The Project Gutenberg eBook of Utazás a föld központja felé (2. rész), by Jules Verne

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have to check the laws of the country where you are located before using this ebook.

***START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK UTAZÁS A FÖLD KÖZPONTJA FELÉ (2. RÉSZ)***

E-text prepared by Albert László
from page images generously made available by
the Google Books Library Project
(https://books.google.com)

UTAZÁS
A FÖLD KÖZPONTJA FELÉ.

XXVIII.

Mikor eszmélni kezdettem, arczom könyekkel volt elárasztva. Nem tudnám megmondani, hogy meddig tartott ájulásom. Többé nem tarthattam számon az időt. Soha még az enyémhez hasonló magány nem létezett, soha ily elhagyatottság.

Bukásom után sok vérem elfolyt. Véremmel voltam elázva. Mennyire sajnáltam, hogy meg nem haltam, hogy a halál még előttem állott! Többé nem akartam gondolkodni. Mintegy kizárni lelkemből igyekeztem az eszméket, és a fájdalom által végkép kimeritve, az alagut túlsó falához csúsztam.

Már éreztem az ájulást, mely ismét erőt kezdett venni rajtam, és vele közeledett a tökéletes megsemmisülés is, midőn erős zörej érkezett füleimhez. Távoli hosszas égzengésre hasonlitott, s a mély hanghullámok lassanként vesztek el az üreg mélyében.

Honnan származhatott e zaj? Kétségkivül valamely tüneményből, mely a föld belsejében -4- ment véghez. Talán gáz robbant fel, vagy a földgömb valamely hatalmas sziklaboltja dőlt be.

Tudni akartam, hogy e zaj ismétlődni fog-e. Egy negyedóra telt el. Tökéletes csend uralkodott az alagutban. Többé szivem dobogását sem hallottam.

Egyszerre ugy rémlett, mintha fülemet, mely véletlenül a falhoz volt támasztva, határozatlan, felfoghatatlan, távoli szavak ütnék meg. Összerezzentem.

De nem, mert a mint figyelmesebben oda hallgattam, csakugyan mormogó hangokat hallék. Azonban kimerültségem, gyengeségem nem engedték, hogy megértsem mit mondanak. Pedig csakugyan beszéltek. Semmi kétség.

Egy pillanatig attól tartottam, hogy a szavak, melyeket hallék, saját, a viszhang által visszahozott szavaim. Talán tudtom nélkül kiáltottam volt? Erősen összecsuktam ajkaimat s fülemet ismét a falhoz fektetém.

A fal hosszában néhány lépést haladván, még tisztábban hallottam. Sikerült bizonytalan, különös, megérthetetlen szavakat felfognom. Ugy érkeztek hozzám, mintha lassan, ugyszólván suttogva, ejtettek volna ki. E szó „förlorad“ többször ismételtetett, és pedig fájdalom kifejezésén.

Mit jelenthetett az? ki mondta ki? Nyilván -5- nagybátyám vagy Hans. De ha én hallottam az ő szavaikat, ők is hallhatták enyémet.

Hallgatództam, figyelve, hogy nem hallok-e valami feleletfélét, egy felkiáltást vagy sohajt. De nem hallatszott semmi. Néhány percz mult el igy. Lelkemben eszméknek egész világa nyilt meg. Majd azt hittem, hogy meggyengült hangom nem juthatott el társaim füléig.

„Csak az ő szavukat hallhatom,“ ismétlém. „Ki más járhatna itt, harmincz mértföldnyire a föld alatt!“

Ismét hallgatództam. Fülemet a falon ide-oda jártatva, azon mathematikai pontra akadtam, melyen a hangok legerősebben hangzottak. Ismét hallám e szót „förlorand“ s utána ama mennydörgés formát, mi az imént elzsibbadásomból felébresztett volt.

„Nem,“ mondám magamban, „nem. E hangok nem e sziklatömegen keresztül jutnak hozzám. E fal gránitból van és a legerősebb dörgést sem bocsátaná át! E zaj magán a folyosón át érkezik hozzám! Valamely akusztikai sajátság következménye lehet!“

Ismét hallgatództam és most, igen! most tisztán hallám saját nevemet, a mint az üregben visszhangzott.

Bátyám ejtette ki nevemet! Ő a kalauzzal beszélt, s e szó „förlorad“ dán szó!

Ekkor minden világos volt előttem. Hogy ők is megérthessék szavaimat, közvetlenül e fal -6- hosszában kell beszélni, mely a hangnak vezetőül szolgál, mint a sodrony az elektriczitásnak.

De nem volt vesztegetni való időm. Ha társaim néhány lépéssel tovább mennek, az akusztikai tünemény hatása megszünik. A falhoz közeledtem tehát és a következő szavakat a lehető legtisztábban ejtettem ki.

Roppant aggodalom között vártam. A hang nem bir rendkivüli gyorsasággal. A légréteg sürüsége sem növeli sebességét, csupán erejét. Néhány másodpercz, rám nézve századok, mult el, mig végre e szavak érkeztek fülemhez:

„Várjon kissé, ki vagyok merülve; többé nem vagyok képes felelni. De szóljon hozzám!“

„Bátorság,“ válaszolt bátyám; „ne szólj most, hallgass reám. Kerestünk, hol fölfelé, hol lefelé menve a folyosóban, de lehetetlen volt rád akadnunk. Megsirattalak, szegény fiam! Végre azt hivém, hogy még mindig a Hans-bach mentén vagy; puskáinkat elsütve mentünk ismét lefelé. Hogy pedig most egymás hangját hallhatjuk, ez tisztán az akusztika hatása; egymás kezét nem érinthetjük! de azért ne ess kétségbe, fiam, már az is ér valamit, hogy egymással szólhatunk!“

Ez idő alatt gondolkodtam volt. Reménysugár, bár még igen határozatlan, kezdett lelkemben derengeni. Egy kérdés érdekelt mindenek fölött. Ajkamat a falhoz értetve, szóltam tehát:

„Jegyezze meg tehát pontosan a pillanatot, melyben szólni fog hozzám. Én ismételni fogom amit mondott, és jegyezze meg azután azon pillanatot is, melyben feleletem oda érkezik.“

„Helyesen, az én kérdésem és a te feleleted közt levő idő fele ki fogja mutatni, hogy hangom mennyi idő alatt érkezik hozzád.“

Fülemet a falhoz szoritottam s amint e szó Axel hozzám érkezett, rögtön válaszoltam: „Axel“, és azután vártam.

„Negyven másodpercz,“ szólt ekkor bátyám, „negyven másodpercz mult el a két szó között; a hang tehát husz percz alatt érkezik hozzám. Ezer husz lábat számitva másodperczenként, ez összesen huszezer négyszáz lábat, vagyis másfél és egy nyolczad mértföldet tesz.“

„Le, és pedig a következőknél fogva: mi roppant üregbe érkeztünk, melybe számos alagut torkol. Az, melyben jelenleg tartózkodol, szintén csak ide vezethet, mert ugy látszik, hogy mind e hasadások, a földgömb e repedései, azon roppant barlangból sugárzanak ki, melyben mi vagyunk most. Ne csüggedj és folytasd utadat. Járj s ha járni nem tudsz, vonszold magad, ha szükség, csusztassad alá magadat a meredek lejtőkön s utad végén tárt karjaink fognak fel. Utra fiam és előre.“

„Isten önnel bátyám!“ kiáltám, „indulok. Többé nem fogunk egymással beszélhetni, mihelyt innen távozom. Azért isten önnel!“

Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket hallottam. E meglepő társalgás, mely a földtömegen keresztül folytattatott, e reménytelt szavakkal fejeződött be! Hálaimát bocsátottam istenhez, mert ő a sötétség országában azon pontra, -10- talán az egyetlenre, vezetett, melyről az én hangom és társaimé közlekedhettek.

Ez akusztikai tünemény, bár igen meglepő, a természettan törvényei által mégis könnyen megmagyarázható, a folyosó alakjából és a szikla hangvezető voltából származott; számos példa létezik arra, miszerint a hang igen távol pontokon meghallatszik, mig a közbeeső helyeken nem. Emlékezem, hogy e tünemény sok helyütt tapasztaltatik, többek között Londonban, Szent-Pál temploma belső fólyosójában s főleg ama különös szicziliai barlangokban, ama kőüregekben Syrakus táján, melyeknek legnevezetesbike e név alatt „Dyonisius füle“ ismeretes.

Mindez emlékek fölébredtek bensőmben és beláttam, hogy miután bátyám hangja hozzám érkezett, közöttünk nem létezhetett semmi akadály. A hang utját követve, okvetetlenül hozzája kellett jutnom, ha erőm addig el nem hágy.

Fölkeltem tehát és megindultam. Inkább vonszoltam magam, semmint jártam. A lejtő elég meredek volt; csúsztattam tehát magamat.

Lecsúszásom sebessége csakhamar aggasztó mérvben növekedett és fenyegetőleg kezdett bukáshoz hasonlitani. Többé nem voltam képes megállani.

Most elveszett lábaim alól a föld. Éreztem, hogy függőleges folyosónak, valóságos kutnak szakgatott, egyenetlen oldalfalán hengeredem alá. Majd hegyes sziklába ütődött fejem, mire eszméletem elveszett. -11-

XXIX.

Midőn magamhoz tértem, félhomályos helyen, vastag takarókon kinyulva feküdtem. Bátyám mellettem volt, és arczomon életjelt lesett. Mikor először felsóhajtottam, megragadta kezemet, mikor szememet felnyitottam, örömteljesen kiáltott fel:

Mélyen meg voltam hatva azon kifejezés által, melylyel e szavak mondattak, és még inkább a gond és ápolás által, mely őket követte. Csupán ily események idézhettek elő a tanárban hasonló elérzékenyülést és ömlengést.

E perczben érkezett meg Hans. Kezemet bátyám kezében látván, szemei, bizton merem állitani, nagy megelégedést fejeztek ki.

„Jó napot Hans, jó napot“, suttogám. „És most, édes bátyám, tudassa velem, hogy e perczben hol vagyunk.“

„Holnap, Axel, holnap; ma még igen gyenge vagy; fejedre borogatót raktam; melyet nem szabad helyéről megmozditani; aludj most, fiam, holnap megtudsz mindent.“

„De legalább azt mondja meg bátyám!“, válaszoltam, „hogy hány óra van és mely nap.“

„Esteli tizenegy óra; ma vasárnap, augusztus -12- kilenczedike van, és megtiltom, hogy folyó hó tizedike előtt többet kérdezősködjél.“

Csakugyan nagyon gyenge voltam; szemem önkénytelenül lecsukódott. Egy éjszakai nyugalomra volt szükségem; azon gondolat által foglalkodtatva, miszerint elszigeteltségem négy hosszu napig tartott, aludtam el.

Másnap, midőn felébredék, körültekintettem. Ágyam, mely minden uti takaróinkból volt összeszerkesztve, gyönyörü, szömölcskövekkel diszitett barlangban volt elhelyezve, melynek talaját finom homok boritotta. A barlangban félhomály uralkodott. Sem szövétnek, sem lámpa nem égett és mindamellett kivülről bizonyos, előttem magyarázhatlan világosság derengett be a barlang szűk nyilásán. Valami különös, határozatlan morajt is hallottam, mely a sziklán megtörő hullámok zajongásához és olykor a tengeren fujó szél süvöltéséhez hasonlitott.

Azt kérdeztem önmagamban, hogy valóban felébredtem-e, vagy hogy álmodom-e még és bukásom által megsértett agyam tisztán képzeleti neszt tapasztal-e. De még sem hihettem, hogy akár fülem, akár szemem ennyire csalódhassék.

„Im ott egy napsugár,“ gondolám, „mely a sziklahasadékon áthatol a barlangba! Ez a hullámok zugása! Ez a szél süvöltése! Álmodom-e, vagy a föld felszinén vagyunk ismét? Bátyám lemondott volna vállalatáról; vagy szerencsésen véghezvitte azt?“ -13-

„Jó napot Axel!“ szólt ő vidáman. „Fogadni mernék, hogy jól érzed magadat.“

„Előre tudtam, mert nagyon nyugalmasan aludtál. Hans és én felváltva virrasztottunk melletted, és láttuk, mint javul állapotod észrevehetőleg.“

„Csakugyan sokkal jobban érzem magamat, s ennek bebizonyitásául reggelizni fogok.“

„Ehetsz fiam; a láz megszünt. Hans sebeidet valami kenőcscsel dörzsölte be, melynek titkát az izlandiak birják; és sebeid csodálatos gyorsasággal hegedtek be. Derék ember ez a mi vadászunk!“

Bátyám, mialatt beszélt, némi élelmiszereket rakott elém, melyeket hirtelen elköltöttem, daczára annak, hogy bátyám azt ajánlotta, hogy lassan, óvatosan egyem. Ezalatt kérdésekkel ostromoltam, melyekre ő készségesen válaszolt.

Ekkor tudtam meg, hogy egy csaknem függőleges alagból buktam le. Velem együtt köveknek egész zápora hullott alá, oly kövek, melyeknek legcsekélyebbike is összezúzhatott volna; ebből következtetni lehetett, hogy a felső talaj egy része velem együtt csúszott le. E borzasztó jármüvön jutottam bátyám karjai közé, vérezve és eszméletlenül.

„Valóban bámulatos,“ szólt ő, „hogy ezerszer -14- meg nem haltál. De, istenemre, nem válunk el többé, mert ugy történhetnék, hogy soha nem látnánk egymást.“

Utazásunk tehát még nem ért véget? Csodálkozásomban mereven bátyámra szegeztem szemeimet, mire ő rögtön kérdezé:

„Fejed, néhány zúzást leszámitva, épségben, helyén, vállaidon van.“

„Ugy hát megőrültem, mert napfényt látok, a szél süvöltését és a hullámzó tenger moraját hallom!“

„Én nem magyarázok meg semmit, mert a dolog magyarázhatlan; de meg fogod látni, meg fogsz győződni, hogy a földtan még nem érte el tökélypontját.“ -15-

„Igen, erős szél fú. Nem engedhetem, hogy ekként koczkára tedd egészségedet.“

„Légy kevés türelemmel, fiam. Ha ismét megbetegednél, nagy baj volna. Nem szabad az időt vesztegetnünk, mert az átkelés sok időt igénybe vehet.“

Hogyan? Hajóra szállunk! Tehát folyam, tó vagy tenger partján vagyunk? S valamely földalatti kikötőben hajó várakozik reánk?

Kiváncsiságom a legnagyobb mértékben fel volt ébresztve. Bátyám vissza akart tartóztatni, de hiába. Mikor látta, hogy türelmetlenségem oly nagy, miszerint ez inkább megárthat, mint kivánságom teljesülése, engedett.

Gyorsan felöltöztem és óvatosságból ruháim fölébe még egy takarót vettem, azután kiléptem a barlangból.

XXX.

Kezdetben semmit sem láttam; szemeim, melyek a világosságtól elszoktak, önkénytelenül -16- lecsukódtak. Midőn képes voltam azokat felnyitni, meglepetésem leirhatatlan volt.

„Igen,“ felelt bátyám, „a Lidenbrock-tenger; ugy hiszem, hogy e tenger fölfedezésének dicsőségét és azon jogot, hogy saját nevemre kereszteljem, egy hajós sem fogja elvitatni tőlem.“

Előttem nagy viztükör, valamely tó vagy tenger kezdete, terült el, a látkörön túl terjedve. A part, mely nagy öblöt képezett, finom homokkal szegélyezte a viztükört, a homokon sűrün feküdtek azon apró tengeri csigák, melyekben a teremtés első élő lényei laktak. A hullámok azon bizonyos mély morajjal törtek meg, mely csak zárt és roppant terjedelmü térben tapasztalható; a szél könnyü tajtékot hajtott s a megtörő hullámokból olykor ritka esőként fecscsentek apró cseppek arczomra. E nem igen meredek parton, mintegy száz ölnyire a hullámoktól, roppant sziklák töve volt látható; a sziklák behomorodva beláthatatlan magasba emelkedtek. Egynehány, megszakitva a part egyenlőségét, benyult a tengerbe s előfokot képezett, melyet a hullámok csapdostak. Távolabb a szem tisztán követheté e tömegeket, melyeket tökéletesen meg lehetett különböztetni a ködös látkörtől.

Valódi tenger volt ez; partjai szeszélyes kanyargásuak, mint a földszini tengereké, de puszták és rémitő zordon tekintetüek. -17-

Hogy tekintetem e tengert messze befuthatá, ezt valami különös világosságnak köszönhettem, mely a legcsekélyebb részleteket is előtüntette. Nem a nap fénye volt ez, ragyogó sugárcsokorával és vakitó tüzkörével, sem a holdnak halvány, határozatlan fénye, mely csak visszavetett sugárból áll és nem melegit. Nem, e fénynek világitó képessége, rezgő szétterjedése, tiszta és ugyszólván száraz fehérsége, a hévmérsék alacsony volta, azon körülmény, hogy e világosság élénkebb volt mint a holdé, mindez világosan bizonyitá annak elektrikai eredetét. Olyanforma volt, mint az éjszaki fény; folytonos tünemény, mely e barlangot, mely tengert volt képes tartalmazni, tökéletesen megvilágositá.

A fejünk fölött domboruló bolt, melyet égnek mondhatunk, nagy fellegekből, ingó és változó gőzökből látszott állani, melyek bizonyos napokon kétségkivül vizzé váltak, és záporeső alakjában hullottak alá. Én eddig azt hittem, hogy a légkörnek ily erős nyomása alatt a viz nem gőzölöghet el, és mindamellett, valamely előttem ismeretlen természeti törvény folytán, terjedelmes felhők usztak a légben. E perczben azonban „szép volt az idő.“ Az elektrikai rétegek bámulatos szinképeket idéztek elő a magas felhőkön, melyeknek alsó részein árnyak éles körrajzai tüntek fel; gyakran két egymástól elvált réteg közől egyes sugár hatolt rendkivüli fénynyel hozzánk. De végre csak még sem volt -18- ez nap, miután a világossággal nem járt meleg is. A tünemény szomoru és rendkivül méla hatást okozott. A ragyogó csillagokkal boritott kék bolt helyett, gránitbolthajtást éreztem magam fölött, ama fellegeken túl, s e bolthajtás rémitő súlylyal nehezedett rám; ez ür, bár mily roppantnak látszott is, a legszerényebb bolygó pályáját sem lett volna képes befogadni.

Ekkor eszembe jutott egy angol kapitánynak ama elmélete, mely szerint a föld üres golyó lenne, melyben a lég a nyomás következtében mindig világos, mig két csillag, Pluto és Proserpina, futja be rejtélyes pályáját. Valjon igazat mondott-e?

Valóban roppant üregben voltunk. Szélességét nem lehetett megitélni, miután a partok mindinkább tágulva tértek el jobbra-balra és vesztek el szem elől; sem hosszaságát, mert tekintetünk némileg határozatlan vonalu látkör által volt megakasztva. Mi magasságát illeti, ez több lehetett néhány mértföldnél. Hol nehezedett ama bolthajtás a partot képező gránitfalakra? A szem nem vehette ki; de a légkörben felhő függött, melynek magasságát többre lehetett becsülni kétezer ölnél, vagyis magasabban volt mint a földi gőzök szoktak lenni, mi valószinűleg a lég sürüségéből származott.

E szó barlang nem fejezi ki e roppant tér fogalmát. De az emberi nyelv szavai nem felelhetnek meg annak, ki a földgömb belsejébe hatol. -19-

Egyébiránt nem tudtam, hogy mely geologiai ténynek tulajdonitsam ez üreg eredetét. Idézhette-e ezt elő a gömb kihülése? Volt ugyan utazási leirásokból tudomásom néhány hires barlangról, de egy sem birt ekkora terjedelemmel.

Humboldt Sándor, ki meglátogatta a guacharai barlangot Columbiában, nem tudhatta ugyan meg a barlang valódi mélységét, de kétezer ötszáz lábnyira hatolt abban, s a barlang valószinüleg nem terjedt annál sokkal tovább. A mammuth roppant barlangja Kentuckiban, szintén óriási terjedelmü volt, miután boltozata ötszáz lábnyira emelkedik a feneketlen tó fölébe, és miután az utasok tiz mértföldnyire hatoltak benne, anélkül, hogy végét érnék. De mik voltak ez üregek ahhoz képest, melyet most bámultam, mely felleges éggel, elektricus sugározással birt és valódi tengert foglalt magába? Képzelőtehetségem röpte megbénult ezeknek láttára.

Mind e csodákat hallgatva szemléltem. Nem találtam szót, mely érzéseimet kifejezhette volna. Ugy tetszett, mintha valamely távoli bolygóban, az Uranusban vagy a Neptunban oly tüneményeknek lennék tanuja, melyekről „földi“ képzelőtehetségemnek nincs fogalma. Az uj érzelmeknek uj szavakra lett volna szükségük, és ilyenekkel képzelőtehetségem nem szolgált. Néztem, gondolkodtam, és bizonyos ijedelemmel vegyes meglepetést érezve, bámultam. -20-

E váratlan látvány arczomra visszaidézte az egészség szineit; a csodálkozás gyógyitólag hatott, és egészségem ez uj orvoslati mód következtében helyreállni látszott; egyébiránt az igen sűrü lég, mely tüdőmnek több élenyt szolgáltatott, elevenitőleg hatott reám.

Bárki könnyen be fogja látni, hogy miután negyvenhét napig szűk alagutba voltam zárva, véghetetlenül jól esett e nedves, sós kigőzölgéssel telt üde leget beszínom.

Nagybátyám, ki e csodadolgokhoz már hozzászokott volt, többé nem bámulta azokat.

Nagyon örömest fogadtam el ez ajánlatot, és most ez uj Oceán szélén kezdtünk haladni. Balra meredek sziklák emelkedtek, tornyosodtak egymás fölött, rendkivüli hatásu óriási tömegekben. E sziklákból számtalan forrás csörgedezett elő, melyek tükröt képezve és csevegve hullottak alá; itt-ott egy szikláról a másikra szökdelő könnyü gőzfellegek jelezték a meleg forrásokat; mindezek patakokká egyesülve, folydogáltak csendesen a közös medencze felé, kellemesen csevegve a lejtőkön. -21-

E patakok között felismertem hű utitársunkat, a Hans-bachot, ki oly nyugalmasan tartott a tenger felé, mintha soha, a világ teremtése óta, egyebet nem tett volna.

De e pillanatban figyelmem, váratlan látvány által, másfelé vonatott. Mintegy ötszáz lépésnyire, magas előfok kanyarulatánál, magas és sürü erdő tünt fel szemeink előtt. Ez erdő középnagyságu, szabályos, esernyő alaku, valóban geometriai körrajzokkal biró fákból állott; a szellő, ugy látszék, nem volt képes lombozatukat megmozditani; mely, daczára a légfolyamnak, mozdulatlan maradt mint valami megkövült czédrus-erdő.

Gyorsitám lépteimet. Nem voltam képes e különös növények számára nevet találni. Valjon nem tartoztak-e ama kétszázezer eddig ismeretes növényfaj közé, és különös helyet foglaltak-e el a mocsári növényzet sorában? Nem. Midőn e fák árnyékába érkeztünk, meglepetésem bámulatra változott.

Csakugyan a föld terményei voltak ezek, de óriási minta szerint készültek. Bátyám azonban rögtön eszembe juttatá nevüket.

És valóban nem csalódott. Képzeljük el, -22- hogy mint fejlődtek ki itt e növények, melyek a meleg és nedves helyeket szeretik. Tudtam, hogy a „lycoperdum giganteum“, Bulliard szerint nyolcz-kilencz láb átmérőjüre nő meg; de itt fehér gombákat láttunk, melyeknek magassága harmincz–negyven láb és kalapjuk átmérője ugyanannyi. Ezerenkint találhatók voltak; a világosság nem hatolhatott át az általuk vetett sűrű árnyékon, s e közvetlenül egymás mellett, valamely afrikai város kerek háztetőihez hasonló boltozatok alatt tökéletes sötétség uralkodott.

Mindamellett tovább akartam hatolni. E növények fagyos hideget terjesztettek. Mintegy félóráig tévelyegtünk e nedves, setét helyeken, és azután oly jól esett visszatérni a világosságba, a tenger partjára.

De e földalatti vidék növényzete nem csupán e gombákból állott. Valamivel távolabb csoportokban számos halvány lombozatu fa volt látható. Könnyü volt ezeket felismerni; a felszin szerény bokrai voltak, csakhogy itt rendkivüli terjedelemmel birtak; száz láb magas farkaslábak, óriási fa alaku harasztnövények, melyek itt az éjszaki vidékeken termő fenyők magasságára nőttek, hengeralaku kettős tővel biró lepydodendronok, melyek hosszu, durva szőrrel fedett levelekben végződtek.

„Bámulatos, nagyszerü, pompás!“ kiáltott bátyám. „Ime a föld második korszakának, az átmeneti korszaknak összes viránya. Itt vannak -23- kerteink ama szerény növényei, melyek a földgömb első századaiban fákká fejlődtek! Nézzed, bámuld ezt, Axel! Soha még botanikus ily látványnak nem örvendhetett!“

„Igaza van, bátyám, ugy látszik, mintha a gondviselés e földalatti növényházban megőrizni akarta volna mindazon vizözönelőtti növényeket, melyek alakjáról a tudósok oly helyesen adnak számot.“

„Jól mondod fiam, valódi növényház; de még helyesebben mondanád, ha még utána vetnéd, hogy talán állatsereglet.“

„Ugy van. Nézd e homokot, melyen járunk, e csontokat, melyek a földet fedik.“

„Csontok!“ kiáltám. „Igen, valóban vizözönelőtti állatok csontjai!“

A legnagyobb érdekkel kezdtem vizsgálni e megsemmisülhetlen ásványanyagból (vil-éleksavas mész) álló évszázados maradványokat. Habozás nélkül neveztem meg ez óriási csontokat, melyek kiszáradt fatörzsökre hasonlitottak.

„Ime a Mastodon állkapczája,“ mondám, „ezek itt a Dinotherium fogai; e lapoczka csupán az állatok legnagyobbikáé, a Megatheriumé, lehetett. Igen, valódi állatsereglet, e csontokat semmi esetre sem vizözön hozhatta ide. Az állatok egykor itt laktak e földalatti tenger partjain, e fa-nagyságu növények árnyékában. Ime, itt egész csontvázak hevernek. És mindamellett…“ -24-

„Nem értem, hogy létezhettek e fajta négylábu állatok e gránitbarlangban.“

„Mert állati élet a földön csupán a másodkorszakban létezett, midőn ama réteg már megalakult volt a sziklákról mosott parányokból, s igy az ős korszak izzó szikláit váltotta fel.“

„Ez ellenvetésedre igen egyszerüen azt lehet felelni, hogy e talaj itt másodkorszaki talaj.“

„Kétségkivül; e tény geologiailag megmagyarázható. Bizonyos korszakban a föld csak igen vékony és ruganyos kéregből állott, mely fölfelé és lefelé váltakozó, az attractio törvényéből eredő mozgalmaknak volt alávetve. Valószinü, hogy ez időben a talaj néha alámerült és hogy az átmeneti réteg egy része elnyeletett a hirtelen megnyilt örvény által.“

„Ez meglehet. De ha vizözönelőtti állatok éltek valaha e földalatti rétegben, mi biztosit, hogy e szörnyek valamelyike nem jár-e még itt valahol e sötét erdőben, vagy ama meredek sziklák mögött?“

E gondolat következtében ijedten tekintettem körül a láthatáron; de a puszta, sivár parton nem jelent meg élő lény.

Kissé el voltam fáradva és leültem egy kinyuló fok végcsúcsára, melynek tövében a hullámok zajongva törtek meg. Innen tekintetem befuthatá ez egész öblöt, mely a part bekanyarulása -25- által képeztetett. Az öböl végében kis kikötőt képeztek a gúla alaku sziklák. A tenger vize ott csendes volt, szél nem érhette. Egy brigg, és két vagy három goelette ott kényelmesen elfértek volna. Szinte vártam, hogy kifeszitett vitorlákkal valami jármű fog onnan kiindulni és a déli széltől hajtva a sík tengernek tartani.

Ez illusio azonban csakhamar eloszlott. Mi voltunk e földalatti világ egyetlen élő lényei. Ha olykor lecsillapult a szél, a sivatag csendénél is mélyebb csend ereszkedett le nyomasztólag e sivár sziklákra és a tengerre. Ilyenkor tekintetemmel áthatolni igyekeztem a távoli ködön, meglebbenteni e fátyolt, mely a látkör rejtélyes hátterét fedé el. Minő kérdések támadtak ajkamon? Merre volt e tenger vége? Hová juthatunk rajta? Elérhetjük-e valaha a túlsó partot?

Nagybátyám ebben legkevésbbé sem kétkedett. Én részemről egyszersmind kivántam, hogy ugy legyen, és féltem is attól.

Miután egy órát töltöttünk e csodás látvány szemléletével, visszaindultunk a parton, a barlang felé, hol a legkülönösebb gondolatoktól ringatva szenderültem mély álomba.

XXXI.

Másnap tökéletes egészségben ébredtem fel. Ugy véltem, hogy jót tenne ha megfürödném, s ennélfogva néhány perczre e földközi tenger hullámai közé merültem. E nevet minden -26- esetre jobban megérdemelte, mint bármely más tenger.

Mikor visszatértem s reggelihez fogtam, rendkivüli étvágyam volt. Hans egyéb szép tulajdonai között, ügyes szakács is volt; itt vizzel és tüzzel rendelkezhetett, minélfogva rendes élelmünket némileg változtathatta. A reggeli végén néhány csésze kávéval is szolgált nekem s e felséges ital még soha ennyire nem izlett.

„Most,“ szólt bátyám, „itt a dagály órája; ne mulaszszuk el e tünemény tanulmányozását.“

„Miért ne volna? Nincs-e minden testek összege alávetve az általános vonzerőnek? E viztömeg miért kerülné el e közös törvényt? Azért, meg fogod látni, hogy daczára a légkör által felszinére gyakorolt nyomásnak, csak ugy fog fölemelkedni, mint maga az atlanti tenger.“

E perczben már a part fövényén jártunk, s a hullámok lassankint továbbterjedni látszottak.

„Igen, Axel, s a hullámok által itthagyott tajtékból láthatod, hogy szine mintegy tiz lábbal emelkedik.“

„Hiába beszél nagybátyám, énelőttem -27- mindez csodásnak tetszik és alig tudok szemeimnek hinni. Ki lett volna képes gyanitani, hogy a föld kérge alatt valódi Oceán legyen elrejtve, mely apálylyal és dagálylyal, szellővel és viharral bir!“

„Kétségkivül; és ez esetben semmi ellent nem mond a föld bensejében levő tengerek és vidékek lehetőségének.“

„És miért ne lakhatnék e vizben valamely ismeretlen fajhoz tartozó hal?“

„Készitsünk horgot és fonalat, és meglátjuk, hogy lesz-e oly sikere mint a földszini tengerekben.“

„Megkisérelhetjük; megteszszük, mert ez ismeretlen vidékek minden titkaival meg kell ismerkednünk.“

„De hol vagyunk, bátyám? Ezt még nem kérdeztem, mióta ismét együtt vagyunk, bár önnek műszerei kétségkivül válaszolhatnak e kérdésre.“

„Igen, tizenkilencz fok és negyvenkét percz nyugoti eltéréssel, épen mint a földön. A mi indinatióját illeti, különös tény lett tapasztalhatóvá, melyet a legnagyobb figyelemmel kisértem.“

„Az, hogy a delejtü, a helyett, hogy a polus felé lehajolnék, mint az éjszaki félgömbön szokta tenni, ellenkezőleg fölemelkedik.“

„Ugy hát azt kell hinnünk, hogy a delejes vonzerővel biró pont, a földgömb felülete és azon hely között van, melyre eljutottunk?“

„Ugy van és valószinü, hogy, ha a sarki vidékek alá érkezünk, mintegy a hetvenedik fok alá, hol Ross Jakab a delejsarkot fedezte fel, a delejtü függőlegesen emelkednék fel. E szerint hát e rejtélyes delejközpont nem nagy mélységben van.“

„A tudomány, édes öcsém, tévedésekből áll, de oly tévedésekből, melyeket elkövetni jó, mert általuk megtaláljuk végre az igazat.“

„E szerint,“ szóltam a földképet vizsgálva, „Skótország hegyes része fejünk fölött van és -29- amott a Grampianhegyek emelik a magasba örök hófedte csúcsaikat.“

„Ugy van,“ szólt a tanár nevetve! „e hegyek kissé nehezek lehetnek, de a bolthajtás erős; a mindenség nagy épitésze tömör anyagból készitette azt, és soha ember nem lett volna képes ilyet alkotni! Mik a hidak ivei és a templomok boltozatai, e három mértföld magas boltozathoz képest, mely alatt tenger terül el és viharok fejlődhetnek?“

„Nem is attól félek, hogy az ég fejünkre szakadjon. De most bátyám, mi tervei vannak önnek? Nem szándékozik visszatérni a föld szinére?“

„Visszatérni! Mily gondolat! Ellenkezőleg, annyival is inkább folytatjuk utunkat, mivel az eddigi eredmény oly kedvező.“

„Ne félj, eszemben sincs, hogy a vizbe szökjem. De ha az Oceánok helyesebben mondva csak tavak, mivel föld környezi őket, annyival inkább áll ez e belső tengerről, melyet gránitfalak környeznek mindenfelől.“

„És én meg vagyok győződve, hogy a tulsó parton kijárást, vagyis inkább bejárást fogunk találni.“

„Ah!“ szóltam, elgondolván bensőleg, hogy -30- e hozzávetés helyességéről semmi sem kezeskedhetik.

„E szerint nincs vesztegetni való időnk és holnap megkezdjük vizi utunkat.“

Szemeim önkénytelenül keresték a hajót, mely bennünket átszállitandó volt.

„Ah!“ szóltam, „tehát hajóra szállunk. Helyesen! De hol találunk hajót?“

„Tutajon!“ kiálték; „hiszen tutajt késziteni itt ép oly lehetetlen, mint hajót, és nem látom, hogy…“

„Igen, hallhatnál bizonyos kalapácsütéseket, melyekből gyanithatod, hogy Hans már munkához látott.“

Egy negyedórai járás után, az előfokon túl, mely természetes kikötőt képezett, Hansot dolgozni láttam; még néhány lépést tettem és mellette voltam. Nagy meglepetésemre félig már kész tutaj hevert a homokon; valami különös fa gerendáiból készült volt az; a föld számos vastag deszkával, hajóbordafával és gerendával -31- a szó teljes értelmében boritva volt. Ezekből akár egész hajóhadat lehetett volna épiteni.

„Ez fenyő-, hárs-, és egyéb toboztermő fa, mely a tenger befolyásának következtében megásványosodott.“

„De ugy, mint egyéb kővé vált fa, kemény is lesz mint a kő; fog-e uszni a vizen?“

„Olykor usznak az ilyenek is; némely fa ugyan tökéletesen kővé válik; de mások, mint például ezek is, a kövülési átváltozásnak még csak első fokát érték el. Nézz oda“, veté után nagybátyám, e becses törzsök egyikét a tengerbe vetve.

A darab fa, miután a hullámok alá merült volt, ismét feljött a viz szinére, ide-oda hajtatván annak hullámzása által.

Másnap este a tutaj készen volt, mit kalauzunk ügyességének köszönhettünk; hosszasága tiz, szélessége öt láb volt; a „sourdarbrandur“-ból készült gerendák erős kötelek által voltak egybekötve és szilárd talpot képeztek; e rögtönzött jármű, miután vizre bocsáttatott, csendesen uszott a Lidenbrock-tenger szinén. -32-

XXXII.

Augusztus 13-kán korán reggel ébredtünk fel. Az ujnemü közlekedési eszköz felavatása e napra volt kitüzve.

Két összekötött rudból készült árbocz, szintén rudból készült vitorlafa, takaróinkból összetoldott vitorla képezték a tutaj hajtóeszközeit. Kötelünk volt elég s a jármű általában elég szilárd volt.

Hat órakor a tanár jelt adott az indulásra. Az élelmiszerek, a podgyász, a műszerek, a fegyverek és jelentékeny mennyiségü édes viz helyeztettek el a járműben.

Hans kormányt is készitett volt, melynek segélyével ez uszó készüléket irányozhatta. Ő a kormányrúd mellé ült, mig én eloldottam a kötelet, mely még a parthoz kötötte tutajunkat, mire gyorsan eltávoztunk attól.

Minekelőtte a kis kikötőt otthagytuk volna, bátyám, ki geographiai elnevezéseknek, ugy látszék, nagy fontosságot tulajdonitott, e kikötőnek is nevet akart adni, és pedig, többi közt, az enyémre akarta azt keresztelni.

„Margit nevét. Margit kikötője; e név igen jól fog illeni a földképre.“

A szél éjszakkeletről fujt; egyenesen a szél irányában tartva, rendkivül sebesen hajtatánk. -33- A légkörnek igen sűrű rétegei nagy erővel birtak és ugy hatottak a vitorlára, mint valamely erős szellentyü.

Egy óra multán nagybátyám már számot tudott adni haladásunk sebességéről.

„Ha folyvást igy haladunk“, mondá ő, „ugy huszonnégy óra alatt legalább is harmincz mértföldet teszünk meg és csakhamar a tulsó partra érünk.“

Nem válaszoltam s a tutaj elején foglaltam helyet. Az éjszaki part már-már eltünt a láthatárról; a partnak két karja mindinkább szélylyeltárult, mintha távoztunkat könnyiteni akarná. Szemeim előtt roppant tenger terült el; nagy fellegek sebesen lebbentek el fölötte, rávetve szürkés árnyaikat, melyek e homályos vizre nehezedni látszottak. Az elektrikai világosság ezüstös sugarai, melyek itt-ott egyes vizcseppekben tükröződtek, fényes pontokkal boritották jármüvünk oldalait. Csakhamar végkép elveszett szemeink elől a part, melynek nyomai tökéletesen eltüntek, és ha tutajunk nem vont volna maga után a vizben mulékony barázdát, azt hittem volna, hogy tökéletesen mozdulatlan.

Déltájban roppant terjedelmü tengeri növények lettek láthatókká a viz szinén. Ismertem e növények tenyészeti erejét; olykor tizenkétezer lábnyi mélységben gyökereznek, négyszáz légkörnyi nyomás alatt keletkeznek és gyakran oly jelentékeny zátonyokká alakulnak, -34- miszerint a hajók haladását akadályoztathatják.

Tutajunk három–négyezer láb hosszu fucusok mellett siklott el, melyek roppant, a látkörön túl terjedő kigyókra hasonlitottak; tekintetemmel követtem e végnélküli szalagokat, minduntalan azt hivén, hogy már végüket érem, és órákon át hiába vártam ezt.

Mely természeti erő teremhetett ily növényeket, és milyen lehetett a föld tekintete, alakulásának első századaiban, midőn a meleg és a nedvesség befolyása alatt egyedül csak a növényország fejlődhetett ki felszinén!

Az est elérkezett, és mint ezt már a mult éjjel is tapasztaltam volt, a világosság semmit sem csökkent. Folytonos tünemény volt az, melynek állandóságára bizton számithattunk.

Vacsora után az árbocz tövében feküdtem le és csakhamar álomba merültem.

Hans, ki mozdulatlanul ült a kormányon, haladni engedte a tutajt, mely egyébiránt hátsó szél által hajtatván, még irányozást sem igényelt.

Mióta Margit kikötőjéből eltávoztunk, Lidenbrock tanár engem bizott volt meg a hajózási napló vezetésével, melybe feljegyzendők voltak a legcsekélyebb észleletek, valamint az érdekes tünemények, a szél iránya, haladásunk gyorsasága, az ut hossza, szóval: e rendkivüli hajózás minden eseményei.

Itt közlöm tehát e mindennapi jegyzeteket, -35- melyeket ugyszólván az események diktáltak tollamba; bennök átkelésünk a leghivebben vázoltatik.

Péntek, aug. 14. – Folyvást éjszak-nyugoti szél. A tutaj gyorsan és egyenes vonalban halad. A part harmincz mértföldnyire maradt el tőlünk. A látkörön semmi sem tünik fel. A világosság változatlanul tartja fenn magát. Az idő szép, vagyis a fellegek nagyon magasan vannak, nem igen sűrűek és fehér légkörben vannak mintegy fürösztve, megolvadt ezüstre hasonlitván.

Délben Hans horgot kötött egy fonal végére, a horogra darabka hust tűzött és azt a tengerbe vetette. Két órája, hogy a horgot kivetette és nem fogott semmit. E tenger tehát lakatlan? Nem. A fonal megrándult. Hans kihuzza a fonalat a vizből és vele együtt erősen ficzkándozó hal kerül szemeink elé.

A tanár figyelmesen vizsgálta az állatot és nem osztá nézetemet. E halnak lapos, kerekded feje volt; testének hátulsó része csontos pikkelyekkel volt boritva; szájában nem volt fog, és mellén eléggé kifejlett úszószárnyak voltak láthatók, farkkal nem birt. Ez állat minden esetre azon osztályba tartozik, melyhez a természettudósok a tokhalat számitják, de sok tekintetben lényegesen különbözik attól. -36-

„E hal századok óta kihalt családhoz tartozik, melynek nyomai csak kövesedésekben találhatók a devoni földrétegben.“

„Hogyan!“ szóltam, „mi ez ős tengerek egy élő lakójának birtokába jutottunk volna?“

„Igen,“ válaszolt a tanár, vizsgálódásait folytatva, „láthatod, hogy ez őskori halaknak semmi azonosságuk a jelenkori fajokkal. Ily állatot élve birni oly szerencse, minőről más természettudósok álmodni sem mernek.“

„A pterychtisek fajához; meg mernék erre esküdni; ezen azonban rendkivüli sajátságot veszek észre, mely, mint mondják, a földalatti vizekben élő halaknál szokott előfordulni.“

Csakugyan ugy volt, mint bátyám mondta. De ez talán rendkivüli eset volt. A horogra tehát ismét csalétek tétetett, mire ismét a vizbe vetettük azt. E tengerben ugy látszik temérdek hal lakik, mert két óra alatt számos pterychtist fogtunk, valamint egy szintén kihalt családhoz, -37- a dipteritákhoz, tartozó halakat is, melyeknek faját bátyám azonban fel nem ismerhette. Mindnyájuknál hiányzott a látás műszere. E váratlan halászat megszaporitotta élelmiszereinket.

Az tehát bizonyosnak látszik, hogy e tenger csak őskori fajokat tartalmaz, melyek között a halak ugy, mint a kétéltüek is, annyival tökéletesebbek, minél régibb teremtetésük.

Talán találkozunk valamelyikével ama gyikfajoknak, melyeknek alakját a tudomány képes volt kiegésziteni egy csonttöredék nyomán.

Szememhez illesztettem a látcsövet és körültekintettem e tengeren, mely azonban puszta volt. Valószinüleg még igen közel vagyunk a partokhoz.

Felnéztem a levegőbe. Miért is ne csapkodhatnák szárnyaikkal e nehéz légrétegeket ama madarak, melyeknek alakját a halhatatlan Cuvier irta le? A halak élelmiszerül szolgálhatnának neki. Szélylyelnéztem a magasban, de a lég lakatlan volt, mint a partok.

De képzelőtehetségem megnépesité e tájat, s a palaeontologia csodás hypothezisei eszembe jutottak. Ébren álmodtam. Látni véltem a viz felszinén ama roppant őskori tekenősbékákat, melyek uszó szigetekre hasonlitottak. Ugy tetszett, mintha az elhomályosult parton az őskor nagy emlősei jelennének meg; a lepthotherium, mely Brazilia barlangjaiban található, a merikotherium, mely Szibéria jeges vidékeiről került. -38- Távolabb a vastagbőrű lophiodon, ez óriási tapir, búvik el a sziklák mögött és kész martalékáért megküzdeni az anoplotheriummal, e különös állattal, mely hasonlit a szarvorrúra, a lóra, a nilusi lóra és a tevére is, mintha a teremtő, a világ kezdetkorában, sietségében több állat tulajdonait egyesitette volna egynek alakjában. Az óriási mastodon orrmányát forgatja és agyaraival összezuzza a part szikláit, mig a megatherium roppant lábait szélylyelvetve vágja fel lefelé hajló agyaraival a földet, és orditásával felkölti a gránitsziklák viszhangját. Feljebb az őskor majma, az első négykezű, mely a földön élt, kúszik a fák ágaira. Még magasabban a pterodactilus, melynek első lábaiból szárnyak nőttek, szeli át, mint valamely nagy szárnyas egér a sürű levegőt. Végre a legfelsőbb rétegekben roppant madarak, hatalmasabbak a kazuárnál, és nagyobbak a strucznál, terjesztik ki hosszú szárnyaikat, és neki röpülnek a gránitboltozatnak.

Az egész vizözönelőtti világ ujra született képzelőtehetségemben. Visszamentem a teremtés bibliai korszakaiba, mikor az ember még meg nem született volt, mikor a tökéletlen földön még el nem élhetett volna. Álmaim ekkor túlhaladták az élő lények korszakát. Előbb az emlősök tünnek el, azután a madarak, ezek után a másodkorszak kétéltüi, végre a halak, a kagylók, a puhányok, az átmeneti korszak növényállatai szintén visszatérnek a semmiségbe. -39- Az egész földön csupán én élek, csak az én szivem ver e lakatlan világban. Évszakok többé nem léteznek, sem éghajlatok; a földgömb tulajdon melege megsemmisiti a napsugarak befolyását. A tenyészet túlzott; ott járok-kelek e fa-nagyságu mohák között, bizonytalan lépteim nedves márgából és tarka homokkőből álló talajon visznek; óriási tobozfák törzseinek támaszkodom; lefekszem a száz láb magas sphenophyllek, asterophyllek és lykopodok árnyékában. A századok telnek oly gyorsan, mintha napok volnának. Még távolabb megyek a föld átalakulásainak sorozatában; a növények eltünnek; a gránitsziklák megszünnek kemények lenni; a rémitő forróság befolyása alatt minden anyag meghigul; a viz felbugyog a gömb fölszinén; majd forrni kezd és a légbe emelkedve, gőzalakban környezi a földet, mely már most nem egyéb izzó gázból álló golyónál, oly nagy és oly ragyogó, mint a nap!

E gőztestnek, mely ezernégyszázszorta nagyobb ama gömbnél, melyet egykor képezend, e gőztestnek közepében én vagyok s vele repülök a bolygók által áthasitott ürben; testem megfinomul, megritkul, és gáz alakban, mint súlylyal nem biró parány vegyül ama roppant gőztömegek közé, melyek a végtelen ürben rohannak lángoló pályájukon!

Minő álom! Hová ragadtatám? Kezem lázasan jegyezte a papirra mind e különös részleteket. Mindent elfelejtettem, a tanárt, a kalauzt -40- és a tutajt! Elmém hallucinatio uralma alá jutott…

Ugyanazon pillanatban érezém, mint ragad meg Hans erős keze. Ha ő nincs, álmodozásom befolyása alatt a hullámok közé rohantam volna.

„Nem, egy perczre hallucinatióba merültem, de ez most elmult; egyébiránt semmi baj?“

„Semmi! a szél kedvező, a tenger nyugodt! Gyorsan haladunk, és ha e tenger szélességét illetőleg nem csalódom, csakhamar ki fogunk kötni.“

E szavak hallatára felállottam és a látkört vizsgáltam; de a viz vonala még mindig a fellegek határvonalával vegyült össze.

XXXIII.

Szombat aug. 15. – A tenger megtartotta egyhangu jellegét. Partot sehol nem látunk. A látkör nagyon távolnak látszik.

Bátyám azonban nem álmodott, és igen roszkedvü volt; a környező végtelen ürnek minden irányában körülfuttatja távcsővel fegyverzett -41- tekintetét, s azután boszankodva fonja keresztbe karjait.

Azt kezdem tapasztalni, hogy Lidenbrock tanár ismét oly türelmetlenné és hevessé kezd válni mint ezelőtt volt, s e tényt feljegyzem naplómba. Csupán a rendkivüli veszély és szenvedés, melyet kiállottam, volt képes szivében az emberség szikráját felszítani; de mióta felgyógyultam, jelleme is visszanyerte régi sajátságait. Pedig nem volt oka heveskedni. Utazásunk a legkedvezőbb viszonyok közt volt folytatható! A tutaj is valóban bámulatos sebességgel haladott!

„Bátyám nyugtalannak látszik?“ mondám, látva, hogy a távcsövet gyakran emeli szeméhez.

Ekkor jutott eszembe, hogy indulásunk alkalmával a tanár harmincz mértföldnyire számitotta hozzávetőleg e földalatti üreget. Azóta pedig már háromannyi utat tettünk, és a déli part mindeddig még nem volt látható.

„Nem lefelé haladunk!“ válaszolt a tanár; „mennyi időt veszitünk ezzel; pedig én csakugyan nem azért jöttem ide, hogy csolnakon kirándulást tegyek e tón!“ -42-

„De“, mondám, „miután a Saknussemm által kijelölt utat követtük…“

„Ez kérdés. Valóban az ő utját követtük-e? Saknussemm valjon találkozott-e e viztükörrel? S átkelt-e rajta? Ama patak, melyet kalauzul választottunk, valjon nem vitt-e bennünket tévutra?“

„Semmi esetre sincs okunk megbánni, hogy ide jöttünk. E látvány felséges és…“

„Nem arról van szó, hogy mit látunk. Én kitüzött czélomat akarom elérni s azért ne dicsérd nekem e látványt!“

Megfogadtam a tanár szavát s azontúl nem igyekeztem őt vigasztalni, hadd rágja ajakát. Esteli hat órakor Hans bérét követelte, és bátyám kifizette neki a három tallért.

Vasárnap, aug. 16. – Semmi ujat nem tapasztaltunk. Az idő nem változott, csupán a szél lett alig észrevehetőleg hüvösebbé. Midőn felébredtem, első gondom volt arról meggyőződni, hogy a világosság meg nem szünt, mert folyvást attól tartottam, hogy az elektrikus fény kialszik. De ennek semmi nyoma: a tutaj árnyéka éles körrajzokban látható a viztükrön.

E tenger valóban határtalan! Nagysága egyenlő lehet a földközi, vagy talán az atlanti tengerével is. Miért ne?

Bátyám többször megmérni igyekezett a viz mélységét; a legnehezebb csákányok egyikét -43- kötél végére kötötte, és azt kétszáz ölnyire bocsátotta le a vizbe, de nem ért feneket. Nagynehezen tudtuk mérónunkat visszahuzni.

Mikor a csákány ismét szemünk elé került, Hans annak felületén igen észrevehető benyomatokat vett észre s mutatott nekem. Azt lehetett volna hinni, hogy e vas erősen két kemény test közé volt szoritva.

Nem értém e szót. Bátyám felé fordultam, ki azonban tökéletesen el volt merülve gondolataiba. Nem szerettem volna őt háboritani s ennélfogva ismét az izlandira tekintettem. Ez többször egymásután feltátva és betéve száját, érteté meg velem gondolatát.

Igen. Csakugyan fogak lenyomata volt az, mi a vason meglátszott! Azon állkapcza, melyben e fogak gyökereztek, iszonyu erővel birhat! Talán a letünt fajokhoz tartozó szörnyeteg, falánkabb a czápánál, hatalmasabb a czethalnál, tanyázott amott lenn a mély vizréteg alatt? Nem voltam képes tekintetem levenni e félig összerágott vasrudról! Ugy látszék, hogy mult éjjeli álmom teljesedésnek indult.

E gondolatok egész nap izgatottságban tartottak, és képzelőtehetségemet alig hüthette le a néhány órai álom.

Hétfő, aug. 17. – A másodkorszak vizözönelőtti -44- állatainak sajátságai fölött gondolkodtam; azon állatok fölött, melyek a puhányokat, kagylókat és halakat követték, s a földgömbön az emlősök megjelenését előzték meg. A világ ekkor a kétéltüeké volt. E szörnyek vetélytelenül uralkodtak a jurai tengerekben. A természet a legtökéletesebb szervezettel ajándékozta meg őket. Mily óriási termet! Mily iztózatos erő! A jelenkori gyikfajok, alligatorok és krokodilok, a legnagyobbak és legfélelmesebbek is csak jelentéktelen másai őskori eldődeiknek!

E szörnyetegek felidézése remegéssel töltött el. Soha emberi szem e lényeket élve nem látta. Ezer századdal korábban mint az ember, jelentek meg ezek a földön, de kövesült csontjaik, melyek azon agyagos mészkőben találhatók, melyet az angolok liasnak neveznek, lehetségessé tették, miszerint testük idomairól és roppant nagyságáról tökéletes fogalmat szerezhessünk.

A hamburgi muzeumban láttam ez óriásgyikok egyikének csontvázát, mely harmincz láb hosszú. Arra vagyok-e én, a föld lakója, kárhoztatva, hogy ez özönvizelőtti faj valamelyik képviselőjével álljak szembe? Nem! Ez lehetetlen. És mégis e vason tisztán meglátszik a rettenetes fogak helye, s e nyom alakjáról felismerhetem, hogy a fogak kúpalakuak mint a krokodiléi.

Rémülve szegeztem tekintetemet a tengerre, azt várva, hogy a hullámok alól fölmerül a tenger alatti barlangok valamely lakója. -45-

Ugy hiszem, hogy Lidenbrock tanár osztja sejtelmeimet, ha nem is aggodalmaimat, mert, miután a csákányt megvizsgálta, tekintetét a tengeren jártatá körül.

„Mi a manónak is akarta megmérni a tenger mélységét,“ gondolám magamban; „bizonyosan valamely tengeri állatot háborgatott nyugalmában, és ha megtámadtatunk…“

Egy tekintetet vetettem fegyvereinkre és meggyőződtem, hogy használható állapotban vannak. Nagybátyám látva, hogy a fegyvereket vizsgálom, helyeslőleg intett fejével.

A hullámok felszinén tapasztalható mozgás már is bizonyitotta, hogy a mélyebb vizréteg felzavartatott. A veszély közeledik. Őrködnünk kell.

Kedd aug. 18. – Beesteledett, vagy helyesebben: elérkezett azon percz, mikor szemhéjainkat álom nehezíti, mert e tengeren nem létezik éj és a változatlan világosság mindegyre fárasztja a szemet, mintha a sarkköri tenger napja alatt hajóznánk. Hans a kormányon van. Mialatt ő virraszt, én elalszom.

Két órával később roppant rázkódás költött fel. A tutaj fölemeltetett a hullámok közől és leirhatatlan erővel vettetett husz ölnyire.

Hans ujjával egy kétszáz ölnyi távolban látható feketés tömegre mutatott, mely hol fölemelkedett, -46- hol lebukott. Odatekintettem és rögtön fölkiálték:

„Igen“, válaszolt most bátyám, „és amott egy rendkivüli nagyságu tengeri gyík.“

„És távolabb egy iszonyu krokodil! Nézze roppant állkapczáit, minő fogakkal van fölfegyverkezve. Ah! most eltünt!“

„Czethal, czethal!“ kiáltott most a tanár, „látom roppant uszószárnyait. Látom a vizet és leget, mely orrlyukaiból lövell.“

Csakugyan két híg oszlop emelkedett jelentékeny magasságban a viz szine fölé. Mi bámulva, rémülve néztük a tengeri szörnyek ez egész csordáját. Nagyságuk természetfölötti, és közülök a legcsekélyebb is egy harapásra semmisitené meg tutajunkat. Hans a vitorlát tökéletesen kibocsátani akarta, hogy e veszélyes szomszédságból meneküljünk, midőn a másik oldalon ép oly rémes ellenségeket pillantott meg: negyven lábnyi tekenősbékát és harmincz láb hosszu kigyót, mely roppant fejét a hullámok fölé emelte.

Lehetetlen volt menekülnünk. A szörnyetegek közeledtek; oly sebességgel forogtak a tutaj körül, minőre a leggyorsabb gőzmozdony sem lenne képes; mindinkább keskenyedő körvonalban forogtak körülöttünk. Felfogtam fegyveremet. De mi hatást lehetett golyótól várni, mely ez állatok testét fedő pikkelyeken meglapult volna? -47-

A rémület elnémitott bennünket. Ime most közelednek! Egyfelől a krokodil, másfelől a kigyó; a többi szörnyeteg eltünt. El akartam sütni fegyveremet, de Hans meggátolta szándékomat. A két szörnyeteg a tutajtól mintegy ötven ölnyire haladt el és egymásra rohant; dühökben bennünket észre sem vettek.

A küzdelem a tutajtól mintegy száz ölnyire kezdődött. Tisztán kivehettük, mint dulakodik egymással a két szörnyeteg.

De most ugy rémlett előttem, mintha a többi állat is részt venne a harczban: a delphin, a czethal, a gyík és a tekenősbéka; hol egyiket, hol másikat láttam feltünni. Mutattam őket Hansnak, de ő tagadólag rázta fejét.

„Igen! E szörnyetegek egyike a delphin orrával, a gyík fejével, és a krokodil fogaival bir és e körülmény csalt bennünket. Ez a vizözönelőtti kétéltüek legszörnyübbike, az ichthyosaurus!“

„A másik tekenősbéka teknőjébe rejtett kigyó, az elébbinek irtózatos ellene, a plesiosaurus!“

Hans csakugyan igazat szólott. Csupán két -48- állat zavarta meg igy a tenger felszinét; az őskori Oceanok két lakóját szemlélhetém. Láttam az ichthyosaurus véres szemét, mely akkora mint egy ember feje. A természet ez állat szemét rendkivüli erejü optikai készülékkel látta el, mely képes volt ellentállani a vizréteg nyomásának, ama roppant mélységben is, hol ez állat tanyázni szokott. Helyesen nevezik a gyíkok czethalának, mert ez utóbbinak sebességével és gyorsaságával bir. Ez, melyet itt látok, száz láb hosszu; nagyságát akkor itélhetem meg, mikor a hullámok fölé emeli farkának függőleges uszószárnyait. Állkapczája rémitő nagy és a természettudósok szerint száznyolczvankét fogat tartalmaz.

A plesiosaurus teste hengeralaku, farka rövid, és lábai evezők alakjával birnak. Egész testét teknő boritja, és nyaka, mely hajlékony mint a hattyu, mintegy harmincz lábnyira emelkedik a hullámok fölé!

Ez állatok leirhatatlan dühvel támadták meg egymást. Egész vizhegyeket támasztottak, melyek a tutajig terjedtek. Számtalanszor kellett attól tartanunk, hogy jármüvünk elmerül.

A két szörnyeteg összeölelkezett. Többé nem tudtam megkülönböztetni egyiket a másiktól! A győztes dühétől tartottunk.

Egy, azután két óra mult el igy. A tusa folyvást egyenlő dühvel folyt. A küzdők hol közeledtek a tutajhoz, hol eltávoztak attól. Mi mozdulatlanul állottunk, fegyvereinket lövésre fogva. -49-

Egyszerre az ichthyosaurus és a plesiosaurus eltüntek, valódi örvényt támasztva a viz hullámaiban. Néhány percz mult el. A tenger mélyében fog-e befejeztetni a küzdelem?

De most egyszerre roppant fő merült fel a viz alól, a plesiosaurus feje. A szörnyeteg halálosan meg volt sebesitve. Roppant teknőjét többé nem láttam. Csupán hosszu nyaka emelkedett fel, hol lecsapódott, hol ismét felemelkedett, meghajolt, a hullámokat verte mint valami óriási ostor, hajlongott mint a ketté vágott féreg. A viz messzire szétfecscsent és szemeinket elboritotta. De a szörnyeteg halálküzdelme végéhez közeledik, mozdulatai gyengülnek, vonaglása csendesedik és most a hosszu kigyóalaku csonk élettelenül terül el a lecsillapult hullámokon.

Nem tudtuk, hogy az ichthyosaurus visszatért-e földalatti barlangjába, vagy ismét megjelenend a tenger felszinén.

XXXIV.

Szerda, aug. 19. – Szerencsére a szél erősen fujt, és igy gyorsan távozhattunk e küzdelem szinhelyéről. Hans folyvást a kormányon van. Nagybátyám, ki e tusa eseményei által felrázatott mély elmerültségéből, most ismét hallgatva, türelmetlenül nézi a tengert.

Utazásunk ismét egyhanguvá lesz, de nem kivánom, hogy ez egyhanguság a tegnapi veszélyek árán szakittassék meg. -50-

Csütörtök, aug. 20. – Éjszak-keleti szél, változó. Hévmérsék meleg. Óránként három és fél mértföldet haladunk.

Déltájban távoli zaj hallatszott. Feljegyzem e tényt, a nélkül, hogy azt megmagyarázhatnám. E zaj folytonos bömbölésre hasonlit.

Hans az árbocz csúcsára kúszott, de onnan sem látott semmit. A tenger sima volt s a látkörig nem tünt föl rajta semmi szikla.

Ez észrevételt közöltem bátyámmal, ki tagadólag rázta fejét. Én pedig meg vagyok győződve, hogy nem csalódom. Talán valamely zuhataghoz közeledünk, mely magával ragad bennünket a mélységbe? Meglehet, hogy a tanárnak az utazás ily módja tetszenék, mivel az függőleges irányban történnék, de én részemről…

De minden esetre néhány mértföldnyi távolban valami zajos tüneménynek kell véghezmennie, mert most a zúgás már nagyon erősen hallatszik. Valjon a légből, vagy a tengerből származik-e az?

Most szemeimet a légkörben függő gőzökre emeltem, és vastagságukat megitélni igyekeztem. Az ég csendes volt; a fellegek, melyek a boltozatig, a legnagyobb magasságig emelkedtek volt, mozdulatlanoknak látszottak, sőt az -51- elektrikus fény látható sugárzása miatt csaknem láthatatlanokká lettek.

Ezután a tiszta és minden ködtől ment látkört kezdtem vizsgálni. Tekintete nem változott. De ha e zaj vizeséstől, zuhatagtól származik; ha ez egész tenger valamely alantibb medenczébe ömlik; ha e zúgás lerohanó viztömeg által idéztetik elő: ugy a viznek folynia kell, és pedig minél inkább közeledünk a veszélyhez, annál sebesebben. Megvizsgáltam, hogy a viz folyik-e és ugy tapasztaltam, hogy nem. Egy a tengerbe vetett üres palaczk, elmaradt tőlünk.

Négy óra tájban Hans felkelt helyéről, az árboczba fogódzott és felkúszott annak csúcsáig. Onnan tekintete befutotta ama körivet, melyet a tenger szine a tutaj előtt képezett; a kalauz szemei egy ponton akadtak meg. Arcza nem fejezett ki meglepetést, de szeme állandón egy pontra szegeződött.

Az utóbbi megragadta távcsövét s egy perczig, mely előttem századnak tetszett, figyelmesen nézett azon keresztül.

„Ugy tartsunk inkább nyugot felé, mert most tudjuk, hogy mily veszélyes az ily özönvizelőtti szörnyekkel való találkozás!“

Azonban, ha ily távolságra, mely ama állattól még elválaszt bennünket, és mely legalább tizenkét mértföldnyi, látni lehet az orrlyukaiból lövellt vizsugárt, termete csakugyan természetfölötti lehet. A legegyszerübb ész is beláthatná, hogy tőle menekülni kell. De ha egyszerü eszünk volna, nem jöttünk volna ide.

Haladtunk tehát az eddigi irányban. Minél inkább közeledtünk, annál inkább nőni látszott a vizsugár. Miféle szörnyeteg lehet az, mely ennyi vizet képes beszíni, és igy szünet nélkül tudja azt kilövellni?

Esteli nyolcz órakor már alig két mértföldnyire voltunk tőle. Roppant terjedelmü, feketés, domboru teste szigetként terül el a tengeren. Képzelőtehetségemnek, vagy az ijedelemnek volt-e ily nagyitó hatása, vagy helyesen láttam, hogy hosszasága valóban több ezer lábnál? Miféle czetfaj lehet ez, melyről sem Cuviernek, sem Blumenbachnak nem volt fogalma? A szörnyeteg -53- mozdulatlan volt, mintha aludnék; ugy látszott, mintha a tenger nem volna képes őt fölemelni, s a hullámok oldalán törtek meg. A vizsugár, mely ötven láb magasra lövellt, eső alakjában, kábitó zajjal hullott alá. És mi őrültek módjára közeledtünk ez iszonyu tömeghez, melynek egynapi tápláléka ki nem kerülne száz czethalból.

Rémület fogott el. Nem akartam messzebb menni! Kész voltam a vitorlát tartó kötélzetet átmetszeni! Lázongani kezdtem a tanár ellen, ki heves szavaimra nem válaszolt.

„Persze hogy az,“ szólt nagybátyám, „geyser, épen olyan, mint az izlandi geyserek.“1)

Sokáig nem akartam hinni, hogy ennyire csalódtam, és egy szigetet tengeri szörnyetegnek néztem volna! De végre kénytelen voltam erről meggyőződni és tévedésemet bevallani. A mit láttunk, valóban nem egyéb természeti tüneménynél. -54-

Minél inkább közeledtünk, annál nagyszerübbnek látszott a légbe lövellt vizsugár. A sziget meglepőleg hasonlitott valami roppant bálnára, melynek feje tiz ölnyire emelkedik a hullámok fölé. A geyser (e szó izlandi eredetü, s e nyelven geysir-nek mondatik, mi annyit jelent, mint „düh“) méltóságteljesen emelkedett a sziget végén. Időről időre tompa dörgés hallatszik, és a roppant sugár, mintha csakugyan haragudnék, rémitőn megrázza gőzből álló fövegét és fellövel egész a fellegek alsó rétegeig. A geyser magányos volt, sem gőzfellegecskék, sem meleg források nem környezték, és az egész vulkáni erő benne összpontosult. Az elektrikus világosság sugarai e vizkévébe merültek, melynek egyes cseppjei a szivárvány minden szineiben csillogtak.

De gondosan el kellett kerülnünk a lehulló viztömeget, mely egy pillanat alatt lemeritette volna a tutajt. Hans ügyesen kormányozva, e sziget tulsó végére juttatott bennünket.

Kiugrottam a sziklára; bátyám gyorsan követett, mig a vadász helyén maradt, mint a kit semmi meg nem lep és semmi nem érdekel.

Kovás darázskővel vegyes grániton haladtunk, a talaj lábaink alatt remegett, mint a gőzkatlan teteje, mely alatt forró gőz szorul össze; a szikla csaknem izzó volt. Majd kis, központi medenczéhez értünk, melyből a geyser emelkedett. E vizbe, mely forrva csorgott le, hajlott -55- hévmérőt mártottam, és a higany százhatvanhárom fokra emelkedett.

E viz tehát izzó mélységből emelkedett fel. Ez megczáfolni látszott Lidenbrock tanár elméletét. Nem voltam képes e megjegyzést elhallgatni.

„Nem,“ válaszoltam szárazon, látván, hogy ily makacsság ellen hiába küzdenék.

Mindamellett nem tagadhatom, hogy eddig a szerencse különösen kedvezett, és hogy utazásunk eddig rendkivüli hévmérséki viszonyok között folyt; de az világosnak látszik, sőt bizonyosnak, hogy elébb-utóbb eljutunk azon rétegekbe, melyekben a központi forróság tetőpontját éri el, és a hévmérő fokozatán túl emelkedik.

Ezt szokta mondani a tanár, ki, miután e vulkáni szigetet öcscse nevére keresztelte, a tutajra szállott, hová én követtem.

Még néhány perczig szemlélhettem a geysert és észrevettem, hogy szökkenése és ereje nem mindig egyenlő; hol veszit erejéből, hol ismét megujul, mit én a belsejében levő gőzök változó nyomásának tulajdonitottam.

Végre ismét utnak indultunk, a sziklának igen meredek déli oldalát kerülve meg. Hans ez idő alatt a tutajon némi javitásokat tett. De minekelőtte ott hagynánk a partot, az áthaladott -56- távolság kiszámitására néhány észleletet tettem, és ezeket naplómba jegyzem. Mióta Margit kikötőjét elhagytuk, kétszáz hetven mértföldet tettünk a tengeren; Izlandtól pedig hatszáz mértföldnyire, következőleg Angolország alatt vagyunk.

XXXV.

Péntek, aug. 21. – Másnap a nagyszerü geyser eltünt szem elől. A szél valamivel erősebb, és gyorsan távoztat el bennünket Axel szigetétől. A zúgás lassanként megszünt.

Az idő, szabad legyen ekként kifejeznem magamat, rövid időn változni fog. A légkör gőzökkel telik meg, melyek magukba zárják a sós viz kigőzölgése által keletkezett elektricitást; a fellegek mindinkákb mélyebbre ereszkednek, és olajszin árnyalatot öltenek; az elektrikus sugarak alig képesek áthatolni e sűrű függönyön, mely leereszkedik a szinpadra, hol csakhamar a viharok drámája fog eljátszatni.

Kedélyem különösen nyomott volt, mint a földön minden élő lényé szokott lenni nagy viharok közeledtekor. A dél felé tornyosuló kerekded fellegek aggasztó tekintetüek; ama „kérlelhetetlen“ kifejezéssel birnak, melyet gyakran tapasztaltam szélvész közeledtekor. A lég nehéz, a tenger csendes.

A távoli felhők nagy gyapotcsomagokra hasonlitottak, melyek festői rendetlenségben vannak összehalmozva; lassanként feldagadnak és -57- több kisebb felhő egy roppant nagygyá olvad össze; oly nehezek, hogy nem képesek a látkörtől elválni; de most erősebb szél kezd fujni, s a felhők lassanként felvonulnak, setétebbé válnak és csakhamar az egész látkört elboritják, rémes látványt képezve; olykor egyes, még világos gőzréteg tünik fel e szürkés függönyön, de csakhamar ez is eltünik a setét tömegben.

A légkör nyilván elektricitással van tele; testemet is betölté az és hajam égnek mered, mint az elektrikus gépezet érintésekor. Ugy vélem, hogy ha társaim most érintenének, erős rázkodást tapasztalnának.

Reggeli tiz órakor a vihar jelenségei még határozottabbakká váltak; azt lehetett volna hinni, miszerint a szél megpihen, hogy azután annál nagyobb erővel dúlhasson; a felhő roppant tömlőhez hasonlitott, melyben a szélvészek gyülnek.

Még nem akartam hinni a fenyegető előjeleknek és még sem állhattam ellent, hogy ne szóljak:

A tanár nem felelt. Azon körülmény, hogy a tenger végtelenül terült el szemei előtt, irtózatos roszkedvüvé tette. Szavaimra csak vállait vonva felelt.

„Vihar támad,“ mondám kezemet a láthatár felé nyujtva; „e fellegek leereszkednek a tengerre, mintha összezuzni akarnák azt!“

Csend uralkodott. A szél elhallgatott. A -58- természet hullára hasonlitott és többé nem lélegzett. Az árboczon, melynek csúcsán már a Szent-Elm tüzét láttam, nagy redőkben hull alá a vitorla. A tutaj mozdulatlanul áll a sima, hullámot nem vető tenger közepette.

De ha már nem haladunk, minek tartogatjuk e vitorlát, mely a vihar első rohamára vesztünket okozhatja?

„Nem, ördög és pokol!“ kiáltott nagybátyám. „Százszor nem! Hadd ragadjon meg bennünket a szél, hadd hordjon el a vihar! Csak megláthassam végre valamely part szikláit, bárha tutajunk ezer darabra törne is rajtuk!“

Alig mondta ki bátyám e szavakat, midőn a déli láthatár tekintete egyszerre megváltozott; a megtolult gőz egyszerre vizzé változott, s a lég, mely az ekként támadt, ürt betölteni sietett, szélvészt képezett. A lég a barlang legtávolabb részeiből rohant elő. A setétség mindinkább növekedett. Már alig voltam képes néhány tökéletlen jegyzetet irni naplómba.

A tutaj felemelkedik és olykor nagyokat szökik. Nagybátyám a rázkodás következtében a tutaj deszkáira vettetett. Én térdeimen hozzácsusztam. Bátyám erősen fogódzott egy kötél végébe, és gyönyörüséggel látszott szemlélni a duló elemek által nyujtott látványt.

Hans nem moczczant. Hosszú hajzata, melyet a szélvész kuszált, és változatlanul rideg arczára -59- borzalt, különös kifejezést kölcsönöz vonásainak, mert minden szálon egy-egy apró láng égett. Arcza valóban ijesztő volt és valamely vizözönelőtti emberének lehetett volna azt hinni, ki az ichthyosaurus és megatheriumnak kortársa volt.

Az árbocz ellentállott. A vitorla megdagadt mint valamely hólyag és csakhogy ki nem csattant. A tutaj kiszámithatatlan gyorsasággal halad, de mégsem oly gyorsan, mint ama vizcseppek, melyek alatta helyüket változtatják, és melyekből a gyorsaság szabályos, egyenes vonalakat alakit.

Az eső orditó zuhatagot képezett, mely elfedte szemeink elől ama láthatárt, melynek irányában őrültekként rohantunk. De még minekelőtte az eső hozzánk érkezett volna, a felhő meghasadt, a tenger felforrott és a felsőbb rétegekben véghezmenő vegyészeti tünemény által előidézett elektricitás hatalmas szerepet kezd játszani. Irtózatos dörgés hallatszik s a boltozat lángba borul; számtalan villámsugár vegyül össze és metszi egymást, rettentő dörgés között; a gőztömeg mintha megtüzesednék; az eszközeink vagy fegyvereink vasára hulló jégdarabok szintén fényt lövellnek; a magasra emelkedő hullámok mindannyian tüzhányó hegyeknek -60- látszanak, melyek alatt benső tüz lobog, és melyek csúcsán lángcsokrok jelennek meg.

Szemeim kápráznak a vakitó fénytől, és a dörgés irtózatos zaja csaknem megsiketit; az árboczba fogódzóm, melyet nádként hajtogat a dühös orkán.

(Itt utijegyzeteim nagyon tökéletlenekké válnak. Csupán néhány futólagos és ugyszólván gépiesen leirt észrevételt találtam naplómban. De rövidségük, sőt homályosságuk is tökéletesen vázolja az izgatottságot és felindulást, mely rajtam erőt vett, és inkább mint emlékezetem adhat számot arról, mit ama helyzetben éreztem.)

Vasárnap aug. 23. – Hol vagyunk? Leirhatatlan sebességgel hajtatunk tova. Az éj borzasztó volt. A vihar nem csillapult. Folytonos zaj közepette, folytonos dörgés közt élünk. Füleinkbe vér szivárog. Egy szót nem válthatunk.

A villámok nem szünnek. Egynémelyik, miután ide-oda czikázva villant lefelé, hirtelen megfordul és irányt változtatva a gránitboltozatba csap. Ha e bolt leszakadna! Más villámok két ágra szakadnak, ismét mások tüzgömb alakját öltik és mint a bomba robbannak szét. Ez azonban nem növeli az általános dörgést; a zaj ereje tulhaladta azon határt, melyen innen az emberi fül képes a zaj erejének fokát megitélni, és habár a világ minden puskapora itt robbanna fel, „ennél többet hallani képesek nem volnánk.“ -61-

A felhők közől folyvást ömlik a fény; az elektrikus anyag szüntelenül válik el parányaitól; a lég és a gázok rettentő forradalmon mennek át; számtalan vizoszlop szökell a magasba és tajtékozva hull vissza.

A melegség nőttön nő. A hévmérőre tekintek, mely… (a fokok száma ki van törülve.)

Hétfő aug. 24. – Ennek soha nem lesz vége! E sürü légkör állapota, miután e változáson ment keresztül, talán mindig ez állapotban fog maradni.

A fáradság megtört bennünket. Hans nyugodt, mint rendesen. A tutaj folyvást délkeletnek tart. Mióta Axel szigetét elhagytuk, kétszáz mértföldet haladtunk dél felé.

Az orkán dühe megkétszereződött; a tutajon levő tárgyakat tartani kell, hogy a vizbe ne hulljanak. Magunk is árboczba, kötelekbe fogódzunk. A hullámok fejünk fölött rohannak el.

Három nap óta lehetetlen egy szót váltanunk. Szánk megnyilik, ajkaink mozognak, de hangot nem veszünk észre. Még ha egymás fülébe kiáltunk sem hallunk semmit.

Bátyám hozzám közeledett. Néhány szót szólott. Ugy rémlik, ezt mondta: „elvesztünk.“ De nem tudom bizonyosan.

Lehetetlen lévén szólni, e szavakat irtam és mutatám neki: „huzzuk be a vitorlát.“

De még rá sem ért, hogy fejét, melyet igenlőleg meghajtott volt, felemelje, midőn a tutaj fölött tüzes karika jelent meg. Az árbocz és a vitorla egy pillanat alatt tüntek el; láttam, mint emelkednek föl szédítő magasba, mint valamely pterodactylus, ez őskori phantastikus madár.

Rémület fagylalta vérünket; a tüzgolyó, mely félig fehér, félig azurszinü, és egy tiz hüvelyknyi bomba nagyságával birt, lassan lengedez ide-oda, mialatt a szélvésztől ostorozva meglepő sebességgel forog saját tengelye körül. Most hozzánk közelit, már a tutajon van, az élelmiszereket tartalmazó zsákra szökken, erről legurul, megugrik, a puskaporos ládát érinti. Iszonyat! Légbe repülünk! De nem. A ragyogó gömb tovább szökken; most Hanshoz közeledik, ki mereven rátekint; majd bátyámhoz, ki térdre bukik, hogy azt elkerülhesse; és végre hozzám, ki sápadozom és reszketek iszonyu ragyogásának és melegének hatása alatt; lábam mellett kezd forogni; fel akarom emelni lábamat, de erre képes nem vagyok.

Salétromos gázszag tölti be a levegőt és az ember gégéjébe, tüdejébe hatol. Majd megfulunk.

De miért nem tudom felemelni lábamat? Mintha oda volna szegezve a tutajhoz! Ez elektrikus tüzgömb tutajunkra szökkenvén, minden rajta lévő vasat megdelejesitett; a műszerek, az eszközök, a fegyverek egymásnak szöknek -63- és csörömpölve surlódnak össze; a csizmámban lévő szegek erősen a tutaj gerendáit összefoglaló vaskapocshoz tapadtak; ezért nem tudom felemelni lábamat!

Végre, minden erőmet megfeszitve, visszarántom lábamat, épen azon pillanatban, midőn a forgó tüzgömb megragadta volna és engem is magával rántott volna, ha…

Azután kialszik a tüz. Még ráértem, hogy bátyámat a tutajon elterülve lássam. Hans folyvást a kormányt fogja és a testét átható delejességnek befolyása alatt tüzet szórni látszik mindenfelé!

Kedd, aug. 21. – Hosszas ájulásból ébredek; a vihar folyvást tart; a villámok kigyók seregeként rohannak végig az egész látkörön.

Még mindig tengeren vagyunk? Igen, és mérhetetlen sebességgel hajtatunk tova. Elhaladtunk Angolország, a Manche csatorna, Francziaország, talán egész Európa alatt!

Ismét ujnemü zaj hallatszik! Nyilván a tenger törik meg sziklákon!… De ez esetben…

XXXVI.

Itt végződik az, mit uti naplónak neveztem, és mit hajótörésünkből szerencsésen megmentettem. Folytatom elbeszélésemet, mint elébb.

Nem mondhatom meg, hogy mi történt, mikor a tutaj a part szirtjeihez csapódott. Csak azt éreztem, hogy a hullámok közé merülök; hogy a halált elkerültem, hogy testemet az éles sziklák szélylyel nem szagkatták, tisztán csak Hans erős karjának köszönöm, mely kiragadott az örvényből. A bátor izlandi kivitt a hullámok közül, és letett a forró fövényre, hol bátyám mellett terültem el. Hans azután visszatért ama sziklákhoz, melyeken a dühödt hullámok törtek meg, és hajótörésünkből, mit lehetett, megmentett. Beszélni nem tudtam; az indulatok és fáradalmak minden erőmet megtörték; egy óráig tartott, mig némileg magamhoz tértem.

Az eső azonban folyvást esett, de épen abból, hogy e zápor mily sürün, sürübben mint elébb hullott, lehetett következtetni, hogy a szélvész végéhez közeledik. Néhány fölöttünk domboruló szikla megótt bennünket az égről hulló zuhatagtól. Hans élelmiszerekkel kinált meg, melyeket azonban nem is érintettem és csakhamar mindnyájan, ki lévén merülve e háromnapi virrasztástól, kinos álomba merültünk.

Másnap az idő gyönyörü szép volt. Az ég és a tenger mintegy közös megegyezéssel csillapultak le. A viharnak semmi nyoma nem maradt. -65- A tanár vidor szavakkal üdvözölt felébredésemkor. Bátyám jó kedve valóban irtózatos volt.

Azt lehetett volna vélni, hogy a király-utczai házban vagyunk, hogy nyugodtan ülünk a reggelihez, és hogy szegény Margitommal való egybekelésem e napra van kitűzve.

Ah! ha a vihar tutajunkat kissé keletnek hajtotta, ugy talán Németország alatt, az én kedves szülővárosom Hamburg és azon utcza alatt, azon ház alatt, mely magában foglal mindent, mit e világon szeretek, haladtunk el. Akkor csak negyven mértföldnyire voltam tőle! De negyven mértföld, függőleges irányban, gránitfalon keresztül, ez több mint ezer mértföld a föld szinén!

Mind e fájdalmas gondolatok egy pillanat alatt ébredtek fel agyamban, minekelőtte bátyám kérdésére feleltem volna.

„Hogyan!“ ismétlé bátyám, „nem válaszolsz? Nem mondod még, hogy aludtál?“

„Igen jól,“ feleltem én; „még meg vagyok törve a fáradságtól, de ez el fog mulni.“

„Nem, hanem e tengernek, mely végtelennek látszott, tulsó partján. Most ismét száraz -66- földön fogunk utazni, és a földgömb valódi mélyébe fogunk hatolni.“

„Vissza! Te már a visszatérésre gondolsz, még minekelőtte utunk czélját elértük volna?“

„Nagyon egyszerüen. A földgömb központjához érkezvén, vagy találunk más utat, melyen visszatérhetünk a föld szinére, vagy pedig arra térünk vissza, a merre jöttünk. Kötve hiszem, hogy ez ut elzárassék mögöttünk.“

„De hát élelmiszerünk marad-e annyi, hogy e hosszu utra elegendő legyen?“

„Minden bizonynyal. Hans nagyon ügyes fiu és meg vagyok győződve, hogy hajónk tartalmának legnagyobb részét megmentette. Erről egyébiránt rögtön biztos tudomást szerezhetünk.“

Ott hagytuk ama tágas nyilásu barlangot, melyen a szél keresztül járt. Volt még egy reményem, mely azonban egyszersmind aggodalom is volt; lehetetlennek véltem, miszerint azon rémitő erő, mely tutajunkat a parthoz csapta, azt a rajta levő tárgyakkal együtt meg ne semmisitette volna. Csalódtam. A partra érve, ott láttam Hansot és körülötte számos, rendbe -67- rakott tárgyat. Nagybátyám forrón, hálásan szoritotta meg a kalauz kezét. Ez ember, kinek emberfölötti elszántsága valóban példátlan, dolgozott volt, mialatt mi aludtunk és életét koczkáztatva mentette meg a ránk nézve legbecsesebb tárgyakat.

Mindamellett nem mondhatnám, hogy elég érzékeny veszteséget ne szenvedtünk volna; többi közt fegyvereink is hiányoztak, de ezeket könnyen nélkülözhettük. A puskaporkészlet azonban megvolt, miután a viharban kicsi hija, hogy fel nem robbant.

„Itt a sűrűségmérő, a legbecsesebb, melyért a többit mind odaadtam volna! Ezzel kiszámithatom a mélységet és tudni fogom, hogy mikor jutunk a központra. Ha ez birtokunkban nem lenne, megtörténhetnék, hogy túl mennénk a czélon és Ausztráliában bukkannánk fel a földből!“

„Itt van, e sziklán, és pedig tökéletes jó állapotban, valamint az időmérő és a hévmérők is. Hans valóban megbecsülhetetlen ember!“

Kénytelen voltam megvallani, hogy a műszerek közől nem hiányzik semmi sem. Mi az eszközöket illeti, ezeket is ott láttam a fövényen, ott hevertek a hágcsók, kötelek, csákányok, stb. -68-

Az élelmiszereket tartalmazó ládák ott állottak sorban a parton, tökéletes sértetlen állapotban; a tenger legnagyobb részüket megkimélte, és mindent összevéve, kétszersülttel, besózott hussal, fenyőnedvvel és száraz hallal, szóval szokott élelmiszereinkkel még négy hóra voltunk ellátva.

„Négy hóra!“ kiáltott a tanár, „ennyi idő alatt oda és vissza kényelmesen eljutunk és még marad is élelmiszereinkből annyi, hogy belőlök nagy ebédet adhatok, melyre minden Johanneumbeli kollegáimat meghivom!“

Régen hozzászokhattam volna bátyám különös kedélyéhez, és mégis ez ember most is csodálkozást költött bennem.

„Most pedig“, szólt a tanár, „vizkészletünket megujitjuk az esővizből, mely mind e gránitmedenczékben megállott; következőleg nem tarthatunk a szomjuságtól. Mi a tutajt illeti, meg fogom mondani Hansnak, hogy azt javitsa ki a mennyire lehet, habár azt hiszem, hogy többé nem lesz rá szükségünk.“

„Az jutott eszembe, öcsém uram, hogy talán nem arra megyünk ki, a merről lementünk.“ -69-

Kétkedve tekintettem a tanárra, azon kérdés merült fel bennem, valjon nem őrült-e meg.

Követtem bátyámat, ki a tenger felé emelkedő sziklaoromra ment, miután a vadásznak néhány szót mondott. Ott igen jó étvágygyal ettünk száritott hust, kétszersültet és theát; talán soha életemben ebéd nekem ily jól nem esett. Az éhség, a szabad lég, annyi izgalom után végre nyugalom, mindez együtt rendkivüli étvágyat gerjesztett volt bennem.

Reggelizés közben azon kérdést intéztem bátyámhoz, hogy valjon megtudhatnánk-e, hogy jelenleg hol vagyunk.

„Pontosan kiszámitani bajos“, válaszolt nagybátyám, „miután e háromnapi szélvész alatt nem jegyezhettem meg haladásunk gyorsaságát, sem utunk irányát, de mindamellett hozzávetőleg szerezhetünk némi fogalmat hollétünkről.“

„Axel szigetén, fiam. Ne utasitsd vissza azon megtiszteltetést, mely szerint a föld belsejében fölfedezett legelső sziget nevedet viseli.“

„Legyen! Mikor az Axelszigethez értünk, tengeren mintegy kétszáz hetven mértföldet haladtunk volt, és több mint hatszáz mértföldnyire voltunk Izlandtól.“ -70-

„Jól van. Vegyük tehát e pontot számitásunk alapjául; a négy napig tartó szélvész alatt aligha huszonnégy óra alatt kevesebbet haladtunk nyolczvan mértföldnél.“

„Én is ugy hiszem? E szerint a szélvész tartama alatt háromszáz mértföldet haladtunk.“

„Ugy van s a Lidenbrocktenger partjait egymástól e szerint hatszáz mértföld választja el! Tudod-e Axel, hogy e tenger nagyságára nézve versenyezhet a földközivel?“

„És az a legfurcsább,“ vetém utána, „miszerint ha számitásaink nem csalnak, a földközi tenger most fejünk fölött van.“

„Jó darab, valóban szép utazás; de azt, hogy a földközi tenger, és nem Törökország vagy az atlanti tenger alatt vagyunk, csak ugy állithatjuk biztosan, ha utunk iránya nem változott.“

„Nem változott, a szél állandónak látszott; azt hiszem tehát, hogy e part Margit kikötőjétől délkeletre esik.“

„Erről könnyü lesz meggyőződnünk, csupán a delejtüre kell tekintenünk. Lássuk a delejtüt!“

A tanár azon sziklához sietett, melyre Hans a műszereket rakta volt. Nagybátyám jókedvű, vidor volt; kezeit dörzsölgette, fejét magasra -71- emelte és egészen megifjodott! Szemeim követték és kiváncsian vártam visszajöttét, mert tudni akartam, hogy gyanitásom nem csal-e.

A sziklához érve, bátyám fölemelte a delejtüt, vizirányosan helyezé el, és azután a tüt nézte, mely, miután sokáig ide-oda ingadozott, végre megállott a delejes befolyás alatt.

Nagybátyám reá bámult, azután szemeit dörzsölte, és ismét a türe nézett. Végre csodálkozást eláruló arczát felém forditá.

Bátyám intett és a műszerre mutatott. Meglepetve kiáltottam fel. A delejtü azon irányban mutatta az éjszakot, merre mi delet gondoltunk. A tü hegye a part felé fordult, a helyett, hogy a tengerre lett volna irányozva.

Megmozgatám a delejtüt, és sokáig vizsgáltam. Bármely irányba forditottuk is azt, mindig visszatért előbbi váratlan helyzetébe.

E szerint tehát többé semmi kétség, hogy a vihar alatt a szél megfordult, a nélkül, hogy észrevettük volna, és a tutajt visszahajtotta azon partra, melyet bátyám hite szerint messzire hagytunk volt.

XXXVII.

Nem vagyok képes leirni azon érzelmeket, melyek Lidenbrock tanár belsejében egymást követve dúltak: meglepetés, hitetlenség, és végre düh. Soha nem láttam embert sodrából ennyire kihozva, és ily ingerültségben. Az átkelés -72- fáradalmainak, a kiállott veszélynek, mind ennek meg kellett volna ujulnia! Hátra mentünk volt, a helyett, hogy haladtunk volna.

„Ah! a végzet ily játékot üz velem!“ kiáltott; „az elemek esküsznek össze ellenem! A lég, a tüz és a viz egyesitik törekvéseiket, hogy haladásomnak gátot vessenek! Jól van tehát, ki fog tünni, hogy mennyi nyomatékkal bir az én akaratom. Nem engedek, nem hátrálok egy tapodtat sem és meglássuk, ki lesz a győztes: a természet vagy én!“

Ott állott Lidenbrock Otto az orom tetején, haragosan, fenyegetődzve, mint a dühödt Ajax, mintha az isteneket híná csatára. De én szükségesnek véltem közbeszólni és bátyám őrjöngő felindulását zabolázni.

„Hallgasson meg bátyám,“ szóltam szilárd hangon. „E földön minden nagyravágyás számára határ van kitüzve; nem küzdhetünk a lehetetlenség ellen; készülékeink nincsenek oly állapotban, hogy tengeri utra indulhatnánk; ötszáz mértföldnyire nem ily gerendákból összeütött rozzant tutajon, takaróból készült vitorlával, nem ilyen árboczczal indul az ember, főleg a hol ily viharok szoktak dúlni. Nem is kormányozhatunk, a szélvész csak ugy játszik velünk s ennélfogva őrültség lenne e lehetetlen átkelést még egyszer megkisérteni.“

E megczáfolhatatlan okadatolások hosszu -73- sorozatát mintegy tiz perczig sororolhatám elő, a nélkül, hogy félbeszakittatnék; de ezt csak annak köszönhettem, miszerint a tanár nem hallgatott reám, és egész okoskodásomból egy szót sem értett meg.

Ez volt válasza. Hiába kértem, könyörögtem, indulatoskodtam; rémitő makacsságát nem tudtam megingatni.

Hans épen e perczben fejezte be a tutajon szükségessé vált kijavitásokat. Azt lehetett volna hinni, hogy e különös lény mindig előre találta ki bátyám szándokait. Néhány darab sourdarbrandurral toldotta meg a tutajt, visszaadva annak előbbi szilárdságát. Fölötte már ismét vitorla emelkedett, melylyel a szél játszott.

A tanár néhány szót szólt a kalauzhoz, mire ez rögtön a tutajra szállitotta podgyászunkat és mindent előkészitett az indulásra. A lég elég tiszta volt és a szél folyvást éjszak-nyugotról fujt.

Mit tehettem? Ellentállhattam volna-e kettőjöknek? Lehetetlen. Mégis, ha Hans hozzám csatlakozott volna. De ezt nem cselekedte. Ugy látszott, mintha ez izlandi minden egyéni akaratról lemondott és önmegtagadási fogadást tett volna. Semmi befolyással nem birtam ez emberre, ki csak bátyám akaratát ismerte. Haladnom kellett velök.

Már elfoglalni készültem tehát a tutajon szokott helyemet, midőn nagybátyám kezemet megragadva tartóztatott vissza. -74-

„Nem szabad elhanyagolnom semmit,“ folytatá bátyám, „és miután a végzet a part e részére vetett ki bennünket, nem fogok innen távozni, minekelőtte a vidéket meg ne vizsgáltam volna.“

E felelet megmagyarázható, ha tekintjük, hogy bár az éjszaki partra jutottunk vissza, de nem épen kiindulásunk pontjára. Margit kikötője inkább nyugot felé lehetett. Ennélfogva természetes volt, hogy bátyám e partokat megvizsgálni kivánta.

Hansot foglalatosságai közt hagyva, elindultunk. A sziklafal és a tenger széle között levő tér igen széles volt; egy félórai haladásba került, mig ama sziklákat elérhettük. Lábaink alatt számtalan különböző alaku és nagyságu csigahéjat zuztunk össze, melyekben a legelső korszakok állatai éltek volt. Roppant nagy teknőket, melyeknek átmérője olykor tizenöt lábnál több volt, láttam itt. Ezek a pliocenus korszak óriási glypthodonjának teknői voltak, melyeknek a jelenkori teknősbéka csupán apró másolata. Ezenkivül számtalan töredékkel volt a talaj boritva; éles, lapos, rendes vonalokban elhelyezett parti kavicsok voltak ezek. E körülmények azon meggyőződést költötték bennem, hogy e tért egykor a tenger boritotta. E szélylyelszórt -75- és most száraz sziklákon, a hullámok félreismerhetlen nyomokat hagytak hátra.

Ez némileg megmagyarázhatta, hogy mint létezhet tenger itt negyven mértföldnyire a föld szine alatt. De az én véleményem szerint e viztömeg lassanként a föld mélyebb üregeibe folyt le, és nyilván az Ocean vizéből származott, mely valami hasadékon keresztül csorgott ide. Azt azonban el kellett ismernem, hogy ama repedés most be van tömve, mert különben e barlang, vagy helyesebben e roppant medencze igen rövid idő alatt egészen megtelt volna. Sőt talán e viz a földalatti tüzzel való küzdelmében részben el is párolgott. Innen voltak megmagyarázhatók a fejünk fölött függő fellegek, és a nagy mérvü delejesség, mely viharokat költött a földgömb belsejében. A látott tüneményeket ez elmélet elég világosan megmagyarázni látszott; bármily rendkivüliek legyenek is a természet csodái, physikai szabályok által mégis mindig megmagyarázhatók.

Most tehát a viz által alakitott televénytalajon haladtunk, melyet, mint e korszaknak a földön oly nagy mennyiségben található minden rétegeit, a viz alakitott volt. A tanár figyelmesen vizsgálta a sziklák közeit. Ha nyilás létezett valahol, szükséges volt, miszerint annak mélysége megméressék. Habár meg voltam győződve, hogy tökéletesen szűz talajon járok, mégis ugy rémlett olykor, mintha egynémely szikla a Margit kikötője környékén levőkre hasonlitana. -76- A hasonlatosság olykor meglepő volt. A sziklákról száz meg száz patak és forrás hullott alá. Ugy tetszett, mintha ugyanazon sourdarbrandurokat látnám, valamint hű Hans-bachunkat, és a barlangot, melyben egészségemet visszanyertem; néhány lépéssel távolabb a sziklafal alakja, egy-egy patak megjelenése, vagy valamely különös alaku orom ismét kételyt költöttek bennem.

A tanár osztotta határozatlanságomat; nem tudta elhatározni, hogy ez egyhangu vidéket látta-e már valaha, ezt néhány szavából sejtettem.

„Világos,“ mondám, „hogy nem épen kiindulásunk pontján kötöttünk ki; de ha a parton haladunk, kétségkivül megközelitjük Margit kikötőjét.“

„Ez esetben,“ válaszolt bátyám, „fölösleges, hogy e vidéket közelebbről vizsgáljuk, és legjobb, ha visszatérünk a tutajra. De valjon nem csalódol-e Axel?“

„Bajos itt biztosan itélni, mert e sziklák mind nagyon hasonlitanak egymásra. Mégis ugy vélem, mintha felismerném azon előfokot, melynek tövében Hans tutajunkat készitette. Ugy hiszem, hogy közel vagyunk kis kikötőnkhez, ha ugyan nem épen ez az,“ szóltam egy kis öblöt vizsgálva, melyet felismerni véltem.

„Nem lehet. Legalább saját nyomainkkal kellene találkoznunk, és én nem látok semmit.“

„De látok én!“ kiáltottam egy a fövényen ragyogó tárgyra rohanva. -77-

„Hogyan!“ szólt a tanár, „te e fegyvert magaddal vitted volt hazulról?“

„Dehogy különös, sőt igen természetes; az izlandiak gyakran tartanak efféle fegyvert, és Hans, mert semmi kétség hogy övé e tőr, itt vesztette el…“

„Axel,“ szólt a tanár komoly hangon, „e tőr tizenhatodik századbeli fegyver, valódi gyilok, milyet akkoriban a nemesek viseltek övükben és melylyel a kegyelemdöfést szokták megadni; e fegyver spanyol eredetü; se nem tied, se nem enyém, se nem a vadászé!“

„Nézd, pengéje nem sebeket ütve csorbult ki ennyire; vastag rozsda fedi azt, mely se nem egynapos, se nem egyéves, se nem egyszázados!“

A tanár szokása szerint lelkesedésbe jött és képzelőtehetsége által elragadtatni engedte magát.

„Axel,“ szólt bátyám, „nagy felfedezés nyomán vagyunk. E tőr itt hever a homokon száz, -78- kétszáz, háromszáz év óta, és e földalatti tenger szikláin csorbult ki!“

„De e tőr nem magában jött ide!“ kiáltottam; „és nem magától görbült el igy! Előttünk már járt itt valaki!…“

„Ez ember nevét e tőrrel véste a sziklára. Ez ember még egyszer jelezni akarta kezével a központ utját. Keressünk, nézzünk szét!“

Lázas érdekkel jártuk össze a sziklákat, megvizsgálva a legcsekélyebb hasadékokat, melyek alaguttá tágulhattak volna ki.

Végre oly helyre jutottunk, hol a part igen keskenynyé vált. A tenger csaknem a boltozatot viselő sziklafal tövét mosta, legfeljebb is egy ölnyi szélességü tért hagyva. A sziklának két kidomborodása között setét alagut bejárása volt észrevehető.

Ott gránitlapon két félig eltörölt rejtélyes betü tünt fel előttünk, a bátor és phantastikus utazó nevének kezdőbetüi:

„A. S.!“ kiáltott nagybátyám. „Arne Saknussemm! Mindig Arne Saknussemm!“

XXXVIII.

Utazásunk kezdete óta sok rendkivüli bámulatot tapasztaltam; ugy véltem, hogy többé -79- nem lephet meg semmi és csodadolgokra nézve többé nem birok fogékonysággal. Mindamellett e háromszáz év előtt ide bevésett két betünek tekintetére eszem elállott. Nem csupán a tudós alchymista nevének kezdőbetüi voltak olvashatók a sziklán, hanem még a tőrt is, melylyel bevésettek, kezemben tartám. Valóban makacs hitetlenség lett volna, ha még most is kétségbe vontam volna, miszerint ez utazó létezett s ez utazást valóban megtette.

Mialatt fejemben ez elmélkedések váltották egymást, Lidenbrock tanár valóban költői rajongással dicsőitette Arne Saknussemm emlékét.

„Csodás lángész!“ kiáltott fel, „te nem feledtél ki semmit abból, mi más halandók számára megnyithatja a földkéreg utjait, és lábad nyomdokait három század eltelte után is feltalálhatjuk itt e sötét alagut fenekén! Te e csodadolgok szemléletét lehetségessé tetted mások számára is! Neved állomástól állomásra bevésve egyenesen czéljához vezeti az utast, ki elég merész arra, hogy kövessen, és a bolygónak központján is ott lesz a név, melyet kezed vésett be. Igen! én is be fogom vésni nevemet ez utolsó gránitlapra! E naptól kezdve ez általad látott előfok, itt az általad fölfedezett tenger mellett, örökké nevedet fogja viselni, legyen neve Saknussemm foka!“

E szavakat, vagy körülbelül ilyeneket, mondott bátyám, és a lelkesedés, mely szavaiban égett, rám is átterjedt. Lelkemben benső -80- tüz kezdett lobogni! Mindent elfelejtettem, az utazás veszélyeit, és a visszatérés akadályait. A mit más megtett, azt én is meg akartam tenni, s nem akartam hinni, hogy mi ember számára lehetséges, rám nézve lehetetlen legyen!

Már a sötét folyosó felé siettem, midőn a tanár megállitott és ő, ki különben oly könnyen el hagyta magát ragadni, ajánlott türelmet és hideg vért.

Önmegtagadásba került részemről, hogy bátyámnak engedelmeskedjem; gyorsan haladtam végig a part szikláin.

„Minden bizonynyal. Még viharnak is kellett keletkeznie, mely visszatéritett bennünket a czélunkhoz vezető utra. Áldott legyen e vihar, mely visszahajtott bennünket e partra, honnan a szép idő távoztatott el! Tegye fel bátyám, hogy hajónk orra, vagy helyesebben tutajunk orra, érintette volna a Lidenbrock-tenger déli partjait, mi lett volna belőlünk? Saknussemm neve nem jelent volna meg szemeink előtt és most elhagyatva lennénk ama parton, honnan ut nem vezet tova.“

„Ugy van, Axel, a gondviselés keze működött; -81- ez hajtott vissza bennünket éjszak felé, Saknussemm fokához, mikor mi délnek tartottunk. E dologban van valami, mi csodásnál is több; oly tény, melyet megmagyarázni egyáltalában nem vagyok képes.“

„Ne gondoljunk vele! Ne magyarázgassuk, hanem használjuk fel a tényeket.“

„De most ismét éjszaknak vezető uton indulunk meg, és Europa éjszaki részei, Svéd-, Oroszország, Sziberia alatt fogunk elhaladni, a helyett, hogy Afrika sivatagai, vagy az Ocean hullámai alá hatolnánk! Elég ennyit tudnunk!“

„Igazad van, Axel, minden rendén van, miután e vizirányos tengert itt hagyjuk, melyen meg nem közelithettük volna czélunkat. Most lefelé fogunk haladni, lefelé, szüntelenül lefelé. Tudod e, hogy már csupán ezer ötszáz mértföld választ el bennünket a föld központjától!“

„Ah!“ kiáltám, „ez valóban szót sem érdemlő csekélység! Előre! Induljunk!“

Ez őrjöngő beszélgetést folytatva, érkeztünk vissza a vadászhoz. Minden elő volt készitve a rögtöni indulásra; a legcsekélyebb csomag is a tutajra volt már téve, melyen most mi is helyet foglaltunk, mire a vitorla kibocsáttatott, és Hans a Saknussemm foknak tartva, kormányzott.

A szél nem volt kedvező, főleg ily esetlen alaku járműre nézve. Sokszor vasas botjaink és rudak segélyével kellett előre tolni a hajót. Gyakran a vizbe messzire benyuló sziklákat -82- kellett megkerülnünk. Végre három órai hajózás után, azaz esteli hat órakor, a kikötésre nézve kedvező helyre érkeztünk.

Én nagybátyámtól és az izlanditól követve, a partra ugrottam. E vizi ut nem csillapitott volt le. Sőt ellenkezőleg. Még azt is javaslatba hoztam, hogy tutajunkat égessük meg, a visszafordulást lehetetlenné teendők. De ezt nagybátyám nem engedte, miért én őt lanyhasággal vádoltam.

„Rögtön indulunk, fiam; csupán megvizsgáljuk előbb e folyosót, megtudandók, hogy lesz-e benne szükségünk a hágcsókra.“

Bátyám müködésbe helyezte a Ruhmkorff-féle készüléket; a tutajt parthoz kötöttük és ott hagytuk; egyébiránt az alagut nyilása alig husz lépésnyire volt és mi késedelem nélkül oda indultunk, én legelől.

A bejárás, mely csaknem köralaku volt, mintegy öt lábnyi félmérővel birt; a homályos alagut szikla közt haladt, és oldalai tüzhányati anyagokkal voltak mintegy kárpitozva, melyek egykor e csővön át löveltek föl; alsó része épen a tutaj magasságában volt, minélfogva minden akadály nélkül be lehetett az üregbe lépni.

Az alagut talaja csaknem vizirányos volt; azonban alig hat lépést haladtunk, midőn roppant szikla akasztotta meg lépteinket.

„Átkozott szikla!“ kiáltám dühösen, midőn -83- ez áthághatatlan akadály egyszerre megállitott haladásomban. Hiába kerestünk nyilást jobbra-balra, alul-fölül, sehol nem mutatkozott átjáró. A csalódás kellemetlen volt és sehogy sem akartam elhinni, hogy az akadály áthághatatlan. Lehajoltam és a sziklatömeg alá néztem; ott sem volt nyilás. Fölötte is a gránit domborodott. Hans a lámpa sugarait végig jártatta a fal minden részein; de ez mindenütt egyenlő tömörnek látszott. Le kellett mondanunk minden reményről.

Leültem volt a talajra, mig bátyám nagy léptekkel járt fel s alá az alagutban.

„Igen,“ szólt nagybátyám, „őt is megakasztotta-e e bezárt sziklakapu?“

„Nem, nem!“ válaszoltam hevesen. „E sziklatömeg valamely rázkodtatás, vagy a földkérget meg-megingató delejtünemények következtében zárta el az utat. Sok év telt el Saknussem visszatérte és e tömeg leszakadása között. Világos, hogy e folyosó egykor a lávának szolgált átjáróul, és akkor a tüzhányati anyagok akadály nélkül bugyogtak fel belőle. Ama repedéseken, ott fenn az alagut boltozatán, meglátszik, hogy ujak; e boltozat összehalmozott roppant kövekből áll, mintha valamely óriás keze rakta volna össze azokat. Egyszer azonban, rendkivüli rázkodás alkalmával, e szikla, mely a boltozat kiegészitő részének látszik, lehullott a talajra és elzárta az utat. E véletlen akadálylyal -84- Saknussemm nem találkozott, és ha el nem tudjuk azt háritani, nem vagyunk méltók arra, hogy a világ központjáig jussunk!“

Ekként szóltam e perczben! A tanár lelke mintha belém szállott volna. A fölfedezési szenvedély ihlettsége töltötte el lelkemet. Elfelejtettem a multat, nem gondoltam a jövővel. Számomra többé semmi nem létezett ama bolygó hátán, melynek mélyébe merültem, sem a városok, sem a mezők, sem Hamburg, sem a király-utcza, sem szegény Margitom, ki ekkor talán már azt hitte, hogy elvesztem a föld üregeiben.

„Jól van tehát!“ szólt nagybátyám, „ásókkal és csákányokkal utat törhetünk, és megdönthetjük ez akadályt!“

„Puskaporral dönthetjük meg egyedül, ássunk alá tüzaknát és repitsük a légbe.“

Az izlandi visszatért a tutajhoz, honnan csakhamar megjött, csákányt hozva magával, melynek segélyével aknát kezdett ásni. Nem -85- csekély feladat volt ez. Akkora lyukat kellett furni, hogy ötven font lőgyapot férjen el benne, melynek robbantó ereje négyszer annyi, mint a lőporé.

Rendkivüli lélekizgatottságban voltam. Mialatt Hans dolgozott, én bátyámmal együtt nagy serényen készitettem egy hosszú kanóczot, mely vászonbélbe töltött nedves lőporból állott.

Éjfélkor a munka tökéletesen be volt fejezve. A sziklába vájt üreg lőgyapottal volt tömve, és a kanócz, az alaguton végig vonulva, annak nyilásáig ért.

Egyetlen szikra képes volt most e borzadalmas készüléket tevékenységbe hozni.

XXXIX.

A következő nap, csötörtök augusztus huszonhetedike, földalatti utazásunkban emlékezetes nap volt. Nem gondolhatok e napra a nélkül, hogy szivem most is meg ne rendüljön rémületében. E percztől kezdve eszünk, saját tevékenységünk többé nem birt befolyással sorsunkra; e percztől kezdve a föld tüneményei és erői labdáztak velünk.

Reggeli hat órakor talpon voltunk. Közeledett a pillanat, melyben lőpor által voltunk utat törendők a gránitkérgen át. -86-

Személyesen kivántam meggyujtani a kanóczot. Ennek megtörténte után, tervünk szerint, visszatérendő voltam társaimhoz a tutajra, melynek tartalma még nem tétetett ki a partra; ezután lehető leggyorsabban el fogunk vitorlázni a parttól, hogy elkerüljük a robbanás veszélyeit, melynek hatása talán nem csupán a sziklatömeg belsejében lesz tapasztalható.

A kanócznak, számitásunk szerint, tiz perczig kellett égnie, minekelőtte a lőgyapot-tömeget felrobbantaná. Ez időköz tökéletesen elég volt arra, hogy a tutajhoz visszatérhessek.

Miután reggelinket hirtelen elköltöttük, bátyám és a vadász a tutajra szállottak, mig én a parton maradtam. Égő lámpával voltam ellátva, melylyel a kanóczot voltam meggyujtandó.

„Menj fiam,“ szólt bátyám, „és azután rögtön térj vissza hozzánk.“

Erre rögtön az alagut bejárása felé indultam. Felnyitottam a lámpát, és kezembe vettem a kanócz végét.

Hirtelen a lángba dugtam a kanócz végét, -87- mely erre sziporkázni kezdett, azután futva tértem vissza a parthoz.

Hans rudját a partnak feszitve, belóditotta tutajunkat a tengerbe. Mintegy husz ölnyire lehettünk a parttól.

A következő perczeket a legnagyobb izgatottságban töltöttük. A tanár az időmérő mutatóján tartotta szemét.

Mi történt ekkor! A robbanás zaját, ugy vélem, nem is hallottam. De a sziklák alakja szemem láttára egyszerre megváltozott; szélylyelnyiltak mint valamely függöny. Feneketlen mélységet pillantottam meg, mely a partban támadt. A tenger, legmélyében felbolygatva, roppant hullámot képezett, melynek hátán a tutaj függőlegesen emelkedett föl.

Mindhárman a tutaj fenekére omoltunk. Egy pillanat alatt a világosságot a legmélyebb setétség váltotta föl. Ezután ugy tetszett, mintha nem ugyan lábaim alól, hanem a tutaj alól minden szilárd alap elveszne. Azt hittem hogy a jármü elmerül. De csalódtam. Szólni akartam bátyámhoz, de a viz iszonyu zúgása miatt nem érthetett volna meg. -88-

Daczára a setétségnek, a zajnak, a meglepetésnek, a fölindulásnak megfoghattam, hogy mi történik.

A légbe röpitett sziklán túl nagy terjedelmü mély üreg létezett, a felrobbanás hatása valami földrengésformát idézett elő e repedésektől átszeldelt talajban; az üreg megnyilt és a tenger, zuhataggá változva, ragadott oda bennünket magával.

Egy óra, két óra, isten tudja mennyi idő telt el igy. Egymáshoz szorultunk; kezen fogtuk egymást, hogy a tutajból ki ne vettessünk; rémitő erős lökéseket tapasztaltunk, mikor a tutaj a falhoz verődött. Ez azonban ritkán történt, miből azt következtettem, hogy az üreg szélesedett. Semmi kétség, hogy ez Saknussemm utja volt; de a helyett, hogy magunkban szálltunk volna le, vigyázatlanságunk következtében egész tenger rohant le velünk együtt.

Ez eszmék természetesen homályosan és határozatlan alakban tüntek fel elmémben ily körülmények között. Nehéz volt azokat észszerüen összefüzni, mialatt ily széditő sebesen ragadtatám tova. Az arczomat suroló lég után itélve, haladásunk felülmulhatta a leggyorsabb vasuti vonatok sebességét. Ily körülmények között szövétneket meggyujtani lehetetlen volt, utolsó elektrikai készülékünk pedig a felrobbanás perczében tört volt el.

Nagyon meg voltam tehát lepetve, midőn -89- egyszerre világosságot tapasztaltam magam mellett. A fény Hans nyugodt arczára özönlött. Az ügyes vadásznak sikerült a lámpát meggyujtani, és habár a láng erősen lobogott s majd elaludt, mégis felderité némileg az éji homályt.

Az alagut széles volt. Nem csalódtam tehát, mikor ilyennek gyanitottam. A lámpa halványan derengő világában nem voltunk képesek a két oldalfalt egyszerre megpillantani. A bennünket villámsebesen tovaragadó viz lejtője felülmulta meredekségre nézve Amerika hajózhatatlan ragadó folyamaiét; a viz felszine egy csomó, hig anyagból készült nyilhoz hasonlitott, mely rendkivüli erő által hajtatik. Nem találok ennél helyesebb hasonlitást, a rám tett benyomás kifejezésére. A tutaj, olykor örvények fölébe érve, gyorsan forogva sikamlott tovább. Mikor az alagut oldalfalához közeledett, rá vetettem erre a lámpa világát, és ilyenkor haladásunk sebességét megitélhettem arról, hogy a szikla kidomborodásai vonalokká látszottak változni és azt lehetett volna hinni, hogy mozgó vonalak hálózatába vagyunk zárva. Hozzávetőleg óránként harmincz mértföldre számitottam haladásunk sebességét.

Nagybátyám és én meredt szemekkel bámultunk magunk elé és az árbocz csonkjához támaszkodtunk, mely a robbanás pillanatában eltört volt. Hátat forditottunk a légnek, hogy meg ne fuljunk e mozgás gyorsaságának következtében, -90- melyet emberi hatalom nem lett volna képes megakasztani.

Az órák multak. Helyzetünk nem változott, egy esemény azonban még bonyolultabbá tette azt.

Némileg rendbe hozni igyekezvén podgyászunkat, azt vettem észre, hogy a velünk volt tárgyak legnagyobb része eltünt a robbanás perczében, midőn a tenger oly rémitő erővel kapott el bennünket. Tudni akartam tisztán, hogy miből áll még készletünk, és a lámpát kezemben tartva, keresgélni kezdtem a tutajban. Műszereink közől csupán a delejtü és a chronometrum maradtak birtokunkban. Hágcsóink és köteleink közől egyetlen darab maradt meg, mely az árbocz csonkja közé volt tekerve. Sem ásó, sem csákány, sem kalapács, és mi legszomorubb, egy napra való élelmünk is alig volt!

Összekutattam a tutajt képező gerendák közeit, a legcsekélyebb nyilásokat, melyek a deszkák közt maradtak. De sehol semmit nem találtam. Nem volt egyéb élelmiszerünk egy darab száritott husnál és néhány darab kétszersültnél.

Bárgyuan tekintettem körül. Nem akartam helyzetünket megérteni! És mégis hogy gondolhattam most ezen veszélylyel? Ha hónapokra, évekre való élelmiszereink lettek volna is, de miként juthattunk volna ki ez örvényből, hová ellenállhatatlanul ragadott e zuhatag? Minek tartsunk az éhség gyötrelmeitől, mikor a halál annyi más alakban fenyeget? Hiszen rá sem érünk az éhenhalásra! -91-

Képzelőtehetségem magyarázhatatlan különczségénél fogva, megfelejtkeztem a jelen percz veszélyeiről, és csupán a fenyegető jövővel voltam elfoglalva, mely rémesen tünt fel előttem. Egyébiránt talán megmenekülhetünk a zuhatag dühétől és visszatérhetünk a föld felszinére. Mikép? Nem tudom. Hol? Mit bánom! Ezerszer valószinübb, hogy e zuhatagban elveszünk, mint hogy kimenekedjünk; de ez még sem tökéletesen lehetetlen; mig ellenben az éhenhalás legkisebb, legparányibb reményt sem engedett.

Eleinte mindent meg akartam mondani bátyámnak, meg akartam neki mondani, hogy mennyire ki vagyunk fosztva mindenből, és pontosan ki akartam számitani, hogy még mennyi ideig élhetünk. De ellentállottam és leküzdöttem a beszéd ösztönét. Nem akartam a tanárt megfosztani hidegvérüségétől.

E perczben a lámpa lángja hirtelen fogyni kezdett és végre tökéletesen kialudt. A bél elégett volt benne. Ismét mély homály környezett bennünket. Nem remélhettük többé, hogy ez áthathatatlan setétséget felderitsük. Volt ugyan még egy szövétnekünk, de ezt a léghuzam rögtön eloltotta volna. Ekkor, mint a gyermek, behunytam szememet, hogy ne lássam a setétséget.

Bizonyos idő multán rohanásunk sebessége megkétszereződött. Ezt az arczomat korbácsoló lég erejéről vettem észre. A viz rémitő meredeken sietett alá. Valóban azt hiszem, hogy a -92- tutaj már nem is sikamlott, hanem hullott, nekem legalább ugy rémlett, mintha csaknem függőlegesen buknánk le. Nágybátyám és Hans kezei, jobbról balról, erősen fogták karjaimat és benntartottak a tutajban.

Egyszerre, nem tudom mennyi idő eltelte után, erős lökést éreztem. A tutaj nem ütődött ugyan kemény testbe, hanem hirtelen megállott bukásában. Roppant hullám boritotta el a tutajt. Azt hittem, hogy a vizbe fulok.

E hirtelen történt elmerülés, vagy elöntetés azonban nem sokáig tartott. Néhány pillanat mulva ismét a viz szinén voltunk és teli torokkal szíhattam be a levegőt. Nagybátyám és Hans ugy szoritották karomat, hogy az majd összetört; még mind a hárman a tutajon voltunk.

XL.

Ugy hiszem, hogy ekkor esteli tiz óra lehetett. Ez utóbbi kábitó esemény után érzékeim közől legelébb a hallás ébredt fel. Alig hogy feljutottam a viz szinére, hallottam, mint áll helyre lassanként a csend, és mint szünik meg lassanként a zúgás, mely órák óta töltötte be füleimet. Végre bátyám e szavait érthetém meg:

Kinyujtottam karomat és a falat érintettem; kezem vérig zsuroltatott. Iszonyu sebesen emelkedtünk. -93-

Hansnak nem minden nehézség nélkül sikerült azt meggyujtania, és habár a láng nem fölfelé égett, hanem emelkedésünk gyorsaságának következtében tökéletesen lecsapódott, világa mégis képes volt az egész környezetet földeriteni.

„Ugy van, a hogy gondoltam,“ szólt bátyám; „keskeny kutban vagyunk, melynek félmérője legfeljebb négy öl. A viz, miután az üreg fenekét elérte, most visszaemelkedik a szinvonalra s bennünket magával emel föl.“

„Nem tudom, de mindenre készeknek kell lennünk. Rendkivül gyorsan emelkedik, ha nem csalódom másodperczenként két ölnyit, azaz perczenként százhusz ölnyit, vagyis óránként negyedfél mértföldet. Ekként haladva, hirtelen utazik az ember.“

„Igen, ha semmi utunkat nem állja, ha ez aknának fölül nyilása van; de ha nem volna, ha a lég a vizoszlop nyomása alatt lassanként összesajtolódnék, ha összezuzatnánk!“

„Axel“, szólt a tanár igen nyugodtan, „helyzetünk csaknem kétségbeesettnek mondható, de mégis van némi kilátás a megmenekülésre, és épen ezen gondolkodom. Igaz, hogy minden perczben elveszhetünk, de minden perczben menekülésre is nyilhat alkalom. Ennélfogva oly állapotban kell lennünk, hogy a legcsekélyebb körülményt is felhasználhassuk.“ -94-

E szavak hallatára bárgyun tekintettem bátyámra. Mit eddig elhallgattam, most végre meg kellett vallanom:

„Igen, csupán ez maradt meg belőle! Darabka száritott hus, hármunk számára!“

Egy óra telt el. Rendkivüli éhséget kezdtem érezni. Társaim szintén szenvedtek és egyik sem merte érinteni ama nyomoru élelemmaradványokat.

Ezalatt folyvást sebesen emelkedtünk; olykor a lég sürüségének következtében lélekzetünk elállott, mint a léghajósoké, mikor túlsebesen emelkednek. Ezek azonban, minél magasabbra emelkednek a légkör felsőbb rétegei közé, annál nagyobb hideget éreznek, mi pedig épen ellenkező hatást tapasztaltunk. A meleg nyugtalanitólag növekedett s e perczben bizonyosan volt már negyven foknyi. -95-

Mit jelenthetett e változás? Mindeddig a tények igazolták Davy és Lidenbrock elméleteit, mindeddig a meleget visszatartó sziklák különös helyzete, az elektricitás, a delejesség, módositották a természet általános törvényeit, és mérsékelt temperaturát idéztek elő; mert én előttem a központi tüz elmélete még most is czáfolatlanul állott. Valjon oly környezetbe jutottunk most, melyben ama törvény teljes erőben van fenntartva és hol a forróság tökéletes olvadás állapotában tartja a sziklákat? Ettől tartottam, és ezt közöltem is a tanárral.

„Ha vizbe nem fulunk vagy össze nem zuzatunk, ha éhen nem halunk, ugy valószinüleg elevenen égünk meg.“

A tanár nem felelt, csupán vállait vonta és ismét visszamerült gondolataiba.

Egy óra telt el és leszámitva a hévmérsékben tapasztalható csekély emelkedést, semmi nem változott helyzetünkben. Végre bátyám megszakitotta a csendet.

„Erőnket helyre kell állitanunk. Ha ez utolsó maradékokat kimélve, megkiséreljük életünknek néhány órával való meghosszabbitását, mindvégig elgyengült állapotban leszünk.“

„Feltéve, hogy valami menekvési mód kinálkozik, mikor tevékenységre lesz szükség, -96- nem lesz erőnk a cselekvésre, ha az éhség által elgyengittetni hagyjuk magunkat?“

„Semmink, az igaz; de azt hiszed, hogy szemeiddel, ha mindig ránézel is, több táperőt szíhatsz belőle? Ugy okoskodol, mint a kiben nincs akarat, nincs erély!“

„Hát bátyám még nem vesztett el minden reményt?“ kiálték ingerülten.

„Igen! öntudattal és akarattal biró lénynek nem szabad kétségbe esnie addig, mig szive ver, erei lüktetnek, idegei éreznek!“

Mily szavak! Azon ember, ki hasonló körülmények között ekként tudott szólani, csakugyan nem mindennapi jellemü.

„Együk meg élelmiszereink e maradványát az utolsó morzsáig és állitsuk helyre erőnket. Meglehet, hogy utoljára eszünk életünkben, de legalább a helyett, hogy végkép ki lennénk merülve, ismét férfiakká leszünk.“

Nagybátyám előkereste a hajótörésből megmentett darab hust és kétszersülteket és azt három egyenlő adagban osztotta el közöttünk. Egynek-egynek körülbelül egy fontnyi tápszer jutott. A tanár gyorsan evett, mondhatni lázas -97- szenvedéylyel; nekem éhségem daczára sem esett jól az étel és csaknem undorodva ettem; Hans pedig nyugodtan, mértékletesen apró falatokat vágott, és jóizüen rágta meg azokat, mint a kit a jövő aggályai nem nyugtalanitanak. A vadász tüzetes kutatás után talált volt egy fenyünedvvel még félig telt kulacsot; megkinált bennünket s e jótékony ital némileg elevenitő hatást gyakorolt reám.

Ismét némi remény ébredt bennem. Azonban utolsó ebédünk el volt költve. Ekkor reggeli öt óra volt.

Az emberi természet sajátságai közé tartozik, hogy az egészséget csupán annak hiányából ismeri; mikor jóllaktunk, alig vagyunk képesek az éhség gyötrelmeit megérteni; hogy felfoghassuk, tapasztalnunk kell azokat. Most is e hosszas koplalás után néhány falat kétszersült és hus diadalmaskodott elmult fájdalmaink fölött.

Ez ebéd után mindegyikünk gondolataiba merült. Mire gondolt Hans, a legszélső nyugot fia, kinek hideg elszántsága fölülmulta a végzethivő keletiekét? Mi engem illet, gondolataim csak emlékekből állottak, melyek lelkemet visszavitték a földgömb szinére, melyet bár ott ne hagytam volna soha sem! A königs-strassei ház, szegény Margitom, a jó Mártha asszony, mint megannyi vizio vonultak el szemeim előtt és a baljóslatu dörgést, mely körülöttünk e sziklaüregben -98- tombolt, ábrándaimban a föld városai zajának véltem.

Bátyám pedig most is szakmájába vágó dolgokkal volt elfoglalva; kezében tartva a szövétneket, figyelmesen vizsgálta a földréteg jellegét; helyzetünket az egymás fölé emelkedő telepek állásából felismerni igyekezett. E számitás, vagy helyesebben e hozzávetés csupán megközelitő lehetett; de a tudós mindig tudós, azaz addig, a mig hidegvérü marad, hidegvérüség pedig Lidenbrock tanárban nyilván rendkivül sok lakott.

Hallottam, amint geologiai tudományos szavakat mormolt magában; megértettem e szavakat s önkénytelenül érdek ébredt bennem e végtanulmány iránt.

„Tüzhányati gránit,“ szólt ő; „még mindig az ős rétegben vagyunk; azonban emelkedünk! Nagyon emelkedünk! Ki tudja?“

Ki tudja? Ő még mindig remélt. Kezével tapogatta a függőleges oldalfalakat és néhány pillanat mulva ekként folytatá:

„Ime a csillám! És itt a palacsillám! Helyes! Csakhamar az átmeneti korszakba érünk és akkor…“

Mit akart a tanár? Képes volt-e megmérni a fölöttünk levő rétegek vastagságát? Lehetett-e módszere, mely által ezt kiszámithatta? Nem. A sürüségmérő hiányzott és ezt semmi becsü nem pótolhatja.

A hévmérsék azonban gyors arányban növekedett -99- és a légkör csaknem izzóvá lett. Azon meleget juttatá eszembe, melyet az olvasztó kemenczék terjesztenek maguk körül müködésük idejében. Hans, bátyám és én kénytelenek voltunk kabátainkat, utóbb mellényeinket is levetni; a legcsekélyebb öltöny is alkalmatlanná vált, csaknem szenvedést okozott.

„De hát valami izzó tüzhely felé hajtatunk?“ kiálték egy pillanatban, midőn a forróság megkettőződni látszott.

„Nem,“ válaszolt nagybátyám, „ez lehetetlen! egyáltalában lehetetlen!“

Azon pillanatban, midőn e szavakat ejtettem ki, kezem véletlenül érintvén a vizet, hirtelen visszarántottam azt.

Ekkor legyőzhetetlen rémület fogta el lelkemet és többé el nem hagyta. Valami nagy esemény közeledtét éreztem előre, olyast, minőt a legmerészebb képzelőtehetség sem, tudna teremteni. Egy gondolat keletkezett bennem, eleinte határozatlan, bizonytalan volt, azután meggyőződéssé változott. El akartam űzni agyamból, de makacsul tért vissza; de kiejteni nem mertem azt. Néhány akaratlanul tett észlelet még szilárditott e meggyőződésben; a szövétnek kétes világában szokatlan, szabálytalan mozgalmat -100- vettem észre a gránitrétegekben; nyilván valami tünemény ment véghez, melyben az elektricitás nagy szerepet játszott; és azután e rendkivüli meleg, e forró viz!… Megvizsgáltam a delejtüt.

XLI.

Igen, megőrült! A tű egyik sarktól a másiknak szökkent; zavartan ide-oda ugrott, átfutott az egész körön és forgott, mintha szédülés fogta volna el.

Tudtam, hogy a legáltalánosabban elfogadott elméletek szerint a földgömbnek ásványkérge soha sincs tökéletes nyugvás állapotában; a belső anyagok bontakozása által előidézett módosulatok, a nagy hig árakból származó mozgalmak, a delejesség befolyása folyvást megrenditésére működnek, még akkor is, mikor a felszinén lakó lények e forradalmat nem gyanitják. E tünemény tehát egyéb ijesztő hatással nem lett volna reám, vagy legalább nem költötte volna fel bensőmben ama borzasztó eszmét.

De egyéb tények, bizonyos rendkivüli jelenségek, nem engedték, hogy csalódjam; a dörgések aggasztó erővel ismétlődtek és szaporodtak; olyanforma zaj volt ez, a minőt számos szekér okozna, mely gyorsan robog a kövezeten. Folytonos dörgés.

A delejtü őrült viselete, mely elektrikai tünemények által idéztetett elő, szintén szilárditotta -101- véleményemet; az ásványos kéreg, mintha szélylyel akart volna szakadni, a gránittömegek, mintha egymásnak akarnának rontani, mintha a repedés, melyben voltunk, betömetnék, az ür megtelnék és mi, szegény parányok, e borzadalmas tömkelegben összezuzatnánk.

„Mitől félsz már megint?“ felelt ő meglepőleg nyugodtan. „Mi lelt?“

„Mi lelt! Nézze e falakat, mint remegnek, e nagy tömegek kimozdulnak helyükből! E rémitő forróság, a viz forrása, a mindinkább sürüsödő gőz, ez eszeveszett delejtü, mindezek a földrengés jelenségei!“

„Kitörést!“ mondám; „müködésben levő vulkán kéményébe jutottunk tehát!“

„Ugy hiszem,“ szólt a tanár mosolyogva, „ennél nagyobb szerencsét nem is kivánhatnánk!“

Ennél nagyobb szerencsét! Megőrült bátyám? Mit jelenthettek e szavak? Mit jelentett e nyugalom és e mosoly?

„Hogyan!“ kiálték, „tüzhányó hegy kitörése -102- hajt fel bennünket! A végzet az izzó láva, a tüzes sziklák, a forró viz, minden tüzhányati anyagok utjába vetett bennünket! Felhajtatunk, kivettetünk, kihányatunk, föl a magasba, a légbe, szikladarabokkal, hamuzáporral, izzó kövekkel, lángok özönével együtt! S ennél nagyobb szerencsét nem is kivánhatnánk!“

„Igen,“ szólt a tanár, szemüvegei fölött nézve el rám, „mert csupán és egyedül ez uton juthatunk vissza a föld szinére!“

Nem irom le mindazon eszméket, melyek agyamban egymást üzték. Bátyámnak csakugyan igaza volt; soha még őt ily merésznek, ily meggyőződésteltnek nem láttam, mint e pillanatban, midőn tüzhányó hegy által való kivettetés eredményében bizott.

Ezalatt folyvást emelkedtünk; az egész éj igy telt el; a dörgés folyton növekedett; én meg voltam törve; ugy véltem, hogy utolsó órám közelit, és mégis különcz képzelőtehetségem valóban gyermekes buvárlatokra ösztönzött. De hiába, gondolataim uralma alatt állottam, nem én uralkodtam fölöttük.

Világos volt, hogy kitörés által hajtatunk föl; a tutaj alatt forró viz volt és e viz alatt egész lávaréteg és szikladarabok, melyek a tölcsér csúcsán minden irányban szélylyel fognak szóratni. E szerint csakugyan tüzhányó hegy kéményében voltunk. Erről már semmi kétség.

Ez azonban nem kiégett vulkán volt, mint a Sneffels, hanem teljes müködésben levő hegy. -103- Azon kérdés merült föl bennem, hogy mely hegy lehet ez, és hogy a föld mely részében fogunk kihányatni.

Mindenesetre éjszaki vidéken, erről nem lehetett kétség. A delejtü, minekelőtte megbolondult volna, e tekintetben mindig egyet mutatott. A Saknussemm foktól kezdve egyenesen éjszaknak ragadtattunk volt, több száz mértföldnyire. Valjon Izlandba tértünk-e vissza, talán a Hekla tölcsére által fogunk kihányatni, vagy a sziget hét egyéb tüzhányó hegyeinek egyike által? Nyugot felé ötszáz mértföldnyire e szélességü fok alatt csupán éjszaknyugoti Amerika kevéssé ismert vulkánai léteznek. Kelet felé egyetlen egy létezik a nyolczvanadik szélességi fok alatt, az Esk, Mayen János szigetén, nem messze Spitzbergtől. Bizonyos, hogy tüzhányó tölcsér van a földön elég, s közöttük oly tágasak, melyek akár egy egész sereget kihányhatnának! De melyik szolgáland nekünk kijárásul? Ezen törtem fejemet.

Reggel felé az emelkedési mozgás gyorsult. Hogy a meleg, mikor a földgömb felszinéhez közeledtünk, nőtt, a helyett, hogy csökkent volna, ez tisztán helyi okoknak, vulkanikus befolyásnak tulajdonitható. Haladásunk módja ez iránt többé semmi kétséget nem engedett; roppant erő, több száz légkörnyi erő, mely a föld méhében levő gőzök megtolulásából származott, ellenállhatlanul hajtott bennünket. De mennyi számtalan veszélynek tetettünk ki ez által! -104-

Csakhamar fakó viszfény lett itt-ott láthatóvá a mindinkább szélesedő függőleges aknában, jobbra-balra mély folyosókat vettem észre, melyek roppant alagutakra hasonlitottak és honnan sűrű gőz tódult ki; a falakat lángok nyaldosták és szikrák pattogtak bennök.

„Nos, mi van ebben! Kénkőlángok. Igen természetes, hogy kitörésben effélével találkozik az ember.“

„Nem fulunk meg, az akna szélesedik és ha szükséges lesz, itt hagyjuk a tutajt és valami hasadékban keresünk menhelyet.“

„Nincs itt többé viz, Axel; hanem valami lávatömegféle bugyog fel és fog bennünket a tölcsér torkolatáig emelni.“

A vizoszlop csakugyan eltünt volt és elég sűrű, habár forró tüzhányati anyagok foglalták el helyét. A hévmérsék kiállhatatlanná kezdett válni, és a hévmérő a légkörben kétségkivül legalább hetven fokot mutatott volna! Testemről verejték özönlött. Ha nem emelkedünk oly sebesen, kétségkivül megfultunk volna.

A tanár azonban nem létesitette azon javaslatát, hogy a tutajt ott hagyjuk és ezt jól tette. E néhány összetoldott gerenda elég szilárd -105- alapot képezett, és támpontul szolgált, mit egyebütt nem találhattunk volna.

Reggeli nyolcz óra tájban tapasztaltunk legelőször egy ujnemü tüneményt. Az emelkedés hirtelen megszünt, és a tutaj tökéletes mozdulatlanul állott meg.

„Mi ez?“ kérdém e hirtelen megállapodás által megrenditve, mint valamely lökés által.

Fölállottam s körültekinteni igyekeztem. Talán valamely kiálló sziklaorom akasztotta meg a tutajt, mely pillanatra ellentállhatott és visszatarthatta a felbugyogó tömeget. Ez esetben minél hamarább ki kellett azt szabaditani.

Azonban csalódtam. A hamuból, lávából és sziklatöredékekből álló tömeg maga szünt meg emelkedni.

„Ah! öcsém“, szólt bátyám fogait összeszoritva, „te tartasz ettől; azonban ne félj, a pillanatnyi nyugvás nem tarthat sokáig, már öt percze hogy állunk és rövid idő alatt ismét a tölcsér torkolata felé fogunk haladni.“

A tanár, mialatt igy beszélt, folyvást időmérőjén tartotta szemeit; jóslatát most is igazolták az események. A tutaj csakhamar ismét emelkedésnek indult; sebesen és egyenlőtlenül haladt fölfelé mintegy két perczig, azután ismét megállott. -106-

„Tiz percz mulva ismét meg fog indulni,“ szólt bátyám órájára tekintve.

„Igen. Oly vulkánban vagyunk, melynek kitörése meg-meg szokott szakadni; mintha pihenne, és ezalatt bennünket is pihentet.“

Bátyámnak igaza volt. Az általa kitüzött perczben rendkivüli gyorsasággal hajtatánk ismét fölfelé; erősen a tutaj gerendáiba kellett fogódznunk, hogy ki ne vettessünk. Ezután ismét megállott a tüzhányati tömeg.

Azóta sokat gondolkodtam e különös tüneményen, de nem voltam képes azt tökéletesen megmagyarázni. Mindamellett bizonyosnak vélem, miszerint a tüzhányó hegynek nem főkéményében, hanem valamely mellékcsatornában voltunk, mely a főkémény visszahatásának volt alávetve.

Nem tudhatom pontosan, hogy e tünemény hányszor ismétlődött; csak arra emlékszem tisztán, hogy valahányszor ujra mozgásba helyeztettünk, a hajtó erő mindannyiszor nagyobb volt, s ugy vitt fel bennünket, mintha puskából lövetnénk ki. A szünetek perczeiben majd megfultunk; a fölhajtatás ideje alatt pedig lélekzetünket vágta el a forró lég. Eszembe jutott, hogy mily kéjes lesz, ha majd valamely éjszaki vidéken, harmincz fokos hidegben, vettetünk ki; túlizgatott képzeletemben Szibéria hófedte sikjain jártam, és forrón vágytam azon perczre, mikor a sarknak jégtalaján fogok hencsereghetni! -107- Lassanként azonban eszméletem, az agyamat megrengető ismételt zökkenések következtében, megtört. Ha Hans nem tartott volna, nem egyszer zúztam volna össze fejemet a gránitfalazaton.

Arról tehát, mi a következő órákban történt, pontosan számot nem adhat emlékezetem. Homályosan emlékezem a folytonos dörrenésekre, a sziklatömegek rengésére és arra, hogy a tutaj egyszerre gyorsan forogni kezdett; lávahullámokon inogott, hamuzápor közepette; mindenfelé zúgó lángok környezték. Valamely orkán, melyről azt lehetett volna hinni, hogy roppant szellentyüből ered, szította a földalatti tüzet. Még egyszer pillantottam meg Hans arczát a tüznek piros viszfényében, s azután minden eszméletem bizonyos kábult rémületre szoritkozott, milyet az ágyu elé kötött elitéltek érezhetnek azon pillanatban, midőn az ágyu elsül s tagjaikat a légbe szórja.

XLII.

Midőn szemeimet megnyitottam, a kalauz erős karja fogta körül derekamat; másik keze bátyámat tartotta. Nem voltam veszélyesen megsebesülve, de egész testem meg volt törve. Valamely hegynek lejtőjén feküdtem, alig két lépésnyire a tátongó őrvénytől, melybe a legcsekélyebb mozdulat következtében is belebukhattam volna. Hans megmentette volt életemet, mialatt én a tölcsér lejtőjén hengeregtem. -108-

„Hol vagyunk?“ kérdé bátyám, ki nagyon ingerültnek látszott, midőn észrevette, hogy a föld felszinére jutottunk.

Utazásunk számlálhatatlan csodái után, még redkivüli meglepetés várt reánk. Azt hittem volt, hogy örök hóval fedett hegyoromra fogunk jutni, az éjszaki vidékek sivár pusztáinak közepette, a sarki nap halványsugárai alatt, túl a legmagasabb szélességi fokokon, és várakozásainkkal tökéletes ellentétben, bátyám, az izlandi és én a tüzével tagjainkat emésztő nap forró sugárai által megüvegesitett hegynek oldalában hevertünk.

Nem akartam hinni szemeimnek; de a roppant meleg, mely testemet sütötte, nem engedett kétséget. Félmezitelenül jutottunk volt ki a tölcsérből, s a ragyogó nap, melynek jótékonyságát két hónap óta önkényt nélkülöztük, valóban pazarló bőkezüséget tanusitott most irányunkban, vakitó sugarainak özönével, világossággal és meleggel öntve el bennünket.

Mikor szemeim hozzászoktak e fényhez, mely előttünk tökéletesen szokatlanná vált, legelőbb is a képzeletem által elkövetett hibákról győződtem meg. Azt hittem volt, hogy legalább -109- is Spitzbergbe fogunk jutni, és alig voltam képes e meggyőződést megváltoztatni.

„Arra ép oly kevéssé hasonlit. Ez nem éjszaki vulkán, nincsenek gránitdombjai, sem hófövege.“

Fejünk fölött, alig ötszáz lépésnyire tőlünk tüzhányó hegy tölcsére volt látható, melyből negyedóránként, nagy dörgéssel, magas lángoszlopok, sziklatöredékek, hamu és láva omlottak. Érzém mint reng a hegy, mely czethalak módjára lélekzett, és roppant kopotyákjából időrőlidőre tüzet és gőzt lövellt. Alattunk a meglehetős meredek lejtőn, tüzhányati anyagok rétegei terültek el, mintegy hét–nyolczszáz lábnyi mélységben; e szerint a tüzhányó hegy magassága nem volt több háromszáz ölnél. A hegy töve zöld fák tömött koszorújából látszott kiemelkedni, melyek között olaj- és fügefákat pillantottam meg, valamint bibor fürtökkel terhelt szőlőtőket.

E zöldelő sövényen túl a tekintet csakhamar gyönyörü tenger vagy tó tükrével találkozott, -110- mely e bájos vidékből alig néhány mértföldnyi körületü szigetet alakitott. Kelet felé kis kikötő látszott, melyet néhány ház környezett és melyben néhány különös alaku hajó ingadozott a hullámzó kék viztükrön. Távolabb apró szigetek csoportjai tüntek ki a tengerből, oly nagy számmal, hogy valami nagy hangyabolyra hasonlitottak. Nyugot felé távol partok körrajzai tüntek fel a láthatáron; ezeknek némelyikén összhangzatos idomu kék hegylánczok vonultak végig, másfelé pedig, távolabb parton, rendkivül magas hegyorom emelkedett, melynek csúcsa gőzfelleggel volt koronázva. Éjszak felé nagy terjedelmü viztükör csillámlott a nap sugaraiban, melyen itt-ott árboczok csúcsai, vagy dagadó vitorlák voltak láthatók.

Hans közönyösen hunyta be szemeit, bátyám pedig vizsgálódva nézett szélylyel, de nem értette a dolgot.

„Bármi legyen e hegy neve,“ szólt végre bátyám, „annyi bizonyos, hogy nagyon meleg van rajta; a robbanások sem szünnek és csakugyan nem érdemes tüzhányati kitörés által sértetlenül felhajtatni, ha azután valami szikladarab üti agyon az embert. Menjünk le, és majd megtudjuk, hogy hová jutottunk. Egyébiránt majd éhen-szomjan halok.“ -111-

Bátyám csakugyan nem volt szemlélődő természetü ember. Én részemről felejtve a nélkülözéseket és fáradalmakat, itt maradtam volna e helyen talán estig, de igy követni kellett társaimat.

A tüzhányó hegy oldala némely helyütt igen meredek volt; olykor megkeményedett hamuból álló csatornákban csusztattuk alá magunkat, kikerülve a lávapatakokat, melyek tüzes kigyókként vonultak végig a hegyen. Ezalatt folyvást bőbeszédűn társalogtam, mert képzelőtehetségem sokkal telibb volt, semhogy szavakban nem csordult volna túl.

„Ázsiában vagyunk,“ kiálték, „Ázsia partjain, a maláji szigeteken, Oceániában! Áthatottunk a földgömbön, és Európa antipódjaihoz jutottunk.“

„Hm! A delejtü?“ szóltam zavarba jőve. „A delejtü szerint éjszaknak tartottunk volna.“

Ezalatt mindinkább közeledtünk a zöldelő virányhoz, melyen oly jól esett szemeinket legeltetni. Éhség és szomjuság gyötörtek. De szerencsére két órai járás után, gyönyörü ligetek közé értünk, hol olaj-, gránát-, fügefák és venyigék -112- diszelegtek, melyeknek gyümölcseit sem őr, sem sövény nem védte. Helyzetünkben, kifosztva mindenből, kiéhezve, nem vettük fontolóra a tulajdoni jogot. Mily felséges élvezet volt e zamatos gyümölcsök levét színi, e biborszinü szőlőfürtökbe harapni! Nem nagy távolban, a fűben, fáknak hüvös árnyában, üde vizü forrás csörgedezett, melybe kéjesen mártottuk be arczunkat és kezeinket.

Mialatt ekként mindnyájan a nyugalom gyönyöreit élveztük, két olajfa között gyermek jelent meg.

Valami kis koldus fiunak látszott, rongyos öltözetü, beteges külsejü volt, és tőlünk nagyon megijedt; csakugyan igy félmezitelenül, bozontos szakállainkkal nem épen bizalmat gerjesztő lehetett tekintetünk. És ha csak ez ország lakói mind tolvajok nem voltak, meg kellett tőlünk ijedniök.

Azon pillanatban, midőn a kis ficzkó el akart szaladni, Hans utána futott és sikoltozása és rúgkapálása daczára erővel visszahozta.

Nagybátyám mindenekelőtt megnyugtatni igyekezett a gyermeket s azután németül szólt hozzá:

„Néma ez a gyerek?“ kiáltott a tanár, ki kevélykedve nyelvtudományával, francziául ismétlé a kérdést.

„Ugy kiséreljük meg az olasz nyelvet,“ folytatá bátyám s e nyelven szólott:

„Eh! nem tudsz beszélni?“ kiáltott bátyám, ki dühbe kezdett jönni; a gyermek fülét rángatva szólott:

„Stromboli“, felelt a kis pásztorfiu, kiszökve Hans kezei közől, s az olajfa-ligetben tünve el szemeink elől.

Nem vettük üzőbe; egyébbel voltunk elfoglalva; Stromboli! Mily benyomást gyakorolt képzelőtehetségünkre e váratlan név! Itt voltunk tehát, a földközi tengeren, a mithologiailag emlékezetes aeoli szigetcsoport közepette, a régi Strongylosban, hol Aeolus tartotta zár alatt a szeleket és viharokat. S ama kék hegyek, melyek amott kelet felé emelkedtek, Calábria hegyei voltak! És ama vulkán, mely a déli láthatáron meredt föl a magasba, az Aetna volt, a szilaj Aetna. -114-

Nagybátyám ugyanazon mozdulatokat tette, és ugyanazon szavakat ismételte, melyeket én. Azt lehetett volna hinni, hogy kardalt énekelünk!

Mily utazás! Mily csodás utazás! Egyik vulkánban leszállottunk, és másikon jöttünk föl, és e másik több mint ezerkétszáz mértföldnyire volt a Sneffelstől, és Izland sivár, a világ véghatárára vetett földétől! Vándorlatunkban, a véletlen által vezérelve, a föld legszebb vidékeire jutottunk! Az örök hó vidékeit az örök virány büvös tájaival cseréltük föl, és ott hagytuk fejünk fölött a fagyos égőv szürkés ködét, és följöttünk Sicilia azur ege alá!

Gyümölcsből és fris vizből álló felséges lakoma után ismét utnak indultunk Stromboli kikötője felé! Nem véltük tanácsosnak elmondani, hogy mi uton érkeztünk e szigetre: e babonás szellemü olaszok aligha nem a pokol által kiköpött démonokat láttak volna bennünk. Azt határoztuk tehát, hogy hajótörést szenvedtünk. Ez ugyan nem oly rendkivüli és dicsőséges, de a már emlitett okoknál fogva biztosabb volt.

„De a delejtű! a delejtű, mely éjszakot mutatott! Mikép magyarázzuk meg e tényt?“

„Ugy ám! Az volna csak szép; Johanneumbeli -115- tanár, ki egy kozmikus tüneményt ne tudna megmagyarázni; hallatlan szégyen volna.“

Bátyám, mialatt félmezitelenül, erszényül szolgáló bőrövét viselve dereka körül és pápaszemét órrára helyezve, ekként szólott, ismét a mineralogia rettentő tanárává lett.

Egy óra multán, miután az olajerdőből kijutottunk, San-Vicenzóba, Stromboli kikötőjébe érkeztünk, hol Hans tizenharmadik heti szolgálatának bérét kérte, melyet nagybátyám forró kézszoritások között adott át neki.

E perczben a kalauz, ha talán nem is osztotta könnyen magyarázható elérzékenyülésünket, mégis oly küljelekkel tolmácsolta érzelmeit, melyek őbenne rendkivülieknek voltak mondhatók.

XLIII.

Ime, ez befejezése azon elbeszélésnek, melyet azok sem fognak elhinni, kik már semmin sem csodálkoznak. Azonban el vagyok készülve és pánczélozva az emberi hitetlenség ellen.

A strombolii halászok hajótörést szenvedetteket megillető tekintettel voltak irányunkban; elláttak bennünket ruhával és élelmiszerekkel. Negyvennyolcz órai várakozás után augusztus 31-én egy kis speronare Messinába vitt bennünket, hol néhány nap alatt kipihentük az ut fáradalmait. -116-

Pénteken, september 4-én egy franczia császári póstahajóra, a Volturnóra szállottunk és három nappal később Marseillebe érkeztünk; ekkor már minden aggodalomtól megmenekültünk volt, és tökéletesen nyugodtak lettünk volna, ha a delejtüt illetőleg tapasztalt megmagyarázhatlan tény nem gyötörte volna lelkemet. September 9-én este Hamburgba érkeztünk.

„Most, miután hős vagy, édes Axelem,“ szólt hozzám szeretett jegyesem, „nem lesz szükséges, hogy többé elhagyj!“

Képzelhetni, hogy Lidenbrock tanár hazaérkezte Hamburgban mily sensatiót okozott. Mártha asszony csacskaságának következtében azon hir, hogy a tanár a föld központjának indult, az egész világon elterjedt volt. Senki nem akarta hinni, s visszatérte után ép oly kevéssé hitték.

Azonban Hans jelenléte és Izlandból érkezett különféle tudósitások csakhamar megváltoztatták a közvéleményt.

Ekkor bátyám nagy emberré lett, én pedig a nagy ember unokaöcscse voltam; ez pedig nem csekélység. Hamburg városa tiszteletünkre ünnepélyt rendezett. A Johanneumban nyilvános ülés tartatott, melyen a tanár elbeszélte utazását, és csupán a delejtűre vonatkozó tényeket hagyta el. Ugyanaz nap tette le a város levéltárába -117- Saknussemm okmányát és kifejezte, hogy mennyire sajnálja, miszerint a körülmények nem engedték, minden törekvései daczára, hogy az izlandi utas nyomdokait egész a föld központjáig kövesse. Szerény volt dicsőségében, mi hirét még növelte.

Azonban ennyi megtiszteltetés természetesen irigységet támasztott. Voltak, kik, miután határozott tényekre alapitott elmélete ellentmondott a tudománynak, a föld központi melegére vonatkozó elméletnek, tagadták azt; bátyám tollal és élő szóval harczolva, tartotta fel elméletét, és nevezetes vitatkozásokat folytatott különböző országok tudósai ellen.

Én részemről most sem ismerhetem helyesnek nagybátyámnak a meghülésre vonatkozó elméletét; daczára mindazoknak, miket saját szememmel láttam, most is hiszem és mindig hinni is fogom a központi meleget; de elismerem, hogy bizonyos, még meg nem határozható körülmények, természeti tünemények befolyása alatt módosithatják e törvényt.

Azon időben, mikor e kérdések iránt legnagyobb volt az érdekeltség, nagybátyámra nézve szomoritó esemény fordult elő. Hans, daczára nagybátyám kéréseinek, otthagyta Hamburgot; ez ember, kinek életünkért adósai voltunk, nem engedte, hogy tartozásunkat lerójuk. A honvágy fogta el őt.

„Faerval,“ szólt egy nap s ez egyetlen szóval -118- búcsuzva, utnak indult és szerencsésen megérkezett Reykjawikban.

Nagyon megszerettük volt a derék dunnavadászt; mi, kiknek életét mentette meg, soha nem fogjuk őt elfelejteni és halálom előtt egyszer még minden esetre látni akarom őt.

Befejezésül még meg kell emlitenem, hogy ez „Utazás a föld központja felé“ nagy feltünést okozott a világban. Kinyomatott és minden élő nyelvre lefordittatott; a leghitelesebb hirlapok közölték annak legkiválóbb epizodjait, melyek kommentálva, megvitatva, megtámadva és védelmeztetve lőnek, egyenlőn szilárd meggyőződéssel a hivők és a hitetlenek részéről. Nagybátyám még élete folytán részesült a kiérdemelt dicsőségben, mi nagy ritkaság! Barnum nagy dijat ajánlott neki, ha pénzért mutogattatni engedi magát az éjszakamerikai egyesült államokban.

A dicsőség közé azonban egy kellemetlen, mondhatnánk gyötrelmes gondolat vegyült. A delejtűre vonatkozó tény magyarázhatlan maradt előttünk. Már pedig tudósra nézve az ily magyarázhatlan tünemény valóságos értelmi martyrium.

Egy nap, mialatt bátyám dolgozószobájában az ásványokat rakosgattam, megpillantám a delejtűt és figyelmesen vizsgáltam azt.

Hat hónapja volt, hogy a delejtű ott állott ama zúgban, nem gyanitva, hogy mennyi nyugtalanságot okoz. -119-

Miután néhány pillanatig a delejtűre néztem, egyszerre meglepetve kiáltottam fel. A tanár elősietett.

Nagybátyám oda nézett, összehasonlitásokat tett s azután akkorát ugrott, hogy az egész ház rengett belé!

„E szerint hát,“ kiáltott bátyám, mikor a meglepetés szóhoz engedte jutni, „midőn Saknussemm fokára érkeztünk, ez átkozott delejtű delet jelezte és nem éjszakot?“

„Igy tévedésünk megmagyarázható. De mely tünemény okozhatta, hogy a sarkok ekként cseréltek egymással.“

„A Lidenbrock-tengeren, a vihar folytán, ama tűzgömb, mely a tutaj minden vasát megdelejesitette, delejtűnk irányát megváltoztatta.“

„Ah!“ kiáltott a tanár hahotára fakadva, „e szerint hát az elektricitás űzött velünk játékot?“

E naptól kezdve bátyám a tudósok, én pedig -120- az emberek legboldogabbika voltam, mert szeretett Margitom többé nem mint gyámleány, hanem mint unokahug és feleség szerepelt a király-utczai házban. Fölösleges kijelentenem, hogy nagybátyja, a hires tanár, Lidenbrock Otto, az öt világrész minden tudományos, geographiai és mineralogiai társulatainak levelező tagja volt.

Lábjegyzetek.

1) Magasra szökellő igen híres forrás a Hekla tövében.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

5	teljes ezővel	teljes erővel
47	távcsövet.“	távcsövet.
49	halálküz delme	halálküzdelme
50	tergerből	tengerből
52	emelkedik.	emelkedik.“
54	bennünkat	bennünket
78	„Lázas érdekkel	Lázas érdekkel
90	legesekélyebb	legcsekélyebb
94	tnkintettem	tekintettem
104	emelni.	emelni.“
105	haladni.	haladni.“
110	halok.	halok.“
118	Reykjawikban.“	Reykjawikban.

***END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK UTAZÁS A FÖLD KÖZPONTJA FELÉ (2. RÉSZ)***

Updated editions will replace the previous one--the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. They may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase "Project Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg-tm License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country outside the United States.

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg-tm License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided that

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state's laws.

The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its volunteers and employees are scattered throughout numerous locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation's web site and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide spread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works.

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our Web site which has the main PG search facility: www.gutenberg.org

This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook, Utazás a föld központja felé (2. rész), by Jules Verne, Translated by Leo Beöthy

E-text prepared by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)

UTAZÁS A FÖLD KÖZPONTJA FELÉ.