The Project Gutenberg eBook of Visszaemlékezéseim (2. kötet) by Alajos Degré

Mogorva idő s nyirkos hideg volt; az eget szürke felhők boritották s a földet hóviz lepte el. És én mégis oly barátságos szinben láttam mindent! eltőtem tündökölt széles e világon a legkedvesebb városom: Pest, rám mosolygott a Dunapart, s ugy rémlett, mintha ezen ismerős házak a viszontlátás üdvözletét intenék felém. E légkörtől megittasultam.

Meglátom barátaimat, annyi jóemberemet; élvezni fogom a nemzeti kör szellemét, visszakerülök ahoz a kedves kerek-asztalhoz, hol kifogyhatlan a kedély, s ha egyiknek bánata van, a többi azt eloszlatni iparkodik. Lelkes, derék fiuk mind! csak gondolni is rájok, öröm.

Az éjet álmatlanul töltöttem a gőzösön, kipihenek kevéssé. Nem volt lehetőség, forgott velem az ágy, a szoba s az egész világ; végre az izgatottság ugy elfogott, hogy ágyamból kiugrottam, mintha fejem felett égne.

Nem volt maradásom; felöltöztem, hogy reggelizni menjek, legalább lapokat olvasok, három nap óta ugy sem tudok a világról.

A mint az utczára léptem, szokatlan mozgást láttam; kisebb-nagyobb csapatokban siettek az emberek. Itt-ott heves beszéd hallható. -4-

Az első ismerős, a kit megpillantottam, Delleter Jean fodrász volt. Egy csapat élén ő is sietett. Magamhoz intettem.

– Itt csak lárma és nyugtalanság. Hát ki ellen is lehetne itt fordulni? ezzel köszönt, s visszasietett csapatához.

Benn a kávéházban is nagy volt a forrongás, heves beszéd s viharos kitörések.

Mekkora volt csodálkozásom, hogy körültekintve, senkit se láttam a kerek-asztal tagjaiból. Lehetséges-e ily mozgalom szinhelyétől távol tartózkodni oly egyéneknek, kik szóval és irásban mindég a szabadság eszméjét hirdették? El fognak jönni, el kell jönniök, de hol késnek?

Reggelihez ültem. Többen lehettek ismerőseim közül a kávéházban, de annyira mással volt mindenki elfoglalva, hogy engem senki sem vett észre.

Egyszerre dörgő éljen! rengeti meg a falakat, s a hátulsó ajtón átszellemült kifejezéssel belép: Petőfi, Jókai, Irányi, Irinyi József, s vagy három-négy uj alak.

– Na jó hogy megjöttél, mondták, épen ideje. Aztán megismertettek az uj alakokkal. Vasváry Pál, Bulyovszky Gyula, Nyáry Albert; mindhárom az első ifjuság hajnalán, pelyhedző állal s lelkesült szemekkel csatlakoztak a vezetőkhöz. Most már én is a törzshöz tartoztam, a nélkül, hogy tudnám, mit és hova szándékoznak? de hát én föltétlenül megbiztam barátaimban s vakon követtem, követtem volna még akkor is, ha egyenesen a halál torkába rohannak.

Havazott, sűrü esővel keverve. Megindultunk a hatvani-utcza felé. A sokaság folytonosan dörgé: »Éljen a szabadság! éljen az egyenlőség! éljen Kossuth!«

A hatvani-utczában, hol most a gróf Pálffy-féle ház áll, s földszinti kávéház helyiség létezik, volt a Landerer nyomdája. Ide betértünk. Künn a sokaságnak Jókai és Vasváry felváltva lelkesitő beszédet tartott.

Mi azalatt a műhelyben azt a két kéziratot akartuk kinyomatni. Landerer szárazan mondta:

– »E sajtót a nép nevében lefoglaljuk.« Éles hangja bejárta a műhely minden zugát.

Erre a munkások »éljen a nép!« kiáltásban törtek ki. Azonnal ott termettek a sajtó legügyesebb kezelői, átvették a kéziratokat, s lázas tevékenységgel a szedéshez láttak. Midőn az első kész példány kihullott a gépből, Petőfi felkapta s kirohant vele. Az ajtóból a lapot magasra tartva, kiáltá:

Egy atya, ki szeretett gyermekét a halál torkából menti meg, nézhet csak oly elragadtatással gyermekére, mint nézett Petőfi ezen censurálatlan nyomtatványra.

Életemben se láttam soha ily gyujtó hatást. Mintha a felhők nem is havat, de villanyszikrákat szórnának, s az emberekben az agyvelő, a kebel, mint gyúanyag, egyszerre lángba csapott volna fel.

Nem gondolt többé senki hóval, esővel; esernyőjét mindenki összevonta, s mintha fegyverré alakult volna át, fenyegetőleg emelte magasra.

Mikor elvégezte Petőfi, darabig még helyén maradt, s élvezte a leirhatlan hatást. Azután Irinyi József váltotta fel, kezében a kinyomtatott 12 ponttal. Elkezdte olvasni; minden tételt viharos helyesléssel fogadtak.

Most el a városházhoz. De tulajdonkép, hogy mit akartunk ott? azt magunk sem tudtuk. -7-

A hatalmas menet megindult; a merre ment, az ablakokból s boltajtókból kendők lobogtatásával üdvözölték. A városház-tért ellepte a sokaság.

Rottenbiller Lipót polgármester, mint a tavasz első fecskéit üdvözölt. »Önök hozzák, ugymond, a teljes szabadság reményeit, önök verték le a sajtóról a bilincseket, s bizton hiszem, hogy az önök oltalma alatt városunk meg lesz óva a rendzavarásoktól.«

A városház első emeletéről a térségen levő sokasághoz tartott szónoklatot Jókai, Irányi, Vasváry és Rottenbiller; Petőfi ujra elszavalta a »Nemzeti dalt« s Irinyi József felolvasta a 12 pontot.

Határtalan lelkesedés közt vonultunk fel a várba, hol a tüzéreket égő kanóczokkal ágyuik mellett láttuk állni.

»Éljen a szabadság! éljen az egyenlőség!« kiáltással vonult el előttük a tömeg.

A helytartótanács ülésezett. Nehányan bementünk a terembe, a sokaság az udvart, lépcsőket s folyosókat foglalta el.

Kivántuk, hogy a sajtó felszabadulását a helytartótanács azonnal mondja ki, s a censorokat mozditsa el.

Czuczor Gergely és Tancsis Mihály államfogoly azonnali szabadon bocsáttatását kértük. -8-

Soha életemben oly rémült arczokat nem láttam, mint ezeké a nagyságos kir. tanácsos uraké volt; Odryé csak ugy játszott a zöldbe és sárgába, Nyéky meg oly szeretetreméltón mosolygott, mintha sikerült volna egy Shakespearei darabot leszoritania a játékrendről, de hogy ez a nyájasság nem szivéből jött, mutatta homlokának verejtéke, melyet nem győzött eléggé törölgetni.

Istenem! pedig csak a kaput kellett volna bezáratniok, hát el van fogva az egész forradalom, minden vezetőivel s kezdeményezőivel együtt.

Szerencse, hogy nekik velünk, nekünk meg velök volt dolgunk. Csaknem kedélyes társalgás folyt.

Barátságos kézszoritással búcsuztunk el a helytartótanács uraitól, mintha csak látogatásban lettünk volna ott.

Csernyus Andor kir. tanácsos az ajtóig elkisért, hol meghatottsággal mondá:

Czuczor, a mint meglátta irótársait, megindulással sorba ölelte. Lisznyay Kálmán nem késett egy rögtönzött verssel üdvözölni őt.

Valóságos diadalmenetben tértünk vissza Pestre, s utunk ünnepélyességét emelte, hogy a merre mentünk, -9- a katonaság fegyverbe lépve, nézte elvonulásunkat, de utunkba akadályt sehol se görditett.

»Hm, gondolám, Jean Deletter-nek mégis igaza volt: ki ellen csináljunk itt forradalmat?«

Este a szorongásig megtelt szinházban előadást nem lehetett tartani. A mint a függöny felgördült, kilépett Egressy Gábor, nemzeti szin rózsával a mellén s elszavalta a »Talpra magyar«-t. Az »eszküszünk«-et mindég utána dörögte az egész közönség. Aztán felolvasta a 12 pontot, mire a zenekar rázenditette a Rákóczy-indulót.

A tomboló lárma s zajos éljenzések csillapultával, megkezdődtek a szónoklatok a szinpadról és páholyokból.

Sebestyén Kovács Endre megragadta karomat s egy páholyba vonszolt, e szókkal:

A közönség tán soha, semmiféle mű behatása alatt, ily általános elragadtatással nem tért haza. Az utczákat mindenfelé élénkség, mozgalom és zaj tölté el; a vendéglőkből, kávéházakból zene s hazafias felkiáltások hangzottak ki.

Az ifjuság a Pillvax elé gyült. Egyik künn szónokolt az utczán, másik benn a tekeasztalról. Végre nehány vezetőt választottak, kik egy-egy csapatot véve magokhoz, kardosan a város különböző részeiben őrjáratra indultak, nehogy szerencsevadászok a helyzetet felhasználva, félreeső helyeken kihágásokat kövessenek el. -10-

Másnap csupa pörge kalapokat, lengő nagy tollakkal, viseltünk. Öreg és ifju egyiránt mellén viselte a nemzeti szin rózsát. Megalakult a forradalmi bizottság.

A városházán szintén megalakult a rendre felügyelő bizottság, elnöke: Nyáry Pál és Rottenbiller Lipót lőn; jegyző Irányi Dániel és én. E bizottság felváltva éjjel-nappal állandóan ülésezett, s feladatának férfiasan megfelelt.

Naponkint tartattak népgyülések a Muzeum-téren; akkor még ott diszkertnek nyoma sem volt, hanem homok-buczkák diszelegtek. A népgyülések rendes szónokai: Jókai Mór, Petőfi Sándor, Vasváry Pál, Rottenbiller Lipót, Bulyovszky Gyula, Irányi Dániel, Irinyi Józsi és csekély magam. Néha aztán egy-egy vidéki tekintély is felszólalt, a különböző részekből hirt hozván a hangulatokról.

Mindenféle csapatok alakultak; Kemniczer Károly vezetése alatt a fekete sereg; csupa urfiakból állt; egy csomó Földváry, báró Nyáry Adolf, Makk, Csernovics Arzén stb. Mindenik megállta a helyét később is, de fájdalom! nem egy irányban. Mikor kenyértörésre került, Kemniczer Károly a magyar sereg törzskarához ment; Földváry Albert a honvédséghez, hol alezredességig vitte, s rendjellel lőn kitüntetve hősiessége miatt; Földváry Miklós a Miklós-huszárokhoz s igy tovább. Ellenben voltak, kik közűlök az osztrák seregbe léptek, például báró Nyáry Adolf, Makk vasas németekké lettek, akkor, midőn a jobb érzelmüek onnan távoztak, mint gróf Ráday Pál, ki átlépett a Ferdinánd-huszárokhoz, Kádas Kálmán nyugalmaztatta magát, gróf Cadoudal György beadta lemondását s hazament Francziaországba. Ellenben Rózsa Ferencz nemcsak hogy megmaradt -11- az ezrednél, de kinyilatkoztatta, hogy alig várja kardot huzhatni a magyarok ellen. Meg is adta az árát.

Uj-Arad és Kis-Szent-Miklós közt történt csatánál Frummer Antal honvédőrnagy zászlóaljával árok mellett fedett állásban volt, s látja Rózsa Ferit századával közeliteni. Ráismer, legjobb pajtása s tanulótársa volt; elkiáltja magát:

Keletkezett egy halálfő-csapat; Fekete Antal szervezett izraelita-csapatot. Egyik a másikát felváltva vonultak ide s tova az utczákon, s gyakoroltak az Ujtéren, József-téren s más nyilt helyiségeken. Fegyverzetök nagyon eltérő volt; ki karddal, ki puskával; más meg pisztolylyal volt ellátva. Szolgálatot azonban mégis tettek; rendet tartottak a népgyüléseken s éjjel-nappal őrjáratokat végeztek.

Nem tudom, hol vette magát, de ugy nőtt és szaporodott naponkint ezen csapatok és seregek száma, mint meleg eső után a gomba.

Megmozdultak azok is, kik a zavarosban szerettek volna halászni. Egyszerre csak olvassuk nagy falragaszokon: Kenyeret a népnek! s népgyülésre hivja össze a polgártársakat. Homályos életű emberek léptek a szószékre, s egyik holmi osztozkodási elveket kezd hirdetni a mindég növekvő tömegnek; felváltja másik a zajos tetszések közt lelépőt, s javaslatba hozza, hogy meg kell tagadni a házbér-fizetést. Indokait a már tengerré nőtt sokaság viharos tetszéssel fogadta.

Ha ez a mozgalom elharapódzik, ha ez a mag, -12- melyet itt nehány erkölcstelen üzér el akart szórni, kikel, Pest városa aligha nem vált volna egy gyászos esemény szinhelyévé. Az egész még csak a kezdeményezés első fokán mutatkozott s rémhirként járta be a várost. A kereskedők aggódva néztek szét üzleteikben, a háziurak szaladtak a városházához, mert az a tömeg már-már fenyegető állást kezdett foglalni.

Ekkor Nyáry Pál, mint a villám, jelent meg a népgyülésen. A lépcső kőpárkányzatára állt, s dörgő hangon figyelmeztette a népet, hogy e bujtogatók a szabadság eszméjének megbuktatására vannak összevásárolva, s ha a nép rájok hallgat, magát szerencsétlenségbe dönti, a várost megrontja, s a szolgaság lánczait kovácsolja. Szabadság a rend s a tulajdon szentsége. Mikor kitűztük a szabadság zászlóját, abban a pillanatban megalakult a rendre felügyelő bizottság, a ki ennek működése ellen vét, vét a szabadság ellen, s a ki más jogos tulajdonát fenyegeti, az rabló. Ne higyjetek ily országfutóknak; ki ismeri őket a nyilvános életből? honnan teremtek ide, hogy a szabadság magasztos eszméjét megszentségtelenitsék? a pokol fenekéből, hogy itt a kamarillának szolgáljanak, a kiket én, ha még egyszer igy merészlik magokat mutatni, elfogatok.

És tovább ugy beszélt, mintha háta mögött egy hadsereg volna, mely egyetlen intésére ezt a beláthatlan tömeget megsemmisiti.

Nyáry Pál bátor és elhatározott föllépése nem tévesztette el hatását; dörgő éljenekkel kisérték beszédét, s »le a kémekkel!« »börtönbe az árulókkal!« kiáltások hangzottak fel mindenfelől.

Mire Nyáry Pál elvégezte hosszu, tartalmas, s a nép érzületét helyes irányba terelő beszédét, a nagy -13- tömeg szivvel-lélekkel meghódolt az erőteljes szónoklat, nagy ész, megdöbbentő bátorság előtt.

Pozsonyból nem kaptunk hireket. Mi történik ott? hogyan fogják fel a pesti eseményeket, mit mondanak hozzá, s van-e összhang az országgyülés működése s az itteni eljárás közt?

Az itteni forradalmi bizottság elhatározta, valakit rögtön Pozsonyba küldeni, hogy Batthyányi Lajos és Kossuth Lajossal közölje az itteni helyzetet, s tudja meg, miként állnak ott az ügyek.

Engem biztak meg a küldetéssel. Még az nap délután kocsira ültem, s mindenütt váltott lovakkal, egész éjen át vágtattam Pozsony felé.

Reggel nyolcz órakor Pozsonyban valék; azonnal siettem Kúthy Lajoshoz, s kértem, hogy jelentsen be gróf Batthyányi Lajosnál.

– Az meglehet, de ez se nem látogatás, se pedig magánügy, én a pesti forradalmi bizottság küldöttje vagyok, s ha éjfél volna is, arra kérnélek, jelents be.

– Beteg vagyok, mond ő, egy hét óta nem alszom. Ember feletti munkát végeztem, s erőm nincs arányban akaratommal, lelki vágyaimmal. Mindegy, azért megküzdök. -14- Itt van, folytatá egy csomagra ütve, a föld szabad, a jobbágyság el van törölve s a nemzet tizenöt millió polgárt nyert. Bécsben még a hadügy és pénzügy-miniszterség miatt akadékoskodnak, de mi nem fogunk engedni.

Az első órától kezdve eljövetelem pillanatáig, minden legkisebb részletekben felsoroltam az eseményeket.

Kossuth az iróasztalra könyökölve, tenyerébe fektetett fővel hallgatta elbeszélésemet. És midőn elvégeztem, ily kérdést tőn:

– Az a föllelkesült fiatalság, az a szabadságért rajongó tömeg, nem fog-e az első ágyu lövésre szétfutni?

– Nem. Csak látná, hallaná azt az elszántságot, harczi kedvet, azonnal meggyőződnék, hogy a legkomolyabb vállalkozásra kész hivekkel van dolga.

– Helyes! mondja meg tehát nekik, ha Bécsben ügyünk hajótörést szenved, lemegyek, s magam állok a fiatalság élére.

Elbúcsuzván, egyenesen a hajóra siettem, s félóra után már utban voltam Pest felé.

Étkezés után, mert a mult éjjel mitsem aludtam, kissé lepihentem. Mély álmomból lárma vert fel; nevemet hallottam kiabálni. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet? rohantam a fedélzetre. Esztergomnál voltunk, a partot sokaság lepte el, élén Besze Jánossal, ki ugy bömbölte, mintha ágyu szólna:

Elmondtam Kossuth Lajos izenetét. Roppant éljenzéssel fogadták, s éljeneztek még sokáig, mikor a hajó már messze uszott lefelé.

Késő este aztán fölmentem a városházához, hogy az ott működő bizottságnak is elmondjam, a mit tudok. Ép Rottenbiller felváltotta Nyáryt éjszakára.

A mint a megyeház felé mentünk, több csoporttal találkoztunk, egyik izgatottabb volt, mint a másik.

– Azt a hirt sugták be nekem ma, hogy az éjszaka meg akarják támadni a zsidókat. Nem fekszünk le öcsém.

Schodelné igen jó estelivel várt, s mi derekasan hozzáláttunk. Hárman voltunk csak, s igen kedélyesen elbeszélgettünk. Egyszer csak berohan Nyáry irnoka, s hirül hozza, hogy roppant néptömeg van a barátok terén, s a barátok kapuját akarják betörni.

Nyáry fölkerekedett, s a helyszinére mentünk. Csakugyan erősen döngették a kaput.

Nyáry, mint valami oroszlán, utat tört a kapuig, s hátát a kapunak fektetve, kezét parancsolólag fölemelte. -16-

Méltó lett volna lefesteni; ott állt az a Herkules rettenthetlen kifejezéssel, s a mint a lámpa fényét rávetette, szemeiből lehetett kiolvasni felháborodását. Végig zugott a tömegen e név: »Nyáry« s a lárma morajjá vált, mignem kis idő mulva egész csend lőn.

Ekkor elkezdett beszélni. Én soha se hallottam olyat; szólt az értelemhez, a szivhez, a szenvedélyekhez; egyik mondatában sujtott, a másikban békitett. »Ti szabad emberek vagytok, kik a szolgaságért küzdtök. Menjetek nyugalomra, aludjátok ki e veszedelmes mámort, s holnap ébredjetek mint méltó harczosai a szabadságnak. E szép napok fényes lapjaira ne mázoljatok szenynyet, mert a nemzet megátkozna érte« s igy tovább.

Mentünk aztán a Király-utczába. Itt javában zuzták az ablakokat, döngették a kapukat s fenyegető kiáltásokkal rémitgették a családokat. Ahol csak nagyobb volt a csoportosulás s legfenyegetőbb a helyzet, Nyáry mindenütt ott termett; tekintélyes megjelenése, határozott s meggyőző beszéde eloszlatta a tömegeket, mint eloszlatja szélfuvallat a füstöt.

Nagy sokára érkezett a polgári őrség, s végre a gránátos zászlóalj Budáról. Ezekre már semmi teendő sem várt, s élesre töltött fegyvereikkel bizonyára nem víttak volna ki oly dicsőséges eredményt, mint Nyáry Pál a szellem és higgadtság fegyverével.

Pest városa kell, hogy Nyárynak hamvait áldja. Az ő bátorsága, vas keze, határozott jelleme, bölcs belátása s szónoki ereje mentette meg a várost azon zavaros napokban a legnagyobb veszélyektől. A vagyon- és -17- személybiztonság az ő erélye nélkül szomoru állapotba jutott volna. Ő nyugalmát, életét akárhányszor koczkára tette, hogy a polgárok ezrei békén aludhassanak, és senkinek tüzhelye szét ne romboltassék. Az ő éber lelke őrködött Pest sorsa felett, s a rakonczátlanság vagy féktelenség bárhol csapott fel lángba, ő nem késett azt mindenkor és mindenütt elnyomni. Vakmerőséggel határos elszántságot tanusitva, csodálatra méltón parancsolt a felzaklatott indulatoknak.

A kegyelet Pest városa részéről annyi érdemesek iránt nyilatkozott már, de hogy Nyáryról megfeledkezett, ez, gyöngéden szólva, nem szép. Senkinek annyit nem köszönhet. Emlékezni fognak azok, kik azon időből élnek, s hála isten, még sokan lehetnek, minő szolgálatot tett Nyáry e városnak? s ma feledve volna mind az? lehetetlen! de hát miért nem őrzi emlékét még csak egyszerü kőlap sem, mikor szobrot érdemelne e várostól? Nem érdemel-e Pest városától legalább is annyit, hogy a Ferencziek terét, hol annyira kitette magát a város érdekeiért – bátran mondhatom – életveszélynek, elnevezzék »Nyáry Pál« térnek.

Nem hiszem, hogy hálátlanság, vagy szükkeblüség volna, de mindenesetre vétkes mulasztás, mit ha helyrehozni akarnak, addig tegyék, a mig azon nagy férfiu önfeláldozó működésének számtalan élő tanuja van.

Láttam a csatatéren, olvastam jeles művekben legendaszerü hőstetteket, de őszintén megvallom, nem ragadott soha egy eset sem oly csodálatra, mint Nyáry Pál, midőn nehány lámpa kétes derengésénél, egy maga, üres kézzel, szembe áll száz és százakra menő felhevült tömeggel, s győzedelmeskedik felette. -18-

A mig csak Pest városa állni fog, abból Nyáry Pál emlékének kihalni nem szabad.

Nyáry Pál, a mai események következtében, szükségesnek látta minél elébb nagyszerü népgyülést egybehivni, s utasitást adott, hogy a szónokok mily irányban igyekezzenek hatni. Ezzel elváltunk.

Másnap siettem Vasváryhoz, mint a gyülések legkedveltebb, legnépszerűbb s leghatásosabb szónokához. Azt mondták, L*** müvésznőnél találom.

Bizony nem találtam ott, de a tisztelt művésznő nem bocsátott el mindjárt, hiába szabadkoztam, hogy sürgős közlendőm van Vasváryval. »Csak nehány perczig maradjak, azalatt eljöhet.« És mit kivánt e nehány percz alatt? hallani ujdonságokat, eseményeket, terveket, s isten tudja mi minden efféléket.

Nekünk akkor időtájt kerülni kellett az ismerős nőket, mert ha elfogták az embert, nem lehetett szabadulni, a mig a napi eseményeket végig nem soroltuk. El kellett mondani Vasváry, Jókai, Irányi beszédeit stb. Ez aztán egyszer-kétszer csak megjárta, de minden lépten-nyomon ismételni, bizony nehéz feladat volt. Jutalmul kaptunk aztán uj nemzeti rózsát, mert a régi gyürött s nem is ily szép. Egy urhölgy, kinél azelőtt soh’ sem voltam ebédre hivatalos, csaknem naponkint elküldte reggel inasát, s meghivott ebédre; igy akart volna eleven ujságra előfizetni. De biz én soha sem értem rá. Na hát ez a tisztelt művésznő is nemcsak a történtekről akart értesülni, de vagy nyolcz napra valót előre tudakozódott. A falon több értékes kép közt egy sajátságos, de minden művészi becs nélküli is függött, elegans alak, begyűrött kalappal, kis batyuval a hátán, -19- s égő szivarral a szájában, könnyelmüen néz a világba. Aláirva: »az én jövőm.«

– Herczeg Lichnyovszky segéde volt a Don Carlos seregében, aztán elfogták s csak az osztrák követ mentette meg a haláltól.

– Én meg csodálom, hogy ily viszontagságos időkben nincs itt, mikor az efféle izgalmas életet imádja.

Midőn elmentem, láttam a nagy falragaszokat, hogy délután népgyülés tartatik.

A szónokok egymásután a szabadság elleni merényletnek nyilvánitották a tegnapi kihágást, s a nép nevében tiltakoztak az ily aljas zavargások ellen, mikor a valódi küzdők a »szabadság, egyenlőség és testvériség« zászlója alá sorakoznak.

A gyülésnek rendkivüli hatása volt, de oly beszédet is tartott Vasváry, mely a szivek mélyére hatott, s megrázta a velőket.

A közönség elragadtatásában szitkot szórt a bujtogatókra, -20- s megfogadta, hogy majd elbánik velök, ha megint kisérteni merészlenek; pedig okvetlen volt a közönség egy része olyan, mely tegnap követte a rendzavarókat, de Nyáry hatalmas föllépése, Vasváry megnyerő szónoklata fényesen elhóditotta őket, s minden kétes jellemű egyént a cselekvés teréről leszoritott.

A nemzet valóban büszke lehetett Vasváry és társaira; oly ifjan ezrek s ezrek élén példásan, e dicső szerephez méltón viselték magokat; egyetlen helytelen tettre nemcsak nem ragadtattak, de egész népszerüségökkel, minden befolyásukkal oda működtek, hogy a józanság, erkölcs és jellem keretében maradjon az egész mozgalom. Nagy eszmékért kivántak küzdeni, de csak ahoz méltó fegyverekkel.

A nép nem rosz, csak lelketlen vezetők ne csábitsák tévutra. A szerencsevadászokat az első kisérletnél szétugrasztották, egy második meghiusult erőfeszités után pedig eltüntek. Szerencsére! különben a közvélemény számolt volna le velök.

És ezután oly példás forradalommá lőn, melyhez hasonlót a világ alig képes felmutatni.

Este találkozom idősb, akkor még ifjabb gróf Ráday Gedeonnal, ki nagy nevetve azt mondja:

– Hát, mert sehol ellentállásra nem talál, s csapatának babért akar szerezni, körülzárolta a Dunát.

És csakugyan a bécsi hajó kikötőjétől kezdve fel a Margit-sziget felé, mindkét oldalon Fekete csapatát csatárlánczban feloszlatva találom. -21-

Keresem Fekete Tónit, végre ráakadok, a mint roppant komoly fontoskodással jár fel-alá.

– Ne tréfálj, mert ez komoly ügy. Eddig hagyták folyni a dolgokat, mert nem volt megfelelő katonai erő Pesten. Hiteles értesülésem van, hogy Komáromból hajón szállitanak megerősitést, s ma este ide érkezik.

Ő aztán ugy végezte a dolgát, hogy azokat a jó zsidó-fiukat egész éjen át hagyta fázni, álmatlankodni, a nélkül, hogy a várt katonaság reggelig megérkezett volna, s midőn buzgólkodását csipősen felhoztuk, azt felelte:

– Jobb előrelátásból megtévedni, mint elbizakodottságból követni el a mulasztást.

Hasonló ártatlan furcsaság akármennyi adta elő magát, a mit aztán felváltva a leglelkesitőbb események -22- követtek, mint ma is, reggel Fekete Tóni katonai hóbortját nevettük, este meg az önkényt fényesen kivilágitott város elragadtatásában gyönyörködtünk.

Szinházban voltunk, egyszerre felgördül a függöny s kilép fekete díszmagyarban Egressy Gábor, s az épen megérkezett ujdonságot, hogy az első felelős magyar miniszterium ki van nevezve, tudtul adja.

Na, ha erre össze nem omlott az a szinház, minden vihart és földrengést ki fog állni. Olyan tapsot, éljenzést és tombolást életemben soh’se hallottam; a falak rengtek, a padok recsegtek, s a zenekar felállva a Rákóczy-indulót játszotta. Alig lehetne megmondani, hogy meddig tartott ez, mert néhányszor megujult, mialatt Egressy Gábor kőszoborkint mozdulatlan maradt. Végre egy kis felvonásra nyuló idő után helyreállt a csend, de csakis azért, hogy az uj kitörésekhez uj erőt nyerjen a közönség.

Egressy Gábor kezdte felolvasni a miniszterek névsorát, a legnépszerűbb nevek voltak, s a közönség mindenik nevet hosszan tartó viharos éljenzéssel üdvözölt.

A szinház hangos társalgási helylyé alakult; a páholyokból lebeszéltek a földszintre, innen a harmadik-negyedik sor zártszékbe, mialatt az előadás folyt, de alig tudta valaki, hogy mit játszanak?

A közönség a szinházból kijőve, láthatta csak, mit képes a lelkesültség felmutatni? alig futotta be a várost a miniszterek kinevezéséről szóló hír, összebeszélés vagy bemondás nélkül önkényt és fényesen kivilágitották a várost; az ablakokból nemzeti szín zászlók lengtek, s az utczákon »éljen Kossuth! éljen Deák! éljen Batthyányi! éljen Szemere! éljen márczius 15-ke!« hangzott. -23-

A legszebb meglepetés érte az arra járókat, különösen a szinházból hazatérőket a hatvani-utczában. Landerer előtt az utczán egy nyomda volt kivilágitva, a körűl kék zubbonyos nyomdászok sürgölődtek. A sajtó működött, melynek tetején e néhány szó volt kivilágitva: »éljen a sajtószabadság!« felette a magyar czimer, jobbra-balra nemzeti zászló. A »talpra magyar«-t, 12 pontot, s a magyar miniszterium névsorát díszes példányokban szórták a közönség közé.

Következő nap reggelén zajosan állit be hozzám egy vörös szakállu, eléggé fiatal, de meglehetősen kopasz egyén. Megjelenése urias, arcza rokonszenves s tekintete bátor.

– Nem vártál, ugy-e? na, de hallottam, meg akarsz velem ismerkedni, hát itt vagyok.

– Ki? látszik, hogy nem vagy tőkepénzes, mert akkor megismernél, mint harist a hangjáról. Teleki Sándor vagyok.

– Na fiúk! ezt ugyan jól csináltátok, csak sajnálom, hogy nélkülem, de remélem, kijut még nekem is, mert nem marad ez folytatás nélkül.

– Eszem a lelkedet, kezdé Teleki, sokat voltam Spanyolországban, hát ne ütközzél meg, ha rajtam egy kis czigányost fogsz fölfedezni. Ma találkozunk először, -24- s én azzal kezdem az ismeretséget, hogy kérek tőled valamit.

– Na igen, itt szerepeitekből az első felvonást lejátszottátok, most jőjjetek kisegiteni minket. Na ne sokat gondolkozzál; Lisznyay, Bulyovszky, Oroszhegyi s többen jönnek. Szeretném, ha te is segitenél ott valamit.

– Lehetlen, a rendre felügyelőbizottság egyik jegyzője vagyok, hát nem távozhatom.

Aztán ugy elbeszélgettünk, mintha rég sok elmondani valónk lett volna egymásnak.

Egy csomó fiatalság csakugyan elutazott Kolozsvárra, hogy tüntessen, szónokoljon s lelkesitsen.

Az uj kormány, hogy addig is, mig a fővárosba átteszi székhelyét, képviselve legyen, leküldte Klauzál Gábor minisztert.

Ugy fogadták, mint a jeles szeretetreméltó hazafi érdemelte; bizalommal, előzékenységgel s hódoló kitüntetéssel.

Nyáry Pál belügyi államtitkárrá történt kinevezése is megjött. Ez alkalomra nagyszerü fáklyásmenetet rendeztek neki, s engem biztak meg az üdvözlő szónoklattal.

Nyáry Pál legelőször is nekünk jelentette ki lemondását. És amellett is maradt, nem fogadta el az államtitkárságot. Ma is azt mondom, halálos vétek volt, mert oly erély s szervező képesség, mint az övé, az országban -25- aligha találkozott. Ha az ő keze, az ő szelleme működik a belügyek terén, sok máskép történt volna, még pedig egész valószinüséggel az ország s a közügyek előnyére.

Pálffy Albert is meginditotta lapját, a »Márczius tizenötödike«-t. Ez az eddigi lapok nehézkes modorával, nagyképü komolyságával s tudákos szenvelgéseivel szakitva, eleven, éles, találó s néha merész hangjával mindjárt hatást keltett. Főmunkatársa Csernatony Lajos oly irályt gyakorolt, mitől a vakandokok prüszköltek, s ha egy-egy Tihanyi Ferenczet, vagy tökhetest tollára vett, azt ugy szétapritotta, hogy azon egy ép darab sem maradt. Már pályája kezdetén oly érdekeltséget tudott kelteni, hogy megjelenését a közönség naponkint izgatottan várta, mert egyik kezében mindig tükröt, a másikban meg ostort tartott. Mikor már az összes kormány Pesten volt, s Erdélyből meg az alvidékről szomoru hirek érkeztek, mindenkit megdöbbentett a márczius tizenötödikének hangja, amint a kormányt erélytelenséggel vádolta, s irta, hogy nem kell táblabiró-politika. És volt hatása, mert a kormány nagyobb buzgalommal látott a nemzetőrség szervezéséhez.

Vasváry Pál kineveztetett a miniszteriumhoz titkárnak, Bulyovszky Gyula fogalmazónak.

A muzeum-terén nagy népgyülés volt. Petőfi feltárta itt, hogy a ráczoktól és oláhoktól mennyire fenyegetve vagyunk, hogy azokat Rajasich érsek, ezeket meg Janku Ávrám s a szászok lázitják a magyarok ellen, s mi itt puszta kézzel várjuk a támadást. Kérjük, követeljük a kormánytól, hogy adjon fegyvert a népnek, mert a kiket ellenünk fellázitottak, kaptak titkos uton gonosz kezekből. -26-

A népgyülés azonnal küldöttséget választott, mely e kivánságot előterjeszsze a kormánynak.

Gróf Batthyányi Lajos miniszterelnök a hatvani-utcza azon házában és részt lakta, hol most a kaszinó van. Bementünk s a sokaság az utczát foglalta el.

Az előteremben találtuk Kúthy Lajost és Ivánka Imrét. Azt mondották, benn miniszteri tanács van. Kértük, hogy ennek daczára jelentsék be a népgyülés küldötteit. Ivánka teljesitette kivánságunkat, s kis idő mulva visszatért azon üzenettel, hogy bemehetünk.

»Nem csodálom, hogy türelmetlenek, mert csakugyan van baj; de gondolják meg, e kormány oly rövid életü még, hogy tájékozásra sem volt elég ideje. A mit átvett, csupa zür-zavar, s az ország pénztárát tökéletes üresen találta. Pedig a fegyver beszerzéséhez pénz kell«.

Petőfi e válaszra különösen mosolyoghatta el magát, mert gróf Széchenyi István odalépett hozzá, megállt előtte s igy szólt:

– Ön most azt gondolja, azért vagytok miniszterek, hogy teremtsetek; s ha máskép nem lehet, hát a pokolból is.

– De önök elhihetik, hogy ily hirtelen még a pokolból sem lehet. Nekünk csaknem a semmiből kell teremteni.

Végre azzal bocsátottak el, hogy a kormány nem -27- csak kötelességének ismeri, de lelkiismereti feladatának is, hogy a védelmi eszközök beszerzéséről minél sürgősebben gondoskodjék.

Visszamentünk a muzeum-térre, a népgyülésnek eljárásunkról jelentést teendők, mit a gyülekezet elégületlen zúgolódással fogadott.

A rosz benyomásnak kedvező fordulatot adott, hogy Bécsből egy küldöttség érkezett a helyszinére. Vállalkozó derék ifjaknak látszottak. Hévvel s elragadtatással szóltak a néphez, Bécs rokonszenvét tolmácsolták a pestiek iránt. Elismerték, hogy Bécs vivmányait csak a magyaroknak köszönheti, s ha e hazának hű karokra lesz szüksége, mindig számithat a bécsiekre.

Mi a jó bécsiek tiszteletére díszlakomát rendeztünk a »Tigris«-ben. Volt itt aztán összebarátkozás, ölelkezés s felköszöntés annyi, a mennyit csak elbir egy éjszakán át ennyi igaz magyar s jóravaló német sziv. Megmentettük itt nemcsak a hazát és Ausztriát, de egész Európát; nem ismertünk lehetlent, levertük a bilincseket s felszabaditottunk minden népet. Oh beh sok szép beszéd, beh sok jóakarat volt! Mindegyik ugy szólt, mintha felfegyverkezett sereg volna mögötte. Kár az ilyenre aludni egyet!

Ébredésem azért mégsem volt kellemetlen, a mint kimentem hazulról, találkozom Teleki Sándorral, ki néhány óra előtt érkezett Kolozsvárról.

– Jaj beh kedves, hogy látlak, ép hozzád készültem. Itt van Knecht Péter nagy kardkészlettel, jer, válaszszunk ki néhányat. Nincs Európában az övéhez fogható. Ismerem. -28-

A német szinházépületben volt a raktára. Odamentünk. Gyönyörüség volt nézni ezt a sok remek aczélt.

Oly tetszetős volt, hogy az ember szinte kedvet érzett magán vele vágatni egyet. Megsuhintottam e szókkal:

– Neked választottam ki emlékül. Az előitélet azt tartja, hogy vágóeszközt nem jó emlékül adni, mert elvágja a barátságot. Ez ne aggaszszon, édes czimborám, jut majd kaszabolni valód annyi, hogy mire a barátságra kerül a sor, fűrész lesz már ebből.

Jellemzi a kort, hogy alig időztünk félórát Knecht Péter üzletében, s ezalatt legalább ötven vásárló fordult, meg ott.

Az nap este víg társaság voltunk együtt az »Angol királynő« éttermében. Beszélgettünk a horvát, rácz és oláh állapotokról; a mit ezek művelnek, már nem mozgalom, de nyilt lázadás. Már innen, onnan s amonnan a magyar érzelmüek a fővárosba menekülnek, életök többé otthon nem biztos. A karloviczi értekezleten Rajasich érsek teljes egyházi díszben jelent meg s hiveit a magyarok ellen vallási rajongás felhasználásával bujtogatta, s isten tudja kinek védnöksége alatt végvidéki s szerbiai főtisztekkel a római sánczokra vetették szemeiket. A mótzok vad gyilkosságokat űzve, a havasokba gyülekeznek.

E sötét állapotokról beszélgetve, korántsem busultuk el magunkat, sőt ellenkezőleg föllelkesültünk, mert -29- ki kétkedett abban, hogy majd megtanitja őket a magyar. Meg is tanitotta.

A pinczér Teleki Sándornak egy csomagocskát adott át, mely a »vadászkürt«-ből érkezett.

Teleki felbontja a csomagot, s egy gyönyörü kis czipőt talál benne. Elkiáltja magát:

– Ilyen láb csak kettő van a világon s az Clemenczé. Megérkezett; mindjárt hallunk párisi hireket. Elrohant.

Sokáig vártuk a párisi hireket, de biz azok Sándorral együtt elmaradtak. Erre aztán a társaság ki nem fogyott az élmenczkedésekből.

IX.

Másnap déltájt Szemere Bertalan belügyér hivatott. Megijedtem, hogy valami hivatallal fog megkinálni, pedig most egy csepp hajlamot sem éreztem, hogy iróasztal mellett görnyedezzek.

– Ön le fog menni Pétervárára még ma. Beszélje meg Zsittvay alispán s Parcsetich Sándorral, hogy esti hány órakor induljanak? egy gőzös van rendelkezésökre állitva. Elviszik Hrabovszky tábornoknak királyi teljhatalmu biztossá történt kineveztetését, s egyuttal a ráczok elleni erélyes föllépésre serkentik. Azért szemeltem önt ki a többi közt ezen czélra, mert tudom, van elég bátorsága hozzá, hát ne siessen vissza, tájékozza ott lenn magát, vegyen időt az alvidéki dolgok s üzelmek felismerésére. A hol szükségét látja, ne kimélje a költséget. Ezzel egy csomó pénzt adott, azon hozzátevéssel, ha visszajövök, számoljak be neki. -30-

Délután Zsittvay, Parcsetich és én külön gőzhajón usztunk lefelé a Dunán.

Pétervárára szerencsésen megérkeztünk, s időt nem veszitve, azonnal siettünk a várparancsnokhoz.

Ritkán lepett még meg valami annyira, mint Hrabovszky egyénisége. Vállas erős ember, rövidre nyirt hófehér hajjal, telt arcza a kicsattanásig piros s élénk szemei villogók. Tiszteletet parancsoló alak volt.

Zsittvay elmondta küldetésünk czélját, s egyuttal a kinevezést átnyujtotta.

– Bocsánat, uraim, súlyos megbizatás, s nagy felelősséggel jár. Én mint magyar fogom tudni kötelességemet s teljesitendem is, de mint katona ehez ő felsége a király egyenes jóváhagyását várom. Mindenekelőtt ő felsége aláirása szükséges.

Rövid tanácskozás után az lőn a megállapodás, hogy én és Parcsetich gyorslovakkal, mert az ügy igen sürgős – utazzunk megszakitás nélkül vissza Pestre, magunkkal vive a kinevezést, s közölni a kormánynyal Hrabovszky tábornok kivánságát, Zsittvay pedig ottmarad a kormány további intézkedéseig.

Most is előttem a képe, mikor az öreg tábornok jobb kezét maga mögött az asztalra támasztva, odadőlt, s fejét aggodalmasan megrázva, mondá:

Azután bevezetett nejéhez. Virágzó szép fiatal asszony -31- volt; érzelemre és nyelvre a legtisztább magyar, született Klobusitzky.

Kimentettem magam, mert még megbizatásom van Ujvidékre, s azt sietősen el kell végeznem, délután pedig utazom vissza Pestre.

Ladikra ültem s áteveztünk Ujvidékre. Itt Csernovics Péter működött mint kormánybiztos. Azonnal fölkerestem.

– Hiába küldenek már ide viszonyokat tanulmányozni, állitá Csernovics, kár minden lépésért s minden fillérért. Itt csakis fegyverrel lehet végezni. Elbeszélte az egész karloviczi értekezletet, a titeli sajkások maguktartását, a lappangó tüzet ott is, a hol még a láng fel nem csapott.

Együtt ebédeltünk. Csernovics Péterrel ebédelni pedig annyit tesz, hogy az ember hozzálátott ahoz az eredeti forrástól beszerzett Cliquothoz, melyet Csernovics még olyan helyre is, mint Ujvidék, maga után hozatott.

Végre aztán elég volt a jóból, s nekem az elutazásra kellett gondolnom, hát bucsut vettem s visszaladikáztam Péterváradra.

– Magyarok! kiáltoztak mindenfelől, szöknek! s -32- elkezdtek ránk lövöldözni. Egy golyó a hátsó kerék küllőjét surolta, másik meg a kocsis ülése alatt hatolt a kocsi oldalába. A lovakat sem kellett többé biztatni, mert nekivadulva, ugy vágtattak, hogy pillanat alatt a faluból kiértünk.

– Ezt körülbelül nekem köszönheted. Szolgabirájok voltam, s a gazemberek rám ismertek. Mire a másik faluba érünk, sötét lesz, azontul aztán semmi baj.

Szemerénél megtettem a jelentést, átadtam Zsittvay levelét s Hrabovszky tábornok válaszát, beszámoltam a pénzről s azzal siettem barátaimat fölkeresni.

– Ha csak annyi volna! de képzeld, kineveztek a mótzokhoz főispánnak. Holnap utazom közibök.

– Viszem hát. Nem tudom, ki fog nagyobb szemeket mereszteni, Clemence a báránybőr-süvegekre, vagy jó édes anyám Clemencera?

– Mert biztos vagyok, hogy azonnal megküldöd, különben kiteszlek a Márczius 15-be, enyelgett Pálffy. -33-

– Ha csak ez a biztositékod, kölcsönözz kérlek mégegyszer annyit, s aztán tégy ki kétszer.

Ennél vigabb, tréfásabb és barátságosb főispáni beiktatás még alig volt. Szegény Vasváry annyit élczelt a mótzokra, álmodta volna-e akkor, hogy rövid idő mulva azok fogják agyonverni?

Ha valaha kormány elismerést és támogatást érdemelt, ugy bizonyára az első felelős magyar miniszterium az; ha valaha nehezültek alkotási, rendezési s védelmi nehéz gondok halandó agyára, ugy nehezült ezen kormányéra annyi, hogy középszerü lelkek összeroskadtak volna alatta. Egy ország kormányzatát átvenni akkor, mikor az uj átalakulás által meg van rázkódtatva; képviselőház, egyetlen katona s egy fillér pénz nélkül; s a fölött még a szabadság ellen fellázadt nemzetiségekkel is leszámolni, meghaladja a képzeletet. Bölcsek, államtudósok, nagy hadvezérek s hires pénzügyérek ezen helyzetben lehorgasztották volna fejeiket, a mi kormányunk fölemelte azt, mert bizott magában, bizott a nemzetben. Nyiltan szólt, feltárta az ország sebeit s nem iparkodott ámitással a hatalmon megmaradni.

Áldozatra hivta fel a nemzetet, mert üres pénztárral se a fegyverek beszerzését, se pedig védelmi műveleteket nem eszközölhetett. És a birtokosok, kereskedők, iparosok s még az alsóbb osztályok is versenyeztek, versenyezve hordták össze arany- és ezüst-értékeiket, ugy hogy hamarjában három millió forint kincs gyült össze a haza oltárán. Ez volt az alap, melyre a teljes értékü egy- és kétforintos magyar bankjegyek kibocsáttattak.

Ezt az alapot aztán Windischgrätz herczeg szépen -34- összeszedte, elvitte s a világosi katasztrófa után a bécsi hatalom ezen egy- és kétforintos bankjegyeket érvényteleneknek nyilvánitotta. Nem rosz üzletet csinált.

Már a képviselőház is ülésezett s tiz honvédzászlóalj felállitása lőn elhatározva.

Ezalatt a nemzetőrséget országszerte erélyesen szervezték, s fegyverek előteremtéséről lőn gondoskodva. Bizony égető szükség volt, mert Erdélyből hajmeresztő hirek érkeztek, s a ráczok már nemcsak csörtették a fegyvert, de keményen használták is.

A honvédséghez oly tömegesen jelentkezett a minden osztálybeli ifjuság, hogy nem győzték besorozni.

Már ekkor ki voltam nevezve a belügyérséghez titkárnak, s rendőri osztályban működtem, Hajnik Pál főnöksége alatt.

Nagyon gondolkozóvá lettem, ha nem kellene-e otthagyni a titkárságot, hogy a mostani helyzetnek inkább megfelelő állásban szolgáljam a hazát, s fölvegyem a vörös-zsinóros attilát?

Ott találtam Marschalkó Tamást és Bernáth Berczit, mindkettőt honvéd-közvitéz egyenruhában (ma mindkettő honvédezredes.)

– Hogy lehet az, Tamás, kérdém, hiszen te tiszt voltál már mint testőr, s ugy tudom, a tiszteket egy fok előléptetéssel veszik át a honvédséghez?

– Az nem ad katonai érdemeket, pedig ez időszerint csakis katona óhajtok lenni.

– Azt bizony csak verd ki a fejedből. Szép pálya kezdetén vagy, a melyhez hivatásod lehet, s még sokra viheted, amig nálunk jó sokáig csak ágyutöltelék számot tennél. Igy beszélt Petheő.

– Bocsáss meg Berczi, eddig azt hittem, te vagy a legnagyobb bolond, kiált fel Marschalkó, ki kényelmet, palotát, szolgasereget otthagyva, beálltál pocsolyakerülőnek, mikor otthon telivér paripákon nyargalódzhatnál, de most látom, hogy náladnál még nagyobb bolond is akad, mert belőled legalább jó katona lehet, de mit várhatunk az ilyen téntanyalótól? Ugyan Lojzi mikor jön meg az eszed?

– Én kérdem azt tőled, Tamás, ki ráérsz ily komoly órákban szent dolgokból is tréfát űzni.

– Na lássátok, jegyzém meg, s engem mégis le akartok beszélni. Az én bőröm sem drágább a tieteknél.

– Különböztessük meg a dolgot, szólt Berczi, igaz, hogy a magyar született katona, következőleg hősiességedben nincs okunk kétkedni, de közembernél ez szűk térre van szoritva, pedig neked, ki semmiféle katonai készültséggel sem birsz, meglehetős ideig lehet kilátásod közvitéznek maradni.

– Barátom! szólt komolyan Petheő, érteném és méltányolnám eljárásodat, ha szűkiben volnánk az ujonczoknak, de annyi jelentkezik, hogy nem győzzük besorozni. Itt kipótolja helyedet minden suhancz, a ki elég bátor magát agyonlövetni, mig ott, a hová hivatásod leköt, nem minden ép testü pótolhat ki. Néhány kell a ti fajtátokból, hogy legyenek tisztjelöltjeink, de már van több mint elég. Majd ha szép hazánk ege egészen elborul, s ha minden egyes karra szükség lesz, akkor elvárunk.

Szóval, ki tréfával, ki komolyan, de tervemről ezuttal lebeszéltek, a mi engem eléggé lehangolt.

A miniszterium lázasan dolgozott, s tevékenységének oroszlán része Kossuthnak jutott, azonban gróf Batthyányi Lajos, Szemere Bertalan s az Olaszországból kissé elkésve megérkezett Mészáros Lázár is bámulatos erélyt fejtett ki.

Az országgyülés egy kétértelmü töredékétől eltekintve, mely töredék vezetői a Madarászok voltak, mindenki a házban, a fővárosban s az országban bizalommal nézte és támogatta a kormány működését.

Az idegek már ugy megszokták az izgató hireket, s rendkivüli eseményeket, hogy az ember szinte beteg volt bele, ha nem hallott vagy látott valami megdöbbentőt.

A csendesebb napok egyike volt; ugy éreztük magunkat, mint a nagy fergeteg és zápor után, ha kevés szünet áll be, de az égboltozaton még sűrübb és feketébb felhőket látunk egymás fölé nyomulni, tudjuk, -37- hogy villámokat szórnak s pusztulás marad nyomukban, mégis reménykedünk, tán a szél elveri másfelé s nem zudul fejünkre.

Pest kissé nyugodtabb alakot öltött; az emberek lassankint foglalkozásukhoz láttak, a népgyülések elmaradoztak, az izgatottság csillapult. Nem volt semmi csoportosulás, nem érkeztek uj hirek, nem készült kivilágitás, a »Márczius tizenötödike« nem tett leleplezéseket, s Pálffy Albert párbajban senkinek sem lőtte át kalapját, mint a multkor Csiky Sándor képviselőét; még csak sajtótörvényeket sem égettek el. Itt-ott ujonnan alakult csapatok vonultak végig, katonai menetben, többnyire még fegyvertelenül, vagy nemzetőrök siettek a szolgálaton levőket felváltani.

Én akkor a lovas nemzetőrségnél szolgáltam, hadnagyom Karácsonyi Guidó, szakaszvezetőm Almay Rezső volt. A pesti lovas nemzetőrség fényességben felülmult minden más sereget; a közvitézek huszártiszti egyenruhát viseltek.

Szakaszunk éji 11 órai őrjáratra lőn kirendelve. Este 7 órakor fölvettem az egyenruhát, lovamat az őrtanyára rendeltem, s a szinházba sétáltam oly szándokkal, hogy előadás után valahol megestelizvén, 11 órára majd ott leszek az őrtanyán.

Ha jól emlékszem, »Borgia Lucretia«-t adták. Itt alkalmam volna összehasonlitást tenni a 48 előtti s a mai dalművel; akkor élveztünk tisztán, magyar, jó előadásokat, most néha három-négy egyszerre énekel olaszul, az ötödik meg csak ugy tekeri ki a nyakát a magyar szónak. Akkor volt Schodelné, Hollósy Kornélia, Stéger virágjában, Farkas (Wolf) Károly, Benza, Füredy. Ma van Nádayné elmenő félben, majd szerződtet helyébe -38- báró Podmaniczky Frigyes valami olasz kávéházból egy Signorinát fele hanggal, s két annyi fizetéssel. Mert annak idejében a kitünő magyar dalmű nem emésztett fel ötödrész annyit, mint ma a rosz zagyvalék. És ha jött külföldről vendég, ha csak négyszer-ötször lépett is fel, legalább egy dalművet betanult magyarul. Lagrange bizonyosan állott a dalművészet azon fokán, a hol Wiltné asszonyság, föllépett néhányszor s elénekelte legalább Hunyady Lászlóban Szilágyi Erzsébetet magyarul. Wiltné hónapokon s hónapokon át, évről-évre ismételten roppant árak mellett énekel folytonosan idegen nyelven, s még Szilágyi Erzsébetet, Mátyás király édes anyját; Melindát, Bánk-bán nejét is olaszul énekli. Hiszem, ama lelkes magyar nők megfordultak sirjaikban. Aztán van egy cseh olaszunk, mesés fizetéssel, már évek óta énekel olaszul. Roger világhirü énekes volt, egyszer lépett fel a nemzeti szinháznál, a Hugenottákban, s érdemesnek tartotta mindjárt a játék elején egy hosszu dalt magyarul elénekelni. Reina meg igazi olasz volt, s énekesnek is a maga szakmájában betölté helyét, ugy mint Perotti a magáét; és Mazzi? nem énekelt-e mindig magyarul? mig most egy kis Bartalucci, s minden birálaton alóli Szigeti Imréné sok követeléssel a nemzeti szinháznál egész arczátlansággal segit irtani a magyar szellemet.

Ezért bizony kár nagy fizetéssel két nagyképü igazgatót tartani. Festetich Leó gróf és Ráday Gedeon gróf egyet sem tartott s jobb, azonfelül magyar, de még hasonlithatlanul olcsóbb, sőt többet mondok, változatosb dalművekkel látta el a szinházat.

A szinház megtelt, az előadás kezdetét vette. A szereplők kitünően voltak hangolva, s a közönség lelkesülten tapsolt. Javában folyt az előadás, midőn az ajtókon zajosan tódult be néhány fiatal ember, ily kiáltással: »Árulás! a honvédeket lövöldözik!«

Lőn zűrzavar, kiabálás, a páholyok kiürültek, a függönyt leeresztették, a közönség tódult az ajtó felé; a lépcsőkön mint felhőszakadás után hegyről az ár, ugy hömpölygött lefelé a sokaság. Egyik férjét, másik leányát kereste. A férfiak rohantak az utczára, a női közönség a csarnokba szorult, nem mert távozni.

Megláttak a Révay báró kisasszonyok. Az istenre kértek, kisérjem haza, mert félelmökben meghalnak. Elindultam velök, fölkerestük hintójukat; az inast leszállitottam a bakról, s helyét elfoglaltam, aztán indultunk.

Az utczákon össze-vissza futkosott a nép. »Fegyverre!« hangzott mindenfelé. Alig lehetett haladni a sokaságtól. Több kocsit feltartóztattak, a miénk akadálytalanul haladt; tán nemzetőr öltözetem adta meg a kiváltságot. A Károly-laktanya környékét sűrü fegyverropogás s mindenféle vészhang tölté el. Az uj-téren áthaladva, láttam, hogy a város e részében nincs oly tolongás és lárma, bucsut vettem védenczeimtől s a »két oroszlán« felé siettem, hogy lóra ülve, a gyülekezési helyen megjelenjek.

Utközben nagy csoportosulásra bukkantam. »A lámpára vele! a lámpára!« odasietek s látom, hogy Móga tábornok van fenyegetve.

– Ő adta ki a rendeletet, hogy a besorozott s a laktanyába szállásolt fegyvertelen honvédeket a sorkatonaság lelövöldözze. -40-

– Jó, de előbb ki kell hallgatni, itéletet mondani fejére, ha bűnös, s aztán lakoljon vétkeért. Hát mi se legyünk jobbak, mint a kik ott gyilkolnak? Nem akarjuk-e mi elnyomni a zsarnokságot, s magunk még zsarnokabbak legyünk? Fogságba vele!

Némelyek helyeselték nyilatkozatomat, mások lezúgtak. Én Mógához léptem e szókkal:

Móga nem felelt, csak erősen kikent bajsza rándult egyet. Szerencsére több fegyveres nemzetőr is akadt a tömeg közt, s én ezekben biztam.

– Ide, nemzetőrök! Fegyver közé fogták az öreg urat, s szállásomra mentünk. Az egész tömeg kisért, váltig mondogatván: »Dejszen, ki nem szalasztjuk. Őrt fogunk állni.«

Én Mógának tisztelője voltam; kiismertem őt egy komoly esetnél. Régebben még, néhány fiatal emberen sértést követett el több ismeretlen, ez történt a megyeház-utczában. Az ifjak üldözőbe vették s azok a rostély-utcza egyik kétes hirü házába menekültek. Néhány percz alatt a Pillvax-kávéházból az egész fiatalság odaözönlött, s a házat ostrom alá fogták, ugy hogy katonaság vonult fel ellenök. A katonaság elzárta az utczát s a fiatalság szuronyokkal lőn bekeritve. Móga az országut és rostély-utcza sarkán, a Remekházy-házban lakott. Föltette pofonütött kalapját, kardot kötött s lement a hely szinére. Az ifjuság sértegette őt, gúnyolta, kinevette, s ő lábhoz vezényeltetett. A szó szoros értelmében -41- megtaszigálták, méltatlankodtak vele, s mégsem engedte, hogy a katonaság fegyverét használja. A tiszteket nyugodt magatartásra s elnézésre intette. Üzenetet küldött a királyi személynökhöz, s mihelyt onnan intézkedés történt, elvezényeltette a katonaságot anélkül, hogy egyetlen fiatal embernek csak a hajaszála is elgörbült volna.

Az »Angol királyné« szállodában laktam, lakásom a kishid-utczába eső második emeleten volt. Ide kisértük Mógát, az ajtót rázártuk, s két fegyveres nemzetőrt állitottunk oda; a tömegből is ottmaradt egy csomó, tán hogy ők meg a nemzetőröket őrizzék. Lent a kapuban is két nemzetőrt állitottak, az udvart meg utczát pedig ellepte a sokaság.

Siettem Mészáros Lázár hadügyérnek tudomására hozni az eseményt. Nem találtam, azt mondták a Károly-laktanyába ment; egy pillanatig sem haboztam őt akár ott is fölkeresni. Akadály nélkül jutottam be a laktanyába; a tömeg utat nyitott, mert nemzetőr vagyok, s Mészáros Lázár hadügyér urnak üzenetet viszek. A katonaság sem tartóztatott fel, valószinüleg huszártisztnek nézett. Igy a kapun szerencsésen bejutottam.

Megdöbbentő látvány volt. Az olasz katonák nekivadulva, töltött fegyverekkel üzték a fegyvertelen honvédeket, a kit czélba vehettek, lelőtték; jaj, káromkodás, lövöldözés és lőporfüst tölté el az udvart; honvédek az emeletről ugrottak le a kövezetre, a katonák meg oda is utánok lövöldöztek; itt halott, másut halálra sebesült feküdt. Idegeimen jéghideg futott végig s minden hajszálom éghez meredezett.

Künn a nép mint morajló tenger háborgott; benn -42- a katonaság Vezuv kitöréseként szórta a tüzet s Mészáros Lázár e két pusztitó elem közepette állt a lépcső alján s a katonasághoz felszónokolt olasz nyelven. A válasz sortűz volt, s Mészáros oldalán segédtisztje, báró Maszburg több golyótól találva, holtan rogyott össze. Mészárosnak e jelenetre egy arczizma sem rándult meg, s a helyett, hogy hátrált volna, öt-hat fokkal feljebb ment a lépcsőn, s még emeltebb hangon annál nagyobb hévvel beszélt.

A tény ez volt: Ezen honvédzászlóalj szerencsétlen legénységét addig, mig fölszerelték, a Károly-laktanya üres helyiségeibe szállásolták, a többi részt egy olasz zászlóalj, ha jól emlékszem, Ceccopierik foglalták el. Tisztjeik alattomban felbujtogatták a legénységet, azt állitván, hogy a honvédeket az olaszok ellen viszik töltényeket osztogattak, s előidézték a gyászos jelenetet, melynek huszonkilencz áldozata lőn.

Sokan élnek még Budapesten ez időből, s bizonyára emlékezni fognak e megrenditő esetre.

Mészáros fokról-fokra feljebb haladt, s egyszerre csak benn volt a forrongók közt. Most már lehetlen, vele beszélnem. Mi történik Mógával? abban reménykedtem, hogy Mészáros föllépte el fogja oszlatni a gyanut és tömeget. Visszatértem az »Angol királynő«-höz, távolról láttam az őröket és sokaságot. Észrevétlen a kávéházba mentem, behivattam Fritz szobalegényt. Külön szobába nyitottunk.

– Jó, mondám, ketten meg kell hogy mentsük a tábornokot. Fogja ruhaszekrényem kulcsát. A legvégső összekötő szobától az enyémig, csöndesen nyisson fel -43- minden közbeeső ajtót, bárkitől lakvák is a szobák, ily esetben senki sem fog érte neheztelni. A tábornok öltözzék át polgári ruhába, azután vezesse őt azokon a szobákon keresztül, a kis lépcsőn le az első emeletbe, onnan majd könnyü lesz a többi.

Nyugodtabban mentem az őrtanyára, hol ép Nemeshegyi Náczi és Szitányi Adolf közvitéz kartársaim kitünő estelit hozattak. Csak most értem rá érezni, hogy éhen vagyok, meghivtam magamat hozzájok vendégül, s bizony majdnem az egész estelit elettem előlük.

Tizenegy órakor Almay Rezső lóra vezényelt bennünket, s megkezdtük az őrjáratot, a városban összevissza, aztán ki a lőpor-toronyig. Mindenütt volt ember, mindenütt látszott az izgatottság.

Bevégzett szolgálat után, természetesen, feléje se mentem az »Angol királyné«-nak, hanem a főutra tartottam Csernovits Arzénhoz, hol az éjet töltöttem.

Másnap az egész nemzetőrség fegyverbe volt szólitva, s a Károly-laktanyában hosszasan folytak a tárgyalások. A vége az lőn, hogy az illető olasz zászlóalj letette a fegyvert.

Nemzetőrök képeztek sorfalat a Károly-laktanya kapujától, a gőzhajó kikötőig.

A zászlóalj kezdett elvonulni; rendkivül szomoru menet volt; nem pergett a dob, nem harsogott a zene; s a napsugarak nem törtek meg a szuronyok fényén. Szemlesütve s fegyvertelenül haladtak a sorfal közt a Dunapartig. A Servita-tért, Kristóf-tért, a váczi-utczát, német szinház-tért, nagyhid-utczát óriási tömeg lepte el. Az egész inkább hasonlitott temetkezési, mint katonai -44- menethez. Nem lehetett köztük egyetlen hangos szót hallani.

És a sokaság dicséretére legyen fölemlitve, semmi gúnyos vagy sértő megjegyzés nem kisérte a távozókat. Csak mikor a hajó már vitte őket Komáromba, tört ki a dicsőités hangja Mészáros erélye felett.

Szállásomra menvén, hallottam, hogy az őrök s a tömeg egy része reggelig csak kiállották a sarat, de ekkor türelmet veszitve, mert senki sem jő intézkedni, követelték az ajtó felzáratását, majd elszállitják ők a foglyot illető helyre. Az ajtót felnyitották, a szoba üres volt. Lőn szitok meg káromkodás. Még sokáig dúltak-fúltak s tanakodtak az udvarban és az utczán, végre lassankint széledezni kezdtek. Az utolsókat a lefegyverzett olasz zászlóalj kivonulása csalta el.

Estefelé Móga veje gróf Lázár jött hozzám, megköszönni a szivességet, s haza hozván ruháimat, elvitte ipja tábornoki öltözetét.

Ezután már rohamosan jöttek a hirek, események, s fölfegyverzés. A dolog kezdett komoly fordulatot venni.

Asztalnál ültünk. Egy huszártiszt lépett be, s a teremben széttekintett. Öltözete kissé elhanyagolt, mint táborozáskor szokott lenni; haja rendetlen s kinézése izgatott volt. Hozzánk lépett e kérdéssel:

– Bocsánat uraim, nekem azt mondották, hogy a hadügyér urat e teremben találom.

– Feloszlott. A legénység megtagadta az engedelmességet, s kisebb-nagyobb csapatokban jön hazafelé.

– A lengyel urak felhivást osztogattak titokban, mit az altisztek az istállókban olvasgattak fel a legénységnek, ott tartották aztán tanácskozásaikat, s vették át titkos kezekből az utiköltségre szánt kis összeget. Most utban vannak hazafelé. Nehány tiszt is érkezik, ki szolgálatát felajánlani jő.

Aztán beszélt sokat arról a rokonszenvről, a melylyel a lengyelek kisérik a magyarországi mozgalmat; hogy az uraságok mint vendégelték a magyar katonát, s minden úton-módon lelkesitették; a nők minő rábeszélő ékesszólással s igéző viselettel igyekeztek hatni a tisztekre, s mindent elkövettek, hogy őket a szabadság ügyének megnyerjék.

Tölgyesy röviden étkezett, barátság-poharat üritett velünk, aztán sietett a hadügyért felkeresni bárhol, hogy a szükséges jelentést neki megtegye.

Már ekkor a Würtenberg-huszárok jövetelének hirét is vettük. A Császár, Hannover és Ferdinánd ezredek itthon voltak, s ezek képezték a magot, melyből a világhirű magyar lovasság kelt ki.

Csúzy Palit is Pestre hozták az események, hogy ő, a nagy uradalmak egyedüli örököse, többé jószágaira vissza se térjen, mert ő is honvéd lett, aztán besorozták, -46- s a bosszú, irigység s hatalmaskodás áldozatául esett. Majd szólok erről a maga helyén.

Csúzy, régi szokásához hiven, sietett barátaival jót mulatni, mert mintha érezte volna kora halálát, ahol csak tehette, mindenütt szedett örömvirágot. Barátait meghivta estelire az »Angol királynő« szállodába.

Egyik nagyobb mellékteremben ragyogón teritett asztal körül gyülekeztünk: Kúthy Lajos, Irinyi Józsi, Farkas János, Lisznyay Kálmán, Damaszkin György, Zákó Pista, Lauka Guszti, Motesitzky Mór, Csillag László, Dőry Pál, Festetich Oszkár gr., Inkey Kázmér, s még többen, a kikre már nem emlékszem.

Sárközy Ferkó ott húzta a szivhez és érzelemhez szóló hangon, aztán legszebb futamai közé beledurrogtak a pezsgő-palaczkok. Az elmés, majd pedig a megható pohárköszöntők egymást váltották.

Tudja isten, akkor még a mulatság is máskép folyt, mint más időkben; szilajabb volt a kedv, kitörőbb az öröm s lángolóbb a vér; mindenki fenékig akarta üriteni az örömpoharat, mert nem tudta, mit hoz a jövő óra?

A legzajosabb vigság közepette belép egy huszár, sarkantyuja peng, kardja csörög, a mint szabályos léptekkel a terem közepére megy, ott megáll, katonailag tiszteleg, s megszólal:

– Értem, lőn a huszár válasza; tisztelgett, sarkán megfordult, s ép oly léptekkel a mint jött, távozott.

Ez a kis megszakitás csipős és elmés kitételekre -47- nyitott tért, a miknek éle – természetesen – a nyuga lomra áhitozó kapitány urat érte. Sokat nevettünk rajta.

Egyszerre megnyilik az ajtó, s belép egy szálas, halovány huszártiszt. Koponyája közepéig érő homloka, sas orra, keskeny ajka s villogó szemei bátor s elszánt harczosra mutattak.

– Köszönöm a meghivást, mond éles, csengő hangon. Bizony nem azért üzentem át, mintha pihenés után sovárogtam volna, de fájt a szivem, hogy szomszédságomban oly jókedvü társaság mulat, s én nem lehetek köztük. Jóreménység fejében üzentem át, s önök csakugyan szivesek voltak engem meghivni. Én Lenkey vagyok.

E névre olyan »éljen!« tört ki, hogy azt hittem, összeomlanak a terem falai. Mindenki felugrált helyéről, s pillanat alatt Lenkey körül volt véve; egyik ölelte, másik kezet szoritott vele, aztán felkapták s ugy vitték az asztal főhelyére.

Most aztán megeredtek a harczias felköszöntők; dicsőitették Lenkeyt, ki egy osztály huszár élén az országba jött.

– Az érdem, mond Lenkey, az altiszteké és legénységé, meg Fiáth hadnagyé, kit titkukba beavattak. Összeesküvés folytán engem elfogtak, s csak akkor adták vissza kardomat, mikor a határt átlépve, édes hazánk földjére értünk. Itt aztán fölkértek, hogy vezéreljem őket.

– Mindent tudtam, s engedtem őket cselekedni. Derék volt, mikor beállitottak hozzám, s felszólitottak, hogy vezényeljem őket haza, s azt feleltem: ‚Még nem -48- kaptam parancsot.‘ »Na, akkor mi visszük a kapitány urat, mert arra a parancsra nincs időnk várni.« Közbe fogtak s az utczára kisértek. Ott volt felállitva az osztály, kocsim, lovaim mind indulásra készen. Fiáth vezényelt s a csapat hazafelé indult. Meginditó volt látni azokat az edzett férfiakat, hogy könyeztek, mikor a haza földjére léptünk.

Csúzy kivett egy százast, s Lenkeynek adta azon kéréssel, hogy nevében vendégelje meg a legénységet.

– Mindegy, majd lesz oly alkalom, mikor épen senki sem vendégli őket, akkor állj elő az én adományommal.

– Ezuttal nem; én is csak a hadügyér rendeletére vagyok Pesten. Azt hiszem kikapok.

– Szinleg lehetséges, de azért a kis kellemetlenségért majd kárpótol az egész nemzet elismerő nyilatkozata.

A hangulat egészen megváltozott, többé nem a szilaj jókedv, hanem hazafias lelkesedés lőn uralkodóvá; többé nem pohárköszöntők, de valóságos szónoklatok tartattak; jósszellemmel nézett mindenki a jövőbe, lerajzolta a nehéz napokat, mik a hazára várnak, s magasztos szivvel hivatkozott a kötelességekre, miket a nemzet kell hogy teljesitsen. Azért Sárközy Ferkó csak húzta, s a pezsgő-dugaszok repültek. Elneveztük az estelit »Lenkey-ünnepély«-nek, s reggel a legfeláldozóbb érzelmektől áthatva váltunk szét. -49-

Lenkeyvel a hadjárat idején többször találkoztam, mikor már tábornok volt, s ezen éjt mindég oly szivesen emlegette.

– Oly ügyben jövök, kezdte beszédét, a melyben segitségemre lehetnél. A kormány megbizott egy önkénytes zászlóalj szervezésével itt a fővárosban. E zászlóaljba belépő csak két havi szolgálatra kötelezné magát, s hivatása leendne a felkelő ráczok ellen működni. Szeretném, ha a müveltebb osztály ifjai kezdenék meg a beiratkozást.

– Nagyon szép és köszönettel veszem, de valódi szolgálatot akkor teszesz, ha egy népgyülésben felszólalsz ez ügyben, s a magad körében iparkodnál az eszmét népszerüvé tenni.

– Szivesen. Ámbár oly korszerü a terv, hogy minden rábeszélés vagy toborzás nélkül özönleni fog a zászló alá az ifjuság.

– A beiratás megkezdődik holnap, a Servita épületben. A szabályok mint a nemzetőrségnél, a zászlóalj parancsnokot kinevezi a kormány, a többi tiszteket megválasztják az illető századok. A mint a zászlóalj szervezve van, a tisztek huzzák a fizetést, altisztek és közvitézek kapják a hadi illetéket, ugy, mint a rendes katonák.

– Jó, rám számithatsz. A mi erőmtől telik, légy meggyőződve, mindent elkövetek, hogy a sikerben egy kis részem legyen. Zászlóaljadban pedig én vagyok az első közvitéz. -50-

Nagy kő esett le szivemről, mindég haboztam, megmaradjak-e hivatalomban, vagy honvéddé legyek? Most a kecske is jó lakik, a káposzta is megmarad. Két havi szabadságot kérek, s el a harcztérre! Lelkem nehéz nyomástól szabadult meg; fejemet egy araszszal feljebb hordoztam, hisz most mint ép szivű, igaz lelkű s bátor ifjuhoz illik, én is fegyverrel védelmezhetem a hazát.

A mint ezen zászlóalj alakulásának hire futamodott, nagy lőn iránta az érdeklődés; minden osztálybeli ifjuság sereglett beiratkozni. Alig telt el négy-öt nap, a teljes szám megvolt. Ügyvéd, hivatalnok, jurátus, a helytartótanács minden fogalmazói és gyakornokai, fiatal birtokos, kereskedő, iparos, tanuló, művész és alsóbb osztálybeliek egészitették ki a számot. Felosztattak négy századra, s minden század megválasztotta tisztjeit. Az első század kapitánya báró Baldacci Antal lőn, a másodiké Burián János, a harmadiké Hits, s a negyediké én.

Az eskü letétel a serviták udvarában történt, de nem zavar nélkül. Valami akadékoskodó legényeknek eszökbe jutott, hogy ők nem biznak Földváryban, s mondjon le a parancsnokságról; hiában volt az ellenvetés, hogy hisz őt a kormány nevezte ki, csak az maradt rá a felelet, de mi nem bizunk benne. Neki mentek, s a lóról akarták lerántani, s majdnem itt lett volna az első ütközetünk. Földváry személyes bátorsága és erélye vetett véget az egész forrongásnak; elfogatta a főtetteseket azon kijelentéssel, hogy most már katonák vagytok, s a ki a subordinatió ellen vét, arra kivétel nélkül alkalmaztatni fog a katonai szigor. Röviden, velősen s határozottan szólt a felállitott csapatokhoz. Utána Ottinger huszárezredes beszélt a hadügyér -51- nevében; hűségre, állhatatosságra s a haza iránti kötelességre intvén az önkényteseket. Ő maga ugyan rossz példát adott, mert az elsők közt volt, a kik a hűséget, állhatatosságot s a haza iránti kötelességet cserben hagyva, az ellenséghez átpártoltak.

E lapot a baráti visszaemlékezésnek szentelem. Nem pajtásság visz rá, hisz a kiről szólok, mint hazafi, katona és jellem megérdemli – nem ily szerény naplóban az elismerést, de a forradalom történetében is, hol ő csak mint névtelen hős szerepel.

Az »Angol királynő« fogadóban esténkint kedélyes asztaltársaság gyült össze: Szabó János h. alezredes, Földváry Albert, Földváry Guszti, Földváry Elek, Csernovics Arzén, gr. Ráday Pál, Ferdinánd-huszár főhadnagy, gr. Széchen Sándor, Kállay Guszti, gr. Bethlen Gergely, Kemnitzer Károly és én.

Kemnitzer Károly leköszönt vértestiszt, oroszlán termetű, szép, barna s igen választékos férfi volt sokat adott az öltözékre, mindég a legdivatosb s egyszersmind legdrágább illatszerei voltak. Hölgyek termeiben s vig czimborák közt egyaránt jóltalálta magát. Különben egy igen kedves és szellemes báró-kisasszony kimondott jegyese volt.

Egy szép reggel olvassuk a hiv. közlönyben: Kemnitzer Károly ki van nevezve a törzskarhoz kapitánynak. Már akkor Földváry Albert is honvédtiszt volt.

Jön hozzám nagy nevetve gr. Ráday Gedeon, nem a honvédelmi miniszter, ő akkor még a porban játszott, hanem az idősb Gida. -52-

– Hallottad-e, mond az ő nevetségest jelző túlkomoly kifejezésével, Károly honvéd kapitány?

– De igen, még pedig kellemesen. Fölismerte kötelességét, megfelel hivatásának s jó példát mutat a többi urfinak.

– Na, de kérlek Lojzi, hol veszi majd ott az időt öltözködni? hol tartja a pachulit? Na, lesz abból honvéd!

És lett olyan, hogy emlékének Ráday Gida gróf, velem együtt, kalapot emelhet.

Egyszer a reggeli órákban Kemnitzer Károly benyitott hozzám e szókkal: »Nagy szivességet kérek. Herczeg Vorinyetzky, ki a Bácskában oly feltünést és lelkesedést keltett azzal a móddal, a melylyel a vértesektől kilépett, itt van és vendégem. Igen ohajtana Petőfi, Jókai és Vasváryval megismerkedni. Szűkkörü kis estélyt adok ma szállásomon, hivd meg azokat az urakat. Csak ti négyen és mi ketten leszünk.«

Megindultam fölkeresni Jókait, hadd legyen e nehéz feladatban segitségemre, mert közűlünk neki volt Petőfire legtöbb befolyása. Jókai a svábhegyen takaródzott kétcsövű fegyverével, nem találtam. A svábhegyre menni két ok gátolt, mert akkor Mór barátunk -53- ott hozzáférhetlen volt; másodszor, mert elkéstem volna az idő rövidsége miatt.

Petőfi előmbe állt; fején éghez meredező hajszálai megmozdultak, szemeit vadul megforgatta, s aztán keserü mosolylyal kérdé: »Megbolondultál?«

– Csak azért, mert különben tudnád, hogy egy herczeg kedveért a kisujjamat sem mozditom meg.

– Hát az igaz, hogy Vorinyetzky szerencsétlenségből herczegnek született, de tehet-e róla? A miről ő tehet, az elismerésre, az csodálatra méltó. Szive, lelke a szabadságé, ő jogainkért küzdeni akar, ő barátja, ő testvére a népnek, ő lengyel!

– Zászlóját, hol rá annyi kitüntetés, fényes előmenetel várt, ott hagyta s eljött, hogy honvéd legyen. Nagy tüntetéssel vált meg a vértesektől, s a szabadkai nép vállaira kapva vitte végig az utczákon. A magyar kormánytól egy vadász-zászlóalj felállitásával van megbizva, s eziránt óhajt veled értekezni.

Sándor hirtelen kikapta zsebéből a tallért, heves léptekkel járt fel-le, miközben a tallért felhajgálva, csattanósan elkapkodta; ez volt szokása, ha gondolkozott valamin. -54-

Megint fel-alá járkált, hajgálta s csattogtatta tenyerében a tallért, most hevesebben, mint elébb.

Megállt, felütötte fejét s mondá: »Hallod-e, ha máskép lesz a dolog, mint ahogy mondod, többé szemem elé ne kerülj. Jó, majd együtt megyünk.«

Este, midőn Kemnitzerhez mentünk, utközben Petőfi nehányszor megrázta fejét, aztán vállán egyet ránditott, s legalább két lépéssel előttünk haladt.

A mint a szobába léptünk, Vorinyetzky felugrott s Petőfit átölelte e szókkal: »Tőled tanultam, tőled! Mindég szerettem a szabadságot, de imádni csak dalaidból tanultam.« Aztán nyaka körül fonta karját s alá-fel járkálva, melegen beszélgettek. Mikor estelihez ültünk, benső barátok voltak. Elenyészett a rangkülönbség, mindkettő csak szabadsághős. Étkezés, vagy inkább borozás közben, Vasváry ékesszólásának egész bensőségével mondott ragyogó pohárköszöntőket. Petőfi is neki hevűlt, s elkezdte szavalni szabadságdalait. A házigazda és Vorinyetzky nem maradtak az ölelésnél, hanem össze-vissza csókolták Sándor borzas fejét.

Az elragadtatásnak és lelkesedésnek nem volt hossza-vége. Ha Petőfi szavalt, s Vorinyetzky gyönyörittas szemeit rászögzé, senki se mondta volna, hogy nem szerelmespár. Vorinyetzky oly ifju és szép volt; arczbőre, vonásai és szine oly finomak, hogy ha átöltözködik, akárki igen szép nőnek hihette.

Hévvel folyt a beszélgetés a viszontagságok felől, melyeknek eléje néz a nemzet. -55-

Egyik sem tőn fogadást, egyik sem esküdött, de mindenik homlokáról lehetett leolvasni: Ott leszek!

Petőfi elesett a csatában, s nemcsak magasztos lelke szállt az égbe, de testét is, mint valami szentét, tán angyalok ragadták boldogabb hazába, mert a földről nyom nélkül eltünt, de halhatatlan szelleme itt él és uralkodik; itt fog élni és uralkodni, mig csak magyar lesz e hazában, sőt azontúl is… A nemzet kegyelete szobrot emelt neki.

Vorinyetzky herczeget a temesvári csatában ifju heve elragadta; jobb lova levén, mint a többieknek, a rohamban seregétől elszakadva, egymaga csapott az ellenséges tömeg közé, hol karddal a kezében elfogták. Pesten halálra itéltetett. Oly bátran lépett a vesztőhelyre, mintha csatatéren dicsőséges halálba menne. A bakó rövid percz alatt kioltott egy gyönyörüen virágzó életet. A tisztelet és hála emléket állitott neki a Kerepes-uti temetőben, melyet évenkint, halottak-napján, meglátogat az egyetemi derék ifjuság, hogy az elismerés koszorujával feldiszitse, mit megható szónoklattal kisér.

De elmulik egyik halottak-napja a másik után, a nélkül, hogy valakinek eszébe jutna megemlékezni Vasváry Pálról, kit Abrudbányán agyonvertek a mótzok. Sirja ott jeltelen, s emléke itt enyészőben van.

Pedig őt nemcsak mint csatában elesett hőst illeti a babér, de mint a márczius 15-nek egyik leglelkesebb kezdeményezőjét, ki hatalmas szónoklatával a Muzeum-téren annyiszor elragadta az ezrekre menő gyűlési hallgatóságot; ki a városház termében oly magvasan s magasztosan -56- szónokolt, hogy maga Klauzál Gábor miniszter, a szónoklat nagymestere, ki ép akkor érkezett le Pozsonyból, ezen ülés alatt történetesen mellettem foglalván helyt, hozzám fordult e kérdéssel: »Jaj, ki ez a kedves fiu? ebből nagy ember válik.« Vasváry volt a márcziusi napok egyik kiváló lelke. És ő megmutatta, hogy azokért az eszmékért, a melyeket hirdet, meg is tud halni.

Bizony kedves volna, ha az a minden szépért és dicsőért lelkesedni képes egyetemi ifjuság, minden márczius 15-ik napján egy kis Vasváry-ünnepélyt rendezne. Hisz ő egyéb kitünőségei mellett, még oly kedves történelmi tanár is volt.

Na, de ezekről irtak már ragyogó tollú költők és remek történészek, a kiről én tulajdonképen megemlékezni akarok, arról alig tud valaki valamit, pedig megérdemli, hogy tudjanak.

Kemnitzer Károly, a fővárosi uritermek egyik hőse, kiről fel sem tudták tenni, hogy egy hadjárat nyomoraival meg birjon küzdeni, s többen mondták: Tetszett neki a szép egyenruha, majd ráun.

És nem unt rá, hanem viselte ugy, hogy becsületet szerzett neki. Fáradhatlan s rettenthetlen katona volt. Megnyerte feljebbvalói tiszteletét s az alantiak szeretetét.

A selmeczi csatában egy ütegnek feladata volt, az ellenséget tüzelésével feltartóztatni. Legnagyobb veszély környezte, a tüzérekből és fedezetből is már sokan elhulltak. Egyszerre a mieink kezdtek az ágyukkal megfutamodni. Kemnitzer Károly mint vezérkari tiszt, utánok vágtatott, s az ágyuslovakat megragadta zablájuknál fogva, s a legnagyobb kereszttűzben az ágyukat -57- egyenkint visszavezette előbbeni helyökre, s onnan el sem mozdult többé. Egyszerre csak be volt keritve. Az ellenség parancsnoka felszólitotta Kemnitzert, hogy tegye le a fegyvert, s adja meg magát, különben valamennyiöket kardélre hányatja.

Kemnitzer egész nyugodtan válaszolt: »Ön fogja ismerni kötelességét mint katona, én is ismerem az enyémet mint katona. Magamat meg nem adom soha!«

A tiszt tüzet vezényelt, s Kemnitzer Károly több golyótól találva, lefordult lováról.

Sulyos sebeivel egy házba vitték, hol rögtön iróeszközt kért. Levéliráshoz kezdett:

»Drága egyetlen Gizel…« a toll kiesett kezéből, feje hátra hanyatlott… meghalt.

Én nem voltam ott, de egy barátom, a ki tudta, mily jól vagyok Kemnitzerrel, sirjáról kis bokrétát kötött, s levél kiséretében (ki mint szemtanu irja, mily hősiesen, mily szépen esett el Károly) nekem elküldte.

Buda bevételekor Pesten lévén, Kemnitzer aráját fölkerestem, a városligeti Bártl-féle nyaralóban laktak.

A báró kisasszonyt a nagyszerü üvegházban találtam, mély gyászban volt. Amint engem megpillantott, sirva fakadt. Átadtam neki a száraz bokrétát, e szókkal: Károly sirjáról van.

Jót állok, ma is őrzi, bizonyosan por már az egész, de ő a port is tiszteletben tartja, mert soha se ment férjhez. Találkoztam vele többször, most is oly bús, levert, mintha csak a mult napokban érte volna a csapás. Valóban nem látszik rajta, hogy az idő enyhitette -58- bánatát. Midőn megemelem előtte kalapomat, bizonyos vagyok arról, hogy egyet gondolunk.

Ugy látszik, Kemnitzer kis estélyén már ott lebegett a kis társaság feje felett a halál angyala. Mindnyája elvérzett, csak én szabadultam meg nehány sebbel, tán azért, mert ahol oroszlánokra vadásznak, a kisebb vad könnyen elsurran.

Jókai Mór sok szerencsés órát tölthetett a Svábhegyen, de szerencsésebbet, mint ez napon, aligha; mert ha megkapjuk, nincs rá eset, hogy azon estély alól kibujhatott volna, s akkor meglehet ő is belekerül ebbe a halál-lajstromba. Bizony pedig kár lett volna, ki tudna most annyi szép és hű dolgot irni Petőfiről az utókor számára. Legyen ő az utolsó a tizek közül, s akkor is maradjon még annyi ideje, hogy a tizek történetét megirhassa.

XI.

Nehány napig gyakoroltunk az Ujtéren, hogy legalább rendes menetben tudjunk felvonulni, tudjunk arczot változtatni, s ne kavarodjunk össze a kanyarulatoknál, megértsük a vezényszót, s fegyverrel tisztelegni képesek legyünk. Mindez bámulatos gyorsasággal ment. Meglátszott, hogy az értelmiség, s nagy a lelkesedés; csak e két tényező képesitett ily csodás haladásra. Már fegyverben álltunk, s ütött az indulás órája. Mindenki elismerte, hogy szép csapat. Szakaszokra oszolva felvonultunk a Dunapartra, a redout előtt Földváry arczot vezényelt, s az ott ülésező képviselők megszemlélésre jöttek. Midőn a kormány tagjai az emeleten mutatkoztak, fegyverrel tisztelegtünk, s aztán szerencsekivánatok -59- közt, kiváncsiak tömegétől kisérve, a vasut indóházához mentünk, a honnan külön vonat szállitott Szolnokra.

Szolnokon nehány sorezredbeli gyalog altiszt öt nap alatt csapatunkat ugy begyakorolta, hogy tudott annyit, a mennyit az ujonczok rendesen egy év alatt tanulnak be.

Egy gőzösön s megfelelő vontató-hajókon usztunk le Szegedre. Az első sebesültünk e hajón volt; sötét éjszaka nagy jajgatásra szövétneket gyujtunk, ugy rémlett, mintha a Tisza mélyéből jönne a hang. Hamar ráakadtunk, egy ajtó, melyen a szállitandó portékákat szokták a hajótárba leeregetni, nyitva volt, s azon valaki beesett. Többen lementek, s felhoztak egy félalélt közvitézt. Arányi Lajos, a csapat orvosa, azonnal megvizsgálta s gyógykezelés alá vette, három oldalbordája volt betörve. Századomból való volt, ma is él. Schönberger B. nádor-utczai szabó.

Szegeden lelkesen s vendégszeretőn fogadtak; a mint a városháztéren fel valánk állitva, nagy sokaság vett körül. A sokaságból egyszerre kiválik egy kegyesrendi pap; magas, szikár, beteges kinézésü, felém tart, megölel örömkönyektől ragyogó szemekkel; engem a hála és boldogság érzete fogott el, megismertem Tóth Józsefet, az én mélyen tisztelt és szeretett hajdani természettan tanáromat. Az isten áldja meg, jó ember, jó hazafi, mint ezen derék rend legtöbb tagja.

A szegediek igaz magyar szivvel, ősi vendégszeretettel fogadtak; kevesen voltunk, hogy minden gazdának jusson egy vitéz, hát majd széjjelszedtek. Egy éjt töltöttünk Szegeden, de az egész zászlóalj összesen ezalatt nem aludt annyit, a mennyit valami kifáradt vadász a fa árnyékában aludni képes. Lakoma, táncz, zene -60- folyt mindenfelé. Reggel, midőn hajóra szálltunk, minden legény mellét kis bokréta diszesitette. A szegedi vigság behatása alatt utaztunk lefelé, s harczi dalaink messze vidékre betöltötték a sikföldet.

Ó-Becsére megérkezvén, Fakh és Kiss Ernő huszárezredesek tartottak szemlét a csapat felett. Azután a tiszteket maguk körül gyüjtvén, katonai rövidséggel figyelmeztették, hogy mily terhes szolgálat vár itt reájok, egyuttal kifejezést adtak azon reményöknek, hogy a kötelességérzet e nehéz időkben mindenkit serkenteni fog helyét férfiasan s hazafiasan betölteni. Földváry Lajos a tiszteket névszerint bemutatta. Ekkor, ugy ahogy beszállásoltak. Én egy rácz pap házába jutottam; üres négy falból állott, még csak egyetlen rozzant széket sem találtam benne. A pópa mindenét elvitette Szent-Tamásra, s ő maga is oda vonult.

Ó-Becse nem volt más, mint valami katonai nagy laktanya; rácz népessége itt hagyva üres házait, mind a római sánczokba vonult, az üres házak meg mind katonasággal voltak megrakva. Itt volt a Ferdinánd huszárezred, a Hannover huszárok, Lenkey a Würtenberg huszár osztálylyal, Lo-Presti huszár önkénytesei; továbbá egy sorezredbeli zászlóalj, a 3-ik honvéd zászlóalj, a debreczeni vörös szalagos önkénytesek, kik oly hiressé váltak; a mi zászlóaljunk; a pestmegyei, makói és más vidékbeli nemzetőrök. Felváltva fele mindég táborozott, a másik felének egy része képezte a helyőrséget, a nagyobb rész pedig a fenyegetett s veszélyes pontokon, mint a Jovicsszállás, a merről többször kisérlettek a ráczok megrohanásokat – őrségre volt vezényelve.

A szolgálaton kivüli időt a viszonyokhoz képest -61- elég kellemesen töltöttem. Századomnál igen sok művelt és derék fiu volt; főhadnagyom: Hild, hadnagyom: Kölcsey Kálmán, őrmesterem: Gelinczey tanár. Aztán olyan hadapródféle közvitézek: Görgey Pista, kit nem sokára elvesztettünk, mert bátyja Arthur maga mellé vette segédtisztnek; idősb, akkor ifjabb gróf Ráday Gedeon, Csernyus Bandi, Dulovics, Laky Adolf, Müller Emil, Bogisits Lajos, ki azt állitja – én ugyan nem emlékszem rá, – hogy valami kötelességmulasztásért egyszer bezárattam; most Pestvidéki törv.-széki elnök, ugyan vigyáznom kell, hogy 34 év mulva vissza ne fizesse.

Hát van ma hétszemélynök, királyi táblai biró, nyugalmazott államtitkár, közjegyző, tekintélyes hivatalnok, orsz. képviselő, előkelő ügyvéd, befolyásos kereskedő s hirneves iparos, ki zászlóaljunkban szolgált.

Ez egy hadászati gyakorló tanoda volt; tanultunk katonai fegyelmet, táborozást, hadászati szolgálatot, nem elméletileg, hanem valóságban; megismerkedtünk az ágyugolyók zugásaival, a puskagolyók fütyüléseivel. Víttunk csatákat, szenvedtünk veszteségeket, de nem láttunk ellenséget. Lövöldöztek ránk öles magasságu tengeriből, árkokból, házakból; néha egész sorkocsi vonult fel, hirtelen megálltak, s a kocsik mögül a legveszettebb tüzelést intézték ellenünk, s midőn rohammal közeledtünk hozzájok, kocsira pattantak, s nagy porfelhőt hagyva magok után, elvágtattak. Éjjel sötétségben, mintha csak a földből bujtak volna ki, megtámadták őrtanyáinkat; ily támadásoknak legsürűbben a Jovitsszállás volt kitéve, azért oda mindég kettős őrség volt vezényelve, kik minduntalan kisebb csatározásokba keveredtek. Ott többször tiszt is megsebesült. Ha aztán -62- az a müvelt ellenség közűlünk élve vagy halva valakit megkerithetett, annak hulláját irtóztatón megcsonkitva találtuk valahol a mezőkön.

Borzasztó »furcsa háboru«, de jó tanoda volt, mert mindenki megtanult éber, gyors és elszánt katona lenni.

Damianics is itt nevelte az ő világra szóló 3-ik zászlóalját. És hogyan nevelte!? kérlelhetlen szigorral, még a tisztek irányában is; a ki nem vált be az ő keretébe, nem felelt meg igényeinek, annak egyszerüen megmondta, köszönjön le, vagy helyeztesse át magát, mert nála nem boldogul, s vele nem fog megférni. A közvitézt, ha nem volt jóravaló, a sorból kilökve, elkergette. Damianicsot ekkor gyülölték. Mikor aztán megteremtette ezt a halhatatlan zászlóaljat, melylyel oly csodákat mivelt, mint például Bicskénél, midőn az erdőből kellett az ellenséget kiverni, de elébb egy hidon átmenve, mely kereszttűzben volt, egy üteget kellett elhallgattatni. Erre a jeles 10-ik zászlóalj kapta a rendeletet. Elő is nyomult a hidig, többen elestek, de azért itt helyben állva a parancsnok jelentést küldött, hogy a hid bevehetlen, mert kereszttűzben van.

Damianics felkiáltott: megmutatom, hogy bevehető; harmadik zászlóalj előre!

És a harmadik zászlóalj karra vett fegyverrel, énekelve vonult át a hidon, oda se nézve neki, hogy jobbra-balra, elől és hátul is hullnak a pajtások.

Vagy Szolnoknál, mikor a harmadik zászlóalj rohammal egy ágyuüteget foglalt el, a mi gyalogságnál csaknem hallatlan. Ekkor már imádták Damianicsot.

A szolnoki győzelem után a szemlénél Damianics minden zászlóaljat, huszár-osztályt vagy századot külön -63- megdicsért, mikor a harmadik zászlóaljhoz ért, elnémult, levette csákóját s ugy lovagolt végig a zászlóalj előtt.

Nem volt oly előléptetés, a miért valaki ettől a zászlóaljtól megvált volna.

Tisztelegtem Damianicsnál. Ismertem őt, még mikor aradi tanuló voltam. Ő mint toborzó főhadnagy működött ott, az ezred Velenczében volt. György bátyám ugyanazon ezrednél mint hadapród szolgált, s havi járulékait mindég én vittem el Damianicshoz, továbbitás végett. Akkor is nagyon szives volt hozzám, most, a mint meglátott, barátságos, de erős kézszoritással mondá:

– Jó katona, csak kissé tüzes és szilaj. Veronában majd megadta az árát, s ha én fel nem találom magamat, hát a legjobb esetben ma is valami várfogságban ül.

– Az ezredtulajdonos báró Rukovinának öcscse főhadnagy és irtóztató magyarfaló volt; a gyakorlatnál mindég agyba-főbe szidta a magyarokat. El voltak ellene keseredve.

Egy reggel a gyakorlatra felállitvák, s Rukovina a vezénylő elkezdi megint: a magyar betyárokat, a kik csak kocsisoknak valók, majd igy meg amugy fogja megtanitani.

Gyuri kiugrik a sorból, kardlappal végig húz a -64- főhadnagyon. Rukovina meglepetésében futásnak indul, Gyuri utána, s Verona utczáin végig kardlapozza.

Láttam, el van veszve a kölyök. Hozzá mentem a fogházba, s titkon odasugtam neki: »Te nem tudsz semmiről, nem emlékszel semmire. Olasz ifjak megvendégeltek reggelivel, ittál velök és fogságban találtad magadat. Ennél maradj.«

A birák nagy komolyan összeültek, senki sem minősitette oly nagymérvünek a bűnt, mint én. Egészen egy véleményen voltam a hadbiróval, s nem láttam enyhitő körülményt.

Gyurit bekisérik fegyver közt. A hadbiró felteszi neki a kérdéseket, s mindnyájok roppant álmélkodására, ő nem tud semmiről semmit.

– Ez nagyon meggondolandó, s minél inkább elmélkedem felette, szóltam hozzá, annál valószinűbbnek, sőt bizonyosnak látszik.

– Az nem jő oly hirtelen, azelőtt soh’sem volt baja, most sincs, hát csak akkor…

– Igen is, csak akkor. Tudjuk mindnyájan s tapasztaltuk, hogy az olaszok gyűlölnek bennünket, s akár tőrrel vagy más gyilkoló eszközökkel életünk -65- ellen törnek. Hát nincs-e parancs kiadva, hogy az utczákon egyes katonának járkálni tilos, mert élete veszélyeztetve van. Bizonyos vagyok benne, hogy azok az olasz ifjak, kik a foglyot megvendégelték, italába mérget kevertek. Az adag nem volt elégséges, hogy megölje, de különben is erős alkotásu, hát a szer darab ideig agyvelejére hatott.

A birák összenéztek, egyik-másik olyat bólintott fejével, mintha mondani akarná: lehetséges biz az.

Ez meghallgattatván, nem zárta ki lehetőségét annak, hogy mérgezési kisérlet foroghatott fenn.

Gyurit fölmentették, s csak a tilalomparancs áthágásáért, s mert ismeretlen ifjak meghivásának engedett, lőn kétszer negyvennyolcz órai fogságra itélve.

Hanem azért mégis ártott magának; kétszer terjesztette fel előléptetésre az ezredes, de a tulajdonos egyszer sem erősitette meg. Na, de kipótolhatja most.

Ezután igen sokat voltam Damianicscsal nála is, meg Földváry Lajosnál, kivel szoros barátságban élt.

Századomban volt két mészáros-legény, mindkettő egészséges, szép fiu; megtettük szakácsnak. Magok válogatták meg s hozták haza a húst, tehát mindég a javából. Együtt étkeztünk, a századombeli tisztek, Kráy Jancsi, Ferdinánd-huszár kapitány, gr. Ráday Pál Ferdinánd-huszár főhadnagy, gr. Ráday Gida, s mindég a napos altiszt. Rostbeafjeink hire hamar elterjedt, s aztán nem mult el nap vendég nélkül. Leggyakrabban ellátogatott -66- Lenkey és báró Orczy István, még Damianics is eljött Földváry Lajos társaságában.

– Hallom, szólit meg gróf Kolowráth, Ferdinánd-huszár ezredes, hogy olyan jó konyhájok van.

– Meghivom én magamat holnapra, vágott szavamba nevetve, Aradról Edelspacher kitünő magyarátit küldött, tehát borral én látom el az asztalt.

– Na fiuk! holnap, a ki lelke van, kitegyetek magatokért, itt ebédel a Ferdinánd-huszár ezredes.

– Asztalt, székeket s teritéket a vendéglőből kell kikölcsönözni. Fizetünk érte, a mit kérnek.

Ez a pópa-ház soh’sem látott még ily fényes társaságot, s hihetőleg nem is fog látni.

Volt gulyáshús olyan lével, a minőben még a bagariát is meg lehetne enni; tészta kétféle, ökölnyi gombóczok, s töpörtyűvel boritott túrós haluska; végre a rosbeaf, melyet akár Lord Palmerston asztalára föl lehetett volna tálalni, legalább Dopping huszártiszt, mint illetékes itész, azt állitotta. Persze Kolowráth sem maradt a magyarátinál, hanem ráadásul egy kosár pezsgőt mellékelt. Ilyen sikerült lakomát, ömledező jókedvet csak azoknál lehet keresni, kik ügyök igazságában s fegyvereik erejében biznak.

Legyen szabad itt nehány sorban Kolowráthról megemlékeznem. Tetőtől-talpig lovag, szeretetreméltó, jószivű és barátságos. Alanti tisztjei rajongtak érte, s a -67- legénység bálványozta. Kitünő katona, bátor harczos, s a magyarnak, az országnak s ügyünknek barátja volt.

Szivesen maradt volna, s jót állok, végig küzdi szabadságharczunkat, mint akármelyik jó magyar, de az ország minden zugában tele volt adóssággal. Ő felhasználta az alkalmat, s a hitelezők elől szökött meg jómódjával. Ha kormányunk egy csomó pénzt vesz a kezébe s Kolowráth gróf ügyeit rendezi, kitünő, értelmes, bátor és hű vezért nyert volna meg ügyünknek. Persze, ez igen sok pénzt kivánt, mert Kolowráth igen könnyelmü volt, s bizony a mi szegény kormányunk akkor nem nagyon adhatott ki egy emberért ily tetemes összeget.

Gróf Kolowráth kereket oldott, ezredének tisztikarából is többeket érzékenyen megkárositván.

Kolowráth azt felelte: »A hova annyi kedves emlék fűzi, a hol oly sok jóbarátja van s a hol élte legszebb napjait töltötte: oda, mint ellenséget ne küldjék, mert ő Magyarország ellen nem fog harczolni soha.«

Azonnal nyugdijazták, s Velenczébe küldték felügyelet alá, a hol aztán főbelőtte magát.

Csapatunkban, különösen az első századnál, Földváry Lajos iránt az ellenszenv minden alkalomkor kirítt. Ezen századnál voltak a helytartótanács fiatalai seregestől, több ügyvéd, hivatalnok s egyéb értelmiség. Nem tudom, az bánthatta-e őket, hogy Földváry irányokban nem ugy járt el, mint urfiakat illetné, hanem csak katonásan, vagy pedig Baldacci Antal százados ukra vezethető vissza az egész, kinek feszült viszonya -68- Földváryval a párbajozásig ment, annyi bizonyos, hogy békétlenkedtek. Hát az igaz, hogy Földváry modorában volt valami nyers, de mit bánthatta azt, ki kötelességét teljesitette?

Ezek az urak szerettek táblabiráskodni, s meg nem barátkozhattak azzal, hogy ezt vagy azt a parancsot teljesiteni kell, ők az okát is akarták tudni, miért e parancs? és miért teljesitendő? És mert Damianics katonai dolgokban szintén tekintet nélkül szigorú volt, ellene is zugolódtak, sőt gyanusitgatták.

Egy alkalommal ép az első század volt előörsön, s beszédet hallottak, a tengeri elfedte az egyéneket, de az egyiknek hangjában felismerték Damianicsot. Szaggatott mondatokat ki birtak venni, s azok igen kompromittálók voltak. Nosza! Damianics áruló, alkudozott a szerbekkel, hallottuk.

Pedig mi volt? Párbaj báró Baldacci és Földváry Lajos közt. Damianics mint Földváry segéde beszélt a vívás feltételeiről, s itt fordulhattak elő oly kitételek, mik félreértésre adtak okot.

Damianics legkedvesebb eledele a pörkölt malacz volt. Erre hivott meg nehányunkat.

Ezalatt a bizalmatlankodók gyűlést tartottak, hol Damianics iránti aggodalmuknak adtak kifejezést, s öt tagu küldöttséget választottak, mely Damianicsnak megvigye a bizalmatlansági szavazatot, s egyuttal a leköszönésre felszólitsa.

Ép asztalnál ültünk; a debreczeni kenyér nagyságu s idomu kulacs járt körbe, mikor a küldöttség megjelent. A küldöttség vezetője egy kicsiny uriember volt. -69-

Damianics felállt; ugy nézett ki a küldöttség vezetője mellett, mint nagy Kristóf.

A kicsiny uriember, kit megnevezni nem akarok, hosszú, szép és átgondolt beszédben előadta, hogy Damianics iránt nincs bizalom, s elvárják mielőbbi leköszönését.

Mikor elvégezte nagyszerü beszédét, Damianics egy szót sem felelt, hanem kinyujtotta jobb kezét, megragadta a szónokot gallérjánál fogva, fölemelte a levegőbe, elvitte az ajtóig, s ott szépen kitette. A küldöttségi tagok nyakra-főre siettek vezetőjük után.

Damianics visszatért, nagyot húzott a kulacson, tovább étkezett, s mindenről beszélt, csak erről a kis mozzanatról egy árva szót sem.

Ily uriféle önkénytes csapatnál közvitéznek lenni igen szép, sok bátor, derék és önérzetes pajtás egymást ellenőrzi, s gyáva vagy jellemtelen tény ez által köztük ki van zárva. Ellenben tisztjöknek lenni valóságos kín; a közvitéz mérlegeli, vajjon a magánéletben melyikök előkelőbb? sérti a feljebbvaló hang, s a megdorgálást vagy büntetést – a mi végre hadjáratban kikerülhetlen – épenséggel nem tűri. Ez viszás helyzeteket szül. Igy valami Okolicsányi nevü urat, helytelen eljárásáért, porkolábhoz kelle küldenem; a kiállott büntetés után, annak rende szerint, eljött jelentkezni. A mint vége volt a hivatalos eljárásnak, Okolicsányi leoldta szuronyát, e szókkal:

Aztán a százados, mert kötelességét teljesitette, megverekedett a közvitézzel, ki a magáét elhanyagolta. -70-

Takácsy, Ferdinánd-huszár főhadnagy a Jovicsszállás őrségen volt, a hol lősebet kapott. A beteg ágyánál többen összejöttünk. Itt vettük a hirt, hogy reggel támadás lesz Szent-Tamás ellen. Ez felvillanyozott mindnyájunkat. Takácsy zokon vette, hogy nem részesülhet ebben a kirándulásban. A legvigabb hangulat szállta meg az egész társaságot, csak Fiáth főhadnagy maradt komoly. Nem sokára el is búcsuzott érzékenyen, s Takácsynak kezet nyujva, szólt:

– Isten veled, többé nem látjuk egymást. Hazament, rendbe hozta holmijait, egyetmást becsomagolt, czimet irt rá; többekhez levelet intézett, szolgáját megajándékozta, aztán lefeküdt.

Mi kivonultunk a táborba. Éjszakán át századom teljesitette az előőrsi szolgálatot. Hajnalban 3 órakor parancsot kaptam a táborba visszavonulni, nem váltottak fel; bizonyos, hogy ma puskaport fogunk szagolni.

A sereg fel volt állitva menetrendbe. Hosszu gyalogolás után elértünk Turia alá, más rész Sz.-Tamás, a harmadik Földvár ellen indult. Mind a három hely ellen egyszerre történt támadás.

Lenkey huszárjaival büntetésből, mert parancs nélkül jöttek haza, a legveszedelmesb helyre ágyu fedezéshez állittatott. Az első ágyugolyó, mely a sánczok megül kirepült, Fiáthot találta, ki azonnal szörnyet halt.

Sajátságosan borzasztó csata volt; az ágyu- és puskagolyók repültek, az emberek hulltak, s ellenséget sehol se láttunk. Mintha csak kisértetekkel harczolnánk. A gyalogság kimerültség és fáradság ellen panaszkodott; a huszárok unalmasnak találták ezt a csatát.

Ráday Pali mellett egy huszár kivette lábát a kengyelvasból, s ásitozva nyujtózkodott, ebben a pillanatban -71- az ágyugolyó elsodorja a kengyelvasat, mire a huszár elkezd káromkodni, s abba nem hagyta, mig Ráday oda nem szólt:

– Hallgasson már, s inkább adjon hálát istenének, hogy a lába nem volt ott.

– Igen, felelt a huszár, de hova a pokolba tegyem most egész nap a lábamat?

Amott egy ágyugolyó három embernek, a mint sorba állitvák, mindeniknek jobb lábát elszakitá, köztük Faragó őrmesterét, a ki – természetesen – összeesvén, felkiáltott:

Igy szépen lövöldöztek minket a hű ráczok, a mi ágyuink is derekasan feleltek, de hogy mi és mennyi kárt tettek, azt nem tudhatjuk.

A nevezetesb egyénekből elestek: Szemere őrnagy, báró Orczy István, pestmegyei nemzetőr, Fiáth huszár főhadnagy.

A hosszu menet, végtelen fel-le, előre-hátravonulás, étlenség és szomjuság egészen elcsigázott, annyira, hogy mikor visszatérésre vezényeltek, minden hajamszála felállt, s jéghideg futott végig a hátamon arra a gondolatra, megint megtenni azt az irtózatos utat.

Mondhatom, nem éreztem már lábaimat, inogtak előre-hátra, mint az órainga, s csakis ösztönszerüleg haladtam; azért nem roskadtam le, mert a sorban egymást támogattuk.

Éjjeli 10 óra után érkeztünk Ó-Becse alá a táborba. Reggel 3 órától esti 10 óráig talpon, több mértföldnyi menetet tenni, nehány óráig tűzben állni, egész idő alatt étlen és szomjan maradni, erőnket utolsó cseppig kimeritette. -72-

Alig birtam legényemnek annyit mondani: »Siess Ó-Becsére, hozz ennivalót, mert éhen halok.« Ezzel a nyirkos földre terültem, s az eszmélet elhagyott. Mély álmomból legényem ébresztett fel, ki hideg sültet, sajtot s egy üveg bort hozott. Falatot sem birtam enni, de az üveg bort egyszerre kiittam, s azonnal folytattam az alvást.

Mikor bevonultunk ismét Ó-Becsére, határtalan volt örömöm, hogy most fedél alatt jól kipihenhetem magamat. Csalódtam, Vorinyetzky herczeg érkezett meg uj vadász-zászlóaljával, hát ismerkedési lakomára kellett menni, s ez szokás szerint reggelig tartott.

Báró Baldacci Földváryval folyton tartó viszálykodás miatt megvált zászlóaljunktól.

Több heti időzés után Ó-Becséről Becskerekre helyeztettünk át. A hangulat csapatunknál egészen megváltozott. Földváry iránt a bizalmatlankodás és ellenszenv – különösen az első század részéről – nem egyszer, hangosan nyilatkozott, mire Földváry is kedvét veszitvén, Ó-Becsére ment és leköszönt.

Zsigmondfalvára mentünk, midőn a főparancsnokság által a zászlóalj vezetése rám ruháztatott. Ennél kellemetlenebb meglepetés itt alig érhetett. Nem éreztem magamban elegendő képességet e tisztnek megfelelni, másrészt beláttam, mennyi kellemetlenséggel kellend megküzdenem, mert legközelebbi barátaimat kivéve, a többi századok támogatására nemcsak nem számithatok, de ahol csak lehet, nehézségeket fognak utamba görditeni, pedig ezen állomás igényelt legtöbb éberséget, ez volt leginkább nyugtalanitásoknak kitéve. De sorsomban meg -73- kelle nyugodnom. Hányszor kaptuk a hirt, hogy itt, vagy ott fognak betörni a ráczok, s az előőrsöket a jelölt irányba kiállitva, fél éjszakákat s néha egész napokat a zászlóalj künn töltött. És ha még ugy meg voltam is győződve, hogy hazugság a nyert értesités, intézkednem akként kellett, mintha szentül hinném, mert mégis megtörténhetett volna, s a mulasztásért a felelősség engem ér. Jó lélekkel mondhatom, hogy itt időzésünk alatt egy éjszakát sem aludtam, s kevés pihenési óráim csak nappal voltak.

Végső állomás lévén az ellenséges ráczokkal szemben, éjnek idején soha se mulasztottam el az előőrsöket megvizsgálni. Ép ilyen járatban valék, s egy előőrsi helyet üresen találtam. A tiszti őrhelyre siettem, okáért tudakozódni. Azonnal kisült, hogy azon helyre Jordán József pesti ügyvéd volt állitva, kit nem messze, a földön fekve, mély álomban találtunk.

A helyzet komolyságához képest, katonai szigorral léptem fel ellene. Jordán aljas káromkodás közt fegyvert ragadott rám. Elfogattam s fegyver közt bekisértettem, azon szándékkal, hogy jelentés kiséretében átszolgáltatom a főhadiszálláshoz.

Ennek következtében, leginkább az első század, nekem meglehetősen felmondta az engedelmességet.

Szerencsémre Vorinyetzky herczeg vadász-zászlóaljával jött minket felváltani, s mi rendeletet kaptunk előfogatokon azonnal Pestre sietni.

Jordánt külön kocsin fegyver közt kisértettem azon szándékkal, hogy az utban eső legelső parancsnokságnál fogságban hagyom.

Kikindán, megérkeztünk után, azonnal siettem Nagy Sándor helyi parancsnokhoz, bejelentettem az -74- átvonuló zászlóaljat s egyuttal a fogva levő Jordán átvételére fölkértem, hogy itt haditörvényszék elé állittassék.

– Annyi bajom van itt a helybeli ráczokkal, hogy igazán nagy szivességet teszesz nekem, mond Nagy Sándor, ha foglyodat tovább szállittatod. Érje utol másutt érdemlett büntetése. Ebben a ráczfészekben csak mende-mondára adna okot.

Szegedig elvittem a zászlóaljat, de annyi keserűséget nyeltem, hogy itt napiparancsban a vezényletet átadtam Burián Jánosnak, az őrizet alatt levő Jordánnal együtt, csináljon vele, a mit akar.

Czegléden Kossuth Lajos várt a zászlóaljra. Megköszönte az önkénytes szolgálatot, s felszólitotta egy lelkes beszédben, hogy alakuljon át rendes honvédzászlóaljjá. A tisztek megmaradnak mostani minőségökben.

Őszintén örvendettem, hogy Szegeden visszaléptem a parancsnokságtól, s ezzel a zászlóaljtól is elváltam, Kossuth felszólitása után ezt már nem tehettem volna, pedig, eltekintve attól, hogy ezen csapatnál kedvemet vesztettem, nem éreztem magamat képesitve arra, hogy századot vezessek, önkénytes vagy nemzetőr csapatnál megjárta, de rendes honvédségnél ehez még sokat kellett volna tanulnom, és más részről meg inkább ohajtottam a lovassághoz.

Elbucsuztam eddigi fegyvertársaimtól, s Ráday Gida gróf, meg Csernyus Bandi társaságában feljöttem Pestre.

Pesten roppant izgalom volt; csapatok jöttek-mentek folytonosan, több képviselőt már honvéd egyenruhában találtam, mint Balogh Jánost, Zákó Istvánt, -75- Bogdanovich Vilit. Roppant leolvadt azoknak a száma, kik azt hitték, hogy még tollal és szónoklattal meg lehet menteni a hazát.

A bécsi hatalom már eldobta az álarczot, Magyarország leigázását elhatározta. Jellasich bárónak kiadatott a jelszó, s az seregével hazánkba betört. Erdélyben a magyarok kiirtására megadatott az engedély, s e nemes czélra a szászok és oláhok közt létrejött a testvéries egyetértés. Bécsben Magyarország miniszterévé valami Récseyt neveztek ki, s ennek ellenjegyzése mellett kelt a magyar országgyülést eloszlató parancs. A végrehajtással, mint királyi biztos, gróf Lamberg lőn megbizva. Lejövetelét megelőzte a hir.

A képviselőház legnagyobb izgatottság közt tartotta ülését, a hid el volt lepve néppel, midőn Lamberg Budáról átkocsizott, hogy mint kir. biztos, legfelsőbb rendelettel az országgyülést szétoszlassa. A hid közepén kocsiját feltartóztatták, s midőn ő egész diszben öltözve, abból kiugrott, több csapás és szúrás következtében halva rogyott össze.

Nehéz megmondani, hogy ezen népitélet minő hatást idézett elő a pestieknél? az alsóbb osztály tombolt és ujongott; sokan megdöbbentek, másokra meg kínos benyomást tőn. Annyi azonban bizonyos, hogy e gyászos tény után alig kételkedett valaki azon, hogy a koczka az osztrák hatalom s Magyarország közt el van vetve.

Az idegrázó események koronkint megujultak. Egyik nap Bem tábornokra lőtt valami állitólagos lengyel, máskor Görgey falragaszai okoztak nagy csoportosulást, s nem hiszem, hogy valaki közönynyel olvasta -76- volna: Igy bünhödik a hazaáruló! Tudósitás volt, hogy gr. Zichy Eugen kötél által kivégeztetett.

Nők és férfiak búcsujáratkint vonultak Tétény felé, közben fényes fogatokat is lehetett látni. Mind közmunkára siettek, hogy a főváros védelmére árkot hányjanak. A fényes fogatokból diszes delnők szálltak ki, Jaquemar keztyűs kezeikkel földet hordani. Mennyivel több szolgálatot tettek volna, ha magok helyett a bakon henyélő tenyeres-talpas kocsisokat s inasokat küldik. Na, de tüntetésnek ez igy jó volt.

Nagy harczot víttam lelkiismeretemmel; barátaim s ismerőim legtöbbjei már fegyveres kézzel szolgáltak, s én itt a tollat forgassam?… nem, ha addig élek sem! Megirtam, s beadtam lemondásomat, azután a választ be sem várva, a Móga táborába mentem, hol mint huszár önkénytes közember kezdtem szolgálni.

Marton-Vásárhelynél megpillantott Móga, oda küldi hozzám Nemegyey törzskar kapitányt, s magához hivat.

Móga mellett volt Teleki tábornok, még nehány törzstiszt, Bónis Samu, gr. Andrássy Aladár s többen.

Móga tábornok kezet nyujtott e szókkal: »Mi régi ismerősök vagyunk. Maradjon mellettem, mint nyargoncz.«

A sereg csatarendben volt felállitva. Ott láttam először a hős Guyon Richárdot bátor önkényteseivel, kik közt számtalan pesti barátaim s ismerőseim tüntek fel. E csapat később nagy hirre vergődött zászlóaljjá lőn, s halhatatlanná tette magát Branyicskónál. -77-

Jellasich seregével felénk nyomult. Megvallom, elszorult szivem, mikor azt a sokaságot a magaslatról leereszkedni láttam; ellepték az egész oldalt, mint a hangyák.

Egyszerre megdördül Jellasich ágyuja, s a golyó a huszárok közé csap, Móga oda tekint, jól kifent bajuszát jobbra-balra felrángatja, s félhangon maga elé morogja: »gaz!« A második golyó megint a huszárok közt pusztitott, Móga ekkor már hangosabban mondta: »lázadó!« s most ő is elrendelte a tüzelést. Ágyuink becsületesen feleltek.

Sokáig folyt a tüzelés, mig végre a horvát részről éktelen orditozás közt rohamra indultak a szerezsánok.

Jung tüzérparancsnok most maga irányozta az ágyukat, s hatot egymásután letüzeltetett a közeledő szerezsánok közé. Iszonyu pusztitást tehetett, mert láttuk őket összekavarodni, s a veres köpenyek csak ugy röpkedtek fel a légbe.

A csata e napon eldöntetlen maradt, s másnapra készültünk elhatározó ütközetre.

A városba lovagoltunk. Bónis Samuval beszélgettem, amint a kocsikhoz értünk, melyen a sebesülteket szállitották. Egyik kocsin fiatal honvéd jajgatott, mellette ellőtt lábú huszár feküdt, ki társát egyben vigasztalta.

– Maradjunk mellettök, mond Bónis, ennek a huszárnak a sorsa érdekel. Aztán ő vette át a huszár szerepét, s egyszerü, de lélekemelő szavakban szólt, ugy, hogy még a huszár is ugyancsak rámeresztette szemeit.

A városba érkezvén, elkisértük a szerencsétleneket -78- a rögtönzött kórházba, hol azonnal a huszár láb levevéséhez láttak. A huszár szivart kért, Bónis azonnal még meg is gyujtotta s ugy szolgált vele neki. A huszár szivarozva állta ki a műtétet, mikor vége volt, felült, egy pohár vizet kért, megitta s abban a pillanatban halva vágta magát hanyat. A szivar még füstölgött ujjai közt.

Azon este a táborban nagy szerencsétlenség történt. Az első honvéd zászlóalj kémszemlére kiküldetett, s mig odajárt, az előőrséget felváltotta a »Prinz Preusen« zászlóalj, de még a gyakorlati hadviselésben járatlan sereg, elfeledte értesiteni a volt őrség a következőt, hogy egy zászlóalj künn van szemlén. Az első zászlóalj visszatért, a »Prinz Preusen«-ok a homályban azt hitték az ellenség jő, s sortűzzel fogadták. Több honvéd megsebesült. »Köztünk van az ellenség! kiabálták a honvédek. Árulás! a sorkatonaság lövöldöz ránk.« Ez villámsebességgel terjedt el az egész táborban. A zavar általános lőn; hiában erősitették a honvédségnek, hogy irtóztató tévedés volt, majd kideriti a vizsgálat, magok a tisztek is csak levertséggel vettek tudomást ezen kibeszédről, de biz a legénységgel elhitetni egy sem erőködött.

Látszik, hogy Jellasichnak itt nem volt kéme, mert ha ő erről a helyzetről értesül, okvetlen ránk támad, s nem egy dandár, de egy ezred elég lett volna, hogy egész táborunkat felbomlaszsza, oly nagy volt a bizalmatlanság, zavar és elkeseredés.

Ha véletlen valaha szerencsét hozott hadakozó félnek, ugy ezuttal mi beszélhettünk arról. Az ellenség a helyett, hogy rajtunk ütött volna, megbeszélőket küldött, s három napi fegyvernyugvást kért. Soha jobbkor! -79- Vezéreink titkolva bár, de örömmel fogadták az ajánlatot. Pesten még képviselői körökben is rosz néven vették a beleegyezést, sőt akadtak olyanok is, kik Mógát ezért gyanusitgatták. Na, csak lettek volna itt azok az urak, látni a véghetlen zavart és elhangoltságot, máskép itélnének.

A fegyverszünet idejét mind a két vezér a maga hasznára iparkodott forditani; Móga a megingatott bizalmat helyreállitani, a félreértést kideriteni, s a felbomlott rendet ismét jó kerékvágásba hozni tartotta feladatának, s ezt szerencsésen meg is oldotta. Jellasich pedig a férfi szót, katonai becsületet, s minden előőrseit áldozatkint cserben hagyva, seregével megszökött.

A fegyverszünet leteltével keressük az ellenséget, mely oly nagy hűhóval tört az országba, de csak előőrseit és hült helyét találtuk. Azonnal felkerekedett táborunk, s kettős menetben indultunk a szökevény sereg után. Győrnél már annyira nyomában voltunk, hogy tábortüzeinek üszkei még füstölögtek, mikor odaértünk, de az erőltetett menetekben seregünk annyira kimerült, hogy minden harczias kedv s lelkesedés mellett sem birt tovább menni.

Győrött tehát megpihentünk; a jó ellátás s egy kis bor uj erőt adott a további üldözéshez.

Itt kaptuk a hirt, hogy Bécsben Latour hadügyminisztert az utczai lámpára akasztották.

»Csak a hadügyminisztert? mondák katonáink, több is elfért volna ott. Na, de inkább valami, mint semmi.«

Mosonynál előcsapataink elérték Jellasich utócsapatait. Meg is ütköztek. De ők pihentek, mi fáradtak -80- voltunk, ők könnyen futottak tovább, mig a mi seregünk kimerültségből leroskadozott.

E helyet azért emlitem föl, mert itt láttam, a mit az életben aligha fogok látni; sok régi és harczedzett katona volt itt, de azt mindenik bevallotta, hogy ilyet soh’sem látott. Móga, a mint meghallotta, egész karával kilovagolt meggyőződni, ha nem nagyitott-e a hir? és valóban ugy találtuk: ott feküdt egy elesett vértes, a sisakja ketté volt hasitva, a feje végig, s majdnem két ujjnyi mélységre bevágva a vért; látszott, hogy ez az óriási vágás egy csapásra esett. Minő kar, minő erő s minő kard lehetett az!

Óvárott Albrecht főherczeg hivatlan vendégei voltunk; a főhadiszállás az urasági épületben helyezkedvén el, az igazgató kinyilatkoztatta, hogy az ellátásra nézve semmiféle utasitásai sincsenek, következőleg kénytelen mindent megtagadni. A kormánybiztos azon fenyegetődzésére: akkor majd egy szakasz fegyverest rendelek ide, s kényszeriteni fogom, egész készséggel felelte: Erőszak ellen nincs védelmem. Megnyitotta nem csak a termeket, de a pinczét is, felszolgálván a legkitünőbb borokat, s bőviben a felséges szivarokat, ugy hogy ezekből némelyikünk még utravalóval is ellátta magát. Semmi panaszunk ellene, Albrecht főherczegnél herczegi ellátásban részesültünk.

Niklasdorfra este érkeztünk, éhen és szomjan. A főhadiszállás a paplakban volt, hol vendégszeretőn fogadtak. Minő érzés volt azt a szép teritett asztalt látni; ott csoportosultak azok a karcsu üvegek, s ragyogtak a kristály poharak… Végre asztalhoz ültünk s kezdték az étket felhordani. A világ legkellemesb illata tölté el a termet. Alig vártam, hogy a tál hozzám kerüljön. -81-

Berohan Nemiró segédtiszt, s jelenti, hogy az erdő felől erős tüzelés hallatszik.

Nemiró végigtekint az asztalon, szeme rajtam megakadt, s kimondja a rettentő itéletet:

– Ez nem türt ellenmondást, se pedig késlekedést. Felhajtottam egy pohár bort, bucsupillantást vetettem a párolgó tálra s nehéz szivvel indultam.

Tomejkovich, egy jóravaló derék horvát fiu jött elémbe. Elmondtam neki nagy bajomat, hogy mily éhen vagyok, s a teritett asztal mellől szemlére zavarnak.

– Se baj, vigasztalt jószivüleg, van szalonnám, kenyerem, a kulacs is kiadja még, majd elkisérlek, s utközben lóháton megestelizünk.

A falatozást elvégezvén, miután mindenik kiszivta pipáját, ügetést vezényeltem. Most már nemcsak hallottuk, de láttuk is a tüzelést. A sötétben meg-megvillanó lövésekből jól ki lehetett venni, merre történik a tüzelés? mi ép szembe mentünk. Oldalt akartam kerülni. A nagy bajuszu tizedes, kitanult vén huszár, odaugrat mellém e szókkal: Hadnagy ur! közelebb érjük igy egyenesen.

Megadtam magam, nehogy bátorság hiányt áruljak el a legénység előtt. Tehát egyenesen előre! -82-

– Ez az átkozott ficzkó, mond francziául Tomejkovich, ki akart fogni rajtad.

Az a tulajdonságuk megvolt a vén huszároknak, ha fiatal s azelőtt nem szolgált tisztek alá kerültek, azokat próbára tenni, azokon kifogni első dolguknak tekintsék. Ha sikerült, vége volt a fegyelemnek s a tiszt valóságos áldozata lőn a legénységnek; ha pedig első pillanattól fogva elég erélyt, bátorságot és szigort birt kifejteni, ugy megnyerte azt a vén katonát, hogy elment vele nemcsak a legnagyobb tűzbe, de kész volt érte magát fel is áldozni. Megtörtént, hogy egyik huszárezredhez máshonnan hoztak egy fiatal kapitányt. A század fel volt állitva, a kapitány arcz elé lovagol s vezényli: »Kardot ránts!« egyetlen kéz sem mozdul. A kapitány végigvágtat a század előtt, megáll a közepén s ujra vezényli: »Kardot ránts!« A helyett azonban, hogy engedelmeskedtek volna, kiugrat egy altiszt, a kapitány előtt megállt s hetykén odakiált:

– Bujtogató! rivalt rá a kapitány, s kardjával olyat vágott a fejére, hogy az lováról lefordult. Most harmadszor kiáltá el a vezényszót, véres karddal a kezében. Ez vagy hatott, vagy tetszett a huszároknak, elég az hozzá, e pillanattól fogva megtartották a fegyelmet, s később szeretettel ragaszkodtak erélyes és bátor fiatal kapitányukhoz.

A tizedes megint mellettem termett azon nézettel: Tán mégis jobb lenne oldalt megközeliteni a tüzelőket.

– Egyenes irányban fogunk menni, feleltem határozottan, -83- s ha bizonyosan tudom is, hogy egy golyó leterit, ettől nem tágitok; mert átláttam a vén huszár ravaszságát.

Egyszerre két alakot pillantottunk meg, kik előlünk oldalt menekülnek. Utánok ugrasztottunk, s midőn elértük, azok a fegyvert magoktól eldobták.

Vágtatva hamar odaértünk. Csakugyan a soproni nemzetőrök voltak, kik egy üres erdészlakra lövöldöztek. Hogy üres volt, arról meggyőződtem, mert feltörtük a házat, melyet eddig csak lőtávolságra mertek megközeliteni.

Innen Párndorfra mentünk, s igy Ausztria határához jutottunk, a nélkül, hogy Jellasichot utolértük volna.

Itt hosszu pihenőnk volt, ugy hogy kirándulásokra is ráért az ember. Engem például Csányi László üzenettel küldött Szombathelyre Batthyányi Lajos grófhoz és -84- Ivánka Imréhez. Káldor őrnagy Pestre rándult mindenféle megbizatással, de a képviselő honvédek is elnézegettek az országgyülésre.

Folyt a sok haditanács és értekezlet; jöttek fel képviselők s beavatkoztak a hadi dolgokba; törvényczikkekkel akartak háborut folytatni s fejtegették, hogy Ausztria határát átlépni nem szabad. A mit ma a haditanács határozott, azt holnap megsemmisitette a képviselői befolyás, a mit meg Pesten végeztek, azt elvetette a tábornoki kar.

Szegény Csányi László azt sem tudta: hová legyen boszuságában, s hol a katonát, hol meg az országgyülést szidta.

Tökéletesen olyan eljárás volt, mint a nagysarlói csata után; ha akkor a szétvert ellenséget tovább üldözik, soha többé magát össze nem birja szedni. De nem, nekünk Budavára kellett, lehozták ide az egész erőt, s az ellenséget hagyták ujra szervezkedni, erősödni, hogy a betörendő muszka mindenesetre találjon itt egy tekintélyes osztrák sereget.

Hát itt is, ha átlépjük az osztrák határt, Bruck alatt megtaláljuk Jellasichot, el is bántunk volna vele, de meg kellett várni, a mig Windischgrätz herczeg felszabaditja Bécset, egyesül Jellasich báróval, akkor aztán ideje, hogy a magyar sereg támadjon.

Jó volt-e ez igy, vagy nem? mások feladata megitélni. Én nem irok hadjárati történelmet, nem itélek strategiai előnyök vagy hibák fölött, nem irok a hadjáratban résztvett nagy emberekről jellemrajzokat, mindezekhez több hadászati ismeret, adatok gyüjteménye s a döntő körökben folytatott cselszövények tudomása szükséges. Én, mint könyvem elején megmondtam, nem -85- irok naplót, sem emlékiratot, legkevésbbé pedig történelmet. Egyszerüen visszaemlékezéseket irok, a politikából, társas-életből, hadjáratból, sat. Nem akar ez még csak tanulmány sem lenni; mindössze a kor ismertetése, egyik-másik körben az uralkodó szellem megemlitése, s ugy a hadjáratból, mint annak előtte és utáni időkből kisebb események fölemlitése.

A ki ennél többet vár, tegye le könyvemet s vegye elő Klapka, Görgey, Dembinszky, Horváth Mihály s legujabban Gellich Richárd tudományos és szakértő műveit.

Párndorfon volt tarkaság, mozgalom és zaj elég. Egyre érkeztek csapatok, majd a gömöri vagy más önkénytesek, majd pedig nemzetőrök.

Estelinél ültünk, Móga segéde azzal lép be, hogy egy huszár-altiszt jelentkezik.

Porosan, esőverte s napsütötte ruhában, melynek zsinórzata itt-ott lefeslett, beállit Balla káplár e szókkal:

– Jelentem alásan, berukkoltam Pardubitzból 28 emberrel s két vezeték-lóval.

– Jelentem alásan, jön az egész ezred, Sréter László kapitány ur vezetése alatt, Virágh Benedek és Dessewffy Dénes tiszt urak hozzájárulásával. Nekünk nem volt türelmünk azt bevárni, mert hát ki is tudódhatott volna a dolog s akkor ott rekedthettünk volna.

– Dehogy nem. Egy hidon kellett átjönnünk, a faluban félreverték a harangokat, s a kevés katonaság, a mi ott volt, a népfelkeléssel elállta az utunkat. Én kardot a szájba, pisztolyokat a két kézbe, a hidra rohamot vezényeltem. Erősen tüzeltek ránk, ott vesztettük el a két embert, de a lovaikkal beszámolunk.

Bécsből küldöttek jöttek elmondani, meddig képesek még tartani magokat. Körülbelül hogy mikor szándékoznak kirohanást tenni, s akkor a szent István tornyáról jeladáskép röppentyüket fognak bocsátani, s ebben az alkalmas pillanatban támadjon a magyar sereg.

Darab idő óta egy szép nő is gyakran fordult meg a főhadiszálláson. Mindnyájan kémnek tartottuk. De Nemeshegyi Náczi felismerte, hisz ez »Candida«, a kivégzett Zichy grófnak kedves barátnéja. Mit keres itt? kiben reményli feltalálni vigasztalóját?… Zichy grófnál elfogatásakor sok drágaság és ékszer volt, azt hiszem azt, vagy ebből egy részt szeretett volna a maga részére visszaszerezni. Aligha nem lett volna jobb, ha ő kapja, legalább az országban marad s nem vándorol ki Amerikába. Bizony furcsa állapot, mikor az, ki a vagyonbiztonság fő őre, oly kincset, mely őrizetére bizatott, ugy eltesz, hogy neki és családjának egész jövőjét biztositja. Ez az egyetlen szégyenfoltja a magyar forradalomnak. Gazdag és szegény, ur és szolga, mindenik csak áldozott; vagyont, vért és életet, csak ez az egy -87- nem gondolt se nemzeti becsülettel, se szabadsággal, ő csak zsebre dolgozott, még pedig Sobri módjára. Pedig tanulhatott volna arany becsüle tességet az összes kor mány tagjaitól, élén az ország kormányzójával, ki millió és milliók fölött rendelkezett s elhagyta az országot oly szegényen, hogy maig is napi munkával keresi kenyerét; Mészáros Lázár gyermekek tanitásával tengette napról-napra életét; Horváth Mihály tollával szerezte meg napi kenyerét; Szemere Bertalan kereskedést üzött; Vukovics Sebő, ki itthon vagyonos ur volt, ugy élt künn, mint valami szegény tanuló; gróf Batthyányi Kázmér a dynasta szegényül halt meg negyedik emeleti szobájában. Duschek, ki milliókat szolgáltatott ki arany és ezüstben, nélkülözések közt hunyt el. De ő, ki itthon aligha birt valamivel, uj hazájába vagyont is vitt magával. Szerencse, hogy mindezeket tudja az egész világ, s egynek erkölcstelen tette nem borithat még csak árnyékot sem azon fényes nevekre.

E nevekre büszke az ország, s a történelem legdíszesb lapjaira irvák fel. Miként csempészhette közelökbe magát egy Makov, egy Perfiliev? sőt még ezeknél is aljasabb, mert ezeknek volt elég bátorságuk a megérdemelt büntetést magukon végrehajtani, mig ő, a hirhedt rendőrfőnök, a hűtlen cselédek utját követte.

Candida asszonyság hiába fordult e táborhoz, itt katonák voltak s nem szerencsevadászok. Az elkobzott s nagyértékü ékszereket, egy aranytű hiánya nélkül, átszolgáltatták a kormánynak. Hadvezéreinket erkölcs, önzetlenség s tisztakezüség jellemezte. Például hozom fel csak a szolnoki csatát, hol a győzelmes Damjanics a zagyvába szoritott s mindenfelé menekülő ellenségtől a -88- pénztárt is elfogta. Egy vagyont tartalmazott, nem csak készpénzben, de arany és ékkövekben is. Bátran hadizsákmánynak tekinthette volna, de midőn meghallotta, hogy a tisztek vagyonkája s értékesb tárgyai is itt vannak letéve, minden habozás, vagy egyetlen fillér visszatartása nélkül az egészet átküldte az ellenséges táborba.

A hosszas tanácskozás s megbeszélés eredménye az lőn, hogy be kell vonulni osztrák földre.

Gróf Andrássy Aladár és én két szakasz huszárral mentünk szállást csinálni Bruckba. A Lajta hidjához érve, előőrseink feltartóztattak. Azonnal jelentés ment az előcsapat parancsnokához, ki személyesen lovagolt hozzánk.

Ekkor láttam először Görgey Arthurt, mert ő volt a parancsnok. Egyszerü nemzetőri ruhában, viaszkosvászon csákója szemébe volt nyomva, szemei az üvegen át is szúrtak. Ridegen s kurtán beszélt. Sokáig élénken foglalkoztatott a benyomás, melyet ezen nevezetes embernek alakja, tekintete rám tőn. Nem mondhatom kellemesnek, de visszataszitónak sem. Ugy voltam vele, mint a ki nem fél ugyan a kisértettől, de mégis megdobban a szive, mikor szemközt áll vele.

Bruckban lépést vonultunk keresztül a kapun, azután gróf Andrássy vágtatást vezényelt. A lovak lábai a kövezeten ugy szórták a szikrákat, mintha e talaj kovácsműhely volna. A lárma eltöltötte a várost s minden ablak megnyilt s kiváncsiakkal telt meg. Kendőlobogtatással -89- üdvözölték a huszárokat. A nagy térre vágtattunk s a czukrász előtt történt a megállapodás.

Mi bementünk reggelizni. A legénységnek Andrássy néhány üveg pálinkát küldött ki.

A polgármester be sem várta, hogy a városházán fölkeressék, ő jött néhányad magával a czukrászhoz. Igen előzékeny volt, barátságosan üdvözölt, s megindultunk a beszállásolást elintézni. A kastély maga elegendő volt nemcsak a főhadiszállásra, de még azonfelül is jutott hely más tiszteknek. Istálló 60 lóra. Tovább nem mentünk. Még a tábor helyiségét kellett megtekinteni, aztán a fogadóba igen jó ebédre hivtak meg. A legénységet is megvendégelték.

Mikor visszaindultunk, sok ablakba szőnyeget teritettek, sőt néhány nemzeti zászlócskát is tüztek ki. Kérdeztük, miként jutottak ezekhez? mondták: igen sok van készletben, mert az óhajtva várt magyar sereg bevonulását kissé ünnepélyessé szeretné tenni a lakosság.

Másnap az egész hadsereg átlépte a Lajtát, s Bruckon keresztül a táborba vonult.

Az ilyet nem lehet szinleni, meglehet az ujdonság ingere, a szokatlan iránti érdeklődés volt, de annyi bizonyos, hogy a bruckiak lelkesedéssel üdvözölték seregünket, s a kivel csak beszéltünk, ócsárolta Jellasichot s a megvetés undorával szólt a szerezsánokról s a többi kapzsi csőcselékről.

Este fölverték az egész tábort; olyan zavar támadt, senki sem tudta hová indulunk? vajjon oly közel volna Jellasich, hogy még az éjjel megtámadhatnók? e gondolat kedvet öntött mindenkibe. Az elindulás megkezdődött. Ki irja le az álmélkodást, a boszuságot, midőn -90- láttuk, hogy visszavezetnek Párndorf felé. Egész éjjel vert az őszi eső.

Csakugyan Párndorfra kerültünk vissza, hogy miért? azt persze mi apró szentek soha sem tudhattuk meg. De azt láttuk, hogy kedvetlenséget, sőt fegyelmetlenséget szült a táborban; a székelyek kezdték az engedelmességet felmondani, s mert a mindenféle bölcselkedések hozzájok is elszivárogtak, határozottan kijelentették, hogy ők többé az ország határain tul nem lépnek, mert ők csakis az országot védeni s az ország határai közt harczolni kötelesek. Néhányat főbelőttek közülök, aztán a rend és fegyelem helyre volt állitva.

Többen néhány huszár kiséretében jó messze lovagoltunk kémszemlére. Három vértes bukkant fel előttünk, kik meglátva minket, elvágtattak. Iván káplár utánok iramodott. A vértesek közül a jobb lovu elhagyogatta a másikát, ugy hogy Iván mindeniket külön érte el, s egyenkint leszállitva lováról, elszedve fegyvereiket, mint foglyokat hajtotta vissza. Bónis Samu, ki egy dombról nézte a jelenetet, annyira el lőn ragadtatva, hogy száz pengőt ajándékozott Ivánnak. Néhány nap mulva Bónis a táborban járkál, s látja, mint csoportosul a legénység a markotányosnő körül, odanézett. Iván ép akkor mondja: Fiuk! fizessetek nekem is egy kis pálinkát. Szivesen. Bónis egész felháborodva szólt: Biz annak ne fizessetek, van pénze elég, harmadnapja kapott tőlem száz forintot. Egy huszár féllválról odatekint Bónisra s egész önérzetesen válaszol: Dejszen, uram, nincs abból már egy fillér se, mert Iván káplár gavallér. E néven Iván káplár ismerte az egész tábor -91- ezt a rettenthetlen huszárt, ki előtt nem volt veszély, nem volt legyőzhetlen ellenség. Oda se nézett a hat fontosoknak, a puskatüzelést meg épenséggel játéknak tartotta. Kálvinista volt, a ki azt mondja: mindenütt megüthet az istennyila, de én még az istennyilától sem félek.

A svechati ütközet után egy tiszt valami sürgős küldetéssel Pestre utazott; kisérője Iván káplár volt. Midőn Pozsonyban gőzhajóra ültek, Iván megrázogatta fejét; még soha sem utazott vizen. Mikor elkezdett a kazán zúgni, a kerekek dörömbölni s a hajó a Duna közepére uszott, Iván káplár a szó teljes értelmében rosszul érezte magát, s a malmok körül embereket ladikázni látván, felsóhajtott: »Istenem, hogy bizhatja az életét arra a hitvány teknyőre?« És ez a rettenthetlen ember, a ki annyiszor oly bátran nézett szembe a halállal, a ki mázsaszámra látta maga körül hullni az ágyugolyókat, az félve nézett a Duna hullámaira.

Párndorfnál a tábor még folyton vesztegelt, a tanácskozások egyre folytak.

A jó bécsiek adták a jelt, a szent István tornyából ereszgették fölfelé a röppentyüket,… ki is rontottak,… de nem mozdultunk mi. Annál inkább mozdult Windischgrätz, annyira, hogy Bécset bevette s Jellasich báróval egyesült.

Megifjodom, ha visszagondolok a hatásra. A hir villámgyorsan bejárta a tábort, mire a lelkesedés az egeket verte. E három szó: Itt van Kossuth egy nagy kötet hazafias verset, elragadó szónoklatot, s buzditó történelmet foglalt magában. Petőfi verseit szavalták, nagy emberek mondásait idézték, s második Rákóczy -92- Ferencz emlékére koczintottak. Mozgalom és élénkség vonult végig az egész táboron. E pillanatban még a pokol seregével is megverekedtek volna.

Egy oly jelenet folyt itt le, melyhez foghatót képzelni sem tudtam. Nem láttam, nagyon természetesen, s csak festmények és leirások után ismerem a történet azon mozzanatát, mikor a föllelkesült magyar rendek kardot rántva, kiáltották: Vérünket s életünket Mária Theréziáért! azért mégis biztosan állithatom, hogy ez csak halovány árnyéka azon magasztos, mondhatnám szentesült képnek, melyet ezuttal Párndorf nyujtott.

A huszárezredek felállitva, négyszögöt képeztek; ünnepélyes kifejezés volt arczukon.

Kossuth Lajos köznemzetőr ruhában, fehér tollas kerek kalappal, szürke nagy lovon a négyszög közepére léptet. Meglátszott, az arczokról lehetett leolvasni, hogy a menték alatt azok a bátor szivek hevesebben dobognak. Kossuth az ő sziveket hóditó s idegeket érintő varázs hangján megszólalt.

Elmondta, mik ezentul a tisztek kötelességei, mit vár tőlük a magyar haza és ennek kormánya. A kik ettől idegenkednek, vagy egyáltalán a magyar ügyet szolgálni vonakodnak, huszonnégy óra alatt biztonságban és sértetlenül elhagyhatják a magyar sereget, nem csak, de még utiköltségül a távozóknak egy-egy havi fizetésök azonnal folyóvá tétetik. Azután beszélt azokhoz, a kik maradnak, beszélt a világ legelső katonáihoz. Én nem tudom, minő szótárból szedhette azon lelkesitő szavakat? Megfoghatlan, hogyan és honnan származhattak azok a megragadó eszmék? honnan az erő és hatalom a kifejezésekben? Mintha nem is emberi ajkról -93- hangzottak volna e szavak, mintha nem is halandó fejében fogamzottak volna ez eszmék, oly megrázók, meghatók és magasztosak voltak. Olyan áhitatra inditó volt, mikor azoknak az edzett katonáknak napbarnitotta arczukon végig peregtek a könyük. Végre annyira elragadta őket e beszéd, hogy lovaikról leugrálva, kardot rántották, s térdre esve, kardjaikat a magasba emelve kiáltották: ‚Az istenre esküszünk, e kar és kard a hazáé.‘

Kossuth kalapját levette, delejes kék szemeit éghez emelé, mintha mondani akarná: Ott van, a ki meghallgatja.

Az ilyet nem lehet csinálni, előkésziteni s jelenetezni; nincs oly erő, pénz és hatalom, mely az érzésnek kitörését ennyire hamisitlan s magasztos valódiságában felmutathatná, ezt csak isteni szikra, szellem, Kossuth szelleme idézheti elő.

Párndorfban szünt meg Ivánka Imre honvéd szereplése is, nem, mintha az eltávozási engedély folytán vesztettük volna el, hanem ő, mint parlamentair küldetett Windischgrätzhez, ki őt minden népjog és hadjárati törvény és szokás ellenére, elfogatta, s fogságba kisértette. Ivánkát nagyon sajnáltuk nemcsak mint jópajtást, kitünő huszártisztet, de mert mindnyájan sok reményt kötöttünk jövőjéhez.

Most már komolyan átlépte a magyar sereg az osztrák határt, s Bécs felé vonult, hogy az egyesült Windischgrätz és Jellasich sokkal nagyobb erejét megtámadja.

Az ütközet Schwechátnál történt. Huszárjaink kitünően verekedtek, s ugy az ágyutüzben, mint a rohamoknál -94- nagy veszteséget szenvedtek; maga Lichtenstein herczeg, ki mindég a huszároknál szolgált, könnyes szemekkel sohajtott fel: a szivem vérzik e sok vitéz elhullásán!

Az osztrák túlnyomó ereje, sokkal kedvezőbb állás foglalása, jól szervezett s felszerelt serege ellen, a mi több mint fele gyakorlatlan, s még hiányosan felszerelt seregünkkel csak isten csodája lett volna győzni. De végre megállották a tüzet emberül; a régi zászlóaljak, s az elsőbbi honvédek ki is tüntették magokat, a huszárok bámulatot keltettek; azért az ütközet mégis csak elveszett.

Szegény öreg Mógát még ott letették a fővezérségről. Meglehet, hogy hibázott, s nem jól vezette a csatát, ehez annyira nem értek, hogy megitélhetném, de hogy roszakarat, vagy félrevezetési szándék nem volt benne, azért már a tüzbe merném tenni a kezemet.

Én is megválva az eddig viselt tisztségtől, szomorúan s leverten lovagoltam Pozsony felé. Itt-ott láttam egyeseket vagy kisebb csapatokat szintén azon irányba haladni. Nem álltam szóba senkivel, nem tudakozódtam semmiről, elég volt tudnom annyit, hogy döntő ütközetet vesztettünk. Nem bántam volna, ha a föld megnyilik s elnyel. Oly nehéz volt a szivem tája, ugy szorult a mellem, hogy azt hittem, lefordulok a lóról.

– Estelizzék a kinek étvágya van, s pihenje ki magát, a kit fájdalma nyugodni hagy.

– Ej barátom, igen sötéten fogod fel a dolgot. -95- Igaz, hogy elvesztettük az ütközetet, de én mégis erkölcsi győzelmet találok benne.

– Először is láttuk, embereink megállják a tüzet; másodszor azon sorezredek, melyek ma zászlóink alatt küzdöttek, határozottan a mieink, s utósó emberig itt fognak harczolni; végre Austria ellen tényleg meg van inditva a háboru. Most, ha elég érettek vagyunk a nagy eszmére, s a kevés időt, melyet nyerhetünk, jól fel tudjuk használni, észre sem vesszük, s oly hadseregünk van, mely bátran szemébe nézhet egész Austriának.

– Becsületességét nem vonom kétségbe, de gyönge, határozatlan ember; a döntő pillanatban megijedt saját művétől. Forradalmi sereg főparancsnokául nem olyan ember kell, hanem mint Görgey, a ki mer cselekedni, s nem tartja szükségesnek gondolkodni arról, hogy ebben vagy abban az esetben eljárásáért igy meg amugy fedezve legyen. Nem haboz, végrehajtja a mit jónak és szükségesnek lát, nem gondoskodik magára nézve kibuvóról, s tetteiért elvállalja a felelősséget. Lám Móga is, ha nem sokat hadi tanácskozik, nem vált kormány és országgyüléssel annyi üzenetet, ha nem veszteget Párndorfban annyi drága időt, hanem megy tovább, Bécs alatt okvetlen eléri Jellasichot, mert ott el volt zárva előtte az ut, s kénytelen elfogadni az ütközetet, s akkor a schweháti balsiker nem következik be, mert külön-külön aztán Windischgrätz herczeggel is elbántunk volna, főkép Bécs által is segitve.

Ilyen tartalmu és szellemű beszélgetés közt éjszaka Pozsonyba érkeztünk. -96-

Bónis Samu okoskodása meggyőzött legalább annyiról, hogy tán még is érdemes élni, s állhat be oly fordulat, midőn hasznunkat vehetik. Kezdtem belátni, hogy még nincsen minden elveszve, s én, ki néhány óra előtt sohajtottam, miért nem talált egy golyó? most örvendtem az életnek s ép azért a felszolgált ételekhez és italokhoz hozzá láttam, mint olyan, ki egész nap nem evett. A nyugalmat azonban nem birtam megtalálni; füleimben folyton ágyuk bömböltek, s szemeim előtt véres vagy élettelen alakok vonultak el.

Másnap lovamat, ha jól emlékszem Motesitzky Mórnak eladtam, s magam hajóra ülve, Pestre leutaztam.

Pesten különbféle változatosságban, igen okos emberektől a Bónis-féle nézeteket hallottam; mi lelkemre csillapitólag hatott, s egy hét mulva már ugy voltam, mintha a schweháti csata csak szükséges rosz lett volna.

Az »Angol királynő« fogadó éttermében nagy társaság ült az asztalnál; képviselők, honvédek, hivatalnokok. Bónis Samu igen szerette a tréfát, s ha valakin kifoghatott, jó napja volt. A társalgás, – mint akkor minden körben és társaságban – a schweháti csata körül forgott. A nagy szót Balogh János vitte. Bónis fölkelt, s láttam, hogy legényének valami parancsot oszt, aztán megint visszaült.

Balogh János csak beszél a csatáról, huszárokról, Prinz Preusenekről, honvédekről, Mógáról és önnönmagáról.

– Ugyan Jancsi, szólt bele Bónis, mit beszélsz már annyit arról a schweháti ütközetről és magadról, hisz ott se voltál.

– Én, én? kiált fel Balogh büszke önérzettel, hány tanut állitsak? -97-

– Hogy ne, mond remegő hangon a szolga, hisz együtt néztük az ütközetet a fischamenti toronyból.

Balogh felugrott, mint egy sebzett oroszlán, villogó szemét arra forditá, a merről a hang jött, de már senkit sem látott, mert a legény jónak látta megugrani.

– Ha épen tudni akarod, folytatá nevetve Bónis, én tanitottam rá, s parancsoltam, hogy mondja.

– Hát miért nem engedtél mást is szóhoz jutni el kellett hogy hallgattassalak.

Balogh egész este egy szót sem beszélt többé a schweháti ütközet részleteiről.

A Pillvax-féle kerek asztal, vagyis mint magát nevezte: a közvélemény, megfogyva bár, de még állt. Petőfit visszatartá a családi boldogság, Pálffy nagyon belemerült a martius tizenötödikébe, s mint afféle hangadó lap főszerkesztője, tán tekintélyén alólinak is tartotta most itt csinálni politikát. Egy, ki nem volt ugyan rendes tag, de igen kedves vendég: Szentmiklósi Guszti elesett Schwehátnál. A többi együtt -98- volt, mikor fölkerestem a kedves helyet. Mint mindenütt, itt is a schweháti ütközet, s az azt megelőző viszonyok képezték a társalgást.

Vasváry Palit erősen megtámadták, különösen Sikey Károly, hogy ő volt azon székelyek halálának oka, akiket Párndorfnál főbelőttek, mert ő izgatta, s ő tartott szónoklatokat a mellett, hogy a haza határán túl harczolni nem kötelesek.

Vasváry védekezett, s a többi igazolásai közt mentségére azt is felhozta, hogy ott sem volt, mert mikor ez a lázongás kitört, ő kocsiján aludt.

– Egy ka.. ka.. kapitánynak a tá.. táborban ko.. ko.. kocsiján aludni, már magában is lázitás.

Egyébiránt, a kik Vasváryt ezzel gyanusitották, igen helytelenül tették, mert ő igaz ugyan, szerette a székelyeket, sokat érintkezett velök, de ezen szomoru tény előidézésében tökéletes ártatlan volt. Igaz, hogy az álhir a táborban is elterjedt, de mi vethette meg alapját? Sokan látták Vasváryt a székelyekkel érintkezni, ismerték szónoki erejét, hallották hirét megnyerő és elragadó beszédeinek, hát mást képzelni sem tudtak, mint hogy Vasváry hatott rájuk s idézte elő köztük a szerencsétlenséget. De ez nem igaz, Csányi László kormánybiztos azonnal vizsgálatot inditott ellene, melyet Vasváry maga kért, mert mikor a hir harapódzni kezdett, Csányi László hivatta Vasváryt, s azt tanácsolta neki: Öcsém! halasztás és késedelem nélkül hagyd el a tábort. Nagy ellened az ingerültség.

– Ha távoznám, igazat adnék a rágalomnak. Én maradok és vizsgálatot kérek.

– Örvendek édes öcsém, s forrón megszoritotta Vasváry kezét, nagy kő esett le szivemről.

– Csa.. Csányi igen jó ember, de azért ká.. kár azokért a szé.. székelyekért.

Ki hinné, hogy ebből a dadogó kis vézna emberből is igen jó honvéd lett. A legvitézebb, legbátrabb s legvakmerőbb katonának, Földváry Károlynak volt később segéde; azon Földváry Károlynak, ki Váczon azt a győzelmes csatát vítta, hol az ellennek vezére: Götz tábornok is elesett; azon Földváry Károlynak, kiről Kossuth Lajos mondta: azt a Földváryt nem győzi az állam lóval, minden csatában kettőt-hármat kilőnek alóla.

Pest egy nagy táborrá lőn; zászlóalj után zászlóalj alakittatott, szerveztetett s lőn felfegyverkezve; egyik be, másik kivonult.

Utczán, szinházban, vendéglőben csupa kardcsörtetést lehetett hallani. A kereskedő üzletében, az iparos műhelyében, a hivatalnok iróasztalánál nemzetőr ruhát viselt. Ifju embert polgári öltözetben látni csak itt-ott lehetett.

Károlyi István gróf saját költségén egy huszár-ezredet állitott. Én, mint Mógánál kinevezett hadnagy, magamat ide áthelyeztetni kértem.

Mészáros Lázár hadügyér, ha az »Angol királynő«-be ebédelni jött, s engem külön asztalnál látott, -100- oda ült, s mint akadémiai tag, irodalmi ember, szeretett az irodalomról elbeszélgetni.

Egy alkalommal megint együtt étkeztünk, az öreg ur ép egy darab torzsa rózsát-tartott villáján, mikor azt mondja:

Mészáros a torzsa rózsát villástól tányérára tette, s magát a székbe hátravetvén, oly jóizűen nevetett, hogy szemei könybelábadtak.

– Szeretném, feleltem, az utóbbit több szerencsével forgatni, mint az elsőt.

– Már azt meg kell hagyni, hogy minden osztálybeli ifjuság vetekedik résztvenni a haza megmentésében. Aztán kezet nyujtott, folytatván, sok türelmet, kitartást és szerencsét az uj pályához.

Kaptam néhány száz forintot, ép ugy jött, mintha sorsjegyen nyertem volna. Mindjárt lókereskedőhöz siettem, s megalkudtam két nyerges paripára. Ráday Pál gróf volt velem, jól kiválasztottuk. Az egyenruhát is megrendeltem. -101-

Amint huszártiszt öltözetemben ebédeltem, megint jön Mészáros Lázár, egyenesen asztalomhoz tart.

XII.

Rég volt; azon idő s a mai nap közt egy uj nemzedék foglalta el a tért. Pest azóta világvárossá nőtte ki magát, s a mostani ifjuság sokban előbbre van az akkorinál, de kettőben azokat felül nem mulhatta: a lelkesedésben és hazafiságban.

Harminczöt év előtt az ifjuság szine-java osztálykülönbség nélkül zászló alá sietett.

Udvartartás Pesten akkor sem divatozott, de pótolta e hiányt fény és tiszteletben az egyetemtéri palota. Vert aranynyal ékitett fejedelmi terem kandallójánál egy tisztes férfi ült; vonásaiban nemesség, jóság tükröződött, s szemeiből ifju lelkesedés lángolt.

Félkörben, részint különféle ezredek egyenruháit, részint polgári öltözetet viselve, ott áltak: gróf Allmásy Dénes ✝, báró Dőry Lajos (ma honvéd huszárezredes), Szalbeck György ✝, Térey Lajos ✝, báró Rudnyánszky Iván, báró Rudnyánszky József ✝, gróf Roggendorf Róbert, báró Maszburg Sándor, báró Podmaniczky Frigyes, gróf Ráday Pál ✝, gróf Vay László (ma honvéd huszárezredes), Komáromy György ✝, Dőry János, br. Amsberg ✝, gróf Károlyi Sándor, Prónay István, Rosty -102- Pál ✝, Szunyogh Bertalan, Kiss Miklós ✝, Litsken Lajos ✝, báró Smertzing Tádé ✝, csekély magam és többen. Salamon Elek ✝ őrnagy mutatta be az ezredesnek s ezredtulajdonosnak az ezred tisztikarát.

E szép koszoruból az első virág, melyet a vihar letört, Térey kapitány volt; őt és csatalovát ugyanazon egy ágyugolyó teritette le.

Mint már emlitettem, a 16-ik huszárezredet gróf Károlyi István saját költségén állitotta fel, s ez lőn a hadsereg egyik legszebb ezrede. Ha szegényebb sorsu érdemes volt tiszti előléptetésre, a fölszerelési költségeket gróf Károlyi István viselte.

Ma már a törzstisztek mind, s a tisztikar nagy része elhalt, akik élnek, többnyire hajlott koruak, s alig egy-kettőben lehet még felismerni a hajdani délczeg leventét. Csak az egyetemtéri palota áll még ugyanazon fényben, ugyanazon tiszteletben, mint állott harminczöt év előtt. Méltán, a gyermekek magyar szelleme, hazafias érzülete kezességet nyujt a nemzetnek, hogy az unokák őseik méltó utódai lesznek.

Gróf Károlyi István gyönyörrel legeltette végig szemeit a daliás csoporton, s meleg szavakban adott kifejezést azon reménynek, hogy ily vezetés mellett ezrede bizonyára dicsőséget fog aratni. Mindenkihez volt néhány nyájas kérdése s lelkesitő szava.

E közben a komornyik jött s jelentette, hogy egy Szent-Tamásról menekült nő és gyermeke kér bebocsátatást.

Gróf Károlyi István maga a jószivűség és részvét angyala volt, ajtajától kérelmezőt vagy szerencsétlent soh’sem utasitottak el. Nagylelkü és jótékony volt, mint valami szent. -103-

A nő gyermekét kézen vezetve belépett, s láthatólag a fénytől, s nagy társaságtól megdöbbent. Gróf Károlyi István szivélyes mosolylyal intett neki közeledést.

A nő odarohant, gyermekével együtt térdre esett, s zokogva szólt: Szent-Tamásról kiüldözött szerencsétlenek vagyunk. A halál torkából egy bátor szőke vitéz mentett meg. Ágyugolyók közt kétszer uszta át a vizet, először gyermekemet, aztán engem hozott át az innenső partra az ellenség fészkéből. E vitéz, e mentő angyal méltóságod fia: Károlyi Ede gróf.

Magasztos meghatottsággal emelte fel fejét Károlyi István gróf s csak ennyit mondott. Fiam Ede? derék! de e három szóban őszinte ima, forró hazafiság s benső atyai szeretet látszék összeolvadni. Szép csomó pénzt adott a szegénynek, hogy szükséget ne szenvedjen. A nő összekulcsolt kezekkel sohajtá: A fiu megmenté életünket, az atya módot nyujt megélhetni. Isten áldja meg e nemes családot.

Ha isten a sok ügyefogyott áldásait meghallgatja, s a szükölködők hálaimája a mennybe hat, ugy gróf Károlyi István ma a szentek közt foglalja el helyét.

A leghidegebb kebelt fel kellett hogy villanyozza, midőn a nemes gróf két mankón közeledett prüszkölő paripájához. Mihent lába a kengyelt érinté, felgyógyult, megifjodott s ugy ülte a lovat, mintha maga Szent-György lovag volna, ki a pusztitó sárkányt készül megölni. Délczegen vágtatott föl-le, őt a hazafiság és lelkesedés kis istenné tette.

1849-ik év első napjaiban elfogták. Az egész ezredre oly benyomást tőn, mintha mindenki atyját vesztette volna. Tavaszfelé uj ezredest neveztek ki, -104- Rohonczy Lipótot; barátságos, szeretetreméltó, vitéz és szép katona volt.

Tizenkilencz év előtt Hallban valék, gróf Károlyi Lajos akkor ott lábát törte, s István gróf látogatására jött. Fürgén járt-kelt a terjedelmes szép fürdőparkban. Szerencsés voltam igen gyakran és sokat beszélgetni vele. Ezt látta Koszgleba Antal pesti háztulajdonos, kit lábbaja miatt kis kocsin tolongattak ide-oda. Megszólitott: Látom, ön gyakran beszélget a gróffal, ő 1848-ban két mankón járt, az isten áldja meg, kérdezze: ki, vagy mi okozta gyógyulását? mert most ugy szaladgál itt, mint valami ifju.

Megmondtam a grófnak. Fölnevetett s azt felelte: Koszgleba ur nehezen fogja használni azt a gyógymódot, mert engem az ágyugolyók hoztak helyre.

A Károlyi huszárezrednél az irodalom is képviselve volt; Podmaniczky Frigyest s engem kivéve, az akkori idők legkedvesebb beszélyirója Szabó Richárd volt ezredünk lelkésze. Inkább lehetett katonának, mint papnak nézni, az ezred egyenruháját viselte, köztünk lovagolt, s nem idegenkedett néha lőport is szagolni.

Mikor B.-Csabára bevonultunk, disz isten-tisztelet tartatott. Természetesen Szabó Richárd mondotta a misét. Mulatságos volt látni azokat a tótasszonyokat, hogy szórták a kereszteket, mikor meglátták a pödrött bajszú, sarkantyus csizmás papot, kinek rövidke miseinge alól a lovagló nadrág kilátszott; a segédletet pedig két huszár altiszt teljesité.

Az uj ezredeket rendesen vegyitették régi huszárokkal, a gyorsabb betanulás s a huszárélet elsajátitása végett; a régi ezredekbe pedig ujonczokat soroztak. Igy került hozzánk Iván káplár. -105-

Mint más ezredeknél, ugy a Károlyi huszároknál is voltak sajátságos egyéniségek, nevezetesen Apagyi főhadnagy s a kit már némileg ismertettem, Iván káplár. Apagyi izmos termetü, vasgyuró katona, soha sem beszélt másról, mint szolgálati dolgokról, lovakról és harczi hősiességekről.

Egyszer Sárosy Gyula táborunkba vetődött. Jó mulató pajtás volt, ilyen kellett akkor a katonának. Este poharazás közt elkezdte felolvasni az »Arany trombitát« Apagyi mellettem ült, s csak lökdös könyökével, s végre oda sug: Hallod-e, te is olyan tentanyaló-féle voltál, mond meg annak a kalendáriumcsinálónak, nem nekünk való az ő unalmas papolása. Türelmetlenkedett, vakarta a fülét, verte ki a pipáját, meg rágyujtott. Épen szökni készült, mikor Sárosy a »huszár« czimü fejezetet kezdte. Apagyi fülelt, ‚ni, ni! hiszen ez jól beszél.‘ Aztán mindig közelebb sompolygott Gyulához, ugy, hogy mikor a fejezet végére ért, Apagyi izmos karjával már átölelve tartotta a felolvasót. A jelentéseknél boszusan dörmögte: ha osztályparancsnok volnék, a fénymázas csizmáju napi tisztet porkolábhoz küldeném. Legnagyobb büszkeségét képezte, hogy a hires Simonyi báró huszárezredessel vérrokonságban volt. A nem régi katona feljebbvalóira gyakran tőn keserü megjegyzéseket. ‚Furcsa volna, szólt a többi közt, ha engem azért, mert irni tudok, kineveznének főjegyzőnek, s parancsot osztogatnék a régi és jártas aljegyzőknek.‘ Egyébiránt jópajtás, kitünő katona és bogaras ember volt.

Nem hiába ugyanazon vidék gyermeke mindkettő, de Iván káplár, Apagyi főhadnagy kiegészitő képe.

Iván káplár a hadjárat vége felé hadnagy lett, ezen minőségben sokat vesztett eredetiségéből. -106-

Ezredünk szervezkedés végett Gyömrő, Vecsés, Monor, Péteri és Pilisen helyeztetett el.

Országgyülés, városok és megyék csak a védelmi háboru intézkedéseivel foglalkoztak. Szervezkedés, felszerelés s fegyverszállitás volt mindenfelé a jelszó. Windischgrätz herczeg pedig seregével mindig elébbre és elébbre nyomult a főváros felé; itt-ott apró ütközetek késleltették ugyan utjában, de feltartóztatni nem birták.

Batthyányi Lajos gróf és Deák Ferencz mint küldöttek egyezkedni mentek Windischgrätzhez, ki ekkor mondta azon emlékezetes szavakat: ‚lázadókkal nem alkudozom‘ s a küldötteket letartóztatta.

Most már belátta a nemzet kikkel van dolga? s hogy itt nem marad egyéb hátra, mint élet-halál harczot vivni.

Miért nem is lehet a harczok sorsát egyeseknek eldönteni, ugy mint Sebő Alajos és Ridesel közt történt.

Sebőt ismertem még mint főhadnagyot a Császárhuszároknál. Olvasott, s irodalmilag művelt szerény ember volt. Salzburgban a lóidomitásnál együtt működött Ridesel báróval, mindkettő kitünő lovas és jeles vivó. Mindeniknek volt pártja, mely őt tartotta e szakmákban különbnek a másiknál, s ez a versengés a két tiszt közt idegenkedést, végre egymás iránti gyülöletet szült. Felváltották őket, egyik is másik visszatért ezredéhez s többé nem találkoztak.

Itt e hadjáratban egyszer Sebő osztályával rohamra indul egy vértes csapat ellen. A két parancsnok egymásra ismer, mintha összebeszélt volna, mindkettő -107- ‚állj‘-t vezényelt, a vértes tiszt báró Ridesel öles nagyságu, vállas erős férfi volt, Sebő közép termetü s meglehetősen gyönge kinézésü. A két törzstiszt középre vágtat, összecsap, s a két arczba állitott osztály előtt erős küzdelembe merül, s mig a két oroszlán mérkőzik, seregeik alig türtőztetik magokat. Tartós viaskodás után Sebő oly vágást mér Rideselre, hogy ez halva fordul le lováról. Ekkor Sebő rohamot vezényel, a vértesek pedig megfutamodtak.

Az ötvenes években egyszer benyit hozzám egy halvány, meglehetősen törődött s eléggé kopott kinézésü egyéniség.

– Most jövök a fogságból, semmim és senkim sincs, adsz-e néhány napig szállást, a mig valami iránt magamat tájékozhatom. Sebő alezredes volt.

– A mivel csak birok, az ugyan mindössze is kevés, de rendelkezésedre áll.

– Tudtam én, hogy magamféle szegény emberhez kell fordulni, hogy szives fogadtatásban részesüljünk. Ne félj pajtás, nem akarok sokáig terhedre lenni, csak mig körülnézek egy kicsit, mert ebben a pillanatban azt sem tudom: merre forduljak s mit kezdjek?

– Sokáig haboztam, ha Salamon Elekhez menjek-e? de láttam Lichtenstein herczeggel kocsizni, meg mindég is oly nagyralátó volt, gondoltam, zavarba hozom, hát csak hadd élje világát. Régi időben Almásy György is szives jó barátom volt, de a nagyuraknak szeszélyeit nem tudhatni, vajjon rám ismerne-e ma? igy aztán rád került a sor.

– Legalább egy napot még, azalatt majd én nézek valami után. Sok rábeszélésembe került, mig beleegyezett.

Egyet gondoltam, s biz én elmentem gróf Almássy Györgyhöz. Tudtam, hogy jószivü, gavallér s régi pajtásaival szemben igen nemes indulatu. Csak annyit mondtam: itt van Sebő.

Este hét óra tájt fölkeresett a gróf, oly barátságosan s melegen ölelte át régi barátját, hogy nekem is köny nyomult a szemembe. Rögtön magával vitte. Én aztán a szinházba mentem. Amint beléptem, szemeim Almássy gróf földszinti páholyára estek, s ott láttam Sebőt azon kopottan, mint tőlem távozott, a főhelyen ülni, s vele átellenben a grófot. A kaszinóban estelizett vele, s vagy két hétig magánál tartotta, hogy kimulassa -109- magát, aztán elvitte jószágára, hol foglalkozást adott neki.

Azóta nem láttam őt, e napokban olvastam halálhirét, eszembe jutottak a dolgok, s meg nem állhattam, hogy nehány sorban fel ne emlitsem.

Zuzmarás, hideg deczember nap volt. A kormány és országgyülés már áttette székhelyét Debreczenbe. Pesten kétségbeesés, félelem és zür-zavar uralkodott. A kik vasutra nem fértek, vagy kocsit nem kaptak, gyalog menekültek. Én polgári öltözetben gr. Ráday Gáborral Gyömröről berándultam Pestre részint némely ügyek elintézése végett, részint kiváncsiságból, hogy milyen alakja van most Pestnek? Az egész vonalon Pestig népvándorlást láttam; asszony, gyermek, öreg ember hol csapatostól, majd egyenkint; itt gyalog, ott kocsin vándorolt Czegléd felé; ez bundába, az paplanba burkolódva védekezett a csikorgó hideg ellen; láttam olyat is, ki vánkost vagy derékaljt hurczolt a hátán, s mint valami nagykendőt mellén összefogta. Megrenditő volt látni ezt a sok rémült arczot.

– Akkor hát mit tünődöl? kilátásunk van még nagyobb bajoknak is eléje nézni. Aztán, édes öcsém, ha vérző szivvel is, de érdekes dolog nézni, hogy miként viseli magát Pest a szerencsétlenségben?

A sorompón beértünk, kocsinkat a kerepesi ut végén -110- egy csárdában hagytuk; végig mentem a kerepesi, hatvani, uri utczán, aztán betértem a váczi utczába, a nélkül, hogy egyetlen ismerős arczot láttam volna, de még emberrel is alig találkoztam. Pest kihalt, ugy éreztem magamat, mintha valami temetőben őgyelegnék s a csendes házak néma sirkövek volnának. Nem láttam katonát, honvédet, nemzetőrt; nem láttam mást, mint cselédfélét és csőcseléket, az is asszony, gyermek vagy öreg volt. Most győződtem meg igazán, hogy a várost nem szép és nagy házak teszik, hanem az emberek, élet és forgalom. Mint nyomasztó álom hatott az idegzetemre. Kinos elmélkedésekbe merültem, a miből harsány zene riasztott fel. És a mi most következett, megrázta csontjaimban a velőt. Windischgrätz hadserege vonult be; most már tényleg el van foglalva a főváros, Pest többé nem a mienk, ezután idegen itt a magyar, önkény és ismeretlen törvények fognak itt uralkodni. Ugy éreztem magam, mint ki édes anyja temetését nézi, s a diadal-indulók gyászzenekint hatoltak füleimbe. Eszméletem kezdett elhagyni, s csak nagy erőlködéssel birtam magamat fenntartani.

Ezalatt a legfényesebb sereg; edzett katonák, a legtökéletesebben öltözve és fegyverkezve, büszkén, diadalmasan s elbizakodottan vonultak végig szemeim előtt. Oh! ezt látni káprázatnak is sok lett volna, pedig valóság, keserü valóság!

Rágondoltam aztán a mi gyakorlatlan, fiatal, csak részben felöltöztetett, s félig-meddig fölszerelt szegény honvédeinkre, hogy ezekkel mérkőzzenek, pedig meg kell mérkőzniök, s meg is mérkőztek… És e mérkőzést a világ megcsodálta.

Windischgrätz serege után jött a Jellasiché. Mikor -111- az ácsorgó asszonyok s gyerekek a Jellasich huszárokat hitvány gebéiken két-három rétben meggörnyedve látták, felkiáltottak:

Intettem Gábornak, s mentünk ki a kerepesi ut végére, kocsira ültünk, visszatértünk Gyömrőre.

Dermesztő hideg volt; egész uton könyeztem. Oh! nem a hideg facsarta szemeimbe a könyeket, de a lelki fájdalom.

Mikor már jó távolra haladtunk, megállittattam a lovakat, felálltam a kocsiban, s visszatekintettem Pestre. Szivem ugy összeszorult, mintha vasmarok sajtolná. Ugy éreztem, utoljára látom Pestet, örömeim, boldogságom és annyi szép emlékeim drága helyét. Pestet, az ország szemefényét, a magyar müveltség, tudomány és irodalom központját.

‚Isten veled ifju szép Pest!‘ sohajtám, s arczomat tenyereimbe rejtve, szótlan maradtam hazáig.

A gróf Ráday családtól, mely ottani beszállásolásom alatt annyi előzékeny és barátságos vendégszeretetben részesitett, elbucsuztam.

Az ezredet Salamon Elek őrnagy vezényelte. Bizony megesett a szive az embernek azokon a szegény fiukon, felének alig volt köpönyege, s az idő maróan hatott még a bundán át is.

Első nap nagy menetet tettünk, de bizony azt mondani nem tudom: micsoda községben állapodtunk meg, csak arra a leverő hirre emlékszem, mely itt hozzánk eljutott, hogy ezredesünket, amint utánunk igyekezett, -112- elfogták, s Gosztonyi alezredesünk átszökött Most aztán Salamon maradt az ezredes parancsnok.

Abban a kis paraszt szobában, azon a keskeny fapadon oly jóizűen aludtam, mintha csak ruganyos ágyban volnék.

Kopogtatásra ébredek fel, az ablakhoz megyek, ott van Licsken kapitány lóháton.

Öltözködve voltam, csak köpenyt vetettem magamra, s felültem a vezeték-lóra, melyet Litsken legénye tartott.

– Hallatlan könnyelműség! kiált fel Litsken, ez a Salamon az egész ezredet elfogatja.

– Az ellenség annyira nyomunkban érkezik, hogy a trombitálását hallottam, mert elővigyázatból a helység szélén szállásoltattam be magamat, és őrszemeink sehol sem voltak kiállitva. Most már van, gondoskodtam róla, de azért aludni még sem merek. Jer, tekintsük meg az előörsöket.

Két órakor éjfél után megfujták a virradót, s három órakor tovább indultunk.

Minden nagyobb baj nélkül, kivéve, hogy néhány láb, orr és fül elfagyott, mint valóságos hóemberek Szarvasra érkeztünk.

Mig mi az alföld felé igyekeztünk, Görgey seregével Váczra vonult, itt adta ki azt a híres kiáltványt, mely egymaga is elég lett volna arra, hogy bizalmatlanságot -113- támasszon. Innen a bányavárosokba tartott, hol aztán csodálatra méltó hadászati tudománynyal és ügyességgel manövrirozott. Kifürkészhetlen ember, sajátságos jellem! egyik kezével borostyánokat aratott, a másikkal maga tépte azokat szét.

Betegen érkeztem Szarvasra, amennyiben idejövet lovam nem volt élesre vasalva, s a hófedte vidéken ép Szent-András előtt előre vágtattam, a hó alatt sima jég volt, lovam elcsuszott, minek folytán lábamon erős zuzást kaptam, mit néhány napig meg kelle feküdnöm.

Másnap beszélték szobámban tiszttársaim, hogy roppant játék folyt a grófnál és Salamon a tisztektől több ezer forintot elnyert.

Ez idáig hagyján. De Salamon aztán egy ezredparancsot adott ki, csupán tisztek számára. Ebben eltiltja a szerencsejátékot. Előtte való este tele nyeri magát, aztán, hogy ne kellessen viszonzásra alkalmat adni, betiltja a játékot.

Több tiszt már aláirta, a parancs ott keringett szobámban, gróf Vay Laczi a kezébe veszi, nagy komolyan elolvassa, nevet rajta, hogy bizony derék volna, ha más adja ki, de ezen az uton ily parancs csak azt érdemli, s a tüzbe dobta. Ment, aztán kivette az áthelyezési lajstromot, s örökké vidor kedélyét átvitte a Reisz Kesztritz huszárokhoz, vagy mint a többi ezredek hivták ‚Rácz Krisztus‘ huszárok. Mert ritka ezred volt, a melyet a többi huszárok el nem kereszteltek. A Hannover huszárokat, miután Kiss Ernő az egész ezredet saját költségén ruháztatta fel, sokkal finomabban mint a többiek voltak, ‚Csecse-huszárok‘-nak hivták; a Károlyi huszárokat ‚kár -114- hogy huszár‘, a Lehel huszárokat ‚Lehull huszár‘ s a többi.

Vay Laczi távozását mindnyájan nagyon sajnáltuk, s minden áron le akartuk beszélni, az ő áldott jó kedve, elméssége s jóizü beszéde annyi komoly órát elüzött. Hajthatlan maradt; olyan ezredben, mondá, ahol ily uton, hasonló parancsok osztatnak, nem szolgálok! Ezzel bucsut vett.

A szigoru tél megakasztotta a hadjáratot, s nekünk lett időnk szervezkedni és gyakorolni.

Itt az ágyuk hallgattak, a fegyverek szüneteltek, s csak is Erdélyből hallottunk hireket Bem csodatetteiről.

Mi tanultunk és készültünk, mig ellenségeink azt hitték, hogy gyáván meghuztuk magunkat. A tavasz első sugarai aztán kiábránditották az elbizakodottakat.

A tavasz első hóvirágával Asztalos Sándor kedveskedett, ki hős zászlóalja élén, oldalán az őszfejü, de fiatal lelkü Boczkó Dániellel, a betörő ráczokat Aradról vitézül kiverte.

Teljes illatu, s meglepően szép bokrétával lepte meg a nemzetet Damianics, ki Szolnoknál oly csapást mért az osztrák seregre, hogy Bécsig megérezték.

Ezredünkből egy osztály, Litsken őrnagy vezetése alatt, Erdélybe indult Bem táborába. Ezredünkben már változások történtek. Ezredessé Rohonczy Lipót lőn kinevezve; alezredessé Salamon Elek, első őrnagy Mariássy József, második Litsken Lajos. -115-

A legénység jókedvü volt, s ha nélkülöznie, vagy valamit türnie kellett, a maga nyomoruságán is élczelt s néha olyanokat hallott az ember, hogy mikor haragudnia kellett volna is nevetett.

A Hannover-huszároknál szolgált a többi közt egy hannoverai, báró Toussen, roppant barátja a vizgyógyászatnak, s mihent valahova állomásba értek, zavarta embereit, hogy fürdő vizet hordjanak.

Inasa és a napos huszár megint hordják, tán a harmadik szomszédságból a vizet, az utczán leteszik a csebret s pihennek. Az inas megszólal:

Huszáraink nemcsak beszállásolva, de a táborban, a csatatéren, sőt a haláltorkában is szavakban ugy mint tényekben elmések, találékonyak s gúnyorosak tudtak lenni.

Lichtenstein Frigyes herczeg, mint régi huszár, mód nélkül szerette a huszárokat, s atyailag bánt velök a legénység rajongott érte. A csatatéren egyszer megpillantja azon ezredet rohamkészen felállitva, a melynek parancsnoka volt. Egész közelre lovagol hozzájok, s beszédet tart: Fiaim! elhagytatok, hova lett a hűség?… Nem sajnáltok engem, hogy ugy csalatkoztam bennetek?

– De bizony sajnáljuk, zúgták megindulva a huszárok, nem mi hagytuk el, hisz mindnyájan együtt vagyunk, ezredes ur hagyott el minket. Az isten áldja meg, térjen vissza.

Ezt látta Ottinger tábornok, ki Lichtenstein után lőn ugyanazon ezred parancsnokává, hasonló téritési kisérletet tőn, s ő is a huszárok elé lovagolt.

Ottinger a magyaroktól tért át; itt nemcsak huzamosban szolgált, de darabig a hadügyéri tárczát is vitte. Ezt tudta az egész legénység, s átpártolása akkoriban nagy megbotránkozást szült.

A mint a huszárok elé lovagolt, hogy ő is szóljon régi ezredéhez, elkezdtek kiabálni: vágd le az árulót. Tisztek s közvitézek ugrottak ki a sorból s az elvágtató Ottingert üldözőbe vették.

Az egész seregben elismert legjobb lovas volt Ottinger, s lovai is mindég a leghiresebbek voltak. Nem érhették utól.

– Ennek most a lova volt az istene, mert csak az mentette meg; mond az egyik huszár, kardjával a levegőben suhintgatva.

– Egy hét mulva enyém lesz az a ló, állitá egy nagy bajszos huszár. Gondolom Dávidnak hivták.

Másnap hajnalban szitta Dávidot az egész ezred mint a répát; az éjjel átszökött a gazember.

Dávid azalatt, mig a magyar táborban pajtásai egy jó foltot nem hagytak rajta, az osztrák őrszemek elé fehér kendőt lebegtetve, elfogatta s a főhadi szállásra kisértette magát.

Ottinger ép kilovagolni készült, s fölnyergelt paripáját készen tartották.

Dávid éveken át rendes napi szolgálaton volt Ottinger lovainál, ő idomitotta, s kivüle senkinek sem volt szabad az ezredes lovait vezetni vagy lovagolni.

– Jelentem alássan, berukkoltam, mond Dávid, s egy hét alatt itt lesz a fél ezred. Ha méltóságod oly villámsebesen el nem tünik előlünk, hát az egész osztály itt volna. Azért követték, hogy átvezesse.

– Meggondoltam méltóságos ur, hogy még is csak szebb dolog olyan nagy urat szolgálni, mint a császár ő felsége, kit az isten éltessen, nem pedig afféle ujságiró Kossuthot. Kezdtük mi már ott szégyenleni azt az állapotot.

Ottinger mindjárt az istállóba vezette Dávidot, keze alá adta a lovakat, s ezentul kilovaglásainál is mindég Dávid kisérte.

Dávid szitta Kossuthot, piszkolta a magyar sereget, s Ottinger teljes bizalmát visszanyerte.

Négy-öt nap alatt az egész tábor, mint Ottinger -118- legkedvesebb emberét ismerte. Összevissza lovagolt s mindenfelé sétáltatta a tábornok lovait, csakhogy jól megismerjék.

Egyszer aztán kiválasztja a két legjobb lovat, egyikre ráül, másikát vezetékre fogja, s kilovagol, mindig messzebb és messzebb, ugy, hogy eléri az őrszemeket, itt aztán várt, mert a tábornok ur rendelte ide. Hirtelen kiles egy alkalmas pillanatot, mikor az őrszem ép másfelé nézett, a vezetékre egyet suhint, a maga alatt levő lovat pedig sarkantyuba kapja, s elvágtat, mint a villám. Nyargalnak, lövöldöznek utánna, de Dávid versenyt fut a széllel, s ki érhetné utól Ottinger lovait, még a golyók sem.

Dávid megtartotta szavát, s az ezredhez beállitott Ottinger legjobb lovaival.

Ezen sikerült, s eléggé vig kimenetelü huszárcsiny után, alkalmat veszek magamnak még egy-kettőt elmondani.

Midőn Schlick az országba rontott, s Mészáros Lázár azzal ment eléje, hogy majd elschlikolom én őt, Kassánál megütköztek, Mészáros szürke lovon ült.

Sághy Tóni, ki országszerte ismeretes arról, hogy nagyokat mond, de nem is követelte soha, hogy elhigyjék neki a mit beszél, ő csak szeretett mulatni és mulattatni. Könnyü vérü és sok beszédü, itt mint nyargoncz szolgált. Az ütközet folyama alatt Mészáros főparancsnoknak valami jelentést vitt, s válaszra várt. Darab ideig ott vesztegelt, s Mészáros azzal az ő jóságos kifejezésével azt mondja neki:

– Öcsém! menjen el mellőlem, mert nagyon ide tüzelnek erre a szürke lóra.

Sághy Tóni megfordul, hogy elvágtasson, ebben a -119- pillanatban egy ágyugolyó leteriti a lovát. Tóni darabig ott fekszik mozdulatlan, Mészáros azt hitte halva van, tán Tóni maga is azt hitte. Aztán mozditja kezét,… birja, a másikat is, meg a lábaival tesz kisérletet, végre felül, szétnéz s látja, hogy a tábornokon kivül senki sincs ott, felsóhajtott:

Schlick bevonul Kassára, egy ottani bőrgyáros elmegy hozzá s feladja, hogy a magyarok tiz kocsi bőr és egyébb készlettel tán félóra előtt igen gyönge fedezet mellett indultak el.

A gyáros egy magyarérzelmü munkása sejtve, mily aljas járatban botorkál főnöke, azonnal kocsira ült, s a magyarok után nyargalt, elérte a kocsikat, melyeket két század huszár kisért.

Nem nagy távolságra, az országuttól jobbra-balra gazdasági épületek s juhaklok mutatkoztak, itt az őrnagy ‚állj-t!‘ vezényelt. Egy szakasz huszárt a kocsik fedezetére hagyván, azokat tovább menni engedte, azon utasitással ha az üldözők elérik, ellentállás nélkül adják meg magokat. Megmaradt csapatát kétfelé osztva, az épületek mögé rejtőzött.

Schlick egy osztály vértest küldött a kocsik elfoglalására. Utol is érték, a huszárokat lefegyverezték, lovaikat vezetékre fogták, a kocsikat visszaforditották, körülvették s nagy diadalmasan téritették Kassafelé.

Alig haladtak el néhány lépést az épületek mellett, az elrejtőzött huszárok két felől rohamot intéznek ellenök. A zavar irtóztató, a feloszlatott vértes osztályt -120- a vezénylő nem birja sorakoztatni, a huszárok borzasztón szabdalják, e szavakat kiáltozván: ‚kell bőr?‘ végre lefegyverezték, s a bőrrel együtt a magyar táborba szállitották.

A fogoly német katonák aztán váltig kérdezték, hogy a huszárok mikor püffölték őket, miért mondták nekik: kelber? ez rájok sehogy sem illik.

A világ nyolczadik csodája elkövetkezett; az a sereg, mely három hónap előtt tanulatlan, fegyvertelen s félig mezitlábos volt, most szembe mert szállni Európa egyik legtekintélyesebb, legtanultabb s legfegyelmezettebb hadseregével. Bámulatos erély, oroszlán bátorság, vas akarat, s hallatlan lelkesedés szülte azon eredményt, hogy rövid idő alatt a honvéd név bejárta a világot, s a magyar fegyvereknek dicsőséget aratott.

Negyvennyolcz óráig tartott a kápolnai csata, melyben résztvenni Görgey elkésett Kmetty és Guyon dandárával. Mily fordulat, minő eredmény lett volna, ha ez nem történik? de igy seregünknek vissza kellett huzódni; a Klapka és Görgey hadtest, valamint Kossuth dandára Mezőkövesdre a kápolnai csata harmadnap reggelén érkezett, ahol harczi állást foglaltak. Itt érkezett meg a két emlitett dandár is, s büntetésből e két dandárnak kellett elfoglalni a legelőbbre tolt előörsi- és harczállásokat. Déli 12 órakor ugyanaz nap, Kriegern tábornok egy lovas dandárral megtámadta a mieinket, de a huszárok az első ágyulövésre készen voltak, s minden parancs bevárása nélkül, különösen a Miklós és Sándor huszárok rárontottak az ellenségre, s néhány percz alatt szétverték. A Miklós huszárok Gáspár ezredes vezetése alatt hat ágyuból álló lovas üteget minden -121- felszereléssel, embereivel s lovaival együtt elfogott, s ‚éljen a haza!‘ kiáltások közt, mint hadi foglyokat kisérték be Mezőkövesdre.

Udvarnoky Géza magát száz veszélynek kitéve, Olaszországból mindenféle rejtett utakon jött haza, hogy a szabadságharczban résztvegyen. Klapka György, hajdani testőr pajtása mellett mint kapitány nyargonczkodott. Együtt ebédeltek, mikor a támadás történt. Mig felkészültek, az egész csatározásnak vége volt. Klapka azért mégis egész tisztikarával kilovagolt, harczi szemlét tartani. Alig lovagoltak a hátul levő csapatok közt néhány száz lépést, egy huszár elébök hozott valami chevaux-legers lovat eladás végett, melyet az iménti csatározásban fogott el. Udvarnokynak meglehetős rosz lova lévén, megvette azt, s mindjárt rá is ült, a magáét szélnek bocsátván.

A chevaux-legers lovat akkoriban nem lehetett megkülönböztetni a huszár lótól, mert mindkettő könnyü lovassági ló, s tökéletesen egyenlő felszerelésü volt, ami sok zavar és kellemetlenségre adott okot, mert néha a csatában elesett huszárnak a lovát másik huszár elfogván, tuladott rajta, mint chevaux-legers lovon.

A mint tovább lovagolva, a Kmetty dandár mellett elhaladnak, Andrásy ‚Vilmos‘ huszárkapitány megismeri az Udvarnoky által használt lovat, hogy az az ő századjabeli ló, mely ép azelőtt egy órával történt rohamban gazdátlanul maradván, tova száguldott. Andrásy visszakövetelte a lovat, mert az a századbeli közló. Ezt az egész századdal bizonyithatja.

Udvarnoky azt felelte: tanuk előtt vettem a lovat, ki is fizettem, én a lovat a szentnek sem adom. És bátor tekintetével végigmérte a Vilmos huszár kapitányt. -122-

A képzelet tökéletesb, szebb és eszményibb férfit nem teremthet. Ha szabad magamat igy kifejezni: valóságos férfi angyal. Inkább magas mint középtermetü, duzzadó izmokkal, karcsu hajlékony termet, széles váll, domboru mell valami herkulesi erőre mutat. Ezen az athleta termeten diszlett a festői szép fő, nem egy piperkőcz s szépségében elbizakodott, hanem valóságos Rubens tanulmányfő; hátrafelé hullámzó sötét szőke gazdag hajzat, eszes nagy homlok, nyilt bátor szemek nemes orr, mosolygó ajkak, hosszukás arcz, s harmatos egészséges szin; mindezekben a legtökéletesb öszhang.

A termek delnői, s a regények irói megirigyelnék a csatatértől e hőst. Pedig ő inkább volt itt, mint lett volna ott hős.

Andrásy kapitány a nem távollevő Kmetty dandárnoknak bepanaszolta Udvarnokyt.

Kmetty azonnal odalovagolt a törzskartól már jól elmaradt Udvarnokyhoz. Parancsolta, hogy azonnal szálljon le a lóról, s adja át Andrásy kapitánynak.

Udvarnoky hallani sem akart a parancsról s ismételve kijelentette, hogy ez a ló tulajdona, mert vette. Kmetty egy erős gyalog őrjáratot rendelt ki, s megparancsolta, hogy az engedetlen tisztet szállitsa le lováról, s ha nem akar leszállni, mint ellenszegülőt lőjje főbe. Az őrjárat nem lőtt, hanem erőszakosan szállitotta le Udvarnokyt a lóról. Udvarnoky a vakmerőségig bátor, s a szó nemes értelmében büszke katona, ezen eljárás által magát mélyen sértve érezte, s már lováról leszállitva is, még mindig ellenszegült az őrjáratnak, s csakugy czipekedve birtak vele előre haladni. Közelben arra ment Görgey. Valaki jelentést tett neki, alighanem az illető kapitány, hogy egy letartóztatott -123- tiszt az őrjáratnak ellenszegül. Görgey anélkül, hogy oda nézett volna, vagy tudná, kiről van szó, azt felelte: Mirevaló ilyesmit jelenteni? ha ellenszegül, teljesitse az őrjárat kötelességét. Ez pedig még béke idején is főbelövés. Szegény Udvarnoky látta ott a csapat tisztet, köztük Görgeyt, s előttük fegyver közt vezettesse el magát, mint valami gonosztevő? nem ez lehetetlen! herkules erejével jobbra-balra félrelökte a bakákat, utat nyitott magának, s futni kezdett. Ekkor az őrjárat kötelesség és parancsszerüleg utána lőtt. Karja lett ellőve, ép karját csipőjére téve, fejét hátravetve fordult vissza. Ha e pillanatban ezt az állást, kifejezést, alakot, valami lángeszü müvész lefesthette volna, valamelyik gyüjtemény ma birna egy remeket, mely minden nézőt meghatna. A sebzett szarvas, ha üldözésében tisztásra ér, s pillanatra megdöbbenve áll meg, hasonlithat csak ezen tartáshoz s alakhoz. A második lövésre, mely nyomban követte az elsőt, – Udvarnoky Géza halva rogyott le.

E megrenditő esemény általános levertséget szült; a ki csak látta ezt a deli ifjut, mélyen megindult sorsán, közelebbi pajtásai és barátai gyászba merült szivvel siratták, Klapka, Marschalkó Tamás és a többi hajdani testőr társai, kik a szerencsétlenül elhunytnak szép lelkületét, bátor jó szivét, s férfias jellemét át- meg át ismerték, vigasztalhatlanok voltak.

Elkövethetett s állitólag, el is követett másutt és máskor a legnagyobb hidegvérrel hasonló idegrázó tényeket, de a jelen esetnél határozottan büntelen volt, s legalább is a baráti viszony szent köteléke ellen nem -124- vétett. Görgey nem tudta, ki a letartóztatott tiszt, midőn az őrjáratot kötelessége teljesitésére intette. Görgeynek csak este M.-Kövesden, a Smidtféle fogadóban jött tudomására, hogy az agyonlőtt tiszt Udvarnoky Géza, – hajdan neki is testőr pajtása volt – hangos zokogásba tört ki, s megsiratta, mint többi jó barátai.

Tábornokaink ezután a magyar sereget győzelemről-győzelemre vezették. A nemzet föléledt, mindenfelé remény, bizalom s lelkesedés tört ki, s istenitették tábornokainkat, meg is érdemelték, egy nagy eszme, szent ügy és hazaszeretet vezérelte hős karjaikat. Volt ugyan, kit a hiuság ragadott el Guyon Richardot, oroszlán volt a csatában, bement, a halál eszméjének megvetésével, a legnagyobb veszedelembe, s fájdalom, seregét is akárhányszor bevitte s megtizedeltette ok és czél nélkül, csakhogy beszéljenek: Guyon hétezer emberrel itt- és ott megütközött hat annyi ellen. A hőstett, a dicsőség még balsiker esetén is megvolt, neki pedig ez kellett.

Voltak fényes mozzanatai, például Branyicskó bevétele, hol egy püspök, báró Mednyánszky Caesár, s egy kegyesrendi áldozár: Erdősy Imre nem csak ékesszólással, lelkesitő beszédekkel, de hazafias jó példával is buzditották a sereget, elől menve, tényleges s kitünő részt vettek a csatában, azon csaták egyikében, mely a magyar hadjárat egyik diszes lapját képezi. És e csatát Guyon vezényelte, enyhitsen ez azon a vádon, mely őt a nagyszombati tévedésért érheti.

Azért hozom ezt itt elő, mert ez a csata fölemlitve tudtommal sehol sincs, én legalább nem olvastam, s nem is hallottam, pedig – noha rövid ideig tartó, de egyike a szabadságharcz legborzasztóbb csatáinak, mindenesetre aránylag véve, – de mert a sweháti csata -125- folyama alatt a 2-ik önkénytes pesti zászlóalj élén, a legszélső jobb szárnyon Manswerthet rohammal oly hősiesen bevette, oly vezényletekkel lőn megbizva, melyeknek megfelelni nem birt, másrészt meg szerencséjében elbizakodván, a tanult, tapasztalt s képesitett katonákra nem hallgatott. Kollmann, a táborkari tisztek legjelesbike, nagyon ellenezte, hogy Guyon önálló parancsnokságot nyerjen, de döntő körökben bele voltak szerelmesedve.

Guyon Simonichot üzve Holitsig, Morvaország határáig, hol a királyi várban nyugodott babérain, seregét meg ott hagyta Ordódy Kálmán parancsnoksága alatt. Az ellenség nem késett támadást intézni, mire a parancsnok a hidat fölégetvén, visszahuzódott Nádasig, hol több kisebb-nagyobb csatározásoknak kitéve, deczember 14-ig maradt.

E napon hajnalban megszólaltak az ágyuk, s nem sokára kifejlődött az ellenség egész erővel a hegy és erdő-szorosból. Tizezer emberből álló ellenséges csapattal szemben kétezer emberből álló dandár nagyon természetesen csak rendes visszavonulásra gondolhatott. Ily tulnyomó ellenséges erő ellenében seregünk a legszebben, példás rendben, mondhatni nagyszerüen vonult vissza, a miben az oroszlán rész az Erneszt zászlóaljat illeti, mert nem csak vitézül, de szakértelmüleg s bámulatos nyugalommal felelt meg feladatának. A granátok és rakéták néhányszor közibök vágtak, fölszedték halottjaikat, sebesülteiket, előre küldték, anélkül, hogy a rend és sor köztük csak egy pillanatra is megbomlott volna. Igy képezve hátvédet, annyira meghökkentette az ellenséget, hogy midőn dandárunk a bedisi temetőhöz ért, hol hadi állást foglalt, az üldöző sereg is -126- megállt. Darab idő mulva készületeket tőn lovassági rohamra, s amint az egyik ezred lovassága fel- és kifejlődött, a temetőnél felállitott 3 ütegünk oly pompásan közibök vágott, hogy szerte-szét futottak. A magyar dandár aztán zavartalanul s nyugodtan folytatta visszavonulását Nagyszombatig. Ordódy a parancsnokságot átadta Czirernek s ő a 7-ik zászlóaljjal Lipót várába vonult. Éjjel 11 órakor a dandár fölkerekedett s Szered felé tartott. Szereden 3–4 órai pihenés után Komáromba igyekezett, de alig menetelt fél órát, ott terem Guyon, s kérdőre vonja Czirert, hogy miért hagyta el N.-Szombatot? Czirer azt felelte, mert nem volt képes ily csekély erővel oly tulnyomó seregnek ellentállni, de máskülönben is fölösleg lett volna N.-Szombatnál állást foglalva, ütközetet elfogadni, s e csekély haderőt koczkáztatni, mert azon czél, hogy az ellenség a Pozsonyból visszavonuló Görgey hadtest balszárnyát meg ne támadhassa, igy is el van érve, ha a Vágon innen állást foglalunk. Guyon felindulva kérdé: elesett-e már kétezer ember? Czirer felelte: Mindössze sincs több, tehát annyi nem eshetett el.

Guyon indulatba jött, s visszamenetelést parancsolt Nagy-Szombatba, minden valódi czél és szükség nélkül mészárszékre vitte a dandárt, csakhogy magát hiressé tegye, kevesebb mint kétezer emberrel, ellene állván több mint tizezernek.

Nagy-Szombatba érkezvén, azon körülmény, hogy ott még ellenség nem volt, eléggé bizonyitja, miszerint az ellenség tulereje daczára sem mert előnyomulni, s igy helyes felfogás volt Czirertől, hogy a czél el lesz érve, ha a dandár a Vág mellett állást foglal.

Nagy-Szombat sikon fekszik, semminemü védbástyája -127- sincs, sem hegy, sem viz, hova támaszkodni lehetne. Délután 2 órakor Guyon riadót veretett és fuvatott, a kis csapat az egyház elé vonult. Puszternik táborkari segédtiszt a toronyba ment, onnan szemlélendő az ellenség előnyomulását. A kinek egy kis katonai értelmisége volt, nem képzelhette, hogy a fekvésénél fogva még csak egyenlő haderővel sem védelmezhető várost egy parancsnoknak eszébe jusson védelmezni. Puszternitz az ellenség előnyomulását jelezte, s Guyon azonnal hozzáfogott harczállást foglalni; az ágyuüteget az országuton rögtönzött torlaszra helyezteté, fedezetül a Prinz Preusen ezred két századát rendelte. Az a század Würtenberg huszár őrjáratra használtatott Nagy-Szombat, a régi városok módjára, temető féle fallal van körülvéve, de az oly gyarló, hogy botokkal le lehet dönteni, ezekre rendelte elhelyezni a többi gyalogságot, de a házak a falakhoz levén épitve, a háztetőkön kellett oda mászkálni.

Na már engedelmet kérek, ha Paulay rendez a szinpadon ilyen felállitást, azt mondja az ember, nem ért hozzá; komédiának megjárja, de egy parancsnoktól, komoly csatában ilyet látni, fellázitja a vérét még egy józan tizedesnek is.

Négy óra tájt iszonyu köd ereszkedett le, tiz lépésnyire is alig lehetett látni, s ekkor megkezdődtek mindkét fél csatárainak a tüzelései, s kevésre rá az ágyuk is megszólaltak. Mindkét fél csak vaktába lőtt, mert már sötét lőn, s csak arra irányoztak, ahol tüzet láttak csillámlani. A vezér megváltoztatta szándékát, s más harczállást rendelt venni, hihetőleg sikerült valakinek az előbbi nevetséges oldalát kimutatni. Az első zászlóaljat az ugynevezett ‚Vasut‘ fogadóhoz rendelte, hogy -128- ezek itt eltorlaszolva védelmezzék magokat, s ha az ellenség visszanyomná a mieinket, fedezzék innen a visszavonulást. Alig foglalták el az udvart, vágtatva beugrat egy Hunyady-huszár, s elkiáltja magát: az ellenség lovassága már hátunkban érkezik, ‚itt jön az országuton.‘ Az első zászlóalj siet, a fogadó minden ajtaját, hol az ablakok utczára nyilnak, betörték, s felhuzott fegyvereik csöveit az ablakon kiirányozva, készen vártak. Ez mind egy percz müve volt. A vágtató lovasság az országuton közeledett, s 3–4 lépésnyire kellett volna a neki készült honvédek előtt elvágtatnia. Szerencsére elkezdtek kiabálni: éljen a haza! Tomsdorf kapitány volt a századával. Ha nem kiabálnak, a honvédség közelről rájok tüzel abban a ködben s legalább fele ott veszett volna. Kiabáltak is ‚ne lőjj honvéd, Würtenberg huszárok vagyunk.‘ Ezen – majdnem végzetes kimenetelü – tévedés után rögtön jött a parancs, hogy a zászlóalj ne a vendéglőt, hanem a vasuti indóházat szállja meg, s ezen müködéshez kaptak egy ujonnan érkezett Würtenberghuszár szakaszt, Földy főhadnagy vezetése alatt, de ezen parancs akkor érkezett, midőn már teljesen besötétedett, s a zászlóalj eltorlaszolta magát, a város felé hagyván nyitva csak egy kis kaput, hogy azon majd a visszavonuló zömhöz csatlakozzanak, a hátvédet képezendők. E kis csapat egészen tájékozatlan volt, hol müködik az ellenség? s mit mivel saját seregünk? Petheő parancsnok a kis kapun egy őrjáratot küldött ki. Már egy óra óta folyt az ágyu és puskatüzelés. Ekkor érkezett segitségül Pozsony felől Gózon Lajos őrnagy vezetése alatt a pesti önkéntes zászlóalj. Oly hosszu vonat volt, hogy az eleje az indóház előtt állt, s mégis 4–5 kocsi az udvaron kivül maradt. -129-

Egy huszár vágtat be, egyenesen Marschalkó Tamás elé, s jelenti: Őrjáraton, innen a második utczában már ellenséggel találkozott, lőttek is rá, s megsebezték.

Marschalkó jelenti Petheőnek, ki azt felelte: Az lehetetlen, hisz a parancsnok csak értesitett volna a visszavonulásról. A huszárnak nem lehet igaza.

A huszár egy ugrással Petheő előtt termett, s mondá: hát dugja be az ujját az ép most kapott lősebembe; s azzal lehajlott lováról Petheő felé. A vér csakugy omlott a balvállából.

‚Magam akarok meggyőződni,‘ e szókkal távozott Petheő, s vissza sem tért többé, csak az ötvenes években a fogságból.

Alig távozott el, még a pesti önkéntesek legnagyobb része kocsikon volt, midőn három egymásutáni sortüzelés dördült el, s mindjárt rá pokoli lármával rohamot intéztek a kocsikra. Iszonyu mészárlás folyt azon néhány lámpa világánál, mely az indóház előtt égett.

A többi csapatokban is nagy pusztitás történvén, az ész nélküli visszavonulásnál Guyon elfeledte az indóháznál levőket a visszavonulásról értesiteni, s igy ezek az ő nyomoruságos intézkedéseinek estek áldozatául. A kik megmenekülhettek, a sötétség és vasuti töltésnek köszönhették, de vajmi kevés volt ezeknek száma.

A még megmaradt kis csapatban, mely Szered alatt gyülekezett ismét össze, iszonyu volt az elkeseredés Guyon ellen.

És hogy én, ezen nem is annyira csata, mint mészárlás részleteibe kissé bebocsátkoztam, két okból történt, először, mint már érintém, mert nem tudom, hogy valamelyik iró hadjárati leirásában emlitené, s másodszor azon jellemző tényért, a mit most akarok felhozni, -130- s a minek hitelességéről jót állok, hivatkozván mindazon még élőkre, akik ott voltak, névszerint Marschalkó Tamás ezredesre.

Reggel 8 órára volt a kivonulás elrendelve, a kitüzött idő előtt már megjelent a kitüzött helyre a megmaradt maroknyi csapat, mindenki érezte, hogy valami kitörő félben van. Az Erneszt ezredbeli tisztek fölkérték Kossuth Sándor őrnagyot, hivná össze a honvédtiszteket, mert közleni valójuk van.

Megtörtént. Mihent együtt voltak, előadták, hogy amint Guyon közibök érkezik, kivont karddal rohanják meg, s vagdalják darabokra, ki csak azért, hogy beszéljenek róla, kevesebb mint kétezer emberrel, tizezer főnyi sereggel nemcsak szembeszállt, de önfejüséggel, botorul feláldozta embereit.

Kossuth Sándor megszólalt, beismerte Guyon nagy bünét, de mond, nem vagyunk hivatva felette itélni, itéljen felette a haditörvényszék. Mint katona, soha sem tudnék ilyen biráskodásban résztvenni. Reméllem, a zászlóaljbeli tiszteim is igy gondolkoznak.

Az Ernesztbeliek látván, hogy nincs közös megegyezés, letettek szándokukról.

Görgey már ekkor Győr körül járt, s a fennmaradt maroknyi csapatocskát az ő hadseregébe osztották.

A branyicskói csata babért és dicsőséget, a nagyszombati szégyent s szerencsétlenséget hozott. Vezérnél nem elég a bátorság.

Branyicskóról lévén szó, eszembe jut, mikor az ütközet után reggel a sereg Eperjesre bevonult, legelől a Nádorhuszárok egy százada érkezett, ezen századnak legelőbbre tolt két embere Eperjesre belovagol, s a kath. templom tornyán még ott leng a sárga-fekete -131- zászló. Az egyik huszár megállt a torony előtt s a lebámészkodó őrre rákiált: ‚Eszem benned azt a tót istent, te kutya! huzd be azt a csunya zászlót, mert mindjárt kirántom alólad ezt a tornyot.‘

A tavaszi hadjárat aztán a téli nyomornak sok képét eltörölte; a nagy sikerek feledtették a kisebb csapásokat. Szolnok, Vácz, Kápolna, Hatvan, Bicske, Nagy-Sarló, Isaszeg és Buda bevétele oly fegyvertényeket mutatnak fel, mikről szaktudósok avatott tollakkal történelmi müveket irtak; tapasztalt tábornokok, tudós táborkari tisztek müvei a nagy világban közkézen forognak, csak gyöngeségemet árulnám el, ha én azokból valamit elvonni, vagy hozzáadni akarnék.

Buda bevétele napján a marcziusi ifju bajtársaim közül kettővel találkoztam; Irányi Dániel kormánybiztos, s Vasváry Pál már őrnagy volt. Irányi Danival együtt ebédeltem az nap, maig sem tudom kinél, az utczán fogott el, kitünő pezsgője volt, vagy csak akkor izlett ugy, mert reggel óta a budai várfokon magyar zászló lengett.

Vasváryval néhány napot töltöttem együtt, ekkor láttam őt utoljára. Jókedvüen, vigan, tele boldogsággal ment el Erdélybe, a hol aztán elesett.

Ezredünk háromfelé volt vezényelve; egy osztály Erdélyben, kettő Komáromnál és a negyedik a tiszai hadseregnél. Én az utóbbinál voltam Mariássy őrnagy alatt. Czeglédnél táboroztunk, Rohonczy Gida ezredesünket sebesülten hozták ide, kémszemle alkalmával meglőtték. A ki nem volt szolgálaton, a kedélyes derék ur betegágyánál töltötte idejét. Itt aztán adomáztunk, nevettünk, s lehetőleg iparkodtunk a kedves parancsnokot szórakoztatni. Egyik pajtásunk, ki az erdélyi -132- seregtől érkezett, kifogyhatlan volt a Bem adomákkal, a többi közt mondá:

»Teleki Sándor gróf ezredes intendans, Bem egyik legkedvesebb embere, az ép odaérkezett kormánybiztos Beőthy Ödöntől rendeletet kapott, hogy azonnal hagyja el a hadsereget, s menjen haza elfoglalni főispáni székét, s helyébe intendansnak kinevezi Oláh Mátyást. Teleki leforditja németre a rendeletet, felöltözik diszbe, s megy Bemhez, ki épen a térképen tanulmányozott. Felpillant, s meglátja Telekit.

Bem beletekint, s boszúsan felkiált: »Beőthy, mit akar megint ez a Beőthy? magát elvinni tőlem, s azt irja, valami Oláht küld maga helyett Mátyásnak (azt hitte, hogy intendans magyarul Mátyás). Nekem nem kell más Mátyás, maga volt, lesz és marad az én Mátyásom.

Szinte Bemről beszélte, mint ki tőle magától hallotta, hogy az öreg ur üveges hintajában szendergett. Egyszer csak látja, hogy egy honvéd közeledik kocsijához, megáll a lámpa alatt s veszi a fegyverét. Figyelmes lettem, vajjon mit akarhat? hát csak elkezdi törülni a fegyvert, belül is megtisztitja, rendbe hozza a sárkányt, aztán vállra veszi és indul. Ej, ez derék gyerek, jó katona! rákiáltottam s tiz forintot ajándékoztam neki. Negyed óra mulva jött másik, ugyanazt tettem, annak is adtam öt forintot. Jött aztán harmadik, negyedik, ötödik, de én aludtam.

Táborunkban több mint száz horvát fogoly volt; -133- nem hiszem, hogy nagyon epesztette a honvágy, otthon bizonyára nem éltek oly jól. A tisztek tiszti fizetést huztak, a legénység pedig ép ugy kikapta hús és kenyér részletét, mint a mi honvédeink. És mégis mire vetemültek? feltörtek és kiraboltak egy raktárt. Ha ezt honvédek cselekszik, megtizedelték volna. De, nehogy boszu vagy vad kegyetlenség hirét vigyék a külföldre, sokkal enyhébb büntetést szabtak a foglyokra, mint minőt a haditörvények szigora megkivánt. Egyenkint 25 botütésre itéltettek.

Kossuth Lajos ép akkor érkezett Czeglédre Horváth Mihály miniszter kiséretében, mikor az itélet végrehajtandó volt. Azonnal elküldte Asbóth Lajost, hogy az itélet végrehajtását akadályozza meg, s a bűnösök kegyelmet kaptak.

Beksitstől a napokban egy röpirat jelent meg, állitólag Kemény Zsigmond naplójából. A röpiratot magát nem olvastam még, de a Lloydban közlött kivonat elég volt, hogy méltatlankodva forduljak el tőle. Kossuthról azt irja, hogy terrorizált, s tán még fegyveres kézzel is fenyegetődzött tekintélyek és nagy emberekkel szemben. Ez aztán a legnyomorultabb vád. Hiszen, ha valamit lehet Kossuth szemére vetni, ha valamivel a világon indokolni lehet, hogy nem egészen s tökéletesen töltötte be helyét, ugy az más nem lehet, mint hogy végtelen jó szive volt, mely minden sebesülttel együtt vérzett, minden elesettnek hozzátartozóival együtt sirt. Ő meggyőzni, elragadni igenis tudott, de terrorizálni nem; ő fegyveres kézzel fenyegetett, vagy erőszakolt volna valakit, kinek ész, sziv, meggyőződés voltak fegyverei? Ilyet Kossuthról az állithat, a ki soha se látta, soha se hallotta, s kinek lelkébe az ő igéi nem hatottak. -134- Hisz Kossuthnak, ha egy halálos itéletet kellett volna aláirni, minden hajszála egy éjen át megőszül. Magában az is, hogy megérkezik, s első ténye a bűnös ellenségre hozott legenyhébb itéletet felfüggeszteni, nem mutat-e a legáldottabb szivre? bár kissé érczesebb lett volna, ha nem is fegyvert fogni valakire, hogy a maga nézeteire kényszeritse, de nem kegyelmezni az elfogott árulóknak, mikor lőpor és golyó várt reájok.

Kossuth szive megérdemli, hogy a legünnepeltebb költők által megénekeltessék, és ime, meg akarják hurczolni.

Jellemzi a kort, hogy ilyesmit sajtó és közvélemény mindjárt agyon nem sujt.

Kossuth Lajoshoz diszőrségül egy század huszár rendeltetett. Engem ért a szerencse, s én a század élén dobogó szivvel lovagoltam be Czeglédre.

Asbóth ezredesnek jelentettem, hogy egy századdal itt vagyok szolgálattételre.

Első hivatalos működésem volt egy altisztet az indóházhoz küldeni. Ugyanis Horváth Mihály miniszter kijött hozzám, s elmondta, hogy arany burnót-szelenczéjét az indóháznál feledte. Azonnal odavágtatott egy altiszt, s a szelenczét el is hozta.

Folytonosan annyi küldözgetés, üzenet volt, hogy egy szakasznak állandón nyeregben kellett lenni.

Egyik levél a másikat érte; egyik rendelet a másik után ment. Dicsekvés nélkül mondva, sokat könnyitettem, mert fogalmaztam, s azt nem kellett leiratni, hát titkár, fogalmazó és irnok-szolgálatokat teljesitettem. Horváth Mihály és Asbóth Lajos el volt ragadtatva. -135-

Késő este jön Asbóth, s azt mondja: »A kormányzó ur theára vár magához.« Beléptünk hozzá, ott volt neje is.

– Lám Degré, mond nyájasan Kossuth, most már értem, hogy a szolgálati tiszt önöknek, uraim, nagy segitségökre volt.

Kossuth Lajosné fáradt s mosolytalan fejbillentéssel fogadta tisztelgésemet.

Nem a környezetből levő csak magam voltam az asztalnál. Kardosan ültem oda, s a csákót térdemen tartottam. Engedelem után kardot, csákót letettem.

Kossuthné csak férjével váltott nehányszor szót, más senkihez sem beszélt.

Az a sok levél, futár, jelentés, mely egymást érte, s elintézésre várt, nem csekély gondot szerzett. Az orosz ekkor már nagyon a nyakunkon volt.

Ha magam nem teljesitettem is, láttam életemben sok és terhes munkát végezni, de annyit, mint Kossuth Lajos egy éjen át elbirt, soha. Minden legcsekélyebb levelet, tudósitást vagy jelentést elolvasott, s annak elintézése -136- iránt intézkedett. Az ott foglalkozó irnoknak tollba mondott, mialatt kezében a toll perczegett, s ő maga egészen más tárgyról irt; közben még titkárának is ráért felvilágositásokat adni.

Éjfél után 3 óra felé pihentünk le, ötkor már talpon volt a kormányzó, s az egész személyzet, hogy az azon idő alatt felszaporodott ügyeket elintézze.

Asbóth Lajos ezredes azonnal ment, s Poscht századommal elbocsátotta, az ő századát visszatartván az én vezényletem alatt. Igy voltam harmadnapig a kormányzó oldalánál, az ő asztalánál s vele étkeztem mindég. Ezen egész idő alatt csak egyszer félórára szakitott magának annyi időt, hogy sebesült ezredesemet: Rohonczy Gidát meglátogatta, a többit mind emberfeletti munkával töltötte.

Mindég csodálatom tárgya volt ez a nagy ember, de mióta igy, itt láttam őt, képes lettem volna előtte leborulni, mint természet feletti erő előtt.

Midőn visszatértem a táborba, olyan voltam, mint valami alvajáró, álmodoztam s elmerengtem, mert lelkem előtt mindég az a rendkivüli szellem lebegett.

Czeglédről Abony vidékére vonult táborunk. Éjszaka, nem messze a tűztől, a kiégett gyepen heverésztem Fülepp Józsi barátommal, s ujságpapirba göngyölt alföldi dohány-szivarkákat füstölgettünk, mikor odatoppan Wartensleben Guszti, e szókkal: »Fiúk! hoztam -137- theát és czukrot.« Azonnal bográcsot vettem elő, a melyben félóra előtt még pörköltet készitettünk, abrakos tarisznyával kitörölgettem s viz után láttam, de viz egy csepp sem volt kapható. Az oroszlán fölébredt, most már le kell csillapitani. Most már minden áron theázni akartunk. Mit tehettünk mást? megfőztük borban. Hát biz az nagyon jó volt, legalább nagyon jól esett, sőt megismételtük.

Egy napon századommal előőrsön valék; az őrjárat éjszaka bement Fényszaruba, s ott egy orosz őrjáratot elfogott. Ezek voltak az első fegyveres oroszok, a kiket láttunk. Még éjszaka bekisértettem a főhadiszállásra.

Hajnal hasadás előtt parancsot kaptam az őrszemeket visszavonni, s a századdal mindjárt N.-Kátára tartani. Felváltani más század nem jött. Tudtuk, mit jelent.

Nagy-Kátán azalatt megfujták a riadót, s Posch Márton kapitánytársam sebes vágtatva iramodik a gyülekezési helyre, a mint azonban egyik utczából a másikba kanyarodik, egy ellenkező irányból vágtató huszárral ugy összeütközik, hogy vállperecze eltört. Harczképtelen lőn.

Erre a hirre érkeztünk meg s csatlakoztunk. Az osztály indulásra készen fel volt állitva, s őrnagyunk Mariássy József ujonnan szerzett délczeg paripáját ott az osztály előtt fitotgatva ágaskodtatá, pórul járt, a ló hanyat vágta magát vele, s Mariássyt eszmélet nélkül szállitották el.

Most törzstiszt nélkül maradtunk, Posch Márton kellett volna, hogy átvegye az osztályt, de őt is betegházba -138- szállitották. E szerint én voltam nemcsak a legöregebb, de az egyedüli kapitány az osztályban. Szükségkép átvettem a parancsnokságot.

Volt ugyan egy törzstisztünk; tanult, jártas, bátor és régi katona, Pálinkás őrnagy; ott volt a csatákban elől, meg is sebesült, végre hősiesen elesett. Ő az ezred nem annyira megalakitásánál, mint felszerelésénél s betanitásánál kezdettől fogva tevékeny részt vett, már a régi időkben huszár-kapitány levén, nálunk mint őrnagy szolgált; osztálya s vezénylete azonban soh’sem volt. És miért? Bizony a ki ujoncz lovakkal, ujoncz katonákkal, ujoncz tisztekkel vesződik, annak kár minden szavát mérlegbe vetni. Szegény Pálinkás felboszankodván, a tisztekre nézve valami sértőt talált mondani. Erre az urfiak pert akasztottak az öreg nyakába, mely szegénynek elestéig sem végződött be, tényleges szolgálatot nem tehetett, s csakis mint önkénytes vett részt sorainkban, de mindég részt vett. Mily szivesen megkértem volna, hogy vegye át a vezényletet, egy tapasztalt s hadászatilag tanult katona csak máskép tudta volna vezetni a csatában embereit, mint én. De hát nem lehetett, nem volt szabad.

Ilyenkor elnézőbb, engesztelékenyebb kellene, hogy legyen az ember. Hiszen másutt is merültek fel hasonló neheztelések, de aztán kiegyenlitették. Például:

Schulz Bódog alezredes zászlóalja valami viszás dolgot követett el. Schulz hevében azt találta mondani: »Igy van az, ha gyermekeket neveznek ki tisztekké.« Ennek következtében a tisztek tanácskozásra gyültek össze, s elhatározták, hogy testületileg elmennek az alezredeshez, s azonnal beadják lemondásukat. Ugy is -139- történt. Schulz kissé megdöbbent, aztán csakhamar összeszedve magát, felelte:

– Nem veszem vissza a szavamat, mert most csakugyan megmutattátok, hogy gyermekek vagytok, ha ilyen apróságot fel nem tudtok venni ilyen vén szamártól, mint én vagyok.

A tisztek elnevették magokat, s siettek kezet szoritani a különben szeretett s hallatlan bátorságu hős alezredessel.

Tudva levő dolog, hogy Schlick oszt. tábornok félszemű volt, hát a hiányzó szemét párbajban ez a Schulz vágta ki, s most minden alkalomkor azt üzente neki, hogy foglalkozva van a másik szemére.

Egyébiránt sajátságos ember volt; Schulz Felixnek hivták, s ő Báthory Bódogra változtatta nevét. A legnagyobb csatatüzben, ha legsürgősebb rendeletet hoztak neki, s a czimirat ugy volt, mint mindenki megszokta: »Schulz Felix alezredesnek«, rajzónt kért a segédjétől, kitörölte a »Schulz Felix«-et, fölibe irta: Báthory Bódog, s csak azután bontotta ki, s olvasta el.

Egy izben, ép Schlick hadtestével állván szemközt, egyedül csaknem az ellenségi őrszemekig lovagolt. Német könnyü lovasság üldözőbe vette, s már-már utolérte, mikor Báthory Bódog két öles árkot átugratván, biztonságban érezte magát, mert meg volt győződve, hogy azok lovai ezt az ugrást meg nem teszik, s ha egy vagy kettő akadna is a sok közül, azok gazdáival majd el tud bánni. Az árok innenső oldalán nyugodtan megállt, s várta, mig az üldöző csapat odaér, s nagyot nevetett, mikor az árok előtt valamennyien hökkenve megálltak.

– Mondjátok meg Schlicknek, kiáltott át, hogy -140- én Schulz Felix von Hohenstein állok itt vele szemben, s holnap kivágom a másik szemét.

Persze nem vágta ki, de nem rajta mult, de még csak jószándékán sem, hanem Schlick szerencséjén, mert Báthory Bódog csakugyan mindenütt kereste őt.

De megmaradva a nagy-kátai tábornál, hajnalban az egész lovasság, tán huszonkét század, nehány lovasüteggel Mészáros, Dembinszky, Dessewffy és Perczel vezetése alatt Fényszaru felé vonult, Visovszky az egész gyalogsággal és nehéz ütegekkel veszteg maradt Nagy-Káta alatt.

Én, mint feljebb emlitettem, kénytelen valék osztályt vezényelni. Bántott a gondolat, meg fogok-e felelhetni e nagy és szép feladatnak? Gyöngének éreztem rá magamat, s a sorban akármelyik közemberrel örömest cseréltem volna állást és helyzetet; az nem felelős semmiért, teszi azt, a mire vezénylik, s nincs másra gondja, mint védelmezni magát, vagy levágni, ki kezeügyébe kerül. De mennyi mindenre kell, hogy forditsam figyelmemet én, ki oly keveset értek hozzá.

Ily gondolatokkal tépelődve haladtam, s egyszerre mellettem termett gr. Ráday Gedeon, ki Mészárosnál nyargoncz volt. Azt mondja:

– Mészáros meglátott, s ide küld, hogy kérdezzem, van-e valami a kulacsodban?

Elvitte a kulacsot, nem sokára visszahozta, jót húztam belőle, felséges cognac volt. -141-

Fényszarutól homokbuczkás talajon letértünk Tura felé, s nem sokára állást foglaltunk.

A tüzelés erősen folyt mind a két részről. Itt-ott már veszteségeink is voltak. Most mellettem termett gr. Wartensleben Guszti, három lábu lovon, Lehel-huszár őrnagy volt.

– Lojzi! szólt a gróf, ellőtték a lovam lábát s nem tudom merre van emberem a lovakkal. Adj, kérlek, egy lovat.

Felálltam a nyeregben, s hátratekintve kiáltottam emberemre, hogy vezesse elő készletben tartott lovamat. Leirhatlan érzés volt, a min most átestem; mintha a föld kisiklott volna lábaim alól, hogy feneketlen mélységbe zuhanjak. Nem volt időm meggondolni, mi történt? tetőtül-talpig minden idegem megrendült, és én a földön voltam.

– Bocsánat Guszti, szóltam Wartenslebenhez, nem adhatok lovat, mert – mint látod – magamnak van rá szükségem.

Az ágyufedezetnél a Lehel-huszárok váltottak fel, én pedig parancsot kaptam a balszárnyon levő másik századunkkal egyesülni. Nem sokára rá nekünk s két osztály Bocskay-huszárnak, rohamot kellett intézni az ellenséges jobb szárny ellen, mely hosszu vonal kozákokból állt. Már ügetésben haladtunk, mikor a kozákok kétfelé válva, futásnak eredtek.

Ekkor: »rajta! rajta!« vezényeltem, a legénység is látván a futó sereget, eget verő »rajta!« kiáltással vágtatott előre. Most láttuk, hogy a kozákság futamodása -142- csak csel volt, mert mögötte mint kőfal állt egy világos kék egyenruhás huszár ezred, és dzsidások.

Nem vettük észre, hogy e csel és túlerő láttára a Bocskay-huszárok megfordultak, részünkről már lovat és embert visszatartani lehetlenség volt. Vakon belevágtattunk.

És ez volt az egész hadjáratban a legnevezetesb roham, a mennyiben a lovas-roham négy-öt percznél tovább nem igen tart, ezalatt egyik vagy másik fél összezavarodik s elhagyja a tért. E rohamban a küzdés félórán túl tartott.

Bámulatos volt a csornai lovas-roham is, midőn az Olaszországból megérkezett Császár-dzsidás ezred, az osztrák hadsereg leghiresb lovassága kikérte magának, hogy a Nádor-huszárok ellen őt bocsássák, s a ló szügyéig érő buzában lépést mentek egymás ellen. Dessewffy Dénes oly pikaszúrást kapott, mely a hasán ment be, s hátul jött ki. Az mentette meg a haláltól, hogy 36 óra óta nem evett. Sréter Lajos őrnagy is oly sebet kapott, melyet halála órájáig fájlalt. Négyszer visszaverték a Nádor-huszárok a dzsidásokat, kik ötödször is sorakoztak megmérkőzni. Ezen ötödik összeütközésnél mindkét részről az osztályokat már altisztek vezényelték, mert valamennyi főtiszt a földön volt. Goncz dzsidás őrnagy foglyul esett. A magyar tiszt nemes lelkületét jellemzi, hogy mikor a nép a fogoly őrnagyot agyon akarta verni, a huszár tisztek, kik az imént még elkeseredve verekedtek ellene, saját ruháikba öltöztetve szöktették meg. De különben a közvitézek is mindég nemesen viselték magokat a lefegyverzettek iránt. Mikor huszárok, az elkeseredett magyar községeken át betörő horvát foglyokat kisértek, s a nép »agyon -143- kell verni!« kiáltással rohanta meg, a huszárok védték a foglyokat, a felizgatott tömegeknek azt mondván: »fogjatok magatoknak atyafiak! van ott sok, a honnan ezeket hozzuk.«

Az ötödik összeütközés után egy dzsidás osztályból 26 harczképes egyén maradt. Ezt később maga Goncz dzsidás őrnagy állitotta. Rendkivüli és véres attaque volt, de nem oly tartós, nem oly szokatlan s tán nem is egészen annyira öldöklő, mint ez a turai.

A mint ráütöttünk az oroszokra, egy-két percz alatt be voltunk keritve. Iszonyu küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki diszben, mellén a másodrendü érdemkereszttel, s mert a veres attilát meg a keresztet látták a muszkák, később állitották, hogy az a püspök, a ki velünk attaquirozott, roppant vitéz volt. Oldalánál küzdött két segéde: Dessewffy Gyula és báró Luzsénszky. Itt egy oly mesés dolog történt, hogy le se merném irni, ha Dessewffy Gyula nem élne, s rá mint tanura nem hivatkozhatnám. Luzsénszky jobb kezével egy lefegyverzett oroszt tartott, baljával természetesen a kantárt. Egyszerre látja, hogy egy muszka hátulról csapást mér Dessewffy tábornokra, ideje nem volt se gondolkozni, se cselekedni, mint a villám feláll a nyeregben, tábornoka felé hajlik s fejével fogta fel a vágást. Mély és veszélyes sebet kapott. Kardom, melyet Teleki Sándortól a márcziusi napokban kaptam, eltörött, lovam két pikaszúrás alatt összeesett, magam is már két sebből véreztem. Most láttam végórámat, egy orosz huszártiszt -144- két lépésről pisztolyt szegzett rám. A csodálatos erejü Apagyi főhadnagy ebben a pillanatban oda sujt tenyérnyi széles kardjával s az orosz tiszt karja pisztotyostól a földre esik. Megmentette tentanyaló feljebbvalóját. Mindez, mondom, tartott félóráig. Végre a középből egy osztály lengyel dzsidás, s egy ezred huszár jött segélyünkre s szerencsésen kivágott; a tér el volt lepve holtakkal, haldoklókkal és sebesültekkel. Orosz legalább is három annyi; hiába, a sokból több telt.

Engem Péchy Tamás házelnök öcscse segitett fel egy elfogott lóra, s nehányad magával, ágyugolyók közt, beszállitott Nagy-Kátán a paplakba, hol Mészáros és Perczel jelenlétében sebeimet azonnal bekötözték. Sponner káplán, ki jelenleg váczi kanonok, jószivűleg ápolt egész estén és éjen át.

Az osztályban s a tábor nagy részében ismerőim közt elterjedt a hir, hogy elestem. Másnap tehát, mikor sebeimet ujra bekötözték s kocsira tettek, hogy Abonyba s onnan tovább Aradra szállitsanak gyógyitás végett, elébb a táborba vitettem magamat. Könyekre fakadtam, mikor az a derék legénység, mely tegnap oly hősiesen harczolt, kocsimat körülvette, s az őszinte öröm egyszerü szavaival üdvözölt. Mély megindulással szoritottam mindenikkel kezet, s érzékenyen búcsuztam el. Oly leverő s fájdalmas érzés vett rajtam erőt, hogy Abonyig egyben sirtam.

Az ütközetben osztályunk valamennyi tisztje, még az önkényt harczoló Pálinkás őrnagy is megsebesült; elesett öt altiszt, egy trombitás, s több mint harmada az osztálynak, nem számitva a könnyebben sebesülteket.

Abonyban megpihentem. Micsoda pihenés volt ez? Megváltam szép századomtól, annyi sok jópajtástól! -145- vajjon fogom-e őket többé látni az életben? ugy éreztem, hogy szivem is meg van sebezve.

Kettős, dehogy kettős! százszoros fájdalom sulya alatt utaztam tovább; hazám ügye hanyatlott; magam tehetlen valék s századomtól – tán örökre, el vagyok választva.

Mi lesz abból a sok derék fiuból, ki e gyásznapokat túléli? az ország szine, a nemzet virága, s merem állitani, minden ép szivű s ép testű ifju, osztály- és valláskülönbség nélkül, a hondvédségnél szolgál. Lelkemet legsötétebb gondolatok szállták meg, szivemet előérzetek kinozták, s azon felül láz gyötört.

Nővérem és sógorom mély gyászban fogadott. Jó édes anyámat egy óra előtt temették el.

De hát miért vinném nyilvánosságra családi magánérzelmeimet? kit érdekel az én fájdalmam? maradjon ez szivemben eltemetve, mig velem a sirba száll. Csak azért emlitém itt fel, hogy a nagyok és jelesek figyelmét és gondolkozását az akkori időből jelezhessem. Boldogult jó anyámat katonai diszszel temették, Vetter tábornok azt mondta: »Oly anya, kinek három fia van, s mindhárom a csatatéren küzd, megérdemli tiszteletünket.«

Egy sulyos okkal több levertség lelkemre, egy mély sebbel több fájdalom szivemre.

Sok kedves emberem látogatott meg; Csúzy Pali, Földváry Károly, Farkas János, Sikey Károly s folytonosan egész serege az ismerős és ismeretlen honvédtiszteknek. Mindennap csak veszteségekről hallottam, -146- s ha külső sebeim hegedtek is a gondos ápolás alatt, az események szivemen uj és uj vérzéseket okoztak. Itt vettem hirét, hogy Répásy tábornok meghalt Szegeden. Mennyire fájlaltam, sajnáltam őt, a kedélyes derék öreg huszárt, kit az ágyugolyók megkiméltek, s a járvány áldozatául esett. Később hányszor felsohajtottam: Milyen jól járt, nem érte meg a leggyászosabb napot, s elkerülte a bakó kezét.

Rendkivül szerettem Répásyt, még Bécsben, mikor a testőrségnél mint ezredes tanárkodott, pedig egyszer kegyetlenül elbánt velem. Lovassági főparancsnok lévén, Csabára jött szemlét tartani. Rövid gyakorlat után következett a csapatok elléptetése. Ilyenkor a kapitány, kinek századán volt a sor, a tábornokhoz lovagolt, hogy a szükséges felvilágositásokat adja. Ott voltam a tábornok balján egy lófejjel hátrább, s mögöttem a század kovácsa. Egyik-másik lóról aztán kérdezte: Ki avatta e lovat? én aztán rámondtam: Tomcsányi őrnagy. Hány éves? stb. találomra elmondtam valamit, a mi körülbelől egyezett. Aztán a vezetékekre került a sor. »Kapitány ur! mi baja ennek a lónak?« rámondtam valamit azokból a lóbetegségekből, a mik leggyakrabban előfordultak. Répásy a kovácshoz fordult: »Mi baja ennek a lónak?« A kovács, hogy engem meg ne hazudtoljon, ugyanazt mondta, a mit én. »Század-kovács, rivalt rá Répásy, maga nagy szamár.«

Nem mertem a kovácsra nézni, ki majd megölt a szemeivel, mikor a fentebbi jelenet ismétlődött.

– Kapitány ur! egy kapitánynak a századában minden lovat ugy kell ismerni, mintha hitestársa volna. Elégületlen vagyok. -147-

Ebédnél aztán elmondtam neki mentségemet, hogy csak két nap óta vezénylem a századot.

– Miért nem szóltál ott fiam? most nem kellene bocsánatot kérnem, tréfálódzott jókedvüen. Aztán elhivatta a kovácsot, öt forintot ajándékozott neki, mert kapitánya iránt figyelmes volt, én meg tizet adtam, mert elviselte azt a czimet, mely közvetve rám czélzott.

Már lábadoztam, erős bot segélyével, s felkötött karral kisántikáltam az utczára, hogy külső világot is lássak. Leültem a ház előtt, s mindannyiszor egész társaság gyült össze körültem. Mindenféle ujságokat s mende-mondát hallottam. Egyszer berugott huszár áll meg előttem, tiszteleg, s hogylétemről tudakozódik.

– Nagy, igen nagy, felelt titokszerüen, kutyául megy a németnek, a muszka felénk szoritja, maholnap két tűz közt lesz.

Nem tudtam: nevessek-e, vagy elszörnyűködjem e kijelentésen? Már tisztek fordultak meg nálam, a kik egész határozottsággal állitották, hogy leghitelesebb tudomásuk van arról, hogy döntő pillanatban az orosz sereg az osztrákok ellen fog fordulni; szomoru jelenségnek s kétségbeesett reménynek tartottam akkor is, de most, mikor láttam, hogy nemcsak felizgatott képzelődés szüleménye, hanem valóságos elterjesztett hir, mely már a legénység közt is kering, tökéletesen levert, ezáltal az önbizalmat s fegyvereink erejét veszni látván.

Arad roppantul meg lőn szállva, kormány, képviselők, hadsereg, mind itt összpontosult. Láttam, itt nem -148- lehet maradásom, de meg jobban is voltam már. Befogattam, s Temesvár felé vettem utamat.

Ajánlotta, hogy valamely közeli faluban töltsem a lábbadozási időt, mert az ő tábora igen nyugtalanitva van, s igy nem alkalmas az üdülésre, különben is nem tudhatni, mely órában fog e hely nagy csatatérré változni.

A közel Gyarmathára mentem, hol Dáné esperes igen vendégszeretőn fogadott. Itt találkoztam Pálffy Albert és Dobsa Lajossal.

Másnap este a jó Dáné esperes háza megtelt vendéggel, ott volt Dáné Ferencz is. A túlnépes asztalnál igen nyomott, mondhatni levert hangulat uralkodott. Én bőrpamlagon elnyulva étkeztem, s hallgattam a társalgást, mely leginkább a hadjárat nyomorait festegeté. Pálffy a többi közt azt a megjegyzést tette, ha minden egyébtől eltekintene is az ember, már magában az is kész betegség, mindennap s néha minden órában más és más vizet inni.

A járási csendbiztos, ki ott ült s egész este egy szót se beszélt, hogy ő is valami okosat mondjon, Pálffy szavai után hozzá tette: és más-más bort.

Ez egyetlenszer nevetett fel a társaság, különben egész halottias szertartási szine volt az estelizésnek.

Reggel nyugtalanitó hireket hallottunk, Pálffy és Dobsa fölmentek a toronyba, s csakugyan látták az ellenséges sereget Temesvár felé vonulni. Nem sokára megdördültek az ágyúk, s a temesvári szerencsétlen csata kezdetét vette.

Seregünk itt szemben állt az összes osztrák sereggel -149- s hiába várta, hogy Görgey Aradról segélyt hoz, de azért elszántan, kétségbeesetten verekedett, s az osztrákokat kezdte visszaszoritani, mikor az általunk megszállni elmulasztott Szent-Andrásról Lichtenstein herczeg seregével a mieinket oldalba támadta meg, a várból is kitörés történt s igy három felől, roppant túlerővel az összes osztrák sereg a magyar sereg egy kisebb töredékével harczolván, ránk nézve az ütközet csakis szomoru kimenetelü lehetett.

Kocsira ültem, Pálffy és Dobsa csatlakozott hozzám, s az a becsületes jó csendbiztos, ki mindennap más-más bort inni oly veszélyesnek tart, nehány legényével lóháton elkisért Rékasig.

Itt kocsimon töltöttük az éjt, s lovaimnak valahogy zabot szerezvén, jólesett azokat ellátnom. Reggel indultunk Lugos felé.

Nincs oly leverő temetés a világon, mint midőn egy szent ügy elesik, s annak harczosai képezik a gyászmenetet. Rékastól Lugosig kocsin, lóháton, gyalog, fegyveresen s fegyvertelenül csak menekülőket lehete látni. Borzasztó képe van egy ily szétvert seregnek! itt egyik fáradtságtól kimerülten roskad össze, amott az éh és szomj veri le lábáról a szerencsétleneket; sokan sebesülve vonszolják magokat egy darabig, aztán valami árok szélén ledőlnek meghalni. A kinek terhére van fegyvere, eldobja, hogy könnyebben futhasson. Tiszt támogat közembert; a közember tarisznyájából falat száraz kenyeret nyujt a tisztnek; megszünik a rangkülönbség s el van feledve minden harag. Nem jajgat, nem panaszkodik senki, de mindenik arczára van irva a mély fájdalom, a kétségbeesés. -150-

Hetekig ha elaludtam, nem volt más álmom, mint e terület, Rékastól Lugosig, benépesitve azon szerencsétlen alakokkal, kik testi és lelki fájdalom közt roskadoznak; ha elmerengtem, lelki szemeim előtt nem vonult el más látomány, mint egy szétvert sereg borzadalmas képe.

A megrázó látványok változatosságai közt Lugosra értünk. Ember hátán ember volt. Nem birtunk falat kenyérhez jutni, s a kutak kimeritvék. Kocsimmal valahol félreálltunk, ennyi a beszállásolás. Dobsa és Pálffy megindult valami élelmet s hireket szerezni; egyik egy, másik másfelé ment, vajjon melyik lesz szerencsésb? Nagy sokára megjött mindkettő üres kézzel s azon megállapodással, hogy Törökországba iparkodjunk; arra még szabad az ut, s mindenki: képviselő, katona, kormánytag csakis azt hangoztatja: Törökországba. Mi nem képezhetünk kivételt, hát csak sodortassuk magunkat az áramlattal. »Ha már igy áll a dolog s lenni kell, jegyzé meg Pálffy, hát előzzük meg az áramlatot, különben mindent elesznek előlünk.«

Dobsa és Pálffy letelepedtek a kocsi mellé, kiteritették a Lipsky térképet, kikeresték az utat, mely Orsovára vezet, aztán megindultunk. Huszonnégy óra óta se mi nem ettünk s a lovak sem részesültek ellátásban, attól féltem, kidőlnek. Egy helyen kazalban buzakévéket pillantottunk meg. Háboru idején szabad beszerezni; négy kévét felraktunk, s igy a lovak már biztositvák. Kis forráshoz érkezvén, megetettük s itattuk a lovakat, s aztán az esti homályban már sebesebben haladtunk. -151-

Megvallom, lelkiismeretet csináltam magamnak belőle, hogy mig ezredünk ki tudja milyen sorsban részeül ott Arad alatt, mig pajtásaim tán utolsó erőfeszitéssel csatát vívnak s vagy elesnek, vagy isten tudja mi történik velök? addig én különszakadva, bőrömről gondoskodom. Rettenetesen kezdtem bánni ez elhatározást, de már lehetlen rajta változtatni.

Valami városkába értünk. Ez nem lehet Karánsebes, hamar is volna, még több nagy helyen kellett volna idáig eljutnunk.

Dobsa és Pálffy kémszemlére indult, s egyik is, másik is visszatért azon hirrel, hogy Facseten vagyunk, tehát egész ellenkező irányban tervezett utunkkal.

Maig sem tudom, csakugyan ügyetlenségből követte el Pálffy ezt a hibát, vagy szándékosan vezetett tévutra, hogy Törökországba ki ne jussunk, elég az hozzá, mi utban voltunk visszafelé.

– Ha már a véletlen is igy akarta, szóltam, akármit ad az isten, én fölkeresem ezredemet, csatlakozom.

A városban megállapodni nem lesz tanácsos, ki tudja, nincs-e itt valami ellenséges csapatocska, s minő érzelmü a lakosság? csendesen áthaladtunk a városon, s jó messze tartottunk éji pihenőt. A lovak elfogyasztották a két kéve gabonát, de mi már tizszeresen láttuk az égen a csillagokat az éhségtől. Reggel földeket láttunk öles tengerivel; megszedtük magunkat, tüzet raktunk, s mondhatom, félsültiben ettük meg, délre zöld szilvával enyhitettük éhünket. Erre mindenütt szabad volt az ut. Este Paulisra értünk.

Rózsa Ferdi gyermekkori barátom itt főszolgabiró -152- volt. Egyenesen hozzá állitottam be, itt aztán jólaktunk mi is, lovaim is.

Rendkivül érdekes estém volt; Roth és Philipovich fogoly tábornokok őrizet alatt a főszolgabirónál voltak elhelyezve. Sokoldalú, művelt s kellemes társalgású urak, szabadelvü eszméikkel megleptek. Beszédökből nemcsak sejtetni engedték, de majdnem kimondották, hogy azon ügynek, a melyért a magyar fegyverek küzdöttek, barátai, hogy e hős sereg más sorsot érdemelt, s ha a katonai tudomány a honvédtiszteknél arányban lenne bátorságukkal s a legénység elszántságával, a világ legelső katonáit lehetne bennök csodálni. Egyik-másik magyar hadtestparancsnok eljárásait birálgatták, a kormány hibái előtt sem hunytak szemet, s egyenesen kimondták, hogy sem a két hatalom hadserege, sem az adott körülmények nem sodorták volna a magyar sereget e gyászos kimulásba, ha akarva vagy nem akarva, de mindenesetre az intéző kéz nem vezeti lépésről-lépésre a romlásba.

Ez bennem egy kis reményt keltett, hát ha nincs még vége ügyünknek? tán Erdélybe vezet, ott még tarthatjuk magunkat és erősödhetünk. Kétszeresen áldottam Pálffy ügyetlenségét, vagy szándékos félrevezetését, hogy Karánsebes helyett Facsetre vezérelt bennünket.

Görgey nagy szellem, roppant lángész s vakmerő katona; oly erővel, mint a minővel még mindég rendelkezik, fog valamit elkövetni, mire a világ nincs elkészülve.

Olyan volt ez nekem, mint a feltámadás. A temesvári szétvert s elszórt sereg után, meglátni ezt a szép és harczképes nagy sereget, oly érzést támasztott bennem, mintha azt a sulyos csapást csak álmodtam volna, s most fölébredve, látom a boldogitó valót.

Ez a harczképes szép sereg, ezek a hatalmas ágyuütegek és Görgey tábornok! ezek fogják előteremteni a megváltás művét. Ugy voltam mint a beteg, kinél a hires orvos jelenléte már magában is javulást okoz.

Egy körülmény azonban zavarólag hatott ezen érzelmeimre; bármerre fordultam, s akárkivel beszéltem, a fegyverletétel lehetőségéről hallottam beszélni, s titokszerüen suttogták, hogy a muszka biztositotta az egész tisztikart, állásának megtartása mellett, hadseregébe átvenni.

Bohus kastélyában nagy haditanács tartatott. Itt Görgey kimondta, hogy fegyverletételre határozta magát. Ha valaki azonban sikeres működést igér magának s megütközni szándékozik, ő kész azonnal a parancsnokságot átadni.

És senki sem vállalkozott. Igen, mert addig húzták az alkudozásokat, mig az orosz bekeritett.

Zámbelly Lajos ezredes felszólalt, ha már megadás sorsunk, legalább kerüljük el a boszuállás indokát, s ne az orosz, de az osztrák előtt tegyük le a fegyvert.

Zámbelly egyedül maradt inditványával, mi ha keresztül megy, sok embert mentett volna meg a kivégeztetéstől. -154-

De tudja isten, a muszka szél ide is elhatott, s nem egy tábornok meg ezredes látta magát orosz szolgálatban, mire Aulich tábornok azt mondta: függni fogunk, uraim, mindnyájan függni fogunk. Én ismerem Ausztriát.

Hogy honnan s ki terjesztette ezt a mételyező hirt, nehéz volna eldönteni, de hogy számitással történt, ezt minden körülmény igazolta.

Másnap az egész tábor fel volt állitva, a tisztek egy térre csoportosultak, a hol Görgey bekötött fővel, lóháton megjelent. Német beszédben előadta, hogy a fegyvert az orosz előtt föltétlenül leteszszük.

A legénység arczán meghiusult remény, ajkán eget hasogató szitok s keblében vad fájdalom dúlt.

Többé nem az elszánt, a harczszomjas hősöket, hanem a kétségbeesett katonákat lehetett látni.

A menet megindult oly gyászosan, hogy a lélek felsirt az emberben. A honvéd nem csillogtatta fegyverét, a huszár alatt nem ficzkándozott lova, még az ágyúk döczögése is más volt, mint a dicsőség napjaiban.

A legénység nem pajzánkodott, nem élczelt, de még csak hangosan sem beszélt. Ez egy óriási gyászmenet, mely a nemzet szabadságát vitte sirba. Világostól Pankota felé Szőllősre tartottunk, hol az orosz tábor csatarendben felállitva fogadott.

Mit mondjak e jelenetről, vagy hol kezdjem? Azon-e, mikor a legénység megtört szivvel búcsuzott -155- szeretett tisztjeitől, vagy midőn a büszke huszár kedves paripája nyakát átölelve, édesen csókolá végig; vagy a zokogó tiszteken, kik velő-hasogató fájdalommal tekintettek végig azon vitéz legénységen, melyet annyi szép csatában oly diadalmasan vezényeltek?

Mind ez oly szivrázó volt, hogy a vad csoportok vezetői, a muszka tisztek, száraz szemmel nem nézhették.

A fegyerletétel hadtestenként történt, elébb a gyalogság, aztán a huszárok. Nem volt legény, ki fegyverét – mielőtt tőle megvált – meg ne csókolta volna. Némelyek utolsó töltésükkel önéletöket oltották el, ezek közt egyik jóbarátom, Molnár, tekintélyes pesti ügyvéd is. Mondom, ez rettenetes, az őrülésig rettenetes volt!

Mintha a tenger megindult volna medrét változtatni, ugy hullámzott tova ez a sokaság, ellepve mezőt, utat, falvakat, a mennyire csak a szem látni képes.

XIII.

Nincs többé magyar hadsereg. »Az nem lehet, hogy annyi sziv, hiába onta vért.« Hiszen még viseljük az egyenruhát, kard van oldalunkon; itt van seregünk, ott döczögnek ágyuink… Igaz, igaz! de mit ér a meglánczolt oroszlánnak ereje? Foglyok vagyunk, kiket isten és a világ elhagyott. Népek felszabaditásáért harczoltunk, s most minket kisérnek börtönre. Ám legyen, kardjainkat eltörhetik, de az eszmét, melyért e kardot kihúztuk, többé meg nem ölhetik; nagy és dicső -156- csatákban nyert az halhatatlanságot, s nincs az a hatalom, mely bakóival ki birná irtatni.

Legyen az árulás, vagy két nagyhatalom túlereje, mely e végzetes állapotot szülte, győzelmeink sikere azért meg lesz, mert történjék velünk bármi, az ügy, melyért egy év alatt annyian elvérzettek, diadalt fog aratni.

Az orosz tisztek előzékenyen, udvariasan s barátságosan bántak velünk. Hozzánk lovagoltak, részvétöket fejezték ki; dicsérték seregünket, hogy itt, meg ott a csatákban mily hősiesen küzdöttek. Kináltak italaikkal, bizalmas társalgásba ereszkedtek, pajtásosan »te«-geztek, s a németet helyettünk is szidták.

– Én is arról ismertem rád. Ej! csak azt a püspököt láthatnám, a ki ott veletek harczolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt végbe.

– Mindnyájan azt hittük, még ezredesünk is, pedig ő már volt Magyarországban, sőt atyja magyar eredetü.

Bóra, a főherczeg uradalmi tisztjéhez mentünk, az ezredes ott volt beszállásolva.

A mint a szobába léptem, az ezredes – daliás fiatal férfi – egy pillanatig rám mereszti szemeit, megismer, felkiált s ölelésemre siet.

– Hogy igy kell önt viszontlátnom! sohajtá, hogy igy találtam őseim szép hazáját!

– Ne higyje, s hogy itt lát, nagy erkölcsi nyomás következtében történt. Beadtam lemondásomat, de legfelsőbb helyen sulyt fektettek arra, hogy én vezényeljem az ezredet. Olga herczegnő, az ezred tulajdonosa hivatott, sajátkezüleg ajándékozott meg e diszkarddal (ékkövekkel gazdagon kirakott kard) s kijelentette ohajtását, hogy szép és vitéz ezredét én vezényeljem. Önök itt nem tudják, mit jelent az ott? ily magas parancs ellentmondást nem tűr. Meg kelle hajolnom, vagy… Megtettem, a mi tőlem telt; a mint Magyarország határát átléptük, hüvelyébe rejtettem kardomat, csatákba mentem mindég üres kézzel, mert én, mióta magyar földön vagyunk, kardot nem rántottam.

Ott tartott theára, s visszaemlékeztünk a Pesten együtt töltött napokra. Kérdezett Schodelnéra, Lendvayra, -158- Marczibányiékra, sorban és névszerint emlegette azokat a derék fiukat, akikkel annyi jó és kellemes órát eltöltött.

Késő este váltam el tőle; kért, hogy mig a végzet együtt tart bennünket, látogassam meg gyakran, mindennap s ha valamiben szolgálatomra lehet, ha tán menekülni akarnék e helyzetből, legyek bizalommal iránta, tán segithet.

A távolban villámok czikkáztak. Ezredünk tanyájára érkezvén, találkozom Maszburg Sándor báróval.

– Gyere Lojzi, szólitott meg, jó szállást készitettem. Azt hiszem, szükség lesz rá az éjjel, fergeteg közeledik.

Elfogadtam a meghivást. Maszburg nagy szénaboglyához vezetett, melybe terjedelmes lyukat vájt. Bebujtunk, szél és eső ellen biztositva, hamar elaludtunk. Egyszerre fölébredünk mindketten nyakig vizben, iszonyu felhőszakadás volt s a viz csak ugy tódult be nyughelyünkre. Mint a kiöntött ürgék vánszorogtunk elő, s siettünk másutt keresni menedéket. Alig tettünk néhány száz lépést, vakitó fény, s idegrázó csattanás tölté el a helyet. Össze, s aztán körülnéztünk, s pillanat mulva láttuk, hogy a boglya, mely néhány percz előtt hálószobául szolgált, lángban áll; a villám belécsapott.

Már az uton hallottuk az orosz tisztektől, hogy Sarkadon legalább egy hétig fogunk időzni, mig a futár Varsóból visszatér a czár elhatározásával, a magyar foglyok sorsa iránt. Az orosz tisztek a hihetetlenségig szép dolgokat helyeztek kilátásba, mert Paskievich herczeg a magyarokat nagyon megszerette, s a czárnak is hizeleg, hogy a magyar sereg az ő győzelmes hada előtt tette le a fegyvert.

Mi bizony készebbek lettünk volna Oroszországba elkisértetni magunkat, mintsem kiszolgáljanak a megalázott osztrák seregnek.

Sarkad gróf Almássy Dénes birtoka volt, ő pedig ezredünknél szolgált, tehát gondoskodott, hogy tiszttársai, s a legénység legalább az ő jószágán lehetőleg jól legyenek ellátva. Egy nagy udvart, mely környes-körül juhaklokkal volt szegélyezve, kitakarittatott, s ide szállásoltattunk, vihar és rosz idő ellen menedéket adtak a juhaklok. Igen meg voltunk elégedve a berendezéssel. Élelmi tekintetben is juhokat, ökröket juttatott az ezred számára.

Tisza Kálmán és Tisza Lajos még akkor igen ifjonczok, az ezredünknél szolgáló unoka-testvéröket, gr. Ráday Pál őrnagyot látogatni ide eljöttek, még pedig jól megrakott társzekeret hozván magokkal, hogy a többinek is jusson, jutott is.

Negyed nap aztán igen borzadalmas meglepetésben részesültünk. Az epemirigy-járvány nagy mérveket öltött; hát azokból a juhaklokból környes-körül kórházat csináltak, mi meg a közepén voltunk. Egész nap láttuk beczipelni a betegeket, s elhurczolni a holtakat; láttuk a haldoklókat kivánszorogni, összeesni és meghalni. -160-

Mennyivel könnyebb volt az ágyuk előtt állni! de hát az ember hihetetlen sokat elbir; első nap irtózattal fordultunk el ezen felháboritó látványtól; nem tudtunk enni, sem aludni, minden pillanatban azt vélte az ember, hogy most lehelte be a megfertőztetett levegőt. Másnap már ettünk; harmadnap már ettünk is, aludtunk is, sőt egyik-másik élczelt erre az idegrázó állapotra.

Nyolczadnapra fölkerekedett a tábor s tovább vonultunk. A sorsunk felett döntő czári parancs már itt van, de hogy miként szól, azt meg nem tudhattuk.

Végre Gyulára érkeztünk, most már megtudtuk, hogy hányadán vagyunk? az orosz kiszolgáltatott az osztráknak.

Elmentem bucsuzni Palugyánszkyhoz, két ezüsttel kivert gyönyörü pisztolyt adott örök emlékül.

Ezredünk több tisztei, valamint a Hannover-huszároktól is, kik azelőtt járatosak s ismerősek voltak Wenckheim József gróffal, oda mentünk ebédre. Néhány orosz tiszt, tábornok és ezredesek is voltak jelen. Egyszerre jön gróf Forgách Sándor, muszka öltözetben, gombján még a kancsuka is ott lógott. A huszártisztek mintha csak összebeszéltek volna, távoztak az ebédlőből, s az éleseszü szellemes grófné azonnal követte őket, s a gyermekszobában terittetett számukra. Egyenkint aztán az orosz tisztek is ide vonultak.

A délután keserves jeleneteknek volt megteremtője. A honvédtisztek tették le fegyvereiket az osztrákoknak. Tán azért siettek ugy vele, hogy túlessenek rajta, mig kéznél van az orosz karhatalom, mert eszökbe juthatna azoknak a vakmerő honvédeknek valami gonosz tréfát csinálni, ha csupán némettel van dolguk, s -161- kard van a kezökben. Egészen biztositani kellett magát, hisz a fegyvertelen emberekkel aztán majd el tud ő bánni.

Én is leadtam kardomat, s vele a Palugyánszkytól örök-emlékbe kapott pisztolyokat is. Nem nagyon sajnáltam, a mennyiben oly embertől voltak, ki hazám ellen harczolt. Hisz hogy kardot nem vont ki, végre is nevetséges; a huszárnak első és főfegyvere a ló, egy ezredesnek meg épenséggel nem az a feladata a csatában, hogy maga kaszaboljon, hanem az ügyes, tapintatos és szerencsés vezénylet, ha ez megvan, kardját akár otthon szegre is akaszthatja, azért mégis vitézül harczol. Egy hajszállal sem volt kevésbé ellenség, mint akármelyik kozák, s igy pisztolyai se lettek volna – mint ajándék – nagy becsben, kivéve mint harczi szerzemény.

Le voltunk sujtva a kétségbeesésig, s ki voltunk szolgáltatva annak az ellenségnek, kit annyiszor megtanitottunk futni, s átvették azon kardokat, melyek nekik mindenkor tiszteletet parancsoltak. Hogy nem szégyelték e szerepet? Tisztjeink még fegyvertelenül is büszkén, emelt fővel néztek szemébe azoknak, kik most elég bátorságot éreztek piszkolódni.

Megtörtént velünk a legborzasztóbb, kiszolgáltattak az aljas boszu szenvedélyeinek aléltan, fegyvertelenül. És a német nem késett ezt velünk éreztetni. Mily különbség volt az orosz és osztrák tisztek bánásmódja közt! Az oroszoktól egy sértő vagy lealacsonyitó szót nem hallottunk; meghagyták kardjainkat, megadták a rangunkat illető tiszteletet, müvelt és barátságos -162- hangot használtak irányunkban. Az osztráknak első dolga volt kardjainkat elszedni, persze még orosz fedezet alatt, aztán járta a ‚lázadó csőcselék, Kossuth kutyák‘ czimezés. Bizony nem gondolták meg, hogy annál nagyobb szégyen rájok nézve, minél jobban aljasitanak minket, kik ugy elvertük, hogy az orosz kegyelme nélkül csak a hirök állana még fenn. A haldokló oroszlán voltunk.

Igen rosszul kezdtem magamat érezni, sebeim több mint két hét óta se tisztázva, se bekötözve nem voltak, ujra gyulladás állott be s megint gennyedezni kezdtek. De hát mit gondoltam én vele, ha belehaltam volna is. Többé se nem szerettem, se nem kivántam élni.

Huszárom a kocsi után lovagolt a nyerges lovakkal. Előre láttam ugyis, hogy elveszik, hát örültem, akármi áron eladhatom.

Azóta mind a kettő elhalt, s velök a lovam ára is sirba szállt. És mégis örülök, hogy odaadtam, szorultságban segitettem két jó pajtásomon, legalább kocsin juthattak Aradig, ott ugyis elvette tőlük a német, mint elvette volna tőlem a többivel együtt. Hisz egész uton -163- azok a kapzsi tisztek mindég szemlélgették s nézegették lovainkat, ugy látszik, már akkor mindenik kiválasztotta magának a hadizsákmányt.

Arad alá érve, megállapodtunk. Módjával mindjárt megkezdődött a lófoglalás.

Kazinczy ezredes gyönyörü arabs paripát lovagolt; több osztrák törzstiszt s egy orosz ezredes bámulta a lovat és lovast. Egyik osztrák törzstiszt oda kiált: hatvan aranyat azért a lóért. Másik nyolczvanat, Kazinczy már tudta, hogy csak igéretnél marad, egy kocsit átugratott vele, s a tisztek előtt termett. Az ugratás után mind a két tiszt felkiáltott. Száz aranyat!

– Tizenkilencz csatában volt velem e ló, fogadja el ezredes ur tőlem emlékül.

Hirtelen egy osztrák törzstiszt termett a kocsimnál. ‚Na, gondolám, rajtam a sor.‘

– Mindenütt kereslek már, szólitott meg: ‚szállj le a kocsiról, szolgám majd behajt vele Jóskához.‘

– Hagyj fel kérlek most ilyesmivel. Fánny (nővérem) kért, hogy jőjjek ki, s téged fölkeresve, segélyedre legyek. Egyebet nem tehetek, mint azt mondom, megvettem fogatodat, s elküldöm sógorodhoz. Ott vagyok szállva ugy is.

Legénye felült a bakra, Neumann Feri a kocsiba s elhajtottak. Én ott maradtam, az én jó Péteremre támaszkodva. Ez egy cseh vadász volt, egész hadjáratban minden bajt s nélkülözést szivesen megosztott velem, kisért mint az árnyék s gondozott, mint egy rabszolga.

Először a tábornokokat szállitották be kocsin, fedezet alatt a várba, azután gyalog kisérték a törzstiszteket, s az osztrák seregben szolgált tiszteket, szintén a várba, végre három csoportban fegyverek közt a többi tiszteket a zsidó zsinagógába, az összelődözött Kornyaházba és a szintén összelődözött Fehér-kereszthez. Én a Fehér-keresztbe jutottam. Bevinni a táborból nem volt szabad semmit. Na lehet képzelni, milyen gazdálkodást vittek ott véghez azok az osztrák hősök? Fogatra és paripára tett szert még olyan is, ki azt sem tudta, felüléskor a jobb vagy a ballábát kell e a kengyelvasba tenni. Sok tette itt magát urrá, kinek váltani való inge sem volt. Megérdemelték az istenadták, elég veréssel jutottak hozzá. Na de vittek is végbe oly pusztitást, minőt csak jégeső tehet a vetésekben. És ezt nem közemberek követték el.

A ‚Fehér kereszt‘-nél oly büz ütött meg, midőn beléptünk, hogy ugyan ember volt a talpán, ki vissza nem hökkent. A földön rodthat szalma volt elszórva, melyen még az epemirigyes horvátok haltak el; itt-ott gyógyszeres üvegek, megposhadt dinnye-héj s megpenészedett kenyérdarabok hevertek. Mennyivel tisztább s lakályosabb lett volna akárminő istálló. A szalmaszálakat a férgek mozgatták, s a patkányok a lábaink közt futkostak el.

Ment volna az ember ez elől a fertőzött levegő elől az udvarra, vagy akárhova, de az ajtóban fegyveres -165- őrök álltak. Csaknem valamennyien állva töltötték az éjt. Én leroskadtam, lázam volt.

Ez több volt kegyetlenségnél, ez a legemberietlenebb eljárás, melyet egy csepp szivvel nem az ellenségen, de még a legvadabb állaton is elkövetni lehetlen. Nem attól féltem, hogy meghalok, de hogy reggelig megőrülök. Az éj végtelennek tetszett, pajtásaim legalább mozogtak, szivaroztak, de én tehetetlenül feküdtem a büzös szalmán, s agyvelőmben oly nyomást éreztem, hogy néha eszméletem is elhagyott.

Reggel láttam, hogy fogolytársaim nagy felindulásban vannak. Mindjárt meg is tudtam okát: itt van Haynau.

A vérengző szörnyeteg eljött áldozataiban gyönyörködni. Összejárta a rommá lőtt épület minden zugát, s élvezettel legeltette szemeit a sok szerencsétlen ifjun.

Köpenyembe burkolódzva, a szalmán ülve maradtam. Egyszerre megáll előttem a rettenetes ember, s kérdi:

Délután egy óra tájt szuronyok közé fogva elkisértek sógoromhoz. Ép ebédnél ültek; két osztrák törzstiszt is ült az asztalnál. Amint fegyveres emberek közt beléptem, nővérem és gyermekei sirva fakadtak. -166-

Neumann Feri őrnagy elémbe jött, kezet nyujtott s az őrséget kirendelte a szobából.

Ismét abba a szép kerti szobába szállásoltak, hol sebesülten feküdtem. Mily jól esett az ágy, a csend, a nyugalom. Kértem, hogy magamra hagyjanak, mert ki akarom magam pihenni.

Amint egyedül éreztem magamat, nem szégyellem bevallani, keservesen sirtam. A gondolat, hogy utószor láttam abban az egyenruhában a honvédeket, melynek annyiszor és annyi becsületet szereztek, leirhatlan fájdalommal töltötte el szivemet. Aztán, mi történik azzal a sok válogatott, délczeg és jókedvü fiuval?

– Igen, igen! ügyünk Világosnál meghalt, Sarkadon ki volt teritve, s Gyuláról megindult a világ legnagyobb gyászmenete, s itt Aradon megtörtént a temetkezés.

Másnap beállit hozzám az örökké élczes, s tán még a vesztőhelyen is jókedvü Marschalkó Tamás e szókkal:

– A felülvizsgáló bizottságból jövök, folytatá, besoroztak. Először mikor beálltam közembernek, fölvittem hadnagyságig, aztán elmentem szolgabirónak; megint beálltam honvéd közembernek, lettem őrnagy; most harmadszor vagyok közember, lehetetlen, hogy tábornokká ne legyek. Meglehet igazat mondott, ma ezredes, az igaz nyugalmazták, de ez nem zárja még ki egészen a tábornokságot.

Hogy szórakoztasson az a kedves jó pajtás, beszélt -167- jeleneteket a besorozó bizottságból, a többi közt, hogy:

Gróf Batthyányi Guszti, az irtóztató hőség daczára, egy kötött nyakkendőt vagy háromszorosan burkolt a nyaka körül, ugy, hogy a feje alig látszott ki. A mint belépett, a bizottság tagjai suttogták: ‚a leendő herczeg‘, s mindenkép keresztül akarták csuztatni az annyiszor milliomost, Batthyányi bajtársi sorsában kivánt osztozni, s ridegen felelt a hozzá intézett kérdésekre. A katonaorvos – hihetőleg azon reményben, hogy szép elismerésre lehet kilátás igy szólt hozzá: Nemde, ön torok bajokban szokott szenvedni? Soha. Hát miért viseli azt a gyapjas vastag kendőt a nyakán? Nincs más, mindenemet elvették künn a táborban. Besorozták Besorozták mind s elviszik szerte-széjjel megkinozni a laktanyákba, mert nincs elég börtönük valamennyi számára.

Neumann Feri őrnagy, s a szeretetreméltó orvosom közbejárása s fáradozása folytán kényszer-utlevelet kaptam a nagyváradi fürdőbe, hol azonnal katonai felügyelet alá kell kerülnöm.

Valami Hegyesy honvéd százados, ki szintén sebesült volt, csatlakozott hozzám.

A cseh Péter most már inas, betegápoló és kocsis egy személyben volt, befogott s utnak indultunk.

Simánd felé néhány oláh szekeret értünk el; az utolsó kocsiból egyik elkiáltja magát: ezek szökevények! Agyon kell őket verni; volt az általános vélemény. Szerencsére tudok oláhul s megértettem, mi a szándokuk, mikor a kocsikról leugráltak.

Péter a meglehetős magas töltésről az árkon keresztül, még most sem foghatom meg, minő csoda által – a földekre tért. Az oláhok orditozva gyalog, kocsin s loháton utánunk, de pihent lovainkkal nem versenyezhettek. Messze elhagytuk őket.

Ez veszedelmes utazás lesz. Simándon, nem tudom hogy hajtunk át, ez a fészek különben is zsivány hirben áll. Nincs más hátra, mint a lökösházi puszták felé kerülni. Igy mentünk aztán árkon-bokron keresztül, nem torony irányába, hanem torony ellenébe, mert az oláh faluhoz közeledni se mertünk.

Már Váradhoz közeledtünk, mikor az egyik lovam a nagy hajsza következtében megbetegült; tüdőgyulladást kapott. Mit csinálunk most? Lassan elvánszorogtunk Gyapjuig. Itt segitve lesz, Blaskovics Sándor barátom, csak nem hagy el. Beállitottam a kastély udvarába.

– És lesz is, mert meggyógyul, ha gondozzák. Hat éves, sokért nem adnám, de a szükség kényszerit, sietnünk kell. Adjon érte egy használható lovat, nem nézem se szemét, se fogát, csak lába legyen.

Kivezettek egy igás gebét, befogták az én szép ‚tündérem‘ helyébe, s én még meg is köszöntem.

Közel Nagyváradhoz valaki lóháton vágtat kocsinkhoz. -169- Oh mily jól esett lelkemnek az elveszett sok jópajtás közül egyet feltalálni; Thurzó Miklós volt. Elmondtam neki utazásom czélját. Ő aztán ki nem eresztett többé, elvitt bátyjához: Thurzó János alispánhoz, hol a részvét, barátság és vendégszeretet minden jeleivel fogadtak, s két napig el sem eresztettek.

Itt adtam el Neumann Sándor, (Ferinek bátyja) főszolgabirónak a fogatomat mindenestől százötven frtért. Pétert kifizetve, elbocsátottam.

Sok orosz, osztrák és honvéd tiszt volt ott az egészség helyreállitása miatt. Az osztrák tisztek ugy néztek ránk, mintha mi ettük volna meg előlük az ebédet, s nekik most koplalni kellene. Ellenben az orosz tisztek a legnyájasabbak, legelőzékenyebbek voltak, mig az osztrák tiszteket figyelembe se vették, ami ezeket csak inkább ingerelte ellenünk.

Az ott levő orosz tábornok, ha jól emlékszem Hagemannak hivták, theára és Whistre mindég két-három honvéd tisztet fogadott magánál, mig osztrákot egyet sem.

Mikor beszéltük neki a különbséget az orosz és osztrák tisztek bánásmódja közt, elmondtuk az Aradon történteket, s a besorozást, a tábornok homlokára ütve felkiáltott: ‚Ausztria megcsalja az egész világot!‘ s mintegy értésünkre adta, hogy ez nem a czár beleegyezésével történik.

Egy este a pinczérrel böröndömet beküldtem Váradra a Sashoz, reggel aztán én is bekocsiztam, egyenruhámat fölcseréltem polgári öltözettel, s kocsit fogadva, a világba indultam; hogy merre, minő kilátással, azt ép -170- oly kevéssé tudtam volna megmondani, mint azt, hogy mi történik majd velem? Amit az isten ad.

Este érkeztem Szalontára, kifizettem a fuvarost, kis böröndömet kezemhez vettem, s elindultam Arany Jánost fölkeresni. Kis parasztféle házban, versirásnál találtam.

Elcsodálkoztam, hát ez azt gondolja, hogy még lesz Magyarország? lesz magyar olvasó? Oh! ő nem látta mint lett mindennek vége! hisz a nemzet virága le van aratva, a családi tüzhelyek kipusztitva. Magyarnak lenni üldözendő bűnt képezend. A mi megmarad, csak töredék; a zöme kimenekült, fogságban van, s német katonának besoroztatott. Kinek irsz? ki fog többé magyarul olvasni?

‚Végre is irok magamnak, kedveseimnek, s aztán meg nem is egészen ugy lesz az, mint elkeseredett lelked látja.

Arany János bensőleg, részvéttel s barátilag fogadott; áldott jó neje könyes szemekkel hallgatta beszédemet. Estelire meg olyan jó izletes tarhonyát adott, hogy maig is emlegetem, mert se azelőtt, se azután oly kitünőt nem ettem. Arany János maga keresett fel egy megbizható fuvarost, ki reggel 4 órakor tovább szállitson. Éjszakára spanyol-fallal különitettek el számomra egy szoba-részt, hol édesdeden aludtam. Még este bucsut vettem lefekvés előtt, nehogy reggel háborgassam nyugalmukat.

Fuvarosom négy órakor óvatosan megkopogtatta az ablakot, én csendesen fölkészültem, s a börönddel kezemben indultam. Arany már a folyosón pipázott.

– Az ég óvjon meg minden baj és szerencsétlenségtől, szólt Arany, mikor a kocsiból még egyszer, kezet szoritottunk.

Kocsisom becsületes képü s bizalmat támasztó kinézésü magyar ember, mikor már jó ideig haladtunk felém fordult e kérdéssel:

– Elviszem, folytatta a beszédet, ha akarja, olyan helyre, a hol a madár sem találja. Az isten áldja meg, tudom én mi járatban van. Hej de csak szomoru idők ezek! Lesz-e még valaha jó világ?

– Ejnye, ejnye! nem jó ám, ha az urak, a kik nálunknál többet tudnak, igy beszélnek; mi azoktól várunk vigasztalást. Kossuth él még ugy-e?

– Akkor vissza is jön, s ha ő itt lesz, nem kell félni, még a holtakat is feltámasztja, hogy fegyverhez nyuljanak. Nem mindég lesz áruló, mert ugy-e, hogy árulás okozta ezt a nagy szerencsétlenséget?

– No, no! nem kell egészen kétségbeesni, csak azt mondom: ‚él magyar, áll Buda még.‘ Azt mondják: Görgey muszka tábornok.

– Nini! hát ott volt? kiáltott fel emberem, s az első ülésről egy ugrással mellettem termett. Mondja el kérem. -172-

Elmondtam, s ő visszafojtott lélekzettel hallgatta. Nagy hatással volt rá, mit abból vettem ki, hogy elnémult, s időnkint aggodalmasan rázta fejét. Sok idő mulva megszólalt:

– Hát uram, itt ez a két ülés; ha elfogy, a kocsi oldalon is elüldögélünk.

Valami marhajáró kuthoz értünk, itt fujtatott, megkapatta lovait, s elővette a tarisznyát; jó házi kenyeret, a melegtől olvadozó szalonnát vett elő. Bizony jól esett.

– Nos uram! szólalt meg indulás előtt, most már a békési pusztákon vagyunk. Merre tartsak?

– Ne félts te engem, a mig Békésvármegyében vagyunk. Nem fogod elunni magad, találsz itt pajtást eleget, mert a legszegényebb tanyától a legszebb kastélyig mindenikben van bujdosó, kutatnak is sokszor, de még soha sem találtak egyet sem, s nem is fognak. Biztositlak, a legjobb helyen vagy; még egyszer isten hozott.

Kocsisom semmikép sem fogadott el fizetést. Beliczay jól tartotta lovait, megtömte tarisznyáját, tele kulacsot akasztott a nyakába, s ugy eresztette utnak.

Csak néztem, mi az, mikor estelihez öt személyre teritenek. Egyszerre csak benyit Thaisz Elek. -173-

– Inkább hittem, Szigeti fog estére a nemzeti szinházban megnevettetni, mint hogy veled ma itt kezet szoritsak.

– Holnap meg ki tudja melyik börtön választ el. Ész, akarat, számitás most a véletlen által kigunyoltatik.

Estelihez ültünk, s a derék háziur igen jó borokat szolgáltatott. A régi kedv és fiatal vér szikrákat kezdett szórni. Élvezzük a pillanat örömeit, meglehet, utolsó az életben; koczintsunk, ki tudja meddig lesz alkalom egymásra köszönteni telt poharainkat? köny, bubánat, kétségbeesés nem használ az ügynek; azzal senki helyzetén egy hajszálnyit se javitunk, s csak aláássuk a magunk egészségét, hogy tehetetlen, kimerült lények legyünk, ha egy véletlen vagy isten akarata megint tettre szólit. Éljen a bor! kábitó ereje mig fejünkből elüzi a sötét képeket, szivünk tőle lángra gyul.

Hónapok óta ma nevettem először, mert beleéltük magunkat a multba, idéztünk fel vidám jeleneteket, megemlékeztünk sok vig pajtás tréfáiról. Lelkem sötét éjében ma villant meg az első villanyszikra.

Későn éjfél után, vagy jobban mondva, nem sokkal hajnal előtt oszlottunk szét.

– Mi vagyunk e puszták urai, tette hozzá Hellebrand. A szegénylegények megsüvegelnek, a szolgák éjjel-nappal ajtót nyitnak előttünk, s a házi ebek lábainkhoz hunyászkodnak.

Reggel Beliczay Rezső két lovat nyergeltetett. ‚Tegyünk látogatásokat, mondá, sok érdekest fogsz találni.‘ Alig negyedórai ügetés után szalmafedelü kunyhó előtt álltunk meg. ‚Ez Boczkó Dani‘ tanyája. Szegény! nehezen fogja többé látni, öreg már, s ha elitélik, ott a fogságban hal meg; mond Beliczay.

Bementünk. Thaisz Elek ott feküdt a szalma-ágyon, szürével betakaródzva, s jóizüen aludt. Felköltöttük. Beliczay tudósitotta, hogy estére Csorváson leszünk, s aztán megint tovább nyargaltunk. Szép uriházhoz tértünk be; ez Markovics birtoka. Itt találtuk Hellebrandot. Erővel ott akartak fogni. Csak annyit mondott Rezső: ma lehetlen; s ez elég volt. Hosszu lovaglás után nagy kastélyhoz értünk; itt tartózkodott Kosztolányi ezredes. Együtt ebédeltünk. Kosztolányinak láza volt, nem jöhetett velünk. Délután egyhuzamban több órai lovaglás után Csepcsányiéknál beköszöntöttünk. Milyen öröm fogott el, mikor két huszárpajtásom jött elémbe. Mindkettő tényleges szolgálatban levő osztrák tiszt volt, s a csatamezőn léptek át hozzánk, tehát a golyó megöntetett számukra, s csak is szerencsés kimenekülés által kerülhetik el. Lengyelek s testvérek volt -175- tak, báró Béz-nek hivták. Otthon tartózkodott Csepcsányi Béla és Gyula. Este döczögő szekeren Thaisz Elek is megérkezett. Szép nagy társaság gyült össze. Sok érdemet arathatott volna akkoriban valaki, ha ezt az egész társaságot ugy, amint együtt mulatott, elfogathatná. De oly magyar ember, legalább ezen a vidéken, nem akadt.

Annyi jellemet, bátorságot s szivességet mint azon, időben a nemzet minden osztálya kifejtett, a világ egy országa se mutathat fel. Kastély és kunyhó egyiránt nyitva állt, s tartozott légyen tulajdonosa bármely párthoz, az üldözött oda bátran beléphetett. Akkoriban nem volt szokás kérdezni: kicsoda? honnan jő, meddig marad, s hova megy? Még a cseléd is mindenütt oly előzékeny volt, hogy a szobaleány, ha kevés málhát látott, mindjárt azt kérdezte: nincs-e szennyes? ő reggelre tisztán beadja. A családok a meghatottságig gyöngédek, résztvevők s vendégszeretők voltak, gazdag-szegény egyaránt. És ki nem fáradtak, bele nem untak oly hosszu időn át. A gazdag bőkezüen vendégelt, a szegény megosztotta utolsó falatját.

Az isten áldja még porait is annak a derék nemzedéknek, mely nagylelkü viseletével annyi szerencsétlennek fejéről elháritotta a vészt. Hány lakolt volna életével, ha a rémuralom első dühében kézre kerül? Szólhatna erről Sárossy Gyula, Pálffy Albert, Rákóczy János és számtalan más, ki csak kegyelem utján mult volna ki lőpor és golyó által, s ki itt az országban biztosabb menhelyet talált, mint valamely külállam oltalma alatt.

Azon társaság mostantól fogva sokat volt együtt, legtöbbször Békésmegye jelenlegi főispánja, Beliczay -176- István gerendási pusztáján, ez volt a központ. Sokat lovagoltunk, agarásztunk, s elbeszéléseinkkel egymást szórakoztattuk.

Itt ért október 6-án az a – nem megdöbbentő, de őrüléssel fenyegető, szivet-lelket agyonzuzó emberietlen hir, hogy imádva szeretett tábornokainkat Aradon kivégezték. Mindnyájan elhalaványodtunk, csak reszkető ajkakat lehetett látni, szólni egy sem birt. Ez igazán halotti csend volt, mert mindenik arczára a halál réme ült. Ugy éreztem, mintha széditő mélységbe zuhannék le, s az irtóztató légnyomás akadályoz a lélegzetvételben. Nem emelkedett egy hang sem, nem hallatszott semmi nesz, mintha mindeniknek vérkeringése megakadt volna. Nem volt senkinek egy szava megmérhetlen fájdalma kifejezésére. Ingadozó léptekkel tántorogtunk szét egyik erre, a másik amarra, egymást sem akartuk látni. Én valami dohányszáritó pajtába tévedtem; összeestem mint egy darab fa; nem gondolkoztam, nem éreztem, nem sirtam; meddig fekhettem igy, nem tudom, zokogás rázott fel tompultságomból. Mintha kigyócsapat futott volna végig rajtam, ugy borzogtam, s mindjárt rá hőség lepett meg. Rezső tenyerébe fektetve fejét ült mellettem s zokogott, mire nekem is megeredtek könyeim.

Pestről is elérkezett a megrenditő gyászhir; a bakó ott is müködött Batthyányi Lajos gróf, Csányi László, Vorinyeczky herczeg, Csernyus Andor és báró Perényi Zsigmond kivégeztetett.

Szemfedelet akartak boritani az egész nemzetre, s hogy az élők sorából kitörölhessék, elébb nagyjait és jeleseit kellett kiirtani.

Oh, mily nyomorult, lelketlen s boszuálló tanácsosai -177- voltak azok a koronának! nem gondolták meg, hogy az uralkodóház jól felfogott érdeke, a birodalom valódi ereje s a népek legszentebb érzülete ellen követnek el vakmerő merényletet. Hisz ha Világos után a helyett, hogy bitókat állitanak s bakókkal kezdenek kormányozni, általános megkegyelmezés érkezik, a honvédséget, ezt a jól begyakorolt s tüzben nevelkedett sereget ugy mint volt megtartják; a tiszteknek szabad választást engednek rangjokkal visszalépni vagy tovább szolgálni, s az országgyülést Pestre összehivják, nem lett volna Európában akkor hatalmasb s népszerübb uralkodó mint Ferencz József. Máskép ütött volna ki a schleswig-holsteini szereplés, a sebastopoli hadjáratban sem jutott volna Ansztriának oly alárendelt, költséges, s mégis veszteséggel járó helyzet; Solferinó és Königgrätz sem volna gyászbetükkel történelmükben feljegyezve.

Az önkényuralom iránti vágy, a magyarok elleni gyülölet, s a boszu teremtette meg mindazt.

Schwartzenberg herczeg, Haynau, Bach nem csak a magyarok hóhérai, de Ausztria sirásói is. Ha mi átokkal szivünkben gondolunk rájuk, emlékök Ausztria népeitől sem érdemel áldást.

A bujdosók négy napig nem látták egymást, ez idő alatt mindenik néhány évet vénült, csoda, hogy meg nem őszültek.

Most már beszéltünk azon istentelenségről, mely még a veres indiánoknak is szégyenökre válnék, s az osztrák elkövette az egész művelt világ szeme láttára. Egyik-másik hallott részleteket; ezekből láttuk, hogy a mieink még a vesztőhelyen is nagyobbak voltak törvénytelen biráiknál, s azok, kik fegyverrel kezökben -178- mindég megverték az osztrákot, most is megverték lelki erővel. Hősök a csatatéren, bátor vértanuk a vesztőhelyen.

Heteket töltöttem el itt Thaisz Elek társaságában s megesett, hogy valami átvonuló katonai csapatocska elől, mely szeretett Beliczay házánál kissé megakadni, másfelé vonultunk, s meghuztuk magunkat valami csőszházban, s most is emlegetjük még azokat a hullott malaczokat, a melyek ez alkalommal nekünk étkül szolgáltak.

E pusztákat katonai és csendőri őrjárattal a csendbiztos vezetése alatt többször átkutatták, de bizony eredménytelenül mindannyiszor. És miként történt ez a nemes hajsza?

A ház elé vágtat egy suhancz betyár, s ujjai közt lapocskát morzsolgat. Hozzá megy Beliczay s kérdi: ‚Mit akarsz?‘ a legény odaadja a lapocskát, megbillenti kalapját s elsiet. A lapon rajzónnal az van irva: ‚Csabáról őrjárat indul, 6 órakor Beliczaynál lesz, onnan megy Markovicshoz, hol az éjet tölti.‘

Ép ott voltak a Béz fiuk is, fölkerekedvén, elmentünk a Koricsánszky tanyájára.

Hat órakor az őrjárat a megyei csendbiztos vezetése alatt csakugyan megérkezett, átkutattak Beliczaynál minden padlás, pajtát és zugot, aztán naplót vettek fel, hogy nem találtak senkit és semmit, aláirta Beliczay Iztván, a katonai őrvezető és csendbiztos, mire tovább mentek.

Hét óra tájt mi szép csendesen visszasétáltunk. Már tiszta volt a levegő. -179-

Késő este a csendbiztos is odahagyva a Markovics tanyáját, egymaga visszajött közibünk s reggelig társaságunkban mulatott.

Még a hivatalnokok is a szegény bujdosók részén voltak. Nem akadt oly uraság, még a legudvariabb érzelmüek közt sem, ki gazdatisztjének ezt a tételét: ‚bujdosók ellátására vagy tovább menekülésére‘ bármi magasra rugott is az, el ne fogadta volna, még Wodianer Albert báró pusztáján is, kit ugyan szabadelvüséggel senki sem vádolhat, a bujdosók egész serege megfordult. Magam is töltöttem ott egy éjt, s találkoztam is Harkányi Frigyessel, Wodianer Albert unoka-öcscsével; bizonyosan emlékezni fog rá a képviselő ur, mert e találkozás nem volt közönséges s mindennapi. Maga Atzél János, Aradmegye főnöke, a megyei irodát megtöltötte honvédekkel, mert ugymond: ‚itt senkisem keresi őket.‘

Láttam az állapotok nem javulnak, örökké meg bujdosó sem maradhatok, elhatároztam, hogy valamiképp kivergődöm Törökországba, onnan már nyitva a világ. A gondolatot gyors elhatározás követte, amit Beliczayval is közöltem. Beliczay István Gyulán járván, elmondta ezt atyjának, ki azt felelte: ‚itt nehéz tanácsolni, rosszul sikerülhet ez is, az is. Helyzetében még várnék, de ha nem akar, ne tartóztasd.‘ István elmondta ezeket, aztán csomagot nyujtva át, folytatta: Atyám üdvözlete s szerencsekivánata mellett, ezt küldi, mert ilyen terv kivitele üres kézzel nehezen megy. Szép kis összeg pénz volt.

Éjjel érkeztem Aradra. Fogadóba nem mehettem, -180- rokonaimnál leghamarébb rám akadnak, hát jóismerősömnél kopogtattam. Félreeső szobába eldugtak, mint valami lopott portékát, s én négy napig abból a szobából ki nem tettem a lábamat. Negyednap este jön a sógorom, s nagy csomagot hoznak utánna. ‚Reggel ebbe öltözködjél s jer hozzánk.‘ Inas bérruha volt.

Másnap a barátszürke köpenyt orromig felhuzva, mentem sógoromhoz, szerencsére nagy hideg lévén, senkinek sem tünt fel, hogy ugy eltakaródzom. Sógorom háza előtt utazó hintó várt, a mint odaérkeztem, nővérem kikisért egy koros, nagy erős, fekete, de különben elegáns asszonyságot, kit eddig soha sem láttam. Beült a hintóba, én meg a kocsis mellé a bakra. Előfogat volt. Az asszonyság a kocsiból még egyszer kiszólt: ‚lovaim délután Kovaszinczon legyenek.‘

Kovaszinczra megérkezvén, nagyszerü szőlőkolnába hajtottunk. Itt az asszonyság a fuvarost kifizetvén, elbocsátotta.

– Menjen abba a szobába, öltözzék hamar át, fiamnak vannak ott ruhái. Podgyászát délután majd elhozzák cselédeim.

Roppant ostoba képet csinálhattam, mert az a komoly urhölgy ugy elnevette magát, hogy én zavaromban azt sem tudtam, hova legyek?

Házynénak Krassó megyében, ép a végvidékkel határos nagy birtoka volt. Ez tán könnyithette menekülésemet Törökországba.

Szákulra érkezvén, láttam, hogy az én Mari nénémnek egész udvartartása van: háziorvos, titkár, káplán, ügyész, ellenőr, igazgató, ki mind az asztalnál étkezett, tehát mindég kis lakoma volt. Ezek közepette az én Mari néném ugy tünt fel, mint valami Szerecsen királynő. Lassankint rájöttem, hogy ezek, Lajos öcsétől kezdve, le egész a diszkertészig mind menekülők, s ez a derék asszonyság valóságos buzgalommal segiti át Törökországba egyiket a másik után.

Egyszer hivatja Dienes urat. Ez a kasznár volt. Belép, egymásra nézünk. Ámon volt Fehérvárról, gondolom s reméllem, most is él. Néhány év előtt, mikor Amerikából visszatért, Pesten meglátogatott. Házynétól ment ki Törökországba s ugy aztán Amerikába. Soha egy szóval vagy tekintettel a többiek előtt el nem árultuk, hogy ismerősök vagyunk. Innen menekültek ki sokan, szegény Andrásfy is innen tett kisérletet.

Nemsokára én is eljutottam Mehádiára, mint Gózon és Andrásfy. Megalkudtunk a sócsempészekkel, hogy az ő titkos ösvényeiken kivezetnek. Valaki elárult, nekem könnyü volt a menekülés, tudtam oláhul, de bizony szegény Andrásfyt és Gózont elfogták.

Iparkodtam vissza Szákulra. Amint egy korcsmába étkeztem, megáll két kocsi, szuronyokat látok, azt gondoltam végem van. Fegyverek közt bekisérik Gózont -182- és Andrásfyt. Rám se néztek, mintha soh’ sem láttak volna.

Szomoruan leültek étkezni. Gózon ugy elgondolkozva, villájával vakargatott az asztalon.

Röviden s gyorsan falatoztak, a katonák megint fegyver közt kisérték a két foglyot, kocsira ültek s tovább haladtak. Odarohantam, a hol Gózon ült, s láttam, hogy a villával egy czimet vakart oda. Leirtam, mert nem lehetett más, mint az illetőt értesiteni balesetéről.

Egyszer azt mondja Házyné: Baj van, holnap haza jön Misi fiam, épen most kaptam levelet, az szeles, csacska fiu, rád ismer.

Fölkerekedtem, s tul a Temesre mentem, ott az erdőben egy telepitvény volt, vashámorosok lakták. Ezek a munkások kora reggel kimentek a hámorba dolgozni, s csak késő este tértek vissza, soha egyet se láttam. Nappal az egész falu ki volt halva. Többször bebarangoltam az erdő mélyére, s igy vetődtem el az órajárásnyi távolságban levő vashámorba.

Itt találkoztam Szende Bélával. Az öröm s meglepetés mindkét részről oly nagy volt, hogy első pillanatban szóhoz sem jutottunk, csak is néma kézszoritással üdvezelvén egymást. Voltaképp azt sem tudtuk: egymásra ismerhetünk-e vagy sem? Buda bevételekor találkoztunk utóljára.

Ő az igazgatóval járkált, röviden bucsut vett tőle s hozzám csatlakozott.

– Csak ugy, kedves barátom, hogy Bé a tábori főorvos mindenható, s történetesen arám nagybátyja.

– Ez mindent megfejt. Aztán elmondtam az én viszontagságaimat, mostani helyzetemet, s hogy mi a tervem.

– Épen nagyon alkalmas. Erdélyből egy félvér csikót kaptam, s embereim tudják, hogy valakit hozatok idomitás végett. Huszár voltál, annyit csak tudsz?

Következő nap Máguron beállitottam Szendéhez. Nagyságoltam őt, s ő barátom Birbynek szólitott.

Ez volt köztünk a viszony cselédei előtt, s csak is este, mikor az egész ház aludt, bizalmaskodtunk egy pohár bor, vagy csésze thea mellett. Hej! be kifogyhatlanok voltunk a visszaemlékezésekben; a jurátusi élet, az országgyülés, a hadjárat és az a sok minden, ami azután következett!

– Neje meg valóságos angyal. Látogassuk meg. Gavosdiára ritkán vetődik valaki, hát nincs mitől tartanunk. Kellemesen eltelik egy nap.

Béla bemutatott a házi asszonynak, mondván: -184- Igen-igen jó barátom, nálam Birby, Házyéknál Bittó, nálatok meg Degré.

Az ebédet jó későn szolgálták fel, de kitünő volt; Laczi a legjobb borait hordotta fel, s igy nehezen váltunk el az asztaltól. A hányszor a házinő jelt adott a fölkelésre, mindég jutott valamelyiknek valami érdekes elbeszélni való eszébe.

Észre sem vettük, hogy az ebédlő kertre nyiló ajtaja előtt két hintó megállt. Látogatók voltak Lugosról. Már megláttak, maradnom kellett.

Az urak közül egy szép szőke férfi, pénzügyi főnök, jeleg is Pesten él, neve Zsenyey Móricz, azonnal rám ismert, valamint én is ő rá, valaha többször találkoztunk, de ő ezt a legcsekélyebb szemhunyoritással sem árulta el. Egykedvüen váltott velem néhány szót, mint a legidegenebbel szokás.

A társalgás elég élénken folyt, mialatt engem Athanazkovics megyei főügyész erősen szemügyre vett. Kezdtem magam feszélyezve érezni.

– Ön nagyon hasonlit valakire Pesten, szólalt meg a főügyész, s minél tovább nézem, annál jobban emlékeztet rá.

– Szegényt jól ismertem, kiáltott bele hirtelen Zsenyey, elesett Csornánál.

– Elesett? csodálkozott az ügyész, sajnálom az isten adtát, ámbár nagy kópé volt. Aztán elkezdett rólam mindenféle adomákat beszélni, közbe olyanokat, hogy görcsöt kaptam a tenyerembe, mert szerettem volna pofon verni hazugságaiért, de magam nevettem legjobban izetlenségein A két Szende és Zsenyey szintén nagyokat nevettek, de ugy hiszem, azok az én helyzetemen. Athanazkovics azt hitte, az ő előadása oly érdekes, tehát mindég badarabb és badarabb dolgokat beszélt az elesett Degréről.

– Most legalább hallottad, miként beszélnek az ember holta után barátai, nevetett Béla, mikor hazafelé lovagoltunk.

– Hamarébb meg lesz tréfálva, mert ha egyszer már nem leszesz itt, Laczi, Móricz és én rásütjük hazugságait egyetlen mondással: Degrének beszéltél Degréről.

Hét hét után mult, már hónapok is elteltek, anélkül, hogy kedvező alkalom kinálkozott volna a kimenekülésre. Többnyire Szákulon Bittó Lajos voltam, aztán üdülni mentem Magurára Birbynek.

Ez alkalommal értesültem Csuzy Pali haláláról. Megrenditőn hatott ez rám. Oly dús-gazdag s egyetlen örökös, annyi nagy vagyon ura, szép tehetség, meglepő külső, hazafias lélek, mily nyomorultan veszett el.

Csuzy Palit is besorozták. Az elszállitás előtti napon -186- jelentkezésre vezetteté magát az ezredeshez, hol azon kérelmet tette, ha nem vihetne e magával egy kis magán-podgyászt. Az ezredes félvállról felelt: bánom is én, de alkalmatlanságot vele nem türök, ön lássa, miként helyezi el.

Másnap az ujoncz csapat menet készen fel van állitva, egyszerre érkezik egy utazó hintó; a lovakon ezüsttel kivert szerszám, a bakon bérruhás kocsis, mellette gazdag arany vállrojtos vadász, nyomban utána egy lovász vezetéken telivér paripával.

Az ezredes tajtékzott dühében, s azonnal megparancsolta, hogy Csúzynak gyalogolni kell, és kocsijára fölülni semmi szin alatt sem szabad.

Kemény hideg télben a több napi gyalogolás kimeritette Csuzyt, s kérelmezett, hogy szabadjon kocsijára ülni, mert beteg. Meg lőn tagadva. Utoljára csakugy vonszolta már magát, s kijelentette, ha agyon lövik, sem megy tovább, ő beteg, nem birja a gyalogolást. Föltették egy szállitó-kocsira; ott fujta a hideg szél, verte a havas eső, s és igy át meg átfázva és hülve érkezett meg Bécsbe.

Bizony, sok jóvá tennivalója volna Austriának, hogy csak némileg is enyhüljön fájdalmunk, s részben behegedjenek sebeink.

Végre lelkemből meguntam ezt a csavargást; hallottam, -187- hogy a Martiusi dolgokért az iróknak kegyelmezés adatott, a volt honvédeket sem üldözik már annyira, elmentem Aradra jelentkezni.

Aradon letartóztattak, ügyemet átadták a hadbirónak, s rendőri felügyelet alá vettek, ez volt az egész, s emellett maradt tovább egy évnél. Miért? mert ilyen volt Aradon egész sereg, kikkel az ujon érkezett hadbiró, valami báró Sternegg barátságos viszonyban élt, valamennyivel, mint a várbeli foglyokkal is tegező lábon állt. Köztünk élt, velünk mulatott, s mindenkinek szivességet s barátságot kivánt tenni. Persze ez is másképp lett volna, ha azt a hóhér várparancsnokot, Howiger tábornokot azon áldott bomba a légbe nem repiti, de miután az igazságos ég büntetése utolérte, a szerencsétlenek sorsa itt jobbra fordult. Az emberies gondolkozásu s mivelt lelkü gróf Thun jött helyébe, a hihetetlenségig határos szabadságot engedett a foglyoknak; ebben legtöbb érdeme volt szép lelkü s angyali jóságu nejének. Ezt bizonyos körökben rossz szemmel is nézték, annyira, hogy nemsokára mással váltották fel. A könyekig meg volt mindenki indulva a hirre, hogy a valóban nemes gróf eltávolittatik. A grófné fogházról fogházra ment az elitéltektől bucsuzni, s minden fogoly adott neki valami kézmüvet vagy faragványt emlékül, a mik közt valóban becses példányok voltak. Utánna Castellitz jött, nem oly sima, nem oly udvarias, de ép oly nemes lelkü és jószivü. Ő terjedelmes kertjét azonnal a foglyoknak ajándékozta, hogy ott szórakozzanak, ezek aztán valódi édenkertet csináltak belőle, ugy, hogy csodájára jártak. Itt aztán ő is nagyon kellemes órákat töltött. Mindég ugy beszélt, hogy: mi foglyok. Ő is, mint előde, ha aradi polgár, birtokos, -188- vagy tisztviselő jött, hogy a mai napra öt, tiz, vagy akár husz foglyot vendégemül óhajtanék kivinni, megengedte, sőt örvendezett rajta, hogy szegények kissé szórakoznak. Nem volt nap, bármily időben, hogy egy csapat fogoly a városban ne lett volt, mert az a lelkes derék aradi polgárság szivét, kenyerét megosztotta ezekkel a szerencsétlenekkel, csak is az ő részvétök, barátságok, s gyöngéd gondoskodásuk a foglyokról enyhitette a fogság kinait. Az isten áldja meg őket, ritka erény, magasztos szeretet, testvéribizalom volt eljárások s viseletökben az elhagyottak iránt; ők törekedtek nekik családot és otthont pótolni, vagy ha már ez lehetetlen is, legalább időnkint szigoru helyzetöket feledtetni. Az aradiak vetekedtek a szivességben, az aradiak megközelitették a szenteket jóságban; az aradiak minden szerencsétlen honvéd szivében emlék-oszlopot emeltek magoknak.

Lehet-e itt meg nem emlékeznem a lelkes, hazafias és gyöngédérzelmü Vásárhelyi nővérekről? volt-e egy is közülünk, vagy a várbeliek közül, kik e két uriház szivességét ne élvezték volna, kire ezen termekből a részvét, a vigasz s a barátság édes ihlete nem áradozott? nem volt! a mint nincs egy is, aki a hálaérzetét szivében magával sirjába ne vinné.

Nem akarom itt részletezni sem az aradi polgárok, sem a két Vásárhelyiné jótéteményeit, ehez magában két kötet kevés volna. Mi honvédek ugy is tudjuk, mások pedig nehezen birnák megérteni.

A világ önzetlenebb és résztvevőbb polgárokat, mint az aradiak voltak, felmutatni nem bir, s oly sziveket, mint a két Vásárhelyinéé csak az égben az angyalok közt lehet találni. -189-

Bátran merem ide irni, ugy az aradi polgárságnak mint a két Vásárhelyinének is minden Aradon volt honvéd háláját.

Méltó elismerés illeti azon nagyszivü férfiakat is, kik nem vonták meg a módot az aradiaktól keresztényi tettet gyakorolhatni, s ezek a várparancsnokok: gróf Thun és Castellitz, aztán a derék és emberies lelkü hadbiró báró Sternegg.

Milyen jóindulatu ember volt Castellitz, mutatja az, hogy midőn megérkezett mint várparancsnok, felhivatta mindazon foglyokat, kik vele egy ezrednél szolgáltak, kifejtette részvétét, s egyszersmind azon kivánságát, hogy tekintsék őt ezentul is mint régi pajtást, legyenek hozzá bizalommal, s ha valamire szükségök van, egész őszinteséggel forduljanak hozzá.

Fönixdorf szeretetreméltó, kedves deli ifju, volt Hannover huszártiszt, s a halhatatlan nagy Damianics tábornok segéde engedélyt kért Arad városába átmenni. ‚De igen rosz az idő,‘ jegyzé meg Castelliz.

‚Mindegy, felelt Fönixdorf, megigértem egy átutazó rokonomnak. Délután négy órakor a várban leszek.‘ Castellitz megadta az engedélyt.

Fél négykor Castellitz kisétált a várból, s nézte a Marost, mely ép zajlani kezdett. Megpillantja a tuloldalon Fönixdorfot, a mint két ladikossal alkuszik, hogy átszállitsák, kik semmi áron sem akartak vállalkozni.

Castellitz átkiált: ‚Maradjon ott, jőjjön holnap, holnapután, vagy amikor lehet.‘

Fönixdorf jól megtermett, erős ifju, csomó -190- pénzt ád az embereknek, lapátot ragad, beugrik a ladikba s evedzeni kezd.

Castellitz kiabál rá, szidja, fenyegeti. Fönixdorf nem hallgat, hanem életveszély közt küzd a jégdarabokkal.

Castellitz izgatottan fészkelődött, s ideges rángatódzások közt nézte Fönixdorf küzdését.

A félóráig tartó tusában a ladikot jó messze lesodorta a viz, Castellitz mindig arányt tartott vele, ugy hogy a kimerült Fönixdorfot a patraszállásnál segitette.

– Mert megigértem, hogy négykor itt leszek. Ime, folytatá Fönixdorf óráját előmutatva, egy perczet sem késtem.

Teleki Sándor gróf honvéd ezredes a haditörvényszék előtt kihallgattatott, s miután elvül volt nálok felállitva, hogy mindazon törzstisztek, kik azelőtt, az osztrák hadseregben szolgáltak, halálra itélendők, természetesen az első s főkérdés: ha szolgált-e azelőtt? erre Teleki igennel felelt. A birák összenéztek, megint egy áldozat. A kérdésre: hol? Teleki azt felelte: Don Carlos hadseregében.

Sok ide-oda után Telekit felmentették, azzal a meghagyással, hogy álljon felülvizsgáló bizottság elé, ott majd besorozzák közembernek.

Teleki a várból kijövén, első gondja volt utat téveszteni. Csak nehányan tudtuk hova ment?

Este, mint rendesen Vásárhelyi Judith urhölgynél nagy társaság volt, ott tartózkodó foglyok nejei s letartóztatott ifjak. Nagy asztal körül esteliztünk, ez mindég igy volt. Egyszerre betoppan Sternegg hadbiró; helyet foglal az asztalnál, közömbös dolgokról cseveg, de látszott rajta, hogy rejt valamit. Aztán ugy odavetőleg mondta: Milyen szerencséje van annak a Teleki Sándornak, hogy elmenekült. Ma parancsolat jött, hogy erős őrizet alatt Pestre szállitsák.

– Erdélyből feladások jöttek ellene, hogy mint főispán és kormánybiztos több jóérzelmü egyént kivégeztetett.

Na, ha ez nem volt jóakaratu figyelmeztetés, akkor Sternegg egy elemi tanulónál együgyübb lett volna.

– Vigye meg neki azonnal a hirt. Az én kocsimon nem mehet, az feltünnék,… mindjárt… mindjárt. Bátyám fogatát s jóérzelmüségét ismeri a rendőrség, azon feltartóztatás nélkül mehet.

Félóra mulva az egész városban, az egész megyében a legosztrákabb érzelmü ember, Brünnecknek feketesárgára fényezett kocsiján haladtam Mácsa felé. -192-

Csernovics Péter csakugy dőlt a nevetéstől, mikor mondtam, kinek kocsiján jöttem Sándort a fenyegető bajról értesiteni. Na, mondá, ha ezt megtudja Brünneck, bele nem ül többé comprommittált kocsijába.

Telekit már nem találtam Mácsán, s ugy értesültem Csernovicstól, hogy alkonyatfelé, csakhogy senki észre ne vegye, gyalog elment Iratosra.

– Megyek a bérlőmmel beszélni, hogy ne holnap este, hanem most mindjárt induljatok.

– Amint parancsolod szives házigazda, ki a vendégeden minél elébb tuladni akarsz.

Ez a bérlő egy irtóztató magyarfaló rácz volt, de Salbeck Jakinak hive s lekötelezettje, Jakiért még Serbiát is elárulta volna. Sertvés-kereskedést is üzött, hát -193- sokat járt Belgrádra, ismerték mindenfelé őt, és magyar gyülöletét. Ez volt megbizva, hogy Sándort kicsempészsze, ki is csempészte.

Sándor szépen felöltözött paraszt kocsisnak, kezébe vette a gyeplőt, s vitte a ráczot Belgrád felé.

Aradon Teleki Sándor elfogatására minden intézkedések megtétettek. Minden hivatalos készülék mozgásba hozatott; őrjáratok, körözések, a környék felkutatása, házmotozások szakadatlan folytak. Pedig hol járt ő már akkor?!

Amennyire azok közt a viszonyok közt csak lehetett, napjaink elég kellemesen folytak. A hasonsorsu emberek társasága nagy volt, köztük: Tóth Lojzi (Tóth Vilmos bátyja), Fülepp József, Csemeghy Károly, Kozma Gyula és Zsombor, Kövér Lajos és Guszti, Szentimrey István, Tarnay Imre és Tóni, Bethleni János, Dániel Béla, Boross István s még többen. Mindnyájan egy társaságot képeztünk, s naponkinti folytonos érintkezésben álltunk a várbeli fogoly barátainkkal.

Nem volt semmi bajunk, azok a feledhetlen aradiak mindent elkövettek, hogy nekünk köztük az életet kellemessé tegyék.

Ismét elkezdtem irogatni, s időnként küldözgettem hol Nagy Ignácz, hol Szilágyi Virgil lapjába. Aradon Szabó szinigazgató müködött, s társulatánál volt a lánglelkü Szerdahelyi Kálmán, jutalomjátékára vigjátékot irtam ‚Bál előtt és bál után‘ czimüt, később Pesten a nemzeti szinházban is többször előadták.

Közel másfél évet töltöttem Aradon, mig végre -194- minden további zaklatás alól egészen fölmentve, Pestre jöhettem.

Három év alatt, de minő három év! Pest nagyon megváltozott, nem ugyan külalakjára, de belső életére, szellemére nézve. Nem tudtam ráismerni az én kedves Pestemre. Bach-huszárok, egyenruhás rendőr és csendőrtisztek, Bécsből lehozott minta-ügyvédek, Prágából idevándorolt polgármester, Brünnből csempészett pénztárnok, ki a beszedett adóval megszökött; német mivelődést terjesztő jött-ment tekintélyek, akkor jól elpáholt, de most hatalmaskodó katonák voltak a hangadók. Prottmann rendőrfőnököt valahol, tán Bukovinában szedték föl, s itt megtették mindenhatónak; ez aztán értette szakmáját; üldözött nem csak magyart, szabadságot és szellemet, de még a történelmi tényeket is rendőri felügyelet alá vette, s változtatott rajta karhatalommal. A ‚báléj‘ czimü dalmüben nem volt szabad lelőni III-ik Gusztávot, hanem e jelenetnél minden oldalról felfegyverzett rendőrök rohantak be, s elfogták az összeesküvőket. Milyen kár, hogy Prottmann nem szolgálta Gusztávot, igy az a népies uralkodó megmenekült volna a főurak merénylete elől.

Fogalmat nyujt az akkori pesti hangulatról báró Eötvös József néhány szava.

A hivatalos közegek itt mozgásba hoztak mindent, hogy a fogadtatás minél fényesebben üssön ki. Báró Augusz Antal helytartó fölkéri Eötvöst, mondjon neki valami tervet a fogadtatáshoz, bármibe kerüljön is az, de a felséget lepje meg, s a népnek örömet szerezzen.

– Az egyikre akasztasd fel Prottmannt, a másikra magadat. Ő felségét meg fogja lepni, s a népnek örömet szerez. Ezzel vette a kalapját s távozott.

Megtörtént-e ez a beszélgetés vagy sem, azt nem tudhatom, de hogy közbeszéd tárgya volt, s minden magyar ember örömmel hallotta, az már szent és igaz.

Kemény Zsigmond báró, ki ugyan soha sem volt fiatal iró, mert egyszerre köszöntött be Pestre ‚Gyulai Pál‘-jával, nem az iró és tudós itészszel, hanem regényével, s rögtön felcsapott nagy embernek, de azért kedélyes és velünk jó viszonyban élő férfi volt, kinek barátságát birtam. Hogy ez nem dicsekvés, felmutatok egyet-kettőt későbbi leveleiből, mert a forradalom előttiek mind elvesztek.

A leveleket megelőzőleg emlitenem kell, hogy tervünk volt együtt utazni külföldre, min ő utolsó pillanatban változtatott.

Mikor pedig nősülendő voltam, ő is ugy nyilatkozott, hogy aligha nem tesz hasonló lépést. Nősülésem után következő napon vettem e levelét:

‚Édes barátom! Nem tudom, hogy második igéretemet teljesithetem-e jobban, mint az elsőt. Én a házasságra nézve egy kevéssé poltron vagyok. Boldogságod reméllem szivet ad nekem is. Isten áldjon, s példád és -196- szerencséd téritsen minket is makacs nőtleneket a széles világból a csendes háztüzhelyhez. Aug. 26. 1857. Hived

Egyszer meg irt, hogy Vácz melletti nyaralómban május 26-án meglátogat. Feleltem, miszerint kocsim a vasutnál fogja várni. Kemény nem jött. Május 31-én aztán következő sorokat kaptam:

‚Édes barátom! Épen e perczben kaptam meg leveledet, a szerkesztés asztalának fiókjában.

Én még ünnep előtt a svábhegyre költöztem át, s részint azért, mert gyomorbajom volt, részint pedig, mert Gyulay és mások hozzám szállottak, – nem mehettem Váczra. Excusáltam volna is magamat, ha a sok zürzavarban el nem késem. Arról azonban ideám sem volt, hogy – a mint ma meglelt leveledből látom, kocsit küldesz előmbe. Bocsánatot kér tehát e confusióért hived Kemény.‘

És igy több bizalmas természetü levelet hozhatnék fel tőle, de hát elég ennyi is kimutatni, hogy nem követtem el szerénytelenséget, midőn az irók közül legelőször is őt kerestem fel, még pedig keserü szemrehányással a ‚Forradalom után‘ czimü röpiratáért.

– Sajnálom, mond ő, ha félreértitek czélzataimat. Védeni akarom azokat, akiket a hatalom sujtoló karja elérhet, vagy elért. Aztán meg a sajtónak kivántam legalább is annyi szabadságot biztositani, mint a mennyivel jelenleg él. Viszonyaink közt ilyesmit szentelt vizzel elérni nem lehet, se pedig nyilt, őszinte föllépéssel. Szükséges elleplezni a czélt, ha mindjárt erős szereket kell is hozzá használni. Ez a röpirat nincs a történelemnek szánva, idővel el fogják feledni, de most szükség volt rá. -197-

Sokáig elbeszélgettünk, sok érdekest tudott mondani a forradalom politikai oldaláról, a miben nagyon kevéssé voltam beavatva, egész idő alatt csak a hadjáratra, csatákra és katonai dolgokra forditván figyelmemet. Sok mindent más szinben világitott meg előttem, mint képzeletemben láttam, és igen sok oldalról lebbentette fel a fátyolt, hogy a hibák és cselszövények szálait megmutassa.

Az első ember volt, ki velem nyugodtsággsl s tárgyilagosan beszélt a lezajlott eseményekről. És ez nem jó hatást tett rám, lehangolva távoztam tőle, bántott a gondolat, hogy van ember Magyarországon, ki ugy veszi a dolgot, a mint van, engedmények árán kész megalkudni a körülményekkel, s nem abban reménykedik: vissza jő Kossuth. Nekem csak ez a politika tetszett, én csak ily érzelmü emberekben tudtam bizni.

Kemény Zsigával megmaradtam jóbarátságban, mert szerettem mint embert, kitünő észt, lovagias jellemet, de nem politizáltam vele többé soha; beszéltünk irodalomról, müvészetről, utazásról, kalandokról, társadalmi dolgokról, és sok egyébről, mert ő mindenben jártas volt, s annyi alapossággal birt, hogy csak is tanulni lehetett tőle, de nem politizáltunk soha; dolgoztam a lapjába, de politikáját nem osztottam soha, mi legalább is annyiban különbözött az enyémtől, hogy ő higgadt volt, én meg szenvedélyes.

Dobogó szivvel néztem a Pillvax kávéházba, a hajdani ‚közvélemény‘ kerek asztal körül uj emberek, idegen arczok ültek. Idegen volt a kávés, más a szolgaszemélyzet. Istenem! hogy megváltozott minden.

A ‚Megyeház utcza‘ sarkán volt a ‚veres ökör‘, ennek -198- első emeletén csinosan berendezett, s tekeasztallal ellátott szoba képezte az ifjabb irók zárt helyiségét. A forradalom előtti kerek asztal társaságból itt találtam még: Dobsa Lajost, Bércy Károlyt, Lisznyay Kálmánt és Berecz Károlyt. Az öregebb irók közül Garay János vezetteté fel magát naponkint fia által, mert szegény jelesünk már a vaksággal küzdött. Ezek körül csoportosult az uj nemzedék, mint, Tóth Kálmán, Balázs Sándor, Bulyovszky Gyula, Beöthy László, Győrfy Gyula, Saal Ferencz, Samarjay Károly, Kempelen Gyula és más apró szentek. Ugy éreztem itt magam, mintha egy szellemvilágba jutottam volna, törődött lelkem megruganyosodott. Hallottam megint Bérczy adomáit, Dobsa szikrázó élczeit, Berecz gunyorát, Bulyovszky szigoru birálatait, Lisznyai viszontagságait a besorozás után. A fiataloknál pedig az értelmiség, kedély, sziv és lélek képzettség lepett meg.

Naponkint alig vártam a délutánt, hogy ebben a kedves társaságban találjam magamat.

Ez az érintkezés meghozta a munkakedvet, s ha irodalmi müködésem valami csekély eredményt képes felmutatni, ugy ezen korszakra esik.

E gyászos korszakban, mikor az önkény uralom tüzzel-vassal hazánk elnémetesitésén müködött, mikor a hivatalos nyelv a közigazgatásban, biróságoknál, intézeteknél, üzletekben a német volt, mikor ifjainkat elszedték német katonának, akkor az a maroknyi magyar iró szembeszállt az áramlattal, kitette magát üldöztetésnek, s védte a nemzetiséget.

Jósika Miklós, Jókai Mór, Kemény Zsigmond több nagy és kisebb tehetség, valamint az uj erők által támogatva, a magyar nemzetiséget és szellemet megoltalmazták.

Ezt jelenleg sokan nem akarják érteni. Könnyü nekik megvédett helyzetben, nagy képekkel belehelyezkedni abba a csarnokba, melyet mások annyi küzdelemmel oltalmaztak.

Lassan a napi sajtó is élénkülni kezdett, munkásai fáradhatatlanok s rettenthetlenek voltak. Itt müködött az élén Kemény Zsiga és Jókai Mór, aztán Csengery Antal, Irinyi József, Pompéry János, Török János, Bánffay Simon, Királyi Pál és még több jeles férfi. Bizony megérdemli a nemzet elismerését és háláját mind, mert a romba dőlt épülethez csaknem szemenkint kezdték hordani a homokot, hogy ujra fölépüljön.

A szépirodalmi lapok is nagyobb erővel, több hévvel s megszaporodott számmal – mint a forradalom előtt, futották pályájukat.

Tóth Kálmán és Friebeisz István közt éles vita fejlődött ki, mely a legsértőbb személyeskedésbe ment át. Ebből kihívás lett. Tóth Kálmán engem, s Friebeisz Kemény Zsigát bizta meg a segédkezéssel. Zsigával megegyeztünk a módozatok fölött, feleinket értesitettük, hogy másnap reggel fog megtörténni a viadal.

Korán reggel Tóth Kálmánért akarok menni, s amint az ajtón kilépek, egy rendőr utamat állja, s kezembe ad valami idézést, hogy rögtön jelenjek meg Ritter kerületi biztosnál. Itt tudtomra adták a feladást, egyszersmind figyelmeztettek, hogy lépten-nyomon szemmel fognak tartani a rendőrök, s ha ezen intés -200- daczára is mernénk a vivásra kisérletet tenni, le fognak tartóztatni. Kemény Zsigával hasonló történt, s a két féllel is. Nő volt a feladó, Tóth Kálmán nőtlen volt, s honvéd-viselt ifju.

Megverekedni kellett, de hogyan? Kemény Zsigával négyszem közt kicsináltuk a dolgot. Egy esztergályos készitett négy virágkarót, s mindenikbe egy-egy víkardot rejtettünk, aztán mindeniket nagy déli növény mellé szurtuk, s két-két ember vive egy-egy növényt, a rendőrség orra előtt szállitotta a Margit-szigetre Tahynéhoz. Én elmentem estelizni Tóth Kálmánnal, Kemény Zsiga Friebeisz Istvánnal, s többé ki sem eresztettük őket, hanem kiki vitte magához éjszakára emberét.

Kora reggel védenczemmel bérkocsira ültem, s a budai oldalra hajtattam, tul a Császár fürdőn ladikba ülvén, áteveztünk a Margit-szigetre. Kemény hasonlóan járt el a pesti oldalon. Ott, hol jelenleg a főherczeg nyaralója van, lakott özv. Tahyné. Oda mentünk, Lumniczer Sándor orvos-tudort már ott találtuk, a vállalkozó szellemü háziasszony rendes uton hozatta ki. Nagy terem állt rendelkezésünkre. A feleket kiállitottuk; csakugy néztek, hogy hát üres kézzel fognak megvivni? Elbámultak, mikor nekimentünk a déli növényeknek s kezdtük széttépni, mig végre a karókból előhuztuk a kardokat.

Megverekedtek. Freibeisz a mellén keresztül sebet kapott, mig azt Lumnitzer összevarrta s bekötözte, mi a vendégszerető háziasszony kitünő villásreggeliéhez láttunk.

Friebeiszt ladikba tették, s Pestre csónakáztatták, mi pedig kirándulást tettünk a zugligetbe s csak este tértünk haza. -201-

Ritter biztos még hetek mulva is, ha látott az utczán, megfenyegetett, mert ugy átjártunk az eszükön.

Nagy zajt ütött, hogy Tomori Anasztász mesés örökséget csinált. Tomori nem szórta lovakra, fényüzésre s könnyelmü időtöltésekre a pénzt, hanem bőkezü pártolójává lőn a hazai tudomány, irodalom és müvészet minden ágainak. Szobrokat öntetett, szinmüjutalmakat tüzött ki, a nemzeti szinházra sokat áldozott s Shakespeare magyar forditását a Kisfaludy társaság által eszközölvén, azt diszes kiállitásban kiadatta. Ezen ezrek s ezrekre menő vállalat midőn teljesen elkészült – forditás és kiállitás az ő költségére, – az egészet a ‚Kisfaludi társaság‘ tulajdonába bocsájtotta. Szóval tudott európai müveltség szinvonalán álló gazdag ember lenni. Házat vitt, s boldog – boldogtalan élvezte vendégszeretetét.

Nem voltam vele ismerős, de tiszteltem lelkületeért. Sajnáltam, hogy nem voltam vele ismerős kőrösi tanár korában, de most, mikor gazdag ember, nem akarok vele megismerkedni.

Bizalmas barátja volt Berenkey iró, ki egyik – gondolom kétszáz aranyos – Tomori jutalmat egy szinművel elnyerte.

Tomori sokat járt ki a felcsuthi jószágára, Berenkey rendesen elkisérte. Egy izben künn időzvén, este az asztalnál ülve elbeszélgettek, köztük az asztalon erős, vastag metszett pohár állt. Anélkül, hogy valaki érintette volna, nagy csattanással két darabba esett. Egyik sem volt előitéletes, még is mindkettőt megdöbbentette ez a robbanás.

Berenkey az órára tekintett. Különös, mondá, épen -202- éjfél. Meglásd Nászti, valamelyikünket komoly baj fog érni.

– Annak ki vagyunk téve, felelt Tomori, de az semmiesetre sem lesz összefüggésben ezzel a pohárral.

Tán negyednapra ezen jelenet után, éjszaka erősen csengetett valaki ajtómon. Nyitottam, Berenkey jött be. Soha sem volt azelőtt nálam. Arczából mindjárt kiolvastam, hogy valami baj van.

– Nagy szivességre kérlek, azért bocsáss meg, hogy ily szokatlan időben látogatlak meg először.

– Korán reggel hazautazom, dolgaimat rendbehozni, azalatt pedig intézd el kérlek itt, amivel megbizlak.

– Okát elhallgatom, hihetőleg ő is el fogja hallgatni. Tájékozásul neked elég legyen annyi, hogy az ügy békés uton ki nem egyenlithető. Holnap elutazom, holnapután visszatérek s rákövetkező nap verekedhetünk.

– Pisztolyt. Kérlek határozottan, minden tétovázás nélkül. Izgatottan s magából egészen kikelve távozott.

Kellemetlen megbizás volt, egész éjemet elrabolta. Reggel azon megnyugvással távoztam hazulról, hogy mégis kiegyenlithető lesz. Akik közt oly benső baráti viszony létezett, azok nem lőhetnek egymásra, ha elébb nem, az utolsó pillanatban, mielőtt a gyilkos cső eldördülne, -203- megszólal a szivben az a hang, melyet barátok közt elhallgattathat a harag, de el nem némit soha.

Még soha sem beszéltem Tomorival. Láttam meglepetését, a mint benyitottam nála.

– Csodálkozik, szóltam, hogy ily korán jövök, de ez, fájdalom! nem látogatás.

Ugy látszik, nagyon ismeretes volt előtte az ilyen bevezetés, mosolygott hozzá, s bizonyosan várta, minő vállalkozásra hivom fel, mert ilyesekkel ostromolták.

– De barátom, nem ugy van az, a hivatalos közlésnek vége, most kezdjünk egy kis barátságos beszélgetést. Rágyujtottunk azokból a Hamburgban örökölt országoshirü szivarokból, s Tomori elmondta, mily boldog volt kőrösi tanársága alatt, mily elégülten élt, szerény lelkületét mennyire megragadta s csaknem üdvezitette tanártársai szelleme. Mintha csak azt árulná el, akkor nem voltam annyi keserü tapasztalásnak kitéve, mint most. Elragadtatással beszélt kőrösi tanártársairól, lehetett is, olyan kart nem egyhamar fog felmutatni a világ akármely intézete. Egész kis akadémia volt: -204- Arany János, Szász Károly, Szilágyi Sándor, Mentovich, Tomori Anasztáz, Losonczy László. Mind hirneves irók, s egyik a nemzet legnagyobb, legünnepeltebb költői közül, kinek a hazafias kegyelet most állit szobrot.

Ezen időt Kőrös városa arany betükkel jegyezze fel évkönyvébe, hogy a késő unokák épüljenek őseik példáján, s mindenkor büszkék legyenek arra a szellemre, mely akkor e városban uralkodott, mert nem puszta véletlen az, hogy annyi jeles került össze egyszerre a tanári karba, ez menedéket nyujtott a zaklatások elől, s megélhetési mód, mikor minden ut zárva volt e kitünő szellemek előtt.

Az a melegség, meghatottság, mellyel Tomori volt kartársairól beszélt, az őszinte szeretet hangja, mi előadásába olvadt, engem határozottan Tomori barátjává tőn, s az érzelmet, mely iránta akkor bennem fölébredt, maig is változatlanul táplálom.

Midőn kikisért, az ajtóban megállva, kezdé: ‚különös!‘ s elmondta a felcsuthi pohár-történetet.

Juhászszal néhányszor értekeztem, derék fiu volt, de még is inkább óhajtottam volna komolyabb emberrel tárgyalni. Ő mindjárt pezsgőt hozatott s oly könynyedén vette a dolgot, mintha bálrendezésről volna szó.

Másnap gyászhirü sürgöny érkezett: ‚Berenkey, amint Fehérvárról Pestre utazott, a lovak elragadták, ő a kocsiból kiugorván, szörnyet halt.‘

Tomorit a hir annyira meghatotta, hogy könyekre fakadt. Egressy Gáborral mindjárt a helyszinére utazott, szerencsétlenül elhunyt barátját a kegyelet és -205- részvét minden jeleivel elhalmozva diszesen eltemetteté.

Azóta már ugy bizalmasan kérdeztem Tomoritól: Ugyan mi volt az akkori összeütközés oka? ő elszomorodva felelt: ‚pénz kérdés.‘

Mióta az örökséget tette, vajjon hányszor kellett volna e kérdés miatt megverekednie? a feleletet erre, azt hiszem, megadja az, hogy ugy visszavonult a világtól.

Kúthy Lajost uton-utfélen szidni hallottam, mert beállt Bachhuszárnak; nem tudtam elhinni, aztán mondták, hogy N.-Váradról áthelyezték első megyei biztoskint Aradra. Beszéltem olyannal, aki látta, nem hihettem. Más Kúthy Lajos lehet, s összetévesztik az iróval.

Rokonim látogatására Aradra rándultam. És meggyőződtem; ott láttam szinről-szinre három csillagos arany gallérral. Meredten néztem rá s nem tudtam szólni, végre kitört belőlem: Nem akartam elhinni, de most magam látom.

– Hát te is azon higvelejüek közé tartozol, kik át nem látják, hogy ez népies kormány, szabadelvü intézkedéseit kell hogy támogassuk, szolgáljuk. Ez a kormány az, mely a tehetségeknek tért nyit, s a vagyon és születési előnyöket leszoritja a térről, melyet eddig bitoroltak.

– Megyek elébb csörgő-sapkát tenni, vágtam szavaiba, aztán tovább hallgatlak! Ezzel ott hagytam.

Évek után találkoztam vele Pesten. Összeesve, megtörve ment az utczán egyedül; nem nézett jobbra-balra -206- ismerőst vagy barátot keresni, csak ugy maga elé merengve haladt.

Búsan emelte rám ábrándos nagy szemeit, fájdalmasan elmosolyodott, e szókkal: Meglátogatlak, sok elmondani valóm van.

E fényes tehetség, legnépszerübb iró, a társaságokban annyira kedvelt egyén, mily hitványul, s megvetve végezte be földi pályáját. Meghalt baráti részvét nélkül, eltemették, s nem tett koporsójára koszorut sem a szeretet, sem az elismerés, nem kisérte sirjához a tisztelet s nem dobott rá hantot baráti kéz.

Az »Európa« fogadóban asztaltársaságunk volt: Szentiványi Károly és Miklós, Komáromy György, Csernovics Péter, Ilkey Mór, Thaisz Elek, Nemeshegyi Ignácz, Szitányiak, Asbóth Ede, Farkas János, Irinyi Józsi s többször vidéki barátaink s ismerőink. Néha aztán esténkint odajött Patikárus Ferkó, Károly és János, akkoriban a legkedveltebb s valóban jeles társulatával s sziveinkhez szóló zenével gyönyörködtettek. Történt, egy asztalnál ülő katonatisztek megneheztelték, hogy a czigány mindég csak Csernovics és Ilkeynek huzza, természetesen, mert azok fejedelmileg fizették, hát ők is magok közt gyüjtést tettek, s odaadták Patikáruséknak, hogy most nekik játszák el a hymnust. Patikárus kérdi Ilkeytől: mit csináljon? hát csak huzd el, lőn a felelet. Elhuzták s a tisztiasztal zajosan megtapsolta. Ilkey odainti Patikárust, ad neki ötven forintot, s azt parancsolja, -207- most reggelig folyton a hymnust fogjátok játszani.

Egy óra mulva nem volt tiszt az asztalnál, szép csendesen mind megszökdösött.

Más alkalommal a társaság nagy része megint Patikárus zenéje mellett estelizett, Lo-Presti Árpád és Mezősy Laczi is ott volt.

Hirtelen a rémhir terjedt el, hogy Bécsben merénylet történt. Megdöbbentünk mindnyájan s a zene elnémult.

Az utczáról behangzott az őrjáratok sokszoros lábdobogása. Kinéztünk; – a lámpák szuronyok fényét villogtatták, s járó-kelő embereket alig láttunk. Idegenszerü érzés fogott el minnyájunkat.

Elfogadtuk. Asbóth Ede, Komáromy György, Irinyi József, Nemeshegyi Náczi, Thaisz Elek, Lo-Presti Árpád, Mezőssy László és én mentünk Komáromyhoz, a ‚Tigris‘ szállodában lakott, s hozzá fogtunk a tarokkhoz. Éjféltájt erős ‚lábhoz‘ fegyverzörejt hallunk, az ajtó megnyilik, belép egy tiszt s egy rendőrbiztos, a szuronyok az ajtó előtt villogtak.

Visszadobták neki, e szókkal: itt nem fogadunk látogatást. Mondja nevét és lakását.

Mindnyájan elnevettük magunkat, a komoly helyzet daczára is, midőn Mezőssy Laczira kerülvén a sor, megmondta nevét s átkozott rossz németséggel, de annál nyomatékosabban hozzá tette: első minőségü bortermesztő Tokajból.

Másnap lakásomon tisztelt meg egy tiszt s egy rendőrbiztos. Motozást tartottak. Össze-vissza turkálták rosz beszélyeimet, s még regénytöredékeimnek sem hagytak békét. Hirtelen félsz fogott el, most már veszve vagyok, mig a rendőrbiztos irományaimat vizsgálgatta, a katonatisztnek nagy bádogdöbönyre esett a szeme.

Libabőrt kaptam. Nagy bünösen kinyitom a döbönt, négy font török dohány volt beledömöcskölve.

Ez volt az utolsó zaklatás, a melyen e gyászemlékezetü korszakban átmentem.

Lassankint aztán eljött az idő, midőn a megkegyelmezések gyakrabban fordultak elő. Minduntalan érte az embert egy-egy kellemes meglepetés.

Mily kedves, mily édes volt, mikor Bónis Samuval találkoztam. Nem regényt irok, hát mellőzöm az érzékeny jelenet leirását, amikor viszontláttuk egymást. Kérdésemre hogyléte felől, ugy félig kielégitőleg felelt:

Bónis Samu megforgatta kerek szemeit, s hajdani hangjának egész erejével felelt:

Előkerült a becsületes derék Boczkó Dániel is, ki életében tán csak egyszer hazudott. Mikor a 70 éves aggastyánt elitélték 20 évi fogságra, elnevette magát, s mondá: most az egyszer megcsalom a németet, s meghalok ott. Nem csalta meg.

Roppant elfogott a vágy, látni a külföldi menekültjeinket; megtudni tőlük: reménylenek-e valamit, mikor és hogyan? de utlevélért moczczanni sem mertem.

Akkoriban sokat jártam Péczelre Ráday grófékhoz, az ünnepeket rendesen ott töltöttem; hogy tanitottam lovagolni a kis Gidát, aki most nagy miniszter, az agarászatoknál kis ponnyján soh’sem távozott oldalamról; hányszor mondta, beh szeretem azt a Degré bácsit! Bizony jó lett volna abból a nagy szeretetből egy szemernyit megőrizni a váczi választásokra. Kétszer erősen összeütköztünk, nem én jöttem az ő utjába, de ő az enyémbe. Végeredményben a szerencse neki kedvezett, ma ő fenn én lent; a kerék rám nézve már nehezen fog többé fordulni.

Liszt Ferencz hangversenyezett a nemzeti szinházban. Tiszteletére Ráday Gedeon gróf, a nemzeti szinház vezetője, péczeli kastélyában nagy lakomát adott. A többi közt báró Augusz Antal helytartó, s Liszt benső barátja is ott volt. Mikor a pezsgő jó hangulatba hozta már a társaságot s ebéd után össze-vissza folyt a társalgás, emlitettem báró Augusznak, hogy irói tapasztalat végett külföldre szeretnék utazni, ha nem járna nehézséggel az utlevél megnyerése.

Két napra később gr. Ráday Gedeon fölvezetett báró Auguszhoz. Nyájasabb s előzékenyebb fogadtatást nem is óhajtottam. Kicsibe mult, hogy ajánló-levelekkel nem látott el, tán ez is megtörtént volna, de aligha volt kihez? sok becses tárgyat mutogatott, végre kinyitotta zongoráját, s megmutatta benne Liszt sajátkezü irását, amire ugylátszik nagy sulyt fektetett.

Ötödnap reggel kezeim közt volt az utlevél, s én az esti vonattal elindultam.

Végre egy forró vágyam teljesül, s annyi mindenféle viszontagságok után látok szabad országokat s boldog népeket is.

Midőn az osztrák határokon tul voltam, egész más embernek képzeltem magamat.

XIV.

E hangra minden idegem megrendült; szivem tájáról a vér pillanatra eltágult, s a következő pillanatban oly rohammal támadta meg, hogy azt gondoltam, kiszoritja a keblemből. Ép igy éreztem magam, midőn az első ágyugolyó zúgott el fejem fölött. Kitekintettem a vasutkocsi ablakán, s ugy tetszett, mintha fölöttem volna a föld, s itt lenn az égboltozat; fenn sötétség terült el, alant pedig előttem a légszesz-lángok milliói ugy fénylettek, mintha a csillagok onnan fentről mind alászállottak volna.

Nem Páris ragadta el lelkemet, nem az, hogy a világvárosba teszem lábamat, hol fény uralkodik; hol a müvészet, tudomány és izlés oly otthonos; nem azon ezer és ezer forrásai az élvezeteknek, mik itt kinálkoznak, -211- nem, oh nem. Egész szivemet, lelkemet az a gondolat tölté el: nemsokára látni fogom a »számüzötteket«. Bérkocsiba ültem, s a rue St. Honoré, Hotel Choiseuilbe hajtattam.

Előtte való nap ebédeltem Strassbourgban, most a hajnali órában kértem a garçontól, nem kaphatnék-e valamit étkezni? Nem kaptam. Lefeküdtem, de az éhség és izgatottság nem hagyott aludni. Végre virradni kezdett, s lassankint ugy előrehaladott az idő, hogy botrány nélkül reggelit kérhettem. Legnagyobb izgatottság közt öltözködtem. Az utczákon, boulevárdokon áthaladtam, anélkül, hogy jóformán szétnéztem volna, kocsira ültem, hogy először is Irányi Danihoz megyek.

Irányit együtt találtam Henszelmannal; az elsőt könyvei közt, az utóbbit egy nagy góth épület rajzával foglalkozva. Egyszerü, de igen barátságos kis lakásuk volt.

Irányit nem láttam Buda bevétele óta; alig változott valamit. Henszelmann akkor is, mint mindég, ősz volt, s hosszu hajjal. Irányi emelt fővel s öntudatos magatartással dolgozott a mindennapi kenyérért; nem panaszkodott, nem kért és nem fogadott el senkitől mást, mint a mit munkájával megérdemelt. Akadt, a ki rátartósságáért élczelt, pedig kalapot emelhetett volna előtte. Tán negyedóráig élveztük a viszontlátás örömeit, száz meg száz kérdés után találkozót adva egymásnak, elváltunk, mert Daninak tanórája volt. Mentem Jámbor Palihoz. Kérdém a concierget: Mr. Jámbor? »Ez az ur ismeretlen nálunk«, nyertem feleletül. Kérdém a házszámot, összenézem jegyzetemmel, nem tévedtem. »Adja ide a lakók névsorát.« Beletekintek, s voila! rámutatok Jámbor nevére. -212- »Ah! Mr. Zsambo?« kiáltott fel a concierge és megmondta lakását. Pali Mansard szobájában ép ugy fogadott, mint Pesten az »Angol királynő«-ben, midőn Jankováczról feljött költeményeit kiadni, s addig vissza se ment, mig az árát velünk el nem költötte. Nyakamba ugrott azzal a vidor könnyelmüséggel, mely költői lelkületét oly kedvessé tette. Mig felöltözködött, összevissza beszélt kalandjairól, Berangerről, Páris rejtelmeiről, mintha csak azért volna itt, hogy egy örökséget elköltsön. Pillanatig sem jutott eszembe a nélkülözésekkel küzdő menekült állapota, s ha szobájának félbolthajtásu alakja, azzal a magasan kaczérkodó kis ablakkal nem emlékeztetnek Pali barátom viszonyaira, azt kellett volna hinnem, hogy valahol kőszénbányája van. El volt telve Párissal, mint a ki másutt meg sem tud élni; a művészet, irodalom és párisi nők lelkesedésbe hozták. A Caffé »Helder«-ben reggeliztünk, a fekete kávé és cognac vieux mellett aztán folyt az élénk társalgás.

Midőn kiléptünk a Boulevardra, elhatároztuk, hogy most azon végig sétálunk.

Ma már Párisról irni annyit tesz, mint valakinek a tavasz szépségeit magyarázni; ismeri mindenki, a ki nem látta, olvasott már róla eleget. Még a benyomást is elhallgatom, a mit rám tőn, bár kevés külömbséggel egyikre ugyanazt tette, mint a másikra, ki először látja Párist.

A mint a Boulevardokon haladtunk, egyszerre hátulról egy török csap elénkbe, katonailag üdvözöl, s magyar nyelven kérdé: »Ugyan kérem, merre van az a spanyol fogadó?« »Hát maga magyar?« »Igen, kérem alássan, én Kmetty tábornok szolgája vagyok. -213- Vele hagytam el hazámat.« »Kmetty itt van?« »Az éjjel érkeztünk. Most elküldött szivarért, s ebben a bolond nagy városban nem tudok haza találni.« »A Hotel d’Espagne-ba?« »Oda, oda.« »Na jőjjön, barátom.« Csodálatos véletlen! Kmettyt oly őszintén szerettem és tiszteltem, s oly barátságos és kedélyes tábornok volt a magyar hadjáratban az alanti tisztek iránt, hogy az ember nem tudta feledni. Azért egész csodálattal és részvéttel függtem Karsz védelmezőjén; ezerszer gondoltam rá a hősre. És ime! ő Ázsiából, én Pestről, egy napon érkeztünk Párisba, találkoztunk a világvárosban, hol évekig el lehet valakit keresni, találkoztunk az első órákban, mielőtt még egyetlen ismerősét is látta volna. Oh! mily jól esett lelkemnek a találkozás, s ugy látszott, ő is szivből örvendett.

Kmetty csak nehány napig tartózkodott Párisban, itt fogadta azt a londoni küldöttséget, mely Karsz hősies védelmeért neki a diszkardot átnyujtotta. Aztán átment Passyba lakni, mert ő betegség végett fürdőbe nyert szabadságot, tehát nem maradhata Párisban. Dehogy volt beteg! lelke, szive vágyott régi ismerősei után: egy kis európai élet s nagyvárosi szórakozásra volt szüksége. Passyból aztán mindennap bejött Párisba velünk ebédelni, néha kimentünk hozzá reggelizni, aztán együtt tettük meg az utat.

Meghatott, midőn Almássy Pált, azt a valódi nagyurat, kit megszoktam bőségben, fényben, palotában látni, most negyedik emeleti két szűk udvari szobában találtam. De hamar eloszlott ezen érzés, mert tapasztaltam, hogy ő itt is ép oly derült, finom modorú s élénk társalgású előkelő ur, mint volt otthon, hol minden léptét egy-egy csoport szolga leste. Almássy mindjárt -214- fölkerekedett, hogy elkisér gróf Andrássy Gyulához, kihez átadandó levelem s üzenetem volt sógorától, gróf Pejacsevich Márktól. Andrássy gróffal a rue fauburg st. Honoréban találkoztunk, a mint ép szállásáról kijött. Kért, hogy másnap négy órakor jőjjünk, várni fog ránk. Onnan együtt Hajnik Palihoz mentünk. Őt családi körben találtuk. Még Fülepp Lipóthoz akartam elmenni, de mondták, hogy őt csak ebéd után lehet találni, mert reggeltől ebédig egy Páris melletti gyárban van, a hol igazgató. Gorove Istvánt teljes kényelemben találtam; egy első emeleti szép lakosztályt birt, diszes berendezéssel. Ő igazi ur volt, még inasát is Alfonznak hivták. De szivélyes, barátságos és vendégszerető. A mint meglátott, s hallotta, hogy Kmetty is itt van, azonnal elhatározta, harmadnapra theaestélyre valamennyi honfitársunkat magához meghivni, ott is volt mind. Kiss Miklós St. Angeról bejött. Csak gróf Andrássy Gyula nem jelent meg. Tán a leendő külügyér lelke ébredt már akkor fel benne.

Mennyi magyar sziv dobogott itt együtt, mennyi áldás és szerencsekivánat szállt innen szegény, leigázott hazánkba, mennyi visszaemlékezés merült fel a forradalom előtti időkből!! Még most, huszonhat év multával is elérzékenyülve gondolok ezen estére.

A mily élvezetesen kezdődött és folyt ez az estély, ép oly szomoruan végződött. Genfből távsürgöny érkezett. Magyarországból jöttem, s Párisban láttam életemben először magyar távsürgönyt. Klapkától jött, tartalma: Asztalos Sándort ma párbajban agyonlőtték. Ez megdöbbentő!

Az aradi hőst mindenki egyénileg is szerette, nekem -215- meg épenséggel ifjukori barátom volt. Még együtt maradtunk egy darab ideig, tán csak azért, hogy mély fájdalmának adjon kifejezést az egész társaság, aztán leverten oszlottunk szét. Almássy Páltól azon igérettel váltam meg, hogy délután 4 órakor Andrássy Gyula grófnál találkozunk. Nem találtam otthon, daczára annak, hogy ő tüzte ki az órát. Ott hagytam névjegyemet s többé nem mentem oda. Nehány nap mulva ő szerencséltetett látogatásával, s kimenté magát, hogy akkor másutt volt elfoglalva. Egyuttal meghivott magához reggelire.

Este tiz órakor fölkerestem Fülepp Lipótot. Mindjárt meglátszott a vendégszerető magyar ember. Ő maga nem volt dohányos, csak erősen burnótozott, de sietett szivarért küldeni, aztán háziasszonyától theakészletet kölcsönzött ki, s minden szabadkozásunk daczára, a vizforraláshoz látott. Boldog volt, hogy valakivel a régi temesi dolgokról kibeszélhette magát. Reggelfelé, mikor felkerekedtem hazamenni, Lipót barátom egész komolyan mondá: »Ugyan ne siess, kérlek, hisz még csak most jövünk bele a beszélgetésbe.«

Teleki László gróf ép most nem volt Párisban, de nehány hétre később, nagy örömünkre, megérkezett.

Teleki Sándor grófot az Orsini-bombák és a Clichy elriasztották Párisból.

Bethlen Gergely grófot nem látogattam meg, ő üzente, ne jőjjek, majd fölkeres ő maga. Mondották, senki sem jár hozzá, bizonyos gyöngéd dolgok miatt. Feszélyezve van valakit otthon elfogadni. Azonban ő sem jött; mikor aztán másutt találkoztunk, felkiáltott: »Ugyan az istenért! egész Párisban nem találtál más -216- szállást, mint abban a vendéglőben, melynek tájára sem merek menni, annyival tartozom ott.«

Jól esett még föltalálnom a baráti szolgálatra örökké kész Katona Miklóst.

Szarvady Frigyes és Horn Ede családos ember lévén, de különben is nagy lapoknál volt elfoglaltságok miatt csak ritkán, vagy mint meghivottak jöttek közibünk.

Egész nap járt-kelt, mulatott, kalandvadászatra indult vagy dolgozott mindenik, tetszése szerint, de fél hattól hat óráig este a »passage de l’Opera« volt a találkozó. A ki nem volt eligérkezve, vagy viszonyai másfelé nem vitték, itt összegyültünk s elmentünk valahová ebédelni. Ha valami különös ok nem volt, vagy valami jó napot nem akartunk magunknak csinálni, a »Hotel de l’Espagne« maradt a tanya. Ezt a többi ok mellett azért is legjobban szerettük, mert itt lakott Bornemisza Ignácz báró az elbájolásig szeretetreméltó családjával. Az étteremben a legnagyobb és legdiszesebb asztal a magyaroké volt, s báró Bornemiszáné adta a háziasszony szerepét, ott láttuk mellette szép Zsuzsika leányát és Teleki Miksa grófnét.

M. Lyót egy kis fürge franczia, a Maitre d’Hôtel leginkább ezen asztal körül forgolódott, s annyira elismerő volt, hogy egy szép reggel azt olvastuk a fogadó czégen: »Hôtel d’Espagne et de Hongrie«, ugy hallom, maig is ezt a czimet viseli. Ebéd után az egész társaság egy mint másnap felment Bornemiszáékhoz fekete kávéra, a báróné maga készitette, Zsuzsika bárónő szolgálta fel, ki aztán zongorához ült, hogy művészi játékával nyujtson élvezetet. Néha nagy ebédekre vagy -217- estélyre az egész magyar társaság összegyült Lady Langdal fényes termeiben, vagy Kiss Miklós st.-germaini palotájában. Legtöbbször azonban Mr. Kanenál, ki igen jó szakácsot tartott. Ez az angol Gorove Istvánnak benső barátja s Kmettynek nagy bámulója, csak azért vitt házat Párisban, s töltötte itt a telet, hogy sokat lehessen Kmettyvel, mondom, ez többször adott nagy ebédeket, ahol csupán csak magyarok voltunk. Mikor Gorove, Almássy és többen szerencsésen hazakerültek, én meg már nős voltam, legényem egy névjegyet hoz be. »Egy ur van itt.« Nézem. »Mr. Kane.« Azt gondoltam, a párisi magyarok közül valaki tréfát üz. Rohanok az ebédlőbe, s ott áll Mr. Kane.

»Eljöttem az én kedves magyarjaimat még egyszer látni, látni itthon édes hazájokban.« Természetesen Gorove vendége volt, ki elutazott vele Szegedre, Debreczenbe, hadd lásson igazi magyar várost. Annyi szűrt és kulacsot vásárolt össze, hogy akár egy kiskereskedést nyithatott volna vele.

Ezalatt Teleki László is megérkezett. Sokszor félnapokig elbeszélgetett velem, a hazai viszonyokról. Minden ujságot a legnagyobb figyelemmel hallgatott. A személyek, a hangulat, a társas-viszonyok, minden, a mi hazai, rendkivül érdekelte.

Hogy Teleki László szive minden iziben mennyire át volt hatva a hazafiság érzetétől, az leginkább kiolvasható saját soraiból. Midőn Londonból Brüsselbe érkeztem, hogy hazafelé vegyem utamat, Jósika Miklós azzal fogadott: »Párisból leveled van!« Tartalmát közlöm, mert e nehány, odavetett sor is világot vet e halhatatlan lélek érzelmeire. -218-

»Paris, Hôtel d’Espagne, Rue Taitbout 4, márczius 5-én. Kedves barátom! Még egy rövid szives köszöntést. Mondd meg üdvözletemet azon jóknak, kik rólam még emlékeznek. Nagy élvezet volt nekem veled lenni. Sajnos, hogy együttlétünk oly rövid ideig tartott. Érdekesben beszéltél a hazáról, mint annyi más honfi, kivel itt külföldön találkoztam, mert jobban ismered a hazát s több oldalról. Megismertetted velünk a mostani hazát. Köszönöm – köszönjük. Áldjon ég. Adja isten, hogy találkozzunk még Kanaán földjén, de ugy, a mint illik találkoznunk, büszkén – öntudattal, boldog hazában. Isten veled. Még egyszer áldjon ég! ölel igaz barátod Teleki László.«

Türr Pista is többször megfordult köztünk, de mindig csak rövid időre. Neki mindig, ma Párisban, holnap Londonban volt dolga, valami kaukázusi kölcsönügyben fáradozott. Mindég örvendtünk, ha jött, vigan, könnyelmüen élt, mint valami nagy örökös, ki a gondnokság alól kiszabadult. A jókedv aztán ránk is elragadt.

Képmutató volnék, ha azt mondanám, hogy mi mindég csak epedtünk, s feledtük, hogy Párisban vagyunk. Csináltunk bizony mi jó napokat is magunknak. Igy, egy alkalommal, korábban jövén a »passage de l’Opera«-ba, ott találom már Almássy Palit, ki azzal fogad: »Nem volna kedved ma jól ebédelni?« »Mindég, ha lehet«, feleltem nevetve. »Jőjj hát, csináljunk egy jó napot.« Elmentünk a Palais Royalba Vefaurhoz, beültünk egy cabinet particuliairebe és Pali megrendelte a lucullusi ebédet s fejedelmi borokat. A franczia választékos konyha, de méginkább talán a pincze, derült hangulatba hozott, s mert mulatni volt kedvünk, elhatároztuk szinházba menni. -219-

A Vaudevilleben a »Question d’ argent« adták. Szép komolyan beültünk zenekari támlásainkba, s figyeltük a darabot, melynek mulatságos helyeit a szokottnál jobban megnevettük. Aztán suttogva társalogni akartunk, de bármennyire szerettük volna is mérsékelni hangunkat, bizony csak fenszóval beszéltünk mi.

Felettünk a páholyban, félhangosan mondja egy nő társnőjének francziául: »Ezek magyarok.«

Nekünk sem kellett több, a nő igen szép volt, az előadás végeig többé nem a darabra figyeltünk, de szemeink a nőket ostromolták, mit ők derekasan ki is álltak. A darab vége előtt kimentünk, nehogy elszalaszszuk a jó szerencsét. A mint delnőink kiléptek páholyukból, Pali mellettök termett: »Vigyáznak«, mond a nő magyarul, a nélkül, hogy félretekintett volna. »Fehér szegfű, vörös szalag«, ezzel elsurrant, s a következő pillanatban láttuk, hogy egy tekintélyes ur karját fogadja el, ki egy diszes fogathoz vezette.

»No, barátom, kiáltott fel Pali, ez »légyott«, holnap az operabálba megyünk!«

Másnap éjfélkor az operabálban, feléje sem tekintettünk a nézőtér és szinpad tarka-barka jelmezeinek, hanem egyenesen a foyerbe siettünk. Nagy sokára feltaláltuk az elegans dominót, kinek fehér szegfü, vörös szalaggal volt mellére tűzve, mig két női álarczos társaságában magyarul beszélgetett. Félreismerhetlenül ez az. Mindjárt csatlakoztunk, a minek egy igen kellemes óra lőn következése.

Elváláskor a fehér szegfűs igy szólt: »Szerdán estély lesz nálam, elvárom önöket. Az urak egyikét Marczibányi Berta, a másikat Szilvayné fogja bevezetni« s itt két társnőjére mutatott, kik mindjárt meg is osztoztak -220- rajtunk. Tehát engem Berta, Palit Szilvayné vezeti be. Megmondták lakczimeiket, s hogy pontban 11 órakor várni fognak.

»Rád nézve nagyon érdekes, szólt Pali, e nélkül nem ismerted volna a párisi életet. A mit ott fogsz látni és tapasztalni, az Páris. Szerencséről beszélhetünk, mert ezreibe kerül idegennek, hogy ily jellegü estélyre bejuthasson.«

Este 11 órakor Berta lakásához hajtattam, névjegyemmel egy commissionairt felküldtem, s negyedóra mulva a fölpiperézett, illatszeres hölgy mellettem ült. Berta egy spanyol grand szépe volt.

A háziasszony Benyovszky Irma, Paget, előkelő bankár hölgye, nemcsak drága ékszereivel, de szépségével is ragyogott.

Az estély kiállitása gazdagságban, fényben és változatosságban mindent felülmult. Drága szőnyegek, ezüst és kristály kandellaberek, gazdag buffet, vagyont érő teritékek. E mellett roppant demokratikus szellem; a vendégek fesztelenül társalogtak együtt, a nélkül, hogy egyiket a másiknak bemutatták volna, pedig volt ott herczeg, gróf, grand, bankár, énekes, szinész, iró, iparlovag, csak a nők voltak egyenlőek, egyensorsuak; egyik gazdagabban, másik szűkebben ellátva. Volt ének, zene, szavalás, táncz, játék és pezsgőzés.

»Kár lett volna Párist elhagynod, a nélkül, hogy egyik legnagyobb örvényét láttad volna.«

De Almássy Pál nemcsak ily nagyuri mulatságok előidézésében találta örömét, hanem a jószivüség és nemes tettek gyakorlatában is. A merre csak járt és megfordult valaha, jótéteményei emlékeket hagytak -221- magok után. Nem mert gazdag volt, szórta a pénzt, hanem mert emberiesen érzett s gondolkozott. Száz meg száz példát hozhatnánk fel életéből, de mint jellemzőt, csak egyet emlitek, mivel története ezen időre esik.

Teleki Sándor viszonyai ugy kivánták, hogy jó és rossz időkben egyaránt hűséges barátnőjétől Clemencetól megváljék, s őt Jersey szigetéről hazaküldje.

Egy reggel, szokatlan időben – ugy kilencz óra tájt – Almássy Pali benyit hozzám e szókkal: »Azt hallom, Clemence igen siralmas állapotban megérkezett. Jer keressük fel.« Pillanatig sem haboztam, hogy kivánságának engedjek. Azonnal kocsiba ültünk s a barriere-en túl Pali ritka türelemmel s kitartással, csaknem házról-házra keresve, a délutáni órákban megtalálta a szerencsétlen teremtést, ki e rövid ut alatt csakugyan megőrült. Pali a részvét melegével mondott vigasztaló szavakat a buslakodó atyának, a kétségbeesett fivérnek; barátságosan kezet szoritott a blousos emberekkel, s rövid türelemre intette őket. Már ebéd ideje volt, mikor Páris belsejébe visszatértünk. Palinak nem volt étvágya. Másnap egész idejét a szerencsétlen teremtés ügyének szentelte; járt Pontiustól Pilátushoz, s meg nem pihent, mig délután egy gyógyintézetben el nem helyezte a boldogtalant.

Bármennyire ragadta is el lelkemet a bensőbb viszony ily jeleivel, érezhette szivem a legmagasztosb odaadást barátságunk iránt, büszke lehettem rá, amint voltam is, de azzal dicsekedni soh’sem jutott eszembe. Félre ne értsen hát senki, mikor elhunyt nagyjainknak parányiságomhoz intézett bizalmas sorait közlöm, csakis azért közlök egy-kettőt, hogy abból is kilátszassék, -222- mennyi kedély, sziv és barátság volt azon valóban nagy és jeles férfiakban.

Tavasz elején mély megindulással vettem bucsut a párisi számüzöttektől és barátaimtól. Londonba érkezve, mielőtt lábamat kitettem volna, irtam nekik, még egyszer mondtam »isten-hozzád«-ot.

Harmadnapra Almássy Páltól kaptam levelet. Közlöm, hogy azok, kik közelebbről nem ismerték őt, egy futó pillantást vethessenek az 1849-dik országgyülés elnökének szivébe.

»Páris, márcz. 8-án 1857. rue du faubourg Montmartre. – Édes lelkem barátom! Szives megemlékezésed körünkben nagy örömmel fogadtatott. Éreztük ugyan, hogy az a baráti rokonszenv, mely oly ébren él irántad mindnyájunk lelkében, nálad sem csökkenhetett, de levelet nem várva, a szó, mely soraidban oly melegen, kedélyesen nyilvánult, kimondhatlanul jól esett. Hidd el, naponta emlitünk közös jó tanyánkon. Hiányzik a kedélyes szó, a meleg hazafiság, a kedves társalgó, az élczes kedv, melylyel annyiszor lelkesitéd estélyeinket. Búsan tekintünk az üres székre M. Lyót famozus ebédjei alkalmával. Ismételve mondjuk, te voltál az első magyar utazó ismerőseink közül, ki Páris számos mulatságainak, élvezeteinek daczára, a szerencsétlen számüzött társaságot kereséd föl mindég, nem udvariasságból, mint némelyek, nem félelemből mint mások, nem mint curiosum quid mint nehányan, sem szánalomból mint itt-ott egy! – hanem jöttél hazafi meleg érzeted sugallatából. – És azért elfeledhetlen maradand előttünk, hogy az élvekben annyira gazdag Párisban, mégis csak köztünk találtad magadat jól, otthonosan. -223-

Bornemiszáné és Julie báróné viszonozzák üdvözletedet. A búcsuzás perczeiben, ugy mondják, ők is elfogulva valának, minek következtében ők sem fejezhették ki annyira barátságukat, mennyire kivánták volna.

Zsuzsika báróné elkérte leveledet, mert hozzá intézett szavaidat emlékkönyvbe akarja följegyezni. Mottot is talált már, ugymond, de nem merte megmondani, bármennyire kértem is.

Ná.. czi bácsi azt hebegte, hogy re.. gény.. ben s.. em olvasott oly kedves emberről, mint te vagy. Ez még a legokosabb, mit eddig hallottam tőle!

Gergely pedig szürke hajához kapva, felkiáltott: Jezum Krisztum! beh szeretem azt a Degrét! Hátha még a segesvári ütközetnél vele lehettél volna.

Kisérjen az ég minden áldása utadon – és ha majdan rálépsz szeretett hazánk szent földére, ne feledd, kérlek, üdvözöld nevemben is. – Ugyszintén azokat is, kik még emlékeznek! Batthyányi grófnét látogasd meg, és nyilvánitsd neki üdvözletemet. Ölel mindig hű barátod Almássy.«

Báró Augusz, kihez elmentem az utlevelet megköszönni, felszólitott, hogy beszéljek neki valamit tapasztalataimról.

– Na, ha én osztrák kormány volnék, a tartomány minden lakosától megtagadnám a külföldre szóló levelet, mert ott megismeri a jólétet, szabadságot, s egy sem kivánkozik vissza.

– Nem mind arany, a mi fénylik, felelt a báró, de olyan hang és mosoly kiséretében, melyből azt lehetett értelmezni: higyje el, (mert akkor Magyarország is Ausztria volt) jobb Ausztriában.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

67	O felhasználta	Ő felhasználta
202	álmodome-?	álmodom-e?
93	nem, !mintha	nem, mintha
105	aljegyzőknek.	aljegyzőknek.‘
112	éfjél után	éjfél után
129	meggyőződni,	meggyőződni,‘
163	azt mondom‘	azt mondom,
169	banásmódja	bánásmódja
174	találni.	találni.‘
180	lovaim	‚lovaim
195	forradalome lőttiek	forradalom előttiek
196	Kemény.	Kemény.‘
205	uton- utfélen	uton-utfélen

VISSZAEMLÉKEZÉSEIM

VIII.

IX.

X.

XI.

XII.

XIII.

XIV.