The Project Gutenberg eBook of Nagyvárosi képek by Zoltán Ambrus

Mosolygó ég alatt, lombok árnyékában, szép asszonyok közt járok. Elnézem, a többiekkel együtt, hogyan itatja meg az istállószolga The Baron és Pocahontas szépunokáját, miután előbb gondosan megmosta a nemes állat orrát; elszemlélődöm rajta, mint pattan a nyeregbe a szines ruhába öltözött fityfirity jockey s hogyan jártatja meg a telivért a korai füvön, amelyre kora pusztulás vár; s mialatt lesem a csöngetyüszót, amely a nagy tribünre hí, megmozdul bennem az ördög, az a rém, mely már régóta nem engedi, hogy öntudatlanul adjam át magam akármiféle gyönyörüségnek, megkopogtat belülről és… igy morfondálok magamban:

– Mit keresek én ezen a helyen? Miért hajszolom azt a szórakozást, melyet nem én nekem s nem a hozzám hasonlóknak fedezett föl a pihent ész? Miért keveredtem közéje ennek az uri népnek, melynek az életre nem az én életem, melynek álmai nem az én álmaim, melynek örömei nem az én örömeim? Ha unalma, melankóliája és fásultsága idegen és megérthetetlen előttem (meg a többi „májusi“ előtt, akik mind nem ismerik a tétlen lét boszuálló érzéseit, spleen-jét, déboire-jait) mért jöttem részt venni öröméből, mulatságából, izgalmaiból? Az a szenvedély, melyet a másféle életmód fejlesztett ki azokban, akik -2- e helyt itthon vannak, belőlem nem teljesen hiányzik-e? Nem mélységesen mindegy-e nekem, hogy Masseur vagy Prado jön be elsőnek? Nem ugy vagyok-e, mint az a derék paraszt, aki ugy találta, hogy minden verseny egyforma, mert mindegyikben: valamelyik ló előbb jön be, mint a másik? Nem lehetetlen-e előttem az a nagy stilü játék, mely érdeket ád a ló mindegyik ugrásának? Nem tartok-e még mindig a filozóf-paraszttal, aki azt vallotta, hogy a verejtékkel szerzett pénzt nem bizza az ember oktalan állatra? Vagy nem nevetséges volna-e tiz forintért ugyanazokat az izgalmakat arrogálni, amelyeket az óriás koczkázat ád? Nem fotografus-tempó-e: utánozni a portlandi herczeg mulatságát kicsiben?… Eh, eredj vissza a dolgozó szobádba; a robot a te fáradalmad és szórakozásod, a könyvek a te melankóliád és gyönyörüséged!…

De ugyanekkor egy impresszió, mely eddig csak szendergett bennem, amióta a liget nézőterét évszakról-évszakra folytonosan róvom, fölébred odabenn és életjelt ad magáról. S ez az impresszió, melynek hirtelen nem tudnék nevet adni, megnyugtat és lecsillapit. Ilyenformán biztat:

– Ám lehet, hogy a mulatságod csak olyas, mint a keritésre mászó gyereké, de azért ez az élvezet nem kevésbbé reális. Meglehet, nem tudnád egy szóval megmondani: mi az, ami ide vonz (az impressziód nem egységes), de azért a kellemetes érzés, mely maradni készt, ha composit is, nem kevésbbé intenziv. Oh, könyvek rabja, mit tanakodol rajta: ide való vagy-e, mikor körülted minden friss és majdnem ismeretlen szenzácziókkal tölt el, mikor mindaz, ami környez, szokatlan, uj és „vasárnapi“ előtted, még a levegő is?!

Ó, mindenekfölött a levegő! Az áldott, a jóttevő, -3- a mocsoktalan levegő! Három óra a szabadban annak, aki a levegőből csak a szük sikátorok miazmáit ismeri, aki, hogy „időt nyerjen“, bérkocsin, három szippantással telefüstölt bérkocsin jár robotból-robotba, mert nem elég jómódu, hogy gyalog járhasson; három órányi tavaszi szellő s enyhe napsugár annak, aki már beletörődött a természettelen lét nyomoruságába, hisz ez maga az öröm, a sátoros ünnep öröme! A dolgok mindennapi rendjében, az örök egyformaságban, alig jut eszünkbe, hogy a tanyánktól egy kőhajitásnyira levegő van („relativ“ és városszéli levegő ugyan, de mégis csak levegő) s ha eszünkbe jut is, megijedünk a gondolatra, hogy mikor annyi a tenni való, mikor a huszonnégy óra oly picziny időnek tünik fel, órákat áldozzunk annak a fényüzésnek, hogy kiszellőztessük magunkat, s ez alatt folyton-folyvást tétlenül legyünk! Ars longa, vita brevis, s azért onnan vonjuk meg az időt, ahonnan lehet. S az a látszólagos érdek, mely kivont bennünket a lóversenytérre (üzleti sietséggel hajtatunk oda, hogy elveszitsünk egy pár forintot) ott tart a szabadban három órán át, az elfoglaltság érzetét kelti bennünk, s nem juttatja eszünkbe az időt, amely „pénz“. A májusi szellő kicsipi petyhüdt arczbőrünket, a már tüzelő nap enyelgése arczunkba hajtja az aluszékony vért, s bámulva látjuk, hogy amott, tulnan, a viztorony mögött, nem emelkedik kőfalak sora, rájövünk, hogy nincs szebb dolog a világon, mint a napfény, s fölfedezzük, hogy az ég kék!

S könyvekhez szokott, ügyetlen járásu szemem uj erőre kapva kalandoz el a nem ismert, kék messzeség felé. Eltünődöm ezen a kék valóságon, melyet látnom se hagytak, melyre gondolni sem engedtek: „les contes bleus“, a könyvek dajkameséi. Szomoru ábrázatot mutathatok itt, mert mellettem csilingelő nevetés hallatszik, -4- meg „szemérmetes leányzók boldog vihogása“ – hogy a Porzó szavával éljek – s én persze a nevetést, a könyvmolyok kezdődő üldözési mániájával, mindjárt magamra veszem. Pedig isten tudja, min mulatnak el (bizonyosan valami olyanon, ami nekem arab nyelv) – mert, mikor mellettem elhaladnak, tiszta és hideg szemükből kiolvashatom az uri határozottságu eltökélést, hogy tekintetük nem fogja tullépni a „jockey club tagjainak fentartott hely“-et. Azokban a merész, feltünő, tavaszi toalettekben vannak, amelyekben egy polgári nő lehetetlen volna, s amelyeknek az utánzatai oly szánalmasak a szegény Phrynéken! Nincs ezeken a ruhákon egy garas ára szépség (nincs legalább az én szememnek, mely nem szivelheti lányokon a selymet és az atlaszt), mégis nagy, és lehetőleg öreg vagyon kell hozzá, hogy megjelenhessék bennük valaki. De akármilyen vakmerőek is ezek a ruhák, annál kedvesebbek, annál szebbek ők maguk! És milyen édesen tudják csiripelni azt a szegény magyar „r“ bötut!

Ah, nemcsak az ég kék, vannak kék szemek is! Nemcsak a kalász szőke, van szőke haj is! És nemcsak a rózsa – olyan, amilyen, vannak rózsás arczok is! Hej, nemcsak az élettelen dolgok szépek! És bizony, oh ifju testvéreim Erasmusban, ha gyönyörködtök ezekben a szép kis teremtésekben, akiket Gyp szerint ötvenkét gombos pánczél védelmez, a gyönyörüségtek nem lesz minden keserüség nélkül!

Vagy tán éppen abban van a legfőbb varázsuk, -5- hogy – lehetetlenek?! Hogy messzire vannak, mint a kék ég maga?! Hogy ha egyiküket-másikukat ugy láthatjátok is nagyratörő álmaitokban, mintha ruhájukon csak egyetlen gomb volna, mely elszakadhat – még akkor is megmarad az a tudatotok, hogy feleséget nem választhattok közülök?!… Meglehet. A megismerhetetlen vonzó ereje maga is megmérhetetlen. De ha a nyugtalanitó érzésben, az izgalomban, melyet ez a tudat okoz, nem tudtok találni némi édességet is, nem érdemlitek meg, hogy Isten megáldott s megvert a „plaisir d’admirer“-val.

… Csöngetnek. Az istállóval szemben, a kis jelző pózna czin-lapján kiperczegtetik az induló lovak számait, s a versengő előkelőségek, Sphynx-arczu lovasaikkal a hátukon, lépésben indulnak meg a pálya felé. Oda át már nagy a sürgés-forgás. A mázsáló a nagy jelzőkön is kirakatta azóta a számokat, meg a jockey-k neveit s a vándorlás a pénztárak felé megkezdődött. A bookmakerek kalitkája körül kiváncsiak raja, s odabenn, a rácson belül, javában járja az „adsza-nesze“. A közelben eszmecserék a kurzusról. „Csak másfélszerest ád!“ – „Okosabb volna az outsiderre tenni.“ – Tulnan, a második helyen, őrült tolongás a kis totalizatőr körül. Ott lelkes hivei vannak egyik-másik jóképü jockey-nak. Próbagalopp – egy-egy villámlás a játékosok agyvelőin át, s mialatt a lovak szép lassan utra kelnek ama pont felé, ahonnan indulni fognak: emitt, az ember-áradatban, nagy nyüzsgés-mozgás kerekedik, csoportok kanyarodnak „jobbra át“, a nagy pénztár tájára, pénzes kis gnómok száguldanak czimborától-czimborához, hol erre, hol arra, s a katona-banda mögött, mely tul a pályán, a -6- vasárnapi nép szomszédságában muzsikál, a Sátán hegedülni kezd.

Elbámészkodol ezen a forgatagon. „Mily eszeveszett rumli!“ – szitkozódol magadban. Könyveid megtanitottak rá, hogy a játék bün és ostobaság. Szinte látni véled, hogy minden játékost egy-egy Bertram vezet. És egyszerre azon veszed észre magadat, hogy te is ott vagy, ahol a többiek. A láz elragadt rád is. Megtanulod, hogy nem kell szigorunak lenned.

És, végre is, hátha tévedsz?! Hátha ez a játék se rosszabb, mint az a többi más játék, amelynek komoly nevet adsz?! S mit tudod, hogy a primitiv természeti müködéseken kivül nem játék-e minden egyéb a világon? Honnan tudod, hogy nem puszta játék-e: a vitatkozás az „én“-en és a „nem én“-en, az „idealizmus“-on és a „realizmus“-on, hogy nem játék: a komoly katonásdi, az ankétesdi és az alkotmányosdi?! Tudja-e közülünk az, aki a legtöbbre viszi, hogy komoly dolgot mivelt halhatatlan munkáiban? Szegényes labdák vagyunk láthatatlan tündérek kezében; soha se tudjuk: nagy dolog-e, mikor egy impozánsat ugrunk?

Tréfán kivül, ez a gyerekes koczkázata az anyagi jónak, amit játéknak nevezünk, csak a regényekben és a szindarabokban aljasitja el az embereket. Igazában ugy szokott lenni, hogy akik a nagy veszteségek idejében aljasságokat követnek el, azok már előbb is aljasok voltak, csak alkalmuk nem volt képességeik kifejtésére. Alighanem ugy lesz a játékkal is, mint a borral (Mirza-Schaffy szerint). Attól függ, hogy ki játssza?! Ugy tetszik, hogy „az ördög ital“-ából is:

Épp ugy lehet szépen játszani, mint szépen diplomatizálni, vagy szépen élni. És olyan képzelhetetlen-e az eset, mikor a játék vágya csak a lélek egy nagyon érthető effort-jából fakad, hogy felhasználja s szolgájává tegye az emberi ösztönök legnyomorultabbikát, a bir-vágyat, a czélból, hogy olyan pillanatokat szerezhessen magának, melyek felejtetni tudják vele a lét összes nyomoruságát?!

… Hollá, a tribünre! Már mindenki fenn van. A messzelátók neki szegezve annak a pontnak, ahol négy ló ficzánkol. Uj csöngetés. A starter zászlója megbillen, már jönnek! Körülfutják a görbét s befordulnak az „egyenes“-be. Persze, „az én lovam“ leghátul van; azt a versengőt, amelyre egy könyv-moly fogad, valami ismeretlen hatalom okvetetlenül megbénitja. Harangcsengés: no most!… A szomszédaim vadul kiabálják annak a lónak a nevét, amelyre fogadtak, mintha ez a biztatás előbbre segitné a szegény párát!… Hanem a favorit is le van pipálva: az a ló győzött, melyről előbb az egész publikum elvégezte, hogy „nincs formában“. Most azonban egyszerre kétségtelenné vált, hogy ő a legkomolyabb konkurrens a Derbyre. Oh, a Siker! A rómaiak, akik ezt az égi személyt Victoriá-nak nevezték, aligha hitték, hogy egyszer e fél-istennő kultusza meg fogja haladni a többi égi lényét együtt véve.

Természetesen, mi alig látunk különbséget a győztes és az utolsó között. De ha még egyszer, ha többször látjuk őket futni, rájövünk, hogy egyéni vonásaik is vannak. És fölfedezzük, hogy a ló nem olyan ostoba állat, mint a hire mondja. Sőt mind megannyi egy-egy érdekes individium. Karakterükben, temperamentumukban, külsejükben épp olyan különbözők, mint az emberek; csak szem kell hozzá, mely meg tudja látni -8- ezeket a különbségeket. Utoljára azt is észre vesszük, hogy jellemükben ugyanazokat a kombinácziókat mutatják, mint az emberek. Csak a Plutarchos-uk vagy a Tallemant des Réaux-juk hiányzik. Régi lóversenylátogatók például emlékezhetnek rá, hogy Abonnent határozottan büszke volt. Nem türte az ostorcsapást. Addig, mig nem érintették, jött szépen, kiváló tehetsége szerint, de ha oly hévvel találták biztatni, hogy méltósága csorbát szenvedett, a szentnek se ment tovább. Buzgó meg, különösen fiatalabb korában, kishitü volt. Fényesen tudott nyerni, de csak vezetve; ha „várásra“ lovagolták, s valamelyik czimboráját maga előtt látta, elcsüggedett. Eleresztette fülét-farkát, s az napra vége volt. Biró-ban komédiás-természet lappangott. Szeszélyes, lusta teremtés volt; s csak akkor érezte magát elemében, ha meglepetéseket, „coup de théâtre“-eket mutathatott be. Ilyenkor nem lehetett vele birni. Mindig osztentanczióval, hirtelen hihetetleneket nyulva, váratlanul győzött. S két ilyen diadal között, gyönge versenytársak mögött, utolsónak szokott bekullogni, nagy ravaszul. S ki ne emlékeznék a szegény Viadal-ra? Viadal-nak az volt a mániája, hogy csak canterben szeretett győzni, „már föltartva“, szóval dicsőséggel. Néha, mikor csak erőfeszitéssel győzhetett volna, szégyenkezve osont el a birói páholy előtt, elbujva hozzá nem méltó versenytársak mögé; ellenben, mikor legerősebb ellenfeleivel küzdött, de fölényét érezte, ugy jött, mint a mesék táltosa, közelébe se lehetett jutni. Szerette ragyogtatni a fölényét s gyülölte a „struggle for life“-ot. Ugy találta, hogy nem érdemes azért élni, hogy csak a szénáját és a zabját keresse meg „az ember“; ugy találta, hogy csak a nagy diadalok mámora érdemli meg az életet. Viadal-ban egy költő lelke lakott.

KIS FIUK, KIS LEÁNYOK.

Tudok egy franczia verset, mely rimekben nem valami gazdag s emelkedettség dolgában sem éppen mintaszerü, de oly általános és örök életü igazságot fejez ki, hogy igazán érdemes néha-néha ujra nyomatni. Hangzik pedig az egész következőképen:

Nem merem leforditani, mert az eredeti szépségeiből bizonyára csak kevés maradna meg kisérletemben. De prózában és szabadon körülbelül annyit jelent, hogy: mikor két konzervatóriumi növendék találkozik egy konzervatóriumi növendékkel, akkor három konzervatóriumi növendék van együtt, akik mind el vannak ragadtatva s fölöttébb örvendeznek azon, hogy a nevezett konzervatóriumtól távol, igen távol, igen-igen távol láthatják egymást.

Ez a vers jutott eszembe, ahogy a multkor, a Svábhegyen iskolás gyermekek csoportjára bukkantam. Nagy vidámságban voltak szegények, hogy iskolájoktól messze találkoztak, nem tudom hány száz lábnyi magasságban a tengernek és minden gyermek-idomitó -10- intézetnek szinvonala felett. Hogy iskolás gyerekek voltak, onnan tudom, mert tanulmányos dolgaikról beszélgettek, ugy, amint nehéz, rossz álmokról, lidércznyomásról szokás beszélgetni. Szerencsés kor! Csak arra gondoltak, hogy tul vannak egy évi keserves roboton, arra nem, hogy pár hónap s a rókatáncz ujra kezdődik.

Pedig, e szünetnek, mely alig pár napja kezdődött, nemsokára, két rövid hónap multán, vége. Megint befogják őket abba a szelidebb fajtáju taposómalomba, melyet iskolának neveznek; s amit az idén jól-rosszul kezdtek, jövőre folytatni fogják. Szeptemberben a szülői gondoskodás ismét foglalkozni fog velök egy teljes napig. Most még senki se gondol velök, ha csak a közoktatási minisztérium nem, ahol egy sereg dologtalan fogalmazó mindig azon töri a fejét, mi módon lehetne a tanulási tervezetbe még egyet-mást beszoritani, noha ez a két hónap ép a legalkalmasabb idő volna a szegény kis Smike-ok jövendő sorsát meghányni-vetni.

Mert ők maguk ugyan nem gondolkoznak a sorsukon. Az én svábhegyi czimboráim is olyan vigasságnak adták magukat, mintha a mártiromságnak örökre vége volna. Milyen könnyüvérüek és milyen – gyanutlanok! Igazán, cet âge est sans-souci. S irigységgel vegyes csodálkozással hallgatom, amint elidétlenkednek egymás között.

Nyolcz-tizenegy évesek: a gyermekek hálátlan korában vannak. Abban a korban, mikor az emberi lény a legesetlenebb, s a teremtés minden állatja közül leginkább emlékeztet arra a csunya valamire, ami még nem béka, de olyan béka-szerü. Szeretem a gyermekeket, ha e válságos időben vannak, talán azért, mert ilyenkor az ördög sem szereti őket.

Gyönyörködve nézem az idomtalan kis lányok suta -11- mozdulatait, s a lőcsös fiu-gyermekek paraszt-tréfáit. A lányokon még minden csupa aránytalanság: minden egyes testrészük ormótlanul nagy az egész kis testhez képest, minden vonásuk tulságosan határozott, az egész alaknak fejletlenségéhez viszonyitva. Hogy ebből az eleven tökéletlenségből lesz majd valaha a teremtés utolsó szava: a szép női test! – alig tudom elképzelni. A fiuk, ha lehet, még ocsmányabbak a leányoknál. Kora-vén fejet hordoznak szánalmas, kis törzsükön és e visszásságban van valami ijesztő, de van valami groteszk is, ami Teniers „Bucsu“-jának nevetséges törpéire emlékeztet, azokra a fejenagy, keszeg alakokra, melyeken a czingár tagok és a roppant kupak nem hordozzák magukon a betegség, az öröklött mizériák rémitő jeleit, hanem nevetve és nevetést keltően vádolják a bóbiskoló természetet. Mindannyian esetlenül, kellem, forma és czél nélkül mozognak, mintha minden áron dolgot akarnának adni friss erejü, félszeg tagjaiknak; s bizonytalan, tétova járásukhoz, éretlen testalkatukhoz sehogysem illik tekintetüknek biztossága, szemüknek elevensége, okossága, mondhatni: öregsége. E szemekből már a jó és gonosz megismerésének vágya csillámlik ki; s ugy tetszik nekünk, mintha az értelem, mely belőlük kisugárzik, aggasztó rohamossággal fejlődött volna a hitvány testnek rovására; e kis szörnyek megannyian ugy tünnek fel előttünk, mint akikben a gondolkodó ember már régen nyakára hágott a cselekvő, az akaró embernek. S talán azért oly csunyák, mert a természet valamivel meg akarta bélyegezni vétkes kiváncsiságukat.

Természetes, hogy a semleges nemü, szoknyás kis lények, s a kamaszodó fiuk, ha egymás közt vannak, sokkal élénkebb társalgást folytatnak, mint akármilyen szelid ellenőrzés mellett. És e társalgásban a nem sejtett -12- kontempláló találhat némi élvezetest is. Mert egyformán érdekes az is, mennyiben majmolja ez a miniatür társaság a nagyot, és az is, milyen különbségeket hoz létre (a társalgás formáját illetőleg) a korban való fogyatkozás, ellenére mindannak, amit a jó nevelés ez apró lényekre is ráparancsol. Ime valami, ami legelőbb, az első pillanatra feltünik. Hiába a leggondosabb nevelés, azt az udvariasságot, melyet a felnőtt ember (a legalsóbb osztálybeli is) tanusit a nő iránt, a gyermekbe lehetetlen beleoktatni. Megtanulhat bizonyos formaságokat, a felfogást azonban (a gyöngébb nemnek tartozó hódolatról) nem teszi magáévá egész a serdülésig, mindaddig, mig a nem megszünik puszta fogalom lenni, s mindaddig, mig a leánykában nem sejti az asszonyt. Egyik kétségtelen jeléül annak, hogy minden illem és udvariasság csak az érzékiség fügefalevele, abban az időben, mikor az érzékiség még nem ébredt fel, a serdületlen fiunak (minden beléje vert jó modor ellenére) a kis leány csak egy megvetett, tökéletlenebb (mert gyöngébb) czimbora, akire a legtöbb élcz pattog, akivel szemben legkiméletlenebb, a legkevésbbé gyöngéd. A kis leány már korábban mert a serdülés nála korábban kezdődik. Egyenlő koru s különböző nemü gyermekeknél (leányoknál, akik respektálja a még fel nem ébredt férfiasságot is, talán már közel vannak a kritikus időhöz, s fiuknál, akik még messze vannak a serdüléstől) ez valami különös visszásságot idéz elő, az érintkezés formájában. Nincs nyersebb lény, mint egy tizenegyéves fiu, s nincs alázatosabb, hódolatra, megadásra hajlandóbb teremtés, mint egy tizenegyéves leány. E jelenséget nem szokták eléggé megszivlelni, pedig nem jelentéktelen a nevelést illetőleg. De általában, senkivel sem foglalkoznak kevesebbet, mint egy ilyen kellemetlen, kamaszkodó lénynyel, -13- akire pedig, mivel leginkább nyilt minden benyomásnak, legjobban kellene vigyázni.

És ha nagyon keserves is velük foglalkozni, az a fáradság sem lehet minden öröm nélkül. Az értelem (a legelső időket kivéve) sohasem fejlődik gyorsabban, mint épp ebben a korban. Ki nem vette észre, hogy ily koru gyermeknek a megfigyelése és viccze több, mint mikor felnő? Hogy kinevetnek bennünket véneket s mennyire a fejin találják a szeget!

Ami engemet illet, nincs rancune-öm, s szeretem őket, mert már a küzdő embert látom bennük, nevetségesen kicsinyitett embert ugyan, de a fődologban: az életrevalóságban már bevégzett, készen álló valakit, a küzdő ember minden bünével, s minden jó hajlandóságával.

Minthogy annak idején nekünk is meg kellett ismerkednünk a permutácziók és variácziók rejtelmeivel s más eféle hasznos dolgokkal, elvégezzük, hogy annak a nemzedéknek, melynek majdan átaladjuk az élet fáklyáját, szintén ki kell állnia a türelemnek eme tüzpróbáit. És ezeket a mindenre fogékony, rendkivül receptiv hajlamu lényeket átadjuk (többé-kevésbbé egész napra, néha egészen is) egy nagy kaszárnyának, melynek megvannak a maga sajátos erkölcsei, (az erkölcs szó itt lucus a non lucendo), hadd idomítsák őket olyan edzett legényekké, a kikben később se a permutácziók, se egyéb iskolai mikrobák kárt ne tehessenek. S ha némelyikünk érez e miatt valami gyönge lelkifurdalást, a benső szózatot elnémítjuk azzal a megnyugtató tudattal, hogy Newton kéttagi tantéte nélkül később úgy se lenne hivataluk, a mi tudvalevőleg a lakásbérrel s egyéb járandóságokkal együtt a legfőbb világi jó, s végső czélja minden emberi törekvésnek. -14-

S az idomítani való lényeket, a kiknek nyilt, eleven esze eleinte reagál minden tudományos baczillus ellen, igyekszünk jó korán kiüldözni a fészekből, mert mikor még egészen kicsik és gyöngék, mégis csak erőtlenebb az ellentállásuk.

A madár, ha terhére van a fiókája, egyszerűen kitúrja maga mellől. Az ember, a kinek terhére van a porontya, szebb módon igyekszik szabadulni tőle; s e végből – évszázadokon át – különböző intézményeket talált fel. Először az egyetemeket, később a közép- majd a népiskolákat, végre a kisdedóvókat. Nemsokára talán már a csecsemőktől is szabadulni kiván, s ide s tova látom már az időt, mikor az Erzsébet-téri sétányból s egyéb dajkasziveknek kedves helyekből szintén állami intézmény lesz, mely majdan előkészít a magasabb czélú kisdedóvóra. Lesznek eminens és hanyag csecsemők, mely utóbbiak, ha nem oly térképeket festenek a fehérneműikre, a milyeneket a felállítandó intézet szabályai megkivánnak, elvesztik ama jogukat, hogy később doktorátust tehessenek.

Ma még nem haladt ennyire a czivilizáczió. De már láthatni iszonyatos nagy táskákkal olyan gyerekeket, a kik még nem tudnak járni, csak ődöngnek, a mint a czirkuszokban és hippodromokban láthatni idomitott galambokat, a melyeket tüzes abroncsokon ugratnak keresztül.

S azért hiába mondaná valaki akármelyik apának: – Ne adja a gyermekét iskolába öt-hat éves korában. A munka, melyet ott rászabnak, képtelenül sok az ő kis erejének, nem is beszélve arról, hogy ott nem azokat a lelki tehetségeit fejlesztik, a melyek már megvannak, hanem azokat a képességeit erőltetik, a melyek még csak ezután fejlődnének ki, ha előbb a bölcsek Módszer-e csiráiban el nem pusztitaná ezeket. -15- Legyen, ne szóljunk róla, hogy az iskoláknak, mint a börtönöknek, speciális nyavalyáik is vannak, de gondolja meg, hogy ha gyermeke nem pusztul is el az erejét meghaladó munkában: akkor fog kidőlni a túlságosan súlyos iga alól, mikor a munkának tulajdonképeni ideje elérkeznék. Akadályozza meg, hogy a gyermekéből proletár váljék, a ki élete egy jelentékeny részét egy kétes becsű czélnak áldozza, csak azért, hogy aztán, pár lépéssel a czél előtt, fáradtságtól kimerülten hulljon össze.

Nem ilyen szavak, a Bossuet ékesszólása is hiába való volna. Melyik apa nem gondolja, hogy az ő gyermeke erősebb, eszesebb, jobban munkabíró, mint a többi valamennyi? Azért apa, hogy kivételnek higyje a magzatát, azért csillag az a gyermek, hogy ragyogjon. S azután persze – a nagy verseny!

Mert hogy később a versenyre képes legyen, hogy fölülkerekedhessék a többin, a kik számtalanok, hogy egy szóval megélhessen: a lehető legkorábban munkához kell látnia. A mint a teher mindig nagyobb, a munkaidő is, a Jákob próbaideje is mindig hosszabb. Az a gyermek, a ki még ma alig tud a maga lábán bemenni az iskolába, az „életútnak ép középfelében“ lesz, mikor megengedik neki, hogy igazán a maga lábán járjon. Mert nálunk nem az a törekvés, hogy minél több embernek lehetővé váljék a szellemi előhaladás, hanem az, hogy minél sikeresebben visszariasszák azokat, a kik a magasba kivánkoznak. Úgy látszik, csak akkor lesznek csizmadiáink, ha majd az ügyvédi vizsgálatokon a felsőbb mennyiségtanból is kérdezgetni fognak. Sőt meglehet, a versenyt később úgy meg fogják szorítani, hogy az unokáink közül csak az juthat kvalifikáczióhoz, a ki (mint a mesékben a kalandos herczegek a királyok rébuszait) meg fogja fejteni a közoktatásügyi miniszter találós meséit. -16-

Oberländernek van egy gyönyörű rajza, mely a „jövő századbeli gyermekek“-et ábrázolja. Nyavalyás testű, elkényszeredett, idomtalanul nagy fejű gyermekek, a kik járni nem tudnak, csak csúsznak, nyüzsögnek egy óriás könyvtáron: az álványokon, a könyvek között, a polczok tetején, mintha rovarok s nem emberi lények volnának. Mások lent a földön vonszolnak maguknál négyszerte nagyobb foliókat; egyik-másik belebújt egy-egy roppant könyvbe s ott tanul nagy kínnal, alig birva tartani, néha-néha el is ejtve túlfejlődött, iszonyú fejét.

A szatira pompás; de a nagy fejeket nem lehet egész komolyan venni. Mert a milyen nyilvánvaló, hogy a modern tanítási rendszer tönkre teszi a gyermekek testét, ép annyira kétséges, hogy valami feltünő szellemi fejlődéssel járna. A mint hogy nem is élhet egészséges agy a nagyon silány testben.

Például a nálunk elfogadott tanítási rendszert kissé kompromittálja néhány – véletlen?, a mit mindenki észrevett. Hogy a mióta a német nyelv tanulása az iskolában kötelező, az emberek nem tudnak németül; hogy az a generáczió, mely az imént nőtt fel, s melybe már az iskolában igyekeztek beleverni a franczia nyelvet, nem tud francziául, míg az előbbi, melynek a franczia nyelv tanulása csak privata diligentia volt, többre vitte; hogy a közjogot azóta tudják legkevésbbé, mióta ennek a tárgynak a hallgatása az egyetemen kötelező, és így tovább, mert folytathatnám. De hát „a tudás nem áldás“, és az iskolának nem ismeretek terjesztése a legfőbb czélja. Legyen. Hanem abban mégis van valami megfigyelni való, hogy bizonyos idő óta, s ép azóta, mióta az iskolás gyermekeknek a szellemi munkával való túlterhelése oly képtelen arányokban növekszik, a szellemi munkásságnak csaknem összes -17- térein minden új generaczió gyöngébbnek bizonyul a megelőzőhöz képest. Bizonyságaim: a természettudomány, a történelem, a nyelvészet művelői már jó hosszú idő óta. Ne tekintsenek a néhány kivételre, s hasonlítsák őket egymáshoz összeségükben.

Külföldön, a hol különben nem félnek attól, hogy a műveltség nagyon el talál harapózni, nem restelnek mozogni a czélból, hogy az iskolás gyermekek terhén könnyítsenek. Nálunk nem szabad e terheken könnyiteni, mert több szükségünk van csizmadiákra, mint tudósokra. Vajjon? A mi engem illet, nem vagyok bizonyos benne.

ASZFALT BETTI.

„Ej ej, kedves Tantalus ur, tisztelt kollégám, ön egy idő óta sokat foglalkozik Aszfalt Bettivel.

a mint Louis Bouilhet mondja. (Nagyon szeretem Louis Bouilhet-t, mert műforditóink még nem keritették a hatalmukba.) Hát persze, kellemes látni, kivált kitünő ebéd után, a mint Betti égnek emelgeti fedetlen lábait, a zongorának, a szegények hangszerének, szomoruan henczegő hangjai mellett. És még kellemesebb hallgatni a sanszonett tündérének mesésen ordináré hangját, a mikoron a divatos utczai kuplét rikoltozza el. Ó, ezek a mennyei repedt-fazék hangok! Az ember azt hinné, hogy Tabarin feleségét hallja, a kiben a végzet kegyelméből egy fiákkeres vére csörgedez! Szó sincs róla, ez a mulatság a modern gavallérok méltó élvezete. A modern ember, miután belecsömörlött a sok finomságba, s eltelt a delikát dolgok élvezetével, megkivánja a canaille-t, az ő mulatságaival s az ő Vénusaival egyetemben. Igy mulathatott a derék Lucretius, a kit tudvalevőleg a tulságosan használt cantharidine veszített el, a miképpen ön mulat, tisztelt Tantalus ur, s igy kiálthatott fel, miután fenékig üritette krétai borral telt serlegét, – miközben -19- syriai sáfránnak illata szállongott a teremben –: Évohé! Éljen a szenny! Éljen a sár! – a miképpen ön kiált fel, reggeli öt óra felé, a Folies Funambulesques-ben: Hab’n S’ ’n Idee?!!

Csakhogy Lucretiusnak akkor már nem volt semmi veszteni valója, s bizonyos ön abban, tisztelt Tantalus ur, hogy már ön se veszíthet semmit? Hogy ez a vég kezdete? S hogy jöhet az özönviz?

Természetesen, mikor ön vasárnap délben végig sétál a váczi-utczán, büszkén mint Artaban, ragyogó haut de forme kalapban, fehér szegfűvel a gomblyukában, annak az embernek a nyugodt, öntudatos lépteivel, a kinek számára Havannában lázasan gyártják az Exceptionales-t, a mikoron ön kabátja remek szabásának teljes tudatában egy gondolatokkal terhes, szóval kifejezhetetlen pillantást vet a kirakatokban pironkodó mennyasszonyi kelengyékre, akkor tisztelt Tantalus ur, bizonyára sértés volna föltenni önről, hogy még lehet vesziteni valója is, hogy még nem élvezett mindent, hogy a földnek vannak örömei, melyek ön előtt még ismeretlenek, de annál kivánatosabbak, hogy végre lakozhatik önben némi rejtett, takargatott, szégyenlett valami, a mi különben önnek a legértékesebb tulajdonsága, egy kis naivság, hogy a nevén nevezzem?…

Mindezt bizonyára sértés volna föltenni önről, mikor a mondott időpontban áprilisi felöltőjét mutatja be a nagyvilágnak, s mikor az ön változatlanul közömbös arcáról félreismerhetetlenül le lehet olvasni a Theophile Gautier ismeretes mondatát: „Semmi se jó semmire, és nincs is semmi; különben minden megtörténik, de ez mélységesen mindegy.“

De hát akkor, tisztelt Tantalus ur, mikor otthon a pihenés egy éjszakáján, leveti az álorczáját, mikor minden -20- póz nélkül bebujik az ágyába, s mikor annak tudatában, hogy ön jelenleg csak egy puczér, satnya, disztelen test, egy czigaretta mellett elgondolkozik arról, a mit a Tegnapelőtt, a Tegnap, és a Ma állhatatosan megtagadtak öntől, s a mit ön, egyedül lévén, nem szünik meg a Holnap-tól könyörögni, alázatosan, félénken, mintha nem is ön lett volna a déli Artaban, vajjon akkor is azt gondolja-e hogy önnek nincs már veszteni valója?

Vajjon nem jut-e eszébe, hogy az a Mult, melynek sötét homlokkal csapja a reklámot, csak a Trublot kalandjaival van tele, hogy a Jövő önnek még mindennel adósa, s hogy önnek még eddigelé a Végzet nem adta meg azt, a mi kijut minden napszámosnak, s kijut a jámbor közkatonának, a ki vasárnap délután kézen fogva ballag ki imádottjával a városligetbe, erre a kopár, nyomorult mezőségre, mely mindenre emlékeztet, csak Artemis berkeire nem.

Vajjon megvallja-e magának, tisztelt Tantalus ur, a pihenés e ritka éjszakáin, hogy ön a gonosz tréfák mestere, a rossz helyek hőse, kicsufolója az egész világnak, s fumigálója az egész női nemnek, hogy ön tulajdonképpen egy igen-igen szegény ember, a nélkülözők legszegényebbike?!

A naczionáléja igy szól: „huszonöt éves, nőtlen, óradíjas tanár a XI. ker gimnáziumban“, s hozzá tehetem, hogy: szerzője egy vers-kötetnek, melyet a jó barátok serege uni sono remeknek nyilvánitott, tizenkét tárczában és huszonegy apró hirben.

Ah milyen telides tele volt ez a könyv a pogány szerelemmel! Egész sereg Phryné és Lais mosolygott ki a sorok közül; s a megénekelt szépek közt ott trónolt Thais, Thais, a minden hetairák királynője, szőke hajában -21- a hires ibolyákkal, melyek mintha csak halványabb kék szemek lettek volna, Thais, csodás fényű, kék szemeivel, melyek mintha csak ragyogó ibolyák lettek volna… Ah, mily tüzes, pompázó, lármás szerelmekről mesélt ez a könyv! Hivalkodó verseiben minduntalan megszólalt az érzéki szerelem ujjongó danája; s az egész egy roppant dithyrambus volt a forró csóku Cythere tiszteletére.

És mindez hazugság volt, tisztelt kollegám; költői ábránd, irodalmi affektáczió. Az érzéki szerelemnek azt az édes mámorát, melyet oly fényes szavakkal irt le, ön csak Catullus és Propertius által ismerte meg: azok, a kiket ön szeretett (ha ez a szó itt nem szentségtörés) lelketlenűl adták át magukat az egész világnak; a hetairák, a kiket ön látott, a vágóhídra lépegető marhák csöndes rezignácziójával vitték a vásárra fonnyadó karjaikat.

S mi, a kik, mikor ön lehetetlen szegfűjével végig pompázik a váczi utczán, azt hisszük, hogy most, valahol messze, egy csapat várkisasszony sorvad ön miatt, mi mindnyájan csalódunk. Ön a költő, nem ismeri a szerelmet, legalább nem az egész szerelmet. S hogy ha véletlenül, talált az útszélen valami olyat, a mi szerelemnek tünt fel egy-egy pillanatra, ez csak olyan szerelem volt, a melyért nem volt érdemes lehajolni.

Hogy ki ennek az oka? Hát ön. Vagy ha úgy tetszik: a végzet. Önnek két nagy ellensége volt: a szegénység és a könyvek.

Ó, ez igen sok huszonöt éves embernek az esete. A könyvek nagy és mélységes gyönyört adnak oly szeretőknek, a kik tudnak bánni velök, de nem nevelnek hódítókat és nem nevelnek világfiakat. A könyvek félszeggé, ügyetlenné, kételkedővé és félénkké nevelik az udvarlóikat; a könyvek bizalmatlanná tesznek az -22- asszony és bizalmatlanná önmagad iránt. A szerelem országába csak a gondtalannak, a merésznek és a hivőnek van bejárása, s te habozó, ijedős, szkeptikus vagy. És a szegénység, mely igazi életednek egy nehány rövid esztendejében rákényszerített a túlon túl való dologra, mely lefoglalta minden idődet: ezzel megfosztott azoktól az alkalmaktól is, melyekben kisértésbe jöhettél volna: kirohanni könyvbölcseséged kinai falai közül. A szerelem követelő isten, azt kivánja, hogy: „Idegen isteneid ne legyenek én előttem“ S te, mikor egyszer-egyszer megindultál a nagy vállalkozásra, a félútról csüggedten tértél vissza könyveid közé. Lassankint aztán beletörődtél a nélkülözésedbe. S egyszerre azon veszed észre magadat, hogy az a világ, melybe kivánkoztál, meg a tied, két külön világ; hogy azoknak a nyelvén, a kiktől a boldogságot remélhetnéd, te nem tudsz beszélni; hogy egy fiatal leányhoz nincsen mit mondanod, a mint nincsen mit mondanod egy szerecsenhez; hogy a mikor szóba kell állanod egy ilyen fiatal leánynyal, csak azon töröd a fejedet, miképpen menekülj… És menekülsz, szegény ember, pedig talán a tulajdon szerencséd elől menekülsz. Nos, ha igen, akkor már el vagy veszve. S akkor már meg van irva, hogy ötven esztendős korodban feleségül fogod venni a gazdasszonyodat, mint János Jakab.

Ez az eset számtalan huszonöt éves könyvmolynak az esete, s egy kissé az öné is, tisztelt Tantalus uram. Az ön kázusát nem látom ugyan ilyen vigasztalannak (a szegfű bizalmat gerjeszt bennem), de hogy a baj meg van önben is, arra épp Aszfalt Betti a tanum.

Mert, hogy az ön gondolatai minduntalan visszaszökdécselnek a sanszonett tündérére, ez mutatja, hogy a baj már elfogta önt, hogy tudatában van a szerencsétlenségének s hogy ágaskodik ellene. -23-

Látni való, hogy a józanság éjszakáin, mikor a dőzsöléstől kimerülten, álmatlanul hánykolódik ágyában, nagyon, de nagyon érzi a nélkülözését. S ilyenkor titkon, lopva bevallja önmagának, hogy egész életéből rettenetesen hiányzik valami, a legfőbb, az, a mi nélkül élni nem érdemes, egy női lény.

Egy női lény, a ki a milói Venusra emlékeztesse önt, s a ki soha se juttassa eszébe a Cytherének tett profán áldozatokat. Olyan női lény, a kiről, midőn eljő a rózsaújjú hajnal, nyomtalanul siklanak le a mámor emlékei, mint Afroditéről a habok. Olyan női lény, a kivel szemben a vágy soha sem hal el, hanem, mint a Főnix, mindjárt föltámad hamvaiból. Az a női lény, a ki nem nyomorult árú, hanem a mindenütt jelen való Léleknek egy misztikus része, az egyetlen kibetűzhető rejtély az örök talányok közül…

Igen, hiányzik önnek a női lehellet jótéteménye, az asszonyi hatodik érzék gyöngéd figyelme, a tündér ujjak édes gondoskodása s az az egyetlen, igazi intimitás, melynek a barátság csak hitvány paródiája. Az az édes meleg, melyet nem adnak meg a májusi nap enyhe sugarai, az a derű, az a verőfény, melyet egyedül hiába keres déli vidékek olajfa-ligetében…

Hiányzik önnek az a női lény, a ki nélkül meghalni átok, és élni nyomoruság.

S valjuk meg, magunk közt, kedves barátom, hogy mig látszólag a pálmák után tör, valósággal soha sem szünik meg keresni az igéret földének réteit, a hol azok a virágok nyilnak.

Ebben az állandó hangulatban ön elég oktalan volt, meglátni Aszfalt Bettit. Ez nagy könnyelműség volt, tisztelt uram.

Tudom, hogy Betti válogatós, hogy egy hajszállal -24- jobb vagy rosszabb, mint a többi kitagadott. Tudom hogy ma visszautasitja a gyémántot, holnap pedig a szerenádot, a szeszélye szerint, mert értékesebbnek óhajt látszani, mint a minő. Tudom, hogy van benne némi megkülönböztető önfejüség, utolsó maradéka egy elfecsérelt distinctiónak. Tudom, hogy Betti gonosznak született, a mint csak egy milliomok közül, s tudom, hogy a perverzitás démoni alakjában már vonzó erő. S tudom végre, hogy Bettinek csodálatos szeme van, mely mintha mindig egy elveszitett paradicsomba tekintene vissza…

De éppen azért azt mondom önnek, kedves barátom, hogy forduljon sarkon, meneküljön s vissza ne nézzen többé, hogy úgy ne járjon, mint Loth felesége.

A női szív rejtelmeiből ép oly keveset ismerhetünk meg, mint a mennyboltozat titkaiból. De egyet-mást ki lehet olvasni innen is, onnan is.

Járatos ön a népszerű csillagászatban? Ha igen, úgy bizonyára tudja, hogy a csillagok miriádjai közül a legközelebb van hozzánk egy rezgő fényű kis csillag, melyet a Centaur alfájá-nak hivnak. A Centaur alfája nagyon közel van a mi napunkhoz; egy kőhajitásnyira, mondanák a mindenáron magyarok. Nos a Centaur alfájának a fénye, 79.000 mértföldet számitva egy másodperczre, három és fél év alatt érkezik hozzánk. A Sirius világossága meg éppen tizenhét évig utazik, a mig hozzánk ér; pedig a Sirius is egy a szomszédjaink közül. De van olyan csillag is, mely kialudt már századok óta, s fényének régtől fogva utazó sugarai még folyvást és folyvást érkeznek hozzánk. Az a számtalan fény, melyet a mennybolton éjről-éjre látunk, nem egykoru velünk; mindannyian más és más multról beszélnek. -25- Némelyik beláthatalanul messzi multról beszél. S akárhány fénysugár, melyen éjente elgyönyörködünk, ott utazott már az égen, mikor még a mi földünk nem is létezett. Az ég tele van kialudt csillagokkal. Az a szem, mely először tekint föl a mennyboltra, nem tudja őket az élő testektől megkülönböztetni, de a tapasztalt tekintet már megismeri őket vöröses, füstölgő világosságukról. Ez a csillagok haldoklásának a szimptómája a csillagászok szerint.

Ezekről a kialudt csillagokról szól Auguste Dorchain-nek egy szép költeménye, melynek a példázatát figyelmébe óhajtanám ajánlani, tisztelt Tantalus uram. Szivlelje meg a példázatot; olyan ember mondja, a kinek fején történt a dolog.

Látod azt a csillagot – szól a költő – ott, közel a zenithez? Egykor élet vala rajta; s a világában létezők alá voltak vetve az élet és a szerelem örök törvényeinek. Aztán elhangzott róla minden hang, sugarai kialudtak és most holtan bolyong az ürességben. De oly messze van, hogy bár ezer év óta bolyg kihütlen és magányosan, utolsó sugara még most sem hatolt le a földre. És igy ránk nézve semmi sem változott rajta; a szürkület minden reggel elviszi s minden este visszaadja bizonytalan fényét; senki se tudja, hogy meg van halva. Az aggódó matróz még mindig keresi tekintetével, s még mindig úgy látja, hogy ott ragyog a messzeségben; a tengerparton bolyongó, összeölelkezett párok rá esküsznek, hogy álmuk örökkévaló lesz… Igy a nők között, a kiket utadon találsz s a kiket élőknek hiszesz, hány van olyan, a kinek a szive meg van fagyva! – Jó ember, a ki forró, hűséges szerelemről ábrándozol, ha nem akarsz mindig és hiába szenvedni, válassz ki magadnak, mentül hamarább, egy szeplőtelen leányt, s vedd el feleségül. Olyat, kinél a szerelem -26- virága csak most és csak érted kezd nyiladozni… És ne add át a többieknek a te poéta-lelkedet soha, még csak egy napig se… Szegény álmodozó, még szerelemnek vehetnéd az ő hideg és néma ölelésöket. Néha, tisztának tetsző vagy rejtelmes pillantásaikban azt vélnéd, valami különös láng ragyog fel… Vigyázz! A reflex még ott van a szemében, de a lelkében nincsen többé tűzhely. Ó, mily bolond volna, a ki ezeket a csalékony, ál-fényességeket tenné vezérlő világává! – Ne fordulj vissza! – Ne nézz rájok többé! – Csak kialudt csillagokat láttál!“

AZ ELÁTKOZOTT FÜ.

Megszégyenüléssel és köteles tisztelettel olvastam el azt a szigorú itéletet, melyet a Kaméliás hölgy nagynevű szerzője mondott ki ránk, balgatag, javíthatatlan dohányzókra. Ezt a kemény kritikát Tolsztoj Leó grófnak köszönhettük, a ki franczia nyelven könyvet adott ki Az alkohol és a dohány fogyasztóinak a megalázására. A könyvet még csak elviselték volna a dohány barátai, azzal vigasztalódva, hogy: „Ki olvas könyvet?!“… De azt a czikket, melyben Dumas fils ráduplázott a czipő-foltozó próféta dörgedelmeire, már elolvasta az egész világ. A Figaro eljár a czivilizált földrész minden tájékára; s a hol ez a világlap megjelenik, ott mindenütt sokat beszéltek erről az érdekes anathémáról. Annyi bizonyos, hogy mióta I. Jakab, a tudós angol király, megirta Misocapnos-át s mióta IV. Amurát karóba huzatta a tetten ért dohányzókat: azóta, ama sok megtámadtatás közül, melyben a dohány részesült, egy sem okozott nagyobb szenzácziót, mint a nagy orosz és a nagy franczia kirohanása. Tabago füvének minden időben voltak nagyszámu s konok ellenségei. Las Casas nem győzött eléggé álmélkodni a Columbus és a Cortez embereinek ostobaságán, a kik – minden igaz ok nélkül – jónak látták utánozni az indiánokat, s a szentnek mondott fű egy-egy göngyölegét a szájukba vették és meggyujtották. S alig -28- kezdték füstölni az angolok a Sir Francis Drake legelső, Európába hozott dohányleveleit, már megjelent egy gúnyirat: Tabacco battered and the Pipe shattered, melyben az emberséges Josué Sylvester ugyancsak neki rohant a füstölés hóbortos divatjának. És kevéssel rá, hogy Nicot János, a nagy műveltségű diplomata, Medicis Katalin előtt a dohány gyógyító hatásairól tartott előadásokat (a királyné füvének egyéb jó tulajdonságait még nem ismerte): egész tudós tábor verődött össze, mely egyik kötetet a másik után produkálta, hogy a megtévesztett emberiséget a dohányzás káros következményeire figyelmeztesse. A félelmetesen tudományos Lepsius, Braun, Courtigi és Fagon mesterek egymás után bizonyítgatták, hogy a dohány kiszárítja a beleket, árt az agyvelőnek és megröviditi az életet. A dohány nem pusztult bele ebbe a sok támadásba, de ma épp annyi ellenséget számlál, mint hajdan. A mai támadók persze körülbelül ugyanazt mondják, mint a régiek. Depierris doktor szerint a dohány emésztési zavarokat, ideggyöngeségeket, szédüléseket okoz; árt a tüdőnek, a gyomornak, a szivnek, a szemnek, a halló érzéknek, az agyvelőnek, s különösen az emlékező képességnek. Beau doktor szerint a nyelvrákot a dohányzástól kapni. Millot doktor azt erősiti, hogy a mértéktelen dohányzás praedestinál az agylágyulásra. Johnston doktor szerint a pipázás megrázkódtatja az idegrendszert. Rouillard és Mérat doktorok úgy vélik, hogy a dohányzás hülyeséget idézhet elő. Szóval meglehet, hogy még a lábfájásoknak is a dohány az okozója. Mindez azonban nem akadályozza meg, hogy a Cubában gyártott 250 millió szivar el ne fogyjon, s a dohányzás ellen koronkint megeresztett filippikák nem igen csinálnak szenzácziót. Mert, úgy látszik, az ördög nem olyan fekete, mint a milyennek -29- festik; s a statisztika nem bizonyít a tudósok mellett. Az egészségi viszonyok legalább sehol sem sulyosbodnak a dohányzás terjedésének arányában; s az élettartam átlag-számát ez a gyilkos szokás nem kisebbítette. Ha tehát egy-egy új ember akad, a ki a dohányzás veszedelmével fenyegetőzik, az nem igen kelt föltünést, hacsak ama társaságban nem, mely a dohánynyal való visszaélés korlátozása czéljából alakult. De Dumas másféle nézőpontból kritizálja a dohányzást, s anathémáját, melyet akkor dörgött el, mikor Tolsztoj könyve sorra megszólaltatta a dohányzás valamennyi ellenségét, éppen ez teszi érdekessé.

Mert hogy a Kaméliás hölgy szerzője mindig kártékonynak és veszedelmesnek tartotta a füstölés örömét, ez már korábban is ismeretes volt. A mikor „a dohánynyal üzött visszaélések korlátozására“ alakult társaság megszavaztatta a dohányzásról Francziaország összes jelentékeny iróit, ezek közül egynek a szavazata sem volt oly lesujtó a vega-kra (a cubai nagy dohányültetvényekre), mint éppen a Dumas fils-é. A Livre des fumeurs feljegyezte az összes meginterviewoltak nyilatkozatait. S ezekből kiderül, hogy a franczia irodalom kitünőségeinek igen nagy többsége halálos ellensége volt a dohányzásnak. Jules Sandeau-t kivéve, a ki azt tartotta, hogy minden férfi a ki nem dohányzik, tökéletlen ember, nem is igen találkozott franczia iró, a ki Villar y Villar-nak meg Carjaval-nak valami nagy barátja lett volna. A régebbiek közül csak Théophile Gautier volt még a dohány pártján. Az ujabbak között meg mindössze három nagy iró akadt, a kik dohányzóknak vallják magukat, s a kik úgy nyilatkoznak, hogy eddig még nem volt okuk megbánni ily módon elkövetett vétkeiket. Ellenben rendkivül sokan vannak közöttük, a kik soha se vettek szájukba még csak -30- egy czigarettát se s még többen, akik valaha nagy dohányosok voltak, de életük utolsó éveiben keservesen megbánták, hogy Havannára csak rá is gondoltak. Feuillet, Augier nem győztek eleget panaszkodni, hogy mennyit kell szenvedniök, a miért egykor oly istentelenül füstöltek. Edmond de Goncourt elbeszéli, mekkora migraine-jei, mily sűrű szédülései, s mit én tudom, minő bajai vannak, s mindez csak azért, mert fiatal korában úgy csibukolt, mint egy török. Ezek a mea culpá-k tele vannak átkokkal, melyeket az idézett jelesek csőstül zúdítanak rá a mérges, ördögi fűre. Ah, édes a szívása, de keserű az utóize a gonosz Villar y Villar-nak! Pedig tán nem a szivar gonosz, hanem az öregség. Ezek a panaszkodók, a „szánom-bánom“ kijelentői, mind egy szálig öreg emberek. S bizony a vénség soha se rózsás, jőjjön viharos vagy jőjjön kristálytiszta multra.

Azok persze, a kiket a hosszú czimű egyesület megszavaztatott, mindannyian csak higiénikus nézőpontból kritizálták a dohányzást, Dumas fils-szel, a havannák legintranzigensebb ellenségével egyetemben. De ezekben a nyilatkozatokban nem volt semmi nevezetes. Hogy a dohányzás, mihelyt szenvedélylyé válik, kártékony lehet, mint minden szenvedély, s hogy a mértéktelen füstölés előidézheti az összes felsorolt funkczionális zavarokat, azzal, ilyen illusztris emberek bizonygatása nélkül is, tisztában lehetett a világ. Valamint tisztában lehetett azzal is, hogy a sötét képek, melyeket az említett tudós doktorok a dohányzás káros hatásairól festettek, meglehetősen túlzottak. Mert hisz, ha tökéletesen igazuk volna, háromszáz esztendő óta már kipusztult volna a világ. És ellenkezőleg, csak a dohányföldek pusztultak ki. Mert például az az első rangu minőségü dohány, melyből az igazi, primae -31- classis, nemes aromáju havanna készült, ma nem létezik többé. Ennek a dohánynak csak egy talaja volt: a Vuelta-Abajo, Cuba szigetének alsó völgye. (Cuba szigete két nagy, dohány-ültetvényekkel teli völgyből áll; ezek közül az alsóbbikban terem a „havanna.“) A Vuelta-Abajo azonban már nem az, a mi volt például a negyvenes években, a mikor egy év alatt másfél milliárd remek szivart ekszpediált Európába. A rablógazdálkodás a meddőség veszedelmébe juttatta. A föld kimerült; s hogy mégis teremjen, guanóval kellett megbrownséquard-ozni. Azóta a vuelta-abajoi dohánynak nincs meg a régi, nemes aromája. Ki lehet számítani, hogy nem sokára egyáltalán nem lesz havanna, s a mint ma az igazi Château-d’Yquem-et csak fejedelmek isszák, azt a szivart, a melyet mi még megkapunk hetvenöt krajczárért, a jövő századokban már csak az akkori Rothschildok fogják színi. Ha ugyan akkorára a dohányzás végkép ki nem fog menni a divatból. És ez nem lehetetlen. Végre is, ki tudja, nem jön-e utánunk néhány olyan generáczió, melyben a közönséges ember is – mint mostanában csak a kivételek, egy Dumas fils vagy egy Tolsztoj – levonja theoriáiból a végső konzekvencziákat, s a Dumas fils-éhoz hasonló ethikai elvek alapján haladva, le fogja vetkőzni a dohányzás immorális szokását?! Ez a most még beláthatatlan morális fejlődés attól az időtől datálódnék, amikor a Kaméliás hölgy szerzője épp úgy, mint Tolsztoj, ethikai nézőpontból mondta ki anathémáját a dohányzás bestiális szokására, – mely annál ostobább, mert nem is ösztönszerü, – hogy legalább egy perczre késleltetni igyekezzék a planéta morális öngyilkosságát.

A Tolsztoj gróf és a Dumas fils álláspontja között nagy a különbség. Az orosz apostol, aki fanatikusa -32- a tulajdon vallásának, kárhoztatja a bor és a dohány élvezetét, a mint kárhoztat minden élvezetet, mert hisz az ő hiveinek csak egy öröm adatott: az aszkézis, a lemondás, a rezignáczió. Igazán sajátságos ez az ultra-modern iró és az ő ájtatos iskolája. Próféta és hivek között nagyobb ellentétet aligha produkált még az emberiség tarka története, mint a minő Tolsztoj grófot választja el bálványozóitól. A világban mintha megujhodnék az alexandriai iskola léha skepticzizmusa, mintha ujra élnők a mohó, a sietve élő, a ridegen raczionalista epikureizmus korszakát, a szellem arisztokratább, mint valaha: s ebben a környezetben megjelenik egy szőrcsuhás és mezitlábas alak, a ki a legmélységesebb és legmisztikusabb hitnek csinál propagandát, a ki az abnegácziót, a nélkülözést, a test sanyargatását és a lelkialázatosságot hirdeti, s környezete, melytől pedig oly idegen, mintha a Sziriusz lakója volna, töri magát, hogy lábához térdelhessen s áldását kérhesse. Meglehet ugyan, hogy prófétáját éppen azért fogadja ilyen tisztességtudással, mert ez a próféta egészen más ember, mint ő maga (az alexandriai dilettánsok is szivesen látták bankettjeiken, filozofáló estélyeiken, a libiai sivatag fanatikus anachoretáit), de végre is, konstatálhatjuk, hogy a mi profétánk és más fából faragott hivei tökéletesen megértik egymást. Mik azok a mozgató erők, melyek a mi világunkat a lázas cselekvésnek pihenés nélkül való, örök Vitus-tánczára kényszeritik? A szerelem, az ambiczió, a pénz, a müvészet. És Remete Leó az egész világ tapsai közt ront neki a szerelemnek, a mely érzéki; a müvészetnek, mely gőgös és profán; a pénznek, mely kereskedik és az ambicziónak, mely mások hulláin gázol. -33- De ime, cselekvéseinknek volna még egy igen fontos rugója; és Tolsztoj gróf erre is rákeriti a sort. Ez a rugó: a sok apró kényelmi élvezet, mely külön-külön mind egy-egy nagy fejezet ennek a falánk, nagy czélokat nem ismerő s csak a fizikai jólétre törekvő kornak. Ilyen nagy fejezetek a bor, a dohány, a kártya. Tolsztoj gróf mindenekelőtt csak a bort és a dohányt pellengérezte ki, de később alkalmasint a játékra is rákerült volna a sor. A kezdet mindenesetre sokat igért. Tolsztoj gróf nem csak azért haragudott a borra és a dohányra, mert élvezetek, – s az ő szemében semmiféle élvezet nem találhatott kegyelmet – hanem főkép azért, mert a nagy bünök leghatalmasabb stimulánsait látta bennök. S szerinte a borivó és a dohányos praemeditáczióval használja ezeket a stimulánsokat, vagyis nem annyira magáért a hitvány élvezetért iszik és füstöl, hanem a czélból, hogy könnyebben elhatározza magát a rosszra, hogy tultegye magát lelke jobbik részének skrupulusain, hogy hamarább megalkudjék lelkiismeretével stb. stb. A Kaméliás hölgy szerzője tagadja a praemeditácziót s a nagy különbség az ő s a Tolsztoj álláspontja között abban van, hogy ő legalább rosszhiszemüséget nem vet a vétkező szemére. De ő is, mintha kétségtelennek tartaná a dohány ernyesztő, depraváló, kábitó hatását.

Megvallom, nem tudtam komolyan venni az orosz apostol tanitása nyomán felhangzó lelkesedést, sőt voltak óráim, mikor hajlandó voltam kételkedni az ő földek és vizek felett lebegő nagy komolyságában is. Mert szemetszurt, hogy ez a vallás-alapitó épp annyit beszéltetett a czipőfoltozásairól, mint a mennyit Cora Pearl beszéltetett a fürdőszobájáról s bármennyire csodálatos is a nagy szelleme, meg kellett -34- adni azt is, hogy ennek az anakorétának a kiadói nagyon jól értettek a reklámcsináláshoz. C’est un malin! – mondták volna róla a francziák, ha nem lettek volna annyira beléhabarodva. S azért nem ütközöm meg azon sem, hogy ilyen megriasztó itéletet mondott rólunk, szegény dohányosokról. A praemeditáczióval ugyan elhajitotta egy kissé a sulykot, de mindez ám hadd növelje eredetiségének a varázsát.

Hanem hogy Dumas fils – ez a páratlanul luczidus, bátor fej – a ki megszokta „levonni a theoriákból a végső következtetéseket“, ha nem is ilyen szigorral, de tán még nagyobb szánakozással itélt rólunk, bünben tévelygőkről s szerencsétlenekről, ez már gondolkozóba ejt egy kissé.

„A természet – igy szól – kissé szégyenkezve, hogy pusztán a maga érdekében s egy olyan gyönge, fegyvertelen, minden testi-lelki nyomoruságnak kitett lényt formált, mint az ember, azt hihette, hogy némi kárpótlással tartozik neki s kompenzáczióképen a bort és a dohányt rendelte neki, két triviális és hozzá méltó élvezetet. Ugy látszik, azért adott neki ilyen banális, vigasztaló szereket, hogy megértesse vele, milyen hitvány remédiumokra méltók összes bajai, nyomoruságai és fájdalmai…“

„Pedig az, hogy mily csekély érdeklődéssel viseltetünk mások bajai és szerencsétlenségei iránt, már maga is fölvilágosithat bennünket arról, hogy mily keveset nyom a latban az egész emberi nem nyomorusága a természet előtt. Ha közömbösek vagyunk azok sorsa iránt, a kikkel együtt járjuk át ezt -35- a siralom-völgyet, noha ugy illenék, hogy ez a közös sors szolidárisakká tegyen bennünket, ha néha közömbösek vagyunk a legközelebbről hozzánk tartozók sorsa iránt is: mért ne volna a természet milliomszor közömbösebb egész nyájunk irányában, ő, a ki tudja, hogy honnan jövünk és hová megyünk, a mit mi nem tudunk?…“

„Még igazán szép volt a természettől, – folytatja tovább – hogy ennek a gyatra emberiségnek olyan vigasztalókat adott, mint a bor és a dohány. Különb vigasztalókat igazán nem érdemeltünk; s azokból az élvezetekből, melyeket okoznak, láthatjuk, hogy már régóta mily kétségbeesésnek adtuk volna át magunkat, ha még ezek a vigasztalóink sem volnának…“

Látnivaló tehát, hogy a borban és a dohányban csak kábitó szereket lát, melyeknek az élvezetét meg se tudná érteni, ha nem volnának felejteni való bajaink és nyomoruságaink.

De belátja, hogy e „vigasztalókról“ az emberiség nem mond le egykönnyen:

„Remélhetjük-e, hogy ha álmaink megvalósulnak s az emberiség fokozatosan fejlődni, tökéletesedni, mondjuk: javulni fog, lemond majd a borról és dohányról? Szó se lehet róla. Összes czikkeink, a mértékletességi egyletek stb. mind nem érnek el semmit. Még a fillokszéra se használ. Soha se csináltak annyi bort, mint azóta, hogy a szőlőtőke nem terem és soha sem szivaroztak annyit, mint azóta, hogy a közönséges szivarok szíhatatlanok, a jó szivarokat pedig aranynyal kell megfizetni…“

„A bajnak mélyebb oka van, mint a fogyasztók ostobasága s az adót kivető közgazdák zsenialitása. -36- A dolog ugy áll, hogy az ember kezd belefáradni a létbe, kezdi bátorságát veszteni az élettől, kezd nem érdeklődni rendeltetése iránt. Látja, hogy ez az egész história mindig ugyanaz s hiszi, hogy mindig, végnélkül és haszontalanul ugyanaz lesz. A száz meg száz század óta, a mióta él, semmit se tudott meg arról, hogy honnan jön; az ezer meg ezer századon át, melyekben még élnie kell, nem látja a czélt, a mely felé megy; mint a föld, melyen lakik, mindig egy körben forog, a nélkül, hogy előre haladna… Hát az egyéniségével, szóval azzal, a mi leginkább érdekli, hogy áll a dolog? Mindig ugyanabban a tudatlanságban sinlődik s mindig ugyanama nyugtalanságok közt hánykolódik…“

„A természet kizsákmányolja, érzékei kijátszszák, álmai megtévesztik, a vallásai megcsalják, a filozófiái tévutra vezetik, a politikusok befonják, nem tudja többé, miben és kiben higyjen s ezen közben nagy morális és szocziális problémák jelentkeznek előtte, melyek soha sem hagynak nyugtot neki. Természetesen csak egy gondolata van: menekülni e problémák elől és elkábulni…“

„A kikerülhetetlen haláltól való rettegés elfogja, hatalmába ejti és szorongatja. Ettől a szörnyü haláltól már csak néhány év választja el. Mit csináljon ezekben az utolsó években, melyek oly gyorsan elmulnak? Mérlegelni kezdi az élet összes dolgait szemben a halál fatális szükségszerüségével: s minden üresnek, hívságosnak és létjogosultság nélkül valónak tünik fel előtte. Mulandósága megalázza és kétségbe ejti. S ha nincs valami nagy ideálja, mint a vallási illuzió, a tudomány iránti rajongás, a müvészi ambiczió vagy a jótékonysági szenvedély, ha -37- nincs meg benne egy se a lélek e részegségei közül: visszaereszkedik ösztöneibe, napról-napra kezd élni, s a közvetlen, alacsony, de bizonyos szenzácziókhoz folyamodik. Talán meg fogják ölni, de hát mi az, a mi nem öli meg? És minthogy okvetetlenül meg kell halnia, mert bárminő utat válaszszon, minden ut a halálba vezet, jobb vigan jutni el odáig, s mit tesz az, hogy egy kicsit korábban, vagy egy kicsit későbben? Ki tudja, nem volna-e jobb: egy kicsit korábban, ki tudja, nem volna-e jobb: mindjárt?…“

„… Tehát: éljen a bor, éljen a dohány!… Ezek se adják meg a tökéletes jólétet, a teljes feledést, de a gondolat elzsibbad és ez is valami… Mert az ember az állatot irigyli, mely minderre nem gondol… Arról van szó, hogy az ember elérje az állatok relativ, de elégséges boldogságát, kikerülve a farkas-szemnézést a végzet nagy problémájával, melyet a természet a gondolkodó teremtmény szerencsétlen privilégiumává tett…“

„Ha közelebbről nézik a dolgot, ebben már van valami az öngyilkosságból…“

„Némi ellentmondással, mely különben csak látszólagos, ugyanaz az ember, a ki kétségbe esett, hogy még csak oly kevés ideig élhet, s a ki elfáradt belé, hogy már annyi ideig élt, megkivánja a tökéletes megsemmisülés állapotát, s a fél-halálban, melyet provokál, s melyben mindennap édeleg, kezdi ugy találni, hogy a tökéletes megsemmisülés állapotában, a végső közömbösségben, lehet valami igen jó…“

„Csak ritkán van annyi bátorsága, hogy egyszerre számoljon le az élettel, annyira rabjává lett organizmusának, de passzióval öli el magában, szép -38- csöndesen, de biztosan, azt a két ellenséget, melyeket mindenütt magával hordott, s melyektől annyit kellett szenvednie: eszét és lelkiismeretét. Mig végre megvalósíthatja álmát, s ugy hal meg, a mint született, a nélkül, hogy tudná, mi történik vele…“

Leejtem a Figaro-t, s előveszem füstölgő karcsú Clay-met. Belenézek barátságos parázsába, mintha egy jóbarát szemébe néznék, a kivel együtt kaptunk ki. És beszédbe ereszkedem vele az éjszakában. Tehát – oh, karcsu kis Clay! – nem volnál egyéb, mint kábitó szere egy megrémült embernek, a ki fél a léttől és retteg a haláltól?!! Nem volnál egyéb, mint egy butitó szer, mely álomba ringatja az ember jobbik részét?!! Nem volnál egyéb, mint egy göngyöleg a boszorkányok sorvasztó füvéből, mely elöli az emberben a lelkiismeretet, az értelmet, az életkedvet, és a küzdelemre való képességet?!! Az ördög hitte volna, karcsu kis Clay, hogy ily gonosz fajzat vagy!… De nem. Kételkedésem elcsitul, ha szelid szép parázsodba tekintek. Ez az enyhe, szerény kis fény itt az arczom előtt arra biztat, hogy ne hajtsam le még a fejem buta álomra, hanem virrasszak tovább, s őröljem le ama másik ember részét is, a ki helyett szintén dolgoznom kell. Parázsod azt beszéli nekem, hogy a haláltól nincs mit rettegni, hogy az élet csak egy égési folyamat, melytől nincs mit irtózni, hogy a lét, melynek a titkát nem tudjuk, de melynek a titkát keresnünk – mindig űz valami, csak egy nagy kötelesség, hogy az élvezetek nem a pokol csábjai, hanem istenek adományai, mert képessé tesznek a munkára, mint a hogy az éjszaka erősit a nappalra, hogy ez a kötelesség, melyet magunkban ismerünk, ámbár rejtélyes, olyan valóságos, mint az anyag maga, s -39- hogy a külső világ ernyesztő hatásaival szemben nincs más segitségünk, mint a vigasztalásunkra rendelt apró élvezetek. És te, karcsu kis Clay, a ki biztató barátom vagy a magányosságban, a ki csillapitasz, mikor az izgatottság már csaknem hatalmába ejt, a ki vigasztalsz, erősitesz, mikor a gond környékez, a ki tanácsot adsz, mikor töprenkedem, a ki megcsillantatod előttem piros jelződet, mikor a fáradt elme már-már álomba merül: még sem volnál egyéb, mint pokol fajzatja?!! Nem, nem. A kaméliás hölgy szerzője ez egyszer nagyon is elvetette a sulykot. Nem volt szivar a szájában, mikor megirta a czikkét.

BECSÜLETÉNEK ORVOSA.

A büntetőtörvényszék előtt egy rongyos ember állott, a ki egy bokréta kisebb-nagyobb, betöréses lopás után, végezetül ölt: lopott pénzen szerzett revolveréből négy golyót lőtt ugynevezett feleségére, egy hozzá hasonló, nőnemü páriára. Az aszony meghalt s a rongyos ember birái elé került, akik előbb egy kissé meglepődve, utóbb egy kissé megilletődve s végül kissé zavarodottan hallgatták a rongyos ember zokogó vallomását.

Az érdekes ebben az ügyben az volt, hogy a vádlott, aki életének egy harmadát a fegyházakban töltötte, aki ugy ismeri az igazságszolgáltatás külömböző rendü és rangu zárkáit, mint mi a szinházak folyosóit, aki ugy lopott, mint a hogy a madár dalol, s mi ibolyát vásárolunk az utczán: nyilvánvalóan nem haszonlesésből ölt. Egy czéda nőszemélyt pusztitott el, nem érdekből, nem is hirtelen felindulásból, hanem mert meg akarta torolni azt a morális sérelmet, amelyet ez a némber követett el rajta, amikor érdekből feleségül ment a sokszorosan rabviselt emberhez.

Hitelt kellett adni vallomásának, mert amit előadott, összevágott azokkal a dolgokkal, amiket a vizsgálat tényeknek fogadott el. Az utczán megismerkedett egy leánynyal, akit munkásnőnek nézett. Az utczai leánynak férjre volt szüksége, mert a rendőrség el -41- akarta tolonczolni; egy budapesti illetőségü embert keresett, aki elismerje a feleségének, hogy valamiképpen maradása lehessen itt, a nagy piaczon. A naiv tolvaj lépre ment. Azt mondja, vonzódott a leányhoz, s az erkölcsi megtisztulást kereste ebben a házasságban. Más életet akart élni, mint annakelőtte, s meglehet, csakugyan az volt a szándéka, hogy ezentul kevesebbet fog lopni, ellenben többet fog dolgozni, mint rocamboleos ifjuságában cselekedte volt. A mosdó persze olyan mint a törülköző; a lakodalom azon mód ment végbe, ahogy a megismerkedés. Abban állapodtak meg, hogy, házbér hiján, külön fognak lakni, hónapos szobákban; s a nászéjt a férj a rabsegitő egyesület menedékházában, az asszony pedig alighanem az utczán töltötte. Kevéssel utóbb a rongyos ember rájött, hogy a felesége szobájában nemcsak egér motoszkál, hanem emberi lakó is, s megtudta, hogy ez a lakó feleségének már régi ismeretsége. Végre kiderült az is, hogy a szóban forgó lakó csak románcz, s az asszonynak naponkint egész regényei vannak, olyan regényei, amelyeknek a czime mindig zolai, s mindig igy hangzik, hogy: „A pénz.“ Erre Antal „elhatározta“, hogy megöli Borbálát. On revient toujours à ses premiers amours. Ujra lopott, de a lopott pénzen revolvert vásárolt, s mint azok a spanyol hidalgók, akiknek kilencz előnevük, tizenkilencz csatában kapott sebhelyük és huszonkilencz ősük van, megtorolta férji becsületét.

Ez nem tréfa. Nem a vér szólalt meg benne, a huszonhét esztendős, ifju, állati vér, mely nem türi az osztozkodást, hanem egészen a magáénak követeli párját, legyen bár közös illetőségi helyük maga a csatorna. A pocsolyában hentergő rinoczerosz, lehet, hogy szerelmes; a vadkan, tudjuk a természet-históriából, monogám és féltékeny. A mi rongyos emberünk nem -42- volt se szerelmes, se féltékeny. Egy szóval sem állitja, hogy nem tudott volna e nélkül az asszony nélkül élni; sőt e tekintetben olyan türelmes volt, hogy azt, akit egy városrész ismert, ő, a fegyházból jött, naiv Raymond de Nanjac soha, egy perczre sem mondhatta a magáénak. Csak feleséget keresett az utczai ideálban, nem szeretőt, kinek a csókja édesebb, mint a többi tolvajnőé.

Nevet és – ó, minden emberi dolgok örök relativitása! – „társadalmi pozicziót“ adott ennek a személynek, s cserébe nem kapott érte egyebet, csak igéreteket és biztatást. A dühnek, hogy becsapták, hogy kitünő portékájáért, a fegyházakban hirhedett névért, nem kapott semmiféle viszontszolgáltatást, bizonyára része volt benne, hogy bosszuállásra gondolt, de ez a düh nem magyarázza meg, hogy Antal leszámolt az egész életével, s ölt, történjék vele azután akármi. El kell hinnünk, hogy ebben a zavaros, semmikép se tiszta elmében valami aféle gondolat villanhatott meg, hogy neki a férfiui méltóságában megsértett erkölcsi rendet kell megbosszulnia, hogy meg kell torolnia valami, emberségében és férfiasságában esett gyalázatot, hogy helyre kell állitania valami morális egyensulyt, melyet az zavart meg, hogy egy proskribált nő behálózta őt, a kiérdemült betörőt s olyan szégyent hozott a sok fegyházat látott névre, amely szégyen csak vérrel lehet lemosni.

Az emberi lélek, sőt a félig emberi lélek is kifogyhatatlan a meglepetést keltő, a regényirók fantáziáját megcsufoló, nehezen érthető s még nehezebben elemezhető motivumokban. Ki hinné el egy regényirónak, hogy az oly mélyen romlott emberi lélek, mint a minő egy professzionátus tolvajé, eféle gondolatokkal lehet terhes? Ki hinné el neki, hogy mikor a mari complaisant-ok -43- olyan nagy számban szaladgálnak az ujdivatu regényekben, akadhat négy csillagos, sőt V. S. O. P. tolvaj, akinek a „férfiui becsületén“ ejtett gyalázat nem Hekuba, hanem százszorosan nagyobb dolog, mint mindama gyalázat, amelyet jól kiérdemelt?! Antalt azért, hogy a felesége ismeretségben áll a rendőrséggel, az a környezet, mely barátilag hunyt szemet lopásaira és betöréseire, aligha nézte volna le tulságosan, és Antal mégis meg volt győződve róla, hogy olyan szégyen esett rajta, amelyhez képest a többi mind csekélység. A kloákában is őriznék az emberi önérzet és a férfiui méltóság impulzusait?!…

Könnyü elvégezni, hogy a ki eféle motivumból öl, az akármennyire elzüllött is, nem romlott meg végképen, de az erkölcsi érzéknek ezzel a maradékával is bajos összeegyeztetni a professziós tolvajságot, a humoros enyveskezüséget. Az a teljes cinizmus, melyet Antal az „Enyém, Tied, Övé“ dolgában vallott, nem igen szokott együtt járni még bizonyos zsivány-becsülettel sem. És igy történt, hogy Antalt sulyos büne kevésbbé silánynak tüntette fel birái előtt, mint humoros antecedenciái. Ez a bün volt egyszersmind a legfőbb mentsége is. Ez a bün tette hihetővé azt az enyhitő körülményt, hogy jobb utra akart térni s hogy bizonyos megtisztulásra vágyott, amikor házaséletre akart lépni az utczák leányával. Sorsa tehát nincs tragikum nélkül, mert ime, az első tisztességes vágyakozása okozta, hogy ő, ki előbb vigan pillangóskodott a fegyházak körül, most végképpen, életfogytig a fegyházban marad; de nincs tanulság nélkül sem, mert meglepően példázza, hogy a keresztény türelem sohase pazarlás, még akkor se, amikor a csatornák legelzüllöttebb nyomorultjai felett itélkezik a földi Igazság.

ŐSZI KONTEMPLÁCZIÓK.

Az utazó, aki egy hónapot tölt Velenczében, – föltéve, hogy sem különb sem alantasabb, mint akármelyikünk, – csaknem ugyanolyan benyomásokkal fog hazatérni, mint egy másik vagy egy harmadik, a ki két hónappal vagy két évvel azelőtt járt ott. El fog telni a San-Marcoval és a Campaniléval, lelkesülni fog a fényes multon és merengeni a szomoru jelenen, többet vagy kevesebbet hazavisz a helyi szin emlékeiből és ha irodalmi hajlandóságai vannak, kérődzeni fog azokon a verseken, a melyek Velencze bűbáját éneklik meg. Legalább az utleirások, ha a lagunák vén kisasszonyáról szólanak, egytől-egyig ugyanazt a hangulatot fejezik ki.

Hogyha ugyanezek a vándorok – talán épen egy időben – Londont járják meg, már nem fognak olyan egyformán szólani. Egyik fenségesnek, másik sivárnak látja ezt a különös világot. Egyiket csodálatra kelti a mesés gazdagság, másikat megdöbbenti a hihetetlen nyomor. Hanem a főbenyomásuk mégis ugyanaz lesz: az angol sajátságok mindig megteszik biztos hatásukat. Az utasok el fognak telni a nagyság érzetével; az egyikre talán nyomasztólag, a másikra ellenben fölemelőleg hat mindaz, a mit lát, a végeredmény egy lesz: valami abból a kábitó hatásból, a melyet csak a végtelen nyujt. Természetesen csakis olyan utazóról -45- lehet szó, a kire nézve a tanulási kötelezettség nem volt egészen holt betü, s a ki egy nagy városban nem csak csupán azt látja meg, hogy az utczák nevei a kapuk felett vagy az utcza sarkokon vannak megjelölve. A Daudet hollandija, a ki keresztül-kasul bolyongja a világot és sehol sem képes egyebet észrevenni, mint hogy mennyibe kerül a burgonya más és más vidékeken, nagyon sokadmagával létezik ugyan, de azért nem jöhet számitásba.

Gondoljunk olyanokra, a kik meg vannak áldva némi érzékkel a látni valók iránt, kérdezzük meg őket, milyennek találták Párist, és a legképtelenebbül ellent mondó, a legnevetségesebben különböző válaszokat nyerjük. Azon az egy dolgon kivül, hogy ama bizonyos kis fejü, hosszu nyaku, kőből faragott fehér személy, a kit a Louvre nevü tenger nagy épületben láthatni, szóval a milói illetőségü Vénusz kisasszony, igen helyes jószág, – aligha fognak egyébben megegyezni. Lesz olyan, a ki sipogni fog az elragadtatástól, mint Loudanné asszony az „Unatkozó világ“-ban; találkozik olyan, a ki mindent kicsinyesnek lát s minduntalan megkivánja az otthont, – s minden árnyalat, a mi csak e két különböző vélemény közt képzelhető, meg fogja találni a maga szónokát. Azoknál, a kik Párisért rajonganak, csak azok vannak többen, a kiket a szajnaparti Babylon őszinte, vagy meg nem vallott kiábrándulással töltött el. A vidéki franczia, a kinek Páris vallása, hite és üdvössége, elbocsátja maga mellől Deniset, s e fiatal leány a „Bonheur des dames“-ból sötétnek, nyirkosnak és ijesztőnek találja a nagy várost, a melyről azelőtt legendákat hallott beszélni. Leilov Tatyána – a Rod Edouard hősnője – elhagyja az orosz sivatagot, hogy az álmodott világban élhessen, és ime a latin negyed fülledt szobáit, -46- homályos pincze-boltjaival, a hol elzüllött lények lesik a dicsőséget s fogyasztják az izetlen kenyeret, szomorubbnak találja az elhagyott, kietlen pusztánál. És a Marais-negyed, a Faubourg Saint Antoine vendégei! Kezdjük a Grand Hotel, s végezzük a „Husos fazék“ idegenein, – változatosabb véleményeket fogunk hallani Párisról, mint egy miniszterről, a ki a várakozóknak még csak felével végzett. Elmondják tündérinek s leirják borzasztónak; s azok, a kik leghiggadtabban szólnak róla, bevallják, hogy nagyon érdekes. Mint egy szép asszonynak, a ki sokat beszéltet magáról, Párisnak sok imádója és sok rágalmazója van. S néha maguk az imádók a rágalmazók.

Hanem a jóhiszemü idegenek is, a kik hamar belátják, hogy Páris jobb mint a híre, más és más benyomással távoznak el a Szajna mellől. Igaz, hogy e hangulat-különbségekből le kell számitani az egyéni praedispositiókat. Sok függ a szemüvegtől, s még több attól, ép lélek lakik-e a szem mögött. Ebben a csodás városban van valami olyan erő, mint a Mirza Schaffy borában:

Páristól is meg lehet ittasodni, és az ittas ember nem láthat tisztán. De honnan van, hogy olyan diszharmonikusan hangzanak a lelkesültek danái is? -47-

Mint az az óriási sziklafal, mely a délamerikai vándornak egyik oldalról térdelő ember alakot, másfelől oroszlánfőt, s egy bizonyos pontról nézve roppant keresztet mutat, Páris szellemi és anyagi élete, a legkülönbözőbb képekben tünik fel, a szerint, a mint a véletlen egyik vagy másik környezetbe jutatja a kiváncsi idegent. Minden kerület egy-egy külön világ. Néhány száz lépésnyire a rokkantak palotája mögött alig lehet elhinni, hogy nem messze ettől a némaságtól, a nagy boulevardok Párisa zajong. Egy társaságban, a hol néhány miniszteri hivatalnok és egy pár kereskedő családja kerül össze, aranyért sem találni egy olyan párisi nőt, a minőkkel a regényirók nem tudnak betelni. A külső boulevardok körül, egy est a Françaisban oly legendaszerü valami, a miről még az unokák is beszélnek. Sőt az a kisebb kör, a szorosabb értelemben vett Páris sem mutatja azt a képet, a mely oly elevenen és oly állandóan él a legmesszibb képzeletekben. Ennek az élete oly gyors, forgása oly hirtelen, hogy képe szüntelen változik, mint az elbüvölt Proteus alakja. Annak a világnak, a melyet a második császárság történetirói festettek, ma már csak a romjai vannak meg. A commune, mely elégetett egy sereg épületet, eltemetett egy darab tipikus életet is. És ez az átalakulás folyton tart, s halad kábitó sebességgel. Napról-napra egy darab élet tünik el; valaki meghal, s alig jut eszébe a többinek, hogy utolsó példánya volt egy tipusnak, a mely pár évvel ezelőtt még ezer és ezer alakban volt ismeretes. A Gambetta Párisa, a bosszut lihegő, megtorlásra készülő Páris már nem létezik.

Az uj nemzedék tanul a németektől; a metafizikát bujja s reformálja a katonaságát. Az a kizárólagosság, a melylyel Páris egykor elutasitott magától mindent, -48- a mi nem a saját termelése volt, mindennap veszit merevségéből. A reactió szembeszökő: az égő gyülölet, a melyet változatlanul táplál az angol nemzet iránt, a hagyományos, örökletes gyülölet nem akadályozza meg többé a jó párisit, hogy mindenben utánozni ne kezdje gyülölt szomszédait. A szinházak előveszik Shaksperet, s az iró-népség esküszik az orosz irókra. Az orosz iránti szimpáthia, annak ellenére, hogy a politikai számitás, melylyel Páris Pétervárra kacsingatott, nagyon naivnak bizonyult, erősebb mint valaha. Minden hullámzik s holnap talán eddig nem ismert erők fel fogják forgatni az uj rendszert, de a nemrég még exclusiv Páris ma már eclecticussá lett.

Még mindig olyannak festeti magát, mint a milyennek valaha Balzac rajzolta. Kaczérkodik azzal, hogy veszedelmesnek lássák. Szereti, ha rettentőnek tüntetik fel, ha büneit és kicsapongásait emlegetik, mint egy vénülő gavallér, s a mellett igen eszesen viselkedik. A német-spanyol viszály idején jónak látta a világot meglepni azzal, hogy hét lakattal elzárja a nemzeti hiuságot s ravaszul hallgatott, amikor esztelen hősködést vártak tőle. Lesték, hogy mint egy agyalágyult öreg tábornok kiabáljon: „Hol a kardom, hol a kardom?!“, s Páris vezérczikkeket iratott a kereskedelmi kérdésekről.

Egy félszázadon át száz és száz iró másolta le Balzacnak azt a képét, a melyet az „Aranyszemü lány“-ban Párisról festett. Leirták „pokolnak, a hol minden füstölög, ég, fénylik, lángol, gőzölög, kialszik, ujra kigyul, szikrázik, recseg-ropog, s elemésztődik.“ Elmondták, hogy „a párisi ugy él, mint a gyermek. Morog mindenért, megvigasztalódik mindenen, gunyolódik mindennel, elfelejt mindent, megizlel mindent; a -49- mit lát, birni akarja, s aztán elhagyja gondtalanul; eldobja királyait, hóditásait, dicsőségét, bálványait, legyenek azok bronzból vagy üvegből, amint elhajitja a kalapját s kidobja az ablakon a vagyonát. Nincs igazi rokona, csak az ezer frankos bankjegy, nincs más barátja, csak a zálogház. A párisi világában senki sem felesleges. Erkölcstelen, hirtelen, érzéstelen világ az, melyben nincs más uralkodó, csak: az arany és a gyönyör.“

És Páris, a „tulságos étvágyu“ Páris, tetszik magának azzal, hogy még mindig ilyennek tünik fel. Most is örömest kaczérkodik a szörnyü bűnökkel, s nem bánja, ha rosszabbnak tartják, mint a milyen. Ez is egy formája a hiuságnak, mert azt a megelégedést rejti magában, hogy „nekem az sem ártana, ha ilyen volnék is.“ Mint a gyermekek, az asszonyok és az irónépség szokták, a nagy város örül ennek az ártatlan kis mulatságnak. Teszi magát, mint ha nagyon elfoglalnák komoly ügyei: a rettenetességek, és mikor évenkint a Montyon dijat kiadják, az erényes vidékre megelégedéssel és szeretettel mosolyog, mint a hogy az iskolai dijat nyerő kis leányra mosolyog a nagymama, a kinek egy kissé viharos mult van a háta megett, de aki azért örömmel emlékszik vissza a régmult időre, amikor maga is fehér ruhácskában remegett az erénydijért.

Pedig hát azért, hogy a Montyon dijat ki lehessen adni, nem is volna szükséges mindig a vidékre menni. Páris rengeteg labyrintusában van akárhány zug, a hol mit se tudnak azokról az erkölcsökről, melyeknek Gyp volt a moralistája, a hol az ó-divatu erény, az önfeláldozás és a részvét szerényen összebujnak, mint a cserje közt egy csomó vad virág, a mely terem és nyilik ápolás nélkül és mit sem tud arról, hogy finomabb -50- illata van, mint az üvegházak halvány növényeinek.

Párisban van néhány ezer apácza, a kik sebeket mosnak, fekélyeket kötöznek tisztába s hallgatják az őrültek istenkáromló, döghalált lehelő beszédeit egy szemhunyoritás, egy arczmozdulat nélkül. Miért? hogy kenyerük legyen? vagy hogy mindig szeliden mosolygónak lássák az irgalmas kalazanti József arczát, a kinek képe szobájuk egyetlen ékessége?

Mert, különös, ezeknek a képeknek, melyeket együgyü kéz festett, még mindig varázsa van. És ha betévedünk egy hotelbe, a Szajna balpartján, közel a boulevard Saint Germainhoz, nem fogunk nevetni a naiv szenten, a kinek képe ott függ a falon, krajczáros keretben. Az a szent már csoda dolgokat müvelt.

A ház rideg, szomoru külsejü. A diákok zaja már nem hallik oda; a feltünően tiszta lépcsőkön nagyon csöndes, nesztelen lépésü emberek járnak. Itt mindenki korán kel és korán fekszik, s a table d’hôte-nál asztaláldást szoktak suttogni. Ez a „Hôtel des Saints Pères“, a hová rendesen csak papok szállanak, mikor keresztül utaznak Párison, hogy tovább menjenek távoli világrészekbe, beszélni egy itt már nagyon ismert, divatját mult legendáról.

Valóságos központ ez az épület: alig van franczia pap, a ki meg nem fordult volna ott. Ebbe a házba lép először az Afrikából érkező s innen megy hosszu utjára az ausztráliai misszionárius. S van eset, mikor e ház vendégeiről hallhatni egyet-mást, a mi nem válik Páris szégyenére.

A köztársaságnak nincs szüksége a papokra, de talán nem volt rá nézve minden haszon nélkül az a pap, a ki gyakran fordult meg itt, s a kinek nevét igen sok franczia katona emlegette akkor, a mikor Roussel abbét, az auteuli árvák apját egy pár hálás növendéke -51- megünnepelte. Lehetett rá élczeket faragni, mert hisz ezer számra voltak gyermekei. Az érdemes öreg ur találkozhatott e házban egy másik pappal, a ki azért halt meg, mert ugy gondolkozott, hogy az aixi érseknek ott van a helye ama hivei mellett, a kikhez legközelebb a halál – a döghalál! – s a kik legjobban rászorulnak vigasztalására. Ha Forcade érsek fegyvert viselt volna és nem talárt, hősnek mondták volna. S a „Hôtel des Saint-Pères“-ben szokott megszállani az a falusi pap is, a kinek az egyszerü gondolatai egy sereg kitünő iró csodálatának a tárgyai voltak s a ki csak nagy ritkán látta Párist, hogy a quai-n egy csomó ócska könyvet szedjen össze. Joseph Rouxnak hivták ezt a papot. „Oly név – mondták róla a Hôtel des Saint-Pères“-ben – a mely ma nagyon közönséges, hanem a melyet meg fognak jegyezni. Pascal és Vauvenargues óta nem volt Francziaországnak irója, a kinek szomoru hite magasztosabb gondolatokat sugalt volna.“ És csakugyan nem volt senki, a ki a paraszt egyszerü lelkét jobban ismerte, s hatalmasabban magyarázta volna, mint ez a remete, a kinek minden olvasmánya néhány moralistából s a szent atyákból állott. A kép, melyet a franczia parasztról mutat, nem nagyon vigasztaló; rossznak és kemény szivünek mondja, mintha csak igazolni akarná, a mit Zola a „Faute de l’abbé Mouret“-ben a parasztról mondott. Hanem azért ennek az aljas, hazug, önző lénynek mindig szabad bejárata volt a szivéhez. Mert hát a szent képek megtanitanak a bocsánatra, ha a moralista könyörtelen is.

Roux abbét a könyve egyszerre hiressé tette, a minek az lett az első következménye, hogy tanszéket kináltak neki Páris egyik legelőkelőbb iskolájában. Nem fogadta el, a minek megokolásául nagyon sokat tudott mondani. S meglehet az tartotta vissza, a mit elhallgatott: -52- hogy el kellene hagynia azokat a szegény ördögöket, a kiket oly nyomorultaknak mond, s a kiknek aljassága nem gátolta őt, hogy pazarul ne ossza szét köztük szivét, a mire a földhöz ragadtaknak annál nagyobb szükségük van, mivel maguknak ugy sincs, a szerencsétleneknek.

Erről a három papról igen sokat beszéltek a „Hôtel des Saint-Pères“-ben, olyanok, a kik semmit sem tudtak arról, hogy melyik ló nyerte meg a Derbyt, s a kik mégis azt hitték, hogy ők Párisban vannak.

TWISTEK.

Mindennapos utam keresztül visz az Erzsébet-téren, ezen a parkot majmoló, szánandó kis térségen, melyben sápkóros fák és egy nyomorék pagodácska csúfolják a természetet és az architekturát. Olyan régóta taposom kövecses, sarupusztitó homokját, hogy már meg se látom a bokrain rágódó kórságot; el-elfelejtem szegénységét s czéltalanul bolyongva dísztelen fasoraiban, néha-néha azzal áltatom magam, hogy kertben vagyok. Olyan formán, a mint némelyik pillanatban elfelejtjük régi czimboránknak minden untig ismert, rossz tulajdonságát s egyszerre csak kellemesen érezzük magunkat oldala mellett, nem tudni: miért, s nem tudni: meddig?

S mivel ez a néha kertnek képzelt, oktalanul megszeretett tér innen-onnan hozzá tartozik már a legszűkebb honomhoz: a fölötte ellebbenő kicsi események (többnyire luftballonok), melyek annyira felizgatják a dajka-köröket és a kisded-kaszinókat, engem is érdekelnek. Ha a térre új kisasszony érkezik – a ki három krajczárokat szed be a székekre letelepedőktől – ha valamelyik kis Manó keresztül sétál a virágágyakon és csődület kerekedik: mindez rám nézve ép oly nevezetes, mint más halandónak egy trónbeszéd.

Régente a Twist Olivérek a Fagin-ok körmei közé jutottak és zsebmetszésben nyertek oktatást. Akkor szánakoztunk rajtuk. Ma a zene-vállalkozókhoz és a színház-bérlőkhöz kerülnek, a kik a szépre, művészetre tanítják őket. S most már az ördög sem törődik velök. Pedig a sorsuk nem igen vált jobbá; s a különbség csak az, hogy ez idő szerint a művészet czéljaira használják ki csekély életerejüket, míg azelőtt kicserzették a bőrüket egészen egyszerűen, minden szent czél nélkül.

A gyermek sohasem volt úgy kidobva a világba, mint a mi korunkban. Sohasem volt akkora szerepe az emberiség nagy háztartásában, mint ma, midőn a közös munkából aránytalanul nagy részt kell gyönge vállain elviselnie. Azelőtt vadul, elhagyatva nőtt, mint az útszéli gaz; a mi praktikus korunkat illeti a dicsőség érte, hogy ezt a növényt is felhasználja a boszorkánykonyhájában. Az idea, hogy a gyermekben is elégséges munkaerő van, hogysem a társadalom egyszerüen el legyen nélküle, jórészben a mi időnké; bennünket illet e miatt a „szánom-bánom“ is.

Hajdan is voltak siralmas gyermekségek. Ott van a nagy Condéé, mely elég ismeretes. Ötödfél éves korában bevonúl Bourges várába, hogy fölvegye a keresztség szentségét: a kapunál négyezer polgár, s ezeken kívül nemesek, papok, hivatalos személyek fogadják; a szegény gyereknek tetőtől-talpig vasban öt szónoklatot kell végig hallgatnia, küzdve az álom, s ösztöne ellen. Hanem azért tartja magát ünnepélyesen, méltóságteljesen. S ötödféléves! Micsoda nevelés lehetett az, amely egy egészséges érzésü kisdedet öt szónoklat végighallgatására kényszeríthetett! Borzalom elgondolni!

De végre ilyen dolog egészen a korunkig, csak ritka kivétel volt. Mekkora változás! Ha így haladunk, megérjük az időt, mikor az öt szónoklatot nemcsak -55- meghallgattatják, de el is mondatják a kisdedekkel. A szellemi munkából már is ki kell venniök a részöket. S ma azok a kivételek, a kik megszabadúlhatnak a teher alól.

Hogy mennyi munkaerő vesz ilykép kárba idejekorán, arra csak mostanában kezd gondolni a társadalom. Soká nem törődött vele, hogy a hirtelen nyereség nem ér föl a későbbi veszteséggel. A gyermekek túlterheltetése azonban az alig múltban oly megdöbbentő eredményekre vezetett, hogy a változás elkerülhetetlenné vált. Természetesen első sorban a jómódú osztályok gyermekeiről gondoskodnak: az iskolai idő megszorításával. De a gyárak apró munkásain is megkönyörült itt-ott a törvényhozás, s a serdülés előtti időre nézve meghatározta a munkaidő legtöbbjét. Csak azokról a gyermekekről nem gondoskodtak eléggé, akik nem komoly munka, hanem a mulatságok gálya-rabjai. A legkevesebbet foglalkoznak azoknak a gyermekeknek a sorsával, a kik még alkalmatlanok lévén az igazi dologra, a szinházak, a czirkuszok, a mulatóhelyek csatornái körül senyvednek.

De immár ideje volna többet törődni azokkal az apró szerecsenekkel, a kik idomtalan bakugrásokat követnek el az operában, az ál-szörnyekkel s az állitólagos óriási békákkal, akik az „Ördög pilulái“-ban ődöngve hordják az állat-jelmezek súlyos terhét, a czirkuszbeli kedvenczekkel, a kik még alig döczögnek, s már életveszélyes produkcziókat kénytelenek végezni, szóval mindazokkal, a kiket a mulatóhelyek jószivű közönsége annyi szeretettel tapsol meg.

Vajjon megengedhető-e, hogy e gyámoltalan lényeket a gondatlanság, vagy az árvaság védtelenül adja át a szinházak testet, lelket sorvasztó levegőjének? Rendén van-e, hogy vállalkozó szellemek csapatostul gyűjthessék -56- az elhagyatottakat és a nyomorultakat arra a gyilkos mesterségre, mely igazán megérdemelné a „kintornázás“ nevet?

A párisi Gaîté-ben a „Petit Poucet“-t adták. A színpad is, a nézőtér is tele volt gyerekekkel. Hüvelyk Matyi dramatizált meséje, meg a szemetkápráztató látványosságok oly nagy vonzóerővel voltak még akkor, hogy az utolsó strapontin-eket is elfoglalták a kis Totó-k és az apró Chérie-k, akik lelkesedve tapsoltak a hórihorgas Scipion úrnak, a mulatságos óriásnak és szakácsának, a játszó Totó-knak, meg a színpadi Chérie-knek. Csupa rózsaszín volt az egész ház: úgy a nézőtér, mint a színpad, amaz a gyerekruháktól, emez a sok apró nyakig harisnyától. (Ajánlom e szót a trikó helyett, a mindenáron magyarosítók szives figyelmébe.)

Az előadás vége felé a színpadon némi zavar támadt. Valamelyik gépész elvétette az időt, korán indította meg a maga gépezetét, a miből az következett, hogy egy gyerek beleesett a sülyesztőbe.

Fölvitték a legközelebbi öltözőbe s ott lefektették egy toalett-asztalra. Aztán elszalasztottak orvosért.

Az orvos késett. Jó lelkű figurante-ok régi divatú kuruzsló szerekkel igyekeztek életre kelteni, sejtelme nélkül annak, hogy már egy holtra váltat élesztgetnek. S ezalatt a felügyelők minden tiltakozása ellenére, a játszó-gyermekek félmeztelen costume-jeikben besompolyogtak a szobába s körülvették szerencsétlenné vált társukat.

Valamelyik asszony (costume-ben és igen hiányos costume-ben, éppen mint a többi) le akarta bontani a maillot-t a szegény kis teremtésről s előkerestete a ruháit. Talán azt gondolta, hogy ezzel könnyit rajta, vagy -57- tán megérezte, mily kiáltó, bántó ellentét van a halál komolysága és a szemérmetlen jelmez között, mely nevetve árulta el az összetört kis test félig fejlett idomait. A kisérlet nem sikerült.

– Ez a nagy Bertha – szólt egyikük. – Tudod, a kinek a második balett-mester udvarolt.

– Én ismerem – szólt a pajtása, – Richardnak azelőtt viszonya volt vele.

– Mindig mondtam, hogy így jár – erősködött egy hosszú vézna fiú, az áldozat fejénél.

Mire az orvos megérkezett, a gyermek meghalt. Akkorára megjött a huga is, a ki az eset alatt a színpadon tánczolt.

– Ugyan miért bőg ez a kölyök? – kérdezte egy felügyelő. – Színpadra, kezdődik az ötödik felvonás!

Megtudtam, hogy ez a felügyelő a legjobb családapa volt a világon, a ki példásan nevelte fel hat kiskorú gyermekét.

NAGYSZOMBAT.

„Tavasz! ó szerelem idénye, jöttöd mi bánatos nekem! Mi felhullámzó érzeménybe szorúl el sóvár kebelem!…“ Puskin nem arra gondolt, amit ilyenkor a cseresznye-virágzás idején, a nagyvárosi ember, ha egyedül járva az utczán, mélázni kezd, az orosz költő szavaival ismételget magában. De így vagyunk a poétákkal. Véres könyeket sírnak, míg – valamint Árgirus Tündér Ilonát – megtalálják, kiküzdik gondolatuknak egyetlen lehető formáját, s azt, amit ők pároszi márványból faragtak ki, mi, az epigonok, mint hitvány anyagot átgyúrjuk a saját képünkre és hasonlatosságunkra. Rá se ismernének a tulajdon szavaikra, ha minket hallanának! A mi belőlük tovább él, az már nem az ő én-jök, hanem a mienk; s figyeljük meg az ekhót, melyet támasztanak: nem az ő hangjukat halljuk, hanem csak a magunkét.

A nagyvárosi ember is el-elsóhajtja: „Tavasz, ó, szerelem évadja, jöttöd mi bánatos nekem!…“ – de nem úgy gondolja ezt, mint Puskin. Nem azért mondja bánatosnak a tavasz jöttét, mert a tavasz neki már nem hoz új szerelmet. A nagyvárosi merengő önzés nélkül szereti a tavaszt; önzés, mellékes kivánságok nélkül sóvárog utána; szereti, nem mert ajándékhozó, hanem magáért, mint a nagy gyermek szereti a szülőjét, a kitől nem vár többé édes kedvességeket. És hiába -59- sóvárog utána, mint a nagy gyerek, a ki messze esett szüleitől. A tavasz jötte bánatos neki, hisz nem neki jön! S tudja-e, hogy jön? Hallja, hogy megint tavasz van. Élettel teli, zöld ruhát ölt ez a gyönyörű világ, a rügyfakasztó erő átjárja az egész mindenséget, a nap mosolya melegebb, Gaea ismét fogamzik. De mit tud ő ebből? Logika, következtetések utján, rájön, hogy így kell lennie. Már hirdetik a tavaszi versenyeket. Ma, holnap, megnépesül a liget s viszont látja a rég látott kisasszonyokat, virító ruháikban. Egyszerre leányokkal és asszonyokkal telik meg ez a szomorú város; tarka öltözetekkel, fiatal arczokkal, ragyogó szemekkel. Honnan kerültek elő hirtelenében! Isten tudja. De virítanak és gyümölcsöznek.

Nagyszombaton, a feltámadás ünnepén – nálunk ez a legszebb napja az évnek – az utcza megtelik a fiatal asszonyok teljességével… Ha a feltámadás ünnepe után nyomon követed a templomokból kiözönlő tömeget, mely az áhitat néhány percze után vagy másfél órára átadja magát a sétálás örömének, a „látni és láttatni“ élvezetének: elálmélkodol, látván, hogy az aszfalton hullámzó sokaságban mennyi az istenáldotta asszony!… Mind a késő ősz és tél munkája volt ez a sok istenáldás? Úgy látszik. A viszontagságos idő, a szélvihar és a kajüt szüke, mely közelebb hozta egymáshoz még a gyülölködő Jázont és Medeát is, mindig megkönnyíti a jó Isten munkáját. A férfi-embereken is meglátszik, hogy tavasz van. Gunyáik eltüntek; ibolyabokrétákkal telik meg a város.

Tehát: tavasz van! Tehát valahol messze: lombkorona zöldel a fákon, lágy, bársonyos fuvalmak kergetőznek a napfényben, valahol levegőt lehet lélekzeni! Élni és meghalni ott!…

De mindez csak álom; talán nem is igaz, hogy vannak -60- fák, van levegő, s a tavasz még nem mitológia!… Fák! Hol lát a nagyvárosi ember fákat?! Ezek a poros, csenevész kórók a széles utak mentén csak megannyi szomorú felkiáltó jel, melyek panaszosan beszélik, hogy itt egykor természet volt. S a mit beszí: nitrogén, oxigén, meg egy csomó minden egyéb, de nem levegő.

Bizony nagy árt fizet érte, hogy ellentétben él a természettel, s elektromos világosság mellett főkönyv, iktató könyv, vagy akármiféle könyv felett görnyed, ahelyett, hogy kertjét mívelné, a hogy Voltaire ajánlotta, vénsége teljes bölcseségében, s a hogy a nagyvárosi emberek közül csak a londoni cselekszik, a napnak legalább egy részében. A többi nagyváros lakóinak hiába a tavasz fuvalma; rabságából a legtöbb soha, pillanatokra se szabadulhat. Akkor se, mikor a messziségből jött szellő mágnessége, egyszer egy esztendőben, kivételképpen, a természet után való vágyakozással tölti el petyhüdt, nyomorult tüdejét. Tudja, hogy itt fog elszáradni tavasz, fák és levegő nélkül; itt fog élni és meghalni, a miazmák és a vad lárma világában; élni, meghalni, s pihenni örökkön, mint a nagyvárosok legnagyobb elzüllöttje, a szegény Poe Edgar, a ki Baltimoreban, a boulevard földjében porlad, a város közepébe jutott temetőben, a vasút és a villamos kocsik sínpárjai között.

Tavasz? Hátha csak mese az egész, mint a tündérek, Eldorádó és az örök szerelem? Ott, a hol nemsokára az orgona nyílik s a hová a gólya már megérkezett, vannak emberek, a kik nem sietnek ki a szél-fútta gátra, köszönteni a levegőt! a levegőt!… – mint a hogy Xerxes katonái köszöntötték a tengert – hanem napokon át a falaik között maradnak. Vannak, a kiknek a Germinal nem mond semmit. A kik észre se veszik a föld úrszineváltozását, csak azt tudják, hogy a -61- munka kezdődik. A kiknek fogalmuk sincs róla, hogy olyan világban élnek, a melyet még nem hagytak el a régi, pogány istenek. Nyilvánvaló, hogy semmi örömük sincs benne, amit a nagyvárosi ember úgy irigyel tőlük. S látván, mint özönlenek a városba, verekedni a szinházi jegyekért, hogy meglássák a legujabb zenés komédiát, egy pillanatra azt kérdi magától az aszfalton merengő: hátha a tavasz csak a mi szegény fantáziánkban oly derüs, hátha mindez csak ábrándozás, üres nosztalgia, mint a pálmáról álmodó fenyőé?!…

De nem, még itt, ezen az elkárhozott nagyvároson is végig csillámlik valami ragyogás, a melyet máskor nem varázsol elő semmi ünnep, semmi pompázás. Ha nincsenek fáink s ha levegő helyett csak port és füstöt szivunk magunkba, a föld-istennőtől messze elszakadt lányok tekintetében, arczuk szinében, egész alakjukon van valami szokatlan, a mi rejtelmesebb minden spiritizmusnál. A feltámadást ünneplő leány-sereg oly más, mint azok a kissé fáradt szépek, a kiket az utolsó bálban vagy koncerten láttunk! A teint-jükön, a járásukban, egész megjelenésükben van valami, a mit mintha a Botticelli képeiről hoztak volna magukkal. És ezek az asszonyiságukkal páváskodó fiatal menyecskék! Ó mily szép ünnep ez a Nagyszombat! A vén nagyváros arczulata egy napra mosolygóra válik; valamije mégis csak maradt a tavaszból.

A PENGŐ ÉRCZ ÉS A ZENGŐ CZIMBALOM.

Tiz óra elmult. A kukoricza-ágensek, a kik a szomszéd asztalnál csöndben, illendőség-tudóan bontogattatták a Pommeryt, eltávoztak boldogabb vidékre; magadra hagytak unalmaddal és békétlenségeddel. A krondorfival szeliditett két decziből már csak néhány csepp van előtted; nagy nehezen tehát eleget tettél a kötelességnek, melylyel egészségednek tartozol. És még morózusabb vagy, mint vacsora előtt. Ugy találod, hogy a lazacz meg volt égve s hogy Adolf, a figyelmes ételhordó, a ki mindennapos histriód, stereotip tréfálódzásával ma még izetlenebb, mint rendesen. Elfelejted, hogy délután épp ugy untad Herbert Spencert, mint most Adolfot; és erősködöl, hogy a nagy teremből behallatszó zene tűrhetetlen. Haragszol magadra, hogy ettél; s irigykedel a szükölködőkre, a kik mindenre vágyódnak. Adolf vigasztalhatatlan, hogy nem sikerül kedvedben járnia; s magában mélységesen megvet, ugy ahogy csak psziholog-pinczérek képesek megvetni valakit, ős erejü, alapos lenézéssel ügyelve hitvány porhüvelyedre, a minő lenézésre te képtelen vagy, mert ehhez is hiányzik belőled a kellő energia.

Egyetlen vágy él benned: kimosatni a gyomrodat. S mivel ezt a vágyakozásodat a következő öt perczben lehetetlen kielégitened, nem tudod, hogy mitevő légy, s mivel üsd agyon éjfélig az időt. Konstatálod magadban -63- a szellemi csődöt, s ebben a szánalomra méltó hangulatban végkép ellágyulva, megtörve, tönkre silányulva, erre a kétségbeesett elhatározásra vetemedel:

Utközben, mialatt hátra dőlve a kocsi párnájára, átadtad magadat az emésztés első kellemes érzeteinek, s vigasztalódva szivtad egy brobdignac-i méretü Havanna édes aromáját: fölgerjedt benned a hála érzete s megkönnyebbülten áldottad magadban a derék indiánust, a ki elsőnek szagolt bele az égő dohánylevélnek kábitó füstjébe. És áldottad a demokrata maître de plaisir-t, a ki fölfedezte a szórakozásnak ezt az uj fajtáját, melyet szivarfüst mellett lehet élvezned. De amint beléptél abba a telefüstölt gőzfürdőbe, melyet közönségesen orfeumnak szokás nevezni, megátkozod Tabago füvét s az emberséges anyakirálynét is, aki Európába behozatta, s a kiről hajdan herbe de la reine mère-nek nevezék vala. A gőz és a füst titánjainak alvilági küzdelmét látod magad előtt; a mely küzdelem akár Enceladus, akár Ossa győzedelmeskedik, egyképpen keserves az a te félig sült tetemednek.

Beeresztenek egy páholynak csúfolt ketreczbe, a minőben az állatkert igazgatója a birkákat tartja, leültetnek egy székre, mely az inkviziczió idejéből maradhatott meg, elibéd teszik a fekete lőrét, mely Cubát rágalmazza, a szomszédod a hátadnak támasztja a hátát, hogy támlányod is legyen: szóval megvan minden, a mi nélkül a mulatság nem volna teljes.

Ha ugy találod, hogy ez: pokol az orfeumban, ime, amott a kortinán: Orpheus a pokolban. Mert szünet van, a kortina leeresztve; megszemlélheted a népies Elysium képzőművészeti ékességeit is. A kompromittált lantos persze azokra a lerchenfeldi danákra czéloz, -64- melyeket mindjárt meg fogsz hallani; de van a kortinán egy másik mitológiai alak is. Egy tagbaszakadt hölgy, a kiről, minthogy az egyik lába csipőig puczér, kitalálhatod, hogy Venust ábrázolja. A hatodik kerületi Venus előtt mezitelen Ámorka áll, a kinek a feje Csiky Gergelyre emlékeztet; szóval helyes kis Ámor, bár az alsó lábszárai olyan rövidek, mintha Ibsentől kérte volna kölcsön. Ezek a theatrális vonatkozások Tháliát teljesen fölöslegessé teszik a kortinán.

A mennyire a füst és a szomszédaid engedik: szemlét tartasz a nézőtéren is. A karzaton jelmezes és jelmezszerü toilettebe öltözött müvésznők, meg a hétköznapi imádóik; lenn, körülötted, a jó, a derék, a „közönséges közönség“, melyet egészséges érzéke oly előnyösen különböztet meg a szenzácziós napok finnyás, szeszélyes és követelőző publikumától. Csak elvétve látod köztük a lóversenyekről és a Folies-kból ismerős alakokat; a mulató Budapest ma nincs itt. A gőzfavágók és hengermalmok ifju örökösei, akiknek a café chantant az örömek mindennapos tanyája, a „művészkávéház“-ak deli katonatisztjei, meg a sport-tudós arany ifjuság, a secundo-gentry, csak egy-két kitünőség által vannak képviselve. A közönség zöme azokból a lassan magyarosodó, különben derék polgártársainkból áll, a kiknek az orfeumok az egyetlen, de annál sűrűbben megkövetelt lelki táplálékot szolgáltatják. Mindannyian jeles, polgári erényekben bővelkedő emberek, a kiket öröm látni. Néhányan sonkáznak közülök; de a legtöbbjük mélázik, meg van hatva és élvez.

Hanem megszólal a zene. Tudniillik egy tuberkulotikus zongora, egy fáradt, rezignált hegedü, s egy szemérmetlen triangle. A mulatság ujra kezdődik.

Az Ibsen-lábu Ámor felkunkorodik a magasba, s a szinen megjelenik egy egészséges hölgy, a ki bemutatja -65- magát mint Malaga kisasszony, s elbeszéli, hogy ő utána bolondulnak a férfiak, de ő igen fene gyerek s ügyet se vet rájok. Malaga kisasszony a tapsok ritmikus zenéje mellett kecsesen rezegteti legkonkrétebb természetü bájait, s elmésen kopizálja a Frimm-féle intézet gigerlijeinek mondhatatlan mozdulatait. Aztán egy „komikus“ kerül elő, a ki a legujabb bécsi kuplét adja elő, közkivánatra; az elejét inkább tánczolja, mint énekeli, de viszont a refraint annyi lélekkel harsogtatja, mintha a Marseillaiset fujná. Majd jockeyruhába öltözött hölgyecskék ölelkeznek a petite femmejaikkal; hatalmas alapu jockeyk, a kik ha engagement-t találnának, tehetséges három éveseink sorra letörnének. Végre megkerül az a bizonyos művész is, aki egy pár paróka, szemüveg és kabát segitségével élő és holt nagyságokat csufol meg, s mimikusnak nevezi magát. A rögtönzött fejek ugyan mindenkihez hasonlitanak, csak a megcsufoltakhoz nem, de a jó közönség, mely örömest művelődik, el van ragadtatva. S mindehhez a szégyenébe beletörődött zenekar egykedvüen zugja az Ordináré apetheozisát, s szemérmetlenül csilingeli a Venus Vulgivaga királynő-himnuszát. Káprázó szemeid előtt mint fantóm tünik fel egy monstruózus Repedt Fazék, a helyiség művészi emblémája.

Alice nem ebből a világból való, Alice csak a nevét hozza ide. Egy szegényesen czifra czimbalmot fog megzenegtetni, pengő érczért, ötven ezüst pénzért. A czimbalom csak ürügy; a fődolog az, hogy megmutassa magát. Élvezetünk, dekadens, dilettáns, vagy polgári gyönyörünk abból fog állani, ha meggyőződünk róla, hogy csakugyan eljutott ide, mert meg akar élni. -66-

Alice megjelenik. Az impresszárió, czigány delicatesse-szel, maga vezeti ki. Ugy lép elénk, mint néhány év előtt, mikor udvarias rendező vezette fel a redoute lépcsőin, a legnagyobb női diszben, bálra öltözve. A kevélység egy nemes maradványával megkülönböztette magát a helyiség tündéreitől, hódolva a gondtalan ősök emlékének, a kik elfelejtettek gondoskodni róla, hogy ő ide ne kerüljön.

Leül és játszani kezd. Déli stilusu, érett, kicsattanó szépsége némán vádolja a Szegénységet, ezt a gonosz aeont, a ki koronkint megboszantja a Természetet. Játszik és fel nem nézne a világért a hangszeréről. Megteszi, a mire vállalkozott, a mint megtette a család Ahnfrau-ja, a ki se egy hanggal, se egy tekintettel nem árulta el, mit érzett, mikor sorra hozták a férje és fiai halál-hirét, és csak készitette a tépést tovább… A festék sehogy se tud alkalmazkodni a vonásaihoz. És arczán „szégyenkezve ül a szégyen.“

Csak egy dalt játszik, egyetlen egyet. Mikor az impresszárió claque-ja rákényszeriti az ismétlésre, ugyanazt kezdi ujra. Friss, szilaj, nagyon régi nóta ez; lármás és kötekedő; de most ugy hangzik, erről a czimbalomról, mintha temetésre szólna. S harmadszor is csak ezt a régi kicsapongó nótát játssza; talán nem is tud egyebet. És arra gondolsz, hogy ez a régi, régi dal talán egy vidám gárdatiszt kedvencz nótája volt, a kin sokszor megakadt a bécsi dámák szeme, s a kinek soha se jutott eszébe megszámlálni a kidobált máriás tallérokat.

S mialatt szégyenkezve szól az árva hangszer, neked, a rossz gyomru embernek, regény-káputok és szindarab jelenetek jutnak az eszedbe. Eszedbe jut a rózsaszin arczu Rózsi, a ki meleg, kényelmes otthonban Eszter és Ruth történeteit olvassa a családi, kapcsos -67- bibliából. Eszedbe jut Florine, a ki első báljára készül, s nem tudja, hogy a ház recseg-ropog a feje fölött. Majd az Au bonheur des dames szegény bárókisasszonya, a ki elveszti fejét a selymek és csipkék tündérvilágában. Eszedbe jut Nóra, a kis hóbortos Nóra, a ki szivecskéje nagy fölgerjedésében nem tudja, mit cselekszik, s azt képzeli, hogy ha a törvény ellene van, akkor a törvény rosszul van alkotva. S eszedbe jut a szegény kis Babvirág, a ki azt hiszi, hogy most már ugyis mindegy; ha már meg kell élni, ám kiáll az olajfák hegyének stáczióira és csókokat dobál a felséges tömegnek…

A czimbalom hirtelen elhallgat. A művésznő arczán megjelenik a betanult, kényszeredett mosoly, és aztán kifut a szennyes szuffiták közül, a megriasztott szarvasünő ijedt lépteivel. Odakünn a mór megteszi kötelességét, a claque tapsol, és bis-t nyerit, üvölt. De a jó publikum, a „közönséges közönség“, aki úr a háznál, nincs megelégedve. És kitör a pisszegés zaja, először csak félénken, majd felbátorodva, végül fortissimo.

Eleinte nem érted, honnan ez a ressensus. A művészeti produkczió, melynek tanuja voltál, nem volt éppen hasonlithatatlan, de végre is ez a közönség nincs a kivételekhez szokva. Mindegy; a zengő czimbalomnak nem sikerült a hallgatók művészeti igényeit kielégiteni; a pengő érczért itt zengőbb szót kivánnak. Mégis, ez az elégedetlenség kissé tulságosnak tetszik. Végre is. Alice megtette azt, a mit tőle vártak. Eljött és megmutatta magát. Mi kell egyéb? Körülnézel, és észre veszed, hogy a mulatságnak épp az a koronája, hogy a művészi elégedetlenségnek jogában van ekképen nyilvánulnia; ilyen szabadon, ilyen lóhátról, és ilyen kegyetlenül. Ez a plebejus visszatorlása.

Ah, a gárdatisztnek nem volt igaza! Az uraság -68- csak addig tartott, a meddig a máriás tallér. És nem volt igaza Alicenek sem, ha azt hitte, hogy mikor minden elveszett, egy megmaradt: a név. Ez a pengő érczre felváltott név ma már csak arra jó, hogy a plebejusgőg hozzátörülhesse a kifizetett csizmát. Jaj annak a lehanyatlott névnek, viselje akárki!

És a czimbalmozó leány meglakol érte, hogy elhozta a nevét a nép örömére. A plebejusnak elégtételére szolgál, hogy az a név eljutott ide, de teljesnek akarja a gyönyörüségét, s meg akarja mutatni, hogy az a név neki nem imponál, ha a művészetnek nem sikerült úri tetszését meghóditania. A plebejusnak nem tetszik az a báli ruha, s a föl nem adott disztinkczió. Végre valahára tehát módjában van kifejeznie a százados gyülölséget. Büntetlenül senki se jár a pálmák alatt, s jaj annak, a ki a népnek eszébe juttatja a soha sem látott pálmákat. Ez a plebejus visszatorlása. A czimbalmozó leány meglakol azokért az ősökért, a kik keresztül lovagoltak a szegények vetésén.

A nagyapád kővágó volt, s az országúton, forró nap alatt tördelte kalapácsával a kemény sziklát, hogy megkeresse nyomorult zabkenyerét. Az ükapád, ha nagy urat látott, ijedten kapta le báránybőr-süvegét, és sokáig nézte az elvágtató kocsi nyomában támadt porfelleget. Hanem azért megutálod magadban a plebejust, s azt mondod a jelenet láttára: „Szegény leány!“

A SZINKÖRÖK PSZIHOLOGIÁJA.

Ő.

Hozzávetőleg számitva négy-ötszázezerre lehet tenni azoknak a 15–26 év közötti hajadonoknak, özvegyeknek, elvált és el nem vált asszonyoknak a számát, akik házmesterlakások örök clair-obscurejében vagy kisvárosok napfényes utczáin (Besztercze-Naszód földjén virulván, a fővárosi bolthelyiségekben pedig sorvadozván) minden eszme közül a leghuzamosabban, mondhatni állandóan – mert naponta legalább tizenöt órán át – a következő eszmékkkel foglalkoznak:

– Micsoda buta véletlen, hogy a budapesti kőszinházakban, de Bécsben és Berlinben is, sőt Londonban, európai és ázsiai fejedelmek előtt, Tündérlaky Sári, Delej Teruska, Rózsatőy Gitta, sőt Koczurek Iluczi kreálják a legujabb világjáró operett Mollyját, Pollyját avagy Dollyját! Mért éppen ők?! Hát az én alakom, hát az én hangom, hát az én sikkem?! Tulajdonképpen nekem kellene Londonban, európai és ázsiai fejedelmek előtt, a Pollyt énekelnem, a Monte Carlo grófné nevet valójában nekem kellene viselnem, azok a toalettek voltaképpen az én jogos tulajdonaim s az engem illető hódolatokat nem is zsebelné be a szerencsének ez az érdemetlenül felkapott gyermeke, ha nincs: a buta véletlen, a buta véletlen!…

A négy-ötszázezer hölgyből, a kik ma ezekkel az -70- eszmékkel foglalkoznak, negyven-ötven ki fog válni s négy-öt esztendő mulva ők lesznek a különböző honi szinkörök primadonnái. Mert Londonig – hajh! – hosszu az ut s a buta véletlen Thespis kordéját csak ritkán hajtja olyan messzire!…

Ő (az öt év mulva ünneplendő Molly, Polly vagy Dolly) a buta véletlent jelenleg kedves papájában látja megtestesülve. Ez az ember az oka, hogy neki még most sincsenek kétezer frankos fehérnemüi s huszonnégy-féle pongyolája, hogy még most sem reggelizik pezsgőt s hogy az igazi életet csak az Ohnet György ur regényeiből ismeri!

Kedves bátyját, a ki rojtos szélü mancsettákat visel, nem tartja egész embernek. Tudja a kis fenyő, hogy vannak pálmák, a kik csak egész ingeket viselnek, Heathtől hozatják a kalapjaikat s csupán azokat a fiakkereket használják, a melyek ismert figurák az ügető versenyeken.

Egyelőre nagyon szereti a sört és a kovászos uborkát. Mindenkit rangja alatt valónak talál, kivéve azokat a huszártiszteket, a kik az Arany Griffben bezárt ajtók mögött szoktak mulatni. Nem ismeri őket, de érzi, hogy ezek az ő világából valók. S ha vele szembe jövet, diszcsörtetéssel üdvözlik, reagál. Komoly pillantásában benne foglaltatik a bezárt ajtós mulatságokat megillető figyelem és elismerés.

Övé a jövő. Szerződni fog Zenőfalvy Pongráczhoz, s ha becses mamájával megszáll a vidéki hotelekben, igy fogja beirni nevöket a vendégkönyvbe: „Szivárvány Irma és anyja.“

A fővárosban kissé nélkülőzi az éjjeli zenéket és a banketteket, de kifagylaltozza magát s barátságos a Ganz-gyár ama hivatalnokai iránt, akik a nyári kritikákat irják. Julius közepén több napilapban elhomályositja -71- a legdivatosabb primadonnát. Ellenben nem igen lát a nézőtéren Heath-kalapokat. A Heath-kalapok ilyenkor Ischlben vannak.

Mert Pest ilyenkor nem Pest, csak olyan Pest-féle. A szinkör sem szinház, csak afféle szinház-nemü valami. Szegény kis fenyű, London oly messze van!

Zenőfalvy Pongrácz.

Titkos ambicziója, hogy mint szinházi szakértőt, rendezőnek szerződtessék a Nemzetihez. A vidéken több ugyan a szórakozás, de az se kutya, ha az embernek nincs egyéb dolga, mint kijárni a szinészházba kvaterkázni.

Egyelőre egész nap a tenoristájával veszekszik s este, előadás alatt, a közizlés elsatnyulásán kesereg. Gyülöli az operettet, de hiába, az ördögnek is kell gyujtani egy-egy gyertyát s fényes kiállitással hozatja szinre a Száz szüzet.

Minden szezónban négy-ötezer forint a deficzitje. Huszonhét év alatt egy egész Kaliforniát vesztett el. Ha abbahagyná az üzletét, kölcsönökkel szolgálhatna a Rothschild-csoportnak. De haj, a kit megcsipett a művészet tarantellája!…

A komikus.

Télen egy drogista czég utazója vagy jegyző Pest vidékén. Nyáron ismét: a közönség beczézett kedvencze, a hogy az ujságok irják.

Erőssége: a kuplék. Jaj az anyósoknak és jaj a politikusoknak, ha ő előszedi élczlap-reminiszczencziáit! Ezekért a vicczekért deczemberben mindenfelől visszaküldöztek s egy párszor meg is égettek egy élczlapot, most furorét csinálnak. -72-

A páholyban.

Azért jöttek, hogy a szomszédban vacsoráljanak s előbb, a nagyobb jókedv okáért, kifigurázzák a szinészeket.

Azon végzik, hogy belemelegszenek a mulatságba. Tehetségeket fedeznek fel, megrostálják a kőszinházakat s végezetül rosszul vacsorálnak.

De azért meg vannak elégedve az estéjökkel s a jövő héten megint eljönnek, ugyanezzel a programmal.

A tradiczió oly hatalmas! Egyik estéről a másikra már elfelejtődik, hogy a naiva mily sokat igérő tehetségnek tünt fel s hogy odaát a liba mily kevéssé váltotta be a hozzá füzött reményket.

A földszinti ur.

Legkivált a fehér mellénye kedvéért jött. A mivel azt akarom mondani, hogy neki telik kedve a fehér mellényében és nem viszont.

A fehér mellény hat. A szinpadi udvarmesternők és herczegasszonyok e fehér mellény láttára álmodozókká válnak s vacsorákra gondolnak, melyek örökkön álmok maradnak.

A fehér mellény pedig összetalálkozván egy másik fehér mellénynyel, rövid eszmecsere után konstatálja, hogy volter Charlotte sokkal jobban domboritott, mint e szinkör művészei. Ezután a fehér mellények hazatérnek s meg vannak győződve, hogy kellemesen töltötték el az estéjöket. -73-

A karzat.

Hol rejtőznek télen a szinháznak ezek az igazi rajongói, a kik ugy el tudnak gyönyörködni a legutolsó operettek és bohózatok utálatos mókáin?! Mennyi nélkülözésről beszél ez a vig hahota!

Kitörő vidámságuk a bizonyitéka, hogy ők még komolyan veszik a szinházat s nem keresnek ott egyebet, csak lelki gyönyörüséget.

Tulajdonképen érettök van ez a bódé s érettök volna minden szinház. És szegények, egész télen át nem juthatnak hozzá, hogy kielégithessék a lelki szomjuságukat, mert a szinház drága s ők csak lelkiekben gazdagok.

FARSANG.

Leperegnek az órák, elmulnak az évek. Még alig hogy körülnéztünk a világban, egyszerre uj alakok sürögnek s forognak körülöttünk, nem azok, a kiknek az arcza ismerős, nem azok, a kiknek hangját megszoktuk, nem azok, a kiknek mosolya kedves szivünknek. Koronkint elszórakozunk; mintha csak tegnap váltunk volna el amazoktól, mintha minden – ó, ifjuságunk! – csak tegnap történt volna. Várod, hogy a hang, mely álmodban a füledben csengett, egyszerre ismét megszólal a szomszéd szobában; el vagy készülve rá, hogy egyszerre csak betoppan hozzád valaki, aki messziről jött, s igy szól hozzád: „Be rég nem láttalak!“ Aztán észreveszed, hogy ez csak a Mab királynő rossz tréfája volt; belátod, hogy, a mit egykor az édes valóságnak tartottál, immáron csak egy üres absztrakczió, hogy mindaz, a mit az életednek neveztél: füst, pára, gomolygó pirosság az égen. Uj arczok mosolyognak körülötted, uj barátok fognak veled kezet, uj élet a régi tájakon, majd olyan élet, mint a régi volt, de neked már csak félig ismerős. Uj emberek jöttek a régiek helyébe; a világ ismét tele van apró fejekkel, s ismét tele van határtalan reménynyel. Honnan jöttek? Malthus rémülve látná, mint nyüzsögnek az utczán szőke és barna piczi figurák, melyeknek életet adott a házasságnak nevezett hanyatló üzletág, a gondtalan megszokás, a véletlen és az édes játék, melynek -75- neve szerelem. Bármi hozta őket, nem kérdik, hogy megengedi-e jus primae occupationis, lassankint magukévá teszik a világot, melyet te egykor a tiédnek véltél, s csöndesen, észrevétlenül elfoglalják régi czimboráid helyét. Hol vannak már azok! Az egyik sehol, a másik majdnem ugyanott; ki a temetőben, ki egy csendes zugban, a kályha mellett. Átköltöztek a legendába, vagy vigjátéki apákká nőtték ki magukat. S az uj szereplőkkel ujjá lett a szin is. Azok az ideák, melyek miatt a te idődben annyi háboruság folyt, ma már senkit sem érdekelnek; az uj embereknek más az életfelfogásuk, más a kedvük, a véralkatuk, mások a szokásaik, még a szótáruk is más. Megváltozott itt minden, és alig hogy kiöregedtél a könnyelmüség éveiből, már uj világban, s rád nézve tökéletesen idegen világban találod magadat.

És mégis, ilyenkor vizkereszt után, ma is csak ugy megkezdődik a nagy bucsujárás a vigadó felé, mint hajdan a te idődben. Ezek a másféle emberek, a kik minden egyébben annyira különböznek a te elfelejtett ismerőseidtől, azonképpen szórakoznak, mint a régiek. Más lélekkel bár, de ugyanazt cselekszik, a mit a te embereid miveltek vala. A szereplők ujak, de a komédia a régi. Hol van Bietris, s hol van Allys? Árnyékokká lettek, vagy meghiztak a bánattól; eltüntek, vagy azokon a székeken foglalnak helyet, a honnan a lányokat nem, csak a frakkos emberek eleven sövényét láthatni. Jöttek helyökbe uj Bietris-ek, uj Allys-ok. Az emberanyag uj, de Afrodite ünnepei ugyanolyanok, mint a minők a mi időnkben voltak. A kik egykor elevenné tették a redut oszlopos csarnokait, elsuhantak a semmiségbe; Karneval herczeg, a vértelen, üres fekete dominó, él és uralkodik.

S hozzák, rendre hozzák trónja elé a szüzek -76- ujabb seregét. Jönnek ők, kiknek derekához még férfi karja nem ért, kik nem érezték még a suttogás meleg lehét, hogy meginduljanak utjokra… Ki és mi hozza őket ide, hogy soha se fogy ki belőlük ez a nagy terem, alkalomcsinálója annyi regénynek, s annyi szomoru románcznak?! A hagyomány? Az érdek? Felejtő öregek gondatlansága? Nem. Anyjok, Afrodite. Ne tessék elhinni, hogy mindez azért van, mert férjhez akarnak menni, mert férjhez akarják őket adni. Ez az érdek elég hatalmas érdek, csakhogy ettől az érdektől a bálozás még kimehetett volna a divatból. De mindaddig, mig akad egy tizenhat éves lány, a kinek édes nyugtalanságot okoz a férfihoz való közeledés zavaros gondolata, a farsangolás halhatatlan.

Dehogy van az ugy!… az a gyereklány még nem gondol semmire; szeret tánczolni, ennyi az egész, mint a hogy az apró lények szeretnek ugrándozni! Annak a másik dolognak semmi köze a bálozáshoz… ez a közkeletü felfogás a farsangolásról. Nem is lehet azt nyiltan megvallani; mert hisz akkor czinizmus volna mégis oda vinni őket a férfi karjai közé. Ők maguk se vallják meg maguknak; legalább nappal nem. És mégis igy van. Az érdek nem izgat fiatal lényeket, még a férjhezmenés életbe vágó érdeke sem; a szórakozás vágya nem tesz álmodozóvá. S ők ábrándoznak, vágyódnak, sóvárognak…

Tánczoljatok kis lányok! Afrodite hiv! Menjetek; hi a végzet. S végződjék kezdődő regényetek akárhogy, nem érdemes élni, csak azért a csepp regényért.

UTAZÁS BUDAPEST KÖRÜL.

Don Juan ama halhatatlan stanczáiban, a hol Lord Byron az igazi, nagy vivőrök hozzáértésével sorolja elő, mi minden édes a világon, a mi nem oly édes, mint az első csók: benn foglaltatik, hogy édes dolog langyos éjszakán hallgatni a gondolás dalát, benn foglaltatik minden, mi szép és örömet adó, de érthető okoknál fogva, sajnos, egy szóval sincs megörökitve, mi kellemes, mi jó: tétlenül és gondtalanul tölteni el egy májust – Budapesten. Pedig csak egy nagy költő énekelhetné meg méltóképpen a budapesti májust. Páris márcziusban már kikel magából, London csak juniusban kezd zajosabban élni, Budapesten május a legszebb hónap. Ilyenkor csupa ragyogás, csupa elevenség, csupa élni vágyás. Micsoda pezsgés az első meleg napig! Az operának valóban világvárosi karaktert ad a legnagyobb hirü külföldi énekesek és énekesnők felvonulása, a Park-klubban egyik vendéglátás a másikat éri, nyolcz szinházban verik egyszerre a dobot s fogdossák a közönséget orfeumoktól levetett ötletekkel, a lóversenytér még hangos a letört játékosok jajától, a kocsi-korzókon kábitó lármával dübörögnek egymásra mennyezetes hintók és szerényebb kocsik, a képviselők megverik egymást, szóval: minden percznek megvan a maga varázsa. A boulevard des -78- Capucines nem élénkebb, mint Budapest az Oaks vagy a király-dij napján.

Az első, igazán meleg nappal azonban vége a világvárosiasságnak. A kocsikázó grófkisasszonykák egyszerre eltünnek, a rondinella pellegrinák elröppennek, Isten tudja hová. A játékosok felutaznak Bécsbe a pénzük után, a képviselők haza néznek barátkozni a néppel s Pesten nem marad más, csak a szinkörök népe.

Még London se olyan költözködő város, mint a mi Budapestünk. A ki csak birja magát, junius elején siet el, bárhová a pokolba, mint a hogy Bombayből rohannak el az angolok az első pestis-hirekre. Még az se marad „itthon“, a kit valami ide köt; azok, a kiket napközben a Kossuth Lajos-utczában látunk, legnagyobbrészt leányfalvai, török-bálinti vagy gödöllői lakosok. A szinkörök szinész-seregén és hű közönségén kivül igazán csak azok tartanak ki, a kik: nem élnek, csak dolgoznak.

Addig azonban: még folyik a vigasság. A szellősebb mulató helyek telidestele, jeléül, hogy Budapest az élvező városok közé tartozik, azok közé, a melyek a legkevésbbé méltányolják az otthonülés örömeit. Pedig azok a mulatságok, a miket fővárosunk a tavaszi mulatóknak kinál, meglehetősen egyhanguak. Azóta, hogy Budapest lakossága éppen háromszor akkora lett, mint a mekkorának elődeink ismerték, a metropolissá vált Budapestnek csak uj vendéglői vannak, uj mulatsága nincsen. A városra alig lehet ráismerni, de a szokásai megmaradtak. A programm most is ugyanaz, mint régente: a budai aréna márvány vagy egyéb menyasszonynyal és frissen sült libapecsenyével, a Hangli dunai levegővel és sok emberszólással, kirándulás a Svábhegyre vagy a Zugligetbe, kocsin avagy -79- gyalog (az első tizezer és az utolsóelőtti tizezer használatára), a Margitsziget szunyogokkal és kényszerzárórával, végül a liget, néha: Ős-Budavárával súlyosbitva. Nem, ez nem sok; de a világvárossá nőtt Budapest ma is beéri vele. Vivőröknek egy kissé nyárspolgárok vagyunk.

Nem tünik fel önöknek, ha a megszokás erejénél fogva estéről-estére fölkeresik ezeknek a „mulatóhelyek“-nek egyikét vagy másikát, hogy ilyenkor, a szigoru nyár előtt, tehát mig az élvező Budapest itthon van: mindig, mindenütt ugyanazokat az arczokat látni, s tegyük hozzá: ugyanazokat az uj, fiatal arczokat? A mi kéj a nevezett El Doradókban föllelhető, e kritizálható kéjek serlegét mindig ugyanazok a kevesen üritgetik fenékig. S ó mi rövid ideig tart a mámor ideje! A három évvel ezelőtt mindig, mindenütt látott arczok eltüntek; mintha elpárologtak volna. Hová lettek? Oda, a hová azok az efemeridáknak nevezett kérészéletü, finom szárnyu lények, a melyek nyaranta roppant rajokban röpdösnek a villamos lámpák körül, hogy másnapra, harmadnapra megsemmisüljenek. A három évvel ezelőtt mindig, mindent élvezők már nem szerepelnek, nem élveznek, voltak, nincsenek, gurulnak lefelé, talán már legurultak, saisonjuk elmult. Eltünedeztek azzal a hirtelenséggel, amelylyel a harmadévi Derby-lovak; alig egy-két alak maradt „versenyképes“ közülök. Ó, mily közepes élvezetekért galoppoznak a Nirvánába, szegények!

Az emberek elmulnak, „letörnek“, de az intézmények – legyenek bár korcsmák – megmaradnak. A libapecsenye jó hire tovább él, mint a fogyasztó. És Budapest, a nagyra törő, a villámos találmányok és az à la Amerika élet fővárosa, e feltünést keltő parvenü a metropoliszok között, – alighanem a társaságos élet -80- kifejlődésének hiányában – fölcseperedve is hü maradt az egykori Pest nyárspolgári szokásaihoz. Ez a Vanderbilt még most is kuglizik.

Ha paloták emelkednek a patriarkális, pestiesen izléstelen, földszinti vagy egyemeletes házak helyén, ha villámos kocsi dörömböl a föld alatt, s a léghajó nemsokára sehol se hiányzik a műveltebb családok asztaláról: a budapesti élet édes-keveset változott egy félszázad óta. A politikus szatócsok, kertészek és csizmadiák a megmondhatói, mily hiven kitartott ősi mulatságai mellett a nagyvárossá fejlődött Budapest. Csak két dolog változtatott életmódján egyet-mást: a lóverseny játék elnépszerüsitése, és másodszor a biczikli divatja. Az a metamorfózis, melyet az utóbbi idézett elő, már befejezettnek mondható, sőt némi részben szinte a multhoz tartozik, de annál inkább meg lehet állapitani, hogy a biczikli hóditó inváziója, a diadal teljessége idején, mennyire mássá tette a város arczulatát. A ligetre sokáig nem lehetett ráismerni: az ósdi mulatóhelyek környékén ezer meg ezer pneumatik röpköd az est sötétjében, mint megannyi Szent János bogár, s egy darabig ugy látszik, hogy rövid néhány év mulva a biczikli csábjainak senki, de senki se fog ellentállani… A grófkisasszony órákat vesz a biczikliakadémián, a pinczér lopva tanul meg bicziklizni a vendég pneumatik-ján, minden arra mutat, hogy nemsokára nem lesz ember, a kinek a mindennapi életében a biczikli ne játszanék egy-két óráig fontos szerepet… Ez a divat is elmult.

Mikor Ős-Budavárt még csak tervelték, azt lehetett volna képzelni, hogy az uj vállalkozás egy kis mulató várossal fogja megbőviteni Budapestet, s hogy ez a magától fejlődő mulató város sokban meg fogja változtatni a budapesti vivőr-ök életmódját, sőt befolyással -81- lesz a minorum gentium izlésére is, megismertetvén a csak mulatságában művelődő jó népet elmés és nálunk eddigelé ismeretlen szórakozásokkal. Ebből nem lett semi. Ős-Budavárból csak nagyobb, több szakaszból álló éjjeli kávéház lett, a hol a szabadban lehetett kávézni és mulatozni, ha ugyan a lármás nótázás és a pinczérnőkkel való társalgás is mulatság. Ez nem sok, s azzal, hogy a konfettit néhány éven át végelnépszerüsitették, nem segitettek a dolgon. Bizony, kár volt ezt a szép játékot igy kiparodizálni. Nizzában mindenki szivesen vesz részt a konfettizésben – igaz, hogy ott ez nem toujours perdrix – de a mi köz-hajigálózásainkban csak a naivaknak telhetett öröme, meg a szemorvosoknak, a kik a szenvedélyes konfettizők szem-katarusát gyógyitgatták.

Ős-Budavár dicsősége se tartott sokáig. Ellenben az agg politikus szatócs és hű élete társa, a márványara olyan sokáig élnek, mint Philemon és Baucis.

REGÉNYTÁRGYAK.

Borszéki Boldizsár, a regényiró, a kinek nevét egy különleges világ szines és hü rajza tette divatossá, jókora csomaggal egyetemben hosszabb levelet kapott egy névtelen kollegájától, a kit jó ujságirónak s nem tehetségtelen elbeszélőnek ismert. A sikerek nélkül szükölködő kartárs a következőket irta neki:

önnek ajánlom a mellékelten küldött regényt, mert ön jóakarattal itélte meg azokat az irodalmi bünöket, amelyeket napról-napra elkövettet velem a kénytelenség, meg valami érthetetlen beszélési kedv, melyet a világért sem mernék hajlandóságnak nevezni. Önnek ajánlom, mert ön is nagyon szereti Copperfield Dávid-ot s bizonyára részvéttel gondol az ezer meg ezer névtelen kis Copperfieldre, a kik homlokukon az intő czédulával: „Vigyázzatok, mert harap!“ Peregrine Pickle, Roderick Random s a vitéz Tom Pip kalandjairól álmodoznak. Önnek ajánlom végre, mert ön is érzi, hogy valamiképpen vannak dolgok, a melyek megtevődnek, de a melyekről nem szokás beszélni, azonképpen vannak más dolgok, amelyekről szintén bajos volna szólani s a melyek mégis megiródnak. Megiródnak annyival inkább, mert ha lehet irni robotban is, ezeknek a dolgoknak megirása soha se munka, hanem -83- ellenkezőleg, az egyik legnagyobb öröm ezen a világon, mely lehet jó, lehet rossz, de a mienk.

Milyen különös valami is a szemérem!… Ugyanaz a szemérem, mely koronkint minden elképzelhető megalázással fenyeget bennünket, hogy ha véletlenül fennhangon találnók elmondani, amit éppen gondolunk, ugyanez a szemérem engedékeny, mint egy elkábult asszony, mihelyst irásról van szó. A szerelem, ha élőszóval nyilatkozik meg, nem igen használ se alanyt, se állitmányt: ha ir, áradozik. Fenszóval mindenki büszkébb önmagánál; a kérés, a gyónás, az esdeklés és a vallomások csak irásban találják meg igazi hangjokat. S az első pillanatra ugy tetszik, mintha irni alantasabb dolog volna, mint beszélni. Mert meglehet, annak a lelkiismeretét, a kinek toll van a kezében, mindössze az teszi könnyebbé, hogy nem kell rögtön helyt állania azért, a mit mond. De nem, az igazság nem ez. Az igazság az, hogy annak, a ki ir, van egy büvös fátyola, a melyet ez a félénk Szemérem akkor dobhat a papirjára, a mikor eszébe jut, a mikor valamitől éppen megriad. Nem azért könnyebb irni, mint beszélni, mert az irásainkért nem kell tüstént helytállanunk, hanem azért, mert a szabad elhallgatás s a szabad fordulatok mentsvárai között nagyobb biztonságban érzi magát ez a Szemérem, a mely mint minden Szemérem, nem csupa tartózkodás, hanem egy kissé közlékenység is, s a mely mindig bátrabb éjjel, mint fényes nappal, a mikor meglepetések fenyegetik.

Ha ráér, kérem, olvassa el a regényemet, s alkalom adtán mondja meg, érdemes-e kiadnom?

– Akár el se olvassam, – szólt magában Borszéki – ugyis tudom, hogy mi van benne. A levélben nagyon sokat emlegeti a szemérmét; ez azt jelenti, hogy elfecsegi azt, a mit nem illik kifecsegni. Afféle „Wahrheit und Dichtung“ lehet, bizonyosan az élete történetét beszéli el benne, s ez a történet semmiben sem különbözik a többi, regénynek keresztelt autobiografiától. Ábránd, csalódás, szamárságok. Minden felsőbb leány könyv nélkül tudja már az egészet. S ő azt hiszi szegény, hogy vele valami különösen érdekes történt, a mit minden áron el kell beszélnie. Odacsapja a naplója elé a regény szót – mintha ezzel félrevezetne valakit! – s meg van győződve róla, hogy az ő felcziczomázott, kiszépitgetett esete érdekelni fogja az embereket. Ma, a mikor a pénzpiacz helyzete… s a többi!

De vagy két hét mulva, egy éjjel, a mikor szokatlanul későn érkezett haza, az iratcsomó szemrehányóan pillantott rá.

Körülbelül négy hónapig küzdött a sorsa ellen. De ekkor már kezdte idegessé tenni ez az átkozott kéziratcsomó. Mintha egy gnóm ült volna a szobájában, a ki folyton ránéz.

Ismerik önök az el nem olvasott kéziratok néma panaszát? Borszéki egy darabig még hősiesen viselte magát. Egyszerüen nem nézett oda, a hol a gyülölt iratcsomót tudta. De nincs rettenetesebb, mint a lelkifurdalás; éjszaka, mikor éppen el akarsz aludni, a nappal oly jóviseletü gnóm megmozdul, ágyadhoz lép s elkezdi kalapálni a fejed.

Borszéki elvesztette az étvágyát; megfogyott, lesoványodott. -85- Az orvos tejet és hidegviz-kurát rendelt s Borszéki azt hitte, hogy ki fog gyógyulni. De kettőjük közül mégis csak a gnóm volt erősebb.

– Nincs más hátra – hörgött deliriumában – le kell számolnunk. Annyi bizonyos, hogy mi ketten nem élhetünk békességben e négy fal között. Vagy ő vág földhöz engem, vagy én vágom földhöz őt, de meg kell küzdölődnünk.

– Mit mondtam! – szólt aztán megkönnyebbülten, szinte diadallal. – Az ismeretes szósz! Nagyon érzékeny lélek, kevés akaraterő; értelmetlen, szivtelen környezet, a dolgok fátuma; ambiczió és szerelem, a melyek közül az egyik is, a másik is csupa gyötrődés. Éppen százszor olvastam ugyanezt.

– Nem furcsa? Azoknak, a kik igazán rendkivüli életet élnek, egy Barnatonak például, soha se jut eszébe, hogy elbeszéljék emebertársaiknak: mit éreztek, gondoltak, akartak s értek el egy fél életen át. Ellenben azok, a kikkel szóról-szóra ugyanaz történt, a mi a szomszédjukkal, leküzdhetetlen vágyat éreznek fölfedezni felebarátaik előtt, hogy: mi esett meg velök és hogyan. Valami belső kényszer hajtja őket, hogy meggyónják azt, a mit mindenki tud s a mi maga a megtestesült mindennaposság. Mi az ördög ez? Nem lehet egyéb, mint: a gyöngeség közlékenysége. S a gyönge, a tehetségtelen regényirót már az első szavából felismerheted: arról, hogy csupa szubjektivitás, hogy nem látja meg, a mi körülötte történik, mivel teljesen el van foglalva a maga hétköznapi bajával, -86- a melyet fontosnak, egyetlennek, hallatlannak képzel, mert különben nem magyarázná olyan részletesen. Még kezébe se vette a tollat és már el van döntve, hogy hiábavaló munkát fog végezni, mert beszéljen az esetéről akármit, akárhogyan, ez a megszokottságánál fogva senkit se fog érdekelni. Pedig az élet – a mások élete – tele van mulattató dolgokkal, s mindazzal, a mi a regényirót szórakoztatja; a regénytárgyak csak ugy szaladgálnak az utczán.

Egy délután tiz regénytárgyat szedhetsz fel. Ime, például a mai nap kucséberjei. Találkoztam A.-val; ennek az élete csupa mulatságos ellentétből áll. Délelőtt a kőszént igazgatja, délután lirai költő. Először husz esztendős korában házasodott meg s keservesen megbünhődött érte. Rut és hozzá képest vén hölgyet vett el, a ki fogolylyá, rabszolgává tette; agyondolgoztatta és féltékenységi jelenetekkel, veszekedéssel, kellemetlenséggel traktálta egy életen át. Ez az asszony undok volt és becsületes; helyesebben szólva: becsületes és undok. Pokollá tette férjének az életét; végre meggondolta magát és meghalt. Azóta A. egyremásra irja hozzá a gyászoló elégiákat, de ez nem akadályozta meg abban, hogy hatvan éves korában feleségül ne vegye első nejének unokahugát. A leány számitásból ment hozzá; isten tudja, mit gondol magában, de megbecsüli az öreg kőszén-királyt. Czirógatja, hizeleg neki, flanell-ingekbe bugyelálja, s minden héten friss virággal disziti az első asszony sirját. És A. most olyan boldog, hogy néha tánczra perdül, a mit husz esztendős korában sohase tett. Egész életében mindig beteg volt; most virul s maga az egészség. Egy ember, a ki hatvan esztendős korában kezd élni! Alig hogy elváltam tőle, -87- B. kapitánynyal találkoztam. Ez az ember olyan rettenthetetlenül bátor, mint Bayard, de iszonyuan hiu erre a tulajdonságára. Volt egy csomó lovaghistóriája, de tizannyit hazudik. Ha hallgatag természetü volna, az emberek föl se mernének rá tekinteni a nagy tisztelettől; igy az egész világ kineveti, persze a háta megett. Dickensnek való figura. Aztán C.-éket láttam, az egész familiát. Micsoda komédia a történetük! Fiatalon keltek össze s egy életet töltöttek egymástól távol. Mert szegények voltak. A legény nem tudta eltartani az asszonyt, csélcsap volt és könnyelmü; elment vándorolni s faképnél hagyta az asszonyt. Egész fiatalsága egy más, messzi világban zajlott le, magához hasonló, könnyelmü nők között, a kiknek a nevére és figurájára ma már nem emlékszik. Időközben megszedte magát és vagyont szerzett. Mikor aztán öregedni kezdett, a vére is lehült, eszébe jutott, hogy van a világon egy áldott, jó teremtés, a kinek az élete abban múlik el, hogy folyton ő rá, a hütlenre gondol; kapta magát és hazajött érte batáron. S az isten megáldotta Sárát gyermekekkel. C. most példás életet él; boldogok, sőt fiatalok is, mert vagyonosak. Pedig az alatt a husz év alatt, a mig egyáltalán érdemes élni, nem is látták egymást soha. Árgirusnak és Tündér Ilonának nevezném őket, mert oly sokáig keresték egymást. Utóbb D.-né jött szembe velem. Ennek az asszonynak a tragikuma a legvidámabb dolog a világon. Már tizenhat éves korában olyan megjelenés volt, hogy láttára mindenki azt gondolta: „Na, aki ezt elveszi, az legény legyen a gáton!“ Ő maga is hősökről álmodozott s D.-t választotta férjül, a ki olyan pisztolylövő, mint Carver. Kiderült azonban, hogy emellett olyan flegmatikus, mint egy havasi morga. D.-né már unja őt, mint a bünt s szivesen udvaroltatna magának, de a gavallérok -88- igen respektálják a félelmetes pisztolylövőt s a szegény asszony – az egyetlen lény, a ki nem retteg D.-től – csupa Józsefre talál. Este E. kisasszony és F. ur beszélgetését hallgattam egy darabig. E. kisasszony grófhoz vagy herczeghez szeretett volna feleségül menni, de minthogy se herczeg, se gróf nem akart jelentkezni, elhatározta, hogy a férfiak egyáltalán nem méltók rá. F. ur annak idején rettentő Don Juan volt s azt tette fel magában, hogy fényes partit fog csinálni. Ennek, ellentétben a kisasszonnyal, az volt a szerencsétlensége, hogy csak ki kellett nyujtania a kezét. Az asszonyok rendre elcsábultak, s a leányok, a kiket kiszemelt, mind hozzá akartak menni. F. azonban látván, hogy milyen könnyü a siker, vérszemet kapott s egyre fényesebb partira áhitozott. Felbontogatta régibb frigyeit s mind magasabbra tört. Egy szép nap azon vette észre magát, hogy megkopaszodott, az orra megvörösödött, az asszonyok nem csábultak el többé s a leányoknak se kell már. Valahol, a hol nem elégedett meg, elvétette a számitást, de végképpen elvétette. Most ugy fest, mintha el akarná venni az E. kisasszonynak nevezett savanyuságot. Méltók volnának egymásra. Közelükben G.-t láttam, a kit tizenöt év óta mint a stréberek mintaképét emlegetnek. E tizenöt év alatt annyit dolgozott, futott, fáradott, izzadt, hajlongott, mosolygott, intrikált, hogy Dalai Lámává kellett volna lennie ezzel a fáradsággal; ott van, a hol tizenöt évvel ezelőtt. H.-val beszélgetett. A H. esete se rossz. A föld még nem szült nagyobb krakélert, mint ez a fiatal ügyvéd. A mig meg nem házasodott, háromszor annyi volt a párbaja, mint a pöre. S apósa, a békés városatya, csak azzal a föltétellel adta hozzá a leányát, ha szavára fogadja, hogy meg fog juhászodni. H. olyan becsületesen megtartotta -89- a szavát, hogy egyszer, mikor a feleségével volt valami mulatságon, zsebre vágott valami hatalmas szóbeli inzultust; nyilván félreismerték s ki akartak kezdeni vele. Soha semmi se került nagyobb áldozatába, mint ez az önmegtagadás; sohase volt nagyobb hős. Mikor hazamentek, a menyecske sirva borult a kanapéra: „És én még azt hittem, hogy egy vasgyároshoz megyek feleségül! Istenem, milyen szégyen! De hát hogy lehet valaki ilyen poltron!“ H. azt hitte, hogy megüti a guta. Azóta minden nap pofon vág valakit s a felesége folyvást retteg, hogy mikor hozzák haza lepedőben. És K., a ki… de hiszen nincsen vége. Nyisd ki a szemed s öt percz alatt látsz annyi valóságot, a mennyi bőven elég egy négyszázlapos regény füszeréül. Mert a valóság a regénybe csak füszernek való. Beszéljenek nekem akármit, a regény sohase: a reális élet, a regény főképpen a képzelet munkája, a mint hogy a nők és az ifju emeberek, ennek az iparczikknek a fogyasztói, nem is akarnak egyebet, mint – némiélettel füszerezett, egy kicsit megelevenitett – képzelt dolgokat. A regény és az élet! Hogy csak egy nagy és közös hunczfutságra mutassak rá: a regényekből azt vélné az ember, hogy az élet csupa szerelem; a meztelen igazság pedig az, hogy a szerelem sokkal kevesebb helyet foglal el az emberek s kivált a férfiak életében, mint a regényirók hazudják. De se annyi pénz, se annyi szépség, se annyi intrika, se annyi párbaj, se annyi harmonikus jellem nincs az életben, mint a mennyi a regényekben; az életben csak a véletlen több, melyet a művészet számüz. Tanulság: ne üzz didaxist; ne beszélj magadról, hanem másokról; s mesélj, mesélj akármit, mesélgetés közben ugyis önkéntelenül elmondod azt, a mit láttál, és: ez a regény igazsága. A ki azt beszéli el, a mi vele esett meg, a ki -90- az igazat és csak az igazat mondja el, az borsót hány a falra, igazsága el fogja rettenteni az olvasót, igazsága pusztában kiáltó szó marad.

Benyit L.-néhez, az imádottjához s rajta éri a hölgyet, a mint ez szerelmes levelet ir a kinai trónörökösnek: „Kedves sárgám! Nem élhetek nélküled; te vagy életem, halálom!…“

– Megyek azonnal a külügyminiszterhez s felelősségre vonom a czong-li-jáment!

De a külügyminiszterhez csak a mont-cenisi alaguton át lehet eljutnia. Derekát meggörbitve s térdig vizben botorkál előre; végre sok, sok idő multán világosságra ér s ott áll a külügyminiszter előtt, a kiben Bodokit ismeri fel.

– Lássa, kedves Borszéki – szólt a miniszter szeliden feddő hangon – ön még most sem olvasta el a regényemet!

– Nem elég valárd – felel Borszéki – nem elég eleven. Vagyis inkább nagyon is valárd, tulságosan sok benne az igazság. Annyi bizonyos, hogy nem fog tetszeni a közönségnek.

– Honnan tudja? – szólt nyersen a miniszter. – Az itészet szép, de csupán akkor, ha az itész csak a maga nevében beszél. Ha az itész másokra fogja rá a maga gondolatát, az itész hazudik. Különben micsoda közönségről beszél ön? Arról a kis körről, a melyet ismer? S a mai közönségről, vagy a holnapiról? Ma, meglehet, csak a mesélgetés tetszik; az anekdota, az elevenség, mint ön nevezi. De mit tudja ön, hogy holnap mi lesz divatban? Vajjon nem az igazmondás-e? -91- A szubjektiv, a hogy ön az igazságot csufolja?

– Holnap – vágott közbe a miniszter – s hangja nem türt ellenvetést – a világ torkig lesz az önök szines meséivel s ha meg akarja tudni, hogy milyen volt az ember az elmult korszakban, előveszi a mi könyveinket. Mit tudhatna meg az önök kalandos, anekdotás történeteiből? Külsőségeket; egy csomó ürességet. A mi könyveinkből ellenben megismeri az elmult korszak emberének vágyait, törekvéseit, lelki hajlandóságait. Jegyezze meg magának, az embert nem a ruházat teszi; nem a furcsaságok, nem a humoros következetlenségek, nem az, a mit a véletlen miveltet veled. Pedig önök ezt nevezik jellemnek és folyton csak ezzel foglalkoznak az irásaikban. Nos, én azt mondom önnek: az ember nem az, a mit csinál, hanem az, a mit akar. A mit csinál, az: esetleg; a mit akar: az korának törekvése, vagy az örök emberi. Ehhez képest a regénytárgy: nem az élet tarkaságai, hanem az: a mi mindenkivel megtörténik. Amaz dajkának való téma; az igazi iró mindig emerről fog beszélni.

Borszéki fölébredt, egy kicsit kérődzött az álmán, aztán vállat vont s igy morgott magában:

Majd gyertyát gyujtott s mivel az álom végképpen kiment a szeméből, elővette a boszorkányos iratcsomót, kikereste a nyolczvannyolczadik lapot, egyet sóhajtott s tovább olvasta a legujabb Copperfield-et.

FÁZÓDÁSOK.

„Brrr, millen idő, millen idő!…“ A mint hazulról jövet végig szántjuk az utczát, a ruhánk csupa lucsok, s mire ismét a honi révbe érünk, a sár megfagyott rajtunk, s a talaj lábunk alatt jeges-tengerré vált. Az önfentartás ösztönénél fogva óvatosan tipegünk előre, s irigyeljük a tiz éves lábakat, melyek vakmerő vidámsággal siklanak át a kerékvágás jégfodrain s az apró gleccserekké vált hó-halmokon. Az országutak sarkain vadul kergetőző, impertinens Szél ifiurak teleszórják szemünket a háztetők havával, s a tűhegyü, kemény dara felcsipi arczunkon a bőrt. Szemben pedig a vén Akvilon fújja ránk jeges lehelletét. A hideg átjárja minden csontunkat, minen csigolyánkat; kezünk dermedten keresi a zsebeinkben képzelt takarék-meleget; s a ránk támadó vad fuvalomtól alig tudunk előre haladni. Végre otthon vagyunk. A szél dühösen csapja be mögöttünk a nehéz kapuajtót; fölmenekülünk a lépcsőn, s azt reméljük, hogy odafenn majd csak elzárkózunk előle. De üldözőnktől otthonunkban sincsen maradásunk. Ahogy benyitunk a szobánkba, már felüti a fejét, mint a balett elűzhetetlen zöld ördöge, végig fütyül a kályháinkon s kikergeti belőle az utolsó meleget. Majd össze-vissza rázza az ablakokat, fölemelgeti szőnyegeinket, s vad konczertet visz végbe kürtő-birodalmában.

Egymagában álló szomszédtalan házunk olyan, -93- mint egy mondai vár: csak a szélkakas csikorgása hiányzik, s azt képzelhetnők, hogy mese-országban vagyunk. Dideregve huzódunk meg keményen ostromlott, pislákoló tüzü, félig már tehetetlen kályhánk mellett, s kábultan, lemondással türjük a Duna felől ránk szabadult szellemek kegyetlen dáridóját. Ó, az a borzasztó szél! Kellemetlen süvöltő danája kizavarja tűzhelyünk mellől a nyugalmat, kitartó tombolása fáradtsággal és szorongással tölt el, megszállja érzésünket, lelkünket, s az ember alig tud gondolkozni miatta.

Igen, ez az az idő, mikor a lélek valami mondhatatlan, névtelen, mély elégedetlenséggel telik meg, ez az az idő, melyben a rossz érzések fogannak s mely megtermékenyiti a sötét gondolatok csiráit. Ott, a hol ez a szél heteken át dühöng, csak szomorú, megszállottsággal teli és őrültségekre hajlandó lelkek formálódhatnak; ez a rettenetes szél dajkálja azt a hangulatot, mely bűnbe viszi az elkeseredett, fantaszta asszonyokat, mely rossz gondolatokat ébreszt a tékozló fiúban, mely álmataggá és halovánnyá teszi a serdülő leányt. Ez a szél a sátán egyik ügyvivője; ez a szél találtatta ki az első uzsorát, az első szivtelenséget, az első házasságtörést.

S ez a szél keltette fel először azt a gondolatot, hogy: „Ó mily jó meghalni!“

Szegény északiak! Legyenek megbocsátva összes büneitek! Megértjük minden szomoruságtokat, rossz kedveteket, s a konok vágyódást, a melylyel egy őrültségben akarjátok elfelejteni ezt az egész komor, hideg, szél-süvöltéssel teli, borzasztó világot.

Mi pedig örvendezzünk, hogy csak dilettáns módjára ismerhetjük meg a magasban lakozók örök hangulatát. -94-

Végre is, ránk, szerencsésebb égalj lakóira, évente csak vagy tiz ilyen napot mértek a kegyelmes istenek. Ezt a tiz napot még csak ki lehet állani valahogy.

Igaz, hogy ezt a tiz napot aztán nincsen mód kikerülni, ha meg nem szökhetünk előle a szép boldogabb délre, a Riviéra áldott földére, vagy Livadiába, hol a tavasz örök. Ezt a tiz napot egyszerüen el kell szenvednünk; nem óv meg tőle a czivilizácziónak semmi ravaszkodása, a fényüző élet semmi kényelme. Ez a tiz nap megtalál bennünket a városban is, az egymást védő, jól kibélelt kőfalak között; s mi, a munkások százezrei, a kiknek a tavasz nem hozza meg a villegiatura örömeit, a kik csak hirből, hallomásból, távoli emlékekből tudjuk, hogy mi a levegő, s mily édes hallgatni az erdő beszélgetését, mi, a kik azt képzeljük magunkról, hogy nekünk, mint a portugállnak, mindegy: május avagy deczember hó, mi, akik egész éven át azt se tudjuk, hogy mi a természet, ezen a tiz kellemetlen napon ujra megtanuljuk, hogy: a természet, igenis, létezik.

Az örömeit, azt eldobhatjuk magunktól: de a kegyetlenkedését ki kell állanunk.

S bizony, a természet Karácsony és ujév táján rendesen rosszul bánik velünk. Ha fehér karácsonyért epekedünk, többnyire betelik a kivánságunk: fehérnek elég fehér a karácsonyunk, de még hidegebb, még szelesebb mint fehér.

Karácsony hetében Budapesten mindig igen ritka a betörés. A betörők is megülik a nagy ünnepet; leteszik szerszámjaikat, s merry Christmast ünnepelnek családjaik körében. Bizonyára megérdemlik ezt a kis nyugalmat; mert évközben derekas munkát végeznek s rászolgálnak egy kis pihenésre. Az ünnepen aztán egyesületük hangversenynyel egybekötött mükedvelő -95- előadást is tart valahol; sajnos, a jelenlevők névsorát a rendőrségnek nem igen sikerül megszereznie.

De, mint jól szervezett egyesülethez illik, a szeretet ünnepén ők is vidáman kaszinóznak ismeretlen helyiségeikben. A legrettenetesebb időben ők se fázódhatnak kinn a szabadban a szokott munka mellett; éjnek éjszakáján gémberedő ujjakkal nem lehet a boltok zárát felfesziteni. Idejöket tehát kénytelenek a családiasságnak szentelni, s a munka óráiban kulcsok zörgése, vésők koppanása helyett fölcsendül a dal: „Du hast mich nie geliebt!“

A GEROLSTEINI HERCZEG NAPLÓJA.

Nevelőm, Mentorovicz báró javaslatára, naplót fogok vezetni. Ő bebizonyitá nekem ez intézmény szükségességét. Tényeimet bizonynyal fel fogja jegyezni a világtörténet, de megfoszthatom-e az utókort lelkem fejlődésének történetétől? E czélból a legkényelmesebb az volna, ha sztenográfok és ujságirók által örökittetném meg mindazt, a mi elmémben felrajzik. Persze e nép nem bocsájtható környezetembe. Igy nem marad más hátra, minthogy személyesen jegyezzem fel benyomásaimat, s mindama kisebb jelentőségü tényeimet, melyek felsorolása életrajzom teljességéhez feltétlenül szükségessé váland.

E napló formájára nézve megjegyzem, hogy mellőzöm a szokásos jelzést. Nem az a fontos, hogy mely napon történik a följegyzés, hanem az, hogy e napon hány éves, hány hónapos és hány napos vagyok. Ebből „14. III. 9.“ vagyis tizennégyéves, háromhónapos, kilencznapos koromban – az életrajziró ugyis tudni fogja, hogy mely napon irtam a bevezető passzust, mert hisz a góthai almanach mindenkinek elmondja születésem napját. -97-

II.

Tegnap nevelőmmel a szinházban voltunk. Előadásra „A szerelmi bájital“ volt kitüzve, de nevelőm ugy mondá, hogy nekem erre még nincs szükségem s üzen az igazgatónak, hogy azon jeles darabot adják, melyben egy derék nemes megmenti a király életét. Az igazgató kétségbeesetten jelentette, hogy a jeles darab most nincs raktáron, erre nevelőm a „Lumpáczius“ czimü mulattató szinmü előadását kivánta.

A darab a helyeslés érzelmeivel töltött el. Valóban igen kielégitőnek találom, hogy vannak szegény szabók és csizmadiák, a kik a legrosszabb sorban élnek s mégis folyton vigadnak csak azért, hogy a magasranguakat mulattassák.

Midőn kijöttünk, az igazgató ismét megjelent, de tányér nélkül. „Köszönöm, igen szép volt“ – mondám neki, s megvallom, igen jól esett, hogy a szegény embernek örömet okozhattam. A portásnak is megköszöntem, hogy oly sokáig állott a kapuban a kedvemért, de nevelőm kijelentette, hogy ez a köszönetnyilvánitás már fölösleges volt.

Pedig én a szinészeknek is meg akartam köszönni, hogy annyit fáradoztak értünk, valamint szerettem volna megköszönni a lámpagyujtóknak is, hogy kedvemért az utczát kivilágitották.

Már az ágyban voltam, mikor eszembe jutott egy nagy megfeledkezésem. Elfelejtettem ugyanis megköszönni a napnak, hogy feljött a kedvemért. „Sebaj! – szólt nevelőm – azért fel fog kelni holnap is, és ez a fő“ – amiben persze megnyugodtam. -98-

III.

Ma történelmet tanultunk. A legujabb korról volt szó s nevelőm egy érdekes esetet mondott el, mely mély benyomást tett rám.

Volt egyszer egy katona, ugymond nevelőm, s ez a katona igen jól lovagolt. Olyan jól lovagolt, hogy magának a herczegnek is feltünt. Magához hivatta a katonát, megdicsérte és igy szólt:

– Jutalmul, mert olyan szépen lovagoltál, megengedem, hogy ezentul a herczeg lovasának nevezhesd magad.

Történt azonban, hogy a katona igen sok adósságot csinált, olyan sok adósságot, hogy soha se tudta volna kifizetni. Gentleman lévén, belátta, hogy adósságait csak egy gazdag lány pénzével fizethetné ki, a kit cserében feleségül venne. Csakhamar talált is ilyet, s a leány, a kit igen jól neveltek, éppen nem idegenkedett a katonától. Soha se kellvén pénzt keresnie, a pénzt nem becsülte semmire, ellenben leányos sejtelemmel megérezte, hogy egy jó lovassal a szerelemben is messze lehet menni.

Minden jó lett volna tehát, de volt a leánynak egy vén hárpia-anyja, aki tudni se akart a házasságról, azon a czimen, hogy a katona nagy adósság-csináló, Mit volt mit tenni? A katona elpanaszolta baját a herczegnek.

Kiadta a parancsot, hogy bált kell rendezni, s hogy erre a bálra a leányt is fölvezessék. A bálon aztán karonfogta kedves katonáját, odavezette a hárpiához és igy szólt: -99-

– Köszönöm, asszonyom. Igen szép öntől, hogy az én legjobb lovasomhoz adja feleségül a leányát!

Erre persze nem lehetett nemet felelni. A herczeg mondta! És olyan lakodalmat tartottak, hogy Henczidától Bonczidáig stb.

– Igy tesz egy bölcs herczeg – fejezte be nevelőm – kétszer is fejedelmileg jutalmaz, anélkül, hogy egy krajczárjába kerülne.

– Csak egyet nem értek, – szóltam. – Természetesnek találom, hogy a hárpia engedelmeskedett, mert másképpen nem tehetett, és igy kellett egy közönséges pénzes-zsáknak! De azt mégis szeretném tudni, hogy mit szólt a hárpia, mikor veje elköltötte előbb a hozományt, azután a család egész vagyonát, hogy ismét adósságokat csinálhasson, mig végül mind a hármukat kitették az utczára?!

– A hárpia örült – felelt a nevelőm. – hogy volt egyszer egy veje, a ki ugy lovagolt, mint senki.

IV.

Nevelőm ma örömmel értesitett, hogy boldogult nagyatyámnak szobrot fognak állitani. Egyszersmind közölte velem, hogy egész Gerolstein örömmel adakozik e czélra, mert megboldogult nagyatyám nagyhatalmu ember volt, mindamellett soha se bántott senkit.

– Én is hálás kegyelettel örülök – szóltam – s összes zsebpénzemet (nevezetesen kétszázharmincz tallér 40 fillért) felajánlanám erre a szent czélra, ha más szükségleteim nem volnának.

– Mit képzel! – kiáltott fel nevelőm megbotránkozva. – Ebben az esetben azt mondhatná a világ, hogy boldogult nagyatyjának a család s nem az ország állittatta a szobrot! -100-

– Nemde? – mondám. – Gondoltam erre, de azért vigasztalan vagyok, hogy nem áldozhatom e szent célra minden pénzemet. Az, hogy némi áldozatomba került volna, kétszeresen becsessé teszi vala ajándékomat.

– Ön már megtette a magáét, mikor ilyen nagyatyát adott Gerolsteinnak! De nem bánom… hogy kegyeletből az ön neve is ott szerepeljen a listán, adjon egy vagy két tallért.

– Egy herczeg sohase lehet szennyesen fösvény; egy herczeg csak bölcs és takarékos lehet. Más szabályok irányitják az alattvalókat, és ismét mások a herczegeket. Igy például: az alattvaló értéke attól függ, mennyire tud engedelmeskedni: a herczeg értéke pedig, hogy: mennyire tud parancsolni. Azt az alattvalót, a ki nem tud engedelmeskedni, be kell börtönözni, s az a herczeg, a ki nem tud parancsolni, rosszabb az alattvalónál. Hasonlóképpen az alattvaló értéke attól függ, hogy mennyit tud áldozni a köz czéljaira, a herczeg értéke pedig, hogy mennyire tudja konzerválni javait. Érti?

Koromhoz képest eléggé megértettem, de tartalmas szavai sok reflexiót ébresztettek bennem. Ez elmélkedések során lassankint megfeledkeztem a két tallérról, a mit őszintén sajnálok.

– Sajnálom a lovagi tornákat, a bajvivásokat lóháton, a pályabért, mit szép nők keze nyujt és a többi!

– Erről csakugyan megfelejtkeztem. Igaza van, a mi korunknak is meg van a maga előnye.

– Nem is beszélve arról, hogy ha ön lovagi tornán óhajt vitézkedni, csak szólnia kell. – Minden megvan hozzá: helyiség, paripák, fegyverek, kosztümök… s a papa örülni fog, hogy egyszer végre az egész világnak megmutathatja a családi klenódiumokat.

– Azt maga meg nem éri! Grog báró utasitásul kapja, hogy neki kell legyőzetnie magát, s akkor maga csinálhat akármit. Grog bárónak el fog törni a lándzsája!

– Akkor utána szaladnak önnek, lefogják, s mielőtt ön magához tér, Grog báró már legyőzeti magát.

– Majd megfizetik a plutokraták. A plutokraták semmi pénzt nem sajnálnak azért, hogy közelről lássák a herczegeket. Ön ugyse magának akar vitézkedni, hanem minél nagyobb közönség előtt. Nos, majd jól megfizettetjük a páholyokat és a karzatot. A mig plutokratákat lát a herczeg, addig ne féljen.

AZ UJKOR ALKIMISTÁI.

Lóversenyek idején a szerkesztőségek gyakran kapnak ilyen vagy ehhez hasonló tartalmu, mérges leveleket:

Quosque tandem abutere Catilina patientia nostra?! Meddig fog még visszaélni a közönség türelmével Steerforth ur, ez a mélakórban szenvedő jockey, aki idült szeszmérgezés következtében oly sulyos idegbajba esett, hogy immár csak a ló hátán tud álomba szenderülni?! Még mindnyájunknak élénk emlékezetében van a Kalakaua-Cimborasso botrány, meg az Árvalány-nyal üzött sajnos visszaélés s ez az epileptikus alva-lovagló, a hazai lótenyésztés ügyének végtelen kárára, tegnap ismét oly hallatlan botrányt idézett elő, hogy csak nagynehezen sikerült illő bünhödésétől: a meglyncheléstől ép bőrrel szabadulnia. Menekülését egyes-egyedül annak köszönheti, hogy sokkal jobban tud futni, mint a lovaglása alatt versenyző paripák, mert különben a méltán felingerült sportsman-ek és sporting lady-k skalpját okvetetlenül megszerezték volna a turf-botrányok örök emlékéül. Hogy ez nem történt meg, annyival sajnálatosabb, mert ez a Steerforth névre hallgató pálinka-rezervoár, akit Ausztráliából illetéktelen sintérkedésért kergettek ki s aki most a közönség zsebére álmodja a delirium tremens lázálmait: -103- fájdalom, Bismarck jó hirét örökre ellovagolta, ámbátor eddig ez a nemes állat minden nervozitástól ment, korrekt, hüséges futásaival a legteljesebb közbizalmat érdemelte ki.

A szomoru eset következőképp történt. A 3000 koronával dotált 2600 méteres Viztorony-handicap-et Bismarcknak kellett volna megnyernie. Ez holt bizonyosság volt, amit azonnal kimutatunk. Bismarck tizenkét ellenfele közül csak Yvette, Higany-labdacs és Kente-fente Nánika jöhettek számitásba. De mig nevetséges volt arra még gondolni is, hogy Yvette, akit a laikusok előtt multkori győzelme ajánlott, mint Bibornok-ivadék, 2600 méteren győzelmes lehessen, másrészt Higany-labdacs, akit Bismarck 9½ kilo, majd 10 kilo tehertöbblettel canterben vert meg, Higany-labdacs Bismarcknál most csak 3¼ kilogrammal vitt kevesebbet. Maradt volna még Kente-fente Nánika. Igen ám, csakhogy, mint Szerajevo és Lomnicz óta tudjuk, Kente-fente Nánika most nincs abban a helyzetben, hogy bármit is adhasson Bismarcknak s a Viztorony-handicap-ben 3 kilogrammot volt kénytelen czedálni neki. Anarkista nem fut s Vanda még most sem heverte ki azokat a strapácziákat, a melyeknek Krakóban volt alávetve. Nosza csak előre, kedvesem a szezon első napja óta oly tartós indiszpoziczióban szenved, hogy Kisbiró, ez a gebe, a multkor egyszerüen megszaladt tőle. Toréador, izombénulása óta, nem a régi többé s rég elmultak az agg Czupász aranjuezi szép napjai is. Ezzel végeztünk volna, mert csak agykérlobból frissiben felépült egyének vonhatták kombináczióikba Ne nyulj hozzám-ot, Diadal-t, Little Girl-t és Kanonok-ot, amelyek az eladó klasszisba tartoznak s amelyek, Gonfaloniere-et véve mértékül, már előre meg voltak verve.

És csakugyan, akik helyesen kombinálva, tudták, -104- hogy a versenyt Bismarcknak kell megnyernie, örömmel látták, mily jó helyen fekszik Bismarck a versenyben Vanda és Kente-fente Nánika között. Az utóbbi előtt Yvette vezette a társaságot, jókedvüen mutogatva patáit az egész mezőnek, mig Bismarck nyugodtan várta a harangjelzést, hogy az egész vert csapatot a faképnél hagyja. Mögötte a többiek egy csomóban; a hátvédet Dalos és Nosza csak előre kedvesem képezték. A fordulónál Kanonok javitott helyzetén s üzőbe vette Kente-fente Nánikát, mely semmi ellentállást sem tudott kifejteni. Csakhamar eljátszotta kis játékait Yvette is s egyszerre visszaesett, mig Higany-labdacs. Ne nyulj hozzám és Anarkista előre vetették magukat. Csöngetéskor készen volt Vanda is s bár Higany-labdacs és Kanonok kétségbeesett erőfeszitéseket tettek, hogy a dijat Bismarcktól elvegyék, minden szakértő látta, hogy a győzelem Bismarcknak már a zsebében van. Ekkor azonban Bismarck lovasán, Steerforth uron, erőt vett a delirium tremens, letargiába sülyedt s elmerülve kóros álmába, hagyta, hogy Bismarck kiejtse tenyeréből a tányéron hozott győzelmet. A kedvező alkalmat megragadva, Plunkett Ne nyulj hozzám szügyébe vágta sarkantyuját, Kanonok megnyult s Higany-labdacs, mintha puskából lőtték volna ki, nekiesett, hogy emezeket elfogja. Rövid derékfutás után Ne nyulj hozzám egy félhosszal első, Higany-labdacs előtt, melynek fejhosszal sikerült megvernie a teljesen kipumpolt Kanonok-ot. Negyedik Anarkista, Vanda és Yvette előtt, melyek után a győzelem elajándékozója következett. Diadal és Nosza csak előre kedvesem utolsók.

Ehhez a felháboritó esethez nem kell kommentár. Az előadottak után csak azt vagyunk bátrak megkérdezni a lovaregylettől, mikor szándékozik Steerforth jockey elmebeli állapotának megvizsgálására az elmekórtan -105- egyetemi tanárait felkérni, s ha netalán ez nem volna szándékában, nem tartaná-e czélszerünek, ha Bismarck további lovaglására tulajdonosa mindjárt Gyömbér Jánost, az amerikai hétalvót szerződtetné?!

Tisztelettel kérjük a Szerkesztő urat, jelen sorainkat az igazság érdekében minél hamarabb közzé tenni.“

A hasonló szövegü felszólamlások alatt többnyire ilyen egyszerü nevek állanak: Rosenzweig Edömér, Kovács Levente, Aranyváry Mór, Suba János. Néha ezzel a közelebbi meghatározással: „VII. gymn. oszt. tan.“ De a fiatalság mégis inkább csak a gyönge praxis mellett marad. Akik nem sajnálják a fáradságot, papirra tenni az ily rémes Justiz-mordokat, egy, még csak ezután szerkesztendő Turf-Pitaval számára, nagyobbára: komoly kereskedősegédek, idősebb városi napidijasok s az életbiztositási ügy emeritált bajnokai.

Nem tünik-e fel a legelső pillanatra: micsoda kápráztató tudás lakozik ezekben az egyszerü emberekben?! Micsoda szakértelem nyilatkozik meg ezekben a sujtó kritikákban?! Valóban, ha a tudomány rendszeres ismereteket jelent, micsoda kábitó tudomány az, amelylyel ezek az ismeretlen nevü levelezők kiválnak embertársaik közül! Ezek a turf-szakértők ismerik az összes „szereplő“ lovak geneologiáját, históriáját, érdemkönyvét, tehetségeit és egészségi állapotát. Könyv nélkül meg tudják mondani, hogy Berzencze hányadik helyre futott utolsó versenyében, s az esztendőket Kincsem, Fenék és Buzgó éveinek nevezik. Pontosan, fél fontokra kiszámitják, hogy egyik ló mennyivel „ér többet“ a másiknál; kitünően vannak informálva, melyik köhög és melyiknek szokott vérezni az orra; s bizonyára akad köztük, aki ekként számitja ki magában -106- a fia születése napját: „Az nap történt, mikor Czimbora megverte Agamemnon-t a Nyilt handicapben, tehát: 1882. szeptember 5-én“.

Naivság volna azt képzelni, hogy az ily rengeteg tudás csak ugy a levegőből ragad rá az emberre. Ezek az egyszerü emberek szorgalmasan forgatják a Turflexikonokat, müveltségüket folyvást gyarapitják szakszerü olvasmányokkal, fáradhatatlanul buvárkodnak az antik sport-irodalomban, s egy nap ötvenszer is megnézik a verseny-naptárukat. A budapesti nagyobb kávéházakban megvannak az összes angol, berlini és bécsi sportujságok, a turftudósok mindennap órákat töltenek ezeknek az átböngészésével. És ez csak a kisebb fáradozásuk. De mennyit izzadnak, rohanvást a tribünről a nyergelőbe, meg vissza, mily türelmesen nézik végig a ló-világ élitejének összes toporzékolásait, hogyan lelkesülnek ama matadorok futásán, amelyeket nemsokára gebéknek fognak nevezni, milyen izgalmakat élnek át amiatt, hogy az egyik ló szőre fényes, a másikon pedig, ah, a másikon, aggasztóan sok a fölösleges hus!

Ha volna a földön igazság, akkor ezeknek az egyszerü embereknek, fáradozásaik és izgalmaik kárpótlásául, össze kellene nyerniök a totalizatőrnél megforduló összes százasokat, vagy legalább is uri módon kellene megélniök vagy müveltségükből és zseniális kombináczióikból. De – ó iróniája a sorsnak! – összes tudományuk nem elégséges megakadályozni, hogy „a leghitványabb gebék“ minduntalan „keresztet ne huzzanak“ legelmésebb számitásaikon s hiába minden tudomány, statisztika, logika, tapasztalat és kombináczió: a lovak a legaljasabb perfidiával hol elül jönnek be, mikor hátul kellene kullogniok, hol pedig „sehol sincsenek“, mikor a legféktelenebb közbizalommal állnak -107- ki a starthoz. És az egyszerü emberek egyszerüen elvesztik összekuporgatott garasaikat.

Igenis, nyerniök kellene, ha volna igazság a földön. Az orvos, a jogász, a nemzetgazda, a filologus, ha annyi ismeretet szerez össze, mint ők, szépen értékesiti a maga tudását, csak épen az ő tudásuknak nincs egyéb eredménye, mint egy légió értéktelen ticket, amelyekből legfeljebb spanyolfalat lehet csinálni. Ha azt a temérdek fáradságot, azt a kitartó érdeklődést, melyet kedves foglalatosságukra pazarolnak, más, háládatosabb valamire forditanák, tizszer annyit keresnének vele, mint amennyit igy, ha nagyon szerencsések. De ezek az emberek, akik olyan zseniális számitók, ezt a legvilágosabb dolgot nem tudják kiszámitani.

És, hasonlóan az alkimistákhoz, akik koruk egész tudásának birtokában, soha sem szünő lázzal törték magukat, örökkön reménykedve, hogy egy szép nap majd sikerülni fog aranyat csinálniok, ezek a sötét hivatalszobákban vagy fodrász-atelier-k magányában ábrándozó tudósok, egyre folytatják s kezdik ujra meg ujra csalhatatlan számitásaikat, melyeket ujra meg ujra megsemmisit egy kis semmiség. A számitásaik, ó, azok mindig kitünőek: s mindig találnak egy-egy iszákos jockeyt is, akinek a bűne kimentse, hogy a számitás csak számitás maradt. Ezek az egyszerü emberek mindent kombináczióba vesznek a világon, csak azt az egy dolgot nem, hogy aranyat egyszerüen – nem lehet csinálni.

LÓVERSENY-ALAKOK.

1. A tudós nő.

Soha se volt szerencséje semmiben. Leány korában összes társasága egy kellemetlen öreg nagynéni volt. Szépnek soha se lehetett mondani, s mikor a bálokat járta, folyton petrezselymet árult. Akkor még nem udvaroltak a gazdagságnak jobban, mint a szépségnek. Minthogy volt egy kis pénze, férjhez ment nagy nehezen; hanem a tönkrement báró, aki nőül vette, a nász-éjszakát már a házon kivül virrasztotta át. A mézes hetei csak dépit amoureux-kből állottak; s három hónapos házasság után a férje megbolondult, anélkül, hogy őt anyává tette volna. Aztán megizlelte az ideális szerelmet s egy zsugorinak lett a barátnője. Rajongott a művészetekért, de be kellett látnia, hogy a hangja hamis, s hogy a gordonkások csapodár természetüek. Lelkesedett a hasznos ügyekért, ügybuzgó egyleti taggá lett, s beleszeretett a szegényekbe. S csak annyit ért el vele, hogy alakká vált; a koldusai becsapták és kinevették. A házasságok, a melyeket közvetitett, rosszul sültek el; a macskái nem türhették és folyton karmolták. Utoljára is a játékra adta magát. S vagy tizenöt esztendeje, ob Schön, ob Regen, künn van a nagy tribünön, tanulmányozza a lovakat és a sportkönyveket, hogy egy-egy szerencsés versenynapon megnyerjen annyi pénzt, a mennyit a háza minden órában hoz. -109-

Ha az istálló-tulajdonosok ugy értenének a lovakhoz, mint ahogy ő ért, nem volnának többé versenyek. Bátran elintézhetnének mindent előre, a papiroson. Mert ő tudja mindig s hihetetlen biztonsággal, hogy a gyepen mi fog történni. Az emlékezése és a tájékozottsága legendás. Tisztán emlékszik minden jelesebb lónak minden futására; pontosan tudja minden konkurensnek a pedigreejét; számon tartja, melyik ló mikor volt kint utoljára, s az utolsó alkalommal milyen formában volt; tisztában van vele, hogy a sípolok közül melyikben lehet bizni 1600, s melyikben csak 1200 méterre; ugy ismeri a jockey-ket, hogy essait irhatna róluk; s figyelemmel kiséri az összes bulletineket, melyekből kisüti, hogy melyik istállóban mennyire haladt a training. Ráér; egyébre nincs gondja. Játszik s legtöbbször megüti a nyerőt. Egész suite-je van, amely lesi, hogy melyik számra rak; vannak, akik babonából rátekintenek, mikor a lovak megindulnak. Alig van verseny, a mely után be nem kasszál egy kis polgári nyereséget; soha se többet, mint a mennyit a szobalánya lassan elcsen tőle. Mikor nagy meglepetés van, neki mindig vannak nyerő ticketjei. Mindenki ismeri s mindenki irigyli. Szegény asszony!

2. A szerencsés tipelő.

Látják önök azt a rosszul táplált, lehetetlenül öltözött ifju embert, aki augusztusban czilinderben és saccoban, októberben pedig szalmakalapban és fehér nadrágban, egy székre állva lesi, előbb aggodalmas, majd szorongó s végre megnyult arczczal az izgató, a szép finish-eket? Ez a fiatal ember a legszerencsésebb tipelő, a ki nálunk találkozik. Természetesen ujságiró, a mi Robert Miltonunk. Ő az, a ki holnap fogja irni lapjában, hogy „tipjeink egytől-egyig beváltak. -110- A ki az általunk ajánlott lovakra tett, szép osztalékot vihetett haza.“ Az a ló, mely most diadalmasan dugja előre az orrát, ott, a birói páholy előtt, ugyanaz, a melyet ő melegen ajánlott a ma reggeli lapban összes olvasóinak, mint „holt bizonyosságot“. Az ő jelöltje fogja megnyerni a következő versenyt is, meg a többieket végig. Miért szorong tehát oly rettentően a finish alatt, ha igy látogatja a szerencse? Miért borul el az ábrázatja a győzelem pillanatában? Miért oly halovány, mikor a nyerő számokat felhuzzák? S miért van, hogy minél több tip-je vált be, annál komorabb?

Mert ő mindig más lóra rak. Arra, amelyikről igazán hiszi, hogy megnyeri a versenyt. Ha az ember kifecsegi a tip-jét a nagy publikumnak, hogy lehessen akkor osztalékot kapni?

3. A monakói ember.

Nem nyerni akar, csak a diurnumát óhajtja megkeresni. Óvatosan, félénken, kicsibe játszik, mint Monte Carloban szokás, a hol ügygyel-bajjal, fáradsággal, mindig megkereshet az ember naponkint egy louis-t, hogy ha a játékszenvedély el nem ragadja.

A valószinüségre utazik. Előbb egészen kis tétet tesz, majd nagyobbakat, s még többet, hogy ha már többször veszített. Mert ha már többször veszített, mindig növekszik a valószinüség, hogy a következőben meg fogja ütni. S hogy a valószinüségnek a nyomára jőjjön, nem sajnálja a járás-kelést és a lótás-futást. Ott van a paddoknál, mikor a lovakat sétáltatják; s mikor az ércztáblán a lovak számait kiperczegtetik, már rohan a gyep felé, hogy meggyőződjék róla, hogy ezt és azt a lovat melyik jockey lovagolja. Majd a bookmaker-nél terem, tájékozódni, hogy az outsidereknek minők a chance-ai, s hogy a favorit győzelme esetén milyen -111- nyereségre van kilátás. Futó tekintetet vet a galoppozásra, s a nagy totalizatőrhöz siet, hogy lássa, hogy az ötven forintos tétek közül hányat tettek az ő jelöltjére. Aztán átszalad a harminczkrajczáros helyre, mert ott a favoritra többet lehet kapni. A nap rátüz a gyepre; emberünk izzad, mint egy teljesen „kilovagolt“ paripa; s futva, nyögve, sóhajtozva, verejtékezve keresi a kenyerét.

A versenynap végén öt forint pluszban van. Ekkora munkával és fáradsággal megkereshetett volna otthon tiz forintot.

4. A kis angol leány.

Délelőtt órákat adott Kohn Bernát Árpádnál. Délután meg kell látogatnia a beteg nagynénjét s kimegy a lóversenytérre.

Egyedül ödöng a sokaság között; senkit se ismer, és senki se ismeri. Nem vált egy szót se egy teremtett lélekkel se; magánosabban van, mintha sziklaparton ülne. Ez az igazi magány – mondotta Lord Byron – járni elhagyatva emberár között.

Egyik kezében a programmját és az irónját, másik kezében egy idomtalan napernyőt tartva, mint a kinek soha semmi dolga, mélységes unalommal kóborol előre-hátra. Néha udvariatlan monakoiak oldalba is lökik.

De koronkint eltünik a nagy tribün tájékáról. Lesétál a mázsáló felé, s meghúzódik valamelyik fánál. Egyszerre fölrezzen. Egy jockey áll előtte, dressben, a ki halkan néhány szót vált vele. Aztán elválnak: a lány visszafordul s elsétál a totalizatőrhöz.

Mindig veszit. Egyre veszit. De a tipet ő mondotta: és oh, a mig a tipekről beszélt, mily édesen mosolygott -112- rá! A kis angol lány, aki elvesziti a heti keresményét, tele van boldogsággal.

5. Ők ketten.

Mert soha sincsenek többen. A hány saison, annyi szerelmes pár. Minden meetingen látni egy szerelmet, többet soha. A szerelmes ember a kiveszőben levő állatfajok egyike; ritkább, mint a bölény s ritkább, mint a spleen-es kenguru.

A kisebbik ő okvetetlenül ragyogó teremtés. Koronkint hites neje egy Monsieur Zéró-nak, máskor csak kedvese valamelyik leviharzott nagyságnak. A leviharzott nagyság, a maga idejében, a földközi tenger környékének első Don Juanja volt. Bejárta ötször a világot, s körül vadászta a földtekét. Lőtt oroszlánt, tigrist, vaddisznót és zebrát; lőtt szelidszemü őzet, s lőtt házi nyulat; lőtt mindent, ami lőhető. De immár elrobogott fölötte az idő. S ő tiszteli a multat, de ugy van vele, mint Lessing. A multból kevesebb több volna.

A nagyobbik ő az a bizonyos huszonnyolcz éves, szépen sütött bajszu, korrektül öltözött, beszédes szemü, komoly fiatal úr, a kit tizévről-tizévre mindig más és más játszik a franczia darabokban. Okvetetlenül Györgynek hivják. Nem, nem ő kötötte meg a frankfurti békét; de huszonnyolc éves, bien mis, s meglátszik rajta, hogy korán kel.

Többnyire mintha nem is látnák egymást. A nagyobbik ő neki támaszkodik a korlátnak, s a közönséget nézi. Az ember azt hinné, csupán a szinésznők érdeklik. De néha eltéved a pillantása, s ilyenkor tekintete ugy villan össze egy forró szemsugárral, ahogyan két arany-penge csap össze.

A kisebbik őt, a pompás teremtést, mintha csak a hamis startok érdekelnék. A sok szines dress nyugtalanul -113- csillog-villog a messzeségben; nem csuda, ha néha elszórakozik a figyelő szeme…

A nagy rumli alatt, mikor a lecsillapult Bayard valamelyik bookmaker-rel alkuszik, a kisebbik ő neki bátorodik. Egy pillanatra fölkeresi a szép czilinderü gavallért, s megszólitja, francziául vagy angolul:

Mindegy, ha meghallják, ha megértik is. Azok, akik itt körülöttük állnak, nem az ő világukból valók. A dryadok ölelkeznek, s nem törődnek vele, ha egy zerge bambán tekint rájok.

Aztán szétmennek. S mintha a nyugtalankodó „mezőny“ végképp lebilincselné figyelmöket.

Az örök Györgynek világ végeztéig ez a legkomolyabb szerelme. Ez az a neki való élő lény, a kire érzékei a legtovább fognak emlékezni. Ő bizonyára nagyon bosszankodnék, ha a világban publique-ké válnék a viszonyuk: ez ártana karriérjének, s komolysága hirének. De mindig bosszantani fogja kissé, hogy az a latifundiumos hölgy, akit majdan feleségül fog venni, koránt sincs ilyen szépen kibélelve.

Hogy mire gondol a kisebbik ő, mialatt a starter hiába iparkodik a lovakat elinditani? Ki tudja azt? Talán azt gondolja:

– Ha azok közül való volnék, akiket elvesznek: ez öt sor gyémánt collier-t tenne a nyakamra.

Holnap még szeretni fogják egymást: ősszel már alighanem szétválasztja őket az élet-ár, a dolgok rendje. De két év mulva, mikor véletlenül ujra látják -114- egymást, Baden-Badenben, vagy Trouville-ban, örömmel fognak visszaemlékezni rövid regényükre.

Most: egyszerüen nem tudnak a jövő és a következő évről, nem tudnak a holnapról, egyes-egyedül erről a pillanatról. Tekintetük, mely unatkoza járja be a viztorony tájékát, koronkint, alattomban, egymásra tapad, s mikor felhangzik a „start“-ot jelentő harangszó, letesznek minden óvatosságról. Mindenki a távolba tekint, csak ők néznek egymás szemébe. „Dandár, Dandár!“ – rivalg a tömeg, de mit nekik Dandár, s a többi mind! Dandár canterben győz, de ők még semmit se tudnak a fehér dressz könnyü győzelméről. Elvesztettek Trivial-on száz vagy kétszáz forintot, de mit nekik száz vagy kétszáz forint! Mikor övék a mennyek országa!

6. Még egy szerelmes.

A hetedik versenyszám alatt mindig félannyian vannak, mint mikor a harmadik futás kezdődik. Ez természetes. Sokan későn jönnek, sokan korábban megunják a dicsőséget. De van, akit soha se látsz, csak a második és a harmadik szám között.

Ilyenkor azonban okvetetlenül találkoznod kell vele. Mert le s fel sétál a birói páholy előtt, s mindig valami feltünő alakkal.

Ez nem azért jött, hogy játszszék, nem azért jött, hogy lásson, hanem azért, hogy lássák.

Szüksége van erre, mert ez az ur alibit keres. Tüntet a jelenlétével, hogy N. N. ur mindenfelől azt hallja holnap:

Néha N. N. ur, aki nem mulasztja el se az első, se a hetedik számot, maga is konstatálja:

Pedig hát X. Y. alig várja, hogy odább állhasson, s egy negyed óra mulva már N. N.-né asszonynál lesz.

Dehogy! Mivel csak komédiából játszik, mindig eltalálja a harmadik versenyszám nyertesét, s mikor eltünik, magával viszi azt a pénzt, amelyet N. N. ur fog elveszteni.

7. A szegény ördög.

Mind a kilencz versenynap alatt ugyanaz az esőköpönyeg van rajta, s mind a kilencz versenynap alatt ugyanaz a balvégzet üldözi.

Órákig másolt, mig megkereste azt az öt forintot, melyet a falánk Bál isten oltárára tesz. Vért izzadt, mig kiokoskodta a „papirformát“, amelyet a következő futam halomra fog dönteni. S ő az első, a ki a totalizatőr felé rohan, nehogy „lecsengessék“. Pedig az a ló, amelyikre ő tesz, megátkozott minden lovak között. A hová ő rakja a pénzét, ott nem nő fü többet.

Ha a verseny „halott-bizonyosság“: a ló állva marad. Ha „outsider“-re tesz: a favorit sétálva veri meg összes versenytársait. Ha a jockeyra játszik, ez lefordul a lóról. Ha a Rothschild lovát rakta meg, Rothschildot is üldözni kezdi a balszerencse.

Néha kihozza magával azt a beteges, ólomszinü arczu, szegény asszonyt is, a kinek oly sokat kell nélkülöznie e balszerencse miatt. Azt is ki kell fizetnie valamivel, a mint hogy az ördögnek is kell koronkint egy-egy gyertyát gyujtani.

Ilyenkor, reményeikben megcsalódva, egy sáros, sárga komfortáblin döczögnek haza. A komfortáblis ló busan lógatja a fejét, s azt gondolja magában: -116-

8. A fő-turf-róka.

A fő-turf-róka negyvenegy éves koráig hentes vagy szappanos volt, s inkább érdeklődött a sertések, mint a lovak iránt.

Negyvenegy éves korában végre isteni ihlet szállotta meg. Miként Sámuelt, meglátogatta az Ur lelke; s egyszerre fölismerte magában a felsőbb hivatást.

Azóta tud mindent, a mi tudománynak nevezhető. Ismeri az idősebb lovak multját s a kétévesek leszármazását, tudja, melyik mikor futott „helyezetlenül“, tudja a titkos istálló-tipeket, s hogy az egyik jockey hány fonttal „jobb“, mint a másik meg a többiek.

Ez a sok tudomány nem maradt gyümölcstelen. Része volt a jelen idők legnagyobb „placz“-osztalékaiban, s ha nagy meglepetés történik rendesen őt találjuk a kifizető pénztár előtt. Mindig nyer; a legrosszabb saison-ban is zsebre tesz négy-ötszáz forintot.

De minden fénynek van egy kis árnyéka. Azóta az üzlete kevesebbet hoz évenkint kétezer forinttal.

9. A tömeg.

Se szalón, se utcza, se korcsma, se kávéház, se nyilvános, se zárt helyiség nem ad biztosságot a lovak ellen. Okos emberek, a kik normális időkben cseremiz nyelvészettel foglalkoznak, pikkoló feketéket osztogatnak, regényeket irnak avagy a hazaszeretetet ápolják a romlásnak indult, hajdan erős ifjuságban, májusban, augusztusban és októberben lovakkal ébrednek és lovakkal szunnyadnak. Ló a gyönyörüségük, akár akad idejök a versenyeken szemtől-szembe nézni -117- a versenyfutó paripákat, akár csak az ujságból vagy szóbeszédben gazdag emberektől értesültek a nap lóeseményéről.

Totalizálnak az emberek künn a gyepen és benn az aszfalton. Mágnás és boltoslegény, gazdag és szegény, asszony és gyerek, milliomos és napidijas totalizatőrön játszik. Buza és kukoricza-ring nincsen, hanem van helyette helyrejátszó konzorczium. Az „adok-veszek“ meghalt a börzén és megszületett a turfon.

Ott van az igazi, a telivér sportsman, a ki nyitott fiákeren ront ki a versenytérre, a ki a jobblábát húzza maga után és a balvállát tolja maga elé, a ki az a-t á-nak és az r-et rrr-nek mondja. Vele együtt sietnek a totalizatőrhöz miniszteri tanácsosok, a kik délelőtt szamárnak jelentik ki a napidijas másolót s délután tőle kérnek csalhatatlan tip-eket. Olyanok, a kik rendszerint a fogukhoz verik a garast s csak azután adják ki, a turfon azonban szórják a bankót, mintha gombamódra teremne. Asszonyok, a kik feltünő ruházatban járnak, de itt sokkal kevésbbé hangosan beszélgetnek, mint máskor szoktak és mamák, a kik magukkal viszik a tolószekeret s a kistribün háta mögött – de csak walkoverek idején – a legdrágább és legédesebb itallal táplálják csemetéiket. Játszanak olyanok, a kik soha se láttak versenylovat, a kik csak a dressz szine, a jockey ábrázata, avagy a numerus szerint rakják fel a pénzöket, meg olyanok, a kik főkönyvet, strazzát, pénztárkönyvet vezetnek a lovak futásairól, a kik kettős könyvvitel alapján dolgoznak és könyv nélkül tudják minden ló korát, családi állapotját, valamint kilogrammok szerint kimért erejét.

Mindezek az urak és hölgyek, mikor megváltották drága pénzen élvezeti jegyöket, a melyet ticketnek -118- nevez a sportvilág, összesereglenek a tribünökön s gyönyörködnek a lovak őrült száguldásában. És milyen ezerfajta módon tudják nézni a versenyt! Csendesen a legkevesebbje nézi. Öreg játékos már, a ki nem orditja izgatottan a lova nevét, mikor egy csomóban, szédületes sebességgel, vad hajszával közelednek a versenyző paripák. De a lónevek kiabálása a legkisebb élvezet, a melyet a játékos drága pénzéért megkövetelhet. A legtöbb szakszerü előadásokat tart a tribünön, oktatja szomszédját, magyarázgatja az esélyeket, s ha véletlenül egymaga szorult idegenek közé, ugy tesz, mint a szinpadi intrikus: monologizál.

– Az a fekete dresszes, kék sapkával, az az enyém! Hogy ficzánkol, hogy ugrál a nemes állat! Hja, a tüzes vér! Ámbár talán jobb volna, ha nem ficzánkolna olyan nagyon, hanem nyugodtan állna a helyén, mint az a másik. Az olyan, mintha le volna czövekelve. Start! Bravó! Nagyon simán, szépen ment; az én lovam kitünő helyet kapott, belül van. Ni, hogy repül! Mint a szélvész, mint a villám. Hogy elmarad a többi mellőle! Most már vagy tiz hosszal vezet. Ámbár mégis jobb volna, ha ez a ló nem vezetne olyan nagyon. Hiszen már teljesen kipumpolódott! Mindig mondtam, hogy ezt a jockeyt nem szeretem. Rossz a taktikája. Mindjárt nekiereszti a lovát, őrületes pacet csinál, s akkor az a ló nyer, a melyik győzi tüdővel. Az a szélesvállu jockey már egészen máskép csinálja. Az várakozásra dolgozik. Mindig hátul marad, mint Ausztria-Magyarország külügyi politikája. Kiméli a ló erejét a finischre. Most is megcselekszi. Már felnyomul. Most már harmadik, már második. Az enyém ostoroz. Meg van verve! Hogy visszaesett egyszerre! Nem megmondtam, hogy az én lovam utolsó lesz?! -119-

S igaza van. A legtöbb játékosnak a lova utolsó. A jóisten tudja, hogy ki nyer. Talán senki, csak a totalizatőr, a mely minden körülmények közt megkapja a maga perczentjeit.

De azért játszott mindenki. S hadd játszszanak, mert talán a lovaknak nem is volna kedvök a versenyen szaladgálni, ha nem tudnák, hogy sok ezer ember pénzt rakott a lábukra.

NEMZETÜNK BARÁTJA.

Ráspoly Károly, a Minerva-Társaság második alelnöke, leült iróasztalához és ezt a levelet irta egyik vidéki barátjának:

Kedves barátom, rendkivül sajnálom, de nem szavazhatok rád. És kérlek, az idén ne is jelöltesd magad; okvetetlenül megbuknál. Hogy ne kételkedjél szándékaim tisztaságában és barátságomban, megmagyarázom: miért lehetetlen a dolog.

1. Irók. Ezeket azok közül választjuk, a kik megválasztatásukig a leghevesebben szidják a Minerva-Társaságot. Az ember, ha bekerül, nem szidja többé a Társaságot, hanem nyugodt felsőbbséggel kritizálja a künrekedteket és azokat is, a kik benn vannak, ha véletlenül nincsenek jelen. De a meddig az ember be nem került, addig ne lustálkodjék. A ki be akar jutni: legyen résen, mert vétkes mulasztást követ el, ha a Társaságot legalább egyszer-kétszer, de akkor aztán jól, alaposan oldalba nem döfi. Mi, a kik benn vagyunk, a legszebb éveinket azzal töltöttük el, hogy vicczeket faragtunk a Társaságra. Elmésségünk legjavát pazaroltuk rá. Némelyik asszonyt közönynyel kell meghóditani; másokra ellenben az hat, ha az udvarló egy ideig ellenséges indulatot szinlel. Az irodalmi társaságok ez utóbbi asszonyokra hasonlitanak. S én igazat -121- adok nekik. Az ellenségeskedés mindig nagyobb figyelem, mint a langyos barátság. Szóval igy van rendén. A ki kiabál, az létezik, mint Descartes helyesen mondta.

2. Grófok. Néha egy-egy grófnak eszébe jut, hogy valamint a Ferencz József-kabát komolyságát kellemesen enyhiti a gomblyukba tüzött piros szegfü, azonképpen az államférfiui tekintélyt, a nélkül, hogy fenségétől megfosztaná, szerencsésen óvja a tulságos komorságtól az a dekoráczió, a melyet az irás-művészet ád. Ha az ember igen is sokat foglalkozott a sójövedékkel és egyéb prózai dolgokkal: gyüjtse össze beszédeit egy vastag kötetbe, s e kötet, melyet senki se fog elolvasni, a beszédeket szónoklatokká, a prózát pedig szépprózává varázsolja. A grófi jelölteket természetesen örömmel választjuk meg. Először, mert kellemesebb grófokkal társalogni, mint tanárokkal és ujságirókkal, a kik egymás müveit kölcsönösen nem olvassák és ebben tökéletesen igazuk van. Másodszor, mert a grófok a legkedvesebb tagtársaink. Ők tudniillik a megválasztatásuk után azonnal hátat forditanak a Társaságnak, nem alkalmatlankodnak semmiben és soha se ereszkednek le közénk, csak olyankor, ha ujabb grófi jelöltekre kell szavazni.

3. Halottak. Vannak ugyanis a Társaságnak telhetelen tagjai, a kik nem érik be azzal, hogy süket füllel hallgatva a fiataloknak „Helyet! Helyet!“ követelő kiáltását, kilenczven esztendőn át zárják el a többiek utját, s kiszoritják a Társaságból a tehetségesebb és agilisebb erőket, – hanem még holtuk után is tagjai kivánnak maradni a Társaságnak. Ezt a czélt oly módon akarják elérni, hogy megfestetik az arczképüket, rábizzák egy rokonra, s a tag halála után a rokon az arczképet a Társaságnak ajándékozza. Alapszabályaink -122- értelmében ilyenkor szavazni kell; méltó-e az elhunyt arra a kitüntetésre, hogy az arczképe ott lógjon annak a teremnek a falán, a melyben a Társaság ülésezik, más szóval: érdemes-e rá, hogy megválasszuk a Társaság tagjává másodszor is, akkor, a mikor már nem kiabál? Némelyik halott persze megjárja. Akárhány, a ki évtizedeken át garázdálkodott a Társaságban, a halála után kicseppen székéből, mert akkor, a mikor már nem tud harapni, nem kapja meg a szavazatok többségét. Én például a legnagyobb kéjjel szavazom le azokat a halottakat, a kik életükben sokszor megboszantottak, vagy valaha ellenem szavaztak. De a legtöbb halott még is bekerül, mert az általános hangulat rendesen kedvező rájok nézve; végre is a halottak még a grófoknál is kevesebb vizet zavarnak s csak a legritkább esetben alkalmatlanok.

4. Külföldiek. Ezeket azok közül a nem magyar honosok közül választjuk, a kik a magyar irodalom ismertetése körül érdemeket szereztek. Hogy a külföldi jelölt bekerül, az mindig halott bizonyosság, mert itt kevesebb az eszkimó, mint a fóka: sajnos, még most is csak igen kevesen szereznek érdemeket a magyar irodalom ismertetése körül.

Te nem vagy külföldi, nem vagy gróf és életben vagy. Jelentékenyen emelné chance-aidat, ha nem volnál életben, de egyelőre csak mint eleven iró kerülhetnél szóba; már pedig elevennek nem vagy eléggé eleven. Szinte észrevehetetlen vagy: tudtommal legalább soha, egyetlen egyszer se döfted oldalba a társaságot.

Mit akarsz? Két helyünk van; az egyiket gróffal töltjük be, a másikat pedig Viadornak kell adni, mert már a legrémesebb dolgokat irja rólunk. Vagy nem tudnád, hogy kicsoda Viador? Az a fiatal, de máris nagytekintélyü kritikus, a ki csak legközelebb is azt irta rólam, hogy munkáimnak minden sorából kiri, -123- nem kiri: kiröfög az erkölcstelen lélek. Beláthatod, hogy ezt az embert nem lehet kinn hagyni.

Hanem tudod mit? Kárpótlásul megválasztjuk külföldi tagnak az emberséges J. H. Sherry-Brandyt, a ki a novelláidat angolra forditotta. Neki nem árt, neked pedig dicsőségedre válik, hogy a forditódat megkoszoruzzuk.

Te, csakugyan létezik egy olyan ember, a kit J. H. Sherry-Brandynek hivnak? Nagyon szükében vagyunk ugyan a külföldi jelölteknek, de még se szeretném, ha olyan valakit választanánk be, a kiről utólag kiderül, hogy soha se exisztált.

Én nem tudok róla egyebet, mint hogy a novelláidat angolra forditotta; ezt is csak a leveledből tudom. Jól forditotta-e? Rejtély. Azt hiszem, előtted is, mert te se tudsz angolul. Mindegy. Szép tőle, hogy ismerteti nemzetünket.

Ha tudsz valamit róla, ird meg. Egyszer már megjártuk. Megválasztottuk külföldi tagnak Tom Smith-et, a ki New-Yorkban egy kötetet adott ki, mely magyar irók, köztük több tagtársunk verseinek és elbeszéléseinek angol forditását tartalmazta. Nemsokára kiderült, hogy Tom Smith New-York leghiresebb betörője. A new-yorki rendőrség kérdezte meg tőlünk, igaz-e, hogy ez a csibész tagja, a mi tisztes társaságunknak? És nem lehetett letagadni. Kisült, hogy voltaképen Schmiednek hivták, Budapestről került ki Amerikába, s előbb hirlapiró akart lenni odakünn, a zuglapoknak irogatott is, de később egy merész kanyarodással áttért a betörői pályára.

A fődolog pedig az, hogy: J. H. Sherry-Brandy egyáltalán létezik-e? De egy iczi-piczi erkölcsi bizonyitvány se ártana.

II.

Kevéssel azután, hogy a Minerva-Társaság J. H. Sherry-Brandyt megválasztotta külföldi tagjává, két egyforma szövegü távirat érkezett Budapestre. Az egyik a Minerva-Társaság ügyvezető igazgatójának szólt, a másik Budapest főpolgármesterének; és igy hangzott:

Baráti szivvel üdvözöljük a lovagias magyar nemzetet. Háromszoros hurráh!

Budapest főpolgármestere talán még most is töri a fejét, hogy kik lehetnek ezek a barátságos gentleman-ek? De a Minerva-Társaság igazgatóját az utolsó név kellőképpen tájékoztatta, s azért fölöslegesnek tartotta, hogy a gyöngédségnek erre a felbuzdulására sürgöny- vagy levélbeli válaszszal reagáljon. A Társaság in optima forma értesitette J. H. Sherry-Brandy urat a választásról; ezek után mi közünk a derék idegenhez?

Egy délelőtt Ráspoly Károlynak, a ki éppen öltözködött, azt jelentette a legénye, hogy a szalonban egy idegen ur várakozik. Az idegen ur ábrázatra és öltözetre szakasztott mása volt az arczképeiről világszerte ismeretes Jäger tanárnak. Mikor Ráspoly kiment hozzá, fölemelkedett székéről s röviden igy szólt:

Néhány szót tudott németül; nem sokat, de neki elég volt az a néhány szó is. Valahogyan eldiskuráltak. Ráspoly éhes volt, s minthogy az idő mult, de a vendég csak nem akart eltávozni, meghivta ebédre. -125-

J. H. Sherry-Brandy-nek nagyon izlett a magyar koszt s a mi folyadék volt az asztalon, azt utolsó cseppig megitta.

– Ha úgy fordit, mint a hogy eszik és iszik, meg lehetünk elégedve a választásunkkal, – gondolta Ráspoly.

Délután négy órakor az idegen még semmi jelét se mutatta, mintha távozni készülne. Ráspoly czélzásokat tett rá, hogy valahol várják.

– Vigyen el magával, – szólt J. H. Sherry-Brandy. – Szeretném megismerni a budapesti társaséletet.

Elvitte társaságba. A magyar irodalom lelkes barátja megismerkedett nyolcz-tiz emberrel, mindenkivel nyájasan parolázott, aztán elhelyezkedett egy karosszékben, s ugy ült ott, mintha soha se szándékoznék a helyéről kimozdulni. Figyelemmel hallgatta a magyar társalgást, a melyből egy szót se értett s látszott rajta, hogy kitünően mulat.

– Ott leszek, – igérte irodalmunk barátja, s minthogy Ráspolynak egy jelentőségteli kézszoritással sikerült megugrania, ott maradt a társaságban, mely láthatóan igen megtetszett neki.

Este együtt vacsoráztak a vendéglőben, s Ráspoly természetesen kifizette a vendég számláját.

Az idegennek imponált, a mit Budapesten látott. Mindentől, mindenkitől el volt ragadtatva, s nem fogyott ki nemzetünk és Budapest dicséretéből.

Mikor másnap fölébredt, némi megütközéssel értesült róla, hogy a tagtárs megint ott van a szalónban.

– Ej, be későn kelünk ma! – feddte tréfásan a vendég, mikor Ráspoly végre megjelent. – Egy kicsit megvárakoztatott.

– Önnel tartok, – szólt Sherry-Brandy. – Én is jobban szeretek kocsmában étkezni.

Ráspoly rezignáltan czipelte magával, előbb a vendéglőbe, a hol az idegen ismét kitett magáért, majd mindenüvé, a hová ment, egész nap. Az idegent minden érdekelte, minden rendkivül tetszett neki, s minden körben hamarosan barátkozott, a néhány német szó segitségével.

Ráspoly kezdett boszankodni, de nemzetünk barátját, a ki ugyszólván a Társaság vendége, csak nem rázhatja le a nyakáról! Sokallta, a mit fizetgetnie kellett érte s már nagyon unta az állapotot. De hamarjában nem talált menekvést.

– Mért nem akarja megismertetni velem a budapesti éjjeli életet? Olyan sok szépet hallottam már erről!

Megismertette vele az éjjeli életet. Elvitte nagy irók közé, azzal a titkos reménységgel, hogy legalább leitatják. Irodalmunk pártfogója barátságosan mosolygott és leitta az egész társaságot.

Egy hét mulva Ráspoly megutálta az egész világot. Érezte, hogy meg kell szabadulnia nemzetünk barátjától, mert különben öngyilkossá válik.

– Nekem most el kell utaznom Bécsbe, – szólt -127- vendégéhez. – Három hétig maradok ott, három vagy négy hétig…

Csakugyan el kellett utaznia, mert Mr. Sherry-Brandy kikisérte a vasuthoz. Másnap aztán visszatért, de nem ment haza, hanem szobát bérelt egy budai vendéglőben. Napokig a mellék-utczákban bujkált, de egy hét multán véletlenül találkozott a „Minerva“ elnö-

– Négy napig elláttam, de most már átadtam az első alelnöknek. Végre is társaságunk vendége!

Különben telegrafáltam Gyurinak, hogy hivja meg magához. Végre is az ő munkáit forditotta le, nem a miénket.

A vidéki iró vállalta a forditóját 3 Mr. Sherry-Brandy leutazott hozzá, hogy megismerje a magyar népet is. Egy félesztendeig nem mozdult a vidéki iró vendégszerető portájáról, de mindennek van határa.

– Kérlek, – könyörgött a vidéki ember egy irótársának – vidd el a vendégemet és add tovább!

Ilyenformán J. H. Sherry-Brandy nyolcz és fél évet töltött Magyarországon, mint vendég. Időközben megtanult egy kicsit magyarul; leforditott mindent, a mi leforditható; megevett vagy tizezer kakast; s megivott annyi bort, a mennyi vizben kifejezve körülbelül a sebes Kőrösnek felelne meg. Végre valami érthetetlen raptus érte utól s visszautazott Angliába. -128-

III.

Egy darabig hallgatott a krónika J. H. Sherry-Brandy-ről. De nemrégiben ez az ujdonság járta be a magyar lapokat:

„Nemzetünk derék barátja, J. H. Sherry-Brandy pihenést nem ismerve fáradozik, hogy a nyugaton szimpátiát keltsen a magyarok iránt. Legutóbb Babingtonban tartott felolvasást a magyar társaséletről. A kétezer lakost számláló virágzó város közönségének szine-java megjelent a felolvasáson; jelen voltak: Pembroke, Douglas, stb. A felolvasásnak óriási sikere volt. A jelenvoltak egyhangulag elhatározták, hogy haladéktalanul üdvözlik a magyar nemzetet, s fölkérték Babington polgármesterét, hogy a következő egyhangulag elfogadott határozatot juttassa a magyar nemzet tudomására: – Mi, Nagy-Britannia és Irország egyesült királyság szabad polgárai, legmelegebb üdvözletünket küldjük a magyar nemzetnek a kultura terén tett örvendetes előrehaladásáért. Pembroke, Douglas, Sherry-Brandy.“

Ez az ujdonság reményt nyujt rá, hogy legközelebb viszontlátjuk nemzetünk barátját, a derék Sherry-Brandy-t.

Csekély fantáziával is elképzelhető, milyen lelkesen magyarázza a babingtoni nagyvendéglőben Pembroke és Douglas barátjainak:

– Magyarországnak nincsen párja! Svájczban is olcsón él az ember, de Magyarországon a pénz teljesen fölösleges. Nem nagyon praktikus nép, de csupa nemes büszkeség. Szólj a magyarnak egy szót: azonnal odaadja az ingét. És boldog, hogy odaadhatja.

SZÉLMALOMHARCZOK.

A közelebb állók elkezdenek suttogni, s nemsokára mindenfelé beszélik, hogy a fiatal ember maga végezte ki magát. Minthogy pedig annak, a ki maga emelt kezet magára, nincsen joga csöndes és tisztes temetésre: az ujságok neki esnek az érdekes anyagnak, föltárják az eset részleteit, s megindul a zavaros, bőven ömlő árja annak a moralizálásnak, melynek minden más moralizálással szemben megvan az a hasonlithatatlan előnye, hogy potom áron, négy vagy öt osztrák értékü krajczáron megszerezhető.

Előjönnek a politikai, társadalmi, közgazdasági és vegyes tartalmu filozófusok, s tartanak ilyen prédikácziókat:

– Oh, léha társadalom! Oh, fonák becsület-fogalmak! Oh, érthetetlen előitélet, szennyfoltja XIX. századunknak! Oh, kártya-becsület! Ime, ez az ember a ti halottatok! Ez az ember annak a barbár konvencziónak esett áldozatul, hogy a kártya-adósságot huszonnégy óra alatt meg kell fizetni. Milyen nonsens! Az, aki a szabóját nem fizeti ki, gavallér marad, az pedig, aki a kártyatartozását nem tudja leróni, csak a halálban találhat menedéket. Hol itt az igazság? Van abban ráczió, hogy a szabókontóval dicsekedni is lehet, azt a tartozást ellenben, melyet a biró mint turpis causán alapulót, nem itél meg, vagy ki kell fizetni -130- huszonnégy óra alatt, vagy meg kell válni ettől a szép élettől?! Megválni az élés ragyogó élvezetétől ilyen ósdi előitélet miatt! Hát egyáltalában lehet arra ok, hogy az ember önként megváljék az élés ragyogó élvezetétől?! Nem, senki se válik meg ettől önként; ezek a látszólagos öngyilkosságok valósággal közönséges gyilkolások, s a gyilkos: ez a léha társadalom, ezek a fonák-becsület-fogalmak, ez az érthetetlen előitélet! Népnevelés, jőjjön el a Te országod s világositsd fel az embereket, hogy az élet ragyogó élvezetétől megválni ilyen hóbortok miatt nem érdemes! Világositsd fel őket, hogy kártyázni igen nagy ostobaság – mert ez a pénzforgalomnak legimproduktivebb módja – s magyarázd meg nekik, hogy ha már az ember elkövetett egy igen nagy ostobaságot, nem következés, hogy elkövesse a másikat is. Oh, léha társadalom!…

Ezek a derék bonczok, akik ilyes prédikácziókat tartanak, tévednek egyben-másban, s ami fontosabb, elfelejtkeznek néhány apróságról.

Tévednek például abban, hogy lehet olyan gavallér is, aki a szabójának nem fizet. Gavallér-ember mindent megfizet, a mivel tartozik. Hogy azonban, az időre nézve, mely alatt az ilynemü tartozásokat meg kell fizetni, az általános felfogás türelmesebb, mint másnemü adósságokat illetőleg: annak alapos okai vannak. Az első és legfontosabb az, hogy azok, akiknél az ilynemü követelések lenni szoktak, rendszerint, mondhatni, az esetek tulnyomó számában, nemcsak az áruval, hanem a hitellel magával is üzérkednek, s csak azért nyujtják a hitelt, hogy az adós, aki többnyire könnyelmü fiatal ember, esztelenül éljen vele, mert hisz ez az üzlet, ha későn hajtja is a hasznot, de busás hasznot hajt. Az ilyen üzletek kötésével természetszerüleg együtt jár az is, hogy a kötelezettség teljesitése csak hosszabb idő multán -131- történik. De türelmesebb a fizetés idejére nézve a közfelfogás az ilynemü adósságokkal szemben azért is, mert a hitelező mindig megtalálhatja a birót, aki egyszeriben megitéli s be is hajtatja a követelést. Amint hogy be is hajtják a gavallérokon, a kamatokkal és perköltségekkel egyetemben.

A kártya-„adósság“-ot a biró nem itéli meg. És mert itt annak a másik embernek a bizakodása csak társának a személyére támaszkodhatik: már ennélfogva is természetes, hogy azt a személyt, az időre nézve, a közfelfogás erősebben kötelezi. És ez az első, amire ama bizonyos társadalom-reformálók nem forditanak kellő figyelmet.

De másodszor tökéletesen elfelejtik azt, hogy a kártya-„adósság“ nem adósság. Több mint adósság: hiány, deficzit, csőd. Mert kártyában nincsen hitel. Olyan bolond ember, a ki a készpénzét koczkáztassa amaz igéret ellenében, hogy az illető majd megfizet, ha majd pénze lesz (pláne olyan játékban, a hol neki is a bőrére mehet a dolog), olyan bolond ember nem létezik. A természetes, minden játékos által elfogadott konvenczió az (és ennek hallgatag mindenki aláveti magát, mert különben nem játszanának vele, mihelyt a pénze elfogyott), a konvenczió tehát az, hogy pénz nélkül valaki csak abban az esetben játszhatik, ha az a pénz, a mit koczkáztat, nincsen nála, de megvan otthon. Azt tehát, a kinek tényleg nincsen meg otthon, s a ki ezért 24 óra multán nem tud helyt állani, az nem: „adós marad“, hanem: félrevezette a másikat. És ennek a tudata az, a mit ósdi és fonák felfogásu emberek, a gunyosan gavalléroknak nevezett emberek, nem tudnak tulélni.

Megjegyzendő, hogy ezt a bizonyos 24 órát, sehol, semmiféle körben, nem értelmezik betü szerint; és arra nem is igen volt eset, hogy valaki kénytelen lett volna -132- magát megölni azért, mert csak 36 vagy 48 óra multán lett volna képes fizetni. Mert az illetőnek meg lehet otthon a kellő fedezete (például földbirtokban) s bizony van rá eset, hogy a vagyonát 24 óra alatt nem tudja pénzzé tenni. A modus vivendi ezért a kerek világon mindenütt az, hogy a vesztes bizonyos rövid határidő alatt még mindig rendezheti a dolgát. Persze a határidő nem huzódhatik sokáig, mert jogos, hogy a másik ugy számithasson erre a pénzre, mintha a kártya-asztalon előtte lett volna. Jogos, mert különben egyenlőtlen chance-okkal játszottak, s ő többet koczkáztatott, mint emez. A miről szintén megfelejtkeznek ennek a kárhozatos előitéleteknek az ostorozói.

De van még egy dolog, a mire teljességgel nem gondolnak. És ez az, hogy az ilyen kártya-tragédiák egy jelentékeny részét nem érnők meg, ha nem avatkoznék a dologba egy olyan felfogás, a mely teljesen ellenkezik ama bizonyos „előitélet“-tel. Ezt a felfogást megvilágitja egy példa.

Az apa self-made-man volt. A szegénységből küzdötte fel magát, s kitartó szorgalommal, sok üzleti szellemmel, meg némi szerencsével nagy vagyont szerzett. Derék ember volt, a ki szerette a fiát, s a kinek nem volt más óhajtása, mint hogy a fia épp ugy vezesse a házat (a melyre büszke volt), mint ahogy ő vezette. Elvégezte róla, hogy: majd kereskedni fog. Nagy gonddal neveltette a fiut; tehette, volt hozzá módja. Elküldte idegen országokba, lásson világot, gyarapitsa üzleti ismereteit. Mikor azonban a fiu hazatért, az apa meglepetve és csalódottan tapasztalta, hogy a fiu nem kereskedik. A neveltetés, a melyben részesült, a másféle környezet, a melyben egy idő óta élt, a könyvek, az idegen ideáloknak hódoló társaság, melybe hajlamai vonzották, -133- olyanná tették a fiut, hogy az apa nem ismert tulajdon vérére.

Különbözö ideáloknak éltek, különböző felfogásoknak hódoltak, világról, osztályokról, emberekről a lehető legellentétesebben gondolkoztak; egy nyelven beszéltek, de nem értették egymást. A fiu, a ki megszerezte magának amaz osztályok élvezeteit, a melyek nem kereskednek, magáévá tette ennek az osztálynak az élet-felfogását is. Rendszeres munkája, mely kedvére lett volna, mely hajlandóságaival megegyezett volna, nem akadt; neki adta magát a mulatságnak. Játszott is. Nem többet, mint a dologtalanok közül akárki, de sokkal több kalamitással, mint más. Az apa egy párszor fizetett helyette; nem szivesen, de megtette. Történt, hogy a fiu egyszer a rendesnél is nagyobb malheur-rel játszott; mikor az asztaltól fölkelt, ezrekkel többet „hozott“, mint a mennyi rendelkezésére állott. Nem volt választása: apjához kellett fordulnia. Az öreg ur elrémült, mikor megtudta, hogy a fiu milyen nagy summát kártyázott el egy pár óra alatt. Módjában volt ugyan százszor akkora összeget is kifizetni, de remegve gondolt rá, mi lesz ennek az életmódnak a vége. Vitájoknak önkéntelenül tanujává lett a család egyik tagja, a kinek az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy a dolgot kevesebb áldozattal is „ki lehet egyenliteni“. Az öreg urnak, a ki ugy gondolkozott, mint a lembergi bőrkereskedő (a ki, ha ő orosz czár volna, még gazdagabb volna, mint az orosz czár, mert ő egy kicsit kereskedne is), az öreg urnak tehát megtetszett az eszme. A fiu azonban, a ki nem kereskedett, fölháborodott erre a gondolatra, s kijelentette, hogy ha a család egyezkedni próbál, ő megöli magát. Amazok ugy okoskodtak, hogy: „a ki mondja, nem teszi meg“ s fölkeresték ajánlatukkal a hitelezőt. Mikor ezt a fiu megtudta, végrehajtotta a fenyegetését, csak azért, hogy -134- legalább a halálos ágyán rákényszerithesse a családját az egész tartozás megfizetésére. Ugy élt és ugy halt meg, mint azok szoktak, a kiknek világnézetét az élvezeteikkel együtt magáévá tette. Ha a maga ura lett volna, ha az a vagyon, a mely rá várakozott, rendelkezésére állott volna, bizonyára ugy fizet, hogy a malheurjét senki se olvassa le az arczáról. És ha egész vagyonával kell fizetnie: bizonyára az se birja rá, hogy az életet eldobja magától. Mert aki igy tud meghalni, a mikor kell, az élni is tud, a mikor élni, nélkülözni és türni kötelesség. Ha tévedett, abban tévedett, hogy a fatális pillanatokban számitott azokra, a kikre nem lehetett számitania. De e tévedésért meg is büntette magát. S ha meghalt, nem azért halt meg, mert az az „előitélet“ rettenetes, hanem, mert azok, a kiktől (az ő fogalmai szerint) jó vagy balsorsa függött, a kritikus helyzetben nem gondolkoztak vele egyetértően. Nem az „előitélet“, hanem az ezzel ellentétes felfogás fordult ellene.

S az ilyen esetek nem is a legnagyobb ritkaságok, Azok a családi tragédiák, melyeket a családtagok különböző gondolkozásmódjai idéznek elő, kezdenek mindennaposakká válni.

A kártyázás gyülöletes; de azokért a katasztrófákért, melyeket egy családban a régi- és uj-világ eszméinek összeütközése idéz elő, nem lehet a „fonák becsületfogalmakat“ okolni. Legalább ugyanennyi joggal lehet okolni az ellenkező fogalmakat is.

De azért voltak, vannak és mindig lesznek Don Quijoték, a kik a szélmalomra mutatva, igy kiáltanak fel: „Látod, Sancho Pansa, azt az óriást? Ennek az óriásnak Előitélet a neve. Én ezt az óriást le fogom teperni!“

SELYEM ÉS RONGY.

Valaki, például egy Tolsztojhoz hasonlatos gondolkodó, aki odáig megy a következetességben, hogy maga foltozza meg a czipőit, azt mondhatná egy böjti prédikáczióban:

– Micsoda ostobaság annyit költekeznünk az öltözködésünkre s micsoda hiuság annyit cziczomáznunk magunkat! Szükségeink között a ruházkodás szüksége a legutolsók egyike; a természet, mely étvágyat, kivánságokat s szervezetünkhöz mérten több, kevesebb igényt mért ki nekünk, e tekintetben rótta ránk a legkevesebb gondot. Egy jó bunda sokat ér, s a kényelmes ruha, a melyet meg sem érzünk, nem utolsó dolog; de ha ruházatunk megvéd a hidegtől, a mozgásban nem akadályoz, a legkevésbé sem bántja a tisztaság iránt való természetes érzékünket, szóval, ha nem okoz semminémü alkalmatlanságot: ez kielégithet édes mindnyájunkat, mert a többi már csak gyerekes fényüzés. S mit látunk? Azt, hogy az egész világ többet akar; hogy e tekintetben mindenki pazarol, módjához képest, sőt erején felül. Inkább koplalunk, de cziczomázzuk magunkat, nők, férfiak, gyermekek, fiatal és öreg, urféle és cseléd. Nagy városokban, ezer, tizezer számra vannak, a kik egész életükön át rosszul táplálkoznak, csakhogy módjukon felül ruházkodhassanak; a fiatal ember vacsora nélkül fekszik le, a leány eladja magát, -136- csakhogy ugy öltözködhessék, mint a czimborája. A hetaera fehérnemüre költi el a gyalázata bérét; herczegasszonyok csődbe kerülnek, mert minduntalan uj ruha kell nekik, szebb, mint a többieknek. Államférfiakat látsz: azt hinnéd, hogy a státus sorsán törik a fejüket, pedig azon gondolkoznak, hogy milyen formáju nyakkendőket rendeljenek az ingkereskedőtől. És látsz egész családokat, örökös baj, örökös nyüglődés között, mert sehogyse tudják kiteremteni azt, a mivel a szabónak tartoznak. Mily ostobaság! A ki fiákerezik és pezsgőzik, legalább mulat a pénzéért; ezeket, a verejtékükért, mindössze az a tudat kárpótolja, hogy: valóban, ruházatukat nem éri kifogás; sovány öröm, méltó ahhoz a kicsinyes hiusághoz, melynek osztályrésze. Mert van-e kicsinyesebb valami ennél a hiuságnál? Mintha a drága szövetü ruha, mintha a bármily remekül szabott öltözék csak egy jottával is szebbé, kellemesebbé tenne valakit! Egy tizenhat éves szép leány olcsó kartonruhácskájában is magára von minden szemet, s a kikent-kifent vén asszonyt nem teszi fiatalossá a hatszáz forintos öltözék sem. Ő arra számit, hogy azt gondolják róla:. „Micsoda remek ruha van azon az asszonyon! Ki lehet az az elegáns asszony?“ S te azt gondolod: „Hát nem kár az a ruha erre a vén dunnaludra?!… Látszik, hogy nem maga keresi a pénzt; ha magának kellene keresnie, nem pocsékolná igy!“ Az a ruha a kilenczven kilónyi hustömegen bántja a harmonia iránt való érzékedet; az a benyomásod, hogy itt valami sértés esett a jogrenden, ő azonban boldog, azt hiszi, hogy szebb, mint reggel kilenczkor volt. Micsoda ostobaság!

És micsoda bün! Azzal a pénzzel, a melyet a czivilizált világ ezekre a czifra rongyokra pazarol, fel lehetne száritani milliók és milliók könnyét, meg lehetne -137- gyógyitani százezer és százezer sinylődőt, ki lehetne irtani a földről az éhhalált; kenyeret, enyhületet, pihenést lehetne adni a szűkölködők és verejtékezők roppant sokaságának. Mert a föld nagy, nem követel szakadatlan munkát és mégis terem eleget; az élelemből, a jó levegőből és pihenésből jutna minden eleven lénynek. Hogy mégis annyi az éhező, hogy olyan nehezen lehet megküzdeni a pestisekkel, hogy oly sokan görnyednek emberietlen munkában, az egyedül onnan van, hogy nekünk, a minoritásban lévő erősebbeknek, túlontul nagyok az igényeink, és e nagy igényeknek megfelelő kényelmeket csak az ő nyomoruságaik árán szerezhetjük meg. Kik oktalanul pazaroljátok hitvány czifraságokra a feleslegest, gondoljátok meg, hogy a mi nektek kell, (pedig hát meglehetnétek nélküle!), azt a szegényektől, a rokkantaktól, a betegektől, az árva nyomorultaktól, s olyanoktól veszitek el, a kik húsz-harmincz évvel rövidebb ideig élnek, csak azért, hogy az erőseknek semmise hiányozzék.

Olyanformán nyilatkoznék, hogy a magánzó páválkodás még valamelyest érthető, – mert az asszonyi hiuság határtalan, s általában az emberi ostobaság véges elmével meg nem mérhető, – de a szinpadon szokásos fényüzésnek még csak magyarázata sincs. Mert végre is az emberek közdolgaikban józanabbak szoktak lenni, mint magánügyeikben.

És ime. Mennyi drága anyagot, mennyi emberi munkát temetnek el a szinházak azokban a szinpadi czifraságokban, a melyeket diszleteknek és kosztümöknek -138- szokás nevezni! Mennyi érték hever azokban a porfészkekben, a melyeket a szinházak magazinul használnak! Némelyik tárgy ötvenszer tett szolgálatot, némelyik háromszor, s voltaképpen egyik sem szolgált komolyabb czélt. Száz meg száz kéz dolgozott rajta, csak azért, hogy egy párszor a szinházi lámpások előtt fényeskedjék. Nem ruházták a szükölködőt, nem melegitették a fázó szegényt, nem takarták az emberi meztelenséget és nyomoruságot. Ezek a selymek egy párszor csillogtak; suhogásuk szatirákat suttogott a bölcselkedő fülébe, punktum. Mennyi pénz rongyolódik el bennük, mennyi jobb sorsra érdemes anyag válik bennük foszlánynyá!

Mintha bizony a szinpadi illúzió-keltéshez elkerülhetetlenül szükséges volna ez az esztelen luxus! Boldogabb időben a Rosciusok és Garrick-ek az efféle pazarlás és minden hókusz-pókusz nélkül is nagy hatásokat tudtak elérni; épp ugy, talán még jobban megrázták a lelkeket, mint a mai idők szinészei. S mintha bizony ennek a pazarlásnak tökéletes illúzió volna az eredménye! Akármilyen pompát produkál is a szinház, tudom jól, egy pillanatra sem felejtem el, hogy a Macbeth fején lévő korona nincs aranyból. Nem mindegy-e nekem, ha ugyan korona formája van, hogy papirból van-e, vagy sárgarézből? S vajjon Cordélia nem hat-e meg, ha nincs drága öltözetben? Mialatt apját élesztgeti, arra gondolok-e, hogy fehér ruhájának a szövete nem kerülhet-e többe méterenkint hatvan krajczárnál, s hogy egy királyleány ennél nagyobb luxussal élt a régesrég multban is?

Persze, igy csak a bölcselkedők beszélnek, s a szinházigazgatók nem bolondok, hogy a bölcselkedőkre hallgassanak. Nekik csak egy a gondjuk: hogy érdekeljék a közönséget, s tudják, hogy ezek a külsőségek -139- igenis nagy hatással vannak a tömegre. Tudják, hogy X. Y. asszonynak egy remekbe készült toiletteje több asszonyt vonz a szinházba, mint Shakespere minden drágakövei. Tudják, hogy az egyre idegesebb, fáradtabb és fásultabb közönség hova-tovább csak a szórakozást, tehát mindenekfelett a látványosságot keresi a szinházban; tudják, hogy közülük az kasszálja be a legtöbb eredményt, a ki a luxus dolgában a legtovább viszi. Tudják végre, hogy a szinésznőt mindig könnyü ebbe a tánczba belevinni, mert hisz nem igazi szinésznő az, a ki meg nem ragadja a hatásnak minden eszközét. S azért ősidőktől fogva pártolták azt az esztétikai irányt, mely megkivánja, hogy a szinésznő toilettek dolgában minél nagyobb fényüzést fejtsen ki. Pártolják ezt az irányt, csak költekezni nem szerettek rája.

Ez a lelki kettősség, mely a szinházigazgatóknál meglehetősen örökletes, természetesen azzal a történeti eredménynyel jár, hogy mai napság a szinpadon a nec plus ultra fényüzés karöltve jár ama nyomorusággal, mely mintha még Thespis kordéjából maradt volna örökül a szinészet szegényeire. Mig a fiatal, szép, ünnepelt és jól dotált szinésznő, a ki a mai sikerért zálogba tenné a tulvilági üdvösségét, olyan toiletteket vásárol hitelbe, hogy a kevésbbé tehetős grófnők is irigykedve nézik: idősebb társnője, a már másodrangba degradált szinésznő szegényes öltözetben szegyenkezik a szinpadon, olyan öltözetben, mely mintha rína, panaszkodnék. A grófkisasszony hatszáz forintos ruhát vesz magára; olyan szép, hogy majd elrepül. A mamáján, az öreg grófnén pedig egy firhangból készült ruha van; az ember sir, hogyha ránéz.

Nincs a világon szinház, a hol ezt az anomáliát meg ne találnók. Az uralkodó princzipium mindenütt az, hogy a kosztümöt még csak kinyögi a szinház, de a modern ruhát állitsa ki a szinésznő a fizetéséből, s ha van neki ilyen: a ruhapénzéből. Az is, a kinek tizezer forint a fizetése, az is, a kinek se égen, se földön nincsen többje ezerkétszáz forintnál. S ha az utóbbi csak duennákat adna! De nem, épp annyiszor személyesit grófnőt, herczegnőt, mint amaz. Ám öltözködjék, a hogy tud, s a miből tud. S öltözködik szegény, hogy nézni is fáj.

Egyszer találkozott szinházi ember is, a kinek szemet szurt ez az ősi anomália. Titkon érző szinésznői szivek már régóta óhajtva sejtették; végre eljött. Egy szinház-vezető, a kinek a jó izlése, stilus- és harmóniaérzéke épp oly ismeretes volt, mint hajlandósága a fényüzésre.

Az utóbbi gyakran ragadta nyilvánvaló tulságokba. Hogy a történelmi darab egyik másodrangu szereplőjének háromszáz forintos antik órát vásároltatott – mintha az egész nézőtér meg tudná becsülni, hogy a nádor rokokó-órán nézi az időt, – ez bizonyára sok volt a gondosságból. De ugyanaz a harmónia-érzék, mely egykor talán fölösleges butorvásárlásokba vitte bele, rávezette arra is, hogy megtegye az első kisérletet a legszükségesebb szinházi reformra.

Észrevette, hogy a szinház, melynek vezetését átvette, sok szinésznőjét érdemen felül dijazza. Leszállitotta ezeknek a fizetését, de viszont felmentette őket egy nagy gondtól. Ugy intézkedett, hogy ezentul nem kell nekik maguknak fizetniök a szinpadi ruhájukat. Ruhapénzt állapitott meg számukra, s törvénnyé tette, hogy szinpadi öltözékeiket ebből az átalányból a szinház fizesse. Ha több ruhára van szükségük, mint a mennyinek az ára -141- a ruhapénzükből kitelik, a többletet a szinház fizeti; ha kevesebb, a mi a ruhapénzükből megmarad, az az övék. Persze, a szabónak a szinház diktál, nem ők.

Ez még csak reformocska volt, de egyszersmind az első lépés a felé a helyénvaló rendszer felé, hogy a szinpadi ruhákat, mind valamennyit, maga a szinház fizesse, s fölmentse a szinészeket, de kivált a szinésznőket attól a tehertől, hogy – akár hiuságból, akár kényszerüségből – örökletesen eladósodjanak, a minél hatásosabb megjelenés okából. A ki a szinházi viszonyokat ismeri, tudja, hogy ez a reform a szinpadi grófkisasszonyokra nézve még kivánatosabb volna, mint a mamáikra nézve. Mert eddig jóformán csak a szabóiknak kerestek.

Nem pusztán szinházi ügy ez. Az a rendszer, mely megmenti a szinésznőt az eladósodás szükségszerüségétől, exisztencziájának szilárdabb alapot ad, tisztes megélhetését biztositja, anyagilag is, erkölcsileg is emeli a szinészet egész státusát. És ez a státus már egy egész kis osztálya a társadalomnak.

Azonkivül ez a rendszer talán mérsékelné valamelyest a szinpadon divatos, már-már kómikus fényüzést. A szinház is respektálja azt, a mi a tömegre hat, s a mi az egész világot vonzza, de a szinház még sem olyan hiu, mint a szegény szinpadi grófkisasszony.

Hanem a reformocska nem nőhette ki magát reformmá. A szinházvezetőt – és leghelyesebb intézkedéseit is – megbuktatták azok, a kiknek az apró érdekeit kimélte; s a dolgot ma is elülről lehet kezdeni. Nincs az a helyes ujitás, a melyet tizszer ne kellene megpróbálni addig, a mig az egész világ átlátja, hogy igenis, szükség volt rá.

SZENTIMENTÁLIS SÉTA.

Szeretlek, én kedves városom, világ-szállója minden baktériumoknak, Cosmopolis-sza ragadós nyavalyáknak, méltó versenytársa hires Odesszának!

Mit bánom én, hogy tulajdonkép csak egy dologról volnál nevezetes: arról, hogy ősi, örök találkozó helye vagy a világrontó három-egy nagyhatalmasságnak, a Füstnek, a Pornak és a Szennynek! Mit bánom én, hogy neved a pokol legfeketébb betüivel van nyomtatva az összes statisztikai kimutatásokban, hogy baczillusaid a legvirgonczabb, legszebb példányok minden baczillusok között, hogy miazmáid mammuth-miazmák, valóságos Akhillesek és Agamemnonok a miazmák rendjében! Mit bánom én, hogy szerelemmel ragaszkodni hozzád egy az istenkisértéssel! Azért mégis szeretlek.

A manzanilla-fának árnyékában leskelődik legszivesebben a Halál. Hanem, ugy mondják, a legédesebb álmokat is ott álmodja az ember.

Szeretlek és nemcsak azért szeretlek, mert nagyon megszoktalak, mert egy kissé az enyém is vagy, s mert panorámád felejthetetlen előttem, mint felejthetetlen lehetett a danaoknak Trója. Nemcsak azért szeretlek, mert ligeted satnya, hektikus fáival, fésületlen utjaival és czéda, szüzességét vesztett levegőjével kedvesebb -143- nekem, mint Cintra vidéke, mert stilustalan épületeid körvonalai előttem egy csodaszép mese szerteszórt betüi, s mert az iparcsarnok, ez a monumentális izléstelenség, ez a szegény gigerli az épitmények között, mint egy tündéri dekoráczió fehér foltja jelenik meg ellustult elmémben. Nem, nemcsak azért szeretlek, mert nagyon megszoktalak.

Szeretlek, mert olyan vagy, a milyen. Azt mondják, hogy szép vagy. Nem tudom. Nekem csak fiatal vagy. De imádom a fiatalságodat.

Nem állok udvarlóid közé; nem magasztalom természettől örökölt s maradandó szépségeidet. Nekem az a szépséged tetszik, mely veszendő, mely az ördögé: fiatalságod szépsége. Mert te vagy a legfiatalabb nagyváros, te vagy a bálozó kisasszony a nagyvárosok között.

Fiatalos rajtad minden. Fiatalok épületeid, melyeket az uj idők ekletikus, zagyva, mindennel megalkudó izlése vagy izléstelensége kreált. Fiatal, zsenge művészeted, mely tapogatózó és nagyhangu, merész és gyámolatlan, hellén velleitásokkal teli és eredményeiben amerikai. Fiatal a vagyonod, mely szeret az utczán hánykolódni, s még olyan friss, mint az ujonnan vert aranypénz. Fiatal egész életed, mely most van java fejlődésében, s jövőjében kiszámithatatlan; fiatal a benned ágaskodó őrült mulató kedv, fiatal a nagyzolásod és elbizakodottságod; fiatalok a büneid, melyek csak az ifjuság lármás könnyelmüségei, s mentek a régi világvárosok szennyétől; és fiatalok végre az erényeid is, melyeket még nem ölt el a vén nagyvárosok rideg önzése. -144-

Szépséged változó. Vannak jó és rossz napjaid. De éppen azért megunhatatlan vagy, mindig más és más, mindig uj és meglepetésekkel teli. Az öreg nagyvárosok, a hol sok a tradiczió, a hol az életrendet egyformaságokhoz kötik a szokások százai, nem érdekelnek engemet ugy, mint te. Ezek az öreg nagyvárosok ma olyanok, mint harmincz esztendővel ezelőtt; harmincz év mulva ismét csak olyanok lesznek, a minők ma. Azoknál ennyi idő már semmit sem határoz. Te, te a Rejtelmesség vagy.

Azok, a kik ma itt a te körutaidon, avenue-iden hetvenkednek, ragyognak és tüntetnek, harmincz évvel ezelőtt még sehol sem léteztek, vagy a mi ugyanannyit jelent, lenn voltak egy alakuló világ forrongó mélyében. A kik itt harmincz évvel ezelőtt uralkodtak, azok vagy elvesztek, vagy most kezdik ujra, alulról. Vajjon a jelenleg diadalmaskodó elemek mivé lesznek harmincz év mulva? Dinasztiákká erősödnek-e vagy visszasülyednek a proletáriátus óczeánjába? Mely részben? Mért? Másokra bizom a feleletet. Én megelégszem a kérdéssel. S tán épp azért érdekel ez is, mert már a holnapod is rejtelem.

Szép, nagy kamasz leány, vajjon micsoda asszony lesz belőled?! Fogalmam sincsen róla. De légy akármivé: most, a kritikus éveidben mondhatatlanul tetszel nekem, mint maga Julia, a kiből nem tudom, mi lett volna, ha véletlenül férjhez talál menni Montecchi urhoz.

Im, fogadd hő vallomásomat. Szeretlek. Szeretem hejehuja kedvedet, cabotine-hiuságodat, gyerekes kaczérságod, mely annyit gondol a jöttment széptevők jóvéleményével, szeretem asszonyos büneidet, kaczér ravaszkodásaid, -145- melyek nem menttek némi szédelgéstől, szeretem még szemfényvesztésre dolgozó, olcsó pompádat is…

És déli verőn, ha a Napfény – az áprilisi Napfény, mely tartózkodó, mint szüz leányok szerelme – ha a Napfény kegyesen megjelen, bevilágitani rossz kedvem feneketlen mélységeibe: nem tudok lemondani a vasárnapi örömről, melyet csak a czéltalan barangolás, a melegen való sütkérezés, s a látni éhes szem szabad legeltetése szerez meg naiv, czigánykedélyeknek. Nem tudom megállani, hogy a faképnél ne hagyjam állitólag okosabb dolgaimat s meg ne induljak: gyönyörködni ifjuságodnak szépségeiben.

Ilyenkor a véletlenre bizom magam. Megyek, a merre az utczai élet szeszélyei vezetnek. Átkószálom az előttem bandukolók világát s lépten-nyomon azon veszem észre magam, hogy teli vagyok felfedezésekkel. Mert soha sem indulhatok utnak a nélkül, hogy ne bukkanjak egy előttem eddig ismeretlen ujdonatuj, Potemkin-városrészre.

Megbámulom az ujabb és legujabb dekorácziókat, aztán megyek tovább, s egyszerre csak benne vagyok az ember-áradatban, mely elvisz magával a déli sétálók korzójára, a hol ebben a félórában találkozni fogok „egész Budapest“-tel.

A kép itt ismerős; bizonyára édes-keveset változott azóta, hogy utoljára láttam. De ide sem jöhetek a nélkül, hogy azt, a mi e képet megeleveniti, másnak ne lássam, mint a multkor. A panoráma a régi, hanem az „ember-anyag“, az olyan gyorsasággal változik, akár a sárgalázas vidékeken a helytartóságok személyzete. -146- Egy kissé exotikus módra őrlöd az ekzisztencziákat, szép, ifju városom!

Az ember-anyag friss, de hasonló a néhaihoz. Az alakok, melyek előttem elvonulnak, ujak, de olyanok, mint voltak elődeik. Rémes sebességgel fejlődöl, kedves városom; életednek szinezete is elég csinosan változó. Csak egy dolog tünik fel előttem a te világodban állandónak; s ez figuráidnak a karaktere. Tegnap, ma és holnap, mindig tele vagy erőlködőkkel és parvenükkel: mert te az erőködök és parvenük városa vagy, kedves kis Chicagóm!

Koronkint, a mikor nincs okosabb dolgom, elkezdem számlálni őket – az ismerősebbeket – besorozván mindeniket illető osztályába, az A. kategóriába vagy a B.-be. Az A. osztály ma még kanterben győzi meg a másikat, de már a B. is szépen izmosodik. És alig akad ismertebb figura, a kit jó lélekkel nem sorozhatok se ide, se oda.

Mindenki keres ezek közül valamit; még jó, ha csak keresi s nem vadássza. Keresi mindenütt, itt is, az utczán is, a mikor azt játssza, hogy sétál. S a ki már nem vadászik többé, az csak azért jő, hogy mutogassa, a mit megtalált, elért, zsákmányul ejtett. Még ez is keres valamit: az önök tapsait.

Elszontyolodom. Ez a tarka, lármás, amerikánus élet alapjában véve mégis szomoru, mint az Orfeusz bacchanaliája.

Hisz ezek az emberek még sétálni se tudnak csak azért, hogy sétáljanak! Ezeknek még a mulató hely is csatamező! Ezeknek nincsen semmijök, csak egy rögeszméjök; s e kivül minden mellékes nekik, még a Napfény is! -147-

De hát érdemes végig küzdölődni, lökdösődni egy egész fiatalságot, érdemes vad hajszában és szünet nélkül való fáradságokban tölteni el mindazt, a mi az életből szóra méltó, érdemes azt, a mi vigasztalására adatott a halandónak, telegráf-bureau-nak tekinteni, a hová csak azért kukkansz be, mert ügyeid visznek oda, érdemes futni, nyargalni, verejtékezni, százszor földhöz vágódni és százszor feltápászkodni, harczolni, lesben állni s embert enni, csak azért, hogy vénségedre igazi perzsa szőnyegen hencseregjél és kripta-szélességü ágyban pihentesd elsilányodott tagjaidat, hogy akkorára, a mikor a gyomrod már csak egy rossz zacskó, önmagadnál öregebb cognak-ot igyál, hogy exotikus virágokkal teli kerted legyen akkor, a mikor már csak mankón sétálsz benne, a mikor a virágok illatát nem érzed többé, a mikor lehelletedtől a rózsa szirma fonnyad?!…

Mindössze ennyi az, a mit elértetek, hogy most már pályázhattok a kerités mögött bámészkodók tapsaira?! A jó, a melyet mutogattok, csak arra jó, hogy mutogatni lehet?!

Szegény emberek, ha az utazástokból nincs egyéb hasznotok csak az, hogy beszélhettek róla, bizony jobb lett volna otthon maradnotok!

Egy hosszu, öreg, fráter, furcsa ruházatban, mely kedélyesen csufolja a különböző régi divatokat. A haja őszbe csavarodott, szakálla, mely hű maradt valami régi kaczérsághoz, fehér, csak a járásán látszik, hogy -148- még emberebb, mint vallja éveinek száma. Alig van sár az utczán és mégis sárosabb, mint poros. A mi érthető, mert az öreg, sétálása közben nem néz az orra elé, a szemközt jövőkre, hanem fölfelé, a magasba. Talán a házak tetejére, talán az égre. Vajjon mit keres ott? Alkalmatos padlás-szobát? Vagy tán az Olympust?

A ki nem ismeri, nem igen ügyel rá; ki látná meg a hiuság vásárán ezt az ó-világi alakot?! A ki valamelyest ismeri, rendesen mosolyog rajta egyet. És meglehet, magában, kissé koldusnak tartja a kevély öreget. Nem minden alap nélkül. Mert hisz ismeretes róla, hogy érezni tudó lelkek valamely szép babonából, gondoskodtak a jólétéről, olyanformán, mint hajdan a hollók táplálták Illés prófétát.

Az öreg azonban nem érzi magát koldusnak, hanem királynak. És azt hiszem, az ábrándjában van egy szemernyi igazság.

Én is nagy urnak látom ezt az alvajárót. Az egyetlen nagy urnak, a kit itt látok az utczán.

Mert végre is az az öreg egy hosszu életen át soha sem keresett, soha sem akart és soha sem kért semmit. Ha szeretett és gyülölt, puszta hajlandóságok szerint cselekedte, érdekből nem barátkozott és a prédáért nem ment birokra senkivel. Igaz ember volt és okos ember is volt, mert csak szappanbuborékokban gyönyörködött és szép álmok közt töltötte az egész életét.

Szeretnék köszönni neki, ámbár nem ismerem, mint a hogy a kegyeletes lelkek köszöntik délvidéken a födetlen koporsókban vitt halottakat, kiket életben nem láttak soha.

BÁLOZÁS.

Vizkereszttől hamvazóig sorra járom a bálokat, nem aludva át semmiféle tánczos éjszakát, még az olyat sem, mikor csak a bölcsészek mulatnak. A leányok, akiknek oldalán az első keringőket jártam, rég elhagyták pártájukat, ki a menyasszonyi fátyolért, ki a szemfedőért; nem tánczolnak többé csillárok alatt, czigánymuzsikára, hanem a lámpák enyhe fénye mellett, gyermek-bálban, kezdetleges zenére, – vagy holdvilágos éjben, zárda-romok omladékain, Szent Katarina körül, mennyei harmoniára. A szép asszonyok pedig, akiknek négyes közben első együgyüségeimet dadogtam el („áldott legyen a nap, a hónap, év!…“), nem mutatkoznak többé a redouteban, meghallgatni az ifjabb nemzedék ősrégi balgaságait… hanem ha úgy véletlenül találkozunk, vitatkoznak velem, kegyesen elfelejtve egykori botorságaimat. Vagy hogyha mégis megjelennek a csarnokban, mely a női öltözőhez vezet, s melyet talán a sóhajok pitvarának kellene mondani: gyöngéd, karcsú, lenge lényeket kisérnek, akik hozzájuk nem a lengeségükben hasonlatosak s akik vonásról-vonásra, ízről-ízre olyanok, mint egykor ők voltak, de azért mégsem ők… oh, nem ők! A hajdani hatalmasok, akik a parketten kormányoztak, most már valahol a vidéken csendőröknek kiáltják a vezénylő szót: „Urak jobbra!“; helyökbe új emberek léptek. A szó szoros értelmében -150- új emberek; tavaly, harmad éve még nem igen vevődtek emberszámba. Mintha csak tegnap lett volna, mikor egyiküknek-másikuknak fölfedtem egyet-mást a mi végzetű igék titkaiból. És látom az arczukról, hogy édes-keveset tudnak polimétisz Odüsszeüsz-ről, és hogy átkozottul keveset törődnek a nevezett polimétisz Odüsszeüszszel; már csak Kirke iránt érdeklődnek, a tapasztalatlanok! Uj, idegen népség mindenütt; s az ismeretlen arczok némaságából kiolvasom, hogy: „Mit keressz itt, nem illesz már közénk!“

S azért mindegyre járom a báljaikat. Nem keresek sem mulatságot, sem izgalmat, sem feleséget, sem hozományt, – mégis beállitok mindig, önkéntelen. Amint hogy újra fölkeresünk ismert tájékokat czél nélkül, s újra elolvasunk ismert könyveket ok nélkül, egyedül avégből, hogy mesterségesen idézzünk vissza valamicskét régi benyomásainkból. Tudjuk, hogy a tájékot, a könyvet nem fogjuk többé oly kedvesnek találni, amilyennek régente tetszett, – nem mintha megváltoztak volna, de mert meggyöngült a szemünk, – és mégis föl-fölkeressük egy-egy passage-ért, melynek rejteke őrzi valamelyik parányi, magunkkal nem hordott emlékünket. És aztán, van bennünk egy megvénült ördög, aki szeret moralizálni a másik rovására, a magunkéhoz hasonló esetekben. Szívesebben firtatjuk az ismerős hibákat, mint amelyek idegenek tőlünk. És mivel kevesen voltak kifogástalanok a mulatságban, sokan vagyunk, akik érdeklődünk ama balgaságok iránt, amelyeket mulatság közben szoktak elkövetni. Hátha még képesek vagyunk hinni, hogy utódaink túltesznek rajtunk a hibákban! Pedig, úgy gondolom, a mai legényekhez képest a régebbi mulatók valóságos rokokó-urak voltak. Ezt a tapasztalatot hozza haza az ember minden ujabb farsangról, amelyet végigrobotolt, miközben régi impressziókat keresgél.

Saint-Simon, a nagy pletyka, (vagy: „a pletyka nagy ember“, ha így jobban tetszik), azt írja Conti herczegről, hogy az inasa és a vargája előtt is pose-olt, mert még nekik is tetszeni akart. Csekélységemmel szemben, ugyanezt a malicziát engedte meg magának egyik Pyladesem, (csak a jó barátok tudnak efféle édességeket mondani), kifejezve vélekedését, hogy talán a redoute szolgáinak akarok feltünni, mikor pénzen vett belépő jegygyel állítok be egyik bálba a másik után. Kifejtette, hogy viseletemet többnek tartja közönséges különczködésnél (meg kellett értenem: a „hóbort“ szócskát hallgatta el), ajánlotta, hogy fékezzem magamban a feltünés viszketegét, s megmagyarázta, hogy embereknek, akik nem találtak fel csalhatatlan hatású pasztillákat a köhögés ellen, akik nem költekezhetnek amerikai örökségek számlájára, épp olyan kevéssé illik báli jegyekre költekezni, mint ahogy nem illik diurnistának fiákkeren járni. (A példázat, úgy látszik, homályos czélzást foglal magában arra a kis parazita állatra, amely természettudósok megfigyelése szerint köhögni erőlködik.) Mikor csak jó vidékiek követnek el hasonló esztelenségeket! Mikor a legjobb körökhöz tartozó urak sem fizetnek! Mert hisz az ember vagy bálrendező, vagy ismerőse valamelyik bálrendezőnek, s ehhez képest tudja, hogy mi az a „csere-viszony“? A csere-viszony tudniillik az a valami, amely megengedi, hogy jól nevelt fiatal urak végig mulassák a farsangot egy hitvány maravédi fizetsége nélkül.

Az ember nem is hinné, mi által emlékezteti felebarátait az elmés, nemes Don Quijotera! Bizony, nem sejtettem volna, hogy ezért is meg fognak szólni. De, ha így van, – kik fizetik akkor a vigasság költségeit? Kik töltik meg a jótékony egyesületek alamizsnára éhes pénztárát? Kik kötelezik le apró ajándékokkal a -152- házi gazdát, aki szíves vendégszeretettel tárja fel termeit? Ki honorálja azt a tekintélyes zeneigazgató urat, aki oly előkelő, mint egy diplomata, de aki pénzkérdésekben olyan kicsinyes, mint egy – czigány? Ki küldi a billet doux-kat a gáztársulatnak? Ki öltözteti a porticusban díszelkedő papagály urat, akinek derült színekben ékes egyenruhája oly kedves tápot ád a mulatók aesthetikai érzékének? Talán az, aki a völgyek liliomait ruházza? Kik adják meg a mulatság árát?

Úgy látszik: a hölgyek, minthogy csak ők és a főherczegek „világítanak“. (Tudvalevőleg ennek a francziás szólamnak mély jelentősége van.) A „legjobb körökhöz tartozó“ fiatal urak a hölgyek költségén mulatnak, akik – szerencsére – szintén a legjobb körökhöz tartoznak. Ami különben nagyon méltányos: fösvény papák és kiállhatatlan férjek wertheimjából teszik. Aztán meg úgy sem érzik meg; minthogy a toalettért ki kell adniok annyit, a mennyibe egy népiskola kerül, fel sem veszik ezt a csekélységet. És ha áldozhatnak a keztyüjökért, melyet holnap elhajítanak, miért ne fizethetnének a tánczosukért, a kiről álmodni fognak éjszakákon át?

Ismertem egy európai hirű tanárt, a ki minden második előadását ezzel a bevezetéssel kezdte: „A szóban forgó nemben háromféle osztályt kell megkülönböztetnünk: a-t, b-t, és c-t; ezeken kivül azonban meg kell különböztetnünk többféle, egyéb osztályokat is“. Ezzel a pontos, s egyszersmind kifogástalan felosztással mutattam be a mi báli fiatalságunkat egy derék idegennek, a ki Konstantinápolyból Párisba utazóban negyvennyolcz órát töltött nálunk, s elhatározta, hogy négyszáznyolczvan lapos könyvet ír a Rezgő csárdás -153- országáról. (Följegyzem neki a czímet, valahogy el ne felejtse.)

– A mi Céladon-jaink három osztályba sorozhatók. Első osztály: a kik nem tánczolnak, második: a kik csak tánczolnak; harmadik: a kik tánczolnak is, nem is. De vannak másfélék is.

– Nézze, előttünk egy tipus. Látja azt az urat, a ki ott az oszlophoz támaszkodik? Ne féltse, nem fogja fejét a mellére ejteni, a gallér szilárdan, egyenesen tartja a nyakát. Ez nem tánczol soha; ha megpróbálkoznék, elvinné az ördög, mint az „Ünneprontók“-at. Csak a hiusága hozta el ide. Tudja, hogy a „nagyvilági emberek, a kik sokáig éltek oly atmosphaerában, hol az elegáns szenvedélyek megszokottak, valamely különös, melancholiát kifejező pillantással tudnak nézni a lányokra és sajátságos, megzavaró módon tudnak elejteni egy jelentéktelen bókot“, – meg van győződve, hogy rendelkezik ezzel az adománynyal, – s kétségtelennek tartja, hogy a modor, melyet mutogatni jött, jól áll neki. Nem felejti el, hogy az előkelőségnek az a máza, a mely viharos mult maradványának tünik fel (s a melyet Flaubert említ), hatással van a naivabb lányokra s azokra a nőkre, a kik elégedetlenek a környezetükkel. Nem tervel ugyan hódításokat: túl van rajta; hanem egy-egy nedves tekintet kellemesen fogja csiklandozni a hiúságát. Különben: kezelő tiszt egyik miniszteriumban.

Odább egy pár, a mely „nagy port ver föl“, a másik tipusra irányozza figyelmünket. Emez már annyi buzgalommal, oly lelkiismeretesen tánczol, mint azok a hadnagyok, a kiket az ezredes parancsa rendelt a bálba, hogy a kapitány-kisasszonyok ülve ne maradjanak. -154- Tánczol szünet nélkül, mint a hogy pihenést nem ismerve dolgozik a bankjában reggeltől estig. Nem téveszti szem elől, hogy Ádámnak az mondatott: „Verejtékkel keresd meg a kenyeredet és a feleséged hozományát“! Nem tudjuk tisztán kivenni: a bácskai csárdást járja-e, vagy szent Vitus tánczát? Különben a kettő között csak halvány árnyalatkülönbségek vannak. Mozog minden íze ama kétféle forgásrendszer szerint, a melynek törvénye szerint mozognak a bolygók, a maguk tengelye, meg a nap körül. Nem lehet nossz néven venni, hogy e nagy munka fáradalmai közben, mintegy kárpótlásul, apró indiscretiókat enged meg magának tánczosnőjével szemben, hisz annyira „szemtől szemben“ vannak! Az ember csakugyan nem gondolná, hogy mindez az oltárnál fog végződni.

Tovább megyünk, s együtt találjuk azt az osztályt, mely tánczol is, nem is, folyton változó, de mindig erős phalanxban. Ezek olyan urak, a kik készek mindenféle tumultusban részt venni, s lesik a jó alkalmat, mikor lehet boucan-t csapni. Mindegyik azért jött ide, a miért a kávéházba, meg az utczára, hogy megütközzék a vakmerővel, a ki nem akarja elismerni, hogy széles e világon a legszebb, legérdemesebb hölgy Dulcinea, s a legbátrabb, legkifogástalanabb férfiú ő, a kitünő hidalgó! Megtorolni jött a sérelmeket, melyeket csak ezután követnek el rajta. Hiába, a vér, a jó vér! Két-három campagne után lesz vagy tíz „lovagiassági“ nyilatkozata, a mi testvérek közt is megér – egy nemesi levelet.

Egy nálunk kevéssé ismert franczia iró (Henri Second) irja valahol: „A nőknek a szerelem próza, a melynek van egy kis verses bevezetése; mindenki tudja, -155- hogy a bevezetésnek, ha jó akar lenni, rövidnek kell lennie… és mégis, hányan vannak, akik még e rövid bevezetéseket sem olvassák el, hanem azonnal nézik a tartalomjegyzéket“. A nőknek?… úgy tetszik, a határozott névelő kissé szemérmetlen, s maga a mondás is csak annyira állhat meg, a mennyire mind az a jó és rossz, a mit „a nőkről“ mondtak, s a miket La Rochefoucauld-tól az utolsó anthologia készítőig valaha maximába foglaltak. Mindamellett (a redouteban meggyőződhetünk), a felfogás, melyet ez a paradox kifejez, mind nagyobb és nagyobb hódításokat tesz ama világfiak közt, a kiknek életét, koruknál vagy életmódjuknál fogva csakis a paradoxok szabályozzák. Ugy kell lennie, hogy a báltermet a „legjobban nevelt“ urak közül akárhányan nem tekintik egyébnek, mint előkészitő iskolának, melyben tapogatózni lehet, hol mutatkozik a legtöbb hajlandóság a szerelem prózájának az olvasására? És különös, a szerelem prózájának ezek a tolakodó colporteurjei a legtöbb kitartással ép a lányokat kisértgetik.

Akadtak vállalkozó szellemek, a kik sportot kerestek a mulatságban, úgy viselkedni lányokkal, a kikkel a bálteremben kötöttek ismeretséget, a hogy a régi idők vivőrjei bánhattak az ancien régime idején nem tulságosan érzékeny szobalányokkal bejelentés közben, egyik teremből a másikba menet. A dolog gyönyörűnek tetszett; felkapták, mint egyszer a vörös nyakkendőket. A társalgás hangja azelőtt sem volt éppen rokoko a báli termekben. A „jól nevelt“ urak közt régóta hódít már az angol modor, a melyet olyan formán alkalmaztak, a hogy a műkedvelő szakácsok az angol sütés-módot, a mi alatt nálunk mást kell érteni, mint Angliában, a hol bizony a ramsteak-et nem eszik meg nyersen. Régóta ideáljuk volt Renée Mauperin, -156- a ficzkó modorú leány, a kinek beszéde szabad, viselkedése pedig folytonos arczulütése szent Illendőségnek. Hanem csak a legújabb nemzedék kiváltsága lett, hogy a társalgás fesztelenségét oly magas fokra emelje, a mely magaslatot másutt csak a cancan-tánczosok szokták érinteni. Milyen kedves merészség a hangban, mily őseredetiség a mot-ban! Kaszárnyai élczek, kaszárnyai fegyelem nélkül. Szabadság, szerelem! e kettő kell nekik.

Találni urakat, a kik eldicsekednek a sikereikkel: mot-kkal, melyeket a kisasszony Gustave Drozban olvashatott, meg apró kitüntetésekkel, a melyek példáira ráakadhat Louvet de Couvray-ben, a ki kiváncsi rájuk. Lám, a merészség! Holnap már légyottot kér, a Lauzun!

Valóban, csak a merészség dolga? Nincs ebben némi gyávaság? A mimosa pudica védheti magát, összehuzódhatik, de csak mig meg nem tépik szirmait. Pedig megtépik és büntetlenül, veszélytelen.

S aztán, ugyanazok, a kik gyerek-módra szétzúzzák játékszereiket, hogy megnézzék, mi rejtőzik belül, – a kik megzavarják, befertőzik a szűzies képzelmeket, – később, nem sokára ugyanebben a bálteremben, – könnyű, nem éppen dicső sikereik helyén fognak nőt választani, nem tartva attól, hogy olyanra is találhatnak, a ki már vétkezett gondolatban. Vajjon hány lesz közülök, aki filozóf módra fogja sorsát elfogadni, azt tartva, a mit az érzéki örömök költője:

Ezek az apró Renée Mauperin-ek angolos külsejük alatt nem mindannyian hordoznak olyan egyenes, hajlíthatatlan, minden kisértéstől ment szívet, mint az -157- a regénybeli Renée, aki bátran, lelkének veszélye nélkül daczolhatott a konvencziókkal! Milyen sok köztük az üvegházi virág, melynek megárthat az első fagyos, hervasztó szél! Óvjátok őket.

S elnézem egyiket-másikat, a mint ismerős, halvány orczáikat karmin-szinűre festi a könnyű mámor, a meg nem szokott táncz és talán a meg nem szokott szavak. Ujonnan jöttek, a kiket (távolabb) magasról néző vagy magasra látó szépségek méregetnek, kutató, vesékig ható tekintettel, úgy, a hogy csak asszonyok tudnak nézni… Mintha ez a bálterem óriás szalon volna, a hol össze nem férő rastaquouère-ek kerültek össze. A spanyol tábornokné, a kinek férje soha sem járt Hispániában, méltatlankodik, hogy maga előtt látja a laplatai consul leányait, a kiknek az anyja soh’sem jött át a tengeren, e szép Európába…

De ime, itt ez a tejképű leány: ez a redoute virága. Nappal az utczán észre sem veszik; fakó arczocskája eltünik a többi közt… Ha otthon leljük, részvét fog el, a mint megpillantjuk már is petyhüdő arczát, a kezecskéjén kidagadó ereket, puha, beteges mozdulatait. A hangja fénytelen, rekedtes, a szeme bágyadt… oh, azok az idegek! El fogják veszíteni. Hanem itt nem ismerünk rá. Mintha fejéből az utolsó csepp vér is a szivére szaladt volna, nekiéledett arcza fehérebb, mint entrée-ja, mely fehérebb a hónál. A szemében izzó parázs; mozgása rugalmas, akár a gépé. És tánczol fáradhatatlanul, mint a Hoffmann automatája. Aczélból van a lába, mint a hogy a szive fából. Reggel még haldoklott, s most éjfélkor, itt a gázfénynél, ezerszeres életet él, – ragyogva, – virágozva, mint az a geránium, a mely éjjel terjeszti illatát. Ave, geranium noctu olens!

BÖJTI PRÉDIKÁCZIÓ.

Nem szakítottunk ugyan végkép a fensőbb hatalmakkal. Az ember mégse tudhatja, mi történhetik oda át. Hátha mégis…?! A gyakorlatiasság emberének le kellett számolnia ezzel a nehezen képzelhető esettel is. Hogy a legvégső pillanatban meglepetésnek ne legyünk kitéve, az utolsó egérutat, mely talán az üdvösség forrásánál végződik, nem adtuk fel, noha bizony a fő-bemenet felé, a hol a kulcsos kétkedőnek kell őrt állnia, nem igen igyekszünk. A török sorsjegyektől már nem sokat várunk, de azért megtartjuk őket: sok helyet ugy se foglalnak el. Azonképen Kempis Tamást se dobtuk ki a könyvtárunkból: elfér ott. S ezt a megalkuvást a „hátha mégis“-sel ugy hivjuk, hogy: „vallásszabadság“.

De az, ami odaát történhetik, olyan bizonytalan, olyan légies, olyan pókháló-szövetszerű, hogy valami nagyon nem erőltetjük meg magunkat érte. Olyanformán vagyunk az égi hatalmakkal, mint a boliviai köztársasággal. Ezzel a kitünő respublikával rendkivül barátságos viszonyban élünk, a mely jó viszonyt adandó alkalommal ünnepiesen kinyilatkoztatni is -159- készek vagyunk; de az ilyen ünnepi alkalmakon kivül nem sokat gondolunk Boliviára. Egy kicsit messze van Bolivia.

Azt tartjuk, elég szép tőlünk, hogy ama másik hatalmasság értékeit akkor kezdjük tanulmányozni, mikor immáron rá kell fanyalodnunk a nagy utazásra; de hogy a futó időből, a mely készpénz, minden háromszázhatvanötödik napot ennek a szigorú hatalmasságnak szentelünk, az már tán sok is volna. Hiszen ha majd csakugyan le kell számolnunk vele, futni fogja a végtelenségből. A vigasság napjai ugyis olyan kurták, mért vegyünk el belőlük akár csak egyet is arra, hogy flagelláljuk magunkat?

Mindegy, ezt az egy napot még csak feláldoznók a lehetségesnek, ugyis sok napunk telik el lehetetlen dolgokkal. De negyvenet?! Mert a hamvazónak csak ugy van értelme, ha bevezetés. Ha negyven uj hamvazó következik utána, megszakítás nélkül. Egy napot kieszközölne tőlünk a szánom-bánomnak az oldalfájás is, ehhez nem kell semmi földfeletti instigatió. Negyvenre azonban a földfelettiek is hiába buzdítanak.

A „Don Caesar de Bazan“ czímű franczia darabban látunk egy elkallódott, kopott nemes-embert, a ki, mialatt a feje fölött ítélkeznek, nagyban mulat a börtönében. Iszik és danol a czimboráival. Egyszerre dobpergés hallatszik. Ez a dobpergés az ő halálítélete. A dal elhallgat, a pohár félúton marad, s a Don Caesar arcza kissé fakóra válik. De azért a don nem ijed meg az ő árnyékától, attól az árnyéktól, a ki ő egy óra mulva lesz. „Második vers!“ – kiáltja, s ujra cseng a pohár, ujra szól a dal.

Oh, kegyes lelkek, ez a pillanatnyi dobpergés a -160- mi hamvazónk. Farsangolunk előtte és farsangolunk utána.

Mi nékünk a hamvazó csak az a pihenő nap, a melyen megcsinálhatjuk a tervét a jövendő napok mulatságainak. Az a szünet, mikor friss erőt gyüjtünk a második farsangra. Ezen a második farsangon ugyan a souper-csárdás rövidebb egy félórával, mint a nagy farsangon, s nincsenek álarczos bálok, csak komolyabb jelmez-estélyek, de oh Kempis Tamás, te ezen a második farsangon is érintetlenül heversz könyvtárunk legeslegalsó polczán, báli czipők alatt, melyeken még ott van a multkori mulatság pora.

Kegyes dámák, a kik eddig is a szegényekért mulattatok, ezután is a szegényekért fogtok tánczolni, nem vetem a szemetekre, hogy így van és nincs máskép. Annál kevésbbé, mert elmult és jövő mulatástok puszta jótékonyság. De kérdem, ha már csak egy a piheno napunk, miért ne adnók ezt a napot egészen a bőjti mulatságok programmjának? Nem volna-e jó, ennek a napnak egy pár óráját arra használnunk, hogy nyilván megvalljuk bocsánandó vétkeinket? Csak a bocsánandókat. A nagyokról úgy se tudunk tenni. „Naturam si furca…“ biz az „redibit“. De a bocsánandókat, nyilvános penitenczia segítségével, le lehet vetkeznünk. Gyónjatok meg!

Gyónjátok meg bocsánandó bűnötöket, ti tisztes asszonyok, a kik, hogy megismerjétek a mulatságok ama legszemtelenebbikét, melyet álarczos bálnak neveznek, nem rösteltek közébe keveredni azok seregének, a kiket az udvarias japáni „mosolyárus lányok“-nak nevez. Gyónjátok meg bocsánandó bűnötöket ti jóravaló polgárasszonyok, a kik a körbeli estélyek után elkiséritek tunya férjeiteket a semmi örömet nem nyujtó kávéházba, csupán azért, mert ez a hely nem a ti számotokra -161- való, s ezért uj, ismeretlen és kivánatos. Gyónjátok meg, kedves hajadonok, hogy arczképeiteket, mely báli ruhátokban ábrázol, puszta hivságosságból ki engeditek rakni az optikus üzletek kirakataiba, a nyilvánosság alakjai közé, hogy a sétáló idegen összetéveszszen benneteket azokkal a hölgyekkel, a kiknek a képeit ezer számra sokszorosítják, öregek és serdületlenek gyönyörüségére. Gyónjátok meg!

Mert rendeltetéstek az, hogy illuziókat adjatok a szegény küzködő férfinemnek és bizony vékeztek, mikor ennek a rendeltetésnek ellene dolgoztok. Bocsánandó a bűnötök, de bűn, ha nem adtok egyéb illuziót, mint a mennyit az illuzion-ruha igérget. Gyónjátok meg!

TAVASZ.

Ki megremegteted az alvó leányokat s taplót dugsz fiatal költők fülébe, bolondos tündér, királynők királynője: lármás örömmel üdvözlöm jöttödet, édes, édes tavasz!

Mondják, hogy nem te vagy még az, a ki amott jön délről, Faëton szekerén s oly hatalmas ibolya-illatot áraszt maga körül, hogy még az ügyvédi kamarák sem zárkózhatnak el e mindeneket átható parfüm elől. Nem te vagy, hanem a Sosius-od, hegyes fogu nénéd, a ki a te ruhádat hordja, hogy felültesse a medvéket s megrontsa a kirándulókat. Mily tévedés! Ezek az Adhémarok nem ismerik meg lábacskáidat s lábacskáid nyomát! De bizony te vagy, s ha még ott rejtőzöl a várpalota mögött, ugy ez azért van, hogy még egyszer szemlét tarthass napsugár toaletteden, mint bálba lépő leányok, a kik mielőtt bepáváskodnának a nagy terembe, egy perczre visszavonulnak az öltözőszobába. Te vagy, nincs benne kétség. Messziről is elárul a parfüm-öd, mint Zikka grófnőt, a kémkedő asszonyt, a kinek a nyomát az illatszeréről fedezik fel.

Tulajdonképpen nem volna szabad, hogy tegezzelek. Per „ön“ kellene hozzád szólanom, mint a hogy Heltai Jenő beszél szeretetreméltó, csinos kis muzsáihoz. Mert hisz nem vagy az enyim; nem vagy senkié, -163- abból az egyszerü okból, mert mindenkié vagy. Mosolyodat egyformán osztod szét bölcsészek és háziurak, képviselők és számtisztek, gigerlik és tűzoltók között… Ó, mennyire nincsen igazad!

De hisz én csak ugy tegezlek, mint a vidéki küldöttség a vasutról leszálló nagyságot. A tuláradó öröm, az elragadtatás szólal meg ebben a neveletlenségben. Mily boldogság is, hogy itt vagy valahára!

Tehát; ugy-e – ó mondd! beszélj! – a napsugár nemcsak legenda?! A langyos szellő nem csupán romantika?! S a levegő, az édes levegő, nemcsak a harminczas évek költőinek hazug meséje?! Ugy-e a valóság nem pusztán: gázból, szivarfüstből és porseprő kocsikból áll?! Ugy-e, van egy világ, tul ezeken a szobáknak nevezett skatulya-fiókokon, melyekben megáporodott a füst, van egy világ, távol minden kintornától, mely a legujabb operettet játssza, távol a gyárkéményektől, a pálinkás boltoktól, s távol minden országgyülési beszédtől?!

Az emberek még nem igen hisznek ebben a világban. Azokon a pontokon, a hol a természethez jutányosabb áron kivánkozók nemsokára verekedni fognak az asztalokért, a hol a jövő hónapban katonabandák fognak folyton-folyvást riadózni: ma még két-három fehérrel leboritott asztal s egy álmos pinczér lesik a virágfakadást. Annál jobb a dolguk a hivőknek; hiába, a hivőké a mennyek országa. Egy vig kompánia megszállja az Eötvös-villát, megeszik-iszik mindent, a mi a környéken egy puskalövésnyire kapható, s lármájával, melyről nem tudni: operett-áriák koszoruja-e, vagy pedig vig indiánusok csatakiáltásai, birtokába veszi az egész Svábhegyet. Juhhéja, juhé! Övék az egész világ, legalább egyelőre, mert ilyen urak aligha lesznek többé az idén. -164-

Ezeket a most oly békés pontokat nemsokára el fogja lepni egy barbár invázió, a mely mintha csak enni rohanna ki a nagyvárosból. A szinházak szép lassan kiürülnek s a kettős szereposztásokat már felére olvadt közönség előtt fogják produkálni. A többiek sietnek lemondani a circensesről s menekülni a természet ölébe, a melyet az igazi budapesti ember teritett asztal és sörös-kancsó nélkül nem tud elképzelni. Szegény kettős szereposztás! Itt a másik veszedelme is: a lóversenyek. A liget gyepére uj, még le nem leplezett jockey-k, uj paripák és uj fehér czilinderek vonulnak be: s a Tavasz itt lesz hivatalosan is, nemcsak a valóságban.

A hivatalos tavasz, meg kell vallanunk, nem igérkezik olyan fényesnek, mint a másik, az igazi. Az emberek kezdik elveszteni a kedvüket ettől a legujabb mulatságtól, a melybe néhány évvel ezelőtt annyira belehabarodtak. Mi teszi ezt? Egy kis dezilluzió? Az ember végre kiábrándul még a jockey-kből is? Vagy pedig az, hogy immár nincsenek olyan érdekes lovak, mint régente? Hja, a nagy lovak csakugyan épp ugy megfogyatkoztak, mint a nagy zsenik. A lovak közt is jobban elterjedt a czivilizáczió: a ló-műveltség átlagával sokkal többen rendelkeznek, mint annakelőtte, de talán éppen azért a kiváló egyének, az érdekes individuumok, a nagy triumfálók ritkasággá váltak közöttük is.

A nivellálódás törvénye alul ők sem vonhatták ki magukat. Hová lett a régi lódicsőség?! Ime, ismét több van egy legendával.

Borzasztó dolog az, hogy minden dicsőségnek végre is egy legendába kell fulnia. A tudósok azt mondják, hogy nemsokára a tavasz is csak legenda lesz: mitigált tél a legjobb esetben. Hisz ez a mostani is csak -165- árnyéka a hajdani tavaszoknak. S potomság, hogy elkövetkezik az idő, mikor a májust dicsőitő összes verseket kazánok mellett fogják irni. Brr!…

A PREMIÉRE-EK KÖZÖNSÉGE.

Egy-egy meglepő itélet, a váratlanul kitörő méltatlankodás, a mely hirtelen, ellenséges indulattal, majdnem dühvel támadja meg az egyik vagy másik sokáig kényeztetett szerzőt, koronkint ráirányozza a figyelmet az első előadások közönségére. Ez az önnálló gondolkozásu, szinte fejes közönség, a melyet bátran testületnek lehetne nevezni, (annyira összetartó, egyetértő és változatlan) csak abban különbözik az egyéniségektől, hogy örökre kiismerhetetlen. Úgy látszik, lehet akármilyen finom gyülekezet, a gyülekezet mindig nép marad, legalább logikájában és indulataiban, mindig hasonló a Coriolan népéhez, mely kiszámithatatlanul öleli magához és ejti el kegyeltjeit.

Akármilyen különböző elemekből áll is, itélete csak a legritkább esetekben ágazik kétfelé. Egy az itélete, mint egységes a személyzete. Igazán „személyzetéről“ lehet beszélni, mert bár a szinházi előadások közönsége természet szerint ingatag, hullámzó: a premièr-ek hallgatósága nálunk is, mint Párisban, Bécsben, Szent-Pétervártt s egyes olasz városokban, ujdonságról ujdonságra ugyanegy, akárcsak valamely nagy bank személyzete, melyből egyesek el-elhullanak, de melynek törzskara évekig változatlan marad.

És ez a permanens gyülekezet egészében is, egyes csoportjaiban is nagyon érdekes. Akárhányszor érdekesebb -167- a viselkedése, mint maga az előadott darab, vagy az előadás, melyet megbírálnak. Illik tehát egyszer vele is foglalkozni; a szó mindig az övé, legyen egyszer szó róla is.

Az még könnyen érthető, hogy a première-ek hallgatósága szinte változatlan a maga egészében. Először is: kétszázra-háromszázra tehető azoknak a száma, a kik a szinház iránt annyira érdeklődnek, hogy ismerni akarják az új darabokat még a kritika előtt, mikor még a hírlapok ismertetése el nem vette az ujság zamatját: ezek még könnyen elférnek a nézőtéren. Következnek azok, a kiknek ott kell lenniök minden première-en, a mint hogy ott kell lenniök minden lófuttatáson, mert ez hozzá tartozik a nagyobb kényelemhez, a jobb módhoz. Helyet találnak közöttük mindazok a literátus emberek is, a kik azért igyekeznek már az első előadásra, hogy frissiben örvendhessenek ismerősük sikerének vagy bukásának. Végre, ott van a bérlet intézménye; a még megmaradó helyeket elfoglalják azok a látogatók, a kik sűrű megjelenésükért megkivánnak annyi előnyt, hogy tanui lehessenek minden szinházi eseménynek. Egyesek meg éppen meg is szokják egymást, sokszor csak a találkozó kedvéért nem maradnak el, s utoljára mulatságot találnak egymás között is. Mindezek körülbelül épp annyian vannak, hogy együtt megtöltik a szinház nézőterét; de tartanak is rá, hogy helyeiket a premièr-ek alkalmával mások el ne foglalhassák. Azért a legnagyobb ritkaság, ha a première-ekre idegen elemek is behatolnak; nem is keresnek olyankor helyet, tudják, hogy a fáradozásuk legtöbbször hiábavaló volna. Maga a szinház is rajta van, hogy a première-ek közönsége -168- állandó maradjon. Szereti, hogy megismerheti azt a közönséget, mely a többit küldi, vagy elriasztja; így, hogy ismeri, számol vele és számít rá. (Néha persze rosszul számit.) Ekképp minden csak arra munkál, hogy a première-közönség minél változatlanabb legyen.

De az már nevezetesebb, hogy az ily módon összetartó gyülekezet itéleteiben is egyetértő. Mert hát ezek az örökös première-látogatók nagyon különböző emberek, a legtöbb tekintetben. Különböznek társadalmi állásukra, módjukra, szokásaikra és gondolkozásukra nézve. Vannak köztük arisztokraták, pénzemberek, írók és művészek, a kik közül sokan arisztokratikus hajlamúak, de csak kevesen pénzemberek, bohémek és nyárspolgárok, hölgyek a társadalomnak minden osztályából, miniszterek és diákok, érsekek és kereskedősegédek. Vannak köztük olyanok, a kik csak a színpadon látnak úri világot, és olyanok, a kik csak a színházban találkoznak másféle néppel, mint kékvérűvel. Egyikük lelkesedik a művészetért, a másik a művésznőkért, a harmadik pedig csak a művésznők toalettjeiért. És mégis, ezek a rengetegül különböző emberek a fődolgokban csaknem kivétel nélkül egyféleképp itélnek, akárhányszor egyhangulag, s a mi legcsodálatosabb: a legtöbbször igazságosan.

Az ifjabb Dumas egyszer éles igazságokat mondott a publikumról, mely pedig őt mindig kényeztette. Többek közt úgy nyilatkozott, hogy a közönség itélőképessége, melyet különben maga is mindig találónak, igazságosnak ismert el, nem gyökerezik sem igazi müveltségben, sem finomabb izlésben. „E hatalmasok közt“ – úgymond, azokról szólván, kik a drámai ujdonságok sorsa fölött döntenek, – „sok van, a ki soha életében nem olvasott el sem egy könyvet, sem egy színdarabot, s még több, a kinek fogalma -169- sincs róla, ki írta ezt vagy azt a szini remeket. Itélnek, és ez itélet ellen nincs felebbezés, a velük született izlés s némi könnyen szerzett tapasztalás szerint. Nálunk az egész csak gyakorlat dolga. Úgy itélik meg a drámát vagy a vigjátékot, a hogy a fürdőszolga itéli meg a viz melegét, beledugván a kezét; a hogy valamely bank szolgája számít meg ezer frankot aranyban, bizonyos súlynyi aranydarabokat dobálván egyik kezéből a másikba.“

Az ötlet elmés, van benne némi igazság is. De talán nem az egész igazság. Becsüljük meg a bankszolga ügyességét; mekkora praxisra van szüsége, míg odáig viszi, hogy a pénzt eképpen tudja megszámlálni! A première-ek közönségéről szólva, szintén csak nagy tapasztalatról s hosszú gyakorlatról lehet szó. A művészi dolgokban való sok tapasztalat pedig, ha elfogultság nélkül mérlegeljük, kitesz jókora darab műveltséget.

Az a sokféle ember, a kikből a premièrek közönsége alakul, hétről-hétre ugyanazokat a darabokat látja, itélete tehát egyforma tapasztalatokból formálódik. Ez maga is megmagyarázza, hogy a különböző osztályokhoz tartozó itélő-birák miért jutnak oly gyakran egyforma megállapodásra. Végre is, egy volt a szinházi iskolájuk. De különben is, ebben a gyülekezetben mindenki igazodik a másikhoz. Észrevétlenül is befolyást gyakorolnak egymásra, nyiltan is kapaczitálják a nyakasabbakat, mindenki tekintettel van a szomszédjára. A kereskedősegéd véleménye mind gyakrabban és gyakrabban találkozik az érsekével s végre kifejlődött a première-közönség közizlése.

Két-három perczczel hét óra előtt, a „földszint“ már együtt van. A páholyok is népesednek. Köszöngetések, mosolygások, kézszorítások. És azonnal megindul az eszmecsere az új darabról, pedig a függöny még fel se gördült.

Mindenki tud valamit: a kulissza mögül kiszivárgott hireket, a lapok előleges reklámjait. „A szinészek nem biznak a darab sikerében, tehát nagyon mulatságos estére van kilátás“. – „A reklám sokat igér, tehát bukásra készülnek“. – A première-közönség kissé szkeptikus.

A ki legkevesebbet tud, a szinlapról okoskodik előre. Van gyakorlott fej, mely a szereposztásból megjósolja a darab meséjét.

Tanakodás, a meteorologia és a naptár segítségével. Megállapítják, hogy még nagyon meleg van, a szerzőnek aligha lesz szerencséje. A dátum elárulja, hogy az izazgatóság nem sokat vár a darabtól: korán adatta elő, nem évad-közepén.

– A vörös Blanka megjött! De hova lett a négyes czúgja? Igaz, kidőlt belőle az egyik rudas. A szegény Y.! Hallotta, hogy meghalt?

– Olvastam a lapokból. Kár érte. Nézze csak, Z. kritikus nagyon vidám. Úgy látszik, a darab menthetetlenül elbukott.

A kritikusok általános figyelem tárgyai. Ezek már ott voltak a főpróbán: tájékozódtak a darab értékéről. Bizony, a sikerről nem. Mert az kiszámíthatatlan. A legközelebbi környezet előre hallja tőlük a témát, a mesét, meg hogy kinek van hálás szerepe. -171-

– Q. kritikus már itt van. Nézze csak, ott beszéli az ellenkezőjét annak, a mit holnap fog irni.

A páholyok is telnek. Általános felfogás szerint, ez a közönség leghálátlanabb része. Az az elem, melyre a szinház és az iró a legkevesebbet épithet, a melyre legkevésbbé lehet hatni a költészet és a szinházi mesterség egyesült erejével is. „A páholyközönség“ – panaszkodott valamikor egy eléggé elkényeztetett drámaíró – „azt hiszi, hogy az élvezet, melyet a szinházban lel, neki dukál. Nem érdeklődik az író iránt (hacsak a darab szerzője az ő világához nem tartozik, a mi nálunk gyakrabban megesik, mint Francziaországban), nem kivánja éppen a bukást, de teljesen közönbös rá nézve, sikert arat-e a darab, vagy sem? Néha meg-megszólal valaki közülök: „Igazán csinos“, mintha ezt mondaná: „Esni fog“, s meg vannak róla győződve, hogy már ezzel is túlságosan lekötelezték a szegény firkászt. Későn érkeznek, a lehető legnagyobb lármát csapják, hátat fordítanak a nézőtérnek, vagy ha véletlenül oda tekintenek, nem törődnek egyébbel, mint a szinésznők toalettjeivel. Minduntalan fecsegnek, nem hallgatnak meg egy jó mondást sem, s elmennek még az utolsó felvonás közepén, hogy hamar hozzáférhessenek a kocsijaikhoz. Száz közül kilenczven egy cseppet sem értett az egészből; s ha véletlenül megcsapja valami a fülöket, az bizonyára valamelyes apró vétség a nagyvilági szokások ellen, a minőket a szalónokban járatlan szerző gyakran elkövettet személyeivel. Észre veszik, hogy a szereplők megadják egymásnak czímeiket, a mi nem világbeli szokás, vagy hogy a színpadi szolga „nem ezüst tálczán hozta be az ötödik felvonásbeli levelet“. -172-

Ez a jellemzés csak részben illik a mi páholyközönségünkre: az utolsó apróságban, példának okáért ráismerhetünk a mi páholybérlőinkre. Nálunk is megesett már, hogy egy kis baklövés a bonton ellen többet ártott egyik-másik darabnak, mint rengeteg szerkezetbeli fogyatkozásai. Egyszer megtörtént, hogy egy fiatal iró iszonyú nagy titokzatosságba burkolózva, önkéntelen reklámot csinált magának, s általános érdeklődést keltett a darabja iránt. Elterjedt a hír, hogy a drámát X. X. grófné, a társaság egy ismert hölgye írta: a kiváncsiság feszülté fokozódott. Ekkor a dráma elkövetőjének az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy kiadta a színművét nyomtatásban. Pár napig kapós volt a könyv, de a társaságban hamar rájöttek a turpisságra. Mindenki észrevette, hogy a darabot nem irhatta sem X. X. grófné, sem semmiféle grófné, mert a drámában a szereplők így szólítgatják egymást: „Grófné, báró úr“. Ezt a szörnyü tévedést csak roturier követhette el. Egyszerre oda lett minden érdeklődés, a páholybérlők meg se jelentek az előadáson.

Egyébként a páholy is tud kedélyes publikum lenni. Akárhányszor olyan lármás sikert rögtönzött egynémelyik kékvérű szerzőnek, hogy a földszint csak úgy hizott belé. A mint hogy a jámbor gallusoknak is jó kedvük volt olyankor, mikor a frank urak mulattak.

Mindammellett nem lehet ráfogni a páholy-közönségre, hogy aesthetikai elvek hiján csak szabászati nézőpontokból kritizál a première-ken. A színházba járó publikum legrégibb csoportjának még emlékezetében lehet az a két előkelő öreg úr, a kik világért sem mulasztottak volna el egy eredeti première-t sem, s láthatólag különös gyönyörűséget találtak a hazafias tragédiákban. És nincs okunk elmondani, -173- hogy a páholyközönség jobbjai a föld alatt vannak, noha a hazafias tragédiákat már csak a karzaton élvezik igazán, a hű és naiv népfölkelő szivek.

Hét óra. A páholyokról eltereli figyelmünket a susogó földszint. A „hangulat“, mely gyakran végzetessé válik a darabra, már kész. A földszinten már mindenki tudja, hogyan fog mulatni s melyik szinészen fog a legtöbbet nevetni.

A paroxizmusban szenvedő szerző (az egyetlen ember a szinházban a ki komolyan veszi az állapotot), századikszor húzván fel és le fehér keztyüjét, az utolsó instrukcziókat adja meg (helysebben szólva: könyörgi) a szinpadon: „Legyen tehát, hagyja ki a hosszú monológot“ (mintha főnyereményről mondana le), vagy: „Kedves nagysád, szeretnék valami fehér virágot…“ Csöngetés. Általános mozgolódás. A függöny felgördül.

Másodrendű szereplők beszélgetnek a szinpadon, azon a bizonyos hangon, mely elárulja, mily mélységesen mindegy nekik az egész komédia: a szinpadi intrika is, a kulissza mögötti is, az is, melyet a nézőtéren szövögetnek a siker érdekében, vagy a „tisztes verességért“. Végre megérkezik az egyik főszereplő. Az első nevetés a másodosztályú támlásszékek táján. A lidércznyomásnak, mely ránehezedett az egész házra, vége.

Áldott vidék ezek a másodosztályú támlásszékek! Lelkes fizetők, a kik még a művészetért járnak a színházba, vagy lelkes „töltelék“: enni való növendék-színésznők, kisérőikkel, Guszti urral vagy Samu urral, a kik rajonganak a művészetért, Shakspere-ért, a -174- színiiskoláért, Vörösmartyért, a jelesebb szinészekért, Marika kisasszonyért, még a színházi gáz-szagért is, egyszóval mindenért, a minek csak valami köze van a szent, az Isteni művészethez.

Ők adják meg az első hangot, a mi valami hatásfélét fejez ki. Ó, áldott legyen a nevetésnek ez az önkéntelen, kedves böffenete! Mily édes, zenei hang gyanánt tünik fel a szegény vigjáték-faragónak, a megpróbáltatás nehéz perczeiben!

Végre, az első osztályú támlások is megelégedetten nevetgélnek, sugdolóznak. Az irók összedugják a fejöket. Megerednek a megjegyzések. Zavarják ugyan az előadást, de hagyján, talán-talán csak jó hangulatot készítenek. Kerek arczok, szelid, biztató tekintetek. A klakk szerényen tapsolni kezd, semmi ellenállás. Nekibátorodva folytatja, támogatva a lelkesektől és a második emelettől.

A második emelet már meg van hódítva. Ott csupa jóakarat honol. Minden áron mulatni akarnak a kis pénzükért, s mulatnak is, a legtöbbször olyan ártatlanságokon is, a miket a szerző csak úgy belehibázott a munkájába.

Az első felvonásnak vége. Megered a taps. A lelkesek nagy élénkséggel kiáltoznak a színészekért, csakhogy minél hamarább láthassák a szerzőt, aki egy látszólagos üres páholy ölében egyszerre szégyenkezik és ragyog a dicsőségtől. Rohan a színpadra, hogy hamarább odaérjen, mintsem a „tapsvihar“ lecsillapul. Megmutatja magát kétszer is, háromszor is, egy ifjabb és egy öregebb színpadi gráczia között. Az első nehéz pillanaton már túl van, de most következik a nagy mű: a foyer megdolgozása.

Ez már a „barátok“ dolga. Elszánt pajtáskodók terjesztik a kedvező hangulatot nyakasabb ismerőseik -175- között és fokozzák a buzgalmat a távolból ájtatosan hallgatózó lelkesek között. Bátorkodjatok, lelkesek, menjetek közelebb, a nagy iró, a ki látszólag észre sem vesz benneteket, voltaképpen csak nektek beszél!

A kritika nagy tanácsot tart. A szinészpáholyokban mosolygó arczok mutatkoznak. Mindenütt jó jelek.

Mikor a második felvonásra csöngetnek, a helyeikre visszavándorlott itélő bírák arczáról le lehet olvasni, széna-e, vagy szalma? Az érdeklődés megvan. Most ismét a barátokon a sor: az ő derültségüknek kell biztatni a lankadókat.

Hanem a földszinti barátok csak a könnyű lovasság. A nehéz lovasság a karzaton van, a népséggel, a zsoldosokkal.

Ezeknek kell megcsinálniok a középső felvonás dolgát. Minden attól függ: zajosabb lesz-e a tetszés a második felvonás után, mint előbb, – többször kényszeríthetik-e színpadra az emberséges szerzőt, a ki olyan szivesen kijön, csak hijják!

Lent a könnyű lovasság derül, derül, folyton derül, egész a kétségbeesésig. Birták lélekzettel. A főjelenetnek vége: általános jó hangulat. A nehéz lovasság megkezdi arczátlan munkáját: a szerzőt kivezetik vagy ötször. Ötödikszer, mikor már egyedül jön ki, örömében a zsebébe dugja a kezét.

A karzati nehéz lovasság zsoldosai gyakran nem valami szemenszedett legények. Részben önkéntesek, a kik imádják a művészetet, de csak ingyen, legtöbbször azonban csak olyan műkedvelők, a kiknek Hekuba az egész drámai művészet. Vigadnak parancsszóra, a mint az ezredes bálján tánczolnak a hadnagyok, kötelességből.

Valamikor, régen, kezdő drámairó darabját adták először. A fiatal szerzőnek volt tehetsége is, de -176- barátja még több volt, mint tehetsége. Az egész publikum tapsrakészen ment a színházba, elhatározva, hogy túl fogja dörgeni az ellenzéket, mely nem létezett sehol. Egyik jóbarát, foglalkozására: szobrász, magára vállalta a nehéz lovasság szervezését, s tizenhat legénynyel állított be a karzati padokba. Harminczkét szobrásztenyér! A siker felől nem lehetett kétség.

Csak egy hiba volt. A szobrász-legények jámbor taliánok voltak, a kik egy árva szót sem tudtak magyarul. Pedig nekik kellett a szerzőt leghevesebben óhajtaniok. Három napig tanulták kiejteni ezt a talián nyelveknek szörnyen kemény szót, hogy: „Szerző! szerző!“ A dolog nehezen ment, mert a mesterük sem beszélt magyarul oly szépen, mint Egressy Gábor. De csak a szájukba rágta valahogy.

Mikor aztán az első felvonás végével a függöny legördült, s a földszint tapsolni kezdett, a szobrász megadta a kitűzött jelt legényeinek. A harminczkét szobrász-tenyér pokoli dörgedelmet csapott, úgy hogy az egész földszint kiváncsian nézett fel az elszánt ficzkók felé. Odafenn pedig a tizenhat becsületes legény torkaszakadtából kezde ordítozni ezt az olasz szót: „Scherzo! Scherzo! Scherzo!“

OPERABÁLON.

Mikor Budapesten először rendeztek operabált, Párisjárt urfiak, a kik főképpen azért tartottak össze, hogy minél gyakrabban emlegethessék az elhagyott világvárost, sokat beszéltek a párisi operabálokról és kivált azokról a sajátságokról, a melyek csak a párisi operabálokon láthatók, másutt sehol.

– Megvallom, én csak egyetlen egy operabált láttam Párisban – szólt egyikük – és akkor is egyéb dolgom volt, mint összehasonlitásokat tenni, vajjon mennyire különbözik ez a mulatság a többitől. Mert én akkor asszonyt őriztem. Ha nem árultok el, hogy akadt férj, a ki azzal szégyenitett meg, hogy rám bizta a feleségét, elbeszélhetem, mit mondott a pártfogoltam, a kinek – mondhatom – nyitva volt mind a két szeme, a legszebb lapis lazuli szemek, a melyek valaha „megfigyeléseket“ tettek.

– Asszonyom, a mit ön kiván, az lehetetlen. Tudja, hogy én mindenre képes vagyok, s hogy nincs nagyobb örömöm, mintha önnel lehetek. Boldognak éreztem magamat, mikor Albert megkért, hogy amig ő -178- oda lesz s a mig ön teljesen meg nem gyógyul, ne mozduljak a világ legkedvesebb hinta-széke mellől. Pedig büszkeségem fellázadt e kérés hallatára, s igen ildomtalannak találtam Albertet, a mint olyan merőn nézett kopaszodó homlokomra. (Ha látta volna, milyen mosolylyal mondta: „Bizom önben, mint az apámban“!) Daczolok a nevetségességgel, s őrzöm önt napestig, mint egy komondor. Dédelgetem, mintha dajkája volnék, s tűröm a szeszélyeit, a hogy arra a legangolabb szobaleány sem képes. Egész nap écarté-t játszom, még pedig olyan hidegvérrel, mint egy agyalágyult vén abbé. Ha kivánná, megfésülném a kutyáját. S mindezt önzetlenül, a jutalomnak legkisebb reménye nélkül, jóllehet huszár vagyok, és nem irgalmas nővér. És most önnek eszébe jut, hogy megpróbálja, meddig terjed a hódolatom? Nem, asszonyom, odáig nem, hogy ekkora felelősséget vállaljak magamra és önnek büntársává legyek. Igen, büntársa volnék, hogy ha engedelmeskedném. Fel akarja használni a férje távollétét s lábbadozó betegen megizlelni szeretné egy operabál tilos izgalmait. Fél, hogy védelemre szorul, – mert máskülönben mire volna az én kiséretem, – s mégis kiteszi magát a megtámadtatásoknak. Ám tegye, de engem hagyjon ki a játékból. A mit követel, az több, mint a mennyire én képes vagyok. Én nem nyujtok önnek segitő kart az álorcás flörtöléshez.

Ilyenformán szóltam volna, hogy ha tiz évvel fiatalabb vagyok. De így nem szóltam semmit: nem szoktam asszonyokkal vitatkozni.

– Talán soha sem lesz többé alkalmam operabált látni. Albert óvakodik elvinni csak egyetlen egybe is ama mulatságok közül, amelyekben ifjúságát elpazarolta. Ha tudná, mennyit rimánkodtam, hogy egyszer -179- a Bullier-be vigyen! Egész életemet a jótékonyság matrónáinak meg öreg szenátoroknak áldozom; hogyne vágynám hát látni a diákok meg a kokottok mulatságát! Alig kétszer voltam café-concertben és sohasem tudtam elérni, hogy megláthassam Métra valamelyik bálját. Pedig el nem képzeli, mit adna egy ilyen jóravaló asszony, mint én, hogy egy éjt ott tölthessen, ahol Nana la Sauterelle tánczol, a „quadrille réaliste“ királynője. Még soha sem láttam „quadrille réaliste“-ot. De hát megelégszem egy iczi-piczi kis operabállal. Meg kell látnom egy ilyen sokat rágalmazott bált, amelyet mindenki unalmasnak mond s amelyet mindenki megnéz. Tudom, hogy pompásan fogok mulatni. Ismerem ezt a mulatságot képzeletben: olvastam a Houssaye és a Belot regényeit. Mosolyog? Ugy a történelemmel válaszolok önnek. Nem, egy álarczos bál nem lehet olyan szellemtelen valami, mint amilyennek mondják, mikor Gusztáv király inkább választotta az Ankarström golyóját, mint hogy egy ilyen bálról elmaradjon. (Vagy nem mosolygott? Inkább mosolygott volna, mint hogy félbeszakitson.) Nem látta a Fekete domino-t? Nagyon értem ezt az Angelát, aki mindenféle szörnyü kalandnak teszi ki magát s mégis elmegy flirtelni egy fekete domino alatt. Hisz az álarczos bál a legnemesebb minden bál között. Miért vonulnánk onnan vissza mi tisztességes nők? Csak azért, mert nem szorithatjuk ki onnan a kokottokat? Nem vesszük észre őket. S aztán? Ugyanazt az operát, ahol pénteken egy kis otthont találunk, miért kerülnők el hétfőn, csak azért, mert húsz frankért mindenki bemehet? Az estélyi öltözékek ingerlő árulásai nem háborgatják önöket; mi jogosíthatja hát fel azt a pár félelmes urat arra, hogy sértegessenek fejük tetejétől lábujjaik hegyéig elburkolt alakokat? Vagy azt hiszik, -180- hogy a pánczélozott alakokkal szemben lovagiasabb a támadás? Mindennek csak a húsz frank az oka, és nem mi szabtuk meg ilyen kicsiben a bemenet diját. És ha már így van, szinte kötelességünk ott lenni: ne váljék az operabálból egy magasabb fajta Bullier. Vagy ha már is azzá vált, miért ne mulathassunk egyszer mi is szabadon? Azt hiszi, nincs mulatságosabb dolog, mint a Tribunal du Commerce bálján hallgatni egy államtitkár elmésségeit, miközben ez a kitünő úr a legközelebbi vasútépitésre gondol? Megvallom, szívesebben beszélek szerelemről egy licencié en droit-val, különösen, ha senki sem tudja, hogy engem vezet a karján, s leginkább akkor, ha ő maga sem. Ah! tele vagyok szenátorokkal, akadémiával, vasútépítéssel, hallani akarok egy kis szerelmet! Ártatlan, következéstelen szerelmet értek, csak akkorkát, melynek holnapra vége van. Hisz ez a képzelhető legártatlanabb mulatság. Az operabál az a bálok között, a mi a négyes a tánczban. Nem mámor, hanem üdülés, nem pezsgő, hanem limonádé. Tehát megegyeztünk, ön holnap elkisér az operába. Mellettem lesz, a míg nem intek, s nyomon követ, hogy megtaláljam, a mikor kell.

Úgy emlékszem, akkor nem kérdeztem tőle egyebet, mint hogy olvasta-e a Goncourt „Henriette Maréchal“-ját. Azt felelte, hogy nem.

Másnap este ott voltam az operabálban, s határozottan emlékszem, hogy hallottam az Orpheus kankánját. Egyébként azonban nem történt velem semmi nevezetes. A szerep, a melyet rám erőszakoltak, kissé siralmasnak tűnt fel előttem. Valóságos kifordított Schlemil voltam. Puszta árnyékká váltam s elvesztettem az egyéniségemet. -181- Nem láttam és nem gondoltam semmit, mint egy kisérő a klasszikus tragédiákban.

Hanem az mégis meglepett, hogy megpróbáltatásom csak egy óráig tartott. Kevéssel éjfél után már kocsiban ültem, s megilletődve hallgattam az én fekete dominóm kritikáját.

– De hisz ez az önök mulatsága határozottan ostoba. Vagy élvezet az önnek, ha velem olyan stílusban beszélhet, a hogy a brasserie-kben szokás? Nekem úgy tetszik, hogy ez igen középszerű mulatság. Képzelje, az ezredes, az öreg Ramollo, csaknem megríkatott. A vén Gaga! A sergent de ville, a parc Monceau dadáinak a Don Juanja, hozzá képest úgy édeleg, mint egy Racine-herczegnő. És Toulonnier úr, az államtitkár! Soh’sem hittem volna, hogy ez az ember nevetni is képes. Oh, bízvást elrejthette volna ezt az előnyét. Jobb szeretem, mikor a csatornázásról beszél. És látta, milyen finoman mosolygott Fauchery úr, a journalista, mialatt egy fordulót tettem vele? Ugyanaz, a kinek egyik mellékneve a „Szép“, másik a „Nagy“. Valamennyi közt ez volt a legostobább. Georges Hugon úrra sem leszek többé kiváncsi. Ezt a ficzkót vissza kellene vinni Saint-Cyrbe. Azt képzelte, hogy a mosónéja vagyok, s jónak látta velem közölni, hogy Raphael de Valentin úr elnyerte tegnap utolsó louis-ját is. A kis kedves! Megszólítottam egy ismeretlen urat, a ki különbnek látszott a többinél. Ez a „monsieur en habit noir“ a világ hiábavalóságán tünődött, akár csak Salamon király. Unalmasabb volt egy metafizikai könyvnél. És ha meggondolom, hogy én ezeknek az uraknak a kedvéért nyolcz kötet Dumas fils-t lapoztam át, csakhogy készletem legyen -182- mot-kból és tour d’esprit-kből! Azt kérdezte tegnap, olvastam-e a Goncourtok „Henriette Maréchal“-ját? Nos, ha a Goncourtok ellenségei az álarczos báloknak, kész vagyok elolvasni összes munkáikat.

– Arséne Houssaye soha sem ismerte a nőket. Hisz magam is csak egy óra óta ismerem őket. Látta ön valaha nálam Elmire asszonyt, az Orgon úr nejét? Esküdni mertem volna, hogy soha egy meggondolatlanságot sem követett el. A Tartuffe urral való esete, a melyről talán ön is hallott, erényét fényesen igazolta. És, elhiszi-e, a szerelmesek zugában láttam, rózsaszínű dominóban, a mint Damis úrral, a Cleante úr fiával kaczérkodott. Hogy ismertem rá? Hiszen levette az álarczát, bízott abban, hogy nem láthatják meg. És az az arcz, melyet máskor olyan hidegnek, szenvedélytelennek láttam, mintha azt mondta volna Damis úrnak:

És a többi! Mondhatom, uram, azok a hölgyek, a kik minden szerdán nálam teáznak, versenyeztek a Cardinal úr leányaival. Ön persze meg sem ismerte őket. De hát minek is megy ön opera-bálokba?

Szünetet tartott. Hallgattam mélyen, mert éreztem, hogy még valami következik.

– És mindez még nem bosszantott volna. De a mit ezen felül meg kellett érnem, az kétségbe ejtett. Ön ismeri Emilet, a cousinemet. Három hétig könyörgött, hogy ezen a szerencsétlen opera-bálon egy félórát tölthessen velem. Otthon nem szólhatott hozzám bizalmasan, előbb Albert és aztán ön miatt. Tanum lehet, hogy -183- félig halva mentem el. És ez az ember nem talál rám háromnegyed óráig; azután tíz perczig hurczol a karján, a nélkül, hogy fölismerne, és a mikor valahára rám ismer, tökfilkónak mondja Albert-t s vacsorát ajánl Marguery-nél. Ha meggondolom, hogy ezért a majomért képes lettem volna ostobaságot követni el!

– És mindennek ön az oka. Mért beszél nekem operabálokról? Inkább játszszunk écarté-t.

Ha még megjegyzem, hogy Emile úrnak nem volt igaza, mikor dominójának a hangját nem ismerte meg természetesnek fogjátok találni, hogy én aztán az összes operabálokat elécartéztam. És most is ti vagytok az okai, hogyha unalmas voltam, mint egy opera-bál.

NYÁRI MULATSÁGOK.

Egészen kifogástalan úriember lehet valaki, s azért mégis megeshetik rajta, hogy hébe-hóba megkivánja az alacsony mulatságokat. És pedig nem is az élvezetért, hanem magáért az alacsonyságáért. Mindnyájunkban vannak titkolt és fegyelmezett, de tökéletesen soha el nem ölt rossz ösztönök, melyek néha kifelé kivánkoznak és eget kérnek. Mentül erősebb pórázon szoktuk tartani az ilyen rossz ösztönt, annál szilajabbul sarkal, ha egyszer meghagytuk szólalni; a nyakig gombolkozott emberek a legszivósabban kivánják, ha egyszer megkivánták, az ingujjra vetköződést. Mert sok gyarlóság van közöttünk a legjobbikban is, és egyik legáltalánosabb gyöngénk az, hogy az uj, a nem ismert, a változatos a varázs erejével hat ránk. Ugy hogy: a csatornának is lehet vonzó ereje, még olyanokra is, a kik megszokták tiszta ágyban aludni. Egy régi franczia mondás azt tartja: „Tout homme a dans son coeur un cochon qui sommeille“. Ha ez nem is, bizonynyal rejtőzik az emberben egy kis ördög, a ki koronkint fel-felébred, s csábitóaknak tünteti föl az öt érzékszerv előtt azokat a szórakozásokat, melyeket az értelem megvet s kitagad. Ez a gonosz manó kedvet lop komoly, jó izlésü emberekbe, hogy teli torokkal kaczagjanak a café-concert-ek leghülyébb kupléin s rávegye a leggondosabb családapákat, hogy átvirraszszanak -185- egész éjszakákat, csak a virrasztásért, olyan bor mellett, a minőt ebédjöknél meg nem türnének, olyan czimborákkal, a kiknek máskor restellnek köszönni.

A legtöbb felebarátunk épp oly öntudatlanul enged ennek a gonosz manónak, mint a hogy hat esztendős urak engednek annak a (később érthetetlen) vágyakozásnak: a tiszta ruhával letelepedni a pocsolya közepébe, hozzá dörgölőzni a sáros kocsihoz, vagy legalább, ha már egyebet nem lehet tenni, feltörülni az esővizet a sétatér megázott padjáról egy ujdonatuj fehér pantalonka hátulsó részével. Az ilyenek egyes-egyedül azért keresik a csőcselék élvezeteit, mert vonzza őket a szokatlan, mint a gyerekek apró ruháit vonzza a szenny, s mint bizonyos idegeket vonz a viz vagy a nagy mélység. De vannak olyanok is, a kik olykor-olykor szántszándékosan vetköződnek pőrére, a végből, hogy kiszellőzzenek egy kissé. Emezek ugy vélik, hogy a lelki és testi egyensuly fentartására szükséges koronkint egy kis morális vagy szellemi érvágás, a szerint az elv szerint, melynek alapján Hypocrates ajánlatosnak mondta, hogy az ember havonkint egyszer lerészegedjék. S lehet, hogy igazuk van. Talán egyik föltétele az egészségnek, hogy a hasizmok is hozzá jussanak a maguk élvezetéhez, ugy, hogy ez alatt az agy békén szundikáljon, s kipihenhesse fárasztó gyönyöreit.

Azért nincs benne semmi meglepő, hogy akadt egyszer néhány, jóizlésünek ismert gentleman, a kik csömörbe esvén a sublimisebb élvezetektől, nagyon megkivántak valami közönségeset s divattá tették a zsákban futást meg a czigánykerekezést. Volt idő, melyet épp ezeknek a szórakozásoknak a bemutatása -186- tett emlékezetessé; a mikor ismert előkelő urak nem tudtak okosabbat kitalálni, mint hogy sorvadásos csatorna-tisztitókban meg faczér „borfiuk“-ban gyönyörködtek, a mint ezek egy-egy ezüst forintért törték magukat a fejük tetején, vagy bukdácsoltak előre-hátra, czirkuszokból kimustrált rengeteg zsákokban. A ki ebben az időben a ligetben, vagy a budai hegyek közt barangolt, minden kőhajitásnyira talált egy-egy jól öltözött társaságot, mely ilyeténképpen finczoltatott egy sereg mezitlábos egyéniséget. Furcsa egyveleget alkottak igy együtt, nézők és előadók. Az előadók elitje a kereskedő világ amaz osztályához tartozott, mely fölöttébb kicsiben árulja a gyujtófát, a nézők ellenben olyan tisztes külsejüek voltak, hogy egynémelyik avultas kabátu miniszternek divatképül szolgálhattak volna. És ezt a vegyes, együvé nem illő népet lelkük mélyén ugyanegy gondolat kisértette: az a kérdés, melyet a filozófusok hiába igyekeztek megfejteni: „Kit szeret jobban a kutya, a gazdáját, vagy a sniczlit?“

A misera plebs örült, hogy szerezhetett némi kenyérre valót a feje keménységével is, a minek máskor csak csetepatékban tudta hasznát látni; de meg lehettek elégedve a nyers örömökre sóvárgó gentlemanek is, a kik ha nem élvezhettek sem kakas-viadalt, sem bikaheczczet, örülhettek olyan látványnak, mely amazoknál ártatlanabb, de nem kevésbbé épületes.

Vajjon eszükbe jutott-e az uri nézőknek, mialatt az ezüst forintért dulakodókban gyönyörködtek, valami ilyes:

– Ha ezek, a kik igy görnyedeznek, csusznak, másznak, ugrándoznak, tánczolnak, törik kezüket-lábukat, ütlegelik egymást s kinlódva csavargatják a maguk nyakát egy kis kenyérre valóért – egyszerre csak fölegyenesednének, s nekünk esnének, megváltozva, -187- arczukból kikelve?! Ha megtanulnák azt a nótát, a melyet Belgiumban költöttek: „Nous danserons, nous danserons autour de l’échafaud…“, s tánczra perdülnének, ugy, a mint legbensejükben, titokban már most is óhajtják, a vérpad, a mi holttesteink körül?! Az lenne csak egyszer az igazi nyers mulatság! Az lenne csak az izgalom, ezeknek a mi fáradt idegeinknek, melyeket már semmi sem ingerel, csak a barbár, az alantas, az émelyitő.

Volt egy másik mulatság is, mely abban az időben nagy hóditásokat tett: a szépségverseny. Országszerte választottak „legszebbeket“, persze csak lokális: megyei és városi legszebbeket. Voltak fő- és al-legszebbek, mint vannak fő- és alispánok, és minden rendezett tanácsu városnak megvolt a maga legszebbje, csakugy, mint a maga tudós asszonya. Ezek a tiszteletbeli állások azonban nem jártak semmiféle kötelezettséggel; máskülönben, bizony, terhes feladatok vártak volna a választottakra.

A szépségversenyek természetesen nagyban emelték a magyar hölgyek szépségének a hirét, noha ebben a tekintetben eddig is jó firma volt Magyarország: Triesztben, Hamburgban, Konstantinápolyban. A szépségversengések hire elhatolt a meszi nagy világba. Külföldi lapok kiadták a szépek arczképeit, leforditották a róluk irt magyar szöveget, kissé elferditve s félremagyarázva, ugy, hogy a francziáknak reklámkép tünt fel, a mi a magyar eredetiben csak naivság volt. S szerződési ajánlatok is érkeztek az Alhambráktól meg az Alcazaroktól, a min mi persze nagyon megbotránkoztunk, szidván a Jules Lermina-kat, a kik kissé tájékozatlanságból, de talán még inkább skepsisből: -188- veszett nevét költötték ártatlan asszonyoknak. Mert időközben elfelejtettük, hogy az operett-kuplék anyagát mi magunk szolgáltattuk a világnak.

Mig a provincziák mulatói a saját formáik tökéletességében gyönyörködtek, a metropolis lakói a mások formáinak tökéletlenségében kerestek szórakozást. Egy budapesti szinházban sátort ütöttek a liliputiak, s nevezetes fogyatkozásukkal sikerült nagy népséget csőditeniök abba a mulató-helyiségbe, a hová addig a jelentéktelenebb fogyatkozásokat nézni nem igen járt ember. A bódé, mely predesztinálva volt rá, hogy a leghamarább kerüljön bele a „leégett szinházak“ listájába,1) esténkint akkora közönséget fogadott magába, mintha nem is szinház lett volna, hanem valami zöldbe indult lóvasuti kocsi. A közönség két-három estén át nem tudott betelni annak a nagy halmaz nyomorékságnak a látásával, melyet a szükmarku természet rossz kedvében teremtett rakásra.

Ez a nagy méltánylás, melyre a liliputiak művészete talált, egy másik, régi, renaissance-kori lelkesedésre emlékeztetett. Volt idő, mikor megzápult emberek seregesen zarándokoltak a szép látásáért a capitoliumi Juliához, az ó-kori mumiához.

De van egy olyan nyári mulatság is, a mely most a legkevésbbé se divatos, s mégis, meglehet, örökké tartó. Vitéz László urra, máskép: Paprika Jánosra nagyon ráfér a reklám.

Olyan elhagyottak, olyan elhagyottak a szinházai, hogy már nem is lehetnek elhagyottabbak. „Véges üres -189- az erszénye“, s bódéi olyan siralmas, düledező állapotba jutottak, akár csak a Cadet Rousselle három háza.

A Champs Elysées-n van vagy harmincz Guignol; vasárnap délutánokon alig lehet közelükbe férni; hétköznap sem játszanak a szélnek. A ligetben a magyar Guignolnak nincs többje három-négy bódénál: ezeket sem látogatja a liliputi közönség. Hiába, manapság a liliputiak maguk is aktoroknak csaptak fel, nemcsak a husz éves, az „igazi“ liliputiak, hanem az ideiglenes liliputiak is, a gyermekek. Csakugyan nincsenek többé gyermekek, nemsokára már pápaszemmel jönnek a világra.

Vagy a mieink czivilizáltabbak volnának talán, mint a franczia apróságok? S azért nem méltányolják Vitéz Lászlót, mert fölötte állóknak érzik magukat? A hogy vesszük. Talán czivilizáltabbak, s talán neveletlenebbek. Idejekorán kiesik kegyükből Vitéz László barátunk, mert tulságos korán hozzászoktatjuk őket olyan élvezetekhez, melyek későbbi koréi…

S végre Vitéz László hanyatlását az is megmagyarázhatja, hogy ujabban nagy konkurencziát csinálnak neki a bábszinházak, a melyek mutatványai pedig nem érnek fel Guignol előadásaival. A bábszinházak előre irt sablon szerint dolgoznak; a rögtönzés, a komédiázás ősi, kezdetleges formája egyes-egyedül Vitéz László kiváltsága maradt. Pedig csak ebben a formában nyilatkozhatik szabadon a nép humora, az a vastag, kolbász-humor, melyben a vásári tömeg gondolkozása valamelyesképpen mégis csak mutatkozik, s mely épp azért, mert egyszerü és nem mesterkélt, a leginkább megfelelhet a gyermekek eszejárásának. A mihez köze van e komédiának, mely nemcsak szemre való: Vitéz László nemcsak ágál, sipitozik is, – mellesleg mondva, -190- olyan czérna hangon, hogy igazán nem várná az ember ilyen hősi nevü urtól.

Ki ne ismerné Vitéz Lászlót? Gyerek-ökölnyi, ferde fejét, ránczos, hamis, örökké vigyorgó pofáját, mely fintoraival és gyorsan mozgó szemeivel olyan, mint maga a megelevenült Hunczfutság? Maskarába bujtatott, vézna kajla testét, mely nem sokkal nagyobb, mint egy jókora uborka, – sunyi, féloldalra huzott görbe derekát, mely ugy lapul meg, mintha tulajdonosa mindig cselt vetne vagy lesben állana, – jobb vállának szaladó, esetlen karjait, melyek szüntelen ütésre készen rángatóznak, – szapora, tipegő lépteit, sipitó hangját, s ormótlan kalapácsát. Jő, tánczol előre-hátra, felesel magához hasonló konstáblerekkel, lakájokkal, marquis-kkal, parasztokkal, aztán agyonkalapácsolja az egész népet, majd kiköt az ördöggel is, magához hasonló vidám ördöggel, a ki lefüleli, egy utolsót püffent rajta, s mikor a szegény Vitéz László már kiöltötte a nyelvét, jeléül, hogy kifogyott belőle a szusz, beledugja egy koporsóba. De mikor az ördög távozik dolgára, a vitéz felüti fejével a koporsó fedelét, kibuvik belőle s ujra kezdi garázdálkodásait. Agyonkalapácsolja később az ördögöt is, közbe-közbe egy pár szegény házi nyulat, végül magát a halált is, s aztán mindent beletemet a koporsójába: ördögöt, konstáblert, halált és házi nyulat, mindezt annyi vidámsággal s akkora megvetésével minden logikának, mely egyformán kielégitheti a legnaivabb kedélyeket, s azokat a raffinált, művészi temperamentumokat, a kik egykor Francziaországban az Összefüggéstelenség-et tették legfőbb művészi elvükké.

Vitéz László nemcsak mulatságos legény, hanem -191- olyan is, a kinek zagyva mókáiból tanulhatunk egyet-mást.

Például: megtanulunk becsülni (bármily messze essék is a dolog Vitéz Lászlótól): egy-egy drámai konvencziót, a szindarabnak olyan elemeit, melyek ellen az ujabb iskola irtó háborut inditott. Ime egy.

Nézzünk végig a gyér számu hallgatókon: a fiucskákon, a kiket a vitéznek minden ujabb csinyje és gaztette diadalmas tapsokra ragad, a félénk kis leányokon, a kik ijedten szorongatják a babájukat, mikor a garázda legény valami veszedelemben forog. Reszketnek érte, résztvesznek minden bajában, örülnek minden sikerének.

Alapjában, ez ugyanaz a drámai érdeklődés, melylyel a szinházi néző Antigone, vagy Phaedra sorsán csügg.

Egészen bizonyos, hogy Vitéz László ilyes érdeklődésre nem a karakterével tesz szert, nem is a szavainak költői szépségeivel. (Nem is menne sokra a karakterével, meg a költői vénájával; hallgatói ugy sem méltányolnák e fajta jelességeit.)

Honnan hát az érdeklődés ez iránt az erőszakos ficzkó iránt? Mért örül a közönsége egy szivvel, lélekkel, mikor leüti a halált, meg a konstáblert?

Ha csak onnan nem, hogy (bódé előtt vagy szinházban) alapföltétele minden drámai természetü részvételnek: a szövetkezés a hőssel (jóban, rosszban, mindenkorra), – a néző hallgatólagos beismerése, hogy midőn a szinpad elé ül, bizonyos közösséget vállal egy valakivel, a kinek cselekvéseit szemlélni fogja, mert maga a részvétel – ebben a (bármennyire) látszólagos életben – teszi a szinházi emócziónak, az ott szerzendő -192- élvezetnek legnagyobb részét. Mindjárt eleve egy konvenczióval kell kezdenünk minden komédiának az élvezetét, még a Vitéz Lászlóét is.

Ez ugyan elemi igazság, de nem árt néha rekapitulálnunk az elemi igazságokat. Különben pedig a tulfinomultságot ne Vitéz Lászlónál keressük.

BUDAPEST VILÁGVÁROS.

Szilvai Tódor professzor, a kit „Liliomfi“ tett ismeretessé, egy rá nézve nem éppen szép napon ezt a levelet irta a „Krajczáros Ujság“-nak:

Tisztelt Szerkesztőség! Tegnap, Péter-Pál ünnepén, ezer forinttal, egy unokahuggal, négy bőrös ládával, egy szobaleánnyal és tizenkét kalapskatulyával beállitottam hazánk fő- és székvárosába.

Az unokahugom, a ki egyszersmind gyámleányom, már tizenhat éves s még most se látta a legünnepeltebb magyar bonvivant szinészt az ő égszinkék nyakkendőjében. E miatt sok keserü szemrehányást kellett hallanom: az utazást nem halaszthattam tovább.

Ujságolvasó és óvatos ember vagyok; képzelhetik, hogy nem indultam meg a székvárosnak csak ugy bolondjában. Ellenkezőleg; jó előre elküldöttem folyamodásomat egy előkelő fogadó igazgatóságához, két szoba és a járulékok kegyes engedélyezése iránt.

a) hugom erkölcsi bizonyitványát, b) kolostori bizonyitványait, melyben a magaviseletből csupa egyesek foglaltatnak, c) keresztleveleinket, d) nemesi levelemet, a leszármazási táblával, s a megkivántató hét ős kimutatásával, e) e kimutatást igazoló összes irataimat, f) egy kitöltetlen váltóblankettát a magam és két kezes aláirásával, s végre g) egy biztositó okiratot, -194- melyben magamat a házi szabályok pontos megtartására kötelezem, egyebekben pedig alávetem magamat a hotel-igazgatóság minden rendelkezésének.

Igy tiszta lelkiismerettel szállottunk ki a fiakkerből, s nyugodtan vonultunk be a hotel udvarára. Háznépemet leültettem a bőrös ládákra, magam pedig a hotel-igazgató után kérdezősködtem, hogy megtudjam, vajjon folyamodásomat kedvező értelemben intézték-e el?

– Uram, – szólt, – föltéve a szemüvegét – abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy reményeket nyujthatok önnek. Voltak ugyan egynémely aggodalmaink, de ön bizonyára el fogja oszlatni ezeket az aggodalmakat. Igy mindenekelőtt a nemességi kimutatás nincs egészen rendben. Hat őst elfogadunk, de a hetedik ős nem tiszta munka. Ha azonban ön becsületszavával is jót áll a hetedik ősért, ezuttal elnézzük a hiányt.

Siettem eleget tenni a kivánságának s kijelentettem, hogy hetedik ősöm épp oly kifogástalan gentleman volt, mint a többi. A szigoru ur helybenhagyólag intett s azután igy folytatta:

– Hanem ez mellékes. A fő-dolog az, hogy ön elfelejtette beterjeszteni az esketési bizonyitványát.

– De kérem – vetettem ellen, – a kint ülő hölgy nem a feleségem, hanem unokahugom!

A szigoru úr levetette szemüvegét, egyet hunyoritott, s ráütve a hasamra, igy szólt:

– Ez esetben, uram – szólt s arcza ismét ünnepélyessé -195- vált – ragaszkodnunk kell a köteles orvosi bizonyitványhoz.

Eleinte nem értettem, de aztán megmagyarázta. Minden hotel támasza, talpköve, ugymond, a tiszta erkölcs, mely ha leomlik, Róma megdől és rabigába görnyed.

Átmentünk a szomszédban lakó öreg orvoshoz, a ki kiállitotta a bizonyitványt, hogy hugom felől Róma bátran fennállhat. Aztán diadallal tértünk vissza a hotelbe, a hol a szobaleányunk, az egyik ládán ülve, szemlesütve várakozott ránk.

– Uram, – szólt a szigoru ur – beható vizsgálat után arról szereztünk meggyőződést, hogy ön feslett életet él a szobaleányával. Figyelmeztetem, hogy ezt mi nem türhetjük…

– De kérem, – bátorkodtam ellent mondani – meglehet, hogy e leánynak a multja nem kifogástalan, de ez a hotelt aligha érdekli. Különben…

A szigoru ur nagyurias kézmozdulattal véget vetett a kihallgatásnak, a portás jelentősen sipolt fiakker után, fölszedelőzködtünk s egy percz mulva ismét az utczán voltunk.

– Hallja, kis öreg, – biztatott a fiákkeres nyájas mosolygással – látom, hogy kutya van a kertben. De, ha akarja, elvezetem én magukat olyan fogadóba, a melyik éppen maguknak való.

Köszönettel fogadtam a barátságos ajánlatot s megindultunk. A kioszk látása azonban fölkeltette a hugom szivében szunnyadó gerjedelmeket, s székvárosunk e kies pontján megállitottuk a kocsit. Hugom kijelentette, hogy ő éhes s egyelőre nem óhajt tovább menni.

A szobaleányt óvatosságból kint hagytam, magunk -196- pedig beléptünk az ózondus kis parkba. Hugom egy égszinkék nyakkendőt vélt látni, s boldognak vallotta magát.

Korán örültünk. Alig foglaltunk helyet, egy pinczér jelent meg az asztalunknál, a ki megszemlélvén hugom lábbelijét, nemtetszésének ilyen szókkal adott kifejezést:

– Ha a dáma azt hiszi, hogy ide a hölgyek gombos czipőkben járnak, a dáma csalódik.

– Szót se többet, uram – szólt a pinczér tompán és hidegen, mint a regények angol lordjai szoktak szólani. – Szót se többet. Felszólitom, hogy ne csináljon botrányt, hanem távozzék, ha nem akarja, hogy a rendőrség segélyét vegyük igénybe.

Ijedten kotródtunk ki s visszatelepedtünk a kocsinkba. Lelkére kötöttem fiákkeresünknek, hogy szerény helyre vigyen, a régi patriarkális hotelek valamelyikébe.

A fehér Griff-be vitt, a hol diák koromban kosztoltam. Itt már csaknem befogadtak bennünket, de egy kis könnyelmüség mindent elrontott. Hugom elég meggondolatlan volt figyelmeztetni a Lohndienert, hogy vigyázzon a legkisebb bőröndre, s a vendéglős, a ki ezt észrevette, utánunk sietett.

– Sajnálom, uram – törte szét reményeim bimbaját – de a kaczérkodást e házban nem türhetjük. Már az előbb tanuja voltam, hogy a kisasszony több izben bekacsintott az étterembe, de ezt még elnéztem. Azt azonban, hogy a tulajdon embereimmel sugjon-bugjon, a legjobb akarattal sem nézhetem el. Kérem, kiméljék meg a házamat.

Megkiméltük a házát, s kezdtem rezignálni. A pakkunkat -197- visszaküldtük a vasuthoz, magunk pedig megindultunk egy sörház felé.

Eleinte szerencsénk volt, s a levesünket békében fogyaszthattuk el. A sörházban egy lélek sem volt rajtunk kivül. De mialatt a marhahusra vártunk, négy katonatiszt lépett a terembe. Ijedten tekintettünk rájok, és balsejtelmünk nem csalt.

A pinczér marhahus helyett egy levéllel tért vissza, mely a következőkép hangzott:

„Ez a helyiség nem alkalmas az önféle hölgyecskék czéljaira. Itt fölösleges minden kacsintgatás. Elégedjék meg a vén szamárral, s álljon odább botrány nélkül. A vendéglős.“

Fizettünk és mentünk. Okulva az eseten, elkértem hugomtól a zsebkendőjét, s bekötöttem vele a szemét. Azt reméltem, hogy igy majd csak sikerül valahol megebédelnünk.

A szobaleány nélkül számitottam. Amint nagy elővigyázattal, jobbra-balra nézegetve, vezeti a hugomat, egyszerre egy rendőr elállja az utját, s a nevét meg a könyvecskéjét kérdi.

Kiderült hogy a szerencsétlen lánynak jobb lett volna nem születnie, mint hogy esti kilencz óra előtt az utczára lépjen. Megkisérlettem védelmére kelni, de a rendőr igy tromfolt le:

– Szégyelje magát az ur, hogy öreg ember létére ilyen csunya mesterséget folytat. Most az egyszer hordják el magukat.

Az utóbbi kegyet annak köszönhettem, hogy egy kis barátságos ajándékkal megerősitettem kedvezőtlen véleményében. Tovább állottunk s hogy jövőben a hasonló jeleneteket elkerülhessük, bekötöttem a szobalány szemét is.

Hugom farkas-étvágyról kezdett panaszkodni. Megállottam velök egy matróna előtt, aki cseresznyével kereskedett.

Itt jártam meg legjobban. A matróna rámutatott a kezemben tartott tizforintosra s igy rivalt rám:

– Ha az ur igaz uton jutott a vagyonához, váltassa fel másutt. Engem nem csap be senki.

Nem beszélem el összes kalandjainkat. Esti féltizkor holtra fáradva, étlen-szomjan érkeztünk meg a Hajléktalanok menhelye elé. De itt sem leltünk bebocsáttatást. A felügyelő megvizsgálta ruhám szövetét, s kijelentette, hogy az intézetbe csak oly egyének tehetik be a lábukat, a kik gavalléroktól levetett, kifogástalan angol ruhákban jelentkeznek.

Hogy mégis fedél alatt tölthessük az éjszakát, s hogy étlen-szomjan el ne vesszünk, csalárdsághoz kellett folyamodnunk. Felültünk a tizenegykor induló hajóra s utra keltünk Mohács felé. A csel sikerült; a hajón komoly utasoknak néztek bennünket.

2. Miképpen, mily pártfogók révén lehetne kieszközölni, hogy a mohácsi koszt után a székvárosi kosztot is megizlelhessük?

3. Minő biztositékokat kell nyujtanom a czélból, hogy Mohácsról visszatérőben a székvárosban legalább egy éjre meghálhassunk?

4. Mely hatósághoz folyamodjak annak kegyes engedélyezése végett, hogy hugom a világváros területén szemét állandóan nyitva tarthassa? -199-

AZ ARÉNÁBAN.

Feküdni a fűben órákig, – nézni felhők imbolygását, – gondolattalanul, szellő-átjárta, üres fővel bámulni bele a nyugalmas, a béke-adó kékségbe – ó, mily boldogság!… Ellenben júliusban is itt maradni, ábrándozni az őserdőkről, és csinálni tovább a czivilizácziót – ó, mi szomorú!

Szó sincs róla, ilyenkor kissé soványak a czivilizátor örömei. A hatóság azt panaszolja ugyan, hogy a fővárosi ember ilyenkor nagy mulatságot talál a vizpazarlásában, de végre is, egész nap nem lubiczkolhat a vezeték drága nedűjében, csak azért, hogy sikeresebben bosszanthassa azt a tiszteletreméltó hivatalt, a melylyel egy egész város kötekedik. Előbb-utóbb ráun az ember minden élvezetre, még a vízpazarlásra is.

Az igénytelenek, a kik nem szeretik ugyan a port a városon belül, de szivesen beveszik odakünn, választhatnak a Stefánia-út élénksége, meg a Gólya csöndje között; a bátraknak, a kalandos szelleműeknek, kiket nem rettent az úti fáradalom, ott a zugliget; a distinguáltak, a kiknek versenyre képes a fehér mellényük, benézhetnek a kioszkba; a vadászatkedvelők kiköthetnek a Szunyog-szigeten; az epikureusok, a kik a természetet nem tudják sör és kugli nélkül elképzelni, kirándulhatnak a Gellért magasabb -201- régióiba… de annak a tömegnek, a mely kicseppen valamennyi ilyen kategóriából, nem marad egyéb nyári öröme, mint a színkör, polgárias költészetével, s nem épen polgárias kényelmével.

Volt idő, a mikor a színkörbe csak olyan ember kukkantott be, a ki már éppenséggel nem tudott hová lenni. Esztendők hosszú során át volt ott akárhányszor: jó társulat, jó műsor, elevenség a színpadon, sőt közönség is a kulisszák mögött; hanem a nézőtéren, ott ugyan nem volt sokadalom sokáig. És évről-évre hatalmasabb ellenségévé lett ennek a szegény bódénak: a szerencsétlen multja. Egész sorát lehetett megnevezni azoknak az igazgatóknak, a kiket éppen csak az buktatott meg, hogy az aréna olyan szerencsétlen hírben állott, mint valami középkori ó-torony, vagy a meredékek szélén álló „szeretők keresztje“, a hol rövid idő során százan és százan törték ki a nyakukat. Hogyan és mikor keveredett a színkör efféle szomorú hírbe? – ki emlékeznék rá? Annyi bizonyos, hogy sok, sok éven át az egész itthon nyaraló Budapest szemében csak az a gyászos emlékü hely volt, a hol minduntalan új, de mindannyiszor kétségbeesett színészek küzködnek a fátummal, hiába. A legújabb világváros igazi közönsége nem is kérdezte: lehet-e ott vigan tölteni az estét? – tájékára se ment, mint a hogy jómódú ismerősök kikerülik a szegény özvegy asszonyokat, kiket már látniok is kellemetlen. A népszinházi habitué, a ki sóvárog az operett után, meg volt győződve, hogy ha az arénába tévedne, a nézőtért üresen találná; tehát: a mikor már nem tudott meglenni színház nélkül, kirándult Új-Pestre. Hiába, az ember társas-állat; seregestül jár és seregestül költözik odább. Mit keresne a színkörben az eltévedt útas? Hisz ez a bódé elátkozott kastély hírében áll!

Azaz hogy csak állott. Mert egy szép napon (miért? -202- hogyan? – nem tudni) beállott a kedvező fordulat. Egy este azok a vállalkozó szellemek, a kik a forróság elől bemenekültek a színkörbe, hogy legalább lássák a szellős toaletteket, ha már maguk nem járhatnak kellőleg könnyeden, meglepetéssel tapasztalták, hogy a nézőtér tele van emberrel. Nem kitömött bábukkal, hanem valóságos emberekkel. Mindnyájan, a kik ott voltak, láttára a többieknek, olyan álmélkodással tekintgettek körül, mint az arab rege Hassan-ja, a ki a varázsló palotájába férkőzve, száz és száz Hassant pillant meg maga körül. „Nini, ott is egy Hassan! Amott is egy!“ – szólalt meg bennük a csodálkozás, a hogy ráismertek kávéházi szomszédaikra. „Hát nem csak én vagyok itt, hanem ezek is! Milyen különös!“ Ha véletlenül Hongkongban találkoznak, nem örülhettek volna jobban egymásnak. És azóta a babonának vége.

Egy ismerősöm, a kinek a paradoxonait gyakran idézem, Szép Helena előadása alatt mellettem ült az arénában. Egy darabig nem ügyeltünk egymásra; egyszerre azonban (míg a színpadon a két Ajax bukfenczezett) hozzám fordult:

– Híszi-e: ez az operett engem álmodozóvá tesz?! Kevés operettel vagyok így, de ez az egy igazán megzavar. Hóbortos ötletek morózus gondolatokkal váltakozva kóvályognak a fejemben.

– Ránk nézve, a kik akkor voltunk fiatalok, vagy fölserdülő legények, midőn Szép Helena világra szóló sikereit aratta, – ez az operette egy darab emlékezés. -203- Hisz ön tudhatja, volt a világon egyszer egy Szép Helena-korszak. Első benyomásaink között okvetetlenül ott találjuk egyik-másik románczát. Mindnyájan átéltünk egy időt, mikor a világ legtöbbet emlegetett embere Offenbach volt. Akárhányan vagyunk, a kik nem Télémaque-ból tanultunk francziául, hanem a divatos operettek kupléiból, s akkortájt e helyett: „Calypso ne pouvait se consoler du départ d’Ulysse“… ilyen fordítási gyakorlataink voltak:

A Bossuet beszédei helyett a Kékszakállú herczeg dalát tanultuk meg szó szerint:

Abban az időben, mikor benyomásaink a legfrissebbek, Offenbaché voltunk. Talán mert így volt a divat, talán mert így kivánta lelki szükségletünk. S mivel akkor rajongtunk érte, mindenkorra más szemmel fogjuk nézni ezt a kicsapongó, pazar szellemet, mint az a hideg nemzedék, mely csak az imént nőtt fel, vagy az az érzéketlen népség, mely gyermekeinkből fog majd felcseperedni. A mi engem illet, örökre lelkesedni fogok Helená-ért. Mindig el fog andalítani ez a finom, vidám muzsika, s öreg napjaimban is meg fog kaczagtatni ez a hóbortos szöveg, ez a senkit, semmit se respektáló óriási blague, a melyben két tiszteletlen, gúnyos, éles elme fittyet hány a világon mindennek, a mit valaha ember szentnek tartott. Én már javíthatatlan vagyok.

De – így keletkeznek a morózus gondolataim – teljes tudatában vagyok annak, hogy rám férne a javítás, a mint ráfért volna arra a korra is, mely a Helenát termette. Bizony nyegle, kicsapongó, hazug, aranyfüstös egy korszak volt – mily kár, hogy elmúlt! Mert -204- vidámabb volt, mint a miénk. Óh, Szent Nemzetgazdaság!

– Azóta nem is termett több operette. Orpheus-on, a Gerolsteini nagyherczegnő-n és Helená-n kivül egy sem érdemli meg az operette szép nevét. Offenbach óta egy operette-szerző sem produkált egyebet, mint karmesteri csilingeléseket vagy értéktelen, üres, halva született operákat, melyek csak a jockey-k és a lakájok zenei érzékét csiklandozhatják; Meilhac és Halévy óta egy libretto-iró sem ütött össze egyebet, mint idomtalanságot és hígvelejüséget. Mennyi a szellem ebben a Helená-ban! Mily örömöt lelhet (még a görög műveltségen táplálkozott lettré is) a pogány világnézet, az Ananke, az olympiai játékok stb. finom paródiáiban! Látni való, hogy ezek a libretto-készítők az Institut-be igyekeztek, mig a maiak csak a tébolyházak felé gravitálnak. Milyen génie ez a Halévy! Fulladt volna meg a bölcsőjében!

– Mert a Halévy szelleme, egyesülve az Offenbach genialitásával, több kárt okozott a világnak, mint utánzóik összes lelki nyomorusága.

(Ejha! – szóltam. De nem hallgatott rám. Megeredt a szava, valamint a patak.)

– Ötven év óta semmi sem okozott nagyobb kárt a közerkölcsiségnek, mint az operettek eme chef-d’oeuvre-jei. Ugy mosolyog, mintha locus communist mondtam volna. Máskép gondolom a dolgot.

– Gondolja csak át ezeknek az operetteknek a tartalmát. Mindaz, a mi tiszteletreméltót csak ismer, kifigurázva bennök. Helena nevetségessé teszi a királyságot -205- Agamemnonban és a hülye Menelausban, a papságot az alávaló Calchas-ban, a hadsereget a „türhetetlen“ Achillesben, a Nagyherczegnő a nemzetiségi eszmét a gerolsteini államszervezetben, az arisztokrácziát Pál herczegben, a kit pofonokkal nevelnek előkelővé. Helena maga, a királyi felség, csak egy kis „cascadeuse“, Orpheus-ban az Olympus lakói kankan-t járnak. Nevetséges ezekben az operettekben minden, a mit az emberek évszázadokon át respektáltak: az államfő hatalma, a vallás, minden felsőbbség, – nevetséges a hitvesi hüség (Orpheus), a férj joga (Helena), – nevetséges a mitológia, Homér, sőt a Szépség is! A Szépség, melynek a nevetséges Homér az Iliász harmadik énekében oly gyönyörü monumentumot emelt, abban a pár sorban, a hol a trójai öregek Helena láttára bevallják, hogy: ezért az arczért érdemes végig szenvedni a háborunak minden nyomorát.

(Közbe akartam szólni, hogy talán Halévy is jó véleménnyel van a Iliászról, – de a fejemre zuhogó szóárt nem tudtam feltartóztatni.)

– Ne felejtse el, hogy a közönségnek épp a legkönnyebben befolyásolható része az, a mely a szöveget minden részletében megfigyeli: a nép és a gyermekek. Azok gondolkoznak, kérődznek legtovább a hallott szövegen, a kik a blague-ot legkevésbbé tudják ellenőrizni. Azok következtetnek belőle legtöbbet, a kikre nézve a legveszedelmesebb. Sem az alsóbb rendü néző, sem a gyermek nem megy haza a szinházból tanulságok nélkül. Ezekből az operettekből szép tanulságot szerezhet, ha látja, hogy olyan személyek, a kiket az iskolában respektálni tanult, a szinpadon csak ostoba vagy aljas szerepet játszanak. Ugyancsak erősbödni fog benne a felsőbbség iránti tisztelet! Láthatta, mily eredményekre vezetett Francziaországban az operette -206- leczkéje: a derék nép belátta, hogy a rend nevetséges, s most már Boulanger kell nekik!

– De hisz a felsőbbséget kritizálták mindenféle módon, és minden időben, fogja ön mondani. Igaz, megirtak róla mindent, a mi csak képzelhető, a kritikáktól kezdve a rágalomig; gonosznak, jogtalannak, nem bánom: rettenetesnek festették, de mindez csak gyerekség. Nevetségesnek az operett: Helena et consortes mondották először. Azok csak gyülölséget szitottak, az operett megvetést keltett iránta. S a nevetség biztosabban öl, mint a gyülölet. Most, most csak Boulanger kell nekik; bizony mondom, ha Offenbach még vagy tiz olyan remeket ir, mint Helena, Louise Michelt és az anarchiát követelnék.

– Hagyjon már egyszer engem is szóhoz jutni; hisz fogalma sincs róla, mit akarok mondani!

– Mindez, a mit mondtam, még hagyján. Offenbachnak, Halévynek, ennek a szépséges Helená-nak legnagyobb büne az, hogy utánzókat kreáltak, a kik különben csizmát foltoztak volna. A mai operett, szellem és zene nélkül, folytatja a rombolás müvét, és már nemcsak a felsőbbség, hanem az alap, a társadalom alapja ellen. Ezek az elcsapott kántorok és hangjegymásolók, a kik a mai operetteket kalapálják össze, nem mervén nevetni a felsőbbséget (a théma nem uj és nem is csábitó), nevetik azokat az eddig respektált elveket, melyek mindekkoráig a társadalmi egyensulyt -207- fentartották. Megvetést csepegtetnek a népbe és a gyermekekbe, suttyomban, lopva, de nem kevésbbé biztosan, minden oly szent hit és elv iránt, a mi az embereket összetartja: nevetségessé teszik az Erkölcsöt. Nem a sikamlósságukban van ezeknek a pseudo-operetteknek a veszedelmessége, a mint oly gyakran panaszolják, hanem a tiszteletlenségükben, abban a silány kaczajban, melylyel a legkomolyabbat emlegetni merik. Megengedem, hogy soha operettben nem hangoztattak olyan elméleteket, mint a minőket mindenki olvas komoly könyvekben, vagy a minőket mindannyian megnézünk öt felvonásos drámákban. De bármily czélzatuak is ezek a könyvek, vagy ezek a drámai müvek, komolyan tárgyalják a komolyat és nem teszik megvetés tárgyává a szent ideákat mint az operett, hasonlóan ahhoz a hindu bölcsészhez, a ki minden nagy metafizikai kérdés hallatára, s az összes emberi nyomoruság hallatára csak: nevetett. A mi engem illet, mélységesen utálom ezt a nevető bölcsészetet, a melyet ezer és ezer szinházban minden este föltálalnak három felvonásban, tánczczal, örömére a kocsisoknak. És ez a bölcsészet soha sem születik meg Szép Helena nélkül. – Különben megvallom, hogy ma este igen jól mulattam.

SYLVANA.

Én még láttam néha. Érett teli, barna szépség volt; olyan arczczal, a melyet a szobrászok örömének lehetne nevezni, és olyan idomokkal, a minőkről a nagyon fiatal legénykék, meg a vétkes öregek szoktak álmodozni. A profilját, azt többet dicsérgették; valóban csak antik kaméákon lehet látni olyan vonásokat, mint az övéi voltak. De arcza szépségénél sokkal inkább szemet szurt alakjának a pompája, formáinak bő tökéletessége.

Valóságos huszár volt az asszonyok közt; olyan feltünő alak, a kit észre kellett venni száz asszony között is, a kiknél mindnél asszonyabbnak látszott. A mint a Bois de Boulogneban a gyémántjait szellőztette, s kis, könnyű kocsijában meghurczoltatta szép, lomha testét, hasonlóan egy pihenő Dianához, a ki most csupa kényelem, de a kiről leolvashatni, hogy a lustálkodás óráin kivül aczélos mozdulatai vannak: ugy tünt fel, mint egy gyönyörü nőnemü masina, mely mintha csak arra volna teremtve, hogy valóságra váltsa a szertelen kivánságok ábrándképeit. Szép volt, s minden szépséggel teljes, akár a svájczi kártyákon a Nyár. És sokkal több lélek nem is sugárzott le az arczáról, mint erről az emlitett szép képről, mely a polgári életben, ha nem csalódom, arra van -209- hivatva, hogy a tök felsők s a tök királyok veszedelme legyen.

Akkoriban nem volt semmiféle szinháznál; a párisiak meg tudtak lenni az ő művészete nélkül. Úgy mondták, ez a müvészet soha sem emelkedett felül bizonyos, szerénynek nem mondható középszerüségen. Amint hogy őt nem is valamely isteni szózat küldhette a szinfalak világába, hanem inkább az a bölcs belátás, hogy a szépség is jobban észre vevődik gázvilágnál, mint a véka alatt. Az ő szépségét hamar észre vették: volt része tapsban, ünneplésben is. Ha a játéka nem is szántotta az eget: a toalettjei, meg a gyémántjai hatottak, mint hatnak egyéb szinházi látnivalók. Persze, az effélével hamar be lehet telni.

De a pihenő Diana, aki pedig nem szorult rá, hogy néhány száz frankért havonkint Theramenes elbeszélését hallgassa, visszasirt a szinfalak közé. Talán megszokta a tapsot meg a szinpadi bokrétákat, talán a hervadás idején még inkább szomjazta az ünnepeltetést, mint annak előtte; elég az hozzá, minden követ megmozgatott, hogy szinpadot találjon a maga impozáns középszerüségének. Természetesen, be is telt a vágya; tehetséget még nem lehet pénzen vásárolni, de szinpadot igen. És Sylvanának volt pénze rá, hogy megvehesse a legnagyobb szerepeket, a melyek, mint ismeretes, egyszersmind a leghatásosabbak.

Végre a nagy sugó azt mondta: „Csitt!“ A mulató Páris ismert figurái közül egyszerre csak eltünt a Sylvana hatalmas alakja; valami gyerekbetegség ölte meg szegényt. Valószinü, hogy mint jó keresztény halt meg; gavallérjaitól, a kik közül többen fölvitték származásukat egész a keresztes háborukig, alkalmasint megtanulta, hogy a vallásosság uri és igen illedelmes dolog. És, ki tudja, ez a megtestesült számitás, -210- akinek az élettörténete abból állott, hogy felváltotta önmagát minden elképzelhető értékre: ékszerekre, pénzre és toalett-czikkekre, ez a józanság, mely sohase érezhetett szenvedelmeket és csalódásokat, ez az asszonnyá vált gyomor, meglehet, élete utolsó órájában egész komolyan imádkozott érte, hogy odaát ne osztakozzék a szegény ördögök sorsában, hanem lehető kényelmes páholyból nézze a páriák vezeklését.

Gyermek, férj, szerető, barát aligha ritt utánna, legfeljebb a bankárja. És hamarosan el is felejtették, mint egyéb horizontale-okat szokás. Mintha bizony nem lett volna legpompásabb virága annak a különös flórának!… De aztán megjelent egy könyv, mely még egyszer felfrissitette az emlékezetét.

Ez a könyv egy katalógus, mely Sylvana értéktárgyainak a leirását tartalmazza. Mert bármilyen kitartással igyekezett is a szép és értékes tárgyak muzeumává tenni a lakását, ennek a muzeumnak végre is szét kellett kallódnia; ha egész életében nem is volt egyéb gondolata, csak az, mint a hollónak: kaparni, a drágaságait bizony nem vihette el magával. S ezek a drágaságok végre is dobra kerültek a Hotel-Drouotban.

Ebben a palotában mindennap árvereznek, de ott sem mindennap látni hasonló gyüjteményt. Volt a Sylvana hagyatékában minden, mint a jó boltban. Épületes dolog kissé keresztül futni rajta, mi az, a mit a katalogus hirdetett.

Mindenekelőtt persze az ékszerekről szól az érdekes könyv. Volt a hagyatékban gyémánt- és gyöngynyakék tuczatszámra, gyémánt- és gyöngy-melltü, mégegyszer annyi. Aztán egy sereg gyürü, láncz -211- és karperecz. Továbbá órák, médaillon-ok és egyéb csecsebecsék, mind aranyból, drágakövekkel kirakva. Majd egy tenger értékes semmiség, egy kis ékszeres bolt, melynek a leltára legfeljebb a zálogházasokat érdekelhetné. De nevezetes ebben a fejezetben: husz arany bonbonnier és rokoko-stilben készült puderes-skatulya, a czigaretta-szelenczék és hasonlók, melyek rég elköltözött nagyurak és nagyuri nők arczképeivel vannak diszitve s elárulják, hogy valaha családi-ereklyék lehettek.

Második fejezet. A másfélszáz aranytárgy után az ezüstnemü következik sorra. Mindenféle szerviszek, mindenféle stilusban, az összes Lajosok korszakainak különböző izlésére vallva. Szerviszek teának, kávénak, csokoládénak, gyümölcsnek, csemegének, több tuczat ezüst evőeszköz és egy kristály-szervisz, ezüst diszitésekkel; serlegek, carafe-ok, kannák és toute la lyre. Aztán a mosdó asztal kincsei… de ebben a fejezetben a legnevezetesebb az, hogy az ezüstökre rá vannak czizelálva Sylvana udvarlóinak a családi czimerei.

Uj dal. Ismét szerviszek, itt már porczellánból. Minden szervisz hatvan darabból. Sèvres drágaságai, porczellán-szobrok, japán vázák és fali tányérok. Harmincznégy festmény; egy tuczat legyező akvarellekkel. Bronzok, gyertyatartók, kandeláberek. Következnek a butorok. Ezek rózsa- és mahagóni fából valók; minden darab egy-egy müremek. A katalógus többet mond róluk, mint a mennyit a müvészettörténet fog mondani urnőjükről. Kincsek szőnyegekben, csipkékben, függönyökben. Végre a ruhák. A leltár összeállitója szerint a müvésznőnek kétszáz velenczei csipkével diszitett inge, háromszázötven himzett -212- batiszt kendője, ötszáz pár selyem harisnyája és juponja volt. A ruhatár százötven bársony és selyem öltönyből s husz köpenyből áll. Ágynemüekben sem volt szegény. Hatvan himzett lepedője és száz párnája kerül árverésre.

A katalógus nem teszi hozzá, de valószinü, hogy az utóbbiakon már a saját családi czimere látható. Egy égő sziv, ezzel a körirással: A kis ajándékok tartják fenn a nagy barátságokat.

Sylvana az elvek embere volt: a személyek kérdésével nem igen törődött. Valószinüleg jobban kedvelte az igazhitüeket, de nem vetette meg a szaraczéneket sem. Mégis valamelyesképpen ő is disztingvált az emberek között, a szerint, hogy mily mértékben becsülték meg az ő jelmondatát, s volt egy ember, a kit külön hely illet meg a Sylvana életrajzában.

Ez az ember a jónevü Bourbon családból származott. Kellemes, nyájas öreg ur volt, aki borzadt a családjára nézve oly kedvezőtlen politikától s egész életén át inkább csak a derüs szemlélődésre szoritkozott. Változatosság okáért, s hogy nevét ő is arany betükkel vésse be Klió márványlapjára, megirta öt kötetben egy ősének többé-kevésbé szerencsés hadi müveleteit, s ezérte nem a titkárját választották be az akadémiába, hanem őt magát. A kiváló történetiró különben értékük szerint becsülte az örökségéül jutott szép dolgokat, a porczellánt meg tudta különböztetni a bronztól s nagy amatőr hirében állott. Egy nagy amatőrnek persze értenie kell a szinpad ékességeihez is. Szóval igen kitünő öreg ur volt, a kinek, majd elfelejtettem legjelesebb tulajdonságát, nevezetesen -213- azt, hogy övé volt Francziaország legnagyobb vagyona.

Ennek az urnak a családi czimere a lehető legsürübben szerepel a Sylvana kis ereklyegyüjteményében. A kiváló történetiró családjában a bőkezüség már hagyomány, s ugy hiszem, őse volt az a nemes ur is, akiről Tallemant des Réaux beszél. Az emlitett nemes ur egy éjszaka véletlenül egy udvarias utonállóval találkozott, de legnagyobb sajnálatára nem volt birtokában se az órájának, se egy hitvány maravédinek. Ellenben másnap magához rendelte az utonálló urat és bőségesen kárpótolta, nehogy ez elmondhassa, hogy a mikor hozzá folyamodott, sajnos, hiába fáradt. Ez a kis románcz, melyben az utonálló urias bizalma különösen tetszetős, kellőképpen jellemzi az egész családot egészen a kiváló történetiróig.

A fölötte kitünő öreg ur bizonyára igen szeretetreméltó ember volt, de hát: „a kis ajándékok tartják fenn a nagy barátságokat.“ S Sylvána megbecsülte még a mosdó eszközöket is, ha ezek czizelált ezüsttel voltak diszitve s nem szükölködtek családi czimer nélkül. Viszont, a kiváló öreg ur ősi, bebalzsamozott hirneve megkivánta, hogy pártfogói hajlandóságait ne holmi kóbor virágárus lányokkal, hanem kiváltképpen a müvészeteket képviselő szép asszonyokkal szemben érvényesitse, s Sylvana abban az egy dologban csakugyan hasonlitott Arnould Zsófiához, hogy szive tárva volt az efféle hajlandóságok előtt.

Egy pillanatra ugy tetszik, mintha a szegény embereknek helyeselniök kellene az efféle megalkuvásokat. Végre is, ez az első kisérlete a progressziv adó behozatalának. Az óriási tőke, mely pártharczok, vallás-változtatások, birtok-elkobzások s országos alkuk révén verődött, halmozódott össze, az állampénztár megkerülésével -214- ugyan, de megint csak visszakerül a nép közé, melynek a verejtékéből keletkezett. Csakhogy – ó, iróniája a sorsnak! – az arany uj, de ismét csak szennyes medret ás magának. A tékozló, erőtlen kezekből szerte hullott vagyon olyan elemeket istápol, melyek maguk sem életre valók.

A munka gyümölcse visszaszáll a nép közé, de olyanoknak örökébe jut, a kiknek a jóléte már bünben fogantatott. S valószinüleg, ehhez képest, a szegény emberek egy cseppet sem örülnek ennek a kisérletnek, mely a progressziv adót ilyen módon akarja valósággá tenni.

Már régóta távoznak a kecses rokoko-istenségek. Sylvana körülbelül az utolsó Lais volt, a kinek a puderes haju Ámor akvarellekkel diszitett legyezőket és velenczei csipkéket nyilazott össze. A kellemes öreg urak, akiknek nincs egyéb dolguk, mint megirni öt kötetben az ük-nagybátyjuk hadi müveleteit, egyre kevesbednek s amennyiben tovább virulnak, olyan zsugoriakká válnak, akár csak a legközönségesebb szaraczén. Ámor… Ámorra nem lehet ráismerni többé. Ámor konvertál, alkuszik és garasoskodik.

Egygyel több a legenda, melynek, immár vége mindörökre. Ó szegény, kecses, puderes haju istenségek! Ó, kellemes maniére-ek! Ó, kedves kultusza a szép dolgoknak!

Szó sincs róla, éjjelente sok kis polgárasszony áll a mosóteknő mellett, s még többen egész nap futnak, fáradnak, vagy hurczolják fel s alá köhőgős gyermekeiket, hogy becsületben és egészségre neveljék fel őket. Szó sincs róla, a tisztességes leányok, a kiknek a szeme megromlott, mig a Sylvana csipkéit készitették, -215- szintén emberek. Szó sincs róla, sok nyomoruságon lehetne segiteni, ha nem volna olyan szép szenvedély a szép dolgokat összegyüjteni. És mégis kár, ó Sylvana, hogy nem maradsz meg hirmondónak ebből az elmult világból, hogy nem maradsz meg örökkön, mint egy szép szobra a modern Vénusznak!… A jövő emberei nem fogják elhinni, hogy a mult milyen ostoba volt, nem fogják elhinni, hogy volt egy idő, a mikor minden kitelt az emberi önzéstől.

DIÁKHALÁL.

A legelső szép tavaszi napon két kis diák kiment az erdőbe, hogy – meghaljanak. Az egyik revolvert vett elő, lelőtte a másikat, aztán megölte magamagát. Azért szövetkeztek a halálra, hogy erőt meritsenek egymás jelenlétéből, s az utolsó perczben el ne menjen a bátorságuk. Egy kissé nehezökre esett az élettől megválni, de meg kellett halniok, mert féltek a vizsgálattól. Abban az esztendőben ők kezdték meg a sort. Ez a sor évről-évre ugyanakkora. Mire az iskolai értesitők széthordják a világba a tanár urak ad hoc készült elmefuttatásait: Magyarországon huszonöt-harmincz kis diák dobja el magától az életet, azért, mert félt a vizsgálattól, vagy mert megbukott a vizsgálaton.

Milyen oktalanság! Vagy ha ugy tetszik: micsoda idegesség! Hogy meneküljenek a sokkal csekélyebb rossztól, mindjárt a legnagyobb rossz: a nihil karjaiba vetik magukat! Mi történhetett volna velök? Megbuktak volna; egy évvel későbben jutnak a kenyéradó pályára; dorgatóriumban vagy még keményebb megfenyitésben részesülnek; szomoruságot okoznak szüleiknek; mesterségre adják őket; katona-iskolába kerülnek vagy más helyre, a hol ugyancsak meg kell szenvedniök korábbi mulasztásaikért. De hát micsoda mindez az ultima ratio-hoz képest! Milyen csekély ellentálló képesség! Milyen sötét oktalanság! -217-

Vannak, a kiket a statisztika mindennel megvigasztal. Ezek a következőképpen okoskodnak: Ha Magyarországon évről-évre elveti magától az életet huszonöt-harmincz diák, s ez a jelenség minden esztendőben, csaknem azokat a számokat mutatva, ismétlődik: akkor ennek igy kell történnie, akkor ebbe bele kell törődni. Sebaj. Hadd hulljon a férgese! A gyönge hull el, a csekély ellentálló képességü, a leghanyagabb, a tanulásra nem való elem, a salak, mely ugy se volt életrevaló. Nincs az a szükséges intézmény, a melynek ne volna ilyen csekély ezrelék áldozata. A villamos több emberéletet tapos el. Pedig a villamosra nincs olyan nagy szükség, mint az iskolára. Az iskolának sokkal, de sokkal több áldozatot is meg lehetne bocsátani. S ezekért az áldozatokért nem nagy kár; az életben épp oly hasznavehetetleneknek bizonyultak volna, a milyen élhetetlenek voltak az iskolában.

Ezzel az okoskodással, mely törvénynek állitja a jelenséget s hitágazattá teszi a statisztikát, mindent be lehet bizonyitani; azt is, hogy minden, a mi történik, jól történik, jobban már nem is történhetnék. És ez nem igaz. Ha igaz volna: akkor értelmét veszitené minden emberi erőfeszités s nem maradna okosabb tennivaló, mint enni-inni, már a kinek van mit, aludni és várni, mig egy nagy földrengés vagy más kataklizma végez a világgal. Szerencsére senki se hiszi ezt s a kik a statisztikát megfellebbezhetetlen törvénynek állitják, ezt csak jóravaló restségből teszik. Mindenesetre kényelmesebb egyszerüen megnyugodni, mint a baj gyökeréig ásni s küzdeni a rosszal, a hogyan tudunk.

Pedig hát senki se bizonyithatja be, hogy ha Magyarországon esztendőről-esztendőre huszonöt-harmincz öngyilkosság történik az iskolákban, ennek igy -218- kell történnie, s hogy ebbe bele kell törődni. Mindenekelőtt nem szabad kicsinyelni a dolgot. Gondolkozzunk az „elveszett anyag“-ról akármiképpen, kétségtelen, hogy minden kis diák élete: érték, s minden emberélet hasznos lehet valamire. Ha ez a „salak“ az iskolában nem tudott érvényesülni, mert nem volt odavaló, ebből nem következik, hogy később, az életben se érvényesült volna. A villamossal való hasonlat se találó. Ha a vigyázatlanságból történő emberhalálokat nem tudjuk meggátolni: ez a kikerülhetelen végzet, az elemi csapás. A diákhalált semmi ilyen végzetes nem előzi meg. Ezek a szerencsétlen gyermekek semmiért, ok nélkül halnak meg; csak azért, mert ferde a gondolkozásuk. Nem tudni, nem is valószinü, hogy ez a ferde gondolkozás szintén afféle végzetszerü valami volna, a mit már ugy hoztak magukkal a világra. Ellenkezőleg, a dolog természetéből azt következtethetjük, hogy ferde gondolkozásuk szerzett valami, s azt az oktalanságot, mely az öngyilkosságba üzi őket, csak beléjök nevelték.

Sokan – s ez a megjegyzés bizonnyal figyelemreméltó – arra utalnak, hogy nagy igazságtalanság a szóbanforgó esetekért pusztán a nevelés mai rendszerét s a szegény tanárokat okolni, a kiknek sokkal több bajuk és gondjuk van, semhogy még erről is ők tehetnének. Végre is nem foglalkozhatnak minden egyes növendékükkel annyit, hogy lelkükre olyan befolyást gyakorolhatnának, mely ezeket az eseteket kizárná. Az illetők figyelmeztetnek arra, hogy azelőtt nem igen fordultak elő hasonló esetek, s erre támaszkodva azt vitatják, hogy a baj oka: tisztára a korszellem. Az általánosan megromlott, léha világnézet, a rettenetesen elterjedt idegesség, a kötelesség-érzet eltompulása, az ideálok elhanyagolása, s főképpen az elpetyhüdt szervezetek -219- fátuma: a csekély ellentálló képesség, melyet a szerencsétlen gyermek a szüleitől örököl.

Ebben a megjegyzésben van igazság, de a következtetés téves. Igaz, hogy a „korszellem“ kedvez ennek a bajnak és sokkal nagyobb számban produkálja az alkalmas médiumokat, mint a régi jó világ egészségesebb szelleme. De először is a korszellem s az ennek megfelelő csekély ellentálló képesség ezt a jelenséget magában még nem magyarázza meg; a léha világnézet, az ideáloktól való eltávolodás s az élvezet kultuszainkább azt hozná magával, hogy a degenerált egyén jobban ragaszkodik az élethez s ennek materialisztikus örömeihez, mint az ideáloknak és a kötelességeknek élő, erősebb legény. A baj terjedését a korszellem csak megkönnyiti, de magát a bajt más idézi elő, mint a hogy a rossz ivóviz terjeszti a járványt, de magát a tifuszt egy baczillus okozza. S aztán, ha a korszellem csakugyan melegágya ennek a bajnak, ebből nem az következik, hogy a régi jó világról sóhajtozva s jobb erkölcsöket prédikálva a pusztában, tegyük össze szépen a kezünket. Ellenkezőleg, az következik, hogy számolni kell a kedvezőtlen konjunkturákkal, a mi ellen egyelőre semmit se tehetünk s annál fokozottabb erővel kell küzdeni a baj ellen. A kiknek ezen a téren feladataik vannak, kettőzött buzgalommal teljesitsék a kötelességüket.

S a baj alapokát igenis az iskolai nevelés mai rendszerében, vagy inkább: ezek végrehajtóinak, a tanároknak egy tévedésében, vagy legalább is figyelmetlenségében találni meg. Világos, hogy nem a tanárok összeségéről, még csak nem is többségéről van szó, csak egyesekről, a kik annál inkább felelősek. Mert a hiba onnan ered, hogy az ilyen tanár megtéveszti a gyermek gondolkozását s olyan ideákat csepegtet növendékei -220- lelkébe, a melyek az iskolai rend czéljaira talán alkalmasak, de megzavarják az életről való fogalmaikat. Az ilyen tanár maga is tévedésben él, s ha oktalanul tulságos, az igazán komoly dolgokhoz mérve aránytalan fontosságot tulajdonit az általa propagált szerény ismereteknek s ezek életreszóló jelentőségének, továbbá, ha még nagyobb, szinte nevetségesen tulzott fontosságot tulajdonit a pedanteria apró, praktikus vagy impraktikus, szerencsés vagy szerencsétlen szabályainak: a tévedése menthető, mert hiszen ez a mesterség, az ismeretek és a regulák kicsinyességeivel való állandó foglalkozás könnyen egyoldaluvá s félszegen gondolkodóvá teszi a nem éppen erősfejü embert. De milyen kártékonnyá válhatik ez a menthető tévedés! S mennyire kitünik itt a jó tanár értéke!

Ne magyarázzunk ki mindent a korszellemmel, hanem szivlelje meg a tanár ezeket a gyakori jelenségeket, a melyek egy kis belátással és egy kis munkával kiirthatók, s a melyek, ha mindenki nemcsak félig-meddig, vagy nem fonákul, hanem ugy teljesitené kötelességét, a hogy kell, a hogy helyes: egyáltalán nem fordulnának elő. Szivlelje meg a jó tanár, hogy ebben a tekintetben nem lehet eléggé figyelmes, s szivlelje meg valamennyi, hogy tanitása milyen következésekkel járhat. Meglehet, nem csupán a korszellem az oka, hogy a szóbanforgó jelenségek ma gyakoriabbak; része lehet ebben annak is, hogy mig ma a tanárok egy része csak órákat tartó pedáns hivatalnok, régebben több volt az olyan tanár, a ki nem akarta tulszárnyalni a nagy tudósokat, de büszke volt rá, hogy emberséges ember.

ROSE POMPON.

Mikor Rose Pompon fölszállt az égbe (s a nagyobbik kaput nyitották ki neki, mert szépen meggyónt, megáldozott) – ott, hol soha se hang, se nesz: nagy sugdolódzás támadt az árnyékok között. Mint két hullámfal, amelyek közé egy tengeri szörnyeteg ir széles barázdát, ugy huzódott szét árnyéka körül, s ugy csapott össze mögötte az idvezült nők szent serege. És Génuai szent Katalin nem állotta meg, hogy századok óta először, meg ne szólaljon fennen:

A megjegyzés éle kétségen kivül a türelmes Szent Péter ellen irányult. Génuai szent Katalin alázatos lévén alant, a földi téreken, jogot szerzett rá, hogy mint mennyei ara, fenszóval beszélhessen jegyese országában.

– Azért háltam töviseken – szólt a megdicsőült szüzek koszorujához – azért bőjtöltem és sanyargattam magam, patyolat-testemet azért tettem ki a vörös hangyák marásának, hogy idefenn együtt legyek ezzel a személylyel?!…

Szavának szinte földi csengése volt, s ott, hol a sóhajtás már indulatszó, mindenek megrezegtek a kifakadásra.

De Szent Ágoston, aki hireket várva a földről, ott járt-kelt körülöttük, csöndesen ellent mondott: -222-

– Meglehet – szólt büszkén Genua patronája. – De azt tudom, hogy ez az árnyék rossz életet élt!

– Az élete rossz volt, de ő maga nem – felelt Szent Ágoston. – S mivel odalenn még tiszta öntudatnak sem örvendhetett, nagyon megérdemli, hogy teljes kárpótlást találjon az örök békességben.

– Hát a tisztitó tűz mire való? – sóhajtott egy glória nélkül való hajadon, akinek némely földiek közönbössége nyitotta meg a mennyek kapuját. – Vagy talán az, aki makula nélkül maradt, nem különbözik érdemben ama másféle jó lelkektől, kik odalenn árkon-bokron át, jobbra-balra dobálták féketőiket?!…

– Bizony rosszul beszélsz – vitatta a szent – s nincs igazad, ha érdemed még most is elégedetlenné tesz egy kevéssé… Lemondásod nem volt oly szertelen s amit nem ismertél meg, kevesebbet ér még, mint gondolod… Sajnos, járatosabb vagyok nálad a földi dolgokban: mea culpa, mea maxima culpa! De éppen azért, tudom, hogy mit beszélek.

A glória nélkül való hajadonok közül néhányan figyelni kezdtek; bármennyire megtisztultak is a föld porától még nem vetkőzték le minden emlékét annak, hogy valaha egy porhüvelyt czipeltek magukkal.

De a nagy kazuista ismét Katalinhoz fordult s nem törődve a glóriátlanokkal, a vértanuhoz intézte a szót.

– Nem vagy igazságos Péter iránt, amint hogy akik a földi életet nem ismerték meg a maga teljességében, a hetedik dicsőség-körben is szigoruan, tehát hibásan itélnek. Péter jobban ismeri nálad az Irgalom szándékait s egy cseppet sem bóbiskolt, midőn ezt a -223- szegény árnyékot körünkbe bocsátotta. Mit tudsz te a szegényről? Csak a vétkeit. Az irgalom látja őt magát. Ne hidd, hogy ez a lélek, akitől oly ijedten huzódtatok félre, csak kegyelmet kapott. Bizonyára keservesen megbánta vétkeit (egy kicsit későn, de hol volnék például én, ha nem ér többet: későn, mint: soha?!), meg is vezekelt értök (talán egy kissé akaratán kivül, de oh mily sokan köszönhetjük megtérésünket egy kis oldalnyilalásnak!) – mégis más hozta őt ide, ilyen hamarosan. Nem a szánom-bánom, nem a vezeklése, hanem az, hogy: alapjában soha se volt rossz. Csunya életet élt, de nem vétett csak önmagának s hogy végiglen ne vétsen senkinek, meg tudta tagadni még a hiuságát is. Pedig minden vétke csak hivalkodásból eredt, ostoba, gyerekes hivalkodásból. Szerette a czifraságokat, a rongyot, a szines köveket, a muzsikaszót és a kivilágitást, szerette, hogy butaságokat suttogjanak a fülébe, hogy ficsurok, katonák és utczaseprők nyavalyogjanak utána, szerette, hogy „ringe–ringe–rájá“-t játszanak körülötte, s igy kiáltsanak felé: „Üdvöz légy, Rose Pompon! Üdvöz légy, világszép hetaera!“… Mondom, ostoba és gyerekes volt a hivalkodása, értelem nélkül való, mint a vadembereké akik orrukban egy rézkarikával hetykélkednek az őserdők imádságot parancsoló, sejtelmes csöndjében. De te nem tudsz a vademberekről, ó Katalin, mert nem hallasz hireket a földről, mint én, a tudnivágyó és szent, a te egyszerűséged, szent és boldogsággal teli, Katalin. Kár, hogy egyszerűségedben hivalkodó vagy, mert hiú vagy erényedre, Katalin, s mennyivel ártatlanabb a tiednél az a gyerekes hivalkodás, mely e szegény árnyékot bünre vitte! Ő rongyaira, gyerekjátékokra volt büszke, te gőgös vagy értékes, ragyogó erényeidre. Ő együgyü volt, de te kevély vagy! S ha még magad is ily hibában találódol, -224- miért itéled el ama szánandó balgaságot?! Mert ez a balgaság bünös életre vitte szegényt? Lásd, ez a bünös élet nem egészen olyan, mint aminőnek véled. A jámborok azt képzelik, hogy csupa mámorral teli; a tapasztaltak tudják, hogy több a terhe, mint az öröme. Bizony mondom neked, nem talált benne annyi gyönyörűséget, mint e szüzek gondolják. A bünös élet sem adhat több örömet, mint amennyi bármely asszonynak adatott; a hetaera nem örvend többnek, mint egy szerelmes asszony. Nem a mámora több, csak az undora. Ez a szegény árnyék is sokat elengedett volna abból, amiért oly igen lenézitek. De elviselte a kurtizán-mizériákat, el a szégyent, a bünt, mindent, ostoba hivalkodásból. Mert a hivalkodás, ez az értelem nélkül való vétek, képessé tesz mindenre, ha egyszer hatalmába ejtett. És mégis, látod, akitől oly undorral fordulsz el, végezetül még a hiuságát is meg tudta tagadni, hogy ne vétsen azoknak, akiknek csak szégyenét köszönhette. Ha nem volt szép az élete, szép volt a halála.

Igy beszélt Szent Ágoston, mert Szent Ágoston szeretett értekezni. Már senki se hallgatta, mert ez az értekezők sorsa.

Bocsánat ezért a kis misztériumért – (vagy ha ugy tetszik: misztifikáczióért) – a melyben profán gondolatokat tulajdonitok a legendák tisztes alakjainak. Távol van tőlem minden impietás. De, gondoljunk bár az égiekre, mindig a földön maradunk. Heine beszéli, hogy a mikor Grönland lakóit dán misszionáriusok keresztény hitre akarták tériteni, a grönlandiak megkérdezték: vannak-e a keresztény mennyországban -225- fókák? – s mikor a téritők megvallották, hogy odafenn nincs fóka, a derék éjszakiak kijelentették, hogy a keresztény vallás nekik nem konveniál, mert ők fóka nélkül nem egzisztálhatnak. Mindnyájan olyanformán vagyunk, mint ezek a grönlandiak: ha a természetfölöttiekről, vagy a morál nagy kérdéseiről beszélünk, a fókáinktól nem tudunk szabadulni.

Ugyancsak Heine, leghiresebb versei egyikében megemlékezik egy Rose Pompon-ról is, mint riválisáról annak a Pomare királynőnek, aki ugy tánczolt a Mabilleban, mint a hogy Herodiás leánya tánczolhatott a keresztelő fejéért… A Pomare románcza 1848 és 1851 között keletkezett: ami Rose Pompon-unk csillaga ugyanakkor tünt fel. Azt kell hinnünk, hogy Heine csakugyan ő rá gondolt, s nem ugy véletlenül „költötte“ ezt a nevet.

Bármint legyen, abban a halhatatlanságban, amelyet Heine adott Rose Pompon-nak, kevés a köszönet. A költő ugyanis, Pomare nagyobb dicsőségére, nem nagyon szépeket mond róla. Különben a Rose Pompon hire későbbi keletű. Az államcsiny után kezdett nagyobb szerepet játszani; s virágkora a második császárság első éveire esik. Előbb Céleste Mogador, majd maga a „Badinguette“ volt a riválisa; a hagyományok szerint sokkal elegánsabb jelenség és sokkal jobb lélek volt, mint a versenytársai…

A mit élete utolsó korszakáról tudunk, az majdnem meginditó. Vénségére bele bomlott valami Alfonz urba; feleségül ment hozzá, s ez a gavallér elemelte az egész vagyonát. Azután hiába próbált akármit; beköszöntött hozzá a balszerencse. (Mert mindegyiknek ez a vége; Lola Montez egy király kedvese volt, mégis nyomoruságban kellett meghalnia.) Egy szép nap kidobták a lakásából, s mikor télviz-időn betegen támolygott -226- az utczán, az utczagyerekek részeg banyának nézték és megdobálták. A megtérés mindig ilyenformán szokott kezdődni; világos, hogy egy kolostorban talált menedéket. Olyan szelid volt a beszéde!… az apáczák elnézték neki, hogy fölszedte az apró széndarabokat, s utolsó napjaiban is szépitgette velök a szemöldökét. Utóbb már csak az ájtatosságnak élt. A halála előtt való nap fölkelt ágyából, s elégette a leveleit; senkit se akart kompromittálni.

S aztán megint elköltözött egy „utolsó mohikán“. Mert, ki ne venné észre, a mi időnknek egyik érdekes sajátsága, hogy nincsenek többé hires hetaerák. Az Aspasiák, Lais-ok, Phrynék, az alexandriai Thaîs-ok stb. befejezték világtörténelmi szereplésöket. Mert a Cléo de Mérode-ok s a Liane de Pougy-k se fényüzés, se ragyogás dolgában nyomába se léphetnek elődeiknek: a Lola Montez-eknek és Rose Pompon-oknak. Ezek nem a szépség királynői, csak olyan köztársasági népszerüségek. A második császársággal megbukott a szépség dinasztiája is. Hogy mért? Mert nincsenek többé esztelen Maecenás-ok. A költőkirályok, milliomos festők, s pompában élő hetaerák eltünnek a Maecenásoknak nevezett utolsó bölényekkel; az Ariostóknak Estei Hippolitokra volt szükségük, Pinturicchio és Lionardó de Vinci csak VI. Sándor és Borgia Caesar udvarában nőhettek nagyra s a Phrynéknek a zsarnokság őrült luxusa kellett. S nem lehet tagadni, hogy a romlottságnak ezekben a korszakaiban a szépség bizonyos piedesztálon állott; ma, a józanság korában, a szépség rövidáru, s a pogány szerelem nem nagy eszetlenség, csak apró infámia.

KILENCZ KRAJCZÁR.

Egy csavargó megölt egy koldusasszonyt a kilencz krajczárjáért. A hajléktalanok menedékhelyén akarta tölteni az éjszakát; hat krajczár kellett neki. Az asszonynak csak kilencz krajczárja volt. Ha véletlenül tizenkettő van, talán megegyeznek; jut is, marad is. De csak kilencz volt s az asszony, a ki szintén az emlitett El Doradóba vágyakozott, ragaszkodott a tulajdonához. A férfi erősebb volt.

Ez a rémséges eset, a melyhez képest a legsötétebb skót balladák vidám lovag-regék, az embert legelőször a Zola frázisára emlékezteti. Ime, a Bête Humaine! Micsoda vadállati önzés, a mely kilencz krajczárnak megfelelő földi javakért halálra késel egy másik embert, a ki nem is az elnyomók közül való, hanem a nyomoruság egy másik osztályosa!

De a legszennyesebb, a legmenthetetlenebb, legbaromibb bünnek is van egy burkolt része, a melyet a frazeológia kényelem-keresői az érem tulsó oldalának szoktak nevezni. A kinek szivében az Irgalom száraz kórója véletlen kivirágzik, az irtózat önkéntelen felkiáltása után, nem nyomhatja el magában a szörnyüködést: „Micsoda nyomoruság!“ A lelkiismeretnek is van egy 92-ik paragrafusa.

Micsoda nyomoruság! A mely a hajléktalanok menedékházának nyolcz óráig tartó, átkozottul mérsékelt -228- kényelmét olyan nagy jónak tartja, a miért érdemes ölni, rabolni, elvenni életét annak, a ki velünk egy sorban, a mi lánczunkhoz kötve vándorol e földi téreken, a szélben, a fagyban, a vigasztalan éjben! Elvenni életét a czimboránknak, szembeszállni a Nemezissel, odaadni a holnapot, a holnaputánt, egy egész életet, mindent, a mi ezután következik! Egy fütött nagyteremért, a hol százan melegednek, nem éppen olyan ágyban, a minőben Augustus aludt, de türhető vaczokban s abban a reménységben, hogy: holnap reggel ingyen kapják a levest!

A hajléktalanok menedékháza semmiesetre se állja ki a versenyt a nagyuri kaszinóval. Neszfogó szőnyegek, gobelinek és japán paravent-ok nincsenek benne; nincs villámos világitása, s vendégei nem kapnak Inclan- és Morales-szivarokat. Mégis milyen Arkádiának tünik föl az éhező és fázó vadállatok előtt! A fedél, a meleg, reggel tápláló leves; még meg is mosdatják az embert!

Nagyon vegyes társaság találkozik ott; vegyesebb, mint egy irodalmi társaságban. A társadalom összes hajótöröttjei; elkracholt exisztencziák, hajdan kaczér pepitanadrágok s a valódi, a törzsökös, az igazi nyomor, a mely evégre született!

S a szegény éhes sakálok ugy vágyakoznak belé, mint a hogy egy gazdag parvenü vágyakozik a Jockey-klubba!

A gazdag parvenü-k valahogy csak belenyugosznak, ha az ő palotájukat bérlő társaság nem akczeptálja őket; de könnyü nekik! Marad némelyes vigasztalásuk. Az éhes sakálok nem nyugosznak bele, ha El Doradójuk zárva marad előttük. Látnivaló, hogy inkább készek mindenre a világon.

De hát miért kasztokat csinálni a szenvedők és -229- nyomorultak között? Miért sorompókat állitani a szigorubb és szennyesebb nyomoruság elé, mikor csak a nyomoruságban van az igazi egyenlőség? Szóval, miért ez a hat krajczár belépődij a hajléktalanoknál?

Szó sincs róla, ez a hat krajczár nem arra való, hogy a jótékony intézmény költségeit legalább némi részben fedezze. A hat krajczár belépő dijat csak elvből követelik. Ennek az entrée-nak morális czélzata van, javitani akarja az elzüllötteket s a jótétemény fejében valami csekély munkát követel tőlük; hogy keressenek valamit, nem annyira a jótékony intézetnek, mint inkább maguknak.

Egy koldusasszonynak, a kinek kilencz krajczár volt a vagyona, meg kellett halnia azért, mert ez az elv erkölcsöt akart javitani.

De hát megérdemel-e egyetlen egy életet is, a mit ez az elv az elzüllöttek erkölcsén javitott? Aligha. Mily ábránd, megjavitani akarni a legsötétebb, a legexotikusabb nyomoruságot!

A nyomoruságot nem lehet javitani. Kettő közül egy; vagy elzárkózunk előle (ha tudunk), vagy segitségére sietünk, de – föltételek nélkül. Nem lehet alkudozni ebben a kérdésben még a morállal se. Ha ugy véljük, hogy az irgalmassággal magunknak tartozunk (s ez az egyetlen helyes álláspont) gyakoroljuk az irgalmasságot fentartás, entrée és hat krajczár nélkül.

A MAHARADZSÁK.

Elül jött a szindia, a gwaliori maharadzsa, a ki három millió léleknek parancsol. Turbánját egészen elboritották a brilliánsok; karján széles, brilliáns karkötőt s hátán pajzsot viselt, a mely ragyogott a sok drágakőtől.

A szindia után a dzsépuri maharadzsa következett. Testét aranyszövet fedte; ékkövektől tarka turbánja értékre fölért több, kisebb birodalommal.

– Száznegyven ősöm van. A száznegyvenediknek maga a napisten volt az apja.

A dzsépuri maharadzsa után az idari maharadzsa vonult be. Tetőtől talpig selyemben volt, s ha diónyi ékköveit nem tekintjük, kövér és idős bibornoknak néztük volna őt.

– Én vagyok a radzsputánai oroszlán, Sir Pertab Singh avagy Robin pajtás. Az indiai határon és Kinában nem minden dicsőség nélkül csatáztam a brit birodalomért.

És jöttek sorra, az indiai Akhilles nyomában, a többi maharadzsák. Agamemnonjuk: a kucs-bihari maharadzsa, a fejedelmek fejedelme, a kinek családja negyvenezer év óta uralkodik Kucs-Biharban, továbbá két Ajax: a kolhapuri és bikaniri fiatal maharadzsák, a kik Londonban nevelkedvén, teljesen elangolosodtak.

Megjelent végül maga Ras Makonnen is, oroszlánsörényből készült, rettentő fejékben. Nyomában tolmács lépkedett, a ki izzadva czepelte a nagy Ras aranypajzsát és hatalmas, görbe kardját.

– A maharadzsák maharadzsája én vagyok. Én még oda se megyek magam, a hová a királyok is gyalog járnak; oda is ezt a tolmácsot küldöm!

Azután elővette nóteszét, felolvasta a névsort, s konstatálván, hogy a maharadzsák közül senki se hiányzik, kiadta a rendeletet:

A mire természetesen azonnal hoztak vadat, halat, s mi jó falat, szem, szájnak ingere. A napistentől -232- származó maharadzsák kinyalták tányérjukat; a két fiatal és tanult maharadzsa felsőbbséggel mosolygott. Ras Makonnen egy jól irányzott rugással utasitotta rendre tolmácsát, a ki tulságos buzgalommal látott hozzá, hogy a Rast az asztalnál helyettesitse.

Ezenközben a walesi herczeg ő királyi fensége, bár tiz óra már régen elmult, még mindig nem érkezett meg, mert az indiai császárság tekintélye ugy kivánta, hogy a maharadzsák igen sokáig várakozzanak.

– Elő kell vezetni egy tuczat elviselt indiai alkirályt, hogy a vendégeket mulattassák. A szindiát ezenkivül a Westend hat leggazdagabb bankárja, a napisten unokáját a cambridgei érsek, a radzsputánai oroszlánt két hadtestparancsnok, a kucsbihari negyvenezer esztendős nemest egy Northumberland, egy Douglas és egy Norfolk, Ras Makonnent két bengáliai tigris, egy tuczat leopárd és ugyanennyi vadmacska, a két Londonban élő fiatal maharadzsát pedig huszonnégy, fehér ruhába öltözött matróz szórakoztassa.

A társalgás csakhamar élénkké vált, s Ras Makonnen tolmácsát, a ki mulattatóan tréfált meg egy matrózt és egy vadmacskát, a jelenlévők zajosan megéljenezték.

Hamilton ezalatt kiment, összeszidta az egész felszolgáló személyzetet és igy szólt:

– Felköttetem a lordmayort, mert ez már mégis szemtelenség! Megmondtam, hogy mikor a maharadzsák bevonulnak, a zenekar a „Tannhäuser“ zarándok-kórusát játssza! És mi történik? Mialatt a Maharadzsák bevonultak, a zenészek a „Szép Helená“-t kezdték játszani, s a királyok marsát adták elő, Ras -233- Makonnen megjelenésekor pedig áttértek a „Gerolsteini“-ra, s „A kardot, a kardot!“ – játszották el!

– Bocsánat, Sir, de tévedés van a dologban! A programm ugy szólt, hogy „Tannhäuser“-rel, nevezetesen: az indulóval, ő királyi fensége bevonulását üdvözöljük. S ha a maharadzsák bevonulása alkalmával könnyedebb zene szólalt meg, ez a fejedelmek kifejezett óhajára történt; ők ugyanis a főpróbán, a komolyabb zene hallatára, a kolhapuri és bikaniri fiatal maharadzsák tolmácsolása utján kijelentették, hogy a zenekar hagyjon fel már végre az instrumentálással, s az ünnepies aktus alatt játsszék valami értelmes dolgot.

Végre tizenegy óra felé megjelent a walesi herczeg. A zenekar rázenditett a „Tannhäuser“-indulóra, Wagner Richárd vagy kétszer megfordult sirjában, s mig a zene szólt, az indiai császár helyettesitője elfoglalta székét egy emelvényen. Hamilton erre elővezette a vendégeket, s bemutatta őket a herczegnek. Az indiai fejedelmek félkörben állva, egyszerre hajoltak meg, nehogy a tisztelgésből később rangelsőbbségi viták és pofozkodások keletkezzenek.

… Ez az ünnepies jelenet, melynek keleti szinei a Jókai szivárványos tollára volnának méltók, a Whitehall-utcza sarkán levő Indiai Hivatalban folyt le, akkor, a mikor VII. Edvárd angol király megkoronázását a király megbetegedése következtében el kellett halasztani. Londonban ugyanis ekkor rendre megtartották a tervezett kisebb ünnepségeket, hogy az előkészületeknek és költségeknek legalább egy része ne veszszen kárba. Igy a kanadai diadalivet minden este kivilágitották, -234- s a koronázásra érkezett indiai fejedelmek fogadtatási ünnepét is megtartották. A maharadzsákat, India beteg császárja helyett, fia, a trónörökös fogadta, a ki elé Lord Hamilton, India államtitkára vezette a tisztelgő keletieket. Az Indiai Hivatal palotájának udvarát ez alkalomra gyönyörüen feldiszitették. A márványoszlopokat folyondár s más kuszónövények lepték el; a falakat, folyosókat, sarkokat, fülkéket pedig a legremekebb virágokkal s délszaki növényekkel rakták tele. Az udvar fölött vásznat feszitettek ki, mely a kék indiai eget ábrázolta ragyogó csillagaival; ezeket a ragyogó csillagokat persze izzólámpák pótolták. Nagyon ritkán lehet fényesebben, szinesebben öltözött, rendjelekkel és brilliánsokkal csillogóbban diszitett embertömeget látni, mint a milyen ott szorongott. De az egyenruhák, a rendjelek és a hölgyek gyémántékességeinek fényét messze felülmulta az indiai fejedelmek pompája.

II.

Az ünepség után a maharadzsák nem akarták fejöket álomra hajtani. A különféle nyugati italoktól feltüzelve álmatlanságot éreztek, s elhatározták, hogy egy kicsit meghosszabbitják az éjszakát.

Az ige testté vált. A maharadzsák átöltöztek; levetették diszeiket s matróz-ruhát öltöttek magukra. Ras Makonnen oroszlánsörényből készült fejékét czilinderrel cserélte fel, s a szindia, minden eshetőségre készen, vastag bugyellárist vett magához.

Reggeli három órakor a Southwark egy borozójában találjuk őket – hogy a régi novellisták kedves fordulatával éljünk. – Az asztalon több üveg whisky; és Ras Makonnen már az asztal alatt. Mellette hü tolmácsa -235- és hü czilindere. A többiek még az asztalnál ülnek és búsulnak.

– Negyvenezer év óta nem volt ilyen kevés pénz a világon – szólt a kucs-bihari maharadzsa.

– Hja – szólt a szindia – rossz időket élünk, rossz csillagok járnak! – Egyre több a maharadzsa s egyre kevesebb az adófizető. Ha arra gondolok, hogy már csak három millió léleknek parancsolok s hogy nemsokára, meglehet, csak harmadfél millió léleknek fogok parancsolni, megfájdul a gondtul a fejem.

– Ennek a vallástalanság az oka – jegyezte meg a dzsépuri maharadzsa. – A mig az emberek hittek a napistenben, az asszonyok alig győzték szülni az adófizetőket. „A napisten majd csak eltartja őket!“ gondolták magukban. De most már nem hisznek semmiben, s mindenféle istentelenségre gondolnak, hogy minél kevesebb adófizető szülessen.

– Inkább talán az az oka – vetette ellen a kolhapuri fiatal maharadzsa – hogy hátra maradtunk a tudomány ügyében. Én jelenleg a tudományt tanulmányozom, s ha Brahma is ugy akarja, ki fogok találni egy gépet, a melynek segélyével mesterségesen annyi adófizetőt állitok elő, a mennyit akarok.

– Nem ér semmit – szólalt meg a radzsputánai oroszlán. – Nekem hiába beszéltek hitelről, bankról, s nem tudom micsoda uj masináról, én csak a régi maradok, azt mondom, hogy: minél több ellenséget vágok le, annál kevesebb száj kér enni s annál több a zsákmány.

– Ma már nem igy szerzik a vagyont – szólt kissé megvető hangon a bikaniri maharadzsa. – A pénzt a mai világban tudósok teremtik elő semmiből, vagy rongyos papirból; tudósok, a kiket bankároknak neveznek. A baj csak az, hogy ezt a tudományt ma -236- még kevesen értik. Igyekezzünk minél több ilyen tudóst szerződtetni, s ezek a rizskását is gyémánttá változtatják.

– Nem bizom én a tudományban – kételkedett a napisten unokája. – Ha a tudományt beereszted a házadba, a gyémántjaidból is rizskása lesz, és még jó, hogyha rizskása.

– Bizony én is az adófizetők mellett maradok – fejezte be a vitát a szindia. – Ez egyszerü, de biztos.

– Irja fel, a mi volt; majd megfizeti az indiai császár – szólt a kucs-bihari maharadzsa, azzal az utánozhatatlanul fönséges mozdulattal, mely negyvenezer év óta öröklődik családjában, s mely még hatvanezer évig fogja számukra fentartani a trónt.

III.

– Kerek harminczezer fontba, Sir, vagy hogy szokásom ellenére osztrák pénzben beszéljek: háromszázötvenezer forintba; a krajczárokat nem tudom könyv nélkül.

– Nem is olyan sok – jegyezte meg Hamilton. – A festett indiai égen csillagokat szimuláló izzólámpák igen izlésesek voltak.

– Nagyon örülök, Sir, hogy szerencsés voltam megelégedését kivivni. -237-

– Remélem, nem kell figyelmeztetnem, hogy ezt a kis költséget vesse ki adóban India egész területére.

– Már megtörtént, Sir. Ime az előirányzat. India ezt a háromszázötvenezer forintot egy év alatt fogja megfizetni. Tekintettel az egyre növekvő éhinségre, úgy számitom, hogy ennek következtében India területén a jelen évben tizezerrel több ember fog éhhalállal mulni ki, mint a mult esztendőben. Sajnos, hogy ismét csökkeni fog az adófizetők létszáma…

– Sebaj. Anglia elég gazdag és hatalmas, hogy oda se nézzen tizezer adófizetőnek.

– A fő az, hogy Ő Felsége, VII. Edvárd király, kiért hő imánk száll az égbe, meg legyen elégedve.

– S beteg urunkra igen jó hatást fog tenni, hogy az ünnepség ily szépen sikerült. Mondhatom, a festett indiai égen csillagokat szimuláló izzólámpák határozottan csinosak voltak.

JUBILEUM.

Háziur (arcza verejtékével keresi kenyerét): Egy kupon, meg egy kupon, az csak két kupon. Sajnos, nem három.

Inas: Nem, kérem, nem látszik kéregetőnek. Egy cseppet se elegáns. Inkább rongyosnak mondhatnám.

Háziur: (nyugodtabban): Akkor hát lakó, aki házbért fizetni jött. Bocsásd be. (Inas el.) A mai világban az ember nem lehet elég bizalmatlan. Nem szeretem a jól öltözött embereket. Nyájasak, barátságosak, de végül: megszipolyozzák az embert:

Gyászruhás nő (megjelenik a háttérben): Kérem, én vagyok az. A századik. (Látván a háziur álmélkodó arczát): A századik özvegye.

Háziur (tartózkodóan): Kérem, ha én rébuszokat akarok fejtegetni, kimegyek a mücsarnokba, s megnézem a modern müvészek festményeit. Sziveskedjék világosabban szólni.

Gyászruhás nő: Cipőm nem kopott el oly hamar, mint uraságod emlékezete. A házat is el tetszett felejteni?

Gyászruhás nő: A házat, melyet a köruton méltóztatott -239- épittetni… Mikor az alapkövet letették, nagyságod szent fogadalmat tett, hogy gondoskodni fog azokról, akik az épitkezésnél szerencsétlenül járnak…

Háziur: Mit akar velem? Nem látja, hogy beteg vagyok?! Negyvenfokos lázam van, s ön pénzt kér tőlem?

Gyászruhás nő: Azt tetszett igérni, hogy a századik, aki az épitkezésnél szerencsétlenül jár, kap egy kis kárpótlást, vagy fájdalomdijat.

Háziur: Nos, ugy látom, ön kitünően érzi magát. Szebb, mint valaha… Fogadja bókjaimat.

Gyászruhás nő: Én igen… De a szegény férjem! (Sirva fakad.) Tegnap meghalt a kórházban.

Háziur (gyöngéd, vigasztaló hangon): Ön még fiatal! Minden ujjára kap egy férjet!… S a mai világban a férjek olyan haszontalanok!… Igazán nem kár értük!

Gyászruhás nő: Hisz ha csak magam volnék, nagyságos ur! De van egy kis fiam, szegényke…

Háziur: S végre is ön erős, egészséges! Szegény, de egészséges! Én pedig oly beteg vagyok! Nem képzeli, mennyire oda vagyok! Lássa, most is negyvenfokos lázam van. A legujabb politikai események végképpen levertek a lábamról. A papirok csak ugy bukfenczeznek lefelé, s én ugy köhögök! Hallgassa csak ezt a száraz köhögést! (Köhög.)

Háziur: Aztán gondolja meg édesem, hogy a férje fel fog támadni! Ha már a feltámadásban sem hiszünk többé, akkor vége mindennek! Dobjuk el magunktól -240- a hitet, nem bánom, de mondja, mi marad akkor számunkra?!… Mi marad, kérdem?

Háziur: S hogy őszinte legyek, kedves férje a századik tót volt, aki balul járt… Mondja, mit mondanának a többi tótok, a kik szintén meghaltak és ingyen? Lássa, lelkem, épülő házamnak épitő állványa már negyedszer dőlt össze; Árvamegyének két vagy három helysége maradt ott, egy jajszó, egy krajczár követelés nélkül! Ilyenek a kötelesség áldozatai! S én nem sajnálom könnyüiemt értük! (Kivesz szeméből egy könycseppet; földhöz vágja, a könycsepp elpattan.)

Háziur: Miért tüntessem ki éppen önt, mikor ők is érdemessé tették magukat a hálámra? Méltán neheztelnének érte. Annak a vakszerencsének, hogy férje éppen a századik volt, ön bizonyára nem akarja hasznát venni!… Amint én ismerem önt, ön nem akar hasznot huzni ebből a puszta véletlenből!

Háziur: Semmi de… Férjünknek a véréből táplálkozni! Fuj, ez nem méltó önhöz!

Háziur: Tanitsa őt munkára. Higyje el, csak a becsületes munka boldogit. Ora et labora. Tanitsa őt meg erre s mindenha áldani fog a tanácsomért.

Háziur: Egy könnyelmü pillanatban!… Mit gondol, mit takaritottam meg az olcsó épitkezéssel? Semmit, ugyszólván semmit. Ha önnek fájdalomdijat -241- adok, jóformán egy krajczár se marad belőle. S ön ilyen csekélységet nem is fog elfogadni!

Háziur: Nem, semmiesetre. Valljuk meg őszintén, az alamizsna megalázó s ön nem fogja megalázni magát semmi kincsért!

Háziur: Ne tegye azt. Lássa, én se ragaszkodom az igéretemhez. Visszavonom.

Háziur: Remélem nem akar ingerelni? Negyvenkét fokos lázam van s ha erre a sok szerencsétlenségre gondolok, oly rosszul érzem magam! Nézze, szédülök… Vizet!… Vizet!…

Háziur: Nem… érzem, hogy belehalok. Ha meggondolom, mennyi szerencsétlenség, mennyi vér, az én házam, az én olcsó, rossz házam miatt! Nem, ezt sohase fogom kiheverni!… (Sirógörcsöt kap s fuldoklik.)

Gyászruhás nő: Vigasztalódjék!… Bátorodjék. Még nincs elveszve minden.

Gyászruhás nő: Ön meg van indulva!… Szive megszólalt!… E szerint remélhetek!…

Háziur: Szivem megszakad a részvéttől, de lehetetlen. Hüdés ért, képtelen vagyok a tárczámhoz nyulni. Érzem, hogy halál fia vagyok, mihelyt megmoccanok…

Gyászruhás nő: Nagyságos ur! Férjemet agyonzuzta az összedőlt állvány s egyik kis fiamat halálra tiporta a villámos vasut, amelynek ön egyik főrészvényese!… -242-

Háziur: Még ez is! Nem, ne folytassa, mert mindjárt megreped a szivem!… Lássa, ilyenek ezek a kocsivezetők! A járókelők felingerlik őket, izgatottan rájuk rohannak: „Térj ki!“ s aztán zsupsz, fizessen a szegény részvényes!…

Háziur: Ne is mondja!… Siratni fogom, amig csak élek! Ugy se élek soká!… Érzem, hogy végórám közelg!… Kérem, tegyen vizes borogatást a fejemre!… Huh, szegény Tamás fázik!… Bolond, megőrülök!…

Gyászruhás nő: (ápolja, mig a paroxismus elmulik): Hála Isten, ő a földé ujra!

Háziur: A másikat? Lássa, erről valami jut az eszembe. (Gyöngéden.) De nem, ne fessük az ördögöt a falra, mert megjelenik.

Háziur: (végtelen gyöngédséggel): Higyje el, kinos erről még csak beszélni is! De mégis… tudja… hisz én nem akartam erről szólani… de ha netalán… Isten ne engedje… a gondviselés ugy kivánná, s a másik kis fiát is eltiporná a villámos vasut, jöjjön el ujra… s akkor… akkor… nem mondom, hogy igérek valamit, de mindenesetre beszélni fogok a barátaimmal!…

Háziur: Ha ugyan még élek akkor!… Mert érzem, hogy már nem soká viszem!… És most Isten áldja meg jó asszony! Menjen, menjen, nagyon is megviselte az idegeimet! -243-

Háziur: Tudja, mit mond Monte Christó? Várni és remélni! Ha, Isten ne engedje, szerencsétlenség érné, gondoljon rám! Ajtóm mindig tárva lesz ön előtt!

GEORGES.

Kevéssel a párisi nagy bazárégés után, mely nyilván sokáig emlékezetes fog maradni, Georgesnek igen sajátságos napja volt. Reggel, hét óra tájban, felöltötte az ünneplő ruháját, elsétált a belügyminiszteriumba s megállapitotta, hogy gyalog járni Párisban igen különös és igen élvezetes dolog. A minisztérium előtt kissé tétovázott; végre is bátorságot meritett a zsebében levő irásból, s megkérdezte a portást, merre lehet bejutni a tanács-terembe. A portás, a ki, mint minden pinczér és kapus, kiváló emberismerő, azonnal észrevette, hogy a „mentők“ egyikével van dolga; nem mozdult, de egy méltóságos szemhunyoritással tudtára adta Georgesnak, hogy hol tapogatózzék. A kocsis bement, de mint kocsis, többé nem jöve ki.

Odabent ugyanis az történt, hogy Georges kocsist, Jean-Baptiste Georges-ot, a nép fiát, felavatták a becsület-rend lovagjává. A belügyminiszter, gyönyörü beszédet mondott az egybegyülteknek; s egyebek közt lelkesedéssel emlitette, hogy Francziaországot nem érheti olyan gyász, a melynek ne volna egy-egy vigasztaló, lélekemelő momentuma. Aztán felolvasta a jutalmazottak névsorát, azoknak a nevét, a kiket a prefektura arany és ezüst medáliára, vagy legalább is „mention honorable“-ra tartott érdemesnek. Végül átadta Georges kocsisnak a becsületrend szalagját, s megcsókolta -245- a derék embert mind a két orczáján. Majd értésére adta az ünneplő közönségnek, hogy Georges kocsis, valamint Troch istálló-szolga, a kit, éktelen szerencséjére, a kezelő hivatalban összetévesztettek Georges-szal, egy-egy trafikot kaptak, érdemük jutalmául.

A miniszter lelkesedése átragadt az egész közönségre, s boldog volt, a ki Georges-ot homlokon csókolhatta. A mentők között volt néhány kisasszony is, de a miniszter és a polgármester illendőség-érzetből, megmaradtak Georges-nál, s példájokat követték az összes egybegyültek. Georges ugy találta, hogy egy miniszter csókja távolról se olyan élvezetes, mint azoké a lányoké, a kik a Boulevard Rochechouart-on szaladgálnak, de nem ért rá erről a témáról gondolkozni, mert egy rövid félóra alatt mintegy ötszázan csókolták össze-vissza, nők és férfiak, aggok és serdültek.

Délután Georges és társai közül vagy harminczan, a Figaro vendégei voltak. A Figaro találta ki, hogy a mentőket jutalom és ünneplés illeti; ezt a sikeres ötletet meg kellett köszönniök. A Figaro nagyon szivesen fogadta a derék embereket, s a Rue Drouot összes pezsgős palaczkjait megnyittatta tiszteletükre. A mentők soha se voltak ilyen nagy urak; senki se kérte számon tőlük, mi az ördögöt mentettek ott közel háromszázan?! Ellenkezőleg azt kérdezték tőlük, miért jöttek csak harminczan? – „Ej, jó uraim – felelt az egyik mentő – nem igen ismerjük egymást. Csak véletlenül voltunk ott…“

A história nem tud többet. De nagyon valószinü, hogy Georges és harmincz kemény vitéz a Figaro estélye után nem siettek haza. Alighanem betértek egy barátságos csapszékbe, a hol számos poharat üritettek egymás jólétére. S mivel a legderekabb embereknek -246- is vannak hébe-hóba gyenge pillanataik, százat tehetünk egy ellen, hogy Georges (Jean Baptiste) és Troch (Sebastien), Francziaország legujabb trafikosai, másnap egy kis fejfájással ébredtek.

A Figaro egyik kancsal tudósitója ugy vette észre, hogy Georges (Jean Baptiste), a becsületrend lovagja, kissé ijedt arczczal állotta ki ezt a lélekemelő szertartást. Mintha nem értené, hogy mi történik vele. Mikor a miniszter pofon csókolta, gyanakodva nézett körül a teremben; s a bizalmatlansága csak növekedett, mikor látta, hogy a miniszter után tizenkét komoly ábrázatu és láthatóan előkelő hivatalnok következik. De az alkalmazkodás minden élő lény alap-tulajdonsága s a derék Georges nem lázadozott. Megadta magát sorsának s nemsokára ugy volt a csókolózással, mint a Háromcsőrü kacsa polgármestere a lovaglással: nem tudta abbahagyni. Még az utczán is folyvást csókoltatta magát; egy óra alatt belétörődött, hogy szájról-szájra adják.

Orczáján mindazáltal megkövesült a hüledezés. Annak az ijedtségnek a kifejezése, hogy „Mit akarnak ezek?!“ S főképpen: „Mit akarnak velem?!“ Igy nézhetett Vandára Fritz, a közlegény, mikor értésére adták, hogy a gerolsteini nagyherczegnő bolondul érte, s ugyanezzel a félig rémült, félig bamba arczczal bámulhatott maga elé Aladin, midőn kinyilt előtte a kincses barlang, s a szellemek szolgálatra készen ugrottak eléje:

Mert egyet gondolhattak mind a hárman: Fritz, Aladin, s a becsületrend kocsisa. Valami ilyenformát:

– Az bizonyos, hogy fene gyerek vagyok. De mi -247- az ördögöt tehettem, a mivel igy meghóditottam a magasban lakókat?!

A Paul Bourget hősei egy-egy ábrándos séta vagy tiz sornyi levél megirása után nyolczvan usque száz lapot szoktak elmélkedni; minden nyúlfarknyi cselekvés annyira kimeriti őket, hogy utána égető szükségét érzik az elmélkedésnek. S elképzelem, hogy Claude Larcher, ha véletlenül ama vicomte-ok között volt, akik a katasztrófa idejében botjaikkal vertek maguknak utat a regényhősnők rémült tömegében, Claude Larcher azután még vagy két hétig rendkivül érdekes dolgokról elmélkedett. Teringettét, ez már cselekvés volt! Az ilyen tiz perczek után lehet egy-két lapnyit moralizálni!…

Georges (Jean Baptiste) ellenben aligha elmélkedett sokat a katasztrófán. S ha egyáltalán elmélkedett valamin, bizonyára a trafik, az uj vállalkozás, járt a fejében. Mert Georges az egészséges emberek közé tartozott; ha nem az, bizony soha se érdemli ki egy miniszter csókját. És világos, hogy a veszedelem pillanatában se okoskodott. Nem vetett számot az eshetőségekkel: egyik oldalon a tüzhalállal, másfelől a becsületrenddel, a belügyminiszter és a lelkesült tömeg csókjaival, a trafikkal s mindazzal, a mi e földön jó és kellemes. A perspektiva nem volt biztató, és Georges, ha egy kissé okoskodik, megelégszik a néző szerepével, hogy majdan unokáinak hatalmas gaszkonádokat füllenthesen erről a nevezetes napról. De Georges nem volt okos; Georges cselekedett. Nem heroizmusból, hanem ösztönből, a szokás hatalmánál fogva. A szegény emberek, a kicsinyek és alacsony sorsban lévők, annyira hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy a hol -248- valami elvégezni való van, azt nekik kell elvégezniök, hogy Georges nem tehetett máskép. S talán meg is esett a szive a szerencsétleneken. Mert mért ne legyen szive a kocsisnak? A vicomte-ok ezt az egyet soha se vitatták el a negyedik rendtől.

Vajjon megnyilatkozik-e valaha Claude Larcher, vagy a szalónok egy más lélekbúvár-moralistája annak a szörnyü tiz percznek a „benyomásai“-ról? Ha igen, vallomásaik bizonyára érdekesebbek lesznek a Barthou miniszter ékesszólásánál. Nem tudni, minő szerep jut Georgesnak ezekben a várható vallomásokban; valószinü, hogy Claude Larcher a legjobb esetben sem fogja ugy méltányolni, mint a hogy Barthou miniszter tette. Mert hogy tiz vagy husz emberrel több vagy kevesebb pusztul-e el abban a nérói szinjátékban, az a dekadens bölcselőnek már mindegy. De micsoda szürke khaos ez az egész dekadens bölcselet s mennyivel inkább megérdemli Georges (Jean-Baptiste) a trafikját, mint Claude Larcher, a mi csodálatunkat! Az a hölgy, a kinek a Jean Goujon-utczai katasztrófáig mindenki csak ilyen hangon hizelgett: „Ah, quel mot prononcez-vous, marquise, et quel dommage!…“, s a kit a Cruelle enigme vagy a Mensonges valamelyik érdekes alakja menekülés közben leütött a botjával, bizonyára olyanformán fog gondolkozni, mint Barthou miniszter: minden okoskodás csak álom, koronkint szép, legtöbbször rossz álom, mig a cselekvés: élet.

A SZERENCSE-MALACZ.

I. A klubban.

(Délután két óra. A „Szerencse-malacz“ première-je után való nap. Füst.)

Egy haragos úr hangja: No, uraim, megnéztem tegnap a „Szerencse-malacz“ czimü franczia bohózat első előadását… hát ez, kérem, mégse járja; ez egyszerüen gyalázat!

A haragos úr: Igenis, egyszerüen gyalázat, hogy ennek a darabnak ez előadásait megengedték! Én már sok disznóságot láttam, uraim; azt mondhatnám, hogy: disznóságok közepett őszültem meg, de a „Szerencsemalacz“-nál alávalóbb, szemtelenebb, czudarabb, menthetetlenebb, hitványabb trágárságot se nem láttam, se nem hallottam, még csak nem is olvastam!

A haragos ur: Ez, uraim, nem „Szerencsemalacz“, hanem szerencse-disznó, szerencse-sertés, szerencsemangalicza, szerencse-yorkshire-i, szerencse-vadkan! Van benne többek közt egy jelenet, a mikor a szerencse-malaczot kezébe adják egy öreg kisasszonynak: hát, kérem, ennél a jelenetnél galádabb pocsékságot emberi fantázia nem tud kieszelni! Zsandárokat láttam elpirulni a jelenet láttára, s a szinházi tüzoltó kijelentette, hogy tegnap kénytelen volt állomáshelyét elhagyni, mert a szégyentől arcza lángba borult. -250-

Egy fiatal ur (kételkedve): Ezt már sok darabról hallottam, s mikor aztán elmentem a darabot megnézni, ugy jártam, mint azokkal a leragasztott szélü könyvekkel, a melyekkel élelmes németek csapják be a kiváncsi diákokat.

Egy másik kételkedő: Az a szinházi tüzoltó tulságosan szemérmes egyén lehet.

A haragos ur: Hát én erre azt mondom önöknek, uraim, hogy közhuszárok, a kik egész életüket az istállóban töltik, ennek a darabnak a láttára a fejöket csóválnák! Mit mondok? Az állatkerti majmok felháborodnának, ha ilyen aljas látványosságokkal traktálnák őket!

Egy után-gondolkozó: A páviánok közül is csak az urak gyönyörködnének benne. Szó sincs róla, uraim, Akárki barátunknak igaza van: a „Szerencse-malacz“ olyan darab, hogy ha egyszer a majmoknak is szinházuk lesz, ezt a darabot mint az első klasszikus művet, mely az ő ízlésöknek megfelelt, a majom-szinészek elő fogják ásni.

A kételkedők egyike (a kinek ez a vélemény imponált): De hisz akkor ez nem közönséges ocsmányság lehet!?…

A haragos ur: És én azt kérdem: hol van a rendőrség, mely ezt a darabot elő engedi adatni, holott a közerkölcsiség ily sulyos megsértését, mondhatnám: arczulütését a legszigorubban kellene megtorolnia? Hol azok a tényezők, a melyeknek a szinház tisztességére őrködnie kellene? Hol a törvényhozás, melynek gondoskodnia kellene róla, hogy az efféle galádságok elől a szinpad örökre el legyen zárva?

A haragos ur: Ha meg akarja nézni, siessen, mert nem hiszem, nem hihetem, hogy a darab előadását be -251- ne tiltsák. Ha az emberekben megmaradt a szemérem egy utolsó szikrája, a betiltás nem maradhat el.

A fiatal ur (a klubszolgához): János, van még jegy a „Szerencse-malacz“ mai előadására?

A kételkedő (a kit az előadott érvek teljesen megingattak): Nekem is egyet.

János: Annyi már nincsen. Hanem szolgálhatok az „Orleansi szüz“ előadására… Ebből még van huszonnégy.

János: Volna még kettő a „Szerencse-malacz“-ra is, de ezt Akárki ur már lefoglalta.

A haragos ur (kissé megzavarodva): Igen, de a felháborodás, a melylyel a première-ről nyilatkoztam, felköltötte a kiváncsiságát… izé… szóval, meg kellett igérnem, hogy szerzek két jegyet…

Második játékos: Ej, önt már nem érdekli a dolog… megnézheti, másodszor, később is… holnap vagy holnapután… de engem nagyon kiváncsivá tett… s hátha csakugyan betiltják a darabot?!

A haragos ur: Sajnálom, de éppen azért nem mondhatok le a jegyeimről. Hanem küldjön el a szinházhoz. Ott talán még kap.

Az után-gondolkozó: Mit képzel? Ilyen disznóságra! Már délelőtt elfogyott minden jegy. Csak hordároktól kapni, persze ázsióval.

Második játékos: Ez is csak velem történhetik meg! Egyszer akarok szinházba menni, s akkor se kapok jegyet. -252-

Második játékos: János, ha el nem takarodik az oleansi szüzzel!… (János nem várja meg a mondat befejezését.)

A haragos ur (már egy másik csoportnál): Mondom, uraim, hogy a „Szerencse-malacz“ gyalázatosabb, mint Casanova! Az embernek arczába szökik a vér… Ennek a jámbor, birkatürelmü budapesti közönségnek mindent le kell nyelnie, amit az üzleti élelmesség bead nekik… Másutt meglincselnék az igazgatót, aki ilyen dologgal mer előállani, de a jó budapesti közönség csak tür, tür, tür… s bárányszelidséggel szenvedi el, hogy a legképzelhetetlenebb ocsmányságokat vágják a fejéhez… (Végképpen elreked. A füst elnyeli az egész csoportozatot.)

II. A szinháznál.

Igazgató: Ez már aztán kassza-raport! Még csak egy karzati jegy se maradt meg. Hát a lapok? Mit irnak?

Titkár: Hogy a darab nem is annyira malacz, csak: szerencse. A „Szerencse-malacz“ szerinte nem is olyan disznó… azt irja: látott ő már különb dolgokat is.

Igazgató (felháborodva): A „Szerencse-malacz“ neki nem elég disznó? Na, hát ez arczátlanság! Az ember megtesz minden lehetőt, nem kimél költséget, fáradságot… (Kitörve.) De hát mit akar még ez az ember?

Titkár: Sohase törődjön vele. Nincs az az égi szent, aki ezt az embert ki tudná elégiteni. A fődolog az, hogy a többiek jól irnak. -253-

Igazgató (kezét dörzsölve): E szerint ön bizonyosnak tartja a száz előadást?

Igazgató: Mit ir Taglósy? Neki olyan erélyes, meggyőző stilusa van… gorombáskodni ma csak ez az egy ember tud az egész sajtóban.

Titkár: Azt irja, hogy a „Szerencse-malacz“-ot csak egy gorilla irhatta. Sok jó megjegyzés van a czikkében, de csak egyre emlékszem. Azt ajánlja, hogy a felvonásközökben gyujtsunk meg néhány kapuczinus-füstölőt, hogy legalább a felvonások elején tisztább legyen a levegő. Szól aztán a párisi kloákáról, stb.

Titkár: Mond jobbakat is. Igen… most jut eszembe. Azt mondja, hogy a ki a „Szerencse-malacz“ után nem vesz gőzfürdőt, azon egy hétig meg fog érezni, hogy hol járt…

Igazgató: Mindig mondtam, hogy neki van a legtöbb érzéke a finomságok iránt. Rám nem tesz megjegyzést?

Titkár: De igen. Azt irja, hogy a főváros vállalkozója nem tud annyi szemetet elhordatni, mint a mennyit ön hozott be az országba.

Igazgató: Hallgassa meg imáját a kegyes ég!… Igaz, benne van a kritikában az, hogy az emberek verekednek a jegyekért?

Igazgató: Akkor irjon erről pár sornyi jelentést a -254- lapoknak. Hogy két hordár összeverekedett a pénztárnál s hogy az egyiket a mentők vitték haza. Az ilyet jó minél gyakrabban hirdetni. Hisz tudja, hogy a közönségnek, ha könnyü szerrel juthat hozzá, nem kell semmi, még a disznóság se!…

III. A második előadáson.

(Este háromnegyed kilenczkor. Zsufolt ház. A középső felvonás vége felé. A nézőtéren kaczagástól fáradt hölgyek és urak. A szinpadon a szerencse-malaczot kezébe adják az öreg kisasszonynak.)

A haragos ur (sugva): Ne nevess olyan feltünően! Mit gondolnak rólad az emberek?

Az asszony (ugyanugy): Hát persze, hogy gyalázatos dolog az effélét előadni, de azért nevetés nélkül mégsem állja meg az ember.

Az asszony (a fogai közé szoritja a zsebkendőjét): Hi… hihi… hihihi… hi…

A férj (gépiesen morog): Gyalázat… czudarság… alávalóság… hogy az ilyet nem tiltják be!… (A szinpadon az öreg kisasszony nem tud mit csinálni a szerencse-malaczczal.) Botrány, botrány!… (Önkéntelenül): Hahaha!

A férj: Az más. (Még halkabban): Ne beszélj olyan hangosan! Mit gondolnak az emberek?

Az asszony (szintugy): Azok is nevetnek; mindenki nevet. Azt hiszed, mindenki engem néz? (A szinpadon -255- az öreg kisasszony dühösen dobja el a szerencse-malaczot. A közönség falrengető kaczagásban tör ki; de senki se nevet ugy, mint a haragos ur. Egészséges hahotája tulzeng mindent, mindenkit.) Látod?… hihihi… látod?…

A haragos ur (megadja magát): Gyalázatos, de tagadhatatlanul mulatságos!…

Az asszony (felháborodva): Jaj, én már egészen oda vagyok!… Ha nem szégyelleném magam…

A férj: Az jutott eszembe: milyen kár, hogy otthon kellett hagynunk a gyerekeket! A kedves kicsikék, hogy mulatnának ők is, ha… értenék!

Az asszony: Majd ha nagyok lesznek. Légy nyugodt, ezt a darabot akkor is fogják játszani.

A férj: Mégis kár, hogy a gyerekek számára nem tudnak ilyen mulatságos darabokat irni…

Az asszony: Semmit. Csak nevettem. De most ne zavarj, mert ugy veszem észre, most jön a legjobb jelenet… (A szinpadon az öreg kisasszony eszeveszett szaladgálások után őrült sikoltozásba tör ki, melynek ismét a szerencse-malacz az okozója. A függöny harsogó derültség közepett csukódik össze. (Tapsorkán.)

A haragos ur (hangosan, hogy minél többen meghallják): Hallatlan… Igazán hallatlan!… És ezt a darabot nem tiltják be!… (Gépiesen morog): Gyalázat!… Czudarság!…

AUTOMOBIL-BANKET.

Bécs városába egy sereg ördögszekér robog be, az el nem taposott közönség lelkes hurrá-ja közepett. A Belzebub fajzatjainak látszó fekete alakok leszállnak pokolgépeikről, megmosakodnak, s kiderül róluk, hogy a hadviselés órái után mindannyian igen civilis urak, akik szelid érzelmességgel, sőt némi mélabuval gondolnak a sportélet áldozataira. A fogadó-bizottság, mely grófokból, ujságirókból, sporttudósitókból, s más vidám gentleman-ekből áll, megvendégeli a páris–bécsi automobil-verseny hőseit. Mind hősök ők, mert a kilencvenkilenc dijra csak kilencvennyolcan pályáztak, s igy annak az emberbarátnak, aki a jövő héten utolsónak fog bekullogni, két dij is jut egy helyett. A gratulációkat mindannyian őszinte örömmel fogadják, még azok is, akik csak egy-két bámész parasztot tudtak elgázolni. A pecsenye után megkezdődik a felköszöntők sora, s a hivatalos toast-ok elhangzása után feláll a párisi „Teuff-teuff“ főszerkesztője, egy rosszhiszemüségben megőszült s minden egyébbel megkent vén róka, aki a rövidség kedvéért a Sauvequipeut bácsi nevet vette fel. És igy szónokol:

Sauvequipeut bácsi: Hölgyeim és uraim! Midőn poharamat a franczia-osztrák testvériségre emelem, nem tehetem ezt anélkül, hogy meg ne hajtsam a franczia zászlót az önök nemzeti sportja előtt. Csak teljesen tájékozatlan emberek állithatják, hogy mi e téren tulszárnyaltuk -257- a hős osztrákokat. Mindenkinek el kell ismernie, és én fennen vallom, hogy az önök nemzeti hősei: Attila, Mazeppa és Kincsem báró jóval megelőztek bennünket, ha nem is az automobil-sportban, de a gerelyvetésben, a táv-uszásban és az iskola-lovaglásban. Általában, ahányszor szerencsénk volt találkozni az osztrák szellemmel és ügyességgel, mindannyiszor meg kellett vallanunk elmaradottságunkat. Az 1867-iki kiállitás adta Párisnak a hires bécsi zsemlyét, az 1878-iki a hires bécsi sört, az 1889-iki a hires bécsi pneumatikus órát: mindig volt valami, ami felejthetetlenné tette előttünk az önök kitünő czigány zenekarát. Mi nagyon sokat köszönünk Bécsnek, hölgyeim és uraim. Hunyady Jánosnak, a nagy osztrák orvosnak köszönjük egészségünket, a nagy Janos de Paprikának, az osztrák Brillat-Savarin-nek köszönjük étrendünk reformját, Yokay grófnak, a nagy osztrák szőlőmüvelőnek köszönjük a hires aranyszinü bort, s az osztrák nők mosolyának köszönjük költőink lelkesültségét. Mind e jótéteményekért mi csak két ajándékot hoztunk önöknek cserébe: a mult században: a guillotine-t, a mostaniban: az automobil-versenyt. Kivánjuk, használják mind a kettőt jó egészséggel. Kivánjuk továbbá, hogy a verseny-automobiloknak nevezett csecsebecsékből sokat hozzunk önöknek, ha nem is hozhatunk annyit, amennyi bécsi zsemlyét önök 1867 óta Párisban eladtak s a hány édes, mélabus csárdást az önök czigányaitól tanultunk, akiket úgy szeretünk. Adja az ég, hogy az automobilt még jobban gyümölcsöztessék, mint a guillotine-t, s szeretett sportunk osztrák championjai az elgázoltak koponyáiból legalább is annyi trofeumot gyüjthessenek össze, mint amennyi bécsi zsemlyét önök 1867 óta Párisban eladtak. Mi az önök czigányainak édes, mélabus zenéje mellett -258- fogjuk megsiratni a halottakat, s éltetni a győztes osztrák hősöket! (Perczekig tartó hoch és hurrá.)

Saute-Surlaproie gróf: Hölgyeim és uraim! Midőn a versenyzők nevében megköszönöm a szives vendéglátást, nem mulaszthatom el, hogy egyszersmind annak a jogos kivánságnak is megfeleljek, mely számon kéri tőlünk úti élményeinket. Hölgyeim és uraim! Máris megkisérlették expediczióinkat kicsinyelni és vivmányunk értékét leszállitani. Azt mondják, hogy az olyan automobil-verseny, mely mindössze húsz elgázolást produkál, messze mögötte marad minden eddigi eredménynek. Tisztelt hallgatóim, ez tévedés. Először is; elgázolás és elgázolás között nagy a különbség. Fournier, aki még az elgázolt verebekről is jegyzéket vezetett, mindenesetre nagyobb számokkal tudott előállani. Legyen szabad rövidesen annyit jegyeznem meg e könnyelmü vádra, hogy a mi elgázolásaink becsületes és határozott elgázolások voltak. A félrelökött és sántára rugott vándor-legényeket, a szétröpitett kis-kutyákat, s más efféle tréfákat mi egyáltalán nem könyveltük el. Akit mi egy egész számjegygyel jelöltünk, az becsületesen otthagyta mind a harminczkét fogát. De hadd utaljak ezenkivül a véletlen, a ránk nézve nem kedvező véletlen szerepére. A fátum, vagy hogy teljes őszinteséggel beszéljek, a fatális balszerencse úgy akarta, hogy nappal jóformán csak pusztaságokon, s a népes helyeken csaknem mindig éjjel száguldjunk keresztül. Hadd utaljak továbbá arra, hogy a nép már rendkivül kitanult, hogy ne mondjam: a csalárdságig ravasz. Több helyütt megtörtént, hogy a parasztok tiz lépésnyi távolból rémületet és földbe gyökerezést szimuláltak, s az utolsó pillanatban kaján vigyorgással ugrottak félre előlünk. Az igazi sport-embert azonban -259- az efféle csalódások nem ábránditják ki és nem csüggesztik el.

Legyen; megengedem, hogy rekordunk nem mutatós s a várakozásoknak alatta marad. Mindegy, az eredmény a maga nemében mégis páratlan, s komolyságra minden eddigit meghalad. Az idő-eredményről nem beszélek. Aki Párisból hamarabb akar Bécsbe jutni, szóval, akit csak a kereskedelmi érdek vezet, az üljön az Orient-Express-re. De aki őszinte barátja a férfias sportnak, s aki az akadályok elháritásában annál több örömet talál, minél több áldozattal jár a kedvtelés, az a mi rekordunkat nem fogja kicsinyelni.

De, meglehet, a közel jövő nagyon tul fog szárnyalni bennünket abban, ami az idő-nyereséget és az emberáldozatot illeti. Egyben nem szárnyalhat tul bennünket a legdicsőbb jövő sem. A szenzáczióban való gazdagságot értem. Mily gyönyörü pillanatok, hölgyeim és uraim, mily ragyogó pillanatok!

Meg kell vallanom, némi lámpalázban, vakon, illetőleg: szememet behunyva száguldottam gépemmel, nem törődve azzal, ami utamba kerül. De nem zárkózhattam el a hatalmasabb benyomások elől. Ilyen volt az, midőn egy elgázolt, alantas boszuból zsigereit szórta arczomba. A nyomorult haldokló csak egy pillanatra tántorithatott meg. A következő másodperczben beteges érzelgősségemet leküzdve, a diadal érzetével gazdagabban pöfögtem tovább.

Humoros epizódokban is bővelkedett utam. Igy, többek között, egy megriadt sánta került a gépem elé. Egy isteni másodpercz alatt végigélveztem komikus gyámoltalanságát, ész nélkül való erőlködését és nevetséges kétségbeesését. Végre is gépem alá rohant s valóban nevetnem kellett, midőn láttam, mily ostobául ugrált -260- jobbra-balra, saját érdeke ellenére, bár a szabályszerü jelzéssel még segitséget nyujtottam neki.

Utam legmulatságosabb epizódja azonban a következő volt: A floridsdorfi ellenőrző állomáson enhibámon kivül tulságos sokáig kellett vesztegelnem. Kétségbe voltam esve; többi ellenfeleimtől nem tartottam, de meg voltam győződve, hogy Coupelespieds márki könnyü gépével megelőzött. Amint idegesen sétálok le s fel az állomás előtt, egyszerre egy vakbelet találok az uton. Fölemelem s – képzelhetik meglepetésemet és örömömet – a vakbélen ott látom versenytársam: Coupelespieds márki monogrammját. Abban a pillanatban, amidőn már-már elfogott a kishitüség, a kegyes ég azzal a megnyugtató tudattal lepett meg, hogy legveszedelmesebb ellenfelem immár visszaadta lelkét az alkotónak! (Viharos derültség és lelkes hurrákiáltások.)

Todtentanz báró (a bécsi fogadó-bizottság elnöke): Hölgyeim és uraim! Önök megbocsátják nekem, ha egy kis statisztikát közlök önökkel, nemzeti hiuságból. Párisból kilenczvennyolcz versenyző indult el. Az osztrák határt hatvanhat és fél versenyző lépte át, Bécsbe hatvannégy és háromnegyed versenyző érkezett meg. Osztrák területen tehát mindössze egy és háromnegyed versenyző pusztult el. Olyan eredmény ez, hölgyeim és uraim, melyre Ausztria büszke lehet. Nem hivalkodom s nem fogom folytatólag kiszámitani, hogy elővigyázati intézkedéseink hány életet mentettek meg a sportnak, mindenesetre a tömeg szabad mozgásának rovására. De ha fölemlitem ez ékesen szóló számadatot, legyen szabad örömmel hangsulyoznom, hogy mi osztrákok nemcsak szóval éltetjük franczia testvéreinket. Az isten hozta önöket egészben és részben! -261- (Háromszoros hoch; a francziák lelkesedésökben elhajigálják még megmaradt kezöket és lábukat.)

Egy szőke ifju (jelentkezik szólásra. Amint feláll, minden oldalról ez a kiáltás hallatszik: „Ki az? Mit akar?“ A szőke ifju egy kis szivdobogást árulva el): Hölgyeim és uraim! Olyan illusztris férfiak után alig merek fölszólalni. Az a nép, melyet képviselek, sajnos, még igen hátramaradott az automobil-sport terén. Én magam is csak igen szerény kezdő vagyok, bár lelkesedés dolgában senkinek se maradok mögötte. Meg kell vallanom: soha még csak egy verebet se tapostam el. (Felkiáltások: „Hát akkor mit akar?…“ „Üljön le!“) De legyen szabad hivatkoznom ügybuzgalmamra. Ennek már többször tanujelét adtam, s nem hallgathatom el, hogy kicsiny, de lelkes népemnek e téren én vagyok első uttörője. Érdemekkel nem dicsekedhetem ugyan, de jó szándékokkal igen. Ennek bizonyitása végett hadd emlitsem fel, hogy hazámban soha senki sem bukott ki annyiszor automobilból, mint én. Ami az automobilból való kibukást illeti, bátran elmondhatom, hogy rekordomat a müvelt nyugaton se multa felül senki. (Több felkiáltás: „Bravo!“) S ha önök azt kivánják, hölgyeim és uraim, hogy igéretet tegyek a jövőre nézve, szentül fogadom, hogy jövőre is gyakran fogok kibukni automobilból. Ez nekem nem kerül semmibe, s szivesen okozok örömet önöknek. De ha önök látogasukkal tisztelnék meg népem fővárosát, többet is igérhetnék. Megigérhetném például, hogy népem, a magyarok népe… (Lelkes felkiáltások: „Éljen Holubár! Éljen Ponyatovszky!“)… mondom: a magyarok népe boldogan fog sorakozni az önök zászlaja alá. Ezzenel meghivom önöket Budapestre. Biztositom önöket róla, hogy az utban egyetlenegy… nem, háromnegyed… nem, egy negyed versenyző se fog elpusztulni. Legfeljebb -262- én esem ki ismét az automobilból, de higyjék el, ez engem csak szórakoztatni fog. S a magyarság tárt karral fogja önöket fogadni. Jó nép ez s olyan vendégszerető, hogy a pestist is szivesen látja, csak külföldről jőjjön. Kevesen vagyunk ugyan, mert a football játékban már sokan meghaltak közülünk, de akik megmaradtunk, keleti naivsággal s nyugateurópai ismeretszomjjal rohanunk az önök gépei elé! (Lelkes felkiáltások: „El Budapestre! Éljenek a vitéz csikósok!“) –

A FEHÉR SZEGFÜ.

a hir, hogy Ön Alaskába megy vasutat épiteni, s mintegy három évig nem tér meg családi hajlékunkba, nagy gyermeki szomorusággal töltött el. Exprès bementem a templomba, kérni a jó Istent, hogy Ön e vad vidéken is megőrizze egészségét, s jó üzletet csináljon.

Azt irja, kedves Atyám, hogy mielőtt megindul e nagy utra, tudni óhajtja legközelebbi szándékaimat: mikor megyek vissza Amerikába, igaz-e, hogy férjhez megyek? stb. stb. Gyermeki kötelességtudással felelek minden kérdésére.

A jövő tavaszig semmiesetre se utazom haza; ez az ocsmány vén Európa, nem tudom miért, tetszik nekem. Talán mert olyan régi. Otthon mindene megvan az embernek, de ez a minden olyan uj, mint egy patinátlan szobor, vagy mint egy használatlan czipő, mely még nem alkalmazkodik a lábunkhoz s melyről messzire látni, hogy csak most készült. Az emberek is ilyenek. S nekem, megvallom, csak az imponál, ami megvolt: épület, szobor vagy selyemruhás ember volt már akkor, amikor imádott hazánkból még egy cent se exisztált, s -264- amikor őseink a bőgő majmokkal játszottak „haragszom rád“-ot az őserdők fáinak lombsátorában, a legmagasabb ágon. Én nem áltatom magamat, kedves Atyám. Ha a mi dédapáink páviánok vagy a jobbik esetben az angol fenyitőházak szökevényei voltak, tudom, hogy a Promenade des Anglais-n sétálók közül is sokan, igen sokan származnak gonosztevőktől. De ezeket a gonosztevőket Mandrin-nek, Cartouche-nak, Schinderhannes-nek hivták; az ő őseik is hadi lábon állottak a morállal, de ezek az ősök hires, neves gonosztevők voltak, nem ismeretlen, szerény gazemberek. Otthon, még a pénz is a közelmultat juttatja eszünkbe, s a közelmult… fuj! Itt ellenben az ember közelebb van a régmulthoz, az egyházatyákhoz, a bizanczi császársághoz, a lovagokhoz, akik három napig csatáztak, s mit tudom én mi.

S ha Ön Alaskában lesz, miért sietnék haza? Jonathán bátyám nem szorult rá, hogy bálokkal, reczepcziókkal stb. reklámot csináljak neki; üzletei, hála a Mindenhatónak, rendre sikerülnek, s reklámról gondoskodik ő nélkülem is. Szóval: j’y suis, j’y reste.

Férjhez azonban nem megyek, legkevésbbé Bibinov herczeghez, akit Ön emlegetni hallott. Bibinov ugyan elég rendes ember, aki a roulette-en is csak öt frankban játszik – amiért közönségesen csak Cent Sous herczegnek nevezik – de erős a gyanum, hogy a Bibinovok Katalin czárnő korában még pálinkás boltot tartottak, s ha nem, mit nekem egy orosz herczeg, aki zsugori, mint egy uzsorás s olyan számitó, mint egy brómpapirgyár?! Az orosz herczegségnek mai napság semmi ázsiója; az a csekély disz, amelyet egy rastaquouère herczeggel való szövetség adhat, nincs arányban hozományom kamataival.

Ha érdekli, hogyan gondolkozom e tekintetben, -265- elmondhatom részletesen. Ime. Egyelőre semmi kedvem férjhez menni; a házasságot unalmasnak tartom. Az ember kénytelen egy idegenhez alkalmazkodni; a legjobb esetben: tanácskozni vele, helyesnek, kellemesnek tartja-e, hogy a szezont itt vagy ott töltsem? C’est embêtant; szabad lénynek születtem, aki utálja az ilyet. A szerelem kérdéseiről nem illik Önnel értekeznem; e tárgyról tehát csak annyit, hogy, hála a Mindenhatónak, egészséges leány vagyok, akinek nincsenek rossz álmai. S mivel tul volnék a „husz“ esztendőn, remélhető, hogy ezután se lesznek. A házasságnak tehát rám nézve csak abban az esetben van értelme: ha honneurt ad.

Engedje meg, kedves Atyám, hogy e helyütt vagyonunk eredetére emlékeztessem. A zseniális coup, melynek családunk felvirágzását köszöni, hatezer embert juttatott koldusbotra. Ne vegye rossz néven, kedves Atyám, hogy erről beszélek s ne gondolja, hogy tiszteletlen vagyok nagyatyám emléke iránt. Eszem ágában sincs birálgatni a boldogultat; csak magát a tényt emlitem meg. Hisz minderről ma már hidegen beszélhetünk, mint bármely más történelmi faktumról. A coup bizonynyal zseniális volt; a szükség parancsolta, s gyöngeség lett volna az adott pillanatban elmulasztani. Nem is vagyok olyan esztelen, hogy azt mondjam: vajha ne történt volna meg!… azok a nyomorultak másképpen is tönkre mentek volna, s hol volnánk mi nagyatyám lélekjelenléte, ügyessége, pénzügyi zsenije nélkül?! Olyan dolognak tekintem ezt, mint D’Enghien herczeg megöletését: parancsoló történelmi szükségnek. De azért mégis csak kellemetlen emlék marad, nem igaz? Következésképpen, nem tartanám megvetendő dolognak, szoros összeköttetésbe lépni egy olyan nagy családdal, amelynél a vagyonszerzés eredete nem ilyen -266- ismeretes, nem ilyen közeli. Ha ez a család vagyonát a lovagok korában szerezte, nem bánom, ha maga a vagyon a századok folyamán egy kissé megkopott is.

Honneurt nekem csak egy igazi herczeggel való szövetség adhat. Igazi herczegek pedig ma már csak az angol és a franczia arisztokrácziában vannak. Az előbbiekre nem igen számithatok; nagyon exkluzivek, csak egymás közt házasodnak, tehetik. A francziák sokkal kedvesebbek s valamivel kopottabbak is; könnyebben leereszkednek hozzánk. Tant mieux; a szivem is erre huz. Tudja-e, miért?

Mert mégis csak különb nép ez, mint a magunkfajta, hogy egészen őszintén nyilatkozzam. Meglátszik rajta, hogy tüdővel lélekzett már akkor, amikor mi még csak kopoltyukat használtunk. Ön persze nem figyelte meg, hogy ezek a legfinomabb szervezetek az egész emberiségben, vagy mondjuk: az egész állat-világban. Az angol főuron észrevenni a százados rusztikus életet; a Roy hiveinek minden mozdulatán látni, minden szavából kihallani, hogy őseik aranynyal himzett selyemben jártak-keltek márványtermekben, szépelegve, vigadva, mikor eleink még csordában bőgtek az élelemért.

Ha tiz perczig beszélek egy vicomte-tal, eszembe jutnak a Cadet de Cascogne-ok, akiktől rettegtek a férjek és még jobban rettegett az ellenség, az illatszeres urfiak, akik elmésségekkel mulattatták egymást La Rochelle ostrománál, s aztán meghaltak olyan egyszerüen, mintha ez is csak viccz volna, a Gontaut de Biron-ok és a Montmorency-ak, akik marsallok voltak már akkor, amikor Amerika földjére fehér ember még nem tette a lábát, az az egész gyönyörü czivilizáczió, mely a Lajosok uralma alatt csak a harcznak és a gondtalanságnak, csak a szépnek és a szerelemnek élt, -267- a mult századbeli marquis-k, akik a Conciergerie-ban Holbach bárót olvasgatták s ajkukon megvető mosolylyal léptek a guillotine alá, mig vértől bűzös hóhérjaik marha módjára bőgtek, mikor rájuk került a sor; eszembe jut a gyönyörü asszonyok ama négy-öt nemzedéke, melynek csak egy életczélja volt: tetszeni a királynak s aztán elhervadni… Versailles évről-évre kiviruló kertje, s a franczia nemesek vérével áztatott Európa, a háboruk, melyekbe egy himzett liliom alatt indultak, meg tudom is én, mi… s mindezt megtalálom abban a je ne sais quoi-ban, amelylyel ez a huszéves vicomte mosolyog, beszél, mozog, jár, vagy egyszerüen a szemembe néz.

Ön, kedves Atyám, aligha ért rá elolvasni Octave Feuilletnek a regényeit. Kár, mert igy nem magyarázhatom meg röviden, egy puszta névvel, milyen embernek kell lennie, akit férjemül elfogadnék. A Faubourg Saint Germain emlitett költője rajzolt például egy Odiot Maxime-ot, aki szegénységében leteszi a Champcey marquis nevet s akinek a büszkesége, lovagiassága és finomlelkűsége meghalad minden leányálmot. A Feuillet regényeiből látnivaló, hogy a Faubourg kicsiny és zárt világában minden harmadik ifju egy-egy Odiot Maxime s az Erdő szépé-ből tudom, hogy Bretagne ódon kastélyaiban, messze a struggle for life-tól, csodálatos emberek élnek, akiket a czivilizáczió disz-növényeinek lehetne mondani. Ezek a, más halandókhoz nem hasonlatos, mesékbe való alakok tétlenül élnek, mert uraknak születtek, de minden lehelletük gyöngédség, szeretetreméltóság, nagylelküség és nemes büszkeség. Emlékszem például az elszegényedett Guy-Chatelekre és Penmarch-okra. A szép Guy-Chatel-leány, aki csupa büszkeség, szive ellenére sem akar mésalliance-ot kötni, inkább zárdába készül, ahol el fog -268- sorvadni; a fiatal Penmarch katonának áll be, mert egy szegény nemes csak a hazáját szolgálhatja, zsoldból élhet, de fizetésből nem; nagyapja, az öreg Penmarch, nem tud egyebet, csak horgászni s azért hallal kedveskedik annak, akinek akarata ellenére lekötelezettje; az agg herczegné pedig, emennek az anyja, egy hosszu életen át csak oltárteritőket himez, mert hisz semmi egyéb nem méltó hozzá. S Guy-Chatel Albin marquis az ifju nagyur, akit az uj idők tönkre juttattak s aki oly szépeket gondol, hogy a gondolatait el se lehet képzelni! Ó, mily gyönyörü életet élnek ezek az emberek!

Ha valaha férjhez megyek, kedves Atyám, csak egy Guy-Chatel Albin marquishoz megyek feleségül. Csak olyan embert tudnék szivelni, akire büszke lehetek; csak olyanhoz érdemes nőül mennem, akihez fölemelkedem. Ilyen embert pedig a Faubourg világán kivül sehol sem találhatok.

Jövendőbelimnek ha nem is éppen liliom, mindenesetre valami fehér virág lesz a czimerében. Például a fehér szegfű, örök amblémája a lelki finomságnak.

II.

Örömmel értesitem Önt, kedves Atyám, hogy az auteuil-i nagy verekedés után, melyről bizonyára több kábel-telegrammot olvasott, sem engem, sem családom tagjai közül senkit sem tartóztattak le.

Pedig a rohamot férjem vezette… De Ön még ma se tudja, hogyan, hol és mily körülmények közt ismerkedtem meg férjemmel. A nagy bazár-égéskor történt, -269- hiszen hallott erről a sokáig emlékezetes eseményről. Én is majdnem benn sültem, egy csepp hijja volt. A legnagyobb rémület pillanatában eszeveszetten igyekeztem menekülni s már-már közel jutottam az egyik kijáráshoz. Fejemet vesztve, görcsösen belékapaszkodom az előttem rohanó férfi karjába; ő visszanéz, látja, hogy esztelenségem mind a kettőnk életét a végső veszedelembe sodorja, nem habozik, hanem rám vág a botjával ugy, hogy leroskadok, leráz magáról s kirohan. Szerencsémre egy lakáj fölemelt s kivonszolt a szabadba.

A rémületnek ez a pillanata határozta el sorsomat. Az erős férfit, a cselekvés és elhatározás emberét, a kemény legényt, a ki mint Don Juan, rongyként rázza le magáról a rá csütörködő haszontalan fehér személyt, nem tudtam elfelejteni. Mindig csak őt láttam láz-álmomban, s ő lett a férjem.

E kitérés után hadd folytassam, a hol elhagytam. Mondom, mi vezettük a rohamot. Jelvényünk a czimerünkben látható fehér szegfü volt. A jelszót én adtam meg, ezzel a kiáltással:

Az első ütést férjem mérte az elnök kalapjára, s én is megtettem, a mi tőlem telt. Napernyőmmel visszataszigáltam az emelvény felé siető rendőröket, s fáradhatatlanul biztattam csüggedő, fehér szegfüs barátainkat:

Ó, kedves Atyám, milyen gyönyörüség tettleg inzultálni a mob-ot és a vele szövetkező hitvány bourgeois-t! De Ön ezt nem érti, mert, sajnos, Ön maga is roturier.

A legmulatságosabb persze az volt, hogy férjemet, -270- a csata fővezérét, a ki a legtöbb ütleget osztogatta s a legtöbb kalapot verte le a bourgeois-fejekről, sehogy se tudták elcsipni. Neki t. i. az a pompás ötlete támadt, hogy mikor a rendőrök felvonultak az emelvényre, elbujt az öreg dámák mögé. Oda senki se mert utána menni.

Férjem nemcsak jellem, lángeszü ember is. Olyan kemény legény, a minő mai napság csak a franczia arisztokráczia köreiben található. Kár, hogy kedves Atyám nem ismeri a Faubourg-t. A czivilizáczió virágos kertje ez.

Örömmel üdvözli kedves Atyámat az auteuil-i csata egyik legvitézebb amazonja:

A LÓFEJÜ SZÖRNY.

Áprilisban, a mikor a lovak nekiiramodnak, hogy a „nagy pardubici“ napjáig – mely október végét jelenti – össze-vissza fussanak, papirformán, tudományon, óhajtva sejtésen, finom és ordináré zsebeken, bölcs jóslatokon s zsokék holttestein keresztül: ujra meg ujra megered a sopánkodás, hogy miért is vannak lóversenyek, és ha már vannak, miért nincsenek a Nemzeti Kaszinónak valamelyik szeparéjában, távol a nagy nyilvánosságtól?! A legelső versenynapon ugyanazok az ujságok, melyek a hatodik és hetedik, meg a harmincharmadik és harmincnegyedik oldalon négy kolumna terjedelemben közlik a versenyprogrammot, a legujabb istállóhireket, a papirforma megvitatását, a tip-eket, a bécsi és külföldi versenyeredményt, a trainerekről és az istállótulajdonosokról szóló ujdonságokat, később pedig a tegnapi budapesti versenyeredményt, a futások részletes leirását, a jelesebb lovak és lovasok hosszadalmas méltatását, a Derbycrack-ekről szóló rövid essay-ket, a totalizatőr és a bookmaker üzletéről szóló kimutatást, a versenynap szines leirását s végül az első hely közönségéről és a versenynap apró epizódjairól értekező ötletes csevegést, ugyanezek az ujságok, elül, a vezérczikkben, hevesen kikelnek a totalizatőr és a lovaregylet ellen s óva intik a közönséget a játék szenvedélyétől. Ennek az obligát beköszöntőnek mindig felül -272- egy pár nemes gondolkodásu, „született“ idealista, aki mindenestül eltörölné a föld szinéről az egész lóverseny-sportot, s a ki, a hányszor egy-egy uj meeting kezdődik, mindannyiszor elérkezettnek tartja az időt arra, hogy sürgősen kérje a kormányt: tiltsa el a népet megmételyező lóversenyeket és számüzze a lótenyésztés sokat sokat hangoztatott ügyét a ménesekbe, Mezőhegyesre, Bábolnára. De még nagyobb ez a felbuzdulás a meeting végén. Ilyenkor, a statisztika örökkön ismétlődő bizonyosságával, mindig megcsipnek egy pár kereskedősegédet, vagy ügyvédbojtárt, aki elsikkaszotta a gazdája pénzét, hogy a lóversenyen fogadhasson, s ezek esete sok, igen komoly, de már nem egészen uj tartalmu elmélkedésre ad alkalmat. Ha pedig néha egy-egy nagyobb szabásu sikkasztó, aki százezreket tüntetett el, mentegetőzik azzal, hogy őt a totalizatőr vitte a lejtőre: mindannyiszor megszólal az egész közvélemény s még a sport-tudósitók is egyhanguan követelik, hogy a közönség játékszenvedélyét meg kell zabolázni, ha másként nem lehet: a lóversenyek megszüntetésével. Az ujságokban gyakran, s egyszer-kétszer a parlamentben is megnyilatkozott ez a közóhajtás, s bár a sok felszólamlásnak, okos intelemnek és nemes czélzatu kifakadásnak mind mostanáig semmi foganatja: még most is vannak s meglehet sokan, a kik nem tettek le arról a reményről, hogy lesz egyszer egy boldogabb idő, a mikor nem tartanak többé lóversenyeket s a kereskedősegédek, ügyvédbojtárok, kofák, mosónők és hordárok pénzét nem viszi el „Murád szultán“ vagy „Götterdämmerung“.

E derék, emberszerető emberek gyakori felbuzdulása talán nem mindenben igazolt. Vannak, szép számmal, akik azért sikkasztanak, hogy nagyokat mulathassanak az orfeumokban és sok pezsgőt ihassanak. Éppen annyian vannak ilyenek, sőt meglehet, még többen, mint -273- azok, a kik a mások pénzét eltotalizálják vagy „elbukimukizzák“. Azért még soha senkinek se jutott eszébe, hogy az orfeumok bezárását követelje, s azt hangoztassa, hogy nem kell pezsgőt gyártani, vagy a mulatóhelyeken nem szabad pezsgőt tartani. A mint hogy ebben nem is volna ráció. Azt, hogy sikkasztások ne történjenek, vagy hogy ritkábban történjenek, nem lehet elérni a bünre szolgáló alkalmak megkevesbitésével s azzal se, ha rendre bezárjuk mindazokat a helyeket, a hol ma az emberek bünbe szédülnek. Bünre szolgáló alkalom mindig lesz, éppen annyi, mint ma, ha nem ezek, a melyeket ma ismerünk, mások; és mindig lesznek sikkasztók is, a meddig az egész emberiség gondolkozása át nem idomul, a mi nem a tiltó intézkedésektől függ, hanem egyebektől. És a meddig lesznek, a kik sikkasztanak, abban, ha sikkasztás történik, mindig kevesebb része lesz az intézményeknek, mint maguknak a sikkasztóknak. De a ma uralkodó világnézet a bünért mindenkit okol: a környezetet, az ellenőrzés rendszerét, csak magát a bünöst nem. És ez már jókora tulhajtása annak a tételnek, mely a szabadakaratot tagadja. A mikor ezekért a sikkasztásokért, melyek minden meeting után olyan következetességgel kerülnek napfényre, mint eső után a gomba, legelőször is a totalizatőrt, a bookmakereket és a lovaregyletet tesszük felelőssé, egy kissé igazságtalanok vagyunk. És nagyon hiszékenyek, ha készpénznek vesszük, hogy az a sikkasztó élete fogytáig becsületes ember maradt volna, ha véletlenül ki nem téved a lóversenytérre. Sikkasztott volna biz az, más czélra; ha nem előbb, utóbb, száz közül kilenczvenkilencz esetben.

Ebből nem következik, hogy a lovaregyletnek semmi köze a tömegek játékszenvedélyéhez, és hogy ennek a szenvedélynek fékezésére semmit se kell tenni. Nagyon -274- olcsó helyet a lovaregyletnek nem volna szabad a nagy tömeg előtt megnyitnia, mert az csakugyan nem méltó ehhez az uri szövetkezethez, hogy arra a czélra, a melyet igen üdvösnek tarthat, de a mely cél a nagyon olcsó hely közönségétől fölötte távol esik, a szegények, az éhenkórászok s az eltévelyedettek filléreit is igénybe vegye. Azt is megtehetné, a lótenyésztés tiszteletreméltó ügyének minden nagyobb koczkáztatása nélkül, hogy drágábbá tenné a második helyre való bemenetet, s megállapitaná, hogy a totalizatőr csak nagyobb összegü tétet fogad el. Hogy ne járhasson ki a lóversenyre, csak az, a kinek a módja ezt megengedi, s ne fogadhasson ott, csak az, a ki a fölöslegéből fogad. Bizonyos, hogy a játékszenvedély ezt az intézkedést is megtudná kerülni: de ez az intézkedés mégis távol tartaná a lóversenytértől a tömeget; azoknak, a kikre nézve a játék közvetetlen veszedelem, legnagyobb részét. És ha ennek következtében a lovaregylet jócskán veszitene jövedelméből, viszont teljesen elhárítaná magától azt a, ha nem is alapos, de minden esetre kellemetlen vádat, hogy tagjainak úri kedvtelését a játékszenvedélytől megtévelyedett, szennyes, éhező tömeggel fizetteti meg.

Valami efféle intézkedés jelentékenyen korlátozhatná, fékezhetné a totalizatőr körül erősen dolgozó játékmániát, elterelhetné a lóversenytérről az oda nem való elemeket, s a sokat hánytorgatott sikkasztási esetek számát igen megcsökkentené, helyesebben szólva: a sikkasztók nagy részét leszoktatná a totalizálásról, nagy többségüket egyéb nyilvános helyekre expediálná, fogassák meg magukat másért, másutt, más alkalommal. Ez is több volna a semminél.

De hogy ezentúl egyátalán ne legyenek lóversenyek, az lehetetlen ábránd. A lóversenysport most van java fejlődésében. Angliában már kétszáz évvel ezelőtt -275- is voltak lóversenyek, s több mint száz év óta állandóan űzik ezt a sportot, de a kontinensen az egész mulatság alig hatvan-hetven esztendős. Abból, hogy ez idő alatt mekkorát fejlődött, s milyen terűletet hódított meg, kiszámítható, hogy ez a sport még nem érkezett fejlődésének zenítjére. Egyre több országot hódít meg; lassankint valamennyi kisebb birodalomban tért foglal; már Ázsiában is lóversenyeznek; s ahol ez a sport régibb, ott egyre több a versenynap; néhol a futtatás már mindennapos. Ebből a karrierből nyilvánvaló, hogy még sokáig lesznek futtatások, s ezekkel együtt totalizatőrök és bookmakerek, mert a játékszenvedély hasonlóképpen emelkedőben van, egyre általánosabb lesz, mind inkább hatalmába ejti az összes társadalmi rétegeket: a pauperizmus növekedésével egyre több az olyan ember, akinek csak egyetlen reménysége van arra, hogy valaha kiemelkedhetik nehéz helyzetéből: az a remény, hogy a játékkal szerencsét csinál.

És mikor az egész világ játszik, mindenütt, százféle szerencsejátékot, a lovak gyorsaságára alapított szerencsejáték még a kevésbbé gonoszak, a kevésbbé veszedelmesek, s a kevésbbé utálatosak közül való. A lófejű szörny nem olyan rettenetes, mint a milyennek festik. A testet-lelket ölő, őrületes izgalmakat, szüntelen gondot, aggodalmakat okozó, éjszakát, napot, a játékosoknak egész gondolkodását lefoglaló, s a játékosnak egész exisztencziáját koczkáztató, vérbe menő börzejátékhoz, a játékok játékához képest szinte ártatlan múlatság. Nem olyan igazságtalan, mint a sorsjáték; a játékost nem rövidíti meg azzal, hogy aránytalanul keveset fizet; nem csalhat meg úgy, mint a kártya, melyet hamis játékos kever, mert a turfon előforduló csalások, a melyek nem oly gyakoriak, mint a közönség hiszi, a lóversenyjátékost nem fosztják meg -276- nyerési esélyeitől; több pihenést ad, kevésbbé öli az idegeket, mint a rulett, mert a játék itt nem perczenkint, csak félóránkint ismétlődik. Nem lehet éjszakákon át, hajnalban, délelőttig játszani, füstös klubszobában, rettenetes spelunka mélyén, undok szomszédok társaságához kötötten: a lóversenyjátékos nappal játszik, a levegőn, pihenőt tartva, olyan környezetben, mely felűdítheti, s ha nyer, nem a jó barátja pénzét teszi zsebre, hanem egy ismeretlen sokaságét, a felhők közül hullott pénzt. A lóversenyjáték nem olyan borzasztó, mint a híre, de hát játék ez is, s a hol játszanak, ott, a sötét háttérben a sátán hegedül.

WORTH.

Mirtus-erdő mélyén, homályban, árnyékok járnak, az örök béke nyugalmával, ösvényen, hol a lépés nem ad hangot. Fakó fény szürődik át a sürüségen, s kisérteties világot vet egy viasz-sárga, cserkoszorus fejre, melyen a legvékonyabb ajkak a világon, mintha szóra válnának el egymástól:

– Láttam és megértettem az Életet. Láttam, hogy egy és ugyanaz az Apokalipszis szörnyüségeivel. De ha az ember a förtelmek özönvize, a fény, mely beragyog a fekete vizek mélységeibe: az örök Nőiség; s az ezüstös derengés, az egyetlen, a mi fölötte van e sötét, piszkos hullámoknak: ő Beatrice!

A másik két árnyék mindezt már a hatodik érzékkel hallgatja. Talán össze is néznek egy kissé a hatodik érzékükkel. Az egyik szellemkar megérintené a másikat, de csak üres levegő érintkezik üres levegővel.

– Nézd – suttog az első léleknyelven a másikhoz – nem ez a cserkoszorus volt-e a legszebb ember a világon? Mintha minden vonása ezer meg ezer fájdalomból volna: arcza maga a Szenvedés.

A cserkoszorus aztán tovább megy, megkeresni mesterét, Vergiliust; a másik kettő hátra marad egy kis akadémikus beszélgetésre. -278-

– Az igazat megvallva – kezdi az, a ki utóbb szólalt meg – szeretném, ha bemutatna az ezüstös derengésnek. Nem értem őt egészen; tulontul sok hetairát láttam földi életemben.

– Nemes Pyrrhon, magam is olyanformán gondolkozom, mint te, noha nem vagyok tudós e dologban. Az asszony igen bolond állat, bár különben tetszetős és formás.

– Lehet, tiszteletreméltó Erasmus, hogy egészen igazad van. Az asszony többnyire formás és még gyakrabban bolond.

– Beszéljünk róla, Pyrrhon. Mert különös, de beszélni is kellemetes róla.

– Nem gondolod, hogy bemennénk a kaszinóba? Meginnánk egy-két pohár éthert, s meghallgatnók mindazt a rosszat, a mit barátaink tudnak a nőről? Talán ott lesznek Molière, Schopenhauer és Baudelaire barátaink is.

Betértek a pókhálóból épült palotába, ahol a legjobb nevelésü árnyékok hajtogatták sürün a serleget, hogy minél hamarább elfelejthessék az életet. Csakugyan ott voltak összes barátaik. De meglepetésükre, az asztalnál a főhelyet egy idegen foglalta el, a kit senki se ismert.

– Miről vitatkozátok? – kérdezte Protagoras, a szofista, készen rá, hogy mindent megczáfoljon.

– Az asszonyról beszélgettünk – felelt Erasmus. – Az asszonyról általában és különösen. -279-

Mindenki Sokratesre pillantott. Távol Xantippétől, a bölcs boldogan vitatkozott ifju barátaival az igazságról. Platon remegett. Hátha Erasmus könnyelmüsége kegyetlen hatással lesz öreg mesterére?! Hátha az asszony emlitése komorrá fogja tenni s egyszerre elnémitja?? De a bölcs lenyelte Erasmus könnyelmüségét is, mint hajdan a bürök-altatót. Xantippétől távol, a bölcs derült és igazságos maradt.

Ellenben annál nagyobb volt a hatás a költők zugában. Alfred de Musset, a sok éthertől zavaros szemmel, mereven nézett maga elé. Az asszony? Nem emlékezett többé semmire, Lord Byron hátrasimitotta fürteit, mintha egy sereg kisértetet akart volna elüzni homloka tájáról. Goethe mosolygott s két garas ára földi csókért oda adta volna az egész előkelő társaságot.

De a költők sem óhajtottak vitatkozni, midőn mindenek csodálkozására, a jövevény ragadta meg a szót: az ismeretlen, a ki a fő-helyre fészkelte be magát.

– Senki se mondhat róla többet mint én – szólt az idegen. – Az asszonyok nagy sokasága hevert a lábam előtt. Szép napjaimban koronás nők kerestek, s kiválasztottjaim mindenha sivalkodva magasztaltak.

– Ki lehet ez az ismeretlen árnyék? – kérdezte Pyrrhon titkon Erasmustól.

– Meglehet – szólt Pyrrhon. – De nekem ugy tetszik, hogy kissé beszédes.

– Az asszony – folytatta az idegen – buta, hivalkodó és páváskodni szerető.

– Engedelmet – szólt közbe Protagoras – az Isten azért adott a pávának szép tollakat, hogy tessék.

– Nem – vitatkozott az ismeretlen. – Az Isten -280- azért adott a pávának szép tollakat, hogy kitépjük és felhasználjuk.

– Ismertem egy pérui hölgyet – erősködött a jövevény – a kinek egyetlenegy ruhája százhuszezer frankjába került. Egy fél millió ember napi élelmébe.

– Első kreáczióimtól – beszélte a közlékeny idegen – az asszonyok egyszerüen megvadultak. Egy költeményem, mely szürkeségével sejtelmeket ébresztett, feketeségével pedig megrázott minden nől lelket: álmatlaná tette a fél világot.

– Igaz, hogy én Én vagyok – folytatta az ismeretlen – s bizonyára nehezen leszek pótolható. De voltak tanitványaim, a kiket magam neveltem. A hozzám hasonló tehetséget mindig megbecsültem, házamba fogadtam és arannyal fizettem.

(– Minden esetre művészlélek – jegyezte meg Erasmus, s helyeslőleg bólintgatott a beszélő felé.)

– … Mert előttem csak egy volt kedves: az ügy – magyarázta a rejtelmes árnyék s kiüritette előbb a jobbra, majd a balra ülő lélek serlegét. – Gazdag ember voltam, birtokosa egy pompás falusi jószágnak, a melynek kényelmében koronkint meg-megpihentem. De soha se tudtam sokáig tétlenül maradni. Valami visszahajtott a munkához, s szüntelen azt sugta a fülembe: „Csak előre, csak előre!…“

– Ah, már értem! – szólt Erasmus a homlokára -281- ütve. Ez valami admirális, a ki örökkön visszasóvárgott a tengerre.

– Vagy meglehet – vélte Pyrrhon – hogy az északi sark egy szerelmese, a kit életének végéig kisértett a jégmezők emléke.

De ebben a pillanatban egy szolgálattevő angyal lépett az ismeretlenhez, s igy szólitotta meg mennyei udvariassággal:

– Bocsánat, uram, minthogy ez a társaság zártkörü, s minthogy ebben a helyiségben csak a Gondolkozók Klubjának tagjai foglalhatnak helyet, szabad kérnem Uraságodnak a tagságát igazoló jegyét?

Az ismeretlen egy pillanatra zavarba jött, de aztán felülkerekedett benné egy halhatatlan ősének a humora, és igy szólt:

– Bizony nekem nincsen tagsági jegyem, mélyen tisztelt árnyékok. Méltóztassanak kidobni innen, mert az igazat megvallva, én csak szabó vagyok.

SIC ITUR AD ASTRA.

Ápr. 25. Edmond Rostand, a Cyrano de Bergerac nagynevü szerzője, uj drámát fejezett be, melynek előadási jogát a tantième-ken felül fizetendő kétszázezer frankért a Renaissance szinház szerezte meg. A halhatatlan költő uj remekművét a Renaissance igazgatóján: Sarah Bernhardt asszonyon kivül eddig csak két beavatott olvasta: Rostand ur két bátyja; akik közül az egyik posta-felügyelő, a másik a közmunkatanács titkára. A beavatottak a darab tartalmából kiküldött tudósitónk előtt mindössze annyit árultak el, hogy az uj költemény még Cyrano de Bergerac-ot is messze tulszárnyalja. Sajnos, a lázas munkásság, melylyel uj chef-d’oeuvre-jének befejezésén dolgozott, a nagy költő idegzetét annyira kimerítette, hogy orvosai tanácsára már legközelebb hidegvizgyógyintézetbe fog vonulni, hová az egész művelt világ részvéte és érdeklődése kiséri. Mi is tiszta szivből kivánunk a beteg remekirónak jobb egészséget.

Ápr. 28. Amitől aggódó jóbarátok tartottak, bekövetkezett: Edmond Rostand megőrült! A napfényes elmére örök homály borult; az alkotás gyermekágyi láza megölte a XIX. század legnagyobb drámairói zsenijét! Mily szerencse a szerencsétlenségben, hogy az -283- örökre elborult zseni második nagy művét már befejezetten hagyja az utókorra! Mialatt a nagy iró egy elmegyógyintézet komor falai közt viaskodik kérlelhetetlen betegségével: mi még egyszer gyönyörködni fogunk szellemének ragyogó tüzijátékában, utolsó alkotásának première-jén!… Ez a nagy irodalmi esemény szeptember elejére várható; az uj remekművet tudvalevőleg a Renaissance szinház fogja szinre hozni, Coquelin orrával és bengáli tüzzel.

Máj. 3. Edmond Rostand, a halhatatlan költő állapota, fájdalom, reménytelen. Dühöngő rohamai vannak, naponta kétszer-háromszor is s ezek elmultával teljes apathiába sülyed, vagy kétségbeesetten sir, mint egy beteg kis gyermek. Táplálékot napok óta nem vesz magához, ápolóit lelövéssel fenyegeti s tegnap kétszer tett öngyilkossági kisérletet. Csak pillanatokra tér magához s ilyenkor ezt az egy szót ismételgeti: „Scarron! Scarron!“ Scarron a cime ugyanis uj chef d’oeuvre-jének, mely a nagy költő nevéhez méltó előadásban, szeptember elején fog szinre kerülni a Renaissance-szinházban, fölemelt helyárakkal. Ez a megható irodalmi és szinházi esemény a lakosság minden rétegében oly érdeklődést támasztott, aminőre eddig még nem volt példa a szinházak történetében. Az első kétszáztizennyolcz előadásra az összes jegyeket elkapkodták.

Szept. 5. Scarron-t, Edmond Rostand uj remekművét, holnap hozza először a Renaissance-szinház, a költő nagy nevéhez méltó kiállitásban, Coquelin orrával, bengáli tüzzel stb. Az utolsó próbákat maga a szerző vezette, akiről tévesen terjedt el az a hir, hogy megőrült. Ellenkezőleg a halhatatlan költő soha sem volt annyira eszénél, mint amikor, megfoghatatlan módon, azt a hirt költötték róla, hogy beteg. Minthogy az első négyszázharmincz előadásra az összes jegyek elkeltek -284- s igy a Renaissance környékén másfél évig, minden este őrült tolongás várható, a préfet de police ugy intézkedett, hogy amig Edmond Rostand darabja müsoron lesz, a rendet a boulevardon három zászlóalj lovasrendőr fogja fentartani.

Szept. 8. A Gymnase-szinházban legközelebb egy olyan érdekes dráma fog szinre kerülni, melyhez képest Cyrano de Bergerac és Scarron unalmas ócskaságok, A dráma czime Phryne, szerzője Massaréna Horace báró, az általánosan ismert sportsman, akit horizontale-körökben csak Csontos Szigfriednek neveznek. Massaréna báró nevére bizonynyal élénken emlékeznek még olvasóink, mert hisz csak a mult héten történt, hogy a rendőrség megakadályozott egy flörett-párbajt, amely Massaréna báróért két előkelő hölgyet állitott volna egymással szembe: Q. grófnőt, a braziliai nagykövet feleségét és Y. herczegnőt, aki azóta X. urhoz, a hires bikaviadorhoz ment nőül. Massaréna báró ebben a nagy feltünést keltő első darabjában egy nagyon ismert, kitünő müvésznővel való viszonyát irja le s érdekes, hogy a hősnőt, a kit a szerző diabolikus lénynek fest, éppen ez a nagyon ismert, kitünő művésznő fogja eljátszani. Madame Missisippi ugyanis, akivel ezuttal történik meg először, hogy önmagát játszsza, Phryne első száz előadásának időtartamára kibékül Massaréna báróval. A kitünő szerzőnek, aki ma 29 éves és tehetségének teljességében tündöklik, ez idő szerint kilencz előkelő hölgygyel van viszonya. Ezek az érdekes hölgyek mindannyian jelen lesznek az első előadáson, sőt egy bizalmas értekezleten azt is elhatározták, hogy az uj drámairónak cserkoszorut nyujtanak fel, ezzel az ajánlással: „Herkulesnek – a kilencz gráczia.“ Az első háromszáz előadásra a jegyeket holnap délig lehet előjegyezni a Gymnase fő-pénztáránál. -285-

Okt. 1. Gabriele Barocco, a tizenkilenczedik század legnagyobb költője, tegnap Párisba érkezett, hogy jelen legyen uj darabjának: A kék szerelem czimű mitologiai regének utolsó próbáin és premièrején. Az ünnepelt iró mindenekelőtt végignézte darabja első főpróbáját s kijelentette, hogy az előadás minden várakozását fölülmulja. Szerencse-kivánatokkal halmozta el Tedeschi asszonyt, aki az uj darabban jobban sántit, mint valaha s ünnepiesen megigérte neki, hogy ha a művésznőt nem is, leányát, Tedeschi kisasszonyt mindenesetre feleségül fogja venni, ha a Kék szerelem legalább egy évig műsoron marad. Barocco ur a főpróbáról egyenesen a rendőrfőhöz hajtatott, aki előtt azt a meglepő vallomást tette, hogy ő: Barocco Gábor, római születésü 34 éves iró, tavaly, julius 29-én este kilenczedfél órakor, édes atyját, idősebb Barocco Gábor urat a Bois de Boulogneban, rablógyilkossági szándékból, orozva megölte. A rendőrfő eleinte nem akart hitelt adni e vallomásnak, de Barocco ur, aki a Kék szerelem premièrjére egy páholyt ajánlott fel a közbiztonság legfőbb őre számára, konokul megmaradt állitása mellett s letartóztatását követelte. Ez meg is történt, miután a rendőrfő jegyzőkönyvbe vétette, hogy a letartóztatásért a felelőséget teljesen Barocco urra háritja. A szenzácziós eset természetesen roppant feltünést keltett s a Porte-Saint-Martin előtt, ahol a Kék szerelem e hó 6-án kerül bemutatóra, esti kilencz óráig verekedtek a jegyekért. A rendőrség délelőtt tiz órától estig százharmincz heves vérü szinház-barátot tartóztatott le.

Okt. 8. A Kék szerelem századokra szóló sikere egy pillanatra elvonta a figyelmet a Barocco-pörtől. E pör végtárgyalását ma tartották meg a Palais de Justice-ben óriási érdeklődés mellett. A végtárgyalás épp -286- oly gazdag volt szenzációs fordulatokban, mint maga a Kék szerelem. Barocco ur védőügyvéde ugyanis a biróság elé terjesztette idősebb Barocco ur halotti levelét, melyből kiderül, hogy az apagyilkossággal vádolt költő már másféléves korában elvesztette atyját, s igy nem lehetett módjában a terhére rót cselekedetet elkövetnie. A Kék szerelem költője erre loyalisan kijelentette, hogy az egész esetet a vasuti kupéban álmodta s a főpróba okozta izgatotságában történhetett, hogy álmát nem tudta a valóságtól megkülönböztetni. Különben is, mint költő, az életet álomnak és az álmot életnek tekinti. A biróság erre a vádlottat felmentette, örömmel emelvén ki az itéletben, hogy szivből gratulál a feddhetetlen irónak darabja nagy sikeréhez. Barocco ur viszont megigérte, hogy a legközelebbi premièreje alkalmával nem fog a büntető törvényszéknek hasonló alkalmatlanságot okozni. Ezzel elbúcsuzott biráitól, s szállójába hajtatott, ahol egy amerikai imprezárióval kötött szerződést. A Kék szerelmet ugyanis, melynek ezredik előadására már nem kapni jegyeket, Amerikában is szinre hozatja, Sötét gaztett czimen. Az imprezárió kikötötte, hogy a szinlapon a szerző neve helyett csak ez az egyszerü megnevezés fog szerepelni: irta egy apagyilkos. Kikötötte továbbá, hogy joga van a szinlapon megigérni a közönségnek, hogy a szerzőt az első előadás után az egész közönség jelenlétében fel fogják akasztani. E jogért öt millió métermázsa sterlinget ajánlott fel a halhatatlan költőnek.

Okt. 21. Kinos eset tartja izgatottságban a szinházi köröket. Cherami Albin urat ugyanis, az ismert kitünő vigjáték- és vaudeville-irót, kinek legujabb bohózatára: Az ideges rinoczerosz-ra éppen most készül a Palais Royal-szinház, tegnap zsebtolvajláson érték. Egy tizenkét éves, beteg koldusleánykát fosztott ki, kilopván zsebéből -287- ama filléreket, melyeket a gyermek pár perczczel azelőtt koldult össze. Az eset után Cheramit a rendőrségre kisérték, ahol az ügyeletes rendőrtisztviselő előtt sirva vallotta meg, hogy már gyermekkora óta kleptomaniában szenved, s épp ez okból lépett a vigjátékirói pályára. Érdekes, hogy Cherami azzal vádolja a rendőrt, aki őt bekisérte, hogy ez addig pofozta őt, mig ájultan rogyott össze.

Okt. 29. Cherami Albint, a kitünő fiatal mestert, akinek Ideges rinoczerosz-a a század legnagyobb kassza-sikerének kezd bizonyulni, ma ujra kihallgatta a vizsgálóbiró, ama kis kellemetlenség miatt, amelyről mi is megemlékeztünk. Cherami ur ez alkalommal azzal a meglepő vallomással állott elő, hogy az egész zsebtolvajlási jelenet csak komédia volt, s hogy az állitólagos koldus-leányka a Cluny-szinház egy fiatal hölgy-tagja, akivel hosszabb idő óta bizalmasabb ismeretségben van. Másrészt kijelentette, hogy a sergent kegyetlenkedéséből egy árva szó se igaz, s hogy a rendőr oly ártatlan, mint a ma született rinoczerosz. X. kisasszony, a Cluny bájos tagja, hasonló vallomást tett, Cherami ur pedig a vizsgálóbiró ama kérdésére, hogy: „Akkor hát miért kompromittálta magát?“ – nevetve jegyezte meg, hogy: „Hja, uram, mikor az embernek uj darabját adják, valamivel foglalkoztatnunk kell a közönséget!“ A vizsgálóbiró szivből gratulált a sikerült csinyhez. Itt jegyezzük meg, hogy az Ideges rinoczerosz előadásaira ebben az évben jegy már nem kapható.

A BUDAPESTI GRAND CAFÉ PARISIEN-BEN.

Montmorency herceg, ellen-admirál és a Grand Café Parisien vezér-pincére.

Mellék-személyek: vendégek, akik szeretnek ott lenni, ahová grófok járnak.

(Szin: A Grand Café Parisien pavillonja és kerti helyisége. A berendezés a franczia izlést kiabálja.)

A vicomte (asztalkendővel a hóna alatt, czigarettázva jön): Ellen-tengernagy ur, a tizenkettős asztalhoz két nő ült le; narancsvizet kérnek. Adjak-e nekik?

A herczeg: Két nő? (Fölteszi monokliját, s kezét szeme elé tartva, élesen fixirozza a vendégeket.) Ismeretlenek, tehát nem tartoznak a jó társasághoz. Fel kell szólitani őket, hogy távozzanak.

Vicomte (a hölgyekhez lépve): Azzal a köteles udvariassággal, melyet én magam még ismeretlen hölgyektől se szoktam megtagadni, felszólitom önöket, hogy távozzanak innen.

Az idősebb nő: Megbolondult? Hogy mer igy beszélni? Ön bizonyosan téved! -289-

A vicomte (felsőbbséggel és önérzettel): Jegyezze meg magának, asszonyom, hogy én sohase tévedek.

Az őrgróf (megszólal az egyik sátorból): Nem kell velök sokat teketóriázni; láttam őket a váczi-utczán sétálni, s engem sohase csal meg a szemem. Na, vénasszony, uczczu, szaporán; el balfenéken!

A fiatalabb hölgy: Mama az istenért!… Nem volt még elég?… A sétálók mind ide néznek!… Menjünk inkább, menjünk hamar, hamar!…

Vicomte (az idősebb hölgyhöz): Szégyelje magát, hogy ilyen mesterséget folytat! (A fiatalabbikhoz:) No, muczuskám, előre! (A hölgyek rémülten menekülnek.) Lám, lám, narancsviz kellene nekik!

Az őrgróf: Nini, mégse ezek voltak, a kiket láttam! Mindegy. Minden vénasszony gyanus, a ki él.

Vicomte: Mennydörgettét! Most meg egy ifju párocska akar letelepedni a lombok között! Hohó, lelkem, itt nem játszunk bujócskát!

A herczeg (a fiatal párhoz lépve): Mi tetszik? (Fölteszi monokliját; szemléli a hölgy kalapját, czipőit és ékszereit, s egy szánó tekintetet vet a hölgy kisérőjére.)

A herczeg (fagyos mosolylyal): Bocsánat, de ön be fogja látni, hogy egy fagylaltért meg egy jeges kávéért nem nyujthatunk buvóhelyet szerelmes pároknak. Önök rossz helyt kereskednek. Nekünk ügyelnünk kell arra, hogy itt illetlenségek ne történhessenek.

Az asszonyka (fellobbanva): Mit beszél itt össze-vissza? -290- Elment az esze? De hisz mi férj és feleség vagyunk! Nem látja a jegygyürüinket?

Herczeg (szánakozó mosolylyal): Azt mindenki mondhatja, édes asszonyom. Nekem három jegygyürüm van, s egyszer se vagyok megesküdve. De hagyjuk ezt. (Szigoruan): Szóval, uram, legyen szives felmutatni a házasság-levelét, vagy pedig sürgősen elhagyni a helyiséget.

A herczeg (megszemléli az okiratot): S ki biztosit róla, hogy ez a házasság-levél csakugyan az öné? Hogy ez a hölgy valóban az, a kit ez az okirat emlit? S végre, hogy ez a házasság-levél nem hamisitvány? Eh, végre is elvesztettem a türelmemet! Nincs időm ily hosszan foglalkozni az önök ügyével. Jó, maradjanak itt, ha annyira ragaszkodnak hozzá, de megjegyzem, hogy nem fogják kiszolgálni önöket. (Bólint, s gunyosan int a kezével. A fiatal pár dühösen távozik.) Hallatlan! Alig lehet megszabadulni tőlük!… Nini, megint egy! De hát ma egész nap nem leszünk békességben?

Vicomte: Jó, de megjegyzem, hogy nálunk egy pohárka legolcsóbb cognac három forint.

Vicomte: A mint akarja. De ön érteni fogja, ha felhivom, hogy sziveskedjék előre fizetni. (A fiatal ur a tárczájába nyul.) Megjegyzem, hogy a cognac nem jó.

Vicomte: Különben izlés dolga. Én nem tartom jónak. Másutt huszonöt krajczár, nálunk másfél font sterling.

Vicomte: Én is ugy találom. De nálunk ez az ára. A kinek nem tetszik: le is ut, fel is ut. Ez a Grand Café Parisien!

A fiatal ur: És ha uraságod maga volna az angol királynő, még akkor is…

Vicomte: Önnek igaza lehet, de figyelmeztetem, hogy ön itt tulajdonképpen Párisban van, s minthogy Budapesttől Párisig a legolcsóbb mentdij száznegyvenhét forint ötven krajczár, ön még mindig megtakarit százhusz és egynehány forintot…

A fiatal ur: Köszönöm a szivességét. Kár, hogy az ördög nem olyan szives, elvinni uraságodat. (Mérgesen el.)

A vicomte: Enfin seuls! (Előveszi a Vie parisienne-t, leül s olvasni kezd. Majd félreteszi olvasmányát s még egyszer utána kiált a fiatal urnak): Szelber áner, szi Lump!… -292-

II.

Egy vendég: Pinczér!… Pinczér ur, kérem!… Garçon!… Kérem… Izé… Kérem, legyen olyan szives!…

Az őrgróf (nem mozdul; ugy áll az oleander-fa mellett, mint egy kerti szobor).

Az őrgróf (lenéző tekintetet vetve az ételre, a melyre a vendég mutatott): Ez? Filets de baleine à la Brahmaputra. Czethal-szelet Brahmaputra módra. Ön couvert-t óhajtott, nem?

Az őrgróf: Mintegy ötezerkétszáz éves. Ez az a czethal, a mely annak idején Jónást lenyelte.

A vendég: E szerint történelmi nevezetességü czethal? Ó, az már más, egészen más!…

A vendég: Akkor hát vigye vissza ezt is, hogy el ne fogyjon végképp a kiváló őslény! Tisztelem őt, mint történelmi relikviát, de enni nem eszem belőle.

Az őrgróf: Egyéb megjegyzése nincs? Igazán nincs? No, hála istennek! (Boszuból csak egy félóra mulva hozza a sültet.) -293-

A vendég (ki a késével és villájával egy egész Wagner operát dobolt végig az asztalon, pihent erővel esik neki a sültnek. De ezt kés nem vágja): Kérem! kegyeskedjék csak ide fáradni!…

Az őrgróf: A sült egy kissé kemény, de a mártás párisi. Különben, nem beszélem rá, hogy megegye. Én nem enném meg, de ez izlés dolga. Vannak emberek, a kik akármit megesznek.

A vendég: Mondja, kérem, ön oly egészségesnek látszik!… Csak nem szokott itt étkezni?!…

Az őrgróf: Nem vagyok beteg, hogy itt étkezzem! S ha akar egy jó tanácsot, azt ajánlom, hogy ha egészséges akar lenni, vacsoráljon otthon.

Az őrgróf: Azért semmi konfidenczia! (Boszuból csak egy óra mulva jelentkezik ismét.)

Az őrgróf: Hallja, én türelmes ember vagyok, de ennyi faggatás idegessé teszi az embert. Van még egyéb kérdezni valója is? Igen? Nos, én azért vagyok itt, hogy önök a konyhában ne igen lábatlankodjanak, de nem azért, hogy tudatlan felnőtteket oktassak… Végre is, egy bolond többet tud kérdezni, mint a mennyire száz bölcs…

A vendég: Hogy őszinte legyek, ön kissé szókimondó. Mondja, kérem, mennyivel tartozom?

A vendég: Egy félesztendeig oda fogok járni; meg kell bőjtölnöm ezt a lakomát. (Édes mosolylyal el. Az ajtóból még egyszer, hosszan, visszanéz s félhalkan ezt a szót suttogja): Adieu! Adieu! Adieu!…

III.

(Ugyanott. A helyiség üres; már csak a herczeg, az őrgróf és a vicomte látható a szinen.)

A herczeg: Az óra már éjfélt ütött s a föld már néma lőn… de mi még most sem pihentünk. Grossmutter hat keinen Feiertag. Őrgróf, ön panaszkodó levelet fog irni egy pesti ujsághoz egy vendég nevében, amelyben a Grand Café Parisien-ben uralkodó drágaság ellen kel ki. Vicomte, ön egy estilaphoz ir s több vendég nevében bosszusan beszéli el, hogy hanyagul, botrányosan szolgálták ki önöket. Én magam két czikket is irok; az egyikben tüzetes kritika tárgyává teszem ételeinket; a másikban arról panaszkodom, hogy kiutasitottak a helyiségből.

A vicomte: Én még most se értem, miért irjuk ezeket a panaszkodó leveleket? Mire jó mindez?

A herczeg: Vicomte, ön még igen fiatal. Ezekkel a felszólamlásokkal kitünő szolgálatot teszünk az üzletnek. Mert nincs jobb reklám, mint az efféle panaszok. A publikum is olyan, mint az asszony; ha azt akarod, hogy imponálj neki, hogy meghóditsd örökre: bánj vele roszul!…

A herczeg: Nézzen körül itt egy kicsit: meg fogja tanulni ön is, amit a tudomány a nagyvárosok pszihologiájának -295- nevez. És rá fog jönni erre a három alapigazságra: 1. Add drágán, amit kérnek tőled: ha nagyon drágának találják, azt fogják hinni, hogy jó. 2. Nézd le a közönségedet, fumigáld őt, bánj vele megvetően. Azt fogja hinni, hogy: terhedre van, hogy más közönségre számitasz, s boldog lesz, ha ott lehet, ahol a nála nagyobb urakat várják. 3. Egy-kettőt pedig dobj ki közülök, hogy hosszu életed legyen a földön. Egy helyett, akit kilöksz az ablakon, száz fog berohanni az ajtón.

A herczeg: Ma tiportunk rajtok, ugy-e? Még ez a pár mérges czikk, s holnap verekedni fognak érte, hogy bejuthassanak, ahogy hajdan meghaltak érte, hogy a Szent Földet megláthassák!… Mit mondok: holnap? Még nem virrad, s a nép már zug ablakaink alatt!

A nép (kivül, a Panem et circenses nótájára): Fagylaltot s grófokat! A grófokkal akarunk enni! A grófokkal akarunk fagylaltozni!

A herczeg (czézári arczczal): Miért zúg a tömeg? Kivánja eskümet?! (Felriad hadvezéri borongásából.) Fegyverre, vicomte! Vissza, kinek kedves az élete! (A herczeg, az őrgróf és a vicomte előre rohannak s csatába bocsátkoznak az ostromlókkal. A csata még most is tart.)

TARTALOM

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE
THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”

• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.

• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.

• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

11	hnem nevetve	hanem nevetve
14	a kikne nyilt	a kiknek nyilt
20	állhatatosstn	állhatatosan
61	unka kezdődik	munka kezdődik
65	öltözöttt	öltözött
93	mely rosssz	mely rossz
127	vendégszrető	vendégszerető
154	árnyakatkülönbségek	árnyalatkülönbségek
174	taspvihar	tapsvihar
175	csak hjják	csak hijják
189	három-nágy	három-négy
190	jobbb vállának	jobb vállának
190	későbbb az ördögöt	később az ördögöt
197	alakalmas	alkalmas
205	trójai örögek	trójai öregek
208	mely-mintha	mely mintha
240	tüntssem ki	tüntessem ki
284	mésfél évig	másfél évig

Title:	Nagyvárosi képek
	Tollrajzok

NAGYVÁROSI KÉPEK

LÓVERSENYEN.

KIS FIUK, KIS LEÁNYOK.

ASZFALT BETTI.

AZ ELÁTKOZOTT FÜ.

BECSÜLETÉNEK ORVOSA.

ŐSZI KONTEMPLÁCZIÓK.

TWISTEK.

NAGYSZOMBAT.

A PENGŐ ÉRCZ ÉS A ZENGŐ CZIMBALOM.

A SZINKÖRÖK PSZIHOLOGIÁJA.

Ő.

Zenőfalvy Pongrácz.

A komikus.

A páholyban.

A földszinti ur.

A karzat.

FARSANG.

UTAZÁS BUDAPEST KÖRÜL.

REGÉNYTÁRGYAK.

FÁZÓDÁSOK.

A GEROLSTEINI HERCZEG NAPLÓJA.

I.

II.

III.

IV.

V.

AZ UJKOR ALKIMISTÁI.

LÓVERSENY-ALAKOK.

1. A tudós nő.

2. A szerencsés tipelő.

3. A monakói ember.

4. A kis angol leány.

5. Ők ketten.

6. Még egy szerelmes.

7. A szegény ördög.

8. A fő-turf-róka.

9. A tömeg.

NEMZETÜNK BARÁTJA.

I.

II.

III.

SZÉLMALOMHARCZOK.

SELYEM ÉS RONGY.

SZENTIMENTÁLIS SÉTA.

BÁLOZÁS.

BÖJTI PRÉDIKÁCZIÓ.

TAVASZ.

A PREMIÉRE-EK KÖZÖNSÉGE.

OPERABÁLON.

NYÁRI MULATSÁGOK.

BUDAPEST VILÁGVÁROS.

AZ ARÉNÁBAN.

SYLVANA.

DIÁKHALÁL.

ROSE POMPON.

KILENCZ KRAJCZÁR.

A MAHARADZSÁK.

I.

II.

III.

JUBILEUM.

GEORGES.

A SZERENCSE-MALACZ.

I. A klubban.

II. A szinháznál.

III. A második előadáson.

AUTOMOBIL-BANKET.

A FEHÉR SZEGFÜ.

I.

II.

A LÓFEJÜ SZÖRNY.

WORTH.

SIC ITUR AD ASTRA.

A BUDAPESTI GRAND CAFÉ PARISIEN-BEN.

I.

II.

III.

Lábjegyzetek.

TARTALOM