*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64508 ***
MÁGIA
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
VERSESKÖNYVE
TEVAN-KIADÁS 1912.
ÉVBEN
TEVAN ADOLF
KÖNYVNYOMDÁJA BÉKÉSCSABÁN
-3-
Úgy félek, hogy ezt a
homályos, ódon
Vén bánatot egy éjjel
elveszítem
És véle együtt életem s a
szívem,
A szívem is, és
megvigasztalódom.
S csodálkozom a fáradt, furcsa
szókon,
Melyek belőle szállottak
szelíden
A szám haragra többé nem
feszítem,
Vérezve, átkozódva és
vivodón.
De nézem a sírókat és a
könnyük,
És gyászolom elvesztett
bánatom,
Ezt a nehéz és mágikus
kösöntyüt.
-4-
-5-
MÉZ
A fájdalmam oly érett, mint a
méz már
És bölcs és mély és terhes
száz titokkal
És minden kincseket
magába foglal
És hallgat és vár,
sehovase néz már.
Virágtalan bánat. De ez: a
minden.
Méz, tiszta méz, méz, mennyei
ital,
Több mint a föld tünő
virágaival,
Ambrózia, virágok lelke,
kincsem.
Gyümölcs, nektár, amit imád
a hívő,
Minden cukrot magába
édesítő.
Én csak röpültem és ezt
szüreteltem
Kalászos rónán és szőllős
hegyekben,
Ezt szüreteltem, mert én
csak röpültem
És életem nehéz mézzé
köpültem,
Bánattá, jajjá, könnyé,
tiszta mézzé,
Egy csonk világban egy
fájó egésszé.
Ó lankák, ó virágok
messze tája,
Ti telt gyümölcsök
korhadt rudakon,
S ó, könny, te élet
mély esszenciája,
Megölt virágok
méze, fájdalom.
-6-
A HOSSZÚ, HOSSZÚ, HOSSZÚ ÉJSZAKÁN
A hosszú, hosszú, hosszú
éjszakán
Ágyamra ül fásultan a
magány
És rámtekint és nézdeli
magát
És fésüli hosszú, hosszú
haját.
Eszelős hölgy. A szeme oly
szelid
És bontja, oldja tornyos
fürtjeit
És oldja, bontja – percre
perc enyész –
És ujra kezdi mindig.
Sose kész.
És oldja álmom, bontja
gondomat,
Álomtalan partokra
hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek
fésüi,
Hosszú haját nevetve
fésüli.
Csak hallgatom álomban,
éberen,
Hogyan motoz-motoz az
éjjelen.
Most ujra kezdi. Végtelen
haja
Oly hosszú, hosszú, mint az
éjszaka.
-7-
ARCOM A TÜKÖRBEN
Igy senki sem sirt, ahogy én
sirok most.
A téli éjbe magam
siratom.
Gyertyát ide! A vajudó
pityergést
Hadd lássam elsápadni
ajkamon.
Gyertyát! Tüzet! Sok-sok
halotti lángot!
Ragyogjon az éj
gyémánt-derütől
És bámuló, üres
üveg-szemével
Nézzen rám a
tükör.
Úszó alak, szegény
árnyékbarátom
A mély tükör titokzatos
taván,
Most eltemetlek, mostan
elsiratlak.
Ne félj, ne félj. Ne légy
oly halavány.
Hisz ugy sincs semmid.
Csak pár halk szavad volt,
Elszállt
az is ezüstös éjeken.
Nem hallanak.
Nem látnak. Nem szeretnek.
Magam se
szeretem.
Tükör visszfénye voltál, álmok
árnya,
Hogy is, hogy is kerülhettél
ide?
Fáradt kezem lassu
mozdulatától
Még meg se billen a
tükör vize.
-8- Beszélj, ki csókolt?
Senki. Mondd, ki értett?
Mindenkinek
örökre idegen,
Még rám is
ismeretlenül meredsz most,
Bámullak
hidegen.
Magamnak árnya, jaj, de
megsiratlak.
Nézlek sokáig, fázva,
reszketőn.
Sötét hajam te, – csókoló
piros szám –
Magam huzom rátok a
szemfedőm.
Dacos nyakam, – kemény,
fiatal vállam –
Isten veled –
bucsúzzunk csendesen,
Szegény karom –
szegény fiatalságom –
Szegény,
szegény szemem.
-9-
GYŰLÖLÖM MAGAMAT
Hogy gyűlölöm magam! Mindig
csak Én!
Változva folyton s mégis
változatlan.
Tükörszobába járok. S
száz alakban
Másolja halvány képemet
a fény.
Csak Én! Csak Én!! A Végtelen
egy Én!!
Kié a szirtben szunnyadó
szobor-más?
Arcom kacag belőle: hű –
de oly más.
Kié az árnyék a falon? –
Enyém.
Nem gyűlöli úgy a rab
tömlöcét,
Hol örökös a végtelen
sötét
S magába rogyva ordít
társtalan: – –
Mint ahogy én utálom
önmagam!
-10-
TAKARODÓ
Az élet arany
trombitáján
A búcsúzók dalát
fuvom.
Völgyekbe bágyad lassan,
árván
Bércekre zengő
indulóm.
Szemem kiégett a
gyönyörtül
Fáradt a szám, kezem,
fülem
És egyre lázad, égre
hördül
Sok vérpiros, sötét
ütem.
Tüdőm se birja. Nyomban éj
lesz
S mégis olyan vad:
szenvedélyes
A vágyam, ez a korcs
titán.
Könny hull reám az
alkonyégbül,
Keserü szám is
elfehérül
És vér hörög a
trombitán.
-11-
AMI ITT MARADT
Nem békülök meg, bármit is
beszéltek.
Az ember szent. És mi
marad belőle?
Ha elmegy innen,
testvérek, ti búsak,
A földgömb szíve
megreped-e tőle?
Ó láttam csendbe,
lassan távozót én
És láttam aztán,
ami itt maradt.
A nyoszolyáját, alvó
nyoszolyáját
S miből ivott, az
üvegpoharat.
És láttam nyakkendőjét,
lógva, árván
A szekrény-ajtaján, egy
laza spárgán
És biztatóan csüngött a
kalapja
Könnyelmű kedvvel a fogasra
csapva
És várta őt pár cigaretta
is,
Mit az ezüsttárcában ott
felejtett
És várták őt aggódó, gyenge
lelkek,
A lélek, amely a csodákba
hisz,
És jöttek őszök, jöttek
tavaszok
És elmaradt a kedves
társaságból,
Mint egy bohém és
vídámszívű vándor,
Aki csak a
szomszédba utazott.
S egy bot maradt
utána a sarokban,
Mivel sétált
tavaszi délután,
Egy szó, mit kedvvel
és gyakorta ejtett
És lehelete a
bitang ruhán…
-12-
ÓRÁK
… És egyre csak kopognak és
dobognak,
Ottan zokognak a szivünk
alatt
És a szivünk velük ver
hallgatag
És halk zenéje az övékbe
olvad.
Regélői homályos
bánatoknak,
Hogy a tánc és a lánc
mind elszakad.
Űzött szivünk sokszor
szavukba csap,
De ők kopognak egyre
és nyugodtak.
Éjfél-időn szavukra
ébredünk.
Hogy zeng ilyenkor a vad
éjszaka,
Hogy jajveszékel az órák
szava.
Rájuk mered félénk
tekintetünk.
És megsiratjuk, ami messze
tünt.
Tik-tak, szerettünk mi is
valaha?
Hol van holt húgunk kacagása
ma?
És hol vagyunk mi? Ó jaj, jaj
nekünk.
Mi is megyünk – velük – ha jő
a holnap
És a szivek lassan
megállanak
S ők ott dobognak a
szivünk alatt
Zokognak és
gyászindulót dobolnak…
-13-
MÉRT NEM BESZÉLTEK ÉN HALOTTJAIM?…
Mért nem beszéltek én
halottjaim?…
Hisz oly sebes fekete,
néma szátok.
Mért nem sikíttok, nem
nyöszörgetek,
Ha férges nyár, fagyos
tél csap reátok?
Csak fekszetek, mint
alvó gyermekek,
Sötét ruhátok
cafrangokra válott,
Jégarcotokba
szörnyű dermedet
S valami őrült
ismeretlen átok.
Nem féltek-e egészen
magatokban,
Ti elhagyott, magányos
gyermekek?
Tág szemetekbe néma
borzalom van
És arcotok is oly fakó,
beteg,
Ti síri párnán alvó
gyermekek.
Futok felétek átkozódva,
zordan,
Ha fönn a nap parázsa
kialudt,
Lábam gazos sirok kövére
dobban,
Nagy csöndetektől fátyolos az
út.
Süket zugástok félve hallom
ottan,
Csakhogy nem értem
álomszózatuk,
Mert immár köztem és
közöttetek,
Aludni tért, kibékült
gyermekek,
Egy óceánnak némasága
zúg.
-14-
PÁRBESZÉD MAGAMMAL
És sokszor megfogom a
kezedet,
Akárcsak egy
idegenét,
És sokszor a szemedbe
meredek
És a szemed egy kút, hideg,
setét
És mély.
És sokszor látlak
ágyadon,
Ha átkarol a
fájdalom,
S mégis márványhideg az
arcom,
S mikor te alszol, én nem
alszom.
És sokszor átölellek
csendesen,
Szivdobbanásaid busan
lesem
És mig a tündérek
körüldalolnak,
Én megsiratlak, mint
egy rég-halottat.
Kezembe veszem kis
gyerekcipődet,
Játékaid, poros
emlékeid
És kérdelek, nem integetsz
nekik?
Nem félsz a percektől, mik
zugva jőnek
És elrabolják sűrű
hajadat
És gőgősen
előrehajtanak?
-15-
Sokszor meg mintha koporsó
szoritna,
Hüvös szemfedő takar
el
És jól tudom, ez az a
fej,
Amelyre rájő a halotti
sipka.
És mégis itt vagy. Most szólok
veled,
Fogom kezedet és olyan
meleg.
Mondd hogy lehet, hogy
lázadozva végre
Lebuksz a ravatal vak
szőnyegére
És bús leszel,
szomorú-halovány
Az éjszaka fekete
vánkosán?
Ó hogy lehet, ó hogy
lehet
Hogy egyszer lehunyod a
szemedet
S örökre úgy
maradsz?
Nem értelek.
-16-
HÓDOLAT A HALÁLNAK
Mi fáradottak, búcsuzók,
szegények,
A háborúknak holdas
éjjelén
Halottas ingekben megyünk
elébed.
Mi nem várjuk, míg ránk csap a
karod,
Minket nem áltat maszlagos
remény,
Mi is akarjuk, mert te
akarod.
Szivünk oly gyáva s mégis
büszke hős,
Karunk oly gyenge és
mégis erős,
Égő szemünkbe árnyak
árnya van,
Földnek szegett fejünk
sisaktalan:
Így ballagunk a holt
rónákon át,
Halálra szánt római
katonák.
Hiába hivják néma
seregünk,
Fekete lobogónk a földre
csügged,
Ennen-kezünk vet puha sírt
nekünk
S lábadhoz rakjuk csorba
fegyverünket.
-17-
MÁSOK
Az idegenek ők, kik messze
tőlem
Száműzve élnek, mint vad
csillagok
És néha hallanak csak hírt
felőlem
És a szemük rám lopva,
eltünőben
Idegenül
ragyog.
Az idegenek ők s úgy élnek
itten
És azt mondják: fáj s azt
mondják: de jó,
Az arcukat
csodálkozón tekintem,
Nekik csak egy
az, ami nekem minden
És puszta
szó.
*
És hogyha késeket döfnek
szívembe,
Nem
vérzenek.
És ők nevetnek hangos
hahotával,
Ha
vérezek.
És ők alusznak, ha az éjbe
bolygok
Kínok
alatt.
És hogyha alszom majdan síri
párnán,
Nem
alszanak.
*
-18-
Szavuk, szavuk,
Amit szegény szájuk ájulva mond,
Olyan hideg
És
idegen az arcukon a gond
S oly idegen
ruhájukon a gomb.
*
És néha teljes fényben látom
őket,
Mind, a sírókat és a
nevetőket
S megdöbbenek – oly furcsa
minden náluk,
Szemük, szemük, akár a
messze tenger,
Hogy végtelenül-idegen
kezekkel
Lassan-lassan megsímítják az
álluk.
*
És ezen
Gyakran
Hosszan
Könnyezem.
És sirok,
Hogy
magukba járnak,
Mint a kóbor
árnyak,
Társtalan.
Mennyi ember, mennyi élet,
Mint a szobrok és a képek,
Merevek.
Forró
szíveik, a hívek,
Mint rohanó
óramívek,
-19- Pergenek.
S megsiratom életük,
Poharukat, melyből isznak,
Hangjukat, mely mint a visszhang,
Alvó nyoszolyájukat.
A kabátjuk,
a szerelmük,
Nyakkendőjükön a
melltűt,
Szemüket.
Báljukat és lenge táncuk,
Homlokukon lomha ráncuk
Fejüket.
Siratom
kinnal-keservvel
A kezük is
százezerszer,
Mindenüket, hogy nem az
enyém
S őket is, hogy nem lehetnek:
Én.
-20-
GROTESZK
Mentem a kávéház tükrös
éjjelébe,
Százezer tükör közt s
hirtelen megálltam.
Hirtelen
megálltam s ingadozva, félve
A tükrös
zavarban észrevettem árnyam.
És
egyszerre féltem a zavart gomolyban
És egyszerre furcsán ferdült légbe minden.
Egypár lámpa lengett kancsal, gyenge
színben.
S én már messze voltam, jaj
de messze voltam.
Jaj de messze voltam. Messze
életemtül,
Pálmaligetemtől, ahol bú
és hír nő.
S messze már mint álom, a
ködön keresztül,
Oly magasan trónolt
a kevély kaszirnő,
Mint Egyiptom
álma, holt hercegkisasszony,
A színes
palackok csillagkoszorúján
Ugy
bámulta búsan búcsu-könnyes arcom
Altatgatva búját a szelíd hajú lány.
Már nem tudtam állni, csak
repülni, szállni
És éreztem éj van,
aminő sosem volt.
Fönn a menny ívén
is lámpa lángja, nem hold
És
bolyongtam, mint egy bujdosó királyfi,
-21-
Bujdosó királyfi, csendes éji herceg,
Aki minden kedves kincsét elvetette
S mostan a szemére könnyek
permeteznek
És csak nézni tud már s
bámul-bámul egyre.
A gránitkövön künn fekete
vonalban
Elszántan ballagtak hangos
éji züllők
S mint a vizi árnyak
himbálóztak halkan
Lusta bérkocsiknak
árnyai, a küllők.
Hullámlott az élet
lassan imbolyogva,
Álmatlan merengve
a nap tovatüntén
S némán nézegette az
éj árnyas tükrén
Bársonyos ruháját a
nehéz gyászpompa.
S néha mint a felhők s néha
mint a hollók,
Hollók, éji hollók pár
leány beszállott,
Kócos kis koboldok,
sírók és mosolygók –
Festett ajku,
árva, sirató leányok.
Tízezer leány,
vagy százezer, ki tudja?
Kik féltek a
hajnal hervadás-szagától
Most
bejöttek – éj volt fejükön a fátyol –
És keresztet írtak rám s a zárt kapukra.
Még eszembe tévedt egy-egy
régi álom,
S integetve jött egy
régi-régi gyermek.
Láttam az anyám is
messze, haloványon,
Gyöngyvirágos
fejjel s láttam a vén kertet.
Emlék,
minden emlék. Kedves és kegyetlen,
Mint a bús pokoltűz, mint a hűs pokol-fagy.
-22- Álmon révedeztem, multba
tévedeztem,
S senkisem kérdezte rám
hajolva: hol vagy?
És oly könnyü voltam, lengő,
lepke-könnyü,
Mint ki életét is sírva
elhajítja.
A szemembe lomha, langyos
éji könnyü,
Arcomon a bánat fáradt,
ferde csikja.
S ingadozva, úszva,
elterülve szépen –
Széttört életemnek
romjai köröttem –
A bús éjszakának
fekete vizében,
Hullámos vizében
csendesen fürödtem.
-23-
KOPORSÓ ÉS BÖLCSŐ KÖZT
Anyám, ha egyszer végre
visszatérek
És ottmaradok mindörökre
nálad,
Ha ráborulok régi
küszöbünkre
S megcsókolom az áldott,
ősi fákat
És fáradottan, könnyesen
remegve
Nézek
szemedbe.
Várj akkor engem, mert jövök
egy este.
Ősz lesz, tudom, biborló fény
cikáz.
Rőt esti láz.
Nagy vaskapunk mennydörgve
összerendül,
Hogy fázva átremeg az
ősi ház
A
félelemtül.
De ne ijedj meg, jöjj elém
szelíden,
Bármily ijesztő nagy leszek
s fehér,
Zárj a karodba s ne keresd a
szívem,
Mit ellepett a csuf, fekete
vér,
Csak nézd kialvó, fénytelen
szemem,
Csak simogasd a főmet
csendesen.
Én sem mesélem el neked,
hogy éltem
Fekélyes csókok közt,
világos éjben,
-24- Csak nézlek egyre,
mint a multba rég,
Akkor megértem
majd, te vagy a kezdet
S te vagy a
vég.
Némán lefekszem a fehér, nagy
ágyba,
Én, szólni nem tudó öreg
baba
És a szivemből ajakamra
reszket
Az életem eltünő
dallama.
Te hallgatod, mint bölcsőnél
virasztó
Merengve, mosolyogva,
szomorún
S koporsó és bölcső közt
tétovázva
Fonod fehér halotti
koszorúm.
Mulik az est, majd
vissza-visszasóhajt,
Gyógyítva rebben
könnyes mosolyod
S könnyel, virággal,
régirégi dallal
Szegény fiad halálba
dalolod.
-25-
AZ ISMERETLEN, VÉGTELEN TEMETŐBEN
Az ismeretlen
temetőben
Én, ismeretlen kósza
lélek,
Keresztek közt, gyászdalt
dalolva
Virágosan megyek az
éjnek
S sirok: ki tudja, miért, miért
nem?
Megsápadtam, mig
ideértem.
Zörömbölök fekete
lámpán,
Följajgatom a siri
alvót,
Véres pipacs zizeg
nyomomba
És szertartásosan
lehajlok
Az ismeretlen
sirhalomra,
Mint hogyha anyám sirja
volna.
Valami űz, valami
kerget,
Hogy legyek a mult
folytatója
Egy ismeretlen, bús
halottat
Keresek már egy élet
óta.
Kezem elszáradt koszorút
fon
S az alvó gyertyát lángra
gyujtom…
-26-
HETEDHÉT-ORSZÁG FELÉ
Egy csöndes éjen eljön
értem
Tetőtől-talpig
feketében
A fekete
kocsis.
Álarc lesz arcán, éji,
gyászos,
A rúdnál két fekete
táltos
S fekete lesz az ostor
is.
Felgördül az álomba
ringó,
Halálszinü fekete
hintó
S beléje mélyedek.
Szótlan repülök messze sikon
S az ablakon át kihajitom
Az álmokat, az életet.
Álmatlan álomban
merengve
Szállok, futok, ki tudja
merre,
Hol árnyak árnya
bolyg.
Arany tájak kopár
mezőjén
Elsápad a fehér
verőfény
S a nap helyett felkél a
hold.
És messze Óperencián
tul
Egyszerre rózsaszin világ
gyul
Ezüstös ég alatt.
Jönnek hideg tündérleányok
Térdig fehér rózsákba járok
S Hetedhét-ország rám kacag.
-27-
A LÁMPAGYUJTÓ ÉNEKEL
Egy szük, kicsiny botban
viszem
A szent tüzet
felétek
Én örök ujra
bújtó,
Én kormos
lámpagyujtó.
Felgyujtom a bús
éjet.
A rézkupaknak
öblén
Halkan szitál a tört
fény,
Ha jő az alkonyat
S alélt kanócok, álmos utcalámpák
Szomjuhozzák piros tüzcsókomat.
Ki sejti, hogy a
réz-szitán
Egy vad tűztenger ég
benn
S a gyáva
pillelángban
Egy lázadó világ
van
Bebörtönözve mélyen?
Csak én tudom, ha tüzsugáros
Vörös szemekkel int a város
S rám hull a sűrü köd
És tűzbotommal görbe utcasarkon
Én kormos ember csendben eltünök.
-28-
-29-
Fejembe szállott a fekete
méreg,
Szemembe fürge részegség
piheg.
Kávén, dohányon dőzsölök s
henyélek,
Mint a komoly, vidám
keletiek.
A földi álmok lassan
elsuhannak,
Búcsúzva integet felém a
fény.
Megyek: vonatja lettem
önmagamnak
S lázult erem csak azt
kopogja: Én.
Szegény szobám ijesztően
kitágul,
Dalok suhannak át a
másvilágbul,
A gyertya bordó napként
néz reám.
Indul a könyvtár, mint egy
büszke gálya,
A padló életemnek
szaharája
És egy pohár víz a nagy
óceán.
-30-
-31-
KISVÁROSI FOTOGRAFIA
A patikának
üvegajtajában
Búsul,
búsul
Egy
gyógyszerészsegéd.
És fuvolája egyre
fujdogálja
Szegény,
szegény
Együgyü
énekét.
Ha elmehetnék innen messze
tájra,
Igen, igen,
Igy szól a fuvola.
Csak menni, menni, mindörökre
menni,
Tovább, tovább
S nem tudni, hogy hova.
A temetésemen sok nefelejts
lesz,
Virág, virág.
Virágos sir fogad.
Fiatal szája igy rikatja
folyton
Búsan, búsan,
Az ódon sipokat.
-32-
Ki tudja mért, s ki tudja,
hogy mióta?
Zenél, zenél
S ki tudja, hova jut?
Az ablakon lenéz egy szőke
asszony.
Lenéz, lenéz.
De oly sötét az út.
Olajlámpája vérvörösen ég
már,
Lobog, lobog
És künn köd és homály.
Kopott ezüstbillentyükön az
ujja
S az ősz, az ősz
Ő véle fuvolál…
(Szabadka) -33-
PIPACSOS ALFÖLDI ÚT FORRÓ DÉLUTÁN
Ó unalom, ó életem
unalma
Rángasd tovább elcsüggedt
vonatom,
Rángasd, ringasd ez ájult
délutánon,
Nem kérdezem, hogy hova
utazom.
Kopogj vasút. A sorsom bús
dalát verd,
Hogy mindegy nékem
völgyek és hegyek
És minden mindegy a
vágy utasának
És mindegy már akárhová
megyek.
A föld emészti délutáni
álmát.
Alföldi táj, vulkáni szörnyű
róna,
Olvadt aranyba fürdő
búzatenger,
Neurasztheniám bús
ringatója,
Vad dajka, ki megvertél,
hogyha sírtam,
Én mostohám,
hisztérikus cseléd,
Ma is hazudsz még
színnel és virággal,
Hogy szép az
élet, istenem de szép,
Még mindig
lepke száll át a mocsáron,
Még mindig
álom leng itt, lassú álom,
A virágok
mezei kékbe járnak,
Mint az alföldi
kislányok vasárnap
És ezrivel
virágzik a pipacs,
Szelid füvek
között véres apacs.
-34- Azt mondod
Alföld, hogy szüret az élet
És lázad
bennem lázadást kavar,
Lázadni
küldesz most, hogy verekedjem
Világ
csárdájában részeg magyar,
Hogy
vérrel és pipacs-piros haraggal
Kacagva nyuljak a napér,
Mert
szép az élet, a harag, a vadság
És
szép a fény és szép és szép a vér.
Azt gondolom mégis: mi lenne,
hogyha
A folyosóra mennék
csendesen
S én, bús fiad, sötét
revolveremmel
Átlőném fiatal
fejem?
-35-
A VENDÉG
A nyár bedobta
rózsakoszoruját
Mult este a nyilt
ablakon.
Dalolt. Hajába gaz volt,
hervadó háncs,
Pár sárguló
levél-rongy, kúsza bogáncs,
Ment és
siratta a bus fuvalom.
Valami történt… Künn a kihülő
ég
Hideg könyüktől
feketült,
Egy idegen jött, fázva és
setéten,
Cselédlámpással reszkető
kezében
És nesztelen egy üres székre
ült.
-36-
INNEN A SZOBÁMBUL
Ott szemben laknak. Egy zöld
lámpa ég.
És jól belátni innen a
szobámbul.
Csend, béke. Kávé és
lámpás idill.
Egy kis gyerek olykor
arcomba bámul,
Mit nézek oda? És a
csend kiszáll
És ott lebeg riadt
tekintetem,
Mint a viharban turkáló
sirály.
A néni is leteszi a
kötést,
Hamuszin arca egy kicsike
felleg,
És hirtelen mind-mind
felállanak,
Nem tudni sirnak, félnek,
vagy nevetnek?
Reám merednek. Érzik a
szemem,
Mely felkavarja halk
nyugalmukat
És sejtelem zúg, kihül a
szoba,
Zöld árnyak, temetői
hangulat.
A lámpa is halódva
fellobog
Sötét szivem lesz az úr
mindenütt
S ők menekülnek óriás
batyukkal – –
Mi lesz
velük?
-37-
PANOPTIKUM
Nézd: csurog hűs őszi este
nyirka,
Az ember most üres szobában
áll.
Az árnyékára bámul
És a lelkében százezer halál.
Nézd: vig hegyekbe most rakéta
pattog,
Fürtök között kacagnak a
szűzek
És fojtó
illatokban
Mustos pincékbe gajdol a
szüret.
Nézd: a hordókban őrjöngő
bolondok.
Az élet szine fekete s
bibor
És a taposókádban
Az ember vért és erjedt bort
tipor.
Nézd: ott a betegek, hosszú
menetben,
Üreges szemmel, fázva,
félszegen
És meghalnak
szüretkor,
Mert végtelen a tánc, ó
végtelen.
Nézd: vityillókban a temető
alján
Sárga halottra sárga mécs
lobog,
S a
viaszfiguránál
Zokognak a
jajgató-asszonyok.
-38-
Nézd: a világ teljes
panoptikumját.
A bábukat, kik járnak
szerteszét
S szivd a fájdalmad
mézét
És a levegő gyógyitó
tejét.
Nézd: mind, és telj be aztán
bús malaszttal,
Légy, mint az élet
cifra tánca künt
S a lelked
bánatában
Az ősz mint érett aranyalma
csüng.
-39-
Ó A RÉMSÉGES ŐSZI ÉJSZAKÁK
Ó a rémséges őszi
éjszakák!
Mikor fagyosan fojt a sűrü
köd
S távol boszorkányégetők
gyanánt
Kuksolnak a vén
gesztenyesütők.
Ó temetős, magányos
őszi éjek!
A fázó lélek önmagába
réved
S a lámpa kétes, kancsal lángja
bolyg,
Mint őszutói, sápadt, lomha
hold.
Minden helyütt csak éj,
kisértetek,
Örök homály, nem ismert
szörnyü tenger,
Miben az ember sirva
hentereg
Vérző szemekkel, megkötött
kezekkel.
Ó elhagyottság, őrjitő
magány!
Árnyékcsaták a szoba vén
falán,
Megvert remények rongyos
serege,
Titokzatos, siró
halálzene.
Ó átkok átka, pokoli
zavar,
Szerelmesek halódó
sóhaja.
Ó szörnyü perc, mikor
egymásba mar
Az ember és az
éjszaka.
-40-
VERS A LEÁNYRÓL,
AKIVEL ÉJFÉL UTÁN TALÁLKOZTAM
Éjfél után a Duna
hidja
Ó jaj be könnyes, be
setét.
Éjfél után a Duna
hidján
Egy néma lány jár
szerteszét.
Ki ő? mi ő? kérdeztem én
is,
De ő nem tudta a
nevét.
Csak csendesen vállamra
hajlott.
Sohase láttam ily
szemet.
Olyan szomorgó, oly
mosolygó,
Félig sirt, félig
nevetett
A haldokló galamb tekint
igy,
Vagy a kétéves
kisgyerek.
A szivemet kezébe
vette,
Csókolta és nevetve
hítt.
Labdázott véle, földre dobta
–
Ó sziv, te vérző, gyenge sziv!
–
Aztán belétemette
arcát
És letörölte
könnyeit.
-41-
Mondtam neki: »Kis vizi
ördög!« –
Reátapadt a hüs
ruha.
Karján örökre
utrakészen
Ringott szegényes
batyuja.
Vizes hajába csillag
égett,
Mert várta, várta a
Duna.
Éjféltől hajnalig
imádtam.
A szánkon vacogott a
csók.
Köd hullt. A nedves
éjszakában
Lassan dalolva
ballagott.
És sirt. És sirtam én is,
én is
És sirtak fönn a
csillagok.
-42-
ÁPRILISI EZÜST ESŐ
Szeles, fehérlő
délutánon,
Mikor dalt hallasz messze,
távol,
A tiszta, illatterhes
égből
Hull a napfényes, könnyü
zápor.
Akáctömjén röpül a
légben,
A lomb merengő, szűz
fehérség,
Kis, ideges lányok
kacagnak,
Veri az ördög a
feleségét.
Nyilt arccal isszuk az esőt
fel,
Agyunkba rózsaszinü láz
kap,
Vékony, ezüst
esőfonálon
Fehér angyalkák
citeráznak.
Piros a siró égnek
arca
S a lágy eső vigan pörög
le,
Mint fiatal, szelid
leányok
Titkos szerelmü, enyhe
könnye.
-43-
CIFRA HALOTTAK
Ugy fekszenek, mint a nehéz
kövek
Virágok közt, a rekkenő
melegben
S szemük üveggömb, derekuk
cövek.
Alusznak ők, mint sok-sok
ismeretlen
A föld alatt, az édes föld
alatt
Feszes, elegáns haptákban,
meredten.
De most virágzik mindegyik
ajak
És érzik, hogy mindent
viola-füst föd,
És csókolják az
életet s nyarat.
A ballerinán aranyak,
ezüstök,
A bús gavallér vár, sóhajtva
vár,
S lila ruhában szundikál a
püspök.
Künn a kalászos rónán áll a
bál,
Még a csigás homok is
várja-várja,
Fényt izzad a föld,
táncol a halál.
Ők is kendőzik magukat a
bálra,
A nyári bálra s mindenük
ragyog,
Körmük violaszin s az ujjuk
sárga…
És szörnyü arcuk nézi a
napot.
-44-
VÉNASSZONYOK NYARÁN
Az ég törékeny, lágy üveg
most.
A napra tartjuk sárga
arcunk.
És félrebillent lógó
fejjel
Álmodunk, vagy csak alszunk,
alszunk?
Ma semmi sincs. Ma minden
emlék.
Mi földre sujtott, lengve
fölszáll.
Sovány kóró zörög a
szélben
És int a búcsuzó
ökörnyál.
Vörös gyepen ülünk
setéten,
Megannyi nappali
kisértet,
Húsz éves kávénénikék
és
Huszonkét éves
agglegények.
Hervadt krizantám
gomblyukunkban.
Kisirt szemünkben
nyári bánat.
Leégett gyertyák. Őszi
csókok.
Üres kupák. Halotti
ágyak.
Mind itt vagyunk, mind
idejöttünk.
Kik zörgetünk bezárt
kilincsen.
Sütkérező szerelmes
árnyak,
Kiket nagyon megvert az
isten.
-45-
SIPPAL, DOBBAL, NÁDI HEGEDŰVEL
Hajnalban, farsangkor az ember megáll a hideg kályha
mellett, frakkban, izzadt gallérban, rekedten. Ilyenkor a ködben
beteg képeket és zaklató arabeszkeket lát.
Fekete álarcot
kötöttem
És lenge lábon,
észrevétlen
Vágtattam a farsangi
ködben
Kurjantgató, homályos
éjen
Fekete álarc –
Bus halálarc –
Fönn
még álmos csillag se reszketett
És
sebbel-lobbal
És sippal,
dobbal
Kisértek el aprócska
szellemek.
És nádi hegedüjük
pengve
Belezenélt az éji
csendbe,
Hipp-hopp, rohantam a
havon.
S amerre mentem
Az éji csendben,
Kigyult a részeg vigalom.
S
amerre jártam,
Játék-batárban
Jött százezer
ugrifüles manó.
-46- És
dínom-dánom –
Farsangi
álom
Szállt rám, denevér-szárnyon
suhanó.
Hogy merre jártam, merre
mentem?
Ha elmondhatnám azt
tinektek.
Violafényü téli
kertben
Villanylámpáknál
énekeltek.
Kávészinü s ezüst
ruhában
Lányok kacagtak
mindenütt,
Sárgás hajuk arcukba
csapzott
És lila volt beteg
szemük.
Jégből volt a parkett
alattam
S én nyomba korcsolyára
kaptam.
Tovább! Tovább!! Szálltam
tovább
És csattogtattam bősz
rohamban
A könnyü táncos
korcsolyát.
Jégkertek nyilottak
előttem
Fehér, fagyos, friss
levegőben
És ordas farkas
orditott.
És ködbe
veszve
Lenn
messze-messze
Csábitgatott száz uj
titok.
Csábitva gyulladott a
lámpa
Az elektromos
éjszakába,
Sok lámpa, gyertya,
milliom,
Ezer tüzelő
liliom
-47- S én szálltam,
szállottam tovább –
Hahó, hahó!
–
S a gyémántos homályon
át
Hullt, hullt a
hó.
Aztán egy bálterembe
értem
S táncolni kezdtem táncos
éjjel.
Táncoltam zengő
korcsolyákkal,
Torkig lakó, vak
szenvedélylyel.
Ó tánc! Ó tánc!
Farsangi pálma!
Rogyásig-tánc, te
álmok álma!
Csak álmainkban táncolunk
igy.
Izzadt a puha
lányderék.
Tüzes gomolyba rám
rohantak
Szőkék, vörösek,
feketék.
Csipkés zuhatagok,
brokát,
Mezitlen mellek és
bokák
S e lány-pokolba
Már fuldokolva
Ugrálni kezdtem esztelen.
Csiklandtak és izekre téptek,
Kacagtak és fájt a fejem.
S a
nászra, nászra jött a gyász
És
elfagyott a kacagás
És a legtáncosabb
leányka
Meghalt a bus farsangi porban
–
Hajnalra –
tüdőgyulladásba.
-48-
Mentem tovább s a szürke
utcán
Temettek egy kedves
halottat.
Kövér papok, pohos
apátok
Circumdederunt-ot
daloltak.
Titokzatos templomok
öblén
Meleg gomolyba szállt a
tömjén.
A temetőkben
orgiáztak
S hol a halottra a
sir-árok
Tátongva várt, kártyát
vetettek
Dülledt szemü, részeg
betyárok.
Menyegző jött; sirt a
menyasszony
És kacagott a
vőlegény.
Királypalást lengett a
vállán
És csörgősipka volt
fején.
Majd vége, vége lett a
násznak.
Csak vén leányok
vihorásztak.
Tovább, tovább! – És mentem
ujra
A hóba, ködbe, éjbe
fulva
És egy hatalmas dus
terem
Tárult elébem
hirtelen.
Torták puffadtak mézes
habban,
Ezüst tálcán angolna,
kappan,
Fekete bor és szőke
pezsgő,
Bünös szüzek és sok tüzes
nő.
Hogy merre jártam? Nem tudom
már.
De ott volt sok tisztes
személy,
Vig hercegek
ópium-gőzben
-49- Lihegtek tiltott
kéjekér.
Ott volt a véres szemü
Bacchus
S sok más méltóságos
alak
Verejtékezve és
zokogva
A roskadt asztalok
alatt.
Mind kornyikált, ivott,
dülöngött,
Elmélkedett magában
halkan
S az asztalfőnél hosszu
frakkban
Ott ült az
ördög.
Egy kövér kanonok
megáldott,
Azután csendesen
továbbment.
Füsttől rekedt, szálkás
torokkal
Nyögtem reá egy csendes
áment.
Vöröslő korcsmaablak
alján
Mentem tovább havat
tiporva.
Sok korhely jött, bus arcu,
halvány,
Már véget ért a vad
tivornya
És vágtattam, tovább, tovább
még,
És szenny tapadt a
korcsmafalhoz
Meggyürve csüngött le
az abrosz,
Csupa hamu volt és
okádék.
És láttam újat, újra
láttam,
Jártam sötét
diákszobákban
És jajjal és nehéz
sóhajjal volt teli
És körülvettek a
halál nyögései.
Beteg feküdt ott;
gyertya égett
-50- A téli reggel
szürkesége
Bucsút mondott a téli
éjnek.
Orvosságszag terjedt
köröttem.
A beteg arcán jég és
kendő.
Holnapra őt is sirba
dugják.
Jaj, jaj nekünk. Minden
veszendő.
Csak mentem ujra, szálltam
egyre,
Hajnalodó, kék
táncterembe,
Tiport rózsák közt
andagoltam
És hajtüket szedtem fel
ottan.
Az ég lassan derült
felettem,
Sirtam, temettem és
feledtem.
És szédelegve,
Járkáltam egyre,
De
merre jártam nem tudom.
A fülem
csengett,
Egyszerre csend
lett
A hamuszinü
köruton.
Vacogtam már a
félelemtől.
S csodák csodája!
–
Valóra válva
Ott állt a kálvintéri rendőr
A csendben a farsangi csendben –
És én egy gázlámpát öleltem.
-51-
ÁRNYAK TALÁLKOZÓJA
Bús nyári éjjel, benn az
öltözőben
Halotti táncra kél a
ruhatár.
Valami zúg, valami
félrerebben
S a néma csendben, a
pállott melegben
Kobold, manó halkan
topogva jár.
Megzizzen a szél a szines
ruhák közt,
Szellemkezével hárfázik a
mult.
Hol vannak a tapslázas, téli
esték?
Könnyé olvadt a tréfa és a
festék,
A villamosláng félve
kialudt.
Lebbenve kelnek a reves
fogasról
A gazda-vesztett, elhagyott
ruhák.
A hős nehéz bibor-palástja
mozdul,
Árnyak nyüzsögnek a sötét
sarokbul
S a zongorán egy bús akkord
fut át.
Sápadtan inganak a holdas
éjben
A rizsporos, mosolygó
asszonyok.
Csábitva ring a halvány
primadonna,
Mellette tarka fezben a
bolondja
S a holt komikus árnya
mosolyog.
-52-
Sirnak, kacagnak átölelve
egymást,
A suttogásuk oly fájó,
ködös.
A testtelen, szegény ruhák
beszélnek,
Lengésük édes és rejtelmes
élet…
Ég a rivalda, mint az
üstökös.
Egyszerre csend lesz. Mind
tovább osonnak.
A nyári ég künn izzó,
mész-fehér.
A pók szövi hálóját egy
sarokban,
Eltűn a hold, a tikkadt
deszka roppan
S riadt futással surran
egy egér.
-53-
KÖD ELŐTTEM, KÖD UTÁNAM
Akkor sötét volt minden
ablak
És hallgatott a
hegedü.
Azon a télen nem
mulattak,
A lég fagyos volt,
keserü,
Maró, fagyos és
keserü.
Isten-kivánó vágy
üzött,
Szemembe füst és köd
csapott
S alig szórták a
csillagok
Vörös
tüzök.
Nagy, fekete palástba
jártam
A rémriasztó
éjszakán.
Nyomomban a köd-tarka
árnyban
Riadva koppant a
magány,
Decemberi, hideg
magány.
Bámultak a bezárt
kapuk,
Az ablakon lidérc
gyanánt
Cikázott a kék
csájaláng
És
kialudt.
A szél ijesztve
vihorászott,
Fütyültek a víg
jégmanók.
-54- Köd-lányok jártak fürge
táncot,
Csupán az égbolt
hallgatott,
Sötéten, árván
hallgatott.
Lenn vártak éhes
emberek,
Mikor jön el az uj
csoda
S a fagytól az út
vándora
Megdermedett.
S jött ködpalástban a
köd-isten,
Egy csúf kis fát tüzött
elém,
Szakálla lógott kusza
tincsben
S eléje hemperedtem
én,
Eléje gémberedtem
én.
Kék ajkam bús imára
nyilt
És surranó árnyak
között
Imádtam az örök
ködöt
S a sirt, a
sirt.
És felzokogtam,
felnevettem,
Kitárult a ködös
titok:
Ott voltak a fán kusza
rendben
Az elkopott arany
diók,
A bús, üres ezüst
diók,
Szines gyertyák tüzes
bele,
Rút sárga lánc,
kigyófarok,
Mind oly kopott, olyan
balog
És fekete.
-55-
Piros papir-ördög
vigyorgott,
Didergett a galyon a
dér
S hörögve sirtam
összeomlott
Halványuló
fény-álmamér,
Elsápadó
fény-álmamér.
Hiába kérdtem
istenem,
Miért az átkozó
kacaj,
Szivem hült vér volt, csupa
jaj
És förtelem.
Az ördög rámöltötte
nyelvét
S röhögve mondta, este
lett,
Örökre este – s szörnyü emlék
–
Meghaltak mind az
istenek,
A fénykoszorus
istenek.
Fáztam. Azt hittem,
álmodom.
És eltemettem
önmagam
Egy fekete,
csillagtalan
Karácsonyon…
-56-
-57-
CHANSON
(Vidám és rettenetes középkori ballada.
Énekli egy kikiáltó.)
A kis Mariska vig leány
volt.
A kis Maris táncolt
sokat
És nevetett és
hahotázott.
Vigyázzatok jól
kisleányok –
Ó jaj –
A kis Mariska megrohadt.
Pünkösdkor még azt mondja:
újjé
S pezsgőbe tartott
feredőt.
Farsangba már azt mondta: ó
jaj
És vékonyan járt mint a sóhaj
–
Ó jaj –
S a koldús is nevette őt.
Aztán dalolt még
leesőben
Vásott kerub, rossz
rózsaszál.
Dallal s ölelve várta
végét
Cipelve szent tizenöt évét
–
Ó jaj –
Mint a becukrozott halál.
-58-
És egy éjjel kérdezte
aztán:
Két híres szemem hova
mult?
És gyertyát gyújtott s
nézte-nézte
És nem látta a
gyertyafénybe –
Ó jaj –
A tükre, tükre megvakult.
És egy éjjel kérdezte
ismét:
Hova lett híres két
karom?
A két karom, mely csupa
rózsa,
Most rózsa, rózsa, csunya
rózsa –
Ó jaj –
És fájdalom és borzalom.
És egy éjjel kereste
búsan
Fejét, a szépet,
édeset
S a pici, drága fej
haragvón
Gurult-gurult, dörgött a
padlón
Ó jaj –
És széttörött és leesett.
És leesett a keze,
lába
És leesett a karja
is.
És máglyán, lángoló
sebekkel
Mint pestises szent úgy
esett el –
Ó jaj –
A bús, a szent, a kis Maris.
-59-
Mint a beteg gyerek, ki lázas,
álmos,
Felül az ágyba, poharat
kér
S hideg üvegen hűti fájó
újját,
Sír az
orvosságos-palackér
És viszolyogva,
fanyalogva
Fanyarul fog egy ezüst
kanalat
És a kesernyés-édes hűs
nedűvel
Locsolja égett ínyét
álmatag:
E forró, beteg nyári
délelőtt
Éppigy kerülget és szédít a
bánat.
Éppigy fogom meg langyos
kezedet
S igy csókolom meg nedves,
enyhe szájad.
-60-
-61-
CSENDES, ÉDES ARANYÓRA
Csendes, édes
aranyóra.
Ugye mégse, mégse
jőnek?
Fényes álom. Az
időnek
Aranyos, halk
koporsója.
Szőke szekrény, büszke
bálvány
Egyre halkabban
pihegve
Bámulj barna
kedvesemre
És vakulj meg
szemsugárán.
Napsugár ő. És te
alkony.
Alvó arany árva
hanton.
A perc habján
csónak.
Köss ki. Állj meg. Csendbe,
lengve
És szegezd a
végtelenbe
Szende
mutatódat.
-62-
A VÁNDOR
Ősszel úgy megyek majd, mint a
koldús.
A fejemen csörgő koszorú
lesz.
Vállamon szerelmem régi
terhe
És száraz, szikkadt szemembe bú
lesz.
Ugy megyek, mint legkisebb
cseléded
És esőbe zörgök
ablakodnál
És futok, ha a kezed
kinyújtod,
Zsámolyul nyulok ki, hogy
tapodjál.
Messze nézlek, messze sárga
erdőn,
Hogy ballagsz a bús avaron
által
S ott találkozol a
verseimmel,
Ez örökké gyászoló
családdal.
És alázatosan mit se
kérek,
Földre görnyeszt kincsem
tiszta titka
És nyakamba búsan
ringatózik
Bánatom, e nagy fakó
tarisznya
Súrolok és térdelek a
padlón,
Hogyha látlak, a szemem
lehúnyom,
Koplalok és verdesem a
mellem
A tövises
kálvária-úton.
Megfeledkezem egész
magamról.
Este egy kis kávéházba
térek,
-63- Valahol a külváros
zugába,
Hol szerényen ténfereg az
élet,
Egy homályos tükrü, vak
szalonba,
Ahol minden rokkant, régi,
foltos
S koldusi filléreim
kaparva
Leülök a sánta
asztalokhoz.
-64-
FOHÁSZ CSILLAGTALAN ÉJJEL
»Nézd, istenem, minő magam
vagyok,
Mily egyedül e roppant
földgolyón.
Úgy járok itt, mint az
eltévedett
S sorsom szemétdombján
kiáltozom.
Nézd ajkamat, mily
hervatag szegény,
Hisz benne senki
sem találja sorsát.
Micsoda gúnyfolt
üres arcomon
E ragadozó, gazdátlan
pirosság.
A végzetek piros pecsétje
ez
És értelmetlen
disszonancia,
Mely csak beszél és
szótlanul eszik
És nem lehet senkit
csókolnia.
Kiáltó szájamban pecek
feszül,
Szaladó lábamat köti
hurok,
Tele vagyok a fájdalom
vizével,
Mely szemem résén lassan
kicsurog.
Mit ér e kéz, mely álmatlan
kotor,
E törzs, amely magába rogy le
folyvást,
E megcsúfolt arc
hieroglife,
Ha nem találja a végső
megoldást?
Mit szemeim, a gyönyör
gödrei,
Mit a fejem, ez ólmos
nehezék,
-65- Ha cipelem émelygő
testemet,
Mint szabadult rab régi
szégyenét?
Mit ér, mit ér a százszor
becstelen, mondd,
Mit a szivem, ha a
verése kín?
S csak öntözöm a
rosszaság rózsáit,
Bűnöm bimbóit,
sajgó sebeim!
Mit ér karom, ha többet
nem ölel,
S csak dolgozom vele és
áldozok,
Mit érek én, mit az egész
világ?…«
Ezt mondta csendesen az
átkozott.
-66-
A LÁNY A SÖTÉT SZOBÁBA MEGY
Már tudta, mit a másik tudni
nem mert
S érezte, arca boldogan
világit
S futott elrejteni szive
csodáit
Az égve égö, élő
ismeretlent.
Hogy ott, ahol fény sincs és
dal se, senki,
Valami koldúsbús
sarokba, messze
Fénylő fejét az éjbe
betemesse
És elhihesse, hogy még most
se sejti.
Ám a szoba kigyúlt a
mosolyától
És látta Őt, ki rá se
nézett – távol –
De gondolatba
megölelte vágyva
És erre ő is áment mondott,
áment
S terhes fénynyel szivében ujra
átment,
Ragyogva ment át a sötét
szobába.
-67-
BOSZORKÁNYOS ESTE
Ma a halállal
szembeültem.
Ma nem merek elmenni
hozzád.
Holt kertbe bolygok
kimerülten.
Ruhám csupa vér s éji
harmat.
Ha megcsókolna most maró
szám
Fekete seb verné ki
ajkad.
Ma nagy vagyok a
fájdalomtul,
Ma sírtam éjjeli
tivornyán.
Csókéhes ajkam jajra
torzul.
Hadd fussak, átkozott
kísértet.
Boszorkányok közt nyögve,
sirva,
Seprűlovon vágok az
éjnek.
Ma este megbotlok az
útban
S a hűvös, vékony, őszi
holdfény
Szétázott kalapomra
csurran…
-68-
RÓZSASZÜRET
Királylánynak kötök ma
csokrot,
Piros, fehér és sárga
rózsát,
Haldoklik a bús
rózsaerdő,
Elvérzik a galyon a
jóság,
Piros, fehér és sárga
rózsák.
Pufók, vigyorgó hold kaczag
fenn,
Halotti árnyékok
osonnak,
Sápadt az éj, sápadt az
arcom,
Hideg szelek fújják a
holdat.
Halotti árnyékok
osonnak.
Haragvó rózsákkal
verekszem
És vérrel áztat száz
hazugság.
Cirógatnak virágos
ágak,
Alattomos, gonosz
cicuskák,
És vérrel áztat száz
hazugság.
Csurog a holdfény és a
vérem,
A földre vág egy gúnyos
ördög,
Eltépi lebegő
ruhámat,
Karmolnak égő
rózsakörmök,
A földre vág egy gúnyos
ördög.
-69-
Csupa piros seb már az
arcom
S megyek előre zúzva,
marva
Belém hasít a
tearózsa,
Akár a tigris szörnyű
karma
Megyek előre zúzva,
marva
Mezítlen mellel földre
fekszem
S kacagva talpra ugrom
újra,
Egy gőgös ág reám
viharzik
S szegény, szegény szemem
kiszúrja
Kacagva talpra ugrom
újra.
Töröm a csokrot, éji
kertész,
Vérezve és vakon
tusakszom,
Sebes mellem vérszínű
rózsa,
Halvány kamélia az
arcom.
Vérezve és vakon
tusakszom.
Temetkezik a csillag is
fenn.
De te ne félj, aludj csak,
édes, –
Fehér ágyban fehérlő rózsa!
–
A te csokrod hajnalra kész
lesz.
Ne félj, ne félj, aludj csak,
édes.
Reggelre majd ajtódba
botlom,
Vakon, bénán és
haloványon,
Véres virágokkal
boritlak
És a te rózsalelked
áldom
Vakon, bénán és
haloványon…
-70-
ARANY-ALAPRA ARANNYAL
Arany-alapra festeném
arannyal
És olyan lenne, mint egy
cukros angyal,
Aranyruháju és
aranyszemű.
És búsan búgna langyos,
édes teste,
Mint egy nemes és ódon
hegedű.
Lefesteném őt korareggel,
este,
Az ágyba, hogy fehéren
gömbölyül,
Kék árnyait a szemei
körül
S a kandalló mellett, mint puha
macskát,
Huncut mosollyal, lustán,
álmodón,
A vánkosok között két gyenge
mellét,
Két illatos és langyos
vánkosom.
És olyan lenne fáradt
ajaka,
Mint szirupédes, barna
malaga,
És karja, mint egy kóbor
villanás
És dereka, mint egy meleg
kalács,
És hangja álmos, bágyadt
rezdülettel,
Mint enyhe fürdő és mint
a meleg tej,
S lefesteném szeptemberi
tüzét is,
Lobogó testtel festeném le
őt,
Hogy aranyok között iszik
aranysört
Hó-abroszon
vasárnap-délelőtt.
-71- A fanyar
vonalja a bús, drága szájnak
Azt
mondaná: szeptember és vasárnap.
Azt
mondaná: én s én azt mondanám: ő
És
szüntelenül csak ezt mondanám én
És
fiatal, szemérmes szerzetes
Csak
festeném örök iniciálém.
-72-
CSUNYA, PISZKOS REGGELEN
Az udvaron, az
udvaron,
Én édes
istenem,
Hogy száll a köd, az
unalom.
Csak most maradj
velem,
Mert elreked alélt
dalom,
E csúnya
reggelen.
Meghalni szépen,
szenvedőn.
Meghalni bölcs
dolog.
Álmodni messze
temetőn,
Hol senki sem
zokog.
Gyászolni messze
szeretőm,
A gyászban
ragyogót.
Ha most lemennék. Most.
Talán.
A kerti fák
alatt.
Az idegenek
udvarán,
Diszkréten,
hallgatag.
A házmester bámulna
rám
S én nézném a
falat.
Az ablakába
mécsvilág.
Tán nem is jönne
ki.
-73- Szivná a reggeli
pipát.
Magam vágnék
neki.
Ó pesti udvar, pesti
fák.
És egyet
inteni.
Vagy itt az ágyban.
Csendesen.
A szoba még
setét.
És szomorú és
színtelen.
Bejönne a
cseléd.
És le se hunyni a
szemem.
A gyertya égne
még.
Most jőjjetek,
arkangyalok,
A lelkem úgy
riad.
S te istenem, fogd
fáradott,
Hulló
karjaimat.
Nézd, örvényeknél
andalog
Szegény-szegény
fiad.
-74-
ANYA ARCA
Én nagyon sokakat
szerettem,
Én vágytam arra, vágytam
erre,
De aki úgy szeretett
engem,
Anyám az életet
szerette.
Ő úgy szerette, hogy
megállott,
Az úton elmaradt,
lekésett.
Ő úgy hajolt, hogy
összeroskadt
S a porban azt mondotta:
élet.
Az életet bámulta
folyton
Mint egy menyasszony
mindig-ifjan,
Apám szemében kezdte
nézni
És nézte aztán
arcainkban.
Csak a szívét hallgatta
halkan
Mély-kék szemekkel,
megbüvölten,
Csak a tűnő időt
figyelte
S arcát nem látta a
tükörben.
Ő járt, tudott és
látva-látott
Fájó ideggel szótlan
álmot.
Megszentelt engemet a
lelke,
Az ő lelkétől vagyok
áldott.
-75-
Neki nem volt korán
könyezni,
S könyezni nem volt soha
késő.
Ha ment az erdőn, ment az
úton
Ketten mentek: az élet és
ő.
Sírt és dalolt bús
mátkaságán,
Bölcsők között sirokra
görnyedt.
A képeskönyve volt az
élet,
Nem vitt magával soha
könyvet.
A fiait csókolta
némán,
Halottjait némán
temette.
Én nagyon sokakat
szerettem,
De ő az életet
szerette.
-76-
KEDVES
Te meghalsz kedves s nem tudod
ki voltál,
Álarcodat magadra
szoritod
S nem tudja senki, hogy
voltál titok,
Hogy voltál nékem
ismeretlen oltár,
Úgy mégysz el innen
csendbe, lopakodva
Élő titok egy még
nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy
egész-kicsi ősz,
Napos, ártatlan,
fáradt, graciőz,
Kis fákkal és kis
bárányfellegekkel
És végtelen és bús,
akár a tenger
És megkúszálja hullámos
hajad,
Szemed alá rak
szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz
az ablakodnál
Ijedve kérded: micsoda
zenél?
És este búgni, bőgni fog a
kályha
És künn az utcán fújni fog a
szél.
Te sírva szólitod a
Véghetetlent
S felelni fog a föld és
a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a
hangja elzeng
És összetörsz, mint
gyenge-gyenge gyöngy.
-77-
RÉGI SZERELMES LEVELE
Én úgy szeretlek.
A cigarettához
És a
szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én
szemem most már sohase álmos
És
hallgatom a szíved zajait.
Felrezzenek még minden kocsi-neszre,
Mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
Te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett
És nem igazat tesz, aki örül,
De szöges-örvül, vezeklő-övül
Magam köré kötöm keserű tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
Hogy dárda és csók a sziven talált.
Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
S akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
A lehetetlent és halált szeretné
S szemem, mint bandsal középkori
szenté,
Ki őrült és az istenbe
szerelmes.
-78-
MÉLYEK A KUTAK
Mi lett belőle, istenem, mi
lett?
Én nem tudom. Hiába
kérditek.
Csak azt tudom, hogy fújnak a
szelek,
Órák peregnek, erdők
zengenek.
Csak azt tudom, hogy mint a
gondolat
Vágtatnak az örök
kerékfogak.
Csak azt tudom, hogy tisztult
árnya mély
S rengő öbölbe zeng és sír
a szél.
Csak azt tudom, hogy búsak az
utak,
És mély az élet, mélyek a
kutak.
-79-
CSENDES TISZTA VERS
Nincs semmim… Így megyek
magamban –
Tip-top – szelíden,
csendesen
S ha éjjel bántanak a
rablók,
Kitárom két üres
kezem.
A rablók sírnak velem
együtt.
Olyan-olyan szegény
vagyok,
Mint kisded első
fürdetőjén
És mint a teknőn a
halott.
De tart a föld. Ez az enyém
még,
Feszül az ég fejem
felett
S kitárom az örök
egeknek
Örök-mezítlen
testemet.
*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64508 ***