The Project Gutenberg eBook of Deák Ferencz és családja (1. kötet) by Károly Eötvös

Megjegyzés:

A tartalomjegyzék a 311. oldalon található.

DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA

MIÉRT IRTAM KÖNYVET DEÁKRÓL?

Deák Ferencz bizalommal volt hozzám s némi figyelemmel volt irántam. Talán nagyobbal, mint igen sok iránt, kik az ő nemzedékéből s az én nemzedékemből ismerősei s követtársai voltak. Sokszor szivesen beszélgetett velem. Több alkalommal fontos kérdésekben megkérdezte: mi a véleményem? Pártjához tartoztam haláláig. Néha oly dolgokat is közölt velem, melyeket egyéni vagy közéleti titkainak méltán tarthattam. Becsült annyira is, hogy a mult század hetvenes éveinek elején, a mig betegsége miatt el nem nehezedett, időszaki czikkeimet figyelemmel elolvasta. Nem vonta meg tőlem bölcs tanácsait sem. Szives közlései lehetővé tették, hogy a 48 előtti személyi és országos viszonyok megismeréséhez közelebb jussak.

Barátságról köznapi értelemben köztünk nem lehetett szó. Istenért se mernék barátságról szólani. Nagy korkülönbség volt köztünk. Harminczkilencz évvel volt idősebb, mint én. Azonkivül nagy volt. A nemzet történelmi alakjai közt a legnagyobbak egyike, egyéniségére -2- nézve talán a legnagyobb. Én meg kicsiny voltam, áhitattal néztem föl rá s kegyelettel közelitettem hozzá. Mint gyermek a dicsőségtől sugárzó apához.

De ismertem gyermekkorom óta. Mielőtt iskolákra mentem, öreg anyámmal balatonfüredi szőlőnkben töltöttem a nyarakat. Ő pedig sokszor megjelent a fürdőn. S ha lent a Savanyuvizen futkároztam: mindig láttam, sétái és beszélgetései közt gyakran órákig elnéztem. Apám részt vett a Forintos-harczokban 1843-ban, mint zalai birtokos s csodákat hallottam nagyságáról és bölcseségéről már a szülői házban. S a képzet, mely a gyerekagyban róla megalakult, soha se lett halványabbá. Sőt fényesebbé, a mint 1869 óta s később a törvényhozásban hozzá közelebb jutottam.

Nem találtam benne hibát és semmiféle gyöngeséget. Lelkének csodálatos erői mindig tökéletesek voltak. Az ember mintáját láttam benne. Az emberét, a hazafiét és a magyarét. A milyennek lenni kell s a milyennek lenni rajta kivül senki sem tudott. Legalább akkora arányokban, mint ő, nem.

Életem végzete azt parancsolta, hogy hajlott koromban iró legyek. Iró előtt vajjon lehet-e fönségesebb tárgy, mint a természetnek és nemzettörténelemnek oly rendkivüli tünete, a milyen Deák Ferencz volt? Mit érdemelnék én, ha épen róla nem emlékezett volna meg irótollam?

Kettős alakban áll előttünk minden történelmi férfiu. Az államférfi és az egyéniség alakjában. Választhattam, -3- melyikről irjak. Az államférfiról-e vagy az egyéniségről vagy mind a kettőről. Az egyéniséget választottam.

Államférfiu szerepéről sokan irtak. Hazai iróink közül csak Tóth Lőrinczet, Horváth Mihályt, Csengeryt, Pulszky Ferenczet, Kónyit, Nedeczkyt, Ferenczi Zoltánt emlitem. Emlithetnék még igen sokat, köztük Kossuthot is, kik főként 1867 óta sokat foglalkoztak Deák államférfiui alkotásaival. Irtak róla jeles idegen irók is. De mindezek műve engem ki nem elégit. Szinte kötelességemnek tartanám uj művet irni róla. Olyat, a mely hozzá is méltó volna, igazságos is volna s mely őt mégis közelebb hozná a nemzet szivéhez s államférfiu alakját a milliók figyelméhez. Valami olyat, a minőt b. Kemény Széchenyi és a két Wesselényi rajzában megkisérlett.

A miből Deák történelmi nagysága fölépül: az nemcsak alkotása, hanem törekvése is. De se alkotását, se törekvését én e művemben se nem dicsőitem, se nem birálom, rendszeresen nem is ismertetem. Ezt a munkát elvégezték s elvégezik majd történetirói. A kiket már emlitettem s a kik még ezen túl születnek. Államférfiui alkatáról még sokat irnak a jövő századokban is. Jobban és szebben irnak, mint mi tehetnők. A mi szemünket, a mi látásunkat még a pártosság köde zavarja. Az irók, a kik ezután születnek, szabadok ettől. Deák államférfiui alkata mindig fenséges tünemény marad. S részletekben csodálatosan gazdag. -4- 1832-től 1875-ig mindig vezére volt a nemzetnek. Néha egyedül való vezére. Ez a negyvenkét esztendő egyébként is gazdag férfiakban, eseményekben, alkotásokban és ábrándokban. S a honfi szenvedésekben. Rátermett lángelme örökre szép hőskölteményt irhat e korszakról s benne Deákról. S minden században támad ily lángelme kettő-három.

Semmit se mulasztok tehát, ha én Deák államférfiui alkotásáról hallgatok.

Deák alkotásait és törekvéseit csak ugy értjük meg igazán, ha korának viszonyait is tisztán látjuk s ha működésének hátterét, nemzetünknek habsburgi viszontagságait is teljes történeti hüséggel feltüntetjük. Ámde akkor két kérdést is gondosan meg kell vizsgálnunk s arra a feleletet megadnunk.

Az egyik kérdés az: a magyar nemzet ereje minő arányban áll a Habsburgok világtörténelmi erejével? Kedvező-e ránk nézve ez az arány vagy kedvezőtlen? Egyszerü szóval jelezve: vajjon békében és harczban ama végzetes küzdelmek mezején, melyek nem akarnak véget érni, oly erősek vagyunk-e mi, mint a Habsburgok? Vagy talán erősebbek, avagy sokkal gyöngébbek?

A másik kérdés pedig az, hogy Deáknak volt-e igaza abban, a hogy ő a kezébe letett nemzeti erőket irányozta és felhasználta, vagy azoknak volt igazuk a kik nem ugy irányozták s nem ugy használták fel, miként ő. Vagy nem ugy, a miként ő szerette volna. -5-

Én egyik kérdést se akarom mint itélő biró s mint történetiró megvizsgálni.

Oly korban éltem és munkáltam, a mikor a nemzeti önbizalomra volt szükség, habár az tulzott volt is és ábrándos. Oly korban, a mikor a kishitüség bűn lett volna a haza ellen, habár az igazságnak az felelt volna is meg. Az én feladatom az volt, hogy mint iró és törvényhozó s a közélet férfia a nemzeti önérzetet ápoljam s az önbizalmat fokozzam. Miért vizsgálgatnám tehát, vajjon – hogy érthető példákat emlitsek – Széchenyi volt-e nagyobb, vagy Deák, vagy Kossuth? Melyiknek alkotása volt sikerültebb és értékesebb s melyiknek törekvése volt bölcsebb és szentebb? A nemzetnek az ő kezére bizott erőit melyik tudta üdvösebben alkalmazni? Hátha e kérdések vizsgálata csak csekély részben is megrengetné a nemzeti önbizalom alapjait?

Ezt nem teszem. Erre alkalmat nyujtani nem akarok. Az itélő birónak s a történetirónak pedig az igazságot kell mondania. Semmi mentsége se lehetne, ha nem azt mondaná ki.

Ime azok az okok, melyek miatt én Deák államférfiu történetét meg nem irom. Nem akarom nemzetünk balvégzetének irtóztató kérdését feszegetni, nem akarok Deák fölött kortársaival szemben s kortársai fölött vele szemben birálatot alkalmazni. Nem akarom nemzeti önbizalmunk szegletköveit megmozgatni. Ismerem elmém természetét s meggyőződésem hajlithatlanságát, de fajomhoz való végtelen ragaszkodásomat is. Miért vigyem kisértetbe ezeket? -6-

S nem is mulasztok semmit. Azt a munkát mások is elvégzik s akkor is elvégzik, a mikor mi már régen porladunk. A történelmi alak fölött őrködik majd a történelem.

Más dolog Deák egyénisége. Ezt már megörökiteni törekszem. Erre szolgál gyüjteményes műveim e két kötete. Ha élek: szaporodnak még majd e kötetek.

Deák magánember is volt. Falusi birtokos, jobbágyok ura, szerény tőkepénzes, szerető rokon, figyelmes jóbarát, árvák gondviselője. Magánéletének s magánéletbeli működésének ezek az alakjai. Ezek körül képződött ki egyénisége.

Születése, neveltetése, termetének arányai, arczának vonásai, külső alkata, ruházkodása, szenvedélyei, hangja, beszélő modora, alvása, ébrenléte, mindennapi szokásai, különös kedvtelései, társasága, szivének mozgalmai, egészsége, betegsége, életének viszontagságai erénye, bűne: ime ezekből áll az egyéniség.

1876-ban, az év elején halt meg, huszonkilencz év előtt. A ki akkor csak némi gondossággal is megfigyelhette, legalább tizenkét éves serdülő fiunak kellett lennie s ha él, ma már több mint negyven éves. Negyven-ötven év mulva tehát senki se lesz a világon, a ki az embert, az egyéniséget ismerhette.

Ott lesznek majd s századokon át megmaradnak képei, szobrai s kőből faragott emlékei. S ott lesznek történeti alkatának jellemrajzai.

Mindezek halványan világitják meg az egyéniséget. Többet érnek ugyan, de nem sokkal érnek többet, mint a csataképek. Egyetlen csata se olyan volt, a milyennek a róla festett kép mutatja. A csatát sok ezer ember vivja és dönti el, a kép pedig csak husz-harmincz alakot ábrázol. Az egyéniség az egész emberi élet százezer tünetének összessége; – a kép, szobor, emlékmű pedig csak néhány tünetet mutat. Homérosz vagy maczedoni Sándor vagy akár názáreti Jézus egyéniségéről mit tudhatnánk biztosat arczképük után? Holott nem is bizonyos, hogy arczképük hű, sőt sokkal bizonyosabb, hogy nem is hű.

A nagy emberek élete és életmódja nem mindig nagy, nem mindig nemes és szép. A nagy embernek csak cselekménye, csak műve s művének hatása nagy. Akármilyen tökéletlen volt magánélete: ezt műve miatt elfelejti a világ vagy csak léha kiváncsiságból emlékezik róla.

Deák magánélete tökéletes, minden részletében összeillő és szép. Oly szép, mint a költői alkotás. Valósággal harcz és vihar nélkül lefolyt szelid hősköltemény. A mi benne hősi, a nemzet sorsát vezérlő történelmi cselekmény, az a háttérben marad. Maga a hős komolysággal és vidámsággal teljes lélek. Körüle a vármegye, az ősi nemesség, a jogaiért küzdő nemzet, az eszmék és fegyverek csatáinak hősei és vértanui, -8- a hű barátok, a jó és bölcs rokonok, a jókedvü fiatalság. Örömei és fájdalmai szelidek és zajtalanok. S nagyok, de soha sincs bennük se tombolás, se kitörés. Derüs, napsugaras tájkép, melynek hegytetőin égbe törő bérczek nem meredeznek s lapályain se sivatag, se nyargaló vizek. Zöld pázsit, szines és illatos virágok, tiszta forrásvizek mindenütt.

Deáknak magának szilárd nézete volt arról, vajon a magánélet, az egyén viszonyai, az életmód, a családi esetek méltók-e arra, hogy az irodalom azokat följegyezze? Nézete az volt: nem méltók, bármily nagy történelmi alakra vonatkoznak. Még azt sem helyeselte, hogy a történelmi alak magánleveleit felhasználhassa az iró. Ugy vélekedett: csak a nyilvános cselekedetek és nyilatkozatok tartoznak a történetirás keretébe; – minden egyébről hallgatni kell.

A korszerü történetirás sohase fogadta el e nézetet De én se tudom elfogadni. Deák okai nagyok, fenségesek s az ő szerény lelkének természetes fogalmai, de engem se győztek meg. Én azt hiszem: valódi nagyjaink magánéletét is részletesen kellene ismernünk, ha az a magánélet is szép és tanulságos. Ha Hunyadi Jánosnak, vagy a költő Zrinyinek, vagy utolsó Rákóczi fejedelmünknek gazdasági, családi, házi, társasági magánélete részleteiben is oly tisztán állana előttünk, mint a hogy történelmi cselekményeik után hazafi képzeletünk megalkotja azt: minő csodálatos szép költeményekkel lenne gazdagabb a magyar szellem? -9-

A történet elvégre igazán magister vitae. Tanit arra, hogy kellene élnünk. De tanitása egészen sikeres csak akkor lehet, ha követésre, ha okulásra, ha tanulságra méltó alakjait igazán megszeretteti. Ha oly kedvessé teszi alakjait, hogy ezekkel álmodunk és ébredünk, ezeket családunk körébe, őseink seregébe, nyugalmas napjaink élményeibe beültetjük, ha ezekről mesél az öreg, ezekről hall a fiatal s ha ezek képe, mondása, tanácsa, adomája és cselekvései bevésődnek serdülő ifjaink és leányaink képzeletébe és érzéseibe. S nemcsak azokéba, a kik irástudók vagyunk, hanem a nagy tömegekébe, az egész nemzetébe.

A mi e férfiak életében nemzetvezérlő, államkormányzó cselekmény; a mi nyilvános ékesszólás, hirdetett eszme, vezérelv; a mi nemzetük számára megjelölt végczél s működési irány: mindez szép, ragyogó és fenséges, mint a nap verőfénye. De a nagy tömeg képzeletére, hogy igy mondjam, családi életére igen kevéssé s igen ritkán tud hatást gyakorolni. Kivált haláluk után, emberöltők mulva, megváltozott állami és társadalmi viszonyok közt. Mert ezek csak eszmék, jelszavak, példabeszédek s a cselekményeknek csak körrajzai. Ezeknek valódi tartalmát a nemzet története s a nagy egyéniség élete képezi. A nemzet történetének megirásáról gondoskodunk, az egyéniség megörökitését elmulasztjuk.

Pedig az ember ember marad s a serdülő ifjuság -10- például ma is olyan, a milyen ötezer év előtt volt. S ötezer év mulva se lesz más. A ki Deák és Kossuth eszméit ismeri, ha egészséges lélek: lángol ez eszmékért, ha az idők erre alkalmasak. De ha egyéniségüket nem ismeri: azt meg sem szeretheti. Az eszmékért való lelkesülés idők multán vagy változott viszonyok közt elcsillapul, sőt elalszik, de ha megismerte s megszerette az egyéniséget, az embert: ez a szeretet folyton táplálja, örökké életben tartja az eszmék iránti lelkesülést is.

Irodalmunknak Kossuthról szóló része óriási. Rendszeres élet és jellemrajz alig van ugyan, de a kisebb művek száma végtelen. De azért Kossuth egyéni életéről alig irtak valamit, pedig az ő egyénisége is felette gazdag.

Sokszor csodálkoztam iróink figyelmének e csonkaságán. A mint jó szerencsém és honfikötelességem Kossuth közelébe hozott: nyomban eszembe jutott, hogy pótoljam e hiányt. De én a hőst, a nemzet egykori vezérét, a nagy bujdosót már csak későn ismerhettem meg. Már akkor elmult kilenczven esztendős. Ifju és férfikorában s történelmi cselekményeinek magasságaiban nem ismerhettem. Gyermek voltam akkor. Apám, a csodálatos figyelő, is messze esett tőle. Tuladunai ember, mezőföldi nemes nem érintkezhetett vele. S az én együttlétem is vele csak napokig tartott. Mindamellett Gróf Károlyi Gábor följegyzései czimü művem második kötetét főleg neki szenteltem. Egyéniségéről följegyeztem mindent, a mi megfigyelésem -11- körébe juthatott. Háztartásáról, munkáiról, munkálkodásáról, emberi alkatáról, vagyoni viszonyairól, egyéni szokásairól, gondolkodásának sajátságairól sokat megőriztem vagy megmentettem az utánunk jövő korok számára. Főczélom nála is az volt, hogy alakját, egyéniségét közelebb hozzam a magyar nép szivéhez. S ha élek, még folytatom róla szóló följegyzéseimet.

Deákkal hosszabb ideig, éveken át voltam közeli ismeretségben s gyakori érintkezésben. Róla szóló művemnek már ennélfogva is sokkal nagyobbnak s részletesebbnek kell lenni.

De nemcsak magára Deákra szoritkozom, hanem családjára és őseire is. Sok nagy okom van rá.

Bátyja, Deák Antal, az elmult nemesi korszak remek alakja. Törvényhozó, vármegye kormányzója, nagy jellem, kiváló elme, az élet bölcs elveinek hű követője. Elfeledte már a világ. A feledékenység homályából ki kellett emelnem sugaras alakját. Legalább rá kellett mutatnom, hogy az ő élete s a hozzá hasonlóké rejtett kincs a multnak avarjában, nemzeti érdek kiásni őket onnan.

És Klára nénje és puszta-szent-lászlói sógora: minő édes, minő gyönyörü és tanulságos jelenségek! Ha Deák magánéletéről szólunk, hallgathatunk-e ezekről? Csányi Lászlóról, a dicső vértanuról; Wesselényiről, függetlenségi békés harczaink e nagy hőséről; – és Vörösmartyról, ki költészetének oroszlánhangján harsogta alvó nemzete fülébe az ébresztő szózatot és a nemzet többi nagyjáról, kik időnkint ott voltak Deák környezetében! -12-

Kiterjeszkedem többé-kevésbbé őseire is. Fiágon a nemességszerző dédőstől kezdve lefelé, nőágon föl a mohácsi csata idejéig, a még akkor virágzó Hárságyi nemzetségig.

Ismertetni akarom a nemesi korszakot, mely az utolsó négy századot tölti be. Ha regényben ismertetném: alig akadna nagy közönsége. De ha Deák Ferencznek s őseinek alakjához kötöm ama kornak leirását: olvassa és élvezi és tanulságait lelkében tartja mindenki, a ki lelkes magyar. Sőt az idegen is, ha hozzájut. Hiszen a magyar nemzeti társadalom alakokban és eseményekben, érzésekben és szenvedélyekben oly végtelenül gazdag, hogy egy nemzetnek se volt hozzá hasonló. Különös államjogi helyzetünk s kelet és nyugat felé vivott különös harczaink fejlesztették ki az ősmagyar jellem alapján azt a társadalmat.

De arra, hogy Deák őseire és az ősök birtokviszonyaira kiterjeszkedjem, mégse ez a főokom.

Deáknál az agy és a jellem volt rendkivüli ép ugy, mint kiváló volt Antal bátyjánál is mind a kettő.

Szilárd meggyőződésem, hogy ily agyat, ily jellemet a természet nem tud rögtönözni. A természetben nincs ugrás s Darwin fejlődési törvénye igaz törvény. Annak az agynak és jellemnek erői nemzedékek óta gyülekeztek, fejlődtek és fokozódtak az ősökben, az apákban és anyákban, mig elvégre szerencsés sarjadékban oly nagygyá, oly rendkivülivé, oly fényessé tömörültek. A léleknek tökéletessége is nemzedékeken át képződik, mint a testnek tökéletessége. -13-

Deák apai és anyai őseit kevéssé ismerjük. Mondhatom, sehogy se ismerjük. De én mégis nyomoztam őket, a mennyire nyomozhattam. Hiszen azok közt kell lenni, azok közt kellett élni ama férfiaknak és nőknek, kikben már meg voltak az elmének és jellemnek azok a csirái, melyek Deák egyéniségében már tökéletessé fejlődött tüneményben állottak elénk. Nem lehet ez másként. S ha a francziák egész irodalmat teremtettek arról a kérdésről, kiknek vércsöppjéből sarjadzott az az óriás, a kit nagy Napoleon név alatt ismer a világtörténet, hát mi miért lennénk hanyagok és röstek, mikor Deákról van szó?

Hiszen tudom én, hogy mértékkel megmérhető teljes bizonyosságra a származás természettitkainak fürkészésében el nem juthatunk. De az én lelkemben él a fürkészés erős vágya Deáknál is, Kossuthnál is, Jókainál is. Ezt a vágyat elfojtani nem akarom, sőt ezt ki akarom elégiteni. S a mire rábukkantam, föltárom a nyilvánosság előtt. Nagy emberünk az államélet, művészi és tudományos foglalkozás terén ugy is kevés van a művelt nemzetek nagyjaihoz képest. De ha a magyar szellem tudott alkotni oly férfiakat, a kik a legnagyobb nemzetnek is a legelső dicsőségét képeznék: becsüljük meg azokat s a mi nemeset és emberit tudunk róluk, jegyezzük fel.

Könyvem nagy részének anyaga egészen uj s eddig ismeretlen. Deák egyéniségének általános jelleméről nemzetünk felfogása ugyan már egészen kiképződött s meg is szilárdult. Az a felfogás egészben nem változik -14- többé. Az én munkám se változtat azon semmit. De a felfogást még gazdagabbá, még alaposabbá teszik az életnek ama részletei, melyeket én tárok föl.

Deák ősei ezelőtt kétszáznegyven évvel még kivül voltak az alkotmány erődein, nem tartoztak a kiváltságos nemesi osztályhoz. Jobbágyok voltak vagy legfölebb földesuraságtól független szabadosak. Kicsiny volt a család, a mikor megkapta a nemességet, kisbirtoku és erőtlen. De száz év mulva, 1760–70. év körül már mintegy nyolczezer holdnyi birtokkal, erdőkkel, mezőkkel, malmokkal s jobbágyokkal rendelkezett s vármegyéje kormányzásába befolyt. Erős gyakorlati elmék ékesitették hát az ősöket is. Ezekről még alig irt valaki. Füssy Tamás kisérletei is csak kisérletek, iratai csak töredékek.

Kiterjeszkedem némileg annak a vidéknek rajzára is, hol Deák született, gyerekeskedett, nőtt és ábrándozott s a hol mint gazda és tisztviselő, életének szebb részét töltötte. Szellemének kiképződésére a vidéknek is volt befolyása. Az egyén szelleme, ha eredetileg nagy erők laknak is benne, ugy képződik, oly szint ölt, ugy munkál, ugy alakul, a mint születése, társasága, tanulmánya, vidékének le nem irható befolyása s viszontagságai vezetik, vonzzák vagy kényszeritik.

Hol voltak forrásaim? Honnan meritettem tudásomat? E kérdésekre munkám szövegében többnyire feleletet adok.

Munkámnak van némi történeti s korrajzi becse. Tudom, hogy a tudós társaságok parancsa: minden -15- fontosabb részletnél, minden jelentősebb ténybeli állitásnál idézni a forrást, összehordani a bizonyságokat. Ezt én nem teszem, művem tehát külsőleg se tudós mű. Nem az akadémiák számára készült. A mit elbeszélek, már annálfogva is igaznak kell lennie, mert én beszélem el. De nem ez a fő. Hanem az, hogy a mit elbeszélek, annak tartalma s benső igazsága egyuttal bizonysága is. Itt mégis hivatkoznom kell forrásaim nagy részére.

Deák bizalmas és szives közlései sok adattal tették gazdagabbá emlékezetemet és tudásomat.

Deák Ferencz levelei. Ezek háromfélék. Nagy számu levelet adott ki Ráth Mór. Nagy számu kiadatban levél van az én birtokomban is. S futólag átnéztem ama sok és nagyfontosságu levelét is, mely egy ismerősöm és barátom, előkelő budapesti ügyvéd birtokában rejtőzik. Deák sajátkezü levelei ezek a mult század harminczas és negyvenes éveiből.

Deák Antal levelei, melyek 1825-től 1833-ig iródtak. Deák Antal sógorához, Oszterhuberhez intézte ezeket. Tartalmasak és hosszuk. Számuk többre megy, ha nem csalódom, száznál.

Deák Ferencz apjának, idősb Deák Ferencznek sok levele van birtokomban. Észjárása, sőt még kezeirása is sokban hasonlit dicső fiához, pedig fia őt alig ismerhette s mint kis gyerek, már elfelejtette. -16-

Nagyon sok levelem van Deák Gábornétól, Hertelendy Annától, a haza bölcsének hires szépségü öreganyjától. Eredeti mind.

Birtokomban van a Deák-család levéltárának rövid, de fontos és érdekes ismertetése. Száz meg száz okirat tartalmának kivonata ez. Benne van a Hertelendy-család levéltára is, a mennyiben Hertelendy Anna ágára vonatkozik. A Deák- és Hertelendy-családnak ezelőtt százötven évvel Zala és Vas vármegyék területén több mint ötven faluban, határban és pusztában voltak részbirtokai. A kivonatot idősb Deák Ferencz készitette. Eszes és tanult férfiu volt.

Zala-Tárnok az ősi Deák-birtok. Sok faluban és pusztában tartoztak ehhez járulékos birtokok. Ezek gazdasági könyvei és jegyzetei nagy tömegüek s rendelkezésem alatt állanak. Kiterjednek a 18-ik századra.

Sok adatot köszönök Deák Mária urnőnek. Ő unokája Deák Józsefnek, idősb Deák Ferencz testvérének. Tehát a haza bölcsének másod unokahuga. Éles elméjü, kiváló nő, a ki kérésemre körutat tett Zalában s a Deák-hagyományok nagy tömegét gyüjtötte össze azoktól, a kiket Deák személyesen ismert és szeretett.

Tudásomat sok becses adattal gazdagitotta id. Tarányi Ferencz nemes barátom, a ki ezenfelül fontos okiratokat is bocsátott rendelkezésemre. Hálám iránta el nem mulik.

Magam bejártam Kehidát, Söjtört, Nyirlakot, Puszta-Szent-Lászlót s a Deák-hagyományok sok egyéb vidékét. Még mindig élnek, a kik a hagyományok sok gyönyörü részletét őrzik emlékezetükben. -17-

Egyéb forrásaim is voltak, a melyekről számot adnom vagy nem szükséges vagy még nem szabad. Mindennek megjön az ideje.

A Deák-hagyományoknak ezeken kivül még sok és gazdag forrásuk van. Szerettem volna és szeretném mindezt fölkeresni s mohó vágygyal kiüriteni. Azonban ars longa, vita brevis. Nem mertem várni tovább. Két kötetnyi munkát – egyelőre legalább – irodalmunk napfényére bocsájtok.

Művem nem remekmű. De azt is tudom, hogy nemzeti olvasmány lesz. Lesz benne tanulság is, gyönyörüség is. Négy-öt darab alkalmi czikkem is benne lesz a két kötetben. Ezek ugyan kimaradhattak volna, de ha már valamikor megirtam s Deákról szólanak, jogom volt gyüjteményes műveimbe azokat is fölvenni. Egy-két részlet becses lehet azokban is.

Figyelmes olvasóm! Ha birálsz és kimondod, hogy Deák Ferencz egyéniségéről egységesebb és rendszeresebb művet is lehetett volna irni: igazad van. De már én el nem térek jó vagy rossz szokásomtól: ugy irok, a hogy az élet alkonyán irni tudok.

A SZÜLŐFÖLD TÁJÉKAIN.

I.
DEÁK FERENCZ SZÜLETÉSE.

Idősb Deák Ferencznek két fia született, a kit Ferencz névre kereszteltek. A szülők elhatározásától függ rendesen, hogy a fiukat, leányokat mily névvel lássa el az anyaszentegyház.

A söjtöri uraság minden gyermekének két-három nevet adott. Első Ferencz fiának épen hármat. Ez 1800. évi április 8-ikán született s a szent keresztségben Ferencz, Szerafikus és Ignácz nevet kapott.

Ez a Szerafikus név szokatlan. Nem is tudom, hol vette idősb Deák Ferencz. Szeráf valami ó-héber szó A különös, magasabb rendü angyalokat nevezték a régi zsidók szeráfoknak. A többes száma ennek Szerafim. Ebből a keresztény világ nevet csinált, a Szerafint. Inkább leányoknak szokták e nevet adni. Latinosan Serafinus vagy Serafina. Magyarul ugy mondhatnók: -19- Angyali, vagy görögösen: Angelika. De ez a szó: Szerafikus, szokatlan, sőt majdnem ismeretlen.

Az utána következő gyermek szintén fiú lett. Nagyfejű, erős, egészséges magzat. 1803-ik évi október hó 17-ikén született. Ez a Ferencz és Antal nevet kapta.

Ez volt a második Ferencz s Antal neve szerint a második Antal. Az első Antal akkor már tizenötödfél éves volt.

Annus 1803. Die 17. 8-bris. Infans: Franciscus et Antonius. – Parentes: S. D. Franciscus Deák. I. Cottus Zaladi. Assessor. S. D. Elisabetha Zibrik. – Levantes: S. D. Ignatius Hertelendi. Tabulae Districtualis Assessor. S. D. Anna Deák. – Minister: Joannes Baranyai. – Locus: ex Söjtör.

Magyarul is nagyon egyszerü a följegyzés. Igy szól: 1803-ik év október 17-ik napja. A gyermek: Ferencz és Antal. – A szülők: Tekintetes Deák Ferencz úr, nemes Zalavármegye táblabirája. Tekintetes Sibrik Erzsébet asszonyság. – A keresztszülők: Tekintetes Hertelendi Ignácz úr, kerületi táblabiró. Tekintetes Deák Anna asszonyság. – A lelkész: Baranyai János söjtöri plébános. – A helység: Söjtör.

A keresztszülők tehát közeli rokonok voltak, unoka testvérek. A keresztapa az ujszülött öreganyja, Hertelendy Anna után; a keresztanya pedig apja után. -20-

Hogy az újszülött világrajötte édes jó anyjának életébe került: mindenki tudja általában. Az alig 32 éves, fiatal, erős anya meghalt a szülésben.

A szülés körülményeiről azonban a hagyomány nem egy módon emlékezik. De a hagyomány elbeszéléseit csak ugy érthetjük meg, ha a söjtöri kastély beosztását s lakószobáit megismerjük. A beosztás s a lakószobák ma is ugy vannak, mint száz évvel ezelőtt, sőt ugy vannak az éjszaki oldalhoz toldott földszintes féltetejü házacska kivételével, mint a hogy azokat idősb Deák Ferencz épitette.

Az emeleten tágas lépcsőházba, tágas előszobába érünk, melynek ablakai az udvarra néznek. Akkora ez az előszoba, mint akármelyik nagyobb lakószoba. Ebből jobbra az udvarra néző sarokszoba, szemközt a kertre néző középső szoba nyilik. Balról a padlásra följárás.

A kertre három szoba van egymásból nyiló. S ezeken kivül az udvarra néző most emlitett sarokszoba.

Az öreg Deák Ferenczék az emeleti négy szobát lakták. Földszinten volt az előszoba, vendégszoba, konyha, cselédlakás, pinczetorok. Ha sok volt a vendég: az emeleten is egy-két szobát át lehetett engedni a vendégeknek, sőt az urnő szobáján kivül valamenynyit is.

A rokonság nagyszámu volt. Az urnőnek kilencz vagy tiz élő testvérje Győr- és Vasmegyében. Sokan voltak a Deákok és a Hertelendyek is, a fiági és -21- nőági közel rokonok. Egy-egy névnapon, születésnapon, családi ünnepen, búcsún, szüreten, osztálykor sok vendég jött össze vidékről. Az elhelyezkedés azért nem sok gondot okozott. Asszonyok, leányok, kisgyerekek külön szobákban, férfiak más szobákban. Ágybeli volt elég minden falusi uriháznál. Akár egy mai vendéglőben.

Azonban az urnő szobája az emeleten a lépcsőföljárat mellett levő sarokszoba volt. Ennek ajtaja nem lehetett a lépcsőházi előszobára. Ennek ajtaja a középső szobára nyilt. Ámde, ha a ház tele volt vendéggel s még a középső szoba se volt szabadon: merre mehetett akkor ki az urnő az ő hálószobájából földszintre, konyhába, éléskamrába s egyéb helyre? Ha pedig gyöngélkedett: miként jutott be ő hozzá észrevétlen orvos, bába, kenőasszony, szakácsné, szobaleány, majorosné? S a kis gyermekek is miként lótottak-futottak be és ki szobájában?

Gondolt hát egyet az elmés urinő. Az ő szobájából egy keskeny, alacsony kis mellékajtót vágatott a lépcsőre s a lépcsőről egy kis oldaltoldalékként két lépésü melléklépcsőt csináltatott a kis ajtóhoz. Szabadon járhatott ki és be.

Ez a kis ajtó az a rejtélyes ajtó, melyről a család kebelében s még inkább a környékbeli tereferélők közt annyi mesét szőttek.

A hagyomány szerint ezen a kis ajtón vitték föl szobájába az anyát, mikor Deák Ferenczczel vajudott. -22-

Erre nem volt semmi ok. A vajudó anyát sokkal kényelmesebben szállithatták ki is, be is a kényelmes középső szobán át, a mikor annak lépcsőházi ajtaja csak három lépés távolságra van a rejtélyes kis ajtótól.

Olyan beszéd is van, hogy az anyát épen abban a pillanatban lepte meg a vajudás, a mikor a kis ajtón kilépett s annak kényelmetlen lépcsőjén megtántorodván, ott szülte el gyermekét kellő segitség nélkül. S hozzá teszik, hogy az ujszülött még le is gurult a lépcsőn.

Hát hiszen szerencsére a haza bölcsének ez se ártott meg, de azért ez se valószinü.

Birtokomban van az idősb Deák Ferencznek egyik levele, melyben József öcscsét felesége haláláról s kis fia születéséről bizalmasan értesiti. Gyönyörü levél. De benne csak keserü fájdalmát irja le a nagy gyász fölött. Ha rendkivüli körülmények közt következett volna be a halál: majdnem lehetetlen, hogy erről bármily röviden meg ne emlékezett volna s a különös halálokot meg ne emlitette volna.

Sibrik Erzsébet ekkor 32 éves volt, az apa, idősb Deák Ferencz pedig 42 éves. A legszebb kor házasfelek életében. Minden örömnek és boldogságnak részesei még, de az ifju kor lázas izgalmaitól menten már nyugodtan csak egymás boldogságáért s gyermekeik jóvoltáért élhetnek.

Az apa se élt soká ezen túl. Négy év s három hónap mulva meghalt 1808. évi január 25-én.

De Söjtörön nem maradt tovább. A hol életre-halálra -23- szeretett hitvese elhunyt: azt a helyet el kellett hagynia. Magával vitte kedves halottját Kehidára.

A földszinten van egy szoba, mely egyenesen nyilik a nagy előszobából. Ez most a postahivatal helyisége. Ennek falán az északi oldalon van egy családi czimer még idősb Deák Ferencz életéből. Ő maga gondolta ki ezt.

Két tojásdad alaku paizs dől egymásra. A baloldali paizs mezején van az irásra könyöklő kar, kezében irótollal. Ez a Deákok nemesi leveléből van kivéve. A jobboldali paizs mezején van idősb Deák Ferencz monogrammja, névjelzője. Gyakran levelezés közben neve aláirásaként is használta ezt. Lerajzoltam magamnak az egész czimert. A névjelzőben a D és F betük vannak. Alakja ez:

Olvasásnál az F betü az első, minthogy a régi nemesi világban az ünnepélyes aláirás latin nyelven szokott lenni. Franciscus Deák.

A két paizst a szokásos czimer-foszlányok kötik össze. Fölöttük korona, melyen nyugszik a könyökben meghajlott kar, de már nem irótollat, hanem buzogányt tart a kezében.

Bizony ez gyönge kis dombormű. Zöld mázas gelencsér munka. Meglehet: egykor kályhadisz volt. A kályha összedült s ugy helyezték a falba az ágy fölé a czimert. Valami Figuli nevü hires gelencsér volt a Deák-család szolgálatában Zala-Tárnokon és Söjtörön ez előtt százhusz évvel. Meglehet: ő készitette. -24-

A Deákok jobbágyai közt volt Söjtörön a Borda-család. Ma is sok tagja van. Kis vagyonu emberek E családban volt egy szoptatós, egészséges fiatal nő ez táplálta a csecsemőt.

Valami alapja lehet e hagyománynak. Antal bátyja halálával Deák Ferencz kezelte a Söjtöri birtokot is több éven át. A szőlőhegyi dézsmaszedéskor nagyon szerette végig nézni a hegyvámos szőlők termését. A mikor Borda Vak János hajléka előtt elment, kivett zsebéből egy krétát s ráirta a hajlék ajtajára e két betüt: n. d. Kimegy Borda Vak János a pinczéjéhöz s látja ajtaján a betüket. Megkérdezi: ki irta ezt? mondják neki: Deák Ferencz. Uczczu nyargal a dézsmaispánhoz s jelenti neki az esetet. Elvégre maga Deák oldja meg a rejtélyt. A két betü azt jelenti: non dat. Tudniillik nem ad hegyvámot. S ezt mig élt: mindig megtette a haza bölcse.

Ezt a Borda Vak Jánost azért nevezték Vaknak, mert egyik szemét gyermekkorában elvesztette.

Minden valószinüség arra utal, hogy a haza bölcse abban a szobában jött világra, a melyben édes anyja meghalt. Hiszen a hagyomány szerint szülés közben halt meg. E szoba tehát a földszinten a mai postaszoba lenne. A rokonok és a falubeliek ugy vélekednek, hogy a szülő ágy s egyuttal halálos ágy ott állott, a hol a falba a czimer be van erősitve. -25-

Söjtörön sok zsidó lakik. Még több lakott félszázaddal ezelőtt. 1849-ben Stolczer László volt a hitközségi elnök. Ez megkérte Deák Ferenczet: adja bérbe a söjtöri kastélyt a zsidó hitközségnek.

– Legalább azt az egy szobát adja át, nagyságod, melyben ott a földszinten a családi czimer van a falon.

– Azt épen nem – felelte Deák. – Szegény boldogult jó anyám abban a szobában halt meg, azt nem adom bérbe.

– Hiszen nem laknék ott senki, istentiszteletre, imádkozó helynek kellene az a szoba.

– No, az más. Imádkozásra, istentiszteletre odaadom. De nem bérért, nem pénzért.

Ezt Stolczer Gusztáv bankigazgató ur beszélte nekem Nagy-Kanizsán, ki maga közvetlen tanuja volt e jelenetnek.

II.
A NYIRLAKI KASTÉLY.

Meg akartam látogatni Nyirlakot is s nemes urát és asszonyát. Tarányi Ferencz s bájos neje, Riefl báróné lakják a kastélyt. Nyirlak is a Deák-hagyományok vidékéhez tartozik s a Tarányi-nemzedék története -26- is szorosan összefügg a Deákok ragyogó történetével.

Nyirlak ott fekszik Sümeg tövében, alig két kilométernyire a sümegi vártól. Nagy birtok, okszerü gazdasággal. Termékeny szántóföldek, buja legelők és kaszálók, jól gondozott erdőkkel és ligetekkel tarkitva. Valóságos angol mintára kezelt gyönyörü uradalom. A kastély is százados fák és gyönyörü ligetek közt a Sümegtől Mihályfára vezető út közelében.

Épen negyven éve jártam ott utoljára. Az utra még jól emlékeztem. Mihályfára is hamarosan ráismertem, a Forintos nemzetség ősi fészkére. Erre is kiterjeszkednek a Deák hagyományok. A Forintos nemzetségnek Deák Ferencz ellen folytatott alkotmányos harcza már a nemzet történetéhez tartozik.

De a nyirlaki kastély negyven év óta bizony nagyot változott. Erre és környékére már nem tudtam visszaemlékezni. Pedig a nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak és Szegedy Rózának életében is ott szerepel a nyirlaki kastély.

Egykor a Verancsics családé volt ez a birtok. Ez a család adta az országnak a hires kanczellárt és esztergomi érseket s egy másik Verancsics is, a szótáriró, ott szerepel a tudomány történetében. Verancsics Istvántól 1748-ban szerzi meg Nyirlakot Tarányi Katalin és férje Sidó Kálmán.

Az ős Tarányi család ekkortájban hal ki fiágon. Utolsó ivadéka Tarányi Ferencz, Zala alispánja s az 1741-iki országgyülésen követe. Csak leányai maradnak. -27-

Katalin leányát Sidó Boldizsár veszi feleségül. Ez a Sidó is ős zalai család ivadéka. Nagy története van már a Hunyadiak korában a családnak.

Anna leányát Oszterhuber György teszi életének osztályosává. Ők 1762-ben szerzik meg Sidóéktól Nyirlakot és csakhamar megépitik a kastélyt, mely a mainak is egyik részét alkotja.

Legfiatalabb leánya, Teréz, Sándorffy Sándornak lett felesége. Az ő unokája Kisfaludy Sándor, a költő. A költő jól ismerte még őt. Gyermek- és ifjukorában sok időt töltött nála Sümegen, a mikor már apja Győrmegyébe költözött át. Nagyon szeretett öreganyjánál lenni. Itt látta meg először Szegedy Rózát is. S öreganyjától hallotta elbeszélni gyakran azt a jelenetet, a mikor az ország felbuzdult rendei megmentették Mária Teréziát, a kitől az összeszövetkezett Európa akarta elvenni királyi székét és országait. Öreganyja sokszor hallotta e történet elbeszélését az apai háznál, hiszen apja is kirántotta ott kardját s ő is elkiáltotta a nagy szót: »Moriamur!« »Haljunk meg királyunkért!«

A költő nagy kort ért. Ismerte még mint kis gyermek Oszterhuber Györgyöt, öreganyja sógorát. Ismerte ennek fiát s unokáit, a kikkel unokatestvéri rokonságban volt. Sőt ismerte még az én mostani derék házi gazdámat is, Tarányi Ferenczet, de őt már csak mint kis gyereket.

Táviratban értesitettem, mikor, melyik órában megyek Nyirlakra. Kocsin mentem Balaton-Szentgyörgyről -28- s Linzer Béla barátom hires négy lován csaknem pontosan ott tudtam lenni a jelzett időre. A szives vendégszeretet, a melylyel fogadott, nem leirni való. Arról csak mesélgetni lehet érdemes társaságban. Utitervem szerint Sümegen kellett volna hálnom s korán reggel Kehidára indulnom. De hát az isteni végzet ellen és a magyar vendégszeretet ellen hiábavaló minden utiterv. Dugába dől azzal szemben minden elszánt törekvés. Pedig Feri, az ifju majoreszkó, nem is volt otthon. Katonai fegyvergyakorlaton volt. A lányok közül is csak a szép ifju özvegyet, Amáliát találtuk otthon, ki nemrég vesztette el ifju férjét, Bezerédy Lászlót.

Megnéztem a régi kastélyt. Ez a mainak egyik alkotó része. A mainak tornya s emeleti osztályai ehhez épitvék. De a szép, erős tölgyfaajtók s a különös zárak és kilincsek a földszinten a százados régi épitkezés maradványai.

Itt szokott gyakran tanyázni a boldogult uraság, Oszterhuber Mihály életében a két testvér: Deák Antal és Deák Ferencz. S nemcsak családi ünnepek és atyafilátogatások alkalmával.

Mindenki tudja, hogy Deák Antal Zala követe volt az 1825-iki, 1830-iki és 1832-iki országgyülésen s Deák Ferencz az 1833-ikin és 1839-ikin.

Hajdan a vármegyék követeinek, a kik nem Pozsony közelében laktak, az volt szokásuk, hogy az országgyülés megnyitása előtt néhány nappal Pesten jöttek össze. A Tiszán inneni és Tiszán túli kerületek követei, -29- a bácskaiak és bánátiak, a jászok, kunok és hajduk pozsonyi utjukban különben se kerülhették ki Pestet. De a Dunán inneni s Dunán túli kerületek sok vármegyéjéből is először itt seregeltek össze különösen azok, a kik nem az udvari párthoz, hanem a nemzeti ellenzékhez tartoztak.

Itt ismerkedtek meg először egymással. Itt értesültek jó eleve a távoli vármegyék utasitásairól. Itt cserélték ki eszméiket az udvar hatalmaskodásai, törvénysértései, az ország sérelmei s az orvoslás módjai és eszközei felől s innen mentek már lehetőleg tájékozottan s megállapitott tervekkel csapatostól Pozsonyba.

Deák Antal és Deák Ferencz 1848 előtt szintén Pestre mentek országgyülés kezdetén, hogy az ország minden vidékének állapotáról már eleve értesüljenek.

Azt gondolhatná az ember, hogy hiszen az értesülésekhez jobban eljuthattak volna Pozsonyban, a hol már minden követ és minden főrend együtt volt. De ott az üdvözlések, küldöttségek, látogatások, vendéglátások, ismerkedő mulatozások heteken át elraboltak minden időt. Ott a magánuton való komoly tanácskozásokra alig értek rá az emberek.

A két Deák testvér, a mikor országgyülésre ment, nem szerette saját vármegyéjében a jobbágyok előfogatát használni. Rendesen saját lovaikon utaztak Devecserig irnokukkal, hites jegyzőjükkel, tiszti huszárjukkal együtt.

Az első állomás mindig Nyirlak volt. Ott volt a jó »Miska sógor« és rokon, Oszterhuber Mihály s szelidlelkü felesége, Bogyay Amália. Ez a Mihály az én -30- mostani házigazdámnak, Ferencznek volt édes apja s Oszterhuber Józsefnek, Deák Klára férjének testvéröcscse.

Kemény, bátor fiu egykor. Már 16 éves surján legény korában nemesi inzurgens s a nagy Napoleon elleni harczokban vitézségi érdemrenddel kitüntetett. Szép nagy kort ért, 1876-ban, 82 éves korában halt meg. A hagyomány ugy emlékezik róla, hogy ezelőtt negyven évvel, a mikor József bátyját és Deák Ferenczet is rablók támadták meg s fosztották ki Puszta-Szent-Lászlón: őt is megtámadták nyirlaki kastélyában. Akkor már 70-ik életévében járt, de azért eltorlaszolta magát, puskára kapott s a rablókat diadalmasan verte vissza.

Jó gazda, birtokszerző s a mellett értelmes, tanult, olvasott ember volt. Egy darabig főszolgabirája is volt a vármegyének.

Deák Antal is, Deák Ferencz is nagyon kedvelte őt, Ámbár Deák Ferencz nem töltött nála annyi időt, mint bátyjánál Józsefnél. A mi természetes. Hiszen édes Klári nénje ott volt József oldalán.

Nem kell azon csodálkozni, hogy oly sok és becses ereklyét találtam Nyirlakon Deák Ferencztől és nemzet ségétől.

Idősb Deák Ferenczé, a haza bölcsének apjáé. Ott van a haza bölcsének anyja is: Szarvaskendi Sibrik Erzsébet.

Ott van anyai öreganyja, Bertha Klára, a hires győri alispánnak, Sibrik Antalnak felesége. -31-

Ott van a hóditó szép asszony, Deák Gábornak felesége: Hertelendi és Vindornyalaki Hertelendy Anna, Deák Ferencznek apai öreganyja. Nagy története van e szép és hires asszonynak.

Ott van Nyirlaki Tarányi József is, puszta-szent-lászlói uraság, a »kedves sógor és rokon és hű barát« mint Deák Antal szokta leveleiben nevezni.

A Deák-nemzetség arczképei egykor a söjtöri, azután a kehidai kastélyok termeit ékesitették. A mikor Deák Kehidát gróf Széchenyi Istvánnak eladta: ezeket az arczképeket Puszta-Szent-Lászlóra, Klári nénjéhez és sógorához vitette.

Ott van még Deák Ferencznek is egy szinezett arczképe 1837–38 körüli időből. Ezt Deák maga ajándékozta emlékül sógorának. Nagyon hasonlit első kőnyomatos arczképéhez. Hajadon fővel, fehér mellény, fekete zsinóros atilla, vastag fekete selyem nyakkendő. Egyetlen arczképe Deáknak, melyen bajusza kissé ki van pödörve.

Ott van még a haza bölcsének egyik egykori tajték pipája, valamelyik Szapáry gróf emlékajándéka. Faragványai kurucz alakokból.

De a haza bölcsének sok faragványa is van ott. Egy nagyobb papucs, melyet dévajkodva adott Miska sógorának, mivelhogy feleségének, Bogyay Amáliának nagy volt a szava a háznál. Papirvágó kés, kalapács a lópatkoláshoz, mesterileg faragott kulcsok, kis papucs -32- és tojás: mindegyik faalapon. Mindez természetesen szálkátlan puha fából faragva.

Végül két ajtós alacsony ruhaszekrény. Pesti közönséges asztalos munka. Maga Deák Ferencz csináltatta s küldte Puszta-Szent-Lászlóra 1856-ban fehérnemüi számára.

Az Oszterhuber-család nyirlaki ága 1868-ban király engedélylyel németes hangzásu neve helyett fölvette dédanyja Tarányi Anna után a kihalt ősi Tarányi nevet. 1895-ben pedig az egészben nagy terjedelmü birtokukat báró Bánffy Dezső hitbizományi birtokká alakitotta. A jószágok feje: Nyirlak.

Bánffy kormánya – ugy tudom – több hitbizományt nem engedett. Deák nagy emléke volt ebben is az egyik főok.

Ha már az alkotmány megengedi a hitbizományt az én kedves házigazdám megérdemelte e kiváltságot: A haza bölcse annyi nyugalmat, a természet szelid örömeinek akkora teljességét sehol nem élvezte, mint a Tarányi-család kebelében, főleg Puszta-Szent Lászlón.

III.
A KEHIDAI SIRBOLT.

A hegyek lábán, a Zala völgyének peremén vezet az egyenes és jó út észak felé, Zala-Szent-Grót és Zala-Bér felé. Több mint egy kilométernyire, a mikor a -33- Deák-kastélyt már elhagytuk, az utról balra a hegynek fölfelé dülő út ágazik ki. Afféle sató-út, a hogy Zalában nevezik a sajtó-utat. Szűk, meredek és mély, mintha vizmosás fenekén járna. Oda vezet a temetőbe, azután a szőlőkbe s talán tovább az erdőkbe is.

Én a temetőig mentem rajta, jó gazdám, Baronyi barátom társaságában. Másik kocsin Linzer Béla barátom és a fényképiró művész jött utánunk.

Ez hát a kehidai temető. Ez itt a fényes család sirboltja. Itt nyugosznak a feltámadásig a Deákok tetemei.

Jól láttam én ezt a sirboltot ezelőtt negyvenkilencz esztendővel is, a mikor 1854-ben a haza bölcsét föl akartam keresni, hogy lássam, megtiszteljem, szavát halljam s Pápán a kollégiumbeli társaimnak erről hirt mondhassak. De bizony akkor én nem másztam föl a sirbolthoz a nagy melegnek miatta és az én rég elhalt pajtásomnak hétszer való röstségei miatt. Dús János volt ez, a mint már másutt elbeszéltem.

Nyolcz lépés hosszu, öt lépés széles négyszögletü tér volt a temetőben körülépitve kőfallal. Keleti oldalán félkör alaku, nyugati oldalán az ajtó. Teteje zsindelyes, barna az időtől. Bemeszelve kivül-belül. A mész foszladozik a falakról. Ime, ez a sirbolt.

Se tornya, se keresztje, se harangja: mégis kápolna alaku. A hagyomány azt beszéli, hogy a régi Kehidának csakugyan ez volt egykor istentiszteletre szánt helye. A nagy-kapornaki kolostorból át-átballagott néha napján egy-egy barát, misét mondott a kis kápolnában, -34- az áhitatos nép pedig ott térdelt körülötte a kápolnában; a ki be nem fért, kivül a kápolna körül.

Ajtaja tölgyfából. Régi ereszték másfél száz esztendő előtti időkből. Sarkait, fordulóit, závárjait rég megette a rozsda. Már ezelőtt néhány évvel is szárnyai ugy voltak csak az ajtófélfához támasztva. Az járhatott le a sirboltba, a ki akart, s azt vihette el onnan, a mit akart. Még se bántották. Kegyelet őrzi a halottakat. Tudta a nép, hogy ott a rég porrá lett uraságok nyugosznak. Hiszen 1854 óta, a mikor Deák Ferencz eladta Kehidát, Deák-ivadék alig lépte át a sirbolt küszöbét. A kik utána következtek a birtok uraiként: gróf Széchenyi István, azután özvegye, azután Ödön fia, soha nem is látták Kehidát. Ki őrizte volna családi gondossággal a pusztuló épületet?

Most már őrzi a nemes vármegye. Az én buzgó barátom, Csertán Károly, az alispán, kiterjesztette gondját erre is. Kitatarozzák, megjavitják, külső-belső egyszerü diszszel fölékesitik, záraiban megerősitik a sirboltot. Épen ezen dolgozott egy-két kőmives s néhány napszámos, mikor most ott jártam. Bizony kietlen kép volt a kápolna belseje. Szerszámok, vakoló edények, törmelék, szemét mindenütt. Az egykori oltárnak aranyos farészei összetörve, hányva, dobálva ott feküdtek az épület napkeleti sarkában az oltár helyén. Semmi kép, semmi betü a falakon. A padolat bokáig érő por szemét és göröngy. Nem is volt a padolat födve se kővel, se téglával, se deszkával. Mintha csak a temető puszta földje lett volna összetaposva. -35-

Pedig a padozat alatt kell lenni a boltozott üregnek, a hol a koporsók el vannak helyezve.

Lábaival s azután kezével egy helyen a kápolna közepén félreháritotta a porondot. Akkor előtünt egy lapos kő. Félméter széles s talán valamivel hosszabb. Fölemelte, félretette s im ott volt a sötét üreg nyilása. Látszott, hogy egysoros téglaboltozattal van az üreg befödve. Valami ismeretlen durva kéz valamikor csákánynyal egy-két téglát kivágott a boltozatból s aztán könnyedén lefeszített annyit, hogy akkora nyilás támadjon, a melyen egy ember lejuthasson a holtak közé.

Az volt a szándékom, lemegyek, megnézem: mi van a sötét üregben. Azonban nem volt kéznél gyertya, nem volt létra, másznom kellett volna mint az ürgének s azután az a nyilás se az én termetemhez volt szabva. Nem voltam abban bizonyos: leférek-e?

Mégis tudni akartam valamit öregéből-nagyjából a sirbolt titkairól. Megint a kőmives legénynek szóltam.

E szóval már mászott is lefelé. Nem volt mély a sirbolt. Föl se tudott benne egyenesedni. Csak guggolva tudott a koporsók közt mozogni.

Voltak koporsók. Egyetlen-egynek a lábfelől való -36- végét mi is láttuk felülről. Sötét cserszinü deszkájának sarka szembetünő volt.

Pipás ember volt már a legény, elővette gyufatartóját s gyufalángnak világánál kezdett betüzni.

Nem irva, nem föstve, hanem rézszögekkel kiverve volt ez a név. Kétségtelenül volt ott kiverve még több szó is. Születése és halála napja, talán egyik-másik czime is. De már a legény egyebet nem tudott leolvasni. A koporsó másik oldalát el is takarta a másik koporsó.

Tudtuk, hogy Deák Antal ott fekszik. A haza bölcsének testvérbátyja. Maga is disze egykor a törvényhozásnak, vezére vármegyéjének s országosan ismert jó hazafi.

»1842. 20. jun. meghalt, 23-án temettetett. Tek. Deák Antal földes ur, nőtelen, R. K. (azaz: római katholikus) nemes. ✝ Kehidán. Gyomorgörcs, bélgyulladás«. (Tudniillik a halál oka.)

A boldogtalan. Valami járási orvosnak vagy minek gondolt engem. Rá kellett szólanom.

– Meg ne mozdits benne semmit. Hozzá ne nyulj semmihez! Nézd meg, mi van irva a többi koporsóra.

Nyomozott s talált egy másik koporsót. A töredezett szegfejekből e szót olvasta le: SIBRIK. De tovább betüzött. De nem volt benne biztos, mit olvas. Azt mondta:

– Pedig bizony nem az volt. Deák Ferencz szent emlékü édes anyjának, Sibrik Erzsébetnek hamvai voltak abban a koporsóban.

Bizonyos, hogy Deák édes anyja Söjtörön halt meg s halála ott van az anyakönyvbe bevezetve. A Deák-nemzetség egész rokonsága ma azt hiszi, hogy vagy Söjtörön, vagy Zala-Tárnokon az ősi Deák-templomban van eltemetve. Sokan keresték már sirját, de nem találták sehol. Még a hagyományban apró részletek is élnek, melyek azt bizonyitanák, hogy Sibrik Erzsébet sirja valahol Söjtörön van. Azt beszélik, hogy férje igen is el akarta szállitani a holttestet Kehidára, de a nép megtudta s kaszát, vasvillát fogott, hogy a koporsószállitást megakadályozza. Mert szentül hitte, még ma is hiszi, hogy azt a határt, melyen holttestet szállitanak át, elveri a jég.

Söjtörtől Kehidáig sok falun kell átmenni, de kis jobbágy-falu valamennyi. Hogy hatalmas, előkelő nemes -38- urnak, a vármegye táblabirájának szekereit szegény jobbágyok feltartóztassák, embereit agyonveréssel fenyegessék, kivált ha a megyei alispán s a járásokbeli szolgabirák a nemes ur pártján vannak; ilyen eset békés időben elő nem fordulhatott. Nagy zenebonával járt volna ilyen eset.

Az meglehet, hogy idősb Deák Ferencz nem zajjal, nem karhatalommal vitte el kedves halottját, hanem vagy szénás vagy gyapjus szekéren elrejtve, több szekér kiséretében szállitotta el. De halottját bizony elszállitotta.

Ime, most én ráakadtam. A kehidai családi sirboltba okszerüen csak egy Sibriket temethettek el. Idősb Deák Ferencznek ifjan elhalt feleségét, a haza bölcsének édes anyját.

Szóbeli hagyomány erről alig van. Szegény, együgyü falusi nép nagyon ritkán tartja emlékében a száz esztendő előtt történt dolgokat, kivált ha azok nem az ő családjában történtek.

A kehidai anyakönyvbe 1803-ból Liszits József, az akkori plébános ezeket irta föl a holtak jegyzékében:

Magyarul: 1803. évi október 17-én (meghalt) tekintetes Zsibrik Erzsébet urnő, tekintetes Deák Ferencz urnak hitvese vagy neje. Az uxor vagy conjunx szót kihagyta a plébános, valamint a temetés napját is.

A temetés napja a söjtöri anyakönyvben sincs följegyezve. Ott is csak a halál napja. -39-

Idősb Deák Ferencz határtalanul szerette ifju szép hitvesét, hét gyermekének édes anyját, a ki Ferencznek, legifjabb gyermekének születésekor gyerekágyban meghalt. De édes anyja is, a ki Kehidán lakott, két héttel előbb halt meg s igy sok jó oknál fogva neki Kehidára kellett a nagy birtok kezelése végett átköltözni. Magával vitte tehát halottját is, hogy ott legyen közelében s ha majd ő is utána megy: ott legyen a közös sir kéznél.

Néhány év mulva utána ment, de ő a mint én tudom, még se oda lett eltemetve.

Hanem ott van még eltemetve a hires szépségü Hertelendy Anna, a haza bölcsének apai öreganyja. A kehidai anyakönyvbe a latin nyelvü följegyzés igy szól magyarul:

»1803. október 3-án meghalt tekintetes Hertelendy Anna asszonyság, tekintetes Deák Gábor urnak özvegye 62 éves életkorában.«

Ennek koporsóját nem találta meg az én kőmiveslegényem. Talán csak a sötétség vagy a ráomlott porond miatt nem találta meg.

Hanem talált még egy kisebb koporsót. De hogy ebben kinek teteme porlad: azt nem tudja senki.

Deák Ferencz egyik legöregebb egykori jobbágyasszonyát, Szeglet Józsefnét megkérdeztem a negyedik koporsó felől, ki fekszik abban?

– Nem tudom, uram, kislány koromban hallottam apámtól, ő beszélte, hogy valamikor régen Kőszegről -40- hoztak haza az uraságok egy kis halottat koporsóban s azt temették oda.

Szeglet Józsefné asszonyom 1835 körül volt kis lány. Ha már akkor is régi dologként emlitette apja az esetet: az a temetés is nyolczvan-kilenczven év előtt történhetett.

Kijöttem a sirbolt kápolnájából. Szétnéztem onnan a magaslatról a vidéken. Gyönyörü vidék. Szemközt napkelet felől Gyülevész falvának hegyhajlatán át sötétlettek hozzám a nagy messziségből a büszke Rezivár csonka tornyai. Ime, ezeket is megőrölte az idő, megpusztitották az elmult századok. Hogyne pusztulna hát el ez az egyszerü sirbolt? Hogyne omlanának össze a halottak csontjai?

Köröskörül a tiszta őszi nap ragyogó fényében zöld erdők, zöld mezők, mosolygó gerezdek, jó kedvvel dolgozó fürge népség. A Zalaberek malmainak csöndes zugását felém hajtja a szellő.

DEÁK FERENCZ PARASZT VÉREI.

Mindenki tudja, hogy Deák Ferencz nemes családból származott. Nemesi előnevét sohase használta ugyan, sőt, a mennyire utána nézhettem, ősei se használták soha, de azért ő mégis nemes volt.

Sokan emlékeznek, hogy a mikor meghalt: temetésére megcsináltatták nemesi czimerét azok, a kik temetését rendezték s nevét a czimerre ekként iktatták: Kehidai Deák Ferencz. A czimer igaz, de a nemesi előnév nem igaz. Én legalább nem hiszem, hogy igaz lenne. A mikor Deák Ferencz ősapja a nemességet megszerezte: akkor még a Deák-családnak semmi köze se volt Kehidához. Hogy jutott volna tehát ő a »Kehidai« nemesi névhez?

No de erről másutt beszélünk. Most csak paraszt véreiről akarok szólni, a kik soha se nyerték el a nemességet.

Alsó-Lendvánál jönnek össze a Lendva patakának összes vizei. Délről a Fekete-ér, azután a Lendva vize, ettől északra a Radamos-ér, följebb a Bagonicza, azután a gáborjaházi-ér s végül a Kebele folyócskája s a -42- Sárdi-berek patakjai. Mindezek ma már egyenes és szabályos medrekben, tudós emberek által kimért csatornákon eresztik le megcsappant vizeiket. A bő patakoknak, a vad berkeknek, nádasoknak, buja legelőknek és kaszálóknak s a minden lépten-nyomon zakatoló vizi malmoknak alig van nyomuk, melyek pedig kétszázötven év előtt mind meg voltak, a mikor Deák Ferencz ősei e vidéken még mezitláb futkározó paraszt gyerekek voltak.

A Bagonicza patak Bagonya falu erdeiben ered. Szláv nyelvszokással e falutól nyerte nevét is. Csakhamar eléri Dabronakot és Zsitkóczot, a Deákok ősi fészkét. Dabronak nagyobb falu, Zsitkócz kicsi fészek. E két faluból, sőt első sorban csak a kis Zsitkóczról sarjadzott ki a Deák-családnak nemesi ága is, paraszt ága is.

Deák Ferencz s bátyja Deák Antal nőtlenül halt el Bennük tehát apjuknak, idősb Deák Ferencznek fiága kihalt. Leányágon sok utód él. Sokan élnek Deák Ferencz nagybátyjának Deák Józsefnek maradékai is. De mindezek ma már semmit se tudnak arról, hogy a zsitkóczi közös ősök paraszt sorsban maradt ivadékai kik és merre élnek az országban szanaszét? Sőt még azt se tudják, azt is elfeledték, hogy egykor efféle véreik is éltek valahol.

Az első Deák 1665-ben szerezte nemességét. Akkor vált el a nemesi ág a paraszt ágtól. Ennek 238 esztendeje mult. Majdnem nyolcz nemzedék kora. Kis emberek emlékezete ily messzire vissza nem száll. -43- S aztán a kik hatalomra jutnak: azok nem keresik a sötétségben maradt rokonságot. A szegény jobbágy pedig a mélységből hiába emelgeti karjait fölfelé. S ha egy-két nemzedéken át emelgeti is: azután már azt se teszi.

1690 körül élt Zsitkóczon egy jámbor paraszt ember. Nem urasági jobbágy, de azért mégis paraszt ember. Volt háza, telke, külsősége s a dabronaki hegyben szőleje. Birtokát nem nevezték curiának, hanem sessionak. Curia azt jelenti magyarul: udvar. Ez a szó: udvar, csak nemes ember nemes birtokát illeti meg. Csak a királynak és a nemes embernek van udvara. Még a püspöknek sincs. Annak is csak residentiája van, a mi több is lehet, kevesebb is lehet, mint az udvar, de azért még se udvar. A papok közt csak a római pápának van udvara, másnak nincs. Magyar nemes más papnak el nem nézi az e szóval való hivalkodást.

Sessio azt jelenti magyarul: ülés, ülőhely, ülve való tanácskozás. 1848 előtt azt jelentette: jobbágytelek; hajdanában azt jelentette: megszállás. A paraszt ember birtokát nevezték el ezzel a szóval. Annak a zsitkóczi jámbor parasztnak a neve volt Deák János.

Két testvérje nemességet kapott. Ő nem lehetett nemessé, akárhogy vágyakozott is utána. Se pénze, se nagy birtoka, se hatalmas pártfogója. De hát ő csak megél paraszt állapotban is, – hanem fiának urrá kell lenni. Fiát Péternek hivták. Nagy örökséget nem hagyhat rá, de szerezhet neki tudományt. S aztán majd -44- a gyerek szerezzen a tudománynyal befolyást, birtokot s nemességet. Ne legyen alábbvaló, mint a nemessé lett testvérek gyerekei.

A Péter gyereket iskolába küldte, ha nem csalódom, Kőszegre. Izzadt, dolgozott, kuporgatott, megvonta magától a jó falatot is, csak legyen költségre való a gyereknek. Tanult is a gyerek mindaddig, mig egyszer nyári szünet alkalmával otthon meg nem látott egy szép dabronaki paraszt lánykát. Meglátta, beleszeretett, bele is bolondult, földhöz vágta könyveit s a lányt elvette feleségül. Sőt apja házát is elhagyta örökre s átköltözött Dabronakra. Megmaradt parasztnak, szegény embernek.

Itt Pesten élt a XVIII-ik század közepén 1750–60 körül egy Deák. Keresztneve István volt. Állását, foglalkozását nem tudom bizonyosan. Tisztviselő nem lehetett, mert nem volt nemes. Orvos és mérnök se lehetett, mert oly nagy és általános műveltségü férfiu volt, a minővé orvos és mérnök abban az időben nem igen válhatott. Gondolkozása, irásmódja s műveltségének nemessége után ügyvédnek vagy valamely kamarai főtisztnek gondolom. Lehetett valami nagy uraság főembere is.

Tiszta szép latin nyelven irt levele van birtokomban. E levelet 1768. évi márczius 19-én irta Deák Gáborhoz, Deák Ferencz öregapjához. S intézte Kehidára, a hol mint felesége birtokán gyakran tartózkodott Deák Gábor. -45-

E levélben mintegy puhatolódzik Deák István, vajjon nemességkereső buzgalmában őt támogatná-e a nemes Deákok zalai hatalmas ágazata? E levél hangja szerény, de azért férfias.

Kimutatja a rokonságot, de azért Deák Gáborhoz ugy ir, mint idegenhez. De olyan idegenhez, a kiben teljesen bizik, a kihez mégis rokoni bizodalommal folyamodik.

A levél szövegében mindenütt Dominatio Vestra Spectabilis-nek nevezi. A mi magyarul azt teszi: Tekintetes uraságod. Megszólitása igy hangzik: »Spectabilis ac Perillustris Domine, Domine mihi singulariter Colendissime«. Ez abban az időben az előkelőkhöz intézett megszólitás volt. Nehéz is magyarra jól leforditani. Spectabilis azt teszi: Tekintetes. De Perillustris is azt teszi. Nagyon rossz alkalmazással egy időben igy forditották magyarra: Nagytekintetü. Igy lehetne tehát az egész megszólitást magyarra forditani: »Tekintetes és Nagytekintetü Uram, Különösen tisztelt Uram«. Ezt a czimzést általánosan alkalmazták százötven év előtt.

Csak azt akarom ezzel jelezni, hogy Deák István bizony nem bizalmaskodott rokoni módon Deák Gáborral, Zala vármegye egyik nagybirtokosával s tekintélyes táblabirójával; nem nevezte őt se öcscsének, se bátyjának, se semmiféle vérrokonának, hanem tisztes távolból intézte hozzá szavait, mint a hogy illett paraszt sorsu embertől, mikor nemes urral beszél.

Ha nemes ember lett volna: nem ilyen hivatalos és szertartásos czimzéssel illeti Deák Gábort, hanem az -46- akkori szokás szerint »Érdemem felett való különösen tisztelt Kedves Urambátyám«-nak szólitja. Hiszen Nemes Deák Gábor második unokatestvére volt az ő apjának, Ágilis Deák Jánosnak, tehát joga volt hozzá, kötelességében is állott őt urabátyának mondani.

De hát példátlan vakmerőség lett volna paraszt embertől nemes embert atyafiságos néven szólitani.

»Mi a dabronaki szőlőhegy harmadát emberemlékezet óta Deák-jogon birjuk, – és a mint hiszem, se nem zálogjogon, se nem vételjogon, hanem öröklési jogon. De miként birhatnánk igy, ha vérségileg idegenek volnánk? Vannak különben tanuk, kik egy szájjal vallják, hogy elődeink paraszt iga alatt sohase éltek, sőt inkább szabad és nemes személyeknek tekintették őket. Igaz, hogy öregapám, Péter, az iskolákat elhanyagolta, dabronaki lányt vett feleségül s igy ment át Zsitkóczról Dabronakra, a hol is mind maig nyomorultul siratjuk cselekedetét. Sokszor hallottam öregapámtól, hogy Uraságod boldogult elhunyt apja sürgette őt, hogy nemességét vagy inkább nemesi előjogait ne hanyagolja el. De a mikor a dabronakiak őt a községbe nemes személynek másként befogadni nem akarták, csak ugy, ha velük egyenlő módon huzza az igát, hát ő erre is ráállott. Pedig uraságod boldogult apja nemcsak sürgette, hanem a szabadulásra szükséges költségeket is megigérte, de ő erre is csak azt felelte: ha eddig meg tudtam élni ekképen, jövőre, istennek legyen dicsősége, még inkább megtudok. Ime tehát, -47- én most a szükséges lehetőség hiányában nyomorultul belátom, hogy a köveket megmozditani nem tudom s isten után reménységemet egyedül uraságodba vetem. Egyébként a mai idők természete változandó, annak szolgál, a kinek akar s azért még megeshetik, hogy kedvezése fáradozásomat sikerre viszi.«

Ime, Deák István keserü panasza. Látszik ebből, hogy vagy Dabronakon él állandóan most is, vagy legalább ott élte át gyermek- és ifjukorát. Ott siratja ő is öregapja cselekedetét, a ki a dabronaki szép lányért otthagyta az iskolát s megmaradt parasztnak.

Deák István keserüségét nem szabad ugy megitélnünk, mint afféle mai emberét, a ki nemesség után áhitozik, de azt el nem érheti. Ma nevetni való vagy sajnálatra méltó az ilyen ember.

Akkor a nemesség adta meg az embernek a szabadságot, a jogokat, a tekintélyt, a hivatalképességet, az adómentességet s a becsületet. A ki nem volt nemes, az rab volt, másoknak szolgája volt, joga és szabadsága semmi nem volt; – ha tanult is: hiába tanult, köztisztségre el nem juthatott, urasága eladhatta, elcserélhette, zálogba is adhatta, kölcsön is valamelyik rokonának vagy jó barátjának odaadhatta.

S aztán tanult, mivelt, mélyen és nemesen érző ember volt Deák István. S talán vagyonos is volt. De ha hazament Zalába, hiába ábrándozott a Bagonicza-partjain vagy a Csikósrét vadkörtefái alatt vagy a -48- magas dabronaki szőlőhegyek látó pontjain hazájáról, a mely nem az övé, hanem a királyé és nemességé s hiába akart együtt érezni nemzetével; – hiszen ő nem tartozik hozzá, mert ő csak rab, csak jobbágy, a kinek mindenki parancsol s a kit minden szolgabiró s minden urasági ispán deresre huzhat s végig botozhat józan fejjel, részeg fejjel egyaránt.

Mit csinált a hatalmas Deák Gábor e levéllel? Segitette-e rokonát, a ki nemességtelen állapotában oly boldogtalannak érezte magát? Volt-e segitségének sikere?

A levél boritékára ezt irta Deák Gábor: »Percepi die 4-a Apr. 768. Stephani Deák«. Meg is őrizte a levelet gondosan. Levelezésben is állott Deák Istvánnal tovább is. De arról nem tudok, hogy Zalavármegyében a nagy Deák Ferencz családján kivül is lettek volna nemes Deákok.

Négy Deák-testvér született 1620 körül Zsitkóczon. Ki volt apjuk, ki volt anyjuk: valószinüleg sohase tudjuk meg. Parasztok voltak s a parasztról a káptalanok és konventek nem szoktak irásokat szerkeszteni.

Péter és Mihály megkapták a nemességet. Mikor és miként jutottak gróf Nádasdy Ferencz kegyeibe s hogy kaptak nemességet s kis birtokot az ő segitségével: erről másutt lesz szó. Szerencséjük volt, hogy még akkor kis birtoku, kis nevü emberek voltak s hogy -49- nagy jóltevőjükkel együtt a nemzet vértanuivá nem kellett lenniök.

Deák István azt irja, hogy elődeik soha se éltek paraszt iga alatt, sőt inkább mindenki szabad és nemes személyeknek tekintette őket. És azt irja, hogy Deák Gábor apja is gyakran intette az ő öreg apját, hogy nemesi előjogait ne hanyagolja el.

Hiszen csak Péter és Mihály testvérek voltak nemesek s ezek is csak 1665 óta, a másik két testvér pedig nem kapott nemességet akkor. Ha pedig korábban lettek volna nemesek: akkor Péternek és Mihálynak nem lett volna szüksége arra, hogy 1665-ben szerezzen nemességet.

Volt akkor egy osztály, a kit ugy hivtak: ágilis ember. Magyarul nem tudom a nevét. Nem hallottam soha. Talán le se forditották soha. Agilis latin szó. Azt jelenti magyarul: mozgékony, fürge, szaporán járó. De ebből még semmit se lehet érteni. Másként kell megmagyaráznom, mi az ágilis ember.

Az ágilis ember nem nemes, de nem is jobbágya vagy zsöllérje semmiféle uraságnak.

Van neki kis nemesi birtoka s azt vagy örök áron vette, vagy zálogban birja, vagy ajándékba kapta. Adót, robotot, urasági munkát nem kell érte se fizetnie, se szolgálnia. Követ vagy tisztviselő nem lehet, nemesi jogokat nem gyakorolhat, de a maga kis birtokán a -50- maga ura s jobbágyi terhet nem kell viselnie, a jármot nem kell huznia. Sőt birtoka után minden közbirtokossági javadalmat élvezhet. Erdőt, legelőt, makkoltatást, gubacsolást, közös malmot, usztatást, rétöntözést gyakorolhat.

Nemes apának, paraszt lánynak a fia nemes ember lett. De paraszt apának, nemes lánynak a fia nem lett nemes ember. De ha jobbágy vagy zsöllér volt: kijárták az uraságnál, hogy eressze szabadon. Adtak neki vagy maga szerzett egy kis nemesi birtokot s hozzá házat, hegyvámos szőlőt s igy lett ágilis. Talán azért is nevezték ágilisnak, hogy ha akarta, szabadon elköltözhetett falujából; – uraság, szolgabiró, pandur, vármegye nem üldözhette, mint urahagyott szökevényt.

Némely vidéken szabadosnak nevezték az ágilist. Zalavármegyében sok volt az ágilis. Kivált sok volt a Deák-nemzetség birtokán: Söjtörön, Tárnokon s egyebütt. Az én falumban is volt három-négy. Egyiknek a neve épen Deák András volt. Elhalt ötven év előtt. Katholikus vallásu volt. Könnyen eredhetett a zsitkóczi és dabronaki Deákok nemzetségéből. Az én vidékemen némely ágilist még »nemzetes uram« czimmel is tiszteltek.

Nos hát ily ágilis emberek voltak a Deák-testvérek, István is, János is. Azért mondhatták a tanuk kétszáz év előtt egy szájjal, hogy a Deákok jobbágyi paraszt iga alatt sohase éltek.

De van erre nekem egy más nagy bizonyságom is, melyről Deák István vagy nem tudott vagy legalább levelében nem emlékezett meg. -51-

Deák Ferencz dédapja II. Deák Péter volt. Ez második feleségét Gájger Susánnát özvegyen hagyta. Ez az özvegy tőkepénzgyüjtő és szerző asszony volt férje halála után is. 1758- vagy 1759-ben elhalt Zsitkóczon egy Deák János nevü kisbirtoku ember, a kinek özvegyétől Vinter Évától megvette férje birtokát özvegy Deák Péterné urnő.

Ha ez a birtok jobbágytelek lett volna: akkor Deák János özvegye azt el nem adhatja, de Deák Péterné tőle meg se vehette volna. Ha meg akarja venni: csak a földes uraságtól vehette volna meg.

Tisztán látom én ez esetből, hogy Deák Istvánnak igaza volt, hogy a zsitkóczi és dabronaki Deákok szabad emberek voltak, habár nemesek nem voltak is. A mint mondtam: ágilisek.

Ez a Deák János egyébiránt mint már emlitém, a nemességkereső Deák Istvánnak apja volt. A nemzedékek élettartama s az időpont azt bizonyitja.

A paraszt állapotban maradt Deák István 1650 körül élt. Ennek fia volt Péter, ennek fia Ferencz s ennek fia István. Ezzel ez az ág 1790 körül kihalt. Fiági maradékai nem maradtak. Ezek Zsitkóczból s a dabronaki szőlőhegyből valószinüleg soha ki nem mozdultak.

A legfiatalabb testvér volt 1650 körül Deák János. Ennek a fia is Péter nevet kapott a keresztségben. E Péternek három fia maradt: János, Ferencz és József. A János fia volt az a magas miveltségü Deák István, a ki 1768-ban Pesten élt, a ki a nemességet -52- megszerezni törekedett s a ki a Deák Ferencz öreg apjához azt a szép latin levelet irta.

Ez ág ivadékai maig is élnek s vannak közülük Pestmegyében is, Kis-Kunságban is, de másfelé is. A nagy Deák Ferencznek kétségtelen vérrokonai mind. Nevük megérdemelné, hogy pontos leszármazásukat följegyezze valaki.

A nemességkereső Deák István igy állitja össze Deák Gábor számára a családi leszármazást:

                      Deák N.
         ___________él 1600 körül._________________
        /               /         \                \
      Péter           Mihály      István            János
   (nemességét      (nemességét   paraszt             |
     szerzi           szerzi         |              Péter
    1665-ben)        1665-ben)     Péter    (Dabronakra költözik
       |                |            |        /       |       \
      Péter           Ferencz     Ferencz   János   Ferencz  József
    ____|______ (ezzel kihal ez ág)  |      /    \      \       |
   /           \                   István István József István Péter
Gábor  László  Ferencz             (ezzel (ez irja a
(ehhez                              kihal  levelet
a levelet                          ez ág) 1768-ban)
Deák István
1768-ban)

E leszármazásban a nemessé lett Péter és Mihály ivadékai helyesen vannak kimutatva. Ebből is következtetem, hogy a parasztnak maradt két másik ág is igazán van levezetve.

A Deák-család nálam levő irataiban a paraszt Deákok több nyomát nem találom. Csak egyet találok, a kehidai plébánost, a ki Deák Ferencz kis gyerekkorától kezdve a forradalom utánig volt Kehida papja s Deák Antalnak és Ferencznek mindennapi vendége. A haza bölcse -53- sokat tanult tőle, sokat is évődött vele. Egykor talán bővebben irok róla.

Deák Ferencz nagybátyja József mint tanuló, szülei tudta nélkül s azok ellenére 1783-ban beállott katonának. Mikor 1787-ben a török háboru fenyegetett bennünket: az aggódó szülőket e szavakkal vigasztalta Deák István vitéz katona s vérrokon Kőszegről: Sohase busuljanak a Józsi gyerek miatt, egri Deák Gergelynél s szigetvári Deák Balázsnál alábbvaló lenni ő se akar; – ő is méltó lesz ezekhez.

Deák Gergely Eger védelmében vitézkedett s társaival együtt győzedelmes maradt. Deák Balázs vértanunak hősi halálával mult ki Zrinyi Miklóssal együtt. Senki se tudná megmondani, hogy ezek Deák Ferencz családjának voltak-e tagjai.

Deák Balázsról valószinü. Zrinyi legjobb hősei egy részét csáktornyai és sztridai uradalmaiból szedte össze. Zsitkócz pedig közel van Sztridóhoz s a nemességszerző Deák apját s öregapját alig néhány évi időköz választja el Szigetvár elestétől. Valamelyik erős, bátor Deák-fiu miért ne mehetett volna a hires Zrinyi bán zászlói alá?

KEHIDA.

(Diák-koromban. – A berek. – Viszontagságaink. – Kehidára érünk. – Hogy tanitották a kálvinista gyereket ötven év előtt?)

Valamikor valami semmiséget irtam már Kehidáról. Deák Ferencz emléke által megszentelt föld ez. Mikor Deák Ferencz meghalt, hirlapiró barátaim kérelmére akkor rajzoltam betükbe Kehidáról néhány szállongó jegyzetet. Régen is volt, kevés is volt akkori irásom. Deák emléke többet érdemel s most, a mikor születésének századik éve is elmult már, a nemzet is többet óhajtana. Most hát, a mit tudok, mindent elmondok Kehidáról.

Első látogatásom elég különös volt. 1854-ben történt. Pápai diák voltam, fiatal surján gyerek. Társam is volt. Dus János szintén pápai diák. Gyalogszerrel tettük meg az utat. Az apostolok lovain, vagy latinos szóval: per pedes apostolorum, mint a diákszójárás mondja. -55-

Pacsáról kellett volna mennünk Zala-Apátiba s onnan a Zala folyó jobb partján föl Csányba. Ott meg kellett volna néznünk Csányi Lászlónak, a nagy vértanunak egykori uri tanyáját, lelkünkbe kellett volna szednünk helyi emlékének dicső és szomoru hagyományait, s onnan kellett volna átmennünk Kehidára a haza bölcsét meglátni, s nála tisztelkedni. Oda Kehida már csak egy ugrás, alig négy-öt kilométer.

Gyerekember, diákember nem hord magával katonai térképet, nem térkép után szabja meg utja irányát. De nagy gondossággal még csak nem is kérdezősködik az uton, utfélen talált emberektől, hanem a helyett nagy bizton, bátran, találomra nekimegy a – bereknek.

Hegyen-völgyön, erdőn-mezön, tüskön-bokron keresztül törtetve, egyszerre csak előttünk állott a Zala-völgye. Valahol Hosszufalu körül, a domb tetejéről jól láttuk a Zala völgyének sürü, fekete erdejét s azon túl nem messze a másik part hegyoldalán egy kis falucska házait.

Egerfa volt az az erdő. Az egerfát mezőföldi létemre is ismertem már, de erdős sürüségben még sohase láttam. Valamint a sötét fekete posztó: ugy terült el, ugy huzódott végig a völgyön. Viznek, vizfolyásnak nyomait se láttuk. Hol van hát itt a Zala-folyam?

Leszálltunk az erdőszélbe. Süpedt lábaink alatt a buja fű. Fényes, juliusi nap volt felettünk, de azért a berek mélye sötétnek látszott, mint az éjszaka.

Az én Dus János barátom keményfejü falusi gyerek volt Őcsényből vagy honnan való, Tolnavármegyéből. Egy osztálylyal előttem is járt a kollégiumban, egy vagy két évvel idősebb is volt, sehogy se akart nekem, kisebbnek, mindenben szót fogadni, – vitázott és konok volt gyakran.

Ám ha az ember hosszu utra indul; társával békességben kell lenni. Ha pedig nézetük eltér valamiben: akkor se szabad örökösen feleselniök, hanem valamely módon rögtön el kell dönteniök a vitát. Nehogy kedvetlenség, összeveszés s utközban való elválás következzék. Mi hát a döntésnek azt a módját választottuk, hogy birkózunk. A ki győz, annak szava lesz az igaz. A ki fekszik: engedelmeskedni tartozik.

Egy szempillantás alatt ledobáltuk a kalapot, táskát, botot, dolmányt magunkról s szabályos módon összekapaszkodtunk. S ugy vágtam bele János barátomat a térdig érő harmatos fübe, hogy a füle se látszott ki belőle. Igy döntöttük el másnap azt a kérdést is: vajjon fölmászunk-e Tátika várának magas ormaira?

A berek magas, fekete egerfái sürün álltak egymás -57- mellett. A folyó apadóban volt nyári alacsony vizállással, az ártérben a fák alatt tehát nem volt viz. De az ártér fenekén még se lehetett járnunk. Nem azért ám, mert nyirkos volt s itt-ott az iszap süppedékébe elmerültünk volna. Hanem azért is, mert ez az erdő őserdő volt, mely fejszét még nem látott, embernyomot még nem ismert s azon kivül vizi erdő volt, mely gyökereinek csak hegyével bujt a föld alá, gyökereinek óriási ágazata embermagasságnyira fent volt a levegőben.

Ma a Zala-berke már szabályozva van. A nagy sötét egerfa-erdők eltüntek mind. Nyomukat se találom Kehida és Csány alatt. Zöld mezők, buja kaszálók, itt és amott kákás, gyékényes, csuhus, csádés foltok terülnek el az erdők helyén. Öreg emberek tudják csak, milyen volt hajdan a berek.

Fejünkkel egyenlő magasságban kezdtek a fagyökerek elágazni. A gyökerek alatt bujkálnunk lehetetlen volt. Egyik vastag gyökérágról a másikra ugy kellett átmásznunk, mint a majomnak, vagy a mókusnak, vagy a gébics-madárnak. Csakhogy a majom, mókus, gébics-madár ugrik, szálldos, röpülni tud, mi pedig ezt mind nem tanultuk a pápai kollégiumban. S aztán az elaggott, elrevesült, kidőlt vén fák ott feküdtek előttünk keresztül-kasul a fenéken, a gyökérágakon s az élőfák oldalán. Némelyik ugy tele volt gombával, hogy a szine se látszott. Ha rá léptünk: kettédurrant alattunk -58- s mi estünk, zuhantunk le a fenékre. Az élő fák gyökere körül imitt-amott a megrekedt iszaptól apró sziget támadt. Ezt benőtte a páfrányok, sások napfénynemlátta iszalagok sürü sövénye. Alig tudtunk rajta áttörtetni. Kezünk vérzett, ruhánk szakadozott, Kalapunkat tizszer is elvesztettük, megint megtaláltuk. Utálatos férgek, csuszómászók, kigyók, békák nyüzsögtek a lábunk alatt. Akkora csiborokat sohasem láttam, mint itt. A bögölyök és dongók mindenféle szinben majd kiverték a szemünket. A szunyogok, kérészek és szitakötők százféle faját vertük föl déli pihenőjükből s jöttek ránk, mint a felhő. Vidrák, patkányok, teknősbékák osontak el lábaink alatt. Néhány szarka folyton kisért bennünket a fák tetején s kaczagott fölöttünk szakadatlanul. Bizonyos, hogy ők még nem láttak pápai diákot a berekben.

Végre világosodni kezdett kelet felől. Láttuk, hogy az erdő széléhez közeledünk. Vidámabban törtettünk előre. Az én Dus János barátom is félben kezdte már hagyni a káromkodást.

Pedig nem az erdő széle volt az, a honnan világosodott, hanem az erdő közepe. Ott a Zala-folyó igazi ágya. Eddig csak az ártéren bukdácsoltunk. Most értünk csak a folyóhoz. Mikor békességes indulatban van; akkor megfér nyugodtan az ágyában.

Kiértünk a berekből a napvilágra. A mindenféle illattal terhes sötét, fojtó levegőtől megszabadultunk. Az izzadság folyt rólunk a sok küzködés és famászás után. Olyan jól esett az isten napvilága. Vagy egy -59- ölnyi szélességben száraz gyepes partja volt a folyónak. Pihenni ledőltünk a pázsitra.

Csak azután jutott az én János barátom eszébe, hogy ime most már hát mit csinálunk? A folyón hogy tudunk átmenni? Föl északnak, s lefelé délnek a folyó mindenütt egyenlő széles. Zavaros a vize, de mindenütt fénylik folyásának csikja. Ő uszni nem tud. A vize mély. Gázlónak, malomnak, hidnak, bürünek, zátonynak se föl, se alá semmi nyoma.

– Nem ugy lesz az János! Hanem vagy jösz velem előre szó nélkül, vagy birkózunk megint.

Nem volt kedve birkózni. Hanem e helyett abban állapodtunk meg, hogy levetkőzünk, mintha fürödni akarnánk. Én tudok uszni, tehát először átszállitom a tulsó partra a magam ruháját és utravalóit. Azután átszállitom az övét. Végül átszállitom őt magát.

Igy is lett. A folyó mély vize hét-nyolcz ölnél nem volt szélesebb. Fél kézzel uszni, s fél kézzel a ruhacsomagot szárazon tartani nem volt nagy dolog. Utoljára belemarkoltam János barátom tarkójába s őt is átvonszoltam szerencsésen.

A baloldali berken át csak oly nehéz volt az utunk, mint a tulsó parton. De a berek itt már nem volt olyan széles. A mikor kiértünk, kis falucska állott előttünk északkelet felé.

Nagy könnyelmüséggel ott se tudakoztuk ki teljes -60- biztonsággal az utat se Keszthely felé, se Kehida felé. Nem vallottuk kárát. Mert a mint egy-két órán át hegyen-völgyön kóboroltunk: egyszer csak egy kopasz domb tetejéről csodálatos szépségü völgy nyilott ki előttünk. Az a völgy a Héviz völgye.

Messze délnek és délkeletnek végtelen mezők ragyogó zöldje tele utakkal, csapásokkal, óriási jegenyék egyenes soraival. Szemközt és észak felé sötét, magas erdők. Fölöttük Rezi büszke vára. Napkelet felé a távolban, Keszthelyen túl a Balaton szőlőkoszoruzta magas partjai.

Lábunk alatt alig egy vagy két száz lépésnyire kis tavacska. Partjain gulya legelész s néhány terebélyes nyárfa álldogál. Lementünk a tó partjára, ott heverészett a gulyás.

Ma világhirü fürdő, csodája a természetnek. Akkor még ismeretlen pocsolya. De a környék bénái, betegjei, nyomorékjai akkor is ismerték már csodatevő erejét s ünnepnapokon elvánszorogtak oda fürödni. Vittek magukkal enni-innivalót, mert ott bizony nem tanyázott egy teremtett lélek se állandóan.

Fáradtak és éhesek voltunk, mint a farkas. Nem volt már messze az alkonyat se. Valami csárdához igazitott bennünket a gulyás. A Diósi-csárdához. Ott pihentük ki magunkat s hajnalban onnan indultunk Kehidára.

Elfeledtem már, merre és miként ballagtunk Kehida felé. Emlékezetes kalandunk nem történt ez utban, -61- másként nem feledtem volna el. Emlékeztem, hogy Zala-Csányt csak a Zala keleti partjáról láttuk nem nagy távolságból. Kustánynál mentünk át a Zala hidján. Arra is emlékszem, hogy Kustányban nagyon megbámultam egy ódon faragott képet, mely ott állott, a hol az utczára lefordul az út a hid felé. Feszület volt-e, szent volt-e: ezt se tudnám megmondani. De régi volt, kopott, viharverte, mint Petőfi buczkai kőszentje, melyet a Kutyakaparóban énekel meg. Ez a gyönyörü költemény jutott eszünkbe a kustányi szent láttára. De ennek még se volt nyakába kopott tarisznya akasztva, mint a hogy Petőfi látta a buczkai kőszentnél.

Jó fölöstököm-idő volt, a mikor a kehidai kastély bejárójához értünk. Kapuja nem volt a kastély udvarának. Még ma sincs. Mostani uraságai is folytatják a régi jó szokást. Még most se kell a kapusnak csöngetni, ha jóravaló ember a kastély vendégszeretetét akarja élvezni.

Bizonyos szorongó érzés lepett meg, a mikor arra gondoltam, hogy most mindjárt ott kell állanom a nagy ember előtt, a haza bölcse előtt, a ki megmaradt a nagy harczok förgetegéből s a kinek nevét mindenütt ismerik s tisztelettel emlegetik, a merre magyar lakik a föld kerekségén. Pápai professzoraink ugy emlegették mindig, mint isteni csodát, mint valami kijelentést, mint a nemzet gondviselését. S most nekünk eléje kell állanunk, üdvözölnünk kell őt s meg kell mondanunk: miért kerestük föl? Vajjon mit mondjunk hát? Miféle szóval kezdjük beszédünket? Vagy egy szót se szóljunk, hanem kezet csókoljunk neki? -62-

A kálvinista gyereket másként nevelték akkor, mint a milyen a mai általános nevelés. Az isteni félelem s a szülők tisztelete volt a gyereknek fő erkölcse. De azután nyomban következett az öregek, elüljárók és érdemesek tisztelete. Ez az erkölcs is oly fontos volt, mint az isteni félelem. Alázattal, tisztelettel, hódolattal kellett tekinteni minden érdemes emberre. Kalaplevevéssel s szóbeli köszönéssel kellett üdvözölni jó eleve. Utjából ki kellett térni. Eleibe tolakodni nem volt szabad. Szóba állani vele nem lehetett: csak akkor, ha ő ugy akarta. Komolyan, tisztességesen kellett előtte megállani, szeme közé nyugodtan nézni s kérdésére egyszerüen, okosan, igazán felelni. Feleselni, bizonykodni istenért se lett volna szabad. A nagyobb életkort ugy kellett tekinteni, hogy ez már maga is érdem. Az ősz haj, ősz szakáll már méltóság. Isten azért engedte élni az öregeket, mert arra méltóknak tartotta őket. De ha érdemesek nem lettek volna rá: bizonyára nem lettek volna méltók se. Ha gróffal, püspökkel, papi emberrel, egyházi, vagy világi előljáróval, a hatalom tisztségeinek viselőivel találkoztunk: ugy néztük, mint a tüneményt. A hogy ma szokás a király előtt: ugy kellett akkor viselkednünk minden korosabb és érdemesebb ember előtt.

Az pedig nyilvánvaló, hogy a gyereknél mindenki korosabb és érdemesebb. Ám a gyerek vére pezseg; hajtja őt ugrálni, dalolni, játszani, ficzánkolni, mint a macskakölyket vagy a kecskegidát. De érdemes ember jelenléte mindezt megakadályozta. A vásott kölyök szinte irtózott már gyakran minden érdemes, koros, derék -63- embertől. Sokallta a számukat. Bárcsak ne lennének olyan sokan. Kerülte is őket, a mikor és a hol lehetett. Az meg már ugyancsak ritkán jutott eszébe, hogy ő maga keresse fel őket.

A miként mi Deák Ferenczet. A nagyot, a bölcset, a nemzet szeme fényét, s különös dicsőségét. A kinek minden cselekedete virtus és minden szava szentirás. A ki nyomban észreveszi, hogy mi csak tacskók vagyunk, – tudatlan, tanulatlan diákgyerekek, a kiknek szájából minden szó esetlenül jön napvilágra. A ki a mellett még nagy ur is, kastélyban lakik, uradalma van, zsinóros hajduk szolgálják.

Tiszteletére jövünk? Ád is ő arra valamit. Hiszen a nádorispán is, a király is megtiszteli őt, a zászlós urak és az egyházi fejedelmek mind szerencséjüknek tartják, ha közelében lehetnek. Mi hát ő neki két pápai diák tisztelgése?

Csány irányából jöttünk a kastély felé. Az utczáról derékszög alatt fordul jobbkéz felé a kastélyhoz vezető feljáró út. Balkéz felé tisztilak, cselédlakások, ólak, csürök, gazdasági műhelyek, egész csoport épület. Gyerekek, ludak, kutyák őgyelegtek az udvarokon. A fordulónál egy kis szabad tér.

Megálltunk azon a téren. Oda támaszkodtunk a park keritéséhez. Föltekintve a dombra, megláttuk a kastély udvarát. Ott fogott el bennünket a szorongó érzés. Vajjon fölmenjünk-e hát? Ne forduljunk-e vissza? Nem illetlenség-e tőlünk oda járulni a nagy ember elé? Dus -64- János barátom még jobban szükölt, mint én. Én se kastélyban növekedtem ugyan, az én apám háza is csak szerény nemesi kuria volt, de rokonaim közt legalább volt néhány, a kinek kastélyban teltek napjai és örömei s a kiknél egyszer-másszor több-kevesebb időt töltöttem. De az én János barátom, ő az őcsényi szegény nótáriusnak vagy kálvinista rektornak volt a fia, ő bizony nem szokott hozzá a kastélyhoz, s aggódva tekintgetett annak udvarára. Ugy érezte magát, mint a pusztai eb, ha városba vetődik. Hová fusson itt, ha megszoritják?

Fogtam a zsebkendőt, letöröltem arczomról a port s leporoltam kalapomat, csizmámat s kabátom elejét és hajtókáját. Éppen eképen cselekedett utánam János barátom is.

II.

(A kehidai udvar. – Az öreg szakácsné. – A szobák. – Az oltár. – Az eltünt feszület. – A tüzszerszám régen. – A konyha. – A gazdasági könyvek. – A régi uraság gazdasága.)

Fölballagtunk a dombra a kastély udvarára. A fölvezető út ma is éppen az, a mely akkor volt, csakhogy most sárga apró kavicscsal van behintve, akkor pedig nem ugy volt s most az utat szegélyző keritések nem avultak, hanem ujak, diszesek és föstöttek.

Az udvaron negyvennyolcz év előtt hét vagy nyolcz szál magas akáczfa zöldelt egy csoportban. Lehettek -65- huszonöt-harmincz évesek, tehát 1825–30 körül ültethette őket Deák Antal. Akkor jött különösen divatba túl a Dunán az akáczok ültetése. Csak az urak hozták divatba. A köznép sokkal később kezdett hozzá. Sőt Kehida vidékén nem is igen kezdett hozzá. Igaz, hogy ott a tölgy, a cser, a bükk, a szil, a hárs, a dió, gesztenye és nyárfa sokkal szebb növésü. Az akáczok alja nem volt gyepes a kastély udvarán, hanem a fák tövénél öt vagy hat törzsök-ülőke volt. A mi azt bizonyitotta, hogy az ispán, a szakácsné, a hajduk és a leányok oda szép időben, estéken és délutánokon ki szoktak telepedni, kivált ha az uraság nem volt otthon s ott pipázással, tereferével töltötték az időt.

Ma az akáczfa-csoport helyén gondosan ápolt gyönyörü virágszőnyeg van üvegházi délszaki virágokkal. A szőnyeg melléke s köröskörül az udvar tiszta kavicsburkolattal bevonva. 1854-ben még a régi kor egyszerüségét, 1903-ban pedig már az ujabb műkertészet izlését mutatta az udvar.

Egy öreg kutya jött elő valahonnan s szaglálgatott körülöttünk. Valami vizsla és kuvasz keverék-fajta. Néha-néha vakkantott egyet rekedt hangjával, de nem ellenséges indulattal, mert a farkát csóválta. Hanem azért, hogy hirt adjon a kastélybelieknek, hogy ime látogatók jöttek, idegenek, valaki jőjjön ki őket elfogadni.

Meg is értették a szavát. A konyhatáji tornácz ajtajából kinézett egy fiatal paraszt szolgáló leány, de ismét visszaugrott. A másik pillanatban kijött elénk a -66- szakácsné. Éppen a kezefejét törülgette házi vászon szakasztó ruhával. Java idejebeli asszony.

Elmondtuk. Pápai diákok vagyunk. A tekintetes urat akarjuk meglátni és megtisztelni. Semmi más dolgunk nincs. Azután megyünk tovább Tátika várába, Rezi várába. Csobáncz várába, Szigliget várába. Ha már erre járunk, a tekintetes urnál tisztelkednünk kell. Ha ezt nem tesszük: vissza nem mehetünk a kollégiumba. Oda lesz minden becsületünk.

– Jaj kedves ifju urak, köszönjük a szives jó indulatjukat, a tekintetes ur nagyon örülne ennek, el se eresztené az ifju urakat, de bizony nincs itthon, elment már a mult héten Balatonfüredre, nem is tudjuk, mikor jön haza. Hanem egy-két hét mulva bizonyosan itthon lesz és akkor tessék erre fordulni.

Összenéztünk János barátommal. Nagy kő esett le a szivünkről, de mégis elkedvetlenedtünk, hogy czélunkat el nem érhettük, a haza bölcsét otthonában nem láthattuk.

– Tessék ifju urak beljebb kerülni, egy kis fölöstökömmel szivesen szolgálok.

Jól esett a jó asszonynak ez a szives vendégszeretete. Látszott belőle a házi szokás. Kapu, cseléd, házi eb mind szives, mind jóképü a vendéghez. A hogy az uraságtól tanulták.

A fölöstökömöt nem fogadtuk el, de azt megkérdeztem, -67- vajjon nem nézhetjük-e meg a szobákat és a kastély körüli parkot?

Szivesen megmutatott mindent. Közben bevetődött valahonnan a hajdu s a parkban már ő vezetett a kastély körül.

A kastély belső beosztása azóta nem változott. Ma is olyan, mint százötven év előtt volt. Mint a hogy Deák Ferencz használta. Legalább kevés a változás az egyes lakószobák és egyéb helyiségek használatában.

Régi szabásu a kastély. Nem főurak, hanem falusi előkelő nemesek szokott kuriája. Derékszögben hajlott földszintes épület elég magas, de bizony nem tulságosan magas szobákkal, s jó magas zsindelyes tetővel, s a tetőn nagyszámu kéménynyel. A Zala-völgye télen kegyetlenül hideg. Hidegebb a Bakonynál. Az északi szél szabadon süvölt rajta végig Türje felől, Szent-Grót felől. Nincs utjában semmi. De a kehidai kastély egészen utjában van. Szomszédja nincs az épületnek, bizony ott keményen kell télen át füteni a szobákat és csaknem mindan szoba fütőlyuka után kell lenni kéménynek. Tüzelő pedig elég van. Ott az urasági nagy erdő. Fát eladni ugy se lehetett a mult század első felében. Nem volt semmi ára. Mindenkinek volt elég tüzelője. A berek is adott eleget. De azért mégse volt tanácsos magas szobákat épiteni. Télen át folyton didergett volna bennük az ember. A szellőztetés nem adott gondot. A szomszédtalan falusi házak ajtaján, ablakján és falain ugy keresztül jár a szél, mint a nádsövényen. Ugy kiviszi még a pipafüstöt is, hogy az ember a szagát se érzi. -68-

Az épület egyik szárnya kelet-nyugat irányban fekszik. Van rajta a sarokszobával együtt öt szoba.

A szélső szoba jókora nagy helyiség. Két ablakja a falu felé néz. Ez volt Deák Ferencz hálószobája. Megnéztem jól.

Az egyszerü teritős ágy a szoba déli sarkában állott. Fölötte valami szentkép-féle, régi elbarnult föstvény, kerete is sötét. Ezenkivül két nagyobb olajföstvény az ajtó mellett a falhoz támasztva. Ezeket valami ok miatt leakasztották szögjükről. Ugy rémlik előttem, mind a kettő női arczkép volt, a család elhalt tagjait ábrázoló.

Asztal, négy ülőszék a fal mellett, mosdóeszközök, kétajtós ruhaszekrény s egy zsöllyeszék a maguk helyén. Ez a zsöllyeszék alighanem az volt, melyről utóbb nekem Deák Ferencz sokat beszélt, melyet két év előtt, 1852-ben vett Bécsben maga s mely most a Nemzeti Muzeum Deák szobájában van.

Jó nagy kályha a szobának a folyosó felőli sarkában. A kályha kivül fütő.

Ugyan a folyosó felül a szoba szélső sarkában egy fülkeszoba, melyet alkóven néven ismer a világ s melyet a magyar ember túl a Dunán vakszobának nevez, minthogy se ajtaja, se ablakja. Ez a vakszoba a folyosóból van elvéve. Területe 10–12 négyszögméternyi lehet.

Ez imádkozó hely. Kis házi kápolna. Ezt a haza bölcsének egykor csodaszép öreganyja, Hertelendy Anna -69- rendezte be imádkozó helynek 1790. körül, a mikor Kehidára ment állandó lakásra. Addig Söjtörön, Kőszegen, Bécsben s egyéb birtokain lakott, de a mikor viharos élete elcsöndesedett: lelke elmerült az áhitatban, oltárt állittatott föl a vakszobában s egy fekete fából készült nagy feszületet is állitott föl a sarokban, rajta a keresztre feszitett üdvözitővel. A hagyomány szerint órákon át szokott itt térdepelni s imádkozni az urasszony.

1803-ban halt meg az urasszony tizennégy nappal előbb, semmint a haza bölcse megszületett. Idősb Deák Ferencz rögtön átment Söjtörről lakni Kehidára. Ő se sokáig élt, de a kis kápolnához, oltárhoz, feszülethez nem nyult. Ugy hagyta változatlanul, a mint édes anyja halálával találta. Apja halálakor a kis Deák Ferencz alig volt hat éves, de Antal bátyja már husz éves volt. Ő vette át a kastélyt és a gazdaságot, de a kápolnát és a feszületet ő se mozditotta ki helyéből. Valamint a haza bölcse se, a ki bátyja halála után 1842-től kezdve volt a kastély ura.

Azonban az oltárt én már 1854-ben nem találtam ott, csak a fából faragott nagy fekete feszületet.

Deák Ferencztől 1854-ben gróf Széchenyi István vette meg Kehidát. A nemes gróf nem jött el döblingi kórházi magányából Kehidát megnézni és átvenni. Még neje se jött el, Seilern grófnő. Tisztekre bizták az átvételt. Csakhamar haszonbérbe adták a birtokot egyik tisztjüknek, Kollár Jánosnak. Az ő kezén már megváltozott -70- a vakszoba is. Deák Ferencz hálószobája is. A hálószobából magtár lett, az imádkozó-hely vallásos fölszereléseinek nyoma se maradt s a nagy fekete feszület is végkép eltünt.

Hova lett: senki se tudja. A mikor Baronyi Benedek és Baronyi Ede barátaim 1871-ben gróf Széchenyi Ödöntől a kehidai birtokot megvették: ők már a feszületet nem találták helyén. És nem találták sehol.

Ma Deák Ferencz egykori hálószobája már nem magtár, hanem megint diszes szoba.

Mellette volt a haza bölcsének fogadó és pipázó szobája. Itt egy nagyobb könyvtár is volt, a mikor ott jártam. Lehetett a szekrényben néhány száz kötet, sok régi kötésü, fakult aranyos diszitéssel. Egyenként megnézni bizony nem volt időm. E szobának két ablakja van a déli oldalon a parkra. Van ebben ősi kandalló is. Fekete kőből, egyszerü diszes mű. A mai tulajdonosok fentartják változatlanul. A régi butordarabokból ma már nincs ott semmi. Bőrrel bevont, kissé fakó, kissé kopott pamlag és székek voltak. Dohánytartó-doboz, néhány pipa. Ekkor már nem pipázott Deák Ferencz, csak szivarozott, de azért még tartott pipákat vendégei számára. 1854-ben még nem volt általános divatban a szivarozás. Otthon és falukon a pipa járta és a csibuk. A czigarettázást még senki se ismerte Magyarországon.

Tűz-szerszámáról hires volt egykor ez a szoba, de az egész lakás is. Gyufa nem volt hajdanában, csak 1848 után kezdett terjedni nálunk. E helyett volt az aczél, kova és tapló. A tapló háromféle volt. A pudva -71- a zsidóbőr és a vadüröm. Túl a Dunán a száritott, morzsolt vadürmöt nem igen használták. Ott volt erdő és az erdőn tapló elég. Legbecsesebb, legjobb, legillatosabb volt a cserfapudva. Kellemes volt a zsidóbőr is. Ebből sapkát is csináltak. A pajkosságok közé tartozott az aczéllal és kovával szikrát ütni a sapkába, mikor az az ember fején volt. Csak akkor vette észre az ember, mikor már égett a sapkája, serczegett a haja. Deák csupán cserfapudvát használt. De ebből aztán sokat tartott készletben. Nem minden dohány volt jól égő. Némely mocsaras földi dohányra, mig egy pipára való kiégett, huzszor is rá kellett gyujtani. A bőbeszédü ember egyebet se csinált, ha pipázni akart, csak örökké csiholt. Vett egy csipetnyi taplót, pudvát, zsidóbőrt, vagy ürmöt, ráfektette kovájára s a kovára aztán nagyot ütött aczéljával. Egy vagy két ütésre már égett a tapló. Mulatságos volt az ügyetlen vagy részeg embert nézni. Vagy a kovát tartotta rosszul, vagy rajta a taplót, vagy rosszul ütött aczéljával, vagy taplója volt nyirkos, meghuzódott, óraszámra csiholt, még se tudott tűzhöz jutni. A körmeit is leverte már, mégse boldogult. Nézőinek kaczagására s pajkos kárörömére.

Deák Ferencz nem szerette sötétben vagy félhomályban a tűzszerszámot keresgélni, se pedig, ha pipája kialudt, a tűzszerszámért ültéből felkelni, olvasmányát vagy társalgását félbeszakitani s a szoba másik sarkába vagy másik szobába ballagni. Ez kényelmetlen is, időpazarlás is. Ugy segitett a dolgon, hogy tartott tűzszerszámot minden lehető helyen. A pipázó szobában ott volt -72- mindkét ablakdeszkán, ott volt a kandallón, ott volt két kis asztalon s ott volt az alacson fiókos szekrényen. Ezt a szokását megtartotta Budapesten is, a szállóbeli lakásán, az Angol Királynéban, csakhogy ekkor már gyufatartók voltak az aczél, kova, tapló helyett.

Elnéztem hosszan Deák Ferencz kehidai kandallóját 1854-ben is s az idén is. Ha ez a kandalló beszélni tudna! Ha elmondhatná mindazt, a mi dévajság, komoly eszmecsere, családi tanács s nehéz hazafigond nyilatkozott az ő közelében! Ha elénk tárhatná harminczöt év történetét, a két Deák életét. Csányi László rajongásait, Wesselényi Miklós és Beöthy Ödön mennydörgő haragját s Vörösmarty álmodozásait! 1820-tól 1854-ig.

Sokat megőriztek a krónikák s a hagyományok, de még sokkal több elveszett a kandalló történetéből örökre.

Abban az időben már a nagy olajos lámpák voltak divatban uri házaknál. De Kehidán nem láttam lámpát, hanem gyertyatartót sokat. Az összes szobákba tizenegyet olvastam össze. Mindegyik széles tálczáju fenékkel s mindegyiken ott feküdt a fényes aczélkoppantó, vagy a mint túl a Dunán nevezik, a hamvvévő. Pedig akkor már se nem a viaszgyertya, se nem az öntött faggyugyertya volt divatos, hanem a Milly-féle fehér gyertya. Deák sohase kedvelte se az olajos, se később a kőolajos lámpát. Kellemetlen volt előtte a szaga mind a kettőnek. S azután a szeleskezü, hebehurgya eszü cselédek kezén veszélyesnek is tartotta.

A pipázó szoba után jött két egyenlő nagyságu valamivel -73- kisebb szoba. Mindegyiknek egy-egy ablakja nyilik a kertre s külön ajtaja a folyosóra. Ma is épp ugy vannak e szobák, mint hajdan. Deák Ferencz a közeli rokon vendégeket szokta ezekben elszállásolni.

A két vendégszoba után jött az ötödik szoba, a nagy sarokszoba. Ennek déli oldali két ablakja még a parkra nézett, de kelet felé a Zala völgyére is el lehetett ablakjaiból látni, azontul a karmacsi és vindornyafoki hegyekre s még távolabb Rezi várára s a vár körül sötétlő Bakony magas erdeire. Az utolsó urnőnek, Hertelendy Annának ez a sarokszoba volt legkedveltebb szobája nappal. Ez volt a kastély diszterme. Itt volt a falon menyecskekori arczképe is, melyet valamelyik bécsi festő 1770 körül festett. Deák csak akkor használta e szobát, mikor vendégei voltak. Mikor ott jártam itt is volt egy kis könyvtár ujabb magyar művekből. Petőfinek első nagy Emich-féle kiadását itt láttam szépen bekötve egy kis asztalon.

Deák idejében e sarokszoba mellett volt a konyha. A mai uraságok ezt ebédlővé alakitották át.

Elég nagy volt a konyha, de nem szerfölötti. Látszott, hogy a kastély legfontosabb része nem a konyha volt. A jó szakácsné ide nem akart engem beereszteni.

– Konyha – konyha. Egyik olyan, mint a másik Mit néznének rajta az ifju urak?

Valódi oka mégis az volt, hogy a konyha tele volt a reggeli rendetlenséggel, s a déli főzéshez való -74- készségekkel. A szakácsné kényes volt konyhája tisztaságára s messze vidéki idegeneknek röstelte rendetlen állapotban megmutatni. Mit szólna a pápai kollégium, ha oda is eljutna az ő hire?

Régi falusi konyha, csaknem olyan, mint az én apám házánál. Megvolt a sütő-kemencze is s a vasfazék számára a kandalló is. A fazekak is csak ugy voltak fölrakva a boltozat alatti deszkára, mint nálunk. Rézedény, vasedény, fényes tepsi, fényes rostély talán több volt s nagyobb is volt, mint a mi házunknál, de például a vaskutya, a nyárs, a pecsenyeforgató a gyuródeszka, sodrófa, a fazékszedő bot, öreg kések, toprok, czifra-metélők, pogácsa- és fánkmetszők, fánkdorongok, kásatolók, kalácsminták, füszerszámtartók, csöbrök, sajtárok, füles-korsók, szájasok csak affélék voltak, mint minálunk. De mégis volt némi különbség. A takaréktüzhelyt az én apám konyhája még nem ismerte. Itt már az is volt, noha kicsiny. Látszott, hogy a konyhának nem főrésze. Az ételek itt is csak ősi magyar módon készültek.

Következett a hetedik szoba. Ez volt Deák Antalnak és Deák Ferencznek gazdasági irodaszobája. Itt fogadták az ispánok, molnárok, hajduk jelentéseit este, munka végeztével. Itt adták ki a következő napra szóló rendeleteket. Mit dolgozzanak a cselédek? Mit a jobbágyok, robotosok, napszámosok? Mikor és hol kell kezdeni az aratást, kaszálást, takarodást, gyüjtést, -75- szénahordást, szüretet, cséplést, erdővágást? Lovak, szarvasmarhák, juhnyájak, sertéscsordák dolga itt nyert elintézést. Szántásokat, vetéseket, juh- és marha- és gyapju- és borvásárlásokat itt végezték, a zsidókkal itt folytak a tanácskozások. Itt vezették az irásokat.

A kettős könyvvezetéshez természetesen nem értettek. Az olaszok és németek és amerikaiak efféle tudománya idáig el nem hatolt. Ha volt valaha okos ember a világon, hát Deák Ferencz csak okos ember volt. De a kettős könyvvitel szükségét még se hiszem, hogy be tudta volna látni. A sok számlát, egyenleget és mérleget, a mindenféle »követel«-t és »tartozik«-ot istenért se tudta vagy engedte volna irni, iktatni, firkálni, elkönyvelni.

De azért sok irka-firkával járt a régi gazdaság is akkora birtokon, mint a kehidai.

A cselédek szegődvényét mindig tisztán kellett látni. Tisztek, hajduk, kocsisok, béresek, gulyás, kanász, juhász, kerülő, csősz, szakácsné, vinczellér, szobalányok s effélék mit kapnak esztendei bérül? Mi a fizetésük készpénzben, gabonában, uj csizmában, fejelés csizmában, saruban, bocskorban, kendőben, kötényben, burgonya- és kukoricza- és kenderföldben? Ki mennyit és melyik vásár alkalmával vett ki béréből?

Ennél nagyobb dolog volt a jobbágyak, zsöllérek, bérföldesek, udvartelkesek, házatlan zsöllérek dolgának rendben tartása. Ezek voltak az urbéresek.

Huszonegy családból álltak ötven-hatvan év előtt Deák Ferencz kehidai urbéresei. E családok nevei: Mogyorósi, Szabó, Bognár, Zombor, Mészáros, Pap, -76- Horváth, Varga, Major, Parrag, Német, Szeglet, Árvai, Rajki, Borza, Kator, Pál, Markó, Lukács, Sabjan, Koronczi. De ezek csak a telkes jobbágyok. A bérföldesek és udvartelkesek és mindenféle zsöllérek neveit föl nem jegyeztem. Több volt a jobbágy is, mint a hánynak neveit följegyeztem. Egy-egy családnak több tagja volt önálló jobbágy. Legalább tizenöt vagy husz egész jobbágytelke volt Deák Ferencznek csupán Kehidán. A többi jobbágya Kustányban, Koppányban és Söjtörön lakott. Voltak egésztelkes, féltelkes és negyedtelkes jobbágyok. De valamennyi az emlitett családokból.

Minden jobbágy tartozott fizetni füstpénzt s tartozott szolgálni robotot, gyalog napszámot, igás napszámot, rövid fuvart, hosszu fuvart. Köteles volt ezenkivül tizedet adni, s a vármegye és ország dolgát végezni.

Már most mindenről irást kellett vezetni. Ki mit és mikor fizetett, miként és mikor szolgálta le gyalog napszámait? Hova s mikor ment fuvarba? Tizedeit miként szállitotta be? Mivel van hátralékban? Mit engedett el az uraság? Mit kell még a jövőben neki pótolni? Ugyan efféle számadást kellett vezetni a többi szolgáló népről s annak tartozásairól. A régi világban inkább latin nyelven ismerték nevüket, mint magyar nyelven. Inkvilinusok, szubinkvilinusok, takszálisták, kuriálisták, czenzuálisták, kontraktualisták volt a nevük.

Az uraságéi voltak a mészárszék, a korcsmák, a malmok, a halászat s a vizjog mindenféle faja. Mindenütt más ember, más bérlő, más szerződés s más pénzbeli -77- és természetben való szolgáltatások. Senki se kapott irást arról, a mit fizetett vagy szolgált. De eszébe se jutott követelni. Mit csináljon az irással? Még őrizgesse talán? Hiszen tudja a hajdu, tudja az ispán s be van irva az uraságnál. Az uraság könyvének szentnek kellett lenni. Nem is volt e miatt Kehidán soha semmi panasz.

Deák Ferencznek két hajduja volt Kehidán. Az egyik belső hajdu volt, a másik külső. A belsőt szolgálattevő hajdunak, a külsőt parancsoló hajdunak nevezték.

A belső hajdu a kastélyban lakott s az uraság személye körül végezte a belső szolgálatot, a mit ma az inasok, komornyikok szoknak végezni. 1803 óta, a mikor Hertelendy Anna meghalt, nem volt a kehidai kastélynak urasszonya. A két Deák-lányt: Klárit és Jozefát hamar elvitték konty alá. Azután már csak férfiak lakták a kastélyt. Deák Antal is, Deák Ferencz is agglegény maradt. Mind a kettő minden idejét, gondját, figyelmét a gazdaságnak, a vármegyének, a hazának, a közügyeknek szentelte. Gyöngéd női hang édes anyának édes mosolygása, játszó gyerekek vidám kaczagása soha föl nem verte a kastély ódon falainak csöndességét. Csak ha vendégként jöttek a nemes család közeli rokonságának urnői és leánykái. Bizony a két agglegény csak a hajdukat vette maga mellé belső szolgálatra.

A külső hajdu, a parancsoló hajdu is bent lakott, de nem a kastélyban, hanem az a mellett levő kis -78- házak egyikében. Ez rendelte be esténkint munkára a jobbágyokat és zsölléreket, ez adta ki nekik a parancsolatot másnapra, s ez ment ki velük ellenőrizni a munkát: vajjon jól dolgoznak-e s nem henyélik-e át az istenadta dologtévő napot. Ez számolt be esténkint az ispánnak, hogy ki mennyit, hol és miféle munkát végzett.

A hajduknak nem volt ugynevezett rendes fizetésük. Kaptak lakást, élelmezést, dohányt, világitást, fütést, téli és nyári ruhát, uraságit, zsinóros posztóból. Azután elengedték nekik a tizedet, robotot és a hegyvámot. S végre kaptak havonkint három-négy huszast.

Szegény földhöz ragadt jobbágynak uraság volt ez az élet. Vágyakozott is rá mindenki. A ki elnyerhette: annak nagyobb tekintélye, nagyobb becsülete volt a faluban, mint az iskolamesternek, vagy a nótáriusnak. Volt is rá ok. Ha betegje volt a jobbágynak, vagy esküvő, vagy keresztelő, vagy temetés volt a családban: csak a hajdutól kellett egy jó szó az uraságnak s az uraság bőséges adománya menten ott volt a háznál boranb, pénzben, lisztben, zsirban s egyéb szivességekben.

Deák Ferencz utolsó belső hajduja jobbágyai seregéből Rajki János volt. Mikor ott jártam, 1854-ben, még élt. Gyerekészszel nem gondoltam arra, hogy beszélgessek vele s az uraság szokásai felől kikérdezem. Most 1903-ban, a mikor ott jártam, csak lányával, özvegy Szeglet Józsefnével tudtam róla beszélni. Ez is öreg asszony már, hatvanhárom éves. Ez is sokat elfelejtett már, a mit valaha tudott Deák Ferenczről. Nem -79- is csoda. Deák 1854-ben eladta Kehidát. Talán éppen akkor készitették az eladó öröklevelet, a mikor én ott jártam. Azóta negyvennyolcz esztendő mult el. Még életkornak is valami. S azóta kehidai ember nem látta többé otthon Deák Ferenczet. A haza bölcsének ezentul nem Kehida volt otthona.

Azonban egy pillanatra letértem az egyenes utról. Csak azt akartam megmutatni, mennyi mindenféle dolgot kellett végezni a hetedik szobában az irodában.

III.

(Deák faragó műhelye. – A faragás és a mély gondolkodás. – A Baroch zsidó. – A lengyel hazafi Deák-képe. – A sakk-alakok. – A kehidai kert. – Régi várnak semmi nyoma.)

A birtokról szóló s a gazdaság vezetését földeritő iratok nincsenek meg ma már. Ezek a kastélylyal és tiszttel együtt átháramlottak gróf Széchenyi István kezére. Az ő örökösei is tuladtak a birtokon, de a régi iratok a mai birtokosok kezébe nem jutottak.

Az irodán túl volt a női cselédek szobája, s ezen túl az éléskamra. Az épület két szárnyán tehát összesen kilencz helyiség. Azonban az épületnek az éjszaki végén is volt hajlása be a falu felé. De ezen csak egy szoba volt, a belső hajdu lakása.

Belől az udvar felé mind a két nagy szárnyon végig jó tágas folyosója van a kastélynak. Változatlanul megvolt a Deákék korában is. Itt állottak Deák Ferencz faragó szerszámai. Vonószék, eszterga; furó, faragó, -80- fürészelő eszközök. A nappali munkához elég világos volt a folyosó, sok és nagy ablak volt rajta.

Fiatal korában a haza bölcse nagyon szeretett furni, faragni. Kehidán holmi apró butorokat is készitett. Asztalkát, zsámolyt, famozsarat, tilót, fatálczákat, fakanalat, főzőkanalat, rokkadarabokat, tolltartókat és fűszerszámos szekrénykéket kihuzó tetővel. Ügyesebb volt ezek készitésében, mint a legtöbb falusi asztalos és esztergályos. Faragni később is szeretett Puszta-Szent-Lászlón és Pesten. De itt már csak apró szoborfaragásokat végzett késsel, kis fürésszel, kis vésővel és kalapácscsal. Itt már vonószéket, esztergapadot nem használt. Nem is használhatott. Az Angol Királynő-szállóban két szobája volt. Az egyik a fogadó, a másik a hálószobája. Hova tette volna a vonószéket és esztergapadot? Hova tette volna azt a sok szemetet, a melylyel az efféle furás-faragás jár? Furcsa dolog lett volna, hogy a mikor hires emberek, császárok, fejedelmek, kormányzó elnökök meglátogatják: hát ő akkor ott legyen a vonószéken, vagy gyalupad mellett, s azzal fogadja a látogatót.

– Várjon csak egy pillanatig felséged, mig ezt a máktörő mozsarat elkészitem, azután a kötényemet leteszem, kezeimet megmosom s frakkomat és galléromat felöltöm! Tüstént állok szolgálatára.

De hát volt ideje Deáknak furni-faragni, s napjai nagy részét ily hiábavalósággal tölteni? Mikor és miként lett hát bölcscsé? Mikor szakitott magának időt annyit olvasni, tanulni, tünődni, gondolkodni, gondolatai -81- nak alakját elkésziteni, hogy a haza bölcse legyen belőle?

Ezt a kérdést talán máskor és más helyen tárgyalom. Ott, a hol Deák agyáról s gondolatainak mélységéről és tudásának természetéről közlöm megfigyelésem eredményét. S ott, a hol szellemének költő képességeiről beszélek. Bizonyos, hogy a gondolatok megalakitásában a világ egyetlen nagy irója se mulja őt fölül. Kortársai közt, de az összes magyar irók közt a tudományos és közügyi irodalom terén csak Kölcseyt, Szemere Bertalant és Kossuth Lajost lehet vele összehasonlitani. Ezek egyik-másik művükben részletezőbb, talán művésziebb s gyakran ragyogóbb irók, mint ő, de az ő irataiban mégis van valami különös szépség, melyet amazok el nem érnek.

E szépség természetét érdemes kipuhatolni. A képesség, mely ezt szülte, nem csupán vele született isteni erő. Ennek fejlődnie, s képződnie kellett. A fejlődésnek története van. Ezt a történetet is ki kell puhatolni. Hogy ezzel a furás-faragás tárgytalan időtöltése nem ellenkezik: épen Deák élete bizonyitja.

Fenyődeszkából készült alacsony kis szekrénykét találtam a faragó eszközök mellett, ott a folyosón, a fal tövében. Födele nem volt. A szekrényke tele volt apró fadarabokkal, melyből Deák dolgozott. Ötöt-hatot kezembe vettem, s megnéztem: vajjon miféle fából valók?

Többnyire hársfa volt. De volt köztük jávor, fekete ihar, szilva és almafa is. Utóbbiaknak a gyökértövéből. -82- Teljesen száraz valamennyi. Ezek a fák a legkevésbbé szálkásak s a legkevésbbé repedezők nálunk. Nem is igen kemények. Foltjuk sincs. Szinük egyszerü és szelid. Faragásuk könnyü. Apró gyerekjátékot, disztárgyat effélékből szoktak faragni. Almát, körtét, mandulát, naspolyát, apró szőlőfürtöt ezekből faragcsált Deák.

Kedélyes ajándékul barátainak pipát és botot szeretett adni. A pipát ugy vette, vagy maga is ajándékul kapta, de a botot mindig maga faragta leginkább kampós fogantékkal. Több ily faragványát láttam. De Puszta-Szent-Lászlón Tarányi Ferencz barátom tulajdonában most is megvan még három. Gyikot, zöld békát, fia kigyót, turbános törököt, hosszu szakállu zsidót különös előszeretettel faragott.

Igen szép példány volt a nemrég elhunyt Kisfaludy Árpád birtokában. Gyikot ábrázolt, a mint fölmászik a fára. Emlékül faragta 1831-ben a nagy költő, Kisfaludy Sándor számára. Rá is véste, ha jól emlékszem, e szavakat: »Kisfaludy Sándornak emlékül Deák Ferencz.« És rávéste az évszámot is.

Nem tudom, hova lett ez a bot. Méltó volna a Nemzeti Muzeum számára. Különösen azért, mert a »Deák Ferencz« tökéletes hüséggel mutatja sajátkezü névaláirását. Ez teszi igen becsessé. Irott manupropria száz meg ezer van Deáktól, de önmaga által kifaragott manupropria alig van több, mint ez az egy. Tiszta, szép, gyöngéd faragvány.

Ez nem könnyü munka. Tanult és gyakorlott szobrásznak is becsületére válnék. Nem is hiszem, hogy -83- maga Deák is sokat faragott volna effélét. Tudtomra rokonainak sincs ily faragvány birtokukban.

Ez azt is bizonyitja, hogy Deák, ha fejét ráadja, ha az életszükség ráhajtja, még igen derék szobrász is tudott volna lenni.

Kehidai házi zsidaja Ungár Benedek volt, de ezen a néven nem ismerte senki. Csak ugy hivták: a Baroch zsidó, vagy ha különösen meg akarták becsülni: a Baroch-gazda. Boltos volt, ügynök, járókelő, eladásoknál közvetitő, de főleg csak az uraság szolgálatában. A Baroch szó a Benedek szónak valami csodálatos héber átalakulása.

Érdekes volt testmozgása, fejetartása, mosolygó arcza szapora beszéde, kesze-kusza bajusza és szakálla. Deák ennek a fejét tökéletes élethüséggel sok botra ráfaragta. 1844-ben ily botot Bónis Samunak is ajándékozott.

Ahhoz, hogy valakit a művész szoborba lemintázzon, vagy föstményben lefössön: annak a valakinek a művész előtt »ülni« szokás. Nagyhirü festők és szobrászok előtt gyakran tizszer is, huszszor is kell ülni. Ám Deák Ferencz előtt az a kis házi zsidó egyszer se ült. Hogyan tudta tehát élethiven puszta emlékezetből kifaragni?

Igaz, hogy elégszer látta, de azért a kérdést ezzel elütni még nem lehet. Az ember egész életen keresztül naponként lát valakit, első pillanatra meg is tudja különböztetni mindenkitől, de ha annak távollétében azt kérdeznék tőle: sorolja fel egyenként azt az ötven -84- vonalat, mely annak az arcznak egyéniségét megalkotja, – alig tudna belőle szabatosan, puszta emlékezetből öt-hat vonalat felsorolni s hiven lerajzolni. Kivált gyermeknél, fiatal szép nőnél, de másoknál is.

Szobrászt, festőt a megnézés csodálatos tehetségével ruházott fel a gondviselés. Deák nem volt, vagyis nem lett szobrász, de ez a tehetsége mégis megvolt. A szellemi tehetségek nagy sokaságában ez csak egyetlen. Szép és fontos, de se nem a legszebb, se nem a legfontosabb. S ha nem gyakorolják, ki se fejlődhetik. Millió ember közt alig van meg egynél, vagy kettőnél. Deáknál meglehetősen meg volt ez is, noha állandó foglalkozásként nem gyakorolta. Szellemének rendkivüli gazdagságáról tesz tanuságot ez is.

Az egyik saját domborművű mellképe, vagy igazabban arcza és feje. Köralaku fatálcza közepén fekszik. A kör átmérője 15 czentiméter, az arcz magassága tiz czentiméter. A fa szilva vagy almafa, lehet hársfa is. Az arcz oldalra néz. Szem és szemöldök, orr, bajusz, ajak, áll, homlok és haj minden Deáké. Az egész arcz első tekintetre bámulatosan hasonlit Deákhoz, a minő a mult század ötvenes éveiben lehetett az arcza. A dombormű mellett jobbról DEÁK, balról FERENCZ van a fába vésve. Fali képnek lehet használni a tálczát. A betük alakja mindenesetre azt bizonyitja, hogy magyar ember faragványa. -85-

A mű most dr. Nyári Sándor műegyetemi tanár barátom tulajdona. Derék lengyel tudós adta neki emlékül Lembergben. Neve Zontak, a lembergi Dzyeduszycki-muzeum igazgatója.

A kép eredetéről azt mondja: ő 1848-ban és 1849-ben Bemmel együtt harczolt függetlenségünkért a lengyel légióban. A harcz után meglátogatta Deákot s ez emlékül adta neki, ha jól emlékszik akként, hogy ez saját faragása. Őrzi is ő ezt kegyelettel, de már öreg ember. Örököseiben már nem lesz meg a magyarságra tekintő kegyelet és édes emlékezés, azt se igen tudják, kije volt Deák Ferencz Magyarországnak s hogy valamikor régen 1833-ban mint ifju követ, első hatalmas szavát is az eltiprott lengyelek mellett emelte föl. Magyar ember kezében tehát jobb helyen lesz az emlék.

Másik még szebb faragványát ismerem Deáknak. Ez sakkjáték alakjainak gyüjteménye. Tok és tábla nincsen hozzá, csak az alakok maguk vannak, egy paraszt azokból is hányzik. A mult század hatvanas éveiben faragta Deák. Története ez:

Freyseisen Gyulát, munkácsi birtokost az 1867-ik év őszelején időközben megválasztotta képviselőjének a munkácsi kerület. Feljött Budapestre erős ellenzéki nézetekkel s a balközép pártnak akart tagja lenni.

A mint bemegy a képviselőházba s a baloldali folyosón ballag előre: találkozik Deák Ferenczczel. Deák megáll, megnézi erősen az uj embert s megszólitja:

– Honnan? Kehidáról. Hiszen te voltál Dubraviczkyval nálam 1844-ben Kehidán.

Bizony ő volt. Dubraviczky Simon, Pestvármegye alispánja és követe volt, valami hivatalos dolga támadt s fölkereste Kehidán Deák Ferenczet. Magával vitte fiatal patvaristáját Freyseisent is. Akkor látta őt Deák először s huszonkét éven át utoljára. S ime első pillanatra fölismeri.

Freyseisennak első dolga volt tisztelgő látogatást tenni Deáknál. Most már szó se lehetett arról, hogy balközépi legyen. Oda állott Deák mellé, a ki utóbb nagyon megkedvelte s legbecsesebb faragványát, a 32 sakkalakot neki ajándékozta. Azután ő is adott Deáknak beregi és mármarosi emléktárgyakat, óriási szarvasagancsot, óriási medvebőrt s Deák tőle elfogadta.

Az alakok faragásával sokáig vesződhetett Deák. A vezér és döntő alakok: király, királyné, bástya, futó, ló rendes szokott alakok. A ló huszár, a futó spanyol ruhában kengyelfutó. Király, királyné fején német divatu herczegi korona.

De már a parasztok valóságos néprajzi gyüjtemény. A tizenhat paraszt ugyanannyi faj és foglalkozás. Spanyol, franczia, sváb, tiroli, tót, montenegrói, lengyel. S aztán egyik bányász a kalapácscsal, másik pap a -87- kereszttel, harmadik magyar hajdu a buzogánynyal, azután jön a lengyel fölkelő az egyenes kaszával, drótos tót a szürdolmánynyal, czernagorcz a jatagánnal örökös változatban.

Deák csöndes vidámsága, bölcs pajzánkodása elevenül meg az alakokban. Most ezek Freyseisen egyik örökösének Komjáthy Béla képviselő barátomnak tulajdonát képezik. Megbecsüli őket.

Megnéztem, körüljártam a kertet is, melyet parknak nevezünk. Ez a kastélyhoz vezető uton kivül körülveszi az egész kastélyt. Nagyobb része ma is ugy van változatlanul, mint 1854-ben volt. Változás csak a kastély déli oldalán van.

A kert nem nagy. A kastélylyal együtt alig lehet több három-négy holdnál. Ennek egy része ma a déli oldalon konyhakert s az volt Deák életében is.

A változás abban van, hogy Deák életében a kastélyt minden oldalról közvetlenül hatalmas árnyékos fa vette körül. Bükk, hárs, szil. A leggyönyörübb növésü fák. Aljuk zöld pázsit. Sétautak a falak tövében is s lejebb a domb lejtőjén is. Most a kastély déli oldalán költséges és diszes terrász van üvegházi virágokkal és világos szinü kerti asztalokkal, székekkel és pamlagokkal. A mostani uraságok alkalmas időben itt szoktak kávézni, teázni, dohányozni. Szép messzelátás Csány felé s túl a Zalán Kustány, Karmacs felé.

Deák naponként órákon át sétált. A délutáni nap melege ellen árnyékot s a zimankós északi szél ellen enyhet a kastély déli oldala adott. Az észak-nyugati -88- erős szelek ellen a keleti nyujtott. Leggyakoribb ott az észak-nyugati szél, legkedveltebb sétáló hely tehát a keleti oldal. Deák eső utáni sáros talajon s nyirkos, ködös időben is szeretett sétálni. A sarat azonban csizmáján ki nem állhatta. Ugy segitett magán, hogy a kastély déli és keleti oldalán deszkával födette a park sétáló utjait. A deszkák félszázad óta elkorhadtak, ma nyomuk sincs.

A környék lakóit s azok közt a mostani tulajdonosokat két tévedésre kell figyelmeztetnem.

A kastély déli szárnyának végénél Deák egykori hálószobája előtt, a pinczeajtó közelében van egy vastag, régi szederfa, most már erősen hanyatló állapotban. Azt hiszik s ugy mondják, hogy e fa kedvelt fája volt a haza bölcsének s ennek árnyékában nagyon szeretett hüsölni.

E fa 1854-ben nem tünt szemembe. Most megnéztem jól. A szederfa nem nagyon hosszu életü. Hatvan-hetven éves korában már vénül s korhadni kezd. Szép növésü, magas s vastag ugyan az a fa, de hetvenévesnél alig idősebb. Deák 48 év előtt hagyta el örökre Kehidát, akkor tehát az husz-huszonkét évesnél nem volt korosabb.

A kastély déli oldala alatt a fák árnyékában faragott kövekből van összeállitva egy hüsselő. Kőpadok körben s közepén kőasztal. A mostani tulajdonosok állitották. S a kőasztalra tiszteletreméltó kegyelettel ezt a föliratot vésették.

Igaz, hogy e pont kedves hüsselője volt. Innen elláthatott a Zala völgyére s kustányi birtokára. Elláthatott föl észak felé Zala-Koppányra is, hol szintén ősi birtoka volt. Végignézhetett a berken s a nyári munka ott folyt berki munkásain. Igen szépen odalátszott a völgyön túl Gyülevész és Zala-Szent-László s az e mögött fekvő hegyláncz minden csúcsa, halma és erdeje. S még ezen túl napkelet és északkelet felé a Bakony rengetege. Mikor ott jártam, akkor is volt azon a helyen néhány avult kerti karosszék és kerti asztal.

De az évszámban mégis tévedtek a kő feliratának szerkesztői. Deák nemcsak 1827-től fogva lakott azon a helyen, hanem kis gyerekkorától fogva. Születésének hónapjában, 1803-ik évi októberben már odaköltözött édesapja s egy vagy két év mulva odavitte kis gyermekét is. Egész biztosan föl lehetett volna vésni az emlékkőre: 1803–1854. Ez idő alatt ott volt állandó lakása. Csupán tanulóéveinek nagy részét töltötte másutt. Nagy-Kanizsán, Pápán, Győrött, Pesten. De 1822-től kezdve innen hosszabb időre ki nem mozdult.

E kérdést is megvizsgáltam most, a mikor ott jártam. De csupán a helyszini tünetekből s nem okiratokból vizsgáltam. Bizonyos ködös hagyomány szerint ugyanis valamikor vár állt a kehidai kastély helyén. De én ennek semmi nyomát nem találtam.

A kastély egy kis kupalaku domb tetején áll. A dombot a földtani tudósok szavajárása szerint alluviális áradmány maradékának kell tekintenünk. Észak-nyugat felől a -90- Kehida pataka csörgedez az erdőkből a falu felé. Az út eleintén ennek partján vezet Almásra s azután Nagy-Kapornakra. E patak fönt az erdőkben mély vizmosás fenekén csatangol. Néha megszokott dagadni s akkor iszappal és hordalékkal tele hömpölyög a falu közepének. Valami rendkivüli felhőszakadás alkalmával óriási tömegü iszaphalmot rakott le a berek partján, de később századok folytán e halmot a falu felől keresztülmosta s igy ennek parti vége önálló kerek dombbá alakult. E kerek domb megszilárdult, pázsit belepte, erdő benőtte, s utóbb kastély emelkedett tetejében.

De bizony nem várnak épült ez a kastély. Se tornya, se bástyája, se védő árkai. Kővárnak nem lett volna elég magas, földvárnak, vagy sárvárnak nem lett volna elég mély az a domb. S azután se tatár, se török, se német nem járta ezt a vidéket. S oly nagy ura se volt soha Kehidának, a ki szükségből vagy fényüzésből éppen ide épitett volna büszke, fényes várpalotát. A mint ezt Kehida története bizonyitja.

A domb a falubeli házakon és házsorokon kivül a falu északkeleti sarkán fekszik. Északról már a szántóföldek a szomszédai, keletről az országutra s a berek partjára dől. A parkot az utonjárók és rossz emberek ellen se nem árok, se nem kőkerités védte, hanem palánk. Bükkfából készült hasogatványok egymás mellé a földbe mélyen elültetve és besulykolva s tetejükön guzszsal összekötve alkották a palánkot. A palánk magassága legalább két méternyi volt. Se vad, se ember könnyedén át nem jutott rajta. -91-

Ez előtt éppen hatvan évvel Deák lakását a fölizgatott nemesség megrohanta s Deákot halálra kereste. Pártos szenvedély, bor – gőz és kegyetlen bujtogatás vitte ellene a tömeget. Az eset országos megütközést keltett, de történetét másutt beszélem el. A szilaj támadók fokossal és hosszu nyelü fejszével elkezdték döngetni az országut felől a palánkot. Csapásaik nyoma még akkor is megvolt a palánk hasogatvány fáin, a mikor én 1854-ben ott jártam. Most barnára festett magas deszkakerités van a palánk helyén.

Kehida története háromszáznyolczvan év óta függ össze Deák Ferencz családjának történetével. De csupán a nőági elődökével. Mégis ki akarok terjeszkedni erre a történetre. De én idegen okiratokat nem keresgéltem s át nem buvároltam. A család jegyzeteinek kis része birtokomban van s a haza bölcse is közölt velem, a mikor jó kedve volt beszélgetni, egy csomó részletet. A mit tudok, e két forrásból tudom. Történetbuvárok s kegyeletes hazafiak egészitsék ki az én művemet.

IV.

(Kehida neve. – Dobzse László szegény királyunk. – A hatalmas Kanizsay és Gersei Pethő nemzetségek Kehidán. – Hárságyi Dénes. – Mi az igazi neve. – A Bakolcha, Prosznyák, Bakó, Perneszy, Darabos nemzetségek. – Adják-veszik a jobbágy embert. – Mi a zálogbirtok? – A Hertelendy nemzetség. – Deák Ferencz malmának története.)

Kehida neve a régi irásokban Kéthida és Kedhida alakban is előfordul. Ebből sokan azt következtetik, a név onnan eredt, hogy a Zala vizén itt két hid vezetett át valamikor. -92-

Azt ugyan nem hiszem, hogy két helyen épitettek volna hidat oly apró falvak közt, a minők itt egymással szemközt feküsznek. A folyó völgyében s a folyókat elválasztó hegységeken keresztül még ma is alig van rendes országut, hajdan pedig nyoma sem volt efféle utnak, a közlekedés tehát két hidat nem tett szükségessé. A hidépités pedig hajdan is költséges dolog volt.

Hanem azt elhiszem, hogy a Zala vize a berekben két ágon folyt s mind a két ágra egy-egy hidat vertek. Igy azután csakugyan két hid támadt Kehida körül.

De én a helynév eredetét még ily alakban se tartom föltétlenül bizonyosnak.

Az én vármegyémben van például Berhida. Itt is folyóviz van, a Séd vize. Itt is át kellett hidalni a folyót s a falu nevének egyik része kétségtelenül innen származik. Csakhogy a falu neve eredetileg Berényhidja volt, minthogy a hidverő uraságot Berénynek nevezték. De a szó kopik az idővel, az ember nyelve és ajka a szó kimondásában is keresi a kényelmet és rövidséget s igy a Berényhidjából lassankint Berehidja, azután Berehida s elvégre Berhida lett. Nincs is más neve vagy háromszáz év óta.

Kehida neve is képződhetett ily módon. Ha urasága, a ki a hidat épitette, egykor Keve vagy Kende vagy Kele volt, bizony a Kevehidjából vagy Kendehidjából nagyon könnyen származhatott lassanként a Kehida szó.

Ki volt hajdanában tulajdonosa, nem tudom, nem -93- jártam utána. Bizonyos, hogy a Hunyadiak korában a Fényes-család birta. Ez a nemzetség 1500 körül fiágon kihalt s igy a birtok a szent koronára szállt.

A király II. Ulászló volt, a kit saját nemzedéke Dobzse Lászlónak nevezett. Gyámoltalan, nyavalyás, hülye ur volt ez a király, a ki mindig annak adott igazat, a kivel utoljára beszélt. A mint ezt Kehida története is bizonyitja.

Ősi szokás volt, kivált az efféle királyok alatt, hogy a mint egy jókora birtok a koronára szállt, a királyt nyomban megrohanták hivei, udvarlói, kegyenczei, hogy a birtokot adományozza neki. A király a birtokot az alkotmány szerint meg nem tarthatta, valakinek azt oda kellett adni, tehát a serényebb természetü emberek ugyancsak siettek azt a maguk számára fölkérni. A szomszédok, a vármegye fő- és alispánja, a papok és püspökök és apát urak el nem maradtak a vásárból. Ki magának, ki fiának, ki atyafiának, ki jó emberének sürgette a birtok odaadását. Fölzaklatták a királynét, a nádorispánt, a kanczellárt, az országbirót, az udvarhölgyeket és férfiakat, a lovászokat, solymászokat, kutyapeczéreket s mindenkit, a kivel csak a király érintkezett, hogy emeljenek jó szót mellettük a király előtt. Övék legyen a birtok, ne másé. Igértek fűt-fát, borravalót, ékszert, kincset, részesedést a közbenjárónak. Zsibvásár lett a királyi udvarból.

Az egyik volt Gersei Pethő János, már századok óta hatalmas nemzetség ivadéka. Három vára, három -94- uradalma volt a közvetlen közeli szomszédságban. Keszthely, Rezi és Tátika várai. A szomszédos községek mind e várakhoz tartoztak. Nyilvánvaló, hogy neki kellett adni Kehidát. Már csak annálfogva is, mert ő volt a király szeretett udvarmestere s ha mikor a kincstár üres volt, a királyi pincze kiszáradt s a királyi éléskamarából az egerek mindent kiettek: hát akkor ő látta el a királyi asztalt hébe-hóba tyukkal, kalácscsal, hizott disznóval, tömött luddal, husvéti báránynyal s jóféle balatonmelléki borral. De mégis legjobban szólt mellette tüzről pattant felesége, Pósafy Gábornak Zsófia nevü szépséges leánya.

Nem is ütközött meg azon senki, hogy a mikor Gersei Pethő János zászlós ur a király elé járult s szomszédi jogánál fogva Kehidát fölkérte, a király minden gondolkodás nélkül azt felelte:

Ez a szó csehül van s magyarul azt jelenti: jól van! Legyen édes szolgám a tied minden, valamit csak jónak látsz tőlem kérni.

Nosza sietni rögtön, az udvari kanczelláriában utasitani az iródiákokat, készitsék el rögtön a kutyabőrt, ne is késlekedjenek egy napot se, mert különben igy lesz, meg ugy lesz. Ha pedig rögtön elkészitik: nekik se esik porba a pecsenyéjük.

Nem is lett volna semmi baj, ha éppen véletlenül oda nem vetődött volna Kanizsay György, Horvátország hatalmas hánja, a ki már 1493-ban főpohárnoka volt a királynak, 1498-ban már horvát bán volt, 1502-ben -95- Nándor-Fejérvár bánja és főkapitánya s ily módon az országnak háromszorosan is zászlósura. És azután Nagy-Kanizsa vára az övé, uradalmai elnyulnak Kehida közelébe s ekként a szomszédi jog is kétségtelen. S a mit éppen nem szabad elfelejteni: az ő mostani felesége Rozgonyi Klára, a hatalmas Rozgonyiak nemzetségéből, a kik pedig mégis csak előbbvalók mint a Pósafyak.

Azt is igen természetesnek találta tehát mindenki, hogy a mikor a horvát bán ur, Kanizsay György, Kehidát fölkérte, a király minden gondolkodás nélkül neki is azt felelte:

No most már megvolt a baj. Mivel hogy a király Kehidát két hatalmas emberének adta. A mit nyomban megtudott a bán, a mint a királyi kanczelláriába átballagott, hogy a kutyabőr-festő iródiáknak utasitást adjon. Vele ment fiatal hadnagya, Hárságyi Dénes is.

– Fösd meg fiam a kutyabőrt Kehidára és mindenre, a mi hozzá tartozik, az én számomra.

Az iródiák épen azon fáradozott. Dolmánya, mellese a padra dobva. Egyrét ingben, meztelen karral, rőfnyi vadludtollal épen Kehidát föstögette. Csakhogy Gersei Pethő János udvarmester számára. Meg is mondta őszintén:

– Derék gyerek vagy. De hogyan tudtad már előre? Hiszen most jövök a királytól.

– Nem is nagyságod számára készitem ám bán -96- uram, hanem Gersei Pethő János udvarmester uram ő nagysága számára.

Kanizsay György nem nagyon bámult el, nem is tünődött sokat, hanem elővett erszényéből egy budai aranyat s azt odapenderitette az iródiák tenyerébe, a mely már jó eleve nyitva állt előtte. Az a budai arany akkor szép czimeres ökörnek volt az ára. S az aranyhoz igy szólt:

– Készitsd csak el fiam nekem is. Hadd legyen kettő. Egyik majd csak beválik.

Nem vált be bizony egyik se. Mind a két hatalmas ur rajt hajtott a királyra s rábizonyitotta, hogy ő neki adta Kehidát. A király erre is azt mondta:

De hát most már mit lehet csinálni? A király szava ellen perbe szállni nem lehet. A király szava szent. Ámde még ennél is bizonyosabb, hogy Kehida csak egy van s azt egészben egyszerre egy időben két embernek odaadni nem lehet. Mindezt komolyan, szeliden, illendő tisztelettel megmagyarázta a királynak a bán is, a főudvarmester is. A király erre is csak annyit mondott:

A bán már élemedett ember volt. Napja hanyatlóra állt. Nem is volt több fia, csak egyetlenegy. Nem volt már több Kanizsay a föld kerekségén. Uradalma pedig volt vagy huszonöt, várai is nagy számmal. A kehidai rongyos háromezer holdnyi határért pereskedni nem érdemes. De még se akarta, hogy a főudvarmester -97- csak ugy könnyü szerrel vigye el a birtokot. Ötlete támadt. Azt mondta a király előtt Gersei Pethő Jánosnak, a kivel egyébként szegről-végről sokszoros atyafiságban is állott:

– Már hiszen, János öcsém, az lesz itt a döntés, hogy Kehida fele legyen az enyém, a másik fele pedig legyen a kegyelmedé. Mit szól hozzá kegyelmes uram?

Gersei Pethő János is meggondolta a dolgot. Igaz, hogy az ő joga volt erősebb. Közelebbi szomszéd is volt. Rezi várából épen belátott Kehidára. S azután a király négy nappal előbb adta ő neki, mint a horvát bánnak. A horvát bán nem is érné meg a pörnek végét, nagy tekintélyével nem tántorithatná meg a biróságot s igy a kedvező itéletre ő számithatna biztosan. Azonban azt mégis csak meg kell gondolni, hogy a felséges ur tekintélyét nem illő meghurczolni, a bán pedig idősebb ember, több az érdeme, nagyobb a méltósága s a kehidai csiribiri birtokért a pereskedő hercze-hurcza neki se válnék diszére.

Elfogadta a bán egyezségi ajánlatát. Meg is osztoztak békességesen. Igy lett a kettéhasitott Kehida 1507-ben a két hatalmas nemzetségé.

Idősb Deák Ferencznek, a haza bölcse atyjának 1790 körül még meg volt az erről szóló eredeti levele. Iratainak jegyzékében Kehidáról ez van beiktatva első helyen e szavakkal:

»Nro 1. mo. Donatio et respective Statutorialis -98- super Possessione Kedhida pro Petheö et Kanisay ex defektu Fényesiano elargito per Uladislaum, Regem Hungariae.« Magyarul ezt jelenti: Magyarország királya, Ulászló által adott adományozás, illetőleg beiktatás Kedhida birtokáról Pethő és Kanizsay részére a Fényes-család magvaszakadta okából.

Megvannak-e még valahol ezek az okiratok: nem tudom. Deák Ferencz ága volt az idősebb ág, tehát a családi okiratok gyüjteményének nála kellett lenni. Azért is, mert ő volt a törvénytudó. De valósággal nála is volt. A gyüjtemény 26 csomagból, mint akkor nevezték, fasciculusból állott. Mikor József öcscse 1794 körül a katonaságtól hazajött: annak kivonatot készitett az okiratokból. Én csak ezt a kivonatot láttam.

Idősb Deák Ferencz után Deák Antalra, s ezután 1842-ben a haza bölcsére szálltak az okiratok. Ha ugyan megvoltak, ha a söjtöri kastély leégésekor el nem égtek. Hova lettek: semmi nyomát nem találom. Deák halálakor fogadóbeli lakásán nem találták. Nedeczky Pistánál, Deák unokaöcscsénél kérdezősködtem utánuk. Ő ugy emlékszik, hogy az ő szemeláttára égette el őket Deák Puszta-Szent-Lászlón 1852 körül. De azt hiszem téved. Levelezéseit igen is elégette, ezt egyébként is tudom. De hogy az ősi iratokkal is ezt cselekedje: arra nem volt semmi ok.

A mi Dobzse László történetét illeti s a két zászlós ur vitáját: ez családi hagyomány. Ivadékról-ivadékra szálló szóbeli hagyomány, a mely előkelő nemes családoknál -99- gyakran két-háromszáz évre visszavilágit. Maga Deák beszélte el adomaként alkalmilag.

Kocsi-Horváth Sámuelről, Veszprémmegye egykori alispánjáról és követéről szállongott országgyülési körökben hasonló történet. Pörös fél ment hozzá s előadta panaszát.

Ez ugyan sok száz esztendős adoma a perek és biróságok kigunyolására, de azért Kocsi-Horváth Sámuellel is megtörtént. Dévajkodtak is vele pajtásai e miatt eleget. Ily dévajkodás alkalmával beszélte el Deák Ferencz 1842-ben a büntetőügyi országos választmány egyik ülésében Dobzse László történetét. Tóth Lőrincz nyomban följegyezte.

Mindenesetre valószinü a történet. Mert az fölötte szokatlan eset, hogy oly aránylag kis birtokot, mint Kehida, fele-felerészben adományozzon a király oly két hatalmas főrendnek, oly két nagy befolyásu zászlós urnak.

De hát most már mikor egyesült ismét Kehida s mikor és miként jutott az a Deákok birtokába? Nem -100- épen rövid s nem érdekesség nélkül való ennek története.

A Kanizsayak része a kanizsai uradalomhoz és várhoz tartozott. Ez a sok százados nagy nemzetség 1532-ben fiágon kihalt s a vár és uradalom az utolsó fiusitott Kanizsay leány révén a Nádasdyakra szállt s Nádasdy nádorispán halála után csere utján az ország birtokába jutott, majd adomány utján a török háboruk elmultával a Batthyányak herczegi ága szerezte meg.

A Gersei Pethők része a keszthelyi-, rezi-, tátikaiuradalomba olvadt be. Fiágon ez a nemzetség is rég kihalt s terjedelmes birtokait különböző jogczimeken a Festetich grófok keszthelyi ága szerezte meg.

Azonban Kehida a két nagy nemzetség sorsából és birtokából hamarosan kiszabadult.

Kanizsay György fia, Kanizsay V. László a mohácsi csata évében Vasvármegyének volt főispánja. Felesége Drágffy Anna. Mind a kettő nagyon kedvelte Hárságyi Dénest, apjuknak, a horvát bánnak egykori fiatal és vitéz hadnagyát. Egyetlen figyermekük volt, Ferencz. Örökké beteges. Életrevalóságához nem biztak, a minthogy utóbb 1532-ben magtalanul meg is halt s vele örökre kialudt a dicsőséges nemzetség.

De ha Ferencz fiuk életrevaló lesz is: marad rá elég vár és uradalom s Kehida nélkül csak ép oly nagyságos ur lesz, mint Kehidával. Kehida kivül is volt a kanizsai uradalom határán, nehéz volt a kezelése. Gondoltak egyet. Apjuknak hű tisztjét s maguknak is jó -101- barátját meg akarták jutalmazni s azért 1523-ban neki ajándékozták kehidai részjószágukat.

Erről természetesen okiratok szóltak. Az ajándékozó levél, a királyi jóváhagyás, a beiktató levél, a káptalani bevallás s ezek mellékletei. Ezekről idősb Deák Ferencz e pontot irta jegyzőkönyvébe:

»Expeditio Capitularis super Possessione Kedhida in Cottu Saladiensi sita per Magnificum Ladislaum de Kanisa et consortem ejus Dijonisio de Háshág pro fidelibus servitiis donata, consensu Regio, consensu Regio et statutione A 1523.« Magyarul azt jelenti: Káptalani kiadvány nagyságos Kanizsai Lászlónak és hitvesének Zalavármegyében lévő kehidai birtokáról, a melyet hűséges szolgálataiért Háshági Dénesnek adományoznak, – királyi jóváhagyással és birtokba iktatással 1523-ik évből.

Ez a Háshági Dénes már nőági őse Deák Ferencznek. Ötödizigleni dédőse. Vérének parányai már ott lüktettek a haza bölcsének ereiben. Jőjjünk tisztába nevével.

Ez a család rég kihalt. Zalavármegyének Árpádkori előkelő birtokos családja volt. A középnemesség hatalmasabb osztályához tartozott. Nevét a jól-rosszul irt okiratok sokfélekép közlik. Hasság, Hásság, Háshág, Háshágh, a szokott nevük. A tudós Nagy Iván Hasághynak irja és csak annyit tud róla, a mennyit az 1563-iki 60-ik törvényczikkben feljegyezve talált. Idősb Deák Ferencz egyszer Háshágnak, másszor Háshágyinak irja.

A nemzetség igazi neve Hárságyi. Helynévtől származik, a helynév pedig Hárságy Zalavármegyében. Igaz, hogy Hárságy falu nevét a köznép Hásságynak ejti ki, iratokban pedig Háshágynak irják, de ezzel a szóval a kiejtés könnyüsége miatt mindenütt igy bánnak.

Veszprémmegyében a szent-gáli Bakonynak egy nagyobb erdőrészét nevezik Hárságynak. Most már ugyanott puszta is viseli e nevet. Somogy és Baranyavármegyékben is van ily nevü falu.

A magyar nép, mint más nép is, sok erdős vidéket arról a fáról nevezett el, a mely azon a vidéken tömegesen tenyészik. S elnevezett akként, hogy a fa nevét összekapcsolta az ágy szóval. Igy lett a hársfatermő vidékből Hárs-ágy, a szilfatermőből Szil-ágy, a szilvafatermőből Szilva-ágy, vagy Szilvágy, a nyirfa után Nyir-ágy, a nyárfa után Nyár-ágy, az egerfa után Eger-ágy, a somfa után Som-ágy. Csakhogy a kiejtés könnyüsége s a hangok rokonulása által sok helynév a századok folyamán átalakult s igy születtek meg lassanként a Nyirád, Nyárád, Egerág, és Hásság helynevek és családnevek. Legérdekesebb a Somágy, mely Somogygyá és Somoddá alakult át.

Hárságyi Dénesnek, Kehida felerészbeli urának három fia és egy lánya maradt. A fiuk nevei Ferencz, Balázs és Imre. Országos nevet csak Hárságyi Imre szerzett magának. A vármegye legmagasabb tisztségeit viselte, ott volt 1563-ban az országgyülésen is s az Ausztriával folyt örökös határvillongások megszüntetése végett az -103- országgyülés őt is határrendező biztosnak nevezte ki az országgyülési bizottságba. Társa volt e bizottságban Gersei Pethő János is, a kinek apja kapta meg Kehida másik részét.

Ez a Pethő János soproni főispán és főpohárnokmester lett, s báróságot nyert, miután beházasodott az osztrák Zinzendorf főuri családba. Hárságyi Imre – ugy látszik – semmi se lett és semmit se nyert.

Hanem oda tartozik leánytestvéreé, Hárságyi Annáé. Ez volt a haza bölcsének negyedik izigleni dédükanyja. Ez idejében férjhez ment nagy-váthi Bakolcha Pálhoz, baranyavármegyei származásu előkelő nemes birtokoshoz. Nevét idősb Deák Ferencz hol Bakocsának, hol Bakolcsának irja. A tudós Nagy Iván a Bakocsa alakot használja. A helynevet Baranyában Bakóczának ejtik ki. Itt fekszik Nagy-Vát is, mely a családnak nemesi előneve, csakhogy a könyvekben hibásan ezt is Nagy-Vátynak irják.

Régi jeles család volt már akkor a Bakócsák családja Zsigmond király 1433-ban Rómában volt. Nagy és fényes kiséretet vitt magával magyar daliákból. A vármegyék kiválóbb fiaiból válogatták össze a daliákat. Volt köztük Bakócsa is. A mi azt bizonyitja, hogy a családnak jeles vagyona volt akkor is. Hiszen maga költségén ment a király kisérete. Minden dalia vitt magával lovászt, huszárt, fegyverhordót, vezetéklovat, málhalovakat, sátorkészséget, cselédséget. Nagy személyzet, -104- sok ló, diszes ruhák, diszes fegyverek, diszes lószerszámok: nagy költséggel járt ez hónapokon keresztül.

A mikor a négy Hárságyi testvér osztozott: a fiak az ősi Hárságyi birtokokat kapták, ugymint Hárságyot, a birtokok fejét, s az ehhez tartozó alsó- és felső-bagodi, hagyárosi, zéli és kereszturi pusztákat. Az Anna leány, Bakolcsáné Kehidát örökölte.

Férjétől több gyermeke született. Egyik leányát Bakolcsa Margitot Prosznyák András vette feleségül. Jó birtokos vasvármegyei család ivadéka. Birtoka Prosznyákfalván feküdt, melynek mai neve Prosznyákfa. Ez volt a haza bölcsének egyik harmadizigleni dédősapja.

Hárságyi Anna, Bakolcsáné 1545 körül végrendeletet csinált, s azt a veszprémi káptalanban helyezte el. E végrendeletben ugy intézkedett, hogy maradékai minden birtokában egyenlően osztozzanak. Igy is történt. Az osztály alkalmával Kehida Margit leányának, az emlitett Prosznyák Andrásnénak jutott.

Ennek is több gyermeke lett, de ugy látszik, mind leány. Idősb Deák Ferencz legalább nem jegyezte föl, hogy figyermeke is lett volna. Legidősebb leányát Bakó Gergely vette feleségül, a ki e szerint Deák Ferencznek női ágon egyik másodiziglen való dédősapja.

Prosznyákné nagyon kedvelte ezt a vejét, mert még életében átadta neki Kehidát. Ugy látszik, Bakó Gergely életre való ember is volt s megérdemelte a kedvezést. Élt még a század végén 1600 körül is.

Egyik az, hogy Kehidán községi vagy közbirtokossági szőlőt alapitsanak. Abban az időben a sok katonajárás miatt gyakran kellett harácsot adni a katonaság számára. A harácsok közé pénzen, liszten, kenyéren, lábas jószágon kivül bor is tartozott. A végvárakat is kellett gyakran borral segélyezni. Zalavármegye volt nyugot felé az ország védőfala, közel harmincz végvárat tartott fenn. Ezek közül Kanizsa, Keszthely, Komárom, Sümeg s még néhány ott volt Kehida közelében. Borra tehát mindig szükség volt. A harácsot mindig gyorsan kellett összeszedni. Ám az egyes jobbágyoktól, boros gazdáktól mindig sok vesződséggel és sok igazságtalansággal is járt ilyenkor a borjáradékok összeszedése. Bakó Gergely tehát arra törekedett, hogy a földesurak alapitsanak és műveljenek közös szőlőt s tartsanak közös pinczét és borkészletet. 1594-ben már meg is volt a közös szőlőgazdaság, communis vinea, mint latinul nevezték.

Ebben az időben Bakó Gergelyen és feleségén kivül még kehidai földesur volt a Gersei Pethő-féle birtokrészben az osztopáni Perneszy-nemzetség s valamelyes ingatlant birtak még Zala-Csányból a Csányiak is. Mindezek együtt alapitották a közbirtokossági szőlőt.

A készpénzt, a mennyire szükséges volt, az urak adták. A kézimunkát és gyalognapszámot, de az igásat is a jobbágyok és zsellérek teljesitették. A jobbágyokkal azonban volt némi baj.

A mikor ugyanis 1507-ben a Kanizsayak s a Gersei Pethők Kehidán megosztoztak: a jobbágyok fölött nem -106- tudtak véglegesen rendbejönni. Ideiglenesen ugyan a jobbágyokat is megosztották maguk közt, de kikötötték, hogy ha majd idejük lesz hozzá, végleges osztályt fog nak csinálni. Idejük azonban nem volt. Nem is sokat törődtek a dologgal, s a végső osztozás 1590-ben se történt meg.

1590 körül Perneszy András birta Kehidán a Gersei Pethő részt. A közös szőlő megalapitásához s a pinczeépitéséhez neki is kellett volna fizetni 4 forintot. De épen akkor indult meg a nagy török háboru, mely tiz esztendeig tartott, a pénznek nagy szeme volt, Perneszy András uram nem akart, vagy nem tudott készpénzt adni. Azt mondta Bakó Gergelynek:

Az osztopáni Perneszyeknek Rátóton Vasvármegyében is volt részbirtokuk és jobbágyuk. Bakó Gergely kapott az alkalmon. A munkáskézre nagy szükség volt.

A jobbágy és jobbágy közt is nagy a különbség, mint a paripa és a paripa közt. A jobbágyot is jól meg kell nézni. Elég fiatal-e? Elég erős-e? Van-e derék munkás felesége? Nem szenved-e száraz betegségben? Nem csonka-béna-e? Van-e, vagy lehet-e elég gyereke?

Végre megállapodtak Nagy János nevü rátóti jobbágy személyében, a kit azután 4 forint készpénzben átvett Bakó Gergely. Azt azonban mégis kikötötték, hogy -107- Nagy János kolónusra nézve mégis csak addig áll fenn a szerződés, a meddig a kehidai jobbágyok fölött a végleges osztozást meg nem ejthetik.

Dehogy kérdezték. Mi köze hozzá? Kehidán is csak olyan jobbágy lesz, mint Rátóton. Háza, telke, kijárója ott is lesz. A robotot, adót, tizedet, közmunkát ott is csak ugy kell teljesitenie. Püspökké Rátóton se lehetett. Kehidán még jobb dolga is lehet, mint Rátóton volt.

Hát akkor ez volt az alkotmány. Ilyen volt a világ. Nem kell e fölött csodálkozni. Mai napság is csak adják-veszik a szegény embert a hatalmasok. Habár a szegény ember azt nem veszi észre.

Bakó Gergely leányát 1610–1615 körül Hertelendi és Vindornyalaki Hertelendy Ádám vette feleségül és vitte magával férjéhez Kehidát s ezenkivül még egy csomó részjószágot Tófejen, Söjtörön, Nemes-Apátin, Orbánfán és Rátóton. Mind e részbirtokok ezentul husz más falubeli és pusztabeli részbirtokokkal együtt mint Hertelendy javak fordulnak elő a hagyományban és az irásokban.

A Hertelendyek törzse széles, nagy és hatalmas nemzetséggé fejlődött. Már Hertelendy Ádám idején, a tizenhatodik század végén s a tizenhetedik század elején két főágra szakadt. A vasi és zalai ágakra. Ezekből sarjadzott ki száz év előtt a torontáli ág is. Voltak e nemzetségből vármegyék kormányzói, alispánok, főispánok, -108- követek, udvari emberek, hősök, hadvezérek. Ebből származott Deák Gáborné is Hertelendy Anna, a ragyogó szépségü nő, de hűtelen feleség, Deák Ferencz öreganyja.

A Hertelendyek családi leszármazása tudtommal mind máig nincs összeállitva. A család egyes tagjainál egy-egy részt meg lehet ugyan találni, de ezek közt is hiányzik az összeköttetés. A tudós Nagy Iván is csak a torontáli ágat ismerte, a legifjabbat s ezentul csak egyesekről, csak töredékekről tud valamit. A vasi és zalai ág szétválasztását nagy homály födi. Deák Ferencz sok megjegyzéséből s apróbb elbeszéléseiből, adomáiból ugy vettem észre, hogy ő mind a vasi, mind a zalai ág leszármazásait jól ismerte, de énnekem nem jutott eszembe nyomban papirosra jegyezni beszélgetéseit. Csak emlékezőtehetségem segit, a mennyire segit. Az emlékezet pedig olyan, mint az esőfelhő. Egy ideig ott tolong az égen, mig esőjét el nem hullatja, vagy a nap föl nem szija, vagy vihar el nem kergeti. Uj és uj felhő jön helyére, de egyik se a régi többé.

Vannak azonban jegyzeteim is s talán ha majd Deák Gábornéról irok, akkor megkisértem az egész nemzetség történetének vázlatát összeállitani.

Hertelendy Ádám a felesége jogán 1635-ben vette birtokába Kehidát. Ettől százhatvannyolcz évig 1803-ig birták ezt a Hertelendyek, mig nem kis unokája Hertelendy Anna után idősb Deák Ferencz dédunokájára át nem háramlott. Deák Ferencz a haza bölcse -109- 1854-ben adta el, tehát ő és az ő családja 1523-tól kezdve nőági jogon 331 éven át birták a kehidai urodalmat.

De Hertelendy Ádám az ő felesége révén még mindig csak fele Kehidát, a Kanizsay-részt birhatta. A másik fele rész a Gersei Pethő-féle az osztopáni Perneszy-család kezében volt.

A Gersei Pethők mikor és miként eresztették ki kezükből kehidai birtokjukat: nincs megemlitve idősb Deák Ferencz jegyzeteiben s nem tudom más forrásból se. A tizenhatodik század végén 1590 körül már Osztopáni Perneszy András birja.

A Perneszy-család fiágon kihalt. Leányágon e család körébe tartozik Somogy, Zala, Vas, Veszprém vármegyék sok előkelő, birtokos köznemesi családja. A ki a család iratait átnézi, vagy a ki a Gersei Pethő-féle keszthelyi irattárba betekint: bizonyára könnyen ráakadhat, mikor és minő jogon jutott Kehida a Perneszyek kezébe.

Nem tartom valószinünek, hogy a Gersei Pethők eladták vagy elzálogositották volna. Ezek a századok viharaiban az Árpádok korától kezdve mindig a királyok pártján voltak Mohács után is, a Habsburgok alatt. Birtokban, pénzben, tekintélyben, magas méltóságokban soha meg nem szorultak. Miért adták volna tehát el épen azt a birtokot, mely keszthelyi, rezi és tátikai váruk szomszédságában feküdt?

Gyanum az, hogy leánynegyed vagy leányági osztály révén jutott a Perneszy-család kezére. Csak például hozom föl, hogy egy Gersei Pethő lányt Darabos János vett feleségül. Ez is régi előkelő nemzetség ivadéka -110- volt. S a Darabos, Perneszy, Törjék, Sághy, Hertelendy nemzetségek közt százféle összeházasodás, osztály, csere és nőági rokonság támadt a 16-ik és 17-ik s a későbbi századok folyamán.

A hatalmas Perneszy-család neve különben nem sokáig szerepel Kehida történetében. 1629-ben Perneszy István birja a kehidai részbirtokot. De ez év április 12-én zálogba adja testvérének Perneszy Ferencznek, a ki Zala és Somogy vármegyék alispánja volt, az országgyüléseken több izben követ, kiváló ember s több országos bizottság tagja. Feltünő azonban a zálogösszeg csekélysége. Ez az összeg csak 25 tallér. Ez legföljebb tiz-tizenöt hold jó szántóföldnek zálogértéke abban az időben. Ugy látom, ez a két Perneszy testvér annak a Perneszy Andrásnak unokája, a kiről már föntebb megemlékeztem.

A Perneszyek nevével ezentul idősb Deák Ferencz följegyzései szerint itt nem találkozunk. Hanem találkozunk a Darabos-nemzetség egyik ivadékával.

Ez a nemzetség az Árpádokkal egyidejü. Egy törzsből ered a Nádasdyakkal és a Gersei Pethőkkel. Túl a Dunán értékes birtokai voltak százfelé. Darabos Ferencznek 1650 körül Kehidán is volt birtokrésze, kétségtelenül a Gersei Pethő-féle felerészből. Ezt onnan következtetem, hogy a maga és testvérjei számára s a maga és testvérjei fiai és leányai számára Csányi Borbálától özvegy Szalay Istvánnétól ennek több kehidai szőlejét s minden birtokát zálogba veszi 1620. évi november 25-én. A zálogösszeg 125 tallér. -111-

Nyájas olvasóim közül, kivált az ifjabbak közül sokan nem tudják, mi volt hajdan az ugynevezett zálogbirtok.

A nemesi birtok hajdan nem azé volt, a ki birta, hanem családjának egész nemzetségeé, csaknem oly módon, mint ma a hitbizományi birtok. A nemesi birtokot tehát eladni, eldarabolni s idegen kézre juttatni nem lehetett. A nemesek közt az öröklés nem hatodiziglen terjedt ki, mint most, hanem végtelenül. Ha a nemzetségből egy ág kihalt, joggal előállhattak a mellékágak ivadékai még két-három száz esztendő mulva is s a tényleges birtokostól, ha idegen volt, elpörölhették a birtokot.

Bankok, takarékpénztárak, hitelintézetek nem voltak, jelzálogos kölcsönt a birtokra fölvenni nem lehetett. Nem volt, a ki ilyen kölcsönt adjon. Nem voltak telekkönyvezve.

De a birtokosnak sokszor mégis szüksége volt kölcsönpénzre. Vagy katonának kellett mennie, vagy kárvallás érte, vagy török rabságból kellett valakijét kiváltani, vagy kizsákmányolták és fölégették a németek. Voltak azonban tékozlók, rossz gazdák akkor is. Mit csinált ilyenkor a megszorult nemes?

Keresett pénzes embert. Ha volt olyan: az atyafiak közt; ha ott nem talált: idegenek közt. Fölkérte és fölvette a szükséges összeget. Kamatot nem fizetett, hanem kamatba átadta használatul a hitelezőnek valamelyik megfelelő birtokát vagy darab földjét jobbágyostul, mindenestül. S kikötötte, hogy a mikor a kölcsönösszeget visszafizeti: a hitelező köteles a birtokot kezéből -112- kiereszteni s volt adósának visszaadni. Ez volt a zálogos szerződés.

Igen sok zálogbirtokot kiváltott maga a zálogbaadó. Sokat csak fia vagy unokája. Néha száz vagy százötven esztendő mulva váltott ki valamely kései utód. De sok birtok ott maradt a zálogba vevő kezén s leszármazói kezén örökre.

A ki zálogba vett birtokot, ugy tekintették, mintha jórészben örökül vette volna.

Hogy Hertelendy Ádám mikor halt meg: jegyzeteim közt nincs nyoma. 1700 körül már nem élt se ő, se felesége, Bakó Gergely lánya. De ő már körülbelül összeszedte s egyesitette kezén ugy a Kanizsay mint a Gersei Pethő-féle kehidai javakat. Tehát egész Kehidát. Fia kezén legalább együtt volt már.

Gáspár fia 1704-ben még labancz kapitány volt, de csakhamar megházasodott s elvette feleségül Sághy Krisztinát, a ki e szerint ükanyja volt a haza bölcsének.

Több Sághy-család van az országban. Sághy Krisztina a nagy-sághi Sághy-nemzetségből származott. Kun László király 1275-ben adományozta Nagy-Sághot Sopron vármegyében a család akkori ősének s még négyszáz év multán is volt ott birtokuk a Sághy-ivadékoknak. Volt Deák Ferencz ükanyjának is.

Hertelendy Gáspár 1734-ben már nem él. Feleségéről Sághy Krisztináról ez évben már mint özvegyasszonyról emlékeznek az irások. De a kehidai birtok történetében van nyoma.

1715. évi julius 2-án egy csomó kehidai birtoklevelet -113- téritvény mellett átad László testvérének. Ugy hiszem, ezek vonatkoztak a Gersei Pethő-féle részbirtokok megszerzésére. Ezek nem is jutottak vissza az ő leszármazóinak kezére. Ez okból van hézag erre nézve idősb Deák Ferencz jegyzeteiben.

1720. évi julius 16-án kifizeti a Hertelendy-családtól járó birtokba-iktatási dijakat. A dijak összege 130 forint. Elég nagy összeg, 25 hold földnek az ára. Ugy látszik, a Gersei Pethő-rész utolsó darabját akkor vette birtokba Hertelendy Gáspár. A beiktatást a vasvári káptalan teljesitette. Ennek hites jegyzője Halász Mihály veszi át a dijat.

Rosty László s neje Csapody Katalin akkor élnek. Rokonok a Hertelendyekkel. Birják Csebet, a csebi Pogány-család árpádkori ősi birtokát. Csebről egy jobbágyot ajándékoznak 1721-ben Hertelendy Gáspárnak Kehidára. A jobbágy neve: Kámán János. Bizonyára Kálmán az igazi név, de a tuladunai köznép beszédében a betük összefolynak.

Ugy látszik, a Hertelendyek igen jó jobbágytartó uraságok voltak Kehidán. 1720 közül két testvér jön Kehidára. Jóképü, erős két paraszt jobbágy. Önként jönnek, szivesen szállnak Hertelendy Gáspár szolgálatára s ő be is iktatja jobbágyai közé őket. Ád nekik házat, telket, vetőmagot, igás és lábas jószágot. A nevük Balaskovics Mihály és Balaskovics Tamás. Talán a kehidai uraság nem is kérdi: honnan jöttek, miért jöttek.

A két jobbágy azonban gróf Batthyányi Zsigmond tulajdona. A dobrai urodalmához tartozó Szőlnöki -114- pusztáról szöktek el. A gróf keresteti őket mindenütt. Végre 1723 évi szent István napján rájuk akad Kehidán. Nosza megindul a vizsgálat és pörösködés a fölött, kié most már a két jobbágy? Ha Hertelendy Gáspár lett volna az erősebb: az övé maradt volna. Igy azonban visszaviszik őket a szőlnöki pusztára.

1725-ben pörbe száll a szent-péter-uri nemesekkel. Ezek nem tudták vagy nem akarták megtalálni a határjeleket az erdőben s a kehidai erdőből jelöltek ki maguknak kivágásra jó csomó hatalmas szálfát. Meg kellett őket inteni s a határokat meg kellett igazitani.

1734-ben már özvegye Sághy Krisztina veszi kezébe a kehidai gazdaságot. De fiuk is nagy már: Hertelendy Gábor, a haza bölcsének dédapja. Ez volt legutolsó szülöttjük. Előtte négy leányuk született: Manczi, Borcsa, Örzse és Évi. Valamennyi férjhez ment idejében. A Berke, Róth, Sárkány és Rumy-család fiai ekkor házasodtak bele a Hertelendy-családba.

Apja halála után Gábor fia hamarosan megnősült. Felesége Uzovics Judit, szintén előkelő nagy és gyökeres nemzetség szülöttje. Deák Ferencz dédanyja volt ez. Kiváló, derék asszony. Takarékos, szerző, férje gondjainak szives osztályosa. A mai Kehidát férjével együtt ő alapitotta meg.

Anyjuk, Sághy Krisztina, meghal 1739-ben. Ez éven túl legalább semmi nyoma. Hertelendy Gábor, a mint anyja halála után egészen kezébe veszi Kehidát, először is a malmokat siet rendbehozni. Szükséges volt ez, hogy jövedelmezőbb legyen a gazdaság. -115-

A kehidai uradalomhoz akkor közel kétszáz holdnyi Zalaberek tartozott. A berek egerfával benőtt ritkább-sürübb erdőség volt. Se kaszálni, se legeltetni nem lehetett. A berek az ártérben feküdt s az év nagy részében viz alatt áll. Középen hömpölygött a Zala szabályozatlan vize. Az egerfának nem volt becse. De semmiféle fa se ért akkor sokat, hiszen a dombok, hegyek, puszták, határok nagy része erdőség volt. A Zala jobb partján Kehidától föl Barátsziget felé s alá Zala-Csány felé s napnyugotra egész Kapornakig csaknem mindenütt erdő sötétlett. Bükk, cser és gesztenyefák. Mind becsesebb az egerfánál. A berekben ennélfogva a határokra, mesgyékre nem sokat ügyeltek az uraságok.

Azonban Hertelendy Gábor eszes, nagy befolyásu és gondos jó gazda volt. Ő már ügyelt uradalmának berki határaira.

A kié a berek: azé a Zala vize. A kié a viz: azé a vizjog. A kié a vizjog: azé aztán sok mindenféle jog. A halászás, rákfogás, hajókázás, öntözés, hidverés, rév, vámjog. De azé a malomjog is, a melyet hajdan jus molendinumnak neveztek a latinos világban. A kié pedig a malomjog volt: azé volt a viz esete. Emelhetett zugót, vághatott malomárkot, állithatott malomfejet s épithetett malmot. A vizi malom akkor nagy érték volt. Kehidai jó malom hozhatott évenként közel ezer mérő szemes gabonát is.

Azután a zala-csányi szomszédbirtokos Csányi Ferencz uram, a vértanu Csányi László öregapja, a kivel sehogy se voltak rendben a mesgyék.

De jogot tartottak a tüskevári pálos barátok is. A kik pedig nagy urak, nemes emberek, négy lovas hintóban járnak, száz millió vagyonuk van. Bizony sokkal hatalmasabbak, mint Hertelendy Gábor ur, a haza bölcsének dédapja.

Mikor Deák Ferencz Kehidát gróf Széchenyi Istvánnak eladta: akkor az uradalomhoz csak egy malom tartozott. Ennek tiszta jövedelme volt 310 mérő rozs és 100 mérő buza. A többi vámot s az árpát, kukoriczát elnyelte a molnár szegődvénye s a malom fentartása.

Ez a malom már fennállott 1738-ban, a mikor még Deák öreganyja meg se született.

De Kehidának hosszu a berke s a Zalának a berken át hosszu a folyása. Azután Csány felé két ágra szakadt a folyó s szigetet képezett. Hertelendy Gábor részint irásokból, részint szóbeli hagyományból megtudta, hogy a hosszu folyón valamikor másik malom is volt. Ha egykor volt, most is lehet. Két malom mégis csak többet ér, mint egy malom. Épitsük fel ujra.

Hertelendy Gábor 1739-ben elkezdte keresgélni. Régi irások, öreg emberek, halászok, csikászok, rákászok -117- álljanak elő, tegyenek tanuságot, hol volt a másik malom? Az uraság is, a tisztje is szemle alá vette a berket s a vizek folyását: hol volt a régi zuhatag?

Együgyü észszel azt gondolhatná az ember: ott van most is, a hol régen volt. És azt is gondolhatná, hogy a hol malom volt: ott fal is volt, malomfej is volt kőből, az a kő onnan el nem repült, most is elárulja egykori malom voltát.

Bizony pedig nem ugy van. Az a malom elpusztult. Födelét, fáját elhordták a szelek és a vizek. Falait elbontották a fagyok és az árvizek. Zugóját, malomfejét elboritották az árhozta iszapok. Ott feküsznek valahol mélyen. Változik a folyam ágya is. Terebélyes egerfa beledől a partról a vizbe. Mögötte zátony támad. A tulsó partot elmossa a viz s a mint a szép nagy tavaszi áradás lefut s a vizek rohanása eláll: a fürkésző halász csak azt veszi észre, hogy a berekben másutt folyik a Zala, nem ott, a hol tavaly.

De a következő 1740-ik évben mégis megtalálják a régi malom helyét. S Hertelendy Gábor ur sem volt rest, nyomban készül az uj malom épitéséhez.

Azonban akadályra bukkan. A szomszéd nemes Veszprém vármegyében fekszik Tüskevár s ott uralkodnak a pálos barátok. A jó barátok Zala vármegyében is földes uraságok, Zalaberkük is van, sőt Barátszigeten és Gyülevész alatt épen szomszédosak a kehidai urasággal. Fiskusuk elő is áll nagy fennen s egyenesen Hertelendy Gábor uram elé. -118-

– Én pedig Domine Spectabilis és Perillustris az én uraságomnak, a Paulinusok venerabilis rendjének nevében azt a malomhelyet nem engedem, mindenféle impetus és competus ellen admoneálok, inhibálok és protestálok, minden passus ellen opponálok s minden actus ellen reponálok. Mivelhogy az a malomhely a mi valóságos és kétségtelen birtokunk!

Nagy dolog. Azt a malomhelyet bizony elbirták a kehidai uradalomtól a pálos barátok!

Érdemes-e most már ezért pörösködni, biráskodni, lótni-futni, Pontiustól Pilátushoz járni, költekezni s azután a pört ötven esztendő mulva mégis elveszteni? Ha a barátságos érintkezés nem sikerül: legjobb a dolgot abbanhagyni.

Nem is sikerült. Ha épen második malmot is akar: jobb lesz azt a maga kétségtelen vizére épiteni.

Az uj malomárok készitése több pénzbe kerül, mint a mennyit az uj malom ér. És azután ebbe is beleköthet a pálosok fiskusa. Ha magasra teszi a malomfejet: holt vizre kényszeriti a pálosok malomkerekét. Ha alacsonyra teszi, ez meg uj malmának is, régi malmának is ártalmára lészen. Azután utak, hidak épitése az uj malomhoz. Meg se lehet előre mondani, mibe kerül.

Két esztendei tünődés és huzavona után Hertelendy Gábor uram legjobbnak látta az ő meglévő régi malmát ujraépiteni. Régi volt már; korhadt, roskadozott, még öregapja Hertelendy Ádám idejében épült, kerekein -119- folt hátán folt; egyetlen malom, ha jó, mégis többet ér, mint két malom, ha rossz.

Meg is alkudott 1741-ben két ügyes molnárral az ujraépités dolgában. Az egyik volt Tóth István nemesapáti molnár. Ehhez még némi földesuri viszony is kötötte, minthogy apjának, öregapjának Nemes-Apátin is volt birtoka. A másik molnár pedig Nagy György volt Kaszaházáról.

Hajdan nem voltak külön malomácsok. Maguk a tanult és remekelt molnárok voltak a malomácsok is, malomkőfaragók is és malomkovácsok is, de még a kőművesek és zsindelyfaragók is. Anyagot, épületfát, szerszámfát, vasat, követ, téglát adott az uraság eleget. Adott igás napszámot is, gyalog napszámot is. A két érdemes és tudós mester ujraépitette a régi kotyogó malmot. Belekerült az egész munka vagy százötven rénes forintba.

Ezt a malmot birta azután Deák Gábor s utána idősb Deák Ferencz. Ez háramlott örökségként ifjabb Deák Ferenczre, a haza bölcsére. A ki gyermekkorában órákon át elnézte ennek külső és belső szerkezetét, vizes és száraz kerekeit, a hatalmas tengelyeket, a kerékfogak alakját, a finom korongokat, a garat szerkezetét s annak csilingelő vasát. Ugy megnézte, hogy tizenkét éves gyerekkorában már faragott magának egész tökéletes malmot, a mely azonban nem volt nagyobb, mint a közönséges kakukkos óra.

A közeli falvak és puszták népe hordta oda őrleni valóját. Kehida, Almás, Gyülevész, Kustány, Nemes-Bük, Karmacs, Vindornyafok rendesen ott őrletett. Ha közelről jött az őrlető, vállán hozta a tele zsákot az erős legény. Ha távolabbról jött: szekérrel jött, hét-nyolcz zsák a szekéren. Mindjárt rá se került az őrletés. A hogy jöttek: sorban egymásután öntöttek fel a garatra. Néha nyolcz-tiz őrlető gyült össze s várt egymás sorára. Mindenki vigyázott a garatra, mikor az ő gabonája volt felöntve. Nem vesz-e belőle a molnár vagy a legénye kettős-hármas vámot?

Éjjel-nappal folyt az őrletés. A várakozók dévajsággal vagy alvással vagy mesemondással töltötték az időt. Hirlap akkor nem volt. Ha volt, se olvasták. Gyöngén pislogó olajos mécs volt a világitó. E mellett vigan csak a mesemondás tenyészhetett.

A kis Deák Ferkó mohó lélekkel hallgatta a nép meséit. A boszorkányokról, kisértetekről, haramiákról, vasorru bábáról, erdőben eltévedt kis gyerekekről, a sziklatörő, fanyövő, vasgyuró legyőzhetetlen vitézekről, a sóvárgó királykisasszonyokról, a tündérekről és a győztesen hazatérő elbujdosottakról. Gyönyörü világ ez! Más élet, mint a mi életünk. Nem oly csodás, mint a hellenek istenvilága, de épen olyan szép. Mindig győz benne az igazság s mindig megmenekül benne az ártatlan. A szegénység diadalmas hadjárata ez a hatalmasok ellen.

Épen a gyermeki léleknek való. Az a kis lélek -121- megtelik ábrándokkal, képzetekkel, az igazság jókedvével, s az elgyötört szegények szomoruságával. Megtanulja szórul-szóra. A mit egyszer hallott: el nem felejti soha. A kis Ferkó ott volt a mesemondók közt, a mikor ott lehetett. Zugott, morgott, zakatolt a malom, de a mesemondó minden szavát jól lehetett hallani. Irodalmi nyelvének gazdagságait is ott kezdte már gyüjteni. S ha leszállt már az öreg este: hazaballagott a kastélyba. Angyallelkü Klára nénje, maga is csak süldő hajadon, ott várta már. Leverte ruhájáról a lisztet és a malomport s hálából a kis Ferkó sorra elmondta neki a hallott meséket. Édes mosolylyal hallgatta, pedig ő is mind tudta már elejétől végig.

DEÁK KLÁRI LEÁNYKORÁBÓL.

Puszta-Szent-László már Göcsej, a hires Göcsej, a maga ősmagyar, csaknem a vakbuzgóságig vallásos, jámbor népével s túladunai furcsa palócz nyelvjárásával. Nyugatra fekszik a Valiczka-völgyétől. De hol van ide a palózcság a Bükk nyergeiben? Hol van ide a székelység a Hargita messze vidékein? S a nyelvtudósok mégis abban fáradoznak, hogy palócczal, székelylyel kimutassák a göcseji ember közel való atyafiságát.

De hát ezzel én most nem törődöm. Most én Deák Ferencz legkedvesebb tanyájáról akarok emlékezni. Az édes jó Deák-vérről. A halálig hű és nemes rokonról. A szelid, csöndes nemesi kuriáról, udvarbeli ligetéről, szálas, bükkös, árnyékos erdeiről.

Itt lakott, itt élt, itt halt meg Deák Klára, a haza bölcsének tiz évvel idősebb testvérnénje. Mint Oszterhuber-Tarányi József hitvese élte le itt szeretetben gazdag szép életét. Ferencz öcscse az élet gondjai s hazájának s a közéletnek oly sok keserü aggodalma elől ide menekült s itt pihent meg hosszu éveken keresztül. -123-

Deák Klára 1793. évi október hónap 28-án született a söjtöri apai házban. Az anyakönyv szerint ő is két nevet kapott a szent keresztségben. Klára Emilia volt a neve. Keresztapjaként Dervarics Mihályt, s keresztanyjaként ennek feleségét Tuboly Teréziát jegyezték föl az egyházi emléklapon. Mind a Dervarics-, mind a Tuboly-család rokon, de távoli rokon a Deákokkal.

Tiz éves volt, a mikor apja Söjtörről átköltözött Kehidára s mint már özvegy ember magával vitte leányát is: Klárát s a harmadfél évvel idősebb Jozefát. Kehidán nőtt fel Klára viruló hajadonná s itt folyt le csöndes, szelid, ártatlan regénye is. Ábrándos szerelme Csányi László, a vértanu iránt s azután boldog szerelme, mely házassággal végződött.

Zala-Csány tőszomszédja Kehidának, ettől délre, alig négy kilométernyire. Ott élt, ott mulatott, ott vadászgatott nyaranként a serdülő Csányi László. Csupán három évvel idősebb, mint Klári. Deák Antallal csaknem egyidős, testi-lelki jóbarátok. Az apa: idősb Deák Ferencz elhal 1808-ban. Árván marad a kehidai kastély s benne a gyerekek. Antal a legidősebb is csak tizenkilencz éves. Jozéfa már fölserdült hajadon, tizenhét éves. Klárika még süldő leányka, alig tizenöt éves, a kis Ferkó csak öt éves. Mindennapi pajtásuk és játszótársuk Csányi László; élénk, bátor, jókedvü, lángoló lelkü nemes ifju. A család is előkelő. Az Árpádok idejében is előkelő család volt már. Dicsőséges hagyományok emléke diszesiti az ifjunak férfias szép arcát. A Deák-család ivadékának csak szerencse, ha a Csányi-nemzetséggel -124- összeköttetésbe jut. A birtok is megfelelő. S azután a nemes ifjuból minden lehet. Testőr, tábornok, hadvezér, vármegye alispánja. A kehidai és csányi fiatalok csaknem mindennap együtt voltak. Egyik nap Kehidán, másik nap Csányban. Együtt nőttek, együtt játszottak, együtt ábrándoztak a jövendőről. Megszerették egymást. De a szerelem nem volt köztük se vallomás, se igéret, se összebeszélés, se élet-halál-fogadás.

Napoleon azonban megtámadta Magyarországot is s 1809-ben minden nemes ifjunak a haza védelmére kellett sietnie. Elment a csatatérre Csányi László is. Odajárt hat esztendeig. Meg is sebesült, gyógyitása sokáig tartott, későn jutott haza.

Deák Klári azalatt felnőtt. Jozéfa nénjét elvitték főkötő alá. Ő rá szakadt az egész nagy uri háztartásnak gondja Kehidán is, Söjtörön is. Ő nevelte a kis Ferkó öcscsét is. A nagy gazdaságot Söjtörön is folytatni kellett, az év egy részét ott töltötték. A komoly lelkü leánynál a hajnaltól-estig tartó külső-belső gazdasági foglalkozás elnyomta az ábrándokat, a gyerekkor szerelmének költészetét.

S aztán nem volt már Csányban senki. Az édes, játszi, gyermekszivü barátságnak örökre vége. Nem dobog már a csányi paripa többé a kehidai kastély ablaka alatt s a nemes szép ifju messze országokban, gyilkos csaták mezején. Ő se mehet többé a csányi kastély kertjének rózsáit leszaggatni!

De Söjtör mellett ott van Puszta-Szent-László. Az is nagy birtok, kényelmes uri házzal, sok jobbágygyal s -125- a közeli és távoli falvakban hozzátartozó részjószágokkal. Ott is van derék, nemes, szép ifju: Oszterhuber József. Lélekben, szivben, nagy eszmékért lángolásban nem áll mögötte Csányi Lászlónak. Szegről-végről rokonság is. A fiágon kihalt hires Tarányi nemzetségben közelebbről-távolabról a Deák-, Oszterhuber-, Hertelendy-családok összekapcsolvák. Puszta-Szent-László még közelebb van Söjtörhöz, mint Csány Kehidához. A két család fiataljai összejárnak. Deák Antal már jó barátságban van a nála csak három évvel fiatalabb Oszterhuber Józsival. Klári is, a ki már tizenhét éves hajadon, nagyon megszereti a serdülő Oszterhuber Manczit, a ki később Hertelendy Imre felesége lett. Ismétlődik a kehidai regény a maga csöndes, szelid mivoltában Söjtörön s folytatódik Nyirlakon.

Csakhogy ez a regény valósággá válik, boldog végre jut. A fiatalok összekelnek s Oszterhuber Józsefnek hitvesévé lesz Deák Klára. Boldog házasság, melyet harmincznyolcz esztendőn át nem zavart meg semmi s mely csak Deák Klára halálával ér véget, az 1859-ik évi szent karácsony ünnepének második napján. Akkor halt meg a nemes urnő.

Sohase volt még szebb, erősebb és nemesebb barátság, mint Deák Antal, Oszterhuber József és Deák Ferencz között. E barátság forrása és lelke, szépsége és melege bizony Deák Klára volt, a gyöngéd, hű feleség s az édes szerető testvér mindhalálig.

S ez a barátság nemcsak akkor lángolt, a mikor szemtől-szembe együtt voltak. Kiterjedt ez a távollétre -126- is. A levelezés állandó és rendszeres volt köztük. Oszterhuber József otthon maradt. Élt családi örömének és gazdaságának. Házakat épitett, birtokokat szerzett és termékenyitett. De a mellett csak ugy érdeklődött a kor nagy kérdései iránt, mint országos hirü két nagy sógora. A küzdő nemzedékek nagy szenvedélyei ott égtek az ő lelkében is. Sokkal jobban, mint Deák Antaléban s talán jobban még, mint Deák Ferenczében is.

De azért vármegyéjéből nem mozdult ki. Vezette a vármegye nemesi pénztárát s 1848-ban már deresedő fővel elfoglalta az alispáni széket. Ez volt közéleti külső szereplése.

A két Deák-testvért azonban távolabbra is vezette végzete s az ország nehéz gondja. Antal 1825-től kezdve három országgyülésre ment föl, Ferencz, a haza bölcse pedig 1833-tól kezdve egyedül hazájának élt s csak pihenőre tért Zala vármegyébe, az ő kis hazájába. De Antal is, Ferencz is az ő kedves sógorukat, barátjukat gondosan irt szép leveleikben mindig értesitették Puszta-Szent-Lászlón minden kis és nagy országos dologról s legtitkosabb gondolataikat is mindig föltárták előtte. Sőt talán egyedül csak előtte. S a mi oly ragyogó fényt vet a puszta-szent-lászlói magány félrevonult urára, az nem kisebb annál, hogy Deák Antal is, sőt még Ferencz is igen gyakran nehéz kérdésekben az ő véleményéhez folyamodtak s az ő itéletét s hazafi érzését fogadták el gyakran biróul.

E levelekből néhány már napvilágot látott. Fájdalmas -127- bizonyosság, hogy ezekből száz meg száz örökre elveszett. De azért hű és biztos kezekben még mindig megvan igen sok. Ha egykor majd ezek mind napvilágra jönnek: akkor értjük meg igazán, minő benső és fenséges rokonérzés volt az, mely a haza bölcsét Puszta-Szent-Lászlóra vonzotta.

1854-ben adta el Deák Ferencz a kehidai birtokot s a hozzátartozó részjószágokat.

Első gondolata az volt, hogy ezentul Pesten fog élni, az ország központjában s a haza vezérférfiainak s az irodalom hőseinek társaságában. Legföljebb a nyár egyrészét tölti Balaton-Füreden, mely meg-megzavart egészségének is jót tesz, s melyet ifju kora óta már megszokott.

Azonban vágya visszavonta Puszta-Szent-Lászlóra. Az 1855-ik év enyhébb felét tavasztól késő őszig már itt töltötte, pár heti balaton-füredi kirándulását leszámitva. S ettől kezdve tizenöt éven át itt volt nyaranta állandó lakása.

Klára nénje meghalt, mint emlitettem, az 1859-ik év végén. De még e szomoru eset se változtatta meg szokását. Sógora meghalt tiz év mulva, 1869-ik év január 10-én. De azért még ez évnek nyarát is ott töltötte. Már akkor se az ő jó, édes nénje, se szeretett sógora nem lehettek vele, de vele volt Tarányi Ferencz nemes barátom, a ki oly gyöngéd figyelemmel s akkora szeretettel vette körül, a mekkora a haza bölcsét, a világhirü nagy államférfit s a már agguló és gyakran gyöngélkedő öregebb rokont csak megillette. -128-

Többé nem mehetett Puszta-Szent-Lászlóra s e szép helyet nem is látta többé.

A puszta-szent-lászlói kastély udvarán ma is él és virul egy csoportban összeölelkezve az a szép négy vadgesztenyefa, melyet nyolczvan év előtt Deák Klára ültetett s az ő kezei öntöztek. Ennek árnyékos hüvösében töltötte a nyári napokat a nagy ember. A ki elmegy a kastély előtt, benéz oda, hogy meglássa »Deák Ferencz gesztenyefáit«. E néven ismeri a vidék. A gesztenyefák ma is zöldülnek, ma is virulnak, ma is meghozzák virágukat és gyümölcsüket gazdagon s árnyékuk hüvös enyhét ma is kinálják a nagy, országos gondok alatt megfáradt agy számára. De ez az agy nem működik többé. Elmult örökre.

Megvan Puszta-Szent-László északi faluvégén az a szálas, fölséges bükkerdő is, a hova a nagy ember igen gyakran ki szokott ballagni s talán az a törzsök is megvan még, melyen üldögélve nézegette a nyiló virágokat, az erdő zöld füveit s az élő és mozgó bogárkák nagy sokaságát. S a melyen vésett, furt, faragott s készitette művészi játéktárgyait a rokonok, ismerősök, jó barátok s a kis gyermekek számára.

DEÁK FERENCZ HÁLÓTÁRSAI.

Gyerekkorában Deák Ferencz Pápán is járt iskolába. Antal bátyja vitte oda s ő szokta az iskolai szünet kezdetén hazavinni Kehidára.

Pápán a Püspöky-családnál volt elhelyezve. Itt volt lakása, élelmezése, mosása, világitása, egész ellátása. A család feje valami nyugalmazott tisztviselő volt, anyagi viszonyai szerények, szivesen tartott diákot, sokan voltak a háznál. Deákékkal atyafiságban vagy rokonságban is volt a család.

A kis Deák Ferencznek bizony külön ágy nem jutott. Egy kihuzó ágyfiókban, ugynevezett subládában kellett hálnia. Hát hiszen mindegy ez. Egészséges gyerek jól alszik a fa tetején is.

Volt a háznál egy tarka nőstény macska is. Deák is csak annyira kedvelte, mint a többi házbeli. Ő se szokta többször czirógatni, mint más.

A macskának az a természete, hogy ilyenkor jóeleve körülnéz a háznál, hol találhatna csöndes nyugvóhelyet, -130- a hol a szülésben senki nem zavarná, a hova se kutya se idegen nem jár s ha járna is, valami jó lélek megvédi őt és kicsinyeit.

Deák egy szép reggel arra ébredt föl, hogy a macska őt oldalba kölykezte. Ott fekszik az ölében az anya-macska öt-hat apró vak kölykével.

Ejnye ni! Ez bizony igy nem maradhat. Szállásadó asszonya fogja a macska-familiát, készit számára valami zugban egy szakasztó-kosarat, telerakja ruhafoszlánynyal s oda átköltözteti az anyát és az ujszülötteket. Ezek közül meghagynak kettőt, a többit vizbe dobálják.

Jön az est. Deák Ferencz lefekszik, de alig oltják el a faggyugyertyát, érzi, hogy valami mozog az ölében. Hát az anya-macska viszi hozzá a kölykeit. Először az egyiket, azután a másikat. Lefekteti őket szépen, azután körülszimatolja, körüldorombolja Deák Ferencz arczát, mintha csak azt mondaná neki: »Lásd, te jó fiu vagy, jó pajtás vagy, jó hálótársam leszesz nekem is, kicsinyeimnek is.« Azután maga is csak lefekszik kölykeihez s szoptatja őket nagy örömmel.

No, ez már megvan. Este van, éjjel van, Isten neki, hadd legyenek itt még egyszer. Nem illenék éjjeli nyugalmukat megzavarni.

Reggel visszaviszik a macskákat odujukba, vaczkukba. Azonban este, gyertyaoltás után, megint csak odatelepesznek Deák Ferencz ágyába, az ő ölébe. S igy cselekesznek harmad-, negyednap is. -131-

Végre Deák megsokalja a sok hercze-hurczát. Kijelenti kereken, hogy ő nem akarja, hogy a macskákat tőle elczipeljék. Ha azoknak ő hozzá van bizodalmuk, hagyják meg őket az ő ágyában. El tud ő velük feküdni, aludni békességgel.

Ugy is lett. Azután nem zavarta őket semmi. Deák Ferencz és a három macska együtt tanyáztak az ágyban, a mig csak a macskakölykek föl nem nőttek.

– – Ezt az esetet Deák Mária urnő beszélte el nekem, a haza bölcsének unokahuga.

DEÁK FERENCZ MEGVÁLIK BIRTOKÁTÓL.

I.
AZ OSZTÁLY.

(Deák Antal és Deák Ferencz gazdálkodása. – Lehetett-e jó gazda Deák Ferencz? – A regényiró könnyen beszél. – Szükséges volt az osztozás. – Mi az osztozás? – Deák a fele birtokban marad. – Emma furcsa ajánlata.)

Győrött, szabad előadásban, emlékezetből, jótékonyczélra mondtam el e szakasz tartalmát. Közölték a lapok s én a lapok közléseit átnéztem s egyben-másban kiigazitottam. Előadásom tartalma ez:

Országszerte tudja mindenki, hogy Deák Ferencz ősi birtoka Kehidán feküdt Zalavármegyében, a Zala-folyó jobb partján Szent-Gróttól nem nagy távolságra.

A birtok eredetileg nem a Deák-nemzetség birtoka volt. A hirneves Hertelendy-család birtoka volt ez már közel kétszáz év óta. Deák öreganyja Hertelendy Anna volt. Ő kapta osztályrészben, s ő utána szállt unokáira, Deák Ferenczre s ennek testvéreire.

A négy Deák-testvér örökségéhez tartozott még a söjtöri birtok is. Ez is Hertelendy-örökség volt eredetileg. Mikor a testvérek Deák Antal halála után az -133- apai, anyai birtokon megosztoztak: Söjtör Deák Klárának, Kehida pedig Deák Jozéfának és Deák Ferencznek jutott, de jutott még ezenkivül néhány apróbb más birtokrészlet is.

Némi ősi adósságok terhelték az egyes osztályrészeket. De terhelték ujabb adósságok is. A kétféle teher összege megközelitette a husz-harminczezer forintot.

Deák Ferencz, mig Antal bátyja élt s otthon volt, maga közvetlenül nem gazdálkodott. A gazdaságot addig Antal bátyja vezette. Nem osztották meg maguk közt Kehidát. Agglegény volt mind a kettő. Közvetlen leszármazó örökösre egyik se számithatott. Asszony és gyerek érdeke nem követelte az osztályt. Deák Antal jobban értett a gazdasághoz. Bölcs ember volt az is, s volt kedve a gazdasághoz. Egykoruak, kik mind a két testvért jól ismerték, ugy vélekedtek a mult század harminczas és negyvenes éveiben, hogy Deák Antal még bölcsebb s vármegyéjében még nagyobb tekintélyü férfiu, mint Ferencz öcscse. Édes jó testvéri viszonyban élt együtt a két agglegény. Ferencz a világért se avatkozott volna bele bátyja gazdasági ügyeibe. Ő a közdolgokat vezette, megyegyülésekre és országgyülésekre járt és olvasott, gondolkodott, elmélkedett.

Deák Ferencznek nyakába szakadt az egész birtok s a gazdálkodás minden gondja. 1842-től 1854-ig tizenkét éven keresztül volt Deák Ferencz falusi gazda. Közbeesett 1848 is. A jobbágyak felszabadultak, a tized és a robot elveszett s ezentul adót kellett már fizetni. -134- Több cseléddel, nagyobb költséggel kellett a gazdaságot vezetni. A jövedelem megcsökkent, a terhek és gondok megszaporodtak s az adósság növekedett.

Bizony lehetett volna ő jó gazda is. Több esze volt mint száz tiszttartónak. Takarékos, józan, egyszerü volt háztartása. S ámbár a kastély sohasem volt vendég nélkül, abból a birtokból tisztességesen meg lehetett volna élni.

Hanem hát Deákot az ország bölcsének nevezték akkor is. De bizony nem azért, hogy jó gazda volt, hanem azért, mert egész nagy lelkét s istenadta egész tehetségét a haza ügyeinek szentelte.

Senki se születik az ország bölcsévé. Az elmének nagy ereje, s a léleknek minden értelmi és erkölcsi tökéletessége mellett sok tünődés, sok tanultság, sok komoly elmélkedés s a nemzet multjával s jelenével való teljes együttérzés szükséges ahhoz, hogy a nemzet bölcsévé lehessen, a kit a gondviselés arra szánt.

A ki elmerül a mult századok vizsgálatába, a ki nemzetünk balsorsának igazi okait meg akarja ismerni, a ki korának gyöngeségeit gonddal és szeretettel fölismerni törekszik, a ki a közélet ezer baját orvosolni siet, s a ki a messze jövőbe is el tud látni, hogy nemzetének visszaszerezze az elmult dicsőséget, a nagyságot s a virágzó jólétet, a ki egész életét a hazának szenteli: vajon lehet-e az jó mezei gazda?

Fölkelhet-e az kora hajnalban, hogy cselédnek, napszámosnak, marhák etetésének utána nézzen? Kint -135- töltheti-e a nappalt szántás, vetés, aratás, kaszálás, gyüjtés, takarodás, cséplés idején napkeltétől napnyugtáig? Évődhetik-e örökké a munkással és iparossal: igy dolgozzál, ne amugy, kerüld a fölösleges kiadást, kiméld az igavonót és a szerszámot, ne alugyál, ne lopj, ne csalj, ne kárositsd a gazdát? Járhat-e az vásárokra, hogy olcsóbban és jobban vegye meg, a mire szüksége van s jobb áron adja el, a mit el kell adni? Azután a kert, a szőlő, a hizlalás, növendék állatok nevelése, háztartás és mindenféle számadások vezetése!

Egész ember kell akkora gazdasághoz. De ha az egész ember a hazáé: mi marad akkor belőle a gazdaság számára, a mindennapi kenyér gondjaira?

Egyszer csak azt vette észre Deák Ferencz, hogy jobb lesz neki az ősi birtokot eladni. Élni élhet ugyan a gazdasággal is, de a gazdálkodásban ki is merül az egész élet. Pénze és nyugalma pedig még se lehet, mert az adó és a kamat és a mellőzhetetlen költség fölemészt mindent.

Kehida Pesthez, ugy hiszem, közel kétszáz kilométer távolság. Vasut még akkor nem volt. Saját kocsiján, lovain és kocsisával kellett utazni. Jó időben is három napi út oda is, vissza is. Ha csak egy hetet tölt Pesten: ime két hétig kell uton költekeznie kocsissal és lovakkal kocsmákban, vendéglőkben. Bizony ehhez pénz kellett, még a legnagyobb takarékosság mellett is négy vagy ötszáz korona. S az alatt otthon gazda nélkül maradt a gazdaság. -136-

A meghivásra levélben felelt egyelőre. Egyik országos hirü benső barátjához, nem jut eszembe: Wesselényihez, vagy Kossuthhoz intézte-e a levelet. Levelét ilyesvalamivel kezdi:

Könnyü a regényirónak. Akkor küldi s oda küldi hőseit, a mikor s a hova akarja. Hipp-hopp; ott legyek, a hova akarok, – mint a mesében mondják. A regényiró sohase számitgatja: milyen hosszu az út és mennyibe kerül az utazás s a regényhős hol veszi hozzá a költséget. De a kehidai uraságnak bizony számot kell vetni ezekkel a kérdésekkel.

Igaz az! Egészséges elme, még Deákénál kisebb elme is észrevette volna, hogy a nemzet vezére s kehidai gazda együtt egyszerre egy ember nem lehet.

Deáknak sok kisebb vagyonu rokonai is voltak. Volt egy-kettő már olyan is, a kiről azt szokás mondani: elszegényedett. Egyik nénjét, Nemeskéri Kiss Józsefnét sok fiuval és unokával áldotta meg az isten s egyiknek-másiknak bizony jól esett volna valami örökség. Apjának testvérjétől, Deák Józseftől, szintén nagyszámu rokonság származott. Ez volt a Deák-nemzetség tárnoki ága. A leszármazók közt sok fiu, sok lány. Akadt köztük nem egy, a ki hires nagybátyjának atyafiságos jó szivéhez fordult ajánlatért, támogatásért, segitségért. S Deák a segitséget erején túl is gyakorolta.

Elvégre a szives jótétemény erkölcsi kötelesség. -137- De ennél sokkal szebb és erősebb a jogi kötelesség, habár annak teljesitése nem oly édes is, mint a másiké. A jogi kötelesség pedig abból állott, hogy a testvéreknek az ősi örökségből ki kellett adni a törvényes osztályrészt.

Deák Jozéfának, nemeskéri Kiss Józsefnénak hét gyermeke jutott felnőtt korba s közülök bizony többen már korán vagyoni romlásba jutottak. Sürgették az osztályt. Mást nem sürgethettek, mint Deák Ferenczet. Se idősb Deák Ferencz, se Deák Antal nem tettek végrendelkezést. Egyenlő osztályrész illetett mindenkit. Söjtör Klárira nézett Oszterhubernéra, felosztani Kehidát kellett s a hozzátartozó koppányi és felső-kustányi részbirtokokat. Deák megunta a sürgetést, de igazságérzete nem is türte volna, hogy unokaöcscsei és hugai későn jussanak örökségükhöz. Rá is szorultak. Bizony ő is sietett Jozéfa nénje halála után az osztálylyal.

Kehida századok óta egy birtok volt, egy uraság kényéhez és kényelméhez alakitva. Egyetlen kastély, egyetlen s egymást kiegészitő gazdasági épitkezés, egyetlen malom és vendéglő.

Erdőt, mezőt, szántót, rétet, berket, szőlőket, hegyvámokat csak el lehet osztani, de kastélyt, malmot, gazdasági épületcsoportot nem lehet. Először kétfelé kellene osztani. Fele lenne Deák Ferenczé. A másik fele Deák Jozéfa maradékaié. De ezek csak az első izen heten vannak, a második izen többen mint harminczan. -138- A természetben való osztály csaknem lehetetlen. Már csak azért is, mert nagybátyjuk Deák Ferencz mégis csak megérdemli, hogy lakásából, szokott kényelméből ki ne szoritsák s a hat-hét szobás kastélyba tizen-huszan a nyakára ne telepedjenek.

Nincs más mód, el kell adni az egész birtokot s aztán megosztozni a készpénzbeli vételáron. A mi azért is czélszerübb, mert Deák Ferencznek is vannak adósságai, melyektől mindenáron szabadulni akar. Ez az oka, a miért Deák már 1851-ben áruba bocsátotta Kehidát, a mint később részletesen is elbeszélem.

De lesz-e vevő? Lesz-e alkalmas vevő? Nagyobb birtokot tetszés szerint való időben eladni mindig nehéz. A függetlenségi harcz utáni években épen nehéz voll. Alig volt még rend és megállapodás az országban. A birtokososztály a harczban s a jobbágyság megszünte után száz milliókat vesztett. A tőke kevés volt. Zsidók nem szerezhettek ingatlan birtokot. Külföldiek csak nagy uradalmat vettek, ha vettek. Deák eladó törekvése sok ideig sikertelen volt.

Az osztozni vágyó rokonság csak várt türelemmel egy vagy két évig. De azután nem várt. Türelmetlenkedni kezdett s nem akart várni. Ugy gondolkodott, csak legyen meg az osztály, akármily fonákul üt is ki, legalább mindenki tudja, mi az övé s a kis birtokot könnyebben el tudja adni mindenki. Deák Jozéfa maradékai abban mind egyetértettek, hogy ők kehidai szegény kisbirtokosok nem lesznek, hanem ottani osztályrészüket rögtön eladják. Ily körülmények közt -139- Deák belement az osztozásba. Nem lett volna az a világhirü bölcs és jó ember, a milyennek ismertük, ha a százféle sürgetés után is késlekedett volna.

Pedig ugyancsak fáradozott, hogy egészben adhassa el, a melyre unokaöcscsei és hugai ugyancsak felhatalmazták.

Igazán nem tudtam melyik, de valamelyik Jankovics birtokos megkedvelte Kehidát, feleségével együtt meg is nézte, Sokalt érte 125,000 forintot adni. Meg se mondta, mennyit adna érte. Felesége pedig istenért se akarta megvenni. Azt mondta, hogy a kehidai kastélynál mindig fuj a szél s ő ezt nem szenvedheti. Megszemlélte a birtokot gróf Bombelles Lajos is, ki Hunyady Fánni grófnőt vette feleségül s szeretett volna birtokot ott a Balaton közelében. De ő legalább négy-öt ezer holdas uradalmat keresett s azért Kehidát kicsinynek tartotta. Toperczer Ödön később királyi táblabiró is alkudott arra a részre, mely osztály után Deák Ferencznek jutott, de nem tudtak a vételárban megegyezni. A miért Deák később 66 ezer forintot kapott mint vételárt, azért Toperczer csak 50 ezer forintot igért.

Az osztozás 1854. évi május havában történt. Már május 1-én összejöttek Kehidán az atyafiak. Ott volt Nemeskéri Kiss Emma, Nedeczky Lajosné állandóan. Ott volt Nemeskéri Kiss Anna, a kit Deák mindig csak Ninának nevezett, második férjével Molnár Ferenczczel. Ott voltak a férfitestvérek, Nemeskéri Kiss Eduárd, -140- Zsiga és Vincze. Utóbbi feleségestől. Ott volt Szeniczey Gusztáv is gyermekei nevében s ott volt Nemeskéri Kiss Katalin, Szeniczey Ferenczné. Ügyvéd nem volt, nem is kellett, hiszen a jogi és törvényes dolgokat maga Deák jobban ismerte, mint bármily ügyvéd. Hanem mérnök, az volt, Chepely uram, a kit magam is jól ismertem fiatalkoromban, mint apámnak Balaton-Füreden szőlőszomszédját. Két hétig hangos volt a kehidai kastély a sok vendégtől.

Hogy folyt le az osztozás? Talán jobb arról nem beszélni. A hol a birtok részei oly különbözők; alakra, értékre, használhatóságra nézve oly eltérők; az osztozók oly éhsóvárok s többen oly szenvedélyesek: ott el sem képzelhető, hogy simán folyjanak le a tanácskozások, habár oly okos, jólelkü s határtalan tekintélyü férfi vezeti is azokat, a minő a haza bölcse volt.

A Tisza mellékén ez a szó: osztozás, nem is az eredeti fogalmat jelenti már, hanem azt jelenti: viszály, perpatvar, veszekedés, testvérháboru, hajbakapás. Ha a verekedőket valaki intéssel akarja csillapitani, csak azt mondja:

Egykor Deák előtt Puszta-Szent-Lászlón két testvért dicsértek, hogy minő határtalan szeretettel vannak egymás iránt. Deák azt kérdezte:

A legnehezebb osztályos kérdésekben, a hol már semmi nem segitett, Deák Ferenczet szokták az osztoztató biróság elnökéül fölkérni. Lehetetlen kérdéseket -141- oldott meg, örök viszályokat törölt el, de még se sikerült mindenütt bölcsesége és jó szándéka. Veszprémben a gazdag Stojanovich testvérek közt lehetetlen volt az osztozás. Utóbb Deákhoz folyamodtak. Ellenállhatlan tekintélyét vetette a mérlegbe s az egyik testvér még se fogadta el itéletét soha. Még Deák itéletét se!

Bizony nem volt könnyü az osztály Kehidán se. Kilencz napig tartott. Az volt a szerencse, hogy Deáknak magának akkora igénye volt, mint unokarokonainak összevéve, tehát a béke kedvéért áldozhatott. Áldozott is. Ugy hozta magával jelleme is, bölcsesége is. Különben pör és biráskodás nélkül nem mentek volna semmire.

A kastélyt és a parkot megtartotta Deák. Értékét akkorára tették, mint a birtok egyheted részét. Egyheted részt már korábban megszerzett Deák. Minden birtokrészt és mivelési ágat képzeletben és papiroson tizenkét egyenlő részre osztottak. Ebből hat rész volt Deáké, a másik hat rész a rokonoké. Mindegyik rokon szabadon választhatott tehát ¹/₁₂-ed részt. Igy jutott Deáknak összesen 810 hold, melyben a szántóföld csak 186 holdnyi volt. A többi belsőség, rét, berek, erdő, legelő, szőlő és hegyvámos birtok. Igy szorult a réczéstavi, hajórévi, diósi, papréti és hársaljai dülőkre. A többi lett a rokonoké.

Cselédlakása nem maradt. A cselédlakások, aklok, pajták a rokonoknak jutottak, mint beltelki osztályrészek. -142- Emma, Nedeczky Lajosné gazdaságot akart üzni Kehidán s ott akart lakni, de neki meg lakása nem volt. Csereberét ajánlott Deáknak. Deák igy ir erről 1854. évi május 15-én kelt levelében Oszterhuber Józsefnek:

– Kedves Sógor!… Emma felszólitott, hogy cselédjeim lakhatják az ő házát, én meg adjak néki az alsóházból egy pár szobát a maga számára. Mert, a mint mondja, ő ezentul gyakrabban fog Kehidára jönni s nékem annyiszor alkalmatlan nem lehet. Én bizonyossá tettem, hogy bármikor jön s bármennyi időre, mindig szivesen látott vendég lesz e házamban, azon szobába szállhat, a melyikbe akar. De ő és direktora azt válaszolták, hogy egészen más, mikor az én tiszteletemre jön, akkor az én vendégem lesz; de mikor gazdasága után jön, akkor nem alkalmatlankodhatik nálam, a leányait otthon nem hagyhatja s azokat is elhozza magával, cselédet is hoz s olyankor mindig főzetni fog. Nem feleltem semmit, de mosolyogva gondoltam el, hogy ha nekem Szent-Lászlón gazdaságom volna s tőled egy pár szobát kérnék, a hol lakhassak, főzethessek magamnak, midőn odamegyek s csak olyankor lennék vendéged, mikor tiszteletül vagy látogatásul mennék hozzád, máskor pedig Szent-Lászlón nem nálad tartózkodnám: minő szemmel, szivvel néznétek ti azt? – Én ily tervre Emmának szobát nem adhatok, a világ szólna meg; – ha épen ugy akar, megfér a maga házában.

Az osztálylevelet május 9-én irták alá. Igy maradt -143- csak Kehida fele Deák Ferencz birtokában. Annál erősebb volt vágya, hogy ezt minél előbb eladhassa.

A rokonság közt senkise hallotta jó kedvvel, hogy Deák Ferencz el akarja adni a maga részét. A pénz elkel, de a birtok megmarad s ebből mindig remélhető némi örökség.

A legnagyobb nehézség pedig az volt, hogy Klára nénje, Oszterhuber Józsefné, az áldott lelkü édes jó testvér is ellenezte a birtok eladását. Nem az örökségre való vágyakozásból. Hiszen nem volt gyereke s valósággal gazdag urnő volt. Férje is ritka nemes lélek. Hanem ő jól ismerte Ferkó öcscse természetét s emberszerető jó szivét, s tudta, hogy a pénz nem marad meg nála s igy a kis vagyonu rokonok utóbb elesnek mindentől.

Deák is forrón szerette Klára nénjét. Mikor Deák kis gyerek volt, Klára akkor volt hajadon felnőtt lányka. Az anyát ő pótolta a kis gyereknél. Deák sehogyse akarta őt busitani, neki kedvtelenséget okozni.

Azonban mégis csak el kellett adni a birtokot. Deák habozásának, ha lett volna is, véget vetett gróf Széchenyi István, a döblingi remete, a legnagyobb magyar s az »ország bolondja«. -144-

II.
ELADJA KEHIDÁT.

(A legnagyobb magyar. – A birtok vételára. – Osztozás nehézségei. – Az 1852-iki levél. – A birtok terjedelme és részei. – A régi gazdálkodás. – A birtokrendezés. – Hova lett a vételár? – Leszámolás Deák Klárival.)

Gróf Széchenyi Istvánt 1841-ben Kossuth nevezte el a legnagyobb magyarnak; – döblingi remetének a napi irodalomban nevezték 1850 óta; az ország bolondjának ő maga gunyolta magát. Volt igazság e szavakban, valami szomoru kis igazság még az utolsó szóban is. De ennek felvilágositása nem ide tartozik.

Volt egy főtisztje: Perlaky József nevü. Akkor még a zalai birtokok számtartója. Személyesen nem ismertem, nem is sokat tudok róla. Sok felől hallottam: igen derék ember volt, mély hazafias gondolkozással.

Perlaky ismerte a kehidai uradalmat s Deák Ferencz belső gazdasági viszonyait. Ugy látta, hogy vagy a gazdaság, vagy Deák közéleti nagy munkássága lassankint el fog hervadni. Deákot föl kell menteni az élet gondjainak nagy sulya alól.

Közölte gondolatát gróf Széchenyivel. S javasolta, hogy ő vegye meg Kehidát.

Széchenyi nagy lelke rögtön megérezte, minő nagy kötelességet teljesithet s az ő erős sastekintete messze-messze ellátott előre, a mindennapi emberek látásának határain túl a távoli jövendőbe is.

Rögtön irt levelet Deáknak. A levél régen napvilágot -145- látott, Győrben is sokan lehetnek, a kik olvasták. Szórul-szóra idézni nem tudom, mert magam is régen olvastam. De eszméinek folyamata fenséges.

Barátom! Ne ülj te Kehidán, mint a pók az ő hálójának szögletében. Ne vesztegelj te ott s a mit isten rád bizott: az legyen a te dolgod s ne a gazdasággal való vesződés. Eredj te az ország szivébe, Pestre, a nemzeti élet központjába. Hadd találhasson téged ott meg mindenki. A nemzet reményei haldokolnak. Te tartsd őket életben, sőt erősitsed. Jön majd még jobb idő, őrizd meg és fejtsd ki akkorra a magyarnak önérzetét. Hogy pedig birtokod pogány kézre ne jusson, azt megveszem én. Fogadj szót! Ezt a tanácsot adja a haza bölcsének az ország bolondja: gróf Széchenyi István.

Deák megfogadta a jó tanácsot. Tárgyalásba bocsátkozott Perlakyval, Széchenyi meghatalmazottjával s rövid tárgyalás után megalkudtak. Értesitette arról, hogy Jozéfa testvérje maradékáival megosztozott s most már ő csak a kehidai Deák-birtok felét adhatja el. De arról is, hogy a másik fele apróbb részletekben a rokonoktól nemcsak rögtön, de jutányosan is megvehető.

Deák Ferencz kehidai birtoka igy ment át gróf Széchenyi István tulajdonába 1854-ben, julius 28-án, augusztus 22-én és Szent Mihály napján, szeptember 29-én.

A védegyleti mozgalom idején 1844-ben Deák hires szentgróti beszéde után egyszer ugyan ellátogatott Deákhoz Kehidára, de a birtokot megnézni akkor eszébe se juthatott. A mikor pedig megvette: attól kezdve többé nem hagyta el Döblinget – haláláig.

A vételár, a mennyire én tudom, hatvanhatezer pengő forint volt. A mai pénznemben 138 ezer és 600 korona.

Kis összegnek látszik azért a birtokért. Ma az a birtok, ugy hiszem, három vagy négyszázezer koronát is megér. Ám az eladás 48 év előtt történt. Másfél nemzedék élt és halt meg azóta. Abban az időben azon a vidéken nem volt nagy értéke a birtoknak s különösen nem volt az erdőnek. Egy öl hasábfáért egy-két forintnál többet tisztán kapni akkor nem lehetett.

Bizonyos, hogy Deák Ferencz értéken alul el nem adta volna ősi birtokát s bizonyos, hogy gróf Széchenyi István nem nyerészkedett volna Deák Ferenczen. Az adás-vevést tehát rendesnek kell tekintenünk.

Deák Ferencznek el kellett adnia birtokát. Ha nem lett volna a nemzet közférfia, ha a legszomorubb korszakban nem rá nézett volna s nem tőle remélte volna helyzetének javulását az ország s ha e miatt nem Pesten kellett volna laknia: józan gazdasági okok még akkor is azt parancsolták: váljék meg birtokától.

Nem nagyok, nem türhetetlenek, de mégis adósságok. S ő ugy vélekedett, hogy az adósság mindig nyüg az ember függetlenségén. Idejét, gondját, gondolkozását s munkáját akkor is elfoglalja, mikor mindazt hazájának -147- javára vagy saját nemes örömeinek ápolására kellene forditani.

Adósságait tökéletes pontossággal nem ismerem. Azt tudom, hogy Klára nénjének tetemesebb pénzzel tartozott. Egy 1854-iki levélből tudom, hogy barátjának s másodfoku sógorának, Oszterhuber Mihálynak is ötven aranynyal volt adósa. Pénzintézeteknek nem igen tartozhatott, Kehida közelében nem is volt pénzintézet, de bizonyosnak kell tartanunk, hogy voltak apróbb és nagyobb adósságai azoknál is, a kikkel gazdaságánál fogva rendszerint üzleti viszonyban kellett állania.

Bátyja Deák Antal még 1842. évi márcziusban Szentgyörgyi Horváth Imrétől 2000 forintot vett fel kölcsön s ebből még fizetetlen volt 1000 forint.

Maga Deák Ferencz 1844. évi augusztus 5-től fogva adós volt Kéry János veszprémi kanonoknak 2000 forinttal s ugyanannak 1847. évi október 17-től 2500 forinttal. A Zalavári konventnek 1842. évi augusztus 14-től 2000 forinttal tartozott. Gáspár József kanizsai lakostól kölcsönvett 1853. évi junius 7-én 4000 forintot s julius 7-én ujabb 1850 forintot. A zala-vármegyei Inkey-alapitványból 1854. évi április 9-én kölcsönvett 500 forintot s ugyan az napon a megyei Kelemen-alapitványból 400 forintot, végre az osztály napján május 9-én a megyei nemesi alapitványból 700 forintot.

Ez mintegy tizenötezer forintnyi világos teher. Nem hiszem, hogy lett volna több. Legfölebb Klári nénjének tartozott még. -148-

Két birtoka volt: Kehida és Söjtör a hozzájuk tartozó részbirtokkal. Antal bátyja hirtelen halt el; ugy látszik, nem rendelkezett halála esetére osztálybeli illetőségéről. A két birtok tehát a három életben maradt testvérre nézett.

Klára nénjével, Oszterhuber Józsefnével, mint már emlitettem, könnyü lehetett az osztály. Söjtör ott fekszik Puszta-Szent-László mellett, az ő osztályrésze gyanánt tehát a természet is Söjtört jelölte meg. Meg is lett vele az osztály simán és gyorsan.

Legidősebb leánytestvérével, Jozefinával, nemeskéri Kiss Józsefnével már több nehézséggel járt volna az osztozás. Őt Kehida fele illette meg. Csak ismétlem röviden az örökségi osztálykérdést.

Ez a testvérje Pakson lakott férjével Tolnavármegyében. Jó messze Kehidától. Ha természetben osztják meg a birtokot: testvérje kénytelen azt rögtön áruba bocsátani. Olyan nagy messzeségből czélszerüen nem gazdálkodhatik. Azután sok gyereke, lánya és sok unokája. Ezek miatt is kénytelen eladni.

De Kehidának természetben való kettéhasitása is nehéz dolog. Kié legyen a kastély? Kié a malom? Kié a nehezen osztható erdő?

Ha pedig Jozefina testvérje eladja a maga részét: ő azt meg nem veheti. Olyan terheket kellene a vállára vennie, a minők alatt összeroskadna vagyoni jólléte, anyagi függetlensége s megbénulna közéleti tevékenysége. -149- De hát idegen jőjjön be az ősi birtokba? Idegen és ismeretlen s talán kapzsi és patvarkodó gazda, a kivel egész nyomoruság szomszédságban élni?

Deák Ferencz jól megfontolta mindezt, közölte aggodalmait s a nehézségeket rokonaival s ezekkel egyetértve az egészben való eladásra határozta el magát.

Elhatározása mindjárt 1850 után megérlelődött. Van egy levele Puky József birtokában, mely világot vet magánéletének e kérdésére. Az ő szives közlése után ismerem ezt a levelet.

Ez a levél 1852-ik évi november 1-én Kehidán kelt. Kihez intézte: nem tudom egész biztossággal. Sok körülmény egybevetéséből ugy gyanitom, hogy Glavina Lajos jó barátja, később Zalavármegye főispánja, sok ideig a flandriai gróf uradalmainak kormányzója az, a kihez intézte. Ő legalább eléggé módos ember volt zalai barátai közt arra, hogy a birtokot megvehesse.

A levél Deák levele. Már ennélfogva is elég érdekes arra, hogy fő részeiben közöljem. De egyébként is szemeink elé állitja Deák Ferenczet mint birtokost és mezei gazdát.

»Kedves barátom!« – – »A kehidai birtok mennyisége következőkből áll:

Belső telek 13³/₈ hold; – szántóföld 402⁴/₈ hold; – rét 152 hold; – berek, mely minthogy a Zala szabályozása már a szomszéd határig feljön, egy év mulva jó rét lesz, 167 hold; – elkülönzött erdő 576⁶/₈ hold; – majorsági szőlő és gyümölcsös 23⁴/₈ hold; – hegyvámos szőlő minden holdnál egy akó -150- hegyvámmal, 272 hold; – a molnár és kocsmáros árendájához tartozó föld és rét 5 hold, összesen 1614 hold, mind 1200 □-öllel mérve. – Ebből Koppányban és Kustányban igen csekély, mintegy 62 hold vagyon és 98 hold hegyvámos szőlő, a többi Kehidán van.

Kehidai malom ad évenként 310 mérő rozsot és 100 mérő buzát – kocsma és zsidóházak 660 forintot.

A jószághoz adatik 20 fejér jármos ökör, 6 bivalyökör, két majoros ló, 700 birka, 24 darab szarvasmarha, szekerek, ekék s minden gazdasági eszközök.

Buza 719 kereszt; rozs 1678 kereszt; árpa 756 kereszt; zab 237 kereszt; bor 350 akó. Széna, lóhere és bükköny több mint 200 jó béres szekér. A rozsnak keresztje a próbacséplésnél adott egy mérőt, a buzáé ⁸/₉ mérőt, az árpa 1³/₈ mérőt, a zab 1⁵/₈ mérőt.

A földek, rétek igen jók, láthatod a termésből, mely az idei esztendőt tekintve bizonyosan nem csekély. – Épületek jókarban.

A jószág ára 128,000 pengő forintra van hagyva, de közöttünk szenzálok nem lévén szükségesek, 2–3 ezerrel olcsóbb.

Bővebb részleteket magad számitgathatsz ki magadnak, ha a jószágot megtekinteni eljösz; eljöhetnél pedig, ha jó akarnál lenni, bár vevő szándékod nem volna is, eljöhetnél szegény beteges barátodat meglátogatni.

A fizetési feltételek: fele árát legfeljebb egy év alatt, -151- és pedig egy részét azonnal s a többit fertályévenkint kellene letenni. Ez testvéremet, Kissnét, illeti. A másik fele, mely engem illeti, 6 perczent kamat mellett több időre a jószágon fekhetnék.

Ha levonjuk a jószág árából a fixumoknak 5 perczent kamatját és a most általadható termékeknek, marháknak folyó árát, a jószág holdja alig kerül 60 forintba pengőben; a kormánynak fizetendő átiratási illetékkel együtt, mit a vevőnek kellene fizetni. – A jószág adminisztrácziója könnyü, a konvenczionátusok fizetése pénzben, sóban, husban, ruhában nem igen halad meg 400 pengőt, az adó is annyi, a napszám 200–250 pengőre megy. A termékeket helyben veszik meg közönségesen 5–6 garas pengővel olcsóbban, mint Szombathelyen kél.

Bővebb részleteket a megtekintéskor. – Jőjj tehát barátom, ha venni nem is, legalább látogatni. Elvárlak – Isten veled – hű barátod: Deák.«

Ma ez a birtok a rajta levő erdőkkel és malommal s a hegyvámos szőlők nélkül testvérek közt is megér 600,000 koronát. Akkor Deák Ferencz csak 128,000 pengő forintra tartotta, a mi koronaértékben ma 268,000 koronát képvisel. A birtok értéke tehát azóta jóval többre mint kétszeresére szökkent még itt is.

A birtok árát ugy szabta meg Deák, hogy alkudozásokra ne kerülhessen sor. Legföllebb az ügynök dijával lehet az ár kisebb. S valóban gróf Széchenyi István is körülbelül ily áron vette meg. -152-

Feltünhetik ma az olvasónak, hogy Deák Ferencz gabonatermése november 1-én még mind benn volt a szalmában. Holott a mai szemes gazda augusztusban már el is adta, el is szállitotta gabonáját. Azt gondolhatná valaki: Deák henye gazda volt.

Akkor még nálunk gőzcséplőgépek nem voltak. Lóval történt a nyomtatás. Nyomtató emberek álltak össze társaságba s vállalkoztak uradalmakban, nagyobb birtokokban. A társaság neve bokor volt. Hat ló, négy ember s egy lóhajtó gyerek volt egy bokor nyomtató.

S ezek nyomtattak néha Dömötörig, néha Karácsonig, a hogy az idő engedte.

Túl a Dunán azonban Zala-, Vas-, Sopron vármegyékben kevésbbé volt divatos a lóval nyomtatás. Ott kézi csépléssel végezték a cséplést. Fedeles nagy pajtákban, színekben állott a szalmás eleség s fedél alatt folyt azután a kézi cséplés tavaszig. Szüret előtt igazán bele se kezdtek a cséplők. Ezek is társaságban vállalkoztak részért a cséplésre. Négy ember volt rendszerint egy bokor cséplő.

Élő állat a mai felfogás szerint kevés volt a kehidai birtokon. Legalább negyven darabbal többnek kellett volna lenni a lónak és szarvasmarhának.

Még egy feltünő szó van Deák levelében. Erdejéről azt mondja: »elkülönzött erdő«. A mostani nemzedék sok tagja nem tudhatja már, mit jelentett az valamikor.

A mikor az uraság jobbágyot fogadott, annak urbéres -153- birtokául csak a belső telket, a külső jobbágytelket, a kaszálót és a kenderföldet hasitotta ki. Minden más birtok az uraságnak és jobbágyainak közös használatában maradt. Ilyen birtok volt az erdő, a legelő, a nádas bozót. A mikor aztán őseink 1836-tól kezdve 1848-ig megkezdték a nemesi és az urbéres birtokok rendezését, el kellett különiteni a közös haszonvételeket is. Hatalmas jogi kérdések támadtak, melyekkel a biróságok évtizedeken át elvesződtek, ha az uraság és jobbágyai nem tudtak megegyezni.

Mai nap már pogány szavak a: segregatio, regulatio, commassatio. Még az ügyvédek nagy része se érti igazán, mi van e szavak mögött. Özönviz választ el attól a kortól, a mikor ezekből állt az élő birtokjog. Magyarul is furcsa szavak: rendezés, elkülönzés, tagositás, arányositás. Pedig ez mind nagy dolog volt egykoron.

A törvény 1848-ban a jobbágynak adta a telket, a melyet eddig külön kihasitva birt és kezelt. De az uraság birtokán volt neki faizása, makkoltatása, legeltetése, nádlása is. Ennek fejében is kellett neki kapni valamit. E törvény azt is megszabta, körülbelül mit kelljen kapnia egy jobbágy-telek után. Már most ehhez százféle birói becslés volt szükséges. Egész veszedelem volt az uraságon, mig az erdőből például kijelölhették, külön hasithatták azt a részt, mely valahogy megfelelt a jobbágy faizási, makkoltatási és legeltetési haszonélvezetének. Hány ügyvéddel, mérnökkel és birósággal kellett megtilódnia! Hány békéltetés, fölmérés, helyszini tárgyalás, hitelesités, becslés, kihasitás, elhelyezkedés, -154- pótlás, kiigazitás s több efféle! Akkor megtelt a kastély vendégekkel, hivatalos és hivatlan urakkal s volt evés-ivás, lakodalom éjjel-nappal. Ha azután már mindent elintéztek és végrehajtottak, az ember ugyan azalatt meg is őszült, meg is kopaszodott, de erdeje legalább, a mi megmaradt, elkülönzött erdővé vált.

Nos hát ilyen »elkülönzött« erdő volt Deák Ferenczé. A mely tehát most már az övé volt s a vadakon és madarakon és szegénylegényeken kivül ő élvezhette s az ügyvédeknek, biráknak, mérnököknek, becslőknek, jobbágyoknak, zsölléreknek hozzá többé semmi közük nem lehetett.

Az ilyen erdő legalább husz, harmincz pengő forinttal holdanként többet ért, mintha nem lett volna »elkülönzött«.

Magam is láttam ezt az erdőt. De csak lombjairól s az út mellékéről. Benne nem jártam. Főleg bükkös erdő. Oly szép, szabályos növésü fák: festő ecsetére méltók. Nem is értem, hogy a mi bölcs fővárosunk, az ő üdülő helyein, a városligetben s a népligetben miért nem tesz kisérletet a bükk mivelésével. Nincs ennél szebb fája se az ó, se az uj világnak. Gyönyörü alkata, sürü lombja, fényes aranyos levele, még megehető makkja is, a kinek ideje van vele vesződni. Az a százféle és nagyon költséges tűlevelü fa, az araucariák egész serege, melyet minden világrészből összehordanak, szépség és méltóság dolgában nyomába se ér a mi hatalmas bükkfánknak. Csakhogy ezt természetesen ingyen kapnák, tehát már azért se kell. -155-

Mikor és miként vette meg gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Kehidát: erről kell még szólnom. Az adás-vevés körülményeit, a vételárt, a fizetési és birtokbalépési föltételeket Deák Perlaky Józseffel határozta meg. Perlaky értesitette erről gróf Széchenyit Döblingben. A gróf beleegyezett. Bizonytalan eredetü hagyomány szerint maga Deák Ferencz is meglátogatta a grófot e tárgyban. De bizonyos, hogy Deák 1854 julius 26-án Nagy-Czenkre ment az eladás dolgát elintézni.

Az adás-vevési szerződés 1854. évi julius 28-án kelt. És pedig két szerződés. Az egyikben Deák eladja azt a kehidai birtokrészét, összesen 810 holdat, melyet 1808-ban elhalt édes apjától örökölt, ötvenezer pengő forint vételáron, megveszi pedig gróf Széchenyi Ödön, a kit édes anyja, gróf Széchenyi Istvánné, született Seilern Crescenczia grófnő képvisel. A másik szerződésben pedig ugyan gróf Széchenyi Ödön 5000 forintért más apróbb birtokrészleteket vesz e módon Deáktól. A szerződéseket a grófnő irja alá és Deák. Mindegyik a saját pöcsétjét is ráhelyezi. A szerződések tanui Czenk hires plébánusa, Tolnay Antal és a hidegségi plébánus, Cseskovics István.

Az összes vételár e szerint 55 ezer pengő forint. Ebből 15 ezeret forditanak az adósságokra, 40 ezeret pedig évenkinti 600 darab arany életjáradékra Deák Ferencz számára. Készpénzül csak 50 forint marad neki.

Felötlő az a kérdés, vajjon Deák Ferencz miért nem vette föl a vételárból a maga illetőségét, miért forditott abból 40 ezer pengő forintot életjáradékra? -156-

– Jószágomat eladtam vitalitium mellett gróf Széchenyi Istvánnénak, szerény jövedelmemből egyszerüen élek, hat hónapig Pesten; a nyarat és ősznek első felét Zalában s néha egyik, néha másik fürdőben töltöm – nőtlenül.

Ime Deák gróf Széchenyi Istvánnét mondja birtoka vevőjének. Széchenyi akkor Döblingben volt, az elmebetegek kórházában. A hivatalos bolondok közé tartozott tehát, pedig erősebb és jobb esze volt mint valamennyi orvosának összevéve. Csak mérhetlen lángelméjének csapongásaival s hazafi aggodalmaival küzködött. De már hiába: a statisztikába ugy iktatták be, mint bolondot. Uradalmait tehát felesége kezelte. A kormányzó és a kezelőtisztség felesége nevében intézkedett. Az ő nevében küldték meg Deák Ferencznek is félévenként a háromszáz körmöczi aranyat. Ennyi volt az életjáradék. Az akkori – 1854-iki arany árfolyamát tekintve, a mai pénz szerint 555 korona havonként, mintegy hat-hétezer korona évenként.

Ezért emlithette vevőként Deák nem gróf Széchenyi Istvánt, hanem a feleségét. Noha voltaképen Ödön gróf részére történt a vevés.

Deák életjáradéka nem volt épen olcsó. Ő akkor 51 éves ember volt. Sokszor gyöngélkedő, de erős szervezetü, semmi belső baja akkor még nem mutatkozott. De se bátyja Antal, se édes apja nem ért nagy kort. Ő se számithatott 65 vagy 70 évnél hosszabb -157- életkorra. Hatszáz darab császári arany 1854-ik év őszén 3330 pengő forintot, mai péznemben mintegy 7000 koronát ért. A mai biztositó intézetek rendje szerint ily életjáradékra le kellene tenni mintegy 92,000 korona tőkét, holott Deák csak 84,000 koronát tett le. Ámde akkor 6 kamatlábbal számitottak, de legalább is 5-tel, ma pedig 3½ s legfölebb 4 kamatlábbal számitanak. Az akkori kamatláb szerint elég lett volna, ha Deák 84 ezer korona helyett 63 ezeret fordit erre az életjáradékra. Bizonyára nem Széchenyi István gróf csinálta ezt a számitást s nem is a felesége. Azonban ez is csak arra mutat, hogy Deák ugyancsak sietett birtokának eladásával.

Édes jó testvérjének Klárinak tizenegy, tizenkétezer forinttal tartozott. Ezt is ki kellett fizetni. De volt értéke még arra is: az 1854-ik évi termés és a gazdasági felszerelés, élő és holt ingóságok. Ezeket augusztus 22-én kelt szerződéssel adta el a legnagyobb magyarnak. Perlaky Józseffel készült az alku s 11,000 forint vételárban állapodtak meg. Ezzel együtt kapott tehát összesen 66 ezer pengő forintot s körülbelül ily áron vették meg Széchenyiék Kehida másik felét is a rokonoktól.

Az utolsó napon, melyet Kehidán töltött, ott volt nála unokaöcscse Nedeczky Pista, a kit mindig nagyon szeretett. Összes vérrokonai közt ő volt körülötte legtöbbet s ő és családja szerzett neki agg napjaiban legtöbb örömet. Szép története van ennek, de ennek elmondása nem ide tartozik. -158-

Az utolsó napon kifizette s szép ajándékokkal látta el tisztjét, cselédjeit, molnárait, papját, tanitóját. Az érzékeny jeleneteket nem szerette. Egykori jobbágyai szivesen mentek volna hozzá hálálkodó búcsuzásra, de ezt nem akarta. Bizonyára neki is fájt volna az elbúcsuzás. Az egyszerü falusi emberek keresetlen szavaira neki is eszébe jutott volna: minő nagy dolog az, örökre elhagyni az ősi tanyát, a hol gyermekkora lefolyt, – a hol félszázadon keresztül élt és dolgozott s a hol annyiszor keresték őt fel bölcs tanácsért a nemzet vezérei, az ország nagyjai, irók, költők, államférfiak, bujdosók s a főiskolák lelkes ifjai.

A birtokkal együtt átadta Perlakynak hámos lovait is. Nem volt már kocsija se.

Öcscse kocsijára ült, Nedeczky Pista vitte át Puszta-Szent-Lászlóra Oszterhuberékhez. Zsebében volt jó tizenkétezer pengő forint, hogy abból a nénjénél levő adósságot is kifizesse.

Természetesen erre nem került a sor mindjárt. Nem az volt az ősi szokás. Előbb beszélgetni, ebédelni, pipázni, társalogni, egy vagy két napot és éjszakát ott tölteni, a multak és a jövendők fölött eladomázni, az elutazás fölött kissé évődni – csak ezek után kerülhetett a sor az adósságra, a tőkére, a kamatokra, az összeszámolásra, a fizetésre.

Közép női termet, rettenetes sovány, őszülő fürtök, a század elején divatos hajdisz, egyszerü, sötétebb szinü házi ruha. A Deákok nagy szemei, csontos álla -159- s határozott, erélyes szavai – mikor beszélt – nála is ép ugy meg voltak, mint Ferkó öcscsénél.

Mind a két kezén minden ujja tele volt lószőrgyürüvel. Kolduló barátok ajándékai.

A kolduló barátok fél század előtt még azon a vidéken is jobban eljártak dolgukban, mint most. Az Oszterhuberék földszintes, nagy, régi urasági házát el nem kerülte volna egy se. Kegyesebb lelket s szivesebb adományt nem találtak volna a világon. Sümegről, Bucsu-Szent-László-Egyházáról, de még Pápáról is, két-három vármegye klastromából eljutott oda mindenki.

Koldul, aluszik, imádkozik, hálálkodik s üres idejében lóhajból, lófarkaszőréből gyürüt fon. S ezzel a gyürüvel ajándékozza meg a falusi leányokat, menyecskéket, öreg asszonyokat.

De még a tekintetes Oszterhuberné asszonyságot is, Deák Klára urasszonyt. A mint megkapta a kosár tojást, a zsák lisztet, a kettős csirkét s a pengő huszast: nagy hálálkodás közt őt is mindig megkinálta a fekete lószőrgyürüvel.

A jó Klára urasszony megbecsülte a lószőrgyürüt. Nem dobta a szemétre, nem is a konyhabeli lányoknak, vagy bejáró asszonyoknak adta, hanem felhuzta ujjaira. Annyi volt már neki, hogy szinte keztyüujjal boritottnak látszott a kezefeje.

Az urasszonyban egy kis indulat volt. Tudta már -160- Kehida eladását. Tudta, hogy édes, kedves Ferkó öcscse elhagyja a vidéket s Pestre megy lakni. Szomoru is volt, keserüség is marta a szivét.

Ha indulatban volt, ez volt a szavajárása: tüzes teremtette. Most is e szó tört ki belőle. Pedig bizony Ferkó öcscse sohse szokta zaklatni a számolással. Hiszen most is sok évi kamattal volt hátralékban.

– Bocsáss meg édes Klárim, most már meg kell lenni a számolásnak, tudod miért.

Az urasszony ismerte jól Ferkó öcscsét. Látta, tudta, hogy Ferkó öcscse most már nem enged.

Bement a benyilóba. Ott volt egy nagy négy fiókos szekrény. Kihuzta az egyik fiókot. Holmi ruhák alatt volt abban a fiókban egy csomó irás, Deák Ferencz adóslevelei. Az urasszony fölmarkolta azokat a leveleket, kivitte az urak szobájába s azután rögtön beledobta a kályha ropogó tüzébe. Egy pillanat alatt hamuvá vált minden tőke, kamat és összeszámolás.

Deák Ferencz nem szólt semmit. Csak oda ment Klári nénjéhez s megölelte, megcsókolta. -161-

Akkor törtek ki az urasszony könyei. Odaborult édes jó öcscsének kebelére, s zokogott keservesen. Mert, hogy az ő édes jó öcscse most már messze-messze eltávozik az ő közeléből!

Oszterhuber József is nagyon megörült a dolognak, Sokszor eldicsekedett utóbb, hogy az ő édes Klárija hogy ki tudott fogni még Deák Ferenczen is.

III.
ELADJA SÖJTÖRT.

(Söjtör terjedelme. – Deák Klára végrendelete. – Nemes szivek szentséges viaskodása.)

Emlitettem, hogy Söjtört Klára nénje, Oszterhuberné, kapta osztályrészül örökségbe. Ez a birtok e részekből állott:

Az ősi emeletes kastély, körülötte kerttel és melléképületekkel. Ebben lakott Deák Ferencz apja, anyja. Ebben született a haza bölcse is.

Ime összesen 1238 hold, de magyar hold. Tehát szép nemesi középbirtok. Hozzá a söjtöri hegyvám és -162- kilenczed-szedhetési jog, a kocsmáltatás, mészárszék s egyéb földesuri jogok. Ezek közt a kegyurasági jog is, mely azonban inkább teher volt, mint élvezetes haszon.

Deák Klára 1859-ik évi deczember hó 25-én halt meg 66 éves korában. Halála előtt husz nappal azonban végrendeletet csinált. E végrendelet is tanubizonyság arra, hogy e nemes urasszony szivében mily határtalan szeretett lakott férje iránt is, Ferencz öcscse iránt is.

Gyermekük nem volt, leszármazó örököse tehát nem lehetett. Birtokainak teljes haszonélvezetét kedves férjének biztositotta ennek haláláig. Férje halála után a birtokoknak Deák Ferenczre, az ő szeretett édes jó öcscsére kellett szállniok. Még pedig olyképen, hogy e birtokok felével életében és halála esetére is szabadon rendelkezzék, másik felét azonban Jozéfa nénjének, nemeskéri Kiss Józsefnénak maradékaira forditsa, de hogy a fiuk, lányok és unokák közül kinek mennyit és mily feltétel mellett juttasson: azt szeretett Ferencz öcscsének bölcseségére és szabad, korlátlan elhatározására bizza.

Jozéfa nénjétől származott unokaöcscsei és hugai legalább a vagyon tekintetében nem voltak szerencsések. Volt köztük könnyelmü is. Volt, a ki az idők mostohaságával nem tudott megküzdeni. Volt, a ki lángoló hazaszeretete s honfi ábrándokkal terhes lelke a nagy mozgalmakba belesodort 1848-ban is és az ötvenes és hatvanas években is. Ezek közé tartozott az én nemes -163- barátom Nedeczky Pista. Mindenét oda áldozta ő is a közügyekért.

Azért gondolta legjobbnak a hű nagynéne, hogy Ferencz öcscse oszsza fel az örökség felét unokaöcscsei és hugai közt, ugy a hogy érdemlik s ugy, a hogy szükségükön, jóllétükön, boldogulásukon legjobban tud segiteni.

Eszerint hát a söjtöri birtok egyelőre Oszterhuber Józsefé lett volna, a mig él.

Hetven év körül járhatott már. Elélhetett még tiz évig, elélhetett huszig is. Addig a birtok haszonvételéhez nem jut Deák Ferencz s értékéhez nem jutnak a kis vagyonu unokák.

Csakhogy ezt Deák Ferencz nem számitgatta. Nem is szorult rá, nemes gondolkozása, hű baráti érzése se engedte volna meg a számitgatást. Az ő édes kedves Klára nénjének oly jó férje volt Oszterhuber József, oly boldog volt kezdettől fogva házaséletük, hogy az elhunyt feleségtől az életben maradt férj azt a végrendeletet igazán megérdemelte. Majdnem negyven évet töltöttek együtt, búban-örömben hiven osztozkodva, hogy ha a haldokló asszony a mennyei üdvösséget hagyja férjére: férje azt is igazán megérdemelte volna.

Minő csodálatos rokonság, minő fenséges barátság volt e férfiak között; értsd meg és itéld meg óh mostani kapzsi nemzedék! -164-

A nemes urasszonyt eltemették. Végrendeletével, kivált az első napokban, nem törődtek. Fájdalmuk, veszteségük érzete foglalta el a férjnek is, a testvérnek is a lelkét. A négy Deák-testvér közt egyedül csak Ferencz élt már, a haza bölcse.

1860-ik évi január hó 3-án hirdette ki a biróság a végrendeletet. Ekkor tudták meg annak tartalmát.

Az özvegy férjnek, Oszterhuber Józsefnek lelkében ekkor valami szent ravaszság sarjadozott. Hátha ő nem fogadná el a végrendeletet? Hátha ő nem venné birtokba Söjtört, a Deákok ősi birtokát, a haza bölcsének szülőhelyét? Hátha ő azt egyenesen visszaadná Deák Ferencznek a hű rokonnak, gyermekkora óta legjobb barátjának?

Ime, Deák Jozéfa maradékai zilált anyagi viszonyok közt élnek. Ezeket is oly igazán szerette a megboldogult. S ezek közt csakugyan vannak, a kiknek jól esnék a segitség.

De még maga Deák Ferencz is jó hasznát tudná venni a birtoknak. Nincs rászorulva, igaz. Szerény, de tisztes évjáradékából a maga módja szerint urasan, kényelmesen meg tud élni. De ő végre is közférfiu, a magyar nemzetnek vezére, millió szem néz rá, minden cselekedete nemcsak példabeszéd, hanem követendő példa is lesz nagy időkön keresztül. Ily ember kezében áldás lehet a pénz.

De hát szabad-e azt tenni ő neki? Az ő szerelmes -165- hitvese, a ki már a föld alatt nyugszik, ugy határozta el, hogy övé legyen, a mig él, az a birtok. Nem sérti-e meg, ha másként cselekszik, az ő kedvesének emlékezetét? Megfér-e ez bánatával és kegyeletével?

Még másféle, noha apró nehézséget is látott. Gyöngédségére s jó gazdaeszére mutat ez is. Ha ő lemond ugyanis a végrendeletről: akkor a birtok Deák nyakába szakad, neki kell a pár ezer forintnyi illetéket fizetni. Ámde Deáknak nincs tőkés pénze, adósságot kell csinálnia, a birtokot meg kell terhelnie, ez pedig az ő istenben boldogult kedves Klárijának sehogy se volna tetszésére.

Az illetéket hát kifizette. A zalaegerszegi császári királyi adóhivatalnál 1862-ik évi október hó 28-án 3511. szám alatt van beiktatva a fizetés. Ha ezt maga Deák Ferencz érdemesnek tartotta a följegyzésre, én is érdemesnek tartom arra, hogy megemlitsem.

Deák előtt a ravasz gondolatot nem igen merte a jóbarát előhozni. Az 1860-ik és 1861-ik év nagy izgalmak közt telt el. Országgyülés, vármegyék harczai, Kossuth hatalmas működése a külföldön, a magyar légio hadakozása Olaszországban, Garibaldi hőstettei, alkotmányunknak ujra eltiprása: ezek töltötték be a két esztendőt.

A következő három év nyarát is Puszta-Szent-Lászlón töltötte Deák. Oszterhuber csak ugy messziről példálózgatott arra, hogy milyen jó lenne, ha Deák ülhetne be ujra a söjtöri kastélyba s elfoglalná ujra helyét Zalavármegye uraságai közt. Deák egy-egy adomával ütötte el az ily beszédet. -166-

Senki se ismerte jobban Deákot, mint jó sógora. Érezte a jó sógor, hogy ő bünös gondolatot forgat elméjében. Szentségeset ugyan, de mégis bünöset. Azt a gondolatot, hogy ő ajándékot adjon Deáknak.

Ajándékot Deáknak! Ezt ugyan még eddig meg nem kisértette senki. Holmi emléktárgyat, pipát, aranytollat, az erdélyi nőktől ezüst szobrocskát, a magyar nőktől himzést, a vértanuhalálára siető Batthyánytól órát elfogadott baráti és hazafias emlékül, holmi finom dinnyét, érett gyümölcs korai zsengéjét, faragni való száraz fácskákat is fogadott el. De birtokot, értéket, adományt, jutalmat, kitüntetést?

Hol az a császár, király, potentát vagy római pápa, a ki Deák Ferenczet ilyesmivel meg merné még kinálni is?

Végre is 1864-ben előállt a jó barát s kereken kijelentette, hogy Söjtörről lemond. Mintha hallanám, a mint ezt érzékenyen, gyöngéden Deák Ferencz előtt előadta.

– Öreg ember vagyok, édes Ferim, túl a hetven esztendőn. Se fiam, se lányom. Vagyonom, istennek hála, elég van. Egy-két esztendő mulva magam is elmegyek édes jó felejthetetlen Klárim után. Rokonaimnak sincs szükségük nagyobb örökségre. Ferkó öcsém veszprémi kanonok s mint tudod, gazdag ember. Ő utána is Miska öcsémre száll az örökség, a ki pedig mindegyikünknél vagyonosabb s neki is csak egy fia -167- van. Minek nekem hát a söjtöri birtok? Legyen az, édes Ferim, a tied. Rád néz az ország szeme. Ime, ez a szülőfölded! Foglald el méltó helyed vármegyénk előkelő birtokosai közt is. Szegény jó Klárinknak is ez volt örökös vágya, óhajtása. S aztán Jozéfa maradékait is segiteni tudod szived szerint. Már e miatt is szent kötelességed abba a birtokba beleülni. Csak ugy lesz a legjobb!

Ő ajándékot, adományt el nem fogadhatott soha senkitől. Még saját legközelebbi édes rokonától s legbensőbb barátjától se.

– Lásd édes jó barátom, ha már átvenném is azt a birtokot, átabotában nem gazdálkodhatnám ott; az okos és jövedelmes gazdálkodáshoz pedig nagy beruházás, sok pénz, tekintélyes tőke kell, a mi nekem nincs. Hát adósságot csináljak? Vénségemre én is agyon terheljem magam? Hiszen Kehidát is azért adtam el, hogy ily gondokkal ne kelljen vesződnöm. Azután édes Józsim, sokkal jobban szeretsz te engem, mintsem azt kivánnád vagy csak megengednéd is, hogy én most mezei, falusi gazda legyek, erdőn-mezőn lóssak-fussak; tiszttel, cseléddel, napszámossal zsörtölődjem; elemi csapások, adók, közterhek, biztositások nyakamba szakadjanak; adókkal-vevőkkel, árosokkal-vásárosokkal alkudozzam, pörlekedjem s még ha a szükség parancsolná is, Pestre se mehessek, ország dolgát szabadon -168- se intézhessem. Az én egészségem és megszokott életmódom mellett ez lehetetlen.

Belátta ezt Oszterhuber József is. Eszes, nagy műveltségü, nagy tapasztalásu, bölcs ember volt ő is. De hiába, neki már rögeszméjévé vált, hogy a söjtöri birtok Deák Ferenczet illeti s nem őt. Tovább nem is tanakodott, hanem a mint a szüretet bevégezték, október 12-én 1864-ben egyoldalulag kiállitotta lemondási kötelező nyilatkozatát s azt átadta Deák Ferencznek, mint végrendeleti örökösnek. Csináljon a birtokkal, a mit jónak lát.

De még egyebet is csinált. Elhirdette otthon is s átment Söjtörre, elhirdette ott is, hogy Söjtör kizárólagos ura a mai naptól fogva megint Deák Ferencz. Levélben értesitette testvérjeit is, a szomszédokat s jó barátokat is, a Séllyey, Sümeghy, Festetich, Farkas, Csertán, Dervarics, Hertelendy s többi nemzetségből.

Most akadt meg már a haza bölcse. Első pillanatban csakugyan nem tudta, mit csináljon az ősi nagy birtokkal. Édes sógorának s hű barátjának se akart kedvtelenséget csinálni s hálás érző szivvel annak nemes érzését lehetetlen volt rideg visszautasitással megbántani.

Épen jó tiz napba került, mig megtalálta a megoldást. Kemény elhatározással édes sógorát visszaterelte az osztó igazság mezejére.

– Édes Józsim! Én boldogult édes jó Klára néném -169- végső akaratát tiszteletben tartom épen ugy, mint te. Ő ugy rendelte, hogy holtodig te élvezd a birtokot és csak holtod után legyen az enyém. Te még elélhetsz, éltessen is az isten, legalább tiz-tizenöt évig. Most már látom, enyém a birtok, tehát azt tehetem vele, a mit akarok. Jól van. Hát én neked eladom azt a birtokot igaz áron, de a vételárba a te haszonélvezetedet beszámitjuk. Mondd meg őszintén, mit ér ez a birtok most ezen a vidéken?

– No jól van. Hát százezer forint az ára. Annak fele ötvenezer forint, ennyit legalább megér a te haszonélvezeti jogod. Ugyanannyit fizetsz nekem is. Inkább tiéd legyen, mint másé. Igy aztán szegény boldogult Klárink végső akarata is teljesül.

Ez elől most már ki nem térhetett Oszterhuber József. Mert csakugyan ez volt már az igazság.

Az örök adásvevési levél 1864. évi október 22-én kelt. Maga Deák készitette. Ez a fenséges szép rokoni és hű baráti versengés egyszerü szavakkal, Deák szavaival, igy van előadva:

»Fen tisztelt sógorom, tekintetes Oszterhuber József ur a haszonélvezettel járó illetéket befizetvén, a javakat haszonélvezeti birásába vette ugyan, azonban boldog emlékü nejének végrendeleti intézkedését méltányolni s viszonozni óhajtván, e folyó évi október hó 12-én kiadott elismerő okiratában a haszonélvezeti jogról örökre lemondott s azon javakat nekem mint illető végrendeleti utóörökösnek birásomba által is bocsátotta, -170- ezeknél fogva azon javakról szabadon rendelkezhetem. Minthogy a birtok kezelése rám nézve nem csak terhes, hanem a gazdálkodást nagyobb beruházások nélkül nem is folytathatnám, de végre boldogult Jozéfa testvérem örökösei javára a birtok fele részéről én is még életemben legjobb belátásom szerint, tettleg intézkedni kivánok s ezt czélszerüen és haszonnal csakis azáltal eszközölhetem, ha a birtokot fel nem darabolva, együtt egy testben elörökösitem s a vételárnak felét Jozefa testvérem örökösei között saját belátásom szerint kirendelem: ezekhez képest, mind azon ősi ingatlan javakat és fundus instructust, melyek boldogult Deák Klára testvéremnek végrendelete és tisztelt sógoromnak lemondása következtében birtokomba jutottak – el- és általadom örökben és megmásithatatlanul tekintetes Oszterhuber József urnak teljes tulajdoni joggal ötvenezer forintért.«

Ime, ez a története annak: miként vált meg utolsó ősi birtokától Deák Ferencz.

Kint a puszta-szent-lászlói csöndes kuriában folyt le e ragyogó szép falusi és egyszerü történet.

Három nemes sziv szentséges viaskodása ez a fölött: melyik tud jobban szeretni.

MIBŐL ÉLT DEÁK FERENCZ?

(Évjáradéka. – A milliomos bankár. – Deák nem „okos“. – Miként gyakorolt protekcziót? – Ruházkodása. – Mikor viselt magyar ruhát? – A krispin. – A Deák szür. – A zsebmetsző.)

Deák Ferencz a kehidai uradalom vételárának egy részét sohase vette föl gróf Széchenyi Istvántól, hanem azt életjáradékra forditotta át.

Az életjáradék szó uj szó. Öregeink nem ismerték, nem is használták. A félszázad előtti gazdasági és pénzügytani irodalom honositotta meg. Magát a jogi intézményt jól ismerte a régebbi kor. »Örökös tartás« volt a neve. Öreg emberek, öreg asszonyok, magános nők és férfiak; különösen agg szüzek gyakran átengedték ingó és ingatlan javaikat valami jó rokonnak azzal a föltétellel, hogy haláluk után a javak a jó rokonra szálljanak, de életükben a jó rokon gondoskodik lakásukról, élelmezésükről, kényelmükről, mindennapi szükségükről. A köznép örökös tartásnak nevezte ezt a jogviszonyt. A latinos világban vitalitium volt a neve. Maga Deák is igy nevezte. -172-

De ő nem természeti szolgálmányokban, hanem készpénzben, még pedig aranyban kötötte ki magának a vitalitiumot, az életjáradékot.

Ugy tudom, a vételárból negyvenezer ezüst forint lett életjáradékra forditva. Gróf Széchenyi István azt a kötelezettséget vállalta magára és maradékaira, hogy Deák Ferencznek élete végéig évenkint hatszáz darab körmöczi aranyat fog fizetni – e czimen a vételárból negyvenezer forint lehajlik – Deák halála után pedig a fizetés kötelezettsége megszünik.

A legnagyobb magyar nem sokáig fizette ezt maga. Alig öt éven át. Ő 1860-ik év tavaszán meghalt s a kötelezettség fiaira háramlott, kik azt pontosan teljesitették Deák Ferencz haláláig, noha Kehidát eladták s az nem maradt birtokukban.

Egy körmöczi arany, ha jól emlékszem, négy és fél ezüst forint volt a mult század elején. Csakhogy az aranynak az osztrák bankjegyekkel s folyó váltópénzekkel szemközt mindig volt ázsiója. Néha igen nagy volt. A mult század ötvenes éveinek vége felé Ausztria hitele kegyetlenül megcsökkent s egy arany helyett bankjegyben hat forintnál is többet kellett fizetni.

Deák Ferencznek volt hát életfogytáig legalább háromezer ezüst forint évi jövedelme.

Bizony kis összeg! Ha a miniszterelnöknek lehet negyvenezer koronája, egy-egy miniszternek huszonnégyezer, s még államtitkárnak s miniszteri tanácsosnak -173- is tizenkétezer koronája évenkint: bizony csekélység Deák Ferencznek hat-hétezer korona!

Hiszen mik azok a miniszterek és államtitkárok Deák Ferenczhez képest? Semmiségek, porszemek, a láthatatlanság parányai.

És még se volt az csekély összeg abban az időben. Hiszen nyolcz ezüst forint jutott belőle minden napra. A megyei alispánnak se volt több fizetése 1800 forintnál s az országgyülési képviselő napidija s lakbére együtt se rugott többre kétezer forintnál esztendőnként.

Vajjon kinek agyában fordult meg először az a gondolat, hogy Deák életjáradékba fektesse a vételár maradék részét?

Azt hiszem, ő maga gondolta ki ezt. Birtokát ő már régebben el akarta adni, 1850 után mindjárt, ha akad vevő: már akkor megkinálta a vevőt azzal, hogy a vételár felét hatos kamat mellett kölcsönkép megtarthatja. Ugy látszik hát, régebben forgott már agyában az a gondolat, hogy ő nem vesződik se birtokkal, se a tőkék kamatoztatásával. A kinek a pénz nem szerelme, a pénzgyüjtés sem természete: annak unalmas foglalkozás a pénzzel, kamattal, tőkével, adósokkal, törvényekkel, ügyvéddel, biróval való bajlódás.

A mai kor a maga vagyonra éhező gondolkozásával alig tud elképzelni olyan embert, mint Deák Ferencz. Hisz ő nem tudott »pénzt csinálni«. Miben állott tehát az ő nagy bölcsesége?

Milliomos budapesti bankár meg akarta nézni ravatalát -174- az Akadémia csarnokában. De már elkésett. Rendőrök, hosszu rudakat tartva kezükben, elzárták a nagy tért. A sokaság százezernyi fővel zsibongott köröskörül. A milliomos bankárt nagy tekintélye, parancsoló szava s vastag aranyóraláncza daczára se eresztették a ravatalhoz.

A milliomos ember dühbe jött, megfordult, áttörtetett a tömegen s hazament nagy dohogva. Otthon kérdik tőle: mit látott, kivel találkozott, milyen a Deák Ferencz ravatala?

Bizony igaz ez a milliomos ember eszejárása szerint. Vagyona nem volt, évi jövedelme csak pár ezer forint volt s pénzzel megmérhető örökség nem maradt utána.

Igy gondolkozik a mai kor száz embere közül kilenczvenkilencz. A századik meg talán sehogy se gondolkozik.

Koronát adott egy hatalmas uralkodónak. Kibékitette a királyt, a ki félre volt vezetve, a magyar nemzettel, a ki el volt keseredve. Alkotott törvényt erős kézzel s teremtett és buktatott minisztereket és kormányzókat tetszése szerint. A kit pártolni akart volna: annak utjain virág nyilik. A kit haragja ér: annak jobb lett volna, ha vakon születik. Uralkodott a törvényhozás fölött s a hatalmas Habsburg, ha valami fölött eltünődött: jó lesz-e, rossz lesz-e, mindig megkérdezte tanácsosától: mit szól a dologhoz Deák Ferencz? -175-

És még se volt semmi vagyona, semmi különös jövedelmi forrása, csak épen a mindennapija!

Nem volt egy rongyos viczinális vasutja se. Semmiféle banknak nem volt igazgató tanácsosa. Nem járt engedélyek, szabadalmak, gyógyszertárak, italmérések, rendek, rangok, kitüntetések után. Nem fogadott el, nem is kapott jutalmakat, dijakat, közvetitési jutalékokat. Báróságot, grófságot, püspökséget, érsekséget, apátságot, kanonokságot szerezhetett volna száz embernek s nem törődött a százezrekkel és milliókkal, a mit ekként szerezhetett volna magának.

Hatalmának alig volt határa, s a mindennapi szerény kényelemhez mégis alig tudott eljutni.

Volt egy unokatestvére. Szegény asszony volt. Deák Katalin volt a neve; apja testvérjének, Deák Józsefnek egyik leánya. Művelt, derék asszony, de a mostoha sors megfosztotta vagyonától. Segitség kellett neki, – állás, megélhetés, protekczió.

Hol keresne másutt protekcziót, mint a világhirü, hatalmas unokatestvérjénél – Deák Ferencznél?

S Deák Ferencz csakugyan be tudta szerezni az ő kedves rokonát a Nemzeti Szinházhoz páholynyitogató nőnek havonkint járó huszonöt forint fizetésért.

Mert a nemzet vagyonából munka nélkül élvezni nem szabad semmit és többet élvezni se szabad, mint a mennyit a munka ér. -176-

De azért egyébként is segitette e rokonát rendszeresen. Adott neki más munkát is.

Agglegénynek a fehérnemüjéről is gondoskodnia kell. Deák Ferencz az Angol Királynő vendéglőben lakott s ott a szobaasszonynak kellett volna gondoskodnia a mosásról, vasalásról, varrásról, uj fehérnemü beszerzéséről. Meg is tette volna ezt a szobaasszony jó pénzért szivesen.

De Deák ezzel a tennivalóval Kati hugát bizta meg s gyöngéd lélekkel e czimen adott neki elegendő segitséget. Tisztes munkáért – tisztes munkadijat. Hogy az asszonyban is örökségként meglevő kemény Deák vérnek az ingyen adományért ne legyen oka röstelkedni.

Keményitett inggallért és keményitett kézelőt nem viselt soha. A mult század második felében legalább nem. Korábbi időben ingeinek nyakát is, ujjaelejét is vékony fehérszalaggal szokta összekötni, a hogy száz év előtt volt divatban. Később ugyan gombok jöttek a szalag helyére, de vastag, fekete selyem nyakkendője az ingnyakat sohase engedte napvilágra jutni s ingujjának eleje sohase kandikált ki kabátja ujjából.

A ruházkodás gondjai s divatjai általában kevés figyelmét kötötték le. A divatot nem követte soha a ruházkodásban.

»Pénz: emberség; – ruha: tisztesség« – igy szól a példabeszéd. -177-

A példabeszédet igaznak találom. A ruházkodási pipere egyidős az emberrel. Az őskor csak ugy ismerte, mint a mai kor. Még sok emlős és madár állat is kényes a piperére. A zsidók ezelőtt háromezer esztendővel hadat izentek azoknak, a kik egy-két öreg zsidó kaftánját megkurtitották s ezzel a zsidó faj divattörvényét lábbal tiporták s azt az egy-két öreg zsidót csuffá tették. Háboru lett belőle, sok vér ömlött ki miatta, mint akár a szép Heléna miatt Ilion ostrománál.

De hát a pénz maga kit tesz emberséges emberré? – A kinek nincs egyebe, mint pénze.

S a ruha egyedül kinek szerez tisztességet? – A kit senki se ismer, vagy a kinek egyébként nincs meg a kellő tisztessége.

Ezért fontos a divatszerü öltözködés. S akár szokásból, akár ösztönből még az okos és mivelt emberek is jobb szemmel néznek a tisztesen öltözködött emberre, mint arra, a ki lazán ruházkodik.

Azonban megengedi a kivételt a társaság. Még az asszonyok is megengedik. A dusgazdagnak, a lángésznek, a nagy művésznek mindenki elnéz mindent. A nagy latin költő szerint a bolondok, a festők és a poéták mindent megtehetnek. A magyar nép eszejárása szerint »urnak, bolondnak minden szabad«. Ki róná azt fel nálunk például egy muzsikusnak, ha furcsán öltözködik? Ki szólná meg azért, ha szemüveget és hosszu lógós hajat visel s ha mikor megy az utczán, orra hegyét az ég felé tartja, mintha valami felülről jövő illatot szimatolna? -178-

De az öltözködés változó divatát nem követni mégis egészen más dolog, mint feltünő furcsasággal öltözködni.

Deák Ferencz mindig és mindenben kerülte a feltünést és furcsaságot. A ruházkodásban is.

Az a nemzedék, melyhez én tartozom, a ruházkodásban két nagy nemzeti irányu fordulatot ért meg. Az egyiket 1848-ban, a másikat 1860-ban. Az utóbbi nagyobb, mélyebb, továbbtartó nemzeti divatot honositott meg.

Ilyen divat kapott lábra 1790-ben. Mária Terézia és József császár uralkodása a túl a dunai mivelt magyarságot majdnem egészen kivetkőztette már a nemzeti viseletből s az elnémetesitő irányt szüntette meg az 1790-iki nemzeti fellángolás.

A nemzeti divat ekkor 1825-ig tartott s Deák ifjukora ebbe még beleesett. Serdülő és ifju korában ő is magyar ruhában járt.

Van több képünk s van néhány szobrunk is, a mely ezt megmutatja. Csokonai Vitéz Mihály szobra Debreczenben s gróf Festetich György szobra Keszthelyen ezt a viseletet ábrázolja. Ezt ábrázolja Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Károly mellképe is, a mely összegyüjtött irodalmi műveik elején áll.

Rövid prémes dolmány a felső testen. Az atillát akkor még nem viselték; mai alakjában még föl se fedezték. A dolmány zsinóros volt, gombja ezüstből. A gombokat többféle diszes alakban készitették. -179-

Zsinóros szűk magyar nadrág. Fekete kordovány csizma, elől boklyóval s hátul kis sarkantyuval.

A ruha szine világoskék, sötétkék, fekete vagy sötétes cserszinü volt. Kisebb birtoku nemesek nagyban viselték a gácsi szürke posztót is.

Ez a magyar divat 1825 után lassankint megszünt. Csak ünnepélyes megyei és országos gyülésekre mentek a rendek magyar ruhában s akkor az ősi fringiát is oldalukra kötötték.

Az 1832-iki országgyülés alatt Deák a zsinóros, ezüst gombos, prémes vagy sima dolmányt nem viselte. De az akkor divatos franczia ruhát se viselte.

Kisfaludy Sándor, a költő, még Sümegen is, még hétköznapon is szerette hordani a sárga gombos kék frakkot, szarvasbőrnadrágot és kürtő kalapot. Az efféle ruhát azonban a mult század harminczas és negyvenes éveiben kevesen viselték. Főleg csak azok, a kik egykor katonák s udvari kanczelláriai vagy helytartótanácsi főbb tisztviselők voltak.

A piperés férfit arszlánnak nevezték. Az arszlán párisi divat szerint öltözködött. Kivágott mellény, fodros ingelő, felálló és vasalt ingnyak, hosszu kabát, alól szűkebb pantalló: ez volt az a divat. Az ifjabb főrendek, s a nagy vagyonu fiatalabb követek ezt akarták meghonositani. Ferencz császár is hordta ezt a ruhát. Párisban is, Bécsben is, Pozsonyban is ez volt a magas divat. A kürtő kalap ettől elválhatlan volt. -180-

Deák Ferencz sohase viselt kürtő kalapot, ugynevezett czilindert. S nem követte a párisi divatot se.

1848 előtti ruházkodását Tóth Lőrincz irja le. Erre egyébiránt Madarász József bátyánk is jól emlékezik, a ki már közel hetven év előtt, mint jurátus ott volt az országgyülésen. Bő fekete kabát, fehér mellény s fekete nadrág széles karimáju fekete kalappal: ez volt Deák Ferencz viselete az 1832-iki, 1839-iki és 1847-iki rendi országgyüléseken.

De volt magyar diszruhája is. Egyszerü fekete atilla, fekete mente s egyszerü zsinóros magyar nadrág. Semmi disz, semmi ékszer, semmi forgó. Még kardkötője is fekete zsinór s kucsmáján is csak egyszerü vitézkötés. E ruhát öltötte föl mindig az országos ülésekben s ha 1848 előtt a nádorispánt s ha 1865 után a királyt látogatta meg. Ezt a ruháját a nemzeti muzeumban őrzik. Még miniszter korában is ezt használta, a mikor a királylyal vagy János főherczeggel Bécsben tanácskozott.

Én egyébiránt ebben a ruhájában sohase láttam. Én már őt élete utolsó 27 esztendején át mindig abban a ruhában ismertem, melyet legutóbbi éveiben állandóan viselt. Fekete kabát, végig gombolt fekete mellény, vastag fekete nyakkendő s bő, fekete nadrág s széles karimáju gyürt-mart fekete kalap. Bizonyosan uj volt egykor minden ruhadarab, de azt nem igen lehetett rajtuk észrevenni.

A kabát hajtókái, a mellény s a nadrág térdei rendesen tele voltak több vagy kevesebb szivarhamuval. -181-

Mindig szivarozott. Szivarjai jól hamvadók voltak. A hamu mindig hullott róluk. Szinte önkénytelenül időnként le-leverte magáról kezével a hamut, de azt sohase nézte meg, hogy annak nyoma nem maradt-e meg a ruhán. Természetesen mindig megmaradt, de ezzel aztán ő nem sokat törődött. A fogadó szolgáló személyzete minden reggel tisztára mosta, kefélte, porolta a ruhát, de a tisztaság csak egy-két szivar kiszivásáig tartott.

Azt a szokást, hogy az ember nyáron is karján vigye magával felöltőjét, ha sétára rándul, Deák Ferencz honositotta meg. Ő előtte nem volt ez divat. Igaz, hogy az utazgató angolok valami szőrkelme-féle nagykendőt mindig hurczolnak magukkal, de a magyar ember nem szokott efféléhez. Deák azonban gyakran tapasztalta, hogy estennen néha nagyon lehül a levegő. Otthon is tapasztalta ezt Kehidán a Zala-folyó vizenyős völgyén és itt Budapesten is a Városligetben vagy a budai oldalon fönt a Zugligetben. Ilyenkor jó a felöltő. De napközben a forróság igen nagy, felöltve viselni a felső ruhát önkinzás volna. Az ember tehát balkarjára veszi azt s ugy viszi magával.

Valamint az esernyő-hurczolás is. De ezt már nem Deák Ferencz honositotta meg.

Nyugoti országokban ez régi szokás. Ott gyakori az esőzés. Minden héten esni szokott kétszer, háromszor is. Soha se biztos: mely napon és mely órában szakad -182- le egy futó zápor, vagy egy lanyha eső. Ott hát mindenki magával hordja esernyőjét.

Nálunk a nyárszakon és az őszön át hetekig, hónapokig nincs egy csöpp eső se. Miért kellene nekünk az esernyőt örökké magunkkal czipelnünk? Magyar ember nem fél az esőtől. Régebben világ csufja lett volna az, a kit esernyő nélkül sohase lehetett volna látni.

Most már másként vagyunk mi is. Perczel Mór hires honvédtábornokunk a bujdosás alatt külföldön ugy megszokta az esernyőt, hogy a mikor hazajött se tette le kezéből soha, s egyszer-másszor csakugyan vette hasznát itthon is. Az ő példája nyomán most már nálunk is örökké esernyővel járnak igen sokan. Mint a nyugati vármegyék svábjai, a kik istentelen nagy esernyőjük nélkül ki nem lépnek a pitvarból. Bucsura, vásárra, lakodalomba, még a szomszédba is magukkal viszik.

Nem hiszem, hogy Deák Ferencz ruházkodása évenkint többet emésztett volna föl háromszáz forintnál. Mióta Kehidát elhagyta s Budapestre költözött, téli ruházkodása se járt nagy költséggel.

Hajdanában falun lakó uri ember téli köntösei emésztették a pénzt. Utazások, nyári s téli látogatások nyitott kocsin történtek. Szélben, hóban, kegyetlen fagyban csikorgó hidegben nehéz ruhákra volt szükség. Fütött vasuti kocsi nem várta az utast sehol. Rossz fülők voltak a kocsmák, csárdák, vendéglők is, még oda is kellett takaró. A bunda természetesen erre is jó volt. -183-

Deák nem volt kényeskedő, könnyen hülő, szellőtől aggódó, náthás, hurutos, fejfájós, csuzos, köszvényes ember. Sokat járt a szabadban, szobatudós szenvedélyei se voltak s bár a vadászgatás gyönyörei után nem sóvárgott s nem is lovagolt: teste meg volt edzve erősen. Gyerek korában sokat futkosott, labdázott, birkózott, izmai hatalmasak voltak.

A krispin nem bunda volt, szőrös béléssel nem látták el. Hosszu és bő kabát, posztóval, vékony flanellal, vagy barkhenddel bélelve, ujjakkal és gombokkal ellátva, de azért az ember nem öltötte föl, csak ugy a vállaira vetette – össze se gombolta a mellen vagy a hason, csak ugy kézzel belülről fogta össze, ha hideg volt, vagy keményen fujt a szél. Semmi különös disze nem volt e ruhának, se zsinórja, se vitézkötése, se ezüstje, se nyakbavetője. Vagy fekete, vagy sötétkék, vagy szürke posztó. Kivül-belül elérhetetlen mély zsebjei.

Ilyet viselt Deák 1848 előtt! Ma már ritkán látni effajta felöltőt. Sehogyse tudom, miért nevezték krispinnek. Szent Krispín alakját nem ily gunyában szokják ábrázolni.

Pestre kellett jönnie. Egyik barátja, Horváth kamarás megkérte, hozzon el tőle hatezer forintot s adja át elismerő levél mellett valakinek. Szivesen vállalkozott rá. A pénzt bankjegyben jól becsomagolva, jól bekötözve -184- beletette krispinjének zsebébe. Onnan ugyan ki nem esik.

Pestre ér, egyik-másik barátja már várta a fogadóban. Estére jutott el szállására, báró Wesselényi Miklós nyomban belekapaszkodik s viszi a szinházba. Rajta a krispin, nem teszi le magáról a szinházban se, azt meg épen elfeledte, hogy a pénz is benne van.

A zsebmetszők kedves tanyája volt akkor Pest és a német szinház. Mikor az embertömegből kiszabadulnak: észreveszi, hogy baloldalán a pénzcsomagnak semmi nyoma. Belenyul a zsebbe, s ime keze a zseb helyén a szabad levegőre ér. Bizony kikeritették a zsebet a zsebmetszők.

– Kellemetlen dolog volt, igy beszélte Deák. Nemcsak a pénz miatt, a melyet meg kellett téritenem, mert elvesztének én voltam az oka, hatezer forint pedig rám nézve nem volt csekélység. Hanem kellemetlen volt azért, mert akadhatott volna olyan ember is, a ki azt gondolhatta, hogy talán nem is veszett el a pénz, hanem ideig-óráig nekem volt rá szükségem.

Mikor a fogadóba ért, azonnal átadta a krispint a szolgának, hogy jókor reggel vigye a szabóhoz s a kimetszett zsebet varrassa be. Ugy is történt. Mire Deák felöltözött, már ott volt a szolga a megjavitott krispinnel. De vitte egyuttal a pénzcsomagot is s szó nélkül letette az asztalra. Deák csak elbámult. Valósággal ez volt a hatezer forintos csomag. De a szolga meg se várta a kérdést, csak elkezdett fecsegni jóizüen.

– Megint tanultam valamit tekintetes uram. Ha -185- ezentul kimegyek ünneplőre, én se az oldalzsebembe teszem órámat, pénzecskémet, hanem én is leeresztem a bélésbe a felöltőm fenekére. Ha le találok is részegedni: a tolvajok, zsebmetszők ott nem keresik, s ha zsebemet kivágják is, nem találnak semmit. Csuffá lesznek a gazemberek!

Hát bizony Deák Ferencznek is igy menekült meg a pénze. A krispin zsebjének feneke szétnyilt s a csomag lecsuszott a bélésen belül a térdéig. Ott nem találta meg a zsebmetsző.

Ezt a véletlent bölcseségnek találta a szolga. Deák jóizüen nevetett rajta.

Volt egy ruhadarab, melyet Deák-szürnek, utóbb csak Deáknak neveztünk. Hüvös tavaszi és őszi napokra való felöltő. Vastag posztóból készült, térdig érő, ujjatlan, a nyaknál begombolható felső ruha volt ez, 1860-tól kezdve jött divatba, s viseltük vagy tizenöt-husz éven át. Afféle közép állat a köpönyeg és a krispin között.

Azelőtt mi diákok és literátus emberek, mig fiatalok voltunk, a karbonári köpenyeget viseltük tavaszszal és őszszel s ha már elöregedtünk, a krispint. A százrétü galléros köpenyeget a tekintélyes czéhbeli mesterek s vagyonos városi polgárok viselték. A mikor a nemzeti viselet 1860-ban ujra föléledt, a nyalka fiatalságnak nagyon tetszett a kivarrott czifra szür is. Természetesen nem huszonöt fontos szőrposztóból, a hogy a bakonyi kanász viseli.

Deák az ő minden feltünést elkerülő szerény természeténél fogva se karbonári olasz köpönyeget, se százrétü -186- galléros czéhmester köpönyeget, se kivarrott kaczkiás szűrt nem hordhatott. De a krispin is avult alakká vált már, azonban a nemzeti viselethez mégis alkalmazkodnia kellett. Igy gondolta ki szabója azt a felöltőt, melyet azután a közönség Deák-szűrnek nevezett el.

Ma már ezt se viselik. Lassankint eltünik az emlékezetből maga a ruhanév is.

II.

(Deák étkezése. – Zichy gróf felköszöntője. – Vasuti utazása. – A régi pesti omnibusz. – A tajtékpipa története. – Dohányzó készsége.)

Egészségi állapotáról talán másutt fogok megemlékezni, itt csak azt jegyzem meg, hogy sokat betegeskedett már 1843-ban s 1847-ben is, sőt 1850 után állandóan hitte, hogy valami szervi baja van s nem lesz hosszu életü.

Olyan bölcs léleknek, mint ő, ez nem okozott aggodalmat. Derült kedélye, vidám gondolkozása el nem borult e miatt egyetlen órára se. Hanem igen is gondot okozott neki a hizás, a szivbajtól való aggodalom, minthogy a hizás és a szivbaj, ha együtt van, gyakran évekig terjedő nagy szenvedéseket okoz.

Nem evett reggelit és nem evett vacsorát huszonhat éven át. Huszonnégy órán át csak egyszer evett naponkint és pedig délben. Étele rendesen két fogásból -187- állott kevés kenyérrel, kevés tésztával. A becsináltat, a paradicsomos csirkét, a teljesen magyar mód szerint készitett főzelékeket különösen szerette. Husféléből mindig elköltött egy férfira való egész adagot.

Nem ivott se bort, se sört, se pálinkafélét, se teát, se kávét. Még ásványvizet is ritkán. Közönséges ivóviz volt minden itala.

E szokásától semmiféle alkalommal el nem tért. A legünnepélyesebb vagy a legvidámabb nyilvános lakoma se zökkentette ki kerékvágásából.

Egyszer a nemzeti kaszinóban volt közlakomán. Szerették volna, ha a felköszöntések közben ő is felszólal. Gróf Zichy Manó megkisértette rábirni.

Derék és kedves ember volt ez a gróf. A függetlenségi harcz alatt honvédezredes, később kissé üldözött is, kissé menekült is. Deáknak határtalan hive, többször képviselő, Deák is nagyon kedvelte.

– Alkotmányos és nemzeti szokás, ugymond, közlakomán a felköszöntő. A felköszöntő két részből áll. Egyik része az, hogy az ember beszéljen; – másik része pedig az, hogy igyék. Ezt a részét majd ő végzi, ő majd iszik, de végezze a másik részét a nemzet bölcse: Deák. Ő meg beszéljen!

A jó gróf mindig négy nyelven beszélt, noha egyiken se tudott folyékonyan beszélni. Támadt nagy kaczagás. De bizony a felköszöntő mind a két részét neki kellett elvégezni. A nemzet bölcse nem beszélt. -188-

A tartalmas, komoly beszédeket a fehér asztal mellett nem kedvelte. Üres élczelődés pedig nem állott természetében.

Mikor nem voltak országgyülések: 1848-tól 1861-ig és 1861-től 1865-ig, akkor csak hat-hét hónapot töltött Pesten. A téli és tavaszi hónapokat. A forró nyárnak öt-hat hetét Balaton-Füreden s a többi időt egész szüretig Puszta-Szent-Lászlón Klára nénjénél szokta leginkább tölteni. Néhány napra el szokott látogatni egyik másik leányági ifjabb rokonához.

Az Angol Királyné fogadóbeli étkezése havonként alig rugott többre ötven forintnál. Ennyit fizetett havonként szobájáért is. A szolgálat és a borravalók husz-huszonöt forintnyi költséget okoztak. Ennyibe került havonként s átlagosan ruházata s mosása is. Ime mintegy 170 vagy 180 forint kiadás havonként.

Volt pedig életjáradékából legalább 250 forintja, a mai pénz szerint 525 korona. Maradt tehát ugynevezett zsebköltségre havonkint mintegy 150 koronája.

Utazására is kellett valamit költenie. A vasut pénzbe került később. Ezer meg ezer semmiféle embernek volt ingyenes, vagy kedvezményes vasuti jegye, de neki nem volt. A miniszter urak harminczhat év óta ingyen utazgatnak a vasutakon. Sokszor családjukat is ingyen kocsikáztatják. Kényelmes kocsik, nagy termes és hálófülkés -189- kocsiszakaszok állanak rendelkezésükre. Deák Ferencznek mindebből nem volt semmije. Ugy utazgatott, mint más közönséges ember. Kiment az állomáshoz a rendes időben, megváltotta jegyét az első osztályra s meghuzta magát a sarokban negyed-ötöd magával.

Hát hiszen adtak volna ő neki termes kocsit is, külön vonatot is, mint a királynak. De megkinálni ilyesmivel nem merte senki. Jól tudták azt, hogy Deák Ferencznek semmit se lehet adni. Ha jó kedvében találják: adomával utasit el minden ajánlatot. Ha rossz kedvében talál lenni: összeszidja az ajánlattevőt, ha kormányelnök is.

Arczát, alakját jól ismerte minden ember uton-utfélen. Siska kalapját, bozontos szemöldökét, kusza bajuszát, tekintetének oroszlán fönségét a ki egyszer látta, soha el nem felejtette. Ha valamely nagy állomáson hire futamodott, hogy Deák Ferencz a vonaton van: csődület támadt azonnal. Kocsiját körülvették, látni akarta mindenki s ha kocsijának ablakfüggönye nem volt jól lehuzva: harsogó éljenzéssel támadta meg a sokaság.

De még kevésbbé szerette azt, hogy a mint fölfedezték: mindenki untató figyelemmel, udvariassággal és előzékenységgel közeledett feléje, mintha ő lett volna a nádorispán vagy a nagy Napoleon. Ha rá akart gyujtani: tűzzel kinálták. Untalan kérdezgették tőle: nem -190- parancsol-e valami üditő italt. Felső ruháját, utazó táskáját kivették kezéből. Szolgálatát mindenki felajánlotta. Bizalmasan nem beszélgethetett senkivel! mindenki ugy ült vagy állt mellette, mintha nyársat nyelt volna. Mint a hadnagy a fővezér közelében: ugy voltak vele az emberek. S ha megsejtették menetelét: főispánok, alispánok, főbirák, polgármesterek siettek hozzá tisztelkedni csak egy pillanatra is.

Egyik utjában Székesfehérvárott is, Kanizsán is nagy éljenzéssel fogadták a vasuti állomáson. Mikor visszaérkezett, panaszkodott, hogy nem hagyják nyugodtan utazni. Legközelebbi utazása alkalmával Visontai Kovách Laczi előre értesitette a déli vasut budai igazgatóságát erről. Az igazgatóság nyomban értesitette Deákot, hogy ekkor és ekkor gyorsitott tehervonatot indit, ha Deák kivánja, egy személykocsit akasztanak hozzá s a rendes dij mellett használhatja a kocsit.

Nem vette észre a kegyes csalást. Kiment az állomásra. Látta, hogy néhány teherszállitó kocsi után oda van akasztva egy személykocsi. Megváltotta az utazási jegyet s igy azután külön vonaton utazott. S ezt még egyszer megtudták vele cselekedni. De már akkor rájött a csalásra s többé nem tudták a külön vonatra rábirni.

Végre is az utazás nem sok pénzébe került. De itt a fővárosban a bérkocsizás se.

Naponként kirándult a Városligetbe s néha tovább -191- is: Svábhegyre, Zugligetbe vagy Klauzál Gáborhoz Kis-Téténybe. A hova omnibusz járt: oda bizony nem fizetett ő se kétlovas, se egylovas bérkocsit.

Csodálatos omnibuszai voltak egykor Budapestnek. Hosszu, nehéz, födetlen hidasok rossz lovakkal, goromba kocsisokkal. Tél ellen, szél ellen, hideg ellen nem volt bennük menedék. Ha az eső szemetelni kezdett: akkor keresztvasrudakra ponyvát huztak s a jég és eső legalább nem verte ki az ember szemét. A Két pisztoly mellől s a Szénatérről indultak a Városliget felé. Ma ezeket a helyeket Kálvin-térnek és Deák-térnek nevezik. Két ülés a kocsis mellett, hat ülés a kocsi derekában, négy ülés hátul. Állóhely nem volt. Minden ülésnek ára egy hatos volt. Hat pengő krajczár, vagyis a mai számitás szerint 21 fillér. A hátulsó négy ülésen szabad volt dohányozni.

Magánosan ritkán ment a Városligetbe. S kiséretében gyakran voltak nagy urak, kegyelmes urak, milliomos urak is, a kiknek diszes, értékes magánfogataik is voltak.

Hát bizony ha Deák társaságában akartak maradni, kénytelenek voltak omnibuszra ülni s a hatost leszurni. Gyönyörü fogatuk ott ácsorgott vagy ott baktatott a döczögő omnibusz mellett.

Akkor az omnibusz sohase járt üresen. Megmaradt a régi jó szokás mellett. A mig tele nem volt városligeti utassal: meg nem indult a szentnek se. Neki -192- ugyan nem parancsolt a főkapitány, hogy minden öt, vagy tiz perczben indulni kell. A kinek nem tetszik az omnibusz: menjen gyalog, vagy fiakkeren, vagy lóháton. Vagy üldögéljen otthon s ne parancsolgasson senkinek.

Deák kényelmesen várt a hátulsó ülésen. Hiszen a Városligetbe csak akkor ment, a mikor otthon semmi dolga nem volt. Ha pedig semmi dolga nem volt: utja sietős nem lehetett. Szivarozni pedig ott a hátulsó ülésben is lehetett. Hogy aztán az omnibuszon kofával, hentessel, bugyros zsidóval is összekerült: az épen nem bántotta. Sőt az volt az örvendetes. Hát azok nem épen olyan jóravaló, becsületes emberek, mint a kegyelmes urak?

Végre is, ha kétlovas, vagy egylovas bérkocsira nem tellett: ment omnibuszon. Tisztességes embernek nem szégyen az!

De azért később 1867 után nappal bent a városban mindig kétlovas bérkocsin járt. Hogy az utczán járók-kelők meg ne álljanak s ne bámészkodjanak, a mikor őt látják. Szivesebben ment volna ugyan egylovas fogaton, mert az olcsóbb – de az ő vastag termetével az egylovas bérkocsi keskeny ajtaján nehéz volt bemászni és kimászni.

Fiatal férfi koráig, még az 1839-iki országgyülésen is mindig pipázott. Otthon cseréppipából vagy könnyü tajtékpipából, de Pozsonyban, Pesten vagy a megyegyüléseken mindig tajtékpipából. -193-

A tajtékpipa magyar találmány. Sőt az én vármegyém hagyományai szerint épen veszprémmegyei ember találmánya. Ezt a hagyományt el kell mondanom.

Volt Veszprémben ezelőtt közel kétszáz esztendővel egy Biró nevü csizmadialegény. Ezermester, furó-faragó szenvedélylyel s világjáró vágyakozással telve. Volt a bujdosó fejedelemnek, Rákóczinak rodostói udvarában egy lelkes kurucz vitéze, valami Fábián nevü, a ki szentül megfogadta, hogy dicsőséges vezérét élve soha el nem hagyja. Azonban Fábián testvérei, rokonai, valami örökségen osztozkodtak, talán össze is koczczantak, szükséges lett volna a bujdosó testvér szándékát megtudni: mit szól a kérdéshez, miként vélekedik az ügyről? A csizmadialegény előállott: ő elmegy napkeletre, Törökországba, a bujdosók tanyájára s fölkeresi s megkérdezi Fábiánt.

Nagy sor ez! Hiszen hónapokig utazhat; hegyen-völgyön, szárazon-vizen százszor elbódulhat: rablók utját állják; pogányok vérét ontják; éhség, kórság, nyomoruság elgyalázza, az emberek nyelvén se tud beszélni, panaszát se érti senki, hogy juthatna ő el messze tengerpartra s hogy jöhetne onnan még ez életben vissza?

De bizony elment ő. Nem riadt vissza semmitől. El is ment, látta is a dicső fejedelmet, beszélt is Fábiánnal, haza is jött, meg is hozta az üzenetet. Beletellett egy esztendő.

De nemcsak az üzenetet hozta meg a csizmadialegény, hanem hozott magával egy darab követ is. -194- Akkora volt a kő, mint egy kosfej. A kőnek nem volt sulya. Olyan könnyü volt, mint a pehely, olyan szine volt, mint a vajnak; olyan követ itthon még senki sem látott. Ott jutott hozzá valahol a Márványtenger körül Európában vagy Ázsiában. Beletette tarisznyájába, s hurczolta magával Veszprémbe. Azért hozta el, hogy itthon elhigyjék szavát. Az a kő legyen tanubizonysága.

Ez a kő pedig volt ama nevezetes tajtékkő, a melyből a szép csibukok és pipák készültek ezentul.

De az első pipát ama Biró nevü csizmadialegény készitette. Ez által lett hiressé és vagyonossá, nem a kaptafa, sámfa és forditófa által. Vésője, esztergája, forgó kereke nem volt még hozzá, csak vékony pengéjü bicskája. Ezzel furta-faragta ki a kőből a pipát. S a legelső pipát rokonának, padányi Biró Mártonnak, a hatalmas veszprémi püspöknek ajándékozta. Kapott érte fejős tehenet borjastul.

Pipa azelőtt is volt már, hiszen az országban már 1630 óta pipáztak. De addig a pipát cserépből vagy fából készitették. A tajtékpipa csak száz év mulva, 1740 körül jött napvilágra. Sok tajtékpipát mutogatnak az országban szerteszét: ez Rákóczi fejedelemé volt, amaz Bercsényi főgenerális uramé, ez pedig beéri Balogh Ádámé. Jeles családok dicsekednek efféle ereklyékkel, de bizony azok nem az időbeli valóságos ereklyék. Hiszen ama nagy hires hősök és hazafiak mind nem éltek már akkor, a mikor a csizmadialegény az első tajtékpipát kitalálta, kifaragta. -195-

Már az 1832-ik országgyülés végén szokásba jött s e szokás az 1839-iki országgyülésen is folytatódott, hogy Deáknak minden vármegye adományozzon egy tajtékpipát. A nemzet rendjelet, kitüntetést nem adhatott, a fejedelem pedig lelkes hazafiaknak nem adott. Csak afféle udvari hazafiaknak adott. De ha adott volna is: Deák nem fogadta volna el. Hanem adhattak a vármegyék táblabirói czimet és megtiszteltetést. Ezt csaknem minden vármegye megadta. A vármegyék követei pedig adhattak tajtékpipát.

Ékes faragásu, ezüst kupaku tajtékpipája több mint negyven darab lett ily módon Deák Ferencznek. Sok pipára a vármegye czimerét, sokra pedig az adományozó követ czimerét faragták. Volt olyan is, melyre mythologiai alakok voltak faragva.

Gróf Széchenyi István s vele néhány főrendi ur divatba hozta a szivarozást. S Deák maga is czélszerübbnek látta 1840 után a pipát szivarral fölcserélni. De azért fölváltva a pipát is használta mindaddig, mig Pestre nem költözött.

Márványdöbözben a dohány. De azonkivül a szoba különböző helyein apró dohányzacskók is, tele dohánynyal. 1848 előtt nem volt gyufa. Aczéllal, kovával és taplóval kellett rágyujtani. A tüzet csiholással kellett csinálni. Aczélt, tűzkövet, taplót Deák csak akkor hordott -196- zsebében, ha utra kelt. Otthon pedig csak akkor, ha kinézett a gazdaságba.

Ám a pipadohánynak az a természete, hogy pipázás közben gyakran kialszik. Némely dohány átkozottul makacs, mint az erkölcsös ló. A tűznek mindig kéznél kell lenni, ha az ember füstölni akar.

Deák Ferencz ugy segitett magán, hogy három nagy szobájában, a hol csak elfért, mindenütt volt aczéla, tűzköve és taplója. Séta vagy beszélgetés közben akárhol aludt ki a pipája, nem kellett a tűzért messze menni, kezeügyében volt a tűzszerszám mindenütt.

Ez a szokása Pesten is megmaradt. Mikor itt lakott, akkor már a gyufa volt használatban. Szobájában itt is mindenüvé helyezett el egy-egy csomag gyufát. Kis asztalon, nagy asztalon, fiókos szekrényen, kályha vállán, ablak könyöklőjén mindenütt ott volt a gyufa.

De a fagyufatartót nem szerette. Csináltatott bádogossal kihuzós tetejü egyszerü gyufatartót bádogból. Ilyenek voltak szobájában. Volt egész sereg. Mikor meghalt, vagy husz darabot találtak. Mikor a szegények javára mindenét elárverezték: ezeket a bádoggyufatartókat is megvették mint Deák-ereklyét tisztes áron. Ő öt krajczárért csináltatta darabját s megvették tiz koronán. Valami száz forint jött be a gyufatartókból.

Deák lassankint elajándékozgatta pipáit, mikor már szivarozás lett a szokása. Mirevaló is a pipa, ha nem használják? Néhányat magam is láttam elajándékozott pipáiból. Van ilyen pipája Nedeczky Pistának is, -197- unokaöcscsének, Jozéfa testvérje unokájának. Egy Deák-pipát 1888-ban adtak el Lugoson nagy pénzen. Ezt Olteánu nagyváradi püspöknek ajándékozta Deák ezelőtt harmincz évvel. A püspök halála után annak rokonaira szállt, a kik aztán eladták. Ez volt azt hiszem Deáknak utolsó pipaajándéka.

III.

(Deák szivarjai. – A szivar-összeesküvés ellene. – A német katonatiszt. – A képviselői napidij. – Alamizsnálkodása. – Visontai Kovách Laczi borravalója.)

Országszerte mindenki tudta, hogy Deák kabanósz szivart szi. Jó illatu, termetes és könnyü szivar. Ára darabonkint tizenkét fillér. Ebből elszitt Deák naponkint 15–18 darabot. Mindig szájában volt a szivar. A szivarnak csak kétharmadát szitta el, egy harmadát eldobta. A mint egyik elégett: nyomban rágyujtott a másikra. Komoly tanácskozásai, hires adomái, mind a kabanósz füstjénél folytak.

Szivarja belekerült havonkint legalább ötven forintba. Vendégei, látogatói többet elfüstöltek szivarjából, mint ő maga.

Én azonban ugy hiszem, hogy legalább 1867 óta még se kabanószt szitt, hanem annál jobb, kellemesebb szivart. A hányszor nála voltam, mindig másféle szivarral kinált, nem kabanószszal. S másfélét szitt maga -198- is. Valamivel rövidebb s nem oly sima és tiszta hengeralaku volt szivarja, mint a milyen a kabanósz.

Miniszterek, kormányzók, nagy urak, idegen nemzetbeli hires férfiak, fejedelmi személyek voltak látogatói. Mindezeknek a saját szivarját ajánlotta föl s tisztesség és udvariasság volt tőle ezt elfogadni. Ám a kabanósz mégis csak olcsó és polgári szivar. A kik a költséges havannához, a forintos szivarokhoz szoktak, azoknak még se izlett eléggé a hat krajczáros szivar.

Andrássy gróf és társai, a Deák-párt nagy urai tanakodtak, miként lehetne Deákot jobb szivarra szoktatni.

Neki többre nem telt, csak hat krajczárosra. Ajándékot nem fogad el még szivarban sem. Mindezt jól tudták. Kigondolták tehát, hogy csináltatnak számára drága, finom, könnyü szivart, – ezt elhelyezik abban a boltban, a hol szivarját be szokta szerezni s ezt uj kabanósz néven hat krajczárért árusitják majd – de csupán neki.

Nagyon szerette Deák Szent-Iványi Károlyt, régi rendületlen hivét, még az 1839-iki országgyülésből egykori követtársát s az 1865-iki országgyülés képviselőházának elnökét. A szivar-összeesküvők ezt beleavatták a titokba. Deák naponkint évődött, adomázott vele.

Szent-Iványi előveszi szivartáskáját s rágyujt s a mindennapi szokáshoz képest szó nélkül Deák elé tartja a táskát. Deák szintén kivesz belőle egy szivart s rágyujt. Nagyon izlett neki.

Szent-Iványi az öreg ember játszi ravaszságával nem -199- szólt semmit, hanem e helyett a legelső alkalommal megint odatartja Deák elé a szivartáskát. Deák mindig elfogad egy-egy szivart s egyszer megint kicsuszik a száján:

– Medecznél kapom, uj kabanósz a neve, hat forint husz krajczár az ára, te is vehetnél ilyet.

Deák ránéz nagy komolyan Szent-Iványira. Érezte ő, hogy a szivar havanna-keverék, hogy oly finom szivar nem lehet hat forint husz krajczár. Lehet annak az ára százanként huszonöt-harmincz forint is. Látta, hogy öreg barátja kelepczébe akarja őt ejteni. De azt is tudta, hogy ilyen gondolat nem az ő öreg barátja fejében fogamzott. Miért lett volna hát goromba legrégibb és legbuzgóbb hivével? Csak ugy tréfásan szólt neki:

Magyarul azt teszi: takarodjál, ne kisértsd a harmadéves papnövendéket! Régi diákadoma ez a debreczeni kollégium kebeléből. Az ördög valami rosszra akarta birni az öreg diákot, de az öreg diák fölismerte a kisértést s e szavakkal kergette el magától Belzebub követét. Talán épen Szent-Iványitól hallotta ez adomát valamikor Deák Ferencz.

Szent-Iványi egy szót se szólt. Elröstelkedett s jól összeszidta a szivaresküvőket: máskor őt efféle bolondságra rá ne vegyék.

Mert Deák Ferenczet megvesztegetni nem lehetett. Ő soha senkitől semmi értéket el nem fogadott. Se barátainak, se a világ fejedelmeinek, de még a szép saszonyoknak se volt hatalmuk ő fölötte. -200-

Körülbelül elszámláltam Deák Ferencz napi életmódjának részleteit s havonként való rendes kiadásait. De ezek aztán föl is emésztették az ő rendes jövedelmét.

Volt rendes házi orvosa: Kovács Sebestyén Endre. Nagyhirü s jeles tudásu vagyonos orvos volt. Neki tiszteletdijul kétszáz forintot adott Deák évenként. Nem nagy összeg, de a szokásnak megfelelt. Az 1873-ik év közepéig az orvosnak nem volt Deákkal állandó és naponkénti nagy dolga.

A fürdőn töltött idő is nagyobb költséggel járt, mint a mennyit a Pesten töltött idő emésztett föl.

Zalai régi ismerőseit, látogatóit, rokonait szivesen vendégelte meg az ebéd idején a vendéglői asztalnál.

A jótékonyság, a kéregetés, az alamizsnálkodás is pénzbe került. Néha éppen szép összegbe került.

– Német katonatiszt jött hozzám egykor – ugymond – lakásomra. Százados volt a pesti helyőrségből. Bemutatta magát, nagyon zavart és levert volt. Elmondotta, hogy századának valami pénzét elvesztette, pedig a könnyelmüség nem természete, nem tudja, hova tette isten az ő eszét. Kétezer forintra volna holnap délig szüksége. Ha a pénzt holnap délig elő nem tudja teremteni, elveszti állását, becsületét, szabadságát. De neki felesége s több gyereke van, örökös szégyent fejükre hozni nem akar. Elszánta magát a végsőre. Azt hallotta, hogy én jószivü és tehetős ember -201- vagyok s hogy én segithetek rajta. Ha él: visszafizeti a pénzt becsülettel. Tudja, hogy semmi joga ahhoz, hogy hozzám forduljon, de családját nagyon szereti s szent kötelességének tartotta, hogy még ezt a lépést megtegye, mielőtt az utolsóra elhatározná magát.

– Tünődtem, gondolkodtam – igy folytatta szavait Deák. – Mit csináljak? Annyi pénz nem volt épen a kezemnél. Igazat beszél-e ez az ember? Idegen országbeli ismeretlen ember, sohasem hallottam hirét s talán sohasem látom többé. De hátha igaza van? Hátha csak szerencsétlen ember, de igazán becsületes? Szegény családját meg lehetne menteni s őt magát is. Még se tudtam magam nyomban elhatározni. Meg is mondtam neki s egyuttal intettem, hogy semmi bolondságot ne csináljon, hanem jőjjön el hozzám reggel kilencz órakor, akkorra majd elhatározom magam. Legyen addig nyugodt.

– Eljött. Akkorra összeszedtem a kétezer forintot s neki adtam. Irást akart adni róla, de nem fogadtam el. Megmondtam neki, hogy ez nem kölcsön, hanem emberség. Fizesse vissza, a mikor teheti.

– Vissza, noha lassankint négy év alatt. Azután tudakozódtam utána a háta megett s mindig azt mondták: jóravaló ember. Nagyon megbántam volna, ha nem tudtam volna megsegiteni.

Birtoka vételárából mem maradt neki ugy szólván -202- semmi. Hanem a mint elbeszéltem, Klára nénje nem fogadta el a tizenkétezer forintnyi adósság megfizetését. Volt hát készpénze is, mikor Pestre jött, vagy tizenkétezer forint, mostani pénzünk szerint huszonötezer és kétszáz korona.

Ez a pénz nyolcz-tiz év alatt 1865-ig elfogyott. Többnyire adakozásokra, szegényebb rokonok segitésére, közérdekü gyüjtésekre.

De mint másutt elbeszélem, később is tőkepénzhez jutott. Klári nénje ráhagyta söjtöri örökölt birtokát. Ő ezt a birtokot sógorának Oszterhuber Józsefnek elörökösitette s a vételárból huszonötezer forintot magának megtartott. E pénz bőven elég volt az adakozásokra s gyengébb rokonai segélyezésére 1865-ig, az alkotmányos élet megnyiltáig.

1865 november havától kezdve folyton képviselő volt haláláig. Járt tehát neki a képviselői napidij naponkint 5 forint 25 krajczár.

Állandóan kilencz hónapon át tartott az országgyülés évenként. A lakásbér 800 forint volt s igy a képviselők összes évi illetménye mintegy 2100–2200 forintra rugott. Ma már egy harmadrészszel többet kapnak a képviselők.

A kornak jelleme a hires embereknél való kéregetés. Deák hires ember volt. Neve nemcsak az országban, hanem az egész művelt világban ismeretes volt. Kéregető-leveleket pénzért, jó tanácsért idegen országokból is küldözgettek hozzá tömegesen. -203-

Idegen országba nem küldött könyöradományt, hiszen az itthoni kéregetésnek se tudott századrészben eleget tenni. Úton-útfélen körülseregelték s lakására is rendesen ellátogattak. Utóbb is csak azokra szoritkozott, mint a jószivü papok, a kik lakásán keresték föl.

Egy forintnál kisebb alamizsnát nem szeretett adni. Természetesen nem mindig volt méltó a kéregető az adományra. Csavargók, részegesek, munkakerülők, piaczi lézengők is ostromolták. Jól tudta ő ezt, de azért nem tagadta meg az alamizsnát.

– Nem tudja az ember biztosan, milyen ember a kéregető. Hátha igazán szegény és szerencsétlen! Ezért nem lehet bennük válogatni. Inkább tiz méltatlan kapjon valamit, semmint egyetlenegy méltót utasitsunk el magunktól.

Minden nap elkészitett az adományra öt forintot. Még pedig különösen készitette el.

Nagyobb ezüstpénz akkor nem volt, se korona, se forint. Egyforintos bankjegyek voltak divatban. Deák minden reggel a mint öltözködésével készen volt, öt darab egy-egy forintos bankjegyet összehajtogatott négy rétben s odahelyezte az ajtó közelében a fiókos szekrényre. Ha jött a szegény, csak oda adott neki egy darabot.

Tehát öt forintot naponkint. Ez épen kitellett a képviselői napidijból. S mindig reggelenként volt a kiosztás. Akkor volt otthon és magánosan. -204-

De bizony sohase volt naponként öt kéregetőnél több. Csakhogy ennek is története van.

Csakhamar észrevették legközelebbi barátai, hogy Deák jó szive nem tud határt szabni s ő minden pénzéből kihagyja magát fosztani, ha szegényt lát s igy kénytelen lesz szükséget látni. Tanakodtak: mit csináljanak? A tanakodásnak az lett a vége, hogy Visontai Kovách Laczi a fogadóssal egyetértve ugy intézkedett, hogy ötnél több szegényt Deákhoz föl ne ereszszenek, ha mikor pedig Deák kilép az utczára, kéregetők a közelben ne legyenek.

Sohase tudta meg ezt Deák. Sőt csodálkozott, hogy mily pontos az az ötös szám. Hogy soha sincs több szegény ötnél.

A napidijért nem maga szokott elmenni a pénztárhoz. Erről Visontai Kovách Laczi, a háznagy gondoskodott gyöngéd figyelemmel. Ő minden hónap első napjának reggelén vitte a pénzt az »öreg ur«-hoz.

Deák dévajkodni szeretett azokkal, a kiket különösen kedvelt. Kovách Laczinak is adott ily alkalommal mindenkor egy hatost borravalónak. Természetesen dévajságból.

– Nem is vagy ám tisztviselő. Te csak háznagy vagy, a ki nélkül meg tud alakulni a képviselőház! -205-

Csakugyan a házszabályok szerint az elnök, alelnök és jegyzők választása után nyomban megalakul a képviselőház, – a háznagyot csak azután választják.

Visontai Kovách Laczi ezekből a hatosokból összegyüjtött vagy hetven-nyolczvan darabot. Nagy kegyelettel őrizte boriték alatt. Megvolt még halála után is. Az volt szándéka, hogy ezeket egy gyüjteményben valami foglalásba téteti. Ugy rémik előttem, hallottam, hogy e szándékát utódai megvalósitották.

Volt neki hegyvámos szőlőterülete. Valami Inkey-féle kintlevőség. A jogviszony eredetét és természetét nem ismerem. Ezt nem adta el Kehidával együtt. Ez a terület 272 magyar holdra rugott s holdanként egy akó bor volt a hegyvám. Az 1865-iki országgyülés utolsó évében törvény készült arról, hogy a hegyvámos szőlőbirtokosok a hegyvámot az uraságtól megválthatják. Biróságok, hegyvámbiztosok és ügyvédek vették az ügyet kezükbe.

Deák Ferencz urasági érdekeit hirneves nagy-kanizsai ügyvéd képviselte. Deák nagy tisztelője, később országgyülési képviselő: Veszter Imre. A szőlőváltság értékét ő hozta személyesen Pestre s adta át Deáknak. Ez mintegy huszezer forintot tett.

Bizony ennek nagy részét nyomban elosztogatta Deák szegényebb rokonai között. Hat évig élt még ezután, de halálakor ebből már nem volt semmi. Istenes czélra ugyan, de nyomtalanul párolgott el kezéből. -206-

A pénzt nem tudta megőrizni. Még kevésbbé tudta gyümölcsöztetni. De nem is akarta, nem állott természetében. Csak arra ügyelt, hogy függetlensége szerény életmódja mellett tökéletes legyen és soha egyetlen fillérnyi értékig senki vele szivességet ne gyakorolhasson!

IV.

(Deák alapitásai és részvényei. – A balatoni gőzhajó. – A pesti állatkert. – Casanova oroszlánkölyke.)

De azért nem kell hinni, hogy részvényei nem voltak s hogy ő nem volt alapitó. Volt ő. Csakhogy a mai világ nevet az ő alapitásán s az ő részvényein.

A Nemzeti védegylet, a Balatoni Gőzhajótársaság, a Magyar Általános Biztositó Társaság, a Magyar Földhitelintézet, a Pesti Állatkert egykor mind nagy nemzeti ügy volt, ép ugy, mint a Lófutattás, a Lánczhid, a Lujza-út a tengerpart felé, a Nemzeti kaszinó, a Nemzeti Szinház, az Akadémia s egyéb efféle. Az ország vezéremberei, a főbb s jobb férfiak, a lelkesebb vármegyék, a buzgó hazafiak, a költők, a lángoló keblü hölgyek vállvetve törekedtek mind ezeket egyszerre és egymásután megalkotni.

Ez intézetek egy része ma nincs meg, más része üzleti vállalat, vagy léha mulatozás, melyhez a hazafiságnak most már semmi köze. Csak a Nemzeti Szinház és az Akadémia maradt meg nemzeti intézménynek. -207-

Deák bölcs szava, nagy tekintélye és kicsiny pénze ott volt mindenütt, a hol szükség volt rá.

De különös végzete volt, hogy a hol anyagi haszonnal járt a munka és buzgóság, ott nem tudott állandóan megmaradni. A hol pedig alapitó részvényeket szerzett: ott sohase látott egyetlen fillérnyi hasznot.

Se nem véletlen, se nem az ő rövidlátása. Hanem igenis az ő komoly bölcsesége. Hiszen, hogy a Magyar Általános Biztositó Társaság egykor virágzó lesz s alapitóinak és vezetőinek nagy hasznot hajt, kincseket hoz, azt ő is csak oly tisztán látta, mint bárki más. De ő egyéniségének sulyával, tekintélyével, népszerüségével pénzbeli haszonban részesülni nem akart. Csak addig maradt az intézeteknél, mig azok kamatot és osztalékot nem fizettek. A mint fizetni kezdtek: szépen, simán, zaj nélkül, feltünés nélkül, de rögtön otthagyta őket, mint Szent Pál az oláhokat.

A balaton-füredi állandó nemzeti szinház után sohase látott pénzbeli hasznot. De nem is gondolt arra soha, hogy valaha lásson.

Érdekes volt a balatoni gőzhajózási társaság. Ez már részvénytársaság volt s alapitásakor Deák Ferencz is vett részvényeket.

Az eszme Széchenyié volt s a megvalósitás élére is ő állott 1846-ban. Csak két év előtt halt meg Zala nagy költője, Kisfaludy Sándor. Emlékét ércz-szoborral -208- megörökiteni s a Balatonra gőzhajót állitani, mely az ő dicső nevét viselje: ez a kettős gondolat egyszerre született meg.

A gondolat tetté vált. Meglett a szobor is, több mint ötven évvel ezelőtt. Ott volt a leleplezésen Deák is, s mint gyerkőcz magam is. Olyan volt az a szobor, mint egy tele zsák. Lelkesülésünk körülrajongta, de bizony azért az nem volt jó szobor. Most már másik áll a helyén.

A gőzhajó előbb elkészült. Az már 1848-ban vigan szelte a Balaton hullámait. A neve volt »Kisfaludy«. A nagy költő feje domborműben, aranyos fényben ott ragyogott az orrán.

Deáknak, mint alapitónak és részvényesnek jogában állott volna e gőzhajón ingyen utazni. Lett volna is hozzá alkalma. Minden nyáron Bataton-Füreden töltött néhány hetet. Oda Kehidáról vagy Klári nénjétől, Puszta-Szent-Lászlóról utazott. Bizony kényelmesebb lett volna Keszthelytől az utat pár óra alatt vizen megtenni, semmint 60–70 kilométernyi rossz uton és nagy porban egész nap zöcskölje az embert a kocsi.

De azért Deák utóbb mégis a kocsit választotta, a szárazföldön való utazást.

A hajó rendszabályai közé tartozott, hogy a mikor nagy hazafit, hires embert, gazdag főrendü urat, püspököt, vagy apát urat visz: a diszlobogót kitüzze s mikor már a füredi kikötő közelébe ér: elkezdje az ágyuzást. Hadd tudja meg szárazon és vizen az egész világ, -209- hogy most a hajón valami »nagy marha« vagy »nagy hazafi« utazik.

Deák Ferencz természetesen a nagy hazafiak rovatába tartozott. A nagy marhák közé a főispánokat, főpapokat, az ismeretlen grófokat és bárókat sorozták.

Volt a hajónak egy mozsárágyuja. Szép munka, sárga rézből, mindig fényesen tartva. Ugy ült a hajó födélzetén jól leszegezve, mint egy középnagyságu vizslakutya. Ha a matróz jól megtöltötte, fojtását jól lesulykolta: akkorát szólt, mint valóságos várbeli ágyu. A messze vizről is meghallották durranását a füredi parton, s mire a hajó kikötött, az egész fürdőközönség kicsődült a kikötő hidjához.

Ha Deák Ferenczet látták: volt nagy riadalom. Harsogó éljenzés, mely meg nem szünt, mig lakásába el nem bujhatott.

A fogadó közönség élén mindig ott várta, ha épen jelen volt, a tihanyi apátur. Ékes beszéddel és hosszu beszéddel, holott Deák se az ékes, se a hosszu beszédet nem szerette. Bresztyenszky apátur mindig latin nyelven köszöntötte a parton. Deák neki is latin nyelven felelt, de mindig dévajul.

Gőzhajó-részvényei megvoltak még 1870 körül. Hova tette őket: nem tudom. Utánuk sohase járt osztalék. A hajót utóbb a mult század hetvenes éveiben elbontották. A hajóépités tudománya nagyot haladt a mult -210- század közepe óta. Biztosan ki tudták utóbb számitani, hogy hány lóerejü géphez mekkora hajótest kell. A jó öreg »Kisfaludy« hójóteste nagyobb volt, mint kellett volna lenni. A szakértők azt mondták, hogy a hajótest egy részét holt teher gyanánt hurczolta magával.

De bizony el is korhadt már lassankint. A vas is elvásik idővel. Ezért kellett elmulnia. Ma öt-hat gőzös is van a Balatonon, de egyik se akkora, mint a »Kisfaludy« volt. Egyiknek sincs most már ágyuja. Egyik se hordoz födelén nagy hazafit és nemzeti lobogóval s ágyudörgéssel egyik se tiszteli meg a nemzet vezéreit. De hol is vannak hát ma a nemzet vezérei? Nem siet eléjük a nyárfaárnyékos parton a fürdőközönség s a harsogó éljenzés se tör ki most már önkénytelenül az ajkakról és a szivekből.

Ha jól tudom, a pesti állatkertet 1865-ben vagy 1866-ban alapitották a jó és okos emberek. Egyszer virágzott, másszor sinylődött ez az intézet. Ma már tetemes részét más czélra használják.

Valamikor a magasabb társaság is el szokott látogatni az állatkertbe. Nagy élvezet ez, de csak mivelt elmék és romlatlan lelkek és gyermekszivek számára. Most már a főrendek, a tőzsdeurak, a nagy delnők, a papi renden levők éppen nem látogatják rendszeresen.

Deák, a hányszor csak ráért, mindig szivesen sétálgatott az állatkertben. Még 1873 nyarán is, a mikor már szivbaja miatt nagyon elnehezedett. Volt néhány -211- különösen kedvelt állata. A fuvolamadarat például nagyon szerette. De legjobban az oroszlánokat.

Ez előtt harmincz évvel egy Casanova nevü állatszeliditő asszony volt ott négy-öt oroszlánnal. Volt egy kis kölyök-oroszlánja is. Lehetett talán hat hetes vagy két hónapos. Gyönyörü állat, hatalmas fejjel, ragyogó nagy szemekkel, selymes, puha szőrrel. Csak csöppnyi volt még a sivatag e hatalmas királya, sörényének és farka bojtjának még hire se volt, de azért már nem félt semmitől, nem riadt meg senkitől. Casanova asszony, mikor Deák jött, mindig ölébe tette az oroszlánkölyket s a »haza bölcse« negyedórákig élvezettel simogatta a kis fenevadat s eljátszogatott vele mint egyik kis gyerek a másikkal. A fenevad is örült a játéknak, s egyszer-kétszer ő is megnyaldosta a simogató kezet.

ADÓS FIZESS, DE NE SIESS.

Gróf Széchenyi István neki rontott »Hitel« czimü munkájával a magyar nemes embernek. Kifejtette ebben, hogy a nemes embernek, akármekkora a birtoka, hitele nem lehet; – a nemes ember kölcsönpénzt nem kaphat s ha kap is, csak elviselhetlen uzsorára kaphat, a miben el kell pusztulnia. Birtokát nem javithatja; vizeit nem szabályozhatja; ha leég: nem épithet; ha sok gyereke van, nem tanittathatja őket, nem utazhat, országot-világot nem láthat; ha ökrét-juhát elviszi a dögvész, métely, lépfene, százrétü paczal, pokolvar s egyéb efféle veszedelem: uj lábas jószágot be nem szerezhet. Mert nincs pénze semmire.

Kimutatta a könyvben azt is, hogy ennek a nyomoruságnak pedig főoka az, hogy a jólelkü hitelező, ha adósa elhal vagy makacskodik, biróság utján csak nagy keservesen juthat pénzéhez. Sok esetben tiz-husz év eltelik, mig a nemes emberen egy-két száz forintot be tudnak hajtani.

Sok szó esett erről az 1832-iki országgyülésen. A nemes urak időnkint egyébről se beszéltek, csak erről a könyvről. Ki dicsérte, ki gyalázta ezt a könyvet. -213- De abban általánosan megegyeztek, hogy a nagy gróf veszedelmes ember. Mit erőlködik ő azon, hogy a nemes ember, ha adós, nagy hirtelenséggel legyen kénytelen adósságát megfizetni?

Azonban a »haladó kor szelleme« mégis arra intette a nemes urakat, hogy alkossanak bölcs törvényt, melylyel a nemes emberen is be lehessen hajtani a világos követelést.

Ott volt Deák Ferencz. Ő is sürgette ezt a törvényt. Sőt talán ő sürgette legjobban. Volt is e miatt sok vitája.

De minden vitáját diadalmasan el tudta dönteni egy példával, melyet az ő családja történetéből beszélt el. Magam is hallottam tőle ezt a példát, noha nem akkor, hanem közel negyven évvel később.

Elmondom ezt a példát. Ma is érdekes. Hiven jellemzi a száz év előtti kort.

Deák Ferencz apai öreganyja Hertelendy Anna volt, Deák Gábornak édes-kedves felesége. Volt ennek a révén egy öreganyai nagybátyja: Hertelendy Gábor. Nem a hires, nagy vitéz, a tábornok és hadvezér, a ki Simonyi ezredessel versenyzett a vitézségben, hanem egy korábbi Hertelendy Gábor, a kit Deák Ferencz nem is ismerhetett, mert már 1754 körül elhalt.

Ennek testvérje volt Hertelendy Éva, Deák Ferencznek szintén öreganyai nagynénje. Szép lány volt, örökség is szépen nézett rá. Feleségül vette Rumy Boldizsár Rumból, Vasvármegyéből. Ott laktak szerelemben, boldogságban, békességben. Lett két lányuk is. Az egyiknek -214- neve volt Manczi. A másiknak neve volt Miska. Furcsa név lánynak, de hát ez volt a neve: Rumy Miska. Mind a kettő élt még akkor, mikor Deák Ferencz kis gyerek volt. Csakhogy a Miskát Deák sohase látta, mert ez apácza lett s elvitték valahova idegen országba.

Nos hát a nagybátya Hertelendy Gábor föltette magába 1752-ben, hogy ő nemes Zalavármegyének lesz főjegyzője. De akkor a főjegyzőt Zalában nem a nemesség választotta, hanem a főispán nevezte ki. Az örökös főispánságot a gróf Althan-család birta, de az örökös főispán akkor a bári érsek és váczi püspök gróf Althan volt s állandóan Bécsben lakott. Elindult hát Hertelendy Gábor uram Bécsbe, hogy kijárja magának a megyei főjegyzőséget az örökös főispánnál.

Rum felé vette utját, hogy édes testvérnénjét, Évát és sógorát, Rumy Boldizsárékat is meglátogassa. A hogy illett jó atyafitól.

Beszélgetés közben rá került a sor a bécsi utra s a főjegyzőségre. Rumy Boldizsár azt kérdi:

– Akkor semmit se ér az utad. Püspökkel, főispánnal csak aranyos nyelven lehet beszélni. Csak a fütőnél, komornyiknál, borbélynál ér az ezüst valamit.

Tudniillik a fütőt, borbélyt, komornyikot kellett az ügynek első sorban megnyerni. Csak ezeken át lehetett az örökös főispánnal vagy helyettesével beszélni.

Egyik szó a másikat érte s a vége az lett, hogy -215- Rumy Boldizsár adott kölcsön a bécsi utra Hertelendy Gábornak 85 darab aranyat. Majd megfizeti, ha visszatér.

Mert akkor meg ellátogatott Szarvas-Kendre meglátogatni a Sibrik-atyafiságot. De épen akkor otthon volt Rosty Istvánnak, Vasvármegye néhai hires alispánjának özvegye Sibrik Teréz is gyönyörü szép két lányával Fannyval és Mariskával. Hertelendy Gábor megszerette Rosty Fannyt, meg is kérte a kezét s az eljegyzést és gyürüváltást el is határozták nyomban.

Se Vasban, se Zalában nincs város, a hol gyürüt lehetne találni. Győrbe vagy Sopronba kell menni szép köves gyürüért.

Hertelendy Gábor befogat rögtön s indul gyürüért. Utja Rum felé visz s megint beszáll sógorához, Rumy Boldizsárhoz. Elmondja ott a jó hirt s utazásának czélját. Rumy Boldizsár azt mondja:

– Ne menj te édes sógor gyürüért se Győrbe, se Sopronba. Itt van Rohonczon az Elbuj nevü gyürüs zsidó. Az igazi neve ugyan Abiud, de a nép már csak Elbuj zsidónak nevezi. Szebb gyürüt tud ez adni, mint a milyent akár Bécsben kaphatnál. De ne menj te ehhez se. Nem találod otthon, mert ő mindig faluz, a nemes urakat járja. Hanem ha az én édes lelkem, Évi feleségem beleegyez: vidd el azt a rubintos aranygyürüt, a melyet én vettem neki a mi eljegyzésünkkor az Elbuj zsidónál, 30 rhénusi forint volt az ára. Add ezt oda jegyesednek, derék jó lány, szép is, megérdemli, -216- ha siettek az esküvővel. S aztán az árát küldd meg, ha majd hazaérsz.

Igy lett. Beleegyezett az asszony is szivesen. Hertelendy Gábor ekként adósa lett Rumy Boldizsáréknak 85 aranynyal és 30 rhénusi forinttal. Meg is esküdött Rosty Fannyval csakhamar, de adósságát megfizetni elfeledte.

A következő évben 1753-ban Rumy Boldizsárné virágzó korában, java idejében nagy hirtelen elhalt. A temetésen ott volt Hertelendy Gábor is s a bánatos férj előtt elismerte tartozását. Elismerte, de meg nem fizette.

Jó Rumy Boldizsár nem tudott élni felesége nélkül. A mint a temetőből hazament: ágynak esett s nyolcz nap mulva meghalt.

A temetésen megint ott volt Hertelendy Gábor s megint elismerte tartozását, de megint nem fizette meg.

A két serdülő lány, Manczi és Miska árván maradt s édes apjuk testvérbátyjának Rumy Lázárnak gondnoksága alá került. Ez előtt ismerte el Hertelendy Gábor a tartozást. De Lázár ur nem inditott pert. Nagy jogtudós volt. Tudta, hogy annak a pörnek sohase lesz vége. Ő legalább végét nem érheti, mint beteges, öreg ember. Ha majd a lányok férjhez mennek: hajtsák be ők a követelést.

Két év mulva azonban Hertelendy Gábor is meghalt hirtelen. Ifju szép özvegye hazament az ősi házhoz s nemsokára akadt is derék kérője s férjhez is ment ujra. Hertelendy Gábornak nem maradtak gyermekei, birtokán megosztoztak a Hertelendy osztályos atyafiak. Jutott belőle Deák Ferencz öreganyjának is. -217-

A kisebbik árva, a Miska lány – mint mondám – apácza lett. A nagyobbikat, Manczit, elvette Hertelendy György, Zalavármegyének 1760 körül nagyhatalmu főszolgabirája. Ő most már hát kereste felesége jogán Hertelendy Gábor adósságát.

Meginditotta a pert 1767-ben. Kért az udvari Cancelláriától s Albert királyi herczegtől, Magyarország kormányzójától vallató parancsot. Megperelte az egész osztozkodó Hertelendy atyafiságot, fiágon és nőágon levőket, felmenőket és leszármazókat egyaránt. A hogy a törvény és igazság hozta magával.

Utóbb kihalt minden osztozó fél, a másod és harmad izbeni örökösökre szállt át a pör. Utóbb kihalt a felpörös s fiai s unokái folytatták a keresetet. Folytatták utóbb Deák Antal és Deák Ferencz ellen is, mint a kik néhai Deák Gáborné született Hertelendy Anna unokái. Ezerekbe került már a pör, de minél tovább folyt: annál messzebb estek a végétől.

– Lássátok! Ez a per egyszerü mindennapi adóssági per. A tárgya se nagy, csak néhány száz forint. Hatvannyolcz esztendeje folyik s most már törvényeink szerint nem is lehet vége. Mert most már az unokák ellen senki soha be nem bizonyithatja, hogy ki milyen arányban osztozott hatvannyolcz esztendeje óta. Nincs-e hát szükség az uj törvényre?

DEÁK FERENCZ ÉS A NŐK.

(Deák szivének története. – Hagyomány szól arról, hogy ő is volt szerelmes. – Testgyakorlatai. – Testi ereje. – Ürményi Miksa és az angol. – Vörösmartyhoz irt levele.)

Tisztelt közönség! A mikor szives meghivást vagy inkább értesitést kaptam arra nézve, hogy e körben nekem kell felolvasást tartani: még akkor nem voltam s mind a mai napig nem voltam azzal tisztában, miről tartsak felolvasást. Hogy tartok: arra erős elhatározásom volt, minthogy e kört az országban levő hasonló természetü körök közt bizonyos tekintetben legtöbbre becsülöm. Csak ma, csak egy órával előbb, hogy ide szerencsésen beléptem, jutott eszembe, hogy arról a tárgyról tartok felolvasást, melynek czime lesz: Deák Ferencz és a nők.

De minthogy csak egy órája jutott eszembe, azért engedelmet kell kérnem a tisztelt közönségtől, hogy a felolvasás csak a szó teljes értelmében vett elbeszélés vagy inkább beszélgetés lehessen. Miként olvassak föl, ha nincs miről? -219-

Természetesen se én nem tudom, se más, milyen lesz ez a beszélgetés. Már e miatt se tart ez arra számot, hogy vagy most vagy valaha a remek művek közé tartozhassék. Bizalommal jöttem ide, bizalom és kitüntetés fogadott itt s én valóban családias bizalommal mondom el, a mit el akarok vagy el tudok mondani.

Deák Ferencz életének, a hogy ez életet én ismertem, néhány töredékéről s nyilatkozatainak, a mint én hallottam, néhány részletéről akarok én most némi szemlét tartani s a szemle adatai nyomán kissé elmélkedni a fölött, minő viszony állott fenn Deák Ferencz és a nők között.

Deák Ferencz nemzeti történelmünk egyik legnagyobb alakja. Ezt tudja mindenki. Sőt nemcsak a mi történelmünkben válik ki, hanem mindazok közt, kik valaha a világtörténet szinpadján megjelentek, a legkitünőbbek egyike s egyéniségéhez bizonyos tekintetben alig találunk hasonlót. Se a nagyok, se a kicsinyek közt, se a hatalom birtokosai közt, se azok közt, kiket a népek szeretete vagy gyülölete magas fokra emelt, talán senki sincs, a kinek egész élete oly összhangzatos volna, mint Deáké. Nagyobb és tisztább összhangot egyetlen ember élete se mutat fel; hozzá hasonlót is keveset. Angol életirója az angol nemzet nagyjai közt keresett hozzá hasonlót. Angliát – ugymond, ha jól emlékszem – a gondviselés különös szerencsével áldotta meg, mert az utolsó két száz év óta belvillongástól menten szabad alkotmánynak zavartalan életműködése közt szabadon fejlődött, jólléte és miveltsége hatalmasan emelkedett -220- s igy alkalma volt arra, hogy nemzeti élete nagy férfiakat szüljön, neveljen, alakitson. De még az ő nemzete nagy férfiai közt is, talán Hamden Jánost kivéve alig van, kit Deákhoz lehetne hasonlitani.

Ily férfiunál mind kortársai, mind barátai, mind az egész nemzedék, mely személyesen ismerte mind az utána következő első nemzedék, mely közvetlenül már nem, de emlékeiből mégis jól ismeri, – mindezek élénken érdeklődnek az iránt, vajjon ilyen férfiunak mi az élettörténete a sziv dolgában s közte és a nők között minő viszony állott fenn?

E kérdést nem én vetem föl először. Kérdés volt ez hatvan-hetven esztendő óta mindig. És mégse tud senki biztosat arról, hogy Deák Ferencz közt és valamely nő közt bármi benső vagy gyöngéd viszony fejlődött volna ki s állott volna fenn akár állandóan, akár futólag.

Abból azonban, hogy biztosat senki se tud, még egyáltalán nem következik, hogy ifju korában s talán még később is ne jutott volna oly helyzetbe, a mit a közönséges beszéd szerelmi viszonynak nevez. Csakhogy ez a viszony nem volt hosszantartó, nem volt állandó, nem alakult át mélységes szenvedélylyé s hire egyáltalán nem jött napvilágra. Igazi nemes ember semmi körülmény közt szerelme titkaiból el nem árul semmit. De a gyöngéd lelkü önérzetes nő se. Ily férfinál és nőnél csak a halál vagy a házasság vagy valamely egészen bolond véletlen árulhat el szerelmi titkot. -221-

Zalában az öregek bizony emlékeznek arra, hogy Deák Ferenczről ifju korában, mint szerelmes legényről gyakran volt szó. Magam is tudok egy nőről, a kit 1823 körül erős szerelemmel rajzott körül, de a kiről nem lehet szólnom, mert bár igen magas korban, még most is él. Kehida körül mindenki tudta ez előtt ötven évvel, hogy egy másik előkelő urnő mennyire üldözte Deákot szerelmével. Él még egy harmadik előkelő urnő is a főváros közelében, a kit egykor gyöngéd érzelmek kapcsoltak Deákhoz, a ki hetekig tartó látogatásokat tett a kehidai kastélyban s a kinek látogatásait a mult század ötvenes évében Deák is gyakran és szivesen viszonozta. E nőt távoli rokonság is kapcsolta Deákhoz.

Tudjuk, hogy agglegényként halt meg. S nemcsak ő, hanem testvérbátyja is Deák Antal. E pillanatban most nem jut eszembe, hogy bátyja hány évvel volt idősebb, de jóval idősebb volt, mert például 1812-ben, a mikor Ferencz még csak nyolcz-kilencz éves gyermek volt, bátyja már Zalavármegye szolgabirója s öcscsének gyámja és gondnoka volt. Ő is agglegény maradt haláláig.

Deák Ferencz, mikor 1833-ban országgyülési követnek először megválasztották s Pozsonyban az országgyülésen megjelent, erőteljes szép ifju ember volt. Hogy erős, egészséges, hatalmas izmu volt; hogy izmai erejét el nem hanyagolta, hogy bizonyos izomgyakorlatokat végzett, némi részben magam is láttam, de hallottam is még önnönmagától is. -222-

Labdát ugyan nem rugdalt, hanem dobált. Versenyt nem futott, nem kerékpározott, félmeztelenül nem evezett, a mai nap divatos kötél, rud, ugró, lógyakorlatokat nem művelte, de a gyermeknek való egyszerü, egészséges testgyakorlatokat igenis szorgalmasan művelte.

A mult század 60-as éveinek végén Pesten, az ország fővárosában lelkes ifjak és férfiak rendszeres tornatanitást akartak behozni s tornaegyesületet alapitani, de elég pénz nem volt. Elhatározták, hogy a kormánytól ugy emlékszem 6000 forintra rugó évi állandó segélyt kérnek s küldöttséggel fölkeresik s megkérik Deák Ferenczet, mint fővárosi bizottsági tagot s belvárosi képviselőt: támogassa törekvésüket s kérésüket. A küldöttség egyik tagja és szónoka rég elhunyt egyik barátom Matolay Elek volt. Deák azt felelte a kérésre:

– Helyeslem az önök törekvését és támogatom. Helyeslem pedig azért, mert az iskolába járó mai gyereknek nagy szüksége van a rendes tornára. Én is voltam gyerek és tanuló, nekem és társaimnak nem volt tornagyakorlatunk, de nekünk nem is volt arra szükségünk. Mi naponként kimentünk a mezőre labdajátékra s ott labdaütéssel, dobással és futással, de birkózással s egyéb játékkal is sokkal erősebb testgyakorlatokat végeztünk, mint ma az iskolák tornagyakorlatai. Karunk, lábunk, derekunk igazán megerősödött.

Szentgyörgyi Horváth Józseftől hallottam Balaton-Füreden, hogy Deák Ferencz husz-huszonkét éves ifju korában még nagyon szeretett a Balatonon kőugratót -223- játszani. Ez sima kővel történik. Erős karral kell a követ a viz felszinére dobni. A kő ugrál a vizen. Senki se értett ugy hozzá, mint Deák. Egyszer tizenháromszor ugrott fel a köve a viz szinéről, mielőtt elmerült. Bizonyos ügyesség is kellett ehhez, de erős karizom is.

Harmincz éves fiatal férfi volt, mikor az országgyülésen megjelent. A követek akkor is sok olyan mulatságot gyakoroltak, a minőt a mai képviselők: kártyát, udvarlást, kocsizást s egyéb effélét. Deák ezekben nem gyönyörködött, hanem ezek helyett az üres délutánokat az Auban töltötte, a Duna szigeti szép városligetében, a hol követtársaival együtt nem egyszer labdajátékot játszott, még pedig a mikor meleg volt, pőrén, felsőkabát nélkül.

A mostani képviselők ezt alig tennék. A közönség minden esetre különösnek találná, ha a képviselők kabátot és mellényt ledobva a mezőn vagy vásártéren métát játszva futkároznának. Semmi esetre se találná természetesnek, ha Széll Kálmán, vagy Tisza Kálmán vagy Szilágyi Dezső ingujjban futkosna labda után a piaczon. Akkor pedig megtörtént s Deák e játékokban mindig részt vett.

Dévajkodó erőmérkőzésbe is belebocsátkoztak a követ urak. Valami német vagy angol állitott föl egy erőmérő gépet, melyen a kar és derék izmainak erejét lehetett megmérni. Az összes követek és főrendüek között, a kik ott kisérleteztek, egyedül báró Wesselényi Miklós izomereje multa felül Deákét. Wesselényi pedig, ha jól emlékszem, hét vagy nyolcz évvel idősebb volt -224- Deáknál, csakhogy őt a rendesnél nagyobb izomerejünek tapasztalták barátai.

Mind ezzel csak azt akarom mondani, hogy Deák életkorához képest teljesen erős, egészséges ember volt.

Zömök termet, rövid nyak, széles hatalmas váll, nagy fej, erősen kifejlett mell, napbarnitott piros arcz, erős ajkak s az ajkakra boruló vastag bajusz: ilyen volt Deák Ferencz azok előtt, a kik ismerték. Igy ismertem én is. Szürke kék szemeiben nagy mélység, sok szelidség s hatalmas erkölcsi erő sugárzása volt. Mind oly tulajdonságok, melyek köztapasztalás szerint a nőkre igen erős hatást szoktak gyakorolni. (Általános derültség.) A fölött méltóztassék majd mosolyogni, a mit én mondok, ne pedig a fölött, a mit önök gondolnak. (Nagy derültség és hosszas éljenzés.) Majd mondok én talán olyat is. (Éljenzés.)

A férfiui erőnek és erélynek, az erkölcsi hatalomnak akkora jelensége volt Deáknak arczán, hogy az bámulatot gerjesztett mindenkiben. Egykor Ürményi Miksa képviselőt egy Indiákról jött angol barátja meglátogatta Budapesten s megkérte őt, mutassa meg neki Deák Ferenczet. Sokat hallott, sokat olvasott róla, szeretné látni.

Az angol fölment a karzatra s gondosan végignézte a képviselők arczát. Végre egynél megakadt s odamutatott. -225-

– Ha Deák az az ember, a milyennek mondják és irják, ha csakugyan akkora magasságban áll az emberek fölött, akkor csak ez az arcz lehet Deáké, mert a legnagyobb erkölcsi hatalom ezen tükröződik.

Annyi bizonyos, hogy olyan termet és olyan arcz, mint Deáké, a férfiui erőnek és hatalomnak, az észnek és komolyságnak akkora teljessége minden népnél minden időben erős hatást gyakorol a nőkre. És mégis, mikor fölment az országgyülésre, senki se tudott se otthoni multjáról, se pozsonyi életéről semmit, de semmit, a mi eligazodást nyujtott volna arra nézve, hogy közte és a nők közt valami bensőbb természetü viszony volt-e valamikor vagy nem volt.

Irt 1826-ban Vörösmarty Mihályhoz egy levelet, melyben őt egyebek közt egyik közös jó barátjuknak Fábián Gábornak sorsáról értesiti. Fábián épen akkor feleségétől válóban volt. Ezt közli Vörösmartyval s egyuttal kiterjeszkedik arra is, hogy ő is volt már szerelmes s az ő szivét is meglepte már ez az érzés. Mint irja, Ámor istenke nyila az ő szivét is megsebezte.

»Még eddig, hála a szerelem kis istenének, csak körülöttem szórogatta nyilait; azon egy-kettő is, mely talán nékem volt irányozva, vagy tömött ruhámban fennakadott, vagy izmos mellcsontomon megtompulva, szivet nem sérthetett. Egy mégis, megvallom: mélyebben csuszott az oldalcsontok közé, mint kivántam volna; -226- megdöbbentem először a véletlen eseten, de elhatározottságomat ismét visszanyerve oly gyöngéden, oly kimélve vontam ki a nyilvesszőt, hogy két esztendei távollétel egészen begyógyitotta már sebemet. Sajog ugyan most is még némelykor a sebhely, kivált ha vagy magam vagy mások azt véletlen az elevenebb emlékeztetés által felvakarják; – de a hideg meggondolás mindenkor lecsillapitja az ujra felzudult indulatot s nem engedi, hogy a sziv, ezen vakmerő játékos, egy egész életboldogságot kössön egy koczkához.«

»E kevésből már láthatod, hogy ha foglalatosságaim hosszabb utra időt engednének is, inkább titeket, kikhez a barátság édes érzése csatol, látogatnálak meg, mint sem egy idegen, ismeretlen és soha nem látott leányt keresgélnék az alatt; mert jaj annak, a ki ugy keres szeretőt és barátot, mint – gombát.«

Ez a levél, vagy legalább a levélnek az a része, melyet felolvastam, okos és higgadt férfiu komoly beszéde. Deák Ferencz tehát már akkor is okos ember volt. Már akkor is komolyan akart beszélni a sziv dolgáról s valósággal komolyan is beszélt.

II.

(Ki volt az, a kit Deák szeretett? – Nem tudni. – Deák szerelmi tanácsai. – Hol tanulta a szerelem bölcsességét? – A ki megházasodik és a ki meg nem házasodik. – Deák ölében hat gyerek.)

Deák, mikor ezt a levelét irta, csak 23 éves fiatal ember volt. Már hogy valaki 23 éves korában szerelem dolgában is ilyen higgadt legyen: ez nem mindennapi dolog. Legalább is igen különös. -227-

Maga irta, hogy Ámor istenkének nyila őt is megtalálta. S Vörösmartynak, jó barátjának irta. Ennek tehát igaznak kell lenni. Deák se a szerelem dolgában, se másban soha nem mondott nem igazat.

Hogy mikor, mely évben s mily körülmények közt találta őt mélyebben a kis istenke nyila, azt nem tudni. A levélben azt mondja, két évi távollét meglehetősen kigyógyitotta. A levél irásakor 23 éves volt. Ha ebből két évet leszámitunk, 21 év marad. De még az sem bizonyos, hogy pontosan az utolsó két évet kell leszámitani, mert hiszen, ha emlékezetem nem csal, két évet Budapesten töltött, de ez a két év nem az 1824-ik és 1825-ik évekre esik.

De nem akarok tovább menni a találgatásban. Csak azt mondom, csak annyit látok bizonyosnak, hogy Deák legföljebb 20–21 éves volt, mikor Ámor nyila behatolt oldalbordái közé.

De hát ki volt az, a ki a kis istenkét felbiztatta s oly dühössé tette rá, hogy nyilát beledöfje? Ki volt az a nő? Nem mondja nevét senki. Lehet, hogy az a most is élő agg nő volt, a kiről előbb emlékeztem. Lehet, hogy más volt.

Én ugy hallottam ugyanis s ezért az se lehetetlen, hogy az a nő Inkey Karolina volt. Inkey Ferencz leánya s a nagy szerző Inkey Boldizsárnak unokája. Inkey Ferencz Zalavármegyének 1812-ben országgyülési követe volt. Felesége Triangi Karolina bárónő. Nagy vagyonu előkelő zalai birtokos s egyetlen leányára sokkal nagyobb örökség nézett, mint Deák Ferenczre. -228- Mártudniillik a mi a birtokok terjedelmét illeti. Meghalt 1836-ban. A leány körülbelül egy idős volt Deákkal s később zalabéri Horváth Eduárdhoz ment nőül. Maradékai, ha nem csalódom, ma is élnek. E nő volt tehát az, a mint én hallottam, a ki Deákban az első szerelem s talán a rajongás érzetét fölébresztette.

Ha csakugyan ő volt: akkor természetes okokat látok, a melyek miatt e szerelemből házasság nem lehetett.

Azt se tudjuk, viszonozta-e a lány Deák szerelmét? Vagy viszonozta-e oly mértékben s oly tisztán és nemesen, mely Deák izlésének megfelelhetett? Nagy akadály, hogy Deákkal egykoru volt. A 19 vagy 20 éves Deák Ferencz még alig nősülhetett. Ő parlagi ember s csupán vidéki falusi gazda lenni nem tudott volna. Előtte még a gyakorlati tanulmányok egész mezeje állott, melyet a vármegyei életben előbb be kellett járnia. Óriási szelleméhez képest bármily kevés nagyravágyás lakott is benne, de az a szellem mégis feszült s nagyobb arányu működésre törekedett. Önérzetén csorba sehogyse eshetett, még a szerelmi boldogság árán se. Az egyetlen lányhoz és gazdag örököshöz Deák Ferencz még a szerelem jogán se közelithetett könyörgő szerepben. De másrészről 20 éves lány se várhatott hosszu évekig, a kit a kérők és udvarlók serege körülrajzott. Lehettek esetleges s külső okok is, melyek Deákot szerelmének elfojtására indithatták.

Mindez azonban elmélkedés, körülmények egybevetése, melyet minden részletében kétségtelenül bizonyosnak nem tekinthetünk. Találgatás a messze multban -229- rég elhalványodott emlékek nyomaiból. Csak lehetőség, csak valószinüség tehát, hogy Deák házassága ily körülmények közt maradt el. Csak annyi bizonyos, hogy 1823 körül 20 éves korában egy nő iránt erős szerelmi érzés támadt lelkében, melyet ő szenvedélylyé szilajodni nem engedett. Bizonyos pedig onnan, hogy ezt maga irta Vörösmartynak. Azt pedig mindenki tudja, hogy Deák sohase nősült.

Ugyanabban a levélben Vörösmarty Mihályt egyéb dolgokra is figyelmezteti. Arra, hogy a fiatal embereknek rossz szokásuk van a szerelem dolgaiban. S nem is egy, hanem sok rossz szokásuk. Intései, elmélkedései, tanácsai abban a levélben röviden összefoglalva következők:

Az ifju ne az első lányba szeressen bele, a kivel az életben találkozik, hanem lásson többet s nézzen meg jól többet is. Ne kerülje, hanem keresse a módot és alkalmat több lány összehasonlitása után találni meg azt, a ki leginkább hozzávaló.

Aztán ne engedje át magát képzelgésnek. A lányt magát szeresse meg ugy, a milyen az a lány valósággal, ne pedig azt az ideált, a mit fölizgatott érzelemmel a lányban lát. Az ifju nagyon könnyen az asszonyi tökéletesség minden remekét képzeli el a lányban, pedig bizony van olyan lány, a kiben minden asszonyi tökéletesség nincs meg. Kevés van ugyan, de mégis akad ilyen. (Zajos derültség.)

Gondosan figyelje meg az ifju a lánynak minden testi és lelki tulajdonságát s erre szabjon magának -230- elég időt. A lányokat biztosan meg lehet ismerni, de rövid idő alatt mindegyiket nem. A lányok megismerésére annyi időt lell forditani, a mennyi szükséges.

Aztán inti a fiatalságot arra, hogy különösen tanulmányozza, vajjon a lány valósággal s komolyan érez-e vagy csak érzelgős s az érzést csak szinleli? A mi más szóval azt teszi: vajjon a lány egészen természetes mivoltában jelenkezik-e az ifju előtt?

Végül a legfőbb tanács gyanánt azt mondja, hogy a durva testiséget a valódi szerelemmel összetéveszteni nem szabad. Ezt a szót használja: »testiség«. Akkor még az akadémia nem fogadta el e szót: »érzékiség«, mert különben Deák is e szót használta volna. Igaz, hogy akkor még az akadémia se volt érzékiség, csak képzelődés. Könnyen megtörténhetik – ugy szól Deák – hogy a testiség kielégitése után vége lesz a nagy lelkesedésnek, az ideál elrepül s néha csak egy igen közönséges asszony mond félálmosan jó reggelt a tegnapi elragadtatásból bámulva ébredő férjének. (Derültség.)

Folytathatnám Deák Ferencz szerelmi tanácsainak elemzését, de a mai napra ennyi is elég. E helyett azt a kérdést vetem föl, vajjon hol, mily életkorban s miként szerezte Deák ezt a bölcseséget? Saját élete viszonyainak észleléséből meritette-e vagy mások életéből tapasztalta? Vagy talán könyvek és regények olvasásából gyüjtötte bölcseségét? Vagy Antal bátyjának oktatásaiból s a kehidai parasztok példabeszédeiből?

Hogy könyvek és regények olvasásából meritette -231- volna bölcseségét, nem hiszem. Akkor még, ezelőtt hetven-nyolczvan esztendővel, nem volt megirva százezer regény s még a regények se affélék voltak, mint a mostaniak. Annyi hirlap se volt, mint mai napság s a hirlapok tárczái és törvényszéki rovatai se olyanok voltak, a milyenekhez ma van szerencsénk, noha nem nagy szerencsénk. A szinpadok se ontották még a közönségre a szerelmi és házassági viszonyok fonákságait, de hiszen akkor még egész Zalavármegyében szinész soha nem is játszott. Szerelmi tárgyu könyvek akkor is voltak már sikamlós tartalommal, de magyar nyelven egy se volt. Testben, lélekben erős ifju pedig sikamlós tárgyu könyveket akkor se olvasott, ma se olvas.

Erős meggyőződésem, hogy Deák a maga szerelmi bölcseségét részint saját lelki életének észleléséből, részint másoknak, barátainak s rokonainak gondos megfigyeléséből meritette. Ott volt előtte például Fábián Gábor barátjának esete is. Bizonyosan ismerte Vörösmarty szerelmi rajongását is a Perczel-lány iránt. S talán e levéllel hüteni akarta ezt is, ha nem épen eloltani is. Kétségtelen azonban, a mély elmélkedés is bizonyitja, hogy Deák 23 éves korában már volt szerelmes és pedig komoly szerelmes.

E szónak nincs egészen világos értelme. Mert ha valaki életre-halálra szerelmes: az épen nem komoly dolog. Az valami más. Az már több annál, a mit komoly dolognak nevezünk. Ha pedig a szerelem nem -232- életre-halálra szól, hanem csak futó érzelem fellobbanása: az megint nem komoly dolog.

Deáknál, ugy látszik, se az egyik, se a másik eset nem állt elő. Tartalmasabb lélek volt, mintsem felszines érzelem időnkint is uralkodhatott volna rajta. Óriási elméje, nyugodt itélete s vas idegzete pedig megóvta attól, hogy ellenállhatatlan szenvedélyben merüljön el. Egész élete tesz erről tanuságot.

A szerelem érzése lehet oly mély és oly erős, hogy a kit meglep, annak azután egész élete sorsát az dönti el. Abban lesz nagygyá, dicsővé vagy abban hal el. Bizonyos az, élet és történelem egyaránt bizonyitja, hogy ha tiszta és nemes érzületü férfiu, testi és lelki hibáktól menten, kora miveltségének magaslatán, érzésben gazdag lélekkel találkozik nővel, kinek társadalmi állása megengedi, hogy vele gyakran érintkezzék, kiben a testi és lelki épség, az alaki és szellemi báj s minden női tökéletesség egyaránt megvan: benne e nő iránt oly erős vonzalom, oly mély és elszakithatatlan ragaszkodás, oly rajongó egyesülési vágy, tisztelet és imádás fejlődhetik ki, melynek mértékét megtalálni, határait megszabni lehetetlen. Ezt nevezik a költők igazi és végzetes szerelemnek. Ezzel foglalkozik oly nagy előszeretettel a művészet minden ága. Szerencsére nem mindennapi ez érzés s ettől aztán az, a kinek lelkét rabbá tette, megválni soha nem tud.

Deák ily nővel nem találkozott vagy lelkét ez a szenvedély el nem ragadta. Ha elragadta volna: akkor vagy nagyobb, magasabb, dicsőbb sorsot készitett volna -233- magának s az imádott nőnek, mert a nemes nagyravágyás százszoros mértékben kifejlődött volna nála, vagy pedig a házasság örömeibe az imádott nő birtokában végkép elmerül s nemzetünk története mit sem tudna róla. Vagy ha a végzet eltávolitja tőle a nőt: a kétségbeesés utjára téved, lelkéből kiröppennek a nagy eszmék és nagy ideálok s jelentéktelen köznapiságban, talán henye és korcs időtöltésben oszlik szét egész élete. Nemzeti történetünk akkor is szegényebb volna egy nagy alakkal.

Bizonyos, hogy Deák Ferenczben ily végzetes utra vezető érzés nem támadott.

Nem hiszem, hogy lelke képtelen lett volna nagy és mély érzésre. Hanem azt hiszem, agya ellenállhatatlan erővel uralkodott vérmérséklete fölött s még jelleme is az agy vezetése alatt fejlődött ki.

Egykor Balaton-Füreden az ötvenes években egy társaság vitatkozott. Bezerédy Gyula, később veszprémi alispán, Kovács Kálmán, később igazságügyminiszteri tanácsos, Lendvay József, később királyi táblabiró s mások voltak a társaság tagjai. A fölött vitatkoztak; vajjon ki a derekabb ember? Az-e, a ki megházasodik vagy az, a ki nőtlen marad. Nem tudtak megegyezni s azért az ott nyaraló Deák Ferenczhez küldöttséget küldtek, fölkérni őt, döntse el a kérdést. Deák mosolyogva felelt:

– Ugy látom, nem egészen komoly az önök kérdése. -234- Én is csak akkora komolysággal felelek rá. A becsületes ember megházasodik, az okos ember nem. (Nagy derültség, hosszas éljenzés.)

Ez a vélemény, mint szokták mondani, szellemes. Ezt azonban nem lehet oly véleménynek tekinteni, mely Deák egész lelkét kimeritette volna.

De azt a véleményt se tekinthetjük olyannak, melyről egy másik Deák-adoma tesz tanubizonyságot. Ez pedig csakugyan dévajkodó adoma. Az egykoruak jól tudják, hogy Deák nemcsak a nőkkel való szerelmi viszony s a házasság egyéb kérdéseiben, hanem más s gyakran igen fontos nagy kérdésekben is néha élczczel, néha adomával ütötte el a vitát férfiak közt is, nők közt is.

Egykor 1868-ban, akkor Deák 65 esztendős volt, vita támadt Deák társaságában az Angol Királynő-szálló éttermében a fölött, hogy ő miért nem nősült meg. Szokott társasága volt körülötte, de ott volt gróf Zichy Jenő is esetlegesen. Különböző vélemények nyilvánultak. Természetesen szelid humorral, mert hiszen Deák jelen volt, a ki alig észrevehető mosolylyal némán hallgatta a különben nagy tisztelettel folytatott évődést. Mikor vége volt a vacsorának s ő a megszokott időben visszavonult, az urak mint mindig tették, elkisérték szobája ajtajáig. A szobaajtóban megáll s odafordul gróf Mikeshez.

– No lásd, ha megházasodtam volna, most vén asszony várna rám a szobában s talán a nyoszolyában is. (Hosszantartó derültség.) Hát mi gyönyörüségem -235- lenne nekem ebből? De mi gyönyörüsége lenne ebből neki? (Nagy derültség.)

E nyilatkozatot, ha komolynak tartanók, egyuttal ledérnek kellene tekintenünk. Deák lelkéből pedig egészen hiányzott minden ledérség. A szerelmes ifju pár együtt egymás mellett gyönyörü tünete a természetnek az embervilágban is, a növényvilágban is, a művészetben is. De fenséges tünet egy agg férfi és egy agg nő együtt, a kik igaz, benső, nemes szerelemben töltötték el együtt egész életüket s mikor napjuk leszállóban van, még akkor is gyöngéd szerelemmel tekintenek egymásra, pedig szivük régi lángja már elhamvadt, de a hamvak még mindig melegek. Deák ezt nem ledér vidámsággal fogta fel, sőt ily esetekről ismerősei köréből szivesen beszélgetett. Annak az adomának értelme tehát nem az ő lelkének teljessége.

Kétségtelen, hogy élemedett korában már sohase gondolt arra, hogy megházasodjék. Pulszky Ferenczczel leveleket váltott, a mikor ez mint bujdosó Londonban élt. Egyik levelében Pulszky elmondja családi örömeit, házas élete boldogságát s gyermekei fejlődését s efféle észrevétellel zárja be levelét: bizony a te tágas öledbe is oda illenék vagy hat szép gyerek. Erre Deák a maga édes pajzánságával azt feleli, ha jól emlékszem, csaknem e szavakkal:

– Hogy az én ölembe oda illenék-e hat gyerek: ezt nem tudom, de jobb szeretem, hogy nincs ott. -236-

III.

(Sárközy Johanna és Ragályiné. – Hiu kisérletek. – Deákra nem hatnak a női bájak. – Egyik adomája. – Megjegyzések.)

Visszatérek azonban az 1832-iki országgyülésre, a mikor ő ott ifjusága erejének s férfiui szépségének egész teljességében megjelent. Alig volt még harmincz éves s alig volt ott pár hónapig, már az ébredő hazafiság nagy nemzeti pártjának vezére lett. Mind országunk sorsa, mind követtársainak bizalma tette őt vezérré. Természetes tehát, hogy őt mind a férfivilág, mind a női világ csakhamar a legnagyobb bámulattal, tisztelettel és rokonszenvvel fogadta. Hisz ugy jött oda, mint Jupiter. Kissé zömök testü Jupiter ugyan, sőt még szakállát is simára tarolta, de haja, bajusza, szemöldöke s minden vitán felül álló szelid fensőbbsége mégis csak Jupiter. Pedig bizony voltak ott a vármegyékből hatalmas olimpusi alakok, öregek és fiatalok nagy számban. Öregek régi országos tekintélylyel, fiatalok nagy tehetséggel s nemes nagyravágyással.

A nemzet akkor kezdett igazán fölébredni. Uj és üde szellő suhant végig a lelkeken. Az asszonyok lelkén is. Sok követ vitte föl fiatal feleségét Pozsonyba. S azon kivül mind az udvar, mind a főrendek köréből sok nő volt ott. Sokan jöttek le Bécsből is. A német szinművészet hölgyei is időnként szép számban sereglettek ott össze. S ezek a nők bizony csak jól körülnéztek az országgyülés tagjain, a fiatalabb és délczegebb követeken s az országgyülési fiatalság merészebb és szemrevalóbb -237- hősein. Nem is volt minden évben országgyülés s nem is volt mindig együtt a vármegyék 104 követe. Nem is volt 400 képviselő, mint most. Az igaz, hogy ez a 400 most sincs együtt egy csoportban soha. (Derültség.)

Sem a férfiak, sem a nők nem vettek észre Deákon semmit abból, hogy miként áll ő a sziv dolgában. Sem valami messze vidék ragyogó szépsége után nem sóhajtozott, sem az ott sugárzó hölgyek után nem futkosott, sőt még csak nem is kerülte őket. Lesték-várták, kinek udvarol; kinek társaságában melegszik fel kissé, de bizony hiába várták. Pedig még birtok dolgában se volt épen utolsó ifju. Nem volt ugyan gazdag, de vagy másfél ezer holdnyi birtoka mégis csak volt számbavehető teher nélkül.

Utóbb bizony pajzán megjegyzésekkel kisérték nyugodtságát, tartózkodását s életkorához legalább a nők körében egészen még sem illő szelid bölcseségét. S a dévajkodás vele szemben utóbb elragadt a nőkre is.

Volt Pozsonyban egyebek közt akkor egy csodálatos szépségü ifju nő. Épen fehérvármegyei származásu. Csepcsányi csanádi követnek a felesége, Sárközy Johanna. Több leánytestvére volt, mindegyik feltünő szépség, de mindannyi közt ő a legragyogóbb. Szépségének hire nagy messze elterjedt Pozsonyon túl Bécsig, Berlinig, Londonig. Utóbb el is vált férjétől s válópörének titkos részleteit hatvanöt év előtt sokan ismerték. Egész raj vette körül a legelőkelőbb udvarlókból. Állandó imádói közt volt egy Rohan herczeg is. De szivét csak egy ritka deli alaku ifju: Blaskovics Pál nyerte el, ki aztán -238- feleségül vette s csótáros öt sárkánylován vitte Hont-vármegyébe, bátorfalusi kastélyába.

E csodálatos ifju nő szemeit, ha azok oda fordultak, egyetlen férfi sziv se tudta reszketés nélkül kiállani.

Volt ott egy másik kiváló nő is. Ragályi Tamás felesége, szinte Ragályi-lány. Nem volt már nagyon fiatal, lehetett 32 vagy 34 éves, de még mindig rendkivül szép és szellemes. Férje ekkor már a királyi tábla birája volt s e minőségben ült az országgyülésen. De Borsodnak egykor, 1825-ben hires követe s az ellenzéknek egykor bálványozott egyik vezére. Róla készült 1832-ben a hires országgyülési dal, melynek szerzőjét senki se tudja s melynek most – fájdalom – csak utolsó két sora jut eszembe. Tartalma megközelitőleg igy hangzik: Sötéten és keserün jön Bécs felől a Duna árja Pozsony felé. A keserü könnyek hullanak belé, –

Szomoru és szép dal ez, valamikor dallamát is tudtam. A nemzet nagy veszteséget látott abban, hogy Ragályi elhagyta az ellenzéket. Átkozták érte Bécset, a ki, a mint hitték, megejtette a nagy hazafit.

Az ő neje volt tehát az a kiváló és szép nő. Hozzá teljes bizalommal voltak a fiatalabb menyecskék, a kikkel a hóditásban már versenyezni nem akart. Neki beszélték el apró cseleiket és komoly vagy tréfás sikereiket. Ő volt gyakran köztük a versenybiró s minden titok hű megőrizője.

A menyecskék bizalmas társalgásából Deák neve ki -239- nem maradhatott. A legünnepeltebb három férfi Wesselényi Miklós báró, galantai ifjabb Balogh János és Deák Ferencz volt az országos közvélemény előtt is, a nők előtt is. Deák kalandjairól azonban mit sem tudott a hir.

No hiszen volt mit hallani e miatt az ellenállhatlan szépségü vidám menyecskéknek. Ragályiné egyenesen leszólta őket maguk között. Különösen Csepcsányinét ingerelte, bujtogatta legjobban, minthogy ő volt a legnagyobb hóditó, ő volt a világhóditó.

– Nohát Deákkal szemben mutassátok meg hatalmatokat. Holmi inczi-finczi mágnásokkal, herczegekkel, jurátusokkal elhallgassatok, ha Deákkal nem tudtok boldogulni.

Csepcsányiné vállalkozott. Nem türte már a sok csipkelődzést. Összebeszélt két vidám és igen szép barátnőjével, vegyék körül és tréfálják meg Deákot. Kényszeritsék olvadozásra és vallomásra s azután mosolyogjanak fölötte is, Ragályiné fölött is.

Deákot nem kérdezhettem meg e felől. Talán elmondta volna. De én az esetet csak 1878-ban, ez előtt huszonhárom évvel tudtam meg a már akkor idős, de még mindig szép és királynőtermetü Csepcsányinétól vagyis inkább Blaskovicsnétól, Deák pedig akkor már nem élt.

De az egykor ünnepelt urnő még negyvenöt év mulva is neki pirult s neki lelkesedett, mikor kisérletük részleteit, a hogy Deákot legyőzni törekedtek, elbeszélte.

A mit a női ravaszság, dévajkodás, szépség, fiatalság, üde és vidám szellem s varázsló erő csak elkövethet; -240- azt mind elkövette az a három ármányos és ragyogó menyecske az ifju Deák Ferenczczel.

A nyilvános országos ülésben illatos zsebkendőjükkel s édes mosolyukkal tüntettek mellette. Királyok köszönték volna meg térden állva azt a mosolyt. Minden kerületi ülés végén már ott andalogtak az országház kapujánál, hogy Deákot elfoghassák. Karjára kapaszkodtak s ugy kisérték. Hiába!

Elmentek vele az Auba. Kocsin, gyalog, társaságban, kettecskén – a hogy s mikor egymásközt összebeszéltek. Végigsétálták vele az erdő árnyékos utait s a virágos réteket; meghivták magukhoz, adtak találkozót, rendeztek bujósdit, játszottak vele bizalmas családi játékokat. De mind nem használt ez semmit.

Utóbb is be kellett látniok, hogy Deákkal nem boldogulnak semmire. S el kellett türniök a szemrehányást imádóiktól is, barátnéiktól is, Ragályinétól is, hogy ifjuságuknak, szépségüknek, vidám szellemüknek s minden csodálatos bájuknak semmi hatalma nincs Deák Ferencz fölött.

Az egyikre Blaskovicsné előadása vezetett. Elmondta ugyanis, hogy ő ugy kezdte Deákkal a bizalmas társalgást, hogy őt a politika felől, a nemzeti törekvések végczélja és eszközei felől, a bécsi udvar és Metternich herczeg cselszövényei felől kezdte kérdezgetni s ő maga -241- is elmondott mindent, a mit a kormányférfiaktól s Rohan herczegtől megtudott.

Hogy ez Deákot óvatossá tette: természetes. Hiszen mindennapi beszéd volt az, hogy a bécsi udvar az ellenzék minden vezérét, a nemzet minden nagy fiát le törekszik kenyerezni. S a kihez másként nem fér: azt szép asszonynyal közeliti meg. Öregjeinknél sokáig szent meggyőződés volt például, hogy galántai ifjabb Balogh Jánost, a nemes és nagy hazafit, e nagy elmét és fényes szellemet szép asszonyokkal tették ártalmatlanná.

De az igaz okot még se ebben találom. Hiszen azért csupán, hogy az ember önmagához s elveihez hű maradjon, nem föltétlenül szükséges a női bájaknak ellenállani. Csak egy igazi nyitja lehet a rejtelemnek.

Az, hogy Deák Ferencz szive valamikor valamely nőnél, a kit eddig nem ismerünk, örökre zálogba volt téve s adott szó és jellemszilárdság őrizte azt a zálogot. S azután azt a zálogot nem adták vissza sohasem. S talán oly váltságdijat szabtak, a melyet Deák vagy nem akart, vagy nem tudott soha visszafizetni.

Talán rangban volt közöttük akkora különbség, hogy Deák azzal a néma, de határtalan önérzettel, mely tulajdona volt, egyáltalán nem akart oly nőhöz közeliteni, kihez bár a legszentebb érzés kapcsolta, de a kihez közelitenie a rokonok és jóbarátok véleménye szerint vakmerőség vagy szerénytelenség lett volna.

Deáknak később egyenlő állásu család leányával alig volt, alig is lehetett benső szerelmi viszonya. Ő 1834-től kezdve már országos hirü ember volt, a nemzet figyelme minden lépésében, minden mozdulatában kisérte; – ha tehát mély szerelmi vonzalom kapcsolta volna valakihez: ezt szükebb baráti köre minden esetre tudta volna. De nem titkolta volna az illető család se. Mert a legmagasabb család hiuságát se sértette, sőt emelte volna, ha Deák Ferencz közeledik valamelyik nőtagjához.

Vagy nem diadalmaskodhatott szerelmében s az imádott nő másé lett. Ez az eset zalabéri Horváth Eduardnéval, Inkey Karolinával. Vagy ha más volt a nő: annak korai halála vagy oly cselekménye állhatott elő, mely Deákot visszavonulásra birta, de egyuttal azt az örök fogadást érlelte meg benne, hogy több nővel egész életre kiható szerelmi viszonyba lépni nem fog, ha ugyan erre képes lesz. Hanem egész idejét, agyát, egész szellemét s az életet, mely rá vár, a közügynek, a hazának szenteli mindaddig, mig azt a haza igénybe veszi.

Más magyarázatot találni nem lehet, hiszen egyébként mind lelki, mind testi épsége tökéletes volt. (Az elbeszélő előveszi zsebbeli óráját, megnézi s leteszi maga elé az asztalra.)

Kiszámitott időm már vége felé jár s a tisztelt közönség kegyes engedelmével most már meg kell válogatnom azt a keveset is, a mit még mondhatok. (Zajos éljenzés. Kérjük, halljuk-kiáltások.)

Ugynevezett pajkos, dévaj, sikamlós adoma igen sok -243- van a közönség közt, melynek szerzője gyanánt Deák Ferenczet ismeri a hagyomány. Néhányat magam is hallottam tőle közvetlenül s egyet-kettőt talán el is mondhatnék. De a sikamlós Deák-adomák nagy része még se tőle ered, csak érdekesebbé akarják tenni az ő nevével.

A nők iránt, ugy a fiatalok, mint az élemedett koruak iránt senki sem érzett és tanusitott nagyobb tiszteletet, mint Deák. Ő a nőben a gyöngébbet, de azon túl csak a szépet, csak a kedvest, csak a tökéletességet látta. Azok közé tartozott, a kik a nők iránt való tiszteletet ugy őrzik keblükben, mint a középkori lovagok, mikor a keresztyén vallást a szent szüz nevében gyökereztették meg.

Nőgyülölő nem volt se fiatal, se öreg korában. Ha fiatal vagy nem fiatal, rokon vagy idegen nővel találkozott, mindig volt számára kedves szava. Még ápolójához is, még halálos kinjai közt is mindig szives volt.

Egy jó tisztes, tenyeres-talpas asszony volt körülötte, ki a nagy beteget utolsó napjaiban haláláig ápolta. Halála előtt néhány nappal ez a nő szült is egy egészséges gyereket. Utolsó dévaj szava ez esetről szólt. Ez az utolsó Deák-adoma, de most nem mondom el. Nem lelkének ridegsége miatt tartózkodott tehát a nősüléstől. Nemes barátságát mindenki ismerte Beöthy Ödönné, Vörösmarty Mihályné s Bezerédy Istvánné iránt.

Erős nézete volt, hogy fiatal nőnek, lánynak társaságba, tánczvigalmakba kell menni, ott a fiatal emberekkel ismerkedni, azok közt összehasonlitást tenni s -244- nem az első hizelgő szavak után, nem a vérnek első fellobbanására itélni.

Hadd fejezzem be beszélgetésemet egy idevonatkozó Deák-adomával. De igazival.

Valahányszor uj országgyülés kezdődött: a képviselők pártkülönbség nélkül szent kötelességüknek tartották, hacsak épen Parlagi Jancsik nem akartak lenni, Deák Ferenczet meglátogatni, nála tisztelkedni. Csak ő utána következtek a pártvezérek, a miniszterelnök s a miniszterek.

Egykor épen Deáknál vagyok s jön hozzá Szabó Imre, Zalavármegye egyik képviselője. Deák jól ismerte őt, még édes apját is. Élemedett, javakorbeli ember volt már s elbeszélgetett vele bizalmasan a maga módja szerint.

– Kár! A lánynak bálba kell járni, ismerkedni. Jobban eltalálja szerencséjét.

– Tudja isten, urambátyám! Ugy vélekedem én is, mint az anyja. Jó bor czégér nélkül is elkel.

MEGJEGYZÉSEK AZ ELŐZŐ FEJEZETHEZ.

Két levél jött hozzám. Mindegyikben azt kérdik: hogy lehet az, hogy én azt mondom, hogy még a felolvasás napján se tudtam, miről fogok beszélni s beszédemben mégis idézni tudtam Deák Ferencznek Vörösmarty Mihályhoz 1826-ban intézett levelét.

E kérdést beszédem komolyságában való kétség szülte. Ez a kétség pedig alaptalan.

A Vörösmarty-körben márczius 24-én esti 7 órakor kellett beszélnem. 23-án egész nap sok dolgom volt s este Káldyról irtam hosszabb közleményt az »Egyetértés«-be. Ugy terveztem, hogy 24-én délelőtt majd elhatározom, miről fogok beszélni.

Azonban éjfélkor a jó sors és az Abbázia összehozott gróf Zichy Jenővel, a ki épen hajnali 3 óráig mulattatott végtelenül érdekes és fontos belső ázsiai utazásának tudományos részleteivel. Az éjjeli alvásból nem lett semmi s ennélfogva nem lett a délelőtti munkából se.

Se baj! Délben elindulunk Fehérvárra, odaérünk fél négyre, eszünk valamit négy óráig, alszunk ötig s öttől -246- hétig elkészitjük a felolvasás vázlatát. Hiszen egy órai felolvasás nem ördögség. Az ember egy hosszu papirra leirja a jelszavakat és vezérigéket s azután a papirról elmondja az ember a beszédet, mintha olvasná.

Azonban ember tervez, isten végez. A mikor már szobámba akartam vonulni, jön látogatóba az »Utazás a Balaton körül« czimü művem egyik regényalakja, a kiről azt hittem, nem él már ötven esztendeje. Él bizony, hála isten, az öreg Kraus zsidó Kerék-Telekiből, a ki egy maga egy nap alatt 30 lovat szedett össze s adott át 1848-ban a honvédeknek. Nem is igen idős még, csak 84 esztendős s a mult héten járt Budapesten még pedig kocsival. Mert ő mint igazi ló-ember, vasutra nem ülhet s hol kocsin, hol lóháton járja ma is az országot. Most eljött nekem megköszönni, hogy róla megemlékeztem s megkérdezni, honnan tudom én, hogy ő Kerék-Telekiben született, holott ő már 1833-ban onnan elköltözött?

Ilyen becses vendéget el nem hagyhat az ember. Én bizony hát öt órakor dőltem le aludni s hat órakor ébredtem föl. Aludni pedig mulhatatlanul kellett, minthogy felolvasás után lakomának kell megint hajnalig következni.

Két felolvasási tárgy jutott eszembe. Az egyik: Záborszky atyafilátogatása a tótok között. Fölséges tárgy. A másik: Deák Ferencz és a nők. Ez ugyan nem oly költői tárgy, mint a másik, de hát e fölött nem kell legalább annyit gondolkodni.

Hat órakor megkérdeztem barátaimat, melyikről -247- beszélgessek? Fölolvasásról már szó sem lehetett. Ők azt mondták: beszélgessek Deákról. Jól van. Vegyük tehát elő a Vörösmarty-Emlékkönyvet, abban van Deák 1826-iki levele, irjuk ki egyik pontját. Lesz legalább mit felolvasni.

Mire kiirtuk s egy kutyanyelvnek ismert papirra néhány vezérszót leirtam: jött a küldöttség; – menjünk a körbe, vár a fényes közönség.

Igy volt biz az! Azzal a kis különbséggel, hogy hat órától hétig ezenkivül még frakkba is kellett öltözni s egész piperét csinálni. Hiába, – az idő mindig kevés és mindig drága.

DEÁK FERENCZ HARAMIÁK KEZÉBEN.

Bizony megtörtént az! Volt olyan idő országunkban, a mikor még Deák Ferencz is a haramiák kezébe került. Ugy megbomlott a jórend és a biztosság, ugy megcsökkent a törvénynek tisztelete, ugy megfogyatkozott az egyházi és világi előljárók hatalmától való félelem, ugy elszaporodtak a rablók, duhajok, szegény legények, utonállók, tűzhely nélkül valók, szökevények, haramiák s egyéb istentől elrugaszkodott gonosztevők.

Akkor volt ez, a mikor ezelőtt negyvenhárom esztendővel az ország alkotmányát feldulták, a közhatóságok éléről a jóravaló becsületes, igazságszerető hazafiakat elkergették s a hatalmat és igazságot jött-ment, szedett-vedett, gézenguz emberekre bizták, a kik inkább hallgattak a bécsi német kormány szavára, semmint a mi népünk igazságos panaszára.

Bizony akkor sok szilaj elméjü, rakonczátlan lelkü rossz ember ugy gondolkodott, hogy ha az ország törvénye, alkotmánya és igazsága is csak Csáky szalmája, hát akkor ő is ráteheti kezét másnak ökrére, lovára, pénzére s mindennemü értékes jószágára. -249-

Kisgyerek Jóska, Steiner Pinkász, Illés, Patkó bandája mind hires volt annak idején ez előtt negyven-ötven évvel Somogy és Zala vármegyékben. De kis ideig mégis legnagyobb hőssé vergődött Hajnal Jancsi bandája annálfogva, mert ő még Deák Ferenczet is a kezébe keritette. Az ország legelső emberét, a haza bölcsét, a nemzet szemefényét. Meg merte támadni még őt is az ő csöndes pihenő helyén, Puszta-Szent-László falujában.

Ott töltötte a nyarat Deák Ferencz 1863-ban is, mint nyolcz esztendő óta mindig. Angyali szivü Klári nénje ugyan nem élt már akkor, de élt sógora Oszterhuber-Tarányi József, a kit ép ugy szeretett, mint elhalt nénjét s a ki ép ugy méltó volt szeretetére, bizalmára.

Pünkösd első ünnepének előző szombat estéje volt. Gyönyörü enyhe szép idő. Esti nyolcz óra már elmult, a nap leszállt, a puszta-szent-lászlói kastély udvarán az estétől is, a nagy fák árnyékától is egészen sötét volt már. Csak a folyosó és konyha ablakjai világitották meg kissé az udvart. De bizony nem nagyon. A kőolajlámpát a takarékos uraság még nem tékozolta a cselédekre. Csak otthon mártott gyertya adta a világot.

Az uraság nem volt otthon. Kint volt valamelyik Mogyoród felé fekvő pusztáján a számadó juhászszal az ürüket számba venni. Valami közbe is jött, megkésett.

Nem volt otthon az ispán se, Szabó Antal uram, a ki valamely okból épen az erdőt járta s késő estén ballagott a kastély felé, hogy az ünnepekre az uraságtól átvegye a parancsolatot. -250-

A cselédek, szolgák, szolgálók már mind födél alá huzódtak s készültek a vacsorához. Csak a gulyás nem végezte még el esti dolgát. A gulyát beterelte az aklokba, de a fejős teheneket a kastély udvarának hátulsó részében szokta megfejni. Most is ott fejt, egy-két sajtár már tele is volt a párolgó, illatos meleg tejjel.

Maga Deák Ferencz is bevonult már a billiárd-szobába. Ez volt egyuttal az olvasó-szoba is. Az ujsá gokat már meghozta Kanizsáról a postás, ezeket lapozgatta.

Egyszerre csak beruczczan a kastély udvarára egy paraszt kocsi. Jó két ló a kocsi előtt, négyen ülnek a kocsiban.

A mint a kocsi megáll: mind a négy ember egyszerre leugrik róla. Szürét fenhagyja a kocsin mindegyik. De puskáját egyik se.

Kerek kalap, rövid dolmány, rojtos gatya, sarkantyus csizma mind a négyen. Mindegyiknek pisztolya a fekete simabőrü oldaltarisznyában s mindegyiknek kezében töltött fegyver kettős csővel, felhuzott kakassal. A kinek eszébe jutott volna oda nézni, jól láthatta, hogy a gyutacs ott fénylik a maga helyén.

Ott volt maga a vezér: Hajnal. Valósággal sohase került a törvény kezére. Somogymegyei származásu -251- volt. Ez eset után kiszoritották Zala vármegyéből. Veszprém vármegyébe menekült Devecser felé. A magas Bakonyba szeretett volna átvonulni, de a pandurok mindenütt nyomában voltak. Elszánt, kemény legény volt. Meg nem adta magát. Ereje fogytán is harczba keveredett a pandurokkal. A dabronyi erdőn lőtték agyon egy-két hónap mulva.

A másik Kulics Bandi volt. A csapat eddigi vezére Kezdetben róla nevezték el az egész bandát. Ez badacsontomaji származásu volt. Hertelendy Kálmánnak, később követnek s Zala főispánjának, a mostani főispán apjának birtokán nőtt fel. Egyik kerülőjének volt a fia. Apjával már gyerekkorában az erdőt járta. Tolvajjal, szegény legénynyel, kanászszal, juhászszal elégszer találkozott az erdőkön s gyakran barátkozott is. Szivesen látták a gyereket is, apját is illatos pörköltjükre. Különös kedve volt a lövöldözéshez s utóbb oly biztosan tudott lőni, hire terjedt a vidéken. Nem egy pandur harapott fűbe, a mikor vele találkozott. E miatt érte el sorsa is. Elbizakodott lett, hetyke és házsártos társaival. E miatt azután társai egykor Somogyban valamelyik erdőn Csurgó körül összebeszéltek ellene s egy meghatározott jelszóra egyszerre belelőttek. Meghalt nyomban. A törvény kezébe egyenesen hát ő se juthatott.

A harmadik volt Székely Jóska. Ez nem rég jött haza a katonaságtól. Ott is szilaj gyerek volt, szilajsága miatt sokat kellett szenvednie. A szombathelyi püspök egyik zalai majorjában szegődött el juhászbojtárnak, -252- de nem szerette a békességes, nyugodt életet. Kulics egykor arra kóborolt, találkozott vele s odaszövetkezett hozzá. A puszta-szent-lászlói eset után nemsokára a pandurok kezébe került s a katonai rögtönitélő biróság halálra itélte s Nagy-Kanizsán kivégeztette.

Volt az uraságnak egy Cserepes nevü külső cselédje. Nem volt jó ember és jó cseléd. Kezes volt, kocsmázó, dologkerülő. Az uraság elbocsátotta. E miatt boszut esküdött. Valahol Hahót körül találkozott Hajnal Jancsival s ennek elmondta, hogy az uraság a mostani tavaszi nyirésre hatezer forintot vett fel előlegül, ez a pénz ott van Puszta-Szent-Lászlón elrejtve a szekrényben, ott is lesz egy-két hétig, ha tehát sietnek, ezt a pénzt megkaphatják.

Ez ugyan nem volt igaz, de a duhajok elhitték. S a körülményekhez képest el is hihették. A puszta-szent-lászlói uraság nagy ur, sok pénze van mindig, a tavaszi nyirést csakugyan elvégezték, a gyapju ott fekszik a szinekben, magtárakban, arra bizony ád előleget a zsidó eleget.

Csak az nem jutott eszükbe, hogy ez az uraság soha se szokott előleggel dolgozni.

Maga Hajnal Jancsi vette észre először a sötétben a gulyást, a mint fejte a teheneket. Oda sietett hozzá s keményen rá szólt: -253-

A gulyás fölnéz, de ülőkéjéről föl nem kel. Nem ismeri meg, a ki hozzá szólt. Látja, hogy nála fiatalabb.

Hajnal Jancsi dolmányának fityegőjén erős fekete szalagból hurok volt s azon lógott egy hosszunyelü balta. Nagy hirtelen kirántotta azt a baltát s fokával nagyot ütött a gulyás vállára. A gulyás megrokkant a rettentő ütés alatt.

– Én Hajnal Jancsi vagyok. Tudja kend most már, ki lova fia vagyok? Előre, gyorsan!

Most már a gulyás is tudta. Letette a tejes edényt a földre, föltápászkodott ültéből s indulni akart a konyha felé.

Meg is ették azt a tejet a kutyák mind. Ezen szörnyüködött másnap az összes cselédség s az egész falu legjobban. Mert az a tej mégis csak Istennek áldása. Olyan, mint a kenyér. Nem is vét senkinek. S dúvesztében ott hagyni az udvaron, az éjszakában, kóbor kutyák zsákmányául!

A gulyás bement a konyhába. A vonakodás, ellenállás -254- hiábavaló lett volna. A haramia kezében puska is volt. De ott volt nála a balta is, a hosszunyelü. A gulyás kezében pedig semmi fegyver. Mivel védekezhetett volna? Azután szegény embernek, cseléd embernek nem is való a vitézkedés. Annak a dolga a szófogadás.

De igy járt a kanász is. Az is akkor hajtott haza. Azt is beterelte a konyhába. A kanász is vonakodott kissé. A disznókat ólba kell zárnia. A kanokat külön. A süldőknek, malaczoknak valamit enni is kell adni. Az itatás is hátra van. De semmit se használt okos beszéde. Az egész falka futhatott szanaszét. A kanásznak is be kellett a konyhába rekednie.

A többi duhaj ezalatt a többi cselédet összeterelte már a konyhába. Ott nyöszörgött, jajgatott s emlegette a jó istent már a szobaleány, szakácsné, két szolgáló, egy öreg majorosné, valami hajduféle idősebb férfi. Egyik rabló töltött puskával, felhuzott kakassal állott őrt az ajtóban. A fegyvert rájuk irányozta. Kegyetlen káromkodással megoktatta őket, hogy a ki nyikkanni mer: agyonlövi.

A rablók nyomban megértették, hogy az uraság nincs itthon, hanem minden pillanatban várják haza. De azt is nyomban megtudták, hogy a belső szobákban mégis van egy idegen uraság, a ki látogató vendég. Nem jutott eszükbe a cselédeknek azt is megmondani, hogy az idegen uraság Deák Ferencz.

Hajnal Jancsi másodmagával épen a billiárdszobába -255- akart betörni, a mikor meghallotta, hogy valami feleselés, hangosabb szóváltás folyik az udvaron. Kilépett a zajra a folyosó ajtaján.

Hát épen Szabó Antal uram jött meg az erdőről, az ispán. Jó állásu, javakorabeli férfi, ugy a harmincz és negyven év közti életidőben. Egy kis suhogó a kezében, kutyája a nyomában. A kutya rögtön megérezte, hogy idegenek vannak a háznál s elkezdett csaholni.

Látja az ispán, hogy paraszt kocsi áll az udvaron, közel a folyosó bejáratához. Itt pedig kocsinak álldogálni nem szabad. Paraszt kocsinak épen nincs helye ott, menjen a mellékudvarba. Oda is szólt a sötétben a kocsihoz.

– Héjh kik vagytok? Mit ácsorogtok itt ezzel a kocsival? Takarodjatok innen a másik udvarba.

Abban a pillanatban két marczonaképü legény toppan eléje négy villogó szemmel s négy puskacsőnyilással.

– Ki vagy te? Mit kiabálsz itt, a ki áldója van a hetvenhetedik öreg apádnak? Ha még egyet pisszensz, agyonlőlek, mint a kutyát!

Most akadt már meg a jó ispán uram, a ki nekem ez esetet elbeszélte. De azért nem vesztette el az eszét, hanem visszafelelt.

– Én ugyan csak az ispán volnék itt, azért hát ne oly hangosan öcsém! Mit akartok itt? -256-

Ekkor jött Szabó Antal uram arra a gondolatra, hogy haramiák rohanták meg a kastélyt. Furfangos ötlete támadt.

Azonban a haramiák se estek fejük lágyára. Nagy zajt, zenebonát az udvaron nem akartak ütni. Lehetnek az utczán járókelők s meghallhatnák. Vasmarokkal megfogták az ispán uram két vállát s tetszett neki vagy nem tetszett, sietve betuszkolták őt is a konyhába. A hol most már együtt volt a kastély egész cseléd-személyzete.

Most már rá lehetett törni Deák Ferenczre, a ki magányosan olvasgatott a billiárd-szobában.

Hajnal Jancsi tört rá másodmagával. Ki volt a társa, nem tudódott ki. A négy haramia közül egyik az udvart őrizte a kapunál, a másik a cselédekre vigyázott, nehogy kiszökjenek.

Deák Ferencznek sejtelme sem volt arról, mi készül, kik ezek a vademberek s mit akarnak. Még csak ültéből se kelt föl.

Hajnal Jancsi rettentő istenkáromlással ment hozzá s megállt előtte. Puskáját ő is, a másik haramia is egyenesen Deák Ferencz mellének szegezte. S nyers hangon kérdezte:

– Kicsoda az ur? Mi járatban van itt? Ha meg nem mondja nevét, mindjárt agyonlövöm! -257-

Deák Ferencz ekkor fölállt s oroszlán tekintetével ránézett a haramiára.

Ki emlékszik még Deák Ferencz komoly, haragos tekintetére? Ki emlékszik még arra az arczra, a mely egykor megfékezte s reszketésre birta a megbőszült vad bivalybikát?

– Ha a nevem akarjátok tudni, nincs szükségtek semmi fenyegetésre. Nem tagadom én el a nevemet soha. Én Deák Ferencz vagyok. A háziur a sógorom s most látogatóban vagyok itt nála.

A haramia egy lépéssel hátra lépett, de azért fegyverét Deák mellének szegezve tartotta. Pillanatnyi gondolkodás után a maga paraszteszével igy szólt:

– No, csak ne reszkess, hugom, mondd meg lelkedre, ki ez az uraság itt? -258-

A haramia most már leeresztette puskáját s intett társának is. Azután levette a kalapját, végigsodorta bajuszát s igy szólt:

– Ne tessék neheztelni. A tekintetes ur ne féljen semmitől. Hallottam én már hirét a tekintetes urnak.

E pillanatban hallatszott be az udvarról a könnyü hintókocsi tompa robogása. Megérkezett az uraság. Az idő közel járt az esti kilencz órához.

A két rabló kiugrott a folyosóra s nyomban vezette be az uraságot, Oszterhuber Józsefet, két fegyver közt a billiárd-szobába, a hol Deák Ferencz aggódva várta: mi lesz az ő sógorával s egész hosszu életen át legjobb barátjával? Mert azt már látta, hogy a gonosz embereket pénz nélkül lefegyverezni nem lehet s azt is tudta, hogy tetemes pénz nincs a háznál.

Oszterhuber József akkor már egy-két évvel túl volt a hetven éven. Egész életén át nagy ur és munkakedvelő. Nagy köztisztviselői állásokat töltött be. Bizalom és köztisztelet vette körül mindenkor. A legnagyobb pártviszályok idején se érte soha semmi sértés. Jobbágyaihoz, szolgálattevőihez jószivü, szegények gyámolitója. S ime, most szilaj, vademberek tombolnak rajta agg korában.

Kissé kövér, jól termett zömök alak. Arcza piros és izgatott. Szemei a bántalmak miatt tűzben égnek. Különben is hirtelen fellobbanó természetü. A két -259- haramia lökdösi, taszigálja, puskavéggel döfödi. Igy állitja Deák Ferencz elé. S azonkivül irtózatos káromkodással szidják, halállal fenyegetik.

Deák Ferencz meg se várja, hogy szólhasson, odamegy hozzá s oda áll melléje.

– Édes Józsim, ezek szegény legények, pénz kell nekik, a mi a háznál van, adjuk oda.

Kilencz darab száz forintos, tiz darab tiz, több darab öt és ötven darab egyforintos bankjegy volt ott s egy kis fatálban több darab tizkrajczáros.

Kötelet vesznek elő s kezeit rettentő szorosan hátrakötik. Maga Deák Ferencz hiába kérleli őket. A folyosóról behoznak egy bélyegző vasat. Fél méter hosszu a nyelével. A végén a tüzesitő czimer sulyos vas. Olyan mint a buzogány. Retteneteset lehet vele ütni. Koponyát tör, csontot zúz.

S hirtelen nagyot ütnek a bélyegzővassal hátára, vállára, karjára. -260-

Deák Ferencz, a mikor ezt látja, gyorsan odalép Hajnal Jancsihoz s megfogja a kezét.

– János, több pénz nincs a háznál. Én is tudom. Ne bántsátok hát sógoromat. Ha a házát összedöntitek, akkor sincs több pénz. Hanem nekem is van valamelyes pénzem, én is odaadom, csak ne erőszakoskodjatok.

Hajnal Jancsi meghagyta társának, mig vissza nem jön, ne bántsa az uraságot.

Deák hálószobája ma is megvan a puszta-szent-lászlói kastélyban változatlanul. Kis szoba ez a kastély délnyugati sarkában, egyik ablakával az utczára és urasági kápolnára, másik ablakával a kapubejáratra s a hires gesztenyefákra néző. Ott volt Deák oldalzsebbeli tárczája egy kis szekrény fiókjában s benne a pénze.

Tetemesebb összegü pénzt Deák Ferencz sohase szokott magával hordani. Még akkor se, a mikor időnkint nagyobb pénze volt. Most pedig nem is volt. Kehidai birtokát már nyolcz év előtt eladta s a vételárból az életjáradékon kivül, már kevés volt meg, – söjtöri birtokát pedig még nem adta el. És azután nem voltak költséges szokásai és gyöngeségei. Se kártya, se fogadás, -261- se ló, se szép asszony. Nem is volt már fiatal. Ekkor épen hatvan éves volt. Csak annyi pénzt szokott magánál tartani, a mennyi néhány hétre, legfölebb egy-két hónapra kellett.

A tárczát kinyitotta; minden rekeszét ugy nézte meg, hogy a duhaj is lássa s aztán a benne levő összes pénzt neki átadta.

Látta azonban, hogy a duhaj keveselli ezt is. Leritt az arczáról. Elővette hát sürükötésü kék erszényét zsebéből, abban volt egy-két forintnyi apró ezüstpénze, azt is kirázta onnan.

A bölcs látta, hogy a duhajnak van érzéke az aprópénz iránt is. Most hát hozzáfordult.

– János, látom, okos ember vagy, megérted a szót. Tudhatod, hogy gazdaember, akármennyi földje vagy ökre, juha legyen, otthon nem szokott sommás pénzt tartani, még ha volna is neki. Hanem beteszi a takarékba ide-oda, hogy kamatot hozzon. Az én sógorom jó gazda ugyan, de te is tudod, szerző ember. Az ily embernek pedig soha sincs heverő pénze. Tudod most már, én ki vagyok. Én mondom pedig azt neked, hogy még se borát, se gyapjuját el nem adta, sőt a nyirést mindenütt talán még el se végezték. A mit a tavalyi termésből bevett, az elkelt az adóra, gazdaságra, cselédbérre, házi kiadásra. A mi megmaradt, lám odaadta nektek szép szerével. Gondold meg hát János, mi hasznotok abból, ha szegény sógoromat tovább kinozzátok. -262- Olyan öreg embert, a ki túl van a hetvenen. Gondold meg, János, okos legény vagy, te is öreg léssz valaha.

A haramia meghallgatta a bölcsnek szavait, de azért folyton csóválta a fejét.

– Nem tudod te azt, János, tőled függ az nagy részben, tisztes kort akarsz-e érni. Azonban várj csak, még van valamim!

Deák Ferencz elővette kis kézi utazótáskáját s kivett belőle egy hosszas czifra tokot. Felnyitotta s ime arany toll volt benne. Igazán nem tudom, mikor és hol kapta emlékül ezt az arany tollat. Két év előtt kapta-e az országgyülési feliratokért vagy még forradalom előtt a harminczas, negyvenes években: nem tudom. Vagy Zala vármegye lelkes hölgyei, vagy a pestmegyei fiatalság, vagy valamelyik kerületbeli választói adták neki bizonyára. Ő maga sohase dicsekedett vele. Nem is emlegette. Vagy sohase tudtam e toll eredetét, vagy tökéletesen elfeledtem.

Deák Ferencz a tokból kivette az arany tollat s odaadta a haramiának. Iró lúdtoll alaku és nagyságu, tömör szinaranyból.

– Nézd, János, ezt is nektek adom, ez is megér három, négyszáz forintot. Ha kalapácscsal összeveritek, szép pénzt kaphattok érte. Igy a hogy van, vásárra ne vigyétek, irás van rajta, megtudnák, hogy az enyém volt, bajba keverednétek miatta.

Kivette mellénye zsebéből aranyóráját, leakasztotta gomblyukáról arany óralánczát. Ezt is odaadta a betyárnak.

– Ezt is odaadom János, ez is aranyból van, óra is, láncz is: ez is pénzt ér. Most már mindenem odaadtam, a miből pénzt láthattok. De szegény sógoromnak további bántódása ne legyen.

A sivatag lelkü embert mintha kissé meghatotta volna az utolsó szó. Igy felelt:

– No a tekintetes ur becsületes ember, azt is odaadta, a mit nem kértünk, – a tekintetes ur kedvéért én is megteszem, a mit lehet.

Oszterhuber József arczán csakugyan sulyos szenvedés jelenségei voltak. Kezeinek hátrakötése nagy fájdalommal járt s a kegyetlen, nehéz ütések nyomai dagadni kezdtek.

– Hát ilyen urasági kastélyban se ezüst, se ékszer, se fészkes fene nincs?

– Dehogy nincs, János. Szólitsd csak be megint a szobaleányt, majd az előadja, a mit kivánsz.

Bejött a szobaleány. Az uraság szavára hamarosan összeszedett egy csomó ezüstöt s kirakta a tekéző asztalra.

Egy női aranyórát, boldogult Deák Klára urasszony kedvenczét. Két nagy levesmérő ezüstkanalat. Negyven evő és tizenkét kávés ezüst kanalat. Negyven pár ezüstből való kést-villát. Huszonhárom egész ezüst villát.

E helyett nyalábra fogtak egy bundát, két atillát, egy kalapot s egy pár csizmát. Hajnal még egy bő, kissé viseltes fekete felöltőt is oda dobott egyik társa karjára: vigye ki ezt is a kocsira.

Ez a felöltő Deák Ferenc krispinje volt, a melyet szél ellen, hüvös idő ellen szokott kint a ritkás erdőben a faluvégén használni. Ezt a felöltőt a faluvégen a rablók el is vesztették, hajnalban a gulyás találta meg és ismerte föl. Deák Ferencz neki adta. Mind a hat gyerekének jutott belőle egy kis kabátra és mellényre való.

A haramia tehát, noha meg nem igérte, mégse bántotta tovább az uraságot. A hatalmas ember nyugodtsága -265- s fönséges arcza féken tartotta még az ő rossz lelkének szilajságát is.

Mielőtt kimentek a billiárd-szobából, Hajnal Jancsi oda állt Deák Ferencz elé s azt mondotta:

– Jól a szemünk közé nézzenek a tekintetes urak, hogy el ne felejtsenek s ha arra kerül a sor, más ártatlan embert helyettünk fel ne akaszszanak.

Deák Ferenczben a helyzet minden komolysága mellett is némi dévajság támadt.

– Nem feledlek el, János, nem is megyek tanunak ellened, de ilyen járatban te se jőjj ide többé.

Kikisérte őket a folyosóra is, nehogy ott valami zenebonát csináljanak, cselédekkel ne kegyetlenkedjenek. A folyosón még egyszer visszaszólitotta Hajnal Jancsit.

– János, én pénzem, órám, lánczom, tollam odaadtam, pedig nem is kértétek. Odaadtam, csak hogy sógoromat ne bántsátok. Nem is sajnálom semmimet. De az óra kedves emlékem egy rég meghalt jóbarátomtól, ha volna pénzem, visszaváltanám!

Szó nélkül belenyult a tarisznyájába s kivette onnan az órát lánczostól s odaadta a haza bölcsének.

Ezzel felültek kocsijukra. Ketten a magukéra, ketten pedig az uraságéra. Éjfél felé küldték vissza az uraságét, de előbb a kocsisnak áldomást adtak valamelyik utszéli csárdában. Ilyen a betyár!

Azt az órát most a Nemzeti Muzeum őrzi. Régi, kulcsos, lapos kis aranyóra a mult század harminczas éveiből. Az üvegje kettéhasadva, gépe megállt, nem hozzák többé mozgásba, nem mutatja többé a napnak időszakait.

Minek is mutatná. Ezer millió óra van az emberek birtokában ő helyette, nincs már többé szükség ő rá. Hadd őrizzék csak a nemzet szent ereklyéje gyanánt.

Hanem a kiké egykor volt: azok dolgát nem végzi senki, azok helyett nem támadt senki.

Az az óra gróf Batthyányi Lajosé volt, a ki nemzetéért vértanu halált szenvedett. Halála előtt adta örök barátsága emlékeül Deák Ferencznek.

Ezért szerezte azt vissza a haza bölcse még a haramiák kezéből is. Igy lett belőle Deák és Batthyányi kettős ereklyéje.

DEÁK FERENCZ NEM AD UJONCZOT.

Az 1839-ik évi országgyülés obstrukcziójáról akarok egyet s mást elmondani. Különösen egy érdekes részletet, mely történetirásunkban nincs följegyezve s melynek titkát József nádor a sirba vitte, Deák Ferencz pedig csak később kevés meghitt bizalmas embere előtt beszélte el. Eddig meg nem irta senki.

Obstrukczió, mint mindenki tudja, latin szó. A latin köznyelvben többféle értelme van. Valakinek utját elzárni: obstrukczió. A folyóviz folyását gáttal elrekeszteni: obstrukczió. Valakinek gáncsot vetni: obstrukczió. Most a politikában a kormányzást és a törvényhozást megakadályozni: ezt nevezik obstrukcziónak.

Az 1839-iki obstrukcziót Deák Ferencz javasolta és vezette. Ő volt éltető lelke mindvégiglen. Abban tartotta legszebb beszédeit. Magas költői szárnyalásra abban emelkedett szónoklata. Gróf Batthyány Lajosból is az az obstrukczió készitett államférfit s politikai vezérembert.

Az igaz, hogy az az obstrukczió egy kissé más dolog volt, mint a mostani osztrák-magyar obstrukczió. Részleteiből -268- csak annyit emlitek fel, a mennyi az én történetem megértéséhez szükséges.

Az egyik a választás szabadságának megsértése. Ez az ugynevezett Ráday-ügy.

A másik a szólásszabadság megsértése. E czim alatt három ügy torlódott össze. Az egyik Wesselényi és Balogh pöre, a másik az országgyülési ifjak pöre, a harmadik Kossuth pöre.

A Ráday-ügy nagyon furcsa. Mai napság annyira képtelenségnek látszik, hogy alig lehet hinni megtörténtét. Akkor gróf Pálffy Fidélnek hivták a kanczellárt, ki azt fölidézte. Komoly hazafibeszédekkel ágyuztak ellene. Ma kinevetnék vagy Sajó kapitánynyal a Lipótmezőre küldenék az országnak ilyen Fő-Korlátnokát.

Nem tudom, ki magyarositotta a Supremus Cancellariust Fő-Korlátnokra, de a ki tette: pajzán eszü s egyuttal mélyeszü ember volt. Az eredeti név természetesen latin volt: cancellarius. Ez a szó a cancelli szóból származik. Cancelli: azt jelenti magyarul: korlát, rekeszték, akol. A nagy pénzintézeteknek léczczel elkeritett kis odujok, a hol a pénztárosok és pénzváltó asztalok vannak elzárva: ezek neve is cancelli. Szinte azt gondolná az ember, hogy hajdan a királyok főtanácsosai ilyen rekesztékbe ültek be, ugy fogadták az ügyes-bajos embereket, csak egy kis nyiláson át beszéltek velük, nehogy az agyonboszantott emberek valamelyike őket agyonüsse. A királyok főtanácsosainak lelkiismeretére mindig nagy terhek nehezedtek. -269-

Jött a nemzeti nyelv fölébredésének korszaka. Minden latin hivatalos szót le kellett forditani magyarra. A Supremus Cancellarius helyett az egyik Fő-Akolnokot, a másik Fő-Rekesztéknököt, a harmadik Fő-Korlátnokot akart. Divatban a Fő-Korlátnok maradt. A karok és rendek ezt szerették meg legjobban. Mivelhogy a bécsi kormány mindig korlátozta a magyart, a magyar kormány pedig mindig korlátozta a nemzeti akaratot. És a mint Ragályi hires követ mondta az 1825-iki országgyülésen, minthogy a király mindig korlátozott elméjü embert szeretett maga körül látni. Igy lett a Cancelláriusból Korlátnok.

A király összehivta az országgyülést 1839 junius 2-ikára. A vármegyék kellő időben megválasztották követeiket. Pestmegye gróf Ráday Gedeont és Szentkirályi Móriczot választotta.

Az történt azonban, hogy Pestmegye közgyülése egyik napon az Ifjak elfogatását és elitéltetését tárgyalta s e kérdésben gróf Ráday Gedeon is felszólalt. S ha már felszólalt: természetesen jól összeszidta a Királyi és a Hétszemélyes Táblát, a kik durva törvénytelenséggel hozták meg itéletüket. Jól összeszidta, az igaz, de nyelve és hangja azért áhitatos imádság volt a mai parlamenti beszédekhez és hirlapi czikkekhez hasonlitva.

Mégis megharagudott a Fő-Korlátnok. S a király nevében 1839. évi május 8-iki kelettel kegyelmes királyi leiratot intézett Pestmegye rendeihez, melyben azt mondá a király, hogy Én tinektek azt parancsoltam, hogy békességetés közjót ked velő követet válasszatok, ti -270- pedig mégis gróf Ráday Gedeont választottátok, a kinek cselekedetét jóvá nem hagyhatom, a kit ad poenam infamiae fiskusom által becstelenségi perbe is idéztettem s azért kötelességtekké teszem, hogy minden késedelem nélkül más követet válasszatok, még pedig olyat, a ki a megkivántató feltételeknek megfelel s ezt pedig annál inkább megcselekedjétek, mert »circa comitem Gedeonem Ráday ab aditu muneris arcendum congrua pro regio munere nostro jam disposuerimus.« Magyarul: királyi tisztünkből kifolyólag már intézkedtünk, hogy gróf Ráday Gedeon követi tisztségétől eltiltassék.

Ez volt már aztán immunitási és incompatibilitási eset! Mit szólna ily esethez a mai országgyülés?

E kegyelmes királyi leirat utolsó szavai olyasvalamire utalnak, hogy Ráday grófot, ha Pozsonyban az országgyülésen megjelennék, onnan via facti egyenesen kidobnák. – Gróf Ráday nem jelent meg, tehát gyakorlatilag nem tudódott ki, hogy a királyi intézkedés mire czélzott. Az országgyülés külső rendjének fentartására akkor két hatóság ügyelt. Az egyik volt a főlovászmester, a másik a Királyi személynök, az alsó tábla elnöke. Maga Deák Ferencz kérdezte meg mind a kettőt, hogy az udvari Fő-Korlátnok miféle intimátumot küldött hozzájuk? Egyikhez se küldött semmit. Maga Szerencsy István Personális azt mondotta Deáknak, hogy a királyi leirat eltiltási intézkedés alatt csupán a fiskusi ad poenam infamiae pert értette.

Ezen Szentkirályi Móricz rögtön felszólalt, hogy -271- követtársa meg nem jelenhetett, mert királyi szóval a megjelenéstől eltiltatott.

Junius 17-én már készen volt a követek táblája e kérdésben a felirati javaslattal s a főrendekhez intézendő Izenettel. Ez Izenetnek utolsó pontja az ugynevezett Clausula. Záradék alapitotta meg az obstrukcziót. E záradékban ugyanis kimondta a követek táblája, hogy az országgyülési munkálódásokat ugyan rendesen folytatja, azonban mindaddig, míg a választási szabadságon elkövetett s a feliratban kifejtett sérelem tettleg nem orvosoltatik s teljesen elenyésztetve nem leend, megkészitendő munkálataikat legfelsőbb helyre nem terjesztik, vagyis ujonczot és adót nem adnak s a többi királyi előterjesztésnek se tesznek eleget.

A királyi előterjesztések három főpontból állottak. Első pont 38,000 ujoncznak megszavazása. Második pont: a katonaság élelmezésének s beszállásolásának czélszerü rendezése s a harmadik pont: a Duna szabályozása. Ezeken kivül természetesen a megajánlandó adók, subsidiumok kérdései.

Ugyan Szentkirályi Móricz a junius 24-iki országos ülésben szóba hozta a szólásszabadságon ejtett sérelmek kérdését. E sérelmek a következők voltak:

Báró Wesselényi Miklóst pörbe fogták s három évi fogságra itélték Szatmármegye 1834 deczember 9-iki közgyülésén mondott szavai miatt.

Ifjabb Balogh Jánost pörbe fogták a miatt, mert -272- mint követ az országgyülés 1835 január 23-iki ülésén báró Wesselényi szavait magáévá tette.

Békésmegye nyakára királyi biztosságot ültettek, mert a megye a követeinek adott utasitást körlevélben a többi vármegyének elküldötte.

Lovassy László fölségsértés miatt tiz évi várfogságra itéltetett, mert Wesselényi Miklóshoz üdvözlő beszédet tartott.

Tormásy János egy évi, Lovassy Ferencz három hónapi, Lapsánszky Pál tiz évi fogságra itéltetett, mert az országgyülési ifjak társulatának ők is tagjai voltak.

Kossuth Lajos a »Törvényhatósági Tudósitások« miatt elfogatott s négy évi fogságra itéltetett.

A feliratot e perek és itéletek ellen maga Deák Ferencz fogalmazta. A követek táblája egyenlő hévvel támadta ugy a kormányt, mint a Királyi táblát és a Hétszemélyes táblát. Nagy bűnöket követett el e két legfőbb biróság s az országgyülési beszédekben, még Deák beszédeiben is erős és keserü szavak itélték el e biróságok eljárását. Maga a felirat s egyik Izenet igy jellemzi ez eseteket:

»A szólás szabadságának korlátait meghatározó törvények rendelete a kormány által meg nem tartatott, törvényen nem alapuló vádakkal terheltettek a hon polgárai s nem azon biróság eleibe idéztettek, melyet a törvény kijelel, a törvényes eljárás elmellőztetett, a biróság a törvénykezés formáit meg nem tartva, törvénybe ütköző elveket felállitva s követve, birói hatalmának törvényszabta korlátain túl lépett.« -273-

A főrendek minden felirati javaslatot elutasitottak, minden Izenetet visszaküldtek s a nemzet igazai elől mereven elzárkóztak. A szólás szabadsága kérdésében a mult országgyülésen s az 1839-ikin összesen huszonháromszor irtak át a követek s mindannyiszor utját állták a főrendek annak, hogy a felirat a király elé terjesztessék. Juniusban kezdődött az országgyülés s 1840. évi májusban záratott be, tehát néhány nap hián egész esztendeig tartott az obstrukczió.

Időközben komolyan dolgozott az országgyülés. Nagyfontosságu reformok tárgyában elkészültek a javaslatok. Uj, üde, egészséges közszellem támadt a vármegyékben s az osztályokra töredezett társadalomból az egységes és erős magyar nemzet kezdett feltámadni. Minden jó hazafinak fájt a tanácskozások megfeneklése s irtóztató keserüség támadt a főrendek ellen, kik idegen, ellenséges elem gyanánt feküdtek a nemzetre s ennek vágyait és panaszait még a királyhoz jutni sem engedték. Csak arra voltak készek, hogy a király kegyelem utján engedje el az elitéltek büntetését. De azt a követek meg nem engedhették, hogy a szólásszabadság intézménye királyi kegyelemtől függjön.

1840 áprilisban az országgyülés bezárása már elhatározott dolog volt. A nemzet égető szükségei tehát ki nem elégitve, a haladás minden igénye elejtve, a békés fejlődés reménye megsemmisitve, az alkotmány veszélybe döntve: ez volt a helyzet, ha az országgyülés eredménytelenül oszlik szét. A nemzetiségek pedig szervezkedtek már délen, délkeleten és keleten a magyarság ellen. -274-

Őszintén és mélyen érezte a helyzet sulyát a nádor is. Öreg ember volt már, élete vége felé járt s nem akarta, hogy utolsó napjait a nemzet összeroskadásának romjain töltse el. Nem akarta az ország átkát vinni magával a sirba.

Április 27-én magához kérette Deák Ferenczet s tanácsát kérte: mit csináljon. Deák előadta, hogy a királynak lehet csak a bajon segiteni, vagy az országgyülés feliratának elfogadásával, vagy a nélkül saját elhatározásából. A nádor előadta, hogy a főrendekről ő jót nem állhat, hogy a föliratot áteresztik, mert azokat herczeg Metternich és a Kanczellár dirigálja.

– Akkor nincs egyéb hátra, minthogy Fenséged egyenesen ő Felségénél a királynál kisértse meg a nemzet kivánatának teljesitését.

József nádor elfogadta a tanácsot s rögtön Bécsbe utazott s ott a királytól április 29-én amnesztia-levelet eszközölt ki.

30-án este már megint Pozsonyban volt s rögtön kérte magához Deákot s közölte vele a király elhatározását.

– Fenség, ez rosszabb minden eddigi leiratnál, rosszabb a márczius 24-ikénél is. Ebben a király kegyelmezési jogát gyakorolja s kegyelemből engedi el a jogerős birói itéletek következéseit. De mi a birói itéletek, sőt a birói egész eljárás törvényességét tagadjuk s ha mi e királyi leiratot elfogadnók, hűtlenek lennénk az alkotmányhoz és saját meggyőződésünkhöz s magunkra -275- vennők azt a sulyos vádat, hogy egy év óta bűnös könnyelmüséggel gyakoroltuk törvényhozói kötelességünket.

A nádor rögtön belátta Deák igazságát. Mélyen elszomorodott, de később mégis kegyetlennek találta Deák ellenállását.

– Én öreg ember vagyok már – ugymond – én többet nem tehetek. Domini spectabiles, haec me causa mortuum fecit. (Tekintetes urak, ez az ügy holt emberré tesz engem.)

Deák megsajnálta az öreg nádort. Megesett szive vergődésén s azonkivül a készenlevő nagyfontosságu reformjavaslatok szentesitését is óhajtotta. Pedig az országgyülés már 14 nap mulva bezárandó volt. Ezt mondá a nádornak:

– Ha Fenséged a királyi leiratot örökre félreteszi, senkinek nem mutatja, hanem holnap vegyes ülésben a tartalmát élőszóval kihirdeti, de a királyi kegyelemről egy szót se szól: akkor Fenséged nyilatkozatát jegyzőkönyvbe vesszük s Fenséged hallgatása mellett oly értelmet tulajdonitunk a királyi elhatározásnak, hogy az az alsó tábla határozatának megfelelőleg jött létre. Ez esetben meglesz a nemzet és a korona közt a béke.

A nádor nagy örömmel fogadta el ezt a tanácsot s Deák azonnal meg is szövegezte a nádor számára latin nyelven a kijelentést, a mely igy kezdődik.

»Obligationi meae esse duco ad notitiam Exc. Procerum ac Spectabilium Statuum et Ordinum novum benignitatis et clementiae Augustissimi nostri Principis perferre documentum etc.« Magyarul: Kötelességemnek -276- tartom felséges fejedelmünk kegyességének és kegyelmességének uj bizonyitványát a Méltóságos fő és a Tek. K. és R. -nek tudtára adni stb. Ezután jön minden per és birói eljárás következményeinek megszüntetése – de nem et nostra regia gratia.

Ezzel lett vége az obstrukcziónak. A mely egy évig tartott ugyan, de rakonczátlankodás egy pillanatig se fordult elő. Dolgozott az országgyülés nagy buzgalommal s a mint a béke létrejött, a korszakos nagy törvények azonnal szentesithetők voltak.

Ha szabad e szót használnunk: itt kétféle ámitás történt. Ámitva lett a király, mert ő szentül azt hihette s azt hitte is, hogy a kormány és a biróságok helyesen jártak el s ő csak királyi kegyelem utján szüntette meg a tilalmakat, pereket és azok következéseit. Neki tehát joga lesz ily tilalmakat és pereket támasztani ezentul is, joga lesz a szólásszabadságot legmagasabb tetszése szerint korlátozni s természetesen joga lesz, mikor jónak látja, kegyelmet osztogatni. A nádorispánnak jegyzőkönyvbe vett szóbeli kijelentése e hitével épen nem ellenkezik.

Mert a nemzet meg azt hihette szentül, hogy a nagy alkotmányjogi harczban ő győzött, a kormány megfutamodott, a király jóvátette a maga hibáját is, kormánya hibáját is s ekként a nemzet jogai teljes elismerésre jutottak, teljes biztosságot nyertek. -277-

Hát bizony, ha a rideg elvszerüség léghajójan a magasba szállunk: ezt a kétféle ámitást tisztán láthatjuk. A tanszékek bölcselő férfiai kétségtelenül be is tudják ezt bizonyitani. S épen azért majdnem önkénytelenül is fölmerül az a kérdés: miként tudott ebbe Deák Ferencz belemenni, miként tudta ezt elnézni?

A politika elvégre nem az elméleti igazságok, nem a bölcseleti elméletek s nem a szent erkölcsök tudománya, hanem a szükségletek kielégitésének s a sikerek elnyerésének művészete. Ebben van az az igazság, mely Deák Ferencz eljárását igazolja.

A nagy harcz megindult gróf Ráday miatt. A követek el nem nézhették, hogy a király valakit kitiltson az országgyülésből, a kit oda törvényesen választottak. A nemzet joga a választás, nem a királyé. Ha ezt elnézik: vége az alkotmánynak, vége a képviseletnek, vége a szabad választásnak. A nemzeti akarat királyi meghivottak képviseletére lesz bizva. A király pedig nem nemzeti, hanem birodalmi s nem magyar, hanem német.

Az ellenzék vezére Deák volt. Egész életében legszebb beszédeit a Ráday-ügyben tartotta. Kijelentette, inkább földhöz vágja mandátumát, semmint engedjen az országgyülés e kérdésben. Nem is engedett. Deák többsége nagy volt és ingathatlan.

Wesselényi Miklós lelkes benső barátja volt Deáknak. -278- Deák minden áron meg akarta őt a három évi fogságtól menteni. Balogh Jánoshoz is meleg barátság kötötte, ezt is meg kellett a veszedelmes pertől szabaditani.

Kossuth Lajossal még akkor nem állt barátságban, de becsülte őt s nagy reményt kötött tehetségéhez és jövőjéhez. Őt is ki kellett börtönéből szabaditani.

Az Ifjak elitéltetése isten ellen való bűn volt. Tiz évi fogság a legnemesebb hazafierények miatt! Egyébiránt minden pör és itélet az alkotmány és józan ész lábbal tiprása volt.

Deák erélyes volt. Tudta, hogy a király üres beszédre, alázatos könyörgésre nem hajt. Egyenesen megtagadta tehát az ujonczot és adót. Addig nem ad egyetlen katonát s egyetlen fillért, mig a király a nemzet jogai előtt meg nem hajol.

A bécsi kormány látta, hogy Deák mellől a többséget a Ráday-ügyben elhóditani nem lehet. Fölhasználta tehát Ráday Gedeon gyöngeségét s mindenféle módon addig fenyegette és kecsegtette, mig a követségről le nem mondott. Ekként a Ráday-ügy, ugyszólván, tárgytalanná vált s mondhatni: megszünt.

A többi kérdés fontosságát azután a követek gondolkodásában megcsökkentette a kormány. Nagy igéretek és vesztegetések lassanként elvonták Deák mellől a férfiakat. Az 1840-ik év elején már borus lélekkel látta Deák, hogy kisebbségben marad, barátai a börtönben sinylődnek s az alkotmány irtózatos sebjei orvosolatlanok maradnak. -279-

Olyan az ellenzék, mint az oroszlán, a ki föltátja irtózatos száját, megmutatja rettenetes fogait, a világ megretten, hogy most mindjárt elnyeli őt, pedig hát az oroszlán csak – ásitott. – Ekként jellemezte Deák folyton fogyó pártját.

Ily helyzetben volt, mikor alkalma jött az öreg nádorral értekezni s őt arra a titkos mesterkedésre rábirni.

Az egyik esetben az országgyülés feloszlatva, barátjai és az Ifjak a börtönben, a nemzeti haladás megakasztva s az alkotmány alapkövei feldulva. Győz a nemzetpusztitó bécsi udvar.

A másik esetben megnyerve minden s az ujjászületés nagy nemzeti munkája előtt megnyitva minden út.

Deák lelke még se tudott egészen megnyugodni. Néhány benső barátjával közölnie kellett a titkot. Beöthy Ödön, Szent-Iványi Károly, Klauzál Gábor, Bezerédy István voltak a barátai. Bizonyára közölte utóbb Wesselényivel is.

Ezt a dolgot 1872 karácsony második napjának délutánján beszélte el nekem Deák Ferencz.

Ez a Kálmán Széll Kálmán volt. A ki utóbb pénzügyminisztere s 1899-ben miniszterelnöke lett az országnak.

UTOLSÓ TALÁLKOZÁSOM DEÁK FERENCZCZEL.

Az 1873-ik év vége felé volt Deák Ferencz utoljára a képviselőházban. Szivbetegsége s a vele járó bajok, nehéz légzés, vizi betegség annyira sulyosodtak, hogy többé a nyilvánosság előtt meg nem jelent. A következő év még türhető volt rá nézve, de már az 1875-ik évet kinos fájdalmak közt töltötte el.

Mindenki természetesnek találja, hogy én legsulyosabb betegségében is meg szerettem volna időnként látogatni. De nem tettem. Ha különös lelki nagysága kegyesen s jó szivvel fogadott volna is: nem tettem. Nem tartoztam családi belső környezetéhez. A nagy betegnek lehetőleg nyugalom kell. Társasága különben is nagy volt. Nedeczkyék, Széll Kálmánék s rajtuk kivül több rokon és régi benső barát, Visontai Kovách Laczi ugyis állandóan vele voltak, a kormány tagjai is gyakran fölkeresték, nem szorult arra, hogy én is mulattassam. E nélkül pedig szerénytelenségnek is tarthatták volna a látogatást.

Volt különös okom is a tartózkodásra, melyre majd rátérek. -281- 1875-ben volt a régi Pesti Napló huszonötéves politikai napilap. Májusban akartuk ünnepelni fennállásának negyedszázados évfordulóját. Nyilvános lakoma volt az ünneplés egyik módja. Arra meghivtuk a lapnak huszonöt éven át valamikor volt minden munkatársát, a ki még akkor élt. Igazán nagy és szép társaság jött össze. Miniszterek, államférfiak, képviselők, tudós társasági tagok, irók, költők, művészek nagy számmal. Hiszen a félszázad előtti elnyomatás sulyos korszakában e lap volt a nemzet szava. E lap volt Deák Ferencz lapja. E lapba irt minden nagy irónk s e lapban nyilatkozott minden jó magyar egykor.

Ő is irt a lapba valamikor. Husvéti hires czikke 1865-ben itt jelent meg. Utána nemsokára még néhány nagy vitázó czikket irt a lapnak. Más közleményei is jelentek meg itt korábban, a melyeket nyilvánosságra szánt. Nemcsak a lap érdeke, de az igazság is azt kivánta, hogy őt meghivjuk a lakomára.

Ott lesz az egész kormány is, élén Tisza Kálmánnal. A nagy fuzió kormánya volt ez, mely mögött az egykori Deákpárt és egykori Balközép tömörült. A kormány is megkért bennünket, hogy Deák Ferenczet, ha lehet, birjuk rá a megjelenésre. Hadd lássa a világ, hogy Deák is helyesli az uj kormányt.

Urváry Lajos volt a lap szerkesztője s én voltam politikai főmunkatársa s irányának tolmácsa és vezetője. Sok czikkem Deáknak is nagyon kedvére való volt. Nekünk kellett őt az egész szerkesztőség nevében -282- meghivnunk. Értesitettük tehát őt irásban s megkértük, hogy fogadjon bennünket s kegyesen határozza meg, hogy hol és mikor jelenhetünk meg előtte.

Széll Kálmántól kaptam meg elhatározásáról az értesitést az időre és helyre nézve.

Széll Kálmán akkor az uj kormány pénzügyminisztere volt, de a miniszteri palotába még csak egy év mulva, Deák halála után költözött be.

A hol akkor lakott családjával: az a ház már nem áll. Az Egyetem-téren, ugy gondolom 4. szám alatt volt az a ház s Hadik grófné tulajdona volt. A ház helyén most részben a Kaplony-utcza van, részben uj háromemeletes épület.

Ott lakott Széll s nála lakott Deák Ferencz. Az »Angol Királynő« szállóbeli lakását akkor már végleg elhagyta. Oda mentem tehát Urváryval.

Széll Kálmán és Nedeczky Pista vezettek be Deák Ferenczhez s ott magunkra hagytak.

A szoba az utczára, az egyetemre nézett. Deák karos széken ült a szoba hátulsó részében egy kisebb fajta asztal mellett. Karos székét jól ismertem már. Elmondta annak történetét nekem ő maga Talán valahol le is irtam már azt a történetet.

Rendes szokott fekete öltönyében volt a nagy ember. Bizony nem uj ruha volt az. Hajadon fővel volt s rögtön szemembe tünt, hogy a mióta nem láttam, se haja, se szemöldöke, se bajusza nem őszült, nem is fogyott. Térdein egy szürke vastag kendő volt átvetve, mintha a hüvös levegő ellen kellene védekezésül. Lábai hasonló alaku kendőbe voltak begöngyölve. -283-

Arczán nem látszott a halálos nagy betegségnek semmi különös nyoma. A naptól barna, komor, fönséges arcz a régi volt. Tenyérnyi hosszu szemöldöke nem volt elsimitva, kuszáltan állott. Csak fáradtság látszott arczán.

Várta beszédünket, jövetelünk okának elmondását. Urváry belé is kapott a beszédbe.

De Urváry belga beszédü volt. A belga beszédüség sajátságos idegbaj. Az első szótagot nehezen tudja kimondani. Ha valami különös meghatottság vesz rajta erőt: gyakran perczekig se képes a szót megkezdeni.

Igy járt most Urváry. Szája mozgott, feje is idegesen mozgott, de mondanivalóját megkezdeni nem volt képes.

Deák indulatba jött. Nem tudta vagy nem jutott eszébe Urváry idegbaja. Hangosan rákiáltott:

Én Urváry vállát megérintettem s intettem neki, hogy majd én beszélek. S szóltam is nyomban.

– Kedves uram bátyám! A Pesti Napló negyedszázados évfordulóját ünnepeljük. A lakomára meghivtuk minden egykori munkatársát. Ott lesznek kedves urambátyám táborából mindazok, a kik még élnek. -284- Jőjjön el maga is. Hadd legyen még egyszer együtt a nemzet. Ne legyünk csonkán, vezérünk nélkül.

Röviden és egyszerüen csak ennyit mondtam. Tudtam, a hosszu és czifra beszédet még egészséges korában se szerette.

Haragja rögtön elmult. Komoly és szelid arczczal fordult hozzám s e szavakat mondta:

– Köszönöm szives meghivástokat. Jól esik, hogy megemlékeztetek rólam. Az a lap nehéz időben sok és nagy szolgálatot tett a hazának, megérdemli, hogy multját megbecsüljétek. De lássátok, én nem mehetek. Szivesen mennék, de a betegség nem engedi. Adjátok át szives üdvözletemet azoknak, a kik ott lesznek. Az Isten áldjon meg benneteket.

Azután levette rólam szemeit s az előtte levő kis asztalt nézte egy pillantásig. Rögtön észrevettem azonban, hogy valamire még gondol s valamit még mondani akar s azért se nem szóltam, se föl nem álltam. És csakugyan mondott még valamit.

– Szegény Kemény Zsiga. Derék ember volt, nagyon szerettem. Sokat dolgozott a lapban, mikor kedve volt hozzá. De utóbb nagyon elbetegesedett. Az orvosok megtiltották neki a vacsorázást. Egyszer ugy öt óra tájban délután meglátogattam. Az asztal mellett ül s előtte két nagy szelet rostélyos és két nagy szelet borjupecsenye s boros üveg. »Mit csinálsz Zsiga?« – kérdeztem. »Hát ozsonnázom, – az orvosok megtiltották a vacsorázást, szót kell nekik fogadnom, hát igy járok túl az eszükön.« – Ezt felelte. Nagy kár érte. -285-

Fölséges adoma. Urváry nevetett is rája s magam is erőltettem a mosolygást. Pedig könyemet alig tudtam visszatartani.

Láttam én, éreztem én, hogy a halál ott ólálkodik körülötte. Nagy beteg már ez a nagy ember.

Kezet szoritott velem s még egyszer felém forditotta jóságos arczát. Kijövet a lépcsőn, erőt vett rajtam a fájdalom.

Nem akarom látni, hogy az a nagy szellem, az a nagy sziv, az emberi léleknek az a fönséges alkotmánya lassanként miként törik össze a kornak és a betegségnek sulya alatt. Csak dicső, ép alakja éljen az én lelkemben.

Megtartottuk az ünnepi lakomát. Gorove István, a nagy párt elnöke köszöntötte fel a királyt s utána én Deák Ferenczet. Igy rendelte a hivatalos megállapodás.

Sokan azt mondták: szép volt felköszöntőm. Jól emlékszem, hogy rövid volt, mert fájdalmas izgatottság rohant meg a beszéd közben arra a gondolatra, hogy én többé nem látom őt.

HIRLAPI CZIKKEK DEÁKRÓL.

I.
AZ EMLÉKEZÉS NAPJÁN.

Száz éve született, huszonhét éve halt meg. Két nemzedéknek volt vezére, két izben volt kezében nemzetének sorsa, egész életén át fényt és meleget sugárzott szelleme, örök dicsősége a magyar fajnak, melynek szentelte minden munkáját, fáradalmát.

Születésének századik évfordulóján megemlékezünk róla. Az élemedett kor, a ki az élőt látta s az ifjuság, a ki csak a történetirásból ismeri, kegyeletével egyaránt visszaszáll alakjához s életének változataihoz. S visszaszáll a hazáért végzett nagy tetteinek emlékéhez. A társadalom mingen rétege ünnepli a rég elhunyt hazafit s az ország törvényhatóságai rendre hazafias érzéssel emlegetik nagy nevét.

A szunnyadó nemzet fölébredett már, a mikor hetven év előtt élére állt. Nem ő volt a nagy ébresztő. Nagy -287- Pál, Széchenyi, Wesselényi, Vörösmarty rivallták az alvó fülébe az ébresztő szózatot. De a fölriadt nemzedék kezét ő ragadta meg s ő vezette az eszmék dicsőséges harczának tüzén keresztül mindaddig, mig a jogok biztosságának, a szabadság és függetlenség tiszta, nemes szenvedélyének első vivmányait el nem értük.

Azután a vezetést átengedte Kossuthnak. A kinek lánglelke kitüzte a végczélt s a ki az erejének teljes tudatára jutott nemzetet fegyverbe hivta a végczélnak, az ország történelmi függetlenségének kivivása végett.

A czélt egyelőre el nem értük. Nem a nemzet volt gyönge, hanem két nagy birodalom szövetkezett hatalma volt erősebb ellenünk. Elvesztettük egy időre alkotmányunkat, romba dőlt minden szabadságunk s volt idő, a mikor Magyarország halálának hirét hordozták szét a nagy világban.

De a nemzetnek nem halt ki reménysége és elszántsága. Csak a vérvesztést kellett kihevernie. Harczi törekvéseinek tüzhelyén Kossuth Lajos, békés törekvéseinek tüzhelyén Deák Ferencz tartotta izzón az örök és szent tüzet.

A magyarság világhelyzete ugy alakult, hogy a nemzet Deák Ferencz kezébe adta végzetének kormányrudját. Most már másodszor. S Deák hosszas küzdelmek után elérte azt, hogy a nemzet és uralkodója közt békekötés jött létre s Magyarország és Ausztria közt az egymás mellett való megélhetés nagy államjogi intézményeit meg lehetett alkotni.

Deák jól tudta, Kossuth egyenesen megmondta, hogy a mű nem örök. Még békességnek se örök. Csak a teljesen kivivott függetlenség lehet örök. Deák pedig szentül meg volt győződve, hogy megfelelő erőgyüjtés nélkül koczkázat lenne a nyilt harcz, az erőgyüjtésre pedig alapot nyujt a kiegyezési mű.

Harminczhat esztendő telt el azóta. A nemzet két nagy vezére, a század két nagy hőse azóta behunyta a szemét örökre. Poraik ott pihennek egymás mellett a temetőben. Poraik közt nincs többé vita, békén nyugosznak az enyészet ölében.

Hát eszméik? Hát törekvésük? Hát örök dicsőségük, a mely most már nem is az övék, hanem nemzetüké?

A négyszáz éves harcz, melyet Kossuth is, Deák is ketté akart vágni, ma is dúl. Ma ugyan csak csendesen s nem harsogva, csak eszmékkel és nem véres fegyverekkel, csak az alkotmánynak s nem a csatáknak mezején. De dúl. Okai s szenvedélyei a harcznak ma is élnek, ma is fennállanak.

De az ünnepi emlékezés napján tegyük félre az e fölött való elmélkedést.

Deák történelmi alakjára művének sorsa nem vethet árnyékot. Ezt az alakot jelleme és egyénisége teszi fönségessé s fajának örökös kincsévé. Szebb, tisztább egyenletesebb, egyszerübb és magasztosabb jellemet nem ismer a nemzetek világtörténete.

A milyen volt első fellépése: olyan volt minden lépése. A mit érzett, a miért lángolt, a mit hirdetett, a miért harczolt első ifju korában; az volt lelkének -289- magas eszménye s küzdésének szent czélja egész életén keresztül s roskadozó agg korában is.

Ős királysági államalkatban köztársasági erények teljessége. Születési jogokat uraló társadalomban a legnemesebb demokrata erkölcs. Méltó jutalomra sóvárgó korszakban tökéletes önzetlenség. Hivalkodó nemzedékek közepette akkora szerénység, melyhez hasonlót csak a remek ókor történetei mutatnak, ha ugyan mutatnak.

Nincs birtokában semmi hatalom, semmi külső erő, semmi vagyon, semmi születési disz, semmi állami vagy intézményi magas állás. S mégis elfogadják vezérnek a nemzet is, a király is, a viaskodó törvényhozások s a hiu kormányok is. Csaknem uralkodó hatalommá teszi őt csupán elméjének ereje s jellemének fönsége.

A király koldus-szegény vele szemben: azt mondja leghatalmasabb ellenfele: Kossuth Lajos. Még csak gondolni se mert soha senki arra, hogy neki bármily jogos, bármily tiszteletre méltó jutalmat megajánljon. S ez a jellem, ez az erkölcs nála nem elv volt, nem kitüzött czél, nem szerep, nem jól megalakult meggyőződés. Ez ő nála vér volt, természet és egyéniség.

Igy vagy amugy nagyobb-e érdeme: nem vitatom. Hozzá hasonlót alig ismerek, nála nagyobbat nem.

Ezért érdemli meg, hogy nemzete még születése századik esztendejében is melegen ünnepelje.

Példáját követni, erényeit ujra feltámasztani a magyarnak -290- mindig szükséges. Haladó korunk viszontagságaiban minél ritkábbak azok az erények: annál nagyobb szükségünk van rájuk.

Amaz erények nélkül sohase lehet fajunknak igazi vezére. Ha mégis akad, ha az uralkodónak, a törvényhozásnak s a kormányoknak mesterkedése mégis alkot nemzetvezért: csak gépi mű lesz az Deák Ferencz erényei nélkül.

II.
DEÁK FERENCZ EGYÉNISÉGÉRŐL.

Deák Ferencz alkotásait ismerjük. Ismerjük legalább azokat, a melyeket államférfiui alkotásnak szokás nevezni. Ismerjük szónoklati műveit is ugy az 1848 előtti, mint az azóta lefolyt időből 1873-ig, a mikor utolsó parlamenti beszédét mondotta. Ismerjük néhány komoly irodalmi művét is 1836-ból, 1840-ből s 1863-ból. Ezek politikai tartalmu művek, terjedelmes követi jelentések a vármegyéhez s államjogi vitázó iratok. Kivált a legutolsó, melyet dr. Lustkandel bécsi tudós munkája ellen irt. Ismerjük néhány gyönyörü levelét is, melyekben az ifjuság jellemképződéséről, a nőnevelésről, a hazafiságról, a nemzeti nagy irók iránti kötelességeinkről, egyik-másik irodalmi kérdésről ir. Ezek már csaknem a szépirodalom körébe tartozó művek.

Minden életirat és jellemrajz s minden történelmi -291- tanulmány, mely magyar, német, angol és franczia iróktól Deák Ferenczről megjelent, csak e műveket ismerte s dolgozta föl. Egyéniségéről adomáin kivül alig irtak valamit. Még Tóth Lőrincz, Csengery Antal és Pulszky Ferencz is igen keveset.

Innen-onnan 27 éve lesz, hogy meghalt. Kortársai közül már nem él senki. A kik vele együtt születtek, nőttek, vezették a nemzetet s irányitották annak gondolkozását s érzéseit: elhaltak mind. Utolsó volt nagy politikai ellenfele Kossuth Lajos s közel tiz év óta már ő is ott aluszsza örök álmát a Kerepesi-úti temetőben.

Vannak s vagyunk még néhányan későbbi kor szülöttei, az utána következő nemzedékek tagjai, kik személyesen ismertük, kik szemeláttára éltünk és dolgoztunk s kiket egyénisége és nagy szelleme oktatott, intett, vezérlett életének élemedett korában, de a mi táborunk is folyton fogy, emlékezetünk is halványodik s iró is kevés van köztünk, a ki Deák egyéniségének képét hű és tökéletes alakban tudná átadni az utókornak.

Még beszéde, még irodalmi becsü műve, levele, följegyzése is sok van, a mely eddig nem látott napvilágot s a nemzet közkincsévé e miatt nem válhatott.

Megyei beszédeit és alkotásait igen kevéssé ismerjük, pedig 1825-től 1848-ig vármegyéjének egész életműködésében tevékeny, sőt vezető részt vett; a mult század egész első felének eszmeharczait végigküzdötte s a nemzeti ébredés egész korszakán át a függetlenségi -292- harcz lezajlásáig a megyei intézmények átalakitását az ő sima és erős keze irányitotta. Senkinek sem volt ebben nagyobb érdeme, mint neki. Sok éven át Zalavármegye volt a vezér-vármegye s az ő eszméi, az ő intézményei szerint indultak s igazodtak a többiek. Zalában pedig ő állott a dolgok élén.

Azonban én egyéniségének hű rajzában látnék nagy kincset a nemzet számára. S ez a kincs nemcsak előttünk, hanem az összes művelt nemzetek előtt is nagy értékkel birhatna.

Deák Ferencz egyénisége majdnem egyetlen a maga nemében. A világtörténet legalább nem ismer egyetlen alakot se, mely nemesebb, tisztább, egyenletesebb s egész életen át összhangzóbb lett volna, mint az ő alakja.

Voltak hadvezérek, államférfiak, törvényalkotók, országok kormányzói, népek vezetői, a kik nagyobb erővel, talán nagyobb tehetséggel, minden esetre nagyobb sikerrel s fényesebb ragyogással intézték nemzetüknek ügyeit s hatottak egyuttal az emberiség jólétének emelésére. A vallás, a költészet, a művészetek s a tudomány nagy alkotói minden esetre más szerepet töltenek be az emberi nem fejlődésében, mintsem értelme volna annak, hogy köztük és Deák Ferencz közt összehasonlitást tegyünk.

Deák Ferencz államférfi volt s kizárólag saját fajának államférfia. -293-

Ám a magyar faj kicsiny s világhelyzete s állami léte négyszáz év óta vitás. Az erő, melyet képvisel s mely erkölcsi és természeti alkatából ered, sokkal kisebb, mint a nagyobb fajoké s állami létének torzképződése még ez erőt is gyakran megbénitja. Deák csak ezzel az erővel tudott dolgozni. Hogy külső sikere se oly nagy, se oly ragyogó nem lehetett, mint a nagy nemzetek vezérférfiaié: természetes.

A történelmi nagysághoz a működés sikerének nagysága szükséges. A kettő arányban áll.

De az egyéniség fönségéhez, a jellem tökéletességéhez a sikerek külső nagysága nem szükséges. Sokan ugy vélekednek, noha balul, hogy a kettő talán nem is fér össze. Annyi bizonyos, hogy a történelmi sikerek ragyogó fénye övez sok oly nagy alakot, a kinél az egyéniség nem fönséges s a jellem nagyon is hézagos.

Deák Ferencz egyénisége a tökéletes embert mutatja be előttünk. S hozzáteszem még: és a magyar embert.

Senki se született még se nálunk, se másutt, a ki gyorsabban, biztosabban s szelidebb módon lett volna fajának, sőt faja két nemzedékének önkényt elfogadott s egyetemesen elismert vezére, mint ő.

Senki se született még a korszerü társadalomban, a ki fényes származás és nagy vagyon nélkül s állami intézményekre támaszkodó magas állás s a külső hatalom minden eszköze nélkül békességes időben akkora befolyást gyakorolt volna korára és nemzetére, mint ő.

Rideg és merev monarchikus államszervezetben -294- tökéletes köztársasági jellemmel gyakorlati államférfiuvá változni: lehetséges ez? Arisztokratának születni s növekedni s a középkor születési előjogainak még mindig uralkodó korszakában tökéletes demokrata maradni, de az arisztokrata társadalmat mégis erős kézzel vezetni: lehetséges ez? Pedig a demokrata erkölcs nála nem szerep volt, nem elv, nem meggyőződés, hanem vér, emberi természet és egész élet a közpályára fölléptétől egész haláláig. Igaz, őszinte, mély hódolatot érezni és gyakorolni az uralkodó iránt, de azért titkon, szeliden s minden feltünés nélkül elzárkózni minden fény és minden jogos és tisztes öröm elől, melyet hatalmas uralkodó nyujthat: hát ez lehetséges-e? A régi és ujabb idők történetében van-e erre példa?

A királyi hatalom koldusszegény volt vele szemben, mondja legnagyobb ellenfele, Kossuth. Neki még királya sem adhatott mást, csak egy kézszoritást, mondja a költő. Angol életirója azt jegyzi meg, hogy a világbiró hatalmas angol nemzetnek kétszáz esztendőn át békés alkotmányos életet s a nagy államférfiak egész seregét adta a gondviselés, de Deákhoz hasonló jellemet az angol nemzet nagyjai közt alig találni. Bismarck herczeg a német egység megalkotása után hatalmának és dicsőségének tetőpontjára jutott s épen akkor mondta Szilágyi Dezsőnek egy kiváló porosz államférfi e szavakat:

– Én Bismarckot a század legnagyobb államférfiának s minden idők egyik legnagyobb emberének tartom, de azért az önök Deákját jobban becsülöm. -295-

Ollivier, III. Napoleon egyik utolsó hatalmas minisztere egy nyilvános beszédben, melyet 1869-ben tartott, Deák Ferenczet Washingtonhoz hasonlitotta s államférfiui működését a franczia nemzet államalkotó bajainak megorvoslására követendő példaként tüzte ki.

Volt-e valaha közférfiu – homo publicus – a ki szerényebb lett volna? A ki hiuságtól, hivalkodástól s még a jogos nagyravágyástól is mentesebb lett volna egész életén át, mint Deák Ferencz?

Olliviernek az emlitett alkalommal megküldte arczképét Deák, sajátkezü névaláirásával ellátva. Bertha Sándor, Párisban élő derék hazánkfia s Deák rokona volt a közvetitő. Ennek utján azt irta Olliviernek, hogy a Washingtonhoz való hasonlitást, bármily megtisztelő, el nem fogadhatja, nincs ő neki akkora tehetsége.

Vajjon mi tette hát Deákot arra képessé, hogy a magyar nemzet történetében akkora szerephez jusson? Oly szerephez, mely dicsővé tegye alakját azok előtt is, a kik messziről nézik, ép ugy, mint azok előtt, a kik közelről ismerték?

Bizonyára egyénisége. A jellemnek, a nagy elmének, a meleg szivnek, az önzetlenségnek, a férfias önérzetnek a nemzete jóléte iránti szakadatlan buzgóságnak az a csodálatos egysége és teljessége, melyet együtt ily mértékben talán senkinél se ismerünk.

Egyéniségének ragyogó tisztaságára még államférfiui alkotásának sorsa se vethet árnyékot.

S vajjon miként fejlődött ki ez az egyéniség? E kérdés -296- megérdemli a nemes lelket tanulmányozó nagy munkáját. E kérdésre keresnünk kell az igaz feleletet.

Harminc éves volt, mikor az országgyülésen alakja feltünt. Wesselényivel, Széchenyivel, Kölcseyvel, Nagy Pállal s később Kossuthtal, ama kor héroszaival csakhamar sürü érintkezésbe s benső barátságba jutott. Az ember azt gondolná, hogy ezek társasága lényegesen előmozdította csodás egyéniségének kifejlődését.

Ez nincs igy. A ki ismerte, mindenki megegyez abban a véleményben, hogy az ő egyénisége már készen volt akkor, a mikor e férfiak társaságába jutott, oly tökéletesen, a milyennek a történelem az ő egész életén át bizonyitja.

De az mégis bizonyos, hogy ily egyéniségnek, ily jellemnek megalakulását szükségképen elősegiti az a társaság, a melyben él, a mely környezi s a melynek szive, lelke, szokásai érintik, ingerlik, módositják, edzik az övét. Igy kell lenni. S Deáknak husz évestől harmincz éves koráig valóban nemes társasága volt.

Deák Antal, a komoly és gyakorlati bölcs. Csányi László a vértanu, a gránit szilárdságu jellem. Tarányi József az ő határtalan rokoni és baráti gyöngéd szeretetével. Kisfaludy Sándor a költő az ő rideg ősnemesi magyarságával. Zádor György és Zsoldos Ignácz a régi magyar jog lángelméjü magyarázói. Vörösmarty Mihály, a multnak dicsőségéhez fölszálló nagy költő. Pápay Sámuel, a magyar gondolkozás irodalmi történetének egyik nagy buvára. Berzsenyi Dániel izzó hazafisága s költészetének nagy szenvedélyei. -297-

Ezek közt nőtt fel az ifju Deák. Ezek voltak barátai, ismerősei s ezekkel társalgott, mulatott, ábrándozott s búsult nemzete sorsán fiatal korában.

Közéletünk egyetlen történelmi alakját se környezte a jellemfejlődés ifju éveiben ily gazdag és nemes társaság.

A vármegyében korán foglalt helyet. Még nem volt huszonöt éves, már köztisztviselő lett. Itt az államférfi gyakorlati feladataival, nagy törvényhatóság kormányzásának titkaival s nehézségeivel kellett megismerkednie.

A nagybirtoku köznemes ember abban a korban különben is kénytelen volt a kormányzás és közigazgatás gyakorlatába belejönni saját birtoka kezelésénél is.

Az akkori birtok más volt, mint a mai. Rendesen több határra terjedt ki s egy része minden esetben közbirtokossági közös vagyon volt. Másként kellett kezelni az allodiális, másként az urbéres és másként a közös birtokokat. Másként a belső szolgaszemélyzetet, másként a jobbágyságot s másként a gazdasági személyzetet. A község nagy részben egy szervezet volt a birtokkal s a birtok az igazságszolgáltatással. Az uraság az alkotmány szerint egyuttal igazgatója volt községének s itélőbirája jobbágyainak és szolgáló személyzetének.

Ily korban s a magán- és közélet ily viszonyai közt nőtt fel az ifju s erős elméjének s a haladás eszméivel megtelt szellemének ezer alkalma volt figyelni, okulni, tanulságokat gyüjteni s a jellemet is tisztitani és edzeni. -298-

Az egyéniség alapvonalait, a jellem vázlatát a születés, az öröklött vér s az ősöktől származott testi és lelki alkat adja meg. De az egyéniséget s a jellemet fölépiteni, tartalommal megtölteni, természetadta kinövéseitől megtisztitani s befejezett műremekké alkotni csak az élet képes.

Deák egyénisége befejezett műremek. Egy része se csonka, semmi se hiányzik belőle, minden része arányos s az egész mű egységes. Se a békének se a háborunak viszontagságai nem hagytak nyomot rajta. Semmiféle vihar le nem törhette egyetlen diszitményét se. S közelről is oly tiszta és hatalmas, mint a multnak távolából.

De fölépülésének sok titka még ismeretlen. A kik még életében ismerték, szép feladatuk e titkok feltárása.

III.
AZ „ÖREG UR“.

Ötven esztendő óta ismerte egész Zalavármegye s több mint negyven esztendő óta egész Magyarország. S mindegyiknek vezére volt, a mióta megismerte.

Egész nemzedék halt ki, a régi feudális nemesség egész tábora azóta, a mióta ő tartja kezében azt a lobogót, melyre a haladás, a szabadelvü alkotás, a nemzeti ujjászületés volt felirva. Az ifjakból férfiak -299- lettek, a férfiakból aggok s az aggok már ott nyugosznak vagy a hazai hantok alatt vagy bujdosókként idegen népek földjén – de ő fiatal maradt eleven elmével, vidám munkakedvvel s érett tapasztalatokban gazdag lelkével igazi bölcsként vezette a közdolgokat. Hány képviselőtársa volt, a kinek már apja és öreg apja is őt fogadta el vezérének s a kit mint fiat és unokát szintén ő tanitott a rendithetlen hazaszeretetre s ő támogatott, ha ingadozni talált.

Ötven esztendő óta minden megváltozott. Az országot komoly nagy csapások sujtották. A szövetkezett kettős birodalom államférfiainak keserü okulást nyujtott a végzet. Személyek és rendszerek, elvek és hatalmasok váltották föl egymást. Ő nyugodt maradt a zürzavarban, szakadatlan küzdött az eseményekkel, de nem változott soha. Az maradt, a ki volt. Mint a gránit, mely fölött nyomtalanul suhannak el a századok. Mint a távoli évezredekből fönmaradt remek szobrok, melyeket az izlésnek semmiféle fejlődése, semmi fordulata le nem dönt talpkövükről. Olyan volt Deák Ferencz szelleme ötven év alatt. S a milyen volt akkor: olyan maradt haláláig. Esztendeinek hosszu sorát le lehetett olvasni arczáról, de szelleméről nem.

Az 1848 és 1849-ik esztendővel a magyar nemzet életében a nemes lelkesedésnek különös korszaka záródott be. A ki a nemzet sorsán kételkedett, a kinek lelke elborult, a kiknek a tudás és költészet alkotó tollát adományozták az istenek: mindazok a nemzeti mult nagy eseményeiben kerestek vigasztalást s emlékezetükben -300- életre hivták az elmult régi korok nagy alakjait. Az ötvenes évek elején a legnemesebb lelkek arra törekedtek, hogy megirják az utókor számára a magyarok történetét. És Deák Ferenczet már akkor is olyannak ismerték föl, a ki Magyarország ezeréves történetének legnagyobb és legdicsőbb férfiaival egysorban áll.

S nem csupán a látók, tudósok és költők, hanem a nemzet egész társadalma is. Nemcsak gondolkodása, alkotásai s törekvései iránt érdeklődtek, hanem egész egyénisége iránt is. Hogy beszélt, hogy élt, hogy öltözködött, miféle adomákat mesélt: mind azt hallani, tudni, látni akarták közelből is, távolból is. Ha lehetett: közvetlenül, – ha másként nem: mások után.

Ki ne ismerné a nagy franczia költő elragadó édes dalát a nagy császárról?

Nagyanya beszéli unokáinak: ebben a szobában volt a nagy császár, e széken ült, e pohárból ivott egy ital üditő vizet, ezzel a kendővel törölte le homlokáról a verejtéket. Az unokák áhitattal hallgatják, a mit a nagyanya beszél. Gyermeki meghatottsággal nézegetik a széket, a poharat, a kendőt. És ujra kérdik: »Csakugyan ez volt az a szoba?« »Ez volt az a szék?« »Ez volt az a pohár?« – Igy volt a magyar ember Deák Ferenczczel s igy is lesz mindig. Uj nemzedékek támadnak, feledés borul a multakra, de sohase lesz igaz magyar, a ki meg ne emlékeznék Deák bölcseségéről, emberi jelleméről, egyszerü nemes szokásairól.

Egyik kiváló irónk az ötvenes évek elején irt szellemes -301- korrajzában elvezet bennünket Deák otthonába. Elvezet dohányzó szobájába, melynek levegőjét hajdan a pipafüst töltötte meg, de most már a szivar füstje. Leirja örökké fehér mellényét és fekete atilláját, melyet az utolsó husz évben barna mellény s barna vagyis fekete kabát váltott fel. Lefesti a széles domboru homlokot erős szemöldökével. A nagy, mély, oroszlán-szemeket, a sürü bajuszt és sima állat. Az erős nyakat s kifejlett széles vállakat domboru mellkasával, mely a világot emelő Atlásnak is becsületére vált volna. Középtermetü, de a hatalmas fej miatt magasnak látszik. Vastag kézfej, melyen gyürüt és keztyüt soha senki nem látott. Ősi komoly, remek arcz, mely hangosan noha sem nevet, de a melyen a szelid, barátságos, atyai mosolygás s a rejtett vidám pajzánság egy-egy vonása mindig otthon van. Ellenállhatatlan szellemi fensőbbség, a mely előtt meghajolt Kossuth is, Batthyányi is, a melyet tisztelt az agg József nádor is s a mely alól nem tudott menekülni a sokszor oly ideges Széchenyi se. Kiapadhatatlan és folyton változó adomák alakjában a legmagasabb államtudomány, a melylyel valaha a művelt nemzetek legnagyobb gondolkozói csak rendelkeztek. Körülbelül igy jellemezte őt Tóth Lőrincz negyedszázad előtt. És a ki az »öreg urat« az utóbbi időben ismerte, az tudta, hogy ez a kép azóta nem igen változott.

Oly szó, oly mondás, mely többé-kevésbbé megvan más nyelvek társadalmában is, de talán oly értelemben -302- alig, mint a hogy a magyar nemzet azt Deák Ferenczre alkalmazta. Képviselők, országkormányzók, főrendek, nagy méltóságok, az összes közférfiak csak ugy ismerték Deákot: az »öreg ur«. S e mondásban sok évtizeden át az egész ország területén csupán Deákot ismerte föl mindenki.

Az öreg szó alatt a magyar nyelv is a magasabb kort érti. Öreg ember, öreg cseléd, öreg jószág, öreg fa. Mind azt jelenti: régi, koros. De van a közhasználatban más értelme is. Öreg isten, öreg biró, öreg ágyu, öreg fejsze például nem azt jelenti, hogy az isten régóta isten, a biró koros ember, ágyu, fejsze már sok éves. E mondásokban az »öreg« szó azt teszi: erősebb, hatalmasabb, sulyosabb, a legelső, a legmagasabb, a tiszteletre legméltóbb. Ily értelme van az »öreg ur« szónak Deáknál is. Nála van a legnagyobb erő s a legigazabb tekintély. Őt kell tisztelnünk s szeretettel és hódolattal körülvennünk legjobban. Szeretet, bizalom, majdnem rokon-viszony érzete szülte e mondást a legnagyobb, a legjobb, leghatalmasabb iránt.

A kehidai ősi kastély volt kedvencz lakása gyermekkorától élemedett koráig. Itt lakott, itt élt 1848 előtt s a nagy nemzeti ügy hajótörése után ide vonult vissza. Papja és gazdatisztje voltak asztala mellett állandó vendégei. Gazdaasszonya pontos volt, mint a halál s a déli harangozásra mindig készen volt a tálalással. Volt huszárja is, a ki azonban változott egyszer-másszor. Az utolsót Pistának hivta. Egy pár női cseléd még: ezekből állott kehidai házi népsége. A tanitóval, jegyzővel, -303- molnárjával szeretett tréfálózni, mikor találkozott velük. Keveset olvasott, sok levelet irt, sokat faragcsált, sokat sétált, mindig dohányzott. Igy élt, mikor maga volt.

Csakhogy ritkán volt maga. Ritka nap volt az, a mikor vendég ne lett volna a háznál. Az ismerősök csak oly tömegesen keresték őt fel itt, mint később Pesten az »Angol Királynő« vendéglőben. Csakhogy itt az országnak s a külföldnek jelesei, néha uralkodók is látogatták, mig a kehidai kastélyban főleg a rokonokat, jóbarátokat s a vármegye kormányzó tisztjeit fogadhatta. Néha ugyan, kivált 1836-tól kezdve az ország nagyjai és a pártok vezérei is eljöttek hozzá s olyankor a nemzeti nagy politika szövődött a kastély pipázó termeiben s a kert hüsselő fáinak árnyékában. A vármegye uraival ritkán folyt a szó politikáról; azoknak, kivált az ötvenes években, be kellett érniök adomákkal. A Zala völgyének peremén áll a kastély. A völgyön mindig leng a szellő, a levegőnek minden áramlata ott vonul lefelé. A kert nagy fáinak árnyékában és örökké susogó lombjainak vidám játszadozása közben bizonyára a szép és hatalmas gondolatok egész serege született meg az uraság csodálatos agyában. Esős időben is ott szerette végezni sétáit. De a sarat utálta lábbelijén. Kideszkáztatta tehát a szükséges sétáló utat. Itt fogadta a »legnagyobb magyarnak« gróf Széchenyi Istvánnak is követét, jószágkormányzóját, ki a döblingi elmegyógyintézetből hozta azt az ajánlatot, hogy a kehidai birtokát adja el a nagy grófnak, maga pedig -304- vonuljon Pestre az ország szivébe, legyen forrása az elnyomatás korszakában a nemzet reményeinek.

Ugy is lett. Deák feljött Pestre. Nagy és szent kötelesség is hivta ide. A nemzet egyik legnagyobb embere feküdt itt halálos ágyán, a kihez harmincz esztendő óta, ifju kora óta a legnemesebb barátság füzte. A nagy ember a Szózat költője volt, Vörösmarty Mihály. A költő szegény volt. A nemzet sorsán kétségbeesve, elnémult lantja. Nélkülözéssel kellett küzdenie. Ha szemeit behunyja: kenyér nélkül marad özvegye s három árva kiskoru gyermeke. Lantjának utolsó zöngése is az volt halála előtt: »Szegény magyar költő – mire virradsz te még?«

Azután összetörött a lant s meghalt a költő. De mielőtt nagy lelke elvált s örök utjára szállt: nagy titkot fedezett föl zokogó neje előtt.

– Ha én már nem leszek, mondotta, és nem lesz a hová fejeteket lehajtsátok, forduljatok Deák Ferenczhez, ő majd megvigasztal benneteket.

A nemzet nagy szomorusággal, de nagy diszszel temette el költőjét. De sirhalmán még ki se fakadt a gyep, már nyomor fenyegette az özvegyet s a három árvát. Az özvegy elment Deákhoz s elmondta neki haldokló férjének utolsó szavait. Deák a kormány fejéhez, előkelő Habsburgi főherczeghez fordult személyesen. Nagy dolognak kellett lenni, hogy Deák abban a szomoru korszakban holmi osztrák herczeggel szóba álljon. Nagy dolog is volt. Fölkérte a főherczeget: engedje meg, hogy a nemzet közadomány utján segitse nagy -305- költőjének hátramaradottait. A főherczeg nem engedte meg. Deák ridegen elmondta, hogy az engedelmet nem tagadhatja meg a kormány, nincs joga rá. Hiszen emberség és nemzeti becsület parancsolja, hogy nagy fiai iránt hálás legyen a nemzet. A főherczeg épen annálfogva se engedte meg. Mit neki nemzet, emberség, becsület? Deák mélyen megbotránkozva határozottan szemébe mondta a főherczegnek, hogy ő mégis megcsinálja a nemzeti közadományt. Szobájába zárkózott, barátainak levelet irt néhány százat s egy hónap mulva valami 112,000 forint folyt be hozzá a nemzet árvái részére. A nemzedék becsülete meg volt mentve.

Ki ne ismerte volna lakását az Angol Királynő szállóhely második emeletén az 55-ik ajtószám alatt? Két szobából, de lehet mondhatni, háromból állott. Az elsőben volt napközben. A második, a kisebb volt a hálószoba. Mellette a harmadik szobában lakott elválhatlan hű társa gróf Mikes, a ki ép oly hiven őrizte Deákot, mint őse Mikes Kelemen egykor Rákóczi fejedelmet Rodostóban.

Egyszerü s bizony erősen viseltes butorzata volt az öreg urnak. Volt ott egy pamlag, melyen üldögélni szokott, előtte két zsöllye, a látogatók számára. Mellette asztalka, azon gyufa, szivartok, a törvények zsebkiadása és a parlament házszabályai. Légycsapó és a Corpus Juris mindig kéznél volt, amaz a hazai, ez a bécsi legyek ellen. Volt még a szobában másik pamlag is néhány székkel és zsöllyével. Iróasztal, fiókos szekrény, álló fogas. Tiz-tizenkét ember kényelmesen helyet foglalhatott. -306-

A látogatások sürük és szakadatlanok voltak. Reggel kilencz órától a körbe menés idejéig egyik látogató a másikat érte. Miniszterek, képviselők, irók, hirlapirók, kérvényezők, állásvadászok, rokonok, vidéki ismerősök, levélhordók, szerencsekivánók, kéregetők egymást kergették. Mindenki megkapta, a mit akart. A miniszter helyeslést vagy kárhoztatást, vagy utbaigazitást, a képviselő adomát, az ujságiró czikkanyagot, az iró tárgyat, a kéregető szerény napi egy forintot, a pártfogáskérő ajánlólevelet, a levélhordó és szerencsekivánó borravalót. A rokon és ismerős is elérte, hogy gazdasága és egészsége s az otthon valók hogyléte után szivesen tudakozódott az öreg ur, a látogató legalább elmondta otthon, hogy a »hugomasszonyt« s a »gyerekeket« üdvözli és tisztelteti Deák Ferencz. Mindenki részére volt ideje az öreg urnak. Nem olvasott soha, mégis tudott mindent. Sohase tudakolt semmi után, mégis tájékozott volt mindenben. Mert mindenki sietett közölni vele, a mit ő maga tudott.

Emlékezőtehetsége a mesével volt határos. A kit egyszer látott, soha el nem felejtette. A mit egyszer hallott, a mint alkalma volt rá, eszébe jutott tüstént. A magyar Corpus Jurist, e kilenczszázéves törvénygyüjteményt senki se tudta jobban. S ennek mélységeibe senki ugy bele nem nézett, mint ő. Az államtudományok elvei, eszméi, részletei pusztán társalgás és kedélyes eszmecserék folytán a kisujjában voltak. Sohase gyalázott senkit, nem is tömjénezett senkinek. Még a királynak se. Semmi ürügy alatt soha nem -307- fogadott el senkitől semmi szivességet, a melyet meg nem szolgált vagy a melyet nem viszonozhatott. Budapest belvárosának választókerülete a legutóbbi, 1875-iki választáskor akarata ellenére kényszeritette rá a mandátumot, a képviselőséget.

– Betegségem miatt nem teljesithetem kötelességemet, tehát nem vállalhatom el a képviselőséget.

Az utolsó hónapokban nem tudták rábirni, hogy elfogadja a képviselői napidijakat.

Egy nemzet története se ismer nemesebb jellemet, sőt hozzá hasonló tökéleteset se. Csak a világtörténet legünnepeltebb alakjait lehet egyben-másban vele összehasonlitani. Cincinnatus, Washington és Garibaldi nem mulják őt felül se önzetlenségben, se egyszerüségben. A különböző életpálya eltéréseit leszámitva még Garibaldi áll hozzá legközelebb.

Nyilvános szónoklatban nagyon ritkán emlékezett meg magáról. Mindig a tárgyon volt egész elméje. De ha meg kellett is önmagáról emlékeznie, sohase használt szónoki képet vagy hangulatkeltő mondást. Soha olyat, mely a szó szoros értelmében tényleg igaz ne lett volna. Egészen olyan egyedül álló és nagyszabásu történelmü egyéniség, mint Hunyadi János, mégis csak akkor gondolt saját személyére, ha kötelessége teljesitéséről volt szó.

Évek mulnak el és évtizedek, az irodalom az ő nevével s tetteinek emlékezetével sokat foglalkozik majd -308- és még se fogja soha kimeriteni s összeállitani a szerény, nyájas, nemes és hatalmas tünetek ama roppant tömegét, melyek összességükben az ő jellemét alkották. A mit a költő Leonidásznak és háromszáz vitézének a sirkövére irt, egy-két szó változtatásával az övére is föl lehet irni.

»A ki itt jársz, mondd meg azoknak, a kik most élnek, hogy a haza törvényeit s az emberi erényeket megtartottam.«

Szegény volt abban az értelemben, a mint e szót nagy urak és hatalmas emberek vagyoni viszonyaira szokták érteni. Betegsége és szerény szükségletei fölemésztették csekély jövedelmét. Sohase bocsátott el üres kézzel senkit, a ki segedelemért fordult hozzá. Volt idő, a mikor öt forint nem volt birtokában. Barátainak néha a legválogatottabb ürügyekkel kellett óvatosan intézkedniök, hogy az utolsó fillérig ki ne költekezzék. Tudták, hogy inkább nélkülöz, semhogy szivességet fogadjon el. Nem volt semmiféle jellembeli gyöngesége, még a hiuság sem. Talán csak az volt gyöngesége, hogy még a jogos s talán kötelességszerü nagyravágyás se élt lelkében. A kinek a szava egy évtizeden keresztül döntő volt a királynál s a kettős nagy állam ügyeinek eldöntésében, a ki örökösen az ország első kormányzó államférfia s tizszeresen milliomos lehetett volna: annak igen szerényen kellett élnie s még betegségében is hű rokonai észrevétlen áldozatai daczára, bizonyos nélkülözéseket szenvednie.

Ő maga ezzel nem törődött. Eszébe se jutott, hogy másként is lehetne. -309-

A nap világit s az ő jelleme ragyog. Ez az egész. Mellette eltünik korunk minden nagysága. Még az üzletes államférfiak is elfojtották az ő közelében minden szerző és kereső vágyukat, sőt azok látszatát is. Mikor vele voltak, mintha oltár előtt állottak volna.

Az uralkodó másként gondolkodott. A hogy én tudom ugy mondom el a történetet, mely ragyogó fényt vet Ferencz József agyára és szivére is.

– A nemzetnek nem kell sietnie hálájával, örök élete van rá, de nem ugy a királynak.

Igy mondta s megbizta gróf Andrássy Gyulát, puhatolja ki Deáktól, mivel jutalmazhatná meg őt, miként fejezhetné ki háláját. Nem szeretné, ha valaki azt gondolhatná a világon, hogy ő feledékeny.

A koronázás után volt ez 1867-ben, a mikor a nemzet és a király közt meg lett a béke, a mikor Magyarország történelmi alkotmánya ujra életbe lépett s Magyarország és Ausztria közt szövetség jött létre. Mindez Deák műve volt.

Andrássy gróf felelete méltó volt mind a két nagy történelmi alakhoz, de önmagához is.

– Fölségedről a világon senki se gondolja, hogy Fölséged a nagy és hű szolgálatokról meg tudna feledkezni s hálátlan tudna lenni. Fölséged a világ egyik leghatalmasabb uralkodója, egy millió katonával rendelkezik, tekintélye a legelső, szive nagy. Nincs ember a világon, a kit Fölséged figyelme boldoggá nem tenne, de ha Fölséged megbocsátja, ha kimondom, akkor hódoló tisztelettel kimondom, hogy Deák Ferencznek Fölséged se adhat semmit. -310-

A Fölségnek nem esett rosszul első tanácsadójának szava. Némi gondolkodás után azt felelte:

– Mégis kérem, keresse föl Deák urat s kérdezze meg tőle: nem volna-e hajlandó az én arczképemet s a királyné arczképét emlékül elfogadni tőlünk?

Andrássy gróf nyomban ment az öreg urhoz s közölte vele a király szándékát és szavait s az egész beszélgetést. Az öreg ur komolyan meghallgatta.

– Mondd meg Ő felségének, hálás szivvel köszönöm kegyes elismerését és nemes ajánlatát s ha Ő felsége kivánja, elfogadom, minthogy nincs okom rá, hogy el ne fogadjam. Azonban mégis akadhatnának, a kik azt gondolnák, hogy vagy a kép, vagy kerete kincset ér. Jobb lesz tehát rám is, a közérdekre is, de Ő felségére is, ha az a kegyes elismerés is elmarad.

A király perczekig tünődött: mit csináljon? Végre utasitotta Andrássyt, hivja meg Deákot a királyhoz a várba délutáni 5 órára.

Az öreg ur pontosan megjelent a királyi palotában. A lépcsőnél Pápay, fönt a király személyesen várta s kölcsönös üdvözlés után karon fogva vezette be a királyné teremébe. Ott egy szék a királynak, másik szék a királynénak, középen harmadik szék az öreg urnak. Jelen volt a trónörökös s a két kis főherczegnő is. Leültek s egy óra lefolyásáig társalogtak. Az öreg ur ugy tünt fel a királyi család körében, mint agg patriárkha az ő gyermekei és unokái közt. Olyan figyelemben is részesült.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

21	zobájába	szobájába
46	éltek- sőt	éltek, sőt
157	ssámitottak	számitottak
161	messze-messsze	messze-messze
260	össszedöntitek	összedöntitek
307	összehasonlilani	összehasonlitani
309	Magyarország- történelmi	Magyarország történelmi

DEÁK FERENCZ ÉS CSALÁDJA

MIÉRT IRTAM KÖNYVET DEÁKRÓL?

A SZÜLŐFÖLD TÁJÉKAIN.

I. DEÁK FERENCZ SZÜLETÉSE.

II. A NYIRLAKI KASTÉLY.

III. A KEHIDAI SIRBOLT.

DEÁK FERENCZ PARASZT VÉREI.

KEHIDA.

I.

II.

III.

IV.

DEÁK KLÁRI LEÁNYKORÁBÓL.

DEÁK FERENCZ HÁLÓTÁRSAI.

DEÁK FERENCZ MEGVÁLIK BIRTOKÁTÓL.

I. AZ OSZTÁLY.

II. ELADJA KEHIDÁT.

III. ELADJA SÖJTÖRT.

MIBŐL ÉLT DEÁK FERENCZ?

I.

II.

III.

IV.

ADÓS FIZESS, DE NE SIESS.

DEÁK FERENCZ ÉS A NŐK.

I.

II.

III.

MEGJEGYZÉSEK AZ ELŐZŐ FEJEZETHEZ.

DEÁK FERENCZ HARAMIÁK KEZÉBEN.

DEÁK FERENCZ NEM AD UJONCZOT.

UTOLSÓ TALÁLKOZÁSOM DEÁK FERENCZCZEL.

HIRLAPI CZIKKEK DEÁKRÓL.

I. AZ EMLÉKEZÉS NAPJÁN.

II. DEÁK FERENCZ EGYÉNISÉGÉRŐL.

III. AZ „ÖREG UR“.

TARTALOM.

I.
DEÁK FERENCZ SZÜLETÉSE.

II.
A NYIRLAKI KASTÉLY.

III.
A KEHIDAI SIRBOLT.

I.
AZ OSZTÁLY.

II.
ELADJA KEHIDÁT.

III.
ELADJA SÖJTÖRT.

I.
AZ EMLÉKEZÉS NAPJÁN.

II.
DEÁK FERENCZ EGYÉNISÉGÉRŐL.

III.
AZ „ÖREG UR“.