The Project Gutenberg eBook of Őszi napsugár; A gyanu by Zoltán Ambrus

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

ŐSZI NAPSUGÁR
A GYANU

ŐSZI NAPSUGÁR.

Mikor két úr – két ragyogó czilinder (ugyanattól a kalapostól), két gyönyörü ing-pánczél (ugyanattól a divatárustól), s két andalítóan szabott kabát (ugyanattól az uzsorástól) – Budakeszen vagy Rákospalotán három pár golyót küldözget egymásra, s az egyik szépen himzett, fehér ingen egyszerre csak kivirul az úri becsületérzés piros rózsája: a négy kerekfejü, monoklis becsület-ügyvivő, a ki az imént oly kápráztató hidegvérüséget fejtett ki a másik kettő bőrére, meg a két bőr-táskás, fekete szakállu, orvosnak nevezett komédiás, a ki ugyanattól a tanártól ellesett nyugalommal nézte végig az úri viaskodást, körülveszi a sebesültet, egy kicsit foglalatoskodik vagy a helyzethez illő tartózkodással szerencsétlenkedik körülötte, aztán kocsira ül, elhajtat a Körbe, s ha csak ujságiróval nem találkozik, a kinek természetesen semmiféle részlettel nem maradhat adósa, a temérdek kérdezősködésre rendesen csak ezt a lapos pillantásokkal kisért mondatot adja feleletül:

És keresik az asszonyt. Nemcsak keresik, hanem meg is találják. Ma például egy szende, álmos -4- asszonyka személyében, a ki az ő magas homloku, nyilt arczu, szépen szónokló urát templomi csöndben ott csalja meg, a hol éri, s a ki mindegyik udvarlóját úgy hívja, hogy: »Egyetlen kutyám!«; holnap talán egy villogó tekintetű tündér alakjában, a ki a hányszor elbukik, mindannyiszor magasabb társaságba bukik, a ki az egész országban a legtöbb tűzzel tánczolja a csárdást, s a ki, végezetül, hivatásszerüen űzi azoknak a férfiaknak az elbolondítását, a kiknek nincs más foglalkozásuk, mint hogy koronkint el- és megbolonduljanak.

Mikor egy szép tekintélynek s majdnem ugyanakkora hitelnek örvendő bankár, a ki tizenhét éves korában a legpofozottabb lénye volt a ritkábban sepert pénzváltó boltoknak, sőt az egész mindenségnek, s a ki a sok türelem, igyekezet és előitéletnélküliség erejénél fogva, meg egy hatvan-hetvenezer forintos házasság sikeres lebonyolítása révén pénzügyi kiválósággá nőtte ki magát, a helyett, hogy elkisérné ő nagyságát a Barbi Alice hangversenyére, felsétál a Gellérthegyre, s egy magános helyen eldurrantja a tova tünt letétek és a tőzsdei különbözetek egyenlegét, avagy hajnalban egy fa ágáról, batiszt zsebkendővel a nyakán vigyorog le a szép kilátásra: a pórul járt börze-parasztok, a kik bottal ütik a pénzük nyomát s a deszkakoporsó mögött támadt özönvizet, – noha előbb kizártnak tartották, hogy a hol a pénzt nyerik, ott a pénzt el is lehessen veszíteni, – ugyancsak ezzel a szálló igével dühítik egymást:

És néha csakugyan találnak asszonyt. Ilyenkor az asszony vagy a Magyar Királyi Operaház valamelyik szilfidje, a ki a Világürt, esetleg a Tejutat ábrázolja -5- a legujabb balletben, vagy egy lusta, a sok szemrehányó köhögéstől elhízott, márcziustól novemberig fürdőző nagyságos asszony, a ki soha se tud belenyugodni abba a gondolatba, hogy a másik szobába csak gyalog lehet menni, s a ki soha se bocsáthatja meg az urának, hogy nem ő az a bizonyos Mackay báró, a ki minden évben ötven vadászt küld Ausztráliába, azokért a páratlan, mesés kalap-tollakért, a melyekkel csak a Szivárvány-madár szolgál, egyesegyedül Mackay bárónénak.

Mikor a rendőrség a huszonötödik, hasonló módszerű betörés után felocsúdik két-három évig tartó meglepetéséből, s a gonosztevők csúfolódó levelei alapján meggyőződik róla, hogy a gaztetteket ugyanaz a szövetkezet hajtotta végre: a tapasztaltabb rendőrségi rókák, főképpen ha szorgalmasan olvasták a Gaboriau bűnügyi regényeit, azzal a bizonyos, változatlanul jóságos mosolylyal, melyet különösen a razziák alkalmával kedvelnek, egy szekéroldal papircsomón kivül többnyire ezt a nagybecsü tanácsot vágják a vizsgálatot vezető szegény ördög fejéhez:

A szegény ördög aztán keresi. S az ügyiratok szarkalábjai között megüti a szemét egy tulipántos név, az ingyen készült fényképek között felkelti a figyelmét egy szemtelenül mosolygó szempár, egy csudálatos asszonyi váll, vagy egy harmadévi divatu, szebb multakról árulkodó női kabátka, a megjegyzések rovatában álmodozóvá teszi ez a hivatalos nyelven fogalmazott románcz: »kor: 19 év, haj: szőke, szem: fekete, orr: rendes, száj: kicsiny, fogak: jók. Lopás, részesség betöréses lopásban, lopás és orgazdaság. NB. Jobb karján borsónyi forradás. Revolver nyoma; -6- a szeretője akarta megölni.« Mi ez? Bizonyára semmiség, mindössze egy asszonyi hajszál. De ez az asszonyi hajszál fonállá válik a kezében, ebből az asszonyi hajszálból hurok készül, melylyel kézrekerítik az egész betörő társaságot, ujabb dicsőségére a szálló igének.

És mindannyiszor, a hányszor az emberek úgy találják, hogy egyik-másik férfinak a viselete érthetetlen, hogy a legutolsó érdekes eset kissé homályos, hogy abban, a mi történik, a logika nem talál kielégülést, hogy valami megmagyarázhatatlan dolognak a kulcsa sehogy se akar előkerülni: mindenki az asszonyt keresi, az örök asszonyt, a ki mindig ott rejtőzködik a színfalak mögött, mialatt a színen, frakkban, vagy zubbonyban, férfi alaku bábuk hajlonganak és ugrándoznak, vagy tülekednek s marakodnak, hogy végül őrületes bukfenczekkel mulattassák a közönséget, vagy pedig szép rendben, egyszerüen hanyatt vágódjanak.

Csak egyetlen egy eset van, a mikor senki se keresi az asszonyt. Ez az eset a szegény lirai költőé.

Pedig, ha jól meggondoljuk a dolgot, egy igazi, tősgyökeres, megrögzött lirai költőnek az élete mindig igen különös, sőt titokzatos valami. Hogy egy nagykoru, irni és olvasni tudó, ép elméjü ember, a kinek két karja és két lába van, mint másnak, a helyett, hogy boldogulni igyekeznék, mint az egész világ; akár tudatosan, akár öntudatlanul, de mindig szabadakaratból s kényszerítő külső okok nélkül, lemondjon mindarról, a mit más ember becsben tart, a miért az egész világ töri magát, lemondjon a könnyen megszerezhető kényelemről, a kevés fáradsággal elérhető jólétről s minden magasabb rendü világi örömről, csak azért, hogy a fogadott szegénység fütetlen kályhája -7- mellett minél többet gyönyörködhessék a tulajdon szava zengésében – ha nem is éppen példátlan, de mindig igen sajátságos jelenség. S akár jó, akár rossz versek költőjéről van szó: az eset mindig egyformán eredeti. Egy vén fiu, a kinek az öröme nekünk gyermekjáték, s a ki viszont a mi örömeinket léhaságoknak találja; a Szépnek egy jámbor légátusa, a kit az élet, a rossz emberek s a véletlen a világ szemében mindig megaláznak; egy élhetetlen fráter, a ki a számüzött királyok gőgjét hordozza magában, s a ki olyan ünnepies arczokat vágva bibelődik ártatlan és haszontalan játékaival, mintha birodalmakat alkotna; egy szelid bolond, a ki ravasz, egy öntudatlan komédiás, a ki érzéseit siet szétfaragni rímekbe s unos-untalan megcsalja önmagát; egy holdkóros, a ki csodálatos biztonsággal sétál a háztetőkön, de agyonzúzza magát, ha a nevén szólítják; egy nem e világból való ember, a ki a jövőbe lát, de nem tud járni a sima földön, mint Michel Angelo, mikor leszállt állványáról, a hol a mennyet festette volt; a szfinksz egy uj kiadása női lélekkel és szörnyű lábbal; egy elkésett szfinksz, a ki megilletődötten hallgatja a tulajdon füle zúgását s találós meséket mond, a melyeket senki se fejt meg: vajjon nem ezekre a képekre gondol-e mindenki, hogy ha lirai költőkről hall?!

Mindegyik egy-egy talány az egész világ előtt, és soha se jut eszébe senkinek, hogy ennek a talánynak a megfejtését keresse. Soha, senki se kutatja a női alakot, a ki ezt a néha talán dicsőséges, a legtöbbször fonák és mindig rendkivüli életet megmagyarázza.

Mindez, alighanem onnan van, hogy az igazat meg vallva, senki sem érdeklődik sem a lirai költemények, sem a lirai költők iránt; a talány tehát hidegen hagy mindenkit, s a Beatrice, a kinek emléke ezt a -8- sok vörös, sárga és kék borítéku, egy forintos füzetet besugározza, az egész világnak Hekuba.

Ki törődött valaha azokkal a költeményekkel, a melyeket Hódy Balázs 1872-től 1893-ig közönséges, velin és Van Geldern papiron bocsátott nyilvánosságra?! Ki gondolt valaha arra a női lényre, a kinek egy-egy lustálkodó tekintete vagy egy-egy érzékcsiklandozó, halk kaczagása a Hódy Balázs szivében zsongó, bugyborékoló érzés-hullámokat úgy felkorbácsolta, hogy ezeknek a hullámoknak árja elhagyván a földet, nekieredt a végtelenségnek, a puszta, sötét végtelenségnek, a mely fölött csakis két csillag világít?!

Pedig, hogy egy olyan békés, harmonikus lélek, a minő a Hódy Balázsé volt, kiegyenlíthetetlen ellentétbe keveredjék a dolgok rendjével, – hogy egy olyan szelid, nyugalom-kedvelő véralkat, a milyennek hősünk kora ifjuságától fogva mutatkozott, prométheüszi viaskodásokra szánja el magát, – hogy egy olyan rendszerető, illendőségtudó, minden tekintélyt és törvényt tiszteletben tartó ember, a milyennek a mi barátunkat az egész Rózsa-utcza ismerte, szakítson a világrenddel, s lenézve a föld összes többi javait, egy egész életen át ne lásson maga előtt csak egy jót: két szép gömbölyü kar tilos ölelését, – hogy egy olyan csupa lemondáshoz szokott szív, mint a minőnek Icarust a verseiből ismerjük, jobban mondva: ismerhettük volna, arra adja magát, hogy, a mig csak lélekzik, a lehetetlent vívja, s megvetve a világ összes többi erőit, folyton-folyvást a Szépet keresse, azt a bűvös erőt, a melynek segítségével a mesék lovagja megnyitja Tündér Ilona várának zárait, – hogy végre egy temetés-rendező vállalat segédtitkárja előtt ne legyen szent, csak: a művészi, a földfeletti és a sejtelemszerü, ahhoz nem volt elég az első selyemviganó izgató suhogása, ahhoz egy Beatrice kellett. -9-

Ezt a Beatricét eddig még senki se kereste, de meglehet, hogy a jövő század irodalomtörténet-írói kutatni fogják. Hogy a jövőnek ezek a munkásai majdan ne legyenek zavarban és hogy a Hódy Balázs végtelen tisztesség-érzeténél és kifogástalan titoktartásánál fogva egy irodalomtörténeti adalék örökre el ne veszszen: ezennel elárulom, hogy Hódy Balázsnak a Beatricéje a szép Sárváryné volt.

Bár, meglehet, maga se tudott róla, a szép Sárváryné – Sárváry Béla, az ismert rajzoló felesége – sugalmazta Hódy Balázs összes költeményeit (három testes kötetben s hat kisebb füzetben), 1872-től 1893-ig. Ő volt a hősnője a Hódy Balázs könyvdrámáinak, és ismét csak ő volt, a kit Hódy Balázs megénekelt époszban, költői regényben, allegoriában, bökversekben, rondeaukban s vegyesekben. Ő volt, a kiért a Ginevra-cziklus epedett, a Spleen czímü kötet borongott, s akit a De Profundis megsiratott. Róla szóltak az ölelkező rímek, az anapesztusok, a népies balladák, sőt az a némajáték is, a melyet az Életnek és a Halálnak kellett volna a Népszinházban eltánczolniok.

Ez a szép Sárváryné nem csak amolyan szemrevaló teremtés, hanem istenigazában szép asszony volt, hogy úgy mondjam: tartalmas szépség, a legegészségesebb és legkövérebb a világ minden szőke szépsége között. Ismeretes, hogy ebben a mai papirkorszakban a szépségek között is vannak névleges értékek, melyek igen mutatósak egy-egy jó órában, vagy szabó-kéztől frissen kikészítve az esti világításnál, de délelőttönként egyszerüen nem léteznek, s akárhányszor, ma estéről holnap estére végkép oda vannak, mintha elfujták volna őket. A Sárváryné szépsége aranyban volt.

A napok szerint változó szépségek veszedelmeit nem ismerte; május avagy deczember hó, a jó és a rossz napok -10- nyomtalanul multak el alakjának pompás tökéletessége felett. Este tündöklött, s azt hitte volna az ember, hogy báli öltözetben jött a világra, de délelőtt virágzott, mert a ki nem látta pongyolában, az – bizony isten! – nem látott semmit. Mindig szép volt, mint a szép képek, mint a régi, boldogabb idők leányai; szép és nyomatékos, mint egy gyönyörüen metszett arany billikom.

A miből ne méltóztassanak azt következtetni, hogy valami érett szépségről beszélek, vagy legalább is egyikéről azoknak a végiglen kivirágzott alakoknak, a melyeket Nyár czíme alatt látni festők és kártyagyárosok munkáin. A Spleen czímü kötet megjelenése idején a szép Sárváryné húsz-huszonegy esztendős lehetett. Igaz, hogy a Spleen czímü kötet után még egy De profundis is következett… de ne siessünk. Ugyis hamarább érkezünk ennek a románcznak a végéhez, mint a már elmondottak sejtetik.

Tehát: ha igaza volt Hódy Balázsnak, mikor a szép Sárvárynét, egy nem éppen meglepő, de kipróbált és tartós hasonlattal csökönyösen rózsának nevezte: ez a rózsa csak akkor kezdett virágozni, mikor, tudtán kivül, helyet foglalt a magyar irodalomtörténetben. A mi pedig Hódy Balázst illeti, ő már akkor ismerte a Ginevra néven megénekelt szép Borcsát, mikor ez a rózsa még csak rózsabimbó volt.

A dolog úgy történt, hogy: volt a rózsabimbónak egy nagy kamasz öcscse, a ki sehogy se akart megbarátkozni a hellén műveltséggel, s valamely rejtelmes lelki idegenkedésnél fogva, a melynek éppen csak a gyakorisága ad némelyes magyarázatot: gyülölte a görög nyelvet általában s a mi végzetü igéket különösen. A mi végzetü igék szivük mélyéből viszonozták ezeket az érzelmeket, s hogy ez a sajnos ellentét, legalább a nagyvilág előtt, valamiképp kiegyenlíthető -11- legyen: Hódy Balázs, egy régi tanárának ajánlatára, meghívást kapott az aggódó apától, hogy havonkint tizenöt forintért, sziveskedjék hetenkint kétszer részletesen ecsetelni, mily igazságtalan az a rossz indulat, melylyel Bandi urfi a görög nyelv és különösen az összes mi végzetü igék irányában viseltetik.

Mikor Hódy Balázs először jelent meg az aggódó apa házánál, véletlenül a szép Borcsa kisasszony nyitott neki ajtót. De ez csak afféle szinpadi véletlen volt, mert Borcsa kisasszony egy fekete bajuszu rajzolót várt, a ki, mint világéletében mindig mindenünnen, akkor is, innen is elkésett. Ezt bizony rosszul cselekedte, mert Borcsa kisasszony már éppen negyedszer sietett ki az előszobába, tisztára azért az örömért, hogy a szobalány helyett ő fogadhassa a fekete bajuszu urat, a kivel egy pillanatig egyedül szeretett volna lenni, nem tudni: miért?

Hódy Balázs akkor még semmit se tudott a fekete bajuszu úrról, a kit később élete megrontójának kellett tartania. Nem ismerte a házi rendet s nem kereste, hogy mi lehet a magyarázata annak a kivételes szerencsének, a melyben váratlanul részesült. Mindazáltal ez a kivételes és váratlan szerencse meglehetős zavarba ejtette. Meglepetésében átkutatta az egész előszobát és sehogy se tudott helyet találni a botjának; végre is föltette egy szekrény tetejére, a honnan csak három hét mulva került elő.

Borcsa kisasszony, mikor megtudta, hogy a vendég mi járatban van, vállalkozott rá, hogy bevezeti a papához. Hódy Balázsnak elkáprázott a szeme s a helyett, hogy sarkon fordult és kereket oldott volna, követte végzetét, mint a megbabonázott gyermekek a varázs-sípot fúvó bűbájost.

A papa örült a szerencsének, de szégyenkezve vallotta meg, hogy Bandi urfival egyelőre nem szolgálhat. -12- A gazember neszét vette a dolognak s elrejtőzött a tanitó úr elől. Keresték a pinczében is, a padláson is, de sehol se találják. A mi különben jövőre nem fog megtörténni; az atyai hatalom meg fogja tenni a magáét. Egyelőre méltóztassék a tanitó úrnak helyet foglalni; nem fog ártani, ha szives lesz megismerkedni a családfő nevelési elveivel s a jóakaratába ajánlott különös jellemmel. Az óra azért számítani fog.

A rózsabimbó – ó, mily hatalmas volt bimbónak is! – benn maradt a szobában s érdeklődve nézte a szerény és csöndes urat, a ki vállalkozott rá, hogy Bandi urat meg fogja szelidíteni. Merésznek és furcsának találhatta a vállalkozást, mert, mialatt apja a feladat sokféle nehézségét fejtegette, titokban elmosolyodott. De mintha rögtön megbánta volna ezt a futó mosolyt, egy pillanat mulva már ismét komolyan nézett a tanitó úrra, mint előbb. S milyen nyugodt, milyen édes volt a tekintete, mikor komolyan nézett valakire!

Hódy Balázs nem látta ezt a tekintetet, hanem annál inkább érezte. Látni különben nem látott mást, csak az előtte ülő barátságos úri ember orrának a hajlását, s gondolni se gondolt egyebet, mint azt, hogy: ő most tulajdonképpen nagyon nevetséges lehet. Egyszerre tudniillik nem tudott hova lenni a két kezével. A jelen pillanatban egészen fölöslegesnek találta ezt a két kezet, s a legjobban szerette volna, ha egyátalán kéz nélkül jött volna a világra. Istenem, mily borzasztó dolog is, hogy mikor az embernek a feje tele van csodálatos szépségü, nemes, légies finomságu gondolatokkal, két gyámoltalan, haszontalan kéz elront mindent a világon!

A barátságos értekezésnek vége volt. Nem lehet letagadni, hogy nevelési elvek soha, mióta a világ, nem hangzottak el olyan haszontalanul, mint az -13- aggódó apa nevelési elvei. Hódy Balázs úgy volt ezzel a nevelési értekezéssel, mint a sziesztáját tartó ember a méhdöngéssel; hallotta, de nem sokat értett belőle. Csak az járt a fejében, hogy egy rendkivül kényes s fölötte bonyolult feladat áll előtte: elbúcsúzni a nyugodt tekintetü Borcsa kisasszonytól. Persze a dolog nem ment valami könnyen. Fölvette a mellette lévő székről Xenofonját, s oly görcsösen kezdte szorongatni ezt a kiváló irót, mintha kész volna meghalni inkább, mintsem megválni tőle, hacsak egy órára is. Majd eszébe jutott a kalapja, s balkeze ösztönszerüleg kereste botját, melyet mintha háromszáz évvel ezelőtt hagyott volna el valahol. S ezalatt Borcsa kisasszony közelebb jött hozzá; közelebb jött és feléje nyujtotta a kezét. Ó mily mostohának találta szegény Hódy Balázs a természetet, mely az embernek csak két kezet adott!

Maga se tudta, hogyan esett túl ezen a búcsúzáson. Csak akkor lélekzett fel, mikor már künn volt a lépcsőházban, s alig hogy fellélekzett, szerette volna felpofozni magát.

Vagy másfél óráig dologtalanul csavargott fel s alá a városban, s az egyedüllét visszaadta magában való bizodalmát. Mire hazament, tökéletesen megbékült önfelével, s nem érzett egyebet, csak valami kéjes bizsergést a szivében. Korán feküdt le, keveset olvasott, s mikor elfujta lámpáját, megvallotta a szobája négy falának, hogy:

Ha beszámoltunk azzal, mit gondolt Hódy Balázs, mikor először látta a szép Sárvárynét, nem hallgathatjuk el azt sem, mit gondolt a rózsabimbó, mikor először találkozott regényünk hősével.

– Ez a legrosszabb kalapu, a legrosszabb kabátu és a legrosszabb czipőjü ember, a kit valaha láttam.

Később, esztendők multán, ez a vélemény jelentékenyen módosult. S mikor egyszer Sárváry valami csúfolódó megjegyzést tett Hódy Balázs egyik verskötetére, mely végtelen tiszteletet lehellő ajánlással s diszes kötésben pompázott az asztalon, a szép asszony azt mondta a férjének:

– Csak Hódyt ne bántsa. Jól esik látni, hogy még vannak ilyen derék emberek a világon.

Meglehet, ugyanebben az órában történt, hogy Hódy Balázs versben és még több melegséggel, de kevésbbé elismerően nyilatkozott a szép Sárvárynéról.

Meg kell vallani, hogy a Spleen-nek ebben a sorában Hódy Balázs igen-igen igazságtalan volt. Azt lehetne mondani, hogy a világtörténelem csak kevés olyan égbekiáltó igazságtalanságot említ, mint a minő a Spleen czímü kötetnek ebben a gyöngyében foglaltatik. Mert ha egyáltalán létezett valaha asszony, a ki a kaczérság eredendő bűne nélkül született, úgy ez az egyetlenegy asszony a szép Sárváryné volt; és ha vannak uj nemzedékek, a melyeknek a világra jövetele az anya ártatlan lelkületénél fogva szinte a szeplőtelen fogantatásra emlékeztet, úgy ilyen uj nemzedék volt a Sárváryné hat fia is: Béla, Géza, Aladár, Elemér, Tihamér és László. A szép Sárvárynéban nem lakozott a hódítás és az ünnepeltetés vágyából egy csipetnyi sem; nem volt hiú s nem szomjazta az olcsó diadalokat. Jólétének gondtalanságában s egészségének felséges -15- békéjében soha se voltak másféle vágyai, csak azok, a melyeket a következő óra magától meghozott; s azok számára, a kik a lélek-magyarázatnak csakis abban az egy esetben adnak hitelt, ha összes következtetéseit az emberi rossz hajlandóságokból, bűnökből és az állati ösztönökből vonja le, hozzá lehet tenni, hogy: valami mennyei lustaság lakott benne, mely megóvta tőle, hogy akármit is akarjon, a miért valamit tenni kellett, a minek valami ára volt, hacsak egy lépés vagy egy mosoly is. Mert a jó sors mindazt, a mi egy asszonyi életnek a föltétele, megadta neki ingyen, soha se jutott eszébe a más ökre és szamara, akárhogy bőgtek is az ablaka előtt. Ha az egész világ olyan, mint ez az asszony, igazán fölösleges lett volna törvénynyé tenni a tiz parancsolatot. Életének csöndessége egy szép hűvös patakéhoz hasonlított; s mit tehet a szép, hűvös patak arról, hogy vizére a szarvas kivánkozik?!

Vagy talán már kaczérság volt az is, hogy mialatt Bandi és Xenofon birkóztak (Bandi maradt az erősebb), a rózsabimbó néha benn maradt a szobában?! Eszébe se jutott, hogy kimenjen. Olyan mindegy volt neki Bandi, Hódy Balázs és Xenofon! Csak nagyritkán nézett fel a himzéséről (a mi, bizony, csak álczázott semmittevés), olyankor, a mikor Balázs nagyon belebonyolódott valami rendhagyó multrészesülőbe. Egy rendhagyó multrészesülő igen kényes palánta, s a Bandi feje nem volt termőföld, hanem kopár hegyfok. Ilyenkor a rózsabimbó részvéttel és csudálkozással nézte a vért izzadó szegény tanitó urat. Becsületes lelke sehogy se tudta megérteni, hogy vannak emberek, a kiknek nincs egy jó kabátjuk, s a kik nem gondolnak egyébre, mint ezer és ezer évvel ezelőtt meghalt irás-molyok abrakadabráira.

Hódy Balázs félreértette ezeket a pillantásokat. Bár távol vala tőle minden elbizakodottság, titokban azt -16- az édes hitet kezdte táplálni, hogy ezek a barátságos pillantások azt a hódolatot fejezik ki, melyet ő a Xenofon lángelméjével szemben a legtermészetesebb dolognak talált a világon. Lehetséges-e Xenofon iránt nem lelkesedni? A Bandi példája azt mutatta volna, hogy: igen, lehetséges; de Bandi, ez a vásott siheder, a ki a városligetben arra biztatta a tanitó urat, hogy menjenek utána a cseléd-leányoknak, meg ez a gyönyörü, édes teremtés, a kinek a tekintete csupa lélek, istenem, mily két külön világ! A rózsabimbó bizonyára többet figyelt az ő magyarázatára, mint az, a kinek ez a magyarázat szólt volna; s Balázs koronkint tűzbe jött, ékesen szólóvá lett, tekintettel (ó, csak oldalvást és mindössze egy-egy tekintettel!) az igazi hallgatóságára. Van-e nagyobb gyönyörüség, mint figyelmessé tenni a szépre azt, a ki előttünk a legszebb? S van-e kielégülés, mely fölér azzal, hogy ha feltárhatjuk lelkünk kincseit az előtt, a kinek a czipője hegyét megcsókolni már másvilági boldogságnak tetszik?!

S észre se vette, már elfogta a hiúság – melyet legjobban az alázatos lelkek ismernek. Az a hiúság, mely néha elhiteti velünk, hogy hozzá férkőztünk egy léleknek a zárához, mintha az emberi léleknek volna több kulcsa is, s nemcsak az az egy, a melyet nem lehet elajándékozni és nem lehet megkeríteni. Büszkélkedni kezdett vele, hogy a Bandi görög leczkéi az előtt a szép lélek előtt egy uj látókört tárnak fel: az ó-kor szép világát, s ez a gondolat boldoggá tette.

Hogy ezek az előadások, melyekre oly nagy gonddal készült, kárba veszhetnek: soha se jutott eszébe. S ha a rózsabimbó, egy fekete bajuszu úrra gondolván, elmélázva nézett ki az ablakon, Balázs meg volt győződve róla, hogy ez Xenofon hatása. Alighanem innen magyarázható, hogy a Ginevra-cziklus a szép -17- Sárvárynét mint egy második Vittoria Colonnát ünnepli.

A rózsabimbó betöltötte tizenhatodik évét, s alig hogy betöltötte, férjhez ment a már többször nevezett Sárváry Bélához. Kiderült, hogy ehhez a házassághoz már régen megvolt minden: a fekete bajuszu úr, a kisasszony hajlandósága, a szülői beleegyezés, még a kelengye is, csak éppen a tizenhatodik év hiányzott. Mikor ez az időpont elérkezett, megtörtént az eljegyzés.

Ettől fogva a rózsabimbó nem jelent meg a görög leczkéken, ellenben gyakran kikocsikázott a vőlegényével, meg azokkal az ismeretes rokonokkal, a kik éppen csak ilyen alkalmakkor nem fölöslegesek. Hat hétre az eljegyzés után megvolt az esküvő is. Sárváry, kivételképpen, nem késett el a lakodalomról; Bandi, az általános öröm közepett, zavartalanul hozhatott haza négy szekundát; a nászlakoma pompás volt, s a fiatal pár elutazott Olaszországba.

Ó, fájt neki, hogy nem volt, a ki kitalálja a szívében élő mélységes, odaadó, örök szerelmet, s hogy tündére elszállt egy édes szó, egy mosoly nélkül! Ha csak a homlokán, ha csak egyszer, egyetlen egyszer, csókolhatja meg ezt a gyönyörü fejet, ha tündére, csak egy pillanatra leszáll hozzá s azt suttogja: »Nem lehetek a tied, de gondolok rád…« Ha, csak egy tekintettel, azt mondja neki: »Tudom, hogy imádsz: megengedem, hogy imádj…« De nem, semmi. Úgy vált el tőle, mint a többi idegentől. És idegen marad örökkön, világ végeztéig, a sírban is, az utolsó ítélet napjáig! Ó, fájdalmas volt ez a váratlan végbúcsú, s vannak csapások, a melyekre hiába készülünk előre… De -18- hadd mozduljon tovább a gálya; élnünk kell, ha nem is tudjuk meg, hogy miért.

S a fájdalmát csak elviselte volna. Szíve hozzá szokott a lemondáshoz, vagy meglehet: szíve már lemondónak született. Hanem Xenofon elárultatását… a csalódását, a szégyenét, ó, azt nehezebb volt megbocsátani!

Megbocsátotta azt is. Hasztalan ismételgette magában ezeket a keserüségeket:

– Alig várta a tizenhatodik esztendejét, hogy férjhez mehessen!… És ehhez az emberhez! A ki tele füstölte menyasszony-szobáját, a ki vőlegény korában is minden éjjel eljárt a kávéházba, alighanem kártyázni!… Ez a szép bábu kellett neki! Ilyen mind a hány, ilyen valamennyi, ilyen.

A rózsabimbó, házasságának tizenegyedik hónapjában, egy egészséges fiú-gyermeket hozott a világra, a ki akkora volt, mint egy pápai zuáv. Ez a pápai zuáv és a Spleen első darabjai egy időből valók. Kevéssel utóbb azt kezdték beszélni, hogy az asszony nem boldog, mert a férje megint éjszakázik. Ez a hir megillette a Hódy Balázs szívét. Talán egy csepp káröröm is vegyült a sajnálkozásába; ha igen, megbűnhődött érte. Mert bár szeretettel csiszolgatta a verseit, a hat részből álló Spleen második cziklusával nem tudott oly hamar elkészülni, mint a milyen hamar megérkezett a második pápai zuáv is.

A harmadik se váratott magára két esztendeig; s mindegyiknek akkora feje volt, mint egy-egy görögdinnye.

Ebben az időben hősünk nagyon neki adta magát a borongásnak. Megírta a komor hangu Végtelenség-et és a száztíz oldalra terjedő Rejtelmek-et – azokat a -19- verseit, a melyekből a jövő irodalomtörténet-irói majdan meg fogják állapítani, hogy Hódy Balázs és a világrend nem igen kedvelték egymást s néha rendkivül feszült viszonyban voltak, – sokat járt ki a zugligetbe, hozzá szokott a boritalhoz, s ha az utczán ismerős jött vele szembe, ijedten kapta félre a fejét, mint a skót ballada grófja, hogyha szürke barátot látott.

Aztán, elcsitultak szivének hullámai. Egyre kevesebbet hallott az angyali teremtésről; végre elveszítette szeme elől egészen. Bandi, az alatt az ürügy alatt, hogy immár tökéletesen meg van érve a felsőbb tudományokra, elvált Xenofontól örökre; viszont, a temetkezési vállalat, melylyel hősünk utóbb életfogytig tartó szövetséget kötött, már ekkor javában kaczérkodott vele. Szóval, mulván az idők, Balázs elkerült az aggódó apa házától; uj bajok, uj gondok kezdték foglalkoztatni, s az édes kép mindinkább eltűnt a messzeség ködében.

Már tartott tőle, hogy: el fog tűnni egészen. S ez a gondolat keservesebb volt mindennél a világon.

Fájdalmát megszokta, megszerette. A szivében zsongó édes bánat volt lelkének a kincse; ez éltette költészetét, ez aranyozta be mindazt a szépet, a mit látnia adatott, ez volt mindene, mert csak ebben élt. S félteni, ápolni kezdte bánatát. Hisz olyan jól megfértek ők ketten: a költő és a költői bú.

Vagy hét esztendő haladt el. Egy este, a mint benyitott a szobájába, levelet talált az íróasztalán. A lába megcsuklott, a hogy az írásra ráismert. Levél ő tőle! Szive úgy zakatolt, mint egy megbolondult -20- lokomotiv, s félénken nyujtotta a kezét feléje, mintha egy foszló rózsasziromhoz nyulna, melyet megirígyelt a szellő.

Kedves Hódy úr!

Tudom, hogy soha se bajlódott kis gyermekekkel. Hallottam azt is, hogy már nem tanít se kis, se nagy fiúkat. És mégis írok. Lássa, én tudom, hogy nagyon követelő természetü vagyok. De mindnyájan elkényeztettek. Ön is.

Az jutott eszembe, hogy boldoggá tenne, ha ön hajlandó volna megtanítani a legnagyobbik kis fiamat írni és olvasni. Nem kellene szegénykének iskolába járnia s nem kellene idegenre bíznom. Tudja, hogy borzadok az iskolától s még jobban az idegen arczoktól. Nem tudok beleegyezni, hogy a kis fiam oda járjon, a honnan a gyerek-betegségeket hurczolják szét a világba. És úgy szeretnék meglenni idegen ember nélkül!

Ugy-e, nem mond nemet?

Igaza van, nagyon önző vagyok. De ön hozzá szoktatott, hogy visszaéljek a jóságával.

A férjem is nagyon hálás volna, ha rászánná magát, hogy megszerezze nekünk ezt az örömet.

Várja önt, inkább ma, mint holnap, a ki önre mindig hálásan emlékszik:

Sárváryné.

Ha a türelmes olvasó ismerné a Spleen-t, a Végtelenség prométheüszi gőgjét, a Rejtelmek fásultságát és magas röptét, szóval, ha ismerné Icarus-t – alkalmasint ilyenformán okoskodnék:

Icarus Hódy Balázs. Hódy Balázs tehát igen-igen megköszönte az ajánlatot s megírta, hogy, legmélyebb sajnálatára, nem vállalhatja el a nagyon kedves és -21- nagyon megtisztelő, de rá nézve lehetetlen feladatot. Mert Hódy Balázs csak ekkép gondolkozhatott:

– Ha nem léphettem be a szobádba, mint vőlegény: nem lépek be oda, mint nevelő. Ha nem kaphattam a kezedből egy rózsát: még nem jutottam odáig, hogy elvegyem ebből a kézből a fizetést.

Szerencsére a türelmes olvasó nem ismeri Icarus költeményeit, s ez nagyon megkönnyíti a feladatunkat.

Mert így nem kell hosszasabban magyarázgatnunk, hogy ámbátor Balázsnak mindezek megfordultak a fejében, ámbátor először megsértődött, azután fellázadt, majd gyötrelmes lelki viaskodásoknak adta át magát, végre mikor rákerült a sor, mégis csak elment a szép asszonyhoz.

Azzal ment el, hogy köszönettel bár, de le fog mondani a megtiszteltetésről. Megfogadta magában, hogy udvarias lesz, de önérzetes, tisztelettel teli, de hajlíthatatlan. És alig volt ott egy negyedórát, elolvadt, mint a márcziusi hó.

Ettől a naptól fogva öt esztendeig egy fedél alatt élt a szép asszonynyal s egy levegőt szítt vele. Csak nyáron át nem látta, abban a négy tűrhetetlen hónapban, a mikor Sárváryné, gyerekseregével, faluzni ment.

De annál többet volt velök a téli hónapokban. Attól fogva, hogy délután négy órakor a nagy ebédlőben meggyujtották a függő-lámpát, késő estig, amíg csak Sárváry vacsorálni haza nem érkezett, együtt volt a kis pápai zuávokkal, s így, a legtöbbször, csak egy hosszu asztal választotta el attól, a kit alattomban élete napvilágának szokott nevezni. Lassankint tudniillik, valami hallgatag megegyezés következtében, törvénynyé lett, hogy feladata nem végződik el az ábéczé titkainak magyarázatával, sőt ellenkezőleg, a feladata tulajdonképpen… Megvalljuk, nem könnyű erről a feladatról szólni. Végre is a türelmes olvasó regényhősök -22- dolgában meglehetősen el van kényeztetve. Hozzá szokott a kabylok ellen küzdő oroszlánokhoz, az alag-utakat teremtő vas-emberekhez, s a titokzatos Orlandó gróf már mindenkit hidegen hagy. És szégyenkezve bár, de meg kell vallanunk, hogy Hódy Balázs távolról se volt oroszlán, s a mi a Sárváry-házban való elfoglaltságát illeti, ez a hivatal bölcs középutat tartott a szárazdajkaság és a nevelőség között.

Sokan úgy képzelhetik, hogy ez nem lehetett valami irígyelni való állapot. Hódy Balázs más nézeten volt. Úgy találta, hogy ha az ember egész mélységes hosszu délutánokon egy imádott lény kábító közelségében lehet, s ezalatt nincs egyéb dolga, mint halk, de határozott hangon figyelmeztetni az illendőség parancsaira néhány rakonczátlan és lármás pápai zuávot: ez maga a boldogság. S később éppenséggel nem volt oka rá, hogy megváltoztassa a véleményét.

A szép Sárvárynénak a gyerekein kivül az egyetlen Hódy Balázsból állott minden társasága. Sárváry a legjobb fiú volt a világon, s nem hiányoztak belőle a férfiúi erények, de egy hibában leledzett Madame Benoitonnal: nem igen szeretett otthon ülni. Korán kelt, délelőtt elvégezte a dolgát, s alig, hogy megebédelt, szedte a sátorfáját. A szép asszony pedig csak nagyritkán mozdult ki hazulról. Kényelmessége a gyerekei számával növekedett, s a lustaságában, kivált olyankor, ha Sárváry néha-néha nagyon bele talált keveredni az éjszakázásba, volt valami elszomorító. Nem szeretett kijárni; nem szerette a szelet, irtózott a hidegtől; még a napfény is bántotta. Vannak pompás virágok, a melyeket mintha a természet is arra szánt volna, hogy üvegházban éljenek; a változó idő haláluk, még a déli égalj tulságos heve se kell nekik, életföltételük: a mindig egyforma kellemes meleg. -23-

Balázs szentül meg volt győződve róla, hogy a szép Sárváryné nem boldog; de Balázs, mint világéletében mindig, tévedett.

Igaz, néha megfordult a szép Borcsa fejében, hogy másképp is lehetne. Végre is, úgy vélte, az ember voltaképpen nem azért jött a világra, hogy örökkön a kávéházban üljön s egész nap a Vörös Ász festett bájaiban gyönyörködjék. De Sárváry másként vélekedett, s ez a szilárd meggyőződés lassankint megtette a maga kellő hatását. Az asszonynak át kellett látnia, hogy a kettejök közt való versenyben a Vörös Ász lett a győztes, s ez a tapasztalat elvette a kedvét az ujabb küzdelmektől. A Grizeldiszek közé tartozott, a kik elfogadnak minden megaláztatást.

Mindamellett, a zuávok siketítő lármája közepett, koronkint elmélázott, s a hogy szórakozott szeme rátévedt a derék Balázsra, a ki égi türelemmel, a bölcs mérséklet hangján ajánlgatta a zuávok figyelmébe, hogy az erkölcsi szép minden földi javaknál kivánatosabb: el-eltünődött a világ különös berendezésén. Miért is, hogy a rózsának tövisei vannak, s hogy a szeretetreméltóság oly csapodár?! Ime, hogy a szigorúan rendes életmód a kávéháziassággal ellentétes háziasság, az egyhelyben ülés s a gyermekekkel való bajlódás nem éppen lehetetlen dolgok, annak egy fényes példája ül itt előtte. Fájdalom, ha a szigoruan rendes életmód egyáltalán hasonlatos valamely virághoz, úgy ez nem a rózsa, hanem a liliom. Szegény liliom! Balázs szinte tündöklött a sok erénytől. Maga volt a szerénység és a béketűrés, a tartózkodás és az igénytelenség: az összehasonlítás nem válhatott előnyére.

A szép Borcsa áldott jó lélek, hanem mégis csak asszony volt: kutyába se vette az erkölcsi szépet. -24-

De azért nagyon megbarátkozott magánosságának furcsa osztályosával. Talán meg is hatotta valamennyire ez a másvilági, néma, lemondással teli és ügyetlenül titkolt árnyék-szerelem; legalább mindig megzavarodott egy kissé, a hányszor Balázs rajta felejtette azt a hű kutya-tekintetet, mely egyesegyedül a lemondó érzelmeké. A féregként lenézett embernek a szerelme is hizelgő, hogyha ennyire odaadó, s ily mindenről lemondó.

Bizonyára csak a szamaritánus érzés támadt fel benne, mikor a házába hívta. Meglátta az ablakából, a mint ugyanabban a ruhában, a melyben egykor Xenofont magyarázta, árván, szomoruan, szürkén bandukolt végig a napsugaras, sárgára festett, könnyű kocsiktól, élénk szinű női öltözetektől, és huszár-tiszti egyenruháktól tarka, eleven körúton. De ez a szamaritánus érzés, egy-két esztendő multán, komoly, tisztelettől áthatott, és becsüléstől csepegő barátsággá változott át. A milyen jó asszony volt, haragudni kezdett az egész emberiségre, mely oly kevéssé becsüli meg a mi végzetü igéken való föltétlen uralkodást.

Hitte és vallotta, hogy Hódy Balázs a legderekabb ember hetedhét országon. Látni való, hogy hősünk szerelme végkép reménytelen és teljesen vigasztalan volt.

Világos, hogy az ilyen rendkivül derék ember nem feszélyezi úgy az asszonyokat, mint holmi éretlen gavallérok vagy azok a boszantó huszárönkéntesek, a kik oly tüntetően csörtetik a kardjokat s tükörnek használnak minden ablak-üveget. Komoly ember semmit se ad a külsőségekre; komoly embert senki se akar elkápráztatni czifra ruhával vagy más efféle ostobasággal. S a szép asszony Balázs előtt ugyanabban a pongyolában mutatkozott, a melyben Balázson kivül csak a gyermekei és a cselédek láthatták. -25-

A nagy barátságok az ilyen apró bizalmasságokból erednek, s alighanem ez az oka, hogy némelyik asszony a szobalányát teszi a meghittjévé. A szép Borcsa nem volt ennyire leereszkedő, de Balázs iránt egyre több bizalmasságot tanusított. Nem voltak valami nagy titkai, de ki az, a ki ne volna nagyra a maga kis dolgaival?! Így, egy késő esti órában, mialatt a gyerekek álmosan hajtották le fejöket az ebédlő nagy asztalára, megvallotta Balázsnak, hogy Sárváryt egy Aranka nevű csúnya kis fekete asszonykával gyanusítja, a ki barátnőjének hazudja magát, s a kit jó asszony létére nem átallott az egész földgömb legelvetemedettebb személyének nevezni.

Nem mintha elkapatta volna az a kitüntetés, a melyben bizonyára csakis ő részesült. Ó nem. Mindig az maradt a szép asszonynyal szemben, a ki volt; mindig ugyanaz a félénk, titoktartó imádó. Az a lázas aggodalom, mely akkor fogta el először, mikor a rózsabimbót megpillantotta, soha se hagyta el, ha a szép Borcsa mellett ült, vagy ha ruhájának suhogását hallotta. Ez a lázas aggodalom ahhoz a szorongáshoz hasonlított, a melyet álmunkban érzünk, mikor azt álmodjuk, hogy mezitláb sétálunk egy bálteremben, s folyvást remegünk, hogy valaki a lábunkra talál pillantani.

Nem, Balázst nem kapatta el a szerencséje. Árnyék-udvarlónak született s árnyék-udvarlónak maradt örökkön. De míg azelőtt úgy gondolt a szép Borcsára, mint édes szerenádok királynőjére a troubadour, a ki mindig eltűnik a hajnallal s örökkön ismeretlen marad: egyszerre úgy tetszett neki, hogy szerelmese tulajdonképpen egy sötét lovag-regény szerencsétlen hősnője, a kit a troubadournak erkölcsi kötelessége kiszabadítani a Rémségek várából. Fejébe vette, hogy imádottja egy -26- gonosz Kékszakál leigázott, néma, lemondással teli vértanúja; s úgy kezdte gyűlölni Sárváryt, a hogy csak egy temetkezési vállalatnál tudnak gyűlölni.

Az efféle képzelődések nyomán reménységek szoktak fakadni, melyek egymás nyakára nőnek s korán hervadnak, mint a délignyitó. S a Balázs izgékony képzeletét regényes, lehetetlennek tudott jelenetek kezdték foglalkoztatni, hogy mindezek a mesés képek egy túlvilági, névtelen reménységnek adjanak helyet, holdsugarakból szőtt, álomországi reménységnek, melynek a gondolatára is remegés fogta el.

Ugyanezen a nyáron, dinnyeéréskor, Sárváryné egy egészséges fiú-gyermeknek adott életet, a ki a keresztségben Tihamér nevet kapott. Az ujon érkezett egy szépen fejlett foggal különbözött más, kevésbbé szerencsés alkotásu kortársaitól; egyébként pedig olyan hangja volt, mint a bölönbikának.

Később átlátta, hogy a Grizeldiszek vértanúságát éppen a gyermekek teszik teljessé, s másfél év mulva, mikor László is megszületett, felhagyott minden reménységgel.

Erről az eseményről Hódy Balázs életirója nem emlékezhetik meg mély megindulás nélkül. S megindultságának oka ugyanaz, a mi Hódy Balázst a végső lemondás útjára terelte, nevezetesen László születése. Minden tisztelet mellett, mely ezt a kitünő ifjút bizonyára megilleti, bajos megérteni, hogy mi szükség volt rá ezen a rossz világon, melynek a veszedelme úgyis a túlnépesedés. Igaz, hogy a legnagyobb emberekről is kétséges, vajon komoly szükség volt-e rájok a földtekén, de a rendes esetek nem vetik fel ezt a kérdést. Ellenben kétségtelen, hogy az az ár, melybe a László -27- születése került, tulságosan nagy, a rendesnél sokkal nagyobb volt. Végre is, bár az ország védő erejének fejlesztése érdekében kivánatosnak tetszik, hogy minden anya lehetőleg egy fél-tuczat katonát adjon az államnak, de másrészt az is bizonyos, hogy Sárváry Borcsa, az Úr végtelen irgalmassága előtt öt gyermekkel is kegyelmet talált volna, s majdan, sokára, azt mondták volna neki odafenn:

László születése után Sárváry Borcsa elkezdett betegeskedni. A következő nyáron Franzensbadba ment, s mikor onnan visszatért, nem lehetett ráismerni: hiú volt és szeszélyes. Egy csúnya téli este, a hófuvások idején, nagyon rosszul lett; Sárváryért el kellett küldeni a kávéházba, s Balázs az nap nem adott a gyerekeknek leczkét. A beteg néhány hét multán jobban lett, de mihelyt fenn járhatott, nagy sietséggel s külön vonaton, elvitték Cannes-ba. Balázs nem látta többé. Tavaszszal, egy édes áprilisi délután – nagyszombat volt, s világos, könnyű tavaszi ruhák tették szinessé az utczát – megjött a hír, hogy Sárváry Borcsa életének 27-ik és boldog házasságának 11-ik évében, hosszas szenvedés s a haldoklók szentségének áhítatos felvétele után, a délvidéken meghalt.

Az élet lemondásokból áll. Vannak, a kik egyforma könnyüséggel tudnak lemondani kis és nagy dolgokról, s ugyanazzal a lelki rugalmassággal állanak minden veszteséget: ezek az élet legnagyobb művészei. Mások képtelenek a legcsekélyebb lemondásra, s örökkön rabjai a vágyaiknak, a szokásaiknak, a jó, vagy rossz kedvöknek; ezek az élhetetlenek, a nem életrevalók, a kiknek sorsa: az őrültek háza, a börtön, vagy a mi ezeknél is rosszabb, az apró nyomorúságokkal való mindennapos harcz, vesződség és nyüglődés. E között a -28- két véglet között, szerencsés vagy szerencsétlen középúton, rajzanak a nagy embertömegek; egymás vállán sürögve, hogy körutakat és csatornákat hagyhassanak hátra az ismeretlen jövőnek, és palotákat, melyek ívelt ablakainak sötét, bemélyedéséből holdfényes éjszakákon olyan titokzatossággal teli, érthetetlen hangulatok gőzölögnek elő.

De ezek a nagy embertömegek még sem az egész emberiség. A betegek és szenvedők elmaradnak a bolytól, s azzal vigasztalják magukat, hogy elég erőt éreznek a magánosságra. Pedig csak gyöngék a küzdelemre.

Az emberi lélektől minden kitelik: az is, hogy megtagadja önmagát. S a lemondás művészetének vannak betegei, eszelősei, őrültjei.

Vannak, a kiknek annyi jutott ki a szűkölködésből, a csapásokból és a szenvedésből, hogy utóljára is erényt csinálnak a szükségből. Ezek a szegény, természetükből kiforgatottak végre gyönyörüséget találnak a lemondásban. Kevélyekké válnak a nélkülözéseikre, és kéjelegnek a szenvedéseikben. Hasonlóan az ős-keresztényekhez, a kik önként jelentkeztek hitet vallani, a szenvedés vallásának ezek a rajongói elébe mennek a fájdalomnak, feltárják érzékeny, elsatnyult keblöket minden vesszőcsapás előtt, s vértanúságukra büszkén, gyönyörrel véreznek el.

Hódy Balázs ezeknek az önkéntes, névtelen vértanúknak, a kik többen vannak, mint a látszat mutatja – egyik legszebben kifejlett, gyönyörü példánya volt.

S önkéntes vértanúságát különösen lelkessé, mondhatni: páratlanul makacscsá tették hitvallásának sikerei. Mert hisz a legendák csodái megujultak, s rózsák fakadtak vércseppjei nyomán.

Ehhez képest egész élete valami szörnyü fonákságnak tünhetik fel az előtt, a ki ennek az életrajznak némi -29- figyelmet szentel, s nem lehet elhallgatni, hogy Hódy Balázs költészete csakugyan hijjával volt annak a természetességnek, mely a nagy költői alkotásoknak alapföltétele. Mindegyik olvasójának feltünhetik a verseiből ködként gomolygó rosszkedv, és sokan talán rosszhiszemünek fogják találni ezt a sok borongást, mert látnivaló, hogy a szerző úgy szereti a Sors-haragot, mint édestestvérét.

És mégis, Hódy Balázsnak, legalább egyszer életében, igenis volt egy természetes indulata. De meglehet, hogy sokan ezt is természet-ellenesnek, sőt érthetetlennek fogják itélni.

Ez a természetes indulata az volt, hogy fellázadt. És mert szemben a végzettel, a mely ellen kitört, gyöngének tudta magát, megkisérlette az öngyilkosságot.

A pisztoly, a melylyel fejbe durrantotta magát, valami olcsó, silány szerszám volt, a keze pedig a legügyetlenebb kéz, a mely valaha pisztolyt fogott. Öngyilkossági kisérlete tehát balul ütött ki. A golyó félre csúszott, s Balázs életben maradt. A nagy elszánásból az lett, hogy vagy hat hétig nyomta az ágyat, s a fejsebétől azután is kótyagos maradt vagy egy fél esztendeig. A rosszakarói szerint kótyagos maradt világéletében.

Ha az ember egy előkelő vendéglő pompás nagytermében, ebéd után, finom italok mellett bölcselkedik az öngyilkosságról, azt találná természetesnek, hogy a balul sikerült öngyilkossági kisérlet után szükségképpen következik egy második, vagy szükség esetén harmadik kisérlet, a míg csak a dolog nincs egészen rendben. A ki egyszer komolyan elszánta magát a halálra, miért állapodnék meg a félúton? A tapasztalás azonban szürke elméletnek bélyegzi ezt az okoskodást, s azt bizonyítja, hogy az efféle első felvonások után rendesen nem következik második. A halál vőlegényei egyet gondolnak, s -30- bizony, visszabaktatnak a félútról. A legtöbbször talán nem is gondolnak semmit, csak felocsudván, egészen más szemmel néznek a világba, mint azelőtt. Úgy lehet ez is, mint egyéb válságoknál. A ki kisírta, kidühöngte, vagy kivigadta magát, valami megkönnyebbülést érez, s ugyanazok a gondolatok, melyek idegeit az imént megfeszítették, egyelőre nem ingerlik többé.

Az, a mit Hódy Balázs később a második életének nevezett, hosszu zsibbadtsággal kezdődött, mely nem sokban különbözött a félkegyelmüségtől. Nem emlékezett semmire; nem tudott és nem akart semmit. Úgy volt, mint a gyerek. Szót fogadott az ápolóinak, s félt, hogy meg fogják pirongatni. Nem érdeklődött semmi iránt, de szorongó csodálkozással nézte, hogy milyen sokat foglalkoznak vele, olyanformán, a hogyan egy tengeri nyúl nézelődhetik, mikor egy bakteriológus laboratóriumában találja magát, egy dézsa zselatin meg mindenféle preparátum között, s látja, hogy őt egy nagy szakállu ember felveszi-leteszi, szurkálja-piszkálja s egyik helyről a másikra czipeli. Mi az ördögöt akarhatnak vele?

Később, nagy lassan, eszmélni kezdett. Néha, a hogy félálomban feküdt az ágyán, a mult egyes foszlányai megjelentek előtte, s látomások fogták el. Aztán megkisérlette gondolkozni. Rájött, hogy mindez elmult, s hogy vele most a láz űz kegyetlen játékot. Kábultságának képei szinte idegenek voltak neki, s mintha valamikor régen, nagyon régen látta volna ezeket a képeket. Utóbb már emlékezni kezdett, s tisztán látta ujra a megszokott, sokszor átélt jeleneteket. Látta önmagát a nagy ebédlő asztalánál a kis zuávokkal, s látta őt. A világoskék batiszt ruhája volt rajta, azokkal a piczi kék virágokkal… Ilyenkor a beteg nem találta helyét. Mintha valami furcsa zsongást érzett -31- volna a szive táján. Szeretett volna sírni, de nem tudott. Aztán azt gondolta, hogy fel kell kelnie; de nem birt.

Hanem teljesen csak akkor tért vissza az emlékezete s emlékezetével együtt egész fájdalma, mikor már régtől fogva fenn járt s kisétálhatott a szabadba.

Magánosan, gondolattalanul bandukolt végig a vasárnapi közönségtől népes utczákon, s lökdöstette magát, mint egy alvajáró. Egyszerre a zugligeti úton találta magát. Nem volt arra semmi keresete, de azért valami homályos érzés nem engedte, hogy visszaforduljon. S a néphullám vitte előre.

A hogy aztán kiért a zugligetbe, egyszerre eszébe jutott valami. S elválva a vasárnapi tömegtől, neki vágott egy meredek útnak.

A milyen lankadtan ballagott előbb, olyan sietségre kényszerítette most nyomorult, elgyengült lábát. A magasból nézve, azt gondolhatta volna valaki, hogy egy sebzett vad csörtet az odujába, meghalni békén, távol az emberek szemétől.

A lélekzete elfult, mikor megállapodott. Igen, ez az a villa. Megismerte a verandát, a kerti padokat, a két vén hársat, a vadrózsával befuttatott lugast, a zugliget egész útszéli díszét. Igen, ez az a villa. Itt volt olyan boldog, a milyen nem lesz többé soha.

Emlékezett. Az a drága, édes teremtés olyan jókedvü volt akkoriban, mint maga az egészség. Egy délután azt mondta neki:

S a karjába kapaszkodott, a míg oda értek. Ez volt az egész regény. De mikor ez a semmi neki mindene volt!…

Benézett a lécz-kerítésen; a kertben idegen gyerekek játszottak. Fű, fa, virágágyak, a hitvány üveggolyók -32- a nagyon közönséges rózsák mellett: mind ugyanazok. Semmi se történt: csak az istenek költöztek el erről a rongy világról!

S ő akkor oly őrült volt, hogy órákat töltött a lugasban, Condorcet könyvével, melynek czime: Voltaire élete!…

Végre megértett mindent. Isten veled, ifjúság! Isten veled, szerelem! Isten veled, te drága, a ki soha vissza nem térsz!

Nem látta senki: sírhatott. Aztán megtörülte az arczát, s lassan, a hogy a temetőből jönnek, elindult visszafelé. Össze volt törve.

A boldogság!… Az oly rég volt! És úgy fájt minden! Nem akart többé semmit.

Ezek után a válságok után pedig jött az idő, mely letörüli a könnyeket s virágokat fakaszt a sírokon.

A szépség és a jóság elvész, hogy utána ne maradjon egyéb, csak a síri virágok illata. S a fájdalom utána hal, hogy belőle se maradjon más, csak egy pár édes emlék, mely egyre bágygyad, s melyen egyre erősebben érezni a hervadás illatát, akár magukon a sírról tépett virágokon.

A gyönyörü teremtés puszta álomképpé változott át, de ez az álomkép immár az övé volt egészen. Meglátogatta ágya fejénél s kegyesen szólt hozzá. Egyszer az álmodó egy csókot érzett a homlokán; felriadt, és szive vadul kalapált. Ez volt az egyetlen igazi csók egész életében.

Álmokban élt és álmot szőtt magának. Szép álmot, gyönyörü álmot. Azt az álmot, hogy mindig szerették egymást, s hogy csak a balsors választotta el tőle hűséges szerelmesét. S mikor ebben az álomban már jobban hitt, mint minden valóságban, ujra megtalálta a dalok forrását. -33-

Ettől fogva megint a csengő rímeknek élt, s mint a pinczér, a ki időtlen idők multán is emlékszik azokra a herczegi lakomákra, a melyekből nem evett soha egy falatot se, élete fogytáig zengette első szerelmét.

Rövid foglalatban, ime, ez a története annak a szerelemnek, a melyet Hódy Balázs számtalanszor énekelt meg: dalban és költői elbeszélésben, szonettben és madrigálban, rondeaukban és vegyesekben.

Erről a szerelemről a jövő irodalomtörténet-irása bizonyára részletesen fog megemlékezni, s mi e helyütt éppen csak az adatgyüjtés érdekében akartunk némi magyarázatot szolgáltatni a Ginevra-cziklus, a Spleen és a De Profundis egyes darabjaihoz.

De volt Hódy Balázsnak egy másik szerelmi regénye is, s majdnem bizonyos, hogy erről a második szerelmi regényről már nem lesz az irodalomtörténetirásnak egyetlen szava sem.

Mert Hódy Balázs költeményeiben csak egy női név van: a Ginevra neve. S arról a szerelemről, melyet a költő Fodor Ella kisasszony iránt érzett, a dalok és a költői elbeszélések, a szonettek és madrigálok, a rondeauk és a vegyesek mélységesen hallgatnak.

Ennek a szemérmes és csodálatosan hallgatag szerelemnek a történetét óhajtjuk ezen a helyen elbeszélni. -34-

II.

Mikor Hódy Balázs Fodor Ella kisasszonyt először pillantotta meg, Fodor Ella kisasszony tetőtől talpig mezítelen volt.

Látnivaló volt rajta, hogy éppenséggel semmi hajlandóságot nem érez a tisztálkodás eszméje iránt, mert oly hangosan tiltakozott személyes szabadságának nyilvánvaló megsértése ellen, a hogy négy esztendős kis torkától csak kitelhetett.

Fodorné azonban nem volt az az asszony, a ki valami sokba vette volna a személyes szabadság jogát, s minden rugódozás és acsarkodás ellenére, tovább szapulta.

– Hát maga megbolondult? – kiáltott rá Fodorné – hogy nyitva hagyja erre a gyerekre az ajtót?! Kicsoda maga és mit akar?

– Bocsánatot kérek, ténsasszony – dadogott Balázs, és sietett a konyha-ajtót betenni – nem tudtam… A nevem Hódy s a házmesterné utasított ide.

– Ahá, maga a szobát akarja megnézni – szólt Fodorné, valamivel békülékenyebb hangon. -35-

A konyhában csak hárman voltak: Balázs, Ella kisasszony és Fodorné. Tulajdonképpen azt kellene mondanunk, hogy: négyen, mert elbeszélésünk főszemélyei közül jelen volt Fodor Czilla kisasszony is, de az ő szereplése ez idő szerint még oly szűk körre szorítkozott, hogy bemutatását bátran el lehet halasztani a következő fejezetekre.

Szóval Balázs csak két emberi lényt vett észre maga körül: egy kicsit a mosó-teknőben, meg egy nagyot a mosó-teknő mellett. Az előbbi barátságtalan felhívás tehát olyan valakinek szólhatott, a ki nem volt jelen, s a legjobb esetben valahol közel tartózkodott.

S Balázs várakozással pillantott a szemközt levő szobaajtóra, mely nem sokkal volt nagyobb, mint egy jóravaló dominó-koczka. De Fodor nem jelentkezett.

Ezek a felkiáltások gyors egymásutánban zengettek végig a téglával kövezett, visszhangos nagy konyhán, s minthogy valaki, hősünk iránt való jóindulatból, netalán úgy vélekedhetik, hogy ezek a felkiáltások mindannyian az ismeretlen Fodornak szóltak, meg kell jegyeznünk, hogy: nem, mindez nem csak Fodornak szólt.

Balázs kivette a tömeges megrovásból rá eső részt, s elkezdett mentegetőzni.

– Engedelmet kérek, ténsasszony, nem akartam háborgatni. Majd máskor jövök…

Balázs azt várta, hogy Fodorné erre a szelid hangra le fog csillapodni. Csalódott, mert épp az ellenkező történt: Fodorné felpattant. -36-

– Hát most meg hová akar menni?! Hogy még egyszer rányissa erre a gyerekre az ajtót?! Várjon sorára. Láthatja, hogy dühös vagyok. Különben mi köze magának hozzá, ha én dühös vagyok is?! Én mindig dühös vagyok; nekem ez már természetem. Azért nagyon jó asszony vagyok, érti?… Hé, Fodor!

Balázs el volt kábulva. Szokása szerint megadta magát sorsának, s türelmesen várta a mentő-angyalt, a ki ezúttal Fodor névre fog hallgatni.

– Ez már mégis szemtelenség… Te kölyök, fogd be a szád, mert ha még tovább is sivalkodol… Hallja, menjen be ebbe a szobába; egy kis vörös majmot fog ott találni. Fogja fülön, s mondja meg neki, hogy azt parancsoltam: mutassa meg magának a szobát. Várjon csak. Bizonyosan egy földgömb lesz előtte; azon bámészkodik. Vágja pofon, a földgömböt meg dobja ki az ablakon. Értette?

Ez a különös megbizás Balázst végképpen kétségbe ejtette. Szeretett volna menekülni, de a visszavonulás útja egyelőre el volt zárva előle.

Keresztül ment a konyhán, s visszaélve azzal, hogy Fodornét teljesen elfoglalta Ella kisasszony egy élénk tiltakozási kisérletének erélyes megtorlása: alattomban kopogtatott a kiskoru ajtón.

Benyitott, s egy különös berendezésü helyiségben találta magát, melyről hirtelenében nem igen tudta volna megmondani, hogy nagyon tágas-e, vagy nagyon szűk? Ez a helyiség tudniillik, a budapesti viszonyokhoz képest, valósággal tiszteletreméltó térfogatnak örvendett, de mozogni csak ügygyel-bajjal lehetett benne, mert bútorzatának pazar csoportosításával ugyancsak kihasználta ezt a tiszteletreméltó tulajdonságát. Nagyban és -37- egészben azokra a hálószobákra emlékeztetett, melyeket a vidéken, névnapok és batyubálok idején, tele gyömöszölnek a többi szobák bútoraival. A zongora teteje könyvtárul szolgált, szállást adott egy aranyozott kalitkába zárt szomorú kanárinak, s úgy a hogy, a női munkaasztalt is helyettesítette; az ebédlő-asztal gyermekszobának volt berendezve; az ágyak nappal ruhatárként szerepeltek; egy hajdani iróasztalon, melyet a haladó idő közönséges állványnyá fokozott le, olcsó csecsebecsék díszlettek; s a két utczai ablak közt egy szinehagyott kerevet vagy tizenöt darab mindenféle fajta, ébresztő, álló s fali óra terhétől roskadozott. A közfelfogás szerint az ember nem lehet három vagy négy helyen egyszerre. Vannak kivételes esetek. Balázs egyszerre volt jelen: a Fodor család társalgójában, műtermében, ebédlőjében és hálószobájában.

Ezt a kaoszt természetesen nem lehetett csak úgy hamarjában átpillantani; a különös helyiségben kiigazodni és utat találni, a nehezebb feladatok közé tartozott. És Balázs eleinte nem látta a sok fától az erdészt. Tulajdonképpen semmit se látott egy nagy zsibvásáron kívül, s nem tudta elhatározni, hogy a homályosságban előbbre botorkáljon-e? Végre fölfedezte a földgömböt, s kis híjja volt, hogy »Föld!«-et nem kiáltott, mint a Marryat kapitány hősei szokták cselekedni válságos pillanatok után.

A földgömb ott állott a jobboldali ablak mellett, egy kis tükrös asztalkán. De hol lehet a kis vörös majom?

Előkerült az is. Az előbb hallott nyugodt hang ismét megszólalt, s Balázsnak úgy tetszett, mintha ez a hang a föld alól jött volna:

A kis vörös majom a csupasz padlón üldögélt s egy térképbe volt elmélyedve. Az ajtó mellől azonban, a -38- különböző bútor-torlaszoktól, nem lehetett belőle egyebet látni, csak vörhenyeges szakálát.

– Bocsánatot kérek, hogy háborgatom – szólt Balázs az ajtónál – Hódy Balázsnak hívnak, s a kiadó szobát óhajtanám megnézni. A ténsasszony, a kivel az imént volt szerencsém beszélni, kilátásba helyezte, hogy, a mennyiben becses ideje engedi, kegyes lesz megmutatni.

Balázs illedelmesen várakozott, mig Brindisit megtalálják. Brindisi kissé messze van Budapesttől, s így nem volt csoda, hogy időbe telt a felkutatása. Bele telt vagy öt percz, mig sikerült a dolog; Balázs azonban győzte türelemmel.

De meg kellett keresni a földgömbön is. A vörhenyeges szakál kiemelkedett a torlaszok közül, s hősünk végre megszemlélhette azt a férfiut, a kivel a gondviselés végzéséből egy egész életre szóló barátságot kellett kötnie.

Soha ilyen tekintélyes arczot. Ezeknek a szabályos vonásoknak, ennek a nyugodt arczkifejezésnek, s a mellig érő hullámos szakál pazar szépségének láttára Balázs önkéntelenül Siegmund királyra gondolt, a hadverő Siegfried fejedelmi atyjára. Csak a teuton félistenek jártak a földön ilyen magas, fenköltségtől sugárzó homlokkal ékesen; s ha nincsenek a bayreuthi előadások, ennek a tiszteletreméltó, hatalmas szakálnak a mását ma már csak rámában láthatná az ember.

Csakhogy a tekintélyes fej nevetségesen piczi törzsön pihent, s a mint a különös kis ember a földgömb körül bujkált, Balázst az a kellemetlen érzés környékezte, mely a természet kegyetlenkedései láttára fogja el az -39- álmodozókat. Siegmund! Nem Siegmund volt ez, hanem a gnóm-király!

A gnóm-király másodszor is megtalálta Brindisit, s leszegezte egy gombostűvel, hogy el ne szaladjon. Aztán elébe jött a vendégének, s melegen megrázta mind a két kezét.

Balázst megtévesztette az előlegezett barátság. Úgy tekintette, mint szerény föllépésének megérdemlett jutalmát, pedig Fodor épp ilyen nyájas volt az egész világgal, kivéve az egész világból kedves felesége ő nagyságát. A meleg kézszoritás, melylyel mindenkit megtisztelt, nála azt jelentette, hogy:

A szokatlanul barátságos jellegü ismerkedés után a gnóm-király szükségesnek látta visszatérni kedves Brindisijére.

– Nem képzeli, kérem, milyen fáradságomba került Brindisit megtalálnom. Megvallom, a földrajzban csak most kezdek némi járatosságot szerezni. Gyermekkoromban elhanyagoltam a tudományt, s ez rám nézve igen nagy szerencsétlenség. Mit gondol, ha néhány évvel ezelőtt csak oly mértékben rendelkezem a szükséges előismeretekkel, mint, hogy többet ne mondjak, mai nap, mit gondol, hol volnék én ma akkor?!

Balázs nem tudta elképzelni, hogy a szóban forgó kedvező esetben hol is lehetne hát Fodor úr a jelen pillanatban? Úgy tetszett neki: aligha ebben a szobában. De nem gondolkozhatott sokáig a fölvetett kérdésről, mert Fodor úr folytatta:

– Brindisire pedig azért volt szükségem, mert ott lesz az egyik főállomás. Igaz, még nem mondtam önnek, hogy földalatti vasutat fogok építeni a világ körül. Mit szól ehhez a tervhez? Merész gondolat, nem igaz?

Az igazat megvallva, Balázs épp oly keveset törődött -40- a közlekedésügy nagy érdekeivel, mint egy kecskepásztor, a ki hónapokig ki nem mozdul a havasok közül. A ki jó óráiban a fellegek közt szárnyal, nem igen bánja, hogy embertársai postakocsin döczögnek-e, avagy villamos vonaton száguldanak, nyélbe ütni szennyes kis kötéseiket. A nagy anyagi érdekek, a társaságos élet óriási vivmányai hősünket hidegen hagyták.

Mindamellett a barátságos fogadtatás után, a melylyel kitüntették, kötelességének tartotta érdeklődni a kissé meglepő terv iránt.

– Az eszme bizonyára nagyszabásu – szólt, nem minden kételkedés nélkül.

– Sajnos, a megfelelő anyagi eszközök még nem állanak rendelkezésemre – jelezte Fodor úr a terv nagy nehézségét.

Balázs úgy vélte, hogy mivel ennek a nehézségnek az eltűnése a közel jövőben úgy se várható, egyelőre semmi se tartja vissza Fodor urat attól, hogy megmutassa a kiadó szobát. Ehhez képest helyén valónak találta Fodor urat emlékeztetni, hogy jövetelének czélja nem annyira Brindisivel, mint inkább a kérdéses szobával függ össze.

– Tehát ön csakugyan ki akarja bérelni a szobát? – kérdezte Fodor úr, mintha nem akarna hinni a fülének.

Ez a kérdés kissé furcsának tűnt fel Balázs előtt, s megvallotta őszintén:

– Ez az – szólt aztán olyan mozdulattal, mely nem jelenthetett egyebet, mint hogy: »Ám lásd, hogy mit csinálsz; én mosom a kezemet.« -41-

Balázsnak szeget ütött a fejébe ez a néhány rejtelmes szó. Vajon micsoda rejtett hibája lehet annak a szobának, a melybe úgy vezetik be az embereket, mint a hajdani regényhősöket a kisértetes helyekre?! Nem vett észre rajta semmi különöset.

Elég tágas, tisztára sikált, magas szoba volt, a minőket ma már csak a régi házakban látni. A bútorzatát ugyan nem lehetett fényesnek mondani, de Balázs nem tartozott az elkényeztetett emberek közé. S a sarokban rejtőzködő, nagy, függönyös és mennyezetes ágy valósággal meghóditotta. Az első pillanatokban attól tartott, hogy a szobának nincsen külön kijárása, de Fodor felvilágosította, hogy a szemközt látható dominó-koczka egyenest a lépcsőházba nyílik. Balázs meg volt elégedve.

Nemcsak hogy meg volt elégedve, el kellett ismernie, hogy a mit lát, messze meghaladja minden várakozását. A szoba csak egy ablakkal dicsekedett, de ez a régies alakú, hatalmas ablak erkély módjára kiszögellett az utczára, úgy, hogy a bemélyedésében kényelmesen elfért egy kisebb iróasztal. És az ablak a Sugárútra nézett; Balázs, a hogy közelebb lépett, remegve pillantotta meg a szép Sárváryné ablakait.

(Ideje beszámolnunk vele, hogy mindez 1880-ban történt, három esztendővel azelőtt, hogy Hódy Balázs egy rossz pisztolylyal fejbe durrantotta magát.)

Balázs a holdvilágos estékre gondolt, a mikor oly édes nem csinálni semmit, csak kibámulni a csendességbe s megkeresni tekintetünkkel az ezüstös fénytől csillogó üveglapot, a mely közel, nagyon közel van ahhoz, a kit szeretünk. Vajon ébren van-e, vajon gondol-e ránk? Hacsak annyit is, hogy: »Szegény fiu!« A legszebb verssorok ilyenkor teremnek.

Balázs nem volt gazdag ember; ámbár ezt nem túlságos gyakran lehetett rajta észrevenni. Azonkívül rendes ember is volt; és, bizony, számítónak kellett lennie, hogy a szegénysége szemet ne szúrjon. De valahol csak kellett laknia, s istenem, ha az ember huszonkilencz éves!…

Szó sincs róla, olcsóbban is meghúzhatta volna magát másutt. De nem így határozott. Tudtára adta Fodor úrnak, hogy a föltételt elfogadja, s engedelmével holnap beköltözködik.

– Dehogy van kifogásom!… Ellenkezőleg. Hanem ha ön csakugyan kibérli a szobát, az más, egészen más. Ebben az esetben a szoba ára húsz forint.

– Az igazat megvallva, azt akartam, hogy ne vegye ki a szobát. Lássa, ön nagyon tetszik nekem. Jóllehet csak néhány percz óta van szerencsém ismerni, nem hallgathatom el, hogy igen megnyerőnek találom önt, s szeretném, ha nem találkoznánk többé soha. Ezért mondtam huszonöt forintot; mások sokallták a huszat is. De ha ön ragaszkodik a szobához, az más. Ebben az esetben a szoba ára húsz forint. Csakhogy, gondolja meg, még nem késő, az asszony nem tud semmit. S engedje meg, hogy egy jó tanácscsal szolgáljak önnek. Fiatal barátom, ha ugyan szabad így neveznem, fiatal barátom: meneküljön! Nézze, ez az ajtó nyitva: meneküljön, és még csak vissza se tekintsen!

– Nézze – folytatta a jólelkü gnóm-király – ön nem tudja, mit csinál, ha beköltözködik ebbe a lakásba. Rabbá teszi magát egész életére. Ez az asszony meg fogja rontani a fiatalságát, szerencsétlenné fogja tenni a jövőjét. Mert a ki egyszer ennek az asszonynak a közelébe került, az el van veszve. Mondok önnek valamit. Most két éve egy nagyon derék fiatal ember lakott ebben a szobában. Azt úgy elkínozta, hogy a szegény fiú búskomorságba esett, és meghalt. Egy másik még rosszabbul járt; kétségbeesésében teljesen elvesztette a fejét, és megházasodott. Vagy mást mondok. A konyha mellett van egy udvari szoba; ott egy európai hírü ember lakik. Tanár, tudós, nagyeszű férfiu. A társadalmi egyensúly törvényének a fölfedezője. Nézze meg azt az embert. Az nap, a mikor ide költözködött, félholtra verte a házmestert; olyan erős volt, hogy leütött volna egy bikát. Most lábujjhegyen jár és suttogva beszél. Csak azt mondom, hogy nézze meg azt az embert.

Így figyelmeztette Maffio Orsini Gennaro kapitányt a két mankón vánszorgó, húsz éves aggastyánra, hogy megmutassa neki, miképpen hat a Borgiák rettenetes mérge.

– Hogy rendre szoktatja őket? Meghiszem azt. Ebben a házban mindenki úgy tánczol, a hogy ő fütyöl. Lélekzeni se mer itt senki az ő engedelme nélkül. Nézzen meg engem, fiatal barátom. A mi engem illet, férfias nyíltsággal vallom meg önnek, hogy még tüsszenteni se szeretek, ha az asszony jelen van. Pedig én már meg vagyok edzve. Tőlem lehet mennydörgés, zivatar, tüzes istennyila, én soha se vesztem -44- el a hidegvéremet. Olyan nyugodtan vagyok itt a könyveimmel, meg a tudományos eszközeimmel, mint Arkimédes a czirkulusaival, ha nem csalódom: Szirakúza ostroma alatt.

– Azaz hogy azt tenném, hogy ha lehetne. De először is, kissé elkésve léptem a tudományos pályára, s első ifjuságomban sokat mulasztottam; másodszor pedig nem képzeli, mennyi akadálylyal kell küzdenem. Nem hisznek bennem; azt gondolják, hogy félbolond vagyok. Pedig én nem vagyok félbolond; hanem, ha már rám akarják fogni, akkor inkább egész bolond, mert bennem lángelme lakozik, s a lángelme, mint tetszik tudni, tisztára őrültség. De mit a lángelme, ennek a műveletlen asszonynak! Képzelje, napokig kell könyörögnöm pénzért, ha egy körzőt kell vásárolnom. Higyje el, kérem: a tudatlanság és az asszony, ez a szabad embernek a két legnagyobb ellensége. Ha ezzel a kettővel nem kell küzdenem, ma ott volnék, a hol Edison. És tudja-e, mért vettem el ezt az asszonyt? Megtetszett nekem, hogy pofon vágott, a mikor meg akartam csókolni. Ez is mutatja, hogy egészen bolond vagyok.

Balázs egy kissé meg volt rőkönyödve. Hosszasabb bizonyítás nélkül is hajlandó lett volna elhinni a dolgot, de a gnóm-király olyan tiszta szemmel s olyan derüs nyugalommal nézett rá, hogy nem tudta, mit gondoljon. Mi ebben a tréfa, vagy az a keserűség, a melylyel az ember magamagát gúnyolja? És mi az, a mi már nem csak keserű tréfa, hanem a Fodor ur tudtán kívül szomorú valóság? A míg ezen tanakodott, Fodor ur, mintha az ő elhallgatott kételyeire akart volna megfelelni, így folytatta:

– Különben bolond az egész világ, a mi abból is kitetszik, hogy az emberek megházasodnak. Fiatal -45- barátom, egy egész életre való tanácsot adok önnek; nem bánja meg, ha hallgat a szavamra. Ne házasodjék meg soha, semmiféle körülmények között! Ne vegye el se azt, a ki csókolgatja, se azt, a ki pofon vágja az embert. Különbözőképpen kezdik, de mind egyformán végzik.

Balázs fogadkozott, hogy távolról sincsenek ilyes szándékai. De ezzel a kis embert nem nyugtatta meg.

– Óvakodjék az asszonytól, akár kicsi, akár nagy, akár öreg, akár fiatal. A nőnek mindig csak egy dolog jár a fejében: a házasság. Ha fiatal, férjhez akar menni, vagy máshoz akar férjhez menni; ha öreg, meg akarja házasítani a fiatalokat. Még a gyerektől is óvakodjék, hogyha lány. Telepedjék le egy sereg kis lány közé: s házasságot fognak önnel játszani. Pedig a házasság a férfinak a halála. Ó, hogyha én nem házasodtam volna meg!…

Arcza fölragyogott erre a gondolatra. Mint a kiket a vallásos rajongás szent elragadtatása fogott el, boldog tekintettel bámult bele a semmiségbe. Vajon micsoda tündéri képek jelentek meg előtte, ott, a mennyezet tájékán?!

– Tudja, ha ön csakugyan nem hallgat rám, s itt marad ebben a pokolban, egyszer majd elbeszélem önnek az életem történetét. Nagyon tanulságos történet; a kiknek elmondtam, mindannyian sirtak rajta, s negyven napig nem néztek asszonyszemélyre. Most nem mondhatom el, mert az asszony mindjárt itt lesz, s nem lesz maradásom itthon, ha rajta ér a fecsegésen. Pedig nincs időm az utczán kóvályogni; serényen kell dolgoznom a vasut tervezetén.

– Ó, kérem, rám nézve ritka szerencse, ha magamhoz hasonlókkal beszélgethetek. (Balázs meghajlott.) S ha ön szives lesz még egy pár perczre helyet foglalni, mondok egyet-mást, a mi érdekelni fogja. Végre is, önnek ismernie kell azokat, a kiknél letelepedik. -46-

Balázs már únni kezdte ezt a rendkivüli közlékenységet, de nem volt mód a szökésre.

– Tudja, én órás voltam. Kitünő munkás, a kinek a dolga aranyat ért. Hogy többet ne mondjak, én találtam fel a Fodor-féle órát. Ismeri ön a Fodor-féle órát? Nem? A Fodor-féle óra másodperczekre mutatja az időt, jelzi a temperaturát, megszámlálja az ember minden lépését, s ha két perczig a tenyeremben tartom, pontosan kimutatja az érütéseimet. Ezen kivül megvan az a hasonlíthatatlan előnye, hogy ön egy félóráig csapkodhatja a földhöz, még se törik össze. Mindebből láthatja, hogy a Fodor-féle óra kész vagyon volt, csak be kellett zsebelni. S azt hiszi, meggazdagodtam belőle?

– Ekkor közbejött a pofon. Ez a pofon megfosztott az eszemtől. Elvettem a feleségemet, vagyis tulajdonképpen ő vett el engem. Szóval: nem kapálóztam, nem kiabáltam segítségért, hanem úgy mentem utána a paphoz, mint a birka a vágóhidra. S mi történt velem, tisztán csak azért, mert olyan meggondolatlan voltam, hogy elkövettem ezt az egyetlenegy, de menthetetlen tévedést? Mi történt velem, egyedül a házasságom következtében? Csődbe jutottam! Az asszony rábeszélt, hogy húzzuk össze magunkat, nyissunk egy kis olcsó boltot kint a Kender-utczában, s ne költsek hirdetésre egy garast se. Képzelje, a tizenkilenczedik században! Így persze tönkre kellett mennem. S a Fodor-féle órán, mely másnak milliókat hozott volna, elúszott négyezer forintunk. Csak az vigasztalt, hogy ebből a négyezer forintból ezer az asszonyé volt.

Hősünk arczán meglátszott, hogy a nemezist illetőleg nincs a beszélővel egy véleményen, de a Fodor-féle óra megteremtője nem ügyelt a dologra. -47-

– S nem elég, hogy tönkrementem – folytatta – elhiresztelték, hogy a Fodor-féle óra nem ér egy fityinget. Rám fogták, hogy azért buktam meg, mert az órám a kutyának se kellett. Az ellenségeim így kezdtek beszélni: »Hát persze, ki az ördög venne órát azért, hogy a földhöz vagdalja?! A lépéseit megszámlálhatja az ember óra nélkül is, az érlökést megméri az orvos, s ha az ember didereg, a Fodor-féle óra nélkül is tudja, hogy hideg van.« Természetesen, az asszony mindjárt elhitte ezeket a szamárságokat, s hiába volt minden érvelés, fel kellett hagynom a művészetemmel.

– Képzelheti, hogy azóta se pihenek. Feltaláltam egy úszó-készüléket. Két tömlő az egész, de ez a két tömlő elég rá, hogy egy huszárt a teljes fölszerelésével és lovastul fenn tartson a vizen. A találmányomat be is mutattam a főhadparancsnokság embereinek, s próbaúszásom megtekintésére igen előkelő szakértők jelentek meg. Sajnos, minthogy az asszony nem bízott a felfedezésemben, a készülék előállításához szükséges pénzösszeg nem állott rendelkezésemre, s szégyen, gyalázat, takarékoskodnom kellett a legszükségesebb anyagokon. Ennek természetesen az lett a következése, hogy majdnem bele fultam a Dunába; úgy fogtak ki, a csavargőzössel. Ezek után érteni fogja a keserüségeimet. Képzelje el Edisont, ha kénytelen lemondani a telefonról, a fonografról, mindenről a világon, néhány rongyos dollár híjján, s egy pofon miatt, a melyben, vesztére, egykor örömet talált.

– Nem hihetem, hogy uraságodat ellenségeinek rosszakarata és a balszerencse végképp elcsüggesztették volna. A legelső pillantásra sejtettem, hogy uraságodban a cselekvés emberét van szerencsém üdvözölni, s tudom, hogy az ilyeneket az akadályok csak edzik. -48- Sub pondere crescit palma – ha szabad ezt a klasszikus idézetet uraságodra alkalmaznom.

– Ó, még nem mondtam le mindenről, s a rosszakarat meg a gúny el fognak némulni, mihelyt fölépítem a vasutamat. Nem tudom, méltányolja-e ennek a nagyszabásu ötletnek a jelentőségét? Hogy visszatérjek Brindisire, ha ön ma Brindisibe akar menni, az állomások egész rengetegén kell keresztül vergődnie. Az én földalatti vasutam csak a nagy állomásokon fog megállapodni, s így ön már Brindisiben lesz akkor, mikor a közönséges vasút utasai még valamelyik nem messze eső vámhivatalban vesztegelnek. Mondja, kérem, nem nagyszerü ez?

Balázs ugyan nem sietett Brindisibe, hanem azért nagyon örvendett a felfedezésnek. És szerencsekivánatának a kifejezése után éppen a legélénkebb barátkozásban voltak, mikor egyszerre a hátuk mögött megszólalt a Fodorné éles hangja:

– No mi lesz? Meddig tart még ez a fecsegés? Ez az úr is okosabban tenné, ha a dolga után látna, s nem hallgatná végig a te szamárságaidat.

Mikor Borgia Lukrécziában, a Negroni herczegné lakomáján egyszerre csak szétválik a háttér függönye, s a bordalt éneklő, ittas vendégek megpillantják az álarczos barátokat, a kik a nekik szánt koporsókat hozzák: Maffio és társai tudvalevőleg halott-halaványan s egy pillanat alatt megöregedett arczczal merednek egymásra. Ilyenformán változott el a két férfiú arcza.

– Ez az úr vagy kiveszi a szobát, vagy nem veszi. Jobban szeretem, ha nem veszi; inkább adom oda egy tisztességes öreg kisasszonynak, mint holmi léhütőnek. -49- A férfiak úgyis csak azért bérelnek szobát, hogy összerongálják a bútorokat. Ne is gondolja ez az úr, hogy valami nagyon kínálgatom neki a szobát. Ki nem állhatom a férfiakat, mert minden férfi gazember. Minden férfi, kivétel nélkül. A melyik nem látszik annak, az a legnagyobb gazember valamennyi között.

Hogy valamiképp ebbe az első rangosztályba ne kerüljön, Balázs olyasfélét hebegett, hogy ő egész őszintén egyike a legmegátalkodottabb gazficzkóknak, s távol van tőle minden képmutatás. Különben – folytatta merész elhatározással – ha ez nem akadály, ő kivenné a szobát, s nem igen zavarna több vizet, mint egy tisztes öreg kisasszony.

A helyett, hogy igent vagy nemet mondott volna, Fodorné szemügyre vette a vendéget, azzal a biztos pillantással, melylyel a piaczon a vágott libák értékéről szokott tájékozást szerezni. A szemle elég kedvezően üthetett ki, mert bár hangjának mérgessége egyre fenyegetőbbé vált, mindjárt azzal kezdte, hogy: jó, majd meglátjuk.

– Hanem azt megmondom előre – folytatta vésztjósló hangon – hogy nem tűrök semmiféle garázdálkodást. Ez a lakás az én lakásom, s ide nem lép be más ember, csak az, a kinek én megengedem. Ha barátkozni akar valakivel: van itt egy tudományos ember, attól sokat tanulhat. És kapuzárás előtt minden lélek idehaza legyen; a kinek ez nem tetszik: fel is út, le is út. Azt is megmondom, hogy ha nagy mosás van s ezt a szamarat elküldöm valahová: a lakók vigyáznak a gyerekre; és ha a gyereknek baja esik, én mindenkinek kikaparom a szemét. A ki pedig csak tivornyázni akar, s azért vesz lakást, hogy összerongálja a bútorokat, az jobban teszi, ha mindjárt máshová megy. Már most: ha tetszik, jó; ha nem, az is jó. -50- Én nem árulok zsákban macskát semmi emberfia kedvéért.

De Fodorné hirtelen arra fordult, s a gnóm egyszerre olyan komoly lett, mint egy temetés-rendező.

– Ezzel a pimaszszal pedig ne sokat társalogjon, ha kedves az ideje. Mindig milliókkal dobálózik és nem tud megkeresni egy vörös garast.

Fodor szégyenkezve sonfordált vissza a másik szobába. Leült a földgömb mellé, és keresztbe fonva törpe karjait, nézte Brindisit, a hogy egy köszvényes, nyugalmazott vén admirális nézi az óczeánt…

Balázs igérte jóakaratját, s fogadkozott, hogy a ténsasszony kivánságairól soha se fog megfelejtkezni. Megemlítette, hogy a tivornyázásban mindig mértéket szokott tartani, s hogy magán-viszonyainál fogva nem kedveli a nagyobb társaságokat.

Ezzel a beköszöntővel Fodorné annyira meg volt elégedve, hogy jónak látta Balázst kissé helyre vigasztalni.

– Azért én nagyon jó asszony vagyok, ne féljen. Ritka jó asszony, érti? Olyan jó asszony, hogy ezért mindig dühös vagyok magamra.

Csakhogy ezeket a biztató igéket oly fenyegető hangon mondta, hogy a kredenczben az összes tányérok megremegtek, s Balázs csontjaiban megfagyott a velő.

Mindamellett hősünk nem oldott kereket, hanem másnap este beköltözködött a bukott órás kiadó szobájába. S alig rendezkedett el, máris meg kellett kötnie azt az ismeretséget, melyet számára Fodorné jelölt ki.

A Fodorné lakói társaság dolgában nem igen voltak elkényeztetve. A társadalmi egyensúly törvényének -51- fölfedezője egész nap oly izgalommal várta Balázst, mint a milyennel június elején a fürdőhelyek Robinsonjai lesik az ujonnan érkező vendégeket. S mikor észrevette, hogy az uj lakó a névjegyét szegezi ki az ajtajára, nem türtőztette magát tovább, hanem lecsapott prédájára.

– Kedves uram, minthogy én is a házhoz tartozom, remélem, meg fogja engedni…

A társadalom-tudomány nagy bölcselője apró, hunyorgó szemü, módfelett nyájas, tömzsi emberke volt, a ki selypesen beszélt, mint a kövér nyelvüek, s lassan, vontatottan, mint a kik szeretik magukat hallani.

Fodor már ekkor elmesélte neki, hogy a kiváló bölcselőnek három eleven felesége szaladgál a világban, a mi persze csak úgy történhetett, hogy a szóban forgó hölgyek közül kettő annak rendje és módja szerint elvált tőle, míg a harmadik egyszerüen a faképnél hagyta házasságuk negyedik hónapjában. Ez a tapasztalatokban gazdag mult, úgy látszik, nem nagyon bántotta az európai hírü tudóst; kedélyén legalább nem hagyott nyomot.

Különben sokkal inkább el volt foglalva az elméletével, semhogy ez a kellemetlen mult valami sűrűn kisérthette volna. A társadalmi egyensúly törvénye annyira izgatta, hogy utóljára kiszorított a fejéből minden más, vidám vagy nem vidám gondolatot.

– Az éj és a nap váltakozása – magyarázta Balázsnak – ez a természeti egyensúly. Mit gondol, ha egyszer a nap nem akarna lemenni?!… Megbomlanék az egész világ; a Siriustól kezdve le egészen az utolsó ázalagig, egy roppant csődbe jutna az egész világegyetem. A jó és a rossz váltakozása, az erkölcsi erők és az állati ösztönök örök küzdelme pedig: az erkölcsi egyensúly. Mondja, kérem, mi lenne akkor, ha -52- csupa angyalból állna a világ?! Képzelje el, hogy a hordár angyal, a fináncz angyal, a végrehajtó angyal. Elküldene ön egy angyalt a zálogházba?! No, ugy-e? A természeti és az erkölcsi egyensúlylyal tehát tisztában volnánk. Kössük össze, elegyítsük e kettőt: s megkapjuk a társadalmi egyensúlyt. Ez a világ a nagy tömegek erőinek és rossz ösztöneinek folytonos, pihenés nélkül való, általános küzdelme; a meddig ez a küzdelem tart, addig áll a világ. Mi a társadalmi élet? Szüntelen váltakozása az ideális eszmék és a reális eszmék egymást követő uralmának. Hol az ideál van felül, hol a reális irányzat; egyszer a whig-ek, másszor a tory-ak. Mikor a realitás van a kormányon, az idealizmus megindítja s győzelemre juttatja az ellen áramlatot; s ha az ideális eszme győzött, nehogy bekövetkezzék a tespedés korszaka, a realizmus mozogni kezd, harczol és végre győzedelmeskedik. Kérem, fusson végig a világtörténelmen; s nézze, mily rendben váltakoznak a tömeg-uralom s a kevesek uralma. Mi a ma? Ellentéte a tegnapnak. S mi a holnap? Ellentéte a mának. A jelen az, a mi a multkor nem volt; a jövő: az, a mi ma nincs, hanem volt tegnap, szerdán, hétfőn, szombaton. Azt hiszem, mindez elég világos. Vegyük például a linczi békekötést…

A társadalmi egyensúly törvényének fölfedezője mindent megfejtett, mindent kimagyarázott kedves elméletével. Olyan volt ez az elmélet mint az a furfangos amerikai készülék, mely egyszerre: bot, legyező, ernyő, kés és szivarvágó.

Bizonyára, egész Közép-Európában nem találkozott ember, a ki jobban visszaélt volna a világtörténelemmel, mint a társadalmi egyensúly törvényének fölfedezője. Ha valaki sokáig hallgatta, nem gondolhatott egyebet, mint hogy a fenicziaiaktól kezdve egészen az akadémia -53- legutolsó közgyüléséig, minden a világon egyes-egyedül azért történt, hogy a társadalmi egyensúly törvényéhez a legcsekélyebb kétség se férhessen.

Balázs eleinte meghökkenve nézett a nyugodtan és megfontoltan beszélő kopasz emberkére. De udvariassága és kellemes formái megnyugtatták.

És vacsora után, mikor Fodor is, Udvarhelyi úr is, ujra beállítottak hozzá, már érdeklődve hallgatta a feltaláló és a bölcselő vitatkozását. E vitatkozás során Fodor kijelentette, hogy felhagy a földalatti vasut tervével, mert holnaptól fogva minden idejére szüksége lesz, hogy megcsinálja egy uj léghajónak a gépezetét, a mely léghajó, úgy alakjában, mint szerkezetében, a madár alkotásának lesz hűséges mása.

Balázs szinte szédült. Uj barátai oly könnyedén dobálóztak a legsúlyosabb eszmékkel, hogy nem nézhetett rájok elismeréssel teljes tisztelet nélkül. Ötleteik bősége, a rugalmasság, melylyel némely apró ellenmondásokon túltették magukat, s az a biztonság, melylyel az egyetemes történelmet s az egész világürt kezelték, kivételesen nagyszerűnek tűnt fel előtte. De nemcsak szédült: okult is, a hogy Fodorné megjósolta. Mert Udvarhelyi úr mindig fölért egy világtörténeti kézikönyvvel s ezenkivül a Meyer-féle lexikon egy zsebkiadásával.

Egy hét multán tisztában volt vele, hogy a sors két rokon lelket vezetett útjába.

Kölcsönös bizalmasságuk gyorsan növekedett. Kevéssel ezután Balázs tea-estélyt rendezett uj barátai tiszteletére, s megkinálván őket sonkával és párisival, felolvasta nekik legtitokzatosabb, legnehezebben érthető versét, azt a verset, mely a Spleen egyik gyöngye, s melynek hangulatos, rejtelmességgel teli czíme: Ululu Laia.

Ettől a naptól fogva bizonyos volt, hogy Balázs a Fodor-családnál fog élni és meghalni. -54-

III.

Az ember néha szép nyugodtan, egyenesen és mozdulatlanul fekszik az ágyában, s mindamellett szentül meg van győződve róla, hogy szélsebesen kering egy ismeretlen középpont körül, a szobával, a bútorokkal, a székre rakott ruhadarabokkal és a faliórával egyetemben, mely szomoruan tiktakkoz ehhez a kalandhoz. Ebben a lelkiállapotban a legtarkább képek váltakoznak az ember előtt: ismeretlen biborosok, a kik velünk együtt forognak, dühösen kiabálnak ránk s mi nem értjük a beszédjöket, vasúti gőzösök vágtatnak rajtunk keresztül, oly gyors egymásutánban, mintha ágyunk volna a legkedvesebb séta-helyök, pióczák másznak a testünkön és mi hiába igyekezünk szabadulni tőlük, veszett kutyák vesznek űzőbe s torkunkon elakad a segitségkiáltás, a torony tetején találjuk magunkat s nem leljük meg a levezető utat, fájdalmasan tapasztaljuk, hogy egy úr ágyúgolyókat vagdos a fejünkhöz, s mikor a fejünkhöz kapunk, rémülten vesszük észre, hogy a fejünket elvesztettük valahol, ellenben helyette egy dinnyenagyságú léggömb ül a nyakunkon…

Nem sokkal azután, hogy itt akarta hagyni ezt a siralomvölgyet, Balázs bekötött fejjel pihent vánkosán, és -55- sorra látta ezeket az ismert képeket. Fel-felriadt, s ijedten tekintgetett szét a szobában, de nem látott, és nem is hallott semmit. Hiába hallgatózott és meresztgette a szemét; vak volt és süket. Majd ujra elszenderedett.

Azt álmodta, hogy egy ismeretlen temetőben sétál, szép, virágos sírok között. Naplemente után lehetett az idő, s ez a temető olyan végtelenül szomorú volt.

Egyszerre egy kriptát pillantott meg, barátságos, nyitott ablaku kriptát, melyet vadrózsák környeztek. A kriptának az ajtaja is nyitva volt; bement.

A hogy bement, az ajtó becsapódott utána; kinézett az ablakon, s nem ismert rá a temetőre. Most már nem szomorú volt a táj, hanem félelmetes.

Valami végtelen szorongás fogta el. Ki akart menni; de az ajtó nem nyilt. Az ablak felé fordult, de ekkor valami rejtelmes zúgás támadt, s rémületében nem mert megmozdulni.

S mialatt az ajtót döngette, azalatt a kripta belseje elváltozott. Észrevette, hogy – különös! – az ablakkal szemben egy kályha áll.

Ebben a pillanatban megnyílt a kályha ajtaja, s hogy, hogy nem, egy fehér ruhás, szőke kis lány lebbent ki a kályhából. Vállán porköpönyeg volt, s barátságosan nézett Balázsra.

A szájához tette az ujját, s intett Balázsnak, hogy csendesen legyen. Majd kinyitotta az ablak másik szárnyát is, s rámutatott a sötét sarokra.

Éppen ideje volt, hogy elrejtőzzék. A szőke kis lány eltűnt, s a kriptán vad szélforgatag süvöltött keresztül. A kályha ajtaja felcsattant, s rejtekéből titokzatos, seprünyélen lovagló alakok rohantak elő, pipaszár -56- testü szörnyek, a kiknek nem volt fejök, csak kalapjok. Ezek őt keresik.

A szörnyek keresztül vágtattak a kriptán s kilovagoltak az ablakon. Most már nem félt. Tudta, hogy nem fogják megtalálni, mert a kis lány elrejtette.

A kis lány pedig bemosolygott az ablakon, a vadrózsák közül, mintha azt mondta volna:

Aztán fölemelte kis varázs-pálczáját, a kripta ajtaja megnyílt magától, s Balázs virágos rétre lépett. A temető eltűnt. A messzeségből egy tó ezüstje csillámlott elő, majd úgy tetszett neki, hogy a tavon paloták ringanak Egyszerre valami különös hangot hallott… igen, ez egy kocsi dübörgése. Fölébredt.

Balázs megkönnyebbülten lélekzett fel. Letörülte arczáról a veritéket, s fölemelkedett ágyában, már a mennyire birt.

A két fogsora összevaczogott, tekintete zavaros volt, s látszott rajta, hogy még csak félig van magánál.

Fölugrott a székéről – a hol előbb mozdulatlanul ült, mint jó kis gyerekek az iskolában – közelebb hajlott a beteghez, s aggodalmasan kérdezősködött:

De Balázs már nem hallotta. Egy másvilági forgószél ismét magával ragadta silány öntudatát, s visszavitte a sötét, őrülten keringő kaoszba.

A kaoszból most már másféle szörnyek bontakoztak ki. Viziló, a mely villámokat tüsszögött; veszett -57- farkasok, a melyek folyvást a sarkában voltak s rá ugráltak, hogy elharapják a torkát; és skorpiók, a melyeket nem tudott lerugdalni magáról.

Eszeveszetten futott álmában: a lélekzete elállt, szíve a rémülettől vadul dobogott, s a lábát egyre nehezebbnek érezte. Végre elbukott, s átadta magát a teljes öntudatlanság első, édes öleléseinek. Majd hűs áram csapta meg az arczát; egy sírdombon feküdt, felette égi békében fénylett a hold, s a fehér márvány sírkövek arany-szemeikkel szemrehányóan meredtek rá.

Egyszerre úgy tetszett neki, mintha sok, sok idő mult volna el valami névtelen, rettenetes dolog óta, s ő ezalatt, nyomorultul, nem gondolt volna egyébbel, csak hitvány énjével. A szíve összefacsarodott; szeretett volna sírni, de nem tudott.

Ekkor, mintha egy puha kis kéz megsimította volna forró homlokát. A kis leány volt, a ki intett neki, hogy keljen fel és kövesse.

De a sírdomb nem eresztette. Magához szítta erőtlen testét, s a kínosan fölemelt kar visszahanyatlott.

Még egy utolsó erőfeszítést tett. Azt hitte, hogy meg kell halnia. De nem halt meg, hanem ujra fölébredt.

És most már egészen természetesnek találta, hogy a kis leány ott ül az ágya mellett.

– Nem akarok visszamenni a temetőbe – hebegte, a mint megpillantotta. – Csak a temetőbe ne!… Nem akarok a temetőbe…

A kis leány úgy nézett rá, mint egy ijedt mókus. Alig volt hét esztendős, s azelőtt soha se látott beteget.

– A rémek nem mentek el; ott bujkálnak a temetőben. Nem akarok visszamenni a temetőbe.

De Balázs nem hallotta. Szempillái le-lecsukódtak, s a hogy ujra meg ujra rájött az aléltság, fantasztikus alakok szárny-csapását érezte a homloka körül.

Kétségtelen, hogy hősünk fent idézett szavaiban kevés volt az értelem, ellenben annál több a következetlenség, világos jeléül annak, hogy a mikor egy-egy perczre ébren volt, álomképei tovább foglalkoztatták, s ezek az álomképek összefolytak előtte. De mikor valakinek a feje úgy össze-vissza van varrva, mint egy kinai krepp látogató-ruha, s mikor az ember a koponyáját összetákoló kötelékektől nem sokkal lát többet a világból, mint egy két napos borz, bizonyára számot tarthat némi elnézésre.

Különben, tévedés volna azt hinni, hogy mindez csak egy jámbor versfaragóval eshetett meg, s hogy helyében az angol testőrség egy fránya gárdatisztje nyugodtan czigarettázott volna hetyke egyenruhájában. A vasemberekről szóló mondák csak mesék; a legvidámabb kötekedőknek is vannak gyönge óráik; és Richard gróf, a soha se félő, – bizonyosak lehetünk benne – maga is megilletődött egy pillanatra, a mikor a halott karja egyszerre csak torkon ragadta.

A mi Balázst illeti, a kit ez alkalommal lehetetlen hősünknek mondanunk, Balázs mentségére tehát meg kell jegyeznünk, hogy a köznapi életben nem árult el hasonló gyöngeségeket. Meglehetősen méltóságos tartásu úr volt, a ki már csak a hivatása iránti tiszteletből se szaladt volna meg semmiféle verekedésből. Nyugodt föllépése és hidegvére koronkint -59- hatottak is, s ha itt eláruljuk, hogy inkább csak elvből, mint természettől volt bátor – a nagyvilág, barátai és ellenségei, nem tudtak s nem fognak tudni róla.

Csakhogy azok a tökéletes úriemberek, a kiknek a lelke is oly keményre van vasalva, mint gyönyörü ingpánczéljok, azok a kifogástalan regényhősök, a kik mindig, minden körülmények között megőrzik illatszerrel beitatott hidegvéröket, s hidegen nyujtják át látogató-jegyeiket a kisérteteknek, avagy órákig várakoztatják a kőszobor-vendéget, hogy aztán felséges előkelőséggel kináljanak neki helyet a pamlagon; ezek a tökéletes hősök kevesebben vannak, mint a regényekből gondolná az ember, s legpompásabb példányaikban sem emelkednek felül minden birálaton.

Megszoktuk azt képzelni, hogy a gyermek idő multán átváltozik s ember lesz belőle, ember, a kiben nyoma sincs az egykori gyámoltalan lénynek. Ez az előítélet épp oly hamis, mint a többi. A gyermek nem vész el az emberből soha; csak elrejtőzik benne. A viszontagságok, az idő, a védekezés szüksége kérget növesztenek könnyen sebezhető, érzékeny bőre körül, a mint hogy a jóságos természet karmokkal, szőrmezzel vagy szárnyakkal látja el az állatokat, hogy meg tudják állni helyöket az éghajlat és az időjárás véletlen változásai közepett, meg a többi állattal szemben. A kit meglett embernek mondunk: az a gyermek – állig fegyverben; ugyanaz a siránkozó kis teremtés, a ki volt, a ki azonban megtanulta, hogyan takarja el s hogyan védje a gyöngeségeit. Ha módodban van megkapargatni atyuskát, megtalálod a nyomorult kis kozákot, a kinek szakálla és dsidája nőtt, de azért féreg maradt, és legeslegbelül féreg módjára retteg, mikor szemben találja magát a roppant Bizonytalansággal. -60-

Ha tehát úgy találjuk, hogy Balázs félt és ostobaságokat beszélt, ne felejtsük el, hogy: megtörténik ez néha a legjobb családokban is.

A kis lány tágra nyílt szemmel bámult rá. Egy nyitott könyv hevert kis térdein, de nem nézett belé. Oly különös, oly titokzatos s oly megriasztó volt, a mit látott, hogy egy más, csodálatos világ sejtelmei fogták el. Leánygyermek volt: érdeklődött még a halál iránt is.

Bizonyára jobban szeretett volna odakünn lenni. A nyitott ablakon keresztül hallotta az utcza tarka zsivaját, s egy szemtelen napsugár oly hívogatóan tánczolt előtte a padlón!… A tágas, piszkos, nagy udvarra gondolt, a hol kis czimborái alighanem vígan keringenek a gyapjuzsákok mellett. Azt hitte, hogy hallja őket, a mint körben éneklik:

De nem jutott eszébe, hogy megszökjék, s maga is beálljon abba a társaságba, mely azon vigad, hogy Ko-o-o-ohn úr a franczia négyesben minden kolónt elront. A Fodorné háznépe jól volt nevelve, s a mit egyszer Fodorné megmondott, az ellen nem lehetett feljebbezni semmiféle más hatósághoz.

Koronkint, a mikor a beteg fészkelődött, nyugtalanság fogta el a kis lányt. Valami megnevezhetetlentől tartott, maga se tudta mitől. S már-már közel volt hozzá, hogy rémülten acsarkodjék az anyja után, a mikor egy-egy mély lélekzet hangja ujra lecsendesítette pihegő kis szivét.

És gyermeki lelke megzavarodva bámult bele a mennyezetes ágy titokzatos homályosságába. Még nem tudta, hogy micsoda az élet, s mégis szorongott, mint a madarak a viharban. A halál nagy rejtelme csapott feléje a gyűrött párnák közül. -61-

Csend volt, s a gyermek nem moczczant. Csak a két nagy fekete szeme égett, mint őrtűz ég a sötét, végtelen pusztaságban.

– Tudom már. Az ott az én székem… erre van az ablak, s az ott a Fodor-féle óra.

Nagyra volt vele, hogy sikerült maga elé képzelnie meghitt barátját, s tovább kérdezősködött:

Aztán mind a ketten elhallgattak. Balázs nem tudott hova lenni a csodálkozástól. Mindez ujság volt előtte.

A kis lány engedelmeskedett. Úgy szoktatták, hogy ne legyen más gondolata, mint: szót fogadni.

És ijedten, az első lámpaláz mondhatatlan szorongásai közepett, kezdett hozzá:

– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy molnár. Annak volt három fia, és egy malma, és egy szamara, és egy kandúr-macskája. És meghalt. És azt mondta a három fiunak: »Nektek hagyom a malmot, a szamarat és a kandúrt.«

Az elbeszélés tulajdonképpen alig állott egyébből, mint az ésnek, ennek a barátságos kötőszócskának, fölötte gyakori ismétléséből. Lehetetlen meg nem vallani, hogy a logika a sötét középkor óta csak igen ritkán szenvedett nagyobb rövidséget, mint regényünk hősnőjének ez első föllépése és első megnyilatkozása alkalmával.

Balázs nem tudott utána ugrálni a kis lány szárnyas képzeletének. Olyanformán volt, mint a Hamupipőke, a kinek a lencse-szemektől külön kellett választania a borsó-szemeket; nagy erőfeszítéseket tett, hogy a temérdek ésből kiböngészsze magát a mesét. -63-

De ez a feladat túlságosan nagy munka volt az ő szegény fejének. Belezavarodott a váratlan »azután«-okba s eltévedt a közbevetett mondatok rengetegében.

Azt még sikerült megértenie, hogy a molnár legkisebbik fia, a kit örökség fejében a kandúrral fizettek ki, nagy búnak eresztette a fejét, jeléül, hogy a pénz, hiába, pénz volt, már talán a paradicsomban is. De a kandúr politikájának már nem tudott a mélyére látni. Ha a kandúr nyulat akart fogni, a két zsák káposztát csak helyeselni lehetett; megmagyarázható volt: a vadásztáska is, de mire kellett a kandúrnak a csizma?!

A kandúrnak bizonyára pusztán hiúságból kellett a csizma; a legeszesebb, a leginkább találékony fejű, a legfurfangosabb lények se tökéletesek. De a Balázs elméje fáradt volt, s ettől fogva már nem igen tudott a kandúrral lépést tartani.

A beszélőre tudvalevőleg a hallgatóság épp úgy hatni szokott, mint megfordítva. Tüzelik avagy elcsüggesztik egymást. A jelen esetben másképpen történt. Ha a hallgató figyelme bágyadt, viszont a mesélő neki bátorodott. Lassankint beleélte magát abba a napsugaras, rejtelmekkel teli, gyors átváltozásokban gazdag világba, mely a külvárosi bérház sötét, szennyes kis udvarában oly bűvös-bájosnak tűnt fel előtte.

Mindenki ismeri a Csizmás kandúr mód nélkül erkölcstelen meséjét. A csizmás kandúr a szédelgők ősapja; a Panama egy özönvizelőtti hőse, a ki mindenre képes, csakhogy miniszterré legyen. Holtnak tetteti magát, s megfojtja az ártatlan nyulakat, rideg előretörtetésből, a legcsunyább kapaszkodásból, pusztán azért, hogy kellemetes lehessen a királynak, a ki, úgy látszik, csak nagy ritkán jutott nyúlpecsenyéhez; majd hitelügyleti szédelgésre adja magát, s különböző fenyegetésekkel rábirja a parasztokat, hogy az egész tájékot a gazdája birtokának -64- mondják a király előtt; végül furfangosan kieszelt, rablógyilkossággal hatalmába kerítvén az óriás kastélyát, ünnepélyekkel kápráztatja el és fonja be a királyt, akár Law vagy Fouqué. S mind e gaztettek jutalmául: ura, az ál Karabás gróf, elveszi a királykisasszonyt, ő maga pedig miniszterré lesz, a mi, vélekedjünk a miniszterségről bármiképpen, egy macskának bizonyára szép karriér.

Nem, azt nem lehet tagadni, hogy ez a történet mód nélkül erkölcstelen. De, jóllehet erkölcstelen, fölötte tanulságos. Megtanulhatjuk belőle, hogy a varázslatok idejében is csak akkor vihette az ember valamire, ha jó partit csinált.

A mesemondó azonban máskép itélte meg az esetet, s látnivaló volt, hogy a kandúr feltalálása és lélekjelenléte nagyon tetszenek neki. A győztessel érzett, s nem a legyőzöttekkel. A leány-gyermek hét esztendős korában már hölgy, ha még olyan parányi is; a gyöngeséggel szemben a legjobb női léleknek a mélyén is találhatsz valami hideg kegyetlenséget, a mely alapjában örökkön megérthetetlen marad előtted. Mária teljes volt minden malaszttal; de a világ ma se volna megváltva, ha az emberré vált isten földi hüvelyében nem férfiszív dobog.

Balázs már alig értett valamit a meséből. Lelkének kapui lassankint becsukódtak, s a gyermek szavai megértetlenül koppantak vissza koponyájáról, mely megvíhatatlan volt, mint egy jól elzárt, puszta, elhagyott vár. De egyszerre a zárak felpattantak; egy pár hang utat talált az alvó lélek kastélyába, s a beteg meglepetten nyitotta fel szemét.

A kis leány ott tartott, a hol a király kifejezi a kandúr előtt, mily kellemesen lepte meg őt a Karabás gróf gyöngéd figyelme.

Ezt a pár szót a kis lány olyan bájos hamiskodással mondta, a szemében annyi kópéság nevetett, hangocskája oly telidesteli volt illedelmesen visszafojtott vídámsággal, hogy Balázs nem ismert rá.

Vékony, madár-csontu, városi gyerek volt, a kinek arczszine három nemzedék szomorú történetéről beszélt. Tulajdonképpen csak két nagy fekete szem, mely csudálkozva nézett ebbe a furcsa világba, a hol minden oly ujdonatuj, s minden oly érdekes.

Ebben a két nagy fekete szemben rendesen nem volt egyéb, csak temérdek kíváncsiság. De, lám, tudtak azok sugározni is. S Balázs, uj életének első világos pillanatában, fölfedezte, hogy a kis leány bájos. A csizmás kandúr története hirtelen megszakadt. A mesemondó ott hagyta szegényt az óriás dolgozószobájában.

A felolvasás már valamivel lassabban haladt előre, mint az elbeszélés. A nagy betűk helyenkint kínos zavarokat idéztek elő, s a kandúr, mikor a legjobban kellett volna sietnie, ott rekedt valahol a kaland kellős közepében.

Balázs pedig még olyanformán volt, mint a részeg ember. A kábultság minduntalan elfogta, s kétszer is elszenderedett. Majd ismét felriadt, s mialatt kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy a felolvasót követhesse, a legtarkább gondolatok ugráltak a fejében.

A részeg embert a szeszmérgezésnek mindjárt az első hatásaiban főképpen arról lehet megismerni, -66- hogy a legkülönbözőbb jelenségek szeszélyes összevetéséből, csudálatos merészséggel következtet általános törvényekre, melyeket a józanság fölötte kételkedve fogad. A részeg és a kába előtt nincs megérthetetlen; megtalálja az összefüggést a legmesszibb eső tünemények között, s tisztán látja az élet rejtelmességeit, legalább egy egy pillanatra.

S Balázsnak úgy tetszett, hogy mikor fel-felocsúdik a fél öntudatlanságból, melyből csak egy-egy perczre volt feltámadása, madártávlatból ugyan s kicsinyben, de világosan látja az Életet minden nyomorúságával egyetemben.

– Micsoda hitványság: élni! – kergetőztek fejében a »karakán ideák« – tűrni a természet kegyetlenkedéseit, a mások igazságtalanságát, s azokat az apró megaláztatásokat, a melyeket nem kerülhetnek el a legnagyobbak sem… Micsoda hitványság dolgozni, verejtékezni, élni semmiért, azért, hogy egy temetkezési vállalat szép tiszta jövedelemmel zárja a számadásait! Élni azért, hogy csak keveset fázzunk, s ne szűkölködjünk lábbeliben! S mi kárpótlásunk van mindezért a nyomoruságokért? A szerelem? Mi a szerelem? A jobbik esetben: nélkülözés, a rosszabbik esetben: silány megszokás. Vagy az, hogy gyermekeink születnek? Ugyan szép öröm; járnunk azzal a tudattal, hogy ezek a szánandó kis lények nem kérték tőlünk az életet, s minden órában, minden perczben látni az arczukon, hogy rosszul táplálkoznak! Szegény kis leány!

Másnap rossz napja volt. A rémek egyre a sarkában voltak, s ha egy pár perczre vissza-visszatért szegényes, megviselt öntudata, azt a végtelen lankadtságot érezte, mely a nagy tivornyák után fogja el az embert. -67-

… Mikor pedig vagy félesztendő multával ismét emberszámba ment, törte a fejét, mi módon fejezhetné ki háláját kis ápolója iránt, a ki heteken keresztül üldögélt az ágya mellett s ezenközben ujra megismertette őt a mesevilág örömeivel.

Valami nagyon szép emlékre gondolt, s hosszas tünődések után abban állapodott meg, hogy neki fogja ajánlani, az egész világ és az egész utókor előtt neki fogja ajánlani költeményei legszebbikét: az Ululu Laia-t.

De azután eszébe jutott a mese a szegény vargáról, a ki a kis lányának karácsonyra egy kis piros csizmát csinált remekbe, mivel hogy egyéb nem telhetett tőle. Mire az ajándék, a melynek a kitüntetett nem veheti hasznát?!

Elszégyelte magát, s lemondott a tervéről. Lassankint azután bele nyugodott a gondolatba, hogy Fodor Ella kisasszonynak örökkön adósa fog maradni.

IV.

Kevéssel a mi Urunk Jézus Krisztus születése előtt, egy bizonyos Vercingetorix igen sok kellemetlenséget szerzett Julius Caesarnak. Ő szervezte ugyanis a nemzeti ellenállást, melylyel a hóditó Róma Galliában találkozott; s ő volt az a kemény dió, mely a legjobban próbára tette az ó-kor Napoleonjának csodálatos éhségü fogait. Vercingetorixnak sokba került ez a világtörténelmi nevezetesség; néhány csatavesztés után rablánczra fűzték, élére állították a fogoly-seregnek, mely a győztes diadal-szekerét követte, s aztán kivégezték.

Ugyanez a Vercingetorix, vagy helyesebben szólva: Celtillonatus (mert a Vercingetorix név csak fővezéri rangját jelentette) sokkal későbben, nevezetesen Krisztus után 1889-től 1892-ig, épp annyi álmatlan éjszakát szerzett Hódy Balázsnak, mint hajdan Julius Caesarnak.

Hódy Balázs ugyanis lelkének minden erejével rajta volt, hogy a gall törzsfőknek ezt a legjelesebbikét először is: bele szorítsa öt felvonásba, azután pedig kifejtse négyezer sor szépen hangzó versben. Ez pedig bizonyára nagyobb munka volt Gallia meghódításánál.

A nagy munka, mint említettük, három évig tartott. Hogy miért ilyen sokáig, megmagyarázzák a következők. -69- Balázs minden felvonást kétszer-háromszor dolgozott át, s háromszor kezdte ujra írni az egészet. Vercingetorix irodalmi emléke tehát körülbelül negyven felvonás sírhalmán emelkedett.

A három átdolgozást három különböző színház mintegy nyolczszor-kilenczszer utasította vissza; négyszer elfogadták a darabot, oly feltétellel, hogy a szerző írja át egyik vagy másik felvonást. Hol a végét, hol az elejét, hol a közepét kellett megváltoztatnia; s egyszer ki kellett küszöbölnie majdnem összes főalakjait. Ezekhez a kívánságokhoz képest, Vercingetorix átélt mindent, a mit embernek csak átélnie adatott. Visszautasította Caesar nejének, Pompejának szerelmét, s midőn már-már legyőzte Caesart, a boszúálló Pompeja karja érte utól; majd elcsábította Pompeját, s ekkor a féltékeny Cambra, elhagyott menyasszonya, veszítette el. Hol győzött, hol legyőzték; hol meghalt a szomorújáték végén, hol pedig megnősült és gyermekeket hagyott hátra. Meghalt a kínpadon, elpusztult méreg által, szívét keresztüljárták a római lándzsák, majd kardjába dőlt a maga jószántából. Mindent megkóstolt, a mi földi kín s öröm; csak a színpadra, ah, a színpadra, nem juthatott el soha!

A jövő irodalomtörténet-irói joggal kérdezhetik: mi köze volt Hódy Balázsnak ehhez az oly régen elhunyt, s különben tiszteletreméltó gall törzsfőhöz, hogy ily javíthatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá?! A színházaknál egyelőre csak azt kérdezték: »Mi a kő ütött hozzá ehhez az emberhez, hogy nem hagy békét a francziák elődeinek?! Mit vétettek neki a gallok, a kik mai napság már oly csöndesen vannak, s nem vétnek a légynek se?!«

Sajnos, ezekre a kérdésekre lehetetlen megfelelni. Hogy mi vonzotta hősünket a Vercingetorix ködös alakjához -70- ellenállhatatlan erővel: ez azok közé a titkok közé tartozik, melyeket az alkotó lélek magával visz a sírba. Talán gondolatában az az alak, akit munkájában Vercingetorixnak nevezett, tulajdonképpen ő maga volt, Hódy Balázs; egy ismeretlen Hódy Balázs, a kit nagy lelkierejének s méltó büszkeségének pompás teljességében mi nem láthattunk soha, de a kit ő felfedezett szíverejtekén. A szomorujáték hatalmas legénye, ez a telivér ifju barbár, a ki csak azért éli végig Rómában a műveltség fényűzésében dúskálkodók tétlen, csak az élvezetnek szentelt, kicsapongó életét, hogy aztán tapasztaltabb szemmel, de a régi barbár erővel védelmezhesse népének szabadságát, így, messziről nézve, nem igen hasonlított ugyan ahhoz a kopott czilinderben járó, nélkülözésekből táplálkozó, szerény alakhoz, a ki a Rózsa utcza tájékán Hódy Balázs néven volt ismeretes – de ki láthat be a lélek mélységeibe?! Ki tudja, minő érzéseket találnak néha a lelkükben azok a jámbor megjelenésü, tétova járásu emberek, a kik mintha csak a lemondásnak élnének, s a kiket az utczán oldalba lökdös az egész világ?!

Szóval, hősünket ebben az időtájban sokkal inkább foglalkoztatta Vercingetorix, a kit talán az igazi Hódy Balázsnak gondolt, mint a külső világ előtt is ismeretes énje, a kopott czilinderes, álmatag sétáló. Ama bizonyos három esztendő alatt jóformán nem is volt más gondolata, mint ez a Vercingetorix.

Ezt a példátlan makacsságot ne itéljük meg túlontúl szigorúan; vannak bűnök, a melyek önmagukban hordják büntetésüket.

A halottaikból felidézett gallok nemcsak nyugtalan éjszakákat, hanem temérdek fáradságot s még több gondot okoztak Balázsnak. A hányszor egy-egy jelenetet megváltoztatott, mindannyiszor ujra hozzá fogott a -71- »tisztázás«-hoz; s munkáját mindig legelülről kezdte, majd kék, majd zöld avagy a változatosság kedvéért karmin-színű tintával kaligrafálván le az egész darabot gyönyörű szép velin-papirra, onnan kezdve, hogy:

Vercingetorix,
eredeti szomorújáték öt felvonásban,
írta: Hódy Balázs.
Személyek…

egészen a 476-ik oldalig, a melynek alján ez a nyugodt önérzetes szó ékeskedett:

Vége!… Dehogy volt vége! Hányszor írta le nagybetűkkel a nyugodt önérzetnek ezt az oly sokatmondó szavát!… S minden elmult… viharzó érzelmei szerény, borus hangulatokká zsugorodtak össze; tűnt, tűnt az ifjuság; az emberek elhaltak mellőle, s körülötte rendre felnőttek a gyermekek; ezüst szálak csillantak fel borongó homloka fölött; uj város épült fel a réginek a helyén, s uj világok keletkeztek ott, a hol sokáig temető volt; de Vercingetorixnak csak nem akart vége szakadni.

Mindig támadt egy aggodalma, mely ujra kezdette vele hol az egyik, hol a másik felvonást; s az igazgatókból, drámabirálókból álló külső világ is oly túlságosan tökéletesnek kívánta Caesar szerencsétlen ellenfelét!… Ilyenkor néhány délután elzárkozott s hangosan beszélgetett magában. Néha egy hétig is eltartott, míg egy-egy jelenetet átdolgozott. Ha aztán elkészült, az uj munkálatot sorra felolvasta a meghittjeinek. Szivesebben olvasta fel kétszer, s mindegyiknek külön-külön; hogy félreértés ne essék a dologban, s talán kissé azért is, mert szerette hallani a verseit…

Meghittjei rendesen igen meg voltak elégedve a legujabb változtatásokkal, s néha talán kissé nagyon is -72- dicsérték az uj részleteket a régiek, a kihagyottak rovására. Kiváltképpen Udvarhelyi úr, a ki Vercingetorix legállhatatosabb tisztelői közé tartozott, noha nem értett vele egyet. Udvarhelyi úr nevezetesen úgy találta, hogy Vercingetorixnak nem volt igaza, mikor Caesarral szembeszállott. Caesarnak győznie kellett, így kivánta ezt a történelem logikája. S ha Vercingetorix ismerte volna a társadalmi egyensúly törvényét, bizonyára lemond a meddő küzdelemről.

Fodor ellenben azon a nézeten volt, hogy Vercingetorixból csak a gyakorlati érzék hiányzott, s ha áldozatul kellett esnie, tisztára ennek a fogyatkozásának tulajdonítható. Meglehet, titokban egyéb kifogásai is voltak a gall törzsfő ellen. Mialatt Vercingetorix tétovázva kereste útját a színpad felé, Fodor három különböző repülő-gépet talált fel, s ráadásul fölfedezte a veloczipéd-zongorát. Ehhez mérten nem csoda, ha kissé nehézkes járásunak találta Caesar ellenfelét. De ha voltak is némely kifogásai, óvakodott ezeknek hangot adni, mert Vercingetorix az idők folyamán egy hatalmas pártfogóra tett szert, a kivel nem volt tanácsos vitatkozni.

Ez a hatalmas pártfogó Fodorné volt. A Fodorné esztetikai meggyőződései ugyan kissé sajátságosaknak tűnhetnek fel, de azért ezek a nagyon egyéni esztetikai meggyőződések fölötte hatottak Fodorra a határozottságukkal. Fodorné tudniillik úgy vélekedett, hogy az a szomorújáték, melynek a szerzője minden este hétkor jár haza, kisasszonykákkal nem barátkozik s nem csinál adósságokat: a legjobb szomorújáték a világon. S Vercingetorix e tekintetben páratlanul állott a világirodalomban. Fodorné nem csinált belőle titkot, hogy Hódy Balázst tartja az egyetlen becsületes férfiúnak ezen a kerek világon, következésképpen, ha a darabját nem adják elő, az szamárság és alávalóság, a mi különben -73- természetes, mert hisz a színdarabok előadása tekintetében, igen oktalanul, nem az asszonyok rendelkeznek. Ha véletlenül Fodornétól függ, az erkölcstelen bohózatok és operettek bizonyára már régóta kipusztultak volna a világból, s helyettök ma is Vercingetorixot adnák, okulására az ifjaknak s gyönyörűségére az idősebbeknek.

Ezen a hatalmas gyámolon kívül Vercingetorixnak még egy pártfogója volt: Ella kisasszony.

Azok a kik ismerik a tizenhét éves lányok szívét, aligha hisznek ennek a pártfogásnak az őszinteségében – és a hitetleneknek igazuk van. De a mi Hódy Balázst illeti, ő ismerte a világtörténelmet, ismerte a dramaturgia szabályait, ismerte a verselés művészetének minden apró furfangját, ismerte Ifigénia, Ofélia, Zaïre, Phaedra és Melinda jellemét a kétségbeejtő részletekig, csak éppen a tizenhét éves lányok szívét nem ismerte.

Honnan ismerte volna a rejtelmek rejtelmét?! S hogy ne hitt volna a két nagy fekete szem sötét nedvességben égő tüzének, mely biztatón világított feléje, a hogy egy nyugodtan haladó kis hajó lámpái világítanak éjjel, a tengeren…?!

Ez a két nagy, fekete szem ott világított mellette, mialatt ő egy-egy hatalmas tirádával vesződött, avagy abban fáradozott, hogy a czezurák, melyek szerettek ki-kitörni, a helyökre kerüljenek. Csak ki kellett szólnia a másik szobába: »Ella kisasszony, lesz olyan jó?…« – s Ella kisasszony helyet foglalt vele szemben a hintaszékben, készen rá, hogy ismét rövidítsen vagy két sort a Cambra örök siránkozásán.

Ilyenkor Balázs olyan aggodalmasan nézegetett rá, mintha magát a múzsát kérdezné:

Természetesen Ella kisasszony mindig meg volt elégedve a megváltoztatott részlet legujabb alakjával. Lealkudott egy-egy fölösleges hasonlatot, szétbontatott néhány körmondatot, s ezzel megnyugtatta a lelkiismeretét. Aztán megjutalmazta a költőt olyanféle kijelentésekkel, hogy:

Balázs úgy találta, hogy ezekkel a nyomatékos itéletekkel szemben nincsen feljebbezés, s Vercingetorixot illetőleg az irodalomtörténetnek nem lehet egyéb dolga, mint hogy egyszerűen helybenhagyja az Ella kisasszony birálatát. Végre is, a drámairó számára nincs magasabb itélőszék, mint a női szív. Azért ír, hogy varázsvesszejével még a kősziklából is kifakaszsza a megindulás forrását, s hol van a megindulásnak gazdagabb forrása, mint a női szívben?!

Mindig ilyennek képzelte a szép iránti érzék megtestesülését, a minő ez a légies alkotásu, vékony, karcsu kis lány volt. Ella az arab regék álmatag járású, fehér bőrű keleti királykisasszonyaira emlékeztetett, a kiknek az arczszíne nem különbözik a fejöket boritó fehér fátyol szinétől, a kik egy-egy rizskása-szemből élnek, s a kiknek a tekintetében annyi a mélység, mint az indiai tengerben, a gyöngyhalászok Eldorádójában… Mesés könyvek között nőtt fel; élete abból állt, hogy szép dolgokat hallott s olvasott; finom kis dologtalan keze arra termett, hogy egy Hafiz homlokát simogassa s álmokba ringassa a költők szultánját. Ilyen lehetett Seherezáde, aki Álomországból származott s álomvilágban élt.

Az igazat megvallva, Balázs tévedett, s Ella kisasszony éppenséggel nem volt elragadtatva a három esztendőn át mindennap emlegetett Vercingetorixtól. Ellenkezőleg, a szegény Cambrát, a ki annyi felvonáson át epedett -75- hiába, hihetetlen libának találta, s Vercingetorix meg a szánalmas élhetetlenség nagyon rokon fogalmak voltak előtte. Úgy tartotta, hogy Vercingetorixnak mindenekelőtt el kellett volna vernie Caesart, mint a kétfenekü dobot; aztán, ha egy csepp férfiasság van benne, felpofoz egy pár színházigazgatót, végigvonul hadseregével Európa összes színpadjain, ott keveset beszél, de annál többet trombitáltat, s ha ész nélkül tapsolják, akkor kedvesen szalutál, ah, szalutál!…

Hanem Ella kisasszony mindezt nem mondta senkinek, mert abban a korban volt, mikor a leányok semmit se mondanak el abból, a mit gondolnak. Nem volt közlékeny természetü; hallgatag volt már gyermeknek is, s a válságos évek csak fokozták a zárkozottságát. De Vercingetorix felől meg éppen óvakodott volna tiszteletlenül nyilatkozni, nemcsak Balázszsal szemben, hanem bizalmasabb körben is. S ennek megvolt a maga nagyon egyszerü magyarázata.

Egy szép napon ugyanis, mikor Balázs arra kérte, hogy estefelé legyen kegyes meghallgatni a szomorújáték visszavonhatatlanul utolsó felvonását, titokban kijelentette Fodornénak, hogy ő bizony nem hallgatja azokat a szamár verseket, hanem elmegy az apjával s Czilla hugával a czirkuszba. Ez a kijelentés a Fodorné amúgy is szüntelen forrongó haragját hirtelen vagy háromszáz fokra hevítette, s az anyai kéz egy párszor oly barátságtalanul talált hozzá nyúlni Seherezádéhoz, hogy a fehér arczon két bazsarózsa virult ki, mint a hogy a Szent Ágnes érintése nyomán is virágok termettek. Fodorné ugyan egyébként nem igen hasonlított Szent Ágneshez, de otthon nagyobb tiszteletben részesült a kalendáriom összes hitvallóinál, s Ella kisasszony ezt a napot megjegyezte magának. -76-

Fodorné különben, a nagyobb érthetőség kedvéért, egy kis prédikácziót is fűzött ehhez a minden szónál ékesebben szóló anyai intelemhez. Sajnos, ennek a bizalmas természetü magánértekezletnek csak éppen a záró szavait idézhetjük. Fodorné utolsó mondata így hangzott:

– Velem pedig ne próbálj ujjat húzni, mert kitekerem a nyakadat, alávaló kölyök!

Seherezáde nem felejtette el se ezt a tanácsot, se Vercingetorixért szenvedett vértanúsága rózsáit. Engedelmességre szoktatták, s alkalmazkodó természetű volt, mint az apja.

Ha mindez azt a gyanút kelti fel, hogy Fodornénak messze nyúló, s beláthatatlan szándékai lehettek, melyek nemcsak leányára terjeszkedtek ki, hanem a reménytelen jövőjü Vercingetorixra is: hát erre itt csak annyit felelhetünk, hogy: a Fodorné szándékait nem szokta elfujni a szellő.

Ismerte-e ezeket a szándékokat Ella kisasszony egész terjedelmükben, s ha igen, mi volt róluk a véleménye? – nem tudjuk megmondani. Ki látna be egy örökkön hallgató leány lelkébe? A leányok különben, akár hallgatnak, akár beszélnek, nemcsak az udvarlóikat játszszák ki, hanem a regényírókat is.

Elég az hozzá, Ella kisasszony, valószinüleg felsőbb meghagyásra, sok barátságot tanúsított a szegény Vercingetorix iránt, s ha előbb pártfogójának mondtuk, ez nem volt túlzás, mert, bár tudtán és akaratán kívül, igen nagy szolgálatot tett a bolygó hollandi e gall testvérének.

Egy vasárnap délután, mialatt Fodorné aludt, Czilla egy végzett zsebtolvaj ügyességével, nesztelenül pattantotta fel a Balázs ajtaját, belebbent a szobába, s nagy suttogva megszólalt:

– Csitt, csendesen! Ha a mama fölébred, s meghallja, mit beszélünk, jaj lesz nekem is, Ellának is.

– Nagyon. Különben mindjárt meglátja. Tehát: követségben jöttem. Ella szeretné valamire kérni, de nem meri.

Balázs, a kit eddig nem igen zavart munkájában a látogatás, meglepetten fordította székét a kis leány felé.

Czilla tudatában volt a helyzet rendkivüliségének, s élvezte a hatást. A világért se adta volna elő a dolgot, csak úgy, bevezetés nélkül.

Balázs azt hitte, hogy valami pajkosság fog kisülni a dologból, s gyanakodva nézett a kis leányra. De a két okos kék szemben ez egyszer nem találta azt a kötődő, gonosz tekintetet, mely már nem egy rossz pillanatot szerzett érzékeny lelkének.

Czilla kisasszony volt tudniillik az egyetlen egy lény a Fodor-házban, a ki a szegény Vercingetorix iránt nem tanusított kellő tiszteletet. Ha az anyai hatalmat nem érezte közel, igen merész tréfákat engedett meg magának Galliára vonatkozólag, s Vercingetorix szomorú hányattatásait olykor minden alkalom nélkül, gyerekesen léha megjegyzések közepett emlegette.

Mindezt, tekintettel a tettes féktelen természetére és szembeszökő kiskoruságára, eddig nem tartottuk érdemesnek megemlíteni, de e helyütt nem hallgathatjuk el, hogy Balázsnak titokban sokszor okoztak fájdalmat a Czilla tiszteletlenül illetlen megjegyzései.

Szerencsére, Czillát nem igen lehetett komolyan venni. Számottevő egyének előtt az ő szava nem járt, a miképpen nem jár a régi kétgarasos, s a mi bennünket illet, kívül is hagytuk volna őt minden legcsekélyebb figyelmen, ha erővel bele nem furakodik a történetünkbe.

De Czillának éppen az volt az uralkodó tulajdonsága, hogy neki mindenütt ott kellett lennie. Temetés, zászlószentelő, lakodalom, utczai tüntetések, bérmálás, virágkorzó, tűzoltó-ünnep, jégpálya-megnyitás – ezek mind nem folyhattak le az ő önkéntes részvétele nélkül. S ha a szives olvasó, jelentékenyebb hazafias tüntetések -79- alkalmával, meglepetve látta, hogy egy fiatal hölgy (banderillero-kalapban és vörös napernyővel) nagyon élénken abczúgolja a miniszterelnököt, avagy rendkivül lelkesen éljenzi Kossuth Ferenczet, előre is ki kell jelentenünk, hogy ez a fiatal hölgy Czilla volt.

Mindenütt ott kellett lennie s mindenütt kellett valami kisebb háboruságot csinálnia. Idősebb asszonyok néha nem is állhatták meg, hogy csipősen ne jegyezzék meg a Czilla füle hallatára: »No, ez a fiatal hölgy se járt ott soha, a hol a szerénységet osztogatták!…« De Czilla soha se maradt adós a felelettel, s mindig becsületet szerzett annak a tudós asszonynak, a ki nyelvét az élet harczaira kikészítette. Kiváltképpen jelentékeny sikerei voltak éltesebb, kövér asszonyokkal szemben, a kiknek előszeretettel üzent hadat. A kort egy cseppet se tisztelte, s a közös hadsereget kivéve, egyáltalán nem tisztelt és becsült meg semmit, a mi becsülésre és tiszteletreméltó. Szóval Czilla olyan díszpéldány utczagyerek volt, a minőt csak ritkán találni a tizenhárom éves hajadonok között. Az udvarban rettegtek tőle, s Balázs is örült, ha nem kellett találkoznia ezzel a veszedelmes hölgygyel. A Czilla örök harczra vágyódása meg az ő békeszeretete nem igen vonzották egymást. De ha tartott is tőle egy kicsit, mégse volt vele szemben oly fegyvertelen, mint az idegen kövér asszonyságok. Ismerte a gyöngéjét.

Ennek a félelem és tartózkodás nélkül való, minden tekintélyt és törvényt megcsúfoló izgága egyéniségnek tudniillik volt egy sebezhető pontja, a melyre nagyon érzékeny volt. Az orrocskája.

Ez a különben szép metszésü, formás kis jószág csak éppen egy gondolattal volt nagyobb a legcsinosabb női orrnál, de nagyobb volt. Czilla tudta ezt, s ez a tudat sok keserűséget okozott neki. Mit nem adott volna -80- érte, ha híjjával van ennek a gondolatnyi, de haj, el nem tüntethető, örök, visszavonhatatlan, ki tudja, talán végzetes fölöslegnek! Meglehet, Czilla alapjában véve voltaképpen szomorú lélek volt, a ki titkolt, szilaj bánatból okozott másoknak tenger sok boszúságot; meglehet, nem a kis lányokban lakó ördög, hanem a világfájdalom tette, hogy mindig készen állott csatázni az egész világgal s kikötni a piszék boldog seregével…

S mily végzet! Mindenbe bele kellett ütnie ezt a szegény orrocskát; akárminő vállalkozásba fogott, mindenütt ennek a harczias, de oly könnyen sebezhető orrocskának kellett legelül járnia…

A harczias orrocska vezénylete mellett különben egy eleven, okos, szép kis fej tolakodott előre mindenüvé, a hol egy garas ára vigasságot lehetett sejteni. Czilla nagyon csinos volt, de soha se bocsáthatta meg a világnak, hogy: csak egy semmiség, a természet egy pillanatnyi szórakozottsága, s ő örökre elesett attól, hogy nagyon szép legyen!

Czillának ezt az érzékenységét az egész ház ismerte, s mindenki visszaélt vele, a tehetsége szerint, és a szükséghez képest. Ha minden kötél szakadt, s Czillával nem lehetett birni: egy rideg czélzás erre az orrocskára, mely, isten tudja hogyan, egy pillanatra megfelejtkezett magáról, s Rettenetes Iván meg volt szelidítve. Meg kell vallani, hogy Czilla néha nagyon szemtelen volt. Ilyenkor az anyját is csak Katinak szólította, és tanácsokat osztogatott neki. Fodornét azonban nem lehetett egykönnyen lefőzni, s ámbár Czilla a szíve magzatja volt, kegyetlenül torolta meg ezt a szelidebb tiszteletlenséget. Egyszerüen rákiáltott:

– Fogd be a szádat, te vasorru bába, te ország csúfja, te Vitéz László!…

És Czilla sietett visszavonulni a legsötétebb sarokba, -81- a hol nagy könnyhullatásoknak adta át magát, s néha órákig kesergett Púposka vagy egyéb szerencsétlen regényhősnők lehangoló társaságában.

Minthogy ezen a ponton könnyen meg lehetett sebezni Czillának az érzékenységét, s a nemtelen fegyver használatának mindig igen üdvös eredményei voltak: azok, a kiknek Czillával szemben védekezniök kellett, ugyancsak visszaéltek a kipróbált védőeszközzel. Balázs is sokszor folyamodott ehhez, és most, a megtámadtatástól tartva, éppen valami súlyos gyöngédtelenségen törte a fejét, mikor, nagy meglepetésére s kissé szégyenszemre, észrevette, hogy Czilla komolyan beszél.

– Tudja, Hódy bácsi, arról van szó, hogy Ella nagyon szeretne elmenni egy lakodalomra. És én is, mert ott lesznek: Szántó Miska, Göndöry Béla, Thurzó Aba, szóval az egész egyetem. Szántó Miska ugyan még csak első éves, de hogy tánczolja ez az ember a hopszpolkát!… Az már nem hopszpolka, hanem álom! És Thurzó Aba! Thurzó Aba huszár. Igaz, hogy, fájdalom, tartalékos, de látná csak parádékor a váczi utczán! Ahogy a kardját végig csörteti az aszfalton, mindenkinek bele kell botlania, s a czivilek csak úgy bukdácsolnak körülötte! Még a tanárok is előre köszönnek neki.

– És maga, Czilla, maga honnan ismeri ezeket a fiatal urakat? Hisz maguk egész nap itthon vannak!

– Honnan ismerem őket? Természetesen az egyetemi matinékról. Tudja, hogy a mama nem visz bennünket máshová, csak a matinékra, meg a Petőfi-Társaság üléseire, mert ezek ingyen vannak. De az nem tesz semmit. Mióta megismerkedtünk, Göndöry Béla az én kedvemért eljár a Petőfi-Társaságba is. És ha hosszú verseket olvasnak fel, akkor kuruttyol. Megismerem a kuruttyolását ezer közül is. -82-

– Az én flammém. Nagyon kedves kölyök. Ugy tud az orrán muzsikálni, mint más ember a czimbalmon. Fájdalom, nem fog elvenni feleségül, mert hatvanezer forint kell neki, s nekem hatvan krajczárom sincs, a mint tetszik tudni. És e miatt nem fog elvenni… a szamár!

– De én azért, fájdalom, imádom a nyomorultat. Tudja, úgy iszik az az ember, mint a homok. És ha be van csípve, akkor még kedvesebb. Nem kötekedik, nem illetlen, csak kuruttyol. Szakasztott úgy tud kuruttyolni, mint a béka. Olyankor igazán csókolni való. Fájdalom, valami gazdag zsidólányt fog elvenni.

Czilla annyira tele volt »fájdalom«-mal, hogy Balázs, a kit pedig ez a sok léha beszéd kissé megriasztott, nem állhatta meg mosolygás nélkül.

– Igen, ha mi ott leszünk. Mert csak a mi kedvünkért jönnek el. Ha mi nem, akkor ők sem. És fájdalom, az még kétséges, hogy mi ott leszünk-e? Mert ez Hódy bácsitól függ.

– Igen. Tessék csak elgondolni. Ha mi azt mondjuk a mamának, hogy szeretnénk elmenni a lakodalomba, akkor mindennek vége. A mama azt feleli, hogy: talán meg vagyunk bolondulva, s Göndöry Béla, Thurzó Aba, mind, mind szépen el vannak intézve. Nem is szóltunk a mamának egy hangot se, hanem azt eszeltük ki, hogy megkérjük Hódy bácsit, ugorjék be helyettünk. Ugy-e, nem mond nemet, ha szépen, nagyon szépen kérjük?

– Kedves Czilla, én szivesen beugrom, de azt hiszem, nem lesz sok foganatja… -83-

– Persze, ha Hódy bácsi csak annyit mond, hogy: ugyan vigye el azokat a szegény leányokat, hadd ugrándozzák ki magukat egy kicsit, akkor a siker bizonytalan. De mi többet szeretnénk ennél.

– Teszem fel azt, ha Hódy bácsi így szól: »El kell mennem vőfélynek egy barátom esküvőjére; hadd vigyem el a két gyereket nyoszolyóleányoknak« – ez már egészen más. Akkor a mama nem mondhat nemet. Mi majd húzódozni fogunk egy kicsit, azt mondjuk, hogy: »Ugyan édes mama, minek az a sok költség? Keztyü is kell, s Ellának uj fehér ruha…« A mama erre elérzékenyedik, egyet gondol magában, hogy Kati is volt egyszer fiatal, s a Hódy bácsi kedvéért szépen ránk fog parancsolni.

– Biczikli tanár és napidíjas. Hétköznap napidíjas, nem tudom melyik minisztériumban, vasárnap pedig a biczikli-tanfolyam igazgatója. A tavalyi biczikli-Derby győztese, Közép-Európa bajnoka, s tulajdonosa több arany-éremnek.

– Ó, a mi a bárót illeti, ő névről már régóta ismeri Hódy bácsit. Nagy tisztelője az irodalomnak, s igen -84- lelkesül a versekért. Ő maga is írt egy könyvet; az volt a czíme, hogy: A kerékpár jövője. Hogy Hódy bácsi nem ismeri őt, az nem tesz semmit. Majd meg fognak ismerkedni. A báró különben csak egy pár bátorító szót vár, s aztán személyesen is fel fogja kérni Hódy bácsit, hogy legyen a vőfélye.

– Mi tulajdonképpen csak a menyasszonyt ismerjük. Magával a báróval még én se beszéltem soha. A menyasszonyt különben ismeri Hódy bácsi is. Most vagy két éve gyakran láthatta nálunk…

– Igen, az a svájczi hölgy, a ki Ellának harmadéve zongora-leczkéket adott.

– Emlékszem rá. Már nem lehet nagyon fiatal. Ha nem csalódom, van egy nagyocska lánya.

– Igen, a Fáni. De ez nem baj, mert a vőlegénynek is van két nagy kamasz fia. Eleinte úgy volt, hogy a nagyobbik fiú elveszi a Fánit. De aztán összement a dolog. Úgy látszik, az se ugrik be hatvanezer forinton alul.

– Ó, az egészen más. A báró, azt hiszem, a jövőjét akarja biztosítani ezzel a házassággal. Tudja, Hódy bácsi, az özvegy Kleinné parti. A bárónak pedig nem csak jó, hanem kitünő parti, mert az özvegy Kleinné keresztleánya Seress tábornoknénak, a miniszter anyjának.

– Igen, ő is, meg a Fáni is. A dolog úgy keletkezett, hogy az öreg tábornokné társalkodónőt keresett, s valahonnan az özvegy Kleinnét ajánlották neki. A tábornokné semmit se gyanított; a svájczi Kleinok -85- mind jó katholikusok. Mikor aztán már vagy három esztendeig társalogtak, egyszerre csak kiderült, hogy az özvegy Kleinné zsidó. A tábornokné kétségbe volt esve. Hogy ő, vallásos asszony létére, három esztendeig két olyan női lényt tartott a házában, akik soha se fognak üdvözülni! Mit volt mit tenni? A hibát csak úgy lehetett helyrehozni, ha az özvegy Kleinné és a Fáni kikeresztelkednek. Cserében a tábornokné biztosította őket, hogy mindig gondja lesz rájok, s nem vonja meg tőlük a pártfogását.

– Kezdem érteni. A báró bizonyosan a Seress minisztériumában dolgozik, s némi előléptetést remél ezen a réven.

– Azt gondolom, hogy nem is számít rosszul. Annyi bizonyos, hogy az esküvőn a tábornokné lesz a nászasszony, s a tábornok a násznagy.

– Gondolja meg, Hódy bácsi, micsoda pompás mulatság lesz! A lakzit a Vidám Targonczásnál fogják megtartani, mert a vidám targonczás rokona a bárónak, s így kevesebb lesz a költség.

Ebben a pillanatban a Fodorné hangja hallatszott a másik szobából; az összeesküvők szétrebbentek.

Balázs könnyü lélekkel nézett a lakodalom elébe. Bizonyosra vette, hogy Fodorné egy Quos egoval le fogja fujni az egész mulatságot, s azért a frakk kérdése, a nyilvános szereplés gondolata, meg a többi nehézségek, mind nem okoztak neki aggodalmat. Rosszhiszeműségében még azt is megigérte volna a lányoknak, hogy tánczolni fog. -86-

Csakhogy Fodorné sehogy se akart nemet mondani. Mikor Balázs, igérete szerint, előadta a dolgot, Fodorné először elgondolkozott, s aztán határozott jóakarattal kezdett kérdezősködni az állítólagos jóbarát felől. Balázs megszeppent.

– Ó, nem éppen a legjobb barátom, szó sincs róla. Iskolatársak voltunk az egyetemen, ennyi az egész. De nem volt lelkem azt mondani, hogy keressen más vőfélyt.

Erre a váratlan engedékenységre Balázs ész nélkül igyekezett visszavonulni, de már elkésett vele.

– A mi azt illeti, semmi se könnyebb ennél. Csak azzal a föltétellel mondtam igent, ha a ténsasszony meg a lányok is eljönnek.

Balázs tudta, hogy a mit Fodorné egyszer megmondott, az készpénz. Olyan bizonyosság volt ez, mint a milyennel a greenwich-i csillagvizsgáló számítja ki, hogy ötszáztizenhét év mulva, november 25-én, déli egy óra 20 perczkor a Biela nevü üstökös ismét el fog haladni portánk előtt. Azaz hogy ennél is nagyobb bizonyosság volt. Mert meglehet, a Biela nevü üstökös útközben meggondolja magát, s ki tudja, talán eltér eredeti szándékától; ellenben arra, hogy Fodorné is meggondolja magát, nem lehetett soha semmi reménység. Fodorné nem értett a matematikához, s a hétszer kilenczet, meg a nyolczszor nyolczat mindig csak hosszas tusakodás után tudta megállapítani, de viszont nem volt halandó, a ki a cselekvő igék jövő idejét nagyobb biztonsággal kezelte volna, mint ő. Tudni lehetett előre, hogy: jöhet eső, jégvihar, földindulás, árvíz, de Fodorné s a hozzátartozók annak idején ott lesznek a Vidám Targonczásnál. -87-

Balázs tehát mély szomorúságba esett, s nem győzte átkozni magát a könnyelmüségéért.

Még csak egy reménysége volt. Az a halovány reménység, hogy hátha a vőlegény időközben magába száll s lemond az özvegy Kleinné kezéről?!

Egy délután, a hogy kikönyökölt az ablakán s szokása szerint álmélkodva nézte az élni rohanó embereket, az utczán sürgő tarka tömeget, melynek jövése-menése mindörökre oly megérthetetlen maradt előtte, mint akár a tengerfenék élete: egyszerre észrevette, hogy a kaszárnyaszerü bérház előtt, mely számára az otthont jelentette, egy bicziklista pattan le vasparipájáról, karjára kapja »hű eszközét«, majd eltűnik a kapualjban. Ez ő!

Csakugyan ő volt. Két percz mulva kopogtattak az ajtaján, s egy barna dressz-be öltözött, barna harisnyás, hórihorgas, ötven esztendős kopasz fiú nyitott be a szobába.

– Ó, kérem, látásból, hírből, névről már régen van szerencsém. Magam is ittam Kasztália forrásából, magam is járatos vagyok a szent berekben. Szóval, csekély erőmhöz képest, tettem néhány szerény kisérletet az irodalom mezején. Ha megengedi, mindjárt át is nyujtok egy tiszteletpéldányt A kerékpár jövője czímű művecskémből.

Balázs nagyon örült a szerencsének. Helyet kinált a bárónak, s illendőségtudóan kérdezősködött a hű eszköz felől.

– Shamyl (mert Shamyl nevet adtam neki), Shamyl a folyosón van. Tekintve az ünnepies alkalmat, mely -88- ide hozott, tapintatosnak véltem a folyosón hagyni. Ámbár nem szégyellem, mert méltó rá, hogy megszemléljék. Nem afféle közönséges biczikli, hanem elsőrangu kerékpár, telivér vasparipa, ha szabad így mondanom. Shamylon nyertem meg az első Derbyt.

Balázs kifejezte, mily boldoggá teszi, hogy egy Derby-héroszszal foghat kezet, s a báró áttért a látogatás czéljára.

– Nem mondhatom, mekkora szerencsének tartom, ha Uraságod, irodalmunk hírneves bajvívója, nem utasítja vissza mély tiszteletből fakadó kérésemet…

Ettől fogva a társalgás során nem igen volt egyébről szó, mint majd erről, majd amarról a szerencséről. Hol Balázs érezte magát boldognak, hol kitünő vendége. A báró megjegyezte, hogy öröme nem volna teljes, ha szélesebb körü ismeretség híjján, valamelyik fiatal tisztviselőtársát kellett volna vőfélyül felkérnie.

– A tábornok soha se bocsátaná meg, ha véletlenül egy napidíjas barátom szerepel vőfélyként… A tábornok el lesz ragadtatva, ha szerencséje lesz megismerkedni irodalmunk jeles bajvívójával…

Esküvőjéről szólván, mindig csak a tábornokról beszélt, mintha a tábornokot készült volna feleségül venni.

– Nem lehetek eléggé hálás a tábornok iránt… Mindent el fogok követni, hogy a tábornok a lakodalmon jól érezze magát…

S lassan, óvatosan, sok ámbár és miszerint között, előhozakodott egy félénk, jámbor óhajtással. A tábornok nagyon jó néven venné, ha valaki, a ki ért hozzá, egy-két verssorban megemlékeznék a lakomán jelen levő mexikói hősről. Balázs majdnem felpattant. Ohó! A mi a költészetet illeti, itt már nem értette a tréfát. Kissé szárazon felelt, hogy ha rá várna ez a feladat, -89- sajnálatára, ki kell térnie a megtiszteltetés elől, mert ő nem szokott üdvözlő verseket írni, csak dalokat és költői elbeszéléseket.

A báró azonban ragaszkodott a költészethez, s hajlandó volt kiegyezni ötven százalékra.

– Ebben az esetben más valamit kérnék. Bocsássa meg, ha szerénytelen vagyok, de az a szándékom, hogy az ünnepies lakomát egy kis hangversenynyel kötjük egybe. Egyik fiam remekül cziterázik (egyebet se tud a gazember), a menyasszonyom zongoraművésznő: ez már magában véve is kitesz egy fél-műsort. De Ella kisasszony is megigérte, hogy énekelni fog, magam pedig néhány kerékpár-fortélyt fogok bemutatni. Csak egy hiányzik a műsorból: a felolvasás. Igazán restellném, ha tolakodónak találna, de nem hallgathatom el, hogy nagyon kitüntetve érezném magamat, ha kegyes volna becses költészetéből némi ízelítővel kedveskedni nekünk. Talán valamely époszból, mely esetleg hadviselésről szólna… Nagyon szeretném, ha a tábornok jól érezné magát.

Nem ítéljük el a fiatal leányt, ha mosolyog álmában, a mikor szerelemről álmodik; ne ítéljük el Hódy Balázst se, ha ebben a pillanatban a hadverő Vercingetorixra gondolt.

Oly régen – ezerkilenczszáz év óta! – kívánkozott szegény Vercingetorix a nyilvánosság elé! Vajjon csodának mondható-e, ha nem vetette meg az első kínálkozó alkalmat?!

Bizonyára, nem éppen a Vidám Targonczás nyilvánossága elé kívánkozott oly hosszú időn át, a szegény hadviselő. De eget kérni a Vidám Targonczásban mindig többet ér, mint az idők végtelenségéig senyvedni a Tartarusban egy sziklához lánczoltan.

Balázs tehát nem tudta kiverni a fejéből, hogy: ime, -90- jobb idők kezdenek járni a hadviselést tárgyaló szomorújátékokra, s nem védekezett kellő erélylyel a vasparipán járó ördög ellen.

Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát, egy kicsit meg is haragudott, de egy negyedóra multán mindent megígért. S mikor Pézsma báró végre-valahára elbúcsúzott tőle, minden kétségbeesés nélkül, szelid megadással sugta meg Czillának a nagy ujságot:

A lakodalom reggelén Balázs Udvarhelyi úr támogatása mellett megküzdölődött a Fodor frakkjával, elhelyezkedett a Fodor-család hölgytagjaival egy négyüléses bárkában, melynek kormányzójától Fodorné jóelőre lealkudott minden borravalót, s a koczka el volt vetve; Vercingetorix, elrejtve hátul a frakkzsebben, megindult a halhatatlanság felé.

Egyelőre természetesen stácziót kellett tartania a menyasszonyos háznál. Ámbátor a lakodalom első és fő czélja az volt, hogy a tábornok jól érezze magát, mindamellett az özvegy Kleinnét még se lehetett egészen kihagyni a játékból.

Mikor fölértek a harmadik emeletre, a Fáni már jegyben-gyűrűben várta őket. A menyasszony azonban nem volt látható sehol. Fáni megsugta a hölgyeknek, hogy: most öltöztetik.

Végre megjelent, s szemérmes sírással vetette magát a Fodorné keblére. Gyászoló anyák sírnak így a temetés előtt, mintha azt mondanák:

Balázst nem ragadták el a menyasszony szívós bájai, s maga se tudta mért, hirtelen elképzelte azt a templomi jelenetet, melynek akkor kellett lefolynia, mikor az özvegyet megkeresztelték. Mintha hallotta volna a tábornoknét, a mint az özvegy nevében kijelenti, hogy -91- ellent fog állani az ördögnek s minden csábításainak, s arra gondolt, hogy a keresztanyai kijelentések sohase érdemelhettek több bizalmat, mint az, a mely a tábornokné ajkairól hangzott el.

Úgy volt, hogy a násznagy és a nászasszony csak a templomban fognak megjelenni; a lakodalmas menet tehát megindulhatott.

A báró kikötötte, hogy ő a templomba is vasparipán megy. Egyebekben igen engedékeny volt, de ettől a feltételtől nem tágított. Egy Derby-győztes bicziklistának végre is kötelességei vannak a világgal szemben. S ebben a pontban nem engedett semmi rábeszélésnek.

Mikor tehát a násznép kocsiba szállott, a vőlegény felpattant Shamyljára, s azon mód, frakkosan, fehér nyakkendősen elkarikázott. A sarokról azonban visszanézett, s búcsút intett a társaságnak a viszontlátásig.

Az özvegy Kleinné némi aggodalommal nézett utána, s mikor Balázs elhelyezkedett mellette a kocsiban, nem állhatta meg, hogy fel ne sóhajtson vőfélye előtt:

– Tudja, ha ez az ember most nekiiramodik a világnak, nincs gőzös, a melyik utólérje!

A templomban sokáig kellett várakozni. A vőlegény ugyan nem karikázott Amerikába, de a tábornok és a tábornokné rangjukhoz képest késtek.

Megérkezésükig kissé lassan telt az idő. A násznép, kisebb csoportokba verődve, csöndes pletykázásnak adta át magát, s a hátulsó padok felől, a hol Göndöry Béla vitte a szót, fojtott vihorászás hallatszott. Egy fehérruhás kis lány, a kit senki se ismert, fel s alá szaladgált a templomban, mintha otthon lett volna. A pap fenhangon türelmetlenkedett; a báró körbe járta a vendégeket, s boldognak, boldogtalannak hosszasan szorongatta a kezét; a menyasszony pedig, a -92- kinek a ruháján igen sok volt az igazítani való, minduntalan a leányát kereste.

Balázs kezdte nagyon únni a dolgot. Sok ember között mindig rosszul érezte magát, s most, hogy a maga kis körét elveszve látta a pojáczáknak ebben a tarka seregében, valami mondhatatlan kedvetlenség fogta el.

– De hát mit is keresek én itt?! – kérdezgette magától. – És egyáltalán miért vagyok a világon?!

Ebben a pillanatban valósággal gyűlölte a két lányt, a kik ide csalták. Miért akarnak mindenáron ugrándozni, vagy ha ez az egyetlen gondolatuk, miért nem hagyják békében őt, a szomorú arczú embert?! A Göndöry Béla jókedve, maga se tudta miért, mód felett bántotta, s a hogy a zsebében szégyenkező Vercingetorixra gondolt, útálta önmagát és az egész világot.

Egy-két perczig az járt a fejében, hogy megszökik. De aztán eszébe jutott, hogy ennek súlyos következései lehetnének. Feltűnés, botrány, örök harag, s ki tudja, talán végleges szakítás azzal a körrel, melyet annyira megszokott, megszeretett. Eh, haladjon a gálya!…

Csakugyan a tábornok volt, végre-valahára. Néhány pillanat multán, karján ő méltóságával, belépett a templomba, végig haladt a tisztelgők két sorfala között, s barátságos kézlegyintéssel viszonozta az általános hajlongást.

– Jól van, nagyon jól van – ismételgette oly hangon, melynek recsegése a trombitára emlékeztetett.

Nem volt egészen világos, hogy: mi van jól, de ki lehetett találni, hogy a tábornok meg van elégedve, és hogy elégedettségének megnyilatkozása mindenekelőtt a násznépet illeti. A násznép meghaladta a tábornok -93- várakozását. De hisz ezek mind rendes emberek, a kiknek a czipői szépen ki vannak tisztítva!

A tábornok különben kötött marsruttal indult el hazulról. Megigérte a méltóságos asszonynak, hogy ezen a népünnepen mindennel meg lesz elégedve. A tábornok be szokta váltani a szavát, s azért haladék nélkül hozzálátott a megelégedéshez.

A szertartás rendben zajlott le, ámbátor a tábornok némi zajjal kért felvilágosítást násznagyi teendői felől. Mialatt a pap a mátkapárt kérdezte, harsány szóval tudakozódott a körülötte állóktól:

A pap boszús pillantásokat vetett a csendháborítóra, s Göndöry Béla hátul pisszegett. De az efféle csekélységek nem zavarták a tábornokot. Ő, viszont, a pappal is meg volt elégedve.

A szertartás bevégeztével az uj Pézsma báróné illőnek vélte kissé ájuldozni. De nagyobb baj nem lett a dologból, s miután a fölötte meghatott hölgyet hamarosan magához térítették, az uj pár meg a tanúk átmentek a sekrestyébe.

A tábornok megragadta az alkalmat, s borravalókat kezdett osztogatni. A sekrestyés, az egyházfi és a ministránsok arcza derüsre vált, Pézsma báró ellenben elhűlt, mikor a tábornok őt is megkínálta a borravalóval.

– Hogyan? – kiáltott a tábornok zavartalan derüvel – ön a vőlegény? Ezt már szeretem, ezt már szeretem. Önnek majd a szivarszipkákból adok.

A báró örült a megtiszteltetésnek, s emlékeztette a tábornokot, hogy már volt szerencséje tisztelegni ő méltóságánál. -94-

– Nem emlékszem, de mindegy – felelt a tábornok – öné lesz a legszebb szivarszipka. Ne féljen – folytatta Balázshoz fordulva, a ki éppen akkor írta alá a nevét – minden vendég kap szivarszipkát. Mindegyik, kivétel nélkül. A mai kelettel.

– Bemutatta magát a tábornoknak? – kérdezte aggodalmasan a Fodor-család feje.

– Maga semmit se ért – boszankodott Fodorné. – Ez azt jelenti, hogy nemsokára híres írók, nagy emberek leszünk.

A násznép lassan kivonult a templomból. A báró az egyik templomszolga gondjaira bízta hű Shamylját, s kocsiba ült, immáron élete párjával. A második kocsin a tábornok és felesége helyezkedtek el, aztán a nyoszolyóleányok következtek kisérőikkel, majd a másodrangu előkelőség, s végül a népség és katonaság, -95- a tánczosok meg a szegény rokonok, s megkezdődött a kivonulás a Vidám Targonczáshoz.

A Vidám Targonczás, a fővárosi epikúroknak ez a kedvelt nyári helyisége, voltaképpen egy csatakos kis udvar volt, melyben a természetet két hektikás, porlepte galagonyabokor képviselte. De az udvart határoló kőfalra svájczi tájkép volt festve, s a Targonczás vendégei, ha egy kissé megerőtették a képzeletüket, úgy érezhették magukat, mintha a szabad természetben volnának.

A lakodalmas népnek a kőfalnál, Svájcz közvetetlen közelében terítettek meg egy hosszú asztalt. Benn, a szálában, nem lehetett teríteni, mert ezt a helyiséget tánczteremmé kellett előléptetni.

A vendégeket kedves meglepetés fogadta. A tábornok, szeretetreméltó figyelmességgel, egy-egy kis emléket helyeztetett a meghívottak terítékeihez, virágot a hölgyek, és fából készült szivarszipkát az urak tányérjára. A virágok rózsaszín pántlikáin, s a szivarszipkákra rákarczolva, mindegyik emléken ott pompáztak az esküvő évét, hónapját és napját megörökítő számok és betűk.

Balázs Czilla és egy fiatal úr közé került, a ki sietett magát bemutatni.

Balázs kezet fogott a vőlegény fiával, s kifejezte, hogy nagyon örül a szerencsének.

– Soha se örüljön – szólt nevetve a cziteraművész – a velem való ismeretség nem szerencse, mert én mindenkit megszivattyuzok. Önt is meg fogom szivattyuzni, ha jobban megismerkedünk. Én nem csinálok titkot a szivattyuzásból, ó távolról sem. Végre is, kénytelen vagyok a szivattyuzást iparszerüleg űzni, mert a vén gazemberből soha egy krajczárt se tudok kivasalni. -96-

Balázs meghökkenve tekintett fel a fesztelen közlékenységnek arra a kivételes magaslatára, melylyel szemtől-szemben találta magát. Nem merte kérdezgetni, hogy vajon kit nevez az ifju báró »vén gazember«-nek.

– Óva intem önt az apámtól – folytatta elragadó nyiltsággal a czitera-művész – mert az apám egy közönséges szédelgő. Tudja, ha megettem ezt a rossz levest, olyan történeteket mesélek róla önnek, hogy a haja szála is égnek mered.

Ezt már nem kellett igérgetnie; Balázs úgy érezte, hogy immár a tetőpontján van minden megpróbáltatásnak. Ha ezt a kis beszélgetést kibírja, jöjjön, a minek jönnie kell, a többi már nem számít.

Kibirta, jóllehet az ifju báró lovagregéi a pecsenyénél még nem értek véget. Balázs megkisérlette néhányszor Czillánál keresni menedéket, de Czilla nagyon el volt foglalva Thurzó Abával, s ebben a pillanatban a közös hadsereg különböző színü hajtókáin kívül nem érdeklődött semmi iránt a világon.

– Elitta az anyám pénzét – folytatta a kérlelhetetlen czitera-művész – elitta az enyimet, elinná a Dárius kincsét is. Nézze, már most is be van rugva.

A fiatal báró elbeszélése tárgyilagosságra és a részletek pontosságára nézve nem igen állotta ki a versenyt például egy Macaulay előadásával, de most az egyszer alighanem igaza volt. Pézsma Rajnáld az asztal végén túlságos vigasságnak adta át magát, s az arcza hol bazsarózsaszínű volt, hol meg lilaszínre vált.

A hangulat különben mindenfelé elég derüs volt. Göndöry Béla már másodszor bujt el a galagonya mögé, hogy szendén s szívrehatóan kuruttyoljon, mint egy szerelmes béka, s ezzel megkezdődött a hangverseny. A báró felpattant Ephialtesre, vascsikóinak legkönnyebbikére, -97- melyet művészi fortélyainak bemutatása alkalmával a legszivesebben használt, s melyen a vidám targonczás fiuk már két nap óta rettegtették az egész környéket. A kerékpár nagymesterének vakmerő ügyeskedése óriási hatást keltett, iskola-lovaglása pedig általános csodálattal találkozott. A nagy művész kissé részeg volt; a sima földön talán nem is lett volna biztosságban, de annál biztosabban ült vasparipáján, mint Montmorency, aki élete utolsó éveiben járni már nem tudott, de a lovát megülte.

Balázs fellélekzett, hogy végre megszabadul a szörnyü cziterástól, s megkönnyebbült lélekkel rohant a tábornokhoz. Ez legalább nem gonosz bolond, mint az a rettenetes másik.

– Értesültem róla – szólt – hogy ön szabályszerüen gyakorolja a költészetet. Ez helyes, igen helyes.

– Örömmel értesültem erről, mert én nagyon szeretem a helyes költészetet. Mondhatom, semmit se szeretek annyira, mint a helyes és szabályszerü költészetet.

A tábornok oly vígan pislogott, a két apró kék szem, mely egykor, Mexikó térein, annyiszor nézett szembe a halállal, oly barátságosan, annyi jóakarattal tekintett a költőre, hogy Balázs nem tudott hova lenni meglepetésében. Ez nem volt puszta udvariasság; ez az őszinte, meleg érdeklődés hangja volt. Bizonyára, soha se hitte volna, hogy a tábornoknak a költészet az uralkodó szenvedélye, de mit tudja az ember, hogy mi lakik a másikban?! És képzelmében már látta a tábornokot, a mint karddal oldalán s halálmegvetéssel szivében, a tábori őrtűz világa mellett kedves költőjét -98- olvasgatja, egyikét azoknak a csöndes, édes szavu lantosoknak, akikről Longfellow beszél…

– A költészet – magyarázta a tábornok – ha szabályszerüen betartja az előírást, igen dicséretes. Különösen a költészet versekben. Én mindig helyeseltem a költészetet, fiatal koromban is. Most pedig, a mióta ilyen öreg fiú vagyok, még jobban helyeslem. Mert, tudja, barátom, nekem már csak a költészet ad megnyugvást.

– Jelentették nekem – folytatta a tábornok – hogy ön jól űzi a költészetet. A verses költészetet űzi ön?

– Ez szép, igen szép. Egy jó asszony, a kinek nem tudom a nevét, jelentést tett nekem, hogy ön mutatványokat fog előadni, mint költész. Ezt igen szeretem. Jelentették nekem azt is, hogy mások mint énekesek és zenészek szándékoznak előadásokat tartani. Ez helytelen. A lármázás nem jól van; a lármázást le kell fujni.

A tábornok kívánsága az volt, hogy a műsor többi pontját ejtsék el, Balázs ellenben tüstént lásson hozzá a felolvasáshoz. Kiadta a rendeletet, hogy a felolvasó részére kerítsenek egy kényelmesebb széket, s hogy még inkább kitüntesse választott művészét, megajándékozta őt egy második szivarszipkával, mely egyébként úgy hasonlított az elsőhöz, mint egyik tojás a másikhoz.

Nem lehet elhallgatni, hogy Balázs meg volt illetődve. Tagadhatatlanul a készséges felolvasók közé tartozott, s ha csak módjában állott, nem mulasztotta el megszerezni magának ezt az élvezetet. De hogy valaki -99- ennyire áhítozott volna a felolvasása után, arra maga se emlékezett. S végre is, egy tábornok előtt olvasott fel, egy tábornok előtt, aki szenvedélyes barátja a költészetnek, s a kinek csak egy szót kell szólnia, hogy a színházak rendre nyíljanak meg a szegény Vercingetorix előtt!…

Egy kicsit kalapált is a szíve, mialatt ügyetlen keze előhalászta a feltaláló frakkjának zsebéből Cambra panaszát, Vercingetorix esküjét, s az ötödik felvonás nagy csatajelenetét. Úgy rémlett neki, mintha Göndöry Béla vésztjóslón vigyorogna, de nem mert arra tekinteni. Ha a gazember éppen akkor kuruttyolja el magát, mikor Cambra ajkán elhal a csöndes zokogás! De a bátraké a szerencse.

Nem akarta látni vállalkozása örvényeit. Még egy utolsó pillantást vetett a tábornokra, a ki, mint a vezércsillagok szokták cselekedni, szeliden, bíztatón mosolygott le rá, aztán a meghatottságtól mély hangon, kissé remegő szóval kezdte tolmácsolni Cambra sirámát, s nem nézett fel többet a kéziratból.

A tábornok hátradőlt karosszékében, s édesdeden, hálás pislogással nézte a felolvasót. Meglátszott az arczán, hogy immáron semmi se hiányzik se testi-, se lelki jólétéből, s lecsukta szempilláit, hogy teljesebben élvezhesse a versek zenéjét. Eleinte egy-egy brávót recscsentett bele a jámbusok szimfóniájába, majd helyeslőleg bólogatott, s utóbb egészen elcsendesedett. Úgy látszott, teljesen átadja magát annak a varázsnak, melyet a nemes felhevülés hangja gyakorol a fogékony lélekre.

Mire Balázs végére ért a Cambra panaszának, a tábornok olyan mélyen aludt, mint Harold Harfagar király a tenger fenekén.

Ha Balázs megütközve s egy halálra sebzett dámvad végtelen szemrehányásával tekintett az alvó tábornokra, -100- ez csak azt jelenti, hogy ismét nem volt igaza, mint már annyiszor. Mert, ámbátor nem sejtette, ez a hatás, a melyet Cambra panaszával elért, életének egyik legnagyobb sikere volt.

A tábornok tudniillik, a mexikói hadjárat óta súlyos álmatlanságban szenvedett. Voltaképpen soha se tudott aludni, s ha egy-egy órát bóbiskolt, már boldognak érezte magát. Az ágy és ő legyőzhetetlen idegenkedéssel voltak egymás iránt; a tábornok gyűlölte a szépen megvetett párnákat, s az ágy azzal állott boszút ezért a gyűlöletért, hogy nem tűrte meg magában a szegény mexikói hőst. Csak a színházban tudott egy egy kicsit szenderegni, vagy ha felolvastak előtte. A versek némileg könnyebbségére voltak, s a jelesebb szomorújátékok mindig megszereztek neki egy-egy félórai pihenést.

Ilyen édesen azonban, mint most Cambra panaszán, nem aludt már huszonöt év óta.

A tábornok nem volt hálátlan ember, s a hogy a nagy csöndességre felriadt, igen sajnálta ugyan, hogy a felolvasás ily hamar véget ért, de annál szívesebben ismerte el annak érdemeit, a kinek rövid bár, de rendkívüli élvezetet köszönhetett.

– Ez már aztán jó színdarab! – kiáltott lelkesülten. – Ezt már aztán nevezem jó színdarabnak!

Megveregette Balázsnak a vállát, kiválasztotta számára a legjobb szivarját, s nagy érdeklődéssel kérdezősködött a költő magánviszonyai és irodalmi működése felől.

Mikor meghallotta, hogy a színházak makacsul vonakodnak előadni Vercingetorixot, felháborodott.

– Nem adni elő ilyen színdarabot! – tombolt a haragtól – de hisz ez őrültség, ostobaság, gyalázat!… Ne féljen semmit, ez a színdarab szabályszerü, és én elő fogom adatni. -101-

S többé nem ment ki a fejéből ez a derék szomorújáték, melynek huszonöt év óta az első igazi, édes, zavartalan álmot köszönhette.

Hazamenőben se szűnt meg Vercingetorixszal foglalkozni, s ujra meg ujra dicsérgette a tábornoknénak.

– Ezen színdarab jó színdarab – ismételgette mély meggyőződéssel. – Meg fogom hagyni, hogy ezen jó színdarabot előadják.

Bizonyára, a tábornokoknak nem tartozik éppen hivatásuk körébe a szomorujátékok előadatása. Mindazáltal Balázs meggyőződhetett róla, hogy egy morzsányi véletlen gyakran előbbre viszi az embert, mint minden nemes becsvágy.

Néhány nappal Pézsma báró lakodalma után Balázsnak látogatói érkeztek: egy hölgy meg egy kis fiú. Először Fodorné látta meg őket a Balázs ajtaja előtt, s bár nem állott ismeretségben a váratlan vendégekkel, nem kellett tudakolnia a nevöket, hogy lélekszakadva lármázza fel a házat:

Mindenki megilletődéssel s valami tisztelettől áthatott szörnyüködéssel értesült erről a nagy ujságról. A lányok szent félelemmel néztek Balázs ajtaja felé, a hol a vendégek eltűntek: »Hogyan, Durczás Panna??!!«, s maga Udvarhelyi úr is, a kit pedig semmi se lepett meg, a mi az ó- és uj világban történt, kerekre nyitotta a szemét.

Nem is igen lehetett őt nem ismerni, mert Durczás Panna mindig talpon, s mindig az utczán volt. Ennek a szép szőke színésznőnek egész élete a nyilvánosság előtt folyt le; este a színpadon, nappal, a hol a legtöbb ember járt. Lehetetlen, lángoló színü ruháit -102- már kora reggel ott lehetett látni a piaczon, mert Durczás Panna jó gazdasszony volt. Jó gazdasszony és jó anya. A bevásárló kosár és Durczás Attila soha se szakadtak el mellőle. Ez a nyárspolgáriasság, mely hivatásával oly érdekes ellentétet alkotott, meghódította az egész világot, s az idősb Durczás úr a maga körében az irígyelt emberek közé tartozott. Mert Panna jó asszony volt; kissé rossz muzsikus, de jó asszony.

Hogy erénye annyira áhítozta a reklámot, ne ítéljük meg érte. Mindez Durczás Attiláért történt.

A szép asszony azzal lépett be Balázshoz, hogy őt a tábornok küldte. Biztosítani akarja a szerencsét, hogy ő játszhassa Pompéját, ha ugyan Vercingetorix nem lesz a másik színház zsákmánya.

Megvallotta őszintén, hogy az utóbbi esetben ő igen-igen boldogtalannak érezné magát. Ha a vetélytársa diadalmaskodnék ebben a szerepben!

A mi magát a szerepet illeti, csak két óhajtása volna. Elsőbb az, hogy igen szeretné ellejteni benne a Bolerot, vagy ha ez nem volna lehetséges, szúrna bele a darabba a tisztelt szerző úr egy kis római tivornyát, egy rövid jelenetet, a melyben dőzsölnek, mert a közönség, fájdalom, él-hal a fátyoljelmezekért. Őt kétségbeejti, hogy ilyen a világ, de istenem, ebbe már bele kell nyugodni Durczás Attiláért. Ó, az anyai szív!

A második kívánsága pedig az volna, hogy, a mennyiben lehetséges, tisztelné meg a szerző úr Vercingetorix szerepével az idősb Durczás urat. Ez az idősb Durczás úr egy kellemetlen fenevad volt, a kit vigyázatlanságból szabadlábon hagytak, s a ki, ha a színpadra szabadult, túlbömbölt egy menazséria kiéheztetett oroszlánt. Egyébként tündöklött a sok mindenféle erénytől; pontosan fizette az adóját, mindig a könyveket bujta, áttanulmányozta mindazokat a munkákat, a -103- melyek a színjátszás mesterségét magyarázzák, tanítják, s általában igen kötelességtudó férfiu volt, a kinek rendkívüli gonddal borotvált, húsos lárva-arczát mindig ott lehetett látni a színházi kávéház környékén, a mint utánozhatatlan méltósággal s egy magános hegycsúcs végtelen borongásával nézte a bömbölés dolgában hátramaradott emberiséget.

Hazudnék, a ki azt erősítgetné, hogy a közönség rajongott a Durczás úr ábrázolásaiért; hanem azért, hiába, a Durczás úr művészetét mégis csak le kellett nyelni. Mert Durczás úr akkora volt, mint egy bölény, s Panna imádta őt. A borongó kedélyü művész értett hozzá, hogy ezt a szenvedelmet miképpen lehet fokozni; s minduntalan ki-kitudódott egy-egy viszonya a némaszerepeket játszó hölgyek egyikével vagy másikával, a kikkel aztán Panna rendesen össze is pofozkodott. Szóval Durczás úr tetszése szerint harsoghatott a Panna számlájára; Panna csak úgy szerződött el valahová, ha egyszersmind Durczás urat is szerződtették a hősi szerepekre.

Azok között, a kik Durczás művészetét teljességel nem birták méltányolni, a tábornokot illette meg a legeslegelső hely. Az már nem is idegenkedés, elfogultság vagy rosszindulat volt, a mit a tábornok ebben a pontban tanúsított, hanem vad gyűlölség, bősz ellenségeskedés. A hányszor Durczás megjelent a színpadon, a tábornok hangosan morgott páholyában s tüntetően fordított hátat a színpadnak. Olyankor pedig, mikor a művész, az alkotás ihletétől megszállva, nekieresztette a hangját, egy kissé megerőtette a tüdejét, s nem látva, nem hallva, nem gondolkozva, csak domborított, domborított, és annyi bensőséggel, oly részvétreméltón tombolt, mint egy átnyilazott gyomru Behemóth: a tábornok kihajolt a páholyból s felkiáltott a színpadra: -104-

A tábornoktól különben az egész színház rettegett, s a mexikói hős éppen a félelmetességének és fesztelenül nyilvánított birálatainak köszönhette a Panna barátságát.

Panna, ha hódításról volt szó, nem sajnálta az időt s fáradságot; tábornok és tűzoltó, gróf és színlaposztó, nagykövet és lóvasuti kalauz mind egyformán becses zsákmány volt neki. Tudta, hogy a földszint dönti el a sikert, de tudta azt is, hogy a karzat többet tapsol, mint amaz, s nem hanyagolt el egy beteg macskát sem. Ki tudja? Ez a beteg macska egykor hálás lehet, s nem fog nyávogni, mikor valamelyik halva született darab első előadására behozzák véleményt nyilvánítani. Panna mindenekelőtt a reklámot szomjazta s csak a szerint becsülte az embereket, a mint hasznára vagy kárára lehettek. Lelke mélyéből tisztelte azokat, a kik koronkint áskálódtak a Durczás-család ellen, de legkivált tisztelte a tábornokot, a ki ellenségnek oly engesztelhetetlen volt, mint egy indiánus.

Panna hű volt, mint maga Penelope, de mikor a Durczás-család érdekei úgy kivánták, nem riadt vissza a kevésbbé botrányos kaczérságoktól, s ha megbukott a szirén szerepében, alkudott, mint egy kupecz, vagy síránkozott, mint egy czigányasszony. S rendesen addig lótott-futott, fáradt, míg elérte a czélját. De a tábornokot soha se sikerült behálóznia. A mexikói hőst Durczással már csak a halál békíthette ki.

Annyit azonban elért a szép asszony, hogy a tábornok nem üldözte többé a nagyhangú színművészt olyan tüntetően, mint annak előtte, s ez a félsiker, meg a soha sem valósuló reménység, hogy ez a két férfiu egykor még megérti egymást, folyvást ébren tartotta Panna -105- érdeklődését a tábornok iránt. A tábornok viszont nagyon kedvelte a Panna dallamos, andalító szavalását, s hálás volt a rövid, szép álmokért, melyeket a szőke tündérnek köszönhetett.

Ennek a tartós s ismert barátságnak tulajdoníthatta Balázs, hogy sokat hányatott szomorújátékát végre ölébe kapta a szerencse. Panna ekkortájt folyton csak szerepek után szaladgált. Vetélytársa, a kit közönségesen csak a nagylábu Bertának neveztek, egy fényes és lármás viszony révén, kezdett igen sokat beszéltetni magáról, s Panna remegett, hogy a nagylábu lassankint teljesen elhódítja tőle a népszerüséget. Ezt a veszedelmet csak uj szerepek segitségével lehetett kikerülni.

– Istenem – magyarázta Balázsnak megindító nyíltsággal – egy tisztességes asszonynak olyan nehéz sora van a szinpadon! Ha nem pletykáltat magáról minduntalan, folyvást játszania kell, mert különben elfelejtik. Nekem pedig tisztességesnek kell maradnom, nem igaz?

Balázs is ezen a nézeten volt, s Panna neki bátorodva, tovább fejtegette a majdnem megoldhatatlannak látszó és kissé kényes kérdést.

– Mit mondana a férjem?! Mit mondana Attila, ha majd felnő?! Mondd, Attila, ugy-e, anyádnak tisztességesnek kell maradnia?!…

Igazán, ebbe bele kellett nyugodni. Balázs megsimogatta Attila fejét, s kifejezte, hogy valóban nincs más hátra, mint folyvást játszani, szüntelenül, pihenés nélkül játszani.

Attila egy kis sebet fedezett fel a Fodorné ősrégi kanapéján, s éppen javában húzgálta ki az ócska bútorból a lószőr-tölteléket, mikor Panna hirtelen magához rántotta, s a Gracchusok anyjának egy örökszép mozdulatával mutatva rá, így kiáltott fel:

– Nekem Attila a dicsőségem, és nem az, hogy ha -106- az egész világ rólam beszél. De éppen ő érte, éppen az ő érdekében kérnem kell önt, hogy ne tagadja meg tőlem Pompeja szerepét!

Ó, mily régen epedett érte, hogy szerepekért nyaggassák!… De az öröm még nem vette el végképpen az eszét, s tovább tépelődött azon a kérdésen, hogy:

– Honnan ismeri ez az asszony Vercingetorixnak a szerepeit?! A tábornok beszélt volna neki Cambráról s Pompejáról?! De hisz a tábornok aludt, mialatt Pompejáról volt szó!

Nem állhatta meg, hogy ezt a kérdést ne bolygassa; a kiváncsiság kifúrta az oldalát.

– Honnan ismerem a szerepeket? De hisz én olvastam a darabot! A tábornok ide adta a kéziratot, s tegnap elolvastam egy ültőhelyemben. Mért néz rám olyan kételkedve? Egy vörös bőrbe kötött, negyedrét alaku könyv… a tábornok azt mondta, hogy öntől való.

A dolog kezdett egyre rejtelmesebb lenni; Balázs semmit se küldött a tábornoknak, de a vörös kötésü kézirat csakugyan eltűnt a könyvtárából. Ki vehette el innen? A tettes nem lehetett más, csak Fodorné.

Csakugyan Fodorné volt. A Balázs tizennégy teljes kézirata közül ez már a negyedik lehetett, a melyet suttyomban, pártfogókhoz küldött.

Mért érdeklődik ez az asszony oly melegen a gall törzsfő iránt?! Balázs nem volt találékony ember, s nem sejtette, hogy Fodorné Vercingetorixot már vejének tekintette…

Mily kérdés! Panna egyszerüen el volt ragadtatva. Micsoda szerep! Igazán semmi se hiányzik belőle egy kis római tivornyán kivül.

Balázs mindent megigért. A római jelenetet, a melyben -107- dőzsölnek, a czímszerepet Durczás úrnak, mindent. Még Attilának is kiszorított volna egy kisebb, könnyfakasztó szerepet, de Attila egyelőre még nem működött a színészi pályán.

– Sajnos, okom van attól tartani, hogy a darab előadása nehézségekbe fog ütközni, mint már annyiszor.

– Bízza rám a dolgot – felelt nyugodtan Panna. – Kijárom én önnek, hogy előadják.

És kijárta. A nehézségek, melyeket Balázs már jól ismert, ujakkal szaporodtak, de Panna fáradhatatlan volt. A mit ő ki akart járni, abba előbb-utóbb bele kellett nyugodni. Mert Pannára nézve visszautasítás nem létezett. Ha kosarat kapott, eljött másodszor, harmadszor, tizedszer. Olyan volt ez az asszony, mint a nemezis; vele szemben nem maradt egyéb hátra, mint a föltétlen, teljes megadás.

A színházigazgató ideges ember volt, s hogy Attilát végre-valahára lerázza a nyakáról, kijelentette, hogy ha már bele kell törődnie a halál gondolatába, isten neki, bele nyugszik Vercingetorix előadásába is.

Három hónap multán Vercingetorix színre került, s nagy sikert aratott. Durczás úgy bömbölt, mint egy másvilági szörnyeteg, Panna fölvette a század legemlékezetesebb fátyol-ruháját (csak egy gondolat volt az egész ruha), a karzati ifjuság lelkesedett, s a szerzőt kitapsolták minden felvonás után, összesen tizenhétszer.

Másnap az ujságok fölfedezték a nagyérdemü költőt, kiadták az arczképét, s ennek a sikernek a hatása alatt a temetkezési vállalat előléptette Vercingetorix jeles szerzőjét aligazgatónak.

Egy félévre rá az ujonnan alakult Első Általános Tűzoltó Szerek Gyára Részvény Társaság Balázst mint ismert pénzügyi tehetséget megválasztotta igazgatójává. -108-

VI.

Ha a medvét tánczművészetre óhajtják oktatni, először is kegyetlenül eldöngetik, aztán megint eldöngetik, és többször is eldöngetik. Ezek után az előtanulmányok után pedig elkábítják. Pálinkát tömnek belé, megfújnak a füle mellett egy harsány szavu sípot, s egy elszakíthatatlan, nehéz lánczczal addig rángatják az orrát, a míg beleszédül. Végül megmutatnak neki egy medvekisasszonyt, a mely már szépen tánczol parancsszóra. A medve eleinte kínosan morog, s iparkodik lánczát a kegyetlen kézből kiszabadítani, de a fütykös tánczol, a síp ordítozik, a láncz pedig csak nem akar elszakadni. És ezalatt oly szépen szól a duda! A medvekisasszony megadással lejti a csábító tánczot, az ostor pattog, a zene cseng-bong, s egyszerre az elkábult állat emelgetni kezdi idomtalan lábát. Az első tánczleczke megkezdődik.

Balázsnak ahhoz, hogy a tánczművészetet elsajátíthassa, nem hiányzott az előképzettsége. A sors eléggé megpuhította arra, hogy megadással viselje mindazt, a mi következik. A mi pedig az elkábítás művét illeti, arról gondoskodott Fodorné.

Szóval, a mi késik, nem múlik; Balázs megtanult taktusra lépni, megfigyelte mások kellemes mozdulatait, -109- s igyekezett a látottakból okulni. Előbujt a barlangjából, s eljárt az emberek közé, először kiváncsiságból, aztán, mert nem csekély meglepetésére, szórakozást talált a dologban.

A kerékpár-király emlékezetes lakodalma óta ott lehetett látni minden tánczmulatságon, a hol Fodorék csak megjelentek. Frakkot csináltatott magának, megtanulta Czillától, hogyan kell a nyakkendőt megkötni, egyszóval nem lehetett ráismerni.

Fodorék pedig nem húzódtak vissza a szerényebb mulatságoktól. A ház úrnője mintha véleményt változtatott volna. »Most a leányokon a sor« – mondotta koronkint a gnómnak, szemmelláthatóan azért, hogy mások értsenek belőle. A leányok ugyan még folyvást maguk varrták a báli ruháikat, s Fodorné, a mikor hajnal tájban vetődtek haza, csak úgy felkelt öt órakor, mint azelőtt, de hová lett a régi takarékosság?! Rendes számlájok volt a keztyütisztítónál, s fodrásznő járt a házhoz. »Fel kell találnom a golyószórót« – szólt néha Fodor aggodalmasan.

Azokról a kirándulásokról, melyek a Fodor családapai gondjait ekkép megsokszorozták, Balázs soha se maradt el. Ő volt az állandó kisérő, a ki nélkül a világért se indultak volna el, bár ennek a kiséretnek a szükségét nem igen lehetett belátni. De az már magától értetődött, hogy Balázs velök legyen. Hogy miért, az szóba se került soha.

Ez a kérdés Balázsnak sokáig nem jutott eszébe. Hanem egy rossz órában keresztül villant a fején, és attól fogva nem tudott szabadulni tőle.

Valami lármásabb mulatságról jöttek, s kissé fáradtan koczogtak hazafelé. Elül Balázs és Ella, mögöttük Czilla az anyjával.

Hajnalodott, s a körút még zajtalan volt. Balázs és -110- Ella szótlanul ballagtak egymás mellett. Czillának a báli topánkája egyhanguan kopogott mögöttük, s ettől a kopogástól nem igen lehetett hallani a Fodorné suttogását. Fodorné rossz kedvében volt, s halkan pörölt a kisebbik lányával.

– Eh, hagyj nekem békét – feleselt a leány. – Úgyis tudom, hogy Ellára haragszol… Vagy mindig én legyek a bűnbak?!

A bűnös nem fordult hátra, s nem szólt bele a halk szóvitába. Csöndesen haladt tovább, s egy észrevétlen pillantást vetett kisérőjére, a ki szótlanul bámult a sötétkék sávra, mely az égen egy uj nap közeledtét hirdette. A leány vállat vont, s némán folytatta útját. Álmos volt, s nem törődött semmivel a világon.

A míg haza értek, nem váltottak egy szót sem. A küszöbnél aztán elbúcsúztak egymástól.

Fodorné szeretett volna egy pár jó szót mondani a kedvetlen Balázsnak, de nem talált semmi okosat.

– Úgy elkényeztet bennünket, hogy már meg se köszönjük a szívességét.

De ez a néhány szó olyan ünnepiesen hangzott, mint valami végbúcsú… Fodorné dühös volt magamagára és az egész világra.

S a hogy becsukódott mögöttük az ajtó, tüstént rá is támadt a nagyobbik lányára:

– Ostoba vagy, mint egy vadlúd! A kórházban fogsz meghalni, érted, a kórházban! Jusson eszedbe, hogy megmondtam előre.

Kinn maradtak a konyhában. Czilla levett a pohárszékről -111- egy tányérral fedett tálat, s hozzá látott a hideg vacsorához. A zivatar, mely, mint előre látható volt, elkövetkezett, egy cseppet se érdekelte.

Míg a két lány evett, Fodorné le s föl járt a konyhában; iparkodott türtőztetni magát. De nem állta sokáig a dicsőséget, s egyszerre csak megállapodott Czilla előtt:

Czilla, a ki komoly veszedelem esetén épp olyan gyáva volt, mint a milyen hetvenkedő az apró perpatvarok alkalmával, intett, hogy már készen van. Megértette, hogy nem közönséges családi vihar, hanem az a nagy jelenet következik, a mely már régen fenyegetett. Minthogy pedig a drámai jeleneteket otthon nem kedvelte, sietve átsomfordált a hálószobába.

Fodorné egy darabig még folytatta sétáját, s mikor meggyőződött róla, hogy a kis lány lefeküdt, odalépett Ellához.

– Hallod-e, te leány – szólt, a levágott fejek rémítő tekintetével nézve a Fodor-család reménységére – ha te még egyszer úgy viseled magad, mint ma este, megfojtalak, érted?!

– De hát mit csináltam én?! – védekezett a leány. – Olyan nagy vétek, hogy egy kicsit jókedvü voltam?!

– Még azt kérded, hogy mit csináltál?! Mintha nem láttam volna, mintha nem látta volna ez a szegény ember, s nem látta volna mindenki! Azt csináltad, hogy szemtelen voltál! -112-

– Istenem, mert két vagy három ujrát tánczoltam az egyetlen jó tánczossal, a ki ott volt, azért mindjárt… Hisz te nagyon jól tudod, mama, hogy Béla nem is udvarol nekem!

– No ne is udvaroljon! És egyszer s mindenkorra megmondom, hogy erről a kamaszról ne halljak többet!… Tessék, még azt kérdi, hogy mit csinált?! Azt csináltad, hogy összebujtál nevetgélni ezzel a kamaszszal, tánczközben a vállára dőltél, és orczátlan voltál, tudod, orczátlan! Neki ez persze semmi! De ha még egyszer effélét látok, kikaparom a szemed!

– Mit gondolsz – folytatta Fodorné – hogy eshetett az ennek a szegény embernek?! Ez egy finom lelkü ember, a kit te nem érdemelsz! Azért, hogy nem csinál jeleneteket, azt hiszed, nem vesz észre semmit? Egy szép nap rád se néz többet, s aztán mehetsz ugrándozni, orczátlan!…

– De mama – szólt Ella csendesen – mi közöm nekem Hódy úrhoz?! Úgy beszélsz róla, mintha legalább is a vőlegényem volna.

– Azt mondom, hogy nem érdemled a szerencsédet. De ha nem érdemled, legalább becsüld meg! Ne légy ostoba. Ma még azt hiszed, hogy az élet csupa hanczúzás és tréfa. De egyszer majd keservesen tapasztalod, hogy a tréfa drága mulatság, a szerelmeskedés ostobaság, és semmi se ér semmit, csak a megélhetés, a szép, tiszta lakás, a jó meleg téli ruha, és az olyan ebéd, a melyikért nem kellett zálogba tenni semmit.

Ella elgondolkozott. Egy kis kézitükör volt előtte, sárgára mázolt keretü, szegényes jószág, a minőt czifrálkodó cselédek használnak. A tükör visszacsillogtatta szép szőke hullámos haját, és a Seherezáde-szempárt. Nem állhatta meg, hogy oda ne pillantson. -113-

– Szóval, te azt hiszed, mama, hogy Hódy úr engem el fog venni feleségül?!

– Micsoda buta kérdés?! Ha ugyan ma este örökre el nem rontottad a dolgot.

– Ó, semmi esetre – felelt nyugodtan Ella. – Én inkább azt hiszem, hogy csak ma kezdett szeretni, akkor, a mikor megharagudott rám… De hát miért nem szól, ha szeret? Soha se mondott egy szót se, a miből azt gondolhatná az ember, hogy olyan szemmel néz rám… Még csak nem is néz úgy rám, mint a többiek.

– Persze, majd úgy ugrabugrál körülötted, mint ezek az éretlen diákok! De hát nincs szemed? Miért maradt itt, a mi hónapos szobánkban, akkor is, mikor az isten fölvitte a dolgát?! Miért foglalkozik annyit veled, miért kísér el mindenüvé, miért van kiforgatva a természetéből?! Mondd, nincs szemed?

– Ilyen tudományos ember! – folytatta Fodorné. – Bizony nagy szerencse, hogy rád veti a szemét.

Ella nem felelt. Maga is eltünődött rajta egy kicsit, honnan van, hogy ő ezt a sok érdemet nem tudja kellőképpen méltányolni?!

A hinduknak a szerelemről szóló szent könyve hetvenhét mesterséget sorol fel, s azt állítja, hogy ezek bármelyikével meg lehet nyerni a lányok szerelmét. De a tudomány nincsen közöttük.

S Ella gondolatai egy betü-iszonyban szenvedő gavallérnál kalandoztak, a ki háromszor bukott meg minden alapvizsgálaton, s a kiről a sors könyvébe azt írták, hogy: sohase fogja letenni a szigorlatokat…

Másnap este Balázs azt cselekedte, a mit előtte való éjszaka Fodorné. Izgatottan járt le s fel, s megmérte -114- a szobáját széltében, hosszában, keresztben. Mintha nem ismerte volna már vagy tizennégy esztendeje.

Aztán megállt az ablaknál. Ha az embert bántja valami, ez még nem ok rá, hogy fölverje álmából az egész háznépet.

Nem tagadhatta önmaga előtt, hogy mód felett haragszik. De egy kicsit zavarba jött volna, ha véletlenül megkérdezik tőle, hogy: miért?

Utóljára is mi köze ehhez a leányhoz, s a helytelen viseletéhez? Semmi a világon. Sohase gondolt rá, hogy feleségül vegye; az egész család se inge, se gallérja.

És mégis, végtelen keserűség fogta el. A mint leverten, mélyen elszomorodva, majdnem minden gondolat nélkül kirévedezett az ablakon, tekintete önkéntelenül fölkereste azt a jól ismert erkélyt, a mely mögött már oly régen nem lakik senki! A hold, az érzelgős lelkek és a költők barátja, ezüst esőben fürösztötte meg az erkélyt tartó két óriás kisasszonyt, s Balázsnak eszébe jutott az a sok ostoba, de édes óra, a mikor itt ült ezen a helyen, hogy rímes szamárságokat mondjon meghittjének, ennek a boldogtalan planétának, a mely talán éppen azért bolyong az ürben, hogy meneküljön a rímes bizalmasságoktól.

Istenem, soha se mondhatta el, hogy kéjt a föld többet már nem adhat neki. A boldogsága is csupa nélkülözés volt. De akkor a szenvedés is boldoggá tette, s egy óra alatt többet élt, mint ezekben az örömtelen, czudar, nyomorult esztendőkben, a mikor már nem volt semmije, még csak egy fájdalma sem!…

– Te voltál a jóság, te voltál az öröm, te voltál az élet! Ó mért is, hogy nem tudtam meghalni!

S nem gondolva rá, hogy immár fehér szálak kezdik tekintélyessé tenni különben balgatag fejét, suttogni -115- kezdett az árnyékhoz, a ki hosszú idő multán ujra megjelent neki.

– Csak téged szerettelek, s örökkön csak téged foglak szeretni! Nincs, ne is legyen örömem a te emlékeden kívül… Hűséges maradok hozzád, a míg csak élek!…

Mikor ezt a szót: hűség, ismételgetni kezdjük, a hűtlenség már szívünkbe lopózott.

Ne legyünk szigoruak szegény barátunk iránt. Az ember alkalmazkodó állat, s bele törődik minden nyomorúságba. De van egy gondolat, a melyet nem lehet megszokni, azt, hogy: soha többé.

És mégis bele kell törődnie abba a vigasztalan gondolatba, hogy a szerető csókja rá nézve már csak mitológia; le kell tennie, le fog tenni róla, hogy valaha fészke lesz, a hol gyerekek lármáznak.

És ugyan miért? Olyan öreg volna már, a kit nem lehet többé szeretni?! Nem nyomorék, nem beteg, még csak nem is a régi éhenkórász. S ha gyámoltalanságától, siralmas multjának eltörölhetetlen bélyegétől nem is szabadulhat többé soha, ne léteznék a világon leány, a ki megérezze, hogy rosszul szabott kabátja alatt férfiszív dobog?!

Azért van így elkeseredve, mert az a kis lány illetlenül kaczérkodott egy hozzá való jókedvü fiatal úrral? De hát mit törődik azzal a kis lánynyal?!

És rájött, hogy fájdalmasan esik megszokni a gondolatot, hogy azért a kis lányért egyszer csak érte jön valamelyik jókedvü fiatal úr, elviszi ebből a házból, s ő nem fogja hallani többé azt a kedves hangot, azt a szép, okos beszédet.

Már hajnalodott, s Fodorné hallotta, hogy még folyvást le s fel jár a szobájában.

Göndöry Béla egy szép reggel arra ébredt, hogy vadul dörömböznek az ajtaján. Ez a szép reggel tulajdonképpen délutáni két órát kíván jelenteni, a vad dörömbözés azonban szó szerint értendő.

Ideges lények lázas szívdobogást kaptak volna ettől a hirtelen bősz lármától, de Göndöry Béla éppenséggel nem szenvedett ilyes betegségben.

– Nagyon szemtelen – szólt magában. – Nem lehet más, csak a szabó vagy a suszter.

De az ajtót tovább döngették, s a bősz lárma kíséretében egy ismeretlen hang szólalt meg:

– Nem hagy aludni a gazember – bosszankodott Justinianus kitartó tanítványa, s rágyujtott egy czigarettára. – Csak rajta, majd meglátjuk, melyikünk győzi tovább türelemmel.

– Hordár, hordár van kinn! – esengett az erőszakos látogató. – Hordár a Nagymező-utczából.

– Ezt akárki mondhatja – jegyezte meg magában az ostromlott férfiu, a ki jól ismerte a hitelezők minden furfangját.

Végre a látogató feltalálta magát. Felhagyott a dörömbözéssel, s vagy két percz multán Göndöry Béla észrevette, hogy a küszöbről, az ajtó hasadékán, egy czédula erőködik be a szobájába.

A czédula után pedig egy levél következett. Közönséges, polgári levél, s nem ama szalmaborítéku irományok -117- egyike, melyekről a szakavatott szem messziről meglátja, hogy semmi jót se jelentenek.

A levél félig kinn maradt; látszott, hogy nem akarják egészen elereszteni. A czédula azonban egész terjedelmében bejutott a szobába.

Göndöry Béla, miután meggyőződött róla, hogy kívülről lehetetlen ellenőrízni, mi történik odabenn, felkelt, óvatosan oda lépkedett a czédulához, s fölvette.

Kérem szépen, nagyságos úr, én vagyok, a 117-es hordár. Ezt a levelet hoztam, de válasz kell rá. Tudom, hogy a nagyságos úr itthon van, kezét csókolom. A 117-es.

– Máskor, ha levelet hoz, ne azt kiáltsa, hogy: nagyságos úr, nagyságos úr, hanem kopogjon hármasával kétszer, köhögjön egyszer erősen, s ha nem lát semmiféle gyanús embert, kiáltson határozott hangon: »Le a szipolyokkal, le, le, le; fel az uzsorásokkal, fel, fel, fel.«

Barátom!

Nagy baj van, roppant baj. Mindennek vége. Ó jaj nekem! Beszélnem kell magával, ha kompromittálom is magamat. Legyen öt órakor az Erzsébet-téren, a Sas-utczai részen. Véletlenül találkozunk, szóba állunk, és csatlakozik. -118-

Legyen erős. Legyen mindenre elkészülve. Ó, jaj nekem! De jaj magának is, szegény barátom!

Oly borzasztó ez, mint egy színdarab.

Üzenje meg, hogy ott lesz-e?

Azért nyugalom. Maga legyen férfi.

Pá, édes.

Czilla.

U. i. Ne kokettáljon a felsőbb leányokkal.

Göndöry Béla tudta, hogy Czilla nagyon szeret fontoskodni, s egy cseppet se volt megijedve. Felöltözött, elment ebédelni, s úgy evett, mint egy czápa.

Ebéd után elment a kávéházba, s öt óráig biliárdozott. Öt órakor aztán megindult az Erzsébet-tér felé.

Már messziről ráismert a Czilla vörös pántlikás matróz-kalapjára. A kis leány színésznőktől ellesett, tüntető izgatottsággal járta körül a sétatérnek nevezett porfészket.

– Maga el tud késni ilyen viszonyok között?! – kérdezte vésztjósló komolysággal, mikor meggyőződött róla, hogy senki se hallhatja a beszélgetésöket.

– Éppen egy órája, hogy a József-téren várom. Végre, nem tudtam egyebet gondolni, mint hogy tévedés lehet a dologban, s itt vár, nem a hogy a levelében írta.

Ebből egy kis vitatkozás kerekedett, s Göndöry Béla igen elcsodálkozott, mikor a tanúságul előszedett levélből kiderült, hogy az Erzsébet-téren kellett megjelennie.

– Tessék, csakugyan én vagyok, a ki tévedett!… De, istenem, olyan zavart is a fejem, mióta megkaptam a levelét!…

– Az igazat megvallva, csak sejtem, hogy miről van szó. De minden rosszra el vagyok készülve.

– És igaza van, szegény barátom – sóhajtott Czilla, a ki boldog volt, ha a francziából fordított színdarabok nyelvén társaloghatott. – Hódy megkérte Ellát.

– Csak úgy egyszerre. Azaz, hogy még sem egészen egyszerre. Ella ma elárulta nekem, hogy, amúgy félig-meddig, már vagy két héttel ezelőtt nyilatkozott előtte.

– Úgy, úgy, haragudjék! Haragudjék még jobban! Nem képzeli, Béla, milyen férfias az, ha egy férfi haragszik!… Törjön, zúzzon össze mindent, a mit útjában talál, s szálljon szembe az egész világgal!

– Kedvem volna hozzá – felelt Béla oly hangon, mely elárulta, hogy az elhatározó pillanatban mégis csak meg fogja gondolni magát, s a világnak nem lesz semmi baja. – De mit érnék el vele? Számíthatok-e rá, hogy Ella mellettem marad? Szó sincs róla. Ez az ember soha se kérte volna meg, ha Ella nem biztatja.

– Ó, ne rágalmazza Ellát! Ő semmiről se tehet. Nem tehet róla, hogy Hódy biztatásnak vette, ha barátságosan nézett a szemébe. Maga tudja, milyen szépen tud nézni ez a lány. Nem is tud máskép, csak szépen nézni. Mindenkire úgy néz. S ha Hódy ezt félreértette, úgy ez nem az Ella hibája. -120-

– Meg kellett volna mondania neki, világosan, határozottan, hogy nem szereti, hogy mást szeret.

– Azt nem tehette. Maga nem ismeri a mamát. A mama rettenetes tud lenni, ha ellenkeznek vele.

– Az övé. Tegnap este kijelentette, hogy ennek a házasságnak meg kell történnie. Ó, az borzasztó jelenet volt! Ella sírt, én is sírtam, a papa is sírt. A mama pedig olyan dühös volt, de olyan dühös!…

Göndöry Béla lehorgasztotta a fejét, pár pillanatig hallgatott, s ezalatt botjával egy kavicsot kapart ki a földből. Mikor ez megvolt, idején valónak találta előterjeszteni, miként ítéli meg a helyzetet, ő, az első érdekelt.

Bár a csüggeteg lemondásnak ez a megnyilatkozása végtelenül szomoruan hangzott, a beszélő arczán észre lehetett venni, hogy, a mi őt illeti, ő nem találja a helyzetet teljesen vigasztalannak. A komolyság különben nagyon rosszul állott a szegény Göndöry Bélának; határozottan veszített vele, ha nem lehetett kuruttyolnia.

– És maga ebben a perczben nem tud okosabbat tenni, mint sápitozni?! Fuj, szégyelje magát! Ilyen a férfi mind, különösen a czivil. A katona mégis más; egy huszár nem tesz ilyet. Tessék, itt van egy úr, a ki abban a szerencsében részesül, hogy szeretik. Szeretik úgy, a hogy csak regényekben és színdarabokban szokás szeretni: butául, életre-halálra. Azt hittük volna róla, hogy ő a ródusi koloszszus. És ennek az úrnak, mikor a helyzet komolyra fordul, nincs egyéb mondani valója, mint hogy: »Baj, baj.« De nem úgy van az, kérem. Küzdeni kell, édes barátom, az élet küzdelem. -121-

Göndöry Béla ez idő szerint csak karambolban óhajtott küzdeni. Bosszantotta a Czilla fontoskodása, s jobban szeretett volna a kávéházban lenni.

– Lássa, Czilla, én nem versenyezhetek ezzel az emberrel. Ő a legjobb kondiczióban van, s én még nem vagyok fit. Előre tudtam, hogy canterben fog megverni. Most kitudódik, hogy ő számtalan hoszszal első, én pedig letörtem. Ez szomorú, kétségbeejtő, de így van. Maga azt mondja, hogy küzdjem tovább. Én még abban se vagyok bizonyos, hogy ez egyáltalán lehetséges-e? Az az érzésem, hogy ő mindig le fog engem galoppozni. Hiába, nem vagyok tip-top kondiczióban.

– Bánatot jelent? – kérdezte Czilla, a ki értette ezt a lóverseny-nyelvet.

– Jó. Rendelkezésére bocsátom életismeretemet, s tapasztalásaim kincses házát. Én nem látok olyan sötéten, mint maga, s nem csak egyféle megoldást tudok elképzelni. Tessék közülök választani. Itt van mindjárt az első. A legjobb, de egyúttal a legnehezebb. A szökés.

– Az nem lehet – szólt Göndöry Béla, nála szokatlan határozottsággal.

Arra gondolt, hogy legfeljebb Promontorra tudná hölgyét megszöktetni, s oda is csak hajón.

Pedig Czilla is megértette volna, hogy huszonhét krajczárral nem mehet az ember Gretna-Green-be, a -122- házasságkötő kovácshoz, de Czillát mindig lefegyverezte, ha valaki arra hivatkozott, hogy neki bizonyos dolgokról még nem szabad tudnia. Nem szerette elárulni, hogy oly tisztán látja az apró emberi nyomorúságokat, mint maga a biboros konczilium.

– Kár – felelt, kissé elmélázva, abban a szent meggyőződésben, hogy Göndöry Bélát illendőségi tekintetek bántják – higyje el, a regényes megoldások a legjobbak. De van egyéb megoldás is. Ha akarja, mindjárt mondok egy másodikat.

– Nem, ez drámai. Egy szellemes nő, mint a színdarabokban szokás, beleavatkozik a dologba, egy kicsit ármánykodik, egy kicsit beszélget, hol ezzel, hol azzal, és addig mesterkedik, míg a szerelem végre is győzedelmeskedik.

– Nagyon le vagyok kötelezve a szellemes nőnek, de attól tartok, ez kissé hosszadalmas volna. A terv teli veszedelemmel, s a siker kétséges. Mondjunk le a drámáról.

– A polgári megoldás ez. Maga titokban találkozik Ellával, és azt mondja neki: »Ella, én egy igen-igen szegény ficzkó vagyok, a ki minden szigorlattal egyre távolabb van az ügyvédi vizsgálattól, de nagyon szeretem magát, s magáért talán még ezt a vizsgálatot is le fogom tenni. Megvár?« Bizonyos vagyok benne, hogy Ella azt fogja felelni: »Megvárom«. S akkor nincs mód rá, hogy férjhez adják máshoz. Ella hallgatag és kényelmes természetü, de ha egyszer a fejébe vesz valamit, bajos rábirni, hogy ezt a valamit pedig verje ki a fejéből. -123-

– Lássa, Czilla – szólt a jogász, egy kicsit elgondolkozva – ez már jó tanács. És én e szerint fogok cselekedni. Ha igazán szeret, nem lehet kényszeríteni, hogy máshoz menjen férjhez.

Majd, mintha egyszerre csak elfogta volna a kételkedés, kissé akadozva folytatta:

– Ámbár az az átkozott vizsgálat olyan messze van!… Addig annyi uj akadályra lelhetünk!… S egy leány olyan gyönge!… Ki tudja, nem volna-e jobb felhagyni minden küzdelemmel?!

Az igazat megvallva, Göndöry Béla már alaposan megbánta, hogy ennyire bele bonyolódott ebbe a szerelmi dologba. Az ember lányokkal szemben nem lehet eléggé óvatos; ki hitte volna, hogy egy kis kötődés, néhány pohár pezsgő és egy-két ügyetlen szó idáig elrontsa a dolgot?! Szeretett volna kieviczkélni a hínárból, de tisztességgel akart szabadulni.

Egy kicsit habozott is. Szegény kis lány! Oly édes hangocskája volt, s oly szépen tudott nézni! Hiúságának hízelgett ez a föltétlen meghódolás, bántotta, hogy nem éppen szép színben kell feltűnnie előtte, s nagyon boszankodott magára az egész dologért.

– Abban maradunk, hogy vasárnap délután felmegyek magukhoz s betüről betüre elmondom neki a maga szavait. Remélem, hogy a maga szavával fog felelni.

– Bizonyos lehet benne. Ella ugyan, meg kell vallanom, semmit se tud erről az én kirándulásomról, de ez nem változtat a dolgon. Most már tudni fog róla. Tehát: várjuk. A viszontlátásra. -124-

Kezet fogtak, s a kis lány megindult hazafelé. A jogász egy pár pillanatig ott maradt, a hol elbúcsúztak, s utána nézett a regényes kis hölgynek.

Még jó darabig látta a jól ismert matrózkalapkát, s a rajta virító szegényes pántlikát. Arra gondolt, hogy nincs rettenetesebb dolog, mint ilyen kalapokban járni egy életen keresztül.

Aztán, mikor a kis lány végkép eltűnt a szeme elől, boszusan fordult az ellenkező irányba, s azt mondta magában:

Göndöry Béla azt tartotta, hogy a világ kétféle emberekből áll. Az okosakból, a kik fiákeren járnak, szép ruhát hordanak, jól élnek, rendelkeznek egy csomó más fajta emberrel, azt teszik, a mit akarnak, s jól táplált, divatos ruhában járó gyermekekkel jelennek meg a színházban s a fürdőhelyeken.

Meg az oktalanokból, a kiknek az élete keserves robot és a házi perpatvar örökletessége között oszlik meg. A kik csak azért boldogok, mert megaláztatnak, a kik rossz levegőn, szűk lakásokban senyvednek, s csenevész, gyerekbetegségektől megtizedelt, szegényes ruhácskákban kóválygó árvákat hagynak hátra, hogy a szegény emberek fajtája soha ki ne vesszen a világból.

Vasárnap Ella hiába várta udvarlóját. Várta hétfőn, kedden, szerdán, szombaton. Göndöry Béla nem jött. -125-

VII.

Erre mifelénk szeptemberben a nappal gyönyörü. A napnak már nincs tüze, csak édes melege, a levegő langyos és nyugodt, s a szellő hizelgéssel teli, mint a fiatalságtól búcsúzó nők szerelme. Benn a városban, a nagy házak között, a hol nem látni a lombok hervadását, azzal áltathatod magad, hogy: ez még a tavasz, vagy legalább: egy második tavasz, mely talán enyhébb még az elsőnél is, és hűségesebb, jobban megbízható. Ámbár a napfény bágyadtabb, mint volt akkor, a levegő nem oly átlátszó, s a délutáni napfényen sütkérező alakokat környező finom, ónos fehérségen már ott a morbidezza… Mindegy. Oly szép még szeptemberben!… szebb, mint valaha! S bolyongva paloták között, melyek még a nyári meleget sugározzák vissza magukból, azt hiheted, hogy a tél csak egy csunya lidérczmese.

De ne bízzál ebben a második tavaszban! Vigyázz, csak úgy könnyedén ne merészkedjél ki a messzi szabadba, ha már leszállt az est. Szeptemberben a nappal még szép, de az este már hűvös. S nem sejted mikor, nem tudod honnan, egyszerre csak hideg szél támad, mely végig sivít a mezőn. Jaj neked, ha ez a szél odakint talál, a mint védtelenül -126- barangolsz a szeptemberi éjben; dideregve, csontig áthűlten érsz haza, s lesheted, a míg kihevered a csalódásodat…

Esti nyolcz óra lehetett. Czilla a zongoránál ült, s elkeseredetten kalapálta a kedves dalát:

A vőlegény és a menyasszony benn sugdolóztak a másik szobában, a nyitott ablaknál.

Csak a nagy szoba függőlámpája világított be hozzájuk, meg kívülről a csillagok. Abban a félhomályban és félmagánosságban voltak, melyet a mindeneket átölelő kerítő-szellem talált ki a jegyesek számára.

Azért bátran szólhatunk erről az édes-kettesről… Istenem, még oly kevéssé voltak jegyesek!

Ella, kihajolva a nyitott ablakon, a séta-úton nyüzsgő, sötét alakokat nézte, melyek közt a kocsik lámpái mint fénybogarak suhantak keresztül. A ligetből még egyre tartott a népvándorlás be, a város felé. A fogatok egymásra dübörögtek, a tömeg kétoldalt széles sorokban hömpölygött előre, de az utczai lámpások ezrei már kezdtek álmosan pislogni.

Balázst nem érdekelte az utczai élet. Csak azt a formás, szép kis fejet nézte, s arra gondolt: vajon micsoda tündérek fésülik éjjelenkint ezt a puha, gyönyörü hajat, mely természettől olyan, mint az áttört selyem?!

– Mindig így leszünk? – suttogta a formás kis fejhez. – Ilyen közel egymáshoz, mint most?… Mondja, hogy: mindig.

– És nem fog mellőlem más világokba vágyódni? Nem fog vágyódni semmi, senki után? -127-

Aztán tovább nézte az Opera felé repülő kocsik nagy üvegtábláin átfehérlő esti öltözeteket.

– Ó, mondja még egyszer, hogy nem lesz szerencsétlen velem! Olyan jól esik, ha szépen szól hozzám! Lássa, nem is álmodtam, hogy egyszer ily végtelenül boldog leszek!

A lány egy pillanatig hallgatott. Hirtelen azt akarta mondani: »Én nem lehetek szerencsétlen soha.« De aztán mást gondolt. És azt felelte, hogy:

– Ha tudná, milyen boldoggá tesz! Lássa, én már oly régen szeretem magát! Már akkor is szerettem, a mikor még nem tudtam, hogy ez szerelem… Úgy féltettem előre!… Szerettem volna, ha soha senki se látja rajtam kívül. Aztán, aztán álmodni se mertem. Hisz maga még csak egy piczi jószág volt akkor, a mikor megismerkedtünk… És remegtem a gondolatra, hogy egyszer csak nem fogom hallani a hangját, a nevetését, ezt az édes beszédét, mert elviszik innen, idegen világba, a honnan én ki leszek zárva egészen, a hol egy »Jó napot« nem sok, még annyit se mondhatok magának… Pedig, megvallom, olyan önző vagyok, hogy úgy tennék magával, mint a mesék gonosz óriásai: még akkor is sárkányokkal őriztetném, ha nem szeretne egy cseppet se, csak hogy: láthassam, láthassam mindig!… Nem felel?

– Mondani kell azt? Istenem, maga tudja, hogy én nem értek a szavakhoz. Mit mondjak, a mit még nem tud? Csak azt mondhatom: soha se fogja megbánni, hogy engem választott.

Nem merte megcsókolni a haját, csak a kezét szorította meg. S annyi hálával nézett a szemébe, hogy a leányt szinte meghatotta. Aztán megint hallgattak.

Ekközben letelt az az idő, melyet a Fodorné anyai bölcsesége e törvényes szerelem első, tiszta örömeire hallgatag engedélyezett, s Fodort, a kinek egy darabig kinn kellett maradnia a konyhában, beeresztették a nagy szobába.

– Igazán borzasztó – magyarázta Balázsnak – milyen balkezü ember vagyok! Hát azt hiszi, meg tudtam szerezni azt a rongyos hatszázezer forintot?! Dehogy! Hatszázezer forint! Micsoda semmiség, mikor egy milliárdokat és milliárdokat jelentő találmányról van szó! S mondhatom, hogy ehhez a golyószóróhoz képest a Hiram S. Maxim-féle szerszám valóságos gyerekjáték, afféle »Hammer und Glocke.« Tízezer lövés egy percz alatt! Másfél nap alatt véget vetek minden háborunak a világon, s ha akarom, Polinéziát szétfúvom, mint egy szappanbuborékot. Tudja-e, mit jelent az én találmányom? A világbékét, a szocziális kérdés megoldását, az egész emberiség boldogságát! Ez az utolsó szó a repülőgép előtt, vagyis, helyesebben szólva, mi szükség most már a repülő gépre?! De a katonák olyan nehézkesek, mintha mind csupa apró trójai falovon ülnének!… És a bankok! Megannyi szatócs! Magában az angol bankban sincs több vállalkozó szellem, mint a sarki fűszerkereskedőben. -129- De hát, kérdem, mire akkor a bankok, ha úgy tesznek, mint a Fa-kutyához czímzett fűszeres bolt, s nem dolgoznak másban, csak malagában és indigóban, mintha Marco Polo óta egy jottát se változott volna a világ?! Ha nekem egy kis tőkém van, ma a nagyhatalmak kormányai az utczán verekednek, hogy melyikök vásárolhassa meg előbb a találmányomat. Míg így! Egész nap dolgozom, futok, fáradok, verejtékezek hiába, s nem tudom megkeresni családomnak a betevő falatot! A tőke! Ez minden. Hány lángelme pusztul el addig, mig egy érvényesül! S mivel érvényesül? A tőkével. De az elpusztuló lángelmék a legtöbbször könnyelműek vagy dologtalanok. Míg én! Higyje el, én nem fejjel, hanem ballábbal jöttem a világra.

Czilla, ezalatt, titokban, félre hívta Ellát a sarokba, s fojtott, tompa hangon, mint a színpadon szokás, így suttogott hozzá:

– Figyelj rám. Meghalt a nagymamája. Tudod, az, a ki már oly sokszor volt beteg. El kellett utaznia a temetésére, hirtelen, váratlanul.

– Nincs igazad. Ha úgy volna, a mint gondolod, soha hírét se halljuk többet. Nem igaz? És visszajött.

– Igen. Pontban kilenczkor elsétál itt az ablak előtt. Ha felhúzod az egyik függönyt, ez azt jelenti, hogy megbocsátasz, s holnap itt lesz, mintha semmi se történt volna.

Nem felelt, s úgy tett, mintha nem is nagyon érdekelné a dolog. Elővette a horgolását, leült az apja mellé, s koronkint olyan komolyan nézett a beszélőre, mintha szentül hinne mindezekben a fantazmagóriákban.

De Czilla észrevette, hogy néha lopva az órára pillant, s mikor a kitünő Fodor-féle időmérők, némi apró véleménykülönbségeket leszámítva, abban egyeztek meg, hogy kilencz felé járhat az idő, átsétált a másik szobába, s lassan, tüntető nyugalmassággal, felhúzta az ablak függönyét.

Az utcza már kezdett néptelenedni. A kocsirobogás jókora szüneteket tartott, s a sötét alakok ritkább sorban és gyorsabban haladva suhantak el a gázlámpák mellett. Nem kellett hozzá több egy pillantásnál, hogy a szemközt lévő palota kapujában észre vegyen egy égő szivart, s az égő szivar mögött egy mozdulatlan alakot.

Sötétben minden macska szürke, s minden imádó egyforma. Hanem azért Ella mindjárt felismerte lovagját: botjáról és kalapjáról, mint Ofélia.

A fehér arcz halvány rózsaszínre vált; piczi kagylóházakban látni ezt a gyönyörü színt. A Seherezáde szempár lecsukódott a boldogságtól… ha amaz, ott -131- lent, ebben a pillanatban látja: igazán szerette volna, legalább addig, a míg egy hosszú csók tart.

Az igazat megvallva, ez csak amolyan utólagos jóslat volt. Ha Fodor Ella kisasszonyt nem is, a türelmes olvasót bizonyára meglepte a Göndöry úr váratlan megtérése. Ki kell jelentenünk, hogy senkit se lepett meg annyira, mint bennünket, a kik, végre is, a legjobban ismerjük a fenttisztelt Göndöry urat.

De hát a legelszántabb nagyravágyóknak is vannak gyönge pillanataik. Ezek között a gyönge pillanatok között nem utolsó helyet foglalt el az a másodpercz, a melyben Göndöry Béla, a mellette elhaladni készülő, szegényes ruháju kis Czilla láttára, nem tudta megállani, hogy ne mondjon neki egy pár jó szót, a tisztesség kedvéért.

– Mégis igen nagy kegyetlenség volna csak így egyszerre szakítani – mentegette magában a pillanatnyi gyöngeséget – mert végre, mit koczkáztatok?! A veszedelem oly messzi!… a meddig nagyobb baj lehet, százszor is bánatot jelenthetek, s visszahúzódhatom szép lassan, szinte észrevétlenül, megsiratva kissé, de átkok, tragédia nélkül. Eh, mért ne lennénk előkelőek, mikor ez úgy se kerül semmibe?!

Az efféle nemes felbuzdulásokat a következetlen nagyravágyók rendesen egy egész élet nyomorúságával szokták megfizetni.

De ne féltsük Göndöry Bélát. Kieviczkélt ő már jóval nagyobb bajokból, s ha róla is azt végezték el, hogy szomorú véget érjen, mint Phoebus de Châteaupert, a ki, szegény, tudvalevőleg megházasodott, legyünk nyugodtak, a mi barátunk arany koporsóban fog pihenni. -132-

Bármennyire késtek is a kutyabőrön szárnyaló angyalkák: Göndöry Béla köz- és váltó-ügyvédnek született.

… Másnap, mikor Czilla hathatós mesterkedéseinek sikerült kivinnie, hogy Ella és a Fodor-ház rég nem látott vendége, egy pillanatra egyedül maradtak, Seherezáde oda engedte a kezét szerelmesének, s azzal a mosolylyal, a melytől minden pillanatban azt várja az ember, hogy egyszerre csak könnyekké olvad fel, ezt a szót ismételgette makacsul, a hogy elkényeztetett gyermekek szoktak erősködni:

– Soha se tudnám megmondani annak a szegény embernek, hogy megcsaltam, hogy hazudtam neki.

S ugyanezt mondta este Czillának, a ki, mikor a látogató elment, titkos tanácskozásra szólította vissza a nagy szobába.

– S az urfi – kérdezte Czilla izgatottan – mit mondott erre a bolondságra az urfi?

Göndöry Béla arra az álláspontra helyezkedett, hogy semmit se szabad elsietni, s hogy minden bajnak legjobb orvosa: maga az idő. Bizonyára egész őszinte volt, mikor ettől a kipróbált orvosszertől várta a segítséget.

Czilla nem szólt semmit, de nagy dolgokat forgatott a fejében. S hogy bátorítsa magát, egymás után többször elismételte ezt a pár szót:

Volt már szerencsénk említeni, hogy Czilla igen kedvelte a színdarabokat, s hogy különös tisztelettel viseltetett a franczia drámák ama szellemes asszonykái -133- iránt, a kik egy-egy kétségbeesett helyzetben magukra vállalják a cselekvés intézését, s elméjök felsőbbségének, asszonyi furfangjoknak erejénél fogva szerencsés megoldáshoz juttatják a minden érdeklődésre és segítségre méltó szerelmesek dolgát. Ezek a nagy mintaképek lebegtek előtte egész éjszaka.

S rövidesen megvolt az elhatározása. Számot vetett minden eshetőséggel, s tisztán látta a veszedelmet.

De, istenem, még meghalni is édes, ha az ember két szerető szívért szenved vértanu-halált!

Az ember néha egy egész életet eltölt a nélkül, hogy belátná, s Czillának már kora ifjuságában meg kellett szereznie a tapasztalatot, hogy a franczia drámák szellemes asszonykáinak nagyon, de nagyon nincsen igazuk.

Mert nem jó beleavatkozni a mások dolgába, akkor se, mikor az a más maga az édes testvérünk. Ha a magunk dolgában se cselekedhetünk semmit, a nélkül, hogy utóbb szemrehányást ne tegyünk magunknak miatta: abból, a mit a mások számlájára teszünk, nem is igen származik egyéb, csak az a sok szemrehányás, a melylyel aztán elhalmozzuk magunkat.

Czilla igen szépen el tudta képzelni, milyen hangon kell szólnia annak a Nemtőnek, a kinek a meghatalmazó levelét a Gyöngédség, a Barátság és a Testvéri Szeretet láttamozták, s egészben véve meg volt elégedve a »nagy jelenet«-ével, de öröme nem tartott sokáig. A hatás nagyobb volt, mint remélte, s ez a váratlan siker kissé megdöbbentette. Balázs, a hogy Czilla előre látta a döntő jelenetet, nem kiáltozott a fájdalomtól, nem szavalt, nem handabandázott, nem ugrott fel a helyéről, s nem tombolt, mint a Vercingetorix Pompejá-ja egy teljesen hasonló drámai helyzetben, tovább is csöndesen -134- beszélgetett vele, sőt folyvást mosolygott, mint minden félszeg ember, a ki leplezni akarja, hogy a szive csordultig van; de a változás, mely ezen a mosolygó arczon egy pár percz alatt végbement, még a Czilla zsenge lélek- és arczismerete előtt is valami olyan formát jelentett, mint a mit közönségesen az úgynevezett facies hippocraticából szokás következtetni.

Ez az arcz, a melyet mindig egyformának látott, a mióta csak emlékezett, megöregedett itt, a szeme láttára. A szeme és a szája körül egyszerre csak ránczok bujtak elő, s a tekintete fénytelen és megtört volt, mint egy megvert, vén kutyáé.

Czilla még soha se látott ilyet, s megijedt attól, a mit cselekedett. Szerette volna visszakaparni, a mit mondott, s egyszerre nagyon rajta volt, hogy ráczáfoljon a tulajdon szavaira.

– Ne féljen, Czilla, úgy intézzük a dolgot, hogy a mama semmit se fog megtudni. Azt fogja hinni, hogy csak úgy, magától bomlott szét a dolog. Én már törődött, beteges ember vagyok, s magának igaza van, jobb lesz így. Igen, még talán nekem is jobb, hogy így kellett történnie…

Hanem azért Czilla zavartan, s szívében nagy önváddal búcsúzott el tőle. Lehorgasztott fejjel ment ki a szobából, s egy pillanatig arra gondolt, hogy ha anyja rajta érné az áruláson, talán nem terhelné annyira a felelősség azért, a mit, hiába, meg kellett tennie. Mért is, hogy nem szóltak inkább a mamának?!…

Odaát, a nagy szobában, egyedül találta magát, s úgy tett, mint Stuart Mária utolsó felvonásában Leicester lord, a ki tudvalevőleg nagy felindulások közepett hallgatja a magánosságban, hogyan ácsolják a -135- közelben Máriának a vérpadot. Fülelni kezdett, s minden nesz, mely a másik szobából áthallatszott, halálos rémületbe ejtette.

Sokáig hallgatózott. Egy darabig úgy tetszett neki, mint ha az a másik ember, odaát, leülne az íróasztalához, s mint ha a toll perczegését is hallaná. Aztán lépések hangja hatott át hozzá, majd minden elcsöndesedett. Czilla a falhoz szorította fülét. Talán megint ír… A kis lány szive nekivadultan kalapált. Szeretett volna átrohanni, de nem mert. Végre hallotta, hogy elmegy. Elmegy, s kivülről bezárja az ajtaját.

Czilla megkönnyebbülten lélekzett fel, szívére tette mind a két kezét, s boldogan mosolygott. Elmegy, bezárja az ajtaját, mint rendesen. Tehát nyugodt, s nem úgy távozik el, mint a ki nem akar visszatérni. Nem, nem gondol arra, hogy agyonlőjje magát. Úgy megy el, mint a ki nem készül semmiféle botrányra.

Aztán az ablakból leste, merre, hová indulhat. S a hogy megpillantotta azt a jól ismert, régi divatu kalapot, mely még a kereskedő boltjában fakult meg, épp úgy megesett a szíve a költőn, mint a hogy egy pár nappal előbb az ő szegényessége is megindította egy kissé a Göndöry Béla pompás kabátja alatt szundikáló szivet.

Istenem, mért is hord ilyen kalapokat?! Hogy ilyenekhez szokott hozzá a szűkölködés és a nyomorúság éveiben? Ok az?

Ki tehet róla, hogy nem fiatalabb, nem vidámabb, nem ügyesebb mozgásu?! Ki tehet róla, hogy csak derék, tiszteletreméltó, ki tehet róla, hogy nem hódító, nem elragadó?!

S eszébe jutott a Göndöry Béla ragyogó czilindere, a közeledő télnek ez az első pompás virága, mely a legeslegelső angol kalap-ültetvényes nagyhírü üvegházából került ki. Eszébe jutott a Göndöry lefegyverző -136- mosolya, ellenállhatatlan jókedve, szikrázó pillantásai, s kedves kuruttyolása.

Tagadhatatlan, hogy Göndöry Béla tartozik a czilinderével, az ingével, a mult évi ebédjeivel, tartozik mindennel s mindenkinek a világon; tagadhatatlan, hogy ifju életében máris annyi adósságot szórt szét szerte a világba, hogy háromezerhétszázötven év kellene hozzá havi részletekben fizetni vissza a tartozásait… Mindez igaz.

– Hiába, mi nők már ilyenek vagyunk! – sóhajtott Czilla, s meggyőzvén magát, hogy semmi oka a nyugtalanságra, ujra elővette a regényét.

Czilla sokat szokott egy lélekzetre elolvasni, s most is elintézett a Sarah grófné idegizgató történetéből vagy egy fél-tuczat megrázóan érdekes jelenetet, mikor egyszerre eszébe jutott, hogy Hódy, a ki ilyenkor már pontosan itthon szokott lenni, ez egyszer nem jött haza. Ujra elfogta a nyugtalanság, de most már nem adhatta át magát a tépelődésnek, mert az anyja szavát hallotta.

Czilla úgy megrémült, hogy torkán akadt az »igen«, s azt hitte, hogy egy lépést se bir menni… De a kiváncsiság néha csudákat tesz.

Fodornénak az arcza borzasztó volt a maga nyugodtságában. Fodorné csak addig volt jókedvü, a míg dühöngött; a nyugalom nála nagyon rosszat jelentett.

– Süket vagy? Azt mondom, hogy ki kell írni a szobát, és a czédulát le kell vinni a házmesterhez.

– Miféle szobát? – dadogott Czilla az ijedtségtől elhaló hangon, önvádtól gyötörten. -137-

– Annak a gazembernek a szobáját! – fakadt ki Fodorné, s meglátszott rajta, mennyire jól esik neki, hogy kifujhatja magát.

De eltartott egy pár óráig, míg megtudhatta, hogy »az az úr« levelet írt, melyben gyógyíthatatlan s eddig nem ismert betegséget adván okul, lemond a tervezett, nagyon megtisztelő összeköttetésről, s hogy jelenléte ne okozzon még több kellemetlenséget, kijelenti, hogy a lakásból kiköltözik, egyelőre pedig elutazik külföldre.

Ugyanebben az órában Ella az egyik szomszédasszonynál volt, a ki nagy titokban egy levelet adott át neki. A levél ekképen szólt:

Édes, drága kis Ella!

Megtudtam, hogy mást szeret, s nem akarom, hogy miattam boldogtalan legyen. Tudom, mit tesz az: boldogtalannak lenni szerelemből.

Elhallgattatom tehát az önzésemet, mely azt mondja, hogy magával együtt élni édes, nagyon édes volna még akkor is, ha szerelmet érezni nem is lehet irántam.

Legyen boldog azzal, a kit szeret.

Egyszer azt mondta nekem, hogy mindig jó lesz hozzám, és sohase fogom megbánni, hogy magát választottam.

És én tudom, hogy arról mondok le, a ki mindenképpen a legjobb feleség lesz a világon.

Mégis lemondok. Sőt lemondok arról is, hogy valaha láthassam. Nem tudom látni, a mint másra gondol, nem akarom látni, a mint elviszik hazulról. -138-

Kiszakítom magamat abból a környezetből, mely család helyett családom volt, s elhagyom a helyet, a mely nekem mindig az otthont jelentette.

De oly gyönge vagyok, hogy nem tudom ezt megtenni egy utolsó istenhozzád nélkül.

… Igaza volt: soha se bánom meg, hogy magát választottam.

A mikor ezeket a szavakat mondta, nagyon, nagyon boldog voltam.

Ez volt egész életemnek egyetlen boldogsága.

Isten áldja meg érte.

Hódy Balázs.

Ez a története annak a szerelemnek, a melyről egy szóval se emlékeznek meg a Hódy Balázs költeményei, se a rondeauk, se a madrigálok, se a balladák, se a vegyesek.

A GYANU.

– Hölgyeim, uraim! Engedjék meg, hogy édesanyám helyett, a kinek ebben a pillanatban nincsenek szavai, csak örömkönnyei, én köszönjem meg szíves jókivánataikat. A mai emlékezetes napon, most, hogy az én kis húgom elsuttogta a »holtomiglan«-t – mert a pap szerint csakugyan elsuttogta; én, megvallom, nem hallottam – a Szerencse hosszu idő óta először mosolyog be ezek közé a falak közé, melyek annyi gyászt és szomorúságot láttak; és mi mindnyájan megilletődötten, szinte meglepetten tekintünk erre a rég látott vendégre. Nagy a mi meghatottságunk, s nagy a mi boldogságunk, mert hisz a mi beczézett gyermekünk ahhoz megy férjhez, a kit választott, ahhoz a derék emberhez, a kit mi is régen szeretünk. Azért ne csodálják, hogy megindulásomban alig tudom ezt a pár szót eldadogni; hogy képtelen vagyok egyebet mondani, mint hogy: köszönjük, nagyon köszönjük az önök barátságát. Ez a nap elfelejtet mindent: rossz éveket, tengernyi megpróbáltatást, csak azt nem felejteti el, hogy az önök barátsága volt az egyetlen jó, mely soha se hagyott el bennünket. Házunk legrégibb barátjára emelem poharamat, s kivánom, hogy az én kedves Móricz bátyámat, atyai barátomat az Uristen sokáig éltesse! -142-

A felköszöntő jó hatást tett. Nagyon kedvesnek találták, hogy a híres védőügyvéd otthon úgy beszél, mint egy félénk diák. Móricz bácsi végképpen el volt érzékenyedve, s fiatal barátja kezét semmi áron nem akarta elereszteni. Károly megelégedetten ült vissza a helyére, s a mint a beszélgetés ismét megeredt körülötte, egy pillanatig a semmibe bámult. Úgy tetszett neki, mintha az apját ott látná Móricz bácsi mellett, a hogy régen, a jó napokban látta, s mintha az az elfelejthetetlen szelid kék szempár ezt mondaná neki:

– Elég jó fiu vagy. Megtetted a húgodért és az édesanyádért, a mit tőled vártam; hosszú életü lészsz e földön, legalább a jobb cselekedeteidben hosszú életü.

Károly bosszankodva kelt fel, s a türelmetlenség egy mozdulatával hívta félre a vén cselédet.

– És ti nem tudtátok megmondani neki, hogy ma micsoda napom van? Mikor a szájatokba rágtam, hogy ma a szenttel sem értekezem…

– Megmondtuk mi, kérem alásan, de az asszony nem tágít. Azt mondta, hogy vár ő reggelig is. Várt is legalább egy órát.

– Hát, kérem, a Levetinczy úr elszólta magát, hogy estére el tetszik utazni. Mikor ezt megtudta, elkezdett könyörögni, előbb neki, aztán nekem…

– Úgy mondta, hogy ha ma nem beszélhet a tekintetes úrral, a lányát elítélik, talán ki is végzik. Megesik rajta az ember szíve, tekintetes úr. Úgy sír szegény, mint a zálogos tehén.

Egy pár percz mulva csakugyan követte Gyurit s átment az irodájába. A mint a kis szobán végighaladt, gyilkos pillantást vetett a szorgalmasan körmölő Levetinczy úrra, de Levetinczy úr okos ember volt s eltemetkezett az írásaiba.

A feketeruhás asszony ott ült az elfogadó-teremben, s nézte, hogyan játszik a napsugár a szőnyeg apró koboldjaival.

– Édes nagysád, én nagyon értem az ön fájdalmát, s higyje el, mélységes részvéttel vagyok a szerencsétlensége iránt. De, a mint mondtam már, igazán fölösleges, hogy hozzám fáradjon. Én a legnagyobb gonddal tanulmányoztam át az ügyet, s legyen meggyőződve, hogy lelkiismeretesen fogom teljesíteni a kötelességemet. Nem fogok elfelejteni semmi csekélységet, a mi mellettünk szól, s mindent el fogok követni a kisasszony érdekében…

Az asszony könnyben úszó szemmel nézett rá, s egyszerre csak oda borult a lába elé. Károlynak úgy kellett fölemelnie.

– Ó, ügyvéd úr, bocsásson meg nekem, hogy háborgatom! De nem tudok hova lenni a nyugtalanságtól, s -144- mióta megtudtam, hogy ön ma este elutazik, halálra vagyok rémülve. Nekem már csak önben van reményem, és szerencsétlenségünkre, ön maga se hiszi, hogy a lányom ártatlan. Pedig csak még egyszer kellene beszélnie vele, s meggyőződnék róla, hogy az. Ha csak egyszer, egyetlen egyszer a szemébe nézne látná… Egy ilyen kedves, édes kis gyermek, s az a sötét, irtóztató gonoszság, a mivel vádolják!… Ó, hogy is tudja elképzelni?!… Nem, ügyvéd úr, ön nem fogja megtagadni egy kétségbeesett anya utolsó könyörgését! Beszéljen vele még ma, legkésőbb holnap! Hisz a végtárgyalástól már csak három nap választ el! Ha ön elutazik, ha csak a tárgyalásra jön haza, ha addig nem beszél vele még egyszer, akkor végünk van, végünk van!

– De kérem, nagysád, higyje el, ez az ujabb találkozás édes-keveset lendítene a dolgunkon. Ismétlem, módomban volt beszélni a kisasszonynyal egy teljes óráig. Fájdalom, olyan felvilágosítást, mely a vádat akár csak részleteiben is meggyengíthetné, nem csikarhattam ki tőle. A kisasszonytól se szerezhettem több felvilágosítást, mint nagysádtól. Nagysád ennyire szorítkozik: »Én nem tudtam semmiről semmit. A végrendelet bennünket lepett meg a legjobban. Sejtelmem se volt róla, hogy az öreg úr nem természetes halállal mult ki. Most se tudok semmiről semmit, csak azt tudom, hogy a lányomat végrendelet-hamisítással és gyilkossággal vádolják, pedig az én lányom olyan ártatlan ezekben az iszonyatosságokban, mint a ma született bárány.« A kisasszony se tájékoztat jobban ennek a – mondjuk – homályos ügynek a részleteiről. A vállát vonja, s kér, hogy hagyjak neki békét. »Tudom – szólt hozzám – hogy a látszat ellenem szól. Azt is tudom, hogy el fognak ítélni, s azért nem is védekezem. Csak annyit mondhatok önnek, hogy ártatlan vagyok.« -145-

– Én fölteszem a legjobbat, de sajnos, ha még úgy meg volnék is győződve a kisasszony ártatlanságáról, ez nem sokat változtatna a dolgon. Elképzelheti nagysád, hogy tudni fogom a kötelességemet, s a törvényszék előtt nem a kételyeimmel hozakodom elő. Ellenkezőleg, minden módon igyekszem bizonyítani, hogy a védenczem ártatlan. De szerencsétlenségünkre, mert ez a szerencsétlenségünk, édes nagysád, bármily ékes beszéddel állanék is elő, s bármily lelkes meggyőződés fog is kisugározni a védőbeszédemből, mindez szörnyen keveset használ, mert a tények, fájdalom, ellenünk beszélnek.

– A tények? Micsoda tények? Csak nem tartja »tény«-nek ügyvéd úr azt az undok mesét, melyre ez a szörnyü fúria a vádját alapítja?

– Kérem, én nem a Barcsiné előadására czéloztam. A vádlevélben csakugyan sok a vastag valószinütlenség, s hiszem, hogy ennek az iratnak a megszerkesztésében a gyűlöletnek is volt szerepe. Csakhogy nem erről van szó, hanem másról. Nézze, kérem, ebben az írásban, melyet a kezemben tartok, nincs egyéb, csak a száraz tényállás; az ügyész nem szenvedélyes ember és nem gyűlölködik. S ő a következőképpen foglalja össze a tényeket… Azaz, bocsánat, akarja, hogy felolvassam a főbb pontokat?

Az asszony, felelet helyett, ismét sirdogálni kezdett. Károly, a ki a könnyekkel szemben nem igen tudott érvelni, úgy vélte, hogy legokosabb lesz megcselekedni, a mit felajánlott. Vannak felek, a kik mintha teljesen ki akarnák élvezni a szerencsétlenségüket, csak a percsomójukkal tudnak mulatni; talán ez is azok közül való.

»1882. novemberében Werner Frigyes budapesti lakos, nőtlen magánzó (régebben építő-vállalkozó), összezördülvén testvérével, özvegy Reinhold Ferencznével, háztartása vezetését özvegy Bojti Pálnéra bízza, a kivel kishirdetések útján ismerkedett meg«…

– Nem értem – szakította félbe – miért neheztelik olyan nagyon ezeket a szerencsétlen kishirdetéseket? Istenem, hát nem természetes, hogy kaptam az alkalmon, mikor olvastam, hogy egy gazdag ember gazdasszonyt keres?!… Mit tehettem volna egyebet, mint hogy elmenjek cselédnek?! Hirtelen özvegységre jutva, fedél és kenyér nélkül, egy felnőtt szép leánynyal a nyakamon?!…

– A kishirdetésekből csak azt állapítják meg, hogy Werner és nagysád közt nem volt semmi régibb ismeretség, a mely azt a bizonyos végrendeletet kellőképpen megmagyarázhatná. De ha úgy tetszik, menjünk tovább:

»A nevezett Werner Frigyes régibb idő óta súlyos idegbetegségben és szervi szívbajban szenved, s 1884. ápril 28-án már ágyban fekvő beteg. Kezelő orvosa: Palay Emil doktor a baj uj tüneteinek semmi jelentőséget nem tulajdonit. A beteg azonban május 6-áról 7-ére virradó éjjel meghal, s a kezelő orvos – a ki a tanuvallomások szerint »sokat forgolódott a kisasszony körül« – megállapítja, hogy a halál közvetetlen oka szívszélhüdés, melyet a szívbillentyűk működésében beállott zavar idézett elő. A halál okának ezt a magyarázatát a halottkém is magáévá teszi (a ki, mint az egyik cseléd vallja, a halottra rá se tekintett).

Az elüljáróság átveszi a hagyatékot, s az elhunyt iratai közt egy végrendeletet talál, mely 1883. deczember -147- 17-én kelt, s mely Reinholdné tökéletes kitagadásával, általános örökössé Bojti Irén kisasszonyt teszi. A végrendeletet átteszik a bírósághoz, a mely ezt forma szerint ki is hirdeti; ekkor azonban előáll Reinholdné, s bűnvádi feljelentést tesz Bojti Irén ellen, a kit nem kevesebbel vádol, mint végrendelethamisítással és gyilkossággal.«

Én hiszem, édes nagysád, hogy mi csak szerencsétlenek vagyunk, de minő lánczolata a szerencsétlenségnek! A végrendeleten mint tanúk Csányi ügyvéd és Fritze borkereskedő szerepelnek, az elhunyt két barátja. És íme, mikor arra kerül a sor, hogy helytálljanak az aláírásaikért, egyik sincsen többé.

Csányi még 1884 februárjában meghal, Fritze pedig ugyanakkor, mikor Werner kiterítve fekszik, eltűnik Budapestről, s kijátszsza a törvényt, mely őt hamis bukás miatt üldözi.

A törvényszék elrendeli a vizsgálatot, s a vizsgálat során az írás-szakértők megdöbbentő véleményeket terjesztenek elő. Az egyik nem tartja lehetetlennek, hogy a végrendelkező írása s az aláírások valódiak, a másik még határozottabban szól, s úgy véli, hogy egyes jelekből a hamisítás tényét meg lehet állapitani. S a kisasszony ezekkel a sujtó véleményekkel szemben nem tagadhatja, hogy valóságos művésze a kalligrafiának…

De ez még nem minden. A vizsgálat kiterjeszkedik a haláleset körülményeire; a sírt felnyittatják. És ime, az autopszia megállapitja, hogy Werner opiummérgezés következtében múlt ki; nem a szív billentyűi mondták fel a szolgálatot, hanem meggyilkolták.

– És ha megmérgezték, meggyilkolták, más nem mérgezhette, nem gyilkolhatta meg, csak az én tizennyolcz éves leányom, a ki most két esztendeje jött ki a zárdából, a ki…

– Ó, kérem, hisz ebben a glóriában van az összes -148- erősségünk. De, fájdalom, ez kevés. Láttunk gonosztevőket madonna-arczczal, és czukorbaba-szerü szépeket, a kik csak úgy gázoltak a vérben.

– Elhiszem, s úgy látszik, azóta minden madonna-arcz gyanús. De ez magában véve, talán még sem elég a vádra. S akkor hát miért vádolják éppen őt? Miért nem vádolnak engem s miért nem gyanusítanak valaki mást?

– De hát kit? Ki az, a kit csak a legtávolabbról is gyanusíthatnánk? Mióta a törvényszék a kisasszony védőjévé rendelt ki, folyton ezt kérdezem nagysádtól is, a kisasszonytól is. Nagysád a kezét tördelte, s azt mondta, fogalma sincs róla. A kisasszony meg azzal fizetett ki, hogy: »Mit tudom én?! Hagyjon nekem békét. El fognak ítélni, s azzal vége.« Pedig hát a dolog csakugyan nem tréfa. A végzetes nap története óráról-órára meg van állapítva, s mondhatom, édes nagysád, a tényállásnak ez a része sokkal terhelőbb ránk nézve, mint gondolja.

– Nem tudom elképzelni, mi volt a lányom viseletében, akár ezen a napon, akár máskor, a min fenn lehet akadni?

– Mindenekelőtt meglepő az a rendkivüli önfeláldozás, a melylyel a beteget ápolja. Hisz ez a beteg nem volt se apja, se férje, még csak rokona se…

– Meglepő az, hogy felváltott, mikor én már tökéletesen ki voltam merülve?…

– Nagyobb jelentőséget csakugyan nem tulajdonít senki a dolognak. De végre is ezen az emlékezetes napon folyvást ő van a beteg körül. Reggel tíz óra felé megérkezik az orvos. Nem talál semmi nevezetesebb változást, s azt rendeli, hogy a beteg szedje tovább az ismert orvosságot.

Ráírja a reczeptre, hogy megismétlendő, aztán eltávozik. Délután négykor Barcsiné vagyis igazi nevén: -149- özvegy Reinholdné látogatja meg a beteget, a haragvó testvérek kibékülnek, s a későbbi vádló még hat óra előtt elhagyja a házat. Ettől fogva másnap reggelig senki se lép a házba; senki, még csak egy koldus se. Az ujra megcsináltatott orvosságból öt órakor adják be az első kanálnyit, hétkor a másodikat; a kisasszony maga ápolja a beteget. Fél kilencz tájban a beteg elszunnyad, nemsokára azonban fölébred, fájdalmakról panaszkodik, s a kisasszony beadja neki a harmadik kanál orvosságot is. Ekkor már csak a kisasszony meg az ápolónő vannak körülötte; nagysád a saját lakosztályában pihen, a cselédek rendes dolgaikat végzik. A betegszobába reggelig nem lép be senki. Tizenegy felé az egész ház alszik a kisasszonyon kivül. Elalszik az ápolónő is, később ugyan többször fölébred, de mindig csak perczekre, legfeljebb negyedórákra. Az ápolónőnek úgy rémlik, hogy a kisasszony éjféltájban ismét beadott a betegnek; a kisasszony azt vallja, hogy az ápolónő rosszul emlékszik.

– Igen, megállapították, hogy az orvosságból nem hiányzik több, mint három-négy kanálnyi. Fájdalom, ez ránk nézve közönbös, mert a kisasszony nagyon könnyen hozzáférhetett boldogult atyja kézigyógyszertárához: és különös, ebben a kézigyógyszertárban minden megvan, s minden érintetlen, csak éppen a mi szerünk hiányzik.

– Bocsánat, ügyvéd úr, de hisz még azt se tudhatni bizonyosan: volt-e egyáltalán a kézi gyógyszertárban ilyen szer…

– Morfium-szolúczió?! Ugyan kérem! Az ön boldogult férje, a ki, kevéssel a halála előtt vállalkozott rá, hogy elmegy orvosnak nem tudom melyik fürdőhelyre, -150- egy rendes kézi gyógyszertárt vásárolt be, s tessék elhinni, az ilyen kézigyógyszertárakat egészen egyformán szokták berendezni. Olyan az, mint egy kelengye: ennek sem, annak sem szabad belőle hiányozni. Mondhatom, édes nagysád, menthetetlen könnyelműség volt, hogy ezt a veszedelmes készletet megtartotta.

– Mit csináltam volna vele? Házalni nem vihettem el. Bár túladhattam volna rajta! De ha nem sikerült?!

– Elég az hozzá, ilyen körülmények közt az orvosságos üveg nem ment meg bennünket. S ebben a nagy szükségben nem találjuk meg a bűntett magyarázatát. Nem találunk még csak egy elfogadható föltevést se. Annyi kétségtelen, hogy Wernert tizenegy és három óra között mérgezték meg. S ebben az időpontban senki, egy lélek sincs a házban, a kibe a gyanunk belé kapaszkodhatnék. Nem is rejtőzhetik ott senki, mert később, a reggeli órákban se hagyja el a házat senki, semmiféle gyanus alak. A betegszobában a halálra ítélten kívül nincs senki, csak a kisasszony és az ápolónő. Ha véletlenül egy gonosz cseléd, vagy egy elrejtőzött bérgyilkos, gonosz cselédek czimborája, lopóznék be a beteg szobájába, a zárak és kilincsek egész seregével kellene elbánnia. Odabenn az ápolónő alszik, mint a bunda; csak akkor él, ha fölkeltik. Nincs senki ébren, csak a kisasszony, a ki a vizsgálóbíró előtt azt vallja, hogy legfeljebb perczekre aludhatott el. Ezek után kit gyanusítsunk? Az ápolónőt, ezt a magával is jótehetetlen öreg teremtést, a kit az ápolónők közül már ki kellene mustrálni, s a kinek a bűntettből semmi haszna, vagy…

– Engedelmet kérek, ügyvéd úr, hogy félbeszakitom, de ma reggel megtudtam valamit, a mi ellentmond ennek a képzelt tényállásnak. Úgy tetszett mondani, hogy később, a reggeli órákban se hagyta el -151- a házat senki, semmiféle gyanus alak. Azt hiszem, ezt soha se tudhattuk volna meg teljes bizonyossággal, mert hisz egy nagy házból, melynek két utczára két kapuja van, különösen felfordulás idején, mikor házmester, cselédek, mind elvesztették a fejüket, s jobbra-balra futkároznak, észrevétlenül kisurranni nem is olyan nehéz dolog. De most már éppen bizonyosan tudom, hogy reggel hat óra tájban olyan valaki ment ki a malom-utczai kapun, a ki nem tartozik a házhoz. Csakhogy attól tartok, hogy az ügyvéd úr semmit sem ad a házmester- és vénasszony-beszédekre.

– Vajon mindez nem csak szó-fia beszéd?!… Kész az illető ezt a bíróság előtt is erősíteni?

– S nagysád ezt most mondja? Egy jó félórai kölcsönös kesergés után?…

– Nem tudtam, hogy az ügyvéd úr ekkora jelentőséget tulajdonít majd a dolognak…

– Hogy az ördögbe ne!… Hisz eddig a pillanatig… De a dologra. Mit állít a cseléd: ez az idegen, nő volt vagy férfi?

– Ó, elég részleteset. Fekete szem, haj; egy kis sebhely a jobb arczon, közvetetlenül a szem alatt. Éppen szembe találkozott vele. Az asszony elfordult, de már későn. -152-

– Hogyne! Az idegen csak Barcsiné lehetett. S én esküszöm, ügyvéd úr, hogy ő volt a gyilkos!

– Kérem, mondjon nekem egyet-mást erről az asszonyról. Először is, hány éve annak, hogy Reinhold meghalt?

– S az asszony attól fogva, hogy özvegy lett, mindig a testvérénél lakott, egészen addig…

– Úgy mondják, hogy a férje még élt, mikor ez a viszony kezdődött. Werner már akkor is tudott a dologról, de mig Reinhold élt, addig hallgatott. Később azonban örökös csatáik voltak egymással Barcsi miatt. Barcsit egyszer ki is kergette a házból a szegény öreg.

– Igen, s mikor végképpen összevesztek, az asszony mindjárt Barcsihoz ment lakni.

– Egy beteg ember szertelen dühével. Eleinte hallani sem akart az asszonyról. Egyszer, mikor megtudta, hogy a testvére Barcsinénak nevezteti magát, olyan rohama volt, hogy azt hittem, mindjárt megüti a guta. Hanem utóbb, mikor hallotta, hogy rosszul élnek, mégis csak megenyhült a testvére iránt.

– Úgy éltek, mint a kutya meg a macska. Azt beszélték, hogy Barcsi akárhányszor félholtra verte az asszonyt. Hanem egyszer ő húzta a kurtábbat. Az asszony egy féltékenységi rohamában leöntötte vitriollal. -153- Barcsi még idején észrevette a veszedelmet, s hirtelen eltakarta az arczát a két kezével. A szeme világát tehát nem veszítette el, hanem a vitriol levitte az egész fejebőrét.

– Dehogy váltak szét! Ellenkezőleg, kibékültek, s megint imádták egymást egy darabig. Mindig úgy voltak. Össze-összevesztek, késsel, méreggel fenyegették egymást, de a vége mindig az lett, hogy megint csak összekerültek. Én azt hiszem, hogy szerették egymást. Furcsa szerelem volt az igaz, de úgy látszik mégis csak szerelem.

– Ezek olyanok voltak. Néha hetekre is el-elhagyták egymást, de aztán mégse tudtak meglenni egymás nélkül.

– S az ilyen harczok alkalmával az asszony sohase kisérlette meg kibékülni a testvérével?

– De igen, csakhogy nehezen ment a dolog. Az öreg ugyan gyönge ember volt, a ki könnyen hajlott a szóra, hanem ebben az egy dologban megbicsakolta magát, mert Barcsit nem állhatta. Csak akkor kezdtek ismét közeledni egymáshoz, mikor Barcsi elhagyta az asszonyt. Még nem is akkor mindjárt. Egy szép nap Barcsi eltűnt; nyilván megunta az idillt. Hanem az asszony egy cseppet se nyugtalankodott; hozzá volt szokva az efféle kirándulásokhoz, s bizonyosra vette, hogy Barcsi vissza fog jönni. Csak akkor vette észre, hogy igazán elhagyták, mikor már hat hét is elmult, s Barcsi csak nem akart visszatérni. Ettől fogva aztán megint közeledni kezdett a testvéréhez, de végképp csak azon a napon békültek ki, a melyet bár ne értem volna meg. -154-

– Jól van, köszönöm. Még csak egy kérdésem van. Mikor küldheti el hozzám azt a cselédet?

– Úgy küldje még ma, legkésőbb holnap reggelig. De bizonyosan, mert ha holnap reggelig nem jöhetne, inkább magam megyek oda.

– Ne áltassuk magunkat, édes nagysád. Ez csak egy szalmaszál, de ebbe is belekapaszkodunk.

– Sürgönyözzön Kelemennek, hogy jelenjék meg helyettem a Winter-féle pörben és értesítsen azonnal: számíthatok-e rá? A folyó ügyeket, kérem, intézze el ön. Három napunk van a végtárgyalásig: ezen a három napon én csak detektiv leszek.

Azután átment a mulatók közé. Azok már a vad felköszöntőknél tartottak, s Károly úgy találta, hogy Guszti, az öcscse, a családi ünnephez semmiképp se méltó, tulipiros hangulatban van. A többiek is láthatóan szabad pórázra engedték a kedvüket. Móricz bácsi azzal áltatta magát, hogy énekel, s a hangja egyet-egyet nyekkent, mint egy húsz év óta nem hangolt zongora, melynek a billentyüit Liszt-kézzel verik. Az ó-divatu enyelgéseket harsogó derültségek kisérték; a tánczkedv mind sűrűbben s hangosabban kért eget, s az egyik nyoszolyóleánynak végre is le kellett ülnie a zongorához.

Károly nem tudta utólérni ezt a jókedvet. Hiába erőködött, sehogy se találta bele magát abba a hangulatba, a melyből kiverték, s józansága idegennek érezte -155- magát a vidám környezetben. Ha szóltak hozzá, derült arczczal válaszolgatott, mint az előbb; de már nem volt jelen.

Úgy tetszett neki, mintha egy árnyék vonult volna el az ablak előtt, a melyen kitekintett. Egy szőke lány árnyéka, azé a lányé, a kivel csak egyszer beszélt, s a kit meg se nézett jól a biró szobájában.

Hogy eddig mért nem törődött vele, s hogy most egyszerre mért jár folyton a fejében, maga se tudta volna megmondani. Talán mert hirtelen titokzatos alakká változott át és izgató talánynyá lett előtte?

De minduntalan rajta kapta magát, hogy keresztül nézett a körülötte mozgó kiveresedett fejek közt, s a tekintete ott maradt, a hol mintha a méregkeverőnőt látná. Csak egy mozdulatára emlékezett, de ez az egy mozdulat kisérteni kezdte, s ujra meg ujra maga előtt találta, a mint a biróra pillantva, hátraszegte szép szőke fejét és így szólt: »Ne faggassanak engem. Tudom, hogy elitélnek. Jó; nem bánom. De hagyjanak békében.«

Egy gyönyörü májusi reggel kint járunk a szabadban… A természet temploma tele van áhitattal; a levegő csupa fény, s a madársereg ezeregyéji dallamokat zeng tiszteletünkre. Áthat bennünket az a névtelen, boldog érzés, a melynek nem tudunk nevet adni. Egyszerre azonban elszomorodunk, s nem tudjuk, miért. Csak később veszszük észre, hogy egy felleg jelent meg a fejünk felett. -156-

II.

Károly egy óra mulva elbúcsúzott a testvérétől meg a sógorától, s átment az irodájába, kihallgatni a mentő tanút, a ki már várakozott rá. Aztán becsukta a boltot, és elment hazulról.

Csak későn került vissza, a mi a házban némi feltűnést keltett. Az ügyvéd úr nem szokott éjszakázni.

Mikor megjött, az volt az első dolga, hogy előkereste jó előre elkészített védőbeszédét, elolvasta, és aztán széjjeltépte.

– Mi mindent mulaszt el az ember – tünődött magában – csak úgy, szent meggyőződésből! Ki hitte volna?!…

Az eredmény, a melylyel útja járt, határozottan megzavarta. Egy kissé szégyelte is magát. Mindezért csak le kellett hajolnia, és ime, majdnem elmulasztotta lehajolni.

S aztán ez a csúfos vereség, melyet a lélekbúvár szenvedett! Károly, mint mindenki, emberismerőnek, sőt lélekbúvárnak képzelte magát.

A kép, melyet erről a lányról alkotott, egyik mesterműve volt az elbizakodott lélekbúvárnak. Olyan büszke volt rá, hogy czimet is adott magában ennek az erkölcsi képnek; ezt a czímet, hogy: »A sellőalakú szép kis falánk állat«. S megállapította, hogy állatkája valami közbülső lény a rágcsálók és a ragadozók között. -157-

Még tegnap is sajnálkozott magában, hogy nem ő tartja a vádoló beszédet. Minő anyag volna a vádhoz ez az erkölcsi arczkép, melyet annyi tárgyszeretettel rajzolt meg – magamagának!… Ime:

Egy szegény vidéki orvosnak a leánya; egyetlen leány, szép és elkényeztetett. Az anya nagyon közönséges lény; az apa csupa jóság és gyöngeség.

A leány korán fejlett, éles elme, és ördögnek való véralkat, a melylyel nem lehet birni. Mint gyermek, a rombolás beteges szenvedelmének bámulatos eseteivel gazdagítja a kisvárosi Lombrosók ismereteit; később olyan rossz, hogy, bár egyetlen leány, tekintettel a jövőjére, be kell adni egy zárdába, hogy megjavítsák. Ott, ő az osztály rossz szelleme; a macskazenék és a kolostorkertben rendezett pajkos mulatságok fő-fő rendezője.

Tanulni ellenben nem tanul semmit, kivévén, hogy megtanulja a kalligrafiát. Csodálatosan rajzol és ír. Felejthetetlen torzképeket rögtönöz a jó nénékről, s a legnagyobb hőstette az, hogy öregebb leányoknak, szivességből, meghamisítja a keresztleveleit. A tizenhat éves kamasz lányok ezeknek a hamisításoknak a segítségével letagadhatnak az éveikből egy vagy két esztendőt.

Csak az iskolaszünet idején megy haza, de ez a két hónap tökéletesen elég arra, hogy ugyancsak kinyilt szeme észrevegye, mint válik a szülői házban egyre és egyre otthonosabbá a nélkülözés, sőt a tisztes nyomorúság. Apját üldözi a balsors. A szerencsétlen ember, holmi közegészségügyi érdekek miatt, háborúságba keveredik hatalmasabb orvostársával, s az egyenlőtlen harczban lassankint minden elvész: a kis megkuporgatott vagyon, a már megszerzett munkakör s a megszokott jövedelem, a hasznos összeköttetések, még az egy-két utolsó jóbarát is. Irén megismeri a létért való küzdelmet egész -158- meztelenségében, s apja csatavesztései azt a világnézetet érlelik meg benne, hogy a küzdelmekben gyöngébb félnek maradni: ostobaság.

Egyébként maga is belébocsátkozik a küzdelembe s megkezdi a harczot természetes vetélytársaival. Meg van győződve róla, hogy ebben a világban ő az erősebb fél.

A küzdelem színtere a kisvárosi tánczmulatságok, a színkör, s a nagyobb ünnepélyek, a honnan senkit se lehet kiszorítani. Irént a zártkörű mulatságok közűl csak a batyubálokba viszik el, a hova nem kell drága öltözet; a színházba is csak olyankor jut el, a mikor ajándék-jegyeket osztogatnak, de a szinkör olcsó előadásait, meg a kis batyubálokat az Irén puszta jelenléte ünnepekké teszi. A hol Irén ül, ott ütnek tábort az összes katonatisztek, ott van a fiatalság színe-java, s az ellentábor vőlegényei, ha egy kissé mulatni akarnak, átszöknek Irénhez. A magasabb körök kisasszonyai, a kik ott vannak a díszelőadásokon s részt vesznek az előkelő összejövetelekben, nem kicsinylik ezt a sikert, s megpukkadnak mérgükben.

Irén térdig jár a rózsában, királynőként szemeli ki és dobja el az imádóit, győzelmet győzelemre halmoz, s tudja élvezni apró diadalait. De lassankint észreveszi, hogy sikerei tökéletlenek. Imádói seregében ott van az egész világ, de kérői csak azok, a kiket szeretne kirostálni a többiek közül. Azok, a kikre ő is kegyes volna rápillantani, sorvadnak érte, térden állva esengenek a mosolyáért, de lassankint eltünedeznek, és sorra kérik meg, nem őt, hanem az ellenfeleit.

Irén nem arra született, hogy megadja magát, s hogy beérje a kevesebbel, a hitvány alkuval is. Irént a balsiker csak edzi s ujabb küzdelmekre bátorítja. Neki diadal kell minden áron; nem nyomorult félsikerek, nem egy-egy vetélytársnőnek ideig-óráig való -159- legyőzése, hanem a rendkivűli siker, a melyet a többiek csak irigyelhetnek, a teljes, tökéletes győzelem.

Most már nem elhomályosítani, hanem eltiporni akarja a versenytársait; esküt tesz, hogy a káröröm mosolyait egy császárné megvetésével fogja visszafizetni.

Nem is csinál belőle titkot, hogy csak olyan emberhez fog feleségül menni, a ki meg tudja adni a szépségéhez illő kivételes, minden fényűzésre feljogosító jómódot, s a kinek a gazdagságával felülemelkedhetik minden versengésen, minden hozzá nem méltó, kicsinyes küzdelmen.

Ekkor hirtelen, váratlanul, meghal a jó bolond apa, s ők koldusbotra jutva, egyedül állnak a világon.

Minő bukás az álmok világából!… Megjelenik előttük a dísztelen, a szörnyü nyomorúság réme is, és nem tudják, hogy mittevők legyenek. Milyen csalódás! De Irén még most sem adja meg magát, s ámbár a kolostorban nagynehezen letette volt a tanitónői vizsgálatot, eszében sincs, hogy ennek hasznát is vegye, még mindig vár, s ujabb diadalokról álmodik.

Megérkezik a végzetes kishirdetés. Az özvegyasszonyban feltámad a reménység, s Irén talán mosolyog magában.

A többi szinte magától következik. Beköltözködnek az öreg nyárspolgár házába, s Irén, mintha kicserélték volna. Szerény, gyöngéd, figyelmes, s maga a megtestesült igénytelenség. A vánnyadt, vén gyerek, a ki csak most, az Irén lágy pillantásaiból s mesés fogsorából tudja meg, hogy létezik egy másik világ is, a mely nem téglából van, ismeretlen pezsdülést érez rozzant testében, s egyszerüen elolvad. Egy hónap multán már olyan engedelmes rabja a szép leánynak, mint egy beteg gyík a kígyóbűvölőnek.

De ujabb balsiker. Irén elsieti a dolgát. Csak azt veszi észre, hogy Werner nem tud többé meglenni a -160- dédelgetés nélkül, a mely körülveszi, s nem számol betegének ravaszságával. Tudja, hogy sietnie kell, s a türelmetlenség lázában idejekorán süti el az öreg ágyut. A vén sváb, a ki a szemétről küzdte fel magát a malom-utczai pompás villába, s a kiben megkövesedett a gyanu és a bizalmatlanság, felocsúdik és észbe kap. Azután mosolyog. »Mindent, csak ezt nem.« Esze ágában sincs lemondani azokról a kellemességekről, a melyeket ez a kivételes ápolás nyujt neki; természetéhez képest pazarul igéri meg az apró kárpótlásokat, de abban a bizonyos pontban hajlíthatatlan.

Irént elfogja a düh és elkeseredés, de uralkodik magán, s továbbra is az a szelid, szives képmutató, a ki eddig. Az idő azonban múlik, az agyonéheztetett falánkság követelni kezdi, a mit jogának vél, s lassankint megérlelődik benne az a pokoli gondolat, mely a Werner halálos ágyán bontja ki sötét virágait.

Attól fogva, hogy egy pár félrecsent, titkos pillantással elszédítette a fiatal háziorvost, s ekképp elaltatta az egyetlen ellenőrt, tökéletes biztonságban érzi magát. Mindamellett még habozik egy kissé. Babonás feje sokáig idegenkedik a legutolsó eszköz és a hazajáró árnyékok gondolatától; a hamis végrendeletet talán úgy készíti el, hogy még maga se tudja, vajon hasznát fogja-e venni? De mért ne szórakoznék ezzel a kis játékkal?! Reméli, hogy a fekete szárnyu angyal segítségére jő. Az orvos egy félesztendőt adott a betegének, de a szívbajos ember minden perczben meghalhat.

Csakhogy most már a balszerencse kezdi sürgetni: az ingatag vén ember szép lassan kibékül a testvérével. Nincs többé vesztegetni való ideje. Holnap már kicseppenhetnek a házból, vagy a legjobb esetben is, egy rettentő szempár fog vigyázni a kezére: a Gyűlölet. S ekkor vége mindennek. Nem, egy perczet se veszíthet többé. -161-

És győzedelmeskedik benne az Akarat, mely aztán elaltat félelmet, babonát, irtózatot.

Ki gyanakodnék rá, ha az orvos nem gyanakszik? S hogy gyanakodnék ő rá ez a szerelmes legény? Kinek jutna eszébe, hogy a beteg egy kissé sokat talált kapni az orvosságból, mikor ebből egy cseppnyi se hiányzik? Kit lepne meg, hogy az öreg Wernernek vége, mikor a lélek már csak hálni járt belé, s mikor az egész ház alig várta ezt a megígért pillanatot, mely mindenkit nagy nyűgtől szabadít meg.

Igen, nincs egyéb hátra, mint a már elkészült végrendelet alá oda kanyarítani két olyan nevet, a mely soha se lehet alkalmatlan, és aztán… Aztán munkára.

Talán még egy utolsó kétség az elhatározó pillanatban. Az ápolónő, véletlenül, igen rosszkor talál felébredni, s a halál tündére megrezzen. Majd még egyszer és utóljára összeszedi magát. Fel kell használni a legelső perczeket, mikor mindenki alszik.

Így alkotta meg Károly magában a gyilkosság magyarázatát, s ezzel a magyarázattal a jelen óráig fölöttébb meg volt elégedve. A lélekbúvár büszke volt a munkálatára. Micsoda is az olyan ügyvéd, a kinek főhivatása a védelem – emberismeret és képzelem nélkül?!

Hát ez a munkálat valóban szép és elfogadható magyarázat lehetett, de úgy látszik, volt egy kis hibája. Az a kis hibája, hogy az erkölcsi arczképnek mégis csak hamisnak kellett lennie, s azok a tények, a melyekre támaszkodott, nyilván nem igazak. Mert ime, kezében a bizonyítékok, hogy Wernert nem a szőke leány, hanem Barcsiné gyilkolta meg.

Miért? Mert, úgy látszik, féltette bátyja vagyonát a szőke leánytól, s attól tartott, hogy Werner feleségül veszi a leányt, vagy legalább is végrendeletet csinál -162- a leány javára, s őt ki fogja tagadni. Bizonyára, a hogy körültekintett a házban, melynek régente úrnője volt, már tisztában volt vele, hogy a helyzet legalább is veszedelmes, s talán még ki se fujta magát, mikor már rajta volt, hogy kitudja, vajon nem csinált-e bátyja végrendeletet a szőke leány javára? Akármilyen ügyesen foghatott is a dologhoz, a ravasz öreg okvetetlenül átlátott a szitán, s békéje és kényelme érdekében elhitette az özvegygyel, hogy: nem, még nem. És ezzel ki is mondta a tulajdon halálítéletét. Barcsiné úgy gondolkozhatott, hogy sietni kell; ha ebben a perczben még nincs végrendelet, holnap ilyenkor már lehet. S elment, de csak azért, hogy alibit szerezzen, s hogy a mire hónapok óta készült, végrehajthassa. Este, nyolcz óra felé, mikor az egész ház a vacsorával volt elfoglalva, észrevétlenül osonhatott be a malom-utczai kapun; a cselédek, a kik meglephették volna, csak a szív-utczai bejárót használták.

Majdnem kétségtelen, hogy az Irén szobájában kellett elrejtőznie; Barcsiné ismerte a dörgést, s tudta, hogy itt senki se fog rányitni, mert hisz Irén lenn alszik a betegnél. Hogy mikor szállhatott alá sötét munkáját végrehajtani: azt csak Irén tudná megmondani; a dolognak mindenesetre azokban a perczekben kellett történnie, mikor Irént is elnyomta az álom. Valószinü, hogy Irén téved, s tovább aludt, mint képzeli: a gyilkosnak okvetetlenül volt vagy öt percznyi ideje. Az ápolónő vallomása szerint egy óra tájban lehetett, hogy az árnyék végigsuhant a homályos szobán, s így Barcsiné még teljes hat órát tölthetett az Irén szobájában. Alkalmasint nem mert kimenni rögtön kapunyitás után, s meg akarta várni, míg mindenki hozzá fog rendes dolgához. De épp ez volt a veszte, mert ime, össze kellett akadnia egy közönbös -163- személylyel, a ki jó sokáig nem ád életjelt, de végre is nyomára vezet a gyilkosnak.

Persze, Barcsinét a guta környékezhette, mikor megtudta, hogy mégis csak van végrendelet, s így ő a szörnytettével csak a halálos ellensége érdekét mozdította elő. Hiába, a bűnhödés mindig ott nyargal a gaztett nyomában.

Annál rosszabb rá nézve, hogy nem éri be ezzel a bűnhödéssel, hanem kihívja maga ellen az igazságszolgáltatás szigorát is, megtévén azt a merész sakkhúzást, hogy bűnös létére vádlóként lép fel, s boszut állva, vagyont akar szerezni. Így teljes lesz a bűnhödése; de hát – legyen igazság!

Milyen szerencse, hogy az a cseléd rászánta magát és beszélt! E nélkül megadták volna magukat a látszatnak, és Barcsiné diadalmaskodik. Hála az égnek, ez a veszedelem elmult; a bizonyítékok itt vannak a zsebében.

De egy pont most is homályos maradt; a végrendelet dolga. A szakértők tévedhetnek ugyan, de az e fajta tévedés mégis csak meglehetős ritkaság. S ez az egy kis homályos pont tovább is aggasztotta Károlyt. Végre is, nincs kizárva, hogy ha Irén tökéletesen ártatlan is a gyilkosságban, nem az a hamisításban.

Alig várta, hogy még egyszer beszélhessen a szőke leánynyal. Bízott benne, hogy a jó ujság épp olyan közlékenynyé fogja tenni, mint a milyen zárkozott volt előbb.

S egyik czigarettát a másik után dobva el, hajnalig el tudott tünődni azon a talányon, a melyet ez a hallgatag szép leány adott föl neki. Még nem sejtette, hogy egykor bele fog pusztulni ebbe a kis játékba. A talányfejtegetők, mint az a mesékből ismeretes, nem szoktak sokáig élni. -164-

III.

Másnap fél tízkor már ott volt az ügyésznél, s a tíz órát még nem ütötte el, mikor már türelmetlenül leste a rabot a bíró szobájában.

– Önt kezdi érdekelni az ügy. Vagy talán nem is az ügy, hanem a vádlott?! – szólt a bíró.

– Azt rosszul tette. De remélem, most ki fogja pótolni a mulasztását. Majd meglátja, az embernek szinte kedve támad elkárhozni vele.

A szolga jelentette, hogy a foglyot felhozták. A bíró mosolyogva fordult Károlyhoz.

– Fájdalom, teljesen szabad kezet kell engednem önnek, mert nekem itt rögtön tárgyalásom van. Nem hinném, hogy ön ezt zokon venné. A viszontlátásra és – igyekezzék elcsábíttatni magát; ez hasznára lehet mind a kettőjüknek.

– Nem értem – házsártoskodott magában – hogy lehet mindig, mindenféle vádlottban, örökkön csak az asszonyt keresni. Mintha nem volna elég leány és asszony a világon.

Aztán átment a szomszéd terembe. Sokszor megfordult a palotában, s tudta, hogy a védettjének itt kell rá várnia. -165-

Az ablaknál állt, háttal az ajtónak. Úgy látszik, most látja először ezt az uj városrészt, melyet mintha gnómok építettek volna mesés hirtelenséggel.

Csak most vette észre, hogy másvalaki is van a szobában. Lassan, álmos mozdulattal fordult meg, mint a kit legkevésbbé sem érdekel, a mit végig kell hallgatnia. A hogy megpillantotta az ügyvédet, pár lépést tett előre, közönbösen, mint a kinek egy hivatalban éppen most kiáltották a nevét, hogy átvegye a régi írásait.

– Kisasszony – ismételte Károly – az elnöklő bíró úr tárgyalással van elfoglalva, de felhatalmazott rá, hogy a távollétében is értekezhessem kegyeddel. Bocsásson meg, hogy ujra zavarom, de elkerülhetetlen szükség még egynehány kérdést intéznem önhöz.

Széket mutatott neki. Irén leült, de olyan mozdulattal, mely világosan ezt mondotta, hogy:

– Mindenekelőtt egy igen örvendetes ujságot kell közölnöm önnel. A szerencsés véletlen kezünkbe adta – édes anyjának és nekem – a rejtély nyitját. Fogom a gyilkost, s ez a gyilkos: maga Barcsiné.

Irén oly meglepetten emelte fel a fejét, s ez a hosszú »ah« oly különösen hatott Károlyra, hogy az első pillanatban összerezzent.

De aztán az a pár szótag, melyet Irén szinte gépiesen ismételgetett, eloszlatta ezt a kellemetlen hatást.

Károly, ki az imént szinte megdöbbenve nézett fel rá, rajta felejtette a tekintetét, de ez a tekintet már nem volt fürkésző, mint előbb; ellenkezőleg, »a beteg gyík« nézhetett így »a kígyóbűvölő«-re.

A szőke leány elragadó volt ebben a pillanatban. Szép, fehér, finom arczbőre alatt ujra felcsattant a vér, a szeme csupa mosolylyá változott át, s a lélek ismét kiült az arczára. Az öröm, ez a nagy bűbájos, felszínre hozta szép arczának összes kincseit, mint a hogy a napsugár megvilágítja néha a tenger minden csodáját.

Most már érdeklődve hajolt előre, s összekulcsolva karjaival a két térdét, lázasan leste a szót az ügyvéd ajkáról. A tekintete, mint két parázs égett, s mindenüvé követte a Károly szemét, mint a hogy a lámpák követik a kémkedő őrjáratot.

A leány mindinkább fokozódó érdekkel hallgatta. Felkönyökölt az asztalra, előbb az egyik karjával, aztán a másikkal is, és le nem vette a szemét Károlyról.

Felugrott a székéről, s pár perczig izgatottan járt fel s alá a hivatalszobában.

– Ezek a bizonyítékok – szólt Károly – rám nézve tökéletesen meggyőzők, de rajta kell lennünk, hogy a törvényszékkel is elfogadtassuk a mi felfogásunkat, s eloszlassunk minden, de minden kételyt, a mely még ránk nehezedik. Azért…

Mintha nem hallgatott volna rá. Mintha a saját gondolataival lett volna elfoglalva.

– Azért meg fogja engedni, hogy még egy pár kérdést intézhessek önhöz, jelentéktelen, mellékes kérdéseket, pusztán azért, hogy a beszédemben ne legyen semmi hézag, s hogy a végtárgyalás világot vessen a legapróbb részletekre is…

Károly hamarjában nem tudta, hogy miképpen fejezze ki az első kérdését. Csak most jutott eszébe, hogy kételyei tulajdonképpen nem a tényekre, hanem a kisasszony jellemére vonatkoznak. De ez is hozzátartozik a közvetett bizonyításhoz.

– Kegyed, mint édesanyja mondja, sokáig nem akart beleegyezni, hogy a hirdetésre hivatkozva, megirják Wernernek az ajánlkozó levelet?

– Természetesen. Engem kisasszonynak neveltek. Képzelheti, semmi kedvem se volt hozzá, hogy cselédnek lássam az anyámat is és magamat is. De, hiába, meg kellett adnom magamat a sorsomnak. Nem volt más választásunk.

– Ugyan sokra mentem vele! Higyje el, egy fél esztendeig egyebet se tettem, mint hogy fűnek-fának kínálgattam a tudományomat; nem kellett senkinek. Egyszer, hosszas és alázatos levelezés után, végre elértünk annyit, hogy egy előkelő hölgy alkudozásba bocsátkozott velem, s magához hívatott. Szegény anyám ujjongott örömében, de a boldogsága nem tartott sokáig. A nagyúri hölgy, mihelyt meglátott, tüstént le is mondott rólam. Elég őszinte volt megmondani: miért. Neki elve, magyarázta bizalmasan, hogy nem tart a háznál se szép komornát, se szép nevelőnőt. Igazat adtam neki, és tovább álltam. -168-

– Aztán bejártam a fél várost, hogy állomást szerezzek. Sorra látogattam mindazokat a hatalmasokat, a kik az efféle irígylésreméltó állásokat osztogatni szokták. Ezek az úriemberek kétféleképp fogadtak. A legtöbben kijelentették, hogy örülnek, ha a tulajdon leányaiknak, húgaiknak szerezhetnek helyet; mások viszont mindent megígértek, de cserébe egy kis szivességet kértek tőlem. Köszönöm szépen! Ha eladom magamat, nem adom el magamat semmiért. A kedves jó öreg urak! Dobjam oda nekik a becsületemet, aztán kegyesen kiutalványoznak egy kis állomást, a melyből nagy kínlódva megélhetek, ha élni való vagyok. Nem kértem ebből a kegyből; inkább elmentem cselédnek.

Károlyra nagyon kellemetlenül hatott ez a kéretlen nyiltság. Gyanakodva nézett a szőke leányra: vajon nem hallgat-e el valamit. Különösnek találta, hogy a leány most sokkal nyugodtabban beszél, mint előbb. Vajon, eszébe se jut, hogy kisasszonyok efféle dolgokat nem szoktak tárgyalni?

Az ügyvéd úr egyszerre rosszkedvü lett, maga se tudta, miért. S minthogy fölöttébb emberi dolog, firtatni mindazt, a mi rossz kedvet okoz, nem állhatta meg, hanem tovább kérdezősködött.

– Istenem, elképzelheti. Ez a haldokló a fejébe vette, hogy szerelmes belém, s nekem el kellett nyelnem az udvariasságait. Végre is jobb volt, mintha durvaságokban lett volna részem. Különben kevés jobb embert ismertem, s én nagy hálával voltam iránta, hogy megmentett a nyomorúságtól. -169-

– Nem tudtam, hogy a végrendelet megvan, de sejtettem, hogy a vagyona egy részét rám fogja hagyni. Említett ilyesmit egynehányszor.

Olyan hangon mondta, mint ha ez a legtermészetesebb dolog volna a világon. Károlynak földerült az arcza.

A kellemetlen érzés, mely előbb elfogta, hirtelen eloszlott. Tetszett neki a felelet, s kezdte másképp megítélni a bizalmasságot, mely az imént oly visszásan hatott rá.

– De végre is… – bolygatta tovább a dolgot – önök nagyon nehéz helyzetben voltak. Kegyednek gyakran eszébe juthatott, hogy ha elfogadja a Werner kezét, egyszerre megmenekül minden gondtól, s az édesanyját is megszabadítja attól, hogy öregségére nélkülöznie kelljen. Míg így… Werner minden órában meghalhatott, s nagyon könnyen a nélkül, hogy intézkedett volna az ön javára… a mikor ujra kezdhették volna a rossz napokat.

– Igaza van, mindez gyakran megfordult a fejemben. Többet mondok, egy rossz órában haboztam is… De, isten tudja, babona volt vagy efféle… Szóval, nem akartam végképp lemondani róla, hogy egyszer azé legyek, a kit szeretni fogok.

Károly oda sandított a leány arczára. Meg akarta lesni, hogy a szem nem hazudtolja-e meg a szavakat?

Nem talált ott semmit. Ha a hangja egyszerü volt és természetes, a tekintete nem árulta el a gondolatát. Az ablakpárkányon egy csíz ugrándozott; azt nézte. -170-

– Az egyiket igen: az öreg Csányit. Ez mindennapos volt a háznál; ott volt a halála előtti napon is. A másikat alig láttam kétszer. Azt hiszem, meg se ismerném, ha úgy véletlenül előkerülne – a miért mindennap imádkozom.

Károly hamarjában nem tudta, mit gondoljon erről a mindennapos imádságról. Vajon csak szóbeszéd-e, vagy olyan valami, a mit, ha tetszik, komolyan is vehet?

És ámbár ehhez már semmi köze se volt a védőügyvédnek, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle:

Vagy ez a szó, vagy a tekintet, mely kísérte, de egyik a kettő közül nagyon megtetszhetett Károlynak, mert ettől fogva egészen más hangon szólt a leánynyal, mint előbb. Károlynak volt egy gyöngéje: szerette a vallásos asszonyokat. -171-

IV.

Három nappal később, este kilencz óra tájban, a Flórencz-kávéház legnagyobb asztalánál egy kisded, de annál előkelőbb társaság szorongva várta Levetinczy urat.

Egy felkapott védőügyvéd első segéde mindig nevezetes személyiség, de Levetinczy úr meg éppen nagy ember volt a Flórencz-kávéházban. Itt szokta ugyanis jogi és politikai fejtegetéseit előadni a fiatalabb ügyvédbojtároknak, a kik a Flórencz-kávéház látogatóinak a zömét alkották, s szavának súlya volt, mert tudták róla, hogy az irodában nap-nap után érintkezik a közélet összes előkelőségeivel.

A vacsora után ülésező szűkebb körben a Levetinczy úr érdekes személye volt a középpont, s ebben a meghittebb kis társaságban mindenki meghódolt a népszerü ifju jogász szellemi felsőbbségének.

A szava döntött, s quos ego-ja elcsendesített minden vitatkozást. Adomáit a pinczérek is kiderült arczczal hallgatták, s ha Levetinczy úr gondokba volt merülve, mindenki tudta, hogy a politikai helyzet feszült, s hogy már a legközelebbi jövőben nagy események várhatók.

Levetinczy úr nem is igen maradt el a Flórencz-kávéházból, s igazán csak itt érezte jól magát. A nap -172- fáradalmai után jól esett neki ez az esti pihenő, s a hogy a vacsoráját elfogyasztotta, hűséges törzskarával sietve vonult be a kis feketekávék és a nagy eszmék füstös otthonába.

Ahhoz, hogy Levetinczy úr esti kilenczkor még ne legyen a Flórencz-kávéházban: igen nagy dolognak kellett történnie; s úgy látszott, ez a nap csakugyan az események napja volt, mert az összes vendégek csak úgy kapkodták egymás kezéből az esti lapokat.

A törzsasztal vendégei égtek a türelmetlenségtől, s egyre sűrűbb és egyre aggodalmasabb pillantások röpködtek az ajtó felé. Hiába, Levetinczy úr nem jött.

Végre, kevéssel tíz óra előtt felpattant az ajtó, s Levetinczy úr, kalapját a kezében tartva és folyton törölgetve a homlokán gyöngyöző izzadságot, de olimpusi arczczal, belépett a terembe. Justinianus két ifju tanítványa volt a nyomában, a kik a fogadtatás alkalmára siettek ünnepies arczot vágni.

A nap hőse alig győzte a sok kézszoritást elfogadni. Az egész kávéház sietett üdvözölni. Egy pár hatalmas basszus még egy pár éljent röpített a fejéhez; s a kávés boldogan mosolygott az ünnepi csoportozat mögött.

– Hanem meleg nap volt – kezdte közléseit az ünnepelt – ugy-e, Czipár?

Czipár erősítette, hogy úgy van, s Levetinczy úr még egyszer megtörülte a sugárzó homlokot, melyen most egész Flórencz tekintete csüngött.

– Az idegeim meg vannak törve, le vannak szerelve. S bizony szerencse, hogy a tárgyalásnak vége, mert -173- ha csak egy félórával tovább tart, engem mentők visznek haza. Nem igaz, Kucsera?

A megszólított nem késett csatlakozni a hírneves szónok összes kifejtett és kifejtendő nézeteihez. A többiek hallgattak, s a nap hőse felhasználta a beállott szünetet, hogy egy dísz-feketét hozasson.

– Tehát fel vagytok mentve? – tért át a napirendre a társaság egyik tekintélyesebb tagja.

– Hogy fel vagyunk-e mentve? – mennydörgött Levetinczy úr. – Ne azt kérdezd, barátom, hogy fel vagyunk-e mentve, hanem azt: miképp állunk bosszút a vádlóinkon, hogyan morzsoljuk őket össze, s a viperát mikor törjük kerékbe? Nem fölmentettek bennünket, barátom, hanem bocsánatot kértek tőlünk. Az elnöklő bíró sírt, mint egy gazdátlan krokodil, s az ügyész nem elejtette a vádat, hanem földhöz csapta. Ugy-e, Czipár?

Czipár némán intett igent, s a nap hőse, felhajtván feketéjét, folytatta a szót.

– Hanem azt meg kell adni, hogy a Princz pompásan viselte magát. Minő ember! Micsoda hidegvér! Mindjárt az az első összetűzés az ügyészszel! De hisz ezt olvasták az esti lapokból. Aztán a szóvita az írásszakértővel, melynek a végén a szegény ember kénytelen megvallani, hogy az ő szakértelme, ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes. S végre a nagy jelenet! Nem, urak, nem képzelik, hogy ennek a nagy jelenetnek micsoda óriási hatása volt!

A »nagy jelenet«-et a hallgatóság nem értette; ez már nem volt bent az esti lapban. A közvélemény részleteket követelt, s Levetinczy úrnak engednie kellett. Csak Czipár és Kucsera mosolyogtak a jól értesültek felsőbbségével; Czipár és Kucsera tudtak mindent. -174-

– Tehát figyeljenek, urak – szólt a nap hőse – következik a vádló kihallgatása. Türelemmel hallgatjuk végig az elnök és az ügyész összes kérdéseit; aztán következünk mi. Ekkor fagyosan azt kérdezzük Barcsinétól:

»Mit keresett ön a gyilkosság reggelén hat és hét óra közt a Werner-ház molnár-utczai kapujában?«

A vádló természetesen mindent tagad. Nem volt ott soha, azelőtt se, sehol, nem is létezik.

Úgy; megköszönjük a feleletet. Aztán másra térünk át, s kifejezzük igénytelen kiváncsiságunkat, mely megkérdezni indít: mi szüksége volt a vádlónak másodika és negyedike közt annyi morfium-szolúczióra, hogy három különböző orvostól három különböző baj czímén szerzett be morfint rendelő reczepteket?

A vádló hebeg, mindent tagad, a Princz pedig, be nem várva a felvilágosítást, gúnyosan folytatja a kérdéseit, és kifejti, hogy semmiképp sem érti, mért kellett ezeket a gyógyszereket három különböző gyógyszertárban csináltatni meg.

Barcsiné nem tud semmiről semmit a világon. Erre mi bejelentjük Simon Júlia, Löffler Johanna, Krisztics, Langer és Kovács tanúinkat. A törvényszék meg van illetődve, s az ügyész elkezd fészkelődni.

Természetesen a tanúk úgy vallottak, mint a parancsolat. Simon Júlia, cselédleány, látta vádlót a gyilkosság reggelén, a mondott helyen, s ráismer határozottan. Löffler Johanna, vádló elcsapott szakácsnője, hit alatt vallja, hogy Barcsiné a gyilkosság éjjelét nem töltötte odahaza, a mire véletlenül jött rá.

A többi három tanú tisztán emlékszik a reczeptekre, s részben a reczept alján jelzett névre, részben a vádló személyére. És – most jön a nagy jelenet – vádló a Princz keresztkérdései között megvallja, hogy Simon Júlia valóban őt látta, hogy a gyilkosság éjjelét csakugyan -175- nem otthon, hanem a vádlott szobájában töltötte, hogy a szóban forgó reczepteket mind ő csináltatta meg, egy szóval, hogy a tanúk igazat beszélnek.

Általános elképpedés. Mindezekre a rejtelmes dolgokra vádló, a ki immár vádlottá változik át, csak nevetséges magyarázatokat tud adni.

Előadja, hogy idegbajos, hogy a kérdéses időben is beteg volt, s hogy fájdalmait, melyek a betegséggel járnak, csak ez az egy szer tudja csillapítani; végre, hogy ezért kérte volna meg a háziorvosát az első reczept kiállítására.

Azután a következő tündérregét ereszti meg a három orvosról s a három gyógyszertárról:

Abba a tévedésbe esett volna, hogy – mert a szokott adag ezúttal nem hatott, a háziorvosa pedig, a ki az első reczeptet írta, időközben elutazott valahová – más, idegen orvoshoz fordult, még pedig olyan baj ürügye alatt, melynél könnyebben rendelik a morfint, mint az ő bajánál. De ezzel sem ért czélt, s még folyvást szomjazta a morfium-szolúcziót. Most azonban már nem mert ehhez az idegen orvoshoz fordulni, attól tartva, hogy ez gyanusítani találja, s így nem maradt egyéb hátra, mint elmenni egy harmadikhoz. A rendes gyógyszertárához is ezért lett hűtelen; nem akarta, hogy az idegen és különböző orvosok reczeptjei feltűnést keltsenek.

Még ennél is silányabb lovagtörténettel áll elő, mikor arra kerül a sor, hogy fölöttébb gyanús éji látogatását magyarázza meg.

Állítólag egy fenyegető levélért lopózott volna be a vádlott szobájába, melyet régebben írt ügyfelünknek, s mely aggasztani kezdte. Ott aztán megrekedt, hosszasan magyarázgatja, hogyan. S mert tudta, hogy ide nem jön utána senki, czélszerünek találta megvárni a hajnalt és a kapunyitás idejét, s csak azután menni el. -176-

Képzelhetik, tisztelt uraim, miképpen bánik el a Princz ezekkel a nyomorult mesékkel! Kiforgatjuk a vádlót minden állításából, szembe állítjuk összes ellentmondásait, sorra álczázzuk le az egybevágó gyanus jelenségeket, és végre az utolsó ítélet harsonájaként dörögjük fülébe a megsemmisítő kérdést: miért titkolta el mindezt olyan mélységesen, hogy a vizsgálatnak az egész dologról még csak sejtelme se volt?!…

S a vádló kénytelen megvallani: azért, mert attól tartott, hogy ha szól, őt fogják vádolni a gyilkossággal is…

Te mondád! – mennydörögtem volna én a Princz helyén, de a Princznek már más járt a fejében.

Egyre feszültebb érdeklődés közepett a Princz egy uj tanut jelent, s a tanut a hallgatóság közül kell előczitálni.

A tanu Bárdosi, bornagykereskedő, a meggyilkolt egyik legjobb barátja. Csak egy kis dolgot tud, de ez a kis dolog most már sokatmondó, sőt világosságot gyujtó. Werner, három nappal a halála előtt, titokban elmondta neki, hogy végrendeletet csinált ügyfelünk javára, s hogy ezt a végrendeletet Csányi és Fritze írták alá, mint tanúk.

Ha látták volna, tisztelt uraim, a szakértőket! A szakértők egyszerűen tönkre voltak silányítva. Már nem is mosakodtak, csak azon erőködtek, hogy a tévedést egymás nyakába sózzák. Ez volt a tárgyalás egyetlen derüs részlete. De ekkor nagyon sokat nevettünk; annyit nevettünk, hogy Kucsera valósággal belebetegedett a mulatságba.

A többit kitalálják. Az ügyész feláll, elejti a vádat, a törvényszék fölmenti a vádlottat, az iratokat átteszik az ügyészséghez az uj vizsgálat megejtése végett, ügyfelünk elájul az izgatottságtól, s mi diadalmaskodunk, mint mindig. -177-

– Különben – fejezte be Levetinczy úr az áhitattal hallgatott előadást – tessék elhinni, mindebben az a legkülönösebb, hogy a milyen mesteri, magasztos és remek volt a védelem, ügyfelünk tisztára nekünk köszönheti, hogy fölmentették. Mert előttem az ő dolga még most se tiszta munka. Nagyon becsületes képe van, s higyjék el, uraim, az ilyen nagyon becsületes arcz mindig gyanús.

– Gyanús ez is, az is. Előttem mindenki gyanús, a ki él – felelt Levetinczy úr, egy ellenállhatatlan pillantással tisztelvén meg a feliró kisasszonyt.

– Hogyan? – szólt közbe valaki, a ki felfogta a jelentős nyilatkozat egész értékét – ön, a védelem jobb keze, kételkedik akkor, mikor az ügyész és a törvényszék már megadták magukat?

– Én mindig kételkedem – válaszolt. – Kételkedem mindenben, végső lehelletemig. Az igazi jogász soha se szűnik meg kételkedni.

– Lássák, uraim – folytatta a nap hőse, elégedetten tartva szemlét figyelmes hallgatóin – hogy a szóban forgó esetnél maradjunk, ennek a mi dolgunknak még most is van egy kis bibéje. És pedig az, hogy Fritze, a ki az egyetlen képzelhető komoly tanú – volt, nincs. Ha Fritze visszatérne, bizonyára minden kiviláglanék, de attól tartok, Fritze soha se fog visszatérni. Ki tudja, hogy a rejtély kulcsa nincs-e örökre eltemetve az atlanti óczeánban? Ha nincs is, Amerika nem könnyen adja vissza a vendégeit. Kívánom ügyfelünk érdekében, hogy ezzel az egygyel kivételt tegyen, s hogyha majd Fritze megkerül, akkor, akkor én is megadom magam. Addig azonban engedjék meg, tisztelt uraim, -178- hogy azt kiáltsam: »Éljen a védelem!« S talán nem szerénytelenség hozzá tennem, hogy ha az ügy folyvást homályos is, mi, mi megtettük a kötelességünket.

Dörgő éljenzés volt a válasz az ünnepelt szavaira. Egy úr szomorodnit hozatott, s minthogy a kávéházból a legutolsó idegen is kivonult, a védelem jobbkezét számos szónok éltette. Levetinczy úr meghatottan fejezte ki köszönetét, s szerényen hárította el magától a siker felét, megemlékezvén távollevő főnökéről, a »Princz«-ről.

Aztán másról beszéltek. Megeredtek a szokott szőrszálhasogató jogi vitatkozások, melyeket Levetinczy úr elnézéssel vegyes jóakarattal hallgatott. Nem szólt többé egy szót se, csak mosolygott. Így mosolyoghatott Zeusz, Érosz és Hébe kedves kötődésein.

Később azonban elkomolyodott, s annak az embernek a bánatosságával, a kit immár untatnak sikerei, átengedte magát a merengésnek. Elnézett a vitatkozók feje fölött, s a régi jó időkön mélázgatva, halkan dudorászni kezdett: »Mikor dédem ifju volt…«

A déd ifjusága s a Levetinczy úr későn kelése szerves összefüggésben állottak egymással, s másnap már fél tiz felé járhatott, mikor az irodában megjelent. Egy kissé tartott tőle, hogy fogadtatása nem a legszivesebb lesz, de – legnagyobb meglepetésére – Károly sugárzó arczczal jött eléje, s azzal fogadta, hogy:

– Az, hogy a mi Fritze barátunkat Hamburgban elfogták, s pár nap mulva szerencsénk lesz színről-színre látni. Nézze. -179-

Levetinczy úrnak majd leesett az álla bámulatában. Nem tudta, azon csodálkozzék-e inkább, hogy az események ennyire siettek őt megczáfolni, vagy azon, hogy a Princznek ez a sürgöny ilyen gyerekes örömet okoz? Ha a főnyereményt üti meg, nem örülhetett volna jobban.

– Ne tessék azt hinni, hogy délig alszom. De ma már harmadszor csinálok toalettet, mint ha nagyúri hölgy volnék. Képzelje, alig használhatom a ruháimat. Kifogytam belőlük a… szóval, mialatt nem voltam itthon.

– Igazán, nem gondoltam volna. Hanem arra emlékszem, hogy egy pár héttel ezelőtt megfojtott volna egy kanál vízben.

Egy pillanatra elhallgattak. Azután ismét Irén szólalt meg, de halkabban, mint előbb:

És idegesen rázkodott össze. Aztán a tükörbe nézett, s ott felejtette a szemét.

– Előrelátható volt – folytatta Károly – hogy ez lesz a sorsa. Mióta a Fritze vallomását felolvasták előtte, maga is tudta, hogy el van veszve. Ettől fogva épp olyan levertté, szinte érzéketlenné vált, mint a milyen féktelenül szenvedélyes és eszeveszetten tomboló volt előbb.

– Emlékszik rá, mikor a házmester esküt tett rá, hogy ő volt az, a kit éjjel a folyosón látott?!… Nem tudom, mennyiért nem adnám, ha ezt a jelenetet nem kellett volna látnom.

– Hát még mikor az ápolónő azzal a fölfedezéssel állott elő, hogy a rejtelmes éji alak sötét ruhában volt!

– Az utolsó időben nagyon megszelidült, s ma alig lehetett a szavát hallani. A védője se volt sokkal beszédesebb. A hamis vád dolgában nem is védekezett, csak azt iparkodott kimutatni, hogy a gyilkosság -182- ténye nincsen bebizonyítva. A törvényszék azonban más véleményen volt.

Megint elhallgattak. Irén fölkelt, odament a nagy álló tükörhöz, s megigazította a haját, mely pedig rendben volt előbb is. Aztán, lassan fel s alá járva a szobában, így szólt, mintha magának beszélne:

– És most, miután minden rendben van, üljünk bele a vagyonba, mely két embernek okozta a vesztét. Vagy, ha ez nem tetszik, feküdjünk le és haljunk meg éhen.

Károly nagyon megörült ennek a – nem közönséges érzékenységre valló – keserüségnek, de úgy tett, mintha megbotránkozott volna rajta:

– Mi jut eszébe?! Csak nem kezd el tépelődni, hogy vajon elfoglalja-e jogos tulajdonát!…

– Pedig azt cselekszem. Egy cseppet se tesz boldoggá ez az én jogos tulajdonom. Ugyan szép tulajdon! Hogy egyszer végre valamim lehessen, két életnek kellett elpusztulnia. Mert annyi bizonyos, hogy ha akaratom ellenére is, ezek mind a ketten az én áldozataim. Ha annak a szegény vén embernek nem támad az a szerencsétlen ötlete, hogy belém szeressen s nekem szánja a vagyonát, talán még ma is élne; s ha ez a boldogtalan teremtés nem félti oly szörnyen ezt a vagyont, mely joggal csak rá nézhetett, nem sodródik a romlásba, hanem élne szépen, tisztességben.

– Hogy nem tehetek róla, ez meglehetősen sovány vigasztalás. Azért, ha valaha betévednék abba a rettentő emlékü házba, s még egyszer látnám azt a karosszéket, melyben az én szerencsétlen jóltevőm olyan félénken óvta szellőtől, hidegtől, szegény, nyomorult kis létét: csak az jutna eszembe, hogy ha ez a szék -183- üres, azt az én szép szemem okozta. S ha birtokomba venném, a mit a törvény nekem itél, a hányszor hozzányúlnék egy pohárhoz, egy székhez, egy gyertyatartóhoz, mindig arra kellene gondolnom: a kit ez a pohár, ez a szék, ez a gyertyatartó a természet jogán megillet, börtönben szenved, életfogytig, örökkön örökké, én ellenben békén gazdasszonykodom, nem látok bajt, szükséget, rendelkezem, intézkedem s örülök a létnek – mert nekem szép szemem van. Ó, hogy nincs senkim, a ki durva munkát bízna rám, a ki megdolgoztatna reggeltől estig, de megadná az én tisztességes, édes kenyeremet!

Károly elég jó ember volt, de most, kivételképpen, nagyon tudott örvendeni ezeknek a könnyeknek.

– Mit szólna hozzá – kérdezte a leánytól – ha én segítenék önnek megtalálni ezt a kenyeret is?

A leány megállt előtte, s rá függesztette azt az akaratlanul is gonosztevő, rovott multu szempárt.

– Mit szólnék hozzá? Nem szólnék hozzá semmit, hanem megcsókolnám érte a kezét, s örökkön hálás szolgálója volnék.

– Ne felejtse el, hogy ez a kenyér meglehetősen száraz kenyér. Volna bátorsága, s különösen volna kitartása: egész nap robotolni, nehéz munkában, pusztán a betevő falatért?

– S rá tudná szánni magát, hogy napjában nyolcz órát vesződjék maszatos házmester-gyerekekkel, ábéczét oktasson sziklakemény fejeknek, csak azért, hogy ha beesteledik, konyhamunkára fogja ezt a fehér, dologtalan kezet?

– Hogy rászánnám-e magamat? Ó, mily örömmel!… El se tudja képzelni, mily boldoggá tenne, hogy ha meg tudnék élni abból az árva, nyomorult kis tudásból, -184- a mely akármilyen szegényes, mégis csak az enyém!…

VI.

Hat esztendővel később, egy borongós csunya téli reggel, Károly nagy munkában volt. Pakolt.

Nesztelenül, lábujjhegyen sürgölődött egy nagy bőrláda meg két kis táska körül; koronkint, mint egy tolvaj, meg-megállt és hosszan hallgatózott: vajon nem kapják-e rajta?

Nem kapták rajta. Köröskörül mindenfelé mélységes csönd. Károly elmosolyodott, és így beszélgetett magában:

– Mire fölkel, minden be lesz pakolva, s én eldicsekedem vele, hogy: tessék, magam is tudtam boldogulni. Az igaz, hogy nagy munka volt, de ime, mindjárt megvagyok nélküle is. Persze, azért ki fogok kapni, de mindegy. Akármilyen ügyetlen vagyok is, mégis sikerült kijátszanom… Hogy ő ezt nem engedi!… Majd, hogy még beteggé tegye magát!

Leszorította a láda tetejét, s aztán ráült, mint egy zsivány a kincseire. Odakint világosodni kezdett.

A hó egész éjjel esett, s hajnal óta fagyos szél süvöltözött végig a körúton. A hőmérő a zérus alatt járt, s a műkedvelő utczaseprők, a kik violaszínre gémberedett -186- arczczal fogtak a munkájukhoz, térdig jártak a frissen esett hóban. Károly láthatta, hogy a kutyát is kár volna kiverni az utczára.

– Pedig már olyan régen nem láttam őket!… – tanakodott magában. – S ha most elmaradok, ki tudja, mikor jutok hozzá megint, hogy három napra elmehessek?!… Eh, mégis csak megyek! A legrosszabb, a mi történhetik, az, hogy egy-két órára megreked a vonat. Hát ez se lesz valami rettentő szerencsétlenség.

Körülnézett a szobában: csakugyan kész volt mindennel. Aztán egy pillantást vetett az órájára; hamarább elkészült, mint hitte volna.

S előre örvendezett neki, micsoda jelenet lesz abból, ha majd kisül a turpisság. Büszke volt a csinyjére, mint egy merész, hősi elhatározásra.

– Már fel is öltöztél?!… De hisz van még elég időd! Nini, hát ez mi? Talán csak nem jutott eszedbe, hogy nélkülem pakolj be?!

– Majd bizony, hogy beteggé tedd magad!… Aztán, hogy mehettem volna el nyugodtan, ha előbb azt látom, hogy te itt hajladozol… Látod, te nem gondolsz eléggé… -187-

– Mint a bunda. Az előbb, mikor csengettek, Jánoska felébredt, de elaltattam megint.

– A leány vette át, s nem tudta, beküldje-e hozzád az öreg Gyurit? A levelet egy törvényszéki szolga hozta, a ki erősködött, hogy keltsenek fel. De én nem engedtem, hogy háborgassanak.

– Igazán, furcsa gondolat hajnalban riogatni az embereket. Hol van az a levél?

Átmentek az Irén szobájába, mely, mióta a gyerekek köhögtek, inkább hasonlított kórházhoz, mint a családi boldogság fészkéhez. Az alvó apróságok előtt hosszú tanácsot tartottak, s Károly végre is megfelejtkezett a levélről. Mikor Irén, a kinek véletlenül a keze ügyébe akadt, figyelmeztette rá, már semmit se tudott róla.

»Kedves barátom!

A minden embertársat megillető szánalom czimén, az emberség nevében zavarom önt, és kérem, bocsássa meg, hogy a legédesebb álomból zörgettetem fel, de nincs más választásom, mert a késő éjjeli órában, mikor ezeket a sorokat irom, még se akarnám zaklatni. -188-

Egy asszony, a ki a rabkórházban halódik, minden áron beszélni óhajtana önnel. Állítólag fontos közölnivalója van. Ez a közölnivaló ugyan aligha fogja önt érdekelni, de mégse tagadhatom meg tőle, hogy értesítsem önt, mert alkalmasint ez az utolsó kívánsága. A tüdővésznek a legvégét járja; s úgy látszik, már csak egy pár órát élhet.

Nagyon meglehet, hogy ön már halva találja; mindenesetre bocsánat az alkalmatlanságért.

Híve

Kálozdi.«

Károly nem volt érzelgős kedvében. Boszankodva nyujtotta át a levelet Irénnek, s azt mondta neki:

Irén nem emlékezett erre az úrra. Elolvasta a levelet, s azt kérdezte az urától:

– Az ördög tudja, mit tegyek. Ha nem megyek el, egész nap nem lesz nyugtom. Képzelődni fogok, hogy isten tudja, miféle szerencsétlen akart hozzám folyamodni. Pedig fogadok, ez is afféle derék hölgy, mint a multkori rablógyilkos, a ki csak töredelmes gyónást kívánt tenni. Kell is nekem az ő gyónásuk!

– Ha pedig elmegyek, akkor biztosan lemaradok a vonatról. Egy óra kocsin oda-vissza, fél óra a gyónásra, hát még, míg a vasúthoz kiérek!… Persze, hogy lemaradok. -189-

– Mondjak le egy fél napról, mikor úgyis olyan kevés az időm! Az ember egyszer láthatja az anyját egy esztendőben, s még ilyenkor is fussak-jöjjek! Már úgy örültem ennek a rég várt alkalomnak, s most megakaszt ez a haldokló. Bánom is én a haldoklókat! Haljanak meg békességben, s hagyjanak békében engem is.

– Aztán, kérlek, még az is megeshetik, hogy hiába maradok le a vonatról. Fogadni merek, hogy mire oda érkezem a haldoklóhoz, a haldokló már halott…

– Te is azt hiszed, hogy el kell mennem? Hogy ez szent kötelesség, vagy micsoda?

– Azt hiszem, nyugodtabban utaznál el, ha teljesítetted a kívánságát. Különben, a mint gondolod.

– Jól van hát, isten neki. Küldj, kérlek, kocsiért. Pedig talán okosabb volna az első gondolatomnál maradni és nem menni el. Könnyen megtörténhetik, hogy valami boszúság ér. S annyi már bizonyos, hogy egy félnapot elvesztettem.

– Marad még két egész napod, meg egy éjszakád. S ezzel a fél nappal is tovább maradsz itthon.

Károlynak volt igaza: csakugyan okosabb lett volna nem menni el. A hindu azt mondja: »Ne menj sehová, mert nem tudod, mi vár rád.« -190-

VII.

Az ajtó megnyilt, s a haldokló, egy utolsó erőfeszítéssel, fölemelte a fejét, hogy lássa, melyik érkezett meg: a pap-e, vagy az a másik?

Mikor meggyőződött róla, hogy: az a másik… – valami soh’sem érzett, pokoli gyönyörüség futott végig hideg tagjain. Egy pillanatig azt hitte, hogy meg fog gyógyulni.

Károly közelebb lépett hozzá, hogy jobban hallja a már nem tiszta beszédet, s az emlékeiben keresgélt: vajon hol, mikor látta ezt a szerencsétlent.

A haldoklókkal is úgy van az ember, mint az ujszülöttekkel: egyik olyan, mint a másik, alig lehet megkülönböztetni őket. Károly nem ismerte meg a váz-alakot.

A rabkórház embere, a ki Károlyt bevezette a czellába, letette lámpáját az egyik sarokba, s az ajtónál várakozott.

– Nem csudálom; megvénültem egy kicsit. Én vagyok az az asszony, a kit ön hat esztendővel ezelőtt elitéltetett, az úgynevezett Barcsiné. Emlékszik még -191- erre a névre? Igen? Annál jobb. Küldje ki azt az embert.

Valami buta megdöbbenést érzett, talán csak azért, mert nem gondolt rá, hogy ez lehet az, a ki hivatta. Szerette volna ott tartani azt az embert, a ki bevezette; hirtelen úgy rémlett neki, hogy ez a kisérő még megoltalmazhatja valami nagy, nagy veszedelemtől, mely ebben a sötét czellában leselkedik rá. De a hamis méltóságérzet csodákat míveltet még a gyávákkal is; összeszedte minden férfiasságát, s elküldte az embert.

– Tudtam, hogy el fog jönni – kezdte Barcsiné. – Ez a legkevesebb, a mivel tartozik nekem; nekem, a kitől elvette a vagyonomat, a szabadságomat, az életemet. Van isten az égben: a boszúmat már nem vehette el. Tudtam, hogy el fog jönni.

Károly úgy tett, mint a ki türelmetlenkedik; a mint hogy csakugyan szeretett volna már odakünn lenni.

– Nagyon bőbeszédünek talál? Hagyja meg nekem ezt a kis mulatságot; utóljára történik. Holnap, ha szíves lesz ismét meglátogatni, annyit se fogok önnek mondhatni, hogy: jó napot. Különben nem sokáig veszem igénybe az idejét. A mit mondani akarok, rövid.

Károly arra gondolt, hogy talán a legokosabb volna oda se hallgatni, csak egyszerüen helytállni és másfelé gondolni, a mig amaz beszél. De nem tudta megállani, hogy ne hallgasson oda.

– A mit mondani akarok, ügyvéd úr, mindössze ennyi. Dögrováson vagyok, egy-két óra mulva kiköhögöm a lelkemet. Ha eddig nem hitte, most már elhiheti, hogy igazat beszélek. A sír szélén senki se hazudik. S én esküszöm önnek a lelkem üdvösségére, hogy ártatlan voltam abban a bűnben, a melyért elitéltek. Úgy legyen nyugodalmam a sírban, mint a mily igaz, -192- hogy a testvérbátyámat nem én gyilkoltam meg, hanem az a leány, a kit ön megvédelmezett. Ártatlanul itéltek el, s ön volt az, a ki elitéltetett. Ön volt, a ki börtönbe záratott egész életemre, ön volt, a ki megrövidítette ezt a nyomorúságos életemet. Legyen átkozott örökre!

Aztán visszahajtotta fejét a rossz vánkosra, s nem törődött többet az előtte állóval. Nem szólt többé egy szót se, csak nyöszörgött.

Károly nem tudta, hogyan került ki a rettentő czellából. Csak arra emlékezett, hogy majd megfúlt, míg végig tapogatózott a végtelenül hosszú folyosókon. Egyszer el is tévedt, s bele telhetett egy negyedóra, mire a szabadba jutott.

Odakünn azonban rögtön magához tért. Az éles, friss levegő felkorbácsolta már-már megaludt vérét, s a bágyadt napsugár, mely a havas világot itt-ott megaranyozta, mint az élet híradója köszöntötte.

– Micsoda ostoba boszú! – beszélgetett magában, s nem vette észre, hogy egy ismerőse üdvözölte. – Mintha gyerek volnék, a kit olyan könnyü megriasztani! Persze, az az élelem, a melyet a börtönben kapott, nem ízlett a jó asszonyságnak, s gondolta magában: jó, majd egyszer megfizet érte. Azzal szépen befőzte a boszúját. Elég lelkierőre vall, hogy annak idején fel is tudta tálalni, de az ilyen erős lelkek engem nem ijesztenek meg. Nekem hajókötél-idegeim vannak, tisztelt asszonyság, s a kisértetes jelenetek nincsenek rám semmi hatással. A mit tudok, azt jól tudom, s a tények ellen hiába kapálózik a legagyafurtabb boszú is. Persze, a haldoklók szava! Mintha nem bizonyult volna be akárhányszor, hogy a haldoklók is hazudnak, sokszor mások érdekében -193- is, de a legtöbbször boszúból! Ostobaság! Menjünk tovább.

Megállt, s végig olvasta a színlapot. Nem volt színházban már egy félév óta.

Aztán eszébe jutott, hogy az esti vonattal el fog utazni, meglátogatni az anyját, a ki a leánytestvérénél lakik.

– Annyi bizonyos – szólt magában boszúsan – hogy sikerült elrontania a napomat, s a hitvány boszúállásnak mégis van annyi hatása, hogy az örömömet egy perczre megzavarta. Eh, mit! Holnaputánra már elfelejtem az egész esetet!

– Ezért csakugyan nem volt érdemes lemaradnom a reggeli vonatról. De mindegy. Régi dolog, hogy a legnagyobb boszúságainkat a jószívüségünknek köszönhetjük.

Haza ért, s lassan felballagott a lépcsőn. Most vette észre legelőször, hogy anyósának igaza van, az első emelet kissé magas.

– Nem értem, mért vágsz olyan aggodalmas arczot. Miféle kellemetlenség érhetett volna? Láthatod, hogy itt vagyok. Egy közönséges komédiához hívtak, mint már akárhányszor.

– Csak nem jöhetek tánczolva egy haldoklótól?! Különben, mit érdekel téged ez az egész dolog?!

– Világos, hogy nem nagy gyönyörüségemre szolgált a dolog. Mintha bizony az ilyen jelenetek akárkit -194- is mulattatnának. Mondom, ugyanaz a komédia volt, mint a rablógyilkossal. A különbség csak az, hogy ez nem jajgatott, hanem átkozódott. És most, ha úgy tetszik, beszéljünk másról.

De Irén előtt oly különösnek tűnt fel a férje tekintete, hogy nem tudta elfojtani ezt a kérdést, mely már egy óra óta kísértette:

– Mi bánt téged, Károly? Ugy-e, annak a rabnak az átkozódásai?… ki volt az a rab?… Mondd el, édes kis férjem!

– Mit törődöl vele?! Csak nem fogok neked beszámolni a peres ügyeimmel is?! Maholnap már beleavatkozol minden ügyembe, a számadásaimba, könyveimbe, a periratokba…

Aztán belátta, mennyire igazságtalan volt, s igyekezett jóvátenni az elkövetett hibát. Magához vonta a feleségét és megcsókolta.

– No, ne haragudjál, édes angyalom, de látod, vannak dolgok, a melyek nem arra valók, hogy az asszonynak kellemeskedjünk velük. Te azt nagyon jól tudod, hogy imádlak. Elégedjél meg ezzel a tudattal. Légy szép, légy vidám, légy jó anyja a kis gyermekeinknek. A gondokat, a bajt, a pörlekedést hagyd nekem egészen.

Délig sikerült is a dolog, de ebéd alatt Irén egy ártatlan szava mindent elrontott. Azt kérdezte az urától, hogy rendben van-e a podgyásza, nem felejtett-e ki valamit?

– Ugyan mért akarod olyan szörnyen, hogy elutazzam? Azt képzelné az ember, alig várod, hogy ne legyek itthon!

– Olyan bizonyosra veszed ezt az utazást, mint a halált. Pedig most már nagyon habozom, hogy elmenjek-e? Mi ez a harmadfél nap? A jövő héten, meglehet, négy napot is szerezhetek magamnak.

S csakugyan nem ment el. Arra gondolt, hogy ezt a makacs rosszkedvet nem viszi haza az édesanyjához. Majd, ha kiheverte az egészet, akkor utazik.

Irén nem szólt semmit, de elgondolkozott egy kissé, s a mint lassankint ő is átengedte magát a férje hangulatának, egyszerre összerázkodott. Félelem fogta el, vad, ösztönszerü félelem, félelem valami iszonyatos dologtól, a melyet maga se tudott elképzelni. Éjjel szorosabban húzódott a gyermekeihez, s csak a hajnal oszlatta el rémképeit. -196-

VIII.

Károly föltette magában, hogy holnapra már el fogja felejteni az egész ostobaságot, hanem azért másnap az volt az első dolga, hogy két tárgyalás között egy kis vargabetüt csinálva, elment oda, a hol tegnap járt, megtudni, vajon a rab nő csakugyan meghalt-e?

Igenis, meghalt, miután jól elvégezte a dolgát. A nagy udvaron kérdezett meg valakit, s az illető rámutatott az udvarnak arra a sarkára, mely a B kapuval szomszédos:

Károly oda pillantott, s csakugyan észrevette a két halottvivő szolgát, a kik ebben a perczben pihenőt tartottak. Egyikük azon erőködött, hogy a nagy szélben meggyujtsa a pipáját, s szorgalmasan dobálta el az elaludt gyufákat; a másik a koporsón ült s egy krajczáros ujságot olvasott.

Károlyt az első pillanatra boszantotta ez a látvány, s a szive rejtekéből ez a pokoli, kénkőszagu gondolat füstölgött elő:

– S micsoda gúnyja volna a sorsnak, ha mégis ártatlanul halt volna meg, míg az igazi…?!

De nyomban elölte ezt az istentelen ötletet, s fellázadva önmaga ellen, valami sötét elégtételt keresett ebben a látványban, mely az imént bántotta: -197-

– Úgy! Dobálják előre-hátra holt tetemedet, hajigálják szét a tagjaidat, tiporják szét a csontjaidat, a mint te széttiportad az én szivemet!…

– Mit átkozódom itt magamban, mint egy vén kofa?! Vagy hamarjában elment az eszem?! Mintha bizony ennek a szerencsétlennek a mérgezett nyila fölért volna a szivemig?!… Mintha a vitriol, melyet szememnek szánt, megvakított volna, s nem folyt volna szét a lábam előtt?!… Nem, boldogtalan teremtés, nem volt hatalmad fölöttem! Nyugodjál békén, nekem nincsenek átkaim.

S egyre erősítette magában, hogy esze és szíve szilárd, mint hite az istenben.

Nincs jobb, mint az imádság. Ha az ember sokáig ismétli a szavakat, a lelke is rátér arra az ösvényre, melyet a szó követ. A beszédünk s gondolatunk olyan, mint két régi szerető, a kik összevesznek, sokszor hajba is kapnak, de mégis mindig csak egymáshoz szítnak.

Délben olyan vidámnak és elevennek látszott, hogy Irént helyre vigasztalta. Csak egy-egy perczre komolyodott el, olyankor, mikor az élénksége már majdnem átragadt Irénre is.

Úgy volt, hogy késő estig elmarad, egy olyan ügyben, a melyet már régóta halogatott. De a kúriai bírót, a kihez ment, nem találta otthon, s jóval korábban tért haza, mint képzelte.

A hogy benyitott az előszobájába, nagy zsivaj ütötte meg a fülét. A lárma közepett a felesége csengő kaczagását hallotta, s a mi soh’ se történt meg vele, most megijedt ettől a vidám hangtól.

Igaz, hisz gyermekbál van nála! A vendégek négy apróság, a kik a házban laknak, meg szomszédasszonyuk, a szép kis doktorné. -198-

Vajon miről beszélgethet a két asszony, hogy a jókedvük hangosabb a gyerekek zsivajánál is? Mért ez a szertelen vidámság?

Egy csepp híjja volt, hogy a kulcslyukhoz nem hajolt, hallgatózni. De elszégyelte magát, s bement az irodájába.

A hanczurozás víg zaja ide is behatolt hozzá. Máskor ez volt legkedvesebb zenéje, s a tolla vígabban perczegett, míg a zsivaj hangzott. De ma bántotta ez a csengő hang; a reggeli jelenet, úgy látszik, idegessé tette egy kicsit.

– Micsoda boldog léhaság! – dünnyögött magában. – Sejtelme sincs a gondjaimról, boszúságaimról. Ha ezer esztendeig él, akkor se fogja gyanítani, hogy az élet nem tréfa, hanem nagyon is komoly dolog.

De rögtön eszébe jutottak az álmatlan éjszakák, melyeket Irén beteg gyermekei ágya mellett töltött. A néma, apró önfeláldozások, melyek csak igénytelenebbek, de nem kevésbbé érdemesek, mint a pompázó hőstettek. Eszébe jutottak a meglehet kicsinyes, de annál boldogabb emlékü kedveskedések, melyekkel Irén annyiszor sietett megtagadni a saját kényelmét az övé érdekében, aztán az oly édes szerelmi engedések és az örökkön emlékezetes szerelmi fellobbanások.

És kedve lett volna berohanni hozzá, bocsánatot kérni tőle, s megvallani, hogy megbántotta gondolatban, csókkal borítani el a ruhája szegélyét, és kisírni magát ott a lábánál.

– De hát mi bajom nekem tulajdonképpen?! Mi ütött hozzám, mi rontott meg így?!

– Ez már a kétség! – sípolt el füle mellett egy csúfondáros hang. – A kétség, a rettentő kétség; óvakodjál tőle!

– Nem, nem – biztatta egy másik hang – ez csak idegesség. A képzelődés gonosz játéka, mely koronkint megcsúfolja a munkában elernyedt, fáradt szervezetet. -199- Vannak a képzelődésnek ily rút játékai. Az ember hangyamászást érez a talpában, lehetetlen fájdalmaktól kezd fuldoklani, s elhiteti magával, hogy ez már a halál. Pedig dehogy a halál. Nemsokára elfelejti az egészet, s tíz év multán nevetve gondol arra az időre, a mikor azt hitte, hogy végrendeletet kell csinálnia. Vannak ilyen bajok, de ezek a bajok egy hét alatt elmúlnak. Elmúlik majd ez is.

Igen, igen, mindez csak idegesség. Hogy is lehetnének kétségei?! Hisz ez annyit jelentene, hogy megőrült. Csak bolond hisz a lehetetlenségekben. És ez az. Ki hinné el ép észszel, hogy az, a ki hat esztendeig áldott jó anya és minta-feleség volt, valaha méregkeverőnő lehetett! Méregkeverőnő ez a nyárspolgár asszonyka, a kinek a gondolatai soha se terjedtek túl a gyermekszobán, a ki soha tudni se akart a nagyvilág lármájáról, azokról az élvezetekről, melyek a vétkezőknek örök vágyai, a ki kétségbeesik a szomszédasszony baján, s a ki megsiratja a regényhősnőket! De hisz a ki ezt lehetőnek tartja, azt egyenesen a Lipótmezőre kell szállítani! A dolog még képzelgésnek is otromba, s az ötletét csakis az magyarázza meg, hogy képzeletünk egy sebes, széles medrü folyó, mely minden szennyet magával sodor.

Már pedig az idegességnek csak egy gyógyszere van: az, ha az ember egy cseppet se foglalkozik a bajával. El kell foglalnunk magunkat valami mással, s nemsokára azt tapasztaljuk, hogy az egész baj eltűnt nyomtalanul.

Leült az íróasztalához s hozzáfogott egy feljebbezés megírásához. Mikor elkészült vele, végig olvasta, s kénytelen volt megvallani magának, hogy ennél silányabb munkát soha se végzett világéletében. -200-

IX.

Egyszer, késő éjjel, miután négy vagy öt óráig nyugtalanul hánykolódott az ágyában: az éjszakai feketeségben, a mint nem szégyellte ledobni magáról a takaróját, nem szégyellte leleplezni önmaga előtt azt a titkos gondolatát se, hogy lehetetlenség nincsen, semmi se lehetetlen.

Eszébe jutottak az összes madonna-arczu gonosztevők, a kiket valaha látott, s azok is, a kikről csak hallott vagy olvasott. Eszébe jutottak a szörnyű hitszegések, a felháborító csalások, a gyalázatos és jól eltitkolt házasságtörések, melyeknek valaha bűntársa vagy legalább tudója volt, eszébe jutottak azok az ismerősei, kiknek a szülőiről rémes bűnöket tudott, ezek a gyanútalanságban élő lények, s a vak férjeknek egész serege.

És mindezek az emberek majdnem kivétel nélkül derült, boldog arczczal jártak a világban, árnyéka nélkül a gyanunak, hogy a hozzájok tartozókkal a gyalázat egy pókhálójában élnek, mely társadalmi helyzetöket mindörökre meghatározza, nem sejtve, hogy a kit karjokon hordanak, ocsmány árulást követett el vagy követ el mindennap az ő tisztességük ellen, nem álmodva, hogy egy sötét, lappangó vád kiséri minden lépésöket, akármerre mennek, akárhogy viselkednek. -201- Azok pedig, a kik ennek a gyalázatnak a szerzői voltak, nyugodtan kapaszkodtak ezeknek a falusi ártatlanságoknak az erős karjába, abban a tudatban, hogy a zászló fedezi az árut, s mindig annál többet adtak a tisztességre, minél messzebb volt tőlük ez az elveszett paradicsom.

Soha senki se találkozott, a ki a gyalázat sleppjét, melylyel végigsöpörték az utczát, letépte volna róluk s arczába vágta volna hályogos szemü kísérőiknek. Nem tudott esetet, hogy valaki felnyitotta volna a szemét ezeknek a boldogtalanoknak, a kiknek egyedüli szerencséjök az volt, hogy nem láttak, nem tudtak, nem hallottak.

Ó, igen, minden lehetséges, az ártatlan tekintet csalfasága, a madonna-arczok titokzatos, megérthetetlen árulása, a szent képek gyalázata, minden, minden…

Igen, minden lehetséges, csakhogy az a minden, a mitől ő reszket, az, a minek a gondolatára is hideg verejték ül az arczára, ha lehetséges is, de nem igaz!

Nem igaz, nem igaz. Az esze még ép, és tisztán hallhatólag sugja a fülébe, hogy nem igaz. Szerencsére, van a birtokában valami, a mi nem engedi, hogy az őrülésnek adja át magát: egy halom papiros, melynek minden sora az arkangyalok harsonájával zengi túl a szörnyű agyrém kísértő suttogását. A tények, a tények!

Kilopózott az ágyból, s mezítláb, tolvajléptekkel, vigyázva osont át az irodájába. Az ajtót nesztelenül sikerült betennie; s a kulcs is zörej nélkül fordult meg a zárban.

Aztán meggyujtotta a lámpát, s egy zárt fiókból előszedte azokat a bizonyos iratokat. Megvolt az egész csomó, kék szalaggal szépen összekötve. Nem hiányzott -202- egyetlen papir se; gonosz koboldok nem lopták el a tények egyikét sem.

Hidegen, bíráló fejjel, mindent mérlegelve, közönbösen olvasott, mint egy bíró. Ám lássuk hát még egyszer a halott védelmét.

Ó, micsoda valószinűtlenségek! Mennyi ellentmondás, minő durva szövetü mesék, hány szégyenletes, kénytelen beismerés! Igen, a szörnyű némber ismét benne van a páczban, és hiába ficzánkol, sehogy se bir kieviczkélni belőle. Hazugság hazugságra, gyanujel gyanujelre. Minden látszólag csekély dolog az ő személyénél fut össze s az ő bűnében leli magyarázatát. Ég, föld összeesküszik ellene, és minden összecsap a nyaka körül. Minden anyagi bizonyíték őt vádolja, minden tanuvallomás ő ellene szól, minden szó, minden mondat, még az is, a mit ő maga mond egy félórával előbb.

És ezzel ellentétben semmi, csak a haldokló szava. Minő haldokló, és minő utolsó szavak! Világos, hogy már csupán a boszú élteti. Talán nem is csak az a vágy, hogy átkozódjék. Hanem egy ördögi gondolat. Miért ne tudhatta volna meg valamiképpen, uj foglyoktól, a börtönőrtől – a börtönnek is vannak híradói – vagy miért ne tudhatta volna meg utóbb, a rabkórházban, hogy az egykori védőügyvéd feleségül vette az egykori vádlottat. Bizony, könnyen megtudhatta, s óvakodott elárulni a megátkozott előtt, hogy tisztán tudta, mit mond és kinek beszél. Nem is fedez fel semmi uj részletet, körülményt, vagy gyanujelet; nem tesz egyebet, csak – kiaknázva még a halált is, bizakodva abban, hogy a haldoklás rémes látványa mindig hatással van a babonás lélekre – a haldokló súlyosnak tartott szavát dobja a mérlegbe. Egyszerűen tüzet okádik, mint a sárkány, mielőtt elpusztul. -203-

Igen, minden a halott ellen szól, és mellette semmi, csak ez a pár aljas szó, mely a legjobb esetben is a leghitványabb boszú a világon.

Minden azt vallja, hogy a halott volt a gyilkos. A tények hálózata, a tanuvallomások százai, a bizonyítékok logikája, minden emberi értelem és meggyőződés, ügyész, bíró, maga az isten is, a ki hazugságot küld a boszorkány ajkára, s nyomban megbünteti érte.

De lehet-e azt mondani, hogy nem történhetett az ítéletben tévedés, s hogy a vád olyan kétségtelenül be van bizonyítva, mint bizonyos az, hogy kétszer kettő négy?

Rendkívül valószinűtlen, hihetetlen, de nincs kizárva, hogy Barcsiné mégis ártatlan volt.

A meggyilkolt ágyánál elvész a fonál. Nem látni, nem tudni többé semmi bizonyosat: koromfekete éjszakában vagyunk.

Ah, ha csak egy pisla fényt fedezne fel ebben a néma éjszakában! De sehol semmi.

Eleinte látni vélt valamit, de utóbb be kellett ismernie, hogy csak a szeme káprázott.

Így gondolkozott: kétségtelenül csak egy dolog bizonyos, az, hogy a végrendelet nem hamis, mint Barcsiné állította, a végrendelet minden bizonynyal valódi. S ha a rettenetes némber vádjából az első rész okvetetlenül hamis, a többi magától következik.

Nem, nem következik magától. Ha kiderült is, hogy hamisításról nem lehet szó: a »többi« még most is sötétségben maradt. Képzeljük, hogy a végrendelet nem volt mélységes titok: a »többi« nagyon érdekében állhatott a várományosnak, mihelyest az ellenség megjelent a házban.

Nem, nem tudni semmit, semmit. És ezeket nevezte volt »tények«-nek!… -204-

Úgy nézett a papirjaira, mint értéktelenné vált bankjegyeire a hajdan gazdag, a kit a devalváczió koldussá tett. Aztán visszalökte őket a fiókba, s hátra hanyatlott a karosszékében.

És sorra jelentek meg előtte az eddig ki nem hallgatott tanuk: a kételkedés ezer apró koboldja.

Eszébe jutott az első találkozás. Az a titokzatos némaság, az a megérthetetlen csüggedtség és megadás. De hát így szokott tenni az ártatlanság?! Nem. Az igazságtalanul vádolt fölháborodik, kapálózik a végzet ellen kézzel-lábbal, s méltó haragjában az égbe kiált. De nem nyugszik bele a végzetbe, s nem teszi össze a két kezét, mint az, a ki már megérett a vezeklésre.

Miért nem kellett neki ügyvéd? Miért kellett hivatalból rendelni őt a védelmére? Úgy gondolkozott, hogy nem segít már rajta semmi ügyvéd? Csak ennyire bízott az igazságban, az ártatlanok szövetségesében?!

Aztán az a különös meglepetés, mikor előadta neki a fölfedezéseit! Azt vélte volna az ember, hogy nem akarja elhinni a dolgot. Miért? Hisz, hogy ha ártatlan, épp ellenkezőleg, természetesnek kellett volna találnia, hogy végre nyomra jöttek. Majd ugyanakkor az az elfelejthetetlen vad öröm, mely – emlékszik – úgy megdöbbentette!… S mintha egy rejtelmes, sötét mosolyt is látott volna azon a gyönyörü ajkon. Vajon mért mosolygott?

S utóbb az a rideg, ijesztő mondat, mely akkor is oly bántó hatással volt rá! »Ha eladom magamat, nem adom el magamat ingyen«. Azok beszélnek így, a kiknek az élete tiszta, mint a forrás?

Meg az a tekintet, melylyel értésére adta, hogy a vén ember szerelmét tudta, észrevette! Nem azt mondta ez a tekintet, hogy: »A kire én rápillantok, az el van veszve«?! Ki tudja, talán akarta is, hogy a vén ember -205- belébolonduljon, s az a tekintet, melyet akkor nem értett meg teljesen, ezt is bevallotta?!

Ó, ha akkor mélyebben nézett volna ezeknek a kaczér pillantásoknak a titkaiba, ha jobban megfigyelte volna ezeket a különös hangokat, ha ügyelt volna minden mozdulatára, minden mosolyára!…

És gyötörni kezdte az emlékezetét ujabb és ujabb gyanus tüneteket keresve. Az Emlékezet pedig egyre küldte rá a gonosz koboldok vijjogó hadát.

Igen, vak volt; a megbűvölt, megigézett ember szemével nézte azt, a kiben csak a vádlottat kellett volna látnia.

Vagy most van megőrülve? S mindezek semmiségek, melyeket csak felizgatott képzelete tüntet fel szörnyü dolgok gyanánt? Csak a hitvány Emlékezet hazug tükrében látja így a dolgokat, s valóban nem így voltak? Ha igazán így volt minden, mért, hogy csak most fedezi fel az összefüggést ezek között a semmiségek között, mért, hogy mindezt akkor egy cseppet se találta borzasztónak?!

– Semmit, semmit! – suttogta valami a fülébe, s csak aztán vette észre, hogy a szíve dobogását hallgatja. – Semmit, semmit! – ezt ketyegte a falióra is, egyhanguan, vég nélkül.

Fölkelt, s halkan, óvatosan kinyitotta az ablak tábláit. Odakünn sűrű, kövér pelyhekben hullt a hó, s lassankint elborította a kihalt, széles utczát. Aludt az egész tájék, csak egy vén éjjeli őr oldalgott a szomszéd házak mentén.

Felnyitotta az egyik ablakszárnyat s kihajolt a szabadba. A rosszul égő lámpától megfájdult a feje, s -206- jól esett neki, hogy a hideg bársony-pelyhek lehűtötték egy kissé az arczát.

Egy félóráig is elnézte a hó szállongását. Úgy tetszett neki, mintha ez a sok, sok hó csupa sírdombra szállana le, s eltakarná a multat egészen, egészen.

Egyszerre összerázkodott, s valami démon szavát hallotta, mely így suttogott hozzá:

– S ha én megadnám neked a bizonyosságot?! Ha elárulnám neked a titkot, melyet már senki se tud, hogy: igen, az, a kit oly forrón szerettél, mérget kevert, s mint a halál angyala állott egy szánalomraméltó vén ember ágya mellett, de megmutatnám egyben a multat teljesen, s látnád, hogy a mandragorának ezt a virágát, melyet az akasztófa tövéből szakítottál le, előtted emberkéz nem érintette, s még csak lehellet se fért hozzá: mondd, ó Brutus, mit tennél akkor?!… Azt mondanád, ó Brutus, ezeknek a szállongó pelyheknek: »Hullj sűrűbben, hullj sokáig, sokáig, és borítsd be a multakat áthatatlan, vastag szemfödővel! Ne kutassa, ne bolygassa többé senki, mi történt, hogy történt. A holtak jól el vannak temetve, a mult jól el van földelve, békesség a holtaknak és bocsánat az élőknek!« Aztán könyörögnél az egek urához, hogy küldjön rád felejtést, s talán felejtenél is. A gyilkossággal, ó Brutus, a legnagyobb szörnyüséggel a világon, meg tudnál te békélni. Más az, ó Brutus, a minek a gondolatára is hideg verejték ül ki az arczodra! Megmondjam: micsoda? Az a tudat, ó Brutus, hogy a ki nem retten vissza a gyilkosságtól, nem riad meg a bocsánatos bűnöktől sem. Az a meggyőződés, ó Brutus, hogy ily tökéletes képmutatónak, a ki el tudta ásni a legnagyobb vétket, könnyü volt ellepleznie az apró bűneit. Az a kétség, ó Brutus, hogy a halálnak ez a fehér angyala nem volt-e szerelmi találkozók piros arczu tündére -207- is?!… A mérget még csak megbocsátanád, szegény ember, de a csókok gondolatára minden vércsepped a karodba tódul! És minő képek látogatnak lázas álmaidban! A vén ember tisztátalan érintése… hideg vétkezés aljas számításból… lopott, féktelen szerelmek… rejtett szobák bűnei… Meg akarsz fulladni, szegény ember?! Nyisd ki hát a másik ablakot is.

Kinyitotta mind a két ablakát, s fel s alá kezdett járni a szobában. A démon kísérte.

– Az ilyen multat – suttogott a rossz lélek – nem lehet elföldelni. Az ilyen mult megmarad a sírig, s ha az alvó ajka nem beszéli ki, megtalálod a jelenben. Bizonyosságot akarsz? Keress, kutass, légy százszemü, mint Argus; a míg ő él, a Mult itt van, tőled egy lépésnyire. -208-

– Ella – szólt Irén másnap délután a szobalányhoz – ne menjen sehová, míg haza nem jövök. Nézzen be gyakran a gyermekszobába; ne legyenek egészen az uj dadára bízva.

A szobalány kiment, s Irén a keztyüjét gombolta fel. Aztán menni készült, de visszafordult. Eszébe jutott, hogy levelet írt a sógornőjének; egyúttal azt is bedobhatja a levélszekrénybe. S keresgélni kezdett az iróasztalán.

– Megrezzentem! Mily különös szavaid vannak! Csak meglepett, hogy itthon vagy. Azt mondtad, elmészsz.

– Azt mondtad délben, hogy nem kisérhetsz el. Irénkét pedig még nem vihetem ki.

– Egy fél óra mulva itt leszek, csak Wolfhoz megyek, Irénkének ruhát rendelni. De… mintha -209- ellenedre volna, hogy elmegyek hazulról. Ne várjalak meg, a míg elkisérhetsz? Nincs valami mondanivalód?

– Engem semmi se sürget. Inkább csak azért indultam el, hogy járjak egyet. Ne menjünk együtt holnap?

– Ne szóljak fel az öreg Vidához? Jó volna, hogyha megvizsgáltatnád magad.

– Nem olyan jelentékeny a dolog. Ha véletlenül rosszabbul lennék, talán majd elhivatom Palayt.

S oldalvást leste, milyen hatást tesz ez a rég nem említett név? Nem tett az semmiféle különös hatást.

– Palayt? Miért Palayt? – kérdezte Irén. – Mikor soha se járt a házunkhoz?!

– Nem szeretem az öreget. A gyerekekkel nagyon jól bánik, de nekem semmi kedvem a szirupjaihoz.

– Akkor sem értem – szólt Irén, kissé elgondolkozva – mért fordulnál éppen Palayhoz? Nem valami -210- kellemes emlékek kötnek bennünket hozzá. Különben, a hogy gondolod.

Minden megzavarodás nélkül, egykedvüen mondta ezt a pár szót, s nem forditotta félre a szemét.

– Nem ragaszkodom az ötlethez – szólt Károly. De ha kimészsz, ne hagyd későre, mert estefelé én is el akarok menni hazulról. Szeretném, ha akkorra haza jönnél.

– Itthon leszek, de mondd, Károly… Igazán nem bánt semmi, a mit elhallgatsz előlem?

Aztán elváltak. Károly úgy tett, mintha a dolgozószobája felé menne, de a küszöbnél visszafordult. Majd óvatosan, halkan kinyitotta az üvegajtót, s utána nézett a feleségének.

Irén elgondolkozva s fejét lecsüggesztve haladt végig a széles, zárt folyosón; ernyőjével végig kopogtatta a mozaik-szemeket. Aztán befordult a lépcsőházba, s eltűnt férjének a szeme elől.

Mire leért, Károly is odalenn volt. A cselédlépcsőn szökött le, mint egy zsebtolvaj. Lenn megvárta, míg Irén kilépett a kapun, aztán követte.

Olyan nehezen járt, mint a ki nagy, nehéz betegségből lábbadozik. De azért nem fogadott kocsit a kémjáratra: a szemérmét még nem vesztette el egészen.

Különben számított rá, hogy Irén se fog kocsiba ülni. Mert ha kocsit venne, mikor csak egy kőhajításnyira készül: akkor már eleget tudott meg mára. Akkor kétségtelen, hogy titkos útjai vannak, mindegy, akárhová.

Nem, nem vett kocsit. Abban az irányban haladt, a melyet említett, s csakugyan Wolfhoz tért be. Károly föllélekzett. Úgy érezte magát, mint a játékos, a kinek -211- mindene koczkán van, s a kinek egy szerencsés tétel már biztosította a holnapra valót, az életet még egy napig.

Irén vagy tíz perczig maradt az üzletben, aztán folytatta útját, de nem hazafelé, hanem az ellenkező irányban. Károlynak nagyot dobbant a szíve, s tovább leselkedett a falak mellett, elfulva, fáradtan, mintha az Ultima Thuléhoz közelednék, a világ másik végéről.

Meg volt írva, hogy nem tudhat meg semmit. Irén hirtelen visszafordult, s Károlynak alig maradt annyi ideje, hogy egy kapu alá rejtőzzék. A mint leshelyéről kitekintett, látta, hogy Irén gyors léptekkel megy visszafelé, a másik oldalon.

Mintha összefacsarták volna a szivét. Ime, a bizonyosság, a rettegve várt bizonyosság ismét kisiklott a keze közül.

De nem, Irén bekanyarodott az egyik szűk utczába, s egyszerre eltűnt, nyilván az első kapun. Mi volt ez? Eltévesztette volt előbb az utczát, vagy csak meggyőződést akart szerezni, hogy a közelben semmi ismerős?

Csak egy perczig maradt odabenn. Alig hogy Károly ujabb őrhelyet talált, karcsu alakja már ismét kibukkant a kapu alól.

Hogy ez nem lehetett találkozó, látnivaló volt. Annyi idő se telt el, hogy azt mondhatta volna a másiknak: »Figyelnek ránk; egy darabig nem jövök.«

Hanem azért megjegyezte a házat, s mikor a kémszereppel fel kellett hagynia – Irén most már egyenesen haza sietett – visszatért oda tudakozódni. -212-

Megtudott mindent, a mit akart. A házban csak négy apró lakás volt, meg egy nagy szabóüzlet az emeleten, a hol egész nap ki és bejártak az emberek. Az apró lakások közül három nem lehetett gyanus. Szegény emberek laktak bennök, a kik negyed-ötöd magukkal voltak egy szobában. Csak a negyedik lakó keltette fel a kémkedő figyelmét. Ez a negyedik lakó egy fehérnemü-varrónő volt, a kinek mintha már hallotta volna a nevét.

Eszébe jutott a regényekből, hogy a titkolt bűnök szeretik az efféle szomszédságot. Az asszonyok gyanutlanul járhatnak el az olyan házba, a hol egy keresett szabó lakik, kivált ha fehérnemü-varrónő is lakik mellette, a ki meglehet, titokban egyéb mesterséget is űz.

Felment, valami megrendelés ürügye alatt, de akár rögtön vissza is fordulhatott volna. A gyanusított lakás csak egy konyhából, meg egy szobából állott, s a szoba is tele volt gyermekekkel. Az ilyen helyen nem szokás légyottozni.

Nem lélekzett föl s nem örvendett a fölfedezésnek. Voltak perczei, a mikor már nem volt egyéb óhajtása, csak az, hogy valahára vége lenne ennek a gyötrő bizonytalanságnak, akárhogyan, ha összedől is a világ.

Érezte, hogy a mit tesz, épp oly hiábavaló, mint a mily megalázó mind a kettőjökre nézve. S nem tudta belátni, hogy ha ez a kínzó bizonytalanság még sokáig tart, mi fog következni?

– Nem tudtál bevárni, ugy-e? Pedig siettem. De egy pillanatra felszóltam a fehérruha-varrónőmhöz, s képzeld, alig tudtam megtalálni a lakását.

– Valóságos vigjátéki alakká lettem! – szólt önmagához keserüen, s azzal áltatta magát, hogy még nyugodt is tud lenni. – Igen, valóságos vigjátéki alakká!

Eszébe jutott a nagyon mulatságos Arnolphe, a ki mindig gyanakszik, és soha se tud meg semmit, Arnolphe, a ki kémlelődik, fürkész, kutat, őrködik, lesbe áll, kiront, perel, felsül, ujra nyomoz, és soha se veszi észre, hogy a háta mögött csalják meg: s kedve lett volna sírni. -214-

XI.

Két hónap mult el. Ez alatt a két hónap alatt Károly olyan munkát végzett, a minőre detektiv nem képes.

Megszerzett minden képzelhető adatot, a mi a felesége multjára vonatkozott. Valóságos naplói voltak arról az évről, melyet Irén a vidéken töltött, utána járt, kiknél tett látogatásokat a tanítónői állás érdekében s meddig maradt azoknál, a kiket fölkeresett, tudta mikor, hányszor, kinek a jelenlétében találkozott a fiatal orvossal, még a kolostorbeli iskolatársak bizalmas közléseihez is hozzá tudott férni.

Levetkőzött minden szemérmet. Összeadta magát tudakozódó intézetekkel, detektiveket fogadott a szolgálatába, kihallgatott cselédeket, és bizalmaskodott házmesterekkel. Nem tudott meg semmit.

A mi kétségtelen volt, abban nem talált olyat, a mit ép észszel hibáztatnia lehetett volna. De egy-egy betett ajtó mögött el-elveszett előtte a bizonyosság, s az ilyen fölfedezések után, gyanuja uj tüzet fogva pusztított tovább.

– S ő ne sejtené ezt a nyomorúságot?! – tépelődött magában. – Lehetetlen! Hisz félig már meg vagyok őrülve, s magam sem ismerek többé magamra! Ne vette volna észre, hogy árnyéka vagyok annak, a -215- ki voltam, hogy egy vampir tehetetlen áldozata vagyok, hogy ez a vampir kiszívja a véremet, lebilincseli a karomat, megbontja az agyvelőmet, megmérgezi a lehelletemet, ha a gyermekeimhez közeledem?!… Ne vette volna észre, hogy mindez azóta, mióta azt az átkozott haldoklót meglátogattam, ne találta volna ki, hogy ki volt ez a rettentő haldokló?!… Ne tudná, hogy folyton kémlelem, hogy szemmel kisérem minden lépését, ne sejtené, hogy meglesem minden mozdulatát s latra vetem minden szavát?!… De hát mért nem szól akkor?! Mért nem védi magát?!… Azt gondolja, hogy: ne fujd, a mi nem éget, s remegve húzódik meg fészkén, mint a tyúk, ha róka jár a szárnyas-ól körül?!…

– Ha ártatlan volna, nem félne kérdezősködni, nem félne hozzáérni a sebemhez…

Nem félt hozzáérni. Egy este, mikor Károly ügyiratcsomója mellől kimerülten hanyatlott hátra a karosszékébe, szép csendesen fölkelt a munkaasztalka mellől, a melynél dolgozott, s oda könyökölt az ura elé.

– Mire ezek a gyerekes bevezetések? – szólt Károly ingerülten. – Ne játszd a rabszolgát, hanem mondd, a mit mondani akarsz.

– Ostobának fogod találni a kiváncsiságomat. De azelőtt nem titkoltál el előttem semmit, és ez a hosszú, makacs hallgatás… Hisz én is asszony vagyok!

– Mondd, édesem, de igazán ne haragudjál meg… hogy hívták azt a haldoklót, a ki nemrég magához hivatott?

– Hogy olyan feltünően hallgattál erről a látogatásról, az a gondolatom támadt, hogy talán engem is érdekel a dolog, s csak gyöngédségből nem szólsz. S így természetesen csak Barcsinéra gondolhattam.

Károly nem volt oly nyugodt, mint Irén, s hirtelenében nem tudott egyebet mondani, mint ezt a pár szót:

– Vajon mit gondol magában? – tünődött Károly, mialatt Irén nyugodtan hozakodott elő a maga apró házi dolgaival. – Csakugyan beérte a válaszommal? Vagy ez is színlelés?

– Tehát, ime, őt is nyugtalanítja ez a rettentő név!… Miért nyugtalanítja? Ha ártatlan, mért nem felejtkezett el róla tökéletesen? Ó, ha ártatlan volna, nem járna a fejében szüntelen ez a név, ez az átkozott név!…

– Igazán elvesztem az eszemet!… Hisz szegény nem szólhat egy szót, nem léphet se jobbra, se balra, nem mosolyoghat, nem szomorkodhatik, nem hallgathat és nem lehet beszédes, hogy mindezt rosszra ne magyarázzam, hogy mindebből ne a bűnösségét olvassam ki, -217- hogy azt ne higyjem: mindez csak áltatás, hazugság! Ó, ez az átok!… Meg fogok őrülni, bizonyosan meg fogok őrülni.

Koronkint voltak nyugodtabb órái is. Ilyenkor, mintha szükségét érezte volna, hogy jóvátegye, a mit gondolatban vétett, majd megfullasztotta Irént a csókjaival.

Irén nem tudta mire magyarázni ezeket a rohamokat. De egyre jobban félt valami határozatlan, valami titokzatos veszedelemtől, s rémülten tűrt és hallgatott.

– És ha ezeket a karokat más is csókolta, ha ezeket a karokat egy vén ember ajka is érintette!… – gyötrődött, mialatt mosolyogni próbált.

Majd nem akart többé tudni semmit, s csak egy vágya volt: a rém-álmot elfelejteni. -218-

XII.

Egyszer, késő éjjel, Irén arra riadt fel, hogy a sötétségben megragadják a kezét, kirántják az ágyból, s kivonszolják a másik, a világos szobába.

Amaz hirtelen elbocsátotta a karját, s a terhes asszonynak meg kellett fogóznia, hogy el ne essék.

A férfi felragadott egy levelet az asztalról s elébe tartotta. A balkeze görcsösen fogta a virágos papirlapot, s remegő jobbja ütéseket mért a megfakult írásra. Az arcza ólomszínü volt, s egy ismeretlen ember hangján üvöltött:

– Károly, én félek tőled! Károly, én nem láttalak így soha! Az istenért, térj magadhoz!

Végre megismerte a papirlapot. A kolostorból írta egyik barátnőjének. -219-

– De az istenért, olvasd tovább, s látni fogod, hogy tréfa az egész! Olvasd tovább, olvasd tovább… Ó, be megrémültem!

A szeme káprázott, a keze reszketett, de hisz épp ezt várta: a mentséget, a mentséget!

Kibetűzte az írást, s a pirosság lassankint visszatért arczába. Istenem, hát ennyire őrült volt!

– Bocsáss meg! Elment az eszem, meg vagyok őrülve, a gonosz szállott meg, nem tudom: mi lelt! Ó ha tudnád, hogy mennyit szenvedek!

És elsírta a felesége előtt minden nyomorúságát. Elmondta, minő átok ül rajta, elbeszélte a kétségeit, gyötrődéseit, elmondta, hogy ez a féreg folyvást rágódik a szívén, s érzi, hogy nincsen menekvése, hogy bele fog őrülni ebbe a vergődésbe.

Valami csodában reménykedett. Abban, hogy a felesége egy szavával meg fogja törni a varázslatot. Vagy legalább el fogja altatni, el fogja hitetni vele, hogy mindez csak rémkép volt.

S mint a ki a lángok közt elhamvadni látja mindenét, gépiesen ismételgetett egy pár szót, ezt a pár szót:

– Mit mondjak? Esküdözzem? De hisz, szegény ember, nem fogsz te hinni se az esküimnek, se a könnyeimnek!

Megcsókolták egymást. Aztán bementek a másik szobába s megcsókolták a gyermekeiket is.

De reggel, a mikor betette maga után az ajtót, s ismét egyedül volt, azon kezdte, hogy leroskadt a székébe.

– Megcsalt! – hörögte. – Hazudott, most is hazudott! Hisz én is hazudtam volna – irgalomból!

– Addig, míg nem vagyok egészen őrült – hebegte – addig, míg nem vagyok egészen őrült… Mert akkor talán megölném őt is, és mi lenne szegény kis gyermekeinkből?!…

Szombathy Károlynak az esete azok közé az öngyilkosságok közé tartozott, melyeket az ujságok sehogy se tudnak megmagyarázni. A vagyoni viszonyai rendben voltak, boldog családi életet élt, ép, egészséges ember volt. Vajon mi bírhatta rá az öngyilkosságra? A Werner-pörre nem gondolt senki. Az a kérdés, hogy Wernert ki gyilkolta meg, már rég el volt temetve.

KIRÁLY-IDILLEK.

I.
SASVADÁSZAT.

Második Arzén, levante-i király, magához hivatta miniszterelnökét, a derék Milicset, és szomoruan így szólt:

Ezt albán nyelven, de igen sok gy-vel, a feneketlen bánat hangján mondta. Nyomatékul sóhajtott is hozzá; s az ismert bariton, mely húsz éven át annyi parlamenti viharral daczolt, szomoruan csengett, mint egy Ave Maria.

A Balkán oroszlánja nadrágzsebébe mélyesztette a kezét, mintha még most se akarná elhinni a vigasztalan valót; mintha azt remélné, hogy mégis csak talál ott valamit. Aztán lehorgasztva világtörténelmi orrát, elkezdett le s fel járni a szobában. Milics úgy állott a háttérben, mint a Sötét Gond.

– Az élet kissé sajátszerü – bölcselkedett a király. – Az embernek hol nincsen pénze, hol ismét nincsen.

A fejedelem egy pillanatra megállott, hogy meghallgassa első tanácsosát. De a Milics bölcs mondása nyilván nem elégítette ki, mert a hogy elhangzott, folytatta a sétáját.

A dolgozószobában egy pár pillanatig csak a vadászcsizmák kopogása hallatszott. Milics mozdulatlanul állott és fülelt.

Milics fölemelte szemét a mennyezetre, mintha meg akarná kérdezni a magasban lakozótól:

– Láttál, Uram, ilyen ártatlanságot?! Ez a kellemetlen kamasz még most is kölcsönökről álmodik! Elmult negyven éves, s még most is hisz az uzsorásokról szóló tündérmesében! Annyi viszontagság után teli van ábránddal.

Milics határozottan irígyelte ezt a gyermekiességet. Hiába, a származás mégis csak valami. Ime, ez a kóbor princz, a kit trónkereső korában az angol bookmaker-ek megvertek, s a ki most itt egy sereg kecskepásztorral királynak czímezteti magát, annyi balszerencse s oly sok megaláztatás után, mind e mai napig megőrzött valamit őseinek, az olasz condottiere-knek derüs világnézetéből. Hisz és remél!

– Sire! A rideg való az, hogy a hitel szót ki kell törülnünk a szótárunkból. Egy kopek nem sok, de egy kopeket se tudunk kölcsön kapni.

Arzén király az ablaknál állott s búsan nézett ki a sivatagba. Tekintete elrévedezett a végtelen homokbuczkákon. Sehol semmi; még csak egy kecske se ődöngött a kopár sziklák körül.

– A Montenegroi Kézművesek Szövetkezete – folytatta alázatos jelentését Milics – felmondta összes -227- kölcsöneit, s Volkin, a ki az utolsó reménységem volt, azt felelte, hogy: tárgyaljunk a Rothschild-csoporttal.

S apró szemében felcsillant a váratlan öröm. Fegyverre akarta szólítani az őrséget, hogy a disznót, élve vagy halva, kerítsék kézre, de aztán kiderült, hogy az egész félreértés s a disznó délibáb volt.

– Vásárolnunk kellene valamit – vélte a király. – Cséplőgépet, zongorát, koporsót, vagy: léghajót, bicziklit, biliardot. Volkin mindenre hitelez.

– Látod, Milics, ez a te külső politikád gyümölcse. Ha ki tudjuk eszközölni, hogy Európa elismerje királyságomat, most van pénz, hitel, bizalom, minden.

– Ó, uram, nincs az a diplomata, a ki többet házaljon, mint én a Felséged érdekében. Elmondhatom, hogy kevés embert löktek ki annyiszor, mint engem!

– S a nép… a nép szegény, ugy-e?… – tünődött a király. – Nem bir el ujabb terheket? Hisz a régit se hajlandó fizetni!

– A nép oly szegény… oly szegény!… – Milics elővette a zsebkendőjét, s könnyeit törülgette. – Levante egész területén nem nő fű, s a kecske-anyák elhatározták, hogy nem szülnek többé kis kecskéket!…

– Gondoskodnom kell népemről, bármi áron – pattant fel Arzén király. – Értsd meg: bármi áron. Ha e sokat szenvedett szegény szív megtörik is, az mindegy. Népem java az első.

Milics megdöbbent. Eszébe jutott Arzén királynak mind a három elvált felesége. A georgiai herczegnő, -228- a ki harangzúgás közt vonult be s paraszt-szekéren, álöltözetben menekült el; a bojár özvegye, a kit, mert nem akart elválni, zsandárokkal kisértettek haza; s a milliomos görög lány, a kinek a fehérnemüit még most se váltották ki a zálogházból. Hisz ha a házassághoz nem kellene egyéb, csak egy metropolita, a ki megkösse és felbontsa!… De hol van az a rettenthetetlen amazon, a ki hajlandó volna férjhez menni ehhez a Kékszakálhoz?!

Milics helyeslése nem tetszett a királynak. Ellenmondást várt, aggodalmakat. Hogy így, meg amúgy. Hogy az európai udvarok igen szűkkeblüek s hogy a siker nagyon kétséges. Ezek az ellenvetések megkönnyítették volna az értekezést. Nem mutatkozván más megoldás, a király előállott volna az ultima ratioval.

– Csakhogy ehhez idő kell. Ez a Volkin nagyon körmönfont gazember, s a leánya mindössze tizenkét esztendős.

Aztán megint sétálgatni kezdett, s egy darabig nem szólt. Ez a némaság fenyegető volt, s Milics kezdte rosszul érezni magát. Úgy pislogott, mint egy tapasztalt öreg nyúl, a ki a vadászt látja.

Megállt a terem közepén, s mintha egyszerre világosság támadt volna a fejében, hirtelen megszólalt:

A Milics vén arczán akkora meglepetés s oly őszinte kétségbeesés tükröződött, a mely mindenkit becsapott volna. De Arzén király maga is művész volt.

– Te hát! Ne vágj olyan ijedt arczot. Tudom, hogy van pénzed, hogy igen sok pénzed van. A mi pénz körülöttem elhullott, te azt mind felszedted és élére raktad. Jól van. A míg volt, nem bántam, ha raboltál. De most más időket élünk. Rajtad a sor, állj elő a pénzeddel.

Milics fölemelte szemét az égre. Az eget nem láthatta ugyan, csak a mennyezet kövér amorettjeit, de ez nem hozta zavarba. A vértanúk nézhettek így, mikor mondhatatlan bűnökkel vádolták őket.

– Isten látja a lelkem, hogy nincs egyebem kilencz rongyos maravédinél, meg egy ócska esernyőnél. Azt is kikölcsönöztem valakinek. A tehenem beteg, s a kecskéim mind egy szálig elhullottak. Semmim sincs, csak a becsületem. Istenkém, istenkém, hogy is tehettem volna félre, a mi a felségedé?! Nem nyúlok én soha semmihez, még ha aranyból volna is! Istenkém, istenkém!

Mialatt Milics esküdözött, a király hátat fordított neki. Talán azt várta, hogy Milics lassankint mégis csak előpakolja, a mit elrabolt. De a mit Milics eltett, az jól el volt téve. Kifordítgatta ugyan a zsebeit, de csak azért, hogy bizonyságot tegyen a szegénységéről. -230-

Majd a szentek tanubizonyságához folyamodott, s különösen szent Prokópra hivatkozott, mint a ki szivesen tanúskodnék a becsülete mellett, ha jelen volna. De szent Prokóp, véletlenül, nem volt a közelben, s miután hasztalan hivatkozott rá, Milics befejezte a védekezését.

Ezután már csak sóhajtozott, nyögött, s levantei szokás szerint, sűrűn verte a mellét.

– Értsd meg: nekem minden pénz jó. Ha nincsen rubeled, jó a görög pénz is. Ha görög nincs, legyen román, török, csuvasz vagy cseremisz pénz. Csak pénz legyen. Sok a hamis ezüst? Azt se bánom, ha fele hamis pénz lesz is: azért beirjuk a váltóba. Minden pénz jó. A mit tolvaj öreg asszonyok lenyeltek, s az igazságszolgáltatás ismét napfényre hozott… az is jó pénz.

S annyi méltósággal nézett miniszterére, hogy ez aggódni kezdett. Milics tudója volt Arzén király minden viselt dolgának, de a fejedelem alkalom adtán olyan előkelőséget tudott kifejteni, a mely még Milicsre is hatással volt.

– Látod, Milics, milyen gazember vagy te! Jót tettem veled, úrrá tettem az egész családodat, szabad lopást engedtem neked és egész háznépednek, s most, mikor megszedted magadat, mikor könyökig vájkálsz az aranyban, nem akarsz kölcsönözni egy pár ezer -231- rubelt, nekem, a gazdádnak, a jótevődnek! Kedves bátyád tizenöt esztendeig a haramia mesterséget folytatta; megtettem főpostamesterré. Remélem, megengeded, hogy ez nyugalmasabb állás és jövedelmezőbb is. A fiad, első házasságodból született, legkedvesebb fiad, kétségen kivül igen sima úriember; de ez a jeles úriember egyszer annyira elszórakozott, hogy tévedésből magával vitte a kedvesének összes ékszereit s elvitorlázott Amerikába. Mikor hazajött, azt mondtam neki: borítsunk fátyolt a multakra, s megtettem őt közoktatásügyi miniszteremmé. És te, Milics! Mondd, volt-e, van-e Panama, a honnan te ki nem vetted a részedet, a legjobb részt, az oroszlánrészt? Van-e a Közép Tenger környékén bank, a melyet meg nem revolvereztél? Van-e özvegy és árva, a kit ügyvéd korodban ki nem fosztottál? Arról, hogy bigámiát követtél el, hogy kétszer kötöttél törvényes házasságot, s hogy épeszü feleségedet a bolondok házába csukattad: az ilyen apró-cseprő dolgokról nem is beszélek. De beszéljünk a fődologról. Te kecsketolvajlásban őszültél meg, Milics, s ha országomban nincsen többé egy gödölye sem, ez azért van, mert te mind elloptad őket! Elloptál mindent, a mi csak ellopható, loptál pénzt, szarvasmarhát, ékszert, dugóhúzót, a mi a kezed ügyébe akadt; megloptál engem, megloptál mást, s mivel magad se tudod már, mit harácsoltál össze, tévedésből megloptad tenmagadat is. Nem bántottalak; nem csukattalak be, nem húzattalak nyársra; ellenkezőleg, megtettelek miniszterelnökömmé. Engedtem, hogy tovább lopj; míg végre elloptad az egész országot. És te nem akarsz nekem kölcsön adni?

– Sire! Semmim a világon! Nagyon rossz esztendők jártak. Aztán meg ki kellett egyezkednem az ellenségeimmel. Megloptak. A tőzsdén rengeteget vesztettem; -232- a mi megmaradt, ellopták tőlem. Sire! Öné életem, vérem, mindenem! Kivánjon tőlem bármit, csukasson be, végeztessen ki! De pénzem, az nincsen!

Milics nem tette bolonddá urát. A levantei koronátlan király tudta, hogy tanácsadója hazudik, de Milicsnek szerencséjére, volt egy szava, mely Arzént gondolkodóba ejtette. Ez a szó: »mindenem.«

– Hát tudod mit, Milics?! Jól van, ne szaporítsuk a szót, hanem eredj haza és beszélj Linával. Lina okos asszony; az majd kieszeli, hogyan lehetne pénzt keríteni. Mert a pénz kell, nagyon kell, föltétlenül kell. Tudod, mi az, hogy: kell? Ha egy hónap alatt nem tudtok pénzt keríteni, elcsaplak, becsukatlak, és elkoboztatom a jószágaidat.

Lina, a kit Levante területén mindenki csak úgy hívott, hogy: »Az öt világrész Linája«, Milics felesége volt. Régebben, egy ideig nagy szerepet játszott az udvarnál, s abban az időben, mikor a georgiai herczegnő Arzént a faképnél hagyta, ő volt a fejedelem vigasztalója. Ez időtájt Lina a palotában lakott s erős kézzel vezette Levante belügyeit.

Később, mikor Levante pénzügyei elkerülhetetlenné tették, hogy Arzén király feleségül vegye a bojár asszonyt, Milicséknek ki kellett költözködniök a palotából, de azért Lina továbbra is megtartotta kivételes rangját. És ezt már nem a szépségének köszönhette, hanem egyesegyedül az okosságának. Lina határozottan államférfiui tehetség volt; Arzén és az ura úgy féltek tőle, mint a tűztől. Elnyomatásukért úgy állottak boszút, hogy Linát, a háta mögött, maguk is a csúfnevén emlegették, s Milics, ha a főpostamester meglátogatta, rendesen azzal fogadta a bátyját:

Arzén igen jól tudta, hogy voltaképpen Lina a miniszterelnöke, de azt hitte, Milicsre könnyebben ráijeszthet. Csalódott; ha pénzről volt szó, Milics úgy védekezett, mint egy patkány az éléskamrában.

– Menj haza és beszélj Linával; Lina majd csak talál valamit. De találjon ám, mert a mit mondtam, megmondtam. Ha nem lesz pénz, elcsaplak.

Milics örült, hogy ilyen simán szabadul. Időt nyert, tehát még semmi se veszett el. S maga is bízott a felesége eszében. Tudott az pénzt fakasztani a sziklából is; hisz még őt is ki tudta zsebelni!

– Felség, végtelen bánatomra, már harmadnapja elszíttam az utolsót. A bagónál tartok, becsület-istenemre!

– Úgy hát elbocsátalak. De várj. Még egy jó tanácsot. Ne igyekezzél kereket oldani, mert az első gyanus jelre fegyverre szólítom az őrséget, és zsandárok között hurczoltatlak vissza! Megértettél?

Milics, a hogy kiért a szabadba, megkönnyebbülten lélekzett fel, mint Oroszlánszivü Rikárd, midőn osztrák fogságából megszökheték, s vígan ugrándozott tova. Útja homokbuczkák közt vezette végig; a messzeségben mészkő sziklák izzottak a napon. Se egy fűszál, se semmiféle élő lény nem volt látható az egész szemhatáron.

De a Milics sastekintete mégis fölfedezett egy piczi fekete pontot, mely mintha ide-oda mozgott volna a sziklák tövében. -234-

Milics arra irányította lépteit. A piczi fekete pont egy kecske gödölye volt, mely gyanutlanul legelészett néhány porlepte, csenevész fűszálon. Nem telt bele egy percz, s Milics a kecske mellett termett.

Az állat felnézett, s lábai meggyökeresedtek a rémülettől. Megismerte Milicset.

– Kis kecske, szép kis kecske! – suttogott hozzá hizelgő szóval – én vagyok a jó Milics bácsi! Ne félj!

Az ártatlan gödölye könyörgő tekintetet vetett a Kecske-rémre. Mintha azt akarta volna mondani:

A néma esdeklésnek nem volt foganatja. Milics hirtelen az ölébe kapta a gödölyét, s megindult vele hazafelé. Körülnézett; nem láthatta senki.

Milics ekkor szépen megsimogatta a csinos állatot, s megdicsérte őt, mondván:

Az öt világrész Linája nem tartozott a példás feleségek közé, de hűséges czinkostársa volt Milicsnek; ha nem is a jobbik fele, mindenesetre a jobb keze. Milics zsebre vágott mindent, a mi csak a keze ügyébe akadt, de azzal, hogy nagystilü tolvaj, nem dicsekedhetett. Ösztönből és válogatás nélkül lopott, s az egykori zsebmetszőt pénzügyminiszter korában se tudta levetkezni. Belátta ugyan, hogy Linának van igaza, s hogy lopni csak nagyban érdemes, de nála ez véralkat, ösztön és megszokás dolga volt: soha egy zsebkendőről se tudott lemondani. Lina ellenben lángelme volt, mint Cartouche vagy Robert Macaire. A nagyobb vállalatokat ő eszelte ki és ő hajtotta végre. Hogy -235- ezeket az ügyeket mesterien intézte: Milics nem tagadta. De hát Linát soha se ragadta el a véralkat, az ösztön. Ő elvből működött; a mi cselekvésre birta, nem a leküzdhetetlen hajlandóság volt, hanem a bölcselet, az életfelfogás.

Egyébként ki nem állhatták egymást. Lina utálta az urát. Egy szép haramiával csak megegyezett volna, de ebben a kis szürke mezei egérben igen gyűlölte a férfiui jellemtelenséget. Azonkivül mélységesen lenézte Milicset; mivel hogy sokat tudott, a mihez Milics egy cseppet se értett. Házasfelek közt mindig kész veszedelem, ha az asszony többet tud, mint a férfi, s Milicsék régen vasvillával mentek volna egymásra, a nélkül az életbölcseség nélkül, melynek Milics oly szép példáját adta. Mikor Lina beköltözött a palotába, Milics a struccz példáját követte; nem akart látni és nem látott semmit. S minél messzibbre dobta Lina a fejkötőjét, Milics annál mélyebben dugta be a fejét a homokba. Lina, okos asszony lévén, megbecsülte ezt az elmésséget, s lassankint megbékült sorsával; belátta, hogy kényelmesebb férjet nem kaphatott volna. Ez azonban nem gátolta benne, hogy Milicset igen ocsmánynak találja.

Viszont Milics is gyűlölte ezt a házi ellenséget, a kinek annyira a hatalmában volt. Nem mintha valami nagyon bántották volna azok a sok zajt okozó események; de Lina kissé túlságosan éreztette vele a megvetését, s Milics erre csak fogcsikorgatással válaszolhatott. A kövér szőke asszony kitünően ismerte Milicsnek összes viselt dolgait, kalandjait szárazon és vizen, tudta: hol s milyen néven szerepelt hajdan, a sötét időkben; nem lehetett biztosra venni, hogy, ha Milics válópört indítana, nem végződnék-e ez a pör a büntető törvényszéknél?!

Szóval, Milics szívből viszonozta Lina érzelmeit, s -236- nem csekély önváddal gondolt arra az órára, a mikor elhatározta, hogy bigámiát fog elkövetni. Bánatán azzal könnyített, hogy ha szerét tehette, egyet-mást ellopott Linától, de ez az öröme ritkán volt tökéletes, mert Linának nagyon jó szeme volt, s az emléket rendesen vissza kellett adni.

Ilyen viszonyok között Milics és Lina nem igen vágyódtak egymás társaságára. Csak az »ügyek« hozták össze őket. Az efféle tárgyalásokon Milics úgy beszélt a feleségével, mint egy alárendelt tisztviselő a feljebbvalójával; politikai dolgokban mindig elismerte a Lina felsőbbségét.

Ebben a felsőbbségben vakon bizakodott, s egy órával a kihallgatás után azzal a meggyőződéssel nyitott be Linához, hogy a szőke asszony, mint már annyiszor, most is csak kirántja a hinárból.

Nem is csalódott. Lina egy kicsit elgondolkozott, s csakhamar megtalálta a hőn óhajtott mentő gondolatot.

– Ha nincs pénz – szólt – és nagyon nincs, rettentően nincs, akkor nem marad egyéb hátra, mint: kártyázni.

– Kétséges? – pattant fel Lina. – Már hogy volna kétséges?! Veszíteni nem veszíthet, ugy-e? Hogy nyerjen, az a mi dolgunk. A mi ezt illeti, magamra vállalom az ügyet.

– De ki az ördög kártyáznék ezzel a nagyorruval?! Az egész világ tudja, hogy soha sincs egy vörös garasa se.

– Ki? Hát majd megmondom. Először is Volkin. Volkin ugyan igen kellemetlen állat, mert ha lerészegszik, olyan illetlen, hogy utóljára is ki kell dobni a teremből…

– Volkin el se jön. A vén róka bizonyosan megszimatolja, hogy mi készül itt, s kinevet bennünket.

– Eljön, ha megtudja, ki lesz a többi vendég. Félti ugyan a pénzét, de ha igazi urakkal mulathat, marokra fogja az aranyat, s úgy gurítja szerte. Hadd lássák, kicsoda ő!

– A norfolki herczeg, ha kártyázni hívják, fölkel az ágyából, elmegy a harmadik világrészbe, játszik, ha tetszik, hét nap, hét éjjel, s kölcsön ad, hogy tovább játszszanak vele.

– Igen, attól kitelik, hogy leül kártyázni Levante urával. De a norfolki herczeg Skócziában vadászik, s ha kártyázni akar, nem kell ilyen messzire utaznia.

– El fog jönni, ha mondom. Vendége van, a kit nem tud lerázni a nyakáról. Eljön már csak azért is, hogy a vendégét a mi nyakunkba sózza. S tudod-e, ki ez a vendég? Ő felsége, a kannibálok királya.

– A kannibálok királya – folytatta Lina – mióta gyomorhurutot kapott s átjött Karlsbadba, úgy megszerette Európát, hogy haza se akar menni. Harmad éve összeismerkedett Arzénnal a Sprudelnál, s úgy emlékszem, nagyokat mulattak együtt az Elzüllött Fejedelmek-hez czímzett fogadóban. Bizonyos vagyok benne, hogy elfogadja a meghivásunkat.

– Annyi még akad. Ne félj, nem lesz szükség az én ezüstneműmre. A legrosszabb esetben Arzén zálogba fogja tenni, ha mást nem, a zálogczéduláit.

Így történt, hogy a stefanopoliszi állomásra, a hol a vasuti őr és egyszersmind az állomásfő tisztjét egy szomorú öreg kecske teljesítette, két héttel a leírt jelenetek után, egy különvonat robogott be, mely igen előkelő vendégeket hozott magával. Kik voltak ezek az előkelő vendégek, könnyü kitalálni.

Ő felsége, a kannibálok királya, elsőnek szállt ki a szalonkocsiból. Szürke czilindert és szürke kabátot viselt; gomblyukában bumbago virág díszlett. Rugalmas léptekkel sietett a levantei király üdvözlésére, s meleg kézszorítás után mind a két orczáján megcsókolta nagyorru uralkodó-társát, a kit a fejedelmek nemzetközi szokásához híven, unokatestvérének szólított.

Nyomában egy pókhasu óriás lépdelt; a norfolki herczeg, Európa leggazdagabb víg legénye. A pókhasu óriás szeme folyvást nevetett; a vidám, kék szempárból egy milliárdnyi vagyon mosolygott ki.

A kíséret komoly s az üdvözlők csapatja a meghatottságig ünnepies volt; a házigazda valósággal könnyezett. Néhány szóval megköszönte a látogatást, s orra úgy félrecsavarodott a nagy megilletődéstől, hogy ábrázata csaknem megrepedezett.

A háta mögött Milics tisztelettudóan pislogott, Lina pedig úgy virágzott, mint egy Victoria regia. Volkin, a ki már két nappal előbb megérkezett, Lina mellett állott, s aprópénzét csörgette a zsebében. Ez a szokása pinczérkorából maradt meg. -239-

A kannibálok királya végig tekintett a stefanopoliszi síkságon, mely síkabb és pusztább volt minden geometriai fogalomnál, s így szólt:

Földrajzi ismeretei kissé hézagosak voltak, s úgy vélte, hogy a messzeségben a Szaharát látja.

Aztán kocsira ültek, Arzén afrikai unokatestvérével, a norfolki Linával. Milics Volkint kísérte, s ábrándosan nézte a bojár óralánczát.

– Lina – szólt a pohos princz – te olyan szép vagy, mint egy coeur-dáma.

Megérkeztek a palotába, s a fejedelmi vendégek termeikbe vonultak. A norfolki kísérője: Cornwall lovag után tudakozódott.

– Van nálad egy pakli kártya, Cornwall? – kérdezte, mikor a lovag megjelent.

A princz nagyon szerette Cornwallt, bár otthon sokat birálgatták ezért a barátságért. Cornwallt ugyanis kidobták a világ minden kaszinójából; Spaaból kitiltották, s Monte Carlo-ban majdnem meglincselték.

A norfolki a játék Rinaldo Rinaldinijét tisztelte benne. Cornwall egyszeri kiosztás után minden kártyát ismert a hátuljáról, s ehhez a természeti adományhoz a csalásnak olyan magasabb rendü tehetsége járult, mely egyszerüen kápráztató volt. Ha erről a művészetről volt szó, a herczeg levette a kalapját, s elismerte, hogy Cornwall a hamis kártyások királya. -240-

Sajnos, a lángelme nem mindig érvényesül, s ez volt a Cornwall esete is. Szédítő ügyességgel csalt, de nem volt szerencséje. A vak véletlennel szemben hiábavalónak bizonyult minden erőködése; a herczeg mindig visszanyerte azt, a mit Cornwall lassankint elpaklizott tőle. A norfolki mindig nyert; a hol ő megjelent, ott többet nem nőtt fű. Az ember azt hitte volna, hogy minden arany szerelmes belé.

Mialatt Cornwall vért izzadt, s a herczeg mosolyogva nézte czimborája ujjgyakorlatait, a kannibálok királya a majordomust hivatta magához.

– Reggelizni akarok. De valami könnyü ételt készíttessen, mert gyomorhurutom van.

A majordomus segítségül hívta a konyhamestert, s ez elszámlálta a franczia szakács-művészet összes csodáit. Az exotikus uralkodó az orrát fintorgatta.

– Nem szeretem ezeket a furcsa nevü ételeket. Értse meg: gyönge gyomru ember vagyok; mindjárt megárt, ha valami nehezet eszem. Találjon mást.

A majordomus és a konyhamester kétségbeesetten tanácskoztak, s egy óra multán az ínyenczség művészetének igazi remekeivel állottak elő. De az afrikainak semmi se ízlett.

Egész nap elégedetlen volt, s az ebéd után meg is jegyezte Arzén király előtt:

– Minden nagyon szép, s a vidék igen kedves. Csak az étel nem ízlik; nem szeretem a nehéz eledeleket. Sajnos, gyenge a gyomrom, nagyon gyenge.

Másnap vasutra ültek és elutaztak Fantascaba. Fantasca-nál kezdődnek a Fekete-hegyek. Az a hosszú, meredek sziklafal, mely a hegyvidéket elválasztja a Fantasca előtt elterülő roppant síkságtól: a sasok tanyája. -241-

Ilyen rezidencziát kedvel a sas. Fent fészkel, de közel a mélyhez; mert táplálékát innen kell beszereznie.

Egy hét elég volt rá, hogy sétautakat verjenek fel a hegyre, egészen a Konstantin-oromig. Mert ha a kecskeállomány dolgában legutóbb nagy hanyatlás s végtelenül elszomorító anyag-csökkenés állott be, útkaparó találkozott elég. Levante állam ezen a héten nem kevesebb, mint háromezer munkásnak maradt adósa.

A Konstantin-ormon sátrakat állítottak fel a fejedelmi vendégek kényelmére. Az ilyen előkelő személyek vadászatkor se szeretik a vesződést, fáradságot; hadd lőjjenek páholyból a sasokra.

Az Ördöghegy csúcsáról, mely a közelben meredezett le a tátongó mélységbe, épp ebben az irányban szállongtak a sasok, a sátraktól alig egy lövésnyi távolságra. Csak meg kellett nyomni a puska ravaszát, hogy az ember egy királyi trofeummal gazdagodjék; az egész olyan könnyen ment, mint a hektografálás.

Úgy volt, hogy meglesik az anyasast, a mely még nem tért haza a zsákmányával.

Kokorikó király elővette kronométerét, megállapította, hogy négy óra, s szigorúan így szólt:

De végre előkerült, mert fenn a fiókjai várták. Szerencsésen le is puffantották, s vadászuzsonnához ültek. Kokorikó királynak ismét nem ízlett semmi, s egyre panaszkodott:

A vasuton Kokorikó király Milicstől Levante látnivalói után tudakozódott. Elmondta, hogy ő főképpen -242- az orvosi tudományok uj vivmányai iránt érdeklődik, s megkérdezte, nem lehetne-e néhány levantei bűnöst felbonczolni? A norfolki elmagyarázta neki, hogy Európában ez nem szokás.

A sikeres vadászat örömére este díszelőadás volt a stefanopoliszi színházban. Ezen a díszelőadáson lépett fel először Miss Oceania, a halak királynője, a ki előtte való nap érkezett meg Küsztendzséből akváriumával.

Miss Oceania teljes tíz perczig maradt a víz alatt, aztán kijött az akváriumból, s elénekelte a párisi és londoni mulatóhelyek legdivatosabb dalait. A vízi mutatványnak megfelelően volt öltözve, s úgy az, a mi az öltözetéből hiányzott, mint általában egész megjelenése élénk feltűnést keltett.

– Nagyon bájos hölgy – szólt Milicshez. – Milyen szép fehér keble van! Fiatal, szép és puha!

S csettentett a nyelvével. Kokorikó király, ha elszórakozott, koronkint elfelejtkezett az etikettről.

A miniszter nem felejtette el ezt a dicséretet, hanem felment a színpadra, s tudatta Miss Oceaniával, hogy ő felsége, Kokorikó király, észrevette őt.

A miss örült, hogy ilyen kitüntetésben részesül, s Milicsnek arra a kérdésére, hogy hajlandó-e ő felségével kettesben vacsorálni, határozott igennel válaszolt.

Meg is tartotta a szavát: tizenegy órakor megjelent Kokorikó király termeiben. Attól fogva Miss Oceaniát nem látták többé. Bement a lány, de többé nem jöve ki.

A palotában és a városban kissé kínos feltünést okozott, hogy Miss Oceania se harmad-, se negyednap nem került -243- elő. A művésznőnek egyszerüen nyoma veszett; s attól, a ki utóljára látta, nem mert kérdezősködni senki.

Kokorikó király ránézett a herczegre, s nyomatékosan, komoly hangon így szólt:

A herczeg kidüllesztette a szemét, úgy bámult rá Kokorikó királyra. A fekete arczból komolyság, egészség és megelégedés sugárzott.

A norfolkinak nem lehetett kétsége többé. Cornwall határozottan emlékezett, hogy közvetetlenül a díszelőadás után Kokorikó király a művésznőt ennivalóan kedvesnek mondotta.

– Teringettét – szólt Cornwallhoz a herczeg – igazán szerencse, hogy ez a história nem otthon esett meg velünk. Otthon kissé feszélyező lehetett volna a dolog.

– Hja, ez az öröklés!… a leszármazással járó lelki kényszer!… – bölcselkedett Cornwall. – Elnézőknek kell lennünk. Oszthatok?

Minthogy a történteken úgy se lehetett változtatni, a palotában fátyolt borítottak az esetre, s nem fecsegtek többet erről a kényes ügyről. Egy utazó művésznő eltűnt, elveszett, pont. Levanteban már láttak nagyobb szeleket is.

– Igaz, mit csinálunk a kis leánynyal? – kérdezte pár nap mulva Cornwall a norfolki herczegtől.

– Miss Oceania egy akváriumot és egy négy esztendős kis lányt hagyott hátra. S minthogy Miss Oceania, családi nevén: Sarah Blunt, angol alattvaló volt, világos, hogy a kis lányról gondoskodnunk kell valamiképpen.

– Légy nyugodt, gondoskodni fogunk róla. Haza küldjük a rokonaihoz, s mert ez a história az én bőrömre megy, letétbe helyezek neki húszezer fontot. Annak a kamataiból felnevelhetik, s később is megélhet belőle.

– Hát mondjunk tízezer fontot – engedett a herczeg. – És maradjunk e mellett.

– Igazad volt, Cornwall, csakugyan sok lesz tízezer font. Ötezer elég rá, hogy fölneveljék, s egy kis hozománya legyen. Még így is szerencsét csinált.

– Bizony, ha az anyja életben marad, belőle is csak vándor művésznő lett volna.

– Így is csak az lesz, a vér nem válik vízzé. S ostobaságot csinálok, a mikor félvilági hölgyeket nevelek a jövőnek. De isten neki, ezer font nem pénz, adok neki ezer fontot.

– Mi közöm nekem az egész dologhoz?! Fizessen ez a fekete barom, mért dobjak én ki száz fontot ő helyette?! Ha azt akarja, hogy én fizessek: rajta, nyerje el pokerben.

A kis lányt időközben haza szállították. Az akváriumot -245- pénzzé tették, egy-egy kis baksist itt-ott ellevantéztek belőle, a maradék hetven fontot pedig elküldték a kis lány után, a Blunt-család czímére.

– Lám, a kis lány pénze szerencsét hozott! – szólt a norfolki Cornwallhoz.

Már a tizedik napja játszottak. Mindenki vesztett, csak a norfolki nyert folyvást. Arzén király már az első nap elvesztette mindenét; csak az orra maradt meg. A játék hevében Lina kölcsönzött neki; majd Milics ugrott be a hitelezésbe, hogy visszaszerezze, a mit Lina könnyelmüen megkoczkáztatott. Hiába; az ujabb kibocsátások is elúsztak, minden pénz a herczeghez vándorolt.

Cornwall már rég kidőlt, s közönséges kibiczczé sülyedt. Volkint, szerencséjére, másnap ki kellett dobni. A tizedik éjjel Kokorikó király is beadta a kulcsot.

Kokorikó király kiürítette az összes zsebeit; s betette a bankba ezüst burnót-szelenczéjét. Aztán kivágta az aranyóráját; minden elment. Végre elvesztette az ingét is.

Csak a levantei czég tartotta még magát valahogy. De Arzén egyre szomorúbb lett, s Milics egyre jobban -246- verejtékezett. Lassankint a norfolkihoz kerültek az orosz, török, görög, tatár pénzek, a miket Milics hetedhét országból összelopkodott; előtte volt minden értékpapir, a Lina karperecze, a király gyűrűi, még a zálogczédulák is.

Hajnalban már az ingatlanokra került a sor, s Arzén elvesztette a palotáját, földbirtokait, aztán az ingókat, a Milics juhait és kecskéit, Linának a fehérnemüjét, mindent. Fél nyolczkor reggel a norfolki herczeg elnyerte az egész országot.

Délután könyörtelenül előkövetelte az ingókat, a melyeket az elmult éjjel összenyert, berakatta a nyereséget tizenkét teher-vagonba, Kokorikó királyt megajándékozta egy másod-osztályu jegygyel, a melylyel visszamehetett Londonba, s aztán elbúcsúzott a levanteiektől.

Mialatt a norfolki herczeg néhány legutolsó bókot mondott az öt világrész Linájának, az esthomály lassankint leszállt. A társalgás ellankadt. Odább a teherkocsikban a juhok keservesen bőgtek, s a kecskék bánatosan mekegtek.

Nyolcz óra negyvenöt perczkor a norfolki herczeg belépett szalonkocsijába, s a vonat szép lassan megindult. Az állatok kétségbeesetten, szívtépően bömböltek, s egy kis kecske, ott az utolsó teherkocsiban, egy szép, jó kis kecske, mely nemrég még gyanutlanul legelészett a mészkősziklák körül, csak nézett, nézett a sötétben, de nem értette, hogy mi történik vele. -247-

II.
A STEFANOPOLISZI SZERZŐDÉS.

Mikor Mowbray Tamás, Northumberland grófja és Norfolk herczege, egy Szent-Bertalan éjszakán elnyerte kártyán egész Levante-országot, s a Káró király vonata, mely magával vitte Levante összes ingóit, egy vészsivítás után elbűzölt a stefanopoliszi állomásról: Milics Lina, a kit otthon a rövidség okáért »az öt világrész Linájá«-nak neveztek, búcsút intve az eldübörgő teherkocsinak, melyben kis kecskék, nagy kecskék, birkák és borjúk ríttak keservesen, nagyot sóhajtott s így szólt:

Lina éktelenül dühös volt. Hogy ő, okos asszony létére, így be tudott ugrani ennek a kártyázó Schinderhannesnek!… És ez a két szamár, itt, az oldala mellett!… Mintha még soha se lett volna kártya a kezükben!…

Arzén, Levante koronátlan királya, maga volt a búbánat. Tekintete ott maradt, a hol a vonat eltűnt; s a világtörténelmi orr ernyedten csüngött alá, mint egy hervadó, tropikus virág. -248-

A Milics ábrázata még szánalmasabb lelkiállapotra vallott. Mosdatlanabb volt, mint valaha, s olyan kétségbeesés rítt ki a szeméből, hogy öröm volt látni.

– És most? Mitévők leszünk most? – kérdezte Arzén tanácstalanul, tekintetével Lina pillantását keresve. – Rokonaimhoz forduljak, avagy kiáltványt intézzek népemhez?

– Rokonai aligha lesznek otthon, s a nép… a nép, Sire, kecskéit gyászolja. Ezek kétségbeesett gondolatok. Valami okosabbat kellene kieszelnünk.

Milics a homlokához kapott, s aztán olyan mozdulatot tett a kezével, mint a ki valami igen bölcset akar mondani.

– Nos, mi az? Mi jutott eszedbe? – kérdezte az el nem ismert király méltósággal, de kissé aggódóan.

Lina is Milics felé fordult, s a kissé zsönge ötlet nem állotta ki ezt az éles pillantást. Letört még bimbójában.

– A bank-alapítás – folytatta Lina, mintha a Milics halva született gondolatára akart volna sírkövet tenni – püspökségek adományozása, a főpostamesterségre való árlejtés, meg a többi e fajta régi tréfa nem igen vezetne czélhoz. Népünk, valljuk meg őszintén, a tizenkettedik század óta nem volt ily hosszantartó pillanatnyi pénzzavarban; a mije maradt, az a miénk volt. Nem is volt, hanem volt vala. És föltéve, hogy a főrendek még ki tudnának verejtékezni néhány ezüst és réz maravédit: mit érünk ezzel az ideig-óráig tartó segítséggel? Mit vacsorálunk holnap?

– Beszélj, dinasztiám karcsu oszlopa! – esdekelt Arzén. – Beszéld el, mi jár szép szőke fejedben? -249-

– Az én tervem kész. Tetszik, nem tetszik: okosabbat nem tudok kitalálni. A tervem az, hogy: elszerződünk a berlini Wintergartenbe.

– Színpadra lépjünk? – kérdezte a király egy kissé meghökkenve. – De hisz ez a végső elzüllés!

– Sire, a mai világban egy jó orfeumi szerződés ér annyit, mint a lippe-detmoldi fejedelemség; s vannak királyi vérből származottak, a kik már régen belátták ezt az igazságot. Ma a legjobb családokban is előfordul ilyesmi, s nincs az a társulat, a melyiknek ne volna meg a maga herczegnője. Ich bin die erste und die letzte nicht. Amerikában pedig minden valamire való orfeumban vannak tagok, a kik Rőtszakállu Frigyestől vagy magától Nagy Károlytól származtak.

– Éppen ez adná meg fellépésünknek a fő vonzóerőt. A berliniek úgy törnék magukat a jegyekért, hogy fölösleges öt milliárdjukból egyet vagy kettőt könnyü szerrel megszerezhetnénk.

– Hm. A milliárd nem rossz, nem rossz… Egy milliárdért az ember néhány perczre feláldozza az orrát, mint dicső elődöm, nem tudom melyik római császár mondta. Az ember megkeresi a kenyerét, megmossa a kezét, s ismét rózsát tűz a gomblyukába. Ha a vendégszereplésnek vége, hazámé leszek ujra. Hazámé s isteni küldetésemé. Addig pedig ki törődnék az élczelőkkel, nem igaz? Úgyis folyton rajtunk élődnek, mint a moh a százados fákon… De mit csinálunk majd a szinpadon?

– Nagyon egyszerü a dolog. Kiiratjuk a színlapra, hogy: Uj! A Balkán oroszlánja társulatával! Uj! – s kiki előáll vele, a mihez ért. Én majd vidám dalokat fogok énekelni, s bemutatom a közönségnek, hogyan öltözködik fel egy előkelő hölgy, Milics a pénztárhoz ül… -250-

– … vagy bűvészkedik, s tallérokat tüntet el. Felséged pedig egyszerüen meg fog jelenni a színpadon…

– Mindegy. Elég az, hogy megmutatja magát. Végig sétál a színen tízszer vagy tizenkétszer, s ha tetszik, morog egyet, mint az igazi oroszlán. Ez bőven elég. Az elefántoknak és a kutyáknak sok mindent kell tudniok, hogy a szinpadon bemutatkozhassanak; de egy fejedelemnek nem kell tudnia semmit, elég megjelennie.

– A terv mindenesetre tetszetős – vélte a koronátlan király. – Csak egy bökkenője van a dolognak. Elvált nőm, a georgiai herczegnő, úgy tudom, szintén a Wintergartenben működik, s találkozásunk kissé fájó volna.

– Mily alkalom kibékülni vele! A georgiai herczegnő még most is igen szép asszony, s végre is, Felséged nem tehet róla, hogy a herczegnő gyönge idegzete soha se tudta megszokni a levante-i levegőt. Mindenesetre érdekes volna látni híres gyémántjait; azt mondják: csodaszépek.

– Én soha se idegenkedtem Armizától – szólt a leégett király, s egy könnycseppet sajtolt és törölt ki a szeméből. – Voltak köztünk félreértések, de mindig őszintén szerettem őt, s a mi engem illet, valóban nincs hőbb vágyam, mint ujra együtt élni vele. Tudod, Lina, az ember megnősül, ismét megnősül, harmadszor is megnősül, de a kivel először ment a templomba, hiába, csak az az igazi!

– Igen, Armizáért kész vagyok minden áldozatra. Látod, Lina, engem balul ítél meg a világ. Hiszed, -251- vagy nem, ma is kibékülnék bármelyik feleségemmel, sőt kibékülnék mind a hárommal, ha ez ellen a megoldás ellen az egyháznak nem volna kifogása.

– Úgy hát üzenjétek meg neki, hogy adja fel a berlini sürgönyt. Neki talán még maradt valami aprópénze.

Mikor a staféta megérkezett, a metropolita éppen a boxolásban gyakorolta magát a fantascai archimandritával; Levanteban még soha senkinek se ártott meg egy kis testgyakorlat.

Ez a metropolita bizonyára igen jó fiu volt; de az is igaz, hogy a mint meghallotta a királyi parancsolatot, szépen levetkőzött s lefeküdt az ágyába.

– Mondjátok meg, hogy nagyon, nagyon beteg vagyok. Az idegeim szét vannak roncsolva, s ha koronkint egy kis svéd gimnasztikával nem erősíteném magam, talán soha se tudnék a lábamra állani. Ez a részvevő lélek – az archimandritára mutatott – eljött a haldoklót meglátogatni; megmondhatja nektek, mennyire oda vagyok. Mit akartok egy szegény öregtől, a ki beteg és fázik? Szent Cyrillre mondom (szükség esetén megesküdhetem szent Methodra is) nincs annyi erőm, hogy a zsebembe nyuljak.

Ezzel a fal felé fordult, keresztet vetett magára, s nyöszörögni kezdett, hogy adják fel neki a haldoklók szentségét.

Szerencsére Milics, a nagy letörés éjszakáján, elcsente Linának az aprópénzes tárczáját. Reggel felé tudniillik -252- a hosszas szorongás oly kimerültté és szórakozottá tette, hogy valami öntudatlanság fogta el, s nem vette észre, hogy a keze talán atavizmusból, talán a megszokás erejénél fogva, hol a Cornwall, hol a Lina zsebébe tévedt. Cornwall ugyan visszalopta az aranyait, de Linának sejtelme se volt róla, hogy egy alvajárónak a keze környékezi. Ez az aprópénzes tárcza, egy batiszt zsebkendő, meg egy csomó kulcs volt mindaz, a mit Milicsék a kataklizma után magukénak mondhattak.

– Írjátok meg – intézkedett a fejedelem – hogy az előleget ne küldjék pénzeslevélben, hanem utalványnyal az Angol-Török Bankhoz. Bátyád, Milics, igen derék ember s kitünő fő-postamester, de a leghívebb tisztviselőket se jó próbára tenni.

– Igen, de addig, míg az előleg megjön?… Mi lesz addig? – aggódott Milics.

S Milics talált is. Levante minisztere, ha nem is volt olyan nagy képzeletű tervelő, mint a felesége, nem szűkölködött lelemény nélkül. Ezen a fölötte válságos napon megjelent lelki szeme előtt egész életpályája, a rossz napok, a kezdet nehézségei – hisz látott ő már csinos viharokat – s eszébe jutottak első kis kardcsörtetései, mikor abból éldegélt, hogy eladogatta a maga s a mások könyveit. Ez az emlék gyümölcsöző volt.

Az eszme mindenesetre méltó volt némelyes figyelemre. A könyvtárról a játék hevében megfeledkeztek; ezt az egy ingóságot Arzén nem veszítette el. S minek a könyvtár annak, a kit a sors forgandósága amúgy is bölcscsé tett? -253-

– Melyik könyvtárt? – kérdezte bizalmatlanul. – Az országos könyvtárt vagy a magamét?

– Hogy melyik könyvtárt? – szólt közbe Lina. – Mind a kettőt, Sire, mind a kettőt! És ha volna még egy harmadik, hát a harmadikat is!

– Az antikváriusok – erősítette Milics – oly szennyesek, hogy a könyvtárakkal nem lehet fukarkodnunk.

– Azért kérdem – jegyezte meg Arzén – mert tartok tőle, hogy magán-könyvtáram nem tenné meg a kívánt szolgálatot.

Ez az aggodalom alaposnak bizonyult. A magánkönyvtárban nem találtak egyebet, csak egy franczia nyelvtant, melynek az első nyolczvan lapja hiányzott, tizenhét csomag svájczi és harmincz csomag franczia kártyát, négy, színes képekkel diszített füzetet A kozákok királya czimü regényből, egy cognac-kereskedő árjegyzékét s egy csinos kötetet az örök ifjuságról.

Ez után a szomoru felfedezés után nem maradt más választás, mint: érintkezésbe lépni az országos könyvtár igazgatójával. A könyvtáros megjelent két fólióval a hóna alatt.

– Sire – kezdte jelentését – az országos könyvtár, melyet incunabulumok, elzevirek és különböző unikumok tesznek igen nagy értékűvé, nyolcz részből áll. Az első osztály öröme lehet minden könyvbarátnak. Sajnos, ezt az osztályt a Baziliadesz-dinasztia egyes nagy alakjai, így Lázár és Milos fejedelmek, még a mult században tüzelőnek használták fel. 1731-ben és 1758-ban ugyanis nagyon szigorú volt a tél…

– A második osztály mintegy nyolczezer kötetet foglal magában. Ezt az osztályt azonban Felséged dicső elődje: Dimitri király… -254-

– Ezzel egy kis baj történt. Felséged bevonulása ünnepén az országos könyvtárban volt a bál, s hajnal felé egy eldobott szivarcsutkától a harmadik osztály tüzet fogott, elégett. Viszont a negyedik osztályt az egerek rágták meg.

– Erre már nem emlékszem határozottan. Ezt az osztályt, húsz-harmincz kötetenkint, a kormányelnök úr ő kegyelmessége kölcsönözte ki…

– Akkor ne beszéljünk erről az osztályról se. Írd össze a hatodik és a többi osztály tartalmát.

– Sire, a hatodik osztály nincs meg. Felséged magas engedelmével azok a hivatalnokok és tisztek, a kiknek fizetését az állampénztár nem folyósította, a hatodik osztálylyal kárpótolták magukat. Ellenben a hetedik osztályt ellopták; részben ismeretlen tettesek, részben oly előkelő egyének, a kik a közügyek terén szerzett érdemeikkel már régen jóvá tették ezt a ballépésüket.

– Megállj. A nyolczadik osztályról nem beszéltél. Mi van a nyolczadik osztálylyal?

– Megkegyelmezek neked – szólt Arzén némi tünődés után. – De csak egy feltétel alatt. Mondd, nem adhatnál vissza valamit? -255-

– Nem tehetem, Felség. Szegény ember vagyok, nincs egyebem, mint ez a kis gyüjtemény. De ha Felséged kinevezne a múzeumok és a képtárak főfelügyelőjévé, meglehet, találhatnánk valami olyan megoldást, a mely mindenkit kielégítene…

– Szerencséd – szólt – hogy jelenleg a színi pályára készülök, s így szükségem van a kedvező közvéleményre. Mert különben úgy bántam volna el veled, a hogy érdemled, nevezetesen: Levante ősi szokása szerint. A mi azt jelenti, hogy: lógnál. Hordd el magad, s ha kegyelmet óhajtasz, lopd vissza a tisztektől, a mit lehet.

– Azt hiszem – szólt Milics, mikor a könyvtáros elpárolgott – Felséged kissé szigoruan ítélte meg őt. Értelmes ember ez, a kivel lehet tárgyalni. Küldje ki őt, Sire, a külföldi könyvtárak tanulmányozására, s bibliotékánk szebb lesz, mint valaha. El lehetne vinni Berlinbe…

– De hát mi megyünk-e csakugyan? Mi történt a sürgönyünkkel? Nincs még felelet?

– Át kellene üzenni az Angol-Török Bankhoz, hogy nem érkezett-e részünkre valami? S ha nem, sürgönyözz még egyszer. A norfolki mindössze egy hetet engedett a kihurczolkodásra; egy hét mulva át kell költöznünk a fogadóba.

De ez a reménység se vált valóra. Másnap este megjött a Télikert válasza, s a válasz kegyetlenül hangzott:

»Sajnálom, de ebben a szezonban már lehetetlen. A reprezentáló szerepkörre éppen most kötöttem meg a szerződést ő felségével, a kannibálok királyával.« -256-

Még Lina is meghökkent. Milics úgy összehúzódott, mint egy kutya a jégesőben, s Arzén király elmélázva tekintett ki a sivatagba.

– Dicső őseim egyike, V. Károly császár, így szólt: »Birodalmamban nem megy le a nap.« Ez a mondás, az utódok ajkán kopott, egyre kopott… S ime én, a kései unoka, már kénytelen vagyok így sóhajtani fel: »Bármerre nézek, a hová nap süt, semmit se mondhatok a magaménak!«

Ebben a pillanatban egy ismerős alakot pillantott meg, a ki vidáman közeledett a norfolki herczeg levante-i palotája felé. Az ismerős alak Volkin volt, Volkin, a ki a királyok találkozója alkalmával holtrészegre itta magát, s a kit, szerencséjére, hamarább dobtak ki a társaságból, mintsem elveszthette volna besszarábiai birtokát. Volkin, a kiről mindnyájan megfelejtkeztek.

Az italkedvelő nábobnak éppen két hét kellett hozzá, hogy tökéletesen kialudja a részegségét, de végre kialudta, s immáron vígan fütyörészett. A nyitott ablakon át hallani lehetett, a mint az aprópénzét csörgette a zsebében. Ezt a szokását, mely tudvalevőleg pinczérkorának az emléke volt, soha se tudta végképpen levetkezni.

Egy ember, a kinek, tévedésből, megmaradt egész vagyona! Egy ember, a ki aprópénzt csörget a zsebében! Egy ember, a kit le lehet itatni!

Lina szemében felcsillant a reménység, s a csüggeteg férfiak, látva ezt a biztató sugárt, arra gondoltak, hogy: a mit egy szép asszony akar, azt az isten is akarja.

De Volkin elsőrangu gazember volt. Se fejedelmi -257- leereszkedés, se asszonyi mosolygás nem igen hatottak rá. Ismerte jól ezeknek a kegyeknek a piaczi értékét.

Nagyon nehezére esett ugyan, hogy nem szabad innia, s már-már ráállott, hogy elviszi a társaságot a Grand Hôtelbe sörözni, de végre is felülkerekedett benne az ős-levante-i. Érdekből Volkin képes volt még a józanságra is.

Így történt, hogy a Lina szép szeme ez egyszer kudarczot vallott, s hogy Arzén királynak, szégyenszemre, meg kellett kötnie a stefanopoliszi szerződést. A berlini szerződés óta, mely Levante államot függetlenné tette, hasonló csapás nem érte Arzén király országát.

1. Arzén király kötelezi magát, hogy a szerződés aláírásától számított harmadik évben, Keresztelő János fejvétele napján, oltárhoz fogja vezetni Volkin Amália kisasszonyt, a ki ez idő szerint még csak tizenhárom esztendős, s a mennyiben kötelességét annak idején teljesíteni vonakodnék, aláveti magát bármely szabadon választott európai bíróság ítéletének, s ugyanazon bíróság végrehajtást rendelő intézkedéseinek.

2. Himlőhely avagy más egyéb pecsétek ennek a határidőre kötött házassági üzletnek bontó akadályául nem szolgálhatnak.

3. Mindaddig, míg ez a házassági ügylet befejezetté nem válik, Arzén király napot fog enni Volkin úr házában, minden kedden, csütörtökön és szombaton. A többi napokon a nagy vendéglőben fog étkezni, s a mennyiben havi számlája a hetvenöt ezüst maravédit meg nem haladja, ezt a számlát Volkin úr fogja kiegyenlíteni. -258-

4. Arzén király a szerződés aláírásával egy időben kinevezi Volkin Dömötör urat Syracusa és Girgenti herczegévé. (Syracusának ez mindegy; Girgentinek is. Volkinnak ellenben nem egészen.)

5. Girgenti herczege hat hét leforgása alatt megvásárolja a norfolki herczegtől Levicot, Levante állam egykori korona-uradalmát, a hozzá tartozó kastélylyal; az utóbbiban szabad lakást, mosást és világítást biztosít Arzén királynak.

6. Viszonzásul Arzén király kinevezi Girgenti herczegét Levante állam pénzügyminiszterévé és fő-postamesterévé. Idősb Milics úr, az ex-főpostamester, kárpótlásul az ezer maravédin aluli pénzes levelek kihordásának jogát, s az országos főszámvevői czímet és rangot kapja.

7. A főpostamesteri jövedelmekből Girgenti herczege tiz százalék jutalékot biztosít a felségnek, s ugyanannyit a miniszterelnöknek.

8. A syracusai herczegnő Levicot s Arzén király váltóit kapja hozományul; ezenkivül az esküvő napján százezer arany maravédit. Erre a hozományra Arzén király előleget nem kaphat.

9. Girgenti herczege a házasság megkötéséig korlátlanul gyakorolja azokat a jogait, a melyek őt, mint Levico tulajdonosát megilletik; de készséggel engedi át a palota egy második emeleti lakosztályát a miniszterelnökné ő kegyelmességének. Milics úrnak is joga van egy szobához, de csak a harmadik emeleten.

10. A postai küldeményeket (az ezer maravédin aluli pénzes levelek kivételével) egyes-egyedül Girgenti herczege veheti át; olyankor, mikor a herczeg rosszul érzi magát, a posta vár.

Milics könnyezve írta alá ezt a szerződést, de Jules Favre is sírt a franczia-porosz békekötés alkalmával… -259- Arzén király, a kit válságos perczekben soha se hagyott el a méltósága, a syracusai hercegnő után tudakozódott. Lina, mintha egy cseppet se érdekelné a szerződés, oly szendén nézett Girgenti herczegére, hogy ez önkéntelenül a zsebébe nyúlt, s hosszan, szeretettel simogatta, csörgette tallérait.

– Szegény barátom! – szólt a király, mikor magára maradt tanácsosával. – Mi lesz velünk? Mi sors vár ránk?

Hogy miért mondta ezt, azt csak a szivek és vesék ismerője tudná kideríteni.

Két héttel a stefanopoliszi nagy csatavesztés s a fentebb ismertetett gyászos események után, Mária Anasztázia dortmundi herczegnőnek váratlanul egy fényes ötlete támadt. Egyet gondolt és meghalt.

Mária Anasztázia dortmundi herczegnő kilenczvenhárom évig élt, tizenkilencz európai forradalmat látott, megért három vagy négy trónvesztést s ugyanannyi restaurácziót, eltemetett két férjet és egy gárdakapitányt, tanúja volt a régi és az uj Európa, a lokomotiv és a villamos vasut megszületésének, de egész életében; a hosszú időn át csak csöndes helybenhagyással kisérte az eseményeket, gondolni nem gondolt róluk semmit. Egyáltalán, az ellenségei se foghatták rá, hogy minden áron szerepelni akar, s azért ez a lépés, a melyikre senki se beszélte rá, meglepte az egész világot. -260-

De Mária Anasztáziának élete kilenczvenharmadik évében nem is egy, hanem két gondolata támadt egyszerre. A második – fölötte váratlan – gondolata az volt, hogy végrendelet hátrahagyása nélkül halt meg, a mely ötlete határozottan lázas hatást keltett.

Az egész góthai almanach azt hitte, hogy végső (s egyszersmind első) akarata a közjegyzőnél van, talán már 1848 óta, s hogy vagyonát a Coburgok és a hesszeniek öröklik. Legközelebbi rokonát, a nagyorru Arzén fejedelmet, a ki unokaöcscse volt, soha ki nem állhatta, és sejthette-e valaki, hogy kilenczvenhárom év alatt egy pillanatig se jutott eszébe a halál?

Mária Anasztázia azonban oly jól érezte magát sárga, olajzöld és rózsaszinü szalagjai között, annyira hozzászokott, hogy a dolgok és az emberek elmulnak, de ő megmarad, s végül oly természetesnek találta a csöndes fonnyadást, hogy annyit se gondolt holmi utolsó intézkedésre – közjegyzőre, végrendeletre – mint egy sárguló falevél.

Igy történt, hogy midőn egy szép őszi este, minden hosszabb készülődés nélkül, elszenderült az Urban, ezzel a hirtelen elhatározásával egyrészt ámulatba ejtette az egész világot, másrészt milliók örökösévé tette Arzént, Levante királyát.

Arzén, az első perczben, maga is azt hitte, hogy bolonddá akarják tenni, de a milliókkal nem nehéz megbarátkozni, s Arzénnek semmi kifogása se volt az ismeretség ellen.

– Szegény nagynéném! – szólt meghatottan Linához. – Mindig ő volt egyetlen gondolatom.

Az Orient Expressznek megvan az a jó tulajdonsága, hogy: »hipp, hopp, ott legyek, a hol akarok!« – igen -261- hamar Németországba szállítja a pénzes embert. S mióta az Allgemeine Zeitung híre bejárta a világot, Arzén királynak nem volt rá szüksége, hogy az útiköltség dolgában Volkinnal értekezzék. A temetésre ugyan már nem érkezhetett meg, de a hagyaték átvételét nem kellett idegenre bíznia.

– Ebben a házban lakott, ezen a szőnyegen járt, ebben a karosszékben szokott pihenni! – szólt reszkető hangon. – Nem, nem tudom nézni ezeket a kedves tárgyakat, mert meghasad a szivem! Adjatok el mindent, még ma, rögtön! Ó, imádott nagynéném! Mért tetted ezt velem?! Adjatok el mindent, mert ez a látvány megöl!

Hogy Arzén király, németországi kirándulása után, miképpen vonult be székvárosába, harangzúgás s a nép örömrivalgása között, hány küldöttség járult elébe s a metropolita mily szép üdvözlő beszédet intézett hozzá, ezt már tudja a szíves olvasó a világtörténelemből. De meg kell említenünk, hogy az üdvözlők sorában ott volt Girgenti herczege is, kissé mámorosan ugyan, de még a maga lábán. A király szivesen fogadta hódolatát, s a küldöttségek elvonulása után megszólítással tüntette ki.

– Girgenti – szólt nyájasan – te ugyan a legnagyobb disznó vagy a világon, s Yorkshire nem szült nálad piszkosabb állatot, de azért biztosítalak változatlan kegyelmemről.

Lina nem győzte bámulni a kikefélkedett dinasztát. Mintha szebb és fiatalabb lett volna; még az orra is kisebb volt. -262-

– A glóriát nem látom – szólt Lina – s azt se tudom, hogy csakugyan isteni küldetés hozta-e Levanteba. Nekem úgy tetszik, hogy csak úgy magától jött. De a királyok mégis csak más emberek, mint mi. Mintha igazán velök volna az isteni kegyelem, ha elfogy a pénzük: örökölnek. S ha ismét elfogy, ismét örökölnek. -263-

III.
CSALÁDI BAJOK.

Arzén, Levante koronátlan királya, igen fáradtan tért haza a fantascai hadgyakorlatokról. Egy kicsit boszús is volt; a hadgyakorlatok lefolyása ugyanis nem mindenben felelt meg várakozásának.

Úgy volt az intézkedés, hogy a hadsereg balszárnya, melyet ellenségnek neveztek ki, szépen egy helyen marad, vár a sorára, s végül megvereti magát. A jobbszárny ellenben, a mely a levantei haderőt jelképezte, három csapattestre oszolva, különböző pontokról indul el, bekeríti az ellenséget, s a derékhad, a Fekete-hegyeknél összetömörülvén, hátulról támad és győz.

E helyett az történt, hogy a levantei haderő eltévesztette az utat; a különböző rajok nem tudták egymást megtalálni, s a három hadosztály rendre bevonult az ellenség torkába. Az ellenség, bárhogyan kapálózott, kénytelen volt Levantét megverni.

Arzén király, az első pillanatban, pofozkodni óhajtott volna, de nem tehette ezt, mert jelen volt szövetségese: az aurániai nagyherczeg is, a kivel három évvel ezelőtt kegyetlen háborút viselt, s a kit ezúttal arról akart meggyőzni, hogy Levante azóta katonai hatalommá fejlődött.

Az aurániai herczeg el volt ragadtatva; dicsérte a legénység helyes kiképzését, s a tábori lakomán lelkes fölköszöntőt mondott szeretett szövetségese egészségére. A felköszöntő után a fejedelmek megcsókolták egymást, s Auránia ura sajátkezűleg tűzte föl »unokatestvér«-ének mellére a Szent Kecske-rend gyémántos nagykeresztjét.

Arzén király pazarul viszonozta ezt a figyelmességet. Auránia trónörökösét, a ki ezen a napon érte meg harmadik születésnapját, hadnagyból ezredessé léptette elő, Mária Libussa fejedelemasszonyt pedig, az aurániai herczeg nagynénjét, kinevezte a levantei gárda dragonyos-ezredének tulajdonosává.

Szó volt róla, hogy a hadgyakorlatot sasvadászat fogja követni. De a fejedelmeket igen kimerítette a katonák menetelése; így megelégedtek azzal, hogy vadász-öltözetben fényképeztették le magukat, s vadászlakomával fejezték be a négy napos fejedelmi találkozót.

Másnap Arzén király s vendége még egyszer megcsókolták egymást; aztán kiki haza utazott.

Fantascától Stefanopoliszig vasúton három óra; Arzén király ráért megfontolni, hogy mit irasson a hadgyakorlatokról a pétervári lapoknak.

Ez a gond még jobban kifárasztotta; úgy, hogy mire a vasúttól a palotáig hajtatott, végképpen megúnta az állami ügyeket.

– Aludni fogok – szólt magában – aludni fogok népemért. A fejedelmek pihenése a népek ujjászületése, mint egy jeles költő írta, a kit kecsketolvajlásért kénytelen voltam becsukatni, sajnos. No, mi az Milics?

– Kihallgatásért esedezem, Felség! Rendkivül fontos közölnivalóm van…

– Rendkivül fontos?… Csak nem pénzről van szó? – szólt a király, homlokát összeránczolva, s a világtörténelmi orrczimpák megremegtek.

– Ne beszélj zöldeket, Milics, hanem eredj haza. Nem látod, hogy rosszkedvü és kimerült vagyok? Mi az ördög lehetne még annál is fontosabb? Menj haza, le akarok feküdni.

– Szót se többet! Takarodjál haza, s ha csak pénzeslevél nem érkezik, fel ne merj költeni. Holnap majd elmondhatod, a mit akarsz.

Még másnap is rosszkedvű volt, s mikor jelentették, hogy Milics már hajnal óta várja a kihallgatást, szigoruan így szólt:

– Igen, Sire – volt a felelet – a reggeli postával több pénzes levél érkezett, mintegy harmincz ezüst maravédi értékben.

Milics bejött, s a küszöbön megállt. Egy kicsit hozzá kellett készülnie, hogy a jelentés tartalmához mérten rémült és gyászos arczot vágjon. Aztán pihegve szólt:

– Felség! Súlyos, mondhatnám kegyetlen kötelességet kell teljesítenem… -266-

– Eh! – vágott közbe a Balkán oroszlánja – a pénzesleveleket nem fogod elcsevegni. Lépj elő és számolj be velök.

Milics előlépett és átszolgáltatta az okiratokat. Arzén kétszer is megolvasta: mindössze öt darab volt.

– Te gazember, nem dugtál el egyet? – kérdezte a király, s motozni kezdte hű tanácsosát.

– Bocsánat, Sire, tévedtem – felelt Milics egy fizetőpinczér mosolyával.

Majd ujra hozzákészült szónoklatához, de a királyt nem érdekelte az előterjesztés. A pénzeslevelek látása lecsillapította idegeit; rossz kedve fölengedett, társalogni akart.

– Sire, ez a kabát egykor felségedé volt. Egy napon, midőn különös megelégedését voltam szerencsés kiérdemelni, Felséged, kegyének jeléül, levetette magáról, és rám adta, hű alattvalójára. A hogyan a kinai császár jutalmazza leghívebb szolgáit.

– Nem emlékszem, se az esetre, se arra, hogy a kabátot neked adtam. De meglehet.

– Én azzal hálálom meg Felséged kegyét, hogy azóta ezt a kabátot soha se vetem le magamról.

– Sire, én büszke vagyok erre a piszokra, mert Felséged szolgálatában ragadt rám.

– Jól van, Milics, de gondolnod kellene társadalmi állásodra is. Egy miniszter legyen tolvaj, de ne legyen ilyen szennyesen zsugori. A királyné kénytelen lesz rád köpni.

– Ugyan hagyj békén az állami ügyekkel! Engem az állami ügyekből csak a pénzügyek érdekelnek.

– Nem állami, hanem családi ügyekről van szó, Felség! Kínos, rettenetes kötelességet kell teljesítenem!… Sire, készüljön el a legnagyobb, a legborzasztóbb szerencsétlenségre!

– Lárifári! A multkor is ilyen lármát csaptál, szinte megijesztettél. S aztán kiderült, hogy semmi se történt. Az történt, hogy egy morganatikus testvéremet lopáson kapták rajta Genovában, s becsukták. Nagyszerű! Tehetek én róla, hogy boldog emlékű atyám olyan lelkes híve volt a morganatikus házasság intézményének! Valamennyi morganatikus testvéremet nem tehetem meg miniszterekké, tábornokokká; nincs annyi miniszterség a világon!

– Ó, Sire, ez a csapás sokkal mélyebben nyúlik bele Felséged családi életébe!

– Hah, ember, igazán megijesztesz! A leányaimról van szó, ugy-e? Hiába rázod a fejed, kitaláltam, hogy megint a leányaimról van szó! De hát mondd, Milics, van nálam boldogtalanabb apa a világon? Az egyik leányomat férjhez adom a georgiai herczeghez, a másikat a litván határgrófhoz. Mindegyikkel százezer arany maravédi hozományt adok; a véremből adtam ezt a pénzt, Milics! Nem is a véremből, hanem a jövő életemből, mert ezt a temérdek aranyat még csak ezután fogom a bankoknak megfizetni. És mi történik? Két hét mulva megint itthon van mind a két leányom. Az egyik megszökik a georgiai herczegtől, mert azt mondja, nem azért ment férjhez, hogy kisasszony maradjon; a másikat meg elkergeti a férje, mert azt mondja, hogy: köszöni szépen, de a herczegnőt nem találta szépnek s kisasszonynak! Ha emezt veszi el a georgiai herczeg s a másikat a határgróf, -268- ma a legboldogabban élnének; így meg mind a kettő itt ül a nyakamon, s perelhetem a sok szép maravédit! Mi van velök megint? Anyjokra ütöttek a szerencsétlenek; a bojár asszony vére libeg-lobog bennök. Mért, hogy éppen ettől az asszonytól lettek gyermekeim, annyi asszony közül?!

– Ó, Sire, a szerencsétlenség sokkal nagyobb, sokkal rettenetesebb, mint Felséged képzeli!

Arzén megragadta a miniszter kabátja ujját, de aztán eszébe jutott ennek a ruhadarabnak a története, s zsebkendőjével megtörölte a kezét. Arcza ünnepiesen komolyra vált; orra rettenetes volt.

– Nem – nyögte Milics. – Ő él, de… kegyelem, Felség!… tegnapelőtt éjjel, mialatt Felséged a hadgyakorlaton volt, elhagyta a palotát… mindörökre…

– És nem egyedül hagyta el, szóval: megszökött, akarod mondani?… felelj!… nem lesz semmi bántódásod.

Arzén egy pillanatig mozdulatlan maradt, mereven nézett maga elé, mintha fenékig bele süppedt volna ebbe a rettentő gondolatba. Aztán hirtelen fölegyenesedett, s azzal a fejedelmi mozdulattal, mely Milicset és feleségét mindannyiszor a renaissance nagy alakjaira emlékeztette, imádságra kulcsolta a kezét.

– Isten adta, Isten elvette! – szólt, s hangja reszketett. – Dicsértessék az ő szent neve! -269-

Milics nem merte megzavarni, pedig jelentését még nem fejezte be. De el volt készülve rá, hogy a király izgatottsága tartós lesz, s türelmesen várt, míg ismét rá kerül a sor.

Nem kellett soká várakoznia; Arzén hamarább lecsillapodott, mint Milics remélte.

– Látod, ilyenek a nők! – szólt, lassan ejtve a szót, a lemondás csöndes, szomoru hangján. – Ezt is a tenyeremen hordoztam, csak úgy, mint a többit; kiméltem az egészségét, s mert tudtam, hogy gyönge a szervezete, kedveseket tartottam, csak hogy őt ne kelljen zaklatnom. Emlékszel, három évig vártam rá, míg hajadonná serdült, s hozomány nélkül vettem el, mert apja, a gaz Girgenti rútul becsapott. Két hétig se fizette a számláimat, s attól fogva, hogy örököltem, egy kopeket se láttam tőle. És most mégis elhagy! Pedig, hogy ezt a botrányt elkerüljem, megvallom neked, kész lettem volna a legmesszebb menő áldozatokra. De ilyenek a nők! Látod, ha a feleséged, ez a becsületes Lina, nem volna oly hűséges hozzánk, kétségbe kellene esnünk az egész női nemen. De beszélj tovább, ki volt az illető? Remélem, legalább nem választott rangján alul. Valamelyik fejedelmi vendégünk? Ezek kíséretéből valaki? Vagy egyik gárdistám? Felelj.

– Akkor hát ne is mondd. A gondviselés így rendelte, pont. Engem a balsors csapásai nem terítenek -270- le. Ott látszik meg, hogy ki az igazi fejedelem, hogy miképpen tudjuk tűrni a megpróbáltatásokat. Én keresztényi lélekkel tűröm. Különben is, nincs az a nagy szerencsétlenség, a melynek ne volna valami jó oldala. Így legalább megszabadultam ettől a gaz Girgentitől. Remélem, elpárolgott?

– Nem, Sire, Girgenti herczege Felséged pártján van. Kijelentette, hogy megtagadja leányát, s tegnap már be is költözött a királyné lakosztályába.

– Ki kell dobni onnan a részeg disznót. Végre is, ha csakugyan eljegyzem az özvegy mordvin fejedelemasszonyt, nem vezethetem az uj asszonyt egy olyan lakosztályba, a melyben előbb ez a kucséber lakott.

– Igen, én beleegyezem a válásba, mindenbe beleegyezem. A fiatalságnak ki kell tombolnia magát; legyenek boldogok a fiatalok! S ha már ki kell ürítenem ezt a keserü poharat, történjék meg minél hamarább! A mordvin fejedelemasszony birtokai gazdaggá, erőssé fogják tenni népemet, s én mindenre kész vagyok szeretett népemért.

– Irasd ki a hivatalos lapba, hogy ő felsége, egészségének helyreállítására, déli éghajlat alá utazott; hívasd elő a metropolitát, hogy csendben, rendben, intézze el a dolgot. Siessen a hítvány pap; tudom, hogy a házasságkötés nehéz, de a házasságok felbontásába már begyakorolhatta magát. Előre, indulj; még ma fogjon hozzá, holnap délre el akarok válni.

– Már mért bántanám szegényeket? A királyné oly fiatal! Ennek a kornak mindent, de mindent meg kell bocsátani. Én megbocsátok neki; éljen boldogul! -271-

– De, Sire, hogy is mondjam?… nem merem mondani… az ex-királyné… Syracusa herczegnője… vagy hogy nevezzem?… magával vitte összes ékszereit, sőt magával vitte a százezer arany maravédit is, a melyet atyjától, Girgenti herczegétől, hozományul kapott!

– Hollá! Fegyverre, őrség! Trombitáljátok össze a katonaságot! Ültessétek vasútra az egész rendőrséget. Utána a nyomorultaknak, fogjátok el őket! Még most is itt vagy, Milics?! Szaladj, fuss, rohanj, vezettesd elő leggyorsabb paripámat, utánok, utánok! Utólérem őket, esküszöm! Mi az, a rémület elvette az eszed? Ne félj, Milics, meg fogom torolni becsületemet! -272-

IV.
DÁVID KIRÁLY LEVÉLTÁRA.

Ede király, Abrakadabra választott fejedelme, nagy pompával temette el Dávid exkirályt, a Balkán czédrusát. Meghúzatta a hitelbe hozatott harangokat, kirukkoltatta ünnepiesen megfésülködött testőrségét, s a néphez kiáltványt intézett, melyben ékes szavakkal magasztalta az elhunyt érdemeit. Aztán birtokba vette apai örökségét. A hagyaték több papirgallérból, kilenczvenhét csomag franczia és svájczi kártyából, egy aluminium-messzelátóból, három cséplőgépből s egy csomó irományból állott.

Dicsőségesen országló Ede bezárkozott a Grand Hôtel de France et de Russie 47-ik számu szobájába, a hol tegnap még Dávid ex-király lakott, pár perczig kegyelettel nézegette boldogult atyjának és Juppajdárum Juhhéja kisasszonynak rózsaszin szalaggal diszített arczképeit, s hozzáfogott a gondosan őrzött levélcsomó átolvasásához.

»Imádott kutyám! Beszéltem az izmaelitával. Nem képzeled, drága pofám, micsoda szemtelenség lakik ebben a pénzeszsákban. Ime a feleletei: -273-

1⁰. Az Arany Sárkány, a Gyémánt Sas avagy a Brahmaputra-rendjelekért külön-külön vagy együttvéve nem hajlandó adni egy fabatkát sem; állítólag megvan neki már a Vérző Szent Szív nagykeresztje is, s potom nyolczszáz frankért jutott hozzá.

2⁰. Nem elégszik meg azzal, ha Marko Zárát csupán miniszterelnököddé nevezed ki. Ellenben ha megteszed fő-tandijbeszedőnek és a pénzeslevelek főigazgatójának is, nem idegenkedik némi jutalék biztosításának a gondolatától.

3⁰. Abban az esetben, ha VIII. Bonifácznak, Csizió királyának, háborút üzennél, s ezzel egy kis baisse-t tudnál előidézni, nem fösvénykednék néhány százezer frankkal.

Gondold meg, kutyuskám, hogy ez a VIII. Bonifácz egy vizfejü kamasz, a kinek már régen szüksége volna egy kis leczkére. S ne feledd, hogy epedve sóvárog utánad hűséges és szerelmes kis macskád:

»Kedves gumi majmom! Sietek közölni, hogy az őrült lord csakugyan ugrik. Irásban kötelezte magát, hogy ha igazán megadod nekem a Maisonrouge herczegnői czímet, elvesz feleségül, s költségeidet megtéríti kerek húszezer fontban. Mit szólsz hozzá? Ha a balvégzet elválasztana, akkor is változatlanul, örökkön szeret: a te kis kolibrid,

»A tizennyolcz vagon koporsót útnak indítottam. Ismételve kérdem, nem volna-e hajlandó az ügyletet velem számoltatni le? Utalok ajánlatom előnyösségére. A veszteség nem tenne többet koporsónként 37 frcs 75 centimesnál.

»Sajnálom, de a vizipuskákért és a Bell-féle ágyúkért cserébe csak Simson cséplőgépekkel és Maxence-zongorákkal szolgálhatok. Az országos levéltár papiranyaga kilonkint 15 centimesmal bármikor szállítható,

Ede király megilletődéstől remegő kézzel tette félre a táviratokat, s két okiratot bontott szét, melyek egymás mellett hevertek a csomóban. Ezeket az okiratokat már jól ismerte. Az egyikben Dávid király fia javára lemondott trónjáról s csak három millió frank végkielégítést kötött ki magának; a másikban ujabb másfél millió frankért kötelezte magát, hogy Abrakadabra országba sohase fogja betenni a lábát.

A következő papir már az ő keze írása volt. Az ő keze írása! Meglátszottak rajta a száműzetés keserü könnyei. Ede király ezt olvasta ki az ismerős vonásokból:

»Kedves fiam, meggondoltam a dolgot. Elég lesz, ha hatvanezer frankot adsz Klopiczka grófnénak. Igaz, hogy kétszázezret igértem neki, de akkor még nem voltam földönfutó. A különbséggel pompásan rendezhetném a bookmakereknél való hátrálékaimat. Végre is csak nem fogod eltűrni, hogy kilökjenek az Ifju Óriások klubjából, engem, a ki…«

Itt megszakadt az írás. Ede király mintha emlékezett volna erre a levélre. Csakhogy, úgy tetszett neki, a hozzá jutott jegyzékben Klopiczka grófné már csupán 30.000 frankra tarthatott számot. Hány fogalmazást téphetett össze a szegény földönfutó, míg lelki harczaiban idáig érkezett!

Nyugtatványok és elismervények következtek. Elismervények a földönfutó elárverezett ingóságainak -275- átvételéről, zálogczédulák a száműzött ingeiről, és nyugtatványok az ezüstnemüről szóló zálogczédulák ideiglenes letétbe helyezéséről. Ede király elővette zsebkendőjét s csöndesen zokogott.

De csak akkor fogta el igazán a megilletődés, mikor a czédulák alatt fekvő terjedelmes okiratot kezdte betűzgetni. Szerződés volt ez, mely egyrészről az abderai Temetésrendező Intézet igazgatósága, más részről Betli gróf – azelőtt Dávid király – között köttetett. Ennek a szerződésnek az első pontja így szólt:

1. Betli gróf kötelezi magát kieszközölni, hogy minél később bekövetkezendő halála esetén a temetés rendezésével az abderai Temetésrendező Intézet igazgatósága bizassék meg. Viszont ez jutalékul előre kiutalványozza a húszezer frankban előirányzott költségek hét százalékát.

Hasonló gondos előrelátásra vallott a szerződéshez csatolt levél is, melyben egy abderai tudós tanár ugyanilyen föltétel mellett késznek nyilatkozott a bebalzsamozás díjából tiz százaléknak átengedésére. S végül a Balkánvidéki Múzeum egy irata, melynek értelmében a nevezett múzeum Dávid exkirály csontvázáért kész kiutalványozni tizezer frankot Betli grófnak, a csontváz ez idő szerinti tulajdonosának.

– Mi marad meg belőled, drága jó atyám?! – sóhajtott fel keservesen. – Csak halhatatlan szellemed s ez a néhány papirlap!

Csakhogy ezen a világon minden csak álom, minden csupa ábránd és csalódás. Alighogy Ede király az utóbbi szavakat elzokogta, kezébe akadt az utolsó papirlap is. S nagy meglepetéssel a következőket olvasta belőle: -276-

»Kedves fiam, midőn kegyelettel nézed át hátra hagyott irományaimat, tudd meg, hogy ezek az irományok már nem az én irományaim. Úgy szerelmi levelezésemet, mint összes egyéb hátrahagyott irományaimat eladtam egy amerikai kiadónak, a ki ezeket öt-ives füzetekben fogja kiadni, százezer példányban.«

Ede király merengve nézett az ürbe, szeretett, felejthetetlen édes atyja után.

A NIMFÁK ÉS A SZATIROK.

– Emberi számítás szerint – szólt magában, mig a kaszinótól a szinházig sétált – lehetetlen ugyan, hogy a darab megbukjék, de egy első előadáson két elszánt tenyér soha se fölösleges. Az első előadásokkal mindig úgy van az ember, mint az örvendetesnek mondott családi eseményekkel: soha se tudni előre, nem lesz-e valami baj a döntő pillanatban? S a barátság kötelességekkel jár. Ki tudja, talán már az első felvonás végén szükség lesz rá, hogy minden legény a fedélzeten legyen?!…

Az Érisz almája czímü verses vigjátékra gondolt, melynek első előadását vörös szinlapok hirdették a hirdetőoszlopokon.

Nemcsak Szabó, a »beavatott körök« is bizonyosra vették, hogy az uj darabnak nagy sikere lesz. A főpróbák bábái elégedetten bólogattak; az általános hangulat csupa derüt jósolt. Torday, a ki a darabot elkövette, azok közé a ritka emberek közé tartozott, a kiket mindenki szeret; de nem bizakodott el, hanem gondoskodott róla, hogy a nézőtér tele legyen a leghívebb -280- híveivel. Vagy négyszáz jegyet osztott szét az ismerősei között; legfeljebb a bérlőktől lehetett tartania, de Torday nem az az író volt, a ki a bérlőket fellázítja.

– Csak egy aggodalmam van – szólt a főpróba után Szabónak, a ki meghittje volt. – A darab nagyon rossz…

– Az igaz – felelt az ujságiró. – De szerencsédre, az előadás még rosszabb, s a közönség azt se fogja tudni, hogy miről van szó. A szép asszony örül, hogy végre-valahára, ismét gyönyörködhetik hangjának a zenéjében, s oly lelkesen szaval, hogy egy kukkot se lehet érteni a darabból.

– Már az igaz. Négyen is könyörögtünk neki, de lehetetlen rábírni, hogy ne a névelőt hangsúlyozza!

– Csókold meg a kezét. A vers annál szebb, minél kevésbbé érthető; a csengés-bongás a fő, az értelem mellékes.

– Különben, bánom is én! Gémesy és Haller ott lesznek az előadáson, s ez nekem elég.

– Te nem ismered őket. Nagyon derék fiúk, s ha barátságról van szó, számíthatsz rájok egész a közbotrányig. Emlékszel Dejanirára? A főpróba után azt hittem, hogy a föld alá kell sülyednem. De ott volt Gémesy, s a második felvonás után tizenkétszer híttak ki. Ne félj semmit, barátom, ma is sikerem lesz.

– Teringettét, csakugyan családi körben leszünk! – szólt mosolyogva Szabó, a mikor a szinházban körülnézett. – Hisz ez nem is első előadás, hanem névnap vagy keresztelő! -281-

Mindenkit ismert, a ki szembe jött vele, s az, a kinek ezt mondta, már messziről vigan integetett feléje.

– Mondja, hogy batyubál! – felelt nevetve a megszólított. – A társaság annyira zártkörü, hogy az előadás után akár tánczra is perdülhetünk.

S aztán egy másik úrral fogott kezet, a ki látván a szinház folyosóján tolongókat, nevettében a szemét törülgette.

Az ujságirót egy kissé kellemetlenül érintette a czinkostársak élénk derültsége; bement a nézőtérre.

Benn még csak akkor kezdtek gyülekezni. A földszinten tíz-húsz ember lézengett, a páholyokban senki.

Az első sort tagbaszakadt, markos legények foglalták el, a kik mind a két könyökükkel a párkányra támaszkodva, komolyan, szinte szomoruan néztek maguk elé. Kis, hegyes, talián kalap volt a fejükön; némelyiknek a fülében vékony rézkarika sárgállott.

Szabó, bejövet, megfogadta, hogy olyan komoly lesz, mint egy temetés-rendező; de nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.

– Ezek a Moretti szobrász-legényei – szólt egy másik szinházi birálóhoz, a ki mögötte ült.

És csakugyan megpillantotta a Moretti faun-arczát a második emeleten. A szobrász vigan hunyorgatott le rájok, s mankójával a karzatra mutatott.

– Ugy látszik – szólt a másik iró – ma Moretti lesz a klakk feje. Ő adja majd a jelt, hogy mikor kell tapsolni.

Ez mulatságosnak tűnt fel mindakettőjük előtt. Moretti épp oly kevéssé tudott magyarul, mint a legényei. -282-

– Hanem azt meg kell adni – szólt Szabó – hogy hatalmas tenyerek! Ezekből a cziklopsz-tenyerekből azt következtetem, hogy Érisz almája olyan irodalmi esemény lesz, a minőt nem láttunk húsz esztendő óta, a mikor…

Nem fejezhette be a mondatát. Egy magas, szép öreg úr állott előtte, a ki »bocsánatot« kérve, a helyére igyekezett. Szabó félre lépett. Az öreg úr bólintott, s leült Szabó mellé.

– Végre az igazi közönség! – suttogott a másik ujságiró, a ki régi szinházi róka volt, s látásból mindenkit ismert.

– Nem gondolnám – felelt Szabó, egy népesedni kezdő páholyt szemlélgetve. – Nézze csak – folytatta halkan, hogy az öreg úr meg ne értse – frakkban van… fogadni mernék rá, hogy ott lesz a banketten.

Az öreg úr kibontotta a szinlapját, s Szabónak feltűnt, hogy szabad szemmel olvas. Kissé irígykedve pillantott rá. Szomszédja, a szemét övező bőr-gyürődésből itélve, közel lehetett a nyolczvan esztendőhöz, de kitünően »tartotta magát«. Egészséges arczszine tökéletes testi jólétről beszélt; tartásán, mozdulatain meglátszott, hogy szépen, okosan élt, s hogy huszonnyolcz éves korában derék szál legény lehetett. Szabó, a ki azt szokta álmodni, hogy őt a szürke, pej és sárga baczillusok négyes czúgon röpítik ama bizonyos ismeretlen tartomány felé, egy sóhajtást nyomott el. -283-

II.

A nézőtér megtelt, s az előadás megkezdődött. Vénusz asszony megjelent, s a szegény értelmi hangsúly mintha örökre elköltözött volna Magyarországból.

Szabó nem figyelt Vénusz asszonyra, ellenben alig tudta levenni a szemét egy láthatóan jókedvü, szőke fiatalemberről, a ki, vagy három sorral előbb, egy sarok-zártszéken feszengett s annyit izgett-mozgott, hogy a mögötte ülők nem láthattak tőle a szinpadra. Hol az egyik lábát kapta az ölébe, hol a másikat, hol föltette a monokliját, hol lecsapta, de folyvást úgy fészkelődött, mint a ki vesztét érzi. Koronkint szemtelenül nézegetett maga körül, hátra fordult s tüntetően szemlélgette a páholyban ülőket, majd megfordult egészen, s kihivóan meredt rá egyik-másik békés nézőre, a ki véletlenül rá pillantott. Egy-egy ilyen alkalommal monoklija összevillant a Szabó tekintetével, de ez csak egy pillanatig tartott; a következő másodperczben a fáradhatatlan monokli már másutt kalandozott.

Vannak arczok, a melyek láttára a leghiggadtabb embernek is bizseregni kezd a tenyere; a jókedvü szőke ilyen arczot viselt mozgékony, egészséges nyakán. Szabónak az jutott eszébe: -284-

– Én meg ez a szőke nem élhetünk nyugodtan egymás közelében; nekünk, kettőnknek, ez a földteke kicsiny. Előbb-utóbb úgyis össze kell kerülnünk, ha itt nem, másutt; legyen hát: előbb.

Azt forgatta a fejében, hogy kihivatja a folyosóra, de aztán meggondolta magát. Jobb lesz, hogyha nem idegeskedik, hanem megvárja szépen a felvonás végét.

Alig hogy ezt elvégezte magában, a jókedvü szőke minden igaz ok nélkül elkezdett tapsolni, egyesegyedül, mintha hirtelen megőrült volna. Mindenki oda nézett, de a következő pillanatban a második emeleten fölemelkedett a Moretti mankója, s odafenn megdördültek a szobrász-tenyerek.

Szabó nem igen szokott lefeküdni a nélkül, hogy egy-két taps-orkánt végig ne hallgatott volna, de ilyen taps-orkánra Szabó nem emlékezett. A klakk magával ragadta Torday összes vendégeit, s a bérlők még nem tértek magukhoz meglepetésükből. Vénusz asszony kezét a szivére szorítva hajlongott; szemében két valódi könnycsepp égett. A szőke lehajolt az előtte ülő hölgy vállához, s vigyorgott.

Szabónak a dühét mintha szétfujták volna, de azért a szőkét tovább is figyelemmel kisérte. Ki lehet ez a ficzkó? Lassankint, a mint feltűnt előtte, hogy a szőke soha, még csak szórakozottságból se tekint a szinpadra, de annál eszeveszettebben tapsol, minden elképzelhető és elképzelhetetlen alkalommal, rájött, hogy ezt hamarább is kitalálhatta volna.

Csakugyan az volt. Az első felvonás óriási sikere után – az olasz szobrász-legények »Scherzo!… Scherzo!« kiáltásaira Tordaynak vagy tizenötször kellett megjelennie – a máris berekedt szőke odament az ujságiróhoz, s megszólította: -285-

– Ki kellett találnom, hogy ön az. Torday soha se hálálhatja meg önnek…

– Én? Az semmi, de látta volna Hallert! Nem ismeri Hallert? Az a kopasz, pápaszemes, kövér, ott a jobboldalon! Mindig behunyva tartja a szemét… azt hiszem, aludt is egy kicsit. De ha tapsolni kellett, tiz ember helyett működött. Ugy dobolt a lábával, mintha Vitus-tánczot járna. S ez az ember ma-holnap nyilvános rendes tanára lesz a kór-boncztannak!… Ó, jó estét kivánok!

Az öreg úr örült a szerencsének, s a báró tudakozódására elmondta, hogy csak két napja van Budapesten. Ide s tova tiz éve, hogy nem volt ebben a szinházban, de a Torday uj műve nagyon érdekelte. Torday különben meghítta a bankettjére is.

Szabó nem figyelt a beszélgetésükre; a másik ujságirót hallgatta, a ki őszintén megvallotta, hogy ez után a roppant siker után kénytelen lesz a bírálatán, de különösen a tudósításán egyetmást változtatni. Gémesy azonban hirtelen hozzá fordult:

– Hogyan, az urak nem ismerik egymást? Engedje meg, bátyám, hogy bemutassam Szabó Rudolf urat. Barcsay György úr!…

Szabó meglepetten fordult az öreg úr felé. Barcsay György, a »Nimfák és szatirok« szerzője! Hogyan, hát a »Nimfák és szatirok« szerzője még él! Szabó, gyerek korában, még olvasta ezt a költeményt, melyről annak idején sokat beszéltek. De Barcsay már réges-rég visszavonult az irodalomtól, s Szabó nem volt az -286- egyetlen, a kinek úgy tetszett, mintha a »Nimfák és szatirok« szerzője már húsz évvel ezelőtt meghalt volna. A nimfák és a szatirok! Ez az aggastyán egyszer a nimfákról álmodott!

Az ujságiró egy kicsit meg volt illetődve. Ugy rémlett neki, hogy ez az öreg úr igazi költő volt, igazi költő – igazi hatás és igazi sikerek nélkül. E szerint talán nem igazi költő, csak közepes lantpengető?… S mi szükség a világon a közepes lantpengetőkre?… Mindegy, még ma is fájhat neki, hogy egy holt költőt hord magában eltemetve!

Az Érisz almájáról és Tordayról kezdtek beszélni; Szabó maga se tudta miért, egyszerre komolylyá lett. Egy világért se árulta el, mit tart a barátja darabjáról, s örült, mikor látta, hogy Gémesy tovább áll, »hangulatot csinálni.« Az öreg úr dicsérte az első felvonást s dicsérte Tordayt. Okosan beszélt, s minden szaván meglátszott a nagyon művelt ember, de Szabó mégis csodálkozva hallgatta. Egy ember, a kinek magának is voltak irodalmi tervei, ábrándjai, becsvágya, s a ki komolyan veszi ezt a darabot, ezt a szinházat! Az aggkor tette ilyen türelmessé? Vagy soha se volt elég érzéke megkülönböztetni a széptől – a semminőt? Vagy végül: csak azért vesz komolyan minden törekvést, mert tudja, hogy a hasztalan törekvés milyen fájdalom? A nyolczvan éves aggok közt is volnának ilyen gyermekek?

Ha egy ihtiozauruszt lát a Kossuth Lajos-utczában, nem lett volna nagyobb a meglepetése.

Érisz almájának első előadása kivételes sikerrel végződött. A szerzőt és az előadókat egész este folyvást ünnepelték, s Tordaynak végül része volt a képzelhető legnagyobb diadalban, az úgynevezett »lakatos-tapsok«-ban.

A »vas-tapsok« ugyanis ebben az időben már kimentek a divatból. Az öregebb szinház-látogatók bizonyára emlékeznek még a híres »vas-tapsok«-ra. A vas-tapsok idejében – szép, messzi idők! – a nagy szinpadi siker külső jele az volt, hogy a szerzőt és az előadókat még akkor is tapsolták, mikor már a vasfüggönyt is leeresztették. Ilyenkor, hogy a közönség szabad folyást engedhessen a lelkesedésének, a rendező kinyittatta a vasfüggöny kis ajtaját, az ünnepeltek kibujtak rajta, perczekig hajlongtak, s végül mű-csókokat dobáltak a három kaszinó felé. Másnap aztán a helyi sajtó örömmámorban úszott.

A vas-tapsok azonban idővel elvesztették a jelentőségüket. A művésznők ugyanis, a kik – mint ismeretes – fogékonyak az efféle hódolatok iránt, néhány rövid hónap alatt annyira visszaéltek a vasfüggöny kis ajtajával, hogy utóljára alig volt előadás vas-tapsok nélkül. Ügyesebb szinésznők siettek a vasfüggönyt lebocsáttatni, s kibujni rajta, a mig nem késő; mások pedig már a szerződésükben kikötötték a vas-tapsokat. Szóval az ünneplésnek ez a gyöngéd módja nemsokára olyan mindennapossá lett, hogy végre senki se talált benne örömet. Ekkor egy élelmes szinházigazgató kitalálta a »lakatos-tapsok«-at.

A szinházi diadaloknak ez az ujabb neme egész közönséges vas-tapsokkal kezdődött. Érisz almájának utolsó felvonása után a kárpit mintegy tizenkétszer gördült le, s Vénusz asszonyság meg Torday addig hajlongtak jobbra, balra, míg tökéletesen ki nem fáradtak. Hogy -288- egy kissé pihenjenek, a vasfüggönyt lebocsátották. De a taps egyre zúgott, s mikor a kis ajtó kinyílt, az úgynevezett viharos éljenzés hangzott fel. A művésznő és Torday kibujtak a vasajtón, átvették koszorúikat, s a hajlongás ujra kezdődött; majd visszabujtak, s a tapsorkán csak nem szűnvén meg, ujból visszakerültek. Hatszor bujtak ki és be a vasajtón, hatszor kezdtek könnyezni, s hatszor intettek a közönségnek, hogy a megindultságtól végképpen oda vannak. Mindez azonban nem hűtötte le a közönség lelkesedését, s a tapasztaltabbak csak most kezdtek tapsolni. Erre a vasajtó még egyszer kinyilt, de most már Torday és Vénusz asszonyság helyett a rendező bujt ki a szinpadról. Zajos »eláll«- és »abczúg«-kiáltások; a rendező szivére teszi a kezét, meghajlik, aztán hátat fordítva a közönségnek, a magával hozott kulcscsal bezárja a vasajtót. Krr! krr! – a kulcs kétszer is megfordul a zárban; a közönség tombol és a szerzőt követeli. De a rendező hajthatatlan, s jeléül, hogy bármily élénken sajnálja a dolgot, a szinház ma már nem tehet eleget a közönség kívánságának, megfogja a kulcsot, s a karzat egy nyitott ablakán át ügyesen kidobja az utczára. Rengeteg lárma keletkezik, a taps-orkán nem szűnik, s a rendezőt meg akarják lincselni. A szerencsétlen ember sápadtan, tehetetlenül áll a sugólyuk előtt. A vihar egyre tart, az emberek a lábukkal dobolnak, az egész ház a szerzőt követeli. Végre a rendező int, hogy szólni akar. A közönség elcsendesül, s a szinház megbizottja remegő hangon jelenti ki, hogy ily körülmények között nem állhat tovább ellent a közkivánságnak, s az ajtót még egyszer kinyittatja, de minthogy a kulcs nincs többé birtokában, kéri a nagyérdemü közönség szives türelmét addig, a míg a lakatos megérkezik. Egetverő éljenzés. Elküldenek a lakatosért, s mig az állandóan szerződtetett -289- iparos-legény előkerül, a közönség áhitatos csöndben várakozik. Végre a lakatos, hagyományos jelmezében, megjelenik a nézőtéren, a zenekar elkerített helyén át felmászik a szinpadra, feltöri a zárt, a vasajtó kinyílik, s a lakatos megérkezése óta folyvást tomboló tapsorkán közepett Vénusz asszonyság és Torday még egyszer megjelenik a közönség előtt.

III.

Éjfél tájban Szabó elkészült a jelentésével. Hűségesen följegyezte a lakatos-tapsokat, sorra szedte a szereplőket és elzengette a szokásos dicsőitő dalt, felmagasztalta Tordayt, a szinészeket, az igazgatót, a rendezőt, a sugót, a tűzoltókat, s végül megköszönte Tordaynak, hogy ismét megajándékozta a magyar irodalmat egy becses alkotással, mely bizonyára maradandó lesz, századokon át, az idők teljességéig.

Aztán megivott egy pohár grogot, rágyujtott egy czigarettára, s így szólt a szedőgyereknek, a ki kézíratért jött:

A szedőgyereket a »hazugság« szó nem riasztotta meg. Látott ő már másféle szeleket is.

– Csak azt szeretném tudni, hogy kit tesznek itt bolonddá?! – tűnődött Szabó, Molière szavait idézve. – Vagy mondjuk így, hogy: kit teszünk bolonddá? Egymást? Nem. A közönséget? Az is tudja, hogy mihez tartsa magát. Tordayt? Dehogy! Torday eszes ember, a ki tisztában van vele, hogy egész irodalmi podgyásza nem ér egy fakovát. Kit teszünk hát bolonddá?! -291-

– Végre is – beszélgetett magában – társaság nélkül nem élhetünk, s abból, hogy valaki szamárságokat aprit össze ötös és hatodfeles jambusokba, nem következés, hogy a bankettje is élvezhetetlen. Éjfél ugyan már elmult, de valami csak maradt a későn jövők számára; s másutt már úgy se kapok meleg vacsorát. Igen, igen; szeretném, ha egyszer megmagyarázná valami jólelkü ember, hogy: voltaképpen kit teszünk mi bolonddá, s mi a neve annak a derék embernek, a ki elhiszi mindazt a sok zöldséget, a mit a hatvanhét nagy művésznőről nap-nap után összehazudunk?!

Az első ember, a kit a banketten megpillantott, az öreg Barcsay volt. S egyszerre eszébe jutott, hogy:

Nemcsak udvariasságból, inkább önzésből, az öreg úr mellé ült. Látta, hogy a »jobb részt« választja, ha ez egyszer nem tart a fiatal Magyarországgal.

A bankettezők már a vad felköszöntőknél tartottak. Egy művész, a ki a szinpadon nem igen jutott szóhoz, pezsgőjét lötyögtetve, épp azt fejtegette, hogy mennyit nyomorgott a vidéken. Olyan élénk színekkel ecsetelte ezt a szomoru korszakot, hogy mindenkinek azt kellett mondania: »Istenem, mégis csak nagy dolog a művészet, a mely onnan ide juttatta ezt a jeles férfiút, ide az osztrigához, sőt a Mouton Rothschildhoz!« Ennek a felköszöntőnek a hatása alatt Gémesy felső végtagjaival minduntalan az asztalon hentergett, mert valamivel ki kellett fejeznie, hogy ő nem vonakodik a korpa közé keveredni, a mikor a mulatság úgy kivánja, de hát mégis csak más fészekből kelt ki, mint -292- ezek a bohém uraságok. A mellette ülő szöszke szinésznő egyetértő pillantásokkal méltatta ezt a fesztelenséget, a mely kegyesség annál érthetőbb volt, mert egyrészt: Idácska a monokli iránt valami rejtelmes testvéri vonzalmat érzett, másrészt pedig: a baloldali szomszédja, Haller, ügyet se vetett rá. Haller már violaszínű volt. Hátra dőlt a székében, s szemüvegét a homlokára tolva, behunyt szemmel pihente ki a villamos lámpák fényét: elmélkedett s emésztett. A ki nem látta, hogyan emészt az óriás kigyó, megelégedhetett Hallerrel is. Különben nem csoda, ha egy kissé ki volt merülve; a míg az előadás tartott, kézzel-lábbal lelkesedett, a banketten pedig folyvást káprázott a szeme, mert Vénusz asszonyság, a ki szemben ült vele, olyan ruhában jelent meg, a mely semmit se titkolt el karja és válla pompájából. A szép asszony máskor is élénken emlékeztetett a Bavaria-szoborra, de ez este nemcsak szép volt, hanem valósággal: sok; s bár a kórboncztan tanárát nem lehetett éppen mai gyereknek mondani, a vakító fehérség, ily hatalmas arányokban, mindig kellemesen hatott rá. Azonkivül Haller a sherry-brandyt is szerette, és miért ne szerette volna?! Szóval lecsukta a szemét, s koronkint nagyokat fujva, hosszan elmélkedett. A közelében ülők nem igen figyeltek rá; az a negyedóra következett, a mikor mindenki egyszerre akar beszélni.

Torday boldogan és fáradtan mosolygott, mint egy fiatal anya, a ki a körülményekhez képest jól érzi magát, s az általános lárma közepett csöndesen, szinte megilletődve beszélgetett a mellette ülő két öreg szinésznővel. Egy mindenáron folyvást szavaló, elérzékenyült honfi véletlenül egy pohár vörös bort öntött a gallérjára, de Torday ma semmiért se neheztelt. »Csak tessék, kérem!« – szólt égi nyájassággal. -293- A menyasszony, a halálra kész hitves, még az édes anya se mosolyog, ha nyakon öntik vörös borral, legyen bár az ügyetlen az a lény, a kit a legjobban szeret a világon; mosolyogni, ebben a pillanatban, csak egy boldog szerző képes. S Torday mosolygott.

Nagy lármában a csöndesen beszélgetők összébb hajolnak; a bosszuság közös érzése bizalmasságokat fakaszt.

– Nem – szólt az öreg úr – nem irtam semmit a Nimfák és szatirok óta. A balsikerem elhallgattatott. Nem voltam már fiatal legény, s igyekeztem összeszedni magamat, a mikor ezt a kötetet irtam. Azt hittem, hogy van benne valami. Mit tagadjam? Akkor igen meg voltam elégedve ezekkel a szegény versekkel. S egy darabig abban a reménységben éltem, hogy végre, valahára, a siker nem maradhat el. Nos, a siker elmaradt. Nem vettek észre, és vége. Abban az időben természetesen azt képzeltem, hogy: nem akarnak észre venni.

– Hogy beszéltek róla egy időben? Igen, szűk körben. A kik haragudtak rám, meg a kik vállon veregettek. Higyje el, nem áltathattam magamat. Mit mondjak önnek? Még ma is érzem néha az akkori bajomat, mint a csúzos ember, a ki olykor-olykor fájdalmat érez a rég behegedt sebnek a helyén. Ezekben a napokban, sok, sok év multán, ujra megfordultam abban a világban, a melyben valaha a jövőmet kerestem. Néhányan még emlékeztek a nevemre, s hallottam magam körül ezeket a félhalkan kiejtett -294- szavakat: »Ahá, a Nimfák és szatirok szerzője!« Úgy hangzott ez, mint némi halvány jóhír, mint egy mécsnyi emlékezet. De észrevettem, hogy könyvemnek már csak a czime él ezeknek a jó embereknek az emlékében, magát a könyvet nem olvasta senki.

Szabó szeretett volna tiltakozni, de attól tartott, hogy pórul jár; hát csak hallgatott.

– A véletlen úgy akarta – folytatta az öreg úr – hogy éppen akkor, a mikor a Nimfák sorsa olyan mélységesen elkeserített, határoznom kellett a jövőmre nézve. Olyan állással kináltak meg, mely egész embert kivánt. Arról volt szó, hogy vagy elfogadom ezt az állást, de akkor egyszer s mindenkorra szakítok az ábrándjaimmal, vagy a bizonytalanságot választom, de megőrzöm a becsvágyamat. Máskor talán nem is gondolkozom a dolgon, hanem úgy tettem volna, mint János, a vidám szappanfőző, a ki visszalöki a hallgatás díját, hogy szabadon danolhasson. De a kisértő épp a dacz órájában talált, abban az órában, a mikor az elgyötört szerető dühében elveszi a lelkész szelid lányát. Igent mondtam. S mert úgy neveltek, hogy minél kevesebb dolgot lehet komolyan venni, annál komolyabban vegyem a szavamat: hű is maradtam a kötelességemhez.

– Pedig úgy képzelem – szólt közbe Szabó – a múzsa is azok közé a fehérszemélyek közé tartozik, a kiket Chamfort az árnyékkal hasonlított össze. Szaladj utána és elfut előled; kergesd el és nem szabadulsz tőle.

– Velem úgy cselekedett, s kivált eleinte gyakran kaptam magamat rajta, hogy elmélyedve valami prózai munkába, mámoros szavakat motyogok magamban, a minőket Páris sughatott Helenának. S azóta is, ó milyen sokszor láttam Helenát az ügyirataim között! -295- Azért elvégeztem a dolgomat. De hazudnám, ha nem vallanám meg, hogy koronkint elszenderedtem az amerikai sin-rendszer csodáin, s ilyenkor, a mint fölrezzentem, mintha egy dryad futott volna el mellőlem!…

– Nevetségesnek talál, ugy-e? Egy hetvenkilencz esztendős ember, a ki valaha, nem is oly nagyon régen, verseket irt soha meg nem történt dolgokról, nimfákról, a kik holdvilágos este fürdőzni mennek, és szatirokról, a kiknek nincs egyéb dolguk, mint leskelődni!… No, tudja, ma már kigyógyultam a betegségemből. Az ember, ha nagyon sokáig él, igen sok bajból kigyógyul; igaz, hogy jut is, marad is. De hiszi vagy nem, ma se bocsátom meg magamnak, hogy nem tudom hány évvel ezelőtt, abban a rossz órában, örökre szakítottam a nimfákkal és a szatirokkal. Nem éltem egészen hiába: hasznára voltam egy csomó embernek, s a legszegényebb embereknek. Ez is valami. De micsoda kaján irígység fogott el a Bodor nagy sikerei hallatára! S ma is, pedig azóta már sok viz lefolyt a Dunán, csak irígységgel tudok gondolni erre az emberre. Nem, nincs gyönyörübb zene a világon, mint a siker zenéje.

Ekközben Gémesy és a kis szöszke alaposan becsiptek. Gémesy elmondta, hogy van neki egy kutyája, -296- Shakspere, vagy rövidebben: Seki; ez a Seki olyan ügyesen fogja meg a legyet, hogy ahhoz képest minden semmi a világon. A kis szöszke úgy nevetett, hogy kétszer is belebukott a tányérjába.

Sekiről aztán, gondolat-társítás utján, áttértek a ma esti előadásra. Gémesy, nem törődve azzal, hogy az asztal tulsó végén ülők meghallhatják, utánozni kezdte Vénusz asszonyságot, a mint Myrtis-szel kaczérkodik. A kis szöszke nevettében ledült az asztalra, s a zsebkendőjével integetett neki, hogy hagyja már abba, mert nem birja tovább.

– És ezt a dunnaludat – töprengett Gémesy olyan hangosan, hogy a ruhatárba is elhallatszott – még most se küldik el a múzeumba, a hová való!

– A legérdekesebb az – szólt a kis szöszke – hogy mást egyszerüen nem tűr a szinpadon. Valósággal kitaszigálja az embert. Az ember hiába rimánkodik neki: »De édes Nagysád, hadd mondjam el a szerepemet!…« – ma is, egyszerre csak megfog és kilódit. Nézze, mekkora kék foltot hagyott a karomon!

Gémesy megvizsgálta a kék foltot, s talán még most is vizsgálná, ha Moretti meg nem zavarja őket. A szobrászt nagyon bántotta valami.

– Mondjon, Herr Baron – szólította meg Gémesyt osztrák nyelven, tudniillik egy harmadrészben magyarul, két harmadrészben pedig németül, olaszul és szlovénül – igaz, hogy a kommandó hibás volt, s hogy a legények mindig rossz helyen tapsoltak?

– Tudja, Moretti, ez a darab olyan, hogy maga rossz helyütt nem is tapsolhatott. Úgy van csinálva, hogy a taps nem árt meg neki sehol. -297-

– Én is ezt mondtam – felelt a szobrász diadalmasan. – Ha egy darab jó háromnegyed tizkor, akkor jó félkilenczkor is, ugy-e?

– No, a mi azt illeti, ez a darab csak félnyolczkor jó, félkilenczkor már sok. De ne beszéljünk rossz versekről, ha jó bor van előttünk.

IV.

Két nappal később Szabónak Bécsbe kellett utaznia. Egy kicsit későn érkezett a pályaházba, s a vonat tele volt; bekukkant három-négy kocsiba is, de sehol se talált ülőhelyet. Más ember ilyenkor dúl-fúl magában, szitkozódva emlegeti az államvasutak nagytekintetü igazgatóságát, s Pozsonyig fel s alá sétál a folyosón; az ujságiró azonban nem igy cselekszik, hanem leszáll a perronra, s addig veszekszik, míg végre is kilármázza a helyét.

De ez egyszer a lárma se használt. A kalauz még csak dühbe se jött (a teljes siker híjján ez is eredmény), egyszerüen kijelentette, hogy helylyel nem szolgálhat, tessék feljebbezni a római pápához.

Erre a csetepatéra kinyílt a vonathoz kapcsolt szalonkocsi ajtaja, s a nyíláson egy öreg úr dugta ki a fejét. Szabó oda tekintett, s az öreg úr lekiáltott a perronra:

– Jöjjön ide hozzám, nekem külön szakaszom van!… Egy kicsit elbeszélgetünk.

Szabó nem sokáig szerénykedett, hanem sietett élni a szives ajánlattal. -299-

– Az öregen meglátszik, hogy idejekorán vonult vissza az irodalomtól – elmélkedett magában, mialatt a podgyászát feltuszkolta. – Szalonkocsin jár! Shakspere, látod ezt?

Aztán igen örvendeztek egymásnak, s Szabó, az öreg úr szivességének némi csekély viszonzásául, előadta a legfrissebb pletykákat. Szegény asszonyok egy-egy cserép virággal rójják le hálájokat, szegény ujságirók egy-egy bokréta kisded rágalommal.

Vénusz asszonyról és a szöszkéről például egy egész tárczára való apróságot tudott. Ez eszökbe juttatta a bankettet, s a mit a banketten beszéltek.

– Tudja-e, mi ujság? – szólt hirtelen az öreg úr – no, ne gondoljon nagy dolgokra… Az ujság az, hogy a nimfák és a szatirok mostanában aligha fognak kisérteni. Talán úgy tíz év mulva!… – folytatta mosolyogva.

– Képzelje, tegnap fölkerestem Bodort… beszéltem, ugy-e, hogy egy életen át irígykedtem erre az emberre?! Neki bezzeg nem levelenkint jutott a borostyán; huszonöt éve ünneplik, s a sikereire gondolva, mindig azt képzeltem, hogy rózsaszirmokon hál. Bizony nem egészen úgy van. Egy órát töltöttem nála, s ez alatt kétszer is lefoglalták a koszorúit, mert egyéb ingósága nem igen van szegénynek.

– Hja, a munkáiból él, s nem örököl minden második héten, mint Torday!

– Ha hallotta volna, hogy beszélt hozzá a hápogó, kancsal, kis ügyvédbojtár! »Halasztást önnek nem lehet adni, ha-ha-halasztást, mert ön nem tartja meg a szavát, a sza-sza szavát!« Alig tudtam kilökni. Mikor aztán egyedül maradtam vele, még kínosabbá vált a helyzetem. A szemérmes koldus hálálkodását hallani -300- attól az embertől, a kinek a nagy tehetségéhez csak úgy lopva tekintgettünk fel!… És a gyermekei, satnya, piszkos kis gyermekei!… Meg a hárpia felesége!… Brrr!

– De a dicsőség! – szólt közbe Szabó, egy kissé csúfolódva. – A gyönyörüség: élni a kósza gondolatnak!…

– Igen, nekem is az jutott eszembe, hogy az érzelgés óráiban nagyon, de nagyon igazságtalan voltam az én becsületes foglalatosságom irányában: igazságtalan és hálátlan. Az amerikai sinrendszer nem valami érdekes dolog; nem, egy cseppet se. De az amerikai sinek meleget s kényelmes otthont, megnyugvást és jólétet adnak, jólétet és önérzetet, míg a nimfák és a szatirok!… Eh, a nimfákat és a szatirokat, a dryadokat és a kósza gondolatot egye meg a fene!

– Pedig hát mindig voltak s mindig lesznek emberek, a kik, míg a többiek komolyan dolgoznak, leülnek az utszélre Vénuszról és Apollóról énekelni. A járókelők aztán krajczárt vetnek a kalapjukba. Így volt ez régen, így van ma is.

– És helyesen van így. Mindazáltal jobb szeretem, hogy nem én vagyok az, a kinek sorsa, hogy: könyöradományért énekeljen. De, úgy látszik, a magunk fajta embernek hetvenkilencz évig kell élnie, hogy rábukkanjon erre az igazságra.

VASÁRNAP.

Kocsis és Szervácz példás és kipróbált barátságban éltek. Gyakran összepofozkodtak ugyan, de ezeken a pillanatnyi, gyorsan és nyomtalanul elmuló, apró összetűzéseken kívül, egyetértésöket nem zavarta semmi. A természetes önzés egy-egy másodperczre ellenfelekké tette őket, de mire a csata eldőlt, már ismét úgy érezték, hogy egymás társasága nélkül jólétük nem volna tökéletes. Határozottan lelki rokonság fűzte őket össze. Minden világi jelenségről egyforma nézetet vallottak; minden szabad idejüket egymásnak szentelték; minden gondolatuk közös volt. Az iskolában egymás mellett ültek; egyformán nem tanulták meg a leczkéiket; egyforma készséggel sugtak egymásnak, és egyik se neheztelt a másikra, ha a sugás balul ütött ki. Baráti érzésük olyan erős volt, hogy alig tudtak egymástól megválni.

Az iskolából kijövet Szervácz hazakísérte Kocsist, ámbátor emez jobbra lakott az iskolától, Szervácz meg balra és nem éppen a közelben, úgy, hogy a hű barát mindennap majdnem egy órányit gyalogolt, a míg a tudománynak szentelt épületből hazaérkezett, a harmadik emeletre. És ezzel nem elégedtek meg. Mihelyt elmúlt az uzsonaidő, Szervácz ujra fölkerekedett és meglátogatta Kocsist. Uzsonáig nem volt szabad jelentkeznie, de aztán ő is ott mulathatott abban a tágas, szépen bútorozott -304- gyerekszobában, a melynek égszínkék kárpitozása a mennyországra emlékeztette; ott mulathatott mindaddig, a míg Kocsisék vacsorához ültek, és Szerváczot hazaküldték.

Ez a nagy barátság, a melynek tisztaságára semmiféle érdek nem ejtett és nem ejthetett foltot, mert Kocsis és Szervácz még csak az iskolai gyakorlatokat se írhatták le egymástól, olyan kevéssé jeleskedtek a tudomány terén, ez az érdek nélkül való, s gyakorta kipróbált barátság a legnemesebb emberi érzelemből csirázott ki: a hála érzéséből.

Az a társadalmi helyzet tudniillik, a melyet Szervácz a kenyérmező-utczai reáliskola I. A. osztályában foglalt el, meglehetősen szerencsétlen volt. Rosszhíre előbb jelent meg az osztályban, mint ő maga. És a mikor az első óra megkezdődött, az osztályban már mindenki tudta, hogy Szervácz egy tudós asszonynak a fia. Az ilyesmi, hogy-hogy nem, mindig idejekorán kitudódik; az első, a mit a gyerek az iskolában megtanul: a tanárok meg a többi fiú családi viszonyai, társadalmi és anyagi helyzete, gyöngéi és nevetnivaló hibái. Valaki, a ki Szerváczczal együtt járt az elemi iskolába, elárulta, hogy azon a házon, a hol Szervácz lakik, egy bádogtábla látható, a bádogtáblán egy szűz Mária a gyermek Jézussal, s a kép alatt ez a fölírás: Szervácz Borbála, okleveles szülésznő.

Szervácz titokban maga is mulatságosnak találta az édesanyja foglalkozását, de mégis fájt neki, hogy az osztályban oly szertelen vidámsággal fogadják. Végre is ő nem tehet róla, hogy az anyja ily tréfás pályát választott; ő jobban szeretett volna anya helyett inkább apát, a ki huszár volna, vagy pedig erőművész, a ki mindenkit pofon vág. A folytonos szemhunyorgatások boszantották; és a sok tréfa annál inkább elkeserítette, mert -305- találkozott akárhány gazember, a ki néha olyat mondott, a min akarata ellenére neki is nevetnie kellett. Ezt az elbicsaklást úgy iparkodott jóvátenni, hogy verekedni kezdett azokkal a gúnyolódókkal, a kiket magánál gyöngébbeknek nézett; de nem tartozott a legerősebb fiúk közé, és ha tízszer erősebb, akkor se bánhatott volna el mindazokkal, a kik úgy találták, hogy az anyja igen humoros és kissé pajkos dolgokat művel.

Kocsis volt az egyetlen, a ki Szervácznak ehhez az érzékeny pontjához némi gyöngédséggel közeledett, s a ki, ha a fájó kérdésről szó esett, csak kíváncsiságot és elnézéssel vegyes jóakaratot tanusított. Szerváczot ez a gyöngédség meghatotta; és mert szive a barátkozás szükségét érezte, minden bevezető kijelentés nélkül, egyszer s mindenkorra odacsatlakozott a szépen öltözködő Kocsishoz, a hogy a gazdátlan kis kutya azonnal odaszegődik a nyájas tekintetű sétálóhoz.

Kocsis eleinte tűrte, aztán megszokta ezt a barátságot. S hogy kölcsönös vonzódásuk szilárd és tartós szövetséggé forrott össze, annak czémentje talán az volt, hogy gyakran összepofozkodtak. Egy jó, becsületes pofozkodás néha elejét veszi a nagyobb bajoknak. Megoldja, a mit a lélek nem tud megoldani, s ha mindakét félnek teljes testi kielégülést ad, eloszlatja a haragot, a mely mindig rossz tanácsadó. Vannak bölcselők, a kik a nagyon bonyolult s nagyon vitás kérdések elintézésére az ökölharczot tartják a legalkalmasabbnak, mert így okoskodnak: az elfojtott rossz érzés, megsokasodván és összegyűlvén, keserűséget termel és áraszt szét a lélekben; ez a keserűség pedig halála minden barátkozásnak, minden hasznos egyetértésnek. A kölcsönös tettlegesség ellenben megtisztítja a lélek egész látóhatárát s kiöli a félreértések miazmáit. Azért kár, hogy a társadalmi megegyezés, s nevezetesen az ujkor előitélete -306- a verekedésnek becsületsértő erőt tulajdonít. Sokkal kevesebb gyűlölködés, tehát sokkal kevesebb baj volna az emberek közt, ha békén kiverekednék magukat, mihelyt az érzésük úgy óhajtaná. És alighanem ennek a kártékony előitéletnek tulajdonítható, hogy az emberek közt a mai világban annyi az ellenségeskedés, s hogy az igazi barátság oly ritka a felnőttek között. Barátságot ma csak a gyerekeknél találunk; a felnőttek között rendesen csak házasfeleknél, a kik közül sokan a családi szentély négy fala között nem hódolnak annak a veszedelmes, képmutatásból eredő és képmutatást szülő, titkolózásra és alattomos boszuállásra ingerlő, ellenségeskedést, rontást és bajt szövő, kártékony előitéletnek.

Kocsist és Szerváczot az ösztön ugyanarra az álláspontra vezette, a melyre ezeket a bölcselőket a megfigyelés és az okoskodás.

Egy alkalommal a barátságos pofozkodás nem szerezte meg Kocsisnak a teljes testi kielégülést; úgy találta, hogy ő húzta a rövidebbet. Mérgében elpanaszolta a mamájának, hogy Szervácz őt kínozza; s másnap diadalmasan tudatta barátjával a végzést:

Szerváczot megdöbbentette ez a váratlan ujság. Daczosan felelt: »Bánom is én!« – de a lelke vérzett.

Ki van zárva arról a helyről, a hol napról-napra uj meg uj örömöket talált! Arról a vidám tanyáról, a hol szabadon vigadt és rendetlenkedett! A hol napról-napra meg-megujuló érdeklődéssel kutatott szép, előtte ismeretlen és rejtelmes, mindentől, a mit eddig látott, meglepően különböző tárgyak között, mint egy kutató, a ki egy uj világrészt fedez fel! -307-

Maga a végzetes verekedés nem is ingatta meg Kocsis és Szervácz barátságát. Kocsis másnap már megbocsátotta s harmadnapra elfelejtette az egész esetet, és Szervácz azután is mindennap hazakisérte Kocsist. De az eset következéseit nem lehetett megmásítani. És Szervácz ezentúl délben, a mikor elvált Kocsistól, csak az utczáról tekinthetett fel az elveszett paradicsomra.

A büntetés szivén találta Szerváczot. Nagyobb csapás már nem érhette volna. Eleinte, míg azt remélte, hogy a számkivetés nem lesz örökös, csak nehezen sínylette a vezeklést, de később, a mikor hallotta, hogy Kocsis mamája hallani se akar róla, a kénytelen lemondás valósággal szerencsétlenné tette.

És gyötrelme égetővé vált, a mikor Kocsis elbeszélte neki, hogy karácsonyra többek között egy tricziklit kapott ajándékba.

Szerváczot vágyak emésztették. Szeretett volna egy olyan, ezüst fogóval ellátott botot, a milyenre a sánta Varga támaszkodott; szeretett volna mancsettát hordani, mint a jómódú fiúk; de semmire se vágyódott annyira, mint: tricziklin ülni és nyargalni a gépen, egy nagy termen keresztül-kasul, addig, a meddig akar!…

Kocsis hetekig nem beszélt egyébről, csak a tricziklijéről. Ők, a Kocsis-gyerekek, egész délután a tricziklin ülnek, fölváltva, hol az egyik, hol a másik; és azok a fiúk, a kik eljárhatnak hozzá látogatóba, egytől-egyig úgy találták, hogy minden karácsonyi ajándék semmi a tricziklihez képest.

Szervácz kétségbeesett erőfeszitéseket tett, hogy rábírja Kocsist a mamájánál való közbenjárásra. Talán mégis kegyelmet kap, ha Kocsis pártját fogja, és -308- elmondja otthon, hogy Szervácz már rászolgált a bocsánatra. Hogy ezt elérhesse, igyekezett Kocsisnak apró szivességeket tenni. Mindenben a kedvét kereste; még a leczkéjét is megtanulta egypárszor, csak azért, hogy Kocsisnak sughasson. Végre előállott a legnagyobbal, a mi tőle telt:

És bár ez a koczkáztatás jókora veszedelemmel járt, egy reggel csakugyan elcsempészte anyja könyvét az iskolába, és a pad alatt megmutatta Kocsisnak. Az ábrákon mind a ketten nagyokat nevettek. Kocsis méltányolta a baráti szolgálatot, de hiába, a bocsánatot nem tudta kieszközölni.

Később Szervácznak az jutott eszébe, hogy nemcsak barátját, hanem ennek a családját is le fogja kötelezni a jóra való készségével és apró szolgálataival. Mialatt Kocsis betegen feküdt, mindennap kieszelt valamit, hogy becsöngethessen a Kocsisék ajtaján. Hűségesen jelentette, mit kaptak leczkéül, és mi az, a mit a könyvből nem kell elolvasni, hogy Kocsis az ágyban is tanulhasson; tudatott minden iskolai tudnivalót; és addig mesterkedett, míg elérte, hogy egyszer valami üzenetet vihetett Kocsisnak az egyik tanáruktól.

Kocsis fölgyógyult, és pár napra rá, hogy az iskolában ujra megjelent, elbeszélte Szervácznak, hogy a jövő vasárnap gyerek-zsúr lesz náluk. Ott lesznek az osztályból hárman; más, idegen gyerekek is; fiúk, leányok. Lesz uzsona és mindenféle játék, tricziklizni is fognak.

– Kedves Kocsis! – esengett Szervácz – csak most az egyszer engedd meg, hogy elmenjek hozzátok! -309-

– Mondtam már – felelt Kocsis – hogy neked többet nem szabad hozzánk jönnöd. Én nem tehetek róla.

És éppen vasárnap lesz az ünnepély! A mikor Szervácz nem tud hová lenni. Vasárnap az anyja mindig el szokott menni valahová, Szőke bácsival, a kalapossal, a ki már vagy három éve szobaúr nálok. Szerváczot természetesen nem veszik a nyakukba; ellenben rábízzák, hogy otthon maradhat, lemehet az udvarba, vagy az utczán is ténfereghet, a hogy kedve tartja. Szervácz persze az utczán őgyeleg, becsatangolja a várost, míg el nem fárad; aztán hazamegy és a folyosón várja meg az anyját, ha véletlenül tíz óráig, vagy hébe-hóba éjfélig is, kizárták a lakásból.

Mit csinálhatna egyebet? Azokhoz a czimboráihoz, a kikhez még eljárhat, vasárnap nem mehet, mert vasárnap azokat is elviszik valahová, kivált ilyenkor, a mikor már kitavaszodott.

Csak egyszer történt meg, hogy anyja és a kalapos vasárnap délután magukkal vitték. Egy sörcsarnokba mentek, a hol sok sört ittak meg, nagyokat hallgattak, és bámulták a többi embert. Szervácz azonban így is nagyon jól mulatott. Régen volt ez: akkortájt, a mikor a kalapos hozzájok költözött. De Szervácz még jól emlékezett az egész sörszagú helyiségre, a nagy, kerek faliórára, a fakárpit faragványaira, az asztalkendő vörös virágaira, és megismerte az utczán azokat az embereket, a kiket a sörcsarnokban látott.

Csak attól fogva nem vágyódott vissza a sörcsarnokba, a mióta Kocsiséknál egy uj világot ismert meg. Milyen más is volt akkor minden, a mikor minden délután ott futkározhatott a szép, nagy, kék szobában!

A zsúr napján délután két órakor már ott lődörgött a Kocsisék utczájában. -310-

Nem mert a kapuban várakozni; a háztól tisztes távolságban ácsorgott, de tekintete egyre ott járt a körül a sárgabetűs ércztábla körül, a melyről minden járókelő megtudhatta, hogy melyik házban lakik Kocsis Béla köz- és váltó-ügyvéd.

Félháromkor tűnt fel a látóhatáron a legelső vendég: egyik tanulótársuk. Szervácz fölment vele. Az ajtót Kocsis nyitotta ki. A mikor megpillantotta Szerváczot, kijelentette:

Szervácz lebaktatott a lépcsőn, kiment az utczára, de most már a kapu közelében maradt. A reménység még nem hagyta el egészen.

Többen mentek be a kapun: fiúk, leányok, Kocsis testvéreinek egész czimborasága. A mikor a másik két tanulótársa is megérkezett, Szervácz ujra szerencsét próbált.

– Csak most az egyszer engedd meg, hogy bemenjek! – könyörgött Kocsisnak, az előszoba ajtajában. – Ma nem fogják észrevenni, hogy én is itt vagyok!

Jól számítottak. Mire Szervácz befurakodhatott, az udvarra néző, nagy gyerekszoba, a melyet tánczteremnek is használhattak volna, már megtelt apró néppel. Időnkint egy-egy nagy is benézett a gyerekek közé; a nevelőnő és a szobalány folytonosan ott szorgoskodtak, de Szervácz nem tűnt fel a tömegben.

A mikor valami veszedelem közelgett, igyekezett láthatatlanná válni, és csakugyan sikerült kikerülnie a szigorú mama figyelmét. Uzsonázni nem mert; attól tartott, hogy ezzel eljátszsza az egyetlen mentségét. Teljesen kielégítette, boldoggá tette az, hogy ismét ott lehet, a gyönyörűségek birodalmában, és együtt vendégeskedhetik a többivel, a szépruhájú, úri gyerekekkel. -311-

Végre ezt is behozták. Egyik gyerek a másik után pattant föl rá; körül száguldották egypárszor a szobát, leszálltak róla, mást játszottak. Szervácz is hozzájuthatott kívánságainak netovábbjához, de ő nem akart leszállani a triczikliről. Úgy kellett lerángatni onnan, a mikor más gyerek is megkívánta ezt a mulatságot. És mihelyt a triczikli egy pillanatra gazdátlan maradt, Szervácz azonnal birtokba vette, és ujra száguldani kezdett, fáradhatatlanul.

A többi gyerek, egy kis idő multán, sorra ráunt a tricziklire, de Szervácz nem unt rá, s most már háborítatlanul élvezte a körben karikázás édes örömét. Nem ügyeltek rá; a gyereksereget más játék foglalta el. Szervácz ekközben szakadatlanul forgott a szobában. Az arcza kipirult; mámor fogta el. Ki akarta tricziklizni magát egy egész életre.

A többiek nevetgéltek, lármáztak, s nem törődtek a triczikli lelkes barátjával; de mulatságuk, lármájuk nem ejtette meg Szerváczot. Őt most nem érdekelte a tricziklin kívül semmi. Nem tartott többé attól, hogy észreveszik. Nem félt már, hogy galléron csípik és kidobják. Nem bánta: történjék akármi; élvez, a meddig lehet, következzék bár ezután az özönvíz.

Minél inkább múlt az idő, annál inkább megvadult. Végezetül nem gondolt egyébre, csak arra, hogy ő ezt az örömet most élvezi először és utóljára, hogy itt van az első és az egyetlen alkalom, hogy ezeket a gyönyörű perczeket nem élheti át még egyszer, hogy még egyszer triczikliznie lehetetlen, hogy akár meddig él, nem fog tricziklizni többé soha, nem fog tricziklizni soha, soha többé!

Elmult nyolcz óra, a vendégek rendre haza szállingóztak, és Szervácz még egyre tricziklizett. Már forgott -312- vele a világ, s félig magánkívül volt, mint az, a ki sokáig ül az ördöghintán, de mégse akart betelni az égi gyönyörűséggel. Utóljára már alig tudta, hogy mi történik vele, rémséges fáradtságot érzett, de azért folyton tricziklizett. Mintha a sátán nyargalt volna a nyomában.

Otthon az a meglepetés várta, hogy anyja és a szobaúr haza jöttek ugyan, hanem azért mégis kizárták. Szőke bácsi részegen érkezett haza: dühöngött, hogy Szervácz nem várja őket a folyosón, s elhatározta, hogy megtánczoltatja a fiút.

Tíz óra lehetett, mire a tudós asszony ki tudta könyörögni fiának a kegyelmet. A kalapos bebocsátotta Szerváczot, és hogy egy kis nevelést adjon neki, alaposan elverte. -313-

De Szervácz ezt se bánta. Vígasztalást talált abban a gondolatban, hogy először életében, kedvére kimulatta magát.

A hogy lefeküdhetett, nyomban elaludt. És álmában egyre mosolygott. Azt álmodta, hogy még folyton tricziklizik.

Ez volt az a vasárnap, a melyre Szervácz, felnőtt korában, a legtöbbször, a legszivesebben és a leghálásabb lélekkel gondolt, a melyet mindig úgy emlegetett, mint a boldog gyermekkor legszebb vasárnapját.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

17	«Tudom, … imádj…»	»Tudom, … imádj…«
69	szomorújáták	szomorújáték
69	hagyot, hátra	hagyott hátra
159	Egy hónáp	Egy hónap
228	tizenké	tizenkét
228	mást kel	mást kell
263	megyőzni	meggyőzni
265	Cak nem	Csak nem

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

ŐSZI NAPSUGÁR A GYANU

ŐSZI NAPSUGÁR.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

A GYANU.

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

VII.

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

KIRÁLY-IDILLEK.

I. SASVADÁSZAT.

II. A STEFANOPOLISZI SZERZŐDÉS.

III. CSALÁDI BAJOK.

IV. DÁVID KIRÁLY LEVÉLTÁRA.

A NIMFÁK ÉS A SZATIROK.

I.

II.

III.

IV.

VASÁRNAP.

TARTALOM.

ŐSZI NAPSUGÁR
A GYANU

I.
SASVADÁSZAT.

II.
A STEFANOPOLISZI SZERZŐDÉS.

III.
CSALÁDI BAJOK.

IV.
DÁVID KIRÁLY LEVÉLTÁRA.