The Project Gutenberg eBook of Tünemények by Károly Eötvös

Megjegyzés:

A tartalomjegyzék a 319. oldalon található.

TÜNEMÉNYEK

AZ UTOLSÓ DEÁK-PÁRTI.

Épen harmincz esztendeje. A régi Deák-párt bomlásban volt. Vezére, az »öreg ur«, nagybeteg volt már. 1873 november óta nem volt már a képviselőházban s mindenki tudta, hogy többé nem is jön. Azt is tudta mindenki: ha a vezér elesik, szétfut hadserege.

A király ment haza Bécsbe Budapestről. Itt töltött egy-két hetet. Szokásban volt, hogy távozásakor közeli hivei, különös tisztelői, a nevesebb képviselők kimennek a vasuti csarnokba s hangos éljennel, meleg istenhozzáddal vesznek tőle bucsut. A király ilyenkor gyakran kegyes és meleg szivü szokott lenni hiveihez.

A bucsuzásnál ott volt gróf Zichy Manó is. Herkulesi termetével, merev nyakával, őszülő bajuszával ott volt az első sorban.

– Nem jövök fel többé, fölséges uram, az országgyülésre. Mit keressek itt? Nincs már többé Deák-párt.

– Az egyik én vagyok, a másik Deák Ferencz, a harmadik fölséged. De mi ketten Deákkal már nem sokáig leszünk.

Gróf Zichy Manó csakugyan tovább élt, mint az »öreg ur«. Fiatalabb is volt öt évvel. De otthon vármegyémben mindig azt mondta, mikor efféléről folyt a beszéd, hogy ő az utolsó Deák-párti. E hittel szállt le sirjába nemsokára.

Ott volt István főherczeg nádorispán oldalánál, a mikor Jellasich betört az országba s vele a nádorispán a Balaton szinén a »Kisfaludy« gőzösön akart tárgyalni, tanácskozni, békességre lépni.

Látta, mikor Jellasich nem fogadott szót, nem ment oda a főherczeg nádorispánhoz s mikor tábornokai kinevették a főherczeget is, a nádorispánt is, a magyar fővezért is s az egész Magyarországot is.

Mindig négy nyelven beszélt a jó Manó gróf. Gyerek korában 1815–20 körül az akkori magyar főrendi szokás szerint nem tanitották magyar nyelvre. A magyar főurnak csak németül, francziául, angolul illett tudni. A magyar nyelv csak a parasztok, kanászok, szegény -3- földhöz ragadt jobbágyok nyelve volt. A mikor felnőtt, a katonasághoz került. Ott se tanult meg magyarul. Csak a mikor a nádorispán mellé jutott: itt Pesten, Budán, itt kezdett kissé magyarul tanulni. S legelőször, a hogy katonához illik, a káromkodást tanulta meg.

A mikor azt a balatoni esetet látta: négy nyelven kezdett káromkodni. Magyarul, németül, francziául, angolul. Elfutotta a harag. Látta, hogy el akarják tiporni a magyart s nem is nagyon titkolják. Sőt maguk is röhögnek durva cselszövényeik fölött.

Összeszidta az egész bécsi kamarillát s beállott a honvédek közé. Végigharczolta harczainkat, utóbb Klapka vezérlete alá került Komárom várába s onnan menekült a vár átadása után barátjával Eszterházy Pál pápai gróffal együtt, a ki szintén honvédezredes volt. Becsületes ember, jó hazafi, vitéz honvéd mind a kettő.

Meg is becsültük őket mindig vármegyénkben is, az országgyülésen is. Képviselő lett 1869-ben mind a kettő.

Erről a Manó grófról van egy fölséges hagyományunk. Sokszor hallottam, kiváló férfiaktól hallottam még életében. Mig élt, talán nem lehetett volna megirni, de most már mindenki porrá vált, a kiről a hagyomány szól, most már el lehet beszélni. Ugy beszélem el, a hogy vármegyémben tudják.

Még a katonaságnál volt Manó gróf, a mikor megnősült. Csodaszép angol nőt vett el feleségül. Miss Strachan Sarlottát. A nő apja nábob volt, uradalma és kastélya volt Angliában is, Indiában is. Helyeselte is a házasságot, adott a leányával hat millió korona hozományt -4- s a házassági szerződésben ujabb hat milliót kötelezett az esetre, ha leánya a házasság alatt meg talál halni. Vőlegény és menyasszony szerették egymást. Deli férfi s már nem is nyáladék legény volt a vőlegény, szép és egészséges a menyasszony: boldogabb házasságot már gondolni se lehetett.

Manó gróf nemes lélek volt, tele gyöngédséggel s azok iránt, kik körüle voltak, csodálatos figyelemmel.

Apósa mogorva angol volt. Hol Angliában lakott, hol Indiában, hol a tengeren. De Oroszvárra eljönni nem akart.

Megnézte az ángolnak ángliai kastélyát és parkját. Valami mérnökkel kitanulta a kastélynak mindama részét, melyet apósa használni szokott. Ebédlőjét, hálószobáját, pipázóját, erkélyét, de a butorokat, szöveteket, képeket is. Azután a parknak fekvését, tisztásait, ligeteit, egyes fáit, tavait, halmait, gyepeseit, kutyáit, hattyuit, minden titkát. Megtudta azt is, hogy az indiai kastély és park is tökéletesen akként van berendezve, mint az ángliai. Ugy, hogy apósa akár Európában, akár Ázsiában van: lakásban, kényelemben, sétában, andalgásban, butorokban, képekben se lefekvéskor, se fölkeléskor, se éjjel, se nappal semmi különbség. -5-

Manó gróf nekifeküdt az oroszvári kastélynak és parknak s tökéletesen ugy alakitotta át és szerelte föl, a mint az ángliai és indiai tanya volt. A pénzt nem kimélte. Telt a hozományból. Hadd lássa az ánglius, ha idejön, hogy ez nem sivatagország s nem vademberek tanyája.

Az asszony beleszeretett egy fiatal magyar főurba. Nevét nem szükséges emlitenem, noha már ő se él. Keresztneve annak is Manó volt. Szemrevaló fiu, tizenhárom évvel fiatalabb is, mint a férj, gazdag, nőtlen, a legelső főrendek közül való.

De a kiért lángolt: az elutazott előle Afrikába, Ázsiába, Egyiptomba, Keletindiába keresztül tengereken és világokon.

A férfi hazajött, utána hazajött az asszony is. De boldogtalan szerelmében öngyilkossá lett épen ötvenhárom év előtt.

A jó Manó gróf eltemette szerencsétlen hitvesét nagyuri pompával. De apósát, a mogorva ángliust, nem hivta többé Oroszvárra és maga se ment többé Oroszvárra. Hanem hazajött Veszprém vármegyébe.

A fönséges Somlyó hegye aljában van egy kis falu, Nagy-Szőllős a neve. Ott volt neki egy kis uradalma és szerény kastélya s a hegyen szép szőlője. Az egészből meg lehetett élni urasan, de csak okos embernek és otthon. Jó nemesi középbirtok, de nem nagyuri birtok. -6- Oroszvárnak kastélya, parkja is többet ér, mint az egész uradalom.

Itt élt a nemes gróf szerényen, okosan. Ha néha nagy ritkán elvetődtünk hozzá: itt halmozott el édes vendégszeretetével, vidám jókedvével s istenitalnak való somlyai borával. Csak erre volt büszke.

Az 1851 és 1852 közti télen egyszer csak nagy lótás-futás támad a faluban is, a kastély körül is. A kutyákat nem tudják fékezni. Mindenáron megakarnak ölni valakit.

Három furcsa ember jön a grófhoz s mindenáron be akar hozzá törni. A kutyák jobban haragusznak rájuk, mint a zsandárra, kéményseprőre vagy a drótostótra. Az egyik közjegyző, a másik ügyvéd, a harmadik inas vagy hivatalszolga. Jönnek messzeföldről, idegen országból, olyan kalapban, gallérral, csizmával és mindenféle pokrócczal, a milyet az a vidék még sohase látott.

Irtóztató pöcsétes irásokkal bizonyitanak mindent. Az irásokon bécsi nagykövet, bécsi angol konzul, pápai zsandárkapitány, devecseri szolgabiró aláirása és pöcsétje. Hogy ők lord Strachánnak, tizenhárom grófság és kastély urának meghatalmazottjai.

Előbb fölmutatják azonban a néhai Miledi Strachan Sarlottának, férjezett zicsi és vásonykői gróf Zichy Emánuelnénak haláláról és eltemetéséről szóló anyakönyvi kivonatot s községi s helyhatósági bizonyitványokat.

Azután előadják, hogy a méltóságos gróf urnak a Miledi halála esetére a házassági szerződés szerint hat millió korona jár, ők tehát azért jöttek, hogy e tárgyban egyezkedjenek s ha ez nem sikerülne, az összeget időközi kamataival együtt kifizessék, de minden esetre az ügyet véglegesen befejezzék.

A jó Manó gróf leülteti az urakat, megkinálja szivarral és somlyai borral. Ilyen bort az öregapjuk se ivott az uraknak.

Azután odaballag egy régi fiókos szekrényhez s onnan kivesz egy irást. Az uraknak kezébe adja.

Az urak megnézik a szerződést. Papirosát, tintáját, pecsétjét, aláirását nagyitóüveggel megvizsgálják. Odaforditják az ablak felé is: nincs-e benne törlés, vakarás, hamisitás. Azután tanácskoznak s végül nyugodtan azt felelik:

A jó Manó gróf ujra kezébe veszi az irást és szép lassan elhasitja kétfelé, azután négyfelé, azután nyolczfelé s akkor beledobja a kandalló tüzébe. -8-

– Tisztelt urak, a köztünk fenforgó ügyet ezzel végleg elintéztük. Az idehozott hat milliót vigyék vissza a tisztelt urak. Igazán köszönöm a lord ur jóindulatát. Szegény boldogtalan nőm emlékét ne hánytorgassuk tovább. Adják át a tisztelt urak a lord urnak, kedves apósomnak üdvözletemet.

– Lenne kegyes a tisztelt gróf ur az elintézésről fölveendő jegyzőkönyvet aláirni?

Hanem azért lord Strachan fejéből se verte ki soha senki, hogy a mi földünk mégis sivatagország s itt mégis csak vademberek laknak.

A TORLASZHŐS VÉGE.

Jókainak egyik legszebb regénye az, mely e czimet viseli: A kőszivü ember fiai. E regénynek egyik legszebb alakja, legtragikusabb hőse: Goldner, a bécsi egyetemi hallgató, a lánglelkü ifju, a torlaszhős, a szerencsétlen szerelmes, a bécsi forradalom véres, de dicső áldozata.

Az ifju küzd a nép igaz jogaiért. Küzd a zsarnoki kormány ellen s küzd a felbérelt csőcselék ellen. Lánglelkü szónok és hős katona egyszerre. Az egyik órában fenséges eszmékkel, a másik órában éles szuronynyal veri meg ellenfelét. Teremti és vezeti a forradalmat s meghal eszméiért.

Szeret egy szép hölgyet, kinek arczán angyal-szerelem, szivében pokol lakik. A hölgy kéme a hatalomnak. Odamegy a forradalom lelkesült ifjai közé, csinál nekik kokárdát, házára kitüzi zászlójukat s minden nap ellesi s a hatalomnak besugja minden titkukat, minden haditervüket.

Goldner védi Bécset Windischgrätz hadserege ellen. A harcz utolsó éjjelén sebet kap. Vérző sebére szoritja kezét s megy a sötét éjszakában imádottja ablakához. -10- Imádottja házán még ott leng az ő lobogója s ő bekopogtat az ablakon, hogy hölgye ápolja őt, vagy annak karjai közt lehelje ki lelkét. Az ablak nem nyilik s a kapu is bezárva. Kopogtatására, édes suttogására, fájdalomkiáltásaira nem hallgat senki. Hölgye otthon van, hallja a hős hangját, de nem nyit neki ajtót.

A sebzett hős felnéz az erkélyre, ott lobog az ő zászlója. Egyszerre csak bevonják e zászlót s helyébe kitüzik a hatalomnak és a halálnak jelvényét, a fekete-sárga lobogót, mely ellen küzdött, a melytől kapta a halálos sebet. Az ifju e látományra leveszi sebéről odaszoritott jobbját s arczát fölemelve a sötét égre, odacsapja véres tenyerét a ház küszöbéhez s aztán arczczal a kövezetre hull és meghal.

Ez a Goldner, ez a bécsi egyetemi ifju, ez a torlaszhős nem költött alak, nem Jókai fantáziájának szüleménye. A bécsi forradalom napjaiban ugy élt és ugy működött, mint a hogy Jókai leirja. De halála nem akkor és nem ugy következett be, hanem sokkal később, harminczhét év mulva s nem Bécsben, hanem Budapesten. S halála sokkal szomorubb volt és hősiebb, mintha a csatában kapta volna a sebet.

Én ismertem ezt a Goldnert élte végén, benső barátom volt haláláig s mély fájdalom fog el, ha rágondolok. Életéről és haláláról el kell mondanom egyet és mást.

Márczius 13-án 1848-ban szép napja volt Bécsnek. Még sokkal szebb, mint a mi márczius 15-iki napunk. Gazdag eseményeiből csak azt mondom el, a mi Goldnerre tartozik.

A háromezer egyetemi ifju ott volt már a rendek palotájának udvarán, körülvéve ezer meg ezer ember által. Montecucoli gróf, országos marsal kikiáltott egy ablakon, hogy az ifjuságból tizenkét ember menjen be a rendek gyülése elé s adja elő a nép kivánságát, a rendek nyomatékosan fogják majd azt támogatni a trónus előtt. A tizenkét ifju bement.

A tanácskozás ott bent sokáig tartott s addig az óriási tömeg ott várt és zúgott az udvaron. E várakozás közben a kapuhoz jön sietve egy kisded termetü, szőke ifju s feje fölött egy papirt lobogtat a levegőben. Erélyes hangon követeli a tömegtől, hogy őt eresszék be az udvarra a rendek tanácskozó-termének ablakai alá.

A tömeg nagynehezen beereszti s az ifju előrefurakodik. Mikor az udvar közepébe ér, éles hangon elkiáltja magát.

Erre a szóra egy pillanatra elnémul a zaj s az óriási embertömeg csöndes lett, mintha ott sem volna, a másik pillanatban mennydörgő kiáltás hangzik föl minden ember ajakáról: Éljen Kossuth, halljuk Kossuth beszédét!

A palota udvarának közepén volt egy szivárványos kút egy ernyőalaku födél alatt. A födélen meg lehetett -12- állani. Egy óriás erejü tiroli ifju megkapta a kis szőke ifjut s felhajitotta a kútfedél tetejére. A kis szőke ifju itt elmondá, hogy Kossuthnak, a nagy magyar szabadsághősnek leforditá beszédét, melyet az Pozsonyban, márczius 3-án tartott s melyben Ausztria szabadságát és alkotmányát követeli a hős magyar nemzet nevében.

De a szőke ifju hangja gyenge volt, szemei könyekkel tele, szive elfogult. Felugrott hozzá amaz óriási tiroli fiu, kivette kezéből a papirost s hatalmas hangon elkezdé olvasni Kossuth beszédét. A tömeg majd némán, majd egetverő harsogással helyeselte a beszédet.

A teremben tanácskozó rendeket meglepte, megijeszté a tömeg lelkesülése. Megtudták, hogy Kossuth beszéde ragadja magával az egyetemi ifjuságot. A rendek első emeleti ablakából egy császári manifesztumot löktek le a tiroli fiu kezébe azzal, hogy az országos marsal parancsára hagyja félbe Kossuth beszédét, hanem a helyett olvassa fel a császári manifesztumot.

Szavait harsogó helyeslés kisérte. A manifesztumot összetépték s Kossuth beszédét befejezték. A lelkesedés vihara, mely erre kitört és állandóvá vált, megdöbbenté a rendeket s a rendek ellenmondás nélkül fogadták el az egyetemi ifjuság követelését. E követelés pedig nem volt kicsiny: sajtószabadság, vallásszabadság, tanszabadság, felelős miniszterek, népképviselet, nemzetőrség, német szövetség, alkotmány! – Akkor az istenkáromlás -13- se volt nagyobb, mint e szavakat kiejteni Bécsben, Metternich idejében!

Az a kis szőke ifju, ki Kossuth beszédével e nagy dolgot cselekedte, volt Goldner, Jókai regényének egyik hőse.

Goldner ettől fogva egyik vezére lőn a bécsi aulának, az egyetemi ifjuságnak. Társaival együtt szervezte a nemzetőrséget, csinálta és vezette a bécsi forradalmat s védte Windischgrätz hadserege ellen Bécset és az alkotmányt.

S midőn elveszett mind a kettő, megalkotá a bécsi magyar légiót s eljött hozzánk vérét ontani Magyarországért és a szabadságért. Az 1849-ik év elején érkezett társaival együtt Debreczenbe.

Résztvett a tápió-bicskei, isaszegi, nagysarlói csatákban. Budavár ostrománál ott volt az elsők között. Kossuth a hős 47-ik zászlóalj főorvosává nevezte ki. A komáromi julius 12-iki ütközetben sulyos sebet kapott. A hadjárat folyamán megtanult magyarul: az elnyo matás gyászos éveiben itt bujdosott nálunk, később nevét magyarositá Bányaira, megnősült, magyar leányt vett el s itt maradt nálunk s lett igaz, jó magyarrá. Mikor a honvédséget szervezték, 1868 után, őt is kinevezték honvéd-törzsorvosnak.

Hatvanéves agg férfiu, de az aggság nem testén, hanem lelkén látszott meg különösen. Lelke meg volt -14- törve. Lázasan fuldokolva, könyező szemekkel adta elő panaszát.

Egy közös hadseregbeli tiszt bevádolta őt. Oly vádat emelt ellene, mely becsületét, önérzetét, életének minden dicsőségét tette tönkre. A hadbiróság elitélte. Az itélet nem volt sulyos, de megbélyegző. Arra kért, hogy ujitsam meg perét s ekként állitsam vissza becsületét.

– Öreg barátom, mondok én neked valamit. Én is kurucz ellenzéki ember vagyok, nem igen hallgatnak rám a hadbiróságnál. Hanem hát Jókai örök emléket állitott a te nevednek egyik legszebb regényében s ő jó ember és nekem is jó barátom. Elviszlek én hozzá. Az ő szavára hallgat nemcsak a miniszter, hanem a királyfi is. Kérjük meg együtt, ő segit rajtad.

Tudtam, hogy a hadbirósággal nehéz boldogulni. Tudtam, hogy a régi honvédeket szivesen látja a hatalom távol a honvédségtől. Ő forradalmár volt, hős volt, régi honvéd volt, öreg volt: sok bűn ez egy ember vállain. Valami más jutott eszembe.

– Tudom – ugymond – hogy Jókai segitene, de nekem nem a kegyelem kell, hanem a becsület, nem a pártfogás, hanem az igazság.

Egyszer olvastam a lapokban, hogy egy Bányai nevü ifju a Dunába ugrott, de szerencsésen kimentették. Kérdém tőle, hallotta-e a hirt? Arcza elborult és szeme könybelábadt kérdésemre. Reszkető ajakkal felelé: -15-

– Az én fiam volt. Ha becsületem vissza nem nyerem: fáj, hogy megmentették. Ne viselje nevem tovább senki!

A mitől féltem, bekövetkezett. Minden lépésem sikertelen volt s perujitási kérelmem elutasittatott.

– Köszönöm, pajtás – ugymond – minden szivességedet. Utólszor jövök hozzád, s ha még látni akarsz, látogass meg engem. Mert én már csak a temetőbe megyek ki ezentul.

Vigasztaltam. Minden szavam hiába volt. Kezemet megrázta, megölelt hosszan, s elment tőlem örökre.

Pár hét mulva halotti jelentését küldték el hozzám. Meghalt: mert becsületéről a foltot le nem törölheté.

Pedig én tudom, hogy becsülete oly tiszta, mint a hajnal, s oly fényes, mint a déli nap.

Dicső harczunknak egyik legfönségesebb hősét takarja a hant, mely az ő hamvait takarja.

A CSATKAI SZENT.

Csatka kis falu a nagy Bakony-erdőben. Távol esik minden vasuttól és országuttól. A tudománynak, műveltségnek és felvilágosodásnak nem valami virágzó tanyája. Nem magyarok lakják. Őseik valami jámbor, szegény német és tót jövevények lehettek. Csöndes jobbágyok a multban, csöndes mezei és erdei munkások a jelenben. S jól beszélik a magyar nyelvet. A »minden német« és »minden tót« eszme el nem ér hozzájuk soha. Istenfélő, kegyes és vallásos örege-apraja. Eljár a bucsukra hüségesen. Van is benne módja. A mi vármegyénkben ugyan nincs bucsujáró hely, de Bodajk, Kis-Czell és Andocs ott fekszik a vármegye határán. Fejérben, Vasban és Somogyban.

Van a falun kivül egy magas, kerek domb, valami magaslatnak előfoka. Alatta döczögős, rossz út vezet. De ez az út bevezet a faluba is. S a kik kelet felől Czellbe vagy Andocsra s nyugat felől Bodajkra mennek, bucsusok: ezt az utat el nem kerülhetik. Zöld pázsittal s ritkás erdei fával van a domb benőve. -17-

Az erdei iharnak, ha nincsen gátja, csodálatosan szép a növése. Sürü ága, sürü galya, sürü sötétzöld levele. Ha esik az eső, meg nem ázik, a ki alája menekül. Biztosabb az esernyőnél. Ha pedig valaki a tövéhez áll s fölnéz az égre: nem látja az eget, s nem látja a déli napot se. Lombozata olyan sürü. Madár ott fészkelhet, rigó ott dalolhat, mókus ott ugrálhat: meg nem látni ott se a fészket, se a rigót, se a mókust. Elbujhatik ott a czigánygyerek is biztosan. A sürü lomb közepén örökös árnyék és homály uralkodik. Ilyen a szépen nőtt erdei iharfa. Azért nevezik az irástudók fekete iharnak is.

Az uton járók nem sokat törődnek vele. Szegény ember nem gyönyörködik a természet szépségein. Ez a gyönyörüség csak urnak való. A szegény ember nem azt nézi, mit nyujt a természet látnivalót, hanem csak azt nézi, mit nyujt ennivalót. Az iharfa pedig enni valót nem nyujt. A jámbor csatkaiak s a szegény bakonyi emberek miatt az a fekete iharfa ma is ott állhatna a domb oldalán, az úttól alig száz lépésnyire. Talán ott is áll. Harminczhat esztendő óta nem jártam arra.

1865-ben egyik őszi napon a járókelők azt veszik észre, hogy a fekete iharfa alatt egy ember térdepel. Keze összetéve, szemei az ég felé, imádkozik csendesen, dicséri az Istent áhitattal.

Egy pillanatra megállnak az emberek. Egyik-másik -18- oda is köszön a térdeplőhöz s azután odább mennek. A térdeplőt nem ismerik. Bizonyosan valami messze tájról való. Talán utas, talán koldus, talán háborodott elme. A járókelők odább mennek dolguk után.

De az imádkozó másnap is ott van és harmadnap is és mindennap. Ott volt éjjel is. Őszi idő változó idő. Hol a nap süt, hol a szél fuj, hol az eső esik. Hüvösre is fordul lassankint az idő. De a térdeplő ember mindig ott van, mindig imádkozik, mindig az égre néz a fekete iharfa sötét lombján keresztül.

Haja hosszu, – szél kuszálja, eső csapdossa. Bajusza csüngő, szakálla kusza. Haja, bajusza, szakálla szép fényes, fekete. Ha felállana: derék, termetes, bátor arczu szép férfiu volna.

Ruhája csodálatos. Két szürnek a hátuljából áll. Egyiket elől köti, másikat hátul köti. Mintha zsákban volna. Derekán a két szürdarab fékszárral van összekötve. Mezitelen lábain rongyos papucs. Kalapja is van; – zsiros, foltos, nagy karimás, de ez kóczmadzagon lóg a nyakán hátul. Néha a szél mozgatja is.

Mi ez az ember? Mit csinál ott? Miből él? Honnan került ide? Itt nem maradhat örökké. Télen a Bakony rossz házigazda. Se meleg szobája, se meleg étele, se meleg szava. Hó csikorog, szélvész zug, förgeteg szórja a havat, éhes vad üvölt, holló károg: mit csinál majd a télen a térdeplő ember?

Bizonyosan barát. De még se barát. Ha barát volna: koldulna, kéregetne, falubeli emberekkel szót váltana s a mit gyüjt, hazavinné. -19-

Bizonyosan zarándok. Most jön a szent földről, pogányok seregéből. De még se zarándok. Ha zarándok volna: botja volna, tarisznyája volna, olvasót árulna, messze utját, sok szenvedését mindenkinek elmondaná. Holott pedig még csak zsebje sincs zsákalaku szürdarócz ruháján.

Bizonyosan remete. Nem is lehet más, mint remete. Azért dicséri az Istent éjjel-nappal szakadatlan. De aztán adjunk is neki valami ennivalót. Ámbátor a jó Isten gondoskodik róla, hiszen gondoskodik az égi madarakról is s bizonyosan visznek neki édes gyökeret, érett gyümölcsöt, fehér czipót a hollók is: mégis csak jó lesz neki időnként egy karéj kenyeret s egy ital vizet is nyujtani.

Nyujtottak is. A kenyeret letették melléje a fübe s a vizet apró csuporban. Akadt jó lélek, a ki krajczárt is tett le szüre sarkára, de erre csak a fejét rázta. Neki nem kell a pénz. Minden gonoszságnak pénz a szülőanyja. S aztán ő előtte minden pénz csak hiábavalóság. Mi hasznát vehetné ő a pénznek? Az ő lelke Istenre és szentjeire néz s az örökkévaló boldogságra áhit, nem pedig mulandó földi javakra.

Akadt jámbor öreg asszony, a ki oda térdelt melléje a fübe s vele együtt imádkozott. Órákon át imádkozott s nézte a fa sürü lombját, noha lombon kivül nem látott a magasban semmit.

De a remetének látni kellett. Néha a repeső lélek világa fénylett ki szemeiből, a mint világosan látta a boldogságos Szüz Anya képét ott a lombok sötét árnyékában. -20-

Lehajolt hozzá, megcsókolta a kezét s esengve kérte, mutassa meg a látást neki is.

– Boldogtalan asszonyi állat, ha volna rá érdemed, te is csak ugy látnád ott fönt a Szüz Anya ragyogását, a mint én látom.

A jámbor öreg asszony elvitte a szót a faluba s hivő lélekkel elmondta uton-utfélen mindenkinek. Egész éjjel nem hunyta le szemeit, imádkozott áhitatosan maga is s másnap tisztult lélekkel megint kiment a térdeplő emberhez, s ime, most már ő is meglátta a látást, a Szüz Anya ragyogása neki is megmutatkozott.

Seregeltek a népek a térdeplő emberhez s a fekete iharfához s a szent érzésekben megittasult lelkek nyilván látták az imádandó Szüz égi arczát. Ki csak szemeit, ki csak hullámos, fénylő haját, ki az egész tündöklő arczát. Olyan is találkozott, a ki a szent Szüznek hulló könyét látta. Az ábránd, a képzelet, a szemnek és a szivnek káprázata, a szent történeteknek még a gyermekkorból visszasugárzó emléke, az erős hit és egymás buzditása mindenkit érdemessé tett arra, hogy a kegyes látást megláthassa.

Ugy mentek az emberek a fekete iharfához, mint a régi szent bucsujáró helyekre. Sőt még sokkal jobban is. Százan és ezeren voltak, a kiknek lelke már itt megtisztult -21- annyira, hogy nem látták szükségesnek tovább zarándokolni. A kik Bodajkra, Andocsra, Czellbe indultak el: még azok nagy része is ott töltötte el az áhitat idejét s onnan visszafordult.

A térdepelő embert elnevezték csatkai szentnek. Neve és szent hire elterjedt az egész Bakonyban s a Bakony alján mindenfelé, a hol csak katholikus kegyes lelkek laknak.

Eljött a tél a maga rideg zimankóival. A nép gunyhót emelt a remetének a fa közelében. A remete durva, kérges faágból keresztet állitott az iharfa tövéhez. Épen oda, a honnan biztosan lehetett látni a szent képet. Az emberek tolongtak, hogy imádságukat sorban egymásután a kereszt elé térdelve bocsáthassák a magasságba. A csatkai szent tartott rendet közöttük.

Néha a tavaszi és nyári nagy ünnepek időtáján száz kocsi és ezernyi ezer ember lepte el a domb alját és oldalát. Feszületekkel és szent zászlókkal volt tele a domb oldala. Nem a rigók dala, hanem a szent zsolozsmák hangja töltötte meg a levegőeget.

De a kegyes adományok is megtöltötték a térdepelő ember üres tarisznyáját. Nem rázta már a fejét, ha krajczárt látott. A krajczárok után jöttek az apróbb s nagyobb ezüst pénzecskék is. Csakhogy a térdepelő ember arczán, ruháján, életmódján és kegyességén mindez semmit nem változtatott. -22-

II.

A világ azonban kissé mégis változott. A fekete iharfa sötét lombjai közt csakugyan volt szentkép, mely a Szüz Anyát ábrázolta. Nehéz volt ugyan látni, a sürü falevél nagyon eltakarta, örökösen árnyék boritotta is, de azért, ha szellő mozgatta a lombokat, a falevél rezgésén át akadt néha nyilás egy-egy pillanatra, a hol a szentképhez az emberek szeme eljuthatott. Megvallották ezt a hitetlen Tamások is, de megvallották volna ezt az aszu lelkü, valóságos pogányok is. Mert a mi kétségtelen valóság: azt eltagadni nem lehet.

Földön járó parasztészszel ugy gondolják az emberek, hogy az iharfán nem nőhetett, égből nem jött, magától nem támadt, angyalok kezével oda nem juthatott az a szentkép. Azt emberi kéznek kellett a fa sürü ágai közé fölvinni, ott elhelyezni s madzaggal és szeggel faághoz erősiteni. Ha meg nincs erősitve, leveri a szél.

Volt Veszprém városában egy ügyes, elmés ember. Eredete olasz lehetett. Szapora beszéde, kecske szakálla, piros képe, fekete szeme, bozontos szemöldöke. Nevére már nem is emlékszem biztosan. Ha nem Gyivis volt a neve, akkor bizonyosan másnak hivták. Könyvkötő, szentképárus, keretaranyozó és papucshimző volt egy személyben. Mint utóbb kitünt, az iharfán levő szentkép vagy ahhoz hasonlatos kép sok esztendő előtt megfordult az ő birtokában. De hetivásáron eladta, valami kegyes öreg asszony megvette. Gyivis most már azt se -23- tudja: mikor adta el, ki vette meg, hovávaló az az öreg asszony? De még arra se tenne hitet, hogy éppen ez a szentkép volt-e valaha az övé?

A térdepelő ember semmiképen el nem ismerte volna, hogy ez a kép az ő tudtával került a fekete iharfa lombjai közé. Rá se lehetett volna fogni, az ő jámbor bucsusai meg se engedték volna. Hiszen ő egész nap, egész éjjel imádkozott. Az ő lelke folyton az áhitat mélységeiben volt elmerülve, honnan tudhatta volna, hogy az a szentkép mikor, mi módon, kinek kezei által került az iharfa tetejére.

Azonban mi köze ehhez a nemes vármegyének? Ha ott van az a szentkép, hát ott van. Nem árt az ott senkinek. Felszállhat az erdei fára a szarka is, a varju is, a bagoly is és mindenféle repülő állat: miért ne juthatott volna oda a szentkép is? Hogy pedig ott imádkoznak az emberek: ezen sincs megbotránkozni való. Imádkozni mindenkinek szabad a maga szive és hitvallása szerint. Jobb ember az, a ki imádkozik, semmint az, a ki káromkodik. Abban se ütközzék meg senki, hogy imádkozni éppen a fekete iharfához seregelnek az emberek. Jobb volna ugyan, ha istennek házában vagy saját titkos szobájában imádkoznék minden ember, de a kegyes ősi szokás megengedi a másutt való imádkozást is. S miért kellene megbolygatni az ősi szokást? Miért kellene ezzel megzavarni, sőt talán elkeseriteni a jámbor lelkeket? Sokszor a kocsma is messze van s oda is elmennek az emberek s a nemes vármegye erre se szab tilalmat; – annál -24- kevésbbé szabhat arra, hogy imádkozni messze ne menjenek.

Igy van ez. Nem is lett volna abból a szentképből semmi baj, ha az emberek el nem kezdtek volna lassanként suttogni.

Azt suttogták ugyanis, hogy az a szentkép nem más, mint a bodajki csodatévő szent szüznek képe, a ki eddig ott volt a bodajki kegyes barátok templomában, de ezentul nem lesz ott, mert egyik szép csillagos éjszakán átköltözött a csatkai fekete iharfára s ezentul ott marad mindörökké.

Hiszen csak meg kell nézni azt a szentképet: ott van az a régi helyén. Ugyanaz a kép, a ki eddig volt. Nem mozditotta azt meg senki azon a helyen. A ki nem vak, nem világtalan: láthatja mind a két szemével. A ki nem csonka-béna, nem isten nyomorékja, meg is érintheti mind a két kezével.

Csakhogy az emberek lelkét néha megszállja a kételkedés. Mint a köd a völgyet: ugy boritja el néha a homály a lelkeket. A barátok kertésze szóról-szóra ezt mondta a gvárdiánnak:

– Csókolom a kezét szent atyám, a ki ide jár bucsura, az ugyan szentül elhiszi, hogy a mi szentképünk megvan a régi helyén, de a ki Csatkára jár az iharfához: az bizony nem mi bennünk hiszen, hanem a csatkai szentképben hiszen s aztán egyéb istentelenséget is csak elhiszen. Mi lesz velünk, ha az emberek odaszoknak?

S a mi Bodajkon történt: ugyanaz történt Czellben is, Andocson is. Azok körében, a kik oda szoktak bucsura járni, szintén elterjedt a suttogás. A czelli szentkép is elköltözött, az andocsi is elköltözött a csatkai fekete iharfára.

S nyilván megbizonyosodott, hogy alig telt el két, vagy harmadfél esztendő: mind a bodajki, mind a czelli, mint az andocsi bucsusok száma fölötte megfogyatkozott. Nem a kegyes áhitat és vallásos érzés elől záródott be az emberek szive, hanem a csatkai fekete iharfához és térdepelő emberhez siettek seregenként.

János püspök uralkodott akkor Veszprémben. Nagy lélek és nemes sziv, mivelt és felvilágosodott elme, nagy tudománynyal, az embernek és a világnak bőséges ismeretével s igazi felebaráti szeretettel. Hű és tökéletes papi fejedelem a maga egyházában. De lelkének szeretete egyaránt kiáradt a többi hitvallás követőire is.

Ugy rémlik előttem, hogy az ő uradalmaihoz tartozott Somogy vármegyében Andocs is s az andocsi királyi haszonvételek az ő jövedelmeit szaporitották. Vendéglő, kocsma, italmérés, mészárszék mind az övé volt s bérlők ültek benne; évi bért, tetemes összeget fizettek utána.

Jószágainak egyik kormányzója Szentirmay József volt. Vitéz honvéd egykor, jószivü, nagyelméjü, derék jellemü férfiu; holta napjáig kedves, jó barátom. Egyszer csak levelet kap a somogyi uradalmak tisztségétől, hogy az andocsi bérlők panaszkodnak, nincs jövedelmük, -26- a bért nem fizethetik ugy, mint eddig, mert a bucsujárók elmaradnak, számuk felényire, harmadrésznyire apadt. Valami csatkai remete csábitgatja az embereket magához a Felső-Bakonyban, tegyen a kegyes uraság az ő papi fejedelmi hatalmával valamit, hogy a régi jó rend meg ne bomoljon, sőt a mennyire már megbomlott volna, megint helyreállittassék.

A kormányzóból hangosan tört ki a vidámság, a mikor ezt a levelet elolvasta. Eszeágában sem volt intézkedni. Meg is irta nyomban a tisztségnek, hogy az ő püspökéhez efféle furcsa panaszokkal ne járuljanak; jól tudják, az ő püspöke nem olyan ember, hogy a bucsujárások dolgaiba beavatkozzék azért, hogy az andocsi kocsmárosok egy-két iczcze borral többet vagy kevesebbet mérhessenek ki. Ha nem birják a régi bért: fizessenek kevesebbet.

Hetek mulva eladomázta e dolgot ebéd alatt püspökének. János püspök maga is mosolygott rajta s azt felelte kormányzójának, a kit igen kedvelt s a ki egyébként rokona is volt:

– Jól tetted Józsi, hogy igy intézkedtél. Hanem azért mégis kell tennem valamit. A bodajki és kis-czelli zárdákból fájdalmas panasz érkezett hozzám ugyanazon csatkai remete ellen. Még olyan hirt is terjesztenek, hogy a zárdák szentképei is Csatkára származtak át, ilyen babonaságot szó nélkül nem hagyhatunk, átteszem az ügyet a nemes vármegyéhez, intézkedjék ő.

Egyszer csak odaérkezik hozzánk 1867-ben János püspök levele a nagy pöcséttel s abban megkér bennünket, hogy a csatkai remete dolgát vizsgáljuk meg, a jólelkü hivő nép elámitásának álljuk utját s a mindenféle babonák terjesztőit intsük meg. Ő is istennek segedelmével s a ráruházott erkölcsi hatalom szelid eszközeivel segitségünkre siet.

Arról csakugyan nincs törvény, rendelet, perrendtartás, ügyviteli szabályzat, királyi parancs, megyei szabály, ősi gyakorlat, hogy ily esetben mit csináljunk.

Ha valaki remete akar lenni: dolgába bele nem szólhatunk, elhatározását meg nem másithatjuk. Alkotmányunkat, szabadságunkat meg nem rongálhatjuk a barátok kedvéért. Ha valaki kapczás, posztónyiró, kefekötő vagy kolompáros akar lenni: teljes joga van hozzá. Ahhoz is joga van tehát, hogy remete legyen. S ha már remete, csak nem tilthatjuk meg, hogy ne imádkozzék. De másnak se tilthatjuk meg, hogy vele együtt ne imádkozzék. Azt pedig épen nem mondhatjuk, hogy ne a fekete iharfa alatt, hanem a szilfa alatt vagy bodzafa alatt imádkozzék. Ugyis annyi az elvetemedett, istentelen, duhaj ember, hogy ha akad valami jámbor lélek, a ki egyebet se csinál, csak az istent dicséri, azt inkább meg kell becsülnünk, sem mint kiirtanunk.

Igaz a! Csakhogy senkitől se kér, senkit se zaklat, nem koldul, nem tekereg, csendet nem ront, rendet -28- nem bont, jámbor mint a kegyes barát, szelid mint az öreg pap, semmi vétke, semmi fogyatkozása. A mit a szegény emberek önként adnak neki: azt csak elfogadhatja jó szivvel, köszönettel. Nem szabad az embereket az alamizsnáskodástól elriasztani.

III.

Bizony gondot okozott, mit csináljunk mi a csatkai szenttel, a fekete iharfa szentképeivel s a bucsujáró seregekkel.

Az első alispán Véghely Imre kálvinista volt. Ő csak nevette az egész dolgot. Bele nem avatkozott volna a világért se. Bizonyosan volt benne egy kis káröröm is. Hadd koplaljanak kissé a bodajki, andocsi és czelli barátok. Ugyis elhiztak már mód nélkül. Nem árt nekik a bőjt, ha időn kivül esik is.

A második alispán Késmárky József volt. Ő már katholikus, neki kellett intézkedni.

Megyei fiskus voltam, átnéztem a levelet, egyébként is tudtam már az ügyről. Azt kérdeztem:

Megforditottam János püspök levelét s a hátára ráirtam a fiskusi javaslatot.

»Intézkedés végett kiadandó a járásbeli fő- és alszolgabiráknak.« Dátum ekkor s ekkor. Aláirás. -29-

Mást tenni nem lehetett. Minden bölcseség azt parancsolta, hogy mást ne cselekedjünk.

Az ügyet ezzel mi egyelőre elintéztük s János püspököt és a barátokat megnyugtattuk. Nyomban belátták, hogy a nemes vármegye egyebet nem tehetett. A szolgabiró az, a ki mindentudó, mindenütt jelen való és mindenható. Papokkal, jegyzőkkel, községi birákkal, előljárókkal, pandurokkal majd elintéznek ők mindent okosan.

Az már az ő dolguk. Háromféle elintézési mód között szabadon választhatnak.

Az egyik mód az, hogy nem csinálnak semmit. A nemes vármegye irását beiktatják valahova, vagy be se iktatják sehova s azután alusznak rajta heteken, hónapokon, esztendőkön keresztül. Az alatt vagy kidől a fekete iharfa, vagy elpusztul valamerre a csatkai szent, vagy a bucsujárók belátják, hogy minden szentkép haza szállt a maga tisztes ősi helyére, vagy a barátok elfelejtik az egészet s János püspököt nem zaklatják panaszukkal. Ez lesz a legjobb megoldás. Nagy bölcseség vala abban, hogy a tisztviselők ne siessenek a dologgal, semmit idő előtt el ne intézzenek s hacsak a végső szükség nem parancsolja, el se intézzenek semmit. Elforog a világ náluk nélkül is. Sokszor jobban és simábban forog, ha kerekébe bele nem kapaszkodnak. -30-

A második elintézési mód abból áll, hogy valami okossággal és ügyességgel rendbehozzák a dolgot s a kecske se marad éhen, de azért a káposztáskertben se lesz szemmellátható hiba.

A harmadik elintézési mód pedig abból áll, hogy sebbel-lobbal beleavatkoznak a dologba és csinálnak valami országos bolondságot.

Igy is jól lesz. Mert akkor a nemes vármegye bölcs elmélkedéssel megmondja, hogy az intézkedés kudarczot vallott ugyan, de a miatt nem az ő tisztviselőit terheli a felelősség, hanem a papokat és barátokat, miért nem vezetik a hivő népet okosabban. Mert hogy a nemes vármegye a maga fő- és alszolgabiráit nem hagyja: az már szentirás; – a papoknak és barátoknak pedig ugy se árt semmi.

A Bakonyt négy járásra osztottuk föl s átadtuk egy főbirónak s három szolgabirónak. Nekik kellett a kényes ügyet, valahogy nyélbe ütni.

Fajszi Ányos Tivadar, nagy-alásonyi Barcza Gábor és szent-király-szabadjai Rosos Miklós voltak a szolgabirák. Hires, nevezetes régi nemzetségek ivadékai s tisztes férfiak. Hajdenczi Hunkár Mihály volt a főszolgabiró, a kinek hatalma kiterjedt mind a négy járásra. Nagy vagyonu és nagy tekintélyü férfiu. Édes unokaöcscse Hunkár Antalnak, a ki csodálatos hősi elszántsággal megállitotta Győrnél a nagy Napoleon világbiró hadseregét, a ki ősz fejjel 1849-ben is végezte a nemzet ügyeit s a ki azután idegen országban börtönök mélyén -31- töltött hosszu esztendőket, pedig egykor vére hullásával védelmezte meg királya trónusát. Már ő utána is nagy név szállt a mi főszolgabiránkra, de ő maga is tudott szerezni magának. Később vármegyénk képviselője is lett a felső Bakonyból.

A mint megkapta az alispán levelét, maga köré gyüjté Zirczen szolgabiró társait s közölte velük a furcsa ügyet.

– No gyerekek, melyikőtöknek lesz kedve beleharapni s a csatkai szentet elkergetni?

Dehogy volt kedve egyiknek se. Majd a manó viaskodik azzal a száz meg ezer bucsujáró kegyes néppel.

– Bizony csak te végezd azt el Miska bátyánk. Ember kell oda és négy ló. Neked legalább megvan a négy lovad is.

Legtüzesebb négy lovát fogatta be Bánkon nyitott hintójába. Kocsisa a fekete struccztollas kalappal, tisztihuszárja teljes diszszel, forgós csákóval, félvállra vetett zöld kuruczdolmánynyal, az oldalán tarsolylyal és fringiakarddal ült a bakon. Ugy ment törvényt tenni a hivők, bucsujárók és szentképek közé a csatkai fekete iharfához. Vigan ficzánkoltak a tüzes lovak, csak ugy porzott az út a kocsi nyomán.

Odaindult, oda is ért fényes nappal. Kocsija megállt a domb alján. A négy sárkány felugrott volna a domb tetejére is, ha az tele nem lett volna imádkozó emberek seregével.

Büszke ember volt a főbiró. Pattogó járásu, pattogó -32- beszédü. Hát még állásának nagy tekintélye! Hát a tiszti huszár! Hát még a négy tüzes ló!

Négy ló! Nagy dolog ez a világnak kormányzásában. A gyalog ember nem is ember. Semmi esetre se nemes ember. Az csak afféle gyalog ember; zsöllér, napszámos, lótó-futó, kasza-kapanyüvő semmi ember. A ki egy lovon jár, még az se jön emberszámba. Zsidó, czigány, elárvult, szegény ember szokott egy lovon járni. Falun kinevetik, utczai gyerekek utána kiabálnak.

Meg kell süvegelnie még a kisbirót is, még a harangozót is. A kuvaszok is majd lekapkodják kocsija üléséből. Két lóval járni csak hagyján. De két lóval jár minden telkes paraszt, minden vásározó mesterember. Az igazi uraság négy lónál kezdődik. S négy lónál kezdődik az igazi tekintély is. Tekintély nélkül nincs hatóság, s a hatalom se ér semmit. Hejh be sokszor többet ér a tekintély és a méltóság minden okosságnál, minden igazságnál!

Leszállt a főbiró kocsijáról s lassu lépésben fölballagott a fekete iharfához. Utána nyomában a hatalmas termetü tiszti huszár. A térdeplő és imádkozó emberek félrehajoltak, hogy akadálytalanul juthasson el a fáig. Nem szóltak semmit.

A fa előtt ott állt a durva fakereszt. A kereszt előtt térdepelt a remete s imádkozott buzgóságosan. Rá se nézett a hatalmas emberre, a főbiróra.

– Ha elvégezted könyörgésedet, állj föl. Beszédem van veled. Én vagyok a főbiró, a vármegye hatósága. -33-

Hallotta vagy nem hallotta a térdepelő ember a szót, de szemei a magasságba néztek s csak az imádkozást folytatta. Főbiró, vármegye hatósága, tiszti huszár, négy ló: mind nem adott ő azokra semmit.

Néhány szempillantásig várt a főbiró. Azután odaállt a kereszt mellé a remetével szemközt. S hangosan szól hozzá.

– Héjh ember, ide nézz, felelj a kérdésemre. Azt akarom tudni, ki vagy, mi vagy, honnan vetemedtél ide, mit akarsz itt?

A térdepelő ember most se mozdult meg, hanem mégis ránézett a főbiróra. S csöndes szelid mély hangon felelt.

Némán, lélekzetét is visszafojtva hallgatta az áhitatos nép ezt a beszédet. Tudta a szegény nép azt, hogy a főbiró nagy ur s a vármegye nagy hatalom. De a mint a remete csöndes, de bátor szavait meghallotta: nyomban elkezdte egyik szent zsolozsmáját énekelni. Férfiak és nők és gyerekek érczes hangján a bánatos szent ének elhatott a mélybe és a magasba, de a szivekbe is. Még a hatalmas főbiró szivébe is.

Pedig az a szív is tele volt büszkeséggel s a kötelesség érzete azt parancsolta, hogy rendet csináljon, az embereket onnan elkergesse. -34-

IV.

A főbiró észrevette, hogy a térdepelő emberrel nem tud végezni. A néphez kell intézni okos szót.

Egy pillanatig elhallgatott a szent zsolozsma. Felhasználta a pillanatot s odaszólt a néphez.

– Emberek! Menjetek innen haza békességgel. Nem szent hely ez, nem ér itt a ti imádságtok semmit. Se pap, se oltár, se püspöki áldás. Ez a térdepelő ember senkise, semmise. Meg nem türöm, hogy itt seregeljetek. Meg ne várjátok, mig megharagszom. Tudjátok, ki vagyok.

Tudták bizony. Sokan ismerték is. Parancsoló szava, daliás huszárja, türelmetlen kapáló négy tüzes lova nyilván mutatta, hogy ő a vármegye főbirája.

De akár tudták, akár nem tudták, nem hallgattak bizony ő rá. Egyik fülükön át bement a hatalom szava, másik fülükön át elrepült. Meg se mozdultak. Sőt, a kit illetett, magasra tartotta faluja feszületét. S ujra kezdtek valami másik szent zsolozsmát.

– Ezzel a néppel most nem lehet okosan beszélni. Mától kezdve minden nap megmondja kendtek azoknak, a kik ide seregelnek, hogy jövő vasárnap délelőtt tizenegy órakor karhatalommal jövök ide; – magam jövök ide s ha szép szóra el nem takarodnak, magam kergetem el őket. -35-

Az öreg biró és a jegyző szót fogadott s minden nap kiosztotta a parancsolatot. Természetesen az lett ennek a következése, hogy a kitüzött vasárnapon tizszer annyi bucsujáró gyült össze a fekete iharfa körül.

De ott volt ám a hatalmas főbiró is. Egyetlen pillanatot se késett. És ott volt ám tizenöt pandur is. Bátor, kemény legény valamennyi. Bajusza kihuzva, puska a vállán, tarisznya az oldalán, pisztoly a tokban.

A főbiró fölhivta a népet szót hallani, engedelmeskedni, parancsolatot megfogadni. Megmagyarázta, hogy a bodajki, andocsi és kisczelli csodatévő képek otthon vannak s ide soha át nem származtak. Ámitás a remete minden dolga. Szedje össze gönczét minden ember s takarodjék innen nyomban.

Mintha siketek lettek volna az emberek és némák. Nem feleseltek, de meg se mozdultak. Térdepeltek s imádkoztak tovább.

De már ezt tovább türni nem lehetett. A jó rend és a hivatalos tekintély mégis mindenek fölött való. Hova lesz a nyugalom és békesség e nélkül?

A pandurok őrmestere Podári Ferencz volt. Katonaviselt hatalmas szál ember. Az ökörnek az ő két szarva nem öklel különben, mint az ő két bajusza. Kegyetlen, komor képpel várta a parancsolatot.

Az a csőcselék lehetett vagy ezer ember. Meglehetős részben asszony, gyerek, fiatal, öreg. Jó marku férfi is lehetett köztük három-négyszáz. Huszszor annyi, mint -36- a pandur. De mi az tizenöt pandurhoz képest? A pandur erős, bátor, szilaj. A pandur felsőbbség. A pandurnak puska a vállán, pisztoly a derekán. A pandur is szól az istenhez, mint a bucsujáró, de csak ugy-amugy visszájáról.

Podári Ferencz őrmester odamegy a sereglő nép kellő közepébe. Kezében erős suhogó. Rárivall az emberekre.

– Hallottátok a parancsolatot? Nekem itt ne nyöszörögjön, ne térdelje le a füvet ezentul senki lova-fia. Azt az imádkozó áldóját a megboldogult dédapátoknak! Értettétek?

Megértették. De se nem nevettek, se nem haragudtak, se nem keseregtek a beszéden. De meg se mozdultak. Imádkoztak tovább.

Podári Ferencz őrmester megfogja egyik embernek a gallérját, fölrántja a földről s ugy ellöki, csak ugy repül. Azután a másikat, a harmadikat. A legények is hasonlatos módon szórják szét az imádkozókat. Asszonyt, öreget, gyönge népet nem bántanak. De az erősebb fajta embert taszigálják erre-amarra. S szidják őket, mint a tyukhordó kányát.

Nem használ semmit. A kinek a gallérját a pandur elereszti, megint csak letérdel az s megint csak imádkozik s hányja magára a keresztet. Mint a seregélymadár. Egyik helyen fölverik, a másik helyen leszáll. Az őrmester hiába parancsol, hiába tombol, hiába szedi le a csillagokat az égről. Legényei hiába vitézkednek. A bucsujáró sereg tovább dicséri az Istent. -37-

Emberséges ember volt a főszolgabiró, bizonyára csak kisértetbe akarta hozni az őrmestert, vajjon szót fogad-e? Vajjon belelövöldöz-e az imádkozó népbe?

Az őrmester ismerte a rendet. Tudta, hogy ha megtagadja az engedelmességet: vége a becsületnek, a kenyérnek s a szabadságnak. Még egyszer hátratekintett a bucsujáró seregre.

Azután letette a puskáját és tarisznyáját a gyöpre. Lecsatolta pisztolytokját oldaláról s azt is letette a gyöpre. A főszolgabiró lábaihoz.

– Jelentem alázatosan tekintetes uram, inkább nem eszem tovább a vármegye kenyerét. De én golyóval, puskatussal ennek a nyavalyás népnek neki nem rontok. Hiszen csak egy goromba szót hallanék tőle. De csak imádkozik és nyöszörög.

Rettenetes nagy vétek volt ez az őrmestertől. Megtagadni az engedelmességet! Nem hajtani végre a parancsolatot! Cserben hagyni a felsőbbséget! Hiszen árulás ez! Lázadás ez! A főszolgabiró odaszólt az egyik káplárhoz:

– Vasaljátok meg Podárit s nyomban vigyétek Veszprémbe s adjátok a várnagy kezére.

Elvitték az őrmestert, de a karhatalomnak is vége -38- lett. Imádkozhatott a nép tovább. A pandurok őrállásaikra széledtek, a főbiró pedig lóhalálban hajtott a vármegye székvárosába.

Reggel összejöttünk a második alispánnál. A főbiró elmesélte dolgát. S hozzátette:

– Ezt a bolond ügyet többé ne bizzátok rám. Barom volt az a pandurőrmester, de igaza volt. Meg ne foszszátok kenyerétől, de nekem vissza se adjátok.

A vasba vert őrmesterrel csak déltájban értek be a kisérő pandurok. Az alispán az engedetlen őrmestert kegyetlenül összeszidta s hat órai kurtavas után megkegyelmezett neki s áttette Somlyó vidékére, a devecseri járásba.

De mi történjék hát most már a csatkai szenttel? A nemes vármegye nem hagyhatja félbe az ő nagy dolgát.

A nemes vármegye azt gondolta: engem küld ki az ügyet elintézni. Csináljak, a mit akarok. Rendelkezésemre adja szentkirályszabadjai Rosos Miklós szolgabirót s minden hivatalos hatalmát. Nagyot nevetett rá hajdenczi Hunkár Mihály főszolgabiró. Minő kudarcz lesz ott, a hol még ő se tudott boldogulni!

Magam is nevettem a megbizatáson. Épen kálvinista embernek való az ilyen munka. De hiába: ez volt a vármegye szokása. A hol kálvinisták hibáztak, oda katholikus tisztviselőt szoktak küldeni; a hol katholikusok hibáztak, oda kálvinistát. Igy legalább nem lehetett részrehajlás.

Kimentem Zirczre, egyenesen a zirczi barátok fényes -39- palotájába. Máshova szállani a régi jó rend megbontása lett volna. Rezucsek Antal volt az apát: jó ismerősöm. Bula Teofil a gazda: szinte mondhatnám, jó barátom.

Hatalmas termetü, öles magas, egyenes tartásu, fölséges alak volt az a Bula Teofil. Barna szemeinek komoly nézése csodálatos volt. Keresztül látott a sziveken, a veséken, a csontokon is. A szeminárium ifjai csak nézésétől féltek. Egyik azt mondta: ugy néz, mint a baziliskus. Másik azt mondta: ugy néz, mint az arkangyal. A kire félórán át mereven nézett: az vagy pipafüstté vált, vagy a föld alá bujt, vagy kivallotta az öregapja bűneit is.

Pedig áldott jó ember volt. Bölcsesége, vendégszeretete hires. Tekintélye nagyobb a Kőrishegynél.

László volt a tiszti huszárom. Maga is, nagy csodánkra, bucsujáró kegyes lélek. Elküldtem Csatkára, hozza be szép szerrel a zárdába a »szent«-et. De szép szerrel, ha tudja s ne erőszakkal.

Ott állott előttem a »szent« a nagy refektóriumban. Bozontos haja, csüngő bajusza, szőrdarócz köntöse, oldalán olvasója. Bula Teofil tudta már sorsunkat. Előbb már jó félórán át szemügyre vette a »szent«-et, de nem szólt neki semmit. A »szent« reszketett a nézés alatt. Mikor megkérdeztem Bula Teofilt: mit lát ki ez emberből? azt felelte:

– Jól van fiam, én azzal nem törődöm, tudod, hogy én kálvinista ember vagyok. Hanem hát kérdek valamit. Van-e már elég pénzecskéd? Összegyült-e már egy telekre való?

– No-no fiam, meg ne ijedj! Látom, hogy annyi pénzed még nem jött össze. Hanem hát értsd meg a szót jól. Ha velem megegyezel, ha az andocsi, bodajki és czelli csodatévő képeket haza engeded szállani s ezt a hiveid előtt mindennap kihirdeted s ezzel a barátokat lecsillapitod: akkor adok neked még egy egész esztendőt, addig csak összegyülik a pénzed. De ha velem ebben meg nem tudsz egyezni: akkor holnap déli harangszó alatt kivágatom és tüzre teszem a fekete iharfádat s azután imádkozhatsz, a mennyit akarsz. Gondold meg a dolgot jól. Ebéd utánig adok rá időt.

Bula Teofil hatalmas ebéddel látta el. Bőven volt a pecsenye, rétes és illatos bor. Tiszti huszárom vele evett.

Csak arra kért, adjak neki három esztendőt s a maga csodatévő képét hagyjam meg az iharfán.

De nem várta ő meg a három esztendőt. Egy év -41- mulva már telket, házat vett Csernyén, haját lenyiratta, bajuszát kipödörte, szürdaróczát leöltötte, zsinóros dolmányát vállára vetette s menyecskét hozott a házhoz, fiatalt, gömbölyüt, tüzeset. Meg is áldotta az Isten nagy csomó gyerekkel.

Ma is él még, ha meg nem halt. De nem is lett aztán bucsujáró hely a csatkai iharfából.

Idők multán kikérdeztem Lászlót, tiszti huszáromat, mivel tudott a »szent«-re hatni, hogy szavamra szépen bejőjjön a zirczi barátokhoz s elfogadja az egyezséget?

Együtt szolgáltak a huszároknál. Kaki János Tirolországban látott remetét s ott tanulta el annak könnyü életmódját. Eredetileg nem is volt katholikus a gézenguz. A hogy Lászlót meglátta, nyomban hajlandó lett minden egyezségre.

Pedig nem is került különös fáradságba. László nagyot ütött a tenyerébe s ennyit mondott:

– Ejnye ni, János! Elment a te sütnivalód! Hát a huszárdolmány helyett jobban szereted te már ezt a rongyos szürt? Nyakadra küldöm a kádártai atyádfiait seregestül.

Kádártán csakugyan voltak Kakiak. Egyszerü kálvinista emberek. Ha azok ellátogatnak Csatkára: nyomban megtudják a kegyes lelkü bucsusok, hogy az ő szent emberük csak obsitos huszár s nem is az ő hitükön való. De bizony ellazsnakolják akkor. Agyon is ütik.

– Sohase küld rám, te László, a kádártaiakat. Majd elmegyek én hozzájuk magam. Csak hadd fogadok előbb szót a te megyei uradnak.

S a nemes vármegye mégis engem tartott okos embernek, hogy oly szépen el tudtam intézni a kényes dolgot.

A SZABADLÁBAS.

A biróság, ha vizsgálati fogságból kibocsát valakit, azt irja és mondja róla: szabadlábra helyezte. Valami furcsa bolondos szó ez. Nem is hiszem, hogy serdülő jogtudósaink ne a némettől tanulták volna ezt a szót is. Lábra állitani: magyarul van. Lábra helyezni ostobául van. No de mindegy. A birák urakkal nem tanácsos pörlekedni.

Mi ezt a szót a mi régi vármegyénknél nem ismertük. Hanem a szabadlábast mi is ismertük. De ez alatt egészen mást értettünk.

A mikor a rab megkapta az itéletet: megkapta egyuttal a vasat is. A sulyos büntetés abból állott, hogy a rabnak az ő idejét »vasban, közmunkával s hetenkint egyszeri vagy kétszeri bőjttel« kellett kitölteni.

Az egyszeri böjt az én vármegyémben pénteken volt, a kétszeri bőjt hétfőn és pénteken. Másutt másként osztották a bőjtöt. Az napon a rab nem kapott egyebet, csak kenyeret és vizet. Igaz, hogy más napon se kapott sokkal többet. Kutya élet volt a rab élete.

Most a rabot mindenféle ostoba munkára fogják. Szabóság, asztalosság, kefekötés, kosárkötés, gyufatartókészités s egyéb hiábavaló foglalkozás, a mire rákényszeritik. Ott kell neki ülni egész nap odujában, műhelyében. Szeme romlik, háta görnyed, tüdeje pusztul. Ha nem vas az egészsége, fél év mulva arcza halálszinre válik. Azonban meg is sétáltatják. Szűk udvarban, magas falak közt körben jártatják óraszámra, mint a nyomtató lovat. Azt mondják: ez a szabad levegő.

Hajdan a czéhbeli remekes mester el nem szivelte volna, hogy az ő kenyerét rabok pusztitsák, az ő mesterségébe rabok kontárkodjanak. Van is panasz e miatt mai napság mindenfelé.

A régi vármegye urai másként gondolkodtak. A rabnak is kell szabad levegő, üde szél, tiszta napfény, Istennek fényes egére tekinthessen föl a rab is. De ezt érdemelje meg közmunkával.

Hol ez, hol az. Valahány ház: annyi szokás. Minden várban és vármegyében más a közmunka, a hogy a körülmények parancsolják. Hivatalszobákat, folyosókat, udvarokat tisztán tartani, söpörni, szellőztetni, fütéssel, ivóvizzel ellátni. A várnagynak mindenféle szolgálatot teljesiteni; gyerekkel, baromfival, kijáró jószággal elbánni; rabkonyhán mindenféle segédmunkát elvégezni. A vármegye uraihoz a városban kijárni s ott favágást, vizhordást, kerti munkát teljesiteni. Szivesen tette a rab. Legalább elhagyhatta avas illatu oduját. Bagóhoz is jutott, pohárka pálinkához is jutott. -45- Ismerkedett, beszélgetett, gyakran jó kedve is támadt, a franczia háboru dolgait szegről-végről megtudhatta.

A városok nem tartottak utczaseprőt, szeméthordót, útkaparót, kőfejtőt. Kivették e czélból a rabokat a vármegyétől haszonbérbe. Fizettek érte valamit. A rabok élelme jószerével kitelt a fizetésből. Voltak épitések, folyótisztitások, nagyobb bevágások, a hová egyes vállalkozók is kibérelték a rabokat. Reggeltől délig, ebédutántól napszállatig folyt a közmunka.

Fegyveres őr vigyázott rájuk. Igaz, hogy a fegyveres őr is a maga dolga után járt, vagy beült a kocsmába pipázni, de azért a közmunkáról szökés sohase történt. Mert az őrnek egyik-másik bizalmas rabbal mindig volt szóbeli szerződése, hogy a mig ő távol lesz, addig a biztos rab vigyáz a többire. Kézadás szentesitette a szerződést, azt tehát meg kellett szentül tartani. Gyakran az őr leitta magát kegyetlenül. Az se volt baj. Két rab megfogta az őrt, a harmadik fogta a fegyverét s az órára pontosan bevitték az őrt és fegyverét is a vármegyeházához. Természetesen az őrnek se lett semmi bántódása. Hiszen ő az alispán szakácsnéjának volt a testvérbátyja.

A mikor rabbá lett: le kellett ülnie székre és a két lábát előre kellett nyujtania. Lábain csizma. -46-

Jött az őrmester. Hozott magával vasbéklyót. Vastag lánczszemek s a végükön vaskarika. Nehéz rabnak nehéz vas, könnyü rabnak könnyü vas. Egy kilótól tizenkét kilóig.

Jött az őrmesterrel a rabkovács is. Hozott magával vasszeget, kalapácsot, ráspolyt, harapófogót. A béklyó két karikáját ráillesztette a rab két lábára a térde alatt, a lábikrája fölött s aztán ha ráillett: rászegezték azt szorosan, istenesen. Ezt a béklyót nevezte a vármegye vasnak. Ez volt az értelme annak, hogy vasban kell tölteni el a rabidőt. Ezért nem volt a rab szabadlábas. Mert az a vas erősen áll a csizmaszáron. Se fölfelé, se lefelé nem csuszhatott, elszakitani pedig az elefánt se tudta volna.

Hanem aztán a ki rabidejének tetemes részét már eltöltötte, ha jól viselte magát állandóan, ha társaival nem czivakodott, ha nyugodt jókedvvel türt mindent, ha ételben és közmunkában nem válogatott, ha az őrök, káplárok, őrmester, várnagy ellen panaszt soha nem tett: annak aztán a nemes vármegye megkegyelmezett a hátralevő rabidőre akként, hogy lábairól levette a vasat.

Idő kellett ahhoz, mig a rab azután megtanulta az egyenes járást. Ha már évekig viselte a vasat: lába ugy hozzászokott a kaszáló lépéshez, mint a régi huszártiszt a kardhoz. Már régen nem huszár, régen -47- nincs kard az oldalán: mégis ha gyorsan fordul, jobb lábával nagyot kalimpáz, nehogy beleakadjon a kardjába.

Szabadon jár-kel a vármegyeház egész területén. Szabadon beszélgethet idegennel, rokonnal, közelvalóival. Ételt-italt vihetnek hozzá bátran. Közmunkára kimegy ugyan, de ott is felügyelő csak és parancsoló. A bőjt pedig már nem bántja őt se egyszer, se kétszer.

Egykor egy csetényi rab kitöltötte idejét, elhagyta a vármegyeházat s jött hozzám igazságért, elbocsátó levélért. Fiatal legénysorban levő ember volt.

– Hát az bizony ugy történt, hogy szabadlábas koromban ez előtt vagy egy esztendővel megismerkedtem a Csapószeren egy jóravaló cselédleánynyal, a barát összeadott bennünket kint a kápolnában s hogy történt, hogy se, egyszer csak megszületett ezelőtt hat héttel a gyerek is. Olyan egészséges, mint a makk.

Bolond eset. Ha ezt a franczia regényirók tudnák! Milyen könnyü lenne ezek közt a válópör! Milyen könnyen be tudná itt bizonyitani mind a két hitestárs -48- az alibit! Még szerencse, hogy a rabság ideje alatt válópert nem inditottak. Világ csufja lett volna egész börtönrendszerünk.

Vizkereszt után való vasárnapon szabadult volna harmadféléves rabságából Pityerész Istók legényember. Pajkos, rossz betyár volt, de jókedvü és alkalmazkodó, szabadlábas félév óta. Az apja is e néven volt a hires Sobri Jóska egyik czimborája.

Vizkereszt után való szombat éjjelén épen vasárnapra virradóra özvegy Cseréné szegény asszonynak valahol fönt a temetőhegyi városrészben ellopták egyetlenegy tehenét. Pityerész Istók lopta el, a ki pedig még rab volt, noha másnap szabadult volna.

Hát ellopta. Megtörtént. Javithatatlan betyár, a harmadfélévi rabság nem változtatott gonosz erkölcsén. Ez még nem lett volna különös eset.

Hanem a mire még eddig semmiféle duhaj nem vetemedett: ő azt is megcselekedte. Épen a vármegyeházába vitte be és kötötte be az ellopott tehenet.

A várba vezető utczán balkézről van a nagy vármegyeház, jobbkézről a kis vármegyeház. Kapujuk szemben. A kis vármegyeházban a számvevőség volt elhelyezve; egyik alszámvevő beteg volt, hivatalszobája üres volt, – ebbe állitotta bele a gézenguz a lopott tehenet. Ugy számitott, hogy napközben mint már szabad ember valahogy kimódolja, hogy estennen miként vezeti el onnan. Enni, inni ád neki s vele lesz, hogy ne bőgjön. Vasárnap az ördög se jár a hivatal körül. -49-

Egy kis baj történt azonban. A lopás éjjelén gyönge hó esett s a károsultak a tehén nyomán eljutottak a vármegye házáig.

– Teremtő szent atyánk! A vármegyeházban van a lopott tehén. A vármegyeház ura pedig az alispán! Hüh, mi lesz ebből?

De ugy szétfutottak erre a kárvallottak, mint a csirkék. A tehén már oda van, legalább nem csukják be őket, ha hallgatnak s kárukat nem keresik.

Pityerész Istóknak azonban több esze volt. Érezte, hogy a hónyom mégis baj, az esetből beszéd lesz, a beszédből nyomozás, a nap hosszu, a tehenet fölfedezik.

Maga ment jelenteni a várnagynak, hogy reggel egy bitang tehenet beterelt a kis megyeházba. Itt van la! Ki is vezette már a tehenet s az ablakvashoz megkötötte.

No majd ő megtudja. Nyargalt erre-arra, délre megtalálta a kárvallott özvegy asszonyt. Jelentette a várnagynak s mint most már szabad ember, el is vezette haza a tehenet.

Szegény özvegy asszony. Örömében sirva csókolgatta megkerült tehenét. S hálás szivvel meg is hivta a betyárt vacsorára és éjjeli szállásra.

Pityerész Istók el is fogadta a meghivást. Annyit evett, mint a farkas. De az isten nélkül való betyár ezen az éjszakán aztán igazán ellopta a szegény özvegy asszony tehenét.

A HIÁNYTALAN ASSZONY.

Volt egy barátom itt Budapesten. Nagy miveltségü, derék, nemes lélek. Ábrándozó, nagy eszmékért lelkesülő, mélyen érző, de bús kedélyü férfiu. E tulajdonságainál fogva nem kellett volna ügyvéddé lennie. De hát ügyvéddé lett.

Ügyvédnek is bevált. Volt néhány országos hirü pöre. Becsülte az egész főváros s minden biróság. Becsülték és szerették még az ügyvédek is.

Sajátságos rögeszméje volt. Ugy gondolkodott, hogy más pénzét egy pillanatig se szabad magánál tartania; ha pedig a félnek rögtön át nem adhatná: akkor vagy a birósághoz, vagy a bankhoz, vagy valamelyik takarékpénztárban rögtön le kell tennie. És ugy gondolkodott: ha akár pénzt, akár más értéket átad valakinek, közjegyzői nyugtát kell vennie mindenről s azt a nyugtát el kell tennie örök emlékül az utódok számára. Ki tudja, mikor kereshetik az ember fián? Legyen nyugta mindenről.

E rögeszme ugyan okos rögeszme volt, de én mégis furcsán jártam ezzel egykoron. Most már elmondhatom életének e kis történetét, minthogy régen meghalt, régen eltemettük s régen elfeledtük. Ugy emlékszem: Eszterházy Izidor volt a neve.

Mikor már hires ügyvéd volt: megházasodott. Beleszeretett egy szép lipótvárosi lányba, akadály nem volt, elvette feleségül. Tegyük fel, hogy a lányka neve Platz Piroska volt.

Az esküvő napján az esküvő után, de a nászlakoma előtt, a hogy szokás is, illendő is, átvette szülőitől a lányt is, a ki most már hites felesége volt és átvette a hozományt is. Volt egy budai királyi közjegyző jóbarátja, őt hivta el házassági tanunak is s ő előtte vette át az asszonyt is, a hozományt is.

Az asszony egy darabból állott, de a hozomány többféle volt. Készpénz, értékpapir, butorok, konyhaszerek, ruhák, fehérnemüek, ékszerek, jegyajándékok, ezüstnemüek s több effélék. Mindez szép rendben és tökéletes pontossággal beiródott a közjegyzői okiratba. Nem volt szabad kihagyni egy gyüszüt se. De nem volt szabad kihagyni az asszonyt se. Az én barátomnak, az ujdonsült férjnek szent meggyőződése volt, hogy neki az asszonyról is nyugtát kell adnia, igy kivánván azt a törvény, a jó rend és az ügyvédi tisztesség.

Két helyen is előfordult az irásban az asszony. Először a közjegyzői okirat mellékletét képező leltárban a többi czókmók között ily szavakkal: »1. Platz Piroska volt kisasszony mint most már hites feleség.« Másodszor -52- pedig az okirat szövegében e szavakkal: »Mindenekelőtt elismerem s jelen okirat aláirásával igazolom, hogy Platz Piroska volt kisasszonyt, most már hites társamat és kedves feleségemet az ő kedves szülőitől a fönt nevezett s együtt jelenlévő házassági tanuk előtt hiánytalanul átvettem.«

Nagyot nézett erre az apa is, az anya is, a menyecske is. Ilyet ők még nem hallottak. De hát hamarosan megnyugtatta őket a férj is, a királyi közjegyző is. Elvégre a mi az irásban van, az mind valóságos szent igazság. A férj a nyugta kiállitása előtt még csak meg se csókolhatja menyasszonyát, mert az ügyvédi rendtartás szerint minden értéktárgyról az átvételkor nyugtát kell adni, a menyasszony pedig csakugyan nagy érték, többet ér a vőlegénynek egy milliónál is. S aztán a szülőknek ez volt első lányuk, a kit férjhez adtak; azt hitték, hogy az uj törvények szerint igy kell ennek lenni. Az asztal is teritve volt, az étel is tálalva volt, a nászlakoma vendégei is ott várakoztak már a szomszédos ebédlőben; tanácskozni, vitatkozni, késlekedni idő se volt, illendő se volt: a közjegyzői okirat bizony ugy készült el, a hogy a vőlegény és a közjegyző kitervezte.

Ilyen házassági szerződés alig készült mostanában. Én legalább ennél az egynél többet nem láttam életemben.

A nászlakoma végeztével a férj magához vette a hozományt is, az asszonyt is. Fiakkeron mind a kettőt -53- elvitte a saját lakására. De nem hagyta otthon egyiket se. A hozományt, a mennyiben készpénzből és értékpapirból, ezüstből és aranyból volt, elhelyezte a bankban, az asszonyt pedig elhelyezte egy vasuti kocsiban s vitte magával nászutazásra. S meg sem állt vele Párisig.

Az asszony szép volt, fiatal volt s derék termetü volt. Szerette is a férjét s mohón leste, figyelemmel hallgatta minden szavát. De volt is módja és alkalma figyelnie, hallgatnia.

Mert a férje az egész uton éjjel-nappal az ő szokásait s az ő különös felfogásának sajátságait magyarázgatta.

– Ismerned kell – ugymond – édes Piroska az én gondolkozásomat s meg kell azt szoknod, hogy a te boldogságod tökéletes legyen. S azután, ha én elvégeztem, te fogod nekem megmagyarázni a te szokásaidat s a te gondolkozásodat, hogy az én boldogságom is tökéletes legyen.

Elmondta a férje, miből áll az ügyvédi hivatás. Mennyit kell az ügyvédnek tanulnia s tudnia. Milyen nehéz a kánonjog. Mennyivel nehezebb a magyar jog. Mind a kettőt mennyire fölülmulja a büntetőjog. Pedig mind a három csak gyerekjáték a kereskedelmi joghoz képest. Hát a pénzügytan, hát a bélyeg, hát még a közigazgatás! Ez még a borzasztó!

Mire a közigazgatást befejezte, akkorra Párisba értek s beszálltak egy előkelő fogadóba. A szép asszonynak teste-lelke fáradt volt a sok tudománytól. Vigasztalást -54- csak abban talált, hogy ha kialusszák magukat: reggel majd megnézik a Louvret.

Reggeli után az ifju férj elővette a perrendtartást, a sajtóügyet, a végrehajtási eljárást, a csődtörvényt, a szabadalmi jogot s a bankok és vasutak üzleti rendszabályait. Időnként vissza kellett térni a már megmagyarázott tantárgyakra is, mert a férj ugy vette észre, hogy az asszony közben-közben egyet-mást elfelejtett. Pedig alaposan kell tudni mindent, minthogy a férj gondolkozását csak igy ismerheti meg igazán a feleség.

Szegény ifju szép menyecske már kezdett beletörődni abba a kétségbeejtő gondolatba, hogy a szent házasélet voltaképen abból áll, hogy neki le kell tenni a birói vizsgát és ügyvédi czenzurát. Eltöltöttek Párisban két egész hetet s mikor már hazafelé készültek, akkor állt elő csak férje ezzel a szóval:

– Kedves Izidor, én a házassági jogban is teljesen járatlan vagyok, arról is kellene néhány szót mondanod.

– Igazad van édes Piroska, de ezt utoljára hagyom; boldog házaséletünk folyamán lesz időnk erre elegendő.

Hazaérkeztek Budapestre. A fiatal asszony tudósabb lett a nászuton a mindenféle jogban, törvényben és rendtartásban, mint akármelyik ügyvédhelyettes. Még -55- tudósabb lett akkor, mikor egy-két menyecske barátnőjének a nászutazást elbeszélte. S egy napon csak odaállott férje elé s minden harag és neheztelés nélkül ezt mondotta neki:

– Kedves Izidor, a mire eddig tanitottál, az mind csak elmélet volt. Hogy ez a sok tudomány ki ne párologjon az elmémből: most már a gyakorlatban is be kellene azt nekem mutatnod.

– Például kedves Izidor egy alaposan lefolytatott házassági válópörben. Ebben aztán könnyen megtanulnám a házassági jogot is, a kánonjogot is, az ügyvédi rendtartást is, a peres eljárást és mindenféle eljárást is. És arra se lenne valami nagy szükség, hogy én az én gondolkozásomat közös boldogságunk érdekében neked magyarázgassam.

Az ifju férj, az én kedves barátom, egy perczig komolyan nézett szép ifju feleségére s egy perczig komolyan gondolkodott felesége tudós szavain. Mint mivelt és udvarias ember, a ki szereti és tiszteli az asszonyt: ekként felelt az asszonynak.

– A hogy parancsolod édes Piroska. Ha beleegyezel, holnap meginditom a válópört. És ha beleegyezel: irodám helyiségét elzárjuk a lakástól azonnal s én ma estétől kezdve már a vendéglőben veszek lakást magamnak. Közös lakásunk fölött te fogsz rendelkezni teljes uri joggal.

A férj meginditotta a válópört. A menyecske és szülői -56- engem kértek föl jogi képviselőjüknek. A válópör gőzerővel sietett befejezése felé. Tiz nap az elsőbiróság, tiz nap a másodbiróság s tiz nap a legfelső itélő biróság. Harmincz nap alatt vége lett a pörnek is, a házasságnak is s mindenféle jogtudományi kölcsönös oktatásnak is. Alig tartott tovább a válópör, mint a nászutazás.

Természetesen mindezt csak ugy lehetett elvégezni, hogy a férjjel a válásra nézve előre megegyeztünk.

A férj nemes embernek bizonyult. A hozományhoz hozzá se nyult. Ugy volt az érintetlenül, a mint a bankban elhelyezte. A férj ugy vélekedett, hogy a hozomány az asszonyé, az asszony pedig csak akkor lehet az övé, ha mindkettőjük gondolkozásának kölcsönös megismerése után a házasság boldog házasságnak bizonyul. Addig pedig az asszony se övé, tehát a hozomány se övé. A mikor én e fölfogásra a fejemet csóváltam, a férj arról biztositott, hogy minden fővárosi ügyvéd igy gondolkozik és igy cselekszik. Ezzel megnyugtatott engem is. Még a hozományhoz tartozó butor, ágynemü, ezüst és konyhabeli fölszerelés is érintetlen volt egészen. Mindegyik házasfél a magáét használta, a másik félnek ingóbingóságát nem használta. Igy hozta magával a rend és a tisztesség.

Hogy a hozományt hiánytalanul kell visszaadni: ez oly igazság, mely fölül áll minden vitán.

De hogy ezt még egyszer akkora értékkel kell megtoldani s igy kétszeres hozományt kell visszaadnia, -57- a férj ezt is szükségesnek tartotta. Az volt a nézete, hogy az elvált ifju nőnek ismét férjhez kell menni, illő tehát, hogy kétakkora hozománya legyen, mint szüzhajadon korában, mikor először ment férjhez. Abban a bolondos nézetben volt, hogy ha elvált asszony a menyasszony, az más, mintha hajadon lány a menyasszony. Jóbarátai sehogyse tudták a fejébe verni, hogy semmi különbség sincs a kettő között. Annyit elismert, hogyha gyermeke van az elvált asszonynak: akkor kevesebb hozomány is elégséges. Mert az uj férjnek legalább a meglevő gyermekért nem kell tovább vesződnie és várakoznia. A miben megint igaza volt teljességgel.

Az átvett hozomány helyett tehát kétszerakkora összeget adott elvált nejének.

Mikor összeszámoltunk s mikor nekem mint jogi képviselőnek mindent át kellett venni: természetesen irást kellett arról adnom, mit veszek át. Az elvált férj elhozta hozzám is barátját, a budai királyi közjegyzőt, hogy a nyugtát ő vegye föl velem.

A pénzzel és értékpapirokkal nem volt semmi baj. A kétszeres összeget el kellett ismernem.

A ruhanemüek, butorok, ezüstnemüek és konyhaszerek is pontosan föl voltak irva. Ezeket is elismertem.

»Végezetül elismerem s ez okirat aláirásával átadót megnyugtatom, hogy Eszterházy Izidor ur törvényesen elvált nejét, Platz Piroska urnőt hiánytalanul átvettem.« -58-

– Először nem irhatom alá azért, mert ez a közszokással ellenkezik. Másodszor azért, mert ha aláirom: e miatt mind a kettőnket kinevetnek. Harmadszor azért, mert erre Platz Piroska urnőtől nincs meghatalmazásom. Negyedszer azért, mert te nekem az urnőt se hiányosan, se hiánytalanul át nem adtad, mivelhogy ő se nem pénz, se nem ruha, se nem butordarab. Végezetül nem irhatom alá azért, mert én az urnőt a vasszekrénybe be nem tehetem, a bankban el nem helyezhetem, egész életemben nem őrizhetem s ha uj férje a közjegyzői okirat alapján engem számadásra von: én róla számot nem adhatok. Hátha időközben fogat huzat vagy az utczán elesik s kitöri a lábát: mivel mentsem én magam, ha most elismerem, hogy hiánytalanul vettem át? Pedig történhetik vele még sok egyéb viszontagság is.

A férj kezébe vette irattáskáját s kikereste abban házassági szerződését. Kinyitotta az irást.

– Én – ugymond – a házassági szerződésben királyi közjegyző és két tanu előtt kötelezőleg elismertem, hogy én Platz Piroska urnőt az ő kedves szülőitől hiánytalanul átvettem, tehát most már a legfelsőbb biróság itélete alapján nekem is kell okirat, hogy én ugy a hogy átvettem, szintén hiánytalanul adtam át. -59- Ez az igazság és az ügyvédi rend. Lehet ez ellen valami kifogásod?

Most akadtam már meg. Mi a manót csináljak? Mig nyugtát nem adok: addig ügyfelem részére nem kapok semmit. De miként irhassak én alá olyan furcsa okiratot? Hiszen még megbizómnak is teljes joga lesz ahhoz, hogy rám megnehezteljen. Közölni pedig nem közölhetem vele ezt a bolondságot.

De az én barátom, az elvált férj, mindennap eljött hozzám az ő közjegyzőjével. Délután négy órakor mindig ott volt, soha el nem maradt, még a sátoros ünnep se riasztotta vissza.

A másik föltétel az volt, hogy az okiratban szavatosságot vállal az iránt, hogy csakugyan hiánytalanul adta át egykori feleségét. Se foga, se füle, se keze-lába nem hiányzik.

A BUJDOSÓ HAZAJÖN MEGHALNI.

A megváltó Jézus Krisztus halálának és feltámadásának ünnepén szivből üdvözöllek. Erőben és egészségben, jó kedvvel és boldogságban érd meg ezt az ünnepet még gyakorta.

Nagy időt értél. Láttad a magyart nagynak és kicsinynek, erősnek és lankadónak. Hited, reménységed sohase csökkent. Lelked arany, emlékezésed kincseknek tárháza. Egyik kincsét hadd mutassam meg a mostani nemzedéknek. Szegény Boros Sándor egykori jóbarátod alakját és emlékezetét őrizzük meg a feledés mohától. Engedd meg, hogy a magam nyelvén beszéljem el dicsőséges és szomoru történetét.

A hagyomány szerint Előd vezér kortársa és bajtársa volt Álmosnak. Együtt vezették ki magyar őseinket -61- Ázsiából. Ma se bizonyos, nem jobb lett volna-e ott maradniok.

A hagyomány szerint és a krónikák szerint Előd fia Szabolcs volt, Árpád apánk egyik hatalmas vezére. Szabolcs vezérnek pedig unokája volt Csák vezér, a kitől sok derék nemzetség származott és él mind e mai napig.

Az pedig már nemcsak hagyomány, hanem történeti bizonyosság, hogy a nemes és nagy Kisfaludy nemzetség eme Csáknak az ivadéka. E nemzetség pedig száz hősnek életével és halálával s két nagy költőnek fenséges alkotásaival gazdagitotta nemzetünk dicsőségét.

Az Előd, Szabolcs, Csák és Kisfaludy nemzetség vére pedig leányágon ott csörgedezett a mi jó Boros Sándor barátunk ereiben s ott csörgedez – hála az égnek – még ma is a Kossuth-fiuk ereiben. Hadd tudja ezt meg tőlem az én nemes barátom Kossuth Ferencz is, noha bizonyára nálam nélkül is jól tudja már.

A nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak volt egy nagybátyja. Apjának testvére: Kisfaludy Zsigmond. Csikvándon lakott, birt és uralkodott Győrvármegyében, a költő apja pedig ugyanabban a vármegyében Téthen. Mind a kettőnek sok gyereke volt, kivált Zsigmondnak sok szép leánya. Ezelőtt száz esztendővel csak ugy nevezték őket a vármegyében: a csikvándi Kisfaludyak, a téthi Kisfaludyak, Sopron-, Vas-, Zalavármegyékben voltak feles számmal más Kisfaludyak is.

Zsigmond urnak talán legszebb leánya volt Erzsike. Ezt feleségül vette Meszlényi János előkelő köznemes -62- és birtokos. Az ő leányuk volt Meszlényi Zsuzsánna, a ki utóbb Kossuth Lajosnak, a magyar faj örökös vezérének lett felesége.

A Manczi leány, más néven Magdolna, szintén szép leány, talán a legfiatalabb, Boros Ferencz előkelő nemesnek és birtokosnak adta szivét és kezét. Tőlük származott Boros Sándor, a ki hát Kossuthnénak unokatestvére s a Kossuth-fiuknak nagybátyja volt.

Akadémiai tanulmányait nem tudta befejezni, oklevél birtokába nem jutott. Habzó vére, lázongó képzelete, szilaj hazafi érzése széttépte az iskolai tanulmányok nyügeit. Vivni, uszni, lovagolni, birkózni, fegyverrel bánni, harczra készülni, osztrákot irtani: ezt látta az élet feladatának. Volt anyjának egy hajadonul maradt angyalszivü testvére, Kisfaludy Fánni. Ezt is határtalanul szerette. Ha ennek szelid szavai, édes tanácsai nem mérséklik: bizony fiatal korában már fejjel ment volna a balvégzet szirtfalának.

Kossuthban a magyar nemzet föltámadását, üdvét, életét, dicsőségét látta. Az volt a szavajárása:

– Két fia volt az atya-uristennek. Az egyik Jézus Krisztus, a másik Kossuth Lajos. Nem is lesz több soha.

Nemzetőri kapitány lett s ez maradt függetlenségi harczunk végéig. Jó oka volt rá. Nem életkora miatt nem lépett át a honvédséghez, hanem sok dolga miatt. Győrvármegye volt akkor a fő hadi út. Arra menekült -63- Jellasich, arra futott Windischgrätz, arra futott áprilisban is, augusztusban is a Komáromot ostromló osztrák sereg. Osztrák, magyar, orosz hadsereg, hol előre, hol hátra ismételten arra vonult keresztül. A mi seregeinket segiteni, az ellenséget zavarni, tisztjeit és katonáit elfogdosni és lefegyverezni, hadizsákmányt gyüjteni, népünkben a hadi buzgóságot ébren tartani: ez volt az ő dolga.

Ki nem fáradt soha. Gyors volt, mint a madár. Azt hitték róla, hogy hétszámra nem alszik. A futó ellenséget kimondhatatlanul pusztitotta. Volt módja és alkalma hozzá elég.

Különösen haragudott a magyarokra, ha efféléket talált az ellenség hadsoraiban.

Elfogta Wouwermans őrnagyot, a ki rokonságban állott Marczaltő urasszonyával, az utolsó Amade grófnővel. Az őrnagy szenvedélyes ember, haragos katona volt. Még Boros Sándor kezében volt, mint fogoly, s mégis bátran szemébe mondta, hogy ott öli meg, mihelyt kiszabadul, a hol megtalálja.

– Én nem öllek meg német, pedig megtehetném, mert nagyon tisztelem rokonodat, Amade grófnőt.

A grófnő férje, báró Üchtritz, idegen volt, porosz volt, de hősi vitézséggel harczolt mellettünk a háboru végéig.

Boros Sándor elfogta gróf Almássy Kálmán ezredest is, a ki az osztrák hadseregben szolgált. Elvette tőle -64- gyönyörü lovait s egész tarisznya aranyát. Csakhogy az aranyat emberei közt osztotta szét, a kik éltek-haltak érte.

De már ezt az osztrák sereg nem türhette. Egy szakasz svalizsért küldött ellene, élve, halva meg kell őt keriteni. Valami kémjük lehetett a svalizséroknak, Borost becserkelték, megközelitették.

Gróf Almássy egyik lovára felugrott amugy pőrén, a svalizsérok közt szétrugott s ugy elvágtatott előlük, mint a vihar. Csak a porát látták arra Marczaltő felé.

Marczaltőn épen vásár volt. Berobban a vásáros nép közé Boros Sándor. Maga, lova vérrel, porral tele. Harsogó hangon belerivall a zsivajba.

– Fiaim, honfitársaim, magyarok! Én vagyok Boros Sándor. Üldöz a német. Befordult már utánam a határba, mindjárt itt lesz. Fejszére, kaszára fiaim!

Elég volt ez a szó. Tombolt a nép haragjában, lelkesülésében. Mire a svalizsérok a város végére értek, Boros Sándor sereget vezetett ellenük. Fejsze, kasza, vasvilla volt a sereg fegyvere.

De ugy elszelelt erre a szakasz svalizsér, Téthig meg se állt. Sőt a mikor éhesen, szomjasan, fáradtan ebédhez ült, őröket küldött ki akkor is nagy messze Marczaltő irányában: nem jön-e rájok a kurucz Boros Sándor?

Boros Sándor feljött Pestre. Elviszi, megmenti a Kossuth-fiukat. Elviszi a Bakonyba, sürü erdőbe, isten háta mögé, a hol ellenség meg nem találja őket. Ott nevel majd ő belőlük hősöket, hazafiakat, legyőzhetetlen bajnokokat. A kik majd, a mikor eljön az idők teljessége, kirontanak onnan s mint egykor Csaba vezér, szegény eltiprott Magyarországot megtisztitják az ellenségtől.

Volt a Bakonyban Zámory Kálmánnak egy erdei uradalma. Ő is unokatestvérük volt a Kossuth-fiuknak, az ő anyja is Meszlényi-lány volt, Kisfaludy-vér, a kormányzó feleségének testvérje. Oda akarta vinni, ott elrejteni a fiukat.

Ferencz nyolczéves volt, Lajos Tivadar ötéves. A család beleegyezett. Hiszen Boros Sándor is nagybátyjuk volt. Fölrakta őket a Mari szobalánynyal együtt kocsira s mikorra az öreg este beállt, már ott volt velük a Bakony sürüjében.

Ott voltak utóbb Guyon Richárd grófnak, a győzelmes honvédvezérnek gyermekei is. Neje Splényi Mária báróné volt s ennek testvére birta akkor Zámory bakonyi uradalmát.

Boros Sándor három évig itthon bujdosott. Érdekes és szomoru történet bujdosása.

Negyven esztendeig nem jött róla hir. Egy ideig kérdezősködtek utána. Azután már nem is kérdezősködtek. Hiszen nem élhet már ugy se túl a nyolczvan éven. És azután azok is elmultak már, a kik ismerték, a kik szerették, a kik együtt harczoltak, együtt szenvedtek vele. Elmult élet, elenyészett hang, ki hallgatóznék utána?

Egyszer aztán visszaszállott az égbe Kossuth nagy lelke is. Hamvait hazahozták tiz év előtt. Itthon marad most már örökre.

Hejh, Boros Sándor, öreg kurucz, dicső nemzetőrünk, nagy bujdosónk, tudod-e azt, hallod-e azt túl a tengeren, idegen világban, az emberélet végső határain, hogy istened és örök bálványod: Kossuth Lajos itthon van már s nem is hagy el bennünket többé?

Győrnek városában, a karmelita barátok közelében van egy ház, ugy hivják: Egerváry-ház. Hajdan Mauschberger-ház volt a neve. Néhány év előtt a ház kapualjában halottat találtak. Ősz, öreg, roskadt alakot. Száz esztendőnek zománcza nézett le róla. Mellette pisztoly, szivében golyó. Nyilván maga vetett véget életének.

Azt mondják: kérdezősködött egy asszony után, a kiért egykor minden férfisziv lángban égett, de a ki már ötven éve porladoz a temetőben?

És megkérdezte azt is: áll-e még a csikvándi kuria, s élnek-e még azok vagy maradékaik, a kik egykor urai voltak?

A világi hatóság senkit se talált, a ki a halottat fölismerte volna biztosan. Pedig azt is beszélték, irás volt nála ezzel a négy szóval: »Én Boros Sándor vagyok.«

A KEDÉLYES NÁDORISPÁN.

Egy érdekes adomát közlünk itt József főherczegről, az ország nádorispánjáról, mely érdekesen tünteti föl azt a kedélyes jó viszonyt, mely közte s a karok és rendek közt fennállott. Kicsiny dolog ez, de a benne szereplő egyének és a kor jellemzése czéljából megérdemli a fölemlitést.

Az 1836-iki országgyülés országos állandó küldöttséget rendelt ki a Buda és Pest városok közt épitendő állandó hid előmunkálatai tárgyában.

Hogy állandó hid legyen: ebben csak megegyeztek volna a tekintetes karok és rendek. De már abban, hogy a nemes ember fizessen-e hidvámot, mekkora legyen a hidvám, mikor szálljon a hid a nemzetre, miként legyen a hid örökké fentartható s a »hid örök fentartását biztositó tőkesomma« igazságos meghatározása miképen történjék, melyik város miként legyen a hid rendőre, mikor a hid a két város közt fekszik, parancsolhasson-e a nemes embernek a rendőr: -69- mind e kérdésekben vége-hossza nem volt a vitatkozásnak.

Elvégre a rendek megegyezni nem tudván, ősi szokás szerint küldöttséget választottak; vesződjék a kérdéssel a küldöttség, készitsen javaslatot s ha az nem talál jó lenni, legalább üthetik érte a küldöttséget.

A küldöttségnek egyik Tiszán-inneni tagja Zsedényi Eduárd volt, akkor még Pfannschmid néven. Őt ismerte még a legujabb nemzedék is. Egyik Dunán-tuli tagja Kocsi-Horváth Sámuel volt. Veszprém vármegye második alispánja és követe, ki e küldöttségben való részvétele czimén később királyi tanácsosságot kapott. E kitüntetéssel akkor a »nagyságos« czim járt, e czim pedig akkor nagy dolognak tekintetett.

Felette érdekes kérdés volt ezen az országgyülésen a Nemzeti Játékszin kérdése is, melyre a nádorispán adott volna telket s mely Pesten országos költségen lett volna épitendő. E fölött is sok vita volt, kivált a kerületi ülésekben, mert a bécsi kormány sehogyse akarta az ügyet előmozditani, az aulikus mágnások és követek a bécsi kormánynyal tartottak, de egyébként is gróf Széchenyi István és Pestvármegye közt kiegyenlithetlen nézeteltérés volt e kérdésben. Széchenyi nagy, monumentális, mintaszerü szinházat akart, de ehhez még nem volt pénz; Pest vármegye pedig azonnal épiteni akart olyat, a milyen telik.

Szóval sok volt az ellenkező nézet e kérdésben is. Szükséges volt tehát erre is országos küldöttséget választani. -70-

De kikből álljanak a küldöttség tagjai? Ez volt már csak a nehéz kérdés.

Holmi poéta ember abban az időben követté nem igen lehetett. Kölcseyt már régen haza küldötték a Bécsből felizgatott szatmári konzervativek segélyével. Fáy András szerény ember volt s egyénisége döntő sulylyal nem birt. De különben is egy ember alig jöhetett számitásba s Fáy már az állandó hid küldöttségében is benne volt.

Kellett vagy harmincz ember. Legalább hét-nyolcz a főrendek közül, egy az egyházi főrendből, kettő a királyi táblától, egy-egy ember Horvátországból, a szabad kerületekből s a jelen nem levők küldötteiből s három-négy minden megyei kerületből s a szabad királyi városokból.

Hogy a nádorispánt kérjék fel az elnökségre: ebben mindnyájan megegyeztek. Hogy a harmincz választott ki legyen: ebben sehogyse egyeztek meg.

– Urak, bizzátok a nemzeti szinház kérdését arra a küldöttségre, melyet az állandó hidra már megválasztottunk.

Gróf Széchenyi felhuzza szemöldökét a feje tetejére s odafelel Beöthynek:

A karok és rendek hatalmas kaczagásban törtek ki. Nyilvánvaló volt, hogy a hid-küldöttség összes tagjai közül még lánczhidat senki se látott.

Ez ülésben nem volt határozás. De az urak jó kedvvel mentek szét s oly bolondságosnak tetszett Széchenyi ötlete, hogy szinte kedvük kerekedett azt elfogadni.

A döntő sulyu férfiak: Deák Ferencz, Bezerédj István, Palóczy László, Beöthy Ödön, Klauzál Gábor, Pázmándy Dénes, Bernáth Zsigmond, Borsiczky István, Kubinyi Ferencz stb. a nemzeti muzeum országos küldöttségében foglaltak helyet. A hid-bizottságban kisebb sulyu férfiak voltak és Széchenyi arra számitott, hogy a hidkérdésben az övé levén a döntő szó és befolyás: az övé lesz majd a szinház-kérdésben is.

E számitását közlé Deákkal is. Deák a sikert minden áron óhajtotta s azért pártvezéri tekintélyének segélyével kieszközölte, hogy a nemzeti szinház kérdése is a hid-bizottsághoz utasittassék.

Igy lett Kocsi-Horváth Sámuel is nemzeti játékszini országos biztos, holott eddig még soha szinházat nem látott.

A bizottság rendszerint a megyeház egyik termében tanácskozott. A folyó tanácskozásokban természetesen a nádorispán ritkán vett részt, helyette rendszerint a legidősb prelátus vagy zászlós ur elnökölt.

A viták hosszadalmasak s néha hevesek voltak. Megegyezésre alig volt remény. -72-

Egy alkalommal szóba jöttek mellékesen s pipaszó közben az ország legjobb borai. Ugy tetszik, e tájban jelent meg Vörösmarty »Rossz bor« czimü költeménye, hol panaszban tör ki a költő:

Szóba jött a somlyai bor is s félkomolyan, féltréfásan megrohanták Kocsi-Horváth Sámuelt, hogy ő mint veszprém-vármegyei követ, köteles somlyai borral a bizottságot megvendégelni. S erre ő annál szivesebben vállalkozott, mert az ellenkező nézetü Széchenyinek be akarta bizonyitani, hogy a magyar bor csakugyan jobb a világ bármely idegen boránál.

Harmad- vagy negyednap mulva épen ülés alatt jön be hozzá a tanácskozó terembe tiszti katonája s jelenti, hogy a bor megérkezett.

– Uraim, a somlyai bor megérkezett, ma délben 1 órakor szivesen felkérlek benneteket egy kis barátságos ebédre.

– Vidd a bort a Palatinushoz, mondd meg neki, tisztelem, hütse be a bort, déli egy órakor odamegyünk ebédre, legyen jó ebéd. De a borra vigyázz, ki ne cseréljétek, magával a Palatinussal beszélj. -73-

– Értem nagyságos uram! – szólt a tiszti katona, sarkon fordult és elment.

Kocsi-Horváth Sámuel persze a Váczi-utczán levő Nádor-vendéglő vendéglősét értette, kit a követek maguk közt csak »Palatinus«-nak neveztek s kinél ő maga is szállva volt.

De a tiszti katona magát az igazi Palatinust értette, József főherczeget, s odavitte fel a bort és izenetet.

Ott valamelyik gróf Szapáryval, ő fensége katonai adlátusával botlott össze a tiszti katona s arra parancsolt rá, hogy őt mindjárt vezesse be a Palatinushoz, mert izenetet hoz hozzá.

Az adlátus majd kidobatta a katonát borával és izenetével együtt s jól összeszidván, keményen kiutasitotta.

A tiszti katonát Lódor Jánosnak hivták. Kemény legény volt, jól ismertem, még vén korában is. Nagyobb urat pedig sehogyse ismert, mint alispánja, a ki követ is és királyi tanácsos is ezenfelül. Neki holmi gróf és adlátus nem parancsolt.

A nagy zajra, kiabálásra, mikor már Lódort vasra akarták verni, figyelmessé lőn a véletlenül arra menő főherczeg nádorispán s kérdezősködött annak oka iránt.

A főherczeg odafordul a katonához, hogy mit akar az izenettel s a nagy ménkü pinczetokkal?

– Tisztelteti a nagyságos alispán ur a fenséges urat, tessék ezt a somlyai bort behüteni, déli egy órakor ide -74- jön ebédre a megyeháztól az egész országos deputáczióval s tisztelteti, legyen jó ebéd.

A jóságos nádor mindjárt megértette a tévedést, jóizün mosolygott s azt felelte:

– Mondd meg fiam a nagyságos urnak, tiszteltetem én is és az urakat szivesen látom ebédre, de nem egy órakor, hanem három órakor. Addig is majd izenek még nekik.

Lódor megvitte az izenetet. Az urak ott a vármegyeházán majd hanyatt estek, mikor ezt meghallották. A legnagyobb zavarba jött maga Kocsi-Horvát Sámuel, az alispán. Miféle stomfax embernek tartja őt most már az öreg József főherczeg nádorispán. Azonban csakhamar megjött a nádorispán udvari kamarásának meghivója az ebédre, délutáni három órára. A meghivón rajta volt, hogy a somlyai bor jól be lesz hütve s lesz jó ebéd is.

Ezen az ebéden s ennél a bornál az urak véglegesen megegyeztek mind a lánczhid, mind a nemzeti szinház kérdéseiben. Másnap már a jegyzőkönyvet is aláirták.

Lódor utóbb lovas huszárja lett a vármegyének s gyakran mondá ifjabb társainak, ha ő nem lett volna: ma se volna lánczhidja az országnak.

AZ A SZÜRKE.

Egy móri paraszt lovat vett az akai zsidótól. A zsidó neve Mózes volt. Akkor még nem volt divatban se az Izidor, se az Adolf, tehát csak Mózes volt a neve. A ló ára nyolczvan forint.

A ló szürke, hét éves, kancza. Volt különös ismertetőjele is. A balfüle kissé konya volt.

A móri paraszt összefogja a Szürkét a Pej lovával s valami dolgában bemegy Fehérvárra. Megáll kocsijával a piaczon, beszól a boltoshoz valami ügyét-baját rendbehozni s megy ki megint a kocsihoz. Nagy bámulatára a rúd mellett csak a Pej búsul. A Szürke nincs ott. Eltünt. Csak a szerszáma fekszik a földön, a Pej már bele is tipródott.

Erre a szóra csak oda áll az orra elé egy csákvári paraszt. Kezén a kötőfék, a kötőféken a Szürke.

– A Szürke itt van. Láthatja kend, ha szeme van. De a ló az én igaz jószágom. Nincs három hete, hogy ellopták a legelőről. Az én becsületes nevem Sógor János, lakásom Csákvár városában. Hát kend ki lova fija? Hogy’ híják? Hova megy haza a kutyája, a mikor a mezőn elunta magát? Most már kend fizeti meg a költségemet. Megyünk a kapitányhoz.

Nesze neked móri paraszt! Lopott lovat találtak a kezén. Bizony azt elvették tőle hevenyében. Ez az igazság. De még a költséget is meg kell fizetni. Három hétre a ló munkájáért hat forint harmincz krajczár. A ló keresése két forint negyven krajczár. A panduroknak áldomást is kellett fizetni, de isten neki, ezt Sógor János elengedi. Csakhogy megkerült a lova.

Elmentek a kapitányhoz. A kapitány irásba tett mindent. Hiába mondta a móri paraszt, hogy ő igaz járatbeli ember, ő a lovat jó pénzen, nyilt vásáron az akai Mózes zsidótól vette. Már most mi lesz az ő kárával?

– Igazad van, jó ember. Azért kapod az irást. Azért eresztelek szabadon. Különben becsuknálak s kocsid és Pej lovad is elvenném. Most eredj haza. Keresd pénzedet a zsidón. Majd az megfizeti.

De bizony nem fizette. Akán a főispán volt az uraság. A főispán nagyon szerette Mózes gazdát. Házi zsidója volt, szót emelt mellette. A fehér-vármegyei szolgabiró nem itélte el Mózes gazdát. -77-

Mózes gazda is, a móri paraszt is igy került Veszprém vármegye elé. Odahozta panaszát a móri paraszt. Nem használt itt Mózes gazdának a főispán jó szava se. Bizony csak meg kellett fizetnie a ló árát is, a költséget is. A móri paraszt pénzéhez jutott.

Ő a lovat győri vásáron vette igaz pénzen. A kitől vette, lovász-patonai ember volt. Meg is tartotta volna a lovat, de az akaiak mindjárt észrevették, hogy a lónak egyik füle konya. Kinevették, kicsufolták vele. A második napon már az iskolásgyerekek is a zsidó konyafülü lováról beszélgettek. Mózes gazda elgondolta, nem jó lesz ebből. Világ csufjává teszik. Azért is adta el nagy hirtelen a Szürkét a móri embernek.

Mindent be tudott bizonyitani. A lovászpatonai ember is megvallott mindent. Övé volt a Szürke. Az ő kezén is konya volt a füle. Azt is biztosan tudja, hogy a ló hét éves. Utolsó csikófogát már az ő kezén vesztette el. Ő egy bobai – vas-vármegyei – embertől vette a devecseri vásárban.

Eddig hát még mindenkinek igazsága volt. Sógor Jánosnak is, a móri embernek is, Mózes zsidónak is s a lovász-patonai embernek is. De ki fizeti meg Mózes zsidó pénzét?

Menjünk tovább. Folytassuk csak a vizsgálatot. A végén csak megakad valaki a horgon. A ki ellopta Sógor János lovát. Az fizeti meg Mózes zsidó pénzét.

Volt Veszprém vármegyének egy főcsendbiztosa. Égre-földre megfogadta, hogy ő előkeriti a lókötőt. -78- A lovat kézről-kézre adják. Nem is holmi apró dolog a ló. Nem keveredik ugy el, mint a gombostű a szalmakazalban. Azután épen ez a ló egyik fülére konya is. Szürke ló is sok van, hét éves kancza is sok van, de fél fülére konya ló csakugyan nincs több a világon. Ismertetőjele tehát kétségtelen.

A csendbiztos utána iramodott a bobai embernek. Megtalálta. De a bobai ember is kimutatta igazságát. Ő is jó pénzen, nyilt vásárban vette a lovat Kaposvárott, Somogy vármegyébe kebelezett zseliz-kisfaludi zsidótól. Tanui ezek meg ezek. Megmondta nevüket nyugodtan.

No most már nyomon vagyunk. A főcsendbiztos tele lett örömmel és dicsekedéssel. A zseliz-kisfaludi zsidó ki nem tagadhatja magát. A tanuk ugy vallanak, mint a karika-csapás. A zsidót nyakoncsipjük.

Dehogy csipjük. Tanukra nem is lett volna szükség. Hiszen a zseliz-kisfaludi zsidó derék, becsületes, vagyonos és komoly ember. Igenis ő adta el azt a konyafülü Szürkét a bobai embernek, még most is megvan róla a lólevele, melyet az eszéki czédulaház állitott ki, mivelhogy azt a lovat ő az eszéki vásáron vette Ivanits Stéva nevü erdeviki rácztól, a kit jól ismer s a ki bizonyára utbaigazitja a csendbiztos urakat, honnan került a ló.

A vizsgálat folyik már két év óta. Tömérdek pénzébe került eddig is a kincstárnak. Ki fizeti azt meg? Lesz-e -79- majd a lókötőnek annyi pénze? De lesz-e majd lókötő is? Eddig nincs: ez már bizonyos.

Hát hiszen épen azon fáradozunk, hogy legyen. Igaz, hogy az irások kezdenek sokasodni, halomszámra gyülni. A sok átirat, megkeresés, felelet, kihallgatás, tanusitvány, jelentés, melléklet, erkölcsi és vagyoni és honossági községi bizonyitvány már kezd a nyakunkra nőni, csak ugy fuldoklunk benne.

Az a Szürke sok galibát csinált. Már készülnek róla az élczek és adomák. A kaszinó urai egyébbel se üdvözlik már a vármegye urait, csak ezzel a szóval:

De mindez semmi baj. Arravalók a fiskusok, komiszáriusok, főbirák és esküdtek s mindenféle iródiákok, hogy végezzék a munkát.

A Szürke a lovász-patonai ember kezén vetette el az utolsó csikófogát, a baj keletkeztekor tehát hét éves volt, most pedig már kilencz éves. Ámde, ha a sok kézről-kézreadás idejét összeszámitjuk, kijön már összesen vagy tizenkét esztendő. A bobai ember kezén még csak szopós csikó lehetett a Szürke. Szopós csikót pedig nem szokás vásárra vinni. De egyébként ő is ugy vette már, mint korbeli igás lovat.

A főcsendbiztos nem sokat törte a fejét. Neki nyoma van, megy rajta. Ott a rácz ember, az utolsó gazdája a Szürkének, azt meg kell nyaggatni kissé.

De a rácz embert se lehetett megnyaggatni. A nap -80- se olyan világos, mint a mily világosan bebizonyitotta, hogy ő meg a konya félfülü Szürkét a szabadkai vásáron vette derék, becsületes, fekete, vastag bajuszu magyar embertől, még pedig kiskuntól, a kinek becsületes neve Keserű Márton, szélmalmos molnár, lakik pedig Kun-Szent-Miklóson, a Szék-tó partján a 666-ik számu házban. Majd ő megmondja a Szürke eredetét.

Ő a Szürkét örökségben kapta az ipa után, a kit áldjon meg az isten haló földjében is.

– Szent András napján mult tizenhat esztendeje. Ittas fejjel leesett a padlásról, abból származott veszedelme.

– Van, uram, van. Sőt korosabb is. Hiszen mikor örökségben rám szállt, akkor is volt már vagy nyolcz esztendős. Jó huszonnégy-huszonötéves bizony már istenadta férge!

Nos, most már nem lehetett tovább menni. Meg szünt minden nyom. Vége a világnak. Csufság lett az egész vizsgálatból. A hét esztendős Szürke a vármegye kezén huszonöt esztendős lett két év alatt. Ez már pedig csakugyan lehetetlen. Valahol valami titok van a dologban. A közt a sok becsületes ember közt, a kié -81- volt valamikor a Szürke, mégis csak kell lenni lókötőnek vagy orgazdának. De melyik az? Hiszen mindegyik meg tudta az ő tökéletes igazságát bizonyitani.

Tegyük félre az ügyet s hallgassunk róla. Nehogy ugy járjon vármegyénk, mint Ugocsa. Utóbb példabeszéddé válunk. A minthogy a főcsendbiztos elő nem hozta volna a dolgot a világért se.

Csakhogy Mózes gazda, az akai zsidó nem hallgatott. Fogadott ügyvédet s nyakunkra járt. Hol az ő pénze?

Mózes gazdának bizonyára visszajárt a ló ára. Ha ő tőle a móri paraszt számára behajtották: az ő számára is be kell hajtani valakitől. Tökéletes volt az igazsága.

El sem engedhette pénzét. Hiszen szegény falusi boltos zsidó volt. Felesége, édes anyja, nyolcz gyereke kért enni naponkint. Egész vagyona se ért ötszáz forintot. Abból csak el nem engedhetett százat.

Mind igaz ez. Hanem azért szegény ember ne igen keresgesse az igazságot. Nem győzi. Az igazság is olyan, mint az arany. Mélyen van a föld alatt. Bizonyos, hogy ott van valahol, de mire leérünk hozzá, több pénzbe kerül, mint a mennyit ér. Éhen lehet halni mellette.

Sógor János ellen nem indithatja, mert hiszen övé a ló. Tőle lopta el valaki.

Keserü Márton ellen se indithatja, hiszen a lovat ő az ipától örökölte, az ipa pedig csikó korától kezdve nevelte. Keserü Márton nem oka a Mózes gazda kárának.

De máskép se oka. Ő a lovat igaz jószág gyanánt adta el az erdeviki rácznak s az a ló nem is volt a -82- Mózes gazda lova. Annak a lónak már huszonöt esztendősnek kell lenni, holott a Mózes gazda lova ma se több kilencz esztendősnél.

Az ügyvédek összedugták a fejüket s elhatározták, hogy a lovász-patonai embert szólitják a biróság elé. Attól vette a lovat Mózes gazda, annak adta oda a pénzét, tehát az fizesse vissza pénzét is, költségeit is.

Okos ügyvédek nem is tehettek egyebet. Ám a lovászpatonai ember kereskedjék tovább. Ott a bobai ember, ott a zseliz-kisfaludi zsidó, ott a rácz, valamelyiket fülelje le ő is.

A lovász-patonai ember azonban lefülelte valamennyit, még a kun-szent-miklósi szélmalmos molnárt is. Az ő ügyvédje igy látta jónak. Mindegyiket beidézte a biróság elé szavatosnak. Álljanak jót a Szürkéért!

Beletelt egy esztendő, mire minden alperes megkaphatta az idézést. Akkor aztán elkezdték a tárgyalást. Volt ügyvédje mindenkinek. Akkora pör kerekedett nemes Veszprém vármegye törvényszéke előtt: beillett volna csődpernek is.

Minden ügyvéd tagadott mindent. Senki se hallotta Mózes gazda hirét. Senki se volt semmiféle vásáron. Senki se adott el se Szürke, se konya fülü lovat senkinek. Mindenki ötven tanura hivatkozott egymás ellen.

Különösen tagadták, a mi természetes is, hogy Sógor János lova azonos lenne Keserü Márton egykori lovával. Az egyik vén ló, a másik javakorabeli.

Valahol valaki kezén más ló került a világtörténetbe. A kitől a más ló került: azon kereskedjék a zsidó, -83- ne ő rajtuk szegény alpereseken, de sőt inkább fizesse meg sok rendbeli perköltségüket.

Azt is tagadták, hogy a Szürke kilencz éves, azt is, hogy huszonöt éves. De még azt is tagadták, hogy akármennyi éves. Hiszen a csikóról nem vezetnek faluhelyen szegény emberek anyakönyvet. A csikónak nincs se keresztapja, se keresztanyja, se keresztelő papja.

Azt is tagadták, hogy a Szürke konya fülü volna vagy lett volna, vagy lehetett volna. Azt pedig kereken tagadták, hogy félfülére lehetne konya ló. Hiszen a két lófül teljesen egyenlő, csakhogy az egyik jobb füle, a másik bal füle. A természet örökös törvénye, hogy ha az egyik konya, akkor a másik is konya. Ha pedig az egyik nem konya, akkor egyik se konya.

Ebben a pörben a természettudományok nagy fejezettel gazdagodtak. A lófül konyaságának fejezetével.

Kihallgatott minden tanut, a ki csak valaha járt a győri, devecseri, kaposvári, szabadkai vásáron. Kihallgatta a czédulamestereket, vásári biztosokat, helypénzszedőket, hajdukat, csárdásokat egymásután. Jó három esztendőbe tellett, mikorra az összes vármegyéktől megérkeztek a mindenféle tanuvallomások.

Elrendelte tehát a biróság a szakértők meghallgatását is. Javasolta ezt minden ügyvéd és minden peres fél. Nem is lehetett másként.

Mindez olyan kérdés, melyre a felek, az ügyvéd urak s a biróság megfontolt nézete szerint csak a szakértő orvosok, állatorvosok, gyógykovácsok, lókupeczek s ménesintézeti igazgatók tudnak megfelelni. Leginkább pedig a vásározó czigányok, mivelhogy konya fülü ló másoknál ugy se található, mint náluk. Az ő kezükre kerül utóbb valamennyi.

Mert a lónak a füle a legnagyobb ékessége. Se szeme, se orra, se sörénye, se farka, se állása, se mozgása nem oly különös disze, mint a füle. Ez a finom, szőrös, mozgékony és tiszta edény a ló lelkének mutatója s hű hirnöke. A ló arcza kevés indulatot tud hirül adni, de a füle minden indulatát, minden gondolatát pontosan megmutatja. A lóból rossz szinjátszó lett volna, de füleivel többet tud, mint a világ szinművészei összevéve. A hogy figyel; a hogy jobbról, balról, előlről vagy hátulról hallja a hangot; a hogy a hangot felismeri: emberhang-e, gyermeksirás-e, fülemile dal-e, vagy farkasorditás, füttyszó vagy ágyudörgés, édes zene vagy kocsizörgés: mindezt füleinek százféle bájos mozdulatával nyomban hirül adja. Hát a mikor haragszik, ravaszkodik vagy jó kedve van, a mikor gyülöl vagy szeret valakit s játszani vagy viaskodni akar, a mikor lesunyja vagy büszkén tartja füleit: mindez csoda és gyönyörüség. -85-

Nem is lehetne a lovon és urán nagyobb csufot tenni, mintha orvul levágnák a ló fülét, mint a kutya fülét. A mig füle megvan: uraságnak való, ezer forint az ára. Ha fülét levágnák: sátoros czigánynak való, husz forint az ára. Ha herczeg méneséből származott is.

Hátha a fül konya? Ha lehajlik, mint a sertésé? Ha lekonyul, ha lóg, ha szél himbálja, mint a boklyót a csizmaszáron?

Ez már veszedelem. Ilyen lovat nem tart kocsija előtt, a ki még ad valamit a világra. A konya fülü ló gazdájáról mindenki tudja első pillanatra, hogy koldus, gyámoltalan, tedd ide, tedd oda ember, a ki még sohase látott öt forintot egy csopron. Hiszen ha ember volna, inkább elbujnék a harasztban, semhogy ilyen lóval kijőjjön az utczára emberek közé.

Szólnak azok. Van-e valami a világon az egek magasságától a tengerek mélységéig, a mit ők ne tudnának? Tele irnak ötven árkus tiszta papirost. Kifejtik, hogy a konyaság vagy öröklött baj, vagy egyes véletlenség, vagy idegbénulás, vagy külső erőszak, vagy mérges légycsipés következése vagy valami más, de mindenesetre szépségbeli hiba. A csikófog is akkor esik ki, a mikor a lófog már megérett, de ennek idejét biztosan senkise tudhatja. A felnőtt, az élemedett korban levő ló átélt esztendeinek számát a tudomány mai állapotában ugy se lehet biztosan meghatározni. Hogy pedig az a Szürke mennyi idős, ahhoz képest legelőször látni is kellene azt a Szürkét. -86-

Lám a szakértő tudósok mégis odaütöttek a szeg fejére. A biróság hiába hallgatta ki azt a tömérdek tanut, ha nekik a Szürkét meg nem mutathatta. Még a biróság se mondhat alapos itéletet, mig a Szürkét saját szemeivel meg nem nézi.

Régen elmult félesztendeje, mire a szakértők készen lettek s az ügyvéd urak a szakértők munkáját összekuszálhatták. De abban mégis egyetértett mindenki, hogy addig nem boldogulhatunk: a Szürkét látni kell.

Megidézi a törvényszék a csákvári embert s megparancsolja neki, hogy a Szürkét hozza magával. Hadd lássák azt a felek, ügyvédek, tanuk, szakértők s a biró urak: erről a lóról van-e hát szó, vagy nem erről?

Sógor János előadja nagy bátran, hogy ő bizony szüretkor mult négy esztendeje eladta már a Szürkét egy dunaföldvári embernek, a ki hajóvontató lovat csinált belőle. Régen kocsiostort csináltak már annak a bőréből, meg kantárt, gyeplőszárat, csizmatalpat. Nincs olyan ló, a ki a hajóvontatást annyi ideig kiállja, azután az ő Szürkéje már öregecske is volt az istenadta.

Elmult a Mózes zsidó is. Ő már szegény abbanhagyta volna a pörösködést, de a sok ügyvéd, tanu, szakértő tovább pörlekedett a költségei után. Ezt már Mózes meg nem birta, elkivánkozott ősatyjának Ábrahámnak kebelébe. Nyolcz gyereke tizennyolcz felé ment szét a világba.

AZ ASSZONY BOSZNIÁBAN.

Kóborlásaim közben különösen ügyeltem arra, miként bánik a mohamedán az asszonyokkal. Az igazi műveltségnek ismertetőjele nem a szappanfogyasztásban, hanem abban van, minő figyelemmel, minő gyöngédséggel bánik valamely nép a nőnemmel, mennyi jogot, mekkora hatalmat biz rá a házban és a házon kivül, s az esküvőtől a temetőig.

De nem az a kérdés, hogy miként bánnak a lányokkal s az ifju szép nőkkel. A lányt s az ifju nőt megbecsüli a vad kurd s a vad hegyi szerb is. A szépség és ifjuság önmagában nagy hatalom, mely hóditani tud, parancsolni képes, tekintélyt tart, jogokat gyakorol, mert a jutalom is, melyet osztogat, nagy, édes s másutt meg nem szerezhető.

De miként bánnak az öreg asszonyokkal, a kik már sem nem szépek, sem nem kedvesek, sem haszonra, nehéz munkára nem képesek?

Érdekes tanulmányra tehetünk szert a déli szlávoknál e kérdésben. De ott leginkább, a hol mohamedánok és keresztyének vegyesen laknak együtt. S bizony meg -88- kell vallanunk, hogy Mohamed követői hasonlithatlanul jobban megbecsülik az asszonyt, mint Krisztus követői. Pedig Mohamed csak a gyönyörök edényének s nem isten anyjának tartja a nőt. A hegyi szerb, a délszláv csak festett képben tiszteli Máriát, s azt is csak ugy, ha a kereszt is melléje van festve, de nejét és anyját csak annyira, gyakran annyira sem becsüli, mint juhát, kecskéjét vagy lovát.

A nő csak teherhordó a déli szlávnál, ő végzi a házi munkát, ő végzi a mezei munkát. Ő hordja a vizet embernek, állatnak; ő hordja a tüzelőszert az erdőről. Ő etet gyereket, embert és állatot; ő szövi, fonja és himezi magának és családjának minden ruháját. Ha vásárra megy férjével együtt, ő viszi nyakán a terhet, melyet el akarnak adni s ő viszi vissza, melyet a vásárban vesznek. Az erős férfi mellette kezeit lóbbázza és csibukjával foglalkozik. Gyakran a férfi mellette lóháton ballag s egészen természetesnek találja, ha a ló mellett felesége gyalog szerrel nyög a teher alatt.

A mohamedán, akár török, akár szláv eredetü, meg nem tenné ezt a durvaságot a világért. El nem követné ezt se ifju, se öreg nővel soha. Lelke felháborodnék magára a gondolatra.

Midőn Berbirnél átmentem a Száván s ráléptem a bosnyák területre, a legelső jelenet, mely szemembe tünt, a nő iránti különös gyöngédség volt.

A kocsi igen szegényes fakó szekér volt, kopott, régi, kicsiny, alig volt rajta valami vas, az egész nem -89- ért pár forintot. Két sovány, vén bugyi ló volt eléje fogva, füstös szinü, ezek sem értek a bőrük árán felül semmit. A két ló minden szerszáma rongyolt kötélből, kóczmadzagból állott. Még gyeplüje is, melynél fogva ügyetlenül rángatta a kocsis a lovak száját.

A kocsiban elől szoronkodva három férfi ült, mind a három mohamedán. Hátul magánosan ült egy asszony.

Két agg férfiu, borotvált kopasz fővel és jókora turbánnal. Bő és fehér bugyogójuk, cserszinü papucsuk, aranynyal himzett egykor értékes mellényük, szines övük és kaftánjuk s erős, jellegzetes vonásu keleti arczuk kétségtelenül elárulá, hogy ők törökök s tán egykor jómóduak lehettek, vagy tán most is azok, daczára a fakó szekérnek és kenderhámnak. A két öreg egymás mellett ült elől a kocsideszkán. Semmi ülésféle nem volt alattuk. Mellettük a kocsi oldalon pőrén ült egy szép, husz-huszonkét éves ifju, serkedező bajuszszal és szakállal, merész, villogó fekete szemekkel. Termetén értékes, himzett sárga mellény, barnapiros öv, fején fez, lábán európai divatu fekete czipő. Az ő feje nem volt borotválva, csak haja tövig lenyirva.

Hátul magánosan, kényelmesen ült egy nő egy kis ülésszalmán s arra helyezett vánkoson. Fekete felső ruhában volt tetőtől-talpig, csak fátyola volt fehér házi vászon, melylyel egész feje, arcza el volt boritva gondosan, ugy, hogy se szeme, se szája nem látszott. A három férfi közül egyik se ült melléje, pedig egyik férje volt s a másik fia. De ez talán kényelmetlen lett volna neki s azért a férfiak inkább szorongottak a -90- kocsi első részén s inkább gyötörték magukat a kemény deszkán s a kényelmetlen kocsi oldalon.

Megálltam és néztem, mit fog tenni ez a kis társaság. Sohasem láttam egész török családot igy együtt s eszembe se jutott volna, hogy ez a lefátyolozott női alak nem bájos, ifju nő.

A kocsi megállt, a férfiak leugráltak róla a puha homokba. Még a legöregebb török is a kocsi oldalon keresztül ugrott le, mi inainak becsületére vált.

Az ifju a lovak elé állott. Az egyik öreg odament a nőhöz beszélgetni, a másik pedig beszaladt egy hánba ott a Száva partján s onnan hóna alatt jó magas zsámolyszéket hozott ki.

Ekkor leemelték a kocsi saraglyáját, a zsámolyt odatették a kocsi mellé s a nőt nagy figyelemmel karonfogva leemelték vagyis lesegitették a zsámolyra s onnan a földre. A nő csak arra vigyázott, hogy fátyola meg ne bomoljon s arczának titkát el ne árulja.

Szentül hittem, megesküdtem volna, hogy ez a nő fiatal is, szép is, előkelő is. A figyelemnek e sokoldalu gyöngédsége egyébre nem engedett következtetést vonnom.

Kiváncsi voltam. Dolgom nem volt s azért elhatároztam, hogy a kis társaságot szemmel tartom. Átmegyek ujra a Száván s ha a társaság Gradiskára megy, odáig elkisérem. Nagyon tetszett az a gyöngédség, melylyel a három férfi e nőt körülvette.

Kocsijukat bevezették a hánba, maguk egy csónakon -91- csakugyan Gradiskára mentek. Én egy másik csónakon utánuk mentem s előbb a gőzhajóállomáshoz értem, mint ők.

Itt egy csomó apró gyermek rajzotta körül a kis társaságot, fiuk és leánykák. S a nőre mutogatva mondogatták egymásnak németül: »nézd, nézd, török nő, török nő«.

A törökök rá se nézve a gyermekhadra, a nőt bevezették az állomásnak egyik elzárt udvarára. A gyermekek nem mertek közel menni s a kapun behatolni, csak a kapu küszöbjéről bámultak a nő után végtelen kiváncsisággal. A török nő kétségtelenül észrevette ezt.

Észrevette, letette fátyolát, kijött a kapuhoz s a gyermekeknek mosolyogva kis czukrocskákat adott s beszélt hozzájuk délszláv nyelven, a mit én nem értettem.

De én mégis jobban elbámultam, mint a gyermekek. A nő valóságos öreg nő volt, lehetett tán hatvan éves is. Egykor talán szép lehetett, de most már sovány, élettelen arcz, tele az öregség redőivel. Ezt az arczot átláthatatlan fátyollal védelmezni bizony nem volt már szükséges. S azért a mi földünkön le is tette már fátyolát.

De én nagy tisztelet érzetével gondoltam arra a török fajra, mely ily határtalan gyöngédséggel tiszteli meg a nőt akkor is, a mikor annak bájai már réges-régen elvirágoztak. A ki a hitvest és az anyát igy megbecsüli, nem barbár az. A soknejüség meg van engedve a töröknek, de az európai mohamedán nem gyakorolja azt. Boszniában és Herczegovinában egyetlen -92- mohamedán sincs, kinek egynél több neje volna. S ám annak meg kell történni, hogy a keresztény jobbágy felszabadittassék a török földesur járma alól, de az nagy bűne az emberiségnek, hogy a felszabaditást a mohamedánok kiirtásával hajtja végre. Több képessége van e fajnak és még sokáig több lesz a miveltségre s a békés államalkotásra, mint annak a hegyi délszlávnak, mely az asszonyt semmire nem becsüli s feleségét még csak felebarátjának sem tekinti.

Ott a hajóállomás előtt fal mellé kuporodva üldögélt egy öreg mohamedán. Arcza, keze, alsó lábszárai feketék voltak a naptól, a kortól, a származástól. Szennyes turbánja, hófehér bugyogója, kék öve, nehéz papucsa. Nem ugy ült, mint a török, hanem ugy guggolt, mint a hogy az asszonyok és az arabok szoktak. Előtte egy vesszőkosár, a kosárban tizennyolcz tojás, ezt árulta. Mellette a falhoz támaszkodva egy vak és sánta koldus mankón.

Oda szólitottam egy ott őgyelgő hordárlegénykét s mondám neki, kérdezze meg, hogy adja az öreg a tojást.

Megkérdezte. Huszonhét krajczár volt az egész. Elővettem három hatost, odaadtam az öregnek s a legényke utján azt mondám neki, adjon a koldusnak öt tojást, a többit visszaajándékozom neki, adja el másnak.

Az öreg elvette a pénzt, nem szólt semmit, csak kezét köszönet jeléül homlokához érintette. Fölállott; nem öt, hanem hat tojást odaadott a koldusnak, a -93- többivel elment a Száva partjára s egy halom fenyüszál árnyékában leült s ott üldögélt egy darabig. Én távolról néztem.

A hordárt odaküldtem hozzá, kérdezze meg, mit csinál az öreg s nem hajlandó-e azt a tizenkét tojást ujra eladni? Mondja meg neki, van itt egy magyar ember, a ki jó pénzen megveszi ismét.

A hordár visszajött s azt az üzenetet hozta, hogy »az öreg nem adja el a tojást ujra, mert az isten azt most már neki adta, hármat megeszik belőle, mert éhes, ma még semmit sem evett, kilenczet pedig hazavisz feleségének, mert öreg és beteges«.

Meghatott ez a felelet. Odamentem hozzá a tolmácscsal s kérdeztem tőle, van-e családja s nagy beteg-e felesége s miből áll vagyona.

Volt egy felnőtt fia, mondá, de az elveszett akkor, mikor Boszniát a mi seregeink elfoglalták. Ő is, fia is Bugojno körül laktak valahol a hegyek között. Fiának családját kiölték a fölkelők 1875-ben, azután jöttek ők Berbirbe. A felesége most már öreg és nagyon beteg, ha allah ugy rendeli, hogy meghal: akkor ő már csak maga marad, de nem marad itt, hanem elmegy a tengeren túl Kisázsiába s onnan többé nem jön vissza, mert már ő is öreg. Ott akar meghalni. Az ő neve Mussza bég Kadinics.

Komorrá tett az öreg török beszéde. Egy üldözött és kihaló nemes fajnak szomoru példáját láttam benne. Már csak neje tartja e földön, hol született s leélte életét. Ha neje meghal: elhagyja honát, mely ugy sem -94- szabad többé s elbujdosik meghalni arra a földre, melyen a próféta járt.

Nagy költészet van a halálban, irtóztató költészet van egy nemzet halálában. S Európa elvégezte, hogy az európai töröknek el kell veszni.

Hogy és hogy nem történt, a fölkelők 1875-ben egy turjaki bégnek kirabolták házát s megölték feleségét s gyermekeit. A bég néhány barátjával lóra kapott s elkezdte üldözni a fölkelőket a Száva felé. A gyilkosokat nem találta meg, de közel a Szávához talált egy menekülő csapatot, mely állott három férfiból, három asszonyból, három gyermekből és egy falka marhából.

A bég elfogta valamennyit s kérdé tőlük, mondják meg maguk, mi büntetést szabjon rájuk feleségének s gyermekeinek haláláért. A menekülők azt mondák: vegye el marhájukat. A bég fejét rázta, neki halál kell, nem marha, és pedig három embernek halála. A menekültek odaadták neki a három gyermeket, ölje meg azokat. A bég megint fejét rázta: ebbe ő bele nem egyez. A menekülők erre odaadták neki a három asszonyt, tehát ölje meg azokat. A bég megint fejét rázta, ez se tetszett neki. A menekülők ekkor azt mondák: vegye el minden marhájukat, három gyermeküket, három asszonyukat, ez csak elég lesz. A bég erre azt mondá a három férfinak:

A három szerbet fölakasztatta egy tölgyfára a Száva partján, a többit szabadon eresztette.

Egy határőr beszélte ezt nekem s mutatta a fákat, melyek egyikén hetekig lógott a három menekülő holtteste.

A TENGER-ÜGY TITKAI.

Meséltem is, irtam is valahol és valamikor a Tengerügy titkairól. A mit irtam és meséltem apróságokban: azt most megujitom, kikerekitem, egészszé olvasztom. Okuljanak belőle, a kiknek szükségük van az okulásra. Öreg birák és fiatal jogtudósok.

Mert bizony az itélő biró is ember. Az embernek pedig különös sajátsága, hogy tévedni tud. De semmiben se tud jobban tévedni, mint embertársai megitélésében. A magasabbrendü állatok ebben okosabbak. Ők jobban ismerik egymást. Ők az érdemest nem rágalmazzák, a hitványt nem dicsőitik s ha találkoznak egymással: az első pillanatra tisztában vannak azzal, hogy állatfelebarátjuk milyen erős, milyen gyönge, milyen szelid, milyen vad s miféle indulatot táplál szivében felebarátja iránt.

A Tenger-ügy nem valami csodálatos ügy. Szó se lesz benne a tengerről s annak viszontagságairól. Könnyü a dolguk a nagy nemzetek iróinak. Ha kifogynak a szerelemből és a bűnös tettekből: kirándulnak a tengerre. A tengeren mindig van regényes dolog. -97- A tengernek se feneke, se határa. Elfér benne minden. Csak ugy ontja a képzelet kincseit, melyek csak ugy csillognak-villognak a költők, irók, álmodozók kezében. A jámbor magyar irónak itthon kell maradni a pusztán, a mezőn, az erdőszélen.

Az én Tenger-ügyem nem más, csak egyszerü falusi történet. Hajdan vármegye dolgának, betyártörténetnek, szegény legények sorának nevezték. Titkai közül is csak egyet akarok igazán elbeszélni. Csak azt, a mikor teljesen ártatlan embert komoly, higgadt, bölcs itélőbirák, érett megfontolás után teljes lelkiismeretességgel sulyos büntetésre itéltek.

Megtörtént ugyanis, hogy báró Splényi Ödön barátom ezelőtt egy emberöltővel Fehér vármegye jeles szolgabirája volt s különös ügyességgel és szerencsével egy pillanatban jó fogást csinált. Elfogott egy csavargó betyárbandát. A bandának vezérét is, tagjait is. Hajléktalan, tüzhely nélkül való szegény legényeket, duhajokat. Voltak ugy hatan, heten. Saját járásában, a Mezőföldön, a Sárviz környékén akadt rájok. Teljesité is öregébőlnagyjából a vizsgálatot, már a hogy illett s a hogy ő rá tartozott s aztán beküldött mindent a nemes vármegyére. A nagy csomó embert a várnagy gondjaiba, a nagy csomó irást és bűntestet a megyei törvényszék iktatójába. S ezzel ő le is vetette a gondját az egész ügynek.

A banda vezére Tenger-Horváth János volt. Miért nevezték Tengernek, ki tudná azt? Hajdan a Bakony vidékén minden duhajnak volt különös neve. Olyan, -98- a mely nem volt beirva az anyakönyvbe. Gyakran azután rajta száradt a duhajon igazi neve is, különös neve is. A mig becsületes gyerek volt: Horváth János volt a neve. A mikor a bandába került: Tenger János lett a neve. Pedig tengert soha se láttak, se ő, se társai.

Az ügy később az én kezembe került s az én vármegyémben csak e néven ismertük: »a Tenger-ügy«. Meg is érdemelte a tenger nevet, mert iratai kocsiszámra, vádlottai száz számra, részletei tenger számra szaporodtak. Splényi Ödön barátomnak sejtelme sem lehetett arról, mivé növi ki magát elvégre ez az ügy.

A banda nem régi volt. Mostani szervezetében alig volt egy éves. Élemedett koru belső tagjai még nem voltak. Nyilt rablásnak és gyilkosságnak érettségi vizsgáján még nem ment keresztül, de ezenkivül megcselekedett mindent, a mihez ügyesség, gyorsaság és bátorság kellett. Egyetlenegy októberi hónap folytán tizenkilencz betörést és nagyobb tolvajságot vitt véghez Sopron, Győr, Vas, Veszprém és Fehér vármegyeben. Volt ezek közt lólopás, pinczetörés, boltrablás, patikakifosztás, akolgyujtás, nők ellen elkövetett erőszak vegyesen. Lovász-Patonán az alvók feje alól szedték el a pénzt. Falusi gazda ember mélyen alszik, ha már fejét leteheti. Első álmában az ágyat kivehetik alóla. Ugyanott a gazda szemeláttára kötötték el a lovat és a kocsit. A győr-baráti szőlőkben sorban nyitogatták fel a pinczéket s a mikor menekülni kellett: egyik czimborájuk holt részeg volt már. Hogy el ne árulhassa -99- őket, a mikor kijózanodik, agyoncsapták. Minden sikerült nekik. Ügyességük és szerencséjük fölbátoritá utóbb őket arra is, hogy Somogy, Tolna és Pest vármegyék hirhedett betyárjaival lépjenek részvénytársulati összeköttetésbe.

Nem kell e felett csodálkozni. Nem kell e miatt a vármegyét és pandurvilágot szidni. A mai napság még tökéletesebb a szegény legények szervezkedése. Csakhogy ma nem betyárbanda a nevük. Hanem hitelszövetkezet, kártyakompánia, lóversenyfogadás, nemzetközi zsebmetszés s több efféle. A vármegye és a pandur ezekkel jobban elbánt volna, mint a jogállam és a királyi rendőrség.

Egyszer a győri vásárban nagy mulatságba keveredtek Tenger-Horváthék. Ittak, dőzsöltek, huzatták a czigánynyal, szórták a pénzt. De azontul a szájuk is eljárt. Valami szemfüles csaposlegény hirt adott a hajduknak s ezek csomóba kötözték őket s átadták a porkolábnak.

Akkor még nem voltak királyi biróságok kint a vármegyében. Győr szabad királyi város volt. Volt neki külön törvényszéke, külön börtöne, külön porkolábja. Csakhogy a börtönépület nem volt se korszerü, se elég nagy és tágas. Illavától és Lipótvártól nagyban különbözött. A porkoláb nem volt bakonyi duhajokhoz szokva. Ő csak csirkefogókat, kapczatolvajokat, kocsmai verekedőket ismert. Különösen pedig vásáros orvokat. Most pedig nagy vásár volt. Az orvokkal s egyéb istentelenekkel tele volt minden börtön a föld felett s a föld alatt. Sőt tele volt már a fáskamra, mosókonyha, -100- tehénól is. S ime, a hajduk épen most hoznak még egy csomó betyárt is.

A porkoláb összeszidta a hajdukat. Mi gyönyörüségük van abban, hogy minden gézenguz embert ide az ő nyakára összegyüjtenek? Nincs már annyi eszük se, hogy kikergessék őket a városból, hadd fogdossák össze a pandurok s vesződjék velük a vármegye, ugy sincs a vármegyének egyéb dolga.

De hát a baj megtörtént, a duhajok ott voltak, öreg este is volt már, szállást kellett nekik adnia. Más szállást nem adhatott, a városház padlása üres volt, fölrakta hát őket a padlásra.

Csakhogy a városház padlása nem arravaló, hogy ott veszedelmes gonosztevőket őrizzenek. A mosott ruhát szokás ott kiteregetni és szárogatni. A gabonafélének az a magtára. A sütnivaló ott tikkad. Ócska butorok, használatlan irások és könyvek ott elmélkednek a mulandóságon. Baglyok és bőregerek ott fészkelnek. A város macskái ott jönnek össze szerelmi találkozásokra. A födélfák és mindenféle gerendák össze-vissza vannak hálózva szép fehér, tiszta ruhaszáritó kötelekkel.

Hát hiszen Tengerék nem is kivántak egyebet. Egy kicsit aludtak, ugy éjfélig. Éjfélkor az aczél és kova tüzénél kiválasztották a legerősebb ruhaszáritó kötelet s annak segitségével leereszgették egymást a padlásablakon keresztül az utczára. Néhány részeg ember kóborolt ugyan az utczákon még éjfél után is, látta is -101- a duhajokat, de bizony nem törődött velük. Nem az ő dolguk a város rabjait őrizni.

Még furcsább, hogy Tenger-Horváth János a következő éjjel Csornán a város kellő közepén törte fel a gyógyszertárt s annak pénztárát. S ez annyira tetszett neki is, hogy erről nyomban értesitette levélben a győri porkolábot s egyuttal illedelmesen megköszönte neki a mult éjjeli szállást és becsületes ellátást.

– Uczczu ni! Igaz ám! Meg kell néznem a gazembereket. Meg is feledkeztem róluk egészen!

Bizony másnap nem jutott eszébe a banda ott a padláson. De hát az se nagy baj. Megérdemlik, hogy egy vagy másfél napig koplaljanak. Eszébe se jutott, hogy a padlásról valaki megszökhessék. Odaintette egyik hajdukáplárját.

S bizony eltünt velük egy csomó szárogatni való fehérnemü is. Még azt is elvitték az istentelenek.

Tehát ezt a bandát küldte be báró Splényi barátom a székesfehérvári várnagy kezére. Noha ő még századrészét se tudhatta annak a sok csinynek, gonosz tettnek, a melyet az a banda elkövetett. -102-

II.

Fehérvármegye fiskusa kezébe vette az ügyet s elkezdte az adatokat a szomszédos vármegyékből beszerezni. De minél jobban buzgólkodott: annál inkább belátta, hogy ebből akkora ügy lesz, hogy éveken át se lehet belőle kigázolódni. Maga a vizsgálat is eltart három-négy évig. Holtig tartani kell a betyárokat. A kiknek száma pedig a sok orgazdával s a sok alkalmi czinkostárssal folyton szaporodik. Mennyibe kerül a rabélelem a vármegyének? Hát még a sok tanudij, fuvardij és egyéb költség? Kórházi és szállitási dijak s több effélék. Ezer meg ezer forintjába kerül a vármegyének. De hát csupán épen az ő vármegyéje legyen igy sujtolva? Azután ő maga is, társai is, utódjai is esztendőkig vesződjenek a Tenger-ügygyel? Ők ki ne járhassanak szüretre, névnapra, atyafilátogatóba, de leginkább a velenczei-tóra s mindenféle vizi- és szárazföldi vadászatra, a mikor ők akarnak? Két-három tisztujitás is közbejön s uj fiskusok jönnek a régiek helyébe. A kiknek ujra kell megtanulni a Tenger-ügyet. Időközben iratok vesznek el. Egyik nyaláb a másik után. Azokat lehet is pótolni, nem is. A sok betyár, gézenguz, semmirekellő ráöregszik a vármegyére. Se elereszteni, se elitélni nem lehet őket. Utóbb is föleszik a vármegyét.

Elhatározta, hogy az ügyet átháritja, ha lehet, más vármegye nyakába. Ezt cselekedte már a somogyi -103- fiskus is, a győr-vármegyei is, a sopron-vármegyei is. Pedig azok még meg se fogták a csavargókat. Ime, Győr városa megfogta, de attól meg szerencsésen megszöktek, elebláboltak. Miért legyen ő rosszabb fiskus ezeknél?

Mikor már egy kocsideréknyi irományt összegyüjtött, szerencséjére észrevette, hogy Tenger Jancsi és társai Veszprém vármegyében is tettek rossz fát a tűzre. Vár-Palotán ellopták Szukóp Mihálynak egy ártánymalaczát s azt az inotai malom árkában megsütötték, megették. Vár-Palota már az én vármegyém birodalmába tartozott. Nagy hirtelen összekötözte, csomagolta az embereket és irásokat s átküldte hozzánk. Igy kerültek az én kezemre. Az emberek voltak már vagy huszan. Az irások be se fértek az iktatóhivatalba. S a sok dibdáb szerszám, ruharongy, lopott ködmen, vasfazék, rozsdás fegyver, a mit bűntest néven ismer a jogtudomány. Három kocsi is tele volt vele.

Jön hozzám a várnagy, nemzetes Keglovics Mátyás uram. Szép rendbe hozza sürü bajuszát, sürü szakállát.

– Fiskus ur, ezt a sisera-hadat ne fogadjuk el. Kiél bennünket a világból. Én már kikérdeztem a gazembereket egyenként. Volt ezeknek dolguk Tolna vármegyében is, a tolnai fiskus kezén még ugy se voltak, küldjük őket oda. Vagy még jobb lesz, ha Győrbe küldjük őket. Ott már ugy is elfogták őket egyszer. Vesződjék velük a győri porkoláb, minek engedte őket elszökni. Lakoljon ő. Megérdemli.

Okosan beszélt a várnagy ur. Csakhogy a várnagyné -104- nemzetes asszony időközben másként határozott. Volt ugyanis a foglyok közt már asszony is, lány is. S a jó nemzetes asszony csakhamar kipuhatolta, hogy az asszony jól tud mosni, a lány meg jól tud vasalni. Urak körül forgolódott, még a gallért, még a csipkét is gyönyörüen vasalja. Ilyen szerencsét elszalasztani bolondság volna.

– Meggondoltam a dolgot, fiskus ur. Mégis csak mi lássuk el ezt a Tenger-ügyet. Az az ösztövér porkoláb ott Győrben ne mondhassa, hogy mi irtózunk a dologtól.

És csakugyan igaz volt, hogy én voltam már az ötödik vármegye fiskusa, a kinek a kezén az ügy megtilódott, tovább küldeni hát kicsinyes munkakerülés lett volna. Elhatároztam, hogy az ügyet kezembe veszem s elintézem, ha csak lehet. Hadd higyje a jó nemzetes várnagyné asszony, hogy az ő beleszólása döntött a kérdésben.

A vizsgálatot minden irányban egyszerre meginditottam. A vármegyékhez, szolgabirákhoz, városokhoz egész csomó megkereséseket intéztem. Hetek mulva jöttek hozzám vissza a feleletek, vizsgálatok, kihallgatások, értesitések, válaszok, mindenféle irományok. Meg kellett győződnöm, hogy a Tenger-ügyben hét vagy nyolcz Dunán inneni s túl a dunai vármegyének akad tömérdek dolga. Tenger János társai mind más szövetséghez -105- tartoztak azelőtt. Azok a szövetségesek ma is éltek s ma is dolgoztak. Legnagyobb volt köztük Tolna vármegye és Kis-Kunság lókötő szövetsége. A főhadiszállás Székesfehérvár. Itt készülnek a lópasszusok. Ügynökségi telepek minden vármegyében. A legtöbb telep: Pest, Tolna, Somogy vármegyében. A vizi szállitási ügynökség Duna-Földváron. Ha egy csikó a Duna-Tisza közén eltünik, másnap már az ott van a túl a dunai vásáron. A túl a dunai csikó másnap már a halasi buczkákon piheni ki az éjszaka fáradalmait. Csárdások, zsidók, lószállitók, telkes gazdák, vásári czédulamesterek az orgazdák, a segitők, a kézreadók, a röjtögetők, a tanuk, a szószólók, a közbenjárók. Pontos katonai rendszer mindenütt. S hasonló, noha kisebb terjedelmü szövetségek buzgólkodnak a gulyások, kanászok, juhászok közt az ökör, disznó és juh odábbadásában. Száz meg száz bünügy szálai kezdtek kioldódni nyomozásaim közben.

Minden ügyet el nem intézhetek. Tenger János fiatal legényember volt, társai is fiatalok. De valamennyiből száz esztendős vén ember lesz, ha én csak akkor állitom a törvénybe őket, a mikor már majd minden ügy tisztába lesz hozva. Mind valamennyi ott pusztul el az én nyakamon s az esetben miként róhatják le büntetésüket?

A felett tünődtem: királyi biztosságot s külön biróságot kérek. Az Alföldön is akkor kezdődött a Rháday-biztosság a lókötők, rablók, haramiák ellen. Miért lenne -106- derekabb vidék az Alföld, mint Túl-a-Duna. Legyen nekünk is Rháday-biztosságunk.

Vagy pedig ollót fogok s az irásokat összedarabolom. Egy jó csomót elintézek magam, a többit pedig szétosztom az illető vármegyék közt. Mindegyik kapja meg a maga dolgát s végezze, a hogy tudja.

Mig igy töprengek: egy eset jön közbe, mely elhatározásomhoz megadta az irányt.

A Tenger-ügy vádlottjai és foglyai közt volt egy öreg ember. A neve Kiliti Mózsa Mihály. Ott sanyargott, ott betegeskedett a börtönben vagy két hónap óta. Néha ételt és ruhanemüt hoztak számára hozzátartozói, szó nélkül megengedtem mindig, hogy a várnagy beadhassa hozzá. De szemtől-szembe még nem láthattam.

Valamelyik napon lakásomra jön egy somogy-vármegyei paraszt ember s tisztességesen kér: hallgassam meg.

Kerek hasu, jó alaku, nagyfejü, jól öltözött, tagbaszakadt büszke állásu paraszt ember. Bajusza kipödörve keményen.

Előadja, hogy ő ifjabb Kiliti Mózsa Mihály, az idősebbnek fia. Ez idő szerint községi biró. Mutatja szolgabirójának bizonyitványát, melyből kitünik, hogy ő mindenképen vagyonos, becsületes és tekintélyes ember. Ilyennek ismerik falujában is, vidékén is.

– Én, tekintetes uram, azért jöttem, hogy boldogtalan édes apámat kiszabaditsam. Öreg ember ő már -107- és beteges s bizonyosan tudom, hogy nem sok ideje van még hátra. Ebben az ügyben ugy sincs neki nagy vétke; szeretném, ha szabadlábra bocsájtaná a nemes vármegye. Legalább igaz ember módjára otthon haljon meg, ne a vármegye tömlöczében. Ne hagyjon maga után olyan rossz hirnevet.

– Mit segit ez az öregen, Mózsa? Hiszen ha otthon hal is meg, mint vádlott hal meg. Különben is volt már börtönben eleget. Sokszor volt büntetve nálunk is, más vármegyében is. Itt a kórházban pedig jó ápolást kap. Nyugton várhatja idejét.

– Mind igaz ez, mind tudom én ezt, uram. Sok szégyent hozott a fejünkre s nehéz ezt kiigazitani. Sokat pironkodtunk miatta. De mégis egészen más az, ha otthon magunk temethetjük el tisztességgel, istenes emberek módjára, mintha a vármegye viteti ki a temetőbe. Engem talán nem bánt már, noha rám is eleget járt a világ nyelve, de gyermekeimnek ne mondhassák, hogy tömlöczben halt meg az öregapjuk s pandurok és rabok adták meg neki az utolsó tisztességet.

III.

Gondolkodóba estem, eltünődtem a fölött, a mit az a falusi öreg biró mondott. Igaza volt. Nagy jótétemény volna rá és gyermekeire nézve az öreg Mózsa hazabocsátása. Rossz gondolat nem lakhatott az öreg -108- biróban. Eszébe se juthatott, hogy apját, a hetvenhat esztendős vén, rokkant, beteg embert megszöktesse s a törvény kezéből kivegye. Hova szöktetné? Mit csinálna vele? Akkor még nem jött szokásba Amerikába rucczanni. S aztán a vén ember el se hagyná szülőföldjét. Sőt ha közel érzi utolsó napját, visszajönne oda a világ végéről is. Nem tartaná vissza még az akasztófa rávigyorgó rémarcza se.

Sőt még gyöngéd szép gondolat is a paraszt birótól ez a terv. Rá nézve sokkal kényelmesebb volna, ha a vármegye temeti el az öreget. Hazulról ugy is eltünt, otthon való temetése legalább nem juttatná az emberek eszébe, minő volt élete és halála az öregnek. S fia mégis haza kivánja, hogy ha már kondul a harang, istenes ember módjára tehesse a hant alá.

– Jól van Mózsa, menjen kend haza békességgel. Egy hét mulva jőjjön el ujra. Akkor talán majd hazaviheti az öreget. Addig majd határozok.

Át kellett néznem az irásokat. Meg kellett tudnom, miféle vádak nyomakodnak az öreg ember vállaira. Tudnom kellett azt is: miből áll betegsége, mennyi időre számithat.

A törvényszék tudós orvosa azt mondta, hogy az öreg elélhet még két-három évig is, ha étele, itala, nyugodalma meglesz; ha belső részeiben bonyodalmak nem támadnak; ha életirtó betegséget, tüdőgyuladást s egyéb efféle nyavalyát nem kap; ha szeszes italtól, meghüléstől, fellobbanó indulattól s egyéb rendetlenségtől gondosan óvakodik. -109-

Megkérdeztem Lőrinczet is, a börtönőrök öreg káplárját, mire becsüli Kiliti Mózsa Mihály életét.

– Az uj holdtöltét még megéri, annyit kinézek belőle, de azontul nem adnék életéért egy potya pápai piros pipát.

– Jól ismerem. Negyedszer van itt már nálunk. Mindig beszédes ember volt. Száz tanácsot adott még nekünk is. Most pedig már nem törődik semmivel. Csak fekszik a deszkán, mozogni se kiván. Csak néz, csak int, csak bólint, a szót sajnálja egész nap.

Tehát az öreg káplár egy hónapot szánt neki. Mert most épen holdtölte volt.

Felhivattam magamhoz Kiliti Mózsa Mihályt. Hadd lássam magam is. Hadd beszéljek vele. Látatlanban még sem akartam határozni.

Apja a káptalan jobbágya volt. Surján legény korában még gyerekészszel megagyalta az urasági hajdut, a miért az vele is, apjával is kegyetlenkedett a robotos munkán. Az ispánra is rágyujtotta a házat, a miért az durván incselkedett, sőt erőszakoskodott szép testvér hugával. Az urasági tisztek mindenképen katonának akarták bekötni, ő pedig bujdosott a katonafogdosás elől. Nagy a világ. Somogyi és tolnai erdőknek se hosszuk, se végük. Elkeveredett a juhászok, kanászok közt. Azt mondták rá, betyárrá lett. Igaz is, hogy bujdosása közben megismerkedett az erdők minden hires betyárjával. -110-

Ott volt, mikor Milfájtot felakasztották. Megnézte, megsiratta. Jól ismerte a hires Sobri Jóskát s a Bakonynak e félelmes haramiája, annyi monda és népdal hőse, nála töltötte az éjszakát halála előtt harmadnappal. Ő hantolta el Sobri sirját a lápafői erdőben s talán csak maga tudta, hogy Sobri utolsó pajtása, Pap Andor, hova tünt el, miként élt, miként halt, miként kerülte el a törvény kezét haláláig. Ismerte az utolsó túl a dunai nagy gulyást, Basa Szente Jánost s ennek csikólábu öcscsét, a Buczkó Palit, a ki az üszőt, tinót elfogta gyalogszerrel s megfékezte puszta kézzel. Felkereste, meglátogatta Becskerekit, mikor ez már hires haramia volt és Rózsa Sándort, a mikor már hire kezdett szállongani a Bácskában.

Ő maga sohase rabolt s embert soha nem ölt, de az üldözött bujdosó szegény legényeket mindenütt védte, rejtegette, gyámolitotta s ezek is részeltették őt egyszer-másszor szerencséjükben. Sokszor került a vármegye kezére, két izben talponálló biróság előtt is meg kellett jelennie és Somogy, Tolna, Veszprém, Fehér vármegyék börtöneiben töltötte el életének javát.

Most már hetvenhat éves volt. Magas, sovány, kissé hajlott termetü, kemény arczczal, erős tekintettel, rendetlenül leboruló hatalmas bajuszszal. A kor és a betegség elgyöngitette s mikor magamhoz felhozattam, alig tudott megállani a lábán.

Figyelmeztettem, ha csak lehet, szabadon bocsátom, de ha van lelkének valami terhe, iparkodjék attól -111- megszabadulni s ha igaz az, a mivel most vádolják, vallja be azt röviden s ne nehezitse, ne késleltesse a vizsgálatot.

A Tenger-ügyben csakugyan nem nyomakodott rá sulyos vád. Mindössze is csak annyi terhelte, hogy résztvett a Tenger-társaság egy vagy két áldomásában. A társasággal legalább együtt látták Fehérváron, alakja jól ismert, élete rovott, a pandurok közt a legvénebb is, a legifjabb is szemmel kiséri, méltán gyanusithatták, hogy ő is részes a Tengerék dolgaiban. Ezért fogták el a csendbiztosok.

Készséggel elmondotta, a mi igaz volt. Együtt mulatott Tenger Jancsival és czimboráival a vásár alatt Kovács Ádám Ferencz fehérvári lakos kocsmájában. Tudja, hogy Tengerék mindnyájan rossz emberek s akkor is tudta, mikor velük együtt ivott. De egyetlen vállalatukban se volt részes, se a tervezésnél, se a végezésnél, se az osztozásnál. Azután igy folytatta:

– Nem az én vidékemen jártak ezek, tekintetes uram; én pedig erőtlen, öreg ember vagyok már ahhoz, hogy akár ezekkel, akár másokkal csavarogjam. Van az én lelkemen elég!

– De megis lakoltam érte teljes életemben. A mióta fiamat biróvá választották s láttam, hogy őt az emberek megbecsülik, sőt még a szolgabiró ur is oda száll házához, azóta én készakarva nem vettem részt semmi rossz cselekedetben. Hiszen istentelenség lett volna az tőlem, hogy a fiam becsületes nevét bepiszkoljam. De -112- én már gyönge, erőtlen ember vagyok, annak nem tudtam ellenállani, hogy a fehérvári vásárokra be ne járjak s Kovács Ádám Ferencz kocsmájában a szegény legényekkel egy-két szót ne váltsak. Mert oda szoktak azok járni tiz vármegyéből is s nekem jól esett, ha őket egy pohár borral megkinálhattam. A szabaduló rab is benézett oda mindig. Sokszor egy-két napot is töltött a kocsmában, mig el tudta gondolni, melyik irányban induljon neki a rongy életnek. Jó szivvel adtam nekik tanácsot, sokszor hasznát is vették. Én meg elkérdezősködtem tőlük az oda bent való dolgokról. Megvannak-e még a régi börtönőrök? Szót lehet-e egyikkel vagy másikkal váltani? Tetszik tudni, tekintetes uram, a börtönőrnek csak a fegyvere meg a gunyája egyenlő, de a hány ember: az is annyiféle. Egyik jobb, másik rosszabb szivvel van a szegény rab iránt. Mindig megkérdeztem, hát én rám emlékezik-e még valaki? Régi pajtásaim közül ki keveredett bajba s mikor szabadult? A maga lábán ment-e ki a fonnyasztóból vagy a Szent Mihály lova botorkált ki vele? Jobb lett volna ugyan, ha effélével nem törődöm, de már hiába. A vén betyár is olyan, mint a vén czigány. Mikor már maga nem tud muzsikálni, szivesen elhallgatja a gyerekek nótáját.

Megmondtam az öregnek, hogy fia egy hét mulva jön be érte, akkorra rendeltem be s őt akkor hazabocsátom. Hanem mikor a törvényszék a tárgyalásra berendeli, annak hivására okvetlenül megjelenjék. -113-

– Megigérem, megigérem, de a felől már nem vagyok biztos, hogy megjelenek; kivált ha a meghivás késni talál. Más biróság elé hivnak engem s nem a nemes vármegyére. Érzem én azt. Oda pedig el kell menni, mert annak a biróságnak a vármegye se parancsol. A mint pedig én egyszer leesem a lábamról, többé föl nem kelek én soha. Hanem ha a harangozó nem siet nagyon, hát akkor megjelenek.

Másnap a börtönőrök előtt azt a kivánságát jelentette ki, hogy velem beszélni óhajt és pedig négyszemközt. A börtönőröket szigoruan utasitottam, hogy minden rabnak minden kivánságát haladéktalanul közöljék velem s jaj volt annak a börtönőrnek, a ki ez ellen véteni merészelt volna. Az öreget rögtön felhozattam magamhoz.

– Sok mondanivalóm volna, tekintetes uram. Egész éjjel nem hunytam le szemem, nem tudtam aludni. Eltökéllettem magamban, hogy a mi a lelkemen van, mindazt megmondom az urnak. Sok hiba van a világban. Egyet-kettőt talán még ki lehetne igazitani. Ha most nem szólok: a hiba örökre hiba marad. De négyszemközt szeretnék beszélni.

– Sok titkot tudok én, uram. Ne vegye szavamat bolond beszédnek, de higyje el az ur nekem, hogy a törvény nem lát világosan. Gyakran nem oda üt, a hova kellene, sokszor pedig egészen odaüt, a hova nem kellene. Egy ember hordja már harmadik esztendeje -114- a vasat nemes Pest vármegye tömlöczében. Ez a Dabasi Huszár János. Olyan ártatlan abban a dologban, a miért elitélték, mint a ma született gyerek. Pedig még három esztendeje van hátra az itéletből s tekintetes uram meg tudná menteni, ha akarná. Hallgassa meg szómat, elmondom az esetet igazán.

IV.

Dabasi Huszár Jánosnak egyszer dolga volt Pesten is, Dömsödön is. Dömsödi utja Laczházán vezetett keresztül.

Nyugodtan koczog kocsijával, két kis lovával Laczházán. Semmi baja, semmi gondja. Eszébe se jut, hogy valami balsors is érhetné. Az utcza már nem is hosszan nyulik előtte; ott van már a város vége. Látja jól. Fényes nappal. Becsületes magyar emberek közt mi baj érhetné?

Az egyik háznál kint az utczaszinen áll a gazda. Vállát nekitámasztja a kapubálványnak s pipáz keményen.

Meglátja Dabasi Huszár Jánost s megnézi kocsiját, lovát. Nézi, nézi s egyszer csak bekiált legényfiához:

A lovak porosak, de azért fülük mozgásáról, lábuk járásáról, testük állásáról fölismerik a lovakat.

A gazda meg a fia nem szól, hanem megnézik a lovak fogát, szőre szinét, szügyét, békáját. Csak akkor szólnak.

– Épen téged vártunk akasztófa virága. Gyere csak be hozzánk az udvarba.

De hát Huszár János se ijed meg mindjárt a maga árnyékától. Igaz járatban van. Belecsördit a lovakba. Erősen fogja a gyeplőt s menni akar előre. De még nagy méltatlankodva rá is szól a laczházi gazdára és fiára:

De már ekkor hamarosan lerántják a kocsiülésből Az a legény erős gyerek. Dabasi Huszár János csak azt veszi észre, hogy ott fekszik az utcza porában s ütik mint a zsuppot. Kékre-zöldre verik hamarosan. Lovát, kocsiját elveszik, magát pedig a községházához hurczolják s belökik a sötétbe.

Dabasi Huszár János nem tudja, mit gondoljon. Hamarosan nem is igen gondolkozik, mert hideg vizzel kell borogatni egész testét. Ebül van a nagy hadakozás után. Enni nem kap, nem is kivánja. Reggelre már jobban van, noha alig aludt valamit. Reggel pedig két pandur áll eléje, kezét megkötözik s nyomban viszik a szolgabiró elé.

Kihallgatják. Az esküdt ur a kihallgató biró. A vád az, hogy ezelőtt tizennégy nappal éjjel a legelőről ellopta a laczházi ember két lovát. Miért tette? Kik voltak a társai? Hol volt, merre járt, mit csinált tizennégy nap óta?

Meghallgatják a laczházi gazdát is. A ki napnál fényesebben bebizonyitja, hogy a két ló az övé már esztendők óta. Az egyik ló a maga nevelése, a másikat a kunszentmiklósi vásáron vette Majsai Páltól, ki is fizette az árát nyomban, az áldomást is megitták nyomban. Tanui ezek meg ezek s rajtok kivül az egész város. A két lovat nem adná kétszáz forintért. Két hete lopták el a legelőről. Dabasi Huszár János kezén fölismerte lovait. El is vette tőle iziben, valamint a szerszámot és kocsit is. Ebből majd kikerül a költség. Nem tagadja azt se, hogy Ferkó fiával együtt a lókötőt kissé megtapogatta, de annak is a lókötő -117- maga volt az oka, minthogy szép szóra nem akarta a kocsit, lovat kiadni kezéből.

Dabasi Huszár János világjártas ember. Volt már ő a törvény előtt is egyszer-kétszer. Tudta, hogy a birák előtt nyugodtan és illendő hangon kell beszélni. Nem is félt most már semmitől. Hiszen biró előtt az ügye. Az ő ügye pedig tiszta és világos. Igazsága szent.

Elmondta, hogy a laczházi ember elvette tőle a lovát. Nem is bizonykodik abban, a mit a laczházi ember állit. Elhiszi, hogy a két ló az övé volt s hogy azt két hét előtt ellopták a legelőről. De nem ő lopta el. Ő egy hét előtt a fehérvári Bertalan-napi vásáron vette Standár Pirót István árpási lakostól igaz pénzen, száznegyven forinton, ki is fizette azonnal a vételárt, kapott is passzust, lólevelet mind a két lóról, meg is van mind a kettő otthon a ládafiában, tessék érte elküldeni, a felesége első szóra odaadja.

– Jól van, Huszár János. Ha igazságod van, majd kiderül. Most Standár Pirót Istvánt meg kell hallgatnunk, életed eddigi folyását ki kell puhatolnunk, a lólevelet meg kell szereznünk, de mi bizony addig nem tartunk itt magunknál, hanem bemégysz Pestre, a központi megyei tömlöczbe, ott lészen ellátásod.

A két lólevél megkerült. A pandurok elvették az asszonytól. A lólevelek valódiak. Irás, pecsét, aláirás – mind igazi. A lovak leirása is megfelel a két ló szinének s egész minőségének, csak a lovak egyikének -118- évszáma sántit kissé. De hát az nem baj. Parasztlónak ugy sincs anyakönyve. A másik ló évszáma azonban tökéletes.

Kihallgatják Standár Pirót Istvánt. Saját szolgabirája hallgatja ki. Ő a lóeladásról nem tud semmit. Ő Dabasi Huszár Jánosnak azt a két lovat soha el nem adta, ő azon a Bertalan-napi vásáron feléje se ment Fehérvárnak, hanem otthon volt és szántott-vetett vagy mit csinált, sőt ő ennek az embernek szinét se látta, hirét se hallotta soha.

Huszár János csak mosolyog, csak a fejét csóválja, a mikor vele a vizsgálóbiró ezt a hirt közli, sőt fel is olvassa előtte Standár Pirót szavait. Nem is kiván egyebet, minthogy vele állitsák szembe azt az árpási embert.

– Meglesz. De lelkedre kötöm, hogy hiábavaló munkát a biróságnak ne okozz. Lásd, Huszár János, te már egyszer lólopásért, egyszer orgazdaságért el voltál itélve, nehéz a te mentő szavad elhinni. Ha nincs igazad, ügyed ne késleltesd, hiszen magad bánod meg; annál több időt töltesz itt.

Dabasi Huszár János csak megmaradt a mellett, állitsák szeme elé Standár Pirótot.

A szembesités megtörténik. Standár Pirót István keményen áll nyilatkozata mellett. Sőt méltatlankodik, haragra gerjed, jól összeszidja a biró előtt Huszár Jánost, a miért ez lopott lovakkal merészel ő rá hivatkozni. Végül odafordul a vizsgálóbiróhoz. -119-

– Rettentő dolog az uram, hogy nekem ilyen nagy munkaidőben ilyen rongy ember miatt, egy lókötő miatt kell Pestre bemászkálnom.

Azonban Dabasi Huszár János még most se ijed meg. Még most is csak mosolyog és a fejét csóválja s nyugodt bátorsággal határozottan szemébe mondja Standár Pirótnak a lóadás-vevés apró részleteit.

– Csak ne oly foghegyen – szólt – Standár Pirót István uram. Hát nem emlékszik kend, hogy az áldomást Kovács Ádám Ferencz kocsmájában ittuk meg? Nem emlékszik kend, hogy az áldomáson Kiliti Mózsa Mihály is ott volt? Nem emlékszik kend, hogy ez is, a kocsmáros is, felesége is, tehát hárman látták, a mikor kend nekem a két lólevelet átadta? Gondolkozzék csak kend egy keveset!

Minderre Standár Pirót nem hajt. Nem gondolkozik. Megmarad a mellett, a mit ő állit s nagy bátran követeli a vizsgálóbirótól, hogy hallgassa meg hát mindazokat az embereket, a kikre, mint tanukra Huszár hivatkozott.

De a vizsgálóbiró mégis elgondolkozott. A két ember közül az egyik bizonyosan istentelen gonosztevő. De hát melyik lehet az? Igaz, hogy a tanuk majd eldöntik. De milyen szép lenne előre eltalálni, hogy melyik hát az igazi gonosztevő?

Bizonyára Huszár János marad a kátyuban. Korábbi életén sok a folt. A lopott lovakat most is a kezén -120- találták. Standár Pirót István vagyonosabb is, mint Dabasi Huszár János. Ez csak kisgazda, jószerével csak zsöllér, amaz pedig telkes gazda. Kétségtelen, hogy vagy az egyik, vagy a másik tudós a laczházi lovak elkötésében. De hát melyik?

Kovács Ádám Ferencz csakugyan kocsmáros volt Székesfehérváron. Ugynevezett kis kocsmája volt valahol a nagy vásártér közelében. Vastag, termetes alak, széles jó magyar arcz; – akármelyik káptalanbeli urnak jó lett volna az arcza, ha vastag bajuszát simára levágja. Semmi rossz indulat nem látszott az arczon. Ellenben csak ugy tündöklött róla, hogy ő biztos minden ő dolgában s rendben van szénája tökéletesen.

Volt felesége is. Szintén termetes, jóképü, barnabőrü asszony. Ugy pergett a nyelve, mint a kerepő. Ebben különbözött férjétől, a ki meg szűk beszédü volt. Egyébként se félt semmitől.

Meghallgatják Kovács Ádám Ferenczet. Mit tud a laczházi lovakról, Dabasi Huszár Jánosról, Standár Pirót Istvánról, áldomásról, bertalani vásárról s a többi mindenféle dologról.

Hát bizony nem tud ő semmit. Az igaz, hogy Bertalan-napi vásár szokott lenni Fehérváron, megvolt most legutóbb is, látásból ismeri ugyan Standár Pirótot is, Kiliti Mózsát is, de Dabasi Huszár Jánosnak soha -121- hirét se hallotta. Az ő kocsmája arravaló, hogy ott vásár napján is, más napon is igyanak az emberek. Áldomást is ittak a vásár napján is, de a maga ételét-italát kifizette mindenki, igy hát ő nem irta fel, hogy kik áldomásoztak. De az mégis bizonyos, hogy a kérdezett emberek azt ő nála nem cselekedték.

Összevágott ezzel a beszéddel a felesége vallomása is. Az asszony egyébként se tudhat semmit. Nem lót-fut ő az ivóba. Vásár napján száz ember eszik-iszik ő nála minden pillanatban. Neki a konyhán a dolga.

A mi igaz is. A vizsgálóbiró meggyőződött arról, hogy ez a két ember egyenes lélekkel beszél. Huszár János ugyan most is követelte, hogy a kocsmárost meg a feleségét állitsák szembe vele, de már ezt a vizsgálóbiró meg nem engedhette. Ő azt a két becsületes embert Fehérvárról Pestre be nem csődithette.

Hiszen Kiliti Mózsa Mihály se nyujtott Huszárnak semmi erősséget. Azt is kihallgatták. Megvallotta őszintén, hogy ő ugyan ott volt ama bertalani vásáron, volt Kovács Ádám kocsmájában is, ivott is az áldomásozókkal, adókkal, vevőkkel, árosokkal, vásárosokkal, de hogy épen kik voltak azok s miféle áldomásban ivott: arra már nem emlékszik. Ő már öreg ember s akkor már borittas is volt. Kiment a félszerbe s aludt is egyet.

Ezt mondta a vizsgálóbiró Huszár Jánosnak, mikor -122- mindezeket tudtára adta. S egyuttal szentül hitte, hogy jó nyomon van s hogy csakugyan Huszár a gonosztevő.

A lovak a laczházi legelőről éppen a bertalani vásár előtt két nappal vesztek el. Huszár éppen erről a napról nem tudja alibijét igazolni. Dabasról már eljött, Fehérvárra éppen csak a vásár hajnalán érkezett, a mint ő maga mondja; utja Laczháza felé vezetett; az meg most már éppen bizonyos, hogy Fehérváron se volt, mert Kovács Ádám Ferencz kocsmájában meg sem fordult. Ellenben Standár Pirót István meg alibijét is fényesen igazolta.

Huszár Jánoson most már meglátszott, hogy komolyan megijedt, a mint mind e nagy terhelő bizonyiték a vállaira nehezedett. Észrevette, hogy a hurok már kezd szorulni nyaka körül, de azért még mindig tagadott mindent s védte magát életre-halálra.

Ez se lepte meg a vizsgálóbirót. Épen a megátalkodott gonosztevők szoktak ekként cselekedni. De Huszár Jánosnak még nem akadt el szava.

– Tekintetes uram, a csillagos ég még se szakadhat le csak ugy átabotában. Nem lehet az. Azt már látom, hogy minden ember kutyahitü rossz ember s ellenem esküdött, de hát az a két darab lópasszus mit vétett? Hát talán én csináltam azt is? Talán én loptam azt is? Ha loptam is, valakitől csak lopnom kellett. Tessék csak utánanézni annak a két levélnek. A pókháló gyalázatos vékony szál, de a pók mégis egyenesen -123- el tud rajta menni. Hátha az a két passzus is odavezet az igazsághoz!

– Sok dolgot adsz Huszár János. De ebben az egyben mégis igazad van. Azt a két lólevelet csakugyan meg kell vizsgálni. Ámbár majd meglátod, nem lesz abból semmi hasznod.

Az egyik passzus rejteki volt Sopron vármegyéből, a másik tabi volt Somogy vármegyéből. Mind a két levél igazi volt, mind a kettő több kézen ment át lóval együtt, de mindegyiket más lóra adták ki s nem azokra, a melyeket Huszár János kezén talált a laczházi ember.

Az egyik levél története addig terjedt, hogy azt lószállitó zsidó adta be lóval együtt a katonasághoz Fehérváron. A másik levél története pedig addig terjedt, hogy azt tekintélyes uri birtokos adta át lóval együtt nyilt fehérvári vásáron ismeretlen nevü és lakásu vevőnek. A gyanunak még árnyéka se terhelte az uri birtokost.

Kihallgatták a községi jegyzőket, a kik a leveleket készitették s a lótulajdonosokat, a kiknek a jegyzők a leveleket átadták. Kihallgatták azt a tekintélyes uri birtokost. De a lószállitó zsidót is. Igazságban találtak mindenkit. A huszárőrmestert már nem lehetett kihallgatni, mert nem lehetett megtalálni.

Eltelt ezzel is jó négy hónap. Huszár ez idő alatt is csak ült. De még se nyert vele semmit. Sőt nagy -124- rejtély támadt. Hogy kerülhetett az a két passzus éppen az ő kezére a lopott lovak mellé, holott az egészen más két lóra volt eredetileg kiállitva? Ennek a rejtélynek csak egy kulcsa van. A két passzust is tilos uton szerezte Huszár János, éppen azért nem akarja megvallani. Ha igaz uton jutott volna hozzá: megvallaná.

Tehát még a két passzus is az ő lelkét terhelte. Sőt nemcsak a lelkét, a mint később az itélet bebizonyitotta.

Bizony Dabasi Huszár János: el kellett téged itélni. Hiába védelmezett okos ügyvéd, hiába védelmezted te is magadat.

Mert hogy a két ló a laczházi ember igaz jószága volt s tőle ellopták a legelőről, ehhez nem fért kétség. S hogy a két lopott lovat Huszár János kezén találták meg: ezt maga Huszár is készségesen elismerte.

Miként jutott kezére a két ló: ezt nem tudta igazolni. Minden tanu ellene vallott, minden szava hazugnak, minden mentsége sikertelennek bizonyult. Még mentsége is sulyosan terhelte.

Az is szaporitotta bűnét, hogy még passzusai is hamisak voltak. Hiszen nem a két lopott lóra, hanem másik két lóra állitotta azt ki a rejteki és tabi nótárius.

Azt is beismerte maga is, hogy a mikor a két lovat a laczházi legelőről ellopták: akkor ő nem volt otthon Dabason. Azt pedig sehogyse tudta bebizonyitani, hol volt hát, ha nem a laczházi legelőn?

Életének multján is folt van. Előélete rovott. Lólopásért, orgazdaságért máskor is elitélték már. -125-

Lólopásért három évre szokta a nemes vármegye a vádlottakat elitélni. A fogságot vasban, közmunkában s hetenként két napi bőjtöléssel kellett eltölteni. A bőjtös napon csak kenyér és viz volt az étel-ital, semmi más.

De a vármegye sok sulyositó körülményt látott. A bűnbe való ismételt visszaesés nagy dolog. Hiszen ez a Huszár János javithatatlan ember. Valóságos veszedelme embernek és lónak s a békességes társaságnak. Azután érthetetlen konok tagadása, holott bűne oly világos, mint a napfény. A helyett, hogy töredelmes lélekkel magábaszállna: még vakmerően felesel.

Hiába apellálta ügyét a királyi táblára, a hét személyes táblára, a királyhoz és atyauristenhez. Minden felsőbbség, minden hatalom jóváhagyta a nemes vármegye itéletét.

A mikor ügye véletlenül az én kezembe került, már akkor négy év óta hordozta a vasat. Egy esztendeig mint vizsgálati fogoly, három esztendeig mint elitélt fogoly.

VI.

Harminczöt-harminczhat év előtt történt ez a dolog. A mióta az öreg Mózsa nekem Dabasi Huszár János esetét elbeszélte. Azóta százszor eszembe jutott s nem egyszer gondolkodtam részletein.

Lelkiismeret és itélőtehetség az egyik mérő serpenyő -126- az itéletmondó biró lelkében. A másik az elkövetett bűnös tett, a terhelő bizonyitékok sulya s a véletlen körülmények sajátságos találkozása. A melyek együtt Dabasi Huszár János vállaira nehezkedtek.

Sokszor föltettem a kérdést magamban, ha én vagyok az itélő biró: vajjon a mérleg melyik serpenyője billent volna le? Az-e, a melyik fölment, vagy az, a melyik lesujt? Vajjon elitéltem volna-e én is Huszár Jánost?

Váltig tagadta a bűnös voltát. Közvetlen bizonyság nem is volt arra, hogy csakugyan ő lopta el a két lovat. De a körülmények szerint okosan, jó lélekkel s teljes alapossággal lehetett következtetni, hogy a bűnös ő volt s más nem lehetett.

A társadalomnak megvan a maga rendje. Jó-e, rossz-e az a rend, mindegy. Megvan. Az a rend parancsolja, hogy a bűnt büntetni kell. A lólopás bűn. Más el nem követhette, mint Dabasi Huszár János. Emberi észszel másra még csak gondolni se lehetett.

Tünődésem mindig azzal végződött, hogy valószinü, hogy én magam is elitéltem volna.

Pedig nemes Pest vármegye törvényszéke tévedett. Ártatlanul itélte el Dabasi Huszár Jánost. Tévedtem volna magam is.

Ime az eset, a melyet Kiliti Mózsa Mihály egyebek közt elbeszélt. Ezzel végezte szavait:

– Lássa, tekintetes uram! Dabasi Huszár János azokat a lovakat csakugyan attól a Standár Pirót Istvántól vette. Igaz árban vette. Mint igaz jószágot -127- nyilt országos vásárban igaz pénzen vette. Az áldomást is csakugyan Kovács Ádám Ferencz kocsmájában a vásár napján ittuk meg. Magam is ott voltam, magam is ittam és saját két szememmel láttam ott az embereket.

– De hát, Mózsa, miért nem mondta meg ezt, a mikor a szolgabiró kérdezte?

– Még akkor nem tudtam igazán az esetet. Csak később tudtam meg Kovács Ádám Ferencztől. Tehát akkor még sem tudtam tisztán, hova vágok azzal, ha megvallom, a mit kérdeztek tőlem.

– Jó, jó, de ez isten ellen való nagy vétek volt. Kend hamis tanuságot tett s ime, ártatlan ember, a mint kend mondja, már négy esztendő óta szenved e miatt. Hogy viselheti el ezt a lelkén?

– Hát hiszen azért mondom el a dolgot, hogy könnyitsek a lelkemen. S azután nem is egészen ugy van a dolog, a hogy tekintetes uram gondolja. Lám, a szolgabiró nem mondta meg, mirevaló lesz a vallomásom. Azt se mondta, Huszárt szoritja-e a törvény vagy Pirótot. Nekem se ingem, se gallérom egyik se. Csak az a szent, hogy magamféle embernek senkit bajba keverni nem szabad. Tudtam is én, melyiknek van oka félni a törvénytől. Ha beszélek; egyiket agyonütöm a szavammal. Ha nem beszélek: megmenekülhet mind a kettő. Minek ártsam magam az ügybe előre? Hiszen majd meghí a törvényszék a tárgyalásra, ott azután, ha előbb körülnézek, majd eldöntöm az igazságot. -128-

Elég jól beszélt az öreg, de egészen még sem hittem el minden szavát. Hogy jóhiszemben beszélt: a fölött nem kételkedtem. Hiszen szabadulni akart, halálára készült; miért akart volna engem félrevezetni, a mikor se haszna, se kára nem lehetett, akármit közöl velem.

Somogy-vármegyei öreg paraszt. Pesthez messze van. Nem is járkál Pestre. A vármegye minden nap öt-hat ügyet tárgyal. Minden ügynek, a Huszár-ügynek is száz részlete, sok apró és nagy titka, melyről csak a tárgyaláson feslik le a kéreg. Vajjon a somogyi öreg paraszt honnan tudta volna meg hitelesen a törvényszéki tárgyalás részleteit?

Mindamellett haladéktalanul intézkedtem, hogy a dolgok belső igazságát kipuhatoljam.

Az öreg Mózsa szerint Standár Pirót volt a bűnös ember. Ő volt a lókötő vagy az orgazda, mert ő adta el a lopott lovakat Huszárnak. A kocsmáros és felesége, valamint az öreg Mózsa is csak hamis tanu volt.

Csakhogy négy esztendő mulva Pirót bűnét napvilágra hozni nehéz. Csaknem lehetetlen. Maga is, czinkostársai is ugy eltagadnak mindent, hogy szinte nevetnek rajta az emberek. S azután négy esztendő alatt a nyomok ily esetben maguktól is el szoktak enyészni.

A kocsmárost épen nem lehet szóra birni. Ha akkor hevenyében is oly nyugodtan és tökéletesen kimentette magát ő is, a felesége is: mit várjak akkor négy esztendő mulva. -129-

A lópasszus kérdésében akadtam föl. Kétségtelen volt előttem, hogy a fonál egyik vége a lólevél.

Mózsa beszéde szerint a lopott lovat is, de a két passzust is Standár Pirót adta Huszár kezébe. De hát hol vette őket?

Két idegen passzus: mindegyik más lóra. Az egyik Somogyból, a másik Sopronból. Hogy kerülhetett a Standár Pirót kezébe?

Huszár János azt vallotta, hogy a lóleveleket az áldomás közben Kovács kocsmájában adta át Standár Pirót.

A szokás nem ez. A szokás az, hogy a vevő ott kint a vásárban kifizeti a ló árát, az eladó pedig ugyanakkor átadja a vevő kezébe a kötőféket a lóval együtt s a passzust. Passzusnak kell lenni. Ha van: a dolmányzsebben van. Onnan kivenni és átadni pillanat dolga.

Még se ott adta át Standár, hanem a kocsmában. Még pedig, a mint Huszár mondja, a kocsmáros szemeláttára. Ily módon hát a kocsmáros tudott a passzusátadásról.

Az is lehet, hogy a korcsmárosnál volt a passzus. Sőt csaknem bizonyosnak lehet tartani, hogy épen ő nála volt. Ha nem nála lett volna, akkor Standár átadhatta volna a vásártéren is. Vásáros ember ok nélkül a szokástól el nem tér.

Ha Mózsa igazat beszél, akkor Standár Pirót lókötő vagy orgazda. A kocsmáros kétségtelenül tudja ezt. S a lókötő és orgazda mégis nála tartja a passzust s ő a lókötő és orgazda számára magánál tartogatja a passzust.

Ha ez igaz: akkor a kocsmáros a lókötő és orgazda czinkostársa. Akkor ő is bűnös ember. Akkor világos: miért tett ő Huszár ügyében hamis tanuságot. Meg kellett védelmeznie Standár Pirótot, az ő czinkostársát. Hadd essék el Huszár. Ez idegen, ezt nem ismeri, ez nem társa.

Az a laczházi két lopott ló nem akkor került Fehérvárra, a mikor az a két passzus. A ló csak ama bizonyos bertalani vásár előtt tiz-tizenkét nappal kerülhetett oda, holott a két passzus azelőtt több mint félévvel.

Falusi paraszt az utczán sem veszi fel, ha megtalálja. Hiszen semmire sem használhatja. Senki se ád érte semmit. Ha fölveszi is, megnézi is, megint eldobja. De a lókötőnek ér valamit. Gyakran sokat is ér. Lopott lóval nem adnak passzust, de ha a tolvaj könnyüszerrel olyan passzushoz jut, mely a lopott lónak megfelel, akkor már ezzel bátran mehet vásározni.

A két passzus Fehérváron akadt meg utoljára, nem az árpási pusztán. Ámde Fehérváron nem Standár Pirót István lakik, hanem Kovács Ádám Ferencz. -131- Valószinü, hogy a két passzus az ő kezébe kerül először. Csak azután Pirótéba és Huszáréba.

Ha lókötő passzusa akkor ott lehetett a kocsmárosnál; az esetben most is lehet ott. Ha igazi czinkos: lesz is nála most is. Lepjük meg hát. Tartsunk nála házmotozást. Majd meglássuk, mi sül ki belőle.

VII.

Az öreg Mózsa szavát hitelesnek nem tarthattam. Se a törvény meg nem engedte volna, se a szokás, se a józan ész. Mózsa elvégre is bűnös ember volt, sokszor elitélték, most is a vádlottak közé keveredett. S azután most egészen másként beszél, mint négy év előtt beszélt a Huszár-ügyben. Az ő szavára ugyan Huszár Jánost kiszabaditani nem lehetett. Kinevetett volna inditványommal saját törvényszékem is, a pestmegyei törvényszék is.

De azért berendeltem egy irnokot, fölhivattam a várnagyot s az öreg Mózsa vallomását irásba vétettem. Ez is valami. A bűnös ember is mondhat igazat, habár senki se hiszi is el.

A fehérvári kocsmárosék ellen a házmotozást elrendelni kissé erőszakos dolognak látszott. A kocsmáros nem vádlott, sőt panaszt se emelt ellene senki. A házjog szent jog. Azt feldulni nagy ok nélkül nem szabad. Az öreg Mózsa beszéde oly sok év előtt történt esetről nem elég nagy ok. -132-

Minél többet tünődtem a passzus titkain, annál jobban megrögzött bennem az a gondolat, hogy Kovács Ádám Ferencznél most is kell lenni passzusnak Standár Pirót részére. Sulyos lélektani körülmények utaltak erre szüntelen.

Ha a kocsmáros becsületes ember: az áldomást rögtön bevallja s ezzel Huszár Jánost megmenti. Igaz, hogy Standár Pirótot eláztatja.

Igaz ez. Hanem a bűnös czinkost eláztatni s az ártatlant megmenteni is becsület dolga. Ellenben az ártatlant hamis tanubizonysággal hosszu börtönbe juttatni csak azért, hogy a bűnös megmeneküljön: ez már sulyos gonosztett és undoritó.

Más nem, mint haszon. E fajta emberek közt csak a vagyoni érdek a fő. Vagy jól megfizette Standár Pirót erre az egy esetre, vagy állandó czinkostársak voltak közös nyereségre. Igy aztán egészen érthető, hogy a kocsmárosnál álltak a passzusok is. Sőt az is lehet, hogy most négy év mulva is találok nála passzust.

Átirtam Fehérvárra a város kapitányához. Menjen váratlanul a kocsmároshoz s lopott lovak és rejtegetett lópasszusok iránt kérdezze ki. Kutasson is ki mindent a pinczétől a padlásig. Nézze meg még a kút kövei közt levő hézagokat is. S ha gyanus jelet vagy épen passzust talál, küldje azt el hozzám, de egyuttal Kovács Ádám Józsefet és feleségét is. Vigyázva, vasban és gyorsan. -133-

Megyei lovas huszárral küldtem a levelet. Másnap éjjel már ott volt Veszprémben Kovács Ádám és felesége a központi főszolgabiró kezén. De ott volt több száz darabra rugó nagy csomó passzus is lóról, szarvasmarháról. Tünődésem tehát nem hamis nyomon járt. Az öreg Mózsa beszéde most már komoly valósággá vált.

A lóleveleket a kocsmárosnál kettős fenekü hordóban találták meg. A hordó tele volt borral. A fehérvári kapitány eszének és fülének becsületére vált, hogy a tele hordónak kettős fenekü üregéből ki tudta a lólevelet kopogtatni.

A leveleket átvizsgáltam. Száz meg száz község s minden vármegye neve megvolt azokon a leveleken. Sok levél épen a legujabb keletü volt; győri, pápai, révkomáromi, városi kapitányok és czédulaházak által kiállitva. Minden levél igazi volt s igazi rajta a pöcsét, is. Nagy mulatságomra volt köztük olyan is, mely az én falumból származott.

No most már állj elő Kovács Ádám Ferencz, pödörd ki vastag bajuszod és beszéld el töredelmesen és igazán: hol, mikor, miként, kitől és miért szerezted meg a leveleket, miért tartottad magadnál, hány darabot, kinek, milyen árban adogattál el? Meg ne feledkezzél pedig Dabasi Huszár Jánosról és Standár Pirót Istvánról. Tudod, hogy ezek már a te keresztfiaid!

Hejh-hajh! Hidegvérü, ügyes, kitanult gonosztévő volt az a kocsmáros. Több esze volt, mint a viczeispánnak. Tagadott mindent komoly képpel, határozottan. Se nem nyelt, se nem csuklott a kihallgatás alatt. A legfogasabb -134- kérdésekre tökéletes ügyességgel tudott megfelelni. A hol nem volt előtte világos, hova vág a kérdés, ott feledékenysége volt a mentség.

Még a kettős fenekü hordót se lehetett hamarosan rábizonyitani. Hogy nála találták: nem tagadhatta. Hogy a hordó az övé volt: elfogadta. De hát folyton változnak ő nála a hordók. Rá nem tudott biztosan emlékezni, kitől került ez a hordó ő hozzá. Bizonyára az volt a hamis ember, az gyüjtögette a leveleket. Annyi elhalt szőlőbirtokosra, bukott kádárra, megszökött kocsmárosra hivatkozott: szere-száma se volt. Ettől került borral együtt, amaz csinálhatta kettős feneküre, ez meg amaz a kocsmáros cserélhette ki az ő kölcsönadott hordóját. Tessék a nemes vármegyének mindazokat fölkeresni, kihallgatni, idehozni s vele szembeállitani. Huszár János ügyében pedig most se mondhat egyebet, mint négy év előtt. Tessék a nemes vármegyének elolvasni az ő akkori vallomását. Hiszen irásba vették, Pesten rá meg is esküdtették, annak már csak szent igaznak kell lenni.

De hát még a felesége! Azzal épen nem lehetett birni. Ugy beszélt az, mint a záporeső, mint a felhőszakadás, meg nem lehetett állni előtte. Eszes és buzgó ember volt a főbiró esküdtje, a ki folytatta a vizsgálatot. Hanyatt-homlok futott fel hozzám a várba, hogy ilyen két hitestárssal még nem volt találkozása, nem boldogul ezekkel semmire.

Pest megyéhez is átirtam rögtön. Lepjék meg Standár Pirótot. Keressenek nála lopott lovakat. Puhatolják ki élete folyását. Milyen ember most, milyen volt azelőtt?

A pandurok oda is benéztek. A lóól üres volt. Jó hosszu épület, egyik oldala telerakva tavalyi szénával. A másik oldal üres, tyukok kapartak benne.

De azért csak visszamennek az ólba. Neki düleszkednek a tavalyi szénának s ime, a szénarakás mozog. Kibontják a szénát, csak jó vastag fal volt rakva szénából, azontúl rendes ólhelyiség jászolokkal s a jászol mellett öt ló.

Öt lopott ló! Épen az éjjel hozták s a gazda még nem tudott rajtuk tuladni. De elrejtette őket jól. A szénakazalban senki se keresgélt. Ha a kis gyerek jó füle meg nem hallja a tüsszenést, a pandurok elmennek onnan gyanu nélkül.

Nagy dolog a véletlen! Nagy dolog az a bolondság, a mit ugy hivnak: szerencse, szerencsétlenség. Ennek törvényét fedezzék föl a bölcsek és természettudósok! -136-

Standár Pirót István megrokkant a szerencsétlenség rettentő sulya alatt. Miért tagadja most már? Ott az öt darab lopott ló! Az egész falu tudja, hogy az az öt ló tegnap még nem volt nála. Égből pedig nem pottyant, szélvész oda nem terelte, maguktól oda nem mentek, angyalok oda nem hozták s az az öt ló az álfalat szénából maga meg nem rakta.

Kitudódott, hogy bizony régi gyakorlott lókötő az a Standár Pirót István.

Legokosabb lesz mindent szépen jó renddel bevallani. Igy legalább időt se veszt. Pere lepereg gyorsan, kiállja büntetését s utóbb még ember is lehet belőle.

A birák is kegyelmesebbek a bűnbánóhoz, a ki töredelmesen bevallja sok nagy bűnét, vétkességét.

Bizony csak elmondta Standár Pirót a Huszár János esetét is. Ott itták meg az áldomást: az az igaz, Kovács Ádám Ferencz adta a kért passzust darabonként öt forintjával, de előbb a két lovat jól megnézte. Hanem azért maradt neki passzusa elég, minthogy a dunáninneni és dunántuli lovakat ő szokta ellátni igazsággal.

Kovács Ádám Ferencz szeme elé mind oda tartottuk Standár vallomását. Ez se használt semmit. Annál bátrabban tagadott mindent maga is, felesége is.

Ez se baj. A passzusok majd oda vezetnek hozzá egyenként. Egyszer csak mégis megunja a makacsságot, kivált ha látja, mennyi kára származik belőle. S akkor majd ő is felvilágosit bennünket sok minden dologról. -137-

Első kötelesség most Dabasi Huszár Jánost kiszabaditani. Ne legyen többé fogva. Ne törje ezentul vas a lábát. Ne hordja a Dunavizet a vármegye házához. Ne söpörje Pest utczáit járókelők szemeláttára. Ne koplaljon kétszer hetenként. Ne sirjon utána feleség és kis gyerek. Ne pusztuljon tovább ugy is kicsiny gazdasága. S ő maga el ne sorvadjon éhség, bubánat, börtönlevegő és sülybetegség miatt.

VIII.

Huszár János mentségére még mindig nem volt egyéb bizonyság, mint Standár Pirót. De ez is csak lókötő. A kocsmáros mindent tagadott. Az öreg Mózsára nem lehetett számitani. Régen eltemették azt már, mire a pest-vármegyei törvényszék megtartja a tárgyalást.

Tudni kell azt, mit csinál a biróság, ha azt állitják előtte, hogy tévedett, hogy teljesen ártatlan embernek okozott rettentő szenvedéseket s hogy Huszár már négy évet el is töltött vasban.

Először is a biróság ezt el nem hiszi. A hatalom és a bölcseség nem tévedhet. Hogy a nap nyugaton keljen, keleten nyugodjék: ez ugyan bolond eset lenne. De még ez is előbb megtörténhetik, semmint a biróságok tévedjenek.

Ha Standár Pirót magára veszi a bűnt: ebből sehogyse az következik, hogy Huszár ártatlan. Ebből csak az -138- következik, hogy Standár is bűnös. Jusson tehát oda, a hol Huszár van. Vasba, börtönbe.

Ha azonban a biróság kénytelen belátni, hogy csakugyan tévedett: akkor meg egyáltalán nem szabad neki a tévedést kiigazitani.

Az égben is van hatalom, a ki elitél vagy fölment, a földön is. Az égi biróság neve isten, a földi isten neve biróság. A biróság az igazság őrizője és fentartója. Az állam tekintélyét, becsületét, méltóságát ő képviseli. Az ember jogait ő biztositja. A társadalom nyugalmát ő tartja fenn. Nála nélkül önzés, szenvedély, gonosz indulat, erőszak, ármány, fondorkodás uralkodnék a világon s az emberek egymást falnák föl, mint a férgek a mocsárban s mint a fenevadak az erdőben. A biróság csalhatatlan.

Olyan dolgot meg nem szabad tudni a lókötőknek és mindenféle duhajoknak, betyároknak, hogy a biróság is tévedhet.

Az egyes ember hadd szenvedjen. Egy ember nem a világ. A világ rendjének összeomlani nem szabad. Pedig az történik, ha napvilágra jönne, hogy a biróság is tévedhet.

– Én a laczházi lovakat nem loptam, mégis vasban ülök már négy esztendő óta. De ha loptam volna is: az csak két görhes ló. A kárvallott vesz helyette másikat. -139- Haragszik érte, de egész életén át nem szenved miatta. Elfelejti, hajaszála se görbül meg miatta. De mit vett el tőlem a biróság? Szabadságomat, nőmet, gyermekemet, vagyonom nagy részét, becsületemet egészen, egész életem sok nagy kincsét. Pedig én csak szegény, esendő, tanulatlan paraszt vagyok, a biróság pedig vagyonos, tanult, tekintélyes nagy urak serege. S ime én hordom a vasat azért a lóért, a melyet nem loptam el, az urak, a biró urak pedig élik világukat szabadon, becsületben, ragyogásban!

Igy beszélhetne a tanulatlan paraszt. Mivelhogy ő a világ rendjének fontosságát nem ismeri.

Ennek pedig utját kell állani. Azért nincs helye a perujitásnak, Huszár János szabadulásának.

Tudtam én, hogy nem minden biró gondolkodik igy, de azt is tudtam, hogy igy gondolkodnak sokan. Huszár János szabadulásának utját tehát jól meg kellett csinálnom.

Átirtam minden vármegyéhez s elküldtem a lóleveleket. Nyomozzák ki egyenként, a lólevelek kiknek kezén mentek keresztül s miként jutottak Kovács Ádám Ferencz kezére?

Nyolcz vagy tiz vármegyéből hetvennégy lólevélről csakhamar eljöttek hozzám a jelentések. Ezekből kitünt, hogy a levelek egy részét katonalószállitóktól, más részét maguktól a lótulajdonosoktól szerezte a kocsmáros.

Bejön a falusi kisgazda lovával a vásárra. Van levele minden lováról. Egy levél ára otthon a jegyzőnél tizenöt-husz -140- krajczár. Lovait nem tudta eladni, tehát nem kellett a levél. Akadt azonban egy becsületes bolond ember Fehérváron, a ki megvette a levelet ötven krajczáron. Ugyan mit csinálhat vele? A kisgazdának jól esik a pénz. Hiszen ha megint szüksége lesz a levélre, megint kap a jegyzőtől tizenöt krajczárért.

Az a becsületes bolond ember a kocsmáros volt. A ki azután a lopott lovakra illő lólevelet öt forintjával adogatta el. Ezenfelül a lókötők is odaszoktak kocsmájába. A betyár pedig, ha dolga sikerül, jó kedvében hatszorosan költ.

Most már sietve megujitottam Dabasi Huszár János pörét s az ujitó keresetlevelet nyomban átküldtem Pest vármegyéhez.

Sehogy se ment a fejébe, hogy egy idegen, messze vármegyéből való fiskus, a ki őt sohase látta, ennyit dolgozzon ő érte. Háláját be akarta bizonyitani. A következő év őszén lakásomon porlepte ismeretlen parasztember keresett fel. Látszott, messze utról jött. Hálálkodott vég nélkül. Utóbb csak előállott azzal is, hogy hozott nekem egy kis ajándékot, fogadjam el.

Begörgetett szobámba egy óriási fehér tököt. Két bécsi mázsát nyomott. Rá volt vésve és forradva ez a három szó: Dabasi Huszár János.

A vén Kiliti Mózsa egész héten át folytatta nálam többé-kevésbbé érdemes leleplezéseit. A régi betyárélet titkaiból; a csikósok, kanászok, juhászok benső életéből s a különböző vármegyék börtöneinek rejtélyeiből ezer meg ezer alakot és részletet tárt fel előttem. Népéletet, korrajzot, regényeket lehetne azokból irni. Nem egy országos népdal eredetét tőle tudtam meg. A katonai statáriumok hajmeresztő kivégzéseiből nem egy ártatlan ember halálát mesélte el nekem.

Sok ügyben meginditottam a vizsgálatot. Tenger Horváth János ügyét magam elintéztem, sok ügyet az illetékes vármegyékhez szétosztottam. Még évekig is vesződtek Mózsa titkaival.

Ugy kisérletként olyan esetben is nyomoztam, a melyből már nem is lehetett bűnügyet csinálni. Például a Serege Miska szomoru esetét is kinyomoztam csak azért, vajjon igazat beszél-e az öreg Mózsa.

Serege Miska derék szép legény volt valahol Somogyban a Sió partján. Volt már derék szép mátkája is.

Két legénytársával csárdában bajba keveredett. Azok is kacsintgattak az ő mátkájára. Két legénytársa a csárdában fokossal beszaggatta a fejét.

Elesett az ütésekre, de megint fölkelt s tántorogva elindult hazafelé. Kocsmáros, kocsmárosné, tiz tanu látta, hogy elindult. A vére folyt ugyan, de mikor az ajtón kilépett, tisztességesen még jóéjszakát is kivánt az ott maradóknak.

A két legényt faggatták kissé, de ők bebizonyitották, -142- hogy Serege Miska épen szépen a maga lábán ment el s ők még ott maradtak hajnalig. Eltüntéről semmit se tudnak.

– Pedig, tekintetes uram, tudtak. A mint hazafelé ballagtak, az erdőszélben belebotlottak szegény Serege Miska holttestébe. Meghalt az uton, már hideg is volt a teste. A két legény tanakodott: mit csináljon. Ha a holttest napvilágra kerül: kinos rabság lesz a sorsuk, ők ütötték agyon. Nehéz gondolatjuk támadt. Fölnyalábolták a holttestet, levitték a Sióba s a város-hidvégi hid lábához nyakát, kezét, lábát erős kötéllel odakötötték. Ott nem keresi senki, ott halász se jár, ott sohase apad ki a viz se. Ott van most is több mint husz esztendő óta!

Serege Miska mátkájára azon túl is hiába kacsintgatott a két legény. A lány azt mondta.

Szavát állta. Most is él a lány. Most is sokszor visszagondol örökre eltünt vőlegényére.

A hidvégi hid lábát nyomban megvizsgáltattam. Bizony megtalálták ott szegény Serege Miska sárguló csontjait.

Nem adtam. Minek szaggassam föl a szivnek behegedt sebeit? Hadd higyje, hadd remélje szegény lányka, hogy valaha még visszajő elbujdosott vőlegénye.

Egy hét mulva eljött az öreg Kiliti Mózsa Mihályért fia. Haza bocsátottam az öreget. Csak épen hogy hazaért, rögtön ágynak esett s néhány nap mulva meg is halt.

Jól sejtette. Más törvénybe hivták. A nemes vármegyénél csakugyan nem kellett többé törvényt állani.

EGY A SOK KÖZÜL.

Egy férfiut temettek el pár nap előtt, kit gyermekkoromtól fogva ismertem, ki jó barátom volt egykor sok éven át, kivel együtt, egy táborban küzdöttem sokáig a közélet mezején s kivel sok jó órát töltöttem el a nemes férfimulatság élvei között.

Hire, neve nem volt országos; lelke nem fénylett a lángelme napfényével, de azért nem közönséges, nem mindennapi ember vala. Előkelő, ősnemes család ivadéka, egykor tekintélyes vagyonnak tulajdonosa, magas állásokat töltött be a közélet terén, vármegye főjegyzője, sok ideig alispánja, országgyülési képviselő, törvényszéki elnök még egy év előtt is.

Most már ott fekszik a berhidai temetőben, talán egy kis fakereszttel jelzett sirban, egykori jobbágyainak, zselléreinek temetősorában. A kereszt elkorhad, a sirhalmot eltapossák, koszorut nem tesz rá, virágot nem ápol rajta senki, nem beszélnek róla, elfelejtik végkép, és azok felejtik el legtökéletesebben, a kik egykor szerették és becsülték.

Halálát nem adták tudtul a nagy világnak. Halotthirdetést -145- nem küldtek szét sem rokonaihoz, sem barátaihoz, sem egykori tiszttársaihoz. Én magam is csak egy vidéki hirlap sorai közt véletlenül akadtam rá, hogy egykori barátaim egyike meghalt és eltemettetett. Még ez a hirlap is csak ennyit mondott róla, egy szóval sem többet.

Mert e férfiu elveszté vagyonát, aztán elveszté becsületét s végre elveszté életét örökre. Se vagyont, se becsületet megmenteni nem lehetett, tehát élete nem volt arra érdemes, hogy megmentessék, sőt méltó volt arra, hogy meg ne mentessék. Egy kis adag por, melytől megmerevül a sziv, kialszik az élet: erre volt már csak szüksége. Kétségbeesésében megszerezte azt a port s azon a poron megszerezte a halált.

Miért beszélek én róla? Miért nem feledem el én is, mint elfeledték mindazok, kik neki jó emberei valának? Miért visz el képzeletem a sirra, hogy megtiporjam annak porát s miért emlékezem vissza életére, hogy annak irtóztató bukását fölidézzem?

Bizony nem könnyelmü kiváncsiság, nem kegyetlen indulat vezeti tollamat. Hanem szomoru igazságokat kell elmondanom, melyeket meg kellene hallani a nemzetnek s melyeken okulni kellene a nemzedékünknek. A hogy ez az egy ember elpusztult: ugy pusztultak el harmincz év alatt százan és ezeren és ha sokáig tartana ez a pusztulás: nemzetünknek halála következnék be a kikerülhetetlen végzetnek irtóztató törvényei szerint.

Ám járja be valaki országunk vármegyéit s városról-városra, faluról-falura kérdezze meg: hova tünt el -146- az a faj, mely megalkotta Verbőczy nemzetét s mely ezer éven át vészben, viharban, keserü küzdelmek árán s vérének hullásával megmentette sokszor s fentartotta mindig ezt a hont?

Fehér, Pest, Nógrád, Heves, Szolnok, Szabolcs, Erdély: im azt a földet járjátok be, melyet e nevek befoglalnak. Meglelitek a nagy családok neveit, ott állnak még a nemesi udvarházak, néhol vidám kényelem mosolyog az ablakokból, másutt düledező falak, korhadozó vén fák törzsei regélik el, hogy az ősi család, a régi gazda nincsen többé. A föld idegené, uj emberé, s a ki igaz örökségként birhatná e földet, az rég kihalt már, gyermekei, unokái szanaszét a nagy világban. Nem uraik többé önsorsuknak, nem vezetőik többé honuk közügyeinek, szétzuzta őket a haladó kor, más keze-lába lett valamennyi.

Más faj állott a kihalt helyére, – igy zeng búsan a rég elmult kor rég elmult dicsőségének lantosa.

De miért kellett kihalni a régi fajnak, miért kellett a tért átengedni uj embereknek?

Miért rokkant össze a régi faj a demokráczia sulya alatt, melyet ő maga önkényt, kényszer nélkül alkotott meg egykor? Üvegházi növény volt-e a történelmi nemzet, melynek a demokráczia szabad levegőjén el kellett sorvadni?

Az én egykori barátom élete és halála adja meg a feleletet. Egy volt ő a sok közül s szomoru élettörténete száz meg ezer családnak élettörténete. -147-

Uri házban nevelkedett, mint gyermek. A gondot, a nélkülözést, az életnek mindennapi kenyér-küzdelmeit nem ismeré. A kihalt nemesi társadalom légköre vette őt körül s annak erényei s bűnei tapadtak lelkéhez. Házi cselédekben, jobbágyokban, zsellérekben sereget látott az apai hajlék körül, melyről azt hivé, hogy annak szolgálat a kötelessége, neki pedig parancsolás és élvezés a joga. Az apa, a nagybátya, a rokonok, a jó barátok parancsoltak falujában s rendelkeztek vármegyéjében. S a gyermekkel együtt nőtt fel öntudatlanul az az önérzet, hogy minden jognak, minden birtoknak, minden dicsőségnek, minden élvezetnek örökké kell tartani s örökségképen ő reá kell annak szállani, mint szállott apjára és apjának őseire nemzedékről-nemzedékre.

A jogot Pesten hallgatá. Legalább itt szerzé bizonyitványait, melyekre szüksége volt az életben. De könnyen szerzé. A vagyonos és nemes ifjak jó vérnek és élénk elmének birtokában, elmefárasztó nagy munka nélkül is megnyerték azt a levelet, melyben meg volt irva, hogy ők jognak és alkotmánynak és minden szükséges tudománynak ismeretében eléggé gazdagok.

Pedig nem voltak eléggé gazdagok. Hiszen ha a tudomány minden iskolai gazdagsága birtokukban lett volna is: a munkásság szeretetét, az erények legnagyobb erényét, mely nélkül minden erény csonka és esendő, meg nem szerezheték. A kire jó név s nagy vagyon volt szállandó örökségül: az bizton számithatott jó hivatalra is. A hivatal kereste őt fel s nem ő azt. Gyakran ki sem kerülheté. -148-

Ez ábrándból, e vakságból, ez őrültségből a jurátusvilág nem volt alkalmas őt kigyógyitani. A nemzeti ujjászületés nagy kora csak uj, noha nemes ábránddal szaporitá a régi társadalom hagyományait, de azokat nem törlé el.

Hazament a husz-huszonkét éves ifju végezve és tudva mindent, a mire az öregek hite szerint szüksége van. A legelső tisztujitás közhivatalra emelte őt.

Megérdemlé-e azt a közhivatalt? Szolgált-e, küzdött-e fáradozott-e érte, hogy képességét bebizonyitsa? Nem tett semmit. És megválasztatása mégis dicsőséggel, ünnepélylyel történt, mintha már megszerzett nagy érdemeket jutalmazott volna meg a vármegye közönsége. Pedig nem jutalmazott meg mást, mint az ifjunak nevét s a rá háramló szép vagyon köztudatát. Megjutalmazott olyan dolgokat, melyek véletlenek, egyéni vak előnyök, de nem erények.

Az ifju józan ész birtokában, de egy kissé könnyelmü volt. A tömjén nem szédité el, de odáig fölemelkedni nem jutott eszébe, hogy a midőn kilépett a közélet porondjára, megkészitette volna életének és sorsának üzleti mérlegét. Mivel tartozik ő az életnek tehetségben, tudományban, munkaszeretetben s mit követelhet ő az élettől hivatalban, kitüntetésben, élvezetben?

Az ifju elfogadta a hivatalt és kitüntetést s élvezé a jelent. A hivatal kevés munkája nem emészté fel a napokat. Társas mulatság, kártya, vadászat, lovaglás, látogatások, fürdők: ime ezek tölték ki a napok és órák ürességét. -149-

Mert a nemes és gazdag ifjut senki se tanitá arra, hogy a hivataltól maradt üres idejét ossza meg az élvezet és a munka között. A régi nemesi társadalomban nem volt ez divat, de eszébe se jutott senkinek. Vagy legalább igen kevés embernek jutott eszébe.

Az élet minden nagy előnyeért az ifju nem adott mást cserébe, mint igazságszeretetet, jó kedélyt, vidám lelket, szeretetreméltó egyéniséget. Hogy is lehetett volna rossz lelkü az az ifju, kihez születésétől kezdve mindenki jó volt: szülő, tanár, vármegye és sorsnak szeszélye?

Mindenki szerette az ifjut, férfiak, nők egyaránt. Még ez a nagy közszeretet is ártalmára volt. Elragadozta önönmagától s neki sohase engedett időt arra, hogy megcsinálja az életnek ama nagy üzleti mérlegét. Csak élt öntudatlanul. Az élet szelid, de örökös élvei miatt még családalapitásra se jutott ideje.

Jött a forradalom s vele a keserü harcz. A fegyver csattogásai közt nemcsak a muzsák hallgatnak el, hanem a demokracziának szelid, házi erkölcsei is: a munkaszeretet, a takarékosság, a kész vagyon becsülése, a jövendőre való számitás okossága.

Jött a fekete kényuralomnak borzasztó korszaka. Most már vármegye sem volt, hivatal sem volt, de a közszeretet megmaradt. Most már a napnak minden óráját társas élvezetre kellett és lehetett forditani. Rokonok és jó barátok és busuló hazafiak seregesen látogatták az ifjut, a ki azonban már élemedett férfiuvá vált. -150-

Jött 1861 s vele az alkotmány csilláma, mint mikor februári hófelhők közül egy pillanatra kisüt a nap. Ekkor megint közhivatalt, tekintélyes állást adott a férfiunak – pár hónapig. A nap ismét elbujt a felhők alá.

Egy szép reggelen, a mindig szigoru becsületességü férfiu számitást csinált és látta, hogy adóssága magáért és barátaiért annyi, mint a mennyit vagyona ér. Eladta minden birtokát, lerázta minden terhét, nem maradt egyebe, mint az ősi ház, de nem volt lekötelezettje senkinek.

Azt hitte: tartozik a hazának azzal, hogy részese legyen annak a nagy és szent összeesküvésnek, mely forradalom utján akarta szabaddá tenni a hazát.

S midőn ez sikertelen volt: a mindennapi megélhetés kötelessége hivatalra kényszerité. Könnyen megnyerte ezt, hiszen minden honfi bizott benne, minden ember szerette őt. Lett alispánja a vármegyének, elnöke a birói széknek, országgyülési képviselője egy kerületnek. Utóbb törvényszéki elnökké tette őt a király.

Előhaladott korral hanyatlott már a férfiu testben, lélekben egyaránt, de a közszeretet nem hanyatlott irányában. A régi társaskörök nem bocsátották őt ki maguk köréből. Magas egyházi és világi méltóságok, gazdag rokonok és jóbarátok csak ugy környékezék, mint a mikor még megvolt a tekintélyes családi vagyon. Könnyelmüen hurczolák magukkal s ő könnyelmüen engedé magát hurczoltatni. -151-

Ám a demokrata-kör szegény közhivatalnoka nem győzi a régi társadalom élveinek vendéglői számláit kifizetni. Egy szép napon kitünt, hogy a férfiu kezére hitre bizott közpénzek nagy összege elveszett.

A rokonok és jó barátok nyomban helyretették ugyan a hiányzó közpénzeket, de ő szétfoszlott becsülettel többé helyén nem maradhatott. Barátai azt hitték: golyót röpit agyán keresztül. S megvetették s többé nem szóltak hozzá, midőn ő ezt rögtön meg nem cselekedte.

Ő pedig még meg akarta kisérleni az életet s a munkát, hogy jólelkü hitelezőit megmenthesse. Lehetetlen volt. Midőn kisérletének hiuságáról meggyőződött: reggel halva találták ágyában.

Kézsmárky Józsefnek hivták. Az ő élettörténetét vázolom e sorokban. Az övét és százakét és ezrekét, kik a rég kihalt társadalom erényeit nem tudták kibékiteni a demokrata uj korszak erényeivel és kötelességeivel.

Most már ott pihen a berhidai temetőben. Őseinek örökségéből csak egy sirnak való hely maradt meg számára. Az utolsó örököst s becsületét együtt kellett oda eltemetni.

Szivem mélyén rendült meg a sajnálkozás keserü érzete, midőn megtudtam szomoru esetét. Hiszen barátom és tiszttársam volt sok ideig. Halála kiengesztelt, bár engesztelne ki mindenkit.

S bár minden magyar szülő arra oktatná gyermekét: csak egy érdem van, ez a munka; – s a legmagasabb erény a munkaszeretet.

KÉT BIRÓ KÚTJA.

Az eset régen történt. Alig lehet kipuhatolni, mikor. Bizonyosan több mint százötven év előtt. Akkor sok szomoruságot okozott és sok szóbeszédre adott alkalmat. Még ma is emlegetik az emberek, noha ma már senki se tudja igazán: mi történt s miért történt, a mi történt.

Két hires, törzsökös nemzetség volt Szent-Gálon: a Tamás- és a Zsebők-nemzetség. Volt ugyan ott több is, de hiresebb egy se volt. Száz darab földje, huszonnégy ökre, egész falka disznaja volt mindegyiknek. Házuk az öreg templom közelében. Szolgájuk, szolgálójuk elegendő számban. Ugy tudom: maradékaik most is élnek.

A mikor az eset történt: Tamás Ábrahám volt az egyik nemzetség feje, a másiké Zsebők Mózes. Akkor még a jó kálvinistáknál meg volt az az ősi szokás, hogy gyermekeiket az ó-testamentomi szent nevekre keresztelték. Az Ábrahám és Mózes néven meg ne ütközzék senki. Az ő gyermekeik sem kaptak más nevet. Nemzetes Tamás Ábrahám uram egyetlen leánya -153- Rebeka volt, nemzetes Zsebők Mózes uram egyetlen fia Benjamin volt. De a faluban csak ugy hivták őket: Rebi és Béni.

A két gyermek jó szemmel nézett egymásra. Már a falusi iskolákban is vonzódtak egymáshoz. Szivesen játszadoztak együtt. A Béni gyerek alig volt tizenkét vagy tizenhárom éves, de már könnyebben esett lelkének, ha mikor elment a Rebi mellett, ennek ingvállához hozzáérhetett a dolmányaujja.

Azonban mit tud ahhoz a gyerekész, mit jelent az efféle vonzódás? A Rebit jobban kedveli, mint más ember lányát. Egyik macska jobban tetszik neki, mint a másik. Igy van a báránynyal is, a borjuval is, a csikóval is. Ideig-óráig tart a különös érzés s azzal vége. Jön az élet!

A gyerek majd felnő. Vastermete kifeszül a suhanczkor zsinóros dolmányából. Most még csak fokossal vagy ostorral jár, de nemsokára puskát kap, kopója lesz, czifra vadásztarisznyára tesz szert és sarkantyu is peng ünnepnapkor a csizmáján. Egy-két év eltelik s mennie kell a királyi vadászatra. Járnia kell tehát erdőt, mezőt s fölvernie a vadakat. Mire őt is kirendelik a király számára vadat ejteni: akkorra szemét, kezét, inait biztossá kell tenni minden lövésre, minden fáradságra. Igy kivánja a becsület. De a család tisztessége is. Nem szabad megriadnia a farkastól se. Sőt ezt is föl kell keresnie még a Halyag tetején is, még a Hárságy szakadékain és sötét völgyein is.

Ez az élet. Hogy jutna itt eszébe a Rebi lányka? -154- Csak ugy jut eszébe, mint más lányka. De még talán ugy se. Hiszen a gombási csárdás leányával, a pápavári kocsmáros hugával, sőt még a herendi szöszke, sovány sváb lányokkal is többször találkozik, mint a Tamás Rebivel. Éjjel-nappal az erdőt bujja, a Rebi pedig otthon van az édesanyja mellett.

Azután jön majd a község dolga s a vármegye dolga. Tisztujitás, követválasztás, hosszu dőzsölő kirándulások, vásárok, torok, családi ünnepek. Vámosra és a Balaton mellékére atyafilátogatások, szüretek következnek össze-vissza egymásután. A fiatal deli legényt mindenütt szivesen látják. Másutt is van, mindenütt van serdülő lányka, viruló hajadon, jó szó, édes mosolygás, sóvárgó sziv – legényembernek kedves mulatság.

Nagyon jól van, hogy igy van. Zsebők Mózes és Tamás Ábrahám uraimék ugy sem tudnak összeférni. Gyerekeikből ugy se lehetnének e miatt hitvestársak. Csak a saját bajukat szaporitanák, csak a két nemzetség zenebonáját szitanák a gyerekek, ha egymásra komolyan gondolnának.

Senki se tudja megmagyarázni, miért oly idegen a két öreg egymáshoz. Jó mód, jó egészség megvan mind a kettőnél. Becsület, tisztesség nem hiányzik egyiknél se. Asszonyuk, lovuk, erszényük tökéletes rendben. A főszolgabiró, ha kinéz a járásba, papramorgóra bekopogtat mindegyikhez. Még a tekintetes alispán ur is szivesen fog velük kezet, barátságosan elkérdezi az otthonvalók állapotját s jó kedvvel kivánja egészségükre a tüsszentést. Az egyházi és községi tisztségekben is jártas mind a -155- kettő, sőt a királyi udvarhoz is elküldték már mind a kettőt, a mikor a vadbeli hűbért a király asztalára el kellett szállitani.

Mi bajuk lehet tehát egymással? A ki ezt tudhatná, nincs olyan teremtett lélek.

De mégis van. Ők maguk ketten jól tudják, hogy egymás mellett el nem férnek. Nagy a világ, de kettőjük számára még se elég.

Már gyermekkorukban örökké viaskodtak. Játékban, jégen, erdőjáráson, vadkörte-szedéskor örökké birkóztak. Ha egyik erősebb lett volna, mint a másik: akkor semmi baj! De erejük, daczuk, szerencséjük mindig egyenlő volt. Mindig keményen szaggatták egymást. Mindig teljes kifáradás lett a vivódás vége, mindig azzal váltak el egymástól:

Pedig szülőik békében éltek egymással. Volt is dolga a nadrágszijnak akkor, mikor tépett ruhával, dagadt fejjel, véres szemmel hazamentek. De indulatukon a nadrágszij se tudott változtatni.

Szilajságuk nőttön-nőtt az idővel és korral. Bizonyára elpusztitották volna egymást, ha közbe nem jön a a háborus világ. Nemes gyerek volt mind a kettő, elmentek hát a királyné szavára a burkus ellen inzurgensnek. Ott azután távol estek egymástól, elég bajuk volt a burkussal is, nem estek egymáson keresztül.

Csakhogy jónak-rossznak egyaránt vége szakad. Még a háborunak is. Vásározó emberek már előre hozták a hirét, hogy a két vitéz jön már hazafelé, itthon is -156- lesz nemsokára. Mi lesz akkor, ha a faluban megint szemben találkoznak egymással? Ha indulatuk megint lángra lobban? Ha csákó a fejükön, kard az oldalukon, vetélkedő gyilkos kedv a szivük fenekén?

De az öregek se aludtak otthon. Mind a két legénynek megvolt már a szivbelije. Az öregek összedugták a fejüket s elhatározták, hogy a legényeket esküvőre, lakodalomra várják. Szép menyecske, okos asszony, szerető hitves mellett majd csak megjön az eszük.

Teltek az évek. Nagy tisztességeket ért el mindkettő. Élemedett, komoly emberré vált Tamás Ábrahám is. Zsebők Mózes is. De azért ezentul se barátkoztak egymással. Csak a kényszerüség hozta őket össze imitt-amott. Határjáráson, királyi vadászaton, közönséges gyülésen, vagy idegen áldomáson, de ilyenkor se szivesen intézték a szót egymáshoz.

Volt is erre némi okuk. Mert a sors ugy hozta magával, hogy az öregbiró-választásnál mindig szembe kellett szállniok egymással. Két pártra bomlott a nemesi közönség. Az egyik párt mindig Tamás Ábrahámot, s a másik párt mindig Zsebők Mózest akarta diadalra juttatni.

Hét esztendőn keresztül mindig Zsebők Mózes lett az öregbiró. Igaz, hogy Tamás Ábrahámot azután rendesen megválasztották vadászbirónak, de mégis csak nagy keserüséggel járt az, hogy az öregbiróság mindig elröppent előle. Pedig nem is igen vágyakozott talán utána. Hiszen a vadászbiróság is nagy dolog. Az is -157- többet ér a főszolgabiró méltóságánál is. De mégis csak keserü boszuság az, hogy mindig az ő vetélkedő társának kell győznie.

A Rebi lány egyszerre csak felnőtt lány lett. Tegnap még senki se vette észre, ma pedig mindenkinek elállt szeme-szája, a ki csak láthatta. De olyan szép hajadon lett belőle, a milyen Szent-Gálon nincs több, de talán még soha se is volt. A hol áll, a hol jár: illat van ott és napsugár. Bolondja lett minden nemes legény. Még Vámosról is, még Szent-István-Király-Szabadjáról és a többi nemesi községből is eljártak csodájára az emberek.

Hanem az se lett volna ám épelméjü ember, a ki el tudta volna hinni, hogy a Béni gyerek szivében csak egy pillanatra is elhalványult a Rebi lány ragyogó képe. Szilaj, deli legény lett a Béni gyerek, járta is az erdőt és a vidékbeli atyafiságot szakadatlan, volt is egy-két jó szava a leányokhoz, a kikkel uton-utfélen találkozott véletlenül az atyafiak társaságában, de azért szive szerint se nem látott, se nem hallott, se nem ismert senkit, csak a Rebi lányt s abban is bizonyos volt, hogy a leány is jó szivvel van iránta.

De akár tudtak, akár nem tudtak erről a nemes legények, nem törődtek vele. Százan is bomlottak a leányka után. S összebeszéltek, fogadást tettek, kezet fogtak arra, hogy a leánykának örömet szereznek. S bolond észszel, pajkos indulattal azt gondolták ki, hogy Tamás Ábrahám uramat – törik szakad – öreg -158- birónak megválasztják. Habár a község jó rendje megbomlik is, habár Zsebők Mózes uramat a guta környékezi is. Ezzel bizonyosan örömére lesznek a Rebi lánynak.

A nyolczadik esztendőben csakugyan Tamás Ábrahám lett az öregbiró. Hiába! Az a száz dévaj legény csakugyan szavának állt.

Az áldomást meg kellett tartani. Az ősi jó szokás ugy hozta magával. Az áldomásnál első ember az uj biró. De ott kell lenni a tavalyi birónak is. Zsebők Mózes el se maradt volna onnan a világért se. Ugy parancsolta a tisztesség is, hogy ott legyen.

De nemcsak el nem maradt, hanem komor képpel, szilaj, daczos érzéssel, keserü boszuval ott ivott a mulatók közt. Sőt talán többet is ivott, mint a hogy szokása volt. Nem is határozta volna el magát, ha többet nem iszik, arra a rettenetes szóra, a melyet ajkain kiejtett.

A mint egy pillanat alatt valamelyes csend támadt a mulatók közt, megfogta a kupát, fölállott ültéből, intett a dudásnak és czimbalmosnak, hogy hallgassanak. S kupáját magasra emelve, e szavakat ejté.

– Nemes atyámfiai, felebarátim! Én is fölemelem kupámat és szavamat biró urunk, uj urunk egészségére. Kivánom Istentől: sokáig éltesse! De még azt is kivánom, hogy uj urunk, biró urunk számára kötényt szerezzen be a közönség, viselje azt is tisztességgel, mivelhogy ezentul a királyi vadászok nemes köztársasága a kötény segitségével választja meg az ő előljáróságát. -159-

Tovább nem mondhatta. Nem is volt több szóra szükség. Mert a mikorra beszédével odáig ért, már akkor minden tagjabiró ember fölállott s ki a padokra, ki az asztalokra ugrált, de nem kupa, hanem fokos villogott a kezükben.

Mert hát szó, a mi szó, most már mindenki porrá vált, a kik akkor, százötven év előtt éltek és viaskodtak, most már ki lehet mondani az igazságot. Az a szó nem volt okos szó Zsebők Mózes uramtól. Sőt nagy bántás volt abban a szóban. Méltán gerjedt haragra a miatt a győzedelmes tábor. Még az Isten házában is megriasztotta volna az embereket, nemcsak az áldomásivásnál.

Igaz, a mi igaz. A Rebi leány csodálatos szépsége nélkül s a legénység pajkos összebeszélése nélkül ugyan alig győzhetett volna Tamás Ábrahám uram, de hát a lány szépsége végre Isten adománya s nem is nagy vétek. Fölhányni azt nem illendő dolog. A legények dévajságáért pedig Tamás Ábrahám uram csakugyan nem felelős. Hiszen előre nem is tudott róla.

Igaz, hogy a kötény is tisztességes ruhadarab; asszonynak, leánynak jól is illik, szükséges is, de férfinak csakugyan csufság. Nem is született még olyan nemes ember a világon, a ki kötényt kötött volna valaha maga elé. Jobb lett volna vakon születnie, semmint ezt megcselekedni. Csak a herendi és bándi svábok viselnek kötényt, a kiket tizenöt-husz év előtt -160- telepitettek a vidékre a labancz uraságok, de hiszen a sváb nem is jön a szentgáli nemes előtt emberszámba.

Isten a megmondhatója, mi lett volna a nagy förgetegből, ha néhány éltes ember s kivált a Béni gyerek utjába nem áll a gyilkos indulatnak. Sok vér folyik, sok koponya bezuzódik, sok sirás és átok támad utána bizonyára. De a Béni gyerek odaállt az apja elé. Ugy állt ott, mint a sudárfa a Halyag ormán. Két kezét leeresztette, de jobb kezében ott volt a sulyos csákány. A kire talál sujtani, nem látja az többé a fölkelő napot. De azért az okos szóval se késett el.

– Bátyáim, nemes atyafiak! A ki csak kis ujjal is hozzáér az én apámhoz: halál fia. Egymás életét meg kell becsülnünk.

Azután odafordult Tamás Ábrahámhoz, a Rebi leány édes apjához és sokkal csöndesebb hangon, csaknem kérő hangon azt mondotta neki:

– Kegyelmed, bátyám uram, elégedjék meg a mai napra a birósággal. Az én apám felett győzedelmeskedett, de azért nekem nem fáj a kegyelmed birósága.

De Tamás Ábrahám lelkében ott incselkedett már az ördög. A diadal mámora s a bor mámora az ő elméjét is megzavarta. A kötény az ő indulatát is lángra lobbantotta. A Béni gyerek szelid szava csak dühösebbé tette.

– Apádnak adj tanácsot, ne nekem. Mondd meg neki, hogy fattyujának lába nyomát házam körül ne lássam többé.

Az ős nemes család ivadéka, a deli, bátor legény csak fattyu! A ki nem alábbvaló a Tamás nemzetségnél, s a ki sok emberöltő óta mindig elején állott a nemességnek: azt fattyunak meri mondani élő ember! S áldomás közben, az egész falu előtt, a hol együtt van a község szine-java!

De föl is ugrott e szóra Zsebők Mózes s egyenesen oda akart rohanni Tamás Ábrahámhoz, a Béni gyerek azonban két vaskarjával átölelte.

– Bizzuk Istenre a döntést, édes apám, tudja kegyelmed, hogy annak az embernek nincs fia, a kit szemre bírjak.

Ezt már rekedt hangon mondta az öreg Zsebők. Láng és boszu volt már minden csöpp vére. De azért nem ellenkezett, a mikor fia szelidséges erőszakkal kihozta az áldomásivó nagy társaságból s elvezette haza, nyugodalmas ősi hajlékába.

Tamás Ábrahámnak bizony nem volt fia. De mégis csak összetörte volna őt az a Béni gyerek, ha az angyalok keltek volna is védelmére.

Hanem hát leánya volt, a szépséges Rebi lány. A kiért pedig életét is, mennybeli üdvösségét is odaadta volna az a Béni gyerek.

Tél volt már. Az uj esztendőtől alig néhány nap választott el. A hegyek és erdők tele voltak hóval, de a mezőkön csak imitt-amott volt nyoma a hónak.

Túl Herenden, túl a Horhi pusztán, a pataknak -162- Halyag felé néző irányában két férfi ballag fölfelé. Délután már az idő. Nincs nagy hideg. Tömött, szürke hófelhők gomolyognak le a magas Bakonyból, a Kőröshegy és a Hajszabarna tetejéről. Lassan fujdogál a déli szél is. Száz jel bizonyitja, hogy esés lesz. Esteledik is nemsokára. Hova megy az a két férfi? Ki az a két férfi?

A pataknak széles a völgye. Jobbról-balról magas domb a partja. Mind a két domb kopár. Az egyik férfi az egyik dombon, a másik a másik dombon ballag. Jól öltözött szentgáli nemes mind a kettő. Puska a vállukon, de se kopó, se vadásztarisznya velük. Se el nem hagyják, se meg nem előzik egymást. Ezek most nem vadra vadásznak.

Bizony nem. A két szentgáli biró ez. Az uj és a tavalyi. Tamás Ábrahám és Zsebők Mózes. Ezek most egymásnak a szeme közé akarnak nézni. Megállnak a forrás fölött. Puskalövésnyi távolság választja el őket. A falvak messze. Élő ember nem láthatja őket. A mi majd történik, meg nem tudja senki. Csak a forrás és az erdő. Ezek nem árulják el a titkot.

Zsebők Mózes leveszi válláról a puskát, megnézi, fölporozza s odakiált átellenesének:

Tamás Ábrahám is leveszi a válláról a puskát, ő is megnézi, ő is fölporozza s aztán nyugodtan szól:

Két hatalmas durranás szólal bele a ködbe, a szürkületbe. A köd és a szürkület elnyeli mind a kettőt.

Zsebők Mózes megtántorodott a lövésre. Valahol -163- golyó találta. Leült pihenni az avarra. De érezte, hogy gyöngül. Azt is érezte, hogy ruhája nedves a vértől. Mit csináljon? Mi történt? Bágyadt volt már elméje is. Körülnézett. Sötét volt már egészen. Haza kellene mennie, éjszakára kint a Bakonyban nem maradhat. De véresen hogy mehetne haza? Nini, hát itt a forrás. Abból egyet inni is lehet. Erőt is ad a viz.

Föl akart kelni. Nem tudott. De azért a domboldalon le tudott vánszorogni a forráshoz. Mire odaért, oly sötét volt, mint a korom, mint a pokol. De azért tapogatódzás közben észrevette, hogy a forrás oldalán eleven ember fekszik. De hát eleven-e? Kezét homlokára tette s a homlok meleg volt.

Elővette nagynehezen tűzszerszámát s elkezdett csiholni. Tizszer is ütött a kovához, mig egyszer jól találta s egészséges szikra pattant. De annak fényénél mégis meglátta, hogy az az ember senki más, mint Tamás Ábrahám!

Még egyszer kezdett csiholni. Tamás Ábrahám bajuszán, a mint ott feküdt a fűben, árvalányhaj pihéje feküdt. De az árvalányhaj pihéje meg nem mozdult.

Nagynehezen átmászott a forrás másik oldalára. Nem kellett hosszu utat tennie. A forrás nyilása nem sokkal nagyobb, mint egy nagy vasfazék. Azért mászott oda, hogy a mikor sebét mossa, be ne föcskendezze a vizzel a halottat. -164-

Ereje azonban elfogyott már. Dolmányának ezüst gombjait nem tudta már kigombolni. Érezte, hogy végéhez közeledik.

Elkezdett a hó esni. Egész éjjel, egész napon át szakadatlanul esett. A két birót öles hó takarta el. Szebb temetésük a királyoknak sincs.

Másnap nem került elő a faluban se az uj biró, se a tavalyi. Harmadnapon már a fél falu kereste őket. Veszprémben, Herenden, a malmoknál, a Gombási csárdában s mindenütt a tisztásokon és a rengetegekben. Sehol semmi nyomuk.

Jó késő tavaszszal, mikor a hó elment, akkor találták meg a juhászok. Ott feküdtek szépen akkor is egymás közelében. Csak a forrás választotta el őket. Mindegyik mellett fegyvere.

Se holt, se eleven nem volt a szegény jó Rebi lányka, a mikor édesapja holttestét megpillantotta. Lábai megtántorodtak s ha a Béni gyerek ott nincs, bizony lerogyik a pázsitra.

Sok sürü népség állt ott köröskörül, de a lányka, mintha észre se vette volna, odaborult a Béni gyerek karjára s ott zokogott csendesen sokáig.

A szomoru eset óta a neve: Két biró kútja. Épen negyven éve lesz, a mikor utoljára láttam. Magas hó volt akkor is partjain, de azért a forrás környékén néhány arasztnyi távolságban a legszebb mezei virágok nyiltak. Langyos a vize, a telet nem ereszti közel magához.

AKI MINDIG MÁS.

A nagy fejedelem hatalma elmult, a nagy hős emléke elhalványodott, a nagy vértanu dicsőségéről nem volt szabad beszélni se. Szürke köd borult a világra s a hazafi lelkekre. A fejedelem, a hős, a vértanu ott nyugodott már a török nemzet fővárosában mélyen eltemetve. De emlékezetét még mélyebbre temették el itthon az idők és a viszontagságok. És az ingadozó hitü nemzedékek, a kik utána következtek.

Az irodalom s a mesék és dalok ábrándja se tartotta fenn dicsőségét. A ki emlegette volna: keserü csapásnak nézett elébe. A paraszt a bőrét, a nemes ember a fejét és a jószágát félthette. Még a törvény is ugy szólt róla, mint pártütőről, veszedelmes, rossz emberről, a szabadságnak ellenségéről.

Ezelőtt negyven-ötven esztendővel bizony kevés nyomát találtam én a nagyközönségben az ő dicső emlékezetének. A hol, a merre mérhetlen uradalmai feküdtek: csak ott emlékeztek rá néhányan. De azok is inkább csak azért, hogy a mostani uraságok őseinek árulását emlegessék. -167-

Túl a Dunán nem volt birtoka, itt még jobban elfeledték, mint a felső Tisza partjain. De azért az én kis falumban mégis fönmaradt emlékezetéből egy kis napsugár. Hadd csillanjon meg ez is nyájas olvasóm előtt.

A faluvégen, a napkeleti oldalon, a harmadik utcza utolsó házát még ma is ugy nevezik: a Durcsán-ház. A gazdája nevéről nevezik igy.

Kis gyerekkoromban még jól ismertem utolsó gazdáját. Durcsán Mihály volt a neve. Volt is vele valami dolgunk. Apám, mikor mezőszentgyörgyi birtokát kivette a zálogból 1838-ban, az ő házában vett bérbe egy kis szobát és félkonyhát valamelyik számadója részére. Ő maga is gyakran megfordult benne.

Rongyos kis házacska, a milyen a faluvégeken szokott lenni. Kopott vályogfala, hámladozó meszelése, vihartépett, fésületlen nádteteje, korhadt kútágasa, töredezett kútkámvája. Se kerités, se kapu, egy-két busuló szederfa, embermagasságu bojtorján, laboda és sóslórom az udvaron. A kémény teteje ledőlve, fekete a füsttől, ötven esztendeje nem látott meszelőt.

Öreg legény, szürkülő hajjal. Kusza bajusz, kusza szakáll, csak a szél rázza ki néha belőle a port és pelyhet. Előre hajtott fej, földre néző éles szemek, lógó, sóvány termet, rongyos dolmány, melyen hetvenhétfelé szakadva a fekete zsinór. Szótalan örökké.

De csak akkor volt ilyen, a mikor józan volt. Az volt -168- a szerencséje, hogy ritkán volt józan. Mert a mit napszámmal, aratással s egyébként keresett: azt bizony ő mind megitta. Egyéb öröme nem volt az életben.

Pedig hát nemes ember volt. Egykor hires, régi nemesség ivadéka. De a végzet ugy rendelte, hogy vele örökre elpusztuljon a hires nemzetség. De ő nem busult e fölött. Igy kell annak lenni. Ha a világ nem becsülte meg a nemzetséget: eb ura a fakó, ő se becsüli meg a világot.

Mestergerendáján irást őrzött. Háji-báji irka-firkák nyalábját. Volt köztük kutyabőr is. Erre különösen vigyázott.

Egyszer megmutatta apámnak a kutyabőrt. Apám volt a mezőföldi nemesség háznagya s a falubeli nemesség inspektora. Durcsán Mihály is egy szavazat volt. Nagy küzdelmek, sürü gyüléskedések folytak 1848 előtt, minden szavazatot meg kellett becsülni. Apám oldalán sok jó napot töltött el Durcsán Mihály, volt hát bizalma hozzánk. Igy mutatta meg egykor a kutyabőrt is. Igy néztem meg én is.

Nemesi levél volt, még pedig czimeres. A czimerre már nem emlékszem. Sas volt-e benne vagy griff, medve vagy oroszlán, vagy egyéb fenevad: elfeledtem. A lobogók szineit is elfeledtem. Csak arra emlékszem, hogy a nemességszerző neve Mikhael Dywrsánszky volt. Régi levél, isten tudja, melyik király idejéből. De akármilyen régen élt ez a nemességszerző ős: Durcsán Mihály tisztán tudta a vele való összeköttetést s be tudta bizonyitani a tőle való leszármazást. -169-

Nagy történet ez. De éppen ez az a történet, mely elénk idézi Rákóczi dicső korszakának egy kicsinyke részletét. Igaz, hogy nem éppen vidám részletét, s nem is olyat, mely érdemes volna arra, hogy az ország történetébe beleiktassuk.

A régi iródeákok néha dőre észszel irtak. A »Dy« például azt jelentette náluk, a mit ma a »gy« betü jelent. Az »u« betüt pedig gyakran »w« betüvel irták. Azt a nevet tehát igy kell olvasni: Gyursánszky. Hogy a közbeszédben miként ejtik ki: megint más kérdés.

Egyik Durcsán Mihály a dicső fejedelemnek volt vitéz katonája. Ott járt mindenütt, a hol ember kellett a gátra. A mi Durcsán Mihályunk százszor is elbeszélte, hogy a mikor a cserencsétlen trencséni csatában dicső fejedelmünkkel a lova egy vizmosásba zuhant, fejedelmünk megmenekülése után este, kurucz Durcsán Mihály visszalopódzott a szakadékba, a lóról levette a nyerget s lábairól leszedte az ezüst patkókat, nehogy azok az ellenség kezébe kerüljenek s még a gyalázatos labanczhad ezzel is eldicsekedjék.

Minden Durcsán az elsőszülött fiát Mihályra kereszteltette. Ez a szokás már apáról fiura szállt. Egyszer megkérdeztem: mi ennek az oka?

Az volt a szokása, hogy csak akkor beszélt, a mikor ittas volt. De nem is kellett sokáig várakoznom. -170-

– Hát annak az az oka, fiatal uracskám, hogy az se igaz Durcsán ám, a ki még a temetőbe is nem a maga lován megy ki! A magunk lován jöttünk Ázsiából, a magunk lován megyünk a mennyországba!

A halotthordó-készséget Szent Mihály lovának nevezik. Ezért kell hát minden Durcsánt Mihálynak keresztelni!

Kurucz Durcsán Mihály nem fogadta el a szatmári békekötést. Neki semmiféle potentát nem parancsol. Kutyahitü emberek voltak azok, nem igaz magyarok, a kik azt a gyalázatos törvényt hozták. Ő bizony hű maradt fejedelméhez s dicső vezéréhez a halálig. Elkiséri őt Lengyelbe, nagy Törökországba, tenger mellékére, örök bujdosásba. Vele él, vele hal, soha el nem hagyja.

Csakhogy a dicső vezér elhagyta a világot, ezt a siralom völgyét s árván hagyta jó kurucz vitézét.

Jó darabig busult, szomorkodott, tünődött, de azután mégis csak eszébe jutott, hogy volt ő neki egykor szép hazája, édes szülője, tisztes birtoka, szerelmes mátkája, talán megvan még vagy az egyik, vagy a másik, talán várják is még haza, talán még nem is feledték el egészen.

Delelő napja már elmult, életének fordulója lefelé -171- mutat már, három-négy év innen-onnan s belebotlik a hatvanadik esztendőbe: mit keressen otthon?

Ha egyebet nem: nyugodalmat. Fejét legalább ott hajtja le, a hol először látta a napvilágot.

Bizony nem igen várták. Mind elmult már, a kiket egykor szeretett s a kik egykor szerették. Egy-két rokon, egy-két gyerekkori pajtás mégis akadt s ezek mégis jó szóval, jó szivvel fogadták.

De mintha mégis várták volna. Földje avaron, háza pusztulóban, lábas jószága semmi. Egyebe sem volt, csak pusztai galambja. Jókora sereg odafészkelt elhagyott házába. Ezekből élt eleinte. S mégis mintha várták volna.

Valami rosszlelkü, vagy éhes ember elárulta hazatértét. Elmondta a királyi fiskusnak, hogy kurucz volt, pártütő volt, bujdosó volt s a fejedelemhez hű volt annak haláláig. Se kegyelmet nem kapott, se hűséget a királynak nem esküdött, mégis hazatért, pedig háza, kertje, szőleje, földjei vannak nemes Veszprém vármegyében fekvő Mező-Szent-György határában.

Napirenden voltak akkor az ilyen árulások. Az áruló kapta meg rendesen a pártütő birtokát.

Hát hiszen az a birtok nem sokat ért. Csakhogy kurucz Durcsán Mihálynak mégis az volt e földön mindene.

Egyszer csak megjelenik nála a királyi ember, a szolgabiró és az esküdt, s nagy mennykő idézést a -172- kezébe nyomnak. Idézik nemes Dywrsánszky Mihályt a királyi törvény elé, mivelhogy hűtlenséget, ribilliót és perduelliót elkövetni, idegen országban kóborolni, ő szentséges felsége a király ellen összeesküdni, a hűtlen fejedelem és bűnös társai iránt hűséggel viseltetni s ekként minden isteni és emberi törvényt lábbal taposni nem átallott s vakmerőségét még ezideig meg nem bánta.

– Jól van, jól kedves uraim. Ott leszek a mondott napon, Szent András havának 16-ik napján a törvény előtt. Magam leszek ott, senki más én helyettem nem lészen ott.

Volt ugyanis egy régi kurucz bajtársa egykor: nemes Gyurtsák Mihály Árva megyéből. Egyenesen elment hozzá Váraljára. Ott ugyan nem találta, hanem valahol Nyitrában vagy Nógrádban megtalálta s kért tőle atyafilevelet.

– Adj levelet, kenyeres pajtásom. Nem áhitom én se ökröd, se szamarad, se szolgálóleányod, se semmiféle jószágod. Kutyahitü labanczok zaklatnak, de más néven zaklatnak. Tudod, hogy Gyurtsák a nevem, azt is tudod: igaz nemes vagyok. Vén sasok vagyunk mind a ketten. Atyádfia vagyok, adj erről levelet, hadd verem ki a szemüket a te igazságoddal.

Gyurtsák Gergely adott atyafilevelet, nemes Árva vármegye meg is hitelesitette s e levéllel kurucz Durcsán Mihály a birák urak előtt nagy büszkén előállott: -173-

– Máskor pedig nagyságos birák urak, királyi embernek épszemüt küldjenek hozzám, ne világtalant, mert ime, én a nemes Gyurtsák Mihály vagyok, nem pedig a Dywrsánszky Mihály.

Ez bizony igaz. A birák már duzzogtak kissé, de hát ők hibázták el a dolgukat. A pört félre kellett tenni. Durcsán nyugodtan térhetett haza rongyos házába, pusztai galambjaihoz.

Most már meg is házasodott. Deresedő fejjel, de hát a házasságba is be kellett harapni valahára. A házasság nem testámentum, hogy utoljára hagyjuk.

Hanem az ismeretlen, gonosz áruló nem nyugodott. Megint megmozditotta ellene a veszedelmet.

Egyszer csak megint ott termett előtte a királyi ember a szolgabiróval és az esküdttel, s megint nagy mennykő idézést nyomtak a kezébe. Most már nem nemes Dywrsánszky Mihályt, hanem nemes Gyurtsák Mihályt idézték a törvény elé.

Most már éppen nem engedhette, hogy a házat elvigyék feje fölött, a feleségét sem hagyhatta szabad ég alatt.

Eszébe jutott, hogy volt ő neki egy másik jó kurucz pajtása is. Gyurcsányi Pál volt a neve, valahonnan Tisza mellékéről való. Azt is megtudta lassankint, hogy ez a királyné asszonynál, Mária Terézia királynénál nagy kegyelembe jutott s megkapta tőle Silingyiát s ott lakik tornyos várban.

Valahol csak van. Dunán túl, Tiszán túl valahogy csak feltalálja. Volt már hátas lova is. Előre!

Föltalálta. Szegeden, Makón, Aradon utbaigazitották. Valahol az isten háta mögött Zaránd vármegyében, vagy hol feltalálta Silingyiát. Ott volt a kastély is s benne ott volt szerencsére kurucz Gyurcsányi Pál is.

Csakhogy az már nem volt kurucz. Labancz volt az istenadta, pápistává is lett, királyi tanácsosságra is érdemesnek találták. Vajjon lehet-e ezzel boldogulni?

Mindjárt megismerte Durcsánban egykoron való kenyeres pajtását. Mindjárt megemlékezett arról is, hogy a nagyszombati csatában épen ő mentette meg a bőrét egész csomó német kezéből. Ő nála nélkül most nem ülne Silingyiában, tornyos várban.

Ő is engedett Durcsán Mihály kérésének, ő is adott atyafilevelet. Nem ugyan a maga személyében, hanem kegyelemből tartott magánál egy elárvult, vagyon nélkül való szegény öreg atyafit, – annak személyében. Ő már nagy uraság volt, neki óvatosnak kellett lenni. Vett is kurucz Durcsán Mihálytól jó levelet arról, hogy se neki, se maradékainak a Gyurcsányi-nemzetség javaihoz semmiféle joguk, igényük és követelésük nincs és soha nem is lehet, mivelhogy ősei ekkor, meg akkor, mindenesetre valamikor, de mégis Krisztus urunk születése után minden törvényes osztályt, sőt még leánynegyedet is bőségesen kivették, s ezért ő elvállalja a szavatosságot ugy a maga, mint a mindkét nemü örökösei részről minden ősi és szerzett és szerzendő javai erejéig. -175-

Ez még nem volt elég. Most föl kellett keresni a jó Gyurtsák Gergelyt. Utazott sárban-vizben, éjjel-nappal egy hónapig, mig föltalálta.

– Baj van kenyeres pajtásom. Nem vagyok én Gyurtsák Mihály, hanem Gyurcsányi Mihály. Még utóbb valaki álorczásságot vethetne a szememre s fejemet és jószágomat kérhetné. Magam felől nem aggódom, eb a ki a világot bánja, de már feleségem is van, gyermekem is lesz, bajt nem hagyhatok rájuk. Gyere jó pajtás, egyezzünk ki.

Durcsán Mihály elismerte, hogy ő se közelről, se távolról, semmiféle atyafiságban és vérrokonságban nem áll a nemes Gyurtsák-nemzetséggel, mivelhogy az ő igaz neve nemes Gyurcsányi Mihály. Viszont Gyurtsák Gergely is elismerte, hogy ő az atyafi-levél kiadásakor tévedett, mivel hogy éppen ott rágta ki az egér a kutyabőrt, a hol a nemzetség neve rá volt föstve.

Együtt bementek a nyitrai káptalanba, ott közösen bevallották az egyezséget s Durcsán Mihály nyomban kért is magának erről hiteles igazolványt.

Ekként fölfegyverkezve ment most már kurucz Durcsán Mihály a királyi törvény elé.

– Imhol birák urak, az igazságom. Nem nemes Gyurtsák Mihály, hanem nemes Gyurcsányi Mihály vagyok én. Máskor ne világtalan csahost küldjenek hozzám királyi embernek. Megmondtam már a multkor is, harmadéve!

A birák csak összenézik az irásokat, csóválják a -176- fejüket, hümmögnek egymásután. Szemmellátható igaza van a vén bolond kurucznak.

– Hová tette kend Gyurcsák Mihályt, a ki itt volt harmadéve kendnek a képében?

A vén kurucz előrerántotta tarisznyáját, s kivette belőle a nyitrai székeskáptalan hiteles levelét. Alá volt irva mind a tizenkét kanonok s rajta volt a nagy pöcsét.

Átadta a levelét. A melyből nyomban megbizonyosodott mindenki, hogy a hiba a sok háborus időben s a sok éhes egérben van. Azt pedig már a birák urak jól tudták, hogy a háboru elpusztitja, az egér megrágja a szegény ember igazságát.

Büszkén jött haza kurucz Durcsán Mihály. Megint csak hátrakötötte a fiskus sarkát. Most már nemcsak a pusztai galambokat találta itthon, hanem az asszony mellett egészséges gyereket is.

Még most se nyugodott meg az áruló. Még most is fölfegyverezte ellene az éhszomjas királyi fiskust. Jó későre ugyan, megint csak törvénybe idézték.

A faluban, a vármegyében se tudták már, mi volt valaha igazi neve. A népnek az a természete, hogy mindig rövidebben, mindig simábban mondja ki az ember nevét. A szomszédos Dégh faluban Festőnek hivják az uraságot, holott az apját még Festeticsnek, -177- az öregapját Fersteticsnek nevezték. A Szentesi-családról ma már senki se tud semmit, csak a Szente-családot ismeri mindenki. Az Egerfarmosi takácsból Farmos takács lett. A Birbó kőmüves agyonütné, a ki őt Birnbaumnak hivná, holott az apjának még ez volt a becsületes neve.

Igy járt a vén kurucz is. Gyermekkorában talán Gyursánszkynak nevezték ősi nevén. A hogy a bujdosásból hazajött: hol Gyurcsányi, hol Gyurtsák, hol Gyurtsán volt a neve. A kinek a hogy tetszett. Neki magának ugyan mindegy volt. De végre, a hogy a szilaj csikó sem ficzánkol örökké, hanem megáll valahol: azonképpen megállapodtak az ő nevében is. Se egyik, se másik: Durcsán Mihály az igazi neve.

Igy irták be a vármegyei nemesek lajstromába. Igy vett részt a gyüléseken, tisztujitásokon, követválasztásokon. Igy pörlekedett, igy tanuskodott, a gyerekeit is igy vezették az anyakönyvbe.

Száz igazságot adott neki a vármegye, hogy ő az igazi, a valóságos, a kétségbevonhatatlan nemes Durcsán Mihály. A ki ez ellen szót merne emelni: az lárvátus, kaumniátor vagy vértagadó. A királyi tábla emberei mind leszédültek a székről, mikor az ő sok nagy igazságait megértették. Dehogy mert ellene pisszenni a hatalmas fiskus.

Száz esztendeig élt a vén kurucz. Öregapám még ismerhette őt gyermekkorában.

Nos, hát ennek volt utóda az a Durcsán Mihály, a kit én ismertem kis gyermekkoromban. S ezt a történetet beszélte el, a mikor felöntött a garatra. -178-

De ha legyőzte már a bor, ha elfogta a mámor: még furcsább dolgokat is beszélt. Nem is beszélt, hanem csak motyogott. Hol dalolva, hol fogait csikorgatva, hol csak ugy suttogva.

– Kutyahitü labancz!… Kifeszitem én még a te bőröd… Hazajön még a mi nagyságos fejedelmünk… Nincs olyan messze innen a tenger partja nagy Törökországban… Leszek én még ur egyszer ezen a világon!… Az én szavam higyjétek, ne a labanczét!

Bolondság volt ez. Csak ittas ember szólhatott igy. Nem is adtak az emberek semmit rá.

A TUDÓS ÁNGYÁN.

»Hol volt, hol nem volt, még az operencziás tengeren is túl volt; volt egyszer egy öreg ember.«

A tudós Ángyánról igy kezdhetném beszédemet én is. Ő is ott volt mindenütt. Senki se tudott olyan faluról, városról vagy pusztáról, a hol ne lett volna. Minden pap, minden tanitó, minden nemesi ház jól ismerte. Minden pápai diák tudott róla valamit. Kis diák, nagy diák, öreg diák egyaránt. A kis diák mendikás volt, a nagy diák legátus volt, az öreg diák szuplikáns volt, járta az országutat és parókiákat, a tudós Ángyánnal mindenütt találkozott.

Csak épen az operencziás tengert kell kihagynom az elbeszélésből. Ezen a tengeren se túl, se innen nem volt járása soha. Mert ő a Mezőföldön volt, a Bakony aljától Tolna vármegyéig, a Balaton partján, a Sió melléken, a Sárviz völgyein, ötven kálvinista falu és város határában. De itt aztán mindenütt volt s mindenütt otthon volt haláláig. -180-

A mikor én megismertem: öreg ember volt már. Szürke haj, szürke bajusz, szürke szakáll. A ruhája is szürke tetőtől-talpig. Nem is volt azután már több ruhája. Volt Balaton-Fő-Kajáron német szabó, Politzer a neve. Jókedvü, ügyes, zsidó ember. A szomszédságunkban lakott a Nádasdy grófok birtokán, gyerekkoromban valami D’Orsay nevü franczia ur. A szabók szemében a legérdekesebb ur a világon. Magas termete, széles válla, domboru melle, lapos hasa és szűk dereka. Senki se tudott neki jó ruhát varrni. Nem engedett magáról mértéket venni. Azt a szabót, a ki a mérő zsinórral körültapogatta, mindig jól elagyabugyálta. Utóbb se találkozott olyan bolond szabó, a ki róla mértéket mert volna venni. Csak az öreg Politzer. Ő körüljárta háromszor, mint a macska a forró kását, megnézte jól s olyan kabátot szabott rá, mintha ráöntötték volna. Gróf D’Orsay ki is jelentette, hogy ilyen szabó csak Párisban van egy. Nos hát ez a Politzer varrta meg a tudós Ángyán utolsó ruháját.

Ne gondolja ám pedig senki, hogy az a ruha csak egy vagy két évszakra szólt s hogy az a ruha csak őszi-tavaszi, vagy csupán téli, vagy csupán nyári ruha volt s hogy támadhatott volna valaha olyan divat a világon, a mely annak ártalmára lehetett.

Volt valami szürke posztó akkor, melyet gácsi posztónak neveztünk. Erősebb az ércznél, tartósabb a bőrnél, nehezebb a darócznál, mégis vékony, mégis sima szövésü. Szinét soha el nem veszti, se eső, se napfény meg nem árt neki, fakulni nem tud; se por, -181- se sár, se zsir foltot nem hagy rajta. Télen meleg, nyáron hüvös, állja a vizet, mint a bagaria. Elszaggatni pedig épen nem lehetett. Ha az ember okosan viselte magát; eltartott száz esztendeig. Nemzedékről nemzedékre szállt, mint a családi ékszer. Műveltségünk minden haladását, Edison minden találmányát csuffá teszi, hogy e posztó szövésének titkát örökre elvesztettük. Ilyet többé nem készit az emberiség.

Ez volt a tudós Ángyán ruhája, a mikor én megismertem. A kajári nemes urak csináltatták neki, a mikor vagy félévig beteg volt a rektoruk s ez alatt a tudós Ángyán tanitotta a gyerekeket.

Jó kálvinista papi család szülöttje volt a Balaton mellékéről. Pápai diák, de a legelső diák. Bölcs professzorai el is határozták, hogy közköltségen kiküldik külső országba. Heidelbergába, Ultrajektumba, Edinburgba, hires univerzitásokba, hogy a mi tudomány van a világban, mindazt megtanulja, mindazt hazahozza s itthon azután mérje ki, oszsza szét egész életén át a tudományokra vágyakozó nemes ifjuságnak.

Talán azért történt, hogy a mikorra elvégezte a bölcsészetet és a hittant s a papi tisztességet is már megszerezte: akkorra megtanult németül is.

Igaz kálvinista ember, valóságos pápai diák meg nem tanulhat németül. A német nyelv a labanczok, a -182- zsidók s más egyéb jámbor felekezetek nyelve, a melyet annálfogva megtanulni nem is lehet, nem is szabad igaz jó kurucz magyar embernek. Nem is fordult még elő ilyen eset a pápai kollégiumban. Legföljebb száz esztendőben egyszer.

Annál csodálatosabb volt, hogy a tudós Ángyán megtanult németül. Pedig e nélkül derék, jóravaló, szorgalmas, buzgó, jó erkölcsü ifju lett volna.

Látatlanban senki se hitte volna el, hogy ő mit tud. De a fiatalok lelkében mindig ott lappangó nemes nagyravágyás arra ösztökélte, hogy országot, világot járjon, a szent eklézsiákat fölkeresse, a papokat és tanitókat meglátogassa s igy mindenütt elhigyjék, hogy ő a magyar, latin, görög és héber nyelveken kivül még németül is tud beszélni.

Azért természetesen még se hitték el mindenütt. Valami babonaságnak tartották az egészet. Sok helyen ki is nevették. Egyenesen ráfogták, hogy nem is németül beszél, hanem zsidóul. Épen ilyenféle beszédet szoktak hallani a boltos zsidótól is, a sipolótól is.

Lassankint mégis elterjedt a hire mindenfelé. E miatt dévajságból rákenték a »tudós« nevet. Rajta is maradt örökre. A mikor én megismertem, lehetett már hatvan-hetven esztendős; akkor már mindenki csak ugy ismerte: a tudós Ángyán. Nem is emlékezett már arról senki; mikor és miért nyerte a tudós nevet.

De azért mégse hivalkodásból kedvelte ő meg a kóbor életet. Nagy, sok bubánat és sürü könyhullatás kényszeritette őt erre. -183-

Jártában-keltében elvetődött Monoszlóra. Szép leánynyal, kedves teremtéssel, épen neki valóval volt ott találkozása. Megismerkedtek, összeéreztek, édes, ábrándos szavakat váltottak s ha isten is ugy akarja, egymás örök boldogságára szent házassági fogadást is tettek.

De most már a külső országba való utazásnak örökre vége. Maradjon Heidelberga és Ultrajektum ott, a hol van, békességben s éljen meg a maga emberségéből. Tudós Ángyánt hiába várja. Csak jóravaló ekklézsia, tisztes papi állás után kell nézni valahol Csallóközben vagy Vértesalján, vagy talán a Mezőföldön; édes kis feleséggel többet ér ott az élet, mint a világ minden heidelbergai tudománya.

Csakhogy abba jó esztendő beletellett, mig valami kis ekklézsiához jutott valahol a világ végén. Őrségben vagy Bergengócziában. Mindegy az. Mégis édes meleg fészek lesz az. Örömnek, boldogságnak vég nélkül való paradicsomi tanyája. Csak a monoszlói kis lányka legyen ott az ő szerelmes hites társa.

Lett is az. De nem neki, hanem valami jóképü vidám birtokos ifjunak s nem is Bergengócziában, hanem valahol a szomszédban Köves-Kállán. Mire a tudós Ángyán visszakerült titkos menyasszonyához: akkorra már az egykori kis lányka olyan derék menyecske lett, csak ugy szórta maga körül a mosolyt és vidámságot s olyan piros pufók csecsemőt ringatott kebelén, csak ugy nevetett az ember lelke, ha látta. -184-

De a tudós Ángyán nem nevetett. Elfordult vele a világ, szive elfacsarodott s két szeme könnyekkel lett tele.

Hát ezért tanulta ő meg a német nyelvet? Ezért tanult ő meg mindenféle pogány nyelvet? Ezért járta ő végig a kollégiumot s ezért szerzett ő tisztes papi állást Bergengócziában?

Mirevaló most már ő neki a papi állás? Hiszen ő egy helyben, panasz nélkül, az ő szivének nagy keserüségében nyugodtan meg nem maradhat. Hogy dicsérhesse ő vidám lélekkel az istent és az ő mennybéli seregeit, ha a végzet elvette tőle az ő szivbeli mátkáját? Tele marad az ő lelke szomorusággal, árnyék uralkodik ott ezentul örökre s az élet derüs napfénye oda többé be nem hatol.

Arczczal se fordult többé Bergengóczia felé, hanem a helyett ékes szavakban megirta az egyház véneinek, hogy ő papi állását el nem foglalja, tisztjét örökre leteszi, rá ne is várakozzanak, az emberi elmével föl nem fogható isteni végzet más pályát rendelt az ő számára, ők pedig éljenek istenesen, gyarapodjanak bőségesen, vigadozzanak emberségesen s ontsa le rájuk a gondviselés minden ő igaz áldását.

A levelet lepecsételte, postára tette, a választ meg se várta, nekiment a nagy világnak. A jó bergengócziabeliek talán meg se kapták az ő levelét. Jó ideig zaklatták legalább esperesüket, püspökjüket, még a pápai kollégiumot is; hova lett az ő papjuk? Adják elő, ha tudják. -185- Kurrentálták is a tudós Ángyánt, de mind hiába. Rájuk se gondolt többé a tudós Ángyán, pedig ők nem voltak okai semmi bajnak.

Lehet-e ezen csodálkozni? Lehet-e őt e miatt kárhoztatni? Megmaradhat-e ő egy helyben, mint a száradó fa, békességtüréssel, ha már minden boldogságának forrása örökre kiapadt? Hideg szoba, hideg ágy otthon; idegenek köröskörül. Özvegygyé lett, mielőtt mátkáját kebelére szorithatta volna. Bizony el kell ő neki futnia önönmaga elől.

A ki gazdag, a ki világfi: nagy városban, idegen országban, kényelmes utazásban könnyen feledkezik, könnyen szórhatja szét bubánatát. Bor, kártya, dőzsölés mámora könnyen oda furakodik a bubánat helyére s ugy kiszoritja ezt, mintha soha se lett volna ottan. Még könnyebb a sok szivünek. Ha az egyik szive beteg: a másikat veszi elő. Szép lány, üde menyecske, hamis asszony akad mindenfelé. Kiirtja az elmult menyasszony minden emlékét a háborgó lélek rejtekéből.

De a szegény végzett diák mit csináljon? Le nem szállhat, le nem telepedhetik soha. Oda száll, oda telepedik mellé keserü csalódása, szünet nélkül való szomorusága. Fiatal uj papnak sok minden szabad, csak ez nem szabad. Neki derüs arczczal kell hirdetni a -186- boldogságot, példás nyugalommal buzditani az elfáradottakat s megvigasztalni a bánatos lelkeket.

Ő buzditson? Ő hirdessen örömöt és boldogságot? Ő járjon el névnapokra, disznótorokra, szüretekre, keresztelőkre, nászlakomákra s vidám mesékkel, pattogó áldomásokkal ő álljon az emberek élére? A mikor lelke sorvad, szive vérzik, életét sötét felhő boritja? Ő áldja meg a szerelmes mátkákat? Épen ő adja át a jegyeseknek az ég üzenetét: »holtomiglan, holtáiglan?«

Ez a szó igaz szó. De csak az ő bolond szivének De még annak se, ha ott marad a csöndes papi lak árnyékában.

Csak ki az útra, utszélre. Neki a nagy világnak, melynek nincs se határa, se keritése. Ott be nem üti fejét semmibe. Felejtkezni csak ott lehet.

Szép élet a csavargó élet. Ott lakik jól, a hol szivesen látják. Hátán háza, kebelén kenyere. Ott pihen, a hol elfáradt. Ott fekszik le, a hol erőt vesz rajt az álom. Hol az árokparton, hol az erdőszélben, hol az utszéli csárdában. Hol a papnál, hol a rektornál, hol uri házak kényelmében.

Ismeri őt minden ember, minden gyerek, ő a tudós Ángyán, a kinek nincs tüzhelye és sehol maradása. Fiatal, edzett; egészségét el nem pusztithatja semmi. De hátha majd valahol a pusztában s valamikor rátör -187- a zimankós idő, a dermesztő tél, a gyengülő kor, a kinos erőtlenség, a sorvasztó nyavalya s nem lesz, a ki homlokát simogassa, ital vizzel megkinálja, fejealját megigazitsa?

Annál jobb. Hiszen éppen csak ezt várja. Addig nyomoruság a csavargó élete, mig ez be nem következik. Szálfa kidől, virág elhervad, madár elbujdosik: az ő elmulása miért volna nagyobb kár?

A bort is megismerte s lassanként meg is szerette. Csodálatos erő van a borban. Még uri házak asztalánál is, de hát még a csárdában! A hol egy szál gyertya serczeg, alig bir a füsttel, sötétséggel; rongyos czigány huzza, szegény legény dudolgat hozzá s tudós Ángyán mesélget dicső történetekről, a mikor kérdezik, a mikor hallgatják. Ide be nem fér a köves-kállai menyecskének, a hütlen leánynak ragyogó alakja. Hadd legyen ő is boldog a maga módja szerint.

A tudós Ángyánnak meg nem árt az ital. A bor el nem gyalázza őt. Csak bubánatát felejti el, de önönmagát el nem felejti. Pedig a csárda nyeli el minden üres idejét.

Ismerik már a duhajok is, a szegény legények is mind az egész Mezőföld vidékein. Ha személy szerint nem is, nevéről bizonyára.

Egykor Sár-Bogárdon pótolta a tanitót. Sulyos beteg volt a tanitó és egész családja, azért lakást se adhattak neki a tanitó házánál, hanem valahol a falu végén, elhagyatott házban ütött tanyát. Egyik vasárnap estén nem volt pénze, véletlenül sehova se hivták meg -188- az urak, lefeküdt hát idejében s eloltotta a faggyugyertyát. Elaludt nyugodtan az urban.

Éjfélkor rettentő csattanásra riad föl álmából. Mintha mennydörgő mennykő ütött volna be a szobába. Durván megszakitott alvásának mámoros ijedelmével néz az ablak felé. Mormogó beszélgetést hall az ablak alatt. Odakiált.

– Nyisd ki az ajtót, de sebesen, mert különben, igy meg amugy, a ki felmarkolt erre a keserü világra!

Káromkodott a vadember, mint a jégeső. Ő vágta be fokosával az ablakot, beszakadt az ablakfa is. Ez volt a nagy csattanás oka. Alvó ember előtt olyan ez, mint az ágyulövés a füle mellett.

Tovább nem tudott beszélni. Kaczagás vett erőt rajta. Akkora kaczagás, a mestergerendás kis szoba csak ugy harsogott bele. Szuette nyoszolyája majd leszakadt, majd összetört alatta a nagy kaczagástól.

Hárman voltak kint a duhajok. Összenéznek a nagy kaczagásra. Itt valaki megbolondult. De azért beszól az egyik: -189-

Erre meg most már a duhajok nevettek. Nyomban belátták, hogy a ki igy beszél: igaz embernek kell lennie. De ki lehet hát az az igaz ember? Ők azt hitték, valami takács lakik abban a félreeső házban, most vitt szét az emberekhez valami ötven rőf vásznat, tehát tiz-tizenöt forintja csak van a ládafiában. Valaki félrevezette őket.

Csuffá lettek hát. Egy kis mormogás után meg is kérdezték a bezuzott ablakon át egész becsülettel, hogy kit tiszteljenek a gazda uri személyében?

Most már mindent tudtak. Más vidékbeliek voltak ugyan, de ezt a nevet már jól ismerték. Bocsánatot is kértek tőle nyomban s emberségesen megkövették. Azután csöndes jóéjszakát kivántak s elballagtak.

Ezt az adomát már kis gyerekkoromban hallottam róla. Előbb tudtam, sem mint őt megismertem. De el is terjedt ez az adoma messze tájékokra. Ha valaki kölcsönt kért az ismerősétől, s annak nem volt pénze, vagy nem akart adni, pajzánul csak azt felelte:

De azért sohase lett a tudós Ángyán korhely, semmiházi, sőt inkább becsülték és szerették.

Ötven szent eklézsiának ő volt póttartalékos papja, -190- káplánja, rektora és segédtanitója, gyakran nótáriusa is. Ideig-óráig való üresedés, beteg tanitó, beteg pap, elcsapott nótárius mindig akadt. Hivjátok meg csak a tudós Ángyánt! Kocsin mentek érte. Addig keresték, mig valamelyik faluban megtalálták. Tisztességes kérést intéztek hozzá s ő ment, ha mehetett. Végzett pap volt, minden falusi tudományban jártas s mindenre alkalmatos. Sohase kérdezte, mit fizetnek neki. Sohase igérte meg: meddig lesz ott, a hová viszik. A meddig kedve tartja. Ha megunja: tovább megy. De a mig ott marad, becsülettel és sikeresen végzi ő munkáját, habár a kocsmába minden nap beszól is.

A fizetés fölött se viszálykodott senkivel. Az egyik falu uj süveget, uj csizmát, uj köpenyeget adott neki. A másik ellátta uj fehérnemüvel. A hogy a szükség mutatkozott. Étel-ital, dohányzókészség mindenütt volt bőviben. Pénze is volt valamelyes mindig. Előkelőbb, nemes uraknál kisasszonyokat, urfiakat tanitgatott németre, francziára, latin előkészületekre. Csak maradni nem tudott huzamos ideig sehol se.

Az asszonyok kedvelték is, sajnálták is. Nem magas termet, de jó alak, rokonszenvtámasztó nemes arcz. Miért nem nősül a boldogtalan? Hiszen tudnának neki szerezni parókiát, nyugodalmas, biztos állást, hozzávaló tisztes feleséget. Paplány, rektorlány, jegyzőlány akad erre-amarra, fiatal özvegy menyecske is találkozik, milyen derék hitestárs lenne belőlük. -191-

A tudós Ángyán az ilyen beszédet nem szerette hallgatni. Komolylyá lett rögtön. Látta az emberek és asszonyok jóindulatát. Nem dévajságból incselkedtek vele. Annál jobban fájt neki az a nagy igyekezet. Ha már nagyon a lelkére beszéltek, egészen elhallgatott, az üres szószaporitásnak e kérdésben nem volt barátja. Hanem fölkelt, elment a csárdába s ha társa akadt, ki nem mozdult onnan két napig.

De az ilyen beszéd alatt gyakran a melléhez kapott balkezével. Miért cselekedte ezt?

A melle alatt sorvadott valami. Ott van a sziv. Éles szemü asszonyok észrevették. Az a sziv bizonyosan tele van valami nőalakkal, ábránddal, vágygyal, emlékezettel, talán fájdalommal.

Meglehet: ugy volt. De bizonyos, hogy ott arczképet őrzött hetvenhét rétü papirba bepólyázva. Valamikor, régen ő maga rajzolgatta ezt finom csókatollal, fekete festékkel, fehér papirosra. A mikor még fiatal volt csak szive reszketett, de keze nem reszketett. Annak a lánynak arczképe volt ez, ott túl a Balatonon, a merre a nap szokott lenyugodni. Ha asszonyról, lányról, boldogságról beszéltek neki: önkénytelenül odakapott. Nem veszett-e el vajjon ez a kép is.

Nem sokáig kapkod már utána. Az ő napja is nyugovóra áll. Régen túl a hetven éven, talán az uj esztendőt meg sem éri.

Nem volt beteg, de gyönge volt. Valami sejtelme támadt. Felső-Puszta-Bogárdon tanyázott épen akkor. Hivták az urak Szilveszterestére oda is, Közép-Puszta-Bogárdra is. -192-

Nem ment sehova. Odament a czinkotai csárdába. Förgeteges, havas, csuf idő volt, alig tudott odavánszorogni. Ha a szél nem segiti: talán el se jut odáig.

Bátait találta ott, a déghi uraság hires lovas csőszét. Nem is volt más idegen vendég. Rongyos czimbalmos verte repedezett szerszámát. Egy ital borért, egy darab kalácsért, egy pipa dohányért. Annak czinczogása mellett tünődtek és beszélgettek. Ismerte már a csőszt rég időtől fogva. Többet tünődtek, mint beszélgettek.

A csősz ugy éjfél felé lovára akart ülni. A pusztákon keresztül ujév reggelére haza akart menni. A tudós Ángyán nem akarta, hogy magára hagyja.

Egyszer csak a tudós Ángyán kigombolja kabátját és mellényét s kiveszi szive fölül a bepólyált képet.

– Arra kérem kendet jó Bátai uram, hogy ha én le találok fordulni e rongy életnek fakó szekeréről: vigye el ezt a levelet oda, a hova szól s maga személyesen adja át annak, a kinek szól. Mondja meg neki, kitől kapta, mikor kapta.

A levél boritékjára rá volt irva: ez s e nemzetes asszonyságnak tisztelettel Köves-Kállán.

Erre a szóra két könyökét lefektette az asztalra s fejét ráhajtotta. Éjfél felé járt az idő. Kint a szélvész dudolt, bent a czimbalmos dorombolt, egy pillanatra föl akarta fejét emelni, mintha mondani akart volna valamit. De feje csak leesett a két karjáról.

Bátai csősz lóra ült. Beszólt a pusztába: meghalt a tudós Ángyán. Azután beszólt tanyájába: sietős utja van, messzire kell mennie, három napig ne várják haza.

De hiába ment. Régen elmult már a hűtlen leány, a vidám menyecske. Fönt a falu fölött a temető. Terméskövek és kőpadok és egyszerü siremlékek tanyája. Aszú fű és mulandóság a föld fölött, omló tetemek, por és hamu a föld alatt. Bátai csősz végig nézi a sirokat. Keres egyet; oda tenné a tudós Ángyán-küldötte arczképet. A hűtlen lányét, a vidám menyecskéét. Hiába keresgél. Porait se találni a temető bérczei közt!

A KATONA SE MINDENHATÓ.

Boldogult öreg barátomtól, Gubody Sándortól hallottam valamikor egy történelmi adomát, mely ha valósággal meg nem történt volna, nem tartanám érdemesnek az elmondásra. Arról szól ez, miként védte meg a pesti generálkommandó ellen egykor Pest vármegye alispánja a népet: eszembe jutott pedig épen most, a mikor látom, hogy miként védik meg a megyei alispánok a generálkommandók ellen a nemzetet és a nemzeti nyelvet.

1816-ot irtak, a kik irtak, urunk születése után. Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyék első alispánja, Szentkirályi László volt, hires Szentkirályi Móricznak az apja. Alispán volt már tizenegy esztendő óta.

1816-ban rossz termés és nagy inség volt országszerte s az életnek ára ez év végén s a következő 1817-nek első felében oly magasra emelkedett, mint a hogy ma áll.

Az inséges esztendő előtt husz krajczár volt egy liba, három krajczár volt egy font finom zsemlyeliszt, -195- hat krajczár volt a pesti piaczon egy csirke, asszonynapszám hét krajczár, férfinapszám husz krajczár a maga kenyerén. Olcsón éltek az oktalan állatok is, egy pozsonyi mérő zabnak az volt az ára, a mi egy libáé; a szénának mázsáját pár krajczárért adták. Olcsók voltak a mesteremberek is, a vármegye limitálta meg, hogy melyik mesterember miféle munkáért mekkora dijat követelhet.

Ilyen világba ütött be az inséges év, mikor a finom zsemlyelisztnek ára három krajczárról fölment tizenötre.

Épen ez inséges esztendőben jutott a bécsi kormány eszébe behozni, az országra is rákényszeriteni a második devalvácziót. Az első devalvácziónál csináltak száz forintból husz forintot s ebből a huszból csináltak a második devalvácziónál nyolczat. A kinek tehát 1809 elején volt száz forintja, két holdnyi igen jó szántóföldnek örök ára; annak 1816 második felében már nem volt többje nyolcz forintjánál, a melyen épen megvehetett egy köböl buzát.

A katonaság élelmezése akkor is kétféle volt, mint most. Itt Budapesten kaszárnyán élt a katonaságnak embere, lova s a katonaság piaczi áron maga szerezte be szállitók utján embernek, lónak az ennivalót. Másként áll a dolog a falukon beszállásolt és az átvonuló katonasággal. Ezt a jobbágyok tartoztak élelmezni Mária Terézia idejebeli egységi árakon, arról azonban -196- gondoskodott a nemes vármegye, hogy a jobbágyok vesztesége rendesen fel legyen irva és kimutatva s ezt a kimutatást elnevezték deperditának, vagy minek: – biztosan nem is emlékszem már rá. Az országgyülések százféle sérelmet csináltak belőle – a soha meg nem orvosolhatás tudatában is.

Elég az hozzá, 1817-ben átkozottul drága volt a katonaság városi és kaszárnyai élelmezése s azért a pesti hadparancsnok valószinüleg a bécsi kormány megegyezésével sajátságos taktikára határozta el magát.

Elhatározta ugyanis, hogy a budai és pesti helyőrséget megsétáltatja Pest-Pilis és Solt vármegyében s ekként a kaszárnyán fekvő katonaságból csinált falukra beszállásolt és átvonuló katonaságot. Ekként a katonai kincstár megszabadul a drágaságtól, a paraszt pedig hadd pusztitsa el utolsó jármos ökrét is, hogy enni adjon a katonának. Enni adjon hust, miután gabonája nem teremvén, tésztát ugysem adhat.

A menetirány ugy lőn meghatározva, hogy késő ősszel elkezdik a sétát Soroksár felé le Kalocsának s tavaszra a tiszai oldalon felkerülnek Czegléd felé s a Cserháton és Váczon keresztül vissza Budára és Pestre. Mire visszaérnek: akkorra meglesz az uj aratás.

Kemény ember volt az alispán, jó magyar, hatalmas tisztviselő, atyja a népnek s hatalmas bajnoka fajunknak és nemzetiségünknek. A József császár elleni demonstrácziókban már vezette a pesti ifjuságot, t. i. -197- a megyeit; 1790-ben már aljegyző volt s azóta folyton igazgatta a vármegyét. József nádorral, főispánjával nem egy nehéz összeszólalkozása volt, kivált 1816-tól 1820-ig az alkotmányi sérelmek megyegyülési tárgyalásai alkalmával.

Igaz, hogy nem volt se királyi tanácsos, se a vaskoronarendnek vitéze. Csak egyszerü pestvármegyei alispán volt.

Csakhogy mikor a budai hadparancsnok értesité őt, hogy a budai és pesti helyőrséget kiszállásolja a falvakra és Soroksár lesz az első állomás: hát akkor Szentkirályi László alispán visszairt hozzá, hogy ő ezt semmiképen meg nem engedi. Okul természetesen felhozta a nép inségét.

Azonban mikor vette figyelembe az osztrák hadsereg a magyar nép inségét s mikor engedelmeskedett egy hadparancsnok az alispánnak?

A hadparancsnok visszairt, hogy ő teszi azt, a mit jónak lát; az alispán pedig azt felelte neki, hogy ő meg felfegyverzi ellene a népet, ám lássa a generális, hogy aztán mit csinál.

Megjegyzem, hogy az alispánnak nem jutott eszébe előbb felirni a konziliumhoz, vagy az akkori Széll Kálmánhoz jó tanácsért és utasitásért, valamint az se jutott eszébe, hogy a pesti szolgabirót, Adonyi Mihály uramat engedelmességre utasitsa a hadparancsnok irányában.

Hanem értesité Soroksár városát, hogy a katonaság ekkor meg ekkor oda akar menni a nép nyakára, -198- melynek magának sincs kenyere s egyuttal utasitá a városi előljáróságot, hogy az ő felelősségére állják utját a katonaságnak minden módon s mindenféle fegyverrel. Ilyenforma rendeletet küldött a többi falvak és városokhoz is.

A katonaság kivonult s szép rendben masirozott Soroksár felé. Hát a mint közel jut s be akar térni a városba: akkor veszi észre, hogy az országut keresztül van árkolva előtte s a sánczon túl ott áll Soroksár népe fölfegyverezve fejszével, kaszával, vasvillával s vezetve s bátoritva megyei tiszti katonák és pandurok által.

A katonaság egy része tüzérség volt. Semmise lett volna könnyebb, mint a népbe belelövetni. A soroksári biró fel is mutatta a parancsnoknak az alispán rendeletét s kijelenté, hogy az éhező inséges nép inkább agyongyilkoltatja magát, semmint azt a siserahadat szép szerével bebocsássa. Asszonyok és gyermekek is feles számmal álltak ott a sáncz mögötti tömegben.

A parancsnoknak erre nem volt utasitása. A tömegbe belelövetni nem akart és seregével szépen visszajött Pestre – utasitásért az akkori Széll Kálmántól.

Csakhogy akkor József nádor ült a budai királyi palotában, a ki ugyan mindenféle pört beleakasztott az alispán nyakába, de mégis csak átirt Bécsbe, hogy az éhező népet nem szabad föláldozni még a katonaságért, még a devalvált bankóért se.

Mire aztán a sok staféta ide-oda járt Buda és Bécs között, akkorra szépen kitavaszodott, az aratás is megjött, -199- az isten áldása se maradt el s a katonaság se halt meg éhen a kaszárnyában.

Jó Szentkirályi László alispán is csak kiállotta a mindenféle pereket és fenyegetéseket, sőt az 1818 márczius 31-én megtartott tisztujitáskor oly egyhangulag s oly harsogó éljennel választották meg első alispánnak, a milyet tán se azelőtt, se azóta nem hallott a régi vármegyeház.

PECSOVICS.

Tolna vármegye belső történetéből keveset tudok. Pedig családom ősi fészke. De öregapám már elköltözött onnan s apám már csak látogatóba járt oda az atyafiakhoz s alig egy-két tisztujitáson és követválasztáson vett részt. De arról a hires névről, a Pecsovicsról mégis tudok valamit.

Az 1843-iki követválasztásnál két név lett szomoruan hiressé az országban. A Forintos és a Pecsovics név. Amaz Zala, emez Tolna vármegyében. Forintos György állt annak az udvari pártnak élén, mely Deák Ferenczet ki akarta buktatni az országgyülésből. Ennek a pártnak titkos vezére Zichy Domokos gróf veszprémi püspök volt. Ő kezelte az udvari párt pénztárát. Deákot ugyan nem akarták megbuktatni. Nem is tudták volna. Annyi pénze nem volt a püspöknek. A megyei nemesség egyhangulag választotta meg a haza bölcsét. Hanem tudták azt, hogy oly utasitással, mely ellenkezik meggyőződésével, Deák nem fogadja el a képviselőséget. Ő a közteherviselés s a törvény előtti egyenlőség bajnoka volt. Fizessen a nemes ember is adót, ne csak a -201- szegény jobbágyság. Vele szemben Forintos és az udvari párt azt irta lobogójára: »nem adózunk«. Irtózatos vesztegetéssel többségük lett s a követi utasitásba belejött a »nem adózunk«. Deák ily módon nem fogadta el a követséget.

A Forintos név országos hirének ez az eredete. A zalai két pártot otthon a vármegyében nem Deák- és Forintos-pártnak nevezték. Deák pártját »legény-párt«-nak keresztelték el. Forintos pártját »atyafi-párt«-nak. Ezt már rég elfeledte hatvan év óta a világ. Még Zalában is elfeledték. Ezt csak Vörösmartynak egyik igen szép költeménye tartja emlékezetben e czim alatt: »A zalamegyeieknek«. Hanem azért a függetlenségi harcz előtt néhány éven át, túl a Dunán az udvari pártot forintos-pártnak is nevezgették. Az ötletet erre Forintos György neve nyujtotta. De a gunynév igazsága is erős volt. Az a nemes, a ki a kormánypártra szavazott, mindig megkapta a maga forintját. Nagy pénz volt ez akkor. Hiszen az elszegényedett mágnásokat, a kiket a kormány a főrendiházban való szavazásra kibérelt, csak »huszasos mágnások«-nak nevezték.

A forintos-párt szót csakhamar kiszoritotta a közönség eszéből a pecsovics-párt szó. 1840-től kezdve a kormánypártot, az udvari és osztrák pártot országszerte csak pecsovics-pártnak nevezték. Elfeledték a »pápista« nevet, elfeledték a »labancz« nevet; a ki a nemzet ellen volt, azt csak ugy hivták: a pecsovics! Megmaradt e név még a függetlenségi harcz alatt is. Tulélte -202- a véres csatákat s a nemzeti bukást. Az alkotmány föléledtével uj erőre kapott. Ismerik a magas Tátrán is, a fiumei tengerparton is. Ismerik a pozsonyi Kárpátoknál csak ugy, mint a Hargita oldalán. Erdély akkor nem Magyarország volt, de csakhamar elterjedt ott is. Még ma is megbélyegzik, a kire elkiáltják: pecsovics.

1850-ben apám atyafilátogatóba ment Szilas-Balhásra, magával vitt engem is. Estefelé benéztünk a Kaszinóba. Sokan voltak ott az urak-atyafiak.

Apám egy uri emberrel találkozott ott, a kit nem ismert a nyájasan beszélgető társaságban. Nyulánk, kissé magas termet, barna arcz, gondosan pödrött bajusz, kissé szürkülni kezdő élemedett kor. Jókedvü, vidám arcz, urasan öltözve, otthonos módon beszél, adomáz, kaczag.

Apám hozzálép, bemutatkozik, nevét mondja. Az ismeretlen ur jókedvü mosolygással felel.

– Én is megmondanám a nevem, ha nem ijed meg tőle vagy meg nem neheztel érte.

– Nem épen természetem az ijedezés vagy a mogorvaság. Csak elő a névvel!

– Nohát én vagyok az a hires, nevezetes Pecsovics, a szent keresztségben Ferencz néven.

Csakugyan meglepte apámat a név. Már azt gondolta, hogy Karaffának vagy Haynaunak, vagy valamelyik hóhérnak hallja a nevét. Nem is álmodtunk arról, hogy az atyafiak társaságában, a szilasbalhási jó -203- nemzeti párti nemesség sorai közt találkozzunk Pecsovicscsal.

Pedig rokonszenves, jó magyar ember volt. A mint utóbb kitünt, nem is volt soha pecsovics-párti. Az ő neve után nevezték el a hazafiatlan pártot, de ő maga sohase volt az. Ebben nagyon különbözött Forintos Györgytől.

Története ott kezdődik, hogy ő tiszttartója volt Festetich Rudolf grófnak, Szegzárdon lakott s itt grófjának városi házát és gazdasági udvarát is kezelte. Ez állása volt annak oka, hogy a nemzet történetébe belekeveredett.

Tolnának a mult század harminczas és negyvenes éveiben hatalmas közélete volt. Nemes sziv és lángoló hazafilélek volt Bezerédj István, Tolna vármegye Deák Ferencze, a nemzeti ellenzék vezére és büszkesége. Az ő bölcs vezérlete alatt a vármegyében ugy megerősödött a nemzeti ellenzék, hogy az udvari párt még az 1843-iki követválasztásnál se tudott uralomra jutni, a mikor pedig Zalában például Deák is kénytelen volt a törvényhozásnak hátat forditani.

A főispán, az udvari párt vezére, gróf Eszterházy Károly s utána, ha jól emlékezem, gróf Vay Ábrahám és Ürményi volt. Eszterházy hatalommal és külső diszszel, gróf Vay erőszakkal, Ürményi határtalan simasággal és ügyességgel vezette a nemességet. Ürményi jobban megerősitette az udvari pártot, mint Eszterházy, de azért a nemzeti és hazafias ellenzéket ő se tudta elnyomni. Bezerédj Istvánnak hatalmas segitségére -204- voltak a Perczel testvérek, különösen Móricz, a későbbi honvédtábornok, többször diadalmas vezér és bujdosó. De még nála is hatalmasabb, erősebb vezérlő férfiu volt Csapó Dániel, követ és alispán s Deáknak szintén jó barátja.

Eszterházy gróf veszprémvármegyei volt. Ott lakott Pápán, a várban s Eszterházy Miklós gróf egyik birtokát, a pápa-ugod-devecseri óriási uradalmat birta bérbe. Ez uradalom a magas Bakonynak is tetemes részét foglalta magában, de kiterjedt még egyes falvakkal és pusztákkal Győr- és Zala vármegyékre s a Balatonra is. Innen járt a gróf Tolnába, a főispáni dolgokra.

Mint Veszprém vármegye nagy ura, itt is nagy közéleti befolyást gyakorolt. Valósággal ő volt vezére az udvari pártnak. Néhány falu tömeges nemességét nagy pénzzel, ajándékokkal, bakonyi vadászatokkal sikerült neki az udvari pártra áthóditani. Áthóditotta Szent-Gál nemességét is s ez nagy dolog volt a vármegyében.

Szent-Gál királyi vadászok fészke. Okleveles országos nemes csak tizenhárom család volt a faluban, a többit helyi nemességnek tartották. De 1827-től kezdve ez is elkezdte a vármegyén nemesi jogait gyakorolni s elő tudott állitani öt-hatszáz nemesi szavazatot. Ezt nyerte meg Eszterházy.

Eredeti, furcsa, érdekes gondolata támadt a grófnak. Hátha ő ezt a nagy tömegü nemességet elvinné magával Tolnába is, Szegzárdra is. Minő nagy hatása lenne annak! Igaz, hogy szavazni nem viheti át, mert a -205- szent-gáli nemesnek Tolnában nincs birtoka, nincs is a nemesi összeirásba beiktatva, de hiszen nem is szavazónak viszi át, hanem testőrségnek. Ki látott olyan főispánt, a kinek félezer kemény bakonyi nemes a testőrsége?

Kiválogatták a legszebb, legdélczegebb, legerősebb királyi vadászokat. A kinek szép hosszu bajusza volt, otthon nem hagyták. Mindenki kapott rövid dolmányt, vállravetőt, nadrágot, szürke gácsi posztóból, zöld zsinóros vitézkötéssel s fekete kalapot széles szalaggal és cserfaággal. Cserfamakk a vármegye czimere. Azután mindenki kapott puskát, oldaltarisznyát, puskaportartót: ilyen volt a fölszerelés. Hatalmas czigánybanda a menet élén. Igy vonult be Szegzárd városába a méltóságos főispán testőrsége, a Bakony nemességének szine-virága 1837-ben. Ilyen főispáni beiktatást se látott Szegzárd városa se az előtt, se az óta.

De hol tanyáz hát az a tenger marczona alak? Ötszáz szent-gáli nemes egy csoportban? Hiszen, ha jókedve kerekedik: kiveri a várost a városból. Vigyázni kell erre.

Sebaj. Ott van a Festetich gróf gazdasági udvara sok tágas épülettel. Elférnek ott. És ott van Pecsovics tiszttartó uram, tud az bánni az emberekkel. Tudott is. Jó pörkölttel, jó sódarral s mindenféle rétesekkel s jó szegzárdi borral ugy megtömte a Bakony királyi vadászait, hogy otthon se volt, lakodalomban se volt jobb dolguk soha. Mikor hazajöttek: tele hirdették a vármegyét, mily királyi módon éltek Pecsovicsnál. -206-

Hogy házigazdájuk voltaképen Festetich gróf volt, hogy a lakmározásra talán Bécs is adta a pénzt: ezt ugyan nem tudták, valami sokat nem is törődtek volna vele. Ők Pecsovics vendégei voltak.

A mikor Bezerédj Istvánt és Perczel Mórt az udvari párt meg akarta buktatni 1839-ben s még inkább 1843-ban a nagy megyei csaták alatt mindig a Festetich-féle gazdasági udvarban ütötte föl tanyáját az udvari párti nemesség s mindig Pecsovics Ferencz gondoskodott számára ételről-italról, muzsikáról. Ott is, Faddon is, Tolnán is s nemcsak akkor, hanem már négy–öt év óta. Jól tudta ezt a város közönsége. E közönség kemény ellenzéki volt. Az udvari pártot ezentul uton-utfélen pecsovicsnak kiabálta. Villámgyorsan terjedt el a szó a hirlapokban. Néhány hónap mulva ismerte az egész ország.

De ugyanekkor megismerte a Kubinszky nevet is. Ez is ugyanott és ugyanakkor keletkezett. Pecsovics-párt – Kubinszky-párt. Ez a két tábor alakult meg Tolnában. A Kubinszky-párt volt Bezerédjék, Csapóék és Perczelék pártja.

Volt a nemzeti párt táborában egy nemes Paksról, Duna-Szent-Györgyről, Földvárról vagy Bölcskéről: fekete arcz, hosszu bajuszu, kissé biczegő. Ez afféle mozgékony -207- rendföntartó, mindenütt jelenlevő, parancsoló alak volt. A szegzárdi közönség mindig mindenütt ott látta és hallotta, utczán, vendéglőben, tanácsháznál.

Elnevezték ezt a nemest Kubinszkynak s pártját ennélfogva Kubinszky-pártnak. Pedig nem az volt a neve. Hanem igaz neve Huszár Pali volt, megyei esküdt, ügyes rendező s a szabadelvü nemességnek fáradhatlan rendtartója.

Hanem volt Szegzárdon egy lakatosmester. Ennek volt a neve Kubinszky, egyik elszegényedett ivadék a hires árvamegyei nemes Kubinszky nemzetségből. Tökéletesen hasonlitott ama tolnai kortes nemeshez. Épen oly fekete arczu és hosszu bajuszu s épen oly biczegő. Őt mindenki ismerte Szegzárdon. Sokan hitték, hogy ő az a mindenütt jelenlevő falusi nemes.

Ez a szó: Kubinszky-párt elenyészett. Negyvenöt év előtt még hangzott itt-ott túl a Dunán, de a feledékenység azóta végkép elnyomta.

De a pecsovics szó fönmaradt. A szó is, a párt is. Sőt Tolna vármegyében a nemes urak közt még el is szaporodott. Pedig Pecsovics Ferencz tiszttartó uram ugyancsak semmi rossznak nem volt az oka.

A HÁZI ZSIDÓ.

Huszár János urambátyám inzurgens volt, még pedig vitéz. Azután gárdista lett, még pedig nyalka. De azután nem ment a katonasághoz, hanem hazajött ángyádi birtokára gazdálkodni, atyafilátogatni, dőzsölni, a szomszédokkal és a cselédekkel és a jobbágyokkal zsörtölődni. Házsártos természetü és szeszélyes ember volt rettenetesen és az a nagy tisztesség, hogy a vármegye őt táblabiráinak sorába emelte, épenséggel nem enyhitette az ő nyers természetének szilajságát.

Kálvinista volt a nyakasabb fajtából. Ha cselédjei közé pápista ember keveredett, azt gunyolódó szavakkal illette uton-utfélen. Igy állott boszut azokon, kik őt kálvinista vallása miatt a királyi udvarnál folyton nevették és boszantották. Pápista cselédjei meg nem maradhattak tőle békességben. Ezek aztán, miután helyben nem volt plébánia, elmentek a szomszéd faluba, a hol Festetich Antalnak, a leggazdagabb magyar köznemesnek házi káplánja volt s annál panaszolták el üldözött voltukat. A káplán buzgó erkölcsü és tüzes -209- lelkü pap volt; valahányszor névnap volt uraságánál mindannyiszor szépen megkérte urambátyámat, hogy ne üzzön gúnyt istennek szentegyházából, de urambátyám nem hallgatott az okos szóra, sőt a papot is összeszidta akárhányszor. Ilyenkor aztán hiába ment a pap panaszra az urasághoz. Festetich Antal csak vállat vont a sok beszédre. Neki szüksége volt a nemesi atyafiakra követválasztásnál, tisztujitásnál, nem akart összeveszni a pap miatt Huszár János urambátyámmal. Egyszer aztán a pap, elveszitvén béketürésének selyemfonalát, egy szóvita alkalmával azt mondá urambátyámnak:

– Nem nyugszom addig, míg a domine spectabilis be nem kerül a vármegye börtönébe.

– De hiszen szent atyám, előbb végig megy kelmed a falun pőre gatyában és pörge kalapban, mintsem azt megérné.

Urambátyám háza bent feküdt az udvarban, oszlopos tornáczával az utcza felé. A tornáczban a falon mindenféle kardok, fokosok, puskák és pisztolyok voltak felaggatva. Emezek töltve, amazok hegyesre, élesre köszörülve, valamennyi mindig kéznél, miután urambátyám a tornáczon szokott iddogálni, hol egyedül, hol többed magával. Ha valakinek a képe nem tetszett neki, a ki elment mellette az utczán, azt nagyon könnyen megvagdalta, ha el nem futott; utána lövöldözött pedig, ha futni merészelt. Sok embert tett csuffá ilyenformán.

Egyszer két rossz gebén a vén Jakab zsidó vánszorgott előtte a feneketlen sárban. S odaérve a tornácz -210- irányába, nagy alázatossággal levette kalapját s hangosan beköszöntött:

Nosza felugrik e szóra urambátyám, kupáját leteszi kezéből, megragadja inzurgens fringiáját, kifut a zsidó után, ez a nyavalyás hiába biztatta rossz lovait s urambátyám ugy összeapritotta a vén Jakabot, hogy vérben-fagyban vitték haza dégi lakására.

– Teremtette zsidaja, mondá aztán bajuszát pederve urambátyám, még én velem szóba mer állani engedelem nélkül.

Hogy ez a szóbaállás nem állott egyébből, mint tisztességes és alázatos köszöntésből s hogy ebben nincs semmi gorombaság: ezt nem merték urambátyámnak az iddogáló pajtások megmagyarázni. A zsidó nem jött akkor számba.

A dolog azonban ugy volt, hogy a vén Jakab a hatalmas Festetich Antalnak házi zsidaja volt. Göbölyt, gabonát, mustrabirkát, dögbőrt ő szokott eladni; vasat, szerszámot, egyetmást ő szokott beszerezni; rendes lótó-futója volt az uradalomnak konvenczió nélkül, még az öregekről maradt az uraságra s ez szerette a vén zsidót, gyakran el is beszélgetett vele.

A vén zsidónak összeszabdalását olybá tekinté Festetich Antal, mint az ő nemesi jussainak vakmerő megtámadását. Hátas lovaira, fáczánjaira s házi zsidajára különösen kényes volt. Ezeket nem engedte bántalmazni. -211-

Lett is a dologból nagy patália. Uradalmi fiskálisát rögtön utasitotta, hogy az esetet jelentse föl a vár megyének s követeljen példás büntetést.

A legközelebbi generális kongregáczión már fölvétetett az ügy. Urambátyám mellett besereglett ugyan az egész nemes atyafiság, ügyvédje is jó volt, de Festetich Antal hatalmas befolyása ellen nem volt mentség. Pár nap mulva urambátyám megkapta a vármegye határozatát, a mely szólott ilyenformán:

»Mi Nemes V. Vármegyének karai és rendei, fő- és közrendü papjai, fő- és közrendben lévő nemesei s mind egész közönsége, kik a folyó 1828-ik esztendei Szent-Mihály havának 9-ik napján, ugymint Kisasszony után való napon és a következő napokon V.-ben tartott generális kongregáczióban összegyültünk, adjuk tudtára mindeneknek, a kiket illet, hogy minek utána országunknak és vármegyénknek ugy az egész nemességnek, mint a polgárság és szegény adózó népnek közjavát érdeklő fenforgott ügyeket elvégeztük volna, szemünket a személy- és vagyonbeli bátorság dolgára vetvén, Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő Tolnai Festetich Antal urnak, köznemes társunknak és atyánkfiának ő uradalmi fiskálisa által hathatósan előterjesztett panaszára fölvettük Tekintetes, Nemes, Nemzetes és Vitézlő Huszár János urnak, köznemes társunknak és atyánkfiának, ő felsége volt nemes testőrzőjének, vármegyénk táblabirájának ügyét, a melyben miután vármegyénk magisztratuális főfiskusának hivatalból való meghallgatása, valamint több rendbéli társunknak lelkes felszólalása, -212- de egyuttal bepanaszlott köznemes társunk ügyvédőjének is meghallgatása s mindeneknek lelkiismeretes egybevetése folytán meggyőződtünk volna arról, hogy bepanaszlott köznemes társunk bizonyos Jakab nevezetü vén zsidó embert, egyébként panaszló nemestársunknak subinquilinus házatlan zsellérjét, midőn az békességes járatban az uton menne, hirtelen való vagy haragos indulattal minden szemmel látható és lélek szerint elfogadható ok nélkül kivont karddal megtámadta s fején, vállán és kezein érzékenyen és majdnem életét is veszélyeztetve, kegyetlenül megvagdalta, mely erőszakos cselekedete a személybeli közbátorságot veszélyeztetvén s fennálló bölcs hazai törvényes rendeléseinket is sértvén, ugyanazért elhatároztuk, hogyha panaszló nemes társunk ugy kivánná, már emlitett Tekintetes N. N. és Vitézlő Huszár János ur nemes társunk magisztratuális akczió alá vétessék, ügye a kebelünkben levő törvényes székünkhöz áttétessék s magisztratuális főfiskusunk által aztán tovább vezettessék, most nevezett nemes társunknak e levelünk rendén kötelességül adván, hogy törvényes székünk meghivására megjelenni, annak mindenekben engedelmeskedni, kérdéseire megfelelni s itéletét köteles tisztelettel fogadni, tisztében álljon, egyébként nem cselekedvén, stb. Kelt stb.«

Urambátyám megkapván a vármegye ezen határozatát s megvendégelvén az ezt kezébe adó esküdt uraöcscsét, bizonyára kisebb gondja is nagyobb volt, mintsem hogy e fölött buslakodott volna. Azonban még az -213- asztalnál ültek, midőn Jancsi nevü huszárja egy levelet hozott be neki, melyben szórul-szóra ez volt irva:

»Domine Spectabilis! Most már tetszik látni, ugy-e megmondtam, hogy előbb-utóbb bekerül a vármegye börtönébe. A ki egyébiránt maradtam tisztelettel alázatos szolgája, N. L. gyóntató káplán.«

Urambatyám fogta a dupla puskát, utána eredt a czigánynak, utána is lőtt kétszer, de nem találta el, miután a czigány akkorra már ugy elfutott, hogy szemmel se tudta belátni.

Bejött, letette a puskát, a lovakat befogatta, felöltözött kaczkiásan, megrakta a tarisznyát utravalóval, a kocsi derekát karddal és puskával s lóhalálában hajtatott be V.-be. Volt egy jó barátja a káptalan tagjai közt, azt akarta meginformálni, hogy azt a káplánt a püspök tegye el Déghről, mert különben ő, ha találkozik vele, fülét, orrát lemetszi s elküldi a nemes káptalannak.

R. kanonokkal még a királyi udvarnál ismerkedett meg s mindenképen bizalmas lábon állt vele. A kanonok azt felelé:

– Minden kivánatodat teljesitem barátom, de ezt az egyet lehetetlen. Nincs arra jussa még a püspöknek sem.

– Bolond beszéd az papom. Hogy lehessen igaza annak a káplánnak? Nézd csak a levelét.

– Pedig édes barátom, magam is ott voltam a megyei gyülésen és Festetich Antal ur nagyon el van határozva téged megüldözni. Most már csak egy módja van annak, hogy az akcziótól megmenekedjél.

Urambátyám nagyot fujt, aztán nagyot káromkodott s aztán nagyot ütött a kanonok jobbik tenyerébe.

– Ökörtül lótanács, de a szamár megfogadja. Azon a káplánon én akarok kifogni.

Egy hét mulva urambátyám áttért, meg is gyónt, maga a püspök gyóntatta meg. Megszünt a pöre azonnal.

De százszoros pöre támadt helyette az atyafisággal. Soha meg nem bocsátották neki e rettenetes lépést. Kerülték házát, kerülték uri személyét, sőt felfogadott gyerkőczök mindenféle istentelenséget kiabáltak be esténként az udvarára.

A püspök azt mondá neki, hogy jó keresztyén embernek feszületet kell házánál tartani. Megfogadta a szót. Egy ácscsal két gerendából csináltatott akkora feszületet, a mekkora csak a tornácz végére beférhetett. Megföstette vörösre s odaállitotta a fegyverek közé. Volt vagy másfél öl magas, temetőbe is jó lett volna. Pajkos suhanczok ezért gunyolták legjobban. -215-

Urambátyám nem állta ki ezt a mulatságot egy hónapnál tovább. A familiával minden áron ki akart békülni. Egy nagy dologra határozta el magát.

Egy estére meghivta az egész atyafiságot barátságos lakomára. Maga ment el mindenkihez, hogy mindenki eljőjjön és senki az ő meghivását meg ne vesse. Elment személyesen a déghi káplánhoz is s most már ez is szivesen engedett a meghivásnak.

Este kezdték a lakomát s világos virradtig folytatták. Jakab zsidót, vallást, feszületet elő nem hozta senki. Czigány huzta, felköszöntők járták, még a pap is kimulatta magát kedve szerint.

Urambátyám kimegy, körülnéz, a feszületet meglátja a favágó törzsökön, mellette két cselédje fejszével. Az ő rendeletére történt ez s most egy töltött pisztolyt fogván kezébe, megparancsolta a fejszés embereknek, hogy a feszületet apritsák fel tüzifának, különben agyonlövöldözi őket.

– Nem addig van az pap. Itt maradsz még velünk egy óráig s azt teszed, a mit én parancsolok. Különben halálfia vagy.

Öt percz mulva a feszület forgácscsá vált. Fél óra mulva bogrács alatt égett s a papnak is enni kellett a jó paprikásból, mi ily istentelen módon készült.

Akkor elővett urambátyám egy tizennégy rétü finom, patyolatból készült betyár-gatyát és egy hosszu pántlikás, pörge, kanász-kalapot; a káplánnak mindezt fel kellett ölteni s ugy ballagni haza a szomszéd faluba végig az utczán, fényes nappal, embereknek, asszonyoknak nagy bámulatára.

»Domine reverendissime! Most már tetszik látni; ugy-e megmondtam, hogy előbb végig megy kelmed a falun pőre gatyában és pörge kalapban, mintsem én a vármegye börtönébe jutnék. Maradtam stb.«

No hiszen belekerült most urambátyám a vármegye börtönébe. Meg is ülte azt jó két esztendeig.

De meg is érdemlette. De jó ember is lett utána, midőn végre hazakerült. A káplánnal is, a vén Jakab zsidóval is kibékült istenesen.

ÁTOK ALATT.

Vallásbeli babona. Gyönge lelkek erős hiszékenysége. Az áldásnak visszája. Az isten vagy az ördög vagy valami tulvilági hatalom áldhat vagy átkozhat, boldoggá vagy boldogtalanná tehet. A kinek minden szándéka sikerül: meg van áldva. A kinek semmi se sikerül: meg van átkozva. Igy hiszi, igy mondja a köznép. Megátkozni annyit tesz: istenhez vagy ördöghöz folyamodni, hogy örökké sujtson vagy örökké üldözzön valakit. Elátkozni csak embert lehet. Erről sokat beszélnek a népmesék. Megátkozni mást is lehet. Várat, kastélyt, erdőt, élőfát, kutat, forrást, ékszert. A mesék ilyenről is emlékeznek.

Az én vármegyémben is van efféle eleven átok. Vagy legalább volt az én időmben. Elmondok róla annyit, a mennyit értelmes ember is meghallgathat.

Csetény kis község a Bakony északi oldalán. Vidéke, határa hegyes-völgyes, talaja hüvös, termékenysége nem nagy, lakossága szegény. Tótok is lakják, magyarok is. -218- A magyarok őslakók, kemény kálvinisták; a tótokat másfél század előtt telepitették ide.

A csetényi uradalom valamikor Csesznek várához tartozott. Csesznek vára jó órányira esik Cseténytől. Az út, a mely Zircztől Győr felé vezet, Csesznek váránál hagyja el a középső Bakony fensikját. Gyönyörü erdők közt vezet az út. Az erdő nyilásán át egyszerre csak elénk bukkanik Csesznek büszke vára. A romok magas falak, puszta tornyok, kőbástyák. Tető nélkül, ablak nélkül, zöld moha nélkül meredeznek az ég felé. Fenséges magasságban, egy mészkőhegy ormán, mely tele van barlangokkal. Csucsával szemközt áll a messzeségben Pannonhalma vára. Ez a vár még eleven, Csesznek vára holt. Ha Árpád apánk, a mint a krónikairók mondják, ezer év előtt Pannonhalma tetejéről szétnézett, bizonyára jól látta Csesznek várát is. Bizonyára ide is föllovagolt, innen is szétnézett. Pannonhalma is ennek ormáról a legszebb látomány.

Csesznek vára, ugy mondják, valamikor a hatalmas Ujlaky nemzetségé volt. Harmadfél száz éven át vezérnemzetség volt ez az országban. Maga Korvin Mátyás királyunk is gyakran mulatott itt, átrándulva ide nem messze fekvő bakonyi várából, melyet most is Ó-Palota várának nevez a nép. Hatalmas, vitéz alattvalóját, Ujlaky Miklóst, fölötte kedvelte.

I. Lipót király korában az Eszterházy grófok kezére került Csesznek vára a csetényi uradalommal együtt. A mikor később a grófi család különböző férfiágazatai osztozkodtak, a csetényi uradalom elszakadt a csesznekitől. -219- A mult század első negyedében a cseszneki uraságok még a büszke várban laktak, villám tüze és rombolása zavarta ki őket onnan, de Csetényben már az ottani uraságok korszerü kastélyt épitettek.

A csetényi uradalom tulajdonosaira végzet nehezül. Állandó birtokosa senki se tud lenni. Az Eszterházyak is eladták, kényszerü viszonyok hajtották őket s el is költöztek onnan, senki se tudja, hova. Még Erdélyországba is. Azután milliomos idegen lett az uraság, elpusztult nyomoruságban. Azután ujabb milliomos idegen országbeli lett az uraság, hires bécsi bankár. Koldus lett, öngyilkos lett. Egész század óta nem volt áldás a birtokon.

A nép közt az a hagyomány él, hogy az uradalomnak van egy megátkozott fája s ha valaki annak árnyékában pihen, szerencsétlenné kell lennie. Ezt a hagyományt ismertetem s ennek történetéből mondok el némi részleteket. De előre is kijelentem, hogy a hagyomány történeti igazságát nem tartom bizonyosnak. Csak az a bizonyos, a mit közvetlenül tudok.

Valamikor a Bakony falvait magyarok és kálvinisták lakták. III-ik Károly alatt, de még inkább Mária Terézia alatt az uraságok elhatározták, hogy a nyakas, kurucz, pártütő kálvinistákat kipusztitják a Bakonyból. Vagy térjenek vissza a katholikus anyaszentegyházba vagy takarodjanak el onnan. A püspök ur, Biró Márton, a pannonhalmi és zirczi apát urak, az Eszterházy, Zichy, Nádasdy grófok különösen buzgólkodtak ebben az ügyben.

Csetény urasága egyik gr. Eszterházy, akkor nyitrai -220- püspök volt. Már e magas egyházfejedelmi méltóságánál fogva is neki a buzgólkodásban nem lehetett utolsónak lenni. Nem is volt utolsó. A csetényi kálvinisták sokat szenvedtek alatta. Ő hurczolta be oda a tótokat is.

A püspök ur sürün látogatta Csetényt személyesen is. Kivált mikor a kuruczok ellen valami sulyosabb támadást kellett intézni. Akkor nagyon rossz idők jártak a kálvinista kuruczokra. Az erkölcsök is vadabbak voltak, mint mostanában, a bécsi királyi udvar is kegyetlen indulatokat táplált a magyarság ellen. A magyarságot csak sujtotta, nem pedig védelmezte a törvény. A mostani kastélytól nem messze az országut északi oldalán domb tetején állt egy óriás águ-bogu, sürü lombos vén szilfa. Még magam is láttam ott. Ennek a fának aljában szeretett a püspök pihenni, itt szokta magát délutánonkint az árnyék hüvösében felüditeni.

Cselédsége, jobbágysága, szolgálattevői egyik napon heves támadást intéztek a kálvinista kuruczok temploma ellen. Nyilt erőszakkal akarták elfoglalni a templomot. A falu népe a templom köré sereglett s ellenállt a támadóknak. A hagyomány különösen a Simon és Jakab nevü jobbágycsaládok nevét tartotta fenn, mint a kik készebbek voltak a halálra, semmint istenük hajléka idegenek kezére szálljon. A templom magasan fekszik, az ajtajából jól el lehetett látni a szilfáig. A püspök ur vörös talárban ott ült a szilfa alatt karosszéken s nyugodtan várta, mi vége lesz a háborunak.

A kurucz kálvinisták lelkipásztora kiállott a templom ajtajába s egyenesen oda nézett a szilfára és a hatalmas -221- püspök urra. És szózatot mondott és kétségbeesett lélekkel rettenetes átkot szórt a fára, mely árnyékot adott a püspök urnak és mindazokra, a kik ennek a fának árnyékában valamikor ülni fognak, hogy onnan az isten népét háboritsák.

Az átok szavai le vannak irva. Magam is olvastam. Szokott átokigékből áll. Igy hangzik:

– A végitélet napján ne lássad meg a te istenedet. A te halálod ne legyen az igazak halála. És ne vegye be az anyaföld a te tetemedet, harmadnapon dobja ki méhéből. Örök kárhozat boruljon rád. Ivadékod soha ki ne veszszen, hanem éljen örök nyomoruságban. És átkozott legyen, valaki a te kezedből valamit elfogad és a te gyümölcsödet magába vészi. És átkozott legyen, a ki a te folyóidból szomjuságát oltja és a te fáid árnyékában pihenést keres!

Talán igaz, talán nem is igaz ez az átok. A nép hitte. A templom megmenekült, de a papnak el kellett bujdosnia. Nemes ember volt, a szent-gáli nemesek közt huzta meg magát, mig utóbb, jobb időben hivei közé visszatérhetett.

A nyitrai püspök halála után a csetényi uradalom testvéreire s rokonaira szállt. Ezek nem tudták megtartani. Ezerféle baj torlódott össze fejük fölött, kénytelenek voltak eladni s onnan elköltözni. A birtok történetét részletesen nem ismerem hosszu időn keresztül. Serdülő koromban valami Zitterbarth nevü pesti milliomos volt urasága. Talán épen ő szerezte közvetlenül az Eszterházy grófoktól. -222-

Ezt már ismertem. Épitő és vállalkozó volt. A függetlenségi harcz után, a mikor katonai vad erőszak tombolt az országban, az osztrák kormány elhatározta, hogy Budapest közepén várat épit, tetszése szerint lövethesse országunk ifju fővárosát. Kiszemelte a Gellérthegyet. Oda fog czitadellát épiteni s megrakja ágyuval, katonával. Az épitésre Zitterbarth vállalkozott. Ott is, egyéb vállalatoknál is szerencsével dolgozott. Milliókat szerzett. Pesten ugy hitték, több milliója van. Házai voltak, tőkepénzei, fényes nyaralót is épitett magának. Övé lett már a csetényi uradalom is.

Nagyon szerette ezt a birtokot. Minden üres idejét Csetényben töltötte. Széles nagy üzleteinek zaklatásai itt nem háborgatták. Gyermeke nem volt, de volt szép, művelt, fiatal huga, valami közel rokona, ez vezette a kastély és háztartás gondjait.

Ennek társaságában sokszor üldögélt, sokszor el-elpihent a megátkozott fa árnyékos lombjai alatt. A kastély régi, öreg szolgája elmesélte neki az átok történetét, de Zitterbarth jó ember volt, öreg is volt már, csak nevetett az átok történetén. Micsoda szerencsétlenség érhetné őt élete alkonyatán? Jó lelkiismerettel, tömérdek vagyonnal s olyan nép között, melynek jóttevője, jó urasága s mely őt igazán szereti?

Épitették a déli vasutat, ezelőtt mintegy negyvennyolcz esztendővel. A pályának egyik tetemes részét, az épitést, a földmunkát Zitterbarth vállalta el. Benne volt a Balaton hosszában végezendő földmunka is. Sok millióra rugott vállalkozása. -223-

Nagy vállalat, milliós üzlet sok kötéssel, sok szerződéssel, sok pörrel, irka-firkával jár. Szükség van ügyvédre. Zitterbarth is keresett magának ügyvédet Veszprémben.

Bebotlott budafalvi Vermes Illéshez. Őt ajánlották neki. Hajdan a pápai uradalmak fiskusa, 1848-ban országgyülési képviselő, vagyonos, tekintélyes, bátor férfiu. Nagy urakhoz szokott s maga is igazi ur. Később alispán.

Hosszan tartott a beszélgetés. Uradalmi fiskus és forradalmi képviselő akkor még nem értett a vasutépitéshez. Akár az Andesi hegységek szakadékairól, akár a mindenféle vasuti töltésekről, gátakról, áttörésekről, műtárgyakról és köbmértékekről lett volna szó. Zitterbarthnak ugyancsak sokat kellett beszélgetnie, mig az ügyvéd megértette, miről van szó.

Az ügyvédnek az volt a szokása, hogy a pörös felét meghivta ebédre. Zitterbarthnak is el kellett költenie a jó ebédet, meg kellett innia a hires borokat, s ki kellett szinia a hagyományos csibukot, mielőtt az utolsó szóhoz eljutottak volna.

– Egyik sincs. Csak egy szegény árva unokahugom van, ő vezeti a csetényi kastélyt, talán ő lesz az örökösöm. -224-

– Hajlandó-e kedves Zitterbarth ur megmondani, mennyi valóságos vagyona van?

– Önnek, ügyvéd ur, megmondom. Valóságos vagyonom legalább másfél millió forint. Pesti házakban és telkekben s ezeken kivül biztos papirokban fekszik. Ezekhez jön a mostani nagy vállalatból okosan várható nyereség és Csetény.

Az ügyvéd nézte a vállalkozót s ujabb bodor füstöt varázsolt elő a csibukból. A füstkarikák vidáman szállongtak föl a padlás felé.

– Hát aztán, kedves Zitterbarth ur, hozzászokott-e ön az őszinte szóhoz?

– Nohát önnél, kedves Zitterbarth ur, nagyobb barmot keveset láttam még életemben. Hatvanhárom éves korral, másfél millió vagyonnal asszony nélkül, örökös nélkül olyan koczkázatos vállalatba kapni, mely évekig tart s elnyelheti az egész vagyont, csakugyan megfoghatatlan könnyelmüség.

A vállalkozó néma maradt. Csak nézett mereven. Még a csibuk is kialudt a szájában. Nagy későn csak ennyit mondott:

– Igaza lehet, ügyvéd ur. Fogadom becsületemre, ez lesz utolsó vállalatom.

– No akkor elfogadom ügyeinek vezetését. Mentsük meg, a mit megmenthetünk.

Azonban az ügyvéd bölcsesége s a vállalkozó ügyessége hiába volt. A parti töltéseket egyik irtóztató széllel -225- elmosták a Balaton hullámai. Azután kővel berakatták a töltéseket. A követ messziről, Zalából jégen kellett szállitani. Sokba került. Tavasz-féllel veszedelmes vihar fölszaggatta a tó jegét s rettentő erővel vitte neki a töltések kőfalának. El is hasitotta, össze is döntögette a kőfalat. Mire az idő kitisztult s a jég elolvadt, ujra rommá lett a töltés. A nagy világ is megbolondult. 1857-ben minden országban megbomlott a hitel. A hitelválság ugy törte össze a nagy vagyonokat, mint a vihar a parti töltést. Mire ez az év elmult, Zitterbarth koldussá lett.

Ekkor is meglátogatta ügyvédjét. Az ügyvéd ekkor is ott marasztalta gazdag ebédjére. Több könyje hullott az egykori milliomosnak, mint a hány falatot evett. Ez volt utolsó uri ebédje. Az volt utolsó kérése az ügyvédhez, ne vegye le áldó kezét most már igazán árván maradt szegény unokahugáról. Hadd maradhasson meg, ha lehet, holtáig a csetényi kastélyban. Ne kelljen azt is elhagynia.

A csetényi uradalom gazdát cserélt. Valami bécsi bankár szerezte meg. Boschan volt a neve. Egyik fiára nézve azt óhajtotta, hogy ur legyen, még pedig magyar ur. Ugy emlékszem, Gusztávnak hivták.

Az ur is más, a bankár is más. A bankárnak sok pénze van, ha van, de nem ur. Az urnak néha semmi pénze sincs, de azért mégis ur. A ki bankárnak született, abból sohase lesz ur. A ki pedig urnak született, átadhatják annak a londoni bankot, még se lesz bankár.

A Gusztáv fiu urnak született, habár kezdetben nem -226- igen értett is hozzá. Ahhoz, hogy magyar ur legyen, épen nem értett. Hanem tanulékony volt.

Valami megyei telekkönyvi ismerőse volt Bécsből, kis ember, semmi ember, ez magyarázta meg neki.

Jőjjön ki a vármegyére. Ugyis van már ott nagy birtoka. Legyen fogata, vadászlova, huszárja. Ez az első kellék.

Azután tanuljon meg magyarul, még pedig először is káromkodni. Kétféle a káromkodás. Az egyik a férfiak közt, a másik a nők közt. Jól vigyázzon, el ne cserélje őket valahogy.

Dicsekedni nem szabad semmijével. Igazi ur nem dicsekszik. De nem játszik a tőzsdén se.

Legyen te-tu pajtás minden nemes szomszédjával. Zsidót, parasztot, ügynököt becsüljön meg, de ne barátkozzék vele. A megyei urral, még ha esküdt is, barátkozzék, habár nem becsülné is.

Válogassa meg, kinek mekkora borravalót adjon. Pinczérnek ne többet egy hatosnál. Ha valahol vendég a vármegyében: inasnak, huszárnak, szobaleánynak ne többet egy forintnál. Ez a megyei szokás. Ha többet ad, ez már hivalkodás. Meglátszik, hogy csak ujdonsült ur.

Ha szivart vesz utközben, a boltosnak vagy a szivaros leánynak ne dobálja a borravalót. Ez nem szokás általában. Ha nagyon tetszik neki a szivaros leány, udvaroljon neki istenesen. Igy tesz az ur.

Közjótékonyságra, nemzeti adakozásokra megint ne -227- dobálja a pénzt. A pénzt csak a czigánynak szabad dobálni. De annak is csak akkor, ha magyart huz s ha már jó kedvvel s borgőzös fejjel hallgatja.

Magyar diszruhája okvetlenül legyen. Ékes, de ne csillogó. Az Esterházy grófokkal a ruhája ne versenyezzen.

Bajuszát, ha csak kissé is, mulhatatlanul kipödörje. A kerek földön ezt nem teszi más, csak a magyar ur.

Megyei tisztséget pedig okvetlenül vállaljon, ha egyebet nem, legalább tiszteletbeli főjegyzőséget. Ne féljen a felelősségtől. Megyei tisztviselőnek ugy se kell dolgoznia semmit. A ki pedig semmit se dolgozik, az nem véthet el semmit.

Ha pedig komoly beesületbeli ügye van, ki ne egyezkedjék a világért se. Hanem vagy mást lőjjön agyon, vagy magát.

Sokat vétett kezdetben ugyan e szabályok ellen, de lassankint mégis eltanulta őket. Természetesen annyi pénze volt, mit a polyva. A kinek sok pénze van, azon nehezen fog az oktatás.

De azért mégis ember lett belőle. Megtettük tiszteletbeli főjegyzőnek, pedig még csak káromkodni tudott magyarul. Diszes ruhájában, délczeg alakjával tetszett a nemes vármegyének, mikor az esküt letette. Igaz, hogy mikor a jó öreg bakonybéli apát a megyei könyvből elolvasta előtte a főjegyzői eskü szavait: azokat alig tudta utána elropogtatni, de azért szépen ment az egész szertartás. Különösen tetszett neki, hogy a mikor -228- esküt tett, az egész közgyülési közönség ünnepélyesen felállott. Nem tudta, hogy ez ősi szokás és a szentegyház parancsolata. El is dicsekedett ezzel a felállással apjának, anyjának, minden testvérjének, hetvenhét rokonának és barátjának Bécsben.

Igaz ember s tökéletes megyei ur lett volna belőle. Hanem hát végre is átok alatt volt azzal a hires csetényi szilfával. A végzet ellen pedig ugy se lehet tenni semmit.

Följárt Bécsbe, följárt Pestre. Akkor olyan időket éltünk, hogy a bankárok számára az utczán termettek a milliók. Kezdte észrevenni, hogy őt nem tartják komoly embernek rokonai és régi barátai. Hisz ő se tőzsdére nem megy, se nem játszik. Boschan névvel, Boschan vagyonnal csak szürke megyei ember akar maradni. Az ily embert élhetetlennek szokás tekinteni.

Egy pillanatban megmozdult benne az öröklött bankár vér. Benézett a tőzsdére. Nyert százezreket. Azután ott lebzselt a tözsdén Bécsben is, Pesten is. Nyert milliókat. Akkor megszédült s elhatározta, hogy ő nem marad ur, hanem bankár lesz.

Egy szép májusi napon, 1873-ban összedült a tőzsdén az egész világ. A legyek nem hullanak ugy őszszel, mint akkor a bankárok hullottak tavaszszal. Tavaszszal és nyáron és őszön s az egész éven át.

Föl tudott volna ő még kelni. Hiszen a Boschan-ház kiállta a nagy válságot s őt is fel tudta volna még -229- segiteni, de mégis keserü szemrehányásokat kellett eltürnie a család kebelében.

Most meg fölébredt benne a magyar ur vére, a melyet már ott szerzett Veszprém vármegyében.

S aztán ugy agyonlőtte magát, mint a hogy’ a nyulat, foglyot szokás agyonlőni.

Cseténynek megint uj urasága lett. Azután megint és megint. Ezek történetét nem beszélem el.

Azt a hires fát jó harminczöt év óta nem láttam. Áll-e még? Virul-e még?

TELEPÁTHIA.

Sokan ismerik Flammarion véleményét a telepáthiáról. Ez a hirneves franczia csillagász annyira hive a telepáthiának, hogy ezen az uton ma már spiritiszta is lett. Valami ügyes olasz kisasszonynak sikerült őt spiritisztává tenni.

Nem szeretem a bolondságot, ha komolyan veszik. Különösen nem szeretem, ha valamely érdekes vagy szellemes bolondság egész kort, egész nemzedéket lep meg. Ha hatalmába ejti az agyat, ha lebirja az elméket, ha közvéleménynyé válik gyerekek, asszonyok és a tömeg gondolkozásában.

Egyes embernek jól áll. Olyan, mint a kártyában a patience. Adomának, időtöltésnek nagy ritkán beválik. Néha társaságot is lehet vele mulattatni. Több értéke nincs.

Azonban ma már egész irodalma van a francziák, németek és angolok közt. A telepáthia eseteit száz és ezerszámra összegyüjtötték s gyüjtik folyvást. Már osztályozzák és rendszerezik is. Flammarion már össze -231- is köti, ha a lapoknak hitelt adhatni, a spiritizmussal is. Mintha helyet akarna foglalni a lélektanban, a bölcsészetben, az élettanban, a természettudományban. Mintha egy fejezetét képezné annak a lélektani munkásságnak, melyet ösztönnek vagy sejtelemnek nevezünk.

Telepáthia görög szó. Ha az orvosokra biznók, igy forditanák le magyarra: »távszenv« vagy »távérz«. Rossz szó és csunya mind a kettő. Megérezni, megsejditeni, ok nélkül és ötletszerüleg megtudni a messze távolban történt esetet és pedig megtudni abban a pillanatban, a melyben az eset megtörtént: ezt akarja jelenteni a telepáthia.

Egy angol fiu beáll matróznak. A hajó február 5-én elindul a kikötőből s Afrika megkerülésével akar Indiába jutni. A fiunak édes anyja otthon van s anyai szeretettel aggódik fia sorsán. Márczius 20-án pohárszékének tányértartója minden látható ok nélkül ledől, a tányérok csörömpölve összetörnek, az anya a zörejre összerezzen s elkiáltja magát sejtelmes gondolatának rohamában: »Istenem, az én fiamat szerencsétlenség érte«. Megnézi az órát. Épen délután 3 óra 40 percz. Minden számitás nélkül megjegyzi magának ezt az időt. Egy hónap mulva megkapja a hivatalos értesitést, hogy fia márczius 20-án délután 3 óra tájban valamelyik keletafrikai kikötőben meghalt.

Ez az eset. S ezt följegyzik a telepáthia esetei közé. S Flammarion vagy más valaki komoly megjegyzést tesz hozzá: ime a távolra ható érzés ugyanazon perczben megtudta a szomoru balesetet. Azt, hogy márczius -232- 20-ának délutáni 3 órája Liverpoolban egészen más időre esik, mint pédául Adenben, Flammarion vagy a másik telepathista már valószinüleg nem jegyzi meg. Pedig hát ez volna a telepathisták szerint a lényeges dolog.

Élt Veszprémben valamikor egy rendkívül derék és nemes asszony, Vargha Mária volt a családi neve, Bolváry Józsefnek volt a felesége. Elmondhatom az esetet, mindenki meghalt már, a kit érdekel s gyermekek, utódok nem maradtak utánuk.

E nő czenki származásu volt. Tüneményes, csodálatos szépség 1825 körül. Árva lány volt, Sopron városának főügyésze volt gyámja és gondnoka. Annak házánál növekedett, vagyona nem volt.

Gróf Széchenyi István, akkor még fiatal, nőtlen ember lángoló szerelemre gyuladt iránta. Irt hozzá egy kis kötetnyi verset is német nyelven, gyönyörü kötésben megvoltak e versek kéziratban a nőnél s én olvastam ezeket.

E nő utóbb barátnéja lett Széchenyinek s a legnagyobb magyar évekig lángolt érte. Le is festette előkelő művészszel s az arczkép egész házasságaig ott volt mindig iróasztalán szemei előtt.

Széchenyi magas költészettel irja le »Világ« czimü művében, hogy Magyarország ujraszületésének eszméje miként támadt vagy erősödött meg lelkében, midőn Hellász dicső, de szomoru romjai közt egy -233- csodálatos szépségü görög leányt látott. A kik Széchenyinél azt a képet látták: azok e görög leány arczképének vélték azt. Igy beszélte el nekem gróf Waldstein János is, Széchenyinek egyik legbensőbb barátja.

Pedig ez az arczkép annak a csodálatos szépségü czenki árva lánynak arczképe volt.

E nővel, már mint Bolvárynéval s mint hatvan éves nővel megismerkedtem. Patvarista koromban esetleg nála fogadtam lakást és élelmezést.

Akkor is szép és nemes, magasztos lelkü nő volt. Multja, gondolkozása elbájolt engem. A ki Széchenyit is nemzetgyógyitó, országalkotó magas hevületre tudott inditani.

Egy napon 1866-ban megbetegedett s harmadnapra meghalt. Épen a kaszinóban voltam s barátaimmal kártyáztam. Egyik pillanatban megrezzentem, a kártya kiesett kezemből s fenszóval azt mondtam: »E pillanatban halt meg Bolváryné«. Megnéztem az órámat, háromnegyedet mutatott kilenczre. Letettem a kártyát, rögtön mentem lakásomra. A nő halott volt. Kérdeztem a férjét: Mikor halt meg?

Sokat gondolkodtam azóta e dolgon. S mióta a telepáthia, e tudományos mezbe öltözött képzelődés napirendre került: azóta ujra gyakran eszembe jutott. -234-

S mégis csak üres képzelődés az a telepáthia. Öntudatlan játék a valószinüségi számitással. Nézzük csak közelebbről. Igaz, hogy a csillagászati mérhetlen számok tömegével kell megbirkózni. De hisz ezekben otthon van Flammarion.

Angliának vagy háromszázezer matróza van naponkint távol a tengeren. Minden matróznak van szülője vagy testvérje vagy jegyese vagy felesége vagy benső barátja. Minden matrózra esik átlagban legalább három lény, a ki melegen érdeklődik sorsa iránt. S mindenki legalább egyszer-kétszer naponkint rágondol a távollevő szeretett matrózra reggelinél, ebédnél, lefekvéskor, felkeléskor vagy álomban vagy valamely munkaközben. S az a gondolat többnyire abból áll: él-e, egészséges-e, nem halt-e meg, nem szenvedett-e hajótörést, kezét-lábát nem törte-e, nem ütötték-e agyon czivakodás közben, kolera, pestis nem ragadta-e el, nem esett-e a tengerbe?

Ime: csak Anglia matrózainál legalább ötszáz vagy ezer millió »rágondolás« egy év alatt.

Igen, de háromszázezer matróznál csakugyan történik egy év alatt néhány ezer baleset. Halál, betegség, kéz-, lábtörés, gyilkosság, hajótörés, tengerbe esés, kolera, pestis és a többi. A csillagászat valószinüségi számitása bizonyitja, hogy a sok ezer baleset közül néhánynak az ezer millió »rágondolás« valamelyikével időben vagy még néha térben is egybe kell esni. És bizonyára igen sok egybeesik.

Képzeljük el a porosz-franczia háborut. Közel egy -235- millió német a csatatéren vagy annak közelében. Mindegyikre rágondol naponkint két-három ember közelvalója kétszer-háromszor. Milliárdokra megy a rágondolások száma, százezrekre a baleseteké. Néhány száz találkozásnak mulhatlanul be kell következni. S ha e néhány százból ötven-hatvan iró ember tudtára esik: kész az esetek rendszere, kész a telepáthia.

Gyermekkoromban a lélektan mint tudomány, mint a Hegeli bölcsészet rendszerének egy ize, sok tekintetben egészen más volt, mint ma. A régi lélektannak volt egy fejezete, mely a clairvoyanceról szólt. Az a kóros lelki állapot, melyet régen e néven neveztek, sok vonatkozásban ugyanaz volt, a mit ma telepáthiának neveznek.

A spiritizmus ostobaság és azonfelül gyakran szédelgés. A hypnotizmus kóros tünemény az emberi szervezet élettani és fizikai működésében.

A telepáthia képzelődés. De bolondsággá válik, mihelyt a rágondolások találkozásának eseteit tudományos rendszerré akarják feldolgozni.

AZ ARROGANTE-ÜNNEP.

Valami hajó vagy szin volt az az Arrogante. Lehetett miattam szállóhely is, vásárcsarnok is, szinház is. Csak arra emlékszem biztosan, hogy franczia volt, sok ember volt benne, nagy szerencsétlenség történt vele s százan meg ezren vesztették életüket. A jó magyar könyörülő sziv százezreket gyüjtött a szerencsétlenné vált családok számára. A hálás francziák ezt megköszönni személyesen jöttek Budapestre. Sokan jöttek. A Margitszigeten fogadta őket nagy lakomával a főváros.

Az ünnepen ott volt Blaháné is. A lapok megirták előre, ott lesz Blaháné is. Megérjük még azt az időt, hogy innen-onnan azt se fogja tudni a serdülő nemzedék, ki volt, mi volt az a Blaháné.

Pedig ez az asszony volt az ő korának legnagyobb magyarja, a nemzetnek legelső és legmagasabb büszkesége. A kit senki felül nem mult, senki el nem ért. Olyan nemzeti kincs, a mely értékesebb volt, mint minden korabeli költő, művész, szónok, államférfi összevéve. Éber álom, eleven költészet, képzeletünk ragyogása, az édes magyar lélek a maga remek tökéletességében. -237- Előtte sohase volt hasonló, utána lehet, de mi azt el nem hiszszük. Egyetlen örökké.

Az ünnepről a lapoknak irniok kell. Sokat kell irniok. Minden tudósitót beoktatott a szerkesztő rettenetes komolysággal, hogy azután ne Blahánéról irjon ám, hanem a francziákról. Blahánét ugy is megkaphatjuk minden nap, de a francziák soha nem voltak még itt s ezentul se jönnek el soha. Ez legyen a tudositók szeme előtt.

Dehogy ez lett. Akár a falra hányták volna a borsót a jámbor szerkesztők. Én előre megmondtam s dévajul meg is irtam, miként fognak majd irni a tudósitók. Ez a dévajság szülte e csevegést.

Furcsa dolog az nagyon. Volt Pápán a negyvenes és ötvenes években egy derék, szeretetreméltó plébános: Koroncz László, a ki később Veszprémben mint köztiszteletben álló kanonok élt és halt meg, lelkében igaz hittel s testében nagy kövérséggel. Mikor ez Pápára került: tagja akart lenni a kaszinónak. Minden ember szerette, minden kaszinó-tag bevenni óhajtotta s kétségtelen volt, hogy a kaszinó-választmány egyhangulag fogja titkos szavazattal megválasztani. Azonban szavazásra kerülvén a dolog, minden választmányi -238- tag azt gondolta: »adta plébánusa, legalább ne bizza el magát, legyen egy fekete golyója is«, s ekként minden ember fekete golyót vetett az urnába. – Nosza lett ebből nagy nevetség. Hiába vették aztán be egyhangu szavazattal, Koroncz ugy megneheztelt: soha se lett tagja semmiféle kaszinónak, el nem vállalta volna a tagságot istenért se.

A lapok (az istentelenek) kihirdették, hogy délután négy órakor lesz az ünnepélyes hajókörut a Dunán a francziákkal, a margitszigeti hangverseny pedig csak hat órakor kezdődik a kétszáz trombitával. Erre természetesen minden okos ember azt gondolta: legjobb lesz a szigetre menni a négy órai hajóval s jegyet se szükséges venni előbb.

Mire odaértem a plébánia-térre: épen négy óra lett. Mire négy óra lett: épen ötezer ember, asszony, rendőr és napernyő tolongott ott, hogy jegyet válthasson a hajóra.

– Hohó – gondolám – tolongani nagy melegben rossz mulatság; várakozni nagy melegben rosszabb mulatság; tolongani és várakozni és mégis elkésni a legrosszabb mulatság. Plajbászt és papirost!

Számitottam. Ha a jegyváltó jól dolgozik: minden másodperczben, ha pedig rosszul dolgozik: minden három másodperczben kiád egy jegyet. Ha tehát jól dolgozik: kapok jegyet hat órára; ha pedig rosszul dolgozik: kapok jegyet tiz órára. -239-

Odafordulok a rendőrhöz, a ki ugyan tiz lépésnyire volt hozzám a tömegben, de a mire egyik tyukszemem letiporták, kalapom összetörték, botomat összelapitották, három ember pedig fejem tetején keresztül kimenekült: akkorra elértem a rendőrt. Erősen fogta épen akkor a jegykiadó hivatalhelyiség erkélyoszlopát, hogy az egész bódét a tolongásban el ne vigyék a helyéről.

– Látom, de vagyunk hozzá elegen, maga nélkül semmi baj se lesz itt. Hanem arra kérem: menjen be a bódéba, kérjen kétszáz jegyet, hadd induljon innen a közönség, a szabadban legalább mindenki hozzájut.

A rendőr okos ember, szót fogad. Napoleon egy hadsereggel keresztülhatolt a Mont Cenis-en, én pedig a rendőrrel keresztülhatoltam a tömegen.

Találkozunk egy egyenruhás urral. Keppijéről megismerjük, hogy a Dunagőzhajótársaság tisztje. Kezében egy nagy csomag jegy.

– Kapitány ur – szól a rendőr – tessék adni száz jegyet, eladom itt rögtön s hozom az árát.

A kapitány egy szót sem szól, ránk se néz. Megy a bódéhoz, bezörget az ablakon s bekiált:

Ezt én meghallottam s akkor körülnéztem. Épen tizezer ember volt már akkor a téren, a ki jegyet akart váltani.

II.

Bucsut vettem a tömegtől. Egy piros arczu, fényes arczu, haragos-tüzes szemü kofa mellett megálltam, hogy a tömegre még egyszer visszanézzek. Vajjon helyén áll-e még a jegykiadó bódé?

– Téns ur, nem venné meg ezt a jegyet egy forintért, adnék ráadásul egy marok szilvát.

Sohase csókoltam meg kofát teljes életemben. Hanem ez az egy megérdemlette volna.

– Már édes téns ur, nem tudom én, mi az a Karórágó, az a bolond »szobaur« hozta nekem, pedig akkor is megmondtam neki, hogy én nálam »hiába«.

Épen Mátyus Arisztid és Vadnay Károly ment el mellettem, mindkettő a családjával. A hajóhoz mentek.

Hejh-hajh, az volt még csak czifra lakodalom. Az a kőpart, tizenhat lépcsővel s az az alsó sétány a mily széles: ugy volt az tele emberrel és asszonynyal és kis gyerekkel. Kövér asszonyságok, méltóságos urak, -241- drága toilettek, fényes czilinderkalapok, bájos ifju lánykák, képviselők, paraszt fiuk, százan és ezren rettentő gomolyban össze-vissza, mint mikor a tuczat kártyát megkeverik.

Annyit még láttam, hogy Irányi Dániel magas fejtartással, egyenes lépésekben vonul el a térről fent a magasban, a kőpart tetején. Az bizonyos, hogy ő sem nem tolong, sem nem lökdösteti magát. Még Simonyi Ernőt és Horváth Lajost láttam egy pillanatig az emberhullám tetején, s azután nem láttam többé senkit és semmit. Elnyelt az óczeán engem is.

Már tudniillik az ember és szoknyaóczeán. Előttem fehér ruhában, mögöttem fekete ruhában egy-egy termetes szépség, de igazi szépség. – Hát hiszen hölgyekkel jönni közeli érintkezésbe sohase kellemetlen mulatság, hanem mikor az ember »kényszerü« helyzetbe jut, mikor ezer tolongó ember rettenetes ereje és a viszonyok hatalma azt parancsolná, hogy a hölgyeknek szolgálatot tegyünk s mi kénytelenek vagyunk bevallani, hogy ehhez nincs erőnk, izmaink kifáradvák, a bejárat (a hajóra) rettentő szűk s minden erőfeszitésünk hasztalan és érezni a keblek pihegését és látni a szemek panaszos és megvető villámait: óh ez mégis oly lealázó helyzet a férfiura! Az igazi férfiura!

– – Hogy volt, hogy nem volt: egyszer csak a hajóhidon voltam. Ah a szabadság! Pihegő hölgykebelnek, forró, sima, selyem ruhának közelsége megszünt s én éreztem ismét, hogy karjaimnak és izmaim -242- nak birtokában vagyok. Ah hölgyeim, nem érdemeltem én meg a szép szemeknek megvető villámait! Még nem!

Egy czilinderkalap megunta a hajóhidon a nagy tolongást. Bizonyosan nem érezte magát jól a »vegyes« társaságban. Lerepült gazdája fejéről s egyenesen bele a szőke Dunának hullámos vizébe.

Halászlegény ül a halászbárkán s mosolyogva nézi azt a sok »bolond« uri népet, a ki ugy töri magát a hajóhoz és még meg is fizet érte. Halászlegény mellett hosszu csáklya, csáklya végén goromba vaskampó. Nosza halászlegény kapja a vaskampót, belevágja azt a czilinder kalapba s vontatja ki a czilinder kalapot a halászbárka tetejére.

Kivontatja, ismét leül előbbi helyére, a csuffá lett kalapot leállitja maga elé s nézi, nézi azt mereven és végtelenül. Embertolongás, asszonysikongás, hajófütty és hajóharang – mind nem használ, ő csak azt a kalapot nézi és elgondolja, hogy ha neki azt fejére kellene tennie s abban neki az utczán végig kellene mennie: milyen világ csufjává lenne ő akkor!

III.

Fenség, komolyság s fájdalom dala. De olyan fájdalomé, mely panaszkodni nem tud s csatára készt. -243-

Kétszázhusz harsona hangját himbálja feléd az esti szellő. Hunyd be szemed s ha hallod ezt a csatadalt: Caesar veterán légiói vonulnak el előtted s érzed a mint lábaik nyomán megrendül a föld; – Napoleon gárdája megy a csatába, s látod, a mint törnek össze a koronák s remegnek a koronás fők.

Tűz, láng és vihar és mennydörgés. A Vezuv hányja fel villámait a csillagtalan éjbe, ha megharsan előtted Rákóczi riadója.

Száguldó paripák robajában, nyalka huszársereg viharos rohamán, kegyetlen kuruczhadnak elszánt csatatüzében: ott találod magad, oda ragad el zajongó képzeleted, ha kitárt lelkedbe fogadod be azt a csatadalt.

Oh ha ez a vasárnapi, budapesti, sört megivó, német nyelvet megbeszélő, osztrák szomszédot megszerető, Tisza Kálmánt helyén hagyó kedves publikum tudná azt: ki volt, mi volt az az utolsó Rákóczi!

Jobb is, ha nem tudja. Jobb is, ha Thaly Kálmánra bizza Rákóczi érdemét. Ő legalább megbecsüli. A publikum siessen a romok közé.

Ott kell bevárni a kürtzenét. Keresztül a zöld pázsiton, oda siet, oda hömpölyög a nép. Thaisz Elek hiába inti, hiába kéri, hiába szidja, magyarul és németül a publikumot; hős most a publikum, meghallotta a Marseillaiset és a Rákóczit, neki mer most menni a zöld fűnek is s ellenkezni mer most Thaisz Elekkel is.

Tizenöt buvókája s kilenczven kanyarulata van a -244- romok közti utnak. Százféle vadfának árnyéka versenyez a lenyugvó nappal: melyik tudna nagyobb homályt terjeszteni. Kezdődik az alkony, ébred a szerelem, csattog a csók.

Fekete ruhában, ruganyos léptekkel végigjárja az alkony homályában a kanyarulatokat. Kit keres? Mit keres? Minden bokorban szerelmes pár, sehol, sehol nem üti fel lángját Dárius kincse.

IV.

Olyan szemekkel, olyan ajakkal és olyan szivvel, mint az övé, nem nagy virtus szép asszonynak lenni. Ahhoz bizony más is értene.

Hanem hát nem arról akarok én beszélni, a mit mindenki lát, mindenki hall, hanem arról, a mit rajta senki se lát, senki se hall, mégis tudjuk valamennyien. De ha aztán egy pár ezer fiatal barátunk haját tépi, fejét falba veri s születési óráját is megátkozza, miért nem lehetett ő ott »épen akkor«, annak oka ne én legyek.

Szépen, rendesen, tizenegy órakor vége lett a hangversenynek. Igy volt megirva a programmban, tehát igy is történt. Hogy hangverseny után mi történjék a -245- művésznővel: erről nem gondoskodott a programm. Fölösleges is volt; tűzről pattant menyecskének meg kell élni a jég hátán is. Hát még a mikor az a menyecske Blaháné.

Igen bizony. Blahánét személye szerint jól ismeri egy millió ember, arczkép után jól ismeri tiz millió ember s ki volna az, ki az ő óhajtását megtagadná?

Hanem hát a margitszigeti vendéglős nem látta őt soha. Se szépséges személyében, se hamiskás arczkép után, sőt hirét se hallotta még teljes életében.

Hajh-jah! Jó magyar emberek ám ezek a mi fővárosi vendéglőseink. Hát még a pinczérek! Hát még a fizetőpinczérek! Árpád apánkkal jött be e szép hazába valamennyi.

Blaháné a hangverseny után felmegy szobájába s átöltözik. És miután az a csodálatos tulajdonsága van, hogy nem czukorral és sárgarépával él, mint a kanári, tehát pinczért hivat, a ki hozzon bort, pecsenyét, édes kalácsot, minden jót.

A szép Ida kisasszony, a művésznő unokaöcscse leszalad az étterembe, hogy megmondja a pinczéreknek, jőjjön fel valaki Blahánéhoz.

Végre is egy öreg pinczér emlékezett, hogy ő valaha hallotta már ezt a nevet, sőt most már azt is tudja, hogy ez az a zsémbes öreg asszonyság Karloviczról, a ki tavaly is fürdővendég volt már s mindennap megivott -246- egy dézsa savót egy vörös parapli segélyével, a melyet sohase tett le kezéből.

Sietve fölczammog a művésznőhöz. A ki már akkor két kezét csipőre téve, két szeméből ugy ontja a haragos fényt, mint a csillagos ég.

– Hát lelkem, az isten akárhová tegye magukat, nem kapok én már enni se – mi?

– Kérem, kérem, ezer bocsánat – hebegi a halálra rémült pinczér – nincs semmi ennivaló.

– No csak ez kéne még, adta népei, majd magam nézek hát utána galambom. Fél-jobb, előre! Igy ni!

Kilóditja a pinczért, magához veszi Ida kisasszonyt, bezárja az ajtót s megy le az étterembe mint kaczagó Semiramis. Mert hogy kaczagott és jó kedve volt: azt ugyis tudhatja mindenki.

Valamint azt is, hogy az étteremben se szék, se asztal nem volt már üres, még az ablakpárkány is tele volt ülve zsufolásig.

Kimegy a terassera. Ott talál egy asztalt, asztal mellett tizenkét valakit és tizennégy széket. A két üres széken nem volt egyéb, mint egy tuczat nagykendő, egy tuczat napernyő, négy bot, kilencz kalap és három kisgyerek. Ide telepedik le Blaháné és Ida kisasszony. Köröskörül minden asszony cseveg, minden férfi füstöl, minden pinczér futkos s minden ember szidja a pinczért, mert minden gyomor éhes.

A hol a veszély legnagyobb: ott legközelebb van a Bolond Istók. Bartók barátunk ott balanceiroz és ugrabugrál az asztalok között s egyszer csak észreveszi a művésznőt. -247-

Bartók barátunk egyet ugrik, egyet nyel, egyet pödörint bajuszán, a mi nincs; egyet simit szakállán, a mi nem is lesz s odalejt Blahánéhoz.

– Ugy ám lelkem – csattog a nemzet csalogánya – csak valami harapnivalót, de szaporán!

Ne neked Bolond Istók! Most mutasd meg, mit tud Bolond Isrók! Tisza Kálmánt lemordiázni, nem nagy virtus Bolond Istók! Hanem szerezz most borjuszeletet és omelettet a csalogánynak Bolond Istók!

Szerzett is egy olyan darab sületlen hust, mely neveztetik beafsteaknek, hogy azt meg nem őrli a malomkő sem, nemhogy a csalogánynak piczi szája. Kenyeret pedig nem kapott már semmifélét, hanem asztalokon, abroszok és serviettek közt összeszedett egy nyaláb dirib-darab zsemlehéját, kiflicsucsát, házi kenyérmorzsát, azt vitte oda Blahánéhoz egy kalappal.

– Kérem, lehetetlen másként. Ha azt parancsolja, hogy itt megöljek egy eleven pinczért: azt rögtön megteszem, de egyéb ennivaló nincs.

– Hát azt hiszi maga lelkem, hogy én asztalhulladékból élek, mint a házi szarka?

Bolond Istók ebben a szempillantásban azt gondolta, mégis jobb lenne, ha most a világon sem volna.

Hanem a másik szempillantásban mégis örült életének. Mert Türrné, ki férjével, fiával és kis társasággal másik asztalnál ült, meghallotta a csalogánykaczagást -248- s küldött oda a művésznőnek hideg sültet és salátát. Egyebe neki se volt.

Igy tudott vacsorához jutni a nemzet első művésznője az ország fővárosában!

Hát aztán az történt, hogy Blaháné fölkelt ülőhelyéből s azt mondá Ida kisasszonynak és Bartók barátunknak.

Ott találkoztak a bájos Nádaynéval, a szép Saxlehnerrel, az unalmas Nádayval s a kedves Gábosnéval.

Gábosné! Minden földi teremtmény közt a legszerencsésebb teremtmény. Méltó, hogy nevét megörökitsük az utókor számára. Ő volt az! ő volt az! Ő volt Blahánénak öltöztetője a Nemzeti Szinháznál. Ah!…

Gábosné már évek óta nem látta szinről-szinre az ő »angyalát«. És Blaháné már évek óta nem találkozott Gábosnéval.

– Ah, édes kedves Gábosném, galambom, hogy’ van, százezer esztendeje nem láttam.

– A ruhája, a ruhája, a toilettje, kedvesem! Egészen összekuszálja a toilettjét. Istenem, istenem, csak a ruhára vigyázzon!

Kedves Gábosné! A szigeten volt, sötét volt, a -249- publikum messze volt, a lampionok se világitottak; a sötét, borus, magas fák lombjai himbálóztak az éjjeli szellőben s hosszu távollét után mégis első gondja csak a toilettje volt Blahánénak! Ez aztán a világ leggondosabb asszonya.

Nádaynénak mintha megsugta volna valami, hogy jó lesz vacsoráról előre gondoskodni, mert a czifra programmban nincs benn a művésznők vacsorája!

Ő tehát bepakolt egy sonkát, egy kenyeret, egy csomó pogácsát egy utazó-táskába, s igy ment ki a Margitszigetre, az Arrogante-ünnepélyre. Inni való csak lesz ott, gondolta, ha másutt nem, a Dunából, de ennivalóról jó lesz gondoskodni.

Oh, asszonyi szeretetnek véghetetlen bölcsessége! Hanem aztán Náday nem is járt ám ugy Nádaynéval, mint Bartók barátunk Blahánéval.

Odaérnek az alsó vendéglőhöz. Ott volt a tánczvigalom. Oda akart bejutni Blaháné.

Oda pedig bejutni nem tudott Blaháné. Se hely nem volt már ott, se az ajtón, ablakon álló, ácsorgó és tolongó közönség oda be nem eresztette. Pedig ő is és Ida kisasszony is bálra volt öltözve. De azért a bálba nem mehettek. Szegény Bolond Istók, most megint érezte világon voltának keserves kinjait!

Egy spionnak született czigány ott kémlelődött a közönség közt s valahogy fölfedezte Blahánét. Rögtön rohant társaihoz és sugott azoknak valamit.

Nosza fölkerekedett most egy egész banda barna -250- művész, odaállt a nagy művésznő elé s egy okos ember közülök nagy tisztességtudással ekként szólt hozzá:

– Csókoljuk a lába nyomát, nagyságos asszonyom, engedje meg, hadd huzzuk rá azokat a Soldosné-nótákat.

– Jól van babám, de nem sokáig hallgathatom, mert fázom itt künn ebbe a könnyü ruhában.

Huzták a czigányok, igazi jó kedvvel huzták a czigányok azt a Soldosné dalt. Kissé hajtott fővel, mosolyogva hallgatta Blaháné azt a sok szép gyönyörü nótát, azokat a Soldosné-nótákat!

Éjfél is elmult már régen. Bent a tánczteremben pezsgett a kedv, pergett a sok szép lány s ablakon át szórta fényét ki a sötétségbe az a sok lámpa. Künn az égen, a csillagos égen fordulni kezdett már a Gönczölszekere s a hold is mélyen ült a tengerek alatt, nem mutatta arczát. Messze tájról, hegyek csucsáról hüvös szellő suhogott át a Duna vizén s a fák lombjain. Hüvös szellő hordta széjjel a Soldosné-dalok édes hangjait.

Fázott a művésznő. Vékony, báli czipőcskéje, könnyü selyem ruhácskája nem birta a hideg éjszakát.

Elindultak a lóvonaton. És ott még hidegebb volt és Blaháné kijelenté, hogy akár ide, akár oda, bizony ő csak fázik.

Bartók barátunk leveté kabátját, odatette a művésznő lábaihoz s Ida kisasszonyt megkérte, takarja be vele a vékony, báli czipőcskéket.

Bartók barátunk egy pirouettet csinált jobb kezével s nem maradt adós a felelettel:

– De már teringettét, ha én náthát kapok, az csak a »Bolond Istók« náthája, de ha kegyed elreked, a fölött a főváros kesereg, s a félország szive megreped.

– Lelkem, maga fenegyerek; Ida, most már lábam fejét azzal a kabáttal betekered.

Másnap reggel hét órakor odaálltak már a rimaszombati czigányok Blaháné ablakához. Várták fölébredését, várták hajnalhasadását.

Dalait huzták, mig reggelizett; dalait huzták, mig hajóra szállt s dalaival kisérték Pestre a kikötőig.

HÁNYAN VOLTAK?

Kormánypárt és ellenzék egyre-másra tartja a népgyülést. Száz népgyülés két hét alatt. A mi népgyüléseink mások, mint London városának népgyülései. London városának öt millió lakosa van. Több, mint egész Erdélyországnak. Csaknem annyi, mint Szerbiának, Boszniának, Herczegovinának, Montenegrónak összevéve. Ha tehát valami nagy kérdés megmozditja a társadalom lelkét: a Hyde-ligetben egy millió ember is összejöhet népgyülésre. A hirlaptudósitók ott is megirják: Hányan voltak a népgyülésen? Ha néhány százezerrel kevesebbre teszik is a jelenvoltak számát: akkor is marad félmillió. Az olvasónak, de a jelenvolt közönségnek is mindegy. Olyan ember ugy sincs a világon, a ki egy millió vagy félmillió embert látott volna valaha egy csoportban. A minthogy nem is volt soha egy csoportban. Ha a hirlaptudósitó millióról beszél: azt is elhiszik vagy azt se hiszik el. Ha felényit vagy negyedrésznyit emlit: azzal is ugy vannak. Maga a hirlapiró se tud semmit. Csak sejt, csak képzel, csak dobálódzik a számokkal a szerint, a mint lapjának izlése jobbnak véli. -253-

Tegyük fel, valamely vidéki városban háromezer ember összeseregel a népgyülésre. Az ellenzéki párt tartja a népgyülést. Mit csinál ilyenkor a kormánypárti hirlapiró? Azt mondja: a tömeg lehetett kétezer főből álló. Az ellenzéki hirlapiró pedig azt mondja: legalább négyezer főből állt a hatalmas sereg. Igy van megforditva is. S a hirlapirót nem is könnyelmüség vezeti. Csak politikai iránya s pártos érzéke teszi kissé elfogulttá. Különben se nem tudja, se nem hiszi, hány ember volt a tömegben.

A nagy eltérés pedig természetes. Különösen oly emberek részéről, kiknek az embertömeg fejszám szerinti megbecsülésében különös gyakorlatuk nincs; vagy a kik még módját sem tudják annak, hogy egy bizonyos területen tömegben levő emberek számát miként lehet megközelitőleg megbecsülni. S a hirlapok ifju tudósitói rendszerint ily állapotban vannak.

Egykor gondolkodóba ejtett ez a tünet. Ezelőtt közel husz évvel a Janszky-ügyben nagy népgyülésen vettem részt. Egyik hirlap háromezer, másik hirlap ötvenezer emberről beszélt, a többi pedig e két szélsőség közt mozgott. Okos embert mosolygásra birta ez a furcsa számbecslés. Akkor néhány jegyzetet tettem papirra e kérdésben.

A becslésnek természetesen szemmértéken kell alapulni, miután ily esetben az embereket egyenként meg nem számlálják. Szabad gyülekezetnél jegyet se szoktak kérni vagy adni, mint szinháznál, czirkusznál, hogy a -254- jegyek száma adjon felvilágositást. A becslés pedig igen gyakran felette hibás.

Mert a szemmérték a legtöbb embernél felette bizonytalan. Sőt mondhatom, nagyon kevés embernél s nagyon kevés tárgyra nézve lehet biztosnak vagy helyesebben megközelitőleg biztosnak tekinteni. Azt például, hogy egy férfi vagy nő hány czentiméter magas, a százezredik művelt ember sem tudja 2–3 czentiméter különbségig puszta tekintés után megmondani. S a kinek például az álló ember testmagasságának szemmértékszerü meghatározásában van is gyakorlata: még mindig nagyon tévedhet a fekvő ember testhosszának meghatározásánál. Azért például az angol törvényszéki gyakorlatban közönséges tanuknak a testmagasságra vonatkozó nyilatkozatait a birák nem igen szokták komolyan venni.

Gyakorlott mészáros a hizott marhának testsulyát megtekintés után meglehetősen eltalálja. Szőlős vidéken a kis szőlősgazdák a kisebb szőlők területét rendesen jól becsülik meg. Kaszás, kapás munkások az egy-két napi munkának megfelelő területet jól eltalálják. Az éles szemü juhász, csikós és kanász megközelitő biztossággal megmondja, hogy a falkában, ménesben vagy kondában hány darab van. A gyakorlott kitünő tüzér is meglehetősen eltalálja az ellenséges ütegnek vagy hadcsapatnak távolságát.

Azonban ha mindezeket megkérdezzük, hogy mondják meg részletesen, indokolják tüzetesen, hogy becslésüket mire alapitják, becslésük eredményét minő tényezők -255- számitásba vétele mellett állitják össze: e kérdésre valószinüleg egyáltalán nem tudnának megfelelni. Kielégitőleg semmi esetre sem.

Hogy egy legelésző birkanyájban hány darab birka van, ha azt pusztán szemmérték után akarom megmondani: mérlegelnem kell a terület nagyságát, melyet a nyáj ellep, továbbá a birka testének nagyságát, végre a távolságot, mely egyes birkák közt van. Ugy de mindez megint csak szemmérték után lehetséges, s miután minden egyes tényező felvételében tévedhetek, tehát a végeredmény épen nagyon téves lehet. A világ legjobb mérnöke, ha nincs gyakorlata, szégyenben maradhat a legegyszerübb irni-olvasni nem tudó juhász mellett, ha ennek gyakorlata van. Pedig ez a juhász sejtelemmel se bir számitásának egyes külön tényezőiről.

Ha azt olvassuk, hogy Vörösmarty temetésén »huszezer embernél több volt jelen« mint Gyulay Pál irja; hogy Deák Ferencz koporsóját százezer ember kisérte, mint 1876-ban irták a lapok; vagy Kossuth temetésén kétszázezer ember volt jelen; ha látjuk a »Times«-ből, hogy ez és ez a népgyülés a Hyde-Parkban 30 vagy 100 ezer embert hozott össze: mindez nem jelent egyebet, minthogy szokatlanul sok ember volt együtt, de hogy az a 20 ezer ember valóságban a 10 ezeret, vagy a 40 ezeret közelité-e meg: ez iránt már csak akkor lennénk biztosan tájékozva, ha a szemtanu ügyességét s szemmértékben való gyakorlottságát és biztosságát ismerhetnők. -256-

Én a számitás, a becslés alapjait külön-külön gondosan megmérem. Természetesen csak szemmértékkel. Az én számitásom alapjai következők:

Az összezsufolt vagy a kutya által egy csomóba kergetett közönséges selyemszőrü juhokból 12 fér el egy négyszögölön és pedig nagyon nem is szoronkodva; miután e számitással három négyszög lábnyi terület jut egy birkára. Hasonló zsufoltság mellett ugyanakkora területen 18 ember fér el és pedig szintén nem nagyon szoronkodva, mert két négyszögláb terület esik egy emberre. Oly ember, ki vállban vagy csipőben két láb széles volna, igen kevés van a világon; oly ember azonban, ki a gyomor és hastájon egy láb átmérőnél tömörebb, igen sok van. Ilyennek lehet számitani minden ugynevezett kövér férfit és kövér asszonyt. Ámde ezek száma az emberek egyszáztólijánál többre semmikép se tehető, azért átlagosan két négyszöglábnyi terület bizton jut zsufolt tömegben egy emberre. Már most, ha szemmérték szerint a régi lövölde udvarhelyiségét, a hol hajdan a népgyüléseket szokták tartani, 90 ölnyi hosszura és 25–30 ölnyi szélesre vesszük: ez mintegy 1300–1500 négyszögölet ád ki, melyen ily számitással 25–27 ezer ember fér el.

Mikor 1878. évi októberben – ha jól emlékszem – a bosnyák-ügyben tartottunk ugyanott népgyülést, akkor az egész udvarhelyiség nem volt tele emberrel, de akkor az udvar jelentékenyen nagyobb volt, mint most, mert a Damjanich-utczai része nem volt beépitve. -257-

Más kérdés azonban, hogy mily nagy volt a zsufoltság, más szóval, hogy az emberek oly sürün állottak-e egymás mellett, hogy elől, hátul és oldalról egymással érintkeztek. Erre nézve az, ki az emelvényen állott, csakis az emberfejek közelségéből vonhat megközelitő következtetést. Ezt különösen megfigyelni sajátságos körülmény inditott.

Ugyanis huszonhét év előtt tartottuk azt az emlékezetes népgyülést a lovardában, mely után a tömeg felhatolt a budai várba s Tisza Kálmán miniszterelnök ablakait beverte. Azon a népgyülésen én voltam az egyik kijelölt szónok s mikor már az emelvényen voltam s beszédem megkezdettem, akkor nyomtak kezembe egy külön kiadott lapot, melyen az volt hirként nagy betükkel lenyomatva, hogy Ozmán pasa Plevnánál elesett. Én ez – akkor lesujtó hatásu – hirt beleszőttem beszédembe s mikor Ozmán nevét kiejtém, levettem a kalapomat. Erre a jelre az egész óriási népgyülés levette kalapját s a mint a tetőn és ablakokon átszürődő napfény az ezer meg ezer födetlen arczra és kopasz fejre vetődött, az a roppant nagyterem egyszerre kivilágosodott, mint mikor a szinházban a lámpákat kigyujtják. Ez egyszerre kitört világosság beszédem hevében is meglepett s a zajos helyeslések által okozott időközökben a közönségnek mindig eme fényes felszinét észleltem. És nyilván láttam, hogy egyik arcz szorosan a másik mellett volt, ugy, hogy a felém fordult egész nagy tömegből semmi mást nem láthattam, mint pusztán az egymás mellett fekvő arczokat. -258-

Óriási néptömeg volt együtt már az én tudtommal itt Budapesten a koronázáskor, Batthyány hamvainak ünnepies eltemetésekor, Deák Ferencz temetésekor, azután, mikor a szofták küldöttsége járt nálunk, végre Kossuth hamvainak temetésekor.

A koronázási tömeg megközelitő számbecslése nehéz, mert a nagyobb tereken, hol a tömeg együtt volt, mindenütt nagyobb területek zárattak el mint például a Ferencz József-téren utaknak és koronázási halomnak s az Eskü-téren az országgyülésnek.

Deák temetésén igazán óriási néptömeg volt jelen, de akkor már a főváros lakossága közel kétszerannyi volt, mint a koronázáskor. A tömeg például egyszerre lepte el a Fürdő-utczát, a Váczi-körut belső torkolatát s a Károly-körutat a Kerepesi-útig. De közök természetesen voltak hagyva. Közök nélkül e területen 2–3 százezer ember mozoghatna egy irányban. Kossuth temetésekor már a világvárosok közé tartozott Budapest hétszázezer lakossal. A gyászközönség emberszámát másfélszáz ezerre bizton lehet tenni.

Sajátságos az és laikus alig hinné, mily sok ember fér el egymás mellett állva, aránylag kis helyen. Az egykor Leviathán, most Great Eastern nevü hajó, mely 1866-ban vitte az Atlanti-tengeren a kábelt, tizezer embert tud egyszerre szállitani, pedig mennyivel kisebb ez, mint a régi Lövölde udvara. A muzeum kertjében, ha a muzeum épülete ott nem volna, kényelmesen elférne állva, természetesen ló és szerszám nélkül az osztrák-magyar birodalom egész békelétszámu hadseregének -259- fele. A Vérmezőn elférne ily számitással közel félmillió katona. A Népligetben, ha szabad terület volna, könnyen mozoghatna Attilának és Aetiusnak minden hőse, mely a katalauni csatában küzdött egymás ellen.

Rettentő kép tárul fel elménk előtt, mikor olvassuk, mint például a porosz-franczia háboruban olvashattuk, hogy a két ellenfél részéről félmillió harczos állott csatában s az ütközet arczvonala 15–20 kilométernyi volt. Igy volt a Metz körüli augusztusi csatákban. De igy van most is Mukden körül a japán-orosz háboruban. De ezt a tömeget se a hadvezér nem láthatja, se más. A kelet-ázsiai csatákban, ott Liaojang és Mukden körül harmincz, sőt száz kilométer hosszuságra is elnyulik a csaták homlokvonala. Ily távolságból, de még felényiből is embernagyságu tárgyat alig vesz észre az emberi szem. S azután hegyek, erdők, falvak, mélyedések elnyelik a tömegeket. A hadvezér is csak futárok vagy táviratok utján tudja meg időnként, minő állása vagy fordulata van a csatának itt, vagy amott.

Embertömeget csak szabad téren népgyülés tud összehozni. Mikor az emberek összetömődnek, látszólag kis helyre férnek el. Ha széledni kezdenek: a látszat tizszerte nagyobb számot mutat. A római Szent Péter-templomban, mint valahol olvastam, ötvenkétezer ember fér el. Zsufolt állapotban tizennyolczat számitva egy négyszögölre, könnyen elgondolhatjuk, mekkora lehet e templom belső födött területe.

A TUDÓSOK HARCZA.

Hangzatos a czim, melyet e kisded tárcza cziméül választottam. Nagy dolgokról, érdekes leleplezésekről, hires férfiak titkos dolgairól és nyilvános beszédeiről nem lesz benne szó. Sem asszonyok, sem diplomaták, sem millionáriusok, sem szegény legények nem szerepelnek benne. Még a politika sem.

Azaz: a politika mégis szerepel egy kissé. Huszonöt év előtt 1855-öt vagy 1856-ot irtunk. Bach uralkodott akkor és a hirlapbélyeg és a sajtószabadságnak rettenetes nagy hiányossága. Volt ugyan egy pár politikai lapunk, melyben gyönyörü értekezéseket olvashattunk a czéklatenyésztésről és kisdedovódákról s volt egy pár szépirodalmi lapunk is, melyből az ország minden tánczvigalmáról és bálkirálynéjáról tökéletesen kimeritő értesitést szerezhettünk. Körülbelől ebből állott a publiczisztika élete és működése.

A hirlapolvasó közönség unta magát rettenetesen. Iróink tehát szolgáltak neki olyan mulatsággal, a minővel épen szolgálhattak. Ha ma végignézzük huszonöt év előtti hirlapjainkat; fogunk mosolyogni -261- eleget és hangosan. Minő kevéssel megelégedett akkor az előfizető publikum s minő kis dolgokat tartottak akkor irók és olvasók nagy dolognak.

Tóth Kálmántól, szegény beteg költő barátunktól hallottam egy esetet, melyet ugyan huszonöt év előtt magam is figyelemmel kisértem, de a mely tökéletesen kimosódott emlékezetemből. Ő azonban pár év előtt, egy margitszigeti séta alkalmával fölséges humorral beszélte el azt az esetet, azt a polemiát, melyben majd minden nagy irónk részt vett s mely ő neki oly sok keserüséget okozott. Ama kor irodalmi viszonyának jelleméhez ez eset is hatalmas vonást képez, azért csevegem el.

Egykor Pécsett vagy Baján, a város nevére biztosan nem emlékezem, szép augusztusi napon összeült egy kedélyes társaság az unalmat és meleget sörrel, borral s egyéb hüsitővel elkergetni. A társaság társalgás közben nyelvészeti vitatkozásba keveredett s különösen heves vita folyt a fölött, vajjon a »bennünket« szó jól van-e mondva magyarul vagy nincs? A vita heves volt s a vitázók egyetértésre nem jutottak.

A társaságban jelen volt Angyal Pál helybeli tanár is, Tóth Kálmánnak nagy tisztelője, de a »bennünket« szónak rettenetes ellensége. Ő feltette magában, hogy e nagy kérdésre kierőszakolja a világ feleletét s az e kérdésben uralkodó egyiptomi sötétség eloszlatására mindent el fog követni tehetsége szerint.

A »Hölgyfutár«-nak akkor Tóth Kálmán volt szerkesztője -262- s bizony nem tudom én, kik voltak szerkesztőségi tagjai.

Elég az hozzá: egy juniusi vagy juliusi napon Tóth Kálmán kap egy levelet Angyal Páltól s a levél mellett tiz darab körmöczi aranyat. A levélben egy pályakérdés volt kitüzve, mely ilyformán hangzott:

»Fedeztessék fel rövid értekezésben azon nyelvhiba, melyet irásban és beszédben nemcsak a köznép, de koszorus iróink is naponként elkövetnek.«

A megfejtési határidő augusztus 20-ika, a jutalom 10 körmöczi arany. A kéziratok Tóth Kálmánhoz, a »Hölgyfutár« szerkesztőségébe küldendők s a pályabiró, ki dönt és jutalmat oszt, maga Tóth Kálmán.

Ilyenformán jelent meg a czikk a »Hölgyfutár«-ban s utána valamennyi fővárosi és vidéki lapban már tudniillik annyiban, a mennyi akkor volt. (5%-ja a mainak.)

A határidő letelt s beérkezett 13 pályamű. Szerencsétlen szám, mely valóban rettenetes irodalmi háborunak vetette meg alapját. Egyik pályamű hosszabb, másik rövidebb volt. Mindegyik azonban csak egyetlen nyelvhibát tárgyalt.

Egyik azt találta nagy hibának, hogy a pénzt olvassák, a helyett, hogy számlálnák. A másiknak rögtön czigánykereket hányt mind a két szeme, ha 100 forint helyett azt olvasá: 100 forintok. A harmadik sehogyse tudott kibékülni az ilyféle igehajtogatással: szabadjon, szabadna. A negyedik meg nem tudott maradni egy födél alatt e két szóval: amaz, emez. Az ötödik kimutatá, hogy a kell igét minden koszorus és koszorutlan -263- iró rosszul használja. A hatodik tökéletesen bebizonyitá, hogy az ikes igékre semmi szükségünk. A hetedik ráakadt a »bennünket« szóra. A nyolczadik a nő és né szavak örökös felcserélése ellen patvarkodott s bebizonyitá e közpéldabeszédből: »Mást beszél Bodóné, mikor a bor árát kérik«, hogy Bodónénak van törvényes, hites férje, mert ha nem volna: akkor Bodónő volna igaz neve. A kilenczedik az »is« szócskának használatába akadt bele. És igy tovább egész a tizenhármas számig.

Ugy de a VII. számu pályázat később érkezett be, mint a VIII-ik, IX-ik és a többi utána következő s egyáltalán a határidő letelte után érkezett be. Ennélfogva a többi 12 pályázó joggal igényelheté, hogy a VII-ik szám a pályázatból zárassék ki.

Azonban mig e körülmény fontossága kétségtelen volt: addig másrészről nem lehetett szem elől téveszteni, hogy Angyal Pál uram intenczióinak csakugyan a VII. szám felelt meg s hogy elvégre is Tóth Kálmán barátunknak állott teljes jogában a határidőt megszabni, a győzelmet eldönteni s a dijat kiadni.

1. Senki sem tudja bizonyosan, hogy a VII. számu pályázat mikor érkezett be.

2. Alapos kétségek forognak fenn az iránt, vajjon kinél lehet a pályadijat képező 10 arany. -264-

3. Van-e az egész dologhoz hozzászólója Angyal Pál uramnak, vagy pediglen ezt az egész dolgot pleno jure et cum plenipotentia absque ullo jure reservato Tóth Kálmán barátunk intézheti el.

Tóth Kálmán barátunk ez időtájban költő is volt, beteg is volt, szerelmes is volt, mint maga mondá s kezdé már a pokolra kivánni az Angyalokat és az összes nyelvészeti kérdéseket.

Mikoron pedig a még nem pályázott nyelvész urak megtudták volna, hogy a pályázati határidő fölött végére mehetetlen versengés folyik Magyarország összes hirlapjai között: ők is elkezdték a maguk elkésett műveiket beküldözgetni, ki a Hölgyfutárhoz, ki a Pesti Naplóhoz, ki pediglen az Akadémiához. Angyal Bandi Piripócsról, Tóth István Szombathelyről, Zenő Árpád Pomázról a Pesti Naplóhoz küldték pályaműveiket s a jó báró Kemény Zsigmond kiadta azokat hüségesen, lelkiismeretes szerkesztői megjegyzések kiséretében.

Tóth Kálmán belátván ekkor, hogy az alig elhunyt keleti kérdés Kiss Miska se e herczehurczához, Gordius király leleményességével szemben Nagy Sándor erélyével oldá meg e kérdést.

A dijat odaitélte a VII. számu pályázatnak, a jeligés levélkét feltöré, a pályázó volt Wlád Alajos későbbi képviselőtársunk, őt felhivta a dij átvételére s mind e műveletet kihirdeté az országnak mind a 18 hirlapjában.

No hiszen most jött még csak el az igazi hadelhadd; Angyal Pál uram nem hagyta a dolgot. -265-

A Pesti Naplóban öthasábos óriási czikket tett közzé, melyben a Hölgyfutárt és Tóth Kálmánt rettentő felelősségre vonja a világ előtt s meg nem felelhetés esetén átadja őt az utókor igazságos itéletének. Különösen kérdésbe teszi, vajjon hol van az ő tiz darab körmöczi aranyja s voltaképen mikor érkezett be a VII. számu pályázat? Végezetül pedig ezen egész rettentő bonyodalom kiegyenlitésére választott birákul báró Kemény Zsigmondot, Hunfalvy Pált és Greguss Ágostot kinevezi.

Tóth Kálmán barátunk ekkor utána néz, hogy vajjon hova is lett hát az a 10 arany s lelkiismeretes vizsgálat után kisül, hogy az Számvald urnál, a »Hölgyfutár« bizományosánál jó helyen pecsét alatt áll s várja a gazdát, ki zsebretegye.

Ez alatt azonban a Pesti Naplóban valami kezdő iró nemzetiségi kérdést csinált az ügyből s kisüti, hogy Wlád Alajos román, neki tehát magyar nyelvészeti kérdésekben jutalomdij nem adható.

Most hát már szélesebb körre terjedt ki a »bennünket«-háboru. Az volt a szerencse, hogy Szász Károly nem lakott még Budapesten, Gyulai Pál pedig épen akkor kezdte meg Romhányi első énekét s igy nem ért rá a vitába belekeveredni. A két ellenséges hadsereg élén a »Hölgyfutár« és »Pesti Napló« állott.

A háboru folyama alatt Kemény Zsigmond, Hunfalvy Pál és Greguss Ágost összeültek berlini konferencziára, hogy eldöntsék a háboru sorsát. -266-

Elnök volt Kemény Zsigmond, de miután Greguss Hunfalvyval megegyezni nem tudott; ennélfogva a szavazatok egyenlők lévén, Kemény Zsigmond pedig Minerva votumát alkalmazni nem akarván, ekként a választott biróság, előbb még hosszu jegyzőkönyvben megörökitvén eljárását, ünnepélyesen feloszlott.

Tóth Kálmán ekkor felhasználta a döntő hatalmak benső egyenetlenségeit és minden erővel és nagy ügyességgel arra törekedett, hogy Greguss Ágostot izolálja, mint a ki a leggonoszabb fondorlatokat szőtte-fonta a VII. számu pályázat ellen. Felhivta tehát a Pesti Napló hasábjain Kemény Zsigmond és Hunfalvy Pál urakat, hogy ők ketten mondják meg véleményüket ez ügyben.

Kemény Zsigmond és Hunfalvy Pál e felhivásra ünnepélyesen kijelentették, hogy Tóth Kálmánnak igaza van, Angyal Pálnak nincs igaza, a 10 arany pedig Wlád Alajost megilleti.

(Ekkor mondá állitólag Deák Ferencz Kemény Zsigmondnak: »te Zsigó, tudod-e annak a módját, hogyan fogják kopóval a pipafüstöt?«)

Azonban Greguss Ágost még most sem hagyta a dolgot. Hatalmas értekezést vágott be a »Pesti Naplóba«, melyben kifejté, hogy

miután a pályázat tárgya egy általánosan követett nyelvészeti hiba kideritése,

azonban, hogy a »bennünket« szó csakugyan hiba volna, ez még most sincs bebizonyitva,

de ha hiba volna is, miután a pályadij csak annak adható ki, a ki e hibát legelőször felfedezte. -267-

azonban az első felfedező Gyergyai Ferencz kolozsvári professzor volt ez előtt megszámlálhatatlan esztendőkkel, ennélfogva

kénytelen kimondani, hogy ez egész ügyben senkinek sincs igaza, azért a 10 aranyat a Nemzeti Szinház nyugdijintézetének kell adni.

– – Ekkor már fél esztendeig folyt a tinta, a lapok hasábjain már a »bennünket« ügynél egyebet látni nem lehetett, a publikum revoltálni készült s igy Tóth Kálmán barátunk a béke kedvéért igazat adott Greguss Ágostnak.

DEHOGY HALT MEG PETŐFI.

Bolond kérdés merült föl a biróságok előtt. Meghalt-e hát Petőfi vagy most is él? Ha valósággal meghalt is: meghalt-e hát törvényesen is? Ha pedig valósággal nem él is; nem él-e még mindig törvényesen? Ha pedig még törvényesen mindig él: hát akkor meddig él? Mikor ismeri el a biróság, hogy nagy szivét csakugyan átfurta az orosz lándzsa s hamvai már rég elvegyültek halóföldének porai közé?

Ezt a kérdést meg kell ismernie a közönségnek. Elmondom hát bőségesen, unalmasan, biróságok eszejárása szerint, mert máskülönben ugyan senki meg nem érti.

Szegény Petőfi felett összevesztek a prókátorok. Mint egykor összevesztek a kritikusok: vajjon méltó lesz-e az életre. Mint egykor összevesztek a historikusok: vajjon meghalt-e valósággal. Utóbb marakodtak felette ügyvédek és üzletemberek: vajjon ki tegye el műveinek hasznát, kié legyen a jog azt mondani a nemzetnek: ime Petőfiből a halhatatlan dicsőség a tiéd, de minden haszon és minden nyereség az enyém. -269-

Erről a perről és semmiféle perről nem beszélnénk és nem szoktunk beszélni, mig abban a biró ki nem mondja az utolsó szót. Sőt azután se. De most szinte lehetetlen a hallgatás. Mert olyan tárgyról van szó mint Petőfi költeményeinek örök tulajdonjoga. Mert olyan tanuk szerepelnek a biróság előtt, mint Arany János és Jókai Mór. S mert mind e neveket reklámul használják fel a perlekedő felek, nyerészkedés indokából a biróságok idő előtti illetéktelen informácziójára.

Mi azonban sem a birák, sem a prókátorok szerepére nem vállalkozunk, hanem ehelyett érintjük amaz érdekes kérdéseket, melyek e perben fölmerültek.

A kérdés, mely alkalmul szolgált a perre s mely voltaképeni tárgya a pernek, abból áll: vajjon Petőfi költeményeinek kiadói tulajdonjoga örökre az Athenaeumé-e, vagy pedig az most már a nemzet köztulajdonát képezi s ahhoz most már minden magyarnak annyi joga van, a mennyi az illathoz, a napsugárhoz, a szabadsághoz.

E kérdés egyelőre egyszerü magánjogi kérdés. Petőfi 1847-ik évi junius 26-án eladta és pedig örökre eladta Emich Gusztávnak ama költeményeit, melyeket Emich Gusztáv már 1847-ben egy kötetben kiadott. Ugyanakkor Petőfi kötelezte magát, hogy ezentul irandó költeményeit egyes kisebb darabokban vagy kötetekben ki nem adja, hanem azokat tartozik összegyüjteni, mig akkora kötetet képeznek, mint az 1847-iki első nagy -270- kötet, tudniillik nagy nyolczadrétben körülbelül 35 ivet az 1847-iki kiadás betümintájára s ez uj gyüjteményt is egyedül s kizárólag Emich Gusztávnak adja el. Az első gyüjtemény örökvételára 1500, a másodiké 2000 pengő forintban állapittatott meg. A szerződést Petőfi és Emich aláirták; a kikötött vételárt szerződésszerü részletekben Petőfi s ennek elhunytával özvegy neje fölvették, szóval a szerződés teljességgel foganatosittatott, a mennyiben Emich s jogutóda az Athenaeum a mint lehetett, csakugyan kiadták mind az első, mind a második gyüjteményt.

A magyar törvény és törvényes gyakorlat a szerzői és kiadótulajdonosi jogot szabatosan nem állapitotta meg. Nálunk tehát a nyomtatvány utján kiadható elmeművek, ha a szerző azok felett kétoldalu szerződéssel vagy végrendelettel nem rendelkezett, a szerző halála után azonnal a nemzet köztulajdonába mentek át s azokat sajtó utján sokszorozni mindenkinek jogában állott.

Másként áll a dolog természetesen, ha szerződés vagy végrendelet szabályozta a kiadótulajdonosi jogot. Az ily jogot a magyar törvényes gyakorlat korlátlanul tisztelte és óvta.

Bejött azonban az osztrák polgári törvény mihozzánk is. Az 1846. évi október 19-én kelt osztrák császári patens, mely az irodalmi és művészeti tulajdonjog védelmét szabályozza, nálunk is életbe lépett 1853-ik évi május hó 1-én. E patens 13. §-a azt rendeli, hogy a kiadótulajdonosi jog a szerző halála után 30 évig a -271- szerző örököseit és ezeknek jogutódait vagy azokat illeti, kikre azt a szerző átruházta. De a 30 év elteltével, melybe azonban a szerző halálának éve be nem számittatik, a mű a nemzet köztulajdonává válik.

Már most, miután Petőfi 1849-ben a fehéregyházi csatában elesett: műveinek kiadótulajdonosi joga az osztrák törvény szerint csak 1879 végeig képezheti Emich Gusztávnak vagy az Athenaeumnak kizárólagos jogát, ettől kezdve azonban az a nemzet köztulajdonába ment át.

Ám az osztrák törvény megszünt nálunk 1861-ben s ujra életbe lépett a régi magyar polgári magánjog. Sőt az országbirói értekezlet kimondá, hogy az ész szüleményei is oly tulajdont képeznek, mely a törvény oltalma alatt áll. A miből okvetlenül következik, hogy Petőfinek Emichhel kötött szerződését ott, hol a magyar törvény él hatályban, érintetlenül kell fentartani.

De a magyar polgári magánjog nincs hatályban az erdélyi részekben, Horvát-Szlavonországban, a határőrvidéken és Szörény vármegyében. E helyeken tehát Petőfi költeményei a nemzet köztulajdonát képezik s Kolozsvárott, Karánsebesen vagy Zágrábban ezeket bárki kiadhatja ép ugy, mint Budapesten az Athenaeum.

Kérdés azonban, vajjon az Emich-féle szerződés Petőfinek mely költeményeire terjed ki s melyekre nem? E kérdést egykor már Gyulai Pál is fölvetette Petőfi árván maradt fia érdekében, a nélkül azonban, hogy erre gyakorlatilag megfelelni törekedett volna.

2. ama költeményeire, melyek 1847 junius 26-ika előtt készültek ugyan, de az 1847-iki gyüjteményes kiadásban nincsenek felvéve, végre

3. ama költeményeire, melyek tulterjednek azon mennyiségen, melyre, mint második gyüjteményre Emichnek kiadói jog biztosittatott s melynek terjedelme a szerződés 3-ik pontjában szabatosan meg van állapitva.

Már most, hogy az Athenaeum és Aigner Lajos mi felett pörlekednek: azt mi biztosan nem tudjuk, hanem tudjuk azt, hogy az Athenaeum ama költeményekre is kizárólagos kiadótulajdonosi jogot igényel, melyeket Emichnek Petőfi el nem adott, melyeket tehát Emich az Athenaeumnak el nem adhatott.

Van azonban a köztük fenforgó pernek két sajátságos részlete, a mint azt a tanukihallgatásról irt hirlapi közlemények fölfedezték.

Az egyik az, hogy Aigner kétségbevonta az Emich-féle szerződés korrektségét, illetőleg Petőfi aláirásának valódiságát. No ez egyszerüen izetlen dolog, melyért a peres felet, habár peres fél is, ugyan senki meg nem dicséri.

De a másik részlet jogilag rendkivül fontos s egyébként is felette érdekes.

Az Athenaeum ugyanis eltagadta Petőfi halálát, sőt tanunak fogott is egy jámbor lelket, ki kijelenté a biróság előtt, hogy Petőfi »juridice« most is él.

Ezt a tanut spirituszba kell tenni, de mellé egyuttal -273- az Athenaeumot is Manasszessel, azzal a másik furcsa tanuval egyetemben, ki Petőfit Szibériában vagy hol szemtül-szembe látta.

A dolog szerfölött tragikomikus volna. Az Athenaeum ugyanis igen szép üzleteket csinált már a halhatatlan költő halálából. E halált megénekelték már száz költeményben s ezek közt Arany és Jókai is ismételve. E halált lepingáltatá az Athenaeum s képek, czikkek, versek özönével hirdeté azt kalendáriumjaiban és hirlapjaiban husz esztendő óta. S most előáll azzal, hogy Petőfi most is él.

A kinek halála hivatalosan nincs bizonyitva, a kinek haláláról anyakönyvi kivonat nem létezik: azt, ha szükség van rá, mint örökre eltüntet a biróság nyilvánitja holtnak.

A törvény azt mondja, hogy az eltünt egyén megholtnak csak ugy vélelmezhető:

a) ha születésétől számitva 80 év elmult és tartózkodási helye tiz év óta nem tudatik;

b) születési idejére való tekintet nélkül, ha tartózkodási helye harmincz egész esztendőn át ismeretlen, végre.

c) ha háboruban nehéz sebet kapott vagy ha valamely hajón volt, midőn az törést szenvedett, vagy ha más módon halálveszélyben forgott s azóta három év már elmult.

E törvény szerint Petőfi kétszeresen is holtnak -274- vélelmezendő, mert a fejéregyházi csatában halálveszélyben forgott s azóta három év alatt senki sem látta, továbbá mert több mint harmincz év óta élő ember vele nem találkozott, sem ő magáról életjelet nem adott. Hozzátehetjük, hogy neje Szendrey Julia mint özvegy Petőfi Sándorné ujabb törvényes házasságra lépett, tehát illetékes hatóság már ezelőtt egy emberöltővel holtnak tekinté Petőfit.

Ily állitás ellen ott a törvény, fel kell lépni valakinek, egy kérvényt kell beadni a birósághoz s a biróság nyomban holtnak jelenti ki Petőfit.

A törvény ugyanis világosan kiköti, hogy holttányilvánitás végett csak az életben maradt házastárs, vagy a törvényes örökös, vagy ha ilyen nincs, a korona ügyésze folyamodhatik a birósághoz az örökös nélküli szállomány birtokbavétele czéljából. Mások folyamodását a biróság tárgyalás alá sem veszi, hanem egy szerüen visszautasitja.

Már most Petőfinek nincs házastársa, nincs törvényes örököse, nem is hagyott maga után olyan örökséget, a minőért a korona ügyésze pert indithatna. Utolsó egyetlen testvérje is nem rég halt el, tehát most már ő sem folyamodhatik a birósághoz.

Ennélfogva Petőfi holttányilvánitását kieszközölni -275- lehetetlen. Addig pedig, mig ez meg nem történik, »juridice« mindig él.

Először is az következik, hogy a költő hitvese, mikor másodszor ment férjhez, törvénytelen házasságot kötött, minthogy Petőfi se meg nem halt, se tőle hitvese törvényesen el nem vált. Sőt az is következnék, hogy a második férjétől származott édes gyermekei nem törvényes gyermekei.

Sokkal nagyobb az, hogy a költő lantja által megszentelt hitves kettős házasságba keveredett, tehát törvény elé kell emlékét és hamvait állitani s el kell itélni kegyetlenül.

E miatt se lehet tehát holttá nyilvánitani. Hiszen ha holttá nyilvánitják most: hitvesének ötven év előtti ujabb férjhez menése akkor is törvénybe ütközik.

A BÖRTÖNÖK BETEGSÉGE.

Nem orvosi szemmel, nem orvosi tudománynyal szólunk a sülyről. Azt sem tudjuk: miféle betegség az a süly, melyet Bugát óta vagy talán régibb idő óta ennek nevez az orvosi magyar terminologia. A szövetek mily kóros elváltozása, a mirigyek minő gyuladásai idézik elő a sülyt s vajjon másutt is föllép-e az, mint a nyakon s a nyakmirigyek tájékain: mi ezt mind nem tudjuk. Valamely orvosi tankönyv, mely a kórismét tárgyalja, kellőképen felvilágosithat erről bárkit is; mi is kiirhatnánk ilyféle tankönyvből mélységes titkokat, de hát mi ezt tenni nem akarjuk. Laikusok akarunk maradni.

A győri rettentő eset emlékezetünkbe hozza vagy a sülyt vagy a görvélyt. Ama szerencsétlen Takács Jánosnak, kit egyszer akasztottak fel s ki mégis kétszer halt meg, skorbutja volt. Azt mondják a tudósitások, hogy nyakának két oldalán, füleinek irányában két tojásnagyságu kemény, skorbutos vagy sülyös daganat volt, mely gátolhatá a hóhért szomoru munkájának gyors befejezésében s gátolhatá azt a kötelet, melyen »veres vonal huzódik végig« – a -277- halál gyors előidézésében. – Azt is mondják a tudósitások, hogy Takács Jánosnak bűntársa, Gede Pál ugy kerülte ki a halálos büntetést, hogy meghalt a skorbutban, mielőtt a legfelsőbb itélet reá szolgált volna. S hozzáteszik a tudósitások, hogy a győri fogháznak az a különös sajátsága van, hogy benne rettenetesen jó fészke van a sülybetegségnek.

Hát mi bizton tudjuk, hogy ez a szerencsétlen tulajdonsága nemcsak a győri fogháznak, hanem igen sok fogháznak megvan az országban. Megvan a veszpréminek, megvan a székesfehérvárinak, megvan az eger szeginek, megvan a lugosinak, nagyváradinak, balassagyarmatinak többé-kevésbbé, megvan többeknek is s különösen Erdélyben igen soknak.

Feleljenek e kérdésre az épitőmesterek, a börtönfelügyelők, a rabélelemszállitók s a miniszterek, kik élelem, fütés, ruházat és szellőztetés dolgában bizony nem pazarolnak több pénzt a rabokra, csak a mennyi mulhatlanul szükséges vagy talán helylyel-közzel még annyit sem.

Erre a kérdésre átlagos számitással nem lehet felelni. Az országos fegyintézetekben többe kerül, a királyi ügyészségi és járásbirósági fogházakban hol többe, hol kevesebbe kerül. Harmincz krajczárnál sehol se kerül sokkal több pénzbe, de vannak fogházak, hol a rabokat naponként huszonöt, husz, tizenöt krajczárért élelmezik. Veszprém vármegyében a hatvanas évek végén az -278- élelemszállitók annyira lenyomták a napi élelem árát, hogy egy egyén élelmezése naponkint csak tizenegy krajczárba került.

Tizenegy vagy akár husz krajczárért táplálni naponkint, a mai árak mellett egy felnőtt, erős egyént kenyérrel, levessel, sóval, hussal, főzelékkel s több effélével! Pedig ebből a pénzből kell fizetni a főző személyzetet, ebből kell beszerezni a tüzelő fát, a főzőedényeket s ebből kell még nyerni a szállitónak is valamit.

Mi laikus észszel azt hisszük, hogy a győri skorbut azért tenyészik oly bőségesen Győrben is, másutt is, mert a fegyencznek és fogolynak napi élelme ott is, másutt is igen kevés és a mellett igen sovány, igen silány.

A hosszu tengeri út utasai s különösen az északi sark utazói különösen ismerik a sülyt.

Dr. Kane felette érdekes, felette szomoru és felette mulatságos leirást ad erről abból az északsarki utazásából, melyet a Franklin-expediczió utazásából, a Franklin-expediczió áldozatainak fölfedezésére 1853-ban s a következő két évben tett.

Leirja a rettentő hideget. Negyven fokot Reaumur szerint sülyed a higany zérus alatt. A higany megfagy. A vaj olyanná lesz, mint az alabástrom s az olaj, mint a sárga márvány. Kemény aczél vésővel és fejszével kell vágni tejet, vajat, olajat egyaránt.

A legénység elbuvik a hajó odujába viz alá, jég alá. A hajószoba mohával van kibélelve, hogy ürege minél kisebb legyen. A kőszén folyvást ég, a kályha folyvást -279- fűlik s ekként szerencsésen elérik azt, hogy a szobában zérus felett három fok a meleg.

A legénységnek van még kétszersültje, van sózott és füstölt husa, rumja, teája, pemmikánja. Ez utóbbi megszáritott s lisztté tört husból készült száraz pép. Van tehát eledel elég.

Hanem ez nem használ semmit. Akár tél van, akár nyár: ez az enni való nem elég a legénységnek. A kétszersült, a pemmikán nem ad erőt. A ki száradt és füstölt hust eszik: az már el van veszve. Azt már megragadja, földhöz vágja, ágyhoz szegzi a süly. Inai elbágyadnak, arcza elfehérül, mirigyei földagadoznak. Dolgozni nem tud, ereje nincs, feküdnie kell, halni szeretne. Ez a süly.

Kane az utazás vezetője doktor és okos ember. Ő megeszi a patkányt huslevesként, becsináltként, pecsenyeként. Ő tehát ment marad a skorbuttól, de legényei inkább éhen halnak, mintsem megegyék a patkányt.

Skorbut ellen a savanyu étel az ellenszer. A régi északsarki utazók hordóbeli savanyitott káposztát vittek magukkal a skorbut ellen. A mult két évtized északsarki utazói, legutóbb a Payer-féle is, czitrommal, s legutóbb nagy mennyiségü czitromsavval, s ilyfélékkel szokták magukat ellátni. Van tehát ellenszer.

De az ellenszer nem használ. Nyers hus kell; élő állatnak most levágott nyers husa kell. Jönnek az eszkimók, ők tudnak fogni élő állatot, megesznek naponkint 10–12 font nyers fókahust és halzsirt: ők hirből sem ismerik a skorbutot. Adnak cserébe holmi -280- apróságokért az utazóknak is fókahust, ők azt nyersen, félsülten fölfalják s ime a szegény skorbutos, ki már mozdulni sem tudott, ki már halálát várta; pár nap alatt magához jön, erőre kap, fölkel, visszanyeri életkedvét s dologhoz lát.

Ime ez az alakja, s ez a gyógyszere az északsarki utazók sülybetegségének!

Ilyen volt-e Gede Pál és Takács János győri skorbutja? Valószinüleg. Csakhogy a győri börtönorvos közelében nem volt eszkimó, a kitől tanácsot lehetett volna kérni. Tanácsot, halzsirt és fókahust.

Az államnak joga van a bűnöst megbüntetni, hatalmában áll életét elvenni, de nincs joga őt skorbuttal kinozni.

Jön a vádlott. Vason vagy vas nélkül hozzák a pandurok. A vizsgálati iratok mennek a birósághoz, a vádlott megy a börtönfelügyelőhöz. Börtönfelügyelő beteszi őt egy üregbe, melyben vannak már mások is s mely börtönszobának neveztetik. A vádlott ettől kezdve megkapja a naponkinti rabélelmet s a naponkinti egy-két órai sétát.

A vizsgálati iratokban le van irva, hogy vádlott hány éves, micsoda vallásu, nős-e vagy nőtlen s ha nős, hány gyermeke van s volt-e már eddig fogva vagy büntetve. De nincs leirva, hogy a vádlott erős termetü, jól táplált, piros arczu, melyen nap sütése, vérnek heve, ifjuságának erőteljes üdesége fénylik. Villogó, merész szemei hozzászoktak a pusztához, a Bakonyerdőhöz s teste edzett, járása büszke, hiszen -281- sokszor hétszámra, hónapszámra nem alszik fedél alatt. Hideget, meleget, záport, vihart, jégesőt föl sem vesz.

Két-három hónapig elhuzódik a pótvizsgálat, de végre jön a végtárgyalás napja. Károsultak, tanuk, vádlók, védők, rokonok, kiváncsiak eljönnek a tárgyalásra.

Zöld asztal mellett ott ül a biróság. Kezdődik az eljárás. Bevezetik a vádlottat.

Vádlott bejön. Szomoruan körültekint. Arcza halovány. De arczának szine nem a nagyvárosok halaványsága, hanem a koporsónak, a temetőnek szine. Arczbőrének napsütötte barnasága szennynek látszik. Szeme bágyadt, aluszékony, bátortalan. Termete léha, lépései vontatottak. Arcza és keze feje olyan szinü, mint a sajt.

A biróság azt gondolja: mindig ilyen volt s nem törődik vele. Károsultak, tanuk, vádlók megdöbbennek, mikor szemüket rávetik. A rokonok csendesen elkezdenek zokogni. A biróság csendet parancsol.

Ime három hónap alatt ilyen nyomorékká tette a vádlottat a börtönlevegő és a börtönélelmezés és a börtönsüly. Pedig a süly még egészen ki sem ütött rajta, csirái még ott évődnek a bőr alatt, a test szövedékeiben, a mirigyek parányi sejtjeiben. És már a vádlott isten nyomorékja. Pedig talán egy óra mulva kiderül ártatlansága s mehet nyugton haza, a szabadság édes levegőjét szivni.

Két bakonyi pásztor összeszólalkozott s egyik a másiknak alkarját kettévágta fejszéjével. Kettévágta az izmot és az orsócsontot. Iszonyu volt a seb. A sértett kórházba ment. Sok idejébe, sok pénzébe került a gyógyulás s midőn meggyógyult is: örökös béna maradt. Rettenetes boszut esküdött a bűnös ellen, ki őt bénává tette.

Jött a végtárgyalás. A vádló fél már a teremben volt, mikor a vádlottat nyomorult, skorbutos alakjával elébe vezették. A vádlott elmondta az esetet s töredelmesen bevallotta tettét.

A vádlófél csak bámult, csak hallgatott. Végre odament a vádlotthoz s megfogta azt béna kezével s kérdezé tőle:

Ekkor a vádló, ki örök boszut esküdött sértőjére odafordult a birósághoz:

– Eresszék el ezt az embert uraim, nem ez bántott engem, nem ez az az ember, a ki ellen én panaszt tettem. Megverne az isten, ha én őt még most is vádolnám.

A NEMZETI BÁCSI.

Régen meghalt, el is temették, valahol már föl is támadt, szórja adomáit ott fönt s kaczag körülötte a mennybéli seregek sürü tábora. Most már se botjával, se adomájával agyon nem üt, ha megirom életét. Laszly György volt a neve, a szép Mezőföld volt szülőfölde, az én vármegyémnek volt hajdan tisztviselője, vér szerint való rokonom volt. Egy esztendő hián száz esztendős volna ha most is élne. Kár volt neki meghalni. Nemes ember volt a javából. Annak is született, az volt természete is. Olyan megyei esküdt nem születik ezentul soha.

Jómódu uri család sarjadéka volt. Ugy született, mint más ember fia, de nem ugy nevelkedett. Pajkos volt, fürge, futkározó, fára mászó, háztetőn járkáló; megülte a lovat, szamarat, még a tehenet is; elvegyült a parasztgyerekek közé, minden héten elnyütte a rajtavalót. Kiment a mezőre ökrészkedni, fél éjjel elült a pásztortüzek mellett. Apja nem sokat törődött vele, anyja majdnem kétségbeesett miatta. De volt apjának vigasztaló szava. -284-

– Ne féltsd a kölyket, anyjuk, azért becsületes ember lesz, mert mindig jó kedve van!

Igaz, hogy mindig jó kedve volt. A jókedvü ember pedig nem rossz ember. A gyereknevelésben csak egyetlen igazság van, s ez abból áll: a gyerekből jó ember legyen. A többi tudomány és minden más igyekezet ostobaság. Azért pusztul el a világ, hogy a tudósok erre még nem jöttek rá.

Bácsinak hivta mindenki. Akárki találkozott vele, uton, utfélen, otthon vagy a vármegye gyülésén: ha egy szót szólt vele, már bácsinak szólitotta. Apját, testvérjét, jó barátját, játszópajtását látta benne mindenki. Jókedvü volt első pillanatra mindenkivel. A pápai kollégiumot is elvégezte öregéből, nagyjából. Jurátus is volt, habár semmi hasznát nem látta. Fiatal korában is bácsinak nevezték. Igy ismerte utóbb, igy szokta meg a nagy világ.

De miért lett hát nemzeti bácsi? Honnan származott nemzeti neve? Ezt a nevet nem szokás könnyedén pazarolni.

A zsöllér paraszt akkor nemzeti, ha kopott süveg a fején, ködmen a vállán, saru a lábán.

A telkes gazda akkor nemzeti, ha széles karimás kalapja, kékbeli dolmánya, borjubőr csizmája.

A mágnás akkor nemzeti, ha gólyalábu, savószinü, lóg a karja, németül beszél.

A nemzeti bácsi nem azért volt nemzeti. A vármegye -285- megtette esküdtjének. Adott neki tisztes fizetést, nagy uraságot, nagy tekintélyt. Fizetése volt havonként tizenöt rénes forint. Ebből tartott lakást, konyhát, szakácsnét, kocsist, lovászgyereket, kocsit, lovat, hátas lovat, két kopót, három agarat és egy nyalka tiszti huszárt. Ragyogott a huszárja, mint a karbunkulus.

Szerette főbirája is, vármegyéje is. Pedig sohase dolgozott semmit. Csak ott volt, a hol az ügyek termettek. De olyan ügy sohase termett, a melyet ő békén, simán, nyugton, nevetve, nyomban el ne intézett volna. Minden hivatalos ügyet adomával, elmésséggel intézett el. Ügyvédek, pörös felek kaczagtak már, ha szavát hallották. Ugy mentek eléje, majd megölték egymást. Ugy mentek el tőle: ölelkeztek, csókolóztak. Minden ügyvéd elköltözött vidékéről. Különben éhen-szomjan pusztult volna el valamennyi.

De nem is volt olyan lakodalom, vadászat, disznótor, keresztelő, névnap, tisztujitás, templomszentelés, szüret, dáridó, a melyre meg nem hivták volna. Az emberek azt kérdezték:

De azért mindenre ráért. Csak néha messze vármegyékben maradt el a hejje-hujjáról.

Tolna jól ismerte. Ott sok volt az atyafi. Onnan mindig átrándult a Dunán a kis-kun atyafiakhoz. Egyik nagynénje s két-három unokatestvérje költözött oda. Ott elszaporodtak, mint a nyulak. Onnan hozott -286- lányt is Kun-Szent-Miklós városából. Árva lány volt Tóth Zsuzsika. Szép volt, mint az imádság. Ragyogó csillag az égen, nyiló liliom a réten nem olyan szép, mint a milyen Zsuzsika volt. Megszerették egymást halálosan. Eleget intették a lányt, ne bizzék a tuladunai legényben. Dőzsöl, országol, csapodár, vármegye ura, utóbb is elfogy a nemesi birtok; kún leány ne hagyja ott a kún legényt, nyomoruság lesz a sorsa. Hiába volt. Megesküdtek.

Tél volt, hóförgeteg, süvitett a szél. A tuladunai atyafiság szánon, lóháton egész sereggel ment a lakodalomra. A Duna be volt fagyva, megbirta az embert, lovat, de az utakat befutta a hó. Lovas legények álltak őrt, hogy a násznépek el ne bóduljanak. Kora reggeltől késő estig mégis harminczháromszor borult föl a szánkó a szép menyasszonynyal, mire Kun-Szent-Miklós városából hazaértek Szilas-Balhásra. Ilyen hóban fürdött nászutat se látott a világ azóta.

Még vidámabb lett az élet. Boldog férj, boldog feleség. De azért a nemzeti bácsi eljárt minden mulatságba. Utóbb a telkes gazdák is rászoktak. Sokszor küldöttséggel, ünnepélyesen kérték, hogy ott legyen a lakodalmon. Addig halasztották a lakodalmat, a mig csak ideje és kedve nem lett, hogy velük mulasson.

Pedig két esetben szokás is, kötelesség is hazudni Az egyik eset a felköszöntő, a másik a sirfelirat. Ha -287- mind igaz volna, a mit az emberek a felköszöntőkben és a sirfeliratokban mondanak: angyalokból állana a világ s mennyországgá lett volna e siralmas földi élet.

A nemzeti bácsi sürün gyakorolta mind a felköszöntést, mind a sirfelirást.

Jó kálvinista nép lakta faluját. Kő nincs se közel, se távol. A temető emlékkövei fából vannak. Az emlékkőnek a neve fejfa. A kinek halottja volt, ha azt akarta, hogy megemlegessék, a nemzeti bácsit kérte föl arra, vésse ki halottja fejfáját. Szivesen cselekedte. Élete utóbb csak ebből állott: hivatal, mulatság, vadászat, fejfa-vésés. Siriratai példabeszéddé váltak. Ma is emlegetnek utána nagy csomó sirversst. Még ezen is mulatságot találnak az emberek.

Lakodalmakon sok dévajságot követett el. Mindenüvé vitt nagy tarisznya pogácsát. Szürposztóból vágta ki a pogácsát szép gömbölyüre. Kirántotta ropogós zsirban, czukorral, tojással, finom liszttel, finom morzsával. Fölséges ize volt. A ki egyszer evett belőle, el nem felejtette csodálatos jó izét. Hanem megrágni nem lehetett. Ki tudná a szürposztót megrágni? Mikor az emberek ugy hajnal felé ittasak voltak, tele borral és mámorral, akkor rakta az asztalra elibük a pogácsát. Elrágódtak rajta órákig. El is aludtak rajta, ki is józanodtak tőle, még se tudták lenyelni.

Az ürge gyönyörü állat. Tiszta, ügyes, fekete komoly szeme, mosolygó szája, ritka bajusza, suta kis farka. Ha felül, ha mosdik, ha fülét-farkát megkeféli: gyönyörüség nézni. De télen elbuvik lyuka fenekére. -288- Összegömbölyödik s alszik tavaszig. Csak a meleg idő engeszteli föl. A nemzeti bácsi télen kiásta az ürgét s ugy összegömbölyödve tányérra tette s másik tányérral betakarta. Igy tette az asztal közepére az asszonyok közé. Téli álmából a meleg szobában fölébredt az ürge. Kitörölte a szemeit, rendbehozta szőrét, megszagolgatta a tányérokat. Egyszer aztán zsupsz! Lehányta magáról a felső tányért s fölállt s körül elnézte az asszonysereget s azután végigiramodott az asztalon. Nosza megbomlott nagy hirtelen az asszonysereg. Lőn sivitás, futás, viganók összefogása s vég nélkül való kaczagás. Falusi népség nagy természettudós. Jól ismeri az ürgét. Ártatlan kis állat az. El nem ájul senki az ő látására.

De a sok mulatságnak elvégre is következése lett. Piros lett az arcza, mint a hajnal pirossága. Nyáron fehér kabátban szokott járni. Egyszer ugy véletlenül zöld kalapot talált föltenni s ugy ment végig az utczán, ugy ment a kaszinóba s ugy ment be a vármegyére is.

Zöld kalap, fehér kabát, piros arcz! Hahó! Hiszen ez a nemzeti szin! Észrevették, meglátták, nagyot nevettek s ettől kezdve hivták nemzeti bácsinak. Rászoktak s a serdülő nemzedék már más nevén, igaz nevén alig is ismerte. Nem bánta. Maga is nevetett rajta. Magának is megtetszett az uj név.

Egyszer valami háboruságba keveredett a Hentergő zsidóval. Nem ez volt ugyan az eredeti neve, hanem -289- hát az eredeti nevét nem tudta senki. Kövér volt, az utczán ugy járt, jobbra-balra himbálódzott, mint a hizott kácsa. Ezért elnevezték Hentergő zsidónak. Pedig derék, tekintélyes, pénzes ember volt. Urak, parasztok egyaránt szerették. De irni, olvasni nem tudott.

– No, Hentergő, nevünk napja közeledik, állits az udvarba egy-két kocsira való jó szekszárdi bort. De tökéletes és természetes legyen.

Néhány nap mulva ott álltak a kocsik az udvaron tele hordóval. A nemzeti bácsi megnézte, megszámitotta a hordókat és akókat s kifizette a bor árát. Még meg is veregette a Hentergő vállát.

Jön a névnap. Száz vendég összegyülekezik. Még a jó bor hire is hivott oda néhányat. Csapra ütik az első hordót. Biz abból seprő jön ki, nem bor. Csapra ütik a másodikat. Azzal is ugy járnak. Minden bor seprős. Finom, szekszárdi vörös seprő, de csak seprő. Nevet a vendég, haragszik a gazda.

Dehogy ütötték agyon. A Hentergőnek igaza volt. Ő tökéletesen természetes bort adott. Igy szólt a parancsolat. Uj bort, fejtetlent. A kocsirázás fölzaklatta. Várt volna a nemzetes uram két hónapig, fejtette volna meg borát szépen, lett volna akkor jó szekszárdi bora.

– No, Hentergő, egy kis repczém lesz. Készen leszek vele tiz nap alatt. Lesz vagy száz kila. Kellene a pénz!

Megvette bizony a Hentergő szivesen a repczét, kialkudta az árát, kifizette a pénzt, de a bűnös emberiség halandó lévén, egy kis irást kért a kötésről.

»Én alól is megirt Laszly György, adom tudtára mindeneknek, a kiket most vagy jövendőben illet, hogy én ennek az akasztani való Hentergőnek eladtam örökre és megmásithatlanul az idei termésü repczémet, azon módon, a mint gazostul, porostul, polyvástul, felszóratlanul a szérü közepén garmadában fekszik, árát is fölvettem, tartozik tőlem elvitetni, a mint a nyomtatással készen leszek. Kelt, stb. imitt-amott, ekkor-akkor, stb.«

A Hentergő megnézte az irást s ugy tett, mintha el is olvasta volna. Ott volt az aláirás s ott volt a nemzeti bácsi gyürüs pecsétje, szép piros, spanyol viaszból, a hogy nemes ember levelén szokás. Ennek az irásnak hitelességét meg nem dönti most már a földindulás se. Megnyugodott benne a Hentergő egészen.

Eltelik tiz-tizenkét nap, készen a repcze, a tiszti huszár szól a Hentergőnek, ez odamegy a szérüre zsákokkal, kocsikkal, emberekkel, a nemzeti bácsi ott pipáz a szérün. A Hentergő odafordul hozzá. -291-

Mutatja a garmadát. Minden volt abban, csak repcze nem. Mintha nagy halom avar lett volna. Ott volt törekje, pora, polyvája, minden szemete. Még repczemag is volt benne, imitt-amott a fenekén.

Hejh-hajh! Valami jutott a Hentergő eszébe. Elővette a nagy vörös bugyellárist, megnézte: benne van-e az irás? Benne volt. Nyomban elkarikázott a főbiróhoz. Ott lakott a hatodik szomszédban. Mutatja neki az irást.

– Tekintetes főbiró uram, tessék most már ezt az irást nekem felolvasni. Hadd halljam két fülemmel, mi van benne?

A főbiró is jól ismerte a Hentergőt, nyomban elolvasta a levelet fenhangon, meghallotta most már a két fülével Hentergő is.

A Hentergő most már nemcsak derekától lefelé, hanem attól fölfelé is elkezdett hintálózni. Megcsóválta fejét, kezét, vállait.

Hanem azért sietett vissza a szérüre s nem pörölt, nem békétlenkedett, hanem elvitte a poros, polyvás, törekes repczét utolsó szemig. -292-

– Engem ugyan csuffá tett, nemzetes uram, hanem azért sebaj. De most volna ám jó szekszárdi vörös borom.

De olyan jó bort szállitott most a Hentergő, az arany se tisztább. Hire lett az esetnek messze földön.

Ez tette tökéletessé a nemzeti bácsi tekintélyét. Olyan ember ő, a ki a zsidón is kifog, de sőt tuljár még a Hentergő eszén is.

Volt azonban más esete is. Különös és furcsa. Másnak nem is lehetett ily esete. A vadászfogadás, a darázsháboru, az uszóláp s több efféle.

Egyszer jó kemény télben, hóban kimennek a jó atyafiak, jó barátok, keresztkomák vadászni a szőkebogárdi pusztára. A nemzeti bácsi volt a legjobb lövő, Márkus Dini bátyánk urunk a legrosszabb lövő. Szeretett vadászni. Ott volt minden vadászaton. Sohase lőtt semmit. Nyulak, foglyok, rókák bizton menekülhettek az ő árnyékába. Nem is csoda. Egyebet se csinált naponként, csak káromkodott és pipázott. A vad pedig se a hangos szót, se a pipafüstöt nem szereti. Különben a nemzeti bácsi nagyon szeretett vele évődni, dévajkodni.

Vadásznak-vadásznak. Bejárnak vagy kétezer holdat s egy vad se esik. Kevés is volt, el is hibázta a lövést mindenki. Valami boszorkányság volt e napon. El is fáradtak, a dél is elmult, reggelizni kellett. Kopasz dombon megtelepedtek, bagitüskéből tüzeket raktak, előszedték -293- a sonkát, ürüczombot, vadászpogácsát, csutorákat s megkezdték a falatozást.

– Te lőttél? Az se igaz ám. Fogadok veled három akó jó szekszárdi borba, hogy két nyulat nem lőttél.

Márkus Dini bátyánk urunk nem röst. Megkapja a tarisznyát. Kilóg belőle négy hátulsó nyulláb. Nagy hirtelen kioldja hátul a tarisznyát, megfog két nyullábat s egy hatalmas tapsifülest kidob a hóra s odafordul a pajtásokhoz, a tanukhoz és szakértőkhöz.

Márkus Dini bátyánk urunk fogja a másik két nyullábat s egy másik hatalmas tapsifülest is kidob a hóra.

A vadászok odanéznek. Uczczu, fölugrik a nyul; fölpattan, mint a szikra s ugy elfut, csak ugy porzik utána a hó. Minden puska eldurran, minden vizsla utána iramodik, de azért a nyul elfutott. Se hire, se hamva.

Sohasem tudták eldönteni ezt a fogadást. Pedig olyan összejövetel, vadászat, tisztujitás, lakoma nem volt ezentul, a hol alaposan meg ne vitatták volna. Még párbajok is lettek belőle. Még a hirlapoknak is beküldték a kérdést. Hires notabilitások mind hozzászóltak. Ki igy vélekedett, ki amugy. Ma sincs a titok megoldva.

Szép nagy gyümölcsös kertje volt a nemzeti bácsinak. Volt abban vagy öt darab torzsátlan körtefája. Nagyok, terebélyesek, százesztendősek, akkorák mint egy-egy tölgyfa. Ragyogott a levelük és rezgett, billegett és kaczérkodott, mint a rezgő nyárfa levele. A gyümölcsük csoda volt. Még a szomszéd vármegyékből is eljártak megnézni, megizlelni. Nagy, mint a férfiököl, sárga, mint a narancs. Olyan édes, hogy semmi se hasonlitott hozzá. A czukor és a szinméz eczet volt hozzá képest. Felesége olyan aszalékot tudott belőle késziteni, a milyet még nem látott Páris s a milyet nem ettek még a királynék se. Hire volt mindenfelé.

Egyszer egy világjáró darázs odavetődött. Éhes is volt, fáradt is volt, megült a fa ágán s jól is lakott, ki is pihente magát.

Darázs! Mi a darázs? Rongyos kis repülő bogár. Csip ugyan, ha megszoritják, de hát az se nagy dolog. -295-

Hanem ez nem olyan darázs volt. Ez lódarázs volt, a kit oltott darázsnak is elnevezett a népség. Nagy, mint az egér. Sárga-fekete a szine, dongó a repülése, rettenetes a bátorsága. Ugy jön az embernek, ha megharagszik, mint az oroszlán. A kit a fején megcsip, másik feje támad tőle, akkora lesz daganatja. Fél tőle mindenki. Megöli a lovat is, azért nevezik lódarázsnak.

A darázs, mikor kialudta magát, hazament a tamási erdőkbe, Tolna vármegyébe, hirt vinni társainak, ott lakott kedves családjával együtt. Sógora, komája, ija-fia volt vagy ötszáz. Talán több is. Fölzajgatta őket. Elmondta nekik: mit látott, mit tapasztalt a nemzeti bácsinál. Családi tanácsot tartottak s érett megfontolás után azt határozták, hogy seregestül átköltöznek a nemzeti bácsihoz.

Egyik napon, ugy augusztus végén vagy szeptember elején, nagy zúgás-búgás támad a gyümölcsös kertben. Megjöttek a lódarazsak. Zsuzsika nénénk jelenti a nemzeti bácsinak. A nemzeti bácsi kimegy a kertbe s látja, hogy a darazsak ugyancsak lakmároznak ám a gyönyörü torzsátlan körtéken.

Nagyot nevetett s tovább pipázott. A darázsok ellen csak nem küldhet pandurt, se törvénybe nem idézheti őket. Jóizüen kaczagott arra a gondolatra, miből csinál most már az ő kedves kis felesége liktáriumot?

Csakhogy egy hét mulva nem volt már egy körte se a fákon, mind megették azok a veszedelmes férgek. -296- Csak a körte héjja lógott a fákon összeránczosodva, mint az üres hólyag.

Nem ugy lett a! Hanem ugy lett, hogy bejött a szolgáló a szobába s szóról-szóra azt mondta:

– Csókolom a kezét, nemzetes uram, tessék engem elbocsátani, mert én ennél a háznál meg nem maradhatok.

Igaz biz az. A padláson volt a mángorló, a nélkül pedig falusi ház fönn nem állhat.

– Csókolom a kezét, nemzetes uram, fenevadak ütöttek tanyát a padláson, én nem hagyom magam széjjelszaggatni.

– Sárkány-kigyók. Sárga-fekete darazsak. Most még csak akkorák, mint a bőregerek, de ha megnőnek, engem egyenesen megesznek.

A nemzeti bácsi nevetett. De azért fogta puskáját, megtöltötte s ment föl a padlásra. Hivta Dianát is, a vizslát, de az is kereken kijelentette, hogy a padlásra nem megy, veszedelembe nem rohan.

Régi ház volt, ősi kuria, nád teteje, hosszu hatalmas szál fenyő a szelemenfája. Fölmegy a nemzeti bácsi, benéz a padlásra s látja ám, hogy a lódarazsak ott -297- ütöttek tanyát, akkora sejtjük lóg le már a szelemenfáról, mint két akós hordó. Ezek bizony nem engedik a mángorlást, nem engedik magukat pihenésük közben háborgatni. Itt fognak telelni, sőt itt meg is öröködnek.

Hogy ne lenne szava? Hiszen azt a házat őseitől örökölte s ámbár gyereke nincs, annak vissza kell szállnia az atyafiságra, az oldalági örökösökre. Hogy türhetné ő azt, hogy abból őt holmi jött-ment csavargók, idegenek kiturják? Kiváltképen pedig lódarazsak. De bizony kiirtja ő azokat, csak azt kell kigondolni, miféle módon.

Legkönnyebb, legegyszerübb volna a házat felgyujtani. Ha a ház elég: elég a tető is s a tetővel együtt a szelemenfa is, a darázs is.

Csakhogy akkor nem lesz ház, ha csak ujra föl nem épiti. Ez pedig belekerül jó egy-két ezer forintba. Ezt meg kellene kimélni már azért is, mert ez a pénz ugy sincs meg a ládafiában. S aztán falu közepén a házat felgyujtani. Hátha a szérü is lobbot vet, a szomszéd is leég s az egész falu is leég? Ebbe beleszólhat még a község is, még a nemes vármegye is.

Lent a kaszálóban, a tó partján füzfák vannak. A füzfák odvasak. Az odu mellé edényt lehetne tenni s az edénybe szinmézet. A darazsak erre rászoknának. Oda járnának lakmározni. Ott találnák az üres odvakat is. Hátha oda helyeznék el lakásukat és üzlethelyiségüket? -298- Mindjárt üres lenne a padlás, a lány fölmehetne mángorolni.

Jó, jó! De miért etessen ő meg száz forint áru szinmézet azokkal a gyalázatos férgekkel? Azután hátha még se szoknak oda, hanem visszajárnak a padlásra? És hátha az egész környék méhe, darazsa, bögölye s mindenféle utálatos dongója oda szokik a mézre s egyszer csak azt veszi észre: azok az urak s neki saját telkéből mégis el kell bujdosnia?

Szerencsére nem vették észre a darazsak, békén jöhetett le a padlásról. A mint kilépett az udvarra, ime a tó felől jön ám hazafelé egy veszekedett nagy lódarázs. Bizonyosan inni volt. Kapja a puskáját. Czél! Tűz! Ugy agyonlőtte azt a lódarazsat, szörnyet halt menten.

Hopp! Megvan a védőeszköz. Nyilvánvaló. Kiáll lesbe s egyenként agyonlő minden lódarazsat.

Ugy is lett. Neki állt a vadászatnak. Sok lövése félrement ugyan, de reggeltől estélig mégis agyonlőtt vagy tiz darabot. Kezdetnek elég. Majd belejön jobban.

Este elment a kaszinóba. Elmondta szerencsés ötletét. Örültek az urak általában.

Ez az igaz. Diktum-faktum. Közegyetértéssel elhatározták, hogy másnap fegyverre kelnek a nemes urak összesen s megtartják a hajtóvadászatot a darazsakra.

Ugy történt. Vagy tizenöten vállalkoztak a veszedelmes vadászatra. Egész nap lövöldöztek. Minden -299- kiszálló és hazajövő darazsat czélbavettek. Volt olyan, a ki hat lövéssel is hazament. Ki golyóval, ki ficzkóval, ki söréttel: a hogy jobbnak gondolta. Napnyugta felé mindenki ellőtte már egész készségét. Az alatt Zsuzsika nénénk sütött-főzött. A zsákmány szép volt. Legalább ötven hatvan ellenség maradt a csatatéren. Az áldomás eltartott éjfélig. Belekerült az első nap vagy száz forintba. Az urak jó kedvvel mentek haza. Másnap reggel folytassuk.

Azonban néminemü mellékes bolondság is történt. A fél falu összefutott a nagy háborura. A gyermekhad összesereglett s egész nap ott ficzánkolt. Fölmásztak a fákra, keritésekre. A czigányok is otthagyták a vályogvető gödröket. Az iskolák üresen maradtak. Senki se hitte, hogy a darazsak ellen folyik a harcz. Mindenki azt gondolta, hogy Sobri Jóska hadakozik a nemes urakkal. Jöttek az emberek vasvillákkal. A mi czélszerü is volt, mert utóbb a darazsak is dühbe jöttek s kezdték az embereket megrohanni. A vasvilla rossz fegyver volt ellenük. De a puskalövés se oda talált, a hová szánták. Egy szalmaboglyát csakhamar felgyujtottak. A harangokat is félreverték. A kisbirónak a fejéről lőtték le a kalapot. Egy czigányt megsöréteztek. Sokan a maguk házát őrizték egész nap. Fölkuporodtak a háztetőre vizes kannával, pemettel, csáklyával. Estére kelve fölfordult az egész nagy falu.

Másnap tanácsra jöttek össze a vének, bölcsek, előljárók, birák, faluszájai, hadnagyok, kisbirák, éjjeli őrök. Ott tudták meg, mi az igazi eset. De még ott se -300- igazán. El nem hitték, hogy csupán a darazsaknak izentek hadat. Azt gondolták, hogy a nemzeti bácsi mindenféle pusztitó férget ki akar irtani. Egeret, patkányt, hernyót, papmacskát, cserebókot, menyétet, görényt, hörcsögöt. Azonban a falu békéje, az emberek háza és személye mégis előbbrevaló. Megkérték hát a nemzeti bácsit, kössön békét valahogy, mert különben a nemes vármegyéhez folyamodnak segitségért.

A nemes vármegye volt az az egyetlenegy hatalom, a melytől a nemzeti bácsi perczig se félt. Hiszen ő is vármegye ura volt, hogy bánthatná őt a vármegye? Azután régen porrá ég addig a falu, ujra föl is épitik, a darazsak is régen csöndes halállal mulnak ki addig, a mig a nemes vármegye, ha pörre viszik a dolgot, ezt az ügyet elintézi. Foghegyen beszélt a biróval.

– Micsoda? Kendtek akarnak beleavatkozni az én dolgomba? Hiszen azt csinálom én a magam nemesi udvarával, a mit én akarok. Tudni kell kendteknek, hogy ősi alkotmányunk szerint a dúvadakat szabadon üldözhetjük. Farkast, medvét, oroszlánt, tigrist szabadon ölhetünk. Nincs erre tilalom. A lódarázs pedig mindegyiknél ártalmasabb. Hát azt akarják kendtek, hogy a lódarázs fölegye a falunkat? Hiszen Egyiptom hét csapása közül is az volt az egyik, a mikor Fáraó országára az isten rábocsátotta a lódarazsat. Hát kendtek elfelejtették már a szentirást is?

Elszégyelték magukat az emberek. Bizony, ők már elfelejtették a szentirást. -301-

Az volt szerencséjük, hogy e napon ünnepnap volt. Valami ujkenyér vagy ujborszentelés. E napon nem folytatták a vadászatot, nem lövöldözték a darazsakat és embereket. Majd holnap! Ma nem zavarják a vallási áhitatosságot.

A tetőből kiállott a szelemenfa vagy félölnyire. A szelemenfa fölött volt a kis nyilás, melyen a darazsak ki- és bejártak. Országutjuk volt a szelemenfa.

Hát a mint ott az udvaron pipázgat a nemzeti bácsi, véletlenül fölpillant a szelemenfára. A fán végig verebek állnak. Két sorban, szép egyenesen, mint a sorkatonák. Kan verebek és nőstény verebek vegyesen. Hallgatva állnak ott szépen.

Hm! Mit csinálnak ezek? Hogy a veréb hallgasson, mikor sok van együtt, ilyet még nem látott. A veréb örökké fecseg, társalog, csiripel, zsinatol, ha másodmagával van is. Ezer mondanivalójuk van egymás között. Várta: mi történik?

A mint egy lódarázs kidugta fejét a nyiláson, egy veréb azonnal nyakoncsipte s elrepült vele. Jött a másik, azt a második veréb ragadta el. Jöttek a darazsak hazafelé is a kertekből s a mezőkről, szőlőkből. A verebek ezeket is zsákmányul ejtették. Vitték őket fiókáiknak s önmaguknak ízes ételül.

Nini! Hisz a veréb okos ember. Annak puska sem kell. Töltéseit nem is lövöldözi ki hiába. Föl se gyujtja a falut, még csak zajt se üt. Mégis elbánik a darazsakkal. -302-

– No, urak, holnap nem vadászunk. Megvárom, mire mennek a verebek. A mit tegnap agyonlövöldöztünk, abból a verebeim megizlelték a darázspecsenyét s ma már elevenen fogdossák el a rabló vendégeket.

De egy hét alatt ugy elfogdosták valamennyit, hirmondó se maradt közülök. Javasolta is aztán a nemzeti bácsi a nemes vármegyének, hogy a veréb legyen ezentul szent madár, a kit lőni, vágni, irtani ne lehessen. Becsüljük meg jövőre, mint a fecskét meg a gólyát. A nagy mennykő sejtet is leszedte aztán a padláson a szelemenfáról. A sonkolyos ember semmit se adott érte, felhozta hát Pestre s elhelyezte a Nemzeti Muzeumban. Még ötven év előtt ott volt, mint nagy természeti ritkaság.

Igy menekült meg a falu a darázsháborutól. De a nemzeti bácsi még hiresebb lett ezáltal, mint eddig volt.

A tó ott nyult el a nagy nemesi kuriák mögött. A nemzeti bácsi telke is lenyult a tóig, sőt még azon tul is. Csíkja, rákja, czigányhala, teknősbékája s minden féle békája neki is volt elég. Libuczot, szárcsát, vadkácsát, gémet, bölömbikát s efféle egyéb vadállatot lőhetett a maga kuriáján eleget. Esténkint nyáron ott kuruttyolt a béka, ott füttyengetett a teknős, ott bömbölt a bölömbika, ott berregett a vadrucza, ott csattogtak, énekeltek, sikongattak és kiabáltak a vizi szárnyasok és dalos madarak, kiki a maga módja szerint. Gyerekkoromban -303- sok gyönyörüséget találtam benne magam is. Elhallgattam óraszámra, a mig csak a szunyogok engedték.

A nemzeti bácsinak volt nádasa is, de volt nagy szinvize is. A hol a szinviz volt, ott a parton erős vén fűzfák álltak. A vének mellett fiatalok is. Az uszóláp ott járt-kelt, mint a kisértet, a Csapógát és a nemzeti bácsi kuriája közt. Néha megállt a nemzeti bácsi szinvizén is. Ilyenkor természetesen az övé volt a láp.

Nehéz megmondani. Ma már kevés van a mi országunkban. A sok szárazság, csatornalecsapolás kiirtotta. Nincs meg már az se, a melyről én beszélek. Ezelőtt negyvenegy esztendővel megállt valahol, gyökeret vert a lába, a mai nemzedék azt se tudja, hol állt meg, mekkora volt? Szárazföld lett belőle.

Szép meleg májusi napokon csodálatos élet támad a vizek mélyén. Lent a tó fenekén egyszer csak nőni kezd az iszap. De nem az iszap nő, hanem valami szép, vékony, zöldes barna fonalakból álló szövevény. Nő, dagad, emelkedik. Először akkora, mint az öklöm, azután mint egy szakasztókosár, végül mint a boritó, száz akós, ezer akós hordó. Sürün szőtt-font alkotmány, de tiszta vizzel, fényes nappal bele látni a közepébe. A nadályok, göték, csiborok, vizipókok ott játszadoznak az alkotmány közepében. Oda menekül gyakran a béka is. Az alkotmány megvédi őt ott gémtől, bölömbikától, tőkeruczától, ha ezek el akarják fogni a viz alatt.

Két-három hét alatt földagad a szövevény a viz -304- szinére. Összebarátkozik egyéb vizi növénynyel is, hinárral, sulyommal, békanyállal, békalencsével s viz szinén elkezd virágozni.

Lassankint oly sürü, erős, tömött hártyával boritja be a viz szinét, hogy a viz épen nem látszik s béka ráül, libucz rajta költ, kácsák, gémek szabadon sétálgatnak a tetején, utóbb a gólya is odaszáll vadászgatni. A szél lassankint port, szemetet, ördög szekerét, futó avart hord rá s hőlye fű, vizi gyep is nő fölötte. Azután megjelennek a sások, kákák, gyékények, bakacsok, utóbb a bürök, fekete nadálytő s lila és sárga vizi liliomok. Korhadvány támad a tetején. Oda vonul a lenge nád is a széleire. Egyszer csak megbirja az embert is, nem sülyed le alatta. Füvek, rekettye bokrok is tenyésznek rajta. Pihéjüket, magjukat oda hordja a szél. Végre szénát, sarjut kaszálnak rajta az emberek.

De azért a viz szinén lebeg, mint óriási hajó s ha a szél nekiveti a vállát, helyéről eltolja s méltóságos uszással más vizekre segiti. Gyakran a nemzeti bácsi kaszáltatta, teregette, szárogatta a szénáját s ő rakta boglyába. Kerekedett éjjeli szél s reggelre elvitte az uszólápot fölfelé, a Csapógát felé, odaállitotta Kenessey József uram vizére s ő hordotta be, övé lett a széna. De megforditva is történt akárhányszor. Sok mulatság lett ebből az urak között.

Borzok, rókák, egyszer nagyon elhatalmasodtak. A rókák bejártak az udvarra is és Zsuzsika nénénk gyönyörü kendermagos tyukjai közt nagy pusztitást miveltek. Nem lehetett türni. A nemzeti bácsi lement -305- az uszólápra, leshelyet csinált magának, félig a fűben, félig a nádban leste a rókát. Milyen örömöt okoz édes szentjének, Zsuzsika néninek, ha róka komát fülénél fogva odaveti a tornáczon lábaihoz. Itt van la, a kendermagos tyukok gyilkosa!

Lefeküdt a leshelyre. Nyár volt, meleg volt, a mult éjjel mulattak is, a nemzeti bácsi elszenderedett. Észre se vette, a mint egy bolond szél támadt s a lápot elvitte messze, messze fölfelé, a láp pedig vitte magával a nemzeti bácsit. Mire a szunyogok alkonyat táján fölébresztették: akkorra az egész arcza tele volt szunyoghimlővel s még a szemei is bedagadtak. Ezenkivül köröskörül a szinviz. Órákig kellett lövöldöznie, mig valaki csónakkal jött s kimentette.

Kocsisa azonban gyakran eltünt. Egész délután se volt otthon. A lovak elejét ugyan megrakta, de se itatás, se tisztogatás, se más munka. Olyankor rendesen eltünt a szolgáló is a Böske. A szolgálóval nem törődött, az az asszony dolga, de a kocsissal már ugyancsak törődött.

– Nem Gergő vagy te, szedte-vette, hanem Tekergő. Már megint hol voltál egész délután?

Egyszer hattyugémeket vett észre a tavon. A hattyugém ritkán jár arra. Ez a természet remeke, istennek legszebb madara. Magas, nagy madár, kócsagja gyönyörü, termete sudár, nézése büszke, csodálatos hófehér a homlokától a térdéig minden tolla. Ez a madár a tökéletes tisztaság, nem a fehér galamb s nem a fehér liliom. Kevés vadásznak van szerencséje a hattyugémhez a mi vidékünkön.

Fogja a puskát s lemegy a tóhoz a hattyugémet becserkelni. Valahogy rámegy az uszólápra is. Hát ott találja a magas fűben egymás mellett a Gergő kocsist, meg a Böskét. Egymás nézésében elfáradtak s most alusznak, mint a bunda. Mezei ember olyan, mint a macska. Mindig tud aludni s akkor alszik el, mikor akar.

Fölugrik a Gergő is, a Böske is. Bizony ők az uszólápra menekültek egymásban gyönyörködni. Böske eltakarta az arczát kötényével, Gergő pedig olyan háromféle módon izgett-mozgott, mintha nem is egy ember lett volna, hanem három. De azért a fültövét megvakarta.

– Mi tagadás, nemzetes uram, a baj megesett. Ezt a Böskét nagyon megszivleltem.

Ilyen a fiatalság. De mit lehet most már tenni? Semmit mást: össze kell őket adni. Hadd legyenek -307- férj meg feleség. Ez is a nemzeti bácsi költsége. De olyan lakodalmat csapott a számukra: egész éjjel huzta a Duzsi czigány, hivatalosak voltak mind az urak s olyan kedvük támadt, egész reggelig tánczoltak, duhajkodtak.

Sohase ment ettől kezdve se a Gergő, se a Böske az uszólápra. Sőt sokszor megemlegették, összeszidták az uszólápot.

A nemzeti bácsi elhatározta, hogy megköti az uszólápot, ha még egyszer az övé lesz.

Megköti? De miként? Hogyan lehet a földet megkötni, ha az egyszer megindul? Nehéz lesz az!

Az uszóláp lehetett vagy másfél holdnyi. Olyan széna termett rajta, mint a gyapju. Sürü és magas. Gazdának: kincs. Megérdemli a vesződséget.

Vett a nemzeti bácsi két szál fenyőt. Sok emberrel, nagy munkával a láp közepén lesulykolta a fenyőket keresztül a lápon, le a vizbe, le az eleven földbe, a tó fenekére. Most már rudazó lánczokat ide, vastagokat, vasból. Hurkoljátok a lánczot a fenyőszál végére s a lánczok végét a parton levő hatalmas füzfák törzsökére. Szeretné a nemzeti bácsi azt a szelet látni, a melyik most elvinné az uszólápot!

De bizony nem látta, éjjel volt, édesen aludt. Éjjel jött az a szél, s ugy elvitte az egész uszólápot, hirmondó se lett utána. Miként történhetett ez a csoda?

Nem csoda volt az. Mit ér a szél erejéhez képest az emberi kéz munkája s a gyarló emberi elme erőlködése? Még a fenyőszálakat se huzogálta ki a szél, -308- még a füzfák törzsökeit se szaggatta szét, hanem a vastag vaslánczokat ugy széttördelte, mint a kóczmadzagot. Elment az uszóláp örökre, s nem is jött vissza többé.

Egyszer ürgebőrsüvegben ment a vármegye gyülésére. Az ürgének szürkés vörös szőre van. Egy süveghez kell vagy tizenöt ürgebőr. Ürgét ugyan eleget fognak a czigányok, hatvan-hetven év előtt volt is elég ürge, hát ez bizony nem nagy dolog. Csakhogy ürgebőrsüveget még se viselt addig magyar ember, uri ember s most se visel.

– Micsoda? Az ürgebőrsüveg ellenállhatatlanná teszi a férfit. Minden asszony beleszeret. Ürgebőrsüvegben el nem fárad a férfi. Se, ha vadász. Se, ha asszonynyal enyeleg. Tapasztalt dolog. Csodaszer ez!

Hát hiszen ilyen csodaszert ezer meg ezer esztendő óta keres a világ. De a nemzeti bácsi megtalálta. Zsuzsika igen szép asszony volt. Arczának rózsájához, szemeinek édességéhez nem hasonlitott semmi. A nemzeti bácsi pedig csunya férfi volt. Termete alacsony, arcza pufók, elől-hátul elhizott. Csak örökös jó kedve miatt szivelték. De azért Zsuzsa néni életre-halálra szerette. Ugy szerette, mint az üdvösségét, jobban szerette, mint az életét. A nemzeti bácsinak elhitte a világ, hogy ez azért van, mert ő ürgebőrsüveget visel. -309-

S akár hiszik, akár nem: divatossá tette az ürgebőrsüveget. A tuladunai vármegyékben minden nemes ur ezt viselte. Csak a forradalom vetett véget ennek a divatnak. Még a pozsonyi követ urak is télen át ilyen süvegben jártak. Gyerekkoromban kezdett csak kimenni a divatból. Azután még sokáig hordták – de csak a papok, kanonokok.

Elmondom még, miként szoktatta le Huszár Miklós bátyánkat a békaevésről.

Nyájas olvasóim ne nehezteljenek. A mi vizi zöld békánk kedves állat. Remeke a teremtésnek. Voltak nagy természettudósok, a kik azt állitották, hogy az ember őse a béka volt. Csak az embernek és a békának van lábikrája. Semmi más állatnak nincs a föld kerekségén. A békák nászdala a legszebb dalok közé tartozik. Szebb, mint a fülemile és a rigó dala. Mi ugyan csak kuruttyolásnak tartjuk, de az a mi hibánk. Már Homérosz megénekelte a békát. Sőt a mi nagy költőink közt is Kazinczy és Csokonay fölvették lantjukra. Ha higgadt vérrel gondolunk rá: még ételnek is kelendő. A ki a csigát, rákot, osztrigát megeszi: épen ne finyáskodjék. A béka valamennyinél nemesebb és magasabb rangu állat. A dicső olasz népnek nemzeti eledele. Angol, franczia, német is nagyon kedveli.

Nos, hát Huszár Miklós bátyánk is megette. Nemesi testőr volt Bécsben, azután a hadsereggel lement Olaszországba, ott megismerte s megszokta. Mi van ebben?

Hanem a család nem tudott e szokásával megbarátkozni. Nem magyar nemes ur az, a ki megeszi a -310- békát. Az vértagadó. Lehet az százszor rokon s vérbeli atyafi, még se igazi.

Tanácsot tartott a család s megkérte a nemzeti bácsit: szoktassa le a békáról.

Elment vele Veszprémbe. Utbaesik a tekeresi csárda. A csárda udvarán van egy kis állandó tó, a tóban millió béka. Akkorák, mint egy papucs. Zajongnak rettenetesen.

A csárdánál meg kell állni, meg kell etetni. Huszár Miklós bátyánk odainti a csárdást:

A csárdás megnémult. Ilyen szót most hallott először. Ilyen urral még soha nem találkozott. Ugy nézett rá, mint a hóhérra. Hiszen a béka csak a gólyamadárnak való, nem embernek.

– Te asszony! Hallottad? Az az ur békát akar enni ebédre. Hallottál már ilyet?

– Hogyne hallottam volna? A fehérvári püspök szakácsának az ángya beszélte, hogy az urak megeszik még a békát is.

– Arra ugyan még nem vetemedtem, de majd megkérdem a nemzetes urtól, mi annak a módja.

A nemzetes ur, a nemzeti bácsi azután adott tanácsot. Össze kell fogdosni beste férgeit s vasfazékban -311- meg kell főzni, mint a rákot. Ez a módja. S ki kell tálalni, mint a rákot.

A lovak megették a szénát, megették az abrakot, ittak is, a kocsis már aludt egy-egy kissé, de a békaebéd csak nem akart elkészülni. Az urak ott pipáztak a borozóban. A vitéz nemesi testőr káromkodott, mint a jégeső, a nemzeti bácsi pedig nevetett, de csak ugy, belülről. Szinét, hangját nem lehetett hallani.

– Hát azt hiszi az ur, hogy azt a gyalázatos férget olyan könnyü elfogdosni? Nagyot ugrik ám a tekeresi béka! Nagyobbat, mint a kecske! S aztán mindjárt elbuvik a viz alá.

Sehogy se. Hanem kezébe vett egy hosszu, dióverő póznát s azzal verte agyon a kuruttyoló hadat. Hálót bizony nem akasztott neki, minthogy az öregapja se volt halász, se talián. Időbe került, mig egy vasfazékra való békát összetudott szedni.

– Tüzelek én alattuk eleget, de hogy megváltójuk ne legyen, nem akarnak azok megpirulni.

Nem is gondolt a menyecske egyebet, minthogy a békát is ugy kell elkésziteni, mint a folyóbeli rákot. Akkor lesz jó, mikor piros lesz. Nem tudta a módját. -312-

Czombocskáját szépen kikerekiteni, papucsát szépen levagdalni, testét és papucsát a szemétre dobni, czombocskájáról a bőrt szépen lehuzni, hogy olyan legyen, mint a csirkéé. Azután besózni, azután kirántani. Az angol, franczia, német forró vajban, az olasz forró olajban. A magyar pedig, ha akad ilyen is, sistergő zsirban. De mind nem tudta ezt a menyecske.

Egy jókora medencét tett az asztalra. Másik medenczével le volt takarva. Nagy tisztességgel odateszi a medenczét Huszár Miklós bátyánk elé s leveszi róla a födőt. De a fejét előbb elforditja, hogy saját illatos főztjét meg ne lássa.

De ki is iramodott a szobából csakhamar. Épen nem akarta látni, miként eszi meg az ebédet.

Akkor pillantott a medenczébe Huszár Miklós bátyánk! E pillanatnak emléke elkisérte a koporsóba.

Volt a medencében vagy ötven béka. Nagyok, borzasztók. Megfőve mind. Kezét, lábát arasznyira elnyujtotta mind. Szemük kidagadva. Ugy néztek Huszár Miklós bátyánkra, mint a krokodilusok. Most mindjárt ők eszik meg a vitéz testőrt, nem ez őket.

Huszár Miklós bátyánkkal nagyot fordult a csárda. Csaknem leesett a szalmaszékről. Ha a ház tetején éri ez a látomány, leszédült volna a háztetejéről. Irtóztató eset. A helyett, hogy gyönyörü, sárgán kirántott csirkealaku, izes falatok lettek volna előtte: az agyonfőzött szegény békák kétségbeesett ábrázatja meredt rá. -313-

De gyilkos szándékát nem teljesithette. Először is nem volt se kard, se pisztoly. Azután a csárdás se lett volna olyan könnyü legény. Végre pedig alig volt jártányi ereje. Ugy letörte derekát a csömör.

Rögtön befogatott. El innen az átkozott csárdából. De az akarattyai csárdán túl nem mehetett. Ott le kellett feküdnie. Köpölylyel, pióczával, hánytatóval ott majd megölte a balatonfő-kajári doktor.

Egy hét mulva vetődött haza. Soha se evett békát attól fogva. A család, a közeli és távoli atyafiak megint kiengesztelődtek iránta. Sohase tudta meg, hogy a nemzeti bácsi adta a csárdás menyecskéjének azt a bolond békatanácsot.

Utóbb gyerekre is tett szert a nemzeti bácsi, noha kedves Zsuzsikájával elmaradt tőlük istennek gyerekáldása. Röptében lőtt magának gyereket.

Egy ködös reggelen jelentik neki, hogy a vizen túl nagyon sereglenek a szarkák. Van ott egy sürü lombu akáczfa, husz is ugrál és csörög a fán.

Jó gazda és jó vadász utálja a szarkát. Fogta puskáját, csónakba ült, átevezett a vizen, befurakodott a nádba, szarkahalál lesz ma! Be kellett a nádba fura kodnia, hogy a szarkák a puskát meg ne lássák. A szarkák a legeszesebb, legravaszabb és cselszövőbb állatok. Puska nélkül majd rá száll az ember fejére; – ha puskát lát, elrepül a lőtávolból. -314-

Alkalmas közelről rálőtt a szarkákra. Ezek ugyan elrepültek, hanem egy mégis ott maradt. Leesett a fáról, éppen a fa tövéhez. Igaz, hogy egészen nem hasonlitott ahhoz a hamis madárhoz, de mégis annak kellett lennie, hiszen ő szarka után lőtt a fára s a lövésre esett le az a valami a fáról.

Nem szarka volt az, hanem egy kis göngyöleg. Fölveszi kezébe s ime, mozog is, nyafog is a göngyöleg. Kibontja, hát uramfia, egy kis ma született csecsemőt talál a pólyák között. Akkorát, mint egy kölyökmacska. Egy szem sörét meg is ütötte egyik lábát. Szerencse, hogy agyon nem lőtte.

Bizonyosan valami gonosz leány szülte s még az éjjel a fa ágai közt elrejtette. A szarkák reggel észrevették, odaseregeltek s mikor a nemzeti bácsi közibük lőtt, éppen afölött tanácskoztak, mit csináljanak a csecsemővel? A birónak jelentsék-e be, vagy fölneveljék, vagy megegyék?

Elbeszélte az esetet a kaszinóban. S rajta maradt a szó a nemzeti bácsin, hogy gyereket lőtt magának a mezőn. Egészen rendén levőnek találták, ha másként -315- már nem juthatott gyerekhez. Csak az volt a dévaj kérdés: röptében lőtte-e vagy futtában? Vagy talán fektében. A vadat igy is, amugy is szokták lőni, a hogy lehet.

Férfigyerek volt. De most már mi legyen a neve? Legyen Mezei Józsi, a mezőn találták. Legyen Szarka Józsi, a szarkák jöttek rá. De bizony Repülő Józsi legyen, hiszen abban állapodtak meg nagy vidámsággal, hogy a nemzeti bácsi röptében lőtte. A nemzeti bácsi azt mondta:

Igy lett. Ennek nevezték, ennek keresztelték. Apja, anyja sohase került meg. Zsuzsika néni fölnevelte. De bizony nem volt benne köszönet. Rossz lett, gézenguz lett, siheder korában a háztól elrepült, sohase hallották hirét azután. Talán agyoncsapták, talán fölakasztották valahol.

Elfolytak az évek. Elmult a fiatalság is. A nemzeti bácsi mindig pufókabb lett. Zsuzsika néni gyönyörü rózsás arczát is ezüst hajfürtök kezdték körülvenni. Vége lett a vármegyének is, a nemességnek is. Elmult az esküdti tisztség is, lassankint elmult a vagyon is. Csak az ősi kuria maradt.

Sok adomája volt még a nemzeti bácsinak, de lassankint elnehezedett s ezekkel se törődött. Csak angyali jó feleségéhez s apró vörös, makrapipájához ragaszkodott hűségesen. S minél öregebb lett: annál szorgalmasabban faragta az elhunyt lelkek sirhalmára a fejfák siriratát. -316-

Egyszer életében betegeskedni kezdett. Elmult már nyolczvan éves. Ágynak esett. De azért nem feküdt az ágyra, hanem a pamlagra. Lenézte azt az embert, a ki ugy elhagyja magát, hogy fényes nappal is az ágyat nyomja. Zsuzsika néni ápolta. Egyszer nagy szót ejtett ki a száján a jó feleség.

– Oh, édes, jó Gyurim, ne vegyen a jó Isten engem előbb magához. Ki ápol téged, ha én nem leszek?

– Ugy, ugy, édes, jó szentem! Mind ilyen az asszony. Azt szeretné, hogy az ura előbb kerüljön föld alá, mint ő.

Nyomban felült, átölelte kedves Zsuzsikája nyakát s könyező arccal végig-végig csókolgatta.

Azután behozatott egy hatalmas fejfát. Sima volt még a fejfa ábrázata. Elővette vésőjét, kalapácsát. Saját siriratát rávéste a fejfára. Az évet és napot, a mikor született s az évet és napot, a mikor meg fog halni.

Édes csókok, édes könyhullatások közt telt el az a két nap, a mikor meg kell halni. A mikorra a fejfa parancsolja.

Mikor a fejfát odaültették sirhalmára, Zsuzsika néni azt mondta az embereknek: -317-

– Édes fiaim, ne hantoljátok be a sirt két napig, de a zöld hantokat készen tartsátok.

Neki is két nap kellett, mig minden dolgát rendbehozta, mig apró jószágait jó embereknél elhelyezte. Azután lehajtotta fejét s ő is elment a nemzeti bácsi után. A két koporsót egymás mellé tették. S akkor rakták a sirra a zöld hantokat.

TARTALOMJEGYZÉK.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

168	töltöttt el	töltött el
257	emelvényen voltem	emelvényen voltam