérelemmel fordultam hozzá. Szabólaktársam bajuszhiánya indokolja ezen saját találmányu ötletem végrehajtásában a személyválasztást. -240- A szabó rágyujtási három szipákolása után a pipa azonnali visszavételét eszközöltem, s a szipákolásnak részemrőli folytatása következett. Igy mentettem meg bajuszom csuffátételét, az elégés kizárásával.

De az élvezet nagysága nem felelt meg ötletem sikerének. A makra, kupakhiány és szárrövidség miatt, orromba füstölgött, s tekintetemet marta. Köhögés bekövetkezése, könnyezés ködfátyola, s nyelvbőr hiányom közeledése, a pipázás gyors abbahagyására birtak, földhözvágás utján, a mi ingerültségi kirohanásra birta személyzet gorombábbjait.

– Minek neveztek? – kérdém nyugodt lélekkel a nagyságos urat.

– Marhának, – felelt ő nagysága halkitott suttogással, tekintettel alelnöki tekintélyem érzékenységére.

– Idegen nyelv nem számit. Csakis a becikkelyezett államnyelv becsületsértése állapithatja meg a rágalmazást.

Igy maradtam sikerrel tekintélyi magaslatomon, egyuttal rendreutasitva a gorombasági jogtiprás gyakorló tengerészeit. Mint mindig.

Negyedik levél.

Tekintetes ur! Kellemetlenségi érzés fogja el a lelket, mikor a leves ki van tálalva, az asztal pedig bicceg. A férfiu öklével üt rá, hogy neje siessen a papirossal, melynek láb alá tolása az asztal európai egyensulyát megszilárditja. Nohát tessen nyilvánossági -241- joggal felruházni azon kijelentésemet, hogy tengeren az asztalnak nem egy, hanem mind a négy lába inog egyszerre. Ez szent.

Ilyet értem én személyesen a Merikába menet. A vihar alatt. A szárazföldi vihart ez semmiségi panaszszal illeti. Esik az eső ott is, de földre talál és elfolyik a kanálisban, mig a Dunára nem akad. De ha itt az eső leesik, csak vizre talál, hová folyjon szegény? Ott marad és elkeveredik a többi vizzel, fölereszti a tengert, higabb lesz és ha sokáig esik, másnap már nem olyan sós a tenger és meg is lehet inni, szegzárdival.

Ágyamban a fekvés lehetetlenséggé vált, mert kidobott a szoba közepére; a szoba közepéről a falnak való röpülés kellemetlenségét élveztem. Ha a födélzet szabad levegőjének szivását kezdtem, az idegenek megfogtak és betuszkoltak a nagy szálába, melyben csak ebéd idején szoktunk megjelenést tanusitani.

Másnap megint csak fölmentem, kapitányilag intézkedést kérni, a horgony lebocsátására, hogy a hajó fix állapota, mint mozdulatlan helyzet, mozgásunk szabadságát visszavivja. Megint betuszkoltnak érezvén magam a nagy terembe, mit láttam? A kormányos nevenapját ülő kivándorlók hevertek szerteszéjjel össze, s elannyira sokat ittak, hogy mind rosszullétnek örvendtek. Gyönge legények ezen tisztelt embertársak, mert a hallomás értesitése szerint, nem oly sok vala az ivás mennyisége. -242-

Magam is felhörpintésre forditottam két kupicát, de angol keserüvel…

… Ezt a nyilvánosság kizárásával, csak zárt ülésileg méltóztassék kezelni. A két kupica illuzóriussá teheti alelnöki tekintélyemet s majdan elnöki megválasztásom esélyeinek reményét. Ime, uram:

A két kupica angol keserütől becsiptem, a rosszullét legalacsonyabb fokáig. A tengeri berugás szenvedéseinek első izbeni élvezése kizár minden további pályázást ez állapotra részemről. Isten bizony.

Betegen zárva levelezésem végét, maradok stb.

ÖTÖDIK FEJEZET.
A háziur levelei.

A háziur első levele.

Tisztelt uram!

Ön csodálkozni fog, hogy Jobbadán helyett én irok, de neki kiránditották a kezét csuklóban, s most jéggel borogatja. Ugyanis a födélzeten a kivándorlók azzal mulattak, hogy egymást a kezüknél fogva huzták, eldöntendő, hogy ki az erősebb. Én és Jobbadán néztük. Egyszerre megszólal Jobbadán:

– Huzási erőben fölényes a magyar. A kisérlet nem fölösleges, próbatét és dicsőség szempontjából.

– Nono, Jobbadán. Ezek erős fickók ám.

– A mi az erőt illeti, arra magam is vonatkozom. A lepipálás kizártnak tekinthető.

Ezzel levetette a kabátját, beállt a virtuskodók közé, s a következő percben a karja ki volt ficamodva. -243-

Egy római szenátor nyugalmával mondá:

– A fájdalom nagysága eltörpül a levelezés lehetetlensége miatti bánat mellett.

Ekkor megigértem neki, hogy majd irok helyette, mig a keze meg nem gyógyul. Nagyon meg volt hatva, s igy szólt:

– Ezen jószivüségi nyilatkozat hálámat összpontositja. Erősen.

Melléje adtam egy szerecsent, a ki majd a pakkot segit neki leszedni a hajóról. Jobbadánnak nem tetszett a dolog, a mit ki is fejezett:

– Bizalmatlansági gyanumat fokozza a szinvegyülék feketesége. A természet suvikszát nem helyeselhetem a pofa arculatján.

– No, csak barátkozzék meg vele.

– Az államnyelv elhanyagolása miatt az érintkezés kizárólag jelekben nyilvánulhat.

– Nem bánom én, hát mutogassanak és beszéljenek jelekkel.

– Igenis, a süketek jelzési rendszerére fogunk áttérni, a némákkal szemben. Magyarhonban már észleltem a nyelv külső tüneteit.

Megérkezve Newyorkba, egy hétemeletes hotelbe szálltunk, melyről Jobbadán igy szólt:

– A kapupénz nagyságának örömeit ellensulyozza lépcsőmosás fáradalma.

De mikor látta, hogy a fölhuzó gép öt másodperc alatt fölvitt, megcsóválta a fejét és mondá: -244-

– Házbani vicinális emeleti vasut találmányát Európa nem siet alkalmazásba venni.

Egyuttal megkért, hogy irjak azonnal, mert a levélirást becsessé teszi a sietség, mely az otthonvalók örömét a gyorsabb megkapás által fokozza.

Ezért siettem irni. Maradtam stb.

A háziur második levele.

Tisztelt uram!

Van szerencsém önnek, igéretemhez képest, tudomására hozni Jobbadán Mihály viselt dolgait, minthogy ő egyáltalán képtelen arra, hogy tollat vegyen a kezébe.

Uram! Jobbadán Mihály megbolondult. Először a szerecsenekkel nem tudott megbarátkozni. Tudniillik otthon, az állatkerti cirkuszban egyszer fölfedezett egy józsefvárosi fiut, a ki feketére suvikszolva, szerecsen inas volt. Azóta nem hisz a szerecsennek valódiságában s nem megy a fejébe, hogy miért suvikszoltatja be magát annyi felnőtt ember, mikor a fehér szin mégis csak kellemesebb és szebb.

– Fortélyos titok rejlését gyanitom, – mondá több izben.

– Dehogy, ezek mind született szerecsenek, – feleltem neki ilyenkor.

– Mélyebb észlelő előtt nagyságod állitása kétes értékünek tetszik, bocsánat, – volt rá az ő felelete. -245-

Én vállat vontam és nem törődtem vele többet. Egy napon nagy botrány támadt hotelem kapuja előtt. Jobbadán megnyálazta az ujját s végighuzta egy szerecsen hordár pofáján. A hordár nem nyálazta meg egyik ujját se, de végighuzta mind az ötöt Jobbadán képén. Én a vendéglő szalonjából rohantam ki a jelenetre. Akkorra már Jobbadánt is fogták, meg a szerecsent is fogták.

– Mi történt, Mihály? – kérdém szigoruan.

– Bizonylat és valódiság kikutatása céljából képenni ujjhuzást eszközöltem.

– A szerecsenen?

– Igenis; egy ujj nem sok, annyival voltam bátor.

– És ő?

– Szent István birodalmában poflevessé minősitik az ő válaszát.

Bevonszoltam a szalonba.

– Miért nyálazta meg a szerecsent, boldogtalan?

Jobbadán körülnézett és nagy óvatossággal a fülembe sugta:

– Leleplezési szándék vezérelt.

– Hogyhogy?

– Nagyságod nincs értesülve?

– Nem vagyok.

– Én teljesen tisztába jöttem a dolog mibenlétének legrejtettebb titkaival. Szerecsenek a Merikának legrégibb lakói, azért fehérek tisztelik őket, megbecsülvén -246- a szegényebbeket évi fizetéssel. E célból számos fehér besuvikszoltatja arcát, nem tudván másképpen megélni. És jogtalan fizetést huz állampénztárból, ellenőrzési közegek hanyag eljárása folytán.

– Kitől hallotta?

– Egy jó barátomtól. Fehérvári gyerek és pincér itt Csikágóban.

– De föltéve, hogy ez igaz, mi köze magának hozzá?

Jobbadán rám nézett, egy darabig gondolkozott, aztán igy szólt:

– E kérdés váratlanul éri tudatomat, mert nagyságodról felteszem, hogy a csalást hivatalból üldözendőnek tartja. Vagyis mindnyájunknak kötelessége ál-szerecsenek leleplezése által az államkincstár terhén könnyiteni.

– Jól van, jól, de máskor mégis hagyja békén a szerecseneket. Látja, hogy goromba fráterek.

– Igaz. Gorombaság tekintetében hazánkban csak pincelakókkal versenyezhetnek és pedig esőzápor idején, mikor pincéket elönti a felszakadt kanális vize. De pofleves nem tarthat vissza leleplezésemben a további eljárás foganatositásától.

Ettől az esettől kezdve jobban vigyáztam Mihály gazdára, mint eddig, s azt vettem észre, hogy bizonyos búskomorság kezd rajta erőt venni. Mikor megkérdeztem, hogy mi baja, kitérőleg válaszolt. Azt hittem, a honvágy bántja és biztattam, hogy egy hét -247- mulva haza indulunk. Ez egy kicsit fölviditotta, de nemsokára visszaesett régi búskomorságába.

Egyszer csak látom, hogy egy csengetyüt vesz és haza hozza magával.

Aztán hallom, hogy éjjel csenget, többször, erősen, hevesen. Hallom azt is, hogy dörmög magában: „Mindjárt, mindjárt!“ Azzal az ajtóhoz csoszog, a kulcsot kétszer megforditja zárában, valakit beereszt s nagyot köszön neki:

– Jó estét kivánok, nagyságos ur!

Arra ujra bezárja az ajtót. És igy ment ez egy éjjel többször.

Eleinte át akartam futni, megtudandó, hogy miféle rejtélyes vendéget fogad Jobbadán, de hirtelen megálltam és a fejemre ütöttem: egyszerre megfejtettem az egész jelenetet.

Ennek az embernek nem a hazája, hanem a kapuja hiányzik!

A molnár nem tud aludni, ha a malma nem jár; Jobbadán meg nem tud aludni, ha minden éjjel ötször-hatszor föl nem keltik, még pedig csengetyüszóval.

Elhatároztam, hogy meglepetést szerzek neki.

Kibéreltem egy hétre egy kis faházat, a milyen Chicagóban van háromezer. Van benne villámos világitás, vizvezeték, telefon s ha a szél összedönti, másfélóra alatt föl lehet állitani.

Két lakás volt benne. Egyiket Jobbadánnak szántam, a másikat magam foglaltam le. Akkor aztán -248- összepakkoltunk, magamhoz vettem Jobbadánt s ünnepélyesen átadtam neki a házfelügyeletet. Mihály gazda könnyekig meg volt hatva, megnyomta az elektromos csengetyü gombját s szólt:

– A hang erőssége előmozditja a kapunyitás gyorsaságát.

Mikor bejártuk a házat, mely ugyancsak ropogott lépteink alatt, megtapogatta a falakat s mondá:

– A minőség megfelel a mennyiségnek.

– Hogyhogy?

– Az anyag komiszságát ellensulyozza az épitmény kicsinysége. Tartóssága iránt kételyeim vannak, de használhatósága szembetünő. Próbatét meghozza a további tapasztalatot.

Ezzel fogott egy széket, kitette a kapu elé, ráült, pipára gyujtott és meg volt elégedve.

A rákövetkező éjjel háromszor jöttem haza s Jobbadán őrült gyorsasággal nyitotta ki a kaput, még otthoni hatosokat is nyomtam a markába, hogy illuziója teljes legyen; de lelkiismerete tiltakozott ellene.

– Szolgálati viszonyom nagyságoddal szemtelenségi következtetést vonhat maga után, rám vonatkozólag, ha a hatost elfogadom.

– Nem tudja meg senki. Különben maga itt nem tartozik házmester lenni, csupán belső inas.

– Nagyságod helyeslését nem birálhatom felül, – szólt s eltette a hatosokat.

Ettől kezdve nem mozdult el hazulról. Semmivel se lehetett a házból elcsalni. -249-

– Legalább irt haza levelet, ugy-e? – kérdém.

– Kedélyállapotom nyugalma csak ujabb keletü s csak most jutok a fogalmazás kezdetéhez nyugodtan.

– Akkor ne is vesződjék, mert holnapután indulunk haza.

– Tehát a dolgok elvégzése rendben van?

– Mindent elvégeztem.

Tisztelt uram! Ime ez a magyarázata annak, hogy Jobbadán az utóbbi időkben nem kereste föl önt leveleivel. Maradtam stb.

A háziur harmadik levele.

Jobbadán Mihály egy newyorki fogadóban reggel hét órakor fölkelt, s nem tudta, mit csináljon önmagával. Azt tudta, hogy előttevaló este hetvenötig olvasott, mig a vonat felért arra az emeletre, melyen ő lakott. Ez tehát legalább is olyan magasan fekszik, mint a Gellérthegy. Az ajtón nem mert kimenni, mert attól félt, hogy nem talál vissza a szobájába, az ablakon meg ki se mert nézni, félvén, hogy le fog szédülni. Az ablaknál, szépen egy csomóba csavargatva, nagy tömeg kötelet talált, mely arra szolgált, hogy tüz esetén a bentszorult utas ott leereszkedjék. Jobbadán Mihály tehát derekára kötötte a kötelet és kidugta a fejét az ablakon. Nagyon tetszett neki ez a találmány, s elhatározta, hogy otthon a harmadik emeleti lakóknál a kötél alkalmazásának gyakorlatát meghonositja. -250-

Miután madártávlatból kigyönyörködte magát, bár nem látott semmit, elhatározta, hogy fölkeresi a gazdáját, ruhatisztitási szempontok elintézése okából. Az ajtó külső részén egy szög volt, erre ráakasztotta a kalapját, hogy ujra rátaláljon a szobájára, azzal elindult. Végigment a folyosón, s a legvégén talált egy lépcsőt, mely fölfelé vezetett. Mihály gazda már tudta, hogy fölötte nincs több emelet, ez tehát a padlásra vezethet csupán. Visszafordult, hogy a folyosó másik végénél keresse a leszállás eshetőségét. Nagy örömére meg is találta a garádicsot, lesietett rajta, de az alatta levő, vagyis hatodik emeleten a garádics véget ért. Jobbadán ujra végigment a folyosón, megint nem talált sehol lépcsőt.

– A lépcsőkészitők üzeme pangásnak örvend a Merikában, – mormogá Jobbadán, – hol járnak le s föl a Merikaiak?

Különösen hol járnak le: ez érdekelte Mihály gazdát. Egyszerre csak egy kis ajtóból előtte terem egy szerecsen. No majd ez megmagyarázza.

– Svarc ur, – szólitá meg Jobbadán, mert tudván, hogy a szerecsen idegen, nem szólithatta Feketének, – kérem, Svarc ur, nem tetszik tudni a lépcsőfokok garádicsának hol- és mibenlétét?

A szerecsen vigyorgott, de nem felelt. Jobbadán tisztában volt vele, hogy ez sem érti az állam hivatalos nyelvét.

– Barátom, én lemenetelt akarok eszközölni, – és lefelé mutatott. -251-

A szerecsen betolta őt egy kocsiba, melynek tetején lámpás égett, ez a helyi érdekü emeleti vasut volt. Jobbadán csak hatvanig számolt s már lent voltak az udvarban, a miből azt következtette, hogy ez a vasut is lejtőnek gyorsabban megy, mint hegynek.

A portástól megtudta, hogy gazdája az ötödik emeleten lakik, de nem volt bátorsága ujra fölmenni. Leült egy székre, s megvárta odalent. A cipője rettenetesen piszkos volt, s röstelte. Megszólitotta tehát a portást németül. A portás összeszidta. Jobbadán ugyanis a német nyelvet otthon kizárólag a lakókkal való gorombáskodásra szokta használni, s e nyelvből csakis az erőteljesebb kifejezéseket tudta. A cipősuvikszolást is ugy adta elő, hogy a portás rögtön kidobással fenyegette. Végre megértették egymást.

– A hotelben nem tisztitanak cipőt. Ez utcai ipar nálunk. Tessék a szerint berendezkedni.

Jobbadán tehát igy okoskodott: Ha a hotelben tisztitanak cipőt, az ajtó elé szokás rakni, ha az utcán tisztitanak, akkor mindenesetre a kapu elé kell rakni a cipőt. Kitalálja az ember lassanként ennek a fene a Merikának a fortélyos furfangját, ha gondolkozik.

Ezzel Jobbadán nyugodtan lehuzta a cipőit, kitette a kapuba, s ő maga sem messze onnan leült egy pinceablak-mélyedésbe. A hotelszemélyzet nem törődött vele; az amerikai nem ér rá mással foglalkozni.

– Csak fényesre atyafi! – kiáltott neki Mihály gazda, – ne sajnálja a subickot az igénybevétel után erősen megdörzsölni.

Az idegen ember barátságosan mosolygott, s azzal eltávozott Jobbadán cipőivel. Negyedóra mulva Mihály gazda igy szólt:

– Lopási gyanum erősödni kezd belsőleg. Késedelem, idegennel szemben, becstelenségi föltevésre jogosit.

– A jogtalan eltulajdonitás esete fönforogván, távozhatom. A mezitlábasság szégyenét az ismeretlenség leszállitja.

Ezzel visszasétált a vendéglőbe, de a portásnak mégis megmondta németül, hogy az utcai cipőtisztitás ipara fokozza az eltulajdonitás szenvedélyét, s ő (mihelyt uj cipője lesz) kefét vesz magának, s önhatalmulag fog eljárni cipőivel szemben.

– Ha uraságod még egyszer fog velem gorombáskodni, -253- a békebiróság előtt szerzek magamnak elégtételt. Vén krokodilus!

– Nem hazai állat, s igy a sértés nem állapitható meg biztosan, – gondolá Jobbadán, s eltünt a vicinális vasut torkában.

HATODIK FEJEZET.
Jobbadán Mihály megérkezése.

Jobbadánné sir.

Magam is elutazván fürdőre, huzamos ideig mit se hallottam Jobbadán gazdáról s már egészen meg is feledkeztem róla. Mikor hazatértem, a legelső, a kit megpillantottam, Jobbadán Mihályné született Pandur Veronka volt (abból az ivánfai Pandur-családból, melynek minden férfitagja bucsui verekedésekben hunyt el hirtelen, nem tudni, miféle betegségben). Jobbadán Mihályné fekete pápaszemet viselt és gyászruhát varrt. Mikor engem meglátott, félretette a ruhát és elővette a zsebkendőjét s elkezdett sirni. Sirt mindaddig a mig a zsebkendője csupa viz nem lett. Ekkor abbahagyta s bement tiszta zsebkendőért. Azután ujra a lakása küszöbére ült s megint sirni kezdett.

– Lassabban sirjon, asszonyság, – figyelmeztetém, – nagyon fogy a zsebkendő.

– Te… heg… nap vo… volt mo… mosás, v… va… van e… he… elég, – zokogá.

– Nem, – felelt kevésbbé zokogva, mert ez a zsebkendő is vizes volt már. Nem csuda, akkora könnyei voltak, mint egy tyuktojás.

Jobbadán balsejtelmei.

Tisztelt nőm!

A viszony huzama, mely husz évi boldog házaséletünk vörös fonalát alkotta, azon veszélyben forog fenn, hogy elszakad. Utazási eljárásunk idáig szerencsés körülmények kedvezőségével örvendeztetett meg bennünket, de most az idő és a tenger őszi lehidegülése az óriási cethalak kedélyállapotában olyan borzasztó változást szült, hogy a legnagyobb hajók csak félve mennek ki a vizre, a mérges halak közé. Csupán a gőzerő fórja biztositja csekély mértékben az utazás szerencséjének -255- valószinüségét. Ha ez se kedvez és a sötétség miatt a gyorsaságot lassuságra kell átváltoztatni: akkor az elveszés bizonyossága a végrendelet megcsinálásáig fokozódik. Mi most várjuk a hazatérési alkalmat… de ha nem kisérné szerencse földi pályám vizi részleteit, Isten veled, tisztelt nőm, ne feledd el, hogy én el nem feledtelek, azért te se felejts. Vagyonhiány meggátol bővebb végrendeleti intézkedésben, de aprósági tárgyaim szives gondozását nagyérdemü figyelmedbe ajánlom. Ha netán jelen levelem végrendeleti szinvonalat érintene, hatóság előtt bélyeghiány pótlását eszközöld, sürgősen. Hunyadi János-asztaltársaság halálom eseténi összehivását, rendkivüli közgyülésre, elnöki jogkör eszközli, távollétem miatt. Az ismerősök üdvözlésével nem terhellek, visszaemlékezés folytán mindig gyarapodván szomorusági okok. Isten veled, tisztelt nőm, a viszont nem látásra, mert igy muszáj a sors végezete miatt.

Mihály.

Ez bizony szomoru levél volt, de nem bizonyitott semmit Jobbadán halála mellett. Vigasztalgattam Jobbadánnét, a mennyire tőlem telt, de ő kijelentette, hogy ha tudta volna leánykorában, hogy ily korán özvegységre jut – máshoz ment volna feleségül.

– Tekintetes ur nem ismeri a megboldogultat. Nagyon komoly ember, s ha valamit ir, az szentirás. -256-

– Talán odafönt, – mondá az asszony szomoruan, s felmutatott a – második emeletre.

Jobbadán él.

Három nap mulva Londonból az én nevemre a következő levél érkezett Jobbadántól:

Tekintetes mylord ur!

Talán nőmhöz intézett levelem kapcsán értesült arról, hogy tengeri viszontagságok általi fenyegetés közt szerencsésen átestünk a tenger sima tükrén, a nélkül, hogy betörtük volna. Megérkezvén London országába, a nagyságos ur hirét vette, hogy a tulsó parton, azaz Magyarországon, sőt annak fővárosában is ujólag járvány a kolera, szükségesnek látta itt bevárni a barakkórházi kimutatások kedvezőbb eredményét. A magam részéről kérem nőm szives beoktatását a köztisztaság ügyében oly irányban, hogy a fővárosi tanács plakátuma a kapu alatt kiragasztassék, még pedig jó alacsonyan, hogy a kisebb termetü lakók szemrontás nélkül elolvashassák. További foganatbavételek egyelőre nem szükségesek, ellenben tavaly megspórolt piros fertőző téglapor elhintésének eszközlése sürgősen tanácsos, nehogy az egészség biztossága fenyegettessék. Különösen Strammerné konyhaajtaja elé kérem a hintést, mert ő panaszkodott mindig gyomorfájdalmakról. Londoni tartózkodás tartamát háziur -257- belátása szabályozza. Most már kecsegtet a hazajutás reménysége, melylyel maradtam mylord urnak alázatos szolgája

Jobbadán Mihály.

A levelet kötelességemnek tartottam azonnal megmutatni született Pandur Veronkának, a ki pedig éppen másnapra (vasárnapra) tervezte özvegyi ruhájának bemutatását a Rókus-templomban. Konstatáltam, hogy a jó asszony örömében épp annyi zsebkendőt telesirt, mint bánatában, s az özvegyi ruhát e szavakkal tette félre:

Nem világositottam fel őt afelől, hogy Mihály gazda még tovább is elállhat.

A megérkezés.

A Hunyady Jánosok vacsorával, tombolával és világpostával összekötött zártkörü táncestélyt hirdettek, melyre a jegyeket huszonöt krajcárjával minden borbélymühelyben és rövidárukereskedésben árulták. A jegyekre rá volt nyomtatva, hogy Amerikából hazatért alelnökünk tiszteletére, s hogy kezdete pont fél 8-kor. Pont félnyolckor Az arany kapukulcs-nak nemcsak kerti, de egyéb helyiségei is annyira megteltek, hogy a pincérek (a hölgyek folytonos sikoltásai közt) három pohár sört is szétlocsoltak a tömegben, a mig egyet rendeltetése helyére tudtak juttatni. S a kabátok és ingek, a fejek, kalapok és frizurák régen nedvesek voltak már, mikor a gégék legnagyobb része még mindig száraz volt s csikorogva bömbölte: „Sört, sört!“

Pont nyolc után öt perccel érkezett meg Jobbadán, -258- karján vonszolva tisztelt nejét, a ki olyan tubákszinü ruhát viselt, hogy a ki ránézett, azonnal prüszkölni kezdett. Az éljenek szünni nem akartak, de végre mégis megszüntek. Ekkor egy hang elkiáltotta magát:

Tisztelt alelnökünk, szeretve tisztelt utazó ur!

Mikor pár hónappal ezelőtt egy ismeretlen világrész felkutatására elindultál, azt hittük, hogy többé nem lesz szerencsénk becses visszatérésedhez. Elutazásodkor én egy inditványt terjesztettem elő, mely netáni halálod esetén emléked megünneplését célozza. Ez inditványban megvolt a koszoru, a sirkőfelállitás s a testületi kivonulás. Akkor elvetették, mert halálod csakis tengeren történhetvén, koporsódul a tenger, esetleg a cethalak gyomra volt kiszemelve. De ujra szárazföldre érkezvén, mi sem tart immár vissza bennünket attól, hogy emléked megörökitését meg ne próbáljuk. Ennélfogva egyelőre inditványozom azt, hogy Jobbadán Mihály sirjára kőemléket állitsunk, a többit a halál esetén összehivandó rendkivüli közgyülés fogja megállapitani.

Dörgő helyeslés fogadta az inditványt, s Mihály gazda az elnök karjai közé dőlt. Azután felállt egy székre s igy szólt:

Uraim és milordok! (Élénk tetszés és a meglepetés moraja. Senkise értette a megszólitást. Jobbadán se. Jobbadánné büszkén nézett körül.) A meghatottság -259- sajtolása oly erősen szoritja szivemet, hogy a beszélés nehézségét nem tudom leküzdeni. Azért röviden csak ezzel az egy szóval felelek: Éljen a Merika! Éljen a szárazföld! Határozottan…

– Tessék csak ránézni. Milyen vörös és hogy üti az asztalt. Szóljon neki és vigye el; másra nem hajt.

– Jobbadán ur, az amerikai levelek irodalmi részét szeretném elintézni, pénzügyileg.

Az öreg fölkelt és követni akart, de megtántorodott. Megkapta a karomat és ijedt hangon suttogta:

– A tengeri betegséget. Sohse lesz kigyógyulás belőle, halál oka lesz, halottkémileg. -260-

– Tudja mit, Jobbadán? Én tudom a gyógyitás módját. Ha vizen kap valaki ilyen betegséget, szárazföldre kell mennie. Ha szárazföldön kapja, vizbe kell mennie. Gyüjjön.

Ezzel a vizvezetéki csap alá nyomtam a fejét s öt percig ráeresztettem a vizet. Öt perc mulva Jobbadán olyan józan volt, mint a csap, (mert kérem, tévedés azt hinni, hogy a csap részeg, hiszen nem tartja meg magában a bort).

– A kurát zajos helyesléssel, szerzőjét köszönettel illetem és a lefekvést mint utókurát tekintem.

6	Vére megszólalt	Végre megszólalt
63	vékony verébhagon	vékony verébhangon
72	volt a ezlőtt	volt azelőtt
111	az állomásra,	az állomásra
117	amaniták morogtak	anamiták morogtak
119	malcfejet kezdte	malacfejet kezdte
193	Gyerük ki	Gyerünk ki
193	valamai sötét	valami sötét
222	hámesterség	házmesterség

GALAMBOS PÁL NAPLÓJA – JOBBADÁN AMERIKÁBAN

MONTE-CARLO.

A LÉGIÓBAN.

A BAUDIN FEDÉLZETÉN.

A KÁPLÁR.

KATONAÉLET AFRIKÁBAN.

A SIVATAGBAN.

A KIGYÓ.

A PÁRISI FIU.

AZ AIN-SZEFRAI FEHÉR ASSZONY.

NIELSEN ERIK SZERELME.

NIELSEN ERIK HALÁLA.

EL ÁZSIÁBA!

TONKIN FELÉ.

BU-LAM ISTEN.

KATONAÉLET AZ ERDŐBEN.

A HÓHÉR ESKÜVŐJE.

A SZENT KROKODILUS.

AZ ÉGETT POFÁJÚ.

A HINDU.

I.

II.

AZ EZERÉVES TEMPLOM.

ÉJJELI HARC.

A RABLÓK FOGSÁGÁBAN.

A SZABADULÁS.

BEFEJEZÉS.

JOBBADÁN MIHÁLY AMERIKÁBAN.

ELSŐ FEJEZET. A háziur távirata.

MÁSODIK FEJEZET. Bucsu a szülőföldtől.

HARMADIK FEJEZET. Jobbadán megszólal.

Első levél.

Második levél.

NEGYEDIK FEJEZET. A vihar.

Harmadik levél.

Negyedik levél.

ÖTÖDIK FEJEZET. A háziur levelei.

A háziur első levele.

A háziur második levele.

A háziur harmadik levele.

HATODIK FEJEZET. Jobbadán Mihály megérkezése.

Jobbadánné sir.

Jobbadán balsejtelmei.

Jobbadán él.

A megérkezés.

Javítások.

GALAMBOS PÁL NAPLÓJA
–
JOBBADÁN AMERIKÁBAN

ELSŐ FEJEZET.
A háziur távirata.

MÁSODIK FEJEZET.
Bucsu a szülőföldtől.

HARMADIK FEJEZET.
Jobbadán megszólal.

NEGYEDIK FEJEZET.
A vihar.

ÖTÖDIK FEJEZET.
A háziur levelei.

HATODIK FEJEZET.
Jobbadán Mihály megérkezése.